Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Anatole: Regény
Author: Toldy, István
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Anatole: Regény" ***


MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

34. KÖTET

ANATOLE

Irta

TOLDY ISTVÁN

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1906

[Illustration]

ANATOLE

REGÉNY

IRTA

TOLDY ISTVÁN

CSERNA KÁROLY RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1906

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.



TOLDY ISTVÁN.

1844–1879

1844-ben született, s minthogy a Toldy Ferencz fia volt, nevezetes irók
és államférfiak környezetében nőtt fel, szabadabb, nyitottabb
gondolatvilágban. Szép szál barna ifju volt, hatalmas vállakkal, mint
egy Herkules, fekete szemeiből izzó fény lövelt ki, izmait erő
feszítette. Ha a regebeli erős Toldy fia volna, akkor sem esik vala
messze a fájától.

De így sem esett. Már joghallgató korában elárulta hajlamait az irodalom
iránt és a tehetségét hozzá. Mindamellett nem hanyagolta el a komoly
tanulmányokat sem, felváltva mélyedt el Európa nagy gondolkozóinak és
szépiróinak remekeibe; irónak készült, de olyan fajtának a minő az atyja
házánál megfordult Eötvös József vagy Kemény Zsigmond volt, hogy egyébre
is lehet használni.

Különben sokoldalusága, úgy testi mint lelki ügyességekben úgyszólván a
Jókai hőseihez tette hasonlóvá. Bálban első tánczos, a kávéházi
asztalnál első disputáló, asszonyok közt a fő-fő udvarló, víg pajtások
közt a legbohóbb fiu, tanácskozó helyen a leghiggadtabb fej, párbajnál a
legjobb vivó, szóval mintaképe a fiatal óriásnak, akiből egykor nagy
portentum lesz – ha az isten is úgy akarja.

Az isten azonban nem akarta úgy. Megadott neki mindent, a mihez a nagy
szereplésnél szüksége lehet, csak időt nem adott neki eleget.

De az aránylag csekély idő daczára is szinte teljesen bevégzett
egyéniséget és jelentékeny nyomokat hagyott. Pedig abból a kis idejéből
is, ami számára engedve volt, elcsipegetett valamennyit a gondviselés.
Mire iskolai tanulmányait bevégezte, nyélbe ment a Deák-féle kiegyezés a
király és nemzet közt, megnyilt a közpálya a magyar ifjak előtt. Az
pedig olyan furcsa idő volt, hogy nem a hivatalokat keresték, hanem a
hivatalnokokat. A fogalmazni tudó művelt ifjakra kötelességűl hárult
odaülni az üres asztalokhoz a bürókban és végezni az ország dolgát.
Toldy Pista is beállt 1867-ben fogalmazónak a belügyminisztériumba,
nehány hónap mulva titkár lett (akkor még egy hónapból állt egy esztendő
a ranglétra világában). Később a miniszterelnökségben, majd az új
törvényelőkészítő-bizottságban szolgált. E közben állandó munkásságot
fejtett ki a lapokban, Pulszky Ágosttal együtt szerkesztette az «1848»
czímű lapot, melyben úgy a publiczistikai, mint a szépirodalmi
közlemények közt kicsillogott az, amit ő írt. Temperamentumos író volt
erős egyéniséggel, élénkség, bátor határozott hang és bizonyos francziás
esprit jellemezte irásait. Nem az óvatos vagy tétovázó emberek sorához
tartozott. Egyenesen csörtetett a czéljai felé ungon-berken keresztül,
nem törődve vele, hogy útközben valamit, vagy valakit feltaszít.
Különösen a klerikalizmust és jezsuitizmust üldözte hevesen. A
Pulszky-féle lap megszüntével a _Századunk_ majd a _Reform_
főmunkatársa, de itt se fejthetvén ki eszméit szabadon, saját lapra
vágyott, a mit végre 1875-ben Lónyay tett neki lehetővé, miután a
_Választások előtt_ czímű röpiratából megismerte, mekkora erő lüktet
tollában. 1875-ben kilépett az államszolgálatból, s alapította a
_Nemzeti Hirlap_-ot abban a kis formátumban, melyet azóta úgyszólván az
összes magyar ujságok felvettek.

Toldy előtt a _Figaro_ lebegett mint minta, de teljesen utánozni nem
akarta, mert érezte, hogy a magyar ünnepélyes természet nem veszi be a
bohó tréfa alakjában feltálalt komoly dolgokat, tehát bizonyos
mérséklettel kezdte a reformot, hogy a politikai és társadalmi kérdések
hagyományszerűen végtelenűl unalmas, száraz és élvezhetlen pertraktálási
módjába egy kis zamatot, elevenséget, játsziságot, színt, sőt illatot
vegyítsen, úgy akarva fokozni a lanyha olvasási kedvet, mint a fortélyos
franczia szakácsok az étvágyat, azzal, hogy a nem kivánatos, megunt
husokat különböző izű és szinű mártásban adják fel. Hogy a politikai
czikkek szürke, nehézkes, ódon ruháikból kiszabadultak, az ő – nem merem
mondani – érdeme, mert talán kár volt úgy nem hagyni, de legalább
jelentőségének bizonyítéka.

A hirlapírói teendők mellett lázasan dolgozott szépirodalmi művein,
mintha tudná, hogy sietnie kell, roppantul sietnie. Irt novellát,
regényt, színművet, a jezsuiták bűneiről elterjedt vaskos könyvet,
rőpiratokat a kiegyezésről, a katholikus autonomiáról, a politikai
szónoklatról kézikönyvet adott ki, az akadémiának lefordította Mommsent.

Legnagyobb sullyal esnek a serpenyőbe müködésének mérlegelésénél
színművei, melyek francziáskodó modorban egy-egy társadalmi kérdést
vetnek fel. Toldy nem szövevényesen font meséket alakít át
színdarabokká, hanem liberális vezérczikkeket önt át mesékké. Egyik
drámája _Livia_ plane valóságos antiklerikális támadás. Színművei
jelentékeny sikert arattak a Nemzeti Színházban, némelyek hosszú időkig
maradtak a repertoir-on mint az _Új emberek_ _A jó hazafiak_. Elbeszélő
művei, s ezek közt kivált _Anatole_ regénye, mely 1872-ben jelent meg,
élénk hatást keltettek a közönségben és az irodalmi körökben. A
Kisfaludy Társaság mindjárt az _Anatole_ megjelenése után, 1873-ban,
sietett őt egyik üres székébe ültetni.

Egy másik szék pedig (s erre vágyott nagyon) a parlamentben szinte
elkerűlhetetlen volt már – hiszen a politikusok egy Gambettát vártak
benne, ahogy az írók egy ifj. Dumast. És mindez szépen lassan kezdett a
teljesűlés felé menni, midőn 1879-ben egy zuzmarás téli reggelen
váratlanul rálehelt a kaszás csontember és se Dumas sem Gambetta nem
jöhetett többet elő – hanem Toldy István is elment.

_Mikszáth Kálmán._



ANATOLE.

_Első kiadása megjelent 1872-ben._

A múlt őszön Rómában hivatalos valék T* M* marchese és bankárhoz,
egyikére azon estélyeknek, melyeket a háziúr hiúságból ád a világ minden
tájékáról hozzá «ajánlott» ismeretlen barátoknak, s a vendégek
kiváncsiságból látogatnak; s melyeken idegennek, mint magam is valék,
alig lehet magasabb ambitiója, mint némi méltósággal és elegancziával
unatkozni.

E lélekemelő czélt hajhászva egy mellékterembe vetődtem, mely véletlenül
épen üres volt, s itt egy csalogató tekintetű karszékbe vetvén magamat,
belemerültem egy pompás Tizián szemléletébe, mely velem átellenben
függött a falon. Nehány pillanatig foglalkozhattam a nagy mæstróval,
midőn egy idegen lépett a terembe, körülnézett, aztán könnyed üdvözletet
bólíntva fejével, nagy fáradtan egy másik karszékbe veté magát, mely egy
szép művű rózsafaasztal mellett az enyémnek mellékdarabját képezé.

Tekintetem Tizián vásznáról önkénytelen az újon jöttre esett, s félre
kellett fordulnom, nehogy az észrevegye azon akaratlan mosolyt, mely
fölött első perczben nem tudtam úrrá lenni. A szék, melyen ült, a szoba
szögletében állt egy alacsony étagère előtt, melynek legfelső polczára
egy tán Pompéjiban kiásott ó-római váza volt állítva. A váza az ókori
edényvilág azon, majdnem gömbölyű alakzataihoz tartozott, melyeket csak
két hatalmas fogantyújok biztosít azon félreismerés ellen, nehogy a
földteke sikerületlen utánzásainak tartassanak. Az öblös edény alig egy
arasznyival állt az ismeretlen feje felett, s midőn tekintetem ráesett,
akaratlanul elmosolyodtam azon bizarr hasonlatosságon, mely az
ismeretlen fejének s a pompeji vázának alakja közt szembe tünt.
Átellenesem alacsony, tömör termetű ember volt, széles, de nem idomtalan
vállakkal; s e vállakon meglehetős nagy fej ült, melynek kerekdedsége
bármely hevesi görögdinnyének becsületére vált volna. Barna haja rövidre
volt nyírva, bajusza rövidre volt nyírva, szakálla, mely álla
kivételével arczát befedte, rövidre volt nyírva; s a haj és szakáll e
szabályos megnyírtsága még tökéletesebbé tette fejének gömbalakját. Első
perczben hajlandó lettem volna a tüneményt esztergályosi műremeknek
tartani, ha a gömb két oldalán egy-egy terjedelmes fül nem tolakodik
kifelé, mely illuzióimat tönkretette, s meggyőzött róla, hogy csakugyan
emberfő áll előttem. E két széles, kifelé törekvő, s ennek következtében
szétálló fül volt anyja azon udvariatlan mosolynak, mely ajkaimat meg
látogatta. Emberem épen nem volt rút, házassági ajánlatban bátran
«kellemes külsejünek» hirdethette volna magát; sőt volt arczában valami
jószívűség, mely a kedély túlnyomóságát árulta el az elme felett, s
inkább volt vonzó, mintsem visszataszító: de mesésen kerek feje,
szétálló, hatalmas füleivel szerfelett komikus látványt nyujtott, főkép
egy arasznyival azon pompéji fazék alatt, melyhez oly meglepően
hasonlított.

Elkezdtem emberemet szemmel kísérni. A fazékfejű úr sehogysem találta
magát helyében. Hol jobb lábát veté a balra, hol megfordítva, kezét hol
nadrágja zsebébe, hol mellényébe dugta, egyszer órájára nézett, másszor
szemüvegét törölte meg, keztyűjét lehúzta, hogy ismét felhúzza, s ez így
tartott öt perczen át, melyet végtelen hosszúnak kellett találnia.
Nehányszor felém fordult, mintha szólni akarna, aztán ismét
visszavetette magát ülésébe. Észre kellett vennem, hogy bántja valami.
Ajka mozgott, újjaival valami melódiát vert kalapján, szóval oly
benyomást tett rám, mintha türelmetlenül várt volna valakit, vagy
hiányát érezné valaminek, s nincs még tisztában magával a mód iránt,
melylyel baján segítsen.

Végre egy ránézve kétségkivül kínos pauza után nagy elhatározással
hozzám fordult s megszólalt.

– Bocsánat uram, mondá udvariasan, ön itt szintén idegen, nemde?

– Az vagyok.

– Nagyon örvendek! kiálta fel a fazék oly mosolylyal, mintha legalább is
rég nem látott barátot fedezett volna fel bennem, s székén egyet
taszított az enyém felé.

Csönd állt be, melyet én készakarva nem szakíték meg, kedvem telvén a
fazék arczának tanulmányozásában. Ez arczról, midőn én hallgatással
feleltem felkiáltására, a fentidézett örvendetes mosoly ép oly gyorsan
letünt, a mily indokolatlanul jelent meg rajta az előbb.

Nehány másodpercz múlva ismét felém fordult.

– Bocsánat uram, – ön nemde angol?

– Nem.

– Orosz?

– Nem, magyar vagyok.

– Ah, magyar? mindjárt gondoltam! – kiálta fel a fazék második
kiadásával az előbbi oknélküli mosolynak, s székét ismét közelebb
biztatá az enyimhez. – Örvendek, nagyon örvendek. Oh uram, ön nem is
tudja, miért örülök ezen annyira. Nemde nem tudja?

– Nem is sejtem.

– Hja persze! – de ez már így van. Magyarország, – az szép ország!

– Volt ön már Magyarországon?

– Még nem. De elmegyek, – fogadni mernék, hogy elmegyek; és – lássa uram
– ezért örvendek annyira, hogy most szerencsém van önnel megismerkedni.
Hol is lakik ön Magyarországon?

– Pesten.

– Mindjárt gondoltam! Hisz az természetes. Aki Francziaországban él,
csak Párisban lakhatik, aki Magyarországon, csak Pesten. Mert lakni
egyáltaljában csak fővárosban lehet. No, annál jobb. Lássa uram, így, ha
egyszer Pestre jutok, legalább nem leszek idegen, legalább találok egy
ismerőst az ismeretlen városban. Ah, higyje el uram, borzasztó dolog az,
ismeretlen emberek közt lenni, – az ember nem beszélhet senkivel, –
aztán néha oly nehéz megismerkedni.

– Ha e nézeten volnék, jegyzém meg, otthon maradnék.

– Otthon? hehehe! röhögött a fazék jelentékenyen. Hát azt hiszi ön, nem
szívesebben ülnék én otthon Párisban, saját házamban a Rue Caumartinban,
mint hogy egyik városból, egyik országból a másikba vándoroljak; ugy
hogy mire az egyiket megszoktam, odább kell mennem új világba új emberek
közé, kikkel ismét előlről kell kezdeni az ismerkedést? Oh én szép
nyugalmas házam Párisban, mikor látlak ismét!

A fazék kebléből oly mély sóhaj tört ki e szavakra, hogy úgy hivém,
embertelenség volna őt megfosztani az alkalomtól, hogy szívét
kiönthesse. Elhatározám tehát, hogy lehetőleg indiskrét leszek és
kérdéseket teendek neki mindaddig, míg látom, hogy van kedve felelni.
Fecsegő emberek megbántásnak veszik, ha nem érdeklődünk ügyeik iránt, s
nekem ez alkalommal volt időm a fazék ügyei iránt érdeklődni.

– Bocsásson meg uram, mondám, de e szerint az ön tettei és vágyai közt
oly ellenmondás van, melyet nem bírok magamnak megfejteni. Ki
kényszeriti önt egyik helyről a másikra vándorolni, ha nem akar?

– Ki? – hát a feleségem! – kiálta fel a fazék nagy emphazissal, s ismét
felém taszítá székét egy araszszal. – Ah uram, különös egy asszony az én
feleségem! Az ő kedvéért kopizálom a bolygó zsidót már két év óta. Ah,
ha ön ismerné a feleségemet!

– Tehát annyira szeret utazni?

– No, – utazni épen nem –

– Akkor hát nem értem –

– Nem úgy-e? tudtam, hogy nem érti. Természetes! Hisz az én feleségem
oly különös egy asszony! Lássa uram, házassági szerződésünkben csak egy
pont van, mely tőle ered, de ez egy pont azt mondja, hogy tartózkodási
helyünket mindig ő fogja meghatározni.

– Valóban különös.

– És ha ön tudná, mikép hajtatik végre e pont a gyakorlatban! Két éve,
hogy összekeltünk Párisban. Ősz volt. Alig estünk át a mézeshetek
szokásos kéjutazásán, nőm kijelenté, hogy a telet Londonban fogjuk
tölteni. Képzelje el ön, – meg kellett tanulnom angolul. Persze – az
angol nyers nép, – nem érti nyelvünket. Nőm már tudott, – persze! hisz ő
mindent tud. Megtanultam angolul, hogy nőmet a télen át huszonkilencz
bálba elkísérhessem. Megtettem. Tavaszszal bejártuk Skóciát. A nyarat
Schweitzban töltöttük. Itt aztán megtudtam, hogy a legközelebbi télnek
Sz.-Pétervárt lesz hozzánk szerencséje. No, ide legalább nem kellett új
nyelvet tanulnom. Az oroszok tudnak franciául. Elmentünk tehát
Sz.-Pétervárra, s a farsang hosszabb levén, harminczhét bálba kisértem
feleségemet. – A nyáron megnéztük Svédországot és Norvégiát, de nőm úgy
tartja, hogy az unalmas vidék, ott nem érdemes egész telet tölteni.
Onnan ide jöttünk. Nőm azt reméli, hogy az olasz udvar átköltözvén
Rómába, az első farsang az új fővárosban különösen fényes lesz. Hova
megyünk innen, még nem tudom; mert nőm csak az utolsó hetekben szokta
magát elhatározni. De annyit tudok, hogy Nápoly, Madrid, Bécs,
Bruxelles, Pest és Moszkva rajta vannak a programmon. Berlinbe nem
megyünk, nőm nem szenvedheti a poroszokat. De Pestet – azt már látom –
előbb-utóbb el nem kerülhetjük. Apropos, ismerős ön a pesti
társaságokban?

– Bizonyos körökben, – egy kissé –

– És szeret mulatni?

– Nem tagadom.

– Ah pompás! – kiálta fel a fazék, – így mi önben valóságos oázisra
fogunk találni Pest ismeretlen sivatagában. Ön lesz szíves bennünket
megismertetni s bevezetni a társaságokba. Majd bemutatom nőmnek, ha
megengedi. Higyje el, ha őt meglátja, meg fog neki tenni mindent, a mit
akar, – mert szép, a bolondulásig szép!

– Meg vagyok róla győződve.

– Sőt többet mondok, – folytatá a fazék lelkesülten, – ön udvarolni is
fog neki. Oh ne tagadja! Ez a sorsa mindenkinek, a ki őt megismeri. Ön
is fog, oh bizonyosan. Csak egyre figyelmeztetem uram; bele ne szeressen
valahogy, – nem menne vele semmire! Oh, próbálták már elegen, – hiába!

Láttam, hogy a fazék iránt lehetetlen indiskrétnek lenni.
Megkoczkáztattam tehát még egy kérdést.

– Az ön neje e szerint szívtelen?

A fazéknak eszébe sem jutott észrevenni, mennyi impertinencia van e
kérdésben.

– Oh a világért sem! viszonzá, hamiskásan csiptetve szemével. Ah uram,
ha ön tudná, miért kell nekünk így élnünk, miért kerüljük mi Párist, nem
mondaná róla, hogy szívtelen!

– De hát miért?

– Ah uram, mi kerüljük Párist, mert az szomorú emlékeket kelt fel
szívében. Oh, mi közönséges emberek az ily gyöngéd érzéseket nem is
vagyunk képesek felfogni!

– Szomorú emlékek?

– Ugy van; szerencsétlen szerelem, – egy elhalt kedves, – oh az igen
szomorú dolog!

– Tehát az ön neje –

– Szeretett! – oh uram és hogy szeretett? – Úgy csak ő tud szeretni! Ah,
ha ön ismerné feleségemet, ha tudná, mikép lett nőmmé, – az igen érdekes
dolog!

Ez nyílt felszólítás volt a kérdezésre. Kérdeztem.

– Tehát hallgasson meg uram, – szólt a fazék, nagy lélekzetet véve s
hátraveté magát székében. – Ezelőtt négy évvel ismerkedtem meg nőmmel. A
legszebb leány volt Párisban. Két hét múlva megkértem, – kosarat adott.
De ez engem el nem csüggesztett; én nem ijedek meg egyhamar valamitől.
Bírtam atyja beleegyezését s nagynénje hő pártfogóm vala. Egy héttel
utóbb, ennek biztatására újból megkértem. Az igaz, hogy ismét kosarat
adott, de most már bizalmasabb volt irántam, mint első alkalommal.
Kiönté előttem szívét, megvallá, hogy mást szeret és kijelenté, hogy azé
lesz vagy senkié. És szerette, – oh mennyire szerette! Megvallom, ekkor
úgy kezdtem látni a dolgot, mintha ügyem rosszul állna. De ez el nem
csüggesztett. Visszavonultam egy időre, hogy egyszerre váratlanul ott
teremjek ismét, újra kezdeni az ostromot. És képzelje ön, mi történik
ekkor? – Nőm kedvese egyszerre agyonlövi magát. A bolond! Agyonlőni
magát, mikor oly nő szereti az embert, mint az én feleségem; és – a mi
fő, – minden józan ok nélkül! Ok nélkül mondom, mert ha lett volna rá
komoly oka, kedvesének csak tudtára adta volna. Nem tette. Egy szép
reggel szíven lőve találták szobájában, a nélkül, hogy valakinek
megmondta volna, miért lett öngyilkossá. A világ persze kisütötte, hogy
szerencsétlenül szeretett, – tíz öngyilkos közől kilenczből az ujságirók
szerencsétlen szerelmest csinálnak, – de ő nem volt szerencsétlen, őt
szerette a legszebb nő, az én feleségem. No, de elég az ahhoz, hogy e
veszélyes vetélytárstól megszabadultam. És mit gondol ön, mit tettem én
erre? Azt hiszi, hogy rögtön előálltam ismét és harmadszor megkértem? Oh
nem uram! Tiszteltem nőm fájdalmát. Megvártam, míg kibúsulja magát
elhalt kedvese felett. Vártam egy egész hónapig. Ekkor ismét megkértem
és képzelje, – ismét kosarat kaptam. No, ekkor, az igaz, már veszteni
kezdém reményemet, hogy valaha enyimnek nevezhessem. De máskép vala
megírva a sors könyvében! Egy évvel utóbb atyja meghalt, s nőm árva
lett. Atyja temetésén megjelentem, de nem újítám meg kérésemet.
Tiszteltem nőm fájdalmát. Nehány hónappal e szomorú esemény után azonban
egy furfangos gondolat támadt agyamban. Hátha, – gondolám magamban, ha
most, hogy egyedül áll a világban, minden támasz, minden védelem nélkül,
hátha most legyőzhetném ellenállását?! – Másnap megkértem. Az igaz, hogy
ismét kosarat adott, de nagynénje kért, ne tekintsem ezt végleges
válasznak, engedjek neki gondolkozási időt, s jőjjek el két hét múlva;
azalatt ő majd meggyőzi róla hugát, miszerint hozzá illőbb férjet nem
talál Párisban. Megtettem és két hét múlva nem kaptam kosarat! Ő
beleegyezett, – ah uram, mily boldog voltam! ennyi viszontagság után,
négyszer kikosarazva, végre mégis enyém lett ő, a legszebb, a
legimádandóbb nő! Nőm igen szépen viselte magát irántam. Csak egy
föltétele volt, melynek be kellett igtattatnia házassági szerződésünkbe.
«Ön be fogja látni, mondá nekem, miszerint Párisban nem maradhatok. Itt
minden kő, minden arcz reá emlékeztet. Itt nem tudnám feledni. Önnek
pedig épen úgy érdekében áll, mint nekem, hogy feledjem. Ha tehát azt
akarja, hogy neje legyek, szerződésünkben ki fog mondatni, miszerint
mindig ott fogunk lakni, a hol én akarok. Nem mondom, hogy sohsem térünk
vissza Párisba. Ha egyszer szívem megnyugodott, ha őt elfeledtem,
visszatérhetünk. De addig nem, – addig szórakozásra van szükségem.» –
Igy szólt ő, s szeme könnybe lábadt, midőn meghalt kedvesére gondolt. Oh
lássa uram, magam is elérzékenyedem, – folytatá a fazék, szemét
kíméletlenül megdörzsölve. – De hogy is ne? – mikor nőm annyira
szerette, sőt még most is szereti, mert esze ágában sincs visszatérni
Párisba! – Oh uram, sajátságos asszony az én feleségem!

A fazék oly mélabús sóhajjal kísérte e szavakat, hogy emberbaráti
kötelességemnek tartám a részvét nehány szavával áldozni fájdalmának.

– Értem fájdalmát uram. Ön tehát nem boldog?

– Micsoda! – kiálta fel a fazék nagy kerek szemét rám meresztve, – én
nem boldog? mit gondol ön? szebb, okosabb, erényesebb nő az enyimnél
nincs a világon! Hogy engem nem szeret? mit tesz az, mikor mást sem
szeret? A halott vetélytársak pedig nem veszedelmesek, – tevé hozzá a
biztosság boldog önérzetével. Higyje el uram, ily nő mellett az ember
csak boldog lehet! Ah, ha ön ismerné, nem kételkednék boldogságomban. De
igaz! én meg akarom önt nőmmel ismertetni, hogy ha Pestre jövünk, már
ismerje, – várjon kérem egy perczig – megnézem, hogy hol van, aztán
rögtön felkereshetjük – sietek –

Szólni akartam, de a fazék nem adott rá időt, s nagy gyorsan kilábalt a
teremből.

Nem tagadhattam meg magamban, miszerint a férjek ez eszményképe fényesen
megczáfolja azokat, kik a mai világ romlottsága felett panaszkodnak.
Nem! a mely században még ily kedélyek teremnek, telve a legártatlanabb
jósággal, a legönfeláldozóbb szerénységgel, azon kor nem lehet a romlás
százada.

Az emberi nem ilyetén tökélyesedése feletti elmélkedéseimből egyszerre
egy ismerős hang térített magamhoz, mely nevemen szólított. C… Achille
volt, egy fiatal franczia, kivel útközben ismerkedtem volt meg. Nehány
héten át együtt mászkáltunk be egy tuczat olasz várost s ez idő alatt
annyira megkedveltük egymást, hogy csak nehezen tudtunk megválni. Neki a
Campagnában lakó rokonokat kellett meglátogatnia, minek végeztével
Rómában találkozót adtunk egymásnak.

– Kár, hogy nem jött csak öt perczczel előbb, – mondám néki, midőn
mellém leült, – egy nagyszerű példányt lett volna alkalma látnia. Darwin
theoriájának élő bizonyítványa, ideálja a férjeknek, ki megérdemelné,
hogy spiritusba tegyék az utókor számára. Itt volt, e karszékben ült a
megbecsülhetlen ember, ki oly kultust űz nejéből, hogy ha az inquiziczió
korában születik, menthetlenűl máglyára vitték volna, mint
bálványimádót.

– Miféle ember! kérdé Achille közönyösen.

– Önnek földije, mint mondá. Párisban lakik, ha jól emlékszem a Rue
Caumartinban.

– Rue Caumartin? kiálta fel Achille meglepetve. Csak nem ő? És neve?

– Azt nem tudom. Annyit beszélt, hogy nevét nem volt ideje megmondani.

– Mondja, hogy nézett ki? – kérdé társam érdekelten. – Nem alacsony,
széles vállu ember, kerek fejjel?

– A kétségbeesésig kerek fejjel, – de ime!

E perczben a fazék ismét feltünt a láthatáron.

– Ah bocsánat uram! – kiáltá már az ajtóból, – nem férhettem nőmhöz, –
egészen körülvették, – no már ez így szokott lenni, – de majd később,
majd kilesek egy kedvező alkalmat. De mit látok, – folytatá Achillet
megpillantva, s mindkét kezét előrenyújtva hozzásietett, – ön itt?
Mióta, mit csinál, meddig marad? látta már feleségemet?

– Még nem, viszonzá Achille.

– Beh kár! Nőm nagyon fog örülni, ha önt meglátja, – ily kedves, régi
ismerőst, sőt barátot! – magam is nagyon örvendek –

A fazék nyelve ismét megeredt; de Achille bocsánatot kért tőle, hogy ez
alkalommal meg kell magát fosztania társaságától: de sürgős beszéde van
velem, mely nem tűr halasztást. Elhagytuk a termet.

– Bocsásson meg, – szólt Achille, midőn a szomszéd szobába értünk, – ha
ily erőszakos módon magammal ragadom, de ki akarok egy találkozást
kerülni, s ha az ön barátsága szíves lesz fedezeteműl szolgálni –

– Menjünk tehát, kísérem önt.

Karonfogva mentünk keresztül nehány termen, midőn egyszerre az egyikben
egy alak tünt szemembe, melynek láttára önkénytelenül megálltam. Egy
22–23 éves nő állt ott, vagy öt-hat férfitól körülvéve, kikkel vígan
társalgott. Megvallom, e pillanatban nem tudtam volna megmondani még azt
sem, szőke volt-e, vagy barna. Vannak nők, kiket elnézhetünk sokáig, a
nélkül, hogy hajok s szemök színe iránt tisztába jöjjünk magunkkal. Az
új tünemény azon nők közé tartozott, kiket látva nem jut eszünkbe
szépségöket elemezni; kiknek bájai, andalító harmóniájukban oly egészet
nyújtanak, melylyel szemben elvesztjük azon hidegvért, mely az öntudatos
szemléléshez szükséges. Elnézhettem volna órákig, s csak azt tudtam
volna, hogy soha még ennyi bájt egy nőben nem láttam. Vannak nők, kikről
hívebb fogalmat adhatunk az olvasónak, ha nem is kisértjük meg
leírásukat; ha fantáziájokra bízzuk elképzelni ama női eszményképet,
melyet lelke egyszer megálmodott; s megvallom, soha sem érzém a toll
elégtelenségét annyira, mint most, midőn oly szépséget kellene az
olvasóval megértetnem, melyet csak látni és ha teljesen élvezni akarunk,
még érezni is kell. Mert e nő szépsége olyan volt, melyet nemcsak
szemünkkel, elménkkel, hanem lelkünk, kedélyünk minden ízével élvezünk.
Vonásai nem voltak szabályosak, s az ó-kori szépség királynője
valószínűleg megtagadott volna vele minden rokonságot; de ha bámuljuk
Vénust, melynek szépsége a vonások szabályos tökélyében rejlik, vajjon
nem kell-e vele egy polczra helyeznünk az oly nőt, kinek szépsége nem a
vonások anyagában, hanem az arcz szellemében, kifejezésében, a tekintet
bájában s mosolya tiszta költészetében vakítólag lép elénkbe? Igy
mosolyogni még nem láttam. E mosoly, mely szemében, ajkán s arczának
minden izében honolt, ragyogott, mint a nap, s káprázatos glóriával
vette körül az egész alakot, melynek fényében a körülötte sürgő fekete
frakkok úgy tüntek föl előttem, mint egy csapat oktalan moly, mely
meggondolatlan ösztönét követve, körülrepkedi a tüzet, hogy lángjában
megperzselve szárnyait, lehulljon.

[Illustration: Egy 22–23 éves nő állt ott.]

– Nézze ama nőt! kiáltám társamnak.

– Ah jöjjön, jöjjön, – szólt Achille türelmetlenül.

– Megálljon, ne foszszon meg e látványtól.

E pillanatban szemem találkozott a modern Vénus szemével. Tekintete
elsiklott rajtam azon igézetes mosolylyal, melytől előtte már hat ember
feje szédelgett, de egyszerre elsápadt, valami ideges remegés futott
végig ajkán s arcza elborult.

– Kérem, jöjjön! sürgetett Achille karomnál fogva, s nekem akaratlanul
követnem kellett. De azért nem állhattam meg, hogy a terem ajtajából ne
vessek hátra még egy pillantást. E perczben a fazék fölhasználva egy
rést, mely az udvarlók bástyáján támadt, odafurakodott Vénushoz.

Szótlanul haladtunk Achillelal nehány termen át s már a tornáczban
valánk, midőn a fazék hangja üté meg fülemet, ki nagy lihegve futott
utánunk.

– Ah uram, – szólt a fazék nagy búsan Achillehoz, – nőm önt meglátta s
ez oly szomorú emlékeket idézett föl lelkében! Szegény asszony! Mindjárt
gondoltam, hogy nem lesz jó önt látnia. No de mi nem tehetünk róla, – a
véletlen – – Ön már megy? – Tehát isten önnel! – De ah – folytatá aztán
hozzám fordulva – majd máskor lesz alkalmam önt nőmmel megismertetni.
Addig is – most jut eszembe, hogy még be sem mutattuk magunkat egymásnak
– oly szórakozott vagyok! – de hogy is ne, mikor a feleségem –?

A fazék kivett tárczájából egy névjegyet s átadta. Cserébe odaadtam neki
a magamét, s az övét zsebre dugva siettem Achille után, ki már a lépcső
közepén várt reám.

Csak ekkor vettem észre, hogy kalapomat fenn hagytam. Megkértem
Achillet, várjon rám nehány perczig s visszasiettem azon terembe, hol a
fazékkal találkoztam.

Ezalatt a zene ismét megszólalt volt.

A tánczterem ajtaján alig tudtam áthatolni. Egy sereg ember állta el,
bámuló, elragadt tekintettel szemlélve valamit. Oda néztem.

Egy ifjú hölgy táncza vonta magára az egész társaság figyelmét.

Baljával gyöngéden és mégis biztosan tánczosa karjára támaszkodva egy
merész galopp ütenyeire szédítően gyorsasággal lejtett körül a termen.
Keble lázasan pihegett, majdnem ki-kitörve selyem korlátain, arcza
mosolygott, valami túlvilági fenköltséggel, szeme mosolygott, de nem
csábítóan, nyugalommal, mint az előbb: tűz lángolt e szemben, erőszakos,
emésztő tűz, mely türelmetlenül követeli az oltó kezet, de büszke
tekintete mintha hirdette volna, hogy nincs élő ember, ki e tüzet oltani
bírná, – erei megdagadtak, s az egész alak, homlokára boruló fürteivel,
arczán a kéjvágy kétségbeesésével, szemében amaz olthatatlan,
otthontalan lánggal, megdöbbenté a szemlélőt. Ugy nézett ki, mint egy
elitélt istennő, ki leszáll a halandók közé, hogy agyontombolja
elveszett életét, – – ott forog, tánczol és élvez velök együtt és senki
sem tudja megérteni, mit érez, mit élvez, minő kábító kéjt merít ő
abból, a miben mások csak szórakozást tudnak találni – –

[Illustration: Szédítő gyorsasággal lejtett körül.]

Lábam a földbe gyökerzett, s csak akkor tudtam alant várakozó társamról
megemlékezni, midőn a tánczoló Vénus egyszerre megállt s egy csomó
fekete frakk közt elveszett szemem elől.

Megtalálva a kalapomat Achille után siettem.

Szótlanul haladtunk végig a Corson a vendéglő felé, melyben minketten
szállva valánk. Társamat e találkozás feltűnőleg elkedvetleníté,
bocsánatot kért «izetlenségeért», s miután másnapra találkozót adtunk
egymásnak, elváltunk.

Achille szobájába ment, én pedig kifordultam a térről, s még egy sétát
tettem az ős Róma romjai közé. Eszem szűntelen ama párisi tündéren járt,
s a hold méla sugarainak elvitázhatlan hatása alatt szinte ábrándozni
kezdtem a szép asszonyról. De szerencsémre, józan eszem még nem hagyott
el egészen, s midőn a prózai reflexiók mezejére eljutva, a fazék mennyei
jóságát fazékné asszonyom életmódjával, s az Achillelal való találkozás
sajátszerű hatásával combináltam, lelkem csakhamar megnyugodott és
hazatértem.

E reflexiók eredménye természetesen olyan volt hogy másnap, midőn
Achillelal találkozám, nem hozhattam a dolgot szőnyegre. Annál inkább
meglepett, midőn ő maga fordítá rá a társalgást.

– E jó ember magaviselete teljesen alkalmas arra, hogy nejét
kompromittálja, mondá Achille. Ön kétségkívül azt hitte tegnap, hogy
köztem és e nő közt «történt valami», mint mondani szokták, különben
eddig bizonyosan kérdezősködött volna felőle.

– Nem tagadom, viszonzám.

– Pedig biztosítom önt, hogy csalódott. E nő nem szereti férjét; s a
mint láthatta, nem is szeretheti. De megcsalni nem fogja soha. Hiu,
kaczér és szenvedélyesen szeret mulatni, de becsületes. Ha valamivel
rágalmazzák, azt csak férje ügyetlenségének köszöni. – E szegény asszony
annyit szenvedett! – tevé hozzá Achille mély sóhajjal.

Elhallgatánk. Achille nehány percznyi szünet után ismét megszólalt.

«Azon nehány hét alatt, mióta szerencsém van önt ismerni, mondá, ön
többször észrevehette, hogy gyakran jut eszembe egy név, melyhez
ifjuságom minden emlékei kötvék, s melyet nem tudok kiejteni fájdalmas
visszaemlékezés nélkül. Mondám önnek, hogy e név legszomorúbb lapját
tölti be életemnek. Most ismerem önt annyira, hogy tudom, méltányolni
fogja e szenvedéseket. Ha tehát van kedve meghallgatni, elmondok önnek
egy modern tragédiát, melynek hőse legjobb barátom vala. Igen egyszerű
történet, de az egyszerű tragédiák a legszomorúbbak. Igen prózai
történet és költő aligha fogna rá vállalkozni, hogy ékes versekben
drámát faragjon belőle. A költők vagy zsarnokok, vagy rabszolgák. Az
apró szellemek nem mernek eltérni az adott szabályoktól; s a nagy
szellemek, kik e szabályokat alkotják, türelmetlenül megkívánják, hogy
az emberi szív még szenvedéseiben is törvényeikhez alkalmazkodjék,
mintha nem lehetne szenvedni az ars poetica elméletei ellenére is!
Kicsinylik a reális életet, megkövetelik az emberi szívtől, hogy elvont
theóriáik szerint érezzen, nem gondolva meg, hogy épen a rideg való
okozza a legtöbb szenvedést; általános szabályokat állítanak föl, midőn
épen az élet konkrét viszonyai teszik a legtöbb embert boldoggá vagy
boldogtalanná. Megvallom, már le akartam írni e történetet, de mindeddig
visszatartott az, hogy nem mertem barátom szenvedéseit pedáns kritikusok
szeszélyeinek kitenni, kik képesek volnának elvitatni a jogosultságot
oly szerencsétlenségtől, mely egy embernek életébe került. Mi nekik az,
hogy valaki szenvedett és meghalt vagy megőrült, – ha szenvedésében nem
találnak oly lélektani összeütközéseket, melyek szabályaik keretébe
beillenek, indokokat, melyeket a megszokás már udvarképesekké tett a
költészetben? Kimondják, hogy az egész dolog képtelenség, valószínűtlen
és mesterkélt csinálmány. Valószínűtlen és mesterkélt az, a mi alatt egy
lélek megtörik! – A költők ignorálják az életet a maga prózai
valódiságában. Megkövetelik az embertől, ki a társadalomban él, melyben
annyi kicsinyesség és ferdeség van, hogy úgy érezzen, mintha el volna
szigetelve korától, mintha nem ismerné annak fogalmait s nézeteit, nem
osztaná uralkodó előitéleteit s gyöngeségeit, mintha lehetséges volna
magát függetlenné tennie azon viszonyoktól, melyekben életét tölti,
melyekben lelke és elméje képződött, a társadalomtól, melynek
egyéniségét köszöni! És mégis, – ha író volnék megkísérteném papirra
tenni e történetet. Ön az, s én fölhatalmazom rá, ha érdemesnek tartja,
írja meg, a mit mondani fogok. Lesznek, a kik nem fogják elismerni e
szenvedések jogosultságát: a eszthetikus mathematikai határozottsággal
be fogja bizonyítani, hogy azon lelki küzdelem, mely e történet tárgyát
teszi, egyáltalában lehetetlen, s ki fogja mondani nagy képpel a bölcs
itéletet, hogy Flavigneux Anatole nem szeretett. Nem szeretett az, kit
szerelme ölt meg! De a közönség nemcsak ezekből áll. Mindazok, kik a mai
társadalom bűneit és félszegségeit, előitéleteit s gyarlóságait ismerik,
kik méltányolni tudják a mindennapi élet viszonyainak hatalmát az emberi
lélek, a relativnak hatalmát az absolut fölött, s főkép azok, kik a
párisi életet ismerik, mely a modern társadalom minden előnyeit és
hiányait meghatványozott mértékben egyesíti magában, – ezek meg fogják
érteni e történetet, s hősében azt fogják látni, a mi volt: _a modern
társadalom erkölcseinek áldozatát_. Lesznek olyanok is, kik saját
szomorú tapasztalásból ismerik e szenvedéseket és rokon lélekkel áldozni
fognak egy megértett fájdalomnak. Itélje meg majd, osztja-e
véleményemet, s ha igen, írja meg e könyvet, mely úgy hiszem, nem lesz
minden haszon nélkül. Társadalmi rendszerünk egy mélyen gyökerező baját
e könyv oly alakban fogja feltárni, melyben a világ azt még kevéssé
ismeri; mert a költők az ily viszonyokat, – és hány szív törik meg
csendben e viszonyok alatt! – méltatlanoknak tartják a földolgozásra, s
a közönség nagy zöme nem képes magát iróink iránya alól emanczipálni.
Előre mondom, ne várjon tőlem érdekfeszítő bonyodalmakat,
érzékcsiklandozó leírásokat. E történetnek legfőbb érdeme az igazság. De
úgy hiszem, ez az érdemeknek nem legkisebbike.» – –

Íme Achille elbeszélése.



I.

Flavigneux Anatole atyja, Flavigneux Anselme diszpéldánya volt a
könnyelmü párisiaknak. Tekintélyes vagyon birtokában, harmincz éves
koráig csupán annak tékozlásával foglalkozott. Ekkor, részint szokásból,
részint, hogy a vagyonán ejtett csorbát némileg helyreüsse,
megházasodott. Elvett egy gyöngéd érzésű, ábrándos lelkű leányt, kinek
betegesen izgékony idegrendszere s nehány százezer francnyi hozománya
volt. A házasság oly emberek életmódjában, mint Flavigneux Anselme, nem
nagy változásokat szokott előidézni. Flavigneux oly gyöngéd, udvarias
volt neje iránt, mintha nem is lett volna neje, rokonszenvet is mutatott
iránta, midőn egy fiúval megajándékozá, de különben változatlanul
folytatta előbbi könnyelmű életmódját.

A házas élet e neme az érzelmes, ábrándos kedélyű nőt azonban ki nem
elégítheté, s Flavigneux asszony házassága ötödik évében meghalt.
Flavigneux gyászt hordott nejéért, mint illett, de tovább folytatá
életmódját. Amint Anatole tizedik évét betölté, intézetbe küldé; s itt
atyját minden félévben egyszer látva élt a gyermek tizennégy éves
koráig, midőn egyszer hírűl hozták neki, hogy atyja meghalt. A
törvényszék gyámot rendelt neki, de a gyámnak alig volt mire
felügyelnie, mint gyámfia személyére: mert az aktivák és passivák
annyira kiegyenlítették egymást atyja halála után, hogy midőn Flavigneux
Anselme a lóról lebukva, nyakát szegte, egy elegáns temetkezés költségei
Anatole örökségét teljesen kimerítették.

Anatole egyedül állt a világban; egy gazdag embernek kényelemben,
bőségben nevelt tizennégy éves fia, egy sous nélkül zsebében. Gyámja
kivette az intézetből, melyben többé nem volt miből fizetni a magas
tandijat, s a fiú rokonaihoz fordult, felszólítván őket, tennének
valamit a gyermek nevelésére.

A felszólítás azonban felesleges vala. Volt Flavigneuxnak egy
unokatestvére s kalandjaiban pajtása, ki azon jószivűséggel és
bőkezűséggel, mely a romlatlan lelkű könnyelműséget jellemzi, sietett
árván maradt öcscsét támogatni. Detrolles György könnyelműség dolgában
szakasztott mássa volt régi barátjának, Anselmenek, kivel két évtizeden
át együtt űzték kalandjaikat; s a különbség köztük csak az vala, hogy
Detrollesnek uralkodni képes és takarékos neje volt, ki férjének
kicsapongásai elé tudott korlátokat szabni. Detrolles becsületes ember
volt és jó családapa, ki nejét és gyermekeit minden könnyelműsége
mellett tiszta szívből szerette. Neje, egy okos, tapintatos nő,
megismerve férje jó és rossz tulajdonait, meghajolt a kényszerűség előtt
s emezeknek engedett annyi szabadságot, a mennyi amazoknak megóvására
szükséges vala. Neje okosságának s mérsékletének köszönheté Detrolles,
hogy Anselme halála után annak fiáról úgy gondoskodhatott, a mint szíve
jóindulata kivánta.

Elhúnyt barátjának vagyoni állásáról értesülvén, Detrolles magához
hivatá Anatolet s azon bőkezűséggel, melyet pazarlásaiban megszokott
volt, kijelenté neki, hogy mindaddig, míg állást és foglalkozást nem
szerez magának, évenként ötezer frankot fog tőle kapni. Detrolles azt
akarta, hogy öccse a lehető legjobb nevelésben részesüljön s hogy a
nélkülözés semmikép ne gátolja tanulmányaiban s a szerint, a mint ő
ismerte az életet, erre évi ötezer frank elkerülhetlenül szükséges vala.

Anatolet erre gyámja vissza akarta küldeni az intézetbe, de a fiú
hallani sem akart többé róla. Terhére volt az intézeti fegyelem s önálló
hajlamú lelke annál inkább megunta a folytonos felügyelet alatt való
életet, mert érezte magában, hogy van kedve tanulni, hogy tehát nincs
szüksége szüntelen ellenőrző szemekre. A fiú nagybátyjához folyamodott s
ez neki adott igazat a gyám ellenében. A gyám kénytelen vala engedni
annak, ki gyámfia nevelésének költségeit fedezte, főkép miután Detrolles
úgy rendezte be a dolgot, hogy az évdíjat havi részletekben magának
Anatolenak adta kezébe. A gyám kifogásokat tett ez ellen, figyelmezteté
Detrollest, hogy ennyi pénzt adni egy gyermek kezébe a legjobb mód azt
pazarlóvá tenni, mire nem lesz módja, ha felnő. De Detrolles nem tudott
ellentállani Anatole kéréseinek, sőt tetszett neki azon önállóság, azon
akaraterő, mely a fiú szavaiban nyilatkozott, midőn függetlenséget
követelt; és a jó nagybátya úgy okoskodott, hogy épen az fogja Anatolet
férfivá tenni, ha minél előbb hozzá szokik saját ügyeit vezetni.

Anatolet tehát szállásra és ellátásra egy szegényebb hivatalnokhoz
adták, ki tanulókat tartott magánál mellékkereset gyanánt. Itt
ismerkedtünk meg egymással. Anatole havi pénzének fele sem volt
szükséges szállása, tartása és tanulmányai költségeinek fedezésére. A
többit tehát mulatságra fordítá.

Nem szükséges ön előtt bővebben indokolnom, mikép lett ily viszonyok
közt Anatole nehány hónap alatt bevégzett korhelylyé, kit a késő éj,
néha a kora reggel vetett csak haza szállására. Lakásadónk kezdetben
megfeddé néhányszor Anatolet, mire ez húsz frankkal megtoldta a havi
díjat s ez áron teljes függetlenséget vásárolt magának. Nem tudom,
meddig tartott volna ez életmód, s mivé tette volna végre Anatolet, ha
egy általa okozott botrány egyszerre végét nem szakítja. Már egy év óta
élte a gyermekifjú e korhely életet, melyben a tanulásból fenmaradt
óráit kártya és bor közt töltötte el, midőn egyszer reggel épen nem jött
haza; de e helyett néhány órával utóbb az iskolából izentek
szállásadójának, hogy vitesse haza. A jó ember futott az iskolába és ott
találta Anatolet félig ittasan, kiterítve, betört fővel, melynek
vérzését még alig tudták elállítani. Anatole ez éjjel reggelig
kártyázott s elvesztvén egész havi pénzét, melyet az nap kapott
Detrollestől, elkeseredésében inni kezdett pajtásaival, kik közül a
szerencsés nyerő ajánlkozott az italok árát fedezni. A nap már fényesen
sütött, midőn Anatolenak eszébe jutott, hogy iskola is van a világon.
Megindult tehát s mámorosan, ingadozó léptekkel a kollegiumba ment.
Midőn a terembe nyilt előadás közben benyitott, a tanár nem nézheté szó
nélkül a tizenöt éves fiút, ki félrecsapott kalappal fején, rendetlen
öltözékben, a mámor félreismerhetlen jeleivel arczán s magatartásában,
ingadozó léptekkel közeledett feléje. Nehány szigorú szóval kiparancsolá
a teremből, de Anatole a helyett, hogy engedelmeskednék, szitkozódni
kezdett s felemelt ököllel rohant tanárára. Ez félreugrott a csapás
elől, mire Anatole elvesztve az egyensúlyt, oly szerencsétlenül bukott a
tanár asztala előtt a földre, hogy fejét az asztal sarkán betörte.

Az esés után néhány hétig az ágyat kellett őriznie. Midőn megtudta a
botrányt, melyet ittas állapotában elkövetett, élénk becsületérzése
pirulni kényszeríté önmaga előtt. Megfogadta, hogy borhoz és kártyához
többé nem nyúl, s én, ki tanúja valék fogadásának, tanúja voltam annak
is, hogy azt lelkiismeretesen megtartá.

Gyámja ez alkalmat felhasználta, hogy meggyőzze Detrollest, miszerint a
fiút okvetlenül intézetbe kell küldeni és pénz dolgában szükebbre fogni,
ha nem akar professionális korhelyt nevelni belőle. A gyám könnyen
igazolható bizalmatlanságból nem hitt Anatole igéretének, miszerint meg
fogja változtatni életmódját; de a fiúban oly erős volt az elhatározás
felhagyni e korhely élettel s annyira meg tudta nagybátyját győzni
szándékának szilárdságáról, hogy ez ismét a fiú pártjára állt. Némi
változást azonban Detrolles is szükségesnek látott életmódjában. Más
iskolába kellett küldeni Anatolet, hogy ne legyen kénytelen szégyene
szemtanúi előtt pirulni. Aztán, úgy okoskodott Detrolles, Anatolet
bizonyosan a rossz példa rontá meg; oly helyre kell tehát adni
szállásra, hol nem lakik más három-négy tanulóval együtt, egy becsületes
család körébe, mely jobban fel tudjon rá ügyelni.

Talált is ilyet csakhamar, mely annálinkább megfelelt igényeinek, miután
rokonságban állt a fiúval. Cotin György távoli rokona volt
Flavigneuxnek. Egykor vagyonos kereskedő, utóbb szerencsétlenül csődöt
mondott s most teljes visszavonultságban élt Páris egy külvárosában.
Detrollesnak e gondolat annálinkább tetszett, mert Cotint és nejét mint
talpig becsületes, reális, erkölcsös embereket ismerte még a régi
időkből s mert azt hitte, hogy nemcsak pénzért, hanem rokoni szeretetből
is jobban fel fognak a fiúra ügyelni, mint bárki más.



II.

Cotinék kaptak az alkalmon, midőn Detrolles őket számos évek múlva ismét
felkeresvén, felkérte, fogadják magokhoz öcscsét szállásra és ellátásra.
Anatole szintén örömmel lépett e család körébe, melyről már
gyermekkorában a legjobbat hallotta. Emlékezett reá, hogy Cotin Györgyöt
és nejét nem egyszer hallá dicsértetni, mint a derék, becsületes
házastársak mintaképét. És nem ok nélkül. A Flavigneux család minden
ismerősei és rokonai közt alig volt ház, mely több tiszteletet érdemelt
volna, mint e derék kereskedőé, ki ötven éves korában egy húsz éves ifjú
gyöngédségével szerette nejét, kinek vágyait a negyven éves nő odaadó
szerelme teljesen kielégíté s ki mindent elkövetett, hogy három
gyermekét a lehető legjobb nevelésben részesítse.

Anatole, azon reményben, hogy e tiszteletreméltó család kebelében annál
könnyebb lesz fogadását megtartania, őszinte örömmel sietett eddig
személyesen nem ismert rokonához; s a most már hatvan éves Cotin György
annál nagyobb, annál igazabb örömmel fogadta az ifjút, mert ennek szőke
fürtei és lángoló szeme őt saját két fiára emlékezteték, kiket éltök
virágában vesztett el. Hasonló meghatottsággal sietett őt ölelni
Cotinné, mondva neki, hogy tekintse őt anyjának s legyen teljes
bizalommal iránta. Anatole csakugyan úgy érzé, mintha második atyát és
anyát talált volna Cotinékban s midőn Hermance lépett a szobába, Cotin
tizennyolcz éves leánya, kora szépségének viruló pompájában és Cotinné
azt mint leendő testvérét mutatá be neki, Anatole ily testvér és ily
anya mellett teljesnek érzé boldogságát.

[Illustration: Cotin György örömmel fogadta az ifjút.]

De nehány hét alatt be kellett látnia Anatolenak, hogy a Cotin család
kebelében sok, talán minden megváltozott. Minél jobban megszokták őt a
háznál, s minél bizalmasabb lábon álltak egymással, annál inkább
módjában volt észrevennie Anatolenak, hogy a boldogság e házból
elköltözött. Nem egyszer élénk czivódásban találta Cotinnét férjével s
bár e jelenetek mindannyiszor félben szakadtak, valahányszor Anatole a
szobába lépett, fel kellett előtte tűnnie, hogy nem puszta
nézetkülönbségek okozták e heves vitákat. A szállás, melyet Cotinék
birtak, oly kicsiny volt, hogy Anatolenak még külön szobája sem vala s
csak a jövő félévben igértek számára szobát fogadni a szomszéd lakásból,
mely akkor megürülendő vala. Anatole tehát egy szobában hált Cotinnal, a
másikban Cotinné Hermanceszal, míg a harmadik ebédlő, szalon és minden
egyéb vala egyszerre. Ilyen szűk helyre szorulva rokonaival, nem
maradhatott sokáig titok előtte az, a mi a ház békéjét megzavarta.

A szükség volt e család szerencsétlenségének forrása. Cotin és neje
jólétben tölték teljes életöket s a míg ebben tartott, misem zavarta meg
boldogságukat. Egymás szerelmében s gyermekeik szeretetében szívök
minden vágyai kielégítésre találtak. Cotin György ötvenötödik évébe
lépett, midőn egy év alatt két fiát s egy nagykereskedőház bukása
folytán egész vagyonát elveszté. A becsületes csőd után, melyben
hitelezői teljesen kielégíttettek, maradt számára még néhány ezer frank,
melynek kamatjaiból egy nélkülözésekhez szokott család nagy takarékosan
megélhetett volna. De Cotinék jóléthez valának szokva s Cotin György
lelkének minden erejét fiainak s vagyonának veszte annyira megtörte,
hogy képtelen volt megmaradt pár ezer frankjával új üzletet kisértni
meg. Nem maradt tehát számukra egyéb, mint visszavonulni s lehetőleg
meghúzniok magokat. Cotin György lemondott a kényelem minden neméről,
hogy családja existencziáját megkönnyítse, neje azon szent
elhatározással lépett a szegényes szállásba, hogy életét csupán férje
vigasztalásának szentelendi; e két ember lelkében a gyöngédségnek,
szerelemnek és erénynek oly kincse vala felhalmozva, mely nem egy, de
tíz életet boldoggá tehetett volna, – és ők mégis szerencsétlenek
valának. Cotinné nemcsak gyöngéd nő és szerető hitves, de egyszersmind
gyönge nő és oktalan anya vala. El tudta magát a legnagyobb áldozatokra
határozni, mert az elhatározásban szíve támogatta, ez pedig tiszta és
romlatlan vala; de nem birta elhatározását végrehajtani, mert jellemének
gyöngesége képtelen volt az élet keserű valóságával megküzdeni. Bármint
feltette volt magában, hogy fel fog hagyni mindazzal, a mi a
megélhetésre okvetlen nem szükséges, midőn kenyértörésre került a dolog,
nem volt ereje egy vagy más apróságról lemondani, melyet oly magától
értetődőnek tanult ismerni előbbi jó körülményei közt. Férje nem egyszer
figyelmezteté őt, legyen takarékosabb, mire panasz és szemrehányások
következtek. Minden ily családi jelenetnek vége ugyan az volt, hogy
Cotinné férje nyakába borulva bocsánatot kért tőle és könyezve fogadá,
hogy ezentúl máskép lesz minden; – de azért minden a régiben maradt s a
kis tőke, melynek kamatjaival kellett volna a család létezését
biztosítani, koronként megkisebbíttetett a háztartás folyó költségeinek
fedezésére.

E gazdálkodásnak előbb-utóbb válságra kellett vezetnie; s e válságot
Hermance növekedése csak sietteté. A leány szép volt, tele észszel és
élettel; anyja csüggött rajta s nem vette észre, hogy saját hibái, az
élvezetvágy és a jellem gyöngesége, fokozott mértékben vannak meg
gyermekében. Cotinné imádta leányát, ragaszkodott hozzá, mint egyetlen
vígaszához a szerencsétlenségben s nem bírta a szép, de hiú és könnyelmű
leánynak egy kivánatát sem megtagadni. Ez pedig majdnem szívtelenségig
menő könnyelműséggel követeléseit oly magasra fokozta, mintha fogalma
sem volna szülei vagyoni állásáról. Hermance toiletteje s apró
mulatságai ekként majdnem annyiba kerültek, mint az egész háztartás.
Cotin György sokkal gyöngébb volt, semhogy erélyesen közbelépve ez
életmódnak véget tudott volna vetni; a szegény öreg csak panaszkodni
birt. Naponként figyelmezteté nejét, miszerint nehány év mulva teljesen
koldusbotra jutnak s nem lesz meg mindennapi falatjuk; – de a gyönge
asszony, most már leányának könnyelműsége által is tovább ragadtatva,
nem tudott a dolgok állásán változtatni. Az egyetlen, a mit tenni birt,
az vala, hogy el tudta titkolni férje előtt, miszerint összes tőkéjökből
már alig van hátra két-három ezer frank és hogy ez is alig elegendő az
adósságok fedezésére.

E ponton állt a Cotin család, midőn Anatole lépett belé. Az öreg Cotin,
ki előtt neje a végső nyomor közellétét eltitkolá, azzal vigasztalta
magát, hogy azon havi kétszáz frank, melyben vele Detrolles Anatole
eltartására nézve megegyezett, helyreállítandja háztartásában az
egyensúlyt. És úgyis lett volna, ha ama tőke, melyet Cotin számításainak
alapjául felvett, még létezett volna. Ennek hiányában azonban Anatole
havidíja csak tökéletlen segély vala. Anatole nehány hét alatt
felismerte a család helyzetét. Látta, hogy Cotin és neje oly gyöngéden
szeretik egymást, mint egy ifjú házaspár és látta, hogy éltök folytonos
czivódás és keserűségek közt folyt le. Megszerette és szánta e
becsületes, de gyönge embereket s felajánlá Cotinnénak saját erszényét,
melyen az asszony nem is mulasztott el koronként apróbb kölcsönök
contrahálásával könnyíteni.

Anatole azt hitte, hogy azon csekély támogatás, melyben nagynénjét
részesítheti, ép oly jó hatással bír, a mily jó szívből van adva s e hit
némileg ellensúlyozá benne a fájdalmat, melyet szegény rokonai
szerencsétlensége felett érezett. Most már, részben pénzhiányból is,
idejének legnagyobb részét otthon tölté, tanulva, vagy az öreg Cotin
elbeszéléseit hallgatva, vagy Hermanceszal csevegve, kivel csakhamar oly
bizalmas lábon állt, mintha gyermekkoruk óta együtt növekedtek volna.

Rövid idő alatt Anatoleon megtörtént az, a mi ily körülmények közt oly
könnyen megesik egy tizenhat éves tanulón: beleszeretett Hermanceba. A
két ifjú természetében sok volt a hasonlóság, de még több az ellentét.
Anatole természetének egyik uralkodó eleme az élvezetvágy vala, ép úgy,
mint Hermanceénak, de míg az ifjú eszével és elhatározásával tudott
uralkodni e hajlamokon, ha kellett, a leány vagy nem bírt, vagy nem
akart korlátokat vonni kedvtelései elé. Anatolenak nem valának szilárd
erkölcsi elvei. Sem könnyelmű atyja, ki szeretetreméltó
lelkiismeretlenséggel űzte női kalandjait, sem hasonkorú pajtásainak
társasága nem volt alkalmas szilárd erkölcsi elveket csepegtetni
lelkébe, az intézetben nyert nevelése pedig olyan volt, mint minden
iskolai nevelés: erkölcsi elvek helyett a vallás érthetetlen formuláival
terhelte meg elméjét, melynek semmi közük a morálhoz. De ha nélkülözte
is lelke azon erős erkölcsi tartalékot, melyet csak az anya vagy atya
szerető gondoskodása olthat fiatal lélekbe; természete mégis alapjában
nemes, érzelmei tiszták valának s e jó tulajdonok, támogatva azon élénk,
az ingerlékenységig kényes becsületérzés által, mely őt már e korban
kitünteté, szinte kipótolák e tekintetben nevelése hiányait. Hermancetól
a természet megtagadta azon erkölcsi érzéket, mely egyedül képes a nőt
az élet válságos viszonyaiban fentartani s nevelése mitsem adott neki, a
mivel azt pótolhassa. Könnyelmű, hiú gyermek volt már tizenöt éves
korában, ki nem ismer nagyobb feladatot, mint tetszeni és mulatni; s
anyja, példája által, melyet leányának szolgáltatott, midőn életének
főczélját hasonlókép a kellemes időtöltésekben keresé és majomszeretete
által, melylyel őt körülvette, e gyöngeségeket Hermanceban azon határig
fokozta, melyen túl a jellemgyöngeség jellemtelenséggé válik s melytől
csak egy lépésnyire van a becstelenség. Mindkettejökben hiányzott az
egészséges erkölcsi érzék; de míg Anatolet élénk becsületérzése képes
volt oly magasra emelni, hová a puszta erkölcsi elvek fel nem érnek;
addig Hermance, könnyelműsége s azon veszélyes befolyás által, melyet
anyja gyakorolt reá, képes vala oly mély sülyedésre, melyet maga az,
hogy lelke minden erkölcsi tartalékot nélkülözött, nem indokolhatott
volna. Ez éles ellentét oly jellemnél, mint Anatoleé, valószinűleg
lehetetlenné tette volna a Hermance iránti szerelmet, ha mint férfi
ismerkedik meg a leánynyal, mert a férfijellem minden tulajdonai közt
alig van kérlelhetetlenebb, türelmetlenebb a becsületérzésnél. De
Anatole tizenhat éves gyermek volt, midőn a nálánál idősb Hermancet
megismerte.

De mit feszegetem én itt e két ember jellemét? mi köze egy tizenhat éves
ifjú szíve vonzalmának a lélek és jellem határozó tulajdonaihoz?
Kifejlődött, megállapodott természeteknél ezek döntő elemként
határozhatnak a szív érzelmei felett; a férfi szerelmében nagy része van
saját s kedvese jellemének és életnézeteinek is, de egy tizenhat éves
ifjú szerelme az alkalom és a tapasztalatlanság szüleménye.

Anatole gyermek vala, az első fiatal, szép nő, kit ismert, Hermance
volt; naponként órákat töltött a leánynyal, játszott, csevegett vele, –
kell-e több szerelmének indokolására?

Az ifjú szerette a leányt, szerette azon öntudatlansággal, hogy ne
mondjam, gyanútlansággal, mely az első szerelmet jellemzi; szerette úgy,
mintha nem is volna magával tisztában az iránt, hogy vonzalmának tárgya
a másik nemhez tartozik. Anatole önkénytelen hajlamot érzett Hermance
iránt, mintegy magától értetődő, indokolásra nem szoruló vonzódást, mely
őt a leányhoz közelíté; s engedett ez érzelemnek, vagy tán inkább
ösztönnek, a nélkül, hogy azt elemezni megkisértené. Ha tudta volna,
hogy Hermancet szereti, kétségkívül magába vonult volna s nem mert volna
többé oly bátran közelíteni a leányhoz; de így, szerelmének öntudata
nélkül, a mit kora tapasztalatlanságának köszönhetett, oly
elfogulatlanul, oly minden utógondolat nélküli odaadással engedé át
magát a leány társaságának, mintha még fogalma sem volna róla, hogy
ketten oly két nemhez tartoznak, mely két nem csak a szenvedély nyelvén
érti meg egymást teljesen.

A Cotin-házban senki sem vette észre, hogy Anatole Hermancet szereti.
Cotin és neje örömmel nézték a «rokoni vonzalmat» a két fiatal közt s
Hermance csak víg és kedves játszótársat látott az ifjúban. A leány
vígságában féktelen, szeszélyeiben kicsapongó volt, – de modora még
inkább hasonlított egy pajkos fiú magaviseletéhez, mintsem oly
leányéhoz, ki már öntudatával bír nemének. S ez még alig is volt meg a
leányban. Hermance azon lányok közé tartozott, kikben, természetök
elevensége daczára, aránylag későn érvényesíti magát az, a mi a leányt
nővé teszi. S így nem egyszer Hermance játék közben ölébe ugrott az
ifjúnak s Anatole ölelte és csókolta hugát, – mindkettő még minden
sejtelme nélkül annak, hogy élvezet is lehet abban, mi csak a pajkosság
gyümölcse vala.

Vagy öt hónapot töltött ekként Anatole a háznál, midőn különféle
jelekből azt vélte észrevehetni, hogy Cotinék vagyoni viszonyaiban
kedvező fordulatnak kellett beállnia. Cotinné néhány hét óta vidorabb
volt s nem czivódott férjével. Az asztal jobban el vala látva s Cotinné
már három hét óta nem fordult volt új kölcsönért öcscséhez. Hermance
szebb ruhákban járt, mint azelőtt s minduntalan hol színházban, hol
társaságban volt valamely barátnéjával, honnan, hogy mikor jött haza,
Anatole nem tudta, mert olyankor már aludni szokott.

Nemsokára megjött a lakváltoztatási idő, s Cotinék a szomszéd lakásból
nem egy szobát fogadtak fel Anatole számára, hanem az egész lakást, mely
három szobából s konyhából állt. A konyha átalakíttatott előszobává,
melyből egy ajtó nyílt balra egy szobába, egy másik jobbra két szobába.
E második szobának azonfelül külön kijárása is volt a melléklépcsőre. Az
egy szobát Anatolenak adták, a két szobás lakosztály pedig Hermance
számára rendeztetett be, oly kényelemmel, sőt elegancziával, mely
Anatolet rendkívül meglepte. Az ifjú nem tudta magának megmagyarázni a
dolgok e fordulatát, de gyöngédtelenségnek tartotta volna a
kérdezősködést, midőn azt látta, hogy Cotinné és leánya oly egykedvűen
intézik e változtatásokat, mintha mindez nem is lehetne máskép. Anatole
azon könnyűséggel és gyanútlansággal, mely korának tulajdona vala,
csakhamar beletalálta magát e változásba. Elfoglalta szobáját és
teljesen boldognak érzé magát, midőn Cotinné és Hermance megelégedett
arczába tekintett.

Ez időtájt Detrolles nehány napra falura vitte magával Anatolet. Midőn
visszatért, az öreg Cotint ágyban, betegen találta. Nem eresztették be
hozzá, azt mondák neki, hogy deliriumban fekszik s oly dolgokat beszél,
hogy azt fiatal embernek nem jó hallani. Két hét tölt el, mielőtt
Anatole Cotint ismét láthatá, és megborzadva riadt vissza tőle. Az öreg
Cotin mint egy halotti váz ült karszékében, midőn Anatolet bevezették
hozzá. Mintha két hét alatt két évtizedet vénült volna. Tagjai el
valának aszva, megeresztett, tövises ősz szakálla bizonyos vad
kifejezést adott e különben oly szelíd arcznak. Tekintete megtörve
nyugodott maga előtt, de midőn szemét felveté, valami otthontalan
merevség látszott e tekintetben, melyről Anatole első pillanatra azt
hitte, hogy az őrület jele. Ily állapotban látva a derék öreget, Anatole
borzalmában felsikoltott, aztán odarohant beteg nagybátyjához. Ez
megkísérté feléje tárni kiaszott karjait és szólni akart valamit; de
jobb karját nem tudta emelni s nyelve csak értelmetlen hangokat
hebegett. Cotin Györgyöt megütötte volt a guta. Nem halt bele, de nem
épült ki többé belőle. Élt még néhány hónapig, de élte folytonos
haldoklás vala.

Anatole végtelen részvéttel viseltetett a szegény öreg iránt, de végre
belenyugodott a kikerülhetlen végzetbe. Oly természetesnek kellett
találnia, hogy egy öreg, gyönge embert megüt a szél, főkép, miután
Cotinné, ki temérdek könnyet ontott férjeért, elszámlálá neki mindazon
ismerőseit, kik gutaütésben haltak meg; mely számlálásnak eredménye az
lett, hogy minden második embernek, ki a hatvanig felviszi,
kikerülhetlen sorsa a szélhűdés. Hermance is csakhamar megvigasztalódott
s Anatole a lélek azon ruganyosságával, mely egy tizenhat éves kedélyben
a legellentétesebb érzelmeket oly közel hozza egymáshoz, tudott, a
szegény tehetetlen öreget meglátogatván, átfutni Hermance-hoz s a
leánynyal eljátszani, nevetgélni, fecsegni, mindaddig, míg az ki nem
küldte szobájából, a mi este nyolcz órakor többször megtörtént, a
nélkül, hogy Anatole valami feltünőt talált volna benne.

[Illustration: Odarohant beteg nagybátyjához.]



III.

Amióta Cotinék anyagi körülményeiben e változás beállt, az Anatole és
Hermance közti viszony lassanként veszteni kezdett gyermekded
bizalmasságából. Alig múlt el néhány hét s Hermance nem volt többé azon
víg, kedélyes játszótárs, kinek Anatole addig ismerte. Nem mintha
meghidegült volna iránta, nem idegenkedett tőle, sőt figyelmes szemlélő
épen az ellenkező észleletre jutott volna. Hermance most is sok időt
töltött öcscsével, de viseletében kimértebb, nyugodtabb, komolyabb volt,
a nélkül azonban, hogy hidegebb lenne iránta. Nem ugrándozott, nem
enyelgett vele többé azon tartaléktalan pajzánsággal, mely azelőtt
mulatságaikon uralkodott s ha Anatole egyszer-másszor utána kapott, vagy
véletlenül megölelte, Hermance néha elpirult s rendreutasítá. Anatole
eleinte nem látszott észrevenni, vagy ha észrevette is e változást, nem
tulajdonított neki fontosságot s egyikét látta benne azon szeszélyeknek,
melyekben Hermance természete bővelkedett.

Egy alkalommal Hermance épen rakosgatott valamit szobájában, midőn
Anatole a nyitva maradt ajtón belépett. Az ifjú lépteinek zaját elnyelte
a szőnyeg s halkan közeledve hugához, azt hátulról gyorsan megölelé s
egy csókot lopott vállára. A leány, midőn így egyszerre váratlanul magát
átölelve látta s keblén az ifjú összekulcsolt kezeit érzé, melyek
érzékenyen tapadtak mellére, megrázkódott egész idegrendszerében s oly
szenvedélyesen és oly szavakkal utasítá rendre az ifjút, minőket ez még
nem hallott tőle. Anatole meglepetve Hermancenak e sajátságos modora
által, mely eddig ismeretlen vala előtte, nehány szóval bocsánatot kért
tőle és kisietett a szobából. De alig ért saját szobájába és veté magát
boszúsan a pamlagra, előtte állt Hermance. A leány pillanatnyi
felhevülése elmúlván, utána futott Anatolenak, kérte, ne vegye rossz
néven hevességét s midőn ez biztosítá, hogy nem haragszik, pajzán
mosolylyal ölébe ült, átkarolta nyakát és csókot nyomott ajkára.

Megtörtént ez azelőtt akárhányszor, de Anatole úgy érzé, mintha ma
érintené ajka először Hermanceét. Azt a hosszú, szenvedélyes csókot,
melyet most kapott, nem a játszótárs adta többé könnyelmű pajzánságában
a játszótársnak, hanem adta a nő, ki már élvezni tud, az ifjúnak, kit
szeretne rá megtanítani.

E percztől fogva érzé Anatole, hogy nővel áll szemben s hogy e nőt
szereti. De érzé egyszersmind ifjúságát s tapasztalatlanságát, érzé azon
fölényt, melyet az idősebb s routinirtabb leány reá gyakorolt s ez oly
elfogulttá, oly zavarttá tette Hermanceszal szemben, hogy daczára most
már élénken érzett szerelmének, kerülni kezdte a leányt. Hermance néha
kérdőre vonta öcscsét, miért tölt vele kevesebb időt, mint azelőtt, de a
mód, melyen ezt tevé, midőn lángoló szemével ránézett, vagy kezét
megszorítá, Anatole zavarát, mondhatnám félénkségét még inkább növelte.

Anatole kezdett kevesebbet lenni otthon, s estve rendesen eljárt
színházba, hogy ne kelljen együtt lennie a leánynyal, kit szeretett s
kihez, mióta tudta, hogy szereti, alig mert többé közelíteni.

Egy estve színház után hazaérve világot akart gyujtani, de a gyufás
dobozt üresen találta helyén. Nem tudott magán máskép segíteni, mint,
hogy Hermancetól kérjen gyújtót, kinek szobájában, mint jövet az
utczáról látta, még világos volt. Kiment tehát a közös előszobába s
Hermance ajtaján koczogtatott.

– Ki az? hangzott belőlről a leány hangja.

– Én vagyok.

– Te vagy Anatole? jer!

Anatole benyitott. Az első szoba setét vala és üres. Hermance a másikban
volt, melynek ajtaja ki vala nyitva. Az ifjú az ajtóhoz lépett, de
megpillantván Hermancet, a mint könyvvel kezében chaiselongueján feküdt,
önkénytelenül visszahökkent.

Midőn meglátta Hermancet kacér pongyolájában, mely bájainak hatását még
fokozta, Anatolet eddig még nem ismert mértékben támadta meg azon zavar,
azon elfogultság, azon megmagyarázhatlan vonakodás, mely hátravon és
előrehajt egyszerre, melyet néhány hét óta érzett a leánynyal szemben.
Ideges remegés fogta el egész valóját, futni akart, de lába mintha a
földbe gyökerezett volna, nem tudott elmozdulni a küszöbről s
tekintetével akaratlanul rámeredt a szép leányra, ki mosolyogva nyújtá
neki kezét.

– Nos Anatole? – szólt a leány kérdőleg, észrevéve az ifjú
megdöbbenését.

Anatole végre erőt vett magán s szemét a földre sütve közelebb lépett s
remegve fogta meg a leány kezét.

– Gyufát akartam kérni tőled Hermance, csak most vettem észre, hogy az
enyim elfogyott…

– Gyufáért jöttél? – kérdé a leány sajátságos hangon.

– Csak nem haragszol? – szólt az ifjú engesztelőleg.

– Dehogy haragszom. Sőt épen jó, hogy jöttél, elfecseghetünk egy kicsit.
Nem tudok aludni. Jer Anatole, ülj ide. – No de jer hát!

Anatole szék után nyúlt.

– Ah ne hozz széket, jer ide, hozzám, szólt a leány.

– Olvastál? – kérdé Anatole s Hermance könyve után nyúlt, hogy ne
kelljen szemébe néznie.

– Olvastam. Igen érdekes könyv. Nézd csak. Nem ismered?

– «La Nouvelle Héloïse,» – olvasá Anatole. – Nem, nem ismerem.

– Úgy majd odaadom, ha elolvastam. Nagyon érdekes, hidd el.

– Úgy? – szólt Anatole, letevé a könyvet, melynek hatása ott lángolt
Hermance szép szemében.

– De mi lelt? – kérdé a leány, – úgy ülsz itt, mint a bűnös, ki haragban
van lelkiismeretével; rám sem mersz nézni…

– Dehogy nem – viszonzá az ifjú megemberelve magát s tekintetét felemelé
a leányra.

Hermance azon szépségek közé tartozott, kik a legjózanabb erényt is
képesek megingatni. Halvány arcza, széles piros ajkai, finom alkatú
orra, megvilágítva két emésztő tüzű setétkék szem által s ébenfekete
fürtöktől környezve, oly egészet alkottak, hogy a festész fantáziája nem
képzelhetne magának illőbbet, ha Bacchusnak akarna papnőt festeni.
Anatole, midőn e szemekbe tekintett, mintegy megmeredve szegzé
tekintetét a leányra.

– Mily szép vagy Hermance! – rebegé önkénytelenül.

– Tetszem neked? kérdé a leány kaczéran s míg egyik keze az ifjúéban
nyugodott, a másikat felemelve, megsímogatá vele Anatole arczát.

– Bocsáss Hermace – rebegé Anatole zavarban, – ne kínozz Hermance…

Hermance elereszté az ifjú kezét, de Anatole nem tudott felkelni. A
leány rászegzé igéző tekintetét s Anatole szédülni érzé fejét e
pillantás hatása alatt.

– Csókolj meg Anatole! – susogá Hermance, feléje tárva karjait.

Anatole futni akart, de nem birt. Érzé, hogy a vér fejébe tolul, hogy
arcza ég, – de midőn a leány szemébe nézett, nem birt ellenállani s
ösztönszerűleg odaborult Hermancera és megcsókolá.

A leány átkarolta az ifjút s szenvedélyes csókokkal halmozá el arczát.
Ujjai haja közé tévedtek s kis keze az ifjú fürteivel játszott, míg ez
úgy érzé, mintha lélekzete el akarna akadni.

[Illustration: – Csókolj meg Anatole! – susogá.]

Eddig ismeretlen érzések támadták meg Anatolet. Szerelmi ábrándozásaiban
nem egyszer elképzelte magának a boldogságot, melyet a viszontszerelem
nyújt s most, midőn e boldogságot elértnek látta, úgy érzé, mintha
csalódott volna álmaiban. Karjaiban tartá a szeretett nőt, magába szívta
annak éltető lehelletét, ki szivét hangosabban dobogni megtanítá, – de
mi volt ez azon boldogsághoz képest, melyet rajongó lelke megálmodott?

Egy tizenhat éves ifjú szerelme inkább ábrándozás, mint szerelem.

Én nem hiszek a szerelem azon pedáns osztályozásában, mely azt
platonikusra és nem-platonikusra osztja. Ha hinnék is a léleknek a
testtől önálló létezésében, ha azon tulajdonok és működések összegét,
melyet hétköznapi nyelven «léleknek» nevezünk, többnek tartanám is az
agyvelő legsubtilisabb functiójánál, nem hinném, hogy létezhetik
szerelem, melyben csak a lélek vesz részt, az anyag hozzájárulása
nélkül.

Olvassa el bárki a szerelem valódi evangeliomát, melyet a nagy britt
költő hagyott reánk. Még eddig senkinek sem jutott eszébe tagadni, hogy
az érzelem, mely Romeot és Juliát összefűzi, valódi, tiszta szerelem; s
vajjon «platonikus»-e a Montecchik és Capulettik sarjadékainak szerelme?

Azon émelygős, férfiatlan ábrándozás, mely az új korban írt középkori
regényekből sóhajt felénk, azon kevéssel beérő, saját tehetetlenségével
kaczérkodó érzelgősség, melyben némelyek a «tiszta» szerelmet vélik
felfedezni, mindössze oly lélekállapot, mely csak azért nem tartozik a
pathologia körébe, mert ellenszerét a tudomány még fel nem fedezte.

Tökéletlen, beteges érzelem az, melyet egészséges, kifejlett organizmus
meg nem terem.

A holdkórosok birodalma ez és a gyermekeké.

Anatole ez utóbbi volt.

Nem sok kellett volna neki arra, hogy boldognak érezze magát.

Ha Hermance csak sejteti is vele, hogy szerelmét viszonozza, Anatole
rajongásában képes lett volna érte bármire. Beérte volna vele, ha
lábainál ülhet és szemébe tekinthet, ha láthatja őt és hallhatja szavát;
s egy kézszorítása az ideálnak boldogabbá tette volna, mint most a
kedvesnek ölelése.

Anatole nem érzé magát boldognak.

Azt látta, hogy szerelme viszonoztatik, – mert vajjon mi lehetett volna
Hermance csókja az ifjú szemében más, mint szerelmi vallomás? – de ő
másként képzelte magának az első vallomást.

Midőn karjaival magához ölelte kedvesét, érezve szívének minden
dobbanását, s midőn Hermance villogó szemébe tekintett, úgy tetszett
neki, mintha nem ez volna azon nő, ki álmait foglalkoztatá.

Anatole jellemében a legnagyobb ellentétek egyesültek. Tudott szeretni
oly mély, oly intensiv érzéssel, mely maradandóságra nézve megközelíté
egy szentimentális szív sóhajainak hosszadalmasságát; s tudott lábbal
tapodni minden érzelmet, tudott könnyelmű játékot űzni a szív
legönkénytelenebb gerjedelmeivel. De ez utóbbi tulajdont csak később
érlelték meg benne az élet körülményei.

Most még egy tapasztalatlan lélek, egy gyermekded lélek ábrándosságával
rajongott Hermanceért. A leány szerelmével boldogítá őt, de a mód,
melyen ezt tevé, nem felelt meg érzelmeinek.

Most, midőn szerelmének már nem lehetett vágya, mely még kielégítés után
epedjen, midőn váratlanul teljesedni látott oly reményeket, melyeket még
táplálni sem mert, – Anatole kezdetben nem tudott boldog lenni; mert nem
volt többé miért – ábrándoznia. S az ábránd ellensége a valónak.

De e hányatás ideális érzelmeinek eloszlása s a kínálkozó szerelmi
boldogság élvezete közt, csak átmeneti stádium lehetett; s oly
természetnél, minő az Anatoleé volt, az adott helyzet teljes, önkénytes
elfogadására s kizsákmányolására kellett vezetnie. Azon otthontalan
érzés, mely a gyönyör első kisérletét követé, elmult s Anatole karjaiba
vetette magát az élvező szerelemnek.

Anatole ezután, midőn esténként hazajött, rendesen megkisérté Hermance
ajtaját, mely csak ritkán volt zárva, jeléül annak, hogy a leánynak feje
fáj s nincs kedve őt fogadni. S így mialatt Cotinné mitsem sejtő
gyanútlansággal aludt a szélhűdött, lassan haldokló férjet őrizve, a
család nagyreményű sarjadéka a harmadik szobában édelgett elcsábított
ifjú kedvesével.



IV.

Hónapokig tartott már e viszony, midőn egy estve a nagy operaház
előcsarnokában Anatole megpillantá Hermancet, a mint egy öreg úr karján
jött ki a szinházból. A kisérő haja s bajusza tiszta fekete s öltözéke a
legválasztékosabb vala, de szemének kialudt lángja s arczának el nem
titkolható ránczai félreismerhetlenül jelezték benne az érdemekben
megaggott kéjencet. Hermance, királyi alakjával s vakító szépségével,
melynek a gazdag toilette még növelte hatását, magára vonta az egész
férfitársaság figyelmét; s e bámulat megérdemelt voltának öntudatában
büszkén lejtett végig a csarnokon kisérője karján, ki jobbra-balra
nehány köszönést viszonozva, sietett hölgyét kivezetni az ostromló
szemek e kereszttüzéből.

Hermance nem vette észre ifjú kedvesét, ki szótlanul állt a fal mellett,
nem tudva minek tartsa unokahuga kisérőjét. Mindenre gondolt, csak arra
nem, a mi igaz vala, s a kínos bizonytalanság és habozás nehány
pillanata mulva meg akart indulni, hogy utána menjen Hermancenak, azon
reményben, hogy utól fogja érni, míg kocsijokra várakoznak. Nem tudta
félti-e vagy nem, nem tudta mit gondoljon, csak azt látta, hogy egy
bizonytalansággal áll szemben, melynek el kell oszlania. Feltette tehát
magában, hogy követni fogja Hermancet és kisérőjét, bárhová menjenek,
midőn egyszerre két úr társalgása vonta magára figyelmét, kik mellett
elhaladt.

[Illustration: A nagy operaház előcsarnokában megpillantá…]

– Ugyan nem tudja ön, ki azon szép nő, kit Cocloquet barátunk most emel
hintajába?

– Hogyan? nem ismeri még a párisi demi-monde legújabb csillagát, Cotin
Hermancet? – viszonzá a másik.

Anatole elsápadt e szavakra, s egy oszlop megé vonult, mely a két
társalgó mellett állt, onnan hallgatva tovább beszédjöket.

– Hogyan, e szép leány –?

– Egy bukott kereskedő leánya, ki Cocloquet barátunkon kezdé első
experimentumait. Most még monopoliumot gyakorol rajta az öreg, de nem
adok neki két hónapot –

Anatole vére felforrt e szavakra, s merészen odalépett az ismeretlen
elé.

– Uram! becsületes ember ön? – kérdé szikrázó tekintettel, – hogy nem
átall egy becsületes leányt rágalmazni?

A két öreg úr igen komikus jelenésnek tarthatta e tizenhatéves, haragtól
pirosló lovagot, ki egy párisi cocottenak védőjeül csapott fel, mert
mindketten hangos kaczajra fakadtak.

– Ismétlem uram, – szólt Anatole haragtól remegő hangon, – becsületes
ember-e ön, hogy nem átall egy tisztességes leányt így rágalmazni?

– Tisztességes leányt? hahaha! Fiatal barátom, önnek elment az esze! –
mondá az ismeretlen, a fiút végig mérve tekintetével.

– De uram –

– Eh, de hát ki ön? – kérdé most az ismeretlen úr.

– Ki vagyok? – kiáltott Anatole, – no, ha ön nem felel kérdésemre,
mindjárt megmutatom ki vagyok –

Ezzel felemelve pálczáját, az ismeretlennek arcza felé vágott; ez
azonban a csapást karjával szerencsésen elhárítá magáról.

– Sergeant! sergeant! – hangzott most többfelől, s a dolog vége az lett,
hogy Anatolet minden erőlködése és protestácziói daczára a rendőrségre
vitték.

Itt töltötte az egész éjszakát.

Reggel kihallgatták, s a vallató biztos, értesülvén a dolog állásáról,
megfeddé Anatolet túlbuzgalmáért, mely botrányra vezetett, de
tekintettel ifjú korára s Cotin Hermance iránti rokoni viszonyára,
csekély bírság lefizetése után szabadon bocsátotta.

Hazaérve első dolga volt Hermancehoz sietni, ki még félig alva feküdt
ágyában. Anatole halkan lépett a szobába, nehogy az alvót felriassza, s
csendesen ágya szélére ült, azon biztos reményben, miszerint Hermance
fényesen kitisztázandja magát az ellene szórt rágalmak alól.

– Ah te vagy Anatole! – szólt a leány pillanat mulva, midőn felocsudva
észrevette az ifjút. Hogy vártalak tegnap! Későn jöttem haza szinház
után, azt hittem, már alszol s meg akartalak lepni. Szép halkan bemegyek
az én kis kedvesem szobájába, – oda lépek ágyához – tapogatódzom – üres!
Szomorúan visszajöttem tehát, de nem tudtam aludni. Úgy vártalak, –
annyira fel valék izgatva, és te nem jöttél! Ki tudja, hol mulattál
pajtásaiddal, míg én itthon epedtem utánad!

Hermance átkarolta az ifjút s elhalmozá forró csókjaival. Úgy nézett ki
emésztő tűzzel szemében, vágytól dagadó kebellel, mint a megtestesült
bűn. Ha Anatole nem lett volna tizenhat éves, egy pillantás e szembe, e
kebelre meggyőzte volna arról, hogy a mit tegnap hallott, nem volt
rágalom.

Anatole erőt vett lelke felháborodásán, s a lehető legnagyobb
nyugalommal elbeszélte kedvesének éjjeli kalandját.

A leány figyelemmel hallgatá, aztán hangos kaczajra fakadt, mely oly
kínosan hatott Anatolera.

– Nem rossz! – kiálta fel, – tehát te szegény fiú, a rendőrszobában
töltéd az éjt, és pedig miattam! de ne félj Anatoleom, kárpótolni
foglak, még ma. Itthon töltöm az egész estét, meg fogjuk magunkat
boszulni a sorson!

– De hát mit szólasz ahoz, a mit az az ember mondott rólad? – kérdé az
ifjú, félve és remélve lesvén a választ Hermance ajkáról.

– Mit is mondott? hogy az öreg Cocloquet monopoliumot gyakorol rajtam?
hahaha, nem rossz kifejezés! – te tudod legjobban Anatole, miben áll
Cocloquet monopoliuma, hahaha!

– Hogyan, – kiálta fel Anatole elsáppadva, s felugrott Hermance ágyáról,
mintha valami ijesztő látványtól riadna vissza, – tehát igaz volna –?

– Mi?

– Hogy te Cocloquet kedvese vagy?

– Hát nem tudtad, kicsikém?

– Nem! – kiáltott fel Anatole elszorult hangon s mintegy elbódulva a
hallottaktól kezébe rejté arczát.

– Anatole, ne légy gyermek, – biztatá most a leány, – jer no, csak nem
haragszol rám?

Anatole kimondhatatlan kínokat szenvedett e pillanatban. Félóra előtt
még rút hazugságnak tartá a mit hallott, s midőn most maga a leány
beszélte neki azt, a mit midőn mások mondtak, rágalomnak tartott, midőn
Hermance nevetve vallá be neki, hogy másnak kedvese, – ez megzavarta az
ifjú minden gondolatát. Szívét szorulni érzé, mintha meg kellene
szakadnia.

Hermance ez állapotban látva fiatal kedvesét, mely oly távol állt saját
vágyaitól, kaczérsággal akarta őt kiengesztelni. Halkan felkelt ágyából
s egyszerre elébe állt azon indiszkrét toiletteben, mely csak az éj
diszkrét homálya számára vala rendeltetve.

A leány elragadó szép volt. Piczi rózsaszín lábai szinte elenyésztek a
szoba tarka szőnyegén, s a finom batiszting, mely testét födé, annak egy
részét tartaléktalanul tárta Anatole elé, míg a többi, a mit eltakart
előle, annál ingerlőbben tetszett keresztül a fátyolszerű szöveten.

Anatole előtt mindez nem volt újság, de azért e látvány mégis
megvesztegette szemeit s Hermance észrevette, hogy arczkifejezése
szelidülni kezd, midőn reá tekint.

– Csak nem haragszol én kis kedvesem? – kérdé a leány, meg akarván
ragadni a kedvező pillanatot, melyet bájai hatásának köszönhetni vélt, s
gömbölyű fehér karjait az ifjú nyaka köré fűzte.

– Menj – megcsaltál, – szerettelek és te mást szerettél! – nyögé tompa
hangon az ifjú, kibontakozva kedvese öleléséből.

– Én, mást szerettem? – kérdé a leány nagy szemeket meresztve Anatolera,
a bámulat oly félreismerhetlen kifejezésével, mely magán viselte az
igazság bélyegét.

– Hiszen magad mondád, hogy Cocloquet kedvesed – nos, hát nem úgy van?

– No igen, de csak nem gondolod, hogy ezt a vén tökfilkót szeretem? –
viszonzá a leány kaczajjal.

Anatole visszatántorodott e nevetés elől.

– Eh! gyerek vagy Anatole! – kiálta fel erre a leány s hátat fordítva
neki boszúsan veté magát egy chaise-longuera.

Anatole szeme csak most nyílt meg teljesen. Az ártatlan, tapasztalatlan
ifjú nem merte hinni a gyalázatot, míg félreérthetlenül nem állt előtte.
Most, midőn Hermance saját ajkáról hallá azt, a mit különben képtelen
lett volna elhinni, midőn szívének első szent érzelmét így meggyalázva
látta, kitört belőle a fájdalom, mely lelkét eltölté, s ingadozó
léptekkel közeledett a leányhoz, hogy szemére hányja megbecstelenített
szerelmét.

De a mit most hallott, már nemcsak szerelmét sérté, hanem vérig sebezte
becsületérzését. Nyelve egyszerre megtagadta a szolgálatot. Most, midőn
szerelméről akart szólni a nőnek, ki azzal oly könnyelműen visszaélt,
megszólalt benne a büszkeség szava s ajkát elnémítá. Mily kín lehet oly
nő által megcsalatni, kit annyira megvetünk, hogy büszkeségünk tiltja
neki még szemrehányást is tenni megrablott szerelmünkért!

Anatole gépiesen az ablakhoz lépett, s annak hideg üvegéhez támasztá
forró homlokát, midőn egyszerre Hermance hangja magához téríté azon
önkívületből, melybe fájdalma sodorta.

– Nos Anatole, még sem értesz? – kérdé a leány félig vidám, félig
szánakozó hangon chaise-longueja támláját simogatva kezével.

Azon cynismus, mely e hangban nyilatkozott, Anatolet kijózanítá. Most
már tudott uralkodni szívén, most már csak haragot és megvetést érzett
kedvese iránt. Érzé, hogy lesz ereje szívéről hallgatni.

– De értelek! – kiálta fel keserűen, haragtól remegő hangon, – oh, most
már világos előttem minden! Azon változás, mely anyagi viszonyaitokban
beállt, s melynek én csupa gyöngédségből nem mertem okát tudakolni, a
kényelem, mely körülvesz, a fény, melylyel öltözködöl, – lakásod, ruhád,
mulatságaid, – mindez becsületednek ára, Hermance! Eddig vak valék, most
már látok! – És atyád? az ő betegségét is a te szégyened okozta! te
okoztad, hogy e derék, becsületes ember, kinél jobb apával egy családot
sem áldott meg az ég, hónapok óta élet és halál közt lebeg, folytonos
haldoklásban, tehetetlen tagokkal, de érző szívvel, mely naponként
kétségbeesik leánya gyalázatán, – az a te műved, nyomorult! Meggyaláztad
nevedet, megölted atyádat!

Hermance egy könnyet törölt ki szeméből s mindenkép igyekezett magát az
elérzékenyüléstől megóvni. Végre megszólalt.

– És te vádolsz engem, Anatole, hogy meggyaláztam nevemet? te, ki
annyiszor segítettél azt meggyalázni!

Anatole meghökkent e szavakra.

– Igazad van, – szólt tompa hangon. – Bűnös vagyok. De te tettél azzá –
te csábítottál el. De nem! – kiálta fel gyorsan, büszke tekintetével
végig mérve a leányt. – Sokkal nyomorultabb vagy, semhogy megoszszam
veled a felelősséget tetteimért! Nem vádollak. De ne félj, – tevé hozzá
a megvetés hideg hangján, – nem fogok adósod maradni.

Anatole megfordult és távozni akart a szobából, de ez utolsó szavak
hallatára Hermance arczát elfutá a vér, s a leány villámgyorsan
felszökve ülőhelyéből az ajtóhoz ugrott, s az ifjúnak útját állta.

– Megállj! – kiáltá az Anatole szavai által vérig sértett leány, – innen
ki nem mégysz, míg meg nem hallgatsz.

Oly sajátságos látvány lehetett az: egy kipirult, szikrázó szemű,
félmeztelen leány, a mint egy tizenhatéves ifjútól azt követeli, hogy
hallgassa meg, mert becsületét akarja védelmezni!

Anatole szó nélkül ült le egy karszékbe, jeléül hogy kész őt
kihallgatni. Hermance visszatért a chaise-longuera, aztán látva, hogy
Anatole féloldalt ül feléje, s nem szándékozik hozzáfordulni, egy
zsámolyt vett, azt odatette az ifjú lábai elé s reá ült.

Anatole fél lépésnyivel hátrább tolta székét, a mennyire a fal engedé.

Hermance ez elutasító mozdulatot látva, egy sóhajt nyomott el keblében,
aztán, kevés vártatva, megszólalt.

– Hallgass meg kérlek, – szólt halk hangon, melyre a fájdalom ráüté
félreismerhetlen bélyegét; – két czímen van jogom kívánni, hogy
kihallgass, mielőtt elitélnél: rokonod vagyok és kedvesed valék. Igazad
van, Anatole, midőn vádolsz, igazad van, midőn kárhoztatsz; de mégis
érzem, hogy nem érdemeltem azon megvetést, melylyel most szóltál hozzám.
Bűnös vagyok, meggyaláztam magamat, de tudod-e, miért és kiért?
Szüleimért! Esküszöm, Anatole, csupán szüleimért. Te nem tudod, hogy
ezelőtt öt hónappal hitelezőink megtámadták anyámat, s ő kénytelen volt
őket kielégíteni, nehogy atyámat börtönbe hurczolják. Ez felemészté
összes még fenmaradt vagyonunkat. Száz frankunk maradt. Több se égen, se
földön. Száz frank három ember egész életére! – Nos, nem kaczagsz
Anatole? Atyám, e lelkileg megtört, munkaképtelen agg, anyám, ez angyali
jóságú, de jóléthez szokott teremtés, kit minden csekélység
szerencsétlenné tud tenni, kinek egy parányi kényelemről lemondani
sokkal nehezebb, mint másnak egy nagy boldogságról, annak valának
kitéve, hogy egy-két hét mulva nem lesz mivel csillapítaniok étvágyukat.
Már láttam magam előtt szegény atyámat koldusbottal kezében járni
házról-házra, s anyámat az útszélen elveszni, – és sehol a világon még
lehetősége sem a menekülésnek! Ha férfi lettem volna, – ki tudja? – tán
loptam, raboltam, gyilkoltam volna, hogy szüleimet az éhség kínjaitól
megóvjam. Oh Anatole, te nem tudod, mi a nyomor, mi az éhség! –
Hiányzott bennem a férfi ereje, a férfi bátorsága; leány voltam,
dolgozni nem tudok, – sohasem tanítottak reá! – gyönge leány, – kinek
nincs egyebe, mint szépsége. Nos Anatole, miért nem káromolsz?

Anatole megindulva nézett a leányra. Hermance szavaiban annyi keserű,
annyi lélekrázó igazság volt, hogy az ifjú önkénytelenül elérzékenyedett
s Hermance egy könycseppet vélt láthatni szemében.

– Megtörtént, – folytatá a leány. – Elvesztém ártatlanságomat, el –
visszahozhatlanul. De megismertem a szerelmet is, melynek kéjeit addig
csak ösztönöm sejté, – szólt Anatolera emelve nagy kék szemét és
zsámolyáról térdre ereszkedve, oda támaszkodott az ifjú térdeire. –
Cocloquet elhalmozott pénzzel, de oly vágyakat keltett bennem, melyeket
nem bírt kielégíteni. Te itt valál közel, nem idegenkedtél tőlem, – szép
vagy Anatole, és én szerettelek! Igen, szerettük egymást, hányszor
vallád meg, mennyire boldoggá tettelek? – és most megvetsz, mert
szerencsétlen vagyok!

Anatole szíve természetes jóságával szánni kezdé a leányt, s midőn az
térdre állt előtte, már le akart hajolni hozzá, hogy felemelje, midőn
Hermance egyszerre szerelmére emlékezteté. E szavakra, midőn elgondolá,
kire pazarlá szerelmét, sértett büszkesége elnyomta a szerelem, el a
szánalom szavát, s Anatole gyorsan felugrott székéből, félre lökte maga
elől a leányt s szótlanul, de rohamos léptekkel kisietett a szobából.

Hermance megrémült az ifjú tekintetétől. Anatole feldúlt arcza s
otthontalan tekintete láttára megmagyarázhatlan félelem fogta el a
leányt s magánkívül utána rohant kedvesének.

Anatole saját szobájába sietett volt, s Hermance ép akkor érte utól,
midőn az ifjú baljával feltépte kabátját s jobb kezével egy tőrt
ragadott fel, mely asztalán feküdt, és azzal szívének szúrt –

E tőr volt összes atyai öröksége…

A leány egy kétségbeesett kiáltással megragadá hátulról az ifjú karját –
–

E reggelen, folytatá Achille, találkozásomnak kellett volna lenni
Anatolelal, de ő nem jövén el a kitűzött helyre, közelfekvő szállására
mentem. Midőn az előszobába nyiték, Hermance segélykiáltása üté meg
fülemet. Berohantam. A leány emberfeletti erővel küzdött Anatolelal, ki
jobb kezét, melyben tőre villogott, hiába igyekezett Hermance öleléséből
kiszabadítani.

[Illustration: Jobb kezével egy tőrt ragadott fel.]

Egy pillanat múlva ketten küzdénk Anatolelal s nekem sikerült a tőrt
kifacsarnom kezéből; mire Anatole elalélva összerogyott.

E jelenet után erős ideglázba esett.



V.

Anatole heteken át élet és halál közt lebegett.

Ketten ápoltuk Hermanceszal. A leány nem volt szerelmes Anatoleba, de
szerette azon kedélyes bensőséggel, melylyel barátainkat, örömeink
társát szeretjük, azon őszinte, de más vonzalmat ki nem záró
ragaszkodással, melynek néha bámulva szemléljük önfeláldozási képességét
oly nőknél, kiknek szerencsétlen sorsa az, a mi Hermanceé vala.

Órákat tölték együtt Anatole ágya mellett a leánynyal, kivel azelőtt
csak nehányszor, futólag találkozám, s volt alkalmam kiismerni őt azon
bizalmasság folytán, mely oly gyorsan fejlődik ki férfi és nő közt,
midőn gondoskodásuknak egy közös tárgya fűzi össze őket.

Elmondá nekem is a maga és családja történetét oly modorban, oly
szavakkal, hogy ha akkor láttam volna e leányt először, megesküdtem
volna, hogy igazat beszél. A világ kis és nagy komédiásai közt alig
lehet könnyebben rá ismerni az igazság szavára, mint oly embereknél,
kiknek hivatásuk hozza magával, hogy rendszerint tettetett érzelmekkel
lépjenek mások elé; mert rendesen annyira elszoknak az igazság egyszerű,
természetes hangjától, hogy midőn e hangot halljuk tőlük, meg lehetünk
győződve, miszerint az tudtokon kívül, ösztönszerüleg szól belőlük;
miszerint nem azért beszélnek így, mert akarnak, hanem mert, midőn
valóban igazat akarnak mondani, nem tudnak máskép.

Hermance természetében megvolt minden hiba, minden gyöngeség, mely a nőt
a bűn útjára vezérli, némi nagyítással el lehetett volna róla mondani,
hogy «hivatással bír» azon pályára, melyre balvégzete sodorta, – ha
férjhez ment volna, meglehet, hogy a legágbogasabb szarvakat Párisban
férje viselte volna; de mindezek daczára nem a könnyelműség, nem az
erköcsi elvetemedés vitték a kora bűn útjára. Ugyanily könnyelműséggel,
ugyanily hiányával minden mélyebb erkölcsi érzésnek naponként száz és
száz leány megy férjhez Párisban, tisztán, ártatlanul. Legtöbb nőt nem
szilárdan vallott erkölcsi elvek, hanem a körülmények óvnak meg az
elveszéstől; s viszont alig van nő, kinek bukásában ne körülményei
játszanák a főszerepet. Hermance kedvezőbb anyagi viszonyok közt
csakhamar férjhez ment volna, s ha nem szolgált volna is a hű hitvesek
példányképeül, a gyalázat ama megbélyegző nemétől, mely most érte,
kétségkívül ment maradt volna. Nem akarom a leányt védeni. Azt hiszem,
hogy a legelőnyösebb viszonyok közt is aligha vénült volna meg a nélkül,
hogy egy vagy más botlás emléke ne terhelje lelkiismeretét, de hogy _ily
korán_ és hogy _így_ bukott, azt pusztán a család szerencsétlen anyagi
körülményei okozták; és elősegíté a párisi társadalmi élet romlottsága,
mert alig van hely a világon, hol a szépséget hálásabban lehetne
érvényesíteni, mint itt, hova Európa élvezni jár; és alig van
társadalom, mely egy bukott nőt ritkábban kényszerítene pirulni, mint
volt a párisi a császárság alatt, melyben a demi-monde úgy szólván
bizonyos erkölcsi jogosultsággal bírt, melyet el nem ismerni annyi volt,
mint «elmaradni a világtól.» Ily viszonyok közt, kevesebb könnyelműség
és szilárdabb erkölcsi nézetek mellett Hermancenak nagyobb áldozatába
került volna becsületét szüleiért feláldozni; s miután megtette,
kevésbbé találta volna magát helyzetébe, jobban érezte volna
szerencsétlenségét, s lehet az is, hogy lelke megtört volna a bűn és
szégyen tudatának terhe alatt; de az kétségtelen, hogy a legszebb,
legszigorúbb elvek daczára, e tehetetlen apa és szerencsétlen természetű
anya mellett, kinek vétkes gyöngesége a családot végső segélyforrásaitól
megfosztá, – azon nevelés mellett, melyet kapott, kénytelen lett volna
ugyanez áldozatot meghozni, vagy elnézni, a mint szülei koldusbotot
fogva mások könyörületétől kérik a mindennapi kenyeret. Hermance
veleszületett könnyelműségének csak annyi része volt a leány új
életmódjában, hogy kevesebb önlegyőzésébe került lemondania a jogról:
másoktól tiszteletet követelhetni; s hogy e visszavonhatlan lemondás
után aránylag könnyű lélekkel bírta annak következményeit elviselni.

Ha elgondoltam a család kétségbeesett helyzetét, ha felvettem, hogy
Hermance nem tudhatta előre, miszerint az áldozat, melyet szüleiért hoz,
atyját meg fogja ölni, ha Cotinnéra gondoltam, a jó hitvesre, ki
becsületben őszült meg, tán csak azért, mert nem volt alkalma az
ellenkezőre, a szerető anyára, ki gyermekét a nyomor napjaiban is úgy
kényezteté, mintha még saját négyemeletes házukban laknának, e gyönge,
minden erkölcsi tartalék nélküli lélekre, mely oly készségesen fedezte
leánya bukását anyai beleegyezésével, – nem bírtam megvetéssel nézni a
szerencsétlen leányt, ki aggódó gondoskodással hosszú éjeket virrasztott
egy ifjú beteg-ágyánál, kinek szerelmét sem nem viszonzá, sem
méltányolni nem bírta, s kitől nem remélhetett jutalmul mást, mint hideg
megvetést.

Szántam a szegény leányt, de azért magam sem valék képes viseletével
kibékülni. Meg tudtam volna neki bocsátani mindent, csak azon
könnyelműséget nem, melylyel magát helyzetébe beletalálta. Azon szinte
cinismusig menő objektivitás, melylyel Hermance magaviseletéről beszélni
tudott, s mely Anatole gyöngéd érzéseit tán ép annyira sérté, mint maga
a tett, melyet elkövetett; azon könnyűség, melylyel a leány képes volt,
az élet minden bármily kevéssé ideális felfogását mellőzve, helyzetét
annak _gyakorlati_ oldaláról fogni fel, visszataszítólag hatott rám is.
Ha Hermance lesujtva a szégyenérzet által, hallgatag lemondással viselte
volna sorsát, könnyű lett volna a könyörület terén átlépni a
méltányosság határait; de azon leánytól, ki tudott élvezni és örülni az
életnek, midőn a gyalázat bélyegét viselte homlokán, ösztönszerűleg
idegenkedtem. Szántam, de azon részvét nélkül, melyet az oly
szerencsétlen iránt érzünk, ki azáltal, hogy nem tud megnyugodni
sorsában, tanúságát adja annak, hogy jobbra lett volna érdemes.

Nehány évvel utóbb Anatole teljesen osztá véleményemet Hermánce felett,
sőt elnézésében túl is ment a kellő határon. Azon körökben, melyekbe
balsorsa sodorta, alkalma nyilt a női botlásoknak legkülönbözőbb nemeit
megismerni, de a botlás lehető _indokai_ közül e körökben alig
találkozott mással, mint a test fékezhetlen ösztönével s az anyagi
érdekkel. Tuczatszámra foglaltak helyet emlékezetében oly nők, kik az
erény és kötelesség parancsait lábbal taposták csupán élvvágyból vagy
haszonlesésből, s nem akadt köztük egy is, kinek botlása csak egy
nemesebb, de megtévedt lélek ballépésének lett volna következése. E
körök hatása alatt Anatole rövid idő mulva azon végletbe esett mely
rosszul magyarázott méltányosságból túlkönnyen kész kimenteni a
könnyelműséget. Tapasztalása azt mutatta, hogy az anyagi érdek oly
hatalmas szereplő a női tévedésekben s oly diadalhoz szokott ellensége a
női erénynek, hogy hajlandó volt Hermancet szinte teljesen kimenteni és
bukását kizárólag a sors rovására irni. E felfogás, saját laza erkölcsi
nézetei által támogatva, csakhamar a materialismus azon kietlen nemének
veté karjaiba, mely minden erkölcsi elemet nélkülözhetni vél
okoskodásaiban; s Anatole elméjében két évvel utóbb a női becsület már
oly benső, okszerű kapcsolatban állt az élet financiális oldalával, hogy
azt hiszem, ha mathematikus lett volna, okvetlenül feltalált volna egy
algebrai formulát a – női erény kifejezésére.

De e végletbe csak néhány évvel utóbb sodorták sivár tapasztalatai. Most
szerelmi csalódása elfogulttá tette azon nő iránt, kit nem a szív, hanem
csak a humanitás álláspontjáról lehetett igazságosan megitélni. Anatole
meggyűlölte és megvetette a leányt, ki midőn szerelmét czinikus módon
felhasználta vágyai kielégítésére, pirulni kényszeríté legszentebb
érzelmei felett. Az ifjú szerelmében megcsalatva s becsületérzésében
meggyalázva érzé magát s Hermanceban saját szégyenének megtestesülését
látta. Betegsége alatt nehányszor, midőn magához térve gyakran
visszatérő paroxismusából, Hermancet ágya mellett pillantá meg, oly
szenvedélyesen, a gyűlölet és utálat oly félreismerhetlen kitörésével
parancsolá ki a leányt a szobából, hogy az utóbb csak olyankor mert
bejönni egykori kedvesét ápolni, midőn ez mélyen aludt vagy midőn a láz
megfosztá eszméletétől.

Anatole lelkére mély, átalakító hatással voltak ez események. A gyönge
szív ily csapás által lesujtva, gyakran sohasem képes többé
felemelkedni, egy passiv jellem ily szenvedések után csak arra jó, hogy
emlékoszlopául szolgáljon szerelmese hitványságának. Anatolet a sors e
csapása oly érzékenyen érte, hogy az elkeseredés első perczében fegyvert
emelt önmaga ellen, s idegrendszere nem állván ki e megrázkódást,
veszélyes kórnak esett martalékául, – de midőn ez elmult, erőszakos
reakcziót idézett elő lelkében.

Nem láttam még embert, ki tizenhat éves korában mélyebb megvetéssel
viseltetett volna a nők iránt, s kinek ezt kevésbbé lehetett volna
hibául felróni, mint Anatolenak. Nem bűne, szerencsétlensége volt ez
neki. Testben és lélekben ép, erőteljes ifjú volt, fogékony minden szép
és nemes iránt, szívvel, mely szeretni, lélekkel, mely lelkesülni tud, s
a jellem feltétlen szeplőtlenségével, mely a legszebb reményekre
jogosított a férfi iránt: midőn balvégzete oly nő karjaiba sodorta,
kinél a szerelem csak palástjául szolgált az érzékiségnek. Azt hiszem,
szívünk kincseit alig pazarolhatjuk el hálátlanabbul, mint, ha tizenhat
éves korunk tiszta érzelmét oly szerelem oltárára hozzuk áldozatul,
melynek csak – segédpapjai lehetünk. Alig van valami, a mi oly mérvben
megfoszthat egy fiatal lelket ártatlanságának és költészetének
zománczától, mint az oly nő, ki azt szerelme segélyével cselekszi.
Anatole a fiatal szív első fellángolásával szerette Hermancet. Ez
viszonzá _vágyait_, de nem tudta viszonozni _érzelmeit_. Míg Anatole egy
ifjú szív öntudatlan lelkesülésével borult ideálja lábaihoz, ez őt egy
buja nő mohó élvvágyával ölelte keblére.

Úgy hiszem, misem szolgálhat annyira egy fiatal szívnek
demoralizácziójára, mint, ha oly nőt szeretünk, kit becsülni nem tudunk;
s e pusztitó hatást még qualifikálta Anatolenál azon tudat, hogy
Hermance, amióta csak szerette, _kezdet óta_ érdemetlen volt szerelmére.
Szerelmesünk bukásában gyakran még vigaszunkra szolgálhat egy szebb idő
emléke, midőn még tiszta volt és méltó szerelmünkre. Anatolenak még e
szomorú vigasz sem jutott osztályrészül. Kedvese nem szerette soha, s
már megvetést érdemelt akkor is, midőn először vallá be neki szerelmét.
Ekként az egyetlen érzelem, mely lelkén uralkodott, a megvetés emésztő
érzése volt kedvese iránt. Nem talált Hermancenak sem jelenében sem
multjában semmit, a mi jogczímül szolgálhatott volna becsülésének, nem
gondolt saját tapasztalatlanságára, mely nem látta meg azt, a mi oly
könnyen meg volt látható, szíve fájdalmában nem hallgatott az észre,
mely annyi enyhítő körülményt tudott a leány mellett felhozni, s azt
feltétlenül elitélte, sőt irtózott tőle. A tapasztalatlanság szokásaként
generalizálni kezdte véleményeit; s így a tiszta lelkű, nemes
gondolkodású, minden gyanakvástól idegen, őszinte kedélyű ifjú rövid idő
mulva annyira jutott, hogy a szerelem azon nemén kívül, melyre Hermance
megtanítá, az összes nőnem számára csak egy érzelem maradt lelkében: a
megvetés.

Ugyanazon ifjú, ki két hónap előtt megesküdött volna egy kitartott nő
tisztaságára, most minden nőben a gyalázat és hűtlenség egy-egy papnőjét
vélte feltalálni.

Ez indokolatlan, és csakis egy tizenhatéves elme éretlensége által
menthető megvetés a nőnem iránt azonban azt eredményezé, hogy Anatole
gyorsabban heverte ki szenvedéseit, mint bírta volna különben. Nehány
hónappal azután, hogy betegségéből kiépült, az ifjú visszanyerte előbbi
életkedvét és elevenségét; de a költészet azon isteni hímpora, mely az
ártatlan kedélyt befedi, örökre le volt pusztítva lelkéről. Anatole
ismét az előbbi víg, mulatni szerető ifjú lett, de vígságán
félreismerhetlen volt bizonyos keserűség, s kedélyét érdesebbé tették
azon emésztő érzések és lesujtó tapasztalások, melyeket az ifjú lélek
nem birt nagy veszteségek nélkül elviselni.

Betegségéből felgyógyulván Anatole rögtön elhagyá Cotinék házát, kikről
csak néhány év múlva hallánk hírt és pedig azt, hogy Hermance anyja, a
most már özvegy Cotinné kiséretében Litvániába ment letelepedni egy
gazdag orosz földesúrhoz.

Midőn Anatole a Cotin-családtól elköltözött, bátyja beleegyezésével
együtt fogadtunk szállást s önállóan rendeztük be magunkat. Én,
megvallom, bár egy évvel idősebb valék nálánál, nem minden aggodalom
nélkül határoztam el magamat az önálló életmódra, melyben tetteinkért
csak magunknak vagyunk felelősek, de melyben a felügyeletet is magunknak
kell vinnünk önmagunk felett. Anatole azonban eloszlatá aggodalmaimat, s
oly csábító színekben festé le nekem a független életet, melyben azért,
amivé leszünk, csupán önmagunknak tartozunk köszönettel vagy
szemrehányással, hogy mindketten azon büszke örömmel kezdtük az új
életet, mely a gyermek lelkét eltölti, midőn olyasmit tesz, a miről azt
hiszi, hogy közelebb hozza a férfihoz.

Tanulás és mulatság közt folytak napjaink, s azon kisded bizalmas
körnek, mely kollégiumi társaink közül körülöttünk alakult, mindkettőben
Anatole volt vezére, hangadója. Nem láttam még ifjút, kiben ily korán
ily határozottan nyilatkozott volna az emberi természet két uralkodó
iránya: a tett- és élvezetvágy. A tettek mezejét e korban ránk nézve
tanulmányaink képviselték; s e tekintetben Anatole vala példányképünk.
Nem volt ő a kollégium legjobb növendéke, mert ehhez nemcsak tanulási
kedv és képesség, hanem igen gyakran igénytelen engedelmesség, és más,
eredményeikben problematikus becsű tulajdonok is szükségesek; de ő
tanult és tudott köztünk legtöbbet az iskola rendes tantárgyain kívül; ő
volt köztünk az egyetlen, kinek türelme vala Páris főbb hírlapjainak
minden czikkét elolvasni, s kinek a politikai életben már véleményei
valának; ő tudott már okoskodni és kételkedni, midőn társainak túlnyomó
része még vakon esküdött a mester szavára.

Ép ily, vagy tán még nagyobb mértékben vezéröknek ismerték őt társai,
midőn mulatságról vala szó. Mindnyájan tapasztalatlan ifjak, szinte
gyermekek valánk még, kik mindaddig szülői vagy nevelői felügyelet alatt
álltunk; neki tizenhét éves korában már múltja volt – társai szemében.
Ez bizonyos fölényt adott neki barátai felett, melynek jó következése az
volt, hogy a bor és kártya örömei körünkben soha meg nem fészkelték
magokat.

Kevésbé előnyös volt talán azon hatás, melyet Anatole más tekintetben
gyakorolt társaira. Ő volt köztünk az egyetlen, kinek már «viszonya»
vala. Hermance történetének részleteit ugyan csak én ismertem, de a
többiek is tudtak annyit, hogy egy «szélesebb körökben ismert» nőnek
volt kedvese, s a mi fő, oly kedvese, kiért ama nő egy másik férfit
megcsalt; s e tudat bizonyos nymbussal vette körül Anatolet társai
között, kik közől a legidősebb tizenkilencz éves volt, s kik szerelem
dolgában még alig haladtak tovább, mint, hogy a Théâtre lyrique vagy
Odéon harmadik emeletéről ábrándoztak Thália egyik-másik papnője után, a
mi rendes foglalkozását képezi a tizennyolcz éves siheder tanulóknak.

Ama routin, melyet a hamar érett ifjú Hermance társaságában sajátított
el, mely azonban természetesen csakis társainak ifjúi ügyetlensége
mellett tűnt fel ügyességnek, nagyban imponált a kis társaságnak.
Mindenki őt vette példányképül, tőle kért tanácsot, s miután segélyével
egynek-kettőnek sikerült egy kis grisette szerelmére szert tennie,
Anatolet az egész collégium valóságos Don Juanként tisztelte.

Eleinte azt hittem, hogy szerelmi csalódása után kerülni fogja a nőket;
de nem úgy történt. Hermanceban megveté az összes nőnemet, de nem tudott
róla lemondani. Hermanceszal való viszonya, épen _minősége_ által,
annyira hozzászoktatá lelkét a kicsapongás gondolatához, hogy az ifjúi
kor bátortalansága úgyszólván egy csapásra elmúlt belőle, és eloszlatá
azon elfogultságot, melyből tapasztalatlan kedélyben a nők iránti
tisztelet származik. Nem becsülte a nőket, de élvezni akarta. S ama
tudat, hogy tizenhat éves korában, midőn a nők legtöbb embert még
gyermekszámba vesznek, őt már egy szép nő önkényt kedvesévé választá, s
társainak nagy véleménye, kik asszonyi dolgokban őt valóságos
orákulumnak tekintették, támogatva természeti hajlamai által, melyek
ellenállhatatlanul vonták a női társasághoz, Anatoleba annyi merészséget
s oly önbizalmat öntének, hogy rövid idő múlva már oly körökben kezdett
forgolódni, melyek társaira nézve még a jámbor óhajtások világába
tartoztak.

Könnyen elképzelhető, hogy ez épen nem vált barátomnak hasznára.
Ugyanazon előnyök, melyek őt társai szemében irígység tárgyává tették,
csakhamar oly viszonyokba sodorták, melyek mindenre inkább
szolgálhattak, mintsem azon káros hatás ellensúlyozására, melyet
Hermance esete gyakorolt a mélyen érezni tudó ifjúra.

Azon ellentét, melyet Anatole jellemében egyrészt nemes érzelmei, élénk
becsületérzése s szivének ritka fogékonysága a mély és komoly
érzelmekre, képeztek Hermance bukása folytán meghasonlott kedélyével,
erkölcsi elveinek lazaságával a közönséges asszonyi dolgokban, s azon
aggodalommal minden mélyebb érzelemtől, mely szerelmi csalódásának
következménye vala: az ifjú modorán is meglepő bizarrságban
nyilatkozott. Anatole képes volt a legnemesebbre, midőn szívétől vette
az utasítást; de midőn szíve nem volt a játékban, annyi felületes
könnyűséget, annyi frivolitást tudott kifejteni, mely párosulva korának
természetes félszegségeivel, oly sajátságos jellemet adott az ifjú
társalgásának s egész magaviseletének, hogy nem egy routinirt,
világedzett nő tekintete megakadt a fiatal tanulón, ki korában szokatlan
merészséggel tudott magánál idősebb nőket szóval és tettel sarokba
szorítani, de viszont maga is fülig pirult, ha egy szép asszony erősen
szemügyre vette.

Vajjon fessem-e önnek részletesen azon életmódot, melyben egy
harminczéves nő a másiknak kezébe adja az ifjút, kit merészsége és
tapasztalatlansága kettőzött könnyűséggel visz a kaczérság kivetett
hálójába, – melyben egy tizennyolcz éves ifjú megtanulja a
házasságtörést a lelkiismeret minden scrupulusai nélkül, megtanul
nyugodtan szemébe nézni a férjnek, kinek becsületében gázolt; megtanul
szerelmet hazudni válaszul oly szerelmi biztosításokra, melyek csak az
illem kedveért adattak; belegyakorolja magát az érzelem minden
szójárásába, minden hangjába, a hanglétra minden fokán végig, a
kétségbeesés mély bassusától fel a boldogságával kaczérkodó szerelem
vidám sopránjáig, – a nélkül hogy egy parányit is érezne belőle;
elsajátítja magának az élvezetvágy azon conventionális nyelvét, mely
meghamisítja a szavak becsületes értelmét a külszín kedveért; s végre,
hétköznapi használatra alkot magának oly erkölcstant, melynek csak
ruganyosságából vonhat hasznot: hogy azt, a mit így magánál
tapasztaltabb és romlottabb nőktől eltanult, megkisértse másokra
alkalmazni, hogy a harmincz éves asszonyoktól elsajátított fogásokkal
tizenhatéves leányok csábitására adja magát, – fessem-e részletesen azon
fokozatos processust, melylyel az erkölcstelenség egy fiatal lelket
annyira átalakít, hogy apostolává lehessen?

Anatole is faragott magának ily «erkölcstant» házi használatra, mely a
realismus meztelen elvein alapult s ethikai szempontból beillett volna a
valódi morál paródiájának. «_Élvezni mindazt, a mi másnak aránytalan
megkárosítása nélkül élvezhető_», – volt ez erkölcstan alapelve; melynek
kellő méltánylására azonban hozzá kell tennem, miszerint egy gyanútlan
férjet megcsalni, kivel előbb semmiféle bensőbb viszonyban nem állt,
vagy egy fiatal leányt elcsábítani, ki «körülményei által mintegy
prædestinálva volt e sorsra» – nem tartozott «mások aránytalan
megkárosításai» közé. E veszedelmes morál mellett csak mély
becsületérzésének köszönheté Anatole, ha oly tettekre nem vetemedett,
melyek csak a «jellemtelenség» nevével jelölhetők meg találólag; s ha
daczára annak, hogy ez irányban elkövetett mindent, a mi tőle kitelt,
nem kellett pirulnia a becsület itélő széke előtt; mely azonban, ne
feledjük, a mai társadalomban más codex szerint itél, mint a morál
törvényszéke. Számos kisebb-nagyobb viszonyaiban sohasem áldozott fel
magának oly nőt, vagy nem fogadta el olyannak áldozatát, kit szerelme
«előreláthatólag» szerencsétlenné teendett; sohasem igért házasságot
nőnek, kinél csak mulékony örömeket keresett; s az ifjú, ki irigylendő
hidegvérrel tudott szemébe nézni a férjnek, kinek neje néhány pillanat
előtt karjaiban hevert, habozást nem ismerő határozottsággal utasítá
vissza egykor egy tanárának, ki őt megkedvelve házához hitta, és
feltétlen bizalmával tünteté ki, nejét, ki szellemtelen unatkozásában a
férje gyanujától ment ifjút vétkes szerelmének társává akarta tenni.

Éveken át folytatta Anatole ez önfeledt életet. Óvakodó volt ott, a hol
szíve számára veszélyt sejthetett, de annál nagyobb gondatlansággal
kereste és űzte a szerelem azon könnyebb nemét, mely időtöltésül
szolgálhat, a nélkül hogy a szív belevonatnék a játékba. De ily élet,
ily korban, – van-e nagyobb veszedelem egy ifjúra nézve?

Még alig tölté be huszadik tavaszát, s azon cynikus könnyelműség, azon
szinte rendszerré vált erkölcstelenség, mely csak a kicsapongás
czéljainak szolgált, s azon szerencse, mely Anatolet a nők mellett soha
el nem hagyta, már-már azon útra terelték, melyen a léha kéjenczek
teremnek: midőn a véletlen egy új ismeretségbe sodorta, teljesen
különbözőbe azoktól, melyeket lelke nagy romlására négy éven át
kultivált.



VI.

Hélène egy vasuti hivatalnok leánya volt. Szép és ártatlan, korra nézve
három évvel, lélekben egy fél századdal ifjabb Anatolenál, valóságos
gyermek hozzá, valóságos angyal azon nőkhöz képest, kiknek karján
Anatole eddigi tapasztalásait szerezte. De Anatole sokkal elfogultabb
szemmel nézett minden nőt, semhogy e különbséget észrevette volna. A
leány szép volt, s egy ártatlan kedély jóhiszemű nyiltságával közeledett
feléje. A ki a nőket megveti, a nélkül, hogy kerülni tudná, többnyire
oda jut, hogy már beszélni sem képes fiatal nővel a nélkül, hogy ne
udvaroljon neki. Igy járt Anatole is. Midőn előszöri találkozásuk
alkalmával egy negyed órára egyedül maradt Hélènenel, – tagjával azon
nemnek, melyet megvetett, s a mi több, oly tagjával, ki előtte szemét
lesüté s nem tudta a társalgást megkezdeni, – nem jutott eszébe semmi, a
miről e gyermekkel beszélhessen; elkezdett tehát neki szépségeket
mondani, általános frázisokat, melyek személy- és égaljkülönbség nélkül
a világ minden zugában alkalmazhatók. Nem tudom, észrevette-e más is, de
én úgy tapasztaltam, hogy sok esetben, fiatal férfi és nő közt, azon
modor, melyben megismerkednek, azon hang, mely ismerkedésök alkalmával
első társalgásukon uralkodik, irányadólag hat későbbi ismeretségök egész
folyamára. Oly nővel, kivel első találkozásuk alkalmával Mozartról s
Beethovenről beszélgettek, második találkozásnál könnyebben fognak
Mayerbeerről s Wagnerről, mintsem bálról vagy futtatásról beszélni.
Anatole, ki első ízben a banálissá vált bókok tárházát üríté ki Hélène
előtt, kinek tapasztalatlan lelke készpénz gyanánt fogadta minden
szavát; midőn másodszor találkozott a leánynyal, ki oly élénk örömmel
nyujtá kezét a látogatónak, mintha már alig győzte volna várni azt, ki
oly szép dolgokat mondott volt neki, – Anatole úgy érzé, hogy lehetetlen
másról beszélnie mint azon thémáról, mely először közelítette őket
egymáshoz. Nem akarata ellenére, – mert Anatolenak már volt annyi
«iskolája», hogy szerelem nélkül is tudjon udvarolni, – de akarat
nélkül, önkénytelenül udvarolni kezdett az ártatlan gyermeknek.

Hélène atyja egész napját irodájában tölté; anyja végtelen jó, de
végtelen együgyű teremtés volt, ki leányát imádta s a világért sem
tudott volna ellenére tenni, és így, midőn észrevette, hogy gyermeke
mily türelmetlenül számolja a perczeket azon óráig, melyben Anatole
eljönni igérkezett, nemcsak hogy véget vetni nem igyekezett ez
ismeretségnek egy siheder egyetemi tanulóval, melynek jó vége alig
lehetett, hanem még tőle telhetőleg előmozdítá a viszony fejlődését. A
leány szép volt, vonzódott hozzá, s Anatole látogatásai mind
gyakoriabbakká lettek.

Néhány hét mulva Anatole láthatta, hogy szerettetik. Ő maga nem szerette
a leányt, de vonzalmat érzett iránta, minőt e kedves gyermek iránt nem
érezni lehetetlen volt; és tetszett neki az, a mit még nem volt alkalma
látnia: egy ártatlan szív szerelme. Hermanceszal való viszonya kezdetén
nem egyszer önmagát kapta rajta Anatole, hogy – elpirult ügyesebb és
józanabb kedvese előtt; most mást látott pirulni maga előtt. Az ártatlan
gyermek, ki még önmagának sem tudott számot adni érzelmeiről, kinek
szíve önkénytelenül dobogott, midőn Anatolera gondolt; midőn ez jött
vagy ment, midőn egy vagy más szót ejtett előtte, mely a szív hangján
volt vagy lehetett mondva, gyakran elpirult és földre süté nagy kék
szemét, mint – minden tizenhét éves tapasztalatlan leányka. Ez előtte új
látvány ellenállhatlan hatással volt Anatolera, s ő élvezte azt, nem
mint szerető kedves, hanem mint műértő gourmand.

Fiatal nőnek alig van erősebb fegyvere a pirulásnál, ha forrása az
ártatlanság, s Anatole mindennapos lett Hélène szüleinek házánál. Ily
viszonyban az egyik lépés önkénytelenül követi a másikat, Anatole mind
hevesebben ostromolni kezdé Hélènet, s egy biztos pillanatban, midőn a
mama a harmadik szobában talált magának valami tennivalót, elcsattant az
első csók, melytől Hélène úgy remegett, mint valami veszélytől, melynek
félelmes voltát csak növeli az, hogy kiterjedését nem ismerjük.

[Illustration: Mind hevesebben ostromolni kezdte.]

Hélène úgy tapasztalta, hogy az első csóknak nem volt semmi rosz
következése, a mama rosszul alkalmazott diskrétióval néha akár egy órára
is magokra hagyta a fiatalokat, s néhány hónapi ismeretség után Hélène
már minden pirulás nélkül nyujtá kedvesének csókra piczi ajkát, midőn az
ajtó a távozó gondviselés háta megett bezáródott. Hála a mama jóságának,
Anatole órákhosszat térdelhetett kedvese előtt, gyönyörködve a fiatal
leánynak szerelemtől ragyogó szépségében, s az ifjú pár oly jól
beletalálta magát e helyzetbe, hogy nemsokára Hélène, a mint egyedül
maradtak, szó nélkül ölébe ugrott kedvesének s átölelte őt, ajkairól
színi azon édes mérget, melynek veszélytelenségéről már meg volt
győződve.

Egy ily délután, midőn a mama ismét nem volt otthon s Anatole néhány
órát együtt töltött kedvesével, egy rút gondolat villant meg lelkében.
Eddig terv és szándék nélkül bolondította a leányt csupán azon okból,
mert az «hagyta magát» bolondíttatni, most, midőn ajk ajkon, szív
szíven, keblére ölelve tartá az angyali teremtést, elhatárzá őt
vágyainak feláldozni.

Nem akarom menteni barátomat. Ocsmány volt e gondolat, s a mód, melyen
valósítása előkészíttetett, a jellemtelenséggel határos, de gondolja ön
magát Anatole helyzetébe, a mint ölében érzé e bájoló gyermeket, kinek
minden szava, tekintete, minden csókja szerelmet lehelt, – gondolja meg,
mennyire kitéptek lelkéből Hermance és utóbbi viszonyai minden nemesebb
erkölcsi felfogást, mennyire meggyűlöltették vele saját nemöket, mily
lélekállapotba taszíták, midőn saját vágyaiknak feláldozták, és fog
mentséget találni szerencsétlen barátom számára.

Nem tudom minő eszmék fordultak meg e pillanatban Anatole agyában,
meglehet, hogy megvillant lelkében a bosszú gondolata is, tanácsolva
neki, hogy adja vissza Hélèneben a nőknek azt, a mit első kedvese rajta
vétkezett; – elég az ahoz, hogy e percztől fogva Anatole rendszeresen
kezdé ostromolni Hélènet, nem szerelemmel, hanem azon szenvedélylyel,
mely tervei végrehajtásában néha makacsabb még a szerelemnél is.

A körülmények végzetesen kezére dolgoztak Anatolenak. Hélène anyja azon
nők közé tartozott, kik míg maguk az erénynek s ártatlanságnak majdnem
idylli magaslatán állnak, ritkán nevelnek a társadalomnak mást, mint
minden botlásra képes tagokat. Azon tulajdonok közől, melyek az «anya»
névnek valódi értelmét megadják, csak kettő volt meg benne: a határtalan
szeretet gyermeke iránt, s a szív feltétlen jósága. Misem állt távolabb
tőle, mint azon szigor, mely ép úgy kötelessége az anyának, mint a
szeretet. Nem volt képes irányt adni gyermekének, ki a közönséges morál
banális szabályain kívül alig nyert más tanácsokat anyjától, mint
közmondásokba foglalt életbölcseséget; nem volt képes kijelölni azon
határt, melyen túl fiatal leány életében a gyermek ártatlan mulatságai
megszünnek, s a nő botlásai kezdődnek. Gyanutlan lelke még a
legmindennapibb óvatosságra sem gondolt, s pusztán szíve jóságától
indíttatva teljes szabadságot engedett Hélènenek, nem gondolva meg, hogy
e szabadságot Anatole fogja felhasználni.

És Anatole lelkiismeretlenül visszaélt az anya végzetes jóságával, s a
gyermek tapasztalatlanságával. Elkezdte csábítani a leányt «a művészet
minden szabályai szerint», számító kitartással igyekezett aláásni jobb
érzelmeit; s Hélène szépsége saját könnyelműsége által elragadtatva, a
körülmények kedvezése által támogatva, csakhamar annyira vitte a dolgot,
hogy úgy látszott, mintha Hélène természetében már csak egy érzelem
uralkodnék kizáró hatalommal: a szerelem.

Anatole végre elérkezettnek vélte az időt fáradságának gyümölcseit
szedhetni.

Egy alkalommal, midőn ismét magokra maradtak, Anatole a helyett, hogy
kedvese lábaihoz üljön, vagy őt ölébe ültesse, komor képpel felkelt s
szemét meredten maga elé szegezve hosszú léptekkel kezdett fel s alá
járni a szobában.

Hélène bámulva nézett reá s okát tudakolta viseletének.

Anatole mogorván hallgatott.

Hélène hozzá ment, karjába ölté karját s úgy kérdé, mi baja.

Anatole kitérőleg felelt.

Hélène kedvese nyaka köré fonta karjait, szemébe nézett aggódó
tekintetével s úgy tudakolta, mi bántja, hogy Anatole tanácsosnak látta
megszólalni. Felhordott egy sereg apróságot, oly semmiségeket, minők
szerelmesek közt naponként előfordulnak, s melyek szerinte azt
bizonyíták, hogy Hélène őt nem szereti; elkezdett deklamálni a nők
hűtlenségéről, Hélène kaczérságáról s oly vádakkal illette a szegény
leányt, melyeknek valótlanságáról maga volt legjobban meggyőződve.
Hélène eleinte bámulva mereszté nagy szemét kedvesére, aztán midőn
meggyőződött róla, hogy Anatole mindezt komolyan mondja, midőn azt
hallá, hogy hűtlenséggel, kaczérsággal vádolja őt, ki egyedül benne és
általa élt, kinek egész élete csak egy nagy szerelmi fohász volt az
ifjúhoz intézve, zokogva veté magát egy karszékbe.

– Oh, – kiálta fel Anatole keserű gunnyal, megállva áldozata előtt, –
könnyek! régi eszköz, csak más fegyvere a kaczérságnak! Azt hiszed, nem
látok e könnyeken át lelkedbe, – nem látom benne csalfaságodat?

– Anatole, – rebegé a szegény gyermek, – ne ölj meg! Tudod, hogy
szeretlek, hogy imádlak!

– Azt be is kellene bizonyítani, mondá tompa hangon az ifjú, megállva a
szoba közepén s egy félig lángoló, félig szenvedő tekintetet vetett a
leányra.

Hélène bizalmat, szerelmet látva e tekintetben, felugrott a karszékből s
Anatolehoz rohanva, keblére veté magát, felkiáltva: de hát mivel
bizonyítsam be?

– Mivel? – ismétlé gépiesen Anatole, aztán villámgyorsan felragadva a
leányt a pamlag felé vonszolá.

– Mit akarsz, Anatole? – sikoltott Hélène megrémülve.

Anatolenak nem volt szüksége szóval felelni e kérdésre. Vérben forgó
szemei, idegeinek lázas remegése s azon erőszakos gyorsaság, melylyel
kedvesét a pamlagra vonni igyekezett, egy pillanat alatt megnyiták
Hélène szemeit.

Hélène már kicsinált dolognak tartá, hogy menyasszonya Anatolenak, a
csábító minden mérges szavának hátterét egy hosszú élet boldogsága
képezte volt, s e legitim boldogság rovására és nem annyira reményében,
mint biztosságának öntudatában feledkezett volt meg a szegény leány
annyiszor szavairól, – de most, midőn kedvesét képéből kikelve látta
magára rohanni s érzé homlokán vad kéjt lehellő csókját, – most egy
pillanat alatt átlátta gyöngeségét, s azon gondolat, hogy el van veszve,
és pedig el van veszve önvétkéből, megfosztá eszméletétől.

Anatole nem találva ellenállásra, vérszomjas vadként veté magát
prédájára, s karjába ragadta ájult kedvesét.

Egyszerre megállt. Most vette csak észre, hogy Hélène elájult.

Ez megzavarta minden számítását.

Felhasználni az önkivület tehetetlen perczeit egy gyönge nőnél,
tolvajként lopni meg szerelmét, – ez ellenkezett büszkeségével, s tán
ellenkezett hiuságával is.

– Nem, – kiálta fel magában bosszusan, – ne mondja rólam, hogy
visszaéltem ájulásával. Meg akarlak rabolni, igen, de nyilt harczban,
melyben szenvedélyem s szerelmed győzze le erényedet, nem orv módon,
mint a tolvaj!

A pamlagra fekteté az eszméletlen leányt s maga a szoba másik végében
egy karszékbe veté magát, hideg kezébe nyugtatva forró homlokát.

Végre Hélène magához tért. Midőn egyedül találta magát s érzékeit
összeszedheté, megkönnyebbült lélekkel tekintett körül; s a mint
Anatolet kezeibe rejtett arczczal ülni látta a szoba másik oldalán, első
gondolata volt, hogy kedvese könyörületének köszönheti e kiméletet.

– Anatole, – rebegé hálás hangon, – köszönet, köszönet!

Az ifjú hozzá ment.

– Úgye, nem bántasz többé? – kérdé a leány, kezét megragadva.

– «Bántani?» Nem! De megállj, Hélène. Azelőtt, midőn eszmélet nélkül
láttalak itt feküdni, visszavonultam. Most itt vagyok ismét. Be kell
bizonyítanod, hogy szeretsz!

– Az istenért, Anatole…

– Hallgass rám, Hélène, – szólt Anatole erőltetett nyugalommal. –
Anyádat hallom jönni. Most tudod, mit kivánok tőled szerelmed
bizonyságául. Holnap eljövök és – nemde szerelmem…?

– Nem, soha! – kiálta fel a leány fájdalommal.

– Hélène! Sohsem hallottál még esküdni. De most esküszöm neked
becsületszavamra, hogy, ha holnap igent nem mondasz, sohsem látsz többé
ebben az életben!

Hélène szólni akart, de anyja belépett.

Félóra mulva Anatole eltávozott, a győzelem biztos reményével lelkében.
Midőn útközben elgondolá Hélène szerelmének nagyságát, midőn
visszaidézte lelkébe a csábítás azon lelkiismeretlen eszközeit,
melyekkel hónapok óta aláásta a leány lelkének nemesebb érzelmeit, –
lehetetlennek tartá, hogy győzelme biztos ne legyen.

Másnap, igéretéhez képest elment.



VII.

Anatole megdöbbent, midőn Hélènet megpillantá. E virágzó arcz sápadt
volt, mint a viasz, szép lelkes szemei a könnyektől ki valának
veresedve, tekintetök elvesztette üde lángját, vonásai el valának
torzulva; Hélène úgy nézett ki, mintha hosszú, veszélyes betegségből
kelt volna fel, melyben fájdalmas küzdelmet kellett kiállnia a kór
szenvedéseivel.

A szegény leány egész éjjel nem hunyta volt be szemét. Lelke egy
borzasztó küzdelemnek esett martalékul, egyszerre a legerőszakosabb
érzelmek elkeseredett harcza dulta fel e kedélyt, mely eddig csendes
életörömnél s ártatlan boldogságnál egyebet nem ismert.

Anatole elnyomta megdöbbenését s gyöngéden megfogta kedvese kezét,
érzelmes hangon kérdé:

– Nos, Hélène?

A leány teste minden ízében remegett, arczát halotti halványság lepte el
s elfojtott, alig hallható hangon rebegé:

– Igen!

Anatole a diadal örömével tárta ki karjait, hogy keblére ölelje
kedvesét, de a leány elfordult tőle s székébe omolva szívszaggató
könnyekben tört ki.

Anatole visszadöbbent e látvány elől.

Tegnap, midőn váratlanul megtámadta, s akarata ellenére kényszeríteni
akarta, természetesnek találta, hogy ez fájt neki, s hogy könnyekre
fakadt. Ma, midőn késznek nyilatkozott teljesíteni kivánatát – ma
meglepte Anatolet azon fájdalom, mely Hélène minden vonásából, minden
hangjából hozzá szólt.

Első pillanatban _nem értette meg_ Hélène szenvedését.

A szó, melyet a szerencsétlen gyermek kiejtett, szerelme legyőzhetlen
hatalmát hirdeté; de sápadt arcza s megtört tekintete kiáltó
szemrehányást fejeztek ki, és zokogásának szakadozott hangjai mintha
lelkének gyilkosát vádolták volna.

Anatole látta, hogy Hélène szereti őt ellenállhatlan szenvedélylyel,
látta, hogy kész feláldozni szerelmeért ártatlanságát, de hogy
kétségbeesik az áldozat nagysága felett.

Az erény halálos kínjai valának ezek, mely elszánta magát az
öngyilkolásra.

Most már megérté Anatole kedvese fájdalmát. Lelkében egyszerre
megszólalt egy jobb hang, s természetének eredeti nemessége
kétségbeesett harczba keveredett azon erkölcsi cynismussal, azon frivol
életnézetekkel, melyeket szentségtelen kezek csempésztek beléje.

A küzdelem rövid volt, de szenvedélyes és elhatározó.

Néhány pillanat mulva Anatole térden állva kért bocsánatot kedvesétől, s
midőn szavát visszaadta neki, Hélène újjászületve a boldogságtól borult
keblére s zokogott, – de e zokogás nem többé a kétségbeesés vergődése,
hanem egy terhétől megszabadult lélek megkönnyebbülése volt.

E jelenet forduló pontot képezett Anatole életében.

E pillanattól fogva megváltoztatá Hélène iránti magaviseletét. A leány
önkénytelenül tartózkodóbb lett iránta e végzetes percz óta, s ő szintén
visszavonult az illem korlátai közé. A bizalmasságnak azon veszélyes
neme, mely a szegény leányt az örvény szélére sodorta, többé vissza nem
tért. Anatole s Hélène, mintha összebeszéltek volna, egyszerre
megváltoztak. Anatole, midőn bucsúzott, csak kedvese homlokát érinté
ajkával, s Hélène többé a világért sem tudott volna arczába nézni, midőn
őt ilyenkor gyöngéden megölelte.

A leány lelkéből azon tisztátalan gondolatok, melyekkel kedvese néhány
hónapon át mulattatá, eltüntek, mint egy gonosz álom; s ifjú lelkének
ártatlansága visszanyerte uralmát, megaczélozva azon öntudatosság által,
mely a veszély ismeretéből ered.

Midőn ez estve Anatole Hélèneéktől eljött, s az utczán alkalmat nyert
gondolatait összeszedni, átgondolta magaviseletét néhány hónap óta, mely
a mai jelenetre vezetett, és megborzadt önmagától. A szégyen pírja
futotta el arczát, midőn arra gondolt, mint hazudott szerelmet e
leánynak, mint növelte csalfa szavaival azon érzelmet, melyet viszonozni
nem bírt; s midőn visszaidézte lelkébe azon rendszeresen raffinirozott
modort, melyben az ártatlan gyermek lelkét demoralizálni igyekezett,
hogy testét megejtse, visszariadt az erkölcsi cynismus azon kietlen
nagysága elől, mely saját tetteiben nyilatkozott. Mindeddig
könnyelműségből, mely nem jellemének tulajdona, de szerencsétlen
lélekállapotának következménye volt, sohsem elmélkedett Hélène iránti
viszonyáról, s midőn most a leélt néhány hónapon végiggondolt,
legyőzhetlen undort érzett önmaga iránt.

[Illustration: Térden állva kért bocsánatot.]

De épen ez bizonyítá, hogy a válság szerencsés véget ért.

Midőn ez estve megvallá nekem a legutóbb történteket, melyeket addig,
míg fel nem adta szándékát, discrétióból elhallgatott előttem,
megrettentem azon aljasság felett, mely viseletét jellemzé, s melyre őt
képtelennek tartám. Nem is kisértém meg haragomat fékezni, s
méltatlankodásomban oly dolgokat mondtam neki, melyek, azt hivém, örökre
véget vetendenek barátságunknak. De Anatole, nagy meglepetésemre,
nyugalommal, majdnem elégedetten hallgatá szidásomat, melyre barátságunk
által feljogosítva érzém magamat.

– Igazad van! – kiálta fel aztán keserűen, – szidj, gyalázz, nincs az a
káromló szó, melyet meg nem érdemelnék, – hisz én oly nyomorult vagyok!

Először életemben, könnyeket láttam peregni szeméből. Inkább ösztönöm,
mint itélő tehetségem sugta, hogy hallgassak el szemrehányásaimmal,
melyeknek el kelle enyészniök Anatole önvádolásának keserűsége előtt.

Anatole csak egy eszközt látott, melylyel Hélène ellen elkövetett
hibáját jóvá teheti, ha kezét nyujtja annak, ki szívét bírni vélte. Én
lehetetlennek tartám a házasságot egy húsz éves vagyontalan tanuló s egy
fiatal vagyontalan leány közt, főkép, midőn az egyik fél nem viszonozza
a másiknak szerelmét, s csak megérdemelt vezeklésnek tekinti azt, miben
a másik boldogságát reméli feltalálni. Igyekeztem őt lebeszélni e
gondolatról, elibe festém a jövőt, mely ily viszonyok közt szerencsés
alig lehet, de Anatole nem hajtott tanácsaimra. Becsületbéli
kötelességének tartá kedvesének kezét felajánlani, s e téren nem
lehetett vele megalkudni.

Másnap megkérte Hélènet atyjától. De az apa, ki leánya viszonyának
természetéről ép úgy nem tudott semmit, mint nem tudott azon indokokról,
melyek Anatolet e lépésre birták, vetóját állítá a «két tapasztalatlan
rajongó szerelmes» elé. Irónnal kezében bebizonyítá Anatolenak, hogy nem
tudna nejével megélni, kivel hozományt nem kap, hogy legalább öt-hat
évig eltart, míg oly állásra tesz szert, melyben szabad a házasságra
gondolnia, hogy tehát egyelőre – a mi itt éveket jelentett – szó sem
lehet a házasságról.

Ekként nem teljesíthetvén azt, a mit becsületérzése követelt tőle,
Anatole átlátta, hogy más kiútat kell keresnie, s tanácsomat kérte e
tekintetben. Véget kellett vetni e viszonynak, de oly módon, mely a
lehető legkevesebb fájdalmat okozza azon szegény gyermeknek, kire már
annyi szenvedést hozott. Hélènenek nem volt szabad megtudnia, hogy
Anatole nem szereti; mert a tudat, hogy rútul rászedetett, ily
körülmények közt életét veszélyeztethette volna az ábrándos, érzelgős
hajlamu leánynak. Anatolenak tehát folytatnia kellett a viszonyt, várva
a kedvező alkalomra, melyben azt felbonthatja.

Anatole kezdetben mitsem akart hallani e tervről, be akarta őszintén
vallani Hélènenek, mily rútul megcsalta, s készebb volt elviselni
gyűlöletét s megvetését, mintsem tovább folytasson oly szerepet, melynek
bűnös voltát most már érezé. De végre belátta, hogy őszinte vallomásával
csak növelné kedvese szerencsétlenségét a nélkül, hogy magának
használna, s elszánta magát bűnhödésül folytatni a játékot mindaddig,
míg befejezhető lesz a nélkül, hogy Hélènet végkép lesujtsa.

És így történt. Néhány hó mulva Hélène atyja más vasuti állomásra
tétetett át, s a távolság, mint annyi mást, ezen viszonyt is felbontá.
Hélène szerencsétlennek érzé magát, midőn a távollét hatását Anatole
lankadó szerelmében tapasztalá, de megmaradt számára a vigasztalás, hogy
szeretett és szerettetett; s bár sokáig nem tudta feledni szívének első
bálványát, néhány évi elválás után atyja unszolására mégis férjhez ment
egy becsületes emberhez, kinek oldalán, ha boldogságot nem is, de
megelégedést talált.



VIII.

Hélène volt Anatole veszni indult lelkének megváltó angyala.

Benne és általa az ifjú a nőnemet oly oldalról tanulta megismerni, mely
eddig rá nézve nem létezett: az igaz érzelem s az erény oldaláról. Midőn
párhuzamot vont a fiatal leány közt, ki szíve első szent, imaszerű
gerjedelmével közeledett feléje; ki azon tartaléktalan, megindító
odaengedéssel bízta magát reá, melyre csak azon nő képes, ki kedvesét
tiszteli, féli és imádja egyszerre; ki a vértanuság költészetével
eltelten kész lemondani arról, a mi szemében egyenértékű az élettel,
hogy követelő szerelmesének egy szeszélyét kielégítse, s ki, midőn ez
kegyetlen kivánatáról lemond, azon kicsapongó örömmel borul kedvese
lábaihoz, melylyel a halálra itélt a vérpad lépcsőjén a kegyelmet
üdvözli, – midőn párhuzamot vont e szerelemmel párosult erény, e lemondó
ártatlanság közt és azon a szerelem nevével takaródzó élvvágy, azon önző
s követelő szenvedély közt, melyet annyiféle alakban tapasztalt a
társadalom legkülönfélébb ranglétráin álló férjes és férjetlen nőknél,
kiknél eddig kereste élvezeteit és szerezte tapasztalásait: Anatole
visszaborzadt azon körtől, melyben eddig forgott, s megundorodott
önmagától, a ki e körben jól tudta magát érezni. Megtanulta Hélèneben
tisztelni a nőnemet, melyet megvetett volt, mielőtt még ismerte volna.

S ez nem csak nézeteiben a nőkről, hanem egész érzelmi és erkölcsi
világában jótékony forradalmat idézett elő. Szerelmi csalódás volt
szerencsétlenségének forrása, s egy jellemtelen nő, kiről a
tapasztalatlan ifjú mértéket vélt vehetni minden nőre, ragadta azon
erkölcsi kietlenség útjára, mely lelke nemes érzéseit már-már
elnyeléssel fenyegette. Most, midőn oly leányt tanult megismerni, ki
iránt lehetetlen volt tiszteletet nem éreznie, ki előtt lelke mélyében
pirulni érzé magát, midőn irányában követett eljárására gondolt, most
világosan állt előtte eddig követett erkölcsi irányának félszegsége, s
be kellett vallania önmagának, miszerint a mit életbölcseségnek gondolt,
csak nyomorult, alaptalan sophismák összege vala. Most azon bizarr
rendszer, melyet az erény és tisztaság megtagadásával a rideg hasznosság
képmutató elveiből alkotott magának, összeomlott, mint egy hazugságokból
rakott kártyavár; az erkölcsi egyensúly helyreállt lelkében, s
természetének nemesebb elemei osztatlanul uralkodtak ismét minden tette,
minden gondolata felett.

Anatole szakított múltjával, a mennyire emberi erővel lehetséges vala,
de, bár egész lénye gyökeres átváltozáson ment keresztül, bár
szellemileg s erkölcsileg mintegy újjászületett: volt egy szomorú
következése e múltnak, mely utóbb élete minden szenvedéseinek forrásává
lett.

Tizenhat éves korában, a mennyiben ily ifjan lehet, Anatole az volt, mit
erős léleknek nevezünk, tele hittel, tele lelkesüléssel. Ha zavartalanul
fejlődhetik férfikoráig, barátom valószinűleg a lélek és jellem azon
óriásai közé tartozott volna, melyeknek irigyelve bámuljuk szellemi
ruganyosságát. De mielőtt még lelke az idő és tapasztalatok apró
viszontagságai közt megérhetett volna, Hermanceban való csalódása oly
csapást mért reá, mely egy megállapodott, erőteljes férfit is
megingatott volna, s mely egy erkölcsi fejlődésének kezdetén álló ifjút
szükségkép lesújtott. Felegyenesedett ugyan e csapás után, de csak
azért, hogy oly viszonyokban keressen vigasztalást, melyek a csalódott
szerelmes beteg kedélyét csak elmérgezék; míg végre megtalálta a helyes
utat, de ismét oly érzelem segélyével, mely mély nyomot hágy maga után a
kedélyben. Az elkeseredés, a gyűlölet, a megvetés Hermance ellen, az
erkölcsi cynismus, melyre a kicsapongás hosszú négy évében szert tett, s
végre önmagának azon megutálása, melyet Hélène iránti eljárása keltett
fel lelkében: sokkal pusztítóbb szenvedélyek valának, semhogy
nyomtalanul tünhessenek el egy ifjú kedélyről, melyet rövid néhány év
alatt, egymást követve, felszántottak. A felnőtt férfi, megerősödött
organismusával veszteség nélkül eltűri ugyanazon csapást, mely ifjú
korában leterítette volna lábáról. Anatolenak elmúlt megvetése a nők
iránt, megtanulta becsülni az erényt, s ellenállhatlan vonzalmat érzett
minden szép és nemes iránt, – de lelke meg volt törve, elveszté azon
ruganyosságot, azon hatalmas szárnyalást, mely az élet bizonyos válságos
pillanataiban egyedül képes az embert azon magaslat színvonalán
megtartani, melyről nem szállhat alá, ha nem akarja önmagát megtagadni.
Anatole _elveszté hitét_. Azon erőtadó fennköltséget, mely az önmagában
és másokban hinni, a saját erejében s szerencséjében bízni tudó
szellemet kitünteti, mindinkább az elme gyakran szőrszálhasogató
okoskodásai, a kutató és soha meg nem nyugvó ész aggódó kételyei kezdték
helyettesíteni; s ez Anatolet modorában _blazirttá_, lelke mélyében
_kétkedővé_ tette.

Egyelőre e szomorú kétkedésnek nem látszottak meg rajta nyomai. Utóbb
gyászos hatalommal lépett az előtérbe, midőn érzelmei és körülményei
tápot adtak neki; de most úgy látszott, mintha Anatole minden
tekintetben újjászületett volna.

Mindenekelőtt elhatározá, hogy életmódját gyökeresen meg fogja
változtatni. S azon mód, melyen e határozatot végrehajtá, bámulnom
kényszerített egyrészt azon mély önismeret által, melyet elárult,
másrészt az önkénytes lemondás azon ritka erélye folytán, melylyel járt.

Anatole belátta, hogy eddigi életmódjában nagyban elősegíté azon bőséges
ellátás, melyben Detrolles által részesíttetett. Ismerte saját
természetének élvezetvágyát, hajlamát a kicsapongásokra, s nem bízott
magában, hogy hosszabb időn át képes legyen önkényt ellenállani a
kínálkozó alkalomnak. Tehát kényszeríteni akarta magát a lemondó életre;
s ennek legbiztosabb útja volt: kevesebb pénzzel rendelkezni és többet
dolgozni. Anatole átlátta, hogy egy kicsapongó mulatságokhoz szokott
ifjúra a szabad idő s teli tárcza ellenállhatatlan csáberővel bírnak,
tehát megfosztá magát mindkettőtől. Néhány hónappal ez események után,
midőn mindketten elvégeztük az egyetemi tanfolyamot, Anatole alkalmazást
keresett egy ügyvéd irodájában, s bár alárendelt, de mégis oly állást
kapott egy szerkesztőségben, mely párosulva az előbbivel, a szükség
ellen biztosítá. Ezzel elment nagybátyjához, megköszönte neki eddigi
gondoskodását s kijelenté, hogy ezentúl nem fogad el tőle semmi
támogatást. A jószivű Detrolles, ki öcscsének még hibáit is szerette,
sehogysem akarta e lemondást elfogadni, s Anatole határozott
nyilatkozatai daczára, csak akkor egyezett az évdíj megszüntetésébe,
midőn Anatole, az igazság erőszakos lábbal tapodásával elhitette vele,
hogy képes három-négyezer frankot keresni évenként, s megigérte neki,
hogy, bármikor megszorul, hozzá fog folyamodni.

Sohsem fogom feledni azon büszke örömet, melylyel Anatole nagybátyjától
hazajőve látogatása eredményét elmondá. A még alig húsz éves ifjú
szemében a legnemesebb öröm lángolt, midőn kifesté magának az életet,
melyet ezentúl követni fog; egy munkával és fáradsággal teljes, de
független életet, mely nem érzi többé a függésnek, önálló lélekre nézve
legnyomasztóbb nemét: a hálát, melylyel érette másnak tartozunk.

És ez élet csakugyan olyan volt a valóságban, minőnek azt Anatole
fantáziája megalkotá. Sohasem láttam még embert, ki ily ifjan, oly
lelkesüléssel, oly meggyőződéssel vetette volna magát a munkára, mint ő.
Midőn főnöke irodájában dolgát elvégzé, a szerkesztőségbe sietett, onnan
haza, s a késő éjfél még íróasztalánál, könyvei közt találta az ifjút,
ki estve csak azért vált meg kedvencz tanulmányaitól, hogy reggel annál
korábban visszatérhessen hozzájok. Élete munka és tanulmány közt folyt
le; arra kényszerítve volt, hogy megélhessen, erre hajlamai vonták,
melyek ellenállhatlan erővel utalták a politikai pályára. De
mindemellett nem esett a másik végletbe, nem lett azzá, a mivé a sok és
rendszeres munka s erős tudományos passiók annyi embert tesznek:
pedánssá, könyvmolylyá. Nem tagadta meg magától az élvezet minden nemét,
nem zárta el magát még a nővilágtól sem. Felhagyott előbbi viszonyainak
túlnyomó részével, jobban megválogatta ismerőseit, más elvekkel bírván,
más elvekre talált, s bár életmódja nem szolgálhatott volna jogczímül a
canonisatióra, jóval magasabban állt a párisi fiatalság erkölcsiségének
színvonalánál. Szóval, a ki csak e három-négy év alatt, meddig ez
életmód tartott, ismerte Anatolet, s elnézte, mint tudja idejét a munka,
tanulmány és élvezet közt felosztani, mint képes mindhárom téren nem
hétköznapi eredményeket felmutatni, mint képes az élet látszólagos
ellentéteit a gyakorlatban kiegyeztetni, – azt kellett hinnie, hogy oly
emberrel van dolga, kiben minden érzelem a maga helyén van, kinek
kedélyéletében minden rugó egy öntudatos terv szerint működik, kinek
lelkében zavartalanul él azon isteni harmónia, melyből a valódi erő és
lelki nagyság születik.

Évek teltek el ekként csendes és kitartó munkában, s Anatole azon
napról-napra fokozódó intensitással folytatta tanulmányait a politikai
téren, mely a valódi hivatottságot jellemzi. Feltünő volt azon lélektani
ellentét, mely barátom politikai nézetei s érzelmi és erkölcsi fogalmai
közt létezett. A laza erkölcsi fogalmakkal biró ifjú oly puritán szigort
fejtett ki politikai nézeteiben, mely meglepőleg s tiszteletet követőleg
hatott másokra; a minden komolyabb érzelemtől irtózó kedély a
politikában oly erős meggyőződéssel bírt, mely már közel járt a
szenvedélyhez; e kétkedő, folyton kutató és tépelődő szellem oly minden
ellenmondást kizáró határozottságot árult el, e hitetlen lélek oly mély
hittel csüggött politikai eszméin: mintha a természet e téren akarta
volna kárpótolni kedélye feldúlt hitéért. Míg érzelem-világán a skepsis
és negatio osztoztak meg, s azt úgyszólván maradandó passivitásra
kárhoztatták, természetének minden positiv eleme politikai eszméiben s
meggyőződéseiben látszott összpontosulni. Anatole mint ember és
politikus – ha szabad e nevet egy e pályára készülő ifjúra alkalmaznom,
– sajátságos párosulását mutatá fel a töprenkedésnek és
apodikticitásnak. Az ifjú, ki már képtelennek tartá magát komoly
érzelemre, s mégis mintegy félt tőle, a politikában megingathatlan
meggyőződésekkel bírt; az erkölcsi elveiben meglehetősen laza férfi,
ösztöneinek, csupán lelki hajlamainak engedve, azon politikai eszmék
zászlaja alá esküdött, melyeknek úgy a politikai életben mint a
társadalomban csak a legszigorúbb magán- és közmorál képes maradandó
alapul szolgálni; az atheista vallásos buzgósággal hitt politikai eszméi
igazságában s egyedül üdvözítő voltában. Anatole testtel, lélekkel
republikánus volt; egyike azon végzetes politikai természeteknek, kikben
minden kedélyvilágukban beállt változás, még a legemésztőbb szenvedések
is csak arra látszanak szolgálni, hogy makacsabbá, kiírthatatlanabbá,
erőszakosabbá tegyék azon lelkesülést, melylyel meggyőződésükhöz
ragaszkodnak.

Nemsokára alkalma nyilt eszméi hatalmát megkisérteni.

Az 186*-dik év őszén Bruxellesben egy addig ismeretlen névvel
alájegyzett röpirat jelent meg, mely szokatlan hévvel támadta meg a
császárságot. A szabad szó deczember 2-dika óta száműzve vala
Francziaországból, s a törvényhozó testület csekély ellenzéke a
szabadszólás jogát inkább csak formailag fentartani, mintsem tényleg
gyakorolni igyekezett. A császári kormány teljes erejében állt fenn,
hatalma varázsával elkápráztatva minden ellenségeit, mintha még
elkövetett hibái is csak új támaszául szolgálnának hatalmának. Az
elégedetlenek száma nagy volt, de még nem mert sorakozni, nem volt
bátorsága fellépni. Sajtóban és szószéken a császárság teremtményei és
bérenczei adták a hangot, kiknek nagy és ragyogó tömegével szemben törpe
minoritásnak tünt fel azon bátrabbak kis serege, kik opponálni
merészeltek. Ezrek és milliók gyűlölték az imperialismust, s a politikai
és társadalmi corruptiónak azon, tőle elválhatlan rendszerét, melyet
ugyancsak a legutolsó háború fedett fel a maga teljes meztelenségében,
de melyet az élesebb látásúak már a cæsarismus nagy gépezetének minden
functiójából kiéreztek. De ez elégedetlenség a lélekben, legfeljebb a
ház falán belől maradt; azonkívül mindenki tisztelettel és félelemmel
hajolt meg a császár mindenható kormánya előtt, mely egy nagy név
monopoliumából jogot derivált magának az omnipotentiára.

Ily viszonyok közt ama röpirat, mely a tehetség félreismerhetlen jeleit
viselte magán, melyben egy mély meggyőződésű, lánglelkesedésű toll szólt
polgártársaihoz, s melynek bátor, sőt vakmerő hangja a nagy forradalom
nyelvére emlékeztetett, korszakot alkothatott a franczia közvélemény
fejlődésében, vagy nyomtalanul elhangozhatott, mint a pusztába kiáltott
szó. A kormány mitsem tett a könyv elterjedésének meggátlására, daczára
annak, vagy tán ép azért, mert az szokatlanul merész hangon volt írva.
Azt hiszem, ha ugyan e dolgokat Thiers tollával és modorában írja le
valaki, nem kerülte volna el sorsát, mely a császárság bírái kezében
kétséges nem lehetett. De azon írót, ki inkább egy Desmoulins vagy St.
Just, mintsem egy Thiers nyelvét beszélte, a kormány tanácsosnak látta
nem bántani. A franczia cæsarismus tán legügyesebb, legraffinirtabb
nyilvánulása volt a tyrannismusnak, melyet a történelem ismer. Azon
kormány, mely a közönséget minduntalan koholt conspirátiókkal hozta
izgalomba, melyeket a legitim absolutismus, még ha igazak is, elfojtani
törekszik, – hogy a társadalmi rend feldúlásától való félelemben okot
találjon hódoló engedelmessége megkettőzésére: sokkal ravaszabb volt,
semhogy ez esetben nyilt erőszakkal lépjen fel és ok nélkül vértanukat
teremtsen. Ok nélkül mondom, mert midőn Anatole fellépett,
Francziaország nem az volt, a mivé a háború alatt és után lett. A
császárság alatti Francziaországot élvezetvágy és szabadság dolgában
mesés türelem jellemzék, s Anatole szenvedélyes fellépése sokkal nagyobb
ellentétben állt a jelen apathikus nyugalmával, semhogy rögtön
veszélyessé válhatnék.

Utóbb a következmények megmutatták, hogy a császárságot sem e
raffinirozott speculatio a közvélemény hangulatára, sem fukar kézzel
mért szabadelvű engedményei meg nem menthették. De akkor a ház még
szilárdan állott s urai üdvösebbnek találták, ha a fiatal izgató
«elpuffogtatja munitióját», mintha azt netán alkalmasabb időre
félretenni kényszeríttetik. A közönség nagy része pedig rosszalta azon
szenvedélyes modort, mely Anatole első fellépését jellemzé.

A hatalom részéről ekként Anatolet mi kellemetlenség sem érte, de annál
kritikusabb következményei valának fellépésének a magánéletben. Midőn
röpiratának kiadatása után való nap a szerkesztőségbe ment, melyben
alkalmazva vala, a lap igazgatója «sajnálattal» értesíté, miszerint
«kénytelen lemondani a szerencséről, tollát tovább is felhasználhatni.»
A hírlap, melynél Anatole külföldi ügyekben dolgozott, ellenzéki organum
vala ugyan, s e tekintetben ép oly elvi ellensége a császárságnak, mint
ő; de a köztársaságot ép úgy perhorreskálta, mint az imperialismus; és
így Anatole jövedelmének felétől elesett.

Innen ügyvédi irodájába ment, s egyenesen felkereste főnökét. Joignet úr
egyikét bírta a legkiterjedtebb praxisú párisi közjegyzői irodáknak, s
nem ugyan meggyőződésből, de érdekből feltétlen híve vala minden
fennálló kormánynak. Sokkal féltékenyebb volt fiatal segédei előtti
népszerűségére, semhogy Anatolet azzal fogadta volna, hogy
elbocsáttatását jelentse ki neki; de mégsem állhatta meg, hogy
szemrehányásokat ne tegyen neki e «merész és meggondolatlan»
fellépésért, s el ne panaszolja, hogy irodája egyik tagjának e tette
által ő maga is compromittálva érzi magát, s nem lát eszközt e
compromissio jóvátételére. Anatole tapintata és becsületérzése megérté,
mit kell tennie, és főnökétől rögtöni elbocsáttatását kivánta, melyet
Joignet úr nagy vonogatódzások közt ugyan s látszólag kelletlenül, de a
valóságban szívesen meg is adott.

Ekként Anatole egy nap alatt elesett mindkét alkalmazásától, s egy sous
jövedelem nélkül állott a világban, mint tíz év előtt, midőn atyja
meghalt. Egy évvel előbb Detrolles is sírba szállt, s az ifjúnak nem
volt semmi támasza a világban.



IX.

Anatole sorsa ekként egy könyv sorsától függött, melybe politikai
eszméit lerakta.

Kezdetben úgy látszott, mintha e könyv határozott fiascot csinálna. Az
első napokban a hírlapok mintha összebeszéltek volna agyonhallgatására;
egyik sem említé. Az egyik rész félt a kormánytól, a másik nem akart ez
eszmék terjesztéséhez azok czáfolata által hozzájárulni. Anatole csak
magánvéleményeket hallott munkájáról, s ezek többet-kevesebbet mondó
clausulák mellett írói tehetsége felett egytől-egyig elitélték a könyv
modorát és irányát.

Végre a kormány egy félhivatalos organuma megtörte a hallgatást s
megkisérté a röpiratot czáfolni. Ettől bátorságot kaptak az ellenzék
közlönyei; egy hét mulva Francziaország minden lapja Flavigneux Anatole
röpiratával foglalkozott; a könyv ezer és ezer példányban elterjedt, s
szerzője nevét Francziaország minden zugába elvitte.

A siker teljes volt. Olvasták még azok is, kik nem oszták minden
nézetét, s örömmel üdvözlék benne az első bátor hangot, mely fel mer
szólalni. Mindenfelé kapkodták a könyvet, mely egymásután számos kiadást
érve a sajtó terén utat tört a szabad discussiónak.

Néhány hónap mulva Anatole felszólítottatott, lépjen be mint szerkesztő
egy újon megindult hírlap irodájába. Örömmel fogadta e meghívást, mely
fényes anyagi helyzetet nyujtott neki azon egy feltétel alatt, hogy azon
eszmékért küzdjön, melyekért lelkesült. És Anatole küzdött értök. Nem
azon impozáns nyugalommal, melyet a szilárd meggyőződés egy derült,
önmagával harmoniában levő kedélyből merít, hanem azon lázával a
lelkesülésnek, a hit azon fanatismusával, melyben lelke mintha
kárpótlást akarna keresni letarolt szívvilágáért. Anatole mohó vágygyal
ragadta meg a tollat, melylyel most már naponként szólhatott a
közönséghez s neve rövid idő alatt a köztársasági párt symbolumainak
egyikévé lett.

Ez új élet, vagy helyesebben szólva, e hadjárata az agitatiónak, még
alig tartott néhány hónapig, midőn egy nyári estve a Champs-Elyséesn
sétálva egy ifjú leányka vonta magára barátom figyelmét. Egy első
pillanatra feltünő, kellemes benyomású gyermek jött velünk szembe egy
idősb nő társaságában s nekem szemembe ötlött egy jelentékeny pillantás,
melyet az alig 15–16 éves leányka vetett barátomra. Anatole e naptól
fogva nem mulasztá el a Champs-Elyséest felkeresni s ritka eset volt,
hogy ne találkozott volna a gyermekkel, ki nevelőnője kiséretében napi
sétáját végzé a fasorokban. Néhány hét mulva e véletlen találkozások
mintha hallgatag megegyezéssel kitűzött találkákká lettek volna; a
leányka nevelőnőjével a kitűzött órában rendesen megjelent s lehetetlen
volt arczán fel nem ismerni az öröm rosszul palástolt kifejezését, midőn
barátomat megpillantá.

[Illustration: Kellemes benyomású gyermek jött szembe.]

Anatole «utána járt» e gyermeknek azon ártatlan gondatlansággal, mely
huszonnégy éves ifjúnál, midőn napi munkáját végezvén néhány órai
szórakozást keres, ép oly természetes, mint megbocsátható; és én
kisértem barátomat, mint kisértem volna bárhová, mert mióta hírlapíró
lett belőle, csak az estve nehány óráját volt módunkban együtt tölteni.
Tetszett neki a kis leány, mint tetszett nekem is, mert lehetetlen volt
nem tetszenie; de a szerelemtől Anatole oly távol állt, hogy még arra
sem gondolt, a mi ily esetben első dolga minden szívnek, mely
hangosabban dobog: megtudni, ki azon kedves gyermek, ki oly
ellenállhatlanul tud a Champs-Elyséesn mosolyogni. Így a véletlennek
köszönhetők, hogy megtudtuk, miszerint az Duploque tábornok leánya,
Odalie.

Egyszerre augusztus elején Odalie elmaradt a sétatérről. Néhány napig
még arra vettük utunkat s Anatolet láthatólag bosszantá a kis leány
eltűnése, de már egy hét mulva nem jutott többé eszébe a
Champs-Elyséesre menni.

Beállt a tél, be a farsang, mely huszonnégy éves ifjakra nézve, mint mi
valánk, alig múlhatik el nehány bál nélkül. Anatole szenvedélyes tánczos
volt s a mily lángoló hévvel írt délután czikket a császár kormánya
ellen, ugyanoly szenvedélylyel forgatá meg éjjel a hölgyeket egy gyújtó
hatású keringő ütenyeire, nem tekintve imperialistikus vagy legitimista
eredetökre s nem keresve a kivágott ruhák közt mást, mint – csakis a
kivágott ruhákat.

Egy estve együtt léptünk egy bálterembe, midőn barátom egyszerre karomat
megragadva felkiált: Nézd! ott van ő! A terem túlsó végén Odaliet
pillantók meg. A gyermekből, ki a sétatéren rövid ruhában futkosott fel
s alá nevelőnőjével s néha már tíz lépésnyire elnevette magát, midőn
Anatolet megpillantá, leány lett. Midőn Anatolet egyszerre néhány
lépésnyire magától meglátta, Odalie elpirult, – de ez nem a pajkos
gyermek pirulása volt többé, nem a gyermek mosolya, mely oly vonzóvá
tette őt a nyáron; ez a _szűz_ pirulása volt, kit szive figyelmeztet rá,
hogy _férfi_val áll szemben, azon férfival, kit először tudott a
többiektől megkülönböztetni. Nem nagy fáradságába került Anatolenak
ismerőst találnia, ki őt bemutassa, s nehány pillanat múlva barátom
élénk beszélgetésbe eredt a Champs-Elysées kis tündérével.

A fogadás, melyben Anatole részesült, nem az volt, melyet hétköznapi
nyelven «előzékenynek» szoktunk nevezni. Odalie még nem bírt azon
routinenal a társaságban, mely egyenlő mértékkel méri a mosolyt és
udvarias szavakat mindenkinek; nem főleg oly emberrel szemben, kiről azt
kellett hinnie, hogy szerelmes belé. Nem volt e fogadás udvarias, de
hideg sem, nem volt szivélyes, de nem is visszataszító s a gyermek
modora mintha mondani akarta volna: tudom hogy szeretsz, meglehet, én is
szeretlek, de még most nem szabad megtudnod. Anatole ezt _nem érté_ meg,
de azért e fogadás mélyebb hatást tett rá, mintha Odalie repeső örömmel
sietett volna eléje; nehány percz múlva eltalálta a hangot, melyen e
gyermekkel beszélni kell, eltalálta annyira, hogy midőn reggel
távoztunk, örömtől ragyogó arczczal mondá:

– Jól megy barátom! isteni gyermek ez az Odalie! jól megy, már egyszer –
összevesztünk!

– Mit beszélsz?

– Összevesztünk! érted? – ah, én úgy gyűlölöm a nőket, kikkel nem lehet
összeveszni…

– De hát mi czélod vele?

– Mi czélom? A patvarba, – szép leány, pompásan tánczol, elragadóan
fecseg, imádandólag apprehendál, – mulatni akarok vele barátom, mulatni!
Szerencsére meg vagyok híva holnaputánra Leplessishez, a negyven
halhatatlan e díszpéldányához, ki még bált is ád, melyen a kis Odalieval
ismét találkozni fogunk, mulatni, tánczolni, és…

– És ismét összeveszni…

– Összeveszni, hogy kibékülhessünk. Ah Achille, te prózai ember vagy, te
nem tudod, mit tesz az, egy olyan nővel vitatkozni, veszekedni,
összeveszni, mint ez a kis Odalie, ki mikor mosolyog, szép mint egy
királyné, s ha duzzog, szép mint egy istennő! Aztán, mikor az ember
biztosnak érzi szivét, midőn tudja, hogy komoly következései a dolognak
nem lehetnek, – kettős élvezet egy ily kis tündér társasága, kinek még
azon jó tulajdonsága is van, hogy nem szereti a bókokat.

– Anatole, Anatole, gondold meg, könnyelmű játékot űzesz; hátha Odalie…

– Belém szeret? hahaha! Barátom, ha a császári rendőrségnek van fekete
könyve, melybe rólunk minden igaz és koholt rosszat beírnak, úgy azt,
vagy legalább az én «folyószámlámat», Duploque tábornok leánya vezeti.
Ez az ennivaló kis gyermek, midőn nevemet meghallá, majdnem keresztet
vetett magára ijedtében; s aztán, midőn látta, hogy én is a kaukázusi
fajhoz tartozom, mely legalább ember emlékezete óta nem él emberhússal,
szives volt elmondani, minő gonosz ember vagyok. –

– Nos és be bírtad bizonyítani az ellenkezőt?

– Ohó? Ezt az ügyetlenséget nem követtem el. Ráhagytam mindent. Ez
zavarba hozta; láttam. Most tudom, az fúrja kis fejecskéjét, ha vajjon
igaz-e mindazon rossz, a mit rólam hallott. Eddig hitte, most már
kételkedik. Holnaputántól kezdve igyekezni fog meggyőződni róla, és így…

– Így akarod elbolondítani?

– Ah! így nehány estve biztosítva van számomra egy érdekes társalgás.
Jer Achille, egy pohár punch mellett ábrándozzunk a kis Odalieról,
holnap – holnap úgy sem lesz időm rá gondolni; czikket kell írnom a
katonai kormányzat ellen, mely némi tanulmányt igényel. A patvarba, nem
lehetetlen, hogy Duploque tábornok is kikapja benne a magáét,… no de se
baj, majd letánczoljuk a leányával!

Felelni akartam, de láttam, hogy hasztalan volna. Barátom meglehetősen
ideges volt s bálban a zene, a ruhák suhogása s azon szellemi bouquetja
a női társaságnak, mely egy finom estélyen elömleni szokott, Anatole
idegeire mindig izgatólag hatott. Máskorra halasztám tehát a tanácsadó
unalmas kötelességét teljesíteni, annálinkább, mert magam is azt hittem,
hogy ez elragadtatásnak semmi nagyobb jelentősége nincs, mint a minőt
Anatole tulajdonít neki.

Nehány estély azonban, melyen barátom ismét találkozott Odalieval,
megváltoztatá véleményemet. Sokkal többet voltak együtt s nagyobb
érdekkel társalogtak, semhogy figyelmes vizsgáló, mint én valék, gyanúra
ne ébredt volna. A farsang, mely ez évben különben is igen rövid volt,
már vége felé járt, midőn egyszer Anatolet arravaló hangulatban
találtam, hogy egy erkölcsi prédikácziót egykorú barátjától megtudjon
emészteni. Anatole látva, hogy ezen át kell esnie, nyugodtan egy
karszékbe ült, kezével barátmalmot csinált s zavartalan hidegvérrel
hallgatta a scrupulusaimat és intéseimet.

– Ah Achille, szólt aztán, ha tudnád mily unalmas vagy! csak barátságod
mentheti ki ez attentatumot idegeimre. De, hogy megnyughassál, hogy
átlásd, miszerint az örvény, melynek szélén állok s melybe Odaliet
magammal akarom ragadni, csak a te fantáziádban létezik, megkisértem
definiálni véleményemet a leányról. Megállj. Meglehet, hogy nem fogom
magamat elég szabatosan kifejezni, mert még nem gondolkoztam a dologról
s valóban most sem tenném, ha te pisztolyt nem szegzesz mellemnek.
Lássuk tehát. A nyáron egy hónapon át utána mászkáltam a
Champs-Elyséesn. Én mosolyogtam, ő elnevette magát nem egyszer, midőn
meglátott. Nekem tetszett, mert azt el fogod ismerni, hogy ritka szép;
én alkalmasint azon hatást tettem reá, melyet azon férfi tesz egy rövid
ruhában járó gyermekre, ki először méltatja figyelemre. Tán észrevette,
hogy nem oly szemmel nézem, mint gyermeket, hanem olyannal, minővel nőt
szokás nézni, s ez hízelgett a kicsinek. Kaczérkodott velem, mint mi
deákkorunkban kaczérkodtunk az első szivarral, melyet sikerült
meggyújtanunk. Nyáron apja fürdőbe vitte magával, hosszú ruhát adott rá
s e saison bevezetése volt a világba való lépésének, mely a farsangon
bekövetkezett. Odalie az első bálba megy, telve lámpalázzal, telve azon
izgatottsággal, melylyel a párisi társaságnak, e nagy ismeretlen
mennyiségnek megismeréséhez volt járulandó. Biarritzban udvarolt már
neki egy tuczat siheder oly modorban, melyben azon sihederek udvarolnak,
kiket tuczatonként szoktunk számolni s kiknek egyéniségét legkevésbbé
sem sértenők meg, ha nevek helyett számokkal jeleznők őket. Biarritzban
Odalie gyors eszével tanult annyit, hogy teljesen megedzettnek érzé
magát minden férfitársaságra, s csakugyan képes is lett volna egy finom
társalgót írni saját udvarlói számára. De ez még csak annyi volt, mint
midőn a szárazon tanítanak valakit úszni. Odalie megtanulta a
«tempókat», – de vízben még nem volt; s megtanulta nem emberektől, hanem
a biarritzi számoktól. A farsangon apja bálba viszi és íme, első estve
azzal találkozik, ki a Champs-Elyséesn aktiv tanúja volt a gyermek
pajzán kaczérságának. Odalie, a Biarritzban nyert mértéket alkalmazva az
emberre, meg van róla győződve, hogy az szerelmes belé. Ez kezdetben
zavarba hozza. De ez ember megismerkedik, beszél, tánczol vele és a kis
leány minden nagy gonddal gyűjtött észleleteit meghazudtolva látja. Ez
az ember nem mond neki bókot, még csak oly czélzást sem, melyből bókot
lehetne kimagyarázni. Odalie érzi, hogy ennek az embernek nem száma van,
hanem neve. Húsz leány közül tizenkilencz sértve érezte volna magát
hiúságában s másnap kosarat adott volna. Odalie hiúságát ez szinte
bántá, de több esze van, semhogy olyasmit rossz néven vegyen, a mi miatt
húsz közől tizenkilencz felhuzza orrocskáját. Lásd barátom, ez az egész.
Én nem arról beszélek vele, hogy milyen szép szeme van s minő ízléses a
toilletteje; s Odalie, bár szintén hiú, nagyon hiú, de eszes gyermek, –
és ez okból szivesen eltársalog velem.

– De hisz ez ellenmondás…

– Oh te logikus! persze hogy ellenmondás! de mit keressz te a nőkben
egyebet ellenmondásoknál? Minden nő, a kiben van valami, a mi felül
emeli a mindennapiságon, ellenmondásokból van összerakva; de ott van a
szellem vagy a szív, mely ez ellentéteket megegyezteti.

– Ah, tehát a szív mégis benn van a játékban?

– A világért sem! – Ah! sóhajta fel Anatole elkomolyodva, az én szivemet
kiszítták Hermance et Comp. és véréből pirosítót csináltak hervadó
arczukra! És Odalie? Ah, e gyermeknek van szeme, melylyel bájosan tud
nézni, van ajka, melylyel elragadólag tud mosolyogni s van esze,
melylyel már meglepően tud élni, de szive – az nincs, vagy legalább
_még_ nincs. De eh! mit is beszélünk annyit e tárgyról? A farsangnak egy
hét múlva vége, még egyszer találkozni fogok vele egy bálon, tánczolunk,
fecsegünk, összeveszünk s kibékülünk, – aztán – aztán ki tudja, látjuk-e
egymást többé?

– Tehát nem szándékozol…

– Hozzájok menni? A manóba! mit gondolsz, minő szemmel nézne rám
Duploque tábornok, ha szállásán egyszer bemutatnák neki, mint leányának
udvarlóját, a… szerkesztőjét, ki neki és urainak naponként annyi
impertinentiát mond szemökbe? Vagy azt gondolná, hogy meg akarok térni
és beléptemet felszólításnak venné arra, hogy ajánljon árt, melyért kész
vagyok magamat eladni; vagy azt hinné, hogy jobb véleménynyel vagyok
róla s politikai barátairól, mint a minőt pirulás nélkül vallani tudnék.
Egyikre sem akarnék okot adni. Aztán mire való is volna ez? – Én és
Odalie, – mi közünk nekünk egymáshoz? – Ha találkozunk, jó; ha nem
találkozunk, az is jó. – Láthatod Achille, hogy józan vagyok, ah, – tevé
hozzá keserűen, – nagyon is józan vagyok; úgy érzem, mintha itt szív
helyett csak egy óramű volna, mely ketyeg és jár minaddig, míg láncza le
nem fut, vagy rugója el nem törik s aztán a czímlap nyugalma jelenti: ez
a gép lejárta magát!



X.

Így történt. A farsang elmúlt s Anatole és Odalie nem látták egymást,
kivéve nehány véletlen, futó találkozást az utczán vagy színházban, mely
épen csak annyi időt adott Anatolenek, hogy köszönjön, s Odalienak, hogy
– elpiruljon.

Odalie a nyarat Passyban tölté atyja villájában s így vagy hat hónap óta
nem látta Anatolet, midőn egy augusztusi délután véletlenül találkoztak
ismét Asnièresben, egy bankár házánál, kinek leányai növendéktársai
valának Odalienak.

A helyett hogy én mondjam el önnek a következőket, folytatá Achille, fel
fogok önnek olvasni nehány helyet Anatole naplójából.

Aug. 18.

«Hélène szelleme, ne kísérts! vagy, ah igen, jer, állj elémbe óvó
emlékül, nehogy még egyszer ismételjem azt, mit annyiszor megbántam! Nem
tudok semmi bizonyosat, de annyit láttam és hallottam, hogy már van okom
magamat vádolni. Ma délután Bertholet házánál valék Asnièresben s ott
Odalieval találkoztam. Alkonyat felé egy sétát tettünk s vagy egy
órahosszat együtt és legelől járva, zavartalanul beszélgettünk. Ez a
gyermek bámulatosan fejlődik. Féléve, hogy nem láttam s szépsége úgy
mint elméje több évi haladást tanúsít. Beszéltünk egy teljes óráig – mit
tudom én miről.

– Féléve, hogy nem találkoztunk, Odalie, – mondám, midőn elváltunk,
kezét megfogva; – valjon ismét egy félév fog eltelni, mielőtt láthatnám?

– Az csak öntől függ, – szólt rám tekintve nagy fekete szemével.

Éreztem, hogy e tekintet szivemig hatott, s varázshatalma majdnem arra
vitt, hogy érzékeny frázissal feleljek. Ez ellen lelkem ösztönszerűleg
összeszedte erejét s félig sohajtva, félig mosolyogva mondám: ki tudja,
nem jobb volna-e, ha csakugyan nem látnók egymást ismét egy félévig?

– Ha ez önnek örömet okoz… rebegé a gyermek, de nem tudta, vagy nem
akarta befejezni a mondatot. Fejét félrefordítá, hogy ne lássam e
perczben arczát, de remegő keze, s azon elfojtott megilletődés, melyet
hangjában találni véltem, elmondá azt, a mit arczáról leolvashattam
volna.

Nem tudom leírni, mit éreztem e pillanatban, nem tudom elképzelni, mit
akartam mondani, csak azt tudom, hogy megszorítám remegő kezét, de nem
szólhattam, mert Bertholet kisasszony e pillanatban kisérőjével együtt
hozzánk lépett.

Ennek a leánynak mégis van szíve! – Ah és nekem? mi az a mi e perczben
úgy fáj lelkemnek? a szív feltámadása-e ez, vagy csak azon űr fáj-e,
melyet évek óta érzek lelkemben? – Nem, az nem lehet, hogy Odalie
szeressen, engem, ki őt nem tudnám szeretni!

De hát, ha nem tudom szeretni, miért ragadtam meg ma az alkalmat, vele
egy óráig egyedül lehetni? –

Ah, mit tudom én! Csak azt tudom e perczben, hogy nem szabad vele többé
beszélnem. Amióta lelkem tönkrement, mindig csak szerencsétlenséget
hoztam másokra. Nem, ez az angyali gyermek ne szenvedjen miattam.

Kerülni fogom vele a találkozást.»

Sept. 30.

«Hiában igyekszem erőt venni magamon, minduntalan rajta kapom magamat,
hogy Odaliera gondolok. Mindig magam előtt látom e virágzó
gyermekalakot, a mint kis fejét félrefordítá, s remegő kezével kezemben
mondá: ha ez önnek örömet okoz –

Ah, miért is voltam Asniéresben!

Ritkán élveztem szebb látványt, mint minőt a Champs Elyséesn nyujtott
Odalie. Vig volt, mintha érezte volna, hogy rövid időn búcsút kell
vennie ama kortól, melyben nem szükség féket vetnie kedélyére; a
gyermekkor öntudatlan örömének ragyogásával mosolygó arczán úgy nézett
ki, mint a fürge pacsirta, mely hajnalban megittasodva a nap sugaraitól,
üdvözli a természetet. Ha festész lettem volna, egy mezei virágcsokrot
adva kezébe lefestettem volna, s ha híven találom, mindenki elragadtatva
nézte volna vásznamon a feselő tavasz personifikátióját.

Télen, midőn megláttam, ez alak kettős fényben úszott. A gyermekkor
leáldozó napjának elhaló alkonyi világába már belesütöttek az ifjú kor
fénysugárai; pajzán kedve nagy önmegtagadással hordta az illem békóit,
szelleme még tapogatódzott, de már-már eltalálta a helyes csapást, – egy
szép jövő képe vala ez, mely iránt a jelen kicsapongó reményekre
jogosít.

Értem és ismerem az élvezet számos nemét, de azt hiszem, alig van
nemesebb élvezet, mint melyet egy szép és ártatlan leány személyének s
társaságának bája nyújthat. S én élveztem a télen Odalie társaságát,
élveztem azon öntudatossággal, mely analizál és okoskodik.

De mi volt a pajzán gyermek, mi a vidám leány a szűzhöz képest, kinek
tekintetében annyi a bensőség, hangjában annyi az érzés, hogy egy
pillantás alatt feledhetlenné tudta magát tenni?

Lehetséges volna-e, hogy Odalie szeret? Ő a maga körében, atyja
barátaitól, ha hallott valamit rólam, az csak rossz vala. Istentelen,
minden gonoszra képes szörnyetegnek festettek volt le előtte azért, mert
gyülölni tudom a császárságot. De hátha épen ez oltott belé érdeket
irántam?

Odalie hiú és kacér, ezt láttam a télen elégszer, s gyönyörködtem e
tulajdonokban, melyek szépségét csak emelték. De azon hang, melyen
Asnièresben szólt hozzám, – nem, az nem lehetett kaczérság!

Nem akarom hinni és mégis gondolnom kell hogy szeret. Mit tudja ő,
mennyit szenvedett e lélek, lehet-e ily gyermeknek fogalma a szív oly
elfásulásáról, mely engem szinte képtelenné tesz a boldogságra? A nők
ízlése gyakran oly sajátságos útakra vetemedik, s vajjon lehetetlen
volna-e hogy Odalie oly embert szeressen, ki önmagát csak szánni képes?

Oh! ha hinnék istenben, imádkoznám érte, oltsa ki ez angyal szívéből ez
érzelmet, ha már csakugyan létezik, – nem tehetem. Nem tehetem azt, a
mivel annyi ájtatos lélek kuruzsolja lelki szenvedéseit, hogy isten
nevével szedi rá saját lelkiismeretét. Nem csalhatom meg magamat, s ha
Odalie csakugyan szeret, – ah, mi teheti jóvá azt, a mit e gyermek ellen
vétettem?

Érdeket mutattam iránta, nem tagadhatom. Ki tudja, ha nem teszem, nem
tér-e felettem is napirendre úgy, mint többi ismerősei felett? Ah,
Achillenak igaza volt; bűnös játékot űztem vele, bár akaratlanul;
lelkemre, akaratlanul.

De ah, – hátha még tudnék szeretni? Mily boldogság volna szeretni ez
angyalt és viszont szerettetni általa! –

Eh, térj magadhoz Anatole. Te és szeretni? minő képtelenség!»

Nov. 10.

«Ma meglátogattam a derék Margaudnét. Szegény asszony annyit bajlódott
velem gyermekkoromban, míg annyira vittem, hogy a «Reverie»-t mások
fülének veszélyeztetése nélkül el tudtam játszani, hogy megérdemli,
miszerint öreg napjaiban néha felkeressem. Azt hiszem alig tartozunk
nagyobb hálával valakinek, mint azoknak, kiknek nevelésünket köszönjük,
s vajmi csekély részt törleszthetünk e tartozásból, ha évenként
nehányszor pár pillanatot szentelünk egy öreg férfinak vagy nőnek, kinek
egykor pajkosságunkkal annyi bosszúságot okoztunk. Ma névnapja volt, s
én nem mulaszthatnám el, azon örömet nyújtani neki, melyet tiszta
lelkének az egykori tanítvány hálája okoz.

– Ah, épen jó hogy jön, édes Anatole, – szólt Margaudné, miután
szerencsekívánataimat a nála stereotyp, de igaz szívből fakadó
érzékenységgel fogadta – kérnem kell magától valamit.

– Parancsoljon velem, Margaud néni.

– Tavaly oly jó volt maga, hogy hozott nekem egy arczképet, s én azt
albumomba tettem legkedvesebb arczképeim közé. De ime, – tegnap
megraboltak. Ne ijedjen meg, magam adtam oda, minden erőszak nélkül.
Nos, nem is kérdi kinek?

– Akárkinek adta, kedves Margaud néni, sietni fogok mást küldeni
helyette, ha elfogadja.

– Épen ezt akartam kérni. És miután nem akarja megtudni –

– De már miért ne?

– Nos hát tudja meg, egy szép kis leány kérte el tőlem a maga
fotografiáját. Tanítványom volt egykor ő is; legszebb, legjobb,
legkedvesebb tanítványom. Tegnap nálam volt, meglátogatott; azon
kiváncsísággal, mely nálunk nőknél oly természetes, átlapozta albumomat
és egyszerre, midőn az ön képére nyit, – megrezzen és elpirul, – sz.
Denisre mondom, elpirult! Én természetesen kérdezősködtem, faggatni
kezdtem; az én gyermekem mind nagyobb zavarba jön. Végre erőt vesz magán
és így szól hozzám: «Margaud néni! ön ismer engem, ön nem fog
félreérteni, ha valami illetlen dolgot kérek.» Képzelheti édes Anatole,
hogy megijedtem e bevezetésre. Szerencsére nem soká hagyott kétségben,
hanem hozzám szökött, megölelt és fülembe súgta: «Adja nekem ezt az
arczképet!»

– És ön odaadta Margaud néni –

– Odaadtam; remélem nincs kifogása ellene –

– Legkevésbbé sem, főkép ha megtudom, hogy ki volt –

– Na lássa, mondá Margaudné kételkedve, én ugyan megigértem az én kis
lányomnak, hogy el nem árulom, no de magának, – az én kis pajkos
Anatoleomnak csak megmondhatom; nemde, maga nem fog elárulni?

– Mily gondolat Margaud néni! Tehát a kis leány –

– Duploque Odalie.

Érzém, hogy elsápadtam e név hallattára. Margaudné elnevette magát.

– No szép; ő pirul, maga sápad, – no szépen vagyunk gyermekek. Tehát
ismerik egymást?

– Úgy – társaságból – nehányszor találkoztunk.

– Nos és úgy-e szép gyermek az én kis Odaliem, mit? – szólt Margaudné
ingerkedve s kezében tartott albumát kinyitva felém tartá.

Odalie arczképét láttam benne.

– Ah, Margaud néni, kiálték fel elfeledkezve magamról, ha merném
Duploque kisasszony példáját követni –

– Ohó, kedves fiam, hiába követné. Leány arczképét nem illik valakinek
bírni az illető tudta nélkül. Más az magukkal, egészen más. Ne is kérje,
nem adom.

– No hát nem kérem, Margaud néni.

– Pedig, pedig, kedves Anatole, – kezdé Margaudné egy jelentékeny
pillantást vette rám, melyet mély fohász követett – milyen szép pár
lenne magukból!

– Mit gondol Margaud néni! kiálték fel, elnyomva érzéseimet, – én és –?
soha, soha!

Igyekeztem szabadulni. Érzém, hogy nem volnék sokáig képes hideg véremet
megőrizni. Margaudnéból még nehányszor kitört azon gondolat, melyre
némely öreg asszonynak már szinte magától rájár a nyelve, ha egy fiatal
férfira és leányra gondol, – de én mindannyiszor elütöttem jámbor
fohászait.

Midőn Margaudnétól elmentem, a legkülönfélébb érzelmek vitáztak az
uralomért lelkem felett. Odalie szeret! ez volt az első benyomás, melyet
Margaudné szavai rám tettek. Midőn arczképemet váratlanul megpillantá,
pirulása elárulta az öreg asszony előtt. Margaudné azon asszonyi
kiváncsisággal, melynek az évek gyakran csak türelmetlenségét nevelik,
faggatni kezdte őt, s a tapasztalatlan gyermek tagadása bizonyára csak
még inkább megerősité Margaudnét gyanújában. Odalie látta, hogy el van
árulva, tehát legalább hasznot akart vonni a dologból, s bízva egykori
tanítónője discrétiójában, ki őt szeretetével mindig kitűntette, s ki
iránt az anyátlan gyermek azon benső ragaszkodással viselteték, melyet
egy nemes szív mindazok iránt érez, kik szeretetet mutatnak iránta, –
elkérte tőle annak arczképét, kinek nevére szive hangosabban dobog. Oh,
most már világos előttem minden! A mit én ártatlan fecsegésnek véltem, a
miben nem láttam mást, mint eszközt egy kellemes társaság érdekességének
növelésére: az galád ámítása volt egy ártatlan léleknek. Tehát annyira
vérembe ment volna már azon tartalékot nem ismerő lelkiismeretlenség,
melyből sokan erényt csinálnak a nők irányában, hogy tudtom nélkűl
nyilatkozik szavaimban; annyira természetemmé vált volna-e a tettetés,
hogy nyelvem és arczom akaratom ellenére szerelmet hazudik, a hol hiszi,
hogy hitelre talál? Ah, pirulnom kell önmagam előtt, ha meggondolom,
mennyire visszaéltem e gyermek tapasztalatlanságával! De mit használ ez
Odalienak? mit enyhítheti az én bánatom az ő fájdalmát viszonzatlan
szerelme felett?

De – hátha mégsem szeret? Bármennyire eltompítsa is a tapasztalás azon
hatást, melyet egy nő szerelme önszeretetünkre gyakorol, bármennyire
hozzászokjunk ahhoz, a mit «hódítás»-nak nevez a világ, – vajjon ki áll
jót róla, hogy hiuságunk megszünt csak az által, mert már több ízben
kielégíttetett? Ugy érzem, hogy ment vagyok e gyöngeségtől, legalább
nőkkel szemben, – de nem a legnagyobb talány-e az ember épen önmaga
előtt? Nem tapasztalunk-e sokszor oly érzelmet, melynek forrása iránt
tisztában nem vagyunk magunkkal? Nincsenek-e néha nézeteink, melyeket
magunk előtt sem tudunk teljesen indokolni? Ki állhat nekem jót róla,
hogy midőn azt hiszem, miszerint Odalie szeret, e hitben nem nagy része
van a hiúságnak, a nélkül, hogy tudnám? Hiszen Odalie oly szép, oly
angyali gyermek, hogy a gondolat, általa szerettetni, szükségkép kell,
hogy hízelegjen mindenki hiúságának, a ki emberi gyöngeségeivel együtt
emberi természetét is le nem vetkezé!

Mit is tett ujabban e gyermek, a miről irántam való szerelmére véltem
következtetést vonhatni?

Váratlanul megpillantja Margaudné albumában arczképemet. Nem képes
elrejteni meglepetését és elpirul. De hát mit bizonyít ez? Egy fogékony
kedélyű, ingerlékeny idegzetű nő oly könnyen meglepetik a legnagyobb
csekélység által, s ha még csak annyi élettapasztalása és routinja van,
mint Odalienek, nem képes uralkodni idegein. Az sem lehetetlen, hogy
némi érdekkel viseltetik irántam. Látta, hogy foglalkozom vele, többet,
mint másokkal, talán észrevette, hogy nem vagyok üres fejű és lelkü
járdataposó, mint udvarlóinak száma – s valjon nem elég-e ez egy
tizenhat éves leánynál arra, hogy érdekkel viseltessék valaki iránt? –
De ez még nem szerelem, – nem! Ha Odalie valóban szeretne, e tisztalelkű
gyermek sokkal szentebbnek tekintené szívének ez első gerjedelmét,
semhogy oly könnyen kitárja egy öreg asszony előtt, ki kiváncsiságával
ostromolja, s kire nézve végre is már szokássá lett egykori tanítványait
szeretni. Ismerheti, ismernie kell Margaudné fecsegő természetét, s így
biztos lehet róla, hogy titkát legelébb az előtt el fogja árulni, ki
annak tárgyát képezi. Odalie sokkal büszkébb, semhogy, ha valóban
szeret, ezt tudni engedné egy idegennek, ki végre is mindössze nehány
évig zongoramesternője volt, s kit a gyermek szerethet szokásból, mint
tanítónőjét, de nem szerethet azon bizalmas ragaszkodással, mely egy
szűz kebel legédesebb titkait kitárja.

Ah, de mit áltatom magamat hiú okoskodással? – Szeret, vagy nem szeret?
– ah, bár inkább ne tenné! Kétségbeesni más szerencsétlensége felett,
melyet én okoztam, – erre úgy hiszem, még volna erőm; de szeretni, – ah,
tudnék-e még én szeretni?»

Jan. 7.

«Ma a Boulevard des Capucinsen Margaudnéval találkoztam.

– Ah, csakhogy látom, – kiálta föl midőn megpillantott; – megvallom, már
küldeni akartam magáért, de nem tudtam, hol lakik.

– Miben lehetek szolgálatára?

– Kisérjen szépen haza, kedves Anatole, aztán megtudja. Tudom, hogy az
ily úrfiak nem szívesen kísérgetnek vénasszonyt, no de az egyszer
kivételt tehet, nem fogja megbánni.

– Ah kedves Margaud néni! hogy bebizonyítsam, miszerint szerencsémnek
tartom, ha kísérhetem, nem is kérdezem, mi az –

– Hiába is tenné az utczán. Majd otthon. Jerünk.

Hazaértünk szállására. Margaudné letette köpenyét, kalapját, aztán
szekrényéhez ment, kivett egy papirost, a papirból egy képet s azt
diadalmas tekintettel tartá elémbe.

– Fogja!

Odalie arczképe volt.

– Fogja hát, ismétlé Margaudné, – hisz a magáé –

– Ah, bocsásson meg kedves Margaud néni; igen köszönöm szívességét, de
önnek igaza volt a múltkor, hogy nő képét nem szabad bírnunk
beleegyezése nélkül –

– Ugy van fiam, úgy van; de azért csak vegye, Odalie küldi magának.

– Hogyan? – kiálték fel önkénytelen örömmel a képet megragadva, – ő
küldi? De hát miként lehet ez?

– Üljön le szépen, elmondom. Új év napján az én kis Odaliem szokása
szerint meglátogatott, s mint minap igérte, hozott egy új fotografiát.
Többet hozott, hogy választhassak. Kértem tőle tehát kettőt. Szivesen
adta. «Lássa, kedves gyermekem, mondám neki, azért kérek kettőt, mert
nem tudom, nem kell-e az egyiket valakinek odaadnom.» Odalie kérdőleg
nézett reám. «Ne féljen kicsikém folytatám, legfeljebb annak adnám oda,
a kit ön méltónak tart rá, hogy képét otthon papája előtt rejtegesse.» –
Ah, látta volna Anatole, e gyermek zavarát! Veres lett, elkezdett
hebegni, nem tudta hova legyen. Végre megegyezett, de csak azon feltétel
alatt engedte meg, hogy képét önnek adjam, ha ön nagyon, de nagyon kéri;
s ekkor is úgy, hogy magának nem szabad tudnia, miszerint a képet az ő
beleegyezésével kapja. Nos, akarja teljesíteni a feltételeket?

[Illustration: Odalie arczképe volt.]

– Hogyne, Margaud néni, tehát kérem – nagyon kérem –

– Jó, jó, a többit elengedjük. Tegye el szépen s ábrándozzék előtte.
Úgyis úgy összeillenek!

– Ugyan mit beszél Margaud néni!

– Nos, hát miért ne lehetne –?

– Miért? hát először, – viszonzám, azon reményben, hogy minél nyíltabban
beszélek a dologról, annál jobban fog sikerülni Margaudné minden
gyanúját eloszlatni, – mert eszem ágában sincs házasodni, másodszor mert
nem vagyunk szerelmesek egymásba, harmadszor mert Duploque a császári
tábornok sohsem adná leányát republikánusnak.

– Hahaha! – nevetett fel Margaudné, – szóról-szóra ezt hallám egy hét
előtt ugyane helyen Odalietől. Ugyanebben a karszékben ült, melyben ön
ül most, és épen ily komoly arczczal mondá: először nem akarok férjhez
menni, másodszor nem vagyunk szerelmesek, és én biztosítám őt úgy, mint
most biztosítom önt, hogy roppant kedve van a házasságra, s hogy fülig
szerelmesek egymásba. Mit, maga protestál? Ő épen így protestált, de
azért az első két pontra nézve egyiköknek sincs igazuk. A mi a
harmadikat illeti, – hát csakugyan oly dühös republikánus lett magából?

– Javíthatatlan, Margaud néni.

– Ezt mondta Odalie is. Apjától hallotta, kit mindig elönt az epe, midőn
a maga ujságát kezébe veszi, a ki önt istentelennek, szentségtörőnek
tartja, ki nem ismer kegyeletet semmi iránt. De hát édes fiam, hogy is
vetemedhetett maga annyira, hogy republikánus és ujságiró legyen
egyszerre? Odalie azt mondta, – oh borzasztó! hogy ön még fogságba is
kerülhet –

– Megeshetik.

– Deportátióra –

– Nem lehetetlen.

– Oh borzasztó! ki hitte volna? milyen jó, szelid gyermek volt!

– Dehogy voltam, Margaud néni, tudom én mennyi boszúságot szereztem
önnek. Lássa, már véremben van, hogy a hatalmasokat gyűlölöm; és higyje
el, nem tudnék nőt úgy szeretni, hogy kedvéért e gyűlöletről lemondjak.

Margaudné csak rázta fejét, s nekem össze kellett szednem minden
ékesszólásomat, hogy gondolata kivihetetlenségéről meggyőzzem.

Most itt ülök s előttem Odalie arczképe, – saját beleegyezésével! Ah
mily szép, mily bájos! E kép ugyan csak gonosz rágalom szépsége ellen, s
ah, mégis oly elragadó! És e leány –

De mit bizonyít ez mai nap, midőn bárki képét ötven centimeért minden
műárúsnál megvehetjük? Minő fontosságot tulajdoníthat Odalie az ily
ajándéknak, melyhez oly könnyen juthatnék más úton is? – Meg aztán, –
nem szabad tudnom, hogy a kép tőle jön. Ha értéket akart volna adni e
papirnak, tudatta volna velem, hogy ő adja! – Nem tette, ő számított
Margaudné discrétiójára, sőt feltételül szabta, hogy nem szabad tudnom,
miszerint engedélyével kapom arczképét. Margaudné, isten tudja, mit nem
beszélt neki rólam, mennyire szeretem, imádom, – ah, az öreg asszonyok
oly lelkiismeretlenek az effélékben! nem gondolják meg, mily veszélyes
játékot űznek velünk, midőn házasítási passiójukkal közénk állnak.
Margaudné bizonyosan kérte tőle e képet egy szegény bolond számára, ki
fülig szerelmes belé, s Odalie odaadta neki. Megtiltá tudnom, hogy tőle
jő, de odaadta könyörületből –

Mit? E leány szánna engem? Ezt nem szabad, ezt nem lehet tennie! Nem
ismer annyira, hogy szánhatna, s nem fog ismerni soha! Ez a joga ne
legyen senkinek. Azt el tudnám tűrni, hogy gyűlöljön, el, hogy
megvessen, – azt nem, hogy sajnáljon.

És ha nem sajnálat bírta rá, hogy képét odaadja? Ha azért adta, mert jól
esik tudnia, hogy szívemen hordom képmását, – ha Margaudné elhitette
vele, hogy szeretem, s ő csak szerelmemet viszonozni véli –?

Ah, fejem úgy zúg, úgy fáj valami itt szívemben!

Bármiként legyen, véget kell vetnem a dolognak. A farsang holnap
megkezdődik. Odalieval bizonyára fogok találkozni. Meg kell tudnia, hogy
nincs joga szánni és nincs oka szerelmemet viszonozni!

Ha vétkes voltam akaratom ellenére, jóvá kell tennem. Jobb későn, mint
soha.

De ah – miért félek annyira e gondolattól?»

Ezekből megitélheti ön, minő lelki állapotokon ment keresztül barátom,
mióta Odaliet meglátta, – szólt Achille, letéve Anatole naplóját. – A
boulevardon gyönyörködött benne, mint egy szép képben vagy szoborban
gyönyörködünk, a télen vonzódott hozzá, a mint vonzódunk egy kellemes
társasághoz; de nem tekinté áldozatnak e társaságról lemondani. Az
asnièresi találkozás okot adott azt hinnie, hogy Odalie szereti. Első
gondolata az önvád volt ez észlelet után. Nem hitt magában, nem hitt
saját szívében s szemrehányást tett magának azon érdek miatt, melylyel a
leány iránta viseltetett. De a gondolat, hogy Odalie szíve nem hideg
iránta, tudtán kívül növelte azon vonzalmat, melyet iránta érzett,
annyira, hogy e gyermek állandó tárgya lett gondolkozásának. Mintha
kétkedő lelke nem volna képes az initiativára még a szerelemben sem,
daczára annak, hogy szíve fogékony vala, – Odalie vonzalmának
félreismerhetetlen jeleire volt szükség, hogy szíve hangosabban
dobogjon. De Anatole nem vallá meg magának, sőt nem is hitte, hogy szíve
már érez. Vádolta önmagát, hogy könnyelmüen megzavarta egy szív
nyugalmát, s kivánta, bár az ne történt volna meg. De azért a boldog
szerelemnek bármily távol álló lehetősége, tudtán kívül, akarata
ellenére, mind nagyobb tért foglalt, egyelőre gondolataiban, Odalie
számára. De azért még minden kétségen felül álló lehetetlenségnek tartá,
hogy a leányt valaha szerethesse. Ekkor vette egy újabb jelét Odalie
vonzalmának Margaudné által. A kétkedés saját szívében oly erős vala,
hogy Margaudné szavai csak önmagának tett szemrehányásait tették
élesebbekké, melyeket hiában igyekezett okoskodás által lecsillapítani.
E kedélyállapotot csak fokozta Odalie arczképe, melyet Margaudnétól
kapott; s elhatározá őt teljesen kiábrándítani, ha van miből
kiábrándulnia, – de midőn erre elszánta magát, nem vette észre, vagy nem
merte magának bevallani, miszerint azon érdek, melylyel a leány iránt
viseltetik, ki kedélyének ártatlan egyenességében a hosszú távollét
daczára többször jelét adta iránta való vonzalmának, már oly közel áll a
szerelemhez, hogy nagyobb feladat lesz rá nézve saját szívét megóvni,
mint a hatást, melyet Odaliera tett volt, megsemmisíteni.

De Anatole nem hitt szivében, s a beállott farsangon azon szilárd
eltökéléssel kereste Odaliet, miszerint egy vagy más módon «jóvá teendi,
a mit ellene akarata ellenére vétkezett».



XI.

E télen Anatole és Odalie gyakrabban találkoztak egymással. Anatole
annyi időt töltött a gyermekkel, a mennyit társaságban egy és ugyanazon
nővel az illem megsértése nélkül csak tölteni lehet; s míg mások e
körülményből barátom szerelmére vagy legalább «komoly szándékaira»
vontak következtetést, ő azon meggyőződésben élt, miszerint minél többet
kell Odalieval foglalkoznia, hogy annál alaposabban kiírthassa a leány
szívéből azon érzelmet, melylyel netalán irányában viseltetik.

Anatole úgy okoskodott, hogy, ha sikerül magát Odalie előtt könnyelmű,
frivol gondolkozású, prózai emberként bemutatnia, ezáltal oly áldozatot
hoz a leánynak, melyet saját becsületérzése követel tőle.

Vannak természetek, melyeknek jellemző vonásuk, hogy könnyebben lehet
hozzájok férni, mint másokhoz. Ne vegye e szót rossz értelmében. Nem oly
nőkre czélzok vele, kikkel mindenről beszélhetünk, mert nincs semmi, a
mi ellen vagy illemérzetök vagy lelkök féltett érzelmei óvást emelnének.
A világért sem. A _tiszteletről_, mely a nőt megilleti, Odalieval
szemben _nem lehetett_ megfeledkezni. De a kiket bizalmára méltatott,
azokat felmenté az etiquette azon kicsinyes tyrannismusa alól, mely a
társalgást csak feszélyezi, nehezíti, a nélkül, hogy méltóságát növelné.
Vannak nők, kik az etiquette apró külformáinak annyi becset
tulajdonítanak, hogy az ember önkénytelen gyanakvóvá lesz s végre azt
hiszi, hogy csakis az etiquette nevében van joguk a tiszteletre; kik oly
kicsinyes féltékenységgel őrzik azt, a miben a női méltóságot találni
vélik, hogy megbocsáthatóvá lesz azt hinnünk, miszerint kissé rossz
lábon állnak a valódi női méltósággal. Ragaszkodnak a külformákhoz a
kicsinyesig, a nevetségesig, – és sértve érzik magokat ez aprólékos
formák legcsekélyebb elhanyagolása által, mintha éreznék, hogy tisztelet
dolgában igényeik a külszínen túl nem terjedhetnek. Sohasem a
szellemdús, és többnyire nem a legerényesebb nők azok, kiknek
társaságában egy művelt embernek leginkább kell ügyelnie arra, nehogy
modorában, szavaiban tiszteletlenséget fedezzenek fel. Isten könnyebben
hozzáférhető a királyoknál, kik érzik, hogy varázsuk kulcsa a
távolságban rejlik.

Odalie nem tartozott nemének hétköznapi tömege közé. Érezte saját
becsét, és ez önérzet feleslegessé tette rá nézve azon feszes távolság
megőrzését, melyre csak a gyarlóságnak van szüksége. A kit méltónak
tartott rá, azt oly bizalomra jogosítá maga iránt, mely közönséges
természettel szemben aligha maradhatott volna veszedelmes következmények
nélkül. De e gyermekben oly sok bájjal annyi büszkeség s a kedélynek
gyakran meglepő nyiltságával annyi tartózkodás egyesült, hogy bármily
bizalmas hang, melyet különben csak az engedhetett meg magának, kitől ő
azt megkivánta, nem csorbíthatá meg azon tiszteletet, melylyel neki
mindenki adózott.

E körülmény megkönnyíté a játékot Anatolera nézve. Teljesen bízott a
sikerben, s annyiban joggal, mert modorán gyakran oly, a frivolitásig
menő könnyedség, sőt könnyelműség ömlött el, melynek forrása nem rejlett
ugyan sem nézeteiben, sem érzelmeiben, de mely némileg természetes
következménye vala azon benső meghasonlásnak, melyen lelke ifjú korában
keresztül ment, s azon erőlködésnek: nem mutatni a világnak oly
fájdalmat, melyet az nem birna méltányolni. Anatole lelke évek óta fel
vala dúlva, de tudta jól, hogy csak nevetségessé teszi magát az, ki nagy
fájdalmakat hoz a mindennapi élet piaczára, melyen apró bajok és bűnök
képezik a forgalom rendes eszközeit; s féltékeny gonddal őrizte lelke
szenvedéseit a profánus szemek elől. Nem volt eléggé puritán arra, hogy
visszariadjon az oly tettetéstől, mely senkinek kárt nem okozott; nem
eléggé együgyű arra, hogy lelkét boldog-boldogtalan előtt az első
kopogtatásra kitárja; nem volt oly betegesen sentimentális, hogy
szenvedéseivel kaczérkodjék; érzelmeit saját, kizáró tulajdonának
tekinté, melyet joga van minden illetés ellen megóvni, s így
önkénytelenül a közönséges érintkezésben oly modorhoz, az élet felületes
viszonyaiban oly magatartáshoz szokott, mely minden felületes szemlélő
előtt a frivolitás nem mindennapi mértékének tűnt fel. Közönséges
ismerősei víg, könnyelmű czimborának tapasztalták, a frivol Páris
telivér gyermekének. A ki jobban ismerte és észlelte, felfedezte az
ellenmondást érzelmei s szavai, gondolkozásmódja és modora között; de
alig hiszem, hogy a maga jószántából bárkinek is megadta volna a kulcsot
e talány megfejtéséhez. Én bírtam, mert keletkezni láttam e talányt,
mert gyermekkorunk óta testvéri ragaszkodással ismertük és őriztük
egymás titkait.

Anatole biztosnak tartá a sikert, és az is lett volna, ha egy tényezőt
ki nem feled számításából: azon már nagy fokra hágott érdeket, melylyel
Odalie iránt viseltetett. A hol Anatole józanságát megőrzé, oly nők
iránti magatartásában, kikre vágyott, de kiket nem szeretett, oly
ügyességgel, oly raffinirozott tökélylyel tudta játszani az epedő
szerelmest vagy a féltékeny, gyanakvó imádót, a közönyöst vagy a szív
rabját, ki szenvedélyének lánczait akarata ellen hordja, hogy ama
kisebb-nagyobb kalandokban, melyek egy részét együtt éltük keresztül,
nem egyszer bizonyos megdöbbenéssel néztem az ifjút, ki a
legönkénytelenebb érzelmekkel úgy tudott játszani, mintha egy sakktábla
pionjaival maneuvrirozna. Azon könnyű diadaloknak nagy részét is,
melyeket éveken át mint szenvedélyes sportsman vadászott, főleg azon
hidegvérnek köszönheté, melylyel kritikus pillanatokban minden szavának,
minden mozdulatának hatását kiszámítani bírta; azon gyakran dæmoni
kiméletlenségnek, melylyel ellenfelét præparálni tudta czéljaira.

De az ily siker előfeltétele épen az, hogy józanságunkat, hidegvérünket
megőrizzük; és Anatole nem vette észre, hogy Odalieval szemben már szíve
tolakodik előtérbe. Az eredmény, melyre e játék vezetett, épen
ellenkezője is volt annak, a mit barátom szándékozott.

«Őszintén szólva, – mondá nekem egyszer, egy évvel utóbb Plangenet
Constance, Odalie egyetlen, benső barátnője, egy alkalommal, midőn azt
hitte, hogy panaszra van oka Anatole ellen, – én még most sem tudom,
vajjon megérdemli-e Flavigneux úr azon barátságot, melyet iránta Odalie
kedveért tanusíték. Úgy van, uram! s én csak Odalie angyali kedélyét
bámulom, de higyje el, nem irigylem, s teljesen megnyugszom benne, hogy
képtelennek érezném magamat példáját követni. Mit tett vele ez ember
tavaly hat héten keresztül, miként kínozta, gyötörte e szegény
gyermeket! Minden estve, mely ily korban a boldogság egy-egy napja
fiatal leány számára, Odaliera nézve a szenvedés egy-egy korszaka volt.
Alig találkozott Anatolelal, hogy másnap el ne jött volna hozzám,
keblemen kisírni fájdalmát annak magaviselete felett, kit szeretett.
Tanácslám is neki, hagyjon fel vele; hiába. Higyje el, gyűlöltem ez
embert, mert miatta szenvedett e kedves teremtés, kit legjobban szeretek
e földön. Nem tudtam magamnak megmagyarázni magaviseletét, míg végre
rájöttem indokára. Az ön barátja sokkal büszkébb, s mint önök mondani
szokták, elveiben sokkal szilárdabb, semmint megkisérthette volna a
közeledést egy császári tábornok családjához, kit természetes
ellenségének tekintett. Tudta, hogy ritkán lesz alkalma Odaliet
láthatnia, tehát gondoskodni akart róla, nehogy a leány egykönnyen
feledhesse. Flavigneux úr tud bánni az asszonyokkal; oh van szerencsénk
ismerni híréből, mely bizony épen nem a legjobb, s legkevésbbé igazolja
egy oly tiszta kebel vonzalmát, mint Odalie. Látta, hogy a leány
szereti, tudta, hogy a szerelemnek nincs erősebb tápláléka, mint a
fájdalom, melyet kedvesünk okoz; s hideg kegyetlenséggel gyötörte a
szegény leányt, nehogy az elfeledje őt, kínozta, hogy annál becsesebb
legyen előtte azon érzelem, melyet fájdalma árán növelt fel. Íme, uram,
ez volt az ön barátjának viselete Odalie iránt, s ha erre gondolok,
megvallom, még ma is kétkedem benne, ha vajjon igazán szereti-e e
gyermeket.»

Így szólt Constance, ki testvéri ragaszkodással szerette ifjabb
barátnéját; és ha – miután nem ismerte Anatolet – nem is volt igaza
indokainak és szándékának, teljesen igaza volt magaviselete eredményének
megitélésében.

Anatolenak sikerült szándéka azon mértékig, hogy fájdalmat okozott
Odalienak; de annyiszor kiesett szerepéből, oly félreérthetetlenül
elárulá szerelmét a leány iránt, melyet még önmagának sem mert
bevallani, miszerint Odalie, a helyett, hogy kiábrándult volna
vonzalmából, mind erősebb ragaszkodással viseltetett iránta.

Végre Anatole is belátta, hogy mesterséges terve hajótörést szenvedett
saját szívén, s a farsang utolsó napjai egyikén ezeket írta naplójába:

Febr. 28.

«Szeretek! a mitől féltem s a mire vágytam, bár lehetetlennek tartám,
bekövetkezett, szeretek, szeretem Odaliet! Hónapok óta valami kínos
teher nyomta lelkemet, valami megmagyarázhatlan lidércznyomás elfojtá
szívem minden dobbanását, – elmúlt! Mint a bánya éjjében dolgozó munkás,
midőn a földre lép, megkönnyebbült szívvel üdvözli a napsugárt, úgy
érzem e pillanatban, mintha egy sötét éj múlt volna le lelkemről, s
napom újra, ragyogóbban mint valaha, felkelne. Szeretem Odaliet! ah, s
oly jól esik most ezt bevallanom!

Szeretlek, Odalie, mert szép vagy, szeretlek, mert imádandó vagy,
szeretlek, mert szeretsz! Azon kimondhatatlan, kábítóan jótékony érzés,
mely lelkemet elfogja, midőn rád gondolok, azon lázas vágy, mely ereimet
dagasztja, midőn magam elé varázslom alakodat, melynél szebbet egy isten
fantáziája nem birna teremteni magának, mind azt susogja: szeretlek!

Ah, és te is szeretsz, Odalie! Nem mondtad, – oh de a nyelv úgyis csak
tökéletlen kisegítője a szem ékesszólásának. A mint ma estve derekadat a
keringő hangjára átkarolám, a mint magamhoz öleltelek, s érzém keblemen
pihegő kebledet, láttam ajkad körül ama mosolyt, melyet a boldogság
gondolata lopott reá, láttam szemedben azon vérlázító lángot, melyben a
vágy összeesküszik a szerelemmel, – úgy néztél ki ártatlan arczoddal,
tiszta homlokoddal, mint egy szent, midőn vétkezni szeretne! – Ah, e
pillanatban mit nem adtam volna érte, ha kebledre dőlve, éltemet
szerelmünk oltárán áldozhattam volna fel!

De nem, – élnem kell, élnünk kell, egyetlen szerelmem!

Visszaadtál önmagamnak. Évek óta kipótolhatatlan ürt érzek szívemben,
mely a legcsekélyebb érintésre úgy fájt, most túláradni érzem a
boldogságtól. Légy áldva érte, kedvesem!

Szeretlek, Odalie, szeretlek, szeretlek!»



XII.

A lelkesedés azonban, mely e szavakban nyilatkozik, nem tartott soká.
Anatole képes volt még nagy lelki emotiókra, de nem birta azokat
maradandólag elviselni. Lelke elveszté volt azon egészséges, ruganyos
erőt, mely a gyermek-ifjút jellemzé, el azon kitartást, mely csak az erő
gyümölcse, s a szenvedély láza és a kétkedés tehetetlensége közt
ingadozott. Elveszté azon középutat, mely képes erőt kifejteni láz
nélkül. Pillanatokra képes volt azon magaslatra emelkedni, melyen a
fenséges kezdődik, melyen a nagy eszmék fogamzanak, s nagy tettek
megérnek, – de hiányzott belőle a lélek azon magasztos szárnyalása, mely
képes lett volna őt e magaslaton megtartani.

– Azon tíz hónap alatt, mely a történteket követé, Anatole egy kis
kötetnyit írt naplójába, – folytatá Achille, jókora csomagot mutatva a
naplóból. – Nem olvasom fel önnek; nagyon fájdalmas olvasmány ez még
arra nézve is, ki előtt ő idegen volt. Ne értsen félre kérem. Tudom,
hogy szívre, mely érezni képes, egy szenvedő ember sohasem teljesen
idegen; de mégis megkimélem önt e lapok olvasásától, melyek egy
meghasonlott lélek küzdelmeit festik oly viszonyokkal, melyeken egy
virágzása delén álló szellem is csak nagy erőmegfeszítéssel bírna
diadalmaskodni.

Anatole már rég a skepsisnek vala martaléka. Nem azon kételynek, mely,
midőn nézeteinket megingatja, hitünket feldúlja s lelkünket gyakran
közel viszi a kétségbeeséshez: mindezek daczára positiv czélok felé
halad, és szenvedések árán bár, de valóságos jótéteményben részesít.
Mert van egy neme a kétkedésnek, mely midőn ront is, épít, midőn gyötör,
gyógyít, midőn hitünket aláássa, a tudásra vezet. Az ily skepticismus,
ha erős lelket támad meg, mely képes átmenni azon keserves processuson,
melyben illusióinkat, hitünket, életnézeteinket silány csalódássá látjuk
foszlani, mielőtt még meg tudnók becsülni az eredményt, mely már
előttünk áll; az ily skepticismus képes a rabszolgából szabadsághőst, az
olvasóforgatóból embert csinálni, ki nem hajtja meg fejét egy
personifikált phrasis előtt, melyet istennek nevez a világ. Anatole
átment a lélek eme processusán is, még ifjú korában; de ezen kétely
megaczélozá lelkét, eszméket adott az ifjúnak, kinek csak sejtelmei,
meggyőződéseket annak, kinek csak ösztönei valának. E kétkedés tabula
rasat csinált lelkében azon téves fogalmakkal, melyeket
tanintézeteinkben csempésztek az ifjú lélekbe, hol a gyermekből nem
embert és polgárt, hanem csak loyalis alattvalókat igyekeztek faragni
isten és a császár számára.

Ezen skepsis az önbizalom, az erő gyümölcse vala; az, mely utóbb
keletkezett lelkében, a bizalmatlanság, a kétkedés szülötte volt. Sokáig
lehetetlennek tartá, hogy szeressen; most hogy szíve félreérthetetlenül
követelé jogait, hogy nem kételkedhetett többé szerelmében, kételkedni
kezdett mindabban, a mi szerelmén kívül boldogságához szükséges lett
volna: a körülményekben, Odalieban, s végre saját szívének kitartásában.
Pillanatokra képesnek érzé magát egy szeretett lény birtokáért
szembeszállni a sors minden haragjával, de a biztosságérzet e pillanatai
csakis – pillanatok valának.

Elemezni kezdé saját szívét, érzelmeit præparálta magának, mint az
anatom a hullát, melyet tanulmányozni készül, – s meg kellett róla
győződnie, hogy Odaliet csakugyan szereti, szereti azon mélyen gyökerező
szenvedélylyel, melyre tán csak egyszer képes az emberi organismus.
Voltak pillanatok, melyekben elég erősnek képzelé magát, szerelmét véve
támaszpontul, kiemelhetni sarkaiból egy ellenséges világot; de a lelki
heroismus e költészete szétfoszlott, midőn tépelődő szelleme ez
ellenséges világot elemezni kezdte.

Az első akadály, mely mindenekelőtt felüté fejét, midőn szerelmére
gondolt, azon politikai különbség vala, mely őt Odalie atyjától
elválasztá. Más viszonyok közt e nézetkülönbséget nem tekintette volna
ily nagy akadálynak. És ebben igaza volt. A hol a politikai küzdelem
elvek és nézetek közt folyik, a hol mindegyik fél csak becsületes
meggyőződését hozza a harcztérre, ott a legszenvedélyesebb pártharcz a
politikusok közt, nem zárja ki a kölcsönös becsülést, sőt baráti
vonzalmat az emberek közt. Küzdünk egymással, de becsüljük s nem akarjuk
egymást megrontani. De ott, a hol az egyik fél részéről az _érdek_
avatkozik a politikai elvharczba, ott a személyek még élesebb
ellentétben állnak egymással, mint az elvek. S ez volt az eset
Francziaországban az imperialismus és a republikánus oppositio között. A
köztársaság hívei eszméikért, meggyőződésükért küzdöttek, azon nemes
lelkesüléssel, melyet egy nagy ügy védelme olt az emberbe; a császári
párt nem eszméit, hanem érdekeit védelmezte, nem meggyőződésért küzdött,
hanem küzdött a kenyérért. A mint a következés megmutatta, a köztársaság
diadala Francziaországban nemcsak az imperialismus politikai rendszerét
buktatta meg, hanem megbuktatta a császárság híveit társadalmilag is. Az
imperialismus minden támasza meg volt róla győződve, hogy midőn a
császári rendszert védi, csak saját állását, tekintélyét, jövedelmét
védelmezi. Így itélte meg Anatole Duploque tábornokot, és ebben nem
csalódott. A tábornok nem azon hivatalnokokhoz tartozott, kiket tíz
rendszer egymás kezébe szolgáltat, a nélkül, hogy elkopnának. Ő sokkal
jobban exponálta volt magát a cæsarismus ügyében, politikailag is, az
irodalomban is, semhogy más rendszer mást láthasson benne, mint
elvtelen, hitelvesztett renegátot. Ez fényesebb, jövedelmezőbb állást
biztosított neki érdemén felül, mint számos más társainak; de
existentiáját feloldhatatlanul összeköté a cæsarismus uralmával.
Duploque tábornok nem volt erős jellem, de makacs a végletekig; s e
makacsság kisebb szabású viszonyokban gyakran szívósabb ellenség a
jellem szilárdságánál. A tábornok nem akarta leányát kényszeríteni, hogy
kit válaszszon férjének, de fentartá magának megtiltani gyermekének oly
összeköttetést, mely nem vala kedvére. Nem szokta ugyan leányát
társaságokba kisérni, hol Odalie, ki anyját már gyermekkorában elveszté,
rendesen nevelőnőjével vagy Constanceszal jelent meg; de azért nem volt
titok előtte, hogy gyermeke egy republikánus izgatót tüntet ki kegyével.
Voltak, a kik siettek megsúgni az apának minden való vagy koholt
csekélységet, mely leányát s Anatolet illeté; hogy megóvják a tábornokot
egy oly viszony lehetőségétől, mely őt urai előtt gyanússá tehetné.
Duploque tábornok magától is ellenszenvvel viseltetett Anatole iránt, de
a gondolat, hogy leányának viszonya ez emberrel őt politikailag
compromittálhatná, ez ellenszenvet gyűlöletté fokozta. Egy alkalommal,
midőn ismét megsúgták neki, hogy leánya feltünő hosszan társalgott a
fiatal ujságiróval, kemény leczkét tartott gyermekének, kijelenté neki,
hogy bármi czélja legyen vele Anatolenak, ő e viszonyhoz sohasem adandja
beleegyezését s megparancsolá neki, tartsa távol ez embert magától.
Odalie nem tette. A tábornok indolensebb volt családi ügyeiben, semhogy
lépésről-lépésre ellenőrizze leánya magaviseletét, s másrészt jól tudta,
hogy végre is tőle függ minden; és így Odalie megszeghette atyja
parancsát a nélkül, hogy ez radikálisabb rendszabályokhoz nyúlt volna
ellenében. Anatole a dolgok ezen állásáról értesülve volt, részint
Margaudné által, kihez most már gyakrabban eljárt, hogy halljon valamit
kedveséről, részint Plangenet Constance, Odalie barátnője által, kivel
az elmúlt télen megismerkedett; s ki – a mennyire az ismeretség ujsága,
s barátnője iránti discrétiója megengedé, – czélzatos, de megérthető
szavakkal tudtára adta Anatolenak, miszerint az út, melyen politikai
pályáján halad, mindenre vezethet, csak Odalie birhatására nem.

Ily viszonyok közt Anatole csak úgy győzhette volna le Duploque tábornok
ellenállását, ha elhagyja a zászlót, a melyet eddig lobogtatott s a
császárság pártjára áll. Margaudné, ki többet foglalkozott ez ügygyel,
mint barátom szerette, tanácslá neki, vállaljon hivatalt. És a tanács
praktikus is vala. A tábornok, ha meggyőződik róla, hogy leánya az ifjút
ellenállhatatlanul szereti, s Anatole hajlandó volna «megtérni», hogy
kedvese kezét elnyerhesse, bizonyára kész lett volna neki az átpártolást
lehetőleg megkönnyíteni. Anatole még azon korban volt, melynek a
császárság alatt minden köpenyegforgatás iránt a megszokás által oly
türelmessé lett közönség a politikai elvváltoztatást hajlandó lett volna
elnézni, és már jelentékenyebb ellenség, semhogy a császári kormány
aranyhidat ne épített volna neki, ha vissza akar vonulni. Duploque
tábornok kétségkívül megragadta volna az alkalmat, két legyet üthetni le
egy csapással; leányát boldoggá tehetni, s a császárságot egy hatásos
izgató veszélyes tolla ellen örökre biztosítani, nem is tekintve azon
hasznot, mely reá nézett volna, mint urának önfeláldozó szolgájára, ki
kész saját gyermekét feláldozni a császár érdekének. E kilátások azonban
még csábítók sem valának Anatolera nézve. Becsületére válik barátomnak,
hogy akárhányszor ajánlották neki, adja el tollát szíve kedveért, még
csak nem is gondolkozott a tárgy felett, hanem mindannyiszor napirendre
tért felette, mint oly kérdés felett, mely még vitára sem érdemes.
Mindenben kételkedett Anatole, csak abban nem, hogy képtelen volna
eszméiről lemondani; nem hitt semmiben, végre még saját szerelmének
kitartásában sem, de egyben rendületlenül élt hite: meggyőződésének
szeplőtlen tisztaságában s megingathatatlan erejében. Mert azon
sajátságos ellentét, mely Anatoleban az ember és politikus közt feltünő
vala, mintha naponként növekedett volna. Az erő s a gyöngeség
megosztották maguk közt a nyilvános és a magán embert, s ennek habozó
kételyei és társadalmi gyarlóságai amannak rendíthetetlen hitével és
azon puritán szigorral egyesültek, mely lehetetlenné tesz minden, még
becsületes megalkuvást is a körülményekkel.

Lett volna még egy mód, mely némi reménynyel kecsegtetett. Ha Anatole
kész volna lemondani, nem politikai elveiről, hanem azok szolgálatáról,
tán nem lett volna lehetetlen Odalienak apja ellenkezését megtörnie. Nem
kellett volna apostasiát követnie el politikai hitén, csak
visszavonulnia a közélet mezejéről s oly foglalkozás után látnia,
melynek semmi köze a politikához. De bármily csábító lehetett volna e
gondolat egy ifjú számára, ki pályájának még csak kezdetén állt, Anatole
kénytelennek látta magát a boldogságnak ezen netán lehetséges
feltételéről is lemondani. Nem nagy fáradságába került volna azon névnél
és ismeretségeknél fogva, melyekkel birt, más alkalmazást, más
életpályát keresnie, de nem volt reménye, hogy más téren sikerrel
működhessék. A nevelés, melyet nyert, s főkép az, melyet magának adott,
csak egy pályán tették őt képessé nem közönséges sikerre: a politikain.
Hajlamai pedig csak egy életet tettek rá nézve kivánatossá: a nyilvános
életet. Ennek daczára azonban kétségkívül «megélhetett» volna bármely
más pályán is, de e kilátás vajmi csekély vala rá nézve, főkép ha
kedvesével hozta kapcsolatba. A zajtalan polgári életmód, fényűzés, de
egyszersmind nélkülözések nélkül, egy rendes munka és csendes szerelem
közt megosztott élet: csábító kilátás az emberek nagy többségére nézve,
s a túlnyomó szám aspirátióit kielégíti; és elfogadható jövő egy erős
lélek számára, mely önmagában, saját szívében birja a boldogság minden
előfeltételeit, s ki a viszonyoktól nem vár többet, mint hogy ez
előfeltételeket lehetetlenné ne tegyék. De Anatole egyik sem volt e
kettő közől. Misem állott távolabb természetétől, mint azon nyárspolgári
megelégedés, melynek a törvényes hitves alattomban értetődő szerelme és
némi ügyessége a családi étlap elkészítésében kielégítik minden vágyait.
De másrészt nem birt többé a lélek azon határozottságával sem, mely
midőn a válaszúton áll, képes oly választásra, mely nagy lemondással
jár, a nélkül, hogy utóbb megbánná elhatározását.

Ehhez járult még egy végzetes ellentét Anatole természetében, mely még
kedvezőbb viszonyok közt is problematikussá tehette volna rá nézve a
boldogságot. Mintha teljes mértékben örökölte volna szüleitől azon
tulajdonokat, melyek az egyiknek könnyelmű tévedéseit, a másiknak kora
halálát okozták, Anatole életmódjában s erkölcseiben telivér gyermeke
volt a frivol, felületes Párisnak, mint volt atyja; szerelmében az
ábrándra hajlandó, a csendes, tűrő, szenvedésre fogékony, mint anyja. E
tulajdonok két ember közt megoszolva, azon eredményre vezettek, hogy
Flavigneux Anselme sajátján kívül még fia minden vagyonának is nyakára
hágott, s ez áron hangadó szerepet játszott a párisi könnyelmű világban;
s hogy Flavigneux asszonyt ily férj oldalán, ábrándos lelke s meg nem
értett szíve a lassú elhalás karjába taszíták. Egy emberben egyesülve e
tulajdonok, oly körülmények közt, minőkben Anatole élte át ifjúságát,
szükségkép oly összeütközésre vezettek, melynek megoldása a boldogság
alig lehetett volna. Mélyen érző szív nélkül Anatole boldog lehetett
atyja módjára, kinek egy zajos mámor volt egész élete; apjától örökölt
könnyelműsége s azon rideg tapasztalások nélkül, melyekben rövid múltja
bővelkedett, Anatole boldog lehetett volna, mint lett volna anyja, egy
őt megértő férj oldalán.

És e természet mellett, mely már annyi szenvedés csiráját rejté magában,
Anatole oly nőt szeretett, ki jellemében hasonló ellentéteket
egyesített; szeretett egy ragyogó szépségű leányt, kiben ész és szív,
hiúság és erő, kaczérság és érzelem egymást teljesen ellensúlyozták!

Számtalanszor bele gondolta magát Anatole e csendes életmódba, mely a
boldogság zajtalan nemének oly kedvező. Látta magát, mint tíz-tizenöt
ezer francos társulati hivatalnokot, vagy másnemű hasznos és munkás
tagját a társadalomnak, ki napi munkája után hazatér családi körébe;
kifestette magának ez életet a lehető legnagyobb kellemekkel, kicsinyes
scrupulositással kisajtolt e gondolatból minden kellemes, élvezetes
elemet, a mi csak benne volt, – de ha e középsorsú polgári háztartásba
magát és – Odaliet belegondolta, nem egyszer keserű kaczajra fakadt.

Odalie szép volt, eszes volt, s bírt mindazon tulajdonokkal, melyek a
nőt az úgynevezett nagyvilági szereplésre képesítik. Meg tudta becsülni
a férfiban az értéket, de hiúbb volt, semhogy olyak bámulatára is ne
vágyjon, kik iránt igen kicsinylő véleménynyel viseltetett! volt szíve,
de azért kaczér volt, s mintegy életszükségletté vált rá nézve tetszeni.
Az első évben, midőn a társaságba bevezettetett, még sokkal gyermekebb
vala, semhogy Párisban feltűnjék; de a második évben szépsége és elméje
már oly ragyogóan léptek fel, hogy a fiatal leány az imperialistikus
körök legünnepeltebb hölgyeinek egyikévé lett. A fény, mely övezte, a
bámulat, mely minden léptén kisérte, nem tették képtelenné az érzelemre,
s nem birták szívét elfordítani attól, kinek láttára először dobbant fel
hangosan; de elkényeztették annyira, hogy oly életmód, minőt Anatole a
politikai pályáról visszavonulva nyújthatott volna neki, többé nem
tehette volna boldoggá. Előnyei úgy, mint hiányai képtelenné tették
Odaliet a boldogság azon nemére, melyet tán helyesebben nevezhetünk
békés polgári megelégedésnek. A nagy világ gyermeke volt ő, annak nagy
előnyeivel és apró gyarlóságaival, de ez apró gyarlóságok is elegendők
valának arra nézve, hogy Anatole lemondjon a gondolatról: ily jövőt
ajánlani szerelmesének. Odalie nevelése nem volt körülményeihez
alkalmazva. A tábornok nagy jövedelemmel rendelkezett, de azt
szolgálatából, nem vagyonából vonta. S e bizonytalan jövedelmi forrás
daczára oly nevelést adott gyermekének, s oly életmódhoz szoktatá, mely
ugyan megfelelt apja jövedelmének, míg szolgálatban állt, de nem állt
arányban atyja vagyonával. Ily nevelés, ily szokások mellett, lehetne-e
boldogsága teljes, ha légköréből kiragadtatnék?

Anatole annálinkább nemmel felelt magának e kérdésre, mert azt hitte,
nem bizhatik Odalie szerelmében. A leány magaviselete ugyan
megczáfolhatlanul hirdette szíve érzelmeit, de Anatole nem mert hinni
azok maradandóságában. «Miként is szerethet, s vajjon mit szerethet
bennem Odalie?» kérdé ilyenkor magától. «Alig találkoztunk eddig
félévről félévre, s mindannyiszor társaságban, idegenek közt, száz
figyelő szem ellenőrzése alatt. Ha van bennem valami, a mi méltóvá tehet
szerelmére, vajjon ismerheti-e ő azt? A társaság etiquette-szabályai
bizonyos mértékig mindenkit kivetkőztetnek individualitásából, s
Odalienak csak ritkán, csak pillanatokig lehetett bennem azt látnia, a
mi vagyok, nem azt, a minek a világban látszunk. Száz annyit van mások
társaságában, mint az enyémben, s vajjon lehetséges-e, hogy a kör,
melyben naponként mozog, s melybe én be nem léphetek, ne törölje ki
lelkéből annak emlékét, ki csak a szív kivételes ünnepnapjain jelenhet
meg előtte néhány pillanatra, s még ekkor is csak tekintetével
sejtetheti vele azt, mit mások százféle variácziókban zúgnak fülébe?
Azon körökben, melyekben ő él, ha hall valamit rólam, az csak rossz
szokott lenni, még az igazság rovására is; a rágalom naponként megújul s
a vádlott csak hosszú időközökben léphet eléje, és ekkor is van-e a mit
védelmére felhozhat? – Meglehet azonban, hogy csakis ez tartja benne
ébren az irántam való érdeket. Tán únja ez embereket, únja a
viszonyokat, melyek közt napjai letelnek; tán hizeleg önérzetének
megvethetni a tömeget, mely a társaságban a hangot adja, s őt
bámulatával környezi, – s oly embert tűntetni ki a többiek felett, ki
mindenben idegen ezektől. És ha így van, – nem kell-e akkor szerelmének
csökkennie azon távolsággal együtt, mely ma egymástól elválaszt? Ha az
érdekli, a mi viszonyaimban nem mindennapi, vajjon nem fogna-e
meghidegülni irántam, ha a megszokás szintén mindennapivá tenne rá
nézve? – Odalie hiú, nem közönséges mértékben. Mindenkinek vannak
igazságtalan ellenségei és részrehajló barátai. Ki tudja, nem akadt-e
nekem is ilyenem Odalie közelében, ki tudja, hogy-e gyermek szerelmének
nem főtényezője-e az, a mit tőlem vár, a mire képesnek tart? A nők
ritkán tudnak mértéket tartani itéletökben; s főkép, ha a szív
közbeszól, gyakran a legeszesebb nők a legindokolatlanabb véleményekre
vetemednek. Nem lehet-e hogy Odalie túlbecsüli képességeimet, s ha
reményében csalódnék, e csalódás csak szerelmét csökkentené? S ha így
van, vajjon szerethetne-e még akkor is, ha lemondva pályámról még a
reményt is elvesztené, melylyel hiúsága kecsegteti? – És egyáltaljában,
szeret-e engem ez a leány? Nem puszta kaczérság-e az érdek, melyet
irántam mutat? – Ki tudja, nem annak köszönhetem-e a szerencsét, általa
megkülönböztettetni, hogy oly fajához tartozom az embereknek, mely az ő
köreiben csak gyéren van képviselve, hogy csak kiegészítő részét képezem
udvarlói tarka gyüjteményének, hogy nem is úgy néz rám, mint egyénre,
hanem mint egy faj képviselőjére, kit a torzonborz szakáll és szegletes
modor hiánya épen arra qualifikál, hogy egy kaczér nő udvarlói közt
Páris egyik nem számos, de «érdekes» faját, a republikánusokat
képviselje, – hátha nem vagyok más, mint hézagpótló egy gallériában,
melyet a művészet barátja odaakaszt a többi kép közé, csak azért, hogy
gyüjteményéből egy iskola se hiányozzék?

De hátha mégis, – hisz én még oly kevéssé ismerem Odaliet! – hátha mégis
szeret? Nincsenek-e a nők közt is kiváló természetek, melyek feletti
itéletünkben sohsem jöhetünk tisztába magunkkal, ha hétköznapi lelkek
mértékét alkalmazzuk reájuk? Nem lehet-e Odalie egyike azon magasztos
jellemeknek, melyeket a természet kaczérkodása pillanataiban alkot, hogy
önmagát bámultassa bennök? Nem lehet-e megáldva a jellem azon classikus
fenségével, mely csak azért nem veszélyes mindenkire nézve, mert a
többség képtelen azt megérteni? – Lehet-e mindennapi lélek ő, ki két
éven át nem változott egy ember iránt, kit még alig volt módjában
megismerni? Közönséges szív-e az olyan, mely érzelmeit így meg tudja
védeni minden támadás ellen, a nélkül, hogy más támogatásban részesülne,
mint melyet saját szerelméből merít? – Odalie hiú. De vajjon, ha e
hiuság irányadó tényezője volna jellemének, képes volna-e éveken át
kitüntetni egy embert, ki önszeretetének sohasem okozott mást, mint
fájdalmat, azok felett, kik naponként versenyt áldoznak hiúsága oltárán?
Odalie kaczér. De ha e kaczérság több volna véletlenül elsajátított
modornál, ha jellemének organikus büne volna, vajjon nem találna-e
hálásabb mezőt kaczérságának, mint egy szegény ujságírót, egy rövid
életű kis bogárt, mely néhány napig úszik a politikai élet felszínén,
hogy aztán örökre eltünjék, – vajjon tulajdoníthatna-e a puszta
kaczérság becset oly embernek, kinek csak szíve és tolla van, olyanok
felett, kik fényes nevet és vagyont raknának lábai elé, azon haszontalan
ballaszt nélkül, melynek kaczér nő a szívet tekinti? Igen, Odalie hiú és
kaczér, – de vajjon e kis gyarlóságok nem csak arra szolgálnak-e, hogy
nagyobb hiányoktól megóvják? Nem hétköznapi természetekre gyakran
életszükséggé válik egy-egy percze a kicsapongásnak; ez a mentő szelep
lelkükön, mely azt az erőszakos explosióktól megóvja. Ismertem hiú nőt,
ki szeretett, és kaczérat, ki hű tudott lenni, és ismertem szende
ibolyát, mely egymásután változtatta kedveseit, és minden
trónváltozásnál szemérmesebben süté szemét a földre. Hiúság és kaczérság
oly tulajdonok, melyeket elvontan tekintve kárhoztatnunk nem lehet, s
melyek csak vagy mint a jellem hibájának áruló jelei, vagy mint gyakran
sok rossznak forrása, szoktak a világ által elitéltetni. Oly
gyarlóságok, melyek a szerelmest gyötrik, – de megférnek a szerelemmel.

Nem kisérhetém figyelemmel Odaliet másutt, mint társaságban. Nem ismerem
otthonában, nem láttam minő a barátságban, minő a családi viszonyokban.
Csak sejthetem, minő a szerelemben. A mi itéletemnek támpontul
szolgálhat, nem más, mint egy ünnepelt szépség magaviselete diadalainak
színhelyén, bámulói körében, – vajmi ingatag alap, főkép arra nézve,
kinek részrehajlatlanságát szíve már előre megvesztegette! Nem tudhatom,
nem létezik-e több hasonmásom a világon, – kik felosztva a hét egyes
napjaira – Duploque tábornok salonjában egyenként ugyanazon
kitüntetésben részesülnek, mely engem oly boldoggá és boldogtalanná tesz
egyszerre? Ki tudja? – ma egy császári alpréfet, holnap egy legitimista,
holnapután egy gárdakapitány, aztán egy orleanista, egy művész, egy
pénzember, egy gavallér, – s kivételes alkalmakra, a házon kívül
villámhárítóul mindezek számára egy republikánus ujságiró?

Ah Odalie, daemon vagy-e vagy istennő? – –

De nincs jogom rosszat tenni fel róla. Hátha valóban szeret, s szeret
azon magasztos önfeláldozással, azon kitartó bátorsággal, melylyel a
gyönge nők néha a teremtés urait megszégyenítik? Hátha képes volna
szerelméért lemondani azon fényről és gyönyörökről, melyek eddig
képezték életét, hátha érezne magában kedvet egy szegény ház úrnője
lenni, melyet egészen eltölt szerelmével, egy ember üdvözítő angyala,
kitől csak azt kívánja, hogy támogassa szerelmében? Ki tudja minő
áldozatokra volna képes Odalie azért, a kit szeret?

És, ha szeretne is ennyire, ha képes volna szerelméért ily áldozatra, ha
képes volna is nemcsak elszánni magát az ily életre, hanem azt meg is
kedvelni, – vajjon biztosíthatná-e ez boldogságunkat? Lehet-e két
szerelmes egyike boldog a nélkül, hogy a másik is az legyen? s vajjon
kielégíthetne-e _engem_ az ily nyugalmas élet, melynek rendes voltát
csak egyhangúsága mulja felül? – Meglehet, hogy egy ideig, tán néhány
évig is, a szerelem boldogságának élvezete képes volna annyira
elfoglalni, hogy ne vágyjam más után, – de tűrhető volna-e rám nézve
hosszabb időre e gépies csendes életmód, mely nem nyujt semmit, a miért
lelkesülnünk lehetne? Élni rendszeresen, dolgozni egy nap annyit, mint
másnap, vasárnap pihenni, naponként ugyanazon étvágygyal leülni a
megszokott asztalhoz, melynek programmja már előre meg van határozva a
kalendáriomban, e mellett évenként egy-egy honpolgárral megajándékozni a
társadalmat; megöregedni lassan, meghalni tisztességesen, eltemettetni
zaj nélkül, megsirattatni a család által mint becsületes családapa, ki
családjáért szorgalmasan dolgozott és gyermekeit rendesen elküldte az
iskolába, a szomszédok által mint loyális polgár, ki adóját híven
megfizette, s nem okozott soha bosszúságot a felsőbbségnek, – aztán
elfeledtetni, mint egyik lánczszeme azon óriási zérusnak, melyet az
emberek túlnyomó része alkot, – ah, pokolba az ily élettel! Oh, nem
vetem meg azon polgári erényeket, melyek egyedül biztosítják a
társadalom fenmaradását. Tisztelettel emelek kalapot a népnek minden
tagja, e nagy ismeretlennek minden eleme előtt, – ő nélkülök nem volna
miért lelkesülnünk, miért küzdenünk; és kész vagyok éltemet, mindenemet
feláldozni nemzetem szolgálatában, – de visszalépni a nagy tömegbe,
elenyészni a jótevő mindennapiságban, semmivé lenni, midőn valami
valánk, – nem! ez ellen természetem minden íze fellázad! Meglehet, ha
más körben nevelkedem, boldog lehetnék ily életben; de a ki egyszer
megízlelte a politikai pálya izgalmait, melyre nem a véletlen vagy a
kenyérkeresés vezette, az nem fog e pályától többé megválhatni.
Csalódás, elkeseredés, politikai tönkrejutás letaszíthat a közélet
teréről, erőszakos viszonyok elzárhatják azt előlem, de hogy önkényt
lemondjak róla, hogy elhagyjam eszméimet, melyek lényem jobb felét
képezik, – nem, ezt nem tehetem még szerelmem kedveért sem. Úgy érezném
magam, mint a szárazra vetett hal, mint a növény, melyet idegen égalj
alatt idegen talajba átültetnek, s mindkettőnek sorsa az enyészet. A
politikai élet oly szükségletté vált már rám nézve, melyről le nem
mondhatok a nélkül, hogy lelkem fele utánna ne szakadjon. Érzem, hogy
boldogtalannak kellene lennem oly életben, mely leszorítana a politikai
térről, s bármennyire imádjam Odaliet, érzem, hogy szerelme nem volna
képes veszteségemet pótolni. Nem mintha kevésbbé csüggném szerelmemen,
mint eszméimen, – jobban szeretni mint én, nem lehet. De _egyiránt_
lelkesülök érted hazám szabadsága és érted szívem szerelme! Lelkem két
fele vagytok, egyik oly drága előttem, mint a másik. S ha kedvedért
lemondanék politikai eszméimről, ez annyi volna, mint lemondani
magamról. Nem volnék többé én; s vajjon a lélek, mely önmagát megfosztá
legnemesebb eszményeitől, képes volna-e boldoggá tenni egy roncsolt
szívet, mint az enyém, s egy szerelemtől túláradó kebelt, mint a tied
Odalie?

Nem lehet! bármit gondoljak, bármint gyötörjem elcsigázott elmémet, –
nem találok sehol egy pontot, hol megnyughatnám, – a legkínzóbb kételyek
zavaros raja támadja meg elmémet, – és semmi a mi vigasztalna, semmi a
mi kivezethetne e borzasztó chaoszból! – Mi lesz ennek vége? el fogom-e
tűrhetni e helyzetet a nélkül, hogy szívem megszakadna, eltűrheti-e
eszem a nélkül, hogy meg ne zavarodjék?

Ah! még e gondolat is elborzaszt, – ne gondoljunk többé reá!

De ah! lehet-e rád nem gondolni Odalie!?»

Íme azon elmélkedések, melyek közel egy éven át szinte kizárólag
foglalkoztaták Anatole elméjét. Százszor és százszor elgondolta magában
ezeket és mindannyiszor ugyanazon eredményre jutott. Nem volt napja az
évnek, melyen latra ne vetette volna jövőjének minden eshetőségeit, s
melyen e fájdalmas kételyek útját be nem futotta volna, hogy végén ismét
ott álljon, a honnan elindult. E szomorú körfolyama az eszméknek a meddő
töprengések azon örvénye felé ragadá őt, melyben a rögeszmék születnek.

Nem egyszer, midőn mélabúsan maga elé meresztett tekintettel találtam
szobájában ülve, aggódni kezdtem, hogy a lelki kór, mely kínzá,
valóságos betegséggé válhatik, mely a Bicêtret népesíti meg. Nem volt
előtte bizonyos semmi, csak az, hogy a _jelenben_ szereti Odaliet, s
hogy sohsem lehet vele boldog, – minden egyéb gondolat, mely agyát
megszállta, a kételyek beláthatlan sorát vonná maga után.

E szakadatlan, naponként megújuló kínos töprengések néhány hó alatt oly
apathiába taszíták Anatolet, mely valami kimondhatlanul otthontalan
benyomást tett az emberre. Lelke annyira elveszté minden ruganyosságát,
hogy úgy látszott, mintha kiveszett volna belőle még az is, a mi abc-jét
teszi minden vonzalomnak: a vágy, kedvesét láthatni. Nem csak hogy nem
kereste az alkalmat Odalieval találkozhatni; hanem még a kínálkozó
alkalmat is elmulasztá. Margaudné, vénasszonyos túlbuzgóságában
mindenkép igyekezett volna kedvencz gondolatát előmozdítani; de Anatole
nem volt fogékony terveire. Nem tartá fenn a Constanceszal való
ismeretséget sem, pedig világos lehetett előtte, hogy ha egyáltaljában
van mód benne ideálját láthatni, azt legkönnyebben Plangenetné barátsága
nyújthatja. Anatole nem kereste ezt, nem használta amazt. A nyár első
hónapjaiban még megtette azt, hogy hetenként néhányszor kiment Passyba,
hova Duploque tábornok már májusban kiküldé leányát, s hol Odalie, midőn
először meglátta kertjéből Anatolet, mindennap ott várta a ház előtti
verandán, honnan legalább köszönését fogadhatá. Nehány hónapon át minden
másod, harmadnap itt váltott egy pillantást a két szerelmes, – a leány
rendesen ott várta Anatolet ugyanazon helyen, mintegy néma biztosítékát
nyújtva szerelmének, – és Anatole egy ideig öntudatosan élvezte azon
fájdalmas gyönyört, melyet elérhetetlen ideáljának látása okozott, – de
lassanként belefáradt az élvezetnek ez emésztő nemébe, s a helyett, hogy
Passy főutczáján tegye esti sétáját, szobájában fel s alá járva
átengedte magát lélekölő kételyeinek, azon tájékozatlansággal, azon
érzéketlenséggel, mely nem egyszer a megőrülés bevezetése. A skepsis
szelleme annyira aláköté lelkének minden erejét, hogy nem mert remélni s
nem bírt lemondani.

[Illustration: Mélabúsan találtam szobájában ülve.]



XIII.

Közeledett a tél; a harmadik, mióta Anatole és Odalie egymást ismerték,
s Anatole azon határozatlansággal ment elébe, mely vagy a
könnyelműségnek, vagy az elcsigázott lélek apathiájának gyümölcse.
Minden gondolata Odalie körül forgott, egész éjszakákon át e gyermek
alakja tartá távol az álmot szempilláitól, de hogy mit fog tenni, ha
vele ismét találkozik, arra nem gondolt.

Egy deczemberi napon az utczán Plangenetnével találkozott. Köszönésére
Constance megállítá kocsiját, mi Anatolera nézve felhívás volt oda
sietni. «Bocsánat, hogy megállítom», szólt Plangenetné, midőn Anatole a
hintó ajtajához lépett, «csak azt akartam önnek mondani, hogy jöjjön el
szombaton este theára, ha valakit látni akar.»

Constance elpirult e szavakra, s kocsisának jelt adott a tovább
hajtásra, mielőtt Anatole még felelhetett volna.

Három nap választá el Anatolet a szombattól. Tudta, kiről van szó, s
tudnia kellett, hogy Constance a mit tett, nem tette volna másért, mint
Odalie kedveért. Tehát Odalie találkozni akar vele, s ezt tudtára adja
nyiltan, őszintén, minden tartalék nélkül. A ki ismerte e gyermeket,
tudhatta, mily önlegyőzésébe kellett e lépésnek kerülnie. Más ember el
lett volna ragadtatva, ha kedvese kétségbevont szerelmének ily
bizonyítványát veszi: Anatole már alig tudott neki örülni. A kitüzött
napon meglátogatta Plangenetnét, inkább udvariasságból, melylyel a nőnek
tartozni vélt, inkább azért, mert gyönge vala visszautasítani a
kinálkozó alkalmat, semmint azért, hogy rég nélkülözött ideálja
társaságát élvezze.

Soha szerelmes sajátságosabb s egy szerető szívre nézve szokatlanabb
érzelmekkel nem ment az első találkozásra, melyet nem adott, hanem
kapott, mint Anatole. De e találkozás rést tört apathiáján. Odalie oly
szép volt s oly elragadó, minőnek Anatole még sohsem látta. Mintha,
érezve a helyzet abnormis voltát, midőn magát egy harmadik helyen
találta szerelmesével, szépsége fényével s női méltósága ellenállhatlan
ragyogásával akarta volna azt Anatolelal feledtetni: a leány összeszedte
szépségének s szellemének minden báját, hogy az egyensúlyt
helyreállítsa. Ha Anatole, Constance salonjába nyitva, ott Odaliet
egyedül találja, aligha tudott volna féket vetni érzelmeire, s lábához
borulva elmondta volna neki, hogy imádja, aztán kérte volna, vesse meg,
mert ő sokkal nyomorultabb, mintsem szerelmére méltó lehetne. De midőn
Constance lépett elébe s némi zavarral nyújtá kezét az ifjúnak, Anatole
sokkal jobban érzé helyzete előnyét, semhogy néhány perczczel utóbb,
midőn Odalie megjelent, ne tudott volna uralkodni érzelmein.

E télen, részint Constance salonjában, részint társaságokban, Anatole
többször találkozott Odalieval, mint bármikor. Barátomnak lehetetlen
volt észre nem vennie, hogy e gyermek napról-napra imádandóbb lesz.
Szépsége, mely a mult év óta ismét nagyot haladt, mind jobban fejlődő
elméje és a szokásban nyert ügyessége által támogatva, még ünnepeltebbé
tevé őt, mint azelőtt. Személyiségének varázshatása alatt Anatole
enyészni érzé azon apathiát, mely lelkét elnyomva tartá s midőn szemben
állt a leánynyal, pillanatokra ismét oly erőt érzett szivében, minőre
csak az első szerelem képesít. Odalie kezdetben tartózkodóbb volt
iránta, mit helyzete követelt; de ez Anatole lángját még fokozta s
január hetedikén a két szerelmes azon boldogító öntudattal tért haza,
hogy szerettetik, – hogy a másik félreérthetlenül bevallá neki
szerelmét.

Hozzájárult még egy csekélység, a véletlen gyümölcse, de mely Anatolera
nézve legalább annyi volt, mint Odalienak nyilt vallomása. Egy estve
társaságban, Anatole Odalie és nevelőnője közé került az asztalnál. Hogy
annál zavartalanabbul társaloghasson egyik szomszédjával, nem mulasztá
el a másiknak poharát lehető gyakran megtölteni. Blanche kisasszony nem
volt ellensége Champagne nedvének s jó ismerős házánál nem tartván
szükségesnek szerfelett korlátozni ínyének ártatlan vágyait, minél
többször alkalmat nyújtott szomszédjának a Ganymedes szerepére. A dolog
vége az lett, hogy a bor megoldá a jó Mlle Blanche nyelvét s vacsora
után, azon bőbeszédűséggel, melyre a nők csak képesek, elmondta
Anatolenak, hogy Odalie már három év óta szerelmes belé, nem mulasztván
el felhordani mindazon részleteket, melyeket tudott s melyek a gyermek
érzelmeinek különféle fejlődési stádiumait jelezték.

Odalie vallomása, Constance magaviselete s Mlle Blanche elbeszélése,
melyet a véletlennek köszönhetett, rövid pár hét alatt kiragadták
Anatolet kedélyének szomorú fásultságából, de csak azért, hogy új
szenvedésekkel sújtsák; adtak lelkének ismét némi fogékonyságot, hogy
képes legyen ismét – érezni szenvedését.

Mert, ha kedvesének látása s azon varázsszerű hatás, melyet a leány
Anatolera gyakorolt, képes volt vele néha feledtetni azon reménytelen
jövőt, melynek gondolata kétségbeejté, ha Odalie mellett átengedte magát
perczekre egy képzelt boldogság élvezetének, azon rövid gyönyört, melyet
a jelen nyújtott, Odalie kaczérsága minduntalan megzavarta.

A leány naponként szebb és naponként kaczérabb lett. Sohsem láttam még
nőben a szív és jellem legnemesebb tulajdonait oly mértékben párosulva a
felületes asszonyi gyöngeségekkel, mint e fiatal leányban. E szerfelett
hiú s mondhatnám, szenvedélyesen kaczér nőnek szivében mély érzés,
jellemében rendkívüli erő lakott. Az ily nő szerelme már magában véve
folytonos gyötrelem. Odalie Anatolelal szemben szerető nő volt, ki érzi
nemének gyöngeségét s örömmel hajlik meg ama férfi ereje előtt, kit
magának választott, – másokkal szemben valódi typikus alakja a párizsi
társaságnak, egy kedves, szép, eleven, folyton csevegő nő a nagyvilági
nők azon kiváltságos fajából, kiknek nem a kaczérság egyik vagy másik
fegyvere, hanem egész arzenálja áll rendelkezésökre, kik tudnak szendék
és elbizakodottak, bátortalanok és vakmerők, szótalanok és fecsegők
lenni a szükséghez képest.

Odalie kaczérsága, mely még inkább növelte udvarlói számát s melyet
Anatole, míg nem szerette a leányt, tudott objektive méltányolni, mint
szépségének egyik tényezőjét, most sok fájdalmat okozott Anatolenak. Az
ifjú nem egyszer keserű szemrehányásokat tett miatta kedvesének; s
Odalie azon mód által, melyen azokat fogadta s melyen magát menteni
igyekezett, mintegy elismerte Anatole jogát, neki szemrehányásokat
tehetni; a nélkül azonban, hogy hajtott volna rájok. Ez apró epizódok
számos surlódásra adtak alkalmat s a saison két hónapja alatt Anatole és
Odalie nem mint két egymást értő szerelmes, hanem úgy viselték magokat,
mint két ellenfél, kiknek mindenike meg akarja törni a másikat, mert
győzelmét csak akkor tarthatja teljesnek, ha ellenesét meghódolva látja
lábai előtt. Valóságos harcz volt ez ifjú férfi és leány közt, egész
estvéken keresztül, melyben Odalie kaczérságát Anatole azon tettetett
közönynyel igyekezett megtörni, melyben mester volt s mely férfiaknál a
nők kaczérságát pótolja. A harcz hullámzott, hol egyik hol másik fél
került felül, de a végleges győzelem a – szenvedésé vala. Láttam e télen
Anatolet félig idegen emberek társaságában, a kicsapongó vígság azon
keserű nemével értekezni a nap legújabb botrányairól, mely az elnyomott
szenvedésnek erőszakos takarójául szolgált, mialatt Odalie öt-hat ember
eszét zavarta meg, – szemével szüntelen keresve kedvesének egy
engesztelő tekintetét; láttam Odaliet a haragtól remegve várni arra, ki
nyugodtan sétált a corridorban, egy czigarettet füstölve, vagy néhány
lépésnyire tőle egészen elolvadni látszott egy kaczér bankárnéval való
beszélgetésben s oly pillantásokkal és taglejtésekkel kisérte beszédét,
mintha legalább is Romeo nyelvén szólna hozzá, pedig voltakép a börze
természetéről tartott neki értekezést, melyről madame nem képzelhette,
miként bírhat oly vonzerővel élete párjára. De mit fessem önnek e meddő
tusát, melyet két szív küzd egymással s melyből hasznot csak a fájdalom
vonhat? Ön tudni fogja, mennyi alkalma, mennyi száz és százféle módja
van egy nőnek és férfinak, egymást társaságban apró, mások előtt
láthatatlan tűszúrásokkal kínozni. Anatole és Odalie e szomorú küzdelem
egész fegyvertárát kimeríték egymás ellenében.

S vajjon miért? fogja ön kérdeni, mint kérdém én is magamtól és tőlök.
Anatole Odalie kaczérságát vádolá, ez tagadta, vagy Anatole
közönyösségére hivatkozott. S vajjon ki vala hibás?

«És még Flavigneux úr meri Odaliet kaczérsággal vádolni! kiálta fel
előttem e télen Constance, midőn egy ízben meglátogattam. – De jó,
tegyük fel, hogy igaza van, hogy barátném csakugyan kaczér. Nincs-e rá
joga? nem kénytelen-e az lenni? Vegye fel ön e gyermek helyzetét.
Mindennap megtörténhetik, hogy apja azt mondja neki: hallottam, hogy
tegnap ismét kizárólag azzal a republikánussal foglalkoztál, nem mégysz
többé sehová! Odalie a múlt nyáron egy előkelő kérőt visszautasított s
most készül kosarat adni egy másiknak, kibe a tábornok annyira
belebolondult, hogy maga hozzá menne, ha tehetné. Barátnémnak óvakodnia
kell apja gyanúját felkölteni, nehogy otthon tartsa, – hogy pedig ez mit
jelentene Anatole úrra nézve, azt ön jól tudja. Mi természetesebb tehát,
mint az, hogy kaczérkodik? Rá fogják mondani, hogy hiú, kaczér és
szívtelen, – mit bánja ő? jobb ha atyja azt hiszi róla, hogy nincs
szíve, mint ha megtudja, hogy van. Anatole úr lehetne oly igazságos
iránta, hogy ne rójjon fel neki bűnül oly áldozatot, melyet tulajdonkép
érette hoz. De különben is, nem jogositja-e ő maga is kaczérságra
Odaliet saját viselete által? Higyje el nekem, a férfiak is tudnak
kaczérok lenni, s én nem tudom, Odalie és Anatole közt nem az utolsót
illeti-e meg e tekintetben a koszorú. Ha az ön barátja igazán szereti
Odaliet, valóban ideje, hogy felhagyjon eddigi modorával s ne kínozza
tovább e szegény angyali teremtést, ki gyöngesége érzetében szinte
félelemmel tekint reá s ki, ha tesz valamit, a mi Flavigneux úrnak
panaszra ád okot, azt csak önvédelemből teszi. Nem illik férfihoz egy
gyönge nőtől e jogot megtagadni.»

Ezekhez, a miket Plangenetné hozott fel barátnéja védelmére, én még egy
okot véltem csatolhatni. Odalie, midőn két évi ismeretség után, mely
alatt Anatole viseletét nem tekintheté a szív szempontjából szabatosnak,
kedvesének találkozót adott, oly lépésre határozá el magát, mely
természetének gyöngédségével merő ellentétben állott. Nagy lelki
küzdelmeken kellett a leánynak keresztül mennie, míg elszánta magát,
Constance barátságát igénybe venni. Meglehet, azt hitte, hogy e
lépéssel, melyre azután határozta el magát, hogy atyja egy új kérőt
vezetett a házhoz s azt beleegyezéséről előre biztosítá, – megtöri a
jeget s Anatole úgy fog fellépni, mint ő egy szerető férfitól várta,
hogy siettetni fogja a krizist, mely előbb-utóbb elkerülhetlen lesz,
hogy megkezdi a harczot atyja ellenszenvével s – a hol harcz van, ott a
diadal sohasem lehetetlen. Talán azt várta Odalie, hogy Anatole oly
határozottsággal fog fellépni, minőre ha férfi volna, önmagát képesnek
érezte; s látván, hogy várakozásai nem teljesültek, meg akarja magát
bosszulni kedvesén. De lehet az is, hogy nem gondolt minderre, hogy csak
azt érzé, miszerint női méltósága ellen vétett, midőn ama lépésre
elszánta magát; s ezt most azon kaczérsággal vélte helyrepótolni, melyet
a női hiúság gyakran tart a női méltóság attributumának.

De bármennyire menthető vala is Odalie magatartása, annyi áll, hogy
kaczér volt, s hogy oly lélekállapot, mint az Anatoleé, nem vala
alkalmas arra, hogy ilynemű okoskodásokkal törje le hegyét ama nyílnak,
mely szivét oly érzékenyen megsérté. Meglehet, ha Anatolenak a
körülmények kedvezése, vagy az erő, melyet egy egészséges lélek
önmagában érez, reményt adtak volna egy boldog jövőre, nem szenvedett
volna annyit Odalie kaczérsága által, sőt talán képes lett volna azt
kimenteni maga előtt. De e szív már többet szenvedett, semhogy ily
önuralomra képes legyen. Azon apathiát, mely a mult évben lelkét
lenyűgözve tartá, most, mióta kedvesével gyakrabban találkozott,
bizonyos beteges ingerlékenység váltá fel, mely százszorta fogékonyabbá
tette minden kellemetlenség iránt, mely Odalietől származott, mint lett
volna különben. E sokat hányatott szív, midőn nem látott jövőjében
pontot, melyen megnyugodhatnék, görcsös lázzal ragadta meg a jelen azon
röpke pillanatait, melyekben azt hitte, hogy élvezheti a boldogságot. S
így Odalie kaczérsága, mely a jelen arasznyi boldogságát megzavarta, –
kétszeresen fájt annak, ki e boldogságról a jövőre nézve már ábrándozni
sem tudott.

Anatole nem volt féltékeny a szó közönséges értelmében, a mennyiben nem
tette fel Odalieről, hogy képes volna őt megcsalni, neki szerelmet
hazudni, midőn azt nem érez. De e gondolat kivételével óriási mérvben
meg vala benne azon önzés, melyet a szerelem olt az emberbe. Ismerte
Odalie társaságának minden báját, érezte, mily gyönyört képes adni e
leánynak minden pillantása és irígyelt mástól minden szót, minden
tekintetet, melyet Odalie intézett hozzá. Szerette volna kizárólag bírni
kedvesét, hogy annak egy szava, egy tekintete, egy mosolya ne legyen,
mely nem hozzá van intézve. S miután e monopolium lehetetlen vala,
miután Anatolenak alig volt alkalma kedvesét láthatni, a nélkül hogy
mások iránti magaviselete az irígység ez érzését ne költse fel lelkében:
e folytonos, minden perczben új táplálékot nyert szenvedés néhány hét
alatt oly ingerlékennyé tette kedélyét, hogy Odalienak több fájdalmat,
mint örömet kellett merítenie mindinkább «kiállhatatlanná» váló kedvese
társaságából.



XIV.

Midőn a farsang elmúlt s Anatole csak Constance salonjában
találkozhatott Odalieval, alkalom hiányában barátomnak e beteges
ingerlékenysége is szűnni kezdett. Odalie a találkozásokban annyira meg
tudta egyeztetni a nőt a szerelmessel, tudott annyi odaadást és
tartózkodást, annyi érzelmet és méltóságot mutatni egyszerre, hogy én
teljesen indokolva láttam azon napról-napra növekvő szerelmet, melyet
barátom e páratlan gyermek iránt érzett.

«Higyje el, – mondá nekem egyszer Constance, midőn a bőjt egy délutánján
kandallója előtt ültünk, míg Anatole és Odalie a salon egyik ablakában
társalogtak egymással, – ön nem ismeri Odaliet s Anatole úr még kevésbbé
ismeri. Ne gondolja, hogy itéletemet a barátság megvesztegeti. Nem azért
dicsérem, mert barátném, hanem azért szeretem, azért vonzódom hozzá,
mert be kellett látnom, hogy e gyermek minden dicséretre érdemes.
Odalienak nélkülöznie kellett azon pótolhatatlan nevelést, melyet egy
tapintatos és szerető anya ád gyermekének; lelkét, kedélyét kis kora óta
csak olyanok mívelték, kiknél, bármily lelkiismeretesek legyenek
hivatásuk teljesítésében, csak kenyérkereset az, a mi az anyánál szent
tartozás. Atyja intézetbe küldte, aztán nevelőnőt fogadott melléje, – ez
volt minden. És e sivár környezetben, e minden bensőbb szeretet nélkül
való kezekben Odalieből oly tökéletes nő lett, minőt csak elvétve
találhatni a párisi társadalomban. Hogy van szíve, mely érezni tud, azt
látja ön; hogy van benne nagy akarat, azt el fogja hinni oly leányról,
ki két év óta képes daczolni egy makacs apa előitéleteivel; s hogy mily
roppant erő rejlik e gyermek jellemében, azt elképzelheti ön, ha elnézi,
mint képes lemondani arról, a mi elérhetetlen, de megengedni magának
azt, a mi elérhető, – mert biztosítom önt, miszerint most is azon biztos
tudattal társalog Anatolelal, hogy boldog vele sohasem lehet. Odalie már
lemondott a boldogságról a jövőre nézve, de míg mások ily körülmények
közt azon kezdenék, hogy nem akarják többé látni sem kedvesöket, ő érez
lelkében, jellemében annyi erőt, hogy minden aggodalom nélkül
megengedhetni véli magának élvezni a jelenben azt, a mi benne kellemes
lehet. Én egy női szív életében alig képzelhetek oly ellentéteket,
melyeknek megegyeztetésére nagyobb lelki erő kellene, mint arra:
elszánni magunkat a jelenben egy tökéletlen boldogság élvezetére,
melyről tudjuk, hogy teljes sohasem lehet és tudjuk, hogy minél később
kell róla lemondanunk, annál több fájdalomba fog kerülni.»

Nem akarom eldönteni, mennyi sophisma volt ez okoskodásban, nem tudom,
csakugyan oly részrehajlatlan vala-e Constance itéletében, mint hitte
magáról, de rövid, bár bizalmas ismeretségünk alatt be kellett látnom,
hogy még alig ismertem nőt, ki gyarlóságai daczára méltóbb lett volna
egy ép férfiszív osztatlan szerelmére, mint Odalie. Érezte ezt Anatole
is, és szerelme napról-napra növekedett.

Májusban Duploque tábornok leányát ismét Passyba küldé, mialatt
Constance családi ügyekben Angliába utazott. Odalie a passy-i magányban
most egy távol rokon felügyelete alá helyeztetett, kit atyja valahol a
Normandiában fedezett fel számára s azon megbizással küldött Passyba,
hogy «Odalie ellenszenvét a házasság ellen kibeszélje fejéből.» E czélra
ugyan alig választhatott volna alkalmasb személyt egy pártájában
megőszült hölgynél, ki a maga sorsán okulva, a szent meggyőződés
kendőzetlen buzgalmával igyekezett hugát a házas élet iránt kedvezőbb
véleményre hangolni. De e mellett a kisasszony alig lakott két hétig
Passyban, máris fedezett fel magának egy neki illő hölgytársaságot,
melyben a hétnek két délutánját kávé mellett, ártatlan harisnyakötéssel
és mások megszólásával tölteni szokta. E délutáni társaságot a derék
néni a világért nem mulasztotta volna el, s így Anatole a hétnek két
napján látogatást tehetett Duploque tábornok jól őrzött házánál, a
nélkül, hogy a felügyelő hatalomnak tudomása lett volna róla.

Mlle Blanche, ki egy kora színvonalán álló társalgónőnek kötelességeül
tekinté, úrnőjének ártatlan kalandjaiban segítségére lenni, az ily
napokon ki szokott ülni a ház elé Ponson du Terrailnak valamely
rémregényével kezében, s ha Anatole véletlenül arra vetődött, Mlle
Blanchetól megtudhatta, nem áll-e semmi fogadtatásának útjában. Itt a
passyi kert fasoraiban tölté Anatole a legboldogabb órákat kedvesével.
Nem beszélhetett vele gyakran, de ama nehány találkozás, mely egészen
zavartalanul folyt le köztök, képes vala az ifjút pillanatokra oly
boldogságba ringatni, melyben nem gondolunk a jövőre.

Egy estve Anatole és Odalie ismét itt sétáltak a fák alatt, míg Mlle
Blanche őrszemen vala a kapu előtt. A beszéd tárgyát a két szerelmes
közt természetesen szerelmök s kilátásaik képezték. Odalie ismételten,
isten tudja hányadszor, élénk színekben festé le Anatolenak azon
ellenszenvet, melylyel a tábornok nem személye, de politikai működése
iránt viseltetik. A legnagyobb akadály, mely a két szerelmest egymástól
elválasztá, Anatole politikai szereplése levén, ez természetesen gyakran
szőnyegre került közöttük, s nem egyszer sajátságos jelenetekre adott
alkalmat, midőn az ifjú kedvesével önkénytelenül valóságos politikai
vitákba keveredett. Odalie rendesen atyjától ellesett argumentumokat
hozott fel, s nagy szenvedélylyel védte atyja politikai nézeteit és
Anatole, bármily egyenlőtlen volt a küzdelem közte és a fiatal leány
közt, sohsem győzhette le ellenfelét, mert az mindig más álláspontot
foglalt el, mint ő: a szív álláspontját, a szerető leányét, ki Anatole
republikánus elveinek nem az elvek miatt, hanem csak azért volt
ellensége, mert az elvek álltak boldogságának útjában. Ez este is
erőteljes philippikát tartott kedvesének politikai működése ellen,
melyen valószínűleg több éjen át törte szeretetreméltó fejecskéjét, s
melynek vége az engesztelhetlenség proklamálása vala Anatole és a
tábornok között.

– Igaza van Odalie, – viszonzá Anatole búsan, – én el is vesztém már
minden reményemet.

– Úgy? kérdé a leány félig szemrehányó, félig bátorító hangon, mely oly
sajátságosan hatott Anatolera, mintha e hangban egy mentő kéz nyúlna
feléje.

– És ön nem? kérdé Anatole a leány kezét megragadva.

Odalie kedvesére tekintett, s pillantásában annyi büszkeség és szerelem,
annyi remény és bátorítás volt, hogy Anatole első perczben nem talált
szót azon érzelmek kifejezésére, melyek szívét e pillanatban
megrohanták.

Felelni akart, de e perczben megjelent Mlle Blanche, figyelmeztetve az
ifjakat, hogy megkondult az esti harangszó, mi azt jelenti, hogy a
nagynéni e pillanatban búcsut vesz a kávézó társaságtól, s a tűkör előtt
rendbeszedvén netán derangirozott hajfürteit, megindul azon útra, melyet
tíz percz alatt szokott megtenni.

Mindhárman a kert ajtaja felé indultak. A most már hármasban vitt
társalgás egy tánczmulatságra tért át, mely két nap múlva volt tartandó
valami jótékony czélra a passy-i városházon, s melyre egy ott lakó
ismerősétől Anatole is kapott meghívást. Odalie jó kedvűen elmondá
Anatolenak, miszerint nagynénje vele megy a bálba, hogy ott bemutassa
neki egy régi és kedves ismerősét Mr. Hyacinthe Randeaut, ki kevés
észszel és több millióval nem kellemetlen külsőt és «tisztességes
szándékot» párosít magában, s kin ő kénytelen lesz ismét új kísérletet
tenni a kosáradásban, mely nemes művészetben már meglehetős gyakorlatot
szerzett magának.

– E szerint nem is tudom, fogok-e önhöz közelíthetni holnapután? szólt
mosolyogva Anatole, – ki tudja, hátha a néni önt már az estve minden
perczére előre elengagirozta Randeau úrral?

– Ohó! – viszonzá Odalie, – az nem megy, magamról csak magam
rendelkezem!

A hang, melyen e szavak ejtve valának, komolysága által annyira elütött
a társalgás eddigi hangjától, hogy Anatole megrendülve egész valójában,
mély érzésű, kérdő tekintetet vetett a leányra.

A kis társaság e pillanatban a kert kapujához ért.

Anatole kezét nyújtá a búcsúra, s Odalie remegő kézzel fogadta a feléje
nyújtott kezet, de szemébe nézett kedvesének oly pillantással, melynek
határozottsága sajátságos ellentétben állt kezének remegésével. A leány
ajka susogott valamit, s Anatole ismét hallani vélte:

– Magamról csak magam rendelkezem!

[Illustration: Anatole kezét nyujtá a búcsúra.]



XV.

Anatole lázas izgatottságban tért vissza Párisba. Ez egyszerű jelenet
kimondhatatlan hatással volt reá. Odalie nem először nyilatkozott így
előtte, de míg máskor a leány ily nyilatkozatai nem bírták gondolatai
menetét megváltoztatni, most a kételyeknek egy új világát látszottak
előtte feltárni, melynek chaosában lelke nem bírt egyhamar eligazodni.

Nehány hét óta rég nem tapasztalt szélcsönd állt volt be Anatole
kedélyében. Szomorú kételyeinek azon lánczolata, mely a múlt évben közel
vitte a megtébolyodáshoz, a gyakori ismétlés által szinte elveszté
izgató hatását lelkére. Azon kínos gondolatok, melyeknek kiindulási
pontját szerelme s nyugpontját a boldogság lehetetlensége képezte,
szinte szakadatlanul azon kétségbeejtő rendben járták meg elméjét, mely
vagy a rögeszméknek ád életet, vagy eltompítja a lelket. Amazok örvényét
szerencsésen elkerülte; lelke hozzátörődött a fájdalom gondolatához,
azon lemondással, mely legalább némi nyugalmat ád. Azon izgalmak is
elmúltak, melyeket a télen Odalie kaczérsága támasztott lelkében, s a
Passyban töltött szép órák teljessé tették benne azon apathiát, mely
képes a jelent élvezni, a nélkül hogy reméljen, a nélkül hogy féljen a
jövőtől. E lelki csönd kétségkívül nem volt valódi nyugalom, de volt
legalább azon neme a nyugalomnak, melyre Anatole még képes vala. E
nyugalmat Odalie szavai erőszakosan megzavarták. Midőn Anatole úgy látta
kedvesét maga előtt, mint a ki nem adja meg magát a kétségbeesés azon
hazug lemondásának, melylyel ő önmagát ámítá, hanem reménynyel mer
szemébe tekinteni a jövőnek, első pillanatra megdöbbenté azon különbség,
mely kettejök lélekállapotában félreismerhetlen vala. Míg Odalie szavai
reményt és határozottságot árultak el, ő nem érzett magában erőt másra,
mint a lemondásra, képességet másra, mint a reménytelenségre. Ama nagy
űr, mely saját kételyeit Odalie reményeitől elválasztá, sohsem sem tűnt
szemébe oly kiáltó mélységben, mint most. Ez első észleletnek
consequentiái elmaradhatlanok valának. Önkénytelenül fel kelle merülnie
előtte a kérdésnek, melyiköknek van igaza? annál inkább, mert e
pillanatban inkább érzé, mint bármikor, hogy magaviselete nem állt
összhangzásban lelkének lemondásával.

Anatole theoriában lemondott volt a boldogságnak még reményéről is; és a
valóságban nem tudott még a boldogság látszatának élvezetéről sem
lemondani. Ily módon magaviselete mintegy szavai czáfolata gyanánt
tünhetett fel Odalie előtt. Anatole úgy érzé e perczben, hogy akarata
ellenére ámította kedvesét, – mert vajjon feltehette-e Odalie a
férfiról, hogy ne legyen képes azon szilárdságra, melyet ő érzett
magában, s hogy ha erre nincs ereje, ne legyen képes tettleg is
lemondani a jelenről, midőn már lemondott a jövőről?

Az önvád ismét felüté fejét lelkében, s oly parancsolólag tette fel a
kérdést előtte, hogy a felelet kikerülhetlen vala. Kinek van hát igaza,
annak-e a ki remél, vagy annak, a ki kétségbeesik?

Hazaérve Anatole több órán át kínos töprengések közt járt fel s alá
szobájában. Végre leült asztalához s elővette naplóját.

Több lapon át kúszált, nehezen olvasható sorok töltik be a könyvet,
folytatá Achille barátja naplóját felnyitva, melyeknek minden tollvonása
a láz görcsös rohamosságát árulja el.

Achille olvasá:

«Magam felett csak magam rendelkezem!

Mi daemoni erő van e szavakban, hogy nem akarnak megválni
emlékezetemtől? Bárhová tekintsek, bármire gondoljak, lángbetűkkel
megírva tűnnek fel előttem, s mögöttük a háttérben Odalie alakja jelenik
meg, magasztosan, mint egy istennő, a mint a reménynek megparancsolja,
hogy újra szülessen!

Jelentéktelen dolog, egy felesleges kérdés volt az, a mire e szavak
válaszul szolgáltak, – de a hang, melyen ejtve valának, a tekintet, mely
kisérőűl volt adva melléjök, mást tett kérdéssé e felelet előtt.

A kérdés a remény lehetősége volt és ő igennel felelt reá!

Ah Odalie, mily nagy, mily dicső valál e pillanatban!

És mily nyomorult vagyok én, hogy neked, a gyönge nőnek kellett az
elsőnek lenned, ki a menekvést a bátorságban keresi!

S vajjon nem lehetne-e igazad?

Vajjon a kitartás, melyet a remény támogat, nem győzhetné-e le végre
azon akadályokat, melyek egymástól elválasztanak? Lehet-e atyád
gyűlölete erősebb, maradandóbb szerelmünknél? Oly képzelhetlen volna-e,
hogy sikerül végre ellenállását megtörnünk, hogy szíve felenged leánya
fájdalmán, hogy visszariad a gondolattól, magára vállalni a felelősséget
egyetlen gyermekének boldogtalanságáért?

Hány példa bizonyítja az ellenkezőt! Hányszor győzött már a kitartás, a
hűség az apák makacsságán s gyűlöletén! S ha nem indulna is meg
fájdalmunkon, valjon nem állhatnak-e be oly események, melyek
feleslegessé tehetik rá nézve miattam téged is sújtani?

Oh mennyi kedvező eshetőség buzdithat bátorságra s kitartásra! És ha
szíve kemény marad és sem irántad való szeretete, sem a külvilág
eseményei nem hajthatják meg makacságát, vajjon nem uralkodik-e felette
is a mulandóság törvénye, s nem valószínű-e, hogy egy szomorú, de
kikerülhetlen esemény visszaadja neked a jogot sorsodról rendelkezni?

De vajjon szorulunk-e a leglassúbb s legdrágább szövetségesre, az időre?
Nem áll-e hatalmunkban közelebb hozni az órát, melyben egyek lehetünk,
ha kell – erőszakkal is?

Oh Odalie, már többször kisértett agyamban e gondolat, de sohsem tudott,
vagy nem mert úgy testet ölteni előttem, mint e pillanatban. Gyakran
súgta ösztönöm, hogy van egy út, mely még nincs elzárva előttünk, – de
midőn rád gondoltam, e sejtelem nem tudott bennem gondolattá
szilárdulni. Nem tudtam, nem mertem elédbe lépni e szavakkal: _Hagyd el
atyádat és jer velem!_

S vajjon miért nem mertem?

A világ érzéketlen része ugyan lázadásnak tekinti az atyai hatalom
ellen, ha a leány apja előitéletei kedveért nem fogadja resignátióval
osztályrészéül a szerencsétlenséget, a rágalom kész követ dobni a nőre,
midőn hőssé teszi a szerelem költészete – de végre is, ne volna senki, a
ki elismerné a női szív jogát a boldogságra? nem volna-e képes a világ,
mely oly kérlelhetlen és elnéző tud lenni egyszerre, igazolni a leányt,
ki az atyai zsarnokság ellenében az önvédelem jogához folyamodik?

S vajjon megsértenélek-e vele szívem szerelme, ha mondanám neked: ha
igazán szeretsz, jer, tépjük szét az előitélet lánczait és tettünket
igazolni fogja boldogságunk?! S vajjon lehetetlen volna-e, hogy képes
volnál e lépésre, melyre midőn a szerelem elszánja magát, oly magasra
emeli a lelket, hova a rágalom, a kétkedés el nem ér?

Két út van előttünk, mely közt választhatunk.

Várni türelemmel, békében, bízva időben, – vagy tenni határozottan,
erőszakkal bízva ügyünk igazságában.

Te még nem estél kétségbe e végzetes válaszúton! – és én?

Oh Odalie, hogy tudsz elég nagylelkű lenni, meg nem vetni a gyáva
férfit, ki nem mert e válaszútra még elvezetni sem!

Mert nem mertem, – megvallom, nem volt rá bátorságom! És valjon miért
nem volt?

Ah, tudom-e miért nem volt?

Kételkedhetem-e szerelmedben a nélkül, hogy vétkezném ellened? s nem az
által adnád-e annak legkiáltóbb bizonyítványát, ha kedvemért lemondanál
atyádról, vagy az idő kezébe tennéd le sorsodat?

Mi tartóztat tehát vissza, hogy rábírjalak szerelmünk nevében, kösd
sorsodat sorsomhoz, örökre, visszavonhatlanul?

E gondolat oly csábító és mégis, – érzem, hogy irtózom tőle. Imádlak és
nem merlek kérni sem arra, segíts tűrni, kitartani, sem arra, hogy
ragadd meg velem együtt az egyetlen eszközt, mely boldoggá tehet!

De hát miért nem merem? mi tart vissza?

Oh te megfoghatatlan rém, mely agyamban kisértesz, ölts testet, mondd
meg, ki vagy és hogy hívnak?

Becsület a neved? – úgy nincs itt mit keresned. A becsületet itt nem
fenyegeti veszély.

Hitetlenségnek hívnak? azt hiszed, nem bízom szívemben, kételkedem
Odalie szerelmében? – Távozzál. Hiszek.

Gyöngeség vagy-e, hétköznapi gyávasága egy pulya léleknek, mely fél egy
férfi haragjával szembeszállni? – El veled nyomorult, nem ismertelek
soha!

Mindez nem vagy.

Úgy hát mi vagy, az ördögbe! mi vagy? lépj elő, mutasd meg magadat, hadd
szálljak veled szembe, – ne kisérts sátán, – ismerni akarlak, ismerni –

Ah közelítesz már, – így jól van! a chaoz oszlik, – vonalakat látok –
közelebb jő – egész emberi alak – ősz fürtök – ősz szakáll – – mi ez? e
merev tekintet, e hangtalan ajak, – oh Cotin György szelleme!

Csakugyan te vagy-e, szerencsétlen agg, élő halott emléke egy család
gyalázatának? Igen, e tehetetlen tagok, melyek csak reszketni bírnak, e
szélhüdött nyelv, mely csak hebegni tud, ez otthontalan tekintet,
melyből pokoli kínok viszfénye sugárzik felém, – áh ismerlek, te vagy a
_nyomor áldozata!_

Megszólalsz? – te még beszélni tudsz? – visszatért ajkadra a szó
hatalma, hogy elmondjad szenvedésidet elrémítő például tapasztalatlan
lelkeknek? – Jó tehát, – szólj. Figyelek.

Mit beszélsz?

Ifju valál, huszonhat éves, erős, egészséges ifjú, telve tettvágygyal és
munkaképességgel, – épen mint én –

Charlotte a legszebb leány volt Párisban, fiatal, viruló, a test és
lélek minden kincsével gazdagon megáldva, szüleinek bálványa, idegenek
bámulatának, ismerősök tiszteletének tárgya – épen mint Odalie –

Megláttátok és megszerettétek egymást; éveken át a párisi élet minden
csábjai, a hosszú távollét daczára hűk maradtatok egymáshoz, szerelmetek
naponként növekedett, nőtt a boldogság, nőtt a szenvedés által, – épen
mint a miénk –

Végre tiéd lehetett ő, a legszebb leány, a legszeretőbb asszony.
Boldogságod felülmúlhatatlan vala. A szeretett nő oldalán tekintélyes
vagyon ura, munkaképes férfi voltál, – mi sem hiányzott szerencsédből.
Megvolt mindaz, a mi boldoggá teszi az embert, s misem hiányzott abból,
a miből a megelégedés születik. A sors három gyermeket adott, három szép
ifjú csemetét; két fiút támaszúl az apának, egy leányt öröműl az
anyának. Szerelmeteknek e hármas záloga csak növelte boldogságtokat. Nőd
a legerényesebb, leghűbb nő vala a világon. Soha egy felhő nem jelent
meg boldogságod egén, melyet Charlotte hű szerelmének napfénye árasztott
el sugaraival, soha egy szellő nem zavarta meg a megelégedés ama jóltevő
légkörét, mely nőd és gyermekeid vidám kedélyéből illatozott felé. Igy
élted napjaidat, kiérdemelve a föld minden hatalmasainak irígységét. Az
idő haladt. Az évek évtizedekké váltak, s évtizedenként letűntek a
mulandóság örök tengerébe; népek keltek fel és buktak el, trónok
támadtak és enyésztek el, csak a te szívedben nem változott semmi. A
félszázad dere megüté fürteidet és szeretted nődet, mint midőn először
megláttad és gyermekeidet, mint mikor először ejté ki ajkuk az apa
nevét. Nőd úgy csüggött rajtad, mint évtizedek előtt, s a mely része
szívének gyermekeié vala, általok és bennök még azzal is téged
szeretett. Fiaid felnőttek, reményteljes ifjak, az érző szív és nemes
lélek felkent örökösei, s már számítád az éveket, midőn leveszik
válladról a munka nehéz terhét, hogy friss erővel haladjanak a pályán,
melyen te harmincz éven át szerencsével, becsületben megálltál. Oh, hogy
volt erőd elviselni ennyi boldogságot.

Egyszerre megfordult a koczka, ten vétked nélkül, véletlenül. A halálos
járvány ledöndötte hajlott korod mindkét támaszát, egyszerre,
könyörtelenül. Ez első csapása volt a sorsnak. Lesujtott. Elvesztéd
reményedet a jövőben. Fel akartál hagyni a munkával, hogy a megérdemelt
nyugalom karjaiban, nőd és leányod szeretete által vigasztalva sirathasd
elveszett fiaidat. Rendezni kezdéd ügyeidet, midőn egyszerre egy
pénzkirály bukása magával rántott az örvénybe. Egy második, harmadik,
tán tizedik ember könnyelmű koczkára tette vagyonát, s merész
üzérkedéssel maga ellen lázítá a szerencsét, – és neked kellett egy
ismeretlen bűneért megszenvedned! Becsületes valál, nem károsítottál meg
senkit, kifizettél minden apró embert, míg neked adósod maradt még isten
is, – ha van!

Ha van? – kételkedni kezdtél benne. Szegény öreg, csak most kezdtél
benne kételkedni, nem akkor, midőn jóllétben éltél és boldogságban, –
pedig e jóllét volt nyomorod forrása, és ha istened adta, úgy ördögi
szándékkal adta!

Maradt annyid, a miből lehetett megélni. De mi a puszta megélés arra
nézve, ki félszázadot töltött el nélkülözést nem ismerő jólétben? A
megélés csak arra képesíti, hogy érezni tudja veszteségét. Mindegy. Nem
ijedtél meg tőle. Kényelemhez szoktál és bőséghez, és volt erőd
lemondani mindkettőről. Nődre gondoltál és gyermekedre, ezentul ők
lesznek minden örömed. Oh, de rosszul számítál! Balvégzeted azon
forrásból eredt, melyből a megelégedést vártad; ugyanaz tett
boldogtalanná, kiben egy hosszú életen át boldogságodat találtad fel. Oh
ördögi igazságszolgáltatás, mely ugyanazon kézzel sujtasz, mely addig az
üdv útján vezérlett!

Charlotte hű hitves volt, de gyönge asszony, szerető nő, de oktalan
anya. Soha még tán gondolatban sem vétkezett ellened, soha más férfi
képe nem volt szívébe zárva, mint a tiéd, – de hiú volt és szeretett
mulatni, ártatlan volt, de szeretett élvezni, – épen mint Odalie, – – oh
nem! nem annyira, mint Odalie!

Nem annyira mint Odalie, – és mégis eléggé arra, hogy mindnyájatokat
elveszítsen. Oh iszonyú vétkezése egy ártatlan kebelnek!

Charlotte szeretett, de gyönge volt. Ha halálával visszaadhatta volna
eltünt szerencsédet, tán képes lett volna azon hősi önfeláldozásra, azon
rajongó elszántságra, melylyel a hindu nő elhalt férjét a lángokba
követi. Erre nem volt szükség. Nem kellett hőstetteket elkövetnie. Más
feladat várt reá, kicsinyes, prózai. És erre képtelen vala. Te nem is
kérted, és ő igérte, és szentül feltette magában, hogy le fog mondani
csekély örömeiről, hogy felhágy apró mulatságaival, ártatlan asszonyi
fényüzésével, melyek egy jobb korban életét füszerezték; – igérte és
akarta ezt, soha nő jobb szándékkal nem akart valamit, – és mégis
képtelen volt reá. Ama nő, ki egy nagy áldozatra, mely pillanatnyi hősi
önfeláldozást feltételez, tán kész lett volna, – nem bírta ez apró
mindennapi áldozatokat meghozni. Jó volt benne a szándék, de hiányzott a
kitartás, hiányzott az erő oly áldozatokat hozni, melyek naponként
megújulnak, lemondani oly dolgokról, melyekről _minden nap, minden
órában újra kell lemondani_. Oh asszonyi gyöngeség, mely képes vagy nagy
tettekre, és elbukol a kicsinyek előtt!

És a nőtől, ki maga nem tudott lemondani, leánya miként tanulhatott
volna lemondást? Charlotte imádta gyermekét, nem gondolt a jövőre, és
azon könnyelmű jószívüséggel, mely a gyöngeségnek átka, kielégíté minden
szeszélyét, sőt támasztott benne újakat.

Charlotte szeretett és becsületes volt, de hiú és élvvágyó vala, – és mi
lett a vége?

Egy család, mely évtizedeken át az erény és boldogság, tisztaság és
megelégedés példányképe volt: saját gyalázatába temetkezik!

A becsületben megőszült apa tagjait megbénítja, agyát megzavarja a
szörnyű fájdalom, midőn neve szégyenét megtudja!

A boldogságra nevelt leány piaczra hordja bájait, aprópénzre felváltja
szerelmét, hogy a bűn filléreivel tengesse szülei életét!

Az erényben megvénült anya bérlelt kisérője, kerítőnője lesz egy párisi
cocottenak, – saját gyermekének!

Egy élőhalott családfő, bukott leány és gyermeke gyalázatából tengődő
anya, – oh iszonytató!

És a minek vége e vérfagyasztó bukás, annak kezdete a szerelem
kimondhatatlan boldogsága volt!…

Mert szerettétek egymást, és boldoggá tettétek egymást, – épen úgy, mint
én és –

Nem – nem!

Oh hallgass el kisértő rém, – elég volt, – ah elég ebből a gyötrelemből!

Hahaha! kaczagj tábornok, – nem fenyeget veszély. – – Flavigneux Anatole
nem meri leányodat elvenni, mert fél, hogy nem tud vele – _megélni!_»

E sorok után Anatole eldobta a tollat, földhözvágta naplóját, felkelt,
de alig tett néhány lépést a szobában, eszméletlenül rogyott ágyára.
Midőn reggel jó későn bementem hozzá, ott találtam, rendetlen
öltözékben, ágyán fekve. Melle nehezen lélekzett, feje forró volt a
láztól s ajka érthetetlen szavakat rebegett.

Felköltém. E kínos éj annyira kimeríté, hogy a napot ágyban kellett
töltenie. De megnyugodni nem bírt. A legellentétesebb gondolatok üzték
egymást agyában, a legkínzóbb kételyek gyötörték lelkét, nem hagyva azt
pillanatra sem megpihenni. Estve végre felugrott fekhelyéről, s ismét
elővette naplóját, mintha szenvedése csökkennék, ha megosztja a
papirral.

«Szeretni egy nőt és nem merni elvenni az élettől való félelemből, –
minő nevetséges ez! És oh, mégis, mily kétségbeejtő igazság van e
szavakban!

Nézzünk hát szemébe a keserű valónak.

Mi vagyok én? minő reményeim vannak? minő kilátásaim lehetnek?

Republikánus vagyok és ujságíró, egyéb semmi. Vagyonom nincs, nem volt,
és nem lesz soha. Nem ily emberek gyüjtik a vagyont, mint én vagyok. Van
két karom, mely dolgozni tud, van elmém, mely képes gondolkozni. Lehet-e
ebből megélni? – Oh lehet! Alig vettem a tollat kezembe, s oly
jövedelmem volt, melylyel bármely más pálya kezdetén gazdagnak
tekinthetném magamat.

De az én pályámon? – Hol itt a biztosság, hol a garantia? Meg tudom-e
mondani, fogok-e egy hónap mulva arczom verejtékével szert tenni annak
tizedrészére, a mit ma játszva megkeresek? Egy nap, és tönkre lehetek
téve. Nyomja el a kormány ma lapomat, – és holnap koldus vagyok, hacsak
nem akarom tollamat eladni, s meggyőződésemet mesterséggé silányítani.
Meglehet, hogy a szabadság napja felvirrad Francziaországra, s egykor
nevetni fogom mai aggodalmaimat, de épen úgy meglehet, hogy a császári
kormány ismét elnyomja a sajtót, s akkor megbuktam. Ki tudhatja, mikor
tör ki egy háború, melyből a császárság új erőt merítve azzal kezdi
diadalát, hogy mindnyájunkat földönfutókká tesz, kik ellenségei valánk?

[Illustration: Ismét elővette naplóját.]

Itt nincs menekvés. Ha nem akarok lemondani szent meggyőződésemről,
sorsom a pillanat véletlen szeszélyétől függ, mint függött eddig. De
törődöm is én ezzel, míg magamról van szó? Megkisértém már egyszer
lemondani a bőségről, egyszer lemondani a jólétről, – és az elhatározás
nem került fáradságomba.

Eddig még jól van minden. Milliók nem tehetnének boldoggá, s a szükség
nem tehet szerencsétlenné.

De Odalie!

Szabad-e magamhoz kötni egy nőt, midőn nem tudom sorsát biztosítani?
Kitehetem-e őt annak, a mit én el tudnék viselni, de a mi az ő lelkét
megtörné?

Odalie gazdagságban született és nőtt fel. Atyja oly nevelést adott
neki, éveken át oly életmódhoz szoktatá, mely messze felülhaladja
vagyonát. Ha a tábornok ma meghal, leányára épen annyi vagyont hágy, a
mennyit az két év alatt elkölteni szokott. Odalie csak gazdag férj
oldalán találhat megelégedést.

Mi történnék vele, ha soromhoz kötné sorsát, s ma vagy holnap, tíz vagy
husz év mulva, egy reggelen a nyomorra ébrednénk? E gyermek annyira
hozzászokott az élet fényoldalához, hogy fogalma sincs az
árnyoldalakról. Miként találhatná magát belé a nélkülözésekbe az, ki a
szükséget csak hiréből ismeri?

Oh Odalie! volnál szegény ember leánya, ki megszokta látni az élettel
való küzdelmet, kire nézve nem idegen a nélkülözés gondolata, ki tudja
igényeit a lehetőséghez alkalmazni, s nem ismeri a jólét kényelmeit, –
ah kedvesem, egy pillanatig nem haboznám, hogy lábaid elé borulva örök
kötésre kérjelek! Akkor volna reményem, hogy, ha kell, tudnál lemondani
velem együtt, hogy együtt viselve a nélkülözés terhét, egymás terhén
könnyítenénk, – akkor hinném, hogy szerelmed képes nemcsak a szív, de az
anyag minden viszontagságaival is megküzdeni, – de így! Oh! nem a nagy
szenvedések teszik a legtöbb embert szerencsétlenné, hanem a kis bajok.
Sok ember el képes türni egy nagy csapást, de a szüntelen apró
tűszurások alatt ereje megtörik; s gyakran több lélekerő kell ahhoz,
hogy soká tudjunk türni kis bajokat, mint rövid ideig nagy fájdalmakat.
Oh, ez volt Cotinnénak is végzete!

És ha elgondolom, hogy jöhetne idő, midőn te szemrehányásokat tehetnél
nekem, hogy én tettelek szerencsétlenné, én tettem koczkára sorsodat, én
ragadtalak ki a jólét, a megelégedés karjaiból, – mint tett Cotinné
férjének, – vagy ha ajkad nem is ejtene egy szónyi szemrehányást, ha
képes volnál hallgatni és lemondani, – de ha nekem látnom kellene, hogy
lemondasz arról, a mi életedet kellemessé tette, – ah, a gondolat, hogy
mialatt szenvedsz, elviselhetetlen volna rám nézve!

Oly sajátságos az emberi természet! Hiszem Odalie hogy szeretsz, és e
pillanatban képes volnék meghalni, bár tudom, hogy halálom lesujtana, –
volna erőm e csapást mérni rád, – de érzem, hogy nem volna erőm téged
kitenni egy bizonytalan jövő nélkülözéseinek. Oh, a fájdalom, melyet a
szív érez, lesujthat, a szerencsétlen szerelem kínja megölhet, – de a
szükség, a nyomor meg is gyalázhat, – és mi a halál a gyalázathoz
képest?

Van szenvedés, mely akkor is nemesíti a lelket, midőn kinozza. De hány
lelket gyalázott már meg, hány nemes kedélyt nem taszított már az
aljasság fertőjébe a nélkülözés, az inség? Oh mondjon a világ bármit,
_azon szenvedésben, melyet a nyomor okoz, mindig van valami lealázó!_

És ennek Odalie, – _ennek_ nem merlek kitenni!

Gyávaság-e ez?

Nem, lelkemre nem! Magammal nem törődöm. Ép oly boldog tudnék lenni a
nyomorban, mint most boldogtalan vagyok a bőségben. De lehetek-e bátor
Odalie helyett is? gyávaság-e féltenem őt oly veszélytől, mely ellen nem
biztosíthatom? férfiasabb volna-e magammal ragadni a gyönge leányt oly
viszonyok közé, melyeken ereje oly könnyen megtörhetik? Nem volna-e
lelkiismeretlen visszaélés egy gyermek tapasztalatlanságával, a
gyanutlan nőt oly veszélyeknek kitenni, melyekről neki fogalma sincs, de
melyeket én irtóztató példákból ismerni tanultam?

Nem, ezt nem tehetem, – nem szabad tennem!

Oh, hiú okoskodások!

Hány ember van hasonló helyzetben, mint én, és nem törődik a lehetséges
rosszal, hanem reméli a valószinű jót, reméli azon biztossággal, melyet
az önérzet ád, – és nem retten vissza a boldogságtól csak azért, mert
vége boldogtalan is lehet! Hol van több erő, e meggondolatlanságban-e,
vagy az én lelkem töprengéseiben? Mi méltóbb a férfihoz: nem látni meg a
veszélyt, mely fenyeget és könnyelműen vagy vakmerően feléje menni, s
feléje ragadni mást is, ki ránk bízza magát, – vagy felkutatni minden
akadályt, mely pályánkon utunkat állhatja, s latra vetni kedvesünk
erejét, ha vajjon képes lesz-e vele megküzdeni?

Oh, mit tudom én! E pillanatban csak azt érzem, hogy, ha kevésbé
ismerném az életet, ha nem tudnék gondolkodni, hanem átengedve magamat
szerelmem nagyságának, habozás nélkül törnék czélom felé: még tán volna
számomra boldogság!

És ha csakugyan lehetne?

Vak képzelődés! Mily boldog lehetnék, ha tudnék gondolat nélkül élni,
leszedni a percz gyümölcseit, mint az állat lelegeli a rétet, nem
gondolva a tegnapra, nem törődve a holnappal, – mily jó volna így élni
minden kétely, minden gondolat nélkül!

Nem lehet! Kivánjátok a tűztől, hogy legyen hideg és a víztől, hogy
vessen lángot, – de ne kivánjátok embertől, ki kételkedni tud, hogy
szünjék meg gondolkozni!»

Ime, szólt Achille letéve a naplót, az utolsó szem a kételyek azon
lánczolatából, mely Anatole lelkére nehezedett. Évek óta, midőn
szerelméről töprenkedett, az eredmény, melyre jutott, mindig az vala,
hogy Odalieval boldog nem lehet; de bármily szigorú logikai okoskodás
vezette ez eredményre, az mégsem állt lelke előtt soha oly tisztán, oly
megczáfolhatlanul, hogy kételkedő lelke elől a további töprenkedésnek
útját teljesen elzárta volna. Egy boldog óra, melyet kedvesével töltött,
mindannyiszor rést ütött elmélkedésein, s e résen keresztül tört egy-egy
halvány sugára a reménynek, a nélkül hogy meg merné magát nevezni.
Anatole néha úgy érzé, mintha még nem volna _minden_ út elzárva előtte,
mely a boldogságra vezet, de e pillanatokban, midőn remélni szeretett
volna, a nélkül, hogy merné magát a remény karjaiba vetni, szinte félt e
végső kiútat kutatni, nehogy ismét csalódjék. Ha a lehetetlenségre
gondolt, mely Odalietól elválasztá, valami ismeretlen hang mintha azt
sugta volna, hogy még lehet menekvés, és ő, félve a valótól, nem kereste
e névtelen szózat eredetét, nem mert alakot adni a sejtelemnek, – de a
sejtelemtől nem bírt megválni.

E végső homály, melyet nem mert felderíteni, most felderült magától.
Odalienak minden czélzás nélkül ejtett szavai, midőn szemébe tüntették a
nagy különbséget, mely a leány reményei és saját reménytelensége közt
létezett, erőszakosan elzárták azon parányi rést is, mely lelkébe a
reménynek még bejáróul szolgálhatott. Elzárták azáltal, hogy
kényszeríték végre komolyan megfontolni helyzetét. S midőn ezt tette, a
szerelmes mellett a _férfi_ is szót kért a tanácskozásban, s azt a végső
elhatározásra készteté. Ez ismét hosszú sorát támasztá fel a
kételyeknek, melyek végzetes ékesszólást merítének azon szomorú
emlékezetből, mely lelkében a Cotin névtől elválhatlan vala. Az első
tapasztalás, melyet ifjú, még majdnem gyermekkorában tett, az első
lélekrázó szerencsétlenség, melynek nemcsak szemtanúja volt, de melynek
szíve legbensőbb, első érzelmével részese vala, az ifjú fogékony lelkére
kitörölhetetlen benyomást gyakorolt. Első nagy élettapasztalása az volt,
hogy a legnemesebb szív, a legtisztább erény, a leghűbb szerelem sem
képes az embernek biztosítani sem boldogságát, sem becsületét, ha az
élet anyagi csapásokkal látogatja meg. Első szerelmének lélekrázó
csalódása, azon emésztő gyűlölet és megvetés Hermance iránt, mely azt
felváltá, azon sivár, kéjvadász élet, melynek karjaiban feledést
keresett, s végre az undor, melyet ez élet miatt önmaga iránt érzett:
ifjúságának minden bűne és szenvedése, szívének minden édes és kínos
emlékezései csak arra szolgáltak, hogy e tapasztalást mind
kiírthatlanabbul bevéssék lelkébe.

És e mult minden eseményei csak ez első tapasztalás ékesszólását
növelték. Anatole annyi erkölcstelen nőt ismert életében, hogy
bármennyire meg kellett győződve lennie Odalie lelkének
emelkedettségéről s jellemének szilárdságáról, nem látta kizárva a
lehetőséget, hogy bukhassék. Sohsem említé előttem e tárgyat, sőt meg
vagyok róla győződve, hogy Odaliera nézve e gondolat sohsem mert alakot
ölteni még legkétségbeesettebb töprengéseiben sem, de élt lelke mélyében
sejtelem gyanánt, a nélkül, hogy önmagának is bevallaná. Éveken át
legsivárabb oldaláról ismerte a nőnemet, s ha Hélène megtanítá is hinni
a női erényben, skeptikus lelke már képtelen volt azon erős, bizalmat
adó hitre, melyre kedvesének joga volt. Szomorú erkölcsi
tapasztalatainak egyik eredménye épen az volt, hogy női botlásokban a
jellem rovására nagyobb fontosságot tulajdonított a körülményeknek, mint
józanul kellett volna. Mintha Cotinné együgyűsége s gyöngeségének,
mintha Hermance üres és könnyelmű lelkének épen semmi része sem lett
volna a család bukásában, az anyagi szükséget tartá e család szomorú
végzete _egyetlen_ okának. S e felfogás, évek során át, oly nők
társaságában, kik közől nem egy nemcsak élvezetet, hanem hasznot is
keresett a könnyelműségben, annyira megfészkelte magát lelkében, hogy
majdnem rögeszmévé vált benne a gondolat, mintha Charlotte és Hermance
körülményei közt minden nőnek szükségkép Charlotte és Hermance sorsára
kellene jutnia, mintha a szükség _mindig_ bukással, a nyomor _mindig_
gyalázattal járna. Ez egy eset mintegy kivételt nem ismerő szabálylyá
erősödött gondolkozásmódjában. Elméletben nem tartá a női jellemet az
erő, az emelkedettség bármily fokára képtelennek, de a mint a gyakorlati
élet terére ment át gondolataiban, rögtön azon kételyek fogták körül,
melyeket a gyakorlati életben szerzett tapasztalatai hagytak hátra
lelkében, s e tapasztalatok úgyszólván monopolizálták elméjét. Mert
Anatole annyira kétkedő volt, hogy azon egy el nem vitatható, mert
tapasztalt eset, mely minden kételyt kizárt, ijesztő positivitásával
egész gondolkodásmódján uralkodott.

Ehhez járult még azon körülmény, hogy anyagi dolgokban teljesen
hiányzott természetéből azon gyakorlati érzék, mely annyi embernek
sorsát felviszi. Anatole azon emberek közé tartozott, kik, ha öt vagy
tizezer franc jövedelmök van évenként, legfelebb száz, kétszáz franccal
költenek többet, mint mennyit bevettek; de ha egy vagy két millióval
rendelkeznének, okvetlenül tiz vagy huszezernyi deficittel fejeznék be
évi számlájukat, ha ugyan számolni tudnának. E tulajdonnak hatását, mely
különben a mai üzérkedő világban gyakran kellemes benyomást tesz az
emberre, még okozta azon anyagiakban szerencsés sors, melynek Anatole,
vagyontalansága daczára részese vala, s mely sohsem adott neki alkalmat
a pénz becsét megismernie. Kezdetben bőven kapta, nagybátyja jóságából,
utóbb érezhető fáradság nélkül kereste tolla és szorgalma által. A mily
könnyen jutott a jóléthez, oly könnyen tudott róla lemondani, de még
ekkor is, – mintha végzete lett volna, hogy e téren sohse szerezzen oly
tapasztalásokat, melyek az embert csak megedzik, melyek, midőn
megtanítják, miként kell munka és kitartás által a sorson
diadalmaskodni, hozzá szoktatják a küzdelemhez, a győzelemhez, – oly
könnyen s oly gyorsan jutott ismét ahhoz, a miről lemondott, hogy nem
maradt ideje szemébe nézni az élet viszontagságainak.

De multjának mindezen végzetesen összevágó elemei daczára, szent hitem,
hogy Anatole sohsem jutott volna ennyire, ha egy látszólag csekély, de a
valóságban fontos körülmény nem esik a mérlegbe a reménytelenség javára.
Ha a császári tábornok küszöbe nem lett volna áthághatatlan a
republikánus író számára, ha Anatole eljár Duploque úr házához és tölt
kedvesével annyi időt, mennyit más viszonyok közt okvetlen töltött
volna, Odalie folytonos látása csakhamar kedvező fordulatot idézett
volna elő lelkében. Ha láthatta volna Odaliet a mikor akarta, ha
naponként beszélhet vele, ha folyton érzi mosolya varázsát, ha élvezheti
zavartalanul azon gyönyört, melyet egy imádott nő társasága nyújt, nem
lett volna képes ellenállni szívének, szerelme diadalt ült volna
kételyein, s rövid idő mulva oltárhoz vezette volna Odaliet. De így,
elzárva kedvesétől, azon ritka, gyakran véletlen és sohsem zavartalan
találkozásokra utalva, melyeket a társaság nyujthatott, szerelméből alig
merített mást, mint szenvedést. Hetekig, gyakran hónapokig kellett
lesnie a perczet, melyben Odaliet láthatta, s midőn az megérkezett,
gyorsabban elröppent ismét, semhogy száz idegen szem ellenőrzése alatt
kizsákmányolható lehessen. Egy cseppje a boldogságnak e találkozásokban
a szenvedés öblös kelyhében elenyészett; s azon egy-két szép óra is,
melyet az utolsó hónapokban Constancenál és a passy-i kertben élvezett,
kevesebb volt, és későbben jött, mintsem hogy boldogsága megmérkőzhetett
volna két kínos évnek felhalmozott gyötrelmeivel. Anatole kétkedő, sokat
szenvedett lelke csak a szerelem boldogságából meríthetett volna erőt,
bátorságot; s e helyett éveken át csak a szerelem gyötrelmeiben
részesült.

Lelke hónapokon át zsákmányaul esett a leggyötrőbb töprengéseknek, az
egyetlen, a ki ezekkel a harczot megvívhatta volna, a szeretett lény
távol volt tőle, és csak a fájdalom volt az, a mi Anatolet szerelmére
emlékezteté. Ily körülmények közt, megfosztva ideálja látásától,
megfosztva az élvezett boldogság támogatásától, Anatole teljesen magára
maradt, egyedül lélekölő kételyeivel, élökön a Cotin-ház végzetének
lesujtó tapasztalatával. Ez volt azon rém, melytől Anatole nem bírt
megszabadulni. Oly emlék volt ez, melynek sebe idővel beheged és jó
időben megtüri, hogy feledjék, de kiújul az első viharra, mely
kedélyéletünk csendjét megzavarja. Anatole tán évek óta nem elemezte
gondolataiban azon viszonyokat, melyek e szerencsétlen család vesztét
okozták, talán sikerült elszoktatnia emlékezetét e történet
részleteitől; de midőn most parancsolólag állt előtte a kérdés: lehet-e,
szabad-e fényhez, jóléthez szokott leányt ingatag sorsához kötnie? –
most azon első tapasztalásnak, melynek anyaga fel volt halmozva
emlékezetében, tanulságai erőszakos hatalommal rohanták meg lelkét. És
Anatole, ki egykor kész lett volna oltárhoz vezetni a nem szeretett, de
szerény sorsban nevelkedett Hélènet, most nem merte Odalie sorsát a
magáéval összekötni.



XVI.

Ez elmélkedések s az eredmény, melyre vezettek, nem maradhattak hatás
nélkül Anatole kedélyállapotára. Mindeddig még volt egy homályos pont
töprengéseinek láthatárán, mely lehetett életadó esőnek és pusztító
fergetegnek felhője, mindeddig még nem állt előtte parancsolólag a
szükség, magát egyre vagy másra elhatározni. Most Odalie szavai
kiragadták azon gondolattalan apathiából, melynek karjaiba adta magát, s
becsületérzése hangosan követelte a férfitól, hogy gondolkozzék s tegyen
a szerelmes helyett. Mindeddig még nem vala úgy feltéve előtte a kérdés,
hogy ne lehetett volna halogatni a feleletet. De most fel vala téve
félreérthetlenül, – s a feleletnek nyomon kellett rá következnie.

A kételyek baljóslatú chaosa oszlani kezdett, s Anatole most már
kénytelen volt tisztán látni maga előtt helyzetét. Szemben állt a rideg,
_reménytelen_ valóval: s ezt nem titkolhatá tovább maga előtt. Most már
alakot öltött a sejtelem, nem volt többé, a mi szívét tovább
hitegetheté.

Nem vitte ez Anatolet gyors elhatározásra, kinek lelkében lassan
érlelődött minden érzelem, szinte öntudatlanul, míg végre kitört, hogy
jogait követelje. Igy történt most is. Már meg vala győződve róla, hogy
nincs joga még ámítani sem önmagát a reménynyel, hogy rövid idő alatt el
_kell_ magát határoznia; de még nem határozta el magát sem tűrni a
reménytelenséget, sem meghátrálni előle. A mily gyors volt esze a
gondolatban és akarata a tettben, midőn meggyőződéséről, vagy más, a
szívet nem illető ügyekről vala szó; oly lassú volt az elhatározásban,
midőn az érzelmeitől függött. Ama lelki válság, mely végre oly szomorú
katasztrófára vezetett, e naptól fogva keletkező félben vala kedélyében,
de hetekre még, s egy lelke és idegrendszere minden erejét megrázkódtató
jelenetre volt szüksége, hogy beteljesüljön. Ama kínos éj, melyben ez
utolsó sorokat írta naplójába, veté el lelkébe a végzetes magot, melynek
végre ki kellett kelnie; e naptól fogva hordta és ápolta kedélyében a
halálos csirát a nélkül, hogy tudott volna róla.

Másnap volt a passy-i községháznál a kitüzött ünnepély.

Anatole elment, de ez estve kevesebbet foglalkozott Odalieval, mint
különben. Nem akart gyanut költeni a nagynéniben, ki szüntelen huga
körül volt, Randeau urat protegálva, mintha segíteni akarna neki az
udvarlásban, s néhány rövidebb társalgást kivéve távol tartá magát
kedvesétől. Mutatni akarta Odalienak, hogy nem féltékeny, mit a leány
Randeauval szemben egyenesen sértésnek tekintett volna; s azzal
vigasztalta magát, hogy másnap délután lesz alkalma a kert árnyában
zavartalanul élvezhetni Odalie társaságát. Ez elhatározás, bármily józan
logikai okoskodás eredménye vala, más körülmények közt roppant
önlegyőzésébe került volna Anatolenak, vagy tán képtelen is lett volna
magát reá elszánni, de most a mult éjji lelki megrázkódást követett
kimerültség annyira lehangolta egész idegrendszerét, hogy Anatole
csekély fáradsággal tudta magát a lemondásra elhatározni.

Kedélyén bizonyos apathia vett erőt, mely csak azért képesít néha
nagyobb elhatározásokra, mert megtompítja azon érzéseket, melyek
különben ez elhatározások útjában állnak. E lelki állapotban másnap
délután ismét kiment Passyba, azon határozatlansággal érzelmeiben és
tetteiben, mely gondolataiban már szünni kezdett. Ez alkalommal azonban
Mlle Blanche, kit másszor már az utcza végéről felismert, nem volt
látható. Félóra mulva még egyszer visszakerült a házhoz, de a híradónak
nyoma sem vala. Azt hitte, valami előre nem látott véletlen gátolja meg
ez úttal találkozását Odalieval, s még kétszer elment Passyba a kitüzött
napon és órában.

Nem látott senkit. Semmi sem változott a ház rendes szokásain, az
ablakok és ajtók nyitva valának, a mi bizonyítá, hogy a lakók otthon
vannak, – de sem Mlle Blanche, sem Odalie nem valának láthatók. Midőn
harmadszor hiába ment ki Passyba, türelmetlensége tetőpontjára hágott, s
azon elhatározással közeledett a kert ajtajához, hogy benyit, történjék
bármi. Keze már a kilincsen vala, midőn a kert jobb oldaláról élénk
beszélgetés hangzott feléje. Visszavonult. A mint hosszában elment a
kerítés mellett, a társalgásban, melyben négy-öt hang vett részt,
egyszerre Odalie szavát vélte felismerni.

– De mi jut eszébe uram? – kiálta fel Odalie ingerült hangon.

– No, majd ha a néni hazajön, – szólt most belé engesztelőleg egy hang,
melyben Anatole Bertholet kisasszonyéra vélt ismerni.

– Jó, tehát én felebbezem ügyemet a nagynénihez, – viszonzá egy
férfihang, mely ismerősen csengett Anatole fülébe, a nélkül hogy tudta
volna, kié.

Az első pillanatban, midőn Anatole kedvese ingerült hangját meghallá,
azt hitte, valaki megsérté Odaliet, s be akart rohanni a kertbe, őt
védelmezni; de a társalgás csakhamar oly mulatságos fordulatot vett, a
mint Anatole, Mlle Blanche és Bertholet kisasszony kiváló nevetéséből
észreveheté, hogy Anatole úgy látta, csak nevetségessé tenné magát és ok
nélkül kompromittálná Odaliet, ha berohanna megboszulni oly sértést,
mely valószinűleg el sem követtetett.

Néhány nappal a történtek után együtt mentünk ki Asnièresbe Bertholet
családját meglátogatni. A házban azt mondták, hogy a hölgyek hátul
vannak a kertben, a lugosban. Arra tartánk tehát. Anatole feltünő víg
volt, azon mesterséges jókedvvel, melyet csak a nagy szenvedés bír
magára erőszakolni. Az út a kertben ama lugas megett vezetett el,
melyben Bertholeték valának, s úgy kanyarodott jobbra, a lugas
bejáratához. Midőn e czél felé tartva, épen a lugasnak sürü lombokkal
belepett hátfala mellett mentünk el, hangos nőcsevegés üté meg fülünket,
s egyszerre Anatole nevét hallók, mire mindketten ösztönszerűleg
megálltunk.

– És csakugyan oly Othello lakik e párisi gavallérban? kérdé egy
ismeretlen női hang.

– De milyen! – viszonzá Bertholet úr egyik leánya. A minap Passyban egy
mulatságon Odalienak bemutatták a kis Randeaut, tudod, azt a kis köpczös
millionáriust, kinek együgyűségén azóta annyit mulattunk. Odalie úgy
bánt vele, mint az egész világ: udvariasan. Erre azonban Anatole urat
megszállja a féltékenység ördöge, s többé egész estve feléje sem ment
Odalienak…

– Hanem kétségkívül a terem valamely szögletébe ülve, haját homlokába
borzolva, dühös tekinteteket vetett reá, – hahaha! ezek a férfiak oly
mulatságosak, midőn féltékenyek! – kaczagott az ismeretlen hang.

Anatole ajkaiba harapva elpirult ezek hallatára, de intett nekem, hogy
hallgassunk.

– Különben, – jegyzé most meg Bertholet úr másik leánya, – én nem
csodálom, ha Flavigneux úr féltékeny, van rá oka.

– Mit, oka? – kérdé testvére.

– Igen, igen. Vagy nem vetted észre, hogy midőn utoljára Passyban
valánk, Odalie úgy öltözködött fel, mintha valami nagy ünnepélyre
készülne? Kérdeztem, mit jelent e fényes toilette falun, mire ő
kitérőleg felelt. De aztán rájöttem. Egy óra mulva megjelent Randeau úr,
– neki szólt a fényes toilette!

– No már akármit mondasz Cecil, én ezt nem hiszem, – szólt a másik
Bertholet nővér. – Hogy tudna Odalie oly esetlen, ügyetlen ember iránt
vonzalmat érezni, mint Randeau? Milliói ugyan vannak, de kiállhatatlan
tulajdona még több van, s azonfelül van annyi tapintatlansága, hogy
ezeket sohsem tudja feledtetni!

– Már az igaz, hogy tapintatlan. A minap is Passyban, – ah az jó volt, –
de zavarba is hoztuk ám miatta!

– Mi volt az? mi volt az? tudakozódék az ismeretlen hang.

– Csekélység, – viszonzá Bertholet kisasszony, – de jellemző ez emberre
nézve. Akkor volt harmadszor látogatáson Duploqueéknál. A tábornok nem
volt otthon, a nagynéni a szomszédban volt uzsonnán, s egyedül valánk
Odalieval. Ekkor a mi Randeaunknak eszébe jut valami s oly arczczal,
mintha valami szerfelett szellemdus dolgot készülne mondani, felszólítja
Odaliet, üljön fel vele kocsijára, ő vállalkozik rá, hogy sebes lovain
tíz percz alatt elviszi a boulognei erdőbe.

– Mit, egyedül vele? – szörnyűködék az ismeretlen.

– Egyedül, kettecskén. Odalie persze visszautasítá az ajánlatot, s oly
tekintetet vetett a jó Randeaura, melytől ez veres lett mint a rák;
aztán mi vettük elő s úgy meggyötörtük, hogy tudom, nem fog többé eszébe
jutni valakit megkocsikáztatni.

– A szemtelen! mormogá Anatole karomat megragadva; aztán megindult. Mire
a lugas bejáratához értünk, Anatole a nála szokásos gyorsasággal
visszanyerte teljes önuralmát. A hölgyek kissé zavarba jöttek annak
váratlan megjelenésén, kin egy percz előtt még szellemök élét
gyakorolták, de Anatole úgy tett, mintha azt észre sem venné. Teljesen
beletalálta magát egy felületes párisi boulevard-lakó hangulatába, s oly
könnyelmű merészséggel udvarolt egész délután Bertholet úr egyik
leányának, hogy ha a hölgyek elmenetelünk után még foglalkoztak vele,
kétségkívül azon megállapodásra jöttek, hogy ez az ember nem lehet
féltékeny, mert nem szerelmes; legalább nem – Odalieba.

De e tettetés annyira igénybe vette minden lelki erejét, hogy midőn
estve elmentünk, Anatole kimerülten rogyott a kocsiba s Párisig szavát
sem hallottam. E naptól fogva nem láttam többé mosolyogni. A legtöbb
időt ismét otthon, lakásába zárkózva tölté egyedül végzetes
töprengéseivel, melyek a hallottak által új lökést nyertek, s mindinkább
a válság felé terelték lelkét. De szóljon helyettem saját naplója.

«Odalie a passyi estélyen azt hitte, féltékeny vagyok Randeaura. Azért
kerülöm. Eszem ágában sem volt. Észre sem vettem ez embert. Mi egyéb
vihette tehát Odaliet e gondolatra, mint a rossz lelkiismeret?
Bizonyosan érzé, hogy Randeau iránti magaviselete bűn volt ellenem, s
tartózkodásomat látva, nem gondolhatta azt egyébnek szemrehányásnál
kaczérságáért. Ez világos.

Randeau meglátogatja. Odalie tudja, hogy oly napon szándékozik jönni,
midőn nagynénje nincs otthon, oly napon, mely az előtt nekem vala
fentartva, s nemcsak, hogy másnapra nem téteti át vele a látogatást,
hanem még felcziczomázza magát az új udvarló fogadására. Mi lehetett ez
más, mint folytatása a maire estélyén kezdett kaczérkodásnak?

És még minő folytatása! A szegény Randeau ugyan nem bírja megitélni,
minő mértékére a bizalomnak jogosíttatik fel egy fiatal leány behálozó
kaczérsága által, elveti a sulykot, s oly ajánlatot tesz mások
jelenlétében Odalienak, mely szemtelen lenne, ha nem volna oly ostoba: –
de azt meg tudja itélni, vajjon akarja-e őt valamely nő egyáltaljában
bizalomra, közeledésre bátorítani, vagy nem. Odalie ugyan visszautasítá
Randeau ajánlatát, de ez csak azt bizonyítja, hogy a derék lovag
tapintatlanul kisérté meg a helyzet előnyeit felhasználni. Annyi áll
tehát, hogy csak Odalie folytatott kaczérsága volt az, a mi Randeaut e
meggondolatlan ajánlatra ragadhatá.

Vajjon megegyezik-e ez a szerelemmel? Vajjon ha csakugyan szeretne
Odalie, tehetne-e így; s miután így tett, elmondhatná-e oly felületes
barátnőnek, mint Bertholet kisasszony, azt, a mit neki elmondott? Mert
ki más beszélhetett volna ennek az én féltékenységemről, mint maga
Odalie? És lehet-e ilyet idegennek elmondani, a nélkül, hogy
nevetségessé ne tennők a féltékenykedőt?

Odalie tehát kaczérkodik Randeauval, s engem pellengérre állít barátnői
előtt! Ah, vak valék-e, hogy bízni tudtam e leányban, kinél még az is
kaczérság, a mi szívnek, az is hiúság, a mi érzelemnek látszik? Oh én
oktalan! hinni tudtam, hogy e szép és hiú leány, ez elkényeztetett
gyermeke a párisi társaságnak, szeretni tudjon oly embert, kit hiúságból
szeretni nem lehet! meg hagytam magamat nyomorú módon csalatni egy nő
által, kinél minden játék, minden tettetés! Játékszerűl odavetém magam
egy szivtelen leánynak, ki tán nem nézett egyébnek objektumnál, melyen
kísérleteket tehet, melyen magát gyakorolhatja azon művészetben, mely
oly kapós a párisi nagyvilágban!»

A ki figyelemmel olvassa e naplót, szólt Achille a könyvet betéve, észre
kell vennie a nagy különbséget, mely az imént olvasott lapok, s a könyv
többi tartalma közt létezik. Az egész kötetben nincs oly határozott
hely, mint e két lap. E sorokon nincs nyoma többé a kétkedő
töprengéseinek, sőt félreismerhetlenül szembeötlik rajtok bizonyos
ingerült határozottság, bizonyos mohóság, melylyel irójuk ama gondolaton
kap, melylyel foglalkozik. És ez igy is volt. Most, hogy érzé, miszerint
a válságot messze nem halaszthatja, most szinte örömmel ragadta meg az
alkalmat, vádat emelhetni kedvese ellen, s egy héten át annyit
foglalkozott e gondolattal, mintha mindenekelőtt önmagát akarná
meggyőzni arról, hogy Odalie csakugyan vétett ellene. Mintha nem bizva
magában, hogy képes lesz kivinni azt, a mit az ész és becsület követel
tőle, támaszt keresne ingadozó lelke számára azon gondolatban, hogy
Odalie csak kaczérkodott vele, nem számításból, de ösztönszerűleg el
akarta magával hitetni, hogy Odalie megcsalja és ez pillanatokra
sikerült is.

De csakis pillanatokra. Lelke mélyében sokkal erősebben meg volt, mert
meg kellett, hogy legyen győződve kedvese szerelméről, semhogy e vádak
valóban gyökeret verhessenek lelkében. Mesterséges kártyavár volt ez
egész okoskodás, melynek a legkisebb szellőre össze kellett omlania.

Ez meg is történt csakhamar.

Egy napon elmondá előttem is, a mit asnièresi kirándulásunk óta
különféle variátiókban naponként beirt naplójába s elmondá oly módon,
mintha itéletemet kivánná okoskodása helyes vagy helytelen volta felett.

– Hallgass el, kérlek, – viszonzám komolyan méltatlankodva e vádak
felett, – ne sértsd tovább gyanúddal e gyermeket ki ha valaha hibázott,
ezt akkor tette, midőn szíve választása rád esett; midőn olyannak adta
szerelmét, ki nem tud benne hinni, azért, mert még a magáéban sem hisz.
Hogyan kételkedhetel te Odalie szerelmében? Én nem tudom, mondta-e neked
nyíltan, nem tudom, mennyit conjugáltátok ez igét: szeretni; de azt
látom, hogy e gyermek téged évek óta szeret úgy, a mint te sohsem tudtál
szeretni. Te érdeket mutattál iránta annyit, a mi elég volt szerelmének
táplálására, aztán elhanyagoltad. Féléveken át feléje sem mentél;
szeretett. Nem kerestél alkalmat őt láthatni, nem használtad fel a
kinálkozó alkalmat, vele találkozhatni s ő szeretett. Szeretett annyira,
hogy a múlt télen maga szólított fel találkozásra, – e büszke, hiu
leány, ki előtt hajlongva hódolnak tuczat számra az udvarlók, maga
keresett fel téged. Te kínoztad egész télen át s ő szeretett; szeretett
annyira, hogy midőn Constance elutazott, kitette magát a veszélynek,
melylyel titkos látogatásaid felfedeztetése fenyegette. Vádolhatod
magadat, de ne vond kétségbe Odalie szerelmét, ne sértsd ez angyali
teremtést, kit tán megérteni sem birsz.

– Igazad lehet, szólt Anatole elcsüggedve, – vádoljam magamat? És van
miért! Ah, minő nyomorultnak kell tartania! Igazad van Achille, én nem
értem meg Odaliet. Nem értem, miként szerethet engem. Három év óta
vajjon tettem-e valamit, a mit tennie helyzetemben férfinak illett
volna? Ott álltam előtte szenvedve és tétlenül, mint egy gyönge báb, ide
s tova vettetve lelkem fájdalmai által, a nélkül, hogy egy perczre
mutattam volna neki, hogy férfi vagyok. Nem mertem szerelméről
lemondani. Oh, ha tudná, miért nem mertem? De nem, ezt nem szabad
megtudnia. Ő nem értené meg azt, a mi engem kétségbeejt; tapasztalatlan
lelke kétségbe vonná szerelmemet, vagy kikaczagna. – Nem szabad
megtudnia! Elnyögtem neki panaszos hangon, hogy imádom, s nem volt erőm
arra törni, a mi boldoggá tehetne; vagy kiragadni magamat oly érzelem
karjaiból, mely mindkettőnket szerencsétlenné tesz. Igazad van Achille,
én nyomorult vagyok!

– Nem így értettem, – mondám, látván, hogy barátom kezével eltakarva
arczát, karszékébe rogyott.

– De én így értettem! kiálta fel Anatole a keserű önvád hangján, s
felemelkedve üléséből merően nézett maga elé. Aztán lassanként
összeszedte gondolatait, s oly határozott hangon, minőt rég nem hallék
tőle, folytatá: Tisztában vagyok magammal. Köszönöm hogy figyelmeztettél
nyomoruságomra, most már tudom, mit kell tennem.

– Mit akarsz tenni? kérdém megdöbbenve azon hideg nyugalmon, melylyel e
szavak ejtve valának.

– Elmondom és itélj, – viszonzá Anatole elszántan. – Te azt állítod,
hogy Odalie szeret vagy legalább szeretett mindeddig; s nekem hinnem
kell, különben nem tudnám becsülni. De azt nem tagadhatod, hogy
Randeauval kaczérkodott, hogy barátnői előtt nevetségessé tett, hogy két
héten át nem tartá meg a találkozót, melyet adott volt. Hogyan akarod e
kettőt összeegyeztetni? – Én csak egy magyarázatot tartok lehetségesnek.
Odalie belátja, hogy boldogok nem lehetünk, tehát véget akar vetni e
viszonynak, mely minél későbben szakad meg, annál több fájdalomba fog
kerülni. S vajjon mit kell nekem tennem? Mint becsületes embernek nincs
választásom. Oh tudom, hogy erre két év előtt kellett volna gondolnom!
De jobb későn, mint soha. Elő kell segítenem szándékát. Szakítani kell
vele és – _szakítani fogok!_

A hang, melyen e szavak ejtve valának, oly elszánt és nyugodt, az
átmenet, mely Anatole lélekállapotában mutatkozott oly gyors vala, hogy
én megdöbbenve néztem reá.

– Ah, hidd el Achille, – kiálta fel kezemet megragadva, – meg fogom
tenni. Hidd el, oly erősnek érzem magamat!

Szokatlan fény tündökölt e pillanatban szemében, s hangján azon
emelkedettség ömlött el, mely nagy elhatározásokat jellemez. De e lelki
erő felvillanása csak nehány pillanatig tartott. Pár percz múlva Anatole
megtörve rogyott székébe.



XVII.

Anatole lelkeben élt az elhatározás, hogy szakítania kell Odalieval. A
szerelmes hangosan protestált e határozat ellen, mely a boldogságnak még
pillanatnyi csalékony külszínét is semmivé tette, de a becsület szava
még hangosabban szólt a szív feljajdulásánál, s már is oly
szemrehányásokat tett a férfinak, melyeket a szerelmes képtelen volt
megczáfolni. Anatole átlátta, hogy minden nap, mely az eddigiekhez
hasonlóan lefoly, csak hitegetése egy remélő kebelnek, hogy minden
pillantás, melyet Odalieval vált, egy-egy hazugság, nem szíve, hanem az
élet valósága felett, hazugság, mely csak növelheti a reményt ott, hol ő
csupán reménytelenséget lát. Feltette magában, hogy a legelső alkalommal
szakítani fog kedvesével.

Néhány nappal ez után Constance megérkezett Londonból. Anatole hirűl
véve megjövetelét, sietett őt felkeresni, azon szilárd elhatározással,
hogy még egy utolsó találkozást fog kérni Odalieval, s azon felbontandja
ama kötelékeket, melyek mindkettőjökre annyi fájdalmat hoztak. De midőn
szemben állott Constanceszal, úgy érzé, hogy nem bír azon biztossággal,
mely szándéka végrehajtására szükséges vala. Most már csak egyben
kételkedett, abban, hogy nem fogja határozatát megvalósíthatni. Az
elszánás, Odalieval szakítani, annyira kimeríté ez elcsigázott lélek
akaraterejét, hogy a tettre már alig maradt belőle.

– Mondja csak, – szólt Constance, – midőn szemben ültek egymással, mi
történt önök közt távollétem alatt?

– Tud ön valamit? – kérdé Anatole.

– Mindent tudok, – viszonzá Plangenetné. – Odalie az ön látogatásainak
elfogadása által a legnagyobb veszélynek tette ki magát és ön – vajjon
mivel viszonozta ez önfeláldozást? azzal, hogy azon estélyen Passyban
alig megy feléje. Odalie erőt vesz magán és nyájasan fogadja nagynénje
kedvenczét Randeaut, csupán azért, hogy minden gyanút eloszlasson és ön
úgy viseli magát, mintha joga volna kételkedni, úgy udvarol Bertholet
kisasszonynak, hogy barátnői nevetik Odalie képzelgését, ki azt hiszi
magáról, hogy szerettetik!

– Ah, bocsánat asszonyom, – kiáltott fel ideges izgatottsággal Anatole,
kit e szemrehányások azon bizonytalanság érzetéből, mely néhány percz
előtt még lelkét elfogta, egyszerre az ellenkező végletbe vetettek, – ön
vádol, pedig itt, ha valakinek van joga vádolni, az csak én lehetek.
Odalie nem helyesen értesíté önt a történtekről. Engedje, hogy én
mondjam el önnek a dolgokat. Passyban kevesebbet valék Odalie körül, de
nem féltékenységből, csak kíméletből, nehogy rá vonjam nagynénje
gyanúját. Odalie ezért két héten át nem fogadott. A harmadik héten
Randeau volt nála akkor, midőn nekem kellett volna ott lennem, s Odalie
kétszeres gonddal készült elfogadására. De ez nem elég. Elmondá a
Bertholet kisasszonyoknak, hogy féltékeny valék. Ezt tette ő. – És én?
Miben állt udvarlásom Bertholet Melanienak? Mindössze abban, hogy három
éles nyelvű leány előtt nem tártam ki szenvedéseimet, hogy nem raktam
elibök egy vérző szívet, mely nekik kétségkívül nagy mulatságukra
szolgált volna. Ez az én bűnöm, asszonyom. Szenvedtem és nem hirdettem
úton útfélen, hogy szenvedek. De kiért szenvedtem? Odalieért, ki míg
engem gyötört, mással kaczérkodott, s barátnőit rovásomra mulattatta!

– Ah hallgasson, hallgasson, – vágott közbe Constance.

– Lehetetlen, asszonyom, végre kitör belőlem, a mi oly régen nyomja
lelkemet, s e pillanatban csak azt sajnálom, hogy Odalie nincs itt, hadd
hallaná ő is, mit szenvedek általa!

– Mit mond ön? – kiáltott föl Constance megdöbbenve.

A két beszélő annyira fel volt ingerülve, hogy egyikök sem vette észre
ama kis neszt, mely e pillanatban a másik szobában hallatszott. Egy
selyemruha susogása volt az, mintha valaki belépett volna a szomszéd
terembe, melynek félig nyitott ajtaján át kényelmesen kihallgathatja
Constance társalgását Anatolelal.

– Önnek, asszonyom, – folytatá Anatole mind jobban felhevülve, – oly
hálával tartozom barátságáért, melyet nem érdemeltem, hogy kívánjon
tőlem bármit, nem fogok habozni, csak azt ne kívánja, hogy továbbra is
higyjek Odalie szerelmében. Tudom, mit akar ön mondani. Ön a múltra
hivatkozik. Megengedem, sőt hiszem, hogy Odalie szeretett, – vagy nem!
_csak hitte, hogy szeret!_ Hitte, de nem úgy volt. Odalie nem tud
szeretni, mert nincs szíve. Nem lehet őt nem imádni és én megvallom
önnek, hogy szeretem, imádom e perczben jobban, mint valaha, de
szerelmében hinni többé nem tudok!

– Jó, – szólt Constance erőltetett nyugalommal. – Én kihallgattam önt,
most kérem hallgasson ki ön is engem. Ön csak találgat, míg én a
bizonyosat tudom. Megengedem, hogy ön amaz estélyen nem volt féltékeny,
de az áll, hogy magatartása e gondolatot költé nemcsak Odalieban, hanem
egy rokonában is, kit ön szintén ismer, a fiatal D… Aliceban, ki, mint
ön tudja, bizalmas barátnéja az egyik Bertholet kisasszonynak. Önre
bízom megitélni, mit tartson valószínűbbnek: Azt-e, hogy Odalie beszélt
az ön féltékenységéről Bertholetéknak, Odalie, ki szíve titkait oly
féltékenyen őrzi, vagy Alice, kinek ez nem titka, s ki magát Odaliet
csipős megjegyzéseivel üldözte amaz estélyen az ön magaviselete miatt.
Menjünk tovább. Odalie önt két héten át nem fogadta, mert nagynénje
megmondá Randeau úrnak, mely napokon kell jönnie, ha Odaliet egyedül
akarja otthon találni. Randeau úr el is jött, s Odalienak és Mlle
Blanchenak egész délutánokon át módjukban volt vele unatkozniok. De
önnek még egy vádja van. Odalie «kétszeres gonddal» készült Randeau
fogadására. Ezt nem tudom, barátnőm nem írta meg nekem Londonba, mikép
öltözik Passyban, de azt tudom, hogy Odalie egy nap, midőn a Bertholet
nővérek is nála voltak, félreérthetlenül kikosarazta Randeau urat, ki
azt hitte, joga van kezére, mert két héten át untatta.

Anatole megszégyenülve állt Constance előtt.

– És igaz mindez? – kérdé rövid hallgatás után.

– Szavamra igaz, – felelé szilárdan Constance.

– Ah, úgy annál rosszabb reánk nézve! – sóhajtott föl Anatole kínosan.

– Annál rosszabb? mit jelentsen ez? – kérdé Constance, átható tekintetét
Anatolera szegezve.

Anatole lelkét iszonyú küzdelem fogta el. A pillanat alkalmasnak
látszott határozata kivitelére. Midőn vádjait, gyanúját Constance szavai
által fényesen megczáfolva látta, az első érzés, mely elfogta, a
megszégyenülés érzete volt igazságtalan gyanakvása felett. De e
megszégyenítésből, mely a gyanakvó szerelmest érte, a férfi erőt
merített azon határozat végrehajtására, melyet becsületérzése követelt
tőle. Néhány pillanat alatt Anatole elszánta magát e fájdalmas
«kötelesség» teljesítésére.

– Ez azt jelenti, asszonyom, – viszonzá fájdalmas hangon, melynek
rezgése majdnem könnyet csalt Constance szemébe, – hogy elvesztém minden
reményemet, – vagy nem! hogy átláttam, miszerint sohsem volt jogom
remélni. Nem tagadom, volt idő, midőn mertem még a boldogságról
álmodozni, de az már rég elmult. Megvallom önnek, s higyje el, pirulva
vallom meg, hogy sohsem volt valódi hitem benne, miszerint Odaliet
egykor boldoggá tehessem. Ah, tudom mit fog ön erre mondani. Megelőzöm
önt, elismerem, hogy hibáztam, hogy vétkeztem Odalie ellen. Ah, de
asszonyom, miben állt bűnöm? abban, hogy nem tudtam eltitkolni, mennyire
imádom, hogy nem tudtam hideg, közönyös maradni az iránt, kinek egy
mosolya elkábított. Oh, tudom, ez nem igazol; ez nem enyhítheti bűnömet.
Bevallom önkényt, oh higyje el, megbünhődtem érte. Ön nem tudja,
asszonyom, mennyit szenvedtem én e rövid életben, ön nem tudja, hogy egy
hajótört léleknek csak romjait hordom magamban, hogy e roncsolt szív már
aligha bírná elviselni a boldogságot is. Én Odaliet sohsem tehetem
boldoggá. Ő más viszonyok, más körülmények számára született. Ezt
beláttam. Bűnöm, hogy oly későn láttam be, de ha a bűnösnek szabad még
egy kegyet kérni öntől asszonyom, úgy esedezem önnek, adjon alkalmat,
hogy Odalietól elbúcsuzhassak és – és én igérem önnek, hogy elmegyek
messze, messze, s nem térek vissza mindaddig, míg ő teljesen el nem
feledett!

– De uram, – kiáltott fel most Constance félig megdöbbenve, félig
elérzékenyülve, – én nem értem.

– De én értem! – szólalt most meg egy hang nyugodtan, de fájdalommal.

Odalie állt Anatole előtt. Megtudván Constance megérkezését, őt
üdvözölni sietett, s hallván, hogy valaki van nála, a gyermekszobán át
barátnője boudoirjába ment, hogy ott megvárja, míg egyedül lesz; midőn
Anatole hangját felismeré, s a szomszéd szobából szavait kihallgatá.

– Odalie! kiáltott fel Anatole, s mintegy megvarázsolva tekintett a
leányra, ki úgy állt előtte szépsége pompájában, arczán a fájdalom
félreismerhetlen jeleivel, mint egy istennő, ki egy elveszett világ
gyászát hordja szemében.

E pillanatban a komorna lépett be, s asszonyát kis leányához,
Alexandrinehez hítta, ki a tengeri úton meghűté magát s most új köhögési
rohamot kapott. Constance kisietett a szobából, részben azon reményben,
hogy a két szerelmes jobban megérti egymást egyedül, mint egy harmadik
jelenlétében.

Anatole egyedül maradt kedvesével. Halotti csend uralkodott a szobában.
Végre Odalie megszakítá.

– Ön tehát utazni megy? kérdé a leány, nagy szemét Anatolera emelve. Nem
volt e szemben sem harag, sem szemrehányás, csak fájdalom.

– Utazni megyek – – messze – nagyon messze! – Afrikába – Amerikába – –
körülhajózom a világot – megyek új népeket felfedezni – igen, új
népeket, kik nem tudnak szeretni – vagy nem tudnak gondolkozni – s ha
megtalálom őket –

Odalie megrémülten tekintett kedvesére, ki ott állt előtte feldúlt
arczczal, reá szegezve merev tekintetét, s midőn így az eltorzult arczba
nézett és e zavaros szavakat hallá, egyszerre egy iszonyú gondolat
villant meg agyában s erejét veszítve egy székbe rogyott.

Végre Anatole is észrevevé, hogy képtelenségeket kezd beszélni, s midőn
meglátta Odaliet halálsápadtan leomlani, egy önkénytelen mozdulattal
lábai elé veté magát.

Anatole görcsös hévvel ragadta meg Odalie kezét s elhalmozta csókjaival,
azután egyszerre, mintha feleszmélne, felugrott, s egy isten hozzádot
kiáltva kedvesének, elrohant.

Odalie hátrahanyatlott a székben s arczát elfedte kezével.

Midőn Constance nehány pillanat múlva a szobába lépett s barátnéját
félájultan látta egy karszékben, oda futott hozzá.

– Az istenért Odalie! – és Anatole? kérdé körültekintve az üres
szobában.

– Megőrült! sikoltá Odalie és megsemmisülten hullott barátnője karjaiba.

[Illustration: Megsemmisülten hullott barátnője karjaiba.]



XVIII.

Odalie csalódott, – folytatá Achille, – Anatole nem őrült meg.

Estve oly nyugalommal beszélte el nekem a Constancenál történteket, mely
meglepett. E lelki csönd hátterében ugyan félreismerhetlen vala a mély
szenvedés, melynek az takarójául szolgált, de a nyugalom, mely e napon
viseletét jellemzé, mégis inkább magán viselte az igazság bélyegét, mint
bármikor két év óta.

– Hidd el, Achille, mondá, midőn elváltunk, – azt hittem, a válás
Odalietől nehezebben fog esni, mint most tapasztalom. Fáj itt, oh nagyon
fáj! nem tagadom, de mégis könnyebben érzem magamat, mint ma reggel.
Becsületemre! kiált fel kétkedő arczomba tekintve, – sokkal könnyebben
érzem magamat.

Lakásához értünk. Anatole egyszerre nyakamba borult és megölelt, szó
nélkül, de szenvedélyesen.

– Az istenért Anatole – mi ez? kiálték fel aggodalmasan.

– Még rossz néven veszed, hogy szeretlek? kérdé Anatole.

– Ez jelent valamit – te –

– Ez azt jelenti, – szólt Anatole felkaczagva, – hogy – hogy ez az
ölelés nem neked szólt. – Jó éjt Achille.

– A viszontlátásig!

– A viszontlátásig! kiáltá Anatole és fütyörészve haladt fel a lépcsőn.

*

Másnap reggel, – folytatá Achille egy könnyet törölve ki szeméből, de –
e két levél jobban elmondja önnek a történteket. Az egyik Constancenak
szól, a másik nekem. – Először elolvasom önnek a nekem szólót, – mondá
Achille, s két levelet vett ki a naplóból és olvasá:

«Kedves barátom!

Ma estve, midőn elmondám neked a Constancenál történteket, meg valál
lepetve azon nyugalom által, mely szavaimban nyilatkozott. Ez ünnepélyes
órában tartozom vele barátságodnak, hogy számot adjak minden
gondolatomról, minden érzelmemről neked, ki hosszú éveken át hű társa
valál minden örömömnek, minden bánatomnak. Nem akarok sem másnak, sem
jobbnak látszani előtted, mint vagyok; ki úgyis ismered minden
gondolatomat, minden gyöngeségemet, s ki szerettél úgy a mint voltam,
minden gyarlóságaim daczára. E pillanatban szükségét érzem még egyszer,
utóljára kiönteni szivemet előtted, ki annak szenvedéseit oly baráti
részvéttel kísérted.

Azt hivéd ma estve, kedves Achilleom, hogy azon víg kedélyhangulat,
melylyel szerencsétlen viszonyom szomorú befejezéséről értesítélek, csak
az erőszakos tettetés gyümölcse, azt hivéd, a kétségbeesés sikerületlen
takarója, – hiszen fess egy kíntól eltorzult arczot és ügyes festész
nehány vonással kaczagó satyrfőt fog csinálni belőle!

Csalódtál. Évek óta nem volt kedélyem oly nyugodt, lelkem oly
megelégedett, mint ma, ha a megelégedés azon harmoniában áll, melyben
terveink, szándékaink a körülményekkel összetalálkoznak. Megtaláltam az
egyetlen utat, mely kivezethet a gyötrelmek azon labyrinthjából, melyben
lelkem évek óta élőhalottként bolyong, megtaláltam az egyetlen
elhatározást, mely körülményeimben lehetséges. Elhatározám magamat, hogy
nem fogok tovább szenvedni; s a tudat, hogy ez volt utolsó napja azon
gyötrelmeknek, melyekben elmémet néha közel éreztem a megzavarodáshoz,
oly jótékony nyugalmat öntött lelkembe, melynek huszonnégy órával
ezelőtt még nem hittem volna lehetőségében.

Magamon kívül, félőrültként rohantam el Constancetól, s indultam haza
felé. Nem bántam meg a mit tettem, mert, bár nem valék rá elkészülve,
hogy ma Odalieval találkozzam, élt bennem az elhatározás, hogy véget
kell vetnem e viszonynak, mely ez imádott gyermeknek már annyi
szenvedést hozott, minden kilátás nélkül a boldogságra. Láttam őt
elhalaványulva leomlani, és átláttam, hogy e csapáson át kell esnie. De
most, midőn önmagamat erőszakosan kirántám e szerelem karjaiból, midőn
kedvesemről önkényt, nyiltan lemondtam, egy borzasztó üresség tátongott
előttem, melyre vakságomban nem gondolék: _az élet őnélküle_. Az élet
őnélküle, rám nézve kit szeret s ki őt imádom, – ez egy borzasztó ür a
mindenségben, melybe tekintve érzém, hogy elszédülök. Elhatározám
lemondani róla, eltaszítani magamtól e szerető szívet, – nem gondolva
meg, hogy utánna az élet rám nézve egy kongó semmi, hogy ha az ő képét
kitépem lelkemből, oly ür támad benne, melyet még szenvedéssel sem lehet
betölteni. Most úgy érzém, mintha épen azt követtem volna el, a mi
lehetetlen, – s ezzel elveték magamtól mindent, a mi lehetséges. Nem
vagyok képes neked leírni mit éreztem ez órában, s ha le tudnám írni,
megőrülnék belé.

Elmém zavarodni kezdett, s mindinkább magamba mélyedtem, midőn kocsim
megállása egyszerre magamhoz térített. Kitekinték. Nagy néptömeg
foglalta el az utczát, úgy hogy nem haladhattunk rajta keresztül.

– Mi történik itt? – kérdém kocsisomtól.

– A Szajnából fogtak ki egy embert, a ki beleugrott, viszonzá az öreg
Martin nyugalommal.

E szavakra magam sem tudom miért, kiugrottam a kocsiból és sehová sem
tekintve gyorsan utat törtem magamnak a tömegen keresztül a folyó
partjához. A Szajna áldozata ott feküdt a parton, nedvesen, megbámulva a
tömeg által. Egy szép szőke, alig tizenhat éves fiú volt egyszerű, de
tisztességes öltözékben. Mindenki találgatta, mi vihette e gyermeket az
öngyilkosságra, midőn egyszerre egy hasonkoru ifjú felismeri a halottat
és sírva ráborul. Megragadám a fiút. Szegény megijedt tőlem s kérdésemre
elmondá, hogy a halott jó barátja és iskolatársa. Egy kereskedőnél volt
szálláson s szerette annak tizenhat éves leányát. Az apa, ki gyermekét
egy gazdag barátjának szánta nőül, midőn a két ifjú szerelmét megtudta,
rögtön felmondta neki a szállást, s azonfelül a collégiumba ment, s az
igazgatónál bevádolta, hogy leányát elcsábítá. Az igazgató nyilvánosan,
kiméletlen modorban megdorgálta a fiatal tanulót és szigorú büntetést
rótt reá. De Anatole büszke fiú volt, s midőn szerelmét az iskola
törvényszéke elé hurczolva látta, a szégyen szinte megfosztá
eszméletétől. Szerelme e csapást, becsületérzése e megaláztatást nem
bírta elviselni, s Anatole kiszökött a collégiumból, mely a szomszéd
utczában van, neki rohant a Szajnának, – egy pillanat s az ifjút a halál
örökre biztosítá minden fájdalom és gyalázat ellen!

A fiatal öngyilkost Anatolenak hítták, úgy mint engem – –

És e fiúban volt lélekerő elvetni magától egy életet, melynek csak
jövője van, ily semmiségért? volt ereje a szenvedés és gyalázat helyett
a halált választani? Pedig mi lehetett e gyermek fájdalma, e gyermek
szégyene a férfiéhoz képest? Minő borzasztó lelki küzdelmeken kellett ez
ifjúnak azon rövid idő alatt átmennie, míg a collégiumból a Szajnáig
futott! De most itt fekszik, nyugodtan, fájdalom nélkül, örökre
biztosítva minden csapás ellen, még oly csapások ellen is, melyek
lehetőségére talán sohasem gondolt!

Gondolatokba merülten tértem vissza kocsimhoz. És mire hazaértem, már
élt bennem az elhatározás, mely visszaadta nyugalmamat. Fiatal
névrokonom megadta a példát, melyet követnem kell.

_Meg fogok halni!_

Oly jól esik most e szót leírhatnom. Te tudod Achille, hogy a halál
gondolata nem új, nem idegen rám nézve. Mielőtt Odaliet megláttam,
annyit foglalkoztam volt vele, hogy elveszté rám nézve minden iszonyát.
Ah, mi más idők voltak azok, midőn vadásztam a szerelmet és szinte
ösztönszerűleg megvetém saját érzelmeimet, ha éreztem valamit; midőn az
élvezet tetőpontján oly üresnek találtam még a kéjt is, midőn testem
lelkem valami végtelen élv után vágyott, melyben sohsem részesülhetünk,
mert kiveszett lelkünkből a fogékonyság iránta, s midőn önkénytelenül
vonzódunk a halál gondolatához, mint az egyetlenhez, melyet még nem
ismerünk! Mily közel álltam éveken át a sírhoz, melyet önkezünk ás, s
melytől csak egy eszme bírt eltávolítani, a lelkesülés Francziaország
letiport szabadságáért! És mi más volt ismét életem, mióta Odaliet
szerettem, – ah minő iszonyú tömegén a szenvedésnek kellett két éven át
keresztül mennem! és mégis mint ragaszkodtam az élethez, melyet az ő
képe tett becsessé!

Ah, vége ennek is! Az élet ismét elveszté becsét rám nézve, vagy nem –
nem becsét, elveszté az elviselhetőséget. Határozatom szilárdan áll.

Meg fogok halni. S valjon nincs-e rá jogom?

Azt mondják: isten küldött a világra, tehát itt kell maradnod, míg
vissza nem szólít; ha fegyvert emelsz magad ellen, fellázadsz isten
ellen, mint az elégedetlen rabszolga, ki menekülni akar urától; éltedet
nem szabad elvenned, mert istentől ered, szenvedj, tűrj, s ezáltal
szerezz magadnak érdemeket istennél!

Ah, minő nevetséges, a ki így isten nevével csal mást és magát!

De nem ijedek meg tőletek minden isteni félelmetekkel együtt. Lássuk,
kinek van igaza.

Maradjak itt, míg isten el nem szólít? hát ki tudja, valjon nem épen ő
oltja-e lelkembe az önkénytes halál gondolatát? lehet-e ily elhatározás
annak beleegyezése nélkül, ki nélkül misem történik a világon? vajjon
nem ő utal-e az öngyilkolásra, midőn elviselhetlenné teszi életünket? Az
élet tőle jön, – de mit bizonyít ez? nem istentől jön-e a betegség is,
és ki fogja bűnnek mondani, ha szabadulni igyekszünk tőle? s ha istentől
jő az élet, valjon nem tőle jő-e annak gyűlölete is?

Szenvedjek és szerezzek érdemeket istennél, – az ördögbe, jámbor
barátim, minő rabszolgatartó felfogással vagytok ti istenetek felől,
hogy oly kannibálnak tartjátok, ki kínjainkban gyönyörködik, s kinek
kegyét csak a gyötrelem jogczímén lehet elnyerni? S minő őrjöngő
vakmerőségre vetemedtek, midőn a gondolat kétségbeesésében istennel való
közvetlen érintkezésről álmodoztak!

Hol itt a vallásosság abban, a mit ti vallásnak neveztek, s a mi
tulajdonképen istenkáromlás volna, ha lehetne káromolni azt, a ki –
nincs!

Hol itt a logika? Vallástok a halált hídnak tekinti egy jobb, egy
tisztább életbe, s ti bűnnek bélyegzitek, ha e hídra mielőbb rá akarunk
lépni? Vallástok az egekig emeli a keresztyénség vértanúit, pedig
kilencz tizedrészök öngyilkos vala, öngyilkos fanatismusból. Vallástok
elitéli az öngyilkosságot és csábít rá, midőn az üdv tökélyét a siron
túl igéri!

De ki fog keresni logikát a vallásban?

Nem hiszek abban, a mit ti istennek neveztek, hogy reá támaszkodhassatok
gyávaságtokban. Ti a halál perczére szoktátok utalni az istentagadót, s
meg vagytok róla győződve, hogy legalább akkor osztani fogja
gyöngeségteket, midőn bucsút vesz az élettől. Minő csalódása egy
csalódásokon tengődő léleknek! Szemben állok a halállal, alig néhány óra
választ el tőle, – és sohsem hittem kevésbé rögeszméitekben, mint e
pillanatban.

És ez szerencsém, ez olt e perczben nyugalmat lelkembe.

Mert ha hinném istent, a mindenhatót és mindentudót, úgy már rég
megtanultam volna gyűlölni, úgy most haragtól forró vérrel röpíteném a
golyót agyamba, s a másvilágra érve kitüzném a lázadás zászlaját, boszút
lihegő szavam felverné a túlvilág nyugalmát, zászlóm köré gyülnének
mindazok, kik ártatlanul szenvedtek a földön, és ledöntenők annak
trónusát, ki hatalmával oly ádázul visszaél, kinek szeretete halál,
igazsága gyötrelem!

De ime nyugodt vagyok, számot vetettem életemmel, nem szomjazom boszút,
mert nincs ki ellen, nem gyűlölöm istent, mert – nincs.

De vannak magasabb törvények is, mint melyeket az ember akár az
államban, akár a vallásban embertársai elé szab, van az embernek egy
magosabb erkölcsi czélja is, és vajjon nem tiltja-e ez az öngyilkolást?

Elismerem. Van az embernek magosabb czélja is, mint kellemesen tölteni
életét, de vajjon fog-e az e czél felé vezető úton munkálhatni az, kinek
lelke már annyira megtört, hogy menedéket keres a halálban?

Azt mondják, a társadalom védte és felnevelte az embert, alkalmat adott
neki tehetségei kimívelésére és tért nyújt képességeinek
érvényesítésére, s ez által hallgatag oly kétoldalu szerződés jött létre
az egyén és a társadalom között, mely egyoldalulag fel nem bontható; az
öngyilkos tehát bűnt követ el a társadalom ellen, midőn azt magától
megfosztja. De ez csak bizonyos határig áll. Elismerem, vannak
kötelességeink a társadalom iránt, s volt idő, midőn éltem egyedüli
boldogságát embertársaim szolgálatában reméltem feltalálhatni. De ha a
társadalom jogaival álltok elő, ne feledjétek, hogy az egyénnek is
vannak jogai. A társadalom önzése megszünik jogos lenni ott, a hol az
emberi önzés jogosultsága kezdődik. Azt mondjátok: az életet kaptuk,
tehát nem a miénk; s én azt mondom, épen mert kaptuk, a miénk.
Rendelkezhetünk vele azon határokon belől, melyeken túl az egyén önzése
megszünik jogos lenni. De vajjon hol van e határ?

Száz öngyilkos közől kilenczvenkilencznek elhatározásában túlnyomó része
van a társadalomnak elfogadott nézetei és előitéletei, intézményei és
hiányai által. Vajjon nem a társadalom elfogadott fogalmai vezetik-e
annak kezét, ki becsületét megőrzendő lesz öngyilkossá? Hány
szerencsétlen szerelmes keresi a halált, kit csupán a társadalom
előitéletei űznek a kétségbeesés karjaiba? S vajjon nem társadalmi
intézményeink hiányai szolgáltatják-e az öngyilkosok ama túlnyomó
contingensét, mely a nyomor elől menekül a halálba?

A vad népek nem ismerik az öngyilkosságot, s a néger, ki megöli magát, a
civilisált társadalom intézményeinek esik áldozatul.

Az öngyilkosság a civilisátió egyik szomorú attributuma.

A társadalom törvényei nem törődnek az ember legszentebb érzelmeivel. És
sok esetben nem is törődhetnek vele. Az érzelem ügyeit törvények nem
szabályozhatják. És vajjon, ha érzelmeink ily összeütközésbe jönnek
társadalmi rendszerünkkel, – hol az eszköz e küzdelem kiegyenlítésére?

A társadalomnak bizonyos határig joga van az ember életére, de vajjon
van-e joga visszaélni azon szívnek kétségbeesésével, melynek már
legszentebb érzelmeivel visszaélt? követelheti-e tőlünk, hogy tovább
viseljük ez életet, melyet az ő intézményei tettek szerencsétlenné,
elviselhetlenné?

Mi boldog lehetnék én most, ha Odalie nem egy császári tábornoknak pazar
bőségben, kényelemben nevelt leánya, kinek igényeit a párisi társadalmi
élet oly magosra fokozta, hova anyagi helyzete fel nem ér! Mi boldogok
lehetnénk egy más társadalomban mi, kiknek a párisi társadalomban a
kétségbeesés jutott osztályrészül!

Hallgassatok el a társadalom jogaival. Nem szabad oly erkölcsi
törvényeket felállítani, melyek annyira ellenkeznek az emberi
természettől elválhatlan önzéssel, hogy a valóságban lehetetlenekké, s
ha mégis hirdettetnek, hazug frázisokká lesznek. Nem szabad a társadalom
iránti kötelességeinknek oly széles magyarázatot adni, mely a
kétségbeesett szívtől megtagadja a jogot, szenvedésein könnyíteni.

Ember vagyok, elvitázhatlan jogom van keresni a jót és kerülni a
rosszat, másnak kára nélkül. Kereshetem a halált, ha jobbnak találom az
életnél, – s jogommal élek mindaddig, míg halálom által mást meg nem
károsítok.

Ez az egyetlen feltétel, melyhez az öngyilkolás jogát kötni lehet. Ha
vannak tartozásaink, melyeket leróni, kötelezettségeink, melyeket
teljesíteni csak úgy lehet, ha élünk a meddig élhetünk, akkor,
elismerem, bűnös a kéz, mely fegyvert emel önmaga ellen; mert másnak
joga van reánk, s e jogát megsértjük. A családapa, ki nejének és
gyermekeinek szeretettel, támogatással tartozik egy életen át, megsérti
családja iránti kötelességeit, ha azt támaszától megfosztja. A fiú, ki
szüleit megfosztja a lehetőségtől, gyermeköket szeretni, s általa
szerettetni, megsérti a gyermeki szeretet kötelességét. Ha volna
családom, ha volnának szüleim, kiknek szeretettel és támogatással
tartozom, még talán el tudnám szánni magamat az élet terhének
elviselésére. De én egyedül állok a világban. Nincs a ki igényt tartson
képességeimre, kinek tartoznám vele, hogy kedveért életben maradjak.
Nincs családom, szabad vagyok.

Te vagy mindenem Achille, és Odalie, barátom és kedvesem. Ti ketten
vagytok a világon, kiknek jogotok van reám. Te, az igaz barát, ki
gyermekkorunk óta változatlan, elnéző barátságoddal támogattál, ő, a
szerető nő, ki szívét egy szerencsétlennek áldozá. Ne gondold Achille,
hogy kicsinylem vonzalmatokat; két oly szív, mint a tied és Odalieé, –
ah nem elég-e ez egy hosszú életre? Hiszen, ha csak a szívekkel kellene
számolnunk, úgy a legboldogabb az volna, kit Odalie szerelmére, Achille
barátságára méltatott!

Nem lehet.

Bevallom Achille, irántad hálátlanságot követek el, midőn meghalok. De
barátságod, mely bűnössé teszi kezemben a fegyvert, fel fog oldozni a
vád alól. Nem fogod kivánni, hogy alávessem magamat e perczben a
gyötrelemnek, kifejteni előtted azon elviselhetlen lélekállapotot,
melyből más menekvés nem létezik. Nem volt titkom előtted, s naplómból,
melyet kérlek, fogadj el emlékül szerencsétlen barátodtól, ki fogod
pótolhatni, a mi eddig tán nem állt elég világosan előtted. Ismersz, és
át fogod látni, hogy másként nem cselekedhettem; és nem fogsz benne
kételkedni, ha azt mondom, hogy a mi fájdalmat e pillanatban érzek,
csupán azon gondolat okozza, hogy tőled el kell válnom.

És Odalie? – Neki tartoztam azzal, hogy boldoggá tegyem; de miután e
tartozást teljesítenem lehetetlen, és lehetetlen nem önvétkemből, – nem
tartozom neki az élettel. Halálom híre le fogja sujtani, de meglásd
Achille, hamarább fogja feledni a meghalt Anatolet, mint feledni tudná
az élőt, ki csak rá nézve halt meg. Ő meg fog bocsátani annak, kinek nem
volt ereje élni az ő bírása nélkül.

Volt idő, midőn, nem ismerve még az élet keserűségeit, gyávaságnak
tekintém az öngyilkolást. Megvallom, e gondolat tartóztatott vissza ma
is leginkább ez elhatározástól, – de végre elhagyott. A ki gyávaságot
készül elkövetni, nem azt érzi, a mit én érzek ez órában. Vajjon gyáva
volt-e Brutus, midőn kardjába dőlt, és Cato midőn beleit felvágta,
nehogy Caesarnak hódolnia kelljen? Gyáva volt-e Ária, midőn a véres
tőrt, mely keblét átjárta, habozó férjének nyujtá: Vedd Paetus, nem
fáj!? Gyáva volt-e Antonius és Cleopatra, kik Octavián rabsága elől a
halálban kerestek menedéket? Gyáva volt-e Collatinus vagy neje, a nemes
Lucrétia, midőn gyalázatát túlélni nem bírta?

Ah, megengedem, hogy magamféle apró embernek nem illik e nagy jellemekre
hivatkoznia. De végre is, a mi a nagynál erény, lehet-e gyarlóság a
kicsinynél?

Magasztalják a katonát, ki hősen megy szembe a halállal. De a katona
hősiességében mindig van része a reménynek is, hogy életben marad, s a
vágynak a dicsőség, a jutalom után, – az öngyilkos elszántságában nincs
semmi más mint bátorság.

És még egy. Legyen bár a határozat és tett egy pillanat műve, vagy
hosszas elmélkedés eredménye, mint Robecké, ki könyvet írt az
öngyilkolásról, mielőtt végrehajtotta volna, – az öngyilkos
elhatározásában mindig van valami nemes érzés, mely felül emeli a
hétköznapi embereken. Igaz, hogy erő kell hozzá, a rosszat tűrni tudni;
de tűrni akkor is, midőn jogos módon menekülhetnénk tőle, ez nem
bátorság többé, hanem botorság.

Megengedem, hogy lehet gyávaság az, a mi bennünk az öngyilkolás
határozatát szüli; de végrehajtani csak a bátorság lesz képes. Féltem én
is az élettől barátom, s ez gyöngeség vala, megengedem. De minek fogod
nevezni azt, hogy most nem félek a haláltól?

Hidd el egyetlen barátom, rég nem cselekedtem valamit oly józanul, mint
cselekszem a halált. Nem átkozom kedvesemet, soha az érzelem, melylyel
iránta viseltetem, tisztább nem volt, mint e pillanatban. Nem érzem azt
az általános világfájdalmat, mely elménket elhomályosítja, s fekete
szemüvegen át láttatja velünk a világot; nem esem kétségbe az emberiség
sorsa felett, nem kételkedem benne, hogy van boldogság e földön, – de
érzem, hogy _rám nézve nincs_, hogy az én életem elveszté becsét,
czélját, értelmét, – s érzem hogy ily csupasz életet nem érdemes
fenntartani.

Nyugodtabban halok meg, mint éltem. – Ez igazolásom.

És most isten veletek egyetlen barátom és imádott kedvesem! Legyetek oly
boldogok a mily boldogtalan volt

_Anatole._

A másik levél Plangenet Constancenak szólt és így hangzott:

Asszonyom,

Magyarázattal és bocsánatkéréssel tartozom önnek ama szerencsétlen
jelenetért, melynek a véletlen az ön házát tette szinhelyévé. Emezt nem
fogja ön megtagadni a szerencsétlentől, ki, mire ön e sorokat veszi,
azon állapotban lesz, melyben a legnagyobb ellenség is igényt tarthat
ellensége bocsánatára, s ki élte ez utolsó órájában köszönetet mond
önnek azon nem érdemlett barátságért, melylyel két éven át kitünteté, s
melylyel – mint öntudata vádolja, – visszaélt. Mert visszaéltem az ön
barátságával, vissza Odalie szerelmével, midőn szeretni mertem, én, ki
sem hinni, sem remélni nem bírtam. Végre, – későn, oh nagyon későn!
beláttam ezt, – elhatározám, lemondani a jelen boldogságáról, mely
ámítás vala a jövőre nézve, s a véletlen, midőn ma Odalieval önnél
összehozott, úgy akarta, hogy ön tanúja legyen, mikép hajtom végre
önmagamon ez itéletet.

Ime egyetlen mentségem asszonyom; ime a magyarázat, melyet önnek joga
van tőlem követelni.

Midőn ma önhöz beléptem, nem gondoltam rá, mit fogok tenni, ha egyszer
nem lesz jogom Odalie nevét kiejteni. Midőn öntől eltávoztam, csakhamar
tisztába jöttem magammal e kérdés felett.

Odalie nélkül élni? – Ez asszonyom, egyszerűen lehetetlen.

De lehet – meghalni nélküle.

Ha érdekli önt sorsom asszonyom, ezennel felhatalmazom C. Achille
barátomat, adjon meg önnek minden felvilágosítást, melyre szüksége van,
naplómmal együtt, melyet neki hagytam emlékül. Ha ön ezeket hallja és
olvassa, meg fogja érteni végzetemet.

Még egy kérésem van önhöz asszonyom. Támogassa Odaliet barátságával. Ne
mondjon neki rólam csak olyat, a mi gyorsabban feledtetheti vele
szerencsétlen kedvesét. Felhatalmazom önt arra is, hogy rágalmazzon
előtte, ha jónak látja; kész vagyok gyűlöletét és megvetését elviselni,
ha ez megnyugvására szolgálhat. Nem irok Odalienak, egy sorban sem
veszek tőle bucsút, hogy önnek teljesen szabad keze legyen e
tekintetben. Ez utolsó és nem legcsekélyebb pontja itéletemnek.

És most asszonyom, bucsút veszek öntől örökre, öntől és Odalietől. –
Legyen ön boldog asszonyom, s feledje és feledtesse Odalieval

_Flavigneux Anatolet._

Ime Anatole története.

Hosszadalmas valék az elbeszélésben, – folytatá Achille, – de barátomat
csak az itélheti meg igazságosan, a ki multját ismeri. Mert e szomorú
katasztrófának oka csak részben rejlik azon akadályokban, melyek
Odalietől elválaszták, s a körülményekben, melyek közt kedvese
nevelkedett; szerencsétlenségének valódi kulcsát multjában kell
keresnünk. Hogy egy egészséges, tettvágyas és munkaképes ifjú, pályája
kezdetén, az erkölcsi és anyagi siker buzdító ölében, egy jövő küszöbén,
mely elé mindenki remélve tekintett, megszeressen egy nőt, ki sorsán
felül, bőségben nevelkedett ugyan, de ki őt mélyen és igazán szereti, és
a netaláni anyagi szükség lehetősége elől meghátráljon a – halálba, hogy
eldobjon magától egy életet, mely egyrészt hirrel s dicsőséggel
kecsegteti, másrészt alapos reményt nyujt a boldogságra, s eldobja azt
aggodalomból oly viszonyoktól, melyek mindössze nem lehetetlenek, – ez
oly psychologiai ellenmondás, melynek másutt kell kulcsát keresnünk.

Nagy lélektani ellenmondásokra, úgy hiszem, csak sokat szenvedett
embereknél találunk. És Anatole ifjúkori szenvedései megadják e talány
megfejtését. Anatole természettől fogva tüzes vérű, tettrekész és
élvvágyó vala. Midőn az életbe belépett, tizenhat éves korában, lelke
egy tiszta fehér lap volt, s minden attól függött, mit fog az élet e
lapra feljegyezni. Élénk becsületérzés és fogékony szív, melyet anyjától
öröklött, hajlam a könnyelműségre s élvezetvágy, miben apjára ütött: ez
volt az anyag, melyet a természet jövőjének rendelkezésére adott.

A tizenhat éves ifjú ártatlan, tiszta lelkébe először Hermance írta be a
maga nevét és történetét a kicsapongás, az erkölcsi cynismus, a gyalázat
betűivel; melyek az ifjút arra kényszeríték, hogy piruljon önmagán, s
arra vitték, hogy kedvesében a nőnemet megvesse. Korának természetes
naivságát veszélyes gyorsasággal követte a felvilágosodás legsivárabb
neme: az, melyet lelkünk ártatlanságának s költészetének árán vásárolunk
meg. Az idealismus korszaka Anatole lelkében csak hónapokig tartott. Az
első csók, melyet Hermancetól mint kedvesétől kapott, széttépte a fiatal
kebel illusióit, s azon lelki válság, melybe Hermance bukása dönté, egy
léha, kicsapongó élet karjaiba taszítá.

Hosszú négy éve után e léleksenyvesztő, emésztő életmódnak jelent meg
Hélène kedélyének láthatárán, hogy veszni indult lelkét saját fájdalma
árán megmentse. A könnyelműség tetőpontján, midőn erkölcstelen
szenvedélyei végzetes hatalommal ragadták egy oly tett felé, melyre még
az ő morálja is a «jellemtelenség» nevét alkalmazá, Hélène önfeláldozó
szerelmének s lemondó ártatlanságának meginditó nyilatkozására volt
szükség, hogy természetének eredeti nemessége legyőzhesse Hermance
iránti szerelmének szomorú örökségét.

Anatole szakított multjával, de – már későn. Lelke szárnyait az idő
sivár tapasztalásai megnyesték. Erkölcsileg megtért, s szerelme Odalie
iránt tiszta volt, mint egy szűz kebel első gerjedelme. De első
szerelmének keserű csalódása, az önmegvetés emésztő érzése, négy évi
életmódja, s az önvád maró kínjai Hélène iránti magaviselete miatt,
megzavarták lelki fejlődésében. Elveszté hitét.

Több évi komoly munka és tanulmányok kimívelték szellemét, s erős
politikai meggyőződéseket csepegtettek lelkébe; de feldult szívvilágát
nem birták ujjá teremteni. Midőn Odalie szerelmének jeleit vette,
őszintén igyekezett e gondolat ellen küzdeni. Egy évig tartott, míg
megszerette a leányt, s másfél évig, míg önmagának be merte vallani azon
szerelmet, mely saját initiativája folytán sohsem keletkezett volna
szívében. Másfél év mulva nem kételkedhetett többé saját szerelmében, de
ezenkívül kételkedett mindenben. Ha a politikai gyűlölet nem választja
el a tábornoktól, ha tölthetett volna kedvesével annyi időt, mennyit e
körülmény nem létében kétségkívül töltött volna, azt hiszem, hogy a
folytonos érintkezés szerelme tárgyával győzött volna lelki
töprengésein, s szerelme hatalmától elragadtatva rövid idő alatt örökre
magához fűzte volna kedvesét. De a politikai ellentét közte és a
tábornok közt, midőn az alkalmak számát, melyekben szerelmesével
találkozhatott, lehető csekélyre leszállítá, még tápot adott
kételyeinek. Hosszú hónapokon át megfosztva ideáljának láthatásától,
lelke önmagára vala utalva, s midőn csupán magából meríthetett,
zsákmányul esett azon kételyeknek, melyeket Odalie szava, ha azt
gyakrabban hallja, örökre elriaszthatott volna.

Nem tudott remélni, és nem tudott lemondani. Szomorú kételyei két éven
át oly tétlen passivitásba sülyeszték, mely apathikus önfeledésében nem
gondolja meg, hogy az ily viszony egy fiatal férfi és fiatal leány közt
hosszabb időre tarthatatlan. Akaratlanul ámítá önmagát és kedvesét, míg
végre ennek néhány véletlen szava felkölté benne a férfi
becsületérzését, ki most a szerelmest gyors elhatározásra kényszeríté.

Azon nap óta, melyen Hermance bukása felett kétségbeesve tőrt irányzott
mellének, Anatolet nem érte oly erőszakos lelki megrázkódás, mint ez
vala. Az ily válságok a kedély minden zugát felverik, s nem hagyják
szívéletünknek egy elemét sem érintetlenül. S midőn az volt a kérdés:
lemondjon-e végleg és tényleg kedveséről, vagy kösse őt magához örökre,
nem törődve a jövővel? – szomorú hatalommal támadt fel lelkében a
Cotin-ház emlékezete.

És ily körülmények közt, ily előzmények után, ez határozta meg a
küzdelem kimenetelét.

Anatole képesnek érzé önmagát az anyagi nélkülözés minden nemére,
kétszer mondott le önszántából a jólétről, de maga sohasem tapasztalta a
szükséget. Gyermekkorában nagybátyja bőkezüen gondoskodott róla, utóbb
saját munkája ritka szerencsés anyagi helyzetbe emelte. Egy szomorú
példáját látta a nyomor következményeinek, s e példa annál megrázóbban
hatott rá, mert becsületes, szeretetreméltó embereket taszított az
örvénybe, kiket tisztelt és szeretett; mert bukását okozta első szerelme
tárgyának, kinek gyalázata kiindulási pontjául szolgált minden
szenvedéseinek. Cotinék nyomora okozta, hogy Hermanceban oly keserűen
csalódott, hogy kétségbeesésében a kicsapongás karjaiban keresett
menedéket; ez sodorta oly viszonyokba, ez hozott rá oly szenvedéseket,
melyek alatt lelki ereje megtörött. S ha a becsületes, szerető, de
gondatlan és mulatni vágyó Cotinnéval párhuzamba állítá a pazar bőségben
nevelt, fényhez szokott, ünnepelt, ragyogni vágyó Odaliet, – vajjon
csoda-e, ha lelke kétségbeesett a természetek e hasonlóságán, és nem
merte a sors hasonlóságát kihivni?

Ily körülmények közt talán lett volna még egy dolog, ami Anatolet a
végső kétségbeeséstől megmenthette volna: a vallás. A mióta a
világegyetem mathematikai ismeretlenét, a nagy X-et a természettudomány
megfejté, azóta az atheismus oly erkölcsi jogosultságot nyert, minővel
azelőtt nem bírt. De azért az egészséges atheismus ma is az erős
szellemek privilégiuma, melyet megtört lélek nem bír elviselni. A vallás
babona, előitélet, – de oly babona, mely képes fanatizálni, oly
előitélet, mely képes bátorságra, kitartásra buzdítani, midőn a remény
minden más jogczimét már elveszté. Ha Anatole mély vallásos érzülettel
bír, a hit segélyével tán sikerült volna megcsalnia saját lelke
kétségbeesését, istenben bízva, a remény e képzelt hatalom iránt, talán
képes lett volna elméjét elámítani, s ezáltal a végelcsüggedéstől
megóvni, hogy lett volna ereje szembeszállni a jövővel. De Anatole
atheista volt.

Ez még sivárabbá tette kétségbeesését.

Mindezen tényezők összevéve, azt hiszem eléggé megmagyarázzák Flavigneux
Anatole végzetét. Ezeket elgondolva nem fogunk követ dobni a
szerencsétlen ifjúra, kinek utolsó levele, melyet önnek felolvasék,
szinte természetellenes, megdöbbentő józansága által, megczáfolhatlanul
hirdeti, miszerint azon ember, ki oly szenvedéseken ment át, oly
tapasztalatokat szerzett, úgy tudott szeretni, és úgy nem tudott hinni,
mint Anatole, – csak akkor érezheté magát teljesen nyugodtnak, midőn már
előtte feküdt a töltött pisztoly, mely néhány óra mulva megmenti minden
szenvedéstől.

S e pisztoly eldördült, – tevé hozzá Achille elfojtott hangon, – és én
elvesztém legjobb barátomat.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– És Odalie? – kérdém szünet mulva Achilletől.

– Odalie mélyen és igazán gyászolta kedvesét. Megtudván Constancetól,
hogy Anatole naplóját nekem hagyta, elkérte olvasni. Midőn néhány hét
mulva meglátogattam, visszaadta a könyvet. «Most már nyugodtan bírhatja
ön ez emléket barátjától», mondá s egy másik hasonló kötetet tartott
elémbe. Felnyitám. Anatole naplója volt az, hiven lemásolva Odalie
által. A leány egy hónap alatt leírta magának e kötetet; írásközben
átszenvedte mindazt, a mit kedvese szenvedett, s a visszaidézett
fájdalmak ez egy hónapjának eredménye ott állt a könyv utolsó lapján.

«Te jobban tudtál gondolkozni, én jobban tudtam szeretni. Te bölcs
voltál, én csak szerelmes. Ha kevésbé lettél volna előrelátó, még tán
boldogok lehettünk volna!

– «De hátha nem?

– «Mégis igazad volt Anatole.»

E sorokat írta Odalie kedvese naplója végére. A szerencsétlen leány
annyira beleélte magát e napló olvasása alatt kedvese szenvedéseibe,
hogy végre maga is elveszté hitét.

De a kétkedés, mely Anatole szerencsétlenségét okozta, Odalienak
megkönnyíté a magáét elviselni. A kétkedés semmivé teszi az örömet,
midőn elemeire felbontja; szelidíti a szenvedést, midőn elforgácsolja.

Körülbelül egy évvel Anatole halála után egy gyors betegség Duploque
tábornokot is sírba szólítá.

Odalie egyedül maradt azon csekély vagyonnal, melyet atyja hagyott rá,
és készült Normandiába vonulni vissza nagynénjével, hogy ott szerényen
éljen emlékezetének.

Ekkor egyszerre ismét megjelent egy már több izben elutasított régi
udvarló. Felajánlá millióit Odalienak, s nem kérte tőle szívét, csak
kezét.

Kettő közt volt a leánynak választása.

Visszavonultan élni Normandia valamely félreesett zugában, vagy ismét
megkezdeni az előbbi fényes és zajos életet, s most már hatványozott
kiadásban.

És vajjon hol lesz könnyebb feledni az elhalt kedvest: egy csendes kis
városban-e, lekötve egy helyre, egy kis unalmas helyre, mely a lelket
akarata ellenére az emlékezethez kényszeríti menekülni foglalkozásért?
vagy milliókkal rendelkezve a nagy világban, folytonos zaj, vígság,
ünneplés között?

Odaliet meggyőzték rokonai, miszerint ez utóbbi életmód jobban megfelel
szenvedő lelke szükségeinek. És Odalie kijelenté kérőjének, hogy szíve a
halotté marad, de kezét elnyerheti, ha kész őt támogatni a feledésben.

– Két év mult el azóta, – folytatá Achille, – s Odalie férjével együtt
európaszerte keresi a szórakozást, de hogy kedvesét még mindig nem
feledte, azt észrevehette ön tegnap, midőn látta, miként halványult el
egy ember láttára, ki őt Anatolera emlékezteté.

– Mit mond ön, – kiálték fel, tehát azon igéző szépségü nő, ki tegnap az
estélyen…

– Senki más, mint Odalie.

– És férje?

E pillanatban eszembe jutott, hogy a fazék névjegye még mindig zsebemben
van, elővettem tehát, s megtaláltam rajta a választ kérdésemre:

_Hyacinthe Randeau_ _Rentier_.



XIX.

Három nappal utóbb elhagytam Rómát.

Nem láttam többé Odaliet, de nem bírtam feledni. E bűbájos alak,
titokteljesen ékesszóló varázsával folyton lelkem előtt lebegett, majd
mint personifikácziója a megragadó bájnak, mint ideálja a női kellemnek,
kiben az istenség asszonyi revelátiója, a mosoly igéje testté lőn; majd
mint a táncznak megvadult muzsája, a mint rohamos gyorsasággal röpült
végig M*… marchese termein, titokteljes vágytól dagadó kebellel, emésztő
lánggal szemében, arczán a szédülés átérzett kéjével, vonásaiban oly
minden földin felülemelkedett elszántsággal, mely vakmerően kisérti az
élet és halál istenét… s többször kérdém magamtól, mint kérdé egykor
Anatole: Odalie, dæmon vagy-e vagy istennő?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Két héttel utóbb Nápolyban a következő újdonságot olvasám egy odavaló
hirlapban:

«A fiatal kor gondatlan könnyelműsége ismét egy ifjú életnek oltá ki
világát. Mint római lapok írják, tegnapelőtt temettek ott egy szép,
fiatal franczia nőt, ki alig néhány hét óta időzött Olaszországban, s
kiben a római társaság már előre üdvözlé a bekövetkező farsang
királynéját. R… asszony néhány nap előtt T* M* marchese estélyén
táncztól felhevülten vizet kért. R… urat e kivánat annyival inkább
meglepte, mert neje tánczközben rendesen theával szokta volt szomját
oltani. Ez alkalommal azonban sem férjének sem barátainak nem sikerült
őt veszélyes kivánsága teljesítésében meggátolni. A fiatal nő, nem
hajtva semmi tanácsra, teljes felhevülésben felhajtott egy pohár jeges
vizet. Másnap rosszul lett, s pár nap alatt oly erőszakos tüdőlob
fejlődött ki a szerencsétlen nőben, melyen az orvosok nem bírtak erőt
venni, s mely a boldog férjet szeretett nejétől megfosztá.»

– – – – – – –

Ah Odalie! nem valál dæmon, nem valál istennő. Asszony voltál tetőtől
talpig, asszonyi szívvel és asszonyi gyöngeségekkel.



TARTALOM.

  TOLDY ISTVÁN. Irta _Mikszáth Kálmán_  V
  ANATOLE  1



KÉPJEGYZÉK.

  1. Toldy István arczképe  II
  2. Egy 22–23 éves nő állt ott  15
  3. Szédítő gyorsasággal lejtett körül  18
  4. Cotin György örömmel fogadta az ifjút  30
  5. Odarohant beteg nagybátyjához  40
  6. – Csókolj meg Anatole! – susogá  45
  7. A nagy operaház előcsarnokában megpillantá  49
  8. Jobb kezével egy tőrt ragadott fel  59
  9. Mind hevesebben ostromolni kezdte  78
  10. Térden állva kért bocsánatot  88
  11. Kellemes benyomású gyermek jött szembe  104
  12. Odalie arczképe volt  124
  13. Mélabúsan találtam szobájában ülve  156
  14. Anatole kezét nyújtá a búcsúra  173
  15. Ismét elővette naplóját  186
  16. Megsemmisűlten hullott barátnője karjaiba  218


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

VI |prubliczistikai |publiczistikai

7 |Bossásson meg |Bocsásson meg

14 |Rómaban |Rómában

18 |Őn már |Ön már

48 |körülménye |körülményei

56 |ketségbeesik |kétségbeesik

78 |gyermek ránt |gyermek iránt

93 |erkölcsí világában |erkölcsi világában

94 |czynismus |cynismus

113 |h gy én |hogy én

115 |Vig voit |Vig volt

117 |képtelenség! |képtelenség!»

123 |volha erőm |volna erőm

131 |dolgánan |dolgában

143 |vézethet |vezethet

161 |napoként kaczérabb |naponként kaczérabb

165 |lehehetetlen |lehetetlen

170 |nek illő |neki illő

199 |segíten akarna |segíteni akarna

205 |ajanlatát |ajánlatát

207 |rád esettt |rád esett]




*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Anatole: Regény" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files. We designed Doctrine Publishing
Corporation's search system for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.




Home