Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: A lángban álló szigettenger
Author: Verne, Jules
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "A lángban álló szigettenger" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

SZIGETTENGER ***


VERNE GYULA.

*

A LÁNGBAN ÁLLÓ SZIGETTENGER.

FRANCZIÁBÓL

HUSZÁR IMRE.

HARMADIK EGYEDÜL JOGOSITOTT KIADÁS

48 KÉPPEL.

[Illustration]

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1911.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



I.  Hajó a látóhatáron.

1827. évi október 18-án, este öt óra tájban, egy kis levantei hajó
erősen szélnek feszítette vitorláit, hogy még az éjszaka beállta előtt
bejuthasson a vitylosi kikötőbe, a koroni öbölbejáratánál.

E kikötő, Homér régi Oetylosa, azon három mély beszögellés egyikében
fekszik, melyek az ióniai és az égei tengerben ama platánfa-levelet
képezik, melyhez oly találóan hasonlították Görögország déli részét. E
platánfa-levélen terjeszkedik szét a régi Peloponnesus, az ujkori
földrajz Moreája. E beszögellések közül, nyugat felől, legelső a koroni
öböl, Messene és a Maina között; a második a marathoni öböl, mely mélyen
behatol a rideg Lakonia partvidékeibe, a harmadik e naupliai öböl,
melynek vize Lakoniát választja el Argolistól.

A vitylosi kikötő a legelső öbölhöz tartozik, s annak keleti partján,
egy szabálytalan beszögellés legbelső részén, a Taygetos legmeszebbre
kinyuló előhegyeit mossa. A tengerfenék kedvező viszonyainál, s a
körülötte fekvő magaslatoknál fogva e kikötő a legjobb menhelyek egyike,
melyeket a földközi tengerek összes szelei által hozzáférhető e partokon
csak találni lehet. A hajót, mely eléggé élénk éjszak-éjszaknyugati
szélben vitorlázott, nem lehetett meglátni a vitylosi rakpartokról,
melyektől még hat–hét tengeri mérföldnyi távolság választotta el. Noha a
légkör nagyon tiszta volt, legmagasabban levő vitorlái is alig váltak le
a verőfényes látóhatárról.

De ha alulról nem lehetett látni, nagyon jól meglátszott felülről,
vagyis a falu mögött emelkedő ormok csúcsáról. Vitylos félköralakban
épült azon meredek sziklákon, melyeket a régi kelaphai fellegvár
védelmez. A falu felett néhány régi torony romjai magaslanak ki, de ezek
nem oly régiek, mint egy Serapis-templom érdekes maradványai, melynek
ióniai oszlopai és oszlopfői maig is diszítik a vitylosi templomot. E
tornyok közelében még két vagy három, nagyon kevéssé látogatott és
szerzetesek által ellátott kis kápolna is létezik.

Mindenek előtt tisztába kell jönnünk az «ellátott», valamint a
«szerzetesek» kifejezés értelme iránt. Az utóbbi alatt a messenei
tengerpart kalugyereit értjük. Ezek közül egygyel, a ki éppen most
lépett ki a kápolnája ajtaján, az olvasó mindjárt személyesen is meg fog
ismerkedni.

Elbeszélésünk idejében a vallás, Görögországban, még sajátságos
vegyüléke volt a pogány legendáknak és a keresztyén hitnek. Sok hivő az
ókori istennőket összetévesztette az új vallás szentjeivel.

Még ma is, mint Belle Henrik megjegyzi, «összekeverik a félisteneket a
szentekkel, a megbűvölt völgyek tündéreit a paradicsom angyalaival, a
szirénekhez és furiákhoz épen úgy imádkoznak, mint a Panadzsiához
(mindenszentekhez).» Innét származnak bizonyos furcsa vallási szokások,
mosolyra gerjesztő anomaliák, annál inkább, mert még a papság sem igen
tudja magát tájékozni e nagyon kevéssé orthodox zűrzavarban.

E század elején a hellén félsziget népsége már sokkal tudatlanabb volt,
s a gondatlan, naiv, könnyen pajtáskodó szerzetesek nagyon kevéssé
látszottak alkalmasoknak a természettől fogva babonás lakosság
vezetésére.

Hiszen ha ezek a kalugyerek csupán csak tudatlanok lettek volna! De
Görögország némely vidékein, főleg a Maina kietlen regióiban,
természetüknél fogva, de szükségből is kolduskodtak, és ugyancsak
futottak a drachma után, melyet néha könyörületes utazók dobtak oda
nekik. E szegény s a legalsóbb osztályokból származott emberek, kiknek
nem volt egyéb teendőjük, mint csókra nyujtani valamely apokryph
szentképet és felügyelni, hogy az egyik vagy másik szentnek a szobra
előtt égő lámpa ki ne aludjék; a dézsmák, gyónások, temetések és
keresztelések csekély jövedelmezősége felett kétségbeesve, nem találták
szent hivatásukkal ellenkezőnek kémszolgálatokat teljesíteni a
tengerpart lakosai érdekében.

A vitylosi tengerészek, kik a rakparton heverésztek a nápolyi lazzaronik
módjára, s ép úgy mint ezek, órákig szoktak pihenni néhány percznyi
munka után; nem is késtek felugrálni helyeikről, midőn megpillantották
egyik kalugyerjöket, a ki, kezeivel erősen hadonázva, igyekezett le a
hegyről a falu felé.

A barát ötven-ötvenöt éves, kövér ember volt. Meglátszott rajta, hogy a
lustaságtól hizott meg; ravasz arcza nem sok bizalmat gerjeszthetett az
emberben.

– Nos, mi baj, szent atya, mi baj? – kérdé az egyik tengerész, eléje
sietve.

A tengerész annyira az orrán keresztül bocsátotta a hangot, hogy az
ember kisértetbe jött volna azt hinni, hogy Ovidius Naso is a hellének
ősei közé tartozott; s azon mainota tájszólamban beszélt, melyben a
görög, a török, az olasz és az albán nyelv úgy összekeveredik, mintha
már a Bábel tornya épitésekor is létezett volna.

– Talán megszállták a Taygetos magaslatait Ibrahim katonái? – kérdé egy
másik tengerész oly közönyös taglejtéssel, mely nagyon csekély
hazaszeretetet árult el.

– Csak ne a francziák legyenek, a kikkel úgy se tudjuk, hogy mit
csináljunk – viszonzá az, a melyik először megszólalt.

– Az egyik eb, a másik kutya! – jegyzé meg egy harmadik.

E megjegyzés elárulta, hogy a küzdelem, mely akkor legborzasztóbban
dühöngött, csak nagyon kevéssé érdekelte a Peloponnesus legdélibb
részének lakóit; ellentétben az északi mainotákkal, kik oly fényesen
kitüntették magukat a függetlenségi harczban.

De a kövér kalugyer nem tudott felelni sem az egyiknek, sem a másiknak.
A lélegzete kimaradt, mialatt lejött a parti szikla meredek ösvényén.
Asthmás melle zihált. Beszélni akart, de nem birt. Egyik hellén őse, a
marathoni harczos, legalább még hirül tudta adni Miltiades győzelmét,
mielőtt holtan összerogyott volna. De nem is volt most szó Miltiadesről,
sem az athéniek és a perzsák csatáiról. A Maina e végpontjának lakói már
görögök is alig voltak.

[Illustration: – NOS MI BAJ, SZENT ATYA? – KÉRDÉ AZ EGYIK TENGERÉSZ.]

– No beszélj hát, szent atya! beszélj már! – kiáltá egy Gozzo nevű öreg
hajós, a ki türelmetlenebb volt a többinél, mintha sejtette volna, mi
hírt hozott a szerzetes.

A kalugyernek végre sikerült lélegzethez jutnia. Kezét kinyújtotta a
tenger felé és így szólt:

– Hajó közeledik.

E szókra az összes éhenkórászok felugráltak, tapsolni kezdtek s a kikötő
felett emelkedő sziklához futamodtak, honnét nagy darab sík tengert
lehet belátni.

Idegen ember azt hihette volna, hogy e mozgást azon érdeklődés idézte
elő, egy messzeföldről érkező hajó iránt, mely minden valódi
tengerésznél oly természetes. Pedig dehogy! – ha e bennszülöttek valami
iránt szenvedélyesen érdeklődtek, annak egészen más oka volt.

A Maina még ma is, nem csupán ez elbeszélés idejében, egészen külön
területét képezi Görögországnak, mely az 1829-iki drinápolyi békekötést
aláirt európai hatalmak jóvoltából független királysággá lett. A
mainoták, vagy legalább közülök azok, kik e néven élnek az öblök közt
kinyuló földterületen, félig barbárok maradtak és jobban törődtek a
saját szabadságukkal, mint hazájuk szabadságával. Innét van, hogy az
alsó Morea e végpontjait úgy szólván soha sem lehetett teljesen
meghódítani. A török janicsárok ép oly kevéssé birtak velök, mint a
görög zsandárok. Ez izmos, bosszúálló, születésüknél fogva rabló és
mégis vendégszerető hegyi lakók, kiknél, mint Korzikában, fiúról-fiúra
száll a csupán vérrel kiengesztelhető családi gyülölség, kik készek
gyilkolni is, ha a rablás gyilkosságot igényel, a spártaiak ivadékainak
vallják magukat; de a Taygetos kiágazásai közt, hol a csaknem
hozzáférhetetlen fellegvárak («pyrgos») ezer számra léteznek, nagyon
szivesen játsszák azon középkori lovagok szerepét, kik hűbéri jogaikat
kard- és gyilokdöfések segélyével gyakorolták.

Ha a mainoták még ma is félig vadak, könnyen elképzelhető, mik lehettek
ötven évvel ezelőtt. E század első harmadában, mielőtt még a gőzhajók
czirkálásai határt nem szabtak tengeri rablásaiknak, ők voltak a Levante
összes partjain a legelszántabb kalózok, kiktől a kereskedőhajók
legénysége méltán retteghetett.

És épen a vitylosi kikötő kinálkozott legbiztosabb menhelyül mindazon
gonosztevőknek, kik a Szigettenger és a Középtenger közeli vidékeinek
biztonságát veszélyeztették; részint fekvésénél fogva a Peloponnesus
végpontján, két tenger bejárásánál, részint pedig a kalózok előtt
annyira kedves Cerigotto sziget közelsége miatt. A Maina e része
lakosainak érintkezési központját különösebben a Kakovonni vidékének
nevezték és a kakovonnióták, kik azon előrenyuló földnyelv két oldalán
laktak, mely a Matapan hegyfoknál végződik, a legkényelmesebben
rendezhették be működésüket. A tengeren megtámadták a hajókat. A
szárazföldön hamis jelzések által vezették tévutra. Ott és itt egyaránt
kirabolták és felgyujtották. Lehetett a legénység török, máltai,
egyiptomi, vagy akár görög is, azzal egy cseppet se törődtek;
kérlelhetlenül lemészárolták valamennyit, vagy eladták rabszolgákul az
éjszak-afrikai partokon. Mikor a munka szünetelt és a hajók ritkábban
kezdtek mutatkozni a koroni és marathoni öböl, a Cerigo vagy a Gallo
hegyfok vidékein, akkor közimák szálltak fel a viharok istenéhez, hogy
méltóztassék erre felé irányozni valamely nagyobb tonnateher képességű
és dús rakományú hajót. A kalugyerek soha se tagadták meg az efféle
imákat, híveik jóvolta érdekében.

Néhány hét óta a kalózmesterség nem igen jól jövedelmezett. Semmiféle
hajó se kötött ki a Maina tengerpartjain. Lett is hát nagy öröm, midőn a
szerzetes fuldoklásoktól megszakitott hangon elmondta, hogy: – hajó
közeledik!

Csaknem azonnal megkondultak a Simandra tompa hangjai. A Simandra egy
vasnyelvü faharang, melyet azért használtak e vidéken, mert a törökök
megtiltották az érczből öntött harangok használatát. De a tompa kongás
is csakhamar összecsődítette az egész bitang lakosságot, a férfiakat,
asszonyokat, gyermekeket és a szilaj, vérengző ebeket, melyek
valamennyien egyaránt készek voltak rabolni és gyilkolni.

E közben a sziklán összecsoportosult vitylosiak nagy lármával
vitatkoztak. Vajjon milyen hajó lehet az, melyet a kalugyer jelzett.

Az éjszak-éjszaknyugati széllel, mely este felé mindinkább erősbödött, a
hajó gyorsan vitorlázott tova. Még az is megeshetik, hogy balra elhagyja
a Matapan hegyfokot. Az iránya arra látszott vallani, hogy Kréta felől
jön. A hajótest már kezdett kiemelkedni a fehér hullámbarázdából, melyet
maga után hagyott, de vitorláinak összesége még csak egy
meghatározhatlan tömeget mutatott. Nehéz volt tehát kitalálni, hogy a
hajók melyik fajához tartozhatott. A találgatások csakugyan
perczről-perczre ellent is mondtak egymásnak.

– Egy sebek! – mondá az egyik tengerész. – Látom a középső árbocz
négyszögletes vitorláit.

– No persze! – mondá egy másik. – Nem látod, milyen domborúak az oldalai
és milyen magas a hátulja.

– Ugyan már, ki tudná azt megkülönböztetni ily messziről!

– De az csak bizonyos, hogy a vitorlái négyszögletesek!

– Az isten legyen nekünk irgalmas! – viszonzá az öreg Gozzo. – Akár
sebek, akár nem, az már világos, hogy három árboczos hajó; már pedig
három árbocz többet ér a kettőnél, ha arról van a szó, hogy a mi
partunkon kössön ki, kandiai borokból vagy smyrnai szövetekből álló
jókora rakománynyal.

E bölcs megjegyzésre még figyelmesebben nézte a hajót mindenki. A hajó
közeledett, nagyobbodott, de oldalt még mindig nem lehetett látni, mert
egyenesen nekik tartott. Egész határozottsággal még azt sem lehetett
mondani, hogy két árbocza van-e vagy három, vagyis hogy jelentékeny
tonnateher-képességet lehet-e tőle várni vagy sem.

– Eh! nyomoruság! az ördög is ellenünk van, – kiáltá Gozzo azon
válogatott káromkodások egyikével, melyekkel beszédének minden mondatát
fűszerezni szokta. – Utóvégre csak egy felukk lesz…

– Vagy épen egy speronare! – kiáltá a szerzetes, ki nem kevésbbé érzett
csalódást, mint híve.

Nem szükség mondanunk, hogy e megjegyzésekre igen haragos kiáltások
halatszottak. De bármilyen volt is a hajó, annyit már most is lehetett
tudni, hogy teherképessége aligha haladja meg a száz–százhusz tonnát. De
végre sebaj, ha a rakomány nem óriási; – csak értékes legyen. Vannak
egyszerü felukkok, sőt speronarek is, melyek drága borokat, finom
olajokat és nagybecsü szöveteket szállítanak. Ez esetben megérdemlik a
fáradságot s a csekély munka is búsásan jövedelmez. Nem volt tehát még
ok a kétségbeesésre. Ezenfelül a falu vénei, kik e részben nagy
jártassággal birtak, a hajó egész szerkezetén bizonyos elegancziát
vettek észre, melyből következtetéseket vontak le.

A nap lassankint kezdett leáldozni a látóhatár mögé az ióniai tenger
nyugati részén, de az októberi alkonyat még körülbelül egy óráig elég
világos volt arra, hogy a hajó minőségét meg lehessen határozni, az
éjszaka beállta előtt.

Ezenkívül, miután a Matapan hegyfokot elhagyta, kissé oldalt fordult és
kedvezőbb feltételek közt volt megfigyelhető.

E perczben a «Sacoléve» szó hangzott el az öreg Gozzo ajkairól.

– Sacoléve! – kiálták társai, kiknek keserű csalódása a káromkodások
egész záporában tört utat magának.

De e tekintetben nem is támadt szóvita, mert a tévedés lehetősége ki
volt zárva. A hajó, mely a koroni öböl bejárata felől közelgett,
csakugyan _sacoléve_ volt. Utóvégre is a vitylosiaknak azért még nem
kell panaszkodniok a balsors ellen. Az efféle hajókon is gyakran lehet
nagyértékű rakományt találni.

Sacoléve a neve azon középszerű hordképességű levantei hajóknak,
melyeknek fedélzete a hajó fara felé kissé emelkedik. Vitorlái egyik
oldalon az árboczhoz vannak erősítve. Főárbocza, mely a hajó közepén van
és tetemesen előrehajlik, egy háromszögletes vitorlával, egy
viharvitorlával, egy főárboczderékkal és fősudár-vitorlával van ellátva.
Elől két ormánysudár-vitorla, a különböző magasságú két hátulsó árboczon
két csúcsos vitorla egészíti ki a hajó vitorlázatát, mely egészen
különös alakot ad neki. Az élénk szinüre befestett hajótest, a hosszura
nyujtott orrtőke, az árboczszerkezet különfélesége, a vitorlák
szabálytalan alakja a sacoléveket egyikévé teszi azon szép idomú
járműveknek, melyek százanként czirkálnak a Szigettenger szorosaiban.
Semmi sem lehet kecsesebb e könnyű szerkezetű hajóknál, melyek mintegy
simulni látszanak a hullámok hajlásaihoz, minden erőfeszítés nélkül
kiemelkednek a tajtékzó habok közül, mint valamely óriási madár, melynek
szárnyai végig surrannak a lenyugvó nap utolsó sugarainak tüzében égő
tenger felszinén.

Noha a szél mindinkább erősbödött s az égboltozaton a felhők tornyosulni
kezdtek, a hajón egyetlen vitorlát sem vontak be, még a fősudár-vitorlát
sem, melyet egy kevésbbé vakmerő hajós bizonynyal bevonatott volna. A
kapitány nyilván ki akart kötni és semmi szándéka sem volt az éjszakát a
háborgó tengeren tölteni, amelynek zajlása mind fenyegetőbbé lett.

De ha a vitylosi tengerészek egy pillanatig sem lehettek kétségben az
iránt, hogy a sacoléve az öbölben fog horgonyt vetni, az iránt korántsem
voltak tisztában, vajjon az ő kikötőjökbe fog-e bevitorlázni.

– Ej! – kiáltá az egyik, – az ember azt hinné, hogy csak úgy kerülgeti a
szelet, a helyett, hogy egyenesen erre tartana.

– Vontatná az ördög a hova akarja! – mondá egy másik. – Talán bizony
kerülőt tesz és megint visszamegy a sik tengerre.

– Hátha Koron a rendeltetési helye?

– Vagy Kalamata.

Mindkét feltevés egyformán lehetséges volt, Koron a mainota partok azon
kikötői közé tartozik, melyeket a levantei kereskedelmi hajók sűrűn
látogatnak. Jelentékeny kiviteli kereskedést űz délgörögországi olajjal.
Ugyanez áll a Kalamatáról is, mely az öböl legbenső részén fekszik, s
melynek bazárjai telvék Európa különböző államaiból származó
iparczikkekkel, szövetekkel és edényneműekkel. Lehetséges volt tehát,
hogy a hajó e két kikötő valamelyikébe igyekszik – a mi nagyon
kellemetlen lett volna a prédától ekkép eleső vitylosiakra nézve.

A sacoléve gyorsan haladt, mialatt ily nagyon kevéssé önzetlen
érzelmekkel kisérték. Nemsokára Vitylos irányában volt. Most következett
a döntő pillanat. Ha tovább megy az öböl belső része felé, akkor Gozzo
és társai bizvást lemondhattak minden reményről, hogy kézrekeríthessék.
Még leggyorsabb hajóikkal se lehetne semmi kilátásuk utólérni, oly
sebesen röpült roppant vitorlázata segítségével, melyet minden
megerőltetés nélkül látszott hordani.

– Erre tart!

E két szót kiáltá nemsokára a vén tengerész, a kis hajó felé kinyujtván
kezét, melynek ujjai olyanok voltak, mint egy több águ vashorog.

Gozzo nem csalódott. A hajó egyenesen Vitylos felé tartott. Ugyanekkor a
fősudár-vitorlát és a második kormányrud-vitorlát bevonták, aztán a
főderékárbocz is felemelkedett a köteleken. A hajó ekkép megszabadulván
vitorláinak egyik részétől, inkább a kormányos kezében volt, mint előbb.

Ekkor már az éjszaka kezdett beállni. A hajónak épen csak annyi ideje
maradt, hogy bejöhessen a vitylosi szorosokba, melyekben itt-ott
tengeralatti szirtek vannak s ezeket minden áron el kell kerülni,
különben a hajó menthetetlenül veszve van. Mindazonáltal a kalauz
lobogóját nem vonták fel a főárboczra, kapitánya tehát szükségképen
alaposan ismerhette e veszélyes helyeket, hogy segítség nélkül
bátorkodott velük szembeszállni.

Talán – és pedig teljes joggal – a vitylosiakban se bizott teljesen, kik
bizonyára nem haboztak volna őt azon zátonyok egyikére kalauzolni,
melyeken már annyian szenvedtek hajótörést.

Különben a mainai partok e részein akkoriban egyetlen világítótorony se
létezett. Egyszerű jelzőtűz a kikötőben szolgált iránymutatóul a szűk
szorosban.

A hajó egyre közeledett. Már alig volt távolabb fél tengeri mérföldnél
Vitylostól. Járása semminemű tétovázást nem árult el. Látszott, hogy a
kormányrudat ügyes kéz igazgatja.

Mindez nem volt alkalmas arra, hogy a vitylosi lakosságban nagy örömöt
keltsen. Érdekükben állt, hogy a hajó valamely sziklához ütődjék. Ily
körülmények közt a tengeralatti szirtek rendszerint hű szövetségeseik
voltak. Ezek kezdték el a munkát, s a vitylosi lakosságnak nem maradt
egyéb feladata, mint azt befejezni.

Előbb a hajótörés, aztán a rablás, ez volt a dolgok szokásos sora. Ily
módon meg voltak kimélve a fegyveres kézzel való küzdelemtől, a nyilt
támadástól, melynek egyikök vagy másikuk áldozatául eshetnék; mert
voltak olyan hajók is, melyeknek bátor legénységét nem igen lehetett
büntetlenül megtámadni.

Gozzo társai tehát elhagyták figyelő helyüket és minden késedelem nélkül
lementek a kikötő partjára. Most már elérkezett a percz, végrehajtani
azon fogásokat, melyek annyira ismeretesek minden, akár nyugati, akár
keleti bandita előtt, a kinek mestersége a hajóroncsok kirablása.

Zátonyra vagy szirtre juttatni a hajót a bejáró szűk szorosaiban, hamis
irány jelzése által; – nem volt ennél könnyebb e sötétségben, mely még
nem érte el ugyan tetőpontját, de máris elég sűrű volt arra nézve, hogy
a hajó mozdulatait jelentékenyen megnehezítse.

– A tűzhöz! – mondá egyszerűen Gozzo, kinek a többiek tétovázás nélkül
szoktak engedelmeskedni.

A vén tengerészt azonnal megértették. A tűz, a rakpart végén emelkedő
alacsony czölöpökön égő egyszerű lámpa, két percz mulva hirtelen
kialudt.

E pillanatban egy másik tűz gyuladt fel, mely kezdetben ugyanazon
irányban égett, de mig az előbbi mozdulatlan lévén a rakparton, a
hajósnak mindig egy szilárd és állandó pontot mutatott, addig az utóbbi
folytonosan ide-oda mozogván, könnyen kicsalhatta a csatornából, minek
következtében a hajótörés elkerülhetetlenné lett.

Ez a második tűz is lámpa volt, melynek világossága semmiben sem
külömbözött az előbbitől, csakhogy ez utóbbi egy kecske szarvaira volt
kötve, melyet lassan felfelé hajtottak a parti szirtek tekervényes
utain. A tűz tehát az állattal együtt mozgott és rendeltetése volt
tévutakra vezetni a hajót.

Vitylos lakosai nem most folyamodtak először e cselhez. Bizonyára nem!
és a ritka esetekhez tartozott, ha bűnös kisérletük meghiusult.

E közben a hajó bejutott a szorosba. Miután fővitorláját bevonta, már
csak hátulsó háromszögletes vitorlái és ormánysudárvitorlája voltak
kifeszítve. E gyöngébb vitorlázat is elég volt ahhoz, hogy eljuthasson
azon helyre, a hol horgonyt akart vetni.

A folyvást figyelő tengerészek rendkívüli meglepetésére a kis hajó
hihetetlen biztonsággal haladt előre a csatorna kanyarulatai közt.
Legkevésbbé se látszott törődni a kecske szarvaira erősített mozgó
tűzzel. Mozdulatai fényes nappal se lehettek volna hibátlanabbak.
Kapitánya bizonyára gyakran kötött ki a vitylosi parton, hogy sötét
éjjel is be mert hatolni e veszélyes helyekre.

Máris lehetett látni a merész hajóst. Árnyéka élesen levált a sötét
háttérről a hajó elején. Egészen be volt burkolva gyapot köpenyének
redőibe, melynek csuklyája eltakarta a fejét. Valóban, a kapitány
magatartása semmiben sem hasonlított azon
kereskedőhajó-parancsnokokéhoz, a kiket oly gyakran lehet látni, főleg a
Szigettenger vizein és a kik folyvást egy olvasó gyöngyeit szokták
morzsolgatni ujjaik között. Nem! Ennek nem volt gondja egyébre, mint
hajójára, és mély, de nyugodt hangon osztotta parancsait a kormányosnak,
a ki a kis hajó hátulsó részén állt.

E pillanatban a parti szirtek ösvényén kóválygó lámpa egyszerre kialudt.
De ez legkevésbbé sem zavarta meg az ismeretlen hajót, mely
háborítatlanul folytatta utját. Egy pillanatig azt hihette volna az
ember, hogy egy csellenés oda fogja vágni egy veszélyes szirthez, mely
alig emelkedett ki a vizből, s melyet ennélfogva nem is lehetett látni a
sötétségben. De a kormánylapát egy könnyed fordulata rögtön
megváltoztatta a hajó irányát s a gonosz szirt ki lett kerülve.

Hasonló ügyességet tanusított a kormányos akkor, midőn egy másik zátonyt
kellett elkerülnie, mely a szorost a rendesnél is szükebbé tette. E
zátonyon már akárhány hajó szenvedett hajótörést, mielőtt horgonyt
vethetett volna, akár állt kalauza czimboraságban a vitylosi
tengerészekkel, akár nem.

Ez utóbbiak tehát nem számíthattak többé hajótörésre, mely védtelenül
kezeikbe szolgáltatta volna a hajót. Néhány percz múlva horgonyt fog az
vetni a kikötőben. Kénytelenek lesznek erőszakkal elfoglalni, ha ki
akarják rabolni.

A gaz ficzkók, maguk közt hirtelen megbeszélvén a dolgot, csakugyan ily
értelemben határoztak, annál inkább, mivel az éjjeli sötétség kedvezett
az efféle műveleteknek.

– A csónakokra! – kiáltá az öreg Gozzo, a kinek rendelete felett soha se
vitatkoztak, főleg mikor rablásról volt szó.

Harmincz izmos ember, részint pisztolyokkal, részint tőrökkel és
fejszékkel fölfegyverkezve a rakparthoz lánczolt csónakokba ugrott, s
elindult a közeledő hajó felé. A rablók száma nyilván meghaladta a
sacoléve legénységének számát.

E pillanatban a hajó fedélzetéről rövid parancsszó hangzott. A sacoléve
kijött a szűk szorosból és eljutott a kikötő közepére. Kötélhurkait
megeresztették, a horgonyt lebocsátották s a hajó mozdulatlanul állt,
miután a horgonyláncz lezuhanásától még egyet rándult volna.

A csónakok ekkor már csak nehány ölnyire voltak. Minden más hajó
legénysége, mely előtt a vitylosiak rossz hirneve nem volt ismeretlen,
még ha nem is akart volna irányukban túlságos bizalmatlanságot
tanusítani, legalább is felfegyverkezett volna, hogy szükség esetén
védelemre készen álljon.

Itt ilyesmi nem történt. A kapitány a horgonyvetés után nyugodtan elment
a hajó hátulsó végére, a legénység pedig legkevésbbé sem törődve a
csónakok közeledésével, szép csöndesen elkezdte rendbeszedni a
vitorlákat, hogy szabadon lehessen járni-kelni a fedélzeten.

Azonban a figyelmes vizsgáló észrevehette volna, hogy a vitorlákat nem
kötözték össze, úgy, hogy csupán a kötélhurkokat kellett meghúzni s a
hajó ismét készen állt az indulásra.

A legelső csónak a hajó baloldalán állt meg, a többi is csaknem
ugyanazon pillanatban ért oda. S minthogy a sacoléve párkányzata nagyon
alacsony volt, a támadók szilaj ordítás közt könnyű szerrel keresztül
ugráltak rajta s egyszerre a fedélzeten termettek.

A legdühösebbek a hajó hátulsó részére rohantak. Egyik közülök a kezébe
ragadott egy égő lámpát és odatartotta a kapitány arcza elé.

[Illustration: EGYIK KÖZŰLÖK AZ ÉGŐ LÁMPÁT ODATARTOTTA A KAPITÁNY ARCZA
ELÉ.]

Ez, kezének egy mozdulatával hátravetette csuklyáját és arcza élénken
meg volt világítva.

– Nos! – mondá, – Vitylos lakosai nem ismerik meg földijöket, Starkos
Miklóst?

A kapitány, mialatt e szókat kiejté, nyugodtan összefonta karjait a
mellén. A legközelebbi perczben a csónakok, legénységükkel együtt
gyorsan eliramodtak a hajó oldala mellől, és sietve eveztek a kikötő
rakpartja felé.



II.  Szemtől-szembe.

Tíz percz mulva egy könnyű csónak indult el a hajó mellől és a rakpart
lépcsőjénél kiszállt belőle egyedül, fegyvertelenül, ugyanazon ember, a
ki elől a vitylosiak oly gyorsan meghátráltak.

A _Karysta_ kapitánya volt; – így nevezték a hajót, mely a kikötőben
horgonyt vetett.

A középtermetű embernek magas és büszke homlokát lehetett látni a vastag
tengerészsipka alatt. Kemény kifejezésű szemei mereven pillantottak
maguk elé. Felső ajkán vizszintesen megnyirt tömör bajusza két oldalt
szélesen s nem hegyesen végződött. Széles melle volt és izmos tagjai.
Fekete haja fürtökben hullott alá vállaira. Alig néhány hónap óta
léphette át harminczötödik évét. De a tengeri levegőtől barnított
arczszine, arczának kemény kifejezése, s homlokának egy redője,
valóságos barázda, melyben semmi becsületes se csirázhatott, koránál
idősebbnek mutatá őt.

Nem viselte a palikárok ujjasát, mellényét és százránczos szoknyáját.
Kevésbbé élénk szinű, sujtásokkal kivarrott és csuklyával ellátott barna
kaftánja, magasszárú csizmái és bő redőjű zöld bugyogója, inkább az
afrikai partok tengerészeinek öltözékére emlékeztettek.

Pedig Starkos Miklós születésére nézve görög volt és ugyanezen vitylosi
kikötőből származott. Itt töltötte ifjukorának első éveit, mint gyermek
és ifjú, e sziklák között ismerkedett meg a tengerészélettel. E vidéken
bizta volt sajkáját az áramlatok és a szelek kényére. Nem volt oly
beszögellése a partnak, melyet ne ismert volna. Nem volt egyetlen szirt,
zátony vagy tengeralatti szikla, melynek fekvését tüzetesen ne tudta
volna. Nem volt a kikötő csatornájának egyetlen mellékága, melynek
tekervényes kanyarulatain végig ne tudott volna hajózni, kalauz és
iránytű nélkül. Könnyen megérthető tehát, hogy földijeinek hamis
jelzései daczára is, miért tudta oly biztos kézzel kormányozni hajóját.
Ezenfelül tudta, mennyire tanácsos volt az óvatosság a vitylosiakkal
szemben. Akárhányszor látta őket a munkánál. És talán végre nem is
kárhoztatta rabló ösztönüket, azon feltétellel, hogy ne az ő kárára
gyakorolják.

De ha ő ismerte földijeit, ezek is ismerték Starkos Miklóst. Atyja
halála után, ki a törökök kegyetlenségei ezer meg ezer áldozatának
egyike volt; anyja, gyűlölettel el levén telve, csak a pillanatot várta,
melyben az ottomán zsarnokság ellen intézett legelső felkeléshez
csatlakozhassék. Miklós tizennyolcz éves korában hagyta el szülőfaluját,
hogy bekalandozza a tengereket s főleg a szigettengert és kiképezze
magát a tengerész, de különösebben a kalóz-pályára. Senki se tudta volna
megmondani, mily hajókon szolgált életének e szakában, mily kalóz vagy
tengeri rabló-főnökök parancsai alatt működött, mily lobogó alatt
végezte legelső fegyvertetteit, és mily vért ontottak kezei, vajon
Görögország ellenségeinek vagy védelmezőinek vérét-e, ugyanazon vért,
mely az ő ereiben is folyt. Mindazonáltal több izben látták őt a koroni
öböl különböző kikötőiben. Néhány földije sokat tudott beszélni
kalóz-hőstetteiről, megtámadott és megsemmisített kereskedelmi hajókról,
martalékul ejtett dús rakományokról. De bizonyos titokszerűség környezte
Starkos Miklós nevét. A Maina vidékein azonban oly előnyösen ismerték,
hogy e név előtt mindenki meghajolt.

Ez magyarázza meg a fogadtatást, melyben ezen embert Vitylos lakosai
részesítették, a hatást, melyet puszta megjelenése előidézett; ez fejti
meg, miért mondtak le mindnyájan azon szándékról, hogy a hajóját
kirabolják, amint a kapitányt megismerték. Mihelyt a _Karysta_ kapitánya
a kikötő rakpartjához ért, a fogadására odasietett férfiak és nők
tiszteletteljesen sorakoztak előtte. Egyetlen kiáltás se volt hallható,
mikor partra szállt. Úgy látszott, mintha Starkos Miklós elég
tekintélylyel birna, puszta megjelenése által is csöndet parancsolni.
Várták míg megszólal, s ha meg nem szólalna – a mi szintén nem volt
lehetetlen – senki se merte volna őt megszólítani.

Miután Starkos Miklós megparancsolta a csónak legénységének, hogy
térjenek vissza a hajóhoz, azon szöglet felé ment, melyet a rakpart
képez a kikötő leghátulsó részén. De alig tett ez irányban mintegy húsz
lépést, midőn egyszerre megállt. Aztán észrevette az öreg tengerészt, a
ki utána ment, mintha parancsait várná s így szólt hozzá:

– Gozzo, szükségem lesz tíz izmos emberre, legénységem kiegészítésére.

– Meglesz, Starkos Miklós! – felelé Gozzo.

A _Karysta_ kapitánya százat is kapott volna, még pedig válogatva e
tengerész-lakosság közül. És ez a száz ember követte volna földijét, azt
se kérdezvén, hova vezeti, milyen mesterségre szánja őket, kinek a
költségére fognak hajózni vagy harczolni és kész lett volna Starkos
Miklós sorsában osztozkodni, jól tudván, hogy semmiesetre se lesz belőle
kára.

– Ez a tíz ember legyen egy óra mulva a _Karysta_ fedélzetén, – mondá a
kapitány.

– Ott lesz, – viszonzá Gozzo.

Starkos Miklós egy kézmozdulattal tudtul adta, hogy nincs szüksége
kiséretre, aztán végig ment a rakparton, mely a móló végén félkörben
kanyarodik és betért a kikötőhöz vezető utczák egyikébe.

Az öreg Gozzo tiszteletben tartván akaratát, visszatért társaihoz, s
ezután csupán arra volt gondja, hogy kiválogatta a tíz embert, kik
hivatva lesznek a kapitány legénységét kiegészíteni.

E közben Starkos Miklós lassú léptekkel felment azon parti szirt meredek
lejtőjén, melyen a vitylosi fellegvár áll. E magasságban már nem
lehetett egyéb zajt hallani az óriási állkapczáju és széles
bulldog-pofájú vad kutyák ugatásánál, melyek az utazókra nézve csaknem
oly veszedelmesek, mint a farkasok és a sakálok, s melyeket a bot meg
nem ijeszt. A levegőben széles szárnyaik alig észrevehető mozgásával
nehány goeland keringett, s ezek lassankint visszatértek odúikba a parti
sziklák közé.

Starkos Miklós nemsokára eljutott Vitylos legutolsó házaihoz. Itt letért
azon rögös ösvényre, mely megkerüli a keraphai akropolist. Miután végig
ment volna a fellegvár mellett, melyet e helyen Ville-Hardouin
építtetett azon időben, midőn a keresztes hadak megszállva tartották a
Pelopponesus különböző pontjait; kénytelen volt megkerülni még néhány
régi tornyot, melyek még mindig ott állnak a parti szirtek felett. Itt
egy pillanatra megállt és megfordult.

A látóhatáron a Gallo-fokon túl, a félhold leáldozóban volt az ioniai
tenger vizeibe. A hűvös esti szellő által kergetett felhők szűk rései
közül néhány gyér csillag ragyogott elő. Mikor a szél néha-néha
elcsöndesült, néma csönd uralkodott az akropolis körül. Két vagy három,
alig észrevehető vitorla uszkált az öböl vizén, részint egyenesen a
túlsó oldal, vagyis Koron, részint pedig éjszaknak, vagyis Kalamata felé
tartván. Az árboczaik csucsán himbálódzó lámpa nélkül nem is lettek
volna észrevehetők. Alant, a part különböző pontjain, hét vagy nyolcz
tűz égett, melyeket a vizek reszketeg visszatükrözése megkettőztetett.
Vajjon halászbárkák vagy egyes házak megvilágítására szánt tüzek
voltak-e, valóban nem lehetett meghatározni.

Starkos Miklós a sötétséghez szokott szemeit körüljártatta e
végtelenségen. A tengerészek szemeiben van valamely átható látóerő,
melynél fogva ott is látnak, a hol mások semmit se látnának. De e
perczben úgy látszott, mintha a külső dolgok nem tettek volna mélyebb
benyomást a _Karysta_ kapitányára, a ki kétségkívül egészen más
jelenetekhez volt szokva. Csaknem öntudatlanul szivta be az otthoni
levegőt, mely olyan, mint a haza lélegzete. Összefont karokkal,
gondolatokba merülve, mozdulatlanul állt ott, feje pedig, melyről a
csuklyát ledobta, ha kőből lett volna se mozdulhatott volna kevésbbé.

Csaknem egy óranegyed mult el így. Starkos Miklós nem szűnt meg nyugot
felé nézni a távoli tengeri látóhatárig. Aztán nehány lépést tett,
rézsut felfelé a parti szirten. Nem ok nélkül választotta ez irányt. Egy
titkos gondolat vezérelte, de az ember azt hihette volna, hogy szemei
még mindig kerülték azt meglátni, a mit itt, Vitylos magaslatain
kerestek.

Különben nincs valami kietlenebb ezen tengerpartnál, a Matapanfoktól az
öböl legbelső hátteréig. Nem látni itt narancsfákat, czitromfákat,
babérfákat, argolisi jazminfákat, fügefákat, eperfákat, szóval semmit
azon növényzetből, mely Görögország némely részeit oly vonzóvá teszi.
Egyetlen tölgyfa, egyetlen platánfa, egyetlen granát-almafa sincs, mely
a cziprus- és czédrusfák komor csoportjait élénkítené. Mindenütt csak
sziklák, melyeket e vulkanikus talaj váratlan megrázkódása néhány
másodpercz alatt az öböl vizébe taszíthat. Mindenütt bizonyos szilaj
sivárság uralkodik e vidéken, mely nem képes lakosságát táplálni. Alig
látszik nehány eltorzult, lombtalan kiszáradt fenyő, melynek gyantáját
kizsarolták, s mely törzsének mély sebeit mutogatja. Itt-ott nehány
silány kaktusz, mely inkább hasonlít tüskéhez mint egyébhez. Végre
sehol, sem a törpe bokrokon, sem a kavicsos földön, nincs semmi, a mivel
jól lakhatnának a kecskék, melyek pedig, főleg e vidéken, ugyancsak nem
válogatósak.

Starkos Miklós mintegy húsz lépést tett előre, aztán megint megállt és
északnyugat felé fordult, arra, a hol a Taygetos távoli gerinczének
körvonalai élesen leváltak a kevésbbé homályos égboltozatról. Egy vagy
két csillag, melyek ez időtájt jöttek fel, még ott nyugodott a
hegygerinczen, mint egy-egy nagy Szent-János bogár.

Starkos Miklós mozdulatlanul állt. Egy alacsony házikóra tekintett, mely
mintegy ötven lépésnyire állt a parti szirt egyik kiszögelésén. E
szerény s a falutól teljesen elszigetelt lak, melyhez csak meredek
ösvényeken át lehetett férni, nehány lombtalan fa közt állt és
tüskesövénynyel volt körülvéve. Az ember szinte érezte, hogy régóta el
lehet hagyatva. A rossz karban levő, egy helyt sűrű, más helyt
átlyukgatott sövény nem volt többé képes megoltalmazni. A kóbor ebek s a
sakálok, melyek néha szintén meglátogatják e vidéket, nem egyszer
pusztítottak már a mainota föld e kis zugában. A természet gazzal és
dudvával borította el e helyet, mely puszta volt, mióta emberi kéz nem
foglalatoskodott körüle.

S miért ezen elhagyatottság? Azért, mert a birtok tulajdonosa már évek
előtt meghalt. Azért, mert özvegye, Starkos Andronika elhagyta a vidéket
és elment azon hősies nők közé, kik oly dicső szerepet játszottak a
függetlenségi harczban. Azért, mert a fiú eltávozása óta sohasem lépte
át az apai ház küszöbét.

Pedig hát Starkos Miklós itt született. Itt tölté el legelső
gyermekéveit. Atyja hosszas és becsületes tengerészpálya után e
menhelyre vonúlt vissza, távol tartva magát Vitylos lakóitól, kiknek
kihágásai irtózattal töltötték el. Különben tanultabb és valamivel jobb
módú lévén a kikötő lakosságánál, külön és önálló exisztencziát tudott
magának teremteni, neje és gyermeke körében. Így élt elvonultságban,
nyugodtan és zavartalanul; mígnem egy nap, haragjának fellobbanásában
megkisérlé ellentállni az erőszaknak, és ellenszegüléseért életével
lakolt. A török erőszaktól még a félsziget végpontján se lehetett
megmenekülni.

Az apa nem volt többé s az anya nem birta megfékezni a fiút; Starkos
Miklós megszökött hazulról, kalandozott a tengereken s a tengeri rablók
rendelkezésére bocsátotta azon csodálatos tengerész-ösztöneit, melyekkel
természeténél fogva birt.

A fiú tíz, az anya hat év óta hagyta el a házat. A vidéken azonban azt
beszélték, hogy Andronika koronkint visszatért. Legalább látni vélték
őt, noha csak hosszú időközökben és rövid perczekre, a nélkül, hogy
Vitylos bármelyik lakosával érintkezett volna.

A mi Starkos Miklóst illeti, ő noha kalandos utazásaiban egyszer vagy
kétszer e vidéken is megfordult, soha sem fejezte ki óhajtását,
viszontlátni a szerény házacskát a parti szirten. Soha se kérdezősködött
felőle, hogy milyen állapotban van. Soha sem ejtett czélzást anyjára s
nem tudakolta, visszatér-e néha az elhagyatott lakba. De az iszonyú
események közepette, melyek akkoriban Görögországot vérrel borították,
talán eljutott hozzá Andronika neve is, melynek vád gyanánt kellett
volna lelkiismeretébe hatolni, ha lelkiismerete egyáltalán lett volna.

Pedig Starkos Miklós e napon nem csupán azért vetett horgonyt a vitylosi
kikötőben, hogy tíz emberrel szaporítsa hajója legénységét. Egy vágy –
több mint vágy – ellenállhatatlan ösztön késztette őt erre, melyről nem
birt magának számot adni; érezte annak szükségét, hogy még egyszer,
kétségkívül utolszor, viszontlássa az atyai házat; még egyszer tapossa
azon földet, melyen legelső lépéseit tette, beszívja a léget, mely be
van zárva a négy fal közé, hol legelőször vett lélegzetet s a legelső
szókat hebegte. Igen, ezért jött fel a parti szirt meredek ösvényén, s
ezért állt ezen órában a kis kert kerítése előtt.

Itt egy pillanatra habozni látszott. Nincs oly megkérgesedett szív, mely
össze ne szorulna a múlt bizonyos emlékeivel szemben. Az ember nem azért
születik valahol, hogy semmit sem érezzen azon hely előtt, hol az anya
keze legelőször ringatta. A lét húrjai nem kophatnak el annyira, hogy
egy se rezdüljön meg közülök, ezen emlékek egyikének érintésétől.

Így történt Starkos Miklóssal is, midőn megállt az elhagyatott ház
előtt, mely épp oly komor, néma és kihalt volt belül is, mint kívül.

– Lépjünk be!… Igen!… Lépjünk be!…

Ezek voltak a legelső szók, melyeket Starkos Miklós kiejtett, de csak
suttogva, mintha attól félt volna, hogy meghallhatnák, s hogy szavai
valamely tüneményt idézhetnének fel a multból.

Mi sem volt könnyebb, mint a kis kertbe belépni! A széthullott kerítés
darabjai a földön hevertek. Még csak a rácsajtót se kellett kinyitni,
vagy a reteszét félre tolni.

Starkos Miklós belépett. Megállt a ház előtt, melynek esőverte
ablaktáblái félig el voltak rothadva, s csak úgy lógtak a rozsdaette
vastartókon.

E pillanatban bagoly huhogása hallatszott és maga a madár felröpült azon
bozót közül, mely az ajtóküszöböt eltorlaszolta.

Starkos Miklós még itt is tétovázott. Pedig szilárdul el volt szánva még
egyszer megnézni a ház belsejét, a legutolsó szobáig. De lelke mélyén
harczot érzett azon lelkiismereti furdalásért, mely feltámadt benne. Nem
csak meghatott, de egyszersmind ingerült is volt. Úgy rémlett előtte,
mintha az atyai házból egy tiltakozás, egy végső átok hangzanék feléje.

El is határozta, hogy megkerüli a házat, mielőtt bemenne. Sötét éjszaka
volt. Senki sem látta őt és ő sem látta önmagát. Fényes nappal talán el
se jött volna. Sötét éjjel több bátorságot érzett magában daczolni
emlékeivel.

Halk léptekkel lopózott tova, mint egy gonosztevő, a ki meg akarja
vizsgálni a ház tájékát, hova be szándékozik törni; végig ment a fal
mellett, mely négy sarkán meg volt repedezve, megkerülte a szögleteket,
melyeknek eltompult éle eltünt a moha alatt, megtapogatta a megrendült
köveket, mintha arról akart volna meggyőződést szerezni, vajjon van-e
még élet e házhullában, dobog-e még a szive? A kis kert még homályosabb
volt. Az eltünő félhold világossága odáig már el sem is juthatott.

Starkos Miklós lassan kerűlte meg a házat. A komor épület nyugtalanító
némaságba volt merülve. Az ember azt hihette volna, kisértetek, vagy
hazajáró lelkek látogatják. Végre visszatért a nyugat felé levő
homlokzat elé. Aztán az ajtóhoz közeledett, hogy betaszítsa, ha csak a
kilincs tartja; vagy kifeszítse, ha a lakat még fogná a zárat.

De ekkor a vér a fejébe tolult. «Vöröset látott,» mint mondani szokták,
de lángvöröset. Nem mert bemenni a házba, melyet még egyszer látni akart
volna. Úgy rémlett előtte, mintha atyja és anyja most mindjárt
megjelennének a küszöbön, kiterjesztett karokkal és megátkoznák őt, a
rossz gyermeket, a rossz hazafit, a ki elárulta családját és árulóvá
lett hazája ellen!

E perczben az ajtó lassan kinyílt. A küszöbön egy nő jelent meg. A
mainoták szokása szerint volt öltözve, keskeny, vörös szegélyű fekete
gyapot ruhát, derékon összeszorított sötétszínű zubbonyt viselt és fején
barnás fejkötőt, mely körül a görög lobogó szineit mutató kendő volt
csavarva.

E nő alakja ritka erélyre vallott. Fekete szemei kissé szilaj élénkséget
fejeztek ki, arczszine oly barna volt, mint a tengerpart halásznőié.
Magas, egyenes termetén nem látszott meg, hogy már meghaladta a hatvanas
éveket.

E nő Starkos Andronika volt. Az anya és a fiú, kik testileg, lelkileg
oly régóta szétváltak, most szemtől-szemben álltak egymással. Starkos
Miklós nem volt elkészülve e találkozásra… Anyjának megjelenése
elrémíté.

Andronika, karját kinyujtván fia felé, megtiltotta neki, hogy házába
lépjen s csak e szókat mondá oly hangon, melyek borzasztó értelmet adtak
azoknak éppen azért, mert az ő ajkai ejtették ki:

– Starkos Miklós soha se fogja többé átlépni atyja házának küszöbét!…
Soha!

És a fiú ezen itélet alatt meggörnyedve, hátra tántorodott. Az, a ki
egykor a szive alatt hordozta, most elűzte őt, mint el szoktak űzni egy
árulót. Ekkor egy lépést akart tenni előre… Egy még erélyesebb
kézmozdulat, az átok mozdulata megállítá.

[Illustration: STARKOS MIKLÓS VISSZAHÖKKENT.]

Starkos Miklós visszahökkent. Aztán kirohant a kis kertből, kiért a
parti szikla ösvényére és azon végig lesietett, nagy léptekkel, vissza
se fordulva; – mintha egy láthatatlan kéz taszítgatta volna a vállánál
fogva előre.

Andronika mozdulatlan állt a háza küszöbén és látta őt eltünni a
sötétben.

Starkos Miklós tiz percz mulva visszanyerte önuralmát és izgatottságát
legkevésbbé sem árulván el, leért a kikötőbe, csónakosai után kiáltott
és a csónakjába szállt. A Gozzo által kiválasztott tíz ember már a hajó
födélzetén várta.

Starkos Miklós egyetlen szó nélkül felment a _Karysta_ hidjára és egy
intéssel parancsot adott a készülődésre. Az előkészületek gyorsan
megtörténtek. A horgonyokat felszedték, a vitorlákat kifeszítették. A
szellő, mely most a part felől fújt, könnyűvé tette a kikötőből való
kivitorlázást.

A _Karysta_ öt percz mulva a kikötőn túl, az öbölben volt; biztosan,
csöndesen, s a nélkül, hogy akár a hajó legénysége, akár a vitylosiak
közt egyetlen kiáltást lehetett volna hallani.

De alig jutott el a hajó egy tengeri mérföldnyire, midőn a parti szikla
tetején lángok lobbantak fel.

Starkos Andronika háza égett le ott porig. Az anya keze gyujtotta a
tüzet. Azt akarta, hogy nyoma se maradjon a háznak, melyben a fia
született.

A kapitány szemét nem tudta levenni e tűzről, mely ott a mainai földön
pusztított. Oda nézett, a míg csak egyetlen láng lobbant fel.

Andronika megmondta:

– Starkos Miklós soha sem fogja többé átlépni atyja házának küszöbét!…
Soha!

[Illustration: AZ ANYA KEZE GYUJTOTTA A TÜZET.]



III.  Görögök a törökök ellen.

A történelmet megelőző időkben, midőn a földgömb szilárd kérge a belső
neptuni vagy plutói erők működése következtében lassankint átalakult,
Görögország létezését egy kataklizmának köszönheté; mely e földrészt a
vizek fölszíne fölé lökte fel, míg a szárazföld egy részét, a
szigettengerben lesülyesztette és ennek csupán legmagasabb részei
maradtak fenn szigetek alakjában. Görögország azon vulkáni vonalon
fekszik, mely Cyprustól Toskánáig terjed.

Úgy látszik, hogy a hellének országuk ingatlan talajától nyerték azon
physikai és erkölcsi izgatottság ösztönét, mely őket a hősiességben a
végletekig képes ragadni. Mindamellett nem kevésbbé igaz, hogy
természeti tulajdonságaiknál, rendíthetetlen bátorságuknál, haza- és
szabadság-szeretetüknél fogva sikerült független államot teremteniök e
tartományokból, melyek annyi század óta görnyedtek az ozmán uralom
alatt.

Görögország a legrégibb időkben pelasg volt, vagyis ázsiai néptörzsek
lakták; a keresztény korszakot megelőző XVI–XIV-ik században az
argonauták, a heraklidák és a trójai háború csaknem mythologiai
korszakában hellénné lett; a hellének megjelenésével, kiknek egyik
törzsétől, a graioktól nyerte későbbi nevét; valóban görög volt
Lykurgostól kezdve, Miltiades, Themistokles, Aristides, Leonidas,
Aeschylos, Sophokles, Aristophanes, Herodot, Thucydides, Pythagoras,
Sokrates, Plato, Aristoteles, Hippokrates, Phidias, Perikles,
Alkibiades, Pelopidas, Epaminondas, Demosthenes idejében; majd
macedoniai volt Fülöp és Sándor alatt, végre pedig római tartománynyá
lett Achaia név alatt száznegyvenhat évvel Kr. sz. e. és az is maradt
négy századon keresztül.

Ezen időtől fogva az ország, melyet egymásután elfoglaltak a visigothok,
a vandalok, az ostrogóthok, a bolgárok, a szlávok, a normannok, a
szicziliaiak, – a keresztes hadak a tizenharmadik század elején; ez
ország, mely a tizenötödik században számos hűbérekre daraboltatott fel
s az ó-korban ép úgy mint az újkorban annyi megpróbáltatáson ment
keresztül, a törökök kezei közt s a muzulmán uralom alatt, a legalsó
fokra sülyedt alá. Azt lehet mondani, hogy közel kétszáz évig teljesen
szünetelt Görögország politikai élete. A hatalmat képviselő ottomán
hivatalnokok önkénykedése nem ismert határt. A görögök nem voltak
annektált, meghódított, sőt még csak legyőzött nép sem; egyszerűen
rabszolgák voltak, a pasa pálczája alatt, kinek egyik oldalán állt az
imám vagyis a pap, a másikon a dsellah vagyis a hóhér.

De az élet még nem enyészett el végkép e haldokló országból. Ujból
vonaglania kellett az elviselhetetlen fájdalomtól. 1766-ban a
montenegróiak Epirusban, 1769-ben a mainoták, majd végre az albániai
szulioták fellázadtak és kikiáltották függetlenségüket, de 1804-ben az
egész lázadási kisérletet végleg elfojtotta Tepelenti Ali, janicsár
pasa.

Elérkezett az idő közbelépni, ha az európai hatalmak nem akartak
szemtanui lenni Görögország teljes megsemmisülésének. A szegény nemzet
önerejére utalva, nem tehetett egyebet, mint meghalni, mialatt
megkisérlé függetlenségét visszaszerezni.

Tepelenti Ali 1821-ben maga is fellázadt Mahmud szultán ellen és
segítségül hivta a görögöket, kiknek szabadságot igért. A görögök
tömegesen fellázadtak. A philhellenek segítségükre siettek Európa minden
részéből. Olaszok, lengyelek, németek, de főleg francziák sorakoztak az
elnyomók ellen. Guys de Sainte Hélène, Gaillard, Chauvassaigne, Baleste
és Jourdain századosok, Fabvier ezredes, Regnaud de Saint Jean d’Angély
századparancsnok, Maison tábornok nevei, melyekhez még a következő három
angol: lord Cochrane, lord Byron és Hastings ezredes nevét kell
csatolnunk, elenyészthetlen emléket hagytak hátra ezen országban,
melyért eljöttek harczolni és meghalni.

E nevekre, melyek körül az elnyomottak ügye érdekében véghezvitt
hőstettek vontak dicsfényt, Görögország oly nevekkel válaszolt, melyek
legmagasabb családait képviselik: a három hydriota: Tombasis, Tsamados,
Miaulis, továbbá Kolokotroni, Botzaris Mark, Mavrokordato,
Mavromichalis, Kanaris Konstantin, Negris, Ypsilanti Konstantin és
Dömötör, Ulysses és annyi más. A felkelés kezdettől fogva
élet-halálharczczá fajult; szemet szemért, fogat fogért, a mi mindkét
részről a legiszonyubb megtorlásokat idézte elő.

1821-ben fellázadtak a szulioták és mainoták. Patrasban Germanos
patriarcha hallatja a legelső harczkiáltást, a kereszttel kezében.
Morea, és az egész szigettenger a függetlenségi lobogó alá sorakozik. A
tengeren győztes helléneknek sikerűl kezükre keríteni Tripoliczát. A
görögök legelső hadi sikereire a törökök azzal felelnek, hogy
felkonczolják Konstantinápolyban élő földijeiket. 1822-ben Tepelenti
Alit, kinek várát ostromolták, gyáva orgyilkos kéz megöli egy
tanácskozás alkalmával, melyre őt Kursid török hadvezér hivta meg. Kevés
idő mulva Mavrokordatot és a philhelleneket tönkre teszik Artánál, de a
fölkelők csakhamar kiköszörülik e csorbát Missolunghi első ostrománál,
melyet Omer Vrione hadserege kénytelen odahagyni, jelentékeny
veszteségekkel.

1823-ban a külhatalmak hatályosabban kezdenek közbelépni.
Közbenjárásukat felajánlják a szultánnak. A szultán elutasítólag felel
és tagadó válaszának az által ad nyomatékot, hogy tíz ezernyi ázsiai
csapatot szállít partra Euboeában, s a török hadsereg főparancsnokává
hűbéresét, Mehemet Ali egyptomi pasát nevezi ki. Az ezen évi harczokban
esett el Botzaris Márk, az a hazafi, a kiről el lehetett mondani, hogy
úgy élt mint Aristides és úgy halt meg, mint Leonidas.

1824-ben, mely a függetlenség ügyére nézve a balszerencse korszaka volt,
lord Byron január 24-ikén partra szállt Missolunghinál és husvét napján
meghalt Lepanto előtt a nélkül, hogy álmát bármely csekély részben
megvalósulva láthatta volna. A törökök lemészárolták az ipsariotákat és
Kandia városa, Kréta szigetén, megadta magát Mehemed Ali katonáinak.
Csupán a tengeren vívott sikerek voltak képesek a görögöket kárpótolni
ennyi szerencsétlenségért.

1825-ben Ibrahim pasa, Mehemed Ali fia partra száll Mondonnál Moreában,
tizenegyezer emberrel. Kézre keríti Navarint és megveri Kolokotronit
Tripoliczánál. Ekkor történt, hogy a hellén kormány két francziára,
Fabvierre és Regnaud de Saint Jean d’Angélyre bizta egy rendes
csapatokból álló hadtest vezényletét, de Ibrahim feldúlta Messeniát, és
a Mainát, mielőtt e csapatok oly karba hozattak, hogy ellenállhassanak
neki. A pasa csak azért hagyott fel itteni hadjáratával, mert részt
akart venni Missolunghi második ostromában, melylyel Kiutadsi pasa
sehogy se tudott boldogulni, noha a szultán azt mondta volt neki:
Missolunghit vagy a fejedet!

1826 január 5-én Ibrahim, miután Pyrgost felgyujtotta, Missolunghi alá
érkezett. Három napig, január 25-től 28-ig, nyolczezer bombát és golyót
lövetett a városra, a nélkül, hogy képes lett volna benyomulni, daczára
három rohamnak és daczára annak, hogy csak kétezerötszáz ember harczolt
ellene, kiket az éhség máris ugyancsak elcsigázott. De győzedelmeskednie
kellett, főleg miután visszaverte Miaulist s csapatát, mely az
ostromlottak segítségére jött. Missolunghi ápril 23-án hosszú ostrom
után, mely védelmezői közül ezerkilenczszáz ember életébe került,
Ibrahim hatalmába jutott. Az ostromlók megöltek férfit, asszonyt,
gyermeket, szóval csaknem mindazokat, kik a város kilenczezer lakója
közül túlélték az ostromot. Ugyanezen évben a török hadak Kiutadsi
vezérlete alatt, miután Phocist és Beotiát feldulták volna, Thebába
érkeztek. Julius 10-én átlépték Attika határát, csakhamar ezután
megszállták Athént és ostromolni kezdték az Akropolist, melyet
ezerötszáz görög védelmezett. E fellegvár segélyére, mely Görögország
kulcsa volt, az új kormány Karaiskakist küldé ki, Missolunghi egyik
védőjét és Fabvier ezredest rendes katonaságból alakult csapatával. A
csata, melyet Chaidarinál vívtak, elveszett, és Kiutadsi folytathatta az
Akropolis ostromát. E közben Karaiskakis átkelt a Parnassus
hegyszorosain, deczember 9-én megverte a törököket Arachovánál s a
csatatéren egy diadalgúlát emeltetett háromszáz levágott török fejből.
Az északi Görögország csaknem egészen szabaddá lett.

Szerencsétlenségre, e küzdelmek alatt a szigettenger prédájává vált a
leggonoszabb kalózoknak, kik valaha garázdálkodtak a vizeken. Ezek közül
a legvérengzőbbek egyike s talán a legvakmerőbb rabló Sacratif volt,
kinek már puszta neve is a legnagyobb rémület tárgyát képezte a Levante
valamennyi kikötőjében.

Azonban, két hónappal azon időpont előtt, melyen e történet kezdődik, a
törökök kénytelenek voltak az éjszaki Görögország némely megerődített
váraiba visszavonulni. 1827 február hóban a görögök már visszahódították
függetlenségüket az ambraciai öböltől Attika határáig. A török lobogó
már csak Missolunghiban, Vonitzában és Naupacteben volt kitüzve.
Márczius 31-én az északi és peloponnesusi görögök, lord Cochrane
befolyása következtében, felhagyván belső viszályaikkal, elhatározták
egybehivni a nemzet képviselőit közös gyülekezetre, Trezenébe és a
hatalmat összpontosítani egy idegen ember, egy orosz diplomata, a görög
származású és korfui születésü Capo d’Istria kezében.

De Athén a törökök hatalmában volt. Fellegvára megadta magát, junius
5-én. Az éjszaki Görögország ennek következtében kénytelen volt teljesen
meghódolni. Igaz, hogy julius 6-dikán Francziaország, Oroszország és
Ausztria egy egyezményt irt alá, mely nem vonván ugyan kétségbe a porta
suzerénitását, elismerte egy görög nemzet létezését. Ezenkívül az aláíró
hatalmak egy titkos záradékban kötelezték magukat egyesülni a szultán
ellen, ha ez a békés elintézést el nem fogadná.

Ime, ezek e véres háboru kiválóbb eseményei, melyekről az olvasónak
tudomással kell birnia, mert közvetlen összeköttetésben állnak
elbeszélésünk folytatásával.

Hátra van még, elmondanunk bizonyos különösebb eseményeket, melyekben
közvetlen részük volt e drámai mozgalmasságú történetben szereplő
egyéneknek, kiket már ismerünk; valamint azoknak is, kikkel ezután
fogunk megismerkedni.

Az előbbiek közül első helyen kell említenünk Andronikát, a hazafias
érzelmü Starkos özvegyét.

A haza függetlenségének visszahódítására indított harcz nem csupán hős
férfiakat, de hősies asszonyokat is termett, kiknek neve dicsőségesen
vegyül e korszak eseményei közé.

Így látjuk feltünni Bobolina nevét, ki egy kis szigeten született a
naupliai öböl torkolatánál. Férje 1812-ben fogságba esvén,
Konstantinápolyba hurczolva és a szultán parancsára karóba huzzák. – A
függetlenségi harcz első riadója hangzik. Bobolina 1821-ben saját
költségén felszerel három hajót, és mint Belle H. egy öreg klephta
elbeszélése nyomán írja, miután kitüzte volna lobogóját, melyre a
spártai nők e régi jeligéje volt irva: «Felül vagy alól»: bebarangolja a
partvidéket, Kis-Ázsiáig elfogdosva és felgyujtva a török hajókat egy
Tsamados vagy egy Kanaris merészségével; aztán minekutána hajóit
nagylelküen odaajándékozta volna az új kormánynak, részt vesz Tripolitza
ostromában, Nauplia körül szervezi az ostromzárt, mely tizennégy hónapig
tart, és végre megadásra kényszeríti a fellegvárat. E nő, kinek élete
egész legenda, a saját fitestvérének gyilkától hal meg, egyszerü családi
czivódás következtében.

E bátor hydriota nővel egy sorban kell említenünk egy másik kimagasló
alakot. Ugyanazon okok ez esetben is hasonló eredményeket idéztek elő. A
szultán parancsára Konstantinápolyban megfojtják az ép oly előkelő
származású mint szép Mavrocinis Modéna atyját; Modéna azonnal
csatlakozik a felkeléshez, fellázítja Mycene lakóit, hajókat szerel fel,
guerilla-csapatokat szervez, melyeket ő maga vezérel, Szelim pasa
hadseregének utját állja a Pelion szük szorosaiban és fényes szerepet
játszik a háború végeig, folyvást zaklatván a törököket a Phtiotisi
hegyek torkolatai között.

Meg kell még említenűnk Kaidost, a ki felrobbantotta Vilia falait és
rendíthetlen vitézséggel harczolt szent Veneranda zárdájában; ennek
anyját, Moskost, ki férje oldala mellett küzdött és szikladarabok alá
temette a törököket; Despot, ki, nehogy a muzulmánok kezébe kerüljön,
légberöpítette magát leányaival, menyeivel és unokáival együtt. És a
szulióta nőket és azokat, a kik a Salamisban székelő új kormányt
védelmezték, segítségére sietvén a hajórajjal, melyet ők maguk
vezényeltek; és ama Zacharias Konstancziát, a ki miután jelt adott a
felkelésre Lakonia sikjain, ötszáz paraszt élén megrohanta Leondarit, és
végre annyi mást, kik nem kimélték nemes vérüket e háboruban, mely alatt
látni lehetett, mire képesek a hellének ivadékai.

Így tett Starkos özvegye is. Csupán Andronika név alatt – mert nem
akarta többé viselni azt, melyet fia megbecstelenített – belevegyült a
mozgalomba, a megtorlás ellenállhatatlan ösztönétől ép úgy mint a
függetlenség szeretetétől indíttatva. Mint Bobolina, ő is oly férj
özvegye lévén, a kit azért végeztek ki, mert a hazáját védelmezte; habár
nem szerelhetett fel a saját költségén hajókat és nem állíthatott fel
szabad csapatokat, legalább tettleges részt vett a felkelés nagy
drámáiban.

Andronika már 1821-ben csatlakozott azon mainotákhoz, kiket a halálra
itélt s az ioniai szigetekre menekült Kolokotroni gyüjtött össze maga
körül, midőn ezen évi január 18-án Skardamulánál partra szállt. Jelen
volt azon első nyilt csatában, mely Thessalia földén vivatott, midőn
Kolokotroni megtámadta Phanari és Karitené lakóit, kik a törökkel
egyesültek a Ruphia partjain. Jelen volt azon valtetzioi csatánál is,
május 17-én, melyből Mustafa bég hadserege megszaladt. Még inkább
kitüntette magát Tripolitza ostrománál, melynél a spartaiak a törököket
«gyáva persák»-nak, a törökök pedig a görögöket «Lakonia gyönge
nyulai»-nak nevezték. De ez alkalommal a nyulak kerekedtek felül. A
Peloponnesus fővárosa, melyet a török hajóhad nem birt felszabadítani az
ostrom alól, kénytelen volt október 5-én megadni magát s az egyezmény
ellenére szabad rablás, gyilkolás és gyujtogatás dúlt három napig, a mi
a városban és a városon kívül minden korú és nemű tíz ezer muzulmán
életébe került.

A következő évi márczius 4-én Andronika, ki a Miaulis tengernagy által
vezényelt hajón volt, egy tengeri csata alkalmával, öt órai harcz után
elmenekülni látta a török hajókat, melyek a zantei kikötőben kerestek
menhelyet. De e hajók egyikén megpillantotta fiát, a ki a patrasi öbölön
keresztül kalauzolta a török hajórajt!… A szegény nő e napon s e szégyen
miatt a harczolók legelső sorai közt kereste a halált… De a halálnak nem
kellett.

És Starkos Miklós még messzebb ment a bűn utján. Néhány héttel később
Kara-Alihoz csatlakozott, a ki Scio városát bombázta a hasonnevű
szigeten. Része volt azon borzasztó mészárlásokban, melyek alatt
huszonháromezer keresztyén vérzett el, ide nem értve azon
negyvenhétezeret, kiket rabszolgákul adtak el Smyrna piaczain. És azon
hajók egyikét, a melyeken a szerencsétleneket az afrikai partokra
szállították, az Andronika fia maga vezényelte, – egy görög, a ki eladja
a saját testvéreit!

[Illustration: A HAJÓK EGYIKÉN MEGPILLANTOTTA FIÁT.]

A következő korszakban, mely alatt a hellenek kénytelenek voltak az
egyesült török és egyptomi hadakkal szembeszállni, Andronika egy perczig
se szünt meg utánozni azon nőket, kiknek neveit fennebb idéztük.

Szomorú korszak volt ez, főleg Moreára nézve, mely ellen Ibrahim
szabadon bocsátá a törököknél is vadabb arabjait. Andronika azon
négyezer harczos közé tartozott, kiket Kolokotroni, a peloponnesusi
hadcsapatok fővezérévé való kineveztetése után, maga körül összegyüjteni
képes volt. De Ibrahim, miután tizenegyezer embert a messenai partokon
kiszállított, mindenekelőtt Coront és Patrast igyekezett felszabadítani
az ostromzár alól; aztán hatalmába kerítette Navarint, melynek
fellegvára hadmozdulatainak alapjául szolgálhatott, míg kikötője biztos
menhelyet nyujtott hajóhada számára. Majd Argost gyujtá fel és
Tripolitzát foglalta el, a mi lehetővé tette neki a tél beálltáig
folytatni rablásait a szomszéd tartományokban. Főleg Messenia szenvedett
e pusztítások alatt. Andronika nem egyszer volt kénytelen mainai földön
elrejtőzni, nehogy az arabok kezébe jusson. De eszébe se jutott pihenni.
Lehet-e nyugodni elnyomatott földön? Az 1825-iki és 1826-iki hadjáratok
alatt megint ott találjuk őt a vergai hegyszorosban vivott csatában,
mely után Ibrahim Polyaravosba vonult vissza, honnét az északi
mainótáknak sikerült őt még hátrább szorítani. Majd 1826 juliusban, a
chaidarii csata alatt, Fabvier ezredes rendes katonaságához
csatlakozott. Ezen ütközetben sulyosan megsebesült s csak egy fiatal
franczia bátorságának köszönheté (a ki a philhellén lobogó alatt
harczolt), hogy Kiutadsi kegyetlen katonái elől megmenekült.

Andronika élete több hónapig veszélyben forgott. Erős testalkata
megmentette, de az 1826-dik év elmult a nélkül, hogy ereje annyira
helyreállt volna, hogy ismét részt vehessen a küzdelemben.

Ily körülmények közt tért vissza 1827 augusztusban a mainai
tartományokba. Még egyszer akarta látni vitylosi házát. A sajátszerű
véletlen ugyanaz nap vezette haza a fiát is… Az olvasó ismeri Andronika
és Starkos Miklós találkozásának eredményét és tudja, hogy az anya
átokkal sujtotta fiát az apai ház küszöbén.

És most, miután semmi sem csatolta őt többé szülőföldéhez, Andronika
elment, harczolni mindaddig, míg Görögország vissza nem szerzi
függetlenségét.

Ez volt a dolgok állása 1827 márczius 10-én, azon pillanatban, midőn
Starkos özvegye visszatért a Maina hegyi utain, a Peloponnesosban
harczoló görög csapatokhoz, melyek nyomról-nyomra védelmezték
területüket Ibrahim katonái ellen.



IV.  Szomorú háza egy gazdag embernek.

Mialatt _Karysta_ észak felé vitorlázott, oly rendeltetéssel, mely
csupán a kapitánya előtt volt ismeretes, _Korfuban_ oly esemény történt,
mely noha magán természetű volt, mégis e történet főszereplőire
irányozta a közfigyelmet.

Tudjuk, hogy 1815 óta, az ugyanazon évben kelt szerződés értelmében, az
ioniai szigetek Angolország védnöksége alá helyeztettek, miután 1814-ig
Francziaország védnöksége alatt álltak volna.[1]

Az egész csoportban, mely Cerigot, Zantét, Ithakát, Kephaloniát,
Leukadiát, Parost és Korfut foglalja magában, ezen utóbbi sziget
legészakibb fekvésű s egyszersmind a legnagyobb is. Ez a hajdani
Korcyra. Egy szigetnek, melyen valaha Alcinous király, Jason és Medea
vendégszerető házigazdája uralkodott, s mely később a trójai háború után
befogadta Ulyssest, bizonyára joga van jelentékeny helyet elfoglalni az
ókor történelmében. Korfu régente háboruban állt a frankok, bolgárok,
szaraczének és a nápolyiak ellen; a tizenharmadik században Barbarossa
elpusztította, a tizennyolczadikban Schuleuburg gróf megoltalmazta s az
első franczia császárság végén Donzelot tábornok megvédelmezte.

[Illustration: KORFU, – A FELLEGVÁR.]

Elbeszélésünk idejében székhelye volt egy angol főbiztosnak, mely
hivatalt akkoriban Sir Adam Frigyes, az ionai szigetek kormányzója
viselte. Tekintettel azon eshetőségekre, melyek a görögök és törökök
közt összeütközéseket idézhettek elő, mindig állt rendelkezésére néhány
fregatt, melyeknek feladata volt a rendet fenntartani a vizeken. Még
jelentékenyebb nagyságú hajókra volt szükség, hogy e czélt elérhessék a
szigettengeren, melyen szabadon hajózhattak a görögök, törökök és
szabadalomlevéllel ellátott más nemzetbeliek; nem is említvén a
kalózokat, kiknek nem volt egyéb hivatásuk, mint kényök-kedvök szerint
kirabolni minden nemzetiségü hajót.

Akkoriban feles számu idegeneket lehetett Korfuban találni, főleg azok
közül, kiket a függetlenségi harcz különböző fázisai vonzottak ide,
három vagy négy év óta. Némelyek Korfuban szálltak hajóra s a felkelő
hadsereghez csatlakoztak, mások Korfuban telepedtek meg, ha túlságos
fáradalmak a bizonyos ideig tartó pihenést elkerülhetetlenné tették.

Ezen utóbbiak közül egy fiatal francziát kell említenünk, ki a nemes
ügyért fellelkesülve, öt év óta tevékeny és dicsőséges részt vett a főbb
eseményekben, melyeknek a hellén félsziget szinhelye volt.

D’Albaret Henrik, franczia királyi tengerészhadnagy egyike a rangjabeli
legfiatalabb tiszteknek, jelenleg bizonytalan időre szabadságolva lévén,
a háború kitörése után mindjárt eljött harczolni a franczia philhellének
lobogója alatt. A fiatal tiszt huszonkilencz éves, középtermetű, izmos
testalkatú ember, s ennélfogva alkalmas volt a tengerészpálya nagy
fáradalmainak elviselésére. Kellemes modora, előkelő magatartása, nyilt
tekintete, vonzó arcza és teljes megbizhatósága által, mindjárt a
legelső ismerkedésnél, oly rokonszenvet ébresztett maga iránt, melyet a
hosszasabb ismeretség csak fokozni volt képes.

D’Albaret Henrik párisi eredetű gazdag családból való volt. Anyját alig
ismerte. Atyja körülbelül akkor halt meg, midőn fia elérte
nagykorúságát, tehát két vagy három évvel előbb, mintsem ezen utóbbi a
tengerészeti iskolából kilépett volna. Szép vagyon birtokába jutván, nem
gondolta, hogy ez elégséges ok legyen arra, hogy felhagyjon tengerész
pályájával. Sőt ellenkezőleg. Folytatta pályáját – a legszebbek egyikét
a világon – és már tengerészhadnagy volt, midőn a görög lobogót kitűzték
a török félhold ellen, északi Görögországban és a Peloponnesusban.

D’Albaret Henrik nem tétovázott. Mint annyi más derék fiatal ember,
kiket a mozgalom ellenállhatatlanul magával ragadott, ő is azon
önkéntesekhez csatlakozott, kiket franczia tisztjeik elvezéreltek Európa
keleti határáig. Egyike volt azon legelső philhelléneknek, kik vérüket
ontották a függetlenség ügyéért. Már 1822-ben ott volt a híres artai
csatában. Mavrokordato dicső legyőzöttei közt; – és a győzők között
Missolunghi első ostrománál. A következő évben is jelen volt azon
ütközetben, melyben Botzaris Márk elesett, 1824-ben nem jelentéktelen
részt vett azon tengeri csatákban, melyek a görögöket megbosszulták
Mehemed Ali győzelmeiért. 1824-ben, a tripolitzai vereség után, a
Fabvier ezredes főparancsnoksága alatt működő rendes katonaság egy
részét vezényelte. 1826-ban Chaidarinál verekedett, hol megmentette
Starkos Andronika életét, kinek testét már-már Kiutadsi lovai taposták.
E borzasztó ütközetben a philhellének pótolhatatlan veszteségeket
szenvedtek.

Azonban D’Albaret Henrik nem akarta elhagyni hadvezérét és rövid idő
mulva újra hozzácsatlakozott Metheneben.

Ezen időtájt az athéni Akropolist Guras őrnagy védelmezte ezerötszáz
emberével. E fellegvárba menekült ötszáz nő és gyermek, kik már nem
bírtak elfutni, midőn a város a törökök hatalmába került. Guras el volt
látva élelmiszerekkel egy évre, volt tizennégy ágyúja és három mozsara,
de a lőszerekből csak jelentéktelen készlettel bírt.

Ekkor Fabvier elhatározta lőszerrel ellátni az Akropolist. E merész terv
véghezviteléhez elszánt emberekre volt szüksége. Felhivására
ötszázharmincz ember jelentkezett, köztük negyven philhellén s e negyven
közt legelsőnek D’Albaret Henrik. E merész harczosok mindegyike ellátta
magát egy tarisznyára való lőporral, aztán Methenében hajóra kelt a
csapat, Fabvier parancsnoksága alatt.

Deczember 13-án partraszállnak, csaknem az Akropolis tövében. A felhők
mögül előbukkanó hold sugarai elárulják a vakmerő kisérletet. A törökök
erősen kezdenek rájuk tüzelni. Fabvier elkiáltja magát: «Előre!»
Mindegyik önkéntes a nélkül, hogy eldobná lőporos tarisznyáját, mely őt
minden perczben a légbe röpítheti, átmegy a sánczárkon és bejut a
fellegvárba, melynek kapui nyitva vannak. Az ostromlottak diadalmasan
visszaverik a törököket. De Fabvier megsebesül, hadsegéde elesik,
D’Albaret Henrik is egy golyótál találva, lerogy. A rendes katonaság,
valamint vezérei is, most be vannak zárva a fellegvárban, azokkal
együtt, kiknek ily vitézül siettek segítségükre s kik őket nem akarták
többé kibocsátani.

Itt a fiatal tiszt, ki nagyon sokat szenvedett szerencsére nem veszélyes
sebében, kénytelen volt megosztani az ostromlottak nyomorát, kiknek
minden tápláléka szűk adagokban kimért árpakására szorítkozott. Hat
hónap mult el, mielőtt visszanyerte volna szabadságát azon kapituláczió
által, melyet Kiutadsi elfogadott. Fabvier, önkénteseivel s az
ostromlottakkal együtt, csak 1827 junius 5-én hagyhatta el az athéni
fellegvárt és szállhatott azon hajókra, melyek az egész csapatot
Salamisba vitték.

[Illustration: MEGMENTETTE STARKOS ANDRONIKA ÉLETÉT.]

D’Albaret Henrik, ki még nagyon gyöngének érezte magát, nem akart
megállni e városban, hanem tovább hajózott Korfuig. Itt pihente ki
fáradalmait két hónap óta, várván az órát, melyben ismét elfoglalhatja
helyét a harczosok legelső soraiban; midőn a véletlen egy új mozgató
elemet támasztott életében, mely eddig az egyszerű katona élete volt.

Korfuban, a Strada Reale végén, egy jelentéktelen külsejű, félig görög,
félig olasz modorban épült régi ház állt. E házban egy ember lakott, a
ki ritkán mutatta magát, de a kiről sokat beszéltek: Elizundo bankár. Az
ember nem tudta volna elhatározni, hatvan éves-e, vagy hetven. Húsz év
óta lakott e komor házban, melyből ritkán lépett ki az utczára. De ha
ritkán ment el hazulról, annál több mindenféle nemzet- és rangbeli
kliens kereste fel őt otthonában. Bizonyára jelentékeny üzleteket
kötöttek e bankházban, melynek becsületessége minden kétségen felül
állt. Különben Elizundot rendkívül gazdagnak tartották. Az ioniai
szigeteken, sőt dalmát kartársai közt, Zárában és Raguzában sem volt
hitel, mely az övével versenyezhetett volna. Általa elfogadott váltó
aranyat ért. Igaz, hogy bizalmát nem egykönnyen ajándékozta oda. Sőt
nagyon óvatosnak látszott üzleteiben. Legkitünőbb ajánlatokat, teljes
biztosítékot követelt; de pénztára kimeríthetetlennek látszott.
Megjegyzendő, hogy Elizundo csaknem mindent személyesen végzett és
csupán a jelentéktelen írásbeli munkák teljesítésére tartott egy embert
házánál, kiről alább lesz szó. Ő maga volt a saját pénztárnoka és
könyvvivője. Egyetlen váltót se bocsátott ki, egyetlen levelet se
küldött el, melyet ne írt volna sajátkezűleg.

Nem is ült le soha külső hivatalnok vagy segéd az ő íróasztala mellé; a
mi nem kevéssé járult üzletének titokban tartásához.

Milyen származású volt ez a bankár? Illirnek vagy dalmátnak mondták, de
e tekintetben senki se tudott semmi bizonyosat. Néma volt multja felől,
néma volt jelene felől és nem érintkezett a korfui társasággal. Midőn a
szigetcsoport Francziaország védnöksége alá került, életmódja már
ugyanaz volt, a mi később is maradt, midőn angol kormányzó gyakorolta a
hatóságot az ioniai szigetek felett. Kétségkívül nem kell szószerint
venni, a mit vagyonáról beszéltek, melyet a közbeszéd százmilliók
szerint számított; de nagyon gazdagnak kellett lennie, noha életmódja
nem különbözött oly emberekétől, kik szerény igényekkel és ízléssel
bírnak.

Elizundo özvegy volt már akkor is, midőn hétéves kis leányával Korfuban
megtelepedett. Most e kis leány, kinek neve Hadsine volt, elérte
huszonkét éves életkorát s atyja házában egészen a háztartás gondjainak
szentelte magát.

Elizundo Hadsinét mindenütt rendkívül szépnek tartották volna, daczára
kissé szomorú arcza komoly kifejezésének; szép volt ő még e keleti
országban is, a hol a nők szépsége általában elvitázhatlan. Hogyne lett
volna arcza komoly e házban, melyben fiatal korát tölté, gondos anya s
egyetlen játszótárs nélkül, a kivel serdülő korában legelső bizalmas
gondolatait közölhette volna? Elizundo Hadsine termete középmagasságú,
de elegáns volt. Anyai ágon görög származásu lévén, emlékeztetett azon
lakoniai szép fiatal nők tipusára, kik báj tekintetében felülmúlják az
összes többi peloponnesusi nőket.

Az atya és leánya közt nem uralkodott és nem uralkodhatott benső
meghittség. A bankár egyedül élt, hallgatag, tartózkodó ember volt, –
egyike azoknak, a kik leggyakrabban félrefordítják a fejöket és
eltakarják szemeiket, mintha a világosság fájna nekik. A magánéletben ép
úgy, mint a közéletben, kerülte a közlékenységet és sohase volt
bizalmas, még bankházának legrégibb kliensei iránt se. Hogyan talált
volna Elizundo Hadsine örömet ezen elzárkózott életmódban, holott a ház
négy fala közt még az atyai szívet is alig találhatta fel?

Szerencséjére volt közelében egy jó, hű, szerető lény, a ki csak fiatal
úrnőjéért élt, az ő szomorúsága felett szomorkodott s kinek arcza
kiderült, ha őt mosolyogni látta. Egész élete mintegy össze volt forrva
Hadsine életével. E leírás után azt hihetné az ember, hogy egy jó és hű
ebről van szó, egyikéről azoknak, kiket Michelet «az emberiségre való
aspiransoknak» és Lamartine «alázatos barátainknak» nevez. Nem! csupán
ember volt, noha megérdemelte volna, hogy kutya legyen. Látta születni
Hadsinét, azóta soha se távozott mellőle, csecsemő korában ringatta,
fiatal leány korában szolgálta.

Xaris volt a neve. Hadsine anyjának tejtestvére volt s ezen utóbbit
akkor sem hagyta el, midőn nőül ment a korfui bankárhoz. Több mint húsz
év óta élt tehát a háznál, közönséges cselédnél magasabb állást foglalt
el, sőt segítségére is volt Elizundonak, ha némely iratokat kellett
lemásolni.

Xaris, mint általában a lakoniai tipusok, magas termetű, széles vállú,
rendkívüli izmos, szép testalkatú és szemű ember volt; hosszúkás,
hajlott orra alatt gyönyörű fekete bajusz ágazott kétfelé. Fején sötét
színű gyapotföveget viselt és derekán festői fustanellát.

Xaris mindenkor elkisérte Hadsinét, valahányszor az ifjú leány elment
hazulról, akár bevásárlásokat tenni a háztartás számára, akár a szent
Spiridion tiszteletére emelt katholikus templomba, akár pedig kissé
élvezni az üde tengeri levegőt, mely nem igen hatolt el a Strada
Realeban épült házig. Sok korfui fiatal ember láthatta így őket együtt a
sétányon, sőt a Kastrades külváros utczáiban is, mely a hasonnevű kis
öböl partján terül el. Nem egynek lett volna kedve közülök eljuthatni
Hadsine atyjához. Kit ne vonzott volna az ifjú leány szépsége és talán
az Elizundo-ház sok milliója is? De Hadsine tagadólag felelt minden
ilynemű ajánlatra; a bankár pedig sohasem igyekezett rábírni, hogy e
határozatát megváltoztassa. Pedig a hű Xaris, azért, hogy fiatal úrnője
boldog legyen e világon, odaadta volna egész osztályrészét azon
boldogságból, melyre határtalan hűségénél fogva jogos igényt tarthatott
a túlvilágon.

Ilyen volt e komor, szomorú ház, mely mintegy elszigetelve állt a régi
Korcyra fővárosának egyik zugában; ilyen volt a háznép, mely közé az
élet véletlene bevezette D’Albaret Henriket.

Kezdetben üzleti viszony jött létre a bankár és a franczia tiszt között.
Midőn az utóbbi Párist elhagyta, jelentékeny összegű váltókat vitt
magával, melyek az Elizundo-ház által voltak leszámítolandók. Korfuba
jött felvenni a pénzt, később is Korfuból kapta mindazon összegeket,
melyekre szüksége volt a philhellén hadjáratok alatt. E közben többször
visszatért a szigetre s így ismerkedett meg Elizundo Hadsinével. Az ifjú
leány szépsége elbűvölte. Emléke elkisérte őt Morea és Attika
csatatereire.

Az Akropolis meghódítása után D’Albaret Henrik nem tehetett okosabbat,
mint Korfuba visszatérni. Sebeiből még nem épült ki teljesen. Az ostrom
rendkívüli fáradalmai megrontották egészségét. Itt, noha a város másik
végén lakott, mégis naponkint néhány órára oly vendégszeretetet talált a
bankár házánál, milyennel eddig semmiféle idegen nem dicsekedhetett.
Körülbelül három hónap óta élt így D’Albaret Henrik. Elizundonál tett
látogatásai, melyek kezdetben tisztán üzleti látogatások voltak,
lassankint mindennap megismétlődtek s az önérdeknek is része volt
bennök. Hadsine nagyon tetszett a fiatal tisztnek. Hogyne vette volna
ezt észre a fiatal leány, mikor látta, hogy oly gyöngéd figyelemmel
viseltetik iránta s annyira el van ragadtatva, ha őt látja és beszélni
hallja? Hadsine a maga részéről szintén részesíté a mindennapos vendéget
mindazon ápolásban, melyet nagyon gyönge egészsége igényelt. D’Albaret
Henrik csakis nagyon jól érezhette magát ily életrend mellett.

Xaris sem igyekezett titkolni azon rokonszenvet, melyet D’Albaret Henrik
őszinte, szeretetreméltó jelleme ébresztett benne, s mindinkább
ragaszkodott hozzá.

– Igazad van, Hadsine, – mondá gyakran az ifjú leánynak – Görögország a
te hazád is, ép úgy, mint az enyém és nem szabad felednünk, hogy e
fiatal tiszt azért szenved, mert a mi hazánkért harczolt.

– Ő szeret engem – mondá egy nap Hadsine Xarisnak.

Az ifjú leány e szókat szokott egyszerűségével ejté ki.

[Illustration: XARIS MINDENKOR ELKISÉRTE HADSINÉT.]

– No hát, hadd szeressen! – felelé Xaris. – Atyád öregszik, Hadsine. Én
se fogok örökké élni!… Hol találhatnál a világon biztosabb védelmezőt
D’Albaret Henriknél!

Hadsine nem felelt. Meg kellett volna vallania, hogy nemcsak
szerettetik, de viszontszeret is. A természetes tartózkodás nem engedte,
hogy ez érzelmet bevallja. Még Xarisnak se.

Így álltak a dolgok. S a dolgok ilyetén állása nem volt titok a korfui
társaság előtt. Mielőtt még hivatalosan szó lett volna róla, máris úgy
beszéltek D’Albaret Henrik és Elizundo Hadsine házasságáról, mint
elhatározott dologról.

Meg kell jegyeznünk, hogy a bankár nem látszott bánni az ifjú tiszt
sürgölődését leánya körül. Helyesen mondta Xaris, hogy öregedni érzi
magát, még pedig gyorsan. Bármennyire kiszáradt is a szíve, mégis félnie
kellett attól, hogy Hadsine magára hagyatva fog maradni; noha tudta,
hogy mihez tartsa magát azon vagyont illetőleg, melyet utána örökölni
fog. Különben a pénzkérdés sohasem érdekelte D’Albaret Henriket. Egy
perczig se törődött azzal, vajjon a bankár leánya gazdag lesz-e, vagy
sem. A szerelem, melyet az ifjú leány iránt érzett, nem köznapi
érdekből, hanem sokkal nemesebb érzelmekből fakadt. Ép annyira szerette
jóságáért, mint szépségéért. Végtelen rokonszenvet ébresztett benne
Hadsine helyzete a szomorú házi körben. Szerette őt nemes
gondolkozásáért, magasztos eszméiért és azon erélyességéért, melyre
képesnek hitte, ha valaha azon helyzetbe jutna, hogy azt be kelljen
bizonyítania.

És ez nagyon érthetővé lett, midőn Hadsine az elnyomott Görögországról
és azon emberfeletti erőfeszítésekről beszélt, melyekkel földijei
hazájukat felszabadítani igyekeztek. E téren a fiatal pár csakis a
legnagyobb egyetértésben találkozhatott egymással.

Mennyi édes órát töltöttek el, e dolgokról beszélgetve a szép görög
nyelven, melyet D’Albaret Henrik most már ugy bírt, mint a saját
anyanyelvét. Mennyire osztoztak a közös örömben, valahányszor egy
tengeri győzelem kárpótlást nyujtott azon balszerencsékért, melyeknek
Morea és Attika voltak szinhelyei. D’Albaret Henriknek apróra el kellett
beszélnie mindazon csatákat, melyekben részt vett; elő kellett sorolnia
azon honfiak és külföldiek neveit, kik magukat e véres harczokban
kitüntették s azon nőkét is, kiket Hadsine, ha szabadságában áll,
utánozni szeretett volna. – Bobolina, Modena, Zacharias, Kaidos nevét és
a bátorszívű Andronikáét, kinek életét a fiatal tiszt a chaidarii
vérfürdőből megmentette.

Sőt egy napon, midőn D’Albaret Henrik e nő nevét kiejté, Elizundo, ki a
társalgást hallgatta, oly mozdulatot tett, mely magára vonta leánya
figyelmét.

– Mi bajod, atyám? – kérdé.

– Semmi – felelé a bankár.

Aztán az ifjú tiszthez fordult és oly hangon, mely közönyösnek akart
látszani, így szólt:

– Ismerte ön ezt az Andronikát?

– Ismertem, Elizundo úr.

– Nem tudja, mi lett belőle?

– Nem tudom – felelé D’Albaret Henrik. – Úgy hiszem, hogy a chaidarii
csata után visszatért szülőföldére a mainai tartományokba. De biztos
vagyok felőle, hogy előbb-utóbb ismét látni fogom őt Görögország
csataterein…

– Igen, – szólt közbe Hadsine – ott van az ő helye!

Miért tudakozódott Elizundo Andronika felől? Senki se kérdezte meg tőle.
Kétségkívül kitérőleg válaszolt volna. De leánya, ki a bankár
összeköttetéseit nem igen ismerte, mégis tünődött felette. Létezhetett
valamely összeköttetés atyja és Andronika közt, kit ő annyira bámult?

Egyébként Elizundo feltétlenül tartózkodó volt, a függetlenségi harczot
illetőleg. Melyik félnek óhajtotta a győzelmet, az elnyomóknak-e, vagy
az elnyomottaknak? nehéz lett volna megmondani, – ha ugyan általában
azon emberek közé tartozott, kik valakinek jót kivánnak. Annyi bizonyos,
hogy a postával legalább is ugyanannyi levele érkezett Törökországból,
mint Görögországból.

De ismételjük, noha az ifjú tiszt a hellének ügyének szentelte életét,
Elizundo nem kevésbé szivesen fogadta őt házánál.

Azonban D’Albaret Henrik nem maradhatott tovább Korfuban. Fáradalmait
kipihenvén, el volt határozva mindvégig teljesíteni azt, a mit
kötelességének tartott. Gyakran beszélt erről a fiatal leánynyal.

– Valóban, ez kötelessége – felelé Hadsine. – Bármily fájdalmat okozzon
is nekem az ön távozása, Henrik, értem, hogy vissza kell térnie
bajtársaihoz. Igen; harczolni kell Görögországért mindaddig, míg vissza
nem nyerte szabadságát!

– Elutazom, Hadsine, elutazom – mondá egy nap D’Albaret Henrik. – De ha
magammal vihetném azon tudatot, hogy ön ép úgy szeret engem, mint én
szeretem önt…

– Henrik, semmi okom sincs eltitkolni azon érzelmeket, a melyeket bennem
ébresztett – viszonzá Hadsine. Nem vagyok többé gyermek és a kellő
komolysággal tekintek a jövő elé. Bizom önben, – folytatá kezét nyujtván
neki – bizzék ön is bennem! A milyennek itt hagy távozáskor, olyannak
fog találni visszatérte után.

D’Albaret Henrik megszorítá a kezet, melyet Hadsine nyujtott neki
érzelmei zálogául.

– Köszönöm lelkem mélyéből – felelé. – Igen, mi egymáséi vagyunk már
most is! S habár ez még fájdalmasabbá teszi elválásunkat, mégis azon
meggyőződést vihetem magammal, hogy ön viszontszeret. De elutazásom
előtt beszélni akarok atyjával, Hadsine!… Biztos akarok lenni a felől,
hogy helyesli szerelmünket és hogy nem fog elénk akadályokat gördíteni…

– Igen helyesen, Henrik, felelé az ifjú leány. Birja az ő igéretét is,
mint az enyimet.

D’Albaret Henrik nem halaszthatta soká e lépést, mert el volt határozva
visszatérni Fabvier ezredes hadtestéhez.

A dolgok mind rosszabbra fordultak a függetlenség ügyére nézve. A
londoni egyezmény semmiféle kedvező eredményt sem idézett elő s az ember
jogosan kérdezhette magától, vajjon a hatalmak nem fognak-e a szultánnal
szemben pusztán félhivatalos, tehát teljesen platonikus észrevételekre
és figyelmeztetésekre szorítkozni?

Ezenkivül a törökök, győzelmeik következtében elbizakodván, nem igen
látszottak hajlandónak bármily csekélységet is engedni követeléseikből.
Noha akkoriban egy angol és egy franczia hajóraj, amaz Codrington
admirál, emez pedig De Rigny admirál parancsnoksága alatt czirkált az
égei tenger vizeiben, s noha a görök kormány Eginát választotta
székhelyül, hogy ott nagyobb biztonságban vezethesse az ügyeket; a
törökök mégis valóban aggasztó makacsságot tanusítottak.

E makacsság azonban érthető volt mindazok előtt, a kik látták azon
kilenczvenkét török, egyiptomi és tuniszi hajóból álló hajóhadat, mely
szeptember 7-én ott horgonyzott a navarini tágas kikötőben. E hajóhad
azon óriási mennyiségű készleteket szállította, melyekre Ibrahimnak
szüksége volt a hydrióták ellen indítandó újabb expedicziójában.

D’Albaret Henrik úgy határozta, hogy Hydránál fog csatlakozni az
önkéntesek csapatához. E sziget, mely Argolis végpontjánál fekszik, a
leggazdagabbak egyike az egész szigettengerben. Miután annyi vérét és
annyi pénzét áldozta fel a hellének ügyéért, melyet a törökök által
rettegett merész tengerészei, Tombasis, Miaulis, Tsamados védelmeztek,
most Hydra szigetét a legiszonyubb megtorlás fenyegette.

D’Albaret Henrik tehát nem késlekedhetett Korfut elhagyni, ha Ibrahim
katonáinál előbb akart Hydra szigetére érni. Elutazása október 21-re
volt végleg kitűzve.

Az ifjú tiszt, mint előre elhatározták, nehány nappal előbb fölkereste
Elizundot és megkérte tőle leánya kezét. Nem titkolta előtte, hogy
Hadsine boldog volna, ha atyja kedvezőleg válaszolna. Egyébiránt most
nem is lehet egyébről szó, mint az atyai beleegyezés elnyeréséről. A
menyegzőt csak D’Albaret Henrik visszatérése után fognák megülni.
Remélte, hogy távolléte nem tarthat soká.

A bankár ismerte az ifjú tiszt helyzetét, ismerte vagyoni körülményeit
és azon közbecsülést, melyben családja Francziaországban részesült. E
tekintetben tehát nem volt szükség magyarázatokra. A mi a bankárt
illeti, becsületessége minden kétségen felül állt, soha a legcsekélyebb
rossz hír se keringett háza felől. A saját vagyoni állapotáról
hallgatott, miután D’Albaret Henrik ezt egy szóval sem említé. A mi
pedig a házassági ajánlatot illeti, Elizundo kijelentette, hogy azt
örömmel fogadja. E házasság őt csak boldoggá teheti, minthogy leányának
boldogságát biztosítja.

Mindez igen hidegen volt mondva, de a fődolog az volt, hogy elmondatott.
D’Albaret Henrik most már birta Elizundo szavát és a bankár cserébe
leányától forró köszönetet kapott, melyet szokott tartózkodásával
fogadott.

Úgy látszott tehát, mintha minden a legszebb rendben volna, a fiatal pár
nagy örömére és hozzátehetjük, Xaris legnagyobb megelégedésére. Ez a
derék ember úgy sírt mint egy gyermek és szivesen a keblére szorította
volna a fiatal tisztet.

D’Albaret Henrik most már csak kevés időt tölthetett Elizondo Hadsine
oldala mellett. El volt határozva, hogy egy levantei briggen fog
elutazni és e brigg október 21-én volt elindulandó Korfuból Hydra felé.

Az olvasó könnyen kitalálhatja, a nélkül, hogy részletesen elbeszélnők,
hogyan teltek el az utazást megelőző napok a bankár házánál. D’Albaret
Henrik és Elizundo Hadsine egy órára sem hagyták el egymást. Hosszasan
beszélgettek az alacsony mennyezetü szobában, mely a szomorú ház
földszinti részében létezett. Nemes érzelmeik e beszélgetéseknek
bizonyos átható varázst kölcsönöztek, mely azoknak kissé komoly
hangulatát némileg enyhíté. A jelen, úgyszólván, kisiklott kezeik közül,
de biztak benne, hogy övék a jövő. A jelennek akartak tehát hideg vérrel
a szemébe nézni. Mindketten fontolóra vették annak kedvező és hátrányos
esélyeit, de csüggedés és gyöngeség nélkül. S mialatt róla beszéltek,
nem szüntek meg lelkesülni azon ügyért, melyért D’Albaret Henrik ismét
koczkára teendi életét.

Október 20-án este ismét e dologról beszélgettek, de talán kissé
fokozottabb meghatottsággal. Az ifjú tiszt másnap volt útnak indulandó.

Xaris hirtelen belépett a szobába. Nem birt beszélni. Lihegett. Futva
érkezett haza – még pedig mily sebesen! Izmos lábai néhány percz alatt
elhozták, az egész városon keresztül, a fellegvártól a Strada Reale
végeig.

– Nos, mit akarsz? Mi bajod Xaris? Miért vagy úgy felindulva? kérdé
Hadsine.

– Mi bajom? Mi bajom? Egy fontos, nagyon fontos hirt hoztam.

– Szóljon, szóljon Xaris! mondá D’Albaret Henrik, nem tudván, örüljön-e
vagy aggódjék.

– Nem birok, nem birok! ismétlé Xaris, kit a felindulás csaknem
megfojtott.

– Valamely harczi hir érkezett? – kérdé a fiatal leány megfogva a hű
ember kezét.

– Igen, igen…

– De beszélj hát! biztatá Hadsine; beszélj jó Xarisom, mi történt?

– A törököket ma megverték Navarinnál!

Így értesült D’Albaret Henrik és Hadsine az október 20-iki tengeri
ütközetről.

Xaris zajos megérkezésének hallatára Elizundo bankár is belépett a
szobába. Midőn megtudta, miről van szó, ajkait önkénytelenül
összeszorítá és homlokát összeránczolta; de nem árult el se
megelégedést, se boszuságot, míg ellenben a fiatal pár legkevésbbé se
fékezte örömét.

A navarini ütközet hire csakugyan eljutott Korfuba. Alig terjedt el a
városban, midőn már a részleteket is megtudták, melyeknek hirét az albán
partok hosszában létezett légi távirók hozták meg.

[Illustration: KORFU.]

Az angol és franczia hajórajok, melyekhez az orosz hajóraj is
csatlakozott, összesen huszonhét hajóval és százhetvenhat ágyuval
megtámadták a török hajóhadat, miután erőszakkal behatoltak volna a
navarini kikötőbe. A törökök tönkre verettek, daczára annak, hogy
hajóhaduk mindenféle nagyságu hadihajóinak száma hetvenre rugott és ezer
kilenczszáz kilenczvennégy ágyuval volt felszerelve. Több hajójuk
elmerült vagy a légbe röpült nagyszámú tisztekkel és legénységgel
együtt. Ibrahim ennélfogva nem remélhetett többé segítséget a szultán
haditengerészetéből a Hydra elleni hadjáratában.

Ez nagy fontosságú tény volt, mely Görögország ügyére nézve egy új
időszak kiindulási pontját képezte. Noha a három hatalmasság el volt
határozva e győzelmet fel nem használni a porta letiprására, mégis
bizonyosnak látszott, hogy egyetértésüknek sikerülni fog felszabadítani
a hellének országát a török uralom alól; valamint bizonyosnak látszott
az is, hogy az új királyság autonomiája előbb-utóbb bevégzett ténynyé
lesz.

Így gondolkoztak Elizundo bankár házában is. Hadsine, D’Albaret Henrik
és Xaris tapsoltak örömükben, mely visszhangra talált az egész városban.
A navarini ágyúk függetlenséget biztosítottak Görögország fiainak.

Mindenekelőtt az ifjú tiszt terveit változtatta meg teljesen a
szövetséges hatalmak e győzelme, vagyis – mert e kifejezés helyesebb – a
török hajóhad e veresége, melynek következtében Ibrahim kénytelen lett
lemondani a Hydra ellen tervezett hadjáratról. Nem is volt erről többé
szó.

Innét a változás, moly D’Albaret Henriknek október 20-ika előtt
elhatározott szándékában beállt. Többé nem volt szükséges a hydrioták
segítségére siető önkéntesekhez csatlakoznia. Elhatározta tehát, hogy
Korfuban fogja bevárni azon eseményeket, melyek a navarini ütközet
természetes következményei lesznek.

Bármint legyen is, Görögország sorsa többé nem lehetett kétséges. Európa
nem fogja megengedni, hogy újból letiportassék. Nem sok idő mulhatik el
addig, midőn az egész hellén félszigeten a függetlenség zászlója fogja
felváltani a félholdat. Ibrahim, ki máris csak a Peloponnesus központi
vidékeinek és tengerparti városainak megszállására szorítkozhatott,
végre kénytelen lesz ezeket is feladni.

Ily körülmények közt, a félsziget melyik pontja felé indulhatott volna
el D’Albaret Henrik? Igaz, hogy Fabvier tábornok elhagyni készült
Mitylenét és meg akarta támadni a törököket Scio szigetén; de a
szükséges előkészületek még nem voltak befejezve és nem is lehettek
befejezve egyhamar. A rögtöni elutazás tehát merőben fölösleges lett
volna.

Így itélte meg az ifjú tiszt a helyzetet. S így itélte meg azt Hadsine
is, vele együtt. Nem volt tehát ok, elhalasztani a házasságot.
Egyébiránt Elizundo se tett semmi ellenvetést az ellen, hogy a menyegző
haladék nélkül megtartassék. Ehhez képest a határidőt ki is tűzték, tíz
napi időközzel, vagyis október végére. Nem szükséges hosszasan
részleteznünk azon érzelmeket, melyeket az egybekelés közeledése keltett
az ifjú jegyesek szivében. Nem kellett többé félni az elutazástól a
háborúba, mely D’Albaret Henrik életébe kerülhetett. Nem kellett többé
irtózni a fájdalmas várakozástól, mely alatt Hadsine a napokat és az
órákat számlálhatta volna. Xaris volt legboldogabb ember az egész házban
– ha lehetséges. Öröme még akkor se lehetett volna zajosabb, ha a saját
házassága forgott volna szóban. Még magán a bankáron is észrevehető volt
a megelégedés, daczára szokott hidegségének. Hiszen leányának a
boldogsága volt biztosítva.

Megállapodtak abban, hogy a dolog egészen egyszerűen menjen véghez és
szükségtelennek látszott az egész várost meghivni a szertartásra. Se
Hadsine, se D’Albaret Henrik nem tartozott azok közé, kik annyi tanu
előtt szeretik fitogtatni boldogságukat. De mégis volt szükségük
bizonyos előkészületekre, melyekkel egész csöndben és minden feltünés
nélkül foglalatoskodtak. Október 23-ika volt. Már csak két napig kellett
várni a menyegzőre. Úgy látszott, mintha nem lehetett volna ezentúl
semmiféle akadálytól, semmiféle halasztástól félni. És mégis történt egy
tény, mely – ha tudomásukra jut – nagyon nyugtalanította volna D’Albaret
Henriket és Hadsinet.

E napon Elizundo a reggeli póstával érkezett küldemények közt egy
levelet talált, mely váratlan csapásként hatott rá. Összegyűrte a
levelet, széttépte, sőt el is égette, – a mi nagy felindulást árult el
oly embernél, a ki annyira tudott magán uralkodni, mint a bankár.

Ha valaki a szobában lett volna, hallhatta volna, a mint e szókat
mormogta:

– Miért nem érkezett e levél nyolcz nappal később! Átkozott legyen, a ki
irta!



V.  A messeniai partok.

Miután a _Karysta_ Vitylost elhagyta, egész éjjel délnyugat felé
tartott, s rézsut átszelte a koroni öböl vizeit. Starkos Miklós lement
kabinjába és nem mutatta magát reggelig. A szél kedvező volt, – egyike
azon friss délkeleti szeleknek, melyek e vidéken átalában uralkodni
szoktak a nyár végén és a tavasz elején, a napéjegyenek idejében, midőn
a Közép-tenger gőzei esővé változnak át.

Reggelre meg volt kerülve a Gallo hegyfok Messenia végpontján és a
meredek gerinczü Taygetos legutolsó ormai is csakhamar eltüntek a naptól
megaranyozott ködpárában.

Midőn a hegyfok beszögellő csúcsán túl voltak, Starkos Miklós megjelent
a fedélzeten. Legelőször is kelet felé vetett egy pillantást.

A Maina partjai nem voltak többé láthatók, ezen az oldalon most már a
Hagios Dimitrios hegy hatalmas előhegyei emelkedtek, kissé hátrább a
hegyfoknál.

A kapitány egy pillanatra kinyujtotta karját szülőföldje felé. Vajjon
fenyegetés akart-e ez lenni? avagy utolsó istenhozzád a hazai földnek?
ki tudta volna megmondani? De Starkos Miklós szemének pillantásában
bizonynyal semmi jó se volt e perczben.

A kifeszített vitorlák alatt sebesen tovaröpülő hajó jobbfelé
kanyarodott és északnyugati irányban folytatá utját. De miután a szél a
szárazföld felől fújt, a tenger mindenkép alkalmas volt a gyors
hajózásra.

A Karysta balra hagyta az Oenusses, Kabrera, Sapienza és Venetico
szigeteket, aztán Sapienza és a szárazföld közt egyenes irányban átment
a szoroson, melyből Modon átellenében jött ki.

Ekkor tárult fel előtte a messeniai partvidék, határozottan vulkanikus
jellegű hegyeinek csodaszép panorámájával. Messenia később, a királyság
végleges szervezése után, egyikévé lett azon tizenhárom kerületnek,
melyekből az újkori Görögország áll, ide értve az ioniai szigeteket is.
De e korszakban még nem volt egyéb, mint egyike a küzdelmek számos
szinhelyeinek, mely a hadiszerencse esélyei szerint majd Ibrahim, majd a
görögök kezébe került; valamint hajdanában is szinhelye volt azon három
messeniai háborúnak, melyeket a spártaiak ellen viseltek, s melyeket
Aristomenes és Epaminondas neve tett dicsőségesekké.

Miután Starkos Miklós az iránytűvel összeegyeztette a hajó útjának
irányát, a láthatáron szétnézett, hogy meggyőződjék az időjárás
állapotáról, aztán szótlanul leült a hajó hátulsó részén.

E közben a hajó előrészén a Karysta legénysége és azon tíz ember, kik
tegnap este szálltak hajóra Vitylosban, különféle megjegyzéseket váltott
egymással. Mindössze huszan lehettek a hajósok, egy egyszerű altiszt
parancsnoksága alatt, ki a kapitány rendeleteit közvetítette. A
másodparancsnok nem volt e perczben a hajón.

Elmondjuk, miket beszéltek a hajó mostani rendeltetéséről és azon
irányról, melyben Görögország nyugati partjai hosszában felfelé haladt.
Nem kell megjegyeznünk, hogy a kérdéseket az ujonczok intézték, a
feleleteket pedig a legénység veteránjai adták.

– Starkos kapitány nem gyakran beszél.

– A lehető legritkábban; de mikor beszél, jól beszél, és épen csak annyi
időt enged, hogy az ember nyomban engedelmeskedhessék.

– És hova megy a _Karysta?_

– Az ember soha se tudhatja, hogy hova megy a _Karysta_.

– Az ördögbe! akkor hát vaktába szegődtünk be! de ez utóvégre is
mindegy.

– Igen, és elhihetitek, hogy a hová a kapitány visz, épenséggel oda kell
mennünk.

– De azzal a két kis ágyúval, mely a _Karysta_ előrészén van, bizonyára
nem veheti üldözőbe a szigettenger kereskedelmi hajóit.

– Nem is arra való a _Karysta_. Starkos kapitánynak vannak más jól
felszerelt és jól felfegyverzett hajói e czélra. A _Karysta_ csak olyan
kéjkirándulásokra való yacht! Láthatod, milyen szerény a külseje,
melylyel tökéletesen el tudja bolondítani a franczia, angol, görög és
török czirkálókat.

– De hát az osztályrész a zsákmányból?

– Az osztályrész a zsákmányból azokat illeti, a kik zsákmányt ejtenek,
és ti azok közé fogtok tartozni, mihelyt a _Karysta_ befejezte
kirándulását. Nyugodtak lehettek, nem fogtok vesztegelni, s ha veszély
lesz, haszon is lesz.

– E szerint most semmit se lehet tenni Görögország és a szigetek körül.

– Semmit… ép oly kevéssé, mint az adriai tenger vizeiben, ha a kapitány
szeszélye oda irányozná útunkat. További rendeletig tehát becsületes
tengerészek leszünk, egy becsületes hajó fedélzetén és becsületes
szándékkal vitorlázunk az ioniai tenger vizein. De majd máskép lesz ez
is!

– Minél előbb, annál jobb!

A mint látjuk, az ujonczok, valamint a _Karysta_ többi hajósai nem
irtóztak a munkától, bármilyen legyen is az. Az alsó Maina
tengerész-lakosságától nem kellett várni lelkiismereti kételyeket, sőt
egyszerű előitéleteket sem. Valóban méltók voltak parancsnokukhoz és ez
jól tudta, hogy számíthat rájuk.

De ha a vitylosi tengerészek ismerték is már Starkos kapitányt, még nem
ismerték alkapitányát, a ki tengerésztiszt és egyszersmind üzletember
volt, szóval Starkos Miklós mindenese. Skopelo volt a neve, Cerigottoban
született, e meglehetősen rossz hírü kis szigeten, mely a szigettenger
déli határán fekszik, Cerigo és Kréta közt. Az ujonczok egyike a
_Karysta_ altisztjéhez fordult s így szólt:

– Hát az alkapitány?

– Az alkapitány nincs a hajón.

– Nem is fogjuk látni?

– De igen.

– Mikor?

– Majd a mikor szükséges lesz.

– De hol van most?

– Ott, a hol lennie kell.

Be kellett érni e semmitmondó felelettel. Egyébiránt e pillanatban a
felügyelő sípja az összes legénységet a kötelekhez szólítá és
félbeszakította a társalgást a hajó farán.

Kissé szél alá akartak kerülni, hogy körülbelül egy mérföldnyi
távolságra haladhassanak a part hosszában. Déltájban a _Karysta_
elvitorlázott Modon előtt. De nem ez volt rendeltetési helye. Nem kötött
ki tehát e kis városnál, mely a régi Methone romjain épült, egy hegyfok
tövében, melynek csúcsa a Sapienza sziget felé nyulik be a tengerbe. A
kikötő bejárásánál emelkedő világító torony csakhamar eltünt a parti
sziklák egy kanyarulata mögött.

[Illustration: NAVARIN LÁTSZOTT A SZIKLAHASADÉKON KERESZTÜL.]

E közben a hajó fedélzetén jelt adtak. Egy vörös, félhold által két
részre osztott árboczszalagot vontak fel a fővitorlafára. De a
szárazföldről nem érkezett hasonló jel válaszul. A _Karysta_ tovább
folytatta útját észak felé.

Este a navarini kikötő bejáratához ért. E kikötő egy nagy tóhoz
hasonlít, mely magas hegyektől van körülvéve. A fellegvár homályos
tömegének tövében épült várost egy pillanatra látni lehetett, egy óriási
szikla hasadékán keresztül. Itt volt végpontja azon természetes
védtöltésnek, mely az Adriai-tenger felől az ioniai tenger felé rohanó
északnyugati szelek dühöngésének útját állja.

A lenyugvó nap még megaranyozta kelet felől a legközelebbi hegyek
csúcsait, de a tágas kikötőt már behomályosította az árnyék.

Ezuttal a legénység azt hihette volna, hogy a _Karysta_ Navarinnál fog
kikötni, mert egyenesen bevitorlázott a megalo thuro-szorosba, déli
oldalán a Sphakteria szigetnek, mely körülbelül négyezer méternyi
hosszúságban nyúlik el. Akkoriban már két síremlék emelkedett itt a
háború két nemes áldozatának tiszteletére; az egyik Mallet franczia
százados volt, ki 1825-ben esett el, s a másik Santa Rosa gróf, olasz
philhellén, egykor piemonti miniszter, ki ugyanazon évben, ugyanazon
ügyért ontotta vérét. – Midőn a _Karysta_ a város közelébe ért, a
fővitorlafára egy vörös lámpást húztak fel, mint nehány órával előbb a
vörös árboczszalagot. E jelre se jött válasz.

Starkos Miklós hajójának e kikötőben se volt mit keresnie, hol e
pillanatban nagy számban horgonyoztak a török hajók. Mozdulatait tehát
oly módon irányozta, hogy a Kuloneski szigetecskét megkerülhesse; aztán
a vitorlaköteleket kissé megeresztették, minek következtében a hajó
visszatérhetett a sphakteriai vizekbe.

[Illustration: A FŐVITORLÁRA EGY VÖRÖS LÁMPÁT HUZTAK FEL.]

1821-ben a görögök több száz törököt megleptek és körülkerítettek a
Kuloneski szigetecskén. Az egész csapatnak éhen kellett meghalni, noha
megadták magukat azon igéret folytán, hogy török földre fognak
szállíttatni. Később, 1825-ben, midőn Ibrahim hadai Sphakteriát
ostromolták, melyet Maurokordato személyesen védelmezett, megtorlásul
nyolczszáz görögöt ugyanott lemészároltak.

A _Karysta_ ezután a sikiai átjáró felé irányozta útját, mely kétszáz
méternyi szélességben nyulik el a sziget és a Koryphasion hegyfok
között. Jól kellett ismerni e csatornát annak, a ki hajójával be mert
hatolni; csaknem járhatlan oly hajókra nézve, melyek mélyebb vízmedert
igényelnek. De Starkos, mint a kikötő legjobb kalauza tette volna,
merészen elhaladt a sziget csúcsán levő meredek szirtek mellett és
megkerülte a Koryphasion hegyfokot. Aztán észrevevén, hogy künn mintegy
harmincz angol, franczia és orosz hajó horgonyoz, ezeket óvatosan
elkerülte, éjnek idején felment a messeniai partok hosszában, behajózott
a szárazföld és a Prodana sziget közt levő szorosba és másnap hajnalban
a _Karysta_ a friss délkeleti szellő segélyével az arkadiai öböl csöndes
vizein vitorlázott el a part számos beszögelései előtt.

A nap ekkor bukkant elő az Ithome hegy mögül, melynek csúcsáról a szem,
miután megakadt volna a régi Messenia helyén, egyik oldalon elláthat a
koroni öbölig, a másikon pedig azon öbölre, mely nevét Arkadia városától
nyerte. A tenger olyan volt, mintha fényes aranylemezek borítanák,
melyeket a hajnali szellő fodrozott.

Starkos Miklós kora hajnaltól fogva úgy irányozta a hajót, hogy
lehetőleg közel haladjon el a város előtt, mely a part egyik
beszögelésében fekszik.

Tíz óra tájban a felügyelő a hajó hátulsó részére ment s megállt a
kapitány előtt, mint a ki a parancsokat várja.

Keleten feltárult az árkádiai hegység egész óriási látképe. A
hegyoldalokon olajfa-, mandulafa-csoportok és szőlők közt épült faluk,
mirtus- és babérfabokrok közt valamely nagyobb vízmeder felé siető
patakok, továbbá mindenféle magasságban és mindenféle irányban ezernyi
szőlőtőkék azon híres korinthusi fajból, mely egyetlen talpalatnyi
helyet se hagyott üresen; alantabb, a legelső emelkedéseken, a város
vörös házai, melyek élesen leváltak a sötétszinű cziprusok által
képezett háttérről: ilyen volt a Peloponnesus legfestőibb tengerpartjai
egyikének nagyszerű panorámája.

De közelebb érve Árkádiához, a régi Cyparissiához, mely Epaminondas
korában Messenia legfőbb kikötője, majd a keresztes háborúk után a
franczia Ville Hardouin hűbéreinek egyike volt; mily megszomorító
látvány mutatkozott a szemnek, s mily fájdalmas gondolatoknak kellett
támadniok mindazokban, kik vallásos kegyelettel ápolták a multak
emlékeit!

Két évvel azelőtt Ibrahim elpusztította a várost, leöletvén a
gyermekeket, nőket és aggastyánokat is. Romban hevert a régi Akropolis
helyén épült régi vár, romban a Szent György-templom, melyet a fanatikus
mohamedánok feldúltak, romban hevertek a város köz- és magánépületei.

– Meglátszik, hogy erre jártak egyiptomi barátaink, – mormogá Starkos
Miklós, kinek még csak a szive se szorult össze e pusztulás láttára.

– És most a törökök itt az urak, – mondá a felügyelő.

– Igen… hosszu időre… sőt remélem, örökre! – tevé utána a kapitány.

– Ki fog kötni a _Karysta?_

Starkos Miklós figyelmesen nézte a kikötőt, melytől csak nehány vonalnyi
távolságra vitorlázott a hajó. Aztán szemeit a városra irányzá, mely
körülbelül egy tengeri mérfölddel hátrább épült, a Psykhro hegy egyik
kiszögelő elődombján. Habozni látszott, mit tegyen Arkadiánál:
kikössön-e vagy folytassa útját a sik tengeren?

A felügyelő folyvást várta, mit fog felelni kérdésére a kapitány.

– Adjon jelt, – mondá végre Starkos Miklós.

Az ezüst félholddal diszített lobogószalag felszállt az árboczra és
kibontakozott a levegőben.

Néhány percz mulva hasonló lobogószalag lengett egy másik árboczon, mely
a kikötő sarkán emelkedett.

– Köss ki! – mondá a kapitány.

A kormánykerék egyet fordúlt s a hajó beúszott a kikötőbe. A vitorlákat
egymásután bevonták, s a kikötő közepén lebocsátották a horgonyt,
mialatt a hajósok a horgonyvetés után következő teendőket végezték.

Csaknem egyidejűleg a csónakot is leeresztették a tengerbe. A kapitány
beszállt, s a négy evezős hamar odaröpíté a kis járművet egy kis
kőlépcsőhöz, mely a rakpartba volt beépítve. Egy ember várt ott rá és e
szókkal fogadta.

– Skopelo Starkos Miklós szolgálatára áll.

A kapitány nem felelt, csupán bizalmasan intett kezével, aztán elindult
fel a lépcsőkön, a város legelső házai felé. Miután végig ment volna a
legutóbbi ostrom romjai közt, a török és arab katonáktól ellepett
utczákon keresztül, megállt egy meglehetősen érintetlenül maradt korcsma
előtt, mely a «_Minervá_»-hoz volt czimezve, s ide belépett társa
kiséretében.

[Illustration: SKOPELO STARKOS MIKLÓS SZOLGÁLATÁRA ÁLL.]

A következő perczben már Starkos Miklós és Skopelo egy külön szobában
levő asztal mellett ült, kezük ügyében két pohárral és egy palaczk igen
erős égett borral. Rágyujtottak a világos szinű és illatos missolunghii
dohányból sodrott szivarkákra, aztán megkezdődött a társalgás a két
férfi közt, kik közül az egyik igen szivesen és alázatosan szolgálta a
másikat.

Skopelo arcza aljas, ravasz, gonosz, de mindamellett értelmes
kifejezéssel birt. Legfelebb ötven éves lehetett, noha kissé korosabbnak
látszott. Valóságos zálogra kölcsönző uzsorás ábrázata volt; apró szemei
alattomos, de élénk pillantásokat löveltek, haját egészen kurtára nyirva
viselte, orra fitos, kezének minden ujja görbe volt, mint a vadállatok
körme, hosszú lábfejéről el lehetett volna mondani azt, a mivel az
albánok lábait szokták gúnyolni: hogy a sarkuk még Beotiában van, mikor
a lábujjuk már Macedoniába ért. Végre külsejét bajusztalan kerek arcz,
az állán szürkülő szakál, izmos a koponyán megkopaszodott fej, és
sovány, középmagasságú testtörzs egészíté ki. Az arab zsidó e typusa, ki
azonban keresztyén születésű volt, nagyon egyszerű öltözéket viselt; a
levantei hajósok ruházatának mintájára készült zubbonyát és bugyogóját
bő kaftánszerű felöltő takarta el.

Skopelo épen alkalmas ügynök volt, a szigettenger kalózai érdekeinek
képviselésére. Rendkivül ügyesen tudta elhelyezni a zsákmányt és
elárusítani a rabszolgákat, kiket a török piaczokon vásároltak össze s
az észak-afrikai partokra szállítottak.

Nagyon könnyű eltalálni, miről társaloghatott Starkos Miklós Skopelóval,
mily tárgyak körül foroghatott beszélgetésük, mily szempontból itélték
meg a jelenlegi háború eseményeit s mily természetű hasznot akartak
azokból húzni.

– Hogyan áll Görögország sorsa? – kérdé a kapitány.

– Körülbelül oly állapotban, a milyenben ön elhagyta volt, – felelé
Skopelo. – A _Karysta_ már egy hónap óta vitorlázik a tripolisi partokon
és ön, eltávozása óta, aligha hallhatott hireket Görögországból.

– Valóban, nem hallottam.

– Tudja meg hát, kapitány, hogy a török hajók készen állnak átszállítani
Ibrahimot és csapatait Hydrába.

– Igaz, – viszonzá Starkos Miklós. – Láttam a hajókat, tegnap este a
navarini kikötőben.

– Sehol se kötött ön ki, mióta Tripolist elhagyta? – kérdé Skopelo.

– De igen, egyetlen egyszer. Nehány órára megálltam Vitylosban… ki
akartam egészíteni a _Karysta_ legénységét. De mióta a mainai partok
letűntek a látóhatárról, jeladásaimra sehol se kaptam választ, míg
Arkadia elé nem értem.

– Alkalmasint nem volt miért válaszolni, – viszonzá Skopelo.

– Mondd meg, – szólt közbe Starkos Miklós, – mit csinál e pillanatban
Miaulis és Kanaris?

– Kénytelenek apró támadásokra szorítkozni, kapitány, melyek ugyan egyes
részleges sikereket szerezhetnek nekik, de döntő győzelmet soha. Jó
dolguk is van a kalózoknak a szigettengeren mindenütt, azalatt, mig ők a
török hajókat üldözik.

– És beszélnek még mindig…?

– Sakratifról? – kérdé Skopelo, kissé halkabb hangon. – Igen, beszélnek,
Starkos Miklós… mindenütt és mindig és csak tőle függ, hogy még többet
beszéljenek róla.

– Fognak beszélni!

Starkos Miklós felkelt, miután kiürítette poharát, melyet Skopelo újra
tele töltött. Fel s alá járt a szobában s összefont karokkal megállván
az ablak előtt, hallgatta a török katonák unalmas, egyhangú énekét, mely
a távolból hangzott.

Végre ismét leült, Skopelóval szemközt, s a beszélgetést hirtelen más
tárgyra terelvén át, így szólt:

– Jeladásodból azt értettem meg, hogy van itt egy
rabszolga-szállítmányod.

– Van, Starkos Miklós, még pedig akkora, hogy egy négyszáz tonnás hajó
is megtelik vele. Ennyi maradt fenn mindössze a mészárlás után, mely a
kremmidii vereség után következett. A törökök ezúttal kissé nagyon is
szaporán gyilkoltak. Ha tetszésükre bizták volna, egyetlen egy fogoly se
marad életben!

– Vannak köztük férfiak és nők?

– Igen, és gyermekek is, szóval mindenféle.

– Hol vannak?

– Az arkadiai fellegvárban.

– Drágán vásároltad össze?

– Hm! a pasa erősen tartotta magát – felelé Skopelo. – Azt hiszi, hogy a
függetlenségi harcz a vége felé jár, fájdalom! Már pedig ha nincs
háború, nincs csata! Ha nincs csata, nincs razzia, mint Tunisban és
Tripolisban szokták mondani és ha nincs razzia, nincs emberhús, sem
egyéb portéka. Ha pedig kevés a fogoly, akkor fel kell szökkenteni az
árukat. Ennek ez a rendje kapitány. Biztos forrásból tudom, hogy e
perczben az afrikai piaczokon szűkében vannak a rabszolgáknak, ezeken
tehát nyereséggel fogunk túladni.

– Jól van, – mondá Starkos Miklós, – készen van-e minden és tovább
utazhatol velem a _Karystán?_

– Minden kész, és engem itt semmi sem tart vissza.

– Jól van Skopelo. – A hajó, mely Scarpantóból indul, legfölebb nyolcz
vagy tíz nap alatt ideérkezik a rakományért. Remélem, ki fogják
szolgáltatni minden baj nélkül?

– Minden baj nélkül, ez már egészen rendben van, – felelé Skopelo, – de
csak készpénz-fizetés mellett; tisztába kell tehát hozni a dolgot
Elizundo bankárral, hogy elfogadja váltóinkat. Az ő aláirása aranyat ér
és a pasa készpénz gyanánt fogadja el a papirokat.

– Irni fogok Elizundónak, hogy legközelebb kiszállok Korfuban és
elintézem vele ezt az üzletet.

– Ezt az üzletet… no meg egy másodikat, mely nem kevésbbé fontos,
Starkos Miklós! – mondá Skopelo.

– Lehet! – viszonzá a kapitány.

– És valóban a dolog csak méltányos volna. Elizundót gazdagnak, roppant
gazdagnak mondják. És mi tette őt gazdaggá, mint a mi kereskedésünk és
főleg mi magunk?… a kik mindennap azt koczkáztattuk, hogy a
hajófelügyelő füttyje mellett felkössenek bennünket a főárbocz
vitorlafájára!… Ah! mostanában igen szép dolog, ha valaki a szigettenger
kalózainak a bankárja lehet! Ezért még egyszer mondom Starkos Miklós,
hogy a dolog csak méltányos volna.

– Mi volna csupán méltányos? – kérdé a kapitány, erősen a szeme közé
nézve a másodkapitánynak.

– Ej! hát ön nem tudná? – viszonzá Skopelo. Vallja meg igazán kapitány,
csak azért kérdi ezt, hogy századszor hallja általam ismételtetni!

– Meglehet!

– Elizundo bankár leánya.

– A mi méltányos, meg fog történni, – felelé egyszerűen Starkos Miklós
és felkelt a helyéről.

Aztán elhagyta a «_Minervá_»-hoz czimzett korcsmát és Skopelo
kiséretében lement a rakpartra a hol a csónakja várt reá.

– Velem jösz! – mondá Skopelonak, – mihelyt Korfuba érünk, azonnal
kiállíttatjuk a váltókat Elizundóval. Aztán te visszasietsz Arkádiába,
átvenni a rakományt.

– Jó, induljunk! – mondá Skopelo.

A _Karysta_ egy óra mulva kivitorlázott az öbölből. De mielőtt még
beesteledett volna, Starkos Miklós tompa dörgést hallhatott, melynek
viszhangját dél felől hozta meg a szellő.

A szövetséges hajóhadak ágyúi dörögtek a navarini kikötőben.



VI.  Hajsza a szigettenger kalózaira.

Az észak-északnyugati irány, melyben a _Karysta_ tovább haladt, lehetővé
tette a festői szépségű ioniai szigeteknek azon szakadatlan lánczolatát
követni, melyek közül egy sem tűnik le a látóhatárról a nélkül, hogy egy
másik azonnal fel ne tűnnék az utas szemei előtt.

A _Karysta_ – szerencséjére – félig kéjutazási yachtnak, félig
kereskedelmi hajónak látszott és valódi rendeltetését legkevésbbé sem
árulta el; – mert különben nem lett volna eszélyes dolog a kapitánytól
ily szabadon kalandozni a britt erődök ágyúi előtt és ő britt felsége
fregattjainak lőtávolában.

Arkádiát csak tizenöt tengeri mérföld választja el Zante szigetétől, a
«Levante virágjától», mint az olaszok költőileg elnevezték. Az öbölből,
melynek vizét e pillanatban a _Karysta_ átszelte, még látni lehet a
Skopos hegy zöldelő ormait is, melyeknek gerinczein olaj- és
narancsfa-ültetvények terülnek el, a Homér és Virgil által megénekelt
sűrű erdőknek a helyén.

A szél, mely a szárazföld felől fújt, igen kedvező volt, és a kis hajó
gyorsan szelte át Zante vizeit, melyek csaknem oly nyugodtak voltak,
mint egy tó tükre.

Este felé elhaladt a főváros előtt, mely a sziget nevét viseli.

E csinos olasz város a trójai Dardanus fia, Zakynthes földjén épült. A
Karysta fedélzetéről csak a lámpák, gyertyák s a tüzek világát lehetett
látni a városban, mely egy félmérföldnyi kiterjedésben fekszik a félkörű
kikötő mögött. A rakpartokról, a velenczei eredetű és háromszáz
lábnyival magasabban épült várkastélyig különböző magasságban szétszórt
világosságok egy óriási csillagzatot képeznek, melynek legfényesebb
csillagai a főutczában levő renaissance korbeli paloták helyét és a
Szent Dénes székesegyházét jelölték.

Starkos Miklós e zantióta lakossággal, melyet a velenczeiekkel, a
francziákkal, az angolokkal, és oroszokkal való sűrű érintkezéseik oly
gyökeresen átalakítottak, nem folytathatott oly természetű kereskedelmi
összeköttetéseket, mint a Peloponnesus török lakosságával.

Nem volt hát miért jelt adni a kikötő őreinek, sem pedig partra
szállania e szigeten, mely két híres költő szülőföldje; az olasz Foscolo
Hugoé, a ki a múlt század végén élt és Salomosé, a ki az újkori
Görögország egyik dicsősége.

A _Karysta_ áthaladt azon keskeny tengerágon, mely Zantet Achaiától és
Elistől elválasztja. Kétségtelen, hogy a fedélzeten nem egy fület
érintettek kellemetlenül azon dalok, melyeket az esti szellő áthozott; –
mindmegannyi barcarola volt az a Lidoról. De bele kellett nyugodni ebbe
is. A hajó tova vitorlázott az olasz dallamok közepette és másnap a
patrasi öbölben volt; e mély beszögellésben, mely a lepantoi öböl
folytatását képezi a korinthi öbölig.

Starkos Miklós a _Karysta_ előrészén állt. Szemei végig jártak Akarnania
partjain, az öböl északi határán. Nagy és elenyészhetlen emlékek voltak
e vidékhez fűzve, melyeknek láttára fel kellett volna dobogni
Görögország gyermekei szivének; ha a gyermek már régóta meg nem tagadta
és el nem árulta volna édes anyját.

[Illustration: ZANTE.]

– Missolunghi! – mondá Skopelo, kinyújtván kezét északkeleti irányban. –
Rossz lakosság! Olyan emberek, a kik inkább a levegőbe hagyják magukat
röpíttetni, hogysem letennék a fegyvert.

Valóban, hét évvel ezelőtt itt semmi keresetük se lett volna a
hadifogoly-vásárlóknak és rabszolga-kereskedőknek. A missolunghii
ostromlottak, tíz hónapi küzdelem után, a fáradságtól megtörve, az
éhségtől kimerülve, a légbe röpítették a várost és az erődöt; inkább,
mintsem megadták volna magukat Ibrahimnak. Férfi, asszony, gyermek,
mindenki elpusztult a felrobbanásban, mely még a győzteseket se kimélte
meg.

És egy évvel előbb, csaknem ugyanazon helyre, a hol a függetlenségi
harcz egyik hősét, Bozzaris Márkot eltemették, csüggedten és
kétségbeesetten eljött meghalni lord Byron; kinek tetemei most a
Westminsterben nyugosznak. Csupán a szive maradt a görög földben, melyet
annyira szeretett, s mely csak a költő halála után lett szabaddá.

Starkos Miklós csak egy heves taglejtéssel felelt Skopelo megjegyzésére.
A hajó gyorsan elhagyván a patrasi öblöt, Kefalonia felé közeledett.

Kedvező szél mellett pár óra alatt meg lehet tenni az utat Zante
szigetétől Kefaloniáig. De a _Karysta_ nem is tartott a sziget fővárosa,
Argostoli felé, melynek kikötője nem mély ugyan, de mégis nagyon előnyös
középszerű tonnatartalmú hajók számára. Merészen behatolt a keskeny
csatornába, mely a sziget keleti partjait mossa és este hetedfél óra
tájban Thiaki – a régi Ithaka elé – ért.

E nyolcz mérföld hosszú és másfél mérföld széles, vad, sziklás és
olajjal, borral bővelkedő szigetnek mintegy tizenkétezer lakosa van.
Noha története nincs, neve mégis híres volt az ókorban. Ulysses és
Penelope hazája ez, kiknek emléke maig fennmaradt az Anogi ormain, a
Szent István hegy sziklaüregeiben, az Oetos hegy szakadékai közt, az
eumeai mezőkön és a hollók szikláján, melyet Arethusa forrása költői
vizeinek kellet áztatni.

Az éj beálltával Laertes fiának szigete lassankint eltűnt az árnyékban,
mintegy tizenöt mérföldnyire túl a kefaloniai hegyfokon. Éjfél tájban a
_Karysta_ kissé eltávozott a parttól és hogy elkerülje azon keskeny
szorost, mely Ithaka északi csúcsát Santa Maura déli csúcsától
elválasztja, mintegy két mérföldnyi távolságban tartá magát ezen utóbbi
sziget keleti partjaitól.

Holdvilágnál látni lehetett volna a félhomályban egy fehéres parti
sziklát, mely száznyolczvan lábnyi magasra emelkedik ki a tengerből: a
leukotheai szikla ez, melyet Sappho és Artemis tettek híressé. De a
szigetnek, mely szintén a Leukothea nevet vette fel, napfelkeltekor már
nyoma se látszott és a _Karysta_, összes vitorláit kifeszítve az albán
partok hosszában, sietett Korfu felé.

E napon még körülbelül húsz mérföldnyi utat kellett megtenni, ha Starkos
Miklós még az éj beállta előtt el akart jutni a sziget fővárosának
vizeibe.

A derék kis hajó gyorsan maga mögött hagyta a húsz mérföldnyi
távolságot. A szél meglehetős erővel fújt. A kormányosnak ugyancsak
vigyázni kellett, hogy a kifeszített óriási vitorlatömeggel kellőleg
igazgathassa járművét. Szerencsére az árboczok erősek voltak és a kitünő
minőségű, csaknem egészen új kötélzet rendkívüli ellenállási képességgel
birt. Semmi baj se történt, semmi kár sem esett.

A _Karysta_ úgy röpült tovább, mintha győző akart volna lenni valamely
nemzetközi versenyen.

Így haladtak el a kis Paxo sziget előtt. Északon már feltüntek Korfu
legelső magaslatai. Jobbról az albániai partokon az akrokeraunumi hegyek
csipkézetei látszottak. Az ioniai tenger e meglehetősen látogatott
részében néhány hadihajó is czirkált; részint angol, részint török
lobogó alatt. A _Karysta_ egyiket sem igyekezett jobban kerülni, mint a
másikat. Ha jelt adtak volna neki, hogy oldalt forduljon, habozás nélkül
engedelmeskedett volna; mert se rakomány, se semminemű okirat sem volt
fedélzetén, mely eredetét elárulhatta volna.

Estefelé a hajó kissé szél alá vonult, hogy bejuthasson azon szorosba,
mely Korfu szigetét a szárazföldtől elválasztja. A kormányos a Bianco
hegyfokot igyekezett megkerülni, a sziget déli csúcsán.

A csatorna déli része kiesebb az északinál. Már ez által is szerencsés
ellentétet képez az albán partokkal, melyek akkoriban csaknem kopárok
voltak, a művelés minden nyoma nélkül. Nehány mérfölddel távolabb a
szoros kibővül a korfui part beszögelése által. A sacoléve tehát kissé
rézsút haladhatott előre. E mély és sűrű beszögellések okozzák, hogy a
szigetnek hetvenöt mérföldnyi a kerülete, noha legnagyobb hosszasága nem
több húsz mérföldnél és legnagyobb szélessége hatnál.

A _Karysta_ öt óra tájban bevitorlázott az Ulysses szigetecskéje
közelében azon ágba, mely a Kalikiopulo tavat – vagyis a régi kikötőt a
tengerrel összeköti. Aztán tovább haladt a gyönyörű csatorna mentén,
melynek partjait aloék és agavék diszítik. Itt már fogatok és lovasok is
járnak, a kik ide jönnek egy órányira a városból, a tengeri levegőt
élvezni és azon pompás panorámában gyönyörködni, melynek látóhatárát a
csatorna túlsó partján az albán hegyek képezik. Elhaladt a Kardakio
öböl, a felette emelkedő romok, valamint a «Lord biztosok» nyári
palotája előtt, balra hagyván a Kastrades öbölt, mely körül a hasonnevű
külváros terül el, a Strada Marina utczát, mely inkább sétatérnek volna
mondható, majd a Salvador erődöt és a sziget fővárosának legelső házait.
Azután megkerülte a Sidero fokot, melyen a fellegvár – egy egész kis
katonai város emelkedik; magában foglalván a parancsnok palotáját, a
tiszti lakokat, egy görög kórházat és templomot, melyet az angolok
protestáns templommá alakítottak át. Végre egyenesen nyugatnak fordulva,
megkerülte a San-Nicolo csúcsot, s miután végighaladt volna a part
hosszában, melyen a város északi végének házai emelkednek, a közeli
parttól félmérföldnyire horgonyt vetett.

[Illustration: A LEUKOTHEAI SZIRT.]

A csónakot tengerre bocsátották, Starkos Miklós és Skopelo beszálltak,
miután a kapitány előbb övébe dugott egyet azon kurta pengéjű kések
közül, melyeket Messenia különböző vidékein szoktak használni.
Mindketten partra szálltak a kikötő parancsnokságának hivatalos
helyisége előtt s előmutatták irataikat, melyek teljesen rendben voltak.
Szabadságukban állt tehát odamenni, a hova kedvük tartotta, miután
tizenegy órára légyottot adtak egymásnak, hogy együtt térjenek vissza a
hajóra.

Skopelo, kire a _Karysta_ üzleti érdekei voltak bízva, a város azon
része felé indult, melyben a kereskedők és üzletemberek laknak. E
városrész szűk, tekervényes és két oldalt boltoktól szegélyezett
utczákból áll, melyeknek olasz neveik vannak, s melyekben ép oly zajos
élet uralkodik, mint Nápoly népes városnegyedeiben.

Starkos Miklós az estét arra akarta használni, hogy magát a helyzet
felől tájékozza. Lépteit tehát Korfu legelegánsabb része, az esplanade
felé irányozá.

Az esplanade vagy katonai gyakorlótér két oldalt szép fákkal van
beültetve, s a város és a fellegvár között terül el, mely utóbbitól
széles árok választja el. A benszülöttek és külföldiek sűrű tömegekben
jártak-keltek itt, mintha a tágas tér valamely közünnepélyesség
szinhelye lett volna. Számos futár ment be a palotába, melyet Maitland
tábornok építtetett a tér északi oldalán és ismét kijöttek a Sz.-György
és Sz.-Mihály kapukon, melyek a fehér kőből készült homlokzat két
oldalán vannak. Szünet nélkül folyt a közlekedés a kormányzó palotája és
a fellegvár között, melynek felvonó hidja Schulemburg tábornok szobrával
szemközt, le volt bocsátva.

Starkos Miklós a néptömeg közé vegyült, melyen meglátszott, hogy nagy
izgatottság hatása alatt áll. Nem levén szokása kérdezősködni, beérte
hallgatódzással. Leginkább az lepte meg, hogy a különböző csoportokban
folyvást egy nevet emlegetnek, pedig nem valami rokonszenves jelzők
kiséretében: – Sakratif nevét.

E név eleinte kissé felkölteni látszott kiváncsiságát, de nehány percz
mulva vállat vont és tovább ment, lefelé az esplanadeon, a terrasseig,
mely ezt a tenger felől elzárja.

Itt egy csapat kiváncsi ember foglalt helyet egy kis kerek kápolna
körül, melyet nemrég emeltek sir Maitland Tamás emlékére. Néhány évvel
később egy obeliszket állítottak fel egyik utóda, sir Douglas Howard
tiszteletére, hogy társul szolgáljon a jelenlegi lord-főbiztos Adam
Frederik szobrának, melynek helye már ki volt jelölve a kormányzó
palotája előtt. Valószínű, hogy ha Angolország védnöksége véget nem ér,
az ioniai szigeteknek a hellén királyságba való visszakebelezése által;
– Korfu utczáit mindenfelé a kormányzók szobrai lepték volna el. De
azért a korfiotáknak eszökbe se jutott panaszkodni az ércz- és
márványemberek e nagy sokasága miatt, s talán maig is egynél több
közülök vissza kivánná a dolog régi állapotát, még az egyesült királyság
képviselőinek közigazgatási baklövéseivel együtt is.

De ha e tárgyra nézve léteztek is nagyon eltérő vélemények, ha a régi
Corcyra hatvanezer és fővárosának húszezer lakosa közt léteztek is
orthodox keresztyének, görög katholikusok és igen nagy számmal zsidók, a
kik akkoriban egy elszigetelt városrészben laktak, mint valamely
Ghettoban; ha e különböző fajokhoz tartozó typusok körében különféle
felfogások uralkodtak is a különféle érdekek felől: e napon minden
nézeteltérés összeolvadni látszott egy közös érzelemben, egy közös
átokban, melylyel a minduntalan ismételt nevet sujtották:

– Sakratif! Sakratif! Halál Sakratifra a kalózra! – És akár angolul,
olaszul vagy görögül beszéltek is a járó-kelők, és akárhányfélekép
ejtették is ki e gyűlölt nevet; az anathéma, melyet rá szórtak, nem
kevésbbé fejezte ki az irtózat általános érzetét.

Starkos Miklós folyvást hallgatódzott és semmit sem szólt. Szemei a
magas terrasseról végig tekinthettek nagy részén a korfui csatornának,
mely körül van kerítve, mint egy tó; az albániai hegyekig, melyeknek
ormait a leáldozó nap megaranyozta.

A _Karysta_ kapitánya a kikötő felé fordulva, alant nagyon élénk mozgást
vett észre. Számos csónak sietett a hadihajók felé, különféle jeleket
váltottak e hajók és azon lobogós árbocz közt, mely a fellegvárban volt
felállítva. A fellegvár ütegei és kazamatái egészen eltüntek az óriási
aloék fala mögött.

[Illustration: A KARYSTA KAPITÁNYA A KIKÖTŐ FELÉ FORDULT.]

Egy tengerész nem csalódhatott e jelekben, nyilván egy vagy több hajó
készült Korfut elhagyni. Ha csakugyan ilyesmi volt készülőben, meg kell
vallanunk, hogy a korfiota lakosság valóban rendkívüli módon érdeklődött
ezen esemény iránt.

De a nap már leáldozott a sziget magas ormai mögött s az éj csakhamar
beállt; – e szélességi fokok alatt az alkonyat nagyon rövid ideig tart.

Starkos Miklós idején valónak látta elhagyni a terrasset. Visszatért az
esplanadera, elhagyván a bámészkodókat, kiket kiváncsiságuk még
visszatartott a kerek kápolna körül. Aztán nyugodt léptekkel ment azon
házsor arkádjai felé, mely a katonai gyakorlótér nyugoti oldalán épült.

Itt nem hiányoztak a fényesen megvilágított kávéházak, sem az utczára
kiállított széksorok, melyeket már számos kávéházlátogató lepett el, kik
valamennyien többet beszélgettek, mint «fogyasztottak», ha ugyan szabad
e modern kifejezést az ötven év előtt élt korfiotákra alkalmaznunk.

Starkos Miklós egy kis asztal mellé ült azon elhatározással, hogy minden
szóra fog figyelni, melyet a szomszéd asztaloknál váltanak.

– Valóban, – mondá egy hajótulajdonos a Strada Marinából, – nincs többé
biztonság a kereskedelem számára, az ember nem mer értékes rakományt
küldeni a levantei állomásokra.

– És nemsokára, – tevé utána társa, egyike azon vastag angoloknak, a kik
mindig egy gyapjuzsákon látszanak ülni, mint felsőházuk elnöke, –
nemsokára legénységet se lehet majd találni, mely rászánja magát, hogy a
szigettengeren vitorlázó hajókon szolgálatot vállaljon.

– Oh! az a Sakratif!… az a Sakratif, – ismétlék a különböző csoportokban
nagy elkeseredéssel.

– Ez a név arra való, hogy kiszárítsa a torkot, – gondolá magában a
kávéház tulajdonosa, és hogy előmozdítsa a frissítők fogyasztását.

– Hány órakor indul el a _Syphanta?_ – kérdé az angol kereskedő.

– Nyolcz órakor, viszonzá a korfui hajótulajdonos. De – tevé utána oly
hangon, mely nem árult el feltétlen bizalmat, – nem elég elindulni,
hanem meg is kell érkezni a rendeltetés helyére.

– Ej! majd megérkezik! – kiáltá egy másik korfiota. – Az csak nem
történhetik, hogy egy kalóz sakkban tartsa az angol tengerészetet…

– És a görög tengerészetet és a franczia tengerészetet és az olasz
tengerészetet, – tevé utána nagy hidegvérűséggel egy angol tiszt, a ki
azt akarta, hogy mindegyik államnak része legyen e kellemetlen
állapotban.

– De, – mondá a kereskedő, fölkelve helyéről, – az óra közeleg s ha
jelen akarunk lenni a _Syphanta_ elindulásánál, talán ideje volna az
esplanadera mennünk!

– Ó nem, – mondá a másik, – nem oly sietős a dolog. Különben is egy
ágyúlövéssel jelt adnak, mikor a horgonyt kezdik felszedni.

Ezzel a beszélgetők, nagy egyetértéssel, tovább szidták és átkozták
Sakratifet.

Starkos Miklós kétségkívül kedvezőnek találta a perczet a közbeszólásra,
s a nélkül, hogy kiejtése legkevésbbé is elárulta volna délgörögországi
születését, szavait szomszédaihoz intézve, így szólt:

– Uraim, szabad e kérdeznem, miféle hajó az a _Syphanta_, melyről ma
mindenki beszél?

– A _Syphanta_ egy korvett, uram, – volt a felelet, – melyet angol,
franczia és korfui kereskedőkből álló társaság vásárolt és szerelt fel.
Legénysége e különböző nemzetiségbeli hajósokból van összeállítva és
parancsnoka a vitéz Stradena kapitány, kinek talán sikerülni fog az, a
mi Angolország és Francziaország hadihajóinak nem sikerült.

– Ah! hát egy korvett az, a mely el fog indulni!… És mely világrész
felé?

– Bárhova, a hol a hirhedt Sakratifot megtalálhatja, elfoghatja és
felakasztathatja.

– Nem volnának szivesek megmondani – viszonzá Starkos Miklós, – hogy ki
az a hirhedt Sakratif?

– Ön még kérdezi, hogy ki az a Sakratif? – kiáltá a korfiota álmélkodva,
kinek az angol is segítségére sietett, egy meglepetett «aoh!»-val
hangsúlyozván válaszát.

Tény az, hogy valóságos tüneménynek lehetett tartani az oly embert, a ki
nem tudta, hogy ki az a Sakratif, még pedig nem tudta akkor, midőn neve
Korfuban mindenki ajkán volt.

A _Karysta_ kapitánya azonnal észrevette, mily hatást idézett elő
tudatlansága és sietett is magát megértetni.

– Én idegen vagyok, uram. Ma érkeztem Zárából vagyis az Adriai-tenger
másik végéről, s nincs tudomásom azokról, a mik az ioniai szigeteken
történnek.

– Mondja inkább, azokról, a mik a szigettengeren történnek! – kiáltá a
korfiota, – mert valóban Sakratif az egész szigettengert kalózkodásainak
színhelyévé tette!

– Ah! hát valami kalózról van szó! – mondá Starkos Miklós.

– Kalózról, zsiványról, tengeri rablóról! – viszonzá a vastag angol. –
Igen, Sakratif megérdemli mindezen neveket, sőt még mindazokat, a
melyeket ki kellene gondolni ily gonosztevő jellemzésére.

Erre az angol nagyot fujt és lélegzetet vett, aztán tovább folytatá:

– Csak azon csodálkozom, uram, hogy létezhetik európai ember, a ki nem
tudja, hogy ki az a Sakratif!

– Oh uram, – viszonzá Starkos Miklós, – e név nem egészen ismeretlen
előttem, higyje el, de nem tudtam, hogy e név volt az, a mely
forrongásba hozta az egész várost. Talán e kalóz látogatása fenyegeti
Korfut!

– No csak azt próbálja! – kiáltá a kereskedő. – Soha se bátorkodnék
lábát a mi szigetünkre tenni!

– Ugyan! valóban! – mondá a _Karysta_ kapitánya.

– Bizonynyal nem, uram, s ha mégis megtenné, a bitófák, igen, a bitófák
maguktól nőnének ki a földből a sziget minden zugában, hogy őt útközben
elcsipjék és kötélre kerítsék.

– De hát miért van e nagy felindulás? – kérdé Starkos Miklós. – Alig egy
óra előtt érkeztem ide és nem vagyok képes magamnak e rendkívüli
izgatottságot megmagyarázni.

– Megmondom az okát, uram, – felelé az angol. – Sakratif körülbelül egy
hónap előtt kézre kerített két kereskedelmi hajót, a _Three Brotherst_
és a _Carnaticot_, s a kik a legénységből életben maradtak, eladta a
tripolisi piaczokon.

– Tyhű! – viszonzá Starkos Miklós, – ez egy igen komoly eset, melyet ez
a Sakratif könnyen megbánhat.

– Ekkor történt, – folytatá a korfiota, – hogy több kereskedő
szövetkezett egy rendkívül gyors járású hadi korvett felszerelésére,
melynek válogatott legénységét egy merész tengerész, Stradena kapitány
vezényli, a ki üldözőbe fogja venni Sakratifot. Ezúttal remélhető, hogy
a kalóz, a ki a szigettenger egész kereskedelmét rémületben tartja, nem
fogja sorsát kikerülni.

– Valóban, nehéz dolga lesz, – viszonzá Starkos Miklós.

– És, – tevé utána az angol, – azért van az egész város oly nagy
izgalomban, azért siet mindenki az esplanade felé, mert az összes
lakosság jelen akar lenni a _Syphanta_ elindulásánál, melyet sok ezer
hurrah fog üdvözölni, midőn majd végig megy a korfui csatornán.

Starkos Miklós megtudott mindent, a mit tudni akart. Köszönetet mondott
a nyert felvilágosításokért, felkelt s újra a tömeg közé vegyült, mely
az esplanadeot ellepte.

Nem volt túlzás, a mit az angolok és a korfioták mondtak, sőt nagyon is
igaz volt! Sakratif már nehány év óta vérlázító tettek által okozott
rémületet mindenfelé. Nagyszámú és minden nemzetiségbeli hajót támadott
már meg az ép oly vakmerő mint vérengző kalóz. Honnét jött? Milyen
származású volt? Az északafrikai partokról származó tengeri rablók
osztályához tartozott-e? ki tudta volna megmondani. Senki sem ismerte.
Soha se látta senki. Soha ember még nem tért vissza azok közül, kik
ágyúi elé kerültek. Részint megölték, részint eladták rabszolgákul. Ki
jelölhette volna meg a hajót, a melyen tartózkodott? Szünet nélkül hajót
változtatott. Majd gyors menetű levantei briggen támadott, majd azon
könnyű korvettek egyikén, melyekkel sebességben nem lehetett versenyezni
s mindig fekete lobogó alatt harczolt.

Ha egyszer-másszor megtörtént, hogy ily találkozások alkalmával nem ő
volt az erősebbik és valamely félelmes hadihajó elől a futásban kellett
menekülést keresnie, mindannyiszor hirtelen eltűnt. És mely ismeretlen
menhelyen, a szigettenger melyik elrejtett zugában kisérlették volna meg
őt utólérni? Ismerte a legtitkosabb átjárókat és csatornákat is a
partokon, melyeknek a hydrographiája akkoriban még sok kivánni valót
hagyott hátra.

De Sakratif nemcsak jó tengerész, hanem rettentő támadó ellenfél is
volt. Mindig oly legénység állván rendelkezésére, mely semmi elől sem
hátrált meg, soha sem mulasztotta el kiadni embereinek az «ördög
részét», vagyis nehány órai gyilkolást és rablást. Társai mentek is
utána, bárhova vezette őket. Végrehajtották parancsait, bármit követelt
is tőlük. Valamennyien leölették volna magukat érette. A legiszonyúbb
kinokkal való fenyegetés se bírta volna őket rá, hogy elárulják
vezérüket, a ki valódi igézetet gyakorolt rájuk. Ritkaság, hogy ily
emberek támadásának ellenállhasson egy hajó, főleg egy kereskedelmi
hajó, melyen gyakran hiányoznak a védelmi eszközök.

Annyi bizonyos, hogy Sakratif, ha minden ügyessége daczára véletlenűl
rajta üt egy hadi hajó, inkább a légbe röpítette, mintsem megadta volna
magát. Sőt azt is beszélték róla, hogy egy ily találkozásnál golyói
elfogyván, a hajó fedélzetét ellepett holttestek levágott fejeivel
töltette meg ágyúit.

Ilyen ember volt az, a kit a _Syphanta_ üldözőbe akart venni, ilyen volt
a félelmetes kalóz, kinek gyűlölt neve annyi felindulást okozott
Korfuban.

Nemsokára ágyúlövés dördült el. A fellegvár felett élénk lángtól
megvilágított füstfelhő emelkedett fel. Ez volt a jeladás az indulásra.
A _Syphanta_ felszedte horgonyát és készen állt bevitorlázni a korfui
csatornába, hogy onnét tovább menjen az ioniai tenger déli vidékei felé.

Mindenki az esplanade túlsó oldala, sir Maitland emlékkápolnája felé
sietett.

Starkos Miklós, kit talán a puszta kiváncsiságnál erősebb érzés vonzott,
csakhamar a nézők legelső sorában volt.

A hold sugaraitól megvilágítva nemsokára megjelent a korvett,
őrtüzeivel. Lassan hatolt előre, megkerülendő a Bianco hegyfokot, mely a
sziget déli csúcsán nyúlik előre. A fellegvárban egy második ágyúlövés
dördült el, majd egy harmadik, s feleletül szintén három lövés dörgött,
melyek megvilágították a _Syphanta_ jobboldalát. A lövésekre ezerszeres
hurrah riadt fel: a legutolsók akkor értek el a korvetthez, midőn
elhagyta a Kardakio öbölt.

Aztán ismét csöndesség lett mindenfelé. A nép lassankint elszéledvén a
Katrades külváros felé, szabad helyet engedett azon néhány sétálónak,
kit valamely üzleti érdek vagy egyéb még visszatartott az esplanadeon.

Starkos Miklós, gondolatokba merülve, még körülbelül egy óráig maradt a
csaknem teljesen elhagyatott katonai gyakorlótéren. De nem volt csönd az
ő fejében, sem a szivében. Szemei élénk tűzben égtek, melyet szempillái
sem voltak képesek elpalástolni. Tekintete, mintegy ösztönszerűleg, a
korvett felé irányult, mely épen most tünt el a sziget homályos tömege
mögött.

Midőn a szent Spiridion templom órája tizenegyet ütött, Starkos
Miklósnak eszébe jutott a légyott, melyet Skopelonak adott a
kikötő-parancsnokság hivatalos helyisége előtt. Elindult tehát azon
utczákon végig, melyek az új erődhöz vezetnek és csakhamar a rakpartra
érkezett.

[Illustration: HÁROM LÖVÉS MEGVILÁGITOTTA A SYPHANTA JOBB OLDALÁT.]

Skopelo itt várt rá.

A _Karysta_ kapitánya odasietett hozzá.

– A _Syphanta_ korvett elindult! – mondá.

– Ugyan! – kiáltott fel Skopelo.

– Igen, üldözőbe venni Sakratifot!

– Ez vagy egy másik, az mindegy! – felelé Skopelo egyszerűen és a
csónakra mutatott, mely a lépcső lábánál lebegett.

Nehány percz mulva a csónak a _Karystához_ ért, Starkos Miklós
felsietett a fedélzetre e szókkal:

– Holnap, Elizundónál.

[Illustration: «A SYPHANTA ELINDULT», MONDÁ STARKOS.]



VII.  A váratlan.

Másnap, reggeli tiz óra tájban, Starkos Miklós partra szállt a mólón és
a bankház felé irányozá lépteit. Nem most jelent meg először az üzleti
irodában, hol mindenkor olyan fogadtatásban részesült, mint egy nem
megvetendő kliens.

Pedig Elizundo jól ismerte őt. Sok mindenfélét kellett tudnia élete
felől. Még azt is tudta, hogy azon hazafias lelkű nő fia volt, kiről
egyszer d’Albaret Henriknek beszélt. De senki se tudta és nem is
tudhatta, _mi_ volt a _Karysta_ kapitánya.

Starkos Miklóst nyilván várták. Be is bocsátották mihelyt megjelent. A
negyvennyolcz órával előbb érkezett és Arkádiából keltezett levelet
csakugyan ő irta. Azonnal bevezették tehát az irodába, a hol a bankár
tartózkodott, a ki óvatosságból azonnal bezárta mögötte az ajtót.
Elizundo és kliense egyedül maradtak. Senki sem fogja őket háborgatni.
Senki sem fogja meghallani, mit mondanak egymásnak e párbeszéd alatt.

– Jó napot Elizundo, – mondá a _Karysta_ kapitánya, mialatt egy
karszékre ült, oly fesztelenül, mintha otthon lett volna. – Már csaknem
féléve, mióta nem láttuk egymást, noha ön gyakran hallott hirt felőlem!
Nem is akartam elhaladni Korfu mellett a nélkül, hogy itt meg ne
állapodjam s önnel kezet ne szorítsak.

– Ön nem azért jött, hogy engem lásson s nekem lekötelező dolgokat
mondjon, Starkos Miklós – viszonzá a bankár tompa hangon. – Mit kíván
tőlem?

– Ah! – kiáltá a kapitány – erről ismerek az én öreg Elizundo barátomra!
Semmi érzelgés; az üzlet mindenek előtt. Már nagy ideje lehet annak,
hogy ön bezárta szívét pénztára legtitkosabb fiókjába, – melynek a
kulcsát aztán elvesztette.

– Nem sziveskednék megmondani, miért jött ide és miért írt nekem? –
kérdé Elizundo.

– Voltaképen igaza van, Elizundo. Hagyjunk fel a hiábavalóságokkal.
Legyünk komolyak, ma igen fontos érdekekről kell egymással
beszélgetnünk, melyek nem tűrnek halasztást.

– Az ön levele két ügyről beszél, – mondá a bankár – melyek közül az
egyik rendes összeköttetéseink keretében mozog, a másik pedig engem
személyesen illet.

– Úgy van, Elizundo.

– Beszéljen hát, Starkos Miklós. Mielőbb szeretném ismerni mindkettőt.

Mint látjuk, a bankár nagyon kereken beszélt. Látogatóját kényszeríteni
akarta, hogy minden kitérés és minden körülírás nélkül adja elő
kivánságait. De a kérdések szabatosságával ellentétben állt a hang,
melyen e kérdések elmondattak. Ezen egymással szemközt álló két ember
közül nyilván nem a bankár érezte magát erősebbnek.

A _Karysta_ kapitánya nem is bírta elpalástolni mosolygását, melyet a
bankár – szemei a földre lévén szögezve – nem láthatott.

– Melyik kérdésről beszéljünk előbb? – kérdé Starkos.

– Arról, mely engem személyesen illet! – felelé a bankár eléggé élénken.

– Jobban szeretem azzal kezdeni, mely nem illeti önt személyesen –
viszonzá a kapitány éles hangon.

– Azt se bánom, Starkos Miklós. Miről van szó?

– Egy fogolyszállítmányról, melyet Arkádiában fogunk átvenni.
Kétszázhárom ember van, férfi, asszony és gyermek. Ezeket
elszállíttatjuk Scarpanto-szigetre, a honnét én magam fogom átvinni az
afrikai partokra. Ön jól tudja, Elizundo, miután nem egyszer csináltunk
már egymással ily üzletet, hogy a törökök csak készpénzfizetés mellett
szolgáltatják ki árúikat, vagy pedig oly váltók fejében, melyeknek egy
jó aláírás biztos értéket ad. Eljöttem tehát az ön aláírását kérni és
számolok rá, hogy ön azt nem fogja megtagadni Skopelonak, a ki ide fogja
hozni az elkészített váltókat. – Úgy-e bár nincs a dologban semmiféle
akadály?

A bankár nem felelt, de hallgatása nem jelenthetett egyebet, mint
belenyugvást a kapitány kivánságába. Különben is az előzmények
lekötötték őt.

– Hozzátehetem, – folytatá Starkos Miklós – hogy az üzlet nem rossz. A
török hadműveletek rossz fordulatot vesznek Görögországban. A navarini
ütközetnek rossz következményei lesznek a törökökre nézve, miután az
európai hatalmak is beavatkoznak. Ha le kell mondaniok a küzdelemről,
nem lesz többé fogoly, nem lesz üzlet és következőleg nyereség se lesz.
Épen azért, a legutolsó szállítmányok, melyeket tőlük kaphatunk, magas
árakon fognak elkelni az afrikai partokon. Következőleg nyereségünk lesz
az üzletből és önnek is. – Számolhatok aláírására?

– Le fogom számítolni váltóit, – felelé a bankár – tehát nem lesz
szüksége aláírásomra.

– A mint tetszik, Elizundo, – mondá a kapitány – de aláírásával is
beértük volna. Azelőtt nem habozott volna aláírni váltóimat.

– Azelőtt máskép volt. Most egészen más nézeteim vannak e dolgokról.

– Ah! valóban? De végre is tegyen tetszése szerint. Hanem többek közt
igaz-e a hír, a melyet hallottam, hogy ön vissza akar vonulni az
üzletektől?

– Igaz, Starkos Miklós, – felelé a bankár szilárdabb hangon – s a mi önt
illeti, ez az utolsó üzlet, melyet együtt kötünk – miután ön annyira
ragaszkodik hozzá, hogy megcsináljam.

– Feltétlenül ragaszkodom hozzá, Elizundo – viszonzá Starkos Miklós
szárazon.

Ezzel felkelt, néhányszor megkerülte az irodát, a nélkül azonban, hogy
nem épen jóakaratú kifejezésű szemeit levette volna a bankárról. Végre
ismét leült vele szemközt.

– Elizundo uram, – mondá gúnyos hangon – ön nagyon gazdag lehet, miután
vissza akar vonulni az üzlettől?

A bankár nem felelt.

– Nos, – folytatá a kapitány – mit fog ön csinálni megtakarított
millióival, melyeket nem vihet el a másvilágra, mert kissé súlyos teher
volna a hosszú útra. Kire fognak szállni, ha ön elköltözött?

Elizundo még mindig hallgatott.

– A leányára fognak szállni, – folytatá Starkos Miklós – a szép Elizundo
Hadsinere. Ő fogja örökölni atyja vagyonát. Semmi sem igazságosabb
ennél! De mit fog ő velük csinálni, egyedül a világon, annyi millió
birtokában?

– A bankár, kissé nehézkesen, felkelt és mintha e vallomás a lelkét
nyomta volna, gyorsan így felelt:

– A leányom nem lesz egyedül.

– Nőül fogja őt adni? – kérdé a kapitány. – És ugyan kihez, ha szabad
kérdeznem? Miféle ember fogja nőül venni akarni Elizundo Hadsinet, ha
megtudja, honnét származik atyja vagyonának nagy része? Sőt hozzáteszem,
lesz-e Elizundo Hadsinének bátorsága valakinek a kezét nyújtani, ha ő
maga is megtudja vagyonának eredetét.

– Hogyan tudná meg? – viszonzá a bankár. – Eddig még nem tudja, és
vajjon ki fogná neki megmondani?

– Én, ha kell.

– Ön?

– Én. Figyeljen rám, Elizundo! és tartsa eszében szavaimat, – felelé a
_Karysta_ kapitánya szándékos arczátlansággal – mert többé nem fogom
ismételni azt, a mit most mondok. Ön főleg általam szerezte óriási
vagyonát a velem együtt véghez vitt óriási műveletekből, melyeknél a
fejemet koczkáztattam. A rabolt szállítmányok és a függetlenségi háború
alatt vásárolt és eladott rabszolgák értékesítéséből dugta zsebre azon
nyereségeket, melyeknek összege milliókra rúg. Nos, az igazság azt
követeli, hogy e milliók rám szálljanak vissza! Ön jól tudja, hogy nekem
nincsenek előitéleteim. Én nem fogom öntől kérdezni, honnét származik
vagyona. A háború után magam is vissza fogok vonulni az üzletektől. De
én sem akarok egyedül maradni az életben s ezért követelem, – értsen meg
jól, követelem, hogy Elizundo Hadsine Starkos Miklós nejévé legyen.

A bankár visszahanyatlott székére. Érezte, hogy ezen ember kezében van,
a ki régóta bűntársa volt. Tudta, hogy a _Karysta_ kapitánya semmitől se
fog visszariadni, hogy czélját elérje. Nem kétkedett felőle, hogy
szükség esetén képes elbeszélni a bankház egész multját. Hogy Elizundo,
még botrány koczkáztatásával is, tagadólag felelhessen Starkos
Miklósnak, csupán egy dolgot mondhatott, és azt némi habozás után ki is
mondta:

– Leányom nem lehet az öné, Starkos Miklós, mert másé lesz.

– Másé? – kiáltá Starkos Miklós. – Valóban, épen jókor érkeztem! Ah!
Elizundo bankár leánya férjhez megy?

– Öt nap mulva.

– És kihez? – kérdé a kapitány dühtől reszkető hangon.

– Egy franczia tiszthez.

– Egy franczia tiszthez? – Kétségkívül azon philhellenek egyikéhez, a
kik idejöttek Görögország segítségére.

– Igen.

– És mi a neve?

– D’Albaret Henrik százados.

– Nos hát Elizundo uram, – mondá Starkos Miklós, közvetlen a bankár elé
lépve és mereven a szeme közé nézve – ismétlem önnek, hogy mikor ez a
D’Albaret Henrik százados meg fogja tudni, kicsoda ön, többé nem veendi
nőül az ön leányát. És midőn az ön leánya meg fogja tudni atyja
vagyonának eredetét, többé nem is gondolhat rá, hogy D’Albaret Henrik
százados nejévé legyen. Ha tehát ön még ma fel nem bontja a tervezett
házasságot, holnap a jegyesek tudni fognak mindent! Igen! igen!… az
ördög nevére mondom, mindent fognak tudni!

A bankár még egyszer felkelt helyéről. Mereven nézett a _Karysta_
kapitányára s a félreismerhetlen kétségbeesés hangján így szólt:

– Jól van! – Öngyilkossá leszek, Starkos Miklós, akkor leányomnak nem
lesz többé oka magát miattam szégyenleni.

– Ellenkezőleg, – felelé a kapitány – ép annyi oka lesz a jövőben, mint
volt a multban, mert az ön halála se fog változtatni azon a tényen, hogy
Elizundo a szigettenger kalózainak bankára volt.

Elizundo megtörten rogyott székére és nem bírt válaszolni. A kapitány
tovább folytatá:

– S ezért nem lesz Elizundo Hadsine D’Albaret Henrik nejévé s ezért
fogja őt nőül venni Starkos Miklós, akár tetszik a leánynak, akár nem.

A párbeszéd még félóráig tartott s az egyik részről esdeklésekből, a
másikról fenyegetésekből állt. Bizonyára nem szerelemből akarta Starkos
Miklós feleségül venni Elizundo leányát, hanem azon milliók miatt,
melyeket ez az ember bírni óhajtott, s ezért semmiféle érv se volt képes
megmásítani akaratát.

Elizundo Hadsine semmit sem tudott azon levélről, mely a _Karysta_
kapitányának megérkezését bejelenté, de e naptól fogva atyját a
szokottnál szomorúbbnak, komorabbnak látta, mintha valamely titkos bánat
gyötörte volna. Ennélfogva nem is küzdhette le élénk nyugtalanságát,
midőn Starkos Miklós megjelent a bankháznál. Ismerte ezen egyént, kit
gyakrabban látott házukhoz jönni a háború utóbbi éveiben. Starkos Miklós
mindenkor oly undort ébresztett benne, melyről nem bírt magának számot
adni. Úgy rémlett előtte, mintha bizonyos pillantásokat vetett volna rá,
melyektől a szó szoros értelmében irtózott; noha a kapitány soha sem
intézett hozzá néhány jelentéktelen szónál egyebet, olyanokat, mint a
bankház bármelyik régibb kliense. De nem kerülte el az ifjú leány
figyelmét, hogy atyja a _Karysta_ kapitányának látogatásai után bizonyos
ideig mindenkor rendkívül levert, sőt mondhatni rémült volt. Innét
származott ellenszenve Starkos Miklós ellen, melyet eddigelé legalább
semmi sem igazolt.

[Illustration: ELIZUNDO MEGTÖRTEN ROGYOTT LE SZÉKÉRE.]

Elizundo Hadsine még nem beszélt ezen emberről d’Albaret Henrikkel. A
viszony, mely a bankházhoz fűzte, nem lehetett egyéb üzleti viszonynál,
már pedig Elizundo üzleteinek minőségét nem ismerte, mivel azokról soha
se volt szó köztük. A fiatal tiszt tehát nem tudott semmit azon
összeköttetésekről, melyek a bankár és Starkos Miklós közt léteztek, de
még azon viszonyról sem, mely ez embert összefűzte ama derék és bátor
nővel, kinek életét megmentette Chaidarinál s kit csupán Andronika néven
ismert.

De valamint Hadsinenek, úgy Xarisnak is több ízben volt alkalma Starkos
Miklóst látni és fogadni a Strada Realén levő irodában. Ő is hasonló
ellenszenvet érzett iránta, mint a fiatal leány. Csakhogy erélyes és
elszánt természeténél fogva ezen érzelem nála máskép nyilvánult. – Mig
Elizundo Hadsine került Minden alkalmat ezen emberrel találkozni, addig
Xaris inkább keresett volna ilyen alkalmakat, azon feltétel alatt, hogy
«összetörhesse az oldalbordáit», mint mondani szokta.

– Igaz, hogy ehhez nincs jogom, – gondolá magában – de talán ez is lesz
valamikor.

Mindezekből az következik, hogy a _Karysta_ kapitányának látogatását
Elizundonál nem jó szemmel nézte sem Xaris, sem a fiatal leány. Sőt
ellenkezőleg, nagy megkönnyebbülést is éreztek mindketten, midőn Starkos
Miklós, a hosszas párbeszéd után, melyből semmi se szivárgott ki,
elhagyta a házat s elindult a kikötő felé.

Elizundo egy óránál tovább bezárkózva maradt irodájában. Még csak
mozdulni se hallották. De a kiadott parancsnak engedelmeskedni kellett,
se leányának, se Xarisnak nem volt szabad belépni hozzá, hacsak nem
hívja valamelyiküket. Miután pedig a látogatás ezúttal sokáig tartott,
nyugtalanságuk is egyenes arányban növekedett az eltelt idővel.

Egyszerre megszólalt Elizundo csengetyűje, – de félénk és nem biztos
kézre valló csöngetés volt ez.

Xaris e jelre felnyitotta az ajtót, mely többé nem volt belülről bezárva
és szemközt állt a bankárral.

Elizundo még mindig összeroskadva ült a karszéken, mint oly ember, a ki
heves harczot vívott önmagával. Fölemelte fejét, Xarisra tekintett,
mintha nehezére esnék megismerni a hű embert, aztán kezével végig
simítván homlokát, elfojtott hangon ejté ki e nevet:

– Hadsine.

Xaris intett fejével és kiment. A következő perczben az ifjú leány atyja
előtt állt, ki azonnal, minden bevezetés nélkül, de a földre szegezett
szemekkel és a felindulástól remegő hangon így szólt hozzá:

– Hadsine! le kell… le kell mondanod azon tervről, hogy d’Albaret Henrik
százados nejévé légy!

– Mit mond atyám? – kiáltá az ifjú leány, kit e váratlan csapás a szívén
talált.

– Meg kell lenni, Hadsine! – ismétlé Elizundo.

– Aztán meg fogja ön nekem mondani, miért vonja vissza szavát tőlem és
tőle? – kérdé az ifjú leány. – Ön tudja, hogy nem szokásom akaratával
feleselni s ezúttal se fogom azt tenni! De végre is meg fogja-e mondani,
hogy miért kell lemondanom d’Albaret Henrikkel való házasságomról.

– Azért, Hadsine, mert… mert más férfi nejévé kell lenned – suttogá
Elizundo.

Bármily halkan beszélt is, leánya meghallotta.

– Más férfi nejévé! – mondá, nem kevésbé lesujtva a második csapástól,
mint volt az elsőtől. – És ki az?

– Starkos kapitány.

– Ez az ember! – ez az ember!

E szók önkéntelenül lebbentek el Hadsine ajkairól, ki az asztalba
kapaszkodott, hogy le ne rogyjék.

S aztán e határozat szülte felháborodás utolsó fellobbanásában így
szólt:

– Atyám, e parancsban, melyet ön nekem, talán akarata ellenére ad, van
valami, a mit nem tudok magamnak megfejteni. Valamely titok lappang
alatta, melyet ön vonakodik nekem megmondani.

– Ne kérdezz semmit! – kiáltá Elizundo. – Semmit!

– Semmit, atyám?… Legyen!… De ha azért, hogy akaratodat teljesítsem,
lemondok d’Albaret Henrikről, ha mindjárt életembe kerül is… Starkos
Miklós neje nem lehetek… Ezt nem követelheti tőlem.

– Meg kell lenni, Hadsine! – ismétlé Elizundo.

– A boldogságom forog koczkán! – kiáltá az ifjú leány.

– És az én becsületem!

– Függhet-e Elizundo becsülete mástól, mint tőle magától?

– Igen… és ez a más… Starkos Miklós.

E szók után a bankár felkelt, merev szemekkel, eltorzult arczczal,
mintha gutaütés kerülgetné.

Hadsine e látványnyal szemben visszanyerte egész lelki erejét, s valóban
volt is rá szüksége, hogy távozás közben így szólhasson:

– Jól van, atyám… engedelmeskedni fogok!

Élete végkép meg volt rontva; – de megértette, hogy valamely borzasztó
titok lappang atyja összeköttetése alatt a _Karysta_ kapitányával.
Megértette, hogy mindketten e gyűlöletes ember hatalmában vannak!…
Meghajtotta fejét és feláldozta magát. Ezen önfeláldozást atyja
becsülete követelte.

[Illustration: EGY NŐCSELÉD FELELT D’ALBARETNEK.]

Xaris karjai közé fogta fel a csaknem elájult leányt és szobájába
vezette. Itt megtudta tőle a történteket és hogy milyen lemondásba
nyugodott bele… Mondanunk sem kell, mennyire fokozódott gyűlölete
Starkos Miklós iránt.

Egy óra mulva d’Albaret Henrik, szokása szerint, megjelent a bankháznál.
A nőcselédek egyike azt felelte neki, hogy Elizundo Hadsine nem fogad
látogatást. Erre a bankárt akarta látni… A bankár nem fogadhatta el.
Xarissal akart beszélni… Xaris nem volt az irodában.

D’Albaret Henrik nagy nyugtalanságtól gyötörve tért vissza szállodájába.
Sohase kapott ily feleleteket. Elhatározta, hogy este újból visszatér és
nagy aggodalmak közt várt.

Este hat óra tájban egy levelet adtak át neki a szállodában. Megnézte a
czímet és megismerte Elizundo kézírását.

A levél csak a következő sorokat tartalmazta:

«D’Albaret Henrik úr kéretik semmiseknek és nem történteknek tekinteni
azon terveket, melyek Elizundo bankár leányával való házasságára
vonatkoztak. Bizonyos okoknál fogva, melyek személyét legkevésbé sem
illetik, e házasság nem történhetik meg és d’Albaret Henrik szíveskedjék
megszüntetni látogatásait a bankháznál.

Elizundo.»

A fiatal tiszt a legelső pillanatban egy szót sem értett abból, a mit
olvasott. Újra átfutotta a levelet… Meg volt rémülve. Mi történhetett
Elizundónál? Miért e változás?

Hiszen csak tegnap volt még jegyese házánál, hol előkészületeket tettek
a menyegzőre. A bankár ép oly szíves volt hozzá, mint egyébkor. A mi
pedig a fiatal leányt illeti, semmi sem mutatott arra, hogy érzelmei
megváltoztak volna!

– S aztán e levél alá nincs is Hadsine neve írva, mondá magában.
Elizundo írta e sorokat… Nem! Hadsinenek nem volt és nincs tudomása
erről!… Atyja az ő tudta nélkül változtatta meg szándékát… Miért?… Én
semmi okot sem adtam arra, hogy… Ah! meg fogom tudni, milyen akadály az,
mely közém és Hadsine közé tolakodott!

És miután a bankár házánál többé nem fogadták, írt a bankárnak «miután –
mint levelében mondá – feltétlenül joga van ismerni azon okokat, melyek
házasságát a legutolsó perczben meghiúsítják».

Levelére nem kapott választ. Még egyet, sőt egy harmadikat is írt.
Hasztalan.

Ekkor Elizundo Hadsinehez fordult. Szerelmükre kérte, hogy válaszoljon
neki, ha mindjárt azt írná is, hogy többé soha se fogják egymást látni…
Erre se kapott választ.

Valószínű, hogy levele nem jutott el az ifjú leányhoz. Legalább azt
kellett hinnie d’Albaret Henriknek. Eléggé jól ismerte Hadsine jellemét
és tudta, hogy felelt volna soraira.

Ekkor a fiatal tiszt kétségbeesésében Xarissal igyekezett találkozni. El
se távozott többé a Strada Realeből. Óraszámra járt fel s alá a bankár
háza előtt. Hasztalan volt minden. Xaris talán a bankár parancsának,
avagy talán Hadsine kérésének engedelmeskedve, többé nem ment el
hazulról.

Igy telt el sikertelen járás-keléssel október 24-ik és 25-ik napja.
D’Albaret Henrik leírhatatlan aggodalmai közepette azt hitte, hogy
elérte már a szenvedések legvégső határát.

Csalódott.

Október 26-án egy hír terjedt el a városban, mely még iszonyúbb csapást
mért rá.

Nem csupán Elizundo Hadsineval való házassága ment füstbe – a mit már az
egész város tudott – hanem Elizundo Hadsine máshoz fog nőül menni.
D’Albaret Henrik csaknem megsemmisült e hír hallatára. Nem ő, hanem más
ember lesz Hadsine férje!

– Meg fogom tudni, ki ez az ember! – kiáltá. – Megismerkedem vele, bárki
legyen is!… szemtől-szembe fogom látni… Beszélni fogok vele és istenemre
mondom, kényszeríteni fogom hogy feleljen!

A fiatal tiszt csakhamar megtudta, ki a vetélytársa. Látta őt belépni a
bankházba; utána ment midőn onnét távozott és nyomozta a kikötőig, hol
csónakja a rakpart tövénél várt rá, látta a mint visszatért a
_Karystára_, mely egy fél tengeri mérföldnyire horgonyozott.

Vetélytársa tehát Starkos Miklós volt, a _Karysta_ kapitánya.

Ez október 27-én történt. D’Albaret Henrik igen határozott
értesítésekből megtudta, hogy Starkos Miklós és Elizundo Hadsine
menyegzője nagyon rövid idő alatt meg fog történni, mert az
előkészületeket rendkívül siettették. A vallási szertartás a
Sz.-Spiridion templomban október 30-ra volt bejelentve, tehát ugyanazon
napra, mely d’Albaret Henrik esküvőjének határidejéül volt kitűzve.
Csakhogy nem ő lesz a vőlegény, hanem a hajóskapitány, a kiről nem
tudták honnét jött, sem azt, hogy hová megy.

[Illustration: A HIRE A VÁROSBAN RENDKIVÜLI FELTÜNÉST KELTETT.]

D’Albaret Henrik, a ki már nem birta fékezni dühét, el volt határozva,
kihívni Starkos Miklóst és felkeresni őt, ha kell még az oltár előtt is.
Ha meg nem ölheti, az fogja őt megölni, de legalább így is, úgy is, vége
lesz a tűrhetlen helyzetnek.

Hasztalan ismétlé önmagának, hogy e házasság, ha megtörténik, csak
Elizundo akaratából történhetik. Hasztalan mondá magának, hogy Hadsine
kezével az atya rendelkezett.

– Igen, de Hadsine akarata ellenére… Az erőszaknak enged, mely őt ez
embernek kiszolgáltatja… Feláldozza magát.

Október 28-án d’Albaret Henrik egész nap igyekezett Starkos Miklóssal
találkozni. Leste a partraszállásnál, leste a bankház előtt. Hiába! És
két nap mulva megtörténik e gyűlöletes menyegző – két nap mulva, melyek
alatt a fiatal tiszt mindent elkövetett, hogy eljusson a fiatal
leányhoz, vagy Starkos Miklóssal találkozzék.

De október 29-én este hat óra tájban egy váratlan esemény történt, mely
a helyzet kibonyolódását sietteté.

Délután azon hír kezdett elterjedni, hogy a bankárt agyszélhűdés érte.

És csakugyan, – két órával később Elizundo halva volt.



VIII.  Húsz millió a koczkán.

Senki se tudhatta előre, mily következményei lehetnek ezen eseménynek.
D’Albaret Henrik, mihelyt e hirt megtudta, természetesen nem
gondolhatott egyebet, mint hogy a következmények csakis kedvezők
lehetnek ő reá nézve. Elizundo Hadsine menyegzője mindenesetre el lesz
halasztva. Noha az ifjú leány kétségkívül mély fájdalomba volt merülve,
d’Albaret Henrik még sem habozott megjelenni a halottas háznál; de nem
láthatta Hadsinét, se Xarist. Nem maradt tehát egyéb hátra mint várni.

– Ha Hadsine csak atyja akaratának áldozta fel magát, midőn jegyeséűl
elfogadta Starkos Miklóst, – gondolá magában – akkor e házasság nem fog
megtörténni most, miután az atyja meghalt.

Ezen okoskodás helyes volt, s észszerűleg ez következett belőle, hogy ha
d’Albaret Henrik kilátásai javultak, Starkos Miklós kilátásainak
rosszabbra kellett fordulniok.

Igen természetes tehát, hogy e helyzet, másnap reggel, a _Karysta_
fedélzetén, a kapitány és Skopelo közt megbeszélés tárgyát képezte,
melyet az utóbbi kezdeményezett.

A _Karysta_ másodkapitánya, reggel tiz óra tájban visszatérvén a hajóra,
meghozta a bankár halálának hírét, mely a városban rendkívüli feltünést
keltett.

Az ember azt hihetné, hogy Starkos Miklós, Skopelo legelső szavaira nagy
haragra gerjedt. Nem az történt. A kapitány tudott magán uralkodni és
nem szeretett rekriminálni a bevégzett tények miatt.

– Ah! Elizundo meghalt? – mondá egyszerűen.

– Igen… meghalt.

– Megölte volna magát? – tevé utána Starkos Miklós halkan, mintha
magában beszélt volna.

– Nem, – felelé Skopelo, a ki meghallotta a kapitány megjegyzését, –
dehogy! Az orvosok konstatálták, hogy Elizundot agyszélhűdés érte.

– Rögtön meghalt?

– Körülbelül. Azonnal elvesztette eszméletét és halála előtt egy szót se
birt szólni.

– Annál jobb, hogy így történt, Skopelo.

– Kétségkívül, kapitány, főleg ha az arkádiai üzlet be van fejezve.

– Teljesen be van fejezve, – viszonzá Starkos Miklós. – Váltóinkat
leszámítolta és most már készpénzfizetés mellett átveheted a
fogoly-szállítmányt.

– Ej! az ördögbe, node ideje is volt ám! – kiáltá Skopelo. – De
kapitány, ha ez az üzlet be van fejezve, hogyan állunk a másikkal?

– A másikkal? – felelé Starkos Miklós nyugodtan. – Nos hát, a másik is
be lesz fejezve úgy a mint kell. Nem látom be, mennyiben változott volna
a helyzet. Elizundo Hadsine engedelmeskedni fog halott atyjának ép úgy,
mint az élőnek engedelmeskedett volna és ugyanazon okoknál fogva.

– E szerint kapitány, – mondá Skopelo, – önnek nincs szándékában
felhagyni a tervvel.

– Felhagyni! – kiáltá Starkos Miklós oly hangon, mely eléggé elárulta
azon elhatározását, hogy daczolni fog minden akadálylyal. – Hiszed-e
Skopelo, hogy találkoznék a világon egyetlen ember, a ki hajlandó volna
becsukni a markát, mikor csak fel kell nyitnia, hogy húsz millió bele
pottyanjon.

– Húsz millió! – ismétlé Skopelo mosolyogva csóválván a fejét. – Igen!
épen én is húsz millióra becsültem Elizundo barátunk vagyonának értékét.

– A vagyon készpénzből és kifogástalan értékpapirokból áll, – mondá
Starkos Miklós, – következőleg haladéktalanul pénzzé tehető.

– Mihelyt ön lesz a tulajdonosa, kapitány, mert most ez az egész vagyon
a szép Hadsinere fog szállni…

– A ki pedig az enyim lesz. Ne félj Skopelo. Egy szavammal semmivé
tehetem a bankár becsületét és leánya, az atya halála előtt, ép úgy mint
utána, nagyobbra fogja tartani a becsületet, mint vagyonát. De semmit se
fogok szólni, mert nem lesz rá szükség. Hadsine ép úgy hatalmamban lesz
mindig, mint az atyja volt. Boldognak fogja magát érezni, hogy a húsz
milliót hozományul adhatja Starkos Miklósnak, s ha te ebben kétkedel,
Skopelo, ez csak azt bizonyítja, hogy nem ismered a _Karysta_
kapitányát.

Starkos Miklós oly önérzetesen beszélt, hogy másodkapitánya, a ki
különben nem igen volt az illuzióknak nagy barátja, hinni kezdte, hogy a
megelőző este történt esemény nem fogja akadályozni az üzlet megkötését.
Csupán egy kis késedelem lesz a dologban, ennyi az egész.

Mily hosszú lesz e késedelem? Ez volt az egyedüli kérdés, mely Skopelót
és Starkos Miklóst nyugtalanítá, noha ez utóbbi semmi áron sem akarta
bevallani. Nem mulasztá el megjelenni másnap a gazdag bankár temetésén,
mely nagyon egyszerűen volt rendezve, feltünően kevés számú ember
jelenlétében. Itt találkozott d’Albaret Henrikkel, de a két férfi csupán
néhány pillantást váltott egymással, egyéb semmi sem történt.

Az Elizundo halálát közvetlenűl követett öt nap alatt a _Karysta_
kapitánya hasztalan igyekezett az ifjú leányhoz bejutni. A bankház
ajtaja zárva volt minden ember előtt, mintha csak az egész ház kihalt
volna a bankárral.

Egyébiránt d’Albaret Henrik se volt szerencsésebb Starkos Miklósnál.
Hadsineval nem közlekedhetett se látogatás se levél útján. Már azon
kezdett tünődni, vajjon az ifjú leány nem hagyta-e el Korfut Xaris
kiséretében, a kit szintén sehol sem lehetett látni.

A _Karysta_ kapitánya korántsem mondott le terveiről, sőt mindenütt azt
beszélte, hogy annak megvalósulása csupán el van halasztva. E
magaviselet és Skopelo manöverei következtében, ki e hírt szándékosan
terjesztette, senki se kételkedett Starkos Miklós és Elizundo Hadsine
házasságában. Csupán arra kellett várni, hogy a gyász legelső napjai
elmuljanak s talán hogy a bankház pénzügyi helyzete szabályszerűleg
tisztába hozassék.

A mi a bankár által hátrahagyott vagyont illeti, mindenki tudta, hogy az
óriási volt. Sőt a városi pletykák már meg is ötszörözték értékét. Igen;
erősen állították, hogy Elizundo hagyatéka nem kevesebbre rúg száz
milliónál! Milyen gazdag örökösnő volt az ifjú Hadsine és milyen boldog
ember az a Starkos Miklós, a kinek odaigérték a kezét! Csupán erről
beszéltek nemcsak Korfuban és két külvárosában, de a sziget legutolsó
falujában is. A bámészkodók seregestül tódultak a Strada Realeba. Ha
egyebet nem is láthattak, legalább látni akarták a hires házat, a melybe
annyi pénz vándorolt be s a melyben oly temérdek pénznek kellett
maradnia, miután bizony csak nagyon kevés szivárgott ki belőle.

Tény az, hogy a vagyon nagyon tetemes volt. Közel húsz millióra rugott,
és mint Starkos Miklós mondta Skopelonak, legutolsó beszélgetésük
alkalmával, a hagyaték könnyen elárusítható értékpapirokból, nem pedig
fekvő birtokból állt.

Mindezt megtudta Hadsine és vele együtt Xaris is, a bankár halálát
követő legelső napokban. De egyszersmind azt is megtudták, mily módon
szerezte Elizundo e vagyont. Xaris eléggé gyakorlott volt a
bankügyekben, hogy számot adhasson magának a bankház üzleteinek
természetéről, mihelyt a könyvek és levelezések és egyéb iratok
rendelkezésére bocsáttattak. Elizundonak kétségkívül az volt a szándéka,
hogy később mindezen okmányokat megsemmisítse, de a halál váratlanul
lepte meg. Az okmányok itt voltak és fennhangon beszéltek.

Hadsine és Xaris most már nagyon is jól tudták, honnét származtak a
milliók. Nem kellett többé kutatniok, mily gyülöletes üzletek, mennyi
nyomorúság volt az alapja e gazdagságnak. Világos volt elöttük, hogyan
és miért tartotta Starkos Miklós hatalmában Elizundot. Bűntársak voltak.
A kalóz egyetlen szavával megbecsteleníthette volna a bankárt! Aztán ha
jónak látta volna eltünni, senki sem akadhatott volna nyomába.
Hallgatását fizetteté meg az atyával, kinek leányát elrabolta.

– A nyomorult!… a nyomorult! – kiáltá Xaris.

– Hallgass! – viszonzá Hadsine.

Xaris elhallgatott, mert jól érezte, hogy szavai nemcsak Starkos Miklóst
sujtják.

Azonban a helyzet kibonyolítását nem lehetett elodázni. Elizundo
Hadsinenek kellett magára vállalni, hogy a kibonyolítást mindnyájuk
érdekében siettesse.

Elizundo halála után hatodnapra, este hét óra tájban Xaris a rakpart
lépcsőjénél várta Starkos Miklóst és felkérte, hogy azonnal jöjjön a
bankár házához.

Merész állítást koczkáztatnánk, ha azt mondanók, hogy e meghivás nagyon
szeretetreméltó hangon volt mondva. Xaris hangja minden volt inkább,
mint nyájas és biztató, midőn megszólítá a _Karysta_ kapitányát. De
Starkos Miklós nem az az ember volt, a kit efféle csekélység kihoz a
sodrából. Elkisérte Xarist a házhoz, hol azonnal bevezették az irodába.

A szomszédok, kik Starkos Miklóst belépni látták az eddig oly makacsul
elzárt házba, többé nem is kételkedtek rajta, hogy a kapitány kilátásai
a legkedvezőbbek voltak.

Starkos Miklós, Elizundo irodájában találta Hadsinét. Az iróasztal előtt
ült, melyen számos levél, okmány és könyv hevert. A kapitány ebből azt
következtette, hogy az ifjú leány már megismerkedett a bankház ügyeinek
állásával; és ebben nem is csalódott. De azt kérdezte magában, vajjon
tudja-e már, mily viszonyban állt a bankár a szigettenger kalózaival?

Elizundo Hadsine felkelt helyéről, midőn a kapitány belépett, a mi
feleslegessé tette, hogy látogatóját székkel megkinálja, és intett
Xarisnak, hogy hagyja őket magukra. Az ifjú leány gyászba volt öltözve.
Komoly arcza és a virrasztásban kifáradt szemei nagy testi kimerültségre
vallottak, de legcsekélyebb erkölcsi levertséget sem árultak el. E
párbeszédnél, melynek szükségképen nagyon komoly következményei lesznek
mindazokra nézve, kik szóba fognak kerűlni, a nyugalomnak egy perczre
sem szabad őt elhagyni.

– Itt vagyok Elizundo Hadsine és parancsára állok, – mondá a kapitány. –
Miért hivatott ide?

– Két okból, Starkos Miklós, – felelé az ifju leány, a ki egyenesen a
czélhoz akart érni. – Mindenekelőtt azt akartam önnek mondani, hogy
házasságunk tervét, melyet, mint ön jól tudja, atyám rám erőszakolt,
végkép elejtettnek kell tekintenie.

– Erre csak azt felelem, – viszonzá Starkos Miklós nyugodtan, – hogy
Elizundo Hadsine talán nem gondolta meg szavainak következményeit, midőn
így beszél.

– Meggondoltam, – mondá az ifjú leány, – és ön meg fogja érteni, hogy
elhatározásom megmásíthatatlan, miután semmi se titok előttem többé,
azon üzletek természetét illetőleg, melyeket az Elizundo-ház kötött
önnel és az ön társaival, Starkos Miklós.

A _Karysta_ kapitányára nagyon kellemetlenül hatott e szabatos válasz.
Kétségkívül el volt rá készülve, hogy Elizundo Hadsine ki fogja neki
adni formaszerint a kosarat, de egyszersmind arra is számolt, hogy meg
fogja törni ellentállását, felfedezvén előtte, hogy mi volt az atyja és
mily viszonyban állt vele. És ime a fiatal leány már mindent tudott.
Egyik fegyvere, s talán a legjobb valamennyi közül, kettétört a kezében.
Mindazonáltal nem tartá magát lefegyverezettnek és kissé gúnyos hangon
mondá:

– E szerint, ön ismeri az Elizundo-ház ügyeit és daczára, hogy ismeri,
igy beszél velem?

– Így beszélek, Starkos Miklós és mindig így fogok beszélni, mert a
kötelességem így parancsolja.

– Azt kell-e tehát hinnem, hogy d’Albaret Henrik százados…

– Ne keverje e dologba d’Albaret Henrik nevét, – viszonzá Hadsine
élénken.

Aztán erőt véve magán, minden szükségtelen provokácziót elkerülendő,
utána tevé:

– Ön jól tudja, Starkos Miklós, hogy d’Albaret százados sohasem egyezne
bele, hogy nőül vegye Elizundo bankár leányát.

– Ez csak azt bizonyítaná, hogy nagyon kényes.

– Ez azt bizonyítja, hogy becsületes ember.

– És miért?

– Azért, mert becsületes ember nem vesz nőül egy örökösnőt, a kinek
atyja kalózok bankárja volt. Nem! egy becsületes ember nem fogadhat el
gyalázatos úton szerzett vagyont.

– De – mondá Starkos Miklós, – nekem úgy látszik, hogy oly dolgokról
beszélünk, a melyek legkevésbbé se tartoznak az eldöntendő kérdésre.

– E kérdés el van döntve.

– Engedje megjegyeznem, hogy Elizundo Hadsine nem d’Albaret százados,
hanem Starkos kapitány jegyese volt. Atyja halálának ép oly kevéssé
szabad az ő szándékát megváltoztatni, a mint az enyimet nem változtatta
meg.

– Én atyámnak engedelmeskedtem, – engedelmeskedtem anélkül, hogy
ismertem volna azon okokat, melyek őt arra kényszerítették, hogy engem
feláldozzon. Most már tudom, hogy engedelmességem által a becsületét
mentettem volna meg.

– Nos hát, ha ezt tudja, – mondá Starkos.

– Tudom, – vágott a szavába Hadsine, – tudom, hogy ön volt bűntársa,
tudom, hogy ön vonta őt bele a gyűlöletes üzletekbe, tudom, hogy ön
hozta a milliókat e házba, mely azelőtt becsületes volt. Tudom, hogy ön
atyámat kétségkívül gyalázatának felfedezésével fenyegette, ha
vonakodnék önnek nőül adni leányát. Valóban, hihette ön valaha, Starkos
Miklós, hogy midőn beleegyeztem önnek nyujtani kezemet, egyebet tettem,
mint atyámnak engedelmeskedtem?

– Jól van, Elizundo Hadsine, ön tehát mindent tud. De ha atyjának
becsülete drága volt ön előtt életében, törődnie kell azzal halála után
is és ha ön csakugyan vonakodik teljesíteni nekem tett igéretét…

[Illustration: NE KEVERJE A DOLOGRA D’ALBARET HENRIK NEVÉT.]

– Akkor ön mindent köztudomásra fog hozni, Starkos Miklós! – kiáltá a
fiatal leány az undor és megvetés oly erős kifejezésével, hogy a
szemtelen ember homloka mintha elpirult volna tőle.

– Igen… mindent; – felelé.

– Ön azt nem fogja tenni, Starkos Miklós.

– És miért ne tenném?

– Mert ez által önmagát is bevádolná.

– Magamat bevádolni, Elizundo Hadsine! Hát azt hiszi ön, hogy ezen
üzletek az én nevem alatt köttettek valaha? Azt hiszi ön, hogy Starkos
Miklós barangol a szigettengeren és űz kereskedést a hadi foglyokkal?
Nem! Én nem fogom magamat kompromittálni ha beszélek, s ha ön
rákényszerít, beszélni fogok!

Az ifjú leány a kapitány arczára nézett. Szemeit, melyek a becsületesség
bátorságával birtak, nem sütötte le Starkos Miklós szemei előtt, bármily
borzasztó kifejezés tükrözé is magát ezekben.

– Starkos Miklós, – mondá, – egy szavammal lefegyverezhetném önt, mert
ön nem irántam való rokonszenvből, vagy szerelemből követelte e
házasságot, hanem csupán azért, hogy atyám vagyonát kezére kerítse.
Igen, így szólhatnék önhöz: Ön csak a milliókat akarja. Nos hát, itt
vannak… vigye el… távozzék… és ne lássam önt soha többé!… De én ezt nem
fogom mondani Starkos Miklós!… E milliókat, melyeket örököltem, nem
fogja ön megkapni!… Meg fogom tartani… oly czélra fordítom, a milyenre
nekem tetszeni fog! Nem! ön nem kapja meg!… És most, távozzék e
szobából, távozzék e házból!… Távozzék!

Elizundo Hadsine kinyujtott karjával, felemelt fejével megátkozni
látszott a kapitányt, a mint megátkozta Andronika pár héttel ezelőtt, az
apai ház küszöbén. Starkos Miklós meghátrált ugyan anyja elől, de
ezúttal elszántan tett egy lépést az ifjú leány felé.

[Illustration: KÉT ACZÉLKAR MEGRAGADTA STARKOS MIKLÓST.]

– Elizundo Hadsine! – mondá halk hangon, – igen, nekem kellenek e
milliók… Bármily áron is kellenek és… meg fogom kapni.

– Nem… inkább megsemmisítem, inkább a tengerbe dobom! – viszonzá
Hadsine.

Starkos Miklós megragadta az ifjú leány karját. A harag elbódította;
többé nem bírt magán uralkodni. Szemei elhomályosodtak; képes lett volna
őt megölni.

Elizundo Hadsine egy pillanat alatt látta mindezt. Meghalni! Mit bánta ő
ezt most! A haláltól meg nem ijedt volna… De az erélyes fiatal leány már
rendelkezett magáról… elítélte magát az életre.

– Xaris! – kiáltá.

Az ajtó kinyilt, Xaris megjelent.

– Xaris, lökd ki ezt az embert.

Starkos Miklósnak annyi ideje se volt, hogy hátraforduljon, midőn már
két aczélkar megragadta. A lélegzete elakadt. Beszélni, kiáltani akart…
Ép oly kevéssé sikerült ez neki, mint kiszabadulni a borzasztó
ölelésből. Aztán félig megfojtva, összezúzva, még az ordításra is
képtelenné téve, kilökték a ház ajtaja elé.

Xaris e szókat kiáltotta utána:

– Nem öllek meg, mert ő nem parancsolta, hogy megöljelek. De ha
parancsolni fogja, megteszem.

Ezzel becsapta az ajtót.

Ez időtájt az utcza már néptelen volt. Senki se látta a mi történt,
vagyis hogy Starkos Miklóst kilökték Elizundo bankár házából. De látták
őt oda belépni és ez elég volt, mert az következett belőle, hogy
d’Albaret Henrik megtudván, hogy vetélytársát fogadták, midőn őt
elutasították; azt kellett gondolnia, hogy a _Karysta_ kapitánya
továbbra is a fiatal leány jegyese maradt.

Mily csapás volt ez rá nézve! Starkos Miklóst fogadják azon háznál,
melytől őt egy kérlelhetetlen tilalom távol tartja! Az első pillanatban
hajlandó volt – és ki ne lett volna az ő helyén? – megátkozni Hadsinet.
De erőt vett magán, szerelme diadalmaskodott haragján és noha a látszat
a fiatal leány ellen szólt, mégis így kiáltott fel:

– Nem! nem! ez lehetetlen!… Ő azon emberé legyen!… Ez nem történhetik!…
Ez nem fog megtörténni!

Starkos Miklós azonban, daczára Elizundo Hadsine előtt kiejtett
fenyegetéseinek, elhatározta, hogy hallgatni fog és nem fedezi fel a
titkot, mely a bankár életére nehezült. Ily módon biztosítá cselekvési
szabadságát; a leleplezésekre még mindig lesz idő, ha a körülmények úgy
hoznák magukkal.

Ebben állapodtak meg Skopelóval. A _Karysta_ másodkapitánya előtt semmit
se titkolt el az Elizundo Hadsinénál tett látogatása alkalmával
történtekből, Skopelo helyeselte azon eljárást, hogy egyelőre hallgatni
fog, de a mellett azt is megjegyezte, hogy a dolgok oly fordulatot
vesznek, mely terveikre nézve nem épen kedvező. Főleg az nyugtalanítá,
hogy az örökösnő nem akarta a milliók átengedésével megvásárolni
titoktartásukat. Miért? Valóban nem volt képes megérteni.

A következő napokon, november 12-ig, Starkos Miklós egy órára se hagyta
el hajóját. Fontolgatta, találgatta a különböző módokat, melyeknek
segélyével czélt érhetne. Ezenkívül egy kissé számított szerencséjére
is, mely bűnös életében mind e napig oly híven szolgálta… Ezúttal
azonban hiába számított rá.

D’Albaret Henrik nem kevésbbé elvonultan élt. Nem újította meg
kisérleteit az ifjú leányt láthatni. De azért nem esett kétségbe.

November 12-én este egy levelet hoztak a szállodába. Sejtelme azt súgta,
hogy e levelet Elizundo Hadsine írta. Felbontotta, megnézte az aláírást:
nem csalódott.

A levél csak néhány sort tartalmazott, a fiatal leány kézirásával s így
hangzott:

«Henrik!

«Atyám halála visszaadta szabadságomat, de önnek le kell mondani rólam!
Elizundo leánya nem méltó önhöz. Soha se leszek Starkos Miklósé, a ki
egy nyomorult ember, de az öné sem lehetek, mert ön becsületes ember. –
Bocsásson meg! Isten önnel!

«_Elizundo Hadsine._»

D’Albaret Henrik, e sorokat olvasván, időt se vett magának a
gondolkozásra, hanem szaladt a Strada Realeba.

A ház be volt zárva és el volt hagyatva, mintha Elizundo Hadsine
eltávozott volna belőle, hű Xarisával, hogy soha többé vissza se térjen.



IX.  A lángban álló szigettenger.

Scio sziget, melyet azon időtől fogva többnyire Chiosnak neveznek, az
égei tengerben fekszik, a smyrnai öböltől nyugatra, Lesbostól délre és
Samostól éjszakra, közel Kis-Ázsia partjaihoz, s a szigettenger keleti
részén levő Sporadok szigetcsoportjához tartozik. Kerülete nem kevesebb
negyven mérföldnél. Legmagasabb orma, a Pelinea, ma Illés-hegy,
kétezerötszáz lábnyira emelkedik ki a tenger színe felett.

E sziget városai: Volysso, Pitys, Delphinium, Leukonia, Kaukasa és Scio
közül a legnevezetesebb a legutóbbi, mely egyszersmind főváros is. Itt
szállt partra 1827 október 30-án Fabvier ezredes egy kis csapattal,
melynek tényleges létszáma kétszáz főnyi rendes katonából, kétszáz
lovasból, ezerötszáz scioi zsoldosból, tiz mozsárból és ugyanannyi
ágyúból állt.

Az európai hatalmak közbelépése a navarini ütközet után még nem oldotta
meg végleg a görög kérdést. Angol-, Franczia- és Oroszország az új
királyságnak csakis azon határokat akarta engedélyezni, melyeken túl a
felkelés nem terjeszkedett. E határkiszabással azonban a görög kormány
nem elégedhetett meg, hanem az egész szárazföldi Görögországon kívül
Krétát és Sciót is követelte, melyek autonomiájára nézve szükségesek
voltak. Ehhez képest, míg Miaulis Kréta meghódítására és Dukas a görög
szárazföld megszállására indult, Fabvier az említett napon partra kelt
Maurolimenában, Scio szigetén.

Könnyen érthető, hogy a görögök el akarták venni a törököktől e gyönyörű
szigetet, mely a Sporadok valódi gyöngye. Ege, melynél tisztább nincs
Kis-Ázsiában, csodálatos égaljat ad neki. Sem a hőség, sem a hideg nem
túlságos itt soha. Az üdítő, mérsékelt szellő egészségesebb tartózkodási
helylyé teszi a szigettenger összes szigeteinél. Egy himnuszban, melyet
Homérnak tulajdonítanak, kit Scio szülötteül követel, a költő «nagyon
kövér»-nek nevezi a szigetet. Nyugati részein oly kitünő bora terem,
mely versenyezhet az ókor legjobb boraival és oly édes méz, mely
felülmulja a Hymettus mézét. Keleten a narancs és czitrom annyira
díszlik, hogy hírneve eljut még Nyugat-Európába is. Délen a drága mézga,
és a művészetek különböző ágaiban, sőt az orvosi tudományban is oly
gyakran használt mastyx képezi a sziget gazdag jövedelmi forrását.
Szóval ez isten-áldotta földön a fügefák, datolyapálmák, mandulafák,
granátalmafák és olajfák mellett Európa déli részeinek valamennyi szép
faneme díszlik.

A görög kormány tehát az új királyságba akarta kebelezni e szigetet, s
ezért vállalkozott meghódítására a derék Fabvier, daczára számtalan
csalódásainak, melyekben ugyanazok részesítették, a kikért vérét
ontotta.

Az év utolsó hónapjaiban sem szüntették meg a törökök mészárlásaikat és
rablásaikat, a hellén félszigeten, noha Capo d’Istria partraszállása
Naupliában már jelezve volt. – E diplomata megérkezése hivatva volt
végét vetni a görögök belső viszálykodásainak és egy kézbe
összpontosítani a kormányt. De noha Oroszország fél évvel később
megizente a háborút a szultánnak s ekkép hatalmasan elősegítette az új
királyság megalakulását, Ibrahim még mindig hatalmában tartá a
Peloponnesus egy részét és tengerparti városait. S habár nyolcz hónappal
később, 1828 julius 6-án elhagyni készült e tartományt, melyet annyira
elpusztított s ámbár ugyanazon évi szeptemberben már egyetlen egyiptomi
se volt a görög földön, a vad csordák mégis pusztítottak még bizonyos
ideig Moreában.

Miután a törökök vagy szövetségeseik a Peloponnesus és Kréta több parti
városát megszállva tartották, nem lehet csodálkozni a felett, hogy a
kalózok nagy számmal czirkáltak a szomszéd vizeken. Ha nagy károkat
okoztak a szigetek között való kereskedést közvetítő hajóknak, ennek nem
az volt az oka, mintha a görög flottillák parancsnokai, a Miaulisok, a
Kanarisok és a Tsamadosok megszüntek volna őket üldözni, de a tengeri
rablók nagy számmal és fáradhatlanok voltak és ezen összes vidékeken
megszünt minden biztonság. A szigettenger lángban állt Krétától Mytilene
szigetéig és Rhodustól Negropontusig.

Végre, a valamennyi nemzet söpredékéből összeverődött rablóbandák Scio
sziget környékét is veszélyeztették és segítségére voltak a pasának, ki
a fellegvárat védelmezte, melynek ostromát Fabvier ezredes a lehető
legkedvezőtlenebb körülmények közt volt megkezdendő.

Olvasóink emlékezni fognak, hogy az ioniai szigetek kereskedői, kiket a
Levante összes állomásainak e fenyegetett állapota nagyon elrémített,
szövetkeztek egy korvett fölszerelésére, melynek feladata volt üldözőbe
venni a kalózokat. A _Syphanta_ öt hét előtt indult el Korfuból a
szigettenger felé. Két vagy három szerencsés eredményű megütközés, több
nagyon gyanus hajó kézrekerítése csak arra ösztönözhette a hajó
kapitányát, hogy művét erélyesen folytassa. Stradena kapitány, ki azóta
megfordult Psara, Skyros, Zea, Lemnos, Paros és Santorin vizeiben, ép
oly vitézséggel mint szerencsével oldotta meg feladatát. Hanem, úgy
látszott, hogy még mindeddig nem találkozhatott a rejtélyes Sacratiffel,
kinek feltünését mindenkor a legvészesebb katasztrófák jelezték. Gyakran
beszéltek róla, de soha sem látta senki.

November 13-ka körül a _Syphantát_ Scio környékén jelezték, sőt egy
elfogott hajót is hozott a sziget kikötőjébe és Fabvier ezredes gyorsan
elbánt a kalóz-hajó legénységével.

De ez időtől fogva semmiféle hír sem érkezett a korvett felől. Senki se
mondhatta meg, mely vidéken üldözi jelenleg a szigettenger rablóit. Sőt
nyugtalankodtak is miatta. E vizeken, melyek tele vannak szigetekkel és
következőleg állomási pontokkal, eddig ritkán múlt el több nap a nélkül,
hogy jelenlétét ne jelezték volna.

Ily körülmények közt ért d’Albaret Henrik Scióba, november 27-én, nyolcz
nappal Korfuból való elindulása után. Régi parancsnokához csatlakozott,
folytatandó a törökök elleni hadakozást.

Elizundo Hadsine eltünése borzasztó csapás volt rá nézve. A fiatal leány
tehát elutasítá Starkos Miklóst, mint hozzá méltatlan nyomorult embert,
de egyszersmind önmagát is méltatlannak itélte ahhoz, a kit szive
választott. Milyen titok lappanghatott ez alatt? Hol lehetett e titkot
keresni? Hadsine életében-e, mely oly nyugodt és tiszta volt? Bizonynyal
nem! Avagy talán atyja életében? De milyen közösség létezhetett Elizundo
bankár és Starkos Miklós kapitány közt?

Ki felelhetett volna e kérdésekre? A bankház el volt hagyatva. Xaris is
kétségkivül a fiatal leánynyal egyidejűleg távozott. D’Albaret Henrik
csak önmagára számíthatott, hogy az Elizundo család titkait földerítse.

[Illustration: A SYPHANTÁT SCIO KÖRNYÉKÉN JELEZTÉK.]

D’Albaret Henrik ekkor arra a gondolatra jött, hogy felkutassa Korfut,
majd az egész szigetet. Hátha Hadsine valamely előtte ismeretlen helyen
keresett menedéket? Csakugyan van a szigeten, itt-ott elszórva nehány
falu, melyekben könnyen lehet biztos menhelyet találni. Benizze, Santa
Decca, Leucimne s még mintegy húsz más falu nyugodalmas rejtekhelyet
kinál. D’Albaret Henrik nem került el egyetlen utat sem, a legszegényebb
helységet is felkutatta és kereste a fiatal leány nyomát, de nem talált
semmit.

Egy jel azonban arra mutatott, hogy Elizundo Hadsine elhagyta Korfu
szigetét. Az alipai kis kikötőben, a sziget nyugat-északnyugati részén
megtudta, hogy a legutóbbi napokban egy könnyü szerkezetü speronare
indult ki a sík tengerre, miután két utast várt, a kiknek számára előre
kibérelték.

De ez még nagyon bizonytalan adat volt. Ezenkivül a tények és az idő
bizonyos összetalálkozásai új tápot adtak a fiatal tiszt aggodalmainak.

Midőn Korfuba visszatért, megtudta, hogy a _Karysta_ is elhagyta a
kikötőt. S a mi még komolyabbá tette a dolgot, Starkos Miklós hajója
ugyanazon nap szedte fel horgonyait, midőn Elizundo Hadsine eltűnt.
Volt-e valamely összefüggés e két esemény közt? Hátha a fiatal leányt
Xaris-sal együtt tőrbe csalták és erőszakosan elrabolták? Ki tudja,
nincs-e e pillanatban a _Karysta_ kapitányának hatalmában?

E gondolatra szinte megtört d’Albaret Henrik szive. De mit tegyen? A
világ melyik pontján keresse Starkos Miklóst? A _Karysta_, melyről nem
tudták honnét jött, sem azt, hogy mi volt rendeltetési helye, méltán
soroztathatott a gyanus természetü hajók közé. Mindazonáltal az ifjú
tiszt kiverte fejéből a gondolatot, mihelyt képes volt magán erőt venni.
Elizundo Hadsine azt mondta, hogy nem méltó hozzá és nem is akarta őt
többé viszont látni, következőleg igen valószinű volt, hogy önkénytesen
távozott el más vidékre, Xaris védelme alatt.

Nos hát, ha így van, d’Albaret Henrik tudni fogja őt feltalálni. Hátha
talán Hadsinét hazaszeretete arra indította, hogy részt vegyen a
harczban, melyben hazájának sorsa fog eldölni? Talán roppant vagyonát,
melylyel szabadon rendelkezhetett, a függetlenségi harcz czéljaira
akarta szentelni? Miért ne követte volna ugyanazon szinhelyeken a
Bobolinák, a Modenák, az Andronikák és más nők példáját, kiket oly
határtalanul csodált?

D’Albaret Henrik, bizonyos levén a felől, hogy Elizundo Hadsine nincs
már Korfuban, elhatározta magát újra elfoglalni helyét a philhellének
csapatában. Fabvier ezredes Scióban volt rendes hadtestével.
Elhatározta, hogy hozzá csatlakozik. Elhagyta az ioniai szigeteket,
átutazott északi Görögországon, megkerülte a patrasi és a lepantoi
öblöket, hajóra szállt az eginai öbölben, nem minden baj nélkül
megmenekült a kalózok elől, kik a Cykladok tengerén garázdálkodtak és
gyors átkelés után Scióba érkezett.

Fabvier a fiatal tisztet oly szivélyes fogadtatásban részesíté, mely
eléggé mutatta, mennyire becsüli őt. A merész katona az ifjú századosban
nemcsak hű bajtársat látott, hanem egyszersmind bizalmas barátot is, a
kivel közölhette kellemetlen ügyeit, melyeknek nem volt hijával. Az
ostromló hadtest jelentékeny részét képező zsoldos csapatok
fegyelmezetlensége, a rendetlenül, vagy épen nem fizetett zsold, a
scioták által előidézett kellemetlenségek stb. nagy mértékben nehezíték
és késleltették hadműveleteit. Mindazonáltal Scio fellegvárának ostroma
már el volt kezdve, d’Albaret Henrik azonban még jókor érkezett, hogy
részt vehessen az előnyomulási munkálatokban. A szövetséges hatalmak két
izben meghagyták Fabvier ezredesnek, hogy hagyjon fel előkészületeivel,
de az ezredes, kit a hellén kormány nyiltan támogatott, nem is
hederített a meghagyásokra és háborítlanúl folytatá előkészületeit.

Az ostromot nemsokára ostromzárrá változtatták át, de oly tökéletlenül,
hogy az ostromlottak folyvást kaphattak élelmi és lőszereket. Bármint
volt is, talán sikerült volna Fabviernek hatalmába keríteni a
fellegvárat, ha hadserege az éhség miatt napról-napra nem szélyedt volna
el a szigeten rabolni, s magát élelmezni. Ily körülmények közt történt,
hogy egy öt hajóból álló török hajóraj az ostromzár vonalon áttörve
behatolt Scio kikötőjébe és az ostromlottaknak kétezer ötszáz főnyi
segítséget hozott. Igaz, hogy valamivel később Miaulis is megjelent
hajóhadával Fabvier ezredes segítségére, de későn érkezvén, vissza
kellett vonulnia.

A görög admirállal együtt nehány hajó érkezett önkéntesekkel, kik a
scioi ostromló hadtest erősítésére voltak rendeltetve.

Egy nő is csatlakozott hozzájuk.

Andronika, miután a Peloponnesusban a legutolsó óráig harczolt Ibrahim
katonái ellen, részt akart venni a háború befejezésében is, a mint részt
vett a kezdetében. Ezért jött Scioba és el volt szánva, ha kell,
meghalni e szigeten, melyet a görögök új királyságukhoz akartak
csatolni. Ez rá nézve mintegy kiengesztelődés lett volna azon gonosz
tettekért, melyeket méltatlan fia ugyancsak itt követett el, az 1822-iki
borzasztó vérengzések alkalmával.

Akkoriban a szultán e rettenetes ítéletet mondta ki Scióra: tűz, vas,
rabszolgaság. A végrehajtással Kara-Ali kapudán pasa volt megbizva.
Végre is hajtotta. Vérengző csordái partra szálltak a szigeten. A
tizenkét évesnél idősebb férfiakat és a negyven évesnél idősebb
asszonyokat könyörtelenül lemészárolták. A többit rabszolgákká tették és
el akarták vinni a smyrnai és az északafrikai vásárokra. A harminczezer
török ekkép tűzzel, vassal elpusztította az egész szigetet.
Huszonháromezer sciotát gyilkoltak le. Negyvenhétezer ember volt
eladásra szánva.

[Illustration: SCIO OSTROMA MEG VOLT KEZDVE.]

Ekkor lépett közbe Starkos Miklós. Czinkosai és ő, miután kivették
részüket a mészárlásból és rablásból, főügynökeivé lettek e gyalázatos
kereskedésnek, mely egy óriási embercsordát szolgáltatott ki az ottomán
kapzsiságnak. A szerencsétlen rabszolgák ezreit e renegát hajói
szállították el Kis-Ázsia és északi Afrika partjaira. Starkos Miklós e
gyalázatos műveletek által lépett összeköttetésbe Elizundo bankárral, s
innét eredtek azon roppant nyereségek, melyekből az oroszlánrész Hadsine
atyjának jutott.

Andronika nagyon is jól tudta, mily részt vett Starkos Miklós a sciói
mészárlásokban és mily szerepet játszott ezen iszonyú körülmények közt.
Ezért akart ide jönni, a hol ezerszer is megátkozták volna, ha tudják,
hogy ő e nyomorult ember anyja. Úgy tartotta, hogy fiának bűneiért
bűnhödik ha a szigeten harczol és vérét ontja a scioták ügyéért.

De mihelyt Andronika partra szállt Scio szigetén, csaknem
elkerülhetlenné vált, hogy előbb-utóbb ne találkozzék d’Albaret
Henrikkel. És csakugyan Andronika, nehány nappal megérkezése után,
január 13-án egészen váratlanul megpillantá a fiatal tisztet, a ki
életét mentette volt meg a chaidarii csatában.

A nő feléje sietett tárt karokkal és felkiáltott:

– D’Albaret Henrik!

– Ön!… Andronika… ön! – mondá az ifjú tiszt. – Ön itt?

– Igen, – felelé a nő. – Nem ott van-e az én helyem, a hol még harczolni
kell elnyomóink ellen?

– Andronika, – viszonzá d’Albaret Henrik, – legyen büszke hazájára.
Legyen büszke e haza gyermekeire, kik azt önnel együtt védelmezték.
Rövid idő mulva egyetlen török katona sem lesz görög földön.

– Tudom d’Albaret Henrik! vajha az Isten megóvná életemet e napig.

S ekkor Andronika elmondá élettörténetét azon időponttól fogva, midőn a
chaidarii csata után elváltak egymástól. Elbeszélte utazását
szülőföldjére a Mainába, melyet még egyszer s utoljára látni óhajtott,
majd élményeit a peloponnesusi hadseregnél és megérkezését Scióba.

D’Albaret Henrik is elbeszélte, mily körülmények közt került Korfuba,
mily összeköttetésben állt Elizundo bankárral, beszélt tervezett és
meghiúsult házasságáról, Hadsine eltünéséről és azon reménységéről, hogy
sikerülni fog őt egykor feltalálni.

– Igen, d’Albaret Henrik – viszonzá Andronika. – És ha ön ma még nem is
tudja, mily titok nehezül a fiatal leány életére, a felől biztos lehet,
hogy ő méltó önhöz. Igen, ön viszont fogja őt látni és oly boldogok
lesznek, a mint mindketten megérdemlik.

– De mondja meg Andronika, – kérdé d’Albaret Henrik, – nem ismerte ön
Elizundo bankárt?

– Nem, – felelé Andronika, – Hogyan ismerném, és miért kérdi ön ezt
tőlem?

– Azért, mert gyakran volt alkalmam az ön nevét említeni előtte, –
felelé az ifjú tiszt, – s e név nagyon sajátságos módon vonta magára
figyelmét mindannyiszor. Egy izben megkérdezte, nem tudom-e, mi történt
önnel, elválásunk óta.

– Én nem ismertem őt d’Albaret Henrik, sőt még említtetni se hallottam
Elizundo bankár nevét soha.

– Akkor hát ez alatt is titok lappang, melyet nem tudok magamnak
megmagyarázni, s mely kétségkívül soha sem lesz felderítve, miután
Elizundo nincs többé.

D’Albaret Henrik elhallgatott. Korfui emlékei fölmerültek lelkében.
Eszébe jutott mindaz, a mit szenvednie kellett, s a mit még ezután fog
szenvedni Hadsinetól távol.

Aztán újra Andronikához fordult e szókkal:

– És mit szándékozik ön tenni, ha a háború be lesz fejezve?

– Az Isten akkor megkegyelmez nekem, – felelé Andronika, – és elszólit e
világról, melyben hogy élnem kellett, eléggé gyötör miatta
lelkiismeretem.

– Gyötri a lelkiismerete, Andronika?

– Igen.

És a szerencsétlen anya csaknem kimondta, hogy már élete magában is bűn
volt, miután _oly_ fiút szült a világra.

De csakhamar elűzte e gondolatot.

– A mi önt illeti, d’Albaret Henrik, ön még fiatal és az Isten hosszúra
fogja nyújtani életét. Használja arra, hogy feltalálja azt, a kit
elvesztett és a ki önt szereti.

– Igen, Andronika, én keresni fogom őt mindenütt, valamint keresni fogom
a gyűlölt vetélytársat is, a ki közénk furakodott.

– Ki volt ez az ember? – Kérdé Andronika.

– Egy kapitány, egy gyanus hajó parancsnoka, – felelé d’Albaret Henrik;
– mihelyt Hadsine eltűnt, ő is elhagyta Korfut.

– Mi a neve?

– Starkos Miklós.

[Illustration: «ÖN MÉG FIATAL D’ALBARET HENRIK!»]

– Ő!…

Csak egy szó hija volt, hogy Andronika elárulja titkát, és megvallja,
hogy ő a Starkos Miklós anyja!

E név, melyet d’Albaret Henrik oly váratlanul ejtett ki, leírhatatlan
rémületet idézett elő nála. Bármennyire tudott is magán uralkodni, fia
nevének hallatára szörnyen elhalványult. Tehát Starkos Miklós okozta
mind azon szerencsétlenséget, mely ez ifjút érte, a ki az ő életét
megmentette, a saját élete koczkáztatásával!

De d’Albaret Henrik figyelmét se kerülte el a hatás, melyet Starkos
Miklós neve Andronikára gyakorolt. Igen természetesen kiváncsi volt
tudni az okát.

– Mi baja?… Mi baja? – kérdé. – Miért zavarodott meg ennyire a _Karysta_
kapitánya nevének hallatára. Szóljon!… szóljon!… ismeri azt, a ki e
nevet viseli?

– Nem, d’Albaret Henrik, nem, – felelé Andronika, önkénytelenül hebegve.

– De igen!… ön ismeri!… Andronika, könyörgöm, mondja meg, ki ez az
ember… mit tett… hol van e perczben… hol találhatnám fel?

– Nem tudom.

– Igen… ön tudja!… ön tudja Andronika és nem akarja nekem megmondani…
nekem! nekem!… Talán egyetlen szavával nyomára vezetne… Talán Hadsine
nyomára is… és ön nem akar szólni!

– D’Albaret Henrik, – viszonzá Andronika oly hangon, melynek szilárdsága
többé nem hazudtolta meg magát, – én nem tudok semmit… Nem tudom merre
van az a kapitány… Nem ismerem Starkos Miklóst!

E szókkal elhagyta az ifjú tisztet, a ki a legnagyobb felindulás hatása
alatt állt. De e percztől fogva sikertelen volt minden iparkodása,
Andronikával találkozni. A bátor nő kétségkívül átment Scióról a görög
szárazföldre. D’Albaret Henriknek le kellett mondani a reményről, hogy
vele találkozhassék.

Fabvier ezredes hadjárata is nem sokára bevégződött minden eredmény
nélkül.

A szökések csakhamar nagyon gyakoriakká lettek az ostromló seregben. A
katonák, daczára tisztjeik könyörgéseinek, hajóra keltek és elhagyták a
szigetet. A tüzérek, kikre Fabvier mindenekfelett számított, cserben
hagyták ágyúikat. Semmit sem lehetett tenni e csüggedéssel szemben, mely
erőt vett a legjobbakon is.

Fel kellett tehát hagyni az ostrommal és visszatérni Syrába, a hol ezt a
szerencsétlen expedicziót szervezték. Fabvier ezredes itt, hősies
harczainak jutalmául, nem kapott egyebet szemrehányásoknál s a
legfeketébb hálátlanság tanujeleinél.

D’Albaret Henrik el volt határozva Sciót a vezérrel együtt elhagyni. De
a szigettenger melyik pontja felé irányozza kutatásait? Még nem volt
magával tisztában ez iránt, midőn egy véletlen esemény véget vetett
habozásának.

Egy nappal előbb, mintsem hajóra akart kelni, hogy átszállíttassa magát
a görög szárazföldre, levelet kapott a postán.

A levél a korinthusi postabélyeggel volt ellátva, d’Albaret Henrik
századosnak volt czímezve s a következő sorokat tartalmazta:

«A korfui _Syphanta_ korvett törzskarában egy állomás van üresedésben.
Nem volna kedve d’Albaret kapitánynak e hajóra szállni és folytatni a
Sacratif és a sziget-tenger kalózai ellen megkezdett hadjáratot?

«A _Syphanta_ márczius hónap legelső napjaiban az Anapomera hegyfok
vizeiben fog tartózkodni és csónakja folyvást a hegyfok tövében, az Ora
öblöcskében lesz.»

«D’Albaret Henrik százados azt tegye, a mit hazaszeretete parancsol.»

Az aláírás hiányzott. A kézirás ismeretlen volt. Semmi sem árulta el az
ifjú tiszt előtt, ki lehetett a levél irója.

Mindenesetre e sorok legalább hírt hoztak a korvett felől, melyről már
bizonyos idő óta nem hallottak beszélni. Ezenkivül d’Albaret Henriknek
alkalma nyilt újra gyakorolni a tengerész-mesterséget. Végre pedig
lehetővé lett rá nézve üldözőbe venni Sakratifot s talán megszabadítani
tőle a szigettengert, – sőt talán, – s ez nem csekély befolyást
gyakorolt elhatározására, – alkalom kinálkozhatott e vizeken találkozni
Starkos Miklóssal és hajójával.

D’Albaret Henrik tehát rögtön elhatározta magát, elfogadni a névtelen
levélben foglalt ajánlatot. Elbucsúzott Fabvier ezredestől, ugyanakkor
midőn ez elindult Syra felé; aztán egy kis hajót bérelt ki és útra kelt
a sziget északi pontjára.

Az átkelés nem tarthatott soká, főleg miután jó délkeleti szél fújt; a
hajócska elhaladt a koloquintai kikötő előtt, az anossai szigetek és a
Pampaka hegyfok közt. E hegyfokon túl egyenesen az orai hegyfok felé
tartott és a part mellett haladt előre, a hasonnevű öblöcske irányában.

D’Albaret Henrik márczius elsején délután szállt partra.

– Én d’Albaret Henrik százados vagyok, – mondá a fiatal tiszt a csónak
legénységét vezénylő tisztnek.

Egy csónak várt rá a parti szirt alatt. A sík tengeren egy korvett
horgonyzott.

– A hajóra akar szállni d’Albaret Henrik százados úr? – kérdé az
altiszt.

[Illustration: EGY CSOLNAK VÁRT RÁ A PARTI SZIRT ALATT.]

– Azonnal.

A csónak elindult, s a hat evezős hatalmas evezőcsapásai csakhamar
átszállították a korvettre, mely legföljebb egy tengeri mérföldnyire
horgonyzott.

Mihelyt d’Albaret Henrik csónakja a hajó baloldalához ért, egy éles
fütty hallatszott, majd egy ágyúlövés dördült el, melyet más kettő
nyomon követett. Azon perczben, midőn az ifjú tiszt a fedélzetre lépett,
az egész legénység, mely úgy volt felállítva, mint díszszemléknél
szokás, fegyvereivel tisztelgett és a korfui lobogót felvonták az
árboczra.

A korvett másodkapitánya ekkor előlépett s erős hangon, hogy mindenki
meghallhassa, így szólt:

– A _Syphanta_ tisztjei és legénysége szerencséseknek érzik magukat, a
hajó fedélzetén üdvözölhetni d’Albaret Henrik parancsnokot!



X.  Hadjárat a szigettengeren.

A _Syphanta_, egy másodrendű korvett, huszonkét 24 fontos ágyúval volt
felszerelve s ezenkívül, a mi akkoriban nagy ritkaság volt, hat 12
fontos ágyút vitt fedélzetén. Hosszúra elnyúló hajótestével és keskeny
farával gyorsaság tekintetében a legjobb hajókkal versenyezhetett.
Elbirta a legnehezebb vitorlázatot is és képes volt a partot csaknem
mindenütt megközelíteni, aránylag sekély vízjárásánál fogva. Ha
parancsnoka merész tengerész volt, kifeszíthette minden vitorláját, mert
a _Syphanta_ minden bizonynyal ép oly kevéssé hajlott volna alattuk
oldalvást, mint bármelyik fregatt. Inkább szétzúzta volna árboczait,
hogysem elsülyedjen a vitorlatömeg alatt. Innét volt az, hogy még az
erősen zajongó tengeren is rendkívüli sebességgel birt előre haladni, s
épen ezért volt remélhető, hogy sikerrel fogja megoldani a rábízottakat
azon kalandos czirkálásában, melyet feladatául tűztek ki a sziget-tenger
kalózai ellen szövetkezett tulajdonosai.

A _Syphanta_ katonai parancsnokság alatt állt, noha nem volt hadihajó a
szó szoros értelmében; a mennyiben nem egy állam, hanem egyszerű
magánfelek tulajdona volt. Tisztjei és legénysége becsületére váltak
volna a legelső franczia vagy angol korvettnek. A műveletekben hasonló
szabályosság, a fedélzeten hasonló fegyelem és rend uralkodott, akár
úton volt a hajó, akár horgonyon pihent. Nyoma sem volt a hosszú útra
fölszerelt hajókon uralkodó hanyagságnak, mely azt eredményezi, hogy a
legénység vitézsége nincs mindenkor annyira szabályozva, mint a hadi
tengerészet bármelyik hajójának parancsnoka megkövetelné.

A _Syphanta_ legénysége kétszázötven emberből állt, kik nagyrészt
francziák voltak a provence-i partokról; a többi angolokból, görögökből
és korfiotákból került ki. Ügyes és gyakorlott, a harczban bátor, minden
izében tengerész volt valamennyi és annyival inkább lehetett reájuk
számítani, mivel mindnyájuknak volt már alkalmuk kitartásukat és
vitézségüket bebizonyítani. Az altisztek és felügyelők méltóknak
bizonyultak hivatásukra, mely abból áll, hogy közvetítőkül szolgáljanak
a tisztek és a legénység közt. A törzskar négy hadnagyból és nyolcz
hadapródból volt alakítva, kik származásukra nézve szintén korfioták,
angolok vagy francziák voltak. Todros, a másodkapitány, teljesen ismerte
a szigettengert és rendkívül jártas volt e tengeren, melynek
legfélreesőbb zugait is hivatva volt a korvett felkutatni. Az összes
öblökben és beszögelésekben egyetlen sziget se létezett, melyet ne
ismert volna. Valamennyi szigetecske fekvését meghatározta már előbbi
hadjárataiban. Az összes szorosok és szigetcsatornák iránya: szélessége
és mélysége ép oly tüzetesen fel volt jegyezve elméjében mint a legjobb
térképeken.

E görög tengerész, ki mintegy ötven éves ember és hydrai származású
volt, azelőtt Kanaris és Tomasis parancsnoksága alatt szolgálván,
megbecsülhetetlen segítség volt a _Syphanta_ kapitányára nézve.

A korvett, mint czirkáló hajó, elindulása perczétől fogva Stradena
kapitány vezénylete alatt állt; és a legelső hetek alatt, mint említők,
a szerencse kisérte utain. Elsülyesztett kalózhajók, jelentékeny
zsákmány – kezdetnek igen szép volt. De a hadjárat nagyon is érezhető
veszteségekkel is járt, úgy a legénységre, mint a törzskarra nézve.
Meglehetősen hosszú ideig azért nem érkezett hír a _Syphantáról_, mert
február 27-én kénytelen volt megütközni Lemnos előtt egy
kalózhajórajjal.

E csata nem csupán negyven ember életébe került, kik részint elestek,
részint megsebesültek; de egy golyó Stradena kapitányt is halálosan
megsebezte.

Ekkor Todros kapitány vette át a hajó vezényletét, s miután biztosítá a
győzelmet, visszavonult az eginai kikötőbe, mert a hajó teste és
árboczai sürgős javításokat igényeltek.

Itt, nehány nappal a _Syphanta_ megérkezése után, azon meglepő hír
jutott köztudomásra, hogy a korvettet nagyon drágán megvásárolta egy
raguzai bankár, kinek meghatalmazottja meg is jelent Eginában, átvenni a
papirokat. Az egész dolog annyira rendben volt, hogy még csak kételyt
sem lehetett támasztani az üzlet szabályossága iránt; ellenkezőleg,
szabály szerint és teljesen beigazoltatott, hogy a korvett nem volt
többé a korfui kereskedők tulajdona, kiknek a hajó eladása tetemes
nyereséget hozott.

De ha a _Syphanta_ tulajdonost cserélt is, rendeltetése ugyanaz maradt.
Megtisztítani a szigettengert a pusztító rablóktól, szükség esetén
hazájukba visszaszállítani a netalán megszabadítandó foglyokat és fel
nem hagyni czirkálásaival mindaddig, míg e tengereket meg nem
szabadította a legborzasztóbb rablótól, Sacratif kalóztól; ez volt
ezentúl is feladata. A szükséges javítások befejeztetvén, a
másodkapitány parancsot kapott Scio sziget északi partjain czirkálni, a
hol majd meg fog jelenni az új kapitány, a ki ezentúl «Isten után ura»
lesz a hajónak.

Ezen időtájban történt, hogy d’Albaret Henrik azon lakonikus levelet
kapta, melyben tudtára adták, hogy egy állomás van üresedésben a
_Syphanta_ tiszti karában.

Tudjuk, hogy elfogadta az ajánlatot, nem is sejtvén, hogy az üresedésben
levő állomás a parancsnok állomása. Ezért történt, hogy mihelyt a
fedélzetre lépett, a másodkapitány, a tisztek és a legénység
parancsnoksága alá helyezék magukat, mialatt a korfui lobogót
ágyúlövések üdvözölték.

D’Albaret Henrik mindezekről azon beszélgetés alatt értesült, melyet
Todros másodkapitánynyal folytatott. Az okmány, mely a korvett
parancsnokságát ráruházta, teljesen rendben volt. Az ifjú tiszt
fenhatóságát tehát senki se tehette, nem is tette vitássá. Ezenkívül a
hajó több tisztje ismerte őt. Tudták, hogy tengerészhadnagy volt, a
franczia hadi tengerészet legfiatalabb, de egyszersmind legkiválóbb
tisztjeinek egyike. A függetlenségi háborúban való szereplése
megérdemlett hirnevet biztosított számára, nevét meg is éljenezte az
egész legénység mindjárt a legelső szemle alkalmával, melyet a
_Syphanta_ fedélzetén tartott.

– Tisztek és matrózok, – mondá d’Albaret Henrik egyszerűen, – ismerem a
_Syphanta_ hivatását. Isten segítségével be fogjuk azt tölteni,
teljesen. Tisztelet egykori parancsnokotoknak, Stradena kapitánynak, a
ki dicsőségesen esett el kapitányi helyén. Számolok reátok. Ti is
számoljatok énreám!

Másnap, márczius 2-án, Scio partjai és a felettük kimagasló Illéshegy
eltünt a látóhatárról s a korvett a szigettenger északi részei felé
vitorlázott.

A jó tengerészre nézve egy rövid áttekintés és fél napi utazás elég
arra, hogy hajójának értéke felől tisztában legyen. A szél északnyugat
felől és elég erősen fújt, a nélkül, hogy a vitorlatömeget csökkenteni
kellett volna. D’Albaret kapitány tehát a legelső naptól fogva
meggyőződhetett hajójának kitünő tulajdonságairól.

[Illustration: D’ALBARET LEGELSŐ HADISZEMLÉJE A HAJÓN.]

– Két vitorlányi előnyt adhat a szövetséges hajóhad bármelyik hajójának,
– mondá Todros kapitány – és még se maradna mögötte bármily erős
szélben.

Ez a derék tengerész ajkain azt jelentette, hogy először: semmiféle
vitorlás hajó sem volna képes sebesség tekintetében legyőzni a
_Syphantát_ és másodszor, hogy erős árboczainál és szilárdságánál fogva
összes vitorláit kifeszíthette oly viharban is, mely minden más hajót
kényszerített volna a vitorlák egy részét bevonni, ha nem akarta az
elsülyedést koczkáztatni.

A _Syphanta_ elindult észak felé, kelet felől hagyván Metelin vagy
Lesbos szigetét, az arkhipelagus legnagyobb szigeteinek egyikét.

A korvett másnap e sziget mentében haladt el, hol a görögök már a háború
kezdetén, 1821-ben, jelentékeny előnyt vívtak ki a török hajóraj felett.

– Magam is ott voltam, – mondá Todros kapitány d’Albaret parancsnoknak.
– Május havában történt. Hetven kicsi briggel négy török fregattot, négy
korvettet és öt hadihajót vettünk üldözőbe, melyek a metelini kikötőbe
menekültek. Egy nagy hadihajó elindult Konstantinápolyba segítségért, de
mi erős vadászatot tartottunk rá és a levegőbe röpítettük
kilenczszázötven emberből álló legénységével. Igen, én is ott voltam és
én gyújtottam meg a kénből és szurokból készült ingeket, melyeket a hajó
orrára raktunk. Igen jó ingek ezek, parancsnok úr, nagyon jól tartják a
meleget, ajánlom önnek alkalmilag… a kalózok ellen.

Egész öröm volt hallani Todros kapitányt, a mint széles jó kedvvel
elbeszélte viselt dolgait, mint a vén tengerészek szokták. Csakhogy a
mit a _Syphanta_ másodkapitánya beszélt, az igaz is volt, az utolsó
szóig.

D’Albaret Henrik nem ok nélkül vitorlázott észak felé, miután a korvett
vezényletét átvette. Néhány nappal Scióból való elindulása előtt gyanus
hajókat jeleztek Lemnos és Samothrake szomszédságában. Néhány levantei
hajót kiraboltak és felgyújtottak csaknem az európai Törökország
partjain. Talán a kalózok, mióta a _Syphanta_ oly makacsul vadászott
rájuk, czélszerűbbnek tartották a szigettenger legészakibb részeibe
visszahúzódni. Ez csupán óvatossági rendszabály volt részükről.

Metelin vizeiben semmi gyanusat sem talált d’Albaret Henrik. Csupán
néhány kereskedő-hajó volt ott, melyeknek parancsnokai érintkezésbe
léptek a korvettel és jelenléte által nagyon megnyugtatva érezték
magukat.

A _Syphanta_, noha a napéjegyen viharos időszaka által kemény próbára
tétetett, két hétig lelkiismeretesen teljesíté hivatását. Két vagy három
erősebb szélvihar alkalmat nyújtott d’Albaret Henriknek, megítélni
nemcsak a hajó kitünő tulajdonságait, hanem egyszersmind a legénység
ügyességét is. De egyúttal őt is megismerték és a franczia
tengerésztisztek jó hírneve nem lett általa meghazudtolva. Taktikai
tehetségét egy tengeri ütközet közepette elég alkalma lesz majd
bebizonyítani. De senki se kétkedett a felől, hogy a tűzben bátran fogja
megállni a helyét. Az ifjú tiszt, e nehéz körülmények közt, az
elméletben ép oly megbizható embernek bizonyult, mint a gyakorlatban.
Bátor jellemmel, nagy lelkierővel és rendíthetlen hidegvérrel birt, mely
képessé tette nemcsak előrelátni az eseményeket, de uralkodni is
felettük. Szóval, valódi tengerész volt és e szó mindent megmond.

Márczius második felében a korvett Lemnos körül czirkált. E sziget, mely
az égei tenger e részében a legjelentékenyebb, kiterjedésre nézve
tizenöt mérföldnyi hosszúsággal és öt-hat mérföldnyi szélességgel bir s
a függetlenségi háború által érintetlenül maradt, ép úgy, mint a
szomszéd Imbro sziget; de a kalózok gyakran egész a kikötőig
előnyomultak és elfogdosták a kereskedő-hajókat. A korvett,
élelmiszereit kiegészítendő, a kikötőben horgonyt vetett, mely akkoriban
csaknem egészen tele volt hajókkal. Lemnosban azon időtájban sok hajót
építettek, s míg egyfelől a tengeri rablóktól való félelemből nem merték
azokat egészen elkészíteni, a melyek munkában voltak; másfelől a készen
levő hajók ugyanazon okból nem merték elhagyni a kikötőt. Innét az ott
horgonyzó hajók nagy száma.

Az értesülések, melyeket d’Albaret parancsnok e szigeten vett, csakis
arra ösztönözhették, hogy folytassa hadjáratát a szigettenger északi
vidékein. Ő és tisztjei még Sakratif nevét is több izben hallották
említeni.

– Ah! – kiáltá Todros kapitány, – valóban kiváncsi volnék szemközt állni
e gazemberrel, a ki egy kissé regeszerűnek látszik előttem. Ha
szemtől-szembe látnám, legalább meggyőződném róla, hogy csakugyan
létezik.

– Ön e szerint kételkedik létezésében? – kérdé d’Albaret Henrik élénken.

– Lelkemre mondom, parancsnok úr, – viszonzá Todros – ha őszinte
véleményemet akarja hallani, én nem igen hiszek ebben a Sakratifban és
tudtommal senki sem dicsekedhetik azzal, hogy őt valaha színről-színre
látta volna. Lehet, hogy ez csak álnév, melyet egymásután vesznek fel a
kalózvezérek. Én részemről azt hiszem, hogy e név alatt nem egy lógott
már közülök különböző vitorlarudakon. Különben mindegy! – a fődolog az,
hogy ezek a gazficzkók függjenek és függött is már szerencsére akárhány.

– Utóvégre is lehetséges, a mit ön mond, Todros kapitány, – viszonzá
d’Albaret Henrik; – s ez megmagyarázná azon mindenütt-jelenvalóságot,
melyet ennek a Sakratifnak tulajdonítani látszanak.

– Igaza van, parancsnok úr, – mondá egy franczia tiszt. – Ha Sakratifot,
mint sokan állítják, csakugyan látták egy és ugyanazon időben, különböző
helyeken, ez csak azt bizonyítja, hogy több kalózvezér viselte e nevet
egyidejűleg.

– És csak azért viselik többen, hogy tévútra vezessék a becsületes
embereket, a kik őket üldözik! – viszonzá Todros kapitány. – De,
ismétlem, van egy biztos mód elenyésztetni e nevet, s e mód nem egyéb,
mint elfogni és felakasztatni mindazokat, a kik viselik… sőt azokat is,
a kik nem viselik! Ilyenformán a valódi Sakratif, ha csakugyan létezik,
nem kerüli el a kötelet, melyet emberül megérdemelt.

Todros kapitánynak igaza volt, de a fődolog még se lehetett egyéb, mint
megtalálni a megtalálhatlan gonosztevőket.

– Todros kapitány, – mondá ekkor d’Albaret Henrik, – a _Syphanta_ első
hadjáratában, vagy az ön korábbi hadjárataiban soha sem találkozott ön
egy körülbelül száz tonna teherképességű sacoleve-vel, mely a _Karysta_
nevet viseli?

– Soha, – felelé a másodkapitány.

– És önök uraim? – kérdé a parancsnok, a tisztekhez fordulva.

Senki se hallott a sacoleveről semmit, noha a legtöbb közülök folyvást a
szigettenger vizein járt a függetlenségi harcz kitörésétől fogva.

– Soha se hallották önök Starkos Miklós, a _Karysta_ kapitánya nevét
említtetni? – kérdé újra d’Albaret Henrik.

E név is teljesen ismeretlen volt a korvett tisztjei előtt, a mi felett
különben teljességgel nem lehetett csodálkozni, miután csak egy egyszerű
kereskedelmi hajó parancsnokáról volt szó; ilyen hajókat pedig száz
számra lehetett találni a levante különböző állomásain.

Azonban Todros mégis homályosan hitt emlékezhetni, hogy a Starkos nevet
hallotta, midőn egy izben Messeniában, az arkádiai kikötőben
állomásozott. E nevet azon gyanus hajók egyikének parancsnoka
viselhette, melyek az északafrikai partokra szokták átszállítani a török
hatóságok által eladott hadifoglyokat.

– De ez nem lehet a kérdéses Starkos, – tevé utána. – Ön azt mondja,
parancsnok úr, hogy ez a Starkos egy sacoleve kapitánya volt, egy
sacoleve pedig nem felelhet meg egy ilyen üzlet igényeinek.

– Igaz! – viszonzá d’Albaret Henrik és nem feszegette tovább a kérdést.

De ha Starkos Miklós eszébe jutott, ez azért volt, mert gondolatai
szünet nélkül visszatértek Elizundo Hadsine és Andronika kettős
eltünésének kifürkészhetlen titkára. E két név most már
elválaszthatlanul egybeforrt emlékezetében.

Márczius 25-ike körül a _Syphanta_ Samothrake sziget irányában volt,
hatvan tengeri mérföldnyire Sciótól északnak. Ha az időt
összehasonlítjuk a meghaladt távolsággal, láthatjuk, hogy a vidékek
összes búvóhelyei szorosan ki lettek motozva. A mit a korvett nem
teljesíthetett a sekély vizeken, hol nem talált elégséges mély vizet,
csónakjai végezték el helyette. De idáig a kutatásoknak semmi eredménye
sem volt.

Samothrake szigetet kegyetlenül feldúlták a háború alatt, de még mindig
a törökök tartották hatalmukban. Feltételezni lehetett tehát, hogy a
tengeri rablók – valóságos kikötő hiányában – biztos menhelyet találtak
számos parti beszögeléseiben. A Saoce hegy öt-hatezer lábnyira
emelkedik; ily magasságról a kirendelt őrök könnyen észrevehettek és
idejekorán jelezhettek minden hajót, melynek közeledése gyanusnak
látszott. A jókor és kellőleg értesített kalózok tehát könnyű szerrel
menekülhettek, mielőtt ostromzár alá kerültek volna. Valószínűleg így is
történt; mert a _Syphanta_ egyetlen kalózhajóval se találkozott e
csaknem elhagyatott vizeken.

D’Albaret Henrik ekkor északnyugati irányt vett, kikémlelendő Thasos
szigetét, mely mintegy húsz tengeri mérföldnyire fekszik Samothraketól.
A korvettnek erős szél ellen kellett küzdeni, de csakhamar a szárazföld
közelébe jutván, nyugodtabb tengert talált, mely a hajózást könnyebbé
tette.

Sajátszerű volt a szigettenger különböző szigeteinek sorsa! Mig Sciónak
és Samothrakenak annyit kellett szenvednie a törökök pusztításaitól;
Thasost, ép úgy, mint Lemnost és Imbrót, megkimélték a háború
viszontagságai. Thasos egész lakossága görög származású; erkölcseik
őseredetiek; a férfiak és nők megőrizték ruházatukban, fejdíszeikben az
ókori művészet egész báját. A török hatóságok tehát, melyeknek e sziget
alá van vetve a tizenötödik század kezdetétől fogva tetszésük szerint
elpusztíthatták volna, a legcsekélyebb ellentállás nélkül. Azonban egy
megmagyarázhatlan kiváltság következtében, mindeddig megkimélve maradt,
noha lakóinak vagyonossága felingerelhette volna a lelkiismeretlen
barbárok kapzsiságát.

Mindazáltal valószínű, hogy a _Syphanta_ megérkezése nélkül Thasos is
megismerkedett volna a feldúlás irtózataival.

April 2-án a sziget északi részén levő kikötőt, mely ma a Pyrgo nevet
viseli, a kalózok látogatása komolyan fenyegette. Körülbelül tizenkét
ágyúval fölfegyverzett öt vagy hat hajójuk megjelent a város előtt. E
banditák partrakelése, a küzdelmekhez nem szokott lakosság közepette,
nagy szerencsétlenséget idézett volna elő; mert a szigeten nem létezett
kellő erő, mely velük szembeszállhasson. De a korvett is megjelent a
kikötő előtt s mihelyt közeledését az egyik hajó főárboczáról jelezték,
a többi apróbb kalózhajó azonnal csatarendbe sorakozott, – a mi
részükről nagy merészséget árult el.

– Talán támadni akarnak? – kiáltá Todros kapitány, a ki a parancsnok
mellett állt.

– Támadni vagy védekezni? – viszonzá d’Albaret Henrik, kit a kalózok e
magatartása szintén meglepett.

– Az ördögbe, inkább azt vártam, hogy e gazemberek kifeszítik összes
vitorláikat és elmenekűlnek.

– Csak hadd szegüljenek ellent, Todros kapitány! Sőt hadd támadjanak! Ha
elfutnának, néhány közülök bizonyára megmenekülne. Adjon jelt a
készenlétre!

A parancsnok rendeletei azonnal végrehajtattak. Az ütegben megtöltötték
és kanóczczal ellátták az ágyúkat s a golyókat kézügybe rakták. A
fedélzeten lövésre készen állították fel az ágyúkat s a legénység közt
kiosztották a fegyvereket, puskákat, pisztolyokat, kardokat és
fejszéket. Az árboczőrök készen tartották magukat a műveletekre, akár
ütközetre kerül a sor, akár a menekülőket kell majd üldözni. Mindez oly
szabályosan és gyorsan történt, mintha a _Syphanta_ hadihajó lett volna.

[Illustration: AZ ÜTEGBEN MEGTÖLTÖTTÉK AZ ÁGYÚKAT.]

E közben a korvett közeledett a kis hajórajhoz, ép úgy készen a
támadásra, mint minden támadás visszaverésére. A parancsnok szándéka az
volt, hogy a legnagyobb kalózhajóra – mely brigantin volt – oldalról
sortüzet lövet, mely harczképtelenné teheti, aztán melléje nyomul és
embereivel megtámadtatja. De valószínű volt, hogy a kalózok, bár
előkészületeket tettek az ütközetre, hacsak lehetséges, menekülni
óhajtottak volna. Csakis azért nem tették ezt már korábban, mert a
korvett megérkezése meglepte őket s most már elzárta előlük a kikötő
kijárását. Nem maradt tehát számukra egyéb hátra, mint mozdulataikat
kombinálni és utat törni maguknak kifelé.

A brigantin kezdte el a tüzelést. Ágyúival úgy czélzott, hogy a
korvettnek legalább egyik árboczát összezúzza. Ha ez sikerül, akkor
alapos reménye lehet megszabadulni ellenfele üldözésétől.

A golyók hét-nyolcz lábnyira süvöltöttek el a _Syphanta_ fedélzete
felett, összetörtek néhány oldalvitorlát, elszakítottak néhány
árboczkötelet, megsebeztek három vagy négy matrózt, de nem veszélyesen.
Szóval nem tettek kárt a hajó egyetlen lényeges alkatrészében sem.

D’Albaret Henrik nem viszonozta a lövést azonnal. Egyenesen a
brigantinra czéloztatott s a hajó baloldalán csak akkor dördültek el az
ágyúk, midőn az első lövések füstje már szétoszlott. A brigantin
parancsnoka, hajója nagy szerencséjére, a meglehetősen erős szél
segélyével oly oldalmozdulatot hajtathatott végre, hogy a hajótestuek a
víz felett levő részét csak két vagy három golyó érintette. Néhány
embere ugyan elesett, de a brigantin nem lett harczképtelenné.

Hanem azért a korvett golyói, ha el is tévesztették közvetlen
czéljaikat, még se vesztek kárba. Egy kisebb hajó, mely a brigantin
oldalmozdulata következtében szabadon állt, annyi golyót kapott
baloldali gerinczébe, hogy a víz kezdett behatolni.

– Ha nem a brigantin, hát legalább a társa kapta a lövéseket ócska
bordái közé! – kiáltá néhány matróz a _Syphanta_ előrészén.

– Borporcziómba fogadok, hogy öt percz alatt elmerül.

– Három percz alatt.

– Tartom a fogadást és a bor oly könnyen folyjon le a torkomon, a mily
könnyen a víz befolyik a hajótest lyukain.

– Merül!… merül!…

– Már övig ér neki a víz… no mindjárt lesz a feje felett is.

– És azok az ördöngős ficzkók a vízbe ugrálnak és úszva igyekeznek
menekülni.

– No hát, nem kell őket háborgatni, ha jobban szeretnek hurokra jutni,
mint vízbe fúlni.

A hajó csakugyan lassankint sülyedt. Mielőtt a víz a fedélzetig ért
volna, a legénység a vízbe ugrált és iparkodott a flotilla valamely
másik hajójára jutni.

De ezeknek más gondjuk volt, mint sülyedő társuk legénységének
segítségére sietni. Most már csak a menekülésre gondoltak. A nyomorult
rablók a vízbe is fúltak valamennyien, a nélkül, hogy egyetlen kötelet
dobtak volna ki megmentésükre.

Ezenfelül a _Syphanta_ másodszor is sortüzet irányzott egy másik kisebb
hajóra, mely oldalvást állt és azt teljesen tönkre is silányította.
Ennek is vége lett, a kalózhajó csakhamar eltünt egy lángfüggöny mögött,
melyet öt vagy hat tüzes golyó gyújtott a fedélzetén.

Ezt látván, a másik két kisebb hajó belátta, hogy nem fog sikerülni a
védekezés a korvett ágyúi ellen. Sőt az is világos volt, hogy ha
megkisérlik a futást, semmi kilátásuk se lehet ily gyors járású hajó
elől megmenekülniök.

Ehhez képest a brigantin parancsnoka az egyetlen módhoz nyúlt, mely még
rendelkezésére állt, ha legénységét meg akarta menteni. Jelt adott a
csatlakozó összegyülekezésre. A kalózok néhány percz alatt a brigantin
fedélzetére menekültek, miután elhagyták apróbb hajóikat, melyeket
felgyújtottak és a levegőbe röpítettek.

A brigantin legénysége, mely ekkép mintegy száz emberrel szaporodott, a
legjobb körülmények közt fogadhatta el a csatát, ha máskép nem sikerülne
menekülnie.

De ha legénysége számra nézve már most egyenlő is volt a korvett
legénységével, még se tehetett czélszerűbbet, mint futásban keresni
menedéket. Nem is habozott gyors járásának előnyeit felhasználni, hogy a
török partok felé menekülhessen. Parancsnoka itt oly jól el tud rejtőzni
a parti szirtek mögött, hogy a korvett fel se találhatja, vagy ha
feltalálja se mehetne utána.

A szél mind erősebben fújt. A brigantin mindamellett felhúzta valamennyi
vitorláját, még árboczainak összezúzását is koczkáztatván és távozni
kezdett a _Syphantától_.

– Jól van! – kiáltá Todros kapitány. – Nagyon csodálkoznám rajta, ha oly
hosszú lábai volnának, mint a mi korvettünknek.

S ezzel a parancsnokhoz fordult, kinek rendeleteit várta. De e perczben
d’Albaret Henrik figyelme másfelé volt irányozva. Többé nem nézett a
brigantinra. Távcsövét a thasosi kikötőre irányozta és egy könnyű
szerkezetű hajót nézett figyelmesen, mely valamennyi vitorláját
kifeszítvén, attól minél gyorsabban igyekezett távozni.

[Illustration: BORPORCZIÓMBA FOGADOK, HOGY ELMERÜL.]

Az idegen hajó egy sacoléve volt. Az erős északnyugati szél segélyével,
mely lehetővé tette egész vitorlázatának felhasználását, a kikötő déli
kijárása felé tartott, hova sekély vízjárásánál fogva képes volt
behatolni.

D’Albaret Henrik, miután gondosan megszemlélte, hirtelen leeresztette
távcsövét s felkiáltott:

– A _Karysta!_

– Hogyan! ez volna az a sacoléve, melyről ön nekünk beszélt? – viszonzá
Todros kapitány.

– Ez az; és ha hatalmamba keríthetném, kész volnék…

D’Albaret Henrik nem fejezte be mondatát. Kötelességérzete nem engedte,
hogy habozzék a nagyszámú kalózlegénységgel biró brigantin és a
_Karysta_ közt, noha ezen utóbbit kétségkívül Starkos Miklós vezényelte.
A brigantin üldözésével felhagyván és minden áron oda törekedvén, hogy
mielőbb a kijárás végéhez érjen, bizonynyal útját állhatta volna a
socolévenek s azt hatalmába keríthette volna. De ezzel a közérdeket
feláldozta volna magánérdekének. Nem tehette. Egyetlen percznyi
idővesztegetés nélkül a brigantint megtámadni, hatalmába keríteni és
megsemmisíteni, ez volt a teendő. Egy utolsó pillantást vetett a
_Karystára_, mely bámulatos sebességgel távozott el a szabadon maradt
kijáráson keresztül; aztán parancsot adott, egész erővel üldözőbe venni
a kalózhajót, mely ellenkező irányban kezdett távozni.

A _Syphanta_, összes vitorláinak segélyével rögtön elindult a brigantin
vízbarázdája nyomán. Egyidejűleg ágyúi is lövésre készen állíttattak, s
miután a két hajó közt nem volt nagyobb távolság fél tengeri mérföldnél,
a korvett elkezdett beszélni.

A mit mondott, kétségkívül nem volt a brigantin inyére, mert féloldalt
fordulván, megkisérlé, nem lenne-e képes ily irányba megszökni ellenfele
elől.

Nem sikerült.

A _Syphanta_ kormányosa egy mozdulattal szintén ugyanazon irányban
fordítá hajóját.

Az üldözés még körülbelül egy óráig tartott ily körülmények közt. A
távolság mindinkább csökkent a két hajó közt és nem lehetett kétkedni a
felől, hogy a kalózokat még az éj beállta előtt utolérik. De a küzdelem
a tengeri rablók és üldözőik közt máskép végződött.

A _Syphanta_ egy ágyúgolyója egy szerencsés lövés következtében
összezúzta a brigantin előárboczát. A brigantin azonnal megszünt előre
menni, sőt ellenkezőleg, kezdett a szél alatt visszafelé úszni s a
korvettnek ezentúl nem volt egyéb dolga, mint bevárni, hogy eléje érjen
oldalvást, körülbelül egy negyed óra mulva.

Ekkor irtóztató dördülés hallatszott. A _Syphanta_ nem egészen fél fonal
hosszúságból jobboldali összes ágyúinak sortüzét adta a brigantinra,
melyet a vaszápor szinte fölemelt a levegőbe, de miután csak a
fedélzetet söpörte végig, a hajó nem merült el.

Mindazonáltal a parancsnok, kinek legénységét ezen utolsó décharge
megtizedelte; belátván, hogy nem állhat többé ellent, bevonta lobogóját.

A korvett csónakjai már a legközelebbi perczben a brigantine alatt
voltak és átszállították az életben maradottakat. A hajó felgyújtatván,
égett mindaddig, míg a tűz a vizvonalig ért. Ekkor aztán elmerült a
hullámok alá.

A _Syphanta_ jó és hasznos dolgot hajtott végre. Sohase tudták meg, hogy
ki volt e kis hajóraj parancsnoka, mi volt a neve és multja, honnét
származott? Mert makacsul vonakodott felelni a kérdésekre, melyek ez
irányban hozzá intéztettek. Társai is mélyen hallgattak, sőt, mint néha
történni szokott, talán nem is tudtak semmit parancsnokuk multjáról. De
a felől, hogy kalózok voltak, kétkedni sem lehetett, ennélfogva nyomban
ki is végezték őket.

Azonban a sacoléve megjelenése és eltünése sok gondot okozott d’Albaret
Henriknek. A körülmények, melyek közt Thasost elhagyta, rendkívül
gyanussá tevék. Vajjon a korvett és a kalózhajóraj közt kifejlődött
küzdelmet akarta-e arra felhasználni, hogy annál biztosabban
menekülhessen? E szerint tehát félt szemközt állani a _Syphantával_,
melyet talán megismert? Egy becsületes hajó nyugodtan maradt volna a
kikötőben, miután a kalózok épen menekülni óhajtottak onnét. S ime a
_Karysta_, azt koczkáztatva, hogy kezeik közé kerül, siet horgonyait
fölszedni és kijutni a sík tengerre! Semmi se lehetett kétértelműbb e
magatartásnál s az ember jogosan kérdezhette magától, vajjon nem állt-e
velük czimboraságban? Valóban, d’Albaret parancsnokot egy cseppet se
lephette volna meg, ha arról értesül, hogy Starkos Miklós a tengeri
rablók közé tartozik. Szerencsétlenségre csupán a véletlenben bízhatott,
hogy újból nyomába jut. Az éj közelgett s ha a _Syphanta_ délnek venné
is útját, semmi kilátása sincs a sacolévevel találkozni. Bármennyire
sajnálta is tehát d’Albaret Henrik, hogy elszalasztotta ez alkalmat,
Starkos Miklóst kézre keríteni, kénytelen volt megnyugodni azon
öntudatban, hogy a kötelességét teljesítette. A thasosi ütközet
eredménye öt kalózhajó megsemmisítése volt s ezen eredmény úgyszólván
semmibe se került a korvett legénységének. Ez által, előreláthatólag,
bizonyos időre biztosítva volt a közbiztonság a szigettenger északi
részein.



XI.  Jelek, melyekre nincs válasz.

A _Syphanta_, nyolcz nappal a thasosi ütközet után, a török part összes
beszögeléseit és öblöcskéit megmotozván Cavalától Orphanáig, átment a
Contessa-öblön, majd a Deprano hegyfoktól a Paliuri hegyfokig, a Monte
Santo- és Cassandra-öblök előtt elhaladva, végre április 15-ikén a
látóhatárról tünedezni kezdett az Athos hegy, melynek legmagasabb csúcsa
közel kétezer méternyi magasságra emelkedik a tenger felszíne fölött.

Ezen utazás alatt semmiféle gyanus hajóval sem találkozott. Török hajók
gyakrabban mutatkoztak, de a korfui lobogó alatt vitorlázó _Syphanta_
nem lépett velük érintkezésbe, mert hiszen parancsnoka szivesebben
üdvözölte volna e hajókat ágyúlövésekkel, mint kalapleemeléssel. Máskép
állt a dolog néhány kereskedelmi hajóval, ezek szolgáltak bizonyos
értesítésekkel, melyek a korvett missziójára nézve csakis hasznosak
lehettek.

Ily körülmények közt jutott d’Albaret Henrik április 26-án egy
nagyfontosságú tény tudomására. A szövetséges hatalmak kijelentették,
hogy elfognak és letartóztatnak minden fegyveres segítséget, mely a
tengeri úton küldetnék Ibrahim pasa csapatai után. Ezenfelül Oroszország
hivatalosan hadat üzent a szultánnak. Görögország helyzete tehát
folyvást javult s bármily késedelmek következhettek még be, biztosan
közeledett függetlenségének visszahódítása felé.

A korvett április 30-ikán behatolt a szaloniki öböl véghatáráig. Ez volt
a végpont, melyet czirkálásában elért, a szigettenger északnyugati
részén. Még itt is alkalma nyílt üldözőbe venni néhány apróbb
kalózhajót, melyek csak úgy menekülhettek tőle, hogy a partra vetették
magukat. Habár a legénység nem veszett is el az utolsó emberig, legalább
e hajók legnagyobb része használhatatlanná lett.

A _Syphanta_ ekkor délkeleti irányt vett, hogy gondosan megfigyelhesse a
szaloniki öböl déli partjait. De kétségkívül híre futott már
érkezésének, mert egyetlen kalózhajó se mutatkozott, melylyel
elbánhatott volna.

Ekkor egy sajátszerű, sőt megmagyarázhatlan esemény történt a korvett
fedélzetén.

Május 10-én este hét óra tájban d’Albaret Henrik belépett a közös
terembe, mely a _Syphanta_ egész hátulsó részét elfoglalta s egy levelet
talált az asztalon. Felvette, a mennyezetről himbálózó lámpához tartotta
és elolvasta a levélczímet, mely így hangzott:

«D’Albaret Henrik kapitánynak, a _Syphanta_ korvett parancsnokának, a
tengeren.»

D’Albaret Henrik megismerni vélte az írást. Rendkívül hasonlított azon
levélhez, melyet Scio szigetén kapott s melyben értesítették, hogy egy
állomás van üresedésben a korvett fedélzetén. Az oly sajátságos módon és
minden postai szabály ellenére érkezett levél tartalma a következő volt:

«Ha d’Albaret parancsnok hajlandó a szigettenger vizein folytatott
hadjáratának tervét úgy intézni, hogy szeptember hó első felében
Scarpanto-sziget környékén legyen, ez által a közügyet és a rábízott
érdekeket leghathatósabban fogja szolgálni.»

[Illustration: D’ALBARET HENRIK MEGISMERNI VÉLTE AZ IRÁST.]

A levélben ép oly kevéssé volt kelet vagy aláírás, mint azon, melyet
Scio szigetén kapott. S midőn d’Albaret Henrik a kettőt összehasonlítá,
meggyőződött róla, hogy ezt is, amazt is egy és ugyanazon kéz írta.

Hogyan lehessen ezt megmagyarázni? Az első levél postán érkezett. De a
másodikat csakis a hajósszemélyzet valamelyik tagja tehette az asztalra.
Bárki volt is, okvetlenül magánál kellett hordoznia a hadjárat
kezdetétől fogva, hacsak nem a _Syphanta_ legutóbbi állomáshelyeinek
egyikén vette át. Ezenkívül a levél nem volt ott, midőn a parancsnok egy
órával azelőtt elhagyta a közös termet és a fedélzetre ment, megtenni a
szükséges rendelkezéseket éjszakára; következőleg szükségképen a
legutolsó órában került a közös terem asztalára.

D’Albaret Henrik csöngetett.

Egy segédkormányos belépett.

– Ki jött be e terembe, mialatt a fedélzeten voltam? – kérdé d’Albaret
Henrik.

– Senki, parancsnok úr – felelé a kormányos.

– Senki? – De nem léphetett be valaki a nélkül, hogy láttad volna?

– Nem, parancsnok úr, minthogy egy perczig se távoztam az ajtó mellől.

– Jól van.

A segédkormányos katonás üdvözlettel távozott.

– Valóban lehetetlennek látszik, – mondá magában d’Albaret Henrik – hogy
valaki a hajósszemélyzet közül észrevétlenül ide bejöhetett volna. De
vajjon az alkonyat félhomályában nem lopódzhatott-e valaki a külső
erkély folyosójára és nem mászhatott-e be a terem ablakán?

[Illustration: NAUPLIA.]

D’Albaret Henrik megvizsgálta az ablakokat, melyek a terem falán voltak
alkalmazva. De az összes ablakok, valamint az ő magánszobájának ablakai
is, belülről voltak bezárva. Teljességgel lehetetlen volt tehát, hogy
valaki kívülről jöhessen be e nyílások egyikén keresztül.

Mindez utóvégre legcsekélyebb nyugtalanságot sem okozott d’Albaret
Henriknek: legföljebb meglepetést és a ki nem elégített kíváncsiság azon
érzetét, mely egy alig megmagyarázható ténynyel szemben vesz rajtunk
erőt. Annyi bizonyos, hogy bármily úton-módon történt is, de a névtelen
levél eljutott rendeltetése helyére és nem mást illetett, mint a
_Syphanta_ parancsnokát. D’Albaret Henrik rövid megfontolás után
elhatározta, hogy e dologról senkinek sem szól, még a másodkapitánynak
sem. Mire való is volna a levél tartalmának közlése? Rejtélyes
levelezője, bárki volt is, bizonyára nem fogja magát megismertetni.

És most, vajjon fogja-e követni a parancsnok a levélben foglalt
tanácsot?

– Minden bizonynyal – mondá magában. – Az, a ki legelőször írt nekem
Scióba, nem csalt meg, midőn azt állította, hogy egy állomást
foglalhatok el a _Syphanta_ tiszti karában, Miért csalna meg most, midőn
felszólít, hogy szeptember hó első hetében Scarpanto-sziget közelében
legyek? E felszólítást csak a rám bízott küldetés érdekében intézhette
hozzám. Igen! Módosítani fogom hadjárati tervemet és a kitűzött napon
ott leszek, a hova hívtak.

D’Albaret Henrik gondosan elzárta a levelet, mely ezen újabb
utasításokat tartalmazta; aztán elővette térképeit és tanulmányozni
kezdte új úti tervét, hogy hasznosan tölthesse el az augusztus hó végéig
hátralevő négy hónapot.

Scarpanto szigete délkeleten, a szigettenger tulsó végén fekszik, vagyis
mintegy száz tengeri mérföldnyire egyenes vonalban. A korvettnek tehát
elég ideje lesz meglátogatni Morea különböző partjait, hol a kalózok oly
könnyen elrejtőzhettek, valamint a Cykladok csoportját, mely az eginai
öböltől Kréta szigetéig terjed.

Egészben véve azon kötelezettség, hogy a kitüzött időben Scarpanto
környékén czirkáljon, csak nagyon csekély mértékben módosította a
d’Albaret parancsnok által előre megállapított uti tervet. A mit
végrehajtani elhatározott, végrehajthatta, a nélkül, hogy programmjából
bármit kitörült volna. Ehhez képest a _Syphanta_, május 20-án, miután
Pelerissa, Peperi, Sarakino és Skantyura szigeteket meglátogatta,
Scyrosba indult kémszemlére.

Scyros a legnagyobbak egyike azon kilencz szigetből álló csoportban,
melyet az ókor talán a kilencz múzsa székhelyeiül jelölhetett volna ki.
A biztos, tágas és jó horgonytalajú Szent György kikötőben a korvett
legénysége könnyen elláthatta magát friss élelmiszerekkel, juhokkal,
fogolymadarakkal, liszttel, árpakásával s azon fölséges borral, mely a
sziget legfőbb jövedelmi forrását képezi. E sziget, melynek neve sűrűn
előfordul a trójai háború félig mythologiai eseményeiben s mely
összefüggésben áll Lycomedes, Achilles és Ulysses dicső nevével,
nemsokára az új görög királyság euboeai heparchiájához csatoltatott.

D’Albaret Henrik apróra megmotozta a Scyros partjain létező számos
beszögelést és öblöcskét, melyekben a kalózok könnyen találhatnak
menhelyet. Mialatt a hajó nehány fonalnyi távolságban horgonyt vetett,
csónakjai egyetlen pontot se hagytak megmotozatlanul.

E szorgos kutatásnak semmi eredménye se lett. A menhelyek el voltak
hagyatva. D’Albaret parancsnok a sziget hatóságaitól csak azon egyetlen
értesítést nyerte, hogy egy hónap előtt, ugyanezen a vidéken, egy
kalóz-lobogó alatt utazó hajó több kereskedelmi hajót megtámadott,
kirabolt és felgyújtott, s hogy e gaztettet általában a hirhedt
Sakratifnek tulajdonítják. De senki se tudta megmondani, milyen alapon
nyugodott ezen állítás; mert még a rejtélyes egyéniség létezése
tekintetében is teljes bizonytalanság uralkodott.

A korvett öt vagy hat napi időzés után elhagyta Scyrost. Május vége felé
a terjedelmes Euboea, más néven Negropontis sziget felé közeledett,
melynek partjait negyven mérföldet meghaladó hosszúságban szorgosan
kikémlelte.

Tudjuk, hogy e sziget egyike volt legelsőknek a felkelők közt az 1821-ki
háboru elején. De a törökök, miután Negropontis fellegvárába
bezárkóztak, itt makacs ellentállást fejtettek ki, s egyidejűleg
Karystos fellegvárában is védelmi állásba helyezkedtek. Később Juszuf
pasa csapatai által felszaporodva kiterjeszkedtek a szigeten és szokásos
mészárlásaikat űzték, mígnem 1823-ban Diamantis görög vezérnek sikerült
gátot vetni garázdálkodásaik elé. Diamantis váratlanul megtámadta a
török katonákat, a legnagyobb részt legyilkoltatta s az életben
maradtakat kényszeríté átkelni a tengerszoroson és Thessáliában keresni
menedéket.

De utóvégre is a törökök maradtak előnyben, túlnyomó számuknál fogva.
1826-ban Fabvier ezredes és Regnault de Saint-Jean d’Angely
századparancsnok sikertelen kisérlete után, végleg az egész sziget
uraivá lettek.

Még azon perczben is ott voltak, a midőn a _Syphanta_ elhaladt
Negropontis előtt. D’Albaret hajójának fedélzetéről visszontláthatta
szinhelyét ama vérengző küzdelemnek, melyben ő is személyesen részt
vett.

Bármily veszélyes volt is e vizeken a rendőri feladatot teljesíteni, úgy
szólván a török ágyúk torkában; a korvett mégis folytatta czirkálását és
megsemmisített mintegy húsz kalózhajót, melyek egész a Cykladokig
merészkedtek előnyomulni.

Ezen expediczió junius havának nagy részét igénybe vette. A _Syphanta_
ezután délkelet felé tartott. Junius utolsó napjaiban Andros irányában
volt, mely az Euboea legvégén fekvő Cykladok legelső szigete. E sziget
hazafias lakossága a psaraiakkal egyidejűleg lázadt fel a török uralom
ellen.

D’Albaret parancsnok czélszerűnek tartotta itt irányt változtatni, hogy
a Peloponnesus partjainak közelébe jusson és egyenesen délnyugat felé
tartott. Julius 2-án elérte Zea szigetét, melyet a régiek Ceossas vagy
Cosnak neveztek.

A _Syphanta_ nehány napig időzött Zea kikötőjében, mely e vidéken a
legjobbak egyike. Itt d’Albaret Henrik és tisztjei újra találkoztak
nehánynyal azon vitéz zeoták közül, kik a háború első éveiben bajtársaik
voltak. A korvett a legszivélyesebb fogadtatásban részesült. De miután
semmiféle hajónak se juthatott eszébe, a sziget partjain menedéket
keresni, a _Syphanta_ csakhamar ismét czirkáló útjára kelt és julius
5-dikén megkerülte a Colonna hegyfokot Attika délkeleti csucsán.

E hét vége felé a hajó lassabban haladt előre, a szélcsend miatt, az
eginai öböl irányában, mely mélyen beszögellik a görög földbe egész a
korinthusi földszorosig. Rendkívüli óvatosságra volt szükség. A
_Syphanta_ alig birt haladni. Ha e meglehetősen elhagyatott vizeken
nehány száz csónak megtámadja, nehéz lett volna magát védelmezni. A
legénység folyvást készen is állt minden támadás visszaverésére s ezt
igen helyesen cselekedte.

A legénység látott is nehány csónakot közeledni, melyeknek szándéka nem
lehetett kétséges; de nem mertek szembeszállni a korvett ágyúival és
puskáival.

Julius 10-én szél kerekedett észak felől, – s ez kedvező körülmény volt
a _Syphantá_-ra nézve, mely, miután csaknem közvetlenül elhaladt Damala
városka előtt, gyorsan megkerülte a Skyli hegyfokot a naupliai öböl
végső pontján.

Julius 11-én Hydra s másnap Spezzia előtt jelent meg. Szükségtelen
hosszasan elmondanunk, mily részt vettek e két sziget lakói a
függetlenségi háborúban. A háború elején a hydrióták, a spezzióták és
szomszédaik, az ipsarióták, háromszáznál több kereskedelmi hajóval
birtak. Ezeket átalakították hadihajókká és a török hajórajok ellen
küldték, nem csekély eredmény nélkül. Itt ringatták a Conduriotis,
Tombasis, Miaulis, Orlandos s más előkelő családok bölcsőjét, melyek
előbb vagyonukkal, majd vérükkel rótták le adójukat hazájuk iránt. Innét
indultak ki azon borzasztó gyújtó hajók, melyek csakhamar a törökök
rémeivé lettek. Daczára a belső viszályoknak e két sziget földét soha se
fertőztették meg a török hadak lábnyomai.

Azon időtájt, midőn d’Albaret Henrik odaérkezett, a szigetek lakói
kezdtek visszavonulni a küzdelemtől, melylyel már mindkét fél
meglehetősen alábbhagyott. Nem volt távol az idő, midőn valahára
egyesülhettek az új királysággal, egy-egy heparchiát képezvén Korinth és
Argos tartományokban.

Julius 20-án a korvett a hermopolisi kikötőben vetett horgonyt, Syra
szigetén, mely a Homér által oly szépen megénekelt hű Eumeához tartozik.
A jelen perczben is menhelyeül szolgált mindazoknak, kiket a törökök a
szárazföldről elűztek. Syra, melynek katholikus püspöke mindenkor
Francziaország védnöksége alatt áll, összes segélyforrásait d’Albaret
Henrik rendelkezésére bocsátá. Az ifjú parancsnok saját hazájának
egyetlen kikötőjében se találhatott volna jobb és szivesebb
fogadtatásra.

[Illustration: SYRA.]

Csupán egy bánat keseríté meg e miatt érzett örömét. Miért nem érkezett
három nappal előbb!

A franczia konzullal beszélgetvén, ettől megtudta, hogy egy sacoléve,
mely a _Karysta_ nevet viselte és görög lobogó alatt vitorlázott, hatvan
órával ezelőtt hagyta el a kikötőt. Ebből azon következtetést kellett
levonnia, hogy a _Karysta_ a korvettnek a kalózokkal vívott küzdelme
alatt Thasos szigetéről elmenekülvén, a szigettenger déli részei felé
vette útját.

– De talán tudják merre tartott? – kérdé d’Albaret Henrik élénken.

– A mint hallottam, – viszonzá a konzul, – a délkeleti szigetek felé
indult, s talán épen Kréta sziget valamelyik kikötője volt a
rendeltetési helye.

– Nem érintkezett ön a kapitányával? – kérdé d’Albaret Henrik.

– Nem, parancsnok úr.

– Nem tudja, vajjon nem Starkos Miklós volt-e a neve?

– Nem tudom.

– És semmi se vallott arra, hogy ez a sacoléve azon kalóz hajórajhoz
tartozik, mely a szigettenger e vidékein garázdálkodik?

– Semmi; de ha csakugyan úgy volna, nem csodálkoznám rajta, hogy Kréta
felé tartott, melynek bizonyos kikötői mindig nyitva állanak a tengeri
rablók előtt.

E hír valódi izgatottságot idézett elő a _Syphanta_ parancsnokánál, mint
minden egyéb, a mi közvetlen vagy közvetett összefüggésben állhatott
Elizundo Hadsine eltünésével. Valóban, balszerencse volt, ily rövid
idővel érkezni a sacoléve eltávozása után. De miután az is délnek
tartott, talán sikerülend a korvettnek, mely szintén ezen irányt fogja
követni, amazt utolérni. Ennélfogva d’Albaret Henrik, a ki égett a
vágytól, szemközt állni Starkos Miklóssal, még julius 21-én este
elhagyta Syrát, miután horgonyait gyönge szél mellett szedette fel, mely
azonban a légmérő állása után itélve, csak erősbödhetett.

Meg kell vallanunk, hogy d’Albaret parancsnok a következő két hét alatt
legalább is ép oly hévvel kereste a sacolévet, mint a kalózokat.
Meggyőződése szerint a _Karysta_ személyzete hasonló elbánást érdemelt,
mint ezek és pedig ugyanazon okoknál fogva. Előforduló esetben majd
meglátja mit tegyen.

Azonban a korvett a legszorosabb fürkészések daczára sem volt képes
megtalálni a sacoléve nyomát. A _Karysta_ nem időzött Naxosban, melynek
összes kikötőit felkutatták.

Azon apró szigetek és szirtek közepette, melyek e szigetet körülveszik,
az eredmény nem volt kedvezőbb. Egyébiránt sehol se mutatkoztak kalózok
e vidéken, melyet különben sűrűn szoktak felkeresni. Pedig a gazdag
Cykladok közti jelentékeny kereskedelmi forgalom és a rablásra való
kilátás különösen ide vonzhatta volna őket.

Ugyanez volt az eset Parosban, melyet csak egy-két tengeri mértföldnyi
szélességű csatorna választ el Naxostól. Parkia, Naussa, Santa Maria,
Agula és Dico kikötői sem részesültek Starkos Miklós látogatásában. A
syrai konzulnak kétségkívül igaza volt; a sacoléve bizonyára a krétai
partok valamelyik pontja felé irányozta útját.

A _Syphanta_ augusztus 9-én a milói kikötőben horgonyzott. E szigetet,
mely a tizennyolczadik század közepén még gazdag volt és a vulkanikus
rázkódtatások következtében szegénységre jutott, jelenleg a talaj
ártalmas kigőzölgései mérgezik meg és népessége mindinkább fogy.

Itt is eredménytelenek maradtak a kutatások. Nem csak hogy a _Karysta_
nem mutatkozott, de alkalom se nyilt üldözőbe venni egyetlen kalózhajót
sem, melyek pedig máskor a Cykladok vizeiben gyakran meg szoktak
fordulni. Valóban jogosan fel lehetett vetni azon kérdést, vajjon a
_Syphanta_ megérkezésének idejekorán való jelzése nem enged-e nekik időt
az elmenekülésre? A korvett elég kárt tett a szigettenger északi részein
tartózkodó kalózokban arra nézve, hogy a déliek ne kivánkozzanak vele
találkozni. Szóval, bármily oknál fogva történt is, – tény az, hogy e
vizeken soha sem uralkodott ily biztonság. Úgy látszott, hogy itt a
kereskedelmi hajók teljes bátorságban közlekedhetnek. Nehány ily
útközben talált hajó parancsnokához d’Albaret Henrik kérdéseket
intézett, de semmiféle kielégítő felvilágosítást sem nyerhetett. E
közben elérkezett augusztus 14-dike. Még csak két hét volt hátra, hogy a
korvett eljuthasson Scarpanto szigetére, szeptember legelső napjaiban. A
_Syphantá_-nak, a Cykladokat elhagyván, csak mintegy hetven vagy
nyolczvan tengeri mértföldnyi utat kellett megtennie, egyenesen dél
felé. E tengert a hosszú Kréta sziget zárja el, melynek örök hóba
burkolt legmagasabb csúcsai már kezdtek feltünedezni a látóhatáron.

D’Albaret parancsnok ezt az irányt választotta. Miután eljutott Kréta
irányába, csak kelet felé kellett fordulnia, hogy Scarpanto elé érjen.

Azonban midőn a _Syphanta_ Milót elhagyta, még délkelet felé tartott,
előrenyomult a Santorin szigetig és fekete parti szirteinek
legelrejtettebb zugait is felkutatta. E veszélyes vidéken minden
pillanatban újabb szirtek bukkanhatnak fel a földalatti vulkanikus tüzek
kitörése következtében. Majd a régi Ida, most Psilanti hegyet vevén
irányjelzőül, a mely hétezer lábnyinál magasabban emelkedik fel Kréta
felett, a korvett egyenesen arra tartott eléggé élénk
nyugat-észak-nyugati széllel, a mely lehetővé tette neki, hogy összes
vitorláit kifeszítse.

Harmadnap, augusztus 15-én a szigettenger e legnagyobb szigetének
magaslatai meglátszottak a látóhatáron, festői körvonalaikkal, a Spada
hegyfoktól a Stavros hegyfokig. A part egy hirtelen előszögelése még
elrejté az öbölt, a melynek partján Kandia főváros fekszik.

– Szándékozik ön horgonyt vetni e sziget valamelyik kikötőjében
parancsnok úr? – kérdé Todros kapitány.

– Kréta még mindig a törökök kezében van s úgy hiszem, hogy itt nincs
semmi keresetünk, – felelé d’Albaret Henrik. – Azon hirek szerint,
melyeket Syrában kaptam, Mustafa katonái, miután Retimot kezükre
kerítették, az egész sziget uraivá lettek, daczára a sphakioták
vitézségének.

– Pedig a sphakioták merész hegyi lakók, – mondá Todros kapitány – és a
háború kezdete óta számos jelét adták bátorságuknak…

– Igen, bátorságuknak és… kapzsiságuknak, Todros, – viszonzá d’Albaret
Henrik. – Alig két hónapja, Kréta sorsa a kezükben volt. Mustafa és
emberei azon a ponton voltak, hogy kiirtassanak; de ekkor
megparancsolta, hogy katonái dobják el ékszereiket, drága fegyvereiket,
szóval dobjanak el mindent, a mi értékes volt náluk; és mialatt a
sphakioták elszéledtek felszedni a zsákmányt, a törökök megmenekültek
ugyanazokon a hegyszorosokon keresztül, a melyekben a halál várt rájuk.

– Ez nagyon szomorú, parancsnok úr, de utóvégre is a krétaiak nem épen
görögök.

Nincs miért csodálkozni a _Syphanta_ görög származású másodkapitányának
e szavain. Nemcsak hogy a krétaiak ő szerinte nem voltak görögök,
bármily nagy lett volna is a vitézségök, de nem is lettek görögökké az
új királyság végleges megalakulása után sem. Valamint Samos, úgy Kréta
is az ottomán uralom alatt maradt 1832-ig, midőn a szultán e szigetet
illető összes jogait átruházta Mehemed Alira.

A dolgok jelen állapotában d’Albaret Henrik parancsnoknak semmiféle
érdekében sem állt, összeköttetésbe lépni Kréta különböző kikötőivel.
Kandia lett az egyiptomi csapatok legfőbb fegyvertárává, innét küldte ki
a pasa félvad csapatait Görögország ellen. A mi pedig Kanea lakosait
illeti, ezek az ottomán hatóságok felbiztatására rossz fogadtatásban
részesítették volna a korfui zászlót, a mely a _Syphanta_ árboczán
lobogott.

Végre d’Albaret Henrik nem kapott volna útbaigazításokat se
Gira-Petrában, se Sudában, se Cisamosban; legalább nem olyanokat, a
melyek képesítették volna arra, hogy czirkálását valamely nevezetesebb
zsákmány ejtésével fejezhette volna be.

– Nem, – mondá Todros kapitánynak, – szükségtelennek látom kémszemlét
tartani az északi partokon, de megkerülhetnők a sziget északnyugati
oldalát és a Spada hegyfokot és egy vagy két napig czirkálhatnánk
Grabusa előtt.

Ez volt a nyilván legczélszerűbb dolog. Grabusa rossz hírben álló
vizeiben talán megtalálhatja a _Syphanta_ egy hónál tovább nélkülözött
alkalmát arra, hogy nehány ágyúlövéssel üdvözölje a szigettenger
kalózait.

Ezenfelül, ha a sacoléve, mint hinni lehetett, Kréta felé vette útját,
nem volt lehetetlen, hogy Grabusánál horgonyt vetett. És ez d’Albaret
parancsnokra nézve újabb ok volt, hogy e kikötőhöz közeledjék.

Ezen időtájban Grabusa még csak egy kalózfészek volt. Körülbelül hét
hónap előtt nem kevesebb mint egy angol-franczia hajóraj és egy csapat
görög rendes katonaság, Maurocordato vezénylete alatt, kellett hozzá,
hogy megfékezze a hitetlenek e menhelyét. És a legkülönösebb a dologban
az, hogy maguk a krétai hatóságok vonakodtak kiadni nehány kalózt, a
kiknek kiadatását az angol parancsnok hajóraja követelte. Az utóbbi úgy
volt kénytelen magának elégtételt szerezni, hogy lövöldöztette a
fellegvárat, felgyújtatott nehány hajót és katonaságot szállíttatott
partra.

Természetes volt tehát az a jelentés, hogy a szövetséges hajóraj
eltávozása óta a kalózok leginkább Grabusában kerestek menhelyet, a hol
ily véletlen pártfogókat találtak. D’Albaret Henrik tehát elhatározta,
hogy Kréta déli partjai hosszában fog Scarpanto felé menni, úgy, hogy
Grabusa előtt elhaladjon. Ily értelemben adta ki parancsát, a melyet
Todros kapitány végrehajtani sietett.

Az időjárás kedvező volt. Egyáltalában e kellemes égalj alatt a tél
deczemberben kezdődik és januárban végződik. Szerencsés föld az a Kréta
szigete, Minos király és Dedalos mérnök hazája! Hippokrates is ide küldé
gazdag klienseit, midőn Görögországot bebarangolta, tanítván a gyógyítás
művészetét.

A _Syphanta_ útját oly módon irányozta, hogy megkerülte a Spada fokot, a
mely a kaneai és a kisamoi öböl közt elterülő földnyelv legvégén
fekszik. Este volt, midőn a hegyfokot meghaladták. Éjjel – a tiszta és
világos keleti éjszakák egyikén – megkerülték a sziget csúcsát. A szél
kissé irányt változtatott és ez elég volt ahhoz, hogy a korvett ismét
délnek vehesse útját és reggel gyönge vitorlaerővel elérkezhessék a
grabusai kikötő bejárata elé.

D’Albaret parancsnok hat napig nem szünt meg szemmel tartani a sziget
nyugati partjait Grabusa és Kisamo közt. Több kereskedelmi hajó hagyta
el ezen idő alatt a kikötőt. A _Syphanta_ jeleket adott egynémelyiknek
közülök és semmi ok nem volt a nyert válaszokat gyanusaknak tartani.
Különben a hajók parancsnokai nagyon tartózkodólag feleltek mindazon
kérdésekre, a melyek a kalózokra vonatkoztak, a kik netalán menhelyet
találtak Grabusában. A feleletekből ki lehetett olvasni, hogy az illetők
féltek, nehogy kompromittálják magukat. D’Albaret Henrik még azt se
tudhatta meg biztosan, vajjon a _Karysta_ nincs-e e pillanatban a
kikötőben.

Ekkor a korvett kibővíté kutatásainak területét. Kémszemlét tartott a
Grabusa és a Crio fok között levő partok körül. Majd aug. 22-én, kedvező
széllel, mely nappal növekedett és este ismét csillapult, megkerülte a
hegyfokot és lehető közelségben haladt el a lybiai tenger partjai
mellett, a melyek kevésbbé szakadozottak és kevésbbé vannak hegyfokokkal
és beszögellésekkel megszakítva, mint a krétai tenger partjai a sziget
túlsó oldalán. Az északi látóhatár felé kibontakozott az asprovunai
hegyek lánczolata, s a belőle legmagasabban kiemelkedő Ida hegy, melynek
örök hava ellentáll a szigettenger napsugarainak.

A korvett, a nélkül, hogy horgonyt vetett volna a part apró kikötőiben,
egy fél tengeri mérföldnyire több izben megállót tartott Rumeli, Anapoli
és Spakia előtt, de a hajóőrök egyetlen kalózhajót se jeleztek a sziget
környékén. A _Syphanta_ augusztus 27-én, miután a messarai nagy öböl
körvonalai hosszában elhaladt volna, megkerülte a Matala fokot, Kréta
legdélibb pontját. A sziget szélessége e helyen alig van három
mérföldnyi. Úgy látszott, hogy e kémszemle a legcsekélyebb hasznot se
fogja a czirkálással eredményezni. E szélességi fokon kevés hajó szokott
átkelni a lybiai tengeren. Rendszerint vagy északibb irányban
vitorláznak el, a sziget-tengeren keresztül, vagy inkább délnek, az
egyptomi partok közelében. Alig lehetett egyebet látni a sziklák mellett
kikötött halászbárkáknál és koronkint nehányat azon hosszú hajók közül,
a melyek tengeri csigákat szállítanak. E puhányok meglehetősen keresett
árúczikket képeznek és roppant szállítmányokat küldenek belőlük az
összes szigetekre.

Miután a korvett semmit sem talált a partvidék azon részén, a melyet a
Matala fok rekeszt el, s a hol sok apró szigetecske közt annyi apró hajó
elrejtőzhetik; nem volt valószínű, hogy a sors jobban fog neki kedvezni
a déli partvidék tulsó felén. D’Albaret Henrik tehát azon a ponton állt,
hogy elszánja magát egyenesen útra kelni Scarpanto felé, ha mindjárt
korábban érkeznék is oda, mint a rejtélyes levél írója kivánta. De
augusztus 29-én este szándékát egyszerre megváltoztatta.

Hat óra volt. A parancsnok, a másodkapitány és nehány tiszt a
fedélzetről nézte a Matala fokot. E pillanatban az árbocz tetején levő
őrök egyike elkiáltotta magát: «Hajó, elől, balfelől!»

A távcsöveket azonnal a kijelölt oldal felé irányozták, nehány tengeri
mérföldnyire a korvett elé.

– Csakugyan, – mondá d’Albaret parancsnok, – egy hajó, a mely a part
mentén vitorlázik…

– S a mely a partokat jól ismerheti, miután annyira közel jár hozzájuk!
– tevé utána Todros kapitány.

– Felvonta a lobogóját?

– Nem, parancsnok úr, – felelte az egyik tiszt.

– Kérdezze meg az őröktől, lehet-e tudni a hajó nemzetiségét?

A tiszt végrehajtotta a parancsot és nehány percz mulva jelentette a
választ, a mely úgy hangzott, hogy semmiféle lobogó sem látható az
idegen hajó árboczán.

Még eléggé világos volt, hogyha a nemzetiségét nem is, de a
teherképességét meg lehessen itélni.

Egy brigg volt, erősen hátrafelé hajló főárboczczal. A rendkívül hosszú,
karcsú és rendkívül sok vitorlával ellátott hajó, a mennyire ily
távolból megitélni lehetett, körülbelül hét vagy nyolczszáz tonna
teherképességgel és kivételes gyors járással bírhatott. De a legjobb
távcsövek segélyével se lehetett megismerni, vajjon volt-e hadi
fölszerelése, volt-e tüzérség a fedélzetén és voltak-e e perczben
deszkákkal eltakart ágyúrések a párkányzatán.

Körülbelül négy tengeri mérföldnyi távolság volt abban a perczben a
brigg és a korvett közt. Ezenkívül a nap is eltűnt az asprovunai
magaslatok mögött, az este beköszöntött és lenn már mély homály
uralkodott.

– Furcsa egy hajó! – mondá Todros kapitány.

[Illustration: «HAJÓ, ELŐL, BALFELŐL!»]

– Az ember azt hinné, hogy a Planta sziget és a part közt akar keresztül
menni! – jegyzé meg az egyik tiszt.

– Igen, mintha sajnálná, hogy meglátták és el akarna rejtőzni, –
viszonzá a másodkapitány.

D’Albaret Henrik nem felelt, de nyilván osztá tisztjei véleményét. A
brigg manövrirozása e pillanatban nagy mértékben felébreszté gyanuját.

– Todros kapitány, – mondá végre, – nagy érdekünkben áll e hajó nyomát
ma éjjel el nem veszteni. Úgy kell intéznünk a dolgot, hogy hajnalig a
közelében maradjunk. De neki nem szabad bennünket látni. Oltassa ki hát
a tüzeket a hajón.

A másodkapitány ehhez képest intézkedett. Figyelemmel kisérték a hajót,
a mennyire a magas partok miatt lehetséges volt. Mikor az éj teljesen
beállt, a brigg is eltűnt és semmiféle világosság se látszott, a melynél
fogva hollétét meg lehetett volna állapítani.

Másnap D’Albaret Henrik, a hajnal legelső óráiban már a _Syphanta_
előrészén állt és várta, hogy a ködök eloszoljanak a tenger tükréről.

Hét óra tájban a köd szétoszlott és valamennyi látcső kelet felé volt
irányozva.

A brigg még mindig a part hosszában vitorlázott tova, az Alikaporitha
fok irányában, körülbelül hat tengeri mérföldnyire a korvett előtt. Az
éjjeli órák alatt tehát tetemes előnyt nyert, még pedig a nélkül, hogy
több vitorlát feszített volna ki.

– Egy hajó, a mely menekülni akar, nem így szokott tenni – jegyzé meg a
másodkapitány.

– Mindegy! – viszonzá a parancsnok. – Iparkodjunk közelebbről
megtekinteni. Todros kapitány! a brigg után fogunk indulni.

A vitorlamester füttyentésére a felső vitorlákat kifeszítették, a mi
által a korvett sebessége jelentékenyen növekedett.

[Illustration: «FURCSA EGY HAJÓ!» MONDÁ TODROS KAPITÁNY.]

De a brigg kétségkívül meg akarta tartani az eddigi távolságot, mert
szintén két vitorlával többet feszített ki. Habár nem akarta, hogy a
_Syphanta_ a közelébe jusson, nyilván azt sem óhajtotta, hogy egészen
elmaradjon tőle. Mindazonáltal oly közel járt a parthoz, a mint csak
lehetett.

Reggel tíz óra tájban a korvett két mérföldnyire megközelíté az idegen
hajót, talán azért, mert a szél kedvezőbb volt rá nézve, vagy talán mert
a brigg parancsnoka is úgy akarta.

Most már jobb körülmények közt lehetett megszemlélni a brigget. Húsz
ágyú volt a fedélzetén és fedélzetközének (entrepont) is kellett lennie,
noha nagyon mélyen járt a vízben.

– Fel kell vonni a lobogót! – mondá d’Albaret Henrik.

A lobogót felvonták az árbocz csúcsára egy ágyúlövés kiséretében. Ez azt
jelentette, hogy a korvett tudni akarja az előtte járó hajó
nemzetiségét. De e jeladásra nem következett semmiféle válasz. A brigg
nem változtatta meg irányát, nem módosítá gyorsaságát és megkerülni
készült a keratoni öbölt.

– Ez a ficzkó nem igen udvarias! – mondák a matrózok.

– De talán óvatos, – jegyzé meg egy vén árboczőr. – Hátrahajlott
főárbocza olyanforma mint egy kalap, melyet az ember a fülén visel és
nem akar koptatni azzal, hogy a más emberek köszöntését viszonozza.

Egy második ágyúlövés is eldördült a korvett jobb oldalán, de
eredménytelenül. A brigg nem bontá ki lobogóját és nyugodtan tovább
folytatta útját, annyit sem törődve a jeladásokkal, mintha a korvett a
tenger fenekén lett volna.

Ekkor valódi verseny támadt a két hajó közt. A _Syphanta_ kifeszítette
összes vitorláit. De a brigg is követte ezt a példát és a távolság nem
csökkent a két hajó közt.

– Ennek valamely ördöngös gép lehet a hasában, – mondá a vén árboczőr.

Annyi bizonyos, hogy a korvett fedélzetén kezdett mindenki dühös lenni,
nem csupán a legénység, de a tisztek is és valamennyi közt leginkább a
türelmetlen Todros. Oda adta volna érte zsákmányjutalékát, ha a brigg
mellé kerülhetne, akármilyen nemzetiségbeli legyen is!

A _Syphanta_ elején egy nagyon messze hordó ágyú állt, a mely egy
harminczfontos golyót közel két tengeri mérföldnyire ki tudott röpíteni.

D’Albaret parancsnok – a ki nyugodtnak látszott – parancsot adott, hogy
még egy ágyút süssenek el.

A lövés eldördült, de a golyó mintegy húsz ölnyire a brigg mögött a
vizbe zuhant.

A brigg azzal felelt, hogy legfelső vitorláit is kifeszítette és
csakhamar megint nagyobb lett a távolság közte és a korvett közt. Nem
lehet tehát utolérni sem vitorlával, sem ágyúgolyóval? és le kell-e
mondani az üldözésről? Ez igen megalázó volna olyan gyorsjárású hajóra,
a milyen a _Syphanta_ volt.

E közben beállt az éjszaka. A korvett ekkor körülbelül a Peristera fok
irányában volt. A szél nagyobb erővel feltámadt, annyira, hogy
szükségesnek látszott a legfelső vitorlákat bevonni. A parancsnok azt
hitte, hogy másnap reggel semmit se fog látni a briggből, még
árboczainak csúcsát se, a melyet a keleti látóhatár, vagy a part
valamelyik előszögelése fog eltakarni.

Tévedett.

Napfelkeltekor a brigg még mindig ott volt előttük, egyenlő távolságban.
Az ember azt hitte volna, hogy sebességét a korvettéhez képest
szabályozza.

– Akár csak vontatna bennünket, – mondá egy matróz a hajó orrán.

E megjegyzés egészen találó volt.

E pillanatban a brigg, a mely behatolt a kuphonisi csatornába a
hasonnevű sziget és Kréta szigete közt, megkerülte a kakialithi fokot és
elérte Kréta keleti partjait.

Vajjon valamelyik kikötőbe fog-e menekülni, avagy el fog tűnni a
partvidék szűk csatornái egyikében?

Nem történt sem ez, sem az.

Reggel hét órakor a brigg egyenesen északkeleti irányba fordult és
nekiment a nyilt tengernek.

– Vajjon Scarpanto volna-e utazási czélja? – kérdé magában d’Albaret
Henrik meglepetve.

S a mindinkább erősbödő szélben, mely vitorlafái egy részének épségét
fenyegette, tovább folytatta a vég nélküli üldözést, a melynek
abbanhagyását küldetésének érdeke és hajójának becsülete egyiránt
tiltotta.

A szigettenger e részében, mely a szélrózsa minden irányában nyitva áll;
a tágas, nyilt tengeren, melyet Kréta hegyei nem fedeznek többé, a
_Syphanta_ eleinte bizonyos előnyt látszott kivívni a brigg felett.
Délután egy óra tájban a távolság már három mérföldnyinél csekélyebb
volt a két hajó közt. A korvettről még egy pár golyót lőttek, melyek
azonban nem értek a czélpontig és legkevésbbé se módosították a brigg
magatartását.

Scarpanto ormai már feltűntek a látóhatáron, a kis Caso sziget mögött, a
mely úgy függ Scarpanto csúcsán, mint Sziczilia Olaszországén.

[Illustration: LEGFELJEBB KÉT MÉRFÖLDNYI TÁVOLSÁG VOLT A KÉT HAJÓ KÖZT.]

D’Albaret parancsnok, a tisztek és a legénység ekkor remélhették, hogy
végre meg fognak ismerkedni a rejtélyes hajóval, a mely elég
udvariatlanul nem felelt sem a jeladásra, sem az ágyúgolyókra.

De este öt óra tájban a szél lecsillapult és a brigg megint visszanyerte
előbbi előnyét.

– Ah! a nyomorult!… Az ördög vele van!… meg fog menekülni! – kiáltá
Todros kapitány.

S ekkor mindent megkisérlettek, a mit egy tapasztalt tengerész tehet,
hajója járásának gyorsítására: a vitorlákat megnedvesítették, hogy a
szövetük sűrűbbé legyen, _hamakokat_ akasztottak fel, a melyeknek ingása
kedvező befolyást gyakorolhat a sebességére. Némi eredmény mutatkozott
is. Este hét óra tájban, valamivel naplemente után, legföljebb két
mérföldnyi volt a távolság a hajók között.

De e szélességi fokon az éjszaka gyorsan beáll, s az estalkony rövid
ideig tart. A korvett sebességét még fokozni kellett volna, hogy a
brigget az éj beállta előtt utolérhesse.

A brigg e pillanatban a Casopulo szigetecskék és a Casos sziget közt
ment keresztül, majd az utóbbi mögött bekanyarodott ama szűk csatornába,
a mely e szigetet Scarpantótól elválasztja, s a korvett legénysége itt
többé nem láthatta.

Fél óra mulva a _Syphanta_ is ugyanazon helyre ért, lehetőleg közel
vitorlázván el a part mellett. Még eléggé világos volt arra, hogy ily
nagyságú hajót több mérföldnyi távolságban is meg lehessen látni. A
brigg eltűnt.



XII.  Egy árverés Scarpantóban.

A rege szerint Kréta az istenek bölcsője, a régi Karpathos, most
Scarpanto pedig legmerészebb ellenfeleik, a titánok bölcsője volt. Az
ujkori kalózok ugyan csak az egyszerű halandókat támadják meg, de azért
nem kevésbbé méltó ivadékai ama mythologiai gonosztevőknek, a kik az
Olympot ostromolták. Ez időtájban úgy látszott, mintha minden fajú
kalózok főhadiszállásokul ezt a szigetet választották volna, a melyen
Japet négy fia született, kik Titán és a Föld unokái voltak.

Scarpanto rendkívül alkalmas volt mindazon manőverekre, a melyeket a
kalózmesterség igényelt a szigettengeren. E sziget csaknem egészen
elkülönítve emelkedik ki a tenger délkeleti részén, több mint negyven
mérföldnyire Rhodustól. Magas hegyormai messziről látszanak. Húsz
mérföldnyi kiterjedésű partjait apró öblök és beszögelések szegélyezik,
a melyeket a szirtek végtelen sokasága védelmez. Azon körülmény, hogy a
körüle levő vizek tőle kölcsönözték a nevüket, arra vall, hogy már a
régiek is ép annyira féltek tőle, a mily félelmes az újkori hajósok
előtt. A ki nem nagyon ismerős a karpathi tengerrel, arra nézve ma sem
tanácsos a hajókázás ezeken a vizeken.

Mindazonáltal a Sporadok sorozatának legvégén levő sziget nincs hijával
a jó horgonytalajnak. A Sidro és a Pernisa foktól a Bonandrea és Andemo
fokig az északi partokon számos menhelyet lehet találni. Négy kikötőjét:
Agatát, Porto di Tristanót, Porto Gratot és Porto Malo Natot a levantei
kereskedők gyakran látogatták hajdan, mielőtt Rhodus háttérbe nem
szorította kereskedelmi fontosságukat. Most csak ritkán áll érdekében
néhány hajónak itt horgonyt vetni.

Scarpanto görög sziget, vagy legalább görög lakossággal bir, de az
ottomán birodalomhoz tartozik. A görög királyság végleges megalakulása
után is török fenhatóság alatt kellett maradnia. A kormányzó egy
egyszerű kadi volt, a ki egy megerődített házban lakott, mely az újabb
eredetű Arkassa városka felett állt.

Akkoriban a szigeten számos törököt lehetett találni, a kiket az igazat
megvallva, a lakosság, a mely nem vett volt részt a függetlenségi
harczban, nem is részesített kedvezőtlen fogadtatásban. Scarpanto a
legbűnösebb kereskedelmi műveletek központja lévén, egyenlő
előzékenységgel fogadta az ottomán hajókat és a kalózhajókat is, a
melyek hadifoglyokból álló rakományt szállítottak partra. A kisázsiai,
valamint az északafrikai ügynökök sürgölődtek a piaczán, a hol ez az
emberi árúczikk elárusíttatott. Itt tartották az árveréseket és itt
állapíttatott meg az árfolyam, a kereslet és a kinálat szerint. És meg
kell vallanunk, hogy a kadi is meglehetősen érdekelve volt e
műveletekben, a melyeknél személyesen elnökölt; mivel az ügynökök
kötelességet véltek volna mulasztani, ha át nem engedik neki az
eladásból befolyó összegek bizonyos százalékát.

E szerencsétlenek átszállítását a smyrnai vagy az afrikai bazárokba,
bizonyos hajók eszközölték, a melyek rendszerint a sziget nyugati
partján, az arkassai kikötőben vették át a szállítmányokat. Ha nem volt
elég hajó a kikötőben, akkor egy ügynököt küldtek át a keleti partokra a
kalózokért, a kik szivesen elvállalták a gyűlöletes munkát.

Ez időtájt a Scarpanto keleti partjain létező és csaknem feltalálhatlan
öblöcskében nem kevesebb, mint húsz kisebb-nagyobb hajó vesztegelt,
összesen ezerkét, vagy ezerháromszáz főre rugó legénységgel. E hajóraj
csak a vezér megérkezését várta, hogy újabb bűnös expediczióra induljon.

A _Syphanta_ az arkassai kikötőben, eléggé mély és kitünő horgonytalajon
vetett horgonyt szeptember 2-dikán este. Mikor d’Albaret Henrik a
szigetre megérkezett, aligha sejtette, hogy a czirkálás véletlen esélyei
őt épen a rabszolgakereskedés legfőbb helyére vezették.

– Hosszasabban fogunk Arkassában állomásozni, parancsnok úr? – kérdé
Todros, miután a horgonyvetés megtörtént.

– Nem tudom, – viszonzá d’Albaret Henrik. – Bizonyos körülmények arra
indíthatnak, hogy csakhamar elhagyjuk e kikötőt, de lehetnek oly
körülmények is, a melyek itt visszatartóztathatnak.

– Partra szállhat a legénység?

– Igen, de csak csapatonkint. A legénység felének mindig a _Syphanta_
fedélzetén kell maradnia.

– Értettem, parancsnok úr! – mondá Todros. – Itt inkább török mint görög
földön vagyunk és az óvatosság azt parancsolja, hogy résen legyünk.

Az olvasó emlékezni fog, hogy d’Albaret Henrik semmit se szólt
másod-kapitányának, se tisztjeinek azon indokokról, a melyek miatt
Scarpantóba jött; sem arról, hogy légyottra hívták e szigetre,
szeptember hó első napjaira, egy névtelen levélben, a mely
megmagyarázhatlan módon jutott a hajójára. Ezenfelül azt is remélte,
hogy itt újabb értesítéseket fog kapni, a melyekből megtudhatja, mit vár
rejtélyes levelezője a _Syphantá_tól, a karpathi tenger vizeiben.

De ép ily rejtélyes volt a brigg eltűnése a casosi csatornán túl, abban
a perczben, mikor a _Syphanta_ már-már utolérhetni vélte.

D’Albaret Henrik nem is hagyta abban az üldözést, mielőtt az arkassai
kikötőt el nem érte. Miután a partokhoz közeledett volna annyira, a
mennyire a hajó vizjárása megengedte, feladatául tűzte ki az összes
öblöcskék és beszögelések megvizsgálását. De a számtalan szirt és magas
parti szikla közé igen könnyen elrejtőzhetik olyan hajó, mint a brigg
volt. A hullámtörők e sziklasorompója mögött egy hajóparancsnok, a ki e
szorosokat ismerte, bizvást tévútra vezethette üldözőit, a nélkül, hogy
ő maga a hajótörés veszélyét koczkáztatta volna. Ha tehát a brigg
valamely elrejtett öblöcskébe menekült, ép oly nehéz lett volna
megtalálni, mint a többi kalózhajót, a melynek a sziget ismeretlen
horgonytalajokon menhelyet adott.

A korvett nyomozásai két napig tartottak és eredménytelenek maradtak. A
brigg nem tűnhetett volna el tökéletesebben még akkor sem, ha Casoson
túl hirtelen a víz alá merül. Bármennyire boszankodott is d’Albaret
parancsnok, kénytelen volt lemondani a feltalálás reményéről.
Elhatározta tehát, hogy horgonyt vet az arkassai kikötőben. Itt nem volt
egyéb dolga, mint várni.

Másnap délután három és öt óra közt a kis Arkassa várost egyszerre
ellepte a sziget lakosságának nagy része, nem is említve az európai és
ázsiai idegeneket, a kik ily alkalommal nem hiányozhattak. A nagy vásár
napja volt. A mindenféle korú és rangú szerencsétlenek, a kiket a
törökök legközelebb foglyul ejtettek, most kerültek eladásra.

[Illustration: ÉRTETTEM, PARANCSNOK ÚR!…]

Akkoriban Arkassában egy különös bazár – «batisztán» létezett, a
milyeneket még most is találhatni Észak-Afrika némely városában. Ez volt
az árverés színhelye. A batisztánon e pillanatban körülbelül száz fogoly
volt készletben, férfiak, nők és gyermekek vegyest, kik a legutóbbi
peloponnesusi razziák alkalmával kerültek rablánczra. Egy árnyéktalan
udvaron, a forró napsugarak alatt voltak összeterelve; rongyokra
foszlott ruháik, kétségbeesett arczuk eléggé tanusították, hogy mennyit
szenvedtek. A szerencsétlenek, a kik alig kaptak kevés megromlott ételt
és zavaros vizet ital gyanánt, családonkint csoportosultak addig, míg a
vevők szeszélye el fogja őket szakítani, a nőket férjeiktől, a
gyermekeket atyjuktól és anyjuktól. A legmélyebb szánalmat ébresztették
volna fel mindenkiben, őreiken, a kegyetlen «basi»-kon kívül, a kiket
többé semmiféle fájdalom se volt képes megindítani. És mily csekélységek
voltak még e kínok azokhoz képest, a melyek Algir, Tunis és Tripolis
tizenhat bagnojában vártak reájuk, a hol a halál oly gyors pusztításokat
tett, és a hol az így támadt hézagokat folyvást pótolni kellett.

Azonban a foglyok nem voltak megfosztva a szabadulás minden reményétől.
Ha a vevők jó üzletet csináltak megvásárlásuk által, nem kevésbbé jó
üzletet csináltak akkor is, midőn visszaadták szabadságukat – igen drága
áron; – főkép azokét, a kiknek értéke bizonyos társadalmi álláson
alapult, a melyet szülőföldükön elfoglaltak. Számos foglyot
szabadítottak ki ekkép a rabszolgaságból, akár nyilvános megvétel útján,
mikor az állam adta el őket elszállíttatásuk előtt, akár midőn a
tulajdonosok egyenesen az illetők családjaival alkudoztak, akár pedig,
midőn az irgalmas szerzet tagjai Európaszerte gyűjtögetett dús
könyöradományokból kiváltották őket még az északafrikai nevezetesebb
városokban is. Az utóbbi időkben igen nagy és ismeretlen eredetű
összegek fordíttattak főleg olyan görög származású rabszolgák
visszavásárlására, a kiket a háború esélyei a legutóbbi hat év alatt az
afrikai és kisázsiai ügynökök kezébe szolgáltattak.

Az arkassai piaczon a nyilvános árverések divatoztak, a melyeken a
bennszülöttek és idegenek egyaránt részt vehettek. De miután épen ezen a
napon a vásárlók csakis az észak afrikai bagnók nevében jelentkeztek, a
foglyok Algirba, Tuniszba vagy Tripoliszba voltak szállítandók, a
szerint, a mint egyik vagy másik ügynök lesz a legtöbbet igérő.

A foglyok két osztályba soroztattak. Az egyik osztály – a nagyobb számú,
– a Peloponnesusból származott. A másikat egy görög hajón ejtették
zsákmányul, a mely Tuniszból szállította a foglyokat Scarpantóba, a
honnét haza szállíttattak volna, szülőföldjükre. Az annyi nyomorúságot
átélt szerencsétlenek sorsa felett a legutolsó kikiáltás fog dönteni és
árverelni lehetett mindaddig, míg az óra ötöt üt. Az arkassai fellegvár
ágyújának eldördülése, a mely jeladás volt a kikötő elzáratására,
egyszersmind az árverés befejezését is jelenté.

Szeptember 3-án tehát az ügynökök jelentékeny számban jelentek meg a
batisztán körül. Sokan közülök Smyrnából és Kis-Ázsia egyéb pontjairól
érkeztek, de mindannyian az északafrikai államok számára dolgoztak.

E nagy keresletet könnyen meg lehetett magyarázni. A legutóbb történt
események arra mutattak, hogy a függetlenségi háborúnak nemsokára vége
lesz. Ibrahim vissza volt szorítva a Peloponnesusba, Maison marsal pedig
körülbelül kétezer főből álló franczia csapatával partra szállt
Moreában. A foglyok kivitele tehát jövőre tetemesen csökkenni fog.
Ennélfogva értékük is előreláthatólag annál inkább növekedhetik, a kadi
nagy megelégedésére.

Az ügynökök reggel meglátogatták a batisztánt és tudták, mihez kell
tartaniok magukat a foglyok mennyisége és minősége tekintetében.
Kétségtelen volt, hogy nagy árakat lesznek kénytelenek értük fizetni.

– Mohamedre mondom! – hangoztatá egy smyrnai űgynök, a ki kartársai
körében szónokolt, – a szép üzletek korszaka elmult. Emlékeztek még azon
időkre, mikor a hajók nem százával, hanem ezrével hordták ide a
foglyokat?

– Igen!… mint például a sciói mészárlások után! – viszonzá egy másik
ügynök. – Egyszerre negyvenezer rabszolga! El se fértek a pontonokon!

– Kétségkívül, – mondá egy harmadik ügynök, a ki nagyon kifejlett
kereskedelmi érzékkel látszott birni. – De mikor nagyon sok a fogoly,
akkor igen nagy a kinálat és a nagy kinálat nagy árcsökkenést idéz elő.
Jobb keveset eladni előnyösebb föltételek mellett, mert a nyereség
ugyanaz marad, noha a költségek tetemesebbek.

– Igen!… főleg Észak-Afrikában!… Tizenkét százalék az összes
jövedelemből a pasát, a kadit vagy a kormányzót illeti.

– Igen, és ezenkívül egy százalékot kell fizetni a mólók és a parti
ütegek fentartási költségeire.

– És még egy százalék vándorol a mi zsebeinkből a marabukéba.

– Ez valóban nagyon súlyos adó, úgy a hajótulajdonosokra, mint ránk
nézve.

Így beszéltek egymás közt az ügynökök, a kiknek még csak sejtelmük se
volt üzleteik gyalázatos voltáról. Mindig ugyanazon panaszok hangzottak,
ugyanazon adók miatt. És kétségkívül tovább folytatták volna a
rekriminácziókat, ha e pillanatban a harangozó jelt nem ad a vásár
megkezdésére.

Fölösleges említenünk, hogy az árverésnél a kadi elnökölt. Ez
kötelességében állt, mint a török kormány képviselőjének, de nem
kevésbbé állt személyes érdekében is. Ott ült, vagyis inkább egész
keleties fesztelenséggel ott hevert nagy vánkosain, egy emelvényen,
melytől a félholddal diszített sátor elzárta a napsugarakat.

Mellette állt a kikiáltó. De nem kell ám hinni, hogy ennek a
hivatalnoknak alkalma nyílt magát rekedtté ordítani. Nem! az efféle
üzletekben az ügynökök időt engedtek maguknak árverési ajánlataikkal. Ha
a végleges odaitélés körül általában élesebb küzdelem fog kifejlődni, ez
valószínűleg csak a legutolsó negyed órában lesz várható.

A kikiáltási árt az egyik smyrnai ügynök állapítá meg, ezer török
fontnyi ajánlatával.

– Ezer török font! – ismétlé a kikiáltó.

Aztán behunyta a szemét, mintha ideje volna szenderegni a legközelebbi
ajánlatig.

Az első órában az árak nem emelkedtek magasabbra két ezer török fontnál,
a mely összeg körülbelül negyvenkétezer franknak felel meg. Az ügynökök
egymásra néztek, figyelmesen vizsgálták egymást és egészen más dolgokról
beszélgettek. Már jó eleve tisztában voltak magukkal. Legmagasabb
ajánlataikat csak az ágyúdörgést megelőző perczekben fogják
koczkáztatni.

De egy új versenytárs megérkezése megváltoztatta a szándékot és
váratlanul sokkal mozgalmasabbá tette az árverést.

Négy óra tájban két férfi jelent meg az arkassai piaczon. Honnét jöttek?
Kétségkívül a sziget keleti oldaláról, legalább erről jött az _araba_, a
mely őket a batisztán kapujáig szállította.

Megjelenésük nagy meglepetést és nyugtalanságot keltett. Az ügynökök
nyilván nem várták oly árverezők megérkezését, a kikkel számolniok kell.

– Allahra mondom! – kiáltá az egyik, – ez maga Starkos Miklós!

– És az átkozott Skopelo, – viszonzá egy másik, – pedig mi azt hittük,
hogy valahol a poklok körül járnak!

Csakugyan e két férfi volt, a kiket igen jól ismertek az arkassai
piaczon. Már több izben roppant üzleteket kötöttek és számos foglyot
vásároltak afrikai rabszolgakereskedők számára. Pénzük soha sem
hiányzott, bár nem igen lehetett tudni, honnét kerítették; de ez az ő
dolguk volt. A mi a kadit illeti, ez csak örülhetett ily hatalmas
versenytársak megjelenése felett.

Skopelonak, a ki e dolgokban igen nagy szakismerettel birt, egy pillanat
elég volt arra, hogy megbecsülje a foglyok értékét. Nehány szót súgott
Starkos Miklós fülébe, a ki igenlőleg intett a fejével.

De bármilyen éles szemei voltak is a _Karysta_ másodkapitányának, mégse
vette észre az irtózat kifejezését, a mely Starkos Miklós láttára, az
egyik rabnő arczán mutatkozott.

Magas termetű, koros nő volt, a batisztán egyik szögletében ült és
hirtelen felemelkedett, mintha valamely láthatatlan erő késztette volna.
Egy vagy két lépést tett is előre és azon a ponton állt, hogy
felsikoltson… De volt ereje magát visszatartóztatni. Aztán lassan
visszament és beburkolván magát sarkig érő szegényes köpenyébe, leült
egy fogoly-csoport mögé, a hol teljesen elrejtőzhetett. Nyilván nem érte
be azzal, hogy az arczát eltakarta, az egész alakját el akarta rejteni
Starkos Miklós elől.

[Illustration: «HÁROM EZER FONT» ISMÉTLÉ A KIKIÁLTÓ.]

Az ügynökök figyelemmel kisérték, de nem szólították meg a _Karysta_
kapitányát, a ki őket észre se látszott venni. Vajjon el akarja-e előlük
vásárolni ezeket a foglyokat? Méltán félhettek ettől mindazok, a kik
ismerték Starkos Miklós összeköttetéseit az északafrikai pasákkal és
beyekkel.

A kételyek ez irányban csakhamar eloszlottak. E perczben a kikiáltó
felkelt és fenhangon ismétlé a legutóbb ajánlott összeget.

– Két ezer font!

– Két ezer ötszáz! – mondá Skopelo a főnöke nevében.

– Két ezer ötszáz! – ismétlé a kikiáltó.

A társalgás újból elkezdődött a különböző csoportok közt, a melyek
gyanakodva tekintettek egymásra.

Egy negyedóra mult el. Skopelo után senki se tett ajánlatot. Starkos
Miklós közönyösen és büszkén sétálgatott a batisztán körül. Senki se
kételkedhetett, hogy utoljára is az övé lesz a győzelem, még pedig
különösebb küzdelem nélkül.

Azonban a smyrnai ügynök, miután két vagy három pajtásával beszélt
volna, újabb ajánlatot tett, kétezer hétszáz ötven fonttal.

– Kétezer hétszáz ötven font! – ismétlé a kikiáltó.

– Három ezer!

Ezúttal maga Starkos Miklós szólalt meg.

Vajjon mi történt? – Miért lépett be személyesen a küzdelembe? Honnét
volt az, hogy egyébkor annyira hideg hangja heves felindulást árult el,
a mely magát Skopelot is meglepte? Mindjárt megtudjuk.

Starkos Miklós nehány percz előtt átlépte a batisztán sorompóját és a
rabok közt járkált. Mikor az öreg asszony arra látta közeledni, még
inkább beburkolta magát a köpenyébe, úgy hogy teljességgel nem láthatta
az arczát.

De figyelmét egyszerre más két fogoly ragadta meg, a kik külön csoportot
képeznek. Starkos Miklós megállt, mintha lábai gyökeret vertek volna a
földben.

Előtte, egy magas termetü férfi mellett, egy fiatal leány feküdt a
földön, a fáradtságtól kimerülve.

A férfi hirtelen fölegyenesedett, a mint Starkos Miklóst megpillantá. A
fiatal leány is fölvetette a szemeit. De a _Karysta_ kapitányát
meglátván, visszahökkent.

– Hadsine! – kiáltá Starkos Miklós.

Elizundo Hadsine volt, a kit Xaris átkarolt, mintha meg akarta volna
védelmezni.

– Ő az! – mondá Starkos Miklós.

Hadsine kibontakozott Xaris karjai közül és szemébe nézett atyja egykori
kliensének.

E pillanatban történt, hogy Starkos Miklós, a ki nem is iparkodott
megtudni, hogyan kerülhetett Elizundo bankár leánya az arkassai vásárra,
izgatott hangon odakiáltotta a háromezer fontos ajánlatot.

– Háromezer font! – ismétlé a kikiáltó.

Ekkor valamivel több volt fél ötnél. Még huszonöt percz és az ágyú meg
fog dördülni és a rabok odaitéltetnek a legutolsó igérőnek.

De az ügynökök már is tanácskoztak egymással és készültek elhagyni a
vásárt, el levén határozva, nem igérni magasabb árt. Bizonyosnak
látszott tehát, hogy a _Karysta_ kapitánya versenyzők hiányában a
helyzet ura marad, de a smyrnai ügynök még egyszer megkisérlé folytatni
a küzdelmet.

– Háromezer ötszáz font! – kiáltá.

– Négyezer! – felelt rá rögtön Starkos Miklós.

Skopelo, a ki nem látta Hadsinét, teljességgel nem értette a kapitány
megmagyarázhatlan hevét. Szerinte az «árúczikk» értéke máris meg volt
haladva, még pedig tetemesen, a négyezer fontos ajánlattal. Nagyon
tünődött magában a felett, hogy vajjon mi izgathatja annyira Starkos
Miklóst erre a rossz üzletre.

A kikiáltó utolsó szavaira hosszas szünet következett. Maga a smyrnai
ügynök is abba hagyta a küzdelmet, társai intésére. Most már senki sem
kételkedhetett, hogy a végleges nyertes Starkos Miklós lesz, a kinek
diadalához már csak néhány percz kellett.

Ezt Xaris is belátta és még szorosabban átkarolta a fiatal leányt. Előbb
meg kell őt ölniök, hogy elválaszthassák tőle.

E perczben a mély csönd közepette egy csengő hang hallatszott, mely e
szókat kiáltotta oda a kikiáltónak:

– Ötezer font!

Starkos Miklós hátrafordult.

A batisztán bejárása elé egy csapat tengerész érkezett. Egy tiszt állt
előttük.

– D’Albaret Henrik! – kiáltá Starkos Miklós. – D’Albaret Henrik… itt…
Scarpanton!

A _Syphanta_ parancsnokát véletlen hozta ide. Még azt se tudta, hogy e
napon – vagyis huszonnégy órával a szigetre való megérkezése után –
rabszolgavásár lesz Scarpanto fővárosában. Másfelől, miután a _Karystát_
nem találta a kikötőben, kétségkívül ő is ép annyira meg volt lepetve a
felett, hogy Starkos Miklóst Arkassában találta, mint ez, hogy őt itt
látja.

Starkos Miklós nem tudta, hogy d’Albaret Henrik a korvett parancsnoka,
noha tudta, hogy a _Syphanta_ Arkassa előtt vetett horgonyt.

Az olvasó könnyen elképzelheti, milyen érzelmek uralkodtak a két
ellenfél keblében, midőn szemközt álltak egymással.

D’Albaret Henrik azért elegyedett az árverésbe, mert a batisztánban levő
rabok közt megpillantá Hadsinet és Xarist, – Hadsinet, a ki most
mindjárt Starkos Miklós hatalmába került volna vissza. De Hadsine is
meghallotta és meglátta egykori jegyesét és odarohant volna hozzá, ha az
őrök vissza nem tartóztatják.

D’Albaret Henrik egy intéssel megnyugtatá és türelemre inté a fiatal
leányt. Bármennyire el is volt keseredve gyülölt vetélytársa láttára,
mégis uralkodott érzelmein. Igen, ha mindjárt egész vagyonát fel is kell
áldoznia, ki fogja ragadni Starkos Miklós körmei közül az arkassai
piaczra összeterelt rabokat és köztük azt, a kit oly régen keresett és
nem remélt többé viszontláthatni!

A küzdelem mindenesetre heves lesz. Starkos Miklós ugyan nem tudta
megérteni, hogyan lehet Elizundo Hadsine a foglyok közt, de azért a
fiatal leány előtte még mindig a korfui bankár gazdag örököse volt. A
milliók nem tünhettek el vele együtt. Mindig rendelkezésére fognak
állni, hogy visszaválthassa magát attól, a kinek rabszolgálójává lesz.
Semmit se koczkáztat tehát, bármilyen nagy összeget igérjen. Starkos
Miklós el is határozta, hogy ezt fogja tenni, még pedig annál nagyobb
szenvedélylyel, mert hiszen vetélytársa és boldog vetélytársa ellen
küzdött.

– Hatezer font! – kiáltá.

– Hétezer! – mondá a _Syphanta_ parancsnoka, a nélkül, hogy még csak a
fejét is fordította volna Starkos Miklós felé.

A kadi csak örülhetett a dolgok ilyetén fordulata felett; a két
versenyző jelenlétében nem is igyekezett elpalástolni megelégedését,
mely keleties komolysága alól is kirítt.

Mialatt a kapzsi tisztviselő már számítani kezdte az őt illető
százalékot, másfelől Skopelo kezdte elveszteni önuralmát. Megismerte
d’Albaret Henriket, majd Elizundo Hadsinet is. Ha Starkos Miklós, a
gyülölettől ösztönöztetve, még tovább makacskodik, az üzlet, mely
bizonyos fokig előnyös lett volna, nagyon roszszá lehet; főleg, ha a
fiatal leány talán már elvesztette a vagyonát is, ép úgy, mint a
szabadságát, a mi épen nem volt lehetetlen.

Félre is hivta Starkos Miklóst és néhány bölcs figyelmeztetést
koczkáztatott alázatos hangon. De szavai oly fogadtatásban részesültek,
hogy nem merte a kisérletet megújítani. Most már a _Karysta_ kapitánya
maga árverelt, maga kiáltotta ki az összegeket, sértő és szemtelen
hangon.

Képzelhetni, hogy az ügynökök, látván, hogy kemény csata fejlődik ki,
ott maradtak és izgatott figyelemmel kisérték a küzdelem minden
mozzanatát. A kiváncsiak tömegének érdeklődése nagy lármában nyilvánult.
Legtöbben közülök ismerték a sacoléva kapitányát, de egyikök sem ismerte
a _Syphanta_ parancsnokát. Még csak azt se tudták, hogy mit keres
Scarpanto vizeiben a korfui lobogó alatt vitorlázó korvett. De a háború
kezdete óta annyi mindenféle és minden nemzetbeli hajó foglalkozott
rabszolga szállítással, hogy egyáltalában nem volt lehetetlen hogy a
_Syphanta_ is ezt a mesterséget űzi. Tehát akár d’Albaret Henrik
vásárolja meg a foglyokat, akár Starkos Miklós, a szerencsétlenek
mindenkép rabszolgák maradnak.

A kérdés azonban öt percz alatt mindenesetre el fog dőlni.

A kikiáltó által közhirré tett legutolsó ajánlatra, Starkos Miklós e
szókkal felelt:

– Nyolczezer font.

– Kilenczezer! – mondá d’Albaret Henrik.

[Illustration: «JER»… MONDÁ SKOPELÓNAK.]

Újabb csönd következett. A _Syphanta_ parancsnoka, a ki teljesen tudott
magán uralkodni, a szemeivel kisérte Starkos Miklóst, a ki dühösen járt
fel s alá a nélkül, hogy Skopelo meg merte volna szólítani. Különben
most már semmiféle tekintet se fékezhette volna az árverési dühöt.

– Tizezer font! – kiáltá Starkos Miklós.

– Tizenegyezer – felelé d’Albaret Henrik.

– Tizenkétezer! – vágott vissza nyomban Starkos Miklós.

D’Albaret parancsnok nem felelt azonnal. Nem mintha habozott volna, de
látta a mint Skopelo Starkos Miklóshoz rohant, hogy megakadályozza
őrjöngésében, – s e közbelépés egy pillanatra másfelé fordítá a
_Karysta_ kapitányának figyelmét.

Ugyanabban a perczben, az öreg rabnő, a ki eddig oly makacsul
elrejtőzött, megint fölegyenesedett, mintha az jutott volna eszébe, hogy
megmutassa arczát Starkos Miklós előtt…

E pillanatban az arkassai fellegvár ormán egy láng villant meg, fehér
gőzök közt, de mielőtt az ágyúdörgés robaja a batisztánig elhatolhatott
volna, d’Albaret Henrik csengő és erős hangja újból megszólalt:

– Tizenháromezer font!

Nyomban rá az ágyúdörgés is hallatszott, a melyre számtalan
hurrahkiáltás következett.

Starkos oly hevesen taszítá el Skopelót, hogy az hanyatt esett… Most már
késő volt! Starkos Miklósnak nem volt joga tovább árverelni! Elizundo
Hadsine kisiklott a kezei közül és kétségkívül örökre!

– Jer! – mondá Skopelónak tompa hangon.

S aztán e szókat dörmögé magában:

– Olcsóbban is megkaphatjuk.

Aztán mindketten felültek az arabába, a mely őket ideszállította és
eltüntek azon út kanyarulatánál, a mely a sziget belseje felé vitt.

Elizundo Hadsine és Xaris már átlépték a batisztán sorompóját. A fiatal
leány d’Albaret Henrik karjaiba dőlt, a ki őt a szivére szorítá és így
szólt hozzá!

– Hadsine! Hadsine! – Egész vagyonomat feláldoztam volna, hogy önt
megválthassam.

– A mint én feláldoztam a magamét, hogy megváltsam a nevem becsületét, –
viszonzá a fiatal leány. – Igen, igen, Henrik! – Elizundo Hadsine most
már szegény, és most már méltó önhöz!



XIII.  A «Syphanta» fedélzetén.

Másnap, szeptember 3-án, reggeli tíz óra tájban a _Syphanta_ felszedte
horgonyait és kevés számú vitorlával hajózott ki a scarpantói kikötőből.

A d’Albaret Henrik által visszaváltott foglyok egy része a fedélzet
alatt, a másik az ütegben helyezkedett el. Noha a szigettenger átszelése
csak nehány napot vett igénybe; a tisztek és a legénység egyértelműleg
azt akarták, hogy a szegény emberek lehetőleg kényelmesen legyenek
elszállásolva.

D’Albaret parancsnok már a megelőző napon megtette a kellő
intézkedéseket, hogy útra kelhessen. A tizenháromezer font kifizetését
illetőleg oly biztosítékot nyujtott, a melylyel a kadi teljesen meg volt
elégedve. A foglyok hajóraszállítása minden nehézség nélkül véghez ment
és az északafrikai bagnok kinjainak elviselésére itélt szerencsétlenek
nem egészen három nap mulva partra szállhatnak északi Görögország
valamelyik kikötőjében, a hol többé nem kell félteniök szabadságukat.

De a megszabadulást egyedül annak köszönhették, a ki őket Starkos Miklós
kezei közül megmentette. Hálájukat megható módon nyilvánították, mihelyt
a hajó fedélzetére értek.

Volt köztük egy «pappa», egy öreg pap Leondariból. Szerencsétlen
társaival együtt a hajó hátulsó része felé ment, a hol Elizundo Hadsine
és d’Albaret Henrik állt, néhány tiszt társaságában.

Itt mindnyájan letérdeltek és az aggastyán kinyújtá karjait a parancsnok
felé, e szókkal:

– D’Albaret Henrik, kisérjen mindazok áldása, a kiknek visszaadtad
szabadságukat!

– Barátaim, csupán a kötelességemet teljesítém, – mondá a _Syphanta_
parancsnoka meghatott hangon.

– Igen… mindnyájunk áldása… mindnyájunké és az enyim is, Henrik! – mondá
Hadsine és szintén térdre borult.

D’Albaret Henrik gyorsan felemelé őt, s ekkor e kiáltások: «Éljen
d’Albaret Henrik! éljen Elizundo Hadsine!» harsogtak minden oldalról az
üteg mélyéből a vitorlafákig, a melyeken mintegy ötven matróz állt,
hatalmas hurráhkat hangoztatva.

Csupán egyetlen egy rabnő nem vett részt e tüntetésben, ugyanaz, a ki
tegnap elrejtőzött a batisztánban. Midőn hajóra szállt, minden
igyekezetét oda irányzá, hogy észre ne vegyék a foglyok közt. Ez
sikerült is neki, és többé senki sem ügyelt rá, mihelyt a fedélköz
leghomályosabb szögletébe elrejtőzött. Nyilván azt remélte, hogy
észrevétlenül fogja el is hagyhatni a hajót. Talán ismerte őt valamelyik
tiszt vagy matróz? Mindenesetre fontos okai voltak arra, hogy meg akarja
őrizni inkognitóját azon három vagy négy napig, a melyet az átkelés
igénybe veend.

De ha d’Albaret Henrik megérdemelte a korvett utasainak háláját, mit
érdemelt Elizundo Hadsine azért, mit Korfuból való elutazása óta tett?

Tegnap így szólt: «Henrik, Elizundo Hadsine most már szegény és most már
méltó önhöz.»

Szegénynek, csakugyan szegény volt. Hogy méltó volt-e a fiatal tiszthez?
– itélje meg az olvasó.

Ha d’Albaret Henrik szerette Hadsinet akkor, midőn olyan komoly
események választották el őket egymástól, mennyire kellett szerelmének
fokozódnia, midőn megtudta, hogyan élt a fiatal leány elválásuk
esztendeje alatt!

Mihelyt Elizundo Hadsine megtudta, honnét származott a vagyon, a melyet
atyja örökségül hagyott rá, azonnal elhatározta, hogy az egészet
hadifoglyok visszavásárlására fogja fordítani. A gyalázatos módon
szerzett húsz millióból semmit sem akart megtartani. Tervét csak
Xarissal közölte. Xaris helyeselte az ifjú leány szándékát és a bankház
összes vagyonát csakhamar értékesítették.

D’Albaret Henrik kezéhez kapta a levelet, a melyben jegyese bocsánatot
kért és elbucsúzott tőle. Aztán Hadsine derék és hű Xarisa kiséretében
titokban elhagyta Korfut és átkelt a Peloponnesusba.

Akkoriban Ibrahim katonái még kegyetlen háborút viseltek Közép-Morea
lakosai ellen, a kik oly sokat és már oly régóta szenvedtek. Azokat a
szerencsétleneket, a kiket nem mészároltak le, elszállították Messenia
legjelentékenyebb kikötőibe, Patrasba vagy Navarinba. Innét részint a
török kormány által bérelt, részint a kalózok által előállított hajókon
elvitték őket Scarpantóba vagy Smyrnába, a hol állandó rabszolgavásár
létezett.

Elizundo Hadsine és Xaris, azon két hónap alatt, a mely eltünésüket
követte, semmiféle árt se sokalván, több száz foglyot vásároltak vissza
azok közül, a kik még nem hagyták el a messeniai partokat. Azután
főgondjuk volt őket biztonságba helyezni, részint az ioinai szigeteken,
részint északi Görögország szabad területén. Mihelyt ez megtörtént,
mindketten átkeltek Kis-Ázsiába, Smyrnába, a hol a rabszolgakereskedés
nagymérvben virágzott. Ide vitték nagy csapatokban a görög rabokat, a
kiket Elizundo Hadsine mindenekelőtt ki akart szabadítani. Az
északafrikai és ázsiai ügynökök által ajánlott áraknál annyival
magasabbakat kinált, úgy hogy a török hatóságok nyereségesnek találták
vele szerződni. Természetes, hogy az ügynökök kizsákmányolták nagylelkű
szenvedélyét, de több ezer rab neki köszönhette, hogy megszabadult az
afrikai beyek gályáitól.

[Illustration: EGY RÉSZÖK AZ ÜTEGBEN HELYEZKEDETT EL.]

De még több teendő is volt és e perczben támadt Hadsinében az a
gondolat, hogy két különböző úton induljon a kitűzött czél felé.

Csakugyan nem volt elég visszavásárolni a nyilvános piaczokon kiállított
rabokat, vagy drága pénzért kiszabadítani a rabszolgákat a gályákról.
Meg kellett semmisíteni a kalózokat is, a kik e hajókat elfogdosták a
szigettenger valamennyi vizeiben.

Elizundo Hadsine Smyrnában volt, midőn megtudta, mi történt a
_Syphantá_-val. Tudta, hogy mily czélból szerelték fel a korvettet a
korfui kereskedők. Tudta, hogy a hadjárat szerencsésen kezdődött, de
aztán nyomon követé a hír, hogy a _Syphanta_ elveszté a parancsnokát,
több tisztjét és a legénység egy részét, egy véres ütközetben, a kalózok
egyik hajóhada ellen, melyet állítólag Sakratif személyesen vezényelt.

Elizundo Hadsine azonnal érintkezésbe tette magát azzal az ügynökkel, a
ki a _Syphanta_ tulajdonosainak érdekeit képviselte Korfuban. Oly árt
kinált érte, hogy a tulajdonosok elhatározták eladni hajójukat. A
korvett tehát megvásároltatott egy raguzai bankár neve alatt, de
voltaképen Elizundo örökösének tulajdonává lett; az ifjú leány csak a
Bobolinák, a Modenák, a Zachariasok és egyéb derék honleányok példáját
követé, a kiknek a háború kezdetén saját költségükre fölszerelt hajóik
annyi kárt tettek az ottomán hajókban.

Hadsinenek kezdettől fogva az volt a szándéka, hogy a _Syphanta_
parancsnokságát d’Albaret Henriknek ajánlja fel. Egy meghitt embere,
Xaris unokaöcscse, a ki görög eredetű tengerész volt, mint a nagybátyja,
titokban folyvást követte a fiatal tisztet, úgy Korfuban, a hol oly soká
és oly sikertelenül kereste a fiatal leányt, valamint Scióban is, midőn
Fabvier ezredes csapataihoz csatlakozott.

Ez az ember, Hadsine parancsa következtében, matróz minőségben szegődött
a korvettre, azon pillanatban, midőn a legénységet a lemnosi ütközet
után újjászervezték. Ő juttatta d’Albaret Henrik kezeihez a Xaris által
írt két levelet: az elsőt Scióban, a hol tudtára adták, hogy alkalmazást
találhat a _Syphanta_ törzskarában; a másodikat a hajó társalgótermének
asztalára tette le, midőn őrt állt az ajtó előtt. E levélben, mint
tudjuk, a korvett légyottot kapott szeptember első napjaira a scarpantói
vizekben.

Elizundo Hadsine csakugyan ide akart jönni, önfeláldozó és könyörületes
működésének befejezése után. Azt akarta, hogy a _Syphanta_ szállítsa
haza az utolsó rabcsapatot, a melyet vagyona végmaradványai árán fog
kiváltani.

De a következő hat hónap alatt mennyit kellett fáradoznia és mennyi
veszélylyel kellett daczolnia!

A bátor fiatal leány nem habozott Xaris kiséretében elmenni hivatását
teljesítendő, az északafrikai államokba, a kalózoktól hemzsegő
kikötőkbe, a hol Algir meghódításáig a leggonoszabb rablók
garázdálkodtak. Koczkáztatta szabadságát, koczkáztatta életét és daczolt
mindazon veszélyekkel, a melyek szépségénél és fiatalságánál fogva
fenyegették.

Semmi se volt képes visszatartóztatni. Útra kelt.

Apáczaruhában megjelent egymásután Tripoliszban, Tuniszban, Algirban,
sőt az afrikai partok legalsóbbrendű piaczain. Mindenütt, a hol görög
foglyokat adtak el, visszavásárolta a szerencsétleneket, nagy
nyereséggel az illető tulajdonosok javára. Mindenütt, a hol az
emberkereskedők árverésre bocsátották ezeket az emberi nyájakat: Hadsine
megjelent, készpénzzel a kezében. Csak itt szemlélhette igazán egész
borzasztóságában a rabszolgaság nyomorait oly országban, a hol a
szenvedéseket nem korlátozza semmi.

Algir akkoriban még a muzulmánokból és renegátokból álló miliczia uralma
alatt állt. Ez a rablócsapat a középtenger partjait képező három
világrész salakjából verődött össze és a kalózok által foglyokul ejtett
és a keresztények által visszavásárolt rabok elárusításából élt.
Afrikában már a tizenhatodik században közel negyvenezer mindkét nembeli
rabszolga volt, köztük valamennyi nemzet: a franczia, az angol, a német,
a flandriai, a hollandi, a görög, a magyar, az orosz, a lengyel és a
spanyol.

Elizundo Hadsine Algirban a pasa, Tuniszban Ali-Mami, Kulughis és Sidi
Hassan, Tripoliszban Jussif-bey, Galere Patrone és Cicala
gályabörtöneiben kereste főleg azon foglyokat, a kiket a hellén háború
juttatott rabszolgaságra. Mintha valamely talizmán védelmezte volna,
szerencsésen megmenekült minden veszélytől és enyhített mindennemű
nyomort. Az ezer veszedelem közül, a melyeket a dolgok természetes
rendje támasztott körüle, szinte csodás módon szabadult ki. Hat hónap
alatt egy hitvány kis hajón bejárta a partvidék legfélreesőbb pontjait
is, a tripoliszi kormányzóságtól kezdve Tetuanig, a mely azelőtt
szabályosan szervezett kalózköztársaság volt, – Tangerig, melynek
tengeröble a kalózok téli szállásául szolgált, – Saléig, Afrika nyugati
partjain, a hol e szerencsétlen foglyok a föld alatt tizenkét-tizenöt
lábnyi mélységű vermekben laktak.

Elizundo Hadsine, miután hivatását teljesíté és az atyjától öröklött
milliókat elköltötte, végre visszatért Xarissal Európába. Az általa
visszavásárolt legutolsó foglyokkal együtt egy görög hajóra szállt, a
mely Scarpantóba volt indulandó. Itt akart találkozni d’Albaret
Henrikkel. De Tuniszból való útrakelésük után három nappal egy török
hajó elfogta őket; Hadsinét társaival együtt Arkassába vitték, hogy ott
rabszolgául eladhassák azokkal együtt, a kiket megszabadított!

A szabadítás művének, a melyre Elizundo Hadsine vállalkozott, nagyban és
egészben az volt az eredménye, hogy több ezer rabot vásárolt vissza azon
a pénzen, a melyet a rabszolgakereskedés jövedelmezett. Az ifjú leány
most már teljesen vagyontalanná lett, de legalább a lehetőség határai
közt jóvátette azt a sok szerencsétlenséget, a melyet atyja okozott.

D’Albaret Henrik csak most tudta meg mindezt. Igen; a szegény Hadsine
most már méltó lett volna hozzá és Henrik kész volt magát az övéhez
hasonló szegénységre kárhoztatni, hogy kiszabadíthassa őt Starkos Miklós
kezei közül.

A _Syphanta_ legénysége másnap hajnalban megpillantá Kréta szigetét és
útját a szigettenger északnyugati része felé irányozta. D’Albaret
parancsnok Görögország keleti partjaira szándékozott eljutni Euboea
sziget irányában. Itt a foglyok akár Negropontisban, akár Eginában
teljes biztonságban szállhattak partra, mert a törökök már vissza voltak
szorítva a Peloponnesusba. Egyébiránt ez időtájban Ibrahimnak egy
katonája se volt már a hellén félszigeten.

A szegény emberek, a kiket a _Syphanta_ fedélzetén a lehető legjobban
elláttak mindennel, már is kezdék kiheverni átélt borzasztó
szenvedéseiket. Nappal a gyermekek, az anyák és a férjek, a kiket örökös
elválás fenyegetett, most ismét egyesülve a fedélzeten gyűltek egybe és
mohón szívták a szigettenger friss levegőjét. Ők is mindnyájan tudták,
mi mindent tett Elizundo Hadsine és midőn az ifjú leány, d’Albaret
Henrik karjára támaszkodva, elhaladt mellettük, minden oldalról a hála
tanujelei nyilvánultak a legmeghatóbb módon.

Szeptember 4-ikén, a kora hajnali órákban, Kréta hegycsúcsai eltűntek a
látóhatárról; de a szél csillapulván, a korvett e napon csak nagyon
kevéssé haladhatott előre, noha összes vitorláit kifeszítette. De
utóvégre is huszonnégy, vagy legfeljebb negyvennyolcz órai késedelem nem
a világ. A tenger csöndes, az idő fölséges volt. Semmi se látszott arra
mutatni, hogy az időjárás egyhamar megváltozzék. «Csak menni hagyni»
kellett a hajót, a mint a tengerészek mondani szokták; majd véget ér az
utazás, mikor az istennek tetszeni fog.

A csöndes hajókázás csak kedvezhetett a társalgásnak a hajón. A
legénységnek kevés dolga volt. Csak az őrök voltak elfoglalva, a kiknek
kötelességükben állt a látóhatáron felmerülő szigeteket vagy hajókat
jelezni.

Hadsine és d’Albaret néha órákig ültek egymás mellett egy padon, a hajó
hátulsó részén. Nem a multról beszélgettek többé, hanem a jövőről,
melynek ezentúl urai voltak. Nemsokára megvalósulandó terveket
készítettek, melyeket mindenkor közöltek a derék Xarissal, a kit a
családhoz tartozónak tekintettek. Elhatározták, hogy a menyegzőt
megtartják, mihelyt görög földre érnek. Elizundo Hadsine ügyei nem
okozhattak nehézségeket, se halasztást.

[Illustration: A HÁLA TANUJELEI NYILVÁNULTAK.]

Az emberbaráti hivatás teljesítésében töltött esztendő nagyon egyszerűvé
tett mindent; az egybekelés után d’Albaret Henrik a korvett
parancsnokságát Todros kapitánynak szándékozott átadni, hogy rövid időre
elvihesse nejét Francziaországba, honnét ismét vissza fognak térni
Hadsine hazájába.

Épen ma este is ezekről a dolgokról beszélgettek. A szellő alig
dagasztotta a _Syphanta_ legfelső vitorláit. A nap leáldozása nagyszerű
volt; néhány aranyzöld sugár látszott még a kissé ködbe borult nyugati
látóhatár felett. Az ellenkező oldalon a keleti égboltozat legelső
csillagai ragyogtak. A tenger reszkedt a villófénytől. Az éj
csodaszépnek igérkezett.

D’Albaret Henrik és Hadsine teljes mértékben élvezték a gyönyörű est
varázsát. A korvett barázdáját csak néhány tajtékcsipke jelölte. A
csöndet csupán egy-egy vitorla redőinek egymáshoz való csapódása
szakította félbe. A két szerelmes nem látott egyebet egymásnál. Csak
akkor tértek magukhoz, midőn d’Albaret Henrik ismételten hallotta magát
megszólíttatni.

Xaris állt előtte.

– Parancsnok úr! – mondá Xaris már harmadszor.

– Mi baj, barátom? – kérdé d’Albaret Henrik, észrevevén Xaris habozását.

– Mit akarsz, jó Xaris? – kérdé Hadsine.

– Valamit akarnék mondani, parancsnok úr.

– Mit?

– Lássa, ezeknek a derék embereknek, a kiket most a hazájukba szállít,
egy gondolatuk támadt és engem bíztak meg, hogy azt önnel közöljem.

– Nos, hát halljuk, Xaris.

[Illustration: ÉLVEZTÉK A GYÖNYÖRŰ EST VARÁZSÁT.]

– Elmondom, parancsnok úr. Mindnyájan tudják, hogy ön nőül fogja venni
Hadsinet…

– Kétségkívül – viszonzá d’Albaret Henrik mosolyogva. – Ez már senki
előtt se titok.

– Nos hát, ezek a derék emberek igen boldogoknak éreznék magukat, ha az
önök egybekelésének tanui lehetnének…

– Tanui lesznek, Xaris, tanui lesznek! és soha se lett volna
menyasszonynak az övéhez hasonló nászkisérete, ha össze lehetne gyűjteni
mindazokat, a kiket a rabszolgaságból kiszabadított!

– Ó Henrik! – szólt közbe a fiatal leány.

– A parancsnok úrnak igaza van – mondá Xaris. – A korvett utasai tehát
mindenesetre jelen lesznek és…

– Mihelyt görög földre lépünk, azonnal meg fogom őket hívni a
menyegzőmre – mondá d’Albaret Henrik.

– Nagyon jól van, parancsnok úr, de ezeknek a derék embereknek az első
gondolat után egy második gondolatuk is támadt.

– A második is olyan jó, mint az első?

– Még jobb. Azt gondolták, hogy az esküvőt a _Syphanta_ fedélzetén
kellene megtartani. Hiszen ez a derék korvett, a mely őket a hazájukba
visszaszállítja, szintén egy darab görög föld!

– Úgy legyen, Xaris – mondá d’Albaret Henrik. – Beleegyezik ön, kedves
Hadsine?

Hadsine felelet helyett a kezét nyujtá neki.

– Jól feleltél! – mondá Xaris.

– Megmondhatja a _Syphanta_ utasainak, hogy kivánságuk teljesülni fog –
mondá d’Albaret Henrik.

– Értettem, parancsnok úr… De – tevé utána Xaris némi habozás után – ez
még nem minden.

– Beszélj, Xaris – mondá az ifjú leány.

– Az utasoknak az első jó gondolat és a második jobb gondolat után egy
harmadik gondolatuk is támadt, a melyet kitünőnek tartanak.

– Igazán! még egy harmadik gondolatuk is támadt! – mondá d’Albaret
Henrik. – Halljuk a harmadik gondolatot.

– Azt szeretnék, hogy a menyegző ne csak a korvett fedélzetén tartassék
meg, hanem egyszersmind a sík tengeren is, még pedig holnap! – Van a
hajón egy öreg pap…

Xaris szavait hirtelen félbeszakítá az árboczőr hangja.

– Hajók a szél irányában!

D’Albaret Henrik azonnal felkelt és Todros kapitányhoz ment, a ki már a
kijelölt irány felé nézett.

Körülbelül tizenkét, különböző nagyságú hajóból álló hajóraj mutatkozott
kelet felől, nem egészen hat tengeri mérföldnyi távolságban. A
_Syphanta_ a szélcsend miatt csaknem egészen mozdulatlanul állt,
következőleg a hajórajnak, a melyet a korvettig el nem hatolható szellő
utolsó fuvallatai hajtottak előre, előbb-utóbb okvetlenül utól kellett
érnie Elizundo Hadsine hajóját.

D’Albaret Henrik elővette látcsövét és figyelmesen vizsgálta a hajók
mozdulatait.

– Todros kapitány, – mondá végre, társához fordulva – ez a hajóraj még
sokkal messzebb van, hogysem tisztában lehetnénk szándékai és ereje
felől.

– Tökéletesen igaza van, parancsnok úr, – viszonzá Todros – és e
holdvilágtalan éjszakán, a mely nagyon sötét lesz, szintén nem fogjuk
megtudni azt, a minek megtudása annyira érdekünkben áll. Várnunk kell
tehát holnapig.

– Igen, várnunk kell, – mondá d’Albaret Henrik – de miután ez a vidék
korántsem biztos, adjon parancsot, hogy embereink gondosan őrködjenek.
Ezenkívül meg kell tenni a szükséges óvintézkedéseket azon esetre, ha e
hajók a _Syphantá_-hoz közelednének.

Todros kapitány kiadta a kellő rendeleteket, a melyek azonnal
végrehajtattak. A korvett fedélzetén résen állt mindenki.

Szükségtelen említenünk, hogy a bekövetkezhető eshetőségekkel szemben
későbbre halasztották a menyegző megünneplésére vonatkozó
elhatározásukat. Hadsine, d’Albaret Henrik kérésére, visszavonult a
kabinjába.

A fedélzeten egész éjjel keveset aludtak. A jelzett hajóraj közelléte
alapos okot adott a nyugtalanságra. A míg csak lehetséges volt,
figyelemmel kisérték mozdulatait. De kilencz óra tájban köd támadt és
csakhamar eltakarta a gyanus hajókat.

Másnap napkeltekor még meglehetősen sűrű párák rejtették el a keleti
látóhatárt. Teljes szélcsend lévén, e párák nem oszlottak szét tíz óra
előtt. De mögöttük semmiféle gyanus tünemény se volt észrevehető. Mikor
a párák eloszlottak, a hajóraj már alig volt négy mérföldnyi távolságra
a korvett mögött. Következőleg két tengeri mérföldnyivel közeledett
tegnap óta a _Syphantá_-hoz és csak azért nem többel, mert a köd miatt
nem mozoghatott szabadon. A hajóraj tizenkét hajóból állt, melyek a
hosszú gályaevezők segélyével egymás mellett haladtak előre. A korvett,
a mely sokkal nagyobb volt, hogysem evezőkkel segíthetett volna magán,
csaknem mozdulatlanul állt folyvást ugyanazon a helyen; kénytelen volt
várni, a nélkül, hogy egyetlen mozdulatot tehetett volna.

A hajóraj szándékai felől semmiféle kétség se maradhatott fenn.

[Illustration: «RIADÓT VERETNI!» KIÁLTÁ D’ALBARET HENRIK.]

– Nagyon gyanús hajók! – mondá Todros kapitány.

– Annyival gyanusabbak, – viszonzá d’Albaret Henrik – mivel ráismertem a
briggre, a melyet hasztalan üldöztünk a krétai vizekben.

A _Syphanta_ parancsnoka nem tévedt. A hajók közt legelől járt a brigg,
a mely oly sajátságos módon tűnt fel Scarpanto mellett. Mozdulatait
olyformán irányzá, hogy el ne váljon a többi hajótól, a melyek
vezénylete alatt álltak.

E közben egy kis szélfuvalat emelkedett kelet felől, mely a hajóraj
haladását még inkább elősegíté, de e fuvalatok, a melyek a tenger vize
felett ellebbenve a vizet valamivel zöldebbé tették, a korvett mögött
néhány fonalnyira elenyésztek.

Egyszerre d’Albaret Henrik leereszté a látcsövét.

– Riadót veretni! – kiáltá.

Látta, a mint a brigg előrészén fehér füst tolul elő egy ágyúcsőből és a
főárboczon egy lobogó bontakozott ki ugyanazon pillanatban, midőn az
ágyúlövés dördülése a korvetthez ért.

A lobogó fekete hátterén egy tűzvörös S betü világított.

Sakratif kalóz lobogója volt.



XIV.  Sakratif.

A tizenkét hajóból álló flotilla a mult napon hagyta el scarpantoi
rejtekhelyét. Egyenlőtlen harczczal akarta-e megkinálni a korvettet,
akár homlok-, akár oldaltámadás és körülzárás segélyével? E felől alig
lehetett kételkedni. A szélcsend következtében szükségképen el kellett
fogadni a csatát. Egyébiránt ha el is lehetett volna kerülni, d’Albaret
Henrik nem tette volna. A _Syphanta_ lobogója a megbecsteleníttetés
terhe alatt kénytelen volt helyt állni a szigettenger kalózainak
lobogója előtt.

A tizenkét hajó közt volt négy brigg 16–18 ágyúval, a többi nyolcz
csekélyebb teherképességű hajó is teljesen harczra volt fölszerelve és
el volt látva könnyű tüzérséggel. A mennyire a korvett tisztjei
megítélhették, száznál több ágyúval lesz dolguk és e száz ágyú ellen
csak huszonkét nagyobb és hat kisebb fedélzeti ágyúval rendelkeztek. A
korvett kétszázötven emberből álló legénységének is hét- vagy nyolczszáz
főnyi ellenség ellen kellend küzdenie. A harcz mindenesetre egyenlőtlen
lesz. Mindazonáltal a _Syphanta_ sokkal kitünőbb tüzérsége
kecsegtethetett a siker némi esélyeivel, de csak azon feltétel alatt,
hogy az ellenséget ne engedje nagyon közel férni magához. Távol kellett
tartani a hajórajt és ez a czél csak úgy volt elérhető, ha a hajókat
egyenkint harczképtelenné teszik a lehető legszabatosabban irányzott
lövésekkel. Szóval a fődolog volt, minden áron elkerülni azt, hogy a
kalózok megrohanhassák a korvettet és ütközet fejlődjék ki ember ember
ellen. Ezen utóbbi esetben a túlnyomó szám okvetlenül diadalmaskodott
volna, mert e tényező még sokkal nagyobb fontossággal bír a tengeren,
mint a szárazföldön; mert ott a visszavonulás lehetetlen lévén, nem
marad egyéb hátra, mint megadni magát, vagy a légbe röpíteni a hajót.

Egy órával a köd eloszlása után a flotilla tetemesen megközelítette a
korvettet, a mely csaknem oly mozdulatlanul állt, mintha a kikötőben
horgonyzott volna.

D’Albaret kapitány nem szünt meg figyelemmel kisérni a kalózok
manővereit. A riadó után csakhamar mindenki helyén volt; tisztek és
legénység egyaránt. A fegyverfogható állapotban levő utasok engedelmet
kértek a legénység közt harczolhatni. Ezek között fegyvereket osztottak
szét. Az ütegben és a fedélzeten halotti csönd uralkodott, melyet alig
szakított félbe a parancsnok és a Todros kapitány közt váltott néhány
szó.

– A rohamot semmi esetre se fogjuk megengedni, – mondá a parancsnok. –
Várjunk, míg a legelső hajókat jól czélba vehetjük, aztán sortűzzel
fogadjuk.

– A hajótestre fogunk-e czélozni, vagy az árboczokra? – kérdé a
másodkapitány.

– A hajótestre. Az elsülyesztés a főczél – felelé d’Albaret Henrik.

Ez volt a legjobb harczi mód a kalózok ellen, a kik oly borzasztóan
szoktak kegyetlenkedni, midőn puszta fegyverre kerül a dolog és főleg
Sakratif ellen, a ki oly szemtelenül bontotta ki a fekete lobogót. És ha
már megtette, kétségkívül arra számított, hogy a korvetten levők közül
senki sem fog életben maradni, a ki azzal dicsekedhetnék, hogy őt
színről-színre látta.

Délután egy órakor a hajóraj már csak egy mérföldnyire volt szél alatt.
Evezői segélyével folyvást közeledett. A _Syphanta_, orrával északnyugat
felé fordulva, csak nehezen bírta megtartani ezt az irányt. A kalózok
csatarendben közeledtek: – két brigg a középen és másik kettő két
oldalt. Mozdulataikat úgy irányozták, hogy a korvettet előlről és
hátulról megkerüljék és körbe szorítsák, a melynek átmérője lassankint
kisebbednék. Czéljuk nyilván az volt, hogy előbb kereszttüzelés által
harczképtelenné tegyék, aztán megrohanják.

D’Albaret Henrik megértette e magára nézve oly veszélyes manővert és nem
akadályozhatta meg, mert mozdulatlanságra volt kárhoztatva. De talán
áttörheti e vonalat ágyúgolyóival, mielőtt még minden oldalról körül
volna fogva. Sőt a tisztjei már is tünődni kezdtek a felett, vajjon
parancsnokuk miért nem ad parancsot a tüzelésre jól ismert nyugodt és
szilárd hangjával.

Nem. D’Albaret Henrik csak biztosan akart lövetni és közelebb hagyta
jönni az ellenséget.

Még tíz percz mult el. Mindnyájan vártak. A czélozók állást foglaltak az
ágyúk mögött, az üteg tisztjei készen álltak, tovább adni a parancsnok
vezényszavát, a matrózok a fedélzeten egy-egy pillantást vetettek a
párkányzaton keresztül. Vajjon nem az ellenség fogja-e megkezdeni a
tüzelést, most, mikor a közelség miatt sikerrel tehette.

D’Albaret Henrik még mindig hallgatott. Nézte a hajósort, a mely a
szélein egy kissé görbülni kezdett. A közepén levő briggek – és az egyik
közülök az volt, a melyen a Sakratif fekete lobogója lengett – e
pillanatban nem voltak egy mérföldnyire sem a korvettől.

De ha a _Syphanta_ parancsnoka nem sietett a tüzelés megkezdésével, a
flotilla parancsnoka se látszott sietni vele. Sőt talán egyetlen
ágyúlövés nélkül akarta megcsáklyázni a korvettet, hogy aztán rohamot
intézhessen ellene, nehány száz kalózával.

Végre d’Albaret Henrik azt gondolta, hogy nem lesz czélszerű tovább
várnia. Egy utolsó szélfuvalat, mely a korvettig elhaladt, lehetővé
tette, hogy nehány fokkal oldalvást forduljon a hajójával. Miután ez
által oly helyzetbe jutott, hogy a két brigget nem egész fél mértföldnyi
távolból jól czélba vehette, elmondta a vezényszót:

– Vigyázz a fedélzeten és az ütegben!

A fedélzeten némi csekély nesz hallatszott, a mely után mély csönd
következett.

– Czélozz sülyesztésre! – mondá d’Albaret Henrik.

A tisztek azonnal ismétlék a vezényszót és a czélozók az ütegben
figyelmesen czélba vették a két brigg hajótestét, míg a fedélzeten levő
czélozók az árbóczokra irányozták ágyuikat.

– Tűz! – kiáltá d’Albaret parancsnok.

Az ágyúk eldördültek a jobboldalon. A korvett fedélzetéről és ütegéből
tizenegy nagyobb és három kisebb ágyú lőtte ki golyóit és egyebek közt
nehány pár lánczos golyót is, a melyeknek az a rendeltetésük, hogy az
árbóczokat közép távolságból összezúzzák. Mihelyt a lőporfüst
szétoszlott és a látóhatár kissé kitisztult, azonnal meg lehetett itélni
a sortűz hatását a két ellenséges hajón. A hatás ugyan nem teljes, de
mégis jelentékeny volt.

A sor közepén álló briggek egyikét a vízvonal felett érte a lövés.
Ezenkívül több árbocz kötele elszakadt, hátulsó árbocza, a fedélzet
felett nehány lábnyi magasságban ketté törvén, előrezuhant és összetörte
a főárbocz sudarát. Ily körülmények közt a briggnek bizonyos idő kellett
hozzá, míg mindezt kitatarozták, de azért nem vált harczképtelenné. Az a
veszély tehát a mely a korvettet fenyegette, egyáltalában nem csökkent.

A jobb és balszárny végén levő két brigg most már egy irányban volt a
_Syphantával_. Innét elő kezdtek nyomulni ellene, de előbb egy-egy
hosszlövéssel üdvözölték, a melyek elől a korvett nem térhetett ki.

Ez a lövés sok kárt okozott. A hátulsó árbocz derékban kettétört, s
egész kötélzete lezuhant, szerencsére a nélkül, hogy a főárbocz
kötelében kárt tehetett volna. Egyúttal a vitorlafák is összetörtek, az
egyik csolnakkal együtt. Legsajnálatosabb volt azonban egy tiszt és két
matróz eleste, a kik szörnyet haltak; ezenkívül három vagy négy súlyos
sebesülés is történt. A sebesülteket azonnal elvitték a fedélközbe.

D’Albaret Henrik rögtön parancsot adott, hogy a hajó hátulsó részét
kitakarítsák. A lezuhant vitorlákat, köteleket, árbocz- és
vitorlafa-darabokat pár percz alatt elvitték s a tér megint üres és
használható volt. Egyetlen pillanatot se lehetett vesztegetni. A
tüzelésnek újra kellett kezdődni. A tűz közé szorult korvettnek
egyszerre két oldalról kellett magát védelmeznie.

E perczben a _Syphanta_ újból sortüzet adott s pedig ez alkalommal oly
sikeresen, hogy a hajóraj két kisebb hajója, a vizvonal alatt keresztül
levén lőve, néhány pillanat mulva elsülyedt. A legénységnek épen csak
annyi ideje maradt, hogy a mentőcsolnakokba ugrálhatott és a két középső
briggre menekülhetett.

– Hurrah! hurrah!

Ez a diadalkiáltás hangzott a korvettről a szerencsés lövések után, a
melyek a tüzérek becsületére váltak.

– Kettő elsülyedt! – mondá Todros kapitány.

– Igen, – viszonzá d’Albaret Henrik, – de a gazemberek, a kik rajta
voltak átmehettek a briggekre és én folyvást félek a
megcsáklyáztatástól, a melynél a számszerinti többség előnye az övék
volna.

A lődözés még egy negyedóráig tovább folyt mindkét részről. A
kalózhajók, valamint a korvett is eltűntek a fehér lőporfüst közepette
és a füst eloszlását kellett bevárni, mielőtt a kölcsönösen okozott kár
nagyságát konstatálni lehetett volna. Szerencsétlenségre a kár a
_Syphantán_ nagyon is érezhető volt. Több matróz elesett, még több
súlyosan megsebesült. Egy franczia tiszt, a kit a golyó a mellén talált,
épen abban a pillanatban esett össze, mikor a parancsnok rendeletet
adott neki.

A halottakat és a sebesülteket azonnal levitték a fedélközbe. A sebész
és a segédei már is nem győzték a munkát, annyi bekötözést és műtétet
igényelt azon szerencsétlenek állapota, a kiket közvetlenül a lövegek,
vagy közvetve a szilánkok értek a fedélzeten vagy az ütegben. A kézi
fegyverek ugyan még nem szólaltak meg az egymástól fél ágyúlövésnyi
távolságra levő hajók között; puskagolyókat még nem kellett kivágni a
sebesültek testéből, de azért a sebek nem kevésbbé súlyosak és
irtózatosak voltak.

A nők, a kik a hajó belsejébe voltak száműzve, ezúttal is teljesíték
kötelességüket. Elizundo Hadsine járt elől jó példával. Mindnyájan
igyekeztek a sebesülteket biztatni, vigasztalni.

Ekkor hagyta el sötét rejtekhelyét a scarpantói öreg rabnő. Nem irtózott
a vér látásától és viszontagságos életében bizonynyal megfordult már
egynél több csatatéren. A fedélköz lámpáinak félhomályában lehajolt a
sebesültek fekhelye fölé, segédkezett a legfájdalmasabb műtéteknél és
mikor egy-egy lövés minden izében megreszketteté a korvettet, szemeinek
egyetlen mozdulata se mutatta, hogy a borzasztó dördülésekre
összerázkódott volna.

Azonban közelgett az idő, midőn a _Syphanta_ legénysége kénytelen lesz
puszta fegyverrel harczolni a rablók ellen. A flotilla hajói újból
sorakoztak, a kör mindinkább kisebbedett. A korvett volt az összes
lövegek czélpontja.

De a _Syphanta_ derekasan védelmezte magát az árboczán lengő lobogó
becsületéért. Tüzérsége nagy pusztításokat okozott a kalózhajók
fedélzetén. Még két más ellenséges hajó pusztult el. Az egyik elmerült,
a másik kigyuladt a tüzes golyóktól és csakhamar eltűnt a lángok közt.

De a megcsáklyáztatás elkerülhetetlenné vált. A _Syphanta_ csak úgy
kerülhette volna el, ha áttöri a hajósort, a mely körülkerítette. Ezt a
szélcsend miatt nem tehette, míg ellenben a kalózok, gályaevezőik
segélyével folyvást közeledtek, mind szűkebbre szorítván a kört.

A fekete lobogós brigg már csak egy pisztolylövésnyire volt és ekkor
sortüzet adott. Egy lövés a korvett hátulját találta és összetörte a
kormánylapát rúdját.

D’Albaret Henrik tehát előkészült a kalózok rohamára és felvonatta
érczhálóit. Azután mindkét oldalról megkezdődött a puskatüzelés, A
_Syphanta_ fedélzetére mindennemü kézi fegyverek golyózápora hullott
alá. Sokan elestek még a legénység közül és sokan sebesültek meg
halálosan. D’Albaret Henrik húszszor is forgott életveszélyben, de
mozdulatlanul és nyugodtan maradt a helyén, mintha csak egy hadiszemlét
vezényelt volna.

E pillanatban, a füst szakadékain keresztül, szemtől-szembe láthatták
egymást az ellenfelek. Minden oldalról a tengeri rablók iszonyú
káromkodása hallatszott. D’Albaret Henrik igyekezett a fekete lobogós
brigg fedélzetén megpillantani azt a Sakratifot, a kinek nevétől az
egész szigettenger remegett.

E pillanatban ez a brigg és egyik azok közül, a melyek a hajósor szélén
nyomultak előre, a többi hajó által hátulról támogatva, két oldalról
közre fogták a korvettet, a melyeknek bordái recsegtek a szorítás alatt.
Nagy szabatossággal átdobott csáklyák a kötélzetbe kapaszkodtak és
összekötötték a három hajót. Az ágyúknak el kellett hallgatniok, de
miután a _Syphanta_ lőrései megannyi nyilt rés voltak a kalózokra nézve,
az ágyúszemélyzet helyén maradt, hogy a nyilásokat fejszével,
pisztolylyal és lándzsával védelmezze. Igy rendelte a parancsnok abban a
pillanatban, mikor a két brigg a korvett mellé nyomult.

Egyszerre minden oldalról oly hatalmas kiáltás riadt fel, hogy
túlharsogta a puskaropogást.

– Rohamra! rohamra!

A küzdelem, ember ember ellen, borzasztó volt. Sem a puskalövések, sem a
fejszecsapások és lándzsaszúrások nem voltak képesek a dühtől ittas,
vérszomjas őrjöngőket megakadályozni abban, hogy a korvettre
nyomuljanak. – A vitorlafákról folyvást szórták a golyókat, ennélfogva
lehetetlen volt a megmaradás a _Syphanta_ fedélzetén, noha a derék hajó
árbóczőrei is ugyancsak derekasan lődöztek. D’Albaret Henrik minden
oldalról megtámadtatva látta magát. A kalózok rohammal ostromolták meg a
hajó-párkányzatokat, noha jóval magasabbak voltak a briggek
párkányzatánál. Átlyukgatták az érczhálókat és a fedélzetre rontottak.
Mit törődtek vele, hogy nehány társuk elesett, mielőtt eljutott volna az
ellenséges hajóra! Számuk oly túlnyomó volt, hogy a támadt hézagokat
észre se lehetett venni.

[Illustration: «ROHAMRA! ROHAMRA!»]

A korvett legénységének, a melynek létszáma kétszázra olvadt, hatszáz
ember ellen kellett védekezni.

A két brigg folyvást átmeneti hidul szolgált újabb és újabb támadóknak,
a kiket a flotilla csolnakjai szállítottak a többi hajóról. E tömeggel
szemben csaknem lehetetlen volt az ellenállás. A vér nemsokára
patakonkint folyt a _Syphanta_ fedélzetén. A sebesültek halálos kínjaik
közt vonaglottak, de mégis felemelkedtek, hogy egy utolsó
pisztolylövéssel vagy tőrdöféssel pusztítsák az ellenséget. A sűrű füst
közepette leírhatlan khaosz uralkodott. De a korfui lobogót nem fogják
bevonni mindaddig, míg egyetlen egy ember marad a védelmére!

A borzasztó dulakodásban Xaris úgy harczolt, mint egy oroszlán.
Fejszéje, melyet izmos keze erősen markolt, egy-egy kalóz fejére erősen
lesujtván, húszszor is megmentette d’Albaret Henriket a haláltól.

A parancsnok e zűrzavar közepette és noha a túlnyomó szám ellen semmire
sem mehetett, mégis képes volt magán uralkodni. Vajjon mire gondolt? A
megadásra-e? – Nem! Egy franczia tiszt nem adja meg magát a kalózoknak!
De hát mit fog tenni? Utánozni fogja-e a hősies Bissont, a ki tíz
hónappal ezelőtt, hasonló körülmények közt, hajójával együtt a légbe
röpítette magát, hogy ne kerüljön a törökök kezére? Megsemmisítse-e a
korvettel együtt a melléje kötözött két brigget is? De az annyi volt,
mint egyszersmind megsemmisíteni a _Syphanta_ sebesültjeit is, a Starkos
Miklóstól elrabolt foglyokat, a nőket, a gyermekeket!… Annyi volna, mint
feláldozni Hadsinét!… És azok, a kik a felrobbanás után netalán
megmenekülnének, ha mindjárt Sakratif megkegyelmezne is az életüknek,
hogyan menekülnének ezúttal a rabszolgaságtól?

– Vigyázzon magára parancsnok úr! – kiáltá Xaris és eléje ugrott.

Egy másodpercz és d’Albaret Henrik fejét halálos csapás éri. De Xaris
megragadta a kalózt, a ki fejszéjét ellene emelte és beledobta a
tengerbe. Más kalózok három ízben igyekeztek előnyomulni d’Albaret
Henrikig és Xaris három izben a lábai elé terítette őket.

Ekkor már a korvett fedélzete tele volt támadókkal. Alig lehetett
itt-ott egy-egy lövést hallani. Az ellenfelek puszta fegyverrel
viaskodtak és a lárma elnyomta a lőpor dörgését.

A kalózok már urai voltak a hajó előrészének a főárboczig. Lassankint
mindinkább hátrafelé szorították a legénységet. Legalább is tizen voltak
egy ellen. Hogyan lett volna lehetséges az ellenszegülés? E pillanatban
d’Albaret parancsnok már akarva se tudta volna felrobbantani a hajót. A
hajó belsejébe vezető bejárások már az ostromlók hatalmában voltak.
Behatoltak a fedélközbe és az ütegbe, a hol a küzdelem hasonló
elkeseredéssel folyt. Gondolni sem lehetett arra, hogy valaki a lőporos
kamrához férhessen.

A kalózok túlnyomó számukkal diadalmaskodtak. A _Syphanta_ hátuljától
már csak az elesett vagy sebesült társaikból alakult torlasz választotta
el őket. A legelső sorok, a hátrább állók által előre nyomatván,
átlépték e korlátot, miután az más holttestektől még magasabb lett.
Lábbal taposták a hullákat, bokáig gázoltak a vérben és így rohantak a
még el nem foglalt hajórész megostromlására.

Itt mintegy ötven ember állt, öt vagy hat tiszttel, köztük Todros
kapitány. Körülfogták parancsnokukat és el voltak határozva ellentállni
az utolsó csepp vérig.

E szűk helyen kétségbeesett harcz fejlődött ki. A hátulsó árboczczal
együtt lezuhant lobogót a leghátulsó zászlórúdra tűzték fel. Ez volt az
utolsó állomás, melynél a becsület azt követelte, hogy azt megvédjék a
legutolsó emberig.

De bármily elszánt volt is e kis csapat, mit tehetett azon öt vagy
hatszáz kalóz ellen, a kik ekkor már a hajó előrészét, az egész
fedélzetet és a vitorlaféket is megszállták, a melyekről gyilkos
golyózáport szórtak alá? A flotilla legénysége folyvást újabb
csapatokkal támogatta a legelső ostromlókat. Megannyi rabló volt ez, a
kik még nem fáradtak ki a harczban; holott a védelmezők száma
perczenkint csökkent.

De a hajó hátulja olyan volt mint egy erőd. Többszörös rohamot kellett
ellene intézni és ki tudná megmondani, mennyi vérbe került az
elfoglalása. Végre azonban mégis elfoglalták. A _Syphanta_ embereinek a
hátvéd legmagasabb pontjáig vissza kellett vonulniok az ostromlók sűrü
tömegei elől. Itt a lobogó körül csoportosultak és azt testükkel
védelmezték, középütt állt d’Albaret Henrik, egyik kezében pisztolylyal,
a másikban tőrrel. Ő ejtette az utolsó tőrszurásokat, ő tette a
legutolsó lövést.

Nem! a korvett parancsnoka nem adta meg magát. A túlnyomó szám legyőzte!
Ekkor meg akart halni… Hasztalan! Úgy látszott, mintha az ostromlók
titkos parancsot kaptak volna, hogy élve fogják el; – e parancs
végrehajtásának megkisérlése miatt húsz ember a legdühöngőbbek közül
elhullott Xaris kezétől.

[Illustration: A SYPHANTA EMBEREI VISSZAVONULTAK AZ OSTROMLÓK SŰRŰ
TÖMEGEI ELŐL.]

Végre d’Albaret Henriket elfogták, ama tisztekkel együtt, kik a harczot
az ő oldalán túlélték. Xaris és a többi matróz tétlenségre volt
kárhoztatva. A _Syphanta_ lobogója nem lengett többé a zászlórúdon.

E perczben minden oldalról lárma és hurrahkiáltás riadt fel. A győzők
ordítva üdvözölték vezérüket:

– Sakratif! Sakratif!

A vezér ekkor megjelent a korvett párkányzata felett. A rablók tömege
félreállt az útból és helyet engedett neki. Lassú léptekkel ment a hajó
hátulsó vége felé és észre se látszott venni, hogy lábbal tapossa
társainak hulláit. Miután a hátvéd véres lépcsőin felment, d’Albaret
Henrik felé indult.

A _Syphanta_ parancsnoka végre megláthatta azt, a kit a rablócsapat
Sakratif néven üdvözölt. Starkos Miklós volt.



XV.  Kibonyolódás.

Harmadfél óránál tovább tartott a harcz a flotilla és a korvett közt. Az
ostromlók közül legalább százötvenre lehetett tenni a halottak és a
sebesültek számát és csaknem annyira rugott a _Syphanta_ legénységének
vesztesége is, kétszázötven ember közül. E számok mutatják, milyen
elkeseredéssel folyt a küzdelem mindkét részről. De a túlnyomó szám
győzedelmeskedett a vitézség felett. Nem a jog aratott diadalt.
D’Albaret Henrik tisztjeivel, matrózaival és utasaival együtt most már a
könyörtelen Sakratif kezei közt volt.

Sakratif és Starkos egy és ugyanazon ember volt. Eddig senki se tudta,
hogy e név alatt egy görög ember rejtőzik, a Maina szülötte és az
ellenséghez átpártolt áruló. Igen! Starkos Miklós vezényelte ezt a
hajórajt, a melynek gonosz tetteitől az egész szigettenger lakossága
iszonyodott. Ő egyesített a gyalázatos kalózmesterséggel egy még
gyalázatosabb kereskedést. Ő adta el a barbároknak, a hitetleneknek a
saját földijeit, a kik a törökök mészárlásaitól megmenekültek. A
Sakratif harczinév, vagyis inkább kalóznév, Starkos Andronika fiának a
neve volt!

Sakratif – ezentúl így kell őt neveznünk – már sok év óta a Scarpanto
szigetet választotta műveletei központjául. Itt a keleti part ismeretlen
beszögeléseiben voltak hajórajának főállomásai.

Itt tartózkodtak rendszerint, minden bűnre és minden vakmerőségre kész,
gonosz és elvetemült társai, a kik mintegy húsz hajó legénységét
szolgáltatták és Sakratifot ismerték el vezérüknek, feltétlenül.

Sakratif, a _Karystával_ elindulván Korfuból, egyenesen a Scarpanto felé
irányozta útját. Szándéka volt újra kezdeni a hadjáratait a
szigettengeren, azon reményben, hogy találkozni fog a korvettel, a
melynek elindulásánál jelen volt és rendeltetését ismerte. Azonban, a
mellett, hogy _Syphantával_ foglalkozott, korántsem mondott le arról a
reményről, hogy Elizundo Hadsinet és millióit feltalálja és d’Albaret
Henriken boszút állhasson.

A kalózok hajóraja tehát elindult a korvett fölkeresésére, de noha
Sakratif gyakran hallott beszélni felőle és a szigettenger északi részén
garázdálkodó kalózok ellen viselt dolgai felől, soha se volt képes a
nyomára akadni. Téves volt az a hir, hogy ő vezényelt volna a lemnosi
ütközetben, a melyben Stradena kapitány elesett; de csakugyan ő menekült
el sacolevején a thasosi kikötőből, midőn a korvett a kikötő előtt
harczolt. Csakhogy akkoriban nem tudta még, hogy a _Syphanta_
parancsnokságát d’Albaret Henrik vette át, erről csak akkor értesült,
midőn a scarpantoi piaczon találkozott vele.

Midőn Sakratif Thasosból menekült, állomást tartott Syrában és e
szigetet csakis a korvett megérkezése előtt negyvennyolcz órával hagyta
el. Nem volt téves az a feltevés, hogy a sacoléve Kréta felé vette
irányát. E szigeten, a grabusai kikötőben várt a brigg, a melyen
Sakratif visszatérendő volt Scarpantóba, hogy megtegye előkészületeit
egy újabb hadjárathoz. A korvett megpillantá a brigget, kevés idővel
Grabusából való eltávozása után és üldözőbe vette, de a mint tudjuk, nem
volt képes utólérni.

Sakratif azonnal megismerte a _Syphantát_. Első gondolata az volt, hogy
rajtaüssön, megrohanja, megsemmisítse s igy elégítse ki boszúvágyát. De
bővebben megfontolván a dolgot, azt gondolta, hogy jobb lesz, ha
üldözteti magát az egész krétai part hosszában, elédesgeti a korvettet a
scarpantói vizekig, aztán egyszerre eltűnik a csupán általa ismert
rejtekhelyek egyikén.

Igy is történt és a kalózok vezére épen hajóraját igyekezett olyan karba
helyezni, hogy képes legyen megtámadni a _Syphantát_, midőn a
körülmények rohamosan siettették a dráma kibonyolódását.

Tudjuk, mi történt, tudjuk, hogy miért ment el Sakratif az arkassai
vásárra, tudjuk, hogyan találkozott d’Albaret Henrikkel, a korvett
parancsnokával, miután Elizundo Hadsinet megismerte a batisztánban
összeterelt foglyok közt.

Sakratif, azt hivén, hogy Elizundo Hadsine még mindig a gazdag korfui
bankár örököse, minden áron meg akarta őt vásárolni… D’Albaret Henrik
közbelépése meghiúsítá e kisérletet.

Sakratif jobban el volt határozva, mint valaha, hogy kézrekeríti
Elizundo Hadsinet és megboszulja magát vetélytársán. – Skopelóval együtt
visszatért a sziget nyugati partjára. Kétségtelen volt, hogy d’Albaret
Henrik azonnal útnak fog indulni, hazaszállítandó a foglyokat. A
flotillát tehát csaknem teljes számban egybegyűjtötték és másnap útnak
indították, s a körülmények kedvezvén gyors előnyomulásának, a
_Syphanta_ a kalózok hatalmába került.

Délután három óra volt, midőn Sakratif a korvett fedélzetére lépett. A
szellő feltámadt s ennek következtében a többi hajó elfoglalhatta előbbi
állomását, de úgy, hogy a _Syphantát_ folyvást kereszttűz alatt
tartották. A korvett oldalához kötött briggnek várnia kellett, mig a
vezérnek ismét tetszeni fog átkelni a hajójára.

De e perczben nem is gondolt erre, körülbelül száz kalóz maradt vele a
korvett fedélzetén.

Sakratif még eddig nem szólítá meg d’Albaret parancsnokot, csupán nehány
szót váltott Skopelóval, a ki a foglyokat, tiszteket és matrózokat
vegyest, a hajólépcsőkhöz vezette. Itt egyesítették őket az ütegben és a
fedélközben elfogott társaikkal és valamennyit kényszerítették lemenni a
hajó fenekére, a hol a csaptató ajtókat becsukták utánuk. Vajjon milyen
sorsot szántak nekik? Kétségkivül borzasztó halált, mely őket a
_Syphantával_ együtt megsemmisítendi.

A fedélzeten nem maradt más, mint d’Albaret Henrik és Todros kapitány,
mindkettőt lefegyverezték és megkötözték.

Sakratif, a kit mintegy tizenketten környeztek a legvérengzőbb kalózok
közül, egy lépést tett feléjük.

– Nem tudtam, – mondá, – hogy d’Albaret Henrik a _Syphanta_ parancsnoka,
különben nem haboztam volna megütközni vele már a krétai vizekben és nem
lett volna alkalma versenyre kelnie az irgalmas barátokkal a scarpantói
vásáron.

– Ha Starkos Miklós el nem illant volna előlünk a krétai vizekben, már
régóta a _Syphanta_ főárboczának vitorlafáján függne, – mondá d’Albaret
Henrik.

– Igazán? – viszonzá Sakratif. – Ilyen gyors és kiméletlen elbánás…

– Igen!… Olyan elbánás, a mely megilleti a kalózok vezérét.

– Vigyázz magadra d’Albaret Henrik! – kiáltá Sakratif. – A vitorlafa még
ott van a korvett főárboczán és csak jelt kell adnom.

– Adj jelt.

– Egy tisztet nem szoktak felakasztani, hanem agyonlövik! – kiáltá
Todros kapitány. – Ez gyalázatos halálnem.

– Választhat-e mást egy becstelen ember? – viszonzá d’Albaret Henrik.

Ezen utolsó szóra Sakratif jelt adott, a melyet emberei nagyon is jól
megértettek.

Halálos itélet volt.

Öt vagy hat ember d’Albaret Henrikre rohant, mig a többiek megragadták
Todros kapitányt, a ki a kötelékeit igyekezett széttépni.

A _Syphanta_ parancsnokát iszonyú szitkozódások közt előre hurczolták.
Egy kötelet már megerősítettek a vitorlafa végén, még nehány pillanat és
egy franczia tiszt gyalázatos módon kivégeztetett volna. Ekkor Elizundo
Hadsine megjelent a fedélzeten.

Az ifjú leányt Sakratif parancsára vezették elő. Tudta, hogy Starkos
Miklós a kalózok vezére. De se nyugalma, se büszkesége nem hagyta
cserben.

Szemei mindenekelőtt d’Albaret Henriket keresték. Nem tudta, vajjon
túlélte-e a harczot, megtizedelt legénysége közepette. Végre megpillantá
őt!… Élt!… élt, de épen azon a ponton állt, hogy a végitéletet
végrehajtsák rajta.

Elizundo Hadsine odaszaladt hozzá e kiáltással:

– Henrik!… Henrik!

A kalózok szét akarták őket egymástól választani, midőn Sakratif, a ki a
korvett előrésze felé indult, megállt nehány lépésnyire Hadsinetól és
d’Albaret Henriktől. Kegyetlen gúnynyal nézte mindkettőjüket.

– Ime, Elizundo Hadsine Starkos Miklós kezei közé került, – mondá,
összefonván a karjait a mellén. Hatalmamban van tehát a korfui gazdag
bankár örökösnője.

– Az örökösnő igen, de az örökség nem! – viszonzá Hadsine hidegen.

Sakratif nem érthette e megkülönböztetést és tovább folytatá:

– Szeretem remélni, hogy Starkos Miklós jegyese nem fogja tőle
megtagadni a kezét, azért mert Sakratif név alatt találta fel újra.

– Én? – kiáltá Hadsine.

– Ön! – felelé Sakratif, még élesebb gúnynyal. – Nagyon helyeslem, hogy
hálával viseltetik a _Syphanta_ nagylelkű parancsnoka iránt, a miért önt
a rabságból kiváltotta. De a mit ő tett, azt én is megkisérlettem.
Önért, nem pedig a többi foglyokért, a kikkel egy cseppet se törődöm,
egyedül önért koczkáztattam egész vagyonomat. Egy másodpercz még, szép
Hadsine, és urává, vagyis inkább rabszolgájává lettem volna.

E szókkal Sakratif egy lépést tett előre. A fiatal leány szorosabban
simult d’Albaret Henrikhez.

– Nyomorult! – kiáltá.

– Oh! igen, nagyon nyomorult, Hadsine – viszonzá Sakratif. – És épen az
ön millióira számolok, hogy kiszabaduljak a nyomoruságból.

– Starkos Miklós! mondá a leány nyugodtan. – Elizundo Hadsinenek már egy
fillére sincs abból a vagyonból, a mely után ön sóvárog. E vagyont
elköltötte, hogy jóvá tegye azt a sok szerencsétlenséget, a melyet atyja
okozott, mialatt a kincseit szerezte. Starkos Miklós, Elizundo Hadsine
szegényebb most a legutolsónál e boldogtalanok közül, a kiket a
_Syphanta_ hazájukba volt visszaszállítandó.

E váratlan felfedezés nagy változást idézett elő Starkos Miklósnál.
Mintha egyszerre más emberré lett volna. Szemei égtek a dühtől. Igen!
még számított azokra a milliókra, a melyeket Elizundo Hadsine
feláldozott volna, hogy megmenthesse d’Albaret Henrik életét. És e
milliókból – az ifjú leány szavai után nem kételkedhetett többé –
semmije se maradt!

Sakratif előbb Hadsinere, majd d’Albaret Henrikre tekintett. Skopelo
figyelmesen nézte urát. Jól ismerte őt és előre tudta, milyen lesz e
dráma kibonyolódása. Ezenkívül már is ki volt adva a parancs, a korvett
felrobbantására és a kalózvezér meghitt embere csak egy intést várt,
hogy a parancsot végrehajtsa.

Sakratif feléje fordult.

– Menj, Skopelo, – mondá.

Skopelo, nehány társa kiséretében, lement az ütegbe vezető lépcsőkön és
a lőporos kamra felé indult, mely a _Syphanta_ hátulján volt. Sakratif
egyúttal parancsot adott a kalózoknak, hogy menjenek vissza a briggekre,
a melyek még a korvetthez voltak erősítve.

D’Albaret Henrik megértett mindent. Sakratif nem csupán az ő halálával
akarja kielégíteni boszúját. Több száz szerencsétlen ember arra volt
kárhoztatva, hogy vele együtt e szörnyeteg gyűlöletének áldozatul essék.

A két brigg már is felszedte a csáklyákat és leoldotta a köteleket és
távozni kezdett nehány vitorla és az evezők segélyével. A korvett
fedélzetén nem maradt több mintegy húsz kalóznál. A csónakok ott vártak
rájuk és Sakratifra a _Syphanta_ alatt.

E pillanatban Skopelo és emberei visszatértek a fedélzetre.

– A csónakokra! – mondá Skopelo.

– Igen! a csónakokra! – kiáltá Sakratif borzasztó hangon. – Nehány
pillanat mulva semmi se fog maradni ebből az átkozott hajóból! Ah!
d’Albaret Henrik! nem akartál gyalázatos halállal kimulni? Ám legyen! A
felrobbanás nem fogja megkimélni a _Syphanta_ hadifoglyait, sem a
legénységet, sem a tiszteket! Köszönd meg, hogy ily szép halált szántam
neked és ilyen jó társaságban!

– Igen, köszönd meg neki, Henrik, – mondá Hadsine, – köszönd meg.
Legalább együtt fogunk meghalni.

– Te… Hadsine… meghalni? Oh! nem! te élni fogsz és rabszolgám… értsd meg
jól… rabszolgám leszesz!

– A gyalázatos! – kiáltá d’Albaret Henrik.

Az ifjú leány jegyesébe fogódzott. – Ő! ez ember hatalmában!

– Ragadjátok meg! – parancsolá Sakratif.

– Azután a csónakokra, – mondá Skopelo. – Épen ideje lesz.

Két kalóz megragadta Hadsinet és a korvett párkánya felé kezdte
hurczolni.

– És most, – kiáltá Sakratif, – veszszenek el valamennyien a
_Syphantával_ együtt… valamennyien!…

– Igen!… valamennyien, még az anyád is velök!

Az öreg rabnő, ezúttal fedetlen arczczal, megjelent a fedélzeten.

– Az anyám!… ezen a hajón! – kiáltá Sakratif.

– Az anyád, Starkos Miklós! – felelé Andronika, – az anyád, a ki a te
kezedtől fog meghalni!

– Vigyétek el!… hurczoljátok el! – ordítá Sakratif.

Társai közül nehányan Andronikára rohantak.

[Illustration: AZ IFJÚ LEÁNY JEGYESÉBE FOGÓDZOTT.]

De e pillanatban a _Syphanta_ fedélzetét ellepték azok, a kik a
legénység közül életben maradtak. Sikerült feltörniök a legalsó hajóüreg
csaptató ajtaját, a melyet rájuk zártak és most felrohantak a
hajó-lépcsőn.

– Ide! hozzám! – kiáltá Sakratif.

A hajón levő kalózok, Skopelo vezetése alatt, igyekeztek segítségére
sietni, de a fejszékkel és tőrökkel felfegyverzett tengerészek
valamennyit legyilkolták, az utolsó emberig. Sakratif érezte, hogy
veszve van. De legalább vele együtt fognak veszni mindazok, a kiket
gyűlölt.

– Robbanj hát fel, átkozott korvett! – kiáltá. – Robbanj fel.

– Felrobbanni?… A mi _Syphantánk!_ – Soha!

E szókat Xaris mondta, a ki megjelent kezében égő kanóczczal, a melyet a
lőporos kamra egyik hordójából kapott ki. Aztán Sakratif elé ugrott és
egy fejszecsapással a földre terítette.

Andronika felsikoltott. Mindaz, a mi az anyai szeretetből fenmaradhat
egy nő szivében, annyi bűn után, egyszerre felébredt benne. El akarta
volna hárítani a fiára mért csapást.

Odament Starkos Miklós holttestéhez, letérdepelt mellette, mintha végső
bocsánatát akarta volna elrebegni az utolsó istenhozzádban… Aztán ő is
összeesett, élettelenül.

D’Albaret Henrik odarohant.

– Meghalt! – mondá. – Bocsásson meg az Isten a fiúnak az anya iránt való
irgalomból.

E közben a csónakban levő kalózok közül némelyek feljutottak az egyik
briggre. Sakratif halálának híre azonnal elterjedt.

Ezt meg kellett boszulni és a flotilla ágyúi azonnal elkezdték újból
lődözni a _Syphantát_.

[Illustration: ANDRONIKA FÖLSIKOLTOTT.]

De ezúttal hiába. D’Albaret Henrik megint átvette a korvett
parancsnokságát. Legénységének életben maradt töredéke, mintegy száz
ember – az ágyúk mellé állt és győzelmesen viszonozta a kalózok
lövéseit.

Nemsokára az egyik brigg, ugyanaz, a melynek árboczára Sakratif a fekete
lobogót felvonatta, egy pár golyó által a vizvonalon alól találva
elsülyedt, a fedélzetén levő rablók iszonyú szitkozódásai közt.

– Rajta fiúk! rajta! – kiáltá d’Albaret Henrik; – meg fogjuk menteni
_Syphantánkat!_

És a harcz elkeseredetten folyt mindkét oldalról, de a vakmerő Sakratif
nem létezett többé, hogy bátorította volna embereit, a kik nem mertek
újabb rohamot koczkáztatni.

Az egész hajórajból rövid idő alatt nem maradt több öt hajónál. A
_Syphanta_ ágyúi nagy pusztításokat okoztak. A kalózok igyekeztek is a
kedvező szél segélyével megmenekülni.

– Éljen Görögország! – kiáltá d’Albaret Henrik, mialatt a _Syphanta_
szineit felvonták a főárboczra.

– Éljen Francziaország! – kiáltá az összes legénység, ekkép egyesítvén a
két nevet, a mely oly szorosan egybe volt forrva az egész függetlenségi
harcz alatt.

Este öt óra körül járt az idő. Ennyi fáradtság daczára senki sem akart
pihenőre menni, mielőtt a korvett oly karba nem helyeztetett, hogy útját
folytathassa. A pótvitorlákat felvonták, a hátulsó árbocz helyére egy
kisegítő árboczot alkalmaztak, a kormányrudat kijavították, szóval az
egész hajót annyira kitatarozták, hogy még ugyanazon este tovább
folytathatta útját.

Starkos Andronika holttestét a hajó termében helyezték el, ott
virrasztottak mellette azzal a tisztelettel, a melyet hazafisága bizvást
megérdemlett. D’Albaret Henrik szülőföldének akarta visszaadni a derék
honleány tetemeit.

Starkos Miklós hullája, a melyre egy súlyos golyót kötöttek, elsülyedt a
szigettenger vizeiben, a melyek a hirhedt Sakratif annyi gonosz tettének
szinhelyei voltak.

A _Syphanta_ huszonnégy órával később, szeptember 7-ikén este hat óra
tájban, bevitorlázott az eginai kikötőbe egy évi czirkálás után, mely
alatt helyreállította a közbiztonságot Görögország tengerein.

Az utasok partraszálláskor egetverő hurrahkiáltásokban törtek ki.
D’Albaret Henrik elbucsúzott tisztjeitől és a legénységtől és átadta a
korvett parancsnokságát Todros kapitánynak, Hadsine pedig a _Syphantát_
az új kormánynak ajándékozta.

Néhány nap mulva a lakosság, valamint a _Syphanta_ tisztikara,
legénysége és hazaszállított utasai jelenlétében megülték Elizundo
Hadsine és d’Albaret Henrik menyegzőjét. Másnap mindketten elutaztak
Francziaországba, Xarissal együtt, a ki többé nem hagyta el őket. De
szándékuk volt visszatérni Görögországba, mihelyt a körülmények engedik.

Különben az oly sokáig fenyegetett szigettenger lassankint csöndesülni
kezdett. A legutolsó kalózok is eltűntek és a _Syphanta_, Todros
kapitány parancsnoksága alatt soha se találkozott többé a fekete
lobogóval, a mely Sakratiffal együtt elsülyedt. A szigettenger nem állt
többé lángban, hanem, miután a legutolsó lángok is kialudtak, újból
megnyilt a keleti kereskedelemnek.

A hellén királyság, fiainak hősiessége következtében, nemsokára helyet
foglalt Európa szabad államai közt. A szultán 1829 márczius 22-én
egyezményt kötött a szövetséges hatalmakkal. Szeptember 22-én a petrai
csata biztosítá a görögök győzelmét. A londoni szerződés 1832-ben Otto
bajor herczegnek adományozta a koronát. Az önálló független görög
királyság végre meg volt alapítva.

Ez időtájban tértek vissza d’Albaret Henrik és Hadsine új hazájukba és
itt megtelepedtek szerény vagyoni körülmények közt; – de mi kellett
nekik egyéb, mikor a boldogságot feltalálták önmagukban!



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Az ioniai szigetek 1861-ben visszanyerték függetlenségüket
és három nomakhiára felosztva a görög királysághoz csatoltattak.]



TARTALOM.

  I.  Hajó a látóhatáron  3
  II.  Szemtől-szembe  21
  III.  Görögök a törökök ellen  34
  IV.  Szomorú háza egy gazdag embernek  46
  V.  A messeniai partok  69
  VI.  Hajsza a szigettenger kalózaira  85
  VII.  A váratlan  106
  VIII.  Húsz millió a koczkán  123
  IX.  A lángban álló szigettenger  137
  X.  Hadjárat a szigettengeren  155
  XI.  Jelek, melyekre nincs válasz  175
  XII.  Egy árverés Scarpantóban  203
  XIII.  A «Syphanta» fedélzetén  222
  XIV.  Sakratif  239
  XV.  Kibonyolódás  253


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

27 |hihágásai |kihágásai

35 |kepviselő |képviselő

94 |Sakratif! |– Sakratif!

110 |On? |Ön?

169 |hiáltá |kiáltá]




*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "A lángban álló szigettenger" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files. We designed Doctrine Publishing
Corporation's search system for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.




Home