Title: A nagy katasztrófa: 1914-1920
Author: Wells, H. G. (Herbert George)
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A nagy katasztrófa: 1914-1920" ***


KULTURA ÉS TUDOMÁNY

H. G. WELLS

A NAGY KATASZTRÓFA

1914–1920

FORDITOTTA TONELLI SÁNDOR

BUDAPEST, 1922

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

H. G. WELLS

A NAGY KATASZTRÓFA

1914–1920

FORDITOTTA

TONELLI SÁNDOR

BUDAPEST, 1922

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



ELŐSZÓ.

Ez a kis kötet a világháborúnak, a háború előzményeinek és
következményeinek az ismertetése egy angol írónak, H. G. Wellsnek a
meglátásában. Wells nevét nagyon jól ismeri a magyar olvasó. Először
fantasztikus regényei szereztek neki Verne-szerű népszerűséget, azután
egyre jobban elmélyülő társadalmi regényei terelték rá a közfigyelmet,
majd pedig a szociális kérdésről írott teljesen egyéni felfogású könyvei
emelték korunk legnagyobb gondolkodóinak a sorába.

A jelen kötet kiszakított, de önálló része egy nagyobb munkának, amely
az egész emberiség történetét tárgyalja.[1] Wells abból a szempontból
indul ki, hogy az emberiség története tulajdonképen az eszmék és
gondolatok története. Ezeket az eszméket és gondolatokat nyomozza s
keresi, hogy milyen hatásokat váltottak ki az egyes nemzetek s az egyész
emberi nem életjelenségeiben.

A háborús könyvek és röpiratok hosszú sorozata után, mely egyre duzzadó
tömeg gyanánt tölti meg könyvespolcainkat és papirkosarainkat,
indokoltnak mutatkozott Wells nagy könyvéből épen a világháborút
tárgyaló fejezeteknek a lefordítása. A _túlsó oldal_ felfogásának a
megismerése csak hasznos lehet, különösen ha az, aki ezt a felfogást
tolmácsolja, magasabb szempontból nézi a lejátszódott eseményeket és a
saját oldalával szemben sem hallgatja el a keserű igazságokat. Hogy
viszont teljesen senki sem vonhatja ki magát a saját miliőjének a hatása
alól, csak természetesnek lehet tekinteni.

A háború felidézésében talán Wells nagyobb felelősséget tulajdonít a
központi hatalmaknak, mint amekkora őket tényleg terheli. Lehet, hogy
ebben része van annak a perverz gyönyörűségnek, mellyel az új hatalmasok
Németországban és a szétesett monarchiában az összeomlás után mindent
közzétettek, ami a régi rend embereinek felelősségét bizonyítja, míg a
túlsó oldalon még mindig csak a külügyi hivatalok által megfelelő
összeválogatásban közzétett dokumentumok szerepelnek a nyilvánosság
előtt. Viszont Wellsnél élesebben alig ítélte el valaki Wilson
szereplését, a békekonferencia nagyjainak felületességét, szűkkeblűségét
és magának a békének a tarthatatlanságát. Könyve nem védőirat ugyan
mellettünk, de egyetemes emberi szempontból bonckés alá veszi a
békeszerződések lehetetlen intézkedéseit és mai formájában a győzők
imperializmusát szolgáló nemzetek szövetségét s kimutatja ezeknek a
világbéke szempontjából tarthatatlan voltát.

A fordítás híven adja vissza az eredeti szöveget, csak a brit
imperializmusról szóló fejezetben az Irországra vonatkozó rész, mely az
angolokat közvetlenül érdekli, de tőlünk kissé távol áll és aránytalanul
terjedelmes, van némileg megrövidítve. Elmaradtak természetesen az
utalások a megelőző fejezetekre is. Közöltük ellenben az összes eredeti
jegyzeteket, úgy azokat, amelyek forrásmunkákra utalnak, mint amelyek a
szöveget egészítik ki. Utóbbiakat illetőleg megjegyzendő, hogy Wells
könyvét megjelenése előtt egész sor barátjának, ismerősének, tanároknak,
politikusoknak stb. bemutatta s felkérte őket, hogy megjegyzéseiket
tegyék meg. Ezeket mind a kötetébe iktatta. Így azok a jegyzetek, melyek
betűvel nincsenek megjelölve, Wellsnek a jegyzetei, míg a betűs
jegyzetek másoktól származnak. A saját jegyzeteimet, melyeket a lehető
legkevesebbre szorítottam, T. S. betűkkel jelöltem meg.

_Tonelli Sándor._



I. A FEGYVERES BÉKE A HÁBORÚ ELŐTT.

A san-stefanói békétől és a berlini kongresszustól számított harminchat
esztendőn keresztül a bizonytalan békét őrizte meg Európa a határai
között; vezető hatalmasságai közül egyik sem viselt háborút ezen
időszakban. Súrlódtak, civódtak és fenyegették egymást, de a tényleges
ellenségeskedésig nem jutottak el. 1871 után általánosságban a tudatára
ébredtek, hogy a modern háború sokkal súlyosabb dolog a tizennyolcadik
század hivatásszerű hadviselésénél, hogy a népeknek egyetemes
erőfeszítése, amely az egész társadalmi szerkezetet nagyon súlyosan
érintheti, olyan kaland, amelybe nem lehet könnyedén belerohanni. A
mechanikai forradalom fokozatosan mind hatalmasabb és költségesebb
fegyvereket teremtett szárazon és vizen egyaránt és mind tökéletesebbé
tette a szállító eszközöket; ezáltal mindinkább lehetetlenné tette, hogy
a hadviselés ne tolja el teljesen az egész társadalomnak a gazdasági
életét. Még a külügyi hivatalok is megérezték a háborútól való félelmet.

De bár a háborútól jobban féltek, mint bármikor azelőtt ezen a világon,
semmi sem történt abban a tekintetben, hogy egy szövetségi ellenőrzés
meggátolja az emberi ügyeknek a sodródását a háború felé. 1898-ban a
fiatal II. Miklós cár (1894–1917) köriratot bocsájtott ki a többi
nagyhatalmakhoz, mely az államokat egy konferenciára hívja meg, melynek
célja, «hogy az egyetemes béke eszméjét diadalra vigye a visszavonás és
egyenetlenség felett». Körirata megismétli elődének, I. Sándornak a
deklarációját, amely a szent szövetséget teremtette meg s ugyanabban a
feltevésben hibázik, mint amaz, hogy a békét inkább tudják megteremteni
a szuverén kormányok, semmint az egységes emberi nem szükségleteire és
jogaira való általános hivatkozás. Az Amerikai Egyesült-Államok
tanulságát, amely megmutatta, hogy sem a cselekvés egységéről, sem a
békéről nem lehetett beszélni addig, míg «Virginia népének» és
«Massachusetts népének» gondolatát el nem söpörte az «Egyesült-Államok
népének» a gondolata, teljesen figyelmen kívül hagyták a békére irányuló
európai kisérleteknél. A hollandiai Hágában két konferenciát tartottak
1899-ben és 1907-ben s a másodikon képviselve voltak a földkerekségnek
majdnem összes szuverén államai. Diplomáciailag voltak képviselve;
tárgyalásaik számára nem keresték az általános megértést; az átlagos
közönséges ember még azt sem tudta, hogy ezek a konferenciák üléseztek s
az összegyült képviselők legnagyobbrészt ügyeskedve faragcsáltak a
nemzetközi jognak a háborúra vonatkozó paragrafusain, de magának a
háborúnak a megszüntetését agyrém gyanánt teljesen kikapcsolták. Ezek a
hágai konferenciák semmit sem tettek annak a gondolatnak az
eloszlatására, hogy a nemzetközi élet szükségszerűen versengésen alapul.
Elfogadták ezt a gondolatot. Semmit sem tettek annak a köztudatnak az
ébresztésére, hogy a világ közjavának háttérbe kell szorítani a
szuveréneket és a külügyi hivatalokat. A nemzetközi jogászok és
államférfiak, akik résztvettek ezeken az összejöveteleken, épen oly
kevéssé voltak hajlandók ezen az alapon sürgetni az emberiség közjavát,
amint 1848-ban a porosz államférfiak nem voltak hajlandók üdvözölni az
egész német nemzet parlamentjét, amely háttérbe szorítja a porosz
királynak jogait és politikáját.

Amerikában az 1889–1901. és 1906. években tartott pan-amerikai
konferenciák bizonyos mértékig megközelítették az egész amerikai
kontinensre kiterjedő nemzetközi választott bíráskodásra vonatkozó
tervezetnek a kifejlődését.

II. Miklósnak a jellemével és jóhiszeműségével, aki ezeket a hágai
konferenciákat kezdeményezte, nem akarunk e helyütt hosszasabban
foglalkozni. Ő azt hihette, hogy az idő Oroszország mellett dolgozik.
Abban a tekintetben azonban, hogy a nagyhatalmak mind idegenkedtek a
szuverén hatalmak összeolvasztásának a gondolatától, amely nélkül pedig
képtelenség az általános békének a gondolata, nem foroghat fenn kétség.
Nem a nemzetközi versengésnek és e versengés akut formájának, a
háborúnak a megszüntetése volt az, amire törekedtek, hanem inkább a
háborúnak az olcsóbbá tétele, amely már nagyon költségesnek mutatkozott.
Mindegyik olcsóbbá akarta tenni a kisebb ellentéteket és
összeütközéseket s olyan nemzetközi jogot akart teremteni, amely háború
idején bénítólag hat a hatalmas ellenfelekre, anélkül, hogy kellemetlen
volna saját magára nézve. Ezek voltak a gyakorlati célok, amelyekre
törekedtek a hágai konferenciákon. Összejövetelek voltak, amelyeken
megjelentek, hogy kedvében járjanak II. Miklósnak, ugyanúgy, amint
Európa uralkodói aláírták a szent szövetségnek evangéliumszerű
kinyilatkoztatásait, hogy kedvében járjanak I. Sándornak; mikor pedig
részt vettek az összejöveteleken, azt igyekeztek megvalósítani, amit
hasznosnak ítéltek a maguk szempontjából.



II. AZ IMPERIALIZMUS NÉMETORSZÁGBAN.

A frankfurti béke az elporoszosított és egységes Németországot a
legfélelmetesebbé tette Európa összes nagyhatalmai között. Franciaország
meg volt alázva és bénítva. A republikánizmusba való zuhanása folytán
elveszteni látszott barátait az európai udvarokban. Olaszország még a
kamaszkorát élte. Ausztria rohamosan a német politika szövetségesének a
helyzetébe sülyedt. Oroszország rengetegül nagy volt, de fejletlen, a
brit birodalom pedig csak a tengeren volt hatalmas. Európán kívül csak
egy hatalmasság volt, amellyel Németországnak számolnia kellett, a nagy
ipari országgá fejlődő Egyesült-Államok, melynek azonban sem európai
mértékkel mérhető hadereje, sem pedig haditengerészete nem volt.

A Versaillesben megalapított császárságban megtestesülő új Németország
bonyolult és meglepő keveréke volt a világ friss szellemi és anyagi
erőinek és az európai rendszer legszűkösebb politikai hagyományainak.
Elevenen éltek benne a nevelési törekvések; messze kimagaslóan a
legerősebben nevelő jellegű állama lett a világnak; a közoktatásügy
terén vezetett összes szomszédainak és versenytársainak a sorában. A
Németországgal való leszámolásnak jelen időpontjában a brit olvasót
méltányosan megítélő magatartásra indíthatja, ha felidézi azt az
ösztönzést, amelyet az ország elsősorban Viktória királynő német
férjének, utána pedig a német versenynek köszönhetett. Az angol
egyházhoz és az uralkodó osztályhoz tartozó átlagos tanult embernek az
alacsonyrendű féltékenysége, amelyet sem a nemzeti büszkeség, sem a
nagylelkű ösztön nem tudott háttérbe szorítani, engedni volt kénytelen a
német eredményektől való növekvő félelemnek. Németország pedig a
tudományos kutatásnak a szervezését és a tudományos rendszernek az ipari
és társadalmi fejlődésre való alkalmazását olyan hittel és
erőfeszítéssel kezdette meg, aminőre azelőtt egy társadalom se mutatott
példát. A fegyveres békének az egész időszaka alatt érlelte és újból
elvetette, majd ismét érlelte a terméseket, a bőségesen elvetett
tudásnak elmaradhatatlan gyümölcseit. Rohamosan a nagy ipari és
kereskedelmi hatalmasságok sorába emelkedett; acéltermelése meghaladta a
brit acéltermelést; a termelésnek és a kereskedelemnek száz új mezején,
ahol a tudás és a rendszer fontosabbnak bizonyult a közönséges üzleti
ügyeskedésnél, így például az optikai iparban, a festékiparban, a kémiai
iparnak számos ágában és számtalan új iparágban, vezető helyre
emelkedett.

A brit gyáros szemében, aki megszokta, hogy a találmányok bebocsáttatást
kérve, nem tudva, hogy honnét és miért jönnek a gyárába, ez a német
rendszer, amely felkarolta és megfizette a tudomány embereit,
feneketlenül tisztességtelennek tünt fel. Úgy érezte, hogy ez a
szerencsének a megkorrigálása. Olyan, mintha hamisan kevernék a
kártyákat. Arra bátorítja az intellektuelleknek veszélyes osztályát,
hogy beleavatkozzék a «józan» gondolkozású üzletemberek dolgaiba. A
tudomány szeretettelen gyermek módjára volt kénytelen elhagyni első
hazáját. Németországnak ragyogó kémiai ipara az angol Perkinsnek a
munkáján épült fel, aki nem tudott «gyakorlati» angol üzletembert
találni, hogy őt támogassa. De Németország vezetett a szociális
törvényhozásnak számos terén is. Németország tudatára ébredt, hogy a
munkaerő nemzeti érték, amely a munkanélküliség által megromlik és így a
közjó érdekében gondoskodni kell róla a műhely falain kívül is. A brit
munkaadó még mindig abban a csalódásban élt, hogy a munkás ránézve
megszünik a műhelyen kívül s minél rosszabb ezeknek a kívülállóknak a
helyzete, valahogyan annál jobb reá nézve. Ezenfelül általános dolgokban
való tudatlanságából kifolyólag, teljes mértékben individualista volt: a
közönséges lelkeknek esztelen vetélkedése élt benne; ugyanúgy gyűlölte
gyárostársait, amint gyűlölte munkásait és fogyasztóit. A másik oldalon
a német termelők meg voltak győződve az egyesülésnek és az
együttműködésnek a nagy előnyeiről; vállalataik az összeolvadás felé és
abban az irányban haladtak, hogy nemzeti vállalatoknak a jellegét öltsék
magukra.

Ez a nevelő, tudományos és szervező jellegű Németország az 1848. évi
liberális Németországnak volt a természetes fejlődése; gyökerei
visszanyúltak a napoleoni hódítás szégyenéből fakadó újjáteremtő
erőfeszítésnek a korába. Mindent, ami jó és nagy volt ebben a modern
Németországban, tényleg a tanítómestereinek köszönhette. De ez a
tudományosan rendszerező szellem csak egyike volt azoknak a tényezőknek,
amelyek az új német császárságot létrehozták. A másik tényező a
Hohenzollernek monarchiája volt, amely túlélte Jenát, amely megcsalta és
becsapta az 1848. évi forradalmat és amely Bismarcknak a vezetése alatt
törvényes formák szerint is élére került az Ausztrián kívüli egész
Németországnak. A cári birodalmat kivéve, a tizennyolcadik századbeli
nagy monarchiának a hagyományait egy állam sem őrizte meg annyira, mint
Poroszország. Nagy Frigyesnek a hagyományában Machiavelli uralkodott
Németországon. Így ennek a nemes új államnak a fejében nem egy nemes új
agyvelő foglalt helyet, hogy első helyre vezesse a világnak a
szolgálatában, hanem hatalomra éhes pók tanyázott benne. Az
elporoszosított Németország egyidejűleg a leginkább modern és legjobban
elavult állam volt Nyugat-Európában. A legjobb és legrosszabb indulatú
állama volt a korának.

A nemzetek lélektana még nagyon csökevényes tudomány. A pszichológusok
még alig kezdték tanulmányozni az egyes embernek az állampolgári
oldalát. A mi szempontunkból azonban a legnagyobb fontosságú, hogy
nagyjából vázoljuk az 1871. évi győzelmek óta felnevelődött német
nemzedékek szellemi fejlődését. Csak természetes volt, hogy a
példátlanul álló és mindent elsöprő harctéri sikerek és a viszonylagos
szegénységből a gazdagságra való emelkedés megduzzasztotta az
önérzetüket. Emberinél több lett volna, ha ez a hazafias hiúságnak
bizonyos túlzásaiban nem jutott volna kifejezésre. Ezt a természetes
visszahatást azonban tudatosan kiaknázták, kihasználták és fejlesztették
rendszeres munkával és ellenőrzéssel, iskolákban és főiskolákban,
irodalomban és sajtóban a Hohenzollern-dinasztiának az érdekében. A
tanítót és tanárt, aki nem tanította és hirdette minden adandó
alkalommal és azon kívül a németeknek a többi népek felett való faji,
erkölcsi, szellemi és fizikai felsőbbségét, a háborúban és a dinasztia
iránt való rendkívüli odaadásukat és elkerülhetetlen hivatottságukat,
hogy e dinasztia alatt vezetői legyenek az egész világnak,
megbélyegezték s homályban maradásra és sikertelenségre volt
kárhoztatva. A német történelmi oktatás óriási, rendszeres meghamisítása
lett az emberi multnak, a Hohenzollernek jövője érdekében. Az összes
többi nemzeteket nem hivatottaknak és hanyatlóknak állították be,
akikkel szemben a poroszok az emberiség vezetői és újjáteremtői. A
fiatal német ezt olvasta iskolakönyvében, hallotta a templomban, találta
az irodalomban és szenvedélyes meggyőződéssel ezt diktálta bele a
tanára. Ezt diktálta bele mindegyik tanára. Hueffer a könyvében[2]
példákat idéz, hogy a biologiában és a matematikában is fordulnak elő
kitérések a tulajdonképeni tárgytól, hogy hosszas, royalisztikusan
hazafias hivalkodásnak adjanak helyet. Csak kivételesen szívós és önálló
lelkek tudtak a meggyőzés ezen áradatának ellentállni. Észrevétlenül a
német lélekben Németországnak és császárának a képzete valami azelőtt
sohasem létezett ragyogó és uralkodó képzet gyanánt alakult ki, egy
istenhez hasonló nemzetnek a képe «ragyogó vértezetben», amely az
alsóbbrendű és nagyon rosszindulatú népek körében a «dicső német kardot»
suhogtatja. Németországot tudatosan megmérgezték, rendszeresen
megittasították a hazafias retorikának ezzel a fajtájával. A
Hohenzollerneknek egyik legnagyobb vétke, hogy a korona állandóan és
makacsul beleavatkozott az oktatásba és pedig különösképen a történelmi
oktatásba. Egy modern állam sem vétkezett így a közoktatás ellen.
Nagybritannia koronás köztársaságának az oligarchiája megnyomorította és
elsorvasztotta a közoktatást, de a Hohenzollernek monarchiája
megrontotta és prostituálta.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni az utolsó félszázad történetének azt a
legfontosabb tényét, hogy a német népet rendszeresen belenevelték a
németségnek a világon a hatalomra alapított elsőségébe és abba az
elméletbe, hogy a háború szükségszerű jelensége az életnek. A német
történelmi oktatásnak a kulcsát meg lehet találni Moltkének a
mondásában: «Az örök béke csak álom, még pedig nem is szép álom. A
háború szükségszerű része a világ Istentől megállapított rendjének…
Háború nélkül a világ nem fejlődnék és a materializmusban veszne el.»
(Egyébként tory korában Gladstone is épen ilyen kenetteljesen
belenyugodott a rabszolgatartásba.) E tekintetben az antikrisztiánus
német bölcselő, Nietzsche is egyetértett az istenfélő tábornaggyal.
«Csak puszta illuzió és játékos képzelődés, ha sokat, vagy egyáltalán
valamit várunk attól az emberiségtől, amely elfelejti a háborút. Nem
ismerünk eszközt, amely jobban kiváltaná a cselekvést, mint egy nagy
háborúnak a harcmezőn született nyers energiája, a gyűlöletből született
mélységes személytelenség, a gyilkolásból született öntudat és hidegvér,
az ellenség megsemmisítésére irányuló erőfeszítésből született
nekihevülés, a veszteség, a tulajdon lét és az embertársak léte iránti
büszke közöny, a lelkeknek földrengésszerű megrázkódtatása, melyre a
népnek szüksége van, ha elveszti vitalitását».

A tanításnak ez a fajtája, amely áthatotta a német birodalmat egyik
végétől a másikig és szükségképen magára irányozta a külföld figyelmét,
felriasztotta a világnak valamennyi népét és hatalmasságát és
szükségképen németellenes szövetségre vezetett, Francia-, Orosz- és
Angolországot egyaránt fenyegető katonai és legújabban tengeri
készülődéssel járt karöltve. Befolyásolta az egész német nép
gondolkozását, modorát és erkölcsét. A németek ugyanis alakítható nép s
nem oly nehezen hozzáférhetők a tanítás számára, mint az irek és
angolok. 1871 óta a külföldön a német az öklében bízott és rászokott a
nagy hangra. Még a kereskedelmi műveletekben is bizonyos legázolásszerű
eljárást tanusított. Gépezete megjelent a világpiacon és hajózása a
nemzeti hivalkodás szinezetével foglalt teret a tengereken. Igazi
érdemeit támadó eszköz gyanánt használta. Valószínűleg a legtöbb más
nép, ha ugyanazokon a tapasztalatokon ment volna át és ugyannak a
tanításnak lett volna alávetve, hasonló módon viselte volna magát.

A történelem egyik olyan véletlene folytán, amilyenek megszemélyesítik
és meggyorsítják a katasztrófákat, Németország uralkodója, II. Vilmos, a
legtökéletesebb formában testesítette meg népének új nevelési rendszerét
és a hohenzollerni hagyományokat. 1888-ban, huszonkilenc éves korában
lépett a trónra; atyja, III. Frigyes, márciusban következett nagyatyja,
I. Vilmos után és meghalt ugyazon év júniusában. II. Vilmos anyai ágon
unokája volt Viktória királynőnek, de vérmérsékletében nyoma sem volt
annak a liberális hagyománynak, amely a Szász-Coburg-Gotha családot
jellemezte. Agyát teljesen a tajtékzó új imperializmus töltötte el.
Trónralépését a hadseregéhez és hajóhadához intézett kiáltvánnyal
jelentette be; a népéhez intézett kiáltvány három nappal később jelent
meg. A demokrácia iránti mély megvetés csendült ki belőle: «A katona és
hadsereg, nem pedig a parlamenti többségek forrasztották össze a német
birodalmat. Bizalmamat a hadseregbe helyezem». Megtagadta ezzel a német
iskolamesterek kitartó munkáját és helyette a Hohenzollernek diadalát
jelentette be.

Az új császárnak legközelebbi cselekedete az volt, hogy összekülönbözött
az öreg kancellárral, Bismarckkal, aki a német birodalmat megalkotta és
elbocsájtotta őt. (1890.) Mélyreható véleménykülönbségek nem voltak
közöttük, de mint Bismarck mondotta, a császárnak az volt a szándéka,
hogy önmagának legyen a kancellárja.

Ezek voltak a bevezető jelenségei egy nagyon tevékeny és kihivó jellegű
pályafutásnak. II. Vilmosnak az volt a szándéka, hogy lármát üssön a
világban, nagyobb lármát, mint előtte bármely más uralkodó. Egész Európa
hamarosan megismerte az új uralkodónak az alakját, állandóan vakítóan
csillogó katonai egyenruhában, büszke tekintettel, felfelé sodort
bajusszal s béna, de ügyesen elleplezett bal karjával. Tetszelgett
magának a ragyogó ezüst mellvértekkel és hosszú fehér köpenyekkel.
Szemmellátható volt a nagy nyughatatlansága. Világos volt, hogy nagy
dolgokra hivatottnak érezte magát, de egyelőre még nem volt nyilvánvaló,
hogy ezek a nagy dolgok mik lesznek tulajdonképen. Nem volt delphii
jósda, amely megmondta volna neki, hogy egy nagy birodalomnak a
szétrombolására van rendelve.

A személyét körülvevő szinpadiasság és Bismarck elbocsájtása sokakat
ijedelemmel töltött el alattvalói közül, de ezek csakhamar megnyugodtak
abban a gondolatban, hogy befolyását a béke ügyének és Németország
megszilárdításának szenteli. Sokat utazott, Londonba, Bécsbe, Rómába,
ahol magántárgyalást folytatott a pápával, Athénbe, ahol nővére ment
feleségül a görög királyhoz 1889-ben és Konstantinápolyba. Az első
keresztény uralkodó volt, aki meglátogatta a szultánt. Elment
Palesztinába is. Jeruzsálem régi falán külön kaput törtek a számára,
hogy belovagolhasson a városba; méltóságán aluli volt, hogy gyalog
menjen be. Rávette a szultánt, hogy megkezdje a török hadsereg
újjászervezését német mintára, német tisztek vezetése alatt. 1895-ben
kijelentette, hogy Németország «világhatalom» s hogy «Németország jövője
a tengeren van», nem törődve, hogy a németek jelenlétét a tengeren az
angolok már amúgy is tudomásul vették, s figyelmét mind erősebb
mértékben nagy hajóhad megteremtésének szentelte. Gondjaiba vette a
német művészetet és irodalmat is; befolyását a többi nyugati népek által
használt latin betűvel szemben a különálló és szemrontó gót betű
megtartására használta fel; támogatta a pángermán mozgalmat, mely a
hollandokat, skandinávokat, a belgiumi flamandokat és a svájci németeket
egy nagy német testvériség tagjainak hirdette, mintha beolvasztásra
alkalmas anyag volnának egy növekedni akaró, éhes fiatal birodalom
számára. Európának összes többi uralkodói elhalványodtak mellette.

A búr köztársaságok elleni háború idején Európaszerte Nagybritannia
ellen megnyilatkozó ellenséges hangulatot felhasználta a nagy hajóhadra
irányuló tervének előmozdítására, ami kapcsolatban a német
gyarmatbirodalomnak rohamos terjeszkedésével Afrikában és a
Csendes-oceánon, az angol közvéleményt mód felett nyugtalanította és
felizgatta. A brit liberális közvélemény különösképen érezte a brit
haditengerészet állandó növelésének kétségbeejtő szükségességét. «Nem
pihenek addig, – jelentette ki a császár, – míg a hajóhadamat nem emelem
ugyanarra a színvonalra, melyen a hadseregem áll.» A legbékésebb
szigetlakók sem vehették nyugodtan tudomásul ezt a fenyegetést.

1890-ben megszerezte a kis Helgoland szigetét az angoloktól. Ezt nagy
tengeri erősséggé építtette ki.

Amint a hajóhada nagyobbodott, vállalkozási kedve is növekedett.
Kijelentette, hogy a németek «a világ sója». «Nem szabad elfáradniok a
civilizációnak a munkájában; Németországnak, akárcsak a császári
Rómának, terjeszkednie kell és rá kell kényszeríteni magát másokra.» Ezt
lengyel földön mondotta, a lengyel nyelvű kultura elnyomására irányuló s
a Lengyelországból rájuk eső rész elnémetesítésére irányuló német
törekvések támogatása érdekében. Az Istent «isteni szövetséges» névvel
illette. A régi abszolut birodalmakban az uralkodó vagy maga volt Isten,
vagy Istennek fogadott képviselője; a császár az Istent megbizható
ügyfelének tekintette. «A mi régi Istenünk», – mondotta róla
kedveskedőleg. Mikor a németek megszállották Kiaocsaut, az «acélos német
ököl»-ről beszélt. Mikor Ausztriát támogatta Oroszország ellenében, a
«ragyogó fegyverzetű» Németországot emlegette.

Oroszországnak madzsuriai vereségei 1905-ben a német imperializmust
merészebb fellépésre bátorították. Az együttes francia és orosz
támadástól való félelem oszlani látszott. A császár a szentföldre
utazott, kiszállt Tangerben, hogy a marokkói szultánt a franciák elleni
támogatásáról biztosítsa s azt a főbenjáró méltatlanságot követte el
Franciaországgal szemben, hogy háborús fenyegetéssel
külügyminiszterének, Delcassénak az elbocsájtására kényszerítette.
Szorosabbra fűzte a kapcsolatokat Ausztria és Németország között s az ő
támogatásával Ausztria 1908-ban visszaélt Európa többi államainak
bizalmával, mikor a délszláv Bosznia-Hercegovinát annektálta. A
Nagybritannia ellen irányuló tengeri készülődésével s a Franciaország és
a szlávok elleni kihivásával Nagybritanniát, Franciaországot és
Oroszországot defenziv jellegű megállapodásra késztette magával szemben.
A boszniai annexiónak további következése volt a szövetséges
Olaszországnak az elidegenedése.[3]

Ilyen volt a személyiség, akit a balsors Németország fölé helyezett,
hogy sarkalja, szervezze és a világ többi része számára türhetetlenné
tegye egy nagy népnek a természetes büszkeségét és hivalkodását, amely a
megoszlásnak és gyengeségnek hosszú évszázadai után a fejedelmek
dzsungeléből egységre és a világ megbecsülésére tudott emelkedni.
Természetes volt, hogy a vezető kereskedelmi és ipari egyéniségek, a
tengerentúlt kiaknázni akaró pénzemberek, a katonák és a hétköznapi
tömeg ezt a vezetőt nagyon izlésük szerint valónak találták. A németek
közül titokban sokan hirtelenkedőnek és szinészkedőnek találták, de
nyilvánosan támogatták, mert cselekedetei a siker szinezetével jártak.
_Hoch der Kaiser!_

De Németország mégsem hódolt be küzdelem nélkül az imperializmus egyre
erősbödő áradatának. A német életnek fontos tényezői küzdelmet
folytattak e nagyhangú új autokrácia ellen. A régi német törzsek,
különösen a bajorok nem mutattak hajlandóságot, hogy a poroszság
elnyelje őket. A közoktatás terjedésével és Németország rohamos
indusztrializálódásával karöltve a szervezett munkásság önálló
gondolatokra ébredt és szembehelyezkedett uralkodójának hangzatosan
militarisztikus és hazafias szólamaival. Az államban egy új politikai
párt fejlődött ki, a szociáldemokraták, akik Marx tanait vallották. A
hivatalos és klerikális szervezetek szüntelen támadásai s a propagandája
és szervezetei ellen irányuló elnyomó jellegű törvények dacára a párt
állandóan növekedett. A császár újból meg újból állást foglalt ellene;
vezéreit bebörtönözték és az ország elhagyására kényszerítették. Mégis
növekedett. Mikor a császár a trónra lépett, ötszázezer volt a
szociáldemokrata szavazók száma, 1907-ben három milliónál több. A
császár kisérletezett az engedékenységgel is, sok mindent megadott,
például az aggkori és a betegség esetére való biztosítást, leereszkedő
ajándék formájában, melyet a munkások jog gyanánt követeltek. Elhajlását
a szocializmus felé tudomásul vették, de ez nem szerzett konvertitákat
az imperializmusnak. Tengerészeti törekvéseit ügyesen és elkeseredetten
támadták s a kisembereknek a pártja szüntelenül támadta az új német
tőkéseknek gyarmati kalandjait is. A hadsereget azonban még a
szociáldemokraták is mérsékelt támogatásban részesítették, mert
bármennyire elitélték is az otthoni autokráciát, még nagyobb gyűlölettel
és félelemmel voltak eltelve a keleti határon Oroszországnak barbár és
retrogád önkényuralma irányában.

Németország abban a veszedelemben forgott, hogy ez a falánk
imperializmus Nagybritanniát, Franciaországot és Oroszországot
offenziv-defenziv jellegű együttes támadásra fogja késztetni. A császár
a Nagybritannia irányában való merev magatartás és esetlen kisérletek
között ingadozott, hogy megbékéljen vele, miközben hajóhada növekedett s
mialatt a háborúra készülődött Orosz- és Franciaországgal. Mikor
1913-ban a brit kormány javasolta, hogy mindkét fél szüntesse be a
flottaépítést egy évre, ajánlatát visszautasították. A császárnak volt
egy fia, aki még jobban benne élt az imperializmus és pángermanizmus
gondolatkörében, mint ő maga. A trónörökös az imperialista propagandát
szívta magába. Katonák és ágyúk voltak a játékai. Idő előtti
népszerűségre tett szert azáltal, hogy még fokozta atyjának hazafias és
támadó jellegű cselekvéseit. Az az érzés támadt, hogy az élete delén
álló császár kezd túlságosan óvatos lenni. Egyénisége megújhodott a
trónörökösben. Németország sohasem volt ily erős, sohasem volt ennyire
felkészülve egy új, nagy kalandra és a győzelmek új aratására. Az a
meggyőződés élt benne, hogy Oroszország állapotai züllöttek,
Franciaország degenerált, Nagybritannia pedig a polgárháború szélén áll.
A fiatal trónörökös csak példaképe volt a jómódú német felső osztályok
fiatalságának 1914 tavaszán. Ugyanabból a serlegből ittak valamennyien.
Tanáraik és oktatóik, szónokaik és vezetőik, anyáik és kedveseik
ugyanarra a nagy alkalomra készítették őket elő, amely most nagyon
közelinek látszott. Valamennyien el voltak telve a közelgő
összeütközésnek döbbenetes érzésétől, a nagy dolgokra hívó kürtnek a
szavától, a határokon túl az ellenségek felett megvivandó győzelemtől,
odahaza pedig a nekik ellenszegülő munkások feletti diadaltól. Az ország
duzzadt az erőtől és lázas izgalomban élt, mint az atletikai versenyző
tréningjének a végén.



III. AZ IMPERIALISTA SZELLEM NAGYBRITANNIÁBAN.

A fegyveres békének az ideje alatt Németország vezetett és adta meg a
hangot Európában. Erőteljes imperializmusának a tantételei különösen
erős hatást gyakoroltak a brit lélekre, amely gyengén volt vértezve
ahhoz, hogy ellent tudjon állni egy külföldről jövő erős intellektuális
nyomásnak. A közoktatásügyi lendület, amelyet Albert herceg
kezdeményezett, a halála után elhalt; az oxfordi és cambridgei
egyetemeket abban a feladatukban, hogy a felsőbb oktatást hatékonyan
megreformálják, meggátolta az uralkodó papságnak félelme és előitélete
az úgynevezett «tudomány és vallás közötti összeütközés» irányában; a
népoktatást elcsenevészítette a vallásos civódás, a közhatóságok
végtelen szűkkeblűsége, a munkaadók törekvése a gyermekmunka után és az
individualisztikus ellenkezés «mások gyermekeinek oktatása» irányában. A
régi angol hagyomány, az igazság kimondásának, a jogszerűségnek,
becsületes eljárásnak s bizonyos mértékig a republikánus szabadságnak a
hagyománya erősen elhalványodott a napoleoni háborúk megpróbáltatásainak
az idején; a romanticizmus, melynek a nagy regényíró Walter Scott volt a
főképviselője, a nemzet képzeletét a virágos és festői dolgok iránti
vágyódással itatta át. «Mr. Briggs», a _Punch_ komikus angolja az
ötvenes és hatvanas években, aki kockás skót szoknyát visel és szarvasra
cserkészik, legjobban testesíti meg az új iránynak a szellemét. Kezdett
derengeni Mr. Briggsnek az agyában a szinekben gazdag és nagyon
valószínűnek tetsző tény, amire azelőtt nem eszmélt rá, hogy
birodalmában sohasem nyugszik le a nap. Az ország, amely valaha elitélte
Clivet és Warren Hastingst a hindu benszülöttekkel szemben tanusított
becstelen bánásmódjukért, mostantól kezdve talpig lovagias és
önfeláldozó férfiaknak kezdte őket tekinteni. Ők voltak «a birodalom
megteremtői». Disraeli keleties képzeletének a hatása alatt, amely
császárnőt csinált Viktória királynőből, az átlagos angol készségesen
hajlott a modern imperializmus üres szólamaira.

A meghamisított néprajzot és elferdített történelmet, amely a germán,
szláv és kelta keveredésből előállott németeknek azt hirdette, hogy ők
különálló csodás faj, utánozták az angol írók, akik egy új etnologiai
kitalálást, az «angolszászt» kezdték belevinni a köztudatba. Ezt a
nagyszerű összetételt az emberi fejlődés tetőpontjának s a görögök,
rómaiak, egyiptomiak, asszirok, zsidók, mongolok és más alsóbbrendű
előfutárok fehér fényben ragyogó koronájának és összesített
erőfeszítésük eredményének tüntették fel. A német faji felsőbbségnek
észszerűtlen legendája nagyon sokat tett, hogy elkeseredésig fokozza a
lengyelek hangulatát Posenben és a franciákét Lotharingiában. Az
angolszász felsőbbségnek még nevetségesebb legendája nemcsak megnövelte
az angol uralom iránti ellenszenvet Irországban, hanem megrontotta a
brit közigazgatásnak a hangját az «alávetett» népekkel szemben mindenütt
az egész világon. A mások megbecsülésének megszüntével és a
«felsőbbrendűség» gondolatának kultiválásával együtt járt az emberiesség
és igazságosság megszünése is. Az indiai brit uralomnak első idejében a
brit tisztviselők szerényen mentek ki Indiába, a csodás országba, hogy
ott éljenek és tanuljanak; mostantól kezdve kevélyen mentek ki, mint egy
csodás népnek a képviselői, akik fényt visznek a sötétségbe, hogy ott
meggazdagodjanak és tündököljenek.

A német hazafias tévtanok utánzása nem merült ki az angolszász-legenda
gyártásában. Az angol egyetemek eleven fiatalsága, amely a nyolcvanas és
kilencvenes években megundorodott az otthoni politikának alacsony
színvonalától és őszinteségének hiányától, hajlandó volt utánozni és
versenyre kelni a követelődző, tetszetős és erőszakos nemzeti
imperializmussal, a Machiavelli és Attila hagyományának keverékével,
mely mesterségesen rányomta a bélyegét az ifjú Németország
gondolkozására és cselekedeteire. Úgy érezte ez a fiatalság, hogy
Britanniának is szüksége van ragyogó fegyverzetre és neki is suhogtatni
kell a kardját Az új brit imperializmus a költőjét is megtalálta
Kiplingben, gyakorlati támogatóját pedig a pénzügyi és üzleti
érdekekben, melyeknek útját a monopoliumok és kiaknázások felé ez a
hazafias fény ragyogta be. Ezek az elporoszosodott angolok Németország
példáját követték az egész vonalon. Közép-Európa összefüggő gazdasági
rendszer, melynek működését legjobban az egység biztosítja; az új
Németország ezért hozta létre a vámpolitikai egységet, az összes alkotó
részeit magába foglaló Zollvereint. Természetszerűleg tömör rendszer,
zárt ököl lett belőle. A brit birodalom nyitott tenyér módjára terjed
szét az egész világon, egyes részeinek eltérő a természetük,
szükségletük, kapcsolatuk s nincs egyéb közös érdekük, csak a
biztonságnak a kölcsönössége. Az új imperialisták azonban vakok voltak e
különbséggel szemben. Ha az új Németországnak megvan a Zollvereinje,
ugyanezt meg kell teremteni a brit birodalom számára is; különböző
alkotó elemeinek természetes fejlődését pedig meg kell bénítani
«birodalmi preferenciális vámokkal» és más egyebekkel…

Mégis Angliában az imperialista mozgalom sohasem tudott szert tenni
olyan tekintélyre és általánosságra, mint Németországban. A három
egyesített, de lényében különböző brit nép egyikének sem volt
természetes terméke. Nem felelt meg a lelkületüknek. Hagyományaiknál
vagy vérmérsékletüknél fogva Viktória királynőben és utódaiban, VII.
Edvárdban és V. Györgyben hiányzott a hajlandóság, hogy a Hohenzollernek
módjára «ragyogó vértezetben» tündököljenek, «acélos öklüket» rázogassák
és «dicső kardjukat» suhogtassák. Elég bölcsek voltak ahhoz, hogy
tartózkodjanak az általános áramlatokba való nyilt beavatkozástól. Az új
brit imperialista mozgalom kezdettől fogva kiváltotta nagyon sok angol,
walesi, ir és skót írónak az ellenszenvét, akik nem akarták elismerni
ezt az új brit nacionalizmust és elfogadni az «angolszász»
felsőbbrendűségnek az elméletét. Amellett Nagybritanniában igen nagy
gazdasági érdekek s így különösen a hajózási érdekek a szabad
kereskedelmen alapultak s ezek jogosult aggodalommal tekintettek az új
imperialisták és a velük társult kalandor gazdasági elemek pénzügyi
javaslatai elé. Más oldalról azonban ezek az eszmék futó tűzként
szárnyaltak végig a katonai osztályon, az indiai tisztviselői karon és
más hasonló elemeken. Egészen addig valami bocsánatkérő elem lebegett a
katonák személye fölött Angliában. Nem volt az angol földnek természetes
szülötte. Ezúttal azonban egy olyan mozgalom kerekedett, amely porosz
katona-bajtársához hasonló ragyogó fontosságot volt hivatva neki
kölcsönözni. Az imperialista gondolat támogatásra talált az új olcsó
sajtóban is, amely arra a célra teremtődött, hogy az elemi oktatás
folytán képződött új olvasó-rétegek szükségletét ellássa. Ennek a
sajtónak általános, széles és egyszerű eszmékre volt szüksége, melyek
alkalmasak a gondolkozni is alig kezdő tömegek számára.

Mindezen támogatás s a nemzeti hiúságra való erős hivatkozás dacára, a
brit imperializmus sohasem tudta a brit népek tömegét igazán áthatni. Az
angolok szellemileg nem gyúrható nép s a régi tory pártnak, a katonai
osztálynak, a vidéki papságnak, a music-halloknak, az asszimilált
idegeneknek, a műveltség nélküli gazdagoknak s az új nagy munkaadóknak
védvámjai és imperializmusért való lelkesedése a közönséges embert,
különösen pedig a szervezett munkásságot gyanakvó magatartásra
késztették. Ha a majubai vereségnek mesterségesen is fokozott sebe az
országot bele is sodorta a délafrikai búr köztársaságoknak szükségtelen,
áldozatokkal járó és költséges meghódításába, ebből a kalandból elég
erős visszahatás támadt a méltányosság és igazságérzet felé, mely újra
hatalomra juttatta a liberális pártot és legalább részben jóvá
igyekezett tenni a baklövést a dél-afrikai szövetség megalkotásával.
Jelentős és állandó haladás volt tapasztalható a közoktatás, a közérdek
előtérbe helyezése s a kevesek tulajdonában levő vagyon
igazságtalanságainak eloszlatása tekintetében. Amellett a fegyveres
békének ezen időszakában a három brit nép nagyon megközelítette az
Irországgal szemben fennálló nézeteltéréseknek igazságos és észszerű
alapon való rendezését. Szerencsétlenségükre a nagy háború épen erre
irányuló törekvésük közepette szakadt rájuk.

Irország esete a multban nagyon tanulságos példája egy idegen uralkodó
osztály viselkedésének, napjainkban pedig az imperializmus
alkalmazásának egy meghatározott országra vonatkozólag. A szerencsétlen
ország, melynek története az idegen hódításnak, a régi birtokosok
kiirtásának, a másvallásúak üldözésének és a jogoktól való megfosztásnak
szakadatlan láncolata, sohasem tudott megbarátkozni az angol uralommal.
Irország a nagy földesuraknak lett a birodalma, akik az országon kívül
éltek és nem törődtek bérlőik sorsával. Anglia nagy fejlődésének idején
Irország fokozatosan ment tönkre, a mult század közepétől kezdve a _zöld
sziget_ ijesztő mértékben néptelenedett el; lakosai ezrével és
százezrével kerestek maguknak az oceánon túl új hazát. Az
otthonmaradottak fokozódó gyülölséggel tekintettek az angolokra s
közmondássá vált, hogy Anglia szerencsétlensége Irország szerencséje.
Politikai jogaiktól megfosztva, az irek tudni sem akartak az angol
kormányzattal való közösségről s az angol élet Irországban csak a
Dublinban székelő alkirálynak közvetlen környezetére és a Cromwell-féle
hódítás után protestánsokkal betelepített északkeleti vidékre
szorítkozott. Ekkor következett be a katholikusok emancipációja
Angliában, mely maga után vonta az ir katholikusok emancipációját s
1874-ben az általános választójog. A szűk választójog idejében Irország
lélekszámánál sokkalta erősebben volt képviselve az angol parlamentben;
a visszamaradt ir kerületek ugyanis legkönnyebben kezelhetők voltak az
angol uralkodó osztályok számára. Az általános választójog után Anglia
megdöbbenve találta szemben magát a vallásában, hagyományaiban,
szükségleteiben tőle teljesen eltérő ir demokráciával, mely feltárta az
átlagos angol előtt nem is ismert sérelmeit és szenvedélyesen követelte
a különválást. Az angol parlamentbe bekerült új ir párt állandóan
obstruált és megzavarni igyekezett az angol ügyek menetét, míg Irország
a szabadságát ki nem vívja. Ez az eljárás kapóra jött az uralkodó
oligarchiának, amely még mindig uralkodott a brit birodalomban.
Szövetségre lépett az észak-irországi «lojális» protestánsokkal –
lojálisak voltak a birodalmi kormány irányában, mert féltek a katholikus
uralomtól Irországban – s mesterségesen szította az átlagos angolnak
fokozódó haragját, aki nem értette meg az átlagos ir elkeseredésének az
okait.

Irország és Nagybritannia viszonyának története az utolsó félszázad
folyamán egyike azoknak a dolgoknak, melyek a legkedvezőtlenebb színben
tüntetik fel az angol uralkodó osztályt, anélkül, hogy az átlagos
angolnak szégyenkezni kellene miatta. Az angol közvélemény ismételten
tanujelét adta a jóakaratának. Az angol törvényhozás az Irországgal való
viszonylatban majdnem félszázadon át a kezdetleges kisérleteknek egész
sorozatát mutatja a liberális Angolország részéről az irek panaszainak
orvoslására és a baráti viszonynak a megteremtésére a konzervativ párt
és Ulster szívós ellenszegülése ellenében. 1886-ban Gladstone politikai
katasztrófába döntötte önmagát, mikor nemzetiségi elvének megfelelően
kisérletet tett az első ir önkormányzati javaslatnak a benyujtására,
amely első izben bízta volna a történelem folyamán magukra az irekre az
ir ügyek intézését. A tervezet sok tekintetben téves és veszélyes volt,
mert nem nyujtott elegendő biztosítékokat az irországi, különösen
ulsteri protestánsoknak és nem gondoskodott védelemről a papokat uraló
déli analfabéták részéről jövő esetleges sérelmek ellenében. Lehet, hogy
ezek csak képzelt veszedelmek voltak, mindenesetre azonban számolni
kellett volna a tőlük való félelemmel. A törvényjavaslat
kettérepesztette a liberális pártot s egy koaliciós kormány, az
unionista kormány foglalta el Gladstone helyét.

Az unionista kormányban, mely Gladstonet helyéből kiszorította,
kiváltképen a tory elemek voltak képviselve s szellemében
imperialisztikusabb volt, mint a megelőző angol kormányok bármelyike. A
következő esztendőknek a brit politikája nagyjában és egészében állandó
küzdelem a birodalom többi részét lenyűgözni akaró erőszakos «brit»
nacionalizmus és imperializmus s az angol vérmérsékleti liberalizmus és
józanság között, mely a birodalmat szabad és önkéntes szövetségesek
konföderációjává törekedett átalakítani. Természetszerűleg a «brit»
imperialisták lenyűgözött ireket szerettek volna látni, viszont az angol
liberálisok szabad, önként társuló Irországot akartak. 1892-ben
Gladstone ismét hatalomra küzdötte magát, csekély _Home Rule_
többséggel; 1893-ban az ir önkormányzati javaslat átment az alsóházban,
de a lordok elvetették. Mégis az új imperialista kormány csak 1895-ben
jutott hivatalba. A támogató párt nem imperialistának, hanem
unionistának nevezte magát, különös név, ha tekintetbe vesszük, hogy
milyen makacs kitartással igyekezett a birodalom közjavának minden
lehetőségét lerontani. Az imperialisták tíz esztendeig maradtak
hatalmon. Már említettük, hogy miként hódították meg Délafrikát.
1905-ben vereséget szenvedtek, mikor vámkorlátokat akartak felállítani
német mintára. A nyomukba lépett liberális kormány a Dél-Afrikai
Egyesült-Államok megalkotásával megelégedett polgártársakká tette a
fegyverrel leigázott dél-afrikai hollandusokat. Utána hosszú küzdelembe
bocsájtkozott a makacsul imperialista lordok házával.

Ez a küzdelem nagyon alapvető jellegű volt a brit ügyek szempontjából.
Egyik oldalon volt Nagybritannia népének liberális többsége, amely az
irekkel való viszonyt becsületesen és az észszerűség szerint új és
reményteljesebb alapokra akarta helyezni s ha lehet, az ireknek
bosszúálló ellenszenvét barátságra változtatni; a másik oldalon voltak
az új brit imperializmusnak összes tényezői, elszántan, hogy bármi áron
és minden választási megnyilatkozás ellenére, ha lehet, törvényesen, de
ha nem lehet, törvénytelenül is, megtartsák hatalmukat az angol, skót és
ir ügyek és hasonlóképen az egész birodalom fölött is. Új nevek alatt
megismétlődött az angol társadalomnak ősrégi belső küzdelme; a szabad és
liberális szellemű társadalomnak a küzdelme a hatalmon levő «nagyok», a
nagy kalandorok és tekintélyek ellen, mely annak idején kifejezésre
jutott Amerika szabadságharcában is. Irország csak a csataterük volt,
mint annak idején Amerika. Indiában, Irországban és Angliában az
uralkodó osztály és a vele szövetkezett kalandorok mind egy véleményen
voltak; de az ir nép, a vallási különbség folytán, vajmi kevés
közösséget érzett az angol nép széles rétegeivel. Mégis az olyan ir
államférfiak, mint Redmond, az ir párt vezére az alsóházban, egy időre
felülemelkedtek a nemzeti szűkkeblűségen és méltóképen feleltek az angol
részről megnyilvánult jó törekvésekre. Lassú, de kitartó munkával
sikerült a lordok házának ellenállását letörni és Asquith miniszterelnök
1912-ben beterjesztette a harmadik ir önkormányzati javaslatot. Egész
1913-ban és 1914 elején a törvényjavaslat új meg új parlamenti harcokra
adott alkalmat. Először Irország megkapta az önkormányzatot, kilátásba
helyeztetett azonban egy módosító javaslat, mely bizonyos
vonatkozásokban Ulstert kikapcsolja. Ez a küzdelem egészen a nagy háború
kitöréséig elhúzódott. A törvény közvetlenül a háború kitörése után
királyi jóváhagyást is nyert, hasonlóan jóváhagyást nyert azonban a
másik törvény is, mely az ir önkormányzat életbeléptetését a háború
végéig felfüggeszti. A javaslatok így kerültek bele a törvénytárba.

A harmadik önkormányzati javaslat beterjesztésétől kezdve azonban a vele
szemben megnyilatkozó ellenszegülés nagyon különleges formákat öltött.
Egy dublini ügyvéd, Sir Edward Carson, aki a Home Rule-szakadás előtt
hivatali állást foglalt el Gladstone minisztériumában, majd az őt követő
imperialista-kormányban, volt a szervezője és vezetője az ellenállásnak
a két nép kibékítésével szemben. Noha dublini eredetű volt, vezére lett
az ulsteri protestánsoknak és belevitte a küzdelembe a törvénynek azt a
megvetését, amely nagyon gyakran jellemző tulajdonságuk a sikeres
jogászoknak s a makacs, érthetetlen és megalkudni nem akaró
ellenségeskedésnek azt a szellemét, mely jellegzetes az ireknek bizonyos
típusaira. Mint ember, a lehető legkevésbbé angol jellegű, fekete,
romantikus és erőszakos; kezdettől fogva kéjjel beszélt a fegyveres
ellenállásról az angolok és irek szabad egyezségével szemben, melyet a
harmadik önkormányzati javaslat elérni akart. Az izgatottság 1913
folyamán állandóan erősbödött. Ulsterben önkéntes haderőt szerveztek,
fegyvereket csempésztek az országba és Sir Edward Carson és egy F. E.
Smith nevű ügyvéd, kinek a neve szintén hamar ismeretessé vált, félig
katonai módon jártak-keltek, utazgattak Ulsterben, szemléket tartottak
az önkéntesek fölött és szították a szenvedélyt. E leendő forradalmárok
Németországból kapták a fegyvereiket s Carson szövetségeseinek egyes
nyilatkozatai «egy nagy protestáns uralkodó» támogatására utaltak. Az
első vérontás Londonderryben történt 1913 augusztusban. Ulsterrel
ellentétben ekkoriban Irország többi részeiben még rend és
törvénytisztelet uralkodott; az irek megbiztak nagy vezérükben,
Redmondban és a három brit népnek a jóhiszeműségében.

Ezek a polgárháborúval való fenyegetődzések nem voltak kivételesen új
dolgok a szerencsétlen sziget történetében; ami az egyetemes történelem
szempontjából jelentőséget kölcsönöz nekik, a heves támogatás, amelyben
az angol katonai és hatalmon levő osztály részesítette őket s az a
büntetlenség és korlát nélküli cselekvési szabadság, melyet Carson és
társai élveztek. Mint már kifejtettük, a német imperializmus sikeréből
és ragyogásából eredő reakciónak fertőzése erősen elterjedt
Nagybritannia felsőbb és vagyonosabb osztályainak körében. Egy új
nemzedék nevelkedett fel, mely elfelejtette elődeinek nagy hagyományait
és kész volt az angol szabadság nagy gondolatát becserélni az
imperializmus aranyfüstjéért. Egy millió fontra rúgó alapot gyüjtöttek
össze, főként Angliában, az ulsteri lázadásnak a támogatásra; ulsteri
tartományi kormány alakult, előkelő állású angol személyiségek
beleavatkoztak a mozgalomba és automobilokon száguldoztak köröskörül
Ulsterben, segítettek a fegyvereket becsempészni s kiderült, hogy számos
angol tiszt és tábornok a törvény iránti engedelmesség helyett
dél-amerikai mintájú pronunciamentora készülődött. Ennek a felső
osztályok körében megnyilvánult rendbontásnak az volt a természetes
következése, hogy felriasztotta Irországnak nagy részét, mely sohasem
volt Angliának igazi barátja. Irországnak ez a része szintén szervezni
kezdte a «nemzeti önkénteseket» és csempészte a fegyvereket. A katonai
hatóságok sokkal nagyobb buzgalmat tanusítottak a nemzeti, mint az
ulsteri fegyverkezés elnyomásában s 1914 júliusában egy
fegyverbehozatali kisérlet Howthban, Dublin közelében, harcra és
vérontásra vezetett Dublin utcáin. A brit szigetek a polgárháború
mesgyéjén állottak.

Ez az imperialista forradalmi mozgalomnak a vázlata, mely a brit
szigeteken a nagy háború előestéjén lejátszódott. Carsonnak és társainak
mozgalma ugyanis forradalmi jellegű volt. Világos kisérlet volt a
parlamentáris kormányrendszernek s a brit népek lassan növekedett, még
nem teljes szabadságának elnyomására, hogy az ir ellentétet kiindulási
pontnak felhasználva, a hadsereg segítségével egy sokkal poroszosabb
jellegű kormányrendszert állítsanak a helyébe. Néhány ezer embernek
reakciós erőfeszítése volt, hogy megállítsa a világnak a haladását a
demokratikus jog és társadalmi igazság irányában; teljesen párhuzamos és
rokonszenvező törekvés a német junkerek és gazdagok új
imperializmusával. Egy tekintetben azonban a brit és német imperializmus
eltértek egymástól. Németországban a mozgalom a korona körül
összpontosult; a trónörökös volt leghangosabb és leginkább szembeötlő
képviselője. Nagybritanniában a király távol állt tőle. V. György
egyetlen nyilvános tényével sem mutatta a helyeslésnek legcsekélyebb
jelét az új mozgalommal szemben s fiának és örökösének, a walesi
hercegnek a magatartása is hasonlóan teljesen korrekt volt.

1914 augusztusában a nagy háborúnak a vihara zúdult rá a világra.
Szeptemberben Sir Edward Carson tiltakozott az ir önkormányzati
javaslatnak a törvénykönyvbe iktatása ellen. Ugyanaznap Redmond felhívta
az ir népet, hogy egyenlő mértékben vegye ki a részét a háborúnak a
terhéből és erőfeszítéséből. Egy ideig Irország hűségesen és
becsületesen küzdött Anglia oldalán, mígnem 1915-ben a liberális
kormányt koalició váltotta fel, amelyben Sir Edward Carson, fején a
londonderryi és howthi vérengzéssel, a 7000 font fizetéssel és nagy
illeték-jövedelemmel járó főállamügyészi állást kapta meg. Távozása után
az ulsteri lázadásban társa, Sir F. E. Smith került a helyére.

Nagyobb sértést nem lehetett volna egy békés népnek az arcába vágni. A
kibékítés munkája, melyet Gladstone 1884-ben megkezdett és 1914-ben oly
közel jutott a megvalósuláshoz, teljesen és tökéletesen meghiusult.[4]

1916 tavaszán Dublin sikertelen felkelést kisérlett meg az új kormány
ellen. A felkelésnek a vezetőit, kik túlnyomó részben jóformán még
gyerekek voltak, tudatos és céltalan szigorúsággal lőtték halomra, ami
összehasonlítva az ulsteri forradalmi vezérek esetével, Irországban a
kegyetlen igazságtalanságnak az érzését váltotta ki. Egy áruló, Sir
Roger Casement, aki a birodalomnak tett előző szolgálataiért bárói
rangra emelkedett, törvényszék elé került és kivégezték, kétségtelenül
jog szerint, de a közvádlói tisztet Sir F. E. Smith, az ulsteri
forradalmi vezér töltötte be, ami megdöbbentő szembeállításnak tünt fel.
A dublini forrongásnak csak kevés támasza volt Irországban, de ettől
fogva a független köztársaság mozgalma rohamosan öltött nagy arányokat.
Az érzéseknek ezzel az áradatával hiába akarták felvenni a küzdelmet a
Sir Horace Plunketthez hasonló mérsékeltebb ir államférfiak, akik a
birodalom keretén belül _dominion_, «koronás köztársaság» rangjára
akarták emelni Irországot, egy színvonalon Kanadával és Ausztráliával.

Mikor 1919 decemberében Lloyd George beterjesztette önkormányzati
javaslatát a parlament elé, Sir Edward Carsont és híveit kivéve,
hiányoztak az ir képviselők, hogy megszavazzák. Irország többi része
távol tartotta magát. Nem akarta újból kezdeni a reménységnek és
csalódásnak vigasztalan körforgását. Csináljanak az angolok és a
dédelgetett ulsteriek, amit akarnak, mondotta az ir közvélemény…



IV. AZ IMPERIALIZMUS FRANCIAORSZÁGBAN, OLASZORSZÁGBAN ÉS A BALKÁNON.

A modern német és angol imperializmusnak a vizsgálata alapján meg lehet
állapítani, hogy bizonyos mértékig azonos erők működtek a két országban;
ugyanezen erőknek a működését különböző fokozatokban és különböző
módosulásokkal megtalálhatjuk a többi társadalmakban is, melyre
futólagos pillantást vetünk. Ez a modern imperializmus nem olyan
szintétikus, egyesítő jellegű mozgalom, mint volt a régi imperializmus;
lényegében _megalomaniakus nacionalizmus_, a nacionalizmusnak az a
fajtája, melyet a fellendülés támadó jellegűvé tett. Legerősebb támaszát
mindig a katonai és hivatalnoki osztályban, a társadalomnak vállalkozó
és vagyonszerző rétegeiben, az új pénzemberekben és a nagy
üzletemberekben találja; legfőbb bírálói a művelt szegények, legfőbb
ellenzői pedig a parasztság és a munkástömegek. Elfogadja a monarchiát,
ahol találja, de nem tekinthető szükségszerűleg monarchisztikus jellegű
mozgalomnak. Mindenesetre teljes kifejlődéséhez szüksége van a
hagyományos típus szerinti külügyi hivatalra. A modern imperializmus a
természetes kifejlődése a nagyhatalmi rendszernek, amely a külügyi
hivatalok politikai rendszeréből a machiavellisztikus monarchiákban
honosodott meg a kereszténységnek szétszakadása után. Megszünni csak
akkor fog, ha a nemzeteknek és népeknek követségek és külügyi hivatalok
útján való érintkezésének helyébe a népeikkel közvetlen kapcsolatban
álló választott testület lép.

A francia imperializmus az európai fegyveres békének az időszaka alatt
természetszerűleg kevésbbé támadó jellegű volt, mint a német.
Imperializmus helyett magát inkább nacionalizmusnak nevezte s a hazafias
büszkeségre való hivatkozással céljául tűzte ki, hogy meghiusítsa azok
nak a szocialistáknak és racionalistáknak az erőfeszítéseit, akik
kapcsolatot akartak teremteni a liberális elemekkel Németországban.
Éltető gondolata volt a _revanche_, az új mérkőzés Poroszországgal. Ezen
elfogultság mellett azonban hódító és kiaknázó kalandokba bocsájtkozott
a távol keleten és Afrikában, ahol a fashodai eset alkalmával alig
kerülhette el a háborút Nagybritanniával (1898) és sohasem mondott le a
sziriai hódításoknak az álmáról.[5]

Az imperialisztikus láz Olaszországot is megfertőzte; az adovai érvágás
lehűtötte ugyan egy időre, de már 1911-ben ismét háborúba bonyolódott
Törökországgal, Tripolisz megszerzéséért.[6] Az olasz imperialisták arra
törekedtek, hogy honfitársaik elfelejtsék Mazzinit és helyette Julius
Cæsart idézzék az emlékezetükbe. Máskülönben miért lettek volna ők a
római birodalom örökösei?

Az imperializmus a Balkánt sem hagyta érintetlenül; kis államocskák,
melyek nem is száz esztendő előtt emelkedtek ki a rabszolgasorból,
túlhevített reménységeknek adták magukat. Ferdinánd bulgár király, az
utolsó pseudo-cæsar, a cári címet vette fel és Athén kirakataiban a
kiváncsi érdeklődő tanulmányozhatta az Európára és Ázsiára kiterjedő
görög birodalomnak térképekben megrajzolt álmait.[7]

1913-ban Szerbia, Bulgária és Görögország megrohanták az Olaszországgal
vívott háborúban már meggyengült Törökországot és a Drinápoly és
Konstantinápoly közötti területeket kivéve, megfosztották összes európai
birtokaitól. Az esztendőnek a második felében a szövetségesek egymás
között vesztek össze a koncnak a felosztásán. Románia is beleavatkozott
a játékba és segített összezúzni Bulgáriát. Törökország visszaszerezte
Drinápolyt. Ausztriának, Oroszországnak és Olaszországnak nagyobb
imperializmusa a küzdelem eredményére és egymásra leskelődött…



V. OROSZORSZÁG, MINT NAGY MONARCHIA.

Míg a nyugati világ rohamosan átalakult, Oroszország a tizenkilencedik
század folyamán csak nagyon lassan változott. A tizenkilencedik század
végén, akárcsak a kezdetén, még mindig a barbárságon alapuló, a
tizenhetedik század végének típusa szerinti nagy monarchia volt, azon a
fokon, amelyen udvari intrikák és császári kegyencek befolyásolhatták
nemzetközi viszonylatait. Óriási vasútvonalat épített keresztül egész
Szibérián, hogy a végpontján magára zúdítsa a japán háborúnak a
katasztrófáját; élt a modern eszközökkel és modern fegyverekkel,
amennyiben ezt fejletlen indusztrializmusa és csekély számú megfelelően
művelt osztálya megengedte; Dosztojevszkij és a hozzá hasonló írók
valami misztikus, a Szent Oroszországnak és hivatásának gondolatán
alapuló imperializmust eszeltek ki, amelynek a faji illuziók és a
zsidógyűlölet szenvedélye adták meg a színezetét; mint azonban az
események bebizonyították, ez az eszme nem valami mélyen hatolt bele az
orosz tömegeknek a képzeletébe.

Az írni-olvasni nem tudó parasztnak az életén valami bizonytalan, nagyon
kezdetleges és tömérdek babonával átszőtt kereszténység uralkodott.
Olyanforma lehetett, mint a reformáció előtti parasztnak az élete
Francia- vagy Németországban. Feltételezték, hogy az orosz muzsik
tisztelettel és hódolattal viseltetik a cár irányában és örömmel
szolgálja a földesurát; még 1913-ban is reakcionárius angol írók
dicséretekkel halmozták el egyszerű és kétségtelen lojalitását. De a
nyugat-európai parasztok esetéhez hasonlóan, a parasztlázadások
idejében, ez a monarchia iránti tisztelet együtt járt azzal a
gondolattal, hogy az uralkodónak és a nemesnek jónak és jóindulatúnak
kell lenni s ez az egyszerű lojalitás bizonyos esetekben átalakulhatott
ugyanazzá a könyörtelen kegyetlenséggé és társadalmi igazságtalansággá,
amely a _Jacquerie_ idejében sorra égette a kastélyokat és megteremtette
a münsteri teokráciát. Mikor ezek a tömegek a haragra és szenvedélyre
gerjedtek, a nagyon hiányos és szórványos oroszországi közoktatás
mellett nem volt meg a megértésnek a kapcsolata, hogy enyhítse a
kitörésnek a dühét. A felsőbb osztályok oly távol állottak az alsóknak a
rokonszenvétől, mint egy egészen idegen állatfajta. Az orosz tömegeket
három évszázadnak a távolsága választotta el egy olyan imperializmustól,
aminőre Németország mutatott példát.

Oroszország még egy más tekintetben tért el a modern Nyugat-Európától és
volt annak középkori időszakával párhuzamba állítható. Ez volt az a
körülmény, hogy egyetemei menedékhelyül szolgáltak tömérdek szegény
diáknak, akik nem állottak semmiféle összeköttetésben a hivatalos
szervezettel és kívül estek annak a rokonszenvén. 1917 előtt a
forradalom e két tényezőjének, az elégedetlenség gyulékony anyagának és
a szabadgondolat gyujtó szikrájának a közelségét az európai gondolkozás
nem ismerte fel és csak nagyon kevesek voltak annak a tudatában, hogy
bármely más országnál inkább van meg Oroszországban egy alapokig ható
forradalomnak a lehetősége.



VI. AZ EGYESÜLT-ÁLLAMOK ÉS AZ IMPERIÁLIS GONDOLAT.

Ha az európai nagyhatalmakról, a multból örökölt külügyi hivatalokkal és
nemzeti politikával egyetemben, tekintetünket az Amerikai
Egyesült-Államokra fordítjuk, amely 1776-ban tökéletesen elszakadt a
nagyhatalmi rendszertől, rendkívül érdekes ellentétet látunk azoknak az
erőknek a működésében, amelyek Európának az expanziv imperializmusát
előidézték. A mechanikai forradalom Európához hasonlóan Amerikában is,
az egész földrészt néhány napi távolságra zsugorította össze. Az
Egyesült-Államoknak, a nagyhatalmakhoz hasonlóan, szintén voltak az
egész világra kiterjedő pénzügyi és gazdasági érdekei; az
indusztrializmus nagy arányokban fejlődött ki és szüksége volt
tengerentúli piacokra; a hitnek ugyanazok a válságai, amelyek válságba
döntötték az erkölcsi szolidaritást Európában, ismétlődtek az amerikai
világban is. Népében élt a hazafias szellem épen úgy, mint bármely
másikban. Miért hanyagolta el mégis a fegyverkezést és nem követett
hódító politikát? Miért nem igyekezett a csillagokat és sávokat
meglobogtatni Mexiko fölött és egy új indiai rendszert megteremteni
Kínában e lobogó alatt? Amerika kényszerítette ki, hogy Japán megnyissa
a kapuit. Miután ezt megcselekedte, tiltakozás nélkül hagyta, hogy a
kelet-ázsiai hatalom európaiasodjék és félelmetessé növekedjék. Ez
önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy Machiavelli, a modern
külpolitikának az atyja, megforduljon a sírjában. Ha egy európai jellegű
nagyhatalom lett volna az Egyesült-Államok helyén, Nagybritanniának
véges-végig meg kellett volna erősíteni a kanadai határt, amely ma
teljesen védtelen és nagy arzenált kellett volna berendeznie a
Szent-Lőrinc folyó vidékén. Közép- és Dél-Amerikának megosztott erejű
államai már régen le volnának igázva és az Egyesült-Államok hivatalnoki
karának és uralkodó osztályának fegyelmező ellenőrzése alatt állanának.
Állandó küzdelem folynék Ausztráliának és Új-Zélandnak
elamerikaiasításáért és Amerika is osztályrészt követelne magának a
tropikus Afrikából.

Különös véletlen folytán Roosevelt elnök személyében (1901–1908) Amerika
is produkált egy, a német császárhoz hasonló nyughatatlan energiájú,
nagy cselekedetekre sóvárgó, épen olyan duzzadó és szónokias, a
világpolitikára kapható és fegyverkezésre hajlandó egyéniséget, akiben
hitünk szerint meg lett volna a hajlandóság, hogy belesodorja az
országot tengerentúli kalandokba.

Véleményünk szerint az Egyesült-Államoknak nagy önmérsékletét és
tartózkodását másként megmagyarázni nem lehet, csakis az intézményeknek
és hagyományoknak alapjukban eltérő voltával. Elsősorban az
Egyesült-Államok kormányának nincsen európai rendszerű külügyi hivatala
és diplomáciai testülete, nincsenek «szakértői», akik arra hivatottak,
hogy megőrizzék az agressziv politikának a hagyományát. Az elnöknek nagy
hatalma van ugyan, de ez alá van vetve a szenátus ellenőrzésének, amely
viszont felelős az állami törvényhozó testületeknek és a népnek. Az
országnak a külpolitikai viszonyai így nyilt és nyilvános ellenőrzés
alatt állanak. Ilyen rendszer mellett a titkos szerződések lehetetlenek
s az a körülmény, hogy a külhatalmak panaszkodnak az Egyesült-Államokkal
való «megállapodásoknak» a bizonytalansága miatt, legjobban mutatja az
ügyek kiváló állását. Az Egyesült-Államokban ilyenformán
alkotmányszerűleg van lehetetlenné téve az olyanforma külpolitika, amely
Európát oly hosszú időn keresztül a háború szegélyén tartotta.

Másodsorban az Egyesült-Államokban sohasem volt olyan szervezet vagy
hagyomány, amely, hogy úgy mondjuk, nem asszimilálható hódításokra
törekedett volna. Ahol nincs korona, ott korona-gyarmatok sem lehetnek.
Az amerikai kontinensen való terjeszkedése közben, az új állam egészen
különleges rendszert fejlesztett ki az új területek kezelése
tekintetében, amely nagyszerűen volt alkalmazható a lakatlan vidékekre,
de teljességgel alkalmatlan volt arra, hogy az idegen népektől lakott
országokra szabadon alkalmazzák. Ez a rendszer arra a gondolatra volt
alapítva, hogy az Egyesült-Államok államszerkezetében tartósan
alárendeltségi állapotban levő népek nem lehetnek. Az asszimilálás
rendes menetének első foka az, hogy a szövetségi kormány ellenőrzése
alatt _territorium_ alakul, máris jelentékeny önkormányzattal,
szavazattal nem bíró delegátust küld a kongresszusba s mikor a terület
rendeződik és benépesedik, a teljes államiságnak a rangjára emelkedik.
Ez volt a fejlődésnek a menete az Uniónak az összes későbbi államaiban;
az utolsó territoriumok, melyek az államiságnak a rangjára emelkedtek,
Arizona és Új-Mexikó voltak 1910-ben. Alaszkának jéggel borított és vad
területe egyszerűen azért maradt a politikai fejletlenség állapotában,
mert nincsen elegendő népessége, hogy államilag szervezkedjék.

Mikor Németországnak és Nagybritanniának a hódításai a Csendes-oceánon
azt a veszélyt idézték fel, hogy az Egyesült-Államok hajóhadát
megfosztják a szénállomásaitól ezeken a vizeken, az Unio megszállta a
Samoa-szigetek (1889) és a Sandwich-szigetek (1898) egy részét. Az
Uniónak itt volt először dolga valóban alávetett népességgel. De az
angol-indiai tisztviselőkhöz hasonló osztálynak a hiányában, akik a brit
közvéleményt befolyásolják, az amerikaiak itt is a területi rendszernek
az eljárását követték. A legnagyobb erőfeszítéssel igyekeztek Hawaii
nevelési ügyét az amerikai színvonalra emelni, a territoriumok rendszere
szerinti törvényhozást szerveztek, úgy hogy ezek a sötétbőrű szigetlakók
minden valószínűség szerint arra vannak rendelve, hogy az
Egyesült-Államok teljes jogú állampolgárai legyenek. (A kis
Samoa-szigetek ügyeit egy amerikai tengerészeti parancsnok intézi.)

1895-ben viszály támadt az Egyesült-Államok és Nagybritannia között
Venezuela ügyében s Cleveland elnök szilárdan ragaszkodott a Monroe
doktrinához. Ekkor tette Olney a nagyfontosságú kijelentést: «Ma az
Egyesült-Államok gyakorlatban szuverén az amerikai kontinensen és
akarata törvény azokban az ügyekben, melyekre a beavatkozási jogot
fenntartja magának». Ez a megtartott különböző pan-amerikai
kongresszusokkal egyetemben egy szövetségen és kölcsönös támogatáson
alapuló, teljesen nyilt külpolitikát teremtett egész Amerikában. A
döntőbírósági szerződések kiterjednek az egész kontinensre s a jövő az
államközi szervezetnek a fokozatos kifejlődésére, az angol nyelvű és
spanyol nyelvű _pax Americana_ megvalósulására utal, amelyben az
előbbiek az idősebb testvérnek a szerepét töltik be. Valami olyasféle
van alakulóban, amit birodalomnak nem nevezhetünk, ami messze túlmegy a
brit birodalomnak nagy szövetségén, az alkotórészeknek tökéletes
egyenrangúsága tekintetében.

A közös amerikai érdek gondolatának megfelelően az Unio 1898-ban
beleavatkozott Cuba ügyeibe, amely éveken keresztül állandó felkelésnek
az állapotában volt Spanyolország ellenében. A rövid háború Cuba,
Porto-Rico és a Filippini-szigetek meghódításával végződött. Cuba ma
önkormányzattal bíró szabad köztársaság. Porto-Riconak és a Filippini
szigeteknek különleges kormányuk van ugyan, választáson alapuló
alsóházzal és egy felső testülettel, melybe az Unio is küld ki tagokat.
Nem valószínű, hogy akár Porto Rico, akár pedig a Filippini szigetek
állam legyenek az Egyesült-Államokban. Sokkal valószínűbb, hogy szabad
államok lesznek, kölcsönös megértésen alapuló szövetségben úgy az angol
nyelvű, mint a latin Amerikával.

Úgy Cuba, mint Porto-Rico örömmel fogadták ügyeikbe az amerikai
beavatkozást, de a Filippini-szigeteken nyomban a spanyol háború után
erős törekvés nyilatkozott meg a teljes és rögtönös szabadságra és erős
ellenállás jelentkezett az amerikai katonai igazgatással szemben. Az
Egyesült-Államok politikája itt jutott legközelebb a nagyhatalmak
rendszeréhez és eljárását ezen a ponton lehet leginkább kétségesnek
tekinteni. Az Egyesült-Államokban nagy rokonszenv nyilatkozott meg a
felkelők irányában. Roosevelt, a néhai elnök a következőket írja erről a
kérdésről az önéletrajzában (1913.):

«A Filippini-szigeteket illetőleg az volt a nézetem, hogy önkormányzatra
kell nevelnünk őket oly gyorsan, mint csak lehet s azután hagynunk kell,
hogy szabadon határozzanak a sorsuk felől. Nem láttam célszerűnek
meghatározni az időpontot, melynek beteltével megadjuk nekik a
függetlenséget, mert nem hittem, hogy előre meg lehessen állapítani az
időt, mikor érettek lesznek az önkormányzatra; igéret tétele esetén
kötelességemnek éreztem volna annak a megtartását. Hivatalom elfoglalása
után néhány hónapra elnyomtuk a Filippini-szigeteken az utolsó fegyveres
ellenállást, amely nem volt tisztán sporadikus jellegű. Mihelyt a béke
biztosítva volt, minden erőnket a szigeteknek fejlesztésére és a
benszülöttek érdekeinek előmozdítására fordítottuk. Mindenütt iskolákat
létesítettünk; utakat építettünk; pártatlan igazságszolgáltatásról
gondoskodtunk; mindent megtettünk a földmívelés és ipar előmozdítására;
állandóan növekvő számban alkalmaztunk benszülötteket a saját ügyeik
intézésére és végül törvényhozó testületet létesítettünk… A szigeteket
maguknak a filipinóknak az érdekében kormányoztuk és kormányozzuk. Ha
megfelelő idő multával a filipinók úgy határoznak, hogy nem akarják ezt
a kormányrendszert, biztos vagyok benne, hogy mi kivonulunk a
szigetekről; de ha kivonulunk, – ezt szükségesnek látom határozottan
kiemelni, – nem fogunk protektorátust tartani, még együttes
protektorátust sem a szigetek fölött és semlegességi vagy más egyéb
biztosítékot sem adunk és követelünk; röviden, mi teljesen szabadok
akarunk lenni mindennemű felelősségtől az ő irányukban».[8]

Ezek a nézetek nagyon eltérnek egy brit vagy francia külügyi vagy
gyarmatügyi hivatalnoknak a nézeteitől. De nem térnek el nagyon erősen
attól a szellemtől, amely létrehozta az önkormányzati gyarmatokat
Kanadában, Dél-Afrikában és Ausztráliában és az előtérbe tolta a három
ir önkormányzati törvényjavaslatot. Belevág a régi és jellegzetes angol
hagyományba, amelyből a függetlenségi nyilatkozat is származott. Vitán
kívül félredobja az alárendelt népeknek a gondolatát.

E helyütt nem akarunk a Panama-csatorna megépítését követő politikai
komplikációkba belebocsájtkozni, mert azok nem vetnek új világot az
amerikai világpolitikának a rendszerére. Panamának a története tisztán
amerikai történet. Bizonyos azonban, hogy amint az Uniónak a politikai
szerkezete új dolog a világban, úgy tökéletesen újak a határain kívül
eső világgal való viszonylatai is.[9]



VII. A NAGY HÁBORÚ KÖZVETLEN OKAI.

Szükségesnek láttuk, hogy behatóbban vizsgáljuk a nemzetközi viszonyokat
illetőleg Európának és Amerikának a lelkiállapotát az 1914. évi
világtragédiát megelőző esztendők folyamán, mert mindjobban kénytelenek
vagyunk rájönni annak a felismerésére, hogy a nagy háború, vagy bármely
ilyen háború szükséges következése volt ezen időszak mentalitásának.
Minden, amit emberek és nemzetek cselekszenek, a beszédek, könyvek,
ujságok, iskolamesterek és más hasonlók gondolatainak reakciója gyanánt
jelentkező ösztönszerű motivumokból származik. A fizikai
szükségszerűségek, a dögvészek, az éghajlat változásai és más hasonló
külső körülmények módosíthatják és eltolhatják az emberi történelemnek a
menetét, de az élő gyökere mindig a gondolat marad.

Minden emberi történelem alapjában véve a gondolatoknak a történelme.
Napjaink embere és a cromagnard ember között a testi és szellemi
különbség nagyon csekély. A lényeges különbség annak a szellemi
háttérnek a kiterjedésében és tartalmában rejlik, amelyet a közbeeső öt
vagy hatszáz nemzedék alatt szereztünk.

Még túlságosan közel vagyunk a nagy háborúnak az eseményeihez, semhogy
igényt tarthatnánk arra, hogy ez a vázlatos ismertetés históriai
ítéletet mondhatna, de megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy ha az
összeütközésnek a szenvedélyei elhalványodtak, Németországot fogják az
előidézésében leginkább bűnösnek találni, nemcsak azért, mert morális és
intellektuális tekintetben nagyon elütött a szomszédaitól, hanem mert ő
képviselte az imperializmusnak közös betegségét a legteljesebb és
legerőteljesebb formában. Önmagát megbecsülő történetíró, bármennyire
felületes és népies legyen is a célja, jóhiszeműleg nem teheti magáévá
azt a háborúnak a megpróbáltatásaiban keletkezett legendát, hogy a német
az emberek bármely más fajánál kegyetlenebb és borzalmasabb emberi lény
volna. Európának az összes államai 1914 előtt a támadó és háború felé
sodródó nacionalizmusnak az állapotában voltak; Németországnak a
kormánya csak vezetett ebben az irányzatban. Elsőnek zuhant a verembe és
legmélyebben ásta bele magát. Ő lett a borzalmas példa, melyre az összes
vele együtt bűnözők lármásan hivatkozhattak.

Németország és Ausztria hosszú időn keresztül tervezgették a német
befolyásnak kiterjesztését Kisázsián keresztül keleti irányban. A német
gondolat a «Berlin-Bagdad» jelszavában kristályosodott ki. A német
tervekkel ellentétben álltak Oroszország tervei, amely a szláv befolyást
Konstantinápolyra és Szerbián át az Adriai-tengerig akarta
kiterjeszteni. Ezek a becsvágyó törekvések keresztezték egymást és
kölcsönösen összeegyeztethetlenek voltak. A Balkán lázas közállapotai
nagyrészt a német és szláv tervekből eredő intrikáknak és propagandának
voltak tulajdonítandók. Törökország a német birodalomnál, Szerbia
Oroszországnál keresett támogatást. Románia és Olaszország,
hagyományaikban egyaránt latin államok, mindketten névleg Németország
szövetségesei, egyaránt távolabb fekvő és mélyebb terveket tápláltak.
Ferdinánd bulgár cár még homályosabb terveket táplált, a görög udvarnak
szennyes rejtelmei pedig, melynek királya a német császárnak volt a
sógora, ezidőszerint még kívül esnek megismerésünknek a körén.

A bonyodalomban azonban nemcsak Németország volt az egyik és Oroszország
a másik oldalról érdekelve. Németországnak a kapzsisága 1871-ben, makacs
és gyűlölködő ellenségévé tette Franciaországot. A francia nép, amely
tudta, hogy képtelen az elvesztett tartományokat saját erejéből
visszaszerezni, túlzott reményeket táplált Oroszország hatalmát és
segítségét illetőleg. A francia nép óriási összegeket jegyzett az orosz
kölcsönökre. Franciaország szövetségese volt az orosz birodalomnak.
Bizonyos volt, hogy ha Németország háborúba keveredik Oroszországgal,
Franciaország is megtámadja őt.

A rövid francia keleti határnak a védelmi rendszere nagyon erősen ki
volt építve. Németországnak kevés reménysége volt, hogy ezen a védőgáton
megismételje az 1870–71. évi sikereket. Franciaországnak a Belgium felé
eső határa azonban hosszabb volt és kevésbbé erősen is volt kiépítve.
Franciaországnak túlerővel való megtámadása esetén nagyobb arányokban
lehetett számítani 1870-nek a megismétlődésére. A francia balszárnyat
délkeleti irányban forgópont gyanánt vissza lehet lökni Verdunre s a
jobbszárnyát túl lehet szárnyalni olyanformán, ahogy az ember becsukja a
kinyitott beretvát. Ezt a tervet a német hadvezetőség nagy gonddal és
részletességgel kidolgozta. A végrehajtása a nemzetközi jognak a
megsértésével járt, mert Poroszország is vállalta Belgium
semlegességének a garantálását, nem volt vele semmiféle viszálya,
ellenben felidézte azt a veszedelmet, hogy Nagybritanniát is Németország
ellen fordítja, mert ez a hatalom is kezeskedett Belgium megvédéséért. A
németek azonban abban a hiszemben voltak, hogy flottájuk már elég erős
ahhoz, hogy Nagybritanniát habozásra késztesse a beavatkozás
tekintetében s a lehetőségekre való tekintettel nagy stratégiai
vasúthálózatot építettek ki a belga határ felé és megtettek minden
előkészületet ennek a tervnek a végrehajtására. Így azt remélték, hogy
egy nagy nekilendüléssel leterítik Franciaországot és azután
akadálytalanul mérkőzhetnek meg Oroszországgal.

1914-ben minden körülmény a két központi hatalomra kedvezően látszott
alakulni. Oroszország megerősödött ugyan 1906-tól kezdve, de nagyon
lassan; Franciaországot pénzügyi botrányok züllesztették. Ezek a
botrányok 1914 márciusában érték el a tetőpontjukat, mikor Caillaux
pénzügyminiszternek a felesége megdöbbentő módon lelőtte Calmettet, a
_Figaro_ szerkesztőjét; Nagybritannia, egész Németországnak a
meggyőződése szerint, a polgárháborúnak a szélén állt. Úgy külföldiek,
mint angolok ismételten igyekeztek döntő kijelentést nyerni abban a
tekintetben, hogy mi történik, ha Németország és Ausztria megtámadják
Franciaországot és Oroszországot; a brit külügyi államtitkár azonban
súlyos kétértelműséget tanusított egészen addig a pillanatig, mikor
Nagybritannia maga is beleavatkozott a háborúba.[10] Következésképen az
a meggyőződés támadt a kontinensen, hogy Nagybritannia vagy nem akar,
vagy csak késedelmesen fog beleavatkozni a háborúba s ez esetleg
bátoríthatta Németországot abban, hogy megfenyegesse Franciaországot.

Az események rohanásának a lökést Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar
trónörökösnek a meggyilkolása adta meg, aki hivatalos látogatáson volt
Szarajevóban, Bosznia fővárosában. Megvolt a kedvező ürügy a hadseregek
megindítására. «Most vagy soha», mondotta a német császár.[11] A
gyilkosok felbérelésével Szerbiát vádolták meg s bár maguk az osztrák
nyomozó közegek jelentették, hogy a szerb kormányt nem lehet
bűnrészességgel vádolni, az osztrák-magyar kormány alkalmasnak ítélte
ezt a vádat, hogy háború felé szorítsa az ügyeket. Július 23-án a
monarchia ultimátumot küldött Szerbiának s bár Szerbia részleges
elégtételt adott, Sir Edward Grey, az angol külügyi államtitkár pedig
konferenciára igyekezett bírni a hatalmakat, július 28-án megüzente a
háborút.[12]

Oroszország július 30-án mozgósította a hadseregét, mire Németország
augusztus 1-én megüzente a háborút. Másnap német csapatok lépték át a
francia határt s a szerencsétlen Belgiumhoz intézett ultimátummal
egyidejűleg megkezdődött a nagy oldalmozdulat Belgiumon és Luxemburgon
keresztül. Nyugati irányban megindultak a felderítő osztagok és az
előcsapatok. Nyugat felé robogott a katonákkal megrakott automobilok
tömege. Rengeteg tömeg tábori szürkébe öltözött gyalogság követte őket;
kerekre nyilt szemű, derék fiatal németek, törvénytisztelő, jól nevelt
ifjak, akiknek legtöbbje sohasem látta, hogy indulatból lelőttek
valakit. «Ez a háború», mondották nekik. Bátrak legyenek és
könyörtelenek. Egyesek közülök rajta voltak, hogy megfeleljenek ennek a
katonai oktatásnak a szerencsétlen belgák rovására.

A részletesen feltárt belgiumi atrocitások nyomán indokolatlanul nagy
felháborodás kerekedett; indokolatlanul nagy volt az alapvető
atrocitáshoz képest 1914 augusztusában, amit magának Belgiumnak a
megtámadása jelentett. Ha ez adva volt, az esetleges lövöldözést és
zsákmányolást, a magántulajdonnak céltalan pusztítását, a korcsmáknak és
élelmiszer-üzleteknek éhes és fáradt emberek által történt kifosztását s
a vele járó rablást és gyujtogatást eléggé természetes következésnek
lehetett tekinteni. Csak nagyon ostoba emberek képzelhetik, hogy egy
háborúban álló hadsereg megállhat a becsületnek, tisztességnek és
igazságosságnak ugyanazon a színvonalán, mint a rendezett viszonyok
között élő otthoni társadalom. A porosz hadsereget a harmincéves háború
hagyományai is befolyásolták. A Németország ellen szövetkezett
államokban szokásba jött ezeket a belgiumi túlkapásokat és vérengzéseket
úgy kezelni, mintha azelőtt ilyenfajta dolgok egyáltalán nem történtek
volna s mintha ezek a német jellemnek valami különlegesen ördögi
vonásából származtak volna. A «hunok» gúnynévvel illették a németeket. A
Belgiumban elkövetett német vétkeket azonban még a legtávolabbról sem
lehet összehasonlítani az ázsiai nomádoknak rendszeres pusztításával,
akik egyebek között ki akarták irtani Kína egész lakosságát, hogy az
országot legelővé változtassák. A vétkek nagy része nem volt egyéb
megittasult emberek brutalitásánál, akik életükben először használhattak
szabadon halált osztogató fegyvereket; sok a saját cselekedeteiktől
megrettent és a megtámadott ország lakóinak bosszúállásától félő
embereknek volt a hiszterikus dühöngése, sok pedig egyszerűen a
kényszerképzetből eredt, hogy a hadviselésben rettenetesnek kell
mutatkozni és hogy a népeket legjobban a megfélemlítéssel lehet
leigázni. Az átlagos németet a törvény iránti engedelmességből és
tiszteletből úgy vetették bele a háborúba, hogy ezeknek a
kegyetlenségeknek szükségképen be kellett következniök. Tényleg
történtek borzalmas és visszataszító dolgok. De minden nép, melyet úgy
készítettek elő és vittek a háborúba, mint a németeket, hasonlóan
cselekedett volna.

Augusztus másodikának az éjszakáján, mikor Európának a legnagyobb része
még a félszázados békének a nyugodt elernyedésében, még a legszélesebb
körökre kiterjedő bőségnek, olcsóságnak és szabadságnak a megszokott
állapotában, melyet ma élő ember már nem fog élvezni többé, nyári
pihenőjéről gondolkozott, a kis Vizé falucska Belgiumban lángokkal
lobogott fel, megrémült tekintetű parasztokat hurcoltak ki a házaikból
és lőttek főbe, állítólag mert a házakból tüzeltek a benyomuló
ellenségre. A tiszteknek, akik ezt elrendelték és az embereknek, akik a
parancsokat végrehajtották, borzalmat kellett érezniök, mikor ezeket a
nekik idegenszerű dolgokat cselekedték. A legtöbbjük még sohasem látott
erőszakos halált. Nemcsak a falucskára vetettek csóvát, hanem az egész
világra. A vég kezdete volt, a kényelem, biztonság, emberi és
tisztességes életmód korszakának a vége Európában.

Mihelyt biztossá vált, hogy Belgiumot megtámadták, Nagybritannia
megszünt habozni és augusztus 4-én éjjel 11 órakor megüzente a háborút
Németországnak. A következő napon az _Amphion_ cirkáló egy német
aknarakó hajót lepett meg és sülyesztett el a Themze torkolatában; első
eset volt, hogy britek és németek saját lobogójuk alatt kerültek szembe
egymással szárazon vagy vizen…

Egész Európa visszaemlékezik még azoknak az eseményekben gazdag,
napfényes augusztusi napoknak a különös hangulatára. Majdnem félszázadon
át a nyugati világ nyugalomban és a _biztonság_ érzetében élt. Csak
Franciaországban ismerte kevés számú középkorú és öregedő ember
közvetlen tapasztalatból a háborút. Az ujságok világkatasztrófáról
beszéltek, de ez a kifejezés keveset jelentett azokra, akiknek a világ
mindig biztonságosnak tetszett és másformának nem is tudták elképzelni.
Különösen Nagybritanniában a béke-időknek az életmódja folytatódott némi
ijedelemmel vegyes módon még egy ideig. Hasonlatos volt annak az
embernek az esetéhez, aki járkál a világban, anélkül, hogy tudatában
volna a benne már lappangó végzetes betegségnek, amely megváltoztatja
egész életmódját és minden szokását. Az emberek nyaralni mentek; az
üzletek megnyugtatták vevőiket, hogy «az üzlet nem változott». Az
ujságok érkezése sok beszédre és izgalomra adott alkalmat, de ez a
nézőknek a beszéde és izgalma volt, akik igazában nem tudják, hogy
részesei a katasztrófának, mely magával rántja mindannyiukat.



VIII. A NAGY HÁBORÚ ESEMÉNYEI 1917-IG.[13]

A következőkben főbb vonásaiban vázoljuk az így kitört világháborúnak az
eseményeit. A német terv az volt, hogy gyors megrohanással leterítik
Franciaországot, míg Oroszország a keleten még gyüjtögeti az erőit.[14]
Egy ideig kifogástalanul ment minden. A katonai tudomány soha sincsen a
modern viszonyoknak a színvonalán, mert a katonák mint osztály, képzelő
erő nélküliek és mindig vannak a gyakorlatban még ki nem fejlesztett
találmányok, amelyek a katonai észjárás által követett taktikai és
stratégiai rendszereket megzavarhatják. A német terv már évekkel a
háború kitörése előtt készült; önmagában elavult volt; lövészárkok,
drótakadályok és gépfegyverek használatával alkalmasint mindjárt
kezdetben meg lehetett volna hiusítani; a franciák azonban
haditudományukban nem érték el a német színvonalt s a nyilt hadviselés
módszereiben bizakodtak, amely legalább tizenöt esztendővel maradt el a
kor mögött. Felkészültségük úgy drótakadályok, mint gépfegyverek
tekintetében nagyon hiányos volt s élt az a nevetséges hagyomány, hogy a
franciák nem harcolhatnak árkokban és földhányások mögött. A belga
határt Lüttich és a hozzá kapcsolódó erődök védték, melyek tíz vagy
tizenkét év óta már nem voltak modernek; az erődök felszerelését és
védőeszközeit sok esetben német cégek szállították; a francia
északkeleti határ viszont nagyon gyengén volt megerősítve. Magától
értetődőleg a hadiszállító német Krupp-gyár diótörőkről is gondoskodott
e diók számára, nagyon erős robbanó hatású lövedékeket röpítő rendkívül
nagy ágyúk formájában. Így ezek a védelmi berendezések saját
helyőrségüknek lettek a csapdái. A franciák a déli Ardennekben támadtak,
de vereséget szenvedtek. A német hadak ellenállhatatlannak látszó
irammal gázolták le a francia balszárnyat; Lüttich augusztus 9-én
elesett; Brüsszelt augusztus 20-án érték el a németek; a körülbelül
70.000 emberből álló brit hadsereget, mely Belgiumba érkezett, a túlerő
Monsnál augusztus 22-én megverte s a dél-afrikai háborúban tanult
gyilkos lövész-taktika dacára visszaszorította. (A németek nem akarták
hinni, hogy az angolok puskával és nem gépfegyverrel dolgoztak.) A kis
angol haderőt nyugati irányban félretaszították s a német jobbszárny úgy
rohant lefelé, mintha nyugatra el akarná hagyni Párist és fel akarná
göngyölíteni az egész francia hadsereget.

A német főhadiszállás ebben az időpontban annyira biztos volt, hogy
megnyerte a háborút, hogy augusztus végén már csapatokat vontak el a
keleti front számára, ahol az oroszok Kelet- és Nyugat-Poroszországot
pusztították. Ekkor következett be a stratégiai szempontból nagyon gyors
és sikeres ellentámadás. A franciák a centrumban visszavonultak,
balszárnyukon teljesen váratlanul egy új hadsereggel léptek fel s a
megingott, de újra megerősített kis angol hadsereg is méltó szerepet
tudott játszani az ellentámadásban. A német jobbszárny túlságosan
előrerohant, elvesztette belső összefüggését s a szeptember 6-tól 10-ig
tartó marnei csatában a Marnetól az Aisneig visszavetették. Még jobban
is visszaszorították volna, ha nem lett volna tartalékban a beásásnak a
művészete. Az Aisnenél a német hadsereg megállt és beásta magát. A nehéz
ágyúk, a nagy robbanó erejű lövedékek s a tankok, melyekre a
szövetségeseknek szükségük lett volna, hogy ezeket a lövészárkokat
szétrombolják, még hiányoztak.

A marnei csata pozdorjává zúzta az eredeti német tervet. Franciaország
egyelőre meg volt mentve. A németek azonban távolról sem voltak
megverve; úgy emberekben, mint felszerelésben nagy volt a támadó
felsőbbségük. Az oroszoktól való félelmüket keleten a példátlanul álló
tannenbergi győzelem eloszlatta. A nyugati küzdelemnek a legközelebbi
fázisa az erőszakolt, kevésbbé jól kitervezett harc volt, hogy a
szövetségesek baloldalát túlszárnyalják és a csatornamenti kikötőknek a
megszerzésével elvágjuk a Britanniából Franciaországba érkező
utánpótlásokat. Mindkét fél valósággal versenyzett, hogy a partot
elérje. Azután a németek, nagy tüzérségi és felszerelési fölénnyel
megtámadták az angolokat Ypernnél és Ypern körül. Nagyon közel jutottak
az áttöréshez, de az angolok végül mégis kitartottak.

A nyugati fronton a küzdelem lövészárok-harccá alakult át. Egyik félnek
sem volt meg a tudása és felszerelése a modern lövészárkokon és
akadályokon való áttörés problémájának megoldásához s mindkét fél
egyaránt tudósok, feltalálók és más nem katonai személyek tanácsához és
segítségéhez volt kénytelen fordulni ebben a nehézségben. Ez időben a
lövészárok-háborúnak a problémája lényegében már meg volt oldva;
Angolországban példának okáért már megvolt a tanknak a modellje, amely a
szövetségeseknek döntő és aránylag könnyű győzelmét biztosíthatta volna
1916 előtt; a hivatásos katonai elme azonban szükségképen alsóbbrendű és
képzelő erő nélküli; magasabb intellektuális képességű ember nem
szívesen börtönzi be tehetségét ebbe a hivatásba; majdnem az összes nagy
hadvezérek vagy katonai mult nélküli, friss lelkű fiatal emberek voltak,
mint Nagy Sándor, Napoleon és Hoche, magukat katonai mesterségnek
szentelő politikusok, mint Julius Cæsar, nomádok, mint a hun és mongol
vezérek, vagy pedig Cromwellhez és Washingtonhoz hasonló műkedvelők;
ötven esztendei militarizmus után azonban ez a háború reménytelenül
mesterségszerű háború lett; kezdettől végig lehetetlen volt kivenni a
hivatásos tábornokok kezéből és sem a német, sem pedig a szövetséges
főhadiszállások nem nézték szívesen az olyan találmányokat, melyek
halomra dönthették hagyományos rendszerüket.[15] A tank nem csupán
kellemetlenül idegen volt ezeknek a katonai uraknak, hanem hivatáshoz
nem méltó védelmet nyujtott a közkatonáknak. A németek azonban
meghonosítottak bizonyos újításokat. Február végén egy kevéssé
használhatónak bizonyult újítással, a lángvetővel léptek fel, melynél a
kezelő forgott állandóan az elevenen való megégés veszedelmében,
áprilisban pedig, az angolok ellen irányuló második nagy offenzivának a
közepe táján (második yperni csata, április 17–május 17), mérgezett
gázfelhőket alkalmaztak. Ezt a borzalmas találmányt először kanadai és
algiri csapatokkal szemben használták; a vele járó testi kín és a
haldoklóknak a gyötrelme borzalmas hatást váltott ki, de az áttörést nem
tudta kierőszakolni. Néhány héten keresztül a szövetségesek arcvonalán a
vegyészek a katonáknál nagyobb jelentőségre emelkedtek s hat héten belül
a defenzivában levő csapatok birtokában voltak a védő eszközöknek és
találmányoknak.

Másfél esztendőn át, egészen 1916 júliusáig a nyugati arcvonal az
eldöntetlen feszültség állapotában maradt meg. Mindkét részről történtek
nehéz támadások, melyek véres visszaverésekkel végződtek. A franciák
dicsőséges, de nagy áldozatokkal járó támadásokat kisérlettek meg
1915-ben Arrasnál és Champagneban, a britek pedig Loosnál. Svájctól az
Északi tengerig két szakadatlan lövészárok húzódott végig, néhol egy
mérföldnyi s még nagyobb, néhol pedig – mint például Arrasnál, – alig
néhány lábnyi távolságban s e lövészárkokban és mögöttük milliónyi ember
dolgozott, harcolt és készülődött előre kitervezett nagy és véres
offenzivákra. Minden megelőző korban ekkora helyhez kötött
embertömegekben elkerülhetetlenül ragályos betegségek törtek volna ki,
de a modern tudomány e tekintetben is megváltoztatta a hadviselésnek a
körülményeit. Egyes új betegségek léptek fel, mint például a hideg
vízben való hosszas álldogálás által előidézett «lövészárok-láb», a
vérhasnak új fajai és más hasonlók, de egyik sem hatalmasodott el
annyira, hogy bármelyik harcban álló felet megbénította volna. Az
arcvonalak mögött a harcban álló nemzeteknek az élete mindinkább arra a
feladatra alakult át, hogy élelmiszert, lőszert és mindenekfelett
embereket szállítson azoknak a helyébe, akik napról-napra elestek vagy
megsebesültek.[16] A németeknek megvolt az a szerencséjük, hogy
nagyszámú nagy ostromágyú állt a rendelkezésükre, melyek eredetileg a
határszéli erősségek számára voltak rendelve; ezeket most a
lövészárkoknak nagy robbanó erejű lövedékekkel való összerombolására,
szóval olyan feladatra használták fel, melyre azelőtt senki sem gondolt.
Az első évek folyamán nagy ágyúk és lőszer tekintetében a szövetségesek
állandóan rosszabbul voltak ellátva a németeknél és veszteségeik mindig
nagyobbak voltak. Asquith brit miniszterelnökből, aki nagyon gyakorlott
művésze volt a parlamenti ügyeknek, hiányzott a teremtőképesség s
valószínűleg Lloyd George sürgetéseinek és támadásainak, aki 1916
decemberében ki is szorította őt a helyéből, valamint az angol sajtó
lármájának kell tulajdonítani, hogy a felszerelésnek és utánpótlásnak
ezek a hiányosságai végül megszüntek.[17]

A németek rettentő erőfeszítéssel támadták a franciákat 1916 első
felében Verdunnél és Verdun körül. A németek óriási veszteségeket
szenvedtek és miután a francia arcvonalat néhány mérföldnyire benyomták,
sikerült őket feltartóztatni. A francia veszteségek legalább is akkorák,
vagy még nagyobbak voltak. «_Ils ne passeront pas_» – mondta és énekelte
a francia gyalogság és megtartotta a szavát.

A keleti német arcvonal hosszabb kiterjedésű volt és
lövészárok-rendszere a nyugatinál kevésbbé volt kiépítve. Az oroszoknak
a tannenbergi vereség után is sikerült, hogy egyidőre még
előnyomuljanak. Majdnem egész Galiciát elfoglalták, 1914 szeptember 2-án
az övék lett Lemberg, 1915 március 22-én pedig Przemysl hatalmas
erőssége. A németek azonban, miután nem tudták áttörni a szövetségesek
nyugati frontját, a szövetségesek pedig megfelelő előkészület hiányában
eredménytelen támadásokat intéztek ellenük,[18] Oroszország ellen
fordultak és rettenetes tüzérségi előkészítésnek újszerű alkalmazásával
először délen, majd északon nagy csapásokat mértek az orosz arcvonalra.
Június 22-én Przemysl újból visszakerült a központi hatalmak birtokába
és az egész orosz arcvonal messze keletre szorult, míg csak szeptember
2-án Vilna is német kézbe nem került.

1915 május 23-án Olaszország a szövetségesekhez csatlakozott és
megüzente a háborút a monarchiának. (Németországnak a háborút csak egy
esztendő mulva üzente meg.) Keleti irányban előrenyomult ugyan Görzig,
amely 1916 nyarán elesett, de ebben az időpontban beavatkozása sem
Oroszország, sem pedig a két nyugati hatalom szempontjából nem jelentett
sokat. Egészben véve csak új lövészárok-háborúra kényszerült festői
északkeleti határán.

Míg a fő ellenfeleknek a legfontosabb arcvonalai a kimerítő
megmerevedésnek ezt az állapotát mutatták, mindkét fél megkisérlette,
hogy az arcvonal mögött is megtámadja az ellenfelét. A németek
Zeppelinekkel, majd pedig repülőgépekkel egész sor támadást intéztek
Páris és Anglia keleti részei ellen. A támadások nyilvánvalóan raktárak,
lőszergyárak és más katonai fontosságú célok ellen irányultak, de a
gyakorlatban vegyest a lakott helyeket is bombázták. Eleinte a ledobott
bombák nem voltak nagyon hatékonyak, de később úgy a nagyságuk, mint a
minőségük állandóan emelkedett, nagyon sok embert megsebesítettek és
megöltek és jelentős károkat okoztak. Ezek a támadások tetőpontjára
csigázták fel az angol népnek a méltatlankodását.[19] Noha a németeknek
már néhány esztendő óta megvoltak a Zeppelinjeik, egyetlenegy katonai
hatóság sem foglalkozott Nagybritanniában komolyan a gondolattal, hogy
miként kell védekezni velük szemben s csak 1916-ban állott megfelelő
mennyiségű ágyú a léghajók ellen rendelkezésre és ettől fogva kezdték a
légi cirkálókat repülőgépekkel támadni. Egymásután több Zeppelin
szerencsétlenül járt s ettől fogva csak tengeri felderítő szolgálatra
használták őket, a támadásban pedig helyüket a Gotha nevű nagy
repülőgépek foglalták el. Ezeknek a látogatásai Anglia keleti része és
London fölött 1917 nyarától kezdve rendszeresekké váltak. 1917–1918
telének minden holdas éjszakáján Londonban megszokott volt a jelzőágyú
tompa dörgése, a rendőrségi riadónak éles sivítása, az utcáknak gyors
elnéptelenedése, a repülőgépek ellen felállított ágyúk százainak
menydörgéssé fokozódó fülsiketítő zaja, a srapnellek süvöltése és végül,
ha valamelyik támadónak sikerült áttörni a védő övezeten, a lezuhanó
bombáknak tompa robbanása. Azután a gyengülő ágyúdörgés közepette
következett a tüzoltóságnak elmaradhatatlan rohanó hangja és a
mentőkocsiknak a robogása… Ezek a tapasztalatok otthonában éreztették
London minden lakosával a háborút.

Míg a németek így a levegőből ellenségeik otthoni lakosságának az
idegeit támadták meg, a rendelkezésükre álló minden eszközzel támadták a
brit tengeri kereskedelmet is. A háború kitörésekor több cirkálójuk és
torpedórombolójuk volt, szétszórva a tengereken és egy hatalmas, modern
cirkálókból álló hajóosztaguk – a _Scharnhorst, Gneisenau, Leipzig,
Nürnberg_ és _Dresden_, – tartózkodott a Csendes-oceánon. E magányos
cirkálók közül néhány, különösen pedig az _Emden_, igen nagy számú
kereskedelmi hajót pusztított el, mielőtt sikerült volna ártalmatlanná
tenni. A csendes-tengeri flotta pedig Chile partjain megütközött egy
angol osztaggal s a _Good Hope_ és _Monmouth_ cirkálókat 1914 november
1-én elsülyesztette. Egy hónappal később Sturdee tengernagy utolérte
ezeket a német hajókat s a Falkland-szigetek mellett vívott csatában a
_Dresden_ kivételével valamennyiöket elsülyesztette. Ezen ütközet után a
szövetségesek a tengereknek kizárólagos urai maradtak s ezt a tengeri
felsőbbségüket az 1916 május 1-én megvívott jütlandi nagy tengeri csata
sem tudta megingatni. A németek tevékenységüket így mindjobban a
tengeralatti háborúra összpontosították. Egyetlenegy napon, 1914
szeptember 29-én három hatalmas cirkálót, az _Aboukirt, Hoguet_ és
_Cressyt_, 1473 emberrel sikerült nekik elsülyeszteni. A brit hajózással
szemben a tengeri zsákmányjogot alkalmazták; eleinte figyelmeztették és
átvizsgálták a személyszállító és kereskedelmi hajókat, de csapdáktól
való félelmükben nem folytatták ezt az eljárást és 1915 tavaszától
kezdve a hajókat figyelmeztetés nélkül kezdték elsülyeszteni. 1915
májusában elsülyedt a _Lusitania_, a legnagyobb személyszállító gőzösök
egyike, előzetes figyelmeztetés nélkül, a fedélzetén több amerikai
állampolgárral. Ez az amerikai közhangulatot nagyon elkeserítette a
németek irányában, de a valószínűség oly nagy volt, hogy a
tengeralattjárók háborújával érzékenyen meg lehet sebezni, sőt esetleg
engedékenységre lehet kényszeríteni Nagybritanniát, hogy makacsul
ragaszkodtak a mind kíméletlenebb tengeralatti háborúhoz s nem törődtek
vele, hogy esetleg az Egyesült-Államokat is ellenségeiknek a körébe
kényszerítik.

Ugyanezen idő alatt az egyébként nagyon hiányosan felszerelt török
haderők a Sinai félszigeten át fenyegető hadmozdulatokat végeztek
Egyiptom irányában.

Mialatt a németek így a levegőben és a tenger alatt igyekeztek
megsebezni legkevésbbé hozzáférhető és legfélelmetesebb ellenfelüket,
Nagybritanniát, a franciák és angolok is egy szerencsétlen oldaltámadást
kisérlettek meg a központi hatalmak ellen Törökországon át. A gallipolii
vállalkozás szépen volt kigondolva, de nagyon szerencsétlen volt a
végrehajtása. Ha sikerül, a szövetségesek 1915-ben elfoglalták volna
Konstantinápolyt. A Dardanellák februári bombázásával azonban már két
hónappal előzetesen felhívták a tervre a törökök figyelmét, a
készülődésekre valószínűleg a görög udvar is figyelmeztette a központi
hatalmakat s mikor áprilisban a brit és francia erők partraszálltak a
Gallipoli félszigeten, a törökök jól be voltak ásva és különösen
kézigránátok tekintetében sokkal jobban fel voltak készülve az
árokharcra, mint támadóik. A szövetségesek a hadihajók nagy ágyúiban
bizakodtak, melyek meglehetősen alkalmatlanoknak bizonyultak a
lövészárkok szétrombolására s egyebeken kívül, amiről megfeledkeztek,
nem gondoltak az ellenséges tengeralattjárókra. Több nagy csatahajójuk
elveszett; ugyanazokban az áttetszően kék vizekben sülyedtek el,
amelyeken át valaha Xerxes hajói vitorláztak a Salamisnál rájuk várakozó
végzet felé. A szövetségesek részéről a gallipolii hadjárat egyaránt
hősies és szánalmas példája volt a bátorságnak és szakértelem hiányának,
mely tömérdek élet, anyag és tekintély pusztulása után 1916 januárjában
visszavonulással végződött.[20]

A sikertelenséget részben a görögök magatartásának kellett
tulajdonítani, akik megtagadták a kalandban való részvételt. Másfél
esztendőn keresztül a görög király, a német császárnak a sógora, akit a
szövetségesek főhadiszállásain levő barátai oltalmaztak, rászedte a
szövetségeseket és közvetve nagyszámú brit és francia katonának a
halálát okozta. 1917 júniusban lemondásra kényszerítették, de ahelyett,
hogy a görögöknek megengedték volna, hogy természetes és hagyományos
köztársasági hajlandóságukat kövessék, helyette Sándor trónörököst, a
német császárnak az unokaöccsét emelték a trónra – _maguk a
szövetségesek_. A nagy háborúnak ez a görög fejezete még megvilágításra
vár a történetírók részéről. Ezidőszerint még megmagyarázhatatlan és mi
csak az érthetetlen tényeket közöljük, anélkül, hogy a megfejtésüket
megkisérlenők.

Görögországnak ezzel az ingadozásával szoros kapcsolatban áll
Bulgáriának a beavatkozása a háborúba 1915 október 12-én. A bulgár
király egy esztendőnél tovább habozott, mielőtt döntött volna a két fél
között. Ezúttal azonban a gallipolii brit támadásnak a sikertelensége,
mely a német és osztrák-magyar hadseregnek Szerbia elleni erős
támadásával párosult, a központi hatalmak oldalára állította őt. Mialatt
a szerbek erős harcban állottak a német-osztrák-magyar haderővel a
Dunánál, hátbatámadta őket és néhány hét alatt az országot teljesen
megszállották. A szerb hadsereg rettenetes viszonyok között vonult
vissza Albánia hegységein át a tengerpartra, ahol roncsait egy
szövetséges flotta megmentette.

A szövetségesek Szalonikiben is partra szállítottak egy haderőt, amely
előrenyomult ugyan Monastir irányában, de nem volt képes hatásos módon
segíteni a szerbeken. Ez az újabb, szalonikii terv volt az, amely végleg
megpecsételte a gallipolii expediciónak a sorsát.

Keleten, Mezopotámiában az angolok, főként indiai haderőkkel még
távolabbi oldaltámadást intéztek a központi hatalmak ellen. 1914
novemberében egy nagyon rosszul felszerelt hadsereget szállítottak
partra Basrában, mely a következő évben előnyomult Bagdad irányában. Ez
a hadsereg győzelmet aratott Ktesiphonnál, az Arsacidák és Sassanidák
régi székvárosánál, huszonöt mérföldnyire Bagdadtól, de az időközben
megerősödött törökök elől Kut el Amaráig visszavonulni kényszerült, ahol
a Townshend tábornok alatt álló brit csapatokat bekerítették és 1916
április 29-én megadásra kényszerítették.

Mindez a levegőben, a tenger alatt, az Oroszországban, Törökországban és
Ázsiában folytatott hadviselés járulékos természetű volt a főarcvonal, a
döntő jelentőségű hadszintér mellett, Svájc és a tenger között, ahol
egymással szemben beásva feküdtek a milliók, akik lassankint tanulták
meg a modern hadviselésnek a szükségszerű módozatait. Rohamosan
fejlődött például a repülőgépeknek a használata. A háború kezdetén
főként felderítésre, ezenkívül pedig a németek a tüzérség számára
szolgáló jeleknek a ledobására használták őket. A levegőben való harc
még teljesen ismeretlen volt. 1916-tól kezdve a repülőgépeket
gépfegyverekkel szerelték fel és megkezdődtek a légi harcok; a levegőből
való bombavetés folyton fokozódó jelentőségre tett szert, a levegőből
való fényképezés valósággal csodás művészetté fejlődött s a tüzérségi
tevékenységnek a légi megfigyelésre alapított része, melyben egyaránt
vettek részt repülőgépek és megfigyelő ballonok, szintén állandóan
fejlődött. A katonai ész azonban még mindig ellenállott a tankok
használatának, melyek nyilvánvalóan egyedüli eszköz lettek volna, hogy a
lövészárok-háborúban a döntést kierőszakolják.

Nagyon sok intelligens ember, aki kívül állott a katonai körökön, ezt
teljes mértékben belátta. A tankok használata a lövészárkokkal szemben
nagyon is nyilvánvaló módszernek tűnt fel. A tankoknak az ősét még
Lionardo da Vinci találta fel, de hogy juthatott volna katonai
szakértőnek az eszébe, hogy Lionardot tanulmányozza? Közvetlenül a búr
háború után, 1903-ban, a különböző folyóiratokban leirások jelentek meg
képzeletbeli csatákról, melyekben tankok szerepeltek s egy teljes
működésben levő tanknak a modelljét be is mutatták 1912-ben az angol
katonai hatóságoknak, amelyek azt természetszerűleg el is vetették.
Különböző típusú tankokat a háború kezdete előtt újból meg újból
találtak fel. Ha az ügy kizárólag a katonák kezében maradt volna,
sohasem tértek volna át a tankok használatára. Az első tankoknak az
építését Winston Churchill sürgette, aki ez időben az angol admiralitás
kötelékébe tartozott, de a legelkeseredettebb támadásoknak tette ki
magát, mikor azokat átküldte Franciaországba.[21] A katonai tudomány a
brit haditengerészetnek és nem a hadseregnek köszöni ennek az új
találmánynak a használatát. A német katonai tekintélyek hasonlóan ellene
voltak. 1916 júliusában Sir Douglas Haig, az angol főparancsnok nagy
offenzivát kezdett, amely azonban nem tudta áttörni a német arcvonalat.
Egyes pontokon sikerült ugyan a frontot néhány mérföldnyire benyomni, de
egyébként a támadás tökéletesen meghiusult. Az új angol hadseregnek egy
részét valósággal lemészárolták. De a tankokat nem használták.

Szeptemberben, mikor az évszak már előrehaladt egy tartósabb offenziva
számára, jelentek meg a tankok először a hadviselésben. Angol részről
néhányat hoztak működésbe, de nem valami észszerű módon. A hatásuk a
németekre rendkívül nagy volt, majdnem pánikot idézett elő és
kétségtelennek lehet tekinteni, hogy ha júliusban elegendő számban
használták és egy tehetséges és erélyes tábornok irányította volna őket,
ott és akkor döntésre lehetett volna vinni a háborút. Ebben az
időpontban ugyanis a szövetségesek a németeknél erősebbek voltak a
nyugati arcvonalon. Oroszország, noha már közeledett a kimerüléshez, még
harcolt, Olaszország szorongatta az osztrák határt és Románia épen
beavatkozott a háborúba a szövetségesek oldalán. A vészes júliusi
offenzivának az emberpazarlása, párosulva a tankok által nyujtott
lehetőségeknek a makacs semmibevevésével a katonai hatóságok részéről, a
szövetségesek ügyét majdnem a katasztrófának az örvényébe sodorta.

A brit támadás meghiusulása közvetlenül új erőt kölcsönzött a
németeknek, akik szintén a románok ellen fordulhattak s 1916 telén
ugyanaz a sors érte Romániát, amely 1915-ben Szerbiát sujtotta. Az
esztendő, amely a gallipolii visszavonulással és a kut el amarai
fegyverletétellel kezdődött, Románia összezúzásával és Athén kikötőjében
a royalisták részéről a partraszálló angol és francia csapatokra
irányzott sortűzzel végződött. Úgy látszott, mintha Konstantin görög
király, az antant külügyi hivatalainak a védence, népét Ferdinánd bolgár
királynak a nyomaiba akarná vezetni. Görögország tengerpartja azonban
nagyon is ki van téve a tenger felől jövő támadásoknak. A szövetségesek
Görögországot blokád alá helyezték s a szalonikii francia haderő kezet
nyujtva a Valona felől jövő olasz erőknek, elzárta a görög királyt a
központi hatalmaktól.

Egészben véve 1916 végén az ügyek sokkal kevésbbé veszedelmesen állottak
a Hohenzollernek imperializmusára nézve, mint a marnei nagy előrerohanás
meghiusulása után. A szövetségesek két esztendei kedvező alkalmat
elszalasztottak. Belgiumot, Szerbiát, Romániát s Franciaországnak és
Oroszországnak nagy részét a központi hatalmak csapatai tartották
megszállva. Ellentámadás ellentámadás után hiusult meg s Oroszország az
összeomlás felé támolygott. Ha Németországot előrelátással irányították
volna, ebben az időpontban észszerű békét köthetett volna. De a sikernek
a gyönyöre elbódította a német imperialistákat. Nem biztonságot, hanem
győzelmet akartak, nem a világnak az üdvére, hanem világhatalomra
törekedtek. «Világhatalom vagy bukás» volt a jelszavuk; ellenségeiknek
nem maradt más választásuk, minthogy a döntő befejezésig
harcoljanak.[22]



IX. A NAGY HÁBORÚ OROSZORSZÁG ÖSSZEOMLÁSÁTÓL A FEGYVERSZÜNETIG.

1917 elején Oroszország összeomlott.

Ebben az időpontban a háborúnak a rettenetes erőfeszítése már nagyon
ránehezedett csaknem az összes európai népekre. A forgalom mindenfelé
dezorganizálódott, a hajózásban, a vasutaknál és más hasonló üzemekben a
normális javítások és utánpótlások megszüntek, mindennemű anyagok
elhasználódtak, az élelmiszer-termelés megcsökkent, állandóan nagyobb és
nagyobb embertömegeket vontak el az ipartól, a közoktatás megromlott és
az élet megszokott biztonsága és erkölcse tünedezett. Seholsem volt
olyan irányító hatalom, amely a megszokott kötelékeknek a meglazulása és
a béke zavartalan fegyelmének az erőszakos katonai «rend» által való
helyettesítése mellett a gyeplőket a kezében tudta volna tartani. A
megszokott környezetből és viszonyokból Európának a lakossága mindinkább
olyan viszonyok közé került, amelyek a szerencsétlenség és
elégedetlenség érzetét váltották ki belőle, erkölcsileg pedig
megrontották. Legelőször és legnagyobb mértékben azonban Oroszország
érezte meg, hogy a civilizációt gyökereiben megtámadták. Az orosz
autokrácia becstelen volt és tehetetlen. A cár, több elődéhez hasonlóan,
ostoba pietizmusnak adta magát és az udvaron egy Rasputin nevű vallásos
szélhámos uralkodott, akinek kimondhatatlanul őrületes kultusza
világbotránnyá fajult el. E szennyes miszticizmusnak a vezetése alatt a
közönyösség és gazság érvényesültek a hadvezetésben. Tüzérségi támogatás
nélkül hajszoltak ütközetekbe orosz katonákat, akik még lőszerrel sem
voltak ellátva; tisztjeik és tábornokaik a militarista lelkesedésnek az
őrületében maguk pusztították el őket. Egy ideig állatok módjára
hangtalanul szenvedtek; de még a legtudatlanabb elemeknél is megvan a
szenvedésnek a határa. A megcsalt és pusztulásba vitt embereknek a
hadseregeiben mélységes gyűlölség kapott lábra a cárizmussal szemben.
1915 végétől kezdve Oroszország növekvő aggodalomnak volt a forrása
nyugati szövetségeseinél. 1916-ban majdnem teljesen a defenzivára
szorítkozott és hírek szállongtak, hogy különbékét szándékozik kötni
Németországgal. Romániát már alig részesítette támogatásban.

1916 december 29-én Rasputint Pétervárott egy ebéd alkalmával
meggyilkolták. Utána még egy elkésett kisérlet történt a cári birodalom
ügyeinek rendbehozatalára. Márciusban az ügyek rohanó folyamatot vettek;
a pétervári élelmezési zavargások forradalmi lázongássá fajultak el;
kisérlet történt a képviseleti testületnek, a dumának az elnyomására és
a liberális vezetőknek a letartóztatására. Ideiglenes kormány alakult
Lwov herceg elnöklete alatt, március 15-én pedig a cár leköszönt a
trónjáról. Egy ideig úgy látszott, hogy fennforog a mérsékelt és
korlátok közé szorított forradalomnak a lehetősége, esetleg egy új cár
alatt. Azután kiderült, hogy a bizalom már sokkal mélyebben ki van
irtva, semhogy ilyen átalakulások elégségesek volnának. Az orosz nép
halálosan beteg volt Európának a régi rendjétől, a cároktól, a
háborúktól és a nagyhatalmaktól; menekvést akart, még pedig rögtönösen,
az elviselhetetlen nyomorúságokból. A szövetségesek nem voltak
megértéssel az orosz ügyek valódi állása iránt; diplomatáik nem ismerték
az orosz nyelvet, előkelő létükre inkább az orosz udvar, mint
Oroszország iránti rokonszenvükkel, állandóan nagy baklövéseket követtek
el az új helyzettel szemben. A diplomaták körében vajmi kevés jóindulat
nyilatkozott meg a köztársasági áramlattal szemben, inkább az a
hajlandóság nyilatkozott meg bennük, hogy minél több nehézséget
okozzanak az új kormánynak. Az orosz köztársasági kormánynak egy ékesen
szóló és romantikus népvezér, Kerenszki volt a feje, akinek a helyzetét
csakhamar tarthatatlanná tették egy még mélyebb forradalmi mozgalomnak,
a társadalmi forradalomnak a mélységekből feltörő erői és a szövetséges
kormányoknak a közönyös magatartása. Szövetségesei lehetetlenné tették,
hogy az orosz népet földhöz és békéhez juttassa a határain belül. A
francia és brit sajtó a kimerült szövetségest új offenzivára
korbácsolta. De mikor a németek tengeren és szárazon egyaránt erős
támadást intéztek Riga ellen, a brit admiralitás visszariadt a felmentő
balti tengeri expediciótól. Az uj orosz köztársaság támogatás nélkül
volt kénytelen belemenni a küzdelembe. Nagy tengeri felsőbbség és a nagy
angol admirálisnak, Fisher lordnak (1841–1920) keserű tiltakozásai
dacára, a szövetségesek néhány tengeralattjáró támadástól eltekintve, a
háború tartama alatt meghagyták a németeket a Balti-tengernek zavartalan
birtokában.

Az orosz tömegek el voltak szánva, hogy véget vetnek a háborúnak.
Pétervárott a munkások és közkatonák egy képviseleti testületet alkottak
szovjet néven s ez a testület a szocialistákat nemzetközi konferenciára
hívta meg Stockholmba. Berlinben zavargások voltak már ez időben az
élelmezés miatt. A monarchiában és Németországban a háborúba való
belefáradásnak a jelei mutatkoztak s a bekövetkezett események világában
alig lehet kételkedni benne, hogy ez a konferencia meggyorsította volna
a demokratikus alapokon megkötendő békét és a német forradalmat.
Kerenszki könyörgött a szövetségeseinek, hogy engedjék meg ennek a
konferenciának a megtartását, de ezek, féltükben a szocializmusnak és a
republikánizmusnak az egész világon való kitörésétől, noha a brit
munkáspártnak kis többsége mellette nyilatkozott, visszautasították. A
«mérsékelt» orosz köztársaság a szövetségeseknek erkölcsi és anyagi
támogatása nélkül még tovább küzdött és júliusban utolsó kétségbeesett
kisérletet tett az offenzivára. Némi futólagos siker után az offenziva
nagy vérpazarlás közben meghiusult.

Az oroszok eljutottak kitartásuknak szélső határához. Az orosz
seregekben, különösen az északi arcvonalon, zendülések törtek ki,
Kerenszki kormánya megbukott és a hatalmat a bolseviki szocialistákat
uraló szovjet-kormány ragadta a kezébe, Lenin vezetése alatt, aki azt
hirdette, hogy a békét azonnal meg kell kötni, tekintet nélkül a nyugati
hatalmakra. Oroszország végérvényesen «kilépett a háborúból».

1917 tavaszán a franciák ismét áldozatokkal járó és eredménytelen
támadást kisérlettek meg a champagnei arcvonalon, mely nem hozta meg az
áttörést, de nekik óriási veszteségeket okozott. Ettől fogva 1917 végéig
az események általában véve Németországra nézve alakultak kedvezően, ha
kormánya az ország biztonságáért és jóllétéért harcolt volna, nem pedig
a dicsőségért és a győzelemért. A központi hatalmak népei azonban
kénytelenek voltak erejüket véges-végig, a teljes kimerülésig
megfeszíteni a lehetetlen világ-imperializmus megvalósítása érdekében.

Ehhez nem volt elég a sikeres ellenállás, hanem le kellett volna igázni
Nagybritanniát, Németország pedig, hogy ezt elérhesse, ellenségeinek
körébe állította Amerikát is. 1916 folyamán a tengeralattjárók háborúja
állandóan nagyobb arányokat öltött, de tiszteletben tartotta a
semlegesek hajózását. 1917 januárjában a német kormány Nagybritanniának
és Franciaországnak teljes blokádját proklamálta és felhívta az összes
semleges hatalmakat, hogy hajóikat tiltsák el a brit vizekről.
Megkezdődött az összes nemzetek hajóinak válogatás nélküli
elsülyesztése, ami Amerikát rábirta, hogy szintén beavatkozzék a
háborúba. (1917 április 6.) 1917 folyamán, mialatt Oroszország letört és
tehetetlenné vált, az amerikai nép gyorsan és következetesen nagy
katonai nemzetté alakult át. A korlátlan búvárhajóharc pedig, amelynek
kedvéért a német imperialisták megkockáztatták az új ellenfélnek a
veszedelmét, sokkal kevésbbé hatásosnak bizonyult, mint remélték. A brit
haditengerészet sokkal találékonyabbnak és segédeszközeiben gazdagabbnak
bizonyult, mint a brit hadsereg; rohamosan jelentek meg a búvárhajók
ellen a levegőben, a víz felszínén és a víz alatt használható
találmányok; körülbelül egy havi nagyon komoly pusztítás után az
elsülyesztések száma csökkenni kezdett. Nagybritannia is az élelmezésnek
az adagolására kényszerült; az ellátás ügyét azonban jól szervezték és
ügyesen igazgatták, a közönség is kitünő szellemet és megértést
tanusított s az éhségnek és a társadalmi rend megbomlásának a
veszedelmét állandóan távol lehetett tartani.

A német császári kormány azonban makacsul ragaszkodott a megkezdett
kurzushoz. Ha a búvárhajók nem értek is el mindent, amit tőlük vártak s
ha Amerika hadseregei viharfelhő módjára tömörültek is, Oroszország
végleg le volt gyűrve, októberben pedig ugyanaz az őszi offenziva, amely
1915-ben a földre terítette Szerbiát, 1916-ban pedig Romániát, ezúttal
összezúzó módon érvényesült Olaszországgal szemben. Az olasz arcvonal a
caporettoi csata után összeomlott, a központi hatalmak hadseregei
betörtek a velencei tartományba s majdnem ágyúlövésnyire közelítették
meg Velencét. Németország ilyenformán igazoltnak látta, hogy nagyon is
felülről kezelje az orosz békeajánlatokat s az 1918 március 2-án
megkötött breszt-litovszki béke némi izelítőt adott a nyugati
szövetségeseknek, hogy egy német győzelem mit jelenthet rájuk nézve.
Összezúzó és határt nem ismerő béke volt, melyet a kevély győzőnek az
akarata diktált rá a legyőzöttre.

Az egész télen át a német csapatok szüntelenül özönlöttek keletről a
nyugati arcvonalra s 1918 tavaszán az éhező, kifáradt és vérző
Németországnak lankadó lelkesedését még egy utolsó, legnagyobb
erőfeszítésre korbácsolták fel, amely igazában már a háborúnak a végét
jelentette. Néhány hónap óta már voltak amerikai csapatok
Franciaországban, de az amerikai hadseregnek a zöme még túl volt az
oceánon. A legfőbb ideje volt a nyugati arcvonalon a végső, döntő
jellegű támadásnak, ha egyáltalán akartak ilyen támadást. Az első
támadás a brit hadsereg ellen irányult a Somme vidékén. A nem valami
kiváló lovassági tábornokokat, akik még mindig parancsnokló állásokat
töltöttek be egy olyan arcvonalon, ahol a lovasság csak fölösleges
terhet jelentett, készületlenül találta a megrohanás és március 21-én, a
«Gough-katasztrófa» napján, az angol hadsereg olyan felbomlásban
menekült visszafelé, aminőt azelőtt még nem ismert. Több ezer ágyú
elveszett és a németek sok ezer foglyot ejtettek. E veszteségek nagy
részét a magasabb parancsnokság teljes tehetetlenségének kellett
tulajdonítani. Nem kevesebb, mint száz tankot kellett visszahagyni, mert
elfogyott a benzin. Az angolokat majdnem Amiensig szorították
vissza.[23] Egész március és április folyamán a németek szüntelenül
támadták a szövetségesek arcvonalát. Északon majdnem sikerült nekik az
áttörés és erősen benyomták a frontot a Marne irányában is, amelyet 1918
május 30-án értek el másodszor.

Ez volt a német erőfeszítésnek a tetőpontja. Mögötte nem volt már egyéb,
csak a kimerült ország. Nagybritanniából ellenben gyorsan friss csapatok
érkeztek a csatornán keresztül és Amerikából százezrével özönlöttek az
emberek Franciaországba. Júniusban az osztrák-magyar hadsereg utolsó
erőfeszítést kisérlett meg Olaszországban, amely az olaszok
ellentámadásában összeomlott. Június elején a franciák megkezdték az
ellentámadásukat a Marne-szögletben. Júliusban az áradat megfordult és a
németek visszavonultak. A château-thierryi csata július 18-án tanuságot
tett az új amerikai csapatok értékéről. Augusztusban a britek nagy és
sikeres offenzivát kezdtek Belgiumban s a német arcvonalnak a
kiöblösödése Amiens felé összezsugorodott és összeomlott. Németország a
játéknak végére ért. A küzdő szellem elpárolgott a hadseregéből és
október a vereségnek és visszavonulásnak a története volt az egész
nyugati arcvonalon. November legelején a brit csapatok már
Valenciennesben voltak, az amerikaiak pedig Sedanban. Az osztrák-magyar
csapatok is rendetlenül vonultak vissza az olasz frontról. A
Hohenzollernek és Habsburgok hadseregei mindenfelé összeomlottak. A
végső összeomlás meglepően gyors volt. A francia és angol közvélemény
jóformán nem akart hinni az ujságoknak, mikor napról-napra száz meg száz
zsákmányolt ágyút és több ezer foglyot jelentettek.

Szeptemberben a szövetségeseknek nagy offenzivája Bulgária ellen,
forradalmat idézett elő és a kormányt békeajánlatra kényszerítette.
Törökország október végén követte a fegyverletétel példáját,
Ausztria-Magyarország pedig november 4-én. Németországban még kisérlet
történt, hogy a flottát utolsó küzdelembe vigyék, de a matrózok november
7-én fellázadtak.

A császár és a trónörökös méltóságukról megfeledkezve, gyorsan
Hollandiába távoztak. Úgy tüntek el, mint a lóversenyek szélhámosai,
akik félnek a tömeg bosszújától. November 11-én aláírták a
fegyverszünetet és a háború véget ért…

Négy és egynegyed esztendeig tartott a háború és fokozatosan a nyugati
világban majd mindenkit belesodort az örvényébe. A küzdelemben tízmillió
embernél több pusztult el és további húsz vagy huszonöt millió ember
halt el a velejáró nélkülözések és belső zavarok következtében. A
hiányos táplálkozás és nyomor sok millió embert döntött szenvedésbe és
gyengítette meg a szervezetüket. Az emberiségnek nagy része közvetlenül
vagy közvetve, belekapcsolódott a háború munkájába, gyártotta a
felszereléseket és lőszert, dolgozott a kórházakban és helyettesítette a
hadseregbe besorozottakat. Az üzletemberek a világnak ebben a válságos
állapotában rászoktak a nyerészkedésnek a lázasabb módszereire. A háború
valójában új légkört, új szokásokat és új társadalmi rendet teremtett.
Egyszerre hirtelen a háború véget ért.

Londonban a fegyverszünet november 11-én déltájban lett köztudomású. A
hírre a megszokott élet egyszerre különös módon megszakadt. Az
alkalmazottak kiözönlöttek az irodáikból és nem akartak visszatérni, a
segédek otthagyták a boltokat, az omnibuszok kalauzai és a katonai
teherautomobilok soffőrjei az elkábult és ujjongó embereket felszedve a
kocsijaikra, kirándulásokra indultak, amint épen az eszükbe jutott. Az
utcákon óriási tömegek hullámzottak s akinek volt, zászlókkal diszítette
a házát és üzletét. Este a főbb útvonalak, amelyek hónapokon keresztül
sötétek voltak a légi támadások miatt, fényárban úsztak. Különös volt
ismét a mesterséges fényben látni ezeket a nyüzsgő tömegeket. Elemi
erejű és némileg fájdalmas megkönnyebbüléssel vegyes céltalanság érzése
fogott el mindenkit. Vége volt tehát! Többé nem esnek el az emberek a
francia mezőkön és nincsenek légi támadások, minden jóra fordul. Az
emberek sírni és nevetni szerettek volna, de képtelenek voltak rá.
Fiatal emberek és szabadságon levő fiatal katonák lármás menetekben
törtek maguknak utat a tömegen keresztül és igyekeztek mindenkit
jókedvre hangolni. Egy zsákmányolt német ágyút elhurcoltak a Mallról,
ahol nagy tömeg ilyen győzelmi jelvény volt kiállítva, a Trafalgar
Squarera és a szekér vázát elégették. Rakétákat és röppentyűket
bocsájtottak a levegőbe. Igazi örömöt azonban alig lehetett tapasztalni.
Majdnem mindenki sokkal többet vesztett és szenvedett, semhogy igazán
tudott volna örülni.[24]



X. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS GAZDASÁGI FELBOMLÁS A HÁBORÚ KÖVETKEZTÉBEN.

A világ a nagy háborút követő esztendőben az olyan emberhez hasonlított,
aki nagyon ügyetlenül végrehajtott sebészi műtéten esett át s még nem
bizonyos benne, hogy életben marad-e, vagy pedig olyan az állapota, hogy
összeroskad és meghal. A világ szédült és el volt kábulva. A német
katonai imperializmust sikerült legyőzni, de csak hihetetlen áldozatok
árán. Majdnem az győzedelmeskedett. Miután a nagy összeütközésnek a
feszültsége megszünt, minden nagyon vontatottan, nagyon erőtlenül,
izgulékony és bizonytalan kedélyállapotban indult meg újra. Általános
volt a vágyódás a háború előtti idők biztonsága, szabadsága és jólléte
után, anélkül, hogy meglett volna az akaraterő mindezeknek a dolgoknak a
biztosítására.

Ugyanúgy, mint a római köztársaságban a pún háborúk hosszú erőfeszítése
után, úgy most is felszabadult az erőszakosság és kíméletlenség s
mélységesen megromlottak a pénzügyi és gazdasági erkölcsök. A jobb
elemek erejüket önként a háború sürgető követelményeinek a szolgálatába
állították, de a pénzvilágnak és az üzleti életnek minden ravaszsága és
hitványsága rávetette magát a beteg időknek a kínálkozó alkalmaira és
igyekezett megkaparintani a saját országában a gazdasági előnyöket és a
politikai hatalmat. A világon mindenfelé olyan egyének, akiket 1914
előtt sötét kalandoroknak tekintettek volna, jutottak hatalomra és
befolyásra, míg a tisztességes elemek eredmény nélkül törték magukat.
Olyan emberek, mint Rhondda lord, a brit közélelmezés vezetője,
valósággal öngyilkos munkát végeztek, mialatt a háborús nyerészkedők
meggazdagodtak s rátették a kezüket a sajtóra és a politikai
szervezetekre.

A háború folyamán csaknem az összes hadviselő államokban egészen
kivételes kisérletek történtek a kollektiv elv érvényesítésére.
Bebizonyosodott, hogy a békeidők kereskedelmének a rendes gyakorlata, az
árak felhajtása, az árúnak a kedvező haszon érdekében való visszatartása
nem egyeztethető össze a hadviselésnek pillanatnyilag jelentkező
szükségleteivel. Nem csupán a közlekedés, tüzelőanyagok, élelmiszerek,
lakásügy s a ruházkodáshoz szükséges nyersanyagok és más hasonlók
elosztása, hanem minden, ami összefüggésben volt a háborúnak a
táplálásával, nyilvános ellenőrzés alá került. A gazdáknak nem engedték
meg, hogy kihasználatlanul hagyják a földjüket; a szarvasok számára
fenntartott parkokba szarvasmarhákat helyeztek s a pázsitokat a
tulajdonosok beleegyezésével vagy anélkül, felszántották. A fényűző
építkezést és az üzérkedést szolgáló vállalatok alapítását
megszorították. Valójában kényszerszülte szociális államok keletkeztek
mindenfelé a háborús Európában. A kisérlet durva volt ugyan és hiányzott
belőle a gazdaságosság, de mindenesetre jobb volt, mint a
magánvállalkozással vele járó bonyolult és szakadatlan haszonhajhászás,
árúfelhalmozás, mesterséges árfelhajtás és rendszertelen termelés.

A háború első éveiben a testvériségnek és a közérdeknek az érzése nagyon
erősen érvényesült az összes hadviselő államokban. Az egyszerű emberek
mindenütt az életüket és egészségüket áldozták annak, amit az állam
közjavának hittek. Viszont megigérték nekik, hogy a háború után kevesebb
lesz a szociális igazságtalanság és nagyobb lesz az áldozatkészség a
közjó irányában. Nagybritanniában például Lloyd George különösen erősen
hangsúlyozta, hogy a háború utáni Britanniát «olyan országgá kell
átalakítani, melyben a hősök jól érezzék magukat». Lendületes és szép
beszédekben előrevetítette a békében is folytatódó háborús
kollektivizmusnak a képét. Nagybritanniában egy újjászervezési
minisztérium létesült, melynek az lett volna a hivatása, hogy egy új és
igazságosabb társadalmi rendet, jobb munkaviszonyokat, jobb lakásokat,
szélesebb körökre kiterjedő közoktatást teremtsen s teljes és tudományos
revizió alá vegye a gazdasági életnek az egész rendszerét. Egy jobb
világnak hasonló reménységét táplálták a háború közkatonái Francia-,
Német- és Olaszországban is. Az időelőtti csalódás okozta az orosz
összeomlást. Így a reménykedésnek két egyaránt veszélyes áramlata
mozgatta az emberi lelkeket Nyugat-Európában a háború vége felé. A
gazdagok és vállalkozók, különösen az új hadi-nyerészkedők terveket
eszeltek ki annak a megakadályozására, hogy az olyan új fejlemények,
mint a légi szállítás, állami tulajdonba kerüljenek; az ipari termelést,
hajózást, szárazföldi árúszállítást, általában a közszolgáltatásokat és
a tömegcikkeknek a kereskedelmét, a közösség kezéből a
magán-nyerészkedés markába igyekeztek átjátszani; megvásárolták maguknak
az ujságokat s pártbizottságokban és más hasonló szervezetekben
dolgoztak ezen cél érdekében, mialatt az egyszerű embereknek a tömegei
naiv módon várták az új társadalmi rendnek a bekövetkezését, amely a
nemes és nagy gondolatoknak megfelelően az ő érdeküket fogja szolgálni.
1919 története nagyrészt a reménykedések e két különböző áramlatának az
összeütközéséből áll. A kormányok egymásután adtak át minden
ellenőrzésük alatt álló jövedelmező közüzemet a magánvállalkozásnak…
1919 közepe felé a munkástömegek körében világszerte nagy csalódás és
elégedetlenség volt tapasztalható. A brit újjászervezési minisztériumot
és a hozzá hasonló külföldi hivatalokat a valóságot szépítő rászedésnek
tekintették. A közönséges ember úgy érezte, hogy becsapták. Szó sem volt
újjászervezésről, hanem csak a régi rendnek a visszaállításáról, az új
idők szegénysége által előidézett visszataszítóbb formában.

Néhány esztendőn keresztül a háborúnak a drámája elhomályosította a
szociális kérdést, mely az egész tizenkilencedik század folyamán
érlelődött a nyugati civilizációnak a körében. A háború azonban véget
ért s ez a kérdés megjelent ismét, nyomorúságosan és leplezetlenül,
mintha sohasem ismerték volna azelőtt.

Az új időknek az izgatott hangulatát, nehézségeit és bizonytalanságát
pedig még fokozta a pénz- és hitelviszonyoknak teljes zürzavara. A pénz,
amelyet inkább a megszokások bonyolult tömegének, semmint
értékrendszernek kell tekintenünk, a hadviselő államokban elvesztette az
aranyfedezetnek a támaszát. Az aranyat csak a nemzetközi kereskedelem
céljaira tartották fenn s az otthoni használatra mindegyik kormány fölös
mennyiségben papirpénzeket nyomatott. A háborús gátaknak a ledöntésével
a nemzetközi értékforgalom vadul ingadozó zürzavar formájában
jelentkezett, mely kevésszámú játékost és ravasz üzérkedőt kivéve,
komoly aggodalommal töltött el mindenkit. Az árak emelkedtek és
emelkedtek és egyre jobban bőszítették a munkabérükből és fizetésükből
élő osztályokat. Egyik oldalon állt a munkaadó, aki elleneszegült a
nagyobb fizetésnek; a másik oldalon az élelmiszerek, lakás és ruházat
árának az emelkedése szorította őket. Ami pedig igazi veszedelmet
jelentett ebben a helyzetben, az volt, hogy elveszítettek minden
bizalmat, mely valaha élt bennük, hogy béketűrésük és munkakészségük
valóban segítene az őket sujtó megrövidítéseken és bajokon.

A politikusok beszédeiben 1919 vége felé és 1920 elején növekvő
mértékben mutatkozik annak a felismerése, hogy tulajdonképen a
kapitalisztikus rendszer, a magántulajdonnak az a rendszere, melynek az
egyéni haszon a mozgató rugója, van a vádlottak padján. Elismerték, hogy
ennek a rendszernek kell meghozni az általános fellendülést, vagy
változtatni kell rajta. Érdemes megjegyezni egy olyan beszédet, aminőt
Lloyd George, a brit miniszterelnök tartott 1919 december 6-án. Lloyd
Georgeban a walesi ügyvédek átlagos iskolázottsága és előképzettsége
volt meg; korán került a politikai életbe s ragyogó parlamenti
pályafutása alatt később kevés alkalma volt, hogy olvasson és
gondolkozzék. De veleszületett nagy természetes éleselméjűségénél fogva
pontosan kifejezésre tudta juttatni az őt támogató intelligensebb
üzletembereknek, gazdagoknak és közönséges polgároknak az eszmemenetét.

«A civilizáció új nagy kérdés előtt áll. Mi ez a kérdés? Az alapnak a
kérdése. Amennyire látjuk, érinti az egész társadalomnak a szerkezetét;
kereskedelme, üzleti élete, ipara, pénzügye és társadalmi rendje, mind
vonatkozásban áll vele. Itt vannak azok, akik azt állítják, hogy az
országnak a virágzása és ereje az egyéni törekvés és egyéni tevékenység
ösztönző és élénkítő elemén épült fel. Ez az egyik nézet. Az államnak
nevelni kell; az államnak segíteni kell, ahol szükséges; az államnak
ellenőrizni kell, ahol szükséges; az államnak oltalmazni kell a gyengét
az erősnek a túlkapásai ellen; de az igazi élet az egyéni törekvésből és
energiából fakad. Ez az egyik nézet. Mi a másik? Az, hogy a
magánvállalkozás csődöt mondott, kipróbálták és meg nem felelőnek
bizonyult, tökéletesen és irgalmatlanul csődöt mondott. Ki kell irtani
és a társadalomnak közület gyanánt kell ellátni a termelést, az
elosztást és az ellenőrzést.

Ezek azok a nagy kérdések, melyekben döntenünk kell. _Mi_ azt mondjuk,
hogy a magánvállalkozást új utakra lehet terelni. _Ők_ azt mondják:
«Nem, nem lehet. Sem javító, sem segítő, sem megszorító, sem orvosló
intézkedések nem használhatnak. Mindezek a hibák vele járnak magával a
rendszerrel. Ezek csak gyümölcsei a fának s magát a fát kell ledönteni».
Ez az a követelés, amelyet mindenfelé harsogni hallunk napjaink
civilizált világában, oceántól oceánig, hegyen-völgyön keresztül. Ezt
hallhatják önök is a bolsevikiek lármájában és őrületes rikácsolásában.
Hallhatják a kongresszusok és konferenciák hangos, érthető, de
mérsékeltebb hangjában. A bolsevikiek a társadalom szerkezetét robbanó
szerekkel, borzalommal akarják a levegőbe röpíteni. Mások faltörő vassal
és emeltyűvel – különösen emeltyűvel, – akarják ledönteni.

A munkanélküliséget és a vele járó igazságtalanságot azzal az emberrel
szemben, aki munkát keres és munka után szomjuhozik, aki munkát kér, de
nem kap s aki a bűnért, melyért nem felelős, gyermekeinek éhenhalásával
bűnhődik, ezt a gyötrelmet a magánvállalkozásnak a saját üdve érdekében
kell orvosolnia. Az emberi erő kiuzsorázásának, a nyomortanyáknak és a
fél-rabszolgaság érzésének a munkában, el kell tünniök. Az emberi
mivoltnak az érzését kell nevelnünk azzal, hogy az embereket emberek
gyanánt kezeljük. Ha nekem – és ezt egészen nyiltan megmondom, –
választanom kellene e rendszer között, amelyben hiszek és aközött, hogy
millió férfi, asszony és gyermek pincelakásokban senyved, egy órát sem
haboznék. De még nem ez a választás. Hála Istennek, nem ez a választás.
A magánvállalkozás tud többet termelni, hogy mindenki részesedhessék
benne…»

Ebben, ékesen hangzó mondatokba öltöztetve és a hallgatóság lelki
készségének megfelelő szellemességgel fűszerezve, ki van fejezve nemcsak
Nagybritannia, hanem Amerika, Francia-, Olasz-, vagy Németország
jóllétben élő átlagembereinek a felfogása. Milyenségében és hangjában
tökéletes példája a brit politikai gondolkozásnak az 1919-ik
esztendőben. Az érvényben levő gazdasági rendszer tett bennünket azzá,
amik vagyunk, ez az alapvető gondolat; nem akarunk semmiféle társadalmi
destrukciót, melynek meg kell előzni a társadalom újjászületését, nem
akarunk kisérletezni társadalmi rendünknek az alapjaival. Fogadjuk el
ezt. Módosításokra – ismerte el Lloyd George, – szükség van. A beszéd
azonban egy esztendővel és egy hónappal a fegyverszünet megkötése után
hangzott el és ezen idő alatt a magánvállalkozás elmulasztotta megtenni
mindazt, aminek a megvalósítását Lloyd George oly szives készséggel
megigérte. A társadalmi közületnek sürgős szüksége volt házakra. A
háború ideje alatt mindenfelé szüneteltek nemcsak az építkezések, hanem
a javítások is. A lakásokban való hiány csak Nagybritanniában sok ezerre
rúgott 1919 utolsó hónapjaiban.[25] Tömérdek ember a legkétségbeejtőbb
túlzsúfoltság állapotában élt s lakbérek tekintetében a
legszemérmetlenebb profithajhászat indult meg. A helyzet nehéz volt, de
nem megoldhatatlan. Ugyanazt a lelkesedést, energiát és odaadást
feltételezve, mely az 1916. évi nagy válság alkalmával áramlott végig a
lelkeken, egy millió ház építésének a kérdését egy év alatt sokkal
könnyebben meg lehetett volna oldani. Az építő anyagokra azonban az
üzérkedés tette rá a kezét, a vasuti szállítás lerongyolódott s a
magánvállalkozás nem látta _jövedelmezőnek_, hogy házakat építsen olyan
lakbérekért, aminőket a rászorulók fizetni tudnak. Épen azért a
magánvállalkozás, nem törődve az általános lakáshiány kellemetlen
kérdésével, megelégedett azzal, hogy a lakbérekkel és albérletekkel
üzérkedett. Azután pedig állami támogatást kért, hogy haszonra tudjon
építeni. A raktárakban nagy árútorlódás mutatkozott, mert hiány volt
közúti szállítási alkalmatosságokban. Az árúszállításhoz sürgős szükség
volt olcsó automobilokra és munkásokra. De a magánvállalkozás az
automobiliparban sokkal jövedelmezőbbnek találta, hogy fényűző és drága
kocsikat építsen a háborús gazdagok számára. A közpénzen épült
lőszergyárakat nagyon könnyen át lehetett volna alakítani olcsó
automobilok tömeges előállítására, de a magánvállalkozás sürgette, hogy
az állam adja el ezeket és sem maga nem akarta a közszükségletet
kielégíteni, sem azt nem akarta, hogy az állam ezt megtegye. Épen így,
bár az egész világ a legrémesebb módon érezte a hajótér hiányát, a
magánvállalkozás az újonnan berendezett állami hajógyárak leszerelését
követelte. A pénzügyek zilált állapotban voltak mindenfelé, de a
magánvállalkozás buzgón vásárolt és adott el frankot és márkát s ezzel
csak növelte a zűrzavart. Mikor Lloyd George megtartotta idézett nagyon
jellegzetes beszédét, mindenfelé növekvőben volt a közönséges emberek
elégedetlensége, de semmi, vagy alig valami történt szükségleteiknek
kielégítésére. Kétségtelenül meg lehetett állapítani, hogy amennyiben az
üzleti szellemben nem történik valami mélyreható változás, a korlátlan
magánkapitalisztikus rendszer mellett egyáltalán nincs, vagy csak nagyon
kevés a remény arra, hogy Európában a legközelebbi két-három nemzedéken
át a munkások számára megfelelő lakást, ruházkodást és nevelést lehessen
biztosítani.

Ezek olyan tények, amelyeket a történetírónak, aki az emberiség legújabb
korának eseményeivel foglalkozik, a lehető legkevesebb kísérő
megjegyzéssel kell leszögeznie. 1919-ben az európai magánkapitalizmus
sem az akarást, sem pedig a tehetséget nem mutatta, hogy eleget tegyen
az idő kiáltó szükségleteinek. Mihelyt felszabadult az ellenőrzés alól,
természetszerűleg az üzérkedésre, árfelhajtásra és a fényűzési cikkek
gyártására vetette rá magát. A legnagyobb haszonra irányuló törekvésnek
a vonalát követte. Még a saját veszedelmei iránt sem mutatott érzéket;
ellenállt minden olyan kisérletnek, mely a profitnak megszorítására és
mérséklésére és a köznek a szolgálatára irányult, még ha az a saját
érdekében történt volna is. Ez történt az európai tömegek
leghatározottabb tiltakozásainak kétségbevonhatatlan megnyilatkozásai
ellenére is, melyek tiltakoztak az átszenvedett nélkülözéseknek és
sanyarúságoknak folytatólagos meghosszabbítása ellen. 1913-ban ezek a
tömegek úgy éltek, ahogy éltek születésüktől fogva; hozzá voltak szokva
ahhoz az életmódhoz, amely osztályrészül jutott nekik. Az 1919. évnek a
tömegei azonban teljesen idegen viszonyokon mentek át, katonák voltak,
lőszergyárakban dolgoztak és így tovább. Hagyományos szokásaikat
elvesztették, eldurvultak és nagyobb hajlandóság volt bennük
elkeseredett cselekedetekre. Nagy tömegek az öldöklő fegyverek
használatának brutális iskoláján mentek át; megszokták, hogy vadak
legyenek és hogy ne törődjenek vele, ha akár ők gyilkolnak, akár mások
gyilkolják meg őket. A társadalmi nyugtalanság így nagyon veszedelmes
formákat öltött. Minden arra látszott utalni, hogy a meglevő állapotok
esztendőkön át nem maradhatnak meg. Hacsak Európa tanult, jóllétben és
kényelemben élő osztályai szükségszerűleg nem korlátozzák nagyon
sürgősen magánkapitalisztikus rendszerüket, hogy az minél gyorsabban és
jobban a közjó irányában működjék, hacsak nem tudnak azzal a gondolattal
megbarátkozni, hogy az üzlet is elsősorban a közszolgálatnak a formája,
nem pedig legfőként a haszonhajhászásnak az eszköze és hacsak a saját
érdekükben nem tudnak olyan békét biztosítani, amely nem csupán a
háborús készülődéseknek, hanem egyúttal a nemzetközi kereskedelmi
hadviselésnek a megszünését is jelenti, sztrájknak és lázadásnak kell
sztrájkra és lázadásra következni a teljes társadalmi és politikai
összeomlásig. Nem mintha a tömegekben élt volna, vagy azt hitték volna,
hogy él bennük egy új társadalmi, politikai és gazdasági rendszernek a
terve. Ez nem volt meg és nem is hittek benne. A szocialista rendszernek
a hibái nem voltak ismeretlenek előttük. Az ügyek állása azonban ennél
is sokkal veszedelmesebb volt. Annyira megundorodtak azonban az uralmon
levő rendszertől, annak ostoba pazarlásától, általános züllésétől és
egyetemes nyomorúságától, hogy nem törődtek vele, bármi történik is a
lerombolás után. Az a lelkiállapot ismétlődött, mely századokkal előbb
lehetővé tette a római birodalomnak az összeomlását.

A világ már 1919-ben láthatta, hogy egy nagy társadalom, az orosz nép,
erre az útra tért. Az oroszok felborították a régi rendszert és
alávetették magukat egy csekély csoport doktrinér bolseviki
önkényuralmának, mert úgy látszott, hogy ezek valami újat hoznak
magukkal, amivel kisérletezni lehet. Összezúzták a régi rendszert és
semmi áron sem akarták azt visszaidézni. E sorok megírásáig az
Oroszországból érkező tudósítások nagyon is ellentmondók és
propaganda-célok szerint nagyon is nyilvánvalóan szinezettek voltak,
semhogy végleges ítéletet lehetett volna mondani a szovjet-kormánynak a
cselekedeteiről és rendszeréről. Bizonyos azonban, hogy 1917
novemberétől Oroszország nemcsak eltűrte ezt a kormányt és nagyjából
szocialisztikus rendszerét, hanem sikeresen akadályozott meg mindent,
ami a régi rendszernek a visszatérésével látszott fenyegetni.

Az V. fejezetben már kifejtettük az orosz és a nyugati társadalmak
közötti mélyreható különbségeket és a nyomós okokat, amelyek kétségessé
teszik, hogy az utóbbiak az előbbivel azonos irányban haladjanak és
egyező módon járjanak el. Az orosz tömegeket a nevelésnek és a
rokonszenvnek a hiánya elválasztotta a fölöttük élő gazdag és művelt
egyének civilizált társadalmának vékony rétegétől. Az utóbbit valósággal
külön kis nemzetnek lehetett tekinteni. Az alattuk levő tömegek ezt a
külön nemzetet ledobták és széttiporták és hogy úgy fejezzük ki
magunkat, egy új társadalmi rendszer szerint kezdtek berendezkedni,
amely akár megmarad, akár pedig összeomlik, az egész emberiség
legnagyobb érdeklődésére tarthat igényt. Osztály és osztály között
azonban sokkal több a gondolkozásnak és érzésnek a közössége nyugaton és
különösen az atlanti társadalmakban, mint Oroszországban. Ha civódnak
is, ezek az osztályok tudnak érintkezni és meg tudják érteni egymást.
Itt nincsen az írni-olvasni nem tudóknak szakadatlan rétege. A gazdagok
és vállalkozók, akik a gazdasági életben és az üzleti tevékenységben a
«gonoszság» elvét képviselik, kiknek túlkapásai a «magánkapitalizmus»
nevét is bűzletessé tették a közönséges embereknek a szaglószerveiben,
nemcsak jóval nagyobb osztályoknak a legtevékenyebb egyedei, akik
esetleg vétkesek ugyan a nemtörődömségükben és határtalan
élvezethajhászásukban, hanem képesek arra is, hogy felismerjék a
rendszeres önzésnek nemcsak a gonoszságát, hanem a veszedelmét is a
felcsigázott, elszegényedett és fájdalmas megpróbáltatáson átment
világban. Sokan ezen belátóbb és morálisabb emberek közül teljesen
felismerték a jelen helyzetnek a természetét és egyesek közülök
beszédeket tartottak, fogadalmakat tettek és könyveket írtak, utóbbiakat
igen gyakran a munkásosztályhoz intézve, melyekben nagyon nemeslelkű és
önzetlen nézeteket juttattak kifejezésre. Beszédek, fogadalmak és
könyvek önmagukban ugyan nem elégségesek ahhoz, hogy lecsillapítsák a
nyomorúságosan lakó, rosszul táplálkozó és betegségekben sínylődő
osztályoknak a növekvő haragját, mert utóbbiak azt hiszik, hogy mindez
csak a többiek kíméletlen kapzsiságának a következése; az ilyen
megnyilatkozások azonban a beismerésnek az értékével bírnak s ha a
bennük megnyilvánuló jó szándék esetleg bizonyos alulról jövő nyomásnak
a támogatásával és segítségével a magánkapitalizmusnak az energiáit –
legalább egy időre – határozottan a szociális szempontból szükséges
munka s az üzérkedés és fényűzés megszorítása irányában fejleszti ki s
gyors gondoskodás történik, még esetleg a szerencsésebb helyzetben levő
osztályok kincseinek és élvezeteinek némi megszorítása árán is, a
tisztességesebb lakásokról, kertekről, megfelelőbb közintézményekről,
közegészségügyi szolgálatról, nevelésről és szórakozásról, amely
szükséges az elégedetlenek szenvedélyesebb elemeinek a
lecsillapításához, akkor lehetséges, hogy nem a forradalom, hanem az
újjáépítés lesz az atlanti társadalmaknak a rendszere. Az újjáépítést
azonban nem lehet a végtelenségig kitolni; annak minél előbb be kell
következni.

Egy vagy más módon kikerülhetetlennek látszik az is, hogy a jóllétnek az
az új színvonala, amelyet az elmult századnak a mechanikai forradalma
tett lehetővé, legyen az életnek az általános színvonala. A forradalom
szükségszerű következése a társadalmi nyugtalanságnak. A társadalmi béke
lehetetlen napjaink szükségtelen nyugtalanságának gyors megváltoztatása
nélkül. Gyors megtérés a közérdek önkéntes szolgálatához és a társadalmi
újjászervezéshez azok részéről, akik a vagyonnak és hatalomnak
birtokában vannak, vagy pedig a viszonyok kiegyenlítésére törekvő és az
egész világra kiterjedő társadalmi forradalom s a kielégülésnek új és
még ki nem próbált módszerekkel való biztosítására irányuló kisérlet
látszanak egyetlen választásnak az emberiség számára. A választás, hogy
melyik úton fogunk haladni, véleményünk szerint Nyugat-Európában és még
inkább Amerikában a tanult, vagyonos és befolyásos osztályoknak kezében
nyugszik. Az első út, különösen a gazdag osztályok részéről, sok
áldozatot, a közkötelességeknek s az osztályfegyelemnek és
önmegtagadásnak önkéntes elvállalását tételezi fel; az utóbbi úton
bizonytalan időn át nagyon romboló és véres eseményeken kell átgázolnunk
és nagyon kérdéses, hogy rajta új és jobb állapotokhoz juthatunk-e el? A
társadalmi forradalom, ha végül magával ragadja a nyugati államokat,
több százados időtartamra terjedhet; esetleg olyan tökéletes letöréssel
járhat, mint a római birodalomnál történt és épen olyan lassú lehet az
újjáéledés is.

Mindezekhez hozzáfűzhetünk még egy rövid részletet, mely a mienknél
hivatottabb és tekintélyesebb tollból ered.[26] A gazdasági felbomlásnak
a kérdését más szögletből közelíti meg, de következtetéseinek iránya a
mienkkel egyező. Nyiltan a következőket írja a magánkapitalisztikus
rendszerről: «Vagy meg kell javulnia, több megértést és jobb és erősebb
akaratot kell mutatnia a közjó irányában, vagy el kell pusztulnia.

A háború későbbi szakában az összes hadviselő kormányok szükségből vagy
ügyefogyottságból ugyanazt gyakorolták, amit egy bolsevista céltudatosan
cselekedett volna.[27] Még ma is, mikor a háborúnak már vége van, a
legtöbb kormány gyengeségből ugyanezeket a hibás üzelmeket folytatja.
Ezenkívül azonban Európa kormányai, melyeknek legtöbbje e percben épen
olyan gyönge, mint lelkiismeretlen módszerekkel dolgozik, azon vannak,
hogy az általános felháborodást, mely saját bűnös módszereik
szembeszökőbb következményei ellen zúdult fel, ráirányítsák arra az
osztályra, amely a «hadigazdagok» neve alatt ismeretes. Ezek a
«hadigazdagok» nyiltan szólva a kapitalisták vállalkozó osztálya, vagyis
az egész kapitalista társadalomban a cselekvő és alkotó elem, amely a
hirtelen felszökő árak időszakában kénytelen gyorsan meggazdagodni, akár
akarja vagy óhajtja, vagy nem.[28] Ha az árak folytonosan emelkednek,
minden kereskedő, aki raktárra vásárol, vagy minden földtulajdonos, aki
földjét megműveli, kikerülhetetlenül nyer és gazdagszik. Az európai
kormányok tehát akkor, midőn a gyűlöletet erre az osztályra irányítják,
egy lépéssel előbbre viszik azt a végzetes folyamatot, melyet Lenin
ravasz elméje oly világosan felismert. A hadigazdagok következményei és
nem előidézői az árak emelkedésének. A mai kormányok a tizenkilencedik
század társadalmi és gazdasági rendjének a fenntartását gyors ütemben
lehetetlenné teszik azzal, hogy a vállalkozó osztály elleni általános
gyűlölettel kombinálják azt a csapást, melyet már a társadalom
biztonságára mértek akkor, midőn a szerződést és a fennálló vagyoni
egyensúlyt erőszakosan és önkényesen feldöntötték, ami az inflációnak
elkerülhetetlen folyománya volt. De arra nincsen tervük, hogy mit
tegyenek a helyébe.

Európában ekként ma az a látvány tárul elénk, hogy az a nagy kapitalista
osztály, mely a tizenkilencedik század ipari diadalaiból született és
néhány év előtt még mindenható urunknak látszott, rendkívüli gyengeséget
mutat. Ezen osztály egyénein most oly nagy rémület és személyes gyávaság
vett erőt, bizalmuk a helyben, mely őket a társadalomban megilleti, a
hitük, hogy rájuk a társadalom szervezetének szüksége van, annyira
megingott, hogy könnyű megfélemlítés áldozataivá lettek. Huszonöt év
előtt ez nem így volt Angliában, mint ahogy ma sincs így az
Egyesült-Államokban. Akkor a kapitalisták hittek önmagukban, társadalmi
értékükben, bíztak abban, hogy létük állandó biztonsága, vagyonuk teljes
élvezete, hatalmuk korlátlan gyakorlása biztosítva van a számukra. Ma
reszketnek minden támadástól. Ha német-barátoknak, nemzetközi
pénzembereknek vagy profitlovagoknak nevezik őket, minden árat megadnak,
amit csak kívánhatnak tőlük, hogy ne beszéljenek róluk ilyen
kíméletlenül. Eltűrik, hogy saját eszközeikkel tönkretegyék és
mindenestől rombadöntsék őket azok a kormányok, melyeket ők teremtettek
meg, annak a sajtónak a segítségével, melynek ők a tulajdonosai. Talán
történelmi igazság, hogy semmiféle társadalmi rend másként el nem
pusztulhat, mint a saját kezétől».



XI. WILSON ÉS A VERSAILLESI BÉKE PROBLÉMÁI.[29]

Az elmondottakban vázoltuk az európai társadalmaknak szociális és
gazdasági zűrzavarát s az osztályharcnak rohamos visszatérését az
érdeklődésnek az előterébe, mielőtt beszámoltunk volna a világ ügyeinek
rendezéséről, mely a párisi békekonferencia körül összpontosult, mert
mindenkinek az a gyötrődő és tépelődő helyzete, mely csak a keresetnek,
áraknak, munkaalkalomnak és más hasonlóknak egyéni jellegű problémáival
törődött, nagyon sokat megmagyaráz abból a fásult hangulatból, amelyben
a konferencia nekifogott az előtte levő nagy feladatnak.

A konferenciának a története igen nagy mértékben egy embernek, azon
emberek egyikének a szerepe körül fordul meg, akit a véletlen vagy a
személyes tulajdonság típus gyanánt kijelöl, hogy megkönnyítsék a
történetírónak a feladatát. A történelem tanulmányozásának során
mindenki tapasztalhatta, hogy nagyon hasznos, ha a figyelmét erősebben
szögezi bizonyos egyénekre, mint például Buddha, Nagy Sándor, Yuan
Csuang, II. Frigyes császár, V. Károly és Napoleon és az ő
visszasugárzásukban világítja meg azt a kort, amelyben éltek. A nagy
háborúnak a befejezését legkönnyebben az amerikai elnöknek, Wilsonnak a
világ reménységében és szemléletében döntő jelentőségre való
emelkedésével s e döntő jelentőség igazolására való képtelenségével
lehet szemlélhetővé tenni.

Előzőleg Wilson elnök (szül. 1856) kiváló tanulmányozója és tanára volt
a történelemnek, közjognak és általában a politikai tudományoknak.
Különböző tanszékeken működött és elnöke volt a princetoni egyetemnek
New-Yerseyben. Egész sor könyv szerzett neki tekintélyt, de ezek a
könyvek azt mutatják, hogy majdnem kizárólag az amerikai történelemre és
amerikai politikára irányozta a figyelmét. Nincs nyoma, hogy élete
folyamán bármikor általánosságban tanulmányozta volna a világnak a
sajátosan és különlegesen amerikai viszonyokon kívül eső ügyeit.
Mentalitás szempontjából teljesen új típus volt a történelemben, aki nem
törődött a régebbi dolgokkal, de nem is nagyon ismerte azokat, melyekből
ez az új világ származott. Visszavonult az akadémiai élettől és
demokrata programmal megválasztották New-Yersey kormányzójának 1910-ben.
1913-ban a demokraták őt jelölték az elnökségre s a Roosevelt volt elnök
és Taft elnök közötti heves harc következtében, amely megosztotta az
uralkodó republikánus pártot, elnöke lett az Egyesült-Államoknak.

Úgy látszott, hogy az 1914 augusztusi események Wilson elnököt legtöbb
honfitársához hasonlóan, meglepetésszerűen érték. Azt látjuk, hogy
augusztus 3-án táviratilag felajánlotta közvetítői szolgálatait. Azután
egyideig ő és Amerika szemlélői voltak a küzdelemnek. Eleinte úgy
látszott, hogy sem az amerikai nép, sem pedig az elnöke, nem értik
tisztán és alapjában véve ezt a régóta készülődött katasztrófát.
Százados hagyományuk volt, hogy nem törődtek az ó-világnak a
problémáival s ezen egykönnyen nem lehetett változtatni. A német
udvarnak imperialisztikus dölyfössége s a német katonai hatóságoknak a
melodramatikus «rettenetesség» iránti ostoba hajlandóságuk, Belgium
megtámadása, az ottani kíméletlenségek, a mérges gázok használata és a
búvárhajóharc által előidézett károk, a háború folyamán növekvő
ellenséges hangulatot teremtettek az Egyesült-Államokban Németország
irányában, de a politikai önmegtartóztatásnak a hagyománya és az a
mélyen gyökerező meggyőződés, hogy Amerika politikai erkölcse felette
áll az európai összeütközéseknek, visszatartotta az elnököt a cselekvő
beavatkozástól. Fenkölt hangot kezdett használni. Kijelentette, hogy nem
tudja megítélni a nagy háború okait és igazságát. Nagyrészt e
tökéletesen békés magatartása biztosította másodszori elnökké
választását. A világot azonban nem lehet megjavítani, ha ítélkezés
nélkül helytelenítő kifejezéssel nézzük azokat, akik rosszat
cselekszenek. 1916 vége felé a németek azt merték hinni, hogy az
Egyesült-Államok semmi körülmények között sem avatkoznak bele a
küzdelembe és 1917-ben megkezdték a korlátlan búvárhajó-harcot és az
amerikai hajóknak figyelmeztetés nélküli elsülyesztését. Ez a nagyfokú
esztelenség Wilson elnököt és az amerikai népet belesodorta a háborúba.
Akaratuk ellenére belesodródtak abba is, hogy az ó-világhoz való
viszonyukat a tiszta semlegességtől eltérő alapra helyezzék. A
gondolkozásuk és hangulatuk nagyon gyorsan megváltozott. Beavatkoztak a
háborúba a szövetségesek oldalán, anélkül, hogy velük bárminő
megállapodást kötöttek volna. Beavatkoztak a háborúba a saját modern
civilizációjuknak a nevében, hogy büntessenek és véget vessenek egy
tűrhetetlen katonai és politikai helyzetnek.

Lassú és késedelmeskedő ítéletek gyakran a legjobb ítéletek. A
jegyzékeknek egész sorozatában, melyek túlságosan hosszúak ahhoz, hogy e
helyütt idézhetnők őket, Wilson elnök valósággal hangosan gondolkodva az
egész emberiségnek a füle hallatára, igyekezett megállapítani a
lényegbevágó különbségeket az amerikai állam és az ó-világ nagyhatalmai
között. E különbségeknek a kifejlődését nem lehet egykönnyen nyomon
követni és kifejezésre juttatni. Wilson a nemzetközi viszonyoknak olyan
felfogását fejtette ki, mely evangéliumszerüleg, egy jobb világ reménye
gyanánt hatott az egész nyugati féltekére. Nem lesznek titkos
szerződések, a «nemzetek» maguk intézik a sorsukat, meg kell szünni a
támadó katonai fellépéseknek és a tengeri utakat szabaddá kell tenni az
egész emberiség számára. Az amerikai gondolkozásnak ezek a közhelyei
minden becsületes embernek ezek a titkos vágyai, nagy fényesség gyanánt
világították be a gyűlölködő és harcban álló Európának az éjszakáját. Az
emberek úgy érezték, hogy végre darabokra töredeznek a diplomáciának a
cselszövényei és széthasadnak a nagyhatalmi politikának a függönyei.
Ezúttal egy hatalmas új nemzetnek a tekintélyével és erejével a
háttérben, nyilatkozott meg világosan az egész világ egyszerű embereinek
a vágyódása.

Nyilvánvalóan szükség volt valamely mindenen felül álló kormányzati
szervezetre, amely közös jogot teremt az egész világ számára és
biztosítja az emberi összeköttetésnek ezeket a széles és liberális
általánosításait. Az emberi lelkekben egész sora kóválygott a terveknek,
amelyek ezt a célt voltak hivatva szolgálni. Különösen volt egy
mozgalom, amely valami világszövetséget, a «nemzetek szövetségét» tűzte
ki maga elé. Az amerikai elnök kisajátította ezt a kifejezést és meg
akarta valósítani. Kijelentette, hogy a német imperializmus
megdöntésével teremtett békének egyik lényeges feltétele ennek a
szövetségi szervnek a létrehozása. A nemzetek szövetségét végső
felebbezési bíróságnak szánta a nemzetközi ügyekben. Ennek kellett lenni
a béke igazi biztosítékának. Ezzel ismét óriási visszhangot váltott ki.

Wilson elnök egy új kornak volt az igehirdetője. A háború alatt, sőt még
utána is, amennyiben az óvilágot illeti, rövid ideig megtartotta ezt az
emelkedett helyzetét. De Amerikában, ahol jobban ismerték őt, kételyek
nyilvánultak meg. És most, a később történtek utólagos bölcseségével, mi
is megértjük ezeket a kételyeket. Amerikában, egy századot meghaladó
különállásnak és biztonságnak az ideje alatt a politikai gondolkozásnak
új ideáljai és formulái fejlődtek ki, anélkül, hogy igazán tudatában
lettek volna, hogy szorongattatás és veszély idejében ezeket az
ideálokat és formulákat szenvedélyesen meg is kell védelmezni. Az
amerikai társadalom számára sok minden közhely volt, ami a még régi
politikai bonyodalmakkal küzködő óvilág szemében megmentő evangéliumnak
tetszett. Wilson elnök csak a saját népének és országának azon a
liberális hagyományon alapuló felfogását és viszonyait tükröztette
vissza, amely először angol nyelven jutott teljes kifejezésre; de Európa
és Ázsia számára a történelem folyamán első ízben gondolt el és mondott
ki eddigelé ki nem fejezett és titkos dolgokat. Így keletkezhetett a
nagy félreértés a személye körül.

Wilson esetében a politikai tudományoknak egy nagyon tehetséges és
sikerekben gazdag tanárával van dolgunk, aki nem érzékelte fel teljesen,
hogy mivel tartozik a kortársainak s annak az irodalmi és politikai
légkörnek, amelyben előző élete folyamán élt s aki elnökké történt
újólagos megválasztása után politikai vezér helyett rohamosan messiást
kezdett játszani. Sorozatos jegyzékei a világ politikai helyzetének a
tényezőit elemezték. Mikor végül 1918 január 8-án a kongresszushoz
intézett üzenetében nyilvánosságra hozta a tizennégy pontot, mint az
amerikai béketörekvések végleges kifejezését, a bennük megnyilatkozó
szellem különbnek bizonyult, mint a megszövegezésük és tárgyi
beállításuk.

Minthogy azonban a tizennégy pont mindenesetre új korszakot jelent az
emberi ügyek történetében és minthogy az volt az általános hiedelem,
hogy ez határozza meg a fegyvereit letevő Németország szenvedéseinek és
büntetésének mértékét, indokoltnak látszik, hogy néhány magyarázó szó
kiséretében ismertessük őket.[30]

I. Az első pont a leglényegesebb valamennyi között. Összefoglalja és
megszünteti a nagyhatalmi rendszernek alapvető bajait. Követelésként
állítja fel: «Minden béketárgyalásnak nyilvánosnak kell lenni; nem
lehetnek többé bárminemű titkos megállapodások s a diplomáciának
őszintén és a nyilvánosság szemeláttára kell az ügyeket intézni».

II. «A tengeri hajózás teljes szabadsága, a területi vizeket kivéve, úgy
béke, mint háború idején. Egészben vagy részben csak az olyan tengerek
zárhatók el, amelyek nemzetközi határozat alapján, nemzetközi
megegyezésnek a biztosítása érdekében, mindenki számára el vannak
zárva».

III. «Amennyiben lehetséges, minden gazdasági korlátozásnak a
megszüntetése s a kereskedelmi feltételek egyenlőségének a biztosítása,
mindazon nemzetek számára, melyek a békét akarják és annak a
fenntartására egyesülnek.»

IV. «Megfelelő, kölcsönös biztosítékok nyujtása, hogy a nemzetek
fegyverkezései a belső béke biztosításának megfelelő, legalacsonyabb
mértékre szállíttatnak le.»

Ez a négy pont általános jelentőségű és remekül van is kifejezve. A II.
pont azonban elégtelen. Miért kell csupán a tengeri utak szabadságát
biztosítani? Mi van a légi utakkal háromezer láb magasságon felül? Ha
például Svájc, Olaszország és Németország harcban állanak egymással,
miért legyen joguk ezeknek az országoknak, hogy a békés népeknek
átmeneti közlekedését meggátolják Franciaország és Konstantinápoly
között, a levegőben és a földön egyaránt?

A négy pont után a tizennégy pont a különleges viszonyoknak a
vizsgálatába bocsájtkozik, amire egyetlen általános kijelentés elégséges
lett volna.

Az V. pont a következőkről intézkedik: «Őszinte és teljesen pártatlan
rendezése az összes gyarmati viszályoknak, azon a szilárd alapon, hogy a
szuverénitásnak idevágó kérdéseiben a lakosság érdekeinek ugyanolyan
súlyt kell tulajdonítani, mint a kormány jogainak, amelynek jogosultsága
megállapítandó»… Ez a kitétel reménytelenül bizonytalan. Mi értendő
például jogosultság és jogcím alatt? Hiányzik a meghatározás és a
követendő elv.

A napirenden levő események részleteibe való lesiklás nyilatkozik meg a
következő nyolc pontban is, melyek világosan elárulják, hogy milyen
korlátolt és esetleges volt az elnöknek a felfogása az európai ügyekről.

A VI. pont általánosságban az üzenet időpontjában még a németek által
megszállott orosz területek kiürítését követeli és szintén közelebbről
meg nem határozott «támogatást» kíván az orosz nép számára.

VII. Belgium kiürítése és helyreállítása.

VIII. Minden francia terület kiürítése és helyreállítása és annak az
igazságtalanságnak, melyet Poroszország Franciaországnak
Elzász-Lotharingia ügyében okozott, a «jóvátétele».

IX. Az olasz határ kiigazítása a nemzetiségi elv alapján.

X. «Önkormányzat biztosítása» az osztrák-magyar monarchia leigázott
nemzeteinek.

XI. A Balkán kiürítendő, Szerbiának út biztosítandó a tengerhez s a
balkáni államok függetlensége biztosítandó.

XII. Törökország nem török népei számára «az életnek feltétlen
biztossága és autonom fejlődésüknek zavartalan lehetősége» biztosítandó.
A Dardanellák nemzetközi ellenőrzés alá helyezendők s az ottomán
szuverénitás csak a törökök által lakott területekre korlátozandó.

XIII. Lengyelország a független államok sorába emelendő.

Végül a XIV. pont a részletkérdésekkel való pepecselésből ismét a nagy
megnyilatkozások színvonalára emelkedik. «A nagy és kis államok
politikai és területi függetlenségének kölcsönös biztosítása érdekében,
a nemzeteknek világos szerződési szabályok szerinti szövetsége állítandó
fel».

A tizennégy pont nagyjából ezt tartalmazza. Wilsonnak e korszakalkotó
üzenete után tett egyes kijelentései azonban sokkal messzebb és sokkal
magasabbra szárnyalnak, mint ezek az első megállapítások. 1918
szeptember 27-én New-Yorkban tett egyes nagyon fontos kijelentéseket:

«Úgy vélem, hogy a nemzetek szövetségének megalkotása s céljainak
világos körvonalozása, kell, hogy részét, sőt bizonyos tekintetben a
legfontosabb részét képezzék a békeszerződésnek. Most nem lehet
megalakítani. Ha most alakíttatnék meg, csak a szövetséges nemzeteknek
új szövetsége volna a közös ellenséggel szemben…

Ezek az általános kifejezések azonban még nem tárják fel a dolognak a
lényegét. Bizonyos részletekre még szükség van, nehogy elméleti
tételnek, hanem inkább gyakorlati programnak hangozzanak. Vannak még
bizonyos részletek s ezeket annál nagyobb bizakodással jelölhetem meg,
mert azokat felelősségem tudatában kormányom békekötelezettségeinek
értelmezése gyanánt állapíthatom meg.

Elsősorban pártatlan igazságnak kell uralkodni, melynek nem szabad
különbséget tenni olyanok között, akikkel szemben szivesen és akikkel
szemben nem szivesen gyakorolnánk az igazságot. Olyan igazságnak kell
uralkodni, mely nem ismer kedvezményezetteket és nem ismer az összes
népek jogán kívül más mértéket.

Másodsorban egy népnek vagy egy népcsoportnak semmiféle olyan külön
érdeke, amely valamennyinek a közös érdekével össze nem egyeztethető,
nem szolgálhat a békeszerződés bármely pontjának alapjául.

Harmadsorban a nemzetek szövetségének általános és mindenkire kiterjedő
családjában nem lehetnek külön szövetségek, külön szerződések és külön
megállapodások.

Negyedszer, a részleteket illetőleg a szövetség keretén belül nem
lehetnek önző gazdasági összejátszások és a gazdasági bojkottnak vagy
kizárásnak semmiféle formája nem alkalmazható, csupán, ha maga a
nemzetek szövetsége, mint a gazdasági büntető hatalomnak a birtokosa, a
fegyelmezésnek és az ellenőrzésnek eszköze gyanánt nem rendeli el.

Ötödször mindennemű nemzetközi megállapodások és szerződések egész
terjedelmükben az egész világnak köztudomására hozandók…

Engedjék meg nekem, hogy ugyanabban a mondatban, amelyben kijelentem,
hogy az Egyesült-Államok egyes népekkel nem hajlandók külön
megegyezéseket és megállapodásokat kötni, kijelentsem azt is, hogy az
Egyesült-Államok hajlandók az általános szerződések és megállapodások
megtartásáért, melyeken a jövőben a békének nyugodni kell, a
felelősségből a reájuk eső részt teljesen elvállalni.

Washingtonnak a «gúzsbakötő szövetségek» (entangling alliances) elleni
intését még ma is teljes megértéssel és követésére kész akarattal
olvastuk. De csak külön és korlátozott terjedelmű szövetségek kötöznek
gúzsba. És mi felismerjük és elvállaljuk az új időnek a kötelességét,
melyben szabad egy olyan általános szövetséget remélnünk, amely elkerüli
a lekötöttségeket és a világnak a levegőjét megtisztítja a közös
megértés és a közös jog megtartása számára.»

Ez a tizennégy pont és későbbi jelentős pótlásai világszerte rendkívüli
fogadtatásban részesültek. Megvolt a béke lehetősége a józan emberek
számára mindenfelé, melyet egyformán elfogadhatnak tisztességes és
becsületes németek, oroszok, valamint tisztességes és becsületes
franciák, angolok és belgák; néhány hónapon keresztül az egész világot a
Wilsonba vetett hit ragyogta be. Ha csakugyan ezt lehetett volna
1919-ben az ügyek rendezésének alapjául megtenni, új és reményteljesebb
korszak nyilt volna meg az emberiség életében.

De meg kell vallanunk, hogy nem ez történt. Wilsont bizonyos szűk
látkörűség és az önhittségnek bizonyos gyanúja vette körül; az
Egyesült-Államok népének abban a nemzedékében, melynek számára ez a nagy
alkalom kínálkozott, – biztonságban született s gazdagságban és
amennyire a története terjed, tudatlanságban felnövekedett és az Európát
megkomolyító tragikus eseményektől távolálló nemzedék lévén, – bizonyos
felületesség és lelki könnyelműség volt tapasztalható. Nem mintha az
amerikai nép természeténél fogva és szükségszerűleg felületes volna,
hanem őket sohasem bántotta erősebben a gondolat, hogy van a magukénál
is nagyobb emberi társadalom. A lelki és nem az erkölcsi tényezők
okozták náluk ezt a felületességet. Az egyik oldalon volt az új világnak
ez az új népe a békének és az egész világra kiterjedő igazságnak új,
nemesebb és szebb gondolataival, a másik oldalon a nagyhatalmi
rendszernek régi, elkeseredett bonyodalmakban leledző népeit; az előbbi
nyers és majdnem gyermekies volt óriási tapasztalatlanságában, az
utóbbiak tapasztaltak, gyűlölködők és makacsok. Az új korszak e nyers
idealista fiatalságának összeütközését a régi idők tapasztalt
érettségével, évekkel ezelőtt a nagy regényíró, Henry James, _Daisy
Miller_ című nagyon jellegzetes történetében tárgyalta. Egy becsületes,
bizakodó, széplelkű, de gyanakvás nélküli, őszinte hajlamú amerikai
lánynak a megható története, aki kellemes napokat akar tölteni Európában
s rohamosan a rosszba bonyolódik és sülyed és végül a régi világ
zűrzavaros bonyodalmai és makacs korlátozottságai a megváltó halálba
sodorják. Ennek a tárgynak ezer változata van a való életben, ezrével
vannak ilyen transatlanti tragédiák s Wilson elnöknek a története csak
egy a sok között. De ha a régi ragály megfertőzte is az új dolgot, nem
szabad feltételeznünk, hogy ez az újnak a sorsát véglegesen meg is
pecsételte.

Alig hihető, hogy tévedéseknek kitett emberi lény, aki rettenetesen
nehéz körülmények között nyilvánvalóan a legjobbat akarta, valaha is ki
lett volna téve Wilson elnökhöz hasonló kicsinyes, kutató és könyörtelen
bírálatnak. Hibáztatják és úgy látszik, hogy jogosan hibáztatják, hogy a
háborút és a megkezdődő béketárgyalásokat teljesen pártpolitikai
alapokon vezette. Ő megmaradt az amerikai demokrata-pártot képviselő
elnöknek, mikor a körülmények úgy alakultak, hogy az emberiség egyetemes
érdekeinek legyen a képviselője. Meg sem kisérlette, hogy egy időre
túltegye magát a pártszempontokon és hogy megkisértse az együttműködést
olyan nagy amerikai vezéremberekkel, mint Roosevelt és Taft volt elnökök
és a hozzájuk hasonlók. Nem használta ki teljesen az Egyesült-Államoknak
óriási erkölcsi és szellemi erőforrásait; az egész ügyet nagyon személyi
módon kezelte és tisztán közvetlen hozzátartozóival vette körül magát.
Még nagyobb tévedése volt, hogy személyesen jött el a békekonferenciára.
Csaknem minden hozzáértő bírálója abban a véleményben van, hogy
Amerikában kellett volna maradnia és Amerikát megszemélyesítve, csak
néha kellett volna megszólalnia, ahogy egy nemzet beszél. A háborúnak az
utolsó éveiben valósággal példátlan helyzete volt az egész világban.

Dillon a következőket írja:[31] «Európa, mikor az elnök a partjára
lépett, olyan volt, mint a fazekas alkotó keze számára kész agyag. Soha
azelőtt a nemzetekben nem volt ekkora hajlandóság, hogy kövessék azt a
Mózest, aki elvezeti őket az igéret földjére, ahol nincsenek háborúk és
ismeretlenek a blokádok. Gondolkozásukban úgy élt, hogy ő lesz a
hivatott vezető. Franciaországban az emberek félő tisztelettel és
rajongással hajlottak meg előtte. Munkásvezérek mondották nekem
Párisban, hogy örömtől könnyeztek a jelenlétében és hogy bajtársaik
tüzön-vizen készek lettek volna keresztülmenni, hogy nemes terveit
megvalósítani segítsék. A neve égi harsona volt Olaszország
munkásosztályai előtt, melynek zengésére megujúl a föld. A németek mentő
horgonyt láttak az emberi tanításában. A félelemnélküli Muehlon
kijelentette: «Ha Wilson elnök üzenetet küldene a németeknek és szigorú
ítéletet róna rájuk, lemondóan és ellentmondás nélkül alávetnék magukat
és munkához látnának.» Németausztriában a megváltónak a híre környékezte
s nevének a puszta említése balzsamot jelentett a szenvedőkre s a
bánatnak a megszünését a sinylődőkre…»

Ilyen volt a hallgatóságnak a túlzott várakozása, mely előtt Wilson
személyesen akart bemutatkozni. 1918 decemberében a _George Washington_
fedélzetén érkezett meg Franciaországba.

Magával hozta a feleségét. Olyasvalami, ami kétségtelenül tökéletesen
természetes és rendjén való dolognak tetszik minden amerikai előtt.
Amerika képviselői közül sokan szintén magukkal hozták a feleségüket.
Ezek a hölgyek szerencsétlen módon saját társaságuknak a légkörét, sőt
az utazó-turistáknak a légkörét vitték bele a világ ügyeinek a
rendezésébe. A szállítási eszközök nagyon szűkösek voltak, a legtöbbjük
azonban kiváltságos mivoltának ragyogó légkörében érkezett Európába. Úgy
jöttek, mintha szórakozni jöttek volna. Azt mondták róluk, hogy Európát
szokatlanul érdekes körülmények között akarják látni. Útközben meg
akarták látogatni Chestert, Warwickot vagy Windsort, mert máskor esetleg
nem nyílik ismét alkalmuk e híres helyeknek a meglátogatására. Fontos
tárgyalásokat félbeszakítottak, valamely régi históriai kastély
meglátogatásának a kedvéért. Kicsinyesnek tünhetik fel ilyesminek a
felemlítése a nagy katasztrófának a történetében, de az ilyen aprólékos
emberi dolgok vitték bele az eredménytelenségnek a miazmáját az 1919.
évi békekonferenciába. Nagyon rövid idő alatt mindenki rájött, hogy
Wilson nem az emberiségnek a reménysége, hanem megelégedett turista,
akit feleségével együtt a képes lapok mosolyogva mutatnak be koronás fők
csoportjában és más irigylésreméltó társaságban… Miután ez megtörtént,
utólag nagyon könnyű bölcsnek lenni és megállapítani, hogy neki nem
kellett volna átjönni Európába.

Az emberek, akikkel legtöbbet kellett tárgyalni neki, mint például
Clemenceau, Lloyd George és Balfour, Sonnino és Orlando, az övétől
nagyon eltérő történelmi hagyományokban nevelkedtek fel. Egy tekintetben
azonban hasonlítottak hozzá és számíthattak a rokonszenvére. Ők is
pártpolitikusok voltak, akik országukat a háború ideje alatt vezették.
Hozzá hasonlóan ezek is elmulasztották az alkalom megragadását, hogy az
ügyek rendezésébe hivatottabb embereket is belevonjanak. «Tisztára
ujoncok voltak a nemzetközi ügyekben. A földrajz, néprajz, lélektan és
politikai történelem lepecsételt könyv volt a számukra. Akárcsak a
louvaini egyetem rektora, aki midőn a görög nyelv tudása nélkül az élére
került ennek az intézménynek, azt mondotta Oliver Goldsmithnek, hogy nem
látja be a tanításának a szükségességét, az államoknak ezek a vezető
emberei is, miután saját országukban a legmagasabb polcra jutottak, úgy
hogy alig konyítottak valamit a nemzetközi ügyekhez, nem fogták fel a
hozzáértésnek a szükségességét, vagy mulasztásuk jóvátételének a
lehetetlenségét, mikor már benne voltak az ügyekben…

Ami bennük hiányzott, azt ugyan nagyon lényegesen pótolni lehetett
volna, ha segítőtársakul náluk arra szerencsésebb adományokkal bíró
embereket választottak volna ki. De ők tudatosan a középszerűségeket
válogatták maguk köré. A nagy szellemeknek jellemző vonásuk, hogy jól
akarják kiszolgáltatni magukat, de a konferencia meghatalmazottait nem
ez jellemezte. Messze a háttérben voltak közülök néhánynak
hozzátartozója vagy alkalmi sugója, akiknek tanácsait meg szokták
hallgatni, de legtöbb segítőtársuk, akik a világ szinpadának mesterséges
fényében mozogtak, bátortalan volt és gerinctelen.

Mikor a főbb kormányoknak a fejei burkoltan azt a jogot követelték, hogy
meghatalmazott képviselői legyenek az egész emberi nemnek és határtalan
hatalommal ruháztassanak fel, érdemes megemlíteni, hogy e követelés
ellen a népre támaszkodó sajtó erősen tiltakozott. A tömegek által
olvasott ujságok kezdettől fogva tiltakoztak a miniszterelnökök
diktátorsága ellen és csak Wilsonnal tettek kivételt…»[32]

Részletezés helyett elég arra utalnunk, hogy a békekonferencia
lassankint a tizek tanácsából a négyek tanácsává (Wilson, Clemenceau,
Lloyd George és Orlando) zsugorodott össze s hogy a konferencia az
emberiség jövőjének őszinte és nyilt megvitatásából mindinkább régi
rendszerű diplomáciai összeesküvéssé alakult át. Nagyok és csodálatosak
voltak a reménykedések, melyek Párisban összpontosultak. «A
konferenciának a Párisa megszünt Franciaország fővárosa lenni. Nagy
nemzetközi karavánszeráj lett belőle, mely az életnek és a nyüzsgésnek
szokatlan jelenségeitől volt terhes, telve négy földrész fajainak,
törzseinek és nyelveinek a képviselőivel, akik eljöttek, hogy figyeljék
és várják a rejtelmes holnapot.

A szétfolyó képbe az ezeregy éjszaka hangulatát vitték bele a különös
látogatók Mongolországból és Kurdisztánból, Koreából és
Asszerbaidzsánból, Örményországból, Perzsiából és Hedzsászból, –
utóbbiak patriárka-szakállal és hajlott sasorral, – mások a sivatagokról
és oázisokról, Szamarkandból és Bokharából. Turbánok és fezek,
cukorsüvegekhez hasonló kalapok, püspöki mitrákhoz hasonló fejfödők, az
örök béke előestéjén az új államok hadsereg-embriói számára átalakított
régi katonai egyenruhák, hófehér burnuszok, lebegő köpenyek s a régi
római tógára emlékeztető festői öltözékek hozzájárultak a valószerűtlen
álomvilág légkörének a megteremtéséhez abban a városban, ahol a
legvisszataszítóbb valószerűségek voltak a napirend s az alkudozás
tárgyai.

Ezekhez járultak a vagyon, a tudás s az ipari vállalkozás képviselői, az
új erkölcsi rend magvetői, a gazdasági érdekképviseletek tagjai az
Egyesült-Államokból, Nagybritanniából, Olaszországból, Lengyelországból,
Oroszországból, Indiából és Japánból, a naftaipar és távoli szénbányák
képviselői, zarándokok, fanatikusok és szélhámosok a szélrózsa minden
irányából, valamennyi hitfelekezet papjai, minden tanítás hirdetői, akik
tarka változatosságban keveredtek fejedelmekkel, tábornagyokkal,
államférfiakkal, anarkistákkal, építőkkel és rombolókkal. Mindnyájan
közel akartak lenni a kohóhoz, amelyben az új világ politikai és
társadalmi rendszerét olvasztják és formába öntik. Sétáimban, lakásomon,
vendéglőkben napról-napra találkoztam olyan országok és népek
kiküldötteivel, melyeknek azelőtt a nevét is ritkán lehetett nyugaton
hallani. A fekete-tengeri görögökből álló küldöttség keresett fel,
beszéltek régi városaikról, Samsunról, Tireboliról, Kerassunról és
Trapezuntról, ahol évek előtt tartózkodtam s előadták, hogy független
görög köztársasággá akarnának szervezkedni s eljöttek, hogy óhajtásukat
érvényesítsék. Az albánokat egyik részről régi barátom, Turkhan pasa,
másik részről Esszad pasa képviselte, az első Olaszország
protektorátusát óhajtotta, az utóbbi a teljes függetlenséget. Kínaiak,
japánok, koreaiak, hinduk, kirgizek, cserkeszek, mingréliek, burjátok,
malájok, négerek és negroidok Afrikából és Amerikából, egyaránt voltak
találhatók a fajoknak és nyelveknek Párisban összeverődött tömkelegében,
hogy várják a világ politikai rendszerének az újjáépítését és hogy
lássák, ők hol kapnak benne helyet…»

Wilson elnök ebben a tömkeleges, káprázatos, száját az új világra kitátó
Párisban jelent meg, ahol az összpontosult erőkön egy nála minden
tekintetben kicsinyesebb és összehasonlíthatatlanul erőszakosabb
személyiség uralkodott, Clemenceau francia miniszterelnök. Wilson elnök
javaslatára Clemenceaut választották a konferencia elnökévé. «Külön
adózás volt ez – mondotta Wilson elnök – Franciaország szenvedéseiért és
áldozataiért.» És szerencsétlenségre ez adta meg az alaphangot az egész
konferenciához, melynek egyedüli feladata lett volna, hogy az emberiség
jövőjét tartsa szem előtt.

Clemenceau György Benjámin régi ujságírópolitikus volt, a visszaélések
nagy leleplezője, nagy kormányfelforgató, foglalkozására nézve orvos,
aki városi tanácsos korában ingyen klinikát tartott fönn, egyebekben
szenvedélyes és gyakorlott párbajozó. Párbajai közül egy sem volt
végzetes, de valamennyinek rettenthetetlenül nézett a szemébe. Az orvosi
pályáról még a császárság idején, a köztársasági ujságírás terére
lépett. Ebben az időben a baloldali szélsők közé tartozott. Egy ideig
Amerikában tanároskodott s amerikai nőt vett feleségül és el is vált
tőle. A végzetes 1871. évben töltötte be harmincadik esztendejét. Sedan
után tért vissza Franciaországba s nagy tűzzel és elevenséggel vetette
bele magát a megvert nemzet politikai életébe. Ettől fogva Franciaország
volt a világa, az élénk ujságírásnak, az önző személyes harcoknak,
összeütközéseknek, jeleneteknek, drámai mozzanatoknak és mindenáron való
szellemeskedéseknek a Franciaországa. A lobbanékony természetek közé
tartozott s a «tigris» gúnynevet adták neki s ő büszkélkedni látszott
ezzel a gúnynévvel. Inkább hivatásszerű hazafi volt, mint államférfiú és
gondolkodó, akit a háború feldobott, hogy hamis formában képviselje
Franciaországnak finom lelkét és nemes szellemét.[33] Elfogultsága
nagyon rányomta a bélyegét a konferenciára, amely azzal a drámai
eszközzel is szinezni igyekezett a működését, hogy Versaillesnak
ugyanazt a tükörtermét jelölte ki a béke aláírásának helyéül, amelyben
Németország diadalmaskodott és egységét proklamálta. Ott kellett a
németeknek aláírni a békét. Ebben a légkörben Clemenceau és
Franciaország számára a háború elvesztette világháború jellegét; csak a
«borzalmas esztendő» összeütközésének volt a következése, egyúttal pedig
a támadó Németország bukása és bűnhődése. «A világot biztossá kell tenni
a demokrácia számára», mondta Wilson elnök. Ahogy Clemenceau magát
kifejezte, ez úgy hangzik, «mintha Jézus Krisztus mondaná». A
legfontosabb, hogy Páris biztonságáról gondoskodjanak. Az olyan beszéd
«mintha Jézus Krisztus mondaná», nagyon nevetségesnek tetszett soknak
azon inkább szellemeskedő, mint mély diplomaták és politikusok közül,
akik az emberi képtelenségek történetében az 1919. évet a tetőpontra
emelték.

A «tigris» szellemességének egy másik megnyilatkozása volt, hogy Wilson
az ő tizennégy pontjával rosszabb az Úristennél. Az Isten tízzel is
megelégedett…

Clemenceau Orlandoval a kandallóval szemben álló négy székből alkotott
félkörnek a belső két székét foglalta el, írja Keynes. Fekete
szalonkabátot és szürke keztyűt viselt, melyet sohasem vett le az ülések
alatt. Meg kell jegyezni, hogy a világ négy újjáalkotója között ő volt
az egyetlen, aki egyaránt értett és beszélt franciául és angolul.

Clemenceau céljai nagyon egyszerűek és bizonyos módon elérhetők voltak.
Meg nem történtté akarta tenni az egész 1871. évi békét. Büntetni akarta
Németországot, mintha a németek lettek volna az egyedüli bűnös nép,
Franciaország pedig ártatlan mártir. Németországot úgy meg akarta
nyomorítani és ki akarta fosztani, hogy soha többé ne kerülhessen szembe
Franciaországgal. Jobban meg akarta sebezni és alázni Németországot,
mint Franciaországot megsebezték és megalázták 1871-ben. Nem törődött
vele, ha Németország letörése letöri Európát is; gondolataiban nem
látott túl a Rajnán és nem tudta meglátni ennek a lehetőségét. Elfogadta
a Wilson által javasolt nemzetek szövetségének eszméjét, ha az minden
eshetőségre biztosítékot nyujt Franciaországnak, akármit cselekszik is,
de jobban szeretett volna egy kötelező szövetséget az
Egyesült-Államokkal és Angolországgal, hogy az a gyakorlatban minden
körülmények között Franciaország támogatását, megvédelmezését és
dicsőségét szolgálja. Tágabb lehetőségeket kívánt Szíria, Északafrika és
más területek kiaknázására a párisi pénzcsoportoknak. Hadikárpótlást
akart Franciaországnak a helyreállítására, kölcsönöket, ajándékokat és
kincseket Franciaországnak, dicsőséget és elismerést Franciaországnak.
Franciaország szenvedett, tehát Franciaországot meg kell érte
jutalmazni. Belgium, Oroszország, Szerbia, Lengyelország, Örményország,
Nagybritannia, Németország és a monarchia is szenvedtek, az egész világ
szenvedett, de hogy ezek mit akarnak, azzal ő nem törődött. Ezek csak
statisztái voltak a drámának, melynek az ő szemében Franciaország volt a
főszereplője… Majdnem hasonló szellemben látszott Orlando gondolkozni
Olaszország üdvéről.

Lloyd George a négyek tanácsába a walesi éleselméjűséget, a
kontinentális viszonyok nem ismerését és az őt hatalomra segítő brit
imperialisták és tőkések követeléseit vitte be. Ebben a titkos
tanácsban, miután az első pontját az ajtó előtt a szegre akasztotta,
jelent meg újonnan felfedezett amerikai világpolitikájának nemes
céljaival, hirtelen összecsapott, de most már tizenháromra
összezsugorodott tizennégy pontjával és a nemzetek szövetségének nem
annyira a tervével, mint inkább az ötletével az amerikai köztársaságnak
az elnöke.

Csakhamar kiderült, hogy a második pont is elveszett. Útközben
belepottyanhatott az Atlanti-oceánba. Az elnök a brit admiralitásnak
nyujtott ajándék gyanánt dobhatta a tengerbe.

«Sohasem volt még vezető államférfi az elnökhöz hasonlóan járatlan a
tanácskozóterem technikájában».[34] A tanácsnak suttogó félhomályából és
kandalló melletti vitáiból és a különböző jövésmenésekből, amelyekre e
helyen felesleges kiterjeszkednünk, végül szánalmasan megnyirbált és
kiforgatott tizennégy pontjával, de nemzetek szövetségének nyöszörgő
csecsemőjével került elő, melyről senki sem tudja megmondani, hogy
elpusztul-e, vagy életben marad és nagyranő. A mi történetünk erre nem
tud megfelelni. Mi a feladatunk végére értünk. De ezt az egyet legalább
megmentette…

A következőkben röviden méltatjuk a nemzetek szövetségét és
összefoglaljuk, hogy az 1919–20. évi úgynevezett béke miként rendezte a
világ ügyeit; egyúttal helyenkint rámutatunk arra, hogy az utóbbi hol
tér el a tizennégy pontnak kilátásba helyezett mértékétől, jelent
veszedelmet a jövendő békére és nyilvánvalóan ellentétes az emberiségnek
az érdekével. Épen úgy, amint Európának a története a tizenkilencedik
század folyamán nagyrészt a bécsi kongresszus intézkedéseinek a
megváltoztatásából állott, a nagy háború pedig szükségszerű következése
volt a frankfurti békének és a berlini szerződésnek, úgy a huszadik
századnak a köztörténete nagyjából nem lehet egyéb, mint az 1919. évi
szerződés kegyetlen és tudatlan intézkedéseinek a megjavítása vagy
megváltoztatása és küzdelem annak a szükségszerűen pártatlan nemzetközi
ellenőrzésnek a létesítésére, melynek a nemzetek szövetsége csak
elégtelen és ki nem elégítő vázlata.



XII. A NEMZETEK SZÖVETSÉGÉNEK RÖVID VÁZLATA.

Az a palackba zárt homunculus, melyről azt remélték, hogy irányító
szelleme lesz az egész földkerekségnek, a nemzetek szövetsége, amint azt
az 1919 április 28-iki gyűlésen megalkották, egyáltalán nem volt a
népeknek, hanem «államoknak, dominiumoknak és gyarmatoknak» a
szövetsége. Kimondották, hogy ezeknek «teljes önkormányzattal» kell
birniok, de hiányzott annak a meghatározása, hogy mit kell érteni e
kifejezés alatt. Nem hoztak intézkedést a korlátolt választójog ellen s
a népek részéről történő közvetlen ellenőrzésre. Hihetőleg India is
«teljes önkormányzattal biró állam» gyanánt szerepel! Még az
autokratikus országok is helyet foglalhatnának ebben a szövetségben,
olyan «teljes önkormányzattal biró» demokráciák gyanánt, melyeknek
választójoga egy személyre van korlátozva. Az 1919. évi szerződésnek a
világszövetsége valójában a külügyi hivatalok képviselőinek a
szövetsége, amely még a különböző fővárosokban alkalmazott követségek
észszerűtlen intézményét sem szüntette meg. A brit birodalom egyszer
egység gyanánt szerepel, másszor India (!) és a négy önkormányzattal
bíró gyarmat, Kanada, Ausztrália, Délafrika és Új-Zéland különálló
szuverén államok gyanánt jelentkeznek. Indiának a meghatalmazottját
egyszerűen a brit kormány nevezi ki, a másik négy viszont gyarmati
politikusok sorából kerül ki. De ha a brit birodalmat így széttagolták,
a birodalom képviselője helyett tulajdonképen Nagybritanniának kellett
volna képviselőt küldeni s képviseletet kellett volna biztosítani
Irországnak és Egyiptomnak is. Azonfelül New-York állam és Virginia
történelmi és jogi szempontból épen annyira szuverén, mint Új-Zéland
vagy Kanada. Indiának a befogadása logikailag hasonló követelményeket
vonhatna maga után az afrikai és ázsiai francia gyarmatok számára is. Az
egyik francia képviselő külön szavazatot hozott javaslatba a törpe
monacoi fejedelemség számára.

Úgy tervezték, hogy a ligának lesz egy gyűlése, amelyben minden
tag-állam képviselve van és egyenlő szavazattal bír. De a tényleges
intézést egy bizottságra ruházták, amely az Egyesült-Államok,
Nagybritannia, Franciaország, Olaszország és Japán képviselőiből és a
gyűlés által még melléjük választott négy más képviselőből áll. A tanács
évenkint egyszer ül össze; a gyűlések «meghatározott időpontokban»
tartandók, melyeket azonban nem határoztak meg.

Bizonyos különleges eseteket kivéve, a nemzetek szövetsége csak egyhangú
határozatokat hozhat. Egyetlenegy tagnak a hozzá nem járulása minden
határozatot meghiusíthat, a régi lengyel _liberum veto_ mintájára. Az
egész szerződésnek ez a legszerencsétlenebb pontja. Sokaknak a szemében
ez kevésbbé kívánatossá tette a szövetséget, mintha egyáltalán nem jött
volna létre. Teljes elismerése volt ez az államok érinthetetlen
szuverénitásának és visszautasítása az emberiség mindenek felett álló
közjavának. Ez az intézkedés a gyakorlatban elzárta a jövőre nézve a
szövetségi alkotmány minden javító módosításának az útját, kivéve azt az
esetet, ha a változtatni akaró államoknak a többsége együttesen kilép
belőle és új alapokon alkot új szövetséget. A szerződés
elkerülhetetlenné tette a megalkotott szövetségnek ilyenformán való
feloszlását s talán ép ez benne a legüdvösebb.

Az első szövetségből javaslat szerint kizárattak a következő államok:
Németország, Ausztria, Oroszország és a török birodalomnak a
maradványai. Jövőre azonban ezek is felvehetők a szövetség kétharmadának
a hozzájárulásával. A szövetségi tervezet szerint az eredeti tagság a
következő államokat illeti meg: Amerikai Egyesült-Államok, Belgium,
Bolivia, Brazilia, Brit birodalom (Kanada, Ausztrália, Délafrika,
Új-Zéland és India), Csehszlovákia, Equador, Franciaország, Görögország,
Guatemala, Haiti, Hedzsasz, Honduras, Japán, Jugoszlávia, Kína, Kuba,
Lengyelország, Liberia, Nicaragua, Olaszország, Panama, Peru,
Portugália, Románia, Sziám és Uruguay. Ezekhez meghívás alapján még a
háborúban részt nem vett következő államok járultak: Argentina, Chile,
Columbia, Dánia, Hollandia, Norvégia, Paraguay, Perzsia, Salvador,
Spanyolország, Svájc, Svédország és Venezuela.

Ilyen lévén a szövetségnek az alkotmánya, alig lehet rajta csodálkozni,
ha hatalma csak bizonyos esetekre szól és korlátozva van. Székhelyéül
Genfet jelölték ki és titkárságot szerveztek számára. Arra sincsen
hatalma, hogy az alkotó államoknak a katonai készülődéseit ellenőrizze
vagy hogy katonai és tengerészeti vezérkart tartson a világbéke
biztosítása céljából, esetleg szükséges fegyveres együttműködésnek az
irányítására. Franciaországnak a nemzetek szövetségének bizottságába
kinevezett képviselője, Burgeois, nagyon világosan és ismételten utalt
az ilyen hatalom logikai szükségességére. Mint szónok gondolatokban
gazdag volt és hiányzott belőle a Clemenceau egyéniségének a «fűszere».
Az április 28-iki záróülést a szerződés elfogadása előtt, a Quai d’Orsay
dísztermét, a kiküldöttek E alakú asztalával, a falak mellett sorakozó
titkárokkal és tisztviselőkkel s a terem alsó végén összegyülekezett
ujságíróknak zárt tömegével, Wilson Harris nagyon tömör formában írja
le. A terem legfelső részén a «nagy három» _halk hangon szórakozott_ az
érdemes Burgeois rovására, aki teljesen feleslegesnek bizonyult
jegyzethalmazának a segítségével most már az ötödik ízben beszélt
hirhedt módosító javaslatainak az érdekében.

Ez a három ember, akinek az Úristen a legnagyobb történelmi alkalmat
adta, oly gyakran «szórakozott halk hangon» mások rovására. Keynes más
példákat is sorol fel e gyűlések gondtalanságának, kicsinyességének,
hanyagságának, figyelmetlenségének és komolytalanságának a jellemzésére.

Ez a szegényes szerződés ilyen módon került vissza Wilson elnökkel
Amerikába, ahol akkora ellenzéssel, bírálattal és módosításra irányuló
követeléssel találkozott, hogy az egyebek mellett azt is mutatta, hogy
viszonylag mennyire romlatlan az Egyesült-Államoknak a lelki energiája.
Nyilvánvaló volt, hogy Amerika népe nem hajlandó résztvenni egy olyan
társulásban, amely lényegében alig egyéb a szövetkezett
imperializmusoknak viszontbiztosító ligájánál. A szenátus megtagadta a
szerződésnek a ratifikálását és a szövetségi tanács így az amerikai
képviselők részvétele nélkül tartotta az első ülését. 1919 utolsó és
1920 első hónapjai folyamán a háború időszakának francia-barát és
angol-barát érzései nagyon különös módon változtak meg Amerikában. A
béketárgyalások az amerikaiakat nagyon kellemetlen és izgató módon
emlékeztették a nemzetközi ügyek felfogása tekintetében közöttük és az
európai hatalmak között fennálló különbségre, amelyet a háború egy időre
elfelejtetett velük. Úgy érezték, hogy sok mindenbe «belerohantak» kellő
megfontolás nélkül. Ismét hirtelen átcsaptak az elszigeteltségnek a
politikájába, amellyel 1917-ben szakítottak. 1919 vége ismét a
szenvedélyes, sőt majdnem erőszakos, de nagyon megérthető
«amerikanizmusnak» volt az időszaka, amely előtt az európai
imperializmus és az európai szocializmus egyformán gyűlöletesnek tűnt
fel. Lehet, hogy volt bizonyos szennyes elem is az amerikai törekvésben,
hogy lerázzák magukról az Egyesült-Államok által az óvilág ügyeiben
vállalt erkölcsi felelősséget és hogy így használják ki a háború által
az újvilágnak nyujtott rengeteg pénzügyi és politikai előnyöket;
alapjában azonban úgy látszott, hogy az amerikai nép széles rétegei
becsületes ösztönnel voltak bizalmatlanok, az ügyeknek javasolt új
rendezésével szemben.



XIII. A BÉKESZERZŐDÉSEK FŐBB INTÉZKEDÉSEI.[35]

Az 1919–20. évi békeszerződéseknek a főbb intézkedéseit, melyekkel a
párisi konferencia befejezte a működését, néhány térképpel jobban meg
lehet rögzíteni, mint elvont szövegekkel. Alig szükséges rámutatnunk,
hogy ezek a szerződések milyen sok kérdést hagytak rendezetlenül, de
esetleg felsorolhatjuk a legszembeszökőbb réseket, melyek a tizennégy
pontnak a konferencia megnyitásáig megmaradt tizenkét pontján ütöttek.

Majdnem az összes réseknek az alapvető okát véleményünk szerint abban
kell keresnünk, hogy a nemzeteknek, leigázott államoknak és kiaknázott
területeknek az az előzőleg már fennállott szövetsége, amelyet brit
birodalomnak neveznek, semmiféle készséget és hajlandóságot nem mutatott
arra, hogy rendszerét bármi tekintetben megnyirbálásnak vagy
átalakításnak, tengeri és légi fegyverkezését pedig bárminő
ellenőrzésnek vesse alá. Ilyen rokon járulékos természetű ok volt az is,
hogy az amerikai lélek teljesen készületlen volt az Egyesült-Államok
főhatalmát érintő bárminő beavatkozásra az újvilágban. (L. Olney
szenátor nyilatkozatát a VI. fejezetben.) A nagyhatalmak, amelyek
szükségszerűleg domináló és vezető szerepet játszottak Párisban, szintén
nem vették komolyan a nemzetek szövetségének beavatkozási jogát régebbi
rendszerükbe és így a támogatás, melyben a tervet részesítették, a
legtöbb európai szemlélő előtt furcsán hipokrita szinezetűnek tünhetett
fel; olyan volt, mintha megtartani és biztosítani akarták volna nagy
túlhatalmukat és biztonságukat, míg ugyanakkor minden más hatalmat el
akarnának tiltani minden olyan terjeszkedéstől, növekedéstől és
szövetségtől, amely velük vetélkedő és versenyző imperializmust hozhatna
létre. Azzal, hogy elmulasztottak példát mutatni a nemzetközi bizalomra,
kiölték a nemzetközi bizalomnak minden lehetőségét a Párisban képviselt
többi nemzetekből.

Még szerencsétlenebb volt, hogy az amerikaiak nem voltak hajlandók
elismerni a fajoknak a japánok által követelt egyenlőségét.

Mindezen felül a brit, francia és olasz külügyi hivatalokban az új
eszmékkel teljességgel össze nem egyeztethető erőszakos jellegű tervek
éltek. A nemzetek szövetségének, ha elfogadható értéket akar jelenteni
az emberiségre nézve, meg kell szüntetni az imperializmust; vagy nagyobb
imperializmus, a résztvevő vagy gyámsága alatt álló egyesült államoknak
az egész világra kiterjedő szabad szövetsége, vagy egyáltalán semmi; de
a párisi konferencián képviselt népek közül csak kevésnek volt meg az
erkölcsi bátorsága, hogy kifejezést adjon a szövetségi terv ezen
nyilvánvaló következésének. Azt akarták, hogy ugyanegy időben meg
legyenek kötve, de szabadok is legyenek, örökre biztosítani akarták a
békét, de ők maguk a kezökben akarták tartani a fegyverüket. A
nagyhatalmi időszaknak régi hódító terveihez képest, az április 28-iki
nyomorúságos kis újszülöttnek reménybeli cselekvési körét nagyon
elhamarkodva és szűkkeblűen szabták meg. Úgy tettek, mintha az újszülött
és még alig lélekző szövetség a fogoly pápának semmivel sem törődő
bőkezűségével osztogatná «a megbízásokat» a régi imperializmusoknak,
amelyeket az új Herkules, akire vágytunk, bizonyára a bölcsőjében
megfojtott volna. Nagybritannia tág «megbízásokat» kívánt magának
Mezopotámiában és Kelet-Afrikában; Franciaország ugyanazt akarta
Sziriában. Olaszország az Egyiptomtól nyugatra és délkeletre elfoglalt
területeket szintén a népszövetség megbízása alapján akarta megtartani.
Világos, hogyha azt a vézna csecsemőt, akit genfi bölcsőjében a
titkárság az élet némi látszatára dédelgetett, eléri a nem őszinte
szenvedélyből született intézménynek gyermekkori gyengesége, mindezek a
«megbízások» nyilt hódításokká változnak. Emellett a konferencián az
összes hatalmak teljes erejükkel igyekeztek maguknak stratégiai
határokat biztosítani, ami a legvisszataszítóbb jelensége volt az
egésznek. Mi szüksége van egy államnak stratégiai határra, ha nem akar
háborút? Ha ezen a jogcímen Olaszország leigázott német lakosságot
követelt a maga számára Dél-Tirolban, leigázott délszlávokat Dalmáciában
és ha a kis Görögország csapatokat kezdett partra szállítani
Kis-Ázsiában, sem Anglia, sem pedig Franciaország nem utasíthatták
vissza a millennium előtti rendszernek ezeket a kitöréseit.

Nem szándékozunk e helyütt részletesen ismertetni, hogy Wilson elnök
miként engedett a japánoknak és egyezett bele, hogy a japánok lépjenek a
németek helyébe Kiaocsauban, amely kínai terület, hogy a tiszta német
Danzig városát, ha nem is jogilag, de gyakorlatilag miként csatolták
Lengyelországhoz s hogy a hatalmak miként folytattak vitákat az ezen
példákra hivatkozó olasz imperialisták követeléseiről, akik Fiumét
akarták megkaparintani és a délszlávokat megfosztani az Adriának egy jó
kikötőjétől. Az egyszerű megemlítésen kívül azokat a bonyolult
intézkedéseket és jogi magyarázatokat sem ismertetjük, melyekkel a
teljesen német Saar völgyét Franciaország birtokába juttatták, vagy az
önrendelkezési jognak teljesen igazságtalan megsértését, amely
Német-Ausztriának megtiltotta, bár egészen természetes és méltányos,
hogy egyesüljön Németország többi részével. Az 1919–20. évnek ezek az
égető kérdései, melyek megtöltötték az ujságokat, foglalkoztatták a
politikusok gondolkozását és papirkosarainkat megtöltötték a
propaganda-irodalomnak a termékeivel, ma már nagyon átmeneti jellegű
ügyeknek tetszhetnek ezen idők nagyobb mozgalmai mellett. Mindezek a
viták, a fáradt és ingerült emberek gyanakvó és szeszélyes
igazságtalanságaihoz hasonlóan, abban a mértékben veszthetik el
jelentőségüket, amint a világ hangulata javul s a nagy háborúnak és az
azt követő értéktelen békének a tanulságait az emberiségnek egyetemes
gondolkozása kezdi megemészteni.

Az olvasó számára elegendő, ha a békeszerződés által teremtett új
határokat összehasonlítja Európának a természetes politikai térképével.
Hogy bárminő nemzetek szövetségét kielégítő módon meg lehessen alkotni,
annak előfeltétele, hogy mindegyik nép teljes ura legyen a saját
háztartásának.

Esztelenség volna, ha e szerződések miatt kétségbeesnénk az emberiség
jövője felett s ha egyébnek tekintenők őket első gyenge kisérletnél a
világ ügyeinek rendezésére. Ha így cselekednénk, az annak a
feltételezését jelentené, hogy Franciaországban, a nemes elképzeléseknek
az országában nincsen jobb egyéniség Clemenceaunál, Amerikában erősebb
és bölcsebb Wilson elnöknél, Nagybritanniában pedig maradandóbb Lloyd
George kelta vonásainál. Az a méltatás, melyben ezt a három
személyiséget részesítettük, nem azt célozta, hogy a jelentőségüket
növelje, hanem hogy jelentéktelenségüket kidomborítsa s hogy az
olvasóval felérzékeltesse, hogy minden, amit cselekedtek, mennyire
ideiglenes és esetleges a világtörténelem szempontjából.
Államférfiaktól, egyes emberektől vagy egyes embereknek csoportjaitól,
sőt államoktól és szervezetektől, megállapodásoktól és szerződésektől
nem függhet többé fajunknak a jövője. Az 1919. év nem volt az alkotásnak
és a döntésnek az esztendeje, hanem csak a teremtő erőfeszítés hosszú
napjának vigasztalan első hajnali szürkülete. A tizek, a négyek, a «nagy
három» tanácskozásai nyomát sem árulták el az alkotó erőnek; a lángoló
világosság nem élt Versailles embereiben; a hajnalhasadás szürkülő fény
gyanánt inkább a helytelenítő bírálatban nyilatkozott meg, amely
beszüremkedett az ablakredőnyökön és elhalványította a régi
diplomáciának leégő gyertyáit, mikor a konferencia ásítozott és végéhez
közeledett. Itt nem történt alkotás. De a gondolkozásnak nagy folyamata
megy végbe az egész világon; minden országban sok ezer férfi és nő,
nagyrészt hírnélküliek és ismeretlenek, ébred felelősségének a tudatára,
tanul, gondolkodik, ír, tanít, tömörül, módosítja a téves benyomásokat,
harcba száll a hamis gondolatokkal, kisérli, hogy megtalálja és hirdesse
az igazságot; ezekbe kell vetnünk a bizodalmunkat, az élő bizodalmunkat,
hogy életképesebb tervvel lehet helyettesíteni az első, csenevész
nemzetek szövetségét s a szerződések toldozott-foldozott és vigasztalan
szövevényét, melyet ideiglenesen rádobtak világunk szomorú
meztelenségeire.



XIV. JÖVENDÖLÉSEK A LEGKÖZELEBBI HÁBORÚRÓL.

Hogy a világ ügyeit 1919–20-ban nem sikerült kielégítőbb módon rendezni,
miként már utaltunk rá, annak a szellemi és erkölcsi elernyedésnek volt
a jelensége, amely a nagy háborúnak a túlfeszültségéből eredt. Az üde
kezdeményezésnek a hiánya jellemző a fáradt időszakokra; a változtatásra
való puszta képtelenségből kifolyólag mindenki egy ideig a szellemi
megszokásnak és a multnak a csapásán halad.

Semmi sem bizonyítja jobban ezt a fáradt erőtlenséget, mint a katonai
tekintélyek ez időből való nyilatkozatai. A világháborúról adott rövid
ismertetésünket nagyon jellegzetes módon kerekre kiegészíti és a világ
elé táruló kérdéseket teljessé teszi, ha nagyon rövidre összefoglalva
ismertetjük azt az előadást, melyet Londonban 1919 decemberének egyik
napján, a Royal United Service Institutionban, tábornagyok, tábornokok,
vezérőrnagyok összejövetelén tartott Sir Louis Jackson vezérőrnagy. Az
elnöki széken Peel lord, a brit hadügyi államtitkár ült s az olvasónak
maga elé kell idézni az épületnek nem túlságosan nagy, de méltóságteljes
üléstermét s mindezeket az előkelő, komoly, katonás arcokat, amint
hallgatagon figyelnek az előadó szavaira, aki bizonyos leplezett
lelkesedéssel írja le a katonai tudománynak valószínű technikai
fejlődését a «legközelebbi háborúban».

Kint, a Whitehall esti félhomályában, hömpölyög London forgalma, nem
olyan áradatszerű ugyan, mint 1914-ben, de még mindig elég nagyarányú;
az omnibuszok túl vannak zsúfolva, mert a számuk megcsappant s a
tömegnek a ruházata általában kopottasabb. A Whitehallon kissé távolabb
lefelé áll egy ideiglenes alkotmány, a Cenotaph, talapzatán hervadó
koszorúknak, virágcsokroknak és más ilyesféléknek fojtón illatos nagy
tömegével, a birodalom nyolcszázezer fiatal emberének a halotti emléke,
akik elestek a nemrég véget ért küzdelemben. Egyesek friss virágokat és
koszorúkat raknak az emlékre. Vannak közöttük, akik sírnak.

Gondolatainkban elkalandozunk ezen az összejövetelen túl Londonnak
szürke rengetegébe, amelyben annyi ember verődött össze, mint soha
azelőtt; mindnyájának megdrágult a napi betevő falatja, keresete pedig
bizonytalanabb, mint valaha. De nem feledkezhetünk meg az enyhítő
fényoldalakról sem; a Regent Street, Oxford Street és Bond Street
hemzsegnek az üzleteket látogató közönségtől, zsúfolva vannak az új
automobiloktól, tudnunk kell ugyanis, hogy nem mindenki veszít a
háborúban. Londonon kívül a vidék éjszakába merül s a keskeny tengeren
túl Észak-Franciaország és Belgium el van pusztítva, Németországban a
csecsemőknek ezrei tej hiányában sinylődnek és pusztulnak, egész
Ausztria pedig éhséggel küzködik. Azt mondják, hogyha gyors amerikai
segítség nem érkezik, Bécs lakosságának a fele tavasz előtt éhen
pusztul. A félhomálynak e halvány sávjain túl Oroszországnak a
sötétsége. Ott már nincsenek gazdag emberek, akik vásárolnak és katonai
tekintélyek, akik előadást tartanak a legközelebbi háborúról. A jeges
Pétervárott kevés az élelmiszer, kevés a fa és nincsen szén. Délnek,
ameddig csak a hómező terjed, Oroszország összes városai hasonló
állapotban vannak, Ukrániában és délen pedig egy rendszertelen és
piszkos háború vonaglik végsőket. Európa a csőd szélére jutott, népének
zsebe tele van papirpénzzel, melynek vásárló értéke csökken, mialatt az
ember egyik helyről a másikra megy.

De térjünk vissza Sir Louis Jacksonhoz a Royal United Service
Institution fényesen megvilágított termében.

Azt fejtegeti – a _Times_ másnap reggeli tudósítását követjük, – hogy
csak az előestéjén vagyunk a haditudomány legnagyobb arányú
megváltozásának, melyet a világtörténelem ismer. A _mi_ kötelességünk
tehát, – a _mi_ alatt természetesen a brit birodalom és nem az egész
emberiség értendő, – hogy nekilássunk a fegyverkezésnek és vezető helyre
kerüljünk; ez az általánosságban való nemes bevezetés. «Szükséges, hogy
új fegyverekről gondoskodjunk… Az a nemzet, amely ezt legjobban
megteszi, a legelőnyösebb helyzetben lesz a legközelebbi háborúban.
Voltak emberek, akik hangosan követelték a fegyverkezések korlátozását…»

(Ebben azonban a lövészárok-utánpótlási ügyek igazgatója tévedett. Az
egyszerű, lágy és ostoba lelkek csak a cenotaph előtt zokogtak, mert
bátyjuk vagy atyjuk elesett.)

Sir Louis azon meggyőződésének adott kifejezést, hogy a hadviselés
művészetét illetőleg egyik legnagyobb változás a mechanikai szállítás
terén várható. A tankot hálátlansággal kezelte. Ezek a katonai urak
hálátlanok egy találmánnyal szemben, amely a győzelembe taszította és
lökte őket, majdnem akaratuk ellenére. A tank, mondotta Sir Louis,
«gyerekség… Lényegbevágó jelentősége», hogy a mechanikai szállítást
függetlenítette az utaktól. Azelőtt menetelő hadseregek csak az utakat
tudták használni; most tank-rendszerű lánckerekeken nyilt rendben és
széles arcvonalon haladhatnak, szállíthatják az ágyúkat, lőszert,
felszereléseket, hídépítő anyagokat, tutajokat, embereket, közben
felszántják és legázolják a kerítéseket, árkokat, szántóföldeket s
általában a termő területeket. A hadseregek szabadon vonulhatnak a
földeken keresztül s csak port és hamut hagynak maguk után.

Képzeletünket Sir Louis így kalauzolja el a valóságos
ellenségeskedésekig.

Sir Louis a gáz használata mellett nyilatkozott. A gázt különösen
büntető expediciók esetében tartotta alkalmazandónak. E pontnál
hallgatóit majdnem a szentimentalizmusnak az árnyalatával riasztotta meg
és ejtette zavarba. «Esetleg _lehetséges_, – mondotta, – hogy olyan
egyezmény jön létre, amely megtiltja a felesleges szenvedést okozó gázok
használatát.» Itt azonban nem annyira a feje, mint inkább a szíve
beszélt; tudnia kellett ugyanis, hogyha bármilyen törvény vagy
jogszabály annyira korlátozhatja a háborút, hogy eltiltja valamely
gyilkoló eszköznek a használatát, akkor korlátozhatja a háborút egészen
a teljes eltiltásáig is. És hova jut akkor Sir Louis Jackson egész
hallgatóságával egyetemben? A háború háború; egyetlen törvénye az, hogy
az ellenség erőit a legteljesebb mértékben el kell pusztítani. A
háborúban a humanizmusnak és igazságnak minden szempontja ennek a
törvénynek van alárendelve.

A gázról Sir Louis a levegőre tért át. Megjósolta ezen a téren «a lehető
legnagyobb haladást… Felesleges egyelőre töprenkednünk a légi naszádokon
és valóságos repülő erődökön, de húsz esztendőn belül a légi haderők
előirányzata a legfontosabb tétele lehet hadi készülődésünknek».
Megvitatta a kereskedelmi repülőgépeknek bombavetési és felderítő
célokra való átalakítását s annak szükségességét, hogy állandóan
tekintélyes számú különleges típusú hadi repülőgép álljon készenlétben.
Előadta az okait, melyek alapján azt kell feltételeznie, hogy a
legközelebbi háborúban a bombavetőknek nem lesznek a mostanihoz hasonló
nagy célpontjaik a hadseregek arcvonala közelében s így ha jobb
eredményeket akarnak elérni, messzebb kell menniök s a nagy központokat
kell bombázniok, «ahol a hadsereg szükségleteit állítják elő s a
csapatok kiképzése történik». Mint mindenki tudja, aki Londonban vagy
Anglia keleti részében tartózkodott 1917–18 folyamán, ez mindenkinek és
minden lakott helynek a válogatás nélküli bombázását jelenti.
Kétségtelen az is, hogy ezeknek az inas-esztendőknek a bombavető
művészete gyerekjáték lesz a «legközelebbi háború» bombázásához képest.
Megszámlálhatatlanul több lesz a repülőgép s nagyobbak és veszélyesebbek
a bombák…

Tovább haladva fejtegetéseinek a során, Sir Louis megemlítette «London
nagyobb részének» az elpusztítását, mint a bekövetkező küzdelem egyik
eshetőségét. Erre építette fel kicsúcsosodó morálját, hogy a legnagyobb
fizetést, a legnagyobb tekintélyt és a legszabadabb költekezést kell
megadni a katonai uraknak. «Az ilyen célokra felhasznált kiadás
természeténél fogva feltétlenül szükséges biztosítás.» Saját külön
hallgatósága ebben a legmelegebben egyetértett vele. A hozzászólások
során pedig egy bizonyos Stone nevű vezérőrnagy, némileg megfeledkezve
szavainak a tulajdonképeni forrásáról,[36] azon reményének adott
kifejezést, hogy ez az előadás «kezdete lesz annak, hogy ne a nemzetek
szövetségében bizakodjunk, hanem saját hatalmas kezünkben és kinyujtott
karunkban!»

Tovább azonban nem akarunk foglalkozni ennek az álomnak a részleteivel.
Soha ugyanis képtelenebb utópiát nem rajzoltak ennél a megjövendölt
világnál, melyben alig volna valami félig-meddig biztonságban a nagyon
gondosan fedezett és elrejtett főhadiszálláson kívül s amelyben
megszámlálhatatlan repülő szakadatlanul bombázná a hadviselő országokat,
nagy hadseregek pedig széles vonalban sorakoztatott tank-rendszerű
szállító alkalmatosságokkal gördülnének előre-hátra s a földi mezőket
véres iszappá változtatnák. Ilyen dolgok számára a világnak nem maradt
ereje és akarata. Tábornokoktól, akik nem tudják előrelátni a tankokat,
nem lehet várni, hogy előrelássák és megértsék a világ csődjét; még
kevésbbé tudják megérteni a katonai műveleteknek a közönséges emberek
ingadozó hangulatában jelentkező korlátait. Nyilvánvalóan az United
Service Institutionnak a katonai tekintélyei még azt sem tudták, hogy a
háború úgy éri el a célját, ha bizonyos lelkiállapotot idéz elő az
ellenségnél s ha bizonyos lelkiállapot támogatja. Sir Louis
számításainak legfontosabb elhanyagolt tényezője az, hogy nincs egyetlen
nép, amely hajlandó volna állani az általa tervezett háborút, nincs
egyetlen nép, még a mai győzők oldalán sem. Észak-Franciaország, Anglia
délkeleti és Olaszország északi része megtanulták, hogy a «legközelebbi
háborúban» a győztes épen úgy ki lesz téve a bombázásnak és
pusztulásnak, mint a legyőzött. Jöhet egy olyan korszak, melyben a
háborúktól meggyötört nép nem tesz különbséget katonai urak között ezen
vagy azon az oldalon s úgy támad rájuk, mint az emberiség közös
ellenségeire. Az 1914–18. évi háború a nyugati népek katonai
erőfeszítésének a legmagasabb foka volt, melyet azért küzdöttek, még
pedig jól küzdöttek végig, mert azt hitték, hogy azért harcolnak, hogy
véget vessenek a háborúnak. A német imperializmus, a közoktatásnak
szervezett befolyásolásával és szoros szövetségben a hódító
kommercializmussal, vereséget szenvedett és megszünt. Nagybritannia,
Franciaország és Olaszország militarizmusa és imperializmusa, ha
összehasonlítással élünk, viszonylag gyenge, züllött és züllesztő
formában élték túl a háborút. Csökevények, melyek megmaradtak a nagy
háború után. Elvesztették a meggyőző erejüket. Még megvannak,
egyszerűen, mert hiányzik a képesség, mely végezne velük. Nincs kormány
Európában, mely ugyanolyan mértékben tudná népét besorozni és a
lőszergyárakba vinni, mint 1914–18-ban történt. A világunk még nagyon
gyenge és erőtlen, de háborús láza már elmult. Hőmérséklete a normális
alatt van. Hosszú időre alig hihető, hogy ismét úrrá legyen rajta a
háborús láz. A háború előfeltételeiben beállott változások sokkal
mélyebbek, mint a Sir Louis Jacksonhoz hasonló katonai tekintélyek
elképzelik.[37]



XV. A VILÁG LELKIÁLLAPOTA 1920-BAN.

A nagy katasztrófának ez a vázlatos ismertetése nem volna teljes, ha
legalább néhány szóval nem adnánk számot arról a lelkiállapotról,
melyben befejezése hagyta az emberiséget. Fajunk története az utolsó
néhány ezredév folyamán nem egyéb a lelkiállapotok fejlődésénél,
váltakozó egymásutánjánál s a belőlük származó cselekvéseknél. Az emberi
történelem lényegében eszmék története és a háborúnak borzalmas
tapasztalatai e tekintetben korszakalkotó jelentőségűek. A lefolyt hat
esztendő alatt a megszokott gondolatoknak, előítéleteknek és szellemi
korlátoknak összeomlása példátlanul áll a történelemben. Soha azelőtt
nem volt eset ekkora és ilyen általános lelki eltávolodásra megszokott
és elfogadott dolgoktól. Soha azelőtt az emberiség ily nyiltan nem
került szemtől-szembe közös érdekével és közös sorsával. Jóformán még
alig kezdjük felérzékelni, hogy a háború előtti világ mennyiben ért
véget örökre és mennyiben kezdődött teljesen új világ. Csak kevesen
kezdték közülünk mérlegelni a tulajdon lelkükben végbement változást.

De egészben véve, a mozgató erőknek és gondolatoknak nagy örvénylése és
visszaáramlása mellett is, észlelni lehet a haladást a kollektiv
szükséglet felismerése és az egész emberiségre kiterjedő kollektiv
erőkifejtés lehetősége irányában. A halál, pusztulás, éhség és betegség
lettek úrrá napjainkon; a világ tele van testi szenvedésekkel, de
mutatkozik a szellemi ébredés, mely hivatva lesz, hogy szembeszálljon
velük.

Anyagiakat illetőleg ma az 1913. év, legalább az európaiak szemében, a
csodálatos és elérhetetlen bőség esztendejének tűnik fel. De egyúttal a
nagy társadalmi elégedetlenségnek, romlásnak, bűnnek s a gazdag és
szabad osztályok részéről a kicsapongó élvezet-hajhászásnak volt az
esztendeje. A nagy háború szemmelláthatólag közeledett, de a megértés és
akarat egyaránt hiányzott az elhárítására; az előkelő és túlfinomodott
körök kerengtek a néger táncok hangjaira s az ideges nemzedék még a
világháborút is hajlandó volt új és mindent felülmúló izgató szórakozás
gyanánt üdvözölni. A háború nem látszott valószerűnek ezen idők
lelkiállapotában; egyáltalán semmi sem látszott valószerűnek ezen idők
lelkiállapotában. Elveszett vagy megfakult hitnek volt a világa. Még a
virágzó nacionalizmusokban és imperializmusokban sem hitt, melyek
zászlójukat lobogtatták s a fél világot betöltötték nagy hadseregeiknek
csillogás-villogásával. De ezeknek a jelenségeknek a formájában
nyilvánult meg, mert ezek nagyon szórakoztató módon dübörögtek és
csillogtak és szenzációs eshetőségeket igértek. A háború katasztrófája
nem volt szükség nélküli szerencsétlenség; szükségszerű beteljesedése
volt a zavaros áramlású időknek. Lehetséges, hogy csak a katasztrófa
révén következhetik be az emberi gondolkodásnak és akarásnak az új
korszaka.

1920-nak a megkomolyodott világa kezdi felismerni annak az igazságát,
hogy vannak keresésre érdemes valóságok és nem tűrhető vétkek. A kornak
komor leckéje emberek százmillióinak lelki hátterét változtatta és
változtatja meg. A gyászból, közös szenvedések és jóvá nem tehető
kölcsönös sérelmek gyászából a testvériség érzése árad szét és erősödik
világszerte. A gonoszságnak kétségtelenül vannak még nagy ellenható
erői, vad hajsza a gazdagságnak csökkenő feleslege után s a megoszlásnak
és gyűlöletnek a propagandája, de már halványodó propagandája.
Mindamellett az uralkodó jelenség az új egészségnek a kezdete…

Milyen csodás és mozgalmas képet tár manapság elénk a fajunk! Ha
módunkban volna, hogy egy jobbkéznek a használatára egy főben
sűríthetnénk össze ezer regényírónak, színműírónak, életrajzírónak az
alkotó tehetségét és ezer történetnek a lényegét, hogy visszaadhassuk
ennek a látványnak a szüntelenül kalandos sokféleségét s ugyanakkor
állandóan erősbödő egységét! Mindenfelé látjuk, misztikus egyéni
különbségekkel ifjakká serdülni a gyermekeket s a szerelemnek, vágynak,
érdeklődésnek, szenvedélyes ösztönöknek, vetélkedéseknek a
kölcsönhatásait. Amint a föld a sötétségből ismét a világosság felé
fordul, a milliók fáradsággal, aggodalommal, apró elégtételekkel, apró
bánatokkal, vetélkedésekkel, haragokkal, nagylelkűségekkel teli új napra
ébrednek. A trópusoktól a legsivárabb északig a kakasok kukorékolva
üdvözlik a hajnalnak növekvő szegélyét. A korai munkás foglalkozása után
siet, a róka és a tolvaj hazafelé surran, a csavargó merev lábát
nyujtóztatja a szénaboglya alatt és éberen felugrik, mielőtt a gazdának
az emberei meglepnék, a szántó-vető már a mezőn van lovával, a tanyák
kemencéiben ég a tűz és zümmög a fazék. Az órák melegszenek s amint a
nap előrehalad, a zsúfolt vonatok találkoznak a városi központokban, a
forgalom sűrűsödik az utcákon, a reggeliző asztal a gazdag lakásokban
megterül, a tanár megkezdi előadását s a boltossegédek üdvözlik első
vevőiket… Külsőleg ez a világ nagyon hasonlít a háború előttihez. És
mégis mélységesen különbözik tőle. Az elkerülhetetlen megszokásnak az
érzése, mely hat esztendő előtt rabságban tartotta a világot, megszűnt.
De vele együtt megszűnt a megszokott biztonságnak az érzése is. A világ
– legalább egy időre – nagy veszedelmek és nagy vágyakozások közé
sodródott. Mindezek a lelkek, a lelkeknek ez a megszámlálhatatlan
sokasága, sokkal készségesebbek az együttműködés, kötelesség és
együvétartozás új eszméinek a befogadására, mint bármikor azelőtt. A
köztudat elítélte a régi zürzavaros és megoszlott világot; ideiglenesen
még él ugyan, de már egy nagy és még ki sem számítható változásnak az
ítélete alatt.

A száz meg száz millió emberi lénynek mindegyike valamelyes formában
keresi a boldogságot, összetett és összeütköző hatóerők mozgatják,
szokások vezérlik, aljas vágyak, végnélküli sugalmazások, szenvedélyek
és rokonérzések, bizonytalan és túlhevült eszmék ide-oda ingatják.
Mindegyik egyaránt képes kegyetlenségekre és nemes hevülésekre,
kétségbeesésre, önfeláldozásra és önmagáról is megfeledkező
erőfeszítésre. Mindnyájan felejtenek; a fáradságtól mindnyájan
elernyednek s megfelelő nyomás alatt megrettennek, elaljasodnak és
tehetetlenekké válnak. A hiúság őrülete valamennyiüket esztelenségekbe
sodorja. Egyikük sem kizárólag nemes, kizárólag megbízható vagy
kizárólag állhatatos és egyikük sem kizárólag gonosz. Mindegyikük lehet
szerencsétlen, mindegyikük érezhet csalódást és önvádat. Nincs közöttük,
aki néha ne könnyezett volna. Mindegyikükben megvan az istenségnek a
szikrája. Az önzésnek a kisértései mellett is homályosan mindegyik
tudatában van valami közösségnek, ami egységbe kapcsolhatja össze
végtelen sokféleségünket. És mindegyikük ezt sokkal erősebben érzi, mint
1913-ban. Világszerte terjed annak a felismerése, hogy nem lehet igazán
biztos egyéni élet becsületes egyetemes élet nélkül. Világszerte
növekszik az a meggyőződés, hogy a dolgoknak a jelen állását meg lehet
változtatni, meg lehet javítani és jelen bajaink lényükben nem
szükségképeniek. Növekvő bizonyossággal látjuk, hogy az életünk
nyugtalan, sötét és sivár, mert még nincsen az egész világra kiterjedő
törvény, nincs biztos igazság. De az egész világra kiterjedő törvény és
az egész világra kiterjedő igazság nem teljesen elérhetetlen. Ma ezt már
sokkal többen belátják, mint bármely megelőző korszakban. Valamely
szükségletnek a felismerése pedig már a félutat jelenti a megvalósulása
felé. Ezt a törekvést egy új rend felé, az ellenszegülést a régi
irányban való sodródással szemben, nyugtalanságnak nevezzük, de talán
inkább a remény az, amely nyugtalanságban tartja a világot.

A kérdések tömege merül fel e szemlélődések közepette. Mi a mozgató
erejük mindezeknek az új és szélesebb rendre irányuló vágyódásoknak?
Milyen irányító erőkkel kell ezeknek a zsibongó millióknak találkozniok?
Milyen véletlenek és álnok ösztönzések leselkedhetnek útjokban és
szedhetik rá őket? A történelemnek az a fejezete, mely azt mondja el,
hogy a kereszténység egy része miként szakadt szét külön nagyhatalmakra
s hogy az ebből származott féktelen nemzeti és egyéni önzés miként
csúcsosodott ki világkatasztrófában, véget ért. Vajjon mi lesz a
történelemnek a következő fejezete?



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: H. G. Wells: _The Outline of History_. Being a Plain
History of Life and Mankind. Cassel and Co. London.]

[Footnote 2: F. M. Hueffer: _When Blood is their Argument_.]

[Footnote 3: Mindennek az ellenkezője is szóról-szóra igaz.
Franciaország külpolitikájának állandóan a _revanche_ volt a vezető
gondolata, Oroszország pedig tudta, hogy a kontantinápolyi út Bécsen és
Budapesten át vezet. Címében minden szövetség defenziv, de a kettős
szövetség lényegében agressziv jellegű célokat követett. Nagybritannia
tengeri hegemóniáját féltette és szimpatikus volt neki minden olyan
akció, mely az egyre hatalmasabb vetélytárs gyengítésére irányult. Az
érdekek találkozása szülte az _entente cordiale_-t és a bekerítés
politikáját, ez viszont az egyre fokozodó bizalmatlanságot és
végeredményben a háborút. – T. S.]

[Footnote 4: St. John Ervine regénye, _Changing Winds_ nagyon jól
jellemzi ezeknek a napoknak a hangulatát.]

[Footnote 5: Wilfred Scawen Blunt azt állítja, hogy az angoloknak
Egyiptomban maradása, mikor kötelezettséget vállaltak, hogy elhagyják az
országot, az egyik legfőbb oka az 1914-ben kicsúcsosodott nemzetközi
zavaroknak. Hogy a franciákat Egyiptom miatt megbékéltesse, Anglia
hozzájárult Marokkónak a franciák által való elfoglalásához, amelyet
Németország a maga osztályrészének tekintett Észak-Afrikában. Ebből
eredt Németországnak ingerült magatartása Franciaországgal szemben,
viszont Franciaországban így éledt fel a már elhalóban levő revanchenak
a gondolata. Blunt: _My Diaries_. I. köt. 1891 szept. 30. – A. C. W.]

[Footnote 6: Nem szabad elfeledkezni arról, hogy Olaszországnak
Törökország elleni akcióját siettette a szultánnak egy engedély-levele,
amely egy ausztro-német társaságnak vagy szindikátusnak felhatalmazást
adott Tripolisznak a «kiaknázására». Ez az ügy nem végződhetett volna
másként, mint a német birodalmi lobogónak a kitűzésével a
Földközi-tengernek a déli partján, szemben Olaszországgal. Marokkón
keresztül a németek alá akarták aknázni a franciáknak algiri pozicióját,
azáltal, hogy a marokkóiakat fegyverrel és pénzzel látták el s őket a
franciák nyugat-algiri uralmának megtámadására biztatták; ugyanezt
célozták a szaharai oázisokon keresztül Tunisz déli részében. E jegyzet
írójának alkalma volt erről az eljárásról meggyőződni 1898 és 1911
között. Arról is meg van győződve, hogy akár helyes vagy helytelen
indokoktól vezéreltetve, a németek kényszerítették Franciaországot, hogy
megmarkolja a tüskés marokkói problémát. Vagy így kellett cselekednie,
vagy el kellett készülnie Algirnak a kiürítésére. Franciaország
követhetett ugyan el tévedéseket, de uralma nagyon üdvös hatású volt
Észak-Afrikában. A francia uralom ideje alatt a benszülött lakosság igen
jelentős mértékben szaporodott. – H. H. J.]

[Footnote 7: Wells külön nem emlékezik meg a szerbekről, akik
gondolkozásukban, erkölcsükben és cselekvésükben legtipikusabb
képviselői voltak ennek a «balkáni» imperializmusnak. – T. S.]

[Footnote 8: Egyik fontos ok, amiért Amerika kénytelen volt a
Filippini-szigeteket ideiglenesen a saját ellenőrzése alatt tartani,
abban keresendő, hogy a morók, Palavannak és a déli főcsoport
szigeteinek mohammedán lakói, mindenesetre kisérletet tettek volna a
«keresztény» filipinóknak az elnyomására s a polgárháború és pusztítás
zűrzavarai után Japán vagy más valamely külső hatalom indíttatva érezte
volna magát a beavatkozásra. – H. H. J.]

[Footnote 9: «Barátságtalan bírálat az Egyesült-Államoknak
szerződéskötési rendszerét s azt a gépezetet, amellyel működik,
komplikáltnak és nehézkesnek, a nemzetközi összeköttetés sokféle
kivánalmaira alkalmatlannak jellemezheti. Némi joggal a szenátusban
megkivánt kétharmad többséget az elővigyázat kétes értékű túlzásának
lehet tekinteni… Higyjék el nekem, hogy az amerikai nép még hosszú
éveken keresztül ugyanezekkel az eszközökkel fogja megkötni a többi
emberiséggel a szerződéseit. A velükjáró nehézségek és megfontolások, a
szabad és teljes megvitatás, amely lehetővé van téve, a szemében inkább
erény, mint hiba. Az a meggyőződés él benne, hogy minden kötés, amely
sorsát érinti, a nyilvánosság elé tartozik s hogy a titkos szerződés sem
a törvény, sem pedig az erkölcs szempontjából nem lehet kötelező.
Visszatekintve a diplomáciai történelemre, amelyből nem hiányoznak a
sikernek a fejezetei, úgy érzi, hogy e rendszer, amelyet az apák
felépítettek, nagyjából megfelel a gyermekeiknek is. A kormányzati
ügyeket illetőleg olyan konzervativizmussal, amekkora megvan
valószínűleg a világnak bármely más népében, sok kellemetlenséget
hajlandó eltűrni és kitenni magát az esetleges meg nem értés veszélyének
is, mielőtt változtatna ezeken az ügyeken.» – J. W. Davis
(Egyesült-Államok nagykövete Nagybritanniában): _The Treaty Making Power
of the United States_.]

[Footnote 10: Meggyőződésem szerint a politikája teljesen világos volt.
«Ha háborút kezdtek, arra kell számítanotok, hogy Anglia Franciaországot
és Oroszországot támogatja», mondotta Németországnak. «Ha ostobaságra
ragadtatjátok magatokat, ne számítsatok Anglia támogatására», mondta
Orosz- és Franciaországnak. Így nyomást gyakorolt mindkét félre. – G.
M.]

[Footnote 11: Kautsky jelentése a háború kitöréséről.]

[Footnote 12: Szerbiának a szerepét a háború felidézésében Wells nagyon
röviden intézi el. Ha nem lehet is kimutatni, hogy a szerb kormánynak
valamelyik tagja nyomta a gyilkosok kezébe a revolvert, kétségtelen,
hogy Szerbiában éveken át a kormány tudtával és támogatásával folyt a
monarchia elleni izgatás. Nagybritannia akárhányszor sokkal ingatagabb
jogcímeken indított háborúkat és foglalt el egész országokat. – T. S.]

[Footnote 13: A közönséges katonának a háborúról alkotott képzetének
illusztrálására legjobb Barbusse-nak a könyve, _Le Feu_. Rendkívül
szépen és nagy valószerűséggel van megírva André Hellé könyve, _Le Livre
des Heures_. Szintén nagyon szépen és okosan van megírva Philip Gibbs
könyve is, _Realities of the War_. Bizonyos világot vet a nagy háború és
az előző háborúk küzdelmei közötti különbségre Mc Curdy könyve, _War
Neuroses_ és Eder könyve ugyanazon tárgyról.]

[Footnote 14: Aki tárgyilagosan vizsgálja a háború kitörésének
körülményeit, mint Wells is teszi, az kénytelen megállapítani, hogy a
kontinensen július utolsó és augusztus első napjaiban a kölcsönös
bizalmatlanság és izgatottság olyan fokra emelkedett, hogy a fegyveres
mérkőzést mindenki elkerülhetetlennek tartotta. Pszichológiailag a
németek eljárása, akik elébe akartak vágni az eseményeknek és gyors
fellépéssel meg akarták előzni, hogy ellenségeik keleten és nyugaton
egyaránt felkészülve, összeroppantsák őket, nagyon is érthető.
Oroszország hetek óta titokban mozgósított s az orosz fronton már a
háború legelső napjaiban találkoztunk szibériai ezredekkel. – T. S.]

[Footnote 15: «Tábornoki karunknak az a rendszer volt a legfőbb hibája,
mely a fővezérletet egy csomó olyan embernek a kezébe tette le, akik a
régi hadi iskolához tartoztak és úgy koruknál, mint hagyományaiknál
fogva nem tudtak szabadulni megkövesedett rendszerüktől és hiányzott az
új helyzettel szemben szükséges rugalmasságuk. Vezérkari iskolánk
oktatási rendszerében reménytelenül elégtelen volt, amennyiben jogom
lehet, hogy ilyen itéletet mondjak olyan példányok alapján, akikben a
kanári-agyvelő potsdami fellépéssel párosult. A rendes hadsereg tisztjei
között szoros összetartás állott fenn, úgy hogy a vezérkari
beosztásoknak oroszlánrészét maguknak tartották fenn s legfeljebb egyes
tehetséges fiatal embereket emeltek ki az új hadseregből, akiknek
szellemi tehetsége, ha egyebet nem mondunk is, jóval magasabban állott a
sandhursti (az angol hadiiskola) színvonalnál». – Philip Gibbs:
_Realities of the War_.]

[Footnote 16: «A főhadiszállás előkelő társaságát legjobban a tiszti
kaszinóban lehetett tanulmányozni ebéd idején. Zenés vígjátékhoz volt
hasonlatos, ahogy a háborút a Gaiety szinpadán szokták bemutatni. A
katonazene rag-timeket és könnyű darabokat játszott, mialatt a
«harcosok» táplálkoztak s az érdemrendes és kitüntetéses, keresztbe
rakott kardokkal büszkélkedő tábornokokat és vezérkari tiszteket,
hajukban a főhadiszállás szineit viseli, khaki harisnyás, rövid szoknyás
és tarka kötényű ápolónők szolgálták ki. Milyen csevegés! Milyen könnyed
kacagás! Milyen suttogás a magas helyek titkairól, cselszövényeiről és
botrányairól! Milyen haláltmegvető bátorság, mialatt brit katonákat
ágyúgolyók téptek darabokra, mérges gázzal pusztítottak, bénává lőttek,
légnyomással sujtottak le azokon a helyeken, melyek távol, nagyon távol
estek a főhadiszállástól». – Philip Gibbs: _Realities of the War_.]

[Footnote 17: Roch: _Mr. Lloyd George and the War_ és Arthur: _Life of
Lord Kitchener_.]

[Footnote 18: «A korlátlan mennyiségű robbanó lövedékeknek a hiánya volt
sikerünknek a végzetes akadálya». – _The Times_. 1915 május 14.]

[Footnote 19: 1863-ban megtorlás gyanánt egy utcai verekedésben megölt
angolért a brit flotta bombázta a japán kikötővárosokat. Legújabban a
brit katonai hatóságok repülőbombákat és gépfegyvereket használtak
lázadással _gyanusított_ hindu falvak ellen.]

[Footnote 20: A kalandban közreműködő brit katonai hatóságok
felületességére és tehetetlenségére nézve adatokat tartalmaz Sir Ian
Hamilton könyve: _Gallipoli Diary_.

A brit főparancsnokkal szemben a méltányosság követeli annak a
megállapítását, hogy a tehetetlenség az otthoni hatóságok részén volt,
akik nem akarták megérteni a sürgetését emberek és utánpótlás iránt. –
P. G.]

[Footnote 21: Stern: _Tanks 1914–1918_. Fuller: _Tanks in the Great
War_.]

[Footnote 22: Hogy a német politika vezetői a béke ügyében nagyokat
hibáztak és elkábíttatták magukat a fegyverek sikereitől, ma már
több-kevesebb bizonysággal meg lehet állapítani. Épen oly bizonyos
azonban az is, hogy a nyugati szövetségesek sem méltányos békére, hanem
a központi hatalmak teljes letörésére törekedtek. Ezt bizonyítja a
londoni konferencia és az előzetes megállapodások Németország
megcsonkítására és a monarchia teljes felosztására. – T. S.]

[Footnote 23: «Az ötödik hadsereg tisztjeinek és embereinek körében
arról az általános véleményről szereztem meggyőződést, hogy a vezérkar
borzalmas és következményeiben tragikus munkájának az áldozatai. Az
ötödik hadsereg több vezérkari tisztjével való megismerkedés alapján én
is erre a meggyőződésre jutottam. Sokan e fiatal urak közül és sokan az
öregebb tisztek közül beképzeltek és nagyzolók voltak, anélkül, hogy az
intelligenciának a legcsekélyebb jelét árulták volna el. Ha okosak
voltak, okosságukat mélységesen eltakarták a tehetetlenségnek a
látszatával. Ha tudásuk volt, azt úgy elrejtették, mintha a saját külön
titkuk lett volna. Gough tábornoknak a beosztott tisztjei Flandriában,
bár sok tragikus eseményért személyesen volt felelős, nagyon rosszul
működtek s a zászlóaljaknál beosztott tisztek és a hadosztálytörzsek a
legszabadszájúbb módon dühöngtek az ötödik hadsereg egész szervezete
vagy inkább szervezetének a hiánya ellen.» – Philip Gibbs: _Realities of
War_.]

[Footnote 24: Párisnak a háború alatti és utáni lelkiállapotát nagyon
jól jellemzi W. P. Adams könyve: _Paris Sees it Through_.]

[Footnote 25: A szakvélemények 250.000 és egy millió lakás között
váltakoznak.]

[Footnote 26: J. M. Keynes: _A béke gazdasági következményei_.]

[Footnote 27: T. i. megrontották és elértéktelenítették a pénzt és
bankjegyeket.]

[Footnote 28: Keynes megfeledkezik azokról a vagyonokról, amelyek a
tudatos árfelhajtásból és a szükségleti cikkeknek a visszatartásából
keletkeztek a gazdasági szükségnek az idején.]

[Footnote 29: Az erre vonatkozó fontosabb angol művek a következők:
Dillon: _Peace Conference;_ H. Wilson Harris: _The Peace in the Making_
és _President Wilson; his Problems and his Policy;_ Keynes idézett műve;
Weyl: _The End of the War;_ Stallybrass: _Society of States;_
Brailsford: _A League of Nations;_ F. C. Howe: _Why War?_ L. S. Woolf:
_International Government;_ J. A. Hobson: _Towards International
Government;_ Lowes Dickinson: _The Choice before Us;_ Sir Walter
Phillimore: _Threl Centuries of Treaties_ és C. E. Fayle: _Great
Settlement_.]

[Footnote 30: «A szövetséges kormányok – mondja a döntő kitétel – beható
megfontolás tárgyává tették az Egyesült-Államok elnöke és a német
kormány között lefolyt jegyzékváltást. Az ebből folyó megszorításokhoz
képest kijelentik a hajlandóságukat arra, hogy a német kormánnyal
megkössék a békét azon békefeltételek alapján, melyek az elnöknek 1918
január 8-án a kongresszushoz intézett üzenetében és következő
üzeneteiben kifejezésre juttatott elvekben vannak lefektetve». – A
szövetségeseknek a svájci meghatalmazott miniszter által 1918 november
5-én a német kormánynak átnyujtott jegyzékéből.]

[Footnote 31: Dillon: _The Peace Conference_.]

[Footnote 32: Dillon a könyvében megdöbbentő adatokat mond el az egyes
meghatalmazottak tudatlanságáról.]

[Footnote 33: Több regényt is írt. Regényei nem valami kiválóak: az
érzelgős melodráma felé hajlanak. A legismertebb, _Le plus Fort_, több
idegen fordításban is megjelent. Unalmas szóvirág-halmaz. Ezt a mozi
számára is átdolgozták.]

[Footnote 34: Keynes.]

[Footnote 35: Wells ebben a fejezetben, amely csak _általánosságban_
ismerteti a békeszerződések intézkedéseit, Magyarországgal külön nem
foglalkozik. Magyarország megcsonkítását az eredeti kötetben a szövegbe
illesztett térkép tünteti fel, melynek közlése, minthogy közönségünk
sajnos módon nagyon is jól ismeri az ország feldarabolását,
feleslegesnek látszott. – T. S.]

[Footnote 36: Zsoltárok könyve, 136.]

[Footnote 37: Még egy másik utalás a kedves álmokra, melyek a katonai
agyvelőket foglalkoztatják. Az idézet Fullernek nemrégiben megjelent
könyvéből való: _Tanks in the Great War_. Fuller ezredes nem osztja azt
a tankokkal szemben megnyilatkozó ellenszenvet, mely jellemző a régebbi
típusú katonákra. A legközelebbi háborúról a következőket jósolja:
«Gyorsan mozgó tankok, több tonnára rúgó gáztömeggel, törnek be az
ellenség határán s minden élőlényt elpusztítanak a mezőkön, farmokon,
falvakban és városokban egyaránt. Mialatt ezek elsöprik az életet a
határ mentén, nagy repülőgép-flották támadják meg az ellenség ipari és
közigazgatási központjait. Mindezek a támadások elsősorban nem az
ellenség hadereje, hanem polgári lakossága ellen irányulnak, hogy
rákényszerítsék a támadó akaratának az elfogadását».

A modern háború igazi jelentőségének megítélésére jó és megfontolt könyv
Philip Gibbsnak már két ízben idézett munkája: _Realities of War_.]



TARTALOM.

Előszó 5

I. A fegyveres béke a háború előtt 9

II. Az imperializmus Németországban 13

III. Az imperialista szellem Nagybritanniában 27

IV. Az imperializmus Franciaországban, Olaszországban és a Balkánon 42

V. Oroszország, mint nagy monarchia 46

VI. Az Egyesült-Államok és az imperiális gondolat 48

VII. A nagy háború közvetlen okai 56

VIII. A nagy háború eseményei 1917-ig 65

IX. A nagy háború Oroszország összeomlásától a fegyverszünetig 83

X. Politikai, társadalmi és gazdasági felbomlás a háború következtében
94

XI. Wilson és a versaillesi béke problémái 111

XII. A nemzetek szövetségének rövid vázlata 135

XIII. A békeszerződések főbb intézkedései 140

XIV. Jövendölések a legközelebbi háborúról 146

XV. A világ lelkiállapota 1920-ban 154


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

13 |Németország gal |Németországgal

17 |tatanára |tanára

23 |bizalmatlauságot |bizalmatlanságot

39 |örokösének |örökösének

54 |Ausztriáliában |Ausztráliában

58 |rejtlemei |rejtelmei

111 |Settelement |Settlement

113 |össze. ütközéseknek |összeütközéseknek

117 |kövtekező |következő

119 |«autonom |autonom

149 |szállítás terék |szállítás terén]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A nagy katasztrófa: 1914-1920" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.