Title: Kant-breviarium: Kant világnézete és életfelfogása
Author: Kant, Immanuel
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Kant-breviarium: Kant világnézete és életfelfogása" ***


KULTURA ÉS TUDOMÁNY

KANT-BREVIARIUM

ÖSSZEÁLLITOTTA Dr GROSS FÉLIX

FORDITOTTA Dr POLGÁR GYULA

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1912

KANT-BREVIARIUM

KANT VILÁGNÉZETE ÉS ÉLETFELFOGÁSA

A MŰVELT EMBER SZÁMÁRA KANT IRATAIBÓL

ÖSSZEÁLLITOTTA

Dr GROSS FÉLIX

FORDITOTTA

Dr POLGÁR GYULA

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1912



HERDER – KANTRÓL.

Azon szerencse jutott osztályrészemül, hogy megismertem egy filozofust,
aki a tanítóm volt. Legvirágzóbb éveiben vidám és élénk volt, mint egy
ifjú, és e vidám élénkség, azt hiszem, legelaggottabb koráig is kísérte.
Nyílt, gondolkodásra termett homloka elpusztíthatatlan derültség és öröm
székhelye volt, a gondolatokban leggazdagabb beszéd ömlött ajkairól,
tréfa, elmésség és hangulat a rendelkezésére állottak és tanító előadása
a legszórakoztatóbb társaság volt. Ugyanazon szellemmel, amelylyel
Leibnizet, Wolfot, Baumgartent, Crusiust, Hume-ot vizsgálta és Newton,
Kepler és a fizikusok természettörvényeit figyelemmel kísérte, azzal
fogta fel Rousseau akkor megjelenő iratait is, Emiljét és Heloise-át,
valamint minden előtte ismeretessé vált természetfelfedezést,
méltányolta azt és mindig visszatért a természet elfogulatlan ismeretére
és az ember erkölcsi értékére. Ember, nép, természettan, természetrajz
és tapasztalat voltak azon források, amelyekből előadását és társalgását
élénkítette; semmiféle tudásra méltó dolog nem volt előtte közönyös.
Semminő ármány, semminő párt, semminő előítélet, semminő hírnév utáni
becsvágy sem izgatta soha a legkevésbbé sem az igazság bővítése és
kiderítése ellen. Felélénkített és kellemesen rábírt az öngondolkodásra;
zsarnokság jellemétől távol állott. Ez az ember, akit én a legnagyobb
hálával és tisztelettel nevezek meg, _Immanuel Kant:_ képe kellemesen
áll előttem.

=Motto:=

Magam is hajlamomnál fogva kutató vagyok. A megismerés szomjuhozását
teljesen átérzem és a benne való előbbrejutás vágyódó nyugtalanságát
vagy minden haladás feletti elégedettséget is. Volt idő, midőn azt
hittem, hogy ebben áll az emberiség becsülete, és megvetettem a
csőcseléket, amely semmiről sem tud. Rousseau helyreigazított. Ez az
elvakultságból eredő előny eltűnik; megtanulom, hogy az embereket
tiszteljem és sokkal haszontalanabbnak tartanám magam a közönséges
munkásnál, ha nem gondolnám, hogy megfontolásom mindenkinek azt az
értéket adhatja meg, hogy az emberiség _jogait_ törekedjen
helyreállítani.

Kant.

Csak egy kevéssé gondolkodnunk kell, hogy mindig oly bűnre akadjunk,
amit az emberi nemmel szemben elkövettünk – ha másban nem, hát abban,
hogy oly előnyöket élvezünk az embereknek a polgári társadalomban való
egyenlőtlenségéből, amelyek folytán másoknak annyival inkább
nélkülözniök kell, hogy azon önző képzelődés által, hogy _érdemeket_
szereztünk, a _kötelesség_ gondolatát ki ne szorítsuk.

Kant.



TUDÁS.  FILOZÓFIA – TUDOMÁNY – TUDÓSOK.


A régi metafizika.

Tudom, hogy sokan vannak, akik a filozófiát a felsőbb mennyiségtannal
összehasonlítva igen könnyűnek találják. De ezek mindent filozófiának
neveznek, ami azon könyvekben áll, melyeknek ez a czímük. A különbség az
eredményben mutatkozik. A filozófiai ismeretek nagyrészt a vélemény
sorsára jutnak és olyanok, mint a meteorok, amelyeknek fénye semmitsem
igér tartósságukra nézve. Eltűnnek, de a matematika megmarad. A
metafizika kétségtelenűl a legnehezebb minden emberi belátás között;
csakhogy még sohasem írtak egyet. Van okunk rá, hogy azon út felől
kérdezősködjünk, amelyen először is keresni gondoljuk.



Szinte nevetségesnek látszik, hogy amíg minden más tudomány
szakadatlanul tovább halad, a metafizikában, amely pedig maga a
bölcseség akar lenni, mindig ugyanazon a helyen forgunk, anélkül, hogy
egy lépéssel tovább jutnánk.



A metafizika partnélküli tenger, amelyben a haladás semmiféle nyomot sem
hagy és amelynek a horizontján nincs semmiféle látható czél, amelyen
észrevehető volna, hogy mennyivel közeledtünk feléje.



A metafizika Sziszifusz köve, amelyet fáradatlan görgetnek, anélkül,
hogy állandó helyéről elmozdítanák.



Tudnunk kell, hogy minden ismeretnek két vége van, amelyen megfogható,
az egyik az a priori, a másik az a posteriori. Bár az újabb idők
különböző természettudósa úgy adta elő, hogy az utóbbinál kell kezdeni
és azt hiszi, hogy a tudomány angolnáját a farkánál fogva ragadja meg,
amidőn elegendő tapasztalati ismeretről gondoskodik és így azután
lassanként általános és magasabb fogalmakhoz kapaszkodik fel. Ámbár
lehet, hogy ez nem botor cselekedet, mégis távolról sem eléggé
tudományos és filozófiai, mert ezen a módon hamar oly _miérthez_ jutunk,
amelyre nem adható felelet, ami a filozófusnak ép annyira válik
becsületére, mint a kereskedőnek, aki váltólejáratkor barátságosan
felkér, hogy máskor keressed fel. Ezért éleseszű férfiak, hogy ezt a
kényelmetlenséget elkerüljék, az ellenkező, külső határnál kezdtek el,
azaz a metafizika legfelsőbb pontjánál. Ennél azonban új nehézség áll
elő és pedig az, hogy elkezdenek, nem tudom _hol_, és eljutnak, nem
tudom _hová_ és hogy az alapokok folytatása nem akar eljutni a
tapasztalathoz, sőt úgylátszik, hogy Epikur atomjai, miután örök idők
óta folyton esnek, hamarább ütközhetnek egyszer véletlenül úgy, hogy egy
világot alkossanak, mint a legáltalánosabb és legelvontabb fogalmak,
hogy azt megmagyarázzák. Miután tehát a filozófus jól látta, hogy
egyrészről észokai, és másrészről a valóságos tapasztalat, mint a
párhuzamos vonalak az elgondolhatlanságig futnának tovább egymás
mellett, anélkül, hogy valaha találkoznának, így hát a többiekkel
megegyezett, mintha csak összebeszéltek volna, hogy mindegyik a maga
módja szerint veszi a kezdőpontot és erre nem a következtetés egyenes
vonalában, hanem a bizonyítási alap észre nem vehető _kanyarulatával_ az
észt úgy irányítják, azáltal, hogy lopva bizonyos tapasztalatok czélja
felé vagy a bizonyíték felé pislantottak, hogy éppen oda kellett
találnia, ahova a jámbor tanítvány nem gyanította, azaz, hogy
bebizonyítsa azt, amiről már előzőleg tudták, hogy be kell bizonyítani.
Ezt az utat nevezték aztán még az a priori útnak, ámbár észrevétlenül
kitűzött pálczákkal az a posteriori pontja felé volt megvonva; emellett
azonban méltányos, hogy az, aki így e művészetet megtanulta, ne árulja
el a mestert. Ezen ügyes tanmenet szerint különböző érdemdús férfiak
pusztán az ész útján még a vallás titkait is kifürkészték, mint ahogy
regényírók a történet hősnőjét távoli országokba szalasztják, hogy ott
azután valami csodás kaland folytán imádója véletlenül rábukkanjon:[1]
et fugit ad salices et se cupit ante videri.

Napról-napra több lesz az alapos filozófus, mint ahogy saját maguk
nevezik magukat és oly mélyen belátnak minden dologba, hogy nem is marad
előttük semmi rejtve, amit ők megmagyarázni és megérteni ne tudnának. Én
nem titkolom belátásom gyengeségét, amely szerint én rendesen azt értem
legkevésbbé, amiről minden ember azt hiszi, hogy könnyű megérteni.



Vannak tökéletes belátású metafizikai intelligencziák és nagyon
tapasztalatlannak kell lennie annak, aki azt képzeli, hogy az ő
bölcseségükhöz valami hozzáadható, vagy ábrándjaikból valami elvehető.



Simonides még mindig bölcs, aki fejedelmének hosszas vonakodás és
halogatás után ezt a feleletet adta: Minél többet gondolkodom Isten
felett, annál kevésbbé láthatom be. Nem így hangzik a tudós csőcselék
szava. Nem tud semmit, nem ért semmit, de mindenről beszél és amit
mondott, arra hivatkozik.



Szerencsés a metafizika, ha csak fogalmakat dolgoknak nem vesz és
dolgokat, vagyis inkább azok neveit, nem vesz fogalmaknak és nem
okoskodik ilyenformán teljesen a vak világba.



A metafizikában sokféle módon lehet kontárkodni, anélkül, hogy éppen
aggódni kellene, hogy tévedésen kapják rajt az embert. Mert, ha csak
önmagunknak nem mondunk ellent, úgy mindazon esetekben, amelyekben az
általunk kapcsolt fogalmak a tapasztalatban nem adhatók, sohasem
czáfolhatnak meg bennünket a tapasztalat segítségével.



Nincs olyan balgaság, amely valami feneketlen bölcselkedéssel ne volna
megegyeztethető.



Rajongás a felvilágosodott korban csak úgy juthat felszínre, ha
valamelyik iskola metafizikája mögé rejtőzködik, amelynek oltalma alatt
merészkedhet mintegy észszel őrjöngeni.

Ellenszenvvel, sőt némi gyűlölettel látom egész kötetnyi metafizikai
belátások felfuvalkodott önhittségét, mint aminők most divatosak,
amennyiben teljesen meggyőződöm arról, hogy az az út, amit választottak,
teljesen elhibázott, hogy az elterjedő módszereknek az ábrándokat és a
tévedéseket a végtelenségig kell sokasítaniok és hogy még mindeme
képzelt belátások teljes kipusztítása sem lehet oly káros, mint e
megálmodott tudomány az ő átkos termékenységével.



Aristoteles azt mondja valahol: _ha ébren vagyunk, egy közös világunk
van, de ha álmodunk, úgy mindenikünknek van egy sajátja_. Azt hiszem ez
utóbbi tételt megfordíthatnók és azt mondhatnók: ha különböző emberek
közül mindeniknek saját világa van, úgy azt gyaníthatjuk, hogy álmodnak.
Ha erről az álláspontról tekintjük a különféle gondolatvilágok
_légvárépítészeit_, akiknek mindenike mások kizárásával lakik nyugodtan
a sajátjában, azt például, aki mint _Wolf_ a dolgok rendjét a
tapasztalat kevés építési anyagából, de annál több görbe úton szerzett
fogalomból rótta össze, vagy azokat, akik _Crusius_ módjára a
_gondolhatóról_ és a _gondolhatatlanról_ szóló néhány mondás bűvös
erejével a semmiből teremtett világokban laknak, úgy viziók
ellentmondásában türelemmel várni fogunk, amíg ezek az urak kiálmodják
magukat. Mert, ha ezek egyszer, ha Isten úgy akarja, teljesen ébren
lesznek, azaz, ha úgy fognak gondolkodni, hogy az más emberi értelemmel
való megegyezést ki nem zár, úgy nem fog közülök senki sem látni
olyasmit, ami ne látszana bárkinek is az ő bizonyítgatásuk világánál
szembetűnőnek és bizonyosnak és akkor majd a filozófusok egy közös
világban fognak lakni.



Ha az előnyöket és hátrányokat tekintetbe vesszük, amelyek valakinek
származhatnak abból, hogy nemcsak a látható, hanem a láthatatlan világ
számára is alkalmas a szervezete (amennyiben ilyen létezne), úgy az
ilyfajta ajándék ahhoz hasonlítható, amelylyel Juno megtisztelte
Tiresiast, akit előbb megvakított, hogy a jóslás tehetségét
adományozhassa néki. Mert a _másik_ világ szemléletes ismeretére itt
csak úgy tehetünk szert, ha valamit abból az értelemből elveszítünk,
amelyre a _jelen_ világban szükségünk van. Nem is tudom, hogy bizonyos
filozófusok maguk teljesen föl vannak-e mentve e kemény feltétel alól,
akik oly szorgalmasan és elmélyedve irányítják távcsöveiket ama távoli
vidékek felé, és csodadolgokat tudnak elmondani arról, legalább is nem
irigylem felfedezéseik egyikét sem; csak attól tartok: hogy egy
józaneszű és kevéssé finom ember nékik éppen azt adná tudtukra, amit
Tycho de Brahe-nek válaszolt a kocsisa, amidőn az azt gondolta, hogy
éjjel a csillagok szerint igazodva mehet a legrövidebb úton: _Jó uram,
lehet, hogy az égen jól kiismered magad, de itt a földön bolond vagy._



Meghatározásokat kiélezni, sánta bizonyításokat új mankókkal ellátni, a
metafizika toldott-foldott köntöséhez új rongyokat, vagy annak más
szabást adni, ezzel még találkozunk ugyan, de a világ nem ezt kéri.
Metafizikai állításokkal jóllakott a világ: e tudomány lehetőségét
akarják, azon forrásokat, amelyekből beléje bizonyosság vezethető le, és
biztos ismertetőjeleket, amelyekkel a tiszta ész dialektikus káprázata
az igazságtól megkülönböztethető.


Milyennek kell lennie a metafizikának – bölcselet – birálat.

Oly távol állok attól, hogy magát a metafizikát tárgyilagosan
mérlegelve, kevésre becsüljem, vagy fölöslegesnek tartsam, hogy én,
különösen egy idő óta, amióta azt hiszem, hogy belátom természetét és az
emberi ismeretek közötti sajátlagos helyzetét, meg vagyok győződve
arról, hogy még az emberi nemnek igaz és tartós boldogulása is rajta
múlik.



Hogy az emberi szellem valaha teljesen feladja a metafizikai
vizsgálódást, az éppoly kevéssé várható, mint az, hogy mi, azért, hogy
ne lélegezzünk be mindig tisztátalan levegőt, a lélegzést majd egyszer
inkább teljesen beszüntetjük. A világon tehát mindig lesz metafizika,
sőt mi több, mindenkiben lesz, különösen a gondolkodó emberben, amelyet
általános zsinórmérték hiányában, mindenki a maga módja szerint fog
kiszabni magának. Az azonban, amit eddig metafizikának neveztek, egy
bíráló észnek sem tehet eleget, de teljesen lemondani róla szintén
lehetetlen, tehát _meg kell kísérelni_ végre magának a tiszta észnek
valamilyen bírálatát, vagy ha van ilyen, _meg kell vizsgálni_ azt
részletesen, mert nincs más mód, hogy ennek a sürgős szükségletnek, ami
több mint puszta tudásvágy, eleget tegyünk.



Hiábavaló ily kutatásokkal szemben _közömbösség_ mesterkélése,
amelyeknek tárgya _nem lehet közömbös_ az emberi természetre nézve. Azok
az állítólagos _indifferentisták_ is, bármennyire is igyekszenek az
iskola nyelvének népszerűvé való változtatása által felismerhetlenné
válni, amennyiben egyáltalán valamit gondolnak, metafizikai állításokba
esnek vissza, amelyek ellen pedig oly nagy ellenszenvet tüntettek föl.

A metafizika az emberi ész minden _kulturájának_ betetőzése, amely
nélkülözhetetlen, még ha tudományként való szerepét bizonyos okoknál
fogva félre is teszszük.

Ha van egy tudomány, amelyre az embernek igazán szüksége van, úgy az az,
amelyet én tanítok, hogy illően töltsük be azt a helyet, amely az ember
számára a teremtésben kijelöltetett és amelyből megtanulhatjuk, hogy
minőnek kell lennünk, hogy emberek legyünk.



A metafizika első és legfontosabb szabálya: hogy ne kezdjük
meghatározásokkal.

A metafizika igazi módszere alapjában véve azonos azzal, amelyet
_Newton_ a természettudományba bevezetett.



Az értelem földje sziget, amelyet maga a természet zárt változhatlan
határok közé. Ez az igazság földje (mily csábító név), amelyet
messzeterjedő és viharos óceán vesz körül, a látszat tulajdonképpeni
székhelye, ahol nem egy helyen köd és hamar leolvadó jég új földeket
hazud és amig a felfedezésekért szerte kalandozó tengerészt szüntelen
üres reménnyel áltatja, oly kalandokba keveri, amelyekkel sohasem
hagyhat fel és amelyeket mégis sohasem fejezhet be. Csak a szigorú, de
igazságos kritika józansága szabadíthat meg e káprázattól, amely sokakat
képzelt boldogság által elméletek és rendszerek közt fogva tart és az
korlátozhatja spekulativ igényeinket a lehető tapasztalat mezejére és
pedig nem az értelmünknek oly sok elhibázott kísérlete fölötti fonák
gúny vagy korlátai fölötti jámbor sóhaj által, hanem annak biztos
alapelvek szerint kitűzött határmegállapítása által, amely az értelem
nincs továbbját a legnagyobb megbízhatósággal azon herkulesi oszlopokhoz
köti, amelyeket maga a természet állított fel, hogy értelmünk útját csak
addig folytassuk, ameddig érnek a tapasztalat egybefüggő partjai,
amelyeket nem hagyhatunk el, anélkül, hogy egy parttalan óceánra ne
merészkednénk, amely bennünket mindig csalóka kilátás közepett végre is
arra kényszerít, hogy minden nehéz és hosszantartó fáradalommal
reménytelenül felhagyjunk.

A metafizikának oly pilótát akarok adni, aki a kormányzásnak a glóbus
ismeretéből merített biztos elvei szerint, a tenger teljes térképével és
iránytűvel ellátva bizton vezetheti a hajót, oda, ahová jónak tartja.

Magas tornyok és az azokhoz hasonló metafizikai nagy emberek, amik körül
rendszerint nagy a szél, nem az én számomra valók. Az én helyem a
tapasztalat termékeny mezeje.

Én szegény földi halandó, egyáltalán nem vagyok szervezve a _szemlélő
értelem_ isteni nyelvére. Amit azonban nekem a közönséges fogalmakból
logikai szabályok szerint kibetűzhetnek, azt még megérthetem.

Alapjában véve minden filozófia prózai; és azt az indítványt, hogy most
megint költőien bölcselkedjünk ép úgy fogadnák, mint azt, hogy a
kereskedő a jövőben könyveit ne vezesse prózában, hanem versben.

Az értelem dolgaiban az első lépés, amely annak gyermekkorát jellemzi,
_dogmatikus_. A második lépés szkeptikus és a tapasztalaton okult
ítélőtehetség elővigyázatosságára vall. De még egy harmadik lépés
szükséges, amely csak az érett és férfias ítélőtehetséget illeti meg,
amelynek alapjául szilárd és egyetemességükre nézve bevált elvek
szolgálnak, az értelem bírálata, amelylyel nem csupán annak _korlátait_,
hanem biztos _határait_ kimutatjuk.

A filozófia gondja inkább buja sarjak metszése, mint hajtása.

A tulajdonképpeni felvilágosultság az a puszta negativum, hogy azt, ami
értelmünkön túl van, ne kívánjuk megismerni.



Szemem előtt gyakran Alpok emelkednek ott, ahol mások sík és kényelmes
gyalogutat látnak maguk előtt, amelyen tovább vándorolnak, vagy legalább
is vándorolni vélnek.

Az ábrándot és a hiú tudást, amely az értelmet felfuvalkodottá teszi,
meg kell semmisíteni; azok az értelem szűk terében elfoglalják azt a
helyet, amelyet a bölcseség és a hasznos oktatás tanai tölthetnének be.



A filozófia abban áll, hogy határainkat megismerjük.



Ha a tiszta és spekulativ értelem minden ismeretének foglalatát oly
épületnek tekintem, amelynek legalább az eszméje önmagunkban van, úgy
mondhatom: a kritikában megbecsültük az építési anyagot és
meghatároztuk, hogy milyen magas és erős épülethez elég. Természetesen
azt találtuk, hogy ámbár nékünk égigérő tornyot emelni volt a tervünk,
az anyagkészlet mégis csak oly lakóházhoz volt elégséges, amely elég
tágas volt a tapasztalat mezején való foglalatoskodásunkhoz és elég
magas, hogy azt áttekinthessük; de ama merész vállalatnak az anyag
hiánya folytán kudarczot kellett vallania, anélkül, hogy még a
nyelvzavarra számítottunk volna, amely a munkásokat a terv fölött
kikerülhetlen meghasonlásba kellett, hogy vigye és a világ minden
részébe szét kellett szórnia, hogy mindenki saját terve szerint külön
építsen magának. Most nem annyira az anyagról, mint inkább a tervről van
szó és ámbár okultunk, hogy ne merészkedjünk kísérletet tenni egy
tetszésünk szerinti meggondolatlan ötlet alapján, amely könnyen egész
vagyonunkat felemészthetné, mégis valaminő szilárd lakóhely emeléséről
le nem mondhatunk és így el kell készítenünk oly épület tervezetét,
amely adott anyagunkra és egyúttal szükségletünkre tekintettel van.



A kritikai filozófia, ha egyszer csak röviden az iskoláját végigjártuk,
arra szolgál, hogy összes foglalatoskodásunkba rendet, összefüggést és
módszert vigyen.

Vagyonunknak és egyúttal használata határainak biztos felismerése
határozottá, bátorrá és mindarra elszánttá tesz, ami jó és hasznos.

Sohasem tanúlhatjuk meg a filozófiát, legfeljebb csak filozófálni
tanulhatunk.

A filozófus nem értelemművész, hanem az emberi értelem törvényhozója.

Nem szükséges éppen, hogy mindenki metafizikát tanuljon. Az a nevetséges
utálat, amelyet a tiszta ész kritikájában járatlanok éreznek, ha tiszta
észelvekre kell támaszkodniok, mint amelyeknél nem várhatnak teljes
biztosságot, hanem ezt csupán a tapasztalattól várják, ahol az
általánosság hiánya folytán semmiféle biztosság sincs, az a logikai
tértől való borzadás egy faja, amely felületes fejekből aligha
száműzhető.



Aki a filozófia egy rendszerét _tanulta_, annak csak _históriai_
ismerete van róla; csak annyit tud és ítél, amennyit adtak néki, _idegen
ész szerint_ képezi magát, de nem _saját eszéből_ és ha már jól felfogta
és megőrizte is, mégis csak egy élő ember gipszlenyomata.

A metafizika nem gyermekek és ifjak, hanem férfiak számára való. Az ész
reviziójának egy faja ez.

A praktikus filozófus, a bölcseségnek tanítás és példaadás útján való
tanítója, a tulajdonképpeni filozófus. Mert a filozófia a tökéletes
bölcseség eszméje, amely nékünk az emberi ész végső czéljait mutatja
meg.

Az bizonyos: aki egyszer a kritikát megkóstolta, az örökre megundorodott
minden dogmatikus fecsegéstől, amelylyel azelőtt szükségből
megelégedett, mert eszének szüksége volt valamire és jobbat a
fentartására nem találhatott. A kritika úgy viszonylik a közönséges
metafizikai iskolákhoz, mint a kémia az alkémiához, vagy az asztronómia
a jövendőmondó asztrológiához.


Naturalizmus – józan ész.

A tiszta észnek nem egy naturalistája (aki alatt azt értem, aki a
metafizika dolgaiban minden tudomány nélkül dönteni mer), azt mondhatná,
hogy ő azt, amit a Kritika oly nagy előkészülettel, vagy ha jobban
tetszik, terjengős, pedáns pompával ad elő, azt ő józan eszének
igazmondó szellemével már régen nemcsak gyanította, hanem tudta és
belátta is: «azt ugyanis, hogy mi egész eszünkkel sohase juthatunk túl a
tapasztalatok területén.» De mivel, ha észelveit lassankint kikérdezik,
be kell vallania, hogy köztük sok olyan van, amelyet nem a
tapasztalatból merített, amelyek tehát attól függetlenek és a priori
érvényesek, hogyan és minő érvekkel akarja a dogmatikust és saját magát
korlátozni, aki ezen fogalmakat és alapelveket minden lehető
tapasztalaton túl használja, éppen azért, mert attól függetlenül ismerte
fel? És ő maga, a józan ész ezen adeptusa, sem annyira biztos abban,
hogy minden önhitt, olcsón szerzett bölcsesége daczára, észrevétlenül
nem jut-e a tapasztalat tárgyain túl az agyrémek területére. Rendszerint
mélyen bele is van bonyolódva, ámbár népszerű nyelvezetével, miután
mindent csupán valószínűségnek, észszerű gyanításnak vagy analógiának
tüntet fel, alaptalan igényeinek némi mázt ad.



Az empirista azt állítja, hogy a műveletlen értelem jobb, mint művelt
ítélet.

Az úgynevezett józan ész veleszületett tudatlanság.



Van egy kényelmes mód arra, hogy minden belátás nélkül makacskodhassunk,
ez pedig a közös emberi belátásra való hivatkozás. Valóban nagy adománya
az égnek az ép (vagy mint újabban elnevezték, az egyszerű) emberi ész.
De tettel kell bizonyítani, a gondolat és a beszéd megfontoltságával és
észszerűségével, de nem azáltal, hogy, ha igazolásunkra semmiféle okos
dologgal nem tudunk előhozakodni, ráhivatkozunk, mint valami orákulumra.
Ha belátás és tudomány a fogyatékán van, akkor és nem előbb hivatkozni a
közös emberi belátásra, ez az újabb idők egyik szubtilis találmánya,
amely mellett a legüresebb fecsegő fölveheti a versenyt a legalaposabb
fővel és tarthatja is vele. De, amíg a belátásnak egy kis maradéka is
megvan, addig őrizkedni fogunk ezen utolsó menedékhez fordulni. És a
világosságnál megtekintve ez a fellebbezés nem is egyéb, mint a tömeg
ítéletére való hivatkozás; oly taps az, amely miatt a filozófus pirul,
de a népszerű elménczkedő olyankor diadalt arat és büszkélkedik. Mégis
azt kell gondolnom, hogy Hume-nak épp annyira volt józan esze, mint
Beattie-nek és még azonfelül birtokában volt az, ami ennek bizonyosan
nem és pedig kritikai ész, amely a józan észt korlátok közt tartja, hogy
ne tévedjen el a spekulácziókban, vagy ha pusztán ezekről van szó, ne
kívánjon dönteni, mert nem tud számot adni alapelvei felől; mert csakis
így marad meg józan észnek. Véső és kalapács egész jól használható a
gerenda megmunkálásához, de a rézmetszéshez tű szükséges. Igy a józan
ész, épúgy használható, mint a spekulativ, de mindkettő a maga módja
szerint: amaz, ha oly ítéletekről van szó, amelyeket közvetlenül a
tapasztalatban alkalmaznak, emez pedig ha általában véve puszta
fogalmakból kell ítélni, például a metafizikában, ahol az önmagát,
gyakran a valósággal ellentétben, úgynevező józan ész semmikép sem
ítélhet.

A metafizikának nem engedhető meg az általános emberi ész helyeslésére
való hivatkozás; mert e tanú tekintélye csak mende-mondán alapul.
Quodcumque ostendis mihi sic, incredulus odi.

_Horat_.


Tudomány és tudományos módszer.

Az észnek minden munkájában bírálat alá kell vetnie magát és az ebbeli
szabadságot semmiféle tilalommal sem csorbíthatja, anélkül, hogy magának
ne ártana és ránézve hátrányos gyanúba ne keverednék. Semmisem annyira
fontos itt a haszonra való tekintettel, semmisem oly szent, hogy ezen
vizsgáló és szemlét tartó átkutatás alól, mely nem ismer semmiféle
személyi tekintélyt, kivonhatná magát. Sőt ezen a szabadságon alapul az
ész létezése, amelynek nincs diktátori tekintélye, hanem annak a
kijelentése sohasem egyéb, mint szabad polgárok beleegyezése, akiknek
mindegyike aggályait, sőt vétóját kell, hogy tartózkodás nélkül
kifejezhesse.

A filozófiai belátás bővülését akadályozza az, hogy erkölcsi okokhoz,
azaz czélokból való magyarázathoz fordulunk ott, ahol még gyanítható,
hogy fizikai alapokok szükséges általánosabb törvényekkel kapcsolatban
határozzák meg a következményt.

Immateriális alapelvekre való hivatkozás a rest filozófia menedéke, és
ezért az ily módon való magyarázat is lehetőség szerint kerülendő, hogy
a világ jelenségeinek azon alapjai, amelyek a puszta anyag
mozgástörvényein nyugszanak és amelyek egyesegyedül az átérthetők, egész
terjedelmükben ismertté váljanak.

Tegyük fel, hogy Isten néha és különös esetekben a természetet
törvényeitől eltéríti: akkor sincs halvány fogalmunk sem arról és
sohasem remélhetjük, hogy megismerünk egy oly törvényt, amely szerint
Isten ily esetben cselekszik. Itt az ész, mintha meg volna bénulva,
amennyiben azáltal, ismert törvények szerinti eljárásában
feltartóztatott, de újat nem tanult és nem is remélheti, hogy valaha a
világon ilyet tanul.

A tudatlanságnak a tudomány látszatát adó közönséges fogás az, hogy a
rajongó azt kérdezi: ismeritek a mágneses erő valódi okát, vagy
ismeritek az anyagot, amely az elektromos jelenségekben oly csodálatos
hatást fejt ki? Azt hiszi, hogy alapos oka van arra, hogy oly dologba,
amelyet véleménye szerint a legnagyobb természetbúvár belső mivoltára
nézve époly kevéssé ismer, mint ő, lehető hatásaira vonatkozólag is
épúgy beleszóljon. De az utóbbi csak oly hatásokat ismer el, amelyeket a
kísérlet segélyével mindenkor szemünk elé állíthat, amennyiben a tárgyat
teljesen hatalmába keríti, ezzel szemben az előbbi oly hatásokat szed
össze, amelyek úgy a megfigyelő, mint a megfigyelt személynél teljesen a
képzeletből eredhetnek és így valódi kísérletnek nem is vethetők alá. E
helytelenség ellen nem lehet mást tenni, mint belenyugodni abba, hogy az
állati mágnesség mágnesez és szervetlenít mindaddig, amíg az annak és a
könnyen hívőknek tetszik, de a rendőrség figyelmébe kell ajánlani a
dolgot, nehogy túlmerészen űzzék azt, egyébként pedig nekünk a természet
kutatásának egyetlen útját kísérlet és megfigyelés által, amelyek a
tárgy tulajdonságait külső érzékeinknek felismerhetőkké teszik, továbbra
is követni kell. Hosszadalmas czáfolat itt az ész méltósága ellen való
és nem is használ semmit, megvető hallgatás az őrület e fajtájával
szemben jobban megfelel, amint egyébként is az ily események az életben
csak rövid ideig tartanak, hogy aztán más balgaságnak adjanak helyet.

Senkitől sem veszem rosz néven, ha ahelyett, hogy a szellemlátókat a
másik világ félpolgárainak tekintené, velük röviden és jól, mint
kórházba valókkal végez és ezáltal magát minden további kutatás alól
felmenti. De ha mindent ily álláspontról tekintünk, akkor a szellemvilág
ilyfajta adeptusaival való bánásmód is kell, hogy a korábbitól nagyon
különbözzék és ha előbb szükségesnek találták, hogy néha némelyeket
közülök elégessenek, úgy most elég lesz, ha csak purgálják őket. A
dolgok ilyetén állásánál nem is volna szükséges, hogy annak nagy feneket
kerítsünk és megcsalt rajongók lázas agyában a metafizika segélyével
titkokat keressünk. A rejtélyt csupán az éleseszű _Hudibras_ tudta volna
nékünk megoldani, mert az ő véleménye szerint: _ha hipochondrikus szél
tombol a belekben, úgy az irányán fordúl meg a dolog, ha lefelé megy f–
lesz belőle, de ha felszáll, akkor tüneménnyé vagy szent sugallattá
válik_.



Van egy faja a _lángeszű férfiaknak_ (helyesebben lángész majmoknak),
amely a lángész czégére alatt betolakodott, a természet különösen
kegyelt főinek a nyelvén szól, a fáradságos tanulást és kutatást
kontárkodásnak minősíti, és azt állítja, hogy minden tudomány szellemét
egy fogással ragadta meg, de kis adagokban sűrítve és erőteljesen képes
adni belőle. Ez a faj, mint a kuruzslók és vásári kikiáltók faja a
tudományos és erkölcsi műveltségben való haladásra nézve igen hátrányos,
ha vallás-, államviszonylatok, és morálról a beavatotthoz vagy a hatalom
birtokosához hasonlóan a bölcseség székhelyéről döntő hangon beszél és
így szelleme szegénységét el tudja takarni. Ez ellen ismét mit lehet
mást tenni, mint nevetni és szorgalommal, renddel és világossággal
türelmesen továbbhaladni, anélkül, hogy ama szemfényvesztőkre ügyet
vetne az ember?



Először az _iskolának_ kell megadni a magáét, azután lehetünk arra is
tekintettel, hogy a világ kedvére éljünk.



Aki nem iskolaszerűen, hanem «lángész» módjára filozofál, az oly módon
gazdálkodik, amelynek a közeli csőd jósolható. A kritikai filozófia az
az észgazdálkodás, amely először is a vagyoni állapotot vizsgálja meg,
hogy megtudja, mily messzire mehet kiadásaiban és a simplex emberhez
hasonlít azzal a szellemes fővel ellentétben, aki – mint egy bizonyos
miniszter államháztartásával – oly módon dicsekszik, hogy: minél több az
adóssága, annál gazdagabb.



Nem nagy művészet a közérthetőség, ha amellett minden mélyebb belátásról
lemondanak.

Csak az adhat elő valamit népszerűen, aki azt alaposabban is előadhatná.

Hogy a valódi népszerüséget megtanuljuk, a régieket kell olvasnunk,
például Cicero filozófiai iratait, Horatius, Vergilius költőket és így
tovább; az újabbak közül Hume-ot, Shaftesburyt és másokat; férfiak, akik
mindenike kiterjedt érintkezésben állott a művelt világgal, amely nélkül
nem lehetünk népszerűek. Mert a valódi népszerűség sok gyakorlati világ-
és emberismeretet követel, az emberek fogalmai, izlése és hajlamainak
ismeretét, amelyekre az előadásnál, sőt még az illő, a népszerűséghez
alkalmas kifejezések megválasztásánál is folytonosan tekintettel kell
lenni.

A teóriák gyakran inkább a megértés megkönnyebbítésére, mint a természet
jelenségeinek kiderítésére szolgálnak.



Gondolatok tartalom nélkül üresek, szemléletek fogalmak nélkül vakok.
Tehát ép oly szükséges fogalmainkat megérzékíteni (azaz tárgyukat a
szemléletben mellérendelni), mint szemléleteinket számunkra értelmessé
tenni (azaz fogalmak alá rendelni).

Az ész nem _alkot_, hanem csupán _rendez_ fogalmakat.

A logika nem általános feltalálóművészet és nem az igazság orgánuma; nem
algebra, amelynek segélyével rejtett igazságok volnának felfedezhetők.

Bár azt mondják: a technikát, vagyis a tudomány felépítésének módját elő
kell adni az alkalmazott logikában. Ez azonban hiábavaló, sőt káros.
Mert akkor elkezdenek építeni, mielőtt anyag volna, és megvan ugyan a
forma, de hiányzik a tartalom.

A kísérletek eredménye nem felel meg mindig a gyanításnak. Ha azonban
nem akarjuk teljesen a véletlenre bízni a kísérleteket, akkor kell, hogy
a gyanítás legyen indítékuk.



Kétségtelenül igaz, hogy pusztán tapasztalati tapogatózás által,
vezérelv nélkül, amelyet keresni kell, sohasem találnánk valami
czélszerűt, mert _rendszeresen_ tapasztalni csak annyit tesz, mint
_megfigyelni_. Köszönöm a csupán empirikus utazó elbeszélését,
különösen, ha abból összefüggő ismeret legyen, melyből az ész valamit
alkosson egy elmélet czéljára. Rendszerint azt válaszolja ő, ha erre
vonatkozólag kérdezik: észrevehettem volna ezt, ha tudtam volna, hogy
efelől kérdezősködni fognak.

A _természetkutatás_ nem vak tapogatózás az észrevételek után, amelyek
töredékesen és véletlenül egymás mellé sorozhatók, hanem törvényekhez
van kötve, amelyek szerint fel kell keresni azokat.

A természetkutatás nem a tapasztalat _által_, hanem annak _számára_
történik.



A tapasztalatból nem származhat semmiféle tudomány. A tapasztalt ember
(expertus), ha egyébként semmi más, úgy tudatlan, aki pórázra kötve jár,
aki azokba a nyomokba lép, amelyeket számára más, vagy ő maga előző
gyakorlatok után készített.



A természetbúvárok között némelyek (akik inkább spekulativ hajlamúak),
az egyenlőtlenségnek szinte ellenségei és mindig a faj egységére vannak
tekintettel, mások (inkább empirikus fők) a természetet oly sokféleségre
igyekeznek osztani, hogy csaknem föl kellene adni a reményt, hogy
tüneményeit általános elvek szerint ítéljük meg.

Vannak emberek, akik mindent ismernek, de semmitsem tudnak (mindennek a
leírásáról van fogalmuk, de nincs belátásuk).

A pusztán polihisztor tudása _cziklópszerű_, amelynek egyik szeme
hiányzik, – a filozófia szeme; és egy matematikus, történész, leíró
természettudós, filológus és nyelveket ismerő cziklóp oly tudós, aki
mindezekben a dolgokban nagy lehet, de minden filozófiát ezenfelül
fölöslegesnek tart.

Az ismeret egysége nélkül minden tudás csak törmelék.



Azt állítom, hogy a természettudomány minden ágában csak annyi
_tulajdonképpeni_ tudomány található, amennyi _matematika_ van benne.

A geometriában járatlan a természettudományban nem haladhat előre, azaz
nem lehet filozófikus természetismerő.



Amidőn _Galilei_ golyóit a ferde síkon általa választott nehézkedéssel
gördítette le, vagy _Torricelli_ a levegő nyomásával oly súlyt
hordatott, amelyről előre meghatározta, hogy mily előtte ismert
vízoszlop súlyával legyen egyenlő, vagy később _Stahl_ fémeket mésszé és
ezeket ismét fémekké változtatta azáltal, hogy azokból valamit elvont és
visszaadott; ez minden természetbúvárnak szöget ütött a fejébe.
Megértették, hogy az ész csak azt látja be, amit maga, saját terve
szerint állított elő, hogy itéletei élén állandó törvények szerint
alapelveknek kell állniok és a természetet kényszerítenie kell, hogy
kérdéseire válaszoljon, nem pedig, hogy általa magát mintegy pórázon
vezettesse; mert különben a véletlen, nem megelőző terv szerinti
megfigyelések egyáltalán nem függnek össze szükséges törvényben, amelyet
pedig az ész keres és amelyre szüksége van. Az észnek az alapelveivel,
amelyek egyedül emelik törvényerőre a megegyező jelenségeket, az egyik
kézben, és a kísérlettel, amelyet azok szerint kigondolt, a másikban,
kell a természethez fordulnia, bár oly czélból, hogy az kioktassa őt, de
nem mint tanítvány, aki mindent elmondat magának, amit a tanító akar,
hanem mint kirendelt bíró, aki a tanukat azon kérdésekre készteti
válaszolni, amiket ő feltesz. És így még a fizika is gondolkodásmódjának
oly előnyös forradalmát lényegileg véve azon ötletnek köszönheti, hogy
annak megfelelőleg, amit az ész maga fektet a természetbe, azt keresse
benne (ne pedig ráfogja), amit tanulnia kell tőle és amiből magától
semmit sem tudna. Csak ezáltal tért a természettudomány a tudomány
biztos útjára, miután évszázadokon át nem volt egyéb, mint puszta
tapogatózás.

Sok kérdéssel úgy vagyunk, mint a katekizmussal, amelyet
gyermekkorunkban betéve tudtunk és amelyet érteni véltünk, amelyet
azonban minél öregebbek és megfontoltabbak leszünk, annál kevésbbé
értünk és ezért megérdemelnők, hogy még egyszer az iskolába küldjenek,
hacsak találhatnánk valakit (magunkon kívül), aki jobban értené azt.



A _természet_ a mi feladatunk, magyarázataink szövege.


Tudomány és élet – tudósok – akadémia.

Oly kormány, amely a tudomány tételeivel, tehát azok bővítésével vagy
javításával is foglalkoznék, amely tehát a legmagasabb személyben a
tudóst akarná adni, e pedantéria által csak a néki járó tiszteletet
veszítené el, mert méltóságán alúli, hogy a néppel (annak tudós
osztályával) egyesüljön, amely nem érti a tréfát és mindazokat egyforma
elbánásban részesíti, akik tudománynyal foglalkoznak.



Ha kormányok jónak találják, hogy tudósok dolgaiba avatkozzanak, úgy a
tudományról és emberekről való bölcs gondoskodásukhoz sokkal illőbb
volna, hogy a kritika szabadságát részesítsék kedvezményben, mintsem,
hogy az iskolák nevetséges zsarnokságát támogassák, amelyek közveszély
feletti hangos jajgatásba törnek ki, ha pókhálóikat szétszaggatják.

Be kell vallani, hogy a nagybritánniai parlament alapelve: hogy a király
trónbeszéde minisztere művének tekintendő (mivel az uralkodó méltósága
ellen való volna, hogy tévedésen, tudatlanságon, vagy hazugságon fogják
rajta, pedig a Háznak mégis fel kell jogosítva lennie, hogy annak
tartalma felett ítéljen, azt megvizsgálja és megtámadja), hogy ez az
alapelv, mondom, finoman és helyesen kieszelt. Éppen így kell, hogy
bizonyos tanok kiválasztása, amelyeket egyedül szentesít a kormány a
tanítás czéljára, a tudósok vizsgálatának legyen alávetve, mert az nem
az uralkodó művének tekintendő, hanem egy arra kirendelt állami
hivatalnokénak, akiről feltesszük, hogy ura akaratát nem jól érthette
vagy el is csavarhatta.



Egy franczia miniszter egyszer magához hivatta a legtekintélyesebb
kereskedők egy részét és javaslatot kért tőlük, hogyan segíthetne a
kereskedelmen: mintha ő a javaslatok legjobbját ki tudná választani.
Miután egyik ezt, a másik amazt javasolta, egy öreg kereskedő, aki
sokáig hallgatott, így szólt: Csináljatok jó utakat, verjetek jó pénzt,
adjatok alkalmas váltójogot és így tovább, egyébként pedig «hagyjatok
bennünket dolgozni!» Ez lenne körülbelül a válasz, amelyet a filozófiai
fakultásnak adni kellene, ha a kormány megkérdezné, mily tanokat írjon
elő általában a tudósoknak, hogy amellett a belátás és a tudomány
haladását meg ne gátolja.

A szabad művészetek és a tudományok jobban növekednek kedvelőik és
jóakaróik kormányzása alatt, mint önhitt ismerőiké alatt. Csak a
közbecsüléshez kell, hogy tartsák magukat és a lángészt hagyják, hogy
önmagát képezze és saját maga szabja meg utait.



Ha tudományos vitát a nagyközönség elé visznek, amint azt a tudomány
űzérei (a «gyakorlók» neve alatt) szívesen megkísérlik, úgy
illetéktelenül a nép ítélőszéke elé (amelyet a tudományosság dolgaiban
semmiféle ítélet sem illet meg) hurczolják azt és megszünik a vita
tudományos jellege; mert akkor a törvényellenes viszály helyzete áll
elő, ahol tanok a nép hajlamainak megfelelően adatnak elő és a lázadás
és pártoskodás magvait hintik szét, a kormányt pedig ezáltal
veszélyeztetik.

Törekedni, hogy az egész közönség tudóssá legyen, a legrosszabb, ami
csak történhet. Ezáltal bírákká tesszük őket és ez a népuralom egy faja;
de jó, ha a tudomány kedvelőivé tesszük őket. Itélni mindenki tud, de a
bíró mester kell, hogy legyen.

Csodálatos, hogy a tudatlan elfogult a tudományosság javára, a tudós
ellenben elfogult a műveletlen ész javára.



Magam is hajlamomnál fogva kutató vagyok. A megismerés szomjúhozását
teljesen átérzem és a benne való előbbrejutás vágyódó nyugtalanságát
vagy minden haladás feletti elégedettséget is. Volt idő, midőn azt
hittem, hogy ebben áll az emberiség becsülete és megvetettem a
csőcseléket, amely semmiről se tud. Rousseau helyreigazított. Ez az
elvakultságból eredő előny eltűnik; megtanulom, hogy az embereket
tiszteljem és sokkal haszontalanabbnak tartanám magam a közönséges
munkásnál, ha nem gondolnám, hogy megfontolásom mindenkinek azt az
értéket adhatja meg, hogy az emberiség jogait törekedjen helyreállítani.



Tompaeszű vagy korlátolt fő, amelyből nem hiányzik semmi más, mint csak
az értelem kellő foka és annak saját fogalmai, tanítás által nagyon jól,
a tudományosságig is kiképezhető. De miután akkor az ítélőképesség
rendszerint hiányos marad, úgy éppen nem szokatlan, hogy tudós férfiakat
találunk, akik tudományuk használatában ama soha jóvá nem tehető hiányt
gyakran elárulják.



Közepes tehetségűek, akik tevékenyek és vakmerők, a legjobban
boldogulnak a tudományos életben is.



A magas iskolák rendszeres fecsegése gyakran csupán egyetértés abban,
hogy a szavak különböző jelentésével valamely nehezen megoldható kérdés
elől kitérjenek, mert a kényelmes és gyakran eszes «nem tudom»-ot az
akadémiákon nem szívesen hallják.

Az iskolák czivakodásában rendszerint mindkét félnek akkor van a legtöbb
mondanivalója, ha tárgyukból semmitsem értenek.

Azt kéne gondolni, hogy valamely jó ügy védelmének szándékával semmit a
világon sem lehet kevésbbé megegyeztetni, mint álnokságot, tettetést és
csalást. A tudomány káros hatása az emberekre különösen abban áll, hogy
a legnagyobb része azoknak, akik azzal kérkedni akarnak, az értelemnek
semmiféle javítását nem eredményezik, hanem csupán fonákságát, nem is
említve, hogy a legtöbbnek csak hiúsága eszközéül szolgál.



Az akadémiák több tehetségtelen embert küldenek ki a világba, mint a
közéletnek bármely más intézménye.

Tudósok azt hiszik, hogy minden ő érettük van itt.



A tudósnak humanitásra van szüksége, hogy maga félre ne ismerje magát és
ne bízzon túlsokat saját erejében. Az olyan tudóst cziklópnak nevezem. Ő
a tudomány egoistája és szüksége van még egy szemre, amely azt
eredményezné, hogy tárgyát más ember szempontjából is látná. Ezen alapul
a tudomány humanitása, azaz az ítélet közlékenysége, amelylyel mások
ítéletének is alávetik azt.

Mire való nékünk a spekuláczió minden feldolgozása és viszálykodása, ha
ezalatt jószívűségünket elveszítjük?

Oh emberi gondok! Gyönge emberek, azt állítjátok, hogy csupán az igazság
és az ismeret terjesztése a czélotok, valójában pedig csupán hiúságtok
foglalkoztat.

A nép üdvét legfőképp nem a szabadságban keresi, hanem természetes
czéljaiban, tehát e három dologban: holta után üdvözüljön, életében
embertársai közti létét köztörvények biztosítsák, végül pedig, hogy
magában az élet fizikai élvezetében (azaz egészségben és hosszú életben)
részesedjen.

A filozófus, aki mindezekbe a vágyakba csak az értelemtől átvett
előírások alapján bocsátkozhat, ahhoz tartja magát, amit az ember maga
hozzátehet és kell is, hogy hozzátegyen: _becsületesen_ éljen, senkivel
se kövessen el _jogtalanságot_, az élvezetben _mértékletes_ legyen és
türelmes a betegségben és amellett főképp a természet önsegélyére
számítson; mindezekhez persze nem kell valami nagy tudomány, sőt az
nagyrészt nélkülözhető is, ha csak hajlamainkat fékezni és a kormányzást
értelmünkre bízni akarnók, amivel azonban a tömeg, mint fáradságos
dologgal éppen nem törődik.

A teológusokat, jogtudósokat és orvosokat a tömeg (amely a fenti
tanokban hajlamával, hogy _élvezzen_ és ellenszenvével, hogy azért
_fáradozzon_ rosz helyen alkalmazott komolyságot talál) felszólítja,
hogy elfogadhatóbb indítványokat tegyenek: és akkor a tudósokkal szemben
támasztott követelések így hangzanak: amit itt ti filozófusok fecsegtek,
azt már én rég tudtam magamtól is; de tőletek, mint tudósoktól azt
akarom tudni, ha _elvetemülten_ éltem volna is, hogy szerezhetnék mégis
magamnak röviddel kapuzárás előtt bebocsátási engedélyt a menyországba,
ha _nincs is igazam_, hogy nyerhetném mégis meg a pörömet és ha testi
erőmet kedvemre kihasználtam volna és _visszaéltem_ volna is azzal, hogy
maradhatnék mégis egészséges és hogy élhetnék soká. Hisz azért
tanultatok, hogy többet tudjatok, mint a magunkfajtabeli (akiket ti
idiótáknak neveztek), aki semmi másra nem tart igényt, mint józan észre.
De ez a dolog olyan, mintha a tömeg úgy fordulna a tudóshoz, mint valami
jövendőmondó és varázslóhoz, aki természetfölötti dolgokban tájékozott;
mert a tudatlan arról a tudósról, akiről valamit feltételez, túlsokat
képzel. Ezért természetesen előrelátható, hogy ha valaki csak elég
vakmerő, hogy ily csodaembernek adja ki magát, a tömeg futni fog hozzá
és a filozófusok pártját megvetéssel fogja elhagyni.



SZEMLÉLET.  MŰVÉSZET – LÁNGÉSZ.


A szép és a művészet.

_Szép_ az, ami a fogalomtól _függetlenül_ általánosan tetszik.



Határozott _szabályok_ szerinti bizonyítás sohasem szabhatja meg a
szépség feletti ítéletet.



Ha valaki oly költeményt olvas fel nekem, vagy oly színdarabhoz vezet,
mely sehogysem felel meg ízlésemnek, úgy felhozhatja Batteux-t vagy
Lessinget, vagy az ízlésnek még régibb és híresebb műbírálóit és
felhozhatja az általuk felállított összes szabályokat annak a
bizonyítására, hogy költeménye szép; és habár egyes helyek, amelyek
nékem nem tetszenek a szépség szabályaival (amint azok ott adva vannak
és általánosan elismertek) nagyon jól megegyeznek: én betömöm a fülem,
nem akarok hallani okokat és okoskodást és inkább felveszem, hogy a
műbírálók ama szabályai hamisak, vagy legalább is itt nem alkalmazhatók,
mintsem hogy ítéletem a priori bizonyítékokkal határoztassam meg, miután
itt az ízlés és nem az ész vagy az értelem ítéletéről van szó.

Ugylátszik, hogy ez a főokok egyike, amiért ezt az esztétikai
ítélőképességet éppen ízlésnek nevezték. Mert felsorolhatja nékem valaki
valamely étel összes tartozékát és mindegyikről megjegyezheti, hogy azok
nekem különben kellemesek és erre rá még joggal dícsérheti, hogy mily
egészséges egy étel az; mégis mindezen érvekkel szemben süket vagyok,
megízlelem az _én_ nyelvemen az ételt és az én ínyemen és eszerint (és
nem általános elvek szerint) ítélek.

Ámbár tehát a műbírálók, mint _Hume_ mondja, látszólag jobban
okoskodnak, mint a szakácsok, mégis egy a sorsuk. Itéletük meghatározó
alapját nem a bizonyítékok erejétől, hanem csupán az egyénnek saját
állapota (kellemesség vagy kellemetlenség) feletti reflexiótól
várhatják, minden előírás és szabály visszautasításával.

Amint, hogy nincs a szépnek tudománya, hanem csak kritika, úgy nincs is
szép tudomány, hanem csupán szépművészet. Mert ami az elsőt illeti,
benne tudományosan, azaz bizonyító okok alapján azt kellene eldönteni,
hogy valamit szépnek kell-e tartani, vagy sem; a szépség feletti ítélet
tehát nem volna az ízlés ítélete. Ami a másodikat illeti, oly tudomány,
amely szép legyen, képtelenség. Mert ha benne, mint tudományban
alapelvek és bizonyítékok után kérdezősködnénk, úgy ízléses szólamokkal
(bonmots) küldenének útunkra.

A szépművészet alkotásaiban a czélszerűségnek, ámbár az szándékos,
mégsem szabad szándékoltnak feltünnie; azaz a szépművészetnek természet
gyanánt kell _feltűnnie_, ámbár tudjuk, hogy művészet. A művészet
alkotása pedig azáltal látszik természetnek, hogy szabályokkal való
megegyezés minden pontossága, amelyek szerint egyedül válhat a mű azzá,
amivé kell válnia, megtalálható benne; de _kín_ nélkül, anélkül, hogy az
iskola formája átlátszana, azaz anélkül, hogy nyomát mutatná annak, hogy
a művésznek a szabály lebegett volna szeme előtt és lelki erejét
bilincsekbe zárta volna.

A szépet általában (legyen az természetes, vagy művészi szép) az
esztétikai eszmék _kifejezésének_ nevezhetjük.

A szépművészetet szükségkép a tehetség művészetének kell tekinteni.

A szép az erkölcsi jó jelképe.

A természet szépsége iránti közvetlen érdeklődés (nem csupán
megítélésében való ízlés) mindenkor a jó lélek ismertetőjele.

Az ízlés megalapozásának igazi előkészítése az erkölcsi eszmék
kifejlesztése és a morális érzék művelése.

Az ízlést a moralitás külső megjelenésének nevezhetnők.


Tehetség és iskola a művészetben.

Az ötletesség nem jelenti az eszmékhez való tehetséget.



A _genie_ az a tehetség (természet adomány), amely megadja a művészet
szabályait. Miután a talentum, mint a művész veleszületett
alkotóképessége, maga is a természethez tartozik, úgy azt is mondhatnók:
a genie azon veleszületett lelki sajátság (ingenium), _amely által_ a
természet a művészetnek szabályt ád.

A genie az ember «tehetségének mintaszerű eredetisége».

A genie 1. az a _tehetség_, amely előállítja azt, amire nem adható
határozott szabály, nem pedig ügyesség ahhoz, ami valaminő szabály
szerint megtanulható; tehát _eredetiség_ az első tulajdonsága. 2.
Alkotásainak, mivel eredeti badarság is lehetséges, egyúttal mintáknak,
azaz _mintaszerűeknek_ kell lenniök, tehát nem szabad utánzásból
eredniök, de másoknak arra, azaz a megítélés zsinórmértéke vagy
szabályául kell szolgálniok. 3. Hogyan állítja elő alkotását, azt maga
sem írhatja le, vagy mutathatja be tudományosan, hanem szabálynak a
_természetet_ adja meg; így tehát a műalkotás létrehozója, amelyet
tehetségének köszönhet, maga sem tudja hogyan kapja eszméit, nincs is
hatalmában, hogy olyat tetszése szerint, vagy tervszerűen kigondoljon és
másokkal oly előírásokat közöljön, amelyek egyenlő értékű műalkotás
létrehozására másokat képesítsenek. Azért ez a szó: genie valószínűleg
genius-ból ered, azon sajátságos, az emberrel születésével vele adott
védő és irányító szellemből, melynek sugallatából származnak ama eredeti
eszmék.

A genie alkotása (amennyiben az tényleg a genie és nem a lehetséges
megtanulás vagy az iskola javára írható) nem az utánzás példája (mert
akkor elveszne az, ami benne a genie és a mű szellemét alkotja), hanem a
követésé más genie számára, amely általa saját eredetiségének tudatára
ébred, hogy a szabályok kényszerével szemben a szabadságot a művészetben
úgy fejtse ki, hogy a művészet éppen ezáltal nyerjen új szabályokat, ami
által a tehetség mintaszerűnek mutatkozik. Mivel azonban a genie a
természet kedveltje és az ilyesmit ritka tüneménynek kell tekinteni:
azért az ő, más tehetség számára adott példája nyomán iskola keletkezik,
azaz oly szabályok szerinti rendszeres oktatás, amelyeket ama szellemi
alkotásokból és sajátosságaikból levonhattak: és ezek számára a
szépművészet ennyiben utánzás, ahol a genie a természetnek szabályt
adott.

De ez az utánzás _majmolássá_ válik, ha a növendék mindent _utánoz_, még
azt a torzalakút is, amit a genienek meg kellett hagynia, de csak mivel
az eszme gyengítése nélkül nem volt elhagyható. Ez a bátorság egyedül a
genienél érdem és a kifejezés bizonyos _merészsége_; általában a genie a
közös szabály alól sok tekintetben eltérhet, de ez semmiesetre sem
utánzásra méltó, hanem magában véve mindig hiba marad, amelyet igyekezni
kell kiküszöbölni, amelyre azonban a genienek mintegy privilégiuma van,
mivel szelleme röptének utánozhatlansága aggódó óvatosság által
szenvedne.

A szépművészet számára csak _modor_ van, de nem _módszer_. A mesternek
meg kell mutatnia, hogy a növendék mit és hogyan dolgozzon; és azon
általános szabályok, amelyek alá foglalja végül is eljárását, inkább
arra szolgálhatnak, hogy annak főmozzanataira alkalomadtán
emlékeztessenek, mintsem hogy előírják azokat. Hogy minden szabad
művészetben valami kényszer van, vagy amint mondják, valami _gépiesség_
követelhető, ami nélkül a _szellemnek_, amelynek a művészetben
_szabadnak_ kell lennie és amely egyedül ad életet a műnek, semmiféle
anyaga sem volna és teljesen elpárologna: erre tanácsos figyelmeztetni
(például a költészetben a nyelv helyessége és gazdagsága, hasonlókép a
prozódia és a versmérték), mivel újabban sok nevelő azt hiszi, hogy a
szabad művészetet olykép istápolja a legjobban, ha minden kényszertől
megszabadítja és a munkát puszta játékká változtatja.

Ámbár a gépies és a szép művészet, az első mint csupán a szorgalom és a
tanulás művészete, a második, mint a genié, egymástól nagyon
különböznek: még sincs oly szépművészet, amelyben valami mechanikus, ami
szabályokba foglalható és követhető, tehát valami _iskolaszerű_ a
művészetnek egyik lényeges feltétele ne volna. Mert valamely czél felé
kell irányulnia, mivel különben az alkotás semmiféle művészethez sem
tartozik; pusztán a véletlen alkotása volna. Hogy azonban a mű czél felé
irányuljon, ahhoz bizonyos szabályok kellenek, amelyek alól nem szabad
felmenteni magunkat. Mivel pedig a tehetség eredetisége lényeges (bár
nem egyetlen) része a genie jellemének: ezért a felületesek azt hiszik,
hogy semmivel sem mutathatják jobban, hogy ők feltörekvő geniek, mint
azzal, hogy minden szabály iskola-kényszere alól felszabadítják magukat
és azt hiszik, hogy dühödt lovon jobban parádézhatnak, mint iskolalovon.



A _modorosság_ a majmolás egy faja és pedig általában pusztán az
eredetiség majmolása, az utánzatoktól való eltávolodás törekvése a
_mintaszerűség_ tehetsége nélkül.

Minden szépművészet propedeutikája, amennyiben a művészet
tökéletességének legmagasabb foka felé irányul, úgylátszik nem
utasításokból áll, hanem a szellem műveléséből azon ismeretek által,
amelyeket _humaniorának_ neveznek: gyaníthatólag, mivel _humanitás_
egyrészről általános _részvétérzelmet_ jelent, másrészről jelenti a
benső és általános _közlékenység_ tehetségét.


Az egyes művészetekhez.

Ha a szépművészeteket osztályozni akarjuk: úgy legalább kísérletkép nem
választhatunk ahhoz kényelmesebb elvet, mint a művészet analógiáját a
beszédközben használt kifejezésmóddal, midőn nemcsak fogalmainkat, hanem
érzelmeinket is amennyire az egyáltalán lehetséges, közölni akarjuk.

Ez pedig a _szó_, a _taglejtés_ és a _hangból_ áll (articulatio,
gesticulatio, és modulatio). Csak a kifejezés e három módjának
kapcsolata teszi teljessé a beszélő közlését. Mert gondolatot,
szemléletet és érzelmet ezzel egyszerre és egyesítve viszünk át másra.

Minden művészet közül a költészetet illeti meg a legfelsőbb rang.

A költészet nyeri el a pálmát nemcsak a szónoklattan elől, hanem minden
más szépművészet elől: a festészet elől (ahová tartozik a szobrászat
is), sőt a zene elől is. Mert az utóbbi csak azért _szép_ (nem csupán
kellemes) _művészet_, mivel a költészet vehikuluma.

_Ha a kedély ingeréről és hullámzásáról van szó_, akkor a költészet után
tenném azt a művészetet, amely a szóló művészetek közül legközelebb áll
hozzá és vele igen természetesen egyesíthető is, tudniillik a _zenét_.
Mert ámbár csupán érzelmek által beszél, fogalmak nélkül és így nem ad,
mint a költészet, gondolkodni valót, mégis változatosabban hat a
kedélyre és bár csupán múlón, de mélyebben.

Varázsa, mely oly általánosan terjeszthető, úgylátszik azon alapul: hogy
a nyelv minden kifejezése összefügg valamely hanggal, amely annak
értelméhez illeszkedik; hogy ez a hang többé-kevésbbé a beszélő egy
érzelmét is jelöli és kölcsönösen a hallgatóban is előállítja azt,
aminthogy a hallgatóban azt a gondolatot is felkelti, amelyet a nyelv az
illető hanggal kifejez; és hogy amint a hanglejtés az érzelmeknek
mintegy általános és minden ember számára érthető nyelve, a zene azt
elkülönítve teljes nyomatékával az érzelmek nyelve gyanánt fejezi ki és
így a képzettársítás törvénye szerint az azzal természetszerűleg
összekötött esztétikai eszméket is általánosan közli; mivel azonban ezen
esztétikai eszmék nem fogalmak és határozott gondolatok, ezen érzelmek
összetételének formája (a harmónia és a melódia) a nyelv formája helyett
csupán arra szolgál, hogy a részarányosságával (amely, miután a
hangoknál az egyidőben keletkezett légrezgések számának viszonyán
alapul, amennyiben a hangokat akár egyidejűleg, akár egymásután kötjük
össze, mennyiségtanilag bizonyos szabályok alá foglalható) a
megnevezhetlen gondolatgazdagság összefüggő egészének esztétikai
eszméjét fejezze ki, egy bizonyos témának megfelelően, amely a darabban
az uralkodó érzelem.

A zene varázsában és érzelemhullámoztató hatásában a matematikának
bizonynyal a legkevésbbé sincs része; hanem csupán a nélkülözhetetlen
föltétele (conditio sine qua non) a benyomások azon arányosságának (úgy
a benyomások kapcsolatában mint változatosságában), amely által lehetővé
válik azok összefoglalása és annak a megakadályozása, hogy a benyomások
egymást lerontsák, ahelyett azonban a kedély folytonos mozgására és
élénkítésére a kísérő érzelmek által jóleső élvezetté illeszkedjenek
egybe.

A _tragédia_ főleg abban különbözik a _vígjátéktól_, hogy az első a
_fenséges_, a második a _szép_ iránti érzékre hat. Az elsőben más
javáért való nagylelkű önfeláldozást, a veszélyben tanúsított vakmerő
elszántságot és kipróbált hűséget láthatunk. A szerelem ott mélabús,
gyengéd és nagyrabecsüléssel teli; mások szerencsétlensége a néző
keblében résztvevő érzést kelt és nagylelkű szívét idegen bajért
dobogtatja. Gyengéden meghatja őt és érzi saját természete méltóságát.
Ezzel szemben a vígjáték finom cselszövést, csodálatos bonyodalmat tár
elénk, furfangosakat mutat be, akik kitudják húzni magukat a csávából,
bolondokat, akik becsapatják magukat, tréfákat és nevetséges jellemeket
mutat be. A szerelem itt nem oly bánatos, hanem vidám és bizalmas.

Az asztali zene csodálatos egy dolog, amely csak mint kellemes zörej a
vidám hangulatot kell hogy fenntartsa és anélkül, hogy bárki a
kompozicziójára a legcsekélyebb figyelmet is fordítaná, a szomszédok
szabad beszélgetésének kedvez.

Az asztali zene nagy urak ünnepi lakomáján a legízléstelenebb dolog,
amit csak a dörzsölés kigondolhatott.



HIT.  VALLÁS – EGYHÁZ.


Hit – álhit.

Hinni az embernek magával szemben való kötelessége.



Hinni önmagunkkal szemben kötelesség – de nem az a vallás. A hitnek nem
a valláson, hanem ennek amazon kell alapulnia.

Az egyház vallása lehet képtelen (politeizmus) és a hit mégis jó lehet.

A hit a bensőben rejtve van és az erkölcsi érzülettől függ.

Ha nem gondoskodtok arról, hogy előbb, legalább félúton, jókká tegyétek
az embereket, úgy nem is teszitek őket soha őszintén hívőkké.

A hit abban különbözik lényegileg véve a babonától, hogy az utóbbi nem a
fenséges iránti tiszteletet, hanem félelmet és aggódást kelt a lélekben
azon szerfölött hatalmas lénnyel szemben, amelynek akarata alá rendelve
látja magát a megrémült ember, anélkül, hogy amellett nagyrabecsülné e
lényt: ebből persze nem eredhet más, mint kegyhajhászás és behizelgés a
becsületes élet vallása helyett.

A hitéletben minden a _cselekvéstől_ függ.

Bár a _félelem_ először az _istenek_ (démonok) fogalmát alkotta meg, az
_ész_ erkölcsi elvei által először az _isten_ fogalmát tudta megalkotni.

Ugylátszik az emberi természetnek és az erkölcs tisztaságának jobban
megfelel, hogy a másvilág reményét a jó lélek érzéseire alapítsuk,
mintsem hogy fordítva jó magatartását alapítsuk a másvilág reményére.
Ily természetű a _morális hit_, amelynek egyszerűsége az okoskodás
némely agyafúrtságánál értékesebb lehet és amely egyesegyedül illő az
emberhez bármily állapotában, amennyiben kerülő nélkül valódi czéljaihoz
vezeti. Bízzuk tehát az oly távoleső tárgyakra vonatkozó lármázó
rendszereket a spekuláczióra és henye fők gondjára. Valóban közönyösek
azok ránk nézve és az érvek és ellenérvek pillanatnyi látszata dönthet
ugyan talán az iskolák helyeslése ügyében, de aligha dönthet valamiben a
becsületes ember jövő sorsára vonatkozólag. Az emberi ész nem is volt
elég szárnyaló ahhoz, hogy oly magas felhők közé vegye útját, amelyek
elfedik előlünk a másvilág titkait és a tudnivágyóknak, akik oly buzgón
kérdezősködnek azután, azt az egyszerű, de igen természetes feleletet
adhatjuk, hogy a legtanácsosabb, _ha addig várakoznak, amíg oda nem
jönnek_. Mivel azonban sorsunk a másvilágon gyaníthatólag attól függ,
hogy töltöttük be helyünket ezen a világon, azért befejezésül azt
mondhatjuk, amit _Voltaire_ mondat becsületes _Candide_-jával az iskolák
oly sok haszontalan czivakodása után: _gondoskodjunk a javunkról,
menjünk a kertbe és dolgozzunk_.

Nem ismerek mást, ami még az élet utolsó pillanatában is megállhatná
helyét, mint a szív legtitkosabb érzületeire vonatkozó legtisztább
őszinteséget és Hióbbal bűnnek tartom, hogy Istennek hizelegjünk és oly
benső vallomásokat tegyünk, amelyekre tán a félelem kényszerített rá és
amely nem egyezik a lélek szabad hitével. A vallás dolgaira vonatkozólag
az elsajátított gondolkodásmód _hit_, vagy _pogányság_. Az első vallóit
rendszerint _hívőknek_, a másodikét _hitetleneknek_ nevezzük. A hit az a
vallás, amely isten minden tiszteletének _lényegét_ az ember erkölcsébe
helyezi: pogányság, amely nem abba helyezi.

Isten országa a földön, ez a végsors, az ember kivánsága («Jöjjön el a
te országod.») Krisztus közelebb hozta; de nem értették őt meg és a
papok országát alapították meg, de nem Istenét bennünk.

Volt egyszer egy bölcs tanító, aki Isten ezen országát a világival
ellentétben egész közel hozta. Megdöntötte az Irástudást, amely nem
teremt mást, mint szabványokat, amelyek az embereket csak elválasztják
és Isten templomát és az erkölcs trónját a szívben építette föl.
Felhasználta ugyan az Irástudást, de csak azért, hogy amire mások
esküdtek, azt megsemmisítse. De e véletlen fogyatkozáson alapuló
félreértésből új félreértés állt elő, amely ismét megakadályozza azt a
jót, amely az ő szándéka volt. Ámbár ez az Irástudás egyébként jó
lehetett, legalább is lényegileg nem hátrányos, mégis azt eredményezte,
amit minden Irástudásnak a vallás dolgaiban eredményeznie kell és pedig
dogmát és hódolatot, mint a lényeget, amelyek pedig csupán segédtételek
és a nagy czéltól teljesen elfordítanak. Az egész világegyetemben ezer
év egy nap. E munkán türelmesen dolgoznunk és várnunk kell.



Nem könnyű az embereket meggyőzni arról, hogy az erkölcsi jó életre való
állhatatos törekvésben áll mindaz, amit Isten az embertől követel, hogy
országában néki tetsző alattvaló legyen. Nem tudják kötelezettségüket
másminőnek gondolni, mint valamiféle _szolgálatnak_, amelyet Isten
számára kell teljesíteniök; ahol nem annyira a cselekvések belső
erkölcsi értékén fordul meg a dolog, mint inkább azon, hogy Isten
számára teljesítvék, hogy így magukban véve bármily közönyösek is
erkölcsi tekintetben, mégis legalább passziv engedelmességgel Isten
tetszését megnyerjék. Az, hogy ha önmagukkal és embertársaikkal szemben
teljesítik kötelességüket, hogy éppen ezáltal isteni parancsot is
teljesítenek, tehát hogy minden cselekedetükkel, amennyiben az az
erkölcsre vonatkozik, _állandóan Isten szolgálatában_ állanak és hogy
egyszerűen lehetetlenség, hogy Istennek máskép szolgáljanak, (mivel nem
hathatnak másra, mint földi lényekre, Istenre azonban nem hathatnak és
nem befolyásolhatják) ez nem fér az emberek fejébe. Mivel a világ minden
nagy urának különös szükséglete, hogy alattvalói _tiszteljék_ és a
hódolat _nyilvánításával dicsérjék_, ami nélkül nem várhat oly nagyfokú
engedelmességet parancsaival szemben, mint aminőre szüksége van, hogy
uralkodjon felettük; ezenfelül az embernek, még ha még oly eszes is, a
tisztelet nyilvánítások mégis mindig közvetlenül jól esnek: ezért a
kötelesség teljesítéssel úgy bánnak, amennyiben az egyúttal isteni
parancs is, mint Isten _ügyének_ teljesítésével, nem mint az ember
ügyével és így keletkezik az _istentiszteleti_ hit fogalma a tiszta
erkölcsi hit fogalma helyett.

Az «istentisztelet» vallása robot- és bérvallás és nem tekinthető
üdvözítőnek, mert nem morális. Mert ennek szabad, a szív becsületes
érzületén alapuló vallásnak kell lennie. Az előbbi azt hiszi, hogy a
kultusz cselekvéseivel, amelyeknek, (ámbár fárasztók), magukban véve
semmiféle morális értékük nincs, tehát csak a félelem vagy a remény
által kikényszerített cselekedetek, amelyeket gonosz ember is
végrehajthat, Istennek tetsző lehet, anélkül, hogy föltételezné, hogy
ahhoz morális jó érzület szükséges.

Hogy a hit nem más, mint a legfelsőbb lény kegyhajhászásának és a nála
való behízelgésnek egy módja, amely tekintetben az emberek csak abban
különböznek egymástól, hogy eltérő a véleményük arra a módra nézve,
amely Istennek a legtetszőbb lehet, ez oly őrület, amely akár
törvényeken, akár nem azokon alapul, minden morális érzületet
bizonytalanná tesz és elcsavar, ezáltal, hogy a becsületes életmódon
kívül még valami mást vesz fel, mint eszközt arra, hogy a legfelsőbb
lénynek mintegy kegyébe hízelegje magát és ezáltal alkalmilag felmentse
magát a becsületes életmód követésére irányuló legnagyobb gondosság alól
és mégis szükség esetére biztos menedéke legyen készenlétben.

Csupán a szív teljes megváltozásának feltétele mellett gondolható el,
hogy a bűnbe esett ember az égi igazságosságtól fölmentést nyerjen,
tehát semmiféle expiáczió sem, legyen az akár bűnbánó, akár ünnepélyes
formájú, semmiféle fohászkodás és magasztalás sem (még ha azok a
helyettesítő eszményhez, Isten fiához intézvék is) pótolhatja az
előbbinek a hiányát.

Ha arra a kérdésre kell minden ember számára egyetemes érvénnyel
válaszolni, hogy hogyan kell Istent tisztelni, úgy semmi kétség sincs
afelől, hogy akaratának törvényhozása pusztán _morális_ kellene hogy
legyen; mert a dogmatikus törvényhozást (amely feltételez egy
kinyilatkoztatást) csak véletlennek tekinthetjük és olyannak, amely nem
ért el vagy nem érhet el minden emberhez, tehát nem tekinthetjük az
emberre nézve általában kötelezőnek. Tehát: «nem azok, akik itt azt
mondják: Uram, Uram! hanem azok, akik Isten akaratát teljesítik»; azaz
nem azok, akik az Ő magasztalásával (vagy küldöttének, mint isteni
eredetű lénynek magasztalásával) akarnak Néki tetszeni azon
kinyilatkoztatás fogalmai szerint, amelyet nem kaphat minden ember,
hanem azok, akik becsületes életmóddal, amelyre nézve mindenki ismeri az
Ő akaratát, akarnak Néki tetszeni; azok lesznek azok, akik az igazi,
általa kívánt tiszteletben részesítik Őt.

A morális vallás szerint (aminő az összes valaha létező nyilvános
vallások közül egyedül a keresztény) alapelv: hogy mindenkinek teljes
erejéből törekednie kell, hogy jobb emberré váljon; és csak ha
veleszületett kincsét nem ásta el, ha felhasználta eredeti, a jóra
irányuló hajlamát arra, hogy jobb emberré váljon, csak akkor remélheti,
hogy azt, amit ő a képességével nem érhet el, azt magasabb együttműködés
ki fogja egészíteni.

Mily gyötrők azon külső formák, amelyeket a hithez számítanak, de
valójában az egyház formái; ahol éppen abba helyezik a jámborság
érdemét, hogy e formák teljesen haszontalanok és hogy a hívők pusztán
csak megalázkodnak, hogy a szertartásokat, az egyházi szolgálatokat, a
bűnbánatot és az önsanyargatást (minél több, annál jobb) türelmesen
elviseljék; holott pedig e robotmunka _gépiesen_ ugyan _könnyű_ (mivel
nem kell amellett egyetlen bűnös hajlamot sem feláldozni), de az
értelmesnek _erkölcsileg_ igen nehéz és terhes kell hogy legyen.

Ha tehát a nagy erkölcsi néptanító azt mondta: «Az én parancsolataim nem
nehezek», úgy azzal nem azt akarta mondani, hogy teljesítésük csupán
csekély erőkifejtést igényel; mert valójában, mivel a szív tiszta
érzületét követelik, minden parancsolható között a legnehezebbek;
azonban az értelmes ember számára mégis végtelenül könnyebbek, mint a
sürgölődő semmittevés parancsai, aminők voltak azok, amiket a zsidóság
megalapított; mert a gépiesen könnyűt az értelmes ember mázsás súlynak
érzi, ha azt látja, hogy a rápazarolt fáradság nem használ semmitsem.



Az oly hit, mely az embert sötétté teszi, hamis; mert az embernek Istent
vidám szívvel és nem kényszerből kell szolgálnia.

A letérdepelés, vagy földrevetés, még ha égi tárgyak tiszteletének
megérzékítéseért is történik, az emberi méltósággal ellenkezik, épúgy
előttünk lévő képek segélyével való fohászkodás, mert akkor nem azon
_ideál_ előtt hajoltok meg, amelyet saját értelmetek felfog, hanem azon
_idol_ előtt, amelyet ti magatok csináltatok.

Hogy a puszta hivés és meg nem érthető dolgok utána mondása (amit
mindenki megtehet, anélkül, hogy azzal jobb ember lenne, vagy valaha
azáltal olyanná válna) egy módja és éppenséggel az egyedüli módja annak,
hogy Istennek tessünk, ezen állítás ellen teljes erővel küzdenünk kell.



Az erkölcsi hitetlenség bűnös fokát áruljuk el azzal, ha a kötelesség
szabályainak, ahogy azokat az értelem eredetileg az ember szívébe írta,
nem vagyunk hajlandók máskép elegendő tekintélyét elismerni, mintha még
azokat csodák nem hitelesítik: «ha jeleket és csodát nem láttok, nem
hisztek.» A puszta kultusz és az egyházi szolgálatok vallásának kell,
hogy vége legyen és ahelyett a lélekben és az erkölcsi érzület igazságán
alapuló vallást kell bevezetni.



A ráparancsolt vallás képtelenség.


Egyház – biblia.

Bár megkíméltek volna bennünket a keleti bölcseségtől! Nem tanulhatunk
abból semmit és a világ nem tanult abból mást, mint a mechanikus
ügyesség, csillagászat, számvetés stb. egy faját. Miután már volt
nyugati műveltségünk a görögök által, úgy belegondolhattunk a keleti
iratokba értelmet, de maguktól sohase voltak világosak az értelemnek.
Volt ugyan egykor egy bölcs, aki teljesen különbözött nemzetétől és
józan gyakorlati vallást tanított, amelyet korának megfelelőleg a képek
és az elterjedt mondák köntösébe kellett burkolnia, de tanai nemsokára
oly kezekbe kerültek, amelyek az egész keleti czókmókot ráborították, és
az értelemnek útjába ismét akadályt gördítettek.



Bár az egyház az igazságnak legfontosabb jegyét, tudniillik az
általánosságra való jogos igényt nélkülözi, ha valamely
kinyilatkoztatott valláson alapul, amely mint történetileg kialakult
vallás általánosan meggyőző közlésre nem alkalmas: mindamellett minden
ember azon természetes szükséglete folytán, hogy a legfelsőbb
észfogalmakhoz és alapelvekhez mindig valami _érzékileg megfoghatót_,
valami tapasztalati megerősítést és más efélét követeljen (amire a
vallás általános _bevezetésénél_ valóban tekintettel is kell lenni),
ezért valamely történeti egyház vallását, amelyet rendszerint már ott
készen is találunk, fel kell használni.



Hogy azonban az ily tapasztalati vallással, amelyet látszólag a véletlen
játszott a kezünkre, a morális vallás alapját egyesítsük (legyen az akár
czél, akár csupán segédeszköz), ahhoz a kezünkbe jutott kinyilatkoztatás
valamely magyarázata szükséges, azaz annak oly értelemben való teljes
magyarázata, amely a tiszta észvallás általános praktikus szabályaival
megegyezzen. Mert az egyházi vallás elméleti része erkölcsileg nem
érdekelhet bennünket, ha nem hat oda, hogy minden emberi kötelesség mint
Isten parancsa (ami a vallás lényege) teljesüljön.



Ama rajongók merészsége, akik az egyházi vallás vezetése alól
kinőtteknek vélik magukat, akár mint teofilantrópok nyilvános, azon
czélból emelt templomokban, akár mint misztikusok benső sugallatok
lámpájánál ábrándoznak, a kormányt hamar arra bírhatná, hogy megbánja
azt az elnézést, hogy a polgári rend és nyugalom ama nagy alapítványi és
vezető eszközét elhanyagolta és könnyelmű kezekre bízta. Amellett nem is
várható, hogy ha meglévő bibliánk hitelét vesztené, hogy más kerülne
helyébe, mert nyilvános csodák nem történnek meg másodszor is ugyanabban
a dologban: ugyanis a megelőző csoda szándékának sikertelensége a
következőnek tartósan a hitelét veszi; – másrészről azonban az
_alarmisták_ lármáját sem kell tekintetbe venni, hogy az ország
veszélyben forog, ha a bibliának oly részeit, amelyek inkább az Irásnak
a formaságaira, mint benső vallásos tartalmára vonatkoznak, sőt annak
szerzőit is bizonyos tekintetben kifogásolják: mivel valamely tan
vizsgálatának tilalma a vallásszabadság ellenére van. Hogy azonban
valamely történetileg kialakult vallás kötelesség és az üdvösséghez
tartozik, az babona.

Hogy az ész és a történelem alapíthat-e vallást? Nem! De alapíthat
egyházat, amelyben vallás és kultura egymást támogatják.

Nem az Irástudás és az, amit segélyével a bibliából nyelvészeti
ismeretek által, amelyek gyakran csupán helytelen gyanítások,
_kivesznek_, hanem amit erkölcsi gondolkodásmóddal (tehát Isten szelleme
szerint) abba _belevisznek_ és oly tanok, amelyekben sohasem
csalatkoztak és amelyek sohasem lehetnek üdvös hatásnélküliek, az kell,
hogy a nép elé szánt előadásnak a vezérfonalát adja.

Ha az Irásmagyarázatra vonatkozólag a teologus és a filozófus közt
kikerülhetlen viszály forogna fenn, úgy nem ismerek más kiegyezést, mint
a következőt: ha a bibliai teológus abba fogja hagyni az észelvekre való
hivatkozást, úgy a filozófiai teológus is fel fog hagyni azzal, hogy
állításai megerősítésére felhasználja a bibliát. De nagyon kételkedem
abban, hogy az előbbi ebbe az egyezménybe belemenne-e.



Ami a raczionális bibliamagyarázat állítólagos misztikáját illeti, ha a
filozófia az Irás helyeiben erkölcsi értelmet derít ki, sőt még ha azt a
szövegbe belemagyarázza is, úgy éppen ez az egyedüli módja annak, hogy a
misztikát (pl. egy Swedenborgét) távoltartsuk. Mert a képzelet a vallás
dolgaiban kikerülhetetlenül szertelenné válik, ha az érzékfelettit
(amelyet minden vallásban gondolkodnunk kell) nem köti az észnek
határozott fogalmaihoz, aminők az erkölcsi fogalmak és ez a benső
sugallatok illuminatizmusához vezet, amely sugallatból mindenkinek
megvan a sajátja és akkor nincs már az igazságnak nyilvános próbaköve.



A lélektelen _ortodoxizmus_ és az észölő _miszticzizmus_ között áll a
bibliai hit, amint az az ész segélyével önmagunkból kifejthető, a minden
emberi szív alapos javulására isteni erővel ható és a szíveket általános
(bár láthatatlan) egyházba egyesítő, a gyakorlati ész kriticizmusán
alapuló igaz hit.


Álegyház – papság.

Minden egyházi vallásnak, amennyiben puszta rendeletszerű
vallástételeket lényeges hittételeknek ad ki, van bizonyos _vegyüléke a
pogánysággal;_ mert ez abban áll, hogy a hit külsőségeit (a
lényegtelent) lényegesnek állítja. Ez a vegyülés fokonként annyira
terjedhet, hogy ennek folytán az egész hit puszta egyházi vallássá
változhat át, amely szokásokat törvények gyanánt ad ki és aztán tiszta
pogánysággá válik, amely csúfnév ellen nem használ, ha azt mondják, hogy
hisz ama tanok isteni kinyilatkoztatáson alapulnak; mert nem ama
rendeletszerű tanok és egyházi kötelességek maguk, hanem a nékik adott
feltétlen érték (hogy azok nem csupán a hit előmozdítói, hanem annak
részei, ámbár nincs benső erkölcsi tartalmuk) az oka annak, hogy a
vallás e módját joggal a pogányság nevével illetjük. Azt az egyházi
tekintélyt, amely az ily vallás szerint mondja ki az üdvözülést vagy
elkárhozást, papságnak nevezhetjük, amely dísznév alól az úgynevezett
protestánsok sem vétetnek ki, ha vallástanuk lényegét oly tételekben és
szolgálatokban látják, amelyekről semmitsem tud az ész, és amelyek
vallására és követésére a legrosszabb, a leghaszontalanabb ember ép oly
fokban képes, mint a legjobb ember: ha ama tételekre azon erények még
oly nagy tömegét is akasztják, amelyek azoknak a csodálatos erejéből
fakadnának (tehát saját gyökerük nincs).

Ha a jog gyakorlói (ügyvédek vagy jogügyi hivatalnokok), akik
ügyfelüknek rosz tanácsot adtak és ennek folytán megkárosították, mégsem
vállalják ezért a felelősséget («ob consilium nemo tenetur»), úgy azzal
szemben a teológia üzletemberei (hitszónokok és lelkészek) meggondolás
nélkül vállalják el ezt és jótállnak azért, tudniillik szavaikkal, hogy
a túlvilági életben mindenki aszerint fog megítéltetni, amint végzett e
világon; ámbár ha felszólítanák őket, hogy formálisan jelentsék ki, hogy
lelki üdvösségükkel mernek-e jótállani mindannak az igazságáért, a mit
ők a biblia tekintélyére alapítani akarnak, akkor valószínűleg
mentegetőznének. Mindamellett a nép ezen tanítóinak elvi természetében
rejlik, hogy állításaik helyességét semmiesetre se engedjék kétségbe
vonatni, amit persze annál biztosabban tehetnek, mivel ez életben nem
kell félniök, hogy a tapasztalat leczáfolja őket.

Ugyanaz az ember, aki oly vakmerő, hogy azt mondja: aki ezt vagy amazt a
történeti tant nem hiszi, mint értékes igazságot, _az átkozott_, annak
azt is kellene mondania: ha az, amit én most nektek elmondok, nem igaz,
_úgy én legyek átkozott!_ Ha volna valaki, aki ily rettentő kijelentést
tehetne, úgy azt tanácsolnám, hogy azzal szemben a hadzsi-ra vonatkozó
perzsa közmondáshoz tartsuk magunkat: ha valaki egyszer (mint zarándok)
Mekkában volt, úgy költözz ki azon házból, amelyben veled együtt lakik;
ha kétszer volt ott, úgy költözz ki abból az utczából, ahol az lakik; ha
azonban háromszor volt ott, úgy hagyd el azt a várost, vagy éppenséggel
azt az országot, ahol ő tartózkodik.

A papok által kifejtendő egyházi szolgálatnak abban kell állnia, hogy az
egyházi tanok és rendeletek mindenkor végczéljukra, a tiszta morál
vallására irányuljanak. Ezzel ellentétben az egyház oly szolgáit, akik
arra egyáltalán nincsenek tekintettel, sőt az afelé való folytonos
közeledés elvét kárhozatosnak, de az egyházi vallás történeti és
rendeleti részéhez való ragaszkodást üdvözítőnek mondják, azokat joggal
vádolhatjuk, hogy eltorzítják az egyházat, vagy (amit ezalatt értünk) a
jó elvének uralma alatt álló erkölcsi közügyet.

A papok gyakran jósolgatják a vallás teljes hanyatlását és az
antikrisztus közeli megjelenését, mialatt ők éppen azt teszik, ami
szükséges annak az előkészítéséhez: amennyiben ugyanis nem azzal
törődnek, hogy híveiknek erkölcsi elveket véssenek szívükbe, amelyek
egyenest a megjavulás felé vezetnek, hanem egyházi szolgálatokat és a
történeti vallást teszik lényeges kötelességükké, amelyek a megjavulást
közvetve eredményezzék, amiből eredhet ugyan oly mechanikus
egyértelműség, aminő a polgári alkotmányban van, de nem a morális
érzületben; de azután panaszkodnak a vallástalanság miatt, amelyet ők
maguk idéztek elő, amit tehát különös jövendőmondó tehetség nélkül is
előre hirdethettek.

Krisztus hasonlatában a _szűk kapu_ és a keskeny út, amely az élethez
vezet, az erkölcsös életmód; a _tág kapu_ és a széles út, amelyen sokan
vándorolnak, az _egyház_. Nem mintha rajta és tételein mulna, hogy
emberek elpusztulnak, hanem azon múlik, hogy a _templomba járást_ és az
egyház rendeleteinek megtartását és czeremóniái elvégzését tekintik
annak a módnak, ahogy Isten akarja, hogy őt tulajdonképp szolgálják.



Mily hatalmat nem akar magához ragadni az, aki pusztán csak pap?

A papságban mindenkor megvan a hajlandóság arra, hogy tiszta tanító
osztályból uralkodó osztálylyá alakuljon át.


Históriai vallás – zsidóság és kereszténység.

A lelkiismeretet terhelő összes hittételek, amelyek igazságába vetett
hitet az üdvözülés föltételévé teszik, csak a történet hagyományai.



A pusztán történetileg hagyományozott tételbe vetett hit éppen ezért
halott.

Mért keveredjünk egy történeti elbeszélés miatt, amit mindig a maga
helyén kéne hagynunk (az erkölcsi tekintetben közömbös dolgok között),
oly sok tudós vizsgálódásba és viszályok közé, ha vallásról van szó,
amihez a hit gyakorlati tekintetben már magában véve kielégítő?

Az ószövetség történetének oly magyarázata, hogy az előképe annak, ami
az újban történt, ez judaizmus, ami, ha tévesen a hittételek
alkatrészévé vétetik fel azt a sóhajt csalhatja ajkunkra: nunc istae
reliquiae nos exercent. (Cicero.)

A zsidó vallás nem áll lényeges összeköttetésben, azaz fogalmak szerinti
egységben a kereszténnyel, ámbár közvetlenül megelőzte azt és egyháza
alapításához megadta a fizikai alkalmat.

Krisztus tanításában a leglényegesebb és a legkitünőbb éppen az: hogy
minden vallás szummáját abba helyezte, hogy teljes erőnkkel becsületesek
legyünk azon hitben, azaz feltétlen bizalomban, hogy Isten akkor a többi
jót, amit nem érhetünk el tehetségünkkel, ki fogja egészíteni. E
hittétel megtilt minden követelést, hogy azt a módot, ahogy ezt Isten
teszi, megismerni akarjuk, hasonlókép megtiltja azt a vakmerőséget, hogy
saját elbizakodottságunk határozza meg azt az eszközt, amely
bölcseségének a legmegfelelőbb, megtilt minden használatos
istentiszteleti előírásszerinti kegyhajhászást és mindabból a végtelen
vallási őrjöngésből, amire az emberek minden időben hajlammal bírnak,
nem hagy meg semmi mást, mint azt az általános és határozatlan bizalmat,
hogy mi abban a jóban, bármily módon is részesedni fogunk, hacsak,
amennyiben az tőlünk függ, magatartásunkkal nem válunk arra méltatlanná.

Én az evangéliumban nem hitemnek az alapját keresem, hanem annak a
megerősítését.



Hogy Krisztusnak volt hite és hogy azt tanította, az világos, de nem az,
hogy ő maga akart lenni a hitnek tárgya.

Én megkülönböztetem Krisztus _tanait_ attól a _hagyománytól_, amely
Krisztus tanairól ránk maradt és hogy amazt tisztán megkapjam, először
is a morális tanítást igyekszem elkülönítve kivonni minden
újtestamentomi tételből. Ez bizonyára az evangélium alaptana, a többi
csak annak a segédtétele lehet, mert az utóbbi csak azt mondja: hogy mit
tett Isten, hogy gyarlóságunknak az előtte való igazolásban segítségére
jöjjön, az előbbi azonban azt mondja, hogy mit kell tennünk, hogy
minderre méltók legyünk. Ha nem is ismerjük azt a titkot, hogy mit tesz
Isten a maga részéről, de hacsak megvagyunk győződve arról: hogy Isten
törvénye szentségénél és a mi szívünk leküzdhetlen gonoszságánál fogva
végzéseinek mélységeiben szükségkép hiányosságunk valami kiegészítését
rejti, amiben mi alázatosan megbízhatunk, ha mi csak annyit teszünk, ami
erőnkből telik, hogy arra méltatlanok ne legyünk; úgy azt, ami ránk
vonatkozik, eléggé ismerjük, akárminő is az a mód, ahogy az isteni jóság
segít rajtunk. És éppen abban: hogy Istenbe helyezett bizalmunk
feltétlen, azaz, hogy nem kívánjuk tudni a módját annak, hogy hogyan
fogja Ő e munkát végrehajtani és még inkább, hogy nem vagyunk oly
vakmerőek, hogy némely hagyományra alapítva lelki üdvösségünkre
esküdjünk, hogy az úgy és nem máskép fog megtörténni, éppen abban áll az
a morális hit, amelyet az evangéliumban találtam, ha a tények és a
kinyilatkoztatott titkok keverékében felkutattam a tiszta tanítást, ami
alap gyanánt szolgál. Lehetséges, hogy annak idejében csodák és
kinyilatkoztatott titkok szükségesek voltak ahhoz, hogy oly tiszta
vallást, amely minden rendeletet a világon érvényen kívül helyezett,
azon ellenállás folytán, amelylyel a zsidóság részéről találkozott,
először bevezessenek és a nagy tömegben elterjesszenek. Ehhez sok
argumentum kat’-antrópon volt szükséges, aminek azon időben nagy értéke
volt. De ha egyszer az erkölcsös életmód tana és a hitben az érzület
tisztaságának tana (hogy Isten a többit, ami fogyatékosságunk folytán
hiányzik úgynevezett istentiszteleti folyamodás nélkül, amiben állt
minden időben a vallásos őrjöngés, olymódon, melyet ismernünk nem is
szükséges, már ki fogja pótolni), mint a világon az egyedüli vallás,
amelyben az embernek valódi üdve rejlik, ha az egyszer eléggé el lesz
terjedve, úgy, hogy a világon fennmaradhat, akkor az állványnak el kell
esnie, ha már áll az épület. Tisztelem az evangélisták és apostolok
hagyományait és alázatosan bízom a kiengesztelés azon eszközében,
amelyről nékünk történeti hagyományunk van, vagy bízom valami másban is,
amit Isten titkos végzéseibe rejtett; mert a legkevésbbé sem válok
azáltal jobb emberré, ha azt az eszközt meghatározhatom, mert az csak
arra vonatkozik, amit Isten tesz, én azonban nem lehetek oly vakmerő,
hogy Isten előtt ezt egészen döntő módon meghatározzam, mint a valódi
eszközt, amelytől egyedül várom üdvöm és hogy úgyszólván arra tegyem fel
lelki üdvösségem; mert azok csak hagyományok. Nem vagyok elég közel azon
időhöz, amelyből erednek, hogy ily veszélyes és vakmerő elhatározásra
szánjam magam. Ezenfelül, ha egész biztosan is tudnám, az sem tenne a
legkevésbbé sem méltóbbá azon jóra: hogy vallom, fogadom és lelkem vele
megtöltöm, bár némely kedély számára segédeszköz lehet, hanem nem marad
számomra más hátra, hogy ez isteni segítő erőben részesedjem, mint az,
hogy Istentől kapott természetes erőmet úgy használjam, hogy ezen
segítségre ne váljak méltatlanná, vagy ha jobban tetszik, ne váljak
képtelenné.

Ujtestamentomi rendelés alatt értek mindent, amiről csak történeti
hagyomány útján szerezhetünk tudomást és amit mégis a vallásban, vagy az
egyházi szolgálatban megparancsolnak mint az üdvösség feltételét. A
morális vallás alatt értem az isteni segítségbe vetett feltétlen
bizalmat mindazon jóra vonatkozólag, amit elérni legbecsületesebb
fáradozásunk mellett sincs hatalmunkban. A morális vallás helyességéről
és szükségességéről, ha egyszer bevezették abba, történeti segédeszközök
nélkül mindenki önmagától meggyőződhet, ámbár ily bevezetés nélkül nem
jött volna magától rá. Most pedig nyíltan bevallom: hogy ami a történeti
részét illeti, újtestamentomi iratainkat sohasem emelhetjük a tekintély
oly fokára, hogy annak minden sorába határtalan bizodalmat vetni
merészelhetnénk és ezáltal az egyedül szükségképire, tudniillik az
evangélium morális vallására irányuló figyelmet gyöngíteni
merészelhetnők; amely morális vallásnak a kíválósága éppen abban áll,
hogy minden igyekezetünket érzületünk tisztaságára és a becsületes élet
lelkiismeretességére vonja össze; de oly módon, hogy a szent törvény
mindenkor szemünk előtt lebegjen és az isteni akarattól való minden, még
legkisebb eltérést is mint a kérlelhetlen és igazságos bíró által
elítélt dolgot tartson folytonosan elénk, ahol azonban semmit sem
segíthetnek e hitvallások, szent nevekhez való fohászkodások vagy
istentiszteleti szolgálatok elvégzése, de mégis megadatik a vigasztaló
remény, hogy ha az előttünk ismeretlen és titkos isteni segítségben való
bizodalomban oly sok jót teszünk, amennyi csak erőnkből telik, akkor mi
bármiféle kultusz érdemes munkája nélkül is azon kiegészítésben
részesedni fogunk. Nagyon szembetűnik: hogy az apostolok az
evangéliumnak azt a segédtanát az alaptana fölé helyezték és ami talán
tényleg Isten részéről _üdvünk alapja_, annak elébehelyezték _az
üdvözülésünkhez szükséges vallásos alapot_ és ahelyett, hogy a szent
tanítónak morális hittanát dicsőitették volna, mint lényegest, magának a
tanítónak tiszteletét és a hízelgés által való kegyhajhászás egy módját
és az ő magasztalását, ami ellen pedig ő oly nyomatékkal és oly gyakran
beszélt, azt dícsérték fel. De ez a módszer azon időhöz (amelynek
számára a későbbire való tekintet nélkül írtak ők) jobban illett, mint a
mi időnkhöz, amelyben régi csodákkal újakat, zsidó szabványokkal
keresztényeket kellett szembe helyezni.



CSELEKEDET.  MORÁL – JOG.


A morál alapja.

Nincs talán magasztosabb hely a zsidók törvénykönyvében, mint az a
parancs, hogy: ne csinálj magadnak faragott képet, sem valami képet
arról, ami az égen, vagy a földön, vagy a föld alatt van. Csak ez a
parancs magyarázhatja meg azt a rajongást, amelyet a zsidó nép erkölcsös
korában vallása iránt érzett, ha más néppel hasonlította össze magát,
vagy azt a büszkeséget, ami a mohamedánt eltölti. Ugyanaz áll a morális
törvény felfogására és a bennünk lévő morális hajlamra is. Egészen téves
aggodalom, hogy ha mindattól megfosztjuk azt, ami az érzékek számára
kívánatossá tenné, hogy akkor nem járna vele más, mint hideg, élettelen
helyeslés és nem volna mozgató ereje vagy megindító hatása. Éppen
fordítva van; mert ott, ahol az érzékek már semmitsem látnak maguk előtt
és mégis megmarad ez erkölcsiség félre nem ismerhető és kiolthatatlan
eszméje, ott inkább arra volna szükség, hogy a határtalan képzelőerő
szárnyalását mérsékeljük, hogy ne emelkedjék az rajongássá, mintsem,
hogy ezen eszmék erőtlenségétől való félelemből képekben és gyermekes
szerekben keressünk számára segítséget.

A kötelesség tiszteletreméltóságának semmi köze az élet élvezetéhez;
néki megvan a maga sajátlagos törvénye, a maga sajátlagos ítélkezése is
és ha a kettőt mégannyira is össze akarnók rázni, hogy összekeverve
mintegy orvosság gyanánt adjuk be a beteg léleknek, mégis csakhamar
maguktól elválnak azok egymástól és ha az nem történik meg, akkor az
első rész egyáltalán nincs hatással, ha pedig emellett a fizikai élet
némi erőt nyerne is, a morális élet menthetetlenül elpusztulna.

Nem találta-e néha minden, még középszerűen becsületes ember is, hogy
egy különben ártatlan hazugságot, amely által vagy magát menthette volna
ki kellemetlen helyzetből, vagy érdemes barátjának használhatott volna,
pusztán azért nem követett el, hogy ne kelljen saját magát titokban
megvetnie? Nem tartja-e fönn a becsületes embert az élet legnagyobb
szerencsétlenségében, amit kikerülhetett volna, ha csak a kötelesség
teljesítést elmulaszthatta volna, az a tudat, hogy ő az emberiség
méltóságát az ő személyében megtartotta és megtisztelte, hogy nem kell
önmaga előtt szégyenkeznie és hogy nincs oka az önvizsgálat belső
tekintetét félnie? Ez a vígasz nem boldogság, a legkisebb része sem
annak. Mert senkisem fog magának ily alkalmat kívánni, talán még az
életet sem ily körülmények között. De ő él és nem tűrheti el, hogy saját
szemei előtt az életre méltatlan legyen. Ez a benső megnyugvás tehát
csupán negativ mindarra vonatkozólag, ami az életet kellemessé teheti;
vagyis ez azon veszély elhárítása, hogy személyi értéke sülyedjen, ha
már állapota értékét teljesen feladta. Ez valami egészen másnak, mint az
élet becsülésének a hatása, amihez hasonlítva és amivel szembeállítva az
életnek minden kellemességével együtt semmi értéke sincs.

Az egyszerűség mintegy a természet stílusa a fenségesben és így az
erkölcsiség stílusa is, amely második (érzékfeletti) természet, amelynek
csupán törvényeit ismerjük, anélkül, hogy szemlélettel elérhetnők azt az
érzékfölötti tehetséget önmagunkban, ami e törvényhozás alapját
tartalmazza.



Alaposabb megfontolásnál azt találjuk, hogy bármily szeretetreméltó is a
részvét tulajdonsága, mégsem bír az erény méltóságával. Egy szenvedő
gyermek, egy szerencsétlen és kedves nő szívünket bánattal fogja
eltölteni, míg ugyanakkor egy nagy csata híre hidegen hagy bennünket,
amelyben, amint az könnyen kitalálható, az emberi nem egy nagy részének
kegyetlen bajban ártatlanul kell elpusztulnia. Nem egy fejedelem, aki
tekintetét elfordította egyetlen szerencsétlen személy miatti bánat
folytán, mindamellett gyakran hiú októl indíttatva ugyanakkor háborúra
adott parancsot. Nincs itt semmiféle arány a hatásban, hogy lehet tehát
azt mondani, hogy az általános emberszeretet az ok?

Ha írva van, hogy: _szeresd_ felebarátod, mint tenmagad, úgy az nem azt
jelenti, hogy: közvetlenül (először is) szeress és e szeretet
segítségével (azután) tégy jót, hanem: _tégy_ felebarátoddal _jót_, és e
jótett emberszeretetet fog benned kelteni!

Lehetetlen, hogy keblünk minden ember sorsáért gyengédségtől dagadjon és
minden idegen bajnál bánatban ússzon, mert akkor az erényes ember,
miután folyton résztvevő könnyekben olvadozna, mint Herakleitosz,
mindezen jószívűsége mellett sem lenne semmi egyéb, mint lágyszívű
semmittevő.

A gyengéd meghatottság, ha szenvedélylyé fokozódik, semmit sem ér; az
arra való hajlamot _érzelgésnek_ nevezzük. Résztvevő fájdalom, mely
vigasztalhatlan, vagy ha abba, ha költött bajokra vonatkozik, a képzelet
segélyével egész a csalódásig, mintha valódiak volnának, szándékosan
belemerülünk, puha, de egyúttal gyenge lélekre vall (és azzá tesz),
amely szép oldaláról mutatkozik és képzelgőnek ugyan nevezhető, de még
csak lelkesedőnek sem mondható. Regények, siralmas színdarabok, izetlen
erkölcsszabályok, amelyek (ámbár tévesen) úgynevezett nemes érzülettel
játszadoznak, valójában pedig a szívet fonnyadtá és a kötelesség szigorú
parancsa iránt érzéketlenné, személyünkben az emberiség méltóságának
tiszteletére és az emberi jog tiszteletére (ami egész más, mint a
boldogság) és egyáltalán minden szilárd elvre képtelenné teszik, azzal
sem egyeztethetők össze, ami a széphez tartozik, még kevésbé pedig
azzal, amit a lélek magasztosságához sorozhatunk.



A sok feldícsérgetése a jószívűségnek, amely pedig nem sokkal többet
eredményez, mint jó kívánságokat, regényes paradicsom stb.
megakadályozza a lelket abban, hogy jellemessé váljon. De a legnagyobb
pontosság annak a megkülönböztetésében, ami az emberek jogához tartozik,
és a legnagyobb lelkiismeretesség annak a követésében alkotja a
jellemet, ez az embert nem lágyítja el, hanem derékké teszi és
cselekvést eredményez.



«A kellemről és a méltóságról» írott mesteri értekezésében Schiller
professzor úr helyteleníti a kötelességről való felfogásomat a morálban,
mintha az kartauzi-szerű kedélyhangulatot eredményezne; de miután a
legfontosabb elvekben egyetértünk, ebben sem állapíthatók meg
egyenetlenséget közöttünk, hacsak megérthetjük egymást. Szívesen
bevallom, hogy: én a _kötelesség fogalmának_ éppen méltósága miatt nem
tulajdoníthatok _kellemet_. Mert az feltétlen kényszert tartalmaz,
amivel a kellem éppen ellentétben áll. A törvény fensége (mint a
Szinai-hegyi) mély tiszteletet kelt (nem félelmet, mely visszarettent,
de bájt sem, mely bizalmaskodásra hív), ami az alattvalónak parancsolója
iránti _hódolatát_, ez esetben azonban, mivel önmagunknak parancsolunk,
az önmagunk meghatározásának _fensége fölötti érzést_ eredményezi, ami
jobban elragad, mint bármily szép. De az _erény_, azaz a
kötelességteljesítés szilárdan alapozott készsége, következményeiben
_jótékony_ is, többet képes tenni, mint bármi más a világon, akár a
természet, akár a művészet; és az emberiség pompás képe, ily alakban
felállítva, nem engedi a grácziák kíséretét, akik, ha már pusztán
kötelességről van szó, tiszteletteljes távolban tartják magukat. De ha
azokra a kellemes következményekre nézünk, amelyeket az erény, ha
mindenütt bebocsátanák, a világon elterjesztene, akkor a morális ész (a
képzelőerő segélyével) az érzékiséget vonja bele a játékba. Csak a
szörnyetegek legyőzése után válik Herkulesz _múzsakedvelővé_, de a
munkájától ama jó testvérek visszariadtak. Vénusz Uránia eme kísérőnői
buja nők Vénusz Dione kíséretében, ha a kötelességteljesítés dolgába
avatkoznak és annak az indítékát akarják megadni.



Ha azt kérdik, hogy minő az _erény esztétikai_ minősége, mintegy
_temperamentuma_, bátor-e és egyúttal _vidám_, vagy aggódó-e és levert?
Itt aligha van szükség válaszra. Az utóbbi rabszolgai hangulat sohasem
lehetséges a törvény rejtett _gyűlölete_ nélkül és a vidám
kötelesség-_teljesítés_ (nem a kényelmes _elismerése_ annak) a morális
érzület valódiságának a jele; így van ez még a _jámborságnál_ is, ami
nem a töredelmes bűnös önkínzásában áll (ami nagyon kétértelmű és
rendszerint csak belső szemrehányás azért, hogy az okosság szabályai
ellen vétettünk), hanem abban a szilárd feltevésben, hogy jövőre jobban
cselekszünk, és ennek, a jó előmenetel által fellelkesítve, vidám
hangulatot kell előidéznie, ami nélkül sohase lehetünk biztosak afelől,
hogy a jót _meg is szerettük-e_, azaz felvettük-e elveink közé. Csak
vidám szívvel vagyunk képesek gyönyörködni a jóban.

Minden ember megtalálja eszében a kötelesség fogalmát és reszket ércz
szava hallatára, ha benne oly hajlamok ébredeznek, amelyek az azzal
szemben való engedetlenségre csábítják. Meg van győződve arról, hogy ha
az utóbbiak mind egyesülve össze is esküsznek a kötelességteljesítés
ellen, a törvény fenségének, melyet saját esze ír elő, mégis feltétlenül
mindazokat felül kell múlnia és akarata ennélfogva képes is arra. Magam
elé állítom az embert, amint önmagától kérdezi: mi az bennem, ami azt
eredményezi, hogy hajlamaim legbensőbb csábításait és minden
természetemből eredő kívánságot feláldozhatok egy törvénynek, amely
nekem nem igér előnyt kárpótlásul, és nem fenyeget veszteséggel, ha
megszegem; amelyet annál bensőbben tisztelek, minél szigorúbban
parancsol és minél kevesebbet igér azért? E kérdés felizgatja az egész
lelket az emberiség belső természetének nagysága és fensége fölötti
csodálkozás által és egyúttal azon titok áthatolhatlansága által,
amelyet eltakar (mert az a felelet, hogy ez a _szabadság_, tautológia
volna, mert éppen ez a titok). Nem telhetünk be azzal, hogy erre
irányítsuk tekintetünket és csodáljunk magunkban egy oly hatalmat, amely
a természet semmiféle hatalmának sem enged.



Itt van az, amire Archimedesnek szüksége volt, de amit nem talált: oly
szilárd pont, amelyre támaszthatja az ész az emelőjét és pedig anélkül,
hogy akár a jelen, akár a túlvilágra támaszkodna, hanem csupán saját, a
szabadságról való eszméjére, amely a megingathatlan morális törvény
által szilárd alapként van előtte, hogy az emberi akaratot, az egész
természet ellenállása esetében is, alapelvei segélyével megindítsa. Ez
az a titok, amely csupán az értelem fogalmainak lassú kifejlődése után
és gondosan vizsgált alapelvek segélyével, tehát csak munka által válik
_érezhetővé_.



Két dolog tölti el a kedélyt mindig új és növekvő csodálattal és
tisztelettel, minél gyakrabban és huzamosabban foglalkozik velük a
gondolkodás: _a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem_.
Mindkettőt csak homályba burkolva, vagy a szertelenben, látkörömön túl
kutathatom és csak gyaníthatom; mégis magam előtt látom és közvetlenül a
saját létem tudatával kötöm őket egybe. Az első azon a helyen kezdődik,
amelyet a külső érzéki világban elfoglalok és a kapcsolatot, amelyben
vagyok, kibővíti a beláthatlan nagyságig a világokra halmozott
világokkal és rendszerek rendszereivel és ezenfelül még határtalan
időkig periodikus mozgásaik kezdete és tartama által. A második
láthatatlan énemnél kezdődik, egyéniségemnél és oly világba állít, amely
valóban végtelen, de amelyet csak az ész képes észrevenni és amelylyel
(azáltal azonban mindama látható világokkal is) magamat nem, mint ott
pusztán véletlen, hanem egyetemes és szükségképi kapcsolatban állónak
ismerem fel. Az első, a világok számtalan sokaságának látványa mintegy
megsemmisíti fontosságomat, mint egy _az állatok sorába tartozó
teremtményét_, amelynek azt az anyagot, amelyből keletkezett a bolygónak
(a világegyetem egy puszta pontjának) vissza kell adnia, miután rövid
időre (nem tudjuk mi módon) életerővel volt felruházva. A második
ellenben egyéniségem által végtelenül emeli értékemet, mint
_intelligencziáét_, amelyben az erkölcsi törvény nékem az
állatiasságtól, sőt az egész érzéki világtól független életet mutat,
legalább is amennyire következtethetek létemnek e törvény által való
czélszerű meghatározásából, amely törvény nincs ezen élet feltételei és
határai által korlátozva, hanem a végtelenbe terjed.



Kötelesség! te fenséges nagy név, amely nem tartalmazol semmi kedvest,
ami behízelgővé tenne, hanem alárendelést követelsz, de nem is
fenyegetsz semmivel, ami a kedélyben természetes ellenszenvet idézne föl
és ijesztene, hogy megindítsd az akaratot, hanem csupán törvényt
állítasz fel, amely magától talál a kedélybe bebocsátást és mégis az
akarat ellenére tiszteletet szerez magának (ha nem is mindig követést),
amely előtt minden hajlam elnémul, bárha titkon ellened működnek is: hol
van hozzád méltó eredeted és hol található nemes származásod gyökere,
amely a hajlamokkal való minden rokonságot büszkén kizár és amely tőről
való eredet azon értéknek elengedhetlen feltétele, amely értéket egyedül
az ember adhat önmagának?

Nem lehet jelentéktelen az, ami az embert saját magán (mint az érzéki
világ egy részén) felül emeli, ami őt a dolgok oly rendjébe köti,
amelyet csupán az ész gondolhat ki és amely egyúttal tartalmazza az
egész érzéki világot is és vele az embernek tapasztalatilag
meghatározható létét az időben és czéljainak egészét (ami egyedül méltó
oly feltétlen törvényekhez, aminők az erkölcsiek). Nem más az, mint az
_egyéniség_, azaz az egész természet mechanizmusától való függetlenség
és szabadság, ami egyúttal oly lény tulajdonsága, amely sajátságos,
tulajdon esze által adott, tisztán morális törvényeknek van alávetve,
oly egyén tehát az, amely, amennyiben az érzéki világhoz tartozik, saját
egyéniségének van alárendelve, de egyéniségével egyúttal az
intelligibilis világhoz is tartozik; nem csodálható tehát, hogy az
embernek, mint mindakét világhoz tartozó lénynek, saját lényét, második
és legfőbb rendeltetésére való tekintettel csak tisztelettel kell
tekintenie és rendeltetése törvényei iránt a legfőbb hódolatot kell
tanúsítania.


A morálról.

Az erény a küzdelemben tanúsított morális érzület.



Az erény valódi ereje abban áll, hogy a kedélyt _nyugalommal_ rábírja
arra, hogy megfontolt és szilárd elhatározás folytán a törvényét
betartsa. Ez az erkölcsi életben az _egészséges_ állapot; a szenvedély
azonban, még ha a jó képzete is izgatta fel, pillanatnyilag fénylő
tünemény, amely bágyadtságot hagy hátra.



_Túlságosan_ erényesnek lenni, azaz túlságosan ragaszkodni a
kötelességéhez, az körülbelül annyit jelent, mint a kört túlságosan
kerekre, vagy az egyenes vonalat túlságosan egyenesre húzni.

Fantasztikusan erényesnek mondhatjuk azonban azt, aki nem ismer el
erkölcsileg _közömbös_ dolgokat és minden léptét, mint csapdákkal,
kötelességekkel hinti be és nem találja közömbösnek, hogy hússal vagy
hallal, sörrel vagy borral táplálkozom-e, ha válogathatok; oly
kicsinyeskedő tan volna ez, amelyet ha az erkölcstanba fölvennénk, annak
uralmát zsarnoksággá változtatná.

Az erény mindig _fejlődésben van_ és amellett mégis mindig _elülről
kezdődik_.

Hogy nem pusztán törvényes, hanem erkölcsi értelemben jó (Istennek
tetsző) emberré váljunk, ahhoz nem elég a lassú reform, amíg az elvek
alapja tisztességtelen marad, hanem az ember érzületében kiütő
forradalom szükséges; és új emberré csak az újjászületés egy módjával
válhatunk, a szív újjáalakításával és megváltoztatásával. Ha azonban
elveink alapja romlott, hogy lehetséges, hogy saját erőnkből létesítsük
ezt a forradalmat és önmagunktól jó emberré váljunk? És mégis a
kötelesség azt parancsolja, de nem parancsol az nékünk mást, mint ami
lehetséges. Ez nem egyeztethető meg máskép, mint azáltal, hogy
gondolkodásmódunkban a forradalom szükséges, érzéki hajlamainkban
azonban (amely amaz elé akadályokat gördít) lassú reform kell és
lehetséges is. Azaz: ha elveink legfőbb alapját, amely által gonoszak
voltunk, egyetlen megváltozhatatlan elhatározással megfordítjuk (és
ezzel új ember alakját öltjük fel): úgy elv és gondolkodásmód
tekintetében a jó iránti hajlammal bíró egyének vagyunk, de csupán
folytonos tevékenységben és alakulóban lévő jó emberek: azaz
remélhetjük, hogy azon elv tisztasága mellett, melyet akaratunk legfőbb
elvének fogadtunk el és annak szilárdsága mellett a rosztól a javulás
felé vezető folytonos _haladás_ jó, (bár keskeny) útján vagyunk. Ez
annak a számára, aki a szív intelligibilis alapjába (az akarat összes
elvébe) lát, akinek számára tehát a haladás e végtelensége egység, azaz
Isten számára ez annyi, mint ha valóban jó (néki tetsző) emberek
vagyunk; és annyiban tekinthetjük azt a változást forradalomnak; azonban
az emberek megítélése számára, akik magukat és elveik erősségét csak
aszerint becsülhetik, amennyire elnyerik az uralmat idővel az
érzékiségük felett, ez csak folytonos törekvés a javulásra, tehát a
roszra, mint ferde gondolkodásmódra való hajlam lassú reformjának
tekinthető.

Ebből az következik, hogy az emberek morális képzésének nem az erkölcsök
javításával, hanem a gondolkodásmód megváltoztatásával és a jellem
képzésével kell kezdődnie; bár rendszerint máskép járnak el és minden
bűn ellen külön küzdenek, de annak az általános gyökerét érintetlenül
hagyják.

Az erkölcsi önismeret minden emberi bölcseség kezdete.

Csak az önismeret poklán keresztül juthatunk istenünkhez.

A férfias erő nem abban nyilvánul, hogy kényszerítsük magunkat arra,
hogy mások igazságtalanságait eltűrjük, bár azokat elháríthatnók, hanem,
hogy a szükségképiség nehéz jármát elviseljük, hasonlóképp, hogy a
morális tanulás gyakorlatait kiálljuk, mint áldozatot a szabadság
számára, vagy azért, amit egyébként szeretünk. A szemtelenség tűrése
szerzetesi erény.

Ne legyetek az emberek szolgái; – ne hagyjátok megtorlatlanul, hogy
mások jogaitokat lábbal tiporják.

A szóban és viselkedésben való megkülönböztetett tiszteletnyilvánítás
még a nem uralkodóval szemben is, a polgári életben a reverenczia,
hajlongás, bók, a rangkülönbséget aggódó pontossággal feltüntető udvari
frázis, ami egészen más, mint az udvariasság, amely egymást egyenlően
tisztelők között is szükséges, a te, maga, ön, kegyed, a tekintetes,
nagyságos, méltóságos, kegyelmes czím (ohe, iam satis est!) a
megszólításban – nem bizonyítékai ezek az emberek közt elterjedt
csúszás-mászás hajlamának? Aki azonban féregként viselkedik, az aztán
nem panaszkodhat, hogy lábbal tapodnak rá.



Kinek lehet több oka arra, hogy vidám legyen, sőt hogy kötelességét
találja a vidám hangulatban és azt a maga számára szokottá tegye, mint
annak, aki tudja magáról, hogy szándékosan nem követ el bűnt és biztos
afelől, hogy abba szándékosan nem is eshet. A szerzetesi aszkézisnek
azonban, amely babonás félelemből vagy önmaga iránti tettetett utálatból
önkínzással és a hús keresztre feszítésével dolgozik, nem is czélja az
erény, hanem a bűntől való rajongó szabadulás és önmagának a
megbüntetése, ahelyett, hogy a bűnöket morális értelemben (azaz
javulásra való szándékkal) akarná _megbánni_ és így akarna _vezekelni_,
ami az önmaga által választott és magán végrehajtott büntetésnél
ellentmondás (mert a büntetést mindig másnak kell kimérnie) és nem is
eredményezheti az erényt kísérő vidámságot, hanem ellenkezőleg nem is
történhet meg az erény parancsa iránti titkos gyűlölet nélkül.

Valamit _megbánni_ és magára _pönitencziát_ kimérni (pl. bőjtölést) nem
egészségi, hanem jámborsági szempontból, két nagyon különböző,
morálisnak vélt dolog, amelyek közül az utóbbi, amely vidámság nélküli,
sötét és mogorva, magát az erényt gyűlöltté teszi és híveit elkergeti.
Az önfegyelmezés (diszcziplina) tehát csak a kísérő vidámság által
válhat érdemessé és példaadóvá.


Állam.

Az állam az emberek tömegének egyesülése a jog törvényeinek uralma
alatt.

Nem mondhatjuk: hogy az ember az államban a veleszületett külső
szabadság egy _részét_ valamely czélra feláldozta, hanem a vad, törvény
nélküli szabadságot teljesen elhagyta, hogy a szabadságát egyáltalában a
törvényes függésben, azaz a jogi állapotban ismét hiánytalanul
megtalálja, mert ez a függés az ő saját törvénytadó akaratából ered.

Minden állam három hatalmat tartalmaz, azaz az általános egyesült akarat
három személyben jut kifejezésre: az _uralkodó hatalom_ (szuverénitás) a
törvényhozóéban, a _végrehajtó hatalom_ a kormányzóéban (a törvény
megbízásánál fogva) és a _jogszolgáltató hatalom_ (mint mindenki
sajátjának törvényszerinti megítélése) a bíró személyében.

A három államhatalomról, méltóságukat tekintve, azt fogjuk mondani: a
törvényhozó akarata _kifogástalan_, a legfőbb parancsoló véghezviteli
képessége _ellenállhatatlan_, és a legfőbb bíró ítélete
_megváltozhatlan_.

A három államhatalom egyesülésében áll az _üdve_ az államnak (salus
reipublicae suprema lex est); ami alatt nem az állampolgárok _jóléte_ és
_boldogsága_ értendő; mert ez talán (mint Rousseau is állítja) a
természetes állapotban, vagy esetleg egy zsarnok kormány alatt is sokkal
kényelmesebben és kívánatosabban elérhető: hanem ez alatt értjük az
alkotmánynak a jogelvekkel való legnagyobb fokú megegyezésének
állapotát, amely felé való törekvésre bennünket az ész _kategorikus
imperativusz_ által kötelez.



Törvényhozó hatalom csak a nép egyesült akaratát illeti meg. Mivel
minden jognak belőle kell erednie, azért nem szabad, hogy törvénye
bárkivel szemben is jogtalanságot egyáltalán _képes_ legyen elkövetni.
Már pedig, ha valaki másra vonatkozólag bármiben rendelkezik, mindig
lehetséges, hogy azáltal jogtalanságot követ el az illetővel szemben, de
sohasem követ el azáltal jogtalanságot, ha magára vonatkozólag határoz
(mert: volenti non fit iniuria). Tehát csupán mindenkinek a megegyező és
egyesült akarata lehet, amennyiben minden egyes ember mindnyájukra
vonatkozólag és mindnyájan minden egyesre vonatkozólag ugyanazt
határozzák, tehát csak az általános egyesült népakarat lehet
törvényhozó.

Az az alkotmány, amelyben a következő elvek uralkodnak: először is a
társadalom tagjai (mint emberek) _szabadok_; másodszor mindenki (mint
alattvaló) egyetlen közös törvényhozástól _függ;_ és harmadszor mindenki
(mint állampolgár) _egyenlő_ – ez az alkotmány, az egyedüli, amely az
eredeti szerződés eszméjéből vezethető le, amelyen kell alapulnia a nép
minden jogos törvényhozásának, ez az alkotmány a _köztársasági_. Ez az,
amely (ami a jogot illeti) minden polgári alkotmánynak az alapja és
egyedül ez eredt a jogfogalom tiszta forrásából.

A köztársasági alkotmány nem tévesztendő össze (amint ez gyakran
történik) a demokratikussal. A _republikánizmus azon államelv, amely_ a
végrehajtó hatalmat (a kormányt) elkülöníti a törvényhozótól; a
_deszpotizmus_ azon államelv, amely szerint az állam önhatalmúlag hajtja
végre azon törvényeket, amiket saját maga alkotott, itt tehát a
közakarattal úgy bánik az uralkodó, mint saját személyes akaratával. A
_demokráczia_ az uralom azon formája, ahol mindazok együttvéve bírják az
uralkodói hatalmat, akik a polgári társadalmat alkotják és ez a
demokráczia a szó tulajdonképpeni jelentésében szükségképp deszpotizmus,
mivel oly végrehajtó hatalmat alapít, amelyben mindnyájan egy fölött és
mindenesetre egy ellen is (aki tehát abba nem egyezik bele) határoznak,
tehát mindnyájan, de mégsem mindenki határoz, ami e közakaratnak
önmagával és a szabadsággal való ellentmondása.

A nép feletti hatalom birtokosa (a törvényhozó) nem lehet egyúttal
_kormányzó is_, mert a kormányzó a törvény uralma alatt áll és
ennélfogva a törvény őt kötelezi, hogy magát _más_ alá, a szuverén alá
rendelje. Ez elveheti tőle hatalmát is, leteheti vagy közigazgatását
reformálhatja, de nem büntetheti (és egyedül ezt jelenti az Angliában
használatos kifejezés: a király, azaz a legfőbb végrehajtó hatalom nem
követhet el jogtalanságot); mert a büntetés a végrehajtó hatalom aktusa
volna, melyet legfőképp a törvények szerinti _kényszerítés_ képessége
illet meg, de a megbüntetéssel a végrehajtó hatalom maga is kényszernek
volna alávetve; ami ellentmondás.

Végül pedig sem az állam uralkodója, sem a kormányzó nem lehet _bíró_,
csak kinevezhet bírákat, tanácsosokat. A nép önmaga felett bíráskodik
azon polgártársai által, akiket szabad választás útján képviselőinek és
pedig minden aktushoz külön e czélra kinevezett. Minden kormányforma,
amely nem _reprezentativ_, tulajdonkép _formátlanság_, mivel a
törvényhozó nem lehet egy személyben egyúttal akaratának végrehajtója és
bár a másik két államforma annyiban mindig hibás, hogy ily kormányformát
lehetővé tesznek, mégis lehetséges, hogy a reprezentativ rendszer
_szellemének_ megfelelő kormányformát vesznek fel, amint II. Frigyes
például legalább _mondotta:_ hogy ő csupán az állam legfőbb szolgája,
ellenben a demokratikus államforma ezt lehetetlenné teszi, mert ott
mindenki úr akar lenni. Tehát mondhatjuk, hogy: minél kisebb az
államhatalom személyzete (az uralkodók száma), minél nagyobb azonban
annak a képviselete (reprezentácziója), annál közelebb áll az államforma
a köztársaság lehetőségéhez és remélhető, hogy fokozatos reformok által
végre is oda emelkedik.

A népnek, képviselői által, korlátozó hatalomként való feltüntetése
(mivel valójában csak törvényhozó hatalma van) nem rejtheti el annyira a
deszpotiát, hogy azokból az eszközökből, amiket a miniszter ily
esetekben alkalmaz, ki ne tűnjön. A nép (melyet képviselői a
parlamentben reprezentálnak) jogai és szabadságának e bizalmi férfiai
oly emberek, akik önmaguk és családjuk ügyében és ezeknek a hadseregben,
a haditengerészetben és a polgári hivatalokban a minisztertől függő
ellátása ügyében erősen érdekelve vannak és akik (a kormány
követelőzéseivel szemben való ellenállás helyett) sokkal inkább mindig
arra készek, hogy önmagukat a kormány kezére játszák. Igy tehát az
úgynevezett mérsékelt alkotmány, mint az állam belső jogának alkotmánya,
képtelenség és ahelyett, hogy a joghoz tartozna, csupán hasznossági elv
arra, hogy amennyire csak lehetséges ne nehezítsék meg a népjogok
hatalmas elnyomójának önkényes befolyását a kormányra, hanem, hogy azt a
népnek megengedett ellenzékieskedés látszatával takargassák.



Mért nem volt még soha oly uralkodó, aki nyiltan merészkedett volna
kimondani, hogy nem ismeri el a népnek semmiféle _jogát_ vele szemben;
hogy az a boldogságát csupán a kormány azon _jótékonyságának_
köszönheti, amiben az a népet részesíti és az alattvalónak minden
jogkövetelése a kormánnyal szemben dőreség, sőt büntetendő dolog? Ennek
az az oka, hogy: ily nyilvános nyilatkozat minden alattvalót ellene
lázítana, még akkor is, ha, mint engedelmes juhoknak, akiket jóságos és
értelmes urok vezet, jól táplál és teljes erővel megvéd, nem volna okuk
panaszkodni, hogy valami is hiányzik jólétükhöz. Mert szabad lényeknek
nem elég az élet kényelmének azon élvezete, amiben részesítik, hanem ez
attól az _elvtől_ is függ, amely szerint azokat magának megszerzi. Nem
kérhet és nem szabad kérnie másféle kormányt, mint olyat, amelyben ő is
törvényhozó: az emberek joga, ha azt akarjuk, hogy engedelmeskedjenek,
jólétükre való minden tekintetnél előbbrevaló és oly szentség, amely a
hasznosság minden értéke fölött áll és amelyet egy kormánynak sem szabad
érintenie, még ha az még oly jótékony is volna.

Az állami alkotmány eszméje egyáltalán _szent_ és ellenállhatlan; és még
ha az állam szervezete önmagában hibás is volna, még akkor sem szabad az
alárendelt hatalomnak benne a főtörvényhozó testületével szemben
tényleges ellenállást kifejtenie, hanem az állam fogyatkozásait
fokozatosan oly reformokkal kell kiküszöbölnie, amiket az állam maga
léptet életbe: mert különben, ha az alattvaló alapelve ezzel ellentétes
(t. i. elve, hogy saját önkénye szerint járjon el), akkor jó alkotmány
is csak vak véletlen folytán keletkezhet. A parancs, hogy:
«engedelmeskedjetek a fölöttes hatóságnak (mindenben, ami nem ellenkezik
a belső morális törvénnyel), amelynek hatalma van felettetek», ne
tépelődjetek azon, hogy hogyan jutott e hatalomhoz (hogy azt
mindenesetre aláássátok); mert az a fölöttes hatóság, amelyik már itt
van és amely alatt éltek, már a törvényhozás birtokában van, a
törvényhozás felett pedig nyilvánosan okoskodhattok, de nem tehetitek
meg saját magatokat ellentálló törvényhozóknak.

Bár _kellemes_ oly államterveket kigondolni, amelyek az ész
követelményeinek megfelelnek (különösen a jog szempontjából): mégis
_vakmerőség_ azokat javasolni és _büntetendő_ a népnek a fennálló
eltörlésére való izgatása.

Bár _Plátó_ Atlantikáját, _Mórusz_ Utópiáját és _Allais_ Szeverambiáját
lassanként színre hozták, de (Cromwell zsarnoki köztársaságának
szerencsétlen szörnyszülöttétől eltekintve) sohasem próbálták ki őket.
Ezen államalkotások sorsa olyan volt, mint a világ teremtése: egy ember
se volt ott jelen és nem is lehetett volna ott, mert akkor saját
teremtőjének kellett volna lennie. Az oly államalkotás, aminőt itt
kigondoltak és amiről remélik, hogy ha még oly későn is, de valamikor
megvalósul, az édes álom; de a feléje való folytonos közeledés nemcsak
_gondolható_, hanem, amennyiben a morális törvénynyel megegyezik,
_kötelesség_ is és pedig nem az alattvaló, hanem az államfő részéről.

Nem hiszem, hogy azzal fognak vádolni, hogy az uralkodóknak jogaik és
személyük sérthetetlenségével valami nagyon hízelegtem volna; de akkor
azzal se vádoljanak, hogy a népnek hízelgek nagyon, hogy azt a jogot
követelem számára, hogy legalább a kormány hibái feletti ítéletét
köztudomásra hozza.

Az államnak nincs joga arra, hogy a benső alkotmányos törvényhozó
testületet, az egyházat saját terve szerint rendezze be, amint azt
hasznosnak véli, nincs joga arra, hogy vallást és vallásos formákat
írjon a népnek elő, vagy parancsoljon meg, mert ezt egészen azokra a
tanítókra és előljárókra kell bízni, akiket maga a nép választott,
csupán _negativ_ joga van arra, hogy a köz ama tanítóinak a _látható_,
politikai közösségre gyakorolt befolyását, amely a köznyugalomra
ártalmas volna, elhárítsa, tehát, hogy belviszályukban, vagy a különböző
egyházak közötti viszálykodásban a polgári egyetértést ne
veszélyeztessék, ami tehát a rend megőrzésének a joga.

Hogy valamely egyháznak egy bizonyos hitet kell vallania és hogy
melyiket, vagy hogy változatlanul fenn kell azt tartania és nem szabad
magát reformálnia, ez a felsőbbség hatalmának oly beavatkozása, amely
_méltóságán alúli:_ mert amellett, mint valami iskolai perpatvarban, az
egyenlőség alapján bocsátkozik tárgyalásba alattvalóival (az uralkodó
pappá válik), akik egyenesen megmondhatják, hogy ahhoz semmitsem ért.
Esküdni arra, hogy _hiszünk_, ezt a törvényszék nem követelheti, mert ez
a vélekedés és tudás között álló dolog olyasvalami, amire bátran
_fogadhatunk_ ugyan, de nem _esküdhetünk_.



Ha némely jámbor és hívő lélek, hogy a malasztban részesüljön, amit az
egyház a hívők részére haláluk után is kieszközölni igér, örök időkre
szóló alapítványt létesít, amely szerint földjeik haláluk után az egyház
tulajdonába menjenek át és ha az állam egyikmásik _birtokrészen_ vagy az
_egészen_ is az egyház hűbéresévé válik, ami által az arra a czélra
kirendelt szolgái (a papok) a másvilági sorsot előnyössé változtatni
igérik: úgy az ilyen örök időkre vélt alapítvány semmiesetre sem örökre
jogos, hanem az állam ezt a terhet, amit az egyház rakott rá, amikor
akarja, levetheti magáról. Mert az egyház maga csupán a hitre alapított
intézmény, és ha a nép felvilágosításával az e véleményből eredő
csalódás eltünt, úgy a papságnak azon alapuló félelmes hatalma is megdől
és az állam teljes joggal foglalja le az egyház jogtalan birtokát:
tudniillik a hagyatékok útján néki ajándékozott földet; bár az addig
fennállott intézmény hűbérurai joggal követelhetik, hogy életük
tartamára őket kártalanítsák.


Jog.

A jog azon feltételek foglalata, amely alatt az egyik ember önkénye a
másik önkényével a szabadság egyetemes törvénye szerint megegyeztethető.



_A bírói büntetés_, amely a _természetestől_, amivel a bűn önmagát
bünteti és amire a törvényhozó egyáltalán nincs tekintettel, különbözik,
sohasem lehet pusztán eszköz arra nézve, hogy más jót előmozdítson, akár
maga a bűnös, akár a polgári társadalom javát, hanem mindenkor csakis
azért kell rámérni a bűnösre, _mert bűnt követett el;_ mert az ember
sohasem kezelhető más czéljainak puszta eszköze gyanánt és nem keverhető
a dologjog tárgyai közé, ami ellen ismét veleszületett személyisége
védi, bár polgári személyiségének elvesztésére nagyon is elítélhető.
Először is ki kell mutatni, hogy _bűnös_, mielőtt csak gondolhatnánk is
arra, hogy megbüntetéséből saját magára vagy polgártársaira némi haszon
háramolhatnék. A büntető törvény kategorikus imperativusz és jaj annak,
aki a boldogság tanának kigyózó fordulatain csúszik át, hogy valamit
találjon, ami őt azon előnyért, amit igér, a büntetés alól vagy csak
annak egy foka alól is felmentené a farizeus jelige szerint: «Jobb, hogy
_egy_ ember meghaljon, minthogy az egész nép elpusztuljon»; mert, ha az
igazságosság elpusztul, akkor már nincs értéke, hogy emberek éljenek a
földön. Mit tartsunk tehát arról a javaslatról, hogy: egy halálra ítélt
gonosztevőt tartsunk életben, ha beleegyezik abba, hogy rajta veszélyes
kísérleteket végezzenek és ha még boldog, hogy így menekül, hogy az
orvosok azáltal új, az emberiségre nézve üdvös felvilágosítást kapjanak?
A törvényszék azt az orvosi testületet, amely ily javaslattal fordulna
hozzá, megvetéssel utasítaná vissza, mert az igazságosság megszünik az
lenni, ha bárminő árért is eladja magát.

A büntetésnek minő módja és minő foka az, amit a nyilvános igazságosság
elvül fogad el és zsinórmértékké tesz? Ez nem más, mint az egyenlőség
elve (az igazság mérlege nyelvének állásában), hogy ne hajoljon inkább
az egyik oldalra, mint a másikra. Tehát: aminő meg nem érdemelt bajt
okozol másnak a népben, azt követed el magaddal szemben. Ha meggyalázod
őt, úgy meggyalázod magadat; ha meglopod őt, úgy meglopod saját magad;
ha megvered őt, úgy megvered magadat; ha megölöd őt, úgy megölöd
magadat. Csak a megtorlásnak ezen joga, de jól megértendő, csupán a
törvény sorompói előtt (nem önítélkezésedben) adhatja meg biztosan a
büntetés minőségét és mennyiségét; minden más ide-oda ingadozó és
belevegyülő más tekintet folytán a tiszta és szigorú igazság ítéletének
nem felel meg. Bár úgy látszik, hogy az osztályok különbsége nem engedi
meg a hasonlót hasonlóval való megtorlás elvének alkalmazását; de ha nem
is lehetséges éppen betű szerint, mégis az előkelőbb érzületére
gyakorolt hatás szempontjából mindig érvényes maradhat. Igy például a
szóval való sértés miatt kimért pénzbüntetés semmiféle arányban sincs a
sérelemmel, mert akinek sok pénze van, megengedheti magának ezt, ha
kedve tartja; de az egyik becsületének megbántását a másik gőgjének
megalázása nagyon is kiegyenlítheti: ha az utóbbinak nemcsak nyílvánosan
bocsánatot kell kérnie, hanem például a másik, bár az alacsonyabb rangú,
kezének megcsókolására kényszerítené az ítélet. Mit jelent azonban az,
hogy: «ha meglopod őt, úgy meglopod saját magadat?» Aki lop, minden más
ember tulajdonát veszélyezteti; tehát (a megtorlás jogánál fogva)
megfosztja magát minden biztos tulajdon lehetőségétől; nincs semmije és
nem is szerezhet semmit, mégis élni akar; ez pedig nem lehetséges
máskép, minthogy mások élelmezzék. Mivel azonban ezt az állam ingyen nem
fogja megtenni, tehát munkaerejét az államnak kell átengednie az annak
tetsző munka czéljára (kényszermunka) és bizonyos időre, vagy bűne
szerint örökre is a rabszolgák osztályába kerül. Ha azonban gyilkolt,
úgy meg kell _halnia_. Nincs itt semmiféle szurrogátum az igazság
kielégítésére. Nincs semmiféle _egyneműség_ a még oly gondteljes élet és
a halál között, tehát a gonosztett és a megtorlás között sincs más
kiegyenlítés, mint a tettesen törvényszékileg végrehajtott, de minden
kínzástól, ami az emberiséget a szenvedő személyében meggyalázhatná,
ment halál. Még ha a polgári társadalom minden tagja beleegyezésével fel
is oszlana (pl. egy szigetlakó nép elhatározná, hogy széjjelmegy és
szétoszlik a világon), akkor is az utolsó, börtönben lévő gyilkost előbb
ki kellene végezni, hogy mindenki megkapja azt, amit tetteivel kiérdemel
és vérbűn ne szálljon a népre, amely nem követelte e büntetést: mivel az
igazság e nyilvános megsértésében résztvevőnek tekinthető.

Ahány gyilkos van tehát, akik a gyilkosságot elkövették, vagy megbizást
is adtak rá, vagy résztvettek benne, annyinak kell is a halált
elszenvednie; így követeli ezt az igazság, mint a bírói hatalom eszméje
egyetemes a priori törvények szerint.

Ezzel szemben _Beccaria_ márki az affektált emberszeretet résztvevő
érzékenykedéséből kiindulva azt a tételt állította fel, hogy minden
halálbüntetés _jogtalan:_ mert az eredeti polgári szerződésben nem
lehetett benne, mert akkor mindenkinek a nép közül bele kellett volna
egyeznie abba, hogy életét veszítse, ha másvalakit (a nép közül)
megölne; e beleegyezés azonban lehetetlenség, mivel senki sem
rendelkezhet élete fölött. Mindez álokoskodás és jogcsavarás.

Nem azért büntetnek meg valakit, mert büntetést akart, hanem, mert
_büntetendő cselekményt_ akart; mert az nem büntetés, ha valakivel az
történik meg, amit akar és lehetetlenség azt _akarni_, hogy
megbüntessenek. Kijelentem, hogy: akarom, hogy megbüntessenek, ha
valakit megölök, az nem tesz mást, mint: alávetem magam a többiekkel
együtt a törvények rendelkezésének, amelyek természetesen, ha vannak a
nép között gonosztevők, büntetőtörvények is lesznek. Én, mint a
törvényhozók egyike, aki a _büntetőtörvényt_ elrendelem, lehetetlen,
hogy ugyanaz a személy legyek, aki mint alárendelt a törvény szerint
bűnhődik; mert mint olyannak, azaz mint gonosztevőnek, lehetetlen, hogy
a törvényhozásban szavam legyen (a törvényhozó szent). Ha tehát
büntetőtörvényt alkotok magam ellen, mint gonosztevő ellen, úgy a tiszta
jogi törvényhozó ész az bennem (homo noumenon), amely engem, mint
gonosztettre képes, tehát más egyént (homo phaenomenon) az összes
többiekkel együtt a büntetőtörvény alá rendel. Más szóval: nem a nép
(minden egyes aközül), hanem a törvény (a közigazság), tehát más, mint a
gonosztevő rendeli el a halálbüntetést, és a társadalmi szerződésben
egyáltalán nincs benne az az igéret, hogy bünhődjünk és így nem is
rendelkezünk magunkról és életünkről. Mert ha a büntetés joga a
gonosztevő azon _igéretén_ alapulna, hogy _akarja_, hogy megbüntessék,
úgy rá kellene bízni azt is, hogy bűnösnek találja-e magát és a
gonosztevő saját bírája lenne. Ezen álokoskodás főtévedése abban áll,
hogy: a gonosztevő saját ítéletét (amelyet szükségkép az _ész_ hoz),
hogy életét kell vesztenie, ezt az _akarat_ azon határozatának tekintik,
hogy magát fossza meg életétől és így a jogi végrehajtást a jogi
megítéléssel egy és ugyanazon jogi személyben egyesítve képzelik.



Vannak szégyenletes, magát az emberiséget megbecstelenítő büntetések
(mint a széjjeltagolás, széttépetés, orr és fül lemetszés), amelyek nem
csupán a becsületesnek (aki más becsülésére igényt tart, ami mindenkinek
a kötelessége) fájdalmasabbak, mint a javaitól és életétől való
megfosztás, hanem a szemlélőbe is a szégyen pírját kergetik, hogy ily
fajhoz tartozik, amellyel így szabad elbánni. Az ily büntetés meg nem
engedhető.



ÉLET.  EMBER ÉS VILÁG.


Életbölcseség.

Az ember legfontosabb ügye, hogy tudja, hogyan kell a teremtésben a
helyét illően betöltenie és jól megértse, hogy minek kell lennie, hogy
ember legyen.



Nincs meg a becsvágyam, hogy angyal legyek, de a büszkeségem csak az,
hogy annál inkább ember legyek.



Az embertanban az a czélom, hogy minden tudomány forrását, az erkölcs,
az ember képzésének és kormányzásának ügyessége, módszere és a velük
való érintkezés forrását, tehát minden praktikusét megnyissam.

Az értelmes embernek, ha valamibe belefog, tudnia kell: 1. hogy mit
akar, 2. hogy mi kell ahhoz, 3. hogy mi haszna van annak. Ész –
ítélőképesség – értelem.



A filozófia szégyenére nem ritkán felhozzák, hogy ami tán helyes benne,
az a gyakorlati életben haszontalan; mondják pedig ezt előkelő, megvető
hangon, teli önhittséggel, hogy az észt még abban is, amiben legfőbb
becsét találja, a tapasztalat segélyével reformálják és a bölcseség oly
képével, amely azt hiszi, hogy vakondok szemével, mely a túrásra
szegeződik, távolabbra lát és biztosabban, mint oly lény szemével, amely
egyenes állásra és az égbe való nézésre rendeltetett.

Az eszme nem más, mint oly tökéletesség fogalma, amely a tapasztalatban
még nincs meg. Például a tökéletes, az igazság törvényei szerint
kormányzott köztársaság eszméje! Azért lehetetlen ez? Először is csak
eszménk kell hogy helyes legyen és akkor mindazon akadály mellett sem
lehetetlenség, amely kivitelének még útjában áll. Ha mindenki hazudna
például, az igazmondás azért puszta szeszély volna?



Semmi sem lehet károsabb és a filozófushoz méltatlanabb, mint az
állítólag ellentmondó tapasztalatra való közönséges hivatkozás, amely
tapasztalat egyáltalán nem is létezne, ha annak idején az eszmék szerint
történtek volna meg ama intézkedések és ha ahelyett éretlen fogalmak,
épp azért, mert a tapasztalatból merítvék, nem hiúsítottak volna meg
minden jó szándékot.



A bolond, ha olyan mint a _többi_, akkor okos, csak a bölcs a balga.
Azért: rejtsd el értelmedet.

Akit valamely morális érzés, mint alapelv jobban fellelkesít, mint azt
mások a saját lagymatag és gyakran nemtelen érzelmük után ítélve
elképzelni tudják, az az ő fogalmaik szerint képzelgő. _Arisztideszt_
uzsorások közé helyezem, _Epiktetuszt_ udvaronczok közé, _Rousseau_
János Jakabot a Sorbonne doktorai közé. Hallani vélem hangos
gúny-kaczajukat és száz hang kiáltja: _micsoda képzelgők!_ A
képzelgésnek ez a kétértelmű látszata önmagukban véve jó, morális
érzésekben, ez a lelkesedés és sohasem alkottak e világon nagyot
nélküle.



Aristoteles híres tana a középútról ízetlen bölcseség és ha _ennek_ a
kikutatása végett fordulunk a régiekhez, mint akik a forráshoz közelebb
voltak, akkor rosszul tettük, hogy felkerestük ezt az orákulumot.



Több életvidámságot szerzünk azáltal, amit az élet szabad használatában
_cselekszünk_, mint amit _élvezünk_.

Az élet értékét, amennyiben abból áll, ami jót élvezhetünk, túlmagasra
becsüljük; amennyiben azonban aszerint becsüljük, hogy mennyi jót
tehetünk, úgy méltó arra, hogy a legnagyobb tiszteletben részesítsük és
a legnagyobb fokú gondosságot fordítsuk a megtartására és vidáman
használjuk jó czélokra.

Az egyetlen biztos szere annak, hogy örüljünk életünknek és amellett
mégis megelégeltük légyen életünket, az idő eltöltése oly tervszerűen
haladó foglalkozással, amelynek valamely szándékolt nagy czél a
következménye. «Minél többet gondolkoztál, minél többet cselekedtél,
annál tovább éltél (még a saját képzeletedben is).» Az élet ily
befejezése _megelégedéssel_ jár.

A legfőbb, ami az ember birtoka lehet, az azon nyugalom, azon vidámság,
az a belső béke, amelyet nem nyugtalanít semmiféle szenvedély.

Minden fájdalomnak a legalaposabb és legkönnyebb csillapító szere az a
gondolat, amelyről feltehető, hogy az értelmes ember végiggondolja: hogy
az életnek általában, ami a szerencse körülményeitől függő élvezetét
illeti, önmagában véve nincs semmilyen értéke és csak annyiban van
értéke, ami használatát illeti, hogy mily czélokra irányul, amit nem
adhat meg az embernek a szerencse, hanem csupán a _bölcseség;_ ami tehát
hatalmában van. Aki aggódóan bánkódik azon, hogy elveszti életét, az
sohasem örülhet életének.

Szükséges a megelégedettségnek oly főfaja, amely senkiből sem kellene,
hogy hiányozzon és amely nélkül nem lehetséges boldogság, a többi csak
járulékos dolog. Ez a főfaj az önmagával való megelégedés.

Az emberek mai állapotában mondhatjuk, hogy az államok boldogsága az
emberek nyomorával együtt nő. És még kérdéses, hogy nem volnánk-e
boldogabbak természetes állapotban, ahol nem volna meg mindez a kultura,
mint mai állapotunkban? Mert hogy lehet az embereket boldoggá tenni, ha
nem tesszük őket becsületesekké és bölcsekké? A rosz mennyiségét
különben nem csökkentjük.

Az ember nem vesz addig részt más szerencséjében vagy
szerencsétlenségében, amíg saját maga meg nem elégedett. Tegyétek tehát,
hogy kevéssel megelégedett legyen, úgy jókká teszitek az embereket;
máskülönben minden hiábavaló. Az általános emberszeretetben van valami
magas és nemes, de ábrándszerű. Amíg az ember maga a dolgoktól annyira
függ, addig nem vehet részt más szerencséjében.

Nem tehetek senkit másképp jobbá, mint a jó azon maradékával, ami benne
van; nem tehetek senkit máskép okosabbá, mint az okosság azon
maradékával, ami benne van.

Akinek lába tört, annak szerencsétlenségét – mégis elviselhetőbbé
tesszük azzal, hogy kimutatjuk néki, hogy könnyen a nyakát érhette volna
a baj. Lehetséges és kellene, hogy legyen, vidám jámborság; lehetséges
és kell a fárasztó, de szükséges munkát jó kedvvel elvégezni; sőt
meghalni vidáman: mert mindez értékét veszti azzal, hogy rosz kedvvel és
mogorva hangulatban tesszük meg vagy szenvedjük el.

Művelt emberek úgy vesznek búcsút az élettől, mint a társaságtól, mintha
remélnék, hogy egykor viszontlátják. Félnek attól, hogy gyáván haljanak
meg, vagy hogy haszontalanokként emlékezzenek rájuk, vagy hogy a
hátramaradottakat megsértsék és magukra haragítsák.

Minden emberi erény az érintkezésben (udvariasság és így tovább)
aprópénz; gyermek az, aki valódi arany gyanánt veszi. Mégis jobb, hogy
aprópénz van forgalomban, mint semmiféle ilyen szer és végül pedig, ha
jelentékeny veszteséggel is, mégis készpénzre váltható.


Emberismeret.

Csak igen _kevés_ olyan ember van, aki _elvek_ szerint cselekszik,
sokkal _több_ van olyan, akit _jószívűsége_ vezet, olyan pedig, akinek
legkedvesebb énje, mint fáradozásainak egyetlen czélpontja, mereven
szeme előtt áll, olyan van a _legtöbb_, a _becsvágy_ végül _minden_
ember szívében van, bár nem egyenlő mértékben.

Az erkölcstelen dolgoknál adódó alkalom, hogy másnak az érzelmét kissé
kikémleljük, alkalom lehet arra is, hogy az illető magasabb érzelmi
életére, sőt szívére is meglehetős valószínűséggel következtessünk. Aki
szép zenénél unatkozik, arról joggal gyanítható, hogy a stílus szépsége
és a szerelem finom varázsa iránt kevéssé fogékony.



Az emberi természet szépsége és méltósága iránti bensőséges érzék és a
kedély nyugodtsága és erőssége, hogy erre mint általános alapra
vonatkoztassa az ember összes cselekvéseit, ez komoly és nem illik össze
sem az ingatag örömmel, sem a könnyelmű állhatatlanságával. Sőt a
búskomorság felé közeledik, amely érzelem gyengéd és nemes, amennyiben
azon a borzadályon alapul, amelyet a korlátozott lélek érez, ha valamely
nagy szándéktól eltelve, azokat a veszedelmeket látja, amelyekkel meg
kell küzdenie és az önmaga legyőzésének nehéz, de nagy győzelme lebeg
szeme előtt. Az elveken alapuló igazi erényben van tehát valami, ami
leginkább a szelidebb értelemben vett _melancholikus_ kedélyhangulattal
látszik megegyezőnek.

A jószívűség, a szív szépsége és finom izgékonysága, amely az adódó
alkalom szerint az egyes esetekben részvéttől vagy jóakarattól való
meghatottságban nyilvánul, a körülmények változásának nagyon alávetett
és amennyiben a lélek indulata nem egyetemes elven alapul, úgy könnyen
változó alakot ölt fel, aszerint, amint a tárgyak egyik vagy másik
oldalukról mutatkoznak. És mivel e hajlam a szépre irányul, úgylátszik
legtermészetesebben a kedély azon fajával egyezik meg, amelyet
_szangvinikusnak_ neveznek, amely csapongó és a mulatságot kedveli. E
temperamentumban kell keresnünk azon kedvelt tulajdonságokat, amelyeket
adoptált erényeknek nevezhetnénk.

A becsületérzést rendszerint a _kolerikus_ vérmérséklet ismertetőjelének
vették egyébként és ez alkalmat ad nékünk arra, hogy felkutassuk e finom
érzés erkölcsi következményeit, amelyek többnyire csupán a külső
csillogásra irányulnak.

Nincs ember a finomabb érzés minden nyoma nélkül, de annak nagyobb mérvű
hiánya, amelyet mással egybevetve érzéketlenségnek is neveznek, a
_flegmatikus_ jellemében fordul elő, akit egyébként még a durvább
hajlamoktól is megfosztanak, mint pénzvágy, stb., amelyeket azonban mi a
többi rokon hajlammal együtt számára mindenesetre meghagyhatunk.



Azt, akinek érzése a _melancholikus_ felé hajlik, nem azért nevezik így,
mintha az élet örömeitől megfosztva sötét mélabúban bánkódna, hanem
mivel érzelmei, ha bizonyos fokon túl nagyobbodnának, vagy némely ok
folytán hamis irányba jutnának, könnyebben változnának át a mélabú
állapotába, mint valamely másba. Különösen a _fenséges iránt van
érzéke_. Még a szépségnek is, amely iránt épúgy van érzéke, nem csupán
izgatnia kell őt, hanem meghatnia is, amennyiben egyúttal csodálatot
kelt benne. A gyönyör élvezete nála komolyabb, de azért nem kisebb. A
fenséges minden hatásában több a varázs, mint a szép szemfényvesztő
bájaiban. Ha jól érzi magát inkább elégedett, mint vidám. Az ily ember
állhatatos. Ezért érzéseit elvek alá rendeli. Ezek annál kevésbbé
állhatatlanok és változók, minél egyetemesebb azon alapelv, amely alá
rendelvék, és minél tágabb így az a magas érzelem, amely az alacsonyakat
maga alá foglalja. A hajlamok minden specziális alapja sok kivételnek és
változásnak van alávetve, ha nincs ily fő alapból levezetve. Az élénk és
barátságos Alcest azt mondja: szeretem és becsülöm nőmet, mert szép,
hízelgő és okos. Mi lesz azonban, ha betegség elcsúfítja, ha kora
mogorvává teszi és ha, miután az első varázs eltünt, okosabbnak sem
látszana, mint bárki más? Ha nincs már meg az alap, mi lesz a
vonzalomból? Tartsátok magatokat ezzel szemben a jóakaró és higgadt
Adrast-hoz, aki azt gondolja magában: Szeretettel fogok bánni e
személylyel és becsülni fogom őt, mert nőm. Ez az érzület nemes és
nagylelkű. Most a véletlen bájak változhatnak, annak daczára még mindig
a neje. A nemes alap maradandó és nincs oly nagyon alávetve a külső
dolgok állhatatlanságának. Ily természetűek az alapelvek, azon
gerjedelmekhez viszonyítva, amelyek csak egyes alkalmakra buzognak fel,
és ilyen az elvekkel bíró férfi azzal ellentétben, akinek alkalomadtán
jószívű és szerető kedve kerekedik.

De mi volna, ha szíve titkos sugallata így szólna: annak az embernek ott
segítségére kell sietnem, mert szenved; nem mintha barátom vagy
társaságombeli volna, vagy mintha képesnek tartanám arra, hogy
jótéteményem egykor hálával viszonozza. Nincs most idő okoskodásra és
kérdezősködésre: ember ő, és ami emberekkel történik, az engem is ér. Az
esetben eljárása a legfőbb elven, az emberi természet iránti jóakaraton
alapul és fölötte magasztos, úgy változhatlansága miatt, mint
alkalmazásának egyetemessége folytán.



Folytatom megjegyzéseim. A melancholikus kedélyű keveset törődik azzal,
hogy hogyan ítélnek mások, mit tartanak jónak vagy igaznak, ezért
egyedül saját belátására támaszkodik. Mivel az indítóokok benne az elvek
természetét veszik fel, úgy nem egykönnyen lehet szándékait
megváltoztatni: állhatatossága néha makacssággá is fajul. A divat
változását közönnyel nézi és csillogását megveti. A barátság magasztos
és ezért az ő számára való. Ő tán elvesztheti állhatatlan barátját, de
ez nem egyhamar veszti el őt. Az elhamvadt barátság emléke is még
tiszteletreméltó előtte. A közlékenység szép, gondolatteljes
hallgatagság magasztos. Jól megőrzi saját és mások titkait. Az
igazmondás magasztos és ő gyűlöli a hazugságot vagy a képmutatást.
Nagyra tartja az emberi természet méltóságát. Ő maga becsüli az embert
és oly teremtménynek tartja, aki itt tiszteletet érdemel. Nem tűr
elvetemült alárendeltséget és szabadság nemes keblének éltető levegője.
Minden láncz, az aranyozottól kezdve, melyet az udvarnál hordanak, le a
gályarab nehéz vasáig utálatos előtte. Saját magának szigorú bírája és
másokra és nem ritkán magára és a világra is ráun.



E jellem elfajulásában a komolyság mélabúra hajlik, az áhitat
rajongásra, a szabadságvágy enthuziazmusra. Sértés és igazságtalanság a
boszúvágy lángját gyujtják fel benne. Akkor félelmes. Daczol a
veszélylyel és megveti a halált. Ha érzése fonák és világos értelem
hiányában a _kalandosra_ veti magát. Sugallatok, jelenések, kísértések.
Ha az értelem még gyöngébb, úgy _torzképeket_ lát. Jelentős álmok,
sejtelmek és csodajelek. Az a veszély fenyegeti, hogy _képzelgő_ vagy
_bogaras_ lesz.



A _szangvinikus_ kedélyűnek erős érzéke van a _szép iránt_. Ezért öröme
nevető és élénk. Ha nem víg, akkor elégedetlen és kevéssé ismeri a
megelégedett hallgatást. Magában és másokban keresi az örömet, mulattat
másokat és jó társalgó. Nagyon együttérez másokkal. Mások vidámsága
jókedvűvé teszi és szenvedésükkel szemben lágyszívű. Erkölcsi érzéke
szép, de elvek nélküli és mindenkor közvetlenül attól a jelen
benyomástól függ, amit rá a tárgy gyakorol. Minden ember barátja vagy,
ami ugyanazt jelenti, tulajdonképp sohasem barát, bár jószívű és
jóakaró. Nem képmutató. Ma barátságos és jó modorával szórakoztatni fog
benneteket, holnap, ha betegek vagytok vagy szerencsétlenség ért
benneteket, igaz és őszinte részvétet érez irántatok, de halkan
ellopózik, míg a körülmények meg nem változnak. Sohase kéne bírónak
lennie. A törvény szerinte rendszerint túlszigorú és könnyek által
megvesztegetteti magát. Furcsa egy szent ez, sohasem igazán jó és
sohasem igazán rosz. Gyakran kikapós és inkább szívességénél, mint
hajlamánál fogva vétkezik. Bőkezű és jótékony, de rosz fizetője annak,
amivel tartozik, mivel a jóság iránt nagy érzéke van, de kicsiny az
igazságosság iránt. Senkinek sincs oly jó véleménye saját szíve felől,
mint neki. Ha nem is becsülitek nagyra, mégis szeretnetek kell őt.
Jellemének nagyobbfokú hanyatlásával _pipogya_ lesz, játékos és
gyerekes. Ha kora nem mérsékeli élénkségét vagy több észt nem ád neki,
úgy azon veszélyben forog, hogy vén _divatmajommá_ válik.

Annak, akit _kolerikus_ kedély alatt értenek, erős érzéke van a
magasztos azon faja iránt, melyet _pompásnak_ nevezhetünk. Tulajdonképp
ez a magasztosnak csupán csillogó máza és erősen elütő szinezés, amely a
dolognak vagy a személynek belső tartalmát, amely tán csak rosz és
közönséges, elrejti és a látszattal csal és meghat. Amint egy épület
festés által, mely faragott köveket ábrázol, éppoly nemes benyomást
gyakorol, mintha tényleg abból állna és a ráragasztott párkányzat és
pillérek a szilárdság hitét keltik fel, bár kevés tartásuk van és semmit
sem támasztanak meg: úgy ragyognak talmi erények is, a bölcseség
aranyfüstje és a festett érdem.

A kolerikus saját értékét, valamint dolgai és cselekedetei értékét az
illem szempontjából nézi, vagy azon látszat szempontjából, amilyennel
szembetűnik. A belső minőség és azon indító okok, amelyeket maga a tárgy
tartalmaz hidegen hagyják, sem igazi jóakarat nem hevíti, sem becsülés
nem hatja át. Sőt csak annyiban tartja magát boldognak, amennyiben
gyanítja, hogy mások annak tartják. Modora mesterkélt. Mindenféle
szempontot kell tudni elfoglalnia, hogy modorát a szemlélő különböző
helyzetéből tudja megítélni, mert nem törődik azzal, hogy micsoda, hanem
csupán, hogy minek látszik. Evégből jól kell ismernie a közízlésre való
hatást és azt a sokféle benyomást, amelyet magatartása másokra gyakorol.
Miután e ravasz figyelemnél hidegvérre van szüksége és nem szabad, hogy
szeretet, részvét vagy szívének együttérzése elvakítsa, azért sok olyan
balgaságot és kellemetlenséget kikerül, amelyekbe a szangvinikus
belejut, akit közvetlen érzése elragad. Ezért rendszerint értelmesebbnek
látszik, mint a minő tényleg. Jóakarata udvariasság, tisztelete
szertartásos, szeretete kieszelt hízelgés. Mindenkor önmagától eltelt,
ha az udvarló vagy a barát modorát ölti fel és soha sem az egyik, sem a
másik. A divattal akar kápráztatni; de mivel minden rajta mesterkélt és
csinált, azért abban merev és ügyetlen. Sokkal inkább elvek szerint
cselekszik, mint a szangvinikus, akit csupán alkalmi benyomások
indítanak meg; de ezek nem az erény elvei, hanem a becsülésé és nincs
érzéke a cselekedetek szépsége vagy értéke iránt, hanem aziránt, hogy a
világ, hogy ítélné meg azokat. Mivel eljárása, ha nem tekintünk azon
forrásra, amelyből ered, majdnem épp oly közhasznú, mint maga az erény,
úgy a közönséges emberek részéről ugyanoly nagyrabecsülésben részesül,
mint az erényes, de finomabban látó szemek elől gondosan elrejtőzik,
mert nagyon jól tudja, hogy becsvágyának, mint titkos rúgónak fölfedése
megfosztaná őt a becsüléstől. Ennélfogva nagyon tettető, a vallásban
képmutató, az érintkezésben hízelgő, a politikai pártállásban
köpenyegforgató a körülmények szerint. Örömest válik a nagyok
rabszolgájává, hogy azáltal kisebbek zsarnoka lehessen. A naivitástól, e
nemes vagy szép egyszerűségtől, amely a természet és nem a művészet
bélyegét hordja magán, teljesen ment. Ezért, ha ízlése elfajul, úgy
csillogása _kiabáló_, azaz ellenszenves módon kérkedő. Stílusa, mint
cziczomája akkor túlzásba esik, a torzkép egy fajává válik, amely a
pompással szemben ugyanaz, mint a kalandos vagy bogaras a komoly
magasztossal szemben. Sértés esetén olyankor párbajozik vagy pörlekedik
és a társadalmi viszonylatokban sokat ad ősökre, elsőségre és czímre.
Amíg csak hiú, azaz becsvágyó és feltünésre vágyó, addig még tűrhető, de
ha tényleges előnyök és a tehetség teljes hiánya mellett felfuvalkodottá
lesz, akkor az, aminek a legkevésbbé szívesen tartatná magát, azaz
_bolond_.

A _flegmatikus_ vegyülékbe nem jutott magasztos vagy szép alkotórész
különösen feltünő fokban.

A szangvinikus oda fut, ahová nem hívták, a kolerikus nem megy oda,
ahová az illemszabályok szerint meg nem hívták, a melancholikus elejét
veszi annak, hogy őt egyáltalán ne hívják. A társaságban a melancholikus
csöndes és figyel, a szangvinikus beszél arról, ami eszébe jut, a
kolerikus megjegyzéseket tesz és magyaráz. A házias életben a
melancholikus fösvény, a szangvinikus rosz gazda, a kolerikus
nyereséghajhászó, de pompázó. A melancholikus bőkezűsége nagylelkűség, a
kolerikusé kérkedés, a szangvinikusé könnyelműség. A melancholikus
féltékeny, a kolerikus uralomvágyó, a szangvinikus bujálkodó.

Az ember értelme teljes használatának korát _ügyességére_ vonatkozólag
(tetszés szerinti czélra való felhasználás) körülbelül huszadik évére
tehetjük, az _okosságra_ vonatkozólag (hogy más embert saját czéljaira
felhasználjon) a negyvenedikre és végül a _bölcseségre_ vonatkozólag
mintegy a hatvanadik évre; de az utóbbi korban annyiban inkább
_negativ_, hogy belátja a két előbbi minden balgaságát; amikor
elmondhatjuk: «Kár, hogy akkor kell meghalnunk, amidőn éppen
megtanultuk, hogy hogyan kellett volna igazán jól élni»; bár e korban is
még ritka ez az ítélet, amennyiben az élethez való ragaszkodás annál
erősebbé válik, minél kevésbbé van értéke úgy a cselekvésben, mint az
élvezetben.



A társas érintkezésben és az irodalmi közösségben őrizkedjünk a szenttől
és a zsenitől. Az előbbi mint kiválasztott, bíróként beszél mindenki
másról, mint romlottról; az utóbbi mint orákulum tanít mindenkit, mint
tökfilkót. Mindkettő hálátlan, szeszélyes és így tovább.



Akik mindent érzelmekre redukálnak, a poétáknak nincs jellemük.

A _fanatikus_ (vizionárius, rajongó) tulajdonképp bolond, aki közvetlen
sugallatokban hisz és úgy véli, hogy az égi hatalmakkal nagyon bizalmas
lábon áll. Az emberi természetben nincs ennél veszélyesebb
szemfényvesztés. Ha kitörése új, ha a megcsalt ember tehetséges és a
nagy tömeg elő van készítve ezen erjesztőszer bensőséges fölvételére,
akkor néha az állam is eltűri az önkívületet. A rajongás a lelkesedőt
végletekbe viszi. Mohamedet fejedelmi trónra és Leyden Jánost a
vérpadra.

Belátással bíró emberek, mivel tulajdonképpeni czéljuk az igazság és
mivel csak annak örülnek, ami állandó, azért mindenkor becsületesek.



A cselszövő emberek gyenge tehetségűek, gyakran vannak ötleteik, de
egészben véve rosz ember nem láthat be semmit.

Közönséges emberek, ha szórakozottak és a legközönségesebb dolgokat
elfelejtik, azalatt legnagyobb részt galádok.



A harag a gyönge ember igen jóindulatú érzése. Nem mindig gyűlölik azt,
akire haragszanak, míg a harag elnyomásának hajlama engesztelhetlen
gyűlöletet kelt.

Ha valaki haragosan lép be szobátokba, hogy heves megbotránkozásának
kemény kifejezést adjon, úgy ültessétek le udvariasan; ha ez sikerül,
akkor szidalmazása már enyhülni fog: mivel az ülés kényelmével már enged
feszültsége, ami az állás közbeni fenyegető mozdulatokkal és kiabálással
nem igen egyeztethető össze.

A harag, amely nagyon szükséges és a férfihoz illő tulajdonság, nagyon
is természetünkben van.

A haláltól azok félnek a legkevésbbé, akiknek élete a legértékesebb.


Férfi és nő – házasság.

Az, aki a nőt először a _szép_ nembe tartozónak nevezte, tán valami
hízelgőt akart mondani, de jobban eltalálta a dolgot, mintsem maga is
gondolta. Mert nem is véve számításba, hogy alakjuk általában finomabb,
vonásaik gyengédebbek és szelidebbek, arczuk a barátságot, a tréfát, a
nyájasságot jobban és megnyerőbben fejezi ki, mint a férfi nemé, és
anélkül, hogy elfelejtenők azt, amit azon titkos varázserő rovására kell
írnunk, amivel szenvedélyünket előnyös ítéletre hajlamosítják, úgy
különösen e nem kedélyének jellegében sajátságos vonások vannak, amelyek
a miénktől világosan különböznek és amelyeknek főeredménye az, hogy a
_szép_ jegyével teszi azt felismerhetővé. Azzal szemben mi a _nemes nem_
elnevezésre tarthatnánk igényt, ha nemes gondolkozásmódtól nem volna
követelhető az is, hogy megtisztelő czímeket visszautasítson és inkább
adja azokat, mint kapja. Ezalatt azonban nem azt értjük, mintha a nőnek
nem volnának nemes tulajdonságai, vagy mintha a férfi neméből a szépség
teljesen hiányozna, hanem inkább azt várjuk, hogy minden nem a két
tulajdonságot egyesítse, de oly módon, hogy a nőnél minden más előny
csak arra egyesüljön, hogy a _szép_ jellegét fokozza, ami a
tulajdonképpeni vonatkoztatási alap, és ezzel szemben a férfias
tulajdonságok közül a _magasztos_ emelkedjen ki világosan, mint nemének
jellemző vonása. Erre kell vonatkozni e két nem minden megítélésének,
legyen az akár dícséret, akár gáncs, minden nevelésnek és tanításnak ezt
kell szem előtt tartania és minden fáradozásnak, amely az egyiknek vagy
a másiknak erkölcsi tökélyét akarja előmozdítani, ha nem akarjuk
felismerhetlenné tenni azt a bájos különbséget, amelyet a természet
alkotott két embernem között. Mert itt nem elegendő, hogy azt tartsuk
szem előtt, hogy emberekkel van dolgunk, nem szabad egyúttal figyelmen
kívül hagynunk, hogy ezek az emberek nem egyfélék.



A nő uralomvágyó, a férfi hódolni vágy (különösen a házasság előtt).
Innen a régi lovagrend udvariassága. A nő korán bízik önmagában, hogy
tetszeni fog. Az ifjú mindig attól fél, hogy visszatetszést kelt és
azért hölgyek társaságában zavarba jut. A nő e büszkeségére, hogy azon
tisztelettel, amelyet kelt, a férfi minden tolakodását visszaszorítsa,
és hogy joga van tiszteletet követelni a maga számára különös érdem
nélkül is, arra már neménél fogva igényt tart. A nő _vonakodó_, a férfi
_kérő_; a nő alávetése kegy. A természet azt akarja, hogy a nőt
keressék; azért nem kellett a nőnek oly kényesnek lennie az (ízlése
szerinti) választásban, mint a férfinek, akit a természet durvábban is
szerkesztett meg és aki a nőnek már tetszik, ha alakja csak arra mutat,
hogy erős és ügyes arra, hogy őt megvédelmezze; mert, ha a nő csunya
termetű volna és választásában, hogy szerethessen, finomkodó volna, úgy
néki kellene kérnie és a férfinek vonakodnia, ami a női nem értékét még
a férfi szemében is teljesen lealacsonyítaná. Néki hidegnek kell
látszania, a férfinek ellenben szenvedélyesnek. Szerelmes kihívásnak nem
engedelmeskedni, a férfire nézve, de könnyen hallgatni rá, a nőre nézve
látszik szégyenletesnek. A nő azon vágya, hogy bájaival minden jobb
férfira hasson, kaczérság; minden nővel szemben szerelmet tettetni,
galantéria; mindkettő pusztán divattá vált cziczoma lehet, minden komoly
következmény nélkül. A férfi a házasságban csak _saját_ nejének, a nő
_minden_ férfinek vonzalmát keresi; a nő csak saját nemének a szeme
számára _cziczomázza_ magát, féltékenységből, hogy más nőt bájaiban vagy
előkelőségben felülmúljon: a férfi ellenben a nő számára, ha ugyan
cziczomának nevezhető az, ami csupán addig terjed, hogy öltözékével
nejének szégyenére ne váljon.

A férfi féltékeny, _ha szeret;_ a nő anélkül is az, hogy szeretne: mert
hisz ahány udvarlót más asszony szerez, annyit veszít ő el a körükből.
Miután a nőt keresni kell (mert ezt kívánja nemének szükségképi
vonakodása), ezért még a házasságban is általános tetszésre kell
törekednie, hogy ha esetleg fiatalon özvegygyé válna, akadjon udvarlója.
Azért a nő e tetszésvágya miatti féltékenység igazságtalan.



A nőnek kitünő érzéke van a _szép_ iránt, amennyiben a szépség őket
magukat illeti meg, de a _nemes_ iránt is, amennyiben az a férfiban
található. A férfinek ellenben határozott érzéke van azon _nemes_
tulajdonságok iránt, amelyek az ő neméhez tartoznak, a _szép_ iránt
azonban, amennyiben az a nőn található. Ebből az következik, hogy a
természet czélja afelé irányúl, hogy a férfit a nemi vonzalom segélyével
még inkább _nemesítse_ és a nőt ugyanannak segélyével még _szebbé_
tegye. A nőt kevéssé zavarja az, hogy bizonyos mély belátás hiányzik
belőle, hogy félénk és hogy fontos ügyletekre nem alkalmas, és így
tovább, ő szép és megnyerő és ez elég. Ellenben követeli mindeme
tulajdonságokat a férfitől és lelkének emelkedettsége csak abban
mutatkozik, hogy e nemes tulajdonságokat meg tudja becsülni, amennyiben
azok megtalálhatók. Mert különben hogy volna lehetséges, hogy oly sok
rút arczú férfi, bárha volnának is érdemeik, oly takaros és finom nőt
kapjon! A férfi ellenben sokkal kényesebb a nő szép bájaival szemben. De
őt a finom termet, az élénk naivitás és a bájos nyájasság eléggé
kárpótolja a könyvtudás hiányáért és egyéb oly hiányokért, melyeket
saját tehetségével kell pótolnia.

A legfontosabb dolog, hogy a férfi mint férfi tökéletesedjék és a nő
mint nő, azaz, hogy a nemi vonzalom rúgói a természet intése szerint
működjenek, hogy az egyiket még inkább nemesítsék és a másik
tulajdonságait pedig széppé tegyék. Ha törésre kerül a dolog, úgy a
férfi érdemei folytán merészen állíthatja: _Ha nem is szerettek, de
kényszeríteni foglak benneteket, hogy engem nagyrabecsüljetek_ és a nő,
bája hatalmában bízva válaszolhat: _Ha bensőleg nem is becsültök
bennünket nagyra, mégis kényszerítünk, hogy bennünket szeressetek._ Ily
elvek hiányában látjuk, hogy férfiak nőies tulajdonságokat vesznek fel,
hogy tessenek és látjuk néha, hogy nők (ámbár sokkal ritkábban) férfias
szokásokat erőltetnek magukra, hogy tiszteletet keltsenek; amit azonban
a természet köszönete nélkül csinálnak, azt mindenkor nagyon rosszul
csinálják.

A hölgyek nem jutnak az égbe, mert már János jelenéseiben írva van egy
helyen, hogy csend volt fél óra hosszat. Ilyesmiről azonban el se lehet
gondolni, hogy lehetséges, ahol asszonyok vannak.



A férfi dolga _szerezni_, az asszonyé _takarékoskodni_. Az előbbihez
bátorság, az utóbbihoz félénkség szükséges. Nevetni _férfias_, sírni
ellenben _nőies_ (férfinél férfiatlan), és csak a könnyes _hangulat_
bocsátható meg a férfinak és pedig mások szenvedése feletti nagylelkű,
de tehetetlen részvétében, akinek könny ragyog a szemében, anélkül, hogy
könnyei hullanának, még kevésbbé, hogy zokogással kísérné és így
ellenszenves zenét szolgáltatna hozzá.

A nő bátorsága abban áll, hogy türelmesen viseli baját becsülete vagy
szerelme végett; a férfi bátorsága a buzgalomban áll, hogy a bajokat
daczosan elkergesse.



A férfinak senkitől sem kellene függnie, hogy a nő teljesen tőle
függjön.



Mostani társadalmi berendezésünk okozza, hogy a nők férfiak nélkül is
élhetnek, ami mindnyájukat megrontja.



Richardson szokta idézni Seneca egy mondását a nőről: a lány ítél és
hozzáteszi: amint a bátyám mondja; de ha házas lett volna, úgy azt
mondaná: amint a férjem mondja.

A szép nemnek ép úgy van értelme, mint a férfinemnek, csakhogy az a
_szépre irányuló értelem_, a miénknek _mély értelemnek_ kell lennie.



Oly nőnek, akinek a feje görög tudással van teli, mint Dacier
asszonynak, vagy aki alapos vitákat folytat a mechanikában, mint
Chastelet márkiné, még szakáll kellene hozzá; mert ez talán a
mélyértelműség vonásait, amire pályáznak, még felismerhetőbben fejezné
ki.

Ami a tudós nőket illeti: a _könyveiket_ ezek úgy használják, mint
körülbelül az órájukat, hordják ugyanis, hogy lássák, hogy van nekik;
bár rendszerint áll, vagy nincs a nap szerint igazítva. De az óra, amely
után igazodnak, a fejükben van.

A nő nagy tudományának tartalma az ember és az emberek között is a
férfi. Filozófiája nem okoskodás, hanem érzés.

Sajátságos dolog, hogy a nő arra vonatkozólag, ami a közjóra irányul,
teljesen közömbös és hogy bár egyes, általuk ismert személyekkel szemben
nem szeretetlenek, mégis az egész emberiség eszméjének egyátalán nincs
számukra mozgató ereje. Amíg az érintetlen marad, ami különös hajlamukat
érdekli, addig úgy nézik a dolgok menetét, mintha semmi közük se volna
hozzá. Nem voltak arra teremtve, hogy az egész épületen dolgozzanak és
bolondságnak nézik, hogy mással törődjenek, mint saját ügyeikkel.

Ez nagyon jól van így. A közügyekben fáradt férfi nála üdülést talál. Ők
viszik bele az emberi dolgokba a játék kicsinyességét is, aminők azok
tényleg és mérsékelik a túlnagy fontosságot.

Nagyon különböző dicséret az, hogy: finom hölgy és: derék és kellemes
asszony. Amazt könnyű elérni, és a mutogatásra jó vagy díszre, de otthon
igen körülményes dolog és haszontalan fáradozás. Az utóbbi a férfi
boldogsága. Ha azt mondom: finom úr, úgy ez teljesen más, mint: kitünő
és derék ember. Ha amaz már nem úr, úgy semmi sem. Nem szeretném az
«asszony» szót e nem dicséretéből eltűnni látni. Ha elvesznek a
sajátlagos szók, eltünnek lassanként a fogalmak.

A házaséletben az egyesült pár mintegy egy morális személyt képezzen,
amelyet a férfi értelme és a nő ízlése elevenít meg és kormányoz. Mert
nemcsak, hogy a férfiről inkább a tapasztalaton alapuló értelem
tételezhető fel, míg a nőről inkább az érzés szabadsága és helyessége,
hanem minél nemesebb a férfi érzése, annál inkább hajlik arra, hogy
fáradozásának legnagyobb czélját szeretete tárgyának megelégedésében
lássa és másrészt minél szebb a nő érzése, annál inkább törekszik e
fáradozásnak szivességgel való viszonzására. Ily viszonyban tehát a
főlényért való vita haszontalan és ahol megvan, ott a legbiztosabb jele
a durva, vagy az egyenlőtlenül párosult ízlésnek. Ha a dolog annyira
jut, hogy a parancsolás joga kerül szóba, akkor már az ügy nagyon el van
rontva; mert, ahol az egész kapcsolat tulajdonkép csak vonzalmon alapul,
ott már az félig elszakadt, ha a «kell» hallatja hangját. A nőnek e
kemény hangon való követelőzése igen rút, a férfinél pedig a legfőbb
fokban nemtelen és megvetendő.



Kié legyen a házban a főhatalom? mert hiszen csak egy lehet az, aki
minden ügyletet czéljaival megegyező összefüggésbe hoz. Az udvariasság
nyelvén (de nem anélkül, hogy igaz volna) azt mondanám: a nő
_uralkodjon_ és a férfi _kormányozzon;_ mert a hajlam uralkodik és az
értelem kormányoz. A férfi viselkedése azt kell, hogy mutassa, hogy
nejének javát minden másnál inkább a szívén hordja. De mivel a férfinak
a legjobban kell tudnia, hogy hogyan áll és meddig mehet: tehát úgy fog
cselekedni, mint a miniszter, aki pusztán az élvezetre gondoló
uralkodóját, aki mondjuk ünnepélyt akar rendezni vagy palotát akar
építtetni, e parancsára először is köteles készségéről biztosítja,
csakhogy most nincs pénz a kincstárban, mondja, vagy hogy előbb bizonyos
sürgősebb szükségleteket kell elintézni és így tovább, úgy hogy a
legfőbb parancsoló úr mindent tehet, amit akar, de azon feltétel
mellett, hogy ezen akaratát a miniszter a kezébe szolgáltatja.



Már ez a szó, hogy conjugium eléggé mutatja, hogy mindkét házasfél igát
hord; és iga elé fogva lenni, ezt csak nem lehet boldogságnak mondani.


Nevelés.

Nem hiányoznak Európa művelt államaiban a nevelő-intézetek és megvan a
tanítókban a jóakaró buzgalom, hogy bárkinek ez irányban szolgálatot
tegyenek és mindamellett most világosan bebizonyult, hogy mind
együttvéve alapjában el van rontva, hogy mivel abban minden a természet
ellen működik, azáltal távolról sem fejlesztik ki az emberben azt a jót,
amihez a természet megadta a hajlamot és hogy mivel mi állati
teremtmények csak a kiművelés által válunk emberekké, rövid idő alatt
egész más embereket látnánk magunk körül, ha az a nevelési módszer
terjedne el általánosan, amely bölcsen maga a természet eljárásából van
levonva és nem a régi szokás és a tapasztalatlan kor szolgai utánzásából
ered.

Hiábavaló azonban, hogy az emberi nem ez üdvét az iskolák lassú
javulásától várjuk. Ujjáalkotni kell azokat, hogy valami jó dolog
származhasson belőlük: mivel eredeti berendezésük hibás, sőt a
tanítóknak is új műveltséget kell fölvenniök. Nem eredményezheti ezt
lassú _reform_, hanem gyors _revoluczió_.



A kényelemszeretet az ember számára rosszabb, mint az élet minden baja.
Rendkívül fontos tehát, hogy a gyermekek ifjúságuktól fogva dolgozni
tanuljanak.

A sokfélének tanulását az iskolában a kevesebbnek alapos tanulására kell
visszavezetni.

Fák, ha a szabadban állnak és növekedőben vannak, jobban fejlődnek és
pompásabb gyümölcsöt fognak hozni, mintha mesterkedéssel, üvegházzal és
formák rákényszerítésével nevelték volna.



A gyermekek akaratát nem szabad megtörni, hanem csupán hajlítani oly
módon, hogy a természetes akadályoknak engedjen.

Először egyáltalán jellemet kell képezni, aztán jó jellemet. Az első
valamely szilárdan föltett szándékban való gyakorlat által történik,
amely szándékhoz reflexióból eredő meghatározott elvek elfogadásával
jutunk.

Gyermekeknek nyíltszívűeknek kell lenniök és tekintetük oly derült kell
hogy legyen, mint a napé. Csak a vidám szív képes arra, hogy a jóban
gyönyörködjön. Az a vallás hamis, amely az embert sötétté teszi; mert
Istent vidám szívvel kell szolgálni és nem kényszerűségből. A vidám
szivet nem szabad mindig a szigorú iskolai fegyelembe szorítani, mert az
esetben csakhamar levert lesz. Ha szabadságot kap, úgy ismét felüdül.
Erre a czélra szolgálnak bizonyos játékok, ahol a gyermek szabad és ahol
azon fáradozik, hogy mindig megelőzze valamiben a másikat. Akkor lelke
ismét derültté válik.

A gyermekeket, különösen a leányokat, korán nyílt és fesztelen
mosolygásra kell szoktatni; mert az arczvonások felderülése emellett
lassanként a bensőbe is lenyomódik és a vidámságra, szivélyességre és
barátkozásra való hajlamot alapítja meg, ami korán a jóakarat erényéhez
való közeledést készíti elő.

Joggal állítható, hogy a közönséges emberek gyermekeiket sokkal jobban
kényeztetik, mint az előkelők. Mert a legtöbb ember úgy játszik
gyermekével, mint a majommal. Énekel neki, dédelgeti, csókolgatja,
tánczol vele. Azt hiszik, hogy valami jót tesznek a gyerekkel, ha
mihelyt kiabál, odaszaladnak hozzá és játszanak vele és így tovább.
Azonban annál gyakrabban kiabálnak. Ha azonban nem törődünk a
kiabálásukkal, akkor végül is felhagynak vele. Mert hiábavaló munkát egy
teremtmény sem végez.

De csak hozzá kell szoktatni őket, hogy minden szeszélyüket kielégítve
lássák, akkor aztán majd az akaratuk megtöréséhez későn fogunk hozzá. De
ha kiabálni hagyjuk őket, úgy maguk is elunják azt. Ha azonban kora
gyermekkorukban minden szeszélyüket teljesítik, úgy ezáltal elrontják
szívüket és erkölcseiket.

Van-e valami fonákabb, mint az, hogy gyermekeknek, akik alig léptek ebbe
a világba, mindjárt a másvilágról beszélünk?

A gyermekre rendszerint rákiabálnak, hogy: fuj, szégyeld magad! Hogy
illik ez! stb. Ilyesminek azonban az első nevelésben egyáltalán nem
szabadna előfordulnia. A gyermeknek még nincs fogalma a szégyenről és az
illendőségről; nincs szégyelni valója, nem is kell, hogy szégyelje
magát, és azáltal csak bátortalanná válik. Zavarba jut, ha mást meglát
és idegenek elől a legszívesebben elrejtőzik. Ezáltal tartózkodás áll
elő és hátrányos titkolózás. Nem mer semmitse többé kérni, holott
mindent kérnie kellene; eltitkolja érzületét és másnak tűnik fel, mint
aminő, ahelyett, hogy mindent nyíltan szabadna megmondania. Ahelyett,
hogy mindig szülei körül volna, kerüli őket és a szolgálatkész
cselédségnek veti magát karjaiba.



Erkölcsileg büntetünk, ha a becsültetésre és a szeretetre irányuló
hajlamában rövidítjük meg a gyermeket, amely az erkölcsiség
segédeszköze, például, ha a gyermeket megszégyenítjük azzal, hogy
fagyosan és hidegen bánunk vele. E hajlamot amennyire lehet meg kell
őriznünk. Azért a büntetésnek e módja a legjobb; mivel az erkölcsiséget
fejleszti; ha pl. a gyermek hazudik, úgy a megvetés pillantása elég
büntetés és a legczélszerübb büntetés is.

Az irigységet keltjük fel, ha a gyermeket arra figyelmeztetjük, hogy
magát mások értéke szerint becsülje. Inkább saját értelmének fogalma
szerint kell, hogy becsülje magát. Nézd, hogy viselkedik ez és ez a fiú!
és így tovább. Az ilyfajta figyelmeztetés csak fölötte nemtelen
gondolkozásmódot hoz létre. Ha az ember saját értékét másoké szerint
becsüli, úgy vagy arra törekszik, hogy a többiek fölé emelkedjék, vagy
hogy mások értékét kisebbítse. Ez az utóbbi azonban irigység. Akkor csak
másra igyekszünk hibát ráfogni; mert, ha az nem volna itt, úgy nem is
hasonlíthatnának össze vele és akkor mi a legjobbak volnánk.



Az apák leányaikkal szemben túlságosan elnézők, az anyák fiaikkal
szemben. Mindegyiknek saját nemét kell fegyelmeznie.



A nőnek sokkal kevesebb fegyelmezésre és nevelésre van szüksége, mint a
férfinak, amint kevesebb tanításra is.

Amíg a női természetet jobban meg nem ismertük, addig a legjobb, ha a
leányok nevelését az anyákra bízzuk és megkíméljük őket a könyvektől.



Az kívánnám, hogy ifjuságunkat az úgynevezett _nemes_ (túlságosan jó)
cselekedetek példáitól, amivel úgy dobálózik érzelgős irodalmunk,
megkíméljék és többet adjanak a puszta kötelességre és arra az értékre,
amit az ember saját maga adhat meg és kell hogy megadjon magának azon
öntudattal, hogy kötelességét nem szegte meg, mert ami üres vágyakra és
elérhetlen tökéletesség kivánsága felé irányul, az csak regényhősöket
hozhat létre, akik míg a szertelen iránti érzékükkel nagyra vannak,
azalatt közönséges és mindennapi kötelezettségeik alól, amelyek akkor
nékik jelentéktelen kicsinynek tünnek fel, az alól fölmentik magukat.

Oly cselekedetek dicsérete, amelyekből nagy, önzetlen, résztvevő érzület
és emberiesség ragyog, nagyon tanácsos. De nem annyira ezek _lélekemelő_
voltára kell figyelmeztetni, amely nagyon futólagos és múló, mint inkább
_a szívnek a kötelesség alá való rendelésére_, amelytől tartósabb hatást
várhatunk, mivel elveken alapul, míg amaz csak a szenvedély múló
fellobbanásán. Csak egy kevéssé gondolkodnunk kell, hogy mindig oly
bűnre akadjunk, amit az emberi nemmel szemben elkövettünk – ha másban
nem, hát abban, hogy oly előnyöket élvezünk az embereknek a polgári
társadalomban való egyenlőtlenségéből, amelyek folytán másoknak annyival
inkább nélkülözniök kell – hogy azon önző képzelődés által, hogy
_érdemeket_ szereztünk, a _kötelesség_ gondolatát ki ne szorítsuk.

A mi időnkben, amidőn olvadozó, lágyszívű érzelmekkel vagy a kedélynek
magasröptű, felfuvalkodott és a szívet inkább elhervasztó, mint erősítő
önhittségével többet remélnek elérni, mint a kötelességnek az emberi
tökéletlenséghez és a jóban való előmenetelhez illőbb száraz és komoly
fogalmával, ezen módszerre való utalás szükségesebb, mint valaha.
Gyermekeknek nemes, nagylelkű, érdemdús cselekedeteket bemutatni, mint
mintákat, abban a hitben, hogy őket lelkesedés fölkeltése által azok
számára megnyerjük, teljesen czéltalan. Miután még a legegyszerűbb
kötelesség teljesítésében sőt annak helyes megítélésében is annyira
hátra vannak, az annyit tesz, mint korán képzelgőkké tenni őket. De az
emberek tanultabb és tapasztaltabb részénél is, ahol e vélt hajtóerőnek
nincs hátrányos hatása, ott legalább is nem gyakorol a szívre igazi,
erkölcsi hatást, amit pedig azzal előidézni akartak.



Minden _érzelemnek_, különösen annak, amelynek oly szokatlan
erőkifejtést kell eredményeznie, azon pillanatban kell hatását
kifejteni, amelyben a leghevesebb és pedig mielőtt ellobban, mert
különben semmit sem ér el: amennyiben a szív természetszerűen a rendes
mérsékelt életmozgásába tér vissza és azon bágyadtságba esik, amelyben
előbb volt, mert olyasmi érte, ami ugyan izgatta, de nem olyan, ami
erősítette volna. Fogalmakra épített _alapelveket_ kell felállítani,
minden más alapon csak pillanatnyi felbuzdulás jöhet létre, amely nem
szerezhet az egyén számára morális értéket, sőt még önbizalmat sem,
amely nélkül az öntudatos erkölcsi érzület és az öntudatos jellem, az
ember legfőbb java, nem is lehetséges.

Oh őszinteség! Te Asztrea, ki a földről az égre menekültél, hogy
vonzhatnánk téged (a lelkiismeret és ezzel minden benső vallásosság
alapját) ismét le hozzánk? Megengedem, bár igen sajnálatos, hogy
nyíltszívűség (az _egész_ ismert igazság elmondása) az emberi
természetben nem található. De őszinteséget (hogy mindaz, amit mondunk
igaz legyen) minden embertől követelnünk kell és ha erre sem volna
természetünknek hajlama, bár csupán elhanyagolják a művelését, úgy az
emberi fajnak saját magát mélyen meg kellene vetnie.

Most hasonlítsuk ezzel egybe a mi nevelési módszerünket, különösen a
vallás tekintetében, vagy jobban mondva a vallástan tekintetében, ahol
az emlékezetnek hűségét a feltett kérdésekre való felelettel, anélkül,
hogy a hitvallás hűségére ügyelnének (amit nem is tesznek soha vizsgálat
tárgyává) már kielégítőnek találják arra, hogy hívő lélekké tegyenek
valakit, aki csak meg sem érti azt, amit szentül fogad és így nem fogunk
többé csodálkozni az őszinteség hiányán, amely az embereket csupa belső
képmutatóvá teszi.

A képes ábéczéskönyv, mint a képes biblia, vagy éppenséggel a képekben
ábrázolt _erkölcstan_ a gyermekes tanító játékszere, hogy tanítványait
még gyerekesebbé tegye, mint aminők voltak.

Mivel az emberi megismerésnek természetes útja az, hogy először az
értelem alakul ki, amennyiben a tapasztalat által szemléletes ítéletekre
és ezek által fogalmakra tesz szert és hogy erre e fogalmakat alapjuk és
következményeik viszonyában és végül a tudomány jól rendezett egészében
az ész megismeri, tehát a tanításnak is ezen az úton kell haladnia. A
tanítótól tehát azt várjuk el, hogy hallgatójában először az _értelmes_,
azután az _eszes_ embert és végül a _tudóst_ nevelje. Az ily eljárásnak
az az előnye van, hogy bár a tanítvány sohase ér az utolsó fokra, amint
az rendesen történik, mégis a tanítás által nyert és ha nem is az
iskola, de az élet számára gyakorlottabbá és okosabbá vált.

Ha ezt a módszert megfordítjuk, úgy ráragad ugyan valami észforma a
növendékre, mielőtt értelme ki volna képezve és van kölcsönvett
tudománya, amely csupán mintegy rajt ragad, de nem benne termett; ami
mellett kedélyi képessége épp oly terméketlen, mint valaha, de a
bölcseség képzelgése által sokkal romlottabbá vált. Ez az oka annak,
amiért nem ritkán találunk tudósokat (tulajdonképp csak tanultakat),
akiknek kevés az értelmük és ezért küldenek a világba az egyetemek több
átlagembert, mint bármely más közintézmény.

Van egy eszmém, amely szerint én hasznosnak képzelem a főiskolai
tanítást és ez az, amelyet _a világ ismeretében való_ előgyakorlatnak
nevezhetek. Ez a világismeret az, amely arra szolgál, hogy minden
egyébként megszerzett tudományt és ügyességet _oknyomozóvá_ tegyen, ami
által az nemcsak az _iskola_, hanem az _élet_ számára is használhatóvá
válik és ez az ami az elkészült tanítványt rendeltetési helyére, azaz az
_életbe_ vezeti.



A főczél, amelyet én főiskolai életemben mindenkor szem előtt tartok, az
abban áll, hogy a jó érzületet terjesszem, amely elveken alapul, azt a
jónak alkotott lelkekben megerősítsem és ezáltal megadjam az egyedüli
czélszerű irányt a tehetség kifejlesztésére.


Faj – nemzet.

Valószínű, hogy a fajok összekeveredése (nagy hódításoknál), ami
lassankint kitörli a jellegzetes vonásokat, az emberi nemnek, minden
állítólagos emberszeretet figyelmen kívül hagyva is, nem hasznos.

A régiek lángeszéről igen nagy a véleményem. Mi rendezett tömegben
működünk, ami a lángészt (mint a bátorságot és a fegyverrel való ügyes
bánásmódot is) nemcsak fölöslegessé teszi, hanem meg is gátolja.



A _spanyol_ komoly, hallgatag és igazmondó. Kevés becsületesebb
kereskedő van a világon, mint a spanyol. Büszke lélek, akinek több
érzéke van nagy, mint szép cselekedet iránt. Mivel keverékében kevés
jóságos és szelid jóakarat van, gyakran kemény, sőt kegyetlen is. Nem
mondható hogy a spanyol büszkébb vagy szerelmesebb, mint más ember, de
mindkét dologban oly kalandos hajlamú, amely ritka és szokatlan. Hogy az
ekét otthagyja és hosszú karddal és köpennyel sétál a mezőn, míg az
arrautazó idegen el nem ment, vagy hogy a bikaviadalban, ahol az ország
szépei egyszer fátyol nélkül mutatkoznak, külön üdvözléssel tudtára adja
mindenkinek, hogy ki az imádottja és aztán az ő tiszteletére vad
állattal veszélyes küzdelembe fogni merészkedik, ezek oly szokatlan és
különös cselekedetek, amelyek nagyon eltérnek a természetestől.

A _francziának_ erős érzéke van a morális szép iránt. Jómodorú, udvarias
és szolgálatkész. Igen hamar bizalmas, tréfálkozó és az érintkezésben
nyílt; ezt a kifejezést, jómodorú férfi vagy hölgy csak az érti meg
igazán, aki a franczia udvariasság iránti érzékét szerezte meg. Még
magasztos érzései is, amelyből nem kevés jutott számára, a szép
érzékének vannak alárendelve és erősségüket csak az utóbbival való
megegyezésből nyerik. Igen szeret elmés lenni és ötlete kedvéért
meggondolás nélkül fog valamicskét az igazságból feláldozni. Azonban
ott, ahol az elmésségnek nincs helye, épp oly alapos belátással
rendelkezik, mint más népbeli, pl. a matematikában és a többi száraz
vagy mélyértelmű művészet és tudományban. De nem lehetünk eléggé
óvatosak e nép metafizikai, morális vagy vallási irataival szemben.
Rendszerint sok szép szemfényvesztés van bennük, amely a rideg vizsgálat
előtt nem állja ki a próbát. A franczia szeret merészet mondani; de hogy
az igazsághoz jussunk, ahhoz nem merészség, hanem óvatosság szükséges. A
történelemben szereti az anekdotát, amihez nem hiányzik más, mint az,
hogy kivánatos, hogy igaz volna. A jó mondásnak nincs nála oly futólagos
értéke, mint máshol, mohón terjesztik és könyvekben megőrzik, mint a
legfontosabb eseményt. Higgadt polgár és a közjavadalmak bérlőinek
elnyomását szatirával vagy parlamenti beadvánnyal boszúlja meg,
amelylyel, miután az czéljához képest a nép atyáinak szép hazafias
tekintélyt biztosított, nem történik más, minthogy dicsőítő felemlítés
koronázza meg őket és elmés költemények magasztalják. Az a tárgy,
amelyre leginkább vonatkoznak e nép érdemei és képességei, az a nő. Nem
mintha itt jobban szeretnék vagy becsülnék, mint máshol, hanem, mivel ő
adja meg a legjobb alkalmat, hogy az elmésségnek, az udvariasságnak és a
jó modornak kedvelt tehetsége fényében mutatkozzék. A nő adja meg
Francziaországban minden társaságban és érintkezésben a hangot. Bár nem
tagadható, hogy a társaság a szépnem nélkül meglehetős ízetlen és
unalmas volna; de ha a hölgy megadja benne a szép modort, úgy a férfinak
a saját részéről a nemest kellene megadnia. Mert különben az érintkezés
épp oly unalmassá válik, de az ellentétes oknál fogva: mivel semmi sem
oly undorító, mint csupa édesség. A franczia ízlés szerint nem azt kell
kérdezni: itthon van az úr? hanem, itthon van az úrnő? Az úrnő
toalettjét rendezi, az úrnőnek migrénje van; egyszóval az úrnővel
foglalkozik és az úrnőről szól minden társalgás és minden mulatság.
Holott ez már nem is a nő megtisztelése. Oly férfinak, aki játszadozik,
annak soha sincs érzéke, sem az igazi nagyrabecsülés, sem a gyengéd
szerelem iránt. Sokért nem mondanám én azt, amit Rousseau állít oly
vakmerően: _hogy a nő sohasem egyéb, mint nagy gyermek_. De az éleslátó
svájczi ezt Francziaországban írta és gyaníthatólag ő maga, mint a
szépnem oly nagy védője, felháborodott azon, hogy ott nem bánnak a nővel
több igaz tisztelettel. Miután a francziában nem hiányoznak a nemes
tulajdonságok, csakhogy ezeket benne csupán a szép iránti érzék
elevenítheti fel, ezért ott a szépnemnek hatalmasabb befolyása lehetne
arra, hogy a férfinemnek legnemesebb cselekedeteit keltse fel és tegye
serénynyé, mint bárhol másutt a világon, ha gondolnának arra, hogy a
nemzeti szellem ez irányát egy kissé kedvezményben részesítsék. Kár,
hogy a liliomok nem fonnak. A nemzeti jellem e hibája legközelebb áll a
lazasághoz, vagy udvariasabban szólva a könnyelműséghez. Fontos dolgokat
tréfaként tárgyalnak és csekélységekkel a legkomolyabban foglalkoznak. A
franczia öreg korára is még vidám dalokat énekel és amennyire képes
galáns a nőkkel szemben. E megjegyzésekre nagy, hiteles kezeseim vannak
maguk a francziák közül és egy Montesquieu és D’Alembert mögé húzódom
vissza, hogy minden aggódó boszúság elől biztosítsam magam.

A franczia nemzetet minden más népnél inkább jellemez a társalgás
ízlése, amely tekintetben minden más nép mintája. Társalgásuk
_udvarias_, főleg idegenekkel szemben, akik őket felkeresik; bárha nincs
most divatban az udvari erkölcs. A franczia nem érdekből közlékeny,
hanem mivel ízlésének közvetlen szükséglete az. Miután ez az ízlés főleg
a nők nagy világával való érintkezésre vonatkozik, ezért a franczia
nyelv általános nyelvvé vált és egyáltalán nem vitatható: hogy az ily
hajlamnak a szolgálatkészség, a segítő jóakarat fejlesztésére és
lassanként az elveken alapuló általános emberszeretetre is kell hogy
legyen befolyása és az ily népet egészben véve _szeretetreméltóvá_ kell
hogy tegye.

Az érem másik oldala az elvek által nem eléggé fékezett _élénkség_ és
világosan látó értelem mellett a könnyelműség, hogy bizonyos formákat,
csak mivel régiek vagy csak mivel túlságosan dicsérték azokat, még ha
jól is érezték magukat azok mellett, ne hagyjanak soká fennállani és
amellett ragályos _szabadságszellem_, amely magát az értelmet is bevonja
játékaiba és a népnek az államhoz való viszonyában oly mindent megrázó
lelkesedést gyújt, amely még a végleteken is túlmegy. E nép sajátságai,
mint árnykép, mely azonban élethűen rajzolt, további leírás nélkül,
pusztán ezen odavetett összefüggéstelen töredékekből, mint jellemzése
adalékaiból egy egésszé könnyen összeállíthatók.

Az ily szavakat, mint: esprit (e helyett: bon sens), frivolité,
galanterie, petit maître, coquette, étourderie, point d’honneur, bonton,
bureau d’esprit, bon mot, lettre de cachet és így tovább, nem könnyű más
nyelvre lefordítani: mert inkább azon nemzet sajátos gondolkodásmódját
fejezik ki, amely mondja őket, mint azt a tárgyat, amely a gondolkodó
előtt lebeg.

Az _olaszban_ úgy látszik a franczia és a spanyol érzéseinek keveréke
van; több érzéke van a szép iránt, mint az előbbinek és több a magasztos
iránt, mint az utóbbinak. Azt hiszem ily módon megmagyarázható erkölcsi
jellemének többi vonása is.



Amint a franczia kitünik társalgási tehetségével, úgy az olasz
_műízlésével_. Vonásaiban érzelmeinek erős játéka nyilvánul és arcza
kifejezésteli. Ügyvédeiknek a törvény előtti védelme oly szenvedélyes,
hogy színpadi szavalathoz hasonlít. A franczia inkább a _magán_
mulatságokat kedveli, az olasz a _nyilvánosakat:_ pompás felvonulásokat,
körmenetet, nagy látványosságokat, farsangi mulatságot, álarczos
játékokat, nyilvános épületek pompáját, festményeket, mozaikokat,
nagystílű római régiségeket, hogy _lássanak_ és nagy társaságban
láttassanak. Emellett azonban (hogy az önzésről se feledkezzünk meg) a
_váltó_, a _bank_ és a _lutrijáték_ feltalálása. Ezek jó oldalai:
továbbá azon _szabadság_, amelylyel gondolások és koldusok élhetnek
előkelőkkel szemben.



A rosszabb oldalai: mint Rousseau mondja, dísztermekben társalognak és
patkányfészkekben hálnak. Társas összejöveteleik börzéhez hasonlatosak,
ahol a ház úrnője a nagy társaság számára valami kóstolót nyújt, hogy az
ide-oda vándorlás közben egymással a napi ujdonságokat közöljék,
anélkül, hogy ehhez éppen barátságra volna szükség és az úrnő a
társaságból kiválasztott kis résszel együtt vacsorázik. A _gonosz_
azonban: a szokás, hogy kést rántanak, a banditák, a rablógyilkosoknak
szent menedékhelyre való menekülése, a szbirrek elhanyagolt hivatala és
így tovább: amit nem annyira a római, mint inkább a kétszínű
közigazgatás rovására írnak. Ezek azonban oly vádak, amelyekért
semmiesetre sem felelek, és amiket rendesen angolok részéről hallunk,
akiknek más alkotmány, mint az övék sehogysem tetszik.

Angliában az elmésség oly vaskos aranya található, amely franczia
kalapács alatt nagy felületű vékony lapocskákká nyujtható.

Az _angol_ minden barátság kezdetén hűvös és idegennel szemben közömbös.
Kevés hajlama van kis szívességekre; ezzel szemben azonban, ha barátoddá
vált, nagy szolgálatokat tehet. Nem erőlteti magát, hogy az
érintkezésben elmés legyen, vagy hogy finom módot mutasson, de értelmes
és higgadt. Rosz utánzó, keveset törődik mások ítéletével és rendszerint
saját ízlését követi. A nővel szemben való viszonyában nem rendelkezik a
franczia udvariasságával, de sokkal nagyobb tiszteletet tanúsít vele
szemben és ezt tán túlzásba is viszi, amennyiben a házasságban a nőnek
korlátlan tekintélyt biztosít. Állhatatos, néha a nyakasságig, merész és
elszánt, néha a vakmerőségig és elvek szerint cselekszik rendszerint az
önfejűségig. Könnyen különcczé válik, nem hiúságból, de mivel keveset
törődik másokkal és nem egykönnyen cselekszik szivességből vagy
utánzásból ízlése ellenére; ezért ritkán szeretik annyira, mint a
francziát, de ha ismerik, rendszerint többre becsülik.

Az angol jelleme valószínűleg nem jelent mást, mint azt a korai tanítás
és példa útján elsajátított alapelvet, hogy jellemet alkotnia kell a
maga számára, azaz meg kell mutatnia, hogy van jelleme; amennyiben a
hajthatatlan szándék, hogy önként felvett elvéhez ragaszkodjon és egy
bizonyos szabálytól (nem fontos melyiktől) el ne tántorodjon, ez a
férfinek azon fontosságot adja meg, hogy biztosan tudják, hogy mit
várhatnak tőle és mit ő másoktól.

Ez a jellem a franczia népével inkább mint bármely más nép jellemével
ellentétes. Az angol minden szeretetreméltóságról, mint ama nép
legkíválóbb társadalmi tulajdonságáról, idegennel szemben, sőt a saját
fajtájabelivel szemben is lemond és csupán tiszteletre tart igényt, ami
mellett egyébként mindenikük csupán saját módja szerint akar élni.

Az angol elkülöníti magát, ahol pénzéért étkezik. Inkább eszik külön
szobában egyedül, mint ugyanazon pénzért közös asztal mellett: mert
utóbbi esetben mégis némi udvariasságot követelnek tőle, és idegenben,
pl. Francziaországban, ahová az angolok csak azért utaznak, hogy minden
útját és szállodáját utálatosnak híreszteljék el, összegyülnek ezekben,
hogy csak maguk között legyenek. Honfitársai részére az angol nagy és
minden más népnél hallatlan jótékony alapítványokat létesít. Az idegen
azonban, akit sorsa földjükre vetett és nagy nyomorba juttatott, a
szeméten pusztulhat el, mivel nem angol, azaz nem ember. Az ó-angol John
Bull már arczán hordja azt a szabadságot, hogy udvariatlan legyen
bárhol, ahová jön, idegenben vagy saját országában az idegennel szemben.

A _németben_ az angol és a franczia érzelmének keveréke van, de úgy
látszik, közelebb áll az előbbihez és az utóbbihoz való nagyobb
hasonlatossága csupán mesterkélt és utánzott. Szerencsés keverékben van
érzéke úgy a magasztos, mint a szép iránt; és ha az előbbiben nem is éri
el az angolt és az utóbbiban a francziát, mindkettőt túlszárnyalja,
amennyiben összeköti azokat. Több szivességet tesz a társas
érintkezésben, mint az angol és ha nem is visz a társaságba oly kellemes
élénkséget és elmésséget, mint a franczia, de szerényebb és értelmesebb
ott. Mint az ízlés minden fajában úgy a szerelemben is meglehetős
rendszeres, és amennyiben a szépet a nemessel összeköti, annyiban
mindkettőnek érzésében elég hűvös arra, hogy fejét az illem, a dísz és a
feltünésről való megfontolással töltse meg. Ezért nála a családnak, a
czímnek és rangnak úgy a polgári életben, mint a szerelem dolgaiban nagy
jelentősége van. Sokkal többet törődik az előbb említetteknél azzal,
hogy _hogyan ítélik meg az emberek_ és ha valami van jellemében, ami a
javulás kivánságát keltheti fel, úgy leginkább ez a gyöngeség, amelynél
fogva nem merészkedik eredeti lenni, bár minden tehetsége megvan hozzá
és hogy túlsokat törődik mások véleményével, ami az erkölcsi
tulajdonságokat minden támaszuktól megfosztja, amennyiben
köpenyegforgatóvá és hamisan mesterkéltté tesz.

A németek alkalmasak arra, hogy átvegyék minden néptől a jót és
összeegyeztessék és minden jót egyforma készséggel vesznek át. A népek
ily szövetsége általánossá lehet.

Aki mást utánoz, az elérheti amazt, sőt túl is szárnyalhatja. Aki a
munkát folytatja, az első szerzőt messze túlszárnyalhatja, mint Newton
Keplert. Mi németek az ész találmányainak folytatására vagyunk hivatva.

A német jellemre nézve legalább ez idő szerint nem czélszerű, ha nemzeti
büszkeségről fecsegnénk neki. Tehetségeihez épp az a jellem illik, hogy
nincs ily büszkesége, sőt, hogy inkább ismeri el más népek érdemét, mint
sajátjáét.

A _hollandus_ rendes és szorgos hajlamú és amennyiben rendszerint a
hasznosra van tekintettel, úgy kevés érzéke van aziránt, ami finomabb
értelemben szép vagy emelkedett. Nagy ember előtte épp annyit jelent,
mint gazdag ember, barátja alatt levelezőjét érti és az a látogatás,
amely nem jövedelmező számára, nagyon unalmas neki. Ellentétben áll úgy
a francziával, mint az angollal és bizonyos tekintetben nem más, mint
egy nagyon flegmatikus német.



Az _orosz_ – természetes ügyesség, anélkül, hogy lángész volna.

Az oroszok mindenkor csak végzett növendékek, de sohasem mesterek.

Oroszok és lengyelek nem képesek önkormányzatra. Az előbbiek mivel
feltétlen úr nélküliek akarnak lenni, az utóbbiak mivel mind urak
akarnak lenni.

A _keleti népek_ sohasem javulnának meg önmaguktól.

Nyugaton kell keresnünk az emberi nem folytonos haladását a tökéletesség
felé és innen kell keresni elterjesztését a földön.

Míg a németek és angolok ugyanoly értelmesek mint a francziák, addig az
utóbbiak azzal kapcsolatban szellemesebbek, azaz képzelőerejük élénkebb,
a németeknek ítélőerejük, az angoloknak észtehetségük nagyobb. A német
mindent inkább megérlelni akar, míg a franczia a virágokat adja.



Az ítélőerő a gyökérben hajt: német.

Képzelet a pompás koronában: olasz.

Izlés a virágzatban: franczia.

Szellem a gyümölcsben: angol.

Ha a törökök, akik a keresztény Európát Frankesztánnak nevezik,
utaznának, hogy embereket és népjellemet megismerjenek (amit nem tesz
más nép, mint az európai, ami pedig az összes többiek szellemi
korlátoltságát bizonyítja), úgy talán a következőleg osztanák be Európát
népei jellemének hibái szerint: 1. A _divathon_ (Francziaország). 2. A
_szeszélyek hona_ (Anglia). 3. Az _ősök hona_ (Spanyolország). 4. A
_pompa hona_ (Olaszország). 5. A _titulusok hona_ (Németország Dániával
és Svédországgal együtt, mint germán népek). 6. Az _urak hona_
(Lengyelország), ahol minden állampolgár úr, de ez urak közül senkisem
akar alattvaló lenni, kivéve azt, aki nem állampolgár. Oroszország és az
európai Törökország, mindkettő nagyobbrészt ázsiai leszármazása lévén,
Frankesztánon kívül terülnének el: az első _szláv_, a második _arab_
eredetű, tehát oly két törzstől származók, akik egykor Európa feletti
uralmukat messzebbre terjesztették ki, mint bármely más nép valaha és
oly állapotba jutottak, hogy vannak törvényeik és alkotmányuk, de nincs
szabadság, ahol tehát senkisem állampolgár.



A becsületérzésben a következő nemzeti különbségek találhatók: a
becsületérzés a francziánál _hiúság_, a spanyolnál _gőg_, az angolnál
_büszkeség_, a németnél _nagyravágyás_, a hollandusnál
_felfuvalkodottság_. Első tekintetre úgy látszik, mintha e kifejezések
ugyanazt jelentenék, de nyelvünk gazdagságánál fogva könnyen
felismerhető a különbség közöttük. A _hiúság_ a tetszést hajhássza,
ingatag és változékony, de külső viselkedése _udvarias_. A _gőgös_ teli
van tévesen képzelt nagy előnyökkel, nem nagyon keresi mások tetszését,
magatartása merev és _fenhéjázó_. A _büszkeség_ tulajdonképp csupán
saját értékének nagyobb tudata, ami gyakran igen helyes lehet (amiért
néha nemes büszkeségnek mondják; de sohasem tulajdoníthatók valakinek
nemes gőgöt, mert az utóbbi mindig helytelen és túlzó önértékelésre
vall); a büszkének másokkal szemben való magatartása _közömbös_ és
hüvös.

A _nagyravágyó_ büszke, de egyúttal hiú is. Nem szükségképi, hogy gőgös
legyen egyúttal, azaz, hogy túlzóan és hibásan előnyöket képzeljen
magának, hanem tán nem becsüli magát többre értékénél de csupán ízlése
hibás, abban, hogy értékét külsőségekben akarja érvényre juttatni. Az a
tetszés, amit keres, tiszteletadásból áll. Ezért örömest kápráztat
czímekkel, ősök jegyzékével és pompával. A németet különösen bántja e
gyengeség. Az oly szavak, mint: kegyes, kegyelmes, méltóságos és
nagyságos és más eféle dagályos kifejezés nyelvét merevvé és ügyetlenné
teszik és nagyon is akadályozzák azt a szép egyszerüséget, melyet más
nép írásmodorában találunk. A fenhéjázó az érintkezésben _szertartásos_.
A _felfuvalkodott_ oly fennhéjázó, aki viselkedésében világosan elárulja
mások megvetését. Magaviselete _goromba_. Ez a nyomorult tulajdonság a
legtávolabb áll a finomabb ízléstől, mivel nyilvánvalóan ostoba; mert az
biztosan nem az az eszköz, amelylyel a becsületérzésnek eleget lehet
tenni, hogy nyilvánvaló megvetéssel mindenkinek maga körül gyülöletét és
maró gúnyját hívják ki.

A szerelem dolgában a németnek és az angolnak meglehetős jó gyomra van,
kissé finomkodó, de inkább egészséges és _vaskos ízlésü_. Az olasz e
tekintetben _tépelődő_, a spanyol _képzelgő_, a franczia _torkoskodó_.



De minden népben a legjobb rész mindenféle fajú kitűnő jellemet
tartalmaz, és akit egyik-másik szempontból gáncs is érhet, ha elég
finom, meg fogja érteni előnyét, amely abban áll, hogy mindenki mást
sorsára bíz, de magát kiveszi ez alól.


Gazdaság – politika – politikusok.

Mesterkélhet az ember amennyit akar, de a természetet nem tudja
kényszeríteni arra, hogy megváltoztassa törvényeit. Vagy magának kell
dolgoznia; vagy másoknak az ő számára; és az utóbbi munka annyit rabol
el mások boldogságából, mint amennyivel sajátját akarja fokozni az
átlagon felül.

A pénz csupán általános eszköze annak, hogy _az emberek egymás között
munkájukat kicseréljék;_ úgy, hogy a nemzeti vagyon, amennyiben pénzen
szerzett, nem egyéb mint csupán azon munka összege, amelyért az emberek
egymást jutalmazzák és amelyet a nép közt forgalomban lévő pénz
képvisel.

Azon dolognak, mely pénz gyanánt szerepeljen, magának is annyi munkába
kellett kerülnie, hogy előállítsák, vagy hogy más ember kezébe
juttassák, hogy ez a munka egyenlő legyen azon munkával, amelylyel az
árút kellett megszerezni (természeti vagy műtermék útján). Mert, ha
könnyebb volna azt az anyagot beszerezni, melyet pénznek neveznek, mint
az árút, úgy több pénz özönlene a piaczra, mint amennyi árú eladó és
mivel az eladónak több munkát kellene árújába befektetnie, mint a
vevőnek, aki könnyebben szerzi meg a pénzt: ezért az árúkészítésbe
fektetett munka és vele az ipar általában együtt hanyatlana és eltünne a
keresetben való szorgalommal, amelynek pedig következménye a
közgazdagság. Ezért nem tekinthetők pénznek a bankjegyek és állami
utalványok, bár egyideig azt képviselik: mivel úgyszólván semmiféle
munkába sem kerül az előállításuk és értékük pusztán azon a véleményen
alapul, hogy az eddig sikerült _készpénzzé_ való beváltás továbbra is
sikerülni fog, ennek megfelelőleg értékük, oly esetleges fölfedezésnél,
hogy nincs a könnyü és biztos forgalomra elegendő készpénz, hirtelen
eltünik és kikerülhetlenné válik a fizetésképtelenség. Igy azoknak a
munkája, akik Peru és Uj-Mexikóban arany és ezüstbányákat tárnak fel,
különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy mily gyakran sikertelen kísérlet
az érczerek felkutatására irányult munka, valószinüleg még nagyobb, mint
Európában az árúk előállítására felhasznált munka és mint vissza nem
fizetett munka magától abbamaradna és ezzel ama országok csakhamar
nyomorba sülyednének, ha Európa munkája, épp ezen anyagoktól izgatva,
egyidejűleg fokozatosan nem nagyobbodnék, hogy amazoknál a bányászathoz
való kedvet a fényűzés nékik felajánlott árúival folytonosan
ébrentartsa: úgy, hogy mindig munka munka ellen kerül versenybe.



A politika az okosság oly faja, amely által valaki egy egész szabad
népet a saját czéljaira felhasználni tud.

Jaj annak, aki más politikát ismer el, mint olyat, mely a jog törvényeit
szentnek tartja. Még csak figyelmeztetésre sem kerülhet e dolog; mert,
ha ilyenben uralkodók vagy alattvalók részesülnek már, úgy ez a
leghaszontalanabb dolog a világon és részben a leghivatlanabb is.

Észak egy nagy uralkodója – azt mondják – czivilizálta nemzetét. Adta
volna Isten, hogy erkölcsöt vitt volna bele; úgy azonban minden, amit
tett a politikai jólétre irányult és erkölcsi romlásba vezetett.



Egy ember deszpotizmusa még sokkal elviselhetőbb, mint sokaké.

Az uralkodónak jól kell ismernie legfőbb képviselőként való működését és
vallásos érzülettől áthatottnak kell lennie.

Ha majd alattvalók és uralkodók jól fogják ismerni azt, ami a derék
jellemre vonatkozik, úgy jó kormány maguknak a jó uralkodóknak
elhatározásából fog előállani, mivel az alattvalók annak megfelelők
lesznek.

Az univerzális monarchia oly alkotmány, amelyben minden szabadságnak és
vele (ami a következménye) minden becsületnek, ízlésnek és tudománynak
meg kellene semmisülnie.

Vannak Európában hatalmak, melyek nagyra vannak jámborságukkal és míg a
jogtalansággal úgy élnek, mint vízzel, azt akarják, hogy az igazhívőség
kiválasztottjainak tartsák őket.

Ami iránt az államnak vallási dolgokban egyedül szabad érdeklődnie, az
az, hogy annak tanítóit mire kell rátartania, hogy hasznos polgárai, jó
katonái és általában hű alattvalói legyenek. Ha erre mint eszközt az
igazhívőség dogmatikus vallástételeinek bevésését választja és ugyanily
kegyszereket, úgy emellett nagyon rosszul járhat. Mert e dogmák
elfogadása könnyű dolog és a legrosszabb embernek sokkal könnyebb, mint
a jó embernek, azzal ellentétben azonban az érzület morális megjavulása
hosszú és fáradságos munkába kerül, mivel azonban az embert arra
tanították, hogy főleg a dogmák betartásától remélje üdvösségét, úgy nem
kell éppen valami nagyon aggódnia, hogy kötelességét (bár óvatosan)
megszegje, mivel kezében van a csalhatatlan eszköz arra, hogy az isteni
igazságszolgáltatást kikerülje (csak éppen, hogy nem szabad elkésnie)
minden titokban való igazhívősége és a kegyszerek esdeklő használata
által; ha azonban az egyház tanai közvetlenül a moralitásra
vonatkoznának, úgy egész máskép szólna lelkiismeretének ítélete:
tudniillik, hogy amennyit elkövetett gonoszságaiból helyre nem hozhat,
annyiért a jövendő bíró előtt felelnie kell és ezt a sorsot ki nem
kerülheti semmiféle egyházi szer használatával, sem a félelem által
kiszorított hittel, sem olyan imával. Melyikfajta vallás mellett
biztosabb tehát az állam?



Meg kell engedni, hogy politikusaink olyanoknak veszik az embereket,
aminők, nem mint ahogy a világ dolgaiban járatlan pedánsok vagy
jóindulatú képzelgők álmodoznak, hogy minőknek kellene lenniök. De
ehelyett, hogy _aminők_, azt kellene mondani: _aminővé tettük őket_
jogtalan kényszer által, áruló, a kormány kezébe adott gonosz tervek
által, tettük őket pedig ezzel nyakasokká és lázadásra hajlandókká; ahol
aztán persze, ha a gyeplőt kissé elengedik, szomorú következmények
mutatkoznak, amelyek ama okosnak vélt államférfiak jóslatát valóra
váltják.



A praxis helyett, amivel bizonyos okos államférfiak a filozófussal
szemben kérkednek, _praktikákat_ használnak, amennyiben egész
igyekezetük csupán arra irányul, hogy az éppen uralkodó erőszak szája
íze szerint beszéljenek és hogy privát hasznukat szem elől ne tévesszék,
a népet és lehetőleg az egész világot kiszolgáltassák; a valódi jogászok
módja szerint (akiknek a jog a _mesterségük_ és nem a _törvény_ alapja),
ha a politikába merészkednek. Mivel nem az a foglalkozásuk, hogy maga a
törvényhozás felett okoskodjanak, hanem az, hogy a törvény mostani
parancsait végrehajtsák, azért számukra mindig az lesz a legjobb
alkotmány, amelyik éppen most megvan, mint törvény, és ha azt magasabb
helyről megváltoztatják, úgy az a rákövetkező a legjobb; ahol aztán
minden a maga gépies rendjén megy. Ez a minden helyzetben való
feltalálás ügyessége azonban annyira elvakítja őket, hogy azt hiszik,
hogy általában az _államszervezet_ elveiről a jog fogalmai szerint
(tehát a priori és nem tapasztalati úton) ítélni tudnak: amennyiben
nagyra vannak azzal, hogy ismerik az _embereket_ (ami persze várható is,
mivel sokakkal van dolguk), de az _emberről_ és arról, hogy az mivé
alakítható, arról nincs helyes fogalmuk.


Társaság.

A titkos ösztönök közé tartozik az a törekvés, amely természetünket
nemesíti, hogy mindazt, ami nemünknek az állatfajjal való közösségére
emlékeztet, eltakarják vagy diszítsék, hogy túlalacsony vélemény saját
magunkról ne terjedjen el. A pusztán animális szükségleteket, amelyek a
modornak nem rendelhetők alá és csak szerkezetünk gépezetére
vonatkoznak, szerveikkel együtt elfedik. Azt sem tűrjük, hogy a test a
tengerben maradjon és ott hullaként ússzon, vagy hogy mint a parzik
testét keselyűk falják fel. Diszítjük a temetést és így tovább. Tehát az
is kötelesség, hogy az emberiséget az érzékszervek szemléletében is
tiszteljük, és hogy ügyeljünk a puszta illemre is.

Kötelességünk úgy magunk, mint mások iránt, hogy ne különítsük el
magunkat, és bár elveink középpontja mozdulatlan legyen, de ezt a magunk
köré vont kört olyannak is tekintsük, amely a mindent magába foglaló
világpolgári érzület egy része; nem éppen azért, hogy a világ javát
előmozdítsuk, hanem, hogy fejlesszük az érzület kellemességét, a
békességet, a kölcsönös szeretetet és becsülést (ez a barátság és a jó
modor) és így az erény mellé társítsuk a grácziákat; amit megtenni
erkölcsi kötelességünk is.

Bár ezek csak _külsőségek_ vagy mellékes dolgok, melyek szép,
becsülethez hasonló látszatot adnak, amely azonban nem is csal, mert
mindenki tudja, hogy mire kell tartania. Bár csupán váltópénz, mégis
fejleszti magát az erkölcsi érzéket azon törekvés által, hogy azt a
látszatot minél közelebb vigyük az igazsághoz és pedig a
_hozzáférhetőség_, a _közlékenység_, az _udvariasság_, _vendégszeretet_,
_szelidség_ (czivódás nélküli ellentmondás) által, amelyek mind a
lekötelezettség feltüntetésével az érintkezésnek pusztán modorához
tartoznak, amivel azonban mást is egybekötünk, amelyek tehát mégis
hatnak a morális érzület fejlődésére, legalább is amennyiben _kedveltté_
teszik az erényt.



Az udvariasság az erkölcs szépsége.

Mérvadónak lenni, annyit jelent, mint önbizalommal mutatkozni, tehát
ismerni a világot.



A _fényűzés_ a társadalmi jólét _ízléses_ fölöslege; az
_ízléstelenséggel_ párosult fölösleg a _dőzsölés_.



A finomabb értelemben vett kaczérság, tudniillik az izgatás
szándékossága, egyébként illemtudó személynél tán kifogásolható, de
mégis szép és rendszerint a tisztességes, komoly illem felett előnyben
részesítik.

Aki társalogni kezd, annak azzal kell kezdenie, ami közelfekvő és
jelenlévő és lassanként kell a távolabbfekvőre vezetnie, amennyire fel
tudja kelteni az érdeklődést. A rosz idő annak számára, aki az utczáról
lép be a kölcsönös szórakoztatásra egybegyült társaságba, erre jó és
rendszerint kisegítő. Mert például a török hírekkel kezdeni, amikről épp
most olvashatunk, ha a terembe lépünk, ez mások képzelőerejével szemben
erőszakot jelent, akik nem látják, hogy mi vezette az illetőt arra.
Lelkünk a gondolatok minden közlésével szemben bizonyos rendet kiván,
ami mellett a bevezető képzetek és a kezdet úgy a társalgásban mint
például a prédikáczióban igen fontosak.

A jó élet, amely úgy látszik, a valódi emberszeretet fejlesztésével még
a legjobban megegyezik, a _jó ebéd jó_ (és ha lehet változatos)
_társaságban_, amiről Chesterfield azt mondja, hogy: tagjainak száma se
a _grácziáké_ alatt, de a _muzsáké_ felett se legyen.

Ha oly, csupa fejlett ízlésű emberből álló, esztétikailag egyesült
asztaltársaságot gyűjők egybe, amelynek nemcsak az a szándéka, hogy
közösen élvezzék az ebédet, hanem hogy egymást is élvezzék (mivel akkor
számuk nem sokkal emelkedhet felül a grácziákén): akkor e kis
asztaltársaságnak szándéka nem annyira az éhség kielégítésében kell,
hogy álljon – amit mindenki magányosan is elvégezhet – hanem inkább a
társas élvezetben, amihez az ebédnek csak keretként kell látszania;
amihez aztán az a szám éppen elég, hogy a társalgás fenn ne akadjon, de
ne is oszoljék meg a legközelebb ülők elkülönített kis társaságai
között. Az utóbbi egyáltalán nem társalgási jóízlés, aminek mindig
műveltnek kell lennie, ahol mindig egy beszél mindenkivel (nem csupán a
szomszédjával): ezzel szemben az úgynevezett ünnepélyes traktamentumok
(lakoma és etetés) teljesen ízléstelenek. Magától értetődik emellett,
hogy minden asztaltársaságban, még a vendéglőiben is, az, amit
valamelyik indiszkrét asztaltárs más hátrányára mond, mégsem tartozik e
társaságon _kívüli_ használatra és azt kifecsegni nem szabad.

Mert minden szimpózion külön arra a czélra készült szerződés nélkül is a
hallgatás bizonyos szentségére kötelez, mindarra nézve, ami
asztaltársunknak a társaságon kívül később kellemetlenséget okozhatna:
mert e bizalom nélkül megsemmisülne az erkölcsi fejlődésre oly kedvező
társas élvezet, és a társaság maga is. Ezért, ha legjobb barátomról
_úgynevezett_ nyilvános társaságban (mert hisz még oly nagy
asztaltársaság is tulajdonképpen csak magántársaság) valami roszat
mondanának, védeném ugyan és mindenesetre saját veszélyemre keményen és
megbántottan a pártjára kelnék, de nem használtatnám fel magam arra,
hogy e megszólást elterjesszem és annak, akire vonatkozik tudtára adjam.

A társalgást nem csupán a _jóízlésnek_ kell vezetnie, hanem vannak elvek
is, amelyek az ember szabadságának korlátozó feltételei gondolatainak a
társaságban való nyílt közlésével szemben.

Az ízléses vendégfogadás szabálya, amely a társalgást _élénkké_ teszi, a
következő: 1. Olyan társalgási témát válasszunk, amely mindenkit érdekel
és mindig valakinek alkalmat ad arra, hogy valamit ügyesen hozzátegyen.
2. Sohase álljon elő a társalgásban halálos csend, csupán pillanatnyi
szünet. 3. Ne változtassuk a témát és ne ugorjunk egyik tárgyról a
másikra, ha nincs szükség arra: mert a vendégség végén a lélek
kikerülhetlenül a beszélgetés különböző részeire visszaemlékezik, mint a
dráma végén (amelyhez hasonlít az eszes ember egész lefolyt élete is),
amelyben, ha nem találja meg az összefüggés fonalát, zavartnak érzi
magát és boszusan veszi észre, hogy kulturájában nem hogy előrehaladt,
hanem inkább visszafelé ment. A szórakoztató témát csaknem ki kell
meríteni, mielőtt másikra mennénk át és ha a társalgás megakadt,
értenünk kell ahhoz, hogy kísérletkép észrevétlenül valami rokon témát
csempésszünk bele: így egy ember veheti át a társaságban a társalgás
vezetését, anélkül, hogy azt észrevennék és irigyelnék. 4. Sem magunk,
se a társaság tagjai ne ragaszkodjanak _erőszakkal a maguk igazához:_
sőt inkább mivel e szórakozás nem üzlet, hanem csak játék legyen, ama
komolyságot hárítsuk el ügyesen alkalmazott tréfával. 5. A komoly
vitában, amely mindamellett el nem kerülhető, fegyelmezzük gondosan
magunkat és szenvedélyünket annyira, hogy mindig kitűnjön a kölcsönös
tisztelet és jóakarat; emellett több függ a _hangnemtől_ (amelynek nem
szabad kiabáló vagy arrogánsnak lennie), mint a beszéd tartalmától:
nehogy valaki a vendégek közül a másikkal _összekülönbözve_ térjen haza
a társaságból.

Bármily jelentéktelennek is látszanak a finomult humanitás e szabályai,
különösen, ha a tiszta erkölcsiekkel hasonlítjuk össze őket, mégis
mindaz, ami a társas szellemet fejleszti, még ha az csupán tetszetős
elvekből és szokásokból is állna, az erkölcsnek előnyös külső
megjelenéséhez tartozik, amely komoly szempontból is ajánlható. A
_czinikus szellem_ és az _anachoréta önkínzása_ társadalmi jólét nélkül
az erkölcs torzképei, nem is kedveltetik meg az erkölcsöt; hanem a
grácziáktól elhagyatva nem tarthatnak igényt humanitásra.


Gondolkodás – olvasmány – irodalom.

Többnyire könnyű okosan gondolkodni, de sajnos csak akkor, ha már
egyideig rászedettük magunkat.

Uj szókat faragni ott, ahol a nyelv nem hiányos az adott fogalmak
kifejezésére, gyermekes fáradozás arra, hogy a tömeg közül kiváljanak,
ha nem új és igaz gondolatokkal, legalább a régi ruhára tett új
rongygyal.

Ha jó színben akarunk feltűnni, akkor gondolatunkban nem a nézővel,
hanem a tárgygyal kell foglalkozni. Csak önmagunknak akarjunk eleget
tenni. Amit magunk is túlzottnak és feleslegesnek gondolunk, az az
olvasó számára is az.



Aki az értelem és az ész rendes reflexiója helyét mindenütt szemlélettel
pótolja, az _rajongó_. Az ilyen érzelmeit, kedélyhullámzását, képeit,
félig átálmodott, félig átgondolt fogalmait, melyek mozgalmas lelkében
játszadoznak, szükségkép magának a tárgynak tartja, amely különös erővel
így jelenik meg benne. Minél kevésbbé képes érthetővé tenni magát, annál
inkább panaszkodik a nyelv és az ész elégtelensége miatt és minden
világosság ellensége, mivel őt nem fogalmak, nem is képek
foglalkoztatják, hanem a kedély hullámzása.

Az entuziasztikus vagy lelkesedő stílus megrontja az ízlést.

Be kell vallanom, hogy babonás vagyok oly különböző kifejezések
tekintetében, melyeket nagy emberek alkottak meg. Nem is keresem
mögöttük a jelentést, de ha gondolkodás közben valamely fogalom eszembe
jut és az a szó ötlik fel, akkor úgy látszik átérzem azt a lelkesedést,
vagy az egész érzést, amely abban volt meg, aki azon kifejezés alatt
ugyanazt a fogalmat értette, mely nékem szimpátikus.



Szubtilis tévedés inger az önszeretet számára, mely örömest érzi saját
erejét; nyilvánvaló igazságokat azonban oly könnyen belát a közönséges
értelem is, hogy az a sorsuk végül, mint azoknak a dallamoknak, amiket
nem lehet már elviselni, ha a tömeg ajkára kerültek.



Vannak tudósok, akiknek maga a filozófiatörténet (az ókori, mint az
újkori) a filozófiájuk és semmi sem mondható, amit az ő véleményük
szerint már meg nem mondottak volna, és valóban ez minden jövendőre
vonatkozólag is áll mint csalhatatlan jóslat; mivel az emberi ész
számtalan tárgyról sok évszázadon át sokféle módon képzelődött, úgy
könnyen lehetséges, hogy minden újhoz valami régit találunk, ami ahhoz
némileg hasonlít.

Egyetemes és mégis határozott princzipiumokat nem lehet könnyen
megtanulni másoktól, akik előtt csak homályosan lebegett az. Előbb saját
gondolkodásunkkal magunktól rá kell jönni arra, azután másutt is
megtaláljuk, ahol előbb biztosan nem találtuk volna meg, mivel a szerző
maga sem tudta, hogy megjegyzései ily eszmén alapulnak.

Az írók sok tévedést, sok kárbaveszett fáradságot (mivel szemfényvesztés
volt a czélja) megtakaríthatnának, ha csak rá tudnák szánni magukat,
hogy valamivel több nyíltsággal fogjanak munkájukhoz.

Szubtilis tehetségek néha arra ragadtatják magukat, hogy elvekben való
lényeges és soha össze nem egyeztethető különbséget azzal szüntessenek
meg, hogy szóvitává akarják változtatni és így látszat szerint elérik a
fogalom egységét csupán az elnevezés különbözősége mellett és ez
rendszerint oly esetekben történik meg, ahol a különböző alapok
egyesítése oly mélyen vagy magasan fekszik, vagy a bölcseleti rendszerbe
már felvett tanok oly teljes átalakítását követelnék, hogy óvakodnak
attól, hogy a tényleges különbségbe mélyen behatoljanak és inkább mint
pusztán formális dolgokban való egyenetlenséget tárgyalják.

Finomult ízlésű közönségünk étvágyát, sőt mohóságát az olvasásban múló
értékű könyvek táplálják (ami a semmittevés egyik módja), de nem hogy
művelődjenek, hanem, hogy _élvezzenek_, úgy hogy fejük emellett mindig
üres marad és nem kell félniök a túlteltségtől; ezzel elfoglalt
semmittevésüknek a munka látszatát adják és azt hiszik, hogy méltóbban
töltik idejüket, holott semmivel sem töltik jobban, mint mikor
_fényűzéssel_ és _divatlapokkal_ foglalkoznak.



Azon károk között, amiket a könyvek özöne visz véghez, amely évről-évre
elárasztja földrészünket, nem a legjelentéktelenebbek egyike, hogy a
valóban hasznos, a könyvtudákosság széles tengerén itt-ott úszó
könyveket nem veszik észre és az elmulás sorsában a többi
ponyvatermékkel osztozniok kell. Okai: az a hajlam, hogy sokat
olvassunk, hogy mondhassuk, hogy olvastunk; az a szokás, hogy egy
könyvnél nem soká időzünk.



Nem szabad semmiféle könyv olvasását megtiltani; ez az egyetlen mód
arra, hogy önmagukat semmisítsék meg ama könyvek. Ez a kérdés most is
visszatér. Ha a folyókat szabadon hagyjuk áradni, maguk alkotnak
maguknak partokat. Az eléjük épített gát csak arra szolgál, hogy
pusztításukat feltartóztathatlanná tegye. Mert a haszontalan könyvek
szerzőinek mentségéül szolgál, hogy mások igazságtalanok.

A lelki betegségek szomorú baja, ha csak nem öröklött, még szerencsés
gyógyulást enged remélni és az orvos az, akinek segítségét ennél
elsősorban kell igénybe venni. De nem szívesen zárnám ki tiszteletből a
filozófust sem, aki a lelki életrendet szabhatná meg, de csak azon
feltétel mellett, hogy ezért, mint a legtöbb más foglalkozásáért,
fizetést nem követel. Hálából az orvos sem tagadná meg segítségét a
filozófustól, ha az néha a nagy, de mindig eredménytelen bolondság
elleni kúrát kísérelné meg. A _reklámtudós_ dühöngése esetében például
fontolóra venné, hogy nem használnának-e valamit az ellen katharktikus
szerek erősebb adagolásban bevéve. Miután Swift megfigyelései szerint a
rosz költemény csupán az agy tisztulása, amelylyel sok káros nedv
távozik a beteg költő megkönnyebbülésére, mért ne lehetne egy nyomorult
tépelődő irat is efféle? Ez esetben azonban tanácsos volna a természetet
a tisztulás más útjára késztetni, hogy a baj alaposan és teljes csöndben
intéződjék el, anélkül, hogy a közönséget nyugtalanítaná.



A zseni felavatottjai, akiknek muszáj igényt formálni arra, hogy ők
zsenik és csupán más zsenik elismerésére számíthatnak, azok, akiknek
megérthetősége nem közölhető, hanem csupán közös sugallat útján
átérezhető. Hagyni kell ezeket garázdálkodni, anélkül, hogy törődnénk
velük, mert e szellemeknek nem lehet persze ellentmondani, sem őket
megczáfolni.


Búskomorság – egészség.

A búskomorság oly agyrémeket gondol ki, amelyek tulajdonképp nem a külső
érzékszerveket ejtik csalódásba, hanem a búskomorságban szenvedőt csupán
saját állapotának érzésével kápráztatják, amely rendszerint puszta
képzelődés. A búskomor oly bajban szenved, amely, bárhol is van a
főfészke, mégis valószínűleg az ideghálózaton vándorol keresztül
állhatatlanul a test minden részén át. Legfőképp azonban melancholikus
ködbe borítja a lelket, oly módon, hogy a beteg csaknem minden
betegséget, amiről csak hall, magán érezni vél. Semmiről sem beszél
tehát szívesebben, mint bajairól, szeret orvosi könyveket olvasni,
mindenütt a saját esetét találja meg, társaságban néha észrevétlenül jó
kedvre is derül és olyankor sokat nevet, jól eszik és külsőleg
rendszerint az egészséges ember benyomását kelti. Ha belső képzelődése
előtör, úgy képei gyakran oly erősekké és tartósakká válnak, hogy
kifárasztják. Ha valami nevetséges dolog fordul meg agyában (bár ő maga
is felismeri, hogy csupán képzeletének a képe az), ha e bogara illetlen
nevetésre ingerli mások jelenlétében, anélkül, hogy annak okát adná,
vagy ha mindenféle sötét gondolat erőszakos hajlamot kelt fel benne
arra, hogy valami gonoszságot kövessen el, amelynek kitörésétől ő maga
is fél, és ami mindamellett sohasem válik tetté: akkor állapota sok
tekintetben hasonlít az őrültséghez, de nem veszélyes. A baj nem mélyen
gyökerező és amennyiben a lélekre vonatkozik, rendszerint magától vagy
némi gyógyszer után elmulik.

Az a gyöngeség, hogy beteges, határozott tárgy nélküli érzelmeinknek
általában gyáván átengedjük magunkat, anélkül, hogy megkísérelnők, hogy
értelmünkkel úrrá legyünk felettük, a _búskomorság_ vagy hipochondria,
melynek nem is felel meg a test határozott helyi megbetegedése és a
képzelőerő szülötte és ezért _költöttnek_ is nevezhetnők – ahol a
szenvedő minden betegséget, amiről könyvekben olvas, magán észrevenni
vél – egyenes ellentétben áll lelkünk azon képességével, hogy beteges
érzelmei felett úrrá legyen, ugyanis oly csüggedés az, amely oly bajok
felett tépelődik, amelyek _esetleg_ érhetik az embert, anélkül, hogy ha
jönnének, ezzel ellenállhatna; az őrület egy faja ez, amely persze
valamely kórokozó dolgon alapul, amit azonban nem érez meg az illető
közvetlenül, mint az érzékekre hatót, hanem mint bekövetkezendő bajt
tükröz a költői képzelőerő, ahol az önkínzó (heautontimorumenosz),
ahelyett, hogy megemberelné magát, hiába fordul az orvos segítségéhez:
mert csak maga mentheti meg magát gondolkodásának egészségtana
segítségével a kínzó képzetektől, amelyek önkéntelenül felbukkannak
benne, ama bajokról, amelyek ellen pedig, ha tényleg bekövetkeznének,
semmit sem tehetne. Attól, aki e betegségben szenved és ameddig szenved,
nem követelhető, hogy beteges érzelmei felett pusztán akaratával
uralkodjon. Mert, ha erre képes volna, nem volna búskomor. Értelmes
ember azonban _nem enged_ ily búskomorságot kifejlődni: hanem, ha
aggodalom szállja meg, amely szeszélylyé, azaz mindenféle képzelt bajjá
akar fajulni, úgy azt kérdi magától, hogy van-e annak valami alapja? Ha
nem talál olyasmit, ami ezen aggódás alapos oka lehet, vagy ha belátja,
hogy ha volna is tényleg ilyen, mégse tehet semmitsem, hogy annak
hatását kikerülje, akkor benső érzelmének e követelése felett napirendre
tér, azaz szorongó érzését (amely aztán nem terjed tovább) hagyja ott,
ahol van (mintha semmi köze sem volna ahhoz) és figyelmét foglalkozására
irányítja. És mivel életünknek jobban örülünk azáltal, amit annak szabad
használatában _cselekszünk_, mint azáltal, amit _élvezünk_, úgy tehát az
életérzés egy más faját állíthatjuk szembe azokkal a gátlásokkal,
amelyek csak a testre vonatkoznak.

_Soká_, vagy _gyakran aludni_ persze ugyanannyi megtakarítása ama
viszontagságoknak, amiket az élet általában ébrenlétben kikerülhetlen
ránk zúdít, de elég csodálatos, hogy az emberek hosszú életet kívánnak
maguknak, hogy azt nagyobbrészt átaludják.


A közölt részek forrásai:


1. _Kants gesammelte Schriften_, herausgegeben von der Kgl. preussischen
Akademie der Wissenschaften, Bd. I–VII und X–XII (soweit erschienen).

2. _Kants sämtliche Werke_, in chronologischer Reihenfolge herausgegeben
von E. Hartenstein.

3. _Kants Reflexionen_, herausgegeben von B. Erdmann.

4. _Lose Blätter_ aus Kants nachlass von Reicke.

5. «_Ein ungedrucktes Werk von Kant aus seinen letzten Lebensjahren_»,
veröffentlicht von Reicke in der «Altpreussischen Monatsschrift»,
XIX–XXI. Bd.

6. _Ansichten aus Immanuel Kants Leben_ von Rink.

7. «_Der Humor Kants_» von D. Minden.

8. «_Kantiana_» von Reicke.

Ami a különböző forrásoknak a Breviarium egyes részeiben való elosztását
illeti, az első rész forrásai: A tiszta ész birálata, a Prolegomena,
Reflexiók (Erdmann), Egy szellemlátó álmai és a Levelek; a második
részé: Az itélőerő birálata; a harmadiké: Vallás a puszta ész határain
belül; a negyediké: Az erkölcs metafizikája; az ötödiké: Reflexiók,
Antropológia, A szép és a fenséges érzelmeire vonatkozó megfigyelések és
végül a töredékek (Hartenstein kiadása szerint).

A közölt részek – egy-két kivétellel – teljes hűségben adják vissza az
eredeti szöveget.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Egyrészt a füzesbe menekül, másrészt mielőbb láttatni
óhajtja magát.]



TARTALOMJEGYZÉK.

  =Herder – Kantról=  3
  =Tudás= (filozófia – tudomány – tudósok).
  A régi metafizika.  7
  Milyennek kell lennie a metafizikának – bölcselet – bírálat  13
  Naturalizmus – józan ész  20
  Tudomány és tudományos módszer  22
  Tudomány és élet – tudósok – akadémia  30
  =Szemlélet= (művészet – lángész).
  A szép és a művészet  39
  Tehetség és iskola a művészetben  41
  Az egyes művészetekhez  45
  =Hit= (vallás – egyház).
  Hit – álhit  51
  Egyház – biblia  58
  Álegyház – papság  62
  Históriai vallás – zsidóság és kereszténység  65
  =Cselekedet= (morál – jog).
  A morál alapja  73
  A morálról  82
  Állam  86
  Jog  94
  =Élet= (ember és világ).
  Életbölcseség  103
  Emberismeret  108
  Férfi és nő – házasság  118
  Nevelés  126
  Faj – nemzet  135
  Gazdaság – politika – politikusok  147
  Társaság  152
  Gondolkodás – olvasmány – irodalom  157
  Búskomorság – egészség  162
  A közölt részek forrásai  165


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

29 |természettudomány-nem |természettudományban nem

29 |Tor-icelli |Torricelli

167 |Alegyház |Álegyház]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Kant-breviarium: Kant világnézete és életfelfogása" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.