Title: Az emberiség jövője
Author: Lhotzky, Heinrich
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Az emberiség jövője" ***


KULTURA ÉS TUDOMÁNY

AZ EMBERISÉG JÖVŐJE

IRTA HEINRICH LHOTZKY

FORDITOTTA SCHÖPFLIN ALADÁR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1912

AZ EMBERISÉG JÖVŐJE

IRTA

HEINRICH LHOTZKY

FORDITOTTA

SCHÖPFLIN ALADÁR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1912



A FEJLŐDÉS KÉRDÉSE.


Az olvasóhoz.

Prófétai kisérletet, remélem, nem vár tőlem a nyájas olvasó. Hiszen sok
prófétája van korunknak, legalább sokan olyanok, kik úgy tüntetik fel
magukat, mintha próféták volnának. Tárgyam mint időszerű elmélkedés
ötlött fel bennem, mely abból az érdeklődésből sarjad ki, mely az
emberre, mint olyanra irányul, – az emberre, amilyen, – nem amilyennek
lennie kellene.

Ez sokszorosan elválaszt engem a kortársaim közt uralkodó irányoktól. Ők
tulságosan kevésre becsülik az embert. Csak úgy veszik számba, mint
körüknek, vallásuknak, különleges törekvéseiknek részesét. Az ember csak
szám nekik, nem ember. Éppen csodálatos sajátossága, különálló léte megy
veszendőbe, mihelyt valamely határozott törekvéshez csatolták, mint
annak egyik tagját. Itt az ügy a fő, nem a személy.

Akit az ember mint ember érdekel, annak tulajdonképpen nem szabad
semmiféle zárt párthoz csatlakoznia. A pártállás elzárja a
hozzáférkőzést sok emberhez, akik pedig éppen olyan értékesek, mint
azok, akikhez utat nyit. Mert az ember mind értékes. Aki azonban nem
csatlakozik párthoz, azt nem értik meg. Mert a valahova tartozást
feltétlenül megkövetelik. Azt hiszik, hogy csakis mint tömeg alkothatnak
és az ember számukra csak egy részecskéje a tömegnek.

Ez előttem csak lassanként lett világossá, nehéz, belső küzdelmek után.
Meglehetősen megismertem mindazt, amit a földön «kereszténynek»
neveznek, mindebből nem egy dolgon keresztül mentem, sok dolgot
átgondoltam, sokat ujra átéltem és ismerem gondolatmenetének legvégső
következtetéséig. Egykor azt hittem, hogy ez az igazság, vagy itt kell
megtalálni. Az igazság azonban sokkal feljebb van. Mindez nagyon derék
és helyes dolog, de nem «az» igazság.

Volt egyszer valaki, aki az ember titkait ki akarta kémlelni, mert
segíteni szeretett volna az embereken. Ekkor éber álmot álmodott, és
belelátott nemünknek gyökereibe, bele egészen az emberiség
paradicsomáig. De akkor az a benyomása támadt, hogy az emberről való
igazság hét mennyországgal feljebb van, mint jelenlegi léte a bolygón,
és amit látott, azt nem tudta szavakba foglalni. Semmi sem jellemzi
annyira helyzetünket és vallási törekvéseinket, mint ez a kis történet.

Én is ismerem a ma emberét gondolkodásában és alkotásában. Nem lehet azt
mondani, hogy azok a kérdések, melyek mozgatják, vallásos jellegüek.
Világi szempontok nyomulnak elébe a vallásiaknak. Nevezetesen a
tudományos gondolatsorok teljesen függetlenítik magukat az egyházi
mérlegeléstől. Ez előnye a mi időnknek, az emberiségnek sejtelme a
szabadságról, mely más bilincset nem tűr meg, mint azt, amelyet maga
rakott magára.

Azonban számtalan olyan ember is van, kit a mai idők készületlenül
találtak. Látják, hogy sok régi meginog és az ujat sem alakítani, sem
megérteni nem tudják. Tanácstalanul ingadoznak erre-arra, bizonytalanok
és könnyen dőlnek a tompa, ernyedt kétségbeesés karjaiba. Ezek az
elpusztult és pusztulást tenyésztő kedélyek rettentő tömegben vannak.

És éppen rajtuk akad meg a szem. Vajon hogyan alakul az emberiség
jövendője, ha a mi időnk, a legifjabb nemzedék látszólag annyi nyomát
mutatja az elfajulásnak? Van-e valamilyen haladás, vagy vivmány, mely
meg tud bennünket vigasztalni ama tömegnyomor miatt, mely oly sokat
elzülléssel fenyeget? A nyomor bizonyára nemcsak a külső vagy testi
viszonyokban van meg, számtalan embernek lelki és szellemi állapota is
el van nyomorítva, minden vakító külsőség ellenére is.

Sok komoly ember tekint borus szemmel a jövőbe. Látszólag joguk is van
erre. De aki csak borusat és nehezet lát, legalább ne beszélne róla.
Elég idő van leszámolni vele, ha itt lesz. Az embernek vigaszra, erőre,
örömre van szüksége az élethez. Nehéz harczát csak akkor harczolhatja
meg, ha derült tekintettel nézhet előre.

Az nem olyan fontos, hogy milyen nézetünk vagy felfogásunk van erről
vagy arról a dologról, vagy az egész természetről. Nézeteink felfogási
képességünkhöz igazodnak. De mélyen járó különbség, hogy leigázottaknak
vagy győzteseknek, szenvedőknek vagy cselekvőknek érezzük-e magunkat.
Csak a derült ember találja meg helyes álláspontját az őt környező
természettel szemben.

A jövőbe vidáman tekintőknek ajánlom ezt a kis irást. Nyájas olvasó,
tanulj meg jókedvüen pillantani előre és ne vezessen félre sem az egyéni
nyomoruságod, sem az általános nyomoruság. Csak a jókedvü ember győzhet,
pedig a győzelemre vagyunk hivatva.


Teremtés és fejlődés.

Rendesen azt mondják, hogy a mai nemzedék elvetette az apák hitét, és
gondolkodásában a legélesebb ellentétben áll a régiekkel. Azelőtt a
világ teremtésében hittek, most a világ fejlődését akarja bebizonyítani
a tudomány.

Pedig ez nem is olyan ellentét, mely teljesen kizárná egymást.
Lényegileg tulajdonképpen csak a látás különbözőségéről van szó. A
régiek, mint ahogy az egészen természetes, mindenütt a készet, a
keletkezettet látták és ezért a változhatatlanság benyomását nyerték.
Látták a kész növényt, az elhatárolt állatfajt, mely oly zárt, hogy más
fajtával nem keveredhetik. Látták az embert olyannak, amilyen
szemlátomást mindig volt, ameddig történetében vissza tudtak menni.
Mindennek a késznek keletkezését nem képzelhették másképpen, csak a
teremtési tettek által, tehát a világ teremtését és fennmaradását
tanították.

Az ujabbak azonban pontosabban oda néztek, és észrevették, hogy a világ
«fennmaradásáról» már nem lehet szó. Semmi nem maradhat fenn, mert
minden állandó kialakulási folyamatban van és folytonosan változik.
Nekünk azonban csak azok a változások tünnek szemünkbe, melyeket
időmértékünkkel meg tudunk mérni, ez pedig tudvalevőleg nagyon kicsiny.
Azért tartott olyan sokáig, mig az ember megtanult pontosabban látni.

Mi például nem látjuk a csillagok változását és sok álló csillagról
beszélünk. Pedig egyikük sem áll megrögzítve, a fajok sem, vagy akár az
ember léte.

«Minden folyásban van», mondotta már egy régi meg nem értett filozofus,
de az új idő látta és megmérte ennek a kialakulási folyamatnak a
gyorsaságát és ezzel uj világnézletnek törte utját.

A látás különbözőségei tudvalevőleg nagyon mélyrehatók. A mai festők
másképpen látnak, tehát képeik is egészen mások, mint a régebbieké.
Helyesen látni, a valót látni, a legnehezebb dolgok egyike, ami sok
önmegtagadást követel, teljes odaadást az ügy iránt, a magunk
gondolkodásának és érzésének háttérbe szorítását. És éppen az a
nagyszerü a tudományban, hogy gyakorolta ezt az önmegtagadást. Ez
tanította meg arra, hogy másképpen lásson és így többet látott, mint a
régiek. Látta az alakulás folyamát, melyben pihenés nélkül zuhog tova a
mindenség. Megértette, hogy nincs kész dolog, és a kialakulást
fejlődésnek nevezte.

És vajjon nem volt-e igaza? Hiszen csak többet látott meg ezzel a
valóságból, mely minket körülvesz. Hát a valóság talán nem isteni? Tehát
előbbre haladt, előbbre haladt az isteninek megismerése felé. De még
távolról sem látott meg mindent. Véghetetlenül sok felfedezni való van
még, és minden felfedezéssel megváltozik szemléletünk, de legalább
felvidulunk előrehaladásunk láttára.

Valami értékes kijelentést Istenről mellette, vagy ellene nem mond sem a
teremtés, sem a fejlődés tana. Aki Istenben csak a teremtőt látja, éppen
úgy nem érte el őt, mint az, aki a fejlődés okának ismeri el, filozofiai
értelemben. Istent csak átélni lehet. Ki kell nyilnia szemünknek, hogy
benne és általa éljünk. Csak ennek van értéke.

Ha emberek a világot az élő Isten nélkül akarják megérteni, hadd tegyék.
Előbb vagy utóbb nyilvánvaló lesz a hiba. Ha az Isten minden létnek
gyökere, akkor egyszersmind czélja is minden kialakulásnak és mindenki
vigasztalanul áll magában mindaddig, mig el nem érte őt. De ennek a
világnézlethez más köze nincsen, csupán a személyes birtokállomány
kérdése, életkérdés, nem gondolat-kapcsolat.

A hit és hitetlenség, ami végeredményben nem más, csak egy alakja a
gondolkodásnak, nem lehet sem értékes, sem értéktelen. Csak az a fontos,
ad-e életerőt? Az embernek az élethez bizonyos erőmennyiségre van
szüksége. Ha ennek birtokában van, akkor az kiragyog belőle, mint
életboldogság és létének kinyilatkoztatásává lesz Istenben; ha nincsen
birtokában, lassankint képtelenné válik az életre; világnézlete azonban
olyan közönbös, akár ruhájának szine.

Az uj kor mégis nagy eredményt ért el, mikor a fejlődést meglátta és
követte menetét, kialakulása nyomait összeállította és kikutatta. A
fejlődés tana, a teremtés tanával szemben, haladás Isten megismerésében,
de nem egymást kizáró ellentét.

Az embernek kötelessége, hogy minden haladásnak utána járjon, minden
körülmények között az igazságot kutassa. Még akkor is, ha olykor-olykor
hamis utra tévedt, a becsületes kutatási munka az egyedüli út, mely az
igazságnak elvesztett nyomára visszatalál. Ha az emberek az igazsághoz
vezető uton néha különböző eredményekre jutottak és azokhoz átmenetileg
ragaszkodnak, az nem arra ok, hogy egymás ellen haraggal és
czivakodással harczoljanak, hanem arra, hogy annál nagyobb buzgalommal
kutassák magát az igazságot és minden körülmények között tiszteljék az
igazság kutatóját.


A kialakulás folyama.

Minden folyamatban van, semmi sincsen készen, minden fejlődésnek van
alávetve. Mi a fejlődés? Folytonos változás, melyre belső és külső
körülmények hatnak.

Az előbbiekhez tartoznak az időjárás és táplálék hatásai. Belső hatások
ott működnek közre a fejlődésben, ahol már lelkes lény ébredt fel, tehát
az állat- és embervilágban. Itt a táplálék gondja és a védekezés
kényszere magával hozza a lény lassú átalakulását.

Ez a fejlődés, a mi mértékünkkel mérve, oly lassú, hogy évezredek múltak
el, mig az emberiség észrevette. Különösen két dolog figyelemre méltó
benne.

Az egyik egységessége. Mindenütt ugyanazok minden képzeletet
túlszárnyal. az alapelvek vannak keresztülvive, úgy hogy minden változás
ugyanazt a gondolatot ábrázolja és ugyanazokból a szempontokból lesz
érthetővé. Minden alakulásban nyilvánvalóan egyetlen lét működik, mely
azonban egységes módon, de véghetetlenül sokféle alakban nyilvánul.

A második a fejlődés hézagtalansága. Sehol nincs hirtelen átmenet, vagy
váratlan uj alakulat. Látszólag ugyan nem így van. A fajok mindenütt úgy
látszanak, mintha alakulatok lennének. Ám, ha közelebbről vizsgáljuk is
ott, hol kialakulásuknak nyomait követni lehet, nem is olyan
elhatároltak, mint azt a látszat mutatja. Mindenütt vannak rendkivül
finom, lebegő határok. A gyakorlatlan szem előtt rejtve vannak, de
megvannak és feljogosítanak arra, hogy az alakulás folyamáról
beszéljünk. A folyamnak sincsenek hézagai, ha olykor vizeséseket,
örvényeket mutat is.

A látható világ, mely minket körülvesz, olyan mint egy tarka függöny,
melyből az évezredek szárnyalása közben az egyik jelenség a másik után
lépett ki, nem hirtelenül, hanem látható lassú kialakulásban.

Nyilvánvaló, hogy a legifjabb jelenség e bolygón az ember. Volt egy idő,
amikor még nem voltak emberek, csak állatok. De voltak köztük emberhez
hasonló állatok. Ember és ember között is nagy a különbség. Goethe, mint
ember és a pápua, mint ember, már egyszerre fellépő különbözőségek.
Évezredekre volt szükség, hogy egy Goethe keletkezhessék, ám azért a
kevésbbé fejlett emberek háborítatlan megmaradtak. Éppen úgy, mint ahogy
a fejlődésnek minden formája bántatlanul megmaradt egymás mellett.

De olyan elmék, mint Goethe volt, kell, hogy lettek legyen, mióta emberi
történet van, sőt még régebb óta. Hatalmas szellem volt az, aki a tüzet
az ember szolgálatába kényszerítette, aki kenyeret készített, aki a
szántóföldet termővé tette, az állatot megszelídítette és a kocsit
kitalálta, a fonalat szőtte, vagy még inkább az, ki a szót irásban
lerajzolta és megrögzítette. Csak kevés emberi nagyság neve ismeretes.
Pedig hosszú lánczokban sorakoznak évezredek folyamán.

Az emberi világ a legifjabb jelenség, mely e mögül a függöny mögül
kilépett. Megismerhető története régi, de az állatvilág időszakának
megmérhetetlenül hosszabbnak kell lennie. És az állatvilág előtt volt
egy kor, melyben csak növényi élet volt. Ennek az időnek a hosszát mi
már meg nem becsülhetjük. Olyan messze van mögöttünk, hogy a növények
kialakulásának nyomai már nagyon elmosódtak. Rokonsági fokozataikról már
alig tudunk valamit mondani.

És ezért mégis egységes és hézagtalan minden. Sokáig gondolkoztak azon,
hol van a határ az állat és növény között. Azon is lehet gondolkozni,
hol kezdődik a növény és hol végződik az ásvány.

Azonban minden életnek, bármilyen sokfélének mutatkozzék is, egyetlen
egy egység az alapja, akár ember, akár állat, akár növény, mindegy:
minden élő lény élő sejteknek összetétele. Az élő sejt az egyedüli
épületkő, melyből minden élő organizmus föl van építve. Az első élő lény
egyetlen sejt volt. Még most is vannak ilyen egysejtüek, mert a
természetben lehetőleg megmarad egymás mellett mindaz, ami keletkezett.

Az eleven sejt alakulása hatalmas lépés volt a kialakulásban, de ez sem
történt meg erőszakosan és hirtelen. A sejt elő van készítve a kolloid
masszában, ebben a sajátságos, sem nem szilárd, sem nem cseppfolyós
kocsonyás alakulatban; melyet organikus és anorganikus anyagok nemzenek.
Az élő sejt ezzel van megtöltve, de magába zárt hártyával elhatárolt
test. Csodálatosan egységes, megdöbbentően egyszerű és teljesen
megmagyarázhatatlan az élet és az ő megjelenése.

Nyilvánvalóan előfoka már az életnek a kristály, ez a sajátságos
szövedék, melyen egy szám uralkodik. A sejt megelevenedett kristály.
Benne is vannak titokzatos kristályok.

A szilárd látható világnak túlnyomó tömege ásványi és jellegzetes
rokonsági fokozatokat is mutat. Rendesen «holt» anyagnak nevezik. De az
alkalikus föld, a nemes ércz, a vasércz, az ősanyagok is rokonságban
vannak egymással, szakadatlan láncz, erőszakos átmenetek nélkül,
mindenütt egység a sokféleségben.

Csodás alakulási folyam, hová mégy? Titok! Honnan jössz? A minden titkok
titkából, az anyagból! Kicsoda, micsoda vagy? – Vagyok!

A legnagyobb titok mindenesetre maga az anyag, amelyben minden megvan,
amiből minden szőve van. Az anyag nem mindig volt olyan, mint amilyennek
ma látjuk. Igen-igen nagy része láthatatlan gázokból állott, melyek csak
kapcsolatuk folytán lettek láthatókká. Amit mi anyagnak nevezünk, az egy
láthatatlan világ titokzatos mélyéből lépett ki. Pl. A hydrogén
láthatatlan. Az oxygén is. Ha összevegyülnek, a látható folyadékot, a
vizet alkotják. Éppen igy láthatatlan a szénsav is, de a hydrogén,
oxygén és szénsav minden élőnek épületkövei. Az anyag is alakulási
folyamatban van. Senki sem tudja megmondani, hogy micsoda, senki sem
tudja elpusztítani. Mennyisége mindig ugyanaz marad, csak alakjai
vándorolnak szakadatlanul. Folynak.

Az anyag volt a hid az élethez; a lélekhez és szellemhez is. Mi az élet
és szellem, azt nem tudjuk megmagyarázni, de minden pillanatban átéljük
és tapasztaljuk. A fejlődés azt mutatja, hogy az anyag kapuján át lépett
be a látható világba és itt érvényesült.

Az alakulás folyamatát, sőt az egész világot, nem magyarázni, hanem
átélni kell. Nyilvánvaló, hogy minden létezőről csak az eleven
benyomások lánczát kell kapnunk s ezeket a saját tevékenységünkre
feldolgoznunk. Ne magyarázz, hanem élj! – ez a természet nagy parancsa.


Az ember és a kialakulás.

Az alakulásnak tarka sokféleségébe van beleszőve az ember is, a
legmagasabbrendű élő lény csillagunk látható világában.

Az ember is a lét egységét mutatja testében. Minden, ami él, megannyi
sejtállam. Az ember is. Tehát minden élő rokonságban van egymással és,
amint azt már a biblia is tanítja, az anyagból származott. Az ember is.
Hiszen nem is lehetne ura és üdvössége a földnek, ha nem volna vele
vérrokonságban.

Mivel azonban minden rokonságban van egymással, azért a rokonsági
fokozatok különbözők. Az állat- és növényvilág közti rokonság csak az
élő sejt egységében rejlik. Ezzel szemben az állatvilágon belül a
rokonsági viszonylatokat világosan meg lehet ismerni. Kétségtelen, hogy
az egysejtü lény volt általánosságban az állatvilág kezdete. Minden
későbbi élő lényt úgy foghatunk fel, mint az egysejtünek fejlődési
fokát.

Nagy érdeme Häckelnek, a német természetkutatónak, hogy ezt pontosabb
vizsgálódás tárgyává tette, sőt egy sajátszerű törvényét is állította
fel a rokonsági fokoknak. Biogenetikus alaptörvénynek nevezi ezt és igy
fejezte ki:

Minden élő lény csiratörténete rövid megismétlése családja történetének.
Ez azt jelenti, hogy minden élő lény születése két fejlődési sor
határvonala. Fejlődési menete a születés előtt még egyszer
felsorakoztatja az első csirától kezdve valamennyi közvetlen ősét. Tehát
minden élő lény valamikor egyetlenegy élő sejt volt, ez különböző módon
alakult, mig a születéssel olyan élő lény nem látott napvilágot, ki
fölébe nőtt minden ősének és most már hivatva van arra, hogy új, egyéni
életet éljen.

A születés előtt az ősök élete egyszersmind előkészület a hosszú sor
utolsó tagja számára, a születéssel megkezdődik az egyéni élet, mely
nemcsak a fajtát mutatja, hanem az egyed sajátosságát is és talán csak
azután tüntet fel észrevehető haladást a fajtával szemben, miután
évezredeken át megismétlődött. Minden utána következő utódnak szintén
meg kellene futnia születésétől fogva ezt az évezredes fejlődést és
születése után a tovább fejlődött fajtát állítaná elénk. De az egyes
élet hézag nélkül kapcsolódik bele az ősök lánczába, mely alakulását még
feltünteti.

Tehát minden élő lény csiratörténetéből leolvashatónak kellene lennie,
kik közvetlen ősei. Éppen igy az állatvilág csiravizsgálatában
megismerhetőnek kellene lennie, hogy melyik helyen ágazódott el a
fejlődés nagy vonala és mely lények vitték igazán előre és felfelé a
fejlődést.

Igy is van. Ilyen vizsgálódások alapján állapították meg az állatok
családfáját. Ha rá is szorul javításokra ez a megállapítás, annyi
bizonyos, hogy ilyen munkálatokkal nagy eredményeket értek el planétánk
történetének és kialakulásának megismerésében.

E mellett kiderült az, hogy az ember csiratörténete pontosan ugyanazokat
a formákat mutatja, amelyekben az állatvilág mozog, csakhogy túlmegy az
állatvilágon és a születéssel embert, nem állatot hoz létre. A
földgöröngy, amelyből a hagyományok szerint az ember lett, úgy látszik,
akkor már meg volt elevenedve. Mindazonáltal földgöröngy maradt, mert
minden föld, minden anyag.

Hiszen nem is lehet ez másképpen. Igazán csak az uralkodhatik, aki
minden alattvalóját után tudja érezni. Csak az működhetik boldogítóan,
aki igazán megérti azt, akin uralkodik. A földön erre csak az ember
képes, mert mindennek fölébe nőtt, magában pedig benne hordja az élőknek
történetét. Ezek benne megvannak, tehát általa kell igazán élniök és
boldogulniok.

A felületes ember előtt közömbös lehet, hogy holt vagy eleven anyagból
alakult-e. A gondolkodó ember azonban bizonyos megelégedéssel veszi
tudomásul, hogy ő az utolsó titok, melyet a csodás anyag leleplezhetett
és hogy minden, ami ezen a bolygón van, az emberben személyes
képviselőjére talál, hogy senkinek sincs jussa a földre, csak az
embernek, a fejlődés czélja azonban nem lehet semmi más, mint az, hogy
az embert valóban uralomra emelje.

Az embert az anyag szülte és az idő nemzette. De mi az anyag és mi az
idő? Vizsgálódásaink számára rejtélyek. Belső megismerésünk számára azok
a formák, melyekben Isten kinyilatkoztatta magát. Mind a kettő a
láthatatlanból lépett elő és alkotásaiban lesz láthatóvá. Az ember pedig
legifjabb fia az alakulás e hatalmasságainak.

Milyen eredményt jelent tulajdonképpen az ember? Nem szólva egyenes
járásáról, ami méltóságát mutatja és fennsőbbségét az egész állatvilág
felett, az embernek öntudatos, világos énje van. A planéta élete
öntudatossá lett az emberben jelene, multja és jövője szerint. Ez az én
ki tudja magát fejezni egy nyelvben, mely mindazt felölelheti, ami az
ember élete körébe beleesik. Végtelenül fenséges, isteni méltóság, az
élet hatalma sugározza be az embert, az ént.

De ez a méltóság apró kezdetekből sarjad ki. Ma is még követhetjük
történetünkben az emberiség fejlődésének darabjait. Minden eredményt
fáradságos munkával és vajudási kinokkal vivtak ki és ha ma tán
magasabban állunk, mint az ezer meg ezer év előtti emberek, nem értük
volna el ezt a fokot a fáradságos fejlődés ideje nélkül.

A világ igy olyan, mint egy életmuzeum. Minden növény- és állatfaj
egy-egy fejlődési kisérletet mutat. Mindegyik remekmű a maga nemében, a
fejlődés azonban egyre előbbre és előbbre tört, de összes kisérleti
formáit meghagyta egymás mellett és ezzel a létnek és életnek olyan
harmóniáját érte el, mely minden gondolkodó embert csodálattal tölt el.


Az előre hajtó ösztön.

Nagyon fontos, hogy az emberiség alakulási fokait ma még tisztán és
világosan megismerhetjük minden egyes ember keletkezésében. Minden ember
története alakulásának első pillanatától kezdve igen nagy jelentőségü,
hogy megítélhessük úgy multját, mint jelenét.

Mert nem szabad azt hinnünk, hogy a fejlődés ma nyugton áll, vagy
valamikor is nyugton állott. Minden azt mutatja, hogy az ember még
koránt sem kész és a fejlődés kérdése nem csak azt kérdezi, honnan?
hanem azt is: hová?

Feltünő, hogy ezt a kérdést senki sem tárgyalta természettudományi
szempontból.

Figyelemreméltó most már, hogy az ember akkor, amikor megszületik, nincs
birtokában azoknak az előnyöknek, melyekkel az állatokkal szemben
rendelkezik. Még soká nem tud egyenesen járni, még nevetni és sirni sem
tud az ujjszülött ember, éppen úgy, mint az állat sem és a világot
átölelő nyelvéből csak egyetlen szótagot hoz magával, a nyelv
csirasejtjét, amelyből sarjad a világ minden nyelve. A nyelvnek ez a
nagyjelentőségű gyökere az «é». Ebből alakul ki a világ minden nyelve,
éppen úgy, mint ahogy egyetlen élő sejtből nőtt ki minden élő lény.

A nyelv is úgy fejlődik, mint az ember. Először a magánhangzók alakulnak
ki, azután lassacskán a mássalhangzók, ezek között utoljára az «r» és
néhány nehezebb sziszegő hang. Azután következnek a szótagok, a névszók.
A gagyogó ember még sokáig van azon a fokon, hogy csak durván sorozza
egymás mellé a szótagokat és szavakat, – azon a fokon, melyről sok
beszélt nyelv még ma sem jutott feljebb. Később lép elő az ige, mely az
infinitivusból alakul és számtalan formahiba után eljut a helyes
ragozáshoz. Végül megtanulja az ember próbálkozásainak befejezéséül az
életnek, a világnak nagy főnevét, a fontos szót: az «én»-t, ezt a nemesi
diplomáját az embernek, az örökkévalóság lehelletét, mely őt bevonja.

A nyelv a szellem teste. Ez is, mint az érzéki test, egyetlenegy sejtből
sarjad. Mindenütt a fejlődés egynemüsége, egybehangzás és hézagtalanság,
a lét egysége és az alak sokfélesége.

Az egyes ember nyelvének fejlődése nyilvánvalóan rövid megismétlése
általánosságban az emberi nyelv család-történetének. Hogy az ember
anyanyelvét megtanulja, legalább három évre van szüksége. De bizvást
mondhatunk hat évet. Az egyenes járást az ember 12–15 hónap alatt
tanulja meg. Nevetni és sirni már születése után hat hét mulva tud.

Ezek fontos fejlődési sorok, melyeken az ember csak születése után halad
keresztül. Nyilvánvalóan az előbbi idő nem futja ki, hogy az ember
megérjen. De az időtartam hosszuságából következtethetjük, hogy ezek a
legifjabb fejlődési fokok, a régebbiek sokkal rövidebbre vannak fogva.

A legifjabb fejlődési fok kétségtelenül a nyelv, előbbről való már az
egyenes járás, még előbbről a nevetés és sirás. Ezeknek a soroknak
egyenlőtlen hossza alakulásuknak különböző koráról tesz tanuságot. Mig a
csira a nagy fejlődést az egysejtüből a gerinczes állatig nehány hó
leforgása alatt ismétli meg, az ujszülöttnek egy évre van szüksége az
egyenes járás megtanulására, a nyelvre meg hat év kell. Tehát nem sok
évezred előtt érte el a fejlődési folyamat ezeket az emberi előnyöket.
Minden más alattunk álló élő lény születésekor meglehetősen készen van
fejlődésével is és igen rövid idő alatt lesz önállóvá, ami jele annak,
mennyire befejezett a keletkezése. Csak az ember mutatja magán az
alakulás egész nagyszerüségét és még hosszú időre van szüksége, mig a
maga lábán megállhat és nem szorul idegen segítségre.

Mi tehát a legifjabb fejlődési fokokon csak születésünk után haladunk
keresztül és ezzel bizonyságot teszünk a keletkezés nagyságáról és
hosszadalmasságáról. Azt is bizonyítjuk, hogy egy nagy alakulás
közepében állunk s hogy az ember még korántsem tökéletes.

Ha majd egyszer igazán készen lesz az ember, nem is volna
elképzelhetetlen, hogy mai létének tökéletlenségein még születése előtt
megy keresztül és egy olyan lény kerül a napvilágra, mely éppen olyan
hamar áll itt készen, mint az állat, anélkül, hogy születése után évekig
tartó fejlődési folyamaton lenne kénytelen keresztülmenni, mig emberi
mivoltához eljut. Ma az ember nagyon tökéletlen.

Ez éppen a különös. Mikor egy ember alakulásának minden fokán keresztül
ment és testileg, szellemileg teljesen megérett, mégis mindnyájan
egyetértünk abban, hogy tökéletlen. Állatokról és növényekről gyakran
állítjuk azt, hogy tökéletesek és igazunk van. Nevezetesen
tenyésztéseink igazán tökéleteset hoztak létre. Vannak virágaink és
állataink, melyek az ember befolyása következtében sokkal
tökéletesebbekké lettek, mint a milyenekké a természet csak valamikor is
tehette volna őket. Ámde mind a mai napig még nem sikerült egy emberi
nevelőintézetnek sem tökéletes embert létrehozni. És mindétig is
hiábavaló lesz minden kisérlet: embert tenyészteni. A természet azonban
maga el fogja érni az idő befolyása alatt.

Eddig tehát minden képes arra, hogy legmagasabb formáját megtalálja,
csak az ember nem. Tudjuk és érezzük egészen világosan, hogy hijával
vagyunk a mi különleges tökéletességünknek. Egészen világosan áll
szemünk előtt az emberi tökéletesség, de nem vagyunk birtokában. Ez csak
onnan eredhet, hogy a fejlődés egyenes vonala rajtunk megy keresztül,
czélját azonban még nem érte el.

Az ember tökéletlensége tehát természettudományilag meg van okolva a
fejlődés folyamatában. Ez az állapot szerencsétlenségünk is, meg
szerencsénk is egyszersmind. Szerencsétlenségünk tökéletlenségünkön
alapul, meg azon, hogy tudatában vagyunk ennek az állapotnak;
szerencsénk pedig azon, hogy van egy előre hajtó ösztön, mely sohasem
állhat nyugton, hogy tehát az emberi tökéletlenség sem lehet soha a
végső, hanem hogy az ember számára is van egy tökéletesség, melyet el
lehet érni és el is fogunk érni. Még nincs meg igazi emberi mivoltunk,
de kétségtelen, hogy nem fog elmaradni.


Az emberiség paradicsoma.

A gondolkodók és törekvők mindenkor törték a fejüket a tökéletes ember
problémáján. Éppen a mi időnkben vetették fel ismét nagyobb erővel az
«Uebermensch» problémáját. Egyáltalában, melyik irányban keressük
tökéletességünket?

Az ember azt hinné, hogy az Uebermenschnek legalább is az anyag
legtökéletesebb formáját kellene mutatnia. A legerősebb egészséggel,
leghatalmasabb erővel, legélesebb érzékekkel, legkorlátlanabb éghajlati
alkalmazkodó képességgel kellene felfegyverkezve lennie.

De a tökéletességnek ez a fajtája csak kevéssel emelne bennünket az
állatok fölé. Olyan tökéletesség volna, mely lényegileg az érzékiség
körébe esik. Hiszen sok olyan törekvés van manapság, mely az embert
valami különleges életmóddal a tökéletes érzékiségnek ebbe az állapotába
akarja juttatni, természetes, nem izgató táplálkozással, fürdőkkel,
testgyakorlással stb. Hanem azok az emberek, akik erre vetik a fősúlyt,
idővel maguk is egy bizonyos izgalom nélküli állapotba jutnak, amelyen
máris megismerszik, mennyire nem ebbe az irányba tart a mi haladásunk.

A tökéletességnek ez a foka bizonyára nem előttünk van, hanem sokkal
hátrább, mögöttünk. Abban minden népnek régi hagyományai megegyeznek,
hogy az emberi tökéletességnek állapota megvolt valamikor. Azonban
lényegileg érzéki természetű volt.

A hagyományok azt mesélik, hogy az ember valamikor régen egészen
tökéletes volt. Meztelen vala, de meztelensége nem volt szemérmetlen.
Nyelve is volt, melylyel minden dolgot meg tudott nevezni, járása
egyenes, élete szörnyű hosszú. Következésképen birtokában volt a nagy
testi erőnek, tökéletes érzékeknek, kifogástalan rágó és
emésztőszerveknek s a többinek.

Ez a lény nyilvánvalóan magasrendű alakulat volt e földön. Már
meztelensége is ezt bizonyítja. A meztelenség két előnyre utal. Először
is tökéletes szépségre, még pedig nem a szinek, hanem a formák és
vonalak szépségére, mely gyapjú- vagy szőrmez nélkül akadálytalanul
érvényesült. Másodszor tisztaságra. Az ember az egyedüli lény, aki
meztelensége következtében magát teljesen tisztán tarthatja minden
piszoktól és féregtől. Erre sem a hal, sem a rovar, sem az emlős nem
képes. Ez előny és nyereség az élet kellemetlensége dolgában, amit
kelleténél kevesebbre becsülnek.

Ezt mesélik a régi hagyományok az ember tökéletességéről. Ma azonban az
a sorsuk, hogy nem igen találnak hitelre. Ez már magában véve is
helytelen. A hagyományok legalább is fejlődési nyomok, a mód, ahogyan a
nagy szellemek az alakulás folyamát és nyilvánulását felfogták. De
természettudományi eszközök is állanak rendelkezésünkre, hogy a
hagyományok szavahihetőségét megvizsgálhassuk.

Azt kell majd mondanunk: ha valaha volt az embernek paradicsoma, azaz
olyan állapota, melyben a testi tökéletességet elérte, akkor ma meg kell
találnunk annak nyomát minden ember fejlődésében. Mert ha igaz az, hogy
az ember keletkezésében nyomát mutatja annak, hogy a legrégibb élő lény
élő sejt volt, amint azt az emberi csira fejlődésében látjuk és hogy
valamikor a legmagasabbrendü és egyetlen gerinczes állat a hal volt,
akkor minden ember fejlődésében kimutatható az a rövidebb vagy hosszabb
idő, amikor az ember paradicsomi értelemben tökéletes volt, ha
egyáltalában volt valaha paradicsom.

És tényleg igy is áll a dolog. A mese a paradicsomi életről igaz, mert
minden gyermekszoba megismétli rövid vonásokban. Apróságaink elbájoló s
amellett szent mezítelenségben élnek, mely egyrészt elragadó formáikat
juttatja érvényre – olyan formákat, aminőket az ember soha többé nem
mutat – másrészt pedig testük gondozását teszi lehetővé. Nem nyugszanak
addig, míg nem tudnak egyenesen járni és nem találtak ki és tanultak meg
egy nyelvet, melylyel mindazt megnevezhetik, ami az ő világuk körébe
esik. Tökéletes érzékeik vannak és – amint azt a születési jelentések
ritka egyhangusággal bizonyítják – ép egészségben jönnek a világra;
megbetegedésük és érzékeik elkorcsosulása már a mi gondozásunk idejére
esik.

A gyermeki test általában olyan életteljes, amilyennek később már
sohasem látszik. Legjobban csodálkoztam mindig a gyermek táplálkozása
módján. Hiszen az emberi betegségek legeslegnagyobb része helytelen
táplálkozás következménye. Rendszerint annak, hogy kelleténél többet
eszünk. Ha azonban az anya tudatlansága kelleténél többet szán a
gyermeknek, a gyomor egyszerüen nem veszi be és mindazt, ami a mértéken
felül van, hamarosan kiadja.

De másban is mutatkozik az életnek ez a teljessége. A gyermek a
legsúlyosabb betegségekből is könnyen kilábol, hacsak nem szorítják meg
nagyon a természet hatáskörét a «kezeléssel». Ugyan melyik felnőtt
lábolna ki olyan hamar a skárlátból, kanyaróból vagy tüdőgyulladásból,
mint a mi kicsikéink! Minden sebe és sérülése játszva gyógyul; ha kihull
a gyermek foga, rögtön uj nő helyébe. Ha nem ismernők az élet
nyomorúságát, nehezen érthetnők meg, hogy annak a testnek, mely ennyire
életképes és minden hiányt oly hamar pótól, valamikor meg is kell
halnia.

A gyermeki testben mindenesetre megvannak a feltételei az emberfeletti
életkornak. Ez teljesen megegyezik a régiek hagyományaival, melyek azt
mondják, hogy ősatyáink életkora messze felülhaladt minden emberi
mértéket. Aki már ápolt gyermeket, az megérti, hogy az ilyen hagyományok
hitelessége nemcsak lehetséges, hanem valószinü is.

Azt senki se vesse ellene, hogy a halandóság a gyermekkorban sokkal
nagyobb, mint bármely más korban. Ez még nem bizonyíték, mely előbbi
állításunkat czáfolná. A legtöbb gyermek hanyagság és helytelen kezelés
következtében hal meg. Azonkivül a gyermeki test egy már meghaladott
fejlődési fokot tüntet fel. Tehát csak félig illeszkedik bele a mi
körülményeink közé és annál több veszély leskelődik reá. A még
alacsonyabban fekvő keletkezési fokok megfelelően kényesebbek és ezért
még védő burokban vannak. Nem szabad tehát csodálkoznunk, hogy ha a
születés után azok a fejlődési sorok, melyek már nincsenek burokban,
hanem szabadon folynak le, oly sok veszélynek vannak kitéve és hogy a
mai nemzedék már sokszor nem tudja, hogyan kell ezekkel a fejlődési
mozzanatokkal elbánni. Mindazonáltal megtaláljuk bennük nyomait annak,
hogy valamikor régen sokkal hosszabb volt az élet, mint manapság, éppen
úgy, mint ahogy a bölcsességfogakból és a vakbélből következtetünk az
ember nagyobb emésztési képességére, mely fok már mögöttünk van, noha
éppen ez a két maradvány testünk leggyöngébb részei közé tartozik.

A testi tökéletességnek paradicsomi foka már bizonyára mögötte van az
emberiségnek, mert mindenki ennek bizonyítékait hordja testében.
Mindenki volt már egyszer, ha csak futólag is, a paradicsomban. Csakhogy
a paradicsom ma már rövid átmeneti formává sülyedt alá.

Éppen a természettudomány igazolja a régiek hagyományait. De szintoly
világos az is, hogy ez a kor már messze mögöttünk van és ha mögöttünk
van, akkor olyan fejlődési fok, melyen már túl vagyunk. Nyilvánvaló,
hogy ez nem volt a lét legmagasabb foka és a fejlődés egy felsőségesebb
állapotba akarja helyezni az embert, mint amilyenben volt tökéletessége
idején, mezítelen, paradicsomi ártatlanságában és hosszú életében. De
akkor ne is sirjunk és jajgassunk azon, hogy elveszítettük a
paradicsomot, egyáltalán ne nézzünk fájdalmas tekintettel hátra, hanem
örüljünk, hogy keresztülgázoltunk azon, ami elmult és hogy a fejlődésnek
ujabb foka elé haladunk.


Az új tökéletesség.

Ma természettudományi bizonyossággal mondhatjuk ki, hogy a mi
alakulásunknak nem az a czélja, hogy tökéletesebb érzékekre és testi
előnyökre tegyünk szert. Ellenkezőleg, életünk tartama rövidül, testünk
ereje csökken, érzékeink élessége tompul, még pedig láthatóan.

Az ember sok mindenfélét okol ezért a hanyatlásért. Hogy életünk módja
helytelen, hogy a húsétel az ok, az alkohol a hibás, a kultura a baj.
Ebben sok igazság van, de végeredményben a vegetáriánusok, az
antialkoholisták meg egyéb «természetemberek» sem élnek tovább, mint a
többiek. Nem, a felelősség a fejlődést terheli, mely máson töri a fejét,
nem az érzéki lény paradicsomi tökéletességén.

Mai tökéletlenségünk még mindig haladás a régi tökéletlenséggel szemben.
Bebizonyosodott, hogy már nincs is szükségünk tökéletes érzékekre. Mi
magunk sokkal jobban megjavítjuk őket, mint ahogy a természet javítaná
meg nélkülünk.

Egy csillagász barátom beszélte nekem egyszer, hogy egy szibériai
paraszt puszta szemmel látta a Jupiter holdjait és kérdezte tőle, hogy
micsoda pontocskák azok a ragyogó csillag közelében. Talán egész
Európában senkinek sem volt oly éles szeme, mint ennek a burjátnak. De
mi ez ahhoz a pillantáshoz képest, melylyel a messzelátón keresztül
belenézünk a világ megmérhetetlen távolságába, vagy amelylyel a
mikroszkópon át a világ mérhetetlen kicsiségét is meglátjuk. És mi a
messzelátó meg a mikroszkóp? Mesterséges emberi szemek.

Azután meghalljuk azt, amit a legmesszebb messzeségben beszélnek, amit
természetes fül sohasem hallhatna meg. Szárnyakra sincs szükségünk, mert
közlekedési eszközeink számára nincs távolság e planétán.

Magától értetődik azonban, hogy a mesterséges, élesebb szerszámok
tökéletesbedése és alkalmazása a természetadta szerszámokat
visszafejleszti. De ez nem is olyan nagy baj. Manapság megtanítják a
némát beszélni, a süketet hallani. Sőt éppen a mi korunkban arra is van
példánk, hogy egy vak és süketnéma nő olyan műveltségre tett szert, mely
a középszerűt messze felülhaladja.

Uj tökéletességünk tehát nem az érzéki érettségben van, hanem egy
véghetetlenül finomabb valamiben, egy anyagban, melyet soha senki sem
sejtett volna, mely azonban az emberben és az ember által az
érzékelhetőség látókörébe lépett és amelyet mi szellemnek nevezünk. Az
emberben nyilvánvalóvá lett, hogy van még valami sokkal magasabbrendű
dolog, mint az anyagi láthatóság, következéskép van egy sokkal
tökéletesebb lény is, mint az érzékileg érett lény.

Ez egészen új, rejtelmes jelenség, mely így a láthatóság tarka függönye
mögül a fejlődés útjára lépett és amelyet ugyancsak az anyag tartott
sokáig elrejtve.

Az anyagból élet lépett elő. Mi az élet? Senki sem tudja megmagyarázni,
azonban mindenki ismeri. Az anyagból lépett elő a szellem is. Állati
alakulat nem tudott neki szállást adni, tehát a fejlődés tovább
törtetett az ember felé és az emberben jelent meg a szellem.

Nyilvánvaló tehát, hogy a szellem és az élet a tulajdonképeni hajtóerő,
egyszersmind rúgója minden fejlődésnek is, a látható anyag pedig csak
agyag, melyet láthatatlan művészek formálnak és szemünk működésüket az
anyag fejlődésének látja, amely pedig csak forma, melyben a szellem és
élet megnyilatkoznak. Magukban véve láthatatlan erők. Tehát nyilvánulási
formát kerestek az anyagban és az emberben előretört a szellem.

Mi azonban a szellem? Természetesen szintén meg nem magyarázott rejtély,
de semminek sem az a rendeltetése, hogy megmagyarázzuk, hanem hogy
átéljük. Ez a magyarázási viszketeg a főakadálya az életnek.

Voltak emberek, kik tagadták azt, hogy van szellem, mert vele szemben
érzéketlen a kémiai mérleg, mely pedig a gramm tizedrészét is megérzi.
De ez nem csoda. Micsoda a mérleg? Anyagiasult gondolat. A szellemnek
van mérlege, de a mérlegnek korántsincs szelleme. De a mérlegen és
minden eszközön rajta van a szellem élete.

Minden eredmény, amit az ember a maga tökéletességében elért, szellemről
tesz tanúbizonyságot. A fejlődéssorokat egészen az emberig látszólag az
anyag hozta létre, amint azt a régi hagyomány mély bölcsességgel
hangoztatja, mely újra meg újra mondja: a földből sarjadt a fű, növény
és minden állat. De azokat a fejlődéssorokat, melyek az emberiségben
rejlenek, már nemcsak az anyagnak, hanem az emberben benne lakó,
jellegzetes szellemnek számlájára is kell irnunk.

Ha már nem tudjuk megmondani, mi az anyag, feltehetjük, hogy minden
mozdulatát, ugynevezett törvényét a szellem hatalma szabja meg, hogy az
anyag végeredményében nem más, mint a szellemnek láthatóvá lett,
legalacsonyabb rendű alakja. De az emberben láthatóan uralkodik valami
önálló és ez segítette létrehozni az emberiség minden vivmányát, úgy
hogy az előre irányuló fejlődés hasonlíthatatlanul gyorsabban megy
végbe, mióta az ember fellépett.

A szellem mindenesetre magasabbrendű, tehát szélesebbkörű, mint az
érzékiség. Az embernek előbbi tökéletessége érzéki világának körébe
esett és anyagias természetű. Az ember volt a legszebb és
legtökéletesebb földi alakulat; járása, széles kört felölelő nyelve
természetes urává tette őt a földnek, de mégis csak azt tudta
megnevezni, amit látott és mindaz, ami érzékiségének körén kivül esett,
sötétségben volt.

Az emberi énben a szellem leadta névjegyét a földön, de éppen ezzel azt
fejezte ki, hogy van egy magasabbrendű tökéletesség, mint az érzéki és a
fejlődésnek kizárólagosan az a czélja, hogy ezt a magasabb és
legmagasabb tökéletességet elérje.


Az első lépés.

Nehéz elgondolni, hogy a szellem miképpen vétette magát észre az
emberrel. Bizonyára volt az embernek valamikor egy olyan korszaka,
amikor ugyan mindent meg tudott nevezni, azonban csak azt, ami
érzékeinek körébe esett. De az érzékfölöttire, a gondolatra – miképpen
válhatott rájuk figyelmessé?

A világ szerkezetének megfelelően ez is csak a fejlődés útján
történhetett meg. De az érzékfölöttinek megértésére hogyan kell –
fejlődnünk?

Emlékszem egy gyermek folytonos kérdéseire, ki hallott valamit gonosz
álmokról. Hetekig nem tudott megnyugodni azon, mi is az a gonosz álom,
hol lakik, mit csinál, szerette volna ismerni egész természetrajzát és
mindezekre a kérdésekre nem tudtunk olyan feleletet adni, melyet
megértett volna.

Hasonló helyzetben kellett lennie egykor az embernek is. Bizonyára
sejtette, hogy több veszi őt körül, nemcsak a látható világ, de hogy
milyen az a másik, az a láthatatlan, azt nem tudta elképzelni a
tökéletes földgöröngy.

Ekkor eljutott az első fogalomhoz. A régi hagyomány azt mondja, hogy ez
a «rossz» fogalma volt. Semmi sem olyan valószinű, mint ez. Valamennyi
fogalom közül legérezhetőbb a «rossz». A rossz tulajdonképpen félig
anyagszerű, mert az érzékiség világában semmi sem oly érezhető, oly
igazán szembeszökő, mint a rossz.

A rossz még testi alakot is ölthet és felléphet mint betegség,
ellenségeskedés, háború és gyilkosság. A fogalmak közül a gonosz
mindenesetre a legalsóbb fok, de a legalacsonyabb egy rengeteg nagy
világban, a szellem világában.

Az ember nagyravágyásában tulajdonképpen tovább ment, nem akarta tudni,
mi a szellem, a gondolat és a fogalom. És képes volt arra, hogy ezt ne
tudja, mert még nem volt eléggé kifejlett rá, de tudni akarta, nemcsak
azt, mi a «rossz», hanem azt is, mi a «jó».

A rossz nyilvánvalóan a «nem», de a fejlődés az «igen»-ből ered. A
«rosz»-szal sohasem elégszik meg. A «jó»-t követeli. De a «rossz»
valósággá lett, a «jó» fogalommá.

Ez már nagy lépés volt előre. Sokkal nagyobb, mint közönségesen hiszik a
földön. Egy más lénynek sincs képzete a «jó»-ról, vagy a «rossz»-ról.
Tulajdonképpen minden jó volt, amit a földön meg lehetett nézni. Jó
volt, mert volt, az ember is jó volt és tökéletes, de ez a tökéletesség
öntudatlan, czéltalan és kellem nélküli volt, tompa, gondolattalan
természetesség, meztelen, paradicsomi ártatlanság. De az ember nyomára
jutott az első gondolatnak és a fogalomképzés megindult. Ezzel olyan
fordulat állott be, milyet ez a bolygó addig még nem élt.

Ezzel persze a legtökéletlenebb lénynyé lett az ember. Minden jó és
helyes volt és változatlan maradt jóságában. Csak az ember hagyta el. Ez
tulajdonképpen nem volt nála «hiba». Tökéletesebbé akart lenni, amikor
belépett a fogalom világába és csak ekkor lett igazán tökéletlenné, mert
látta, hogy ezzel a lépéssel egy egészen új létnek legalsóbb fokára
került.

Előbb a legmagasabb fokon állt az érzéki világban, most pedig a
legalsóbb fokon a szellemi világban. De benne előre nyomult a fejlődés.
A legsilányabb tökéletlenségben állandó vigasza maradt az embernek, hogy
egyedül ő benne van elhatározva a haladás. Minden más állva maradt
érzéki jóságának fokán. Egyedül ő törtetett előre és tudatosan vagy
öntudatlanul új létének teljes tökéletlenségét vette ráadásul.

Nem ő nyomult előre, de őt szorította az a rejtélyes lét, mely minden
megjelenésében titokzatos czélt követ, mely – amit fel szabad
tételeznünk – egy olyan tökéletesség, minőt ma még nem is sejtünk.

A fejlődésnek sok-sok létrafokot kellett meghágnia. Az már nagy eredmény
volt, mikor az első folyékony és első szilárd anyag létrejött, amikor a
láthatatlan hydrogén és láthatatlan oxygén az első látható vízcseppben
egyesültek és az első sójegecz meg az első kavics megjelent. Ezzel
megint el volt érve egy fok, az első kristály – egy szám lett láthatóvá.
Hiszen a szám már fogalom, a szellem bizonyítéka. Azután jött az élet az
első sejtben és végül az emberben az első öntudatos gondolat, a szellem
az anyagnak, a húsnak és vérnek formájában.

Vajon megáll-e ez a rejtélyes előretörekvés utja közepén és otthagyja-e
az embert a rosszban és a tökéletlenségben, egyszóval a legalacsonyabb
szellemi fokokon, vagy pedig tovább halad és nem nyugszik addig, mig a
végső czélt el nem érte.

Tulajdonképpen csak időre van szükség, semmi másra, csak időre. A
győzelem bizonyos. És ha nem is látja meg közülünk mindenki a győzelmet
látóérzékével, mégis legalább egy szeme a keletkezés hosszú lánczának és
mint ilyen, szükséges és nélkülözhetetlen.

Ma tehát két tökéletesség között állunk. Az elsőt, az érzékit, a
paradicsombelit magunk mögött hagytuk, az ujat, a szellemit még nem
értük el. Ennek következtében mi vagyunk az egyetlen tökéletlen lények
ezen a bolygón, kik csonkaságunkat és vajudási fájdalmainkat nagyon is
érezzük, de egyszersmind az egyedüliek, akikben megvan egy olyan
tökéletesség csirája, mely

Ennek az alakulási időnek szenvedései nem érnek fel azzal a
nagyszerűséggel, melynek bennünk kell megnyilatkoznia és ma csak ez
tölthet el minket örömmel és vigaszszal. A legboldogtalanabb lények
vagyunk és egyuttal a legboldogabbak is.

Nagy boldogságunk már ma is abban van, hogy egyáltalán tudunk
boldogtalanok lenni. Ki más tud e föld kerekségén boldogtalan, bünös
lenni, mint az ember? Ezért aztán senki, sem a nap, sem a hold, sem
valami csillag vagy élőlény nem tud olyan boldog lenni, mint az ember.
Boldog az a nép, mely ujjongani tud! Boldog az az ember, aki nevetni és
sirni tud! De hogy mivé lesz egykor az ember, – azt el sem lehet
képzelni!


A jó és a rossz.

Két sark között fordul a mi alakulásunk. Ez a két legnagyobb ellentét,
melyet ismerünk: a jó és a rossz. Többek, mint puszta fogalmak.
Hatalmak.

Egyáltalában az a sajátsága a szellemnek, hogy nem fogalom, hanem erő.
Ezért nagyon valószinü, hogy mind az, amit erőnek nevezünk – még az is,
mi az anyagban rejlik – nem más, mint a szellem lendülése, vagy
gondolat. Igen, maga az anyag is talán csak azért oly rejtélyes és
érthetetlen, mert a szellemnek megtestesülése, melyet gondolatok
mozgatnak. Ezeket a gondolatokat pedig azért tartjuk
változhatatlanoknak, mert arasznyi létünkben változhatatlanokúl találtuk
ki őket és mert még egyideig erőtlenül állunk velük szemben és ezért a
magunk gondolkodása tette tette őket változhatatlanokká. Ha a szellemben
hinnénk és nem az anyagban, akkor valószinüleg kiderülne, hogy az anyag
a folyó, a hullámzó, a változó és hogy a szellem kormányozza gondolatai
irányában. A létnek kell hogy legyen egy olyan foka, amelyen az anyag
épúgy engedelmeskedik az egyes ember akaratának, mint ma az úgynevezett
örök és megmásíthatatlan természeti törvénynek.

Egyelőre még nem vagyunk ennyire. Nincs is semmi értelme, hogy erről
ábrándokat szőjünk. A valóság ugyis túlszárnyalná minden esetben. Mi
egyelőre még egy alakulásban mozgunk, melyet két ellentét, a jó és a
rossz kormányoz, melyek épp úgy hajtó erők, mint a pozitiv és negativ
elektromosság. Hiszen az egész természet egységes.

Minden lépés előre, mit az emberiség megtesz, kiváltott ereje a jónak,
de mialatt létrejön, belevegyül a rossz. A rossz az elégedetlenséget
ereszti szabadjára az emberben, mert látja a tiszta jót és érzi, hogy
szellemileg hozzátartozik és igy megint egy lépést tesz a jó felé. Még
ott is, ahol a rossz látszólag mindent kizsarolt, csak a jó ereje terjed
a talajban, mely végtére bizonyosan kihajt, többnyire ott, ahol nem is
várják.

Az emberiség minden fejlődésében, mely azóta ment végbe, mióta a
gondolatnak, a szellemnek világába belépett, ez a két hatalom működik és
alakította történelmünket. Tehát az első gondolati dolgok, melyekkel
érintkezésbe jutottunk, termékeny hatalmaknak bizonyultak. Micsoda erők
működnek tehát a szellem birodalmában?

Ezt a magunk élete történetéből is láthatjuk. Ha az ember jót gondol, a
jó uralkodó hatalommá lesz, melyben az ember egész környezete osztozik.
A rossz gondolat meg rossz világot nemz az ember körül és a romlás
hatalmává lesz. Tehát el sem képzelhetjük, milyen fontos az ember
alakulása szempontjából az ő gondolatvilága. Minden gondolat erő, mely
képes volna arra, hogy az anyagra átalakítólag hasson, mint a szélvész a
hullámokra, ha rögtön nem tennék hatástalanná más szellemi erők. De
felettünk mindazonáltal megtartja hatalmát és nagyon fontos, hogy az
élet gondolatai, jó gondolatok környékezzék az embert és keletkezését és
töltsék be lelkét, nem pedig rossz gondolatok, sötétek, feketék. Ezek
nagyon hamar jelennének meg benne vagy körülötte bajok alakjában.

Másrészt azonban az is világos, hogy jövendő tökéletességünk magasabban
áll, mint a jó és rossz, vagy hogy ebben ez a két hatalom a lét olyan
harmóniájában növekszik, mely az ellentéteknek egymással való
szembeszállását nem engedi meg. Tökéletességünknek a szellem világában
olyannak kell lennie, mint amilyen volt az előbbeni tökéletesség a
testiség világában. Tökéletes testi forma voltunk, tökéletes szellemi
forma leszünk. Ebben a testiségnek is ujjá kell alakulnia, mindenek
előtt teljesen a szellem hatásköre alatt kell állnia.

Tehát nem is beszélhetünk jó vagy rossz emberekről. Ilyen nincs is. A jó
és a rossz az előre irányuló mozgás erői, de nem önálló szellemek, tehát
nem emberek. Eszközök, nem személyek, szinek, nem lényegek.

Sehol sem értették meg az embert ott, ahol a jók és a rosszak osztályába
sorozták. Ma ugyan mindent e mérték szerint osztályoznak egy bizonyos
erkölcsi felfogás szempontjából. Innen van, hogy a legtöbb ember
kesereg, hogy nem értik meg.

És nem is értik meg. Minden ember előtt ott lebeg egészen világosan a
tökéletesség világában mutatkozó valódi alakjának képe. Továbbá mindenki
egészen pontosan tudja, hol fogyatékos a tökéletesség valódisága és
tudatosan vagy öntudatlanul szenved emiatt. Ha rossznak korholják, vagy,
ami szinte még kellemetlenebb, jónak dicsérik, lényét mindkét esetben –
félreértették. A tökéletességre rendelve és alakulásának mértéke szerint
többé vagy kevésbbé roszszal van borítva, de lénye egészen más, mint a
rossz vagy a jó.

Talán jobban meg lehet érteni ezt egy példán. Ha ma élne néhány
tökéletes ember a föld hátán, valódi ember, olyan, amilyen mindnyájunk
előtt lebeg bensőnkben, nem sok idő multán elárasztaná az emberiség
tömegeit a tökéletesség világossága, mely mindenkit ellenállhatatlanul
beragyogna, meggyógyítana, megmentene. Azonban, ha valódi emberek
helyett csak jó embereket sikerülne nemzeni és mi többiek volnánk ezek
mellett a rossz emberek, akkor elviselhetetlen helyzet alakulna ki, egy
pártellentét, mely elképzelhetetlenül szörnyüséges volna, ha a «jó»
emberek száma nagyon megnövekednék. Szerencsére ez sohasem állhat be,
mert a jó és a rossz a valódi ember szellemi magaslata alatt áll.

Azt is megértjük, hogy a fejlődés lassú és éppen úgy szüksége van
évezredekre, mint az élő sejt fejlődésének. Most már az a fontos, hogy
az első lépés az érzéki tökéletességből a szellemi tökéletesség felé a
«rossz»-nak gondolata volt. Innen van, hogy az érzékiség és a «rossz»
közeli rokonai egymásnak. Mennél jobban közeledünk a szellem felé, annál
közelebb kerülünk az érzékiséghez, annál közelebb vagyunk a «rossz»-hoz.

Ez oly érthető, hogy sok jóhiszemű ember azt gondolta, hogy az
érzékiséget teljesen ki kell irtani, hogy megmeneküljünk a «rossz»-tól
és közelebb jussunk a «jó»-hoz. Persze, ez nagy tévedés. Hiszen nem _jó_
embereket kell tenyészteni, hanem _valódi_ embereket kell létrehozni.

A valódi ember uralkodik érzékein, de nem irtja ki őket. A pusztán jó
ember talán böjtől, zabolázza testét, a valódi ember istentiszteletté
avatja az evést és ivást. A pusztán jó embernek mindenütt van
nyesegetni, tiltani valója, egyre alapítja az egyletecskéket az ilyen
vagy olyan baj orvoslására – a valódi ember életerőt fejt ki,
szabadságot és erőt teremt maga körül és ebben a levegőben ellebben a
halál minden árnyéka.

Egy azonban igaz. Hiszen minden állat- vagy növényfaj mutat visszaesést
az ősi állapotba. Ezt atavizmusnak vagy csökevénynek nevezik. Az ember
is mutat folytonosan és mindenütt ilyen visszaesést.

Csökevény ránk nézve az, ha az állati állapot mutatkozik. Ennek mértéke
szerint leszünk anyagilag megkötöttekké. Az állat még egészen megkötött
és megkötöttségében jó, olyan jó, amilyen jó az állat lehet.
Megkötöttségében egészséges is, jól érzi magát, mert érzése pontosan
megtanítja, mit kell tennie, mit kerülnie. Nem is akarhat mást, csak
azt, amit kell. Ezzel szemben az ember alapja a szellem. Ez azonban
korlátlan uralmat jelent az anyag fölött. Ma már képes arra, hogy mást
akarjon, mint amit kell. Mivel azonban csak félig szellem, helytelenül
bánik az anyaggal, «bűnt» követ el és ez lesz forrása szenvedésének,
mivel valótlanság. A bajok féligazságaink kifejezői.

Az ilyen visszaesés minden egyes esetben a régi érzékiséget juttatja
fokozottabb mértékben érvényre. Természetesen a «rossz» érzése van meg
ilyenkor bennünk. Ahol igazi haladás van, ott a szellem kezében van a
kormánypálcza és a vivmányok mind a «jó» zászlaja alatt sorakoznak.

Ma az érzéki és szellemi között a középen élünk, ezen alapul mindaz, ami
jó és rossz bennünk, de nyilvánvaló, hogy a szellemlény diadalmaskodni
fog az érzéki lény fölött. Akkor majd kiegyenlítődik bennünk a jó és
rossz és megbékélésük egy sajátossága lesz a valódi embernek. Mért fog a
szellem győzni? Mert a történelemben, amennyire azt ismerjük,
folytonosan ért el eredményeket s mert a fejlődés nem állhat meg.


Szellem és hit.

Folyton csak a szellemről beszélünk és majd elfeledtük, hogy manapság
végtelenül sok ember nem ismeri el, hogy van _szellem_. Nagyon ártatlan
és ártalmatlan felfogás. Senkinek sem közönbös annyira, mint éppen a
szellemnek. Ha ezek az emberek bizonyos idővel előbb éltek volna, azt
mondták volna: szilárd anyag, cseppfolyós anyag ostobaság, ilyen nincs.
Vagy egy más időben: eleven anyag – bárgyuság. Mért ne mondanák ma:
nincsen szellem.

Ha van szellem, akkor neki árt legkevésbbé, ha azt mondják, hogy nincs.
Mit tennénk mi, ha valaki tagadná létünket? Azt hiszem nem boszankodnánk
ezen, hanem alkalomadtán megragadnók az üstökét és igy figyelmeztetnők
barátságosan arra, hogy vagyunk. Meg szeretnék hivni minden ilyen embert
vacsorára, hogy kocczintsak vele mindkettőnk egészségére. Ez oly kedves
alkalom volna a megismerkedésre, hogy mint legjobb barátok válnánk el.

A szellem világában kevesebb volna a humor? Azt mondta egyszer valaki:
Aki megteremtette a békát, – nem volt abban humor? A szellem egyszer
elbájoló és lelkesítő módon fogja magát megismertetni. Aki azt hiszi,
hogy a szellem nevében fel kell háborodnia azok ellen, akik a _szellem_
létét tagadják és materialistának meg nem tudom minek szidalmazná őket,
mindenesetre arról tenne tanuságot, hogy nagy a gyengesége és kicsi a
hite a maga igazságában. Az ugynevezett materialistában sokszor több a
szellem, mint haragvó ellenében.

Ha napvilágnál nézzük, nagy hálával tartozunk az ugynevezett
materialista meggyőződésnek. Ez a meggyőződés a természet bizonyos
irányu megfigyeléséből és az anyag vizsgálatából eredt. Senki sem
tanított meg annyira, hogy pontosan és gondosan megfigyeljük a természet
jelenségeit, mint az a tudomány, mely mindazt tagadta, amit nem tudott
bebizonyítani. Régebben szivesen folyamodtak szavakhoz és
hipotézisekhez, ha az érzékfelettiről volt szó és ezért évszázadokon át
hamis képzetsorokban éltek. Most azonban minden megváltozott. Sokkal
gondosabbak vagyunk megfigyeléseinkben és azért érettebbek a
megismerésben, mint régebben. S ezért nem utolsó sorban tartozunk
köszönettel a becsületes, fenkölten gondolkodó materializmusnak.

Van persze egy másik, gondolattalan, fecsegő materializmus is. Ez a
törzsasztalok álláspontja, melyről nem érdemes beszélni. Éppen olyan
boldog hitében, mint egy régebbi, de még ma is meglevő fajtája a régi
hitnek, mely engedelmesen elgajdolt mindent, amit előénekeltek. Csak a
szine más, lényege egyforma.

Az igazi materializmus nagy, leküzdhetetlen igazságszeretetnek volt a
folyománya. Sok okunk van rá, hogy hálásak legyünk iránta kiméletlen
vizsgálódásai miatt az igazság érdekében. Talán éppen ott működött
leghatalmasabban a szellem, ahol a legbuzgóbban tagadták létét.

Egy föltétlenül bizonyos. Mathematikai bizonyítéka nincs a szellemnek,
mert nem tudjuk megmagyarázni. A mathematika csak olyan nagyságokkal
bizonyít, melyeket ő maga teremtett. A természetet, az anyagot, az
életet, a szellemet azonban nem mi teremtettük, tehát nem is
magyarázhatjuk meg. Megvannak és mi többet nem tehetünk, csak
megjelenésük formáit irjuk le.

Az ember tudvalevőleg csak a tapasztalati tényeket ismerheti meg, csak
ezekbe találja bele egy kissé magát. Hogyan volnánk képesek mi, kik
félig anyag, félig szellem vagyunk s nagyon messze valódi
tökéletességünktől, mely tisztán szellemi, – hogy volnánk képesek ma
megállapítani azt, van-e szellem és mi a szellem!

Egy egysejtü lény nem állapíthatja meg, mi az élő és mi a holt anyag.
Nagyon is kezdetén van az életnek. Az ember is nagyon a kezdetén van még
a szellemnek. De azt nagyon jól meg tudjuk különböztetni, mi az élő,
mert magunk mutatjuk az élet legmagasabb formáját.

Ennyi bizonyos. Ha a fejlődés egyáltalában a megkezdett uton megy
tovább, egyre jobban kell érvényre juttatnia a szellemet. Épp úgy, ahogy
az élet az anyagban megjelenni törekedett és egyre magasabb formákat
vett fel és máskép nem is cselekedhetett, mert egy magasabb törvénynek
engedelmeskedett, – épp úgy cselekszik majd a szellem is. Csak ily módon
és igy a legjobban lesz észrevehetővé és nyilvánvalóvá.

Ugy látszik, hogy a szellemben, mint a lángban, megvan az az eleven
törekvés, hogy tanuságot tegyen magáról az anyagban. Egyre
észrevehetőbben fog szemünk elé nyomulni. Minden emberi gondolat,
szerszám, egész történelmünk bizonysága a szellemi erő gyarapodásának,
mely nekünk talán lassú, de állandó és biztos.

Igen, veti ellene ellenfelünk. Ezt mi is tudjuk. De mi egy olyan szellem
létét tagadjuk, mely független az anyagtól. Mi tagadjuk az önálló
életet, az önálló szellemet, azt a gondolaterőt, mely el van oldva az
anyagi kapcsolattól.

De mi volna, ha mindaz, amit anyagnak nevezünk és annak minden
nyilvánulása csak a szellem formája volna? Lehetetlen, hogy két
homlokegyenest különböző ősanyag legyen, szellem és anyag, minden
létezőnek alapjában egy nagy egységnek kell lennie, mert egységesen
nyilatkozik meg. Szellem és anyag egykor majd úgy nyilvánul meg, mint
egy világlét két eleme, akárcsak a pozitiv és negativ elektromosság, a
jó és rossz és minden páros erő. A két sark-erőnek, a szellemnek és
anyagnak együttműködését feltételezi a jelenségek látható világa
alakulásában és fejlődésének soraiban és magában véve egység.

Ez egyre világosabbá lesz. Ha pedig valahol nem világos, az sem baj.
Minden bizonynyal világosabbá lesz. Hiszen alakulási folyamban vagyunk,
mely mindig újat, egyre nagyszerűbbet sodor szemünk elé és amely nem
nyugszik addig, mig az ember megint tökéletes nem lesz.

Mért van jogunk ezt hinni? Mert tagadhatatlanul világos az emberiség,
egész bolygónk történelméből, hogy mindig nagyobb és tökéletesebb áll
elő a kisebből és tökéletlenebből. Mert az emberben felragyogott a
szellem az első gondolatban, melyet sikerült elgondolnia és mert
magunkban hordjuk az emberi tökéletességnek elpusztíthatatlan képét,
mely nem nyugszik addig, mig valósággá nem lesz.

De sokkal fontosabb a kérdés: Mit tegyünk hát mi, emberek? Vitessük
magunkat a keletkezési folyammal előre, a szellem felé és igtassuk
bensőnkben a szellemet jogába az anyaggal szemben, tartsuk erősen a
tökéletest gondolatainkban és tagadjuk meg, vessük el a tökéletlent.
Semmiféle munka nem hiába való ezen a területen és minden ember hivatott
munkatárs és értékes segítő. Előbb csak a természet működése volt ez,
mely teremtett, ma az emberben a szellem is munkába állt, mely minden
egyes embert méltányol és megbecsül, mint munkatársat.

Nagy a jelene az embernek, ennek a lénynek, mely keresi valódi
tökéletességét. Sokkal nagyobb a jövője az emberiségnek. Egy szóval
lehet meghatározni: a szellem uralma az anyag felett, az igazságé a
hazugság felett, a tökéletességé a tökéletlen felett. Egyedül jogosult
és jutalmazó tartalma minden egyes ember életének, hogy magát és minden
erejét ennek a czélnak szentelje. Mi vagyunk ma a legfontosabb emberek,
akiken keresztül halad minden erő az emberiség jövendője felé. Mi
vagyunk ma minden tökéletességünk mellett pótolhatatlan szeme az
alakulás hosszú lánczának, mely nélkül egyáltalában nincsen czél. A
minden időkben élő nemzedéktől függ az ember jövője.



A VALLÁS KÉRDÉSE  VAGY  A MODERN ÉS VALLÁSOS GONDOLKODÁS MEGBÉKÜLÉSE.


Vallás és fejlődés.

A természetrajz félreérthetetlenül tanítja azt, hogy az emberiség jövője
a szellemben rejlik. A teremtés nagy szándéka nem az, hogy tökéletes
érzéki lényeket hozzon létre, hanem, hogy tökéletes lelki lényeket.
Annyira már megvalósítottuk ezt a tervet, hogy tartalmáról világosan
tudunk magunknak számot adni. Azonban éppen oly világos előttünk az is,
hogy a czélt még nem értük el. Már látjuk magunk előtt körvonalaiban,
minden erőnket meg tudjuk feszíteni, hogy közeledjünk hozzá, de
részleteit még nem látjuk teljes valósággal és éppen oly valószinü, mint
természetes, hogy utunkban sokszor félrelépünk és sok nagy balsiker ér
még minket. Tökéletesekké kell lennünk, de nem vagyunk tökéletesek. Még
nem.

Amint az emberiségben megvillant a fenségesebbnek sejtelme,
bekövetkezett a természeti törvény bizonyosságával a törekvés, hogy ezt
a fenségesebbet el is érje. Ezeket a törekvéseket érzékelteti az emberek
vallása.

A vallás nem viszonya az embernek az Istenhez. Ez a viszony örökkévaló
és változhatatlan. A vallások azonban, tudjuk, változók és időlegesek.
Csak azt jelölik meg, hogyan fejezte ki az ember sejtelmét Istenről és
hogyan törekedett Isten felé, szóval a vallások az embernek Istennel
való viselkedését jelölik meg.

A vallások is csak abban az időben keletkeztek, még pedig abban a
pillanatban, mikor az ember megszünt tökéletes érzéki lény lenni és
megvirradt benne a sejtelme a szellem világának, mint tulajdonképpeni
hazájának és hivatásának. Vallásosan beszélve azt kell mondanunk: A
bűnnel együtt jött a vallás, vagy Pál szerint: A bűn miatt jött a
törvény. Igy nevezi a nagy apostol a vallást. Aki őt ma meg akarja
érteni, irásaiban mindenütt beleigtathatja a «vallás» szót a «törvény»
szó helyébe. Ugy tünik fel majd, mintha modern irást olvasna.

A különböző vallások alakulásának története a lelki fejlődés területén
teljesen megfelel a fajok alakulása történetének a test fejlődésében.

Legtöbb olvasóm valószínűleg meg van győződve arról, hogy a
kereszténység a vallás legmagasabbrendű formája. Azt is gondolhatja
esetleg, hogy a kereszténység az ember a vallások között. A valóságban
lehet is a legemberibb vallás, legalább legfejlettebb fajaiban.

Ha már most a vallások együtt jöttek létre az ember uj tökéletességével,
melynek a szellem elérése a czélja, akkor világos, hogy el is kell
tünniük, mihelyt az ember a tökéletességet elérte. Mennél tökéletesebbé
lesz az ember, annál inkább játszszák a vallások az elkorcsosult tagok
és csökevények szerepét.

Jelenleg azonban hatalmas eredményt jelölnek meg a fejlődésben és az
alakulás folyamában egyre fejlettebb alakokat vesznek fel, mig a lelki
meggyarapodás őket is túl nem szárnyalja és el nem hagyja. Mert nem
lényegek, hanem csak árnyékok és formák. Nyoma az előrehaladásnak, de
nem maguk az előrehaladások; mozdulata, erkölcse, szokása és tana az
igazi szellemi életnek, de nem ők az élet a szellemben.

Felette vigasztaló az emberiségre, hogy minden része kivétel nélkül
átlépte már a vallás alsó határát. Tudomásunk szerint egyetlenegy nép
sincs, mely vallás nélkül él. Ez nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy
az emberiség egy része sem áll már a tökéletes érzéki lény fokán, hanem,
hogy mindenki, többé vagy kevésbbé tudatosan, magában hordja már a
szellem csiráját és hogy a «jó» és a «rossz» vonzva és taszítva
mindenkiben működésbe hozta hajtó erejét.

Ez kimondhatatlanul nagy eredmény, mely minden másnál jobban bizonyítja
az emberiség egységességét és benső összetartozandóságát. Hogy az
emberek kialakulása egységes volt-e, azt természettudományilag nem lehet
bebizonyítani. Sőt nyomatékosan kétségbe is vonták. Az emberiség léte
minden bizonynyal egységes. Ezt bizonyítja a vallás. Azért látszik a
lelki szem előtt az alakulás egységesnek. Hanem bizonyára azt sohasem
lehet majd tudományosan bebizonyítani vagy megczáfolni.

De más oldalról meg kell engednünk, hogy az emberiség egyik része sem
lépte még át a vallás felső határát. Még egy nép sem jutott a lélek
vallásnélküli tökéletességének állapotába. Nem is tételezhető fel, hogy
a fejlődés valamikor is megengedje, hogy egyesek ennyire előre jussanak.

Abban a pillanatban, amidőn bizonyos számu ember, még ha kis nyáj volna
is, – valaki azt mondta, ha tizenketten volnánk is – belépne a lélek
tökéletességébe, ezek nem nyugodhatnának addig, mig ez a szabadság
mindenkinek közjavává nem válik.

És erre volna is hatalmuk, mert a lélek ragályosabban működik minden
bajnál és betegségnél és minden embert beleragadna az életbe. Ez is az
emberiség egységességét mutatja.

De bárhogy áll is a dolog, a fejlődés fokmérőjének tekinthetjük a
vallást. Sok vallás eltünt ugyan, éppen úgy, mint sok faj is, de
általánosságban megvan a természetnek az a törekvése, hogy a lelki fajok
itt is szép csendesen megmaradjanak egymás mellett, úgy, hogy a föld
vándorló vallásmuzeumot is mutat, mint ahogy élő növény- és állatmuzeum
van rajta. Mai vallásaink együtt keresztmetszetei a vallási fejlődés
lánczolatának az ősi kezdetektől fogva.

Ha pedig a vallás alakulási nyoma a szellemnek, akkor egyuttal tanuja és
kifejezésformája tökéletességünknek és alakulási kisérleteinknek. Ha
nagyon alacsony fokon áll, akkor Istenről és a szellemről alkotott
fogalmai is alacsonyfokuak, akkor súlypontja a mozdulatokban és
külsőségekben van, külső fényre és csillogásra törekszik s lehetőleg
nagy zajt csap. A műveletlen ember örömének nyilvánulása lármával jár,
mozsárdurrogással, kiabálással, dobpergéssel stbivel. Igy hát az
alacsony fokon álló vallás sem lehet meg érczczel vagy faeszközökkel
előidézett erős hanghullámok nélkül.

Ha a vallás fokozatosan feljebb kerül, emelkedik Istenről alkotott
fogalma is, súlypontja pedig a tanításokra és a belső életre esik, külső
fellépése egyszerűbb lesz, lemond a csillogó díszruhákról, a zaj, lárma,
ünnepi méltóságos és bensőséges énekké szelidül. A művelt ember lárma és
mozsárdurrogás nélkül is tud örülni s örömét csak felragyogó szeme
árulja el. Lelke is lárma és mozdulatok nélkül emelkedik a magasba.

Minden vallás két szükségletével tesz tanuságot tökéletlenségéről,
melyek nélkül meg nem lehet, melyek azonban nagyon távol állanak
bensőleg a tiszta szellemi élettől. Első szükséglete az ismétlés. A
religio szóról-szóra azt jelenti: ismétlés. Szertartásos olvasás, mindig
újra meg újra ugyanannak olvasása, – ezt jelenti a religio, a vallás.

Ez nagyon jellemző. A vallásban különböző alakulási kisérletek vannak a
szellemi életre. Ezt az életet az emberiségnek előbbre haladt tagjaitól
kell megtanulnia, kik a vallást maguknak kigondolták s aztán be kell
vésnie elméjébe, megszoknia a végtelen ismétléssel. Az embereket
egyformán idomítják a szellemre. Ahol azonban idomítás van, ott
rendszerint nyoma sincs a szellemnek, mondta egyszer valaki.

Mindazonáltal nagy érdemük van a vallásoknak fejlődésünk körül. Állandó
nagy hatóerők voltak, melyek a szellemi életet ápolták. De az egészen
világos: ha nem a közvetlen lélekből jön valami, ami kiemel a tompa
tömegszokásokból, akkor sohasem jutnánk ki a vallás utain egy holt
pontból. Szellem és vallás úgy cseng egymás mellett, mintha az ember
lassú hirtelenségről beszélne. A vallás alakulási kisérlet s ezért van
is létjogosultsága s kifejezésre juttathatja szertartásait, de azért a
vallás még nem alakulás és növekedés.

A másik szükséglet, melynek szintén nincs köze a szellemhez, és amelyről
egy vallás sem mondhat le, a pénz. Minden vallás koldul. Ebben a
tekintetben az anyag uralma alatt állanak. A szellem meg ellenkezőleg
uralom az anyag felett, tehát függetlenség a pénztől. De ez is jellemző.
A pénz hatalom, világi hatalom. Aki pénz nélkül nem állhat meg, arról
tesz bizonyságot, hogy anyagi erőszakoskodás alkalmazása nélkül ügyét
nem viheti keresztül.

A vallások tehát – közöttük ebben kivétel nincsen – nem igazi területei
a léleknek, hanem az anyagon belül állanak, de természetesen, nyomok
azon az uton, mely az anyag fölé vezet. Aki átszellemült tekintettel
bolyong ebben a nagy vallásmuzeumban és tanulmányozza azt, az nem
nézheti megindult mosoly nélkül mindazt a csodálatos alakulási
kisérletet, melyek azonban mégsem alakulások. Mintha az ember
gyermekeinek játékos polczát nézné, mely mindenféle haszontalan
lim-lommal van megrakva. Igen, igen, a játék is alakulási kisérlet s
alapja nagyon komoly. De mégis csak játék.

A gyermeket sohasem szabad megzavarni játékában. Ez gondolattalan
durvaság. Az embert nem szabad bántani vallásában. Ennek sem czélja, sem
értelme nincs. Aki az emberen segíteni akar, annak életben kell
részesítenie őt, tiszta lelki életben. Akkor aztán magától hull le róla
a vallás.

Minden vallás egyuttal keresztmetszete a fejlődésnek. Sokáig lesznek még
olyan emberek, kik e határvonal alatt maradnak. Ezek számára a vallási
gyakorlat a lehetséges haladás az élet felé. Azért hálával tartozunk a
vallásos gyakorlat _mestereinek_, hogy oly sok silány értéket a magasba
emelnek. Azoknak a szellemeknek számára azonban, kik a határvonal fölött
állnak, a vallás hanyatlást jelentene. Ezeknek azon kell lenniök, hogy
minél magasabbra nőjenek a vallás fölé. Ez még nem megvetése a
vallásnak. Egy ember sem veti meg gyermekkorát. Ellenkezőleg szivesen és
örömmel gondol rá vissza. De többre kell vinnie.

A vallásellenes irányok és törekvések rendszerint nem jelentenek
haladást s nagyon hamar megbénulnak valami kimondhatatlan unalomban. Az
előretörtető emberiség magától, minden durva keménység és erőszakos
átmenet nélkül nő ki a vallásos formák világa fölé. Lélekre, isteni
közvetlenségre van szüksége és végül magától is messze maga mögött
hagyja a vallást. Ez csak játéka a fejlődésnek.


A vallási összeférhetetlenség.

Az is sajátsága minden vallásnak, hogy kölcsönösen nem szenvedhetik el
egymást. Természetes. Hiszen a vallások ismertető jelei
tökéletlenségünknek. Ha a vallások tökéletesek volnának, akkor minden
vita épp oly tárgytalan volna előbbrevalóságukról, mint róluk magukról
is.

Tulajdonképpen annyi vallásnak kellene lennie, ahány ember van, azaz
helyesebben, egynek sem. Ez volna a tökéletesség állapota. Mivel azonban
még nagyon messze vagyunk ettől – mi mindnyájan, ma élő nemzedék – nem
dobhatjuk sutba a vallást, ráadásul azonban el kell fogadnunk a vele
járó tökéletlenséget, féltékenységet és czivakodást is. Mindez már hozzá
tartozik lényegéhez.

Tudvalevőleg két erőkifejtés között mozog az egész természet. Az egyiket
létért való küzdelemnek nevezzük, ez a tagadó folyam; a másik a létben
való segítség, az együttérzés, amelyben a természet úgy munkálkodik,
hogy társas helyzetbe hozza az élőket, hogy egymás segítségére legyenek,
mint pl. a virág és a méh. Ez az igenlő folyam. E két áramlat hozza
létre azt, amit mi fejlődésnek nevezünk.

Természetesen ez a két áramlat is benne van a lelki fejlődésben. Mert a
természet egység. A létért való küzdelmet a vallások vivják. Az
együttérzés a szeretet érzése, mely igazán akar segíteni és maga is
munkába áll a keletkezés érdekében. Mindkét áramlat létre hozza az
emberiség erejének nyilvánulását és szellemi haladását.

A mi feladatunk az volna, hogy mai jelenünkben megtaláljuk az igennek,
az együttérzésnek folyamát; mert a tagadás folyama úgyis elég
szembeszökő. Haladás csak azzal jön létre, ha mindkét folyam hat.

Igazán nincsen-e eszköz a vallási czivódások elnémítására, anélkül, hogy
ezzel felbomlásra ne kényszerítenők a vallásokat, melyek görcsösen
ragaszkodnak fenmaradásukhoz és bizonyos fokig meg is kell maradniok?
Vagy ha ez a béke lehetetlenség – nincs egy út sem, mely legalább
odavezetne, ahol a vallások elviselhető viszonyba jutnak egymással?

Ha mindnyájan nyugodtan gondolkodnánk a vallás lényegén és jelentőségén
és tudnók, hogy a vallás nem önczél, legfeljebb csak eszköze az igazi
szellemi élethez vezető haladásnak, akkor hamar megértenők egymást. A
nagy alakulás egyedül uralkodnék rajtunk és mi elég erősek volnánk
ahhoz, hogy egymás utjait és módjait megtürjük és elviseljük.

Ámde ehhez a nyugodt szemlélődéshez nem egyhamar jut el a többség s a
vallás maga is akadályozza ebben. Mindegyik vallásban van valami
megkötöttség és nehezen tűrik el, hogy az ember bensőleg függetlenítse
magát tőlük. A vakbuzgóság következtében, melyet könnyen hoznak létre,
sokakra nézve betegségekké válnak, melyekből nehéz felépülni. Sokakat
nem előbbrevisznek, hanem akadályoznak a lelki életre irányuló
fejlődésük útján. Igy éppen az, aminek egyesítenie és előbbrevinnie
kellene, választ el minket sokszorosan egymástól és tart vissza a
magasabb czéloktól.

Ha nézzük a mai vallási áramlatokat, különösen két nagy irány tünik
szemünkbe, melyek a lelkeket egymástól elválasztják. Már nem hitvallások
szerint, hanem elvileg válnak el egymástól az emberek. Egyik részök
vallásosan vagy egyháziasan van hangolva és többé-kevésbbé a régi
hagyományoktól függ, másik részük mindezek alól kivonta magát és
tudatosan modern. Ezek azt kérdezik: Melyik világnézet méltó a mai
emberhez? És ezt akarják követni. Hitnek és hitetlenségnek, egyházi és
modern gondolkodásnak lehetne ezt a két irányt nevezni.

Mindegyik irányban van valami jó. A régi egyházi irány az, mely ápolta a
tömegben az erkölcsösséget s segítségre készen és tevékenyen törekedett
behatolni a népesség minden rétegébe. Nem annyira megismerésben, mint
tevékeny gondoskodásában van értékének súlypontja. Gonddal ápolja és
mint ma is egyedül szükségeset, dicséri az apák hitét és gondolkodását,
mely a régebbi időknek elegendő volt.

Ellentétes ezzel sok komoly léleknek modern iránya, mely a tömegekhez is
megtalálta az utat és minden értéket a megismerésbe vet. A tudomány mai
eredményeinek megfelelő helyes gondolkodást követel vallási dolgokban is
és éppen ezért idegenedett el sokféleképpen a vallástól. Értéke a
szellemben való haladás becsületes akarásában van, gyengesége, hogy
túlnyomóan a gondolkodásnak, nem az életnek utján akar haladni. Pedig
lélekben lenni, – az egészen más valami, mint gondolatsorokat befogadni.

Pedig éppen új életre van szükségünk. Az életnek magának kell még
sohasem sejtett módon fellendülnie, nem az életről szóló tanításoknak.
Az uj, igazi ember, akinek keletkeznie kell, ugy különbözzék a régi
embertől, mint az élő sejt az ásványtól. Határozott irányu
előrehaladásnak, uj létnek kell rajta láthatónak lennie.

És ebben segítenie kellene minden valamirevaló embernek. Kétségtelen,
úgy a hívők, mint a hitetlenek, ugy az egyháziak, mint a modernek között
egész sora van a rendkivül értékes szellemeknek, kik sajnos, ma csak
értetlenül állnak egymással szemben, sőt sokszor még küzdenek is
egymással. Szükségünk volna az ő együttműködésükre. Ellentétességük
megakasztja haladásunkat és kártékonyan hat rá.

Lehetséges itt egyáltalában megbékülés és hol találjuk meg?


Békülési kisérletek.

Vallási ellentét mindig volt az emberek között. Régebben a vallások
tüzzel és vassal akarták kiegyenlíteni ellentéteiket. Mást gondolni vagy
hinni, mint amit az állam megengedett, főbenjáró bűn volt. A vallások
történetének véres ösvénye van az emberiség történetében. Nem is lehet
másképpen. Világi hatalom és hitelv két legfőbb szükséglete minden
vallásnak. De a szellem a hitelv ellen tör, a hitelv a szellem ellen.
Tehát a hitelvnek a hatalom jött segítségére a szellem ellen.

A kiegyenlítődésnek ez a neme ma már meghaladott álláspont, bár a
mohamedanizmusban és a különböző keresztény vallásokban még csak
szendereg. De annyira már megérett az idő, hogy úgy érzi: a durva
erőszak a szellem területén lehetetlen.

Emellett évszázadok óta, tulajdonképpen a kereszténység egész idején
keresztül, van a békülésnek egy másik eszköze. Az ember arra törekszik,
hogy másképpen gondolkodó ellenfelét bizonyítékokkal győzze meg
gondolkodásának helytelenségéről és igy térítse meg. Hitviták és
összejövetelek, kiformált és jól meglatolt hitvallási tételek a
jelenségei az efajta kiegyenlítődési kisérleteknek.

Különösen a reformáczió kora gazdag az ilyen törekvésekben. Akkor is uj
idő lett. Nem egy területen nagy vivmányokat értek el és nagy
felfedezéseket tettek és minden oldalról föllép a régi egyházzal szemben
a követelés, hogy meg kell reformálni az egyházat fejében és tagjaiban.
A potestantizmus is felállította ezt a követelést. A protestantizmus
tudniillik valamikor modern irány volt.

Tehát be akarták bizonyítani az igazságot, mint ahogy a mathematikai
tételeket bizonyítják. És pedig bibliai tételekkel kellett mindent
bizonyítani. Föltették, hogy a biblia első szavától az utolsóig
csalhatatlan, és tételeit azután úgy és ott, ahogy és ahol alkalmazhatók
voltak, bizonyítékoknak használták fel, az igazságok, hitvallások és a
hitelvek szövevényeit eszelték ki a gyülekezetek számára.

Sajátságos vallási alakulatok köszönik létüket ennek a vajudásnak.
Valamennyi protestáns szekta és felekezet – számuk légió – így
keletkezett és sok ember és közösség áll még ma is e felfogás
kötelékében.

Ez természetesen már velejében hamis. Mathematikai tételeket be lehet
bizonyítani, mert a mathematika már megalkotta a bizonyítási eszközöket.
A mathematika megteremtette a vonal, a szög, a pont, a szám fogalmát.
Azután dolgozhatott velük. A természet nem ismer egyenest, sem
négyzetet, sem kört.

Az igazság területén azonban, még pedig sem a természettudományi, sem a
szellemi igazság területén nincs mathematikai bizonyíték, mert nincsenek
meg a mathematika elemei. Csak egy bizonyíték van: az élmény. Csak az
lesz bennünk tudatossá, amin mint tényen jutottunk keresztül és nem is
vagyunk képesek megérteni azt, amit magunkon meg nem éltünk vagy
tapasztaltunk.

A vallás területén az az igaz, ami az embert nem gondolkodásba, hanem
magasabb létbe emeli. Minden hitelv és hitvallás azonban a gondolkodás
és megértés körébe esik, nem az élet és lét körébe. Tehát az ember
igazságával éppoly kevéssé ütköznek össze, mint a gőzhajó a mozdonynyal.

Manapság izlése szerint választhatja meg az ember vallását. Ugyan melyik
a legkitünőbb? – Mind kifogástalan, mert mindegyiknek igaza van.
Melyiknek van a legkitünőbb állapota? Melyiknek vannak legnemesebb
tagjai? Mindegyiknek. Mindenütt találunk kiváló embereket. A vallásokon
belül és kivül minden táborban találunk a csőcselék mellett rendkivül
értékes embereket.

Sajnos, sehol sem találjuk meg – az igazságot. Nyilvánvaló, hogy így nem
is lehet megtalálni, mert rossz az út.

Ma is ezen az úton haladjunk? Felvessük talán a kérdést: Kinek van
tulajdonképpen igaza, a régi iránynak, vagy az újnak, a hitnek, vagy a
hitetlenségnek, a vallásnak, vagy a tudománynak?

Hát talán üljünk össze alkudozni, nyesegessük egymást és iparkodjunk egy
egyesítő vallást alapítani, olyan alakulatot, mely az egész világnak
szája ize szerint való?

Van ma ilyen kisérletünk, mely úgy fest, mint a bunda májusban és még
beszéltet is magáról. Ez a monizmus, egy vallásféle kotyvalék
tudományból és filozófiából. Nemsokára el is fog szenderülni az
unalomnak szende halálával.

Nem, az út rossz. Itt egyáltalában nem lehet az igazságot megtalálni. De
nekünk nagy érdekünk, hogy az elválasztott emberi lelkek egyekké
legyenek, hogy fejlődésünk nagy czélját elérni segítsenek. Az emberiség
szerencsétlensége és tökéletlenségének jele már magában az is, hogy
egység nélkül való. Minél mélyebben merült el az anyagi létben, annál
többször látogatja meg a háboru és vérontás csapása. A szellem utján
felváltja a durva verekedést a vallási és tudományos vitatkozás. Igy az
egymással vivott haszontalan küzdelemben sok, felette értékes erő megy
veszendőbe, melyek nagyon hasznossá válnának, ha nagy feladatok
megoldására szentelnék magukat együttesen.

«Békesség a földön!» ez a jelszava a szellemben való haladásnak.
Általános közeledésre és közös munkára van szükségünk, mely a
tökéletesség felé visz. A közeledéshez egészen más területen kell utat
törni, nem a gondolkodás, hanem az élet területén.


A megbékülés alapja.

Legmélyebb alapja az emberek közti békességnek, mely nélkül egyáltalában
lehetetlen az egymás megértése, a gondolatszabadság.

De ezt nem szabad félreérteni. Nem az államtól engedélyezett és
rendőrvédte gondolatszabadságot értem én. Hiszen erre is szükségünk van
és örülünk, hogy legalább ennek birtokában vagyunk. Azt is tudjuk, hogy
milyen nehéz volt kivivni s micsoda munkába került, mig a föld
hatalmasságai nagy kegyesen megengedték a közönséges halandónak, hogy
saját gondolata legyen és azt ki is mondhassa. Mindnyájan tudjuk, hogy
még ennek a sovány kis gondolatszabadságnak is mennyi fogyatékossága
van. De hogy ma – ha csak ennyire is – megvan és hogy egyáltalában van
iránta érzék, már az is nagy szellemi haladás.

A gondolatszabadságnak, melyről itt szó van, egészen más az alapja. Egy
pompás kölcsönösségen nyugszik. Emberekké kell lennünk, kik megadjuk
egymásnak a teljes szabadságot.

Először is a társadalomban nem szabad odajutnia a dolognak, hogy
valakinek gondolkodása miatt bármilyen kára is legyen. Az életben
elfoglalt helyzetére nézve teljesen közömbösnek kell lenni annak, hogy
keresztény-e vagy ateista, hogy konzervativ vagy liberális, klerikális
vagy szocziáldemokrata lapokat járat-e. Munkakörében csak képességei és
munkabirása szerint legyen szabad őt értékelni.

Ha a társadalom azt az álláspontot akarja elfoglalni, csak úgy teheti
meg, ha ez a felfogás az egyes emberből indul ki. A nagy igazságok csak
akkor lépnek be az életbe, ha az egyes ember tárja ki nekik az élet
kapuját. Uj gondolatszabadságunk életkör, melyet az egyes ember teremt
meg egész létével.

Korlátlan igazságként kell kiragyogni belőlünk a következőknek:
Környezetünkben ne befolyásoljon bennünket a mások értékelésében, hogy
milyen gondolatsorok között mozog az illető. Gondolkodjék úgy, ahogy
akar, mondja ki azt, ahogy tudja – ez csöppet se befolyásolja iránta
való viselkedésünket.

Különösen a gyermekeknek kell ezt megérniök szüleikben, a
hitvestársaknak és barátoknak egymásban – tudja meg mindenki, aki
körünkbe jut: mindenki viselkedik annyi tisztelettel mások iránt, még
nyilvánvaló tévedéseik iránt is, hogy sohasem kényszeríti őket egy olyan
gondolatsor elfogadására, melyen az a másik nem tud áthaladni egész
létével, vagy amelyet önként elfogadni nem hajlandó.

Hiszen nagyon egyszerű a dolog. Igazság csak egy van. Talán én vagyok
birtokában és más, aki másként gondolkodik, téved. De ez csak úgy
lehetséges, hogy az a más még nincs az igazság birtokában. Ha ez az
igazság, akkor előbb vagy utóbb bele fog hatolni annak a másiknak az
életébe is, mert az igazság nem maradhat rejtve. De ha én embertársamat
ma belekényszeríteném az én igazságomba, akkor a türelmetlenség
sarkalatos hibáját követném el, mert elvágnám őt egy fejlődéstől, mely
felette fontos és szükséges. Ha ráerőszakolom az igazságot, úgy, hogy
azt bensőleg nem ő maga találta meg és élte át, azzal csak ártok neki.
Csak egyre van jogom, hogy ő is tanusítsa velem szemben azt a türelmet,
melyet én tanusítok vele szemben.

De a dolog sokkal mélyebben rejlik. A gondolatsoroknak alapjában véve
semmi közük sincs az ember lényegéhez.

A gondolat a lélek ruhája és úgy különbözik a mások énjétől, mint az
emberek öltözete. A ruha teszi az embert, – igen, de csak külszinre. Az
teszi az embert, de nem teremti emberré. Vannak emberek, kik buzgó
keresztények és szigorúan konzervativok, mindig a lehető legjobbat
cselekszik és mondják, mégis gazemberek és képmutatók. Másfelől meg
vannak tiszteletreméltó ateisták és szocziálisták. Az ember lénye a
fontos, nem esetleges elveink köpönyege. Mi haszna, ha másokéval egyező
gondolatsorokat nyilatkoztatunk ki, ha lényünkben különbözünk tőlük és
egészen más megitélés alá esünk.

Valósággal mulatságos tévedése volt az előbbi századoknak, ami némely
körben még ma is kisért, mikor az emberek abban a hitben voltak, hogy ha
valaki nevét bizonyos hitvallási formulák alá irta, még ha jóhiszemüen
tette is, – ezzel «lélekben való közösséget teremtett». Nem a hasonló
máz, hanem a hasonló lény az alapja a közösségnek. A formulák egysége
még nem jelenti a lélekben való egységet. Megjön még az az idő, mikor
majd levetjük ezt a gyermekruhát. Ott viselték ezt a koncziliumokon,
szinodusokon, üléseken, kongresszusokon – már ahogy ezeket a mesterséges
emberi gyülekezeteket nevezik. Már nem illenek a mi korunkhoz. A jövő
majd mosolyog rajtuk.

Ennek mély oka van. Mivel az igazság nem szin, hanem lényeg, azért
sajátságos a hatása is. Az egész emberre hat. Egy nézet, még ha helyes
nézet is, ezt nem teheti meg. Nézeteinket talán mindnyájan többször is
megváltoztattuk életünk folyamán, lényegünk azonban végeredményében
ugyanaz marad. Itt-ott talán haladtunk valamicskét, rendszerint
ugyanazok a bajaink és gyengéink.

«Az» igazság azonban teljesen átalakítaná lényünket. Erre nézetformák
sohasem képesek. Még testi hatást is gyakorolna «az» igazság az emberre.
Élet, egészség, béke, öröm, a biztonság érzete és rendíthetetlen
bátorság jutna érvényre az igaz gondolattal. Mig ezt a hatást nem látom,
addig nem hiszem el, hogy valaki birtokában van «az» igazságnak. Hogy
pedig milyen gondolatsorok lakoznak benne állandóan vagy ideiglenesen,
az valóban teljességgel közömbös.

Azonban az első lépés az igazság felé az, hogy mindenkinek megadjuk a
gondolatszabadságot. Ez egyszersmind legjobb orvossága az ember
gondolatainak, ha orvoslásra szorulnak. Mert a nézetek értéktelensége
akkor lesz nyilvánvalóvá, ha nyugodtan léphetnek a világ elé. Sok ember
csak akkor veszi észre, hogy micsoda elhibázott holmiba van beleragadva,
ha ellenmondás nélkül kirakodhatik. Ha azonban időelőtt gyógyítási
kisérleteket alkalmazunk, akkor védi ezt a silány lomot és görcsösen
kapaszkodik bele. És akkor újra kárt okoztunk.

Mért érzi sok ember, mintha korlátok között szorongana és mért hajlandó
a megátalkodásra? Mert észreveszi, hogy nem bánunk jóhiszemüen
szabadságával és önállóságával. A gondolatszabadság az egyedüli emberhez
méltó állapot és mindenkinek megvan az a joga, hogy ezt bennünk
megtalálja.

És éppen azoknak, akik azt hiszik, hogy náluk van az igazság, éppen
azoknak szent kötelességük, hogy a tévelygők bizalmát megnyerjék. Aki
maga is vitatkozik és tolakodó, annak nem hihetjük el, hogy az ő
birtokában van az igazság s az nem is szerzi meg soha a bizalmat. De
bizalom nélkül nem lehet az igazság hatalommá.

Ez a nagy munkatér, ahol nem tanusíthatunk elég önmegtagadást. De, ha
csak néhányan is, erősen megvetjük itt lábunkat és tisztán látunk, akkor
nemsokára az egész közösség birtokában lesz az igazság.


A gondolatszabadság eredete.

A gondolatszabadságot egy nagyon egyszerű meggondolás annyira magától
értetődő dologgá teszi, hogy az ember bámul, mennyi időre volt és van
még szüksége ennek az igazságnak, mig érvényre jut.

Mindenki könnyen beláthatja, hogy az ember egészen másvalami, mint
nézeteinek összege. Azért nem is lehet annyira fontos, hogy milyen
nézetei vannak az embernek. Nevelés és mindenféle életmód szabja őket
ránk, de az egészséges ember kinő belőlük, mint a gyermekruhából.

Különösen a világnézetek! A világ előtt bizonyára nagyon közömbös,
hogyan nézzük őt. Itt van és olyan, amilyen, de nem olyan, amilyennek mi
nézzük. Nekünk a világnézet a véletlennek vagy életünk történetének az
eredménye, tehát szintén eléggé közömbös. Aki az embert nézetei miatt
szeretné vagy gyülölné, az összetévesztené a formát a tartalommal és
nagyon műveletlenül viselkednék.

Minden világnézetnek lényegéhez tartozik az is, hogy felette tökéletlen,
mert hiszen mi csak nagyon csekély részét nézhetjük a világnak. S nem
alkothatunk értékesebb itéletet a világról, mint amilyet alkotunk a nagy
városról, ha azt padláslyukból szemléltük. A világnézetekért folyó harcz
tehát hóbort, melyben sok a komikum.

Ámde kivánatos az emberre, hogy egyéni életében is fejlődésen menjen
keresztül. Tehát ha helyesen akar fejlődni, nézeteit nem egyszer kell
megváltoztatnia. Tudvalevőleg nem tartozik a ritkaságok közé, hogy
valaki egy év leforgása alatt a legellentmondóbb gondolatsorokra jut rá.
Vannak ateisták, kik buzgó keresztényekké fejlődnek és viszont.
Mindazonáltal ugyanazok az emberek maradtak. Melyik állapotában
szeressem tehát az embert? Talán abban, melyben úgy gondolkodik, mint
én? Hiszen akkor arról tennék bizonyságot, hogy nem őt szeretem, hanem
magamat és a fajtámat.

Sőt az is esztelen vállalkozás, hogy nézetekről csak vitázzunk is. Aki
már vivott valaha ilyen szóharczot – ugyan ki nem tette ifjabb éveiben!
– az emlékezik arra, hogy a szóharcz sohasem járt a kivánt eredménynyel,
hogy az ellenfél lehangolódott, vagy legalább is nekihevült fej és
mélyreható elhidegülés lett a következménye. A vitatkozás útja rossz út,
mert nem emelkedik a gondolkodás korlátain túl. Nekünk azonban létre,
nemcsak gondolkodásra van szükségünk. Tehát a gondolkodás szabadsága az
egyedüli, emberileg bölcs álláspont, amelyen egymáshoz jutunk.

Azonban egyszersmind az egyedül lehetséges isteni álláspont. Ha
egyáltalán van Isten – milyennek kell lennie érzületének? Mindent
átölelő léleknek kell lennie, akiben minden emberi lélek hazát és apai
szivet talál. Tehát még a legellentétesebb gondolkodók is.

Ugyan melyik emberen nyugszik leginkább az isteni tetszés? Bizonyára az
igaz emberen. Minél jobban törekszik az ember az igazságra, annál jobban
keresi Istent, akármilyen legyen is igazsága. Az őszinte emberé lesz
Isten tetszése.

Képzeljünk el hát két különböző lelket. Legyen meg mind a kettőben
ugyanaz a törekvés az igazságra. Az egyik nevelés vagy fejlődés
következtében a bibliában, mint az igazság csalhatatlan forrásában való
hithez jutott el. Az életben valószinüleg buzgó tagja lesz egyházának és
az igazságra való törekvése egyházias, vallásos irányban működik. Minden
esetre rajta nyugszik a lélek legmélyéből fakadó meggyőződése
nyilvánulásán a legmagasabb én tetszése. Ha ez az egyházias lepel nem
volna is utolsó megnyilatkozása az isteni igazságnak, mégis ez az itélet
hangzanék el fölötte: Az igazságra való további törekvésed folyamán
mindenesetre fölébe fogsz nőni. Egyelőre igaz vagy.

De elképzelhető éppen igy egy másik lélek is, ki szintoly odaadással
viseltetik az igazság iránt, ki azonban születése vagy életpályája
következtében éppen ellenkező fejlődési irányt vett. Mi az igaz? kérdezi
ez és legkomolyabb meggyőződése alapján azt feleli: Csak ami megérthető!
Minden más agyrém. Becsületes ateizmus, materializmus vagy más
ilyenfajta a hitvallása.

Hogyan itélné meg őt a legmagasabb én? – Mindenesetre nagyrabecsülné őt
becsületes igazságszeretetéért. Ez a szellem persze nem láthat egyelőre
a materialisztikus-ateisztikus lepel fölé. De ez nem baj. Bizonyos, hogy
úgy halad rajta keresztül, mint ahogy átmegyünk egy völgyön. Kutatása
közben egyre szélesebbkörü igazsághoz jut el. A nézetek időlegesek, nem
örökkévalók. Egyelőre nagyon igaz ember. Talán éppen ateizmusa értékes
alkotórésze lesz fejlődésének.

Mindkét esetben egyformán méltóak a szeretetre mindketten. A nagyobb
tetszés azon nyugszik, aki komolyabban és hivebben keresi az igazságot.
A másik azonban, aki talán buzgóságból csökönyösödik meg nézeteiben és
téveszt utat, jobban rászorul az ápolásra. Neki gyöngédebb kiméletben
lesz része. Elképzelhető tehát, hogy ugyanaz a szeretet különbözőképpen
nyilatkozik meg.

De ha egyik vagy másik nem becsületes a meggyőződésében? – Mégis
ugyanolyan szeretetben lesz része, mert ember, szellem, az örökkévaló
énnek gyermeke. Igazságtalansága pedig betegség. A beteg gyermeknek
ápolásra van szüksége. A szeretet tehát kétszeresen gondos ápolásban
nyilatkozik meg, hogy őt helyes utra vezesse.

Mit tegyünk hát? Csatlakozzunk ehhez vagy ahhoz, alkossunk jobb vagy bal
pártot, törjünk egymásra tüzzel, vassal vagy ujságczikkel, üssünk rajta
egymáson többé-kevésbbé titkos leshelyekből? Mit szólna ehhez az
örökkévaló én? Azt mondaná: ostoba emberek. Sok időre van szükségetek,
míg lelkemet megérzitek, értelmemet megértitek, mig Isten és az emberek
igazsága megérint benneteket.

Nem esetleges gondolkodása, hanem léte adja meg az ember értékét. Az
Isten részéről tehát korlátlan a gondolatszabadság. Vannak ateisták, kik
közelebb állanak Istenhez, mint sok keresztény és viszont hitbuzgók, kik
ki vannak zárva az ő közösségéből és vannak, akik ma reggel vagy este
jöttek, s országában mégis a lakodalmi asztal körül ülnek. Csodálatos,
hogy ma ezt még nem értettük meg!

Az égből állandóan gondolatszabadság árad az egész világra, a rosszakra
és jókra, az igazakra és igaztalanokra. Véghetetlen türelemben van
rábizva egész lényünk a fejlődésre. És ez ismeri a czélt s igazságot. Ez
napfényre hozza az igazságot és minden gondolatalakulat csak arra való,
hogy az igazság minél tündöklőbben ragyogjon. Minden gondolatalakulat,
úgy az igenlő, mint a tagadó.

Szellemünk történetét – s ez az igazi története az emberiségnek – mindig
az vitte előbbre, hogy nagy lelkek függetlenítették magukat az uralkodó
gondolatoktól és új utat kerestek, a maguk útját. Az emberiség minden
nagyja ezért volt gyülöletes a vallás előtt s ezért volt mind
vallástalan. Egyik sem inkább, mint Jézus. Azonban mindegyik,
kiváltképpen Jézus, gondolatszabadságot teremtett maga körül és sokak
számára, mert egyedül ez az alapja a lelkek megbékülésének és az
egyedüli állapot, mely méltó az emberhez és megfelel Istennek. Azért
győz egyre jobban a gondolatok szabadsága. Ez töri utját a legnagyobb
bizonyossággal az igazság országának.


Az új erkölcsiség.

A megbékülés azonban nemcsak a gondolatszabadság érvényesülésén alapul.
A gondolatszabadság utat nyit feléje, de nem teszi teljessé. Az igazi
megbéküléshez új erkölcsre van szükségünk.

Az erkölcs, mely ma valóban kormányoz és uralkodik az emberen, még
mindig a régi: Szeresd barátodat és gyülöld ellenségedet! Ez volt a
pártoskodás erkölcse. Az ember kereste a magához hasonlót és ezen az
alapon elhatárolt körbe zárkózott. Esetleg a családot, a népet, a
nyelvet, a szint stb. kereste, vagy lelki értelemben fogta fel a dolgot,
kereste az egyforma vallási formákat és gondolatsorokat, vallásokat
alapított és hitelveket állított fel. De mindez egynemüségek köréből
kizárt minden mást. Végtelen sok szakadék van az emberiségben és éppen
az értékes és erős lelkek pazarolnak el sok életerőt az egymás elleni
küzdelemben.

Nincsen olyan erkölcsünk, mely utat nyitna az ember megbéküléséhez és
mégis semmire sincs annyira szükségünk, mint a közösségre, mely nagy
czélunk felé vezet, mely a lélekben van. Ha mindazt a nagyszerü erőt,
mely tényleg megvan az emberben, többé nem egymás ellen, hanem egymásért
használhatnók fel, akkor fejlődésünk is gyorsabban menne végbe.

Ha visszatekintünk, már most is megállapíthatjuk, hogy mennél magasabbak
lettek a fejlődés formái, annál gyorsabban haladt előre az alakulás. Mi
lenne, ha a lélek rengeteg ereje érvényesülhetne és kibontakozhatnék! Az
emberiség számunkra a léleknek az anyagban való megnyilvánulása. De ha
közelebb akarunk jutni a nagy czélhoz, akkor megbékülés legyen a jelszó.

A régi erkölcsnek, mely még ma is uralkodik, egy másik hibája a jókra és
rosszakra való osztályozás. Mindaddig, mig jó és rossz embereket,
dolgokat, cselekedeteket és ilyféléket ismerünk, mindaddig nagyon
alantas állásponton vagyunk. Hisz a lélek útjának legalsóbb lépcsője
volt az, midőn a jó és rossz ismeretes lett. Mi azonban a legmagasabb
fokokat akarjuk elérni. Akkor pedig a jót és a rosszat messze magunk
mögött kell hagyni.

Mindenütt, ahol a jó és a rossz uralkodik, melegágyra talál a farizeus
és a képmutató. Semmi sem akadályozza azonban annyira a lelkek
megbékülését, mint a jónak és rossznak lelki bilincsei. Ma még
egyetlenegy vallás sincs, mely a jó és rossz erkölcsiségén
felülemelkedett volna. Már ebből is következik, hogy a vallásoknak el
kell bukniok, ha az emberiség valóban el akarja érni nagy czélját.

A vallásokat természetesen nem szabad sutba dobni. Erre a tömeg egész
bizonyossággal, az egyes ember pedig valószinüen még soká nem elég
érett. De a nagy alakulásnak fölibük kell nőnie és olyan állapotot kell
teremtenie, melyben egy dúsgazdagság messze maga mögött hagy minden
vallási dolgot. Ma nagyon nyomorultak vagyunk vallás nélkül. Egykor majd
nagyon kicsinynek látja magát az ember vallásával és abban a jónak és
rossznak szegényes erkölcsével, szemben az újjal, a nagygyal, melynek
alakulnia kell és mely ki fog alakulni.

Az új erkölcs először is nem ismer jó és rossz embert. Ilyen a
valóságban nincs is. Csak ember van. Van továbbá nem kész ember a
valóságban és igazi ember a jövendőben, mely rajta van azon a képen,
mely mindnyájunknak szeme előtt lebeg.

Ha mindenáron különbséget akarunk tenni a mai, még nem kész emberek
között, akkor különböztessünk meg alakulókat és nyugvóponton állókat. Ez
azonban nem jelent értékitéletet, hanem csak megfigyelési értéket. Az az
ember, aki ma nyugvóponton áll, nem marad mindig ott és a keletkező
embernek esetleg hamar kell nyugvópontra kerülnie. Nagyon valószinü,
hogy mindkét állapotra szükségünk van és az is lehetséges, hogy teljesen
nyugvó állapot egyáltalában nincsen. Minden esetre képtelenek vagyunk
bárki fölött értékitéletet mondani. Egyikünk sincs készen.

Az új erkölcs fölötte áll minden pártnak. Nem ismer családot, népet,
nyelvet, szint, vallást, hitelvet, jót, rosszat. Csak embert ismer.

Tudja, hogy az ember lélek, tehát a legmagasabb tökéletességű lény
csirájában és keletkezést hord magában; hogy van egyetlen, mindent
átölelő lélek, kinek mindenki egyaránt kedves, egy apai sziv, mely
minden különbség nélkül, minden időben, mindenki előtt nyitva áll.

Ezek nem hittételek, melyeknek elismerését követelné vagy feltételezné.
Nem ismer semmiféle tant, tételt, gondolatszövedéket. Ezek fejlődési
formák, állapotok, melyekbe belenőttünk, fokok, melyeken az új igazság,
mint életerő lépett elénk s töltött el minket.

Az új erkölcs nem valami tan más tanok mellett, hanem egészen más
valami, egy új világ, mely a régit, mint kovász hatja át és semmit sem
enged fenmaradni, ami fennáll, mert minden elkorhadva összeomlik.

Az ember egyuttal uj lelki szemekkel néz, sugarakkal, melyek nem
tapadnak a test felszinéhez, hanem egyszerüen keresztülhatolnak rajta és
a belsőt éppen úgy megvilágítják, mint a külsőt. Tehát az emberben, mint
emberben, először a lélek fenségét látjuk meg. Az élet gyümölcsei
vagyunk, csakhogy nem vagyunk érettek. Még nem. De megérünk, isteni
fenséggé leszünk. Az anyag csak sík, melyen megjelenünk.

Aki ezt látja, azzal a tisztelettel kezeli a többieket, mely méltó az
isteni lélekhez. Ez a tisztelet az új erkölcs érzülete. Nem tapad többé
külsőségekhez, vagy a jóhoz és rosszhoz. Meghajol az Isten fensége
előtt, mely a lélekben megnyilvánulni törekszik.

Ez nem valami meggondolás vagy bölcs tanítás, hanem az új igazságtól
való közvetetlen áthatottság, mely az alakulásnak egy új fokán jut
bensőnkbe. Nem is megszokás vagy a nevelés eredménye – oh szent
együgyüség, mely igaz embert akar tenyészteni és az emberré válásról
fecseg, sőt irányítani is akarja! – Ez óriási erő, mely egyszerüen belép
az emberiségbe, még pedig az egész emberiségbe, miközben egyesek
egyelőre organumoknak vannak kiszemelve. De nem volnának azok, ha az erő
nem lépett volna az összesség elé.

Ez az egyik: a tisztelet az ember fensége iránt, A másik az a tudat,
hogy egység vagyunk. Általában az egység megismerése jelöli meg létünk
keletkezési haladását. Hogy az anyag egy, az erő egy, az élet egy és
hogy mindez is egy, tudniillik lélek, mely mint anyag, mint erő, mint
élet mutatkozik és nyilatkozik meg, az korunkra egyre erősebben nyomja
rá bélyegét. Már pirkad az egység tana mindenfelől a lelkek előtt. Lesz
idő, amikor nem lesz tanítás, hanem az embernek tudatos élménye és
felismert állapota.

Mi emberek vagyunk csak igazán egység; hogy a vérnek vagy származásnak
egysége vagyunk-e, az nem fontos. Az a fontos, hogy a léleknek és
fejlődésnek egysége vagyunk. Ha azonban egység vagyunk, akkor világos
lesz, hogy a mi igazi előnyeink nem küzdenek egymással, hanem szintén
egységesek. Miért küzdünk egymással? Az enyémért és tiedért, a
becsülésért és rangért, gondolatokért és véleményekért, formákért és
külsőségekért, egyszóval csupa ostobaságért, melyek a létnek anyagi
felszinén vannak és lényegünkhöz semmi közük sincs.

Ezek is mind olyan dolgok, melyeknek csak rövid, időleges értékük van és
ideiglenes értékükben felismerendők. Aki ezt látja, az tudja is, hogy
magas állandó előnyeink semmiféle ellentétben nem állanak egymással,
hanem ellenkezőleg csodálatosan kiegészítik egymást egy valóban isteni
egységességgé, amiből egy velejében más viselkedés következik az
emberrel és törekvéseivel szemben. Ez az egészen új viselkedése az
embereknek egymással szemben, és az új erkölcs, mely hivatva van arra,
hogy történetünkben hatalommá legyen.


Természet és erkölcs.

E fejtegetések alapján magától értetődő, hogy mindaz, ami természetes,
egyszersmind erkölcsös is. Az új erkölcs éppen abban áll, hogy az igazi
természetet iktatja jogába. Ami erkölcstelen, az természetellenes is és
viszont.

Uj viszonyunk az emberhez valódi természetének felismerésén alapul. Az
ember legmélyebb lényege iránt való tiszteleten sarkallik, mert ez a
lényeg mindenkiben értékes, még ha felszine az ellenkezőt mutatja is.

Azonban éppen ezért kikerülhetetlen, hogy az ember ne csalatkozzék
másokban. A hit a minden emberben meglevő jóban, nemesben, nagyban nem
zárja ki, hogy ne legyen előttünk érthető a nemtelen is, mely
időről-időre gyakran uralkodik az emberen. Semmi sem volna ártalmasabb,
mintha feltétel nélkül mindenkihez érzelgős kedveskedéssel és
rajongással közelednénk, bizalommal eltelve. Vannak emberek, akikhez
való minden viszonyunk éppenséggel végzetessé válhatik, mert az adott
pillanatban a ragadozó állat jegyében vannak. Ezektől természetesen
nagyon kell óvakodnunk.

Ha tudom, hogy valaki mégis megcsal engem, mihelyt valamiféle
összeköttetésbe lépek vele, akkor egyszerüen megszakítom vele az
érintkezést és semmi körülmények között sem engedem őt magamhoz közel.
Sok ember számára a hallgatás az egyetlen nyelv, melyet megért.
Különösen a fecsegőt, ki csak ugy csöpög mindig az erényességtől, téríti
észre a hallgatás. Házunkat is el kell zárni és őrizni kell, ha kint
tolvajok és betörők járnak. Mind e szükséges óvó intézkedések és
rendszabályok mellett is hihetünk a másokban lévő jóban. Az ember
türelmesen várja ezt a jót.

Más embereknél vissza nem utasítható feladatunk, hogy közbelépjünk és
diadalra segítsük valódi természetüket. Ezek azok az emberek, kikhez
nyitva áll az út, hogy lelkükhöz férkőzhessünk. Ide erőszakkal nem
szabad betörnünk.

A mások igazi természete iránt való tisztelet tart vissza attól, hogy
akaratuk ellenére is rájuk akaszkodjunk még akkor is, ha véletlenül
szülei vagy testvérei vagyunk is.

Az uj erkölcs mindenkor szolgálatra kész a mások természetéért, sohasem
érzékeny, hanem mindig a legjobbat keresi az emberben és minden
körülmények között diadalmaskodik. Tudja, hogy győznie kell. De sohasem
szorul rá, hogy másnak mutassa magát, mint a milyen. Ha valaki még
nincsen teljesen benne – ma senki sincs, akit teljesen áthatott volna –
semmiesetre sincs arra szüksége, hogy azt a látszatot adja, mintha már
benne volna. Ha valaki haragos, akkor jobban közeledik az uj erkölcshöz,
ha haragjának szabad folyást enged, mintha képmutatóan elfojtja.

Senki sincs ráutalva, hogy másnak mutassa magát, mint amilyen, mert az
uj erkölcs bensőnkből fakad és semmiféle erőszakkal vagy csellel nem
lehet kivülről magunkra aggatni. Hogy másnak mutatkozzék az ember, mint
amilyen és amilyen lenni tud, arra csak a vallásban van szüksége.

Ott szabad tere van a képmutatásnak, mert az ember a régi erkölcs
bilincseiben van, a jónak és rossznak farizeizmusában. De nekünk arra
már nincs szükségünk. Olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk és hiszünk a
magunkban és az egész világban érvényre jutó nagy keletkezésben.

Ha valaki visszaesik a természetellenes állapotba, éppen ez a visszaesés
és ennek következményei fogják legjobban előre hajtani. Mihelyt már
senkisem tartja szükségesnek, hogy mások előtt másnak mutassa magát,
mint ami, akkor a világ, bár nem lesz valami jámbor és szelid, nagy
lépést tesz az igazi természet felé előre.

A fejlődési menet már most ugy látszik, az, hogy az egyes ember nem
juthat előre az összesség nélkül. Mihelyt egyesek az igazi természet
hatáskörébe jutnak, az annak a jele, hogy az összesség előre tör és ha
viszont az összesség látszólag nyugvóponton vesztegel, akkor az egyes
ember sem juthat előre.

Ezért mindenkinek nagy érdeke, hogy az emberiségre jó háruljon. Nincs jó
az énre nézve, mely ne volna hozzáfüzve az összességhez, mert minden
lélek egy nagy közösséget alkot. Előnyeik és hátrányaik minden
körülmények között az összességre hárulnak. Tehát mindnyájan
mindnyájukért felelősek.

Ez egyszerü, természettudományi igazság és amilyen mértékben lesz
világossá, olyan mértékben növekszik meg az uj erkölcs, mely
végeredményében nem más, mint a természetnek megfelelő viszony az
emberhez. Azért semmiképpen sem erőszakolt és csürt-csavart, hanem a
lehető legegyszerübb, gyermeteg helyzet. Aki azonban nem érti meg az
emberi fejlődés természetrajzát, az az uj erkölcsöt sem szokhatja meg.
Kisérletei az arczfintor benyomását teszik és kissé nevetségesen ütnek
ki.

Az éppen a szép, a nagy, hogy a természetet sohasem lehet utánozni, sem
eltagadni, kitör az a lélek erejével, mely benne működik és amely ő
maga. Ha valaki természetellenesen él, akkor ez mindenütt érvényesül,
még a jámbor köpönyegforgatáson és arczjátékon keresztül is. Ha azonban
valaki valódi természetébe belenő, akkor minden csodálatos harmóniába
kerül benne. Sőt még hibáit is fény ragyogja be és nagyszerüség sugárzik
ki belőle, mely szétárad egész környezetére.

Minden a mi közreműködésünk nélkül, magától lesz következménye valódi
természetünkbe való belenövekedésünknek. Az új erkölcs magától értetődő
kifejezése az igazi természetnek, melyhez fejlődünk. A mily mértékben
közeledünk hozzá, olyan mértékben töredezik meg és omlik szét minden
gondolat- és formaalakulat, mely a régi erkölcsben gyökeredzik.
Mindazonáltal azt kell mondanunk: Nem lényegben mások, csak fokozati,
fejlődési különbözet van köztük. Még a tökéletlenség jelében állnak,
mint egész mai lényünk, de minden előre megtett lépéssel egyre
gyorsabban és gyorsabban kell romba dőlniök.

Azért minden formát és gondolatszövedéket nyugodtan tovább hordhatunk.
Semmit sem kell félrevetni, mert a fejlődés maga rombolja szét. Ha idő
előtt tépnők szét, az csak éretlenséget tanusítana és rögzítene meg.

Ez az ut azonban a lelkek valóságos megbéküléséhez vezet. Ha mindenki
tudja, hogy tisztelettel néznek rá, ha az uj erkölcs álláspontján még
hibáit és gyengéit is magától értetődő türelemmel, reményteljesen
viselik el, ha egy gondolata vagy álláspontja miatt sem vetik meg, akkor
az engesztelhetetlenség semmibe sem kapaszkodhatik bele és jogába jut az
igazi természet.

Hogy fejlődésünk olyan lassan megy végbe és annyiszor vesztegel, ennek
oka abban rejlik, hogy nem voltak olyan emberek, akikben az igazság
nyertes lett volna. Ahol vannak ilyenek, puszta létükkel a legszélesebb
körben segítik érvényesülni a természetet. Nincs szükség lármára,
zajongásra és közösségek alakítására. Ahol nincsenek, ott minden
terjesztési törekvés, irás, nyomtatás, népgyülés hiába való és üres
szalmacséplés. Ezzel nem jut előbbre a lelkek megbékülése, csak a
féltékenységet izgatja.

Hogy békülékenyen hassunk, nincs szükségünk hűhóra. Nincs szükségünk sem
pártra, sem vallásra, sem hitelvekre, sem más emberekre. Egyetlenegy
emberre van csak szükségünk: magunkra. Emellett semmit sem kell tennünk,
csak uj, őszinte állást kell foglalnunk minden emberrel szemben,
legelőször közvetetlen környezetünkkel szemben.

Aki azzal kezdi, hogy szélesebb körökre akar hatást gyakorolni, rossz
uton jár. Befolyásunk nem a személyes, hanem a személytelen élet körébe
esik. A helyes hatások öntudatlanul és önkéntelenül indulnak ki belőlünk
és lelki egészségünk jelei.

Aki szükségét érzi annak, hogy az embereket összecsődítse, vagy hogy
valami többé-kevésbbé csodálatos dologra birja és valamiféle lelki
köpönyegbe bujtassa őket, annak rendszerint sejtelme sincs az uj lelki
életről.

A legfontosabb, aminek körülöttünk keletkeznie kell, a mások
gondolatszabadsága. Éppen bennünk kell rejlenie annak a lehetőségnek,
hogy mások egész hibás gondolatvilágukat elénkbe rakhassák és ha ugy
tetszik nekik, megint összecsomagolhassák, vagy ott hagyják. Ez a mi uj
«nem»-ünk. Igenünket pedig egyetlen szabályba foglalhatjuk: _Tiszteld és
becsüld mindenki másban_ _az embert és bánj vele végső czélod közössége
szerint_.

Ez azonban nem törvény, hanem magától értetődő lét. Egyszerü
természetrajza az embernek, maga «az» igazság, többé nem pusztán «egy»
igazság.

Ha azonban természetrajz, akkor azzá kell válnia; hogy előbb-e vagy
utóbb, az egyre megy. Akkor egy olyan állapot, melybe többé nem egyes
kimagasló lelkek jutnak, hanem általában az egész emberi nem.

Ez a különbség a természettudomány és a filozofia között. Ami
természettudományilag igaz, az mindig igaz marad; ami csak filozofiailag
igaz, az rendszerint megmásul.

A fejlődés igazságának bizonyítéka már régen megvan. A lehető
legmegbizhatóbb bizonyíték, a történelem bizonyítéka. A fejlődésnek be
kell következnie, mert megkezdődött és teljes folyásban van már
évezredek óta. Nem is lehet másképpen. Nem baj, hogy ezer meg ezer
emberi lélek borus szemmel tekint a jövőbe. A lélek fejlődése mosolyog
rövidlátásukon. De hagyja, hadd maradjanak bizvást ezen az állásponton,
mert a gondolatszabadság a legelső feltétel. De nem enged sem évezredet,
sem évet, még egy napot sem elmulni anélkül, hogy alá ne ássa ezt a
rémlátást.

De senki se csalatkozzék. A rém itt van, sőt nagyon sok rém. Aki azonban
benne van a fejlődésben, az ne nézze, mert kikezdi a nézőt, hanem vigan
és örömmel szegezze szemét a nagy lelki czélra és örvendezzen a
nagyszerü fejlődésnek. Akkor aztán a fejlődés edényévé lesz, mely benne
folyik át.

Mikor az első eleven sejt támadt, megvolt e földön a csira, a növény- és
állatvilág, e véghetetlen élet számára. A rémlátók nem mertek volna
ekkor az állatvilágra gondolni. Nem csoda tehát, hogy a léleknek
ügyefogyott és nyomorék alakulási kisérleteiből nem birnak
tökéletességet kiolvasni. Mégis megjön, mert meg kell jönnie.

Csodálatos felfedezést tesz még az ember az uj uton. Nemcsak, hogy
igazán megbékülnek a lelkek ezen az uton, hanem fenséges sajátosságuk is
felébred. Minden lélek egészen különös valami, olyan lény, mely ma még
gyakran nem mer kibujni a polczok és fiókok egyféleségéből.

Minden vallás arra törekszik, hogy a lelkeket meghatározott formák közé
erőszakolja és egyéni vonásaikat elfojtsa. Mihelyt azonban a
gondolatszabadság és a mások léte és czélja iránt való tisztelet lesz
alapföltétellé, az ember kinő mind e formákból és és mindenki azzá lesz,
aminek lennie igazán kell: nagyszerü egyéniséggé. Mind e lelkek összege
egykor harmónia lesz, melyben senki sem nélkülözhetetlen és senki sem
azonos a másikkal, hanem mindenki szükséges kiegészítője az egésznek. Az
emberiség arra van rendelve, hogy Isten megnyilatkozása legyen a husban,
az anyagban. Isten maga megfoghatatlan, de nagyságát megéljük az
emberiség történetében és alakulásában.


Jézus és az új erkölcs.

Valaki egyszer – persze háta mögött – így gúnyolta a szerzőt. Honnan
veszi ez az ember azt az irigylésreméltó bátorságot, hogy ezekkel az
ócskaságokkal, mint az ő legujabb bölcseségével hozakodik elő! Hiszen ez
már mind megvan a kereszténységben.

Kár, hogy nem mondta szemtől-szembe! Azt feleltem volna: A történelemnek
egyik legvégzetesebb tévedése, hogy Jézust összeköttetésbe hozza a
kereszténységgel. Krisztusnak a kereszténységhez annyi köze van, mint
Jézusnak a jezsuitákhoz. A nevét adta oda, lényegét nem.

Mindaz, amit az uj erkölcs, mint természettudományos szükségességet
követel az embertől, mindenesetre benne van Jézus történeti személyében.
Nélküle nem is tudnánk róluk.

A mindenesetre szükszavu forrásokban sehol sem találjuk nyomát annak,
hogy Jézus valamikor is megkisérelte volna, hogy valami uj nézetet vagy
tant erőszakoljon az emberre. Környezetében olyan gondolatszabadság
uralkodott, amilyenben embernek még sohasem volt része. Egy példátlanul
materialisztikus kor ateizmusa és egy megbokrosodott vakbuzgóság
vallásos filisztersége, mindez zavartalanul szétterpeszkedhetett előtte,
de szét is bomlott egész belső tarthatatlansága következtében. Éppen
azért, mert szétterpeszkedhetett. Ilyen dolgok éppen azért töredeznek
szét, mert a napvilágra jutottak, mint ahogy a szivós és látszólag
áthatolhatatlan agyagréteg is szétomlik a levegőn.

Az igazi és őszinte gondolatszabadság nem erősíti, hanem szétrombolja,
már puszta jelenlétével, a filozofiai és teológiai ábrándképeket. Az
igazság erejében való rendíthetlen hiten alapul, melyet semmiféle
gondolatkép meg nem téveszt, ha még oly erős és mély gyökere volna is.
Mindezzel azt az erős bizalmat állítja szembe: Mindez meg nem téveszthet
engem a ti nagy lelki czélotok felől, mely abban áll: legyetek és
lesztek is tökéletesek, miként a minden lelkek atyja – a ti mennyei
atyátok tökéletes.

Az ember Jézus által oly mértékben jutott érvényre, mint még senki más
által. A koldus, a képmutató megint emberré lett általa, a nő
hozzájutott szentséges emberi jogához és még ha ringyóvá aljasodott és
lábbal tapostatott volna, még akkor is: Lélek vagy te és a lélek
tökéletességére vagy hivatva és kiszemelve öröktől örökké. Jelened
időleges és esetleges, talán valóban nagyon tökéletlen. Fejlődésed nem
áll nyugton, mégha ma látszólag mocsárba süppedt is. Végső czélod miatt
mellettem állhatsz és hitem erejével ma magam mellé állítlak, mint ahogy
magamat temelléd állítottam, mikor az emberi fejlődésbe beléptem.

Azért Jézus környezetében nem is vitáztak. A lelkek kiengesztelődtek
abban a nagy békében, mely belőle áradt. Még az se tévesszen meg senkit
e nagy béke felől, hogy egyik-másik lélek éppen ő rajta töltötte ki
egész dühét. Hiszen a düh nyilvánvaló vallomása az erőtlenségnek.

Ez volt az uj evangelium, amelyre a világ föllélegzett. Jézus volt az
igéret és a világ jövőjének megélése. A tükör, melyben mindenki ott
látta alakulási képét és ujjongva örülhetett neki. Az ut ehhez
megdöbbentően egyszerü volt, oly egyszerü, hogy maig kevesen mertek
rálépni: Nincs szükségetek formákra, sem vallásra; magatok álljatok oda,
ugy, amint vagytok és mondjátok: Jó atyám a mennyben!

Ezt minden ember megérti. Egy ember sincs a földön, aki ne tudná, mit
jelent ez a szó: atya. Az «atya» magasabb életegység. A
legműveletlenebbnek, a legifjabbnak is elég képzete van erről. Ha valami
hija van esetleg, azt bőven pótolja a fejlődés.

Jézus tehát kortársainak, az utána következő nemzedéknek rémületére a
legegyháziatlanabb és legvallástalanabb ember volt, aki valaha ezen a
planétán élt. A templomról azt mondta: Ezt a templomot tőlem
lerombolhatjátok. Nálam minden gyökerestül megujul. Többet nem igen
beszélt vallásról. De nem dobta félre; nem, csak teljessé tette. Hiszen
a dolog nem is olyan nehéz. Kinőtt belőle, messzire fölébe nőtt.

Nehéz megérteni, mért hivatkozott a kereszténység uj vallási formáiban
és sekély tanokért folyó végnélküli vitáiban Jézusra. Különben hát
melyik kereszténység? A keresztény vallások száma – éppen ugy, mint a
rossz lelkeké – légió. Mindezek a keresztény felekezetek uj vallások,
éppen ugy, mint azok, melyek néhány jézusi gondolattal és tanítással
vannak felcziczomázva, de ennek a léleknek igazi lényegét nem fogták
fel.

Innen van, hogy a tömegben megvan a hajlandóság, hogy elforduljon a
keresztény vallásoktól, mert nem akarja, hogy gondolatokkal és
tanításokkal félrevezessék. Valójában Jézus-éhség ez, mely tudatosan
vagy meg nem értve elüzi az embereket a kereszténységtől és egyéb
vallásoktól.

A Jézus-éhség azonban éhség az igazi emberre, uj erkölcsére és nagy
czéljaira. Jézus ezer meg ezer évvel megelőzte a fejlődést. Másként nem
is lehet előre jutni, csak ugy, hogy az igazi fénynek sugarai egyes
gyujtópontokon futnak össze, hogy láthatókká váljanak. Jézus az egész
emberiség gyujtópontja volt, azért az embernek valódi haladása és minden
természetes fejlődés, talán nem keresztény módon, de Jézusnak
megfelelően fog végbemenni.

Azért maradt erkölcse mindig uj, habár gondolatai már évezredekkel
ezelőtt, sőt már Jézus, már Mózes előtt is ki voltak fejezve. Hiszen nem
gondolatok között mozog, hanem csak a történelemben és a cselekvésben.

Jézus gondolatai régiek. De hogy működése és lénye az emberiségben tért
nyer, ez valami végtelen boldogító ujság. Ennek meg kell történni és meg
is fog történni, azért a lelkek minden megbékülése, minden rejtélynek
megoldása benne van. Ő azonban az ember fia. Az emberiség lelki jövője
az ő igazságának megvalósulása.



A SZABADSÁG KÉRDÉSE AZ EMBERISÉGBEN.


A társadalmi nehézségek.

A vallási bajok, melyekre fejlődésünknek az igazi lelki lényhez vezető
utján akadtunk, nagyok ugyan, de nem legyőzhetetlenek. Van egy
megbékülés, mely minden vallási ellentétet kiegyenlít. Ott tanyázik az
ember énjében, valósága meg abban van, hogy mindenki másban tiszteljük
és becsüljük az embert és ugy bánunk vele, mint aki belsőleg egyenrangu
velünk.

Még nagyon messze vagyunk attól, hogy ez az igazság diadalmaskodjék az
emberek között, de mégis már kezdjük megérteni, és sohasem szabad
megriadnunk az időleges «soká»-tól. Idő végtelenül sok van, de nincsen
sem hosszu, sem rövid idő, ha az isteni gondolatot természetrajzilag
kell keresztülvinni. A fődolog, hogy ezt az igazságot elérjük és minden
bizonynyal el fogjuk érni, ha egyáltalában megvan ez az igazság. Hogy
kezdjük megérteni, az megvalósulásának kezdete bennünk.

Minden isteni és természetrajzi dolog ugy van berendezve, hogy csak a
tények és a fejlődés nyelvén, tehát egy óriási szemléltető oktatás utján
lesz érthetővé. Amint világossá lesz, abban a pillanatban felszabadul az
emberiségben az erő, mely nem nyugszik addig, mig a czélt el nem érjük.

Az irányok, melyekben az ember ereje működik, változnak, idővel megbénul
a buzgóság, de nyugvás sohasem áll be.

Mennél homályosabb a czél, annál változatosabbak a kisérletek, melyek el
akarják érni és mivel mindegyikben megvan a hajlam, hogy magát tartsa
jogosultnak, könnyen támadnak ellentétek. Találkoztunk velük a vallás
területén és láttuk, hogy minden vallás kisérlet, mely az emberiség
lelki czéljaihoz akar közelebb jutni, de, sajnos, kivétel nélkül
tökéletlen kisérlet valamennyi.

De nem a vallási nehézség az igazi nehézség. Egészen más rejtélyek
mozgatják korunkat, nem a vallásiak. Bajaink lényegükben társadalmi
természetüek.

Még a fajok és nemzetek ellentétei is elhalványulnak a társadalmi
rétegek ellentétei mellett. Mintha ma minden embert hirtelen lázongás
kapott volna el, mely minden eddigi társadalmi rendet és felfogást romba
akar dönteni.

Aki azonban erősen szegezi szemét a fejlődésre, az az életnek egy
mozdulatától sem retten meg, bármilyen legyen is. Minden mozgás életről
tesz tanuságot. Csak a mozdulatlanság elrettentő.

Sőt semmi sem örvendetesebb, mint ha az emberek előtt világossá lesz,
hogy a vallás a maga ellentéteivel még korántsem meríti ki a
szükségletet és törekvést, hogy előbbre jussunk. A mozgás sokkal
szélesebb körü, mint ahogy a vallások sejtik. Minden állást, minden kort
és nemet, sőt minden egyest megragad, még az élet legjelentéktelenebb
kicsiségeit is.

A vallás alól több-kevesebb szerencsével az emberiség nagy tömegei
vonták ki már magukat. A társadalmi mozzanatokat senki sem kerüli ki.
Hullámai belecsapnak minden egyes ember életébe. Hogy megkezdte
mozgását, azt nagy eredménynek kell tartanunk.

Ez semmi esetre sem jelenti azt, hogy a haladásnak mindenki tetszését el
kell nyernie. Éppen azért, mert kicsiből és tökéletlenből ered, a
legtöbb ember aligha ismeri el haladásnak. És ha el is ismeri, nem
mindig telik benne kedve.

Sok kényelmet rombol szét, ledönti a fennálló viszonyokat és az
általános felbomlásnak és megrendülésnek benyomását teszi. Nem látszik a
régi kapcsolatok folytatásának, hanem fölforgató, veszedelmes és romboló
rohanásnak. Ezért rémülnek meg sokan. Pedig csak látszik ilyennek.

Korunkban két nagy ellentét követeli fenyegetőleg a társadalom
ujjászervezését. Ezekkel a szavakkal jelölhetjük meg: megkötöttség és
szabadság. Az ember lelki lénynek érzi magát, tehát nincs inyére a
megkötöttség. Mert a lélek lényegéhez hozzátartozik a szabadság.

A szabadságra való törekvés ma oly erővel ébredt fel, hogy minden más
csekélységnek látszik mellette. Jelszóvá lett tehát: A vallás magánügy.
Aki ezt a szót szállóigévé tette, aligha fogta fel értelmét teljes
mélységében.

Eddigelé a vallás követelte magának az első helyet, mert azt állította,
hogy ő az emberiség legfontosabb ügye. Ez tévedés. Nem az emberiség
ügye. Ami jó benne, az az egyes emberek belső életére tartozik, ám adják
meg neki ők azokat a külső következtetéseket, amiket helyeseknek
tartanak.

Az emberiség főfontosságu ügyei a társadalmi rétegek sorsa és
életkörülményei, a lélekben való előrehaladás minden viszonylatban és
nem csoda, hogy korunkban mindenünnen felhangzik a kiáltás: szabadság
vagy megkötöttség. Nyilvánvaló, hogy az éhség a szabadságra felébredt és
ez jó. Nem is nyugszik addig, mig ki nem elégül.

Kétségtelen, hogy az emberiség tökéletességben való jövője a létnek csak
egy formáját ölti fel: a teljes szabadságot minden ember részére. Hogy
kell megvalósítani a czélt, azt majd a jövő mondja meg, de hogy
megvalósul, az bizonyos. Az ember tökéletességét el sem képzelhetjük
másként.


Az emberiség álma.

A szabadság régi ábrándja az emberiségnek. Először a Tigris partján
álmodták meg és aki megálmodta, az előtt oly rettenetesnek tetszett,
hogy másnap reggel egy szót sem mert szólni róla.

Összehivta tehát jövendőmondóit és varázslóit, hogy velük mondassa el és
hitelesíttesse a szörnyüséget, mit nem akart felséges nyelvére venni.
Egyetlenegy alattvalója volt csak képes és elég bátor arra, hogy
leleplezze előtte a nagy igazságot. Oly kiméletesen tette ezt meg, hogy
még nagyon sokáig nem értették meg szavainak mélységes értelmét. Maga a
király is aligha fogta fel azon a napon a jóslat teljes jelentőségét.

Egyike volt a legnagyobb uralkodóknak, kik valaha a trónon ültek, hős a
háboruban és járatos a béke művészetében. Nehéz megmondani, hogy mint
hadvezér, vagy mint építő volt-e nagyobb. Az építőművészetben
mindenesetre nagyobbat alkotott.

Ilyenekre van szüksége az emberiségnek, ha boldogulni akar. Ilyen
uralkodó nélkül nem megy a dolog. Ez volt az ő erős meggyőződése. Ha
mindig lesz ilyen ember, mint ő, akkor előbbre jut a világ; ha nem,
akkor minden tönkre megy.

Vajjon oly fényes lesz a folytatás, mint ő alatta? Ez a kérdés izgatta
őt népe és népének jövendője szempontjából. Büszke volt alkotásaira és
sikereire, de azt is akarta, hogy ez a fény megmaradjon.

Ilyen gondolatok közben elaludt és akkor álmodta azt a rettenetes álmot,
hogy az idő hovatovább az uralomnak rosszabbodását hozza magával és hogy
az emberiség utja éppen nem az, amit ő gondolt és amire törekedett. Amit
legszilárdabb meggyőződésével alkotott, azt a fejlődés mind halomra
döntötte. Az fáj legjobban az embernek, ha látnia kell, hogy minden
egészen mássá lesz, mint amit ő jónak tartott, vagy amire törekedett. Ez
mindenkivel megesik, aki nem érti meg a fejlődés lelkét.

Pedig nagyon egyszerü. Nabukadonozor a szabadságról álmodott. Mennél
jobban nő a szabadság, annál kisebb lesz a királyság. Nabukadonozor
alatt senki más számára nem volt szabadság, csak az ő számára. Még csak
az kellett volna, hogy egy halandó az övéhez mérje felemelt fejét.
Szétmorzsolta volna őt pusztán e gondolatért. Azért volt ő koronás feje
minden királyoknak. Ily korlátlanul soha többé nem uralkodott senki.

De már ő utána megsápadt az uralom fénye, már csak ezüstnek látszott. A
perzsa nemesség tudniillik ráeszmélt arra, hogy benne is van valamelyes
emberi méltóság, mely nagyon jól megfér az uralkodónak magányos fensége
mellett. Követelt tehát bizonyos osztályképviseletet és részesedést az
uralomban és szabadnak érezte magát az uralkodó mellett. Tehát a
kormányzás korlátoltabb és nehezebb lett, mert voltak emberek, kik
megizlelték a szabadságot.

És ez éppen sajátsága a szabadságnak. Aki egyszer megizlelte, az mindig
megkivánja. Igazában meg sem lehet magyarázni a szabadságot, mint ahogy
semmit sem magyarázhatunk, amiben a világon érték és erő van. De mihelyt
az ember megéli, megragadja őt a szabadság és többé el sem ereszti.

Ennek következtében egyre alább szállott a királyi uralom nagyszerüsége
és végtére is már nem volt sem arany, sem ezüst, hanem silány agyag. Az
emberiségnek egyre több rétege fedezte fel emberi méltóságát és
követelte a szabadságot.

Korunkban a szabadságmozgalom az egész emberiséget megragadta. A munkás
a legutóbbi évszázadban felfedezte emberi méltóságát és szabad akar
lenni. Már a nő is teljes szabadságot követel magának, korlátlant. Nem
akar az az édes madárka lenni, kit aranyos kalitkában tartanak, hanem
szabad, a maga teljes értékében értékelt ember. Hiszen vannak még
felcziczomázott babuskák, kiket a férfi tart magának. A természetben
sehol sem találunk durva átmeneteket. Ezek is hamar lehetetlenné válnak
a komoly nők körében. A nő is szabad akar lenni – legyen is.

Természetes ilyen körülmények között egyre terhesebbé lett az uralkodás
és kevésbbé irigylésre méltó az uralkodók helyzete. Aki ma uralkodni
akar, az számtalan alattvalójának felelős cselekedeteiért és
mulasztásaiért s e felelősség alól fel nem oldja őt semmiféle
felségsértési paragrafus.

Nem csoda, hogy ilyen körülmények között összeomlott Nabukadonozor szeme
előtt az uralkodási história. Végtére is, ami ily gyenge agyaglábakon
áll, az nem is állhat fenn.

És emellett megtörtént az a csoda, hogy az emberiség nem ment tönkre. Az
a régi király becsületes meggyőződéssel hitte, ha a népek, a tömegek nem
éreznek nyakukon egy erős kezet, nem állhatnak fenn. Ma is még sokan
hiszik ezt. Az egész emberi történetet ez a hit kormányozza.

Mindenki, aki valami tekintetben fölébe van helyezve másoknak, aggódva
törekszik arra, hogy alattvalóitól a szabadságot amennyire lehet elvonja
vagy legalább is teljes erővel korlátozza. Károsnak tartja és azt hiszi,
hogy a teljes, korlátlan szabadságban tönkre megy az ember. Apai
uralomnak hivják ezt a jóakaró hatalmaskodást.

De ime! Jött az emberiségre valami egészen uj dolog és fölébe nőtt
királyságoknak, birodalmaknak, fölébe minden erőszaknak s kihevert
minden bukást, ugy, hogy az ember már nem is gondolt a régire. Nem a
régi világnak megjavulása, hanem valami egészen vadonatúj dolog, egy uj
világ váltotta fel növekedésében a régit.

Ez az emberiség álma, melyet az a régi király megálmodott, a szabadság
álma. És mióta ezt megálmodta, harmadfélezer év folyt le és ha
visszatekintünk erre az időre, azt kell mondanunk: Az álom ugyan nem
vált valóra, de közelebb jutott a megvalósuláshoz.

Sok szabadság támadt az emberek között. És tárgya már az általános
elmélkedésnek és leplezetlen törekvéseknek. Még korántsem értük el, de
mivel már sok embert ragadott meg és nem ereszti őket, a maga
teljességében meg fog valósulni. Nyilvánvaló, hogy a szabadság lényeges
alkotóeleme a fejlődésnek. Tehát nem mehet veszendőbe, hanem egyre
dicsőségesebben kell kibontakoznia.


A gondolat, mint a szabadság hordozója.

A szabadság sokkal több, mint az emberiség álma. Okvetetlenül szükséges
gyarapodó fejlődéséhez. Már a gondolatszabadságon, a nehezen kivivotton
is látjuk, milyen fontos maga a szabadság. Láttuk, hogy a lelki irányok
megbékülésének egyedüli, valódi alapja.

Hogy milyen fontos a szabadság, arról nem is kell beszélni. Nem arról
van szó, hogy megállapítsuk, vajjon vér és származás szerint egység-e az
emberiség, hanem arról, hogy lélekben való egységét szem előtt tartsuk
és mindenkinek megadjuk a lelki szabadságnak azt a mennyiségét, amely
mellett szabadon és önállóan kibontakozhatik. Semmi esetre sem kellene
engedni azt, hogy bárki is kárt szenvedjen társadalmunkban gondolkodása
miatt.

Természetesen ehhez az is hozzátartozik, hogy senki se törekedjék arra,
hogy gondolatait másokra ráerőszakolja és azok szabad önmeghatározását
megkösse. Nagy erre a kisértés. Mert számtalan lélek van, ki nagyon
szereti, ha valamiféle gondolatalakulatba öltöztetik. A tömeg mindig
hajlandó tudomásul venni azt, «hogyan kell gondolkodni», a műveltek meg
készek a legujabb és legszebb nézetmennyiséget ellenállás nélkül
elfogadni.

Hogy az erősebb lelkekre nézve nehéz kisértés, hogy mint felettes lelki
hatalmak lépjenek fel és uralkodjanak a védtelen tömegen, az magától
értetődik. Ennek a kisértésnek a vallások kivétel nélkül alá vannak
vetve és a lelkiekben olyan hatalmi körökké lettek, melyekben a
szabadság alig mozdulhatott meg. Ha valóban az emberiség jóltevői lettek
volna, felhasználták volna előnyös helyzetüket arra, hogy a hatalmi
körükbe eső embereket gondolkodó, önálló emberekké neveljék. De éppen a
gondolkodástól rettegnek mindnyájan.

Ebből is láthatjuk, hogy a keresztény vallásalakulatoknak semmi közük
sincs Jézushoz. Mert ő egészen más volt. Ő gondolkodni tanított.

Különös, hogy Jézus sohasem mondott ki meghatározott tanokat. Mily
szivesen fogadták volna el ezeket az emberek! Ha katekizmust, vagy
ilyesvalamit irt volna, micsoda műve volna ez az emberiségnek!
Megaranyozták és imádták volna kéziratát, ha birtokukban lett volna. És
birtokukban is lett volna. Egy Rómában, egy Konstantinápolyban, egy
Moszkvában és mindegyik az egyedül valódi lett volna. Ismerjük ezt. De
hát nem hagyott hátra ilyesfélét.

Mikor a törvény elé hurczolták, először tanai felől kérdezték ki a
teológusok. Előzőleg mindig leskelődő kérdezőket fogadtak, hogy hálóba
kerítsék. De hiába! Nem voltak tanai. Ha valami meghatározott
gondolatsort fejtett volna ki, egyedül ezért akasztottak volna pört a
nyakába a korabeli teológusok. De neki nem volt. Minden keresztény
vallásnak van szilárd tana, melyet hivőikre ráerőszakolnak, Krisztusnak
magának azonban nem volt.

És mégis hatalmasan tanított. Elmélkedésre birta az embereket. Nem a
művelteket. Hiszen azok nem gondolkodnak. Annyi tudásanyagot gyürtek
bele fejükbe, hogy a legtöbben gondolkodni is elfelejtettek. Jézus
először a műveletlen tömegeket tanította meg gondolkodni, nagyon
egyszerü, czélravezető módon. Történeteket beszélt el nekik az ő
életükből, mindennapi eseményeket és helyzeteket. Aztán hozzátette:
Éppen így van az a mennyországban is. És ezzel gondolatot váltott ki.
Azt kérdezgették magukban: Hát a mennyország olyan mint a mi
mindennapiságunk? És senki sem kapott rá kész feleletet, hanem a kérdés
ott maradt gondolkodásában és leste a feleletet. A mindennapiság
egyuttal beletolódott a szokás fásultságából a gondolkodásba. Igy hát
Jézus nem gondolatalakulatokat tanított, hanem gondolkodást. A
gondolkodás pedig ut az élethez és szabadsághoz.

Jézus még ahol határozott utmutatásokat adott, ott is kényszerítette az
embereket gondolkodni. A hegyi beszéd nemcsak uj erkölcstan, de
mindenkitől, aki belemélyed, elmélkedést követel. Innen van, hogy minden
lehetséges és lehetetlen próféta hivatva érzi magát, hogy éppen a hegyi
beszédre vonatkozólag nagyképü tudálékossággal álljon elő. Fel szeretnék
menteni az embereket a gondolkodás alól. Nem sejtik, mily kegyetlenül
gunyolják ki önmagukat. Hogy segítségükre sietnek a Jézus gondolatainak,
ezzel azt bizonyítják, hogy éppen a fődologban értették őt félre.

Még most is azt követeli, hogy minden egyes ember elmélkedjék. Senki sem
élhet s lehet szabaddá más helyett, tehát senki sem veheti el mástól a
saját gondolkodást. Van például Jézusnak egy parancsolata: Ha valaki
megüti jobb orczádat, nyujtsd neki a balt. Ezt gondolat nélkül betű
szerint nem lehet követni. Először is ezt maga Jézus sem tette meg,
hanem nagyon komolyan felelősségre vonta azt, aki őt megverette. Tehát
csak különleges körülmények között érvényes e parancs. De, hogy melyek
ezek a körülmények, azt mindenkinek magának kell megállapítani. Ezt
általánosságban nem lehet megszabni. Tehát kénytelen mindenki
gondolkodni és magáért helyt állni.

Ezért nem parancsolta meg Jézus soha tanítványainak, hogy meghatározott
tanokat vigyenek be a világba. Nem tanokat, hanem erőt. Gyógyítsátok meg
a világ betegeit. Hirdessétek az Isten jóságát minden embereknek. Erre
majd felfigyelnek az emberek, megtanulnak gondolkodni és kérdezősködni,
hogy maguk lábán, az Atyának közvetetlenségében járjanak utjukon.

Egyáltalában az egyetlen ut, mely az emberekhez visz: hogy jót hozzunk
nekik. A tanokat meg sem értik. Az ember csak a tapasztalati tényeket
érti meg és ha valaki mégis tanítani akarja őt, csak arra készteti, hogy
gondolat nélkül, értetlen dolgokat mondjon utána. Még a legszebb tanok
sem használnak a tömegnek.

De ha jót hozunk elébe, ingyen és szerető őszinteséggel, azt megérti.
Azért értették meg Jézust, mindenki megértette. Egyetlenegy tant sem
adott, de adott életet, erőt, az Atyának közvetetlenségét. Hogy mindenki
számára, kivétel nélkül, ut nyilt egy szivhez, mely örökké szeret s
teszi ezt minden közbenjárás és vallásos körülményesség nélkül, a lélek
szabad önállóságával, – ez volt az ő sajátossága.

A viták a tanok felett csak akkor törtek ki, mikor az igazság lelke
elmenekült, mikor Krisztus elment s helyébe a kereszténység lépett. Mert
az igazság nem tan, amelyhez szabhatjuk magunkat, hanem az élet összege.

Ezzel pedig eljutottunk a szabadság lényegéhez. A szabadság sem
gondolat. A gondolkodással támad, de az életnek egy formája, egy
állapot, amelybe az ember belenő s amelyből hosszu időre soha többé ki
nem eshetik.

Az megtörténhetik, hogy egy nehezen kivivott szabadság valami módon egy
időre megint elvész. A történelem számtalan példát ad rá. De sohasem
vész el véglegesen. Az uj szolgaságban erő gyülemlik meg, mig annyira
fel nem szaporodik, hogy minden bilincset széttör.

Azért a krisztusi szabadság sohasem megy veszendőbe az ember számára, ha
még annyi keresztény vallás akarja is megkötözni. Kitör, mint a folyó,
mely elé gátat vetnek; és nem is lehet gátat vetni eléje. Ugy látszik,
közel van az az idő, mikor megint előlép és ledönt minden korlátot.


A szabadság lényege.

Sokat beszéltek és vitatkoztak a világon a szabadság lényegéről. Végtére
mindenki meg fog egyezni abban, hogy a szabadság lényege szerint az
ember szabad elhatározó képessége, «szabadakaratuság». Az embernek, mint
léleknek olyannak kell lennie, hogy törvényét önmagában hordja s nem
kell azt kivülről kapnia. Hű maga iránt, független kifelé, ez a
szabadság igenje és nemje.

Alapjában a szabadságnak tiszta természettudományi jelenségnek kell
lennie, mely a keletkezés magasabb fokain következetes
szükségszerüséggel lép fel, mint ahogy a létnek alacsonyabb fokain az
élet lépett a megjelenés valóságába.

Ezért tehát éppen ugy nem lehet megmagyarázni a szabadság lényegét, mint
az élet lényegét. De megjelenésének formáját le lehet irni. Uj formája
az életnek, mely a létnek csak magasabb fokain ébredhet fel, ott azonban
okvetetlenül felébred. Tehát semmi rendszabály vagy akadály nem használ
a természeti erővel, a szabadsággal szemben. Ha az ember igazán a lélek
felé halad előre, támadnia kell a szabadság egy állapotának, mert
enélkül a létnek csak alacsonyabb formája lehetséges.

A szabadság, mint önrendelkezés és önkéntesség a legnagyobb mozgási
képességet feltételezi. A legnagyobb mozgási képesség azonban a lélek
nyilvánulása. Ez egy tisztán természettudományi megfigyelésből
következik.

A szilárd anyag mozdulatlan és csak olyan változásoknak van alávetve,
melyeknek oka kivülről jön. Amint az anyag cseppfolyóssá lesz, már
mozgási képességet nyer, folyékonyságának foka szerint. A cseppfolyós
anyag már bölcsője az életnek, ennek a mozgó és mozgást teremtő
állapotnak. Ha pedig az anyag még finomabb formát vesz fel és gázzá
lesz, növekszik mozgékonysága, mert minden gáz arra törekszik, hogy az
egész elérhető tért betöltse. De ha még megmérhetetlenebbül finomabbá
lesz és esetleg, mint lélek vagy szellem lép fel, akkor mozgási
képességének is fokozódnia kell. A szellem mozgási képességét nevezzük
szabadságnak.

Bizonyára nincs meg az anyag és szellem kettőssége, mint lényegében
elütő alkotórészei a létnek, hanem az anyagi világ csak megjelenési
formája a szellemnek. Az anyagot a szellem sűrített állapotának
foghatjuk fel. Sűrűségének foka szerint csökken mozgási képessége.

Tehát az élettel még, magában véve, nem jár együtt a szabadság. Első
kezdetei még anyagilag tulontul megkötöttek. Az életnek, a psychenek
magasabb lelki fokain sincs még teljes szabadság. Önkényes
helyváltoztatás van, másban azonban megkötik hatalmas természeti
kényszerek, melyek minden szabadságtörekvéssel szemben megkövetelik
jogukat.

De ott, ahol felébred a szellem, gyarapszik a mozgási képesség és
lázadás támad minden uralkodó hatalommal szemben, legyen az belső
kényszer vagy külső erőszak. A pusztán psychikus embereknek tehát még
sejtelmük sem volt a szabadságról. Az első fogalmak erről a
gondolatoknak, a szellemnek ébredésekor alakultak bennük.

Hosszu ut volt ez, fáradságos és sokszor vereséggel járó harcz, melyen
az emberiség haladt. Még korántsem vivta meg ezt a harczot, tehát a
szabadságot sem küzdötte ki, de megnyeri a győzelmet és a valódi, igazi
szabadság a tiszta szellemnek éltető levegője, lesz győzelmi bére.
Megéri, hogy évezredeken át verejtékesen küzdjön érte az ember.

Mindenütt hát, ahol szabadság támad, ha még oly csekély is, ez annak a
jele, hogy a szelleméletben valami haladás van. A fejlődés mértéke
szerint természetesen sok foka van szellemi mozgási képességnek. A
szabadság azonban nem magában vett, hanem a czélnak megfelelő mozgási
képesség. Az előre való fejlődés egy állapota az életnek, az ember igazi
létének pályáján.

Mennél kevésbbé szabad és mozgó az emberiség, annál távolabbra van
czéljától. Mennél közelebb jut czéljához, annál nagyobb a mozgási
képessége, szabadsága, tökéletessége.

Azon nem kell csodálkozni, hogy ennek az előre való mozgásnak
évezredekre van szüksége, hogy világosan felismerhető haladást mutasson;
hogy az emberek szabadsága először kietlen álma volt egy, a maga korát
messzire megelőző nagy szellemnek és csak nagyon lassan-lassan virradt
fel a tömegek előtt és még akkor is hosszu időre van szüksége, hogy
valósággá legyen.

Az már emberi sajátság, hogy történetünkről csak nagyon keveset tudunk.
A multat történetileg megitélni csak érettebb éveinkben vagyunk képesek.
A magunk élményeiből kell megszereznünk az alapot az összehasonlításra.
Csak élményeinkből ismerhetünk meg valamit, ami volt vagy ami lesz.

Tehát történeti tudatunk ifju éveinkben, amikor történetre akartak
minket tanítani, nem volt más, mint csatáknak és a királyok neveinek
puszta felsorolása, meg nagyon sivár évszámok. A küzdelemnek igazi belső
kapcsolatát meg sem birtuk érteni, mert politikai tekintetben túlon-túl
éretlenek voltunk. Mestereink nem is voltak azon, hogy megérjük. Tanuló
koromban a XIX. század elvileg volt kizárva a történeti tanításból.
Miért? Mert ebben a században fejlődött a szabadság a népek széles
rétegeiben.

Ha az ember maga is viaskodott a szabadságért, csak akkor ért meg
valamit az előbbi nemzedékek keletkezéséről. Azt tehát a történeti
tanítás nem közölheti a tanulókkal, csak a saját, érettebb
élettapasztalat, mely a multat nem a tanító, hanem az élet szemével
nézi. Azért csak nagy későn és hiányosan látunk valamit a nagy király
álmának beteljesedéséből.

Valamit azonban mégis látunk, amit az elmult idők nem láttak. És ez elég
jelentős. Látjuk, hogyan ragadta meg száz év óta a szabadság gondolata a
nagy tömegeket. Ennek következtében előbb nem is sejtett mozgási
képességre tettek szert a tömegek és oly fékezhetetlen szabadságtörekvés
fogta el őket, hogy sokan visszarettentek tőle.

Igazán olyan félelmes? Látszólag talán, sok nyilvánulásában bizonyára,
de egyetlen orvossága: Nem szabad megállni, hanem tovább kell haladni a
szabadság utján. Akkor aztán minden a czélnak megfelelően alakul.

Hiszen a fejlődés sem áll meg. Gyakran megy keresztül, még pedig
manapság is, nehéz átmeneti időkön. De az ilyen időkre is szükség van.
Velejárnak a küzdelemmel, mely nélkül nagyot kivivni lehetetlen.
Csüggedésre csak akkor volna ok, ha nyugvó ponton látnók magunkat.
Hiszen vannak mindig állapotok és emberek, akik mellett érintetlenül
halad el a fejlődés, mert nem alkalmasak rá. De ahol kemény a harcz és
ahol valami nehézség küzködik, biztosak lehetünk abban, hogy ott
hatalmasan munkálkodik a fejlődés. Itt benne van az ember az élet
árjában. Itt már nem szabad megrettennünk. Az, ami napjainkban egyre
hatalmasabban akar és fog is keresztültörni, az nem csekélyebb valami,
mint a mi lélekben való igazságunk, az emberiség szabadsága.


A szabadság rejtélye.

A szabadság mozgási képesség, az életnek magasabb formája. Éppen ezért
minden ember számára szinte leküzdhetetlen akadályok tolulnak
megvalósulása elé. Az olyan nagy kincset, milyen a szabadság, bizonyára
régen törekedett volna elérni az ember, ha meg lett volna a lehetősége.
A tömegek nem is mertek törekedni a szabadságra, az uralkodó
természetüek pedig minden uton-módon gondoskodtak arról, hogy ilyen
gondolatok gyökeret ne verhessenek.

A nehézség tudniillik a következő: Az egyes ember mozgási képességének
nem szabad akadályoznia a másét. Ha mindenkinek teljes mozgási képessége
van, ki oltalmazza a gyengébb természeteket az erősebbek ellen, ki száll
síkra azok jogaiért, akiket éppen a mások mozgási képessége korlátoz?

Éppen azért, mert az emberiség még nem érte el tökéletességét – és még
nagyon sokáig nem éri el – ki nem kerülhető egy kisérletnél sem, mely a
szabadságot meg akarja valósítani, hogy sokan kiméletlenül meg ne
rövidüljenek jogaikban és előnyeikben. Mindaddig, mig az emberiségben
puszta gondolatalakulatokról volt szó, csak vallási nehézség állt elő.
De a szabadságban valódi életviszonyokról van szó. Itt tehát társadalmi
bajok támadnak.

Nagyon jellemző, hogy a vallásháboruk és hitviták korára immáron a
mélyenjáró gazdasági és társadalmi kérdések kora következett. Azért a
jogosultságért, hogy az urvacsorát két szin alatt lehessen
kiszolgáltatni, bajosan indítanának ma háborut. Ma a munkaadók és
munkások jogának, a világpiaczon folyó versenynek kérdései és több ilyen
probléma foglalkoztat bennünket. Mindezek a kérdések szoros kapcsolatban
vannak minden ember szabadságának megvalósulásával és nagyon könnyü
belátni, hogy még csak kezdetén vagyunk e kérdések megoldásának és hogy
még nagy harcz fog folyni ezért az emberek között.

De általánosságban majd azt kell mondani: Bármilyen nehéz legyen is a
megoldás, teljes mozgási képesség illeti meg az embert minden különbség
nélkül. Ha teljes gondolatszabadságot adtunk minden egyes embernek és
láttuk, hogy csak igy lehet elérni a lelkek egységét és békéjét, akkor
társadalmi tekintetben is le kell vonnunk a következtetést és meg kell
adnunk mindenkinek a szabad önrendelkezés és önálló mozgás jogát, hogy
minden idegen erőszakkal szemben teljesen szabadnak és biztonságban
érezze magát, akár szegény, akár gazdag, akár magasan, akár alacsonyan
áll is. Legyen meg a szabadsága, hogy minden körülmények között ő saját
maga lehessen.

De állapotaink csak akkor lesznek tökéletesek, ha az ilyen szabadság
érvényesítése által sem az egyes, sem az összesség nem szenved kárt,
vagy nem részesül megszorításban. Nabukodonozor idejében csak egynek
volt igazi szabadsága, a többi mind mozdulatlan tömeg volt. Volt tehát
egy arany fő. Nekünk azonban aranykorszakra van szükségünk.

Ez sokkal nehezebb, mint amilyennek az első pillantásra látszik. Kicsoda
szabad közülünk? Ha valakinek meghatározott hivatása van, többé-kevésbbé
függ előljárójától. Az előljárók nem mindig tehetséges és jóakaró
emberek, hanem olykor törtetők és hiu üresfejüek.

Ha pedig az ember kivonja magát előljáróinak hatása alól és szabad,
független helyzetet küzd ki magának, gyakran kerül a nagy tömeg uralma
alá. A művész, az író vagy bármely más hivatásu egyén, ki közvetlen
kapcsolatban van a tömeggel, függ a divattól és a tömeg gondolkodása
sokszor jobban befolyásolja az embert létében, mint egyes előljáróinak
erőszakossága.

Nemcsak mozgási képességünk, hanem gondolatvilágunk is gyakran függ
másoktól. Számtalan ember van, ki egész életében egyetlenegy lépést nem
mert maga megtenni, nem mert egyetlenegy gondolatot elgondolni, noha
talán nagyon szeretett volna egészen szabad lenni és gyakran nagyon érzi
nyomasztó helyzetét. Minden gondolatrendszer végeredményében tömegsírja
az emberi szellemnek, mely máskülönben is akadályozza a szabad mozgást.

Ehhez járul, hogy a szabadság kérdése életkérdés ugyan, de a
megkötöttség kenyérkérdés. Mivel pedig a kenyérkérdés létünknek minden
viszonyát igen érzékenyen befolyásolja, azért látszólag nem oldható meg
a szabadság problémája, mielőtt a kenyérkérdés kielégítően megoldva
nincsen. Tehát a legszellemibb, ami csak elgondolható, a legkinosabb
kapcsolatban van az anyaggal.

Ez különben ismertetőjele a szellemnek, ez a benyomulása az anyagba, a
látható világba. Azt hiszem, hogy éppen ennek köszönheti az anyag
keletkezését abban a formában, amelyben ismerjük. Bizonyára nem
véletlen, hogy a legmagasabb fejlődés kérdése oly szoros viszonyban van
a kenyérkérdéssel. Éppen azért, mert sok ember szenved, ki szabad
szeretne lenni, ez annak a jele, hogy minden erőnket meg kell
feszítenünk, hogy kielégítő megoldást találjunk, de egyszersmind jele
annak is, hogy még nagyon messze vagyunk az ilyen megoldástól.

De figyelembe kell vennünk a dolog másik oldalát is. Képzeljünk el csak
egy hadsereget és gondoljuk el, hogy a derék harczosoknak azt mondják:
Legyen mindenek előtt teljes mozgási szabadságod és ápold egyéni
életedet. Ezt követeli szellemed szabadsága.

Ennek a társaságnak nem szeretnék vezére lenni és az ellenség előtt
ugyancsak siralmas szerepet játszanának ezek az egyéni hősök. Éppen, ha
győzni kell, az engedelmesség a legfőbb erény, föltétlen alárendelése az
egyénnek, tehát a megkötöttség. A hadseregnek egyetlen óriási eszköznek
kell lennie, melyet csak egy akarat kormányoz és vág oda az ellenségnek
teljes erővel, hogy összezúzza azt. Az elhatározó pillanatban
természetesen nem szabad, hogy a sereg ápolt egyéniségek szétolvadó
tömege legyen. Igy értéktelen volna.

De valaki talán azt veti ez ellen, hogy a hadsereg a szellemnek gyorsuló
haladásával általában értéktelen és felesleges lesz, mert az ostoba
hadakozásnak és az emberek kölcsönös egymásra törésének elsősorban kell
megszünnie.

Ezt nem hiszem. Belátható időkig minden nagy nemzetnek állig fegyverben
kell lennie. De ha nincs is úgy! Mindaz, amit az emberiség valamikor
keresztül akar vinni, közös, nagy vállalkozáson fog alapulni. Minden
vállalkozás sokak közös előrelépését jelenti, akár alpesi alagutat, akár
gyárat, akár más valamit létesítenek is.

Az ilyen nagy munkához azonban munkaerők hadseregére van szükség, melyet
egy gondolkodó és kormányzó fő vezet. Mindig a hadseregek álláspontján
maradunk, szüntessenek meg bár örökre minden háborut. Minden vállalkozó
tábornok, kinek akaratához kell igazodnia minden érdekeltnek, ha
egyáltalában arról van szó, hogy valami hasznos dolog létesüljön.

Minden ilyen közös munka kenyeret ad minden egyes érdekeltnek, de minden
ilyen cselekvés egyuttal meg is akasztja az egyes ember mozgását. Csak
egy akarat kormányoz és mindenkinek egyetlen eszközzé kell lennie egy
erős ember kezében és semmi körülmények között sem szabad senkinek külön
mozdulatot tennie. Az engedelmeskedőt a legszükebb korlátok közé
szorítja a parancsoló. De hol van akkor a szabadság?

Más tekintetben meg szerencse, hogy az emberek között vannak ilyen
tábornokok. Az emberiség nem áll csupa egyforma fontosságu
alkotórészből, mint véleményünk szerint az anyag, hanem nagy, összetartó
tömegek állnak szemben egyes fejekkel. A tömeg sohasem képes arra, hogy
egy lépést tegyen előre; minden időkben mozdulatlanul vesztegelne. Az
egyesek, a kevesek ragadják előre és segítik a lét magasabb fokaira. Van
nehány jó fej; ezeknek hatalmat kell kapniok a tömeg felett. Akkor a
tömeg, ezeknek gondolataitól vezetve, mesterműveket alkot.

Igy volt az eddigelé. Még egyáltalában nem bizonyos, vajjon ugy alakul-e
az emberiség jövendője, hogy a tömeg egyes, gondolkodó, teljes értékű
egyéniségekre bomlik-e, vagy úgy marad-e, amint eddig, hogy minden jó,
minden keletkezés egyesektől ered, kik létükkel a tömegeket a magasba
emelik. Ezek akaratának kell kormányoznia, ha a sokak előbbre akarnak
jutni.

Tehát szükséges, hogy a tömeget a kevesek akarata kösse meg, ha előbbre
akarunk jutni. Nem kell-e akkor a haladásnak éppen a szabadságot
kiküszöbölnie? Mert ha szabadjára eresztjük a tömeget, nem lehet szó
alakulásról. Csak akkor, ha keveseké az uralom, háramlik jó sokakra.
Tehát a sokaknak megkötöttségben kell maradniok és nem szabad egyéni
mozgási képességüknek lennie.

Ez a szabadság rejtélye, mely nyomasztóbban nehezedik történelmünkre,
mint azt sokan hinnék. Tudniillik ennek a helyzetnek ellenére a mi
korunkban olyan féktelen szabadságtörekvés ébredt fel, hogy egészen uj
és sokszor felette nehéz helyzetek álltak elő.

A tömeg nem türi többé a féket. Nevezetesen a munkaadó és munkás között
lehetetlen a családi viszony. Azelőtt a vezetőnek az alárendeltek
tömegével szemben olyasféle hatalma volt, mint az apának, amit jósággal
és szigorral érvényesített és aminek következtében teljes mértékben
igénye volt azok bizalmára, akiket vezetett. Akkoriban az alkalmazott
tágabb értelemben családtagja volt a vállalkozónak, a családi életnek
jogaival, de egyuttal minden kinos következményeivel.

Ennek ma már vége van. A tömeg már morogva ismeri el az egyesek
felsőbbségét és mint valami elnyomó hatalom előtt, ugy hajol meg
előttük. A gondolat erejével egyuttal szembeszáll az ököl ereje és mint
ellenséges pártok, nem mint a haladás tényezői, állnak egymással szemben
a vállalkozó szellem és a dolgozó tömeg.

Ez korunknak égető kérdése, sokan éppen ezért emlegetik a régi jó időket
és panaszkodnak, hogy a világ egyre bajosabbá, egyre rosszabbá lesz és
az ilyen fejlődésben nem birják meglátni a jóra vezető, észben való
haladást.


A rejtély megoldásának reménye.

Ha vizsgáljuk az emberi viszonyokat, melyeket még nagyjában sem láthat
be közülünk senki, akár a jelenről, akár a multról van is szó, magunkban
először is arra kell gondolnunk: A fejlődés nem tud nyugton állni, sem
hátrafelé nem mehet, következésképpen előre megy, tehát a jóra vezet. A
világ eddigi folyása, de meg az elvi meggondolás szerint sem
győzedelmeskedhetik az, ami csekélyebb értékü vagy rossz. Csak a jó és
tökéletes uralkodhatik huzamosabb időig és érvényesülnie is kell.

Mindenesetre vannak a természetben képletek, melyek a fejlődés nyugvását
jelentik, melyből nincs ut kifelé. Ezek a fejlődés utjának
mellékvonalai. Vannak emberi csoportok is, melyek nyugvó pontra jutottak
és láthatóan visszafejlődnek. Ezek az emberiségnek azok a részei, melyek
valahol és valahogyan elhibázták a fejlődési vonalhoz való csatlakozást.
Az is lehetséges, hogy a jelen pillanatban mi is erre a sorsra
jutottunk. Senki sem mondhat erről bizonyosat. Ez azonban nem valószinü,
még pedig azért nem, mert jelenleg minden kulturnemzetben, melyek az
emberi fejlődésnek zászlóvivői, a szabadság kérdése oly égetővé vált és
mivel nem nehéz belátni, hogy ez a kérdés az embernek a szellem felé
való fejlődésével a legszorosabb kapcsolatban van. Tehát el kell
ismernünk, hogy a mozgás folyójának a sodrában vagyunk.

Mindazáltal semmi esetre sem szabad rettegnünk attól, hogyan hegyeződnek
ki ezek a viszonyok. Az emberek jobb belátása a legsulyosabb helyzetben
sem juttatja végletekbe a dolgot, még ha itt-ott szikrába pattan is a
nagy feszültség. Ez sohasem odázza el a czélt.

Sőt szükséges, hogy ha valami tökéletest akarunk elérni, előbb teljes
mértékben legyen nyilvánvalóvá a tökéletlenség. Másrészről azonban azt
is látjuk, hogy mi tulajdonképpen kezdetén állunk a
szabadságfejlődésnek. Odáig jutottunk el, hogy egész terjedelmében
látjuk ezt a kérdést. Ezzel még nem értük el magát a lényeget, csak oly
közel jutottunk hozzá, hogy tisztán látjuk magunk előtt.

Minden emberi alakulás olyan, hogy kicsiből nő ki, alulról, nem pedig
nagyból és felülről. Igy volt az a gondolatszabadsággal is. Nem e föld
hatalmasságainak ajándéka és jótéteménye volt, hanem egyes fejekből
indult ki és érvényesült, bár egy világ szállt vele szembe. Ma sem lehet
egyszerüen behozni az óhajtandó gondolatszabadságot. De az egyes ember
mondhatja: Ahol én vagyok, ott gondolatszabadság van. Körülöttem egy
ember sem kénytelen eltitkolni nézetét vagy gondolatát félelemből, de
azért teljesnek még sem lehet mondani.

Az ilyen ember messzeható hatalom, belőle, mint a magból, nő ki a világ
számára a jó.

Talán hasonló viszonyban állhatunk a szabadsággal is. A fődolog az
volna, hogy nem kellene megijednünk, bármiképen nyilvánul is a
fékevesztett szabadságtörekvés. A tömeg olyan, mint a csorda. Ha a
csordát tavaszszal a legelőre csapják, nehány napig majd megkergül, de
csak rövid időre. Azután nagyon jámbor lesz és szelid a szarvasmarha,
mely magától értetődőnek találja szabadságát és nem él vele vissza. Az
ember is hozzászokik majd, hogy helyesen használja szabadságát. A szabad
ember mindenekelőtt igaz emberré lesz és aki igaz, az istenes uton jár.

De a rejtélyt egyáltalában csak az egyes ember oldhatja meg, sohasem a
tömeg. A szabadság alapjában véve mégis csak szellemi állapot, tehát
olyas valami, ami mélyen az ember bensőjében van. Azt nem lehet kivülről
hozni, ha igazi. A bensőből kell kinőnie.

A szabadság lényege az önrendelkezés. A szabadságnélküliség és szolgaság
abban áll, hogy akaratunk, azaz belső világunk más, mint a minket
környező világ, kivánságaink hadi lábon állnak viszonyainkkal. Mihelyt
igy van, minden dolog kinoz és fáradságot, bajt érezünk. De ami kinoz és
fáraszt, az bennünk van. A dolgok teljesen közömbösek. Olyan fontosságuk
van, amilyent mi adunk nekik. Ha erősebbek vagyunk, mint a dolgok – arra
valók vagyunk, hogy mindenen uralkodjunk – akkor nagyszerü a világ. És
minden, mintegy a maga jószántából, alkalmazkodik, mintha alárendelné
magát az erős szellemnek. De ha a dolgok fejünkre nőnek, akkor a világ
természetesen siralom völgye és alig érdemes élni. Aki a világnak és a
benne való életnek nem tud örülni, arról tesz bizonyságot, hogy nem
számolt le a dolgokkal és azok föléje kerekedtek.

Minden bennünk magunkban van, semmi sincs rajtunk kivül. Nehéz munkát
végezhetünk, nagy bajokat állhatunk ki és mégis ugyanakkor telve
lehetünk leirhatatlan megelégedéssel, csekély nehézségek pedig gyakran
elviselhetetlen bilincsekké lesznek.

Ismertem asszonyokat, a nép leányait, kik a legsúlyosabb viszonyok
között, szegénységben, a munka terhe alatt roskadozva egész sereg
gyermeket neveltek fel s amellett vidámak és elégedettek voltak.
Ugyanazok valamiféle szolgálati viszonyban nem tudták eltürni a
legcsekélyebb kényelmetlenséget sem, ami minden háztartással együtt jár.
De a rejtélynek megoldása nagyon egyszerü. Az előbbi esetben szabadok és
szolgálatkészek voltak, az utóbbi esetben szolgálók és kelletlenek.

Milyen viszonyok között alkalmazkodik akaratunk viszonyainkhoz? Mihelyt
belátjuk, hogy mindennek olyannak kell lenni, amilyen. Aki valamely
dolog szükségességéről meg van győződve, hajlandó lesz arra, hogy azt
magára vállalja és ezzel a dolog könnyüvé lesz. Minden baj megszünik,
mihelyt hajlandókká válunk, mivel akkor szabadok vagyunk és aki szabad,
az vidám is.

Igy van ez a nagy dolgokban is. Az emberekre az fontos, hogy tudják, hol
van önkényüknek határa. Ez a mások jogaiban van. Mihelyt megtanulják,
hogy a mást ugy tiszteljék és ugy becsüljék, mint saját magukat, akkor
önrendelkezésüket arra fogják felhasználni, hogy maguk korlátozzák
magukat és tökéletessé legyen az, ami ma, mint törvény és szabály nagyon
tökéletlen. A korlátok pedig, melyeket magunk állítottunk magunk elé,
nem akadályai a személyes szabadságnak.


A szabadság igenje és nemje.

A szabadságnak ugy, mint sok természeti erőnek, két eleme van, melyeknek
együtt kell működniök. Az egyik külsőleges, a kényszer nélküli mozgás
lehetősége. Ez az, amit a népek évezredek folyamán a szabadságból
elértek. Ez nagyon fontos. A kifelé való, egyre nagyobb mozgásszabadság
nélkül sohasem nevelhetünk belsőleg szabad embereket. Ezek a szabadságok
az uj életerőnek nemje, a külső forma, melyet még meg kell tölteni
mélyebb tartalommal.

Teljesen hiába fáradoztak a zsarnokok és tenyésztők, még a vallási
nevelő intézmények is, hogy az embert, lehetőleg kevés mozgási
szabadságot engedve neki, előbb «belsőleg» fejleszszék. Igy csak
képmutatókat és szolgákat lehet tenyészteni. Ezt minden gyermekszobában
láthatjuk. Ki növekedő gyermekének nem ad egyre fokozódó mértékben
teljes mozgási szabadságot, mindenkorra elvesztette őt és azonfelül még
becstelenségre is csábította.

Erről a külső szabadságról álmodott egykoron Nabukadonozor és megrettent
tőle. Egy zsarnok sem értheti meg, ha máskülönben még oly nagy is.
Hiszen a szabadságok csak kicsi és külső dolgok, de elől kell járniok és
nem szabad őket akadályozni. A szabadság igenje, ez a belső szellemi
lényeg, csak akkor keletkezhetik, ha külső, szabad állapotok utat
építettek hozzá.

A szabadságok előlegezett bizalmat jelentenek. Felkelti az emberben a
nemes ösztönöket és nem szabad megvonni, még ha vissza is éltek vele
alkalomadtán. Természetesen a bizalommal végül mégis visszaélnek. Nem is
csoda, mert honnan jön az ember? De amilyen mértékben tartják fenn még a
visszaélések ellenére is, olyan mértékben váltja ki az igazi, jó
szellemi természetet is és segíti az ember nagyszerüségének
nyilvánulását.

Az észbeli fejlődés történelme is ugy folyt le, hogy mindig előbb
alakult a mozgási szabadság, melylyel sokszorosan visszaéltek és csak
azután nőtt bele az embernek mélységes léte ebbe a keretbe.

Természetesen a dolog nem ugy megy végbe, hogy az ember korlátait
egyszerüen, hirtelen le kell dönteni. A külső szabadságnak is izről-izre
kell nőnie és még sokáig lesz szükség törvényre és hatalomra, hogy
felebarátaink védelmére őrködjenek. Ha a szabadság teljes mértékben
volna itt, akkor fölöslegesek volnának. De korunknak egyre fokozódó
törekvése, hogy mindenféle szabadságot teremtsen a nép minden része
számára, nagyon egészséges tünet, mely megfelel a fejlődésnek,
amilyennek annak lennie kell. Azért senkinek sem kell megijednie, ha itt
vagy ott vad mozdulatokban jelenik is meg. Ezek a mozdulatok nem
maradnak meg sokáig és eltünnek, mint a gyermeki illetlenség.

De ezek a külsőségek mégis csak külső oldalai a szabadságnak. Maga a
lényeg, a szabadság hatalmas igenje, a szellemen alapul, természetes
nyilvánulása magának a szellemnek, az élet üdítő levegője, melyet hoz és
magából kiáraszt.

A belső szabadság az embernek önuralmában növi ki magát. Ez a szellemi
hatalom, mely az embert testileg és lelkileg egyensulyban tartja. Ez az,
amit a biblia egyes helyeken «örök élet»-nek nevez, olyan állapot,
amelyben erő, egészség, mint az élő forrás, kimeríthetetlenül özönlik ki
szakadatlanul belülről a legutóbbi létnek láthatatlan és titokzatos
mélyéből és szabályozza az alacsony anyagiasságnak és a lelki
érzékvilágnak minden mozdulatát és az embert magasztos nagyságba
öltözteti, amelyet csak a tiszta szellem hozhat létre. Nem tudni, honnan
jön, hová megy, de világosan érezzük hatalmát és nagyságát.

Az embernek ez az önuralma kifelé eleven erőknek áradatában nyilatkozik
meg, melyek az élet e parancsának engedelmeskednek. Tiszteld és becsüld
mindenki másban az embert és ugy bánj vele, hogy egység a szellemben. Ez
nem formula, nem is valami vallási parancs, hanem a szellemi
szabadságnak önkéntelen megnyilatkozása, mely mindenütt szabadítóan és
nemesítően hat. Isteni bánásmód, csak ebben élhet az ember, azonban nem
működhetik, ha nem előzi meg a szabadság teljessége.

Hiszen az embernek egész fejlődése csupa szabadságokon épül fel. Mintha
ez volna a feladat: A mindenség milliárd csillaga közül, ime, tiétek ez
a szép bolygó kisérletező helyül létetek megvalósulására. Én, a
mindenség nagy építőmestere, látszólag nem törődöm veletek, csak bizom
bennetek. Nem történhetik más, csak az, hogy a czélnak megfelelően az
élet, a szellem felé haladjatok, mert ennek csirája bennetek nyugszik és
ez az a hatalmas őserő, mely titeket hajt.

De jöttek a hatalom emberei erőszakosságukkal és szabadság nélküli
állapotokat teremtettek és amikor látták, hogy alkotásuknak romba kell
dülni, megrettentek és elbujtak, még arra sem birták magukat
elhatározni, hogy megadják az igazságnak a tiszteletet. De hiszen ez nem
baj. A történelem megtette ezt és megteszi még ma is szemünk előtt. Csak
türelem, egy kevés emberfölötti és örökös türelem és nagy czélját el
fogja érni; semmiféle politikai, erkölcsi vagy vallásos erőszak nem
tarthatja vissza.

A külső szabadulás napjait egykor fel fogja váltani a belső elmélyedés
kora, és egyre fokozódó mértékben halad majd az emberiség. A lassú
fejlődés idejét megszakítja majd egy-egy rövid uj életlökés és mind a
kettő előbbre visz minket. Igy volt ez eddig és igy lesz ezután is.

Csoda-e, hogy a nagy alakulásnak időre van szüksége? Az a csoda, hogy
egyáltalában végbemegy. Nem tudjuk, mennyi időre volt szüksége a földnek
ahhoz, hogy az első élő sejteket létre hozza. Nagyon alapos okunk van
hinni, hogy ez nagyon hosszu idő volt, a mi időmértékünk szerint. A
fejlődés már régóta uj életutakat vágott, mert helyet teremtett a
szellem, az élet törvényei és a szabadság számára. Hogy még nincs
befejezve – busulnunk kell azért? Ujjonganunk kell azon, hogy támadhat
ilyen, belülről eredő, alulról, a legkisebb kezdetekből felnövekedő
keletkezés és nem kell azt földöntuli csillagokból és megfoghatatlan
világtávlatokból behurczolni és hogy a szabadság alakulásában a két
meghatározó őserő van működésben, éppen ugy, mint egyéb természeti
jelenségeknél.


A szabadság megvalósulása.

A külsőleg megadott mozgási képesség és a belsőleg teremtett
megkötöttség a két alkotó ereje a szabadságnak. Ha az emberben megvan a
teljesen szabad mozgásnak lehetősége és ha sikeresen érvényesítheti
akaratát természetes és hozzá közel eső kötelességeinek teljesítésére,
akkor működése és egész lényege egyre nagyobb mértékben fogja magán
hordani a tökéletesség bélyegét, belenő az embernek, a szabad szellemnek
igazi lényegébe.

Akkor aztán minden, amire magában vagy másokkal együtt vállalkozik,
vidám és kellemes ténykedés lesz. Minden arra mutat, hogy az ember
vállalkozásai nem csökkennek, hanem nagyobbodnak. Mindig egy-egy fő
gondolkodik majd és ezer meg ezer kéz fogja közös munkában a gondolatot
valóra váltani.

De mindennek egészen más képe lesz, mint most. Mindenki magáévá teszi a
vezető szellem gondolatát és a maga gondolatával, saját akaratából tölti
be helyét a közös alkotásban. Már nem a kenyérkérdés fog dönteni, hanem
az akarat kérdése, nem a megkötöttség, hanem a szabadság.

Képzeljünk el megint egy hadsereget, melyet egyetlen akaratnak kell
vezetni. Kimélet nélküli fegyelmezéssel esetleg lehet akaratlan egységgé
tömöríteni verejtékes fáradság árán, ugy hogy minden katona tompa
engedelmességgel álljon azon a helyen, ahová állították. De ilyen nyers
tömeggel még igy is felette bajos diadalt aratni. Hiszen mesterségesen
lelketlenített emberek.

Ha azonban ugyanez a zárt hadseregtömeg telve van lelkesedéssel és
minden katona azt akarja, amit hadvezére akar, ha örvendező öntudattal
áll helyén erejének legjavával, a maga gondolkodásából és szabad
akaratából, akkor ezeknek az embereknek nem lehet ellenállni. Még ha sok
tompa elméjü tömegember volna is e sorokban, azokra is ráragadna és
magával sodorná őket társaiknak lelkesedése. Aki e világon diadalt
aratott, ilyen katonákkal vivta ki.

És mindamellett sok ebben a nyers, az emberhez méltatlan erőszak. De ha
az ilyen népek ezzel az emberi felfogással növekednek fel: Tiszteld és
becsüld mindenki másban az embert, – akkor minden borzalmas és vértől
csepegő háborut elemészt a lelkesedés maga.

A léleknek lényege külsőképpen is kifejezésre jut az emberben és nem
maradhat rejtve. Gyakran jutok el egy püspöki városba. 6000 lakosa van,
hat kolostora és 12 temploma. Tehát nem egy tisztelendő urat láthatnak
ottan. Egy nagyobb egyházi körmenet alkalmával vagy fél kilométer hosszu
menet telt ki belőlük. Látni itt szellemtől áthatott arczokat, olyan
embereket, kik életüket vitték bele az ügyükbe. Ezek igazi, lelkes
harczosai a vallásnak és egyháznak. Látni megátalkodott alakokat, kik
látnivalóan nem boldogultak a gondolkodással és akiknél ennek helyébe a
vakbuzgóság lépett és lelki mámor pótolta a lelkességet. Veszedelmes
állapot. Vannak köztük kedélyes, barátságos aggastyánok is, kik szivesen
veszik, ha köszöntik őket és csókolják kezüket. De tömegben az ismert,
nem nagyon kedves képet mutatják, nyomott, formátlan fejökkel, ahogy
rosszmáju festők örökítették meg őket boszantásul.

Némán, gondolatokba merülve néztük a látványosságot. Akkor azt kérdezte
barátom: Hogyan magyarázod meg magadnak ezeket az alakokat? Sem a bő
táplálkozás és esetleges tétlenség, sem a nőtlenség nem okolja meg
eléggé ezt a jellegzetes formátlanságot. Akkoriban nem tudtam neki
megfelelni. De ma nem tudom másképp elgondolni, mint hogy a nevelés az
okozója, mely arra törekedett, hogy az egyéni gondolkodást agyonüsse és
amelynek természetes következménye a husnak tultengése, mely mértéktelen
táplálkozás nélkül is ilyen alakokat nemzett. Valamerre kell nőnie az
embernek. Ha elzárod a szellem utját, akkor a hülye alakulatnak kell
kifejlődni.

Azért nem hiszek én a papság végleges győzelmében, bármily parancsoló is
ez a hatalom, hanem hiszek az emberiség és a szabadság győzelmében. Ha
itt a kezdetek nagy mértékben vannak meg, származnak az előbb említett
rendek és ezekkel együtt megváltást nyer az utóbbi is.

Inkább hiszek a munkás győzelmében. Minden ember munkás, ki kezét és
fejét oda adja, hogy az emberiség számára hasznosat alkosson. Aki
dolgozik, az a lélek utján jár, a haladás pályáján és a dologtalanok
mind kiirtatnak. Még a legnagyobb tőke sem lesz képes a dologtalant
sokáig fenntartani. Nemzetsége feloszlik és eltünik.

De a dolgozó embernél, kire valami kötelességet szabtak, arról van szó,
hogy lelkének egész erejével ragadja meg munkáját és először is belsőleg
mesterkedik. Ez aztán szabad munka lesz, ut a szabadság és tökéletesség
felé.

Képzeljünk csak el egy nagyobb munkáshadat, pl. egy hajógyár munkásait,
kik a vezető főtől le az utolsó inasig lelkesednek munkájuk iránt, kik
munkájukba belevitték egész lelküket a régi szállóige értelmében:
navigare necesse est vivere non necesse est, mit ma így fordíthatnánk: a
haza jövője a tengeren van – mire képesek az ilyen emberek, ellentétben
a kedvetlen, békétlen munkástömegekkel, kik sötéten és zárkózottan
állnak a vezetőkkel szemben!

Természetesen ezt a szabad, vidám tevékenységet feltételezi az, hogy
mindenki uralja ez igazságot: Tiszteld és becsüld mindenki másban az
embert és bánj vele legmélyebb lényegetek egysége szerint. A
legalsóbbrendü munkatársnak is éreznie kell, hogy mint embert tisztelik
és úgy bánnak vele. Nem a munkásság működési eredményét kell egyoldaluan
figyelembe venni, hanem a vállalat belső értékének kell érvényre jutnia
a különböző lelkek közös együttműködésében.

Kétségtelen, hogy az ember és az igazi szabadság érvényesülésével
rendkivüli mértékben fog emelkedni az ember munkájának eredménye. A
szabad ember sokkal többre lesz képes, mint a kényszerített szolga, mert
a szellem uralkodik mindenen, a szolgában pedig szunnyad a szellem.

Innen van, hogy a mi szabadságérzettől áthatott korunk sokkal többet
alkot munkálkodással, mint a régi jó idők. Többre megyünk, mint apáink.
Ennek az az oka, hogy több szabadságot izleltünk meg, mint amennyit a
régi czéhrendszer megértett és hogy a szabadság fokozza az ember erejét,
mert magasabbrendű élet.


Hogyan jutunk el a szabadsághoz.

Csak ismerné valaki azt az utat, mely csalhatatlanul elvezet a szellem
szabadságához! Nem sokan, nem kevesen, hanem mindenki azon járna, mert
mindenki vágyódik titokban utána. Azonban a szabadság, a szellem is
beletartozik, éppen ugy, mint az élet, abba a nagy birodalomba, melyet
természetnek nevezhetünk, habár a természet csak szó a létnek arra a
nagy titkára, mely Istenből buzog.

A szabadság ugy támad, mint az élet, mert egyik formája az életnek.
Hogyan támadt az élet? Egy napon támadt egy, támadt millió élő sejt.
Előbb volt egy kocsonyás, nyálkás massza, de ebből a masszából hártyával
elhatárolt sejtek – alakultak. Ki csinálta őket? A föld hozta létre.

A föld? Tehát az anyag. Az anyag? Igen, mert az anyag nyilvánulási
formája a szellemnek és a szellem az élet. Tehát keletkezett az élet.

Egyetlenegy anyagrészecske sem nyult bele az élet körébe. Hiszen nem is
tudott erről semmit. De az élet működése megragadta őt, mihelyt annyira
jutott minden, hogy lehetővé lett az élet.

Igy van az a szabadsággal is. Egy ember sem mondhatja: Most szabad
akarok lenni. Egy korszak sem határozhatja el: Most virradjon meg a
szabadság napja. Megvirrad, ha eljön az ideje. Magában véve az, amit mi
szellemnek nevezünk, meg van kötve ugy az egyes emberben, mint az egész
emberiségben. Egyikünknek sincs szabad akarata, csak sejtelmünk van
róla. Tényleg a megkötöttség állapotában cselekszünk. Azért törekedtek
az irányadó szellemek arra, hogy fenntartsák a megkötöttség állapotát,
mert szükségszerüséget láttak benne. Hanem valami él, valami fejlődik
közreműködésünk nélkül: a szabadság. Nem siettethetjük, szorítsuk,
toljuk bár, fel nem tartóztathatjuk, ha elébe állunk sem.

A szabadszellemű, izgató iratoktól féltek mindig legjobban a zsarnokok.
Ezért találták ki a czenzurát, a lelki határsorompót. Egy barátommal
történt meg, hogy mikor átlépte az orosz határt, kigöngyölték szappanát
a papirosból, mert egy darab külföldi ujságba volt csomagolva, mely
talán (!) szabadszellemű volt. De a legszigorubb határsorompó is
hiábavaló, ha szabadság «lesz». A szabadsággondolatok nem jönnek, mint
lelki csiramagok idegen világból, a föld hozza létre őket éppen úgy,
ahogy a föld támasztotta az életet. Mi sem nem alkotjuk, sem nem
akadályozzuk őket.

Hogyan jutunk hát el a szabadsághoz? Legjobb, ha nyitott szemmel nézzük
véghetetlen nagyszerüségét Istennek és az életnek, mely körülvesz
minket. Ha engedjük, hadd ragadjanak meg a lelki áramlatok, melyek
életünk levegőjén suhannak át. Akkor magunktól is odajutunk, mintha
sasszárnyakon szállnánk, és mindenki jön velünk együtt. Szorosokon és
sötétségen és járhatatlan helyeken keresztül visz az ut a nagy czél felé
és a czélnak a neve: Isten gyermekeinek nagyszerü szabadsága.

Az emberiség jövője kétségtelenül a szabadságon, a tiszta lélek
tökéletességén alapul. Minden silány értéket eltemetnek és maguk mögött
hagynak ezek a lelki áramlatok. Végtelenül nagy az a czél, mely szemünk
előtt lebeg. Baj az, ha nem érjük el nagyhamar? És ki mondhatja meg,
hogy sok vagy kevés idő telik-e bele? Ki tudja, hogy a fejlődés nem
megy-e egyre gyorsabb menetben végbe, aszerint, amint tudatosabbá lesz?
Üdvösségünk talán közelebb van, mint gondolnók. De ha késik is, várjuk
bizakodva, várjuk egyre. Bizonyos, hogy eljön és itt marad.



TARTALOMJEGYZÉK.

  =A fejlődés kérdése=
  Az olvasóhoz  3
  Teremtés és fejlődés  6
  A kialakulás folyama  9
  Az ember és a kialakulás  13
  Az előrehajtó ösztön  17
  Az emberiség paradicsoma  21
  Az új tökéletesség  26
  Az első lépés  29
  A jó és a rossz  33
  Szellem és hit  38
  =A vallás kérdése vagy a modern és vallásos gondolkodás megbékülése=
  Vallás és fejlődés  47
  A vallási összeférhetetlenség  53
  Békülési kisérletek  57
  A megbékülés alapja  60
  A gondolatszabadság eredete  65
  Az új erkölcsiség  69
  Természet és erkölcs  74
  Jézus és az új erkölcs  81
  =A szabadság kérdése az emberiségben=
  A társadalmi nehézségek  89
  Az emberiség álma  92
  A gondolat, mint a szabadság hordozója  96
  A szabadság lényege  101
  A szabadság rejtélye  105
  A rejtély megoldásának reménye  111
  A szabadság igenje és nemje  115
  A szabadság megvalósulása  119
  Hogyan jutunk el a szabadsághoz  123




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Az emberiség jövője" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.