Title: A francia irodalom főirányai
Author: Strachey, Lytton
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A francia irodalom főirányai" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

FŐIRÁNYAI ***


KULTURA ÉS TUDOMÁNY

A FRANCIA IRODALOM FŐIRÁNYAI

IRTA G. L. STRACHEY

ÁTDOLGOZTA SCHÖPFLIN ALADÁR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1914

A FRANCIA IRODALOM FŐIRÁNYAI

IRTA

G. L. STRACHEY

ÁTDOLGOZTA

SCHÖPFLIN ALADÁR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1914



I. FEJEZET.  A középkor.

Mikor a francia nemzet Galliában a római civilizáció romjain létrejött,
ugyanabban az időben lassankint egy új nyelv is fejlődött ki. Ez a
nyelv, ámbár nagyon sokféle hatások érvényesültek a francia nemzetiség
kialakulásában, egyszerü eredetű volt. A francia nyelvkincs minden
szava, nagyon kevés kivétellel, egyenesen a latinból származik. A római
kor előtti kelták befolyása csaknem észrevehetetlen, a frank hódítók
révén bejutott szavaknak a száma sem megy többre néhány száznál. Nyilván
ennek tulajdonítható, hogy a francia irodalom tökéletesen homogén
jellegű s a francia nyelv géniusza egyedül latin gyökerekből sarjadván,
az egyszerűség, egységesség, világosság és mérséklet irányában fejeződik
ki az irodalomban is.

E tulajdonságok némelyike nyilvánvalóan látható, a ránk maradt legrégibb
francia irodalmi művekben is: _Chansons de Geste_. Ezek a költemények az
elbeszélő versek számos csoportjából, vagy ciklusából állanak.
Valószínűleg a tizenegyedik és tizenkettedik században jöttek először
létre; aztán tovább alakultak, az ismétlés, átdolgozás és végül
lehanyatlás különböző formáiban, a középkoron át. Eredetileg nem is
írták le őket, hanem szavalták. Szerzőik azok a vándor énekesek voltak,
akik a nagy vásárokon és búcsújáró helyeken összegyülekezett tömegekben
hálás hallgatóságra találtak a latin krónikákból és szerzetesi
hagyományokból merített regényes és kalandos elbeszéléseik számára. E
költemények legrégiebbike, leghíresebbike és legszebbike a _Chanson de
Roland_, amely a Nagy Károly és lovagjai és a szaracén ellenségek között
vívott csata mithikus eseményeit mondja el. Leszámítva egy s más
csodálatos elemet – mint például Nagy Károly kétszázesztendős kora és az
angyalok közbelépése – a költemény egész atmoszférája a tizennegyedik
századi Franciaországé, arisztokratikus társadalmával, barbár erejével,
brutalításával és a jámborságról és becsületről való magas fogalmaival.
A költemény szépsége leginkább stiljének rendkívüli egyszerűségében
rejlik. Homeros gyöngédségének és változatosságának minden nyoma nélkül,
Vergilius vagy Dante befejezett irodalmi erejétől még távolabb esve, az
az ismeretlen énekes, aki a _Chanson de Roland_-t írta, mindenesetre
igazi művészi tehetség volt. Merész önbizalommal dolgozott. Tökéletesen
mellőzte a szavak ornamentikájának és rethorikai csiszolásának
segítségét és mégis sikerült neki rendkivüli leplezetlen elevenséggel
felidézni azokat a heroikus és harcias jeleneteket, amelyeket leír.
Némely helyeken – például azokban a sorokban, melyek Roland és Olivér
búcsúját tartalmazzák, valamint Roland halálának általánosan ismert
leírásában – olyan tömör és szigorú páthoszig emelkedik, amelyben valódi
fenség van. Ez a nagy mű – zord, dísztelen és méltóságos – a mai olvasó
szemében úgy meredezik, mint egy hatalmas ősi gránit-tömb a francia
irodalom messze horizontján.

Mialatt a _Chansons de Geste_ többféle különböző értékű ciklusokban
fejlődött, az elbeszélő költemények egy másféle hatások alatt
keletkezett csoportja jött létre. A _Romans Bretons_, a verses románcok
egy sorozata ez, melyeket a kelta mithoszok és hagyományok inspiráltak,
amelyek még mindig éltek Bretagneban és Angolországban. E költemények
szelleme nagyon eltérő a _Chansons de Geste_-től. Az utóbbiak a francia
géniusz tipikus sarjadékai voltak, pozitivek, meghatározottak,
materialisztikusak; az előbbiek a kelták álmodozásától, misztikusságától
és romantikus szellem hitétől voltak átitatva. A legendák, melyeken
alapultak legnagyobbrészt Arthur király és lovagjainak története körül
forogtak; beszéltek Lancelot különös kalandjairól, a Szent Grál
csodálatos kereséséről, Tristán és Isolda túláradó és végzetes
szerelméről. Ezek a történetek roppant népszerűségre jutottak
Franciaországban, de nem sokáig tartották meg eredeti jellemüket.
_Chrétien de Troyes_ a könnyed és sikerekben gazdag énekes
feldolgozásában, aki a tizenkettedik század vége táján dolgozott, új
alakot öltöttek; misztikus különösségük a varázslók és bűbájosok
köznapibb szemfényvesztésévé alakult át, a szerelemről való emelkedett
immateriális felfogásuk pedig világias galantéria finomkodó
affektációinak engedett helyet. Semmi sem bizonyítja nyilvánvalóbban,
hogy a francia irodalom legjellemzőbb tulajdonságai milyen korán és
mekkora erővel fejlődtek ki, mint az a mód, ahogy a francia írók a kelta
regék homályos képzelődéseit átalakították a civilizált élet világos
eleganciája szerint.

A _Chansons de Geste_ és a _Romans Bretons_ egyaránt arisztokratikus
irodalom voltak: a kor főnemeseinek élete és ideáljai körül forogtak, a
vitézség, derekasság, lovagi hódolat és a büszke becsület ideáljai
körül. Most azonban az irodalomnak egy új formája bukkant fel, amely
rövid verses elbeszélésekben a középosztály köznapi viszonyait rajzolta.
_Fabliaux_ volt e versek neve; nagyjában véve, mint művészi alkotások,
nem nagy értékűek, költői formájuk rendszerint szegényes és anyaguk
rendkívül vaskos. Legfőbb érdekességük abban a tényben van, hogy épp oly
világosan, mint az arisztokratikus Chansonsban a francia géniusz
legállandóbb tulajdonságai nyilvánulnak bennök. Veleszületett hajlama a
teljes realizmusra és az éles szatirára való sajátságos tehetsége – ezek
a jellemvonások a maguk teljességében nyilvánulnak a Fabliauxban.
Egyik-másik történetben, melyek szerzőiben igazi véna volt a
megfigyelésre és ízlésre, a megfigyelésnek meglepő erejét találjuk és
figyelemre méltó lélektani igazságot. Realizmus és polgári látókör
dolgában a Fabliauxhoz hasonló, de sokkal finomabb és elmésebb a
költeményeknek az a csoportja, mely a _Roman de Renard_ név alatt
ismeretes és előkelő helyet foglal el, a kor irodalmában. Az
emberiesség, a drámai ügyesség és az elbeszélő adomány, amely e kedves
szatirák némelyikében nyilvánul, amelyekben a férfiak és nők gyöngeségei
és ravaszkodásai átlátszóan vannak jelképezve az állati élet álarcában,
mintegy előre jelentik azt a bájos művészetet, amely négy századdal
később oly csodálatraméltóan virágzott fel La-Fontaine meséiben.

Még egy másik mű maradt ránk ebből a korból, amely tökéletes ellentétben
áll úgy a _Chansons de Geste_ nyers, vitézi szellemével, mint a
_Fabliaux_ realizmusával. Ez az _Aucassin et Nicolete_, vegyesen versben
és prózában írt _chante-fable_. Ebben minden csupa gyöngédség és
finomság, egy elragadó művészi munka egyszerre törékeny és soha el nem
muló szépsége. Ismeretlen szerzője könnyű, kristálytiszta verseivel és
még inkább ezeknél is bájosabb és költőibb prózájával, a gyöngéd
romantika igéző atmoszféráját teremtette meg. Két fiatal teremtés,
boldog, édes, csaknem gyermeteg szerelmét rajzolja meg, akik tökéletes
ártatlanságban mozognak, egy maguk teremtette csodavilágban.

Az ifju Aucassin, aki szerelmeséről álmodozva vágtat a csatába,
Nicoletteről, aki ragyogva tekint rá, az ég csillagairól:

  Estoilette, je te voi
  Que la lune trait à soi;
  Nicolete est avec toi,
  M’amiete o le blond poil.

  (Kicsi csillagocska ott látlak,
  Melyet a hold vonz maga felé:
  Nicolette ott van tenálad,
  Az én szőke hajú szerelmesem.)

Aucassin megveti a mennyek üdvösségét, mert nincsenek meg benne a
szerelem gyönyörei: «Mit keresek én a paradicsomban, nem akarok én oda
bejutni, csak maradjon meg nekem Nicolette, az én édes barátnőm, akit
oly nagyon szeretek… De a pokolba el akarok menni. Mert a pokolba jutnak
a nemes lovagok, akik vitézi tornákon és csatákban haltak meg és a bátor
katonák és a szabadnak született férfiak… Ezekkel akarok én menni, csak
maradjon Nicolette, az én édes szerelmesem velem.»

Ez az Aucassin egyszerre vitézi és naiv, érzékies és átszellemesült, ép
olyan tökéletes tipusa az igazi középkori szerelmesnek, mint a tüzes és
élettel teli Romeo a renaissance kori szerelmesnek. De a költemény –
mert a kis mű prózában írt részletei dacára is, valósággal igazi
költemény – nem áll csupa érzésből és álomból. Szerzője csodálatos
művészettel hintett el benne itt is ott is realisztikus és bohókás
epizódokat; élénk párbeszédeket szőtt folyamatos elbeszélésébe és éles
megfigyelő érzéke segítségével kapcsolatba tudta hozni, fantáziája
légies művét az aktuális élettel. Az a leírás, mikor Nicolette
börtönéből menekülve mezitláb szalad a füvön át, mialatt a
százszorszépek, amelyeken lépked, feketének látszanak az ő fehérsége
mellett – bámulatos példája a képzeletet részletezéssel, a szépséget
igazsággal kombináló fantáziájának. A _Chansons de Roland_ mellett, bár
végtelenül különböző stílusban, az _Aucassin et Nicolet_ e kor francia
költészetének legértékesebb alkotása.

A tizenharmadik századdal rendkívüli fontosságú, új fejlődés kezdődött:
a próza fejlődése. _La Conquète de Constantinople_, _Villehardouin_
műve, mely e század elejéről kelt, legrégibb példája azoknak a történeti
memoiroknak, melyek aztán később oly nagy bőséggel termettek, a francia
irodalomban; ha nem is az _Aucassin et Nicolet_ költői prózájában, de
mindenesetre a folyamatos elbeszélés egyszerű, tömör stílusában van
írva. E könyvet nem lehet a remekművek közé helyezni, de megvan benne az
őszinteség varázsa és az a kellemes zamat, mely az ártatlan ókort
jellemzi. A jó öreg Villehardouinben van valami Herodotos vonzó
naivitásából és mesemondó kiváncsiságából. Dacára írása józanságának és
szárazságának itt-ott szint és mozgalmasságot is tud belevinni szavaiba.
Mikor a keresztes vitézek nagy hajóhadának Korfú szigetéről való
elindulását írja le, ezeket a szép szavakat mondja: «A nap tiszta és
szép volt, a szél enyhe és kedvező. A vitézek neki eresztették a
vitorlákat a szélnek.» Leírása Konstantinápoly látványáról, mikor
először tünt fel a keresztény nemesek elámult szemei előtt, általánosan
ismeretes: «Nem birták elhinni, hogy ily gazdag város lehessen a
világon, mikor látták azokat a magas falakat és azokat a dús tornyokat,
melyekkel körös-körül el volt zárva és azokat a gazdag palotákat és
azokat a magas templomokat. És tudjátok meg, hogy nem volt köztük olyan
bátor, akinek teste meg ne remegett volna, ami nem is volt csoda, mert
soha ily nagy dologra nem vállalkoztak kicsiny emberek, mióta a világ
megteremtetett.» Ki ne érezné ki az ilyen szavakból, az évszázadok
távolságán át is, a hajdani vitézi kalandok izgalmát!

Magasabb rendű érdekességet ért el _Joinville Szent Lajos élete_ című
művével, mely a század vége táján iratott. Ennek a könyvnek a varázsa
emberies voltában rejlik. Joinville a bizalmas beszélgetés könnyedén
folyó hangján mondja el emlékezéseit a jó királyról, kinek szolgálatában
élete tevékeny éveit töltötte és akinek emlékét imádattal veszi körül.
Lajos tetteit, szavait, fenkölt érzelmeit, szent jámborságát vonzó és
elmés rokonszenvvel tárgyalja, de azért tökéletes szabadsággal és
föltétlen igazmondással. Joinville nemcsak mesterének jellemét szövi
bele műve lapjaiba, – könyve ép annyira önvallomás, mint életrajz.
Ellentétben Villehardouinnal, kinek krónikája alig mutatja nyomát is a
személyes érzésnek, Joinville szüntelenül önmagáról beszél és
eltörülhetetlenül rányomta művére saját egyéniségének bélyegét. A mű
varázsa nagyrészben abban az ellentétben is rejlik, amelyet csaknem
öntudatlanul elárul, önmaga és mestere között: az élénk, józaneszű,
mindenben emberséges nemes úr és a méltóságos, fenkölt, eszményies
király között. Beszélgetéseiben, melyeket Joinville oly részletesen és
oly élvezettel mond el, ez az ellentét teljes erejében nyilvánul.
Mintegy összesűrítve és szimbolizálva látjuk a két jóbarát jellemében az
érzék és a szellem, a világiasság és önfeláldozás ellentéteit, a
legravaszabb éleslátást és a legvizionáriusabb ekzaltációt, melyek a
középkor sajátszerűen jellemző ellentétét adják.

Nem kevésbbé teljes, bár más természetű ellentétet találunk a
tizenharmadik század legfontosabb költői művében: a _Roman de la
Rose_-ban. Ennek a sajátságos költeménynek első részét _Guillaume De
Lorris_, egy fiatal diák írta, aki annak az arisztokratikus közönségnek
dolgozott, amely az előbbi nemzedékben Chrétien de Troyes udvari
románcaiban gyönyörködött. Részint ennek az írónak, részint pedig
Ovidiusnak hatása alatt Lorris valami kora divatjának megfelelő Szerelem
művészete-félét akart létrehozni, arisztokratikus hallgatósága ízlésének
megfelelőt, mindazzal a mesterkélt tudóskodó cicomával és formai
galanteriával, ami akkoriban divatban volt. A bonyodalmas allegória
formájába öntött költemény leginkább roppant népszerűségénél fogva
nevezetes, továbbá azért, mert kútfeje lett az allegórikus költészet
iskolájának, amely sok századon át virágzott Franciaországban. Lorris
meghalt, mielőtt befejezhette volna művét, mely azután sajátságos módon
fejeztetett be. Negyven évvel később egy másik fiatal diák, _Jean de
Meung_, ahoz a 4000 sorhoz, amit Lorris hátrahagyott, nem kevesebb, mint
18,000 saját készítményű sort csatolt. Ez az óriási hozzátoldás nemcsak
aránytalan volt, hanem tónusban is elütött az eredeti műtől. _Jean de
Meung_ teljesen elhagyta elődjének raffinált és arisztokratikus
levegőjét és a korabeli középosztály realizmusával és nyerseségével
dolgozott. Lorris légies allegóriája háttérbe szorult, merő ürüggyé vált
a rendkívül változatos elmélkedések óriási tömegéhez. A középkor
skolasztikus tudománya mint egy zavaros folyam ömlik végig ezen a
nevezetes és mélyen érdekes művön. De Jean de Meung költeménye nem
csupán mint a középkori tudományosság tárháza érdemel figyelmet, hanem
könnyű benne észrevenni egy korát megelőző intellektuális célzatot, egy
olyan szellemet, amely bár lenyügözve az elavult konvencióktól, mégis
csak rokona Rabelais vagy épen Voltaire szellemének. Jean de Meung nem
volt nagy művész, válogatás és formaérzék nélkül írt; a francia
irodalomban merész és lendülettel teljes szelleme szerez neki előkelő
helyet. Az ismeretek enciklopedikus halmazának népszerűsítése és az
ezalatt rejlő tanítás, a természetimádás révén, valódi előfutárja a
renaissance nagy mozgalmának.

Abból a szellemi mozgalomból, melyet a _Romans de la Rose_ második része
mintegy előre bejelentett, nem lett semmi. A százéves háború pusztításai
és zűrzavara nagyon kevés erőt hagytak meg Franciaországnak a
művészetre, vagy elmélkedésre; erre a polgárháború szörnyűségei
következtek. Ezért a tizennegyedik és tizenötödik század talán a
legüresebbek a francia irodalom évkönyveiben. A tizennegyedik században
egy nagy író testesítette meg a kor jellemét. _Froissart_ «a dicsőséges
háború pompájával» töltötte be ragyogó lapjait. Ámbár sok évet töltött a
Franciaország és Anglia közti háborúk történeti anyagának
összegyüjtésében és ráköltötte vagyona nagy részét, mégsem mint
történettudós vált emlékezetessé, hanem mint nagyszerű próza-író.
Krónikái a dolgok mélyére való látás nélküliek, nem ragadják meg
igazában a kor mozgalmait, de rendkívül ragyogóak és mozgalmasak bennök
a leírások, erőteljes a jellemrajzuk és áradóan festői a stilusuk. Mint
valami hosszú szőnyegkép gördülnek le, kalandos és lovagi jelenetekkel
vannak hatalmasan átszőve, lobogókkal és dárdákkal és csatalovakkal,
valamint nemes születésű hölgyek orcáival és páncélba öltözött lovagok
alakjaival. Bámulatos leírásai mellett Froissart leginkább csataképeivel
tünik ki. Ilyenkor siető mondatainak lendülete megkettőzödik, s a harc
izgalma és bátorsága sebes és szikrázó áradatban ömlik tollából. Az
ember szinte látja a szabályos csatasorokat és a fénylő páncélokat,
szinte hallja a fegyverek csörgését és a kapitányok kiáltását, szinte
érzi a forgatagot és a tolongást, sajnálja a legyőzötteket, ujjong a
győzőkkel és a nagyurak, grófok, bárók, lovagok csillogó vértezetei
közt, hangzatos címeik és lovagi vitézségük közt elfelejti mindennek a
dicsőségnek a visszáját; az elpusztított mezőket, a füstölgő falvakat, a
tönkretett parasztokat, Franciaország egész pusztulását.

Froissart krónikái egy kürtös szemével látott történelem; _Philippe de
Commynes_ memoirjai ellenben szintén történelem ugyan, amelyet azonban
egy politikus és diplomata látott. Mikor Commynes írt a tizenötödik
század vége felé, a zűrzavar és harc, melyről Froissart oly nagy
kedvteléssel beszélt, már a multé volt és Franciaország mint
megállapodott és centralizált állam kezdett belőle kiemelkedni. Commynes
maga is, XI. Lajos bizalmas minisztereinek egyike, fontos szerepet
játszott ebben a fejlődésben és könyve e fortélyos és okos uralkodó
diadalmas politikájának összefoglalása. Finom históriai mű, világosan és
erőteljesen írva, olyan embernek kezével, aki egész életét a szinfalak
mögött töltötte. Commynes éleslátása és furfangossága teszi művét
érdekessé, lélektani tanulmányai által és azáltal a megvilágítás által,
amelyet annak a ravasz állampolitikának az elveire vet, mely e kor
diplomáciáját áthatotta és utóbb _Macchiavelli_ műveiben talált végleges
kifejlődésre. Nyugodt, okos, szenvedélytelen lapjain végignyomozhatjuk
annak a különös mozgalomnak első nyomait, amely utóbb átváltoztatta a
középkor régi Európáját egyetemes császárságával és egyetemes egyházával
együtt, a független nemzetek új Európájává, – a mai Európává.

Commynes tehát a modern világ küszöbén áll; stílusa a maga korának
stílusa, anyaga azonban a jövőhöz tartozik: előre tekint a
renaissanceba. Ezzel a gazdag és hatalmas diplomatával szemben, a
társadalmi fokozat ellenkező végén, _Villon_ adott kifejezést megragadó
szépségű nyelven, az elmulóban levő kor legmélyebb érzelmeinek. Csavargó
volt, rabló és gyilkos, Páris legaljasabb helyein ólálkodott, menekülve
az igazságszolgáltatás elől, elítélve, börtönbe zárva, csaknem
kivégeztetve és végül eltünve, nem tudni hogyan, nem tudni hova; – ez a
rendkívüli szellem ma is él mint poéta és mint álmodozó, mint művész,
aki feledhetetlen versekbe tudta foglalni a lélek legbensőbb érzelmeit.
Műveinek mennyisége nem nagy, _Grand Testament_-ja mintegy 1500 sorra
terjed és számos beleszőtt balladát és rondeaut tartalmaz, _Petit
Testament_-ja és csekély számú vegyes költeménye megmond mindent, ami
mondani valója volt. A legközlékenyebb költő, aki rányomja egyénisége
bélyegét minden sorra, amit írt. A rondeau és rondel, a ballada és a
kettős ballada merev és komplikált formáiban nemcsak a szépség szellemét
tudta meghonosítani, hanem az egyéniség szellemét is. Nem volt egyszerű
jellem, melancholiája át van szőve iróniával és kacagással; érzékiség és
érzelmesség vegyül legfinomabb képzelődéseibe és legmélyebb vizióiba,
mindezek a tulajdonságok pedig váltakozva és csillogva tükröződnek
verseinek magikus szövevényében. Egy gondolat azonban örökké kisérti, a
nevetés vagy a szenvedély minden muzsikája alól könnyű kihallani
egyetlen uralkodó hangot. Ez a halandóság gondolata. A síró, vigyorgó,
mélázó teremtés soha egy pillanatra sem tud megfeledkezni erről a
szörnyű árnyékról. Ezt látja mindenfelől, mint a gúnyolódás, megbánás,
belenyugvás tárgyát. Úgy látja, mint szomorú, kikerülhetetlen végét
mindannak ami szép, mindannak ami szeretni való a földön.

  Dictes moi où, n’en quel pais
  Est Flora, la belle Rommaine;
  Archipiada, ne Thaïs –

és így tovább szól a fényes felsorolás, szomorú, feleletet sohasem nyerő
refrainjével:

  Mais où sont les neiges d’antan?

Még makacsabbul emelkedik előtte a halál fizikai rettenetességeinek
viziója, – közeledésének borzalmassága; hiába mosolyog, hiába sír, a
zord képzelet sohasem hagyja el. Legvadabb tivornyái közepett hirtelen
eszébe jut az elmuló élet szörnyű rémképe és megbánja, amit tett, de
ekkor közvetlenül maga előtt látja az elkerülhetetlen bitófát és a saját
testét, amint a varjúk károgják körül.

Villonnal a középkori francia irodalom egyszerre tetőpontjára és
befejeződésére jut. Érces és fájdalmas hangja azoknak a messze távoli
nemzedékeknek összegyülemlett szenvedélyével és lihegésével és
fájdalmával rezeg, majd rejtelmesen, hallgatásba merül egy új és
boldogabb világ születésével.



II. FEJEZET.  A renaissance.

A késő középkor légkörében van valami zordon sötétség. Villon
költeményei, valami sívár, puszta vidék képzetét keltik föl, hófödte
háztetőkkel és fagyos utcákkal, ködbe borulva és fenyegető remegéssel a
levegőben. Ilyenkor

  Sur la morte saison,
  Que les loups se vivent de vent,
  Et qu’on se tient en sa maison,
  Pour le frimas, près du tison.

Ekkor hirtelen fölemelkednek a szürke ködök és a tavasz szinei, napfénye
és rügyező elevensége közt vagyunk. A nagy intellektuális változás, mely
a tizenhatodik század elején egész Nyugat-Európára rávirradt, számos
együttható ok eredménye volt, melyek közt a legfontosabbak: a törökök
fegyverei alatt felbomlott bizanci birodalomból kiáradó ismerete a
klasszikai irodalmaknak, az itáliai városállamoknak ragyogó
civilizációja s Franciaországban, Spanyolországban és Angliában hatalmas
monarchiáknak berendezkedése, melyek biztosították a rend fenntartását
és a belső békét.

Igy esett, hogy az ókori világ szépségben oly gazdag és gondolatokban
oly jelentős költészete olyan kezekbe jutott, amelyek méltók voltak
hozzá. Tudósok, művészek, gondolkodók vetették magukat a csodás
örökségre és sohasem képzelt egyetemességét találták benne a tanulságnak
és gyönyörűségnek. Ugyanabban az időben a fölfedezők és tudományos
kutatók fizikai fölfedezései az elmélkedés és a kalandok frissen feltárt
nagy vidékeit nyitották meg. Az emberek elámulva látták, hogy apáik régi
világa eltünik s bennük és rajtuk kivül egy új ég és új föld derül fel.
Ezeknek az erőknek az irodalomra való hatása óriási volt. Különösen
Franciaországban I. Ferenc erőskezű és ragyogó uralkodása alatt
valóságos áradata volt az eredeti és eleven írásnak. Ez az irodalom,
amellyel tulajdonkép megkezdődik az, amit _modern_ francia irodalomnak
lehet nevezni, két feltünő pontban különbözik a középkorétól. A
renaissance nagy írói egyfelől a művészettel, másfelől a gondolattal
szemben elfoglalt új álláspontjukban kezdtek új korszakot a francia
irodalomban.

A kor művészi nézetei természetesen a költészet birodalmában
nyilvánultak először. A változás az öntudatosság és a megfontolt,
önkritikán alapuló erőfeszítés irányában való volt. A középkori költők
szépeket daloltak, de a renaissance költői ezzel nem érték be: nekik az
volt a becsvágyuk, hogy ne csak szépség, hanem gondosság is legyen a
dalukban. A mozgalom _Marot_ verseiben kezdődött, melyeknek világos,
művelt, nagyvilági költészete először mutatja a válogatásra és
csiszolásra való törekvést, a könnyedség és őszinteség szeretetét, az
igyekezetet arra, hogy ne mondjon semmit, ami nincs szépen mondva. Ezek
a tulajdonságok váltak aztán alapvető sajátságaivé mindannak, ami a
francia költészet legjava volt a következő háromszáz évig. Olyan pompás
kis műremekben, mint Marot _À une demoiselle malade_ három szótagos
versekben írt episztolája, már megvan egész teljességében az
előkelőségnek, a vidámságnak és bájnak a hangja, amely az érett francia
költői géniusz páratlan terméke. Marot tehetsége azonban nem volt elég
széleskörű a kor hatalmas energiáihoz képest s csak egy generációval
később a _Pléiade_ – egy költői csoport, melynek _Ronsard_ volt a feje s
amely a tizenhatodik század közepe felé virágzott – költészetében
találta meg teljes kifejeződését a francia renaissance szelleme.

Maga az a tény, hogy a _Pléiade_ egy meghatározott iskola volt, közös
elvekkel és megállapított poétikai hittételekkel, sajátságos módon
elkülönbözteti ez iskola tagjait az előttük járt költőktől. Hivatásuk
dicsőségéről való magasztos fogalmakkal dolgoztak és azzal a nemes
elszántsággal, hogy csak képességük legjavát ajánlják fel a muzsának,
akinek áldoztak. Merészen síkra szállottak – nevezetesen Du Bellay _La
Défense et Illustration de la Langue Française_ című csodálatraméltó
tanulmányával – a francia nyelv joga mellett, hogy az ókori nyelvek
mellett állhasson, mint a költői kifejezés eszköze s életüket tanításuk
bebizonyítására szentelték. A saját nyelvük iránti tiszteletük azonban
semmikép sem jelentette a klasszikusok elhanyagolását. Ellenkezőleg,
teljes mértékben osztoztak kartársaiknak az ókori világ műveltsége és
irodalma iránti csodálatában. Ép annyira tudósok voltak, amennyire
költők s nagy céljuk volt olyan hagyományt teremteni a francia
költészetben, amely összhangba juttassa a halhatatlan görög és római
mintaképekkel. A klasszikai irodalmak utánzásának ez a vágya két
eredményre vezetett. Első sorban az új poétai formák nagy számának
kitalálására és a régi szűkös és bonyolult konvenciók feláldozására,
amelyek a középkor költészetében uralkodtak. A klasszikusok bő és szabad
formáit látva maguk előtt, Ronsard és iskolája felszabadította a francia
verset. Technikai ügyességük igen nagy volt s aligha mondunk túlsokat
azzal, hogy erőfeszítéseik eredménye olyasvalaminek a megteremtése lett,
ami eladdig hiányzott a francia irodalomból: egy költői hangszer
megteremtése, amely erejében, szabadságában, metrikai forrásainak
változatosságában és művészi befejezettségében igazán elég erős volt
arra, hogy teljesítse a géniusz legmagasabb kivánalmait. Ebben az
irányban legfontosabb eredményük az volt, hogy az _alexandrinus_, a nagy
tizenkétszótagos rímes verset – felemelték a többi mértékek fölé,
vitathatatlan elsőségre, amelyet azóta is megtartott a francia
irodalomban.

A _Pléiade_ hódolata a klasszikai minták iránt egy más, sokkal kevésbbé
szerencsés eredményre is vezetett. A költők annyira belekeverték
műveltségüket költészetükbe, annyira igyekeztek visszhangoztatni az
ókori hangokat, hogy nagyon is gyakran nem tudták ettől észrevenni a
saját nyelvük és a saját tehetségük hajlamát. Ez különösen Ronsard
hosszabb költeményeiben – ódáiban és _Franciade_-jában – nyilvánvaló,
ahol a költő minden erőlködése és ügyessége nem birta megóvni a művet az
unalmasságtól és a dagálytól. A klasszikusok a dicsőség olyan vakító
fényében lobbantak bele ezeknek a korai felfedezőknek a látókörébe, hogy
a szemük elkáprázott és a lábuk megbotlott bele. Épen nagy buzgóságuknál
fogva, hogy pontosan utánozzák nagyszerű mintaképeiket, nem tudták
megérteni a klasszikai művészet igazi belső szellemét.

Rövidebb költeményeikben, mikor a klasszikai utánzás bénitó hatása
elfelejtődik az egyéni géniusz felhevülésében, Ronsard és követői
önmagukra találtak. Ezekben a szép lirai művekben megvan minden varázsa
a tiszta áprilisi reggelnek, gyöngéd virágaival és dalos madaraival. Az
ifjúság hangja ez, amely könnyű és változatos dallamokban szólal meg.
Szerelemről és természetről, rózsáról, égbe röppenő pacsirtáról és
csókokról, kék égről és a természet gyönyöreiről szólnak a dalok. Néha
búsabb hang szólal meg bennük s a gyöngéd zene figyelmeztet a gyönyörök
végességére és az idő siető lépteire. De mennyire másképen, mint a sötét
és nyughatatlan Villon dala! Ezeknek a kedves dalosoknak nincs szavuk
ilyen brutalitásokra.

  Quand vous serez bien vieille, au soir, à la chandelle –

így szólítja meg Ronsard a hölgyét, s a kép a nyugodt és finom öregkor
elragadó képe, félig mosolygó emlékezéseivel a régi szerelmekre. Ami
Villon kezében komor tréfák és borzalmas leírások tárgya volt, ugyanaz
Ronsardnak egyszerűen alkalmat adott a megbánás gyöngéd páthoszára.
Aztán megint változik a hangnem és fülünkbe cseng _Louise Labé_ tiszta,
feszes szenvedélye:

  Oh! si j’étais en ce bean sein ravie
  De celni-là pour lequel vais mourant.

Majd _Du Bellay_ nagy szonett-sorozatában – a _Les Antiquités de
Rome_-ban – egy eladdig ismeretlen ragyogó hangot hallunk a francia
költészetben: a büszke és pompázó vers hangzatos zengését.

A _Pléiade_ költészetével egyidejűleg a renaissance szellemének hatása
még figyelemreméltóbb erővel jelent meg _Rabelais_ prózájában. A
_Pléiade_ nagy vívmánya annak a tanításnak megállapítása volt, egyszer s
mindenkorra, hogy az irodalom lényege szerint művészi. Rabelais
megmutatta, hogy még egy másik tulajdonsága is van: hogy hatalmas
hangszere a gondolatnak. A középkor szellemi erőfeszítései nagyon ritkán
öltöztek művészi irodalmi formába. Az emberek saját nyelvük
költészetével vagy prózájával nevettek vagy sírtak, de skolasztikus
latinsággal gondolkoztak. Jean de Meung műve kivétel volt, de a költői
forma nála is darabos és gyönge, a művészi és gondolati elemek nem
olvadtak össze. Egyesülésüket Rabelais hajtotta végre. Messze túlhaladta
Jean de Meung-t gondolatainak lendületével és erejével s emellett
végtelenül fölötte áll mint művész is. Első látásra nagy könyve alig
teszi ezt a benyomást, a felületes olvasóra szinte úgy hat, mint egy
bohóc vagy egy bolond műve. Ilyetén felfogása azonban teljesen
elhibázott volna. Mennél közelebbről vizsgáljuk, annál erősebben hat
ránk roppant elmebéli ereje és befejezett irodalmi ügyessége. A
renaissance egész hatalmas szelleme össze van gyüjtve lapjain: hallatlan
vitalitása, roppant műveltsége, elámító optimizmusa, bátorsága,
leleményessége, humanitása ennek a rendkívüli kornak. Mindezt pedig nem
valami lelkiismeretes pedáns vagy valami együgyü enthuziaszta közli
velünk, hanem egy született író, – olyan ember, akinek egész lénye a
szavak fölötti bámulatos uralkodásban koncentrálódik. Rabelais
szellemének termékenysége szavainak sokaságában mutatkozik meg
legnyilvánvalóbban. Könyve a szavak valóságos orgiája, nyakra-főre,
vadul ömlenek örvénylő mondatokba és óriási felsorolásokba, melyek
zsúfolt oszlopokban áradnak el a lapokon. Nem egészen vadul mégsem, mert
mind e zuhogás és kavargás alatt van valami hatalmas művészet. Ennek a
bámulatraméltó prózának ritmusai hosszúk és bonyolultak, – de vannak
ritmusai és egy mester föltétlen ügyességével tartja össze őket.

Rabelais művének tartalmát nem lehet csak úgy egy mondatban
összefoglalni. Azt lehet mondani, hogy egy bizonyos szempont ábrázolása,
de micsoda szemponté? Ebben áll a kérdés nehézsége és számtalan kritikus
vitázott megoldásán. Az igazság az, hogy ennek a szempontnak egyedüli
teljes meghatározása magában a könyvben rejlik; sokkal bővebb és
többágú, semhogy bárhol másutt elférne. Mégis, ha hiábavaló dolog volna
megkisérteni Rabelais filozófiájának pontos és kimerítő meghatározását,
ennek a filozófiának a fővonalai mégis eléggé szembeötlők. Az
óriás-hősben, Pantagruelben, apjában, Gargantuában, kísérőjében és
cimborájában, Panurgeben fel lehet ismerni a renaissance szellemét, ezt
az expanziv, humoros, erővel teljes és mindenekfelett eleven szellemet.
Rabelais könyve kora reakciójának megtestesülése a középkor babonás
homálya és rideg aszketizmusa ellen. Gazdag, visszhangzó hangján egy új
világfelfogást hirdet; tagadja, hogy e világ siralom völgye s azt
hirdeti, hogy dicsőséges energiától duzzad, ragyogó reménytől és hogy
természeténél fogva jó. Az ostobaság iránti gyűlöletével teljes
lendülettel repül el a kolostorok pedáns nevelése felett és felállítja a
tudomány és humanitás legfőbb ideáljait. Undorodik az aszketizmustól,
kigúnyolja magukat a szerzeteseket és a thelemei apátság leírásában ízzó
vizióját rajzolja meg az utópiai szerzetesrendnek. Gondolkodása merész
volt, de olyan időben élt, mikor a legszelidebb spekuláció is
veszedelemmel terhes volt s mondanivalóját az élc és allegória bujkáló
és kétértelmű formáiban mondja el. De egyáltalán nem csupán rejtőzködés
céljából tette művét azzá a sajátságos keverékké, ami: a terjengős
elbeszélés, lazán összekapcsolt események, szeszélyes okoskodás és nyers
humor keverékévé. Minden bizonnyal ez volt a mód, amely szerint a
szelleme dolgozott és lényének lényeges eleme épen ebben a vaktában való
és változatos lazaságban rejlik. Rendkívüli vaskossága maga is szelleme
leginkább alapvető tulajdonságai egyikének kifejeződése: annak a
jovialitásnak, amellyel az élet fizikai tényeit fogadja. Ugyanennek a
jellemvonásnak másik oldala az evés-ivás glorifikálása; az ilyen dolgok
az ember természetes alkatának részei, tehát hadd élvezze az ember
fenékig. Ki tudja? Talán a világegyetem rejtvényeit az _isteni butykos_
orákuluma oldja meg.

Rabelais könyve óriások története és maga is gigantikus mű, olyan
széles, mint maga Gargantua. Mintha a világ hajnalához tartoznék, a
jókedv és várakozás idejében, mikor a föld csodás gazdagsággal volt
viselős és az istenek az emberek között jártak.



_Montaigne_ essayiben, melyek mintegy egy nemzedékkel később irattak, a
renaissance szelleme, mely oly túláradó energiával töltötte el Rabelais
művének lapjait, nyugodtabb és kultiváltabb formában nyilvánul. Az első
elragadtatás elmult és a teremtő gondolat impulziv hevét a kritika és
elmélkedés nyugodt derültsége helyettesítette. Montaigneben nincs meg
Rabelaisnek sem vaskossága, sem dévaj vígsága, sem szertelen
optimizmusa, ő egy finom gentleman, aki inkább elbájolni akar, mint
felvillanyozni, aki a meghitt beszélgetés nyugodt, könnyű hangján
beszél, aki mosolyog, töprenkedik és aki kételkedik. Az essaynek a
formája, melyet ő használt először, igen jól illett gondolkodásmódjához.
Ebben a laza alakban, amely lehetővé teszi a leghatározatlanabb
szerkezetet és a terjedelem minden változatát három oldalastól kezdve a
háromszáz oldalasig, elmondhatott mindent, ami mondanivalója volt, az ő
kalandozó, következetesség nélküli és keresetlen modorában. Könyve úgy
ömlik, mint valami csobogó patak, mely szelid fűzfák között kanyarog.
Mindenütt nyilvánvalók a széleskörű olvasottság nyomai és
megszámlálhatatlan latin idézet szövi át lapjait. Érinti az élet minden
oldalát, az irodalom vagy az illem legfelületesebb dolgaitól az
emberiséget foglalkoztató legmélyebb kérdésekig és mindig ugyanazzal a
tapintattal és szerencsével, a tudós példáknak ugyanazzal a
gazdagságával és ugyanazzal a megnyerő bájjal.

Az essayk alapjában véve csak két tárggyal foglalkoznak. Először a
legváltozatosabb módokon illusztrálják Montaigne életfilozófiáját. Ez a
filozófia tökéletesen szkeptikus. Az ellenmondó vélemények tömege, a
dühös hitbeli ellentétek, a hangosan erősítgetett dogmák ellenmondásai
közben Montaigne megtartotta a nyugodt semlegesség középútját. _Que
sçais-je?_ – ez az állandó mottója és essayi ennek az egy uralkodó
témának megszámlálhatatlan variációi. A legnagyobb és legjobban
kidolgozott közülük, az _Apologie de Raimond Sebond_ roppant szemle az
emberiség tévedései, következetlenségei és tudatlanságai fölött,
amelyekből Montaigne levonja az egyetemes kétség elkerülhetetlen
konkluzióját. Bármilyen ennek a tanításnak a filozófiai értéke,
fontossága a praktikus életre való hatás szempontjából igen nagy volt.
Ha semmiféle véleménynek nincs semminemű bizonyossága, akkor ebből az
következik, hogy a véleményért való üldözés eszeveszett bolondság.
Montaigne igy mint a fanatizmus első ellenfeleinek és a türelem első
apostolainak egyike emelkedik ki az európai gondolkodás történetében.

A másik tárgy, melyről az essayk szólnak, hasonló behatóan és a
magyarázat hasonló gazdagságával, maga Montaigne. A legkevésbbé
zárkózott író, felvilágosítja olvasóit saját történetének minden
részletéről, jelleméről, külsejéről, egészségéről, szokásairól és
ízléséről. Ebben van könyvének különös varázsa: vallomásainak végtelen
csevegésében, mely humorral és nyájassággal egyenesen meghitt, bizalmas
együttlétbe juttatja az olvasót egy igéző emberrel.

Ezért bizonyára nincs író, akiről annyit áradoztak volna, mint
Montaigneről és nincs író, aki annyira megrémült volna ettől a
bánásmódtól, mint ő. Bámulóinak hizelgése bizonyos tekintetben
elhomályosította azt a tényleges helyzetet, melyet az irodalomban
elfoglal. Nem lehet tagadni, hogy mint írónak és mint gondolkodónak
egyaránt megvannak a hibái és pedig súlyos hibái. Stilje minden elragadó
bősége, utánozhatatlan könnyedsége és kedves régies zamata mellett is
híjával van a formának; nem volt meg benne a nyelv fölötti legfőbb
uralom, amely egyedül vezethet az irodalmi művészet nagy műveire.
Szkepticizmusa nem fontos mint a filozófiai gondolkodás gazdagodása,
mert szellemében nem volt meg sem a rendszeresség, sem az erő, amely
igazán jelentékeny intellektuális igazságokhoz vezet. Ha ilyen
kiválóságokat tulajdonítunk neki, azzal túllövünk a célon és elvonjuk a
figyelmet attól, amiben igazán kitünik. Montaigne nem volt sem nagy
művész, sem nagy gondolkodó, egyáltalán nem volt _nagy_. Elragadó volt,
csodálatraméltó emberi lény, a legvonzóbb adományával a nyomtatott lapok
útján való végeérhetetlen bizalmas társalgásnak, amivel csak ember bírt
akár előtte, akár utána. Még önmaga kinyilatkoztatásaiban sem mély.
Milyen felületes, milyen jelentéktelen az ő eredeti szókimondása
Rousseau megdöbbentő önvallomásai mellett! Lehet, hogy jobb ember volt,
mint Rousseau, bizonyosan bájosabb ember volt, de sokkal kevésbbé
érdekes. Az ő természete az élet szelid, személyes, mindennapi dolgaiban
diadalmaskodott. Ez az egyszerű jóság essayiben itt-ott tisztán és
világosan hullámzik fel és a barátságról szóló csodálatos lapokon egész
varázsában és édességében láthatni azt a szép humanitást, amely
Montaigne belső lényege volt.



III. FEJEZET.  Az átmenet kora.

Az alatt a hetven év alatt, amely Montaigne halála (1592) és XIV. Lajos
hatalomra lépte közt eltelt, a francia irodalom iránya ide-oda hajló és
bizonytalan volt. A változás, a habozás, sőt a visszafejlődés kora volt
ez és mégis, ezek alatt a kétséges, egymással összeütköző mozgalmak
alatt egy nagy új fejlődés csirázott lassan, biztosan és csaknem
észrevétlenül. Egy bizonyos szempontból ez a kor tekinthető
legfontosabbnak az irodalom egész történetében: ez készítette elő az
útját a próza és költészet legfényesebb és legjellemzőbb
felvirágzásának, amelyet Franciaország valaha ismert; nélküle nem
lehetett volna a _grand siècle_. Valóban ebben a korban fejlődött ki
fokozatosan az a nagy koncepció, amely meghatározta azokat az alapokat,
amelyekből a jövő francia irodalma kiindult. Alig lehet kételkedni,
hogyha a termékeny és változatos renaissance-mozgalom, amely a
_Pléiadet, Rabelaist és Montaignet_ szülte, megszakadás és akadály
nélkül fejlődött volna tovább, a jövő francia irodalma szorosan
hasonlított volna az egykorú spanyol vagy angol irodalomhoz, továbbra is
a tizenhatodik századi mesterek kisérletező merészsége és laza áradozása
jellemezte volna. Franciaországban azonban ez a fejlődés akadályokra
talált s az eredmény nemcsak a legnagyobb értékű, hanem az európai
irodalmakban egymagában álló jellemű irodalom lett.

A renaissance-mozgalmak megszakadása nagyjában politikai okok eredménye
volt. Az állandóság és béke, mely olyan szilárdan megállapítottnak
látszott I. Ferencz ragyogó monarchiája alatt, eltünt a vallásháborúk
rettentő kitörésekor. Mintegy hatvan évig a nemzet rövid szüneteket
leszámítva zsákmánya lett a polgárharc minden szőrnyűségének. És mikor
végül Richelieu biboros hatalmas uralma valahára helyreállította a
rendet és az írás művészetét kezdték megint buzgón művelni, a
renaissance szellem fiatal, dús dicsősége már visszahozhatatlanul oda
volt. Már a tizenhetedik század elején _Malherbe_ költészete új
elméleteket és új ideálokat fejezett ki. Mint erőteljes, bár szűkkörű
intelligenciájú férfiú, szenvedélyes theoretizáló és buzgó szakembere a
nyelvtannak és a szavak használatának, Malherbe egyaránt visszariadt a
_Pléiade_ mesterkélt finomkodásától és lírai költészetének közvetlen
kitöréseitől. Célja volt megtisztítani a francia nyelvet, még azon az
áron is, hogy csökkenti zamatát és megszorítja kifejező képességét,
erőteljessé, hajlékonnyá, szabatossá tenni, olyan nyelvet teremteni,
amely talán képtelen kifejezni az egyéni szenvedély hevét és az
álmodozók légies képzeleteit, de tökéletes eszköze a nemes igazságok és
finom képzelődések kinyilvánításának s formákban egyszerre egyszerű,
ragyogó és őszinte. Malherbe fontossága inkább hatásában rejlik, mint
tulajdonképeni munkájában. Ódái közül néhány – köztük a legmagasabb
helyet a XIII. Lajoshoz intézett felszólamlás érdemli meg, La Rochelle
lázadása dolgában – csodálatraméltó példái az egyensúlyozott, mértéket
tartó és súlyos retorikának, mely nem az egyéni felindulás zenéje, hanem
a magasztos gondolatok szépsége és nagysága iránti általánosított érzés
felé hajlik. Malherbe lényege szerint szónoki költő volt, de
szerencsétlenségére egyedül csak a lírai formák estek keze ügyébe, úgy
hogy szelleme sohasem talált képességeinek teljesen megfelelő teret. Így
hát tanítása fontosabb, mint példája. Poétikai elméletei csak nálánál
nagyobb és szerencsésebb utódainak műveiben nyertek teljes igazolást és
XIV. Lajos korának mesterei úgy tekintettek vissza Malherbere, mint
fajtájuk intellektuális atyjára.

Malherbe közvetlen hatása azonban korlátolt volt. Arra a nemzedékére az
íróknak, akik rá következtek, az ő tanításai a józanságról és
egyszerűségről nem tettek semmiféle hatást. Az ő ízlésük tökéletesen
eltérő irányú volt. Ekkor a tizenhetedik század második negyedében
szélsőséges és hirtelen erővel ütött ki az irodalmi csürés-csavarás, az
affektálás és ügyeskedés. A költő értékét aszerint mérték, hogy mennyire
tud bukfencet vetni versében, mennyire tud túlzott érzelmeket kifejező
elmés szórejtvényeket faricskálni, és nem tartották elolvasásra méltónak
azt a próza-írót, aki nem tudott legalább féltucat oldalon végighúzni
egy bonyodalmas, sokfelé ágazó hasonlatot. Ezekben a mesterkedésekben
nem volt meg a renaissance íróinak bájossága, bőséges erejük és
leleményes ügyességük. Hidegvérű mesterkedések voltak, vesződséggel
kidolgozva, merőben az önmaguk céljául. Az új iskola kifacsart
észjárásával és finomkodó választékosságával akart hatni s a _précieux_
iskola néven vált ismeretessé. Ez alatt a név alatt tette a rákövetkező
kor íróinak szatirája az utókor nevetségének tárgyává. Az átható szem
azonban még ezekben az izetlen és képtelen munkákban is megláthatja a
fejlődés jeleit: legalább is az igazi előrehaladás lehetőségét. A
_précieux_ írók csürés-csavarása nem annyira jól írni nem tudásuk
eredménye, mint kétségbeesett erőlködésüké, hogy jól írjanak.
Megpróbálták, ahogy tudták, beledolgozni magukat a szép prózába és elég
természetes, hogy siker nélkül. Szóval túlságosan tudatosak voltak, de
épen ebben a tudatosságban rejlett a jövő valódi reménye. Malherbe
tanítása, ha nem volt is hatással munkájuk valóságos formájára, legalább
rávitte őket a tudatos erőfeszítésre _valami_ forma felé, nem tudták
többé beérni az alaktalansággal és a véletlennel. Ez az új tudatosság
különösen két irányban mutatkozott meg. Egyfelől az irodalmi _szalónok_
alakulásában, melyek közül a legnevezetesebb a Hôtel de Rambouillet
híres kék fogadóterme volt. Ezekben a szalónokban az ízlés és művészet
minden elképzelhető kérdését szenvedélyes buzgalommal vitatták meg.
Másfelől még inkább abban mutatkozott meg a tudatosság, hogy Richelieu
hatása alatt megalakult az irodalmi szakértők hivatalos testülete, a
francia akadémia.

Hogy az akadémia létezése mennyiben volt hatással akár jó, akár rossz
irányban a francia irodalomra, ez nagyon kétséges dolog. Arra a célra
alakult, hogy állandóságot és szabatosságot adjon a nyelvnek, fentartsa
az irodalmi ízlés magas szinvonalát és autoritativ központot teremtsen,
amelyből a kor legtehetségesebb írói sugároztathassák hatásukat az
ország felé. Ezeket a célokat nagy részben el is érte, de ezzel
megfelelő hátrányok is jártak. Az ilyen intézmény természeténél fogva
csak konzervativ lehet és nem bizonyos, hogy az akadémiának, mint a
tisztaság és ízlés centrumának az értékét legalább is nem
ellensúlyozta-e az a végletekig menő ellenszenv, amelyet a merészség és
újítás minden formájával szemben tanusított, holott ezek nélkül pedig
semmiféle irodalom nem menekül meg a megkövesedés veszedelmétől. Az
akadémia egész történetén át félénk és ósdi volt. Az eredménye ennek az
lett, hogy épen a legnagyobb francia írók közül számosan, köztük
Molière, Diderot és Flaubert, kívül maradtak s a francia irodalmi
elmélet leggyümölcsözőbb vívmányai csak az akadémia keserű és
kétségbeesett ellenállásának leküzdésével érvényesülhettek. Egészben
véve az akadémiának talán a legfontosabb funkciója közvetett volt. Maga
az a tény, hogy volt az íróknak egy – állami tekintély által elismert –
testülete, kétségkívül különös tekintélyt szerzett az irodalmi
foglalkozásnak Franciaországban. Nyomatékot adott az írásművészet
komolyan vevésére való törekvésnek, amely annyira jellemzi a francia
írókat; előmozdította azt, hogy az irodalmat úgy tekintsék, mint a
leglelkiismeretesebb, hivatásszerű munka és a megfontolt műgond tárgyát.
Ezért oly ritkaság a francia irodalomban az amateuríró.

Akárhogy nézzük is végeredményben a francia akadémia hatását, nem lehet
kétséges, hogy mindjárt első tényeinek egyike különösképen baljóslatú
volt. Richelieu biboros vezetése alatt hasztalan támadást intézett az
ellen az egyetlen író ellen, aki egy fejjel kimagaslott összes kortársai
közül s akinek művei magukon viselték a géniusz félreismerhetetlen
jelét, a nagy _Corneille_ ellen. Corneille tragédiája, a _Cid_ 1636-ban
történt előadásával jött létre a francia dráma. Eddigelé két főirány
volt megkülönböztethető a francia drámai művészetben: az egyik a
középkori misztériumok és mirákulumok hagyományait viselte magán és a
tizenhetedik század elején érte tetőpontját Hardy nyers, erőteljes és
népies drámájával; a másik a renaissance iróitól eredt, tudós
könyvdrámák nagy számát eredményezte, melyek Seneca tragédiáinak pontos
utánzásával készültek, ennek Jodelle _Cléopatrá_-ja a tipikus
képviselője. Corneille műve mindannak kombinációja volt, ami a két
irányban a legjobb. Jodelle műve lényege szerint művészi célzattal
készült, de a szinpadon holt maradt, Hardy melodrámái ellenben,
bármennyire duzzadtak az elevenségtől, sokkal barbárabbak voltak,
semhogy komoly műterméknek lehetne őket tekinteni. Corneille kombinálta
a művészetet az elevenséggel s először alkotott olyan szindarabot, amely
egyszerre fényes irodalmi mű volt és roppant népszerű szinpadi sikert
aratott. Ettől fogva biztos volt, hogy a francia dráma azon az úton fog
fejlődni, amelyet a _Cid_ olyan diadalmasan nyitott számára. De mi volt
ez az út? Semmi sem mutatja érdekesebben e kor irodalmi közvéleményének
szigorúságát, mint az a tény, hogy rá tudott nehezedni még Corneille
hatalmas szellemére is. Abban alig lehet kétség, hogy Corneille
természeténél fogva romantikus volt. Tüzes energiája, lendületes
retorikája, a rendkivüli és a fenséges iránti szeretete legközelebb
hozza az összes francia írók között Victor Hugóhoz. De ő nem tehette
azt, amit az angol irodalomban megtett Marlowe: nem önthette bele a
népies dráma szabad formájába saját géniuszának szenvedélyét és
ragyogását. Nem tehette ezt, mert az egész művelt francia társadalom
irodalmi felfogása ellene támadt volna és mert ő maga is annyira át volt
itatva ezekkel a teoriákkal, hogy észre se vette, merre hajlik
szellemének igazi hajlama. Ennek tulajdonítható, hogy annak a drámának a
tipusa, melyet ő honosított meg a francia irodalomban, nem a romantikus
dráma lett, mint a milyen az Erzsébet királyné korabeli angol dráma,
hanem a Seneca-féle klasszikus tragédia, melyet már Jodelle is utánzott
és amelyen kívül mást a tizenhetedik század francia kritikusai nem
tűrtek volna meg. Ahelyett, hogy Hardy drámáját művészivé tette volna,
inkább elevenné tette Jodelle könyvdrámáját. Lehet, szerencsés dolog,
hogy ezt tette, mert ezzel utat tört a francia géniusz legjellemzőbb
termékének, Racine tragédiájának. Racineben a klasszikai dráma tipusa,
mely oly rosszul illett Corneille romantikus szelleméhez, megtalálta
tökéletes kifejezőjét, s ezért e tipus természetének részletesebb
vizsgálatát el kell halasztanunk addig, amíg eljutunk Racinehez magához,
mert az ő műveinek értéke elválaszthatatlanul össze van szövődve
formájukkal. Corneille uralkodó jellemvonásait könnyebben értékelhetjük.

Corneille mindenekfölött retorikus volt, ösztönszerű mestere a szavak
ama tulajdonságainak, melyek a szenvedélyes hév, az erőteljes
szabatosság és a megfeszített erő hatásait idézik elő. Hatalmas tirádái
magukkal ragadják az olvasót vagy a hallgatót (mert Corneille versei
elvesztik hatásuk felét, ha csak olvassuk s nem halljuk őket) a nyelv
hullámzó áradásával, melyben a versek hullámai egyre fokozódó erő gyors
egymásutánjával következve egymásra, a végén szinte bömbölve rohannak
ki. Különös költészet ez; nem az elképzelő látás, a plasztikai szépség,
a gyöngéd érzés költészete, hanem az intellektuális izgalomé és a
spirituális erőé. Malherbe költészete ez, ezerszer megsokszorozva
erőteljesség és géniusz dolgában és a számára legalkalmasabb formában
kifejezve: a drámai alexandrinus versben. Az anyag, amelyből szőve van,
nem érzéki képekből készült, hanem gondolati folyamatokból és
tulajdonkép nem egyéb, mint merő argumentum. Azt könnyű megérteni, hogy
az ilyen anyagból készült vers erőteljes és méltóságos lehet, de hogy
szenvedélyes is lehet, azt nehéz elképzelni, amíg az ember nem olvasta
Corneillet. Ekkor látja az ember a géniusz hajtó erejét. Corneille
tragikai személyei misztérium, atmoszfére, lokális szinezet nélkül
állanak, merőben csak az ész tiszta, fehér világításában és mégis
magukhoz szögezik figyelmünket s a végén szinte a lelkünket is
megragadják. Egyensúlyozott, súlyos és görgő mondásaik a végzet
borzalmait nyilvánítják ki, a szerelem fúriáit, a büszkeség bőszületeit,
az intellektuális biztosság olyan erejével, amely gyújt és elkápráztat.
Mennél jobban elmerülnek ezek a különös lények kínjaikba, annál
kiméletlenebbek lesznek az argumentumaik. Szörnyű szillogizmusokkal
bizonyítják borzalmaikat, minden következtetés mélyebben elmeríti őket
az örvénybe és elméjük a legmagasabb fokra lobban fel, mikor a hullámok
elborították őket.

Ilyen az a sajátságos szenvedély, amely eltölti Corneille tragédiáit. Az
alakok, akik megszólaltatják ezt a szenvedélyt, alig tekinthetők emberi
lényeknek; inkább megtestesülései az akaratnak, erőnek, észnek és
büszkeségnek. A helyzetek, melyekbe a költő juttatja őket, arra vannak
kiszámítva, hogy a végsőkig kifejtsék ezeket a tulajdonságokat.
Corneille mesterművei mind, egyetlen tárgy körül forognak: a
fékezhetetlen önzés és a végzet hatalmai közti harc körül. A _Cid_-ben
Chimène szerelme Rodrigó iránt halálos vergődésben küzködik a sors
ellen, a mely Rodrigót atyja gyilkosává teszi. A _Polyeucte_-ben ugyanez
a szenvedély küzd a vallás parancsaival. A _Horatiusok_ tragédiájában a
hazafiság, családi szeretet és a személyes szenvedély áll szembe a
sorssal, _Cinna_ tragédiájában az összeütközés Augustus lelkében zajlik
le, a nemes nagylelkűség ösztökélése és a bosszú vágya között.
Mindezekben a darabokban a főszereplők emberfölötti bátorságot,
állhatatosságot és önuralmat tanúsítanak. Eszményített alakok, a
mindennapi életben soha elő nem forduló erővel és emelkedettséggel
szólnak; soha nem rettennek vissza, nem ingadoznak, hanem tántorithatlan
szilárdsággal haladnak végzetük felé. Mindenkor kijelentik egyéniségük
erejét.

  Je suis maître de moi comme de l’univers.
  Je le suis, je veux l’être –

mondja Augustus; Medea pedig balsorsa tetőpontján ugyanily hangon szól:

  Dans un si grand revers que vous restet-il? «Moi!
  Moi, dis-je, et c’est assez!»

Az «én» szó az uralkodó ezekben a tragédiákban; hőseik pedig eltelve
ettől a rendkivüli egoizmustól, még magasabbra tornyosuló arányokat
öltenek önlemondásukban mint büszkeségükben. Ilyenkor dacuk harsogó
kürtszava a komor fenségnek és stoikus lemondásnak enged tért. A
gigantikus szellem önmagába rogy vissza, összezúzza önmagát és ezzel éri
el végső diadalát.

Az ilyen dráma nyilvánvalóan híjával kell, hogy legyen azoknak a
tulajdonságoknak, melyeket rendszerint kapcsolatba szoktak hozni, a
drámai művészettel. Nincs benne hely, a jellemrajz változatossága, az
érzés gyöngédsége, vagy az élettapasztalatok realisztikus megjelenítése
számára. Corneille nem is törekedett az ilyen hatásokra és pályája első
szakában szenvedélyének és retorikájának ereje, könnyen ki is pótolta
ezt a hiányt. Amint azonban megöregedett, inspirációja meggyöngült, az
anyag fölötti uralkodás elhagyta és többé nem volt képes képzeletének
alkotásait az egykori intellektuális fenséggel eltölteni. Hősei és
hősnői fecsegő táborrá lettek, akik a mesterkélt, dagályos szólamok
végtelen folyamát árasztották az okoskodó verseknek bonyodalmas
körmondataival. Későkori darabjai szánalomraméltó eltévelyedések.
Nemcsak, hogy kimutatják Corneille drámai módszerének veleszületett
gyöngeségeit, hanem ezenfelül még tele vannak a kor jellemző rossz
izlésével és affektálásával.

Mindazáltal Corneille, minden hibája mellett is, húsz évig uralkodott a
francia irodalomban. Ragyogó, szerencsétlen, törekvésében nemes,
eredményeiben egyenlőtlen géniusza jellemzi a kor kettős irányzatát.
Mert a _précieux_ irodalom áradata még mindig ömlött a sajtókból,
unalmas, kifacsart époszok, fellengző epigrammák az imádott hölgy
szemöldökéről és csillogó cifraságokkal telehimzett tudákos értekezések
és végeérhetetlen hosszadalmas regények. Ekkor hirtelen egy napon
megjelent egy levélformában írt röpirat Páris könyvesboltjaiban és ennek
megjelenésével a zavaros ideálok és kifacsart erőlködések hosszú unalma
örökre véget ért. _Pascal Lettres Provinciales_-jainak elseje volt ez a
röpirat, az a mű, amely bejelentette a nagy klasszikai korszakot, XIV.
Lajos nagy századát.

A _Lettres Provinciales_-ban _Pascal_ megteremtette a francia prózát,
azt a francia prózát, amelyet ma ismerünk s amely elevenségével,
elegánciájával és szabatosságával páratlan jelensége a világ
irodalmának. A korábbi prózaírók, Joinville, Froissart, Rabelais,
Montaigne, hol elbájolók voltak, hol festőiek, hol gyöngédek, hol
élettől duzzadók, de egyik sem ütötte meg az igazán jellemzően francia
hangot. Hiányzott náluk a forma, s az erőnek és világosságnak azok a
finom tulajdonságai, melyeket egyedül a forma tud megadni. Mondataik
határozatlanok voltak, hosszúk, bonyolultak, zsúfoltak és csak
kötőszavakkal voltak lazán összekapcsolva. _Précieux_ írók homályosan
sejtették a forma fontosságát, de fogalmuk sem volt az egyszerűség
fontosságáról. Ez volt Pascal nagy fölfedezése. Az ő mondatai világosak,
céltudatosak és határozottak; szabatosan artikulált szakaszok sorozatába
vannak összekapcsolva s nem a merőben véletlen egymásra következés
szerint vannak konstruálva, hanem a gondolat logikai kifejlődésének
megfelelően. Eszerint Pascal prózája ép úgy, mint Malherbe és Corneille
verse az értelemre van alapítva, első sorban intellektuális. Pascalnál
azonban még szabatosabban fejeződik ki az intellektus. A középkori
kétértelműségek utolsó nyomai is el vannak hárítva; a stílus tökéletesen
modern. Pascal oly csodálatraméltóan tudott bánni annak a nagy
hangszernek a lehetőségeivel, amelyet ő hozott létre, hogy bizvást azt
lehet mondani, hogy aki egyszer s mindenkorra tisztán akarja látni a
francia próza nagyszerű tulajdonságait, nem tehet okosabbat, mintha
egyenesen a _Lettres Provinciales_-hoz nyul. Itt meg fogja találni azt a
világosságot és erőt, azt a pompás csiszoltságot és elragadó elmésséget,
azt a szikrázó iróniát és hullámzó mozgalmasságot, amelyet semmiféle más
emberi nyelv ily teljes mértékben nem tudott produkálni. A levelek
tulajdonképen vitairatok, aktuális tartalmuk a Pascal korabeli jezsuita
etikai rendszer, távol áll a modern ember érdeklődésétől, de Pascal
művészete oly ragyogó, hogy a mű minden oldala még ma is lebilincseli az
olvasót. Az első levelek életteljessége ámulatot keltő, a hang a
nagyvilági ember derült, könnyed hangja. Amint a könyv tovább halad,
fokonkint gyarapodnak a fokozódó komolyság jelei; mind komolyabb
szándékot érzünk és a jezsuita morál szűkkörű kérdése körül
csoportosítva látjuk a jó és gonosz minden hatalmas erejét. A végén az
elmésség és vidámság fátyola teljesen el van távolítva és Pascal a harag
teljes indulatában tör ki. A düh szelepei kinyílnak, félelmes vád dörög
mennydörgő zuhatagban és a mű végén alig van a nyelv egész hangsorában,
a legkönnyedebb csevegéstől a legsötétebb átkozódásig olyan hang,
amelyet meg ne ütött volna.

Ami a géniusz tisztaságát illeti, Pascal a legnagyobb írók közé
sorakozik, akik valaha a földön éltek. Géniusza nem volt merőben
művészi, ép úgy nyilvánult jellemében és gondolkodásának minőségében.
Lényének ezek az oldalai nyilvánulnak rendkivüli fénnyel
_Gondolatai_-ban, abban a gyüjteményében a megjegyzéseknek, amely arra
volt szánva, hogy alapja legyen egy a kereszténység védelméről szóló
értekezésnek, amelyet azonban Pascal korai halála miatt már nem bírt
befejezni. Ezeknek a gondolatoknak a stílusa ragyogás és erő dolgában
felülmulja még a _Lettres Provinciales_-t is. Itt hallja az ember Pascal
benső hangját is, amint a lét legmélyebb kérdéseiről szól, a
legnagyszerübb tárgyakról, amelyek az ember elméjét mozgathatják.
Gondolatmenete két nagy témából alakul: az egyik mindannak nyomorúságos
jelentéktelensége, ami emberi, az emberi észé, az emberi tudásé, az
emberi becsvágyé; a másik, Isten felfoghatatlan dicsősége. Soha még az
emberi nem nyomorúságát nem rajzolták szenvedélyesebb erővel. A fizikai
világegyetem egész végtelensége felidéződik Pascal mondataiban, hogy
lesújtsa az ember fennhéjázását.

«Milyen chimera – mondja – az ember! Micsoda szörny, micsoda káosz,
micsoda tárgya az ellenmondásoknak, micsoda szörnyszülött! Minden
dolgoknak bírája, hitvány férge a földnek, letéteményese az igazságnak,
klóákája a bizonytalanságnak és tévelygésnek, dicsősége és förtelme a
világegyetemnek!» Hallhatatlan intenzitású szavakkal szól a halál
mindenhatóságáról. «Örömünk telik benne, ha megpihenhetünk a hozzánk
hasonlók társaságában. Nyomorultak ők is, mint mi, tehetetlenek, mint
mi, nem lehetnek segítségünkre, egyedül halunk meg.»

Máskor egyetlen kisérteties mondatban foglalja össze a kikerülhetetlen
vég látományát: «Az utolsó jelenet véres, bármily szép volt máskülönben
a komédia. Végre is port hintünk fejünkre és vége mindörökre.»

Amilyen modern Pascal írásának stílusa, a gondolkodása ép oly mélyen át
van itatva a középkor szellemével. Csaknem egyaránt a jövőhöz és a
multhoz tartozott. Kiváló természettudós volt, hírneves matematikus, de
visszariadt Kopernikus rendszerének megfontolásától; fontosabb ennél,
ugymond, a halhatatlan lélekre gondolni. Rövid élete utolsó éveiben a
babona kábulatába sülyedt, aszketikusan, önkinzón és sajátságos
ekzaltációktól elragadtatva élt, mint valami középkori szerzetes.
Jellemében van valami tragikai ellenmondás, egy feloldatlan
disszonancia, amely újra meg újra feltünik _Gondolatai_-ban. «Az ember
állapota, mondja egy helyen, állhatatlanság, unottság, nyughatatlanság.»
Mélységes nyughatatlanság emésztette. Kétségbeesetten menekül elméje
gőgjétől a vallás vigasztalásához. De ott is? Akár ült asztalánál, akár
járt, mintha egy nagy szakadék tátongott volna előtte, amely
áthatolhatlan örvénybe nyilt. Fölnézett az égre és onnan is az örökös
rémület nézett vele szembe. «Ezeknek a végtelen tereknek a csöndje
borzalommal tölt el.»



IV. FEJEZET.  XIV. Lajos kora.

Mikor XIV. Lajos kezébe vette az uralkodás gyeplőjét, Franciaország
hirtelen és csodálatraméltóan éretté vált, mintha az egész nemzet
hirtelen felvirágzott volna. Az emberi tevékenység minden ágában, a
háborúban, az államigazgatásban, társadalmi művészetben, életben és
irodalomban egyforma energia nyilvánult s egyforma dicsőséges siker.
Franciaország egy csapásra Európa élére ugrott s mikor aztán leveretve a
harcban és politikailag megrendülve kénytelen volt lemondani a világi
hatalom álmairól, a béke műveiben való első rangja akkor is
rendíthetetlen maradt. Több mint egy századon át uralkodott irodalmával
és műveltségével az egész civilizált világon.

Semmi más korban nem voltak a társadalom állapotai mélyebb hatással a
nagy írók műveire. Lajos trónraléptével a nemesség hatalma végleg
lehanyatlott ugyan, de Franciaország egész társadalmi szervezetében
tökéletesen arisztokratikus maradt. Lajos tudatos politikával
kiélesítette az osztálykülönbségek eddig is megvolt merevségét azzal,
hogy ragyogó versaillesi palotája körül központosította a társadalmat.
Versailles XIV. Lajos korának csúcspontja. A hatalmas, csaknem végtelen
épület, amely oly méltóságos és oly dicsőséges, terjedelmes mesterkélt
kertjeivel, messze erdőkből kapott nagy fáival, bámulatos szökőkutaival,
melyek milliós költséggel készültek a sivatag talajban, kisebb
mellék-parkjaival és palotáival, a kincsek, a nagyszerűség és hatalom
egész felhalmozott tömegével, mindez sokkal többet jelentett, mint csak
az uralkodó falusi tartózkodó helyét: az volt az összesség, a korona,
látható kifejezője egy nagy kor ideáljainak. És mik voltak ezek az
ideálok? Az a tény, hogy az a társadalmi szerkezet, amely Versaillest
lehetségessé tette, szűkkeblű és igazságtalan volt, nem tehet vakká az
iránt az igazi nemesség és igazi dicsőség iránt, amelyet létrehozott.
Igaz, hogy Lajos és udvara ragyogása mögött ott sötétedett az
elszegényedő Franciaország, a tönkrement parasztság sötét szakadéka, a
türelmetlenség, a kiváltságok, a rossz közigazgatás egész rendszere, de
ép úgy igaz az is, hogy az a ragyogás eredeti ragyogás volt, nem hamis
és gyönge csillogás, hanem meleg, fénylő, erős fény, melyet egy nemzet
életének tüze árasztott. Ez az élet s mindaz, amit azoknak jelentett,
akik élték, azóta rég eltünt a föld szinéről, csak költőinek lapjain
maradt fenn ránk. Hogy olyan tökéletesen eltünt, az egészben véve
kétségkivül örvendetes, de ha visszatekintünk rá, még mindig érzünk
valamit régi varázsából s talán annál erősebben, mennél idegenebb
tőlünk, mennél jobban különbözik a mi napjaink tapasztalataitól.
Pillantást nyerünk a pompa és ragyogás, a szertartások és a dekoráció
világába, egy kicsiny, szenvedélyesen élő világba, mely rendszerezett
szépségbe öltözött, tudta a könnyen, csillogón élés finom módját és
bűbája alá kerülünk valaminek, ami ma minekünk nem egyéb, mint fellengző
képzelődések roppant fantomja, egy király istenítésének. Mikor a nap
hajnalban felkelt és a kürtök megszólaltak a hosszú avenueken, ki ne
kivánt volna, ha csak képzeletben is, belevegyülni a csillogó
lovasmenetbe, melyben a fiatal Lajos vezette a vadásztársaságot kezdődő
dicsősége napjaiban? Később szeretnénk ott időzni a végtelen terraszon,
figyelni a nagy uralkodót, piros cipő-sarkaival és arany tubákos
szelencéjével és tornyos parókájával, amint kijön udvari emberei között
vagy valami mesterséges grottában tapsol Molière egy balletjének? Mikor
az est leszáll, tánc van és muzsika az ezer tükörtől fénylő galériában
vagy álarcos ünnepély van a kertekben, ahol a fáklyák különös árnyékokat
vetnek a mesterkélt figurákba nyírt fák közé és vidám főurak és büszke
hölgyek csevegnek a csillagok alatt…

Ilyen volt az a környezet, amelyben a francia klasszikai költészet
létrejött és amely sokféle úton-módon volt rá mély hatással. Ez az
irodalom formájában és lényegében arisztokratikus irodalom volt, ámbár
irói csaknem kivétel nélkül a középosztályból való emberek voltak,
akiket a királyi kegy juttatott felszinre. A nagy drámaírók, költők és
prózaírók ebben a korban afféle különleges engedély alapján egy
válogatott közönség gyönyörködtetésére dolgozó művészek voltak, amelyhez
tartozni nekik maguknak semmi igényük nem volt. Benne voltak az előkelő
származás és ragyogó viselkedés világában, de nem tartoztak hozzá s
ennek tulajdonítható, hogy alkotásaik visszatükrözték azt, ami legszebb
volt a kor társadalmi ideáljaiban, de kikerülték a főrangú személyek
irodalmi produkciójának legrosszabb hibáit, a felületességet és az
amateurködést. Ennek a kornak az irodalma valóban épen az ellenkező
tulajdonságaival tünik ki rendkivüli módon: pszichológiai alapvetésének
szolidságával és mesterségbeli fölényes kiválóságával. Mély és finom
művészek munkája volt, akik kicsiny, ráérő, előkelő és kritikus
hallgatóság számára dolgoztak, de megőrizték azt a szélesebb látókört és
azt az arányosság-érzéket, melyet saját élettapasztalataikból szereztek.

Az a tény, hogy ez az arisztokratikus hallgatóság már nem volt érdekelve
a politikai hatalomban, egy további hatással volt a kor íróira. Az
arisztokrácia régi érdeklődésének tárgyai, a cselekvés romantikája, a
lovagiasság és a harc ekzaltált szenvedélyei a háttérbe szorultak:
helyüket elfoglalták a béke és civilizáció raffinált és gyöngédebb
törekvései. _Madame de Sévigne_ asszony pompás levelei a modern
szervezetű társadalmat mutatják, amelyben a nők válnak az ízlés és divat
bíráivá és a szalónok az élet központjaivá. Ezek a tendenciák
tükröződnek az irodalomban és Corneille hatalomtragédiáinak helyét
Racine szív-tragédiái foglalták el. S nemcsak a nagy körvonalakban volt
a változás nyilvánvaló, a z élet egész temperaturája minden részletében
fölvette a jólneveltség szelid, illedelmes, előkelő tónusát; lehetetlen
volt, hogy ettől az írók inficiálatlanok maradjanak. Műveik kiválók
lettek világosság és elegancia, kecses egyszerűség, könnyed erő
dolgában, a tökéletes jó modor finom anyagából voltak mintázva,
méltóságosak voltak igényteljesség nélkül, kifejezők dagály nélkül,
egyszerűek gondatlanság nélkül és gyöngédek affektálás nélkül. Ezek az
uralkodó tulajdonságok abban az irodalomban, amelyet igen találóan
neveztek el a francia _klasszikai_ irodalomnak.

Mindazonáltal volt az éremnek másik oldala is, mert az ilyen
tulajdonságok szükségszerűen hiányokat hoztak magukkal, melyek alig
észrevehetőek és kevés fontosságuak voltak a klasszikai iskola korai
mestereinél, de feltünőbbekké váltak a kisebb emberek kezén, s utóbb az
egész tradiciót rossz hírbe hozták. Elkerülhetetlen volt, hogy bizonyos
szűkkörűség ne legyen az olyan irodalomban, amely lényege szerint
megfontolt, raffinált és válogatós volt. A világosság, egyszerűség és
könnyedség szépségeire törekedett ez az irodalom s ezek elérése magával
hozta bizonyos más szépségek mellőzését, melyek bármi vonzók is,
amazokkal összeférhetetlenek. A homályos célzás, a gondolkodás
sokrétűsége, a képzelet rendkivülisége – a mi számunkra a költészet
megszokott ornamentumai – olyan tulajdonságok voltak, melyektől írtóztak
XIV. Lajos korának mesterei. Lemondtak a különösség és a misztérium nagy
hatásairól, mert ezek félrevezették volna őket törekvésük magas útjáról:
a kijelölt határokon belül makulátlan művészi munkák alkotásától. S épen
az, hogy ez oly tökéletesen sikerült nekik, teszi nehézzé a másféle
hagyományban nevelt modern olvasónak, hogy teljes mértékben élvezze
műveiket. A mi szélesebb látókörünk, bonyolultabb érdekeink,
szeszélyesebb hangulataink számára az ő kicsiny, fényes világuk szinte
érdektelennek és elavultnak tünik fel, ha nem szánunk egy kis
rokonszenvező türelmet valódi varázsa és valódi szépsége felfedezésére.
Ez nem is csupán a mi hibánk: a klasszikai hagyomány, mint minden más
hagyomány degenerálódott, erényei modorossággá merevedtek, gyöngeségei
dogmákká dagadtak és néha nehéz különbséget tennünk a művész között, aki
uralkodott a konvención, amelyben dolgozik és a mesterember között, aki
rabja e konvenciónak. A konvenció maga, ha nekünk szokatlan, elfoglalja
figyelmünket, úgy hogy elfelejtünk a mögötte lélekző szellemre figyelni.
S valóban a későbbkori klasszicisták munkáiban nagyon is gyakran nem
volt szellem, amelyre figyeljünk. A hüvely megmaradt, a finomkodó,
pretenciózus keret, rég elviselt ideálok rongyaival teletömködve. Minden
nagy tradiciónak van valami módja, ahogy meghal és a klasszikai tradició
félénkségben halt meg. Félt az élet húsától és vérétől, túlságos
udvarias lett, hogysem szembenézzen a realitásokkal, sokkal
emelkedettebb akart lenni, semhogy rálépjen a tények és részletek
hétköznapi talajára, nem akart máshoz hozzányulni, csak az
általánosságokhoz, mert csak ezek biztosak, ártalmatlanok és
tiszteletreméltók s ki tehet róla, ha egyúttal üresek is? Kimerülten
roskadt magába, régi szólamokat dadogva s dadogta ezeket automatikusan
tovább, még miután kimult is.

XIV. Lajos korának virágában azonban az irodalom nem mutatta semmi jelét
az ilyen betegségnek, ámbár a csirái tagadhatatlanul benne voltak.
Ellenkezőleg ennek a kornak a mesterművei csak úgy duzzadnak az
elevenségtől és erőtől. Egy szóval úgy foglalhatjuk össze őket, hogy
nagyvilági művek, nagyvilágiak a szó legszélesebb és legmagasabb
értelmében. Teljesen kifejeződve képviselik annak a világnak a
szellemét, nagyságát, ragyogását, intenzitását, az emberi drámaiságot,
amely átlelkesíti s a rendezett szépséget, mely felé törekedett. Mert
olyan kor volt ez, melyben a világ ragyogásának minden teljességével
jutott a maga jogaihoz, mikor a középkor sötét spiritualitása végre el
volt felejtve, mikor a görög és római irodalom kifejtette jótékony
hivatását, mikor a civilizáció egy időre élvezhette új érettségét,
mielőtt egy szélesebb látás addig ismeretlen kérdéseket és egy belső
látás addig ismeretlen aspirációkat kapott volna. Ezeknek a napoknak az
irodalma egy általános megegyezésen alapult, megegyezésen a politika és
filozófia szféráiban egyaránt. Adottnak tekintett egy megállapodott és
autokratikus társadalmat, hallgatagon fölvette a római katholikus egyház
orthodox tanítását. A tizennyolcadik század irodalmával összehasonlítva
spekuláció nélküli volt, a középkoréval összehasonlítva pedig
spirituálitás nélküli. Hiányzott belőle a természeti jelenségek ama
csodás és borzalmas jelentőségéről való felfogás, amely a romantikus
megujulás irodalmán uralkodik. Végzet, örökkévalóság, természet, az
ember rendeltetése, – az ilyen misztériumokat csaknem teljesen
ignorálta. Még a halál is, mintha kívül lett volna látása körén.

Ha igaz, hogy e kor irodalmának jellemző vonása a finom és ragyogó
nagyvilágiasság, nem kevésbbé igaz az is, hogy itt-ott, legnagyobb
íróiban, gyöngén, de félreérthetetlenül egy ellenkező tendencia is
észrevehető. A hang alkalomadtán megváltozik, a csiszolt felszín alatt
bizonyos nyughatatlanság válik észrevehetővé, pillanatnyi homályos
kivétel az általános könnyű folyású szabály alól. A kor legkitünőbb írói
mintha nemcsak a korukat mozgató erők kifejezésére lettek volna képesek,
hanem az ellenük való reakcióra is. Ép úgy rebellisek voltak, mint
hódítók és ez a tény rendkivüli érdekességet ad művüknek. Legragyogóbb
írásaikat valami különös, mély nem-világias melankólika járja át és ez
adja meg finom izüket.



Mielőtt részletesebben vennők szemügyre ezeket a pompás művészeket,
ajánlatos röviden áttekinteni egynek közülük a művét, aki nem tarthat
jogot erre a címre, de figyelmet érdemel, mint a kor irodalmi
ideáljainak szószólója. _Boileau_ egykor az ízlés vitán felül álló
arbitere Európaszerte, ma már alig kerül szóba máskép, mint egy meddővé
vált tradició főpapja és mint néhány brilliáns sor írója, melyek mint
közmondások mentek át a francia nyelvbe. Eleven elméjű ember volt,
bátor, független, szenvedélyesen csüggött az irodalmon és szerfölött
ügyes volt a versírás nehéz művészetében. De nem volt meg benne a poétai
géniusz ereje és finomsága és nem is mint költő érdekes, hanem mint
kritikus. Mikor még bizonytalan volt, hogy mely vonalon fog fejlődni a
francia irodalom, mikor a klasszikai iskola még gyermekkorát élte és
nagy vezérei, Molière, Racine, La Fontaine még küzdöttek az elsőség
jogáért a jelentéktelenebb és ma már elfeledett költők tömegében, kiknek
munkái még az előbbi kor gyönge és éretlen tradicióit viselték magukon,
akkor hozta Boileau az új mozgalomnak segítségére csudálatraméltó
világos látásának egész erejét, megfélemlíthetetlen kitartását,
kausztikus, feledhetetlen elmésségét. A klasszikai iskola bizonyára
diadalmaskodott volna nélküle is, mint ahogy a végén minden jó dolog
diadalmaskodik, de nehéz volna túlzott szinekkel rajzolni azokat a
szolgálatokat, melyeket Boileau tett neki. Sok éven át, a szatirák és
levelek hosszú sorában, az _Art poétique_-ben és különböző prózai
munkákban szorította rá az olvasó közönségre a precieux és affektált
régi mesterkélt iskola értéktelenségét és nagy kortársai hatalmas
eredményeinek nagy értékét. Többet is tett: nemcsak egyesek műveit
támadta és dicsőitette, hanem általános elveket is formulázott s
kiélezett és nyomatékos kifejezést adott az új iskola ideáljainak.
Általa így a klasszicizmus öntudatot nyert, határozott elméletet kapott
és egy csoportja alakult az íróknak, kiket közös célok egyesítettek s
akik hivatva voltak végtelen hatást tenni nemcsak a francia, hanem az
egész európai irodalomra. Ezeknél az okoknál fogva Boileaut úgy kell
tekinteni, mint elsőt a nagy kritikusok ama fényes társaságában, mely a
francia irodalom különleges dicsőségeinek egyike. Műveinek zömét
valószinüleg sohasem fogják többé olvasni mások, mint kiváncsi kutatók,
de művének szelleme szerencsénkre össze van sűrítve egyetlen rövid
episztolában, – _À son Esprit_ – melyben józan elméje, elméssége,
világos ereje és lényeg szerinti humanitása befejezett kifejezésre jut;
ez a szellem még mindig eleven a francia irodalomban.

Tanításának mindazonáltal, bármilyen értékes volt a maga idejében, nincs
fontossága, mint az eszthétika általános elméletéhez való adaléknak.
Boileau egyetemesen kötelező elveket próbált megállapítani a költőkre
nézve, de ehhez a feladathoz nem volt meg a hozzávaló készsége. Tudása
korlátozott volt, rokonszenvei szűkkörűek voltak s intellektuális
képességeiben nem volt mélység. Az eredmény az volt, hogy beleesett abba
a hibába, amelybe bele szoktak esni az egykorú kontroverziák dolgába
belemerült írók: azokat a szabályokat, amelyeket a maga generációját
illetőleg üdvösnek látott, egyetemes érvényű törvények magaslatára
emelte. Küldetése XIV. Lajos Franciaországának szólt, de ő úgy
jelentette ki, mintha egyedüli vezető volna az irodalom üdvösségére
minden korban és minden körülmények között. Igy esett aztán, hogy
körülbelül egy századra az ő saját értékelése szerint fogadta el a
civilizált emberiség többsége. Boileau megvetette – és joggal vetette
meg – a _précieux_ iskola extravagáns affektációit, Chopelain gyönge
pompázkodását, Corneille későbbkori stíljének nyakatekert, dagályos és
logikától csepegő hőseit és a klasszikai reakció ezek ellen az
eltévelyedések ellen úgy tünt fel neki, mint a természet, az ész, az
igazság alapvető elveihez való visszatérés. Bizonyos értelemben igaza
volt, mert az bizonyos, hogy Molière, Racine művei természetesebbek,
észszerűbbek és igazabbak, mint Cotin abbé vagy Pradon művei; tévedése
abban a felfogásban volt, hogy ezek a tulajdonságok a klasszikai iskola
monopoliumai. Átlátva a világosság, rend, finomság és egyszerűség
szépségét, ahhoz a következtetéshez jutott, hogy ezek a tulajdonságok
magának a természetnek karakterisztikumai és hogy nélkülük nem lehet
szépség. Tévedett. A természet sokkal bővebb, semhogy beleférjen egy
esztétikai rendszerbe s a szépség gyakran – talán gyakrabban, mint nem –
complex, homályos, fantasztikus és különös. Boileau minden teriájának
fenekén az egészséges józan ész szív szerinti szeretete rejtett. Nem az
imagináció volt az, amit – mint gyakran szokták állítani – nem
szeretett, hanem a különcség. Lelkes méltatást tudott írni például erről
a fenséges mondatról: «Isten mondá: legyen világosság és lőn
világosság», mert itt az imagináció átlátszó szépségbe volt öltözve és a
nagyság a legegyszerűbb eszközökkel van elérve. Boileau, tökéletesebben,
mint bárki nagy kortársai közül, képviselője volt a francia
középosztálynak.

Kétségkivül leghíresebbike és talán legnagyobbika azoknak az íróknak,
akiknek Boileau apologétája és magyarázója volt: _Molière_. A francia
irodalomban Molière olyanforma állást foglal el, mint Cervantes a
spanyolban, Dante az olaszban és Shakespeare az angolban. Dicsősége
egyetemes. Géniuszának teljességébe gyüjtötte fajának legszélesebb és
legmélyebb jellemvonásait s a tér, nyelv, és tradició határai fölé
emelkedett. A Franciaországon kivüli világra nézve egymaga ő beszél
kétségbe nem vont kivalósággal magának a francia nemzetnek autentikus
hangjaként.

Hogy ez így van, az első sorban géniusza erejének tulajdonítható, de
bizonyos tekintetben tulajdonítható annak a sajátképeni formának is,
melyet géniusza öltött. Csak magát a tehetséget értve, nehéz volna
megmondani, hogy az ő műve alacsonyabb vagy magasabb fokán áll-e az
emberi tökéletességnek, mint Racineé, vajjon a látás széles köre,
komédiáinak változatossága és emberi volta ellensúlyozza-e vagy nem
Racine tragédiáinak költőiségét, intenzítását és tökéletes művészi
voltát. Annyi legalább is biztosnak látszik, hogy a két költő
világirodalmi hírneve közti különbség egyáltalán nem felel meg értékük
különbségének. Racine épen tökéletessége, diadalának teljessége révén
veszít. Olyan abszolut, olyan speciális terméke ő a francia géniusznak,
hogy csaknem lehetetlen bárkinek, aki nem született francia, teljesen
méltányolni őt s Molière épen tökéletlenségei révén nyer. Az összes
francia klasszikusok közt ő a legkevésbbé klasszikai. Folyékony szelleme
túlömlött a mintán, amelyben dolgozott. Művészete, midőn a komikus
emóciók egész körét végigsúrolta, a legtúlzottabb bohóckodástól a
legkeserűbb szatiráig és a legfinomabb élcig, sokkal közelebbről és
gyakrabban érintkezett az élettel, semhogy elérte volna azt a makulátlan
szépséget, melyre törekedni látszik. Nem volt meg benne a formának az a
szabatossága, amely a bevégzett művész ismertető jele, néha tapogatózó
és ingadozó volt, gyakran gondatlan, egyik-másik legszebb művének
strukturája felületesen van összehányva; gondolatainak hüvelye – nyelve
– egyáltalán nem hibátlan, verse gyakran közel ér a prózához, prózája
néha a vers ritmusát utánozza.

Munkájára nagy mértékben hatottak élete körülményei. Molière sohasem
ismerte a nyugodt életet, a külső gondoktól való mentességet, melyek
nélkül a művészet alig tud tökéletessé érni, egész életét a csata
sűrűjében töltötte s úgy halt meg, ahogy élt, a hivatásos szórakoztató
fegyverzetében. Fiatalsága évei a vándor falusi szintársulat durva és
szennyes környezetében teltek, melynek ő lett az igazgatója és első
szinésze s amelynek számára csinálta első szindarabjait. Későn fejlődött
ki. Megvolt már harminchét éves, mikor a _Les Précieuses Ridicules_-t
írta, első geniális művét s csak három évvel később jutott hatalmának
teljes birtokába a _L’École des Femmes_-al. Összes remekműveit az ezután
következő tíz évben írta (1662–1673). Ez alatt az idő alatt a király
pártfogása biztos poziciót szerzett neki, híressége lett Párisnak és
Versaillesnek, a siker embere lett. De még a jólétnek ezekben az éveiben
sem volt mentes a gondoktól. Folyton küzdeni volt kénytelen
ellenségeinek intrikái ellen, akik között a legdühösebbek az egyházi
tekintélyek voltak. Lajos király kegyének is megvolt az árnyoldala, mert
velejárt a folytonos erőpazarlás az udvar frivol és felületes
szórakozásaira. Emellett pedig még boldogtalan volt a magánéletében. Nem
úgy, mint Shakespeare, a kivel pályája különben több egyezést mutat, ő
sohasem érte meg munkája termésének nyugodt megérését, mert a munka
teljében halt meg, ötvenegy éves korában, saját _Malade Imaginaire_-je
címszerepének eljátszása után.

Amit első sorban elért: a francia komédia megteremtése. Előtte voltak
szilaj farceok, konvencionális cselszövény-vígjátékok, olaszból
kölcsönvéve és extravagans kalandos és burleszk darabok, spanyol minták
után. Molière azt tette a komikai elemmel a francia irodalomban, amit a
tragikaival Corneille tett: a komoly művészet magaslatára emelte. Ő
fedezte fel először azokat az esztétikai lehetőségeket, melyek a rendes
mindennapi életben rejlenek. Ő volt a legkevésbbé romantikus író,
realista annak rendje és módja szerint s ő értette meg, hogy a
komédiának igazi anyaga az emberi társadalom aktuális tényeiben
található; a bolondok affektálásában, a hóbortosok képtelenségeiben, a
rászedettek együgyüségében, a csinytevők vakmerőségében, a családi élet
hangulataiban és bolondságaiban. Mint minden kezdeményezőé, az ő hatása
is végtelen volt. Egy csapásra megállapította a komédiát igazi
mivoltában és megvetette az alapokat, amelyeken az utána következő
kétszáz év alatt fejlődnie kellett. Egész Európában a vígjáték
főjellemvonásai ma is visszavezethetők egyenesen Molière uralkodó
szellemére.

Ha csorbát szenved ideális klasszicitás dolgában, ha szellemének
széleskörűsége és sokfélesége által áthágta, ezzel szemben tény az, hogy
drámai módszerének lényege alig volt kevésbbé klasszikai, mint magáé
Racineé. Anyaga gazdag és változatos volt, de bánásmódja ez anyaggal
szigorú korlátok közé volt szorítva a művészetről való klasszikai
felfogása által. Mindig választékosan dolgozott. Nagyon kevés,
rendkívüli gonddal kiválogatott esemény, melyek bámulatos erővel
ragadják meg a nézőt és pompásan vannak elrendezve, hogy a leghatásosabb
módon következzenek, egymásra. Az események változatlanul egy szempont
szerint vannak megválogatva: aszerint a világosság szerint, amelyet a
jellemekre vetnek. Maguk a jellemek csak kevés számú gondosan
megválogatott szempontból tünnek elénk. Molière jellem-ábrázolásának
összeszűkített és választékos természete megvilágosító ellentétben áll
az olyan romantikus stílusú mester részletező módszerével, mint
Shakespeare. Az angol drámaíró minden oldalukról megmutatja alakjait,
megszámlálhatatlan faszetta csillantja fel az egyik jellemvonást a másik
után, jelezve vannak a temperamentum legfinomabb és legnehezebben
megfogható árnyalatai, míg végül az egész alak kiformálódik előttünk,
ellátva mindazzal, ami magának az életnek komplexitásakép és
rejtelmességekép hat ránk. Tökéletesen más a nagy francia költő
eljárásmódja. Ahelyett, hogy kiterjesztené látását, szándékosan
összeszűkíti, két-három lényeges vonást ragad ki egy jellemből s aztán
minden művészetét arra használja, hogy ezeket kitörülhetetlenül belénk
sugallja. Harpagonja zsugori és öreg, – mindössze ennyit tudunk meg
róla. Milyen sajátságosan korlátozott ábrázolás, ha összehasonlítjuk
Shakespeare keserű, büszke, kapzsi, bosszúálló, érzékeny és csaknem
patetikus Shylockjával! Tartufe, Molièrenek talán legnagyobb alakja,
kevésbbé komplex alakot mutat, akár Shakespearenek olyan könnyedén
odavetett vázlata, mint Malvolio. Három jellemvonást árul el és nem
többet: vallási képmutatást, bujaságot és hatalomszeretetet s nincs egy
szava, amely ezek egyikének vagy valamennyinek bélyegét ne viselné
magán. Egy Falstaff hatalmas kidolgozása mellett úgy tünik fel első
látásra, alig valamivel szilárdabbul, mint valami csodálatraméltó
silhouette-kép és mégis – ilyen hatalma és intenzitása van Molière
művészetének – mennél jobban nézzük, annál kevésbbé vagyunk biztosak
abban, hogy Tartufe kevésbbé hatalmas alkotás-e, mint maga Falstaff.

Valóban, Molière jellemeiben diadalmaskodik leginkább. Módszere
szűkkörű, de mély. Az emberi való lényegébe markol bele s onnan ragadja
ki élet-szerveit és néhány ismételt mesterdöféssel átdöfi a leplezetlen
lelket. Lobbanó fénye sohasem téved: az affektált piperkőc, a tudatlan
orvos, az együgyü kereskedő, a szívtelen divathölgy, mindre és még száz
másra rávetíti kérlelhetetlen mosollyal, épen a kompromittáló
pillanatban; aztán megint elfordítja s otthagy minket, olyan látvánnyal,
amelyet sohasem felejtünk el. S arcképező művészete nem is csak
elevenségével tünik ki. Legjava műveiben fölemelkedik a fenség légióiba,
új látványait nyújtja a nagyságnak, melyet az emberi szellem el tud
érni. Azt szokták néha mondani, hogy Molière lényege józanságában
rejlik, hogy alapvető tanítása a mérséklet értéke, az okos világi ember
– _l’honnéte homme_ – átlagos felfogása a világról. S ezt a tanítást
tagadhatatlanul meg is találni mindenütt műveiben, amelyek azokkal az
excentricitásokkal és túlzásokkal foglalkoznak, melyek az emberiséget
megszállják. De ha nem lett volna semmi több, mint az arany középszer
józan propagálója, akkor sohasem emelkedett volna való nagyságáig. Senki
sem érezte át tisztábban a józan ész fontosságát, de ő ennél tovább is
látott: beletekintett a lélek mélységeibe és megmérte azokat a
titokzatos erőket, melyek mint a pelyhet tolják félre az emberi
bölcseség gyönge szabályait és épen kompromisszum-nélküliségüknél fogva
méltóságot és csaknem mondhatni, nemességet adnak a bolondságnak, sőt
magának a bűnnek is. A hitvány, nyomorúságos Harpagont bizonyos piszkos
fénnyel vonja be és a gazember Don Juant az értelmi erő és büszkeség
ijesztő képévé emeli. A tudós nőkről szóló szatirájában – a _Les Femmes
Savantes_-ben – a nevetségesség szüntelen és könyörtelen; az abszurd,
pedáns, öntelt nők belülről kifelé vannak fordítva előttünk a kacagás
kataraktái közben és ha Molière épen csak az a jól egyensúlyozott
moralista lett volna, amilyennek némely kritikusai feltüntetik, akkor
kétségkívül beérte volna ennyivel. De az igazi Molière nem érte be
ennyivel. A benyomás, melyet a végén ránk tesz a darab, nemcsak épen az
oktalan tudákosság nevetséges volta; Philaminteben, a darab fő női
alakjában lerajzolta az emelkedettséget, amely megvan abban, ha valaki
még oly félszegen és visszásan szereti azt, ami kitünő s mikor
Philaminte a végén eltünik szemünk elől, nevetségesen, csuffá téve, de
törhetetlenül a nyelvtan és asztronómia iránti áhitatában, majesztétikus
abszurdításával szemben szinte tiszteletet érzünk Még szembeötlőbb
Molière rajza az emberi szellem kiválóságáról Tartufe esetében. Itt a
bűn a maga legalacsonyabb és legvisszataszitóbb formáiban magasztalódik
fel borzalmas nagyságra. Tartufe, a képmutató, a csaló, jótevője
feleségének elcsábítója, olyasforma borzalmas nagyságban mutatkozik
előttünk, mint Milton Sátánja, ha véletlenül a tizenhetedik századi
Franciaország egy polgári családjában élt volna.

Molière géniusza sokszerű; nemcsak a mosolynak volt a mestere, hanem a
kacagásnak is. Ő a legvidámabb író és farce-ai kicsapongó jókedvükben,
ragályos képtelenségükkel, tökéletes mintái annak, hogy milyennek kell
egy farcenak lenni. Ezeket a könnyed, frivol, derült dolgokat ép oly
örökkévalókká alkotta, mint az ember legszigorúbb és legsúlyosabb
dolgait. Csodálatraméltó bölcseséggel töltötte el őket, egész generációk
nevetséges dolgait foglalva össze egy-egy mondatba. Humorával úgy se
tudta balzsamozni a maga korának egészen időhöz kötött félszegségeit,
hogy olyan frissen jutottak ránk, mint mikor először jelentek meg és a
_Précieuses Ridicules_ – az 1650 körüli idők piperkőceinek affektált
modorára és beszédbeli divatjára irott gúnyirat – még ma is
ellenállhatatlanul kacagást kelt.

Szellemének legrejtettebb tulajdonsága, töprengő melancholiája, mely át
van szőve keserűséggel és kétséggel, kerüli el leghamarabb első látásra
az olvasó figyelmét s ez kárpótol a legmélyebb figyelemért. Legnagyobb
művei közel érnek a tragédiához. _Le Tartufe_, dacára mondvacsinált
szerencsés befejezésének, a borzalom benyomását hagyja lelkünkben. _Don
Juan_ mintegy a fatalisztikus szkepticizmus leckéjét oltja belénk. Ebben
a sajátságos darabban, mely Molière összes darabjai közül a
legmesszebbre esik a klasszikai ideáltól, a vallás és erkölcs
konvencionális szabályai vannak keserű gúny tárgyává téve; Don Juan, az
elme arroganciájának valóságos megtestesülése és szolgája, Sganarelle,
az illem és törvény fecsegő és babonás képviselője, mint az egyedüli két
lehetőség lépnek elénk; az ellentét nem oldódik meg és bár a végén a
cinikus egy coup de théâtre segitségével elpusztul, a bolond a maga
egész bolondságában áll előttünk, mikor a függöny legördül.

_Don Juan_, – amilyen enigmatikus a jelentése és laza a szerkezete –
lehetne akár a tizenkilencedik század vége valamelyik írójának műve is,
de a _Le Misanthrope_ csakis XIV. Lajos korában jöhetett létre. Minden
valószinűség szerint ebben jutott Molière géniusza tetőpontra. A darab a
férfiak és nők kicsiny csoportját állítja elénk, kik közt egy ember –
Alceste, – válik ki érzésének intenzitásával és gondolkodásának
becsületességével. Szerelmes Célimènebe, egy ragyogó és igéző nagyvilági
nőbe s a darabnak a tárgya a férfi kiábrándulása. A cselekvény a
legegyszerübbek egyike, az esemény nagyon kevés. Molière csodás
művészettel juttatja végre az elkerülhetetlen katasztrófát. Célimène nem
akar lemondani a világról Alceste kedvéért, ő neki pedig nem kell, csak
e feltétel alatt. Ez minden. Mégis, mire a darab véget ér, mennyi
mindenféle revelálódott előttünk! Alceste alakját nem egyszer fogták fel
mint önarcképet és valóban nehéz nem gondolni arra, hogy Molière nem
szőtte bele legalább némely jellemvonásait ennek a finom és rokonszenves
alaknak a szövetébe. Alceste lényege nem mizantrópiája, (ebben a darab
címe bizonyos mértékig félrevezet), hanem érzékenysége. A darab összes
szereplői között csak neki vannak intenziv érzései. Csak ő szeret,
szenved és csak ő ért meg, Melancholiája a mélységes kiábrándulás
melancholiája. Azt gondolja az ember, Molière is épen így nézhetett a
világra, «de ce petit coin sombre, avec mon noir chagrin». A világ!
Alcestenek mindenesetre a világ a nagy ellenség, a hiú ideálok, hideg
szívek és haszontalan vigasztalások világa. Ellene rugaszkodott és
belebukott. A világ könyörtelenül robogott tovább és ott hagyta őt
egyedül egy zúgban. Ez az ő tragédiája. Vajjon a Molière tragédiája is?
Nem királyok és birodalmak, hatalmas katasztrófák és nagyszerű
elképzelések tragédiája, hanem valami nem kevésbbé megható és nem
kevésbbé fenséges: egy mindennapi élet tragédiája.

A Shakespeare hatásán nevelkedett ízlés csak nehezen tudja beleélni
magát abba a csodálatba, mellyel a franciák _Racine_-t illetik. Racine
darabjai még ma is élnek a szinpadon és foglalkoztatják a legnagyobb
szinészek tehetségét s kétségkívül Racine neve jönne a művelt francia
ember ajkára, ha ki kellene keresnie a tökéletes művészt fajának összes
írói közül. Franciaország itélete szerint Racine nemcsak a legnagyobb
drámaírók egyike, hanem a legnagyobb költők egyike is. Hogy
Franciaországon kívül nem tudott annyira népszerüvé válni, annak oka
elsősorban az, hogy a dráma Shakespeare szellemében fejlődött tovább,
amely lényegesen különbözik, sőt a legfontosabb pontokon homlokegyenest
ellenkezik Racine szellemével és drámai módszerével.

Racine főkövetelménye a koncentráció. Neki nem a rendkívüli nagy complex
mű létrehozása volt a célja, hanem a kifogástalan műé; az ő felfogása
szerint a dráma valami hirtelen, egyszerü, kikerülhetetlen; egy
cselekvény a krízis pontján megragadva, minden kitérés nélkül,
bármennyire érdekesnek kinálkozik is az, minden komplikáció nélkül,
bármi szuggesztiv volna is, minden fölösleges nélkül, bármi szép volna
is, egyszerű, erős feszültségű, erőteljes és ragyogó csakis saját
magában rejlő erejénél fogva. Abban sem lehet kétség, hogy Racine
felfogását a drámáról igazolta a szinpad további fejlődése. Ma a
krizis-dráma, amilyennek Racine képzelte, uralkodik a szinpadon. S ebben
a kapcsolatban említjük fel a régi vitát, amely néha még most is
föltámad a kritikában: a hármas egység kérdését. Ebben a vitában mindkét
fél olyan argumentumokat ismétel, amelyek valójában irrelevánsak és
felületesek. Egészen irreleváns dolog, hogy a hármas egységet előírja-e
Aristoteles vagy nem és felületes dolog azt kutatni, hogy a valószínüség
sérelmet szenved-e vagy nem azáltal, hogy harminchat óra alatt folyik-e
le valamely cselekvény vagy huszonnégy óra alatt. A hármas egység értéke
nem függ sem a tradicionális tekintélytől, sem a valószinüségtől. Igazi
fontossága abban áll, hogy hatalmas eszköze a koncentrációnak. Így nézve
nyílvánvaló, hogy abszolút értelemben véve a hármas egység se nem jó, se
nem rossz; jósága vagy rosszasága attól függ, hogy minémü eredményt
tüzött ki céljául a drámaíró. Ha mozgalmas cselekvényü, sokágú drámát
akar, olyat, amilyet az Erzsébet-kori angol irodalom művelt, amely
lehetőleg sokat öleljen fel az emberi élet változatos jelenségeiből,
akkor a hármas egység megtartása nyilvánvalólag korlátozó és megszorító
hatással volna s így nem volna helyén való. Másfelől a krizis-drámánál a
hármas egység nemcsak hasznos, hanem csaknem elkerülhetetlen. Ha a
krizis igazi krizis, akkor nem szabad a végtelenig elnyúlnia, nem szabad
néhány óránál, vagy hogy szoros korlátot vonjunk, egy napnál tovább
tartania, tehát az idő egységét meg kell tartani. Továbbá, ha a
cselekvénynek sebesen kell lefolyni, akkor egy helyen is kell lefolyni,
mert nincsen arra idő, hogy a szereplők ide-oda járjanak, így tehát a
hely egysége szükségszerűleg következik az idő egységéből. Végül, ha
szellemünket az író teljesen egy bizonyos krizisre akarja koncentrálni,
akkor nem szabad mellékcselekményekkel elterelni a figyelmet; az
eseményt kell ábrázolni és semmi mást; más szavakkal a drámaíró csak
akkor éri el célját, ha ragaszkodik a cselekvény egységéhez.

Hogy megláthassuk, mikép alkalmazza Racine ezeket az elveket,
hasonlítsuk össze legjellemzőbb darabjainak egyikét, a _Bérénice_-t
Shakespearenak egy hasonlóan jellemző művével, pl. az _Antonius és
Cleopatrá_-val. Ez az összehasonlítás különösen érdekes, mert a két
dráma bár homlokegyenest ellenkezik a kezelés módjában, mégis bizonyos
érdekes parallelákat nyújt a tárgyak dolgában, amelyekkel foglalkoznak.
Mind a kettő egy szerelmes párról szól, mely a fény és hatalom
tetőpontján áll, mind a kettőben a tragédia a szerelem és a világ
követelményeinek a végzetes ellentmondásából alakul ki; mindkettőnek
cselekvénye Róma nagyságának korában játszik és nagyhatalmi célok
szövődnek össze az egyéni sorsokkal. Shakespeare drámájáról alig kell
szólnunk. Ez az univerzális géniusz talán seholsem fejezte ki
tökéletesebben szellemének rendkívüli termékenységét. A darab tele van
zsúfolva szinte a túláradásig az emberi lét sokszinü aktivitásával. Ezt
roppant változatosságával érte el, mindenféle rangú és foglalkozású
személyek, vezérek és cselédasszonyok, hercegnők és kalózok, diplomaták
és parasztok, eunuchok és császárok szerepelnek a darabban egy sereg
mással együtt és mindennek betetőzésül ott van Cleopatra megdöbbentően
complex volta. Az alakoknak ezt a tömegét azonban sohasem állíthatta
volna elénk a költő a mesének megfelelő változatossága nélkül s valóban,
a tragédia tele van az események végtelen egymásra torlódásával,
csatákkal, intrikákkal, házasságokkal, elválásokkal, árulással,
kibéküléssel, halállal. A komplikált cselekvény hosszú időre terjed ki
és roppant területre.

A _Bérénice_-ben érdekes ellentétet találunk. Az egész tragédia egy kis
előszobában folyik le, a cselekvény alig tart tovább, mint az előadása,
körülbelül két és fél óra alatt bonyolódik le, a személyek száma
összesen három. Maga a cselekmény benne van Suetoniusnak ebben a hat
szavában: «Titus reginam Berenicem dimissit invitus invitam.» Meglepőnek
látszik, hogy Racine ennyi anyaggal beérte egy tragédia írásához és még
meglepőbb, hogy vállalkozása sikerült is. A darab érdekessége nem lankad
egy pillanatra sem; az egyszerű cselekvény a művészet minden
raffináltságával van exponálva, kifejlesztve és befejezve, semmi sincs
mellőzve, ami lényeges, semmi sincs belevonva, ami lényegtelen. Racine
tudatosan kikerült mindent, ami hasonlít a heves cselekvéshez, a
kontraszthoz vagy a bonyodalmassághoz, a hatás teljesen néhány egymásra
ható benső emberi érzésre van alapítva. A külvilág feszültsége és
nyomása, azé a külvilágé, amely Shakespeare remekművében oly nagy
szerepet játszik, csaknem teljesen száműzve van a drámából, csaknem
teljesen, de mégse teljesen. Csodálatraméltó művészettel tudja Racine
éreztetni, hogy a félreeső kicsiny előszobában lefolyó csöndes személyi
válság mögött ott van a külső világ hatása is. Mert ez az az erő, mely a
szerelmeseket elkülöníti, a kormányzat és az állam kegyetlen
követelményei. Mikor a kritikus pillanatban Titus végre kénytelen a
végzetes választásra, habozása közben egy szó uralkodik lelkén és
meggyőzi: Róma.

Képtelen dolog volna természetesen Racine tragédiájának oly magas polcot
követelni, mint Shakespeareének. Rendkívüli erényeivel szemben azonban
nem szabad vakoknak lennünk. Egy tekintetben még azt is lehet vitatni,
hogy a francia szindarab fölötte áll az angolnak, ha t. i. mint
szinművet nézzük. _Bérénice_-t bármikor sikerrel lehet játszani, úgy a
hogy van, ma is, az _Antonius és Cleopatrá_-t ellenben meg kell
csonkítani, átdolgozni, a jelenetek sorrendjét felforgatni.

A francia klasszikus drámának az egységesség az uralkodó jellemvonása.
Racine drámáját ez különösképen jellemzi s ez az egységesség nemcsak a
cselekvényben nyilvánul, hanem a darab egész tónusában is. A tónus
egysége valóban fontosabb eleme egy szindarabnak, mint a hármas egység
bármelyike. Racine és iskolája ennek érdekében elkerüli mind a nagyon
heves kontrasztokat, mind a heves fizikai akciót. A komédia és tragédia
keverékétől Racine visszariadt volna, nem mintha ez magában véve rossz
volna, hanem mivel veszélyeztetné a tónus egységét s ugyanennél az oknál
fogva Racine jobb szerette nem vinni a közönség elé bonyodalmainak
legizgalmasabb helyzeteit, ezeket inkább közvetve, leírás útján
ábrázolta. Már most nyilvánvaló, micsoda veszedelemben forog a drámaíró,
aki ezzel a módszerrel dolgozik: az unalmasság veszedelmében. A tónus
egységessége kitünő dolog, de ha ez a tónus unalmas, akkor jobb
lemondani róla. A baj az, hogy Racine utódai a klasszikai tragédiában
nem alkalmazkodtak ehhez az igazsághoz. Nem értették azt a nehéz
mesterséget, hogy ébren tudják tartani az érdeklődést a hangulat
változatossága nélkül, következőleg műveik ma már csaknem
olvashatatlanok. Félrevezette őket az a látszólagos könnyűség, amellyel
Racine ezt a nehéz feladatot megoldotta. A modorát örökölték s ezzel be
is érték s nem vette észre, hogy más valamit is kellett volna
örökölniök: a géniuszát.

Szoros kapcsolatban áll ezzel még egy másik nehézség is, melyet Racine
ép oly tökéletesen győzött le s amely hasonlóan végzetesnek bizonyúlt
utódaira nézve. Eddigelé merőben drámai szempontból szóltunk a
klasszikus tragédiáról, de nem szabad elfelejteni, hogy ez a dráma
irodalmi is volt. A problémát, melyet Racinenek meg kellett oldani, még
komplikálta az, hogy nemcsak korlátok közé szorított drámai rendszerrel
dolgozott, hanem korlátok közé szorított nyelvvel is. Szótára
hihetetlenül kicsiny, aligha dolgozott költő ilyen kis szókészlettel.
Ezenfelül versét ezerféle tradicionális megszorítás nyügözte; mindenféle
mesterséges szabályok kerítették körül inspirációját. Békóba verten
kellett repülnie. Racine azonban ebben is győzött. Az ő verse látszatra
nagyon egyszerű, csaknem mindennapi, de ha felszíne alá tekintünk,
mélységet és rendkívüli erőt találunk benne. Racine példátlan erejű író.
A legmindennapibb szavakat használja és olyan frázisokat, melyek csaknem
a közönséges beszélgetésből valók, de minden szava, minden frázisa
egyenesen célba talál és a hatás, melyet kelt, kitörölhetetlen.

Racine rendkívüli írói tehetsége még nyilvánvalóbbá válik, ha
megállapítjuk, hogy nemcsak nagy költő, hanem nagy pszichológus is. E
két tulajdonság kombinációja rendkívül ritka az irodalomban s Racinenál
annál figyelemreméltóbb, mennél kisebbek nyelvi eszközei és mennél
merevebbek a konvenciók, melyekkel dolgozott. Hogy szűkös köznapi
szótárával s a legszigorúbb mesterkélt verstani szabályok
szemmeltartásával nemcsak az igazi költészet szépségét tudta árasztani,
hanem ki tudta fejezni a jellem és szenvedély változatos finomságait, ez
a művészet csodáinak sorába tartozik. Alexandrinusainak hullámzó
szabályosságán át személyei megfoghatóan és világosan állnak előttünk,
az élet minden erejében. Nem mutatja be őket részletezve, a jellemek
esetleges vonásait nem mutatja be, csak a lényegeseket; az emberi
szellem az ő ábrázolásában meztelenül és intenziven áll elénk. S Racine
nem az intellektuális jellemek ábrázolásával tűnik ki különösen, mint a
hogy gondolnók, hanem a szenvedélyes jellemekében. Föltétlen mestere az
emberi szívnek, a szerelem szubtilitásainak, mélységeinek, kínjainak,
diadalainak. Szerelmesei hosszú galériában vonúlnak el előttünk és a
legnagyobbszabású arcképek ebben a galériában nőket ábrázolnak. A
féltékeny, félelmetes Hermione, a gyöngéd, melancholikus Junie, a nemes,
előkelő és igéző Bérénice, a kéjsóvár és kegyetlen Roxane, a tiszta és
bátor Monime és a sötét, hasonlíthatatlan ragyogású Phédra…

Talán az _Andromaque_ az a darab, amelyben legmegragadóbb világításban
áll Racine csodálatraméltó jellemrajzoló képessége. Négy alak van benne,
két férfi és két nő, valamennyi erős érzés hatása alatt áll és
valamennyi pontosan kidomborodik. Andromaque, Hector fiatal özvegye,
csak két dologgal törődik szenvedélyes odadással: fiával, Astyanaxszal
és férje emlékével. Mindketten foglyai Pyrrhusnak, Trója meghódítójának,
egy egyeneslelkű, lovagias, de kissé barbár fejedelemnek, aki Hermione
jegyese ugyan, mégis kétségbeesetten szereti Andromaquet. Hermione egy
ragyogó nőstény-tigris, akit Pyrrhus utáni vágya emészt; Oreste
melancholikus, csaknem beteges lelkü férfi, kinek szenvedélye Hermione
iránt életének uralkodó érzése. Ezek a tragédia elemei, melyek készek a
felrobbanásra, amint szikra éri őket. S ez a szikra kigyullad, amint
Pyrrhus kijelenti Andromaquenak, hogy ha nem megy hozzá nőül, megöleti a
fiát. Andromaque erre beleegyezik, de titokban eltökéli, hogy azonnal a
házasság után megöli magát s azzal egyszerre megőrzi Astyanax életét és
Hector nejének becsületét. Hermione féltékeny dühében kijelenti, hogy
hajlandó elszökni Orestessel, de csak azzal a föltétel alatt, ha ez
megöli Pyrrhust. Oreste félrehárítja a becsület és barátság minden
megfontolását és beleegyezik; megöli Pyrrhust s azután visszatér
hölgyéhez a jutalomért. Erre a legnagyobb lendületü jelenetek egyike
következik, melyeket Racine valaha írt: Hermione a megbánás és rémület
agóniájában boldogtalan imádója ellen fordul és följelenti ennek bűnét.
Megfeledkezve arról, hogy ő biztatta fel, azt kérdezi, ki vette rá a
borzalmas tettre: «_Qui te l’a dit_» – kiáltja: egyike ez azoknak a
megdöbbentő frázisoknak, melyeket ha egyszer hallott az ember, nem
felejti el soha. Kiszalad, hogy öngyilkosságot kövessen el és a darab
végén Oreste őrülten marad a szinpadon.

Ennek az izgató és életteljes drámának a megjelenése, Racine tizennyolc
éves korában, azonnal megszerezte a költőnek a hirnevet. A következő tíz
év alatt (1667–77) a remekművek egész sorozatát alkotta, amelyek közül a
legérdekesebbek: _Britannicus_, melyben a bűnbe elmerülő fiatal Nero van
fenséges művészettel rajzolva; _Bajazet_, melynek tárgya a
konstantinápolyi serail egy egykorú tragédiája, és egy Aristophanestől
kiinduló elmés komédia: _Les Plaideurs_. Racine komplex jellem;
egyszerre ragyogó nagyvilági ember, mélyelméjű tudós és érzékeny lelkü
költő. Rendkívül harcias szellem volt, egyformán harcolt a veterán
Corneillevel és azzal a barátjával, aki először segitette sikerre,
Molièrrel s ellenszenveinek néhány nagyon erőteljes és metsző prózai
előszavában adott kifejezést, nemkülönben néhány verses epigrammájában,
melyek a legepésebb francia epigrammák közé tartoznak. Emellett buzgó
udvari ember volt s időt talált arra is, hogy legalább két szenvedélyes
szerelmi ügybe bonyolódjék. Harmincnyolcéves korában két évi munka után
befejezte azt a művét, amelyben géniusza tetőpontját éri: a _Phèdre_
nagy tragédiáját. Ez a darab a legbefejezettebb és legszebb s egyuttal a
legmeggyőzőbb szenvedélyrajzok egyike a világ irodalmában. Phèdre
hatalmas szerepe uralkodik a darabon, egyre fokozódva intenzitásban,
jelenetről jelenetre. Racine itt öntötte ki költői tehetsége minden
erejét. Elérte a legcsodálatosabbat: az alexandrinus szabályos
könnyedségébe bele tudta szőni a töprengő misztériumnak, a
meghatározhatatlan rémületnek és a borzalmas végzetnek az érzését. A
vers ragyogó szépsége a negyedik fejezetben ér el tetőpontjára, mikor a
királyné szenvedélye teljességében, lelkifurdalásai és kétségbeesése
tetőpontján egy vizióban látja a poklot, amint megnyílik számára és
apjának, Minosnak rettentő árnya kimondja felette változhatatlan
itéletét. Ennek a nagyszerű részletnek az irója, melyben a
legfenségesebb költészet imaginativ nagysága és a drámai emóció
legfelsőbb ereje egyesül tökéletes egésszé, fel van jogosítva, hogy
Sophokles oldalán járjon a halhatatlanság mezőin.

Egy akkoriban nagyon befolyásos hölgy intrikái következtében a _Phèdre_,
mikor először megjelent, tökéletesen megbukott. Racine lelkében akkor
rendkívüli átalakulás ment végbe. Érzelmeinek átalakulása, melyet ma sem
tudunk még pontosan megmagyarázni, hirtelen arra vitte, hogy lemondjon a
világról, visszavonuljon a vallási elmélkedés magányába és lemondjon a
művészetről, melyben annyi sikere volt. Még nem volt negyven éves,
géniusza nyilvánvalóan még mindig fejlődésben volt, de nagy karrierjének
vége volt. Élete vége felé még két drámát alkotott, az _Esther_-t, egy
rendkívül szép, rövid, idillikus darabot és _Athalie_-t, egy tragédiát,
mely arról tanuskodik, hogy a hosszas visszavonultságban tehetsége nem
csüggedt le s melyet némely kritikusok legszebb művének mondanak. Többet
nem írt a szinpad számára s nyolc évvel ezután, hatvanéves korában
meghalt. Alig lehet elképzelni, mennyit veszített az irodalom Racine
húsz esztendei hallgatásával. Rejtelmes visszavonulásában mintha a
kiábrándulásnak az a sötét hangulata nyilvánulna, amely a _grand_
_siècle_ fénye mögött sötétlik. Racine a fenekéig ismerte a világot s
laposnak, korhadtnak és hiábavalónak találta s elfordult tőle, fájdalmas
lemondással, hogy a szentek szemlélésében találjon enyhülést.

Ennek a nevezetes kornak a hatása és jelleme seholsem nyilvánul
világosabban, mint másik nagy költőjénél, _La Fontaine_-nél. A
középkorban La Fontaine kolduló barát lett volna vagy szent remete vagy
szerzetes, aki kéziratainak margóját lopva feldíszíti madarak és állatok
képeivel. XIV. Lajos kora ennek az álmodozónak, ennek a semmittevőnek,
ennek a gyámoltalan, bujkáló, spirituális teremtésnek pártját fogta
nagyvilági pátronusok által és nemcsak költőt csinált belőle, mert
hiszen költő volt természeténél fogva, hanem a legszubtilisebb,
leggondosabb és legválasztékosabb mesterek egyikét, akik csak valaha
versben írtak. A processzus hosszú volt; La Fontaine már benne volt
ötvenes éveiben, mikor meséi nagyobb részét írta, melyekben géniusza
először találta meg igazi kifejeződését. De egyúttal teljes sikerü is
volt a processzus: a francia költészet mesterei formaművészetének annyi
csodálatraméltó és pompás példája között La Fontaine meséi úgy állanak,
mint annak a mintái, hogy milyennek kell lenni a tökéletes művészetnek.

A mesék kompoziciója két eszme kombinációján alapszik: Ezópus merev,
száraz, morális állatmeséinek és a novellának a kombinációján. A sokkal
fontosabbik e két elem közül az utóbbi. A régi állatmesék íróinál a
morál exkuzálta a mesét, La Fontainenél ellenkezőleg áll a dolog. Nála a
morál csak konvencionális függelék, sőt néha el is marad s nem való
másra, mint hogy kiinduló pontja legyen egy bájos kis mesének. Ezenkívül
az állatoknak mesék személyeiül való tradicionális felhasználása La
Fontaine céljainak szolgált más tekintetben is. Alkalmat adott neki,
hogy új és pompás atmoszférát teremtsen, amelyben elméssége, képzelete,
humora és megfigyelése szabadon játszhatik. Állatai nem reális állatok,
a mesékből nem tanulunk meg semmit a macska és egér, a róka és oroszlán
igazi természetéről. De nem is merő álarcai emberi tulajdonságoknak,
mint Ezópus állatai. La Fontaine teremtményeiben összeszövődik az
állatok és az emberi lények természete s épen ebben a kettős
természetükben van varázsuk java része. Külső megjelenésükben elragadóan
élethűek; La Fontaine néhány hirtelen vonással teljesen szemléltető
képét tudja megadni minden állatnak. Meséi tele vannak ilyen élethű kis
vignettákkal. De amint beljebb megyünk a külső felületnél, megtaláljuk
az emberi nem gyöngeségeit, bohóságait, erényeit és bűneit. De még ez
nem minden. La Fontaine fantáziájának teremtményei nem csupán emberi
lélekkel felruházott állat-alakok; valami komplikáltabb és érdekesebb
dolgok: állatok, olyan szellemmel, amilyennel az emberek bizonyára
birnának, ha elképzelnők, hogy állatokká alakulnak át.

A váltakozó megvilágításoknak, a furcsa, játékos, bájos képtelenségeknek
a világa ez, melyet La Fontaine legtöbb meséjének szinhelyévé lett. A
történetek maguk nagyobbára rendkívül egyszerűek, a halhatatlanságot az
a mód adja meg nekik, ahogy el vannak beszélve. Egy eredeti, ódivatú
modor leple alatt La Fontaine rengeteg technikai készséget használ fel.
Föltétlen mestere a metrumnak, ritmusai sokkal szabadabbak és
változatosabbak, mint legtöbb kortársáéi, csodálatosan kifejezők s
emellett sohasem távolodnak el egy titkos és ellenőrző formaérzéktől.
Szótára nagyon gazdag, csak úgy duzzad az ódivatú, gyökeres,
közmondásszerű, földízű szavaktól s a köznép könnyed elliptikus
mondatszerkezeteibe van összerakva. A gúnyneveket különösen szereti. A
bájos meséket mintha valami öreg falusi cimbora mesélné a tűz mellett,
mialatt a szél sipol a kürtőben és leszáll a téli éjszaka. A mosoly, a
gesztus, a sajátságos naivitás, – az ember mintha szemével látná. De
csak egy pillanatra. Gyermekes dolog volna ugyanis azt hinni (s különös
irónia, hogy ez a pompásan szofisztikus író legtöbb olvasójának
gyermekkorában esik a kezébe), hogy a mesék önkénytelensége nem
tettetett. Elvesztenők a valódi ízüket, ha ezt hinnők. Mindenki tudja,
van olyan faja a művészetnek, amely elrejtőzik és van másik – s ezt
kevésbbé gyakran ismerik fel – amely kitárja magát, amely, csak azért is
megmutatja, bájosan, de félreérthetetlenül, mily szépen van
kimesterkedve. La Fontaine művészete az utóbbi fajtából való. Olyan ő,
mint a tökéletes szakácsok, kiknek főztjében, bár készítésük módja
titok, kiérezzük az alkatrészeket, melyekből a jóízű egész lett.

Az apró vonások végtelen sokaságával éri el La Fontaine a hatásait. S a
hatásai nagyon változatosak. Látszólag egyforma könnyedséggel tud
játszi, gyengéd, komoly, ékesszóló, elgondolkodó és paradox lenni.
Hatsoros anekdotáiban ép úgy, mint legaprólékosabban kidolgozott
darabjaiban, melyekben részlet következik részletre és bonyodalmas
jelenetek vannak kifejtve, nyoma sincs semmi fölöslegesnek, minden
szónak megvan a maga célja az egészben. Ez a tulajdonsága
legvilágosabban tünik fel kifejléseinek ügyes gyorsaságában. Ha egyszer
meg van vetve a mesének gondos előzetes alapja, akkor a kifejlés gyorsan
és élezetten jön, gyakran egyetlen sorban.

La Fontaine modern bámulói megpróbáltak valami érzelmes fátyolt vetni
alakjára s úgy rajzolják őt, mint a természet vigasztaló gyermekét, akit
egy rokonérzés nélküli kor kényszerített, hogy az állatok néma
társaságába meneküljön. Semmi sincs azonban távolabb az igazságtól, mint
ez a felfogás. La Fontaine oly kevéssé volt szentimentális, mint akár
maga Molière. Ez nem azt jelenti, hogy érzéktelen volt; voltak finom és
remegő érzései, de ezek sohasem uralkodtak el rajta annyira, hogy
elfojtották volna józanságát. Filozófiája – ha ugyan alkalmazni lehet a
filozófia sulyos szavát ilyen légies dologra – Epikurus egy szelid,
szeszélyes követőjének filozófiája. Szerette a természetet, de nem
romantikus módon, mint a hogy egy pohár bort vagy egy horatiusi ódát
szeretett s szeretett minden más jó dolgot az életben. A rossz dolgok,
hát azok megvannak; ő látta őket, látta a farkas kegyetlenségét, az
oroszlán zsarnokságát, az ember kapzsiságát, de tudott rajtuk
mosolyogni. Jobb mosolyogni, mégha keserűen is, mindenek felett pedig
jobb könnyedén, simán, vidáman elsiklani a lét mélységei és felületei
fölött egyaránt, mert az élet rövid, akár egy Lafontaine-mese…

A prózában ép oly nagy volt ez a kor, mint a versben. _Bossuet_
rendezett, világos, szózatos körmondatai ép oly nyilvánvalóan tükrözik
irodalmi ideáljait, mint Racine versei. Sajnos azonban, Bossuetnél
jóformán csak a forma ragyogó tökéletessége az, amit a modern olvasó
élvezhet, az anyag legtöbbnyire érdektelen és idejét multa. Az igazság
az, hogy Bossuet sokkal inkább a maga korának embere volt, semhogy
hasonlóan nagy nyomatékkal tudna szólani az utókor nemzedékeihez is.
Dallamos hangja behatol fülünkbe, de nem lelkünkbe. A becsületes,
fenkölt szellemű, munkás püspök méltóságával és lelkesedésével,
ékesszólásával és világismeretével Lajos udvarának legjobb és
legkomolyabb elemeit képviseli számunkra. E napok átlagos derék embere
bizonyára úgy gondolkodott a legtöbb dologról, mint Bossuet, ha kevésbbé
finoman és intenziven is s Bossuet sohasem mondott szószékéről olyan
mondatot, ami fölébe emelkedett volna gyülekezete legköznapibb embere
szellemi látókörének. Így nagy intelligenciája dacára a világról való
felfogása korlátozott. A dolgok XIV. Lajos korabeli rendje az egyetlen
rend, ezenkívül minden zürzavar, eretnekség és a sátán műve. Ha
gyakrabban szólt volna az élet nagy változatlan fundamentumairól, több
lenne műveiben a megragadó. De ha születése szerint művész volt is,
foglalkozása szerint teológus volt s még Bossuet stílusa sem tudja
megóvni az elavulástól a kétszáz évvel ezelőtti teológiai
kontroverziákat. Ugyanez a fogyatkozás csonkítja meg történeti munkáját
is. _Histoire Universelle_-je széles vonalakban van elgondolva és nem
egy mélyreható gondolatot tartalmaz, de uralkodó gondolata teológiai: a
világ isteni kormányzásának illusztrálása a történelem eseményeivel s
azzal, hogy a históriának ez a felfogása teljesen kimúlt, a mű egy
szépen írt kuriózummá válik.

Ha merőben mint a próza mesterét tekintjük, Bossuet az első helyen áll.
Stílusa széles vonalú, massziv és világító erejű s írásának nagy tömege
inkább mértéktartó ereje által feltünő, mint ornamentikája által.
Időnkint azonban a művész meleg szelleme, mely átizzik a jól rendezett
frázisokon, rendkívüli ragyogást áraszt el. Mikor a _Méditations sur
l’Evangile_-ben vagy az _Elévations sur les Mystères_-ben Bossuet
kiteregeti a bibliai történeket vagy elmélkedik a vallás misztériumain,
a nyelve a költészet szineit ölti magára és egy exaltált képzelet
erőteljes szárnyain száll. Híres _Orisons Funèbres_-eiben találja meg
művészetének nagyszerű bősége a maga teljes kifejezését. A halál és az
élet, az isten fensége és az emberi dicsőség mulandósága, ezekről a
témákról beszél olyan hangon, mint az orgonaszó. A pompázó, dörgő,
hangzatos mondatok ünnepélyes sorban követik egymást s egy fegyelmezett
ékesszólás viszi őket előre s átlelkesíti őket.

Láttuk már, hogy a francia klasszicizmus egyik fő jellemvonása a kompakt
volta. Racine tragédiái olyan élesen vannak mintázva, mint valami
versenyló karcsú teste, melyen nincs egyetlen darab fölösleges hús, La
Fontaine meséi csodái a tömörségnek. A prózában ugyanez a tendencia
látszik meg, de még nagyobb mértékben. La Rouchefoucauld és La Bruyère,
az egyik a klasszikai periódus elején, a másik a vége felé, mindketten a
rendkívüli tömörség művészetét gyakorolták rendkívüli sikerrel. _La
Rouchefoucauld herceg_ volt az első francia író, aki észrevette azokat
az epigrammatikus kifejezésre való bámulatos képességeket, melyekkel a
francia nyelv fel van ruházva s a kiélezett frázis szerencsés
szabatossága dolgában senki más felül nem multa őt sem azelőtt, sem
azután. _Maximái_-nak kis könyve mintegy ötszáz különálló mondásból áll,
megannyi csiszolt kis ékszer, melyek mint az ékszer, belső ragyogással
csillognak, hogy szinte lehetetlennek látszik sokáig nézni rájuk. Ez a
kis könyv évek munkája volt s kis terjedelmében egy élet
megfigyeléseinek a foglalata. Az elmélkedések nincsenek forma szerint
összekapcsolva, mégis közös szellem áramlik bennük. «Hiúságok hiúsága!
Minden hiúság!» ez La Rochefoucauld tanításának állandó tartalma, de ő a
hiúságot nem a _Prédikátor könyve_ általánosított értelmében veszi,
hanem az üres egoizmus és kicsinyes önszeretet személyes értelmében,
mely ennek a keserű moralistának szemében az emberi szellem lényege és a
világ titkos rugója. A tételben tagadhatatlanúl van túlzás, de La
Rochefoucauld álláspontjának erejét csak akkor értékelhetjük, ha éreztük
elmésségének hegyes nyilait. Könyve forgatása közben a mondások a
személyes applikáció halálos erejével döfnek bele az emberbe; néha
szinte elpirulunk s meglátjuk, hogy ezek a dolgok kegyetlenek, megalázók
és – igazak.

Kora íróinak túlnyomó részével ellentétben La Rochefoucauld arisztokrata
volt s ez különleges tónust ad munkájának. Dacára annak a nagy
gondosságnak, melyet ráfordított, bizonyos finom módon, mindig megőriz
némi kis lenézést iránta. Mintha ezt mondaná: «ezek a mondások mind
tökéletesek, de hát aztán? Minek vesződnék az ember az írással, ha még
tökéletes mondásokat se tudna írni?» Az ő nézete szerint az a becsületes
ember, aki nem ütközik meg semmin s nyilvánvaló, hogy ő maga követte is
a maga tételét. Bármi intenziv személyes látást revelál az, amit mond, ő
maga valahogy mindig imperszonális marad. Munkájának makulátlan felülete
alatt az okos herceg kigúnyol minket. Amint rejtekeibe nézünk, csak
végtelen elmésséget láthatunk és az igazság igen keserű szeretetét.

Gazdagabb művészetet és szélesebb áttekintést az életre nyújt _La
Bruyère_. A hangszer ugyanaz – az élces epigramma – de már nem csak egy
húrján játszik a művész. La Bruyère stílusa rendkívül lágy; velős
mondásait a formák végtelen változatosságába alakítja, gazdag és szines
szókészletet használ s tökéletesen uralkodik a retorikai hatások
művészetén. Rövid reflexiói közé nagyszámú hosszabbacska arcképet vagy
jellemrajzot szórt el, némelyek köztük egészen imagináriusak, mások
egészben vagy részben a kor jól ismert személyeiről vannak véve.
Stílusának nagyszerű tulajdonságai itt mutatkoznak meg legvilágosabban.
Pszichológiailag ezek a tanulmányok talán kevésbbé értékesek, mint a
hogy néha gondolták; inkább karrikaturák, mint arcképek, inkább az
emberiség idioszinkráziáinak, mint magának az emberiségnek az
ábrázolása. Kétségen kívül áll azonban a művészet, amellyel meg vannak
komponálva. A nyelv virtouzitása egy görög gemma kemény szubtilitására
emlékeztet. A ritmus tökéletes s szinte a képzelhető legmesszebbre viszi
a kifejezés tiszta szépségét.

_Les Caractères_ La Bruyère művének címe, de alcíme: _Les Moeurs de ce
siècle_ jobb fogalmat ád tartalmáról. Az egész társadalom, a hogy La
Bruyère szubtilis és átható tekintete látta, gomolyog lapjain.
Versailles támad fel bennünk, nem annyira külső alakjában, mint lelki
tartalmában, titkos, lényeges lényében. Erre a látványra pedig La
Bruyère sívár haraggal mond itéletet. Kritikája meggyőzőbb, mint La
Rochefoucauldé, mert szélesebb és mélyebb fundamentumokra van építve. Az
a hiúság, amelyet La Bruyère látott, igazán a Prédikátor könyvének
hiúsága, a világi dolgok üressége, jelentéktelensége és hiábavalósága.
Semmisem elég kicsi, és semmisem elég nagy, hogy elkerülje rettenetes
itéletét. Az a passzus, ahol leírja a versaillesi kápolnában celebrált
misét s ahol láthatók mind az udvari emberek, amint arcukat a király
trónja felé fordítják s a hátukat isten oltára felé, bizonyára más
szellemet árul el, mint a Bossueté, olyan szellemet, amely már nincs
messze a tizennyolcadik század aláaknázó kriticizmusától. De La Bruyère
nem volt sem társadalmi reformátor, sem politikai teoretikus, ő csak
moralista és megfigyelő volt. Látta a francia paraszt helyzetét, látta a
rettentő tényt, géniuszának egész intenzitásával és aztán tovább haladt.
Ő nem akart remédiumokat találni egy bizonyos társadalom bajai számára,
de feltakarta minden társadalom gyökeres bajait. Ép olyan igaz és ép oly
szomorú könyvet írna, ha ma írna is.

La Bruyère vádirata nagy nyomatékosságot nyer azáltal a józanság által,
amellyel meg van fogalmazva. Nincs benne semmi düh, semmi
megfeszítettség, semmi túlzó emfázis; olvasás közben érezzük, hogy
pártatlan bíró. És, ami még több, érezzük, hogy nemcsak bíró, hanem
emberi lény is. Az emberi qualitás az, ami munkájának különös ízét adja,
úgy hogy az ember ezekben a nyomtatott szavakban a századok távolán át,
szinte egy jó barát szavát hallja. Néha megfeledkezik komor
mizantrópiájáról s a szeretet érzésének különös mélységével szól.

La Bruyère lapjai, oly fénylők és lelkesek felszinükben s oly komorak
alapjukban véve, XIV. Lajos nagy korszakának végső summáját jelentik,
majdnem azt mondhatnók, epitáfiumát. Néhány évvel könyvének teljes
formájában való megjelenése után (1694) a korszak, mely egy generációval
előbb oly ragyogással kelt fel, belejutott a bomlás és a megaláztatás
végső fázisába. A nagyralátó király politikai becsvágya tökéletesen
megrendült, Marlborough megsemmisítette a francia hadsereget s mikor
bekövetkezett a béke, romlással következett be. Az ország nemcsak a
végsőkig ki volt merülve, hanem magához térése is csaknem lehetetlenné
vált a nantesi edictum visszavonása által, amely a lehető
legkegyetlenebbül számüzetésbe kergette a lakosság legszorgalmasabb és
legfüggetlenebb elemeit. Szegénység, elégületlenség, zsarnokság,
fanatizmus, ez volt az örökség, melyet XIV. Lajos országára hagyott. Ez
azonban még nem volt minden. Uralmának utolsó éveiben a francia irodalom
kevés maradandót alkotott ugyan, de az előbbi korszak diadalai új és
dicsőséges fényt vetettek Franciaországra. A francia nyelv lett a
kultura nyelve egész Európában. Az irodalom minden terén a francia
minták és a francia ízlés volt a legfőbb tekintély. XIV. Lajos – bármi
különösen hangzott volna ez ő neki – nem mint Holland meghódítója vagy
mint az Egyház védője, hanem mint Racine patrónusa és Molière pártfogója
szerezte legnagyobb dicsőségét, igazi halhatatlanságát.



V. FEJEZET.  A tizennyolcadik század.

A tizennyolcadik század Franciaországban XIV. Lajossal kezdődött és a
forradalommal végződött. Ez a korszak hidalja át az autokrácia és az
önkormányzat, a római katholicizmus és a vallási türelem, a klasszikai
szellem és a romantikus felújulás közti szakadékot. Így tehát
mérhetetlen fontosságú nemcsak Franciaország, hanem az egész civilizált
világ történetében is. Az irodalom szempontjából is különösen érdekes. A
roppant politikai és szociális változások, melyeket létrehozott,
eredményei voltak egy megfelelő mozgalomnak az eszmék sodrában s ezt a
mozgalmat a nagy francia írók kezdték, fejlesztették és juttatták
diadalmas befejezésre, akik tudatosan állították irodalmi képességeiket
azoknak az ügyeknek szolgálatába, melyeket szivükön hordottak. Így e kor
irodalma sajátságos ellentétet tár fel az előbbi koréhoz képest. Míg a
_nagy század_ remekművei nem szolgáltak semmi külön célt s csupán csak
mint művészi szép alkotások jutottak halhatatlanságra, a tizennyolcadik
század remekművei propaganda-csináló művek voltak, bizonyos gyakorlati
célokkal fordultak a korhoz, amelynek számára irattak. Olyan művek ezek,
melyeknek értéke nem függ csupán művészi megfontolásoktól. Az előbbiek
statikus művek, az utóbbiak dinamikusak. Amint a század előbbre haladt,
ez a tendencia mind jobban mélyült, a kor irodalma, egészben véve,
izgató drámai érdekességű látványt nyujt, melyben a változás erői,
kezdetben jelentéktelenül bár, fokonkint nagyobb feszültségűek lesznek s
végül lenyügöző hatalommá fokozódnak. Merőben irodalmi tekintetben a
tizennyolcadik század írói kevés diadalt arattak, de nagy és sajátlagos
diadalaik a gondolat birodalmából valók.

A mozgalom megkezdődött már Lajos halála előtt. A bajok, amelyek La
Bruyèret megborzongatták, felköltötték gyakorlatiasabb emberek
érdeklődését is. Ezek között a legtöbb figyelemreméltó volt _Fénelon_,
cambrayi érsek, aki a politikai gondolat nagy bátorságát a bájos és
átlátszó stílus varázsával egyesítette. Számos írásában, melyek között a
leghíresebb a _Telemaque_ – a fiatal Duc de Bourgogne, a francia
trónörökös épülésére irott könyv – Fénelon kifejezést adott a kormányzat
rideg autokratizmusa elleni visszahatásnak és kijelentette azt a
forradalmi tanítást, hogy az uralkodó csakis népe javára van a világon.
A bourgognei herceget megnyerték nevelőjének emberséges, jótékony és
nyiltszívű nézetei, s lehet, hogy ha életben maradt volna, az észszerű
reformok megfelelő sorozata megelőzte volna a század végén beállott
kataklizmát. Egy fontos szempontból azonban Fénelon szelleme nem volt
összhangzásban azzal az iránnyal, melybe utóbb a francia szellem
fejlődött a következő nyolcvan évben. Ő az elsők közt volt ugyan, akik
felszólaltak a vallási türelem érdekében, de maga buzgó, sőt misztikus
katholikus volt. Már pedig a közelgő kor főjellemvonása a szkepticizmus
volt, a világinak hangsúlyozása a vallási elemekkel szemben a
társadalomban s a rokonszenv hiánya mindennemű misztikus jámborság
ellen. Ennek a szellemnek egyes jelei mutatkoztak már Lajos uralmának
vége előtt. Már 1687-ben _Fontenelle_, Corneille unokaöccse _Histoire
des Oracles_ című művében megtámadta a kereszténység csodás alapját
azzal az ürüggyel, hogy megrója a régi görögök és rómaiak vallási
hiszékenységét. A derű és a tudományosság összevegyítésével és az
orthodoxia előtti látszólagos meghajlás alá rejtett iróniával ez a kis
könyv kezdeményezője volt egy vitatkozási módnak, mely későbbi időben
nagyon divatba jött. De fontosabb mű volt a tizenhetedik század legvégén
_Bayle dictionáriuma_, melyben a mindenféle térre kiterjedő ismeretek
rengeteg tömege mellett a legteljesebb vallási szkepticizmus fejeződik
ki félreérthetetlen emfázissal és szüntelen ismétlődésben. A könyv
rendkívül nehézkes, nagyon hosszadalmas és bőbeszédű és teljesen stílus
nélkül való, de hatása roppant nagy volt s a tizennyolcadik század
hosszú küzdelmében mintegy fegyvertárul szolgált s legélesebb fegyvereik
közül nem egyet belőle vettek a kor írói.

Mindazáltal csak néhány évvel a nagy király halála után jelent meg az a
könyv, amely teljes kifejezését tartalmazta az új szellemnek, minden
szempontjából. _Montesquieu Lettres Persanes_-ában, mely 1721-ben jelent
meg, fel lehet ismerni a tizennyolcadik századi francia gondolkodás
összes csiráit. Ennek a vonzó és figyelemreméltó könyvnek a váza nem
egészen eredeti: néhány keleti utazó jött – így állítja a könyv –
Párisba és perzsiai honfitársaikkal váltott leveleikben leírják a
francia főváros életének fővonásait. De a hogy Montesquieu ezt a
kölcsönzött formát felhasználja, az teljesen az övé. Alapjává tette egy
egyetemes támadásnak Lajos uralkodási rendszere ellen. Az udvar
romlottsága, a nemesség privilégiumai, a pénzügyek rossz kezelése, az
autokratikus uralom ostobaságai és barbárságai, ezek azok a pontok,
melyekre állandóan rátéríti a figyelmet. De ennél többet is tesz:
kritikája nemcsak esetleges, hanem általános érvényű, kimutatja minden
zsarnokság szükségszerű, végzetes következményeit és megállapítja saját
felfogását, hogy milyennek kell lennie egy jó alkotmánynak. Mindezeket a
fejtegetéseket teljességgel világias szellem járja át. A kivülálló
álláspontjából nézi a vallást, inkább úgy nézi, mint a kormányzat egyik
funkcióját s nem mint benső lelki hatalmat. A fanatizmus és
türelmetlenség minden fajtájától teljes lelkéből irtózik.

Montesquieu komoly tanításait fűszeres történet módjára tálalja fel,
tele epigrammatikus fordulatokkal és könnyed helyi alluziókkal,
romantikus kalandokkal és a kelet képzelt képeivel. Ez nagyon jellemző
annak a kornak irodalmára, amely most kezdődött. A klasszikai írók
komoly, szertartásos hangját elvetették, helyébe vidám, emfázis nélküli,
könnyed módot vettek fel, amelyben a könnyed szabadosság némely morzsái
adtak ízt az elmésségnek. A változás részben annak is tulajdonítható,
hogy a társaság központja áttétetett a mesterkélt és látványos
versaillesi világból a párisi szalónok intimebb légkörébe. Az öreg
király halálával az udvar szertartásos élete háttérbe szorúlt és a
frivolitás lépett helyébe, melybe az emberek a szabadság és a szabadulás
érzésével vetették magukat. Akármily paradox-szerűen hangzik, az új
íróknak épen a komolysága volt az, a mi náluk a dekórum hiányát okozta.
Főcéljuk az volt, hogy olvassák őket és pedig a lehető legtöbben, az
irodalmi műértők szűk köre már nem elégítette ki őket, mint a régi
írókat, mennél szélesebb körű közönségnek igyekeztek hirdetni eszméiket,
a főváros nyugtalan, kiváncsi és fokozódó hatalmú közönségének. Ennél a
közönségnél pedig semmiféle könyv nem arathatott sikert, ha nem volt
gyorsan, kellemesen elolvasható az ebéd és a szinházbamenés közti időben
és nem adott anyagot elmés anekdotákra és érdekes beszélgetésre. Mint a
középkor bohócai, a tizennyolcadik század filozófusai is az emberek
mulattatásában találták meg az igazság megmondásának legjobb módját.

A század közepe tájáig Montesquieu volt a francia gondolkodás vezető
alakja. Másik könyve – a _Considérations sur la Grandeur et la Décadence
des Romains_ – rendkívül ügyes munka, melyben érdekes és néha mély
történelmi eszmék rendkívül ragyogó és élezett stílusban vannak
kifejezve. Montesquieu itt végleg felszabadította a történetírást
azoktól a középkori bilincsektől, melyeket még Bossuet idejében is
viselt, és teljesen világias szempontból figyelte meg az események
fejlődését, mint természeti okok eredményét. Nagy műve azonban, melyre
élete nagyobb részét szánta és amelyen végleg megállapította
jelentőségét, a _L’Esprit des Lois_, mely 1748-ban jelent meg. A híres
könyv tartalmának fejtegetése túlmegy a szorosabban vett irodalom
határain és inkább a politikai gondolkodás történetének körébe tartozik.
Elég, ha itt megemlítjük, hogy Montesquieu összes kiválóságai,
gondolkodásának ereje, előitéletektől való mentessége,
szabadságszeretete és a fanatizmus elleni gyűlölete, élezett,
epigrammatikus stílusa, a legjellemzőbben érvényesülnek. Talán a
főhibája a munkának, hogy nagyon is brilliáns. Montesquieu mindig merész
általánosításokkal dolgozik, mindig eredeti és finom, de gyakran nem
elég szilárdan megalapozott. A folyékony, nehezen megfogható tények úgy
siklanak át mondatain, mint a víz a szitán. Legjobban illusztrálják ezt
az angol alkotmányról szóló fejtegetései. Montesquieu volt az első nem
angol ember, aki felismerte az angol intézmények fontosságát és
tanulmányozta természetüket, de pontosan számot nem ad róluk. Azt hitte,
jellemző példáját találta bennük kedvenc teoriájának, amely arról a
jótékony hatásról szól, amellyel a három kormányzati hatalom, a bírói, a
törvényhozási és a végrehajtó hatalom elkülönítése jár, de ebben téved,
mert a törvényhozási és a végrehajtó hatalom Angolországban össze van
szövődve.

Körülbelül egyidőben a _Lettres Persanes_ megjelenésével tünt fel
Párisban egy fiatal ember, aki hivatva volt arra, hogy még Montesquieu
tekintélyén is túltegyen. Ez a fiatal ember _François Arouet_ volt, a
világ előtt ismert nevén _Voltaire_. Különös dolog, hogy az a munkásság,
melyen Voltaire hírneve fölépült, ma már csaknem teljes feledésbe
sülyedt. Mint költő, különösen pedig mint tragikai költő szerezte
hírnevét és élete hatvan évén át (1694–1754) mint költő volt ismeretes
kortársai előtt. Ma azonban költészetét, legalább is annak komoly részét
egyáltalán nem olvassák és darabjait legfeljebb ha évfordulók alkalmain
játsszák. Mint drámaíró ép azoknál az okoknál fogva hagyható figyelmen
kívül, melyek a maga idejében olyan sikert szereztek neki. Neki nem az
volt a célja, hogy nagystílű drámát írjon, hanem hogy tessék a
közönségének; tetszett is neki s ennélfogva nem tetszik az utókornak.
Darabjai melodrámák, egy igen ügyes ember melodrámái, aki jól tud bánni
a nyelvvel, éles szeme van a szinpadi hatásra és pontosan ismeri azokat
a helyzeteket és érzéseket, melyek kora párisi közönségére hatni tudtak.
A pszichologiájuk rendkívül sekélyes. Csaknem hihetetlennek látszik ma,
hogy Voltaire papirosembereit valaha Racine alakjai mellé helyezték s
Voltairet mint nagy elődjének egyenrangú, sőt diadalmas vetélytársát
emlegették. A pszichologiai megfigyelés hiányát tapasztalni lehet az
egész tizennyolcadik századon át.

A darabok versei alig jobbak, mint jellemrajzolásuk. Néha jó retorika,
de sohasem igazi költészet. Ugyanezt lehet mondani a _La Henriade_-ról,
arról a nemzeti époszról, amely bámuló honfitársai szemében Voltairet
Dante és Milton fölé állította, legalább is egy szinvonalra Homérosszal
és Vergiliusszal. Azok a tehetségek, melyek ebben a ma már szinte
olvashatatlan könyvben nyilvánulnak, egyáltalán nem költőiek, hanem
történetiek. A hozzáfüggesztett jegyzetek és elmélkedések mutatják, hogy
Voltairenek kitünő érzéke volt a történelmi módszer elveire, a melyeket
később jobban felhasznált XII. Károly svéd király önálló kutatásokon
alapuló életrajzának ragyogó elbeszélésében.

Munkásságának ebben az első korszakában Voltaire úgylátszik – talán csak
félig öntudatosan – azon küzködött, hogy felfedezze és kifejezze
géniuszának alapvető tulajdonságát. Miben állott ez? Vajjon elsősorban
drámai költő-e, vagy epikai költő, vagy könnyed versek írója,
történetíró, vagy épen regényíró? Mindezekben az irányokban sikerrel
dolgozott, de a teljes siker nélkül. Mert alapjában véve ezek egyike sem
volt ő, szellemének igazi természete nem ebben nyilvánult. Magára
eszmélését véletlen idézte elő. Harmincéves korában egy nagyon
befolyásos főúrral való összetüzése miatt kénytelen volt elhagyni
Franciaországot és Angolországba menekülni. Az a három év, amit itt
töltött, roppant hatással volt életére. Ebben az időben a franciák
nagyon kevéssé ismerték Angolországot, az a választófal, mely a hosszú
háború alatt a két nemzet között emelkedett, még csak akkor kezdett
leomlani és Voltaire szinte a fölfedező módjára került Angolországba.
Amit itt talált, az bámulattal és elragadtatással töltötte el. Az élet
minden ágában megtalálta azokat az áldásokat, amelyek oly érezhetően
hiányoztak Franciaországban. Gazdagság, jóllét, megelégedett nép, művelt
nemesség, szelid és igazságos kormányzás és sokféle módon nyilvánuló
kitörő energia irodalomban, a gazdasági életben, politikában,
tudományban egyaránt. Mindez pedig létrejött egy nemzetnél, amely
megtörte a monarchia hatalmát, szakított a papok hatalmával, intézménnyé
tette a sajtó szabadságát, szembeszállott mindennemű bigottériával és
korlátoltsággal és szabad intézmények útján maga vette kezébe önmaga
kormányzásának feladatát. A következés magától jött: hasonló okok
hasonló eredményeket szülnének Franciaországban is. Mikor aztán szabad
volt hazájába visszatérnie, Voltaire kiadta megfigyeléseinek és
elmélkedéseinek eredményeit a _Lettres Philosophiques_-ben, ahol
géniusza először nyilvánult természetének megfelelő formában. Ez a könyv
beszámolás Angliáról, a hogy Voltaire látta, inkább szociális, mint
politikai szempontból. Az angol élet aktuális valójában, részletesen,
élénken és változatosan van leírva, látjuk a quekkereket, a parlament
tagjait, a kereskedőket és filozófusokat, részt veszünk Sir Isaac Newton
temetésén, végignézzük a _Julius Caesar_ előadását, az író megmagyarázza
nekünk a himlőoltást, gondosan kidolgozott fejtegetéseket olvasunk az
angol irodalomról és tudományról. Mindezt ma is élvezettel és
tanulsággal lehet olvasni; a levelek elragadó stílusban vannak írva,
túláradnak a humortól és elmésségtől, itt-ott az elbeszélés feltünő
adományát revelálják s át meg át vannak itatva a vidámság, irónia és
józanész csodálatos keverékével. Geniális zsurnalisztika, de ezenfelül
még több is. Fenkölt céllal van eltelve s az emberiség és az igazság
őszinte szeretetével. A francia hatalmasok hamar észrevették ezt,
meglátták, hogy minden lapja éles elitélése az ő kormányrendszerüknek s
a megszokott módon jártak el Voltaire művével szemben. A könyv
árusítását egész Franciaországban betiltották és egy példányát a
hóhérral ünnepélyesen elégettették.

Az új eszmék, melyeknek Montesquieu és Voltaire voltak a hirdetői, csak
fokonkint terjedtek el a közönségben; a század első felében nem egy író
érintetlen maradt tőlük. Ketten ezek közül, akik csak abban az egy
pontban hasonlítanak egymáshoz, hogy kívül állottak koruk
gondolkodásának mozgalmán, megérdemlik a különös figyelmet.

Racine palástját a kor Voltaire vállán látta, pedig nem ott volt, hanem
_Marivaux_ vállán. Tagadhatatlanul megkisebbedetten: Marivaux nem volt
nagy tragikai író, nem volt költő, sokkal kisebb arányokban dolgozott és
kevésbbé jelentékeny anyaggal. De igazi drámaíró volt, finom
pszihológus, tiszta és egyszerű művész. Komédiái ugyanazon törvények
szerint valók, mint Racine tragédiái, ugyanaz a tökéletes szimmetria a
rajzban van bennük s az egységes báj ugyanazon hatását keltik. De
könnyedek, légiesek, fantasztikusak, olyanok, mint Racine
hold-világításban. Marivaux drámái mind egy külön, saját maga alkotta
világban játszanak, egy valóságból és képzeletből sajátságosan összetett
világban. Első pillantásra nem látni mást, mint valami konvencionális
fantáziát, mely kedvesen játszik lehetetlen helyzetekkel és bájos,
furcsa alakokkal, amelyek az aktuális hússal és vérrel való első
érintkezésre levegővé foszlanának. De ha Marivaux épen csak fantasztikus
lett volna, semmi más, akkor műve csak jelentéktelen maradt volna; nagy
érdeme a pszichológiai igazság iránti finom érzékében van. Darabjai
hasonlók Watteau festményeihez, melyek légkörüknek minden irrealitása
dacára is a nagy tömeg pontos megfigyeléssel s az élet realitásai iránti
mély érzékkel érik el hatásukat. Marivaux alakjai nem csupán realitással
bírnak, hanem valóságos quintessentiái a realitásnak, desztillált illata
van bennük mindennek, ami az emberi szellemben a legfinomultabb,
leggyöngédebb és legtöbb varázsú. Alakjai meg vannak fosztva az élet
durvaságaitól, beszédükben a metafizika szubtilitásai elegyednek a
madárdal légies tisztaságával. A _Le Jeu de l’Amour el du Hasard_ talán
a legtökéletesebb műve. Ebben az úri hölgy szerepet cserél a
szolgálójával, a gavallér az inasával és a szimmetrikus komplikációk e
lehetetlen szövevényében fejlik ki az egész cselekvény. A kis darab
szépsége abban a végtelenül finom művészetben áll, a mellyel a
félreértések, félrevezetések, összezavarodások és kimagyarázások finom
átmeneteit rajzolja. Alig lehetne találni az emberi természet
legszeretetreméltóbb tulajdonságaihoz való gyöngéd és megértő hűségnek
pompásabb példáját, mint az a jelenet, melyben Silvia végre tudatára jön
annak, hogy szerelmes és hogy kibe szerelmes. «Ah! je vois clair dans
mon coeur!» kiált fel a jelenet tetőpontján s ezek a szavak mottói
lehetnének Marivaux művészetének. Mert képzeletének minden elfinomodott
játékában sem veszti el soha egy pillanatra sem szeme elől a szívnek
igazságait.

Marivauxval egy időben egy egész más kaliberű író küzködött a
leghatalmasabb, legaktuálisabb és legnagyobb arányú kompoziciók
egyikével, melyek valaha ember tollából kikerültek. _Saint Simon_ herceg
ifjúságát és férfikorát az udvari élet kellős közepén töltötte XIV.
Lajos uralkodása végén és az ezután következő régensség alatt s
öregkorát aztán _emlékiratainak_ kidolgozására szánta. Ez a nagy mű oly
érdekes ellentétben áll a francia irodalom egyetemével, hogy egészen
külön kategoriába tartozik; semmiféle más mű nem hasonlítható hozzá,
mert olyan fajta embernek a munkája, amilyen Franciaországban a
legritkább jelenség: egy irodalmi amatőré, aki amellett geniális ember.
Saint-Simon oly távol állott attól, hogy professzionátus író legyen,
hogy bizonyára nagyon megütközött volna rajta, ha egyáltalán írónak
mondják; igazság szerint azt lehet mondani, hogy egyedüli hivatása az
volt, hogy herceg. Hercegi poziciója körül forgott egész aktiv
exisztenciája s hercegi voltának öntudata uralkodott benne, mikor
magányában nekifogott emlékiratai kidolgozásának. Csekély intellektusú
ember volt, eszméi a társadalom szerkezetét illetőleg a középkorból
valók, képtelenül hitt a legaprólékosabb szabálykülönbségek gyökeres
fontosságában s a hercegség iránti rajongása szinte a mániáig megy. De
ezenfelül még hihetetlenül szenvedélyes természet volt, kombinálva a
megfigyelés hasonlíthatatlan erejével s ez a két tulajdonság
halhatatlanná tette könyvét.

A munka belső érdemein kívül még annál is érdekesebb, mert olyan korral
foglalkozik, amely magában is rendkívül érdekes és véletlenül nagyon
hozzáillett az író képességeihez. Soha, sem azelőtt, sem azután nem volt
annyi megfigyelni való, soha, sem azelőtt, sem azután, nem volt olyan
csodálatraméltó megfigyelő. Mert Versaillesben Lajos király utolsó
éveiben közvetlenül Saint-Simon szeme előtt állott mint mindennapi és
minden órai látványosság Franciaország minden felhalmozott energiája
minden nyilatkozásában, azt látta maga előtt és ezt láttatja velünk is.
Lapjainak végnélküli sorozatában ez az óriási panoráma gördül le,
pompásan, megfoghatóan, elevenen. A mit La Bruyère egy moralista
spirituális tekintetével látott, Saint-Simonban az aktuális tények
minden színében, részletességében és intenzitásában elevenül meg. Nem
magyaráz, nem csinál reflexiókat, vagy ha igen, akkor azok nevetségesek,
csak lát és megfigyel. Így bár itéletének mélysége dolgában végtelenül
alatta áll, végtelenül magasan fölötte áll jellemrajzok dolgában.
Megszámlálhatatlan mennyiségű arcképei felülmúlhatatlanok. Élettől
duzzadva ugranak ki lapjairól, egyénileg, meggyőzőn, teljesen, oly
változatosan, mint maga az emberiség. Nagy fejlettségben van meg benne
az a rendkívül nehéz művészet, hogy fel tudja idézni az emberek külső
jellemvonásait, nemcsak fizikai megjelenésük részleteit, hanem modoruk
és viselkedésük rejtett hatásait is, úgy hogy az olvasó szinte azt
hiszi, személyesen ismerte az illető embert. Saint-Simon kitünősége
azonban nem merül ki ebben. Legaprólékosabb gondját a belső emberre
fordítja, a lélekre, mely a szempillák mögött van, arra a célra vagy
szenvedélyre, amely valamely gesztus mögött rejtőzik vagy elárulja magát
egy szóban. Az öröm, melyet az ilyen leírásokban talál, hamar átragad az
olvasóra, aki csakhamar azon veszi észre magát, hogy magával ragadta a
vadászat heve s a végén maga is olyan dühvel csap le a remegő
zsákmányra, mint Saint-Simon. Tévedés volna azt hinni, hogy Saint-Simon
mindig dühben volt – a borgognei hercegnő és Conti herceg csodálatos
arcképei eléggé megcáfolják ezt – de azt nem lehet tagadni, hogy
gyűlölete erősebb volt szereteténél és karakter-rajzában jobban otthon
van, mikor gyűlöl valakit. Ilyenkor örömmel boncolja szét áldozatát, a
vád részletei duzzadó folyamban áradnak, a mester fáradhatatlan ecsetje
elsötéti a legmélyebb árnyékokat; az undor, borzadás, lenézés és
nevetségessé tétel fejezik be a munkát, melyet a harag és méltatlankodás
kezdett. Dacára e módszerének arcképei sohasem szállnak alá a
karrikatura színvoalára. Legrosszabb indulatú túlzásai is olyan
realisztikusak, hogy meggyőzik az embert.

Nemcsak az egyes arcképekben nyilvánul Saint-Simon leíró ereje; ép oly
jelentékeny a jelenetek megrajzolásában is. Mestere a mozgalmasságnak;
nagy tömegeket tud felidézni, elhelyezni, mozgatni és aztán
szétoszlatni; fel tudja kelteni egy tömeg hatását, amely valami közös
izgalom hatása alatt áll, amint az izgatottság hullámai mind szélesebb
körben gyűrűznek a kiváncsiság és gyanakvás, félelem és remény egymással
szembejövő áramlataival. Gondosan írja le a szinhelyek részleteit és
mindig fokozni tudja jeleneteinek mozgalmas hatását a fizikai dekoráció
drámai kezelésével. Így az olvasó úgy megismeri az akkori Versaillest,
mintha benne élt volna; a hosszú galéria nagy termeit, a király
hálószobájához vezető utat, ott áll Madame de Maintenon rejtelmes
ajtajánál, emlékszik, melyik hercegnek vannak az Orangerie közelében a
terraszra nyíló szobái s melyik nagy családnak van szállása a kastély új
szárnyában. Sőt Saint-Simon ezenfelül még fel tudja idézni – néha csak
egy-két szóval – azokat a különös benső látomásokat is, melyek mintha
revelálnák valamely helynek magát a lelkét. Mennyivel többet tudunk
erről a páratlan palotáról, mennyire érezzük szinte a gépezetének
lüktetését, mikor Saint-Simon egy felvillantással megmutatja, amint a
vak éjszakában hirtelen kinyílik egy ajtó s egy sötét folyosón a gőgös
d’Harcourt herceg lép ki fáklyák fényében, hogy aztán eltünjön, a hogy
jött, a rejtelmes sötétségben. Vagy mikor látjuk a kegyetlen tél
hidegében és havában, hogy a halványképű udvari emberek odanyomják
arcukat a palota ablakához, a hirnökök pedig bevágtatnak a harctérről a
pusztulás és halál szörnyű jelentéseivel.

Saint-Simon stílje pontosan megfelel anyagának. A legnagyobb mértékben
szines és életteljes. Olyan írónak a stílje, aki nem bánja, akármennyi
nyelvi hibát követ is el, akármilyen pongyolák a mondatai, akármilyen
szabálytalan a nyelvtana, akármennyire erőltettek a kifejezései, csak le
tudja tenni a papirosra azt a szenvedélyes látomást, amely a lelkében
van. Az eredmény valami magában álló a francia irodalomban. Ha
Saint-Simon akadémikus korrektséggel akart volna írni, – föltéve, hogy
sikerült volna neki, – egész bizonyosan elrontotta volna munkáját.
Szerencsére az akadémikus korrektség őt nem érdekelte, ellenben
megfigyeléseinek szabatos lerajzolása annál inkább érdekelte. Nem fél
olyan köznépi kifejezéseket használni, melyek hallatára korának
akármelyik kritikusa összeborzadt volna, amelyek azonban
gyökerességükkel és zamatukkal rengeteg sokkal járulnak a hatáshoz. Az
írása rendkívül metaforikus; műkifejezések vannak benne egymás
hegyin-hátán elszórva, amikor az értelem úgy kivánja s a legmerészebb
mondatszerkezetek kerülnek minduntalan elő. Mondatainak hatalmas
mozgalmassága különösen jellemző. Mellékmondat mellékmondatra
következik, képek képekre halmozódnak, a szavak egymás sarkában sietnek,
míg végre a szerkezet széjjelolvad az izgalom égető nyomása alatt, hogy
újra formálódjék, a hogy lehet, mialatt az izgatott körmondat végtelen
elágazásokban terül szét. Saint-Simon könyve olyan, mint a tropikus
erdő, buja, zavarbaejtő, rengeteg, de a legvidámabb éneklő madarak
vannak az ágak közt és a leggaládabb fenevadak az összeszövődött fűben.

Saint-Simon, már ami korának reávaló hatását illeti, akár a középkorban
vagy a holdban is élhetett volna. Abban az időben, mikor Voltaire
hírneve bebarangolta egész Európát, egyszer tesz róla említést, mint
valami jelentéktelen firkálóról és hibásan írja a nevét. De az ilyen
tehetség és az ilyen nemtörődömség kombinációja csak különös kivétel
volt s napról-napra rendkívülibb és valószinütlenebb lett. Mert a
mozgalom, amely a század kezdő éveiben megindult, most új fázisba
jutott. A változás az 1750 és 1760 közti tíz évben következett be, mikor
egyfelől nyilvánvalóvá lett, hogy a régi királyság legrosszabb
tulajdonságai vége nélkül folytatódnak XV. Lajos tehetetlen uralma
alatt, másfelől pedig az a nemzedék, amely Montesquieu és Voltaire
hatása alatt nevelkedett, felcseperedett. Egy csapat új író,
élesszeműek, pozitiv elméjűek és elszántak, rohantak rá a közönségre,
elszánva arra, hogy a legvégsőkig kimutatják a létező rendszer hibáit és
ha lehet, végüket vetik. Innen kezdve addig, amíg a rendek gyűlése be
nem fejezte a viták idejét és megkezdte a cselekvés idejét, a
reformmozgalom uralkodott a francia irodalomban, egyre jobban fokozódó
intenzitással s végül már egy szervezett hadjárat arányait és
jellemvonásait öltve fel.

Az ideálok, melyek lelkesítették az új írókat, a «filozófusokat», a hogy
kezdték őket nevezni, két szóban foglalhatók össze: ész és emberiség.
Örökösei voltak annak a ragyogó szellemnek, amely a renaissance-szal
köszöntött be Európában, amely eltöltötte Columbust, mikor hajóra szállt
az új-világ felé, Copernicust, mikor fölfedezte a föld mozgását és
Luthert, mikor kiszögezte tételeit a wittenbergi templom kapujára. El
akarták oszlatni az előitéletek tömegét, a babonát, tudatlanságot és a
bolondságot a tudás és igazság sugaraival és fel akarták használni a
társadalom erőit az emberiség javára. Franciaországban tökéletlen
közigazgatást, célszerütlen és igazságtalan pénzügyi rendszert, barbár
igazságszolgáltatást, vak vallási türelmetlenséget találtak, megtalálták
a zsarnokság, a kasztszellem és korrupció nyomai a közélet minden ágában
s rájöttek, hogy ezek a roppant bajok inkább a butaság, mint a gonoszság
eredményei, nem annyira a királyok és miniszterek előre megfontolt
rosszindulatából származnak, mint inkább a szűkeszűség és embertelenség
hosszú, belegyökerezett tradiciójából a kormányzat elveiben. Nagy céljuk
tehát az volt, hogy írásaikkal olyan fölébredését idézzék elő a
közvéleménynek, hogy ebből létrejöhessen az egész nemzeti élet
szellemének roppant átalakulása. A politikai változások aktuális
folyamataival, a politikai gépezet praktikus részleteivel nagyon kevesen
foglalkoztak közülük. Néhányan közülük – mint a kitünő Turgot – azt
hitték, hogy az óhajtott javulás elérésének legjobb módja a reformoknak
a jóindulatú deszpotizmus által való végrehajtása; mások – mint Rousseau
– egy _a priori_ kidolgozott, ideális kormányrendszert tartottak szemük
előtt; de ezek kivételek voltak s a _filozófusok_ többsége a politikával
jóformán egyáltalában nem törődött. Ez nagy szerencsétlenség volt, de
elkerülhetetlen szerencsétlenség. Míg más államokban a jótékony
reformokat jóindulatú államférfiak valósították meg, Franciaországban az
államférfiak csak lehetetlen eszközei voltak az autokratikus gépezetnek
s a reformok az államügyekben járatlan embereknek, íróknak köszönhetik
eredetüket. A reformnak kívülről kellett jönnie, nem belülről s az ilyen
reform forradalmat jelent. Megvolt azonban ennek is a maga jó oldala.
Míg másutt, például Angliában, a változások többnyire kicsinyes, nagy
kompoziciók nélküli, foltozó módon jöttek létre, Franciaországban az
alapelvekből való nagy lendületű kiindulás eredményei voltak,
mindenesetre a társadalom alapvető problémáinak megoldására való
törekvés, az ember kötelességéről és sorsáról való nemes és nagy
lendületű koncepció eredményei. Ez a _filozófusok_ műve volt. Messze és
közel, nemcsak Franciaországban, hanem az egész civilizált világon a
kutató kérdések egész tömegét hintették el a legéletbevágóbb dolgokról,
hatalmas teóriákat vetettek fel, új lelkesedéseket keltettek, új
ideálokat támasztottak. Hatásuk különösen két irányban rengeteg nagy
volt. A szabad vélemény jogának és az orthodoxia és tradició által nem
korlátolt szabad gondolkodás legfőbb szükségességének hangoztatásával
egyszer s mindenkorra közös tulajdonává tették az emberi nemnek azt a
tudományos szellemet, amelynek aztán olyan roppant hatása lett a modern
civilizációra s amelynek teljes fontosságát csak most kezdjük megérteni.
S főkép az ő erőfeszítéseik révén jutott a humanítás szelleme maradandó
befolyásra a világban. Szüntelen támadásaikkal a francia
igazságszolgáltatási rendszer ellen – az önkényes letartóztatások, a
kínvallatás barbárizmusa, a büntetőtörvény középkori kegyetlensége ellen
– belevitték a közvéleménybe a kegyetlenség és igazságtalanság minden
formájának gyülöletét; ők leplezték le a rabszolgakereskedés borzalmait,
ők jajveszékeltek szüntelenül a háború rettentő szenvedései ellen. Ami
gondolkodásuk aktuális tartalmát illeti, nem voltak eredeti
kezdeményezők. Leggyümölcsözőbb elméleteik csiráit másutt találták,
leginkább az angol gondolkodók műveiben s mikor eredeti gondolatokkal
próbálkoztak, bár mindig merészek és elmések voltak, gyakran csütörtököt
mondottak. Némely tudományban – mint a közgazdaság és a pszichológia –
ők törték az utat, de maradandó eredményre nem jutottak. Ugyanazokban a
hibákban szenvedtek, mint Montesquieu az _Esprit des Lois_-ban. A tiszta
ész iránti szeretetükben túlságos gyakran támaszkodtak a merő
okoskodásra oly problémák megoldásánál, melyek megkivánják pontos és
türelmes megvizsgálását azoknak a premisszáknak, amelyektől minden
okoskodás érvénye függ. Túlságosan szerették a rendszereket és azokat az
elmésen konstruált logikai elméleteket, amelyekbe minden pompásan
beleillik, csak épen a tények nem. Ehhez járult még a pszichológiai
belátás hiánya, amely olyan általános volt a tizennyolcadik században s
amely korlátozta rokonszenveiket, különösen pedig nem tudták észrevenni
a vallási és misztikus lelkiállapotok szépségét és jelentőséget. Ezek a
hiányok időnkint reakciót támasztottak tanításuk ellen, olyan reakciót,
amely el-elhomályosította munkájuk igazi értékét. Mert ez az érték nem
bizonyos meghatározott tanításokban áll, hanem valami ennél szélesebb
körűben és mélyebben. A _filozófusok_ nem annyira feleleteik által
voltak fontosak, melyeket adtak, mint inkább kérdéseik által, melyeket
föltettek, igazi eredetiségük nem a gondolataikban van, hanem a
szellemükben. Ők voltak az első nagy népszerűsítők. Mások ő előttük
eredetibben és mélyebben gondolkoz- gosságát a világra; nem a tudóshoz
és a spe- gosságát a világra; nem a tudáshoz és a specialistához
fordultak, hanem a közönséges emberhez s a civilizáció dicsőségeit az
egész emberiség örökségévé igyekeztek tenni. Mindenek fölött pedig új
szellemet oltottak be az emberek spekulációjába, – a remény szellemét.
Buzgón hittek az emberiség eredeti jóságában s a legjobbnak végső
diadalában való bizalommal néztek bele a jövőbe. Bár rokonszenveik
bizonyos irányban korlátoltak voltak, az emberiség iránti szeretetük
mély és lényük gyökeréből folyó érzés volt, amely határtalan
lelkesedésre indította őket. A hitvallásokban való hitük kicsiny volt,
de az emberiségben való hitük annál nagyobb. Az a szellem, amely
eltöltötte őket, legjobban mutatkozott akkor, mikor a terror legsötétebb
napjaiban a derék Condorcet rejtekhelyén, a honnan csak meghalni jött
ki, _Az emberiség haladásának vázlatát_ írta, melynek záró fejezete
előre megjósolja az ész végleges diadalát s vitatja az ember korlátlan
tökéletesedésre való képességét.

A _filozófusok_ energiái központot és gyülekező helyet kaptak az
_Encyclopaedia_ nagy vállalatában, melynek kiadása harminc évi időszakot
töltött be. Ennek a kolosszális munkának, amely áttekintést adott a z
emberi tevékenységről minden téren – a politikában, tudományban,
művészetben, filozófiában, közgazdasági életben – célja az volt, hogy
összefoglalja állandó és koncentrált formában a civilizáció haladását.
Az írók sokasága dolgozott bele, különböző értékű és különböző felfogású
írók, de valamennyit az ész és a humanítás új hite lelkesítette. A
hatalmas kötetek fontossága nem irodalmi értékükben van, hanem abban a
helyben, amelyet a gondolkodás fejlődésében elfoglalnak s roppant
hatásukban az új szellem elterjesztésére. Nagy terjedelme mellett is a
mű igen nagy sikert aratott, kiadása kiadása után jelent meg, a tudás és
gondolkodás vágya kezdte áthatni a társadalom minden fokozatát. Ez a
hatás nemcsak Franciaországban volt érezhető, a francia irodalom és a
francia divat presztizse elvitte a _filozófusok_ tanítását mindenüvé
Európában, uralkodók és miniszterek – Nagy Frigyes Poroszországban
Katalin cárnő Oroszországban, II. József Ausztriában, Pumbel
Portugáliában – ez irány sodrába kerültek, a felvilágosodás elterjedt az
egész világon.

Az Encyclopaedia sohasem jött volna létre egy ember géniusza, energiája
és lelkesedése nélkül. Ez az ember _Diderot_ volt. A kor szelleme benne
találta meg legtipikusabb kifejezését. Ő volt a _filozófus_,
teljesebben, mint a többiek, egyetemes szellemű, brilliáns, kutató,
szkeptikus, nagylelkű, reménykedő és humánus szellem. Ő szervezte az
Encyclopaediát, Dalembert társaságában ő vállalta szerkesztését s
időnkint egyedül végrehajtotta a herkulesi munkát; akadályok
halmozódása, kormány-tilalmak, pénzhiány, elpártolások, árulások és
harminc év minden balszerencséje ellenére befejezésre juttatta a nagy
művet. Ez volt életének munkája. De Diderot túláradó szelleme nem volt
ezzel megelégedve; roppant munkája intervallumaiban, mely kisebb emberek
minden energiáját fölemésztette volna, nemcsak folyton árasztotta a
legkülönbözőbb formájú munkák nagy mennyiségét – drámákat, művészeti
kritikákat, filozófiai tanulmányokat, hanem titokban, a közzététel
szándéka nélkül két-három olyan remekművet is alkotott, amelyek örökké
feledhetetlenek maradnak. Ezek közül a legfontosabb a _Le Neveu de
Rameau_, amelyben Diderot egész lelke árad ki a hasonlíthatatlan
szépségű próza egyetlen tiszta, erőteljes, sziporkázó sugarában. Ezt a
csodálatraméltó kis munkát semmisem múlta felül a vitalitás varázsa
dolgában. Úgy megragadja az olvasót, mint a legizgatóbb regény vagy
valami ellenállhatatlanul brilliáns mesélő. Könnyedsége, ereje,
szinessége azzá teszi, aminek látszani akar: lenyomtatott
beszélgetésnek. Csak formájának mágikus tökéletessége mutatja, hogy
mégis irodalmi mű. Semmiféle stílus nem kombinálja tökéletesebben az
élet mozgalmasságát a művészet derültségével. Minden mondata izgató és
minden mondata szép. Úgy tűnik fel, hogy okvetlenül gyorsan, fáradság
nélkül, úgyszólván hevenyészve kellett a könyvnek készülnie, de a
szellem, amely komponálta, egy mester szelleme, aki ösztönszerű erővel
meg tudta őrizni a mester uralmát munkája fölött akkor is, mikor
kitombolja magát szelleme önkéntelen, boldog nyilvánulásában. A csillogó
gondolatok tejútjában, mely a könyv lapjain elárad, mindíg észre lehet
venni Diderot saját énjének erős, meleg, széles szubsztanciáját, amely
mindent alátámaszt és összetart. Szellem és modor dolgában Diderot jut
el minden honfitársa közül legközelebb a meudoni paphoz. Rabelais
gazdag, túláradó, mámoros hangja reszket az ő hangjában. Megvan benne
valami Rabelais páratlan bőségéből és még több van benne Rabelais
roppant optimizmusából. Tökéletes materializmusa, hitetlensége minden
gondviselésben és halhatatlanságban nem nyomja le, sőt inkább mintha
friss lendületet adna szellemének. Ha ez a földi élet mindenünk, hát
akkor meg kell kettőzni értékének intenzitását. Lelkesedése olyan
emberszeretetre inspirálta, amelyet Rabelais nem ismert, fáradhatatlan
jóakarattal töltötte el. Mert mindenek fölött a maga korának embere
volt; olyan ember, aki tudott finoman gondolkozni, nemesen dolgozni és
ragyogón írni, aki sírni ép úgy tudott, mint nevetni. Talán kisebb
arányú alak, mint Rabelais, de mihozzánk sokkal közelebb áll. S mikor
nemes lapjainak végére érünk, végső benyomásunk az, hogy olyan ember,
akit csak szeretni lehet.

Diderot-n kívül még sok híres nevet számlált a _filozófusok_ csapata.
Ott volt _Dalembert_, a brilliáns és elmés mathematikus, azután
_Turgot_, a komoly és nemes államférfiú, _Condillac_, a pszichológus, a
könnyed, jókedvű _Marmontel_, az átható szellemű, balsorstól sujtott
_Condorcet_. _Helvétius_ és _D’Holbach_ merészen elmerültek az ethikába
és metafizikába, mialatt tőlük kissé félrevonulva _Buffon_ a
természettudomány érdekeit vitte előbbre természetrajzi kutatásaival.
Jóformán évről-évre új emberekkel bővült az íróknak ez a nagy sorozata s
valamennyien fokozódó hévvel űzték a háborút a tudatlanság és babona
ellen. Valóban háború volt ez. Az egyik oldalon voltak a szellem minden
erői, a másik oldalon a hatalomban elsáncolt ostobaság tömege. A
filozófusok heves tüzelésére válaszul az állam és egyház hatóságai
odaállították a cenzura, elkobzás, börtön és számüzetés veszedelmesebb
ágyúit. Alig volt akkor kiválóbb író Párisban, aki ne ismerte volna
belülről a Conciergerie vagy a Bastille helyiségeit. Így tehát csak
természetes, hogy a harc elkeseredett lett s hevében az a párt, amelynek
jelszava minden fanatizmusnak gyűlölete volt, időnkint maga is fanatikus
lett. De nyilvánvaló volt, hogy a reakció erői mind jobban tért
vesztenek, a közvélemény kisiklott kezükből. Az írók e csapatának
erőfeszítései, úgy látszott, sikerre vezetnek. Ezt az eredményt azonban
nemcsak ez erőfeszítések érték el. A konfliktus kellős közepén
nyomatékos szövetségesük támadt, aki hatalmas hévvel vetette magát a
harcba és bár távol volt a hadműveletek középpontjától, csakhamar kezébe
kerítette a fővezérletet.

_Voltaire_ volt ez. Ez a nagy ember most eljutott bámulatos
pályafutásának végső és legfontosabb időszakába. Sajátságos dolog, de ha
Voltaire hatvan éves korában halt volna meg, ma csak mint tehetséges és
ügyes írót emlegetnék, aki egyik-másik művében feltünő tanubizonyságát
adta liberális és fényes elméjének, de mint költő és drámaíró érdemét
jóval felülmúló megbecsülésben részesült kortársai részéről.
Tevékenységének igazán jelentős korszakába olyan életkorban jutott,
mikor mások már a nyugalmat keresik. A szerencse sajátságos játékánál
fogva élete jóval hosszabbra nyúlt az átlagos életkornál, úgy hogy bármi
későn kezdte is, életének leggyümölcsözőbb és legfontosabb korszaka több
mint egy negyedszázadra terjedt (1754–78). Hogy igazán belejutott
pályájának ebbe a fordulatába, az ép úgy a véletlennek tulajdonítható,
mint angolországi tartózkodásának. A _Lettres Philosophiques_ kiadása
után nagyon keveset tett arra, hogy e művének igéreteit beváltsa.
Visszavonult Madame du Châtelet falusi házába, ahol tudományos
foglalkozással, színdarabok, és egy egyetemes történet írásával töltötte
idejét. Hírneve fokozódott, ezekben az években írta legnépszerűbbé vált
tragédiáit – a _Zaïre, Mérope, Alzire_ és _Mahomet_ címűeket – s egy
rendkívül benső hangú levelezés Nagy Frigyessel annál jobban fokozta
tekintélyét. Géniuszának lényege azonban még mindíg hallgatásba volt
merülve. Aztán Madame du Châtelet meghalt és Voltaire megtette élete
nagy lépését. Nagy Frigyes meghívására elhagyta Franciaországot s elment
Potsdamba, hogy mint a király pártfogoltja éljen ott. Tartózkodása
azonban nem sokáig tartott. Úgy látszott, hogy az akkori Európa két
legkiválóbb embere annyira szereti egymást, hogy nem tudnak egymástól
távol élni, de oly kevéssé is szeretik egymást, hogy nem tudnak együtt
maradni. Csakhamar beállott az elkerülhetetlen robbanás. Voltaire
elmenekült Poroszországból, miután előbb megajándékozta a világot a
legmulatságosabb _jeux d’esprit_-k egyikével – _Diatribe du Docteur
Akakia_ című művével – s némi habozás után a genfi-tó mellett telepedett
le. Néhány évvel később a Ferney kastélyba költözött, amely ettől fogva
állandó tartózkodási helye lett.

Voltaire ekkor volt hatvan éves. Poziciója irigylésre méltó volt.
Hírneve rendkívül nagy volt s jelentékeny vagyont gyüjtött össze, amely
nemcsak biztosította tökéletes függetlenségét, hanem módot nyujtott neki
arra is, hogy egy falusi mágnás pazar életét élhesse birtokán.
Ferneyben, a francia terület határán való tartózkodása függetlenné tette
a kormány beavatkozásaitól, de mégse volt olyan messze, hogy elvesztette
volna a fővárossal való kapcsolatát. Így jött meg az alkalom képességei
teljes kifejtésére. S ezek a képességek valóban rendkívüliek voltak.
Jelleme az emberi természet legellentmondóbb elemeiből volt összetéve s
nehéz volna olyan erényt és olyan hibát említeni, amely benne nem volt
meg. A legönzőbb ember volt és a legönzetlenebb; mohón kapzsi volt és
pazarlóan bőkezű, hitszegő, rosszmájú, frivol és aljas tudott lenni, de
szilárd barát és igazi jótévő is, mélyen komoly volt s a legnemesebb
lelkesedések inspirálták. A természet még fizikai alkatába is
beleplántálta ezeket az ellentmondásokat. Egészsége oly rossz volt, hogy
szinte egész életét úgy töltötte, mintha a sír szélén állana, életerejét
azonban az egész világtörténetben nem múlta fölül senki. Egy
jellemvonása, amely mindig megvolt benne: kielégíthetetlen cselekvési
ösztön tüzelte folyton, akármilyen helyzetben volt is, de sohasem
pihent. Hosszú, sovány teste, mely szüntelen heves mozgásban volt,
csontvázszerű arca, örökös vigyorgással mozgó vonásaival, csillogóan
átható szemei, mindez a hihetetlen mozgékonyságba galvanizált holttest
benyomását tette. Valóság szerint azonban nem egy halott kisértet lakott
ebben a különös hüvelyben, hanem egy rendkívül intenzitással élő ember
merész és hatalmas szelleme.

Némely jelek már akkor is mutatták, hogy milyen formát fog aktivitása
ölteni. Poroszországi tartózkodása idején befejezte _Essai sur Les
Moeurs_ című művét, amely gyors áttekintéssel járja be az emberiség
egész fejlődését és XIV. Lajos korának ragyogó rajzával fejeződik be. Ez
a munka több tekintetben rendkívül eredeti. Az első történelmi mű, amely
megkisérelte leírni a civilizáció útját a legszélesebb szempontokból,
amely figyelembe vette a keleti népeket is, amely többet foglalkozott a
művészetek és tudományok fejlődésével, mint a politika és háború
részleteivel. Legnagyobb fontossága azonban abban van, hogy történelmi
lepel alatt alapjában véve izgató irat volt; ellenképe Bossuet _Histoire
Universelle_-jének. Ez a mű a világtörténetet a gondviselés művének
mutatta meg. Voltaire szempontja egész más volt. Neki, mint
Montesquieu-nek is, csakis természetes okok dolgoztak a történelemben,
de ezenfelül még az ő szemében van egy befolyás, amely kezdettől fogva
hátráltatta az emberiség haladását s ez a befolyás a vallásos hit. Így
tehát a könyv, bár sokkal ragyogóbb és modernebb, mint Bossueté, mégis
csaknem ép oly egyoldalú. Történelmi iránymű, amelyre ráillik
Montesquieu elmés mondása: «Voltaire azért ír történetet, hogy a maga
szerzetét glorifikálja, mint valami benediktinus barát.» Voltaire
«szerzete» a párisi filozófiai iskola volt s ennek dicsőitésére való
igyekezete csakhamar más irányokban is nyilvánult.

Az _Essai sur Les Moeurs_ rendkívül szórakoztató elbeszélés, de
terjedelmes és tudós munka, mely több kötetet tölt be és sok évi kutatás
eredménye. Voltaire ettől fogva arra szánta magát, hogy egyszerűbb és
népszerűbb formába foglalja szellemét. Többé nem volt ideje hosszadalmas
értekezésekre, gyorsabb és biztosabb úton kellett a közönséget
megközelítenie. Erre áradni kezdtek Párisba a rövid, könnyed könyvecskék
– tanulmányok, színdarabok, költemények, regények, levelek, traktátusok
– a formában és terjedelemben rendkívül változatos könyvek nagy
mennyisége, de valamennyi egyformán ellenállhatatlan és a ferneyi eredet
bélyegét egyformán magán viselő. Voltaire utánozhatatlan stílje végre
megtalálta azt a médiumot, amelyben feltárhatja minden varázsát és
ragyogását. A kiélezett, metsző, gúnyolódó mondatok úgy táncolnak
lapjain, mint megannyi könnyűlábú és hegyesfülü kobold. Az embernek
követni kell őket akarata ellenére is. Pamfletjeit természetesen
eltiltották, de eredmény nélkül; ezernyi példányszámban keltek el s
egyre újabb szállítmányok csempésződtek be egy vagy más módon
Hollandiából vagy Genfből. Ha valamely különösen éleshangú műve jelent
meg, Voltaire azt írta barátjainak, hogy ő nem tud róla semmit, hogy
valószínűleg valami angol pap művének a fordítása és hogy különben is
mindenki láthatja a stílusából, hogy nem ő írta. A furcsa álnevek
végtelen sorozata tette a tréfát hatásosabbá. Oh nem, igazán nem
Voltaire a szerzője ennek a botrányos könyvnek. Hogy is írhatta volna ő?
Hiszen a címlap nyilvánvalóan mutatja, hogy ez Cucufin testvér műve,
vagy Mazin abbé nagybátyjáé, avagy de Boulainvilliers grófé, vagy épen a
kínai császáré. Így folyt a játék s egész Franciaország nevetett és
olvasott.

Ennek a könnyű fajta irodalomnak két formáját Voltaire különösképen
magáévá tette. Tökéletességre vitte a dialógust, mert ez a forma neki
különösen alkalmas volt az ellentétes gondolatok gyors kifejtésére s
mert az ellenmondókat humorisztikusan csúffá lehetett tenni. Ebbe a
formába öntötte legfinomabb mondanivalóinak jó részét s olyan munkákban,
mint a _Le Diner du Comte de Boulainvilliers_ és a _Frère Rigolet et
l’Emperuer de la Chine_ koncentrálva megtalálni egész munkájának
esszenciáját. Hasonlóan hatásos és jellemző a _Dictionnaire
Philosophique_, mely a vegyes cikkecskék egész tömegét tartalmazza
ábécé-rendben. Ez a munka teljes szabadságot adott Voltairenek tárgyai
megválasztásában ép úgy, mint a velük való bánásban, kedve szerint
írhatott hol szarkasztikusan, filozófálva, kritizálva vagy bohóskodva s
ez a szabadság nagyon kedve szerint való volt, úgy hogy a könyv, mely
először mint zsebszótár jelent meg, ő maga «hordozható ördög»-nek nevezi
egy levélben, amely a napnál világosabban bebizonyítja, hogy ő
semmiképen sem tehető felelőssé ezért a gonosz munkáért – hat kötetre
dagadt Voltaire életében.

Ezeknek az írásoknak a tárgyai nagyon sokfélék. Legalább látszólag nem
korlátozódtak vitás dolgokra. Voltak köztük sikert arató tragédiák,
voltak kritikai művek, voltak történelmi tanulmányok, voltak frivol kis
történetek. De egy vagy más módon mindegyikükből kilátszott a lóláb.
Akármilyen álruhát vett is magára, Voltaire mindig a maga «szerzete»
mellett írt, minden lehetséges alkalommal a régi kormányrendszer elleni
nagy mozgalmat támogatta. Támadása széles körre terjed ki. A pénzügyi
rendszer ártalmai, az igazságszolgáltatás hibái, a kereskedelem
korlátozásainak hiábavalósága, ezekre és száz hasonló tárgyra ontotta a
vidám, metszően éles, frivol és kiméletlen szavak özönét. De volt egy
témája, melyhez mindig visszatért, amely legkeserűbb gúnyolódásának
tárgya és egész munkássága fölött uralkodik. «Écrasez l’infame!» volt az
állandó felkiáltása s az a «gyalázatos» dolog, amelyet lábbal akart
taposni, nem volt kisebb dolog, mint a vallás. A vallás elleni
támadásának rendkívüli hevessége sokak szemében eltörülhetetlen bélyeget
nyomott nevére, de ezen a ponton való állásfoglalását gyakran
félreértették s ezért ez pontosabb vizsgálatot kíván.

Voltaire mélyen vallástalan ember volt. Ebben hasonlított kortársainak
többségéhez, de a vallástalanságot tovább vitte, mint korában bárki más.
Mert ő belőle nemcsak a tisztán vallásos és misztikus érzések
hiányoztak, hanem hiányzott belőle a rokonszenv is azok iránt a
homályos, tépelődő, felindult lelki állapotok iránt, melyek a költészet,
a zene s a művészet legmagasabb formáit hozzák létre. Voltaire ezt nem
tudta megérteni, még észre se tudta venni, rá nézve nem is léteztek s
azt az állítást, hogy őszinte és mély befolyással tudnak lenni az
emberre, olyan abszurdumnak tartotta, amely vitatkozásra nem érdemes. Ez
bizonyára nagy gyöngeség volt benne, szellemének nagy egyoldalúsága.
Írásainak nagy részét megrontotta, sőt nem egy olvasója előtt
elhomályosította munkájának igazi természetét és igazi értékét. Mert az
emberi természet legnemesebb részei közé tartozó némely dolgoknak
megértésére való képtelenség mellett Voltairenek voltak más nagy
fontosságú tulajdonságai, melyek ellensúlyozzák hiányait. Ha bizonyos
igazságokkal szemben vak volt is, másokat csodálatraméltó világossággal
vett észre; ha rokonszenvei bizonyos irányban nem tudtak kifejlődni, más
irányokban rendkívüli módon érzékenyek voltak. Ezeknek a
megfontolásoknak a világánál könnyebben érthetővé válik a vallással
szemben való állásfoglalása. A vallás összes magasabbrendű elemeit – a
buzgó jámborság, az egyéni extázis, az istenivel való közösség érzése –
ezeket ő egyszerűen nem ismerte. De szerencsétlenségére, az ő napjaiban
volt olyan oldala a vallásnak, melyet átható tisztánlátásával észre
kellett vennie. A fanatizmus szelleme még mindig eleven volt
Franciaországban; az a szellem, amely Szent Bertalan éjszakáján kitört
és amely diktálta a nantesi ediktum visszavonását. Hatása érezhető volt
az életnek minden ágában, elfogultságot, elkeseredést és viszályt
szülve, de különösen az igazságszolgáltatás terén hozott szörnyű
eredményeket. Véletlenül Voltaire ferneyi tartózkodása idején ennek
néhány kirívó példája jutott napvilágra. Egy Calas nevű fiatal
protestáns ember Toulouseban öngyilkosságot követett el; a város
hatóságai felekezeti túlbuzgóságukban apját, aki teljesen ártatlan volt,
fia meggyilkolásával vádolták és kerékbe is törték. Kevéssel később egy
másik protestánst, Sirven nevűt, hasonló körülmények között itéltek el,
de neki sikerült elmenekülni Ferneybe. Néhány évvel később Abbevilleben
két tizenhétéves fiút itéltek el prófán tréfák miatt. Mind a kettőt
nyelvük kitépésére és fejük vesztésére itélték; az egyik megszökött, a
másikat kivégezték. Hihetetlennek látszik, hogy ilyen dolgok
történhettek a tizennyolcadik századi Franciaországban; de megtörténtek
és ki tudja, még hány hasonló szörnyűség. Hogy ez a három eset
nyilvánosságra került, ez Voltairenek érdeme. Az ő bátorsága és
ügyessége nélkül Calas borzalmas meggyilkolása ismeretlen maradt volna s
az abbevillei borzalmas esetet elfelejtették volna egy hónap alatt. A
kegyetlenség és igazságtalanság úgy vágott bele Voltaire idegeibe, mint
a korbács. El volt szánva, hogy nem fog nyugodni, amíg nemcsak kivívja a
jóvátételt ezekért az igazságtalanságokért, hanem amíg örökre ki nem
irtja az ember szelleméből a babonás bigottságot, amely ezeket
lehetségessé tette. Ebből a célból támadta olyan makacssággal és hévvel
a vallást és a papságot általában és különösen a római katholikus egyház
orthodox dogmáit. Életének nagy célja lett, meggyőzni a közvéleményt,
hogy ezek a dogmák magukban véve nevetségesek és megvetésre méltók,
következményeikben pedig gyalázatosak. Ezért bármilyen is a magunk
meggyőződése vallási dolgokban, nem tarthatjuk őt gonosznak, mert nem
kételkedhetünk benne, hogy mindabban, amit a vallásról írt, az egyetlen
uralkodó motivum az emberiség jóllétének szenvedélyes vágya.

Voltaire filozófiai nézetei sajátságosak voltak. Gondolkodásából kizárta
a csodát, de hitt az istenségben, egy legfőbb végső okában, a
világegyetem minden jelenségének. Amint azonban körülnézett a világban,
a gonoszság és a nyomor ragadta meg legelőször a figyelmét és szólt
legerősebben lelkéhez. Annyi kortársának optimizmusa az ő szemében
sekélyes, esztelen elmélet volt, amely nem áll semminemű összhangban a
valóság tényeivel s hogy ezt a véleményét kifejtse, megírta leghíresebb
művét, a _Candide_-ot. Ez a könyv külső formájára nézve könnyed fajta
regény, valóság szerint magában foglalja a lényegét Voltaire legérettebb
megfontolásainak az emberi életet illetőleg. Különösképen ez a könyv,
melyet bizonyára igen sokan olvastak egyszerűen elméssége és
szabadszájúsága kedvéért, egyike a legkeserűbb és legmelankólikusabb
könyveknek, amelyeket valaha írtak. De azt szinte szabálynak kell
tekinteni, hogy Voltaire annál mélyebb értelmű, mennél könnyedebb az
írása s akkor nevet legjobban, amikor a legkomolyabb. A _Candide_-ben
talán a legbrilliánsabb és a legkomolyabb. A könyv mintegy katalógusa
mindazon szenvedéseknek, mindazon szerencsétlenségeknek, mindazon
megalázásoknak és borzalmaknak, melyektől az emberiség szenved s
Voltaire kacagása sohasem enyhül benne. Katasztrófa katasztrófára
következik, veszedelem veszedelemre s ezalatt nemcsak az író nevet,
hanem megnevetteti az olvasót is s csak a könyv elolvasása után tárul ki
igazi értelme lelkünk előtt. A csillogó lapok akkor kezdik feledhetetlen
hatásukat tenni s az ember kicsisége és nyomorúsága mintha új
intenzitást nyerne Voltaire nevetéséből.

De a legbámulatosabb dolog a Candide-ben, hogy kissé többet is
tartalmaz, mint merő pesszimizmust, pozitiv tanítás is van benne.
Voltaire józan esze eltorlaszolja az ideált, de józan ész marad. «Il
faut cultiver notre jardin» – ez az utolsó szava, ritka praktikus
bölcseség egy filozófustól.

Voltaire stílje a _Candide_-ben éri el tökéletessége tetőpontját, de
minden egész művében is tökéletes. Prózája valóságos megtestesülése a
francia géniusz legjellemzőbb tulajdonságainak. Írása tetőpontra
juttatja a tradiciót, melyet Pascal kezdett a _Lettres
Provinciales_-ben: a világosságot, egyszerűséget és elmésséget. De
ezeknek a tulajdonságoknak, ha túlzásba esnek, megvan a hátrányuk is.
Voltaire stílje szűkkörű, csupa kihegyezettség; Bossuet mondatainak
kimért járása mellett a Voltaireéi szinte egy pirouettere emlékeztetnek.
De a pirouette a Voltaireé, egy tökéletes táncos bájával, könnyedségével
és rejtett erejével van csinálva. Nyilvánvaló volt, hogy reakciónak kell
támadni ellene, és pedig üdvös reakciónak. Ennek jelei voltak már
láthatók Diderot írásának szinességében és szenvedélyében, de a nagy
változás csak a tizenkilencedik századdal köszöntött be.

Voltaire stíljének ragyogó volta seholsem feltünőbb, mint levelezésében,
amely oly nagy és fontos részét tölti be munkásságának. Soha nem volt
nálánál pompásabb és fáradhatatlanabb levélíró. Nyomtatásban kiadott
leveleinek száma többre rúg tizezernél; az ember alig meri elgondolni,
mennyit írhatott még ezenkívül, mert a fennmaradt levelek legnagyobb
része hosszú élete utolsó harminc évéből való. A gyüjtemény
megbecsülhetetlen értékű azért a világosságért, amelyet Voltaire
jellemére és pályájára vet s azért a teljességért, amellyel
visszatükrözi a kor szokásait, érzelmeit és gondolkodását. Voltaire
egész Európával levelezett. Hírneve, mely már nagy volt, mielőtt
Ferneyben letelepedett volna, attól fogva hihetetlenül megnőtt. Nem volt
ember, akinek az övéhez hasonló befolyása lett volna, attól fogva, hogy
Clairvauxi Bernát diktálta szerzetesi cellájából papoknak és
fejedelmeknek, hogy kell magukat viselniök. De azóta teljeset fordult a
kerék. A középkornak egyenes ellentéte személyesült meg abban a furcsa
öreg emberben, aki a Genfi-tó közelében levő főúri magányában felváltva
kacérkodott a császárnőkkel, fogadta államférfiúk és filozófusok
hódolatát, uralkodott az irodalom minden ágán és gúnyolódott az
egyházon. Az évek haladtával Voltaire addig is bámulatraméltó munkakedve
nőttön-nőtt. Mintha intellektuális érdeklődései nem foglalták volna le
eléggé, foglalkozott üzleti vállalkozással, fokozta birtokának
jövedelmeit és órakészítő telepet létesített Ferneyben. Mindennap órák
számra dolgozott íróasztalánál; szövögetve értekezéseinek, leveleinek,
tragédiáinak és tréfáinak végtelen szövevényét. Este a bőkezű házigazda
szerepét töltötte be, mulattatva az egész környéket bálokkal és
lakomákkal és szerepet játszott valamelyik saját tragédiájában saját
szinpadán. Aztán valóságos mohóság ragadta meg; napokra bezárkózott
szobájába, rettentő energiájának minden részecskéjét valami pusztító
dialógus készítésére fordította, vagy valami profanizáló cikkre a
_Dictionnaire Philosophique_-ben. A végén törékeny szervezete kimerült,
halálraváltan rogyott össze. Másnap aztán ép oly frissen kelt fel, mint
máskor és rendelkezett az aratás felől.

Egy nap hirtelen megjelent Párisban, ahol nem volt csaknem harminc éve.
Megérkezése jeladás volt a legsajátságosabb tüntetések egyikére, amiket
a világ valaha látott. Néhány hétig uralkodó szerepet vitt a fővárosban,
láthatóan és dicsőségesen, mint a civilizált világ kétségbevonhatatlan
ura. Ünnepeltetése tetőpontja akkor volt, mikor megjelent egy páholyban
a Théatre Françaisben, hogy meglássa legújabb tragédiái egyikének
előadását és az egész ház mint egy ember állott fel üdvözlésére. Diadala
úgylátszott, hogy több, mint egy törékeny öreg halandó személyes diadala
és úgy tünt fel, mint mindannak a diadala, ami az emberi faj
aspirációiban a legnemesebb. De e hetek fáradalmai és izgalmai soknak
bizonyúltak még Voltairenek is, aki ekkor már 84 éves volt. Egy túlságos
nagy adag ópium beteljesítette, amit a természet megkezdett; a
legcsodálatosabb lények egyike végre megpihent.

A francia irodalom a tizennyolcadik század második felében gazdag volt
érdekes egyéniségekben. Diderot és Voltaire mellett mint egyenrangú
társuk, sőt bizonyos tekintetben mint náluknál is jelentékenyebb szellem
állott _Jean Jacques Rousseau_. Az ő különös megkülönböztető jele az
eredetiség volt. Sem Voltaireben, sem Diderotban nem volt meg ez a
tulajdonság oly nagy mértékben, mint ő benne. Voltaire csakis
ellenállhatatlan józanesze révén mondható eredetinek, mert ez tette
képessé arra, hogy világosan lásson ott, ahol mások homályosan látnak;
de gondolkodásának zöme ugyanazokon az alapokon nyugodott, amelyekben az
akkori átlagember mindennapi felfogása. Diderot sokkal merészebb, sokkal
spekulativabb gondolkodó volt, de bár ő vezette a kor szekerét, maga is
benne ült; eredetisége nem volt más, mint kifejtése – igaz, hogy gyakran
végletekig való kifejtése – annak, ami körülötte volt. Rousseau
eredetisége ennél igen sokkal többre megy. Ő sohasem képviselte, sem nem
vezette korát, szembeszállott vele. Világfelfogása egyenesen forradalmi
volt. Az ő szemében a reformok, melyeknek behozatalával kortársai
foglalatoskodtak, a társadalomra több mint haszontalanok, merő
foltozgatásai egy épületnek, amely sohasem lesz arra való, hogy lakjanak
benne. Ő azt hitte, mindent elülről kell kezdeni. S ami oly sajátságosan
érdekessé teszi alakját, ez az, hogy igaza volt. Csakugyan elülről
kellett kezdeni és az új világ, amelynek a régiből kellett feltámadni,
sokféle módon Rousseau látomásait testesítette meg. Próféta volt, a
próféta sajátságos inspirációja élt benne s a próféták üldöztetését is
szenvedte hazájában.

De nemcsak az inspiráció és az üldöztetés a próféták tulajdonsága,
rendszerint még homályosak is szoktak lenni próféciáik közlésében.
Rousseau ez alól sem volt kivétel. Gondolatainak tulajdonképeni magva
mintha mindig csak részben volna kifejtve irataiban s nyilvánvaló, hogy
ő maga sohasem volt teljesen tudatában azoknak az alapvető fogalmaknak,
melyek gondolatai mögött rejlenek. Ezért nincs könnyebb dolog, mint
darabokra szedni művét és kétséget kizárólag kimutatni, hogy tele van
hamisságokkal, következetlenségekkel és képtelenségekkel. Könnyű
bizonyítani, hogy a _Contrat Social_ silány logikai játék, könnyű
megróni a _La Nouvelle Heloïse_ kicsavart érzéseit és eltorzított
morálját, s könnyű éles összehasonlítást tenni Rousseau prédikálása és
cselekedetei között, melyeket a _Confessions_-ban írt le, könnyű szólni
a függetlenség lelkes hívéről, akit mindig mások tartottak el, az
egyenlőség apostoláról, aki sznob volt, a nevelőről, aki a saját
gyermekeit a lelencházba vitte. Mindezt sokszor elmondták és még sokszor
el fogják mondani, de mindez hasztalan. Rousseau él és élni fog, hatása
minden kritika ellenére hatalmas és átható. Van valami benne, ami
kijátssza a kritikát.

Ha Rousseaunak azt a tanítását keressük, amely alapvetőnek látszik, vagy
legalább azt, amelyre ő maga legtöbb súlyt vetett, akkor is tömérdek
tévedésre bukkanunk. Rousseau örökké a természethez való visszatérést
hirdette. Szerinte mindazok a bajok, melyektől az emberiség szenved, a
civilizáció eredményei; az ideális ember a primitiv ember, a tanulatlan,
ártatlan, tiszta, derék indiánus, aki együgyüséggel imádja a
világegyetem teremtőjét és erényes harmóniában él a természet
parancsaival. Ha nem remélhetjük is, hogy elérjük a kiválóságnak ezt a
magaslatát, legalább igyekezzünk megközelíteni, amennyire lehet. Ne
sürgessük a civilizáció munkáját, mint a _filozófusok_, hanem inkább
igyekezzünk elfelejteni, hogy civilizáltak vagyunk: legyünk ehelyett
természetesek. Ez Rousseau tanításának magva s ez a tények tökéletes
félreismerésén alapszik. A nemeslelkű indiánus a mesék birodalmába
tartozik. Mennél jobban megismerjük a primitiv embert, annál
bizonyosabbá válik, hogy nemcsak nem az az ideális teremtés, amilyennek
Rousseau képzelte, hanem inkább vadember, akinek egész életén egyfelől a
lét merőben állati szükségletei uralkodnak, másfelől pedig a babonák
bonyodalmas és fellázító rendszerei. A természet sem nem egyszerű, sem
nem jó, a történet mindazt bizonyítja, hogy az élet valóban értékes
dolgainak előállítására a szükségszerű feltétel az embernek a természet
feletti uralma, más szóval a civilizáció. Ebben tehát a _filozófusoknak_
volt igazuk; ha az aranykornak van egyáltalán értelme az emberiségre
nézve, akkor nem a kezdetnél, hanem a végnél kell keresnünk.

De Rousseau nem törődött semmiféle történelmi teóriával. Csak azért
idealizálta a multat, mert gyűlölte a jelent. Az ő primitiv aranykora
képzelt menekülés volt a tizennyolcadik század aktuális világa elől.
Alapjában véve nem a civilizációt gyűlölte és itélte el ebben a
világban, hanem az emberi szellem szabad nyilvánulásának azokat a
korlátait, melyek látszat szerint bele vannak gyökerezve a
civilizációba. A lázadás érzése, mely feltámadt benne, mikor szemlélte a
párisi szalónokat ragyogásukkal és filózófiájukkal, intellektusukkal és
kulturájukkal, mélyebb okból tört fel, mint egy téves történelmi elmélet
vagy hiányos logikai rendszer vagy épen alantas személyi féltékenység és
beteges gőg. Mindezek az elemek tagadhatatlanúl belehatoltak érzésébe, –
mert Rousseau minden inkább volt, mint tökéletes emberi lény – de a
végső forrás azokon túl volt, az ő ösztönszerű, mindent lebíró
felfogásáról az egyéni lélek fontosságát és méltóságát illetőleg. Ebben
a felfogásban rejlett Rousseau nagy eredetisége, lázadása spirituális
lázadás volt. A középkorban rájöttek az emberi szellem végtelen
jelentőségére, de ez szétoldhatatlanúl bele volt szövődve a teológiai
babonák tömegébe. A tizennyolcadik század másfelől megcsinálta a
társadalom világi rendszeréről való nagyszerű felfogást, de számításon
kivül hagyta az ember spirituális természetét s úgy tekintette az
embert, mint egy racionális állatot egy szervezett társadalmi
csoportban. Rousseau volt az első, aki a két szempontot egyesítette,
fölélesztette a középkori teóriát a lélekről, teológiai csapdái nélkül
és azt hitte – lehet, hogy csak félig öntudatosan, de annál mélyebb
meggyőződéssel, – hogy az egyén, most, ezen a földön, magában a
legfontosabb dolog a világon.

Ezt a hitet Rousseau öltöztette fel a géniusz minden fényével s
előadásának szenvedélyességével messze elhintette az emberek szívébe.
Befolyása két irányban óriási volt. Ragyogó felfogása az egyéni
méltóságról és az egyéni jogokról, mint a melyek nemcsak a privilegizált
kevesekkel, hanem az emberiség egész tömegével vele születtek,
megragadták a franciák képzeletét, új és erőteljes lökést adtak a
politikai változásra való mozgalomnak s mély hatással voltak a
forradalmi eszmék fejlődésére. De az irodalomban s a reális élet amaz
emócióiban, melyek természetes nyilvánulásukat az irodalomban lelik,
láthatni legvilágosabban Rousseau szellemének hatását.

Rousseauval és különösen legértékesebb és legjellemzőbb művével, a
_Confessions_-nal indul meg az irodalomban és az emberek érzésvilágában
az a hatalmas áramlat, amely még a mi napjainkban is folyamatban van. A
_Confessions_ egy lélek részletes, bensőséges, teljes története.
Rousseau életét írja le kezdeteitől érettségéig, a legszemélyesebb
szempontból, mindennemű leplezgetés és elhallgatások nélkül. Nagy
művészettel van írva. Rousseau stílje ép úgy mint anyaga, előreveti a
jövő árnyékát; mondatai lazább, szélesebb és szónokiasabb formába vannak
öntve, mint kortársaiéi, kevésbbé tüzesek és kiélezettek; bár tud elmés
lenni, ha akar, sohasem frivol s a komoly benső szenvedély hangja van
mindig tökéletes ritmusaiban. Nagy kifejező képességével csodálatos
készséget tanúsít az érzés és hangulat legfinomabb árnyalatainak
megértésére. Rendkívüli mértékben érzékeny volt, egy büszke, szégyenlős
lélek érzékenységével, amelyet nem tudott megkeményíteni a világban való
forgolódás. Ebben van a _Confessions_ kellemetlen oldala is. Rousseau,
mint a legtöbb felfedező, eltelt a maga felfedezéseivel, a befelé néző
módszert legmesszebb határokig vitte; az egyéniség szentsége – úgy tünt
fel neki – nemcsak felmagasztalja a temperamentum és jellem minden
különösségét, hanem valami módon igazolja azt is, ami pozitiven rossz.
Így tehát könyvében benne vannak a csirái annak a byroni egotizmusnak,
amely később divatba jött egész Európában. Bizonyos részeiben beteges
könyv is. Rousseau nem elégedett meg azzal, hogy semmitsem enyhít; míg
azonban ő maga végtelen részletességgel tárgyalja saját fogyatkozásait,
a legkisebb célzás valaki más részéről magaviseletére vonatkozólag
mértéktelen dühvel töltötte el, amely különösen élete vége felé szinte a
téboly jeleit mutatja. Szigorú moralisták és jóizlésbeli puristák
számára tehát a _Confessions_ mindenkor élvezhetetlen lesz.
Engedékenyebb olvasók ezekben a lapokban meg fogják találni a nyomait
egy szellemnek, mely minden hibájával, minden tévedésével, minden
betegségével valami nagyobbat érdemel, mint szánalmat, csaknem
szeretetet érdemel. Mindenesetre a mienkkel különösképen rokon szellem.
A messze, harcos, izgatott, költőietlen és pszichológiátlan
tizennyolcadik századból szól hozzánk a belső kontempláció, töprengő
emlékezés, szubtilisen rezgő temperamentum, csöndes melankólia,
vizionárius gyönyör ismerős hangjain. Az ember érzi, hogy Rousseau volt
korának egyetlen embere, akinek mindig arra volt szüksége, hogy egyedül
legyen. Értette a csönd varázsát s az álmok bájosságát. Értette a
természet elragadó szózatait is és sohasem írt szebbet, mint mikor
leírta a természet gyöngéd hatását a magányos emberi lélekre. Megértette
az egyszerűséget, a kis boldogságok gyönyöreit, a mindennapi érzések
édességét, egy falusi arc szépségét. Különös paradoxon: hogy vezethetett
a _Confessions_ beteges, kínlódó egoistája ilyen spirituális
finomságokra, ilyen ártatlan gyönyörökre?

Rousseau kortársaira nézve ez a paradoxon túlságosan érthetetlen volt.
Nem tudták őt megérteni. Munkái rendkívül népszerűek voltak, őt magát
befogadták Páris legelőkelőbb köreibe, barátságban volt kora legkiválóbb
embereivel s aztán következtek a félreértések, vádaskodások,
viszálykodások s végül a tökéletes bukás. Rousseau eltünt a párisi
társaságból, saját előadása szerint barátainak árulása űzte ki, ezek
állítása szerint pedig saját kicsinyes féltékenységének és beteges
gyanakvásának lett áldozatává. A viszály minden pontjában úgylátszik,
barátainak volt igaza, kik közt oly kiváló és becsületes emberek voltak,
mint Diderot és Hume; de ép oly nyilvánvalónak látszik, hogy nagyon is
hangoztatták a szerencsétlen, józan eszét elvesztő ember hibáit. Megróni
ezért alig lehet őket, mert az ő szemükben Rousseau olyasformának tünt
fel, mint egy megveszett kutya, a társadalom veszedelme. Nem vették s
nem is vehették észre, hogy az alacsonyság és őrjöngés alatt, amely
előttük oly nyilvánvaló volt, egy költő és egy látnok lelke rejtőzött. A
boldogtalan ember sokáig vándorolt Svájcban, Németországban,
Angolországban, mániákus gyanakvásainak egyre jobban elsötétülő
árnyaitól üldöztetve. Végre visszatért Franciaországba, hogy évekig
tartó nyomorgás után homályban és kétségbeesésben fejezze be életét.

Rousseau és Voltaire mind a ketten 1778-ban haltak meg, alig tíz évvel a
forradalom kezdete előtt. A régi regime ez utolsó tíz évében mintha
koncentrálódott volna az egész század minden buzgósága, reménye, izgalma
és ragyogása. Nem győzött-e végre az ész és a humanitás? Most már csak a
végső, gyors, könnyű fordulat hiányzott, amely a filozófusok szavait
valósággá teszi és paradicsomkertet varázsol erre a földre. Mind újabb
viziók nyiltak meg a lelkesedők szeme előtt, különös spekulációk és
csodás lehetőségek. A szellem haladása oly sebes volt, hogy a tegnap
legelőbbrehaladott gondolkodói elavultaknak látszottak. «Voltaire est
bigot: il est déiste» – mondta az akkori párisi élcek egyike, ez
kifejezte a korlátlan szellemi szabadság és gyors haladás általános
érzését, amely eláradt az egész országon. Ebben a pillanatban
villanyozta fel _Beaumarchais_ brilliáns komédiája, _Le Mariage de
Figaro_ Versailles és Páris intellektuális közönségét. Ebben a darabban
a régi régime nem a szatira sötét szineiben, hanem a frivolitás,
vidámság és haszontalanság csillogó fényében volt bemutatva, – az örökös
intrika és üres szerelmeskedés viziója – a feudális privilégiumok és
társadalmi kasztszellem elavult maradványai közepett. Ebben a
tündérországban csak egy lénynek van realitása, Figarónak, a nyugtalan,
ördögien ügyes inasnak, aki nem tudni honnan termett elő, nem tudni,
mire van hivatva, de minduntalan fölemeli sajátszerű és félelmes
profiljét a kacagás és a virágok között. «Mit tett ön, gróf úr, – tör ki
végül gazdája előtt – arra, hogy megszerezze ezeket az előnyöket? Tudom.
_Nem sajnálta a fáradságot, hogy megszülessen_.» Ebben a mondásban
hallani – messziről, de érthetően, – a guillotine csattanását. Boldog
hallgatói azonban nem hallották ezt a hangot. Az ő gondolataik más úton
jártak. Minden rózsás volt, minden elbájoló, amint a kocsik
végiggördültek Páris keskeny utcáin s bennük a finoman puderezett
hölgyek és urak selyemben és ékszerekkel az éjjeli szórakozásokra
robogtak. A termekben ragyogtak a gyertyák, a gyémántok és az emberek
szemei, akik a kecses aranyozott székekben ültek. A vacsora alatt a
Marquise elmés volt, a gróf ünnepélyes, mind újabb és vidámabb szavak
röpködtek a társalgás és a pezsgő hullámain…



VI. FEJEZET.  A romantikus mozgalom.

A francia forradalom olyan volt, mint a bomba, melynek készítéséhez a
tizennyolcadik század minden liberális gondolkozója és írója hozzájárult
és amely mikor felrobbant, elpusztította készítőit. Mikor a füstje
elszállott, nyilvánvaló lett, hogy a régi regime zsarnokságával és
üldözéseivel együtt csakugyan örök időkre eltünt, de hasonlóképen eltünt
a _filozófusok_ szelleme is. Az emberek lelke nagy reakción ment át. Az
utolsó két század hagyományai erőszakosan megszakadtak. Különösen az
irodalomban úgy tünt föl, mintha magukat a művészet alapjait kellene
újonnan megvetni és ha ebben a munkában az emberek a multba tekintettek
inspirációért, akkor abba a korba néztek, amely legjobban különbözött
apáik korától: a renaissance előtti messze időkbe, mikor a középkori
egyház uralkodott Európa fölött.

Mielőtt azonban közelebbről vizsgálnók ezt az új fejlődést, egy
pillantást kell vetnünk egy iróra, kinek jellemvonásai sajátszerűen
kevés kapcsolatban voltak környezetével. _André Chénier_ rövid életének
tevékeny éveit a forradalmi erjedés kellős közepében töltötte s
harminckét éves korában a guillotine alatt halt meg, de legjellemzőbb
költeményei keletkezhettek volna valami mágikus szigeten is, távol az
emberek lakóhelyétől és érintetlenül a kor áramlataitól. Ő az egyetlen
tizennyolcadik századi francia író, akiben a költészet szelleme tisztán
és minden idegen vegyülék nélkül élt. Talán épen ezért gyakran emlegetik
úgy, mint az egy nemzedékkel későbbi nagy romantikus kitörés
előfutárját; a valóságban azonban ezt a címet adni neki annyi, mint
félremagyarázni munkájának egész értékét. Mert ő lényege szerint
klasszikus, olyan tisztasággal, mértéktartással és befejezett
művészettel, melyben Boileau is gyönyörűségét találta volna és amely
szoros rokonságba juttatja őt Racinenal és La Fontainenel. Ha metrikai
technikája kissé lázább is, mint az előttejárt költőké, mégis nagyon
sokkal kevésbbé laza, mint az utána következetteké s alkalomadtán való
eltérései a szigorú klasszikai verselési kánontól mindíg tökéletesen
alája vannak rendelve a stílus ellenőrző egyensúlyának. _Églogues_-eiben
formaművészetének szépsége gyakran eléri a tökéletességet. Rövid
költeményeinek valósággal attikai derültsége és bája van. Nem a késői
tizennyolcadik század verscsinálóinak rococo pseudo-klasszicizmusa,
hanem a valódi hellenizmus gyöngéd lehellete árad ki belőlük s olvasásuk
közben az ember folyton Theocritusra gondol. Chénier élete akkor szakadt
félbe, mikor alig adott még többet, mint igéretet arra, a mire még
vihette volna. Rövid és tragikus megjelenése a forradalom közepén olyan,
mint mikor egy kedves madár rebben ki hirtelenül a vihar sötétségéből és
borzalmából, hogy egy pillanattal később a pusztulásba sodródjék.



Azok a vonalak, amelyeken a romantikus mozgalom kialakult, nincsenek
semmiféle kapcsolatban Chénier gyöngéd művészetével. A francia
irodalomban könnyű felismerni két fő impulzus működését, melyeknek
együtthatása inspirálta összes nagy remekműveit. Egyfelől ott a kutatás
és a józan ész pozitiv szelleme, amelytől a francia próza különös
elkülönböztető jeleit kapta s amely a nemzet csodálatraméltó kritikai
képességeiben gyökeredzik s amely a realizmus feltünő és állandó
áramlatát idézte elő – a meztelen igazsághoz való abszolút hűséget –
amely megvan a középkor legrégibb _fabliaux_-aiban ép úgy, mint a mai
francia regényekben. Másfelől van a francia irodalomban egy tökéletesen
különböző – csaknem ellentétes – irányzat, amely semmivel sem tünik fel
kevésbbé jellegzetesen és ép oly fontos: a tiszta retorikára való
irányzat. A nyelvnek ez az önmagáért való szeretete, a művésziesen
elrendezett, pompásan feldiszített, mozgalmas, dagályos,
ellenállhatatlan nyelvé ép úgy megtalálható Rabelais zuhatagos
mondataiban, Bossuet hangzatos körmondataiban és Corneille szenvedélyes
tirádáiban. A tizenhetedik század nagy mestereinél, Pascalnál,
Racinenál, La Fontainenél, La Bruyèrenél a két hatás találkozik és
tökéletes egyensulyra jut. Az ő műveikben a legbehatóbb realizmus meg
van szépítve és meg van nemesítve a nyelvművészet minden eszközével, a
retorikai ösztönt pedig megóvja a pompázó dagályosságtól a fölötte
uralkodó kritikai érzék. A tizennyolcadik században azonban változott a
dolog. Ez a kor kritikai kor volt, a próza és az okoskodás kora, a
retorikai impulzus elhalaványodott s csak melodramatikus tragédiában és
unalmas versekben talált kifejezést. Voltaire annyira brilliáns és mégis
annyira szintelen, oly korlátok közé szorított és mégis oly végtelenül
fogékony stílusa szimbolizálja legjobban a század irodalmi jellemét. A
romantikus mozgalom roppant reakció volt az ellen a realizmus ellen,
amely oly tökéleteségre jutott Voltaire éles prózájában. A retorikai
ösztön visszaállítása volt teljes erejében és minden formájában. Nem
csupán kisérlet volt az egyensúly helyreállítására, nem arra való
kivánság, hogy visszaállíttassék a klasszikai kor tökéletessége. A
realisztikus szellem csaknem teljesen háttérbe szorúlt. Az inga az egyik
szélsőségből hirtelen a másikba lendült.

Az új mozgalom már halványan megkülönböztethető volt Diderot élénk
szinezésében és Rousseau irásának szónokias szerkezetében. De csak a
forradalom után, a tizennyolcadik század első éveiben nyilvánította ki
magát teljesen a romantikus szellem: _Chateaubriand_ prózájában.
Chateaubriand alapjában véve szónok volt, a szónak legtágabb értelmében.
Nemcsak annyiban, hogy stilusának eszközei óriásiak voltak szín,
mozgalmasság, képekben való gazdagság, ritmus, leíró erő dolgában, hanem
annyiban is, hogy szellemének egész szabása is retorikai volt s hogy ő
ugyanazzal az emfázissal, ugyanazzal a bőséggel és ugyanazzal a
romantikus érzékenységgel látott, érzett és gondolkodott, amellyel írt.
A három tárgy, melyek minden munkájának főtémái, s amelyekről legszebb
lapjai szólnak: a kereszténység, a természet és ő maga. A
kereszténységről való felfogása egyenesen visszája a tizennyolcadik
századénak. A _Génie du Christianisme_-ben és a _Martyrs_-ban teljesen
eltünt a közvetlen elődök analitikai és kritikai szelleme, a vallást,
melyet ezek egyszerüen csak mint teológiai dogmák összességét látták, ő
mint élő hitet látta, felöltöztetve a képzelet és költészet színeibe és
beillatosítva a mult misztériumaival. Mindazáltal kétséges, hogy
Chateaubriand lényege szerint vallásosabb volt-e, mint Voltaire. Amit
Voltaire felboncolt az ész rideg világításánál, azt Chateaubriand
felöltöztette saját ékesszólásának mezébe. Nem volt meg benne a hit
gyöngéd bensősége. A természetről való leírásaiban is ugyanazok a
jellemvonások tünnek fel. Rousseauéival összehasonlítva sokkal
merészebbek, sokkal gazdagabbak, de kevésbbé meggyőzők. Míg Rousseau
tájképei mélyen megindítók, Chateaubriandéi legfeljebb ha ragyogóan
festőiek. Hasonló a viszony a két ember egoizmusa között. Chateaubriand
sohasem fáradt bele az önmagáról való írásba, hosszú _Mémoires d’Outre
Tombe_-jában – a legtartósabb érdekességűben minden írása közt –
teljesen szabadjára ereszti ezt a kedvtelését. Minden lapján egy nemes,
melancholikus, büszke, szentimentális lényt állít elénk, a kit titokban
minden férfinak irigyelni kell és minden nőnek szenvedélyesen imádni.
Megvolt benne Rousseau minden hiúsága, de jóhiszemüsége nélkül. Rousseau
sohasem csalta magát, Chateaubriand mindig. Így a kép, melyet róla
kapunk, bámulatraméltó, de üres, érdekes, de nem reális. A szónokot
látjuk benne, nem az embert.

Chateaubriand hatása nagyon nagy volt. Magas röptű, romantikus,
imaginativ írásai mellett a tizennyolcadik század hagyományai mintha
kicsinyessé, hideggé és jelentéktelenné zsugorodtak volna össze. Új és
meglepő világ, amelyben az egyén dicsőségben uralkodott a természet izzó
panorámájábán s egy távoli és szent mult csodás viziói közt.
Chateaubriand művei egyszerre nagyon népszerűek lettek, bár teljes
hatásukat csak egy nemzedékkel később érezték. Időközben az a
nekibuzdulás, melyet ő kezdett, folytatódott _Lamartine_ költeményeiben.
Ugyanaz a szeretete a természetnek, ugyanaz a vallásos hajlam, ugyanazon
ragaszkodás az egyéni szemponthoz, de a szinezés kevésbbé ragyogó, az
emfázis mérsékeltebb; a retorikai impulzus még mindig uralkodó, de
inkább az elégiai ellágyulás retorikája, mint a festői pompáé.
Csodálatraméltó tisztasága a verselésnek, mely mindig tökéletesen
könnyed, de sohasem lapos, elragadó nyugalma az érzésnek, mely
közelebbről nézve ugyan közel áll a köznapisághoz, de mindig kimenekül
belőle, – ezek a tulajdonságok szereznek Lamartinenek kiemelkedő helyet
a francia irodalomban. Tökéletességükben láthatók leghíresebb versében,
a _Le Lac_-ban. Egész költői munkáján megvannak ezek a jellemvonások.
Lamartine lírája a melódia kimeríthetetlen forrása, – mindig makulátlan,
mindig átlátszó és mindig ugyanabban a hangnemben való.

A forradalom idején s Napoleon uralma alatt, valamint a Napoleon
bukására következő években a nemzet minden erejét lefoglalta a háború és
a politika. Ezalatt a negyven év alatt kevesebb a nagy név a francia
irodalomban, mint a renaissance óta bármikor. Az 1830-iki év körül aztán
az írók új nemzedéke keletkezett, akik visszahozták mind a régi
dicsőséget és diadalmasan megmutatták, hogy a francia nyelv nemcsak hogy
nem merítette ki erejét, hanem még mindig friss, eleven és rendkívüli
hatalmú eszköze a kifejezésnek. Ezeket az írókat egy közös irodalmi
hitvallás kapcsolta össze. Fiatalok, tüzesek, a multtal ellentétben
állók, elkábultak a jövő lehetőségeitől s fölemelték a lázadás zászlaját
a klasszicizmus hagyományai ellen, új esztétikai tanítást hirdettek s
heves küzdelem és nagy izgalom után végre sikerült nekik tökéletesen
érvényre juttatni álláspontjukat. A változás, melyet előidéztek, roppant
nagy fontosságú volt s ezért az 1830-iki év sarkalatos dátuma a francia
irodalomnak. Minden mondaton, minden versen, a mit azóta írtak, rajta
van egy vagy más módon a bélyege a nagy romantikus mozgalomnak, amely
ebben az évben jutott tetőpontra.

A romantikus iskolát, melynek legfontosabb tagjai voltak _Victor Hugo,
Alfred de Vigny, Théophile Gautier, Alexandre Dumas_ és _Alfred de
Musset_, – mint már mondottuk, a sajátképen francia retorikai hajlam
inspirálta, mely az értelem és a próza hosszas uralma alatt a
tizennyolcadik században csaknem teljesen el volt fojtva. Chateaubriand
prózáját és Lamartine versét már ez az uj szellem lelkesítette át, de
csak a szellem: e két író forma dolgában megtartotta a régi hagyomány
legtöbb fontos karakterisztikumát. Új bor volt régi tömlőkben. A
romantikus iskola nagy eredménye volt, hogy új tömlőket teremtett: új
felfogást a formáról, a melyekben a nagy retorikai impulzus megfelelő
kifejezésre talál. Tényleges újításaik azonban egyáltalán nem voltak
felforgatók. Így például azt a számtalan aprólékos metrikai szabályt,
melyek Malherbe ideje óta bilincseikben tartották a francia költészetet,
csak nagyon csekély mértékben érintették. Bizonyos számú új versmértéket
vezettek be, módosították az alexandrinus ritmusát, de a kicsinyes és
jelentéktelen megszorítások egész tömege érintetlen maradt s nem is
merült fel kisérlet, megszabadúlni tőlük, csak egy generációval később.
Mindazáltal a mit tettek, a legnagyobb fontosságú volt. Hozzányultak a
konvenciókhoz és nem pusztúltak el bele. Megmutatták, hogy meg lehet
szegni egy szabályt és úgyis lehet jó verseket írni. Ez magyarázza meg a
romantikus vita rendkivüli hevességét a legaprólékosabb
részletkérdésekről. Mikor Victor Hugo az _Hernani_ bevezető soraiban le
merte írni ezt a szót: _l’escalier dérobé_, és pedig úgy, hogy az
_escalier_ az egyik sor végére került, a _dérobé_ pedig a másik sor
elejére, emiatt olyan felzúdulással támadtak rá, a hogy máskülönben csak
a leghitványabb gonosztevőkre szoktak. S csakugyan, ezzel a két szóval
Victor Hugo forradalmat keltett. Az «irodalmi szabályok» egész teóriája,
az az egész felfogás, hogy vannak bizonyos valóban létező tradicionális
formák, melyek föltétlenül és kizárólag a legjobbak, egyszer s
mindenkorra eltünt. Az új tanítás diadalmaskodott, hogy a kifejezés
formájának végeredményben nem a tradicióktól, nem is _a priori_
okoskodásoktól kell függeni, hanem egyszerüen attól, a mit ki akar
fejezni.

A romantikus újítások legmeglepőbbike és legteljesebbike a költői
szótárra vonatkozik. A francia versben megengedhetőnek tekintett szavak
száma Racine ideje óta állandóan fogyott. Megkülönböztetést tettek
«nemes» és «aljas» szavak között s csak az előbbi kategóriába
tartozóknak volt helyük a költészetben. Nem lehetett «nemes» szó az,
amelyet a közönséges nép szokott használni, vagy amely terminus
technicus, vagy egyszóval a meleg különösképen kifejező, mert minden
ilyen szó megütődést kelt, aljas asszociációkat ébreszt és tönkre teszi
a vers egységét. Ha a vers értelme megkivánta egy ilyen szó használatát,
egy «nemes» szavakból álló körülírást kellett helyette használni. Racine
még merte használni a «chien» szót legemelkedetebb tragédiáiban is, de
elfajzott utódai visszarettentek ilyen merészségtől. Ha tehát szólni
kellett egy kutyáról, akkor azt kellett írni: a «hűség tiszteletre méltó
őre» – ez a frázis tényleg előfordul egy tizennyolcadik századi
tragédiában. Nyilvánvaló, hogy ilyen konvencióval szemben semmiféle
költészet nem tudott megélni. Minden, ami merész, minden, ami erőteljes,
minden, ami meglepő, lehetetlenné vált az ilyen halvány,
általánosságokba vesző és üresen pompázó dikció mellett. A romantikusok
heves ellenzés közben kitárták az ajtókat a nyelv minden szava számára.
Hogy mekkora volt a változás és milyen természetű volt a közvélemény,
mely ellen a romantikusoknak küzdeniök kellett, azt meg lehet itélni
abból a tényből, hogy az _Othello_ egy előadásán, kevéssel 1830 előtt,
valóságos zendülés támadt a szinházban a «zsebkendő» szó használata
miatt.

A szavak roppant tömegének beáradása az irodalmi szótárba, melyet a
romantikus mozgalom hozott magával, két fontos eredményre vezetett.
Elsősorban a költői kifejezés köre végtelenül kitágult. A francia
irodalom egy kicsiny, ceremóniás, elavult szalónból a szabad levegőre
jutott. Az új szavak áradatával működni kezdett ezer olyan befolyás,
amelyet azelőtt sohasem éreztek. Különösség, ellentét, bonyolultság,
érdekesség, groteszk, fantasztikus, az efféle hatások most először
váltak a versben lehetővé és közkeletűvé. Egy pontra azonban
figyelmeztetni kell. A «nemes» és «aljas» szavak közti megkülönböztetés
eltörlése eleinte nem vezetett – mint az ember gondolná – a realizmus
fokozódására. Inkább az ellenkezőt lehetne mondani. A romantikusok nem
azért szerették az új szavakat, mert könnyebbé tették a valóságos tények
kifejezését, hanem szuggesztiv erejükért, az ellentétért és
sokféleségért, melyet velük el lehetett érni, tulajdonképen retorikai
erejükért. Az új szótár mint a retorika gépezete jött létre s nem mint
az igazság gépezete. Mindazáltal – és ez lett másik eredménye
bevezetésének – végeredményben végtelenül megerősödött általa a
realisztikus impulzus is a francia irodalomban. Ugyanakkor, amikor a
vers szókészlete megszaporodott, megszaporodott a prózáé is s az első
romantikusok prózája csaknem tökéletesen retorikai maradt. A prózában –
s kivált a francia prózában – mindig benne rejlő realisztikus elemek
azonban hamarosan érvényre jutottak, a realisztikus leírás széles
lehetőségeit, melyekkel a megbővült szótár kínálkozott, mohón
megragadták és nemsokára olyan részletesen kidolgozott és kutató
realizmus keletkezett a francia irodalomban, a milyent soha azelőtt nem
ismertek.

Talán nem volt szerencsés dolog, hogy a romantikus vita főküzdelme a
szinházban központosúlt. Hogy így volt, ez a tény példája annak a
különös érdeklődésnek, melyeket merőben irodalmi kérdésekben is oly
gyakran tanusított a francia közvélemény. A vita nem volt csupán a
műértők és kritikusok akademikus vitája, a melyben maguk közt döntenek,
hanem a közizgalom hevében vívták, nyilvánosan, a szinpadon. Az újjongó
lelkesedés, amelyet a szinházban Dumas és Hugo sikerei keltettek, nem
kevésbbé érdekesen világítja meg a kortársak képtelenségét az új
művészeti irányok értékelésére. Egészben véve a romantikus iskola
szinpadi sikere volt munkájának legkevésbbé értékes része. _Hernani_,
melynek első előadása a mozgalom fordulópontja volt, alapjában véve
bombasztikus melodráma, tele szinpadias fogásokkal és a legdagályosabb
deklamációval. Victor Hugo azt képzelte magáról, hogy Shakespeare
inspirálja, holott ha inspirálta valaki, akkor az csak Voltaire volt. Az
ő drámája sem más, mint a régi tizennyolcadik századi dráma, festői
szinekben átfestve. Igazi jellemzésről és igazi szenvedélyről alig lehet
benne szó. A cselekvény, az események, a szereplők, valamennyin
retorikai és csak retorikai megfontolások uralkodnak. Az ő retorikájának
a _Zaïre_-é vagy az _Alzire_-é fölött megvan az az előnye, hogy
merészebben és pompásabban szinezett, de egyúttal pretenciózusabb is. A
romantikus mozgalom összes rossz tulajdonságai mind benne vannak Victor
Hugó drámáiban.

Ez a csodálatraméltó író a legteljesebb mértékben fejezte ki iskolájának
qualitásait és hiányait. Mindenekfelett fölényes ura volt a szóknak. A
nyelv könnyű áradását és bőségét nézve minden írók között csak
Shakespearet lehet fölébe emelni. Munkáinak tömege igen nagy és nagyon
változatos, de minden lapja ugyanannak a fáradhatatlan termékenységnek,
a beszéd eszközei fölötti egyforma uralomnak bélyegét viseli magán. A
szavak úgy áradtak Victor Hugóból, mint a napból a fény. Szóbősége nem
volt merőben rendezetlen tömeg: roppant technikai erő rendezte,
diszítette és lelkesítette át. Ha az ember hatalma alá került ennek a
nagy varázslatnak, azt kezdi hinni, hogy művészetének nincsenek
korlátai, hogy ilyen eszközzel és ekkora tudással nincs csoda, melyet ne
tudna művelni. Fel tudja idézni a képzelet legkülönösebb vizióit, fel
tudja támasztani a mult ragyogását és misztériumait, elragadó
könnyedséggel tudja énekelni a természet futó szépségeit, gyöngédséggel
vagy szenvedéllyel tudja árasztani a szerelem melódiáit, be tudja
tölteni sorait a prófétai kijelentés tüzével, nyomatékosságával és
szenvedélyes lendületével, ki tudja fejezni az emberi szellem bánatos és
titkos kérdéseit, hangot tud adni a végzet ünnepélyességének. Versének
hatalmas hullámzásában van valami az oceánból: az erő hullámzó mélysége.

Ha azonban tovább kutatunk, mind nyilvánvalóbbá lesz, hogy Victor Hugo
intellektuális ereje és spirituális qualitása nagyon messze elmarad
kifejezésbeli és képzeleti képességétől. Egy nagy szellem tehetsége volt
benne és egy nagyon köznapi ember lelke. Voltak nagyon kitünő írók –
például Saint Simon – kiknek műveit nem érintette, sőt talán még fokozta
hatásukat, írójuk inferioritása. Az ember érzi, hogy nem írhattak volna
akkor sem jobban, ha tízszerte nemesebbek és húszszorta bölcsebbek
lettek volna is. Sajnos, Victor Hugo nem ezek közé tartozik. Hibái,
intellektuális gyöngesége, köznapi látóköre, humortalansága, hiúsága,
hiányos izlése nem mellőzhetők mint irreleváns és fontosság nélküli
dolgok, mert oldhatatlanúl össze vannak kötve munkájának lényegével. Ő
nem azt akarta, hogy csak mint merőben technikai mestert itéljék meg,
egészen más célzattal dolgozott; filozófus, moralista, próféta, felséges
gondolkodó, mély hisztorikus, fogékony és kifinomodott emberi lény
szinében akart feltünni. Ilyen igényű költőnél nyilvánvalóan nagyon is
fontos kérdés, vajjon költészete csakugyan elárulja-e azokat a fenkölt
képességeket, melyekre igényt tart vagy vajjon ellenkezőleg az érzés
felfuvalkodottsága, a gondolat mutatós felületessége s önteltsége és
kicsinyes önzés jellemzik-e. Ezek a kérdések merülnek fel Victor Hugo
műveinek érett és elmélkedő olvasójában. A fiatal és lelkesedő olvasó
helyzete egészen más. Neki könnyű elfelejteni – vagy észre sem venni –
mi minden ki nem elégítő és alantas rendű van ebben az impozáns alakban.
Ez az olvasó kedve szerint gyönyörködhetik a zengzetes hang gördülő
harmóniáiban, melyek hol remegnek a felháborodástól, hol extázisban
álmodoznak, mélységekbe merülnek és elképzelhetetlen magasságokban
kalandoznak. Ki akar itélni a fiatalság és az érett kor között? Ki akar
dönteni elragadtatás és reflexió, lelkesedés és elemzés között?
Bizonyára nagyon nehéz volna meghatározni Victor Hugo pontos helyét a
költők hierarchiájában. Annyi azonban bizonyos, a ragyogó kifejezés
időnkint csakugyan tiszta és benső szépséggel van telítve s ilyenkor az
emberi gyengeségek eltünnek, minden a művészet magasztos céljainak van
alávetve. Ilyen passzusok nem egyszer találhatók a _Les Feuilles
d’Automne, Les Rayons et Les Ombres, Les Contemplations_ lírai
gyüjteményeiben, a _La Légende des Siècles_ ragyogó leírásaiban és
fenkölt képeiben, a _Les Châtiments_ égő invektiváiban. Csak a
legkitünőbbek között lehet helyet adni a szavakkal való festés olyan
bámulatos remekének, mint a waterlói csata leírása a legutóbbi műben
vagy az olyan bájos viziónak, mint mikor a _La Légende des Siècles_-ben
Ruth hallgatagon fölnéz a csillagos égre.

Victor Hugo műveiben a romantikának szeretete a nagyság, gazdagság,
fenségesség iránt és az egyéniben való elmerülése nyilvánul végletes
módon. _Alfred de Vigny_-nél az előbbi az uralkodó, _Alfred de Musset_
műveiben pedig az utóbbi. Vigny fukaron írt: egy-két szindarabot, néhány
prózai művet és egy kis kötet verset; de ezek között van néhány remekmű.
Sokkal józanabb művész, mint Victor Hugo, de sokkal mélyebb gondolkodó
és őszintébb ember. Melancholiája, pesszimizmusa nem valami
byroniaskodás műve volt, hanem egy nemes szellem természetéből folyó
benső érzés, melyet fényes versekben tudott kifejezni. Melancholiájában
van valami nagyszerű vonás, pesszimizmusában van fenség. A _Moïse_, a
_Colère de Samson_, a _Maison du Berger_, a _Mont des Oliviers_ s más
rövid elmélkedő költeményeiben az embert szemtől-szembe állítja a
közömbös természettel, az ellenséges végzettel, a megmérgezett
szerelemmel s a büszke rezignáció tanulságát vonja le belőle. A _La Mort
du Loup_-ban az öreg farkas tragikai látványa, akit halálra hajszoltak a
vadászok, talán legfenségesebb verseit sugallja, azzal a befejező
felszólítással az emberiséghez – «Souffre et meurs sans parler» – amely
mintegy summája szomorú költészetének. Nem kevésbbé érdekes és szép a
_Servitude et Grandeur Militaires_ néhány rövid története, melyekben a
katonai élet heroikus mozzanatai vannak jelentékeny erejű és tisztaságú
prózájában elmondva. Vigny legjobb műveiben nyoma sincs annak az
erőlködésnek, annak a túlzott emfázisnak, a groteszkre való hajlamnak,
mely a romantizmusban mindig benne rejlett. Nála csak e mozgalom
nemesebb elemei vannak meg, ő elérte a nagy stílust.

_Alfred de Musset_ tökéletes ellentéte Vignynek. Ő volt a kor
elkényeztetett gyermeke, frivol, szerelmes, érzéki, elbájoló és
boldogtalan; költészete személyes érzelmeinek, váltakozó hangulatainak,
futó szerelmeinek és érzelmi válságainak foglalata.

  Le seul bien qui me reste au monde
  Est d’avoir quelquefois pleuré.[1]

kiált fel a bánkodó lágyság olyan akcentusával, amely tökéletes
ellentéte Alfred de Vignynek. Verseiben sok a gyönge, rosszul konstruált
és túlzott, de a valódi szépség és valódi páthosz sugarai minduntalan
visszatérnek. Lírájának egy része tökéletes; a híres _Fortunio dala_
magában is feljogosítja, hogy előkelő helyre tartson számot a francia
nyelv mesterei között s hosszabb költeményeiben – különösen a négy
_Nuits_-ben – felindulása egyre emelkedik, átszellemül és sajátságos
intenzitással hosszan zengő, szívszorongató, kisérteti dallammal remeg.
Halhatatlanságra való jogcímét azonban tagadhatatlanul pompás kis drámái
adják, a prózában és versben irottak egyaránt, melyekben Shakespeare
romantikája és Marivaux képzelete kerülnek olyan elmésséggel, bájjal és
eleganciával, amely Mussetnek legsajátabb tulajdona. Históriai
drámájában, a _Lorenzacció_-ban nagyobb témával próbálkozott sikerrel.
Ellentétben a romantikus iskola legtöbb más irójával, Mussetben volt
pszichológiai érzék és beható históriai belátás. Brilliáns, életteljes
és mégis finom tragédiájában mint igazán nagy költő áll előttünk.

Arra a hatásra kell most egy pillantást vetnünk, mellyel a romantikus
mozgalom a tizenkilencedik században oly fontossághoz jutott irodalmi
műfajra, a prózai elbeszélésre volt. A klasszicizmus diadalával a
tizenhetedik században a regény, mint minden más irodalmi forma,
egyszerűbbé és tömörebbé vált. Mademoiselle de Scudéry óriási regényeire
Madame de Lafayette finom kis történetei következtek, melyek egyike –
_La Princesse de Clèves_ – az elbájoló pszichológia és választékos
művészet mesterműve, megérdemli, hogy úgy tekintsük, mint a modern
regény legkorábbi példáját. Ugyanez a tendencia érezhető az egész
tizennyolcadik századon át, _Manon Lescaut_, Abbé Prévost szenvedéllyel
teli szép regénye, nagyon kicsi könyv, mindössze két szereplő van benne,
a két szerelmes, akiknek váltakozó sorsa adja az egész mesét. Ugyanez a
leírás illik Benjamin Constant szubtilis és brilliáns _Adolphe_-jára,
mely a tizenkilencedik század elejéről való. Még amikor a keret
szélesebb is, mint Le Sage _Gil Blas_-ában és Marivaux _Vie de
Marianne_-jában, a szellem ugyanaz: a válogatás, az egyszerűsítés és
finom választékosság szelleme. Mindkét utóbbi mű gondos eleganciájú
prózában van írva s mindkettő tulajdonképen inkább apró incidensek
egymásra következéséből áll, csaknem azt mondhatni, önálló rövid
elbeszélésekből, mint egyetlen nagy, következetesen fejlesztett
egészből. A regény tizennyolcadik századi formájának tetőpontját jelenti
Laclos _Liaisons Dangereuses_-e, egy elmés, botrányos és feltünően
vegyes regény, melynek tárgya a személyek egy kis társaságának egymásba
szövődő intrikái s amelynek minden lapján, rendkivül brilliáns és
koncentrált művészet nyilvánul. Sokkal modernebb, úgy általános
koncepciója, mint előadásának teljes realizmusa dolgában Diderot _La
Religieuse_-je, de ez a remekmű csak néhány évvel a forradalom után
került nyilvánosságra s a francia regény új iránya kezdeményezésének
igazi dicsősége tagadhatatlanúl Rousseaut illeti, aki az irodalom sok
más ágában is ilyen kezdeményező volt. _La Nouvelle Héloïse_, akármily
fogyatékos mint irodalmi mű, akármily ingatag a pszichológiája és laza a
szerkezete, mégis megvan az a nagy érdeme, hogy egész új világokat nyit
meg a regényíró kutatása számára, egyfelől a természet világát, másfelől
a társadalmi problémák és az aktuális élet összes eleven erőinek
világát. Rousseau regényei és Hugo regényei között nagy a különbség, de
ez csak fokozatbeli különbség. A _Les Misérables_ csak beteljesítése a
regényről való romantikus felfogásnak, melynek vázlatát fél századdal
előbb Rousseau vetette meg. Ebben a roppant műben Hugo megpróbálta a
modern élet prózai époszát megkonstruálni, a kisérlet azonban nem
vezetett sikerre. Retorikai stílje, szüntelen melodrámája, az emberi
jellemről való gyermekes fogalmai, végeérhetetlen kitérései és mindebben
a roppant és rendszertelen erő jelei ezt a könyvet talán a
legnagyszerűbb irodalmi tévedéssé teszik. A romantikus szellemnek
másféle nyilvánulását mutatják körülbelül ugyanabban az időben _George
Sand_ első regényei, melyekben a szenvedélyes szerelem forrósága van
eksztatikusan idealizálva a szavak megszámlálhatatlan sokaságának laza
és lírai áradatában.

Alig lehet benne kétség, hogy ha a regény fejlődése megállt volna ezen a
ponton, a romantikus szellem behatolását végzetes hatásúnak kellene
tekintenünk. Művészi szempontból az olyan művek, mint Hugo Victor
regényei és George Sand első regényei a tizennyolcadik századdal szemben
visszaesést jelentenek. _Manon Lescaut_, bármi kicsi, szükkörű és
igénytelen, a művészi tökéletesség sokkal magasabb fokán áll, mint az
irreális és összefüggéstelen _Les Misérables_. A regény keretei
végtelenül kitágultak, de még nem volt meg az új anyag roppant
tömegeivel való bánás apparátusa. Szinte megható látni, hogy igyekeznek
a romantikus regényírók tárgyaikba szépséget és jelentőséget önteni, a
szép írás, a lírai kitörések, szenvedélyes filozófiai okoskodások s a
nekik oly kedves többi retorikai fogások segítségével. Az
elkerülhetetlen eredmény valami élettelen, formátlan és fantasztikus
lett, az írók rossz nyomon voltak. Az anyagukkal való bánás igazi módja
egyáltalán nem a retorikai volt, hanem a realisztikus. Ezt a tényt
_Stendhal_ fedezte fel, aki elsőül kombinálta a kitágult világfelfogást
a szabatos stílussal és az életnek pontos, elfogulatlan, részletekbe
menő vizsgálatával.

Akármily fontos azonban Stendhal a modern francia regény történetében,
mégis eltörpül _Balzac_ kolosszális alakja mellett. Roppant
tehetségeinél, termékenysége megmérhetetlen mennyiségénél és
változatosságánál fogva Balzacot a próza Hugójának lehetne nevezni, ha
nem volna két főfontosságú tekintetben egyenes ellentéte nagy
kortársának. Elsősorban az ő uralkodása a nyelv technikai eszközei
fölött ép oly gyönge, mint a milyen hatalmas Victor Hugóé. Balzacnak
rossz a stílusa, daczára a villamos erőnek, amely átjárja írását,
formátlan, darabos és előkelőség nélkül való, olyan ember írása, aki
mély belátású, félelmetes erejű és közönséges. Másfelől azonban van egy
nagy tulajdonsága, mely Hugóból tökéletesen hiányzott: a realítás iránti
érzéke. Hugo leginkább akkor volt önmaga, amikor a képzelet szárnyain
szállott a mindenségen át, Balzac akkor, amikor bérkocsin rázatta magát
Páris utcáin át. Nyers, bő, erjedő szelleme, mint az anyaföld, termékeny
gazdaságot, szolid, megfogható termést árasztott. Ily módon aztán ő
csinálta meg azt, a mit Hugó hasztalanúl kisérelt meg a _Les
Misérables_-ben. A _La Comédie Humaine_, ahogy ő regényeinek hosszú
sorozatát elnevezte, alapjában véve egy egyetlen mű s minden hibája
mellett is a Balzac korabeli Franciaország képe, egy éposz óriási
kereteiben és nagy stílusában megírva.

Balzac művének hibái és fogyatkozásai meglehetős szembeötlők és
meglehetős súlyosak. Ugyanaz a nyerseség, amely stílusán észrevehető,
képtelenné tette az élet gyöngédségeinek megértésére, a megindulás
finomságaira és az emberi társalkodás szubtilitásaira. A határozatlan
dolgok, melyek oly fontosak, a bensőségek, melyek oly meghatók,
kisiklanak kemény markából. A nemek közötti viszony ábrázolása jellemző
nála egész szellemére. Ez a tárgy nagy szerepet játszik regényeiben,
semmitől vissza nem riadó merészséggel bánik vele és mélyekre ható
tekintettel, de sohasem jut el odáig, hogy e viszony legmagasabbrendű
kifejeződésének, a szerelemnek kielégítő ábrázolását adja. Ez kisiklott
kezéből, lényege túlságosan szubtilis, túlságosan benső és túlságosan
transzcendentális neki. Senkisem írhatja meg a szerelmet, akiben nincs
valami a költőből. Költő pedig Balzac legkevésbbé volt.

Az ő munkái azonban nemcsak bizonyos jótulajdonságok hiánya miatt
szenvednek, hanem bizonyos pozitiv rossz tulajdonságaik is vannak.
Balzac nemcsak reálista volt. Volt benne romantikus véna is, amely néha
szerencsétlen eredményekkel jut előtérbe. Ilyenkor hebehurgya
melodrámába merül el, a legbetegesebb szentimentalizmusban tobzódik vagy
a leggroteszkebb jellemeket, a legfantasztikusabb cselekvényeket
bonyolítja ki. S ezek az eltévelyedések egészen össze-vissza
jelentkeznek. Részletes és meggyőző leírások mellett kirívó
képtelenségekkel találkozunk, egy rendkívüli módon valószerű elbeszélés
közepén egyszerre csak sziszegő gonosztevők, álöltözetek, méregafférek
és a krajcáros regény mindenféle más kellékei között találjuk magunkat.
Balzac kritikai érzékének hiánya saját műveivel szemben egyik
legjellemzőbb vonása. Úgy tünik fel, mintha alig tudná, miről van szó.
Lázasan, nekikeseredve írt, az ellenállhatatlan géniusz sarkalására. A
koncepciók élénk, egymásra toluló tömegekben torlódtak benne, a fantázia
legvadabb viziói összekeveredtek a tények legelevenebb realizálódásával.
Nem az ő dolga volt különböztetni köztük, neki egyszerűen csak az volt
az igyekezete, hogy akárhogyan is szabaduljon tőlük, mit bánta ő, jók-e,
rosszak-e vagy közönbösek? Benne voltak agyában és ki kellett őket onnan
küszöbölni.

Szerencsére azonban könnyű az olvasónak válogatóbbnak lenni, mint Balzac
volt. A salak nincs elválaszthatatlanúl összeelegyedve a nemes ércekkel,
a polyvát ki lehet rostálni s a mag megmarad. Tévedései és
középszerűségei nem homályosíthatják el igazi eredményeit: a tömegek
életének megelevenítését. Egész Franciaország bele van zsúfolva lapjaiba
és erős feszültségű életteljességre elektrizálva. A klasszikai
regényírók realizmusa merőben pszichológiai realizmus volt, néhány
kiválasztott személy lelki állapotának finom árnyalataival foglalkozott
és semmi mással. Balzac egész más módszer szerint dolgozott.
Elhanyagolta a szellem szubtilitásait s ehelyett annak a roppant
érdekességnek a megmutatására adta magát, amely az élet ama prózai
körülményeiben rejlik, melyeket az előbbi regényírók ignoráltak.
Csodálatos erővel mutatta meg, hogy a mindennapi élet legközönségesebb
részletei is tele vannak drámaisággal, hogy arra, akinek szemei vannak a
látásra, lehet jelentősége egy rend készen vett ruhának és emberi
szenvedéseket fejezhet ki egy zúgszálloda butorzata is. Különösen a pénz
kimeríthetetlen gazdagságát adta neki a témáknak. Teremtményeinek nagy
tömegében alig van alak, akinek jövedelmeiről ne volnánk pontosan
értesülve s csakhamar azt lehetne mondani, hogy az egyetlen morál, amit
a _Comédie Humaine_-ből le lehet vonni, az, hogy a pénz fontosságát nem
lehet eléggé megbecsülni. A klasszikai írók az ilyen tárgyakat
átengedték az olvasó képzeletének, Balzac arra törekedett, hogy
semmitsem engedjen át az olvasó képzeletének. Szüntelen erőfeszítéssel,
végtelen gonddal, aprólékos figyelemmel a legkisebb részletkérdések
iránt, le akar írni mindent. Valósággal enciklopédikus ismereteket
szerzett célja érdekében: pontos leírását tudja adni egy vidéki
nyomdának, disszertációt tud írni a katonai szervezet módszereiről, le
tudja leplezni a titkos rugókat a párisi zsurnalisztika mechanizmusában,
tökéletesen otthon van a pénzemberek fortélyos műveleteiben, az
uzsorások eljárás-módjaiban, a nagy bankárok operációiban. S a részletek
mind e tömegébe bele tudja lehellni az élet lehelletét. A realisztikus
leírásban talán remekműve a Maison Vauquer leírása, egy alantas rendű
szállodáé, melyet lapról-lapra a legaprólékosabb részletességgel ír le.
S az eredmény nem egy élettelen katalógus, hanem a komor igazság
megdöbbentő képe. Az a piszkos borzalom, amely a helyekben és a
tárgyakban leskelődik, sohasem elevenedett meg erősebb becsültségü
teljességben.

Tagadhatatlan, hogy Balzac különösen a szennyes, az ocsmány és aljas
dolgok leírásában tünik ki. Akkor a legnagyobb, mikor a civilizáció
borzalmas árnyoldalait leplezi le, a szegénység megalázásait, a
paraziták aljas intrikáit, az apró szenvedések hosszú sorát, amelyek
megkeserítik és tönkre teszik az életet. Az árnyék és szenny e világára
sajátságos világosságot vetít. Rendkívüli silhouettek lebbennek fel és
tünnek el, az ember mindenfelől homályos és baljóslatú mozgásokba tekint
bele és mindennek közepén valami hirtelen vizió merül ki aj sötétségből,
pátosszal, gyöngédséggel, tragikai és kifejezhetetlen szenvedéssel.

Balzac 1850-ben halt meg és ez időtájban ért véget a romantikus
mozgalom. Victor Hugo még több mint harminc évig élt és dolgozott
tovább, de a francia irodalmon nem uralkodtak többé a romantikus iskola
ideáljai. Ez az iskola sok eredményt ért el, újjáteremtette a francia
költészet és forradalmi átalakulást idézett elő a francia prózában. De
épen annak természeténél fogva, amit elért, maga vezetett a saját
túlhaladásának útjára. A szellem, amely tanításait áthatotta, a haladás
és változás szelleme volt; azt tanította, hogy a jól írásnak nincsenek
meghatározott szabályai, hogy a művészet, ép úgy, mint a tudomány, a
kisérlet által él, hogy az az irodalom, amely nem fejlődik, halott.
Azért elkerülhetetlen volt, hogy a romantikus ideál maga legyen
kiindulópontja az újabb előbbrehaladásnak. Balzac komplex műve
sajátságos módon rejti magában a régi iskolának és az újnak legtöbb
fontos elemét. Hatalmas erejénél, mérhetetlen változatosságánál,
formátlanságánál, kritikai és intellektuális erejének hiányánál fogva
romantikus volt, de a jövőhöz tartozott a prózai részlet iránti
szeretetével, szellemének materiális szabásával s a való tények iránti
hajlandóságával.



VII. FEJEZET.  A kritika kora.

Az iróknak azzal a generációjával, akik Balzac halála után tüntek fel,
belejutunk az élő irodalomba, úgy hogy ez írók műveinek igazságos,
történelmi értékelése csaknem lehetetlen: olyan közel vannak hozzánk,
hogy kívül esnek látásunk gyujtópontján. Egy másik nehézség pedig
alkotásaik rendkívüli gazdagságában és változatosságában rejlik.
Annyiféle területét kutatták fel az irodalomnak s annyi érdekeset és
fontosat produkáltak, hogy a munkájukról való rövid beszámoló alig adhat
róluk mást, mint hamis képet. Csak a kor főjellemvonásait és
legfeltünőbb nyilvánulásait akarjuk itt érinteni.

Ez a kor mindenek előtt a kritika kora volt. Erős reakciót támasztott a
szerkezet lazasága és a gondolkodás extravaganciája ellen, mely a
romantikusok munkáit áthatotta s új ideált állított fel, olyan ideált,
amely kombinálni igyekezett a romantikusok széleskörüségét és
változatosságát a klasszikai kor formabeli szabatosságával és megfontolt
művészi céljaival. Ez a mozgalom érintette a francia irodalom egész
területét, de legfontosabb eredményei a próza birodalmába valók. A
romantikusok fogyatkozásai sehol másutt nem voltak oly nyilvánvalók,
mint a történelemmel való bánás terén. Nagyon kevés kivétellel
olyasformán fogták fel a multat, mint valami festői látványos
szinjátékot, kontrasztokból és jelmezekből álló valamit, retorikai
leírások ürügyét, belső jelentőség vagy sajátos élet nélkül. Egy kitünő
történetíró került ki közülük: _Michelet_ s az ellentét az ő műve és
követői, _Taine_ és _Renan_ műve közt jellemző az egész új írányra.
Michelet nagy történelmi könyve sajátságos, konvulziv stilusával, a
tényekkel való szeszélyes és képzelődésekkel szinezett bánásmódja,
félreérthetetlen elfogultsága, a homályban fellobbanó villámlások
sorozatának mutatja be a multat, mint rendkivül élénk és egyúttal
sajátságosan eltorzított látványt. Inkább egy költő történeti műve ez,
mint egy tudósé. Tainenél és Renannál a személyes elem, amely Michelet
művének tulajdonképeni alapja, gondosan el van nyomva. A részletek
aprólékos vizsgálata, a mult viszonyok gondos, józan és elfogultság
nélküli rekonstruálása lép a helyébe, végtelenül lelkiismeretes
igyekezet, megmondani az igazságot és csak az igazságot. De nem is csak
az analizis és kutatás merő csontváza az ő történelmük, fáradhatatlan
szimpátia formálja és különösen Renannál szellemes és világos stílus
adja hozzá azt a bájt és vonzóerőt, a mit csak a művészet tud adni.

Ugyanezek a törekvések nyilvánulnak még nagyobb mértékben a kritika
terén. Azt lehetne mondani, _Sainte-Beuve_ föllépésével jött létre
először a kritika. Ő előtte minden kritika vagy egészen személyes
vélemények kifejezése volt, vagy pedig arra való igyekezet, hogy
egyetemes érvényű irodalmi kánonok állapíttassanak meg s az írók az így
felállított mértékek szerint itéltessenek meg. Sainte-Beuve vette észre,
hogy az ilyen módszerek alapjában véve nem is kritikaiak. Meglátta, hogy
a kritikusnak első kötelessége nem itélni, hanem megérteni s e célból
igyekezett felkutatni mindazokat a tényeket, melyek világot vethetnek az
író temparamentumára, törekvéseire, ideáljaira; vizsgálta életrajzát, a
társadalmat, a melyben élt, korának hatását s az így gondosan
összeállított apparátussal tolmács akart lenni az író és a közönség
között. A _Causeries du Lundi_, rövid kritikai cikkek, melyek eredetileg
egy folyóiratba irattak s később a kötetek hosszú sorozatában jelentek
meg, a _Port Royal_-lal, a XIV. Lajos uralkodása kezdő korának idejében
való irodalmi és filozófiai mozgalmakról szóló tanulmányok
gyüjteményével együtt tömérdek páratlan értékű anyagot tartalmaznak a
francia irodalomra vonatkozólag. Sainte-Beuve analitikai szelleme
tükröződik irásának nyugodt szellemességén és könnyed varázsán. A
francia irodalom kedvelője tagadhatatlanul Sainte-Beuve műveiben fogja
találni a tárgy leghasznosabb és legkellemesebb áttekintését minden
vonatkozásában és mennél jobban gyarapszik a tudása, annál mohóbban fog
visszatérni e pompás művekhez további vezetésért és felvilágosításért.

A kor legnagyobb prózaírója azonban nem a történetírásnak, nem is a
kritikának szentelte magát, bár művei telítve vannak ezek mindegyikének
szellemével is – hanem a regénynek. _Flaubert_ regényeiben betetőzte
azt, amit Balzac nagy vergődésekkel kezdett: az elbeszélés művészetének
különválasztását a romantikus iskola irrealitásától, túlzásaitól és
retorikájától. Mielőtt ő elkezdett volna írni, az erősebb mérséklet, a
megfontoltabb művészet felé való törekvés már megmutatkozott _George
Sand_ néhány rövid regényében, melyek érett-kori műveinek hosszú és
bámulatra méltó sorát megkezdték, különösen az olyan finom
remekművekben, mint _La Mare au Diable, La Petit Fadette_ és _François
le Champi_. Ezekben korábbi lirizmusa és szaggatottsága helyét az
igazság iránti finom érzéktől megerősített idillikus érzés foglalta el.
Flaubert géniusza egész más és sokkal szélesebb körben mozgott, de azért
a megfontolt művészet vezette. Realizmusában, a részletek iránti
hajlamában és beható megfigyelésében Flaubert méltó örököse volt
Balzacnak, míg stílusának skrupulozitásában, anyagának türelmes,
szorgalmas és józan kezelésében egyenes ellentéte volt elődjének. Ez
utóbbi tulajdonságok teszik Flaubert-t kora reprezentativ szellemévé. A
kritikai szellem ő benne tökéletesebben és érdekesebb eredményekkel
működött, mint kortársai bármelyikében. Gondossága a saját munkájával
szemben csaknem végtelen volt. Nem volt még soha író, aki olyan
szenvedélyes komolysággal fogta volna fel mesterségét, aki oly
szüntelenül küzködött a tökéletességért és aki oly élesen szenvedett a
szüntelen vesződség nehézségeitől, kiábrándulásaitól, kétségbeesett,
dühös erőfeszítéseitől. Csak maga a stílje is határtalan munkát okozott
neki. Képes volt gyakran egész napot tölteni egyetlen mondat
kidolgozásával, amelyet aztán talán teljesen kitörölt könyve kinyomatása
előtt. Görcsös hévvel dolgozott mestersége minden részletén,
kiküszöbölte az ismétléseket, mérlegelte a ritmusokat, kereste a
pontosan kifejező szót az értelem minden árnyalatára, rendkívüli,
csaknem emberfölötti kitartással. S hasonló volt lelkiismeretessége
anyagának kezelésében. Mélyreható kutatásokkal készült történelmi
regényeire az illető kor eredeti forrásaiban s látogatásokkal az
események helyszinén. Ha modern életet tárgyalt, semmivel sem volt
kevésbbé skrupulózusan pontos. Egyik jelenete káposztáskertben játszik
holdvilágnál. Flaubert sokáig várt egy alkalmas éjszakára, aztán
jegyzőkönyvvel a kezében kiment a káposztáskertbe, hogy aprólékos
részletességgel leírjon mindent, amit lát. Így érthető, hogy könyvei
nagyon lassan készültek és termelése aránylag kevés. Két évig készült
legelső és leghíresebb műve, a _Madame Bovary_ s nem kevesebb mint
tizenhárom évig dolgozott az enciklopédikus _Bouvard et Pécuchet_-n s ez
a mű töredékben maradt halálakor.

A legszembetünőbb benyomás, melyet Flaubert művei tesznek: a szoliditás.
Különösen históriai műveire áll ez. A romantikusok limlomjának és
dagályának nyoma sincs, s helyébe világos, részletesen megrajzolt, mély
megértése lép az elmúlt életnek. A _Salammbô_-ban a régi Karthágó
emelkedik fel előttünk, nem valami festői és rendezetlen képzelődés
felizgult látomása, hanem az igazságnak minden szolidsága, szinesen, de
nem a retorika rikító ellentéteivel szinezve, hanem a keleti nap valódi
fényétől beragyogva; különösen, de nem a tizenkilencedik századi
Párisban készült fantasztikus különösséggel, hanem a barbár mult sokkal
misztikusabb és jelentékenyebb különösségével.

Ugyanez a jellemvonás tünik elő Flaubert modern regényeiben. _Madame
Bovary_ egy francia vidéki város életének rajzát adja a mult század
közepén, olyan képet, amely emfázis nélküli tónusaival, erőteljes,
érzéssel teli és pontos rajzával a tökéletesen meggyőző igazmondás
hatását teszi. Annak a boldogtalan nőnek a jelleme és sorsa, aki a
történet középpontjában áll, rendkívüli erővel hat ránk környezete komor
fülledtségében. Flaubert géniusza nem hirtelen felvillanásokkal
dolgozik, hanem a fokozatos halmozódás módszere szerint. A hatások,
melyeket előidéz, nem lenyügözők és elámítók, hanem abból a szubtilisebb
fajtából valók, amely ezer részlet segítségével lopódzik bele lelkünkbe,
a finoman kidolgozott szálak végtelen mennyiségével.

Flaubert munkájának szoliditása azonban nincs árnyoldalak nélkül.
Írásában nincs tűz, gyakran érezni rajta az erőlködést és ha az ember
olvassa gondos, hibátlan, szoborszerű mondatait, szinte lehetetlen
időnkint nem vágyakozni kissé Balzac szabálytalan elevensége után.
Sajátságos módon Flaubert levelezése – a legérdekesebb levélgyüjtemények
egyike a francia irodalomban – mutatja, hogy ami személyes jellemét
illeti, a szabálytalan vitalitás egyike volt uralkodó jellemvonásainak.
Munkájában azonban elfojtotta lényének ezt a vonását, ahogy ő mondotta,
a művészet érdekében. Az volt a teóriája, hogy a tökéletes
személytelenség szükséges föltétele minden nagyszabású irodalomnak s ő
megtett mindent arra, hogy ezt a teóriát megvalósítsa. Volt azonban egy
tekintet, amelyben igyekezete nem sikerült. Gyülölete és haragja az
emberiség tömege ellen, az a felfogása, hogy az emberiség egy buta,
tudatlan és közönséges nyáj, mindig áttetszik művein s _Bouvard et
Pécuchet_ czímű befejezetlen művében ez a felfogása szinte már a
monománia arányait ölti. Ez a könyv végtelen aprólékosan kidolgozott és
végtelenül keserű támadás a hétköznapi ember ellen. Van valami tragikai
ebben a magányos, nemes és hatalmas géniuszban, amint végül ilyen
feladaton őrli meg életét.

A költészetben a romantizmus elleni reakció _Théophile Gautier Emaux et
Camées_ gyüjteményével kezdődött. Gautier fiatal korában maga is egyik
vezetője volt a romantikus mozgalomnak s ezt fejlesztette tovább a
költők egy csapatja, amely a _Pernassiens_ név alatt vált ismeretessé s
amelynek legnevezetesebb tagjai _Leconte de Lisle, Sully Prudhomme_ és
_Heredia_ voltak. Költészetük olyasformán viszonylik Mussetéhez, a
hogyan Renan történetírása viszonylik Micheletéhez vagy Flaubert prózája
Hugóéhoz. Mértéktartó, imperszonális és csiszolt a legnagyobb mértékben.
Mennyiségre nem sok, de nincs benne egy gyönge vagy hibás sor s szilárd
és plasztikus szépség van benne, melyet jól jellemez Gautier
verseskönyvének címe s amelynek elvei össze vannak foglalva ugyancsak
Gautier költeményében, amely így kezdődik:

  Vui l’œuvre sort plus belle
  D’une forme au travail
  Rebelle,
  Vers, marbre, onyx email.

A _Parnassiens_ költők különösen klasszikai témákkal és tragikus tájak
leírásával szerettek foglalkozni. Gazdag, hangzatos, fényesen mintázott
nyelvük nemes szilárdsággal és hathatós erővel látja el vizióikat.
Leconte de Lisle pompázó leíró költeményei, Sully Prudhomme finom lírája
és Heredia csiszolt szonettjei között lehet találni a század legszebb és
legsúlyosabb versei közül néhányat.

Ez a kor még egy másik költőt hozott napvilágra, aki azonban munkája
szelleménél fogva inkább az ezután következő korba tartozik.
_Beaudelaire_ volt ez, kinek kis kötete – _Les Fleurs du Mal_ –
különálló helyet biztosít a költészet mesterei között. Formája dolgában
közeli rokonságban van kortársaival. Írásában benne van a parnasszusiak
minden gondossága, egyensúlya, lelkiismeretes csiszolása. Anyagában
különbözik tőlük tökéletesen. Őt nem érdekelték a klasszikai
képzelődések és személytelen leírások, ő csaknem teljesen Páris modern
életével és egy kiábrándult lélek élményeivel foglalkozott. Ép olyan
egyéni volt, amilyen személytelenek a parnasszusiak s verseibe
beleöntötte saját jellemének minden komorságát, filozófiájának
keserűségét, kétségbeesésének vergődését. Beaudelaire kiválósága abban
áll, hogy kombinálni tudta a teljes pesszimizmus félelmetes és pusztító
koncepcióit azzal a szenvedéllyel, a képzelet ama ragyogásával és azzal
a formai szépséggel, amely csak a nagyszerű versben éled meg. Látása
fekete és ijesztő. Némely leírása megdöbbentő és legtöbb lapja nem a
fiatal és tapasztalatlan lelkeknek való olvasmány. A jóhiszemű olvasó
azonban a mélység és erő ritka elemeit veszi észre ebben a sötét
költőben. Mindenekfelett pedig egy, a francia költészetben ritka
tulajdonságot fog benne látni: szenvedélyes imaginációt, mely a
gondolatot ragyogó mezbe öltözteti és a boldogtalan halandó sajátságos
szavait fölemeli a fenség magaslataira.



BEFEJEZÉS.

Flaubert 1880-ban halt meg. A francia irodalom ekkor új fázisba lépett,
olyan fázisba, amely lényeges vonásaival napjainkig tart s amely ép
ezért alkalmas pontja e vázlat befejezésének.

Ebben az utolsó fázisban két ember uralkodik. A prózában _Maupassant_
folytatta Flaubert művét, élesebb modorral és élénkebb stílusban, bár
szűkkörüebben. Benne nem voltak meg elődének exaktikus és históriai
viziói és ragyogó regényeiben és még ragyogóbb novelláiban teljesen a
modern élet szinte ördögien realisztikus ábrázolására adta magát. Vele
határozottan ellentétes jelenség _Paul Verlaine_ költészete. Míg
Maupassant tökéletesen elkülönítette a prózát minden tőle idegen költői
és képzeleti elemtől s amennyire csak lehetett, a realizmus irányába
terelte, Verlaine és társai megpróbálták a verset igazabban költőivé
tenni, mint amennyire valaha az volt, belevinni az egyéni hangulatok
homályosságát, álmatagságát és spirituális hullámzását, elfordítani
szellemét a határozott tényektől és közelebb hozni a zenéhez.

A francia vers Verlainenel és követőivel szakadt el teljesen azoktól a
klasszikai szabályoktól, amelyeknek csalhatatlanságát először a
romantikusok támadtak meg. Hogy kifejezhesse azokat a gyöngéd, hullámzó
és határozatlan érzéseket, amelyeket annyira szeretett, Verlaine
eltávolította a ritmikus szabályosság utolsó maradványait, versét
teljesen folyékony valamivé tette, melyet tetszése szerint tölthetett
érzésének és gondolatának formájába. Az eredmény igazolta az eszközöket.
Verlaine költészete finom illatot lehel, különöset, határozatlant és
mégis, mint minden illat, feledhetetlent. Varázsló, szívreható zenéjét
hallgatva egy lélek remegő hangjait halljuk. Ez az utolsó szomorú dalos
visszavezet az időkön át és összeelegyítve édes dallamát Villon távoli
melancholiájával, egyszerre szimbolizálja előttünk a nagy francia
irodalom élő virágzását és változatlan gyökerét.

Megrajzoltuk a francia irodalom körvonalait ködös kezdeteitől fogva a
mai idők küszöbéig. Visszatekintve az írók hosszú sorára, az első
benyomás, amely megragad, a rendkívüli gazdagság. Franciaország, igaz,
nem adott a világnak olyan óriási szervezetű és egyetemes erejű
lángelmét, mint Shakespeare. Ilyen mérhetetlen nagyságot leszámítva, az
első rangú írók sora, akiket a francia irodalom hozott napvilágra,
szinte páratlan a világ összes irodalmaiban. A költészetben és drámában
Villon, Ronsard, Corneille, Molière, Racine, La Fontaine, Chénier,
Lamartine, Hugo, Vigny, Gautier, Beaudelaire, Verlaine, a prózában
Froissart, Rabelais, Montaigne, Pascal, Bossuet, La Rochefoucauld, La
Bruyère, Montesquieu, Saint-Simon, Voltaire, Diderot, Rousseau,
Chateaubriand, Balzac, Flaubert, Maupassant állnak ebben a sorban. S
emellett a rendkívüli gazdagság és változatosság mellett még egy másik
megfontolás is különös értéket ad a francia irodalomnak. Inkább
különálló és egyéni, mint akármely más nemzet irodalma; ha nem fejlődött
volna ki, a világ meg volna fosztva bizonyos olyan rendkívüli értékű
qualitásoktól, melyeket csak a francia irodalom tudott produkálni. Hol
találhatnók meg másutt azt a realizmust, amely pótolni tudná Stendhal,
Balzac, Flaubert és Maupassant realizmusát? Hol kereshetnők másutt azt a
ragyogó világosságot, amelyet Voltaire ád nekünk? Avagy azt az erőt és
szabatosságot, amely Pascalban izzik? Avagy Racine szenvedélyes
tisztaságát?

Végül, ha keresni akarjuk a francia irodalom szellemének lényegét,
vajjon hol találjuk meg? Az igazsághoz való ragaszkodás? A retorika
szeretete? A világosság? Mindezek a tulajdonságok sajátképen az övéi, de
ezeken túl és fölöttük van még egy, amely szabályozza és átlelkesíti a
többit mind. Az a magasztos elv, mely annyi nemzedéken át csillagként
vezette Franciaország íróit, a megfontolás, a tudatosság elve, a
rendezett szépség lelkiismeretes keresése, a művészet végtelen
dicsőségének tántoríthatatlan és hajthatatlan kutatása.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Az egyedüli jó, a mi a világon megmarad nekem, hogy néha
sírtam.]


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

23 |lazaságben |lazaságban

62 |hirtetelen |hirtelen

70 |Andremaquenak |Andromaquenak

74 |jájátékos |játékos

96 |illetlőeg |illetőleg

110 |Docteur Arakia |Docteur Akakia

161 |forrásaiben |forrásaiban]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A francia irodalom főirányai" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.