Title: A természettudomány fejlődésének története (2. kötet)
Author: Bölsche, Wilhelm
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A természettudomány fejlődésének története (2. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

FEJLŐDÉSÉNEK TÖRTÉNETE (2. KÖTET) ***


KULTURA ÉS TUDOMÁNY

A TERMÉSZETTUDOMÁNY FEJLŐDÉSÉNEK TÖRTÉNETE

IRTA WILHELM BÖLSCHE

FORDITOTTA SCHÖPFLIN ALADÁR

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1912

A TERMÉSZETTUDOMÁNY FEJLŐDÉSÉNEK TÖRTÉNETE

IRTA

WILHELM BÖLSCHE

FORDITOTTA

SCHÖPFLIN ALADÁR

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1912

A MODERN VILÁGKÉP ALAPVETÉSE.

II.

KEPLERTŐL NEWTONIG.



A modern világkép alapvetése.


II.  Keplertől Newtonig.

Galilei sorsában éppen útban volt a döntő fordulat, mikor Regensburgban
1630 novemberében bezárult az egyetlen embernek élete, aki teljes
nagyságában állott mellette: _Kepler_ Jánosé (szül. 1571-ben, a
svábföldi Weil-der Stadt-ban). Kepler pályája valóságos regény,
érdekfeszítőbb, mint amilyet költő fantáziája valaha teremtett. E
helyütt csak azokat a vonásait emelhetjük ki, melyekben az ő egyéni
sorsa szükségszerüen összekapcsolódik a világkép kitágulásával. De igy
is egy rendkivül vonzó egyéniség körvonalai mutatkoznak benne. Mig
Galilei tevékenységében kezdettől fogva a merően ténylegesben, a dolgok
zavartalan valóságában való gyönyörködés nyilvánul, Kepler teljességgel
misztikus spekulácziókból indul ki. Annál tartalmasabbnak tünik fel az
energia, amelylyel végül mégis csak átküzdötte magát rajtuk, a csaknem
tökéletesen szabad magasságig. Műve tetőpontján ő is teljesen Galilei
nézetének hatalma alatt áll: hogy az egyedüli eredményes út a
természetbe való behatolásra a természetnek magának közvetlen
megkérdezése a szigorúan szakszerü megfigyelés útján. Veleszületett
fantáziája ugyanekkor igazi tudományos géniuszszá válik, vagyis azzá az
adománynyá, mely a megfigyelések nagy sorozatain egyidejüleg úgy tud
uralkodni és úgy tudja őket áttekinteni, hogy a közös, a mindig
visszatérő mint törvény hámozódik ki. Ha átvizsgáljuk Kepler életének
egyes fázisait, akkor az a biztos érzésünk támad, hogy ez az egyetlen
ember egyénileg végig csinálta és végig küzdötte a fejlődés egész útját
a görögök idő előtti kombinácziójától, a középkor misztikus
eltévelyedésén s a kettőnek az araboknál látott egyesítésén kezdve egész
Kopernikus és Galilei magaslatáig, sőt még éppenséggel a mi modern
gondolkodásunk legjavának magaslatáig is.

Anyagi kényszerüségből, de bizonyára valami szkepszisből és a misztikus
természeti kapcsolatok iránti érzékből is meglehetős egyforma részekben
összeszövődött érdeklődés révén azon kezdte, hogy Grazban és Prágában
mint asztrologus szerzett hírnevet. A mesterségszerü csillagjóslás
durvaságait azonban már korán megtanulta iróniával nézni. A finomabb
varázson azonban, mely benne rejlett és amely visszacsalogatta a régi
pythagorászi szám-misztika felé, nem tudott olyan egykönnyen urrá válni.
Kopernikus rendszerét szivvel-lélekkel felkarolta. Első könyve azonban,
a _Mysterium cosmographicum_ inkább még csak játszott vele, semmint
előbbre vitte. A planéták új rendjének egységessége, a (különben még
nagyon kevéssé pontos számításokra alapított) szabályosságok a
planétáknak a naptól való távolságában, elegyedve azzal a homályos
hajlammal, hogy Plató értelmében mindenütt ritmikusan elrendezett
világra vágyott találni, messzemenő mathematikai spekuláczióra
hajtották, melynek eredményeiben pillanatnyilag valami mondhatatlanúl
mámorító rejlett, közvetlenül azonban sohasem vezettek volna a haladás
útjára. Mert előbb valami másra volt szükség, mielőtt a mathematikus
bezárkózhatott volna szobájába és összehasonlíthatta volna a számokat: a
valódi exakt _biztosság_ ezekben a számokban, az égről magáról való
leolvasás, minden előre megfogalmazott vélemény nélkül. Semmiféle
pythagorászi és plátói számmisztika – és ha még oly éleselméjüleg
alkalmaztatott volna is – nem vezethetett volna arra a gondolatra,
amelyre elsősorban volt szükség: arra a gondolatra, hogy a planéták nem
kör-pályán keringenek, mint ahogy még Kopernikus hitte, hanem
_elliptikus_ pályán. A tökéletes körről való felfogás éppen a
pythagoreusoknak és platonikusoknak volt köszönhető és minden, ami
hozzájuk csatlakozott, örökké csak a régi körforgásba jutott bele.

Kepler életének szegény a szerencséje. Egyszer azonban mégis kedvezett
neki a szerencse. A fiatal misztikust a nagy számoló, Tycho iskolájába
küldte. Ez volt az elhatározó lökés, ami azzá tette, aminek ma
tiszteljük. Az asztronómia nyugtalan Fausztja, Tycho Brahe kevéssel a
tizenhatodik és tizenhetedik század fordulója előtt elégedetlenül
elköltözött a Sundban lévő mesés szigetéről, hogy II. Rudolf császár (I.
Rudolf magyar király) szolgálatában új szinhelyét alapítsa
tevékenységének. Itt türelmes tanítványt keresett, aki évtizedek óta
folytatott megfigyeléseit a Mars bolygóra vonatkozólag folytatja és
feldolgozza. A szerencsés véletlen hozta magával, hogy Keplerre bukkant.
Kettejük személyes együtt dolgozásának Tycho hirtelen halála korán (már
1601-ben) véget vetett ugyan, de a már összegyüjtött anyag Kepler
kezében maradt egyesítve és az általános direktiva, melyet Tycho
megfigyelésének módjával adott neki, nagy erővel rá nézve új, de
összehasonlíthatatlanúl szerencsésebb útra térítette Keplert. A Mars
pályája a Merkuréval együtt az összes planéták közül a leginkább
excentrikus. Hol 27 millió mérföld közelségre jut a naphoz, hol meg 33
millió mérföldnyire távolodik el tőle. Ha valahol, akkor éppen itt a
pontos megfigyelés szükségképpen rá kellett, hogy vezessen a _bolygók
pályájának nem köralakú_, hanem _elliptikus alakjára_. Kepler, a
pythagoreus, egy darabig még küzdött az előtte levő megfigyelések ellen.
Aztán végbement benne az elhatározó lépés. Az ókor utolsó téves
traditiója, amelynek még Kopernikus rabja volt és a melybe minden
szám-misztika beleszövődött, eltünt a jobban kikutatott, a megfigyelt
tény súlya alatt: a szó legjobb értelmében legyürt harczos előtt
megnyilatkozott az ugynevezett _Kepler-féle_ törvények közül az első: a
bolygók pályái ellipszisek, melyek egyik gyujtópontjában áll a nap.
1609-ben, abban az évben, melyben Galilei megkezdte hadjáratát a
távcsővel, megjelent ez a törvény a Marsra vonatkozó megfigyeléseket
összefoglaló nagy könyvben _(Astronomia nova de motibus stellae
Martis)_, a második törvénynyel együtt, mely a planéták napközelben
gyorsabbodó, naptávolban pedig lassabbodó sebességének sajátszerü
jelenségével foglalkozik. (Keplernek ez a második törvénye azt a tényt
mondja ki, hogy a valamelyik planétától a napig húzott vonal e planéta
nap-körüli mozgása közben egyenlő idők alatt egyenlő felületeket súrol.)

Kilencz nehéz terhü év múlt el ezután az eredmény után a sok
megpróbáltatáson keresztülment, a mindennapi kenyérért való harczban
helyről helyre hajszolt férfiú fölött; ekkor geniális szelleme a
megszerzett tudománykincsnek a merész spekuláczió régi adományával való
győzedelmes egyesítésével megragadta a róla elnevezett bolygó-törvények
harmadikát is, 1618 május 15-én. Ez a törvény azt tanította, hogy a
bolygók keringési idejének négyzetei úgy viszonylanak egymáshoz, mint a
naptól való középtávolságaiknak harmadik hatványai. Ellentétben az első
két törvénynyel itt a különböző bolygóknak egymás között való kölcsönös
vonatkozásait fedezte fel Kepler, melyeknek szükségszerüen a legnagyobb
gyakorlati fontosságra kellett jutniok.[1]

_A Harmonices mundi libri V._ czímű könyv, mely 1619-ben Linzben
nyomatott, tette közhirré ezt a fölfedezést, mely Kepler minden korábbi
felfedezésére feltette a koronát. A könyv ezzel a büszke előszóval
jelent meg: «Hosszú hasztalan erőfeszítések után végre megvilágosított
engem a legcsodálatosabb megismerés világossága. Ime itt van
tanulmányaim eredménye. Hogy a kortársak vagy a későbbi nemzedékek
fogják-e olvasni könyvemet, az nekem egyre megy. Száz év mulva biztosan
meg fogja találni a maga olvasóit». A fele sem múlt még el ennek a száz
évnek, mikor feltünt az az olvasó, aki nemcsak olvasni tudta Kepler
könyvét, hanem aki a Kepler-féle törvények sorai közül ki tudta olvasni
annak alapvető összefoglalását, amit azok kimondtak. _Newton Izsák_ volt
ez az olvasó.

Magának a kornak hálája azonban a nagy gondolkodó iránt elszomorítóan
szól abból a tényből, hogy Kepler éppen akkor kényszerült egy egész évet
anyja védelmére fordítani, akit sváb szülőföldjén, mint boszorkányt
vádoltak be s akit csak fiának önfeláldozó védelme tudott nagynehezen a
kinpadtól és máglyától megmenteni. Ily komoran libegtek még a középkor
árnyai azon a korszakon át, amelynek már megvolt az ereje, hogy egy
Keplert és egy Galileit tudjon nemzeni. Egy évtizeddel később a nagy
kutató áldozatául esett a létért való küzdelem megerőltetéseinek, éppen
mikor Regensburgban (1630) bepörölni készült utolsó urát, a
fizetésképtelenné vált Wallensteint. Ez az utolsó keserü irónia, mely a
tudomány önzetlen szolgáját, a csaknem páratlanul álló legtisztább
jellemet önhibája nélkül belekeverte kora legvakmerőbb kalandorának
véletlen balszerencséi egyikébe.

*

Nem feladata e lapoknak, hogy megírjuk rajtuk az asztronómia történetét.
Ha a kozmosz-kép megerősödésének története Kopernikus, Galilei és Kepler
idejében kénytelen beleszőni egyes fragmentumokat a csillagászat
fejlődéséből, ennek oka a dologban magában rejlik. Itt mint semmiféle
más területen egy oly hatalmas gyűrű záródott be ebben az időben, hogy
valósággal első izben volt meghódítottnak tekinthető a továbbmunkálkodás
bázisa. Nem maradt most már más hátra, mint hogy egy kis ugrással és
bizonyos közbeeső tagok mellőzésével most mindjárt megemlékezzünk az
utolsó és leginkább elhatározó kalapácsütésről, melylyel _Newton Izsák_
hatalmas keze véglegesen lerombolhatatlanná tette a két évszázad
vívmányait.

Newton vívmánya egyforma részben nő ki a Kepleréből, a három
bolygó-törvény felfedezőjéből és Galileiéből, a szabad esés törvényének
felfedezőjéből. Igy organikusan csatlakozik a tizenhatodik és
tizenhetedik század fordulójának két legnagyobb tettéhez és egy magasabb
egységbe kapcsolja őket össze, melylyel a gondolatokban mély
tizennyolczadik század aztán mint bölcsőbeli ajándékkal indulhatott
útjának.

Newton élete külsőleg épp oly boldog, mint Kopernikusé. Csöndes,
igénytelen tudós ő is, mint ez s még abban a tulajdonságban is egyezik
vele, hogy mélyértelmü művét az évek során át kiadatlanúl heverteti. Ez
az eset később még egy harmadik esetben is ismétlődik, Darwinnál, a
kozmosz-kép történetében, úgy hogy azt lehetne mondani, az újabb kor
három legjelentékenyebb könyve, egyuttal a három legjobban megérett és
csiszolt könyv is volt és egyuttal mind a három példája a képzelhető
legönzetlenebb érzületnek. A tulajdonképpeni támadások, melyek Newtont
érték, a saját fejéből állottak elő. Bizonyos tekintetben a pályája
egyenest fordítottja volt a Keplerének. Kepler vas energiával küzdötte
fel magát a misztikus spekuláczióból _az induktiv módszernek_ való
abszolut odaadásig, a tényről tényre való megfontolt haladásig és a
spekulácziónak éppen a megfigyelt tények geniális áttekintésére és
értékesítésére való korlátozásáig. Mikor Newton (szül. 1643 január 5-én
Whoolstorpeban, Lincolnshireben) megkezdte tanulmányait, már előre
szilárdan állott benne a meggyőződés ennek az induktiv módszernek
értékéről. Az utolsó száz év olyan meglepő eredményeket látott ezen az
úton, hogy praktikus értékéről egyáltalán nem lehetett kétség. Az idők
nagy fordulatával hatalmasan felvirágzó filozófia ugyan máskülönben sok
zavarosat és elsietettet szült, de hathatós helyen (Verulami Baco
1561–1626, tehát Keplerrel párhuzamosan) éppen a természettudományi
módszert fogalmilag nagyon világosan kidolgozta és mint a tudomány
haladásának egyedüli üdvét dicsőítette. Newtont aztán későbbi éveiben és
sokkal főművének befejezése után misztikus hajlamok szállották meg és
fantasztikus, tudományosan értéktelen utakra csábították. Éppen mert
ilyenek, a mi szempontunkból nem jutnak számításba.

A merőben empirikus út Newton élete munkájának fölfelé emelkedő részében
érvényesül azokban a tanulságos részletekben, melyek a gravitácziós
törvény úttörő felfedezését megelőzik. Foglalkozzunk kissé velük, mert
ennek az egész történeti képnek czéljában rejlik, hogy nem annyira az
egyes nagy természeti törvényeket akarja felfedezésük sorrendjében
előmutatni (ehhez a vállalkozáshoz vaskos kötetekre volna szükség), mint
inkább általánosságban jelezni, mikor kezdtek először azzal foglalkozni,
hogy egy «természeti törvény» lényegét világossá tegyék maguk előtt és
mikor léptek methodologiai útra a czélból, hogy magából a természetből
olvassák ki törvényeit. Ha egyszer felismerték, attól fogva a keresés
módja mindig ugyanaz maradt és az így igazán megtalált törvények
változatossága már nem tartozik a kozmosz-kép történetének vázlatába,
hanem a megfelelő specziális tudományok kompendiumaiba.

Egy elterjedt családi anekdota beszéli, hogy Newtont, mikor 1665-ben
Cambridgeből, ahol mathematikai tanulmányait végezte, a pestis elüzte,
szülőhelyén egy érett alma leesése vezette arra a gondolatra, hogy
vajjon nem ugyanazok a törvények, ugyanazok az erőviszonyok, melyek ezt
az almát a föld felé ejtették, tartják-e meg a holdat földkörüli
pályáján. Akár így helyes az anekdota, akár nem, hogy erre az elmés
ötletre rá lehessen jönni, ahhoz mindenesetre szükség volt mások által
végzett óriási előzetes munkálatokra. Mindazáltal mégis szellemi tett
volt, első villanása egy oly kombinácziónak, mely sok
részlet-megfigyelést volt képes összekapcsolni. De ha a természetkutató
megfontolt útját meg akarták tartani, szükség volt a meglevő előbbi
megfigyelések lehető legpontosabb reviziójára is. Newton semmi szin
alatt sem engedte magát elkápráztatni egy szép ötlet által és belefogott
ebbe a munkába. Ha föltételezte, hogy a hold egy általános
nehézkedési-erő törvénye által, mely állandóan megfelelő arány szerint
vonzza a tömegre nálánál sokkal nagyobb föld felé, mint ahogy az az
almánál tapasztalható volt, a földhöz van kötve, de egyuttal egy másik,
eredetileg egyenes vonalú (tangentiális) saját-mozgása következtében
(egy parittyában forgatott kőnek megfelelően) nem jutott el a valóságos
leesésig, akkor valóságos mozgási viszonyainak egy oly formulába
hozhatóknak kell lenniök, mely megfelel Galilei eredményeinek a testek
földre esése dolgában. Az eredmény Newtonra nézve egyelőre az volt, hogy
fel kellett a gondolatot adnia. A számítás nem egyezett. Hogy a hold
pályáját és az alma leesését mathematikai exaktsággal visszavihesse egy
egyforma «nehézkedési törvényre», ahhoz szükség volt több a legélesebb
megfigyeléssel megállapított nagyságra. Ismerni kellett a hold
távolságát a földtől, a hold úgynevezett sziderikus keringési idejét
(vagyis azt az időt, melyre a holdnak szüksége van, hogy az égboltozat
ugyanazon állócsillagához visszatérjen) és ismerni kellett magának a
föld egyenlítőjének egy fokát is. Newton azokat a számadatokat
használta, amelyeket kora megadott neki. Ezek közül az utóbb említett
téves volt, mert a föld nagyságát még nem ismerték kellően. A számításra
nézve ennek az volt az eredménye, hogy a föld nehézkedésének a föld
felszinén való, a holdról kiszámított gyorsulása jelentékenyen eltért
attól a számtól, melyet Galilei az olyan testekre vonatkozólag kapott,
mint az alma. Newton most már egyelőre ad acta tette gondolatát és más
tanulmányok felé fordult. Ez 1666-ban volt. Nem mult el azonban öt év és
a franczia Jean Picard az első igazán megbizható földmérés alkalmával
egy a valóságos földnagyságnak jobban megfelelő számot állapított meg.
Newton 1682-ben, a londoni Royal Society egy ülésén, véletlenül értesült
erről. Roppant izgalom vett rajta erőt. Nem bizva önmagában izgatottsága
első pillanatában, megkérte egy barátját, hogy régi számítását az új
számjegy alapul vevésével még egyszer revidiálja. A Galilei eredményével
való megegyezés ezáltal már csaknem tökéletes volt. A holdra ugyanaz a
törvény volt érvényes, mint a lehulló almára! És erre Newton
megformulázta általános gravitácziós törvényét: minden test minden más
testre olyan vonzóerőt gyakorol, amelynek nagysága egyenes arányban áll
a vonzó test tömegével és fordított arányban a távolság négyzetével.
Bolygórendszerünk összes ismert mozgási jelenségei és viszonyai, ahogy
Kepler már szilárd formulába hozta őket, alapjában véve ez alapvető
törvény szükségszerü specziális következéseinek bizonyultak. A nagy nap
a sokkal kisebb planétákat pályájukon pontosan roppant tömegének
erejével köti meg, a vonzóerő azonban a távolság négyzetével fordított
arányban csökken, azaz: ha megkétszerezzük a távolságot, négyszeresen
csökken, ha megháromszorozzuk, akkor kilenczedrészére csökken és így
tovább. A nagy felfedezést Newton csak 1687-ben tette közzé a
«principiumok» emlékezetes könyvében, (Teljes czíme: «Philosophiae
naturalis principia mathematica»). Maga Newton pályájának ezt a
legfontosabb dátumát teljes negyven évvel élte túl.

A gravitácziós törvény tulajdonképpeni fontossága abban az eminensül
kozmikus kapcsolatban áll, melyet magában foglal és amely már az első
képekből is kivilágosodik, melyekhez kapcsolódik: az ökölnyi alma, mely
néhány lábnyi magasságról, az ágról a földre esik és a hold gömbje, mely
468 mérföld átmérő és 51,800 mérföldnyi a föld középpontjától való
középtávolság mellett a fejünk fölött mozog. Az ehhez csatlakozó
legközelebbi kép már az összes roppant nagy földgömb maga, mely a
holdtól kísérve ismét a nehézkedési erő ugyanazon törvényei szerint
keringi körül a napot. A nap még távolabb eső erőczentrumokat követ,
magával ragadva az egész bolygórendszert. A nap világába mint vendégek
rohannak bele messze távolságokból rengeteg parabola és
hyperbola-pályákon a hosszúfarkú üstökösök. Kettős csillagok
magasabbrendű óriási naprendszerekké összekötve keringenek egymás körül.
És mindenütt ugyanaz a newtoni törvény.

Most először símúlt egységbe – legalább egy szilárd szempont alatt – a
mindenség és semmiféle ezután következő megfigyelési tény nem tette
sehol lazábbá a minden pántok ez egyelőre legerősebbikét. Hogy Kepler
második és mindenek előtt geniális harmadik planéta-törvénye megmutatta
az utat, hogy lehet ismert nagyságokból (pl. egy planéta keringési
idejéből és a földnek a naptól való távolságából) ismeretlen nagyságokat
(pl. ennek a második planétának a naptól való távolságát) a távcsőbe
való minden további beletekintés nélkül és minden további spekulativ
gondolkodó munka nélkül, egyszerűen a törvénynek megfelelő formulából
leolvasni, akkor a gravitatiós törvény következéseiben éppen lehetővé
tette egy _új_ planéta (a Neptun) fölfedezését merőben egy más égitesten
(Uranus) megállapított zavarások alapján; oly összekapcsolása ez a
dolgoknak, mely túlhaladta a spekuláló misztika legmerészebb reményeit,
merőben empirikus úton. 1784 márcziusában Herschel Vilmos felfedezte az
ég átmustrálásakor az Uranus bolygót. Az Uranus mozgásáról a következő
évtizedekben végzett számítások egy idegen, zavaró elem gyanítására
vezettek az Uranus pályáján túl. 1840-ben Bessel félreérthetetlen
világossággal kimondta a problémát: a zavaró testet, azaz egy még az
Uranuson túl keringő, eddigelé azonban a távcsővel még meg nem figyelt
bolygót pályája és súlya szerint kiszámítani az Uranus pályájának
eltérései alapján. Leverrier megoldotta a mathematikai problemát.
Eredményei 1846 augusztus 31-én kerültek nyilvánosságra Párisban;
ugyanez év szeptember 23-án Galle Berlinben megtalálta távcsövével a
bolygót (Neptunt), csaknem pontosan azon a helyen, ahol a számítás
megjelölte.

Ez az egy példa elég lehet arra, hogy megmutassa, mit jelent Newton műve
az egységes természetfelfogás értelmében és milyen hatást tehetett egy
ily lépés a _világmechanizmus szívébe_ az egész ez után való időre.[2]

A legfenségesebb látványosságok közé tartozik, melyek szemléletéhez
egyáltalán hozzájuthat az ember, megfigyelni a természettudományok
csaknem összes ágainak egyidejű csírázását 1500 és 1700 között. Ha az
egyik oldalon a távcsővel végzett felfedezések igazán új, soha nem várt
világot tártak fel, ugyanakkor másfelől nem kevésbbé termékennyé, sőt
belsőleg igazában elhatározóvá vált a közönséges, a mindennapi felé
irányúló tekintet élessége. A rég megszokottat, látszólag magától
értetődőt csodálatosnak és magyarázatra szorulónak találni: ebben a
követelményben és ennek teljesülésében rejlett az elhatározó lépés
felfelé. Kopernikus mutatta meg először diadalmasan, hogy a látszólag
legegyszerűbb dologban, a napnak az égen való fel s alá szállásában,
melyet minden gyermek ismer, olyan titok rejlik, mely ha egyszer meg van
fejtve, egészen új világfelfogást nyit. Ezzel az irány egy nagy siker
által azonnal szentesítve volt és a legjobb elmék buzgón rávetették
magukat az új harcztérre.

Képzeljük magunkat a pisai dóm félhomályába. Nagy egyházi ünnep van. A
kórusról melodikus hullámok hangzanak fel a hűvös téren át, a gyertyák
ezrei libegnek át a tömjénfüst felhőin, melyeket némán mozgó
ministránsok terjesztenek a főoltár körül; a templom hajóját embertömeg
tölti be, jöve-menve, térdet hajtva ősrégi idők óta megszokott, soha meg
nem értett módon. Magas ablakokon áttörni igyekszik az ég átlátszó
fénye, de egyetlen sugár sem bocsátkozhatik be szabadon egyetlen
homlokra sem. Ebben a térben a napnak csak azért szabad világítani, hogy
bájos szinességgel összeállított üvegdarabokat tegyen élénk fényűvé.
_Egy_ szellemben azonban más világosság derül fel. Egy fiatal diák, a
tizenkilenczéves Galilei támaszkodik az egyik oszlophoz. Az érzékeket
mámorító áramlás rajta hatástalanul vonul át, szeme mindig ugyanabba az
irányba van függesztve: egy a magas boltozatról lecsüngő csillár lassú
mozdulataira, melynek lengéseiben ő törvényszerű szabályt sejt. Mindig
egyenlő időközökben írja le a csillár a maga ívét, egyforma messzire
mindkét oldalon; mikor a lendület elvesztette erejét, megfordul, előbb
lassan, aztán fokozódó gyorsasággal az ív közepéig, majd ismét
mindjobban meglassubbodva, míg végül a másik oldalon is újra
visszafordul és ugyanazt az utat ugyanazon a módon teszi meg újra meg
újra. Mögötte pedig egy másik csillár ing, magában ép oly
szabályszerűen, de sebesebben, ahogy a fiatal ember a lüktetésén
megszámlálja, pedig mind a kettőnek egyforma az alakja és egyforma a
nagysága és máskülönben is egyforma körülmények között vannak, csak az
egyik csillár a boltozatnak magasabb pontján van felfüggesztve, mint a
másik, a sebesebben lengő. Vajjon a különben mathematikailag szigorú
mozgásokra a kötél hossza volna befolyással? Ezekhez a megfigyelésekhez
és ezeknek a kérdéseknek a föltevéséhez fűződik a monda szerint Galilei
első felfedezése, az ingatörvény, mely lényegileg a közvetlen
megfigyelésre támaszkodó keletkezésével és átlátszóan geometriai
jellemével megalapította Galilei kutatásainak korszakalkotó irányát.[3]

Ennek az anekdotának párja (melynek biografiai hitelessége itt
egyáltalán nem jön számba) az a már említett anekdota Newton almájáról.
Mind a kettőben éppen a mindennapi dolgon való elcsodálkozás az, ami
úttörő felfedezésekre vezet. A tizenhetedik században ez általános elvvé
válik. A scholasztikus középkori bőrt levedlették az emberek, szemükbe
néztek a dolgoknak és _mertek_ csodálkozni, kérdezni. És ez a szerencsés
idő a legegyszerűbbet még olyan szűziesen nézi, a jó oly nyiltan áll
végre megszabadult és merésszé vált kezében, hogy jóformán minden
helyen, a ahova nyúl, megvettetik az alapja modern tudományunk valamely
nagy szakaszának. Mint Galileinél és Newtonnál, legtöbbször egyetlen
tény nyitja meg a zárat és utat csinál egy feltartóztathatatlan
áradatnak, amely ettől fogva szüntelenül áradva árad egész a mi időnkig,
mindjobban megdagadva, mindig új anyagot súrolva le az ismeretlennek
sziklatömbjéről a kozmosz-képben és ragadja magával, tisztázza és a maga
megfelelő helyén ismét lerakja rendezett tudási réteggé.

Ugyanaz a tizenhetedik század, mely az 1609. év emlékezetes éjszakái
óta, melyeken Galilei ráirányította távcsövét a holdra és a planétákra
és szellemileg belépett a legtávolabbi, számunkra a fény által
közvetített, Columbus «új világánál» milliószor és milliószor nagyobb
világalakulatok csodabirodalmába, itt diadalról-diadalra haladt át
mindenen, ami a mindenségben fényt sugároz: ugyanaz a század megragadta
_Huygens_ Keresztély (1629–1695) _hullámzási teoriájával_ az alapvető
tényt magának ennek a fénynek a természetrajzához is, olyan tényt, amely
a fényt nem mint valóságos «fényanyagok» kiáramlását mutatta fel, hanem
mint parányi részecskéknek egy a fény előidézőjéből kiinduló
hullámmozgását a közbeneső térben, tehát mint merőben mozgási tüneményt.
Ugyanannak a férfiúnak, aki a nehézkedési törvényt kiszámította,
gondolkodó szeme már mintegy sejtőn nyugodott a sajátszerű színképen
(spektrum), amelybe a háromoldalúan csiszolt üvegtől vagyis prizmától
megtört egyes fénysugár feloszlik, – először ő tanította, hogy kell ezt
a jelenséget, amely azután szócsöve lett a mennynek, a legtávolabbi
napok és ködfoltok fizikai összetételéről való értesítésre a mérföldek
billióin át, egy sötét kamrában egy köralakú nyíláson át előidézni.
Ugyanez időtájban (1675) Cassini Párisban azt a meggyőződést nyerte az
akkor újonnan felfedezett első Jupiter-hold elsötétülése
bekövetkezésének periodikusan változó időtartamára vonatkozó
megfigyeléseiből, hogy _a fény terjedési sebessége a térben megmérhető
kell, hogy legyen_ és a dán _Olaf Römer_ már igen közel jutott a helyes
számhoz: másodperczenkint 70,000 mérföldhöz.[4] Magdeburgban a geniális
polgármester, _Guericke_ Ottó, aki sikerekben gazdag kitartással átélte
csaknem az egész hatalmas tizenhetedik századot, feltalálta az
_elektrizáló gép_ első, legegyszerűbb formáját és ezzel legelőször
mutatta meg azt az utat, hogy miképp kell egy titokzatos természeti
erőt, melyet ősidők óta mind újra meg újra megbámultak a véletlenül
talált borostyánkövön, egy az embertől magától konstruált apparátusból
tetszés szerint és tömegesen kicsalni. Oly kulturális szikra, melyhez
hasonlóan kevés más világít, szökken át az elmés magdeburginak e
kezdetleges forgó kéngolyójától a mai technika legnagyobb alkotásaira és
kétségkívül az eljövendő idő még nagyobb alkotásaira is. Egy másik
helyen, de csaknem egyidejűleg egy látszólag még egyszerűbb megfigyelés
egyenesen megváltoztatja egyetlen lökéssel az egész fizikai földképet: a
firenzei _Evangelista Torricelli_ higannyal megtöltött és aztán nyitott
végével a higanyfelületbe mártott üvegcsövében a higanyoszlop 76 cm.
magasságnál állandónak mutatkozik és Galilei genialis tanítványa bámulva
vallja meg magának, hogy a _föld atmoszférája_ az, ami a higanyfelületre
gyakorolt nyomásával nem engedi a higanyoszlopot alábbszállni. A mérhető
fényhez járult tehát a mérhető súlylyal bíró, a mérhető levegő. Minden
arány eltolódott, a világ megújhodott! Ez utóbbi kísérletnél azonban
megvilágosodtak a következmények is: 1644 körül tette _Torricelli_,
Galilei tanítványa azt a sajátságos felfedezést és 1648 szeptemberében
már a geniális _Pascal_ buzdítására a franczia _Périer_ felmegy az 1400
méter magas Puy de Dôme hegyre az Auvergneben, összehasonlítja az ott
megállapított higanyoszlopot Torricelli csövében a hegy lábánál nyert
oszloppal és meggyőzőn bebizonyítja, hogy a ránehezedő atmoszféra
nyomása minden méterrel felfelé mérhetően csökken, ami olyan tény, hogy
szükségszerűen a _hegymérések_ új korszakát kellett, hogy bevezesse,
mert ettől fogva pontos barométer-formulák segítségével egyszerűen le
lehetett olvasni a higany magasságáról, mily magasan emelkedik ki a hegy
a tenger szine fölé és közelebbi sík környéke fölé. A tizenhetedik
század első felében használatba jön a _hőmérő_ is. Az elektrizáló gép
feltalálója, Guericke előállítja az első légszivattyút (1654). E
készülékek mindegyike egy-egy nagy, elhatározó győzelem. A tudomány,
mely még e korszak kezdetén – például olyan alakban, mint Galilei –
egy-egy széles kört átfoglaló elmében egészen tükröződni látszott, amint
mind nagyobb terjedelmű lett az anyag, egyes _egymástól élesen
különválasztott disciplinákra_ oszlik. A hagyomány által megszentelt
összekapcsolások, mint a kémia és az orvosi tudomány kapcsolata egyelőre
mindkettejük hasznára elkülönülnek; a mi napjainkban kellett kár nélkül
és új alapon újra egyesülniök. Éppen a kémiára egész mélyen be a
tizennyolczadik századig még mindig egy súlyos lidércznyomás nehezedik:
a _flogisztonról_ szóló tanítás. Annyiban legalább nemes tévedésen
alapult, amennyiben ez is, éles elméktől, mint Bayle, Kunkel, Becher,
Stahl alapíttatva szintén abból a végre feltámadt szükségérzetből eredt,
hogy valami nagyon mindennapi dolgot megmagyarázzon, tudniillik a láng
és az elégés természetét. Még nem tudtak semmit a kémiai kapcsolatoknál
és elválasztódásoknál levő valódi arányokról. Még nem ismerték fel, hogy
a levegő gáz-alakú elemek keveréke. Egy nekünk olyan megszokott elem,
mint az oxigén még nem volt felfedezve. A hőt, amely számunkra ma csak
az anyagrészecskék bizonyos meghatározott mozgási formája, annak a régi
balhitnek következtében, hogy a «tűz» «elem», egy külön «hő-anyag»-ból
tudták csak magyarázni. És szerintük a tűznél is minden égő testben
valami anyagszerű válik ki, amit flogisztonnak neveztek és minden éghető
testben mint egységes alkatrészt képzeltek el. Hosszú ideig minden
megfigyelés eredménye úgy látszott, mintha igazán beleilleszkedett volna
az éleselméjű teoriába, ámbár ez pozitive téves volt és túl kellett
rajta lépni. Ami azonban úttörő volt a korban, azt nem akadályozták az
ilyen tévedések és kétségkívül mégis csak akkor vetették meg a modern
kémiának alapját, daczára a félrevezető flogisztonnak.

Ha a két évszázadot, a tizenhatodikat és tizenhetediket kereken
összefoglaljuk, 1500-tól 1700-ig, akkor meg kell vallanunk, hogy ebben a
rövid időközben, amely három-négy ember életét hidalja át, _a kozmoszkép
tekintetében több történt, mint az összes előző évezredekben a
babiloniai-egyiptomi ősidőktől odáig_, nemcsak ténybeli nyereség
dolgában, hanem mindenekelőtt abban, hogy csaknem minden _ekkor_
megtalált tény úgy hatott, mint egy ütés egy nagy harangra, mely a
hatások összegezése által végül zúgó lengésekbe jut. Nem csoda, hogy
ebben az időben élénkebben kezdtek, mint valaha, tudatosan egy ilyen
kozmoszképpel foglalkozni. A nap körüli mozgás első mártirja, _Giordano
Bruno_ tűzhalálát Rómában ép annyira köszönhette Lucretius régi kozmikus
eszméi merész filozófiai fölelevenítésének: nála a természet megint mint
a legfelsőbb, _mint valami egységes_ tünik fel, amelytől az egyház az
emberiséget szerencsétlenségére idegenítette el és költőileg lelkesült
szavakkal dicsőitette a pantheisztikus eszmét, amely az «Isten» fogalmát
átvitte minden létezőre és a _természetkutatóban_ látta az igazi, az
egyetlen _theologust_. A két század legjobb filozófiai elméi
valamennyien többé-kevésbbé közel állanak a természettudományi
mozgalomhoz, hol mint önálló kutatók, mint _Pascal_, hol mint finom
szellemű megértők, mint _Gassendi_ és _Hobbes_. A tizenhetedik század
első harmadának közepén támad Hollandiában az a békés, szép alak,
melyről az emberi szellem történetének egy még oly rövidre fogott
vázlata is meg kell hogy emlékezzék: _Spinoza_ Benedek (1632–1677), az a
férfiú, aki magasrendű és boldogító ethikát tudott felépíteni olyan
világképre, mely sehol sem állott ellenmondásban az izmosodó
természettudomány látszólag leginkább nyugtalanító követelményeivel sem,
és aki logikájának minden erejével szállott síkra a természet egészének
egységeért a kauzalitás törvényének általános érvényében, egész az
emberi akarat legmélyebb rezzenéseiig. Igénytelenségében és
szelidségében mégis fenkölt harczosa a szellemnek, aki semmiféle
átokkal, semmiféle csábítással sem engedte elrabolni magától
függetlensége egyetlen részecskéjét sem. Spinoza Hágában optikai üvegek
köszörülésével tartotta fenn magát, éppen abban az időben, mikor Galilei
és Kepler tanítványai ilyen üvegekkel tárták fel a világnak
beláthatatlan gazdagsággal távoli égi zónák csodáit. A magános
filozófus, távol attól, hogy ennek az exakt megfigyelésnek a jogát
elvitassa, mégis tudni vélte, hogy jogosult munkamegosztással joguk van
lenni egy szabad világkép előmozdítóinak is, kiknek legjobb megfigyelő
üvegjük másvalamiben rejlik: _az előítélettől mentes, önálló
gondolkodásban_.

*

Ha azt kérdjük magunktól, hogy mi minden hat elhatározólag közre egy a
mai értelemben vett fizikai világképben, akkor mindenekelőtt a szó
legtágabb értelmében vett asztronómiai tények tartoznak hozzá, nemcsak
leírása a látható tárgyaknak, hanem a látottaknak összekapcsolása is,
fizikai és mathematikai értelemben a mozgás és elrendezkedés törvényei,
a kapcsolatoknak az egymástól elkülönült dolgokban való kimutatása, az
egésznek, mint egy kozmosznak szemlélete. Az elhatározó lépés e felé az
irány felé a Kopernikus és Newton közti időben meg volt téve. Ez
egyúttal szilárd megállást is adott az egésznek alapján.

Továbbá elkerülhetetlenül szükségeseknek látszanak a szűkebb földkép
éles körvonalai: a föld alakjának nagyjában való ismerete, az
atmoszférának és a földkéreg folyékony burkolatának fizikai törvényei,
az elektromos és mágneses folyamatok felfogásának kezdetei, a kémiai
viszonyok kutatása, mindenekelőtt a földrészeknek, a szárazföld és víz
megosztásának, a szélességek és hosszúságok szerinti klimatikus
változásoknak pontos képei. Itt is most mindenfelé meg volt törve az út.
A kémia és fizika fegyverkezett. A fok-mérés nagy arányokat kezdett
ölteni. Columbus útja óta az egyáltalán hozzáférhető tartományok további
kikutatása folytonos lánczolattá lett: úgy tünt fel, mintha a bizonyos
részein erősen összehajtogatott föld-térkép minden évvel szabadabban
göngyölődött volna ki.

De van még egy harmadik beláthatatlan terület is, amely a világképnél
számba jön.

Annak a területe, amit jogosulatlan fogalomkorlátozással jobb szó hijján
«természetrajz»-nak neveznek: a mineralógiai-geológiai és a biológiai
(botanika-zoológiai) tények tömege. Itt azonban az 1600-as évek végén
kétségbeejtően kevés volt elvégezve. Pedig éppen itt kapcsolódik össze a
mult és a jövő a kozmosz-képben. A föld kőzetkérgeinek fekvésében és
mineműségében, _kihalt_ állat- és növény-formák maradványaiban
kézzelfoghatólag előttünk fekszik a világ történetének egy darabja. Más
oldalt pedig az életjelenségekben híd nyilik felénk, mint megfigyelő
lények felé, úgy hogy a látszólag legtávolabbihoz éppen itt hozzátársul
a hozzánk legközelebbi is.

Ez az egész második rész, amennyire sejtelmünk terjed, logikusan az
elsőn épül fel: a geologiai tények beleilleszkednek a fizikába, kémiába
és asztronómiába és az organikus fejlődés jelenségei az anyag általános
tulajdonságaihoz vezetnek vissza, melyek végeredményben a természeti
erőkről szóló általános tanításba torkollanak. Mindazonáltal az embernek
e dolgokról való ismerete annyira a maga saját, látszólag önálló és
időben annyira megkésett útjain haladt, hogy különvett szemlélése
jogosultnak tűnik fel. A fontos dolog itt is a nekiindulás pillanatát
fixirozni. Ezzel azonban önmagunktól közeledünk a jelenhez.

A VILÁGKÉP KITÁGULÁSA A KOZMOSZ-KÉP FEJLŐDÉSTÖRTÉNETÉVÉ A TUDOMÁNYOS
GEOLOGIA KEZDETÉTŐL DARWINIG.



A világkép kitágulása a kozmosz-kép fejlődéstörténetévé a tudományos
geologia kezdetétől Darwinig.

A kozmosz-kép új fordulata előtt állunk. Az utolsó ez számunkra, akiknek
a jelen, mint egyelőre kényszerű határ adva van. Az eddig szemléltek
közül azonban ez a legnagyszerűbb. Jelszava: a kialakulás, lassú,
fokozatos _fejlődés_. Nem elégszik meg a meglévőnek megállapításával a
természetben, hanem behatolni igyekszik a természet történetének
titkába.

Egy darab rendkívül tanulságos és vonzó kulturtörténet, melyet a
kialakulás e fogalmának megállapítása végett be kell járnunk, tanulságos
mindenek előtt azért, mert elhatározó korszaka csak a modern kutatási
módszernek Galilei, Kepler és Newton által való alapvetése utáni időbe
esik és bizonyos értelemben e módszer életerejének pompás próbája számba
is mehet. Hogy a dolgok menetét a kényelmes áttekintés végett pár szóba
összefoglaljuk, e lefolyás nagyvonalú vázlata körülbelül a következő:

A klasszikai ókor nagyon kedvezően áll szemben a világ lassankénti
természetes kialakulásának gondolatával. De inkább csak játszik a
fogalommal, semmint világosan keresztülvezetné. Mint ahogy Pythagoras
számára a földnek nem azért kellett gömbnek lennie, mert tengeri
utazások és asztronómiai megfigyelések olyannak tárták fel, hanem
eszthetikai-filozófiai okokból, mivel a gömb a legtökéletesebb, legszebb
forma, – így a fejlődés gondolata is mindig inkább a filozófiai
spekuláczió követelménye maradt, mint egy kikutatott vagy bármiképpen
kikutatható és kikutatásra érdemes tény.

A keresztény gondolkozás világa aztán a mózesi mithosz alapján ezeket a
homályos sejtéseket egy a világ létrejöveteléről szóló határozott
történettel helyettesítette. A kozmikus törvények uralma alatt álló
természetes fejlődés itt átalakult a «teremtés» fogalmává, amelyben a
teremtő az egyes részeket darabról-darabra a semmiből vette ki és egymás
mellé helyezte. Az egyszerű, egészséges emberi ész számára azonban,
amely ezeket a misztikus hozzátételeket sohasem tudta megemészteni,
megmaradt a _lett_ világ képének legalább a magva: a világ valamikor
_nem volt meg_; aztán mindenesetre néhány napi megfoghatatlanul rövid
idő alatt darabonkint és bizonyos meghatározott sorrendben előtünt,
utóbb mégegyszer tökéletes elpusztulást élt át az özönvíz által;
egyetlen emberpártól, elég sajátságosan, barna, fekete, sárga és fehér
emberek származtak és a biblia összes szentirataiban csak úgy hemzsegtek
a dolgok fennálló lefolyásának átlyukasztásai erőszakos új behatások
által, melyek az egészen korláttalan, önkényes kialakulási elvre
czéloztak: hol a nap állott meg egy régi csata alkalmával, hol egy ember
támadt fel a halálból, hol borrá változott a víz, hol a nap sötétedett
el, hogy megjelölje a Messiás kereszthalálát és így tovább. A világ
valóságos stabilitásáról itt mindenesetre nem lehetett szó, hanem a
körülmények szerint mindenből minden lehetett és pedig minden
pillanatban.

Mikor most már a tizenhatodik és tizenhetedik században a
tulajdonképpeni természettudomány megalapíttatott, első dolga volt, hogy
meglehetős éles ellentétbe állott ezzel az önkényes kialakulással és
egyúttal egyáltalán a kialakulás gondolatával is. A tekintet a meglévő
felé fordult és igyekezett ennek törvényeit felismerni. Hogy az új
kutatási módszer első következményeül éppen az asztronómia felvirágzása
következett be, ez a világ legstabilisabb részére vezetett,
megingathatlanúl szabályozott csillagpályákra, olyan mechanizmusra, mely
egyáltalán csak azért bizonyult a számítás számára megközelíthetőnek,
mert benne minden a legkisebb megfogható másodpercz-részecskéig teljes
exaktsággal funkczionált. Galilei ugyan, mikor a fentebb említett «új»
csillagok egyike felragyogott, egymagában képviselte buzgón azt a
véleményt, hogy itt egy újonnan alakult valami nyilatkoztatta ki magát.
Egészben véve azonban a kor szellemi mozgalmának princzipiuma sokkal
inkább hajtott az egész kozmosz vaskonstrukcziójának fölvétele felé,
amely kizárni látszott minden változást. És csak ott, ahol a tudomány,
ellentétben más oldalon való föllendülésével, még egészen parlagon
hevert, az _organikus_ területén, még most is vigan tovább élt a
kialakulás korlátok nélküli fogalma. Arisztotelesz nem talált abban
semmi csodálatosat, hogy a porból egerek keletkezhetnek; olyan
gondolkodó, mint Kepler, nem ütközött meg azon, hogy utána mondja
korának azt az általános nézetét, hogy mag nélkül is kizsendülhetnek a
földből a növények és hogy a sós víz «ősnemzés» útján kelt ki magából
halakat. De a következő időkben ütött ennek a területnek az órája is.
Még Torricelli és Guericke Ottó idejében, a tizenhetedik század közepe
táján Harvey elhatározottan kimondotta azt a tételt, hogy minden élő egy
petéből származik, amely ismét egy másik élő lényből ered, úgy hogy
tehát itt is csak egy abszolút zárt körforgás van előttünk, akár a
firmamentum planéta-pályáinál, élő lénynek holt anyagból való
keletkezéséről azonban nem lehet szó. Mintegy száz évvel később _Linné_
Károly ráadta magát az alapvető munkára, melylyel tudományos zoologiánk
és botanikánk, legalább ami a forma-tant illeti, tulajdonkép
megalapíttatott: az egyes világosan leírt fajoknak meghatározott neveket
adott és a rokon csapatokat szorosan tagolt rendszerbe hozta és mint
alaptételt, melyen egész művét felépítette, azt állította fel, hogy az
organikuson belül is az egyik faj nem keveredhetik önkényesen a
másikkal, nem hozhat létre egyik faj egy másik új fajt, hanem hogy itt
is abszolut állandóság uralkodik és minden látszat szerint a világ
teremtése óta (ehhez az első létrejövetelhez Linné, mint a bibliában
hívő ember nem mert hozzányúlni) uralkodott is és örökkön-örökké
uralkodni fog. Az állandóság gondolata itt, az organikus téren jött
utoljára, de egyúttal a legnagyobb energiával is jött, alkalmasan arra,
hogy ugyanabban a pillanatban, mikor a bibliai teremtési történet más
okokból is leomlott, egy utolsó konzekvencziát nemzzen, mely szerint a
föld és az egész világ örök időktől fogva olyan, amilyen most és
változhatatlan természeti törvényeiben védelmet hord magában minden
átváltozással szemben.

Szerencsére ennek a túlságosan következetes állandósági teóriának is
megvolt a maga rése. A biologiai ismeret-ágak mellett ugyanabban az
időben és ugyanabban a szokatlanúl lassú haladásban felnőtt egy másik
tudomány is: a _geologia_. Attól a pillanattól fogva, hogy az új
tudomány öntudatára jutott a maga természetének, azzá a tudománynyá
vált, amely alkalmas volt a _fejlődés fogalmának rehabilitására_.
Anyagából egy roppant, évek millióira terjedő alakulás történetét
olvasta ki. Felforgatta a mózesi mithoszt, de csak azért, hogy a világ
rövid hat nap alatti keletkezése helyébe összehasonlíthatatlanul
hosszabbat és többoldalút tegyen. Ezenkívül hamar szövetkezett az
asztronomiával és nagyon szerencsésen visszavitte bele az alakulás
eszméjét, amennyiben az égitestek oly sokféleképpen különböző alakjait,
mint a fejlődés különböző stádiumait magyarázta a gázalakútól és az
izzótól a kihültig és szilárdig. Ez a kialakulás semmiesetre sem volt
korlátlan, meghatározott vagy felismerhető törvények hatalma alatt
állott. De megmaradt alakulásnak, fejlődésnek. És ez a geologia
lassan-lassan áskálódva, végül visszahódította a botanikát és zoológiát
is a régi, most szerencsésen újra megalapozott fogalomnak – _Darwin_
tettében.

Legtágabb körvonalaiban ez a nagy kép. Egy elválást figyelhetünk meg
benne, amely áldásossá válik, mert egy későbbi, sokkal jobban
_biztosított_ egyesülésre vezetett. A geologia fejlődési fogalma és a
hozzá csatlakozó darwini biologia ép oly toronymagasságban áll az ókor
spekulácziója fölött, mint a keresztény világ korláttalan teremtési elve
fölött. Nem zárja ki a természeti törvényt, mint ez és nincs, mint amaz,
deduktiv módon levonva egy filozófiai rendszerből, hanem a megfigyelés
közvetlen gyümölcse. Vessünk most egy tekintetet arra, hogy lett a
_geologia_.

Eljövendő nemzedékeknek, melyek még élesebben vannak a
természettudományi megfigyelésre iskolázva, mindinkább valósággal
érthetetlen rejtély lesz, hogy lehettek évezredek oly vakok a természet
legegyszerűbb jelenségeivel szemben. Bizonyos tények a _föld felszinének
történetéből_ (tehát geologiai tények) különböző helyeken annyira
szembeszökően halmozódnak fel, hogy rejtély számba mehetne, hogy
lehetett legalább ennek a tudománynak csupasz alapvonásait még
Kopernikus, sőt Newton idejében is fel nem ismerni, ha nem lett volna a
középkorból örökölt háló éppen itt különös szívósan összebogozódva.

Nem egyhamar tünik fel az ember előtt valószinünek, hogy a laikus, ha
néha nézegeti is a csillagos eget, csak úgy rövidesen rájöhetne Kepler
törvényeire. Ebben az esetben jól megérti mindenki, hogy ehhez hosszú
évszázadok folyamán a legjobb elmék közös munkájára van szükség és hogy
az a boldog, aki a végén leszedi az érett gyümölcsöt, csak a jóljáró
örökös, akinek alkalma nyílik besöpörni egy ősrégi tőke kamatait. Aki
azonban egyszer (mondjuk az Északi-tenger partján) a dagály
visszavonulásakor látta a megszámlálhatatlan kagylóhéjakkal belepett
fövenyt, melyeket a leghalkabb lökés beleásott a laza homokos felületbe;
aki egy nagyobb édesvízmedencze partján látta a hosszabb idő alatt
felhalmozódott összetöredezett kagylókat, amint a továbbfutó gát
bizonyos nemét alkotják, amelynek felülete fűvel van benőve; aki egyszer
a rohamos tavaszi vizek visszahúzódása után megnézett egy mezőt, melyet
a medréből kilépett patak elárasztott volt és amely most magasan be van
lepve iszaptömegekkel; és aki aztán egyetlen egyszer nyílt szemmel
tekintett át egy kövületekben gazdag vidéket, látta a kagylókat, melyek
messze a víztől törnek ki a kemény kőből, látta magát a követ, amint
megkeménykedett iszaphoz hasonlóan szabályos rétegekben van egymásra
halmozódva, nem igazi csoda-e, hogy ha nem fogja fel legalább az
alapvető tényt, hogy a föld felszine az idők folyamán sokféleképpen
megváltozott, hogy egykor kagylókat hordó víztől mosott vidékek ma
tökéletesen szárazakká váltak és hogy az a szabályszerű rétegeződése a
kagylókkal átszőtt kőzetnek arra vall, hogy egykor mint iszapos
víz-lecsapódás üllepedett meg!

És mégis 1500 táján olyan ember, mint Leonardo da Vinci, egy olyan
kultura részese, amely a messzeható művészi intuitio megérzésének
finomságát és mindenesetre az absztrakt logikai gondolkodás erejét
illetőleg a mi _kulturánkkal legalább is egyenrangú_, elsőül kellett,
hogy a világ elé állítsa ezt az egyszerű következtetést (miután az ókor
hasonló sejtelmei el voltak felejtve) és még ezt sem tehette döntő
sikerrel.

A középkor itt is sok mindenféle anyagot halmozott ugyan fel: a
zarándokló barát, a keresztes vitéz kiváncsian törte le a megkövült
kagylót a sziklanyeregről, melyen átkapaszkodott. Mikor azonban
_Rogerius Bacon_ és a hallstädti _Albertus Magnus_ korában beállott a
nagy magábaszállás és kezdtek eloszlani a csaknem ezeréves éjszaka első
fátyolai, akkor úgy tünt fel, mintha éppen itt egy rossz szellem volna a
játékban, mely a megismerést erőszakkal meg akarja zavarni. Az arabs
misztika és keresztényscholasztikus fantasztikum egyesültek egy olyan
magyarázó hypothesis esztelen idétlenségében, amely a megkövesedett
állati- és növényi maradványokban _nem élő lények igazi maradványait_
látta, hanem a «_természet játékait_», melyek magukban a sziklákban
képződtek, Hol arról volt szó, hogy az isten egykori teremtési
munkájakor előbb mintákat csinált magának a teremtendő állatokhoz és
növényekhez mészből és agyagból, hol meg arról, hogy magában a kőzetben
rejlik plasztikai erő az ilyen alakulatokra, vagy hogy egy különös
«mag-levegő» (Aura seminalis) hatja át a vízzel a föld kérgét és
«kő-hús»-t (caro fossilis) nemz kőmasszák megtermékenyítésével.
Megeshetett nem egy kezdővel a gyűjtés terén, hogy valódi ásványi
alakulatokat, mint pl. az u. n. dendriteket a mészkőben, a gyönge
mohákkal való megtévesztő hasonlóságuk miatt igazi organikus
kövületeknek nézhetett. De a fordítottját hinni a nagy hal-gyíkok
(Ichtyosaurus) több méter hosszú csontvázairól, melyek a Jura-palában
találhatók, nagy hatalmas Ammon-szarvakról (kihalt fejlábuak spirálisan
csavart héjairól), melyek közt akkorák vannak, mint a kocsikerék, mégis
csak sok volt. És legalább az ilyen megtévedésekkel szemben haladás
volt, mikor Kepler kortársai végre eljutottak az úgynevezett
«diluviánusok» iskolájáig, amely nem vitatkozott tovább a megkövesedett
lények valóságos előbbi létezésén és a nagy szárazföld-területek egykori
vízzel elárasztott voltán, hanem mindent a _bibliai vízözönre_
(diluvium) vezetett vissza, éppen abban a pillanatban, mikor máskülönben
a biblia szerzőinek természettudományi ismeretei, Columbus a bibliában
ismeretlen új világának felfedezésével és még inkább Kopernikus művével
nem éppen nyertek tekintély dolgában. Ez volt az az idő, mikor a svájczi
Scheuchzer (mint már előbb egyszer említettük), fosszilis óriás
szalamanderét mint Noe idejéből való szegény vízbefúlt bűnöst
rajzoltatta le. Mindazonáltal a legrosszabbon túlestek és maga
_Scheuchzer_ sem késlekedett a tények szorgalmas megfigyelésével, melyek
idecsatlakoztak és már maguktól is tovább kellett hogy vezessenek.

Mintegy száz évvel Kepler halála után is még ily módon paktáltak és
alkudoztak a bibliával, ahogy éppen lehetett. Az egyik sarokban mégis
találtak időközben új kilátást. A föld mélyeiből kitört a vulkanikus
láva vörös tüze; a mélyből forró források gőzölögtek fel, földrengéskor
megmozdult a szilárd talaj, mintha oda alant hullámzanék és ingana; a
bányában az akna minden kimélyítésekor nőtt a hőség. _Athanasius
Kircher_ jezsuita (Galilei ideje táján) és _Kunkel_, a Potsdam melletti
pávák-szigetén lakó szellemes kémikus, mindketten arra az eszmére
jutottak, hogy a föld belsejében izzó masszáknak kell lenniök. Kunkel
meglehetős plauzibilisen formulázta a központi tűzről szóló hypothesist,
mely több-kevesebb valószinüséggel még most is tartja magát a
geologiában. És ahol kissé merészebb filozófiai szellem már kétségbe
merészkedett vonni vagy legalább dúsabb képzelettel magyarázni a biblia
konvenczionális teremtési legendáját, ott Newton napjaiban beleszőtték
az új sejtéseket a föld keletkezésébe: Leibnitz az ő csodálatos
«Protogaeá»-jában (Ős-föld) már az egész földgömb ősállapotáról
álmodott, a legfelsőbb kéreg lassankénti kihüléséről és egy későbbi
besüppedésről, melytől a kőzetrétegek azt a sokféleképpen megfigyelhető
rézsútos és hajlott fekvésüket kapták. A mi azonban az ilyen termékeny
fantázia-játékok közben még teljesen hiányzott: a jelenségek világos
elrendezése, mindenekelőtt maguknak a szóba kerülő kőzet-fajoknak
rendszerbe foglalása. A _tizennyolczadik_ század igazított itt el.

Az emberi kultura történetében a tizennyolczadik század a legnehezebben
definiálhatók egyike. Ha nagy filozófusaira és a franczia forradalom
morális viharában való zivataros befejezésére gondolunk, akkor
lényegileg filozófiai és ethikai századnak nevezhetnők. Ismét más,
nagyon szembetűnő mértéket állapít meg a költészet fényes felvirágzása e
század második felében; hiszen ez Goethe szülő százada is. Szigorú
természettudományi felfogással azonban első sorban mégis a
_szisztematika százada_.

Csak _Linné_ tette a botanikát és a zoológiát a szó tulajdonképpeni
értelmében tudománnyá, mikor megteremtette rendszerét. Ugyanez sikerült
_Gottlob Ábrahám Wernernek_ (1750–1817) a _mineorologiára_, a kőzetek
tanára nézve. Nyilvánvaló, hogy mineralogiai rendszere már magában véve
is döntő fontosságú kellett, hogy legyen a geologiára nézve, mely e
kőzetek lassanként való alakulását volt hivatva megállapítani. Werner
azonban összefoglaló elméletekkel belenyúlt magába a geologiába is.
Látköre még mindenesetre nagyon szük volt, nemcsak azért, mert egész
életén át ugyanahhoz a helyhez gyökerezett, kedves Freibergjéhez, ahol a
bányászakadémián tanárkodott, hanem mert nem is volt geniális átfogó
elme, amely merészen le tud győzni minden és mindennemű hagyományt. Mint
az özönvíz-elmélet öröksége szívósan tartotta magát nála a _víz
szerepének túlbecsülése a föld történetében_ (Neptunizmus). A vulkanikus
jelenségek az ő számára mellékes, alapjában véve modern dolgok voltak. A
földkéreg emelkedéséről és sülyedéséről sem akart semmit sem tudni,
szerinte minden változás a földnek volt köszönhető. Periodikusan
megújuló özönvízekben (mint a peruiak mithoszában!) mind újra belepte a
szárazföldeket és bevonta sedimentum-tömegekkel. A hegyek és sikföld
váltakozása alapjában a vizek által való kimosás eredménye volt. Az
ilyen egyoldalú víz-elméletnek következményeiben természetesen a
legcsodálatosabb tévhitekre kellett vezetnie. Hatalmas kőzet-tömegek,
melyek a föld történetének aránylag késői korszakában még izzó
folyékonyan nyomultak fel és sajátszerű merevedési viszonyok közt
szilárdultak meg, kihülés közben gyakran hatalmas hatszögletű oszlopokra
repedeztek – ez az úgynevezett _bazalt_ – Werner hypothesisében egy
nagyon késői időben beállott vízzel való általános elárasztás
eredményeiül, tehát mint legfiatalabb igazi sedimentumkőzet kellett,
hogy fellépjenek. Ez a föltevés a lehető legegyenesebben ellentmond a
valóságnak. Hiszen éppen a bazalt volt az, ami eruptiv természetét még a
theoriában megőrizte és Werner egyoldalú «neptunisztikus» geologiáján a
döntő rést ütötte.

Mint ahogy rendesen lenni szokott, az első haladás Wernerrel szemben
túlzás volt az ellenkező irányban. Az 1700-as évek végén az angol
_Hutton_ köré sereglettek az energikus «_vulkanisták_.» Hutton a
nyomatékot a föld belső melegére és a vulkanikus jelenségekre tette. Sok
mindenféle világossá vált ezzel, ami azelőtt homályban volt. A
sedimentum-kőzetek, a víz-lecsapodások eredményei mellé sorakoztak az
izzó masszából megmerevedett kőzet-fajok, amelyek közt most már a bazalt
is megtalálta a maga helyét. Hutton afelől sem volt kétségben, hogy a
föld óriási hegylánczai nem magyarázhatók meg a víz működéséből, mely
köröskörül kiette a síkságot, tisztában volt azzal, hogy itt emelkedési
folyamatról van szó, melyet mint vulkanikus jelenséget képzelt el. A
föld melegének túlbecsülése azonban félrevezette, úgy hogy az összes
sedimentum-rétegek keletkezésekor a melegnek szükségszerű segítségét
tételezte fel, és ezen a vonalon ő, a vulkanikus, tovább spekulálva
éppen úgy a fantasztikusba tévedt, mint Werner, a neptunista.

A fontos dolog azonban az volt, hogy most mind a _két tényező, a víz és
a tűz, legalább világosan egymás mellett voltak_. A vulkanikus
jelenségek kutatása éppen a két század fordulóján annyi váratlan csudát
nyujtott, hogy a Huttonhoz csatlakozásnak okvetlenül túlnyomóvá kellett
válnia. Megkezdődött az _utazó geologusok kora_. A fiatal _Humboldt
Sándor_ és _Buch Leopold_, mindketten Wernernek Huttonhoz áttért
tanítványai, bebarangolták a föld legsajátszerűbb vulkanikus területeit,
Humboldt különösen Közép és Délamerika páratlanul álló kráter-világát.
Az asztronomia eközben a földgolyónak, mint tüzes masszának a nap
testéből való kiválását próbálta a föld történetének kiinduló pontjává
tenni.

Tekintve az óriási vulkáni tevékenységét a föld legkülönbözőbb helyein,
úgy látszott, hogy most már magától nyomul előtérbe az a gondolat, hogy
a geologiai korszakok folyamán keletkezett, lehült földkéreg még mindig
nem túlságosan vastag, hogy minden működő vulkán egy-egy ablak, egy-egy
szellőztető nyílás benne, amelyből belső forróság hömpölyög. Ezt a
vulkáni erőt, a régebbi időkre vonatkozólag, roppant arányúvá
nagyították; nem csoda tehát, hogy a föld története teljesen
vulkanisztikus szinezetet nyert. E kor vezető férfiai már teljesen
szabadok voltak bármiféle vallási özönvíz hagyomány befolyásától. Az
enyhébb sedimentum-képződményeknek tanulmányozása egyáltalán sokkal
kevésbbé volt vonzó, mert egyelőre nem volt igazi megkülönböztető jel az
egyidejűleg fölhalmozódott rétegek meghatározására. Ez oly rendkívül
gyorsan kifejlődött tudomány vonzó szövevényében szerencsére nem soká
váratott magára az utóbbi pontról jövő indítás, sőt csaknem mathematikai
pontossággal éppen akkor állott be, mikor a vulkanisztikus elmélet
normális egyensúlya komolyan ingadozni kezdett a számára fölhalmozódott,
bár magukban véve csodálatraméltó és lelkesítő megfigyelések túlnyomó
súlya alatt.

A mentés egy új pontról jött; a geologiának a zoologiával és botanikával
való összekapcsolásából. Zoologiai-geologiai tényekből, megkövesedett
kagylóknak a hegyekben való létezéséből indult ki egykor egyáltalán a
geologia föllendülése. Werner óta azonban a geologia mindinkább
mineralogiai vizsgálatokba és ezekhez csatlakozó magyarázó
hypothesisekbe mélyedt el és a fentebb említett kapcsolatot egyelőre
elhalasztotta a jövőre. Most azonban a _biologiai_ (az élő lényről
szóló) tudomány időközben magában véve is nagyszerű fejlődésen ment
keresztül. Ebben a pillanatban, mikor ezek a mostanáig párhuzamosan
haladó vonalak kereszteződni kezdenek, szükségesnek látszik, hogy ama
fölfelé törekvő pályát röviden megtekintsük eddigi vezető fázisaiban is:
az eseményeknek valósággal csodálatosan drámai összecsattanása ebben a
mi korunk felé törekvő legutóbbi másfélszáz évben magában is oly
páratlan próbáját nyujtja a valahára mozgásba jutott természetmegismerés
folytán fokozódó sebességének és következetességének, hogy ennek az egy,
talán legszebb láncznak tökéletes visszaadása kétszeresen jogosultnak
tűnik fel.

Tiz évvel Columbus halála után 1516-ban, abban az időben, amikor
Kopernikus javában dolgozott, született Zürichben _Gesner Konrád_.
_Ővele_ _kezdődik az újabb biologia_. E tudomány oly késői
fölvirágozásának megfelelőleg kezdete sem járt olyan ragyogó hatásokkal,
olyan világokat ostromló tettekkel, mint a Kopernikusé, vagy Kepleré,
nagyon kicsinyen, nagyon józanúl, nagyon középkoriasan kezdődött.
Mindazonáltal a fő dolog, hogy megkezdődött. Személye szerint Gesner
olyan alak, amely szégyenkezés nélkül állhat meg a kimeríthetetlen
gazdagságú tizenhatodik század szellemóriásai mellett. Benne is megvolt
óriási szellemi ereje annak a kornak, amely mintha évezredes álomból
megtízszereződött munkaképességre ébredt volna. Huszonegy éves korában
már a görög nyelv tanára volt Lausanneban; összeállította az összes
klasszikai és héber iratok egyetemes katalogusát és az
irodalomtörténetnek megbecsülhetetlen szolgálatokat tett. Néhány évvel
később 1541-ben (tehát kevéssel Kopernikus halála előtt és öt évvel
Tycho születése előtt) teljesen megváltoztatta tanulmányainak egész
területét, orvos lett Zürichben és korának legnagyobb zoologusa. Akkor
halt meg, amikor Galilei született. Állatleírásai, bármennyi mende-monda
keveredett beléjük az egyes részletekben, mégis csak első éles képeit
adták az organikus világ formagazdagságának, csak a szilárd rend
Ariadne-fonala hiányzott belőlük. Ennek a rendnek a kivánsága, az egész
iránti érdeklődés azonban Gesner által föl volt ébresztve. Az
állatvilágot oly sokáig tekintették csak egy meglehetősen fölösleges
függeléknek egy oly világban, melynek középpontjába Isten az embert
teremtette és amelynek boldogsága és boldogtalansága az ítélet napjáig
az ember fiainak bűneitől és erényeitől volt függővé téve. Gesnerrel
azonban visszatért az állatban magában való gyönyörködés, kitárult a
terület nagysága és ennek az első lépésnek csak egy következése volt,
hogy azután elkezdtek itt is természetes kinyilatkoztatásokat sejteni és
keresni, melyek egészen más megismerést foglaltak magukban, mint amilyet
a biblia nyújt.

A tizenhetedik század kezdetén az életről szóló, Gesner által
megalapított tudományt épp oly váratlan szerencse érte, mint Galilei és
Kepler távcsövével az astronomiát: _Jonson Zakariás_ (vagy legalább
valaki az ő környezetében és idejében) 1590 táján feltalálja a
mikroszkópot. Uj világot jelentett ez a legváratlanabb téren. A
keresztes hadjáratok kora óta a groteszk, szörnyeteg állatalakok
beláthatatlan gazdagsága gyarapodott fel: a kezdődő zoologia azt hitte,
hogy minden csodák-csodája ki van merítve az orrszarvúval, a
krokodilussal, a czethallal. Most azonban, mikor a hollandus _Svammerdam
és Leeuwenhoek_ belefüggesztették tekintetüket a mikroszkop
varázscsövébe, egyszerre csak a leginkább mindennapi és a legkisebb tünt
fel tökéletes csodának.

Az élő béka-álcza átlátszó farkában Leeuwenhoek, mikor ráfordította
nagyító lencséjét, felfedezte az úszó vértestecskéket, melyek e drága
nedünek piros szinét adják. A mag folyadékában az új eszköz élénken
rángatozó, látszólag fejjel és farkkal ellátott testecskéket mutatott
ki: ezeket magállatkáknak nevezték. Ma már tudjuk, hála a még jobban
tökéletesített mikroszkópnak, hogy a magállatkák épúgy, mint a
vértestecskék nem egyebek, mint meghatározott formái az organikus
sejtnek, annak az alapelemnek, amelyből minden magasabb organizmus,
állat és növény egyaránt, különbség nélkül, fel van építve és amelynek
bölcs munkamegosztása teszi egyedül lehetségessé a mi emberi testünk
komplikált készülékének továbbműködését is. Ha tehát itt megjelennek az
élő lények épületköveinek első nyomai, akkor a piszkos tóvíz állatoktól
hemzsegő cseppjében a mikroszkóp ilyen lényeknek millióit hozta először
napvilágra, a rövidlátó ember szemevilága elé, aki az infuzóriumoknak, a
láthatatlan legkisebb lényeknek körülötte lefolyó buja életéről épp oly
kevéssé tudott valamit, mint a Galilei előtti csillagvizsgáló a Jupiter
planétának a földtől sok millió mérföldnyi távolságra levő holdjairól.
Egy csapásra meg voltak nyitva a biologiának összes ágai. A rovarok
testének belső szerkezete a bámuló szem elé tárult. _Malpighi_
szétbonczolta a selyemhernyó pillangóját. Svammerdam kigöngyölte a
pillangót bábjából és végre elkezdte földeríteni a metamorphosis titkát.
A békának megtermékenyített tojásában, mely a mikroszkóppal megélesített
szem előtt láthatólag alakul át, elsőnek látta meg az oszlási
folyamatot, a tojásnak két, majd négy és azután számos sejtre való
szétesését, melyből később az egész bonyolult organizmus alakul. A
hirtelen előtérbe nyomuló megfigyelések tömegében félénk sejtelemmel
kezdték maguknak megvallani, hogy innen kiindulólag bele kell, hogy
hatolni tudjanak a nemzés titkába és ezzel a természet legbensőbb
műhelyébe. Svammerdam (Guericke Ottó kortársa), a legszellemesebb és
emberileg legszeretetreméltóbb a mikroszkóp amaz első apostolai között,
pályája vége felé elmeháborodott lett annak az ő gyengéd kedélye számára
nagyon is pusztító hatású eretneki gondolatnak a nyomása alatt, hogy itt
a hagyományos biblia helyébe a _természet bibliája_ akar lépni (ő maga
nevezte így művét, első fölhevülésében) és hogy egy oly ártatlannak
látszó tény is, mint a lepke metamorphosisa, valóság szerint
fejszecsapás az egész mult ellen és halálos ítélete a középkori
világfelfogásnak.[5]

Már ezeknek az első kutatóknak lelkébe is ily élesen vésődött be
munkájuk következményeinek tudata. Intelem ez a mi mai nemzedékünknek,
amely néha még a meddő féltudomány köreiben a középkori merev hit és a
most már több század éves természettudományi kutatás eredményei közti
kibékülés lehetőségéről ábrándozik.

Már egy negyedszázaddal Svammerdam korai és szomorú vége után
Svédországban, a Smaland tartomány Rashult nevű falujának paplakában
meglátta a napvilágot _Linné Károly_. Linné az olyan átlátszó,
egészséges természeteknek egyike, amilyenekre éppen ama kor
természetkutatásának legnagyobb szüksége volt. Már kis fiú korában
feltűnik benne a növényformák gyűjtése és szemlélete, mint valami elemi,
az egész szellemi képességet kizárólag abszorbeáló hajlam. Kétségbeesett
apja a látszólag semmi okosra nem használható ifjút beadja egy
czipész-műhelybe inasnak, Épp úgy, mint később a sok tekintetben vele
szellemileg rokon reálista fizikus, Faraday, az ifjú czipészinas
megtalálja a módját, hogy tovább képezze magát, ledönt minden korlátot
és végül mint az upsalai egyetem tanára megtalálja a maga helyét, melyet
sajátságosan egyoldalú ereje megkivánt. Egyidejűleg zoologus és
botanikus s mindkét területen roppant takarító munkával kezdi. _John
Ray_ Angolországban már Svammerdam korában megállapította a faj, a
species fogalmát és ezzel fogantyút adott a kutatás kezébe, melynek
segítségével végre-valahára keresztül küzdhette magát az anyagnak azon a
rengeteg mennyiségén, mely különösen az utolsó két században
felhalmozódott. Megkezdte egyúttal e fajok mindegyikének állandó, mindig
újra megtalálható megjelöléssel való fixirozását is. Ray óta az anyag
jóformán kétszeresére növekedett és most már égető szükség volt egy
döntő organizátor kezére. Linné egy óriás kezével ácsolta össze
_rendszerét_. Osztályokba, rendekbe, nemekbe és fajokba osztott mindent.
Minden faj megkapta a maga kettős latin nevét. És bármily nyers, bármily
önkényes volt gyakran az elrendezés, mindenek ellenére világosságot
teremtett. A sivár ritkaságok kabinetjéből jól elrendezett muzeum lett.
Mindenesetre sok tekintetben csak – muzeum. Hogy mik tulajdonképpen ezek
a fajok, ezek a nemek és még nagyobb csoportok az életben, a
természetben magában, miféle rejtély rejlik létükben, azt Linné egyelőre
egyáltalán nem kérdezi. A muzeumi czimke segítségével minden állatot,
minden növényt odakinn is meg lehet találni – s ez a fődolog.

Az utókornak néha nehéz az ilyen rendező talentumokat kellően
méltányolni. Szinte elidegenítő dolog ma, hogy ennek a nagy Linnének
milyen szűk volt a horizontja, ha világnézete szempontjából nézzük. Száz
évvel Galilei martiriuma után még mindig a mózesi teremtési legenda szűk
alapján állott. Isten teremtett minden fajt olyannak, a milyen. A fajok
eredendő rokonságára, amely egyedül teszi lehetővé a nagy csoportokba
való összefoglalást, kivált nemekbe és rendekbe, a rendező nem mutatott
rá, ezekben a teremtő misztériumát látta, melynek nem is igyekezett
utána nyomozni. Ha azonban ezt feljegyzik, el szokták feledni, hogy
Linné nagysága éppen egyoldalúságában rejlett. Ha egy játszma kártyát
csak úgy összevissza elémbe dobnak, anélkül, hogy tudnám, miféle játékra
való, mindenesetre az a kérdés a mélyebbről való, hogy miféle törvény
szerint vannak ezek a kártyák így megjelölve. Mielőtt azonban ebben a
tekintetben csak a sejtésig is eljuthatnék, mindenesetre az első és
legszükségesebb lépés az, hogy a kártyákat valami nagyon feltünő
hasonlóság alapján nagyjából osztályozzam: talán szinük szerint, talán
úgy, hogy: alsó, felső, király stb. Mindenesetre azonban olyan módon,
amely valamiféle áttekintést igér. Éppen az első és legszükségesebb
dologra való szorítkozás az ilyen esetben annyi elmésséget kiván, hogy
nem lehet hiányra következtetni, ha az úton nem halad valaki még tovább.
Már most, hogy a képet a helyes párhuzamba hozzuk, el kell képzelnünk,
milyen óriási hézagokat mutatott a tudás, mely fölött Linné mint rendező
genie állott. Ha nézzük nagy osztályait például az állatvilág terén,
akkor ezt az első pillanatra megláthatjuk. Az emlős állatok, a madarak
osztálya ma is megáll, amiben persze tekintetbe kell venni, hogy a
legsajátságosabb, a minden sablontól leginkább eltérő emlősök, a tojást
tojó csőrös állatok, előtte még teljesen ismeretlenek voltak. Mint
harmadik osztály azonban már egy gyűjtő-fogalom szerepel nála: az
amphibiák osztálya, mely a valóság szerint két szigorú csoportot
(reptiliák, gyíkok, kigyók, teknős békák és valódi amphibiák) zár magába
és esetleg (ha számba vesszük a farkatlan halakat és külön vesszük az
újzélandi Hatteriát és több ma már teljesen kihalt formaterületet), még
több csoportra is oszolhatik. A negyedik osztály, a halaké ma már alig
tekinthető zárt osztálynak, az amphioxus mint békeháborító persze még
nem volt felfedezve, amikor Linné dolgozott. Az ötödik osztály, a
rovaroké haladást jelentett és a mi arthropodáinkkal bizonyos bővülést
nyert. Erre azonban mint utolsó főcsoport a «férgek» esztelen
kollektiv-fogalma következik, mely még a tökéletes kaoszt foglalta
magában és annak rendje szerint megmutatta, hol kell tulajdonkép a
részlet-kutatásnak kezdenie, tudniillik alul a kicsinyeknél és különösen
az elhanyagolt tengeri faunánál. A növények rendszere még sokkal
önkényesebb volt az ismeretek hiányossága miatt. Linné még csak nem
egészen 8000 növényfajtát ismert, Humboldt Sándor 1817-ben már
44,000-ret számlált, 1849-ben már 100 ezerre rúgott a számuk, 1855-ben
De Candolle már azt hitte, hogy 200,000-en alúl nem lehet adni. A
megközelítően biztos szám ma 150,000 körül jár. A növények geografiai
elterjedéséről, a növényi zónákról Linné csak első részletet adott, a
tulajdonképpeni haladás azonban csak Humboldttal kezdődött. A
magasabbrendü növényi életnek olyan összehasonlíthatatlan viszonyai
azonban, mint hogy csak egy példát emeljünk ki, a kölcsönhatás rovarok
és virágok közt, csak a legeslegújabb időben váltak világosakká. Itt
tehát az első megszabott rendszernek teljesen ideiglenes segédeszköznek
kellett lenni, mesterséges rendszernek kellett lennie merőben a
kezdetbeli használatra és Linné, amit szintén hangsúlyozni kell,
rendszerének mesterséges voltát nem is tartotta titokban és egy
«természetes rendszert» állított oda nagy határozottsággal, mint a jövő
feladatát.

Linné hatásának körét korára és az utána következő korra lényegesen
kitágította az az óriási befolyás, melyet könnyen kezelhető rendszere
mint a zoologiai-botanikai tanulmányra való általános buzdító szer tett.
A rendszer egyfelől és mindenek felett a szilárd nem és
species-meghatározás latin nevek által, valami egységességet adott a
tudománynak, ami eddigelé nem volt meg, más tekintetben csak most vált
lehetségessé a termékeny részletkutatás, amely az egyetemes tudásnak oly
hallatlan nagy eredményeket hozott. Ezekkel a kompendiumokkal kezében
minden utazó legalább nagyjában tájékozódhatott a legidegenebb
területeken is. A különlegességekben kedvtelőnek pedig most megvolt a
szilárd alapja, volt mibe belekapaszkodnia, amit a tudomány adott neki
alapul. Éppen Linné után és Linné mellett ezek érték el a
legbámulatosabb, minden előbbit messze felülhaladó eredményeket. Csak
attól fogva, hogy tudták a meglevőnek rendszerét, tudták először
világosan megbecsülni, hogy mi minden tennivaló van még.

Egyes messzebbrelátó szellemek mindenesetre érezték az új rendszerező
irányban benn levő muzeumszerű, mesterségesen sablonizáló elemnek
kényszer-jellegét, anélkül azonban, hogy tisztába jöttek volna vele,
mikép lehetne rajta segíteni. A franczia _Buffon_, egy a lehető
legfényesebb helyzetben élő előkelő, szellem inkább eleven egészében
akarta az állatvilágot felfogni és a kötetek hosszú sorozatában
szinekben gazdag óriás-képet rajzolt, amely nyelvének plasztikai
erejével és a kedvező helyzetben levő férfiúnak nagyon gazdag
segédeszközeivel, akinek szabad rendelkezésére állott a világ legjobb
gyüjteménye és az önfeláldozó munkatársak sora, hosszú időkre kincses
kamrája lett a minden rendszertől független, az «állatvilágot» illető
zoologiai ismereteknek. Jellemző azonban, hogy éppen a klasszikus
stilisztának ez az egyetemes óriás-műve későbbi kiadásaiban csak az
által volt hasznossá tehető, hogy folytatói és kiegészítői utólag mégis
csak hozzáfűzték a Linné-féle névjegyzékeket, ami nem mindig járt baj és
zavar nélkül.

Buffon 1788-ban, a franczia forradalom előestéjén halt meg, amely
feltétlenül elsodorta volna őt, a kényúri régi királyság igazi udvari
tudósát is. Ugyanebben az évben az agg mesternek egy fiatal, épp akkor
tizennyolcz évessé lett honfitársa tartotta első előadásait a
természetrajzról: _Cuvier_ György. Ővele megint a fejlődés tana
történetének kapcsoló pontjához jutunk, melyet az imént hagytunk el.
Emlékszünk még, hogy Werner megalapította a neptunizmust Linné kezdőkora
táján (1778), valamivel később Hutton szembeállította vele a
vulkanizmust és hogy az új század kezdetén ez a vulkanizmus mindinkább
uralkodni kezdett a geologiában. Cuvierrel most a zoologus jelenik meg,
aki mindennek, amit a geologia valóban és látszólag elért, új alapot
volt adandó.

George Cuvierben észrevehető a napoleoni korszak félreismerhetetlen
vonása. Megint másféle szervező tehetség, mint Linné volt, ennek
egyszerű, bizonyos korlátozás mellett magában harmonikus és békés
nagysága nélkül, zsarnokibb és erőszakosabb, de egyúttal messzebbre
tekintő, szabadabb és inkább kombináló, olyan természet, amelynek
összehasonlíthatatlanul hatalmas dolgot kellett csinálni, amint a helyes
útra jutott, amely azonban egyúttal zsarnokká is lett tévedéseiben, és
amely tudatában annak, hogy sehol sem szabad a rothadt konvencziót
követnie, hanem mindenütt az individuális önálló gondolkodást, – az
ilyen tévedéseit az eltévedt géniusz egész vakságával tudta védeni.
Linné naiv bibliai hitének Cuvierben nyoma sem volt; azonban mint ahogy
a forradalom szabad szellemű gyermeke, Napoleon mint Caesar ismét a maga
körébe vonta az egyházi kultuszt, mert hasznossági okok és diplomácziai
raison vezették ebben is, épp úgy Cuvier is ragaszkodott legalább a
teremtés fogalmához, mert egyelőre ez tünt fel neki legkényelmesebbnek,
bár nagyon hamar kényszerült a biblia betűjének olyan magyarázatokat
adni, melyek bonyodalmasabbak voltak, mint egykor Kopernikus
planéta-epicyclusai.

A zoologia terén Cuvier mindenek előtt egy olyan gyümölcsöt szakasztott
le, amely a Linné fellépése óta lefolyt években lassankint érett meg.
Linné hat lefelé emelkedő osztálya helyébe ő szabadító tényül a
párhuzamos főtipusok bizonyos számát tette, melyeknek alapvető
tulajdonságai az ő felfogása szerint lényegileg különbözők voltak:
egymástól független «teremtési terveket» testesítettek meg. Ő egyelőre
négy ilyet különböztetett meg: a gerinczes állatokat (az embertől kezdve
a halakig), a molluszkákat, a tagolt állatokat (rovarokat, pók és
rák-féle állatokat és a férgek egy részét) s végül a radiaer-állatokat.
Az utolsó rubrika itt is még valóságos potpourri a legkülönbözőbb
formákból, amely utóbb az élesen különválasztott külön-tipusok egy
seregét szolgáltatta, mint pl. a tüskés-bőrűek, a coelenteraták
(korallok, polypok, meduzák stb.) Cuvier új rendszere óriási haladás
volt a természetes rendszer irányában. A leszármazási elmélet csak
sokkal később mutatta meg világosan, hogy ez a «természetes» szó
tulajdonképpen mit jelent: ennek számára Cuvier «teremtési tipusai» «az
állatvilág megannyi törzsévé» lettek, fejlődési vonalak, melyek egy
valószinűleg közös alapból a föld történetének folyamán párhuzamosan és
egymástól függetlenül alakultak ki. Cuviernek nem volt sejtelme
leleményének erről a legfőbb fontosságáról: igazi lázas szervező volt,
aki átható éles tekintettel tudja hadoszlopait a gyakorlatban
elrendezni, de fogalma sincs arról, hogy milyen következmények fognak
ebből a nagy _intellektuális_ haladás számára származni. Cuvier
érdeklődése azonban – és itt közeledünk a döntő ponthoz, ahol a
világmegismerés fejlődéstörténetét közvetlenül érintette és a maga módja
szerint s javarészben csaknem akarata ellenére is előmozdította –
nemcsak az élő állat-formák felé fordult, hanem a ma már kimúlt,
ősidőkben a földön létezett és csak csontok és a sedimentum-kőzetekben
talált lenyomatok alakjában ránk maradt állatvilágra vonatkozó tények
gigantikusan felhalmozódó tömege felé is.

A közvetlenül Cuvier előtti időben egy ilyen állatvilág létezésének mind
nyilvánvalóbb bizonyságaihoz jutottak. A kihalt vastagbőrüek
kimeríthetetlen hullaraktárából, Szibériából való mammuth – elefántcsont
már rég kereskedelmi czikk volt. Ügyes rajzolók fáradoztak, hogy a
fosszilis kagylók és fejlábúak csodaszerű alakjait művészies
rézmetszetekben adják vissza. Buffon élénk képzelete viharos képekben
szemlélte amaz eltünt organikus világ elpusztulását és megujulását, a
szerencsés, a darwinizmust előresejtető következtetések és a vad,
teljesen alaptalan spekuláczió sajátságos keverékével. Egészen a század
vége felé aztán egy a kor minden geologiai iskolai tudásától
meglehetősen érintetlen, de a szabad és önálló gondolkodásban annál
erőteljesebben iskolázott angol mérnök, _William Smith_ (szül. 1769-ben,
I. Napoleon és Humboldt Sándor születése évében) gazdag lokális
ismereteit egy szerencsés tételbe foglalta össze, mely ennek a
«palaeontologiának», a kihalt állati- és növényi formákról szóló
tudománynak összehasonlíthatatlanul messzemenő jelentőséget adott a
geologiára nézve. Mint laikus, kinek semmiféle pártállása nem volt sem
Huttonhoz, sem Wernerhez, Smith sok évi út és csatorna-építő munkássága
közben azt a fölfedezést tette, hogy nemcsak minden sedimentum-réteg
bizonyos időből való valóságos vízlecsapódásoknak köszöni eredetét,
hanem hogy minden időszaknak, melyben e rétegek valamelyike lerakódott,
megvan a maga különös állatvilága, kivált pedig a maga különös
kagylóformái. Ebből aztán azt a következtetést vonta le, hogyha egyszer
megengedjük ezt az alapvető tényt, akkor a bizonyos, valamely korszakra
jellemző állati maradványok előfordulásából valamely tetszés szerinti
réteges kőzetben sorrendben megállapítható ennek valamely meghatározott
korszakhoz való tartozandósága, még ha ez a kőzet valamely másutt talált
s ugyanolyan fossziliák által jellemzett más kőzethez még oly kevéssé
hasonló is. Ezzel meg volt adva az eszköz, amelynek segítségével a
minden geologiai epochában különváló földkéregnek mindenféle körülmények
által megváltozott és más helyzetekbe vetődött foszlányait mindig újra
megtaláljuk és világos áttekintésben egymáshoz illesszük. Smith
állította fel először az élesen különválasztandó rétegek tabelláját
«vezér-kagylóik» alapján és élete kemény munkáját Angolország példaszerű
geologiai térképével koronázta meg, valódi pionirjaképpen a haladásnak,
akinek «laikus» létére megadatott, hogy megalapítson egy «tudományt» a
szó legnemesebb értelmében.

Smith művével meg volt adva az indítás, mely a palaeontologia (tehát a
kihalt organizmusok) tanulmányozását a legaktuálisabbá kellett, hogy
tegye a föld egész történetére vonatkozólag. Cuvier felkapta a készen
álló baltát és pompás munkatársaktól támogatva nekiállott a nagy
feladatnak. Munkája a fosszilis csontokról tagadhatatlanul a legszebb
emlékek egyike, melyeket az emberi szellem a leíró
természettudományokban állított magának és hatása nemcsak a
palaeontologiára, hanem az élő állatok leíró anatomiájára ma is
kiszámíthatatlan. Cuvier azoknak a fosszilis emlős állatmaradványoknak a
vizsgálatával kezdte, melyek a párisi medencze harmadkori rétegeiben
találhatók és ebben a vizsgálatban oly módon járt el, hogy a csontok
szerkezete minden részletének a rokon élő állatok csontjaival való
összehasonlítását tette feladatává. Míg így megismerte a karaktereket,
melyek a különböző nemeket és fajokat jellemzik, biztonsággal szólhatott
arról, vajjon a fosszilis csontok valamely élő vagy kihalt fajéi,
valamely élő- vagy kihalt neméi-e. Igy ennek a csodálatraméltó munkának
általános eredményeképpen az az elv állott elő, hogy a fosszilis emlős
állati csontok mind kihalt fajokéi voltak és hogy a kihalt nemek száma
annál nagyobb lesz, mennél messzebb nyúlunk vissza a formácziókba. Egy
másik általános elv, melyet Cuvier felállított, a mai korban sokféle és
jogosult vita tárgya volt, mert csak szorosan korlátozott körökben van
érvénye. Ezt az elvet a karakterek korrelácziójának lehet nevezni.
Cuvier ugyanis azt állította, hogy az állatok egyes karakterei
kölcsönösen föltételezik egymást oly módon, hogy az egyiknek
jelenlétéből a többiekre lehet következtetni. A fogak bizonyos formája
például Cuvier szerint föltételezi a törzs, a koponya tagjainak bizonyos
elrendezkedését. Erre az elvre támaszkodva Cuvier konjekturákra
merészkedett olyan állatokról, amelyekből csak bizonyos töredékek voltak
ismeretesek. Az elv magában véve tagadhatatlanul teljesen helyes. A
ragadozó állatnak például, amely zsákmányát a karmaival kell, hogy
megragadja, sohasem lehet egész vagy egyszerűen hasított patája.
Specziális alkalmazásában azonban ez az elv nagyon sok kivételt enged
meg, mivel a specziális csoportok, melyeket mostanáig felállítottak,
gyakran egyáltalán nem egyeznek meg a tipusok természetével és még
kevésbbé történeti fejlődésével s ezért lehetnek a karaktereknek olyan
kapcsolatai, melyek a most ismeretes kapcsolatok területén kívül esnek.
Cuvier egyébiránt ezt nagyon jól felismerte s elvét csak nagyon
takarékosan és kevés esetben alkalmazta, úgy hogy a túlzással, melybe
követői közül néhányan estek, őt bizonyára nem lehet vádolni.

A kortársakra nézve Cuvier módszere a tárgy fölötti csodálatraméltó
uralmával és a tudós uralkodói természetének kiméletlen
határozottságával mondhatni mámorító hatású volt. Ő adta a sajátságos,
évek milliói előtt eltünt állatformák első tudományosan használható
rekonstrukczióit. Néhány csontból megkonstruálta a korai harmadkor
láperdői egy tapir-forma patás állatának, a Palaeotherium magnumnak
egész képét: a mester rajza ma a párisi _Jardin des Plantes_ nagyszerű
palaeontologiai gyüjteményében áll egy később talált óriási lemez
mellett, melyen rajta van a csaknem teljes és a rajznak csakugyan
megfelelő csontváz. És mint ahogy Galilei napjaiban az ég maga is mintha
üstökösökkel és új csillagokkal akarta volna ünnepelni a maga csodáit,
épp úgy most is Cuvier fényének emelésére az egyik véletlen lelet a
másikra következett, amelyek segítettek hirtelen megvilágítani az
előidők állatainak történetét. Szibéria jegéből fölmerült az a még
hússal és bőrrel borított mammuth-elefánt, amely ma a szentpétervári
múzeum dísze. Délamerika pampaszainak agyaga megnyílt és kivetette
magából az összes ősidőkbeli állatalakok legszörnyetegebbjének, a több
mint négy méter hosszú óriási lajhárnak, a megatheriumnak sértetlen
csontvázát. Nem csoda, hogy ilyen meggyőző és lelkesítő eredményektől
Cuvier annyira felbátorodott, hogy palaeontologiai tanulmányait a föld
történetének teljes rendszerévé dolgozza fel. Ennek eredménye lett az
úgynevezett _katasztrófa-elmélet_. A föld történetének minden
korszakában, így tanította Cuvier tökéletesítve Smith eszméit, megvolt a
külön, sajátságos, többé soha elő nem forduló állatvilág. Honnan eredt
ez a váltakozás? És nem volt-e mégis valami titkos kapcsolat a látszólag
elkülönült korszakok közt? Cuvier a leghatározottabban tagadott minden
kapcsolatot. Minden korszakon belül szerinte lassan és békésen rakódtak
le a sedimentumok, tele a megfelelő korszakra jellemző organizmusok
maradványaival. Minden két korszak közé azonban egy «viharos időszak»
ékelődött. Rengeteg katasztrófák pusztították el a föld felszinét és
minden élőt gyökerestül elsöpörtek. Az elkopárodott kérgen aztán új
teremtés ment végbe, amely alapterv dolgában ugyan hasonló, de minden
részletében mégis lényegesen átformált fajú állatok és növények
mérhetetlen számát hozta létre ősnemzés útján. «Discours sur les
revolutions de la surface du Globe» (Értekezés a föld felületének
erőszakos változásairól) így nevezte el Cuvier azt a tanulmányát,
melyben behatóan előadta elméletét, s e mű még ma is szellemes és
elolvasásra méltó könyv, daczára a ferde következményeknek, melyekre
jut. «Az asztronomusok – így mondja a bevezetés – gyorsabban haladtak,
mint a természetvizsgálók (t. i. az ásványtan, növénytan és állattan
kutatói). A megismerésnek az a korszaka, melyben ma a geologia áll, sok
tekintetben még ma is hasonlít ahhoz a korhoz, amikor némely filozofusok
az eget kőből való boltozatnak képzelték és a holdat úgy nézték, hogy
lehet akkora, mint a Peloponnézosz.» «Azonban – folytatja Cuvier nagy
öntudattal – Anaxagoraszra Kopernikus és Kepler következett, akik utat
törtek Newtonhoz: miért ne találhatná meg a természetrajz is egykor a
maga Newtonját?» Cuvier katasztrófa-elmélete – ma már bizvást mondhatjuk
– a lehető legmesszebbre vezető haladás volt, csakhogy egyúttal minden
ízében a geologia «erőszakos» korának gyermeke is volt. Azokat a hosszú
korszakokat, melyekben a sedimentumok képződése bekövetkezett, rendhez
és jogukhoz juttatta. Csak éppen, hogy az akkori tomboló, rengeteg földi
erőkkel dolgozó vulkanizmusnak megadta azt az engedményt, hogy a
legszabadabb teret engedte neki két-két korszak között és ezenkívül
rászorult egy teremtő tevékenységre, amely mindig pontosan beállott,
mikor a nagy katasztrófák tabula rasát csináltak. Az irtóztató
felfordulások kifejtésére két-két periodus közt a fantáziának bőséges,
semmiféle korlátozó megfigyeléshez nem kötött tere maradt. Bernhard von
Cotta vonzón írja ezt le egy félszázaddal később irott munkájában, egy
visszapillantásban: «E század kezdetén a geologusoknak megvoltak a maguk
külön előidői, melyekben szabadon nekiereszthették fantáziájukat,
csaknem a természet törvényeinek minden kötöttsége nélkül s a
legkevésbbé kötve a mindennapi tapasztalattól. Semmi sem akadályozta
őket abban, hogy ezekben az előidőkben fel ne tételezzék a földnek egy
különös ifjúi erejét és a hatalmas általános katasztrófákat, melyek
csaknem minden meglevőt hirtelen elpusztítottak és helyette mindenütt
újat teremtettek; ez volt az úgynevezett teremtési periodusok eredete,
melyeknek mindegyike magában egy-egy világot jelentett. Tetszésük
szerint benépesítették a földet óriási nagyságú állatok és a legbujább
trópusi vegetáczió világával; hirtelen mérhetetlen özönvizeket
árasztottak ki, melyek hatalmas sziklatömegeket vittek magukkal és egész
országokat elárasztottak; látnoki szemeik előtt egyik napról másikra
vulkánok keletkeztek; magas hegylánczok csaknem egyetlen lökésre
duzzadtak ki; vulkanikus erőkkel nagy sziklatömböket száz mérföldekre
hajíttattak el; a föld belsejében hatalmas központi tűz izzott, mindig
készen arra, hogy a merev kérget áttörje; vagy pedig az egész földet
vízben oldották fel, melyből aztán rétegenkint csapódott le. Minden
geologiai periodusnak különös hatásokat tulajdonítottak, épp úgy, mint
különös állat- és növény-világot; az egyikben képződtek ezek vagy azok a
kőzetek, a másikban ezek vagy azok a fémek; az egyik hegyeket és
hegységeket, völgyeket és tenger-medenczéket teremtett, a másik
lerombolta. Kényelmes kor volt ez a geologus számára; a karosszékben
lehetett a képzelt eseményeken elmélkedni, egy kis fantáziával mindent
könnyű szerrel meg lehetett magyarázni. Hova lett ez a szép idő, melyben
oly könnyű volt geologusnak lenni?»

Ilyesforma volt a geologia és biologia közötti első kapcsolat
végeredménye. A biologia megformulázta az élesen elkülönített
föld-korszakok egy sorozatát. Az egyiktől a másikig azonban nem vezetett
semmiféle út. Linné szerint a fajok _egyszer_ teremttettek. Cuviernek a
megújuló teremtések egy sorára volt szüksége. Két ponton indulhatott meg
most a fejlődés. A geologiának szóhoz kellett jutnia, vajjon ilyen
pusztító katasztrófák csakugyan kimutathatók-e merőben az ő saját
kutatási területéből olyanokul, amilyeneknek Cuvier palaeontologiája
kivánta őket. A biologiának ellenben ahhoz a kérdéshez kellett
ragaszkodnia, hogy az élők újon teremtett világainak mindegyike miért
mutat mégis olyan félreismerhetetlenül közös vonásokat az előtte valóval
és az utána következővel. Miért léptek fel például a régi időben az
összes gerinczes állatok közül legelőször a legalacsonyabb rendűek, a
_halak_, később az amphibiák és reptiliák, csak nagyon későn a madarak
és az emlős állatok? Miért jelentek meg ezek közül az emlős állatok
közül legelőször a legalsóbbak, az erszényesek és legutoljára a majmok
és az ember?

A fejlődés most oly gyorsan haladt, hogy mind a két felelet, bár eleinte
habozó formában, összeesik Cuvier virágkorával. Az igazi indokolás
azonban mégis csak valamivel később következett. Cuvier 1842-ben
meghalt. Két évvel ezelőtt jelenik meg Angolországban _Charles Lyell_
könyve a geologia alapelveiről. Egy évvel előbb száll Charles Darwin a
_Beagle_ hajóra, hogy elinduljon világkörüli útjára, melynek
intellektuális eredménye a modern biologia leszármazási elmélete lett.
Mindkettővel az utolsó keretünkbe eső nagy határponton állunk a föld
alakulásáról való emberi ismeret dolgában.

*

Az ember lehet akármi dicséretre kész bámulója a tizenkilenczedik
századnak, mégis csak meg kell vallania, hogy az eszmék magva, amelyeken
élősködött és amelyektől – legalább részben – nagygyá és
csodálatraméltóvá lett, a tizennyolczadik század utolsó harmadára esik.
Az 1700-as évek gondolatainak empirikus indokolása, valódi hússá válása
teszi az 1800-as évek lényegét. Az emberi jogok eszméje, mely
széjjelhintődött a franczia forradalomhoz vezető fordulón, mely nem
fulladt bele a guillotine vérfolyamaiba s Schiller jambusainak
pathoszában művészileg megörökítődött: megtestesül az egyéniség fokozódó
szabadságharczában a világi és egyházi tekintély ellen az amerikai
rabszolgaság megszüntetésére irányuló mozgalomban, a roppant szocziális
áramlatban, ezerféle megmozdulásokban és experimentumokban. Mindezekben
a testekben erősen benne él egy szellem: a tizennyolczadik század
végének szelleme. A költészet valóságos kört ír le a megöregedett Goethe
epigon-kultuszától visszafelé – jó értelemben – a fiatal Goethe
megértéséhez, kinek virágkora még a tizennyolczadik századba esik és
akinek törekvése mintha föléledni törekednék a legjobb dolgokban,
melyekre a mai ébredező költő-nemzedék merészkedik. És a
természettudomány, mely látszólag a leginkább függőlegesen tört fel s
hasonlíthatatlanul nagy messzeségekre jutott, szintén nem tagadja meg
eszmei hatalmában az általános törvényt. Több a merő véletlennél, hogy
leginkább világító, a világot legjobban felrázó eszmei művének a
tizenkilenczedik század második felében, _Darwin_ művének elősejtelmei
visszavezetnek a tizennyolczadik század utolsó évtizedébe.

Láttuk, hogy a szigorú természetkutatás éppen akkor inkább idegenkedve,
mint kedvetlenül állott szemben az átalakulás, a fejlődés gondolatával
az organikus területen. Linné a faj változatlanságára építette kemény
rendszerét. És az évek millióira kiterjedő földtörténet sajátszerű
látványából, mely néhány évtized alatt meglepő gyorsan kibontakozott,
támadt éppen Cuvierrel az az ember, aki azt tanította, hogy ennek a
földtörténetnek egyik korszaka sem közvetlen folytatása az
előttevalónak, sőt egy megsemmisítő katasztrófával és egy
megfejthetetlen «új teremtéssel» van tőle elválasztva. A tagadáshoz,
mely a múzeumból minden csodálatraméltó gazdagodása daczára felhangzott,
elég sajátságosan, csatlakozott az absztrakt kamrácskában élő merőben
logikai filozofusnak hűvös hangja is: _Immanuel Kant_, aki
legszigorúbban intett a lehetségesre, az emberi intellektussal még
megfoghatóra, a fejlődés gondolatával való különféle játék után végül
mégis csak azt vallotta, hogy egy állati formának a másikból való
merőben mechanikai levezetéséről olyasformán, mint ahogy a planéták a
nap ellökött gyűrűiből magyarázhatók, egyáltalában nem lehet szó és hogy
gondolni sem szabad arra, hogy valaha remélhessük, hogy «egy új Newton
támadhasson, aki csak egy fűszálnak természeti törvények szerint való
keletkezését is, melyet nem valami szándékosság irányított, megfoghatóvá
tehesse.» Az ilyen belátás lehetőségét az embertől egyszerűen meg kell
tagadni. Ha azonban még minden ma sarjadó fűszálhoz is valami
szándékosságra van a filozófusnak elkerülhetetlen szüksége, akkor
könnyen be lehetett érni Cuvier katasztrófa-elméletével, mely az ilyen
«elrendező szándékosságból» a földnek minden állítólagos geologiai
újjáélesztése végett fáradság nélkül megkonstruálhatta a «termelő isteni
újjat». És mégis: ahol a múzeumi szellem és a filozofus hordójának
szelleme egyszerre és egymást kölcsönösen negativ módon kiegészítve
csütörtököt mondott, ott éppen akkor, a tizennyolczadik század utolsó
évtizedében a _költői géniusz_ megtalálta az élő természet szabad és
harmonikus szemléletéből kiindulva a mégis csak meglévő lehetőség
sejtését. Angolországban éppen annak az embernek költőül és kutatóul
egyaránt tehetséges nagyapja szállott síkra mellette, aki később a
fejlődési elméletet az organikus világra nézve tudományosan
megalapította: _Erasmus_ _Darwin_ (1731–1802). Olyan nyugalommal
hirdette a «logikailag lehetetlent», mintha valami magától értetődő
dologról volna szó. Azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy a klasszikai
Lucretius módja szerinti tankölteményekben fűzi össze kora összes
természettudományi tényeit és spekuláczióit egy egységes világképpé.
Ebben nem ütközött meg azon, hogy az egyetemes fejlődési gondolatot
kiterjessze az organikus lényekre is és a megváltozott külső
életfeltételek befolyásának tulajdonítsa az állatok és növények
alakjának meghatározására való hatalmat, ellentétben az istentől
teremtett fajnak örök változhatatlanságáról szóló tanítással. Persze,
csak egy éleselméjű természet-szemlélőnek magányos hangja volt ez és el
is hangzott a pusztában.

Németországban azonban ugyanez az eszme a kor egy aránytalanul
hatalmasabb szellemét ragadta meg és nem is eresztette el mindvégig,
mint valami vizió, melyben a kételkedő részesült és amelynek emlékétől
sohasem tud szabadulni. A _Faust_ költője, aki az emberi kebel mennyét
és poklát összekényszerítette harmonikus költői szellemének
világszabadító mindenhatóságával, – az ő számára sem létezhetett
egyetlen hely sem a természetes világ-épületben, melynek egységében
hinni már Spinozától megtanult, ahol az okozati kapcsolat durván szét
van szaggatva, ahol egy külön «teremtői szándék» vagy teremtői
tevékenység nyilvánult, melyről az ég és föld dolgainak többi mechanikai
létesülése semmit sem tud és amely mindig nyersen közbevág, hogy a
mechanikai események által, özönvizekkel és vulkanikus kitörésekkel járó
romboló katasztrófák által megtisztított földfelületet újra bevonja a
czélnak megfelelő élő réteg kárpítjával. A természet, melynek életét
Goethe úgy élvezte és leste meg, mint bizonyára senki az ő korában és
amely plasztikai gondolkodása előtt mindig mint szorosan összekapcsolt
képek lánczolata jelent meg, sohasem elvontan, minden körülmények közt
_egész_ kellett, hogy legyen – ismeretlen gyökerű, láthatatlan jövőbeli
koronájú, de minden felismerhető darabjában mindig hézagtalan, mint egy
helyes számsor, mely minden részében, akárhol ragadjuk is meg,
szükségszerűen logikailag tagoltnak kell, hogy mutatkozzék – az egyre
megy, hogy miképp szól aztán a kezdő-feladat és a végeredmény. Amilyen
szívós munkás volt, Goethe nem érte be az általánosságban való nézettel,
hanem megkísértette azt is, hogy a kutatásban tátongó látszólagos rést
merészen kitöltse. Nem éppen szerencsésen járva azon a területen, mely
Galilei óta vitathatlanul a természeti törvény, a mechanizmus
tulajdonába tartozott, a fizikában, teljesen kétségbevonhatatlan és nagy
sikereket aratott ott, ahonnan Kant a mechanikát száműzni akarta: az
organikus világ birodalmában. A nagy előadó teljes mesteri erejével írt
munkáinak hosszú sorában, melyek az «organikus természetek képződéséről
és átalakulásáról» szólnak, az organikus formák átalakulásának és az
állati és növényi fajok természetes fejlődésének gondolata a külvilágtól
származó merőben mechanikai, a fizika törvényeinek alávetett hatások
alatt a legteljesebb világossággal minduntalan visszatér.

Igazi hatásuk a kortársakra, sajnos, Goethe eszméinek sem volt. A költő
tekintélye akadályozta a természetkutatóét és maguk a közlemények is,
melyekben mégis annyi szellemi munka rejlett, túlságos aforisztikusan
hatottak, semhogy a Linné hagyományának és Cuvier diktáturájának uralma
alatt levő korabeli szakszerű vélekedés óriási arzenáljával szemben
érvényesülhettek volna. Hiszen a harmadiknak, aki az angol Erasmus
Darwintól talán, a német Goethétől bizonyosan függetlenül a század
fordulóján megragadta a fejlődés eszméjét, a franczia Jean Lamarcknak
épp oly kevéssé sikerült nézetét érvényre juttatni, pedig ez a férfiú
igazi czéhbeli természetkutató volt. Erasmus Darwin és Goethe szerencsés
természetek voltak, akiknek az új gondolat egyéb szerencsével együtt
hullott az ölükbe, hogy élveztesse velük a prófétaság örömét is, Lamarck
tragikai alak. Mint szigorúan empirikus természetkutató akkor akarta
leszedni a gyümölcsöt, mikor még túlságosan korán volt. Mikor az állat-
és növényformák birodalmában való fejlődés gondolatát geniálisan
megtalálta, a részletekben is meg akarta okolni, igyekezett a fejlődés
módszerét megragadni. Ehhez azonban az anyaga még nem volt elég és éppen
az ő eljárásához fűződött az alapnélkül való spekuláczió vádja. A
zsiraff hosszú nyaka – azt mondotta – azért keletkezett, mert egy
eredetileg rövidnyakú állat folytonosan kénytelen volt fejét magas
törzsü mimóza-fákra kimereszteni és ez a megszokás az állandó gyakorlat
által végül hosszúra nyujtotta a nyakát. Ez felkeltette az ellenfelek
nevető kedvét, akik a példa szélsőséges voltához tartották magukat,
anélkül, hogy fel tudtak volna emelkedni odáig, hogy mily termékeny maga
az az elv, hogy a használat erősít valamely szervet, a használatlanság
elcsökevényesíti és hogy számtalan kényszerű, bár parányi változások
sommája generácziók folyamán igazán kulcsa lehet a legbizarrabb
jelenségeknek az organikus világban. A gúnyhoz társult az agyonhallgatás
rég kipróbált, de mindig örökzöld prakszisa. A már több mint hatvan éves
Lamarcknak érett főművét, az 1809-ben megjelent «Philosophie
zoologique»-t Cuvier és hívei oly alaposan «figyelmen kívül hagyták»,
hogy a korabeli irodalomnak olyan, csaknem minden nyelven olvasó,
személyesen érdekelt és kedvező helyzetben levő olvasója, mint Goethe
sem szerzett róla semminemü tudomást. Pedig Lamarck jelentősége
egyáltalán nem állott egyoldalúan a spekuláczióban. Mint reformátor a
szisztematika terén az elsők között állott éppen Cuvier mellett és nagy
munkái a gerincztelen állatokról (ezeknek a gerinczesekkel való
szembeállítása éppen őtőle származik) ott szántotta fel a földet, ahol a
legdöntőbb anyagot lehetett találni a «múzeum», az állatfajok merőben
empirikus forma-ismerete számára. 1829-ben, tehát kevéssel Goethe
kimulása előtt bezárult a geniális férfiú hosszú, de kivált utolsó
éveiben nagyon szomorú élete. Már tiz évvel halála előtt megvakult s
mint egy második Milton természetrajzi művének utolsó részét kénytelen
volt emlékezetből diktálni két leányának, anyagi sanyarúságtól
körülvéve. Igazi vándor volt az új kutatási nap napkelte előtti éles
levegőben, aki mindenét koczkára tette – mint Häckel mondja róla
egyhelyt – azért a babérkoszoruért, melyet egykor a hálás utókor fog
sírjára tenni.[6]

Ezek a példák, melyekhez Charles Darwin néhány kevésbbé fontos
előfutójának nevét is hozzá lehetne még fűzni, nyilvánvalóan mutatják,
hogy a fejlődés eszméje benne volt az új század bölcsőjében és forrott
már a fejekben. A balszerencse azonban azt akarta, hogy e század első öt
évtizedében éppen ott szerzett többféle barátokat, ahol gyönge lábon
álló hitele alaposan fenyegetve kellett, hogy legyen.

Többé-kevésbbé furcsa filozófus-fejek, bátrabbak, mint az öreg Kant, de
egyúttal nálánál logika dolgában sokkal gyöngébbek is, labdát játszottak
vele. _Lorenz Oken_ (Lamarck öreg korával egyidejűen) egész seregét
eszelte ki a fantasztikus, részben sejtelmekben gazdag, mindenesetre
azonban formálisan hajmeresztő és elriasztó hipothesiseknek az
organizmusok természetes kialakulásáról. Az álmodozásnak és tudásnak az
az összeelegyítése, mely a németek egész filozofiai irányához Hegel
korában hozzá volt tapadva, a nagyon átlátszó kísérletek, hogy barbár
stílussal és lehetőleg elvont titkos nyelvvel leplezzék el a megismerés
hézagait, éppen abban az órában, mikor mindenekelőtt világosságra volt
szükség a még ismeretlen területének terjedelmét illetőleg, annál jobban
elriasztották a megfontolt, az igazi igazság kutatásért szívvel-lélekkel
lelkesedő elméket a természetkutatók között a veszedelmes ügytől. Már
magában a _fejlődés gondolatával_ való játék is veszedelmesnek és
tudománytalannak tünt fel az igazi biologusok előtt, habár nem is voltak
sokan (mint Buch, a geologus, Scheider és Unger, a botanikusok s mások),
akik néha-napján ne játszottak volna vele kissé és a saját dogmájuk
ellenére ne bogoztatták volna a csomót.

A dolgok állására nézve rendkívül tanulságos nyomon kísérni azokat a
nézeteket, melyeket 1845-ben nem kisebb ember, mint Humboldt Sándor
«Kosmos»-ának első kötetében kifejtett. Humboldt akkor joggal számított
az egész természet-ismeret legtökéletesebb, ítéletre leginkább képes
képviselőjének. Mint ő maga mondotta, az 1769-iki üstökös-év szülöttje
volt. Ha korát összehasonlító számokkal akarjuk mérni, akkor kiderül,
hogy születésének dátuma szerint, nem egészen húsz évvel volt fiatalabb,
mint Werner és pontosan egyidősek voltak vele Smith és Cuvier. 1793-ban
egy botanikai értekezésben és 1795-ben egy novellisztikus vázlatban,
amely még Schiller «Horák» czímű folyóiratában jelent meg, nyilatkozott
Humboldt először biologiai folyamatokról. Később az exakt
természetkutatás csaknem teljes területén úgy dolgozott, mint századában
rajta kivül senki más. Az összes iskolákkal szemben, akár asztronómiai,
akár fizikai, geologiai vagy biologiai iskolák voltak, állást foglalt.
Az utolsó hatvan év jelentékenyebb elméinek többségével személyes
érintkezésben volt. Két legnagyobb mértékben sajátszerű utazáson
(Amerikában és Közép-Ázsiában) behatolt két kontinens szívébe és
biztosította ítéletének egyéni függetlenségét, amely kora nemcsak
legtudósabb, hanem egyúttal legszabadabb, mindenekfölött pedig
mindennemű vallási befolyástól mentes gondolkodóinak egyikévé tette. És
ez a férfiú 1845-ben annak a felelősségnek teljes tudatában, amelylyel
vállalkozása jár, nekifogott a munkának, hogy a fizikai világleírás egy
óriási tervrajzú kísérletének első kötetében tömör, de szemléletes
természetképet rajzoljon, amely magába foglalja a látható világot, a
világegyetem legtávolabbi ködfoltjától egész a gránitsziklán lévő
parányi kis földi zúzmóig. Kénytelen lévén azonban az organikus
területét is belesorolni a «Kosmos»-ba, a következő jellemző szavakkal
szab önmagának határt: az objektiv érzéki szemlélet empirikus
területébe, a lettnek, bolygónk jelenlegi helyzetének ábrázolásába nem
tartoznak bele az alakulás rejtelmes és megoldatlan problémái. A
világleírás józanul a realitáshoz van lánczolva s nem félénkségből,
hanem tartalmának és körülhatároltságának természete szerint távolmarad
az organizmusok történetének sötét kezdeteitől, ha a történet szót itt
leghasználatosabb értelmében vesszük. Ehhez aztán elég ügyesen
hozzáteszi: a világleírásnak azonban szabad arra is figyelmeztetni, hogy
az organikus földkéregben ugyanazok az alapanyagok vannak meg, melyek az
állatok és növények szerkezetét teszik. Megtanít arra, hogy ebben úgy,
mint amabban, ugyanazok az erők működnek, amelyek az anyagokat
összekötik és elválasztják, amelyek alakot adnak és folyékonnyá lesznek
az organikus szövetekben: de olyan föltételeknek alávetve, melyek
egyelőre kiderítetlenül, az életerők hatásainak nagyon bizonytalan
elnevezése alatt több-kevesebb szerencsével, megsejtett analogiák
szerint szisztematikusan csoportosíttatnak. Egy más helyen pedig, egy
még teljesen a Cuvier-féle katasztrófa elmélettől áthatott passzushoz,
az előbbi korszakok messzire kiterjedő földi forradalmairól, melyek régi
organizmusok elpusztulását, újaknak föllépését jelzik, ezt a nem
kevésbbé finom czélzást fűzi: a fejlődésről való tudásunk
korlátoltságában, abban a képletes nyelvben, melynek ezt a
korlátoltságot el kellene rejtenie, új teremtéseknek nevezzük az
organizmusokban végbemenő váltakozás történeti jelenségeit. Ez azonban
aztán minden. Humboldt érzi, hogy sem az életerő, sem a teremtés nem
nyujt valami megfoghatót. Távol van azonban Kantnak filozofiai
kotnyelességétől is, aki itt örökre be akarja zárni az ajtót az emberi
szellem előtt. De a sejtésnek minden fajtája még túlságos merésznek tünt
fel előtte: rövidesen konstatálja a tökéletes miszteriumot és érdekesebb
dolgok felé fordul.

Hiába, az egész áramlat abba az irányba hajtott, bármily erősen akarták,
akár óvatosságból, akár előítéletből a sebesen rohanó csónakban szemüket
bekötni. Ha még oly szilárdan alapították is az állatok vagy növények
rendszerét a fajok állandóságára és az örökös új teremtésre: az ide és
oda hajlásoknak, a csoportról-csoportra való vonatkozásoknak és
kapcsolatoknak minden új lelettel, a régiekbe való minden mélyebb
anatomiai behatolással nem akart vége szakadni. A palaeontologia mind
több és több furcsánál-furcsább keverék-tipust mutatott föl: a Jura
korszak röpülő gyíkjaiban, (Pterodactylus és Rhanphorhynchus) a madárból
és reptiliából való látszólagos torzkép, a tengeri sauriusokban
(Ichthyosaurus és Plesiosaurus) egy másik torzkép a reptiliából és
halból. Ma, mikor a leszármazási elmélet meglehetős szemléletes
hypothesisekig jutott el e gerinczes állatok valóságos családfájára
vonatkozólag, e groteszk formák némelyikének jóval kevesebb fontosságot
tulajdonítunk és például egyáltalában nem hisszük, hogy a pterodaktylus
a madaraknak igazi reptilia őse.

Mennél nyersebb, mennél kevésbbé kész volt az alapvető nézet, annál
nagyobb volt éppen az ilyen analogiák súlya. Bizonyos oldalról
profétikus tipusoknak nevezték őket a legrégibb metafizika lomtárából
való szóval. A Jura-kor pterodaktylusa eszerint mintha prófétája lett
volna a későbbi madár-tipusnak.

Az inkább megálmodott átmeneti formák mellé azonban valóságosak és
részben még ma is élők léptek, a szigorúan elrendező szisztematikusok
keserűségére és haragjára. Csaknem pontosan a század születési dátumával
egyidejűleg terjedt el lassankint a híre az összes emlős állatok
legsajátságosabbikának, az ujhollandi csőrös állatnak (Ornithorhynchus
paradoxus). Egy négylábú vakondok-bundával födött állatról volt itt szó,
melynek száraz, kemény csőre van, mint valami úszó madárnak, amely
kulcs-csontjának szerkezete szerint, vese, bél és nemi váladékainak
kivezető csatornája szerint a reptiliákkal (teknősbékákkal) egyezik meg
és amely végül daczára Meckel által 1824-ben hosszú vita után kimutatott
tejmirigyeinek, melyek révén mégis csak besorolható volt az emlős-állat
fogalmába, nagy tojásokat tojik. Ha ez sem átmeneti forma, akkor mire
kellene még várni?

Egészen sajátságos dolgokat vitt bele végül a vélemények harczába egy
még fiatal tudomány, amelylyel ez alkalommal szintén foglalkozni kell
egy pillanatra: a lassankint nyomatékos tényezővé fejlődő _embryologia_.
Ez a szó az _embryon_ (csira) és a _logos_ (tanítás) görög szavakból van
képezve, tehát az organizmusok csirájukban levő állapotával foglalkozó
tudomány, pl. a tojásban levő csirkével, vagy az anyaméhben levő
emberrel. Tulajdonképpen csak az anatomiának egy ága, de még
fáradtságosabban és nehezebben kellett magát keresztülküzdenie, mint
ennek, körül volt véve előítéletekkel és nem kevésbbé akadályozva
kétségbeejtő megfigyelési nehézségekkel. A külső akadályok egész vonalát
áttekinthetjük, ha elképzeljük egyfelől az ú. n. művelt körökben még ma
is általánosan uralkodó tudatlanságot az emberi csira történetének
minket mégis csak legközelebbről érintő tények dolgában, olyan
tudatlanság ez, amely mindenekelőtt a teljesen jogosulatlan
szemérmeteskedő irtózatra vezethető vissza, amely az ilyen dolgok
megbeszélését az erkölcsökbe ütközőnek tartja. Mialatt minden
iskolásgyermeknek hozzáférhető hirlapjainknak módjukban áll jóformán
állandóan erkölcsileg igazán nem nagyon tanulságos eseményekkel
szórakoztatni minket, az emberek azt hiszik, hogy csaknem babonás
irtózással kell védekezniök ama dolgok elfogulatlan tárgyalása ellen.
Pedig ebben nemcsak azokról a tényekről van szó, amelyeknek helyes és
elfogulatlan méltatásán épül föl az alapja minden igazi természetszerű
erkölcsnek, hanem olyan igazságoknak tömegéről is, melyek kikutatásuknak
áldozatokban gazdag történetével épp úgy, mint a világot átfoglaló
eszmekapcsolatokban való gazdagságuknál fogva, a legnagyszerűbb erkölcsi
ösztönző szerek közé sorozandók. Másfelől arra kell emlékeznünk, mekkora
sorompók állottak régebben a kényes kérdések kikutatásakor magának a
természetkutatónak útjába is. A legönkényesebb és a maga nemében
mindenesetre legkövetkezetesebb pápa VIII. Bonifácius 1300 körül még a
nagy egyházi átokkal sújtotta az emberi holttestnek anatomiai
tanulmányok czéljára való felnyitását és ilyen kezdetekből kellett az
embryologiának is felküzdenie magát, annak a tudománynak, amely az
anatomiailag szétdarabolt testen belül egy újonnan fejlődő test
fejlődési fázisaihoz akart előrehatolni, amelyek csak a legritkább
véletlenek folytán találhatók meg, olykor-olykor és még akkor is
(legalább a tudományos eszközök régebbi stádiumában) kicsiségük miatt, a
legnehezebb anatomiai tárgyak közé tartoznak. Az emberi és állati
embryókról való első ismert rajzok Galilei idejéből származnak. A
mikroszkóp, mint előbb említettük, segítségére volt a tudósnak a
tyúktojásban és az átlátszó békatojásban lefolyó fejlődési folyamatok
tanulmányozásában. A haladás azonban roppant lassú volt. Ahelyett tehát,
hogy folytatták volna a megfigyelést, a későbbi időben inkább a
legáltalánosabb természetű fejtegetésekre adták magukat. Az egész
tizennyolczadik század egy ilyen értéktelen spekuláczió hatása alatt
áll, amelynek homlokán a bélyeg, hogy egy misztikus filozofus-elméből
fakadt, a középkori scholastika módszere szerint, amely nem kutatott,
hanem bezárkózott sötét kamrájába és ott gondolkodott, vagyis jobban
mondva játszott a gondolatokkal. Az organikus lények fejlődése (az
emberé is) eszerint tulajdonképpen csak «szétgöngyölődés». A
tyúktojásban kezdettől fogva egy teljes csirke van a lehető
legszorosabbra összezsugorodva, mely amikor nő, csak kiegyenesedik és
megnagyobbodik. A «magállatkát», amely a valóság szerint egyetlen szerv
nélküli állati sejt, amelynek a tojás-sejttel való összeolvadása után
keletkezik sejtoszlás útján az új lény, úgy tekintették, mint parányi
emberkét, Homunculust és az első emberben, a teremtett Ádámban a dolgok
kezdetétől fogva megteremtettek, a nemzett emberek minden következő
milliói, mint az ilyen parányi egymásba skatulyázott Homunculusok
milliói. Egy másik iskola megfordítva, az asszonyi petét fogta fel úgy,
mint valami kimeríthetetlen skatulyát, a mindig kisebbedő betétek
megszámlálhatatlan mennyiségével: a mag mindig csak az indítást adta egy
új kigöngyölődésre. Az efféle tanítások magukban véve bizonyára inkább
akadályaivá válhattak volna a fejlődési gondolatnak, mint előmozdítóivá,
ha bizonyítani lehetett volna őket. Csakhogy úgy eltüntek, mint valami
kísértet, abban a pillanatban, mikor az embryologia megint rászánta
magát a már Svammerdam és Malpighi által kezdeményezett megfigyelésre.

Már 1759-ben egy magányos hang szólalt meg a pusztában, ennek a
beskatulyázási theoriának az esztelensége ellen. A berlini Wolff Gáspár
Frigyes volt e felszólaló. Mártirja lett igazságainak, eretneknek
nyilvánították és kiűzték hazájából s úgy tünt föl, mintha hiába végezte
volna élete művét. A kevesek között, akik méltatni tudták, itt is ismét
az egyedüli Goethe volt, aki még később is örömmel hirdette, hogy
mennyit tanult több mint 25 év óta tőle és rajta, akit az uralkodó
iskola, amelylyel nem tudott összeférni, már korán kiszorított
hazájából. Wolff szemében kétségtelen volt, hogy a kotlott meleg
tyúktojásban tényleg rendkívül sajátszerű alakulás megy végbe, nem
kigöngyölődés, hanem fejlődés, melyben komplikált szervek
kristályosodnak ki igen rövid idő alatt nagyon egyszerü törvények
alapján.

Ötven évvel Wolff első publikácziója után az ügy megint folyamatba jött,
ezúttal egészen az ő értelmében. A tizenkilenczedik század 20-as és
30-as éveiben végül sikerült az újabb idők legnagyobb gondolkodói és
megfigyelői egyikének, _Karl Ernst von Baer_-nek egy összefoglaló
munkában az egész embryologiát biztos alapra fektetni, úgy hogy ettől
fogva eredményei alapvonalaiban egyáltalán nem voltak többé
megtámadhatók. Ez eredmények között volt több olyan is, amely az
organizmusok történeti fejlődésének egy általános teoriájára is nagy
fontossággal kellett, hogy legyen. Ha már a fejlett anatomia és
palaeontologia is figyelmeztetett az organizmusok mindenféle
kapcsolataira és átmeneteire, akkor alig volt több oly sajátságosan
kényszerítő erejű tény az összes élő lények homályos, de valamiképpen
mégis csak meglévő kapcsolatának fölvételére, mint az embryonális
fejlődésben, még a nagyon különböző fajok között is, a tojásban, vagy az
anyaméhben mutatkozó hasonlóságok, melyeket az embryologia kimerített.
Ha három oly alapjában véve különböző lénynek, mint az emlős állat (pl.
ember vagy kutya), madár (pl. tyúk) és reptilia (pl. teknősbéka)
embryonális kifejlődését kissé visszafelé megfigyeljük, akkor azzal a
szószoros értelmében csattanós igazsággal kerülünk szembe, hogy egy
bizonyos fokozaton az anyaméhben levő ember vagy kutya, a tojásban levő
tyúkkal és teknősbékával az összetévesztésig menő hasonlóságot mutat
fel. Ezen a fokozaton az ember nem hasonlít az emberhez, a madár nem
hasonlít a madárhoz, a teknősbéka nem hasonlít a teknősbékához. Mind a
három embryo azonban a legnagyobb mértékben hasonlít egymáshoz. «Van két
embryóm borszeszben eltéve – beszéli Baer – melyeknek neveit
elfelejtettem az üvegre ráírni és most már teljesen képtelen vagyok
megmondani, hogy melyik osztályhoz tartoznak. Lehetnek gyíkok, vagy
kicsiny madarak, de lehetnek igen fiatal emlős állatok is, oly tökéletes
a hasonlóság fejük és törzsük képződésének módjában. A végtagok még
hiányzanak náluk. De még ha megvolnának is, fejlődésük első fokán nem
bizonyítanának semmit, mert a gyikok és emlős állatok lábai, a madarak
szárnyai és lábai, épp úgy, mint az ember kezei és lábai, valamennyien
ugyanabból az alapformából származnak.» Ha most már még tovább haladtak,
akkor az analogia kiterjedt egyáltalán az összes állatokra s a régi
tétel: «minden élő a tojásból származik» ezt a fogalmazást kapta: minden
élő ugyanabból az ősformából származik. Mert az összes organizmusok
tulajdonképpeni «tojásai» (az állatokéi épp úgy mint a növényekéi),
valamennyien ugyanezt ábrázolják: egy darabka eleven anyag szervek
nélkül, mely csak az összes élő lények legalantasabbikához hasonlítható.
A végső következtetés elég közel fekvő volt: ha minden magasabb rendű
lénynek egyéni fejlődését a legalacsonyabb fokozaton kell kezdenie s
azután kell más fokozatokon áthaladnia, amelyeken már a csalódásig
hasonlít kissé magasabban álló lényekhez és csak ekkor lesz végre azzá,
amit a rendszerben jelent, csak ekkor lesz «fajjá», – vajjon ez az
individuális folyamat nem jelképe-e egy nagy történeti folyamatnak,
vajjon nem fejlődtek-e épp úgy az összes fajok is az ú. n. alacsonyabb
rendüekből, az ú. n. magasabb rendüekbe emelkedve, a földtörténet
folyamán, egymástól külön, vagy részben közös gyökerekből, egymással
párhuzamosan és vajjon végeredményben nem a legegyszerübb őslénytől
származnak-e, melynek formáját ma is minden «tojás» ismétli? Homályosan
és zavarosan derengett csakugyan egyikben is, másikban is (sajnos, nem
éppen a leghivatottakban) ez az eszme és mindenesetre itt is meg volt
adva egy alapgondolat, amely sok más gondolattal együtt, lassan
kiáshatta magát a napfényre. Ez a gondolat már azért is különösen
értékes volt, mert azonnal beleragadta az embert is a nagy fejlődési
vonalba, attól fogva, hogy ezt egyáltalán lehetségesnek elfogadták. Ha a
madár egy bizonyos ponton a közös eredetben össze lehet kapcsolva a
teknősbékával, akkor ugyanabban a hálóban benne volt az ember is. Hiszen
ő is a megtermékenyített petéből ered, két sejt összeolvadásából, ő is
hasonlít embryo korában a teknősbéka és tyúk embryójához, semmi sem jobb
vagy rosszabb, semmi sem istenibb vagy állatibb benne, egyszerűen csak
egy szeme a láncznak, attól a pillanattól fogva, amint ennek a láncznak
meglétét az organizmusok terén bárhol fölfedezték és lehetségesnek
elfogadták.

Mennél inkább közeledett a század kritikus fordulópontjához az ötvenes
éveken túl, annál gazdagabb és tágasabb lett az arzenál a természetes
fejlődés javára, habár nem akarta is senki ezt nyilvánvalóan megvallani.
Schleiden (1838) és Schwann (1839) azonnal meggyőző módon megalapították
az ú. n. sejtelméletet. Az állati és növényi test megszámlálhatatlan
komplikált szövetéről, akár magasabb rendű, akár alsóbbrendű fajhoz
tartozik ez a test, bebizonyult, hogy egyforma anyagú testecskékből van
összetéve, melyeket nem éppen a legszerencsésebb kifejezéssel sejteknek
neveztek el. A növény zöld levele épp úgy ilyen sejtek mesteri
építménye, mint az ember izomhúsa vagy agyveleje, sőt még a csontjai is.
A tökéletesedett mikroszkóp mindenfelé ebbe az alapkőbe ütközött. És
ezzel megint rájöttek valami közösre, egy összekötő kapocsra, amely
túlment a rendszer minden forma-különbségén és összekötött fajt fajjal,
sőt osztályt osztálylyal, országot országgal. Sőt még az organikus és
anorganikus világ merev határai is, legalább bizonyos területekre nézve
meglazultak: a fiziologia, az életjelenségek tudománya egyre jobban
kényszerült fizikai és kémiai törvényeket is a maga területébe
belevonni. Ha azonban ilyen törvények az organizmusok fennálló világán
belül hatékonyaknak bizonyultak olyan helyeken, amelyeken eddig
misztikus «életerőket» kerestek, ha elegendőknek látszottak még a
legmagasabbrendű állatok idegrendszere legbonyolultabb problémáinak
megfejtésére is (amit egyelőre több bátorsággal, mint pozitiv bizonyító
erővel kezdtek vitatni), akkor kézügyben volt innen kiindulólag is a
gyanítás, vajjon a növényi és állati fajok keletkezése az egyes
Cuvier-féle földperiodusok kezdetén nem merőben kémiai-fizikai
probléma-e, amelyben az emberi szellem Kant daczára is valamikor
behatolhat. Éppen a század kezdete és a Darwin előtti év (1858) közé
esik ezen a fiziológiai téren _Johannes Müller_ hasonlíthatatlanul
áldásos életműve, melynek ténybeli felfedező eredménye épp úgy, mint
kombinatorius szellemének nagy vonala egészen arra volt teremtve, hogy a
talajt egyengesse és érett tanítvány-sereget neveljen az _új vetés_
eljövendő napjának, amikor végre föllobban a biologia számára a
megvilágosító villám, amelybe alapjában véve minden reménység vetve
volt, ha egyelőre mindenki hallgatott is róla.

Még egy nehéz súly esett, mialatt mindez mozgolódott és forrongott, a
mérlegbe, először észrevétlenül, lassankint azonban biztos súlylyal
válva érezhetővé a legelfogulatlanabbak számára is. Egészen függetlenül
az égető fiziologiai kérdésektől Cuvier katasztrófa-elmélete tisztán
geologiai oldalról olyan döfést kapott, amelytől nem tudott többé
magához térni. _Charles Lyell_ 1830-ban Angolországban egy a Cuvier-féle
eszmemenetnek gyökeresen ellentmondó nagy munkával lépett fel.
(«Principles of Geology» a czíme, mely emlékeztet Newton «Principia
mathematica» – jára.) Cuvier alaptétele a föld történetéről ebben volt
összefoglalható: mennél messzebbre megyünk visszafelé a föld
történetében, annál nyilvánvalóbbakká lesznek a legszörnyübb,
periodikusan visszatérő revolucziók nyomai. Egy lökésre hegyek tolulnak
magasba, kontinensek tűnnek el, az élők világa elpusztul és megújul.
Lyell ezzel szemben egészen más tételt állított fel: mennél messzebb
megyünk visszafelé, mennél inkább rálépünk a roppant időközök terére,
melyek évek milliói szerint számítanak, annál nyilvánvalóbban és
meglepőbben nyilvánul a legkisebb egyes hatások egészen lassankint
végbemenő summázódásának óriási eredménye. Minden, ami erőszakos tény
szinében tűnik fel, a valóság szerint nem egyéb, mint mindig ugyanazon
kicsiny, ma is szemünk láttára továbbható okok évmilliók folytán való
állandó megújulásának eredménye. Ha Cuvier azt mondja: egy földrészt
hatalmas katasztrófával elnyelt a tenger, a katasztrófa okát nem tudjuk,
akkor erre Lyell ezt feleli: nem is volt szükség semmiféle
katasztrófára, hogy az a földrész eltünjék, hanem csak bizonyos időre;
ma is szemünk láttára szüntelenül parányi részecskéket harapdál le a
tenger a part kőzetéről; ha ez a tevékenység millió évig akadálytalanul
folytatódik, akkor az egész földrész eltünik és mint sedimentum-réteg
fekszik a tengerfenéken. A közmondás azt tartja: szüntelen esőcsepp
kivájja a követ, ha a szüntelen szót kiterjesztjük néhány évezred
fogalmává, az esőcsepp olyan mély szakadékot váj ki a kőből, mint a
Colorado-folyam nagy Cañonja Észak-Amerikában, amely 2000 méter
mélységig vágódik bele a körülfekvő plateauba. Lyellnek nem volt semmi
másra szüksége, mint a föld tevékenységének ma is közismert
nyilvánulásaira (lassankénti sülyedés és emelkedés, mely sommájában a
legmagasabb alpesi hegycsúcsok felnövekedésére vezetett, az atmoszféra
hatásai, hőmérsék-ingadozások, a parti hullámok eroziója stb.) és igen
hosszú időkre, hogy a földi periodusok egész váltakozását mint
tökéletesen törvényszerű, nagyon nyugodt folyamatot állítsa elő, mely
legalább is nem tett szükségessé egyetlen nagy katasztrófát. Az utóbbi
ponton valamiben túlzásba esett. Nagyon szerencsés gondolata, hogy a
föld multjának képét egészen a föld változásainak ma is ható tényezőiből
építse fel, nem zárja ki kicsiny _lokális_ katasztrófák lehetőségét;
ilyenek pl. vulkanikus jelenségek kíséretében történelmi időkben is
ismételten előfordultak, tehát régibb időben is szerepet játszhattak
mint alkalmi tényezők. Egészben véve azonban Lyell eszmemenete oly
átlátszó és szép volt, hogy állandó ellenállás a Cuvier iskolája
részéről, bármily hevesen és egyúttal gúnyosan és diadalmasan kezdték
meg eleinte, lehetetlen volt. A föld történetébe visszatért a béke és a
korszakok merev rétegszerinti elhatárolása Cuvier szerinti élességében
épp oly mesterkélt rendszernek bizonyult, mint a porzó szerinti
regiszter a nagy Linné rendszerében.

Abban a pillanatban, amikor Lyell tanítása érvényre jutott, a
palaeontologiára egy eredménye kellett, hogy legyen: az erőszakos
katasztrófákkal együtt elesett a növény és állatformák minden korszakban
való elpusztulása mint erőszakos tény. És ismét mintegy tálczán hozták
szíves használat czéljából a gondolatot – ha kimondatlanul is – hogy az
organizmusok birodalmában is az átalakító egyes hatások sommázódása
mutatható ki, mint a sziklánál és tengerhullámzásnál, a talaj
emelkedésénél és sülyedésénél és ez az egyenkénti átváltozás a
nemzedékek millióinak során olyan változást hozott létre, hogy a «fajok»
teljesen megújultak, sőt részben új fajok, rendek és osztályok
képződtek. A biologiai kérdés csak az volt: voltak-e egyáltalán az
állati és növényi életben ilyen átalakító egyes hatások? Vajjon
harapdált-e valami hullám a fajon is és letöredezett róla parányi
darabkákat, mint az Oczeán hulláma a parti kőzetről? Ha ebben az
irányban a legkevesebbet is bizonyítani lehetett, akkor úgyszólván
önmagától adódott a Lyell értelmében való általánosítás. Látnivaló: a
_kérdés módszerének_ kellett alapjában reformáltatni. Parányi
figyelmeztetések, hosszantartó, de szívós statisztikából nyert részletek
most meggörgethették a követ; részben olyan dolgok, melyeknek
feljegyzésére eddigelé oly kevéssé gondoltak, mint Cuvier iskolája a
kontinensek határainak lassankénti eroziójára a hullámzó tengervíz
által. De voltak-e egyáltalán olyan részletek? A «szigorú tudomány»
egyelőre tagadja őket, ez volt az általános vélemény. Olyan
statisztikát, amilyenről szó volt, nem csinált senki. Ahol eddig a
«fajok átalakulására» gondoltak, ebbe mindig beleelegyedett az ilyen
változások hamarosan látható voltára való gondolat. Mit kell tenni,
honnan venni az anyagot, ha e dolgok tanulmányozása kellett, hogy
következzék Lyell kísérletére: a letöredezett szikla-atomok
megszámlálása útján kellett megfejteni az «organikus» kontinensek
eltünését?

Több mint huszonöt éven át a tudomány leghivatottabb képviselői Lyell
daczára ölükbe tették a kezüket. A dolog nagyon is nehéznek tetszett.
Lyell maga sem nyilatkozott a dologban, a későbbi időben persze azért,
mert tudta, hogy jobb, minden tekintetben kompetensebb erő látott a
munkához.

Valóban: egy a sokak közül mégis csak szüntelenül ment tovább e
negyedszázad folyamán az adott nyomon. Csak a történeti igazságosság
dolga, hogy annyi előfutár daczára, hogy annyi mások által nyert
ösztönzés daczára az egész dicsőség, amely a «fejlődéstan» szóval
egyáltalán kapcsolatba hozható, ennek az egynek a feje köré fonódik,
mikor hosszú, fáradságos munkájának leszűrődött eredményével a
nyilvánosság elé lépett. A magányos úttörő _Charles Darwin_ volt, Lyell
honfitársa és barátja.

Darwin döntő fontosságú műve: «_A fajok keletkezése a természetes
kiválasztás útján vagy a legkedvezőbb helyzetben lévő fajok megmaradása
a létért való küzdelemben_» 1859 novemberében jelent meg, hat hónappal
Humboldt Sándor halála után, kinek elhunyta ez év májusában
«Kozmosz»-ának óriási munkáját éppen ott szakította félbe, ahol a
geologiai-biologiai záró fejezetnek kezdődni kellett volna. E véletlen
találkozás szimbolikájában van valami megragadó.



Darwin, kivel ily hosszú bevezetés után most magával kell foglalkoznunk,
szellemileg megint egészen azon szerencsés természetek közé tartozik,
melyeket bizonyos értelemben realistáknak lehet nevezni, a realista szót
abban az értelemben véve, hogy olyan fej, mely be tudja érni a szeme
előtt levő valósággal, nem mintha ez lenyügözné és tétlenné tenné, hanem
éppen ellenkezőleg, mivel megbarátkozott vele és saját nyelvén tud vele
társalkodni és jobb feleletet tud tőle kapni, mint amilyet a filozofus
tudna adni neki. Már származásánál fogva nem a múzeum, ahol a rendszer,
nem is az előadó terem, ahol egy iskola tekintélye uralkodik, volt az
eleme, hanem a természet. Már fiatalkorában gyűjtő és vadász volt,
anélkül, hogy nagyon törekedett volna a hivatalos szakember babérjaira.
Aztán a sors egy komoly szeszélye egy nagy, évekre számított földkörüli
expediczió természetkutatójává tette, melyet a «Beagle» hajónak kellett
Fitz Roy kapitány alatt megtennie. Kemény próbája volt ez a
munkaképességének. Ő maga is nagyon felelősségteljesnek fogta fel
feladatát. Nagy tömeg rendkívül fontos probléma elé állította a földi
természetrajz mind a három birodalmából, amelyeken a legnehezebb
viszonyok között kellett bebizonyítania, hogy meg tudja-e csinálni azt,
ami minden esetre több, de nehezebb is, mint a könyv nélkül tanulás: t.
i. a megfigyelést. Mikor az utazás megkezdődött, Darwin huszonkét éves
volt (1831), tehát most volt csak igazi deákéveiben. Az erkölcsi energia
azonban, amelylyel feladatára ráadta magát, azonnal férfiúnak tünteti
fel és a dolgok kényszere megaczélozta jellemét, mely aztán soha többé
nem tagadta meg magát egy hosszú, éppen utolsó harmadában nagyon viharos
élet folyamán. Öt évig tart a világkörüli út. Olyan pontokat érint
(Patagoniát, a Tűzföldet, Chilet, a Galapagos-szigetcsoportot), ahol
minden lépés a kézzelfogható dolgok terén is felfedező út számba megy.
Az eredmény valósággal lenyügöző. A gyűjtő, a tulajdonképpeni
«felfedező» új területen óriási tömeg anyagot halmozott fel. Ami azonban
még sokkal meglepőbben hat, az a magasabbfokú megfigyelések tömege: a
legtermékenyebb eszmék egyelőre a geologiai viszonyok keletkezési
módjáról. A leghiresebb eredmény, mely Darwin nevét csakhamar bejuttatta
minden tankönyvbe, a korallszirtekről való teoria. Ez nem sokkal az
utazás befejezése után jelent meg és a jelenkori és mult idők egyik
legtitokzatosabb jelenségét a leggeniálisabb módszerrel próbálta
megoldani. A biztos kézzel megrajzolt tájképek barátait a kutató nem
kevésbbé ragadta el utinaplója közzétételével (1845), melyet kompetens
megítélők azonnal besoroltak a Forster és Humboldt óta oly gazdag
utazási irodalom első és legünnepeltebb termékei közé. Csaknem tizenöt
év mult el ezután. Darwin neve már ekkor a tudomány közkincse volt. E
tizenöt év alatt azonban kevés újat hallottak róla. Az utazás
megerőltetései által erősen megrendült egészsége miatt menekülnie
kellett London zajából, egy órai vasutazásnyira lakott a szörnyeteg
nagyváros fekete füstoszlopaitól, kedves zöld falusi lakban, boldog és
anyagilag áldott házasság által gazdasági életküzdelemtől felmentve és
egészen tanulmányainak élve. Mit tanulmányozott? A beavatottak kicsiny
köre, melybe Lyell is beletartozott, kitartóan és türelmesen hallgatott
róla, mint maga a mester is. Tekintélyek jöttek-mentek ebben az időben.
Németországban a bibliahívők harczoltak a jámbor göttingai fiziologus
Rudolf Wagner alatt Karl Vogttal, a fiatal materialistával a mózesi
teremtési legenda bizonyító erejéről. Cuvier régi személyes iskolája
kezdett lassankint kihalni. A szabad természetkutatás legnagyobb
korifeusai egyik a másik után elköltöztek: Johannes Müller, Leopold von
Buch, végül maga a halhatatlannak látszó Humboldt is. Uj nemzedék tolult
ki az előadási termekből, mely Darwinra már, mint az öregek egyikére
nézett vissza. Lyell tanítása azonban az egész vonalon gyökeret vert és
kezdte a geologiát alapjaiban felforgatni.

Ekkor valami sajátságos dolog történt. Egy fiatal, merész elme, aki a
Darwin-i útleírások klasszikai képein nevelkedett és maga is messze
trópusi vidékek felkeresésére lelkesült, Alfred Russel Wallace
Borneóból, ahol hosszú és eredményekben gazdag zoologiai kirándulásán a
maláji szigettengeren, az oráng-utáng és a paradicsom-madár hazáján át,
éppen állomást tartott, egy kéziratot küld Lyellnek azzal a kéréssel,
hogy terjessze egy londoni tudományos egyesület elé nyilvánosságra
hozatal czéljából. Ez a kézirat egy hypothesist tartalmaz az új állat és
növényfajok természetes keletkezéséről a legalkalmasabb varietásoknak a
létért való küzdelemben végbemenő teljesen mechanikai kiválasztódása
útján. Minden faj folyton elváltozik kissé, egyenlő létfeltételek
mellett azonban egészben véve állandók maradnak. Amint azonban ezek a
feltételek megváltoznak, akkor Wallace véleménye szerint csak a
megfelelő varietás marad meg; csak ez szaporodik tovább és konzekvens
következésképpen mindig megújuló kiválasztás utján «új fajjá» alakul át.
Mikor aztán véletlenül így Lyell kapta először kezébe ezeket a
fejtegetéseket, megvallotta magának, hogy itt szerfölött sajátságos
végzet készül végbemenni. Lyell ugyanis tudta, hogy _Darwin több mint
husz év óta hordja magában ugyanazt a gondolatot és messzemenő,
közzétételre régen kész tanulmányok tárgyává tette_. Minden habozás,
minden aggodalmaskodó szerénység, mely csak egészen leszűrődött művel
akart a szaktársak elé lépni, el kellett, hogy háruljon e fordulat
folytán. Lyell rávette barátját, hogy terjessze tanításának első
tervezetét a távollevő Wallacetól beküldöttel egyidejűleg a londoni
társaság elé. Kevéssel utóbb megjelent nyomtatásban a fajok
keletkezéséről szóló könyv, melynek összehasonlíthatatlanul gazdagabb
anyaga előtt maga Wallace is szerényen lemondott a prioritásra való
minden igényéről.

Csodálkozva tudta meg a világ, milyen kemény dió előtt «hallgatott»
Darwin oly sokáig. Az általános csüggedtség közepett neki megvolt az a
bátorsága, hogy a korabeli biologia titkos problemájába beleférkőzzön és
– legalább becsületes meggyőződése szerint – valóban meg is oldotta a
problemát, leküzdötte a kísértetet, amely már több mint fél százada mint
egy lidércznyomás feküdt az életről szóló tudományon.

A fejlődési elmélet kezdetei Darwinnak máskülönben is eredményekben oly
igen gazdag utazására mennek vissza. Igazi valóságok képeihez
kapcsolódnak és az ilyen valóságokból vett részletek hívek maradnak
hozzá a jövőben is. Ez magyarázza meg azt a sajátságos varázst, melyet
Darwin műve nemcsak végső eredményével, hanem módszerével is tesz az
olvasóra. A hypothesisek fölépítése az egyes részletekben lehet még oly
ingadozásoknak kitéve, egészben véve Darwin eljárása koronája az
emberiség minden methodologiai kiképzésének, tipikus példája az újkornak
kezdetében épp úgy, mint sikerében, amely mintegy gyujtópontban
összegyűjt mindent, amit Galilei óta tudományos czéltudatosság és
módszer dolgában nyert az emberiség és ami mint ilyen alkalmas lehet
arra, hogy legalább relativ befejezésére juttassa a természetről való
emberi ismeretnek időbeli határaiban korlátozott fejlődéstörténetét.

A pampasz-agyag felhalmozódásából a délamerikai Bajadában, amelyet a
diluviumhoz, tehát időbelileg hozzánk még nagyon közelálló, már
emberektől benépesített föld-történeti korszakhoz sorolnak, 1833
októberének közepén a gyüjtögető fiatal kutató kiássa egy az
orrszarvúhoz hasonló nagyságú kihalt örvös állat üstszerűen ívelt, belül
üres óriási pánczélját. És a tudatába szökken, hogy még ma is ugyanaz a
földrész, Délamerika az egyedüli lakóhelye a földön a – mindenesetre
sokkal kisebb – örvös állatoknak. Vajjon ezek a mai fajok nem utódai-e –
kérdezte – megkisebbedett, megváltozott utódai a diluvium ama
kolosszusainak?

A Galapagos-szigeteken egy bővitő gondolat járul ehhez. Egy sajátságos,
magányos szigetcsoport, ötszázötven angol mérföldnyi távolságra a
legközelebbi szárazföld-parthoz, Délamerikához. Tíz fősziget,
átlyukgatva mint egy szita, egyetlen óriási csoportja legalább is
kétezer többé-kevésbé beomladozott vulkánkráternek, sikföldjén
terméketlen, magas pontjain azonban nedves klimájú és buja növényzetű,
benépesítve óriási szárazföldi teknősökkel és egy titokzatos gyíkkal,
amely a régi Jura-kori sauriusok módjára kiúszik a tengerre és tengeri
növényt eszik. És hozzá még egy biologiai csoda: az összes szigetek
egész állat- és növényvilága annak ismertetőjelét hordja homlokán, hogy
Délamerikából vándorolt ide. A szigetvilág elkülönültségében azonban
elkülönült fajokká fejlődött ki. És nemcsak ez. Az egyes merev
kráter-szárazföldek egymás között valószínűleg ősidőktől fogva szigorúan
el vannak egymástól választva; erős tengeráramlatok választják el a
délieket az északiaktól és megint az északiakat egymás között; nincs
semmi szélvihar, amely madarakat, rovarokat és növénymagvakat
szigetről-szigetre hajthatna; az oczeán az elválasztó víz-ágakban
mélységes mély. Igy lehetségessé vált az a csoda is, hogy a különböző,
oly élesen elválasztott szárazföldeken azok a bevándorolt, alkalom adtán
kényszerűen átkerült délamerikai állat- és növényfajok _egyénileg_
alakultak át, itt így és ott úgy, még mindig közel az ősalakhoz, de
bizonyos, minden szigetre jellemző egyes eltérésekkel. Ha a «teremtési
elmélet»-nek igaza van, akkor ez a magatartás értelem nélkül való. Miért
tartotta a teremtő a patagoniai és chilei tipust szeme előtt a
Galapagos-szigetekre nézve, de a szigetkék mindegyikére nézve módosult
formában? Nem nyilvánvaló-e, ezt a bevándorlást a kontinensről és a
lokális egymástól való elkülönüléseket alaptényekül venni és megvallani
magunknak, hogy itt tényleg kétértelműség nélküli bizonysága van a fajok
egy természetes átalakulásának megváltozott létfeltételek alatt és azok
következtében? Darwin éppen arra való ember volt, hogy a logikusat
merészen végig gondolja. Már útinaplójában megvan az az állítás, hogy
ezek a Galapagos-szigetek úgylátszik közelebb hoznak «ahhoz a nagy
tényhez, a titkok ama titkához, új élő lények e földön való
megjelenéséhez.» Őt mindenesetre közelebb hozták, ha még hosszú kerülő
útra volt is szüksége.

Hogy a fajok változnak, hogy a körülmények megváltozott nyomása alatt
átalakulnak, míg új, az új körülményekhez alkalmazkodó fajok keletkeznek
belőlük, ez a hazatérő Darwin előtt már szilárdan állott, mint általános
tétel. De hogyan történt ez? Milyen utakon haladt az a külső nyomás,
hogy újat, az újhoz szabottat hozzon létre? A merőben intuitiv szellem,
a csupán poétai elme beérte volna ezzel a gondolat-villanással és
kitárta volna az ajtót a szellős spekulácziónak. Ennek a vaselméjű
munkásnak azonban húsává és vérévé vált az emberiségnek indukczióra és
tényről-tényre, lépésenkinti haladásra való iskolázottsága, az ő útja
tehát más kellett, hogy legyen.

Darwin mint igazi praktikus legelőször is megbarátkozott odahaza falusi
birtokán azzal a minden falusi gazda és állattenyésztő előtt jól ismert,
de a múzeumi bölcsek és a Diogenes-hordájában ülő filozofusok előtt
mindaddig hallatlan ténnyel, hogy egészen határozott módszer szerint az
ember már régóta mesterségesen elő tud állítani új formákat kertje
díszvirágainál és istállója vagy galambducza állatainál s ezeket
állandóvá is tudja tenni. A gazda vagy a sportkertész pontosan tudja,
hogy egyfajtájú sok fiatal állat vagy növény között mindig van bizonyos
száma a némely apróságokban eltérő varietásoknak. Hiszen már az emberről
is tudjuk, hogy még ugyanazon szülőktől származó két gyermek sem
hasonlít tökéletesen egymáshoz. Ha most már a varietások valamelyikét,
mely valamely tulajdonságánál, szinénél, formájánál, sajátszerűségénél
vagy szépségénél fogva (gondoljunk rózsákra, georginákra), különösen
feltünővé válik és a tenyésztőnek sikert igér a műkedvelőknél,
«fixirozni» és megerősíteni akarjuk, akkor a tenyésztő a leginkább
arrahajló példányok közül kiválaszt két nemileg erőset,
megtermékenyítteti vagy párosítja őket, az ebből származó, többnyire már
erősebben a kivánt irányba hajló nemzedékből megint kiválasztja a
«legjobbakat», vagyis a leginkább az ő czélja szerint elváltozott
egyéneket stb. míg végül egy meghatározott fajú, tiszta, párosodás
folytán mindig megújuló varietást nyerhet. Ebben az esetben, mint
mondottuk, az ember az, aki a varietást állandóvá teszi. Darwin azonban,
miután alaposan tanulmányozta ezt az emberi cselekvést, ebből azt az
egyszerű következtetést vonta le, hogy amit az ember «akar», azt a
természet meg «kell», hogy történtesse. Vagyis: hogy az előbb használt
példánál maradjunk, a Galapagos-szigetekre bevándorol valami délamerikai
állatfaj. Ebben számos varietás van, mint minden fajban. Közte olyanok
is, melyek egy sziget megváltozott viszonyaihoz jobban illenek, mint
mások. A kontinensen az ilyen varietások fontosság nélküliek voltak a
létért való küzdelemre. A szigeten túlsúlyra jutnak a többiekkel
szemben. Kedvezőbb eshetőségeik vannak, hogy nemileg érettekké válnak és
utódokat nemzenek. Ezek az utódok már tisztábban képviselik a «hasznos»
varietást. A természetes kiválasztás azonban köztük is mindig még tovább
fog menni, míg végül a varietás fixirozódott, alkalmazkodott, új fajjá
lett. A természet, azaz a létért való küzdelem és a létfeltételek tehát
elvileg éppen úgy tenyésztenek fajokat, mint az ember, csak éppen hogy
«vakon». Minden, ami nem alkalmazkodik, elpusztul. Ezer varietás közül
az tartja fenn magát, amely a viszonyokhoz legjobban alkalmazkodik,
amely a leggyőzedelmesebb. Hasznos és haszontalan állandóan tömegesen
keletkezik. A haszontalan azonban azonnal kiírtódik. Igy az organikus
világ végül csupa «czél szerint» fölépítettnek tűnik fel, holott
igazában merőben mechanikai termék.

Nagy vonalaiban ez a darwini alapgondolat. Az eszmének hatása óriási
volt. Nem mindjárt az első pillanatban, hanem csakhamar. Első ízben
vezette vissza valaki a «czélt» az organizmusokban, a fajok
alkalmazkodását létfeltételeikhez, egy mechanikai folyamatra. Hogy ez a
kiválasztási folyamat az egyedül irányadó-e, a minden esetre érvényes-e,
az nem jött annyira tekintetbe, mint inkább egyáltalán a _lehetőségének_
bebizonyítása. Lassankint, Darwin könyveinek ismertté válásával a
hatvanas évek kezdetén elterjedt a sejtelem, hogy a biologia nagy
forduló pontja elérkezett. Nem egy öreg úr dühöngött ugyan és az egészet
képtelen szédelgésnek nevezte. Ezeknek az öregeknek az ideje azonban már
rég oda volt, mielőtt még Darwin megszólalt volna.[7] Egy fiatal
várakozásteljes nemzedék állott helyükre. Ennek gondolkodásába pedig a
leszármazási és kiválasztási elmélet úgy hullott, mint a termékenyítő
harmat. A múzeum zavarba jött. Mert a fejlődéstan valóban tudományos
indokolása az organikus terén itt nem jelentett egyebet, mint az egész
rendszer újraépítését. Filozofiai elmék nem kevésbbé sejtették ennek a
biologiai felfordulásnak óriási horderejét. Hiszen az utolsó darabkának
meghódításáról volt szó a mechanikai világ zárt körforgásában egész az
emberig. Fény fog hullani az emberiség eredetére és történetére, mondta
maga Darwin könyve záró szavaiban és éppen ez a gondolat úgy tört át,
mint a gyújtó villám a száraz bokron, melyet a végnélküli terméketlenség
szárított ki.

Valóban ez a két sark, a szisztematikus-morfologiai és az általánosító
filozofiai voltak azok, melyeknek egyelőre a legnagyobb hasznot kellett
húzniok Darwin tanításából. Rájuk nézve a döntő az volt, hogy az
alkalmazkodási elmélettel szemben, mely a faj-átalakulás mechanikai
magyarázatát legalább mint lehetőséget végérvényesen megállapította, nem
kellett többé a titokban már rég táplált, Lamarck óta tovább tenyésző,
Lyellhez szükségszerűen hozzácsatlakozó gondolatot a természetes
fejlődésről, az organizmusok egy «családfájáról» félénken elfojtani, sőt
nyiltan proklamálni lehetett, mint az egyetlen értelmes és tudományosan
megengedhető gondolatot. Csak meglehetős későn fogtak kritikailag hozzá
a kiválasztási elmélet problemájához szűkebb értelemben és a mire
különben maga Darwin szüntelenül intett, felismerték a nagy
nehézségeket, melyek a varietások első felléptekor és az öröklési
kérdésben még legyőzendők voltak, olyan nehézségek, melyek fontos
pontokban ma is a legélénkebb harczok tárgyai, anélkül, hogy emiatt ma
bármely említésreméltó és becsületes természetkutató az organizmusok
természetes «fejlődésének» amaz alapelvét kétségbe merné-vonni.

Viharok nélkül persze nem ment az új ügy diadala. Ahol csak a
geologiai-biologiai téren még fennmaradtak a szigorú bibliai hit
maradványai a tizenkilenczedik század második feléig, mindenütt
harczoltak az organizmusok teremtési elmélete mint utolsó bástya körül,
melynek lerombolása a mózesi legenda végérvényes összeomlását
jelentette. De maga Darwin körül is szívós gárda sorakozott csakhamar és
levette a csöndes tudós válláról a goromba munka egy részét, melyet
növényházai és zöldelő parkja fái mögött szívesen ráhagyott az
energikusabb és harczrakészebb elméknek. Angolországban első sorban
_Thomas Huxley_, a zoologus, korának egy pompás tipikus alakja,
egyformán rendíthetetlen a kedély melegsége és a szellem ereje dolgában,
emlékezetes iratával «az ember helyzetéről a természetben» 1863-ban
éppen a kozmosz-képre egészben véve legfontosabb pontot, az embernek
majomhoz hasonló emlős állatoktól való származását ragadta ki fényes
tárgyalásban. Félreérthetetlen világossággal mutatta ki, hogy az «ember»
anatomiailag az emlősök sorában kevésbbé különbözik a magasabbrendü
majmoktól (gorilla, csimpánz), mint e magasabbrendű majmok bármelyike
ismét az alacsonyabb rendű majmoktól és félmajmoktól.[8] A kontinensen
Karl _Vogt_, a német természetkutatás egyik legtekintélyesebb és
legelfogulatlanabb képviselője, kiben az önálló ítélet legnagyobb
mértéke volt meg, korlátlan állásfoglalását hirdette Darwin mellett, ő
is az összes organizmusok leszármazási gondolatát konzekvensen
kiterjesztette az embernek a majomtól való származásáig. Két évvel
Darwin főművének megjelenése után végül egy fiatalabb német zoologus,
_Ernst Haeckel_ «Az organizmusok generális morfologiájá»-ban (a
leszármazási viszonyokra épített forma-tan) először adta átlátható
alaprajzát az élő lények új, természetes rendszerének, melyben az
elrendezés igyekezett tőle telhetőleg csatlakozni a földtörténet
korszakain át követendő családfához. Ez a könyv a szisztematikának
legnagyobb fordulópontját jelenti Cuvier és Baer óta és az egyes
csoportok természetes családfáira vonatkozó nyers körvonalai minden
változás daczára a dolog érdemében, valamint mindenekelőtt a módszer
dolgában alapjaivá lettek az egész mai szisztematikának. Az egész
biologiának azonban nincs területe, melyben e mű egyes szerencsés eszméi
ne adták volna a legtermékenyebb indításokat. Különös hangsúlyt vetett
az összehasonlító embryologia föntebb említett sajátszerű tényeire,
melyeket Haeckel (csatlakozva Fritz Müllerhez, de nálánál jóval
messzebbre menve) azzá a tétellé általánosított, hogy minden organizmus
individuális fejlődés története (csiratörténet, ontogenia), – tehát pl.
az ember fejlődése az anyaméhben a petétől a megszületésre érett
gyermekig – alapjában véve nem egyéb, mint rövidített és alkalmazkodások
által sokféleképpen eltolódott és elnyomott ismétlődése az illető faj
történeti fejlődésének (törzstörténet, phylogenia), az embernél pl. oly
módon, hogy az embryonális fejlődés a petével, tehát az egyes sejttel
kezdődik, melynek a legrégibb őslények eredetileg megfeleltek, aztán
alsóbb állati stádiumok, féreg-alak, kopoltyús hal-alak, amphibia-alak,
csőrös állatalak stb. következtek, míg végül valami majomalakig jutott,
mint az ősök valódi fokozatainak leglényegesebbikéig. Haeckel nagy
terjedelmű anyagot hozott össze ezekre a dolgokra vonatkozólag és
igyekezett megmutatni, hogy a ma is még végbemenő embryonális
fejlődésekből ezen «biogenetikus alaptörvény» erejénél fogva miképpen
olvashatók le a fajoknak a palaeontologiai okiratokban csak nagyon
töredékesen ránkmaradt családfájára vonatkozó legfontosabb támasztó
pontok. Ennek a merész gondolatnak bővebb kifejlesztése aztán nagy és
minden irányban rendkívül termékeny vitára vezetett, mely az
embryologiai tények kikutatását is minden előbbit messze felülmúló
föllendüléshez segítette.

Darwin mind e viták és diadalok közben ment nyugodtan a maga útján, mint
a bölcs Goethe Faustjában. A fajok keletkezéséről szóló könyv, miután
egyáltalán elszánta magát kincseinek nyilvánosságra hozására, az ő
szemében csak részletfizetés volt. Rákövetkezett egyelőre a kétkötetes
nagy anyaggyüjtemény «Az állatok és növények variálódása a szelidítés
állapotában» (1868). Erre jött csak 1871-ben a rég várva-várt, különböző
híveitől a maguk módja szerint már önállóan kiegészített záró mű: «Az
ember leszármazásáról» és ugyanebben a műben egy rendkívül értékes
tanulmány a «nemi kiválásról». Nagyon óvatosan, de mégis egészben véve
félreérthetetlen elszántsággal csatlakozott Darwin az emberiség
kérdésében Huxley, Vogt és Haeckel nézeteihez és megtámogatta a maga
módja szerint az anyag akkora tömegével, amely csakis ennek a példás
munkásnak, akiben a gyűjtő genie és a kombinatorius elrendező genie
egyensúlyban volt, állhatott rendelkezésére.

Ezzel nagyjában véve ki volt merítve, amit tanításáról maga a nagy
mester mondani akart még. Tulajdonképpeni tudományos műve azonban még
rendkívül sokkal messzebbre jutott. Nemcsak, hogy a «Fajok
keletkezésé»-nek újabb kiadásait a leggondosabban átnézte és
polemikájának sajátos módján kiválóbb ellenfelei ellen a legnagyobb
ethikai hatású valódi példaképpé fejlesztette, amelyeken minden tanuló
generáczió képezheti magát, a legkülönbözőbb területeken, melyek csak
közvetve érintették a nagy theoriát, még mindig nyomjelzőnek bizonyult.
Mikor 1882 április 19-én meghalt, akkor úgy volt, mintha a
legfiatalabbak és legfrissebbek egyike halt volna meg, akitől
megszoktuk, hogy évről-évre mindig a legújabbat és legtöbb ösztönző
erejűt nyujtja. És a halál mégis egy hetvenhárom éves aggastyánt
ragadott el, akinek nem jutott mint Humboldtnak vagy Goethenek, a szívós
egészség szerencséje, hanem aki csöndes szenvedő volt, akinek csak
aszkesissel határos diétával vált lehetségessé, hogy sok évtized óta
mélyen megrendült testét konzerválja a példátlan agymunka számára.

Darwin személyisége is minden vonásában, akárhol fogjuk meg, épp oly
nagy, mint műve. Az igazi bölcs szellemi nyugalmával állott fölötte a
tömeg durva csúfolkodásának, a tehetetlen látszat-tudomány gúnyjának,
amely a «majom-elmélet» hirdetője ellen emelkedett, szerény volt a maga
saját tettének értékelésében, de büszke, ahol az igazság kutatásának
elvét kellett védelmezni. «Szükségét érzem annak a megjegyzésnek, mondja
egy rövid önéletrajzban, melyet fia, Francis közöl atyja nagy
szeretettel összeállított életrajzában, hogy kritikusaim csaknem mindig
tisztességesen bántak velem, amivel azokat, akiknek nincsenek tudományos
ismeretük, mint említésre nem méltókat mellőzöm. Nézeteimet igen gyakran
durván elferdítették, keserűen megtámadták és nevetségessé tették, ezt
azonban hitem szerint jóhiszeműen cselekedték. Egészben véve nem
kételkedem, hogy munkáimat ismételten érdemükön felül dicsőitették.
Örülök rajta, hogy elkerültem a czivódásokat és ezt Lyellnek
köszönhetem, aki sok év előtt tekintettel geologiai munkáimra,
nyomatékosan tanácsolta nekem, hogy sohase bonyolódjam bele vitába, mert
az ilyen ritkán vezet valami jóra és nyomorúságos idő és
hangulat-vesztegetést szül. Valahányszor úgy találtam, hogy tévedtem
valamiben, vagy hogy munkám tökéletlen volt és ha megvetően biráltak,
sőt ha érdemen felül dicsértek is, úgy hogy megalázottnak éreztem
magamat, legnagyobb megnyugvásomra szolgált, hogy százszor is
elmondhattam magamnak: «Annyira megerőltettem magamat és annyira jól
dolgoztam, amennyire csak birtam és ennél többet ember nem tehet.»
Emlékszem, hogy mikor a Jó-siker öblében voltam a Tűzföldön, azt
gondoltam (és azt hiszem, ebben az értelemben irtam haza), hogy életemet
nem fordíthatom jobbra, mint hogy hozzájárulok egy kevéssel a
természettudományok előbbreviteléhez. Ezt legjobb erőm szerint megtettem
és kritikusaim mondhatnak, amit akarnak, ezt a meggyőződésemet nem
rombolhatják le.» Hasonló gondolat tér vissza Haeckelnek egy Darwinnál
tett első látogatásáról szóló kis leírásában, melyet vonzó tartalmánál
fogva itt egész terjedelmében közlünk.

«Darwin saját kocsijában, melyet gondoskodón előmbe küldött a vasúti
állomásra – beszéli Haeckel (a történet 1886-ban játszik) – egy napos
októberi reggelen Kent kedves, dombos tájékán át hajtattam, amely tarka
lombos erdőivel, pirosló mezőivel és örökzöld tölgyeivel a legszebb őszi
pompában ékeskedett. Amint a kocsi Darwin barátságos, örökzölddel
befuttatott és nyárfákkal beárnyalt háza előtt megállott, az árnyas,
kúszó növényekkel környezett előcsarnokból a nagy kutató maga jött elém:
magas, tiszteletreméltó alak, egy Atlasz széles vállaival, aki a
gondolatok egész világát hordja magán; Jupiteri homlok, mint Goetheé,
magasan és szélesen boltozott, az elme-munka ekéjével mélyen barázdált,
– barátságos, szelid szemét az előugró szemöldök hatalmas eresze
árnyalta, puha száját hatalmas ezüstfehér körszakáll keretezte be. Egész
arczának megnyerő, szíves kifejezése, halk és szelid hangja, lassú és
meggondolt beszédmódja, beszélgetésének természetes és naiv eszmemenete
párbeszédünk első órájában teljesen rabul ejtette szívemet, mint ahogy
nagy főműve mindjárt első olvasásakor egész értelmemet rohammal
hódította meg. Azt hittem, a hellén ókor egy fenséges világbölcsét látom
magam előtt, egy Szokrateszt vagy Arisztoteleszt. Beszélgetésünk
természetesen első sorban akörül a tárgy körül forgott, mely
mindkettőnknek leginkább szivünkön feküdt, a fejlődési tan haladása és
kilátásai körül. Ezek a kilátások akkor éppen elég rosszúl állottak,
mert a legnagyobbra tartott tekintélyek az új tanítás ellen
nyilatkoztak. Megható szerénységgel jelentette ki Darwin, hogy egész
munkája csak gyönge kísérlet az állati- és növényi fajoknak természetes
módon való megmagyarázására és hogy kísérletének említésre érdemes
sikerét nem fogja megérni, mert a vele szemben álló előítéletek hegye
nagyon is magas. Én magam is – mondotta – túlságosan túlbecsültem
csekély érdemét és az a magas dicséret, melylyel a «Generális
morphologiá»-ban illettem őt, nagyon is túlzott. Ezután beszélgetésünk a
munkája elleni nagyszámú és heves támadásokra térült, melyek akkor még
teljesen előtérben voltak. Soknál e hitvány férczművek közül igazán nem
lehetett tudni, hogy az értelem és ítélet hiányán kell-e jobban
panaszkodni, amely bennük lelepleződött, vagy inkább felháborodást
kell-e érezni amiatt a fenhéjázás és önteltség miatt, melylyel azok a
nyomorúságos firkálók Darwin eszméit kigúnyolták és bemocskolták. Én a
magam részéről jogos haragomnak e megvetésre méltó társaság ellen már
akkor, mint ismételten később is, megfelelő kifejezést adtam. Darwin
mosolygott rajta és ezekkel a szavakkal próbált megnyugtatni: «Kedves
fiatal barátom, higyje el nekem, az ilyen szegény emberek iránt
szánalommal és elnézéssel kell lennünk; az igazság folyamát csak
ideiglenesen tarthatják fel, de sohasem akadályozhatják tartósan.»

Darwin különben sohasem csinált titkot belőle, hogy milyen átalakítólag
kell, hogy hasson a tanítása korunk egész világnézetére. Attól azonban
írtózott, hogy erős és oly könnyen egyoldalúvá váló ítéleteket mondjon
ki ebben az irányban. Az a kevés vallomás, ami tőle fennmaradt, annál
nagyobb súlylyal jön tekintetbe. 1879-ben ezt írja egy levelében a
világnézet kérdéséről: «Hogy mik az én saját nézeteim, az olyan kérdés,
amelynek senkire nézve sem lehet fontossága, csak magamra. Mivel azonban
megkérdeztek, megmondhatom, hogy ítéletem gyakran ingadozik. Az
ingadozás legszélsőbb állapotaiban sem voltam soha atheista abban az
értelemben, hogy isten létezését tagadtam volna. Általában véve azt
hiszem, hogy lelkiállapotom megjelölésére az _agnosztikus_ szó a
legalkalmasabb.» Egy fiatal diáknak, aki amiatt panaszkodott neki, hogy
művei olvasása által súlyos kétségbe bonyolódott a kinyilatkoztatás
értéke és a lélek halhatatlansága felől, épp ily egyszerűen válaszolt:
«Kedves Uram! Nagyon el vagyok foglalva, öreg ember vagyok és gyenge
egészségű s nem tudok időt találni, hogy kérdésére teljes választ adjak,
föltéve, hogy egyáltalán lehet rá válaszolni. A tudománynak nincs
Krisztushoz semmi köze, csak éppen annyiban, hogy a tudományos
kutatáshoz való hozzászokás az embert óvatossá teszi bizonyítékok
elismerésében. Ami engem magamat illet, én nem hiszem, hogy valaha
bármiféle kinyilatkoztatás történt. A jövendő életre vonatkozólag
mindenkinek magának kell választania az egymásnak ellentmondó
bizonytalan valószínüségek között.» Nagyon kevéssel Darwin halála előtt
Argyll herczeg megint személyesen intézte hozzá a kérdést, vajjon olyan
csodálatos természeti jelenségekben, mint az orchideáknak éppen általa
leírt megtermékenyítése, nem nyilvánul-e egy rejtett intellektus?
«Sohasem fogom elfelejteni Mr. Darwin feleletét, – beszéli a herczeg. –
Élesen rám nézett és így szólt: «Ez bizony gyakran lenyügöző erővel jön
rám; máskor azonban» – itt kissé megrázta a fejét és hozzátette: «mintha
elmúlna.»

Ez a néhány egyszerű mondás, melyek mögött egy olyan élet áll, talán
többet ér, mint büszke könyvtárak, tele mélyelméjű filozofiai
tanulmányokkal a természet «czéljáról». Mert Darwin, valahányszor valami
dologban nyilatkozott, mindig egészen adta magát. Ártatlan
beszélgetésben fiainak egyikével és egy fiatal tisztelőjével,
Romanesszel, egyszer szóba került a fenség érzése és ennek legerősebb
izgalma. Darwin ekkor azt mondta, hogy a legmaradandóbb ilyen benyomást
a Kordillerák egyik csúcsáról való kilátás nyújtotta neki. Ezzel véget
ért a vita és az ősz tudós, elérkezvén pihenésének órája, visszavonult a
társaságtól. A fiatal emberek még néhány óráig együtt maradtak a
dohányzóban. Hirtelen, egy óra felé ismét megjelent köztük az öreg
Darwin papucsban és hálókabátban. Azt mondta, nem tud nyugton maradni;
hogy félreértés ne legyen belőle, előbbi kijelentését módosítania kell,
mert most egész pontosan emlékszik, a fenségesnek az érzését még
erősebben érezte Brazilia erdőiben. Ilyen fontos volt ennek a férfiúnak
az igazság legparányibb porszeme is.

A Westminster-apátságban, nem messze Newton Izsák sírjától, helyezték el
Charles Darwin holttestét ünnepélyes pompa közben. Szemfödelének
csücskeit négy világszerte ismert természetkutató vitte: Huxley, Hooker,
Lubbock és Wallace, rajtuk kívül a theologus Farrar, Argyll herczeg, a
devonshirei herczeg és Lowell, az amerikai követ. A gyászkíséretben
mentek Nagybritannia minden tudományos társaságának képviselői, a
kormány és London város fejei, Németország, Francziaország és
Olaszország követei.

Olyan kép ez, amelylyel a természettudomány fejlődéstörténetének ezt a
vázlatát méltón be lehet zárni. Ez a szép zárókép különben nem fog
minket vakokká tenni az iránt a nehéz harcz iránt, melylyel a nagy,
végeredményben mégis csak leginkább boldogító igazságkutatásnak való
szabad és derült odaadásnak még mindig küzdenie kell. De szimbolumunk
lehet, mely az eljövendő idők győzelmét hatalmas szóval hirdeti –
szimboluma annak a mindeneken keresztül törő erőnek, amely az «igazság»
szóban él. Minden tévedés, minden bilincs és máglya daczára mégis csak
nagy áldás volt, amit az igazság szerzett. Ezen az áldáson alapszik az,
ami mai kulturánkban magasztos és el nem múló, az, a mi a jövő minden
szocziális átalakulását valószinüleg egyedül fogja túlélni: a soha el
nem szakadó fonál az emberiség lassú fölfelé haladásának gombolyagján,
melyből szellemünk igazi melegítő ruhája készül, melynek nem kell
változnia semmiféle testi öltözékek divatával. Mint nagy erkölcsi tett
tünik fel ebben a világításban az évezredes vívódás a _természet körül_
és mintegy visszfénye esik mindama elhasznált emberi nagyságnak, mindama
ráfordított erkölcsi energiának magukra a természet tényeire: a
világűrön át, melynek csillagait mi alakulásukban akarjuk megragadni,
egész az élettel tele földig, abban a térben, melyről azt mondják, hogy
a természetkutató szemében hideg és isteneitől megfosztott, világítón és
melegítőn terjed ki a legszebb, amit ennek a kicsiny, a világok
forgatagában elvegyülő földnek lakója egyáltalán felfoghat: az emberi
nagyság, emberi bátorság és emberi lemondás, a tudománynak az a nemes
lemondása, amely egyúttal eljövendő, boldogabb nemzedékek reménysége is.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Miután a planéták keringési idejét (tehát ezeknek
négyzeteit is) már akkor ismerték, tehát e törvény felfedeztetése
pillanatában közvetlen kulcsot kellett hogy szolgáltasson az összes
planéták naptól való távolságának valódi nagyságára, amivel exakt módon
meg lehetett állapítani akár egy egyetlen planétának távolságát, akár az
abszolut számot egy planétának egy másiktól való távolságára. A Kepler
által oly szerencsésen felfedezett viszonynak praktikus értékesítésére
vezető úton az első lépést _Cassini_ és _Richter_ tették a tizenhetedik
század utolsó harmadában a Föld és a Mars közötti távolság mesteri
megmérésével. Csaknem pontosan ugyanazon időtájban ötlött fel Halleyben
is annak a nagy fontosságnak a gondolata, amelylyel a Vénus a nap
korongja előtti elvonulásának tervszerű megfigyelése bizonyos okoknál
fogva a nap és föld közvetlen távolságának még sokkal exaktabb
kiszámítására kell hogy bírjon. Azóta ezt a távolságot csakugyan olyan
nagy pontossággal számították ki, hogy most tényleg rendelkezésére áll
az asztronómusnak az a szám, mely a harmadik Kepler-féle törvényt
közvetlenül gyümölcsözővé teszi.]

[Footnote 2: A newtoni felfedezés e fentartás nélküli méltatásához,
melyre nem könnyű elég élénk szót találni, tudásunk meglevő korlátainak
elfogulatlan megvallásával mindenesetre hozzá kell tenni, hogy a
_nehézkedési erő_ fogalmának, _óriási téren keresztül ható tömegvonzás_
értelmében való helyes fizikai felfogása Newton napjai óta még
semmiképen sem sikerült. Newton maga sem leplezte önmaga előtt, hogy
ilyen vonzó erőt semmiképen sem lehet mint az üres téren keresztül
távolba ható erőt elképzelni. «Az a föltevés» – mondja – «hogy a
nehézség már lényegénél fogva megilleti a matériát, úgy hogy az egyik
test a másik távollevő testre az üres téren át is és bármi másnak
közvetítése nélkül hathat, aminek segítségével és amin át hatása és
ereje átvezettetnék, előttem akkora képtelenségnek tünik fel, hogy nem
hiszem, hogy bárki is, akinek természettudományi dolgokban elegendő
gondolkodó képessége van, ráadhassa magát.» Newton követőinek nagy
száma, sajnos, nem tartott «képtelenségnek» egy ehhez hasonló meglehetős
misztikus nézetet, amivel ugyancsak nagy mértékű zavart okoztak.
Szerencsére a Newton által megállapított mathematikai arányok, mint
ilyenek, érintetlenek maradnak attól, hogy mikép gondoljuk az «átvitelt»
a «nehézkedési erőnél» és a megismerés hézaga, mely itt elég szélesen
tátong, semmi módon sem zavarja a törvény egyetemességének elismerését a
mindenség minden eddig lett részében. A hézaggal magával szemben vigaszt
kell találnunk abban a körülményben, hogy ahol az ilyen minden közvetítő
közeg nélküli «távolba-hatások» az újabb fizikában kísértettek is, mind
jobban felhagytak velök. Így tehát egy nap ütni fog az órájuk a
gravitácziónál is – akár ha ennek a fogalomnak erős átalakítása árán is.
A mindennapi életben különben gyakran halljuk ezt a mondást: Kepler
megmutatta, _hogyan_ mozognak a bolygók a nap körül, Newton pedig
megmutatta, _miért_ mozognak. Az ilyen dolgokban óvatosaknak kell
lennünk és nem szabad egy miért-fogalmat belevinni a természetkutatásba,
amelyet az nem ismer. A «miért» Newton értelmében az ő felfedezésekor
éppen ennek maradandó mathematikai részében megint csak «hogyan» volt,
ha mindjárt még sokkal egyszerűbb és ezért sokkal tovább érvényes
formula is a Kepler «hogyan»-ja helyett.]

[Footnote 3: Az _inga_, talán a legegyszerűbb és legkevésbbé mutatós
minden elképzelhető eszközök között – egy tetszés szerinti súlyos test,
mely egy pontján szabadon mozoghatóan van felfüggesztve – a gondolkodó
emberiségnek többet nyilatkoztatott ki, mint a misztikus bölcseség és
fantasztikus ábrándozás egész könyvtárai. Nem számítva gyakorlati
használatát az idő mérésére az ingaórában (Galilei adta rá az indítást
és Huygens valósította meg 1657-ben), eltéréseivel hatalmas hegytömegek
közelében és bányákban egyre-másra támaszpontokra vezetett a föld
sűrűségét és súlyát illetőleg, az egyenlítőnél meglassabodó, a
pólusoknál gyorsabbuló lengéseivel a földnek a sarkaknál való
összelapulására figyelmeztetett, ugyanabban a lengési síkban való
megmaradásával még akkor is, ha a földgömbnek alatta fekvő pontja
megváltozott, szemlélhető bizonyítékul szolgált a földnek tengelye
körüli valóságos megfordulására.]

[Footnote 4: A Jupiternek első, hozzá legközelebb eső holdja 42 óra és
28 perc alatt végzi keringését. Eközben mindig belelép egyszer az óriási
Jupiter árnyékába s elsötétül. Ennek az elsötétülésnek másodperczre
szabályos bekövetkezése földi megfigyelésünk számára mindannyiszor 14–15
másodperczczel megkésik, mikor a föld pályáján derékszögüen eltávolodik
a Jupitertől. Ilyen esetben ugyanis a föld mindannyiszor csaknem négy és
fél millió kilométernyire távolodott el a 42 óra és 28 percz alatt és a
fénynek ezen a négy és fél millió kilométeren utána kell szaladnia, ami
másodperczenkinti 40,000 mérföldnél kevéssel több fénysebesség mellett
(Römer 45,100 mérföldet számított ki) megmagyarázza azt a 14–15
másodpercnyi késedelmet. A francia _Fizeau_ a XIX. század közepe táján
egy másik, még pontosabb módszer segítségével hasonló mértékűnek találta
a fény sebességét, mint Römer. _Foucault_ és _Michelson_ újabb kutatásai
után valamivel lejebb szállították, (Foucault 40,159, Michelson 40,417
geografiai mérföld) – egészben véve azonban a Cassini–Römer-féle
eszmével a _döntő_ tény: a fény terjedési sebességének mérhetősége
diadalmasan meg volt nyerve.]

[Footnote 5: A hogy Luther Márton a Józsua bibliai legendájával akarta
megcáfolni Kopernikust, épp úgy vádolták eretnekséggel 1674-ben a
merevhitüek a firenzei Franciskus Redit, a ki mikroszkopikus kutatással
foglalkozott, midőn kimutatta, hogy a légyálczák a rodhadt húsban, nem
maguktól keletkeznek, hanem petékből fejlődnek ki, melyeket előzetesen
legyek raktak a húsba. A bibliában ugyanis a Birák könyvében
kifejezetten arról van szó, – a hogy ezt a természetkutatónak szemére
lobbantották – hogy egy méhraj közvetlenül keletkezett egy oroszlán
hullájából.]

[Footnote 6: Lamarcknak a darwinizmus szempontjából érdekes munkája, «a
zoológia filozofiája» új francia kiadásához Charles Martins rövid
életrajzi bevezetést írt, mely a tudós tragikai végét néhány egyszerű,
de mélyen megrázó szóval írja le: «Négyszer nősült és hét gyermek atyja
volt; csekély örökségét és előbbi megtakarított pénzét is elvesztette
néhány a spekuláczió által a közönségre dicsőitésekkel rátukmált
pénzintézetnél. Csak szerény tanári fizetése védte meg a nyomortól. A
tudományok barátai, kiket zoologusi és botanikusi hírneve hozzávonzott,
csodálkozva látták tehetetlen helyzetét; úgy tünt fel nekik, hogy egy
felvilágosodott kormányzatnak kissé gondosabban kellene törődnie egy
aggastyán helyzetével, aki hazáját híressé tette. Lamarck 1829 december
18-án halt meg nyolczvannyolcz éves korában, két leánya mindennemű
segélyforrás nélkül maradt. Magam is láttam 1832-ben Cornelie de Lamarck
kisasszonyt, a mint csekély díjazásért fehér papirlapokra raggatta ama
muzeum herbáriumának növényeit, melynek az ő apja tanára volt. Bizonyára
gyakran mentek keresztül a kezén olyan növényfajok, melyeknek apja adott
nevet és melyeket apja írt le és ez az emlékezés bizonyára csak fokozta
gyászának keserűségét. Ha miniszter vagy tábornok leányai lettek volna,
a két testvér bizonyára kegydíjat kapott volna az államtól, de hát apjuk
csak egy nagy, hazájának a jelenben és a jövőben dicsőségére váló
természetkutató volt, róluk tehát meg kellett feledkezni. Meg is
feledkeztek.»]

[Footnote 7: Az antidarwiniánusok zöme, mely ragaszkodott a fajok
állandóságához és a «teremtés fogalmához», a Darwin fellépése óta
lefolyt évtizedekben úgyszólván az utolsó emberig kihalt. Ha a mai,
gyakran nagyon is személyileg czímezett vitákban a modern biologia terén
itt-ott a darwinizmus elleni ellenzéknek bizonyos új neme válik
észrevehetővé, mely a laikust megzavarhatja, akkor alapjában véve
többé-kevésbbé önkényes definicziókról és fogalmi zavarokról van szó. A
valóság szerint Darwin szelleme hatja át mindezeket a vitákat és ma is
uralkodik rajtuk, akár akarják a szót, akár nem. Ahol pedig ezek a viták
Darwin nézeteinek részleteibe bocsátkoznak, új igazságok tanításának
ürügye alatt, ott vannak igazán tele Darwin szellemével. Mert épen a
vakon elhitt dogma és a haladásellenes tekintély ellen küzdött Darwin,
mint senki más. Ő tanította, hogy egyáltalán semmi sincs az igazság
fölött és hogy az igazi természetkutató számára nem fájdalmas, hanem
megtisztelő, ha a jobban indokolt tény előtt meghajol és személyre való
tekintet nélkül az igazság mellé áll. Aki ebben kételkedni mer, az épen
azt bizonyítja, hogy sohasem olvasta műveinek egyetlen sorát sem.]

[Footnote 8: Thomas Huxley (szül. 1825) számos elsőrendű szaktudományi
munkán kívül különös érdemet szerzett a szabad és a természetnek
megfelelő világnézet korunkban való kifejlődése ügyében kitünő népszerű
irataival is. Ezekben mint hivatott népművelő jelenik meg, amilyen ez
kell, hogy legyen: egyszerű és mégis előkelő tudása teljes tudatában, a
legegyszerűbb elme megértéséig leszállni tudó és mégis tekintetet nem
ismerő hirdetője a természetkutatás fenséges missiójának. Minden
népszerű irata a legmelegebben ajánlható olvasmány.]



TARTALOM.

  A modern világkép alapvetése.
    II.  Keplertől Newtonig  3
  A világkép kitágulása a kozmosz-kép fejlődéstörténetévé a tudományos
    geologia kezdetétől Darwinig  31


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

14 |mathematica) |mathematica»)

34 |nem hozhozhat |nem hozhat

48 |hagományyos |hagyományos]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A természettudomány fejlődésének története (2. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.