Title: Kálozdy Béla (1. kötet): Regény
Author: Beöthy, Zsolt
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Kálozdy Béla (1. kötet): Regény" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET) ***


MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

42. KÖTET

KÁLOZDY BÉLA

Irta

BEÖTHY ZSOLT

I.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

[Illustration]

KÁLOZDY BÉLA

REGÉNY

IRTA

BEÖTHY ZSOLT

ELSŐ KÖTET

KACZIÁNY ÖDÖN RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.



BEÖTHY ZSOLT.

1848.

Az elbeszélő irodalom az utolsó félszázadban, a hetvenes évek körül
vérszegénységbe esett. Kemény, Eötvös, Jósika már nem éltek, csak az egy
Jókai uralkodott. – Egy csomó író hiszen elkövetett egy-egy regényt,
vagy elbeszélést, de az vagy selejtes volt, vagy utánzás, ha ugyan nem
szenvedett még egyéb betegségekben is. Általában rossz irányban indult
az elbeszélő irodalom. Befútta az útat a külföldről beözönlő sok divatos
salak.

Pedig az út világos, s mutató táblái mindenütt láthatók, még a
tízparancsolatban is benne van az æstetikai recept.

Tiszteljed atyádat, hogy hosszú életű légy a földön. (T. i. tiszteld
Kemény Zsigmondot, Jókait, szóval a _magyar elődöket_, mert maradandó
csak úgy lehetsz, ha _nemzeti_ vagy).

Ne legyenek idegen isteneid. (Ne utánozd Dickenst, se Balzacot és semmi
idegent).

Ne paráználkodj. (Kerüld a franczia regények frivolitásait).

Ne ölj. (A rémregények után, a hol tömeges gyilkolások okozzák a hatást,
ne indulj).

Ne lopj. (Ne plagizálj) stb.

Ebben az alkalmatos időben lépett ki a nyilvánosság elé egy fiatal diák,
Beöthy Zsolt, apró rajzokkal és novellákkal, melyek a fent jelzett
parancsolatok ellen nem vétettek, azonfölül gondos, gördülékeny nyelven
s egyéni hangon voltak tartva. Már az első akkordok megcsendűlése erős
reményeket fakasztott.

Beöthy Zsolt (a szlovani Beöthyekből) 1848-ban született Budán, de ő
maga komáromi embernek vallja magát, s tényleg ott töltötte
gyermekkorát, mely arra az időre esik, mikor ez a város a Jókai Mór és a
Tóth Lőrincz dicsőségétől zengett. Talán ez a nyomukban fölvert
arany-por rászállt az ő fogékony lelkére is, nevelve szomját a Hipocrene
forrásai után. De ez csak jámbor föltevés. Ha Budán tölti vala
gyermekségét, akkor is azzá válik, a mivé lett.

Már első zsöngeiben sem volt «zöld» és most, a hatvan év küszöbén írt
komoly munkáiban sem száraz. Ez a szikár, csupa csont ember kemény
koponya. A korral járó gyengeségektől mentes. Pedig másrészt úgyszólván
szabályszerű ütemben igazodik termelése életkorához. Pályája elején
virágokat hozott, szamóczát és cseresznyét, férfikorában áttér a mesélő
genre-től a kritikához s hovatovább a sulyosabb gyümölcsökhöz. Az
essay-khez és a széptani művekhez. Szinte úgy látszik, mintha munkakört
változtatna, pedig dehogy; megy-megy a maga útján feltartóztatlanúl.
Hiszen mindegy, hogy melyik oldalról süt a nap, bár a fák levelein
keresztül is, ha mindig ugyanazt a bizonyos kertet, a szépliteraturát
termékenyíti és érleli.

Első regénye, _Biró Márton_, 1872-ben jelenik meg. Maga az író csak
huszonnégyéves, de a regény már is teljesen érett munka. Sokan Kemény
Zsigmondot látják visszatérni s örülnek. Bár még nem az igazi Kemény, de
az az iskola, az a hatalmas véső és erő. Valódi, minden fantasmagóriától
megtisztított élet és alakok, fokozatosan fejlesztett jellemek,
lélektani indokolás és egészséges bölcselkedés. Nem tud még annyit, mint
Kemény, de oda törekszik, a hova Kemény, sőt talán meg is fogja előzni,
mert nyelve színesebb, símább, kifejezőbb, előadása könnyebb és
kecsesebb. Keménynél sokszor elvész a fonál a mellékszálakban. Beöthy
pedig tudja, mit nem kell megírni. A két kötetes _Kálozdy Béla_ (mi is
ezt soroztuk be gyűjteményünkbe), mely 1875-ben jelent meg, fokozottabb
mértékben emelte hírnevét. Kétségtelenűl a legfőbb elbeszélői műve, a mi
nem jelentene sokat, mert több regényt nem írt ezentúl, ha nem volna
egységes kompositiójánál és arányainál fogva egyike a legjobb magyar
regényeknek. Apró rajzai között vannak talán még magasabban állók, mint
pl. a _Mese_, a _Zsebrák_[1] roppant műgonddal kivésett filigran
jou-jouk.

Daczára az ünnepi zajnak, mely egyes elbeszélő munkáinak megjelenését
kisérte, daczára, hogy a Kisfaludy-Társaság s az Akadémia siettek őt
megválasztani, mind ez a dicsőség nem birta megmarasztani az elbeszélő
genre-nél. Miért? Nehéz meghatározni. De valószinű, hogy csak külső okok
járultak közbe.

Beöthy olyan értékes és olyan sokoldalú erő, hogy nem csoda, ha nem
hagyják, ha annyi, meg annyi foglalkozást sóznak rá. Fogalmazó volt a
pénzügyministeriumban, majd tanár lesz az állami reáliskolánál, később
az egyetemen. A Pesti Napló szinházi kritikusnak szerződteti. Maga is
lapot szerkeszt, az Athenæumot. A Kisfaludy-Társaság mindenféle
bizottságokban foglalkoztatja, titkárának választja. Az Akadémia
versenyzik a Kisfaludyval, hogy melyik dolgoztatja meg jobban,
elhalmozva őt birálati teendőkkel, pályázati jelentésekkel; daczára
bokrétás kalapjainak, lassan-lassan aklimatizálódik, a vaskalapos urak
közt, holt írók és tudósok elparentálója lesz, s most már mint irodalmi
szónok magaslik ki egy fejjel a többi fölött. A hatalmas boltívek alatt
az akadémia csarnokaiban, mintegy elzáródik előle a mosolygós kék ég,
vissza nem vágyik oda, de rá se ér; megírja «A szépprózai elbeszélés a
magyar irodalomban», a tragikumról szóló nagy munkáját: illusztrált
irodalomtörténetét, meg annyi mást, apróbbakat.

Idáig jutva, méltán várhatná az olvasó, hogy mélyebb betekintést vessek
Beöthybe. Hogy meghatározzam, mi benne a túlnyomó, a költői vagy a
tudományos ér? Mi volt neki kedvesebb, a röpülés-e, vagy a röpülés
törvényeinek fürkészése? S mi érne többet a magyar kulturának, azok a
regények-e, melyeket még megírhatott volna, vagy ezek a tudományos
művek, melyeket a regények helyett megírt?

Isten tudja! Erre csak úgy könnyű felelni, hogy bizonyára legjobb,
legkibékitőbb volna, ha két Beöthy Zsoltunk van.

Az egyik írná a regényeket és lenne a Kisfaludy-Társaság elnöke,
valamint a főrendiháznak tagja – a másik írná a tudományos műveket és
lenne egyetemi tanár, akadémiai korrifeus, a tanáregyesület elnöke, a
tanárvizsgáló-bizottság tagja, és ki tudná elszámlálni, kinek-minek a
társelnöke, alelnöke, díszelnöke.

Mivel azonban csak egy Beöthynk van, ez a sok hivatal és méltóság mind
az ő vállát nyomja, de mivel oly könnyedén és fiatalosan viseli, mintha
egyáltaljában semmi dolga se volna, világos abból, hogy ez a pálya korán
sincs befejezve; a vége még kékbe vesz, mint a hegyek csúcsai és a mi a
regényírás megszakítását illeti, várjunk még ezzel a sopánkodással… egy
hosszan tartó szép ősz napfényén, ki tudja még mi eshetik? Hiszen a fák
némelykor a meghozott gyümölcsök után még szétjátszák magokat és
másodszor is hoznak virágot.

_Mikszáth Kálmán._



KÁLOZDY BÉLA

_Első kiadása megjelent 1875-ben._



ELSŐ RÉSZ.


I. FEJEZET.  A professzor és házanépe.

Országunk jókora részén ma a nádpálczák ama következetesen kiszámított
rendszer szerint suhognak, (rövid lényege: hat után következik a
tizenkettő, tizenkettő után a huszonöt) és a pennák a modern
paedagogiának ama csalhatatlan főelve szerint mártatnak a kalamárisokba
(t. i. hegyökkel lefelé), melyeket nagytiszteletü és tudós Hajós Gábor
úr csepegtetett a dunaszögi kollégium ama növendékeibe, kiket az istenek
szeszélye gyűlöletük tárgyainak kiválogatott.

A nagytiszteletü úr az említett jó hirü főiskolában a neveléstudomány
professzora és minden hatodik esztendőben soros igazgató volt. Különben
a szó legszorosabb értelmében tudós, kit elmélkedéseiben a világ zavaros
folyása nem igen háborgatott. Az ő tudománya nemcsak afféle közmondásos,
hanem igazi hatalom volt, azok közül való, melyeknek megerősített
székvárosuk is van. Ez a vár a tanuló szoba volt, hol a tanár úr
valóságos bástyákat rakott maga körül könyveiből, igazi lőrésekkel,
felvonó hidakkal, ritkán nyiló kapukkal, sorba rakott pipák füstölgő
ágyú-ütegeivel, egy nagy vörös zsebkendő zászlajával s az erősség minden
pontján őrt álló kaszás és keresztes pókokkal. Ámbár a homályos kis
szoba harczias kinézését a szűk, vasrácsos ablak is fokozta: ez a világ
legzavartalanabb békéjének volt csöndes tanyája. Nyoma sem volt itt a
nyugtalan kételynek az elfoglalt pozicziók erejében, a világ
haszontalanságaira való vágyódásnak és hitvány emberek ármánykodásának.
A barátok, kik a gazdát környezték, elmult, földi csalfaságaikkal már
mind beszámoltak a legfőbb birónak s egyetlen tanácsot sem adtak,
hanemha igaz meggyőződésükből folyt, melyet egy-egy késő kori barát
okulására följegyeztek. Nagyobbára megviselt bőrköntösökben üldögéltek
itt a tudós Vályi András, aztán Benedek Mihály, a püspök paedagogarcha
kollégájával, Tóthpápai Mihálylyal, mellettök Váradi Szabó János és
Bátky Károly; mindezek tudós beszélgetésbe merülve az öreg Plinius-sal
és Plutarchhal, Comenius-sal, Locke-val, Francke-val és az yverduni
apostollal, Pestalozzival. Nem csoda, ha ebben a társaságban, mely csupa
szeretet és jóakarat, az álnok világtól elzárkózott nagytiszteletü úr
folyton folyvást meg tudta őrizni – nem ifjuságát (mert hisz azt
mondják, már szénior korában vén volt), hanem simára borotvált arczának
jóakaró derüjét és lelke csöndes nyugalmát, melybe csakis olyankor esett
egy-egy keserü csepp, ha meghallotta, hogy valaki itt vagy ott, némán
vagy hangosan, komolyan vagy tréfálkozva úgy vélekedik a paedagogiáról,
miszerint az voltaképen nem is tudomány. A mit az istentelen deákok az
iskolában olykor elkövettek ellene, azt ő az igazi bölcs nyugalmával
csupán a természettől tartott lélektani leczkének vette, melyből okulnia
és a melyre építenie kell. Mert ő a közmondással ellentétben vizet ivott
és bort prédikált; tanítványainak ismételve szivökre kötötte a
hajthatatlan szigort, míg maga a légyhez sem nyult volna.

A nagytiszteletü úr csöndes élete a kathedra és iróasztal között volt
megosztva egész addig az emlékezetes napig, melyen a nagytiszteletü
asszony azzal a meglepő s általa nem is sejtett hirrel küldte be hozzá a
szolgálót, hogy elérkezett az idő, melyben ki kell sietnie az elméletek
homályából a gyakorlat verőfényére, mert a házban bölcső, a bölcsőben
pedig egy nyikorgó kis jószág van, ki bölcs vezetőre várakozik. A
professzor úr, a mint első ámulatából a nagy ujságra magához tért, (nem
feledvén el a _Didactica magná_-nak azt a lapját szamárfüllel jegyezni
meg, mely mellett a rárontó szolgáló meglepte), azzal az örömmel indult
felesége szobája felé, melyet a szegény szobrász érezhet, mikor hosszas
és reménytelen várakozás után végre hozzájut a drága anyaghoz, melybe
művészete lelket lehelni van hivatva. A szolgáló nem költött álhirt; a
piczi kis darab vörös márvány csakugyan a bölcsőben várta mesterét. A
nagytiszteletü úr egyetlen hálás, de csak futó tekintetet vetve halavány
életepárjára, ki örömének tulajdonképeni szerzője volt, félénk
gyönyörüséggel emelte ügyetlen karjaira a babát. Kis buksi te! –
hizelkedett neki és szerencsésen lepottyantotta. A kis buksi, az anya, a
bábaasszony és a szolgáló egyszerre elsikoltván magukat, a zavarba jött
professzor csak nagy nehezen tudta az általános jajveszéklést
lecsöndesíteni ama nevelési alapelv ismételt fölemlítésével, hogy a
gyermeket születése legelső perczétől kezdve edzeni kell. Mert az élet
még majd sokkal gorombábban is bánik vele. Az edző rendszert, melyet
Hajós Gábor úr ekként buksija lepottyantásával szerencsésen megkezdett
és találóan igazolt, Rousseau nyomán következetesen folytatta,
minduntalan emlegetvén, hogy csak erős testben lakhatik ép lélek. – Hogy
vagy buksi? – e szavakkal nyitott be minden reggel fiához, ki a
keresztségben János nevet kapott. A kis csemetét apró, gömbölyü kezeinél
fogva emelgette a professzor úr és nagy öröme telt benne, mikor a
kicsike vörös márványból három esztendős korában valóságos vasék lett. A
nagytiszteletü asszony váltig mondta, hogy nem akar ő Jánoskából
tótágast álló komédiást nevelni; de a professzor úr igen jól tudta, hogy
az asszonyoknak hallgatniok kell a gyülekezetben s az iskola-előtti
órákban mindenféle természetes és mesterséges eszközzel építette az ép
lélek méltó lakását. A buksi nőtt és rettentő nagy fejü, izmos kölyök
lett belőle, ki egy-két bevert fejet (ha mindjárt köztük volt a magáé
is) kutyába sem vett. Már legzsengébb ifjú korában emanczipálta magát
minden néven nevezendő hatalom alól. A templom-utcza kis leányai soha
hozzá hasonló lovagiatlan ficzkót nem láttak; a vörös haju zsidó
gyerekek, ha csak neszét vették, eszük nélkül «móresoltak» neki. Szörnyű
öklei voltak. Hanem tanítóinak is ugyan volt kinszenvedésök vele. Mert
hát a professzor hajnali fáradozásainak sikerült ugyan a fényes palotát
elkészíteni, de a lakó csak nem akart beleköltözni. A feje lágyára való
lepottyantás ártott-e meg neki élete első napján, vagy valami más volt
az oka, de annyi bizonyos, hogy a buksi makacs butasága bámulásraméltó
volt. A Kis Tükör, Hübner, Számító Socrates vele szemben egyenesen arra
a szerepre voltak hivatva, a mit az emberiség sötét századában a
hüvelykcsavaró, spanyol csizma és más efféle rémes eszközök töltöttek
be, melyek tudvalevőleg rejtegetett dolgokat igyekeztek napfényre
csikarni. A buksi kinzó szerei azonban emezeknél még annyival
borzalmasabbak voltak, mert ő csakugyan teljesen ártatlan volt és borzas
nagy fejéből soha semmi sem vala napfényre csikarható. A nagytiszteletü
úr soká küzdött a szomorú lehetetlenség ellen, mig végre belátta, hogy
minden törekvése hiábavaló, miután: az anyag nem elég nemes. Canova sem
dolgozott volna homokkőből. Levette hát első szülöttéről idejében nevelő
kezeit, gondjait egy épen jókor érkezett fris anyagra fordította és a
szokás embere csak annyiban maradt hű magához, hogy a reggeli
bekiáltást: – Buksi, hogy vagy? – a világ minden kincséért sem hagyta
volna abban. A magára hagyatott János úrfi (mert az anyai hatalom ugyan
micsoda ilyen borzas fejjel és ilyen izmos karokkal szemközt?!) nőtt,
mint a hatalmas tölgyek és bükkök az erdőn: feltartóztathatatlanul és
meg-megvágva. Miután az iskolában megunta folyton folyvást tizig
számlálni, (a tizenkettőből a két utolsó numerust nagytiszteletü atyja
iránti tekintetből rendesen elengedték neki), egy szép reggel megszökött
katonának, hol azonban nagytiszteletü atyjának nem levén semmi
befolyása, a huszonötöt több izben és mindannyiszor hiány nélkül
kikapta. A professzor úr, mikor a nem sejtett ujságot hirül vitték neki,
valamennyire elkomolyodott és nem mondhatni, hogy ne sajnálta volna a
buksit. Idő multán azzal az egyszerű igazsággal vigasztalta meg magát,
hogy: ott is lehet ember belőle. Hanem azért minden reggel ép oly
hűségesen megkérdezte a gyerekszoba ajtajában, mint annakelőtte, hogy: –
Buksi, hogy vagy?

[Illustration: A nagytiszteletü úr csöndes élete a kathedra és iróasztal
között volt megosztva.]

A mivel ez időszerint vesződött, az már tagadhatatlanul nemesebb anyag
volt: kék eres és tiszta fehér márvány. Egy vékony, sápadt, kisárkodó
gyerek: Mátyáska. Az öreg semmiképen nem akarta bevallani, hogy
rendszerváltoztatásának János úrfi vitézi csákója meg lóvakarója az oka,
hanem csak azt hajtotta, hogy a követendő rendszert mindig a gyermek
természetéhez kell alkalmazni. E gyöngéd, siró-rivó kis teremtésnél
nyilván a szellem fejlesztéséhez kell azonnal látnia, mert
megdönthetetlen igazság az, hogy a nagy lélek fenntartja a törékeny
testet. A nagytiszteletü úr most erre épített és türelmetlenül várta az
időt, mikor reggeli tudakozódásaira: – Kis beczém hogy vagy? – maga a
kérdezett ad vontatott nyafogás helyett értelmes feleletet. A sötét
várteremben valóságos ünnep volt a nap, melyen a kis «okos» szellemi
képességeinek első, kétségbevonhatatlan bizonyságát szolgáltatta az
által, hogy a körtét az almától egész határozottan meg tudta
különböztetni. Ugyanis előbb az egyik után nyult és csak aztán a másik
felé. Ime a kis féreg már magasabb állásponton áll Buridan vén
oktalanjánál, mely hasonló kritikus helyzetben tudvalevőleg az éhhalál
áldozatává lett. A gyermek fejlődése nem hazudtolta meg a sokat igérő
kezdetet. A számtanban, melyet nagytiszteletü apja – a tudós Bátky
nyomán – az észfejlesztés leghathatósabb eszközének tekintett, a
csodálatraméltó apróság alig két éves korában annyira vitte, hogy
fennakadás nélkül el tudott számítani egy-ig. Nagy buzgalommal
vezettetett és haladt azután is a megkezdett ösvényen. Egész könyvtára
volt az ábécés könyvekből és az összerakó házakból egész városoknak volt
korlátlan ura. A szegény nagytiszteletü asszony élete csupa remegés
volt, hogy a szörnyü sok tudomány előbb-utóbb megárt Mátyáskának, ki
folyton nyafogó, vézna kis beczegyerek maradt. Az igaz, hogy aztán a mi
a lelket illeti, bámulni való volt, a milyen korán fejlett. Hét éves
korában a gombozást már oly szenvedélylyel űzte, hogy minduntalan
meggombtalanított kabátokkal tért haza az iskolából, sőt néha
öltözetének arról a darabjáról és helyéről is el voltak fejtve a gombok,
a hol azokra nemcsak egészségi, hanem illedelmi szempontból is
kétségkivül a legnagyobb szükség van. Utóbb gomb helyett valóságos
krajczárba került a végzetes kérdés fölvetése: fej-e vagy irás? Tizenkét
éves korában pedig – mint az iskolai jegyzőkönyv a nevezetes eseménynek
emlékét megőrizte, – karczerbe csukattatott, mivelhogy a vallás-órán
Dudás Mihály tanulótársával a leghátulsó padban, állítólag puffra,
huszonegyezett és rajtakapatott; az elkobzott kártyát vádlottak közül
egyik sem akarta elismerni tulajdonának, hanem – megegyező vallomásuk
szerint – az első eminens és egyszersmind kurátor helyén, a pad alatt
találták. Ekként Mátyás, mig a kollégiumi élet folyóján a szekunda és a
terczia lélekvesztőin himbálózott, a szerencse titokteljes tudományának
rejtélyeibe mélyen behatolt. Az iskola-mulasztások rovása szörnyen
felszaporodott és beczénk szerencsétlenségére, a Griffben nem vezettek
jelenléti jegyzéket, mely amazt fölösen kiegyenlítette volna. A
gombozásból nehány rövid év alatt annyira vitte, hogy egy viharos őszi
estén, vacsora után, nemcsak meggombtalanítva, hanem a szó szoros
értelmében megkabáttalanítva tért meg házi tüzhelyéhez; hogy azonban az
ellene fordult szerencsének nem egy könnyen engedett, arról földagadt
képe előnyösen tett tanuságot. Mert a becze szerencsétlen volt;
minduntalan megkoppasztották. Nem csoda e szerint, ha minden második
szavában keserü panasz hangzott a sors és az emberek ellen, kik mindjárt
az első lépésnél kajánul utját állván, nem engedik, hogy szegény ember
is vigye valamire. Életében határozó volt a nap, melynek reggelén
Rosenfeld Adolf (azt hiszem, nem kell felőle többet mondanom) szót kért
a nagytiszteletü úrnál. A reményeiben keservesen csalódott öreg úr régi,
poros könyvek titoktartó lapjai közül előszedte rossz napokra
félrerakott, megsárgult bankóit, (egész csomó volt közte olyan, a mi már
ki is ment a forgalomból) és második fiáról is levette nevelő kezeit.
Nem, a világért sem fejezte volna ki szóval, hogy az édes anya
kényeztetése a legtökéletesebb nevelést is tönkre teheti, (hiszen nincs
többé, a ki meghallja; a harmadik kis porontyot nincs többé a ki
kényeztesse!) hanem annál erősebben meg volt győződve róla. Ettől kezdve
Mátyásra nézve is csak arra szorítkozott, hogy a kamasztól minden
hajnalban megkérdezze: hogyan van az ő kis beczéje? A kamasz ilyenkor
még rendesen horkolt és az alkalmatlan látogatóra keservesen rámordult,
hogy őtet már e világon aludni sem hagyják. Különben ez volt is valami
feleletnek. A buksira vonatkozó kérdést elnyelte a távol. A messze olasz
földre nem hatott az el, a hol az időtt a lovát kefélte. De a professzor
úr egy kis galamb után is tudakozódott.

Mert időközben még egy nem sejtett meglepetés érte. Ez azonban leány
volt. Kétségkivül méltatlan anyag egy igazi paedagogushoz. A
nagytiszteletü úr ugyanis minden részében és fenntartás nélkül osztotta
boldogult elődjének, a nagyhirü és tudós Márton professzornak abbeli
nézetét, miszerint a legtökéletesebb asszonynak is elegendő annyi ész,
hogy esőben a csurgó alá ne álljon. Ennyire pedig paedagogia nélkül is
lehet vinni. Valódi szeretettel tudakozódott hát napi munkája előtt: –
Hogy vagy, kis galambom? – de ezen kivül hagyta őt valóságos
vadgalambnak. Többször pedig a nagytiszteletü asszony már nem lephette
meg, mert az ő egyszerü, türő, szerető lelkét egészen odaadta kicsi kis
leányának, kinek bölcsője az ő koporsójának örök mozdulatlansága mellett
kezdett ringani. A professzor urat a dolgok e szomorú változása mélyen
megillette. Ebédjénél és vacsorájánál hosszu időn keresztül némán ült és
el-elmerengett Seneca vigasztaló igéin. – Boldog ő, ki mindazokat már
ismeri! – mondogatá magában a római bölcscsel néma elmélkedései végén és
a gyászfátyolt, melyet Örzse asszony varrott kalapjára, évek során át
ottfeledte.

A család e szerint tulajdonképen csak három tagból állott: a
professzorból, Mátyásból és Mariból. Negyediknek szokta számítani magát
Örzse asszony, ki úgy tudott a bibliához, akár csak egy pap, és nagy
tudományán kivül álmokat is látott, mint Jákob Hárán városa alatt. Ide
tartoztak még némileg azok a tanuló ifjak, kiket szülőik a messzehirü
paedagogus keze alá adtak szállásra, hogy faragjon belőlük embereket.
Ezek palotája a mályvarózsákkal körülültetett kerti ház volt, honnan az
urfiak nappal rendesen a kapun, éjjelenkint pedig a kerítésen keresztül
távoztak.


II. FEJEZET.  A bimbó fakad.

A kis Mari nőtt, nőtt, mint az ilyen anyátlan árvák szoktak, kiket
mosolytalanul öltöztetnek, egész nap magukra hagynak és parancsszóra
este megimádkoztatnak. Ki ne látott volna akárhányat közülök? Hajuk
borzas, fésüt ritkán lát, ruhájuk ráncza mindig le van szakadva,
czipőjük gyakran lyukas, nagyok elől a sutba bujnak, gyermekek közt ők a
legvakmerőbbek. Épen ilyen volt Mari. Több dolgot adott Örzse
asszonynak, mint az egész ház. A prédikátori könyvet minduntalan félre
kellett tennie a pápaszemmel együtt és kitekinteni, vajjon nem törte-e
még ki nyakát a kis borzas galamb. Hasztalan rémítgette az Elizeust
csufoló betheli rossz gyermekek szörnyü sorsával, hiába emlegette a
szorgalmas Márta csábító példáját; az akaratos, vidám, féktelen kis
madár csak akkor fogadott szót az anyókának, mikor neki tetszett. Pedig
ritkán tetszett. Örzse asszony különösen nagy megbotránykozással vette
észre, hogy Marinak sem a doktorék Terkája, sem a vörös boltos Régije
nem kellenek, hanem mindig a fiuk között szaladgál, a kiknek csontja
pedig oly gonosz, a milyen csak valaha Rubené, Simeoné és testvéreiké
lehetett. Olyan éhesek a pénzre, hogy bizonyára ők is eladnák Józsefet.
A fönnebb említett kisasszonyokat, merev szemü, sipogó, buta bábuikkal
és kotyvasztó készülékeikkel együtt, Mari mindjárt elzavarta, ha jöttek;
hanem a kiabáló, lapdázó, verekedő férfigyerekek közt elemében volt. És
rokonszenve a deákok iránt nem maradt viszonzatlan. A kerti ház csavargó
lakóinak mindig kitüntetett kegyencze volt. Kálozdy Béla, – erejénél,
eszénél és gazdagságánál fogva a kollégium bálványa, – nem tartotta
méltóságán alulinak el-elkötekedni a kis vadgalambbal; olykor még
fogócskára is vállalkozott s ilyenkor a szerencsés vadász mindig csókot
követelt áldozatától; de Mari akkorákat sikoltott, hogy Béla tanácsosnak
tartotta elbocsátani, mielőtt Örzse asszony fölemelt ujjával,
pápaszemével és bibliájával megjelennék a konyhaajtóban. Egy pufók
theologus – valami jó módu pap fia – legszivesebben a kis Mari orra alá
fujta pipája füstjét, erősen meg levén győződve róla, hogy már ennél
nagyobb nyájasságot nem tanusíthat iránta. Hát még a mendikás Bihari
Gida, ki az urfiak ruháit szokta tisztitani és a nagytiszteletü úr
könyveit utána hordani az iskolába! Milyen kész gyönyörüséggel
tisztogatta az apró kis czipellőket s ha olykor lyukat talált rajtok,
bárminő magasra tört s bármint gyűlölte apja mesterségét, (az öreg
csizmadia volt), a hajnali szürkületben neki ült és úgy megfoltozta,
hogy jobban sem kellett. Szellős köpönyegjében és majdnem átlátszó
czérna-nadrágjában csikorgó téli délutánokon egész büszkeséggel tolta ki
Marit kis szánkáján ereszkedni a gombai töltésre. Ez apró szivességek
folytán azonban határozott reményeket táplált. Egy téli ereszkedő után,
a mint örökké vigyorgó arczával a konyhában üldögélt és gémberedett
kezeit jókedvüen melengette, egy párbeszéd folyamán, melybe Örzse
asszony meggondolatlanul keveredett, Gida gyerek határozottan
kinyilatkoztatta, hogy szeretné tudni, miért ne vehetné ő Marit
feleségül, majd annak idején, ha pap lesz? E haszontalan beszédre Örzse
azonnal megszüntette a diskurzust és közönyösen tovább lapozott a mécs
világánál bibliájában. A mendikás pedig olyan jóizüen vigyorgott a jó
meleg szurdikban, mintha a legjobb rendben lenne szénája.

Ilyen környezetben bocsátkozott a kis Mari mindig lejebb és lejebb abba
a völgybe, melyben a legszebb és legtitkosabb virágok nyilnak. Ő is
megkapta a magáét. Egy nevenapján – talán a tizennegyediken – szép
bokrétát adott neki Kálozdy Béla. Az ajándékot a lányka elfeledte ugyan
megköszönni, de szép piros üvegpohárban az asztalára állította. Ettől a
naptól kezdve rendesebben öltözködött; hanem hogy veleszületett
gondatlanságát nem volt képes teljesen levetkezni, azt eléggé
bizonyítja, hogy az ajándék-bokrétából egy rózsabimbót egész addig a
hajában feledett, mignem elhervadt.

Már az új névnap közelgett, mikor egy éjszaka tűz ütött ki a városban. A
deákok régi hirü tüzoltó csapata termett legkorábban a veszedelem
szinhelyén, közte Béla. Az éj hideg volt, a rémület nagy, az ifju vér
vakmerő. A szegény lakatosmester kis porontyát kihozta a roskadozó
gerendák közül, hanem aztán forró lázat kapott rá és másnap éjjel már
félrebeszélt. Az ijedelem nagy lett a háznál. A professzor úr bizonyos
diadallal emlegette, hogy ő mindenkor határozott ellensége volt a
tüzoltó komédiázásnak, mely utóvégre is csak a kéményseprőknek való
mulatság. Ugy látszik azonban, maga is megrémült diadalának ama
bekövetkezhető teljességétől, hogy Béla bele is haljon a tüzoltó
komédiába; és nyugtalankodó arczczal futtatott el kollegájáért, dr.
Barkóért, ki a természetrajzot tanította és orvosi mellékes működésével
– hála a fiatal természet szivósságának – a deákok között jelentékenyebb
pusztítást nem okozott. Dr. Barkó, kinek különben a legjobb torka és
melle volt a világon, a betegágy előtt sokat köhécselt, szokása szerint
egész előadást tartott és keveset mondott. Miután azonban egész
határozottsággal állította, hogy Béla nincs normális állapotban, a
nagytiszteletü úr jónak találta nehány óvatos sorral tudósítani az
aggodalmas eseményről Kálozdy Benedek urat, a beteg nagybátyját.
Harmadnapra megérkezett a levél Kálozdról, melyben Pallér István
olvashatatlan fehér tintával és érthetetlenül czikornyás mondatokban azt
jelenti, hogy Benedek úr meg van döbbenve a váratlan balesemény fölött,
de miután köszvénye miatt karszékéből mozdulni nem tud, legjobb akarata
mellett sem látogathatja meg a beteget, kinek hogylétéről azonban
gyakori tudósítást óhajt. A tudósítások megindultak; de nem voltak igen
vigasztalók. Béla láza nem csillapult s amint éj és nap váltakoztak ágya
körül, úgy álltak közelebb ahhoz hol az élet, hol a halál. Dr. Barkó úr
még mindig nem tartotta az állapotot normálisnak, a mi abból is
kitetszett, hogy naponkint oly hosszú reczepteket irt, mint valami
hősköltemény. A szegény beteg sokat volt egyedül a kerti lak egy kis
szobájában. A pipás theologus, Mátyással meg a többi deákkal másik
szobába huzódott; a nagytiszteletü úr nem igen mozdult ki várából. Mikor
Örzsének más dolga nem volt, az csak be-benézett; de nem igen lehetett
jó mulattató, mert e fiatal, minden földi és lelki jóval megáldott s
csak egy vihartól fenyegetett életnek mindig az ó-testamentomi Jób
történetét mesélte vigasztaló példának, mely az ő bajánál mindenesetre
nagyobb volt, miután Jóbnak mezitelenül, hamuban ülve, éles cseréppel
kellett dörzsölnie sebeit.

Egy este – a kert bokrai már szövetkeztek az esti szürkülettel, hogy jól
elrejtsék a közöttük bolyongót, – félénken leskelődött Mari a beteg
szobájának ablaka alatt. Nevenapja volt. Tavaly ilyenkor tüzte hajába a
rózsabimbót. Hiába keresett nyilást. Magának csak azt vallotta meg, hogy
a szobába szeretne látni, pedig a jövendőbe szeretett volna látni. Nem
látott semmit. A homály már elfoglalta a szobát s a mint a lemenő napnak
egy pár sugara csillogott az ablaküvegen, ez mitsem árulhatott el a
belső, szomorú képből. A leány megindult az ajtó felé, meg visszatért.
Kezeivel izgatottan gyűrte ruhája fodrát és sebes lélegzeteket szedve,
pillanatokra el-elbámult a kert alatt folyó Duna nyugodt tükrére.
Egyszer-kétszer föl és lejárt, mignem gyors elhatározással, de csöndes
lépésekkel benn termett a szobában. Az ajtónyitás zajára összerezzent és
egy perczre vissza akart térni. De már benn volt.

– Béla – suttogta az ajtóban – nem jól esnék, ha én adnám be az
orvosságot?

A beteg nem hallotta. Talán Mari maga sem; csak képzelte, hogy mondta. A
felelet csak a csend volt, a magány, az elhagyatottság. Ezek azt
mondták, hogy: jól esnék. Mari megértette és lábujjhegyen az ágyhoz
lépett. Béla ott feküdt egy új, eldöntetlen pör tárgyául a két örök
viaskodó között. Ereje megcsufolva, elméjéből játék űzve, gazdagsága
tehetetlen. Mi segít hát rajta? E sáppadt, beesett arczra az este már
oly mély árnyakat vetett, mintha az egész ifju élet az árnyékok
birodalmáé lenne. Ki tartja vissza? Keze, vékony, átlátszó, eres keze
lecsüng az ágy oldalán, mintha már készülne le, le. Ki emeli föl? Semmi
nesz nem volt a szobában a beteg hullámzó melléből fölszakadó, hörgő
lélegzésen és egy vén óra egyhangu ketyegésén kivül. A kis Mari
meg-megreszketett az ágy lábánál. Látta, hallotta és érezte a jeleket.
Soká szinte mozdulatlan, mereven állt, arcza kipirult, szemei ragyogni
kezdtek és elrévedeztek a homályban. Nem tudta, mit tesz, csak azt
érezte, hogy van oka e kinlódásra. Kuszált tekintete végre megállapodott
a beteg arczán. Szemei elvesztették lázas világukat, nedvesedtek és két
tiszta könycseppel tették nehezebbé a mennyei mérleg jobbik serpenyőjét.
A két könycsepp meg-megakadva futotta végig fényes utját a két kis
rózsás arczon és a beteg párnáján pihent meg. Marinak nem jutott eszébe
többé körülnézni, ha nem látja-e meg valaki? A két fényes csepp
megmutatta neki az utat, melyet szivének ismeretlen vágyai heves
dobogással kerestek. Lehajlott. Megcsókolta Béla izzó homlokát. A beteg
csöndesen fölnyitotta szemeit. Párnáján lágy és sötét fürtök omlottak
szét s két kis remegő kéz kulcsolta egymásba ujjait. Ki ez a tünemény?
Bizonyára angyal, ki azért küldetett, hogy őt a menybe vezesse. Szeretné
látni arczát és lecsukta szemeit, hogy háborítatlanul álmodhassék
tovább. Mikor újra föltekintett, a fekete fürtök és imádkozó kis kezek
már nem voltak sehol. A szoba sötét volt. A jelenés eltünt. Az ablakon
repült-e ki, vagy a menyezeten emelkedett föl? Mindegy. Csakhogy itt
volt. Béla soká-soká, betegen és lábadozva, ébren és álmában, éjjel és
nappal, pihentében és munkája közt, jó perczeiben és rossz óráiban úgy
érezte, mintha az angyal csakugyan eljött volna és itt lenne és itt
maradna, hogy őt a menyországba vezesse. Karosszékéből, mely betegágyát
felváltotta s melyen a kis kerti ablak mellett szokott üldögélni –
halaványan és gyöngén – sokszor követte merengő figyelemmel egy kis
rózsaszin szoknya tünő suhanásait.

[Illustration: Mari meg-megreszketett az ágy lábánál.]

A mint lehetséges volt, haza vitték üdülni Kálozdra. Dr. Barkó
bevallotta, hogy nem volt gyerekség a dolog. Örzse asszony pedig még
most is a fejét rázta és azt állította, hogy a földi szemek csalnak,
mert a Jairus házánál esett csoda már régen történt. Hosszu ideig maradt
otthon. Majd egy évig. Mig oda volt, sok megváltozott Dunaszögön. Mari,
ki az utóbbi időkben egy kissé megcsöndesedett, (úgy hogy most már
határozottan Mátyás urfi elkeseredett kifakadásai csinálták a legnagyobb
lármát a háznál, nem az ő víg nevetkérezése) egy reggel halkan, talán
lábujjhegyen és kissé remegve belépett a várlakba, a por, pókok és hideg
e titokteljes birodalmába. A nagytiszteletü úr, ki épen Faludi _Nemes
urfi_-jától kért bölcs tanácsokat a kerti ház jobb módu kvártélyosainak
nevelésére nézve, csak akkor vette észre, mikor a kis galamb hátulról
már befödte nyakát fehér szárnyaival, arczát pedig elárasztotta piros
szája csókjaival, melyekből nem egy jutott szemüvegének is és
kijelentette, hogy neki egy igen, de igen nagy kérése van, olyan nagy,
hogy szinte el sem meri mondani. Az pedig baj, mert a professzor úr meg
van győződve arról, hogy néma gyereknek anyja sem érti szavát, az apja
még kevésbbé. Hanem bizony maga is látja, hogy ez a szoknyácska már
viseltes; új kellene úgy-e? Nem, nem. Egészen más! A kis Mari szégyenli
magát, hogy semmit sem tanult, semmit sem tud és azért esedezik, hogy ha
tudós atyja szereti őt, juttasson neki is valamit nagy tudománya
morzsáiból. Tanítsa valamire. Az öreg úr szinte visszahökkent e szavakra
és csak rövid vártatva tért magához. Hanem akkor egy szokatlanul édes,
szivbeli mosoly kerítette hatalmába sárgás, derültségében örökké
egyhangu arczát. Nem ment egykönnyen, a ránczokat csak ügygyel-bajjal
lehetett neki kimozdítani szokott helyükből; de végre mégis csak
kimozdultak és Gábor úr szivéből mosolygott. Még igen keveset tette
életében. Megsimogatta leánya kipirult arczát és letette csontba foglalt
pápaszemét, hogy jobban lássa. Hosszuszáru pipáját csöndesen
odatámasztotta iróasztala lábához. A kudarcz sokszoros keserüsége, mely
két fia esetén lelkét betöltötte, s elvette kedvét tőle, hogy leányával
a harmadiknak nézzen eléje: rég megenyhült, elcsitult, elhalt és ha e
perczben megkérdezték volna: vajjon miért feledkezett meg leányáról?
bizonyára nem jutott volna eszébe Márton professzor hires paedagogiai
tétele, melylyel Mari bölcsőjét kirekesztette a várlakból. Az elfeledett
gyermek azonban fel van fedezve. Nem ő fedezte ugyan fel, hanem maga
jelentette magát, hogy szeretne az övé lenni; de azért mégis csak az övé
lesz. Megajándékoztatott egy földdel, melyben szántóvető munkája
vénségére örömöket fog teremni. Ime, a gondviselés bármi keserü serleg
fenekén rejteget egy édes csöppet! Tanítalak leányom, tanítalak; csak
ülj le ide mellém, vagy a térdemre! A boldog öreg föltette szemüvegét;
de ez csakhamar elhomályosodott. Az első leczke másnapra maradt.

– Hogy vagy kis galambom? – Ez a reggeli beköszöntő, ezentúl azt is
jelentette: Jöhetsz, jőjj velem. Mari ment és leült a bevehetetlen
erősségnek valamelyik hatalmas bástyájára. A mogorva szobába mintha
napsugár hatolt volna be; minden vidámabbnak tetszett. A várnak már volt
várkisasszonya. A könyvóriások eleinte ugyan elzárkóztak előle
porfátylaikba; de utóbb már szivesen látták. Egynehánynyal közülök meg
éppen benső barátságot kötött. Képes könyvek voltak és költők. Ezek
közül keveset értett ugyan, mert az ittlevők nemcsak maguk és ideáljaik,
melyekért lelkesedtek, hanem nyelvök is holtak valának. És a sirok
kulcsát csak tudós emberek birták. Az öreg Hajós Gábor tudós ember volt
s kész örömmel forgatta meg rozsdás zárában a kulcsot, hogy a kis leány
lelke elé felidézze a multakat. És a mint tüneményes világításban
elvonultak szemeik előtt az Átváltozások tünde képei, földiek és égiek
tarka serege, szerelmesek, jók és hatalmasok végtelen sora, a csókok és
varázslatok megfoghatatlanságai; a mint elrebegte előttük a bucsuzó
feleség halhatatlan szavait halálba induló urának és a legdicsőségesebb
város lángjai felcsaptak körülöttük; a mint a szerető testvér a maga
romlásával váltotta meg embertől elátkozott bátyjának sirját; a mint a
tenger végetlen morajában a tündérek éneke és a vadak ordítása után
hallgatóztak; a mint a hű feleség szövésének éjente felbontott szálait
figyelték; a mint a habokból felbukkanó delfinekkel lesték a lant
csodahangjait; a mint az emberi májjal táplálkozó saskeselyü
hóhér-munkájától iszonyodtak; a mint otthonosak lettek az istenek fényes
gyülekezetében és a királyi palotáknak szörnyü átkoktól viszhangos
csarnokaiban; a mint elmerültek a pásztorórák idylli képeibe Chloeval,
Phillis-szel, Daphne-vel, Lidiával: világossá lett előttük, hogy sem a
költők, sem ideáljaik nem halottak. Csodálatos tanítás volt ez, melyet
minden valamire való paedagogus teljes lelkéből lenézett volna. Az öreg
örömében egyszerre elfeledkezett minden rendszerről, Comenius
bölcsességéről és Pestalozzi tapintatáról. Csupa összevisszásság volt a
mit beszélt és leánya figyelmét, érdeklődését, óhajtását, szeszélyét
kivéve, semmi sem vezérelte. Eleinte akadozott és alig tudta, mihez
fogjon. Zavartan dörzsölgette ránczos homlokát és ritka, kusza, szürke
haját. Hanem csakhamar sok segítsége jött: Marinak merőn rászegzett két
szép szeme, nyitva-nyitva feledett ajka, a várfalakon nyugodtan dolgozó
pókok, a legfényesebb utat mutató napsugár, a kitárt ablak, a virágos
kert, a csillagos ég. A magyarázatra váró csodák minden felől seregestől
tolultak eléjök. A nap és az ég, a föld és az emberek mind ismeretlenek
voltak a gyermek előtt, ki eddig maga volt a vidámság. Maradjon ezután
is az! A jó öreg szive tele volt isteni félelemmel és emberszeretettel.
Az ő tudománya csak vigasztalt. A várterem bizonyosan több kaczajt
hallott, mint a mennyi könnyet látott. Gondtalan, szivből jövő, élénk,
csengő kaczagást, – mint mikor a jókedv ezüst hangu poharakat koczint
össze – melybe megesett, hogy egy mélyebb, szárazabb nevető hang is
belevegyült. A vigasztalhatatlan Calipso meséjét kétszer mondatta el
magának a kis leány és kétszer kaczagta ki. Különben csöndesen ült
bástyáján és karjára nyugtatott állal figyelt atyjára. Az öreg csak
beszélt-beszélt s néha maga sem tudta miért, hogyan, csak elkezdte
simogatni a hollófekete fürtöket, két tenyere közé fogta Mari rózsás
arczát és a leczke végin meg is csókolta kis tanitványát. A vár pedig
oly vidám, boldog és dicsőséges volt, mintha valami diadalmas hadsereg
tartotta volna benne győzelmi ünnepeit.

Végre megérkezett Béla. A napját tudták jó előre és mindenki várta a
háznál. Örzse asszony ama bizonyos reggel minden perczben az
utczaajtóban volt, hogy – ha már bethaniabeli illatos olajjal nem
szolgálhat – mikor dobja a tüzhelyre a fris lángost, mely Béla urfinak
kedvencz étele. Matyi a bizonyosan telten érkező erszényből egy kis
kölcsönre számolt, a mi jelen, sorsüldözte helyzetében bizony nagyon
elkelt volna nála. Bihari Gida, ki mendikásból már nagy deák lett és
ezelőtt nehány nappal tért haza szuplikánsi világjárásából, erőnek
erejével mindjárt az első pillanatban szemébe akarta tüntetni Bélának a
nagy változást, melyen keresztülment, s két nap, két éjjel nem vette ki
szájából immár jogos pipáját, hogy valamiképen pipa nélkül ne
találtassék. Csak Mari nem készült semmire. A mondott reggelen be is
robogott a várt kocsi, egy régi módi, rázós jármű-óriás, és Béla nem a
legjobb szinben s nem a legjobb kedvvel ugrott ki belőle. A várakozók
mindnyáját köszöntötte, kissé szórakozottan, de azért láthatólag
szivesen. A professzor úr legderekabb növendékének, ki mindig büszkesége
volt, sok örvendező szó kiséretében veregette vállát és nem véve
figyelembe a rendesen megadott feleleteket, tizszer is megkérdezte
egymásután: – Hogy vagy fiam, hát hogy vagy fiam? Gida olyan
füstfelhőket bocsátgatott körülötte, mintha csak kéményből jöttek volna.
Mátyás deák is elmondta legalább a bevezetést, hogy ilyen sanyaru
időket, mint mostanában, mióta az eszét tudja, nem élt. A Griff tele van
spillerrel. Örzse asszony már kétszer is künn járt az udvaron, hogy a
lángos már olyan piros, akár a rózsa; hanem Béla még mindig izgatottan
tekintgetett körül, mintha keresne valakit. Hol van Mari, vagy akarja
mondani: Mari kisasszony? Ha Bihari Gedeon úr mérséklettel dohányzik és
átlátszó füstöt ereget, láthatta volna Béla, minő mély és rögtöni
pirosság borítja el durva, ragyás arczát és minő eleven fény szökik
apró, sárga szemeibe. De ő nem dohányzott mérséklettel s igy csak a
szavát lehetett hallani, (az övéhez hasonló bassus a legsürübb
füstfelhőn is képes áttörni) melylyel a sürgető kérdésre válaszolt:

– Épen most láttam a kertben a kisasszonyt. Szedi föl a virágait.
Segíteni is akartam neki, hanem elküldött.

– Mari, Mari! Ugyan merre vagy? – kiáltott a nagytiszteletü úr, de
mintha csak a pusztában kiáltott volna. Nem jött felelet. – Ejnye,
ejnye, töprenkedett az öreg úr, ma sem jött leczkére a szobámba. Hallja
Örzse…

Béla közbevágott, hogy ugyan illenék is miatta elzavarni a dolgától;
majd fölkeresi ő. És megindúlt a kert felé. Siető léptekkel, szembetünő
türelmetlenséggel haladt végig a megpirkadt levelü egres- és ribizke-sor
közt és izgalmasan, kutatva nézett körül a nagy szederfa alatt. Az őszi
reggel aranyos köde mindent eltakart előle. Tovább sietett. Mikor végre
a földre hajlott leányt megpillantotta, egyszerre megállt s aztán csak
tétova, lassu járással közeledett feléje. Ugy látszott, mintha Mari,
munkája közben nem vette volna észre a közeledőt, mig ez, mögötte állva,
meg nem szólítja:

– Mari kisasszony, jó reggelt!

A köszöntés hangja nem volt kitörő. Béla egész jöttében volt valami
szomoru, mely üdvözlése hangját is megtompította. A lányka azonban,
ennek ellenére, ijedten kapta föl fejét és tekintett hátra. De arcza
borongása egy pillanat alatt kiderült. Vannak őszszel napok, mikor
minden borus és mégis világos; nem látunk az égen felhőt, de napot sem;
a lég olykor meg-megcsillan, de a fény és árny ellentéte nem létezik. Az
érthetetlen sulyosan nehezkedik kedélyünkre, mikor egy percz alatt
kitisztul minden és tündöklő verőfény tágítja messze látásunk határait.
A percz megérkezett és Mari arcza sugárzott. Milyen csodálatos változás
rajta egyetlen egy év alatt! Nem volt szebb, mint előbb: ugyanaz az
ezüstbe csillanó sötét haj, ugyanazok a vídám, barna szemek; csak egy
kissé tökéletesebb termet, teltebb idomok és csinosabb öltözet. És
mégis, minő más e leány ma, mint a gyermek volt akkor! Csupa báj és
csáb. Ime, szemei nemcsak beszélni tudnak, hanem titkolózni is. Ajka már
nemcsak kaczagni tud, hanem mosolyogni is. Szép homlokán a gondtalanság
játszi tündére helyett az ártatlanság fátyolos szelleme lakik.

– Jó reggelt, jó reggelt, Béla – mondá. De régen is hallottam ezt öntől.

– Pedig minden reggel elmondtam.

Csak ekkor fogtak kezet. Egyik sem mélyedt bele a másik tekintetébe. A
lányka szemei ágról bokorra, madárra siklottak, kémleni, vajjon részt
vesznek-e mindezek örömében? Béla nem tudta leküzdeni zavarát. Hanem
kezeik egymásban maradtak. Egyszer csak megszólalt Mari meglepett,
szinte ijedős hangon. Ez a hang meggondolásunkat mindig meg szokta
előzni.

– Minő gyűrüt hozott hazulról?

Nem lehetett titkolni. Mintha valamennyi sugár oda gyült volna
csillogtatni a kis aranykarikát. A megtámadott nem felelt rögtön s
később is csak akadozva:

– Anyám gyűrüje volt. Bencze bátyámtól kaptam. – És sötét, olajszin
arczát szégyenletes láng borította el. Hazudott.

– Ejnye, Kálozdy úr, de megköszöntem volna egy kis jó kálozdi szüz
dohányt, ha megemlékezett volna rólam! – Okosabban nem tudta magát
Bihari Gedeon észrevétetni a két elmélyedt szerelmessel. A bassushangnak
ilyenkor jó hatása szokott lenni a merengők magukhoztérítésében.

Nehány percz mulva Mari kezeit megint virágai foglalták el s Gida minden
erejéből igyekezett kicsiny, vágyott kezére járni. Béla egy fűzfavesszőt
suhogtatva, a kertből kifelé indult.

Aznap délben az a csoda történt, hogy Mari senkit sem nevettetett meg.
Szokatlanul szórakozott volt s csak akkor látszott egy kissé összeszedni
magát, mikor a zsörtölődő öreg urat kellett csillapítani, ki épen nem
találta rendén valónak, hogy az ő kis beczéje, Mátyás, sohasem tudja
éjtszaka kialudni magát, hanem mindig az ebédidőt használja éjtszakának.
Talán itthon sem volt az éjjel? Dehogy nem, dehogy nem; ugyan hol lett
volna?! Mari méla hangulata hamar véget ért. Az igaz, hogy az a nyugodt
derültség, melylyel oktató atyja szavaira figyelt, nem igen tért meg
többé hozzá; hanem kedve ellen azért nem lehetett senkinek semmi
kifogása. Nyugtalanabb volt valamivel az egykorinál, de ép olyan vig.
Mint a fecske, mely káprázatosan sebes suhanással, vigan füttyögve
kering. Arcza gyakran élénkebben ki volt hevülve s tán csak ez hozta
tévedésbe azokat, kik valami árnyat akartak látni rajta. Igaz, a
bástyafokról nem szegezte többé oly élénk figyelemmel szemeit atyjára s
olykor arczát kezeibe hajtva és rejtve hallgatott, néha még akkor is,
mikor már rég nem volt mit hallania. A nagytiszteletü úr csak paedagogus
volt és nem lélekbuvár; nem csoda, ha a csekély változást nem vette
észre leányán boldogságában, melylyel valaha alig sejtett mértékben volt
tele. Rideg magányában társra talált. Korábban nem érezte ugyan hiányát;
de a nem-tudónak csak vágya nincs, szerencséje lehet. Várta-e a remete
egyedüliségében az angyalt? Csak megjelent előtte és betöltötte lelkét
imádattal mind halálig.

A szegény öreg csak véletlenül jutott el a tűzhely mellé, melynél a
boldog emberek melegszenek. A sziv igaz osztályáról nem igen volt
fogalma. Feleségének megpróbált eleinte mesélgetni; de a jó asszony
csakhamar elálmosodott rajta, vagy minduntalan kifutkosott a konyhába.
Fiai megszöktek keze alól. Mindennap tudakozódott utánuk, megsimogatta
hajukat s néha még azét is meg akarta, a kinek feje körül vészthordó
golyók röpködtek. De csak annyi volt az egész; Mari lett mindene, a
többi kivül állt a mindenen. A háromszöget, melyet maga körül vont,
egyedül Mari lépte át s ezzel nem vége volt a bűvöletnek, hanem
kezdődött az. Lelkének új, ismeretlen felét fedezte föl, mikor leányát
abba a világba vezette, mely tulajdonképen az övé volt. Csak az
előcsarnokba vitte ugyan, hol semmi örvény, semmi homály, semmi téveteg
nincs, csupán virágillat, fény és harmónia; de azért mégis egy uton
jártak. Mennyivel szebb volt itt minden, mióta ketten vannak! Nem, az
öreg boldogabb és tudósabb volt, semhogy aprólékos változásokra
ügyelhessen. A mi beköszöntött, azt ugyis a kor hozta magával. Mari már
felnőtt, nagy leány, ki ha utczára megy, észreveheti, mint bujik elő
egyik sarokból is, másikból is egy-egy legényfej, melynek forrongó
terveiben ő szerepet játszik. Most már van kivel kaczérkodjék, hát
kaczérkodik.

Ime, minő szépen mosolyog Béla ablaka alatt a világlátott mendikásra, ki
az ő éber felügyelete alatt nagy buzgalommal kötözgeti be zsuppal a
drágalátos szép hónapos rózsákat.

– Gida ur, – szólt a lány – hallom, hogy már ez az utolsó esztendő.
Innen-onnan elhágy bennünket?

A mendikás egyet harapott e szavakra pipája csutoráján, egyet
csavarintott a keze alatt bánkódó rózsatőn és megpihent.

– Utolsónak, – mondá – még nem utolsó, könyörgöm alássan. Csak
rektóriára megyek ki, hogy egy kis pénzecskét szerezhessek az
előmenetelre. Mert már csak a papságig nem igen szeretnék megállapodni.
Hiszen már most annyi, mintha az lennék. Visszajövök én még, könyörgöm
alássan, visszajövök én még.

– Hozza isten, Gida úr.

A mendikás apró szemei felcsillantak ezekre a szíves szavakra s a
csutorának rettenetes kínszenvedése közt eképen folytatta:

– Tettem én már messzebb utat is, mint Gadócz, a hova készülök. Sok
földet bejártam szuplikáns koromban, mégis csak visszajöttem. Pedig a
bivalyosi pap kisebbik leánya ugyancsak marasztott, hogy maradjak ott
helyben rektornak. Nem én, könyörgöm alássan, visszajöttem. Meg a
Csapóföldön az a nótárius-leány sem volt utolsó. Nem én, mondok,
visszamegyek még Dunaszögre. Akárhová vet engem a sors, már csak pap
koromban majd visszajövök én ide. Már annyi, mintha itt lennék.
Különösen ha jó eklézsiám lesz, könyörgöm alássan.

A csutora pokoli kínokat állt ki.

– Hát még ha tudnám, – nyögi odább – hogy nem hiába jövök!

Mari azonnal kész volt az ingerkedésre:

– Nem hiába? Hát ugyan miért jönne hiába?

– Ezt jó tudnom, könyörgöm alássan. Mert az én szavam az olyan, mint a
szentírás. Pap lesz belőlem, nem illik hozzám a tréfaszó. Annak a
bivalyosi kisasszonynak is (pedig nem volt utolsó!) megmondtam
egyszerre, hogy: nem és ezzel vége volt. Azért jó tudnom, a mit mondott,
Mari kisasszony. Hát ide merné-e adni a kezét?

– Miért ne? Ha ilyen jó segítségemre lesz, mindig megkapja. Megérdemli.

Ott van a! Az ujdonatúj, pompás kis selmeczi pipa romjaiban hever a
földön. Béla pedig úgy bele van mélyedve egy könyvbe odabenn az
ablaknál, hogy az egész beszélgetésből bizonyára nem hallott egy hangot
sem. E nap estéjén Gida – mindenki végetlen ámulására – Mátyás urnak,
Mari korhely bátyjának, a Griffben egy itcze neszmélyit fizetett.
Magának már nem telt.


III. FEJEZET.  A mendikás éleslátása.

Beköszöntött a tél és vele a téli mulatságok. A törvénytudomány
csarnokai csak imént nyiltak meg Dunaszögön, leszedetvén a lakat az
igazság iskolájáról, melyet a kényuralom hatalma vert rá és tartott
rajta álló tizenkét esztendeig. Mintha ifjainknak nem lenne égető
szükségük protestáns jogtudományra s a jogi fakultás tanári karát képező
Birkás Péter és Mihály Ferencz uraknak, kiknek nem igen akart menni az
ügyvédségük, nem lenne még nagyobb szükségük egy szerény ugyan, de
biztos jövedelmű állásra! Szóval Dunaszögön is kihajtott a magyar
tanulóság legdíszesebb virága s mindenki elismerte, hogy a kis város
társaséletét Werbőczy beköltözött unokái egészen fölelevenítették. Itt
is táncz volt, ott is mulatság s valamennyinek Mari a királynéja, ki e
közben egy kissé el is hanyagolta a reggeli leczkéket. Mindez apró
mulatozások azonban csak halavány előkészületek voltak a diákok ama
fényes tánczvigalmához, melyre a Griff vendégfogadó nagy terme
szappannal három izben bedörzsöltetett és nemzeti szinű zászlókkal s
czifra papirosokból kivagdalt füzérekkel pompásan fölékesíttetett. A
rendezés oroszlánrésze természetesen Themis papnövendékeié, s ezek
között Béláé volt, kinek mind a leányok, mind a tanuló ifjuság, mind
pedig a czigányok előtt legnagyobb vala a becsülete. A nagytiszteletű
úrnál öt tagú küldöttség jelent meg, melynek szónoka, Bige Géza, (ki
sohasem tudta a leczkéjét, hanem költeményeket írt az ujságokba) ékes
szavakkal adta elő, hogy valamint egy bokrétából a rózsának hiányoznia
sohasem szabad, azonképen méltóztassék az ifjúság közkivánatára a
professzor úrnak kegyesen megengedni, hogy Mari kisasszony boldogító
jelenléte a tervezett tánczvigalom fényes sikerét biztosítsa. Mari az
ajtóban hallgatózott kívül s így épen kéznél volt, hogy az öreg úr
összecsókolja és poros könyveinek lapjai közül előkeresgélje neki,
illetőleg Klári néninek a mulatságra megkivántató banknótákat. A néni
felügyelete alatt folyt a szabás, varrás egész a bál napjáig. Bizonyára
nincs senki, a ki ne vett volna valaha részt egy ilyen kisvárosi bálban,
melyben rendesen igen sok az izléstelenség, de igen kevés az ásítozás.
Nem is eresztem fel hosszú lére, csak azt akarom megemlíteni, hogy Mari
a bál napjának reggelén két szép bokrétát kapott, két ismeretlen
lovagtól. Az egyiket – csupa gyönyörű kamélia, izléses selyem tölcsérben
– Kohn divatkereskedő rüpők inasa hozta, ki semminemű biztatásokkal sem
volt a megrendelő nevének kivallására birható. A másikat ablakában
találta Mari. A szivárvány minden színeiből, nem épen drága virágokból,
nagy jóakarattal volt összekötözve s hosszan lógott le róla egy piros
szalag. Az utóbbi Klári néninek jutott, míg a kamélia-csokor általános
hatást tett Mari kezében. A piros szalagnak senki bámulója nem akadt,
kivéve Bihari Gedeont, ki többször szemügyre vette és nehány félénk
megjegyzést koczkáztatott érdekében. Klári néni szíves mosolylyal
fogadta.

Mari pedig ezalatt röpült, röpült, mint a tarka szárnyú pillangó. Hol
Bige Géza karján, hol másén, hol fáradtan lihegve, hol neki hevülve, hol
andalogva, hol kaczéran, hol suhanva, hol lebbenve, hogy Béla tekintete
egészen utána veszett. Ugyan mit akar vele az az ügyetlen mendikás?
Igazi medve. Csakhogy már egyszer letette. Nagy buzgóságában úgy
szorongatta, mintha holtra akarná ölelni. Szegénynek semmi nyugtát nem
hagyják; most megint Bige Géza feszeleg előtte. Ugyan mi tetszhetik
valakinek ezen a versfaragó borbélylegényen, középütt szétugratott
frizurájával! Pedig folytonosan vele járja; mindig, mindig. Akárhová
legyen, ha nem verseket mond most neki, a hogy az ujjait pattogtatja. És
hogyan mosolyog rá Mari! Minő meghitten suttognak! Eh, hát ugyan miért
ne tánczolna, miért ne mosolyogna, miért ne suttogna?!. Béla azonban –
bár egész természetesnek találja mindazt, a mit Mari tesz – kihevült
tekintettel hagyja ott a táncztermet és megy be az ivók közé, hol a
kántus jelesebb tagjai gyönyörű, s csak Sállya Andor egy-két rekedt
rikkantása által megzavart harmóniában éneklik, hogy:

  Esik eső karikára
  Kossuth Lajos kalapjára.
  A mennyi csöpp esik rája,
  Annyi áldás szálljon rája!

Nincs többé policzáj. Béla leül a legszélső asztal mellé, félre csapja
fekete bársony kucsmáját és bort hozat. Ivás közben rá-ráüt az asztalra;
az ujja gyürütlen. Nem tudja megállni, minden pillanatban kitekintget a
tánczolók felé. Mari fehér ruhája minduntalan ott suhan el az ajtó
előtt. A lány is be-benéz s bizony nagyon szeretne egy-egy kis időre
megállni ott, hanem Bige Géza lábai jobbak, mint a verseié, s tovább
repülnek, mint a forgó szél.

– Hát nem emlékszik, hogy most maga következik, Béla? – Mari érte ment a
borozónak s szelid, nyájas, édes hangon szólította meg.

– Én következem? – vetette föl fejét Béla és azt akarta mutatni, hogy
kaczag; de csak az arcza nevetett, szemei nem. – Én következem? Ugyan
hányadiknak következem én? Tizediknek, huszadiknak, utolsónak?

A lány elszomorodott.

– Haragszik Béla? – kérdé, szalagjait gyürve ruháján.

Nem kapott feleletet.

– Csak azért kérdem, – folytatá egyszerre fölvetve tekintetét – hogy még
egyet kérdezhessek utána. Feleségül akar-e venni, menyasszonya vagyok-e
én, hogy haragszik?

Béla ez izgatott szavakra megragadta a lány kezét, mintha tánczra akarná
vinni. Hanem csak erősen megszorította és nem mozdult. Abban a perczben
közéjök ütötte magát a középen választott frizura s kecseskedő lengéssel
kapta tánczba Marit. Mari ment, tánczolt ujra, tánczolt tovább,
kaczérkodott, nevetett, sohasem pihent, sokat boldogított, mindenkit
bolondított és olyan boldogtalannak érezte magát, hogy majd a szíve
szakadt meg.

Klári néni az egyik sarokszékben azt álmodta, hogy Mari esküvőjét tartja
egy fényes, gazdag úrral, ki az egész rokonságot pártfogásába fogja
venni; már a nevét is megtudta volna az illetőnek, ha a részeg Sállya
András épen előtte el nem rikoltja magát. A legalkalmasabb időben ébredt
föl. A gyertyák már halaványodtak s a fekete világ kívül az ablakokon
szürkülni kezdett. Mindennek vége volt, csak a kedvnek és bornak nem. A
gyertyák valamennyi atillát telecsöpögték, a szép szál kócsag-tollak
összetöredeztek s a csengő-bongó sarkantyuk a könnyű ruhákat mind
összeszaggatták. Mari kezében a nagy kamélia-csokor lankadtan
haldoklott; a vörös pántlikás bokrétára pedig, melyet Klári néni
gondosan maga mellé helyezett a székre, a nehéz fejű Sállya ráült és
agyonnyomta. Bihari Gida próbálta kiegyengetni, de kevés sikerrel. Itt
az indulás órája. Az egész fekete sereg Mari köpenye után tolakodik; de
úgy látszik, a mendikásnak vannak legjobb öklei, mert az ostromolt
köpenyt utoljára is ő keríti kezéhez s számos sikertelen kisérlet után
(Fordítsa hát kifelé! – Ne az alsó végét tartsa föl! – Menjen inkább a
néninek segíteni! – Felveszem már magam is!) sikerül neki Mari hószín
vállaira borítani.

A nagytiszteletű úr várkastélyában már ég a hajnali őrtűz, mikor hazaér
a háznép. Különösen jó kedve nincs senkinek, csak a mendikás szólal meg
olykor, dicsérve az éj gyönyörüségeit. Mindenki nyugodni siet; az egyik
aludni is tud, a másik ébren marad. Béla nyugtalanul hánykódott
divánján, melyre ruhástul vetette magát. Ajtaja csöndesen nyikorogni
kezdett és a vöröses hajnali világosságnál a világlátott mendikást
ismerte meg vendégében. A leghosszabb pipájával jött.

– Ébren van Kálozdy úr? – kezdé. Köszönöm alássan, ha megengedi. (Leül.)
Hát biz én, könyörgöm, csak azt gondoltam, hogy már ilyenkor akár
fekszik le az ember, akár nem. Egy kis beszélgetés reggelig többet ér.
Haj, de gyönyörüséges bál is volt ez az éjjel! Ha megengedi, abból a
hitványabbik fajta kálozdiból megtöltöm a pipámat. Pi, pi, pi. (A pipa
nem akar szelelni.) No bolond, no; fölséges dohány! Tessék elhinni, hogy
én csak a jó dohány miatt örülök az egész rektorságnak. Mert a mi azt
illeti, hát visszajövök én még ide. Hisz mi az az egy-két esztendő?
Legszebb koromban pap vagyok. Különben már annyi, mintha egész
bizonyossággal fel lennék szentelve. És akkor aztán…

– És?

– És hát megházasodom. Pi, pi, pi, Megteszem. Hol van valami
kívánatosabb, mint egy papné sorsa? Miért ne tenném? Csak azt akarom
mondani még, könyörgöm alássan, hogy ma a bálból hazajövet úgy láttam,
mintha a kisasszony sírt volna. Legalább könyek voltak a szemében. Az
igaz, hogy nagyon hideg van. Csak azt akarom…

Béla egy kicsit nyugtalankodott a divánon. Karját a feje alá tette és
bámulni kezdte a mennyezet primitiv bokrétáit. A mendikás, iszonyuan
rágva a csutorát és szavakat egyaránt, folytatta akadozó beszédét:

– Igenis, könyörgöm alássan. Én jól tudom, hogy papi embernek kétszer is
meg kell gondolnia, a mit a száján kiereszt, mert nem játszhatik a
szavával. Én pedig már annyi, mintha az volnék. Igenis, könyörgöm
alássan. És szent igéretet tettem neki.

– Miféle igéretet?

– Szent igéretet. Mert egy papnénak csakugyan jó sora van a világon.
Csak annyit akarok mondani, hogy én már kezet adtam rá és a kisasszony
is kezet adott. Csupán csak azért mondom, hogy mintha sírni láttam
volna. Lehet, hogy csalódom, Kálozdy úr; de bizonyosan láttam könyeket a
szemében. Igenis, könyörgöm alássan. Jól tudom én, hogy Mari kisasszony
csak szegény ember leánya és egy szegény ördög mátkája. Mert már annyi,
mintha az lenne. Kálozdy úr pedig világi javakkal és tisztességgel bőven
megáldatott ifjú ember. Hanem azért egész éjjel csak elvihette volna egy
fordulóra szegényt és velünk is jöhetett volna haza annak rendje
szerint. Valóságos könyek voltak azok! Mert a megaláztatás, könyörgöm
alássan, nem esik jól a szegény embernek.

A mendikás nagy köhögés és fuldoklás közt ugyan, de éles szeme és bátor
nyelve fölött való teljes megelégedéssel végezte mondókáját. Az
elmondottak után azonban csakhamar kiesett ünnepi hangulatából s fennen
hangoztatott szegény-emberes büszkeségét a faképnél hagyva, Bélától, ki
még mindig a mennyezet virágaiban gyönyörködött, még egy pipára valót
kért abból a hitványabbik fajta kálozdi dohányból.

– Igen alássan köszönöm. Fölséges. Ne tessék haragudni érette, a mit
mondtam, Kálozdy úr. Nagyon nyomta a szívemet. És ha valami
tiszteletlent mondtam volna, könyörgöm alássan, tessék elfelejteni. Egy
kis borocskát is ittam az éjjel; a Sállya Andris tegnap pénzt kapott
hazulról. Most pedig megyek a Spitzer gyerekeket tanítani.

Az alázatos mendikás megindult szellős öltözetében a csikorgó, tiszta
téli reggelen a Lila-korcsmárosék felé, a kiknek két vásott kölykét
oktatgatta minden reggel, fölötte lelkiismeretesen és jutányosan. A
város végén laktak. A mint átbaktatott a nagy, kisvárosi térségeken és
girbe-gurba utczákon, a jégcsapos háztetők és zuzmarás fák alatt, a téli
ezüstös köd bármily sűrű volt körülötte, átcsillogott azon a kelő nap
nagy, vörös karikája. Ez a vörös karika, mely a meleget, fényt, örömet
és tisztességet jelentette, folyton folyvást átcsillogott a pihenéstelen
munkának, a küzdésnek, a nyomornak, a hidegnek azon a ködén, melynek
sűrűjében e szegény, alázatos lelkű, iparkodó ficzkó életehajójának
vitorláit kifeszítette. Amaz előkelő ifjú is, – ki azalatt, míg Gida a
két vásott zsidógyerek fürtjeit ránczigálja, egy kényelmes divánon bámul
maga elé, – az az ifjú is ködben feszítette ki vitorláit; de a napot nem
látta semerre. Ahogy a mendikás betette maga után az ajtót, egyre
hevesebb izgalom vesz erőt Bélán. Föl-fölugrik, meg ujra ledől;
nyakkendőjét letépi és elhajítja. Érzi, mint tódul a vér sebes
rohanással reszkető agyára, mint nyargal föl s alá kiduzzadó ereiben,
mint borítja el szemeit, mint kényszeríti kezeit, hogy kulcsolódjanak
össze, mint borít mindent zűrzavarba körülötte, melyben becsület és
alávalóság, élet és hervadás, hűség és szószegés, szűz vágy és mohó
éhség, fájdalom és elkeseredés nem voltak többé egymástól
megkülönböztethetők. Benn volt e zűrzavarban Mari két tiszta, égi könye
ép úgy, mint két élveteg, piros ajka. Mintha azok a könyek és ezek az
ajkak azt kérdezték volna tőle: mondd meg nekünk, nem férnek-e el egy
hajlékban a győzelem és megaláztatás, a féreg és a gyöngy? Az éjjeli
zene visszhangja vette körül. Hangzott jobbról, balról, mindenünnen; hol
álmatagon, elhalólag, mint a sziklai ér suttogása, hol feljajdulva meg
felkaczagva, mint a hazátlan szél. Pokoli sípok, trombiták, hegedük
zenéje volt ez, lázítva minden ellen, a mi csöndes boldogságot alapít.
Mintha ugyanaz lenne, a mit az éjjel hallott, és mégis egészen más. A mi
az éjjel örömnek tetszett, az most panaszkodva nyög; a mi szilaj kedvre
gyujtott, most visszatarthatlanul nyomul a szív felé, hogy megszakítsa
azt. És a kit e rejtelmes hullámok sötét karjaikon ringatnak körülötte,
milyen szép a leány és milyen oktalan ő! Nem, Béla nem gondolkodik a
jövendőn. Már kezében a kormánylapát, hogy elhajítsa. Egy franczia
királyról tartotta fenn az aprólékos udvari monda, hogy mikor ágyán
hánykódva, a báli zene visszhangját hallá, bedugta füleit, mert ama
titokteljes hangokról azt tartotta, hogy az ördög suttogása. Béla nem
követte e példát. Meghallgatta az ördögöt, ki ekképen beszélt: – Bolond,
a ki eltiporja a rózsát, melyet gomblyukába tűzhetne. Bolond, a ki
irtózik az ágytól, mert rossz álma lehet benne. A holnapra gondoljon az,
a kinek ma sincs mit ennie. Sohasem lehettek egymáséi? Mit tesz ez? Te
elég gazdag vagy, ő elég ifjú, hogy felejtsetek, a mikor szükség lesz
rá. Az új szerető a legjobb vigasztaló a világon. Ugyan minek borzadsz
úgy össze? Hiszen még kérdés, ha lesz-e szükség feledésre és új
szeretőre? A sors bolond kerekének csak egyetlen egyet kell fordulnia,
hogy porrá gázolja azt, a mi utatokban áll. Aztán isten nevében legyetek
boldogok mindörökre! – Így az ördög. Béla meghallgatta és eldobta a
kormánylapátot.

[Illustration: Még egy pipára valót kért abból a hitványabbik fajta
kálozdi dohányból.]

A határozás, ha még olyan rossz is, mindig lecsöndesít. Béla asztalához
ült és levélbe kezdett. Magános óráiban költő is volt, nem ment neki
nehezen. A szavak, melyek a papirra kerültek, csak szerető szívből
fakadhattak; de csak bűnös kéz irhatta azokat le, bűnös ajk beszélhette
el. Az ifjú hév legforróbb hangjait találta meg; a zajló érzelmek a
legelragadóbb meggondolatlanságban nyilatkoztak; a szerelem föllelte
csodálatos ékesszólását. Mintha a toll a képzeletnek mélységeket és
magasságokat bejáró szárnyából lett volna tépve. Csak a becsületes
igéret egyszerű szavai hiányoztak e lángoló sorokból. Mily nevetségessé
törpült e nyilatkozat mellett a szegény mendikás együgyü vallomása; de
ebből hiányzott mégis a kéz, mely becsülettel nyujtatik ki a másik után;
hiányzott a szó, hogy: visszajövök én még ide, vagy: nem távozom én
innen sohasem.

Béla bepecsételte a levelet és betette a «Karthauzi» lapjai közé, melyet
olvasni küldött Marinak. A napot kószálva töltötte. Egy órára
betekintett a kollégiumba; de Birkás Péter úr akadozó leczkéje az
örökösödési jogról nem birt rá elég vonzerővel, hogy ott marassza.
Kóborgott a sziget fagyos, havas utain. Kedvezett neki a szerencse. Hogy
este hazatért és a kisasszony után kérdezősködött, (kissé fátyolozott és
bátortalan hangon) Mari épen egyedül volt. A lány megérezte jöttét és
varrásáról nem mert föltekinteni. Sápadt volt. Bélának sem jött szava s
némán ült le mellé. A professzor úr kis galambja nem mert ránézni. Béla
megfogta kezét; Mari nem vonta vissza s ölébe ejtette munkáját, Béla
átkarolta vállait; Mari nem húzódott félre. Béla megcsókolta; Mari nem
ellenezte. A téli égen tisztán ragyogtak künn a csillagok; de senki sem
láthatta, mi van megirva bennök.

Ily rossz sejtelemmel, némán és szomoruan kezdődött e szerelem. Mintha
csak vigasztalni akarták volna egymást valami nagy csapás gyászában. De
a mint benn voltak már a szerelemben s megszüntek gondolkodni
viszonyukról, rajtok is erőt vett amaz önfeledtség, mely épen oly
kevéssé vár valamit, mint a mennyire nem fél semmitől. A köd, mely az
első napokban rájok nehezült, (csalva őket s játszva velök, hogy
csakugyan egymás keblén pihennek-e?) oszladozni kezdett s édes
gyönyörűséggel szokták meg, hogy egy a más oldalán lássa magát. Béla
lelkét valamivel hosszabb ideig tartotta beburkolva az; de az ifjú
általán mélább kedélyű, feketébb vérű volt. Megható vala az ártatlan
vidámság, mely Marit aranyos hálójába keríté. Csodálatos; most, hogy
megtalálta zárját, kalitját, ép olyan vígan csicsergett, mint a madár,
mely megszabadul rácsai közül. A várbeli leczkéken ismét a régi
figyelmes és hálás tanítvány lett; csak a tandíj fizetésében szívesebb.
Száz csókot kapott az öreg úr mindennap. Mintha csak elgondolta volna
Mari, hogy már most e piros ajkak nemcsak atyjáé; legyenek legalább dús
kárpótlással iránta. Minek beszéljem el hosszan e szerelem mesefüzérét?
Mindenki ismeri e történeteket, mindenki keresztülment rajtok, mindenki
mosolyog felettök, mindenki visszaóhajtja és mindenki megkönyezi őket.
Hol szent legendák, hol egyek a száz közül; de mindig ugyanazon
apróságok. Béla és Mari is átélték e történeteket. Volt meséjök a
megszárított rózsabimbóról, a _Karthauzi_-nak egy bizonyos lapjáról, egy
esti csónakázásról a holdvilágította Dunán, a majálisról a szőlőhegyen,
az emberek kinevetett suttogásairól, egy észrevétlen csókról hajdan egy
betegágy felett, a rejtegetett fájdalomról egy titokteljes gyűrű miatt,
(Pedig édes anyádé volt ugye? Szegény anyád, ha élne!) a
megmagyarázhatatlan és hosszú félelemről. (Pedig mi okunk volt rá?) Mert
a szerelmesek vallomása egyszerre leejti a függönyt szíveik egyedül
viselt örömeinek és régen-régen rejtegetett fájdalmainak titkos
panorámája előtt. Nézd, nézd; szenvedjük át, örüljünk rajta még egyszer
s ujra és végét nem érve, együtt. Hosszan tartottak csodás napjaik,
midőn egyszerre van az égen a nap tüzes sugaraival és a hold ábrándos
fátyolával. Csupa arany és ezüst minden körülöttük. Kézben kéz járták e
mesés világítású tájakat, szíven szív pihentek a legédesebb nyughelyen;
és siettek az elérhetetlen lidérczek után. Boldogságuk kétszeresen édes
volt, mert titkos. Azt hitték, csak ketten tudják. A mendikás már
otthagyta Dunaszöget. Hogy, hogy nem, az anyjától (ki szegény
csizmadiáné volt valamerre) kicsalta egyetlen kincsét: egy pár kis arany
függőt. Azt hitte, nem illenék úgy távoznia, hogy mátkájának (mert már
annyi, mintha az volna) valami emléket ne hagyjon. Az is családi ékszer,
a mit neki szánt; öregszülejéről szállt az anyjára. Indulása előtti nap
kinálta meg vele Marit; de a lány nem fogadta el. A visszautasítás nem
törte meg hitében Gidát. Míg a függőket papirosba takargatta, ezer okkal
mentette magában jövendőbelije szerénységét s kissé rossz kedvvel ugyan,
de szívében a jövő papság, feleség iránt megtörhetetlen bizodalommal
telepedett meg azon a gadóczi hetivásáros kocsin, melylyel hosszas
húzás-halasztás után megalkudott. Mari, ki tudtán kívül volt annyi,
mintha már mátkája lenne Gidának, szívesen bucsuzott el tőle s nem
feledte lelkére kötni, hogyha bejön, el ne mulassza fölkeresni őket.
Épen ilyen rengeteg tudatlanságban volt a dolgok állása iránt a
nagytiszteletű úr, kiben a csókok megsokszorozódása semmi gyanút nem
ébresztett. Nem tudta, mi háborgatta gyermekének szívét, mikor
legelőször fordult hozzá kérésével; nem tudta, kicsoda az, a kinek
kedveért Mari minél fényesebbnek és tökéletesebbnek óhajtja lelkét. És
mesélt, mosolygott tovább. Örzse asszony sem foghatta meg, minő csoda
által lett Mari a «rest szűzből» egyszerre szorgalmas Mártává. Csupán
csak Matyinak volt biztos tudomása a dologról. Egy szerencsétlen délután
a kerti lak ablaka mindent elárult neki. Haragos képpel tört a
szerelmesekre s aznap este a Griffben Filkó Miska azt a gyanuját fejezte
ki barátjának, Hetes Pálnak, hogy Matyi valami módon hozzáfért az apja
kulcsaihoz. Az ég hallotta fogadását, hogy úgy szolgáljon neki a
szerencse, a mint halandó ember tőle valamit megtud. Így állván a dolog,
valóban csodálatos volt a következő levél, melyet Béla legbelső fiókjába
zárt:

Öcsém, Béla!

Vedd jól az eszedbe a mit irok, mert nincs kedvem falra borsót hányni.
Husvétkor volt ittkünn egy legátus tőletek; valami Zsályának vagy minek
hítták. Azt mondja Istók, hogy a prédikácziójába mind a két ünnepen
belesült, hanem a gyomra feneketlen volt. Ivott mint a kefekötő. De neki
is biztattam, úgy, hogy mind a két délután részegen ment föl a papszékbe
és ha megszorítják, nem igen tudta volna megmondani, hogy fiu-e vagy
leány? Ettől az ipsétől hallottam, hogy a gazdád leányával szerelembe
keveredtél. Isten őrizz, hogy barátot akarjak nevelni belőled. Magam sem
voltam különb fiatal koromban és most is azt mondom, hogy az az élet
mindig megérte ezt a köszvényt, a mi most nyomorgat. Istók is azt
erősíti. Hanem csak azt akarom mondani, hogy eszeden légy. És még azt is
mondom hozzá, hogy úgy intézd a dolgodat, hogy a haszontalankodásaid
Ágnesnek a fülébe ne jussanak, mert ha ennek a leánynak egy hajaszála
meggörbül miattad, akkor az öreg atyaúristen legyen neked irgalmas.
Jobb, hogy most mindjárt beszerezd a koldus-tarisznyát és vesd a
válladra. Mert annyit mondhatok, hogy miattam ugyan elmehetsz koldulni
és koplalhatsz a mennyit tetszik. Nekem ugyan nem látod egy árva
fityingemet sem. Különben kivánom, hogy ezen soraim friss egészségben
találjanak. Igaz, mióta az eszemet tudom, olyan nyomoruságos termést nem
értem, a milyen az idén lesz. A rozs sok, ha egy arasz. Servus.

Kálozdy Benedek s. k.

A levél, mely egy nagy árkus papirosra volt írva és kívül össze-vissza
csöpögetve spanyolviaszszal; ürömcsepp gyanánt hullott Béla idilli
örömeinek habzó kelyhébe. Gorombán ragadta vállon, hogy ébredjen föl,
mert álmában a sors nehéz bilincseket kovácsol neki. Nem hallja-e a
kalapácsütéseket? Béla hallotta. És törülgetni kezdte szemeiből az
álmot: kerülte Marit. A kis kék szalag, melylyel a fényes hollófürtök
össze voltak kötve, sokszor röpködött az udvaron és hívta őt; s Béla a
hátulsó kapun osont ki. Ő kapta meg az első bimbót a kertből, (még Gida
kötözte be őszszel a fáját) de oly sokára köszönte meg! Nem egyszer
lázadtak fel érzései a kényszeröltöny ellen és összeszaggatták ezt.
Ilyenkor édes szemrehányással simogatta homlokáról a felhőket Mari és
tudakozódott baja felől. Most ez volt a baja, máskor az, harmadszor
amaz. Oh minő utálatos szerep! A lány, szegény, vigasztalgatta magát, a
mint tudta. Nem egyszer hallotta, hogy a költőknek vannak névtelen
fájdalmaik. Ilyen lehet Béláé is. Semmi köze hozzá szerelmüknek; sem az
ő hitének, sem Béla igazlelküségének. Hisz ő csak hallgatta olykor
azokat a bizonyos szomorú verseket, melyek fájdalma, ki tudja, honnan
fakad; sóhajtása, ki tudja, hova repül?! És mégis, hogy elszorult rajtok
a szíve! Hát annak a szívnek hogyne lennének rossz órái, (hisz van a
világon ősz, alkony, árva és koldus) melyből vétettek?! És mit is érne
az ő csókja, mit érnének az ő ölelő karjai, ha nem lenne azon a homlokon
bánat, a mit lecsókolhat; azon a keblen teher, a mit leemelhet; a körül
az élet körül viharok, melyektől megvédelmezheti! Mosolya nem volt
követelő; ragyogott a nélkül is, hogy visszamosolyogtak volna rá.

Akármelyik lányka oda adhatja gyermekfejjel szívét valakinek első
hevületében; hogy meg tudja őrizni azt a legérdemesebb számára, ahhoz
anya kell. Akármelyik sem kerülheti el a viharokat, ha szívének kormánya
után indul; hogy a hajótörésben csak könyeit hagyja, lelke kincseit
megmentse, ahhoz anya kell. Marinak nem volt anyja.


IV. FEJEZET.  Mit hoz az ár?

A viharok közeledtek. A tekintettől, melyet Béla akkor vetett rá, mikor
a legutolsó pár hétre jött vissza Kálozdról a kollegiumba, Mari lelke
mélyeig megdöbbent. Hisz ez már nem fájdalom; ez nem tiszta
lelkiismeret! E tépelődés forgatta-e ki annyira harmonikus valójából,
vagy más gyötörte szívét; de az nem Mari volt többé, a szerelmes,
derült, hívő és boldog Mari, a ki oly téveteg léptekkel járkált egy
nyári estén Bélával a kert hátulsó útján. Arczából kikelve, egész
testében remegve, a szerte heverő kerti eszközökben: ásókban,
gereblyékben meg-megbotolva, a kétségbeesés szánalomra méltó képét
mutatta. El-elhalványodott és kiszáradt ajkai reszkettek a
felindulástól; míg apró kezeivel simogatta haját, öntudatlanul tépte
azt; a kis kék szalag az útfélen hevert; égő szemeit nem emelte föl a
földről. Sokszor megmozdultak ajkai, mintha mondani akart volna valamit;
de csak csuklás lett a vége. Soká, soká tartott e kínos séta. A mellett
a rózsafa mellett, melynél egyszer régen a feltámadott Béla találta (már
akkor szerette rég), megállt a lány és mereven rávetette szemeit
kedvesére.

– Szeretsz még, Béla? – kérdé. Hangja tompa, halk, ércztelen, idegen
volt. Mintha nem is ő szólt volna, hanem valahonnan a nagy itélőszék
magasából, vagy lelkiismerete mélységéből intézték volna Bélához e
kérdést.

– Szeretlek, – sugta.

– Hát nem fogsz elhagyni?

– Oh Mari! Nézz oda. Nem szerette-e az eget az a csillag, melyet végzete
lehajít? És mit tehet a kényszer ellen? Csak szeret – és semmivé lesz.

Mari még mindig mereven nézett Bélára. A hulló csillagot nem vette
észre; oda se nézett. Megfogta szerelmesének kezét, (alig találta, úgy
reszkettek az övéi) és felsóhajtott:

– Szíves örömest dolgoztam volna érted, ha szegényen maradsz.

Azután eltünt. Béla magára maradt a mályvarózsák mellett. Magára! Mennyi
kisértet lármázott, tánczolt, csúfolódott, tapsolt, kaczagott körülötte!
Ha a mennytől legtávolabb a magány van, úgy e vergődő ifju lélek magában
volt. Pedig a csillagok oly tisztán ragyogtak körülötte és egy elkésett
fecske oly bizalmasan füttyentett feje fölött. Azt hitte, ha szíve
szakad is, meg kell mentenie az ólomsúlyoktól szárnyait, melyek ama
fényes világig fogják emelni. Mi lenne belőle szárnyaszegetten?

A nagytiszteletű úr – kis kerek bársony sapkájával fején és a tudomány
örök derüjével arczán – épen jókor nyitott be leányához.

– Galambom, hogy vagy?

Mari nem felelt. A galambfészek igen szomoruan nézett ki. A lány arczát
összekulcsolt karjaiba rejtette varró-asztalán és meg sem mozdult. Az
öreg azt hitte, aluszik és megnézte óráját, hogy talán nagyon belemerült
Comenius-ba. Csak kilencz óra volt. Óvatos, nesztelen léptekkel lopózott
Mari háta mögé és szeliden megsimogatta rendetlenül szétomló haját,
melyből hiányzott a kis kék szalag. Nem aludt. Fejét nem emelte föl a
gyöngéd simogatásra; inkább – mintha fájt volna neki – intett kezével
atyjának, hogy távozzék. És egyre csuklik vagy sír.

– Gyermekem, galambom, mi baj? Bántott valaki? Beteg vagy? Csókolj hát
meg.

Így tudakozódott, ijedezett, édeskedett a nagytiszteletű úr. De
mindhiába. Ma nem csókolta meg Mari, kinek az ég alatt semmi baja sincs,
csak csuklik és sír. Még arczát sem emeli föl. Atyjának hallgatnia kell
fájdalmát; de nem láthatja elborult szemeit. Ép így sír a szél odakünn;
ép így panaszolja vég nélkül való bánatát. A szegény öregnek valósággal
kétségbe kellett volna esnie, ha leglesújtottabb perczében nem tesz nála
részvétlátogatást az a tudós német kollégája, ki oly meggyőzőleg
magyarázta el, hogy fiatal leányok kedélyrázkódásait nem kell sokra
venni; legtöbbször ok nélkül támadnak s mindig vele járnak korukkal és
nemükkel. Bizonyára ez is csak korával és nemével jár Marinak. De azért
nem fog ártani dr. Barkó. Addig is, míg megjönne, sorra kinyitotta a
nagytiszteletű úr az ablakokat és hozatott friss vizet. Szükség volt rá,
mert a lányka elalélt. A ránczos vén homlokon – a német kolléga
biztatásai daczára – kigyöngyözött a veríték. Ügyetlenül és ijedten
forgolódva bontotta ki egészen rendetlen haját, oldotta meg ruháját,
húzta le czipőjét és fektette ágyába. Azután leült mellé és leste, a
mint lassan-lassan nyitotta ki szemeit, e szép, sötét, révedező,
kétségbeesett szemeket. Ezenközben megérkezett dr. Barkó, megtapogatta a
beteg homlokát, üterét és leült az ágy elé.

– Az ütérverés gyorsasága, – kezdé, (tanár volt a kollégiumban,) – a
test időszerint való állapotától, az életkortól és nemi különbségtől
függ. Nőknél tudvalevőleg sokkal sebesebb, mint a férfiaknál. Innen
magyarázom én a kisasszony állapotában talált egyetlen aggodalmas
körülményt. Mert a szív óriási munkát végez egy huszonnégy óra alatt.
Azaz végezhetne, ha akarna. Kiszámították a tudósok, hogy a szív munkája
milyen nagy súlyt emelhetne minő magasra. A kisasszony szíve a jelen
körülmények közt még nagyobb sulyt emelhetne még magasabbra. Ha
tudniillik akarná. De nőknél az egyáltalában így van. Az előadottak
eredményét levonva, a kisasszony állapotát normálisnak találom. Hála az
égnek! A pihenés majd le fogja csöndesíteni a billentyüket. Mert ezek
okai mindennek. Nyugodalmas jó éjtszakát kivánok.

A német kolléga véleményét e szerint már egy szakértő nyilatkozata is
támogatta. Teljes oka volt tehát Hajós Gábor urnak az éjjeltől, a
pihenéstől minden jót várnia. De neki magának sem hozott az semmi jót. A
várlak régen volt ily komor, sőt fenyegető, mint ez éjjel. A külső
őrtüzek az égen egymásután aludtak el s úgy tetszett, mintha az erősség
minden védelem nélkül maradt volna, kitéve a furfangos ellenség
meglepéseinek. A szél el-elhozta a távoli harczmorajt. Az ellenséges
seregek nehéz felhői egymásután vonultak föl az égre. Az első ágyu
eldördült. Utána a második, harmadik és a többi. A csattogó kardok
villognak és a pokolbeli kénes tüzek czikáznak jobbra-balra. A várablak
reszket… A professzor úr sokszor meggyújtja, meg eloltja a gyertyát.
Olykor meg is rémül és azt hiszi, öreg fejének ily ádáz támadás ellen
nem nyujt elég menedéket ez a vár; csöndesen fölkel és átmenekül leánya
szobájába, hol az álmatlan Örzse a mécsvilágnál mélyen bele van merülve
szent Dávid zsoltáraiba; az igaz, hogy ének helyett csak a száját
mozgatja hozzájok. Nem kerüli ki az Énekek Énekét sem és elmotyogja a
csodálatos menyasszony minden szépségét, kinek bámulására hivatnak föl
Jeruzsálem leányai. Észre sem veszi, hogy a nagytiszteletű úr
minduntalan megfordul a szobában és föléje hajlik leányának. Mari szemei
le vannak csukva s meg-megszakadva szedi a lélegzetet. Az öreg elhiszi,
hogy alszik és visszavonul fenyegetett várába. Lenyugszik és olvasni
kezd. Valamennyi könyve arról szól, hogy milyenné neveljük
gyermekeinket? A sorok minduntalan elfutnak szemei elől s belsejében
szívét facsarja a kérdés, hogy ki tudja boldoggá nevelni gyermekét?!

Mari oly boldogtalan és kétségbeesett volt, a milyen csak egy fiatal
szív lehet. Nem is fájdalomban, hanem valami megmagyarázhatatlan
rettegésben teltek napjai. Dr. Barkó azonban állapotát teljesen
rendesnek találván, felszabadította, hogy elhagyhatja az ágyat. Mari
fölkelt; de a mi virág volt rajta és körülötte, édes, illatos, azt mind
otthagyta. Mint a lélek suhant át a szobákon, megfogyva, sápadtan,
halkan és reszketve. A fátylat, melybe burkolózott, sohasem emelte föl
szívéről. Az egész templom-utczai házra ránehezedett titka. Örzse
asszony – a mint hiába vigasztalgatta, hiába tett kedvére mindent –
türelmét vesztve motyogta magában, hogy már csakugyan nincs egyéb hátra,
egyenesen Gileád hegyeiről kellene számára balzsamot hozatni. Nem hiába
megálmodta ő már két éjjel egymásután, hogy a frigyláda a filiszteusok
kezére került, mint Éli próféta idejében. A nagytiszteletű úr, miután a
kritikus éjtszaka elmult, általánosságban az időtől várt orvoslást; de a
kollégiumból mindennap szokatlan sietséggel indult haza és egyszer
megvallotta dr. Barkónak, hogy sem éjjele, sem nappala nincs. Legjobban
megütközött azonban a dolog ilyetén állásán Bihari Gedeon gadóci rektor
úr, ki egy kis búzát hozott be a vásárra, és beköszöntéskor
megfoghatatlanul hideg fogadtatásban részesült. Már azon kezdett aggódni
magában, hogy a szívet, mely már annyi, mintha az övé lett volna, valami
gézengúz léhütő elhalászta tőle, mikor a nagytiszteletű úr szíves
meghívása éjjeli szállásra és a távozó Kálozdy Béla búcsúebédjére,
egyszerre jóvá tett mindent. Nem, itt még mindig tudják, hogy ki ő
voltaképen. Családtag. Legalább már annyi, mintha az lenne.

[Illustration: Mint a lélek suhant át a szobákon megfogyva, sápadtan…]

Béla búcsúzott. Immár teljesen betölt Werbőczyvel és Papiniánussal,
Birkás Péterrel és Mihály Ferencczel, a két ügyefogyott
tanárprókátorral, az iskolával és Dunaszöggel. Hogy a nagytiszteletű úr
jobban nem búsult utána, csak az aggodalom volt az oka, mely leánya
fölött terhelte lelkét. Mert Béla volt az ő főbüszkesége. A
legtökéletesebb eredmény, melyet tudománya és gondjai elértek valaha.
Gyermeke, alkotása és dicsősége. Elmében világos és éles; a két jogtanár
úr egy-egy fogósabb kérdésben vitába sem mert bocsátkozni vele. Lélekben
nemes és fogékony; költő, ki nemcsak érzett, hanem tett is. Sok szegény
deák emlegeti. Nincs a sárhoz nyűgözve, van ideálja. A sorsnak, ha úgy
keresi ki, hogy kire bízhat méltán földi javakat, akkor is első sorban
kellett volna találnia Bélát. Testben erős, viseletében urias. A
bizonyítvány, melyet a dunaszögi kollegium kiállított, az esperes úr
megpecsételt és a tanári kar aláírt részére, keresni látszott a
hizelgőnél hizelgőbb szavakat. Iszák Mihály, a história tanára, ki sok
jó napot töltött a kálozdi pinczében, erőnek erejével beletétette az
általános eredmény rovatába, hogy: «példátlan.» A magaviselet rovatába
ellenben, Ujhelyi esperes úr sürgetésére, (kinek négy eladó leánya és
igen sok vérmes reménye volt,) az került, hogy: «példás.» Uram, istenem,
milyen ember lesz még ebből valaha?!

Mintegy erre a kérdésre látszott felelni Bihari Gedeon úr, ki a különben
csöndes folyású búcsúebéden, – balkezét hol sörte-hajába mélyesztgetvén,
hol aranyrojtos kék nyakkendőjét igazgatván vele, – a következő
felköszöntést rögtönözte.

– Bocsánatot könyörgök alássan, nagytiszteletű tanár úr, hogy e díszes
társaságban csekély szómat fölemelni bátor vagyok. (A konyhaajtó
megnyikkant és Örzse asszony hallgatózott.) Valamint a nap is akkor
tetszik legfényesebbnek, mikor bucsúzik, azonképen tekintetes Kálozdy
Béla úr magas tulajdonságai is a jelen ünnepélyes perczben kétszeresen
tündöklő fényben jelennek meg lelki szemeim előtt. Mert, könyörgöm
alássan, ő nem leáldozó, hanem fölkelő nap. Bizonyára méltán
köszönthetjük benne hazánk és szegény, elnyomott, de immár ébredő
nemzetünk egyik diszét s egyházunknak, ezen hiába ostromolt kősziklának,
egyik dicsőségét. Meg vagyok győződve róla, hogy mindnyájan, kiknek e
diszes asztalnál jelen lenni szerencsénk van, örömáradattól zugó
kebellel kívánjuk, de kívánom különösen én lelkipásztori alázatos
könyörgésemmel, – mert már annyi, mintha az lennék, – hogy az Úr Isten
tekintetes Kálozdy Béla urat az emberiség, a haza és a reformált
hitvalló egyház örömére soká, igen soká, megszámlálhatatlan esztendőkig
éltesse!

A poharak emelkedtek. Mari és Béla is koczintottak. A nagytiszteletű úr
(az Isten megbocsát ennyit gyarló emberi voltunknak) e perczben
megfeledkezett leányáról. Egy valóságos örömköny jelent meg pilláin és
becsületes hiuságában hosszan nézte Bélát.

Ezen a délutánon sokan várták a távozót. Várták többek között
Ujhelyiéknél, hol a három idősebb kisasszony piros szalagokat kötött és
– mivel tudták, hogy Béla szereti a költőket – a káplántól elkérték
kölcsön Petőfi-t s kinyitva tették oda az asztal közepére. Várták
Bogdányi ügyvéd úrnál is, hol a pinczéből igazi 34-dikit hozattak föl,
hogy minden perczben kéznél legyen. Várta a kaczér Vigyázóné, kiről a
vénecske Bogdányi kisasszony azt szokta mondani, hogy Dunaszögön ő a
fiatalság megrontója. Ezzel azonban Vigyázóné igen keveset gondolt,
hanem egész nap reggeli öltözetben várta Bélát; talán végre sikerül!
Mind hiába várt. Kárba veszett az esperesék Petőfije és piros szalagja
ép úgy, mint a kaczér asszony csábító pongyolája. Csak Bogdányi fiskális
úr vette ki a maga részét a 34-dikiből. Béla otthonn töltötte a délutánt
s csak a háziaktól búcsúzott. Bement Marihoz is. Az ajtó előtt oly
gyáván viselte magát, mint valami tolvaj. Megállt és keze reszketett a
kilincsen. A mint belépett, Marit karjára hajtott fejjel találta varró
asztalánál. Sem föl nem tekintett, sem üléssel nem kínálta meg. Béla
megállt előtte s akadozva kezdé:

– Búcsúzni jöttem, Mari kisasszony. Ne nézzen rám, mert nem tudok búcsút
venni. Pedig távoznom kell örökre, ha mindakettőnket nem akarom végkép
boldogtalanná tenni. Ön szép, ifjú, vidám… – itt elakasztotta a
tekintet, melyet Mari rávetett, (a szegény leány nem volt szép többé,
ifjúsága is messze volt, és a vidámságtól a végetlen választotta el) s
csak szünet mulva tudta folytatni: – Önt meg fogja vigasztalni a szomorú
bizonyosság, hogy a kire szíve kincseit pazarolta, az nem volt érdemes
ezekre. És el fog jönni az érdemes. És boldogok lesznek mindaketten. Én
magam fogom csupán együtt töltött napjaink emlékének kinjait viselni. A
sors elszakít öntől. A kéz, mely végzetemet magában tartja, kettőnk közé
furakodott és elválaszt. Én nélküle tehetetlen nyomorúlt vagyok és nem
kárhoztathatom önt arra, hogy száraz kenyeret osszon meg velem. Volt-e
egy éhenhaló valaha boldog? Csak képzelte-e magát annak? Oh Mari,
bocsássa meg, hogy az ön mosolya erősebb volt, mint meggondolásom és
szerelmem elnyomta a becsület egyenes hangját. Örök szemrehányást viszek
magammal e házból, pihenést nem ismerő lélekfurdalást, mely siromba fog
kisérni. Nem vagyok oly rossz, Mari, a minőnek képzel. Ime, kegyetlen
birája vagyok vétkemnek. Elitéltem magamat a szörnyű büntetésre, hogy
önnek mindezt szemtől szembe, élő szóval mondjam el. Nem vagyok egészen
romlott. Szeretem önt e perczben is. Bocsássa meg nekem és nyujtsa
kezét. És legyen úgy, mintha sohasem léptem volna át e küszöböt. És
legyen úgy, mintha sohasem ismertük volna egymást. És legyen úgy, mintha
már meghaltam volna.

Mari fölvetette mélységes, barna szemeit az ifjúra. Mindnyájan láttunk
viasz-alakokat, melyekről az elbizott magyarázó sohasem mulasztotta el
megjegyezni: mintha csak élnének. Ilyen volt e pillanatban Mari. Mintha
csak élne. De már hangja valamely mély sírból hangzott föl:

– Tehát itt hagy, és nem fog megmenteni?

Ennyi volt mindössze, a mit mondott. Bélának nem volt felelete. Utolsó
szóváltásuk befejeztetett. Az ifjú víg baráti körben töltötte a
búcsúestét. A poharak csengettek és víg dalok harsantak föl. Tele volt
mindenki reménynyel a jövő iránt. Az egyik reménye egy csöndes paplak; a
másiké a zöld asztal koszorui; a harmadiké egy szép feleség. De
mindegyik meg volt győződve róla, hogy az ő reménye semmi ahhoz képest,
a mi Bélára várakozik. Vagyon, hirnév és boldogság. Pajtás, ölelj meg
utolszor! Itt a poharam, igyál ebből! Az egészségedre! Annak a
bizonyosnak az egészségére!

Oh Istenem, minő zilált lélekkel és nehéz fejjel indult Béla hazafelé az
éjtszakában. Kucsmáját levette, atilláját kibontotta, hogy fejét, mellét
szabadon érje az éjjeli szél. A templom-utczai háznál már mind aludtak;
az a bizonyos ablak is sötét volt és a szoba csöndes. Csak a kerti lak
végében látott egy mozgó alakot. Besurrant, hogy észre ne vegye. Az az
alak a mendikás volt, kinek már bevett szokása, hogy lefekvés előtt séta
közben elszí egy-két pipa gadóczi dohányt a jobbik fajtából. Hiszen
tulajdonképen csak azért ment oda rektornak. Egyhangú lépteinek zaja jó
ideig hangzik a ház előtt a csöndes éjben. Néha be is tekint a
felcsillant ablakon; de nem akarja Bélát készülődésében háborgatni. Ime,
az egész szoba hogy össze-vissza van hányva. Ugyan mi lehetett az a
papircsomó, a mit most a gyertya lángja fölé tartott és elégetett? Talán
versei. Hallott róla valamit, hogy Plato és Balassi Bálint óta divatban
van verseket égetni. Ejnye, ez a pipa sehogysem akar szelelni. Különben
eleget is szolgált mára. Az egyhangú, nehéz lépések elhangzanak és csönd
lesz. Csönd egész addig, mig Matyi füttyszóval közeledik haza felé. A
Griffből azzal indúlt meg, hogy pénzért megy haza; de az egészből csak
annyi volt igaz, hogy hazajött. Béla világos ablaka a menekülés földét
jelentette neki és reménység szállta meg balszerencsétől zaklatott
szívét, hogy nem lesz kénytelen hollóként repülni vissza a bárka
ragadozó állatai közé. Bekukkant.

– Jó estét, Béla. Te most bizonyosan azt gondolod, pajtás, hogy én örök
búcsút akarok tőled venni, és sajnálod a pénzedet. Isten őrizz! Ha a
sors rövid időn arra nem kényszerít, hogy felakasszam magamat, megadom
becsülettel egy krajczárig, a mivel tartozom. Adhatsz akármennyit.
Bizzál bennem, mint a kősziklában.

Béla nem bizott ugyan benne, mint a kősziklában, hanem azért odaadta
neki tárczáját. Miután éjjeli vendége (kinek szemei mély gödréből
egyszerre szikrák villantak elő) kedvére gazdálkodott volna benne,
érzékeny búcsúzások és fogadkozások közt ismét magára hagyta. A Griffben
megjelenésére támadt csodálkozó moraj és lelkesedés nem hallatszott oda.
Körüle megint csönd lett. Csak az öreg Duna egyhangú mormolása
hallatszott a távolból. Béla kinyitotta ablakát, hogy friss levegő
áradjon szobájába. Hosszan bámult ki a sötét, hangtalan éjbe. A
kisértetek is nyugodtak és nem háborgatták zsibbadt lelkét. Csak egy
fehér alak üzött a távolban játékot vele. El-eltünt, meg újra megjelent.
Lenge volt, mint a nádszál, szomorú, mint a kétségbeesés, és egy
pillanat alatt elenyészett, mint a sóhaj. Nem, csupán káprázat volt az
egész. Béla becsukja ablakát, és régi nagy karosszékébe ül. Bünhődik.
Azt hiszi, a legkeservesebb bünhődéssel, melyre magát kárhoztathatta.
Lehetetlen, hogy az égi hatalmasság még sulyosabbat szabjon fejére.
Bünhődik, mig a hajnal első sugarai megjelennek neki is tisztán,
fényesen, kiengesztelőleg, békítve, mint bárki másnak. Már hallja, mint
döczög a ház elé a régi hintó, melyen el fog utazni. A vén kocsis
megzörgeti ablakát.

– Ifiuram – kiált be fogatlan aggodalmában, végünk lesz, ha meg nem
indulunk. Nagy út ide Kálozd. Pedig estére otthonn kell lennünk.

Felrakják a holmit és megindulnak. Még mindenki alszik a háznál. Az
ablakfüggönyök mindenütt le vannak eresztve. A várlakban sem verték még
az ébresztőt. Mari is alszik. Alugyék csöndesen és ébredjen boldogan!
Béla beveti magát a szakadozott, foldozgatott, kék kocsiülés legsarkába.
Még csöndes az egész város. Csak valami távoli utczában kurjogat egy
részeg csoport. A pajtások, kik Béla után búsúlnak. Aztán egy-két
szekeres gazda siet kifelé munkára. A kocsi átdöczög a hidon. Mintha e
csöndes méltósággal folyó viz most már örökre elszakítaná őt Maritól.
Nem jobb lenne-e belevetni magát és visszauszni hozzá?! Hogyan tudsz
elszakadni tőle?! Lesz-e egednek ilyen fényes csillaga valaha? A kocsi
odább döczög, keresztül a város határán a felhúzott sorompó alatt. Át és
odább a visszatérés reménye nélkül. A városvégi apró házak rég eltüntek,
csak a nagy templom tornyának aranyozott csillagán játszanak a sugarak.
Attól a toronytól nem messze laknak ők. Talán épen e perczben lopózik
ágyához egy jó barátja: a hajnali sugár, felszárítani legalább egy
könycseppjét, melyet ő sajtolt a világ legtisztább szívéből. E könyeket
neki kellene lecsókolnia. Az ő ajka sohasem fogja érinteni többé azt a
fehér arczot, melynek emlékét szivében magával viszi. Meddig, hová,
miért? A kocsi csak döczög tovább és nem ád feleletet. A távol köde már
egészen elnyeli a várost és mindazokat, a kik ott laknak. Senki sem
vonhatja ki magát a gyötrelmes igazság alól, hogy csak vesztett
kincsének értékét érzi igazán. Béla föláll a kocsiban és visszanéz.
Fénylő szemeiben egy köny csillan föl. E könyben messze-messze uszik
tőle mindaz, a miért szerelmét fel akarta áldozni: a vén kastély, az
arany kalászszal ringó földek, a gyémántokkal rakott menyasszony és a
nagybátya rideg szíve. Usznak-usznak a távolba és a visszatérő ár
csöndes dajkálással hömpölygeti felé Marit. Ő az, színről-színre ő. Tárd
ki hát karjaidat és ölelj meg. Én vagyok a te vőlegényed! Fogd meg hát a
munkát és segíts nekem. Én vagyok a te férjed!… Béla visszavetette magát
a kocsiba és éles, harsány, türelmetlen hangon rivallt a kocsisra:

– Fordulj vissza, János!

Az öreg morgott ugyan valamit, hogy végük lesz, ha estig haza nem érnek,
hanem az urfi nem olyan hangon osztotta a parancsot, hogy ellene mert
volna mondani. Bizonyosan ott felejtett valamit. Megfordultak. Már
látták újra a tornyot és átmentek a sorompón. A hid azonban épen ki volt
eresztve; gőzhajó közeledett. Meg kellett nekik állni. Béla
türelmetlenül ugrott ki a kocsiból, és gyors léptekkel, izgatottan járva
föl s alá, alig győzte várni, mig a fütyülő, füstölő, zakatoló vizi
szörnyeteg odább jut. Már nem látott semmit maga körül. Nem látta, hogy
a malmok táján három kis, ide-oda czirkáló csónakot nagy és egyre
gyarapodó csoport kisér lázas figyelemmel a parton. Semmit sem látott.
Hála istennek, végre benn vannak a kieresztett hajók; tovább mehetnek.

– Siess János, ne kiméld a lovakat.

A vén fogatlan megint eldörmögte, hogy úgyis végök lesz, ha estig be nem
állítanak Kálozdon, és elővette az ostort. A házak csak úgy repülnek
mellettök. Nini, hisz ez korhely Mátyás! Ugyan hova szaladhat ez
ilyenkor hajadon fővel?

– Matyi, Matyi megállj!

A korhely nem állt meg. Hát ezek ugyan mit akarhatnak itt ilyen korán
reggel? A nagytiszteletű esperes úr Iszák meg Birkás professzorokkal.
Hogy összedugják a fejüket és minő visszatetsző bámulással tekintenek rá
a kocsiba. Ugyan mit beszélhetnek ott a sarkon az a vén kofa, meg az a
rüpők szakácsné, hogy olyan nagyon tördelik a kezüket és olyan
elrémülten óbégatnak? Hát soha sem lesz már vége ennek a
templom-utczának? Ez már a Vigyázóné háza; ott van az ablakban és
elfeledte kifesteni magát. Ez meg a papéké. Végre itt vagyunk.

A kapu tárva van, az udvar üres. Csak három idegen vénasszony sug-bug a
kut körül. Örzse nincs köztük. Béla leugrik és beront a szobákba. Mind
mind üres egymásután. A várlak bástyái elhagyottak, sőt – mintha ádáz
ellenség ütött volna rajtok – össze vannak rombolva. Az ebédlő asztalán
egy gyertya ég, melyet ott feledett valaki, hogy fényes nappal
világosság helyett ijedelmet terjeszszen. A korhely ágya érintetlen; ma
éjjel ebben nem aludt senki. Kalapja, mely az imént hiányzott fejéről,
ott hever a szoba közepén; könnyen megtalálhatta volna, akárminő sietős
dolga volt. Itt következik Mari szobája. Béla benyit. Ott találja a
mendikást, ki két könyökével a kis varróasztalra támaszkodva, bámul maga
elé.

– Mit keressz itt? – kiált rá.

– Engem hagytak házőrzőnek, mint családtagot, – felel a kérdett és meg
sem mozdulva teszi hozzá: – Egy lelkipásztornak sohasem szabad
leroskadni a csapások sulya alatt. Én őrzöm a házat.

– Mi baj? Miféle csapás? – sürgette Béla és szemeit elfutotta a vér.

– Hát, könyörgöm alássan…

– Beszélj. Hol van Mari?

– Nincs itt, könyörgöm alássan.

Egy perczig szünet következett a zaklatásban. A mendikás szava minden
feleletnél csöndesebb lett. Béla már nem birt magával. Vállon ragadta
áldozatát és rekedt ordítással vallatta tovább:

– Hol van hát, ha itt nincs?

A mendikás nem tudott felelni. Csak szemeit emelte rá; az könnyebben
esett neki. A két kis apró sárga szem tele volt könynyel. A mindig
vigyorgó ragyás arcz mintha visszáját mutatta volna: megindító volt és
bús. Béla megértette.

– Meghalt?

– Már annyi, mintha meghalt volna. A Dunában van.

A Dunában. Könyeid árja megcsalt, Béla. Azon nem Mari uszik feléd, a te
Isten előtt választott feleséged, hanem usznak vissza: bátyád rideg
szíve, a vén kastély, az arany kalászszal ringó földek és a gyémántokkal
rakott menyasszony. Mari az ár fenekén van. A zsidó papok, mikor a
vasból való ellenség elárasztotta országukat és kiűzte őket
hajlékaikból, az Úr házainak kulcsait felhajították az ég felé; ők nem
tudják megőrzeni többé, őrizze meg az Isten. Oda, az ég felé hajíttatott
ama kétségbeesett szív titkainak kulcsa is, mely már a habok alatt
porlik. Őrizze meg az Isten.

Béla kitámolygott az udvarra és felvánszorgott a kocsiba.

– Hajts! – mondá az öregnek.

Így hajt a kocsi, mely embert gázolt keresztűl és menekszik.



MÁSODIK RÉSZ.


V. FEJEZET.  A kálozdi kastély.

A kálozdi kastély földgömbünk azon kevés pontja közé tartozott, hol a
rabszolgatartás – Wilberforce és Lincoln, az _Abolition act_ és a
richmondi harcz ellenére – még sokáig virágjában volt.

Az igaz, hogy e kastély ugyancsak el is volt zárva mindenfelől az
elégedetlen, suttogó, lázongó, rohanó, szabad világtól. A kis faluval
együtt örökös fogságra vala itélve és magas hegyek sánczai közé zárva,
melyeken tölgyek és bükkök ezredei őrizték. A mint ez valamennyi
fogságnál történni szokott, az őrök sokkal jobb kedvüek voltak, mint a
rab. Míg a hegyek oldalán a szőlők világos zöldje s a tölgyek vöröses
fénye mindig mosolyogni látszott, a fogoly tartózkodó és mogorva volt. A
hosszú fogságban megszürkült, megvénült; csak a pókokkal, vakandokkal
kötött bensőbb barátságot, s ha szél fútt, minden tagjában érezte, s
keservesen föl-följajdult. Még a mult században építették zárdának a
jezsuiták, kiket ama viharok űztek ki innen, melyek rendjöket József
császár és Kelemen pápa alatt érték. A nagy, idétlen barokk-épület egy
időre gazdátlan maradt. Csak a legfelső, sárgára festett vakolatot
kellene a főbejárás felett lefejteni, s a minden izlés hiján kigondolt
sarok-czifrák között még meg lehetne találni a nagy kőkeresztet, alatta
márványtáblán a D. O. M. szent betüit és a kegyes deák fölírást, mely
most, az idők fordultával inkább titkolja, mint hirdeti, hogy kicsoda
rakatta egymásra e kőhalmazt. A kis torony harangja még megkondul
háromszor napjában; de nem a fráter huzza roráté-ra és Ave Máriára,
hanem a szakácsné jelenti általa, hogy elhül a leves, ha nem sietnek.
Különben is, ha a hegyháti döczögős országútról egy pillantást vet az
utas az emeletes tetőre, az ablakok hosszú, kettős sorára, és az
unalmas, egyhangú falakra, – jóllehet ma már egész sereg gazdasági
épület veszi körül, – az első pillanatra világos lesz előtte, hogy e
rengeteg épület nem világi hivalkodásra volt szánva, hanem síremléknek
emeltetett sok földi boldogság fölé. Még meg van a kolostorok rendes
kettős bejárása, két nehéz faajtó egy kis kő-koczkás csarnok két végén,
a belsőn a harangnak is beillő rozsdás csöngetyü és a reteszes kandikáló
lyuk. Az épületet végetlen folyosók futják át, örökös homályukkal,
dübörgő kőtalajukkal és mindenütt leskelődő visszhangjaikkal. A nagy
szederfát kivágták ugyan az ablak elől; de a sugarak, mintha félnének e
szokatlan helytől. Csak a kék lámpa titokzatos világa hiányzik, és a
Mária-kép, mely előtt meggyujtatott. A feszület még nem rég meg volt a
folyosó végén, jóllehet régóta nem hajtott már senki térdet előtte s a
térdeplő zsámolyra Kata asszony egész lelki nyugalommal szokott
kötésével letelepedni. Csak egy pár esztendeje kérette el e feszületet a
szomszéd karámosi plébános úr az odavaló templomnak, s ma a szent
kereszt jelét csupán a pókhálók kiirthatatlan mennyisége őrzi, mely
mögötte egy század óta háborítatlanul szövetett. A czellák, csiszolt
tölgyfa-ajtaikkal két oldalt, mind a régiek. Most a cselédség lakik
bennök s az ablakok rácsaira, melyek a világtól való elzárkozottság
jelképezésére kovácsoltattak, a kocsisok, inasok és szolgálók apró, kézi
tükröket, fésüket és szeretőik arczképeit aggatták. A priorok
imazsámolya, Mihály fúrásban-faragásban avatott kezeinek
közreműködésével, Istók úr részére pipatoriummá alakíttatott át. A képek
között, melyek a folyosóra kerültek, a Kálozdy családnak és a vele
századokon át szövetkezett nemes familiáknak a temetésekre készült
czimerei foglalják ugyan el a jobb, világosabb helyeket; de békén
megtűrik maguk között egy-két szent atyának arczképét, kiket annak
idejében a rend méltóknak tartott a megörökíttetésre. A sötétebb
pontokról borus tekintettel néznek alá; de itt nem törődik többé senki
sem haragjukkal, sem tudományukkal, sem szenvedéseikkel; csak a Péterfi
grófék instruktora, kit minden ismerőse barátnak szánt, gondolkodik el
néha-néha e szigorú vonások, beesett arczok és égő szemek szótlan
meséin. A többiek csak akkor gondolnak rájok, ha már nagyon
meggyülekszik fölöttük a por. Az emeleten már minél kevesebb a kastély
első korszakbeli történetének emléke. Itt már egészen új világ van.
Ajtók befalazva, falak áttörve, czellák termekké idomítva, új ablakok
nyitva, világosság behozva, sötét folyosók titka elárulva, rejtek-ajtók
mestersége köztudomásra hozva s a homály végkép kirekesztve. Az
átalakítás, ujjá idomítás sok titkot hozott napfényre. Hajdan, állítólag
kincset is találtak. De erről senki sem tud bizonyosat mondani. Az
azonban kétségtelen, hogy nehány esztendeje egy akkor felfedezett sötét
üregben emberi csontvázra akadtak. Molnár Ábrahám úr, a kálozdi
református lelkész, erőnek-erejével be akarta bizonyítani, hogy ez női
csontváz, és ebbeli nézetében, Kurz doktor úrnak anatomiai adatokra
támaszkodó ellenvéleménye daczára is, mind e mai napig hiven megmaradt.
Egyszersmind elkérte e csontvázat magának, és tanuló szobájában
állította fel, hogy legyen szemei előtt valami, a mi őt szakadatlanul
figyelmeztesse a világ legmegátalkodottabb gonosztevőinek földalatti
mesterkedéseire, a magyar protestáns egyház vérlázító üldöztetéseire, a
gályarabságra hurczolt papokra és amaz átkos szövetségre, melyben a
kormány a katholikus papsággal háromszáz esztendeje áll, sőt állott
volna régebben is, ha Luther történetesen előbb születik. Ilyen
szolgálatot tett egyháza ellen a szegény, megbünhődött barát.

A zárda még a múlt század végén egy nyugalmazott őrnagy birtokába
került, ki a senyvedő fejedelem oldalán végig harczolta az utolsó török
háborút. Csinos, daliás termetű ifjú volt, kin egy kis német grófnő
szeme megakadt Bécsben. Az udvarolgatásnak házasság lett a vége és
szegény majorunk olyan töméntelen pénzhez jutott, hogy hamarjában azt
sem tudta, mihez fogjon vele. Egyszerre egész grófra játszotta magát és
olyan pöffeszkedést sem azelőtt, sem azóta emberfia nem látott. Kálozdy
Péternek hitták s a véletlen úgy akarta, hogy a kálozdi uradalom és
kastély gazdátlanságának hire fülébe jusson. Megszerezte és egész életén
át áhitozott grófi titulus után. A felesége jussán tele varratta,
himeztette, festette mindenét kilencz ágú koronával. A franczia háború
alatt igen szép ajánlatokat tett, melyek Bécsben mind köszönettel
elfogadtattak; de legfőbb óhajtása iránt az udvarmesteri hivatal
mindvégig zárkózott maradt. Utoljára is a szél ütötte meg, a hogy hírét
vette a Reviczky Ádám szerencséjének. Két kézzel dobálta a pénzt s a
gondviselés előrelátó bölcseségét mi sem bizonyíthatja fényesebben, mint
hogy épen olyan utódot rendelt számára, a ki meg két marokkal kaparta
össze. Ádám úr egész életében a vitulus embere volt s a mint néha nagy
siettében ráért megállani apja képe előtt: – nagy, kifent bajuszu,
pirosas arczu, marcziális alak volt – soha sem tudta megfogni, mikép
lehet az embernek annyi mindent kiereszteni a markából a nélkül, hogy
bizonyos lenne benne, hogy markolni fog érte valamit. Ime, a bánfalvi
földek, a végesi szőlők mind oda vannak és most neki mennyi költsége van
még rá, hogy minden ajtó fölül, kocsiról, székről, evőeszközről,
fehérneműből lefaragtassa, vakartassa, fejtesse a két koronaágat. A
legszükségesebbekről csakugyan le is szedette és feleségül vevén egy vén
Mátéfi kisasszonyt – kivel azonnal megkaphatta, a mije volt –
hozzálátott annak helyrehozásához, a mit boldogult nagy bajuszu atyja
elrontott. Szinehagyott zöld bársony süvegében napestig talpon volt és
rikácsoló hangján huszonöt esztendőn keresztül nyomorgatta cselédjeit.
Soha annyi jobbágy uradalomból Ulászló törvénye óta meg nem szökött,
mint akkoriban Kálozdról. Apró, éles szemei napról-napra szigoruan
számba vették, hogy mivel gyarapodott és nem tűrtek semmi prédaságot.
Nem, még ha tulajdon vére volt is a préda. Így szerencsétlen második
fia: Miklós semmi egyebet nem prédált el, mint a kezét (ennek a czikknek
az ára pedig csak a legujabb időkben rugott fel olyan rettenetes
magasra), s ugyancsak keservesen lakolt érte. Beleütődött valami
szegény, árva, rokontalan papleányba s mikor ez, a kegyelem-esztendő
végén anyjával és a koldusbottal világgá indult, azzal a bolond
szándékkal állta útját, hogy feleségül veszi. A minthogy el is vette.
Ádám úr, a mint hírét vette a dolognak, elsőben is elhivatta prókátorát,
tekintetes Illés Dániel urat, és az iránt intézett hozzá kérdést, hogy
nem lehetne-e ezt a házasságot valamiképen szerterobbantani és az új
asszonyt annak rendje szerint becsukatni? Illés Dániel (ki mindig nagyon
meg szokta gondolni, a mit kimond, és nem nyilatkozik egy hamar),
eleinte vakarta ugyan a fejét, de némi vártatva előállt vele, hogy ő
igenis, tudna módot, a melyen tekintetes Kálozdy Miklós úr és Nagy
Juliánna házassága érvényteleníttetnék és Kálozdy Miklósné, született
Nagy Juliánna asszony annak rendje szerint becsukatnék. A pör azonban
hosszú lesz és – nem is tekintve azt, hogy a lefolyásáig mindenesetre
kilátásban levő csemeték az egészet még jobban össze fogják bonyolítani,
– a perköltség tetemes. Ádám úr ezen gondolkodóba esett és utoljára is
sokkal egyszerűbbnek találta féleszü fiát minden apaiból és anyaiból
kitagadni, a mivel az a figyelembe veendő előny is jár, hogy az egész
vagyon osztatlanul egy kézben marad.

Tudniillik a Bencze kezében. Ez volt az első szülött. Mint a család
minden tagja, szintén a dunaszögi főiskolában tanult, melynél a bőkezű
Péter úr fényes alapítványokat tett annak idején. Innen az iskolába járó
apró Kálozdyak is bizonyos tekintetben mindig patrónusoknak tekintettek.
Az auktoritás iránt kellő kegyelettel viseltető professzor urak minden
lehetőt megtettek Bencze úrfi érdekében is, és szolgálatkészségüket
annyira mutogatták iránta, hogy egy öreg segédtanár hat hetenkint még
üstökének megkurtitására is vállalkozott. Mindez természetesen igen jó
hatással volt a fiatal kedély fejlesztésére. Bencze alázatos szolgájának
is tekintett maga körül mindenkit s csupán a könyvek előtt volt némi
respektusa, mert ezek nem engedtek parancsolni maguknak. Benedek úrnak
pedig még legalázatosabb szolgája, tiszt. Molnár Ábrahám úr sem
mondhatja, hogy a maga emberségéből lábolta volna át a klasszisokat,
levén neki gyerekkorában mindig több gondja az ütőfára, fölserdültével
pedig a szebb fajta zsidóleányokra és szolgálókra, mint a grammatikára
és metafizikára. A sors különös gondoskodása azonban melléje rendelte
még ifjú éveiben Pallér Istókot, (ki ne hallott volna a Pallérossi
Pallérokról, kik a Tiszán túl virágzanak?!) egy állítólag fényes
családból származott, de ez időszerint igen sokat koplaló fiatal embert.
Istók mindig az urfi háta mögé telepedett az iskolában és sugott neki
tüdeje szakadtából s mécsese mellett a legkitünőbb pensum scholasticum
és demesticumokat készítette számára. Titulusa volt: korrepetitor,
fizetése: a mennyi jutott. Jóllehet annyi sohasem jutott, a mennyiből
mindennap jóllakhatott és becsületes öltözetet vehetett volna magának,
(különben már annyira megszokta a foltot, hogy egy végből készült
gunyában nem is érezte jól magát;) ellenben annál bővebben jutott
hátának két hatalmas ökölből: mindazonáltal a kollegium küszöbén egész
elérzékenyedve búcsúzott el urától és tanitványától a mentor, szivére
kötvén, hogy ha az életben valami fennakadása lenne, Istók nem fog késni
a megjelenéssel. Bencze megigérte ugyan, hogy majd füttyent; de magában
teljes megvetéssel fogadta az ajánlkozást, meg lévén győződve róla, hogy
miután a testimoniumok az utólsóig mind a zsebében vannak, (csak
egyetlen egyet használt el nagy szükség esetén fidibusnak), neki többé
az életben semmi néven nevezendő fennakadása nem lehet. Azonban nehány
rövid hónap lefolyása alatt keserűen kellett csalatkoznia.

A vármegyén – minthogy a Biró contra Harkányi hires restauráczióban
tevékeny részt vett, – megtették aljegyzőnek, (az is csak hoz valamit, –
gondolta Ádám úr) és mindjárt az első héten egy szörnyű nagy
gravaminális reprezentáció fogalmazását akasztották a nyakába. A dolog
annyiból állt, hogy a karámosi katonai parancsnokság az innen Gadóczra
vezető országutat saját czéljaira és költségén járható állapotba
helyezvén, ezáltal rettenetes sérelmet követett el a vármegye jogkörén.
Bencze úrfi izzadt, rágta a tollat és semmire sem ment. Utoljára eszébe
jutott Istók. Elküldött érte. A mentor megjelent egy bokáját verdeső,
zölddel foltozott kék kabátban, szörnyű lyukas csizmákban és
rettenetesen kiéhezve. Már akkor a jog és theologia a kis ujjában volt
és épen az orvosi tudományokra akarta szánni magát. A mint viszontlátták
egymást növendékével, mindegyik meggyőződött, hogy nem nélkülözheti a
másikat; Istók élhetetlensége a Bencze zsebét és Bencze fogyatékos
bölcsessége az Istók fejét. A mentor új csizmát és kabátot kapott s oly
fölségesen föltette a reprezentácziót, hogy a kanczelláriának odafönn a
háta is borsózott az ijedtségtől. Innen kezdve aztán nem is váltak el
többé soha. Egyszer jött ugyan Benczének olyan bolondos gondolata, hogy
fölmegy Bécsbe gárdistának; de Ádám úrnak több esze volt, hogysem ilyen
költséges expediczióhoz a megegyezését adta volna. Ilyenformán maradt
Bencze továbbra is viczenótárius, a ki kedvére zsarnokoskodhatott a
hajdúkon. Ő maga ebben a minőségben, Istók pedig mint tiszteletbeli
esküdt, laktak a karámosi vármegyeházán. A fiatal ember sokat
kalandozott erre is, arra is; ha valami furfangosabb tervre, vagy
érzékenyebb szerelmes levélre volt szükség, a mentor borzas feje és
hegyes pennája mindig rendelkezésére állott. Ha már a foltos könyökü
esküdtet valamelyik ház körül őgyelegni látták, a hol csinos hajadon
vagy szemre való menyecske lakott, úgy megijedtek tőle, mint a gonosz
lélektől; s a ki férfi volt a háznál, az jeladásnak tekintette, hogy
résen legyen. Természetesen megesett, hogy itt-ott belevesztettek a
mulatságba; ilyenkor Istók egy csöppet sem restelte a kudarcz egész
ódiumát magára vállalni. Ha meg aztán komolyabban akarta valaki keresni
a büntető igazságot, olyan ármálisokkal állt elő az ország másik végén
virágzó családjáról, a melyek ellen a szegény polgár-ember nem igen
mehetett valamire. Ezekkel az ármálisokkal és a Tiszán túl virágzó
Pallérossi Pallérokkal különben olykor Benczének is meggyűlt a baja. A
mint valami nem tetszett a mentornak, vagy a szelet érezte csontjaiban,
mindjárt előállt velök nagy sóhajtozás között, hogy mi lehetett volna ő
belőle ezek után, ha bolond ragaszkodással nem lánczolja oda a maga
csónakját a Bencze nehéz vontató hajójához. A megyei hivataloskodással,
miután az új adminisztrátor valamivel szűkebbre vonta a gyeplüt, mind a
ketten torkig voltak már épen, mikor Ádám úrral a száraz betegségnek egy
pár esztendei hiábavaló erőfeszítés után sikerült elbánnia. Míg
tiszteletes Molnár Ábrahám úr stentori hangja a kálozdi kripta szájában
az oda került protestáns csontok számára nagy hatással esdekelt az urtól
békés nyugodalmat ama gonosz csontok szomszédságában, melyek közelében
pihenni fognak: az alatt Istók ékes stilussal írta meg mindkettejök
lemondását a megyei hivatalokról, melyre a politikai rendszerváltozás
sajnos kényszere folytán szánták rá magokat.

És kiszellőztették a roppant kastélyt s bele költöztek. Bencze az
emeletre, Istók, a prior földszinti lakására. Még alig nézhettek
jóformán körül, mikor kiütött a forradalom. Bencze heves vére forrni
kezdett s Illés Dániel úr jóakaró tanácsainak ellenére – ki elejétől
fogva megmondta, hogy a dolognak jó vége nem lesz, – kardot kötött. A
kálozdi uradalom kezelését Istókra hagyta, ki azonban fényes családi
származása mellett is sohasem érezte jól magát a nagy uraságban. A
prókátor úr sas-szemeinek számadásai ellen is voltak kifogásai. Ezekben
ugyanis – igaz, hogy nem épen jelentékeny összegek előtt, – nem egyszer
fordult elő a titokteljes tétel: «Egy szegény özvegyasszonynak és
árvának», mely iránt bővebb felvilágosítást adni Istók úr látható
zavarral vonakodott. Akkoriban az iparlovagok nem hozták ugyan még oly
rosz hirbe a névtelen «szegény családokat», mint mai napság, de Illés
Dániel úr nem azért köszörülte ily élesre az eszét, hogy valaki
egykönnyen átjárjon rajta. Bencze úr a hadjárat folyamán szerencsére
csak egy-két napot pihenhetett otthon és nem sokat figyelve a prókátor
aggodalmaira, futólag áttekintette a számadást s minden megjegyzés
nélkül adta vissza Istóknak, kinek félős tekintete nyilván nem a legjobb
lelkiismeretről tett tanúságot. Bencze alezredes úr sietett vissza a
táborba, hol tömérdek galibát csinált, senkinek sem akart
engedelmeskedni, minduntalan eldobta, de megint csak fölvette tiszti
kardbojtját. Különben vitéz katona volt, nem egyszer tüntette ki magát
és – dicséretére legyen mondva – sebei is voltak, melyeket maig megérez.
A hadjárat végén Komáromban megkapta szerencsésen menedéklevelét és haza
vonult medvének. Már jóval túljárt a harminczon; de nem igen gondolt a
házasságra. Komendálták ugyan neki ezt is, azt is; de ő azt szokta rá
felelni, hogy van még idő, s bár valamennyire megcsöndesedve, folytatta
a nőtlen életet. Fogadta a béreseket, kiknek szép feleségük volt s az
úri asszonyok társaságából menekült. A hadjárat, tiszti élet a helyett,
hogy csiszolt volna rajta valamit, még zordabbá tette. Berendezett maga
körül egy rabszolga telepet, melynek főfelügyelőjévé Istók neveztetett
ki. Soha zsarnok lágyabb szívü miniszterre nem talált. Mindenkinek a
gazda szemöldje járását kellett lesnie, különben senki sem volt biztos,
hogyan és hol virrad rá a holnapi nap. Mindig megtartotta kezében a
korlátlan büntető hatalmat. Tanácskozni csak Istókkal tanácskozott, a
többinek mind csupán parancsolt. Épen úgy a prókátornak, mint a
lelkipásztornak, kinek patrónusa volt; gazdatisztjeinek, mint
béreseinek. Mindig gondosabb és gondosabb gazda lett; lóra nem igen
ülhetett forradalmi emlékei miatt, hanem kocsin minduntalan bejárta a
gazdaságát és minden szalmaszálra gondja volt. Lopásról szó sem
lehetett, hanem aztán ajándék, annak a kit lehordott vagy elveretett,
bőven jutott. Együtt volt meg benne az apja és nagyapja természete. Így
folytak ama kemény, szomorú napok elsei fölötte s bár még legjobb
korában volt, legalább tiz esztendővel vénebbnek látszott. Bencze
úrfiból Benedek úrrá lett. És ha a házasságot előhozták neki, még mindig
azzal állt elő, hogy ráér. Már világos volt mindenki előtt, hogy nem
akar megházasodni; hanem akkor, uram fia, ugyan kinek gyűjt, kire
takarit? E kérdés nem kis fejtörést okozott a vidéken. Senki sem tudott
rá megfelelni. Végre is a szájas ispánné hozott némi világosságot a
dologba, kinek valahogy sikerült kitudnia, hogy van odabenn a városi
nevelőintézetben egy Winter Ágnes nevű kis leány, a kiért minden néven
nevezendő költséget Benedek úr visel. A fölfedezés általános izgalmat
keltett a környéken s igen sok mendemondára adott okot. A gyermek
anyjára nézve nagyon eltérők voltak a vélemények. Némelyek szerint a
várnagy leányáé volt; mások egy kaczkiás özvegyasszonyt gyanusítottak; a
református parokhián pedig – uram bocsá – még egy apáczát is
belekevertek. Akármint állott a dolog, annyi bizonyos, hogy Benedek úr
szorgalmasan küldözgette az öt pecsétes leveleket a vén, szemüveges,
kapzsi Schmidt kisasszonynak, és sokat nyomorgott a sebhelyeivel.

Egy őszi estén – az aradi napokra másodszor fordult az év – vacsora után
bor mellett üldögéltek együtt az ebédlőben Istókkal. A haza sorsáról
volt szó, mint akkoriban Magyarországon tiz palaczk közül kilencz
mellett. Benedek úr elkáromolta magát hol egy, hol más ellen. Egy német
adóczédulát nyomorgatott ujjai között, melyre nézve Istóknak kellett
bővebb felvilágosításokat adnia. A szitkokat is hiven viszhangozta
három-négy variansban. Beszélgetés közben észre sem vették, hogy a
postakocsis kürtölt a kapú előtt, pedig a kürtszó élesen harsogott a
nedves, ködös levegőben. Csak Palkó, a vigyori inas zavarta meg őket, a
mint a szó szoros értelmében leesett állal nyitotta rájok az ajtót, és a
küszöbön habozva megállt.

– Úgy tartson, rablók egy szálig, – heveskedett a házi úr, majd
rárivallt az elképedt inasra: – A pokolba, hát neked mi bajod?

– Nagyságos uram, – dadogott az inas, – egy kis gyereket hozott a posta.
Aszondja, hogy mihozzánk való és erőnek erejével bekérezkedik.

Benedek úr nagy szemeket meresztve, hirtelenében megint egy tekintetet
vetett a pokolba.

– Az ördög nem vitte el! Istók, a mienk lehet az a gyerek?

A mentor azonban, a mint megértette Palkó jelentéséből, hogy miről van
szó, egy pillanat alatt haragos pirosra változtatta sárgás szürke szinét
és mielőtt a hozzá intézett kérdésre válaszolhatott volna, kiosont a
szobából. Benedek úr e szerint – nem levén tisztában az iránt, hogy az
övék lehet-e az a gyerek, a kit a posta hozott, – közelebbi adatok után
tudakozódott.

– Hogy néz ki az a kölyök?

Erre a kérdésre a jó kedvü inas egyszerre megmutatta mind a harminczkét
fogát, olyan széles kedve támadt. Hanem a felelettől huzódozott.

– Mit vihogsz itt? Milyen az a gyerek?

Palkó valahogy rendbeszedte az arczát és ilyetén felvilágosítást adott:

– Szakasztott olyan, mint a nagys… a nagys… hehehe… a nagyságos úr.

Benedek úr meghökkenve a hirtelen bizonyosságon, fölkapta fejét. De
csakhamar visszanyerte szokott méltóságát, és végig nyujtózva
karosszékén, kiadta a parancsot:

– A pokolba, lódítsátok hát be!

Nem volt azonban rá szükség, hogy az illető akár a pokolba, akár a
kálozdi ebédlőbe belódíttassék. A jókedvü Palkó háta mögött már ott
állott a kis jövevény, kinek reszkető kezét Istók tartotta a magáéban. A
gyerek, kit a posta hozott, olyan volt, mint valami szürke papirosba
göngyölt csomag. Földig érő szürke köpönyegbe volt burkolózva s a
zsinóron függő vörös bojt éppen úgy esett a háta közepére, mint a
pecsét. Szabad kezében egy kis, kék zsebkendőbe takart butyrot
tartogatott és nagy csizmáiban szörnyen csoszogott. Különben szép, nagy,
fekete szemei voltak, melyeket bátran hordozott körül a szobában.
Mielőtt az elbámult Benedek úr kérdést intézhetett volna a fiúhoz, a
mentor megszólalt eképen, még pedig némi köhécselés után s
legünnepélyesebb hangján, a mikor mindig «mélyen tisztelt barátjának»
szokta nevezni Benedek urat.

– Mélyen tisztelt barátom, én nem mondok egyebet, mint hogy ez az
ártatlan kis fiú itt, a ki ma érkezett a postán, neked véredből való
vér. Azt hiszem, nem szükséges semmit többet mondanom, mint hogy a te
szerencsétlen Miklós öcsédnek, kiről mindnyájan megfeledkeztetek,
természetes és törvényes férfi-gyermeke. Ha még hozzáteszem, hogy ez az
a bizonyos szegény árva, és ennek az anyja az a bizonyos szegény özvegy,
kit a számadásokban említve találhatsz, úgy gondolom, teljesen
tisztáztam becsületemet. Miután kifejezném még abbeli óhajtásomat, hogy
hozd ezt nagy fejü prókátorodnak – reputáczióm érdekében – tudomására,
átadhatom a szót e kis árvának, ki kérdéseidre meg fogja adni a kivánt
felvilágosításokat.

Ezzel egy bátorító tekintetet vetett a kis szürke csomagra, hogy csak
feleljen bátran, a mint betaníttatott. Benedek úr gondolkodva kezdte
köszörülni a torkát, mintha az egész esemény nagyon meglepő lenne rá
nézve. Poharát kiitta, letette és mosolytalanul, mint rendesen, így
fogott a vallatáshoz:

– Hogy hínak?

– Kálozdy Bélának, – felelt egy kissé szepegve a gyerek, kit a posta
hozott.

[Illustration: – Hogy hínak?

– Kálozdy Bélának, – felelt egy kissé szepegve a gyerek.]

– Éhes vagy?

– Igenis éhes; de még van a butyromban egy kis kenyér, az elég lesz
mára.

– Fogd be a szádat! – rivallt rá barátságtalanul az agglegény. – Palkó,
hozd be ennek a kölyöknek a maradék nyulat.

Az egyik tanu eltávozott. A vallatás így folyt odább:

– Hol van most az apád?

– Tiszteli urambátyámat, hogy már négy esztendeje meghalt.

– Hát az anyád?

– Az is tiszteli urambátyámat, hogy a mult héten meghalt. A kis Juliska
még régebben meghalt. Mind, mind.

– A pokolba is, hát kolera volt nálatok? Aztán mit hagytak rád?

– Tisztelik urambátyámat, hogy semmit sem hagyhattak.

– Az nem sok. Hát akkor egészen koldus ez a gyerek, Istók.

A mentor, ki a postán érkezett gyerek mellett vigyázó szemekkel leste
mélyen tisztelt barátja mosolytalan arczát és bizó tekintettel várta
azon a megilletődés sugarait, a kötelességére való figyelmeztetés, (mely
szerint Bencze úr nyilatkozatait neki kellett bővebben kifejteni és
megmagyarázni), egyszerre visszazökkentette rendes kerékvágásába.

– Ha meggondoljuk, – mondá, – hogy egy apátlan és anyátlan árva, kinek
semmije a kerek ég alatt, méltán nevezhető koldusgyereknek, úgy ez a kis
fiú sem jár messze tőle, hogy a szó szoros értelmében az legyen. Ha
eszünkbe vesszük azonban, hogy van még valaki a világon, kit e kis
jövevénynek immár megboldogult szüleitől az öröklött harag távolsága
választott ugyan el, de a kit a halál bizonyosan kiengesztelt: egy
áldott lelkü…

Benedek úr türelmetlenül vágott közbe:

– No jól van jól. Magának is van talán szája. Hát mit akarsz itt te kis
kölyök?

– Csak egy kis helyet a cselédszobában. Azután alázatosan tisztelik mind
urambátyámat, hogy legjobb lesz, ha valami mesterségre ád.

– A pokolba adlak. Hát tudsz-e valamit? Jártál-e iskolába?

– Szolgálatjára urambátyám. Már Mátyus Mihály tanitó úr keze alá jártam
a negyedikbe.

– ’Isz elég vén vagy már oda. Hát mondd meg, melyik a százötvenegyedik
zsoltár?

A mentor szemei egyszerre fölvillantak. Már tréfál. A milyen ritkán
szokta, ez inkább jót jelenthet, mint roszat. A fiú pedig – mint a
gyermekek általában szokták, ha valaki kétségbevonja tudományukat, –
ismét neki bátorodva felelt:

– Szent Dávidnak csak százötven zsoltárai vannak.

– Ember vagy, öcsém. Hát Palkó, hol az a nyul? Tán biz az egész a
fogatokra ragadt? Az urfinak itt Kata vessen ágyat Pallér úr szobája
mellett a kis kamrában. Aztán holnap reggel menjetek el a rektorért,
hogy beszédem lesz vele. Telepedjél le öcsém, és láss hozzá.

Egy boldog emberrel több volt a világon. És ezt, ha meggondolja, maga
Pallér István sem tagadta volna.

Így került a kastélyba a gyerek, a kit a posta hozott. A mint kipakolták
a veres pecsétes, szürke itatós papirosból, a legcsinosabb fiucska állt
elő. Rokonszenves tekintete csupa értelem és melegség, minden szava hála
és szerénység, fekete szeme életteljes, eszejárása gyors, kedélye
simulékony és vonzó. Mind olyan tulajdon, a mi sohasem volt meg Benedek
úrban. A hozzá hasonló erőszakos és korlátolt emberek, legkivált ha
gazdagok is, rendesen le szokták nézni ellentéteiket; de szivökben
mindig beszédes egy hang mellettök. A kálozdi rektor elragadtatása és a
bizonyítványok, melyeket Mátyus uram kis deákja hordott haza
Dunaszögről, megtetszettek Benedek urnak. Sokáig nem mondta ugyan
senkinek, és nem is mondta volna a világért sem, hanem már kedvencze
volt a fiú. Istók egész lelki gyönyörűséggel magyarázta meg magának
gyakran azt is, a mit nem hallott és mindenkor jó pártfogója volt
Bélának az öreg úr lassan megnyilatkozó szive körül. A fiu különben
nagyon is illett bátyjához. A szegénység, mely apja s utóbb anyja
házánál vaskezü úr volt, korán megtörte a daczot, ellenszegülést,
vágyakat benne; korán hozzászoktatta a könnyű szívvel való lemondáshoz.
Mindenben megadta magát nagybátyja akaratának; nem is várta a parancsot,
megértette szeme pillantását. Így azután nem volt csoda, hogy az egész
rokoni és baráti társaságban, mely egy nyárderéki estén Kálozdy Bélát
utószor várta haza a kollegiumból, senki sem volt többé kétségben az
iránt, hogy kinek a számára zsarnokoskodik és gazdálkodik Benedek úr.


VI. FEJEZET.  A harang megkondul.

A két nagy társalgó szobát egészen kivilágították e családi ünnepre.
Kata asszony, a kulcsárné, szokatlan bőkezüséggel és legkisebb zugolódás
nélkül adta ki a nagy halom gyertyát a kamrából, és Palkó két faragott
szék drágalátos lábát törte el, míg a nagy csillárban mind el tudta
helyezni. Az igaz, hogy a féleszü Péter, ki titkos irigye volt, igen
ügyetlenül járt a kezére, hanem hát ő szokása szerint nem vette valami
nagyra a dolgot, egyet nevetett, fölszedte magát a földről, leverte a
port kék libériájáról, és a hatalmas, négy karu ezüst gyertyatartókon
folytatta a munkát. Még pedig sikerrel. Mert mind a képes szála, mind a
kék szoba régen usztak már ilyen fényben. Mint Palkó, két vén arczképre
czélozva, megjegyzé: azóta nem is, hogy az a nagy bajusz elvette azt a
bubitás fejkötőt; az pedig már olyan régen volt, hogy itt a házban Kata
asszonyon kívül senki sem emlékezhetik rá. A haragra lobbant kulcsárné
az élczelődő vigyorinak egy poflevest igért, melyet ez semmi esetre sem
fog megköszönni, és az egyik tartót mindenestül a fejéhez akarta vágni,
mivelhogy a gyertyák állítólag mozogtak benne.

Nem hiába sok bajjal járt, de ugyancsak fényesen is ütött ki a
világítás. Még oda is csakúgy áradt a fény, a hol semmi szükség nem volt
rá: ama két csillagra a kis kék szobában, melyet Ágnes kisasszony a
természettől szem gyanánt kapott. A szép, fiatal leány karcsu, nyulánk
termetére, finoman metszett arczára, aranyos hajára, rózsaszín
öltözetére és csillogó ékszereire. Rég leáldozott világosságot látszott
visszavarázsolni Ágnes két nevelője: Biró Eulália és Eufrozina
kisasszonyok körül, kik – miután öcscsüket, Rózát szerencsésen férjhez
adták a fiatal Péterfi grófhoz, s hirét vették, hogy Benedek úr, ki
ágról-végről rokonuk is volt, nagyban töri a fejét rajta, hogy hol
helyezze el a rideg kálozdi kastélynál valami alkalmasabb helyen, óvó
szemek alatt és mivelt lelkek között a nevelő-intézetből haza került
Ágnest, – magánosságukban nagy örömmel ajánlották fel azt a kis szobát
Bogádon, melyet Róza üresen hagyott. Ők még mindig a régiek. Eufrozina
kisasszony vékony, szürke fürtöcskéi ép úgy lengik körül hamiskás és
rizsporos arczát, mint egykor; Eulália kisasszony keskeny, kegyes és
alázatos képét ugyanaz a bodratlan, lila selyem főkötő, vállait ugyanaz
a bő fekete gallér köríti, a mely harmincz esztendeje minden
ünnepélyesebb alkalomra előkerül. Az egyik ép oly begyes, világi
méltósággal, a másik ép oly szent figyelmetességgel bánik tiszt. Molnár
Ábrahám úr szemérmes életepárjával és szörnyű szégyenlős hajadon
leányával, mint a pápaszemes, vén és goromba Kerekesné nénivel.

Míg a kék szobában egy régi, talán félszáz esztendősnél is régibb album
sárga lapjait forgatják, melyekről Biró Eufrozina kisasszony felé eltünt
szebb napjainak emléke int, a képes szoba csillára nagyobb társaságra
ontja világát. A pap torzonborz vonásaira, tüskés szakállára, bajuszára,
szemeire és időnkint szónoki méltósággal föl-fölemelt karjaira. A
tiszttartó derék, megtermett alakjára, emelkedő, rengeteg mellére,
ügyetlenül összecsomózott fekete nyakravalójára és az irigylendő
megelégedésre, melyben székén hátravetette magát. Az előmenetelre
számítgató és mindenütt tükröt kereső ispán himlőhelyes arczának örök
derüjére. A bölcseség, szeretet, dologtalanság és élhetetlenség ama
megtestesülésére, mely e kastélyban Istóknak neveztetik s hosszu, bátor
küzdelme diadalának tudatával, kékkel foltozott szürke kabátjában
jár-kel a vendégek között. A gazda megtörött alakjára a nagy
karosszékben; magas, kopasz homlokára; beesett szemeire, melyekben csak
úgy csillan fel olykor-olykor a régi fény, mint a kialudni készülő
parázs; szürke bajszos, nagy szemöldű, barna-sárga arczára és nagy
csizmákban pihenő, köszvényes lábaira: az egész romra. A többiekre is
mind. Csak Illés Dániel prókátor úr huzódott félre a nagy világosság
elől a nagy, vörös márvány kandalló homályos szögletébe, hol akárki
valami kisebb fajta gordonkának nézhette volna rengeteg nagy fejével,
keskenyebb derekával és vékonyságuk miatt alig észrevehető
lábaszáraival.

– Nem, esedezem, – beszélt a pap, – ez csak még sem igazság, a mi velünk
történik. Ki tagadhatja, hogy az a hatalmas ellenállás, melyet mi a
pátenssel szemben kifejtettünk, az ébresztette föl a nemzetben az alvó
oroszlánt? Háromszáz esztendő óta nekünk köszön a haza mindent és még
sem ád semmit. Háromszáz esztendeje vérzenek sebeink. Hát mi volt ez a
karámosi választás a múlt héten? Vármegyénknek fele reformátusság,
tiszta reformátusság és mind a két alispánnak katholikust választanak.
Megbuktunk, megbuktunk, és ez nem jól van így.

A háromszáz esztendeje vérző lelkipásztor méltatlankodása általános
viszhangra talált, melyből különös nyomatékkal emelkedett ki az újból
megnyílt közélet egyik fáradhatatlan bajnokának, Bárándy Gáspár úrnak
stentori hangja:

– Minden erőfeszítésünk hiábavaló volt az ármánynyal szemközt. És
kétszeres okunk lehet a panaszra, mikor olyan hazafi volt a jelöltünk,
mint Móricz bátyánk. Kit akarnak hát, ha ő nem kell? Van-e a vármegyében
csak egy is olyan hazafi, mint ő, a ki most tíz esztendeje bezárkózott a
házába és onnan mostanig nem tette ki a lábát? Megmondom világosan a
szemébe, meg én, hogy: nincsen.

A medve, ki a prókátor mellett foglalt helyet a terem egyik homályosabb
zúgában, mikor a föntebb előadott igazság szemébe mondatott,
szerénykedve rázta meg övig érő szakállát és sötét fenyveshez hasonló
szemöldeit. Móricz bátya tíz év alatt elszokott barlangjában a
beszédtől.

– De csak az ármány, a tiszta, világos ármány diadalmaskodott felettünk,
– folytatta a politikus. Mert teljes világos lehetetlenség, hogy egy
olyan közszeretetű és munkás hazafi, mint Móricz bátyánk, igaz úton
megbukhassék. Iszen talán nem kell mást mondanom, mint hogy a bizottság
választásánál csak Napoleon császár és Garibaldi kaptak nála több
voksot; a Türr generálisé már kettővel kevesebb volt. Ugy-e, kettővel,
Móricz bátyám?

A fenyves erdők megmozdultak.

– Na mondtam. És az alispánságban megbukik! A nótárius úr jó
mathematikus itt, megmondhatja, hogy lehetséges-e már ez? Úgy-e, hogy
nem? Tiszta, világos ármány volt.

– Hja, a választás mindig ármánykodással jár, – jegyezte meg keserüen a
jegyző. Ismertem egy valakit, a ki számvevő akart lenni valamikor. Az
egész közgyűlésen valami tízen voltak jelen. Mikor az adminisztrátor a
másik kandidátus nevére föltette a kérdést, a tízből négyen fölkeltek és
ő kimondta a többséget. Igen, mert az a valaki, a kit én ismertem,
hazafi volt, a másik meg pecsovics. Így van ez már a világon.

– Háromszáz esztendeje, – fejezte be tiszt. Molnár Ábrahám úr a
kifakadásokat, melyek alatt a házigazda nagy karosszékéből gyakran
pillantgatott a kandalló fölött ketyegő órára. A kisebbik mutató már
kilencz felé járt. Noha Illés Dániel úrnak szünet nélkül mozgó, nagy
feje időről-időre eltakarta is, világosan lehetett látni, hogy már a
kilencz felé jár. Benedek úr keveset ügyelve a panaszokra, melyektől
súlyos volt körülötte a terem levegője, egyszer csak mindenkit
elhallgattatva mordult meg:

– Hol a pokolba késhetik ennyi ideig az a fiú?

Az avatott tapintat és reménykedő ügyesség ott is ért és siet a
válaszszal, a hol tulajdonképen nem hozzá intéztetik a kérdés. A
tiszttartó tiszteletteljes nyugalommal emelkedett föl ültéből, az ispán
pedig ugri alázatossággal termett Benedek úr mellett és mindaketten
siettek megnyugtatni, hogy az út bizony nem egy helyt igen rossz, a
lovak két napi útban kifáradtak, a korcsmárosok rendetlenek az etető
stácziókon és Halásziban egész nyomorúság kivárni, míg össze tudják
kotyvasztani az ebédet. A közbeszurt megjegyzés az egész társalgásnak is
alkalomszerűbb fordulatot adott, melybe, – talán mondani sem szükséges –
Bárándy Gáspár úr ügyessége zökkentette be.

– Sohase tessék aggódni nagyságodnak. Majd megjönnek. Olyan lovakkal,
meg olyan kocsissal nem eshetik baj. Tiszta világos, hogy megjönnek.
Csak az én utam lenne olyan biztos, mint Béla barátunké! Gondolom,
mindegyikünk megköszönné. De meg is köszönhetné. Hisz olyan híre jár
neki itt a környéken, hogy gyalog már majd beszélni sem lehet vele. Azt
sem tudjuk hamarjában, minek tegyük meg. De csak szóljon, mi akar lenni?
Aztán itt vagyunk mi a többire.

A társaságban többen voltak akként meggyőződve, hogy nekik most ezt a
pipa dohányt, a mit füstölnek, meg azt a pohár bort, a mi rájok
várakozik, minden kitelhető módon meg kell érdemelniök. És a politikus
fölhívására dörgő fogadkozásban törtek ki. Csak a medve mozgatta búsan
az ős-erdőket; az ármánynyal is kell ám számolnotok! Bárándy Gáspár úr
nem azért tartatott éles látású politikusnak, hogy egy pillantással le
ne olvassa a gondolatokat, a melyek a rengeteg szemöldök alatt forrtak,
és meg ne feleljen rájok iziben;

– Itt még az ármány sem diadalmaskodhatik fölöttünk. Mert teljes tiszta
lehetetlenség, hogy a lángész ki ne vívja jogát akárki ellen. Béla úr
pedig lángész. Minő pálya áll ez ifjú ember előtt! Mi most azt sem
tudjuk világosan, hogy igazság szerint hol kell kezdenie; hát még ha azt
kérdeznék tőlünk, hogy hol fogja végezni? Nyitva áll előtte az út a
legmagasabb polczig. Mert ilyen időkben, a milyenek ránk várakoznak, a
lángész rettenetes tőke, a mely százas kamatokat hozhat.

– Már az igaz, – erősíté a megtermett tiszttartó és lelkesedésében
nagyot rántott fekete nyakkendője csombókján. Fölséges dolog is a
tudomány!

– Tiszta világos igazság, hogy nagyra született, – folytatta áradozásait
Bárándy úr. Soha nem ajánlottam föl senkinek nagyobb készséggel edzett
vállaimat az emelkedésre, mint Béla barátunknak fogom. Mert hiába, –
ármány ide, ármány oda, – mégis csak a vármegye marad az igaz magyar
politikus iskolája.

– Béla itthon marad, – dörgött bele a kombinácziókba Benedek úr. Nem
megy sehová. Ilyen ideig-óráig tartó, felfordult világban okos ember
semmibe sem kezd.

– Bizony, ha meggondoljuk, – magyarázta Istók, – hogy a kamarilla még
mindig milyen hatalmas odafönn, hogy Napoleon császár hogyan rászedte az
olaszokat is, hogy mi minő hajlandók vagyunk elhamarkodni mindent: biz
ezt ha jól eszünkbe vesszük, nem sok bizodalmunk lehet hozzá, hogy ez a
mostani gyöngyélet itéletnapig tart.

– Kérem, Pallér úr, – vágott közbe a politikus, kinek edzett vállaira
Benedek úr határozata szerint egyelőre nem lesz semmi szükség, – kérem,
Pallér úr, szíveskedjék meggondolni azt is, hogy már csak Nápoly van
hátra, azután teljes bizonyossággal mi következünk. Hanem hát így is jól
van. Annál dicsőbb. Béla barátunk legalább egészen a mienk marad, és
mézes heteit…

– Hónapjait és esztendeit, – toldotta meg a hosszan vérző lelkipásztor.

– Tehát mézes hónapjait és esztendeit nem fogják a gondok
legterhesebbjei megzavarni. Tiszta világos, hogy nagyságos uram együtt
határozott Ágnes kisasszonnyal. Alig várom, hogy koczinthassak az
egészségükre.

Ágnes, kinek egészségére Bárándy úr minél előbb koczintani szeretett
volna, és már köszörülte a torkát, odabenn a kék szobában még mindig az
albumot nézegette az asszony-vendégekkel. E kis, piros bársonyba kötött
könyvecske, melynek szélén és tábláján rég meghalaványodott már az
aranyozás, a Kálozdy-család nő-tagjainak egész történetét kitárta
mindenki előtt. Titkok, melyek régesrég napfényre kerültek, meg el is
vonultak a feledés homályába; érzések, melyek mind megvítták csatáikat,
élvezték győzelmüket, vagy elszenvedték bukásukat s porló szívek
koporsójában csöndesen eltemetkeztek; kaczérságok, melyeknek égető
szomja rég kialudt, vagy büntetése annak rendje szerint elkövetkezett;
igéretek, melyek híven beváltattak, s a róluk szóló kötelezvényt
elfeledték összetépni; remények, melyek e papiroknál gyorsabban mentek
füstbe; itt-ott sokra biztató tehetségek, egy-egy költő, képíró vagy
bölcs pólyáiban, melyekből sohasem sikerült kibontakoznia; álmok,
melyekből rég felébredtek, vagy mindörökre beléjök merűltek azok, kik
egykor álmodták; világi hiúságok, szerelmeskedések, számítgatások és
elragadtatások; mindezek benne voltak ama kis vörös bársony kötésű
könyvben. Mennyire megsárgúlt papirosok és meghalaványodott írás! Az
illatot azonban, mely a szép parmai Izabella római királyi szalonjaiban
s Windischgrätz grófné és Lichtenstein herczegné termeiben divatos volt,
mintha mostanig megtartották volna. Mennyi finom élcz, minő éles
vagdalkozás, mennyi elménczség és nagyszavu bók e franczia sorokban,
melyeket mind elhomályosított ama durva, katonás és egyenes vallomás,
mely fölött az akkor még ifjú és daliás Péter úr hosszú órákon keresztül
törte fejét. És az együgyü sorok a kis grófnénál megtették hatásukat. A
hozzá intézett lapok ritkulnak. Csak egy franczia abbé, ki tanítója és
gyóntatója volt, intéz még hozzá érzékeny sorokat, mielőtt neki indulna
a magyarországi ismeretlen világnak. Az, ki a következő lapokon
merengett szép szemeivel, már emlékben is alig él. Péter úrnak egy korán
sírba szállott leány-gyermeke volt. Pedig azon a kis képen, mely most
akadt Ágnes kezébe, milyen életteljes kék szemek mosolyognak, minő
gazdag fürtök csavarodnak föl görög kontyba, milyen finom két orcza
pirúl! Ügyesen forgathatta az ecsetet, a ki festette és aláírta, hogy;
«Aurora tükre.» Már az sokkal nehezebb kéz volt, a melyik azt a
sírkő-forma oltárt rajzolta, melyen az emlékezet örök tüze lobog. Vajjon
nem aludt-e ki ez az örök láng, a mint a szép Auróra behúnyta szemeit?!
Maga is írt egy lapot; ki tudja, kinek szánta és ki tudja, miért nem
adta át? Talán igen őszinte és igen meleg volt, s édes anyja, a grófné,
nem találta elég illemesnek. Elég az hozzá, hogy a lap egy kegyetlen
tollal keresztülhúzva itt maradt a családi gyűjteményben; és az a
bizonyos sohasem tudta meg, milyen szívvel gondolnak rá a kálozdi
kastélyban, ha csak kedvese valamelyik enyhe éjjelen föl nem kelt
sírjából és el nem mondta neki, a mi szívét nyomta. Ádám úr fösvény
felesége, Mátéfi kisasszony is volt fiatal valaha, és neki is irtak
emléklapokat. Íme a régi, szellemes ötletek: az egyiken girbe-gurba írás
magyarázza, hogy milyen az élet; valamelyik udvarlója a hitet, reményt
és szeretetet óhajtotta nyújtani neki ismert jelképeikben; volt olyan
is, ki egy csinos versszakkal adta bizonyságát, hogy ismeri Himfy
_Szerelmei_-t. A mint Biró Eufrozina kisasszony hamiskás szeme a névre
esett, a mely az olvadozó sorok és lágy rímek alatt állt, megdöbbenve
kapta föl a fejét és egy önkénytelen, gyönge szemrehányás tört ki
kebléből:

– Ah, a hűtelen!

Mind oda tekintettek. A kiáradt szív bizonynyal szerette volna, ha el
nem árúlja titkát; de már későn volt. Uram fia, a hűtelen nem más vala,
mint a medve, ki a másik szobában néma borongással rázogatja ős-erdeit.
Kerekesné néni, (kinek vérében volt, hogy mindenkinek minden kinálkozó
alkalommal mondjon valami boszantót,) a mint megértette, hogy kiről van
szó, egyet igazítva szemüvegén, éles és gúnyos sóhajtással jegyezte meg:

– Haj, haj, írt az annak idejében nekem is eleget! Nagy kujon volt.

A kétszeresen csalódott Eufrozina kisasszony bús megadással forgatta
tovább az albumot. Móricz bátyánknak egy kortársa elég elmés volt egy
legyet és egy nefelejtset rajzolni le, a kettő közé írván ezt a szót,
hogy: «boldog;» jöttek még egypáran azok közül, kik ma már mind nagyapák
vagy vén medvék, és senki sem hinné róluk, hogy valaha még Kisfaludy
Sándort is forgatták. Ím itt egy lap, teleírva mind a két oldalán szép,
öreg betükkel; a tudós hírben állt Mátéfi uram czitált a leánya fejére
mindenféle deák klasszikust. Mondják, hogy értette is, a kihez intézve
voltak. Azután egy nagy összehajtogatott papiros következik, melyen
valami Kálozdy Mihály úr, neve aláírásával, tökéletlen és összevissza
düledező betükben bizonyította, hogy: a ház magas, a város szép, a tehén
legel és a paripa fut. Ez volt az utolsó írása a szegénykének, Benedek
úr legifjabb kis öccsének. Hosszú időköz marad az utolsó lapig üresen. A
Kálozdy-családnak nem volt több nő-tagja. A legutolsó megint egy kis
arczkép. Ágnes lenne gyermekkorában, hanem azóta ugyancsak sokat
változott. Kék szemei a tiszta fény helyett bizonyos csillogó fátylat
kaptak, melynek mintha mindig volna valami rejtegetni valója;
arczkifejezése pedig bár kevésbbé szeretetteljes, sokkal hódítóbb; a
dacznak amaz árnyalata, mely már akkor mintha felette lebegett volna,
mélyebb szenvedélyek képében látszik lelkére borulni; és a kedves kis
fehér bodros ingecskét ma drága csipkék helyettesítik hószin vállain. A
kis képet Béla festette. Sorra nézték és mindenki talált rajta valami
dícsérni valót. Ki az arczképen, ki eredetijén.

– Milyen fáin egy munka, – jegyezte meg a tiszteletes asszony. Az én
gyerekeim is tanultak pingálni a rektor úrtól. De Áron nem tud mást,
csak tulipánt; Ézsau meg emeletes házat. Hanem már ez dicső, fáin egy
munka. Mintha csak igazi piktor festette volna.

Eufrozina kisasszony esze az ingó-bingó szürke loknik alatt hamisabb
dolgokon járt. El is mondta a mit gondolt.

– Béla, Béla hiába! Neki csak nincs mása messze földön. Úgy-e bizony
Ágneska, ez a képecske volt a legelső vallomása?

Ágnes nem pirult el az évődésre. Egyet mosolygott a nagy karszékben,
melyben csöndesen hintázott, s nagy hirtelen igy szólt:

– És az utolsó is.

Kerekesné néni megbosszankodva igazgatta pápaszemét. Ezt neki kellett
volna mondania. Hanem tartogatott ő még erre az alkalomra valami
egyebet.

– Ej, ej, hát olyan kevés szavu az úrfi, – mondá. Pedig bizony, ha
Ágneska előtt meg nem nyílik a szája, akkor némának kell lenni neki.
Hanem hát igaz, hallottam én úgy fülhegygyel Dunaszögről valamit. Hogy
Béla úrfi a gazdája leányának nagyon tette volna a szépet. Mind ilyenek
a férfiak, egytől-egyig ilyenek. A Móricz is csak ilyen volt, Fruzsinka
hugom, annak idejében. Sohase búsuljon utána. A’ bizony. Hogy hát ott
nem jóban törné a fejét az én szerelmes öcsém! A tiszteletes aszszony
különben többet tudhat róla, mert az Ézsau már ott jár iskolába.

Ahhoz a zavarhoz, a mibe ez a kérdezősködés a szerény és alázatos papnét
hozta, semmit sem lehet hasonlítani.

– Ézsau, esedezem, még igen kis gyerek az effélékhez, – dadogta. Ő csak
emeletes házakat rajzol és mással nem igen törődik. Különben a világ
igen rossz ám, esedezem, és sok mindent kitalál, a mi nem is úgy van.

Mire elvégezte mentegetődzését, Ágnes már elmenekült a világosság elől.
Egy kis sarok-divánra ült a szemérmes papkisasszony mellé, kinek az
ó-testamentomban elfogult, puritán apja Rákhel nevet adott.

– Édes Rákhel, – beszélt hozzá könnyed szivességgel a szép leány, oly
régen voltam már Kálozdon, hogy azt sem tudom, mikor láttam útoljára.
Gondolom, kora tavaszszal. Most is olyan szép-e a kertje, mint rendesen?
szépek-e a lángtulipánok, melyek hagymáját tavaly hozta tőlünk a káplán
úr?

Rákhel nem igen ügyelt e tudakozódásra. Hallott-e az asszonyok
beszédéből valamit, vagy a drága melltű és suttogó csipkék hatották meg,
vagy csak lelkében merültek föl csábító képek, elég az hozzá, hogy
reczés keztyűbe bujtatott kezét, felelet helyett, csöndesen rátette
Ágnesnek ölében pihenő rózsás ujjaira, és egy nagyot sóhajtott:

– Óh Ágnes kisasszony, milyen boldog kegyed!

Kerekesné néni épen akkor tüzeskedett legjavában:

– Na már, édes öcséim, akármit beszéltek, én, a mit mondtam, olyan
bizonyos helyről hallottam, mintha csak pecsétes írásból olvastam volna.

Történt-e még több ellenvetés is, vagy megnyugodtak mindnyájan a néni
pecsétes írásában, Ágnes már nem tudhatta meg, mert halk lépésekkel,
észrevétlen odahagyta a szobát. Végigment a hosszú folyosón, le a
földszintre, kinyitotta a nagy utczaajtót s egy kis időre megállt a
kőlépcsőkön előtte. A legszebb nyári esték egyike volt. Lágy suttogással
bolyongott a szellő, az erdők és mezők friss illatával szárnyain. A hold
a tölgyek őrző hadseregét köröskörül ezüst pánczélba öltöztette. Keleten
egy halavány csillag ragyogott. Felülről a nagy teremből lehangzott a
zaj, lárma, heveskedés, melyet Benedek úr egy-egy türelmetlen szava
el-elcsöndesített. Mindig Béla aggasztotta; hol késhetik ennyi ideig?
Legkésőbben hét órakor itthonn kellett volna lenniök. A konyhában
sustorgott a zsír, és hangosan panaszkodott Kata asszony, hogy minden
oda lesz, ha még soká nem jönnek. Palkó hordta föl a pinczéből a borokat
és egy-egy jobb fajta palaczkról édes vigyorgás közt tisztította
útközben a pókhálót. A féleszű Péter a ház végében mozsarát igazgatta,
melynek az örvendetes perczben meg kell dördűlnie. A kis Pirók gyerek a
torony-ablakon kandikált ki, hogy idején megránthassa a harang-kötelet,
a mint a hegyháton megpillantja az öreg János kocsijának két ismerős
lámpását.

[Illustration: – Édes Rákhel, – beszélt hozzá könnyed szivességgel a
szép leány.]

Mindez Ágnes mögött volt; előtte messzire kéjes, titokteljes, igézetes
csönd. Egy-két perczig állt csak a lépcsőn, azután megindúlt a kert
hosszában, ki az országút felé. Eleinte csöndes léptekkel, maga körül
tekintgetve haladt. Minél jobban távolodott a kastélytól, annál inkább
vesztette nyugalmát. Hosszan tartotta lecsüggesztve fejét; majd
föl-fölkapta és élesen kémlelte az országút végetlen fehér szalagját,
melylyel az ég fölékesítette a hegyet. Aranyos haját végig simította és
el-elbámult hol az útra, hol a kastély kivilágított ablakainak egyre
távolodó csillagaira. Merengéséből közeledő lódobogás riasztotta föl.
Megfordult és vissza akart sietni, de már késő volt. A lovag
megpillantotta és ámulva kiáltotta el magát mögötte:

– Higyjek-e szemeimnek? Kegyed az, Ágnes kisasszony? Hát a kálozdi
éjtszakáknak is vannak villijei? Vagy hogy is hítták csak az éjjeli
tündéreket?! Ah Istenem, én még mindig csak olyan ostoba vagyok ám. Jó
estét, jó estét.

– Jó estét, báró. Nemde ilyen szép estét lehetetlen falak közt tölteni?

A lovag a lány mellett megállította paripáját. Nem volt már fiatal
ember. Az arcza sok ránczot vetett, hanem lovagcsizmái káprázatosan
csillogtak a holdfénynél és darútolla vígan lengett.

– Lehetetlen, teljes lehetetlen, – válaszolt gyors, hadaró beszéddel a
leánynak. Engem is kicsalt és Bucephalus szívességéből már a gadóczi tó
mellől jövök. Pompás telivér. Egyenes vonalban származik Dárius király
híres csataménjétől. Vagy melyiké is volt a sok közül az a régi híres
Bucephalus? Ah, én igazán… Hanem most nincs kegyelem kisasszony. Én
Bucephalus szívességéből elfogtam kegyedet, és tüstént vallania kell.
Nos hát, miről gondolkodott magányos bolyongásában ezen az ábrándos
estén?

– Ha már csakugyan nincs mentség, báró úr, hát megvallom, arról
gondolkodtam, hogy milyen szép lenne, ha véletlenül valami
tündér-lovagot hozna elém a véletlen az elátkozott királyfiak
családjából.

– Ah, ah, kisasszony. Szót sem érdemel. Hisz én valósággal… Tudom jól,
hogy csak a bókot akarta visszaadni. Merre kísérjem?

– Csak tartson arra báró úr, a merre útja vezet, – mondá a lány. Én haza
indulok és szívesen megyek egyedűl.

– S tovább fog ábrándozni a tündér-lovagról, nemde? Igaza van, Ágnes
kisasszony, tökéletes igaza. Én igen ostoba vagyok kegyedhez képest.
Hanem azért csak nyujtsa ide a kezét és tegyen boldoggá.

A szép leány megtette a báró úr kedvét és a nagy lovag-keztyűk közül
alig birta kiszabadítani kis kezeit. A lovag, – Bucephalus szívességéből
– sebes vágtatást iramodott tova. Ágnes egyetlen pillantást sem vetett
utána.

– Minő nyomorultak ezek mindnyájan Bélához képest! – suttogta és
izgatottan rázva meg szőke fürteit, tovább kémlelte az útat hosszan,
mereven, mosolytalanúl és hangosan dobogó szívvel. Semmi hang, semmi jel
semerre. Már Ivánfi báró Dárius fajzata is messze járt. Mintha a
várakozó leány egyszerre megijedt volna a nagy nesztelenségben, hirtelen
vissza indult a kastély felé. Csodálatos volt a bűvös éjtszakának e
tündéri tüneménye, rejtelmes lelkével, melynek forrongó titkait még a
holdsugaraknak sem árulta el. Arcza még mindig meg tudta őrízni, hogy
érthető szavakat ne írhasson rá ama láthatatlan belső kéz, mely hol
tolmácsunk, hol árulónk. Csak a fürge szellő, mely keble körül a lengő
csipkékkel játszott, – csak az tudhatott meg valamit. De ezt senkinek
másnak nem árulta el, mint az erdők bús dalnokának, kinek kicsiny szívét
minden hang után féltjük a megszakadástól.

Ágnes már fele útján lehetett a kastélynak, mikor a harang megkondult és
Péter elsütötte mozsarát. Összerezzent. Visszatekintett s a mint sebes
közeledve megpillantotta ő is az országúton a két homályos csillagot, s
meghallotta az öreg János ostorának vidám pattogását, futásnak eredt.
Már hallotta a kocsi robogását s a lovak zaját is. A kastély ablakai
megnyiltak; mindegyikben a kikoplaltatott vendégek örvendve váró arcza.
Mikor a főbejáráshoz ért, már ott találta Benedek urat, ki Istókra
támaszkodva, lesietett kedvencze elé.

Még egy-két ostorpattogás és János olyan pompásan odajárt a várakozók
elé, hogy különben sem kellett. Az ajtó azonban soká nem nyilt meg,
mintha üresen jött volna. Odafönn az ablakban Bárándy úr gyakorlott
torka egy harsány éljent kisérlett meg, mely általános viszhangra
talált. A zajra lassan megmozdult a kocsi ajtaja és kilépett a
várvavárt.

– Béla, – kiáltott a lépcsőről eléje az öreg úr, – hol a pokolban
kóvályogtatok ennyi ideig? No csak gyere most ide, ölelj meg és máskor
korábban kelj.

– Bátyám, – szólalt meg tompa, fojtott hangon az érkezett – bátyám, jó
estét. Jót neked és mindnyájatoknak.

– Adjon isten, öcsém, adjon, fiam!

A köszvény és vénség sok durva szivet lágyított már meg. Benedek úr is
olyan meleg és szív szerint való öleléssel karolta magához öcscsét, a
milyet még Istók sem látott tőle soha, és még ő is képtelen lenne
megmagyarázni. A vénség, a köszvény!

– Nézd, fiam, nézd, itt van Ágnes is. Mind vártunk rád és aggódtunk már
érted.

– Köszönöm, Ágnes, köszönöm. Ti igen jók vagytok hozzám, – mondá Béla és
kezet nyujtott a leánynak. Ez a kéz azonban hideg volt, mint a jég, s a
mint ama másiknak, ki jegygyűrűjét viselte, meleg érintését érzé, fagyos
borzongás futott át az ifju egész testén, és abban a perczben némán,
szótlanul, jaj nélkül leroskadt a lépcső hideg kövére.

– Mi az, mi bajod? – kiabált a bátya. – Az ördögbe is, elestél? Mért nem
ügyelsz a lábad alá? Hé, kelj föl! Mi ez? Világot, világot gyorsan!

Kata asszony rögtön künn termett a gyertyával. Iszonyat volt a leomlott
ifju arczára tekinteni.


VII. FEJEZET.  Temetés; – vajjon feltámadás is?

Béla már régi szobájában pihent egy ódon karosszékben. Csupa mosoly,
gyöngédség és barátság volt minden körülötte. Az asztalon egy sokágú
tartóból derült világosság áramlott minden sarokba. Az ágyon nagy
virágos terítő; a falon fölötte szépen rendbe aggatott vivó készülékek,
kardok, keztyük, álarczok és két pisztoly; távolabb nehány csinos
tájkép: mind verőfényes részlet legelésző nyájakkal és ebédvivő
parasztasszonyokkal! A kis könyvtárból díszes, aranyos ruhába
öltöztetett remekírók csillognak elő; az asztalon szép virágbokréta,
csupa mezei virágból, melyet a messzi réteken a kis Pirók-gyerek
szedegetett és kötözött össze. És e vidám környezetben fekszik ő félig
élve, félig holtan. Inkább oltanák ki a gyertyákat, semhogy a fiatal,
szép, beszédes szemek helyett ama beesett kék foltokra ontsák világukat.
Feje mozdulatlanul nyugodott a szék támláján, arcza rémes sárgára vált,
fényes fekete haja kuszán csüngött homlokára, lélekzetvétele
meg-megakadt és alig volt észrevehető.

Mellette ült Benedek úr és érthetetlen szavakat mormogott. A kegyes
Eulália kisasszony egy illatos üvegcsével óhajtott segíteni. Heroikusabb
szert tartogatott hátul egy dézsában Palkó, kinek arczán mintha
megfagyott volna az örök nevetés, Kurz doktor úr nagyon sürgölődött és
beszélt mindent össze-vissza, melynek vége csak az volt, hogy a városi
doktorok nagy hire nem ritkán tökéletesen alaptalan, és ha Béla úr
korábban kerül az ő kezére, bizonyosan nem jut ennyire a dolog. Az
ájulás soká tartott; a beteg csak nem akart ébredni. Benedek úr már
kezdte veszteni fogyatékos türelmét és mérgelődve szidta az orvost.

– A pokolba is, tán csak nem halt még meg? Hozza hát már valahára
életre. A fecsegésétől ugyan itéletnapig sem jön magához. Palkó, hol az
a dézsa?

Demokritos orvosi közbelépésére nem volt szükség. Kurz úr addig
forgolódott Béla körül, míg végre is meglett az az elégtétele, hogy
felnyitotta szemeit.

– Na tessék! – mondá diadallal a doktor.

– Ránk ijesztettél, ficzkó, – édeskedett az ébredőnek az öreg, új
lélekzethez jutott, táguló mellel. Ránk ijesztettél. Mi az ördög lelt
ilyen hirtelenséggel?

– Kedves bátyám, – szólalt meg halk, szenvedő hangon az ifju, – csak a
hosszú kocsiút volt oka az egésznek; egy kissé megszédültem. De már
vége, teljesen vége mindennek. Köszönöm mindnyájatoknak. Bocsássatok
meg.

– Hála az égnek, – suttogta Eulália kisasszony és sietett eltávolítani a
heroikus szerekkel együtt Palkót.

Béla bocsánatot kért még egyszer és sokszor hogy nem mehet ki az
üdvözlésére összesereglett társaságba; de egy kissé gyöngének érzi még
magát. Csak mulassanak nélküle kedvökre; ő majd oda fog gondolni. Ha
kegyesek lennének most magára hagyni, legjobban kipihenné magát és
reggelig egészen jól lesz. Nem, nem fekszik le az ágyba; az ülés sokkal
jobban esik neki. Köszönt, szivéből köszönt mindenkit. Euláliát még
visszaintette az ajtóból:

– Köszöntöm Móricz bátyót, köszöntöm Sádi Danit, köszöntöm a
tiszteletest, köszöntöm Ürmöst, – az nincs itt? Kár. Köszöntöm Ágnest
is; mondja meg neki.

Egyedül maradt. Megtették kedvét, csak a szomszéd szobában telepítették
le a kis Pirókot, hogy legyen valaki mégis közelében. Az ajtó
becsukódott. Nemsokára a másik is, azután a harmadik. Egy ideig még
élénk hangok hallatszottak ide a képes teremből. Bárándy Gáspár úr
minduntalan fölemelte stentori szavát, és kétségkívül a legjobbakat
kivánta, mert harsány és szünni nem akaró éljeneket keltett. Majd hangok
zürzavara, pohárkoczintások, a pokolba kergetett ijedtség vidám hahotái
hatottak ide. A falu két rongyos czigánygyereke is szerencsét próbált és
czinczogni kezdett a folyosón; de Palkónak – jóllehet kedve ellenére –
csakhamar ki kellett tenni a szűrüket.

Béla a vén szék karjára könyökölve, órákat töltött mozdulatlanul. Nagy
csöndesen, félénk ajtónyitással betekintgettek hozzá egyszer Benedek úr,
egyszer Eulália néni és többször is Istók. Azt hitték mind, hogy aluszik
nyugton, csöndesen. Pedig nem aludt. Arcza el volt rejtve. Félt, hogy az
éj áruló szellemei megismerik rajta a Kain-bélyeget. Az utat Dunaszögtől
Kálozdig tompa érzéketlenségben töltötte; a fák, emberek, szekerek,
falvak, rétek és erdők váltakozó képei zavart bódulatba ejtették lelkét,
és néhány rövid órára megőrizték szivét amaz éles gyiloktól, melynek meg
kellett benne forgattatnia. De végre otthon és egyedül volt. Itt minden
ismerős vala ránézve, csak ő egyedül idegen maga előtt. A kábultság sűrű
fátyola lehullott elméjéről és látta – magát. Nincs szörnyűbb, mint a
lélekmardosás, vagy boldogtalanság egy gyötrő pillanatában nem ismerni
magunkra, és tudni, hogy mi vagyunk az, a kit nem ismerünk. Ha nem lenne
a hasonlat nagyon kicsinyes, szeretnék a himlőből fölkelt szépség
példájával élni a tükör előtt. Mit zuzzon össze, magát-e, vagy a tükröt?
És ha összezuzza, visszatér-e ezzel az, a mi eltünt?!

Gyász és lélekfurdalás maróbb és győzelmesebb szövetségre nem léptek
soha, mint e szerencsétlen, gyönge lélek ellen. Két gondolat járta át
belsejének minden zugát és zavaros sietséggel keresett fátyolt magának,
melybe eltakartassék. Nem talált. Ziháló melle tanuskodott róla, milyen
kétségbeesett volt ez a hajsza odabenn. Végre mozogni kezdtek kiszáradt,
kicserepesedett ajkai és elsuttogták a borzasztó szót: Gyilkos vagy!
Többé nincs fátyol, nincs menedék, nincs bocsánat; az itélet már ki van
mondva fölötte. Ha a mennyei biró nem látna is be a vesékbe, nem
tagadhatja többé: hallhatólag tett tanúságot maga ellen. De az
elitéltetés bizonyossága még nem adta meg neki azt a pillanatnyi
pihenést sem, mely minden bűnösnek megadatik. Még egy gondolat
szorongatta szívét, és keresett utat ajakára: Te szeretted őt, mint
senkit a világon, és ő szeretett téged, mint senki a világon! Már mind a
kettőt maga előtt látta. A furiát, szikrázó szemeinek hegyes nyilaival,
melyek zápor gyanánt hullottak feléje, és kígyó-fürteivel, melyek
kegyetlenül, vérére szomjazva marták. Mellette amaz édes alakot, melynek
még most is volt mosolya számára, de kínosabb ama nyilaknál és
kígyóknál. Mind a ketten megfogták kezét és egy irányban vezették. Mind
a ketten ugyanazt sugták fülébe: Mit keressz te itt?

Valóban, mit keres itt? Micsoda természetes következése a gyilkosságnak,
mi a halálnak? A temetés. Temessünk hát. Elméje fényes láng volt,
hivatva rá, hogy másoknak az igazság, magának a dicsőség útját mutassa.
Megbénult akarata kioltottat. Fekete rögöt rá! Tehetségei az életre
szépek és boldogítók; költeményei sok sziven könnyítettek volna; képei a
századoknak rideg folyását egy-két édes perczczel enyhíthették volna.
Gyávasága legázolta őket. Hideg földet rájok! Szive jó, tele nemes
föltétellel és eszményi hevülettel. A lélekerő fogyatékának egy kis
nyilásán kicsorgott vére. Zöld hantot rá! Mind, mind semmivé téve,
elpusztulva, legyilkolva hevernek. Temessük el, temessük el.

Béla megmozdult. Összeszedte végső erejét és fásult nyugalommal lépett
íróasztalához. Leült és levelet írt. Istókhoz czímezte, kinek
bölcseségében és gyöngédségében legtöbbet bízott. Egy tekintetet vetett
kis ezüst órájára, mely szegény atyjáé volt egykor s melynek tartóját
anyja hímezte ki gyöngygyel. Megakadt szeme egy kis könyvjelzőn is,
melyről sohasem vallotta be itthon, hogy kitől kapta. A remény szinével
volt rajta kivarrva, hogy: «Eddig.» Eddig és ne tovább! Óh, de hol van
az az eddig és mi lesz az a tovább?! A gyertyák a nagy ágasbogas
tartóban utolsókat lobogtak már és füstölve kezdett égni a papiros,
melylyel meg voltak erősítve. A mezei virágokból kötött bokréta ott
hervadt mellette. Béla kinyitotta az ablakot. Keleten már egy szürke
csík mutatta, hogy a hajnal közeledik. Hüvös, éjjeli lég áradt be és a
sötét vörös lángok kisérteties tánczot kezdtek. Minden csöndes volt
köröskörül.

Béla még kitekintett a szomszéd szobába. A kis Pirók mély és nyugalmas
álomba volt merülve. Semmi veszély nem fenyegeti. Ágya fölül levette az
egyik pisztolyt és íróasztala elé lépve, ráfektette ujját a ravaszra.
Keze semmit sem reszketett. És egy reszkető kéz mégis erősebb volt, mint
az övé. Oly gyorsan szorította meg, hogy egy pillanat alatt tehetetlenné
lett.

Magából kikelt arczát elrémülten vetette vissza az ifju. Ágnes állt
előtte tegnapesti öltözékében, oly lázasan égő szemekkel (mint kék égen
a piros alkony) és kihevült tekintettel, a milyennel senki sem látta őt
az életben soha, sem azelőtt, sem azután.

– Szerencsétlen, – kiáltá, – mit akartál?

Bélának elakadt a szava. A meglepetés lefegyverezte. Nyitott ajakkal,
meredt szemekkel bámult a leányra, és keze, melyben a pisztolyt
tartotta, erőtlenül hullott alá.

– Azt hitted, – beszélt lihegve Ágnes, – hogy mindenkit megcsalsz? Nekem
jobb szemem van mindenkinél. Az este csak én láttam kétségbeesésedet;
csak én éreztem, hogy a veriték, melyet homlokodról letörültem, halálos
volt. Kiszöktem szobámból és itt töltöttem ajtód előtt az éjtszakát,
hogyha mozdulni hallak, melletted teremjek. És nem hiába jöttem,
boldogtalan.

– Bocsáss Ágnes, te nem oldozhatod fel az én itéletemet. Bocsáss,
bocsáss! – rimánkodott Béla és ki akarta jobb kezét szabadítani a
leányéból.

– Nem oldozhatom fel? – válaszolt ez és minden erejét megfeszítette,
hogy amaz elátkozott kéz ki ne tudjon menekülni bilincseiből. Nem
oldozhatom fel? Az lehet; de kegyelemért könyöröghetek előtted. Ime
könyörgök azért az életért, mely a világon a legdrágább előttem.

És térdre omlott Béla előtt.

– Ime térden állva esedezem és könyörgök érte, – folytatá. – Tudom, hogy
ha szavamnak ereje lenne szived előtt, nem akartad volna megölni
magadat. Tudom, hogy én vagyok oka lelked gyászának, és nem engedem,
hogy gyilkosságba keverj. Én lemondok rólad, Béla. Lemondok öreg
apámért, kit másodiknak találna golyód sziven. Magamra veszem haragját
és téged meghagylak szivében. Lemondok rólad és visszaadom
szabadságodat. Hagyj el engem és légy boldog azzal, a kit szeretsz.

[Illustration: Térdre omlott Béla előtt.]

– Azt már megöltem! – hörögte a szerencsétlen. Nézd minő véresek a
kezeim!

– Boldogtalan! – sikoltott a lány.

Béla ismét összeszedte erejét és küzdeni kezdett a leánynyal.
Felkaczagott, megvérezte kezét, keblén letépte ruháját, elrekedt, de nem
tudott semmire menni. Ágnes ujra lelket kapott s egy pillanat alatt
világossá lett minden lelke előtt.

– Béla, – mondá, és mintha hangjának rég zenéje csendült volna meg
szavában, – hát annyira gonosz lennél, hogy megvetnéd a kiengesztelést?
Óh mi lenne a világból, ha minden bűnös és szerencsétlen úgy tenne, mint
te akartál? Ki lenne igaz gyámola a nyomorultaknak, és ki bocsátana meg
szivéből a vétkeseknek? És az égi bocsánat az eltévedtek és megtérteknek
minő nevetséges semmivé lenne!

Béla kifáradtan hanyatlott egy székre. A föltetszett hajnal első
sugarait küldte a szobába. A kanászgyerek tülke megszólalt az udvaron. A
szerencsétlen kezéből kiesett a pisztoly és egy nagy könycsepp jelent
meg szemében.


VIII. FEJEZET.  Tanácstartások.

A kálozdi kolostornak volt az emeleten egy kis sarok szobája, melyet a
cselédek – egyéni felfogásuk szerint, – hol «kanczaláriának», hol
«kanczelóriának» híttak. Honnan vette a nevét? A rengeteg
fakalamárisban, mely kisebbféle sajtárnak is beillett – a hányszor csak,
nagy ritkán szükség volt rá – mindig úgy kellett egy kis friss vizzel új
életre hozni a kiszáradt, megpenészesedett tartalmat. A fehér papir
ritkább vala itt a fehér hollónál, s a nélkülözhetetlen jegyzésekre a
zsinegen függő kalendárium tiszta lapjai használtattak. Az
össze-visszafecskendezett lúdtollak két hegye rendesen úgy irtózott
egymástól, mint a V szárai. De volt ott egy hatalmas butor, lebocsátható
ajtókkal, kihuzható táblákkal és furfangos zárakkal, melyet mesterének
ügyes keze különféle színű berakott fából csinos koszorúkkal és
virágbokrétákkal ékesített. Ezt az ódon butort is szerteszét hasogatta
már mai napság az idő kiméletlen keze; az egyik részéből lett kincses
szekrény, a másodikból ékszertartó, a harmadikból iratpolcz, a
negyedikből könyvtár, az ötödikből íróasztal. Még tükör is került
belőle. Az ezer fiók felmondta egymásnak a barátságot; a szép
egyetértésnek, melyben hajdan éltek, vége lett. Az egyikben pompás
diópálinkát, a másikban borókavizet, a harmadikban meggyszeszt, a
negyedikben szilvóriumot tartogatott Benedek úr. Itt üldögéltek ők
gyakran naphosszat Istókkal és magyarázták egymásnak – hol az egyik, hol
a másik fiók tartalmának nyomán – a világ folyását. Az írószekrény
tetején egy régi-régi óra ketyegett, melynek poros, szürke lapját
vedlett aranysárkányok tartották és megfakult aranyliliomok vették
körül. E vén jószág az öreg nénék csöndesítő, békítő szerepet játszotta
a szobában; a sokszor fölhangzó pörlekedésbe sohasem mulasztotta el
rekedt, száraz szavával beleszólni: csitt, csitt, csitt, csitt. Minek
veszekedtek; ki tudja, meddig éltek?! Csitt, csitt, csitt! A kis szoba
fekete bőrrel volt bebutorozva s egy szinehagyott zöld függönyön
keresztűl sütött belé a nap. A falakon régi, beporosodott, megfakult
arczképek kopott aranyos rámákban: ama híres, vak athlétának
oroszlánfeje; a legnagyobb magyar vastag szemöldei és átható tekintete;
aztán az a csodálatos szépségű arcz, melynek minden izma szolgálni
tudott a nagy, izgató lélek akaratának, melyet csodálatosan beszédes
szemei tükröztek. E szobában tartattak a családi tanácskozások; itt
szőtte, fonta, vetette Istók hálóját kedvencze érdekében, kit már úgy
tekintett, mintha a maga gyermeke lett volna; itt mondotta ki az
itéleteket Benedek úr, és indokolta Istók az önérzetes tiszttartó, a
himlőhelyes ispán, a vigyori Palkó, és a féleszű Péter fölött. Itt
táplálták egymás reménységeit Béla nagy jövendője, fényes pályája iránt,
mely a mostanság elhagyatott kastélyra az egész Kálozdy-birtokon meg nem
vásárolható dicsőséget hozand. Itt lepte meg apját Ágnes gyakorta, ha
Bogádról átrándult, szépséget, mosolyt és fényt hozva magával ez ódon,
rideg és sötét épületbe. Ez a szoba hallá zsörtölődéseit, kifakadásait,
haragját egy vén szívnek, melyet a világ hűtlen örömei magára hagytak,
mely igazságtalan s elégtételt vesz mindenkin, a kit sorsa körébe
hozott; látta lopva élvezett apai örömeit és borongását, hogy sohasem
hallhatja az «apa» szót; ismerte biztos számítását arra a boldogságra,
melyhez annak boldogítása által fog jutni, ki az övé és még sem az; a
régi életével immár leszámolt nemes reménykedését, hogy a kit utódjának
választott, az nála különben, derekasabban és fényesebben fogja megfutni
pályáját… Ilyenkor a harcz tüzében összetört oldalbordája
bele-belesajdult az okoskodásba: hogy gondoljon rá is, hát ő mit vétett?
– de az öreg elmordult magában, hogy az ördögbe is, az csak kötelesség
volt, a mit akkoriban ezren és ezren megtettek s mindenki egyformán
megtehetett, a kinek volt oldalbordája.

Itt folyt a Bélával teendőkre nézve is az a négyes tanácskozás, melyben
Benedek úron kívül Kurz doktor, Istók és Ágnes vettek részt, az utóbbi a
nagy karosszék hátára támaszkodva, melyben bátyjának hitt atyja
elnökölt. Ama félelmes éj izgatottsága rég eltünt arczáról, lángja
szemeiből, hogy soha, de soha vissza ne térjen többé. Halavány volt és
tekintetén hiányzott az a meghatározhatatlan, édes, olvadó vonás, melyet
fiatal leányok arczára a megnyilatkozó sziv szökkent, hogy ragyogjon ott
nehány rövid esztendő visszahozhatatlan ékességeül. Ágnestől a szív e
hódító bizonyitványa meg volt tagadva; de meg mindenkorra. Ilyen volt ő
mindig, mint ma. A kis szobában jelenlevők közül bizonyára egyiknek sem
volt oly éles szeme, hogy a csekély változást: nagy, kék szemeinek
merevebb nézését és meg-megránduló ajkainak nyugtalanságát, észrevette
volna rajta.

– Dixi, – mondá a beszélgetés vége felé a zsidó doktor, kinek kóczos,
szürke haja, két apró, vörös szeme és doronghoz hasonló nádpálczája
volt, melylyel fontosabb nyilatkozataihoz ütemet szokott verni
balmarkában. – Dixi. Az eset nem mindennapi és nem könnyű. Okos ember
kell hozzá, a ki fején találja a szeget. Mert ugyan ha máshova ütünk, mi
hasznot teszünk vele? Semmit. Béla tekintetes úr későn jutott a kezem
alá. De mihelyt valaki egyszer – folytatá – városi doktor, mindjárt
nagyobb hozzá a bizodalom. Szóval mondtam, a mit mondtam, dixi. Béla
tekintetes úrnak erősítő fürdőre van szüksége, s minél előbb megindul
Csehországba vagy Szibériába, annál jobb.

– A pokolba, nem Szibériába! – mordult bele az öreg. Csak nem küldjük
egyenesen Kamcsatkába?!

Aeskuláp, ki a tudományokban nagyon fogyatékos volt, (Sádi Dani, az
ispán, mindenféle bolondot szokott belőle csinálni, és határozottan
állította, hogy mióta a khirurgiáról kikerült, nyomtatott betű nem
került a szeme elé; az pedig régen volt!) a lehető leggyorsabb ütemet
kezdte náddorongjával és keskeny vállait vonogatva, bizonyos
megütközéssel válaszolt:

– A mint nagyságodnak tetszik, én megmondtam a magamét, et salvavi
etcetera. Igenis, vagy Csehországba vagy Szibériába. Ezzel, azt hiszem,
fején találtam a szöget.

– Ha meggondoljuk, hogy Szibéria olyanformán hangzik, mint Szilézia… –
kezdte magyarázni Istók, ki az ablakból összefont karokkal tekintett alá
a kis fenyvesre, melynek homályában egy megtört, fiatal lélek nehezen
vonszolta magával tagjait s még nehezebben e keserű életet itt. A
jóakarat azonban nem magyarázhatta ki magát, mert a doktor hevesen
közbevágott:

– Én nem tehetek róla, ha Pallér úr félremagyarázza szavaimat, melyeket
legjobb szándékból mondtam. Ugyan mi okom lenne nékem ezen úri háznál
hamis tanácsokat osztogatni? Semmi. Hát meg tudja ön gyógyitani Béla
urat? Nem. No azt tudtam. De hát hiába, sajnosan látom, hogy a nagyságos
úrnak nem sok kedve van Csehországhoz etc. Lássuk csak. (Az ütembot
egypár perczig csöndben dolgozott, balkezének minden ujján, mint valami
külön-külön gyógyrendszer ajtaján bebocsáttatásért kopogtatva.) Lássuk
csak, ugyan miként tudnánk másként segíteni a dolgon? Van-e más menedék?
(A gyűrűs ujjon megtalálta.) Mindenesetre. Azt mondja a deák: mundus se
etc. Egyszer volt szerencsém hallani nagyságodtól, hogy nem lenne-e jó
Béla urat a cursus iurid. etc. után világot látni küldeni.

Benedek úr nagy szemöldeit összeránczolva – azon-e, a mit a doktor
fecsegett, vagy valami máson? – gondolkodóba esett és széles tenyerével
székének karjára indulatosan rá-rácsapott.

– No lám – kapott a kedvezőnek hitt fogadtatáson Kurz doktor – nem
találtam-e fején a szöget? Egy nagy embernek csakugyan úgyis be kell
előbb-utóbb járnia a világot. Miért ne menne most? Sok pénzbe kerül, az
igaz; de ezt úgy hiszem, ezen úri háznál fölösleges is emlegetnem. Az
lesz csak a hatalmas kúra! Szórakozás is és tapasztalás is együtt.
Menjen csak Béla úr – minél előbb, annál jobb – világot látni messze
földekre és tengerekre. Quæ maribus etc.

Aeskuláp fölbátorítva ama csodálatraméltó körülmény által, hogy már jó
ideje semminemű ellenmondással nem találkozott, arra a vakmerőségre
vetemedett, hogy a messze földek és tengerekre nézve közelebbi
részletekbe is belebocsátkozzék.

– Nézze meg Bécset; gyönyörű szép város! Ne tessék szemrehányást tenni,
a Sádi úr úgyis eleget üldöz vele. Csak a várost mondom; azokat nem
szeretem én, a kik benne laknak. Azután menjen el Venécziába; az egészen
vízre van építve. Hogyan, mikép, azt nem tudom; de akárki meggyőződhetik
róla, ha odamegy, hogy igazam van. Az egész vizen áll. Nézze meg Londont
és Párizst, melyről egy deák vers azt mondja, hogy: Lutetia etc. És ha
már egyszer ott van, miért ne menne el Kairóba is?

A doktor nem lehetett egész tisztában amaz úti terv fővonala és az
általa megtekintésre ajánlott városok távolsága felől, mert a dorong a
csodatevő marokban egyszerre a leglassúbb, szinte mélázó ütembe ment át
és egyáltalában idején valónak találta, hogy sokat gáncsolt geografiai
ismereteinek föntebbi merész dokumentácziója után más tárgyra térjen,
melyen nem találkozik nyelve annyi akadálylyal.

– Igen bizony, – folytatá, – ott a szög feje, hogy a mi kedves betegünk
lelkileg nagyon el van csigázva. Multos sudavit etc. Mert vajjon nem
árthat-e meg a sok tudomány is az embernek? Fényes példáim vannak rá,
hogy igen. Nem haltak-e meg sorban mind a nagy tudósok?

Benedek úrnak, ki únta már és pokolba kivánta a fecsegőt, nyelvén volt,
hogy a doktor e szerint örök életre számít? De csak érthetetlen morgás
lett belőle, melyre nézve Aeskulápnak következő megjegyzései voltak:

– Ne tessék nagyságodnak félremagyarázni szavaimat, mint az ispán úr
szokta. Én meg vagyok győződve róla, hogy fején találtam a szöget.
Tessék akárkinek csak egyetlenegyet is élve megmutatni azok közül, a
kiket említettem. Például, hát ezek a nagy tudós urak itt a falon
élnek-e? Requiescant etc. Nem említettem? Mindegy. Annyi áll, hogy én
Béla úrnak jobb tanácsot adni nem tudok, minthogy induljon, a mint
lehet. Méltóztassék ezt jól megfontolni nagyságodnak és gyorsan
határozni. Mert a dolog nem tűr halasztást. Legalázatosabb szolgájok;
kezét csókolom, kisasszony!

A figurás doktor, – kit csak úgy hivogattak a kastélyba hol becsületből,
hol mulattatónak, – a nagy, kopott szőrü kasztor-kalap meg az ütemdorong
eltüntek a szobából, magára hagyván a családot, hogy vegye fontolóra a
hallott igéket.

Fontolgattak is, búsultak is, tervezgettek is magukban eleget, s e
tiszta, verőfényes, nyári napon olyan sűrű köd nehezedett a
kanczelláriában mindenre, hogy még a feltörekvő szavakat is
visszanyomta. Hallgattak, hosszan hallgattak mind a hárman s a zaj a
szobában csak annyi volt, hogy egy egy szeles fecske odacsapódott az
ablakhoz, vagy egy-egy kiváncsi veréb az üveghez ütögette fejét. De
minek ez a gyász, ez az ijedelem, ez a rettegés; hisz Béla – bár sápadt
arczczal, révedező tekintettel és tétova léptekkel – ott járkál alant a
fenyvesben és körülötte nyihogó, ugrándozó kedvencz vizslájának,
Flórának simogatja a hátát?! Mindez nem vezethet tévútra senkit, – még
Benedek urat sem, annál kevésbbé Istókot, – a ki őt harmadnapja reggel
iróasztala mellől felemelkedni látta, hangját megcsuklani hallá és hideg
kezeit remegni érzé, a mint állította, hogy neki semmi baja nincs.
Bizonyára él, mozog, lélegzik közöttük; de csak egy tekintetet kell
vetni arczára, és a kastélyban mindenki méltán kétkedik rajta: hogy itt
van-e igazán, közéjök tartozik-e, és valóságos élet-e az, mely ereiben a
vért kergeti? Ágnesen kívül senki sem tudott semmit a történtekről; de
az emberi lélek titkos és kimagyarázhatatlan törvényeinél fogva az a
vihar, mely életünk fáját gyökerében megtépte, megszokta legyinteni
mindazokat, a kik szeretnek. Mikor egy híres olasz dalnok fáradt pilláit
lehúnyta, a vidék népének a gyászhírt egy borús felhő vitte meg, mely
hosszan lebegett a kis arquai ház felett. A postán érkezett gyerek
leghűbb patronusa: Istók szótlanul járt-kelt a házban, és Benedek úr sem
zárhatta el szemeit ama felhő elől, az ő lelkét is hatalmába kerítette a
félelem, hogy porba hullhat reményeinek koronája. Egyik sem tudta,
vajjon lehet-e még ápoló egy nehéz és kevés reménységű beteg ágya előtt,
vagy már gyászoló egy koporsónál, melyről retteg fölemelni a szemfedőt.
Hasztalan leczkézte az öreg Bélát; a fiú hallgatott és erősítette, hogy
neki semmi baja. Erős, viharoknak edzett, szilárd mellű férfit akart
nevelni belőle, és íme, van-e nádszál hozzá hasonló?! Más, egészen
másféle viszontlátást remélt ő; de a sors a legbiztosabb számítást is
tönkre teszi. Mi az ördög lelte Istókot? Akármikor hallott ő ilyesmit,
sohasem mulasztotta el előhozakodni saját számításaival az életre,
melyek ármálisai folytán elég biztosaknak valának tekinthetők; de a sors
mégis csak tönkretette őket. Ágnes, a nyugodt lelkü és biztos szemü
Ágnes is, kit e rossz napokra itt fogott atyja Kálozdon, (legyünk mind
együtt!) minő tanácstalanná lett egyszerre. A türelmetlen öreg
el-elkáromolta magát nyughatatlanságában, míg mögötte álló leánya rá nem
nyugasztja vállára kis kezeit, és meg nem töri tétova gondolatait.

– Bátyám, – mondá, – a doktornak igaza lehet. Bélának utra kellene
menni. Valami lelki rázkódás érte, és mit értünk mi itt annak a
gyógyításához!?

– Útra, útra! – beszélt Benedek úr, – az utazás csak divat, semmi más.
Hát te mit szólasz hozzá, Istók?

– Divat, – kezdett kötelességéhez a mentor, – bizonyára csak divat. Ha
elgondoljuk, hogy ennekelőtte jóformán senki sem utazott, de meg a
gőzkocsi és gőzhajó sem régi találmányok: úgy bizonyára azt kell
tartanunk, hogy a czímeres állat mindenütt az marad, minek megy hát
útra? De hogyha Bélára fordítjuk a szót, akkor nem egészen így fog
kiütni az okoskodás. Mert ha tekintetbe vesszük…

Palkó azonban nem vette tekintetbe, hogy Pallér úr még nem magyarázta ki
magát tökéletesen, hanem az ujságokkal és levelekkel, melyeket Péter
épen most szedett elő a táskájából, benyított a kanczelláriába. Benedek
úr egy pillantást vetett a csomagra maga mellett az írószekrényen.

– Itt az ujság, Istók, – mondá s átadta a hírlapokat a mentornak, kinek
szemeivel szokott ő tulajdonképen olvasni. Azután a leveleket fogta
kezébe. – Az ördögbe is, mit akar tőlem megint ez az Izsák proffesszor?
Csakugyan, Dunaszögről jött. Már ismerem az ákombákját. Mintha csak ezt
is a pinczében írta volna.

És feltörte a levélnek szétfolyatott, nagy piros pecsétjét, kiöntötte
belőle a porzót is, és olvasni kezdte. Ágnes csöndes léptekkel megindult
mögüle és Istók helyét foglalta el az ablaknál. Az olvasó öreg kezében
egyszer megrándult a papiros és mintha elakadt volna a lélekzete, hátra
kapta a fejét. Szemei elől észrevehetőleg elvesztek a sorok és mohón,
félig nyitott ajakkal kereste ujra őket. A levelet hol közelebb, hol
messzebb tartotta magától és rá-ráütött kezével; majd szemeit dörzsölte
meg ama szánalomraméltó hiszékenységgel, mely egy perczre azt véli, hogy
így tán visszájára fordíthatja még, a mit maga előtt lát. Izsák
professzor úr ákombákjai azonban nem engedtek kifogni magukon, és ujra
átolvastatva is csak a mellett maradtak, mit elsőben állítottak. Benedek
úr kiejtette kezéből a levelet és beesett szemei a vastag ívek alatt
világosságot látszottak keresni egy sötét dologban, valami finomabb
szálakat ama durva, vastag vonásoknál. A levél lenn hevert a földön és
egy beszökkent napsugár oly vidám játéknak ment végére rajta, hogy öröm
volt nézni. De az öreg úr nem azt nézte. Mindig mélyebbre csüggesztette
a fejét, és merev tekintettel bámult maga elé. A mit ő keresett, ahhoz a
játszó sugarak nem vezetik el a szemet. A sokáig tartó némaság egyre
kínosabb lett. Végre egy hosszú és szakadozott lélekzetvétel után,
hirtelen visszatekintett.

– Hát ti még most is itt mihasznáskodtok? – támadt rá mentorára és
leányára. Ki az ördög látott valaha ilyen menyasszonyt, mint te vagy,
Ágnes?! Nem csodálnám, ha a faképnél hagynának; egy csöppet sem
csodálnám. Feléje sem néz vőlegényének, a szegény nyavalyásnak! Lódulj
azonnal. Te meg, Istók, szedd elő a pénzes almáriom kulcsait. Béla még
ma este útnak indul.

Ágnes megindult a fenyves felé, hol Flóra még mindig ott ugrált szomorú
gazdája lábainál és nyihogva nyaldosta sárga kezeit. Az a rejtelmes boru
vette körül Bélát, mely mindig otthonos a fenyvesekben, e bus, sok regét
tudó, ismeretlen pálmák bájos koronái után sóhajtozó, örökzöld fák közt,
melyektől a természet megtagadta az álom, az éjtszaka, a tél
jótéteményét. Az ifjú nem vette észre a közeledő ruhasusogást, mintha
egész lelkével a kalandokon csüngött volna, melyekre Flóra emlékeztette,
mikor puskával vállán barangolt be erdőt, mezőt.

– Bocsáss meg, Béla, – rezzentette őt föl az érkezett, – bocsáss meg,
hogy háborgatlak. Bátyám küldött hozzád. Jó hírt hozok, itt fogsz hagyni
bennünket.

– Már meg akartam tenni, – suttogta Béla.

– Ne emlékeztess rá és feledd el magad is. Bátyám azt határozta, hogy
útra mégy, bejárod a világot.

Az ifjú föltekintett.

– Messze útra indulsz, – folytatta Ágnes és pilláinak lágy selyme jól
takarta, a mi büszke lelkében forrott. Messzire mind attól, a mi keserít
és beteggé tesz.

– Olyan messze nincs. Még a menyországban is vele találkozom.

– A menyországban? Szeretném azt mondani, hogy a távolság odáig talán
nem olyan rettenetes, mint a milyennek te ma gondolod. De nem mondom,
nem mondtam. Adja az Isten, hogy senki magyarázatára ne szorulj. Távol
tőlünk, távol e hegyektől, falutól, kastélytól, idegen országok földét
fogod járni, idegen népek közt tölteni napjaidat. Hallani fogsz zajt,
mely kábít; látni csodákat, melyek feledtetnek: élvezni gyönyöröket,
melyek kábítanak. Találkozol nyomorral, melylyel összevetheted a
magadét, és dicsőséggel is, mely még megsarkantyúzhat. Eljársz
templomokba és oltárokhoz, melyek ezer esztendeje vigasztalnak milliókat
és milliókat; miért hagynának téged vigasztalanul? Fölkeresed a tudomány
csarnokait, melyekben annyi boldogtalan találta meg a nyugalom útját;
minek engednének téged téveteg bolyongásban? Menj Béla, menj.

Végezte Ágnes. A ki előtt nem zárt könyv az emberi lélek, tudni fogja,
hogy a szerelmes szív sok kincse közt van egy: az ékesszólás, mely a
legcsöndesebb ajkon is meg-megzendűl. Még pedig nemcsak akkor, ha
szerelmét kell magyaráznia, hanem mindig, ha szeretetről van szó.
Tündér, melynek csak egy varázsigéje van: egy név. Csodálatosabban
váltakozik, mint a szinpad csillagos palástja a hétköznap szürke
öltözetével. Ágnes szerette Bélát.

Az ifjú az előtte álló leányra függesztette szemeit, de egy
kétségbeesett szív minden szemrehányásával.

– Most már gyáva vagyok megölni magamat, – mondá. Miért fegyvereztél le
akkor Ágnes? Már régen, egy szempillantás alatt eljutottam volna oda, a
hová most egy egész élet hosszú vándorlása fog vezetni. Jó, én elmegyek
a te templomaidba. De nincs mit kérnem bennök!

– És hosszú, hosszú ideig el fogsz maradni. Sokáig nem látsz engem.
Talán soha többé. Nem mondtam-e, hogy jó hirt hoztam?

Ágnes sebesen megindult. De alig tett egy-két lépést, meglassította
járását, s egyszerre csak megállt, visszafordult és csöndesen
gondolkodva, kétkedve megint Bélának tartott.

– Még egyet elfeledtem, Béla; – kezdé. Csak úgy tekints, mintha e gyűrű
már nem lenne újjamon. Csak egy rossz testvérnek, ki akarata ellenére
szerencsétlenségbe döntött. Ne neheztelj, hogy addig viselem, míg egy
alkalmas percz érkezik, melyben félelem nélkül bevallhatom bátyámnak,
hova tettem. Várok valakit, a kire ráfoghassam, hogy szeretem.

A lány beszédében nem volt semmi sértő; hangja sem a szokott tartózkodó
és hullámtalan. Érzelmes, meleg, fájó és megható volt az inkább csöndes
egyhanguságában. Mit tehetett azonban Béla róla, hogy mindennek daczára
meg-megborzongva hallgatta, mintha kígyó csúszkált volna szíve körül.
Érezte fullánkját szívében, marását elméjében és mérgét egész testében.
Ha Ágnes hangja túlvilági zene lett volna is, mely az angyalok
ártatlanságát tolmácsolja és örök üdvösséget hirdet, akkor is csak saját
létezésére emlékezteti, és az ifjúnak lázasan háborgó elméjében
felkorbácsolja a gondolatokat: ha e lány nincs, ha sohasem születik, ha
másnak születik, ha össze nem vezeti vele útja…? Ha ugyan tudott már
gyülölni, úgy gyűlölte Ágnest.

– Te pedig Béla, – folytatta ez a megadás nyugalmával, – a mint kiérsz
az este kocsidon ebből az udvarból, az erdőszélen vond le az ujjadról és
hajítsd el. Ne félj, mire visszakerülsz, senki sem fogja kérdezni, hova
tetted? Így. Áll az alku. Nyujtsd hát kezedet rá és bocsáss meg nekem.

– Nagylelkű vagy Ágnes. Neked nálamnál több megbocsátani valód van.

– Semmi, semmi Béla. Csak egyetlen egy kérésem. Csekélység mindössze.
Könnyen megteheted.

A lány egy kis szünetet tartott. Egy kérdésre, egy rövidke,
jelentéktelen, semmitmondó kérdésre várt, mely felbátorítsa a
folytatásra. De Béla egyszerre a mellőzött Flórára fordította az egész
figyelmét és nem volt kiváncsi rá, hogy mi az? Ágnes szenvedélye
legyőzte büszkeségét; hosszú, hosszú időre ez lesz az utolsó szava
hozzá! Belekeverte magát amaz ellenmondásokba, melyektől egyetlen
leány-lélek sem ment. Végső szavaiban, bucsújában nem tudott tettetni,
képtelen volt a hazugságra: de őszinte sem egészen, csak félig. Ez is,
ennyi is a megalázkodás szégyen-pírját kergette arczába, melyet a
világon mindenki oly simának, érzéstelennek és büszkének ismert.

– Megteszed? – kérdé, – majdnem suttogva, mintha félne maga is
meghallani azt, a mit mondani akar. – Annyi az egész, hogy én nem akarok
egészen idegen lenni neked, mint ezerek a világon. Meg fog velem
békéltetni a távol? Akarsz írni nekem Béla? Nem sokszor, nem gyakran.
Csak néha? Csak egyetlen egyszer.

Nem merte bevárni a feleletet. Eltünt oly hirtelenséggel, mint az
egyetlen könyörgés, melyre szép ajkai megnyíltak. Mintha e perczben a
levegőbe oszlott, semmivé lett volna.

A nap sietős dologban telt. Sürgött, csomagolt, porolt, tett-vett s
készítette az útra indulót mindenki. Bélába is öntött egy kis lelket a
sürgés-forgás izgalma körülötte, s könyvtárából válogatta ki azokat,
kiket útitársainak óhajtott: bús, sötét lelkű költőket és különcz
bölcseket, kik az igazságot nem vigasztalónak, hanem rémületnek keresik.
Mihály huszár egész nap körülötte volt és kezére járt; torkát
számtalanszor megköszörülte, szürke bajuszát egész tűvé pederte és
sarkantyújával szörnyű zengést, bongást indított, míg bele mert fogni
nagy mosolygás között abba, a min már régesrég járt az esze. Májland
városában a nagy kaszárnya mellett, mindjárt a fehér márványkapu
szomszédságában, künn a város végén lakik egy özvegyasszony, a kinek
ezelőtt hat esztendővel hét országra szóló szép leánya volt; haj, de jó
dolga is volt ott akkor tájon a magyar katonának! Hát minthogy Mihály
attól a vigyori Palkótól azt hallotta, hogy a tekintetes úr egyenest
Taliánországba indul, csak annyit mond, hogy nem bánná meg, ha oda
betekintene. Az igaz, hogy az idő eljár, az ember kiszolgálja a
kapituláczióját, aztán messze földről haza kerül, ha a Zsuzsi leány nem
bolondulna a szürkeségével, még meg is házasodnék; hanem azért
olykor-olykor csak szeretne valamit tudni az odavalókról is… Béla
hallgatja türelmesen és válogat a könyvei között.

Odalenn is foly a készülődés. A konyhán Kata asszony jó szíve, egy
hallatlan háladatlanságnak lett áldozata. Rakosgatja, rendezgeti az
útravaló süteményeket, melyekből az éléskamra csábító polczain tetőzött
tálak állnak. A mint a vigyori Palkó sóvár szemekkel ácsorog körülötte,
nem tudja megállani, hogy valamit a markába ne nyomjon. Az inas, kinek
élczei mindig az illető megtámadottnak életkorára vonatkoztak és
mindenkit vagy nevetségesen vénnek, vagy nevetségesen gyereknek
találtak, (maga legjobb korában volt) a mint nagynehezen beleharapott az
ajándékba, nem átallott kifejezést adni abbeli meggyőződésének, hogy az
a krisztusláb olyan régi, mintha még Kata asszony lakodalmáról maradt
volna. Minthogy azonban a sodrófa épen kéznél volt, Pál úr jónak látta
úgy megindulni, hogy az istállóig meg sem állt. A hálátlanság büntetése
ennélfogva egészen a kis Pirók hátán száradt, ki a kritikus perczekben
egész gyanútlanul őgyelgett a konyhaajtó körül.

Benedek úr sem maradt sokáig egyedül. Nagy, kopasz, ránczos homlokán ki
voltak duzzadva az erek; benn, mintha csak tűzzel vegyest folyt volna a
vér; egy kissé ki kellett fújnia magát. Botjára támaszkodva, komor
képpel indult neki ama szemleútak egyikének, melyeket a háznép közös
rettegéssel szokott fogadni. Ha valaha volt rá oka, sohasem nagyobb a
mostaninál. Az öreg János csak akkurátus egy ember és régi hű cseléd; a
két félelmes, firtató szem mégis – a mint betekintett az istállóba –
özönnel talált kifogni valót a lovakon; az öreg ujólag biztosíttatott,
hogy szójárása beteljesedik rajta, mert innen-onnan csakugyan «vége
lesz» és Szent-Mihályra új gazdát kereshet. A magtárra csak egyszer volt
ráfordítva a kulcs; mely alkalomból a pityókos Bálint mindenesnek
(akárhová tegyék, ha vasárnap óta színét is látta a bornak!)
határozottan meg lett ígérve, miszerint legközelebb a szolgabíró úrnál
meg fog taníttatni rá, hogyan fordítanak az emberen fekve hatot. Hát
annak a vigyori léhűtőnek mi dolga mindig az emeleten a Sári szobaleány
szoknyája körül? Holnap a falu csúfjára libákat megy őrizni. És így
tovább. Mindenki látja, sinyli a háznál, minő rossz kedve van a
gazdának, pedig olyan csöndes az idő, hogy a levél sem mozdúl. Rájár
végül a rúd még a mentorra is, ki a kanczellária sok feladatú butorán
egy levéllel vesződik, melylyel Bélának egy, szépanyjáról való bécsi
atyjafiánál be kell köszöntenie. Benedek úr nagyokat fújva megáll Istók
háta megett és mogorva pillantásokat vet a készülő levélre.

– Miféle szarkalábak azok, hé? – dörmögi. Hát már írni is elfelejtesz?

A mentor fölemelte írásáról borús, zavaros, sárga arczát és békítő
megadással válaszolt:

– Hiába, Bencze, öregszem, öregszem. Te is csak azt teszed. Semmit sem
tudok felhozni annak bebizonyítására, hogy ezek nem szarkalábak. Igazad
van, mint mindig. Csak ezzel a Béla gyerekkel… No, hanem ha meggondolod,
hogy különbség van ám a vén szem meg a fiatal szem közt, a vén kéz, meg
a fiatal kéz közt…

[Illustration: A mentor a kanczellária sok feladatú butorán egy levéllel
vesződik…]

Az öreg óranéne már nagyon türelmetlenkedett a pörpatvaron és egyre
mondogatta: csitt, csitt, csitt; minek veszekedtek; ki tudja meddig
éltek?! De a fölindult gazda nem vetett rá ügyet.

– Pokolba a te kacskaringós beszédeddel, – mondá. – Inkább írni tudnál
valamivel kacskaringósabban! Arra felelj, hogy el tudja-e valaki olvasni
a te szarkalábaidat?

A mentor csöndesen letette pennáját és összefonta karjait. Most is
foltos volt mind a két könyöke, mint fizikus korában.

– Én ismerem a te gondolataidat Bencze, – mondá. – Harmincz esztendeje
elmúlt, hogy a sors összehozott bennünket. Nem mondok szerencsét, mert
meglehet, hogyha másféle életbe kezdek, jobban sikerül a mostaninál.
Csak egyet mondok. Ha azt hiszed, hogy már nem érdemlem meg kenyeremet,
hogy már semmit sem tudok tenni, a mivel megszolgáljam…

– Ki az ördög mondta azt, Istók? – vágott közbe türelmetlenül Benedek
úr. – Hadd lám csak azt az írást. Iszen csak távolról, a mint
beletekintettem, tetszett olyan… minek is.

– Bencze – folytatta ünnepélyesen a mentor, – mélyen tisztelt barátom,
Bencze, harmincz esztendő óta számtalanszor mondtam el, a mit te
gondoltál; hadd mondjam el most az egyszer, a mit én gondolok. Ha azt
hiszed, mondám, hogy az én vén fejem és kezeim ez úri háznál már semmi
hasznot nem tehetnek, ne hidd legalább, hogy ingyenélő vagyok. Add ki a
rendeletet, akár most mindjárt, hogy szedjék össze holmimat odalenn a
prior-szobában. Nem sok az egész: az az egy pár pipa, egy kis fehérnemű,
a nagy köpenyegem, meg az az öt-hat könyv. Mind belefér egy batyúba, és
a Pirók gyerek majd behozza velem Karámosra.

– Az ám a…

– Még nem mondtam el mindent, Bencze. Ne hidd, hogy akár zúgolódva, akár
kétségbeesve távozzam ez úri házból. Nem, épen nem. Egy felől
meggondolom, hogy mennyi javaddal éltem és mindig hálás leszek érte.
Másfelől bár tudom, hogy életem fő-főszerencséjét érted áldoztam fel,
biztos vagyok benne, hogy jut még nekem egy kis hely a világon. Neked
sohasem említettem (megszámlálhatatlan sokszor elmondta), hogy minő
irományaim és atyámfiai vannak nekem a Tiszán túl. Talán hallottad is a
Pallérosi Pallérok hírét?

– Vén bolond vagy, Istók – mordult rá a sodrából teljesen kiszedett
gazda és magára hagyta.

A mentor szépen fölvette pennáját és folytatta a levelet. Így vette ő
föl már tömérdek hasonló alkalommal pennáját és folytatta szarkalábjait.
Ebédnél aztán koczintottak.

Este – a hogy a leáldozó nap utolsó sugarainál a nagy kőlépcsőkön
búcsuztak – mindenki lehető jó kedvet erőltetett magára. Istók fennen
emlegette a világlátás nagy szerencséjét, melyre neki is kétségkívül
nyilt volna alkalma az életben, ha sorsát e küszöbhöz nem lánczolja itt.
Vegyen példát Béla; hányja le útközben lelke terheit és repüljön majd
haza szabadon, mint a sas. Ágnes kissé halaványan állt Eufrozina
kisasszony oldalán, ki szentűl meg volt győződve róla, hogy rendkívül
lekötelező munkát végez Béla iránt, ha ezt most – mintegy útravalóul –
sorjában figyelmezteti mind ama csodálatos dolgokra, melyeket a távoli
országokban szemtől szembe látni lehetséges. Mihály huszár némán
hunyorgatott a búcsúzó felé, a mi emlékeztetés akart lenni ama bizonyos
majlándi özvegyasszonyra és leányára. Benedek úr is vidámabb arczot
öltött és biztatta Bélát:

– Úgy, fiam, úgy. Állj a talpadra. Légy ember a gáton. ’Iszen hát az
ördögbe is, az egész… No. Béla, no. Maradj, a meddig csak akarsz.
Maradj, nem bánom. Hanem azért ne felejtsd el, hogy nem szeretnék addig
meghalni, míg valami apróságok nem orgonálnak majd körülöttem. No,
Ágnes, no…

Béla sorjában mindenkit megölelt. Mikor Ágneshez jutott, az öreg megint
megszólalt ügyetlen, durva, elbizakodott jóságának hangján:

– Hát ennyi az egész? Mi ugyan nem így tettünk legénykorunkban, ha egy
szép leányt, a kezünk közé kaphattunk. Csókold meg mindjárt Ágnest.

A lány odatartotta sima, márványhomlokát és Béla megcsókolta. Csók volt
ez is, mint a többi: búcsúcsók. Búcsú a vissza nem térő időktől,
nyugalmas házi tűzhelytől, örökre elzavart álmoktól, édes csalódásoktól
és hiábavaló reménységektől. Csók volt az is.

Béla felugrott a kocsiba, melynek bakjára a két nagy bőröndöt az
akkurátos János kocsis olyan pompásan odaerősítette, hogy azon ugyan a
herkópáter sem találhatott semmi hibát. Mindhiába már! Az öreg
elkeseredve látván mindennek «végét» közeledni, búsan csapott a lovak
közé. Könnyű porfelleg emelkedett a kerekek nyomán, a kapuban egy kis,
himzett kendő lobogott, (az Eufrozina kisasszonyé volt,) Istók soká
magasra tartotta lyukas, szürke kalapját, Benedek úr botjával
integetett; de a kocsi válasz nélkül eltünt. Csak Flóra ugrált még egy
ideig kerekei körül, hol hízelkedve, hol neki dühödve; de a falu végén,
a temetőnél ez is megunta a mulatságot s egy nagy ásítással megállván, –
a mi körülbelül annyit jelentett, hogy: vége ennek is! – lefeküdt az
árokba és ott fáradtságában, busultában, unalmában elaludt.

A nap már jó ideje nyugodni tért a hegy mögött s aranyos, vöröses
takaróját is húzta már maga után. A csillagok egymásután gyúltak ki az
égen s a kastély egy-két ablakában is feltetszett a gyertyafény. Künn az
udvaron csöndes volt minden, csak a fenyvesből hallatszott Palkó
hármonikájának bús zöngése, melyet a negyven esztendős gavallér oly
czélból sorakoztatott egyéb kecseihez, hogy annál gyorsabban megtalálja
Sárika szivének ajtaját, igen kevés levén a veszteni való idő, miután
választott hölgye kisasszonyával együtt már holnap vagy holnapután
visszaindul Bogádra. A hármonika édesbús dallamaiból csak a
legviharosabb szenvedély akkordjai hatottak el a kastély mellett
emelkedő, vagy inkább hunyászkodó épületek egyikének ama téres
helyiségeig, a mosó konyháig, melyben a cselédek eseményteljesebb napok
után, Kata asszony elnöklete alatt, tanácstartásra szoktak
összegyülekezni. Hogy ne lennének ma együtt, a közös neheztelés és
megfoghatatlan történetek napjának estéjén?! A tűzhely sarkából a
faggyúgyertya mély meghajlással fogadja a tanácsot, mely iránt annyi
tisztelettel viseltetik, hogy végesvégig alázatos helyzetében marad, a
mi a tűzhely alá telepedett Péterre nézve azzal a kellemetlenséggel jár,
hogy süvegének báránybőre, mely egykori gazdája többi alkatrészeinek rég
búcsút mondott, azok egyikével a csepegő gyertya alatt megint szorosabb
keveredésbe jut. Szerencsétlenségének tulajdonképen csak maga az oka,
mert a társaság minden tagja eleget figyelmezteti, hogy ne tátsa úgy a
száját; de ha már az neki természete! Az elnöki tisztet, mint hasonló
alkalmakkor majdnem kivétel nélkül, ezuttal is Kata asszony vitte, mint
a háztartás legvénebb kereke. Benne is meg volt a közös asszonyi
természet, mely élemedő korának hátrányairól mitsem akar tudni, előnyeit
azonban lehetőleg kizsákmányolja. A kor jogán kívül granátosi alkata és
főleg az a bizalmas viszony, melyben Istók úrral állt, szintén megtették
a magukét tekintélyének megalapítására és biztosítására. Annyi bizonyos,
hogy e szilárdan álló bástya megostromlására eddig jelentékenyebb
kisérlet nem történt, sőt ellenkezőleg, Kata asszony belső viszonyainak
a családdal, bizonyos körű hatalmának az éretlenebb korú cselédekkel
szemben, mindenki igyekezett annyi hasznát venni, a mennyit csak
lehetett. Kedvében is jártak mind, s ha Palkó nem nyomhatta is el olykor
élczelő ösztönét, ennek csak ama biztos tudatban engedett kitörést, hogy
keze között van a békítés eszköze is. Ez estén is valamennyien a
termetes kulcsárné körül sereglenek, ki vastag, vörös ujjaival egy kék
harisnyát kötöget. Ott van a féleszű Péteren kívül Mihály huszár, ki
szürke bajusza és a májlandi árvaleány daczára minél szorosabban
óhajtana odasimulni a kastély szemérmetes szobaleányához, Zsuzskához;
ott van Puliszkáné, a töpörödött takarító asszony, ki immár csak a
nyelvét bírja; ott Mustár kertész, egy iskolát kezdett, rátartós, de
fölötte gyáva ember, ki az árnyékától is fél; mellette kamasz fia, ki
ébredő gyönyörűséggel nézegeti Jutka szolgáló telt, piros karjait és
emelkedő mellét. Egy homályos zúgban támolyog a neki búsúlt mindenes, ki
szomorúan tapasztalván, minő kevés hasznot hajtott neki abbeli
önmegtartóztatása, hogy vasárnap óta szinét sem látta a bornak: ma
délután úgy leszítta magát, hogy alig birja a lába. Ő többé tekintélyt a
háznál nem ismer.

– Biz az megesett, megesett, – elmélkedett Kata asszony. – A nagyságos
úrnak nagyon rossz kedve volt, semmi sem tetszett neki. Bizony már azt
vártam, a hogy a szavát hallottam, hogy még a konyhába is bekukkanik.
Hanem azért sebaj. Ne búsuljanak kentek, majd jól lesz minden megint.

– Búsúl a ló! – rikkantott bele a sarokból Bálint mindenes, a ki már
mindenre el vala szánva.

Kata asszony kövér ujjai egyszerre megállították a kötőtűket. Két villám
czikázott a sarok felé.

– Hát kend, megint részeg már? Látom, keresztbe áll a szeme. Hol a
granáriom-kulcs? Bizony nem lenne jó dolga a nagyságos úrnak, ha ilyen
szemét-népet etetne. Én nem is tudom, hogyan került kend a kastélyba?!
Hanem abban bizonyos vagyok, hogy innen kifelé ebrudon megy.

– Fel is út, alá is út, babám, – feleselt a mindenes. Azért ne gondolja,
hogy majd kigyelmed után hármonikázgatok.

– Te semmiházi, te! – ugrott föl trónusából a granátos és nagy sebten
megragadott egy keze ügyébe eső mosófát. Sértett női büszkeségének egész
dühével készült neki rontani a röhögő Bálintnak s Mustár kertész már
egész rémülettel kiáltotta el magát. De Mihály huszár izmos karjai és
mázos szavai sikeresen megtették a magokét a kitörendő vésznek
csirájában való elfojtására. Kata asszony visszaült székébe s nehány
foganatba nem vett hadüzenet után, melyre a kituszkolt mindenesnek
be-behangzó újabb nevetési rohamai ingerelték, a bámulatos átmérőjű kék
harisnyát is kezébe vette. Végül a rohamok elcsöndesedtek odakünn;
Bálint letelepedett a lóczára és jóízű horkolásra gyújtott, míg odabenn
ismét fölvétetett a megzavart tanácskozás szála. Mint előrelátható volt,
ennek folyamában felmerült a kérdés is: mi hozhatta ki ilyen rettenetes
módon sodrából Benedek urat? És ezzel a kérdéssel már Bélánál voltak.

– No, én csak nem akarok erről a dologról szólni, – mondá a huszár és
pödörintett egyet a szürkéken. Nem egészen tiszta állapot, annyit
mondhatok. Iszen mondhatnék én még többet is, hanem hát ne szólj szám,
nem fáj fejem. Azt mondja a magyar.

Mustár kertész, ki egy nagy láda tetejére vette föl magát, már hozzá is
kapott az övéhez, mintha fájna.

– A bizony, – folytatta a vitéz úr. Én csak annyit mondok, hogy hát…
Minek tátod úgy a szádat rám, te Péter?

Péter a tűzhely alatt csakugyan szörnyen tátotta a száját és sejtelme
sem volt a faggyúesőről, melyben Jutka szolgálónak és ifjonti
bámulójának különös kedve telt.

– Nem állítom, hogy egészen bizonyos vagyok benne, – fűzte odább
okoskodását Mihály, – hanem nekem úgy tetszik, mintha a mi fiatal
uraságunknak nem egészen volna ki itt. – És szétterjesztett ujjaival a
homloka körül mutogatott.

– Ugyan ne mondja! – kiáltotta el magát ijedten a kertész.

– Bizony ne mondja, – pattant fel Kata asszony. De ne ám!
Megköszönhetné, ha kigyelmednek úgy ki volna, mint annak.

– No már megkövetem az ifjasszonyt, – magyarázta visszautasított szavait
az előadó – iszen nem mondom én, hogy már egészen olyan lenne, mint ez a
Péter, (mit tátogatsz úgy rám, te?) hanem hát mégis no. Aztán meg hát
hat esztendeig voltam ám én káplár a Simonyi-regementben.

– Ha száz esztendeig volt is kend generális, akkor se üsse az orrát
olyanba, a mihez nem tud, – förmedt a kulcsárné Mihályra, ki szörnyen
röstelte, hogy mindennek a Zsuzska füle hallatára kellett elmondatnia. –
Még hogy a Béla tekintetes úrnak valami hibája lenne! Nincs bíz annak
egy szikra baja se más, mint a nagy szerelem.

– Ugyan ne mondja, ifjasszony, – ijedezett Mustár, kinek felesége (mint
a vigyori Palkó állítja) a söprűnyelet olykor-olykor arra is használja,
a mire nem készítették.

– Hát hogy a nagy szerelem lenne a baja? – sóhajtott bele a
beszélgetésbe a szemérmetes Zsuzska, ki főként tapasztalatlan szivével
hódította meg a sokat tapasztalt huszárt. – Bizony nem csodálom, a kinek
olyan gyönyörűséges menyasszonya van, mint a bogádi kisasszony.

A büszke Ágnes nem igen állhatott nagy kegyben Kata asszonynál, mert ez
ugyancsak nagy erélylyel sietett az illetéktelen oldalról jött
magyarázatot visszautasítani:

– Fogd be a szádat Zsuzska. Hát már mindenbe bele kell neked kottyannod?
Ki kérdezett? Nekem is van talán szemem, hogy látom, ki milyen. Hanem
hát szépség ide, szépség oda, csak nem mindig a legszebb almára fáj az
ember foga, meg arra, a melyik legjobban a keze ügyébe esik.

– Mint nekem, la! – édeskedett galambjával a huszár, és a mint
hamarjában tehette, egy kicsit meg is szorongatta.

– Ne bolonduljon már kend, no! – vonogatózott a leány, mígnem
mindkettejök figyelmét megint a kulcsárné követelte magának.

– Hát kinek beszélek én itt? – tört ki ebből az irigy indulat. (Zsuzsa
meg Jutka csakúgy nevették a husz-husz esztendejökkel.) Talán magamnak
beszélek? Isz én tudom már negyednapja óta az egész dolgot. A János
kocsis mindent elmondott nekem, a mit Dunaszögön hallott. Te, Jutka, ne
vihogj, azt megmondom! Hogy hát a mi fiatal uraságunknak jobban
tetszenék egy odavaló kisasszony. Hanem csak az az egy baj van, hogy…
hogyan is mondjam csak? Az ám, az a baj, hogy zsidóleány.

– No, nem megmondtam? – ugrott előre diadalának legteljesebb öntudatával
Mihály huszár. Nem megmondtam én, hogy nincs ki egészen?!

A tanácskozás eredménye minden valószínűség szerint egy kompromisszum
lett volna, mely szerint Béla szerelmes is, de hibázik is neki egy
keveske; azonban egy hirtelen közbejött esemény a beszélgetésnek
egyszerre más fordulatot adott.

Tanácstartás közben észre sem vették, hogy a hármonikaszó a fenyvesben
már egy kis ideje elhallgatott. Még a lárma sem tette a vitatkozókat
figyelmesebbekké a hátulsó udvarban történők iránt, s csak akkor néztek
oda neki, mikor a nagy zajjal fölnyitott ajtón a vigyori Palkó
csörrel-pörrel, dulakodva, taszigálódva, gallérjánál fogva belódította a
rugódozó, kapálózó, kézzel-lábbal szabadságra törekvő Pirók-gyereket.
Hátuk mögött lépdelt befelé a sárga szemű és pisze orrú Sára kisasszony,
ki – miután lovagjának ezuttal mind a két keze rendkívül el volt
foglalva – szives vala utána hozni ama bűvös-bájos instrumentumot,
melynek epedő hangjai végre is megtalálták az utat pánczéltalan
szivéhez. A kertész ijedtségéhez, mely az erőszakos jelenet láttára
minden tagját elfogta, csak Jutka öröme volt fogható, mely e
tenyeres-talpas szüzet rendesen eltöltötte, a mikor csak a kis Pirók
valami nem egészen inye szerinti mulatságba keveredett. Kata asszony
figyelmes köre egy pillanat alatt felbomlott.

– Csak ezt a kölyket akarom egy kis becsületre tanítani! – tüzeskedett
Palkó. Id’adod-e a gyűrűt?

– Ha a bicsakját is ráadja még a hármonikára, akkor oda, – nyögött az
áldozat és mindenképen védelmezte markát az erőhatalom ellen.

A becsület tudniillik, melyre Palkó ilyen sajátságos módon oktatta a
Pirók-gyereket, annyiból állt, hogy ez azt a karikagyűrűt, melyet ma
este hazajövet az erdőn talált, cserélje el vele a hármonikájáért. A
kölyöknek a becsületről való ismeretei pedig annyiban voltak hiányosak,
a mennyiben ő a hármonikára – melynek fujtatója már állítólag két helyen
ki volt lyukadva – még egy fehérvári bicsakot követelt ráadásul. Miután
Palkó, kinek épen szüksége lett volna a gyűrűre, egész tekintélyét hiába
használta fel a talált jószág értékének kisebbítésére és a hármonika
füllel hallható hiányainak szépítésére, e kényes becsületbeli ügyben
kénytelen volt erőszakhoz folyamodni. Mindhiába. A kölyöknek
kifeszíthetetlen markai voltak. Apellált Mihály úrhoz, meg Kata
asszonyhoz.

Míg a tényállás – különféle szenvedélyes kitörések által félbeszakítva –
előadatott, természetesen nem kis időbe került. Mielőtt a dolog
lényegére nézve akárki véleményt koczkáztatott volna, igen
megfoghatólag, látni akarta a gyűrűt.

Egy pár újabb hátbalökés a kóczos kis Pirókot belenyugtatta a
kikerülhetetlenbe, és összeszorított jobb markának egyik ujját egy igen
keveset fölemelte, hogy a gyertya sugara megcsillant az arany karikán.
Másik kezét azonban minden eshetőségre készen tartotta. Nagyobb
engedékenységre, illetőleg még egy ujjának eltávolítására semmi szín
alatt nem volt rábirható.

Zsuzska, ki – mint már említve volt – tapasztalatlanságával gyújtotta
lángra Mihály szivének hamvadozó tűzhelyét, megint illetéktelenül
avatkozott a dologba. A nélkül, hogy bevárta volna amaz érdemesebbek
nyilatkozatait, kiknek az effélében már némi jártasságuk van, kifejezte
kételyét aziránt, hogy a Pirók-gyereknek joga lenne a kérdéses
karikagyűrűért bármit is követelni, és Palkónak bármit is ajánlani.
Tapasztalatlanságának azonban rögtön megadta az árát, mert – mint a
közbenjárókkal mindenütt történni szokott – a viaskodó felek között
egyszeriben megköttetett a fegyverszünet a közösen elfoglalt terület
védelmére, és mind a ketten a közbelépő ellen fordultak.

– Micsoda, mit mond maga, Zsuzska leányasszony? – tüzeskedett
föllélegzve a kis Pirók. – Hát loptam én ezt a gyűrűt? Hát embert öltem
érte? Itt sülyedjek el álló helyemben, ha nem a temetőn túl találtam.
Ott feküdt a harmadik gödörben, az út mellett. Még hogy én loptam volna!
A ki nem hiszi, kimehet, megnézheti.

– Mit! – kiabált Palkó is, és vigyori szemei szikrákat hánytak a
tapasztalatlan leányzóra, – hát azt meri maga állítani, Zsuzska, hogy én
orgazda vagyok? Hogy nem becsületes jószágot akarok megszerezni? Hogy én
egy rongyos gyűrűért becsukatom magam a vármegyén?

A nagy zaj, lárma, tüzeskedés közben nem csoda, ha a kérdés szálai
kezdtek összezavarodni Kata asszony éleslátású szemei előtt. Ennélfogva,
hogy a bonyolódott ügyet annyira-mennyire tisztázza, szükségesnek
gondolta az iránt tenni föl a kérdést, hogy nincs-e a gyűrűn valami jel?

– Egy A. betű, – felelt a becsületes találó. – Az ábéce első betűje. Azt
jelenti, hogy az egész tiszta aranyból van.

– Az én nevem első betűje, – magyarázta tovább a titokteljes vonásokat a
vállalkozó inas, kinek becsületes neve: Antos Pál volt.

Egy kis szünet állott be. A kulcsárné, ki minden tekintélye ellenére is
tartott Palkó rossz nyelvétől, lehetőleg ennek előnyére rendezte
gondolatait, s a mint megszólalt, véleménye részére kifejezéseinek és
hangjának bizonyos erőszakossága által akarta megszerezni az igazság
látszatát.

– Mit tudsz te ehhez a dologhoz Zsuzska! – kezdé. – Megmondtam már, hogy
fogd be a szádat és ne légy minden lében kanál. Ott voltál, mikor a
Pirók találta a gyűrűt? (Zsuzska nem volt ott.) Nohát akkor hallgass.
Szeretném én látni azt a törvényt, hogy most ezeknek nyakukba kellene
venni a világot, felmondani a szolgálatukat és keresni a gyűrű gazdáját.
Tudsz olyan törvényt? (Zsuzska nem tud.) No hát jobb, ha hallgatsz.
Aztán meg ugyan honnan került volna oda a gödörbe, ha nem készakarva
teszik oda? Még hollók is ejthették el; azok pedig száz és száz
mértföldekről hordják össze az efféle fényességeket. Hát azt akarod-e,
hogy most Palkó a Pirókkal száz meg száz mértföldekre induljon? (Zsuzska
nem akarja.) Nohát!

A beszéd sikere, az okoknak fényesen fűzött lánczolata ellenére, szemmel
láthatólag nem volt teljes. Mihály huszár, hogy galambjának kedvében
járjon, elgondolkozva pödörgette a szürkéket és megcsóválgatta fejét. A
kertész, a mint becsukásról hallott, elkezdett húzódozni és látszott
rajta, hogy a hollók által nem tartja egészen tisztába hozottnak a
kérdést s a jövendő méhében ismeretlen veszélyeket sejt. A faggyúval
telecsöpögött és időközben elszundított Péter általánosan azt a
benyomást tette, mintha csak tettetné az alvást, hogy annál jobban
kihallgathasson mindent és elárulhassa őket. A dolog ily kellemetlen
fordulatának éreztére a küzdő felek tanácsosnak tartották fensőbb
beavatkozás nélkül minél előbb megkötni a békét. A fogalmazásban csak az
idézett elő némi zavart, hogy Palkó most egyszerre hajlandó lett
megadni, a kis Pirók meg elengedni a bicsakot. A helyzet előnyeit Palkó
jobban ki tudta zsákmányolni, és ellenfelének be kellett érnie a
hármonikával, melynek fujtatója – közhit szerint – két helyen lyukas
volt.

Az alku sikerülte után a gyűrű kézről-kézre járt, csak Mustár kertész
nem merte kezébe fogni. Végre – mint jó korán látható volt – a piszeorrú
Sárika ujján nyugodott meg, miután ezt a vigyori Palkónak hármonikájával
sikerült a maga részére biztosítani. Így dobjuk félre elhasznált
eszközeinket.


IX. FEJEZET.  Itinerarium.

A vonat a késő esti csöndben hosszú fütytyel indult meg a karámosi
pályaudvarról, melyen egy-két álmos vasuti szolga tápászkodott. A
tüszkölő mozdony magával vitte a zajt, életet; magával Bélát. Az est
ragyogó szép volt körülötte. A lágy, nyári párák oszló bolyongással
vándoroltak a levegőben. Az égen egy-két csillag halavány világa küzd az
újholddal, melynek képe elé a komor kémény minduntalan fekete fátylat
dob. Közel s távol az őrházak, falúk, pusztai épületek ablakai, a vasuti
szines lámpák vörös és kék csillanása végetlenbe futó csillagoknak
tetszenek. A parti halmot a vonat mellett a hold tükörré varázsolja; de
a rohanó kocsiknak nincs idejök megállani, hogy képökben
gyönyörködjenek. Óriás tükrök az útszéli mocsarak és ingoványok is,
melyeknek tündöklő ezüstje – a mint egy-egy kis sziget, nádas vagy
zátony emelkedik rajtok – mintha visszájáról itt-ott le lenne kopva.
Néhol egy mozgó alak mutatkozik a messze néptelenségben, valami éjjeli
vadász, kinek fegyvere fölveri nyugtukból a víz szárnyas lakóit. A puska
döreje tompa morajba vész a vizenyős vidéken s a fölvert madarak,
melyeknek sötétszürke szárnyai, mintha csupa gyöngy és fényes aczél
lennének, rebbenő, síró, panaszos, elhaló zajjal tünnek a távolba. Az út
melletti cserjék a pályára vetik árnyékukat s a homályos, testtelen
árnykarok ingva nyúlnak a vágtató vasszörnyeteg után. A távoli jegenyék
árnya is elnyúlik messze a mezőn, mintha ágaskodnának, hogy a futó
tüneményből ők is lássanak valamit. Egy-egy lebocsátott korlátnál
elkésett parasztkocsi álldogál, melynek gazdája szunyókálva tartja
kezében a gyeplőt. Olykor parkok titokzatos, sötét sűrűségei tünnek el
mellettök, melyekből némán emelkedik ki az urilakok fehér tornyainak
sápadt kisértete. A faluk nádas házai és sáros utczái közül egy-egy éber
kutya szörnyű ugatást kelt, mely a hangtalan éjben messze visszhangzik.
Mentek el városok mellett is, itt is zajtalan és sötét volt minden s a
holdvilágította kémények sűrű serege komolyan és némán őrködött az alvók
felett. Csak egy-egy városvégi korcsma nyitott ajtaján át kapott el és
hozott idáig értelmetlen hegedű-hangokat az éji szellő; meg a toronyórák
kondultak egymás szavába és kezdtek vontatott pört rajta, hogy melyik a
pontosabb?

A vonat tovább halad. Béla elkábult a zavaros lármában, mely belsejében
annál jobban elhatalmasodik, a külső világnak minél mélyebb nyugalma
veszi körül; kimerült a hosszú futásban ama sötét és vigasztalan
rengeteg úttalan utain, hova az éjjeli benyomások csábították; törődve
hanyatlott hátra feje, lehunyta szemeit és elszunyadt. Már napok óta nem
aludt ennyit egyfolytában. Mióta dunaszögi lármás pajtásai búcsúzóra
összecsókolták, kerülte szemeit az álom. De most aludt. Mély, nehéz
lélegzeteket szedett, meg is mozdult olykor nyugtalanul, kigyuladt
arczát álmában meglegyezte, (mit, mit nem álmodott? ki tudja;) de nehány
órafolyásig aludt. Egyszer csak távolról lassú, suttogó, de messzeható
nesz hallatszott, melynek méltóságos közeledtét nem tudta föltartóztatni
sem a mozdony türelmetlen tüsszögése, sem a kerekek ostoba dübörgése. A
zúgó, csobbanó, végetlennek tetsző moraj már utolérte a menekülő vonatot
és mindenütt nyomában, alatta követte soha el nem hallgató mély
panaszaival. A kocsi ablakán egyszerre bűvös fényesség verődött be.
Béla, mintha álmában szivébe szúrtak volna, úgy ijedt és ugrott föl e
neszre.

Az ősz Duna mormolt alattuk.

A mint a hajnal foszló párái – a nyári nap reggeli öltözete – emelkedtek
keleten, már átlépték a haza határát. A nap idegen halmok mögül idegen
völgyekbe mosolygott le, a sugarak idegen falvak házikóinak ablakain
köszöntöttek be, a harmat idegen mezők pázsitját füröszté és a leányok
idegen dalok mellett indultak munkára. A szürkületben kitárta Béla felé
karjait az ismeretlen, hogy megszabadítsa.

A szerencsétlen e reggel óta meg akart szabadulni. A kínnak ólomsúlyát
az első órák, melyeket távol töltött szülei házától, rövid időre
leemelték lelkéről s egy-két gondolatát felszabadították, hogy a mult
szomorú, ködös képeiről jövője felé repülhessenek. Az önkínzó gyász
legsötétebb őrületeinek is vannak ilyen világos perczei; az apa egyetlen
fiának nyitott sírja előtt megszakadó szívére szorítja leányát és ennek
férjére gondol; a gonosztevő bódult agyában a vesztőhely előtt terv
villanik meg, hogy mikép tehetne ismét jóvá mindent, s másoknak ajánlja
ezt. Bélának is megadatott a számvetés nehány órája. Ime idegen földön
van. Miért? Senkit sem ismer maga körül. Mihez folyamodjék? A vonat
rohan vele előre. Hova viszi? Kérdések, melyekre felelnie kellett
magának. Természete a régi maradt; ösztönei, föltételei jók,
dicséretesek és nemesek. Arról pedig, hogy lelki erejének, akarata
szilárdságának, szíve tántoríthatatlanságának gyönge, ki nem feszített
húrját (mely mellett csak nyomorultságunknak lehetnek fokozatai,
boldogulásunk mindig álomkép marad) nem ajzották-e még jobban le ama
rettenetes hullámok, melyek keresztül csaptak rajta, nem intézett
magához kérdést. Hány diadalmas útra induló hajó lett semmitérő
játékszerré a hánykódó és szeszélyes tengeren, mert az első kedvezetlen
szélre behúzta vitorláit és nem bírván kifeszíteni többé, kénytelen volt
lemondani uraságáról az elemek fölött! Hány nagyra hivatott elme, melyet
egy bérczi út a felhők sugaras magasába hítt, rettent vissza az első
akadálytól és lett kitaposott, poros, sáros utak közönséges vándorává?!
Hány boldogításra született, nemes czélok felé dobogó szív veszett el
nyomorultan, mert legelső kis sebe annyira leajzotta idegeit, hogy nem
bírta bekötözni azt és elvérzett bele?!

Az ifjuság cselekedeteiben – az első nagyobb eszméltető rázkódásig –
rendesen öntudatlanul jutnak érvényre a lélek alapvonásai. Béla legelső
emléke kiátkozott szüleinek hiábavaló, hajótörést szenvedett
erőfeszítése volt az élet harczában. A legyőzhetetlen nyomor nem
tágított házuk ajtajából, míg a halál nem kopogott azon és egymásután
meg nem szabadította apját, anyját, testvérét, valamennyiüket ő rajta
kívül. Nagy példák voltak előtte; s a gyermek bár az élet legdurvábban
feltett kérdései előtt is szemeket mereszt, igen gyakran a
legfinomabbakat is megérzi. Atyjának daczos, halálig kitürő lelke ő
benne megtörött. Gyönge nyakát kemény igába hajtotta, melyről
számtalanszor hallotta, hogy boldogabb kikötőbe fogja vezetni, mint a
milyen az volt, melyből fölszállt a postakocsi bakjára, hogy az vigye
bele a nagy ismeretlen világba. A postakocsi a kálozdi kastély előtt
tette le, hol a jelen jólétért és a jövendő kincsekért oly csekély árat
követeltek tőle, melyet csöndes, szelid lelkének nem is esett nehezére
fizetnie. Az elnyomott akarat helyén – mint az életvetésre nem használt
térségen – a merengés színes virágai bujtak elő, nyiltak, hervadtak és
hatalmasodtak. Az iskolai dicsőség aranynyal futtatott koszorúja csak
álmodozását táplálta. Semmi küzdelmet nem látott maga előtt; ugyan minek
gondolna a fegyverekre?! De a fiatal kebel hullámai már az élet partjait
kezdték csapkodni. És mindig csak a küzdelmekre kész erély, az
akadályokkal szembeszálló akarat fogyatkozását mutatta. Az egyik percz
Mari karjaiba vetette; nem bírt harczot folytatni zajló szíve ellen és
magánál jobban bízott a sorsnak váratlan, előreláthatlan fordulataiban.
Mikor a küzdelmet kikerülni hitte, vészesebb és pusztítóbb harczba
keverte magát, mert a világ rendes útján haladt előre és a sors
szeszélyes keze pihenőt tartott. Egy másik percz azután kiszakította
kedvese karjaiból; képtelennek érezte magát ama vívódásnak végletekig
folytatására, melyet maga zudított fejére. Bizonyára lesznek, a kik azt
mondják, hogy ehhez is csak erő kellett: de ne feledjék, hogy azok is
magoknak követelik az igazságot, a kik az öngyilkosságot gyávaságnak
tartják. Béla lelkét nem töltötte be szerelme egészen; más álmai is
voltak a jövőről, melyről annyi szó volt a kálozdi kastélyban és annyi
kép az ő magányos merengéseiben. Álmai a férfiui munka legnemesebb
jutalmairól, az élet leghevítőbb verőfényéről, melyet ha oda fog vezetni
az egykori kolostor kongó, elhagyatott termeibe, lefizeti azt is, a
mivel annak tartozik. Álmai, melyeket szerelmével elválaszthatatlanul
összekötni keze gyönge volt és bizonyára úgy tetszett neki, hogy feje
fölött a két felhő ellenkező utakon megindult, egyre jobban távolodott
egymástól, szállt és szállni fog mindig messzebb és soha, soha sem
egymás mellett. Álmai, melyeket ha a végetlen űrben tovatűnni, semmivé
lenni enged, bizonyára kedvese könnyének ki nem apadó árja fizette volna
meg. Álmai… de mind, mindez csak csalódás volt! A mérlegnek az a
serpenyője nyomatott alá, melyben a lélek legelső ékessége, a becsületes
önérzet, a tiszta szív nyugalma és a boldogság reménye voltak. Mindez
oda és miként! A katasztrófára oly hirtelen tűntek el egymásután a
keresett mentségek, mint a kártyaasztal mézes szavú fosztogatói, mikor
már nincsen semmid. És elközelgett helyettök a kínos bizonyosság mély,
nagy és a legeslegutolsó, már elkésett perczben kitört szerelméről, mely
napokig bámész, értetlen, de nedves szemekkel csüggött amaz árnyalakon,
kit az életben nem láthat többé.

Béla kétségbeesésének sötétébe az első sugarak azon a reggelen hatoltak,
mely a határokon túl virradt reá. Életében is ez volt a legelső óra,
melyen felismerte és számadásra vonta lelke árulóit. Mi jogon kínzasz
ábránd azzal, hogy rémalakot mutogatsz a mocsár vészes páráiban, melybe
te sülyesztettél?! Jőjj, jőjj akarat és vezess a te birodalmadba, hol
nincs pihenő kéz, fő, lélek! Jőjj és szolgáltass ki engem ott a
kötelesség szigorú uraságának! Igen, a munka földén keres gyógyfüvet
sebére. E nagy, nagy német földön, melyen egyetlen kéz sem nyugszik;
mindegyikben kalapács, ár, tű, kés, véső, könyv, toll; itt korlátlan úr
a kötelesség és kész szolgája mindenki. Megostromolhatatlanul ül
trónusán és a jutalom, melyet osztogat, a megelégedés. Mi van ennél
magasabb; mi, a mire jobban szomjaznék Béla lelke? Az éj szörnyei
kerülik a munka asztalát és a nappali szorgalomért tisztességesen meg
szokott fizetni az este. Ím, már a jövő is eszébe jut. A sárguló hársfák
hosszú során, a porosz fővárosban, minden reggel oda sietett a tudomány
ama világhírű csarnokába, melynek nem a fejedelmi épületek szomszédsága
szerez tiszteletet. Nagy Fridrik lovagszobrának őrszemei alatt itt
fejlik, növekszik, készül a jövő reménysége. Béla nem engedett pihenőt
lelkének; egyenlő mohósággal hallgatta a filozófok elmélkedéseit, a
történetkutatók tanulságait és a természetvizsgálók elbizakodott
tudományát. A kiábrándulás, mely lelkében már a berlini első napok
folytán beköszöntött, megörvendeztette. Ismereteinek tömege minő kicsiny
és könnyü; látásának határai minő szűkek és homályosak; gondolkodásának
útja minő egyenetlen és téveteg! Mennyi munka vár itt őreá! A nappal
padjában érte az egyetemen és ott búcsuzott el tőle; kis szobájában,
író-asztala mellett, könyvei fölé vagy írására görnyedve, sokszor
visszautasította az éjtszakák kínált ajándékát, az álmot. De – hiába
tagadta maga előtt, hiába azoknál, kik otthon minden sorát lesve várták,
– buzgalma, igyekezete, szorgalma csak folytonos vergődés volt. Hiába
terhelte meg elbíró erején fölül vállait, a láthatatlan vaskezek
nyomását, melytől szabadulni akart, csak mindig érezte rajtok. Ama szent
és örvendetes estén, melynek melege minden szívet megnyit és minden
titkot felvilágosít, magányosan üldögélt lámpája mellett. Az iskola
ajtaja be van zárva s könyvei, tudománynyal és igényekkel teljes
könyvei, megnémulva hevertek asztalán és térdein; ma nem az ő napjuk
van. A pápaszemes doktorok ajka le van zárva; a sötét sorok
érthetetlenek. Óh micsoda, micsoda mondanivalójuk is lenne nekik ma
este?! Nem, ma nem hall tőlük hideg és szívtelen szavakat az élet
feladatáról; a titokteljes viszonyról, melyben a világgal állunk; a
láthatatlan szálakról, melyekből lelkünk szőve van; az akarat
szabadságáról, melyben gyökerezik az erény; a határvonás zavaráról igaz
és hamis, jó és rossz között. Ha akkora e zavar, miért, oh miért fáj hát
neki az élet?! Nem hallja a tudós tagadó kaczaját reményeink felett, és
mégis folyton folyvást reszket bele a lelke, hogy az a tökéletes alak és
szennytelen lélek immár nem létezik sehol a mindenségben, nem találkozik
vele soha, soha többé. Hát akkor akármit tesz, akármint él és akárhogyan
hal meg, mind hiába, mert tartozása lefizethetetlen. Nem fog ráesni soha
a napéinál egy fényesebb és boldogítóbb sugár; a világ ezer érintése
után nem lesz egy, mely gyöngéden szóljon szívéhez… Egyedül van. Tollat
vesz, hogy boldog új esztendőt kívánjon azoknak, a kik rágondolnak.
Benedek úrnak, Istóknak – s Ágnesnek is? Nem, neki nem.

Már meg volt rendülve hite a tudomány gyógyító erejében. A sebet, melyet
egyik nap bekötözött, a következőn ujra fölszakította. Tépelődve, búsan,
reménytelenül bolyongott a nagy város utczáin és minden nap kevesebbet
forgatta könyveit. A víg fiuk, kiknek szomszédságába az egyetem padjain
került, emberek közé csalták a bús pajtást. Elvitték magokkal mulató
helyekre és megmagyarázták neki, hogy itt a leányok kedveseik
becsületére vannak bízva; az anyjuk nyugton alszik otthon s a lány
fiatal lelke egész bizodalmával mosolyog, tréfál és tánczol. Vajjon hány
csalódik és lesz szerencsétlenné közülök?! A deákok félrecsapott
sapkáikkal, a mellükön végigfutó keskeny szalagra büszkén, könnyelmü
dalra gyujtanak és poharak csengése közt vígan zendül föl az ének:

  Játszi Ámor, tünde mámor,
  Mindörökre légy velem;
  Habzó serleg, fölemellek:
  Éljen a bor s szerelem!

Béla hallott, látott és sietett menekülni onnan. Hanem hova? Könyveihez
vissza? Új kisérletet tenni velük? Nem, nem; neki a nagy világnak. A
végetlen képgyüjteményt fogja forgatni, annak lapjai közé mélyed, ott
keresi a feledést. Mindennap új izgalmat hozzon neki, a fütyülő vonat és
fütyülő hajó ne hagyja nyugtát, az élet tárja ki előtte minden
tarkaságát, a természet bontsa ki halhatatlan vásznát és leplezze le
örökéletű alkotásait. A tavasz már innen-onnan nyílik s minden, a mi
szép, vár rá a világon. Míg Németország és Svájcz földén vándorolt,
akármelyik pihenőjén tekintett körül, mindenütt a teljesített
kötelesség, a nem alkuvó becsület, komolyan vett hűség és megérdemlett
elégedés képei fogadták. Nem mert közéjük vegyülni és a magányosságban
keresett szórakozást. De a völgyek, melyeken áthaladt, nagyon vidámak,
mosolygók, verőfényesek, virágosak és távoliak voltak. A hegyek,
repedezett keblökkel lenézték fájdalmát, havas ősz fejökkel
kicsinylették gyermek-szenvedéseit, zöld koszorúikkal nem értették meg
reménytelenségét. A tenger végetlen tükre, könyveihez hasonlóan,
felzaklatta keblében a kérdéseket: hol van a vég és mi az? s csöndes
morajában nem adott értelmes feleletet. A folyók örök suttogása rémes
álmokba szenderítette, a tavak fényes, csillámló színe sötét képeket
tartott szemei elé. Mit hallott a vízzuhatagok végét nem érő, panaszos
gyötrődésében? Melyik táj, minő vidék hát az, a melyik háborgó lelkét
megnyugtatja? Van-e olyan valahol a széles világon, a mely se ne
mosolyogjon, se ne haragudjék, se ne búsuljon; zordonságával ne tétlen
daczra korbácsolja keblét, hanem mindezek nélkül nyujtsa neki
orvosságát?! Nincs, nincs; míg lelkében csak az egyetlen út marad, mely
szemétől szíve sebéhez vezet. Mindent, a mit látott és hallott, csak
szenvedése magyarázatául fogadott el. A mesék, melyek egy-egy kőhöz
voltak kötve, mind róla szóltak, vagy szólhattak volna. Ama kolostorba
ott egy császár záratta háladatlan fiát s a czellában, melyben szemeit
lehunyta, uj nemzedék kerültével egy másik császár csuhával cserélte föl
biborát. Amott játszatott a legszörnyübb végű sakkjáték, melybe a
menyasszonyát követelő vőlegény bosszuálló kardjával rontott. E templom
zordon ívei alá a bánatos lelkek éjjelenkint misére gyűlnek össze
sírjaikból. A Rajna kővé vált hét szűze elmondta neki a zúgó habok közül
regéjét s ama darabokra szakgatott bércz fölött a levegőben megjelent
előtte is az aranyhajú Loreley. A beteg szív önkinzó leleménye mindenütt
súgott neki egy, másnak hallhatatlan hangot, mutatott egy, mindenkinek
láthatatlan vonást, mely szívét összeszorította.

E szürke ég nem terem számára írt. Kiábrándult hitéből a könyvek és az
úti szórakozás gyógyerejében. Keze ért az ecsethez, fiatal lelke sok
édes, feledhetetlen órán csüggött az olasz mesterek dicső emlékezetén, a
klasszikus korok nagysága nem egy pillanatban adott tápot ifjúi
hevületének. El, el; keresztül az alpeseknek felhőkkel ismerős
szorosain; át Dante poklának sötét, kopár, rőt sziklái közt; el a kis
Loppio smaragd-szigete felé; el a csodákat termő olasz ég alá; el az
isteni művészetnek holtakat támasztó, sebeket kötöző, mindenható karjai
közé! Már megvolt az ecset; de keze még nehéz vala hozzá. S a vándorút a
földi éden kertjében nem könnyített rajta, mint nem könnyíthetett semmi
az ég alatt lelke összeszedett erejének és felbuzdult akaratának
szövetsége nélkül. De Béla gyönge és ábrándozó volt. És az álmodozásokra
csalogató légkör, mely körülvette, nem volt alkalmas rá, hogy
összeszedje benne magát. Ha álmai odataláltak a kicsiny, rideg berlini
tanulószobába, hogyan bocsátották volna karjaik közül ki itt, az ő
birodalmukban: a szőlőfüzérekkel szegett bájos utakon; a boldog,
áldozatra kész szerelmet jelentő narancsvirágok illatos legében; az
olajfák rejtelmes, homályos, szürke berkeiben; a Como tarka
paradicsomában és a Garda kék tengere fölött; a fényes multról beszélő
romok szomorú omladékai alatt; Velencze düledező palotái közt, melyek
századok óta panasztalan megadással nézik a legfényesebb tükörben
pusztulásukat. És mit nem kellett tőlük hallania! Mennyi itt a bűnös, a
vértanu emléke, ki szerelmeért elárulta a világot; de nincs egyetlen egy
sem, ki a világért árulta volna el szerelmét. Ott emelkednek egy
néptelen, homályos csatornán a mór palotájának kormos, megátkozott
falai; ez a gyilkos nagyon szeretett és bizonyára sok bocsáttatott meg
neki odafönn. Ama szegényes mauzoleum rácsa mögött, mályvarózsák közt,
áll ott a szürke kőkoporsó, melyben Julia nyugodott, s az utasra sokat
mondó némasággal tekint alá a két Montecchi-vár; hogyan lehet nagygyá,
halhatatlanná valaki nagy és halhatatlan érzelmek nélkül?! Ez a rémes
hely az, melyen Parisina tündérszép feje a porba omlott és utolsó
pillantása kedvese kínjának véres képébe veszett. Dante komor sírja egy
boldogtalan élet üdvösségéről tud mesét, mely szerelmével egy angyalt
ölelt. Ez ódon boltívek őrzik emlékét ama röpke pillanatnak, mely
Petrarca szerencsétlen szerelmével megajándékozta a világot… Béla
csüggedten bolyongott az örök városnak sokszorosan szentelt kövein. Majd
a művészet kincses csarnokaiban töltötte napjait, majd az utczákon
járkált föl s alá, melyekre akkoriban annyi ünnep fénye ragyogott, a
hány napja van az esztendőnek. Az ajtók előtt emelt oltárok czifra
rongyai és tarka virágai mellől kóczos gyerekek sivító zajjal koldulnak
a járók-kelőktől egy-egy fillért a madonna számára. A töméntelen sok
búcsun minden templom előtt a lármás kufárok végetlen serege;
asztalaikon csalogató szerencse-játékok közt a vízbe merülő s jövendőt
mondó ördögök, a mindenféle mulattatáshoz értő dottori nagy tömegbe
csődítik az ácsorgókat. Mindenfelé szól, zeneg, harsog, dübörg a
pulcinello, tamburin, saltorella. A boldog Róma henye gyermekeinek
ünnepe sohasem szakad meg. A templomok mindegyikében új látványra virrad
az új nap és tolong a dologkerülők megszámlálhatatlan hada. Most az
állatokat szentelik a San-Antonio-kápolnában, majd a bárányokra kerül
külön a sor a Santa-Agnese-ben. Mennyi bámulni való furcsaság van a nagy
zsidó-keresztelőn a Laterán-ban s mily ünnepélyes a nagy-penitenciárius
kardinális megbocsátó szózata szent Péter szobrának lábai alól, mely a
bűnösök börtöneinek zárait fölnyitja és bilincseit leoldja. Aztán a
propaganda ünnep az emberi nem minden fajából való kispapokkal, meg a
naiv gyermek-prédikácziók Aracoeliben. És a többi mind. Akkor még mindez
virágjában vala. Béla láthatta sorra, résztvehetett valamennyiben és a
sok templom közt kereshette azt, a melyikbe Ágnes küldte.

Hát a mindenható művészet? Megpróbálkozott az ecsettel; de sikertelenül.
Hogyan foglalkozzék ő ideáljával? Egy-egy sötét hajszál került a
vászonra, két barna szem, mély tűzével, melyek eredetijét csak ő látta
szünetlenül. Mari volt – és a kép befejezetlen maradt. Az a nem létező
eszményi szépség, melyet a nagy művészek halhatatlan keze másolt s
melytől ő megmentését várta, a mint közeledni akart hozzá, nem ismerős,
idegen, hideg volt neki. Egy-két költeményt is vetett papirra; silány
erőlködés volt jogtalan panaszokra. Összetépte őket. Ki magyarázza meg,
mint alkothatta Moreto remekeit egy gyilkosság bűntudatával lelkén?

Béla a hosszú úton, melyet egy évnél tovább járt, oda jutott ismét
vissza, a honnan kiindult. Folytonos tépelődése, önvádja, merengése,
magányossága nem engedhették hegedni sebét. Csak még egynehány
csalódással lett gazdagabb: ennyi volt az egész. Semmiféle vigasztaló
sugár nem derengett jövője fölött és ő már meg is szokta örökké sötétnek
látni azt, és lemondani róla, hogy valaha tájékozhassa magát iránta.
Hányatott sajka volt, melynek kormányosa aluszik. Vigyétek, ragadjátok
őt habok; neki mindegy, akárhová!

Az angyalvár óriási kerek vonalait már elnyelte szemei előtt az esti
homály, a mint ablakán kitekintett. Az esti sétára indult nép tompa,
nyüzsgő, zsibongó zaja odahangzott hozzá. Istók olvashatatlan
szarkalábjai aznap vittek hírt neki az otthonvalókról. Hogy, hogy nem
jutottak addig gondolatai: a homályban egyszerre mintha Ágnest látta
volna, hideg kék szemeivel és aranyos hajával. Béla félrekapta fejét.
Minek üldözöl, mit akarsz tőlem? Igaz, neked adósod vagyok egy levéllel.
Régi tartozás, hadd fizessem le ma. Mit gondolok én a te hiuságod
csinált bánatával; mi a te fagyos szerelmed az én égő keservemhez! Miért
nem mondtál le jókor rólam; s minek vártad be, mikor már nyomorulttá
lettem miattad?! Halld meg, tudd meg hát minő nyomorulttá!

Béla írni kezdett. De a toll mindig lassabban, lassabban haladt a
papiron s egyszer csak megállt, kiesett kezéből – és ő karjára hajtva
izzó fejét, belemerült ábrándjaiba.

Már másodszor ütött vállára Antal, hogy magához tért. Látogatója
szomszédja volt, egy fiatal, életteljes, könnyelmű, víg franczia festő.

– Megint a régi nóta, barátom? – kezdé s egy széket húzva maga alá,
szemben Bélával leült. Tudja-e, mit mond az olasz? Azt, hogy: száz órai
bánat sem fizet le egy fillér adósságot. Hanem ezt már elmondtam
számtalanszor hiába és tudom magamról, hogy az unalom nem mulatság. Nem
is azért jöttem; de ma ujságom van, barátom. Hallja ön, ujságom?!

[Illustration: Az angyalvár óriási kerek vonalait már elnyelte szemei
előtt az esti homály, a mint ablakán kitekintett.]

– Ujság? Nekem? Öntől?

– Csak ne oly fanyar képet hozzá. Azt hiszi, másnak senkinek sincs baja,
csak egyedül önnek? No hát tudja meg, hogy én ma koplaltam és csak az
isten őrzött, hogy holnap is nem folytatom. A vén Giovanna tegnap
felmondta a hitelt. De most egy órája megkaptam uti költségemet s holnap
reggel indulok haza. Önt is viszem magammal.

Béla nagy szemeket meresztett határozott barátjára, ki vidáman gyujtotta
meg gyertyájánál szivarát és így folytatta:

– Igen, igen. Semmi vonakodás. Holnap reggel indulunk Párizsba. Mert
Párizs utoljára is csak Párizs és a ki Párizst nem látta, semmit sem
látott. A világ fővárosa, az élet mestere, a jókedv tűzhelye, az örömek
bőségszaruja és – minden bánatnak győztes ellensége. Oda, oda barátom!
Én, mint önnek orvosa, legközelebbi rendelvényül egy uti jegyet fogok
markába nyomni Párizsig. Csalhatatlan gyógymód. Ott nem ismerik a
bánatot. Ki van számítva, hogy utolsó fél-frankomtól az omnibusz-kocsis
fog megrabolni, ki az indóháztól lakásunkra visz, a hova egy sou nélkül
érkezem meg. Hát most én beleverjem a Capitolium falába a fejemet?
Vannak képeim, kész Portia, mely híremet meg fogja alapítani és mi kell
több? Nos, nyujtsa a kezét, barátom.

Béla fölcsapott.


X. FEJEZET.  Josephine.

Ime Párizs, hatalmas palotáival, fényes boulevardjaival, avenue-ivel,
passage-aival, méltóságosan hömpölygő Szajnájával, tömör és kecses
hidjaival, quai-ivel, hasonlíthatatlan szinházaival, vakító boltjaival,
énekes kávéházaival, csábító szirénjeivel, örökké éber életével, soha ki
nem alvó világosságával, hervadhatatlan dicsőségével, kifogyhatatlan
élvezeteivel, nem halaványuló mosolyával, megtörhetetlen életkedvével és
megmérhetetlen nyomorával. A visszatért festő oly kitörő örömmel
köszöntötte az omnibusz homályos ablakából a káprázatos fényű lámpák
ezereit, mintha az utiköltségtől megkönnyebbült tárczája tele lenne a
csodaszerrel, melylyel a lépten-nyomon kinálkozó örömeket mind magának
hódíthatja. Pedig a tárcza üres volt és az orvos kénytelen vala
betegének nehány napig pihenőt engedni. A víg fiú korán reggel otthagyta
a deák negyedben az éghez legközelebb fekvő kis szobáját, melynek
szomszédja magyar barátjáé volt, s az egyik műkereskedőtől a másikhoz
lótott-futott, fűnek-fának kinálgatván a szűzi Portiát. Estéit pedig a
szeretet erőszakoskodásával foglalták le anyja, nővére és kis öcscse,
kik oly régen látták családjuk jókedvü és üres zsebü büszkeségét. A
nagyokra vállalkozott festő lelkiismerete már nyugtalankodott s a míg
egyebet nem tehetett, legalább éjjelenkint, mikor haza szabadult, nem
mulasztotta el fölverni Bélát és ezer bocsánatkérés közt értetni meg
vele, hogy minden asszony tulajdonképen egy szeretetreméltó polyp, kinek
karjai a menekülés reménye nélkül fűznek körül. A hitelezők csak esetlen
boa constrictorok amazokhoz képest. És csakugyan oly hosszú idő óta nem
volt már együtt az övéivel! Hanem holnap meglesz a vásár, nem ugyan
Portiával, mert ahhoz e filisztereknek nincs elég izlésük; a pipázó
czigányokra vetettek szemet. Ez azonban a dologra nézve mindegy. A
pipázó czigányok is csak oly jól megszabadítják, mint Portia tette volna
s végre a magáé, Béláé és Párizsé lehet. Jó éjt, jó éjt!

Az illető filiszter azonban alkalmasint megbánta az alkut a pipázó
czigányokra, mert Béla ama bizonyos holnap estéjén is csak egyedül
üldögélt egy boulevardi kávéházban. És Portia s a pipázó czigányok
kegyelméből valószinüleg ezt tette volna még a következő estén is, ha
orvosának véletlenül helyettesítője nem érkezik. Ott üldögélt tehát
magában a kis fehér márványasztal előtt. Körülötte mindenfelé az élet
nyugtalan zaja, a lámpák lobogó világa, sürgő-forgó nép, mely fut a
mának örömei után, elfeledve a tegnap bánatát és mitsem gondolva a
holnap kételyeivel. Bélát elmerültéből, melylyel valamelyik hirlap
pathetikus soraiba mélyedt, egy ismerős, magyar hang ébresztette föl.

– Nem csalnak-e szemeim? Hisz ez Kálozdy Béla! Mondd hát, te vagy-e
igazán? Otthon azt hallottam, hogy Rómában időzöl, és én Párizsban
akadok rád. No ez derék.

A fiatal Mágócsi Ernő gróf szives kézszorítással telepedett Béla mellé.
Egy megyéből valók voltak s gyermekkori ismerősök. Hajdan nem egyszer
próbálgatták együtt kis, török lovaikat és czélozgattak egy megviselt
cziklops egyetlen szemére homloka közepén. Azóta sok idő folyt le s a
virgoncz gyermekből nyulánk, nemes termetü ifju vált, kinek egykor üde,
rózsás arcza megsápadt és idegesen mozgó ajkai körül későn pelyhedzik a
bajusz s szakáll. Még zsenge gyermekkorában kitünő reményekkel tekintett
rá a főrangúak nagy családja s messze hire volt ritka tehetségeinek,
mindenekfölött pedig az ifjú évek hevülete által meg nem tántorított,
józan eszejárásának. Anyját nem is említve, (azok gyöngeségei közösek a
kunyhókban és palotákban), mindenki jövendőt jósolt neki, ha a közügyek
sorsa fordulni talál, a minthogy innen-onnan fordulnia is kell.
Családja, nevelője, kin ősi divat szerint okvetlenül fekete reverendának
kellett aláfolynia, tőlük telhetőleg verték a meleg vasat s kovácsolták
bele azt a csodálatos modort, – a magyar főuri nevelés e koronáját, –
mely hitök szerint egyedül alkalmas arra, hogy a világba lépő növendék a
szatócsok e tolakodó társaságában fensőségét megőrizze általa. A
tartalmat folytonosan tagadó felületesség modora ez, mely semmitmondó
kérdésekkel áraszt el mindenkit és semmitmondó feleletekkel szolgál
mindenkinek; a legjobb esetben hallgat és hidegen mosolyog. Mindig
roszabbnak mutatja magát, mint a milyen, mintha a külső szintelenség már
drágagyöngyös kagylót jelentene. Ernő gróf nagy, merev, kék szemeinek
beszédes pillantásai semmi összhangban nem voltak siető és üres
beszédével; minden szava és tekintete mutogatta az ellentétet az először
szárnyra bocsátott madár örömének őszinte kitörései s a mézes mázba
rejtőzködés léhasága közt, melyet szegény gróf létére okvetlenül
szükségesnek tartott egy gazdag köznemessel szemközt.

– Tehát Párizsban? – kérdé újra s a hosszú kézelőkből alig kilátszó
vékony kezét Béla székének támlájára nyugtatá. – És mióta? Nem igen vagy
jó szinben. Azt hiszem, már régen itt időzöl. Nemde?

– Mindössze négy napja.

– És máris összehozott a véletlen. No ez derék. És hol jártál mindenütt
e négy nap alatt, mit láttál mindent?

– Csak a városban őgyelegtem erre-arra s kétszer a Louvre-ban fordultam
meg.

– A Louvre-ban? Hát még mindig annyira szereted a képeket? Hiába, az
első szerelem örökéletü, nem fogja a rozsda. Nincs-e igazam? No lásd.
Hanem ma vége a henyélésnek. Két régi jó barát találkozását meg kell
ünnepelni. Tedd félre azt az unalmas ujságot, (úgye unalmas?) és tarts
velem az Alcazar-ba. Ma Theresa énekel.

– Szivesen, Ernő.

– No lásd, nem jó-e ebben az idegen világban olykor egy régi ismerős? Én
már egy-két hónapja ülök itt s ez este szivesen leszek cicerónéd.
Szeretem a tanulást mulatsággal váltogatni és valóságos imádója vagyok
az isteni Theresának. Különben a politikai világban akarok egy kissé
körültekinteni, mert azt hiszem, ismét nagy dolgok vannak készülőben. De
azért egészen komoly ember sohasem leszek életemben. Hát csak másokért
született-e az ember, vagy valamennyire magáért is? Ezt irtam közelebb
anyámnak. Nem volt-e igazam? Így. Most már indulhatunk.

Megindultak a Champs Elysées felé. Elhaladtak a Madeleine fenséges
oszlopcsarnoka előtt; útjokra ragyogott a Rue de Rivoli fényes
lámpasora; a Tuileriákat s a Place de la Concorde-ot maguk mögött
hagyták; odahangzott a Szajna csöndes mormolása; a víz tulsó oldalán
emelkedett a kupola századunk oroszlánjának sírja fölött és tündöklő
fényárral fogadta őket a világhirű sétány három fasora.

Már odaértek az Alcazar csillogó lampionjai, az igen szép, de már késő
ősz daczára is illatos virágágyai, hivogató lugosai és tömött asztalai
közé, melyeknek gazdag és szegény, munkás és ingyenélő, frakkos és
blouse-os közönsége türelmetlenül, lármázva hallgatja a szinpadon
kétségbeesetten erőlködő bohóczot, az igényteljesen föllépő tenort és a
parodizáló éneknek legszebb reményekre jogosító leánynövendékeit. A
föllépő angyalok egy-egy tisztelője, kinek külön érdekei is vannak a
dologban, hiába igyekszik pártfogoltja részére csöndet teremteni; a
remény csak maradjon reménynek, a közönség várja Theresát. A két új
vendég is helyet foglal s vár a többivel. A fiatal gróf – egy-két futó
tekintetet vetve a svájczi házra és előtte a szinpadra – kérdőleg
emlegeti, hogy két ily régi jó barátnak messze földön találkozása nem
érdemli-e meg, hogy a föld legnemesebb borával koczintsanak egymás
egészségére? A hagyományos fekete reverenda komor vonásaival mindörökre
eltünt háta mögül s a pinczér fürge előzékenységgel hoz meg mindent, a
mit kiván. Koczintanak és újra koczintanak. A szinpadon még mindig a
bohócz, a tenor és a növendék-leányok küzdenek a lehetetlen ellen s a
nemes ital tünő gyöngyei egy-egy csöppel mindig többet hoznak Ernő gróf
szivéből ajakára.

– Eh, soha életemben ki nem állhattam a bevezetéseket – mondá és egyet
dobbantva csatlakozott a türelmetlenkedőkhöz. Nincs-e igazam, Béla?
Pinczér még egy palaczkot! De nini, az a kis barna… mit látok! Soha
ilyen hasonlatosságot! Mintha csak testestül-lelkestül ő lenne. Te
persze semmitsem hallottál az én karámosi kalandomról. Egy kis
szinésznőbe szerettem bele. Nézz oda, az volt az, a ki most végezte a
számát és visszavonul. Az utolsó vonásig olyan volt. Nos, mit szólsz
hozzá? Csak a szemei voltak még szebbek, és azt hiszem, nem tudott
énekelni, mert nekem csak elszánt, hősi szerepekben mutatta be magát.

– Az egészségére! – vágott közbe Béla és meg-megcsillanó szemekkel
emelte föl poharát.

– Eh, hadd el, barátom, – folytatta egyszerre kedvetlenül az urfi. –
Valóságos márványszűz volt, azok közül való, a kik csak a nászágyban
gyúlnak életre. Szavamra mondom, szerelmes voltam bele. Érts meg jól:
szerelmes. Minden józan eszem egy kicsike kis szögletbe szorult, hanem a
döntő perczben szerencsére előrontott onnan és összeszedte magát. Én
befogattam, hazahajtattam; de még most sem igen szeretek rágondolni.
Voltál-e te szerelmes valaha? No igen, a szép Ágnes. Tudjuk, tudjuk. De
mondd csak, mit tartasz az én elhatározásomról, melylyel a csábító
kelepczét kikerültem? Nem mutattam-e hősiséget?

Mielőtt Béla kifejezhette volna föltétlen elismerését, beszélgetésüket
félbeszakította az egyszerre fölriadt tapsvihar. Theresa megjelent s a
közönséget megkerülve a szinpadnak tartott. Mindenki tapsolt, éljenzett,
mosolygott, hódolt e jelentéktelen leánynak, ki mélyen kivágott sárga
selyem ruhájában, erős vonásaival, mély és fátyolos szemeivel, nagy
szájával, csontos vállaival, hangjegyeivel és virágcsokrával gyorsan
suhant át alattvalóinak tomboló tömegén. Gyorsan suhant át, fején
hervatag virágkoronájával, melynek élete ép oly rövid, mint a milyen
nyomtalan. Még akkor királyné volt s fodrászának és kutyájának semmi
gondja Pompon Róza kenyerére. Nem volt kihivó alak. A szinpad lámpái egy
szintelen arczot világítának meg; szemeit szeliden jártatja körül a
csituló közönségen. Hangjegyeit megforgatja kezében, a karmester
pálczája emelkedik és megcsendül egy fájó, nemtelen, kaczagó, nevetséges
dal első hangja. A vadgalamb egy szempillantás alatt szerteszét szórja a
semmibe szerény, szürke tollait és a lángmadár égő, kéjes rózsaszinét
váltja. Szikrákat szór mindenfelé s a gyujtogatók sorsától ő sem
menekszik: fellobban maga is. A homályos szemek mélyén felgyul a láng, a
szintelen arcz lázas pirban ég és keble sebes, izzó hullámokat ver.
Egyszerre búcsút mond mindannak, a mi gyöngéd, nemes, bájos és imádatos.
Minden versszak egy gúnyos kaczajba vész, mely szentségekkel űz
könnyelmű tréfát. A mai szeretőt csufolja a holnapival, nevetségesnek
találja a koplaló erényt, kaczagja a csillagok közt járó bölcseséget és
bőven hányt csókja boldogé-boldogtalané. Fenékig bolond a világ! A ki
könnyü fejjel, könnyü vérrel, könnyü szivvel jött ide, az megtapsolja
benne az aljast: kétértelmü tréfáit, hányiveti mozdulatait és
kidülesztett mellét. De a kinek egén felhő is van, az érzi e kaczagásban
a fájdalmat, e szilajságban a kétségbeesést, e kapkodásban az
elérhetetlent. Érzi, hogy a nyilak, melyek a szinpadról találják, már
véresen érnek hozzá; egy meghasonlott szív vére van rajtok, melyből
indultak.

Vendégeink egymásután ürítették a poharakat és lelkesedtek.

– Hatalmas! – kiáltott Ernő gróf és tapsra készülve vetette hátra
kézelőit. Mondd hát, barátom, van-e a világon valami ehhez fogható? Ah,
mennyire bele voltam én bolondulva Ilkába!

– Pompás! – tört ki Béla és fekete szemeiben réges-rég parázs alatt
rejtőző tűz lobogott. A szinpadra szegezett tekintetével majd elnyelte a
bachansnőt; székén hátradűlve, a kis kerek asztalon verte az ütemet és
mohó gyönyörüséggel leste a versek tréfás csattanóit. Tapsolt, éljenzett
és magán kívül volt. Csak az történt vele, a mi ezerekkel megtörtént
már. A hosszú és rideg vezeklés nem enyhitette kinjait; odavetette
zsákmányul a mámornak öntudatát. Egy órára feledett, szive megnyilt és
sovár élvezettel szitta magába mindazt, a mit látott és hallott. A kit a
tudomány hideg istenasszonya és a szeszélyes muzsák magára hagytak:
egyszerre új világ nyilt meg égő szemei előtt, melyben
megszámlálhatatlan sokan voltak hozzá hasonlók. Im, másnak reményei is
szétfoszlottak s kineveti őket; másnak lelkét is nehéz kő nyomja s
kaczagva nyög bele! És ezek itt mind, mind nevetnek, kaczagnak,
vigasztalódnak! Béla, ki lelke furdalásaival és reménytelenségével
hosszú hónapok óta elzárkózott a világtól, most az élet izgalmainak
meleg szelét érezte szive körül. Arcza rángott, vonaglott a csattogó
hangokra, melyek megjárták szivét és keservesen tanították a
legszomorúbb vigasztalásra, a kaczagásra. Egy-egy perczre elhitették
vele, hogy mindaz, a mit nevet, nevetni való, és ő – nevetett. Mindegy.
Ezzel felnyitották a tetszhalott koporsóját, megváltották az egyedüliség
átkától, milliókat ismertettek meg vele társakul. Nincs többé egyedül.
Előtte a serleg és van még egy mosolya a világnak, mely neki szól. Miért
ne fogadná el?! Koczintott Ernő gróffal újra meg újra, törülte felszökő
könnyeit és nevetett. Élt ismét; de minő élet volt az, a mely ez estén
vette kezdetét?!

Mikor társától a késő éjjeli órán búcsút vett, egy virág volt
gomblyukában. Egy virág abból a bokrétából, melyet Theresa szétszórt
közönségének. Lázasan lüktető fejjel vetette magát kocsiba és a
kocsisnak a hűs, szelid éjjeli levegőben sétát parancsolt. Lassan
indultak meg s félig való, félig álomképekben vonult el Béla szemei
körül az éjjeli Párizs. Megfordultak a szent Mihály hidja mellett, ama
sötét épület előtt, melyet Morgue-nak hínak s melynek fekete márvány
asztalai a Szajna ismeretlen áldozatainak adnak szállást. A hullámok
lenn zugolódva panaszkodtak, hogy táplálniok kell a félelmes alkotványt.
Béla kihajolt a kocsiból s levette kalapját, hogy a vízről jövő éles
szél szabadon érje forró halántékait.

Lakása elé épen Antallal együtt ért, ki vigan dudolt egy kis dalt,
melylyel huga egész este kinozta a zongorán. A festő, a mint a kocsiból
kilépőben Bélát ismerte meg, egyszerre elszakította a dal fonalát s nagy
szemeket meresztve az ifjú kihevült alakjára és nem egészen biztos
tartására, egész örömmel ütötte vállon.

– Nos, itt a karom, barátom, – mondá, – fogózzék bele. Úgy látom, hogy
ön igen türelmetlen pácziens s vagy más orvost hivatott helyettem, vagy
maga kontárkodott bele a mesterségembe. De meghajlom a siker előtt, a
mint ez már nekünk rossz szokásunk. Csak azt engedje… Lánczhordta
lépcsője; vigyázzon egy kissé!… Csak azt engedje meg, hogy a koronát én
tegyem fel. Holnap, ha fölébred, tekintsen át hozzám s azt hiszem, estig
tökéletesen rendben leszünk. Hol van a kulcsa? Így ni. Most jó éjt.

Béla – egy sárkányokkal, mérges kigyókkal és mindenféle vérszopó
fenevadakkal átviaskodott éj után – másnap délelőtt kábult, nehéz fejjel
hevert művész-szomszédja kis szobájában egy kereveten, mely elé végig
zöld függöny vala húzva, elrejtvén a pihenőt mindenki elől, a ki a
szobában megfordult. A kis hajlék nagy rendetlenségében állványok,
festéktartók, palettek, papirok, vásznak, kréták, vonalzók között
csöndesen dolgozgatott a festő, egy-egy szóval keresve föl olykor
barátját a függöny mögött.

– De parancsoljon hát álmos szemeinek, és tudassa velök, hogy
aluszékonyságukban teljesen érdemetlenek arra, a mi rájok vár. Csitt,
csöndesen. Ne mozduljon. Ő itt van.

Az ajtón halk, félénk kopogás kérdezősködött, hogy szabad-e?

– Lehet.

Egy nyulánk, eleven, bájos leányka lépett be. Egy minta, mely méltó rá,
hogy ifjuságának egész varázsa halhatatlaníttassék valami örökéletü
vásznon. Arcza rózsacsokor, melybe szemeknek két nefelejts volt
illesztve. A szalagok, melyekkel e csábitó csokor össze volt kötve,
szinehagyottak és foszlányosak voltak; a föld, melyben termett, nem úri
park, csak valami szegényes zug lehetett. Kis, fekete kalapkája,
divatjával együtt, régi volt; a három kis bimbó mellette nem az első
divatárusnőtől való. Barna kendője, melyet egy ócska és czifra melltű
tartott össze keblén, ép oly silány volt, mint kék koczkás, viseltes
szoknyája és kopott, foltos czipőcskéi. Hanem ugyan kinek jutott volna
szeme e kopott és régi holmik számára olyan üde és kaczér mosoly
mellett, melylyel az érkezett a festőt köszöntötte:

– Jó reggelt, Antal úr. Bocsásson meg, ha váratlan jövök, de egészen
elfeledtem, hogy mára rendelt-e vagy holnapra?

– Legjobbkor babám, – mondá a gazda. – Minden készen van rá, hogy velem
együtt halhatatlanná légy. Nem adsz egy csókot? No nem. Hát ülj le
szépen oda arra a magas hátu székre, hogy jól láthassalak. Nincs itt
hideg Jozefin? Úgy, úgy; nem szeretem vesztegetni az időt.

A festő rendezgette papirjait, próbálta krétáit és könnyü függönyt
vetett az egyik ablakra, melylyel szemben egy kiváncsi commis lakott.

A lány letette egy kis asztalra kalapját, mely alól a gazdag, fénytelen
fekete fürtöknek egész erdeje omlott ki; melléje dobta az ócska tű
zárából megszabadult kendőjét és vetkezés közben fecsegni kezdett a
festővel, ki alig vetett rá egy-két tekintetet.

– Ugye nagyon régen volt már Antal úr, mikor nénémmel jártunk önhöz?
Akkor még apánk is élt s minden este megverte szegény anyánkat. Úgyám,
sokszor kijutott Babette-nek is, ha nem vitt haza elég pénzt. Pedig a
piktor urak magok is szegények! Hanem Babette ugyancsak bolond
szerencsét csinált. Képzelje csak, egy szép, fiatal, jó módu boltos
beleszeretett és elvette. Mi nem sok hasznát láttuk ugyan, mert a férje
megtiltotta neki, hogy hozzánk jőjjön és egy fillérrel sem könnyítene az
anyánkon; de azért csak örülök a szerencséjének és keresek én magam, a
mennyit tudok. Köszönöm, Antal úr, hogy rám gondolt. Az a vén,
pápaszemes Godard, a kihez járni szoktam, mindig megszid, hogy szűkek a
vállaim és ezen pörlekedve, le is húz belőle, a mi járna. Pedig nem is
igaz. Nézze hát, igaz-e? Antal úr, hallja mit beszélek? Emlékszik rá,
mikor Babette volt szent Czeczilia? Egy szörnyű nagy hárfát kellett neki
a kezében tartani. Én meg angyal voltam mellette. Még akkor!

Még akkor! De most már félre vannak lökve az idomtalan czipők s kaczéran
kandikálnak elő a kis, formás sarkak és rózsaszin lábujjak. A kék
koczkás szoknya a sarokban idomtalanul, ránczosan, zizegve-zörögve
zsugorodik össze, mint ifjú bájaknak mérges és tehetetlen, vén őrzője.

Ezt a kecscsel ingó két hullámot merte szűk vállaknak nevezni a fösvény
és pápaszemes Godard, kit a műkritikusok folyton korholnak, hogy Psyche
bánatát csak tüdővészes formákkal képes megérzékíteni! Antal Vénust
akart festeni, miután Portiájával semmire sem ment. És ez a bájosan
hajló nyak, a levont lepel alól előbukkanó kebel két pihegő halma, ez
olvadó körvonalak, melyek minden mozdulattal a tündéri alak új
szépségeit mutatják, e gömbölyded térdek méltók valának arra, kinek a
festő képzelete szánta. Ez alak meleg szinén az élet millió vakitó
szikrája úgy csillogott, tánczolt, pezsgett, mint egy idegen égalj
rózsaszin haván. A lég, mely körülvette, s melyet Béla beszitt, ép oly
nehéz és észvesztő volt, mint ama víz csöppjei, melylyel az egyszeri
spanyol király tündérszép neje fürdőjéből kinálgatta lovagjait. A
függöny megmozdult.

[Illustration: Ezt a kecscsel ingó két hullámot merte szűk vállaknak
nevezni…]

– Antal úr! – kiáltott a lány ruhája után kapva, – van ott valaki? Ki
van ott?

– Senki, babám, senki; – felelt a festő. Csak ne nyugtalankodjál, mert
akkor semmire sem megyünk. Fordulj egy kissé az ablak felé. Ne félj, be
van függönyözve. Nem láthat senki.

Béla azonban, ki a függöny mögül előrontott, már a következő perczben
meghazudtolta a mestert. Bélán erőt vett a bódító mámor, melylyel tele
volt a szoba levegője, s nem birt tovább megmaradni rejtekében. Előtört.
Josephine a sarokba menekült a pipázó czigányok és kék koczkás, ránczos,
vén őre mögé. Mindhiába; nem volt menedéke. Béla félrelökte az egész
czigányhadat, lábaival taposott a tisztes aggra s a reszkető karok és
vállak nem menekültek csókjaitól. Soká telt be velük s mikor ingadozó
léptekkel visszavonult, ezt is, úgy látszott, csak azért tette, hogy új
rohamra készüljön.

A reszkető, szineit változtató, megrémült leány heves és akadozó
szemrehányásokkal árasztotta el a festőt, ki jóizün mosolyogva hegyezte
krétáit.

– Uram, Antal úr, ez rossz tréfa!… Kegyetlenség!… Hol van az övem,
czipőim?… Ma utoljára vagyok itt… Nevethet, csak nevessen… Oh istenem!
Festő ez az úr is itt?

Antal nyugodtan tette le kését s míg barátja mozdulatlan éhséggel nézte
áldozatát, könnyű tréfával válaszolt a leánynak:

– Nem festő, babám, csak szerelmes. Ne ijedj úgy meg tőle, mert
biztosíthatlak, hogy egészen ártatlan ember. Tudod, egy azok közül,
kikkel még angyal korodban lehettél ismerős. Tegnap megpillantott, mikor
veled beszéltem s viszont akart látni. Ma aztán bizonyosan követett e
házig. Hanem, hogy ide a szobába, a függöny mögé mikép jutott, már azt
nem tudom. Ah, ott a kályha! Uram, – fordult Bélához, – nemde a kéményen
ereszkedett ön le?

A lány arczán egy könnyü mosoly futott át a híg könyek között. Bélán
erőt vett az a pillanatnyi bágyadás, mely az idegek heves izgatottságát
követni szokta; karjai lassan hanyatlottak, feje meghajolt és fekete
szemei visszanyerték szelid, mély varázsukat. Josephinre nem volt hatás
nélkül a festő hizelgő tréfája és e változás. Arczáról lassankint
eloszlott a rémület s Bélára vetett pillantásai nem voltak többé
indulatosak. Sőt lopva is fölkeresték s bizonyos gyönyörüséggel
nyugodtak az ifjú nemes alakján. Egyszerre csak félrevetette a kendőt,
melyet nyaka körül akart keríteni s kis, fehér kezét egy kitörő, könyes
kaczagással nyujtotta feléje:

– Uram, ön tetszik nekem.

Bélának minden idegét felzaklatták e rövid perczek eseményei. Bánatos
szemeibe tűz és vér nyomult, homlokán verítékcsöppek küzdötték elő
magukat, kezei remegtek s jég és láva kergetőztek ereiben. Egyetlen
pillanat oly zavart teremtett lelkében, melynek eloszlatására, kérdés,
elég lesz-e egész élete? A kora ifjúság rothadt fertőjétől tisztán
maradt; a bálványozás, melylyel pajtásai elárasztották, szerencséje
volt; az ébresztett önérzet és féltékenység helyzetére mindig megőrizte
attól, hogy a bálványozó csőcselék salakjába keveredjék. Egy iránt
érzett, egyet ölelt csak életében. Az emberi szépséget, hamisítatlan
alakjában és legszebb megjelenései egyikében, most látta először
leplezetlenül maga előtt. Lelke sokszor és soká merengett egy-egy nagy
művész alkotása előtt, a Venusok, Psychék, Dianák, Polyhymniák, Clytiák
halhatatlan alakjai fölött; de a legnagyobb mesternek, a természetnek
ellenállhatatlan karjait most érezte először és szemei elkápráztak a
nekik megnyilatkozó, legelső élő szépség előtt. Hát vannak formák a
márványon és vásznon kívül is ily észvesztően tökéletesek? De hol
teremtett ilyet valaha művész? Mondják, hogy Heine beteg idegeit
ájulásba ejtette a milói Venus. Csodálatos; Bélának azok mind mind
hideg, mosolytalan és csodálatraméltó ideálok voltak; vérétől,
idegeitől, életétől távol maradók. Íme, ez az igazi ideál, itt előtte.
Nem néma, fagyos, égi, elérhetetlen, hanem való, meleg, érző, ölelő
szépség. Eszmény, mely valósággal mosolyog reá, melytől nem választja el
semmiféle fenséges csalódás, mely magának követeli őt üldöző
zsarnokaitól. Betölti egész valóját és borongó lelkéről szétrebbenti a
sötét szárnyú hollókat. Érez-e valamit e perczek mámorában az
ellenállhatatlan vágyon kívül? Semmit. Ez, épen ez kellett neked,
pihenést kereső vándor.

Béla elfogadta a neki nyujtott kis kezet s hosszan nem bocsátá ki a
magáéból. Nem tudott betelni a szép leány nézésével, ki hol csodálkozó
szemeket, hol könnyű mosolyt vetett lovagjára. Az ifjúra nézve még
mindig nem létezett a ránczos ruha, irigy melltű és hazug czipői, ezek
ellenére csodálta a részegítő tökélyt, melyet az imént pillantott meg s
a melynek sugárzó képe lelkében maradt.

A festő összefont karokkal, elégülten nézett a csodálatos
elragadtatásra, mely úgy látszott, mintha a leány arczába is
felszöktetné szíve vérét. Majd szivarra gyujtott s karszékébe dőlt.

– Nos, Josephine, – mondá – ugyebár vannak különb emberek is a Babette
boltosánál? Ez az úr itt, a ki neked tetszik, egy magyar gróf, herczeg,
viczekirály, vagy isten tudja micsoda. Hanem mi lesz most már az én
Vénusomból, miután Acteon meglepte. Tanácslom, babám, viseld magadat
okosabban, mint Diana tette volt vele annak idején. De hisz neked ez
mindegy, ugy-e? Inkább rágyujtasz egy czigarette-re. Még nem tudsz?
Ugyan ne erényeskedjél. Nos, majd meg fogod tanulni azt is. Úgy, úgy,
csak közeledjetek egymáshoz. Ha eszed lesz Josephine, még derekabb
szerencsét tehetsz, mint a nénéd, a ki most valószinüleg vörös kezekkel
árul szentjánoskenyeret.

Josephine kisasszonynak volt esze és nem vetette meg a szerencsét, mely
e napon virradt reá. Béla kész volt tőle megvenni szegénységét s a
kopott kalap, színehagyott kendő és idomtalan czipők a szomszéd kis
csacska leányának ajándékoztattak, ki bizonyára szintén megtalálta
bennük szerencséjét. A rózsás Josephine mind amaz ócskaságok helyett
szép újakat kapott s a csacska lánykának nem sokáig maradt szomszédja a
nyomorult, szennyes, gőzös kamarában. A kocsi, melyben Béla ült
mellette, egy két szobás, kedves kis lakásra szállította, egyikébe ama
paradicsomoknak, melyek vidám zugaiban ugyan kicsoda látná meg idején a
jól elrejtett lángostort? Nem lakott benne sem angyal, sem kígyó; csak
egy szegény, bűnös, szép leány, kit nem tanítottak olvasni s
nyomoruságban sinylő anyja, sírban fekvő atyja és egy, önző erényében
elbizakodott rokona volt. Meg a szeretője. Tarka virágok kerültek az
otthonias kis szobákba és a csinos, kék butorok közt, a lágy szőnyegeken
negédesen himbálták fejüket. A falakra képek kerültek; az egyik szobában
a szerencsétlen Leopold Robertnek bájos, olasz idylljei; a másikba
olajfestmények. Ezek közt volt egy Venus, mely e kis lak, e gyönyörök,
ez önfeledt élet, ez édes lejtő történetének emlékeül ajándékoztatott.
Egy görbe orrú papagáj napestig rikácsolt és szárnyát lebbentgetve
szokta fogadni Bélát, ki kedvencze volt. Babette szerencséjén, ki vörös
kezekkel árul a boltban, bizonynyal nem volt Josephinenek semmi
irigyleni valója. Kaczagva borult Béla nyakába, ha jött; lábaihoz
telepedve a szőnyegre, áhítatosan hallgatta, a mit beszélt neki és ha
olykor-olykor elhallgatott, borús gondolatok bántották, édes, forró
csókokkal nyitotta meg ajkait.

E kis paradicsomról Bélán kívül csak ketten tudtak: Ernő gróf, ki hitelt
szerzett neki Párizsban és Antal, ki legsikerültebb alkotásai közé
sorozta a két kis szoba képét, melyet egészen a magáénak tekintett. A
gróf sohasem látta Josephine-et; de a festő gyakran ellátogatott
hozzájuk s rendesen víg tréfával nyitotta rájuk az ajtót. – Nos,
gyerekek, hány hét a világ? Josephine, látom, megkaptad a rózsát, melyet
neked szántam; már arczodon viseled. Örömhírt hozok. Akadt vevő Portiára
és ezzel meg van alapítva hitem Francziaország erkölcsi jövőjében. – Ez
az örömhír azonban olyan sokszor ismételtetett, hogy Bélában méltán
támadhatott kétely úgy a vásár, mint Francziaország erkölcsi jövője
iránt.

Bélát egészen fogva tartotta a mámor, melynek karjai közé dobta magát.
Ölelések és csókok közt teltek napjai; akárhol járt-kelt, gondolatai a
szép leány körül röpdöstek, ki eléje szokott szaladni, mikor léptei
neszét megismerte. Igaz, néha éjjeli álmai nagyon eltorzították a
tündéri alakot, telt tagjait lefonnyasztották, arczának rózsáit sárga
kénkővé változtatták, fogait kiszedték, nevető szemeit bemélyesztették,
zenés hangját rekedt rikácsolássá bűvölték. Béla undorral hánykódott
ágyán, utálattal ébredt maga és a világ gyönyörei iránt, s fájós fejjel
utczáról-utczára barangolva töltötte a napot; de az este ismét
kerékvágásába sodorta. Borús gondolatok is fölkeresték néha napján; csak
úgy jöttek hivatlanul és czél nélkül, mint régi ismerősök jönnek, kikkel
hajdan mindennap együtt voltunk s kik nem akarják végkép megszakítani
velünk viszonyukat. Mi sem tudjuk, ők sem, hogy miért? Nem jövőjén
aggódott Béla, épen nem. Mert ha az első lépések alatt, melyek a lejtőn
alá vezetnek, kivétel nélkül mindenki előtt el van rejtve a feléje
tátongó örvény, igen kevéssé rémíthette Bélát, ki rég eljátszottnak
tekintette életét, melyet a sorsnak akármilyen kártyáján visszanyernie
ép olyan lehetetlenség, mint másodszor elvesztenie. A játék eredményére
teljes közönynyel tekintett; csupán annak az izgalomnak volt még értéke
s ennélfogva csábja rá nézve, mely a játszóasztalok mellett egyformán
ragadja meg az üres zsebű ácsorgót, kinek semmi veszteni valója, és a
milliomost, kinek kincseivel szemközt legnagyobb nyeresége is semmivé
törpül. Ez az izgalom, csakis ez kellett Bélának; hogy mi lesz a vége,
az mindegy volt neki. Úgy érzé, hogy neki az élet sem a dicsőség
arénája, sem a boldogság édeni völgye nem lehet; csak édes és részegítő
bűnök hervatag játéktere, melyeknek tegnapjuk nem volt és holnapjuk nem
lesz. Ki gondolna itt a jövőre!? Nem ez bántotta bús óráiban, melyek
után mindig mohóbb vágyat érzett a mámor után. Ez ép olyan természetes,
mint a milyen szomorú. Régi, tiszta, szűzies emlékeink látogatása
életünknek olyan szakaszában, midőn szenvedéseink lesülyesztettek,
lelkünk nemesen maradt ízének nagyobb fájdalmat okoz annál, a mit Dante
a legnagyobbnak mondott. Égi képök fokozza nyomorunkat s gyöngéd kezük
még mélyebbre taszít. Így történt azzal is, kiről e sorok szólanak.

Egy zordon téli délelőtt (az utczákon szörnyű sivalkodással csapkodta a
szél a havat) Béla a kis kék szoba kerevetjén hevert és szürcsölte
theáját, melyet kis fehér kezek töltöttek csészéjébe. Josephine, miután
Hebe szerepével készen volt, mint valami hamupipőke telepedett le egy
kis zsámolyra Béla elé, ki gyönyörködve pihentette rajta szemeit. E szép
lány, kinek fekete fürtei kusza koszoruban voltak feltűzve fejére s
karcsú alakján kaczér redőkben folyt alá a csinos reggeli pongyola,
ingerkedett Bélával:

– Te mitsem tudsz úgy-e vetélytársadról? Pedig van ám egy, még pedig
egészen közel. És milyen hatalmas! Ha eszedbe jutna párbajra hívni,
összemorzsolna félkezével. Azért csak légy hát béketűrő és kerüld a
heveskedést.

– Egyetlen mesében sem olvastam, – vágott közbe Béla – hogy a
hamupipőkék óriásokba szerettek. Te vagy bizonyára az első.

– No, no, még annyira nem vagyunk, – kötekedett tovább a lány és puha
kezeivel simogatta Béla arczát. Még eddig csak sajnálom szegényt és fáj,
hogy nem segíthetek rajta szívem szerint. Tudod, az a Herkules ott fenn,
a legszélső padlásszobában. Sohasem találkoztál vele a lépcsőn vagy a
folyosón? Ha egyszer láttad volna, bizonyára tudnád, kiről beszélek,
mert azzal a roppant fejjel, bozontos hajjal és széles vállakkal
lehetetlen vele nem álmodni.

– Mit védelmezed hát magadat, ha már ennyire vagy óriásoddal?

– Ugyan ne szakíts félbe! Hát ez a szegény ember gyerekjátékokat szokott
faragni, abból él és hét számra sem eszik meleg levest. Mióta beteg és
tehetetlen, én küldtem föl neki mindennap valamit, hogy éhen ne haljon
legalább. Tudod, valamikor én is éheztem eleget és… és…

Josephine elhallgatott s árnyas felhők verődtek össze homlokán. Béla
kezét övéibe fogta s egy kis szünet mulva folytatta csak:

– És három hónapi bérrel adós már szegény. Pedig Martinné asszony olyan
kegyetlen teremtés, hogy a kis fiát is mindennap kékre veri. Már tegnap
fenyegette, hogy ha ma nem fizet, kilöketi az utczára. Ne hidd, hogy
tréfál. A kis Henri tudja, hogy sohasem tréfál. Béla, Béla, – itt
kérőleg függesztette Josephine szép, kék szemeit az ifjura – a jövő
hónapban nem lesz szükségem új ruhára és egyszer sem megyek a szinházba.
Értesz Béla?

Ha nem oly bús dologról lett volna szó, Béla bizonynyal mosolyra fakad.
Megölelte a leányt és megcsókolta homlokát. Mielőtt felelhetett volna
neki, egy felső emeletről nagy ajtócsapkodás, mérges toporzékolás,
keserves gyereksírás és egy rikácsoló női hang hallatszott le a
barátságos kis fészekbe. Tisztán ki lehetett venni, hogy a pörlekedő
asszony azt erősíti, hogy ő nem lopta házát s ennélfogva kenyerét sincs
szándékában lopni; vannak azonban emberek, kik, miután a naplopás mitsem
hoz a konyhára, abból élnek, hogy a becsületes emberek bizodalmát
meglopják. Az óriás, kinek a leczke szólt, igen megátalkodott ember
lehetett, mert – mint a szakadatlan dörömbölésből (melyben az ordító
Martin Henrik úr is lehetőleg védelmezte sarkaival családi érdekeit és a
becsület ügyét) világos volt – még arra a fenyegetésre sem akart ajtót
nyitni, hogy azonnal itt lesznek a rendőrök és el fognak bánni a
naplopókkal. Pedig ez az illetőre nézve annyival hatásosabb lehetett,
mert ő csak egy személy lévén, a rendőrök vele a dolog természeténél
fogva még könnyebben elbánhattak.

A zajra Béla fölsietett a lépcsőkön. Az ostromolt ajtó már ekkor ki volt
nyitva s Martinné asszony csipőkre tett kezekkel ismételte fenyegetéseit
az erőszakos kitelepítés iránt. Martin Henrik úr, ki szokás szerint e
napon is kékre veretett, bőgve erősítette a küszöbön, hogy az ő anyja
nem szokott tréfálni. A sötét folyosón egy inas és egy szolgáló röhögve
nézték a jelenetet, mely a főszemélyt igen kevéssé látszott megilletni.
A mint Béla a szobába lépett, az ágy szalmazsákján egy roppant csontos
alakot látott heverni nehéz nyögés közt. Mintha egyike lett volna a
negyvennégy bolyongó Herkulesnek, kit megcsufoltatásában társai magára
hagytak. Vaczogó fogai közt egy-egy magyar káromkodást morzsolt szét s
szürke katonaköpönyegét egészen felhúzta rongyos barna attilájára,
melyről a piros zsinór le volt szakadozva. Tehát még hozzá magyar ember!
Béla kiváncsian tekintett körül a nyomorult kamrában. Az ágy elé
állított három lábú széken két kés és egy véső hevertek félig kész bábúk
között; a szűk ablakközben csinosan faragott huszárok, vénasszonyok,
hosszú orrú zsidók, kerekes kocsik és kutyák egész serege táborozott. Ez
volt a beteg kirakata, melyet azonban az utczáról csak a legjobb
távcsővel lehetvén kivenni, – milyennel az emberek nem szoktak sétára
indulni – szegénynek igen rossz üzlete lehetett. Ugyancsak rajta is
hagyta nyomát a sok nélkülözés. Úgy feküdt ott játékszerei közt, mint
valami halni készülő nagy Kristóf, miután megtalálta a világ
leghatalmasabb urát: a gyermeket. De ez a nagy úr igen rosszul
fizethetett neki. Hatalmas fejét nyugtalanul hányta vánkosnak használt
karján. Kidülő homlokcsontjain nehéz verítékcsöppek ültek és sűrű,
bozontos haja öszszecsapva csüngött arczába. Széles vállai roskatagon
roppantak össze s nagy és bátor, szürke szemei keserű daczczal pihentek
a toporzékoló asszonyon, ki idebenn ujra kezdte egész elméletét a
becsületes emberekről és a naplopókról, kik állítólag azt tartják
felőle, hogy ő lopta házát. De hisz a rendőrök már útban vannak.

– Uram, – mondá Béla és az ágyhoz lépett – ön honfitársam és szükségben
van. Mit tehetek önért?

Az óriás a régen hallott otthoni hangok hallatára egyet dobott magán és
szemeit látogatójára vetette. Tekintetére Béla – maga sem tudta miért –
megdöbbent és egész testén borzongás futott át. Volt előtte valami
ismerős ismeretlen e bátor szemekben és keserű arczban, melyet
régen-régen, mintha látott volna már valahol. A legyőzött erő kínos és
daczos vonaglása közt felelt neki a beteg:

– Köszönöm uram. Jól esik az is, hogy egy magyar embert látok magam
mellett. Köszönöm. Nincs másra szükségem, mint hogy azt a hárpiát fogja
galléron és penderítse ki a szobából.

Béla átlátta, hogy a beteg utasításával nem sokra menne; azért a
kipenderítésnek szelidebb nemét választotta. Kifizette a szegény ember
adósságát, ételért küldött és orvost hivatott számára. Miután Martinné
asszony meggyőződött róla, hogy vannak még becsületes emberek a világon,
kik nem hiszik, hogy ő ezt a házat lopta, s örvendetes tapasztalatának
emlékére jól hátba vágta Martin Henrik urat, ki vonakodott orvosért
menni, Béla magára maradt a szobában a rokkant katonával s leült ágya
mellé.

– Uram, – kezdte az óriás hol elvörösödő, hol elhalványuló arczczal – ne
kivánja, hogy megköszönjem szívességét, hanem számítson rá, hogy
kamatostul meg fogom fizetni, ha erőmhöz jutok és esztergályos-műhelyt
állíthatok. Most ugyan arra sincs erőm, hogy az adóslevelet megírjam;
nincs se tintám, se tollam, se papirosom; de becsületszavamat adom
önnek, hogy megfizetek. Addig is nyissa ki az ablakot és válasszon azok
közül a haszontalanságok közül valamit.

Béla fölkelt és szemügyre vette a játékszereket.

– Csak emlékül, – folytatta a katona. – Legtovább dolgoztam azon a
nyargaló huszáron. Én magam lettem volna az valamikor; de most csak
ilyen nyomorék vagyok.

– Köszönöm, barátom – mondá Béla. – Elviszem emlékül magammal. Ne
aggódjék semmin; a mim nekem van, azt kötelességem megosztani azokkal, a
kik nélkülöznek. Gondoljon jó szívvel rám; ezt is kevesen teszik s nekem
ennyi elég.

– De uram – pattant föl a beteg – én nem vagyok koldus és nem akarok
semmit megköszönni. Hiszem az istent, volt és lesz még két ép kezem és
kenyérhez jutok. Addig tartsa meg azt a huszárt, majd az kezes lesz
értem. Ha kis gyermeke van, vigyen többet is neki. Ön talpig derék
ember, úgy látom.

Az óriás homloka erősen tüzelt, lehellete forró volt és kezei
reszkettek. A láz erőt vett rajta, ajkait megnyitotta és bizodalomra
kényszerítette ismeretlen barátja iránt.

– Adja neki, uram, a gyermeknek – folytatá – és tanítsa meg, hogy bánjék
különben önnel, mint én bántam szegény apámmal. A becsület útján
maradtam ugyan mindig, de nagyon megszomorítottam, mert az iskolából
katonának szöktem. Szegény tisztes, öreg feje! Épen úgy magára maradt,
mint én itt. Az öcsém gazember lett és csúful elhagyta. Nem is akarok
beszélni róla. A hugom… volt egy szép kis hugom is; de én csak akkorának
ismertem, mint az öklöm. (Dehogy volt az még akkor olyan nagy, mint az a
szörnyű ököl.) Az meg a Dunába ölte magát. Az apáménál jobb szerencsét
önnek, uram!

Béla elsápadt és megrázkódva ugrott fel a székről. Mély lélegzetet vett
s hol rámereszté szemeit a betegre, ki már csak maga elé beszélt, hol
lecsukta és gondolataiba mélyedt.

– Igen, uram, – szóltak tovább a kicserepesedett ajkak – én beálltam
katonának. Meghallgatja az úr az életem sorát? Nem szeretném, ha azt
hinné, hogy valami hiábavaló ember vetődött az útjába, a ki itt messze
földön csak szégyent hoz a nemzetére.

A mint beszélt, mindig több-több erőt látszott meríteni s élénkebb és
összefüggőbb volt előadása.

– Nem, uram, nem. Csak ez az átkozott nyavalya kínzott el szörnyű módon,
különben megfelelek én mindenütt magamért. Megfeleltem a huszáréletben
is. Már vége felé jártam a kapitulácziómnak, mikor puskaporszagolásra
került a sor. Ott táboroztam én is a Lomellinon; de aztán nem retiráltam
megint keresztül a Ticinon Gyulay generálissal. Egy szegedi fi
előfogott, hogy ha igaz magyar vagyok, vele tartok. Mind a ketten
átállottunk Garibaldihoz. A milyen fej nélkül szaladt akkor az egész
regementünk, észre sem vettek bennünket. Jól forgattam a kardot, az
olaszoknál strázsamesterré tettek s a tiszt urak is nem egy jó fogást
tanultak tőlem. Szép idők voltak azok!

Az egykori szökött katona emlékeinek hevületében visszadobta magáról a
köpönyeget s – míg Béla karjára nyugtatva fejét, a földre nézett –
fekhelyén kissé fölemelkedve folytatá:

– Ötöd magammal voltunk magyarok a «Lombardon», mikor Marsalánál
kikötöttünk. A körül a földből kiásott város körül aztán seregestől
verődtünk össze és megkaptuk ezt az uniformist, a ki most rongyollik
rajtam. De isz ezt az egész történetet bizonyosan tudja az úr. Nem is
mondok egyebet, mint hogy egy volturnoi meleg nap után szegény öreg
óbesterünk megveregette vállamat és azt mondta, hogy ezer ilyen
katonával szeretne ő betekinteni Magyarországra. Megdobbant rá a szívem.
Jó, becsületes szív ez, uram; de a betekintésből nem lett semmi. Ott
loptuk a napot hónapokig Nolában.

A beteg megpihent egy kissé, mert kezdte fárasztani a beszéd. Erősen
lihegett, törülgette a homlokát és szemei el-elmeredtek egy pontra. Béla
még mindig nem nézett rá, se félbe nem szakította, se nem kérdezősködött
tőle, csak csöndesen hallgatta, a mint ujra, akadozva és erőltetve szóba
kezdett.

– Átkozott hideg ez a köpönyeg! Úgy borzongok alatta, majd megdermed
mindenem. Ugyan uram, azt a két kis szekeret, meg azt a nagyfejű zsidót
dobja a tűzre, mert megfagyok.

A nagy fejű zsidó feláldoztatására azonban nem volt szükség, mert
Nanette szolgáló Henrik úr kalauzolása mellett épen egy kosár fával
jelent meg az ajtóban és nehány percz mulva vidám pattogással lobogott a
láng a kályhában.

– Számítsa föl majd ezt is uram, – kezdé látható megelégedéssel a beteg
– mert nem akarok semmivel adós maradni. Hol is hagytam el a beszédet?
Igaz, Nolában. Ott történt velem a nagy semmittevésben az a
szerencsétlenség, hogy ivás közben összevesztem egy vörösinges
gézengúzzal és nagyon fejbe találtam kollintani. Becsuktak érte három
hónapra. Az áristomban elég időm volt meggondolni, hogy az én karjaim
igen erősek ilyen sustorgó vérhez s még nagyobb bajba is keveredhetem.
Valami aprólékos, türelemre szoktató munkát kerestem és ott tanultam meg
a fúrás-faragást. Hej uram, csak lenne nekem fám, meg minden hozzávaló
szerszámom! Bizony minden úgy van jól, a mint van. Mert ha én akkor ezt
meg nem tanulom, azóta vagy éhen haltam, vagy koldulásra szorultam
volna. Mikor félesztendei lénunggal szélnek eresztettek bennünket a
háládatlan taliánok, egy fránya franczia felbiztatott, hogy csak tartsak
ide Párizsba, itt jó kelete lesz a faragó mesterségemnek. Mit volt mit
tennem?! Haza nem mehettem, mert szökött katona voltam, a kit golyóbis
vár. Nagy nyomorkodás közt valahogy elvergődtem ide és nagyon későn
jutott eszembe, hogy valamire való műhely nyitásához nemcsak tudomány,
hanem pénz is kell. Az pedig nem volt a zsebemben egy fillér sem.
Kerestem gyárakban munkát; mindhiába. Már úgy ki voltam koplalva, mint a
kutya és egy pár ilyen haszontalansággal ácsorogtam a víz partján, az új
hid mellett, mikor az a jóféle innen az első emeletről meglátott.
Megvette mindenemet és ezt a kis padláslyukat szerezte. A műhelyre
persze nem is gondolhattam. A két kezem itt a szomszédok közt csak
eltengetett volna valahogy, míg jobb keresethez jutok, ha ez az átkozott
nyavalya utól nem ér. Egy szóig igazat beszéltem uram. Húzza ki azt a
fiókot, három érdemkeresztet talál benne. A negyedik ezüst volt, arra rá
szorultam és eladtam. Hanem most már ne nehezteljen érte, én is
szeretném tudni, hogy kinek tartozom?

– Ráérünk még arra, barátom, – mondá Béla felkelve székéről. Nem
utolszor láttuk ma egymást. Viselje csöndesen magát, ne aggódjék a jövő
felől és fogadjon szót az orvosnak, a ki azonnal itt lesz. A
viszontlátásig, isten önnel!

Béla távozott és három napon keresztül feléje sem nézett Josephinnek. A
lány ki-kitörve, könyezve, mérgelődve, szinte kétségeskedve várta már s
ki venné tőle rossz néven, hogy a harmadik napon unalmában egy kissé
kaczérkodott is az átellenes ablakkal, mely mögött egy parókás és
festett bajuszu úr álldogált. E nap estéjén azonban megérkezett Béla
halaványan és szórakozottan. A papagáj ép oly vidáman csattogtatta
jöttére tarka szárnyait, mint a mily repesve borult keblére Josephine. A
paróka és festett bajusz háttérbe vonultak.

Béla nem tartotta meg igéretét. Nemcsak meg nem látogatta többé a beteg
óriást, hanem kerülve kerülte és nem is találkozott vele. De épen nem
feledkezett meg róla. Mikor hírül vette, hogy már lábra állt s megint
ott mesterkedik késeivel és vésőjével furcsa esztergályán, a három lábú
széken, oly összeget küldött neki, melyet elégnek gondolt arra, hogy
betölthesse vele vágyainak az esztergályos műhelyben összpontosuló
netovábbját. Az óriás a szó szoros értelmében megijedt, mikor a levélből
a pénzt kihullani látta. Izmos markaival jobbra-balra dörzsölte
homlokát, de sehogysem foghatta meg, mit akar azzal a derék ismeretlen
mondani, hogy a neki küldött összeggel egy, életében soha le nem
fizethető tartozás csekély részét akarja törleszteni. De már azt azután
egész világosan megértette, hogy az idegen levele végén becsületére
fogadta, hogy abban a perczben fel fogja előtte fedezni kilétét, a mint
az esztergályos műhely oly helyzetbe juttatja, hogy tartozását
megfizetheti. Ez mindenesetre fogós egy helyzet volt a becsületes és
önérzetes óriásra, ki hosszas fejtörés után következő megállapodásokra
jutott: A pénzt annál is inkább elfogadja, mert nem tudja, kinek
visszaküldeni. A műhely bizonyosan fényesen fog jövedelmezni és
ennélfogva szó sincs róla, hogy a kölcsön sokáig terhelje lelkét.
Mindjárt a megnyitás napján elkezd takarékoskodni; egy pár jó karéj
kenyér megteszi napjában addig, míg a pénzt rövid időn összekuporgatja.
Azután félreteszi, él kedvére és nyugodt szívvel várja a felfedezést. De
hátha a külszín csalt s az ismeretlen mégsem olyan igaz ember, a
milyennek látszik és tovább is titkolózni fog előtte?! Várni fog egy
egész esztendeig. A várakozás nem lesz épen kellemes ránézve; de ő
mindenesetre várni fog addig, mielőtt olyan eszközhöz nyúlna, mely által
a szavát nem tartó idegen bizonyos tekintetben sértve érezhetné magát.
Ez az eszköz pedig, melyhez azonban csak legvégső esetben szándékszik
folyamodni, a hirlapokban való kurrentálás. De hátha ez is sikertelen
marad? Megint várni fog egy esztendeig és ennek eltöltével elküldi a
dunaszögi kollégiumnak, hivatalos írást kérvén magának az utolsó
krajczárig, melylyel akárkinek előállhasson, ha valaha kételkedni fognak
kétségtelen világi előmenetelének igaz rúgói iránt… Így. Még ennek a
huszárnak csak a kardja van hátra, azután nyakába veszi a várost és
alkalmas helyet keres megnyitandó műhelyének. A kapura persze franczia
czímert kell neki kitétetnie; de magyarul is alá fogja iratni: «Hajós
János, esztergályos». Az egészet aztán le fogja vétetni és a képet
elküldi öreg apjának, kinek nagy magányosságában mindenesetre jól fog
esni messzire vetődött gyermeke virágzó sorsának ama bizonysága.

A kis paradicsomban folyt minden a régi kerékvágásban egész addig a
derült márcziusi napig, melynek reggelén egy szolga lépett be
Josephinehez. Az olvasás új mestersége, melyre csak Béla oktatta,
szomorú dolgokat értetett meg a leánynyal, kinek sebesen dobogó szíve
bizonyára óhajtotta ebben a pillanatban, hogy bár lenne még most is az a
tudatlan kis leány, kinek szemei előtt a betűk semmi egyebek érthetetlen
és nevetséges jeleknél, melyeknél egy szó és egy csók bizonyosan
százszor többet ér. Béla azt írta, hogy egy családi ügy hirtelen haza
szólította s nincs kilátása rá, hogy hamarjában visszatérhessen
Párizsba. Az éjjel el is indult s már túl lesz a franczia határon, mire
ama sorok Josephine kezébe kerülnek, kinek legközelebbi jövőjét óhajtja
biztosítani a levélhez mellékelt csekélységgel. Különben Magyarországon
itt és itt lakik, teljes czíme ez és ez, s bármit kérjen tőle Josephine
ennek utána is, bizonyos lehet benne, hogy sohasem fog zárt ajtókra
találni. Csókolja sokszor és kéri, hogy néha gondoljon rá. A papagájnak
viselje jó gondját és szárnyait simogassa meg helyette. Semmi egyebet
nem kér tőle, csak azt az egyet, küldje el neki Antal Vénus-képét, mely
őt örökké feledhetetlen órákra fogja emlékeztetni.

Josephine a pénzzel együtt összegyűrte és leejtette a levelet. Rózsás
arcza és piros ajkai fel-felcsukló kaczajra rándultak, kék szemeiből
kicsordultak a könnyek, melyeket a látcsővel akart eltakarni. A
szemközti ablakban ott állt a paróka és festett bajusz, melyeknek
csillaga e napon feltünt.



HARMADIK RÉSZ.


XI. FEJEZET.  Egy valaki csöndes emberré lesz.

Szép márcziusi reggel volt. A fekete barázdák a napfényen hosszú,
végetlen árnyék-sorokkal kisérték a könnyű kocsit és a mellette ügető
lovast, kik a bogádi szőlők mellett a kálozdi útra tértek. Az útszélen
itt-ott egy-egy piczi bokrocska már csinosította magát a csicsergő
madarak és czifrálkodó lepkék közeledő látogatásaira; tiszta zöld ruhát
öltött a fejére feltüzdelte ragyogó kék-színű nefelejts-ékeit. A sürün
sárgálló szalmavirágok rikító irígységgel versengettek velök, hogy ők
hamarabb elkészültek az öltözködéssel, és vígan himbálózva, csöppet sem
bánták, hogy innen-onnan hitvány pihe lesz belőlük. A kis tó körül
rügyeztek a füzek és ébresztgették szomszédaikat, a jávorfákat. A
nyárfák apró, sápadt levelei is, alig hogy megszülettek, már megkezdték
örök, reszkető félelmöket. A többiek még mind kopaszok voltak, csak
gyökerükben, törzsük és ágaik belsejében kezdett pezsdülni az élet, mely
a lármás, ugrándozó röpködő madaraknak nemsokára barátságosabb otthont
hajt. Még most csak a pipiskék szökdöstek és csiripeltek a barázdák
közt; ők alacsonyabb szállással is beérik. Mosolygott, örült, ébredezett
minden a vidéken.

A kocsiban Eufrozina néne (a kisasszonyságnak és menyecskeségnek egy a
vége: a néne) és Ágnes ültek. Az öreg kisasszony örök fürtjeit egy
csinos, őszi-rózsás kalap, ez alatt meg egy jó meleg fekete kendő
takarta; karcsú derekának titkait, melyet annak idejében áradó
gyönyörűséggel karoltak át a tánczos jurátusok, egy pár kiszenvedett
róka puha bőre rejtegette. Arczának mosolygó méltósága minden nappal és
minden ránczczal öregbedett. Ágnes deli alakján és nemes arczán nem sok
változás nyomát hagyták az utóbbi évek. Sem pirt nem hozott rejtegetett
szerelme, sem meg nem sápasztotta a hiábavaló várakozás. Hódító volt,
mint mindig s mint a hogy ezt százszornál többször bevallotta a
mellettök ügető Ivánfi báró, kire egy-egy okos, nyugodt és fürkésző
pillantást vetett. Az őszinte báró sem vénült; megmaradt negyven
évesnek, mint megmaradnak ők valamennyien, habár minden hajukszála
megfehéredik és minden foguk kihull. No, de ő még messze volt ettől.

A beszélgetésben már negyedszer segítette ki a tavaszi nap.

– Minden fakad, nyilik körülöttünk, – mondá. Csak az nem, a mit
legjobban óhajtanánk. Az az egyetlen egy nem. Egy költő mondta, egy
valóságos költő, – már elfelejtettem a nevét, – hogy mit ér neki a
tavasz minden pompája a nélkül az egy virág nélkül, melyre vágyik!

– Ah, báró úr, – fordult hozzá futó mosolylyal Ágnes, – tehát ön
költőket is olvas?! Vigyázzon, mert az fiatal szivekre igen veszedelmes
társaság.

– Nem lehet veszedelmesebb, – folytatta egy keserűt nyelve a lovag, –
mint a magam gondolatai. Mert ezek, higyje meg Ágnes kisasszony, igen
szomoruak. Én nem tudom ugyan olyan szépen kifejezni érzéseimet, mint a
költők, – mert nem vagyok lángész, épen nem; – de bizonyosan rosszabbul
érzem magamat azoknál, a kik verseket képesek irni.

– Ugyan, báró! Hát Bucephalus, a Szellő, meg a puska nem elég
vigasztalók-e?

– Hagyja a csufolkodást kisasszony. Mit tegyek én egyebet annál, a mit
teszek?! Ha Pestre megyek, ott a barátaim rövidnek tartják az eszemet
magukhoz és kinevetnek. Bucephalus meg a Szellő ezt sohasem teszik,
azért vagyok szivesen velök. De már nem tartom ki soká és gondolkodom
rajta, hogy itt hagyok mindent és elutazom Párizsba. Követem Mágócsi
Ernő példáját, – hisz ön ismeri őt, – a ki szinte bánattal ment ki és
most olyan tréfás leveleket ír, akár egy nevető Demisztokles. Vagy hogy
is hívták azt a régi bölcset, kinek vigságában mindenesetre több esze
volt, mint nekem. Ön ezt nálamnál bizonyosan jobban tudja.

– Ah, és Mágócsi Párizsban van? – szólt rövid szünet után Ágnes. Mondja
csak, mit ír onnan? Jár társaságokba? Ismerős a magyarokkal?

– Oh igen, – fűzte odább egy hálaadó lélekzettel a kerékvágásba jött
beszélgetést a báró. Legutóbbi levelében egész elragadtatással ír Béla
barátunk szerencséjéről. Ez, gondolom, érdekli önt. Elmondjam mit ír?

– Inkább köszönje meg magának ezt a gondolatot és folytassa, – sietett
válaszolni könnyű türelmetlenséggel Ágnes.

– Tehát nagy szerencséje van, – folytatta a lovag. Egy irigylésreméltó
kis grisette-re akadt s igazi paradicsomot rendezett be számára a…
Ejnye! már elfeledtem, hogy hol. Valóságos idylli életet élnek.

A fukar felvilágosítás után a báró látható zavarral hallgatott el, mely
az utóbbi szavaknál egyszerre erőt vett rajta, lovagostorával
tánczoltatni kezdte Bucephalust, mintha a nyeregben nem találná helyét,
és akadozva folytatta:

– De most jut eszembe, hogy nekem ezeket nem kellett volna elmondanom.
Vetélytársamat, szerencsés vetélytársamat rágalmaztam velök; ez nem való
nemes emberhez. Igazán ostoba vagyok és sohasem tudom meggondolni, mi
következése lesz szavaimnak. Igazán kisasszony – tette hozzá halkan és
egészen elszomorodva – ez nem volt tőlem nemes cselekedet. De mikor a
finom eszközökhöz oly kevéssé értek. Ah, a Kálozdy-kastély! Életemben
sohasem tettem meg ilyen gyorsan ezt az útat, pedig Bucephalus mindig
csak Bucephalus volt.

Valóban, már ott fehérlettek a völgyben a falu házai. A könnyű, reggeli
ködből bontakoztak ki a nagy épület körvonalai s a vékony, kis torony
felágaskodott, hogy minél előbb lássa őket. A sugarak egész özönnel
borították a szűrke, ősz tetőt s a fenyőliget örökzöldje távolból
köszöntötte az érkezőket. Eufrozina kisasszony elővette himzett
zsebkendőjét és kecses mozdulatokkal kezdte lobogtatni a kastély felé,
mintha épen ő lenne az, a kit ott legtürelmetlenebbül várnak. A zavarba
jött báró a mély megilletődés, szinte az önvád hangján búcsuzott.

– De nem haragszik rám, úgy-e, Ágnes kisasszony? Kérem ne gondoljon
semmi rosszat, ne tegyen föl semmi nemtelent felőlem. Egyszerüen csak
nem értem föl ésszel, hogy mire lehet magyarázni azt, a mit mondtam.
Későn jutott eszembe, mint rendesen minden. Megérdemlem, számüzzön
magától. Izenje betegnek magát, tagadtassa el, hogy otthon van, és
ugyanakkor tekintsen le az ablakból s én neheztelés nélkül fogok
visszafordulni, csak azt ne higyje, hogy a szivem nincs helyén.

– Nem, báró, nem. Szivesen látom önt akármikor. Jőjjön holnapután, vagy
jőjjön holnap! Csak egyet kérek: hagyja otthon költőit és jőjjön
egyedül.

– Köszönöm kisasszony. Csókolom kezüket. A viszontlátásig! – búcsuzott a
lovag és Bucephalus szivességéből elvágtatott. Oly sebesen ment, mint a
szél s vissza sem tekintett.

A kocsizörejre mind kifutott a cselédség a kastély elé s Eufrozina
kisasszony méltóságos bicegetéssel fogadta a keze körül tolakodókat;
olyanformán biceghet a verebek közt a vénségére megkopaszodott szarka.
Ott volt Mihály huszár, kinek az utóbbi esztendőkben valamennyire meg
kellett tágítania a nadrágszíjját; Zsuzska leány nagyon jól tartotta.
Kata asszony magasra tartott főzőkanállal kegyeskedik megjegyezni, hogy
már jobban nem is számíthatták volna ki, hogy mikor jőjjenek:
tegnapelőtt késelte le Mihály az utolsó disznajukat. Pirók-gyerek a
skatulyák és táskák körül sürgölődik a vigyori Palkóval és ennek
hármonikán szerzett életepárjával Sárikával, kinek ujján most is ott
ragyog az a bizonyos gyürü, a mint kapta, és a mint akkoriban hiven meg
is mutatta kisasszonyának. Ágnes valamivel halaványabban száll le a
kocsiból, mint a hogy útnak indult, és egykori szobaleánya kezét nem
engedi a magáéhoz érni. Istók is künn terem és nagy mosolygás közt
szakítja el egypár féltős csomag zsinegét. Eufrozina kisasszony módos
főhajtással köszöni meg a szolgálatot.

– Nyujtsa karját, kedves Pallér, – mondja és lila-selyem ujjait
beleakasztja a foltos kabátujjba.

A mentor csupa öröm és elragadtatás.

– Hozta isten, méltóságos kisasszonyom, hozta isten, – kezdi. Sohasem
jöhettek jobbkor. Tegnap kaptunk levelet Párizsból. Bélánk mulat, pénzt
kér és nemsokára indul hazafelé. Elég is volt már a mulatságból. Az én
mélyen tisztelt barátomnak oly jó kedve van, hogy ha nem lenne tőlem
tiszteletlenség, azt mondanám rá: madarat lehetne vele fogatni.

A hosszú, földszinti folyosón gyér volt a világosság. Csak a hajdani
feszület helyén szökött be egy-egy sugár, de nagyon egyedül találván
magát, félénken huzódott meg az egyik fal mellett. Ágnes magában haladt
fölfelé a beszélgető pár mögött úgy, hogy arczát nem láthatta senki. Nem
e finom és szabályos vonások torzító nyugtalanságát, melyen valami
keserű határozottság kifejezése vett gyorsan erőt. Szögletekbe szökött
szemöldei alatt ugy nézett maga elé, mintha kérlelhetetlen daczczal
hivná ki mindazt, a mit lát: e folyósok háborítatlan nyugalmát, a
visszhang mogorva szellemét, a szűk ablakok komoly tekintetét, a
szivesen nyíló tölgyfaajtók barátságát, a falakon függő czimerek
méltóságát, a szent atyák áldását, azt az egyetlenegy sugarat, mely
élete titkán úgy hat keresztül, mint ez a másik a folyosónak örömtelen
sötétén. Összeszorított ajkai, büszkén fölvetett és tágra nyílt kék
szemei, ki-kipiruló homloka tudtára adták mindazoknak, hogy szivében
immár megért a határozat: búcsut venni tőlük. Könnyű léptei tán utólszor
érintik e korhadt falépcsőket és e nehéz, zajtalan, nyomott lég tán
utólszor öleli át szép alakját. Csak képüket fogja magával vinni ma
este; csak annyit belőlük, a mennyinek multjával van köze; élete a mai
napon el fog távolodni tőlük. Minden, minden reménye oda van! Gyürüjét
cselédje viseli; közel két éve hiába vár a távolból egyetlen sorra, mely
olajágat hozott volna; azt a kis részt, a mi megmaradt Béla szivéből s a
melylyel ő örömest beérte volna, már szétszórta fizetett szeretői közt!
Ha rémséges terhével ráomlik e sötét ház, akkor sem tud várni tovább,
hogy isten és ember és mindenki előtt végkép elszakítsa magát egykori
vőlegényétől, ki csak kínt és gyalázatot hozott fejére.

Bizonyára sok, igen sok panasza volt a sors ellen; de e pillanatok alatt
mégis azt erősíté magában, hogy adott szavának beváltását már nem
tehette könnyebbé a végzet. Ő hazajön nemsokára, itt lesz, elfoglalja
helyét a vén házban és bátyja szivében, köszönti mind az övéit. De neki
ne legyen már akkor semmi köze hozzá. Így igérte, így lesz. Nem
kényszerítve mond le róla, nem áldozatot hoz nyugodalmáért, hanem
széttépi kötelékeit, mert nem szereti többé. Nem, nem, nem szereti. Hány
költő mondja el dalban, hogy nem dalol többé! Ugyan kicsoda látja,
kicsoda bírálhatja magát tisztán a felindulás ily perczeiben?! Ágnes sem
tette. Sietett föl a lépcsőn, végig az emeleti folyosón amaz ajtó felé,
melyen belül egy erőtlen, beteg, zsémbes és boldog ember várta.

Benedek úr. Igazán az egykori Kálozdy Benedek-e, ki domború mellére szép
leányokat ölelgetett, erős karjával rettentő csapásokat osztott az
ütközetek viharai közt, és dörgő szavával, vas akaratával rémületbe
tudta ejteni és igában tartani egész környezetét?! Igazán ő az? Romja
csak. Az a furfangos mester, az a láthatatlan ellenség, a leghalálosabb
valamennyi halálos között, mely születésünktől kezdve folyton folyvást
sarkunkban jár, hogy vidám szinünket meghervassza, mint a tél,
szemeinket elhomályosítsa, mint a sötétség, kezünket-lábunkat
elzsibbassza, mint a bilincs, s dobogó szívünkre tevén hideg kezét,
gúnyos vigyorgással kapja le csont-fejéről a titkolózó leplet és adja
tudtunkra, hogy ő a halál, – ez a gonosz mester Béla távozta óta mind
mélyebbre vágta a korán megaggott férfi életébe gyilkos karmait. Azoknak
a borus napoknak rejtélyes izgalmai, melyeket Béla utóljára töltött a
kastélyban, a vihar, mely reményének épületei körül dühöngött és ezt
hosszú időre eltakarta szemei elől, a soká tartó kétely, habzó méreg,
sürűn járó szelek, ritkán sütő nap, hiába várt levelek, léhűtő cselédek,
terhes lépcsők, mind mind híven szolgáltak a csont-fejű mesternek. És
Benedek úr roskadt, mindig összébb-összébb. A nagy, fekete karosszéket
csak ritkán hagyta el. Naphosszat ott üldögélt sárga, kopasz homlokával,
csöndesen pislogó, beesett szemeivel, vékony sasorrával, sürű
ránczaival, szintelen ajkaival, ősz és kusza szakállával, reszketeg
kezeivel és nehéz lábaival. Egy bő, kék köpenyeggel volt betakarva. Háta
mögött a mester, ki nagy, üveges szemeivel egyet-egyet vágva adta Kurz
doktornak az utasításokat, miket kelljen tennie, hogy legjobban fején
találja a szöget.

A mult télen még nem volt ilyen rosszul Benedek úr; de komorabb a
komorabbnál és veszekedőbb akármiféle vénasszonynál. A kulcsárné már
több ízben le akarta tenni főzőkanalát, melylyel közel harmincz éves
gyakorlat alatt nem sikerült annyi becsülést kivívnia, hogy most a süket
Puliszkáné füle hallatára nap nap után kegyetlenül le ne szólassék. A
félénk kertész számtalanszor bizonyította, hogy az ő gyönge alkotásának
még egy ilyen ijedséget, a milyen ez a mai volt, rá emelt bottal,
lehetetlen kiállania. A Pirók-gyerek üstöke akárhányszor csak annak a
véletlenségnek köszönte épségben maradását, hogy a dühös ujjak gyöngék,
az ő kóczos bozontja pedig erős volt. Csak Palkó, az izmos, hizásnak
indult, vigyori Palkó nem igen vette föl a maga részét, félrehuzogált
arczával bölcsen fontolgatván valami olyan formát, mint az a deák
közmondás, mely haszontalannak állítja az erő nélkül való haragot. Az
Istók türelme is nem egyszer volt szakadó félben; genealogiájába
bele-belekezdett és eloszlott reményeinek elsorolgatásába; de rendesen a
közepén elvágta a szót és megkérdezte Benedek úrtól, hogy nem akarna-e
egy vánkost a feje alá? Megigazgatta a zsámolyát, székét, köpönyegét és
– a mester hátul az egész háznál erre az élhetetlen emberre volt
legdühösebb.

A gazdát Béla elutazása óta mérges tűz emésztette; nem csoda, ha
kíméletlensége minden határon tulcsapott. A zavar, kétely, tépelődés,
bizonytalanság, melynek közepébe kerűlt, elviselhetlenűl nyomta lelkét.
Egész elhibázott, igazi öröm és nemes munka nélkül töltött életének
terveit Bélához kötötte, kinek adott szívet és észt a sors, hogy
betöltse azokat a kötelességeket is, melyeket ő maga elmulasztott,
kiemelje a homályból családjának azokat az emlékeit, melyeket ő
feledésbe ejtett. Meg fogja neki adni az eszközöket hozzá: ez ódon
kastélyt, e réteket és erdőket körűl; csak egyet követel tőle viszont,
hogy mindezt ossza meg Ágnessel, családtalan gyermekét vigye be a
családba, melyhez tartozik. Igaz, törvényesíthette volna leányát,
ráruházhatta volna nevét, letétethette volna jövendő férjével a magáét;
de mégis csak idegen sarj ült volna be akkor a kastélyba, lehet, hogy
léha, hiábavaló, ő nála mivel sem külömb, s az egyetlen, kiben tiszta
Kálozdy-vér foly és gazdag remények sarjadnak, apjához hasonlóan
nyomorban vész el. Nem, nem; nem fakaszt szégyenkönnyet leánya szeméből
születése titkának fölfedezésével. Ők egymásé lesznek s így minden,
minden érdek kiegyenlíttetik és neki valamennyi vágya teljesűl. Ennek a
kedve szerint megalkotott, hosszú évek során kiformált, kiszépített,
megszeretett épületnek egyik sarokkövét ingatta meg a dunaszögi
történet. Sokáig bizonytalan volt az öreg gyöngülő szemei előtt, hogy
nem porlott-e az végkép szét, nem lett-e homokká vele együtt Bélának és
családjának egész jövendője s neki minden édes számítása. Az egykori
kisvárosi gavallér s a világtól elzárkozott murmutér bizonyára nem igen
ismerte a szív finomabb, titkosabb redőit; de azért nem kisebb sulylyal
nehezedett rá a kétség, – vajjon kiheveri-e Béla baját, – mintha a
legélesebb szemű és legkiműveltebb tapintatú lélekbúvár lett volna. Eh,
ugyan miért ne heverné? Nem volt-e neki is az oldalán egy szörnyű mély
sebe, s immár csak olyankor érzi, ha igen nagy a szél. Az
összehasonlítást azonban nem találta mindíg kielégitő vigasztalásnak.
Bizonytalanság, aggodalom, türelmetlenség s fel-felzudúló harag közt sok
magányos órát töltött a kanczellária lobogó kandallója előtt; a hozzá
hasonló erőszakos természetek szokása szerint sohasem jutott eszébe
valami új tervet kovácsolni arra az esetre, ha a régi netalán füstbe
menne. Ideges szívóssággal ragaszkodott ennek bomladozó köveihez,
melyeket törik-szakad egymáson kell tartania. Istók rendesen biztatta,
hogy minden jóra fog fordúlni; Benedek úr megtörülgette kihevűlt
homlokát és egy-egy káromkodással könnyített lelkén. A mai fiatalság
ellen való kifakadásaiban nem ritkán annyira ment, hogy még a kerek,
szürke fejű mentort is ama kifejezés alá foglalta, hogy haragjának
legyen valami szemmel látható tárgya. Istók csak ritkán vesztette el
béketűrését s mindíg bizonyos félelemmel nyúlt a levél után, mely
Bélától érkezett. Az öreg karjára hajtott fejjel, becsukott szemekkel
hallgatott rá, míg olvasott. Isten tudja, hol járhattak gondolatai; de
akárhányszor megesett, hogy a levélnek rég vége volt (rendesen igen
röviden) s ő még mindíg hallgatta. Csak egy idő múlva kezdett el
veszekedni, hogy mióta Istóknak kiesett az első két foga, oly
nyomorúságosan motyog, hogy nincs ember, a ki megértse; kezdje újra a
levelet. A mentor egyet nyelt és újra kezdte. A levelek sokáig hol
egészen szárazak, hol egészen erőltetettek voltak. Egyszer megtörtént,
hogy Benedek úr türelmének fonala végkép elszakadt és kemény, kegyetlen
sorokat mondott mindenesének tollába. A mentor hosszú küzdelem után
szétszaggatta és nem küldte el Bélának a levelet. Az öregen csakhamar
rendkivűli nyugtalanság tört ki; lelkendezve, remegve várta a választ.
Levél jött; de egy szó nélkül ama kegyetlen szavakra; világos, hogy
elvesztek azok. A póstát, mióta a Thurn-Taxisok a német birodalom
területén berendezték, olyan mérgesen nem káromolta senki, mint Benedek
úr; de lelkében teljesen meg volt nyugodva. Egy idő óta Béla vídámabb
leveleket írt és mindúntalan pénzt kért. Bátyja szörnyű fukarnak mutatta
magát, pedig örömében reszkető kezekkel adta a kulcsot mindíg Istóknak.
A tegnapi levél meg épen megkoronázta reménységeit. Béla kigyógyúlt,
egészséges, mulat és nemsokára hazaindúl. A terhes, zivataros felhők
egyszerre elvonultak ama bizonyos épület felől, mely soha szilárdabban
nem állt szemei előtt és soha kedvesebb nem volt neki, mint most a
kiállott vészek után.

Meg volt ugyan viselve nagyon s háta mögött a mester nem látszott sokat
törődni szíve ritka vendégével, a megelégedéssel, hanem az örökös keserű
mérgelődés megkövesűlt kifejezése arczán – mint a zordon, kemény, fagyos
föld a tavaszi sugárra – fölengedett. A roskatag, megtört, kék
köpenyegével betakart lakó ellenére volt valami derűlt e napon a
kanczellárián. A kandallóban néhány vékony szilánk égett csak s nagy
ritkán felcsapó lángjok fényét elhalványították a beözönlő tavaszi
sugarak. Az ablak zöld függönye félre volt húzva s a künn és benn
egyenlően csillogó verőfény jelentette, hogy igaza van az iró-szekrény
oldalára akasztott karámosi kalendáriumnak, mely e hétre «tiszta,
derűlt, szép időt» jövendöl.

Míg Eufrozina kisasszony dobozaival, tégelyeivel, skatulyáival és
bőröndjeivel azonnal szobájába vonult, hogy átöltözzék, Istók pedig
rendezkedni járt a konyhában és istállóban: a lázas indúlat, mely Ágnes
szívét az úton Ivánfi báró hireire hatalmába kerítette, nem engedett egy
pihenő perczet sem. Érzelmeit mérsékelni, mederben tartani, leplezni és
eltagadni tudó természete minél óvatosabb és zsarnokibb volt irányukban,
annál tehetetlenebb ama kevés perczben, midőn szenvedélye kerűlt felül
akaratán. Ezek közé tartozott a mostani. A mint nénjétől elvált, azon
felöltözötten sietett Benedek úrhoz, kinek gyönge szemei megnedvesedtek,
mikor erőtlen karjait eléje nyújtotta e szép és minden jót igérő napon.

– Csak te kellettél, hogy egészen türhető napom legyen, – mondá tört,
ércztelen hangján s gyönge mosoly kiséretében ültette maga mellé egy kis
zsámolyra Ágnest.

A szép, kicsiny, forró kezeket a maga csontos, száraz tenyereibe fogta
és megindító volt igyekezete, hogy hangjába annyi meleget, szeretetet
öntsön, a mennyi csak tőle telt. A régóta rettegett szerencsétlenség
elvonulása mintha egyszerre megértette volna vele az életet megmérgező,
aprólékos pörlekedések haszontalanságát. Hasonlított a könnyei közt
nevető gyermekhez, mikor eltört s már veszendőnek hitt játékszere
kerekét sikerűl neki régi helyére visszailleszteni; az egész világ
egyszerre rózsaszint ölt előtte. De a szegény öreg tört, rekedt hangja
már egyszer olyan volt, hogy minden törekvésének ellenére is úgy
tetszett, mintha most is pörölne a sorssal, hogy minek készít számára
annyi boldogságot.

– Tudod-e már, Ágnes? – beszélt és a nagy kék köpenyegen reszketve
simogatta leánya kezét. Tudod-e már, hogy Bélának kutyabaja és haza
készül? Minek tagadjam, hogy nagy kő esett le szívemről?! Különben én
mindíg mondtam, hogy ez lesz a vége és semmi okunk a félelemre. Csak
Istók zavarta meg, a vén bolond, kacskaringós beszédeivel fejemet. Nincs
valami bajod Ágnes? Nem fáztál meg az úton? Pápista színben vagy,
leányom.

És megütődve nézett Ágnes sápadt arczára s égő szemeire. A lány vértelen
ajkai mozogni kezdtek s remegő hangon suttogták:

– Semmi, bátyám.

– De isz mindened reszket. Csak az örömben? Úgy, úgy. Az ördögbe is, nem
tréfaság addig várni a vőlegényre, mint te vártál. Csitt, csitt,
gyermekem; légy békén, mert minden rendén van. Én mondom neked, a ki sok
mindent láttam már a világon. De hát hol is az a levél? Az a vaksi Istók
úgy össze-vissza kever mindent. Megjön, itt lesz és közöttünk marad. Ezt
az ócska házat kicsinosítjuk. A képes szobából erkélyt nyittatunk, mint
a Péterfiéké, hogy kiláthassatok rajta az erdőre. A falakat kivül
befestetjük sárgára vagy zöldre, a melyik neked jobban fog tetszeni. A
folyosókon töretünk még majd valahol ablakot, mert csakugyan nagyon
sötétek. Igaza van a tiszteletesnek, klastromba valók. Csak ezt a vén
szobát hagyjuk így, a hogy van. Én már megmaradok ebben a nagy székben;
majd ti jöttök be hozzám és bevezetitek az apróságokat. Mire
kereszteltetitek? Ha nem lesz ellenetekre, az első legyen Benedek.
Ágnes!

Az ijedt kiáltást, melyben az öreg szép tervei végén kitört, nem a
mögötte álló mester csöndes mosolygása fakasztotta. Leánya kebléből egy
mély, kétségbeesett jajszó szakadt föl s arczát a kék köpönyegbe rejtve,
félig kiáltó, félig suttogó szóban tört ki:

– Bátyám, bátyám, édes bátyám!

Az aranyos sárkányok által őrzött és liliomokkal ékes vén, szürke óra
sietve lármázta: csitt, csitt, csitt, csitt. De senki sem hallgatott rá.

– Mi az? Ágnes, Ágnes! Elájultál? Mi baj? – kiáltott megréműlten Benedek
úr. Előrehajolt és kezei reszketegen mozogtak, míg az egyikkel megfogta
és fölemelte a leány fejét, a másikkal megragadta széke karját, mintha
nem érezné magát bizton benne.

Ágnes keblében atyja tervezgető gyönyörűsége egyszerre életre
ébresztette kegyetlenségének érzetét. De már hiába. Keservében nem volt
ura magának és egy hangot sem hallott a vén óra csititó beszédéből.
Fölemelt tekintete atyja felé volt fordúlva. Szemei tágak és meredtek,
ajkai vonaglók. A kiaszott kezet megkapta, szorongatta és majdnem
kimerülten szólt:

– Bátyám, beszélni akarok veled.

– Beszélni velem? – csodálkozott akadozó lélegzettel az öreg. Mi lelt,
leányom? Inkább pihenj le. Becsöngetem Zsuzskát. Isz most sem tudod, mit
beszélsz.

– Bár ne tudnám, bátyám! – rebegte a leány. Én nem akarlak megsérteni,
én rettegem haragodat; de tudom, tudom, hogy mit beszélek. Szeretlek,
bátyám. Sohasem tudtam hízelegni neked; de ha óhajtottad valaha, hogy
szeressen egy szív, az enyim értett. Nem tudom, mások hogy szeretnek, de
jobban senkisem szerethet, mint én. Kérlek, esedezem előtted, hidd el,
mert úgyis nagyon boldogtalan vagyok.

Mint mikor egy rózsát leszakítva és megtépve dob elénk a vihar, mely mi
ellenünk is zúdulhat, úgy tekintett fuldokló leányára az öreg;
gyönyörűséggel, részvéttel és félelemmel.

– Mit, mi mindent, miket beszélsz te nekem itt? – mondá, a kezével
sárga, ránczos, vén homlokát simogatva.

E perczben a szomszéd szobából nehéz, csöndes lépések közeledő nesze
hangzott.

– Istók jő! – kiálltott fel egyszerre az ajtó felé intve Ágnes, küldd
el, küldd el, bátyám. Veled, egyedül csak veled akarok beszélni.

Benedek úr, mintha csak valami fenyegető ellenség elől kellett volna
megvédelmeznie gyermekét, karjával átölelte ennek hófehér nyakát, s
éles, türelmetlen, régi hangján kiszólt:

– Maradj a pokolban, Istók! Nekem dolgom van idebenn.

A mentor bizonyosan magasra húzta volna bámulatában szemöldeit, ha
lettek volna neki. Így csak tétova léptekkel és ámuló meglepetéssel
fordult vissza, hogy Benedek urnak dolga van. Ezt sem érte meg harmincz
esztendeje.

Az aggastyánnak egész felzavart, megijedt, rosszat sejtő lelke újra
leányánál volt, kinek nyakát még mindig védőleg átfogva tartotta erőtlen
karjaival.

– Beszélj leányom, csak beszélj, – mondá és szabad kezével mindíg
erősebben fogódzott székébe.

Ágnes hátravetette szemébe csüngő aranyos haját, megcsókolta atyja kezét
s egy kebléből feltörő elcsuklott sóhajtással erőt véve, tompa, csengés
nélküli, de nem ingadozó hangon kezdé:

– Bátyám, bocsáss meg nekem, ha vétettem ellened. Annyi bocsánatot
kérek, a mily nagyra tartod bűnömet. Vagy taszíts el magadtól és tagadj
ki! Már nem segíthetek sem rajtad, sem magamon. Én visszaküldtem Béla
gyűrűjét, mert nem szeretem és nem leszek nejévé. Ivánfit szeretem és
hozzá fogok menni. Ennyi az egész, bátyám.

Igazán, csak ennyi volt az egész. Benedek úr – jobbját otthagyva Ágnes
összekulcsolt kezeiben – mozdulatlanul és mereven bámult rá szemeinek
mély üregeiből, mintha az óra nagy, tolakodó zaja miatt (csitt, csitt,
csitt, csitt!) nem értette volna, a mit mondott. Az esdő ajkak még soká,
soká mozogtak hangtalanul; bizonyára ama keserű szavak lebegtek rajtok;
de ezeket nem hallhatta senki atyján kivül. Ennek pedig sokszor el
kellett mondaniok, míg megértette.

Tekintete úgy változott, borult, sötétedett, mint mikor felhők
tornyosulnak az égre. Még itt-ott volt egy kis szabad sarok, melyen
káprázatos, csodás összevisszaságban menekültek a sugarak; ajka széle,
szemei alja meg-megrándult valami végtelenül keserű mosolygásra. De a
rémes felhők feltartózhatlanul közeledtek. Sötét kék, hamvas, ijesztő
szárnyaikkal már elborították sárga homlokát, beesett arczát, rángó
ajkait; mintha a keringő vér egyszerre gyász-ruhát hozott volna neki.
Csak kis nyilások maradtak a két mély szemgödörben, melyeken a vér-erek,
mint villámok, czikáztak keresztül-kasul. Az öreg ember már mindent
értett, csak egyet nem: hogy miért élt hát eddig? A mentő gondolatok, új
tervek mindíg messze voltak tőle, most talán legtávolabb. És, mint az
égnek hosszu, gyötrelmes küzködése után, megjelent az első csöpp is. De
egyszersmind az utolsó. Indulatosan dörzsölte szét s káromlásban törve
ki, ellökte magától leánya fejét.

– Istók! – kiáltá, mintha régi erejét összeszedné s egy kétes csata
sorsa függött volna parancsoló hangja hatalmától. Istók, Istók!

Az eltaszított leány visszacsuszott hozzá s az eltorzult öreg arcztól és
saját ifjú lelkétől egyaránt megréműlve, megriadt, dobogó szívének egész
megváltó szeretetét egy meggondolatlan, suttogó, hatalmas szóba öntötte:

– Atyám!

– Ki mondta neked, hogy én atyád vagyok? – riadt rá bősz haraggal, hol
összeroppanó, hol kidülő mellel Benedek úr. Ki mondta? Mondd meg, ki
csalt meg vele! Hogy mered azt hazudni, hogy leányom vagy?! Nekem!

– Atyám szeretlek, nem ugy érzek. Leányod vagyok. Hisz csak, csupán
csak…

– Csupán csak, – kapott lihegve leánya szavába az öreg – igen, én csupán
csak tehetetlen vén ember vagyok és semmi más. Istók, Istók! Az ördög
vigyen el benneteket. Mind, mind elcsaplak egytől-egyig. Magam fogok itt
élni, magam fogok meghalni. Nem kell senki, senki. Istók!

Végre nyílt az ajtó és nagy sietve, lelkendezve dugta be rajta szürke
fejét a mentor. De ijedsége a szomoru jeleneten egy perczig odaszegezte
a küszöbhöz. Kezeit összecsapta és apró, szelid szemeit értetlenül
jártatta körűl. Benedek ur kék ajkakkal, véres szemekkel, hamuszín
arczczal, kapkodó kezekkel előtte. Ágnes némán átkarolva tartja atyja
térdeit és fejét székének karjára hajtja.

– Barátom, – sietett oda megrendülve és elfogódva Istók, – mélyen
tisztelt barátom, mi baj? Leküldjek Kurzért? Talán eret vágjon? Gondold
meg…

– Ne prédikálj most nekem, – kiáltott rá el-elfogyó lélegzettel gazdája,
hanem nyisd ki ott a titkos fiókot. Ott a legalsót. Add ide a
végrendeletemet és vigyen el az ördög.

Istók kezében reszketett a kis kulcs. Forgatta, nyikorgatta a zárban
előre-hátra, míg kinyílt és ujjai közül majd kiesett a papir, mikor
átnyujtotta. Benedek úr ledobta magáról a köpönyeget és
vissza-visszaroskadva ülésébe, lassan fölemelkedett. Ágnes összekulcsolt
karjai lehullottak a földre.

Az öreg óra a szekrény fölött egyre lármázott: csitt, csitt, csitt!
minek veszekedtek; ki tudja, meddig éltek?! De a vén ember kitörő,
féktelen indulata elnyomta hangját.

– Nézd, háládatlan, – mondá, – ebben volt gondoskodva rólad. De te
telhetetlen vagy és mindent magadnak akartál, tudom. Nézd. Ime, ebben
gyökereztek a te szerelmeid… És most, most már senkim sem vagy… Most már
senkim sincs…

A papir darabokra szaggatva hullongott a földre. De a kihez ama szavak
intézve voltak, nem látszott hallani, mert meg sem mozdult. A vén ember
lecsüngő karokkal soká bámult maga elé. Szemei lassanként kidüledtek és
el-elfordultak. Lélekzete megakadt és csuklani kezdett. Kezeit mellére
kapta és megtántorodott.

– Istók, – hörögte, – jőjj ide… Add a kezedet. Ne félj… Jobban fogj meg!
Az ördögbe, hát már ennyit sem tudsz?!… Mióta megvénültél, semmi
hasznodat sem veszem…

És egyszerre összeomolva, a földre rogyott s feje hátrahanyatlott a
székre. A csontfejű mester vállára akasztotta kaszáját, hátravetette
köpenyét és tovább indult. Itt elvégezte dolgát.

Kálozdy Benedek meghalt. Valósággal meghalt. Üveges, kimeredt szemei nem
látnak semmit és senkit. Tükörré lettek, melynek hiányzik világossága.
Csak két üveglencse, semmi több. Nem látják, mint viszik el mellőle
ájult leányát. Nem látják Istók arczán a megfoghatatlansággal való
reménytelen küzködést, midőn egyszerre lepi meg lelkét minden, de minden
elgondolni valója, s valamennyinek az a vége, hogy: semmik, semmik,
semmik vagyunk. Nem látják a cselédek összedugott fejeit, kiknek együgyü
elméjére bizonytalan homálylyal nehezedik ama hatalmas úr sejtése, ki
most az ő perlőjükkel perel. Nem látják Kurz doktort, ki régi ködös
emlékeiből igyekszik egymásután felidézni a rögtönös halálokat s végre
is csak abban állapodván meg, hogy contra vim mortis etc. meg van
győződve róla, hogy fején találta a szeget. Nem látják az élczes
asztalost, ki a halottak építőmesterének nevezi magát és módosan
kiugratott mérőjével széltében hosszában végigméregeti, mert neki
ezutánra épen csak akkora ház kell. Nem látják a süket Puliszkánét, ki
nagy nehezen belebujtatja urának meredt tagjait fekete atillájába és
selyem nyakkendőjén hosszú babrálás után csokrot köt.

[Illustration: Kálozdy Benedek meghalt.]

De hogyan is látnák?! Az üveges szemeket már lefogta Istók és súlyos
rézpénz-darabokat rakott rájok, hogy a világnak semmiféle komédiájára
föl ne nyíljanak többé. Azután fölemelte szépen, gyöngéden a merev
testet, karjain vitte be a képes szobába és tette le a nagy, szomorú
emelvényre csipkék és koszorúk közé, melyek kötése közben a kertész
kisértetektől borzadozott. Letette és csukló, félig elnyelt szavakkal
sóhajtott föl:

– Így, épen így vitt ő engem siheder koromban, mikor a dunaszögi
mészároslegények holtra vertek. De én csak föltámadtam aztán
halottaimból!…

A szegény mentor bezárkózott a prior-szobába, melynek falán egy nagy
térkép függött. Magyarország térképe. Azon tévedezett szomorú tekintete
keresztűl a Dunán, a Duna-Tisza közti sikságon, a Tisza vizén, a nagy
alföldön egész addig a kicsike kis pontig, hol az ő hite szerint a
Pallérossi Pallérok régi nemzetsége virágzott. Az egész távolság nem
volt több egy-két arasznál, mégis olyan mély bánattal sóhajtott föl:

– Csak messze vannak azok ide nagyon! És ki tudja, lesznek-e majd olyan
jók hozzám, mint az én mélyen tisztelt, néhai barátom volt?!

Még vármegyei esküdt korából maradt egy fekete atillája; az akkori divat
kettős ujja megvolt rajta, de mindakét könyöke kilyukadt. Azt kiadta
Kata asszonynak, hogy foltozza meg a temetésre; azután bezárkózott ujra.
Ládája fiókjait kihúzogatta egymásután; ez egyikből leveleket szedett
elő, – egy meghidegült szívnek egykor szilaj dobogását hallgatta bennök;
a másikból régi, iskolai penzumok kerültek napfényre, össze-vissza
firkált, hiba hátán hiba, téntával telefecskendezett haszontalanságok,
melyek helyett ő annak idején sohasem mulasztotta el jókkal és
tisztákkal szolgálni, – ezek voltak barátságuk legelső kötéslevelei.
Istók nagy, kerek fejét lehajtja a könyökére asztalán s a barna
tölgyfa-lap előtte lassan-lassan megnedvesedik. Mélyen tisztelt
barátjának egész tudatlan, kicsapongó, vitézi, semmittevő és becsületes
élete elvonul kivörösödött szemei előtt és ezer aprólékos
visszaemlékezés, bánat, öröm, szégyen, harag, jóság emléke – mind fekete
fátyollal letakarva – szorongatja élhetetlen szívét. Az alkony leborúl
és a hajnal is hasad már. A vigyori Palkó hiába kopog a reggelivel;
Istók úr nem hallja.

A halottas házak képében van valami álomszerű. Mintha minden csak
álomban történnék. Nincs tiszta külömbség a nap fénye és az éj
feketesége közt. Mindegyik csak szürke. A hajnalok észrevétlen tetszenek
föl és az alkonyatok is így borúlnak le. A beköszöntő éjek nem hoznak
álmot, ébren kisérik végig a háznépet, mintha nappal lenne; a világos
napokon át pedig lábujjhegyen jár és suttogva beszél mindenki, mintha
valami hatalmas alvónak éjjeli nyugalmát félne megzavarni. Aztán a
szünetlen járás-kelés, a változó képek homályos alakulása és tünése. Úri
kocsik és paraszt szekerek suhannak, dübörögnek, jönnek, mennek; ezen
Ivánfi báró érkezik, amazon Péterfi gróf komornyikja jön tudakozódni a
szomorú eset felől; a medve is bedöczög őserdeivel és néma
megindulásával egy múlt századbeli csézán. A parasztgyerekek seregestül
tolakodnak a sötét folyosókon és a kis torony csengetyű-kötelétől kezdve
a halottig mindent szörnyen megbámulnak. A pap a rendesnél kétszerte
torzonborzabb arczczal jelenik meg tudakozódni, hogy nem volt e a
boldogúltnak a szentirásban valami különösen kedvelt mondata, a mit a
gyászbeszéd textusául választhatna. Nem volt semmi. A karámosi festő
piszkos fazekai közt pipázgatva dolgozik a szükséges czímereken.
Fáklyákat hordanak, gyujtogatnak, próbálgatnak. Egy lakatos a sírbolt
nehéz vasajtajának berozsdásodott zárával vesződik. Három szekéren
megérkezik a dunaszögi deákok kántusa s egyik földszinti szobában
reggeltől estig a «Keresztyének sirjatok» nótáját próbálgatják, míg a jó
ebéd után vígabb dalokra is kedvök lenne rágyujtani.

Már a temetésre gyülekezett vendégek mind együtt vannak, mikor az öreg
János, ki évtizedek óta várja mindennek végét, befordúl az udvarra
Bélával, kit a táviró szólított haza a gyönyörök városából. Haloványan,
megviselten, elgyötrötten fog kezet mindenkivel, mintha nem is az örömök
piaczát, hanem a temetőket járta volna két évi távolléte alatt. A
kántus-prézessel, ki tanulótársa volt, alig ismernek egymásra; az igaz,
hogy az énekművészet is borvirágokat termett azóta. – Könyörgöm alássan,
én is itt vagyok! – nyujtja feléje kezét a gadóczi rektor. Mind, mind
sajnálják és irígylik őt. Hideg borzongással lép a képes szobába, hol a
halottak építőmestere már várakozik, hogy a szűk épületre rászögezze
födelét. A ravatal előtt elhallgat szívében a kaczagó bölcsesség és igaz
fájdalommal csókolja meg a halott hideg kezét. Csak e kéz jósága van
most előtte, melylyel őt a porból fölemelte… De az építőmester szegei és
kalapácsai már várnak.

A fáklyák lobognak, a vörös orrú karmester intésére rázendül a
«Keresztyének sírjatok!» s tiszteletes Molnár Ábrahám úr – mögötte a
környékből egy pár kálvinista pap – köszörüli a torkát. Nem zokog fel
senki, a hogy stentori hangján felolvassa a Prédikátor könyvében megírt
igéket: «Jobb a szomorúság a nevetésnél, mert az orczának szomorúsága
által jobbá lészen az embernek lelke.» Ékes szónoki virágokból fűz
hervadhatatlan koszorut az előtte emelkedő koporsóra. Bátran és búsan
kérdezte meg, hogy volt-e az elhunytnál gyöngédebb apa, noha nem vala
gyermeke; volt-e vallásosabb ember, noha jó cselekedeteiben is
elbizakodhatott volna; és volt-e a hazának nála utolsó lehelletéig
hívebb fia, noha szép hazánk, mikor a kard kiesett immár megmerevült,
hősi kezeiből, talán mindörökre elveszett? Senki sem mondott ellent.
Béla ama mély megindulás nyomása alatt állt jótevőjének nyitott sírja
előtt, mely nem képes válogatni a dicséret igaz és hamis szavai közt.
Istók nedves szemei a távolban jártak és könnyei közt mosolyogtak ifjú,
délczeg barátjára. A szent beszéd legjobban meghatotta a süket
Puliszkánét és vele a parasztasszonyokat, kik kék keszkenőikkel vörösre
dörzsölve szemeiket, számtalan isten-áldásokat kértek érette a papra. Az
énekes deákok türelmetlenül topogtak s a kántusprézesnek minden
tekintélyét fel kellett használnia, hogy a gyászprogramm ellenére bele
ne kezdjenek az utolsó énekbe, mikor alkonyat felé szerencsésen
kimutattatván a szomorú orczának kétségtelen előbbvalósága a nevetőnek
fölötte s eldördülvén a rég várt _amen_, egyszerre csak előáll fakó,
vöröses palástjában a reszkető kezű, fogatlan, vén gadóczi pap és még
egy imádságba kezd, melyből egyetlen szót sem lehetett megérteni.

Kálozdy Benedek úr már lenn nyugodott örökös pihenő helyén. A vendégek
mind elszéledtek, csak a deákok öblögették kiszáradt torkukat másnap
reggelig. A tavaszi nap búcsúzott a szép, halmos vidéktől s Béla szobája
ablakából nézte búcsúját. Az udvaron még sok jele maradt a szomorú
ünnepélynek. Tele van csöpögve minden kormos fáklyacsöppekkel. Bálint
mindenes épen jő fel a roppant kriptakulcscsal. Laboda János, az
egyházfi, a féleszű Péterrel épen most czepeli ki a szent Mihály lovát.

Béla el volt merülve a rideg képekbe: és a lemenő nap aranyos
világosságából semmi, de semmi nem volt arczán; egészen beborították ezt
az alkony árnyai.

Ajtaján már ismételten kopogtak; de ő csak harmadszorra hallotta meg.
Egy furcsa alak lépett be hozzá, melyben az esti szürkület alig engedte
fölismernie Istókot. Széles, gyürődött szürke kalapját, melyre dús
gyászfátyolt varrott Kata asszony, kezében tartogatta; két zöld folttal
ékes kék kabátja bokáit verdeste s a hosszú szárnyak alól csak alighogy
kipislantottak tisztítatlan, lyukas csizmái. Csöndesen jött és megállt
Béla előtt.

– Öcsém, szerelmes öcsém, – kezdé, – ha meggondolom a forgandó sorsot,
már alig merlek így nevezni. Minél előbb el akarom végezni, a mi
számadásunk van együtt, nehogy nagy fejű prókátorod szokása szerint
kéretlenül beleüsse az orrát. Neked számolok, mert immár te vagy itt
mindennek ura, a mi az én nézetem szerint azt jelenti, hogy senkinek
sincsen itt jussa egy fillérhez sem te rajtad kívül. Boldogult bátyád
halála előtt néhány percczel összeszakította végrendeletét, melyben
kötelezettségekkel terhelt. Fájdalmasan esik szívemnek, de nem levén
soha az igazság eltagadásához szokva, most sem akarok semmit ferdíteni s
bevallom őszintén, hogy utolsó szavaival elégedetlenségét fejezte ki
fogyatkozó erőm fölött. Mindezeket tekintetbe véve…

– De ülj le hát, bátyám. Mit állsz itt előttem? – vágott szavaiba Béla,
kinek csak nagy nehezen sikerült az öreget egy székbe tuszkolni. Hanem
csak a legtiszteletteljesebb egyenes ülésben maradt és a világ minden
kincseért meg nem támaszkodott volna.

– Köszönöm, köszönöm, – mondogatta. Én rám úgysem várakozik pihenés és
nem tenném alaposan meggondolva, ha kényeztetném magamat. Íme itt van
minden átadni valóm. (És kabátja oldalán az egyik zsákból kulcsokat, a
másikból irásokat húzott elő.) A számadások eddig az óráig vannak
vezetve. Bocsáss meg, hogy írásom egy kissé kuszált – mélyen tisztelt
barátom szarkalábaknak szokta nevezni; – de szemeim egy-két napja még
gyöngébbek, mint rendesen. Azt hiszem, két tétel fel fog tünni a
számadásban. De tudakozódjál csak utána és mindenki egyértelműleg oda
fog nyilatkozni, hogy a mi asztalosunk, a ki a koporsót készítette,
általánosan ismert nagy csaló. A másik a kántistáknak kiszolgáltatott
bor nagy mennyisége lesz. De a deákok mind részegesek és követelők. Fogd
kérlek a kulcsokat is, és vedd figyelembe abbeli kérésemet, hogy a
tételeket azonnal vesd össze a pénzes ládával, mert nem szeretném, ha
úgy tekintenének, mit a ki megszökött a kastélyból, hova utóvégre
nagylelkű barátsággal fogadtatott.

– Hogy-hogy? Mit mondasz, Istók? – kérdé Béla nagy szemeket meresztve az
öregre, ki minden ellenzése daczára fölemelkedett helyéről, és így
folytatá:

– Mélyen… azaz szerelmes öcsém, igen, én megyek és még ma szeretnék benn
lenni Karámoson. Mert, ha meggondolom, mire magyarázhatnák az emberek
tovább itt tartózkodásomat, okvetlen arra kellett határozni magamat,
hogy távozzam e házból. Eddig csak volt mit tennem, hogy senkise
vethesse szememre kenyeremet. Az én mélyen tisztelt, boldogult barátom
kissé hiányos volt a klasszikusokban, a jusban és a theologiában, melyek
nélkül az életben sok lépésünkben fennakadunk. Az én kötelességem volt e
hiányosságokat tőlem telhetőleg kipótolni. Mostanában pedig, hogy a
szobához kötötte a betegség, gyönge tehetségeimen kívül lábaimmal is
igyekeztem szolgálatára lenni. Minderre azonban a te fényes elmédnek és
fiatal erődnek semmi szüksége s ennélfogva énnekem ebben a házban semmi
tennivalóm.

– Istók bátyám! – csitítá a már-már elérzékenyülő öreget Béla,
megragadva kezeit. De ez alig figyelt rá és megindúltan beszélt tovább:

– Igen, öcsém, én megindulok innen, hol ennekutána mindenki csak
ingyenélőnek tartana. És méltán. Tisztán állok előtted; ha hinni akarsz
nekem, elhiheted, hogy semmit sem szereztem és egy garas nélkül távozom.
Nemzetségem: a Pallérosi Pallérok a Tiszán túl virágzanak; majd azok
szereznek nékem valami kenyeret. Nézd, ebben az öltözetben állítottam be
először – már több harmincz esztendejénél – a karámosi vármegyeházán az
én mélyen tisztelt barátomhoz, kinek akkor egy reprezentácziót kellett
készítenem. Ugyanezek a csizmák, ugyanez a kabát, ugyanez a kalap volt
rajtam. Ugyancsak azokban indulok most meg, – csupán csak a kalapomra
varrott Kata egy gyászfátylat. Ha meggondolom… Már össze van kötve
odalenn a batyum; a könyveim is mind akkorról valók. Ha eszembe veszem…
De nem. Mit mondjak egyebet? Iszen te sorra meg tudsz gondolni magad is
mindent. Íme, ezekben óhajtottam eléd terjeszteni nyomós okaimat, melyek
arra az alázatos kérésre bátorítottak, hogy a számadásokat és a pénzes
ládát minden további haladék nélkül vizsgáld át.

A mentor, erőt véve magán, ismételt csuklások és fennakadások között
valahogyan bevégezte szavait, melyek sajátságos keveréke voltak a
beszámoló előadásnak, védbeszédnek és a búcsúszónoklatnak. Béla
félrelökte maga elől a kulcsokat és papirosokat, s borús szívének igazi,
meleg elérzékenyedésével szólalt meg:

– Nem úgy, nem úgy, hajdani pártfogóm te! Az én lelkemet sok teher
nyomja már s nincs kedvem még a hálátlanság vádjával is megszaporítni
őket. Kinek köszönök én mindent, a mim van? Ki mentette meg egykor
szegény anyámat az éhenhalástól? Ki hozott engem ide? Ki szerezte meg
nekem bátyám derék szívét? Csak törüld meg szemeidet, Istók. Akkor lenne
okod a fájdalomra, ha most hálátlanúl elfogadnám búcsúra nyujtott
kezedet s kivezetnélek az utczaajtóig, hogy vén napjaidra szélnek
eresszelek.

– Te mester vagy a logikában, Béla, – akadozott Istók, könnyei közt
gyönyörködve kedvenczében. Akaratod ellenére is azt bizonyítja minden
szavad, hogy itt én rám és az én gyönge tehetségeimre semmi szükség. A
hálát ne emlegesd, mert abból csak a te éles okoskodásod tudja azt a
következtetést vonni, hogy maradjak. A mi neked igazságnak tetszik, az
csak látszat. Ha meggondoljuk, hogy az én mélyen tisztelt barátomnak
(halála óta mindig a legünnepélyesebb formában emlékezett meg róla)
tulajdonképen nem is volt mást mit tennie, mint a mit tett, egészen más
eredményre jutunk. Mert Ágnes… no de nem fizetem rosszal a jót. Most egy
kenyéren vagyunk vele, pedig mindig igen büszke volt hozzám. Neki sincs
semmije a rajta valón kívül, csakhogy az ő viselője még divatos, az
enyém meg már ócska. Bekövetkezett, hogy íme, csak ez a különbség
köztünk. De nem is panaszkodom rá, inkább beismerem, hogy a mi boldogult
jótevőnk nagyon hirtelen indulatú volt. Nem hiába keveset törődött a
klasszikusokkal.

Istók beszédközben észrevette, hogy egészen eltávolodott a tárgytól,
melyről tulajdonképen szólani akart. De a jó vitatkozó szokása szerint
hamar összeszedte magát s egy ugrással helyén termett.

– Ne emlegesd a háladatosságot, Béla. Mert kisértetben vagyok, hogy azt
a kérdést intézzem magamhoz: nem alacsony számítás vezérelte-e eleitől
fogva lépéseimet, hogy helyemet napjaim végeig biztosítsam? És ha valami
kételkedés maradna bennem, vagy ha mások is azt hinnék – pedig a ti
gyanakodó prókátortok mindenkiről maga után itél – az még rosszabb
lenne, mint ha ingyenélőnek tartanának. Azért csak nézd át gyorsan,
pontosan és kímélet nélkül számadásaimat s engedd meg, hogy a kis Pirók
utánam hozza a batyut.

Béla azonban az iratok helyett újra az ő vonakodó kezeit ragadta meg.

– Nem hallottad-e soha, öreg barátom, – mondá, – hogy a hű tiszt,
életének derekasan végzett munkája után, nyugalomba tétetik. Ki meri
mondani, hogy nem érdemli meg a kenyerét? Te harmincz esztendeje töröd
fejedet, őrködől híven és sáfárkodol becsületesen; ki érdemli meg nálad
jobban a pihenést? A mivel csak elláthatlak, a mit kedvedre tehetek, azt
te mind-mind sokszorosan megszolgáltad. Míg ez a ház áll, te úr leszel
abban, akár én. Ez az utolsó szavam, Istók, és nem várok rá feleletet.

Pallérosi Pallér István izgatottan mozgott ide-oda, elővette meg zsebre
dugta kék tarka keszkenőjét és Béla kezét szorongatva, mondatait be nem
fejezve, dadogta:

– Mégis, ha meggondolom… ha megfontolom…

És meggondolta, hogy a klasszikus irodalom, a jus és theologia terén
való harmincz esztendős működésével bizonyára elég fontos és terhes
szolgálatott tett e családnak arra, hogy kénytelen nyugalomba lépését a
világon senki se hányhassa szemére.


XII. FEJEZET.  Frank és Kordélia.

Hónapok teltek el s Béla eléggé unta magát a nagy, barátságtalan
kastélyban, mely gazdáját gyászolta. A temetés után még egy-két napra
ott maradt nála hajdani tanulótársa, a kántus-prézes s tőle telhetőleg
igyekezett fölvidítani egyhangú óráit. Dunaszögön esze ágába sem jutott
volna valakinek kétségbe vonni, hogy hét vármegyén Mányóki Bertalannál
különb mulató akad. A híres Győri Mikének te-tu pajtása volt, ki – mikor
negyvenhárom esztendős korában végre sikerült megválnia a kollégiumtól
és elszakadnia Szlavoniába lévitának, (mire nézve nem kívántatott meg a
papi cenzura,) – minden dicsőségét Bertalanra hagyta. Az utód nem volt
méltatlan nagy nevű mesterére, ki a kálvinista deákmulatságok hahotára
keltő fűszerének hosszú időn keresztül legünnepeltebb szállítója volt. A
tanítvány más agyagból gyuratott; de nem kisebb szerepre és hírre
hivatva. Mike halavány, puffadt, örökkomoly arczát nála borvirágos,
örök-nevető kép helyettesítette; a komoly méltósággal elkövetett
csínyeket víg meggondolatlanság; a szónoki páthoszt a versíró
könnyelműsége. A Mányóki-féle hiteles és apokryph versek gyűjteménye ma
is megvan sok, Dunaszögről került lelkipásztor titkos fiókjában, honnan
a szentlélektől kevésbbé bolygatott órákban elő-elővétetik a
megbecsülhetetlen kézirat. Víg czimborák közt poharazva, vagy a
kollegiumban pipájával az ágyra heveredve, neki egy-egy vers csak annyi
volt, mint másnak egy jóízű nevetés. Egy tekintetben hasonlított a nagy
vallásalapítókhoz, noha a papi vizsgán már három ízben megbukott.
(Mondják ugyan, hogy csak készakarva, mert Mike példája elrettentette a
Bergengócziába meneteltől.) Ez a hasonlatosság abban állt, hogy maga nem
igen írt le semmit; gondolatait, rímeit és tréfáit a körüle sereglett
tanítványok tették papirra és adták kézről-kézre. Még az a komoly
versezet is, melyet nagys. Kálozdi Kálozdy Benedek úr halálára készített
és Béla megvígasztalására magával hozott, idegen kézírás volt. A többit
aztán estéről estére úgy rögtönözte az ebédlő nagy asztala mellett,
melyen négy különféle pohár állott előtte s egyiknek sem igen volt
hosszú pihenője. Istók kedvét a tréfás poéta – különösen a Biró Eulália
kisasszonyra készített versezettel, (ő jelent meg Bogádról egyedül a
temetésen,) – szinte könnyekre fakasztotta. Került mindenre vers, csak a
pohár tele legyen előtte. Adomáinak, iskolai tréfáinak sem volt
vége-hossza. Egyszer előhozakodott Hajós professzorról is, kit az ő
kedves barátja, Mátyás, a faképnél hagyott s már tovább is akarta fűzni
a beszédet, mikor hirtelen csak eszébe jutott valami és félbeszakította.
Egy késő este Mihály huszárral volt valami koczódásuk, melynek oka alig
lehetett más, mint Zsuzska menyecske. A poéta kétségkívül igen jól
érezte magát a kastélyban s nem épen kellemesen érintette a szénior
sürgető levele, melyet nagyobb nyomaték kedvéért a kollégium pecsétjével
is ellátott. Hivatalos tekintélylyel hivatott föl ebben Bertalan a
haladék nélkül való hazatérésre, miután a dunaszögi kántusban olyan
fejetlenség tört ki, hogy legutóbbi fellépéseik már inkább
macskazenéhez, mint műelőadáshoz hasonlítván, az iskolai hatóság
figyelmét is magokra vonták. Mit volt mit tennie a poétának?!
Összeszedte holmiját, rímekben vett búcsút a fenyves madaraitól és a kis
ér békáitól s hazafelé indúlt, a vendégszerető kastélynak egyebek közt
ezeket kívánva:

  Fala romlást soh’se lásson,
  Idő foga rajt’ elvásson.
  Földindulást, vakandturást
  Föl se vegyen, – ugy legyen.

Béla magára maradt s a tisztesség úgy parancsolta, hogy még egy ideig
magára maradjon. Tétlenül hevert pamlagán, únottan és ásítva forgatta
könyveit s a kényszerű magány már-már visszaterelte melanchóliájába. Az
emlékek, melyeket párizsi kedvesétől vett, azok is csak emlékek voltak,
melyeknek ama régibbekkel, tisztábbakkal, szíve szerint valóbbakkal
folytatott küzdelmökben háttérbe, a ködös, távoli, hatástalan háttérbe
kellett vonulniok. Az első emlék egy nem jelentéktelen összegről szóló
adóslevél volt, melyet be kellett váltania. A vasasláda nem volt tele s
Istók nem tudott jobb módot, mint Landsman Emánuelhez folyamodni, ki az
egykori Péterfi-jószágok nagy részét kezére kerítette. Az új földesúr
mindig tiszta fehér mellényt viselt, fénymázas magyar csizmákban járt,
paripát tartott, hazai bajuszpedrővel élt és mindenben gavallért adott.
Egyszerüen átnyújtotta Bélának tárczáját s a tárczával együtt tenyerét
is, hogy barátok között az efféle írás nélkül is megeshetik. Béla nem
volt ósdi gondolkodású ember, felcsapott az eléje nyújtott tenyérbe s
ajánlotta Landsmannak, hogy változtassa meg a nevét Hazafira. A kölcsön
nagy része Párizsba vándorolt. No, de nem hiába. Megérkezett érte a
másik emlék: a Vénus-kép. Béla elragadtatása fölötte korántsem volt
akkora, mint vágya utána, mikor Párizstól búcsút vett. Fölakasztatta
ágya fölé a legelésző tehenek és ebédvivő parasztasszonyok idylljei
közé. De nem igen állt meg előtte s szó sem volt róla, hogy elmélázott
volna rajta, mint ama kis haszontalanságok fölött nem egyszer tette,
melyeket íróasztalának fiókjai rejtegettek. Erélyesen megvédelmezte
azonban a szép jövevényt Istók ellen, ki Kata asszony, Zsuzska és Sára
által felbujtogatva, s teljesen megfeledkezve ifjúságának sikamlós
emlékeiről, a legpuritánabb szempontból fejtette ki, hogy: ha
meggondoljuk, miszerint az, ki ilyen paradicsomi meztelenségben kész
volt a piktornak megmutatni magát, semmiesetre sem lehet tisztességes
személy; egy jófélének arczképe pedig nem méltó arra, hogy Kálozdy Béla
szobáját ékesítse, minek folytán vagy a kulcsárné által nagy kitartással
sürgetett tűzhalálra, vagy legalább örökös számüzetésre lenne itélendő.
Béla mosolygott, egy tekintetet vetett a rózsaarczra, nefelejts-szemekre
és liliom-tagokra s Vénus a helyén maradt.

A hogy a környékbeli ismerősök elvégezték részvét-látogatásukat, nem
igen jött vendég a kastélyba; kivéve a papot, ki a hazafias társaságnak
s patrónusai iránt való tisztelet köteles kifejezéseinek sohasem szokott
ellenállani, s a doktort, ki ütemdorongjával igen gyakran megjelent,
miután éles szemei a messze földeken járt Béla társaságában a legjobb
alkalmat fedezték fel arra, hogy a földleírásban magát az olvasás
fáradsága nélkül és lehető legjutányosabban tökéletesítse. Mások nem
igen jöttek, különösen mivel Béla a vidék fiatalsága előtt tudós hírben
állt. Így hát sokáig egyedül barangolta be a környéket, puskáját vállára
vetve s Flóra csaholó, kéznyaldosó társaságában vizi szárnyasokra
leskelődve. De e magányos, merengő, vadászgató séták nem igen voltak jó
hatással zavart kedélyére. A gazdasággal mitsem törődött; az ingó
kalászok, megdőlt rendek, gondosan kötözött kévék, sorjába rakott
keresztek, telő magtár nem igen érdekelték. Hanem meg-megállította a
buzavirág rejtőzködő mosolya s a pipacs messze rikító színe; elhallgatta
az aratók nótáit, s ki tudja, mi fölött mosolygott olyan keserűen, mikor
az örökké egy körben járó nyomtató lovak végetlen munkája előtt
álldogált. Csak mámorra és gyönyörökre áhító, mindent lemosolygó szíve
ismét és ismét benne volt ábrándjai kellős közepén. Minden, a mi
körülötte mindenki számára élet volt, neki romokat jelentett. Íme, a
maga ura végre, senki parancsa alatt nem áll, emberi hatalom szíve
vágyainak nem állhatja útját, vagyonáért ezer az irígye; és íme mit ér
neki mindez?! Ama királyok boldogságára gondolt, kik leszálltak
trónjaikról és harczba indúltak az ismeretlen ellen. Az ő élete
kardvillogás, sebek és dicsőség nélkül fog eltelni: egyetlen sebben
vérzik el. Nem az ismeretlen áll vele szemben, hanem a lehetetlen, mely
ellankasztja, kineveti, semmivé teszi. Egy halálos bűn, melyet semmiféle
harcz nem tehet erénynyé; egy, csak neki látható virág, melyet sohasem
szakíthat le; egy ki-kiújuló fájdalom, melyet sohasem gyógyíthat meg;
egy vég nélküli szerelem, mely sohasem találhatja fel többé tárgyát.
Minden, minden haszontalan; ha küzdelmében a világ minden hatalma
oldalán lenne is, az is haszontalan. Kivel, kivel ossza meg uraságát? A
mezei virágokból kötött bokrétát kinek adja? Hol van legalább a sír,
melyre letegye? A szőllőlugasban a kert végén ki mellé üljön? E régi
családi ékességek a szekrényben: a grófnő függői, karpereczei,
igazgyöngyei kire várnak? Hisz semmi, semmi egyéb nincsen belőle, mint
az a kis arczkép. Micsoda menedéke van egyéb a kaczagás bölcsességénél,
melyet Párizsban tanult? A sok ködképben előtte mi az igazság? Eh! – és
Flórának füttyentve hazafelé indult.

E czéltalan és emésztő merengés azonban kénytelen volt nemsokára más
gondolatoknak engedni helyet. Béla semmi részletet nem tudott, nem is
tudhatott azok felől, a mik bátyja halálát a kanczelláriában megelőzék.
Csak annyit tudott, hogy Ágnes minden nélkül maradt s betegen fekszik
Bogádon. A hányszor Mihály huszár odaát járt, mindig azzal a hírrel jött
haza: a kisasszony azt izeni, hogy egészen jól van, csak gyönge egy
kicsit. De mikor Kurz doktor hallotta ezeket az üzeneteket, a doronggal
igen sokáig egész határozottsággal ütött a markába és azt erősítette,
hogy ha ő most is élet és halál közt lebegőnek állítja Ágnes
kisasszonyt, meg van győződve róla, hogy fején találta a szeget. Suum
cuique etc. Béla nem tudta ráhatározni magát, hogy átlovagoljon Bogádra.
A későbbi hírek nem kevésbbé szomorúak voltak. A szegény Ágnest, kinek
immár senkije és semmi reménysége az ég alatt, a két vén kisasszony csak
társalkodónőnek és mindenesetre nem csekély tehernek nézi. Eufrozina
csípős és türelmetlen iránta: fürteit minden reggel vele fésülteti,
sütteti, bodoríttatja, pakoltatja és bámultatja. Eulália kegyesen
kijelentette, miután az első gyászruhája elkopott és másikat akart
varratni magának, hogy sajátképen nem is lehet tudni, kije volt neki a
boldogult; hogy továbbá az ő fiatal korában nem hónapokig, hanem
esztendőkig tartott egy ruha; hogy végül az igazi keresztyén lélekben és
szívben gyászol, nem pedig ruhában és czifrálkodásban. Mindaketten pedig
igen nagy igyekezettel csalogatnak egy szegény, félszeg, nevetséges,
koravén falusi embert, valami Biró Mártont, (ágról-szegről rokonuk is,)
hogy nem tenne rosszúl, ha Ágnessel megpróbálkoznék.

E hírek, melyeket Palkóné, Ágnes egykori szobaleánya, kegyetlen és
hajmeresztő részletekkel színezett ki, gyakran foglalkoztatták Béla
lelkét. Emlékei, melyekben egykori menyasszonya mindig sötéten és
visszataszítólag jelent meg szemei előtt, epesztették ugyan rossz
óráiban, de keserű végük rendesen az volt, hogy egy vén kastély víg
czimborák és szép asszony nélkül ép oly unalmas, mint maga az élet.
Mindig többet és többet forgott fejében Ágnes sorsa, kivel
szenvedéseinek hírei napról-napra jobban kiengesztelték tévútakon járó,
de nem romlott szívét. Sárának minden méltatlankodó, panaszkodó,
síró-rívó szava érdekelte, foglalkoztatta, bántotta. Megemlékezett a
leány igéretére, hogy mire hazatér, minden kötelezettsége alól fel fogja
szabadítani és atyjának egész haragját kész a fejére venni. Istók
elejtett, összefüggetlen szavaiból azt kell hinnie, hogy épen ezt tette
ama gyászos, márcziusi napon. Ha hatalmában áll, bizonyára nem fogadja
el az áldozatot; de a haragos ég gyorsabban vetette magát közbe nála.
Sokszor, mind gyakrabban, egyre kevesebb megszakítással nehezedett
lelkére a sejtés, hogy Ágnes egész szerencsétlenségének ő az oka. Az
útszéli bokrokat keservesen megvagdosta vesszejével. Ez a szerelem,
Béla, ez a szerelem! E lány, e bátor szívű és elszánt teremtés, kit te
megvetettél és gyűlölsz, tiszta lelkének nyugalmát és életének minden
reménységét feláldozza érted. Mit tehetsz érette, hogyan szabadíthatod
meg? Béla megszégyenülve hallgatta a sok mendemondát, mely hol
gúnyolódó, hol szánakozó hangon jutott füleihez s az utolsó hírre, mely
már Ágnes jövőjével játszott, látható zavarba jött. Míg a tarolt mezőkön
bolyongott s a nyugvó nap bearanyozta mögötte a kastélyt, szívének
legnemesebb húrjai rezdültek meg s tétova, kóválygó, alaktalan
gondolatai férfias elhatározássá szilárdultak. Az út, melyen idáig
jutott, kanyargó, mocsáros, csalékony volt; de mégis csak odavezette, a
hova jutnia kellett. Miért legyen ő rosszabb a frank királynál, ki egy
miatta megátkozott menyasszonyt vitt udvarába?! És még hozzá áldozat-e
az, a mit hozni szándékozik? Hisz neki nincsen semmi, de semmi terve az
életre, melyet lerontana. Mindegy, valóban mindegy, asszonynyal tölti-e
el napjait vagy asszony nélkül. Egészen egyre megy, hogy vele vagy egy
mással. De nem, mégsem. A kéz, mely után nyúl, hű, feláldozó, szerető
kéz, és ez is valami. Levette kalapját, hogy a föllebbent szellő fujja
ki egy kissé fejét. A csöndesen folydogáló ér mellett megállt és
körültekintett. Régen mosolygott rá oly jó szívvel a természet, mint ez
este. Egy vidám dallamot fütyörészve ért haza.

– Bátyám, – mondá Istóknak, – a tizenegyedikiből hozass fel ma estére.
Bátorságot kell szereznem valahogy, mert holnap leánynézőbe indulok.

Nem mondhatott volna semmit a mentornak, a min akár jobban
elcsodálkozzék, akár jobban megörüljön. Egy darabig némán nézett rá,
azután csöndesen emelni kezdte két foltos karját és gyöngéden Béla
vállára nyugtatta.

– Értelek, fiam, – mondá és kis szürke szemei boldogan mosolyogtak.
Tudom, kire gondolsz, és tudom azt is, hogy meg akarod szabadítani a
nyomoruságtól. Egyetlen pillanatra sem ingadoztam soha abbeli
meggyőződésemben, hogy te (ne vedd sértésnek) a legnemesebb anyagból
vagy formálva. Ha eszembe jutott, hogyan jártál a parasztgyerekekkel
együtt betlehemezni meg háromkirályozni, hogy egy-két fillért vihess
haza szoronkodó szülédnek, nem mondhattam egyebet, mint hogy ennek a
ficzkónak (bocsáss meg,) helyén van a szive. Ime, most is ott látja és
egész életében ott fogja látni maga előtt a betlehembeli csillagot s az
után indul. Az én áldásom… de ha fontolóra veszem, egy ilyen szegény
ember áldjon meg, Béla.

– Köszönöm, öreg barátom, köszönöm, – mondá az ifju és megrázta Istók
kezeit. De a mentor, a mint kiszabadithatta jobbját, megint csak
átölelte kedvenczét.

– Úgy, úgy, Béla, – folytatta. Már-már tartottam tőle, hogy az ilyen
magamféle magányos életre adod a fejedet. Pedig én is csak azért
maradtam így, mivel az én mélyen tisztelt néhai barátomtól sohasem
tudtam elszakadni. Mint Pallérossi Pallér István, kinek jogi és
theologiai bizonyítványai egészen rendben vannak, kaphattam volna én
leányt eleget, talán kedvemre valót is. A leányok sokat adnak a
nemeslevélre, meg a végzett emberekre. A te jövendőbelid, az igaz, egy
kicsit büszke hozzám; de azt hiszem, ha a te fényes logikáddal
megmagyarázod neki, hogy ki vagyok, és megérteted vele, hogy eddigi
szolgálataimmal kiérdemeltem mostani nyugodalmamat, akkor meg vagyok
győződve róla, hogy a szíve jobban fog felém hajlani. Hát a
tizenegyedikiből mondtad ugy-e?

– Abból, bátyám. Hanem megállj egy perczre. Hivasd fel a papot is, meg
az ispánt s hozass kártyát. Az éjszaka úgysem tudnék aludni s nem
szívesen maradnék szobámban. Töltsük vigan az időt reggelig.

A vigan töltött éjre következő hüvös, szeles reggelen már híre ment a
dolognak a kastélyban, a mikor Béla föl akart lépni a könnyü kocsiba,
lelkendezve szaladt feléje Sári ifjasszony egy frissen szakított
rózsával, hogy azt tüzze gomblyukába; isten őrizz, hogy a nélkül
meginduljanak, mert nem lesz szerencsés az utjok. Az öreg János is lám
megegyengette, kiigazgatta kalapja mellett a bokrétáját és vigan
hajtattak Bogád felé.

Már bámultak rájuk a Biróék sárgára festett kastélyának magas oszlopai,
e sok kapitulácziót kiszolgált strázsák; a tágas udvar egész rideg
tisztaságában terült el előttük; a kút körül a három szomorúfűz
bólintgatva köszöntötte őket. Míg a kapunyitással vesződtek, a két házi
kisasszony kisietett Béla elé, kinek hazaérkezte óta ez volt első
látogatása Bogádon. Eufrozina fürtjei kifogástalan rendben rezegtek
ránczos arcza körül, Eulália kegyes kezei szokás szerint összekulcsolva.

– Mikép vigasztaljuk fájdalmában mi, világtól elzárkódott szegény
leányok! – mondá az első s csókra nyújtott kezével finoman és uriasan
szorongatta az ifju jobbját.

– Ilyen csapások megpróbálják a hitet, – szólt a második. De a mai világ
oly keveset törődik a vallással!

– Köszönöm kegyességöket, kedves nénéim, – mondá Béla, – nagyon
köszönöm. Remélem, semmi bajt nem találok a háznál. Ágnes is bizonyára
már egészen jól van. Vele szeretnék egy-két szót szólani minél előbb.

– Azonnal, kedves öcsém, azonnal, – biztatta Eufrozina, miközben befelé
indultak. Szegény gyermek, mily nagy öröme lesz, ha önt viszontlátja!
Ivánfi van nála épen, azért nem jöhetett ki. Mi igazán nem szeretjük,
sem én, sem Eulália, hogy ez az úr annyit jön ide, mióta Ágnes árván
maradt. Nincs modorában semmi finomság és olyan ügyetlen, akár egy deák.
És senki sem tudja látogatásainak okát. Mit akar ő egy vagyontalan
leánynyal? Ha szegény gyermekünk nem lenne annyira eszes és vigyázó, már
komolyabb aggodalmak is ébredtek volna bennünk.

– Mert a világ rossz, – egészíté ki az ájtatos testvér. Foglaljon
helyet, Béla. Ágnes egy pillanat mulva itt lesz.

A vendég egy perczre magányosan maradt a sárga szobában. Kissé fel volt
indulva s izgatottan jártatta körül tekintetét a sárga társalgóban. A
dusan megrakott pipere-asztal ezüst sárkányai fogaikat mutogatták neki s
a copfos porczellán-khinaiak jóizüen mosolyogtak rajta. A szél
zirgett-zörgött odakünn s Béla minden neszre összezörrent.

Egyszer csak kinyilt előtte csöndesen, zajtalanul a szemközti ajtó s
egyszerű, fekete ruhában előtte állott Ágnes. Szintelenül, nyugodtan,
mozdulatlanul állt ott. Mintha tegnap, tegnapelőtt s mindennap látta és
sohasem szerette volna Bélát. Semmit, egy hangot sem hallhatott ez, a
mint eléje sietett, a kéz, az arcz, a kebel, a szemek meleg beszédéből.
Csak ajkai szólaltak meg:

– Jó napot, Béla.

– Jobbakat kivánok neked, Ágnes, mint az enyimek.

Leültek. Béla soká nézegette a szőnyeg rózsáit lábainál, megfordult
tekintete a csufondáros khinaiakon is, csak a leánynak nagy, okos,
megtört szemeit kerülte, melyek rajta nyugodtak. A csöndet utoljára is
Ágnes törte meg.

– Eufrozina néném azt mondta, hogy beszéded van velem. Áteshetünk rajta?

– Igen, Ágnes. Elfeledtem, hogy vendéged van s perczeidhez előbbvaló
joga van másnak, mint nekem. Rövid leszek, pedig sok mondanivalóm van.
Ágnes!

Kezét nyujtotta Béla a lány elé, de ez visszahúzódott tőle. E vonakodás,
e váratlan hidegség, e meglepő nyugalom még nagyobb zavarba ejtette a
kérőt, ki kesztyüjét tépve s akadozva beszélt:

– Fogadd, fogadd el kezemet. Nemcsak e pillanatokra nyujtom. Megértem,
megcsodáltalak, megismertelek és nőül akarlak venni. Nemesnek tudlak,
szépnek látlak, enyimnek óhajtanálak. Megvan még a gyűrüm? A régi még a
szíved? Feledd el azt a sebet, mely az enyimen van; hisz az csakis az
enyim, s te talán boldog is lehetsz miatta. Nem voltam mindig az, –
Istenem, nem voltam; – de most jó vagyok. Becsülj meg, Ágnes és fogadj
el.

A lányt nem lepte meg kérőjének izgatott, heves beszéde. Arczáról nem
kergette el a fájó nyugalmat, nem volt képes megnyitni szívét.
Meggondoltan és hevülés nélkül adatott meg a felelet:

– Ismerlek, Béla, jobban ismerlek, mint te engem. Tudom, hogy nem
szeretsz. Tudom, hogy bátyám rettentő halála – bocsássa meg nekem az ég
– meghatott és rövid pillanatokra kijózanított mámorodból. Tudom, hogy
szívednek egy nemes hangja hitt ide, hogy összeilleszd az elszakított
iratot, leródd háládat jótevőd iránt és megmentsd egy szegény leány
jövendőjét. Azt hiszed, hogy ma könyörülettel is beérem, mert szíved
mást semmit nem adhat nekem. Ez pedig nagyon kevés ár azokért a
rettenetes éjtszakákért, melyek a kálozdi kastélyban várnának rám.
Maradj meg te utadon. Hagyd a földön a gyűrüt, melyet elhajítottál és
keresd az örömeket azoknál, kikhez nem irgalommal közelitettél, mint
hozzám.

– Ágnes, hát remény nélkül bocsátasz el?

– Maradj hű magadhoz, Béla, és ne akarj senkit megcsalni remények
emlegetésével. Neked nincsenek reményeid. Ennyi volt, a mit kelletlenül
mondtam. Most itt a kezem, melyet azért a perczért megérdemlesz, mikor
reám gondoltál. Fogd meg, egy pillanatra a tied. Így. És most bocsáss
engem is a magam utjára. Hadd imádkozom le vétkemet és tegyek jóvá a
mennyit lehet, egy minden izében derék ember boldogításával, kinek
önzetlen szerelme meghatott.

Kinyitotta az ajtót és bevezette Ivánfit. A báró sugárzó arczczal
köszöntötte Bélát. A sok elpazarolt esztendő bizonyítványa mind eltünt
homloka pergamentjéről. Boldog és fiatal volt, mintha csak most kezdené
az életet.

– Legyenek jó rokonok, – mondá ujolag fölcsendülő hangon Ágnes. A régi
barátságot kössék atyafisággá. Béla, ki majdnem testvérem volt, – és
leendő férjem.

– Im, itt a kezem, Béla barátom, – szólt a báró s minden pillanatban
Ágnesre szökött a szeme. Sokat beszélnek róla, hogy ön milyen tudós. Én
nem vagyok az; de tudomány nélkül is boldog, igen boldog ember vagyok.
Nem kivánok egyebet, mint hogy önt is ennyire segítse bölcsessége.
Ejnye, ez nem is volt épen rosszul mondva. Szorítsunk hát még egyszer
kezet. Iszen olykor a tudósoknak is szükségük van ilyen magamféle
egyszerű barátokra.

A hosszú ebéd, melyre a nénék Bélát erőnek erejével ott fogták, nem igen
izlett neki. Szerelmi nyil nem törött szívébe; de hát a minap a kis
kertész – kinek fiatal lelkesedése sokáig kerülgette a ránczos, vén
Sörösné pénzes ládáját – mikor kikosarazták, világgá akart bujdosni.
Béla a nélkül, hogy nyugtalan vagy bánatos lett volna, kedvetlenségét
nem tudta egészen legyőzni. Híven megtette kötelességét; nemesnek érezte
a sugallatot, mely után indult; becsületesnek a kezet, melylyel
kényszerítetlenül akart aláírni egy kötelezőt. Ezen a napon bizonyára
semmi oka elégedetlennek lenni magával. De a kudarcz mégis csak kudarcz
marad s várakozó házanépének, mely rózsával bocsátotta el, kosarat visz
haza. Össze-összekoczintotta poharát a boldog vőlegénynyel s a
kisasszonyok mind a husz fogás étel után újra kezdték az
ámulást-bámulást a dolgoknak nem várt fordulata fölött.

Már estére járt az idő, hogy az öreg János kifordult a bogádi kastély
udvaráról, melyben minden kavics a maga helyén volt. Az idő egyre
gonoszabbul viselte magát. Az ég egészen szürkés sárgába borult, mintha
a kavargó förgeteg telehordta volna porral. A szél esze nélkül nyargalt
jobbra balra; rohanó paripáját verte, csapdosta s füttyögetett neki. A
völgyben, szántóföldeken, réteken, a halmok oldalán, a szőllők közt
mindent összetiport s valósággal tébolyodottan csapkodta hol erre, hol
arra óriási porköpönyegét. Nem vetett rohanásának határt az erdő; a
szélső fáknak hajába kapott, tépte, czibálta őket, mig sikerült neki
kiszakítani gyökerestől és lehajigálni az árokba. Aztán tüszkölve,
jajgatva, tombolva befurakodott a sűrűbe, ott törte-marta magát,
dühöngött, pusztított, féktelenkedett és mikor a tulsó oldalon
nagy-nehezen ki tudott szabadulni a kelepczéből, melybe maga keverte
magát, megkönnyebbülten és nagyokat sóhajtozott. De csak ujra
felhangzott szilaj füttye s a szabadban folytatta veszett tánczát. A
lenyugvó nap széles, vörös karikáját, mocskos, sárga köd homályosította
s az egész láthatárt letiprott áldozatok, hajlongó tehetetlenség, messze
siró jajszavak, erőszakos dulakodás és lomhán hullámzó, nehéz, szürke
felhők töltötték be.

E csúf időben vergődtek hazafelé Béla és az öreg János. A mint az
esőmosta fakereszthez értek, hol a kálozdi és karámosi út külön válik,
egy furcsa jelenet állította meg őket. Két, szörnyen megrakott és
feldült szekér egész csapat szitkozódó, szaladgáló, sántító,
fejevesztett embertől, asszonytól és gyerektől körülfogva. Béla
kivehetett annyit, úgy a hallottakból, – csak egy-két ölnyire voltak
tőle, – mint a látottakból, hogy az első szekérnek egyik igavonó állatja
sánta volt, elesett és ezzel minden szerencsétlenség főfő okozójává
lett, mert az utószállítmány négylábu vezetői vakok lévén, neki mentek
az előttük heverő romoknak, megbotlottak és azon vakon követték
előljáróik szomorú példáját. A baj, melyet tétovázásuk és
előrenemlátásukkal előidéztek, sokkal nagyobb volt, semhogy joguk lett
volna oly nyugodtan, minden további lelkifurdalás nélkül féloldalt
elnyujtózni az árokszélen. A tornyokká rakott szekerek kötelei
megoldozódtak s a legcsodálatosabb mindenféle hevert és röpült
szerteszét. Mintha az egyik valami fejedelmi kincstárból, a másik meg
egy zsibárus-boltból rakodott volna meg. Itt egy aranyos trónus egyik
lábát keresik a számtalan csónakorru paraszt csizma közt; a szél
kaczagva kap fel egy koronát és egész tuczat fehér, fekete, vörös
parókával indíttat hajrá-versenyt utána, mely hol a levegőben, hol a
földön foly, de mindig távolabb a szekerektől; rettenetes fejező
pallosok, ijesztgető gyiklesők, rozsdás kardok és dárdák élére egy
szinehagyott, jámbor reverenda került; czifra menték, sárga csizmák,
tollas barétek, apró selyem czipők fölött egy kis kutya jajgat, melynek
a lábával történt szerencsétlensége; bilincsek, könyvek, puskák,
végetlen vászon-végek, óriási és érthetetlen mázolások, nagyszemű
gyöngyök, fekete álarczok, rongyos dominók, mindenféle
papiros-szörnyetegek, rézgyertyatartók, szemfedők, koporsók, keresztek,
félig leégett fáklyák, mindez összevissza martalékául a víg kedvre
kerekedett viharnak.

[Illustration: A mint az esőmosta fakereszthez értek, egy furcsa jelenet
állította meg őket.]

A csoport, mely hol dolgozva, hol lármázva, hol kétségbeesve állta körül
a romokat, nem volt érdektelen. Uroknak és mesteröknek egy sovány ember
látszott, ki mérges tekintetét egész tragikus vadsággal jártatta körül a
pusztulás képein. Kis fejével, csontos, régen borotvált, tüskés
arczával, kidüledt szemeivel, nagy, horgas orrával és hosszú nyakán
sokszorosan körülcsavart piszkos sáljával rendkivül hasonlított az örves
keselyühöz, mely tudvalevőleg szintén hussal táplálkozik, mint a
tragikus hősök. A vihar elől kissé védett erdőszélben ült egy fatörzsön
s balját méltóságosan térdére illesztve, jobbjával pedig egy pálinkás
üveget tartogatva, a szomorujátékokból megszokott erőteljes
kifejezésekkel osztogatta parancsait két nyurga és egy, a természet
érthetetlen csodája által jócskán meghízott alattvalójának, kik a
feldűlt kocsik és szerteheverő ruhatár körül izzadtak, s az elszunnyadt
lovakkal vesződő parasztoknak. Mint erős tölgyre a gyönge folyondár, úgy
kuszott fel hozzá egy megviselt arczu, de szende szemű nő-alak, kinek
főkötőjén ezüstös csipkék voltak s erősen igyekezett szakadt keztyűs
kezeivel minél szorosabbra kötni egy batyut, melyből a szél különféle
szinű, alaku és tömöttségű bajuszokat és szakállakat ragadozott el.
Távolabb egy másik nőt élesztgettek, ki úgy látszott, legrosszabbul járt
a balesetben.

– Förtelem és ocsmányság! – kiabált a keselyü, egyet-egyet húzva a
butykosból. Bendeguz, jobban húzd meg azt a nyomorult, kötelet, mert
porrá omlik az egész trónus! Rajta fiaim, munkához! (Megint egyet húzott
s a parasztok felé fordult.) A kendtek gebéi alávaló párák. Kálmánka
édes, a szél megint ott viszi a Friczi-parókát! (A sápadt, kis Kálmánka,
kinek a paróka-vadászatban már egészen elfogyott a lélegzete, megint
futásnak eredt.) Gézenguzok! Mária, te is megerőltethetnéd egy kissé a
kacsóidat!

A folyondár úgy felpattant e méltatlanságra, mintha a legerősebb paprika
lett volna.

– Azt hiszed, Pető? Hát a kisasszony ellen semmi kifogásod, a ki amott
oly édesdeden szunnyad? Mi csak teszünk valamit és segítünk, (egyszerre
három bajusz röpült ki kezei közül,) hanem neki úgy látszik, kiváltsága
van az ájulásokra. Sohasem hittem, hogy az ő hősnői idegei oly gyöngék,
mikor a dolgot kell kikerülni.

Ekkor lépett hozzájok Béla.

– Uraim, – mondá, – úgy látom, önök művészek és bajba keveredtek.
Azonnal besötétedik egészen; nem segíthetnék-e valamivel?

– Azok vagyunk, – felelt a keselyű, – művészek. A művészet pedig és a
sorsharag egy méhből születtek. A hires Hollaki-társaság vagyunk. Magam
lennék az igazgató, Hollaki Pető. Mint hősszinészről bizonyosan hallott
rólam az úr; direkczióba még nem régen fogtam. Ez nőm, utólérhetlen
szende. A ki ott el van ájulva, az a drámai hősnő, még pedig…

– Az ott vele az intrikus, – vágott férje szavaiba a megviselt arczu
szende. Amazok…

– De talán ne vesztegetnők az időt, – mondá Béla, – mert egészen ránk
esteledik. Bizonyára szerencsém lesz majd megismerkedni valamennyiükkel.
Hisz, a mint tudom, Karámosra készülnek. Talán a nőket bevihetném
kocsimon?

– Igen, a nőket vigye be az úr kocsiján, – kapott rajta az igazgató. Az
egyik úgyis el van ájulva, a másik meg itt sorba eregeti szélnek
valamennyi bajuszomat. Mi megfeszített munkánkkal is úgysem tudom, mikor
leszünk készen s kérdés, az új felpakolás után jut-e mindnyájunknak hely
a szekereken. Meg Kálmánkát is bevihetné, ha már igazi nagylelküség
dagasztja kebelét. Csak a Fekete Sas előtt tegye majd le őket az úr. Hé
Miklós meg Bendeguz, hozzátok ide Ilonát!

A folyondár egy percz alatt felkúszott a kocsira, elfoglalta a jobbik
helyet és maga mellé húzta a fuldokló Kálmánkát. Az éledező hősnőt is
oda szállították s miután a szende állandóan félrefordította volna
fejét, elhelyezték a szabadon hagyott sarokban. Kisérője, az intrikus –
egy kiélt arczu, sötét szemű ficzkó, – a mint Bélát megpillantotta,
szinte hátratántorodva, vadul borzongott össze. De az már kezébe vette
az ostort és gyeplüt, közéjük csapott a lovaknak és nem látott belőle
semmit, a mi mögötte történt. Útközben tisztulni kezdett az idő s a
kóválygó, sűrű fellegek közül ki-kibukkant a teli hold. Béla egyszer
hátratekintett világánál s szenvedő vendégében egyikét látta a
leghódítóbb nőalakoknak. Fekete öltözetében, hosszas, szenvedélyes és
halavány arczával, a két ezüstös csillaggal nagy, fekete szemeiben, a
hold titokzatos világánál úgy tetszett neki, mintha az éj királynéja
lenne. Azután visszatekintett még többször, sőt egy kerülőt is tett a
Fekete Sasig. A hogy beértek a nagy, ronda udvarra és leszálltak:

– Remélem, lesz szerencsénk a holnapi előadáson, – mondá kecses
mosolylyal a szende.

– Köszönöm, uram, – szólt a királyné és egy szép, vékony, fehér kezet
nyujtott eléje.


XIII. FEJEZET.  Az álnevü intrikus és a névtelen filozóf.

«Szikra Istvány, csizmazia-mester». E bemutató szavakat kellett a
járókelők fülébe harsogni a pléhtáblán felállított betű-glédának, mely
nehéz fejjel és tántorgó lábakkal ugyan, de évtizedek viharainak
ellenére egyenlő kitartással végzi feladatát. Nem is említve a
koszoruval körülvett ország-czímert, melynek egyik mezejéről leázván a
vörös festék, ezzel örök időkre feledésbe merült az illető mester
bőkezüsége, ki a négy folyó közül egyet egyszerüen elengedett; csupán
egy tekintetre méltatva azt a módos pár kordován csizmát a betű-gléda
két oldalán, mely némi nagyítással azt látszik jelezni, hogy Szikra
István keze-munkája (ha nem viselik) harmincz esztendeig is eltart: az
egész tábla kétségkivül megérte azt a pint bort, melyben a becsülettel
megremekelt fiatal mester 1843-ban Gurgó Kelemen szobafestővel
megegyezett. Azóta jó és rossz időben esővel, széllel, sugarakkal
daczolva, egy korhas póznán ott függ a tábla a megyercsi utczában,
bizonyos büszkeséggel fordulva olykor hátra a csinos ház felé, melyről
kérdés, hogy ő nélküle megépült volna-e ilyen tisztességes móddal
valaha? A rég szolgáló betűk e késő este nyugalomra tértek fárasztó napi
munkájuk után s magukra húzták a mindenekkel közös takarót, melyre se
holdsugár nem esett a karámosi kalendáriom biztatásának ellenére, sem
lámpafény nem vetődött, a városi tanács takarékos határozata szerint. A
mély ároknak e szerint, mely a házak előtt végig futott s a padlóknak
végetlen sorával hidaltatott át, gazdag aratása volt: minduntalan
belebukott egy-egy tele fejjel botorkáló atyafi, ki (épen semmit nem
tudván a földfelület alakulására vonatkozó újabb geologiai vivmányokról)
sohasem mulasztotta el kifejezést adni elavult nézeteinek a hegyek és
völgyek megszemélyesített alkotójáról. Szikra István uram nagy házának
egyik apró ablakán hatolt csak ki – keresztül a lilababos függönykén – a
hosszú udvarra egy kis világosság, mely a mellett tanúskodott, hogy
odabenn még ébren vannak.

Csakugyan ébren voltak: a majszterné meg az inas. Szikráné asszonyom
apró nadrágokat, apró mellényeket és apró janklikat foltozott egy
serczegő faggyugyertya vöröses világánál a már elnyugodott 1. 2. 3. 4.
és 5. számára, kik soha becsületes nevükön nem neveztetvén s az ezeknek
pótlására használt «sumesz», «kamasz», «mamlasz» és a többi czimek is
folytonosan felváltva alkalmaztatván, biztosabb megkülönböztetés okából
kénytelen vagyok számokkal látni el őket. Az anyai gond tehát egy
bodratlan és fodratlan hálófőkötőben, fakó arczczal, zöld szemekkel és
ránczos ujjakkal virrasztott fölöttük, mig Miska nagy sóhajtozás közt és
minduntalan elbóbiskolva fonalat szurkolt. A tisztes asszonyság szemmel
láthatólag rossz kedvű volt; czérnája gyakran elszakadt, tüjével sokszor
bökött az ujjába, egyre izgett-mozgott, képzelőtehetségének erősebb
föllendülései alkalmával rápaskolt tenyerével az apró nadrágokra,
gorombán meghúzogatta az apró gallérokat és Miskának egy pillanatra sem
hagyott békét.

– Hova bámulsz, Miska? Úgy áll az a fonál a kezedben, mintha te is a
komédiába kivánkoznál. Hanem várj csak, majd adok én a te hátadra
komédiát.

Miskának nem kellett sokáig várakoznia, hogy megkapja, a mi igértetett
neki. Ez a megintés pedig tulajdonképen nem is az ő hátára volt szánva,
hanem Szikráné asszonyomnak már az szokása volt, hogy azon töltötte a
haragját, a kit legközelebb ért.

– Nem én, majszterné asszonyom, nem én – tiltakozott az inas és oly
buzgón húzta, nyujtotta a fonalat, a mint csak egy komédiába sohasem
kivánkozó csizmadia-inas teheti. A tények azonban nem voltak elégségesek
védelmére.

– Nem te? – pattant föl Szikráné és négy apró janklit dobott félre, egy
kis oldalajtót fedezvén föl, melyen a lelkét szorongató gondolatok
napvilágra juthatnak. – Nem te? Hát talán a majszterodat akarod
csúfolni, hogy az kivánkozik a teátromba?

– Nem én, majszterné asszonyom, nem én!

Semmisem használt.

– Ne, te mihaszna, ne! Megérdemled, a mért itt vernyogok miattatok, mint
az éjtszakai bagoly és várlak haza a korhelykedésből, mint egy
becsületes feleség és tűröm, szenvedem a sorsomat, mint egy valóságos
mártirom és előbb-utóbb elvesztem a szememvilágát ezen a rémítő
foltozáson. (Mindig nagyobb méregbe jövén, ujra beleszúrt az ujjába.)
Te, te kamasz, meglöktél!

Az inas feláldoztatásának háromlábú oltárán elszunnyadt és oly csöndesen
volt, mint a hal. Ébredése nem volt kellemes.

– Nem én, majszterné asszonyom, nem én! – sietett tiltakozni a
megtámadott; de mindhiába. A kikerülhetetlent nem háríthatta el magáról.
Az ő ellensége nem ismert pihenést.

– Tudom én jól, hogy mi lakik a te borzas fejedben és hogy mikor a
kutyakomédia itt járt, a te hátadon ugráltak végig a kutyák és nem
szebben kefélted-e ki má’ma reggel is annak a komédiásnénak a lyukas
czipellőjét, mint az enyimet, te?

– Nem én, majszterné asszonyom, nem én!

– Te semmiházi te és…

És a többi. A mesterné (egyike azoknak a nem csekély számú hölgyeknek,
kiknek lelki egyensúlyát a Karámosra érkezett színtársulat tökéletesen
megzavarta) tovább dúlt-fult és haragjában nem kimélte sem az egyet, sem
a kettőt, sem a hármat, sem a négyet, sem az ötöt. Az egyiknek a haját
czibálta meg; a másikra, ki rettenetesen szuszogott, úgy ráordított,
hogy a legrosszabbtól lehetett tartani; a harmadiknak helyzete igen
csábító levén, jót húzott rá; a negyediknél bizonyos gyanúokok merülvén
fel, kikapta és megfordította; az ötödiket sem kimélte és lett e közben
olyan sírás-rivás, hogy a gazda csak hatodszori koczogtatás után
bocsáttatott be, miután Miska előbb megszenvedett volna abbeli
készségének kinyilvánításáért is, hogy mester urát mielőbb bebocsássa.

Szikra István uram megérkezett. Méltóságos léptekkel, nagy, kampós
bottal, kifent, szürke bajuszszal és csöndesen hunyorgató apró, fekete
szemekkel jött.

– Adjon isten jó estét, asszony, – mondá, botját a kályha mögé
támasztva. – Mi dolog ez, hogy a csemeték most is ébren vannak?

– Igenis ébren vannak, – felelt az asszony, noha a csemeték nem szűnő
ordítással maguk is megfeleltek maguk helyett. – Igenis ébren vannak és
ébren lesznek eztán már minden éjjel és sírnak és le nem tudják hunyni
szemöket, ha te ezt a komédiásnét befogadtad a házadba, a miben az én
boldogult első uramnak is ötszáz forintja van és…

– Váltóban – vetette közbe a gazda.

– Igenis váltóban és bár ne lenne sehogyse, ha már te egészen a csavargó
életre adtad magadat és a kifestett képű személyek miatt engem szünet
nélkül kisebbítesz és ne legyek becsületes asszony, ha azt a komédiásnét
el nem zavarom a házamból, a miben az én boldogult…

– No, most csitt asszony – dörgött bele egész nyugalommal és méltósággal
a gazda s bajszán egyet pödörve letelepedett. – Ha ott lettél volna a
fölséges játéknál ma este a Fekete Sas-ban, bizonyosan máskép beszélnél.

Az 1. 2. 3. eközben elcsöndesedett s csak ketten kisérték anyjok
kifakadásait:

– Én beszélhetek, te ember, a mennyit akarok és beszélek is és beszéltem
is teljes életemben…

– Azt igen bölcsen tudom, hogy teljes életedben sokat beszéltél, asszony
– folytatta a sodrából kihozhatatlan csizmadia. – Épenséggel azért nem
vittelek magammal a szinházi előadásra, mivelhogy ott hallgatni illik.
Sohasem hittem, hogy annyi becsületet arassak azzal a szépséges
kisasszonynyal, a kit lakónak fogadtam vala. Szinte-szinte eszét
vesztette az egész néző sereg, mikor ő kezdett szolnokolni és
mindenfelől irigykedve tekintének rám, hogy én nálam lakozik. Tiszta
drága bársonyba volt öltözködve és arany tű volt a hajába tűzve. Egy
megcsalatott királyleányt adott elé. Asszony, hallod-e ezt: tiszta
bársony és arany tű!?

Miután 4. és 5. is horkolni kezdtek, Szikráné hallotta és így felelt:

– Mit nekem a te tiszta bársonyod, Szikra! Azt szeretném én tudni, hogy
becsületes úton szerezte-e és minek pingálja pirosra a képit és hol
vannak hozzátartozandói? És ismertem én már asszonyokat, a kik azt sem
tudták, hogy mit csináljanak a sok aranyukkal és gyémántjukkal és mégsem
tudták megfizetni az első uramnak az árendájokat és…

– Az teljes lehetetlenség, asszony – jegyezte meg a bölcs férj – hogy
valaki nem tudván mit csinálni aranyával és gyémántjával, ne tudta volna
megfizetni a te első uradnak az árendát. A mi pedig a hütelen vitézt
illeti, ki a mi kisasszonyunkat csalfa-hitetlen módon otthagyá…

Az utczaajtó zörgetője ismét hangot adott magáról.

– Szaladj Miska, szaladj. A kisasszony érkezék haza – mondá Szikra uram
s félbeszakítva elbeszélését, hirtelen fölemelkedett üléséről, felkapta
a gyertyát, hogy majd világít ott künn, de – hogyan, hogyan nem – egy
szempillantás alatt szuroksötét lett a szobában.

A megcsalatott királykisasszony, a csalfa-hitetlen vitéz és a fekete
lelkű gonosztevő ott álltak az utczaajtó előtt. A lány egészen be volt
burkolva egy szürke nagykendőbe, mely alól a sötétben csak szép, nagy
szemei csillogtak elő. Szegi Miklósnak, az intrikusnak vékony kabátkája
a hűvős őszi éjjel szomorúan tett bizonyságot arról, hogy a mai rossz
világban még az intrika sem jövedelmez valami sokat. A szerelmes könnyű
zekéje az időjárás szempontjából szintén kifogás alá eshetett; de a
lángszív mindent kipótol.

– Az átok felséges volt, Ilona kisasszony – beszélt Bendeguz, a
szerelmes. Az öltözőben láttam, mikor az igazgatóné felpofozta dühében a
szolgálóját. De fölséges is volt! Ha meg nem sérteném vele szegény
feleségemet, ki ezóta valószínüleg szenved, azt mondanám, hogy:
hasonlíthatatlan.

A hölgy valóságos királyi fenséggel fogadta pályatársának hódolatát, míg
az intrikus – egy nagy fokossal kezében – mogorván álldogált a háttérben
és várta, míg Miska megforgatja a závárban a kulcsot. Az ajtó már
kinyílt s belülről valami távoli küzdelem zavaros hangjai hatottak ki.
Miklós búcsura sem közeledett, inkább odább haladt egy-két lépéssel. A
lánynak kellett magához inteni:

– Hát jó éjt, Miklós és sok szerencsét! Olvassa meg ma este a gerendákat
és beszélje majd el, mit álmodott, mert az beteljesedik. Nyujtsa kezét
és térjen eszére.

– Térj eszedre barátom – ismételte komor társának a szerelmes, a mint
tovább ballagtak a megyercsi utczai ház elől. Hisz annyi a világon a
leány, mint a vetésben a buzavirág! Minek ragaszkodol úgy ehhez az
illattalan tulipánhoz? Csak rá kell nézned, hogy nem neked való. Igazi
grófné. Hanem hát persze a szerelem olyan, mint a szembekötősdi játék.
Hiszen lebegett én körülöttem is elég grófné; de Laura szebb volt a
feselő bimbónál és – megtántorodtam. Megyek, megyek is, mert ezóta ki
tudja, egyedül vagyok-e még a világon, kit Babérosinak hínak?! A bába
már három napja biztat.

– Más, más az én bajom most, Bendeguz – mondá siető barátjának a komor
intrikus, kinek fején hátra volt csapva a kucsma, mogorván összevont
szemöldökkel bámult a földre maga előtt s dühösen szorongatta kezében
fokosát. – Nem az a bajom pajtás! Tudod, hogy én a világon sohasem
nyughatom meg. Hiába, már arra születtem, hogy minden lépésemnél utamat
állja a sors. Egy halálos ellenségemet láttam a napokban, kinek adósa
vagyok. Azt akarom megfizetni, ha úgy metszem is ki magamból. Pedig
valami ilyenféléhez kell folyamodni, mert (itt indulatosan fordította ki
a vékony, zsinóros kabátka üres zsebeit) így néz ki a kasszám.

– Pajtás, – sietett megvédelmezni magát idejében a reményteljes
szerelmes – tudod, hogy és minő költekezésnek nézek elibe. Egy kis síró
baba hasonlít a sáskához; mindent föleszik a háznál és senkinek sem hagy
semmit. Hanem támadj rá Hollakira; még ott találod bizonyosan a Sas-ban.
Rohanj rá, mint az éhes párducz és ne hagyd magad! Fenyegesd, hogy
megválsz tőle, ha nem fizet. Azt ugyan nem fogja hinni, de mégis többre
mégysz vele, mint szép szóval. Ismerni kell az embereket, barátom. Hanem
én csak lopom itt az időt, pedig azóta isten tudja, mi nem történt
szegény feleségemmel. Tedd a mit mondtam. Hol is lakom én? A
megszámlálhatatlan sok csizmadia közül sohasem tudom, melyik az enyim.

Elváltak s a borús intrikus egyedül, siető léptekkel haladt vissza a
sötét utczákon. A kátyus, girbe-gurba utakról a díszesebb utczákba
jutott, melyekben már lámpáknak is kellett volna égni. A szűrébe
húzódott bakteren kívül nem találkozott senkivel egész a Fekete Sas-ig.
A messze hírű fogadónak, melyben a vándor muzsa tanyát ütött, egyik kis
földszinti szobájában Hollaki Pető igazgató úr még számlálta az este
gazdag jövedelmét és éles, hegyes keselyü-körmeivel egyengette ki a
használatban meggyűrődött belépti jegyeket. Halommal állott előtte kis
asztalán a bankó s kicsiny arczára s kidülő szemeire olyan elégedett
mosoly fészkelte magát, a minő csak valaha fölkeresett egy, a
legmagasabb régiókban lakó és mindig éhes orvmadarat.

– Ördög és pokol, – rikácsolta magában – dicső, fennszárnyaló lelkű nép
ez a karámosi! Hetven, nyolczvan, nyolczvanegy, nyolcz… Mit akar
barátom? Mi járatban van itt éjnek éjtszakáján?

Miklós oly izgatott és durva gorombasággal szólalt meg a hozzá intézett
kérdésre, mely finom cselszövőhöz egyáltalában nem illett.

– A fizetésemet szeretném – mondá – a mi még kijár. Ma teli házunk volt.

Az igazgató hátradült székén is kifeszített mellel egy ideig némán
meresztette rá szemeit. Gondolatainak hadseregét ezalatt rendbeszedvén,
ekként verte vissza a rohamot:

– Miféle elhirtelenkedett és eszeveszett támadás ez, barátom? Egyetlen
ádáz csapással akar tönkrejuttatni?

– Semmi egyebet nem akarok, igazgató úr, mint azt a potom pénzt, a miért
megszolgáltam. Becsületbeli kötelezettségeim vannak, melyeket ki kell
elégítenem.

– Becsületbeliek? – kiáltott föl a direktor. – Jegyezze meg magának,
barátom, hogy a becsület mindenek előtt való ezen a nyomorult világon!
Jegyezze meg ezt és mondjon le követeléséről.

– Miféle követelésem lenne nekem! – mondá egyre türelmetlenebbül az
intrikus. Követelni csak itt követelhetek. Másutt tartozom, adós vagyok.

– Az is nagy kérdés, hogy kinek adós, barátom. Talán lelkes műbarátnak,
vagy valami köznapi léleknek? Mert ez mázsányi súlylyal esik a latba.

Bodóné nem sokra ment a csűrés-csavarás ritka művészetével. Miklós
fokosa dühösen dorombolt a poros padlón és felelete a lehető
legegyenesebb volt.

– Fizessen ki, direktor úr, rögtön, vagy itt hagyom a társulatot.

A keselyű fejében egy pillanat alatt átvonultak mindazok a darabok,
melyek előadásához intrikus nem kivántatik. A színirodalom jámborabb
fajtájú termékei fölött tartott szemléjének eredménye azonban nem
lehetett teljesen örvendetes, mert – miután a kassza-fiókban rejtegetett
pálinkás butykosból jót húzott s utána egynehányat a ragadozó madarak
hangján krákogott volna, – lehető kedélyes arczot öltve emelkedett föl
ültéből és tíz karmát Miklós két vállára nyugtatá.

– Fiatal barátom – szólalt meg minduntalan újra kezdett és egyre
érzékenyebb krákogás közt – önnek tapasztalatlan, ifjú lelkét az az
alattomos Babérosi galád összeesküvésbe keverte ellenem. Tudom, hogy
önnek tiszta öntudatát bűnsúly nem terheli s csupán lelkiismeretlen
embereknek szánandó áldozata. Hát mondja meg őszintén, nyilatkozzék
szíve mélyéből, mi ellen van alapos kifogása? Nem osztok-e önnek elég
szerepet? Nem vagyok-e atyja helyett atyja?

Az intrikus mérgesen csapott fegyverével az asztalra, melyen a
felhalmozott bankók és belépti jegyek reszketni kezdtek ijedtökben.

– Kifizet-e vagy nem? – kiáltá.

Nem volt semmi menedék. Hollaki úr még csak azt a legeslegutolsó
kétségbeesett kisérletet tette meg, (számítván a homályosan pislogó
gyertya szíves közreműködésére) hogy egy-két papiros-forint helyett
belépti jegyeket próbált Miklós markába csúsztatni. A hadicsel azonban
idejekorán felfedeztetvén s az intrikus nélkülözhetetlensége újabb és
újabb meghányás folytán sem vonathatván kétségbe, a direktor – hála a
karámosi közönség fennszárnyaló lelkületének! – potom tartozását végre
is nagy krákogás közt kénytelen volt teljesen kifizetni, miután a
butykosból nehányszor erőt merített hozzá és számtalanszor elmormogta:

– A múzsa és a lelkesedés ma már semmi! Valóban semmi! Hja, a múzsa és a
lelkesedés!

Miklós, a mint megkapta pénzét, izgatott, siető léptekkel indult
hazafelé. Ez az otthon egy visszataszító kis nedves, földes lyuk volt,
festett asztallal, roskatag nyoszolyával, zöld kályhával és oly nehéz,
sűrű párákkal, melyeket a gyertyavilág sohasem tudott egészen áttörni s
ennélfogva mindig úgy tetszett, mintha a szoba valami végetlen,
földalatti üreg lenne. De olcsó volt és ez a fődolog. Az asztalon kis
keretben állt Ilona színezett fényképe: fején korona, haja ziláltan
lebocsátva, arcza rútul kipirosítva és övében tőr. Kihívó pillantást
vetett az érkezőre; de az intrikusnak most sürgősebb dolga volt a
sóhajtozásnál. A rózsás fali óra mutatója épen éjfélen járt, mikor a
következő levél írásába fogott:

[Illustration: A rózsás fali óra mutatója épen éjfélen járt, mikor a
levél irásába fogott.]

Uram!

Már évek óta keresem önt; de mindig azt hallottam, hogy külföldön van s
nem állhatunk szembe egymással. A napokban elém hozta sorsa. Nekünk igen
nagy számadásunk van együtt. Jóllehet ön gazdag úr, én pedig koldus
komédiás vagyok, ön véghetetlen sokkal tartozik nekem: testvéremmel, kit
ha meg nem gyilkol… Igen, uram, ön gyilkolta meg őt és ha ezt nem teszi,
talán lett volna valaki elhárítani rólam a gonoszul agyarkodó sorsot,
mely hatalmába kerített. Még nem számoltunk érte; de a mi késik, nem
múlik. Előbb le akarom fizetni azt a nyomorult összeget, melyet az ön
erszényéből elkártyáztam a Griffben. Törlesztésére itt van az első
küldemény. Majd ha az egészet letisztázom, akkor számon kérem az én
követelésemet. Engem most máskép hínak, mint a hogy ön ismert s igazi
nevemet nem irhatom e sorok alá. De e levélből gondolom rám ismer s ha
van lelkiismerete, (az önhöz hasonló gazdag uraknál ép olyan kérdés,
mint a magamfajta nyomorultaknál) nem alszik sem az éjjel, sem a
következőn rózsás párnákon.

Szegi Miklós.

A levél itt elsietett, ott elmázolt betűkkel volt írva. Miklós nem
gondolt vele; beletette pénzét, összehajtogatta, bepecsételte és Kálozdy
Bélának czímezte Kálozdra. Azután kirugta maga alól a gyöngélkedő széket
és sétálni indult. Földalatti végetlen barlangját nagy és gyors
léptekkel méregette, hol felkapva, hol lecsüggesztve fejét. A királyné
sugaras szemei szakadatlanul követték útján és soká, soká csalogatták
magukhoz, míg végre meg bírták állítani. Lekönyökölt az asztalra és nem
ügyelve a rózsás óra rekedt hangú ketyegésére (mely mind hangosabban
figyelmeztette a megrabolt éjtszakára) egy darabig nézte a képet. Vad
hangok törtek fel kebeléből, vészes, rokonszenvet nem ébresztő sóhajok,
melyekben fájdalom és düh jutottak érthetetlen szóhoz, mint a sűrű erdőn
tévelygő szél sívása, mely annál hangosabb, minél tehetetlenebb. Egyszer
csak megint kezében volt a kesergő intrikusnak a toll s egy új lap telt
meg előtte új, kusza sorokkal.

Ilona kisasszony!

Mindig csak önre gondolok. Már elmult éjfél s még nem hasad a hajnal. Az
én silány életem fölött is elkongott már a rémséges óra; de isten tudja,
elkövetkezik-e rá valaha a nappal! Nevetni való gyerekség! Bizonyára
leghamarabb czélt érnék s legokosabban is tenném, ha egyszer-mindenkorra
besötétítenék mindent magam körül. Csak azt az egyetlen lánczot vagyok
gyáva eltépni, melylyel önhöz kapcsolt a végzet. Hallgasson meg, Ilona!
Írnom kell most önnek, mert ezelőtt egy-két pillanattal tettem valamit,
a miért egy szemerrel különbnek érzem magamat, mint máskor. Talán nem
találok megint, megint, megint… tizedikszer, századikszor süket fülekre.
Mindenki azt tartja, hogy ön szívtelen. Nem lehet az, nem lehet, mert
megszánt és megvigasztalt egy gonosztevőt. Ha gazságomban részvétet
érzett irántam, hogyan taszíthat el őrültségemben?! Ha tudná, milyen
határtalanul, vadul és őrülten szeretem önt! Nem akarok hazudni, tudom
és megmondom, hogy nem lesz boldog velem; de azt is tudom, a milyen
féktelen állat lakik bennem, hogy mással még kevésbbé lesz boldog.
Teletöltötte már ürömmel az én életem poharát a sors; ha önt elvesztem,
Ilona, ki fog csordulni. Esedezem, mindenre kérem, nyujtsa nekem a
kezét, legyen az enyim, mentsen meg, mert még jobban is elveszhetek,
mint a mennyire el vagyok. Követni fogom, mint a hű kutya. Önnek
szüksége van két védelmező karra. Én már úgyis tele vagyok harapással;
hadd marakodjam önért! Követelem, hogy legyen feleségemmé, mert része
van önnek is benne, hogy vérem ilyen eszeveszetten fölkorbácsoltatott.
Minek engedte magát megcsókolni a szinpadon; mért nem taszított el
magától? Minek mosolygott rám; miért nem kergetett el a küszöbéről?…

Itt kiesett kezéből a toll. El sem olvasta, mit írt, csak fogta és
összeszaggatta a papirost. Számtalan ilyenféle levelet írt már ő; az
egyiket elküldte, a másikat összetépte. Az eredmény csak annyi volt,
mintha valamennyit összetépte volna. Eloltotta gyertyáját s levetette
magát szegényes fekhelyére. Csontos, sovány, lázasan égő arczát
elrejtette és hosszú ideig mozdulatlanul maradt. Majd hánykolódni
kezdett és szemeinek meredt, vörös karikái fényleni látszottak a
sötétben. Felkönyökölt ágyán s száraz, ércztelen hangján morogta: –
Tetthez fogok; mihez, még nem tudom; de rá a földnek is remegni kell! –
Miután azonban a _Lear_ részint kívül esett szerepkörén, részint Hollaki
Pető dráma- és népszinmű-társulata által sohasem jutott előadásra, nem
igen volt kilátás rá, hogy ama földet remegtető tetthez hozzá fogjon
egyhamar. Már szobájának udvari ablakán becsillant a mécs gyönge világa,
melylyel a korán kelő Évi szolgáló tehenet fejni indult az istálló felé.

A két levél közül csak az egyik veszett kárba. A másikat idején megkapta
a kálozdi kastély fiatal ura. Épen tiszteletes Molnár Ábrahám úr volt
nála látogatóban s azt fejtegette előtte, hogy a megátalkodott fejű
parasztok ebben a sanyarú esztendőben sehogysem akarnak könyvet venni az
iskolás gyerekeiknek, pedig kétségbevonhatatlan igazság, hogy sem az
írás-olvasás tudományát, sem az igaz hazafiszellemet (mely kettőnek a
zsenge szívekben való megfészkeltetésére törekszik tulajdonképen az
iskola) az ujjából szopnia senkinek nem lehet. Béla sápadva olvasta a
levelet, melyből néhány rongyos bankó a padlatra hullott. Nem nyult
hozzájuk; némán intett Palkónak, hogy vegye föl s adja át a
tiszteletesnek: szerezzen könyveket rajta az iskolások számára. Azután
olyan mosolylyal bocsátotta el vendégét, melyről ő maga valósággal nem
tudott semmit, mint a hogy nem tud a kopár, hideg, fekete föld arról a
bágyadt sugárról, mely játszani tévedt föléje.

– Ez is, még ez is! – sóhajtotta Béla és hosszan függesztette szemeit a
kezében tartott levélre. Azt hittem, már idegen világban vagyok, s nem
ül többé sarkamban ama fiatalkori bolondság emléke. És ime, a hogy
eldobtam a kantárszárat, megint visszajutottam bűvkörömbe, melyben
táltosok, boszorkányok, kisértetek és hazajáró lelkek idézgetnek maguk
elé. Te is egy vagy e félig meghaltak és félig feltámadottak közül,
Mátyás! Kikivánkozol a sirodból, mert egyszerre eszedbe jutott, hogy
életedben még elfelejtettél valamit. Hadd nézzem csak, hol a pokolban is
kóborolsz? Ah, nem látom, nem tudom; de minek is lenne tudnom?! (a
postabélyegen olvashatatlan volt a helynév.) Tán egészen közelemben
jársz, mint a középkori bosszuálló lovagok, kik halálos ellenségük vára
alatt építettek gunyhót. Pihenj, szerencsétlen! Azt hiszed-e, hogy ha
véresen, szétzúzott fejjel, vagy átszúrt szívvel fekszel le koporsódba,
az én lelkem terhe elviselhetetlenebb lesz? Van még bor, czimbora is,
elég szép a világ. Vagy engem akarsz megölni s győztes kardoddal törni
magadnak utat a fertőből kifelé? Hát azt hiszed, hogy nekem valami
nagyon nehezemre esik meghalni?! Csak jőjj, jőjj! Addig is köszönöm
figyelmeztetésedet. Letelt a nehéz gyász ideje, mely kastélyom fölött
borongott s idején látom ajánlani magamat kisérteteimnek, kik szívesek
voltak megosztani velem magányomat. Isten veled bátyám, szegény,
megcsalatott vén bátyám, ki éjjelenkint oly durva szavakkal kértél tőlem
számot gyávaságomért, melylyel átkodat egy ártatlan főre sujtani
engedtem! Isten veled te édes, szép, feledhetetlen leánya a haboknak…
Nem, nem; ha rád gondolok, jobb vagyok. Fényes fekete fürteiddel
játszottak a holdsugarak s az ár ezerszer ragadott tőlem el és ezerszer
hozott vissza nekem. Szeretlek, szeretlek, szeretlek; de hagyj el engem,
mert ha látlak, csak nyomorult vergődésnek érzem azt, a mit az emberek
életnek neveznek. Isten veled, isten veled! Hadd éljek én a magam módja
szerint. Hadd nyittatom ki a kapukat czimboráimnak, hadd megyek közéjök!

Így tépelődött, merengett, őrjöngött e boldogtalan ember. Nem
tartozhatott ama szerencsés szerencsétlenek közé, kik hasznos munkában
keresik a «bus lelkek enyhe örömét.» Erős, nyugtalan, rajongó képzelete
olyan volt, mint a magas lobogó, mely szünet nélkül, éjjel-nappal száll,
libeg, reszket, forog; de örökké csak póznája körül, a szél járása
szerint és utat nem mutat senkinek.

Istók ott állt Béla ajtaja előtt és hallgatózott. Egy nagy elhatározás
bátor kivitelére készült. Ifjú gazdáját már jó ideje nagyon búsnak,
szórakozottnak, megérthetetlennek látta; de egy-két napja meg már épen
nem tudta, mit gondoljon felőle. Igaz, kosarat hozott haza Bogádról; de
mi egy kosár olyan embernek, ki a világot csaknem egyik végétől a
másikig bejárta?! A napokat magában, némán, embereket kerülve tölti!
Leveleit és hirlapjait csak épen, hogy fölszakitja s alig váltott
egy-két szót azzal az elhagyatott állapotban levő nevezetes emberrel is,
kit Bárándy Gáspár úr úgy mutatott be, mint egyenesen Kossuth-tól
érkezettet; a hogy reggel, puskával vállán, elindul, úgy tér vissza
déltájt és nincs rá eset, hogy csak egy árva foglyot hozna magával
valaha; ablakát este kinyittatja és órákig bámul a sötétbe szótlanul; a
kis Pirók harmonikáját, melyen egész éjfélig gyönyörü nótákat tudott
muzsikálni, harmadnapja összetörette; Hazafit, ki pompás ajánlatokat
tett neki a gabonájára, meg sem hallgatta, hanem nyitva tartja a
granáriumát, és a mennyi éhen haló koldus három vármegyéből
összeverődik, az itt mind ingyen életet kap s a hogy hálálkodni akarnak,
úgy leszidja őket, hogy annak van jó dolga, a ki – tele zsákjával vállán
– hamarább odább állhat. Uram fia, ha meggondolja, minő hét vármegyére
szóló gavallér, széptevő, verekedő volt ilyen korában az ő mélyen
tisztelt barátja! Nem, ilyen csodálatos, észszel fölérhetetlen állapotba
nem kerülhetett ő egyetlen kosár miatt, mikor az egész házasság inkább
csak becsületbeli dolog lett volna.

Az oknak mélyebben kell rejtőznie valahol. Istók nem állapodott meg
egyszerre benne, hanem elülről-hátulról bölcsen megfontolgatott mindent,
mig hosszas küzködés után megért benne a gondolat, hogy: Béla
filozófiájában kell valami hibának lenni. Ez ugyan jóformán semmi az ő
megszámlálhatatlan tökéletességei mellett, (különösen a logikája, az
valami utolérhetetlen!) hanem hát mégis csak egy kicsike kis hiányosság.
Nem tehetett róla a mentor, de sárga, ránczos arczán egy rövid, titkolt
mosoly futott át erre a gondolatra. E mosoly azt jelentette: ime
kiderült, hogy mégis jó az öreg a háznál.

Ettől kezdve szakadatlanul azon törte fejét, mikép adhatná
legilledelmesebben és czélravezetőbben értésére, hogy ő – noha már
nyugalomba van helyezve – a legkészebb szivvel bocsátja Béla
rendelkezésére életfilozofiáját. Hisz akárhányszor megesik, hogy egy-egy
régi penzionátus katonatisztet szolgálatra szólitanak. Utoljára abban a
tervben állapodott meg, hogy úgy fogja mondanivalóit Béla elé
terjeszteni, mintha ő mostanában egy uj könyvet olvasott volna «a
bánatos lélekről,» melynek ismeretlen autora tulajdonképen az ő álarcza
lesz. Istók ugyan mostanában semmiféle könyvet nem olvasott s így olyat
sem, mely a bánatos lélekről szól; de ha valahol, úgy e
jézsuita-épületben, tán meg vannak engedve a jó czélhoz vezető, bár nem
egészen kifogástalan eszközök is.

Ez elhatározásának kivitelére sompolygott Béla ajtaja elé a mentor, ki
önfeláldozólag ki akart lépni nyugalmas helyzetéből kedvencze érdekében.
Barna bársony mellénye alatt, melyen mind szürkévé kopott az arany
sujtás, (Bencze parádézott még benne jurátus korában!) nagyot talált
dobbanni a szive és egy perczre megállt. Elgondolkodott:

– Mégis csak hazugság az, a mihez fogni akarok. Egyébiránt, ha
meggondolom a dolgot, nem vagyok-e én filozófus, nem vagyok-e névtelen
és nincsen-e egész könyv a fejemben?! Eszerint pedig nem lesz hazugság,
a mihez folyamodom. Hogy is akarom csak kezdeni? Igen, ilyenformán: Ha
látom ezt a sok könyvet itt szobádban szerteszét heverni, Béla,
mindannyiszor megszáll elmaradottságomnak nyomasztó érzete. A minapában
azonban nekem is került egy gyönyörü könyv a kezembe. Egy kitünő,
hasonlithatatlan könyv, Béla! Szerzőjére már nem emlékszem, (csak el ne
pirulnék e pontnál! de czime az volt: «Bánatos lelkek vigasztaló
kalauza.» Ha megengednéd…

Valami zaj szakította félbe a monológot. Belülről jött, pedig Béla
egyedül volt. Istók hallgatózott. Kaczagás, valóságos kaczagás volt.
Hála istennek! Eszerint talán az ismeretlen auktor közremüködése nélkül
is jóra fordul minden baj. A nyugalmazott filozóf visszatért a
prior-szobába és megkönnyült lélekkel gyujtott pipára.


XIV. FEJEZET.  Arany ifjúság.

A karámos-vidéki arany fiatalság főhadiszállása a Fekete Sas volt,
melynek vendéglőse a legcsinosabb szobaleányokat tartotta, elzárt
kártyázó helyiségeket rendezett be, kávéházában és éttermében különös
tekintettel volt a nemes ifjuságra s mindezeken felül szigorú
alkotmányos érzést tanusitott a Schmerling-provizórium e napjaiban, mély
megvetéssel szólván a vármegye urainak mostani paródiáiról, kik –
azonfelül, hogy az alispánt Mutuszkának, a főbirákat Nikacseknek,
Putzelbergernek és Wolframnak hivták – a Steiner-kávéházba jártak,
miután ott a fekete kávé s tekejáték egy krajczárral olcsóbb volt és
hazaellenes ujságok is valának olvashatók. Durák Péter, a «fekete
sasos», tisztán a magyar nemesi elemre, az ügyvédi karra s a hazafiasabb
kereskedőkre támaszkodott és szerencsésnek érezte magát, hogy Vincze
bácsinak hitelezhetett, ki mindennap megveregette a vállát és sohasem
fizetett.

Vincze bácsi volt az arany fiatalság ama tiszteletreméltó, vidám
társaságának korelnöke, melynek törzse Karámoson lakott ugyan, de
tagjainak legnagyobb száma vidéki volt. Vincze bácsi nem titkolta korát,
s mikor a Kálozdról érkezett uj tagot félszázados vörös mellényére
ölelte, csak úgy áradt belőle a visszaemlékezés Benedek urra.

– Ide közénk, Béla! Ugyan soká várakoztattál magadra; de tudtuk, hogy
benned van a jó vér! Tudtuk, hogy előbb-utóbb miközénk kerülsz. Szegény
Bencze pajtás, mintha csak téged látnálak az öcsédben! Nem volt az
öregnél a világon jobb czimbora, fiuk! Csakhogy persze a maga idejében.
Sugár, nyalka legény volt. Nem, nem született olyan igazi magyar mulató
ficzkó azóta sem! Jobb idők is voltak azok a mostaniaknál! Tudja isten,
mintha még éjtszaka is sürübben járt volna akkor, hogy az ember kedvére
kimulathassa magát. De ki is mulattuk, már az igaz. Hol én vendégeltem
meg a czimborákat…

– Az is igaz, Vincze bácsi? – vágott közbe a kötekedő Gencsy Laczi, mig
Durák Péter ur és a pinczér Muki markukba nevettek a háttérben.

– Fogd be a szádat, öcsém, ha okos ember beszél! – utasitotta rendre az
akadékoskodót a dicsekedő vén legény, mialatt Bélát folytonosan oda
szorítva tartotta a vörös mellényhez. Hol én vendégeltem meg a
czimborákat, a mint mondom, hol Bencze. Mikor aztán reggelenkint végig
mentünk sarkantyus csizmánkban az utczán, nem volt ablak, a melyik ki ne
nyilt volna utánunk. De azt mondom ám fiuk, – folytatá, – hogy egyetlen
egy sem. Azt hiszem, annak a két legénynek a világon sehol sem lehetett
volna párját találni. Ha Bencze kipödörte kaczkiás bajszát, ahhoz
fogható csakugyan nem volt.

– Még a bátyámé sem? – tudakolta Gencsy Laczi.

– Mi közöd hozzá? – förmedt rá Vincze ur s az elérzékenyedés bizonyos
árnyalatát vegyítve hangjába, a szokottnál még sokkal rekedtebben
folytatta: – Ime, annak a páratlan czimborának mai napon megjelent
közöttünk öcscse és örököse! Nézzetek ide, méltatlan-e ő hozzá, kinek
emlékezete megmarad közöttünk, mig a világ világ lesz. Punktum. Ide a
kezedet, öcsém! Én kivettem belőled a részemet, most itt van, netek.

És ezzel Béla, megszabadulván a félszázados vörös mellénytől, közprédára
bocsáttatott. Egyik karból a másikba, egyik szivről a másikra került. A
kávéház füstös levegője harsogott az üdvözlő kiabálásoktól. Gál Andris,
ki együgyü tréfáiról és mindennek hitelt adó bárgyuságáról volt hires,
mikor nyakába borult, mély részvéttel kérdezte tőle: vajjon igaz-e, hogy
legközelebb megérkezett párizsi felesége? Vizaknai Gyuri, ki nem érezte
magát egészen ártatlannak a hir költésében, mely ez alkalommal Bélának
tudomására hozatott, harsány hangon a leghazugabb koholmánynak nevezte
az egészet és hitvány szószátyárnak azt, a ki Andrist felültette vele. A
jó lelkü fiu szájtátva és szemmeresztve bámult rá s a legszomorubb
gondolatok szállták meg emlékezőtehetsége felől, miután eddig neki még
mindig úgy tetszett, mintha épen Gyuri beszélte volna a dolgot. Magába
is maradt mélyedve sokáig, mig körülötte folyt az üdvözlés, ölelkezés,
lelkesedés. Nyakába estek Bélanak egymásután: Dacsó Artur, kinek
legszebb lovai, legpompásabb fegyverei és legjobb legénykonyhája volt a
vármegyén s uri szenvedélyei közt hires volt fogadási dühe; a kötekedő
Gencsy Laczi, kiről senki sem tudta hol lakik és miből él; Fekete Miska,
ki örökké valami uj masinán törte a fejét s legközelebb talált ki egy
sajátságos gyufacsaptatót, melynél azonban a legéberebb vigyázatra volt
szükség, hogy az illetőnek ujját is el ne csapja. Voltak még egynéhányan
ezeken kivül; az egyik hires széptevő, a másik hires ivó, a harmadik
hires kártyás; de mindegyik belekontárkodott a másik mesterségébe. Csak
imént keltek föl a teritett asztal mellől s tették át az ülést a
kávéházba; valamennyinek a fejében volt még a neszmélyi. Lármáztak,
ujjongtak; csak az asztal végén a két «türt tag» viselte némi
illedelemmel magát. Az egyik Mátéfi Rudi volt, Bélának szegről-végről
atyjafia. Ez nemcsak testileg, hanem vagyonilag is egész eltünően sovány
fiatal ember – utolsó sarja egy régi, elszegényedett családnak – ügyvéd
mellett irnokoskodott Karámoson, minden mellékes foglalkozás nélkül, ha
csak saját csizmáinak reggelenkinti kitisztogatását nem akarjuk annak
nevezni. A társaságot azonban, melyhez születésénél fogva tartozott,
naponkint fölkereste s ruházatának kopottságát azzal akarta jóvá tenni,
hogy mindig volt rajta valami feltünő darab; majd övig érő aranyos
nyakkendőt kötött, majd zászlónak is beillő darutollat tűzött lyukas
kalapja mellé, majd csizmájának bojtjai a sarkát verdesték. Ő volt az
egyik «türt». A másik Bélának iskolatársa volt: Bige Géza, valami
vándor-ujság-szerkesztőféle, ki nemrég költözött ide Rábavárról és
hallatlanul befonván az idevaló könyvnyomtatót, meginditotta a _Karámosi
hiradó_-t. Ezek is megkötötték, vagy felujitották mindaketten – noha
általános lenézés között – Bélával a barátságot s a szerkesztő nem
mulasztotta el lapja legutolsó számának egy, zsebéből előhuzott
tiszteletpéldányával kedveskedni.

Az általános örömben Vincze bácsi csibukja mögül sietett kiadni Mukinak
a rendeletet, (egy nagy fülü, csámpás pinczér, ki tükrös kabátjában
pompásan odaillenék egy hollandi képre), hogy a legeslegfinomabb
somlaiból hozzon fel.

– Ne olvasd, hány üveggel, – mondá rekedt méltóságával, – csak hozz, a
mennyi a kezedbe akad. Abból hozz, a melyikről többször mondtam, hogy
nincs párja a világon. Lódulj Muki és hozd, a mit mondtam. De valahogy
meg ne találd olvasni. Mert olyan gavallérok nem igen vannak, de
nincsenek is messze földön, mint mi vagyunk. Ezt tudd meg, Muki.

Muki azonban nem lévén teljesen fölvilágositva az iránt, hogy a páratlan
gavallérok közül ki fogja az olvasatlan legfinomabb somlait megfizetni,
egy kis ideig tétovázott.

– Mégis itt ácsorogsz? – rivallt rá Vincze. Nem tudod, milyen nagy nap
van ma? Nem tudod-e, hogy az én Bencze barátom föltámadott halottaiból
és egy olyan gavallér érkezett közénk, a milyen még nem volt és a ki
mindent az utolsó krajczárig… Nem, nem, fiúk, ma meg kell engednetek,
hogy minden az én… Hát mégis itt hallgatózol, Muki? Ebben a
szempillantásban eltakarodj innét!

A somlai megérkezett s Vincze bácsi – teljesen megelégedve magával, hogy
a gavallérságnak is sikerült eleget tennie, és kibuvó ajtókról is kellő
számmal gondoskodott, – olyan felköszöntést rögtönzött hirtelenében az
egész társaságra, de főleg a legfiatalabb, bár érdemekben épen nem
utolsó tagra, hogy csakugyan párját kellett keresni. Az ismeretlenek
összeismerkedtek, az ismerősök megbarátkoztak s a barátok
összeölelkeztek, szóval a legjobb kedvben volt mindenki, mikor az
asztalvégen magasba emelkedett a «türt» vándorszerkesztő közepén
szétugratott hajéke, melynek gazdája némi torokköszörülés után így
kezdett szólani:

– Azt hiszem, uraim, sőt egész valómból meg vagyok győződve róla, hogy a
mai szép napot nem fejezhetjük be méltóbban, mint ha most…

– Ki beszél itt befejezésről? – kiáltott közbe Gencsy Laczi, kinek
szemei már jócskán csillogtak s kellő önérzettel tekintettek szét a
társaságon, ha ugyan valami hozzá méltó ellenfél magáévá tenné az imént
hangoztatott véleményt, mert azzal a mihasznával csak nem ereszkedhetik
szóvitába. Miután azonban a csak félig kidobott eszmét senki nem fogta
föl, haragosan morogta maga elé: – Mivelhogy már mi nekünk most nincsen
sem nap, sem éjszaka!

– Bocsánatot kérek, – folytatta Bige, – ha nem egészen szabatosan
fejeztem ki magamat. Meggyőződésem az, hogy ha ifjui sziv dobog
ereinkben, vagy akarom mondani ifjui ér dobog sziveinkben, mely minden
szépért és nemesért hevületbe tör; (Vincze bácsi nagy, kövér tenyerével
veregetni kezdte a vörös mellényt,) ha van hatalma fölöttünk a tündöklő
szemek bájos mosolyának… Uraim, méltóztatnak megengedni, hogy
folytassam? (A lárma és türelmetlenség nem csöndesül; Gál Andris szép
lassan kihuzza a széket szónok alul.) Mert ha nem, úgy egyszerü
szavammal felhivom önöket, hogy együtt maradván az egész szép koszoru,
siessünk föl az emeletre a szinházba, hol Muskotai Györgyike k. a.
jutalmára a halhatatlan Schillernek _Ármány és szerelem_ czimű
szomorújátéka adatik.

Vincze bácsi azonban, ki épen egy palaczk halandó schillernek járt a
végére, nagy zajjal adta ki a jelszót, hogy innen egy tapodtat sem
mozdulnak. Gencsy Laczi találóan magyarázta el, hogy miután nekik e nagy
napon (ölelj meg, Béla!) nincsen sem éjjelök, sem nappaluk, eszerint
estéjük sincs, minélfogva szinház ő rájok nézve ma nem létezik, ámbár
igen jól esnék neki, ha Muskotai Györgyike, Falvay Piroska és főként a
szépséges szép Ilona kisasszonyok a társaságot megtisztelnék. Mindenki
maradni akart s Vincze bácsi kétesnél kétesebb kifejezésekkel küldözte
le ujra meg ujra a pinczébe Mukit. Az Andris sikerült tréfája folytán
pórul járt szerkesztő balesete rendkivüli derültséget okozván, csak
fokozta a maradó kedvet. Együtt maradtak hát mind; csupán csak Dacsó
Artur tünt el egy rövid órára, miután ő – mint Vizaknai Gyuri
mindenkinek hiresztelte – a mai estére egy, két vagy háromszáz pengős
karpereczet vett, melyet egy fehérbe öltözött kis leány fog a
jutalmazottnak átnyujtani a karámosi műszerető közönség nevében.
Időközben megérkezett a társasághoz Tuzok Szaniszló, a hires vadász is,
lábszáraknak nevezett oszlopaival, bajusznak nevezett tüskebokraival,
fogaknak nevezett agyaraival, zekének nevezett köpönyegjével és a
Kóficznak nevezett czigányprimással. A mint a vonó rikatni kezdte a
hurokat, a kedv mindig magasabb hullámokba csapott; Vincze bácsi
homályos kifejezésekkel pezsgőt rendelt; Artur visszaérkezett s az
általános ostromban szokott nagyuri nyugalmát tetette ugyan, de igazában
szólni sem tudott az elragadtatástól; talán mondnom sem kell, hogy a
vigasság reggelig tartott. A jókedv emez itélőszéke elibe sokan
megidéztettek: a város és vidék szép asszonyai s leányai, különösen a
múzsa ama szegény vándor gyermekei, kik az emberszólástól besározva
kapják koszoruikat; kiknek hivatását csak szép arczukban keresik s
mosolyukat mindenki külön követeli magának; kik védő nélkül keltek
kalandos utjokra s egy-egy szál hervatag babérlevélért sok-sok virágot
kell elhullatniok; kik mind fölfelé indultak és gyakran lefelé mennek;
kiket a világ szemei elől, a lámpák fényétől kis kamaráikba és szük
koporsóikba kisér a festett arcz átka. Bélát megismertették
valamennyivel. A mulatság folyamába vidám változatosságot hoztak az
együgyü Andris tréfái, melyek közül legtöbb hahotát idézett elő az, hogy
két zsidó elől, kik a szomszéd asztalnál néma bölcsességgel valami
fejtörő játékba voltak elmerülve, minduntalan elfujta a gyertyát. Nem
kevésbbé kedvező fogadtatásban részesültek Gencsy Laczi pajzánkodásai
is, ki az asztalvégi szegény Mátéfi Ruditól mindig az idő állását
tudakolta, akárhányszor adatott is értésére, hogy Rudi otthon felejtette
az óráját. Ez azonban kétségkivül kisebb baj volt, mint Vincze bácsi
feledékenysége, ki szokása szerint a döntő pillanatban vette észre, hogy
nincs nála a bugyellárisa. Szerencsére Béla épen kezénél volt.

Béla, a legjobb uton indult, eltévedt, elbódult s a nemes czélokról
immár le is mondott Béla kifizette a korhelység leczkediját és fizeti,
csak fizeti mindegyre az élet iskolapénzét. Fizeti és meg akarja vele
vesztegetni a mestereket, hogy engedjék könnyedén keresztüluszni a nagy
tanfolyamon, melynek végén majd jól kikaczagja őket. A mint kocsija
robog hazafelé a hasadó hajnal szüzi világosságában, bortól nehéz,
álmoktól sanyargatott feje hátradől a vánkoson s az erdei reggel tiszta,
derüs, hasonlíthatatlan képeire be vannak csukva szemei. A fölébredt
szárnyasok mind betekintgetnek a kocsiba. A fülemüle csattogó dalába
kezd s a kelő nap sugaras fénye a lombok homályos rejtekéből
fel-felcsalja a magasba. Egy kóbor sas nagy, nehéz szárnyakkal szeli az
üde levegőt és röpködi körül birodalmát. A fecske sebesen csap el
fölötte s piczi szájában az ételt viszi kicsinyeinek. Az ég felé való
emelkedésnek, a dicsőséges uraságnak és a szeretetteljes gondnak e
képeit mind nem látta ő. Nem emlékeztették rá, hogy valamikor ő is
próbált hangokat adni, melyek az eget és az örök harmoniát keresték; ő
is élesítette karmait és erősítette mellét, hogy szabadon szeghesse át a
dicsőség levegőjét; ő is akart fészket rakni. Lelkét betöltötték a nagy
jövő ábrándjai; vagy a megnyilandó közpálya békés asztalánál, vagy ama
legszentebb oltár előtt, ha áldozatot követelne. De czéljai, melyeket
kitüzött, emelkedtek, távolodtak tőle s végre eltüntek a messzeségben,
mint az a madár ott. Eszméi egy örök, elhagyhatatlan körben kóvályogtak,
ép oly sebeket vágó karmokkal és vérszomjas csőrrel, mint a sas. Hová
lett a fiatal, ábrándos deák, ki pajtásaival a haza javára köszöntött és
tett titkos fogadásokat; ki remegve csüggött minden jelen, melyből
elhivatása közelgését magyarázta; ki magányos óráiban jövője lépcsőit
építette, ébren töltött éjtszakákon keresztül tanulva egyebet, mint a
mit tanárai számon kértek tőle; ki istent érzett magában, melynek
engedelmeskedni tartozik akkor is, mikor áldozatokat követel tőle?!
Engedelmeskedett; de egyben csalódott: az az isten sohasem követel
nemtelen áldozatokat. Hol van ma ez az ábrándos fiu? Kereshetitek széles
e világon és nem fogjátok megtalálni sehol. De hány, oh hány ilyen
ábrándos fiut, kit nagy kék szemeivel könyve fölé hajolni, vagy
szerelmes levelet irni, vagy örök barátságra kezet fogni, vagy egy
rejtegetett lobogót csókolni láttatok egykor, – hányat kereshettek az
élet nagy vásárában, a pénz után futkosók, a gazdag feleség szeszélyei
alatt görnyedezők, a könnyüvérü élősdiek, a lelkiismeretes hivatalnokok
seregében és hányat fogtok közülök megtalálni?! Hol van hát, hova lett
Kálozdy Béla? Mig a kocsi körűl zizegnek, suttognak az ágak, melyek
örökké büszkék fognak maradni rá, hogy egy győzelmes honvédsereg az ő
leveleikkel ékesíté csákóit; míg a madár panaszosan énekli, hogy
mindent, mindent elfelejtett, a mit egykor tőle tanult: ő félreszegett
nyakkal alszik kocsijában és zavaros álmaiban egy szép, sugár, barna
alak ingerkedik vele, kit ő nemrég az éj királynéjának nevezett magában.

E szép alak nemcsak Bélát foglalkoztatta, hanem úgyszólván az egész
karámosi fiatalságot, melynek tagjaiban szintén megvolt az a hiuság,
hogy szivesen hallották, ha a városi pletyka nevüket egy-egy általánosan
ismert nőével hozta forgalomba. Az arany ifjuság mindjárt első este
szerencséjének tartotta Hollaki Pető direktor úr egész társaságát
vacsorára hivni meg, melyről nem hiányzott senki, kivéve a kis
Babérosira váró urhölgyet és Ilonát, kit az uton legnagyobb baj ért. A
vacsora mellett, melyről az igazgató úgy nyilatkozott, hogy az valóságos
«lukullusi dőzsölés» lett volna, könnyen ment az ismerkedés s a
tehetősebb tagok, Dacsó Arturral élükön, mindjárt ki is választották a
magukét. Muskotai Györgyikének ez este töltötte be szive mélyén régesrég
táplált vágyát, mely szerint ellenállhatlan vonzódást érzett egyszer
életében szemtül szembe nézni egy valóságos szarvasgomba-pástétommal.
Artur a föld alól is előkerítette volna s a mint Muki letette az
asztalra a tálat, melynek tartalmára vonatkozólag Durák Péter és neje
többször megesküdtek, hogy az igazi szarvasgomba-pástétom, Hollaki Pető
ur nem állhatta meg, hogy a csodálatos eledelt meg ne forgassa és
ismételve fel ne kiáltson: – Uraim, ez lukullusi dőzsölés! Falvay
Piroska vágyai sokkal szerényebbek és gyakorlatiabbak voltak; ő egy
kucséber-kosárra vágyott, melyre nézve, miután Vizaknai Gyuri tizszer
egymásután hiába próbált volna szerencsét, a direktor odaütvén hegyes
keselyü-orrát, nem mulasztotta el megjegyezni, hogy: – Honfitársam, ön a
szerencsének kiválasztott kegyencze, mert jegyezze meg szive mélyén: a
jós jelek sohasem csalnak! Piroska elpirult s Gyuri felbuzdultában
kifizette a kosár árát, melyből Kálmánka úgy teletömte magát fügével,
hogy egyszerre csak elállt a lélekzete, elkékült s csak miután anyja, az
utolérhetetlen szende, egész erejét megfeszítve kezdte volna hátba
bufálni, tért ismét annyira magához, hogy érthető szóval ki tudta
fejezni, miszerint most már datolyával óhajtana kisérletet tenni. Mátéfi
ur mellé a direktorné jutott, kinek lovagja a megviselt arcz mosolyának
fénye alatt annyira megfeledkezett élete szomoru körülményeiről, hogy
Mukinak félszemével csipve intett egyet. A hollandi pinczér azonban nem
emlékezvén, hogy az ő idejében efféle történt volna, sehogysem értette
el az intést, míg Mátéfi ur némi habozás után ki nem jelentette, hogy
puncsot óhajt. Bige Géza is bemutatta magát a társaságnak s miután
Hollaki ur e szavakkal rázta volna meg kezét: – Légy üdvöz üldözött
testvérem a muzsákban! – kritikusi szemei azonnal felfedeztek egy kis
drámai tehetséget, kinek kék szemei, hosszu szempillái és sok kopott
piros szalagja volt. Nehány jelentéktelenebb szőke és barna szintén
megtalálta a magáét s a közeledés annyira ment, hogy egy piros-pozsgás
kisasszony, kit a direktor könnyen megfogható okokból szivesen
alkalmazott férfiszerepekre, egyszerre a legélesebben felsikoltott. E
feltünő sikoly különben úgy magyaráztatott, hogy a masinakészítő Fekete
uj találmányu gyufatartóját mutatván be neki, ez a piros-pozsgás kis
ujjat úgy oda találta csiptetni, hogy az áldozatot csak Tuzok Szaniszló
ur volt képes megszabadítani, illetőleg visszaadni müvészi pályájának.
Mindent összevéve azonban, a vacsora fényesen sikerült, az arany ifjuság
minden tagját jövőre a legszebb reményekkel kecsegtette, s Hollaki Pető
ur, mikor piszkos fehér sálját nyaka körül tekergette, méltán kiáltott
fel: – Úgy látom én, uraim, hogy mi a vészektől hányatott óczeánról egy
megvihatatlan kikötőbe jutottunk! Muki, az én vacsorámhoz számíts még
egy pohár sziverősítőt és mindjárt hozd is el magaddal. Uraim, holnap:
_Miczbán és fiai!_

Bármily szép remények szövettek, szarvasgomba-pástétomok, puncsok
rendeltettek, narancsok, fügék és datolyák nyerettek is ez este, a
következő napok mindazonáltal sokat összeromboltak az édes
számitásokból. Megjelent Ilona. És jóllehet Muskotai Györgyikének a
legfinomabb izlése és legcsengőbb hangja, Falvay Piroskának a
legszerényebb vágyai és legapróbb lábai, az utolérhetetlen szendének
legellenálhatatlanabb mosolya, a piros-pozsgás kisasszonynak
férfiszerepekre legalkalmasabb formái, az új drámai tehetségnek
legselymesebb szempillái voltak, mindez azonban elhomályosodott ama
bájos, hódító, fejedelmi jelenség előtt. Sötét hajának illatos erdejében
eltévedt, szemeinek sugaraiban megvakult az egész fiatalság. A mint
Vincze bácsi először meglátta, önkénytelenűl szaladt ki a száján, hogy
szeretné látni, van-e ilyen szép leány még egy a világon?! És
káromkodott, mint a jégeső, hogy ember még úgy elámítva nem volt, mint
ő, mikor az este azt a kiéhezett asszonyságot megvendégelte, kinél
hamisabb szemei, hamisabb fogai és hamisabb haja nem igen hiszi hogy
lennének valakinek. Vincze bácsinak valamint tegnap esti számlája, úgy
mai elragadtatása sem állt egyedül. Tuzok Szaniszló oly óriási éljent
kiáltott a hasonlíthatatlan szépségnek, hogy mellette egy érdekes
állapotban lévő asszonyság (kinek már-már a legszebb reményei voltak,
hogy kicsinye a megcsodált Ilonára fog ütni,) görcsöket kapott s ha el
nem távolítják, a legroszabbtól lehete tartani. A fiatalság egytül-egyig
megbánta tegnap elhamarkodott szavát és hirtelenében választottjának
felmondta a hűséget. Előttük különösen érdekes szinben tüntette fel az
új jelenséget a fiatal Mágócsi gróf bizonyos hajótörést szenvedett
törekvéseinek hire. Azonnal lakomát rendeltek Durák uramnál a tündér
tiszteletére; de Ilona a meghivást, mindnyájuk közös csodálkozására s az
utolérhetetlen szendének harsány és mély jelentésű gúnykaczaja közt
visszautasította. A színfalak mögött ácsorogva, egyre kérdezgették
egymástól, hogy vajjon lehetséges-e ez? Bár e visszautasítás
homlokegyenest ellenkezett minden eddigi tapasztalatukkal, kénytelenek
voltak elhinni, mert Ilona, czifra szinpadi ruháit belerakosgatván
kosarába s az ott ólálkodó Miska inas gondjaira bizván, (kinél
Kálmánkának nem vala nagyobb bámulója, különösen ha feltette arany színű
parókáját s oldalára övezte gyiklesőjét,) haza felé indult. Hasonlóképen
ellenállt a szép leány ama kisérleteknek is, melyek szerint néhány
fényesebb sikere után a Fekete Sas-beli fiatalság tömegesen és tüntetve
hazakisérni óhajtotta. Vincze bácsi biztatta őket, hogy csak ne
csüggedjenek; az egész világon nem volt több bevehetetlen vár, csak egy,
s azt ő már ezelőtt harmincz esztendővel meghódította; a többi mind
lárifári! Az arany ifjúság azonban ez általánosságokban szóló biztatások
ellenére sem tudta egy darabig, mihez kezdjen már most.

A töprengés e napjaiban látott világot a _Karámosi hiradó_ hasábjain B.
G. aláirással a következő kis költemény:

VÁR ÉS SZIV.

  A nöi szív más, mint a vár,
  Mely egy vitéznek – vívja bár
  Száz évig, – kaput sohse tár
  De hogyha jő ezer csatár
  Mindjárt megesik benn a kár.
  A nőszív ellen mint madár,
  Szívekhez szóló kis dalár,
  Mely erdőkön magába jár:
  Úgy indulj s – leppattan a zár,
  Választottad repesve vár.

A rövidke dal, melynek új és eredeti életbölcsészeti csattanójára a
költő-szerkesztő méltán volt büszke, nem merült el a hatástalanságnak
ama mély tengerébe, melynek fenekén kétszáz és néhány testvére
várakozott rá. Miután a szerző az illető számból kiosztogatta volna a
megkivántató mennyiségű tiszteletpéldányokat, melyek után az iszonyúan
befont könyvnyomtató minden héten sírva nézett, a kevés eredeti eszmével
dicsekvő Gál Andris meglepetve kiáltott fel: – Biz ez igaz lehet; már
ezután csak a magam kezére dolgozom én is Ilonánál! Az eszme hatott s a
tömeges megrohanások abban maradtak.

Dacsó Artur azonban egy esős, viharos este a Fekete Sas kis hátulsó
ajtajánál nagy titokban leskelődött a leglengébb lépések után s nagy
hévvel ajánlotta föl odaállított hintaját, úgy fejezvén ki magát, hogy:
végtelenül boldog lenne, ha a kisasszonyt lakására ragadhatná s így
némileg helyrehozhatná az idő udvariatlanságát. Jóllehet azonban,
nagyobb dísz kedveért mind a kocsis, mind az inas vörös posztó
sapkájáról az udvariatlan idő ellenére le volt húzva a viaszos vászon;
jóllehet Miska egy élénk nyikkanással már ki is fejezte örömét, hogy a
kosárral majd ő is felkap a bakra: Ilona igen szépen megköszönte a
szivességet és kifeszített esernyőjével a hulló esőben megindult gyalog.
Artur azonnal kiadván személyzetének a parancsot, hogy a viaszos vászon
újból felhuzandó sapkáikra, ez este nagy bankót dobott Kóficznak, csupa
szomorú nótákat huzatott és új terveken törte fejét. Másnap egy drága
karpereczet vásárolt, melynek értékét Vizaknay Gyuri utóbb két-háromszáz
pengőre tette, s tekintve, hogy az ékszer közepén egy nagy zafir
ragyogott, e körűl meg számtalan kisebb rubin fényeskedett, lódítása ez
alkalommal még szerénynek mondható. De a rubintos karperecz sem járt
különben, mint a mult esti udvariasság; az inas, kinek sapkája ez
alkalommal szinte lehető tüzesen vöröslött, a levéllel együtt
visszahozta. Erre már egy Arturnál kevésbbé híres gavallér is haragra
lobbant volna: s nincs rajta semmi csodálnivaló, ha aznap este már –
egész tüntetéssel – Muskotai Györgyikét szállította haza híres hintaján
s a két vagy háromszáz pengős karpereczet az ő csuklóira szánta, melyek
egy már említett ünnepélyes alkalommal törvényes birtokába is jutottak a
zafirnak és rubintoknak. A zsák e szerint megtalálta foltját; de úgy
látszott, a kaland hagyott egy kis tövist Artur lelkében, mert ha Ilona
szóba került, mindíg elborította arczát a vér s egyszerre az elkeseredés
hetykesége csendült meg hangjában.

A többiek ostromgépei nem voltak olyan fényesek, mint a vásznatlan
sapkáju huszár és a két-háromszáz pengős karperecz. Gencsy Laczi, kinek
otthonát a kétely eloszlathatatlan homálya takarta, válogatott virágokat
küldött «családi parkjából.» Fekete Mihály egy saját találmányu
kesztyűhuzóval kedveskedett, melylyel azonban, mint levelében
megjegyezte, kissé «óvatosan» kell bánni. Gál Andris tömérdek koszorút
vásárolt, tömérdek szallagot kötözött rájok és tömérdek csizmadia-inast
vitt föl a kakasülőre, kiknek kipróbált torkuk és tenyerük volt. Bige
Géza kedveskedései teljesen a szerencsétlen könyvnyomtató rovására
mentek, miután e kiváló képességű fiatal ember az erdők magányos
daláráról való gondolatát egészen komolyan vette és ha a _Karámosi
hiradót_ zöld erdőnek képzeljük, úgy ez erdő valamennyi lombja zengett
szívekhez szóló daloktól. Bizonyos tekintetben ilyen módon próbálkozott
a sanyarú vagyoni viszonyok közt élő Mátéfi Rudi is, ki családi
gitárjával éjjelenként meg-megjelent a megyercsi utczai tündérlak előtt
mindaddig, míg egy lantos tisztelgése alkalmával az ablakból valami
vasorrú bába nyakon nem öntötte. Vincze bácsinak többi, meg nem nevezett
fia is (finom urak és goromba ripőkök) mind sürgölődött egygyel-mással a
körűlrajongott szépség lábainál. Minthogy ez utóbb elsorolt
kedveskedések kevésbbé voltak tüntetők, zajosak, (noha a keztyűhúzó a
kellő óvatosság elmulasztása mellett rettentőket szokott csattani,)
költségesek és kihívók, nem is vonták magok után a bukást oly gyorsan,
mint Artur vörös sapkái és ékszer-doboza. Ilona itt-ott: az angol
kertben, az utczán, a szinházban szivesen szóba állt velök; ha nem
voltak nagy csapatban, meg is engedte, hogy elkisérjék; királynéi
tekintetét jó kedvvel nyugtatta gárdáján s egyiknek-másiknak olykor
egy-egy fenséges mosoly, vagy leereszkedő kézszorítás is jutott; de a
tündérlak kis szobája, bármilyen hangos, vagy akármilyen gyöngéd
kopogtatásra soha senki előtt nem nyílt meg.

Nem volt e szerint mást mit tenni, ha az imádók minden áron közelébe
óhajtottak férkőzni, mint a csizmadia-műhelyen keresztűl próbálni
szerencsét. Ha valakinek kedvese ablaka alatt árul egy virágárus leány,
bizonyára nem fog másutt venni bokrétát. Szikra István uram lett
egyszerre a legkeresettebb csizmadia a városban. Míg eddigelé inkább
csak válogatós és fillérkedő paraszt-emberek számára varrott nagy
idomtalan, hájra szomjazó bőr-ladikokat, most egyszerre a
legeslegfinomabb munkával árasztották el. Minden valamire való gavallér
hozzá járt csizmát szabatni, tudakozódni, kérdezősködni s valóban egy
kis időre úgy látszott, mintha Rácz Mihály csillaga végképen hanyatlóban
lenne. Még Vincze bácsi is odavetődött s hosszan magyarázván, hogy azt a
tömérdek fiatal embert mind egy szálig ő utasította ide, a miért is nem
hiszi, hogy nála valaki nagyobb elismerést érdemeljen a világon;
egyelőre azonban csak egy pár kordován csizmára lenne szüksége. Szikra
uram sugárzott a boldogságtól s már-már azon járatta eszét, hogy a télre
bizonyosan fénymázas bőrre is szüksége lesz. Két legényt tartott s a
Miska gyerek mellékes művészi foglalkozása mellett nem győzött elegendő
fonalat szurkolni. E hirtelen szerencse, melynek okaira nézve a keresett
majszter különben nem volt kétségben, végzetesen döntött az 1. és 2.
számmal jelölt Szikrácskák jövő sorsa felett is. Apjok, ki eddig kezük
letörésével fenyegetőzött, ha egy gyönge pillanatukban eszükbe jutna
csizmadiákká képeztetni magukat, egyszerre megváltoztatta véleményét s
fenyegetéseinek kegyetlen végrehajtását arra az esetre igérte, ha
hütlenek lennének atyáik mesterségéhez. Diadaltól ragyogó arczczal
emlegette, hogy: ime, minő csodálatos eredménye van a művészetnek és
milyen szerencsét hozott házukra az a dicső fehérszemély, ki az este is
«keserű könyvhullatásra» ragadta az egész publikumot. A zöld szemű
sárkány azonban egyet toppantott, megránczigálta Miska üstökét, (kit a
kosárhordozásnál fogva bűnrészesnek tartott) s hátba ütvén a 3 és 4-et,
így felelt: – Azt mondom én te neked, ember, hogy ebül gyült pénz, ebül
vész el és még ha sokat csavarogsz, előbb-utóbb áristomba kerülsz és
mindnyájan elmehetünk koldulni és én, ha lehetséges volna, boldogult
első uramat tíz körmömmel is kikaparnám síri földjéből és meg vannak
számlálva a napok, a meddig én ezt a komédiás fehérszemélyt itt a háznál
megtűröm.

Akármilyen kevéssé szokott rendszerint előrelátó lenni a szenvedély, a
bekövetkezett körülmények egymásután igazat szolgáltattak a
majszternének. A megrendelők serege lassan-lassan kezdett elmaradozni. A
fiatalok kezdtek meggyőződni róla, hogy a fenséges mosolyok és
leereszkedő kézszorítások ellenére minden igyekezetük hiábavaló. Rájok
sem vár semmi egyéb, mint a mi Rábaváron az ifjú Mágócsi gróffal, itt
Karámoson pedig Dacsó Arturral történt. Ilona valóságos kőszent, kinek
nincsen szíve. És minden további lépés: új meg új csizma-rendelések,
bokréták a családi parkból, keztyűhúzók, kakasülői dijjak dús fizetése,
érzelmes költemények, rezgő hangú gitár, mind mind hiábavaló! Miután
ekként számot vetettek volna multtal és jövővel, legczélszerűbbnek
találták Artur példáját követni s első választottaiktól megkérdeni,
hogy: «mi lenne, ha visszatérne a régi istenasszony s az elváltakat
összehajtaná újra érczigába?» Muskotay Györgyikénél nem voltak
kegyetlenebbek sem Falvay Piroska, sem az utolérhetetlen szende, sem a
férfiszerepekre különösen alkalmas piros-pozsgás kisasszony, sem a
hosszú pilláju drámai tehetség, sem ama bizonyos szőkék és barnák. Ekkép
Ilona egyszerre magára hagyatott.

Így álltak a dolgok azon a késő estén, melyen újra együtt ült az arany
ifjúság a Fekete Sas kis külön éttermében, hol egy vidéki tag: a sokat
járt-kelt Ivánfi Gyula báró, ki tehetségeire nézve még szerény és boldog
bátyjának is mögötte maradt, születésenapját tartotta. Muki kölcsön vett
pitykés zekéjében oly kevéssé illett be hollandi mintának, mint még alig
valaha s Durák Péter legalázatosabb mosolyával forgolódott az ünnepelt
fiatal úr és Vincze bácsi körül. A czigány húzta s a neszmélyis,
somlais, pezsgős palaczkok olvasatlan sora és velük a felköszöntések
árja már régen megindúlt; Vincze úr legalább egy tuczat egészen páratlan
dolgot hozott elő s Gál Andris nagy kaczagás közt már a harmadik tizest
gyömöszölte be Kóficz hegedűjének száján. A milyen bőven folyt a bor,
olyan gyorsan röpült az idő. A nagy ingás óra, melyet a gazda
bizonyítása szerint havonkint csak egyszer kellett felhúzni, éjfélt
mutatott s a legkicsapongóbb vidámság ölelgette puha, meleg karjaival a
mulató czimborákat. Kóficz legmesteribb és fájdalmasabb fogásait
túlrikoltotta egy-egy rekedt torok s az ifjú szemek és szívek olyan
tűzben égtek, melyben az élet minden kételye, a multnak minden fájó
emléke, a bölcsességnek minden meggondolása felolvadt. A lárma,
ölelkezés, ember-szólás, élczek, nóták annál fesztelenebbekké lettek,
minél inkább gyérült a társaság a nagy, külső szobában, melynek ajtaja a
czigány kedvéért tárva volt. Végre rajtuk kivül a vendégek mind
eltávoztak s vagy a jó magyar vért dicsérve, vagy a késő muzsika ellen
zugolódva hazafelé baktattak, vagy épen ágyukban horkoltak. Csak egy
vékony és kopott alak (azt mondták, szinész) ült makacsul az ajtó
mellett s vetett be a mulatókra mérges pillantásokat.

Béla ez este csöppet sem volt jobb a többinél; ajkai csakugy hahotáztak,
arcza csakugy tüzelt, szemei csakugy révedeztek, nyakkendője csakugy
kioldozódott s öklei csakugy verték az asztalt. Mindebben természetesen
rendkivüli öröme telt Vincze bácsinak, ki figyelemmel kisérvén egyébkor
nem ritkán el-elfanyarodó arczát, valamit nyugtalanul kereső szemeit,
hátrakapkodott fejét, (mintha mindig állna valaki a háta megett,)
el-elhallgató szavát és megrettenő kifejezését: már-már kétkedni kezdett
benne, hogy méltó utódja ama páratlan öregnek. Ez az éjtszaka azonban
tökéletesen megvigasztalta, jóllehet Béla jókedvének rózsaszín fátyla
alól most is vetett egynéhány fürkésző pillantást a vékony muzsa-papra.
Könyökére dülve nézegetett feléje. – Nem az, nem az, – gondolá. Szemei
sokkal világosabbak voltak, haja meg sötétebb s szoronkodó, örökös
panaszra álló arcza, hol vette volna e vad kifejezést?! Nem, nem lehet
az.

Béla töprengései közben az ünnepelt báró kinyilatkoztatta, hogy beszédet
kivánna tartani. Tuzok Szaniszló az óhajtást parancsnak vevén, azonnal
rendelkezésére bocsátotta vállaknak nevezett bástyafokait, melyek
segítségével a szónok fölemelkedvén s a körülményekhez képest
megkettőzvén szokott homályos beszédmodorát, így kezdé:

– Izé… fiuk! Én láttam izében egy izé… hogy is mondjam csak? Igenis, egy
izét… egy képet. Egy holt ember volt lefestve rajta, ki a míg élt,
rémítő fukar volt, mint az én izém… a bátyám. Mikor aztán meghalt, hát
felbontották.

– Pompás! – tört ki a hazátlan Gencsy Laczi, kinek visszatarthatatlan
lelkesedése azonban a legroszabb hatással volt a már-már kerékvágásba
csapó szónokra, ki gondolatmenetében egyszerre megzavartatván, újra a
legsűrübb homályban kezdett tévelyegni.

– Ne izélj közbe, Laczi. Hát izé… felbontották és… hogy is mondjam csak?
Igenis, a szíve helyett egy izét… egy darab követ vettek ki belőle és
azt most is mutogatják. (Itt már a diadal örömével kezdett mosolyogni,
de mint látni fogjuk, nagyon korán, mert a folytatása így hangzott:)
Legyünk izék… nagylelküek fiuk és miután… hogy is hívják csak? Igenis,
miután Vándor Ilona szíve helyett is egy ilyen izét találnának, hát…
hát… miután… izé… na…

– Ilona egészségére! Az ő egészségére! A bevehetetlen várért! A
márványszűzért! – kiáltozott és koczintott a fiatalság, megszabadítván
az ünnepeltet amaz áthatatlan sötétségtől, melybe utolsó szavaival
mélyedt. Béla is ivott; mintha vállára ütött volna láthatatlan kisérője,
a «köd előttem – köd utánam» czimbora; ragyogó szemei előtt meg újra
felmerült a bájos alak, mely a meghódíthatatlanság csábjával régen
ingerelte. A zaj egy kissé csillapulván, Vincze bácsi büszkén vágott az
asztalra.

– Megmondtam már, fiuk hogy mihasznák vagytok és egyiktek se tud a
csizióhoz. Te se Artur, te se Gyuri, te se, te se. Egyetlenegy
márványszűz élt csak a világon és az Angelika volt, kihez hasonló
nőszemély még nem játszott komédiát. Hej, fiúk, mikor Angelika
Griseldist ábrázolta! (Balkezének kövér mutatóujjával csettentett
egyet.) De most már az sincs. Csak én kellettem – és azután nem volt
egyetlen egy sem.

– Hiába dicsekszel, öreg ficzkó! – kiáltott Vizaknay Gyuri, felvéve a
keztyüt. Itt próbálnád meg a szerencsédet! ’Sz én is ismertem egy gazdag
zsidó-leányt Pesten jogászkoromban, a kiről az volt a hír, és igaz is
volt, hogy apáczává akart lenni. A mennyi valamirevaló fiatal ember csak
volt akkor Rábaváron, mind csapta a levet körülötte.

– Vigyázz, pajtás, vigyázz! Előbb Pestet mondtál, – figyelmeztette a
gáncsoskodó Laczi.

Gyuri méregbe jött, és egy rövid percznyi szünet után ráförmedt
ellenfelére:

– Hát nincs neked egyéb dolgod, mint hogy engem itt hazugságba keverj?
Hát hazudtam én valaha életemben fiuk? Mondjátok ki bátran a szemembe,
kaptatok engem eddig hazugságon?

Mély, kínos és nyomasztó csönd lett, melyet Gyuri a maga részére
kielégítő bizonyságul elfogadván, így folytatta:

– Nohát! Olyan szemei voltak, mint az egeken ragyogó csillagok és olyan
szíve volt, mint a felolvaszthatatlan jeges tenger. Hanem a mint én
közelitettem hozzá, úgy fölengedett, hogy mindjárt feleségül is vehettem
volna, ha lett volna neki valamije.

– Vigyázz, Gyuri, vigyázz! Most mondtad, hogy gazdag volt.

A hazug lehető nyugalommal adta meg a felvilágosítást:

– Az volt, de mire én megismerkedtem velük, már elszegényedtek. Hanem
ismertem én egy másik ilyenforma szép istencsodáját is. Annak már aztán
ugyan kijutott az áldásból! Gazdag zsidó leány volt Pesten és erőnek
erejével apáczává akart lenni.

– Vigyázz, pajtás! Ebben a pillanatban beszélted, – hahotázott a
hontalan kötekedő, jókedvével a legszélesebb körökben viszhangra
találván.

– Laczi, azt mondom, ne ingerelj! – rivallt rá a vérig boszantott
előadó. Azt mondom, ne ingerelj, mert ha engem valaki felbőszít, akkor
oroszlán lakik bennem. Oroszlán! Inkább állj elő és mondd el, mire
mentél a te tündér Ilonáddal? No fiuk, ha hazugságot akartok hallani,
most hallgassatok!

A gáncsoskodó czimbora előbb egy lenéző mosolylyal felelt. Aztán nem
tartotta eltagadhatónak a «családi parkból» került virágok sorsát; hanem
szeretné látni, hogy ugyan kicsoda ment, vagy ki megy nála többre. Annak
az egészségére emeli föl poharát.

Ittak. Bélát megint vállon ragadta a néma czimbora s egy szédületes és
ellenállhatatlan örvényt tárt fel szikrázó, véres, kihevült szemei
előtt. Egy pillanat műve volt az egész; ama végzetes pillanatok
egyikének műve, melyek nem tartanak tovább, mint az égi villanás s vagy
megfoghatatlan és nem sejtett fényt terjesztenek maguk körül, vagy
elkápráztatnak és hosszu időre szóló pusztulás forrásai. E pillanat
alatt lehatolt Béla lázas tekintete az örvény fenekére. Ragyogó
csillagseregtől körülvéve látott egy igézően szép arczot, mély sötétségü
fürtökkel, eddig meg nem vítt korlátokkal előtte, a küzdelem
izgalmaival, a diadal mámorával s bódulatával. A nevetve összeütött
poharak csengésében a Loreley csábító énekét hallotta s maga sem tudta,
hogy mint, (oly kevéssé volt már ura magának!) csak elkiáltotta nagy
büszkén:

– Az én egészségemre ittatok, fiuk! Mert ha egyikőtöknek nem hajolt,
fogadom, hogy az én számitásomat nem húzza egy könnyen keresztül.

A késői éjjeli óra, az olvasatlan ugyan, de megszámlálhatatlan üres
palaczk, a sikoltozó hegedűszó ellenére, (melyek közt igen ritkán
látszik valami kivihetetlennek, csodálatosnak és hihetetlennek,) a víg
társaság asztalának kellős közepére nem közönséges meglepetés volt e
szavakkal odadobva. Az egyik szája nyitva maradt rá bámultában, a másik
ajkán feledte kiivott poharát, a harmadik szemeit meresztette tágra, a
negyedik metsző s szünni nem akaró hahotába tört. Vincze bácsi az ámulat
első percze után méltóságosan emelkedett fel ültéből és Béla vállát
megveregetvén, ily lelkesedett szavakra fakadt:

– Ember vagy a talpadon, öcsém! Ehhez fogható ficzkót mutassatok nekem,
ha tudtok! A páratlan öreg feltámadt. (A vén korhely e szavaknál
könnyeket, valóságos könnyeket morzsolt szét szemeiben és kiterjesztette
karjait.) Ide, Béla, hadd avatlak fel egy sokat tapasztalt ajak
csókjával! Meglásd, még szerencsét hoz.

Mig Béla a félszázados vörös mellény fullasztó szomszédságában nyögött,
a többiek nyelve is megeredt és sorra újrázták a derék áldomást. Csak a
biborszinre vált Dacsó Artur szegezte Bélára szemeit, merőn, hunyorítás
nélkül, egyenesen és komoran, mint az ugrásra készülő tigris. Egyszer
csak – a mint a vörös mellény nagy nehezen elbocsátotta áldozatát –
tömött tárczáját e szavakkal vágta az asztalra, melyen a
legszeszélyesebben kigondolt tó- és csatorna-rendszerek valának
tanulmányozhatók:

– Itt van, Béla! Ha szavadnak akarsz állni, dobd oda mellé a magadét és
azután próbálj szerencsét. Adok egy hónapot; elég annyi?

Béla egy kissé zavarba jőve rázkódott össze. De ez csak egy
szempillantásig tartott. (Ennyi idő tökéletesen elég volt arra, hogy
láthatatlan tanácsadója a fülébe sugja: Egy víg hónap, fiu! Gondold meg
jól, mennyit ér neked egy vigan töltött hónap!?) Azután hatalmába keríté
arczát az az elbizakodott, megvető, reménytelen mosoly, melyet évek óta
egyedül ismert. Zsebébe nyult, kivette tárczáját ő is s a másik mellé
dobta.

– Áll a fogadás – mondá.

A czimborák mind felugráltak az asztal körül, hogy ki messe el a
páratlan fogadást, (Artur úgy megszorította Béla kezét, hogy ez majd
felszisszent), melyet Vincze bácsi epokhálisnak nevezett a hanyatlani
indult magyar gavallérság történetében.

– Ez aztán valami, fiuk! Hol találtok ehhez fogható lelkesedést? –
kiabált a vén legény. Te sokat láttál már Gyula, hát mondd meg, láttál-e
ennél a fölbuzdulásnál felségesebb valamit?

Az ünnepeltnek akadozó nyelve már csak a legnagyobb erőfeszítéssel volt
képes egy kis jelentéktelen szolgálatot teljesíteni, mely mindössze is
ennyiből állt:

– De ott izében… iszen ti közületek senki sem volt még izében… hát hogy
mertek itt izélni?

Vincze úr megvető pillantást vetvén az est elázott hősére, jobbját
felemelte s egy keresztet intett feléje, mely annyit szokott jelenteni,
hogy: már ennek mára vége. Azután nagy kezeit rátette az asztalon fekvő
bőr tárczákra és borizü, rekedt hangján tovább lelkesedett:

– Mondjátok még, hogy én nem tudom megválasztani barátaimat?! (Soha
senki nem mondta eddig, a ki ismerte.) Mondjátok, hogy akad még
egyetlenegy ilyen kompánia a hazában?! Jer, jer ide Artur te is a
keblemre! A fogadás áll. El ne felejtsétek: ma október 30-ika van és
mához egy hónapra november 20-ika lesz. Vagy akarom mondani: november
30-ika. Nem volt ilyen október azóta fiuk, hogy a kiterjesztett erősség
megteremtetett! Ilyen nem volt.

Itt egy kis időre gondolatokba mélyedt az öreg korhely, még pedig nem
azon, hogy csakugyan október hónapban teremtetett-e a kiterjesztett
erősség, a mi legalább is kétes, hanem egész más plánum villant meg az
agyában.

– Artur, – mondá – tudod-e, mennyi van a bugyillárisodban?

– Nem vagyok én zsidó, hogy pénzt olvassak, – felelt méltatlankodó
visszautasítással a kérdezett. Ha kiürül, megtömöm.

– Az igaz, hogy neked csak úri tempóid vannak, – nevetett Vincze.
Persze, hogy úgy van. Ha kiürül, megtömöd! Hát te tudod-e Béla?

– Olvasd meg bátyám, ha tudni akarod.

A korhely-mester ravasz baráti intésre emelte mutató-ujját s hamis,
vörös szemei úgy elkezdtek villogni a két egybehangzó válaszra, mintha
csak sziporkáztak volna.

– Nem, – riadt föl, hatalmas markaiba rejtve a tárczákat, – a világért
sem olvasom. Igazi gavallér nem adja arra a fejét soha. Nem olvasom; ti
látatlanba fogadtatok. Hanem őrizetem alá fogom venni a pénzeteket. És
becsületemre mondom nektek, hogy pénz még úgy megőrizve nem volt halandó
ember által, mint a tietek lesz én általam. De nem olvasunk meg semmit!
A ki megnyeri, annak én ezen a helyen november 30-án kezébe fogom
szolgáltatni. Nézzétek csak: horkolt-e valaha ember fia ilyen szörnyen,
mint ez a mihaszna báró!?

A sovány, komor alak, ki egész eddig sötétben üldögélt a külső szobában
és figyelemmel kisért minden szót, egyszerre eltünt. A hold fehér világa
megsápasztotta ugyan beesett arczának lobogó tüzét; de az éjjeli csend
annál borzasztóbban visszhangozta fuldokló kaczagását, mintha maga is
gyönyörködnék benne s amaz emberek módjára, kik a mástól hallott jó
élczeket szeretik ismételgetni, újra meg újra utána mondogatná.

– Nem ismertél rám, Béla? – beszélt csukló nevetés közben. Nem ismert
rám! Még annyi lelkiismerete sincs, mint a kutyának, melynek összevaczog
a foga, mikor megmart ellenségét megpillantja! De rám fogsz ismerni,
nyomorult, keservesen fogsz rám ismerni, mielőtt őt érintenéd! Még ezt
is, ezt is! Hát az egész világ szépségére és ártatlanságára éhes vagy?
Hát azt hiszed, hitvány pénzeddel mindent megvásárolhatsz? De mit
lármázok én itt az éjtszakában, mint a bolond, mikor háladatosnak
kellene lennem irántad!? Mert te fogod fölnyitni Ilona szemeit
valósággal, hogy nektek nagyuraknak, kiknek kezére vágyik, csak teste
kell és semmi más; hogy ti csupán a sötétben akarjátok birni és künn a
világosságon soha sem fogjátok ismerni őt; hogy csókjaitok nem
kastélyokban, hanem kórházban fogják megvetni halálos ágyát! Te fogod
mindezt megmagyarázni neki és te veted meg végre az én nászágyamat.
Hahaha!

Mindezt sokszor elmondta, a mint a néma, kihalt utczákon bolyongott.
Elkeseredett, durva, szilaj szivében, mely régesrégtől boszut
rejtegetett és készített testvére gyilkosának, bősz, kaczagó kín
tombolt, hogy oltárképére megalkudtak s az neki, épen neki jutott. Oly
rongyos és tehetetlen koldus volt ahhoz képest! Nem volt testében ideg,
mely ne reszketett volna e hideg őszi éjtszakán égő gyűlölettől,
féktelen szerelemtől, kitörő szégyentől és maga ellen intézett vad
szemrehányásoktól. Majd őrült remények, majd bukásának borzongató
sejtelme futották át egész valóját, mig az elhagyatott, sötét házak
csöndes sorai mellett kóválygott. Sokszor elment és sokszor megállt a
Szikra István házának ablaka alatt. Úgy tetszett, mintha a hold
mindenüvé beható sugarai áttörték volna a vékony foszlányos fehér
függönyöket s ezeken belül a tündérvilágból mutattak volna képet az
ablak alatt ácsorgó komédiásnak. Egy alvó királynét, kinek keble
nyugodtan piheg, mig ágyát rémalakok: vigyorgó törpék, lólábu ördögök és
tánczoló manók kiterjesztett karokkal veszik körül. Pedig lázas fejét a
falhoz támasztva semmit, semmit nem látott egyebet a göröngyös, hideg,
fekete földnél. Bámult, mig a bakter galléron nem fogta és rá nem
mordult:

[Illustration: A mint a néma, kihalt utczákon bolyongott…]

– Ha felöntöttünk a garatra, jobb lenne ám odahaza az ágyban
nyujtózkodni, mint a más becsületes ember háza előtt!

Miklós (mert ő volt az éjjeli csavargó) nagy, értetlen szemeket
meresztett a dárdás emberre s egy szó felelet nélkül tovább indult. Alig
ment azonban egy-két lépést, az utcza tulsó végéről egy kurjogató
csoportot látott és hallott közeledni. Meghuzta magát egy gémes kut
mellé. A víg sereg széles jókedvvel közeledett s a lármában, melylyel az
egész megyercsi utczát fölverte, bőven volt része mindegyik tagjának.
Mig az ébredő kutyák szörnyű ugatással köszöntötték őket és ostromolták
két oldalt az utczaajtókat, egy recsegő hang különösen kivált a
zsivajból:

– Mutassatok nekem ilyen gavallérokat, mint mi vagyunk! Kóficz, tégy ki
magadért, mert olyan urral van dolgod, a ki szinaranyból csináltathatna
hegedüt az egész pereputtyodnak! Na fiuk, halt! Itt volnánk.

A Szikráék háza előtt álltak meg s Kóficz olyan mély érzéssel rántotta
rá a Cserebogarat, a minő csak két szál hurjától kitelt. A
megfélemlített kutyák iszonyú vonítással kisérték a nótát, melybe a
tisztelkedők a legkeservesebb hangon beleénekeltek, mig a tulsó oldalon
a bakter, dárdájára támaszkodva, rendkivüli gyönyörüséggel hallgatta az
egészet.

Miklós a kút mögött dühösen rázta ökleit feléjök.

– Csak kurjogassatok, muzsikáltassatok – mondá – hogy siketüljön meg
bele az egész utcza! Bolondok, eszeveszettek vagytok egytül egyig, ha
nem tudjátok, hogy minden hangotok engem emel előtte és engem fog
czélhoz vezetni! Csak szórd a pénzedet és ordíts, Kálozdy Béla; a te
szégyened és az én boszum közeledik! Már fogy a rovásom s a számadás
napja hamarabb itt lesz, mint várnád!


XV. FEJEZET.  Liber amorum.

Hajnallott. És a Szikra-féle kerítésre támaszkodva, harsány szavával
tegnap este óta már ötödször énekelte el legelső versét a bakter:

  Hallja minden háznak ura:
  Tizet ütött már az óra!
  Lefekhettek nyugovóra!
  A tűzre jól vigyázzatok,
  Veszedelmet ne csináljatok!
  Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!

És Szikra István uram még mindig nincs itthon. Valóban a dárdás emberrel
való abbeli állandó egyezségüket, hogy a megyercsi utczának szürben
bandukoló éjjeli órája Szikráné asszonyom ablaka alatt mindaddig tizet
ordítozzon, mig a majszter úr haza nem tér, a műpártoló csizmadia –
tekintve a keleten jelentkező pitymallatot – még ilyen fenékig nem
aknázta ki soha s a bakter el is határozta magában, hogy holnap estére
semminémü hitegetések által le nem hagyja magát vétetni lábáról és ha
Szikra uram vonakodik a rendes itcze helyett a rendkivüli szolgálatnak
megfelelőleg egy rendkivüli pintet fizetni a Mihaszná-nál, holnapután
esti tiz órától kezdve reggeli négyet fog kiáltozni a háza előtt. Ezzel
szüre alá kapta rettentő fegyverét és haza felé indult a temető sornak.

A másik szerződő fél ezt, fájdalom, nem tehette. Már oly tökéletesen
kivirradt, hogy teljes lehetetlenség lett volna tovább is a tiz órás
politikát folytatni. Szikráné asszonyom méregtől tajtékozva, kezében egy
csomó kóczos hajjal, (mely Miska fejének termékeny talajáról került), 1.
és 2-nek ábécés könyveiket, melyek mellé nagy buzgón letelepedtek,
egészen más czélra használta, mint a mire azok szerzőjük által
elkészíttettek és a helytartó tanács által megjutalmaztattak; 3. 4. és
5-nek olyan reggelit osztogatott, a melyről bizonyosan nem álmodtak s
szivesen le is mondtak volna; az egész házat össze-vissza forgatta,
dúlt-fúlt és az «embert» mégsem tudta előteremteni. Hosszú és az első öt
számra nézve különösen gyötrelmes várakozás után megjelent egy hajdu a
városházáról és meghozta a hírt, hogy Szikra uram az éjjel csendzavarás
miatt letartóztattatott. A rettentő hírre a tomboló asszony két oldalt
odakapott fodratlan és bodratlan hálófőkötőjéhez s a hiób-hirnök sietett
felhasználni ama bizonyos pillanatokat, mig forgott vele a világ. Mire
nagy sokára megállt, Szikráné nem látott maga előtt senkit, kitől bővebb
fölvilágosítást kaphatott volna a szomorú eseményre vonatkozólag. Nem
tudott e szerint semmi egyebet, mint azt, a mi már hetek óta világos
volt előtte, hogy egész családi szerencsétlenségének az első szobában
lakó komédiásné az oka, ki az «embert» ingyen-bilétekkel a teátromba
csalogatván, minden rosszra csábítja. Egy pár rövid pillanat alatt kész
volt határozata. A kis 5-öt jobb karjára kapván, balmarkának egy
megfeszített fogásával a 3-at és 4-et üstökénél fogva összekapcsolta és
irgalmatlanul vonszolta maga után az első szoba ajtajáig, melyet minden
illedelem nélkül belökött, és szikrázó szemekkel (melyek hasonlítottak a
sziporkázó zöld görögtűzhöz) megállt a küszöbön.

Ilona épen arany szálakat varrott egy vörös selyem ruhához, melyben ma
este rettentő átkokat kellend végighallgatnia. A sors azonban úgy
intézte a dolgot, hogy az esti előadásból kénytelen legyen már reggel
leczkét venni. Az elkeseredett majszterné következő beszéddel kivánt jó
reggelt neki:

– Egészségére kivánnám az éjtszakai nyugodalmat a kisasszonynak, ha
mindnyájunknak lenne azóta pihenésünk, mióta ide betette a lábát és a
legfeketébb éjtszakában itt muzsikáltatja magát és mindahárom
kicsinyemet fölveri, és két itcze tejre volt szükségem, mig megint el
birtam őket altatni – és…

– De asszonyom, – szólt közbe varrását ölébe ejtve Ilona. Az övéhez
hasonló gyönge kéznek azonban nem sikerülhet ilyen áradatot
feltartóztatni.

– Kikérem magamnak kisasszony, – folytatta a furia, miközben a 4.
szabadulási kisérleteket tett az önmegadó 3. mellől, mi Szikránét még
nagyobb dühre ingerelte. – Kikérem magamnak és beszédem lenne a
kisasszonynyal, mert én minden embert meg szoktam becsülni, hanem egy
órát sem türhetem tovább a házamnál. (Lélegzetet vesz.) Az még semmi,
hogy a kicsinyeimet éjtszakának idején fölverik, mintha csak korcsmában
laknának és maguk is bizonyíthatják. Hát aludtatok-e az éjjel, te
mamlasz?

– Nem aludtunk, nyanya, hanem a muzsikát hallgattuk, – felelt a
bátrabbik és ezzel megtévén kötelességüket, mindnyájan szabadon
bocsáttattak s oly távolságban foglaltak, fejöket tapogatva, állást, a
hol némileg biztonságban érezhették magukat.

– Az még mind semmi, – zakatolt tovább Szikráné asszonyom utolérhetetlen
tökélyü beszélő gépe, – az még mind semmi, noha én ilyet sem láttam még
jóravaló háznál; de tudja meg az ifjasszony vagy kisasszony, vagy magam
sem tudom, minek mondjam, hogy épen e minutumban járt itt a városházától
egy hajdu. (Lélegzik.) És tudja meg, hogy az uram csendháborítás miatt
be lett csukva az áristomba és ennek senki más oka nincs a kisasszonyon
kivül, mert én soha semmiféle rosszra nem csábítottam és bizonyságom
lehet boldogult első uram, a ki mind e mai napig soha csöndet nem
háborított (könnyü annak odakünn!) és kivéve egyetlenegyszer, mikor a
fejét beverték, soha törvény elé nem került. És ha van lelke a
kisasszonynak, hogyan tudott egy becsületes embert ennyire behálózni és
eddigelé nem is volt benne egyéb hiba, mint hogy igen drága bőröket
szokott vásárolni. (Fuj.) Már most csak a mindentudó isten tudja, hogy
mit vétett és az is meglehet, hogy embert ölt, mert a Rácz Mihályra
mindig fente a fogát és felakasztják érte és elliczitálják a házunkat,
pedig boldogult első uramnak is van benne ötszáz forintja és ki is
kaparnám én őtet, ha lehetne, tiz körmömmel a siri földjéből.

A zajos jelenet, mely félig a konyhában történt (ennek küszöbén foglalt
állást Szikráné) már hallgatókat is csábított. A szomszéd udvar
kerítésére fölmászott két szolgalegény s onnan hallgatta a lármát, mig a
nyitott utczaajtóban a vén Szabóné meg egy sereg gyerek hallgatózott.
Növelte a zsivajt, hogy a helyszinén ácsorgó 3. 4. és 5, kikhez
időközben 1. és 2. is csatlakozott, hallván, hogy apjukat nem sokára fel
fogják akasztani s e szerint temetés lesz a háznál, pokoli
jajveszéklésben tört ki, melyet azonban Szikráné asszonyomnak nem került
nagy megerőltetésébe túlsivítani.

– Igenis, és a kisasszony lelkén fog száradni, mert ingyen-biléteket
adogatott neki és nem szünt meg a teátromba csalogatni. Én sohasem
voltam a teátromban és nem is akarok soha elmenni és nem tudom, hogy
mérnek-e ott bort is, de az uram, mióta a komédiába jár, minden éjjel
részegen jön haza. Azért csak pakoljon össze a leányasszony vagy nem
tudom minek mondjam, és jobb lesz, ha mindjárt a korcsmába hurczolkodik,
mert becsületes háznál sehol sem fogják megszenvedni, és én…

E pillanatban az utczaajtóban ácsorgó sihederek egyike elkiáltotta
magát:

– Hozzák a Szikra csizmaziát!

A furia e jeladásra minden nagyobb megdöbbenés nélkül, hogy az érkező
csendzavarót minél hatásosabban fogadhassa, ismét karjára kapta a háta
mögött settenkedő kis 5-öst, ki koránál fogva még nem levén eléggé
óvatos, igen közel talált simulni hozzá. A pillanatnyi kinálkozó szünet
alatt Ilona, ki haragtól és szégyentől sápadtan fogózott az asztalba,
mint már annyiszor, ismét megkisértette szólani:

– Jól van, asszonyom, csak annyi szivességgel legyen irántam…

– Még szivességet mer emlegetni! – borította el a szegény leányt
szóáradatával ujolag a csizmadiáné. Még szivességet! Nézze meg az ember!
Szivességet most, a mikor épen hozzák lánczokra verve miatta az uramat
és engem is el fognak vinni bizonyságnak, hogy csakugyan ő volt-e a
gyilkosságnak oka és én tőlem semmi legkisebb kiméletet ne várjon a
leányasszony vagy… mert olyan igazán el fogok beszélni mindent, mintha
felséges mennyei birám előtt kellene vallást tennem. Óh uram teremtőm!

Szikra István uram e szavaknál megérkezett; azonban korántsem lánczokba
verve. Hanem inkább még mindig keresztbe álló szemekkel, homlokába
csüngő hajjal, összecsukló lábakkal, félrevágott süveggel, leszaggatott
gombokkal és egy könyörületes szamaritánussal, kinek több része volt
hazaérkeztében, mint neki magának. Az utczaajtó előtt már jócskán
meggyülekezett a kis csoport fejcsóváló asszonyokból, röhögő
legényekből, szájtátó gyerekekből és lábaik alatt befelé furakodó
kiváncsi bundás kutyákból. Az érkező gazdának szivesen nyitottak utat
abban a reményben, hogy még aztán következik a java. Felesége csakugyan
ki is rohant elibe, karján az 5-tel; de azon való kellemetlen
meglepetésében, hogy férje lábain nincsenek békók, e megvető szavakkal
fordult el tőle:

– Nem ismerlek, ember! – és dühe a szánandó Szikra uram láttára a
legmagasabb fokra hágott. A szenvedély sajátságos logikájánál fogva
azonban már egy rövid szempillantás mulva úgy látszott, hogy mégis csak
ismeri, mert igy támadta meg a szegény, falhoz támasztott csizmadiát:

– Ember, csak ne is szólj, mert én már a legkisebbik gonosz porczikádat
is ismerem, a melyik veled együtt most került ki az áristomból és a
törvény urai nem tehettek volna nekem nagyobb gyönyörüséget, mintha
mindenkorra ott fogtak volna és most, ha jót akarsz, mondd meg nekem,
hogy nem a teátrom volt-e mindennek az oka?

A kóterből kikerült szerencsétlen ember teljesen megszontyolodva,
szétvetett lábakkal és majdnem könnyező szemekkel támaszkodott a falnak.
Régi méltósága és rendíthetetlen nyugodalma oda volt s zavart állapota
ellenére is átlátta, hogy ránézve most legjobb politika a teljes megadás
és bűnbánat. Azért hát suttogó, szinte siránkozó hangon válaszolt:

– Igazad van, Sára. Neked mindig iga… iga… igazad van. (Egyet fordult
feje a falon.) Mindennek az vala az oka. Az a szörnyüséges szép ária,
melyet az utczán is el akartam dallani.

A politika sikeres volt, mert a bősz asszony visszaugrott első
áldozatára, ki elrejtett arczczal húzta meg magát kis szobája legbenső
sarkában és várt a vihar csillapulására. Mindhiába.

– Azt akarja, ugy-e a leányasszony, vagy minek is mondjam, hogy még egy
hétig legyek szives? Nem leszek szives egy minutáig sem és azt mondom,
szedje össze a czókmókját és úgy legyek becsületes asszony, a mint itt
csak egy óráig is megszenvedem.

– Igazad van, Sára – sóhajtott a csizmadia.

– De asszonyom, ez mégis sok!

– Nem akar tágítani a kisasszony? – dühöngött Szikráné. Te Szikra,
Miska, Ferkó fogjátok meg azokat a ládákat és hordjátok ki nekem mind,
mind, mind az utczára. Egy minutáig sem tűrök itt egy gombostüt sem a
komédiából és azt mondom neked Szikra, ha nem akarsz mozdulni…

– Viszem, Sára, viszem – akadozott a csizmadia és nagy támolyogva fülön
fogott egy kosarat.

– Uram, – rimánkodott a leány, – legyen könyörülettel. Ön tudja, hogy én
nem vagyok semminek az oka és estig el fogok hurczolkodni.

Hiába. A néző közönség nagy gyönyörüségére a ládák és kosarak egymásután
vándoroltak ki az utczára. A mulatság, lárma általános volt s két
parasztszekér is épen megállt csodájára, mikor egy könnyü uri hintó arra
hajtatott. Béla már az utcza szájában kihajolt a csődületre s a hogy a
ház elé értek, kikiáltott kocsisának, hogy álljon meg. Leugrott,
félrelökdöste az ácsorgókat s besietett az udvarra, hol Szikra uram egy
könnyü táska terhe alatt elvesztette az egyensulyt és hanyatt terült.

– Mi történik itt? – kiáltotta az érkezett.

– Kinek mi köze hozzá?! – rikácsolta az asszony, egy kék selyem ruhát
dobván föltápászkodó férje karjai közé. – Kinek mi köze? Ki hitta ide az
urat? Azért hogy hintón jár, tudja meg, hogy minden kakas úr a maga
szemétdombján és ennek a háznak én vagyok az asszonya és ide senkinek
sincs jussa az én engedelmem nélkül betenni a lábát. (Lélegzetet vesz.)
Te Szikra, nézz a lábad alá, mert ha még egyszer elvágod magadat, úgy
becsuklak a műhelybe, hogy olyan áristomod az éjtszaka sem volt.

Béla csak egy megvető pillantásra méltatva a veszekedő asszonyt, kit
férje fölött kivívott győzelme egyre elbizakodottabbá és bőszebbé tett,
besietett Ilonához, kinek szobájából Miska épen egy-két régi arczképpel
oldalgott kifelé. A lányt könnyek között, kezeit tördelve találta.

– Szóljon, kisasszony, – mondá az ifjú, becsapva maga után a szoba
ajtaját s megragadva a színésznő kezeit, – szóljon, miféle durva
embertelenség történik itt?

Ilona röviden és szaggatottan elmondott a történtekből annyit, a mennyit
maga is tudott s összekulcsolt kezekkel kérte látogatóját, hogy
szabadítsa meg a botránytól, mely rá várakozik. Már a szoba kis kerek
ablaka előtt is észrevehető volt egy-két vörös pofa, több pár vigyorgó
szem és egy rettentő nagy dagadt orr, melyek mind ellenállhatatlan
kiváncsisággal behatolni igyekeztek a szobába, mígnem a nagy orr
meggondolatlan előretörekvése egy ablaktáblát éles reccsenéssel
megpattantván, az egész tömeg egy szempillantás alatt eltünt.

– Legyen nyugton kisasszony, azonnal rendet csinálok s zaj és bámulók
nélkül hagyhatja itt e vendégszeretetlen házat, – mondá Béla s egy
perczre magára hagyván Ilonát, az udvarra s utczára indult, hol a
fölhalmozott kosarak és ládák körül a röhögő, lármázó csoport még mindig
ott bámészkodott s részint a majszternének a ház végéről hallatszó
rikácsolásait leste, hol Szikra uramnak kellett harmadszori elbukása
után új kóterbe vándorolnia, részint egy kis kinálkozó szerzemény után
nézett s Ragadósné szoknyájának ránczai közül oldalt egy-két pántlikának
a vége ki is kandikált.

– Takarodtok innen, léhütő mihasznák! – kiáltott rájok szikrázó
szemekkel az ifjú s lovagostorát megsuhogtatta. Takarodtok innen, vagy
mind becsukatlak benneteket!

– Ohó, ifjuram, – tiltakozott két kövér kofa, – ahhoz még nekünk is
lenne egy kis szavunk! Nézze meg az ember; becsukat!

Miután azonban Béla vastag végén kezdte fogni a fenyegetést; a vörös
hajú Mikének, ki egy ládából kicsillant, aranynak látszó nyakláncz körül
különös előszeretettel babrált, végig húzott a hátán; odaszólt
kocsisának, hogy Ragadósnét kötözze meg, mire a vén boszorkány egy
szempillantás alatt láthatatlanná tette magát; s a láthatáron két városi
hajdú kék liberiája tünt fel: a kiváncsi parasztok lovaik közé csaptak,
a vörös Mike az általa igénybe veendő igazságszolgáltatás fennhangú
emlegetésével tágított s a többiek is elszéledtek, kivéve a kerítésre
mászott két szolgalegényt, kik magas polczukon és vasvillájuk mellett
biztosan érezték magokat.

– János, – szólt Béla kocsisának, miután a ház eleje megtisztult, –
ezeket a málhákat felrakod s a kisasszonynyal együtt a Fekete Sas-ba
viszed. Ott szobát nyittatsz és megvársz engem.

– Úgy lesz, uram, – dörmögött János és hozzálátott a munkához.

– Kisasszony, – jelentette odabenn Béla Ilonának, – minden rendben van.
Ha úgy tetszik, foglalja el kocsimat s vegyen ideiglenes szállást a
Sasban. Meg fogja engedni, hogy rövid idő mulva hogyléte után
tudakozódhassam. Semmit se féljen, kisasszony. Gazdasszonya új
áldozatott kapott; férjével van elfoglalva. Isten önnel!

Egy kis félóra mulva Béla a Sas egyik emeleti szobájának ajtaján
kopogtatott és belépett. Ama vendéglői szobák egyikében volt, melyeknek
rideg barátságtalansága visszataszítja a belépőt. Az ablakfák közti
réseken minduntalan beszisszen a szél s egyet-egyet fuj a surolatlan
padlón összegyült szemétre. Az üres butorokról sok helyt lepattogzott a
fénymáz, leestek a zárak s lyukaikban csakúgy lignek-lógnak a kulcsok.
Az ágy, szekrények, a mosdó belső deszkái sárga és szürke szemeikkel
mereven bámulnak. A pamlag és székek szennyes vászonnal vannak behuzva;
de a por azért megtalálta útját. Az ablakfüggönyök zsinórja elszakadt s
az ajtó előtt minden perczben megkondul egyszer, kétszer vagy háromszor
egy repedt kolomp és a cselédek durván kiabálnak egymásra. Hideg van; de
a fáért külön kell csöngetni kétszer; ha kialszik, megint kétszer és ha
mindaddig akarsz csengetni, míg fázni fogsz, akkor mindörökké csöngetned
kell, mert e szobában, a másikban, a harmadikban mindig hideg volt,
hideg van és hideg lesz, melyen a nap legforróbb sugarai ép úgy nem
tudnak segíteni, mint a legizzóbb parázs.

Ilona a kerek asztal mellett ül, melyen egy pár életunt légy várva várja
utolsó óráját, miután a sors még azt a kegyet is megtagadta tőlük, hogy
legalább a légy-papiros édes mérgéből szivhatnák a halált. Az új vendég
szép fejét karjára hajtotta, melyről végig aláhullott a bő ruhaujj. Még
nem nyult hozzá málhájához; minden ott hevert a szoba közepén, mintha
huzódoznék itt valamivel közelebbi ismeretséget kötni. A lány nagy,
kerek szemeivel, melyekben igen kevés volt a merengő kifejezés, némi
bosszuságfélével látszott messze képekbe mélyedni, melyeknek több, bár
nem épen gyöngéd szavuk lehetett hozzá, mint e rideg szobának, mely az
arczok oly sűrű változását látja, hogy egész elbódultnak és megnémultnak
tetszik bele. Ha igaz az, hogy rendesen arra vágyódunk, arról
álmodozunk, a mi legtávolabb van tőlünk, úgy amaz igéző, sötét szemek
bizonyára az otthon képeit keresték, melytől oly messze jutott. Annak a
nagy rozzant háznak siralmas képét, melyben csak az uraskodó
koldusbüszkeség tartotta a lelket; mely azóta kótyavetyére került s
valószinüleg le is romboltatott; melynek fübenőtte udvarán, esőjárta
fedele alatt s megfogyatkozott butoru szobáiban töltötte gyermekkorát.
Bár a vén kapitányra minduntalan jártak a zsidók, hogy kidobják a
roskadozó épületből; bár apját-anyját sohasem ismerte s csak rokonoknak
ette szükös kegyelemkenyerét; bár csikorgó téli napokon sokat dideregtek
ott is mind a hárman: a vén kapitány, a puczczos és bölcs néni meg ő;
bár az egész élete sokkal keservesebb volt, mint más gyermekeké szokott
lenni: istenem, azért mégis csak otthon volt! Az uzsorások szavuknak
szoktak állani s a kapitány és felesége csakugyan nem hunyhatták le
szemöket az ősi portán. A könyveket bujó néni tanácsa volt, mikor a
nyomoruság keze már utolsókat csavarintott sorsukon, hogy ő színésznővé
legyen. Akkor még ott ült két üde arczán a gyermekszépség
visszahozhatatlan, rózsás hamva s nagy fekete szemei tapasztalatlan
bámészságukban még sokkal szebbek voltak. A vén kapitány nem szívesen
egyezett bele; de ez szegény, élete végén abban a mértékben lett egyre
szótalanabb, a mint pipájából fogyott a dohány. A néni sokszor
elmagyarázta előtte, hogy az meg az a herczeg, ez meg ez a gróf mind
színésznőt vett feleségül, kik kastélyokban laktak és négy lovon jártak;
hát Ilonát miért ne érhetné ilyen szerencse?! Az urának végtére egészen
kifogyott a dohánya s a kis rokonleány isten nevében szélnek
eresztetett.

És az örökké vándorló szél vitte tovább, mindig tovább, az ország egyik
széléről a másikra. Vitte, vitte és örült, hogy világjáró nagy
otthontalanságában ilyen szép útitársra tett szert s eszében sem volt,
hogy akármiféle kastélyban is letegye. Mint a madár, mely röptében
leggyöngébb tollait, pelyheit hullatja el s csak az erőseket tartja meg,
melyekkel fenntarthatja magát a magasban s kormányozhatja légi útját:
úgy vesztette el hosszú, pihenéstelen vándorlásán egymásután ama finom
pelyheket, melyeknek az életben semmi más hasznát nem veszszük, mint
hogy szívünk melegét megőrzik s az idegen világnak sok hideg lehellete
ellen megvédelmezik. A nagy szemű, rózsás arczu, reszkető gyermekből
bájos, csábító leány lett, ki már csak erejében gyönyörködött, nem
találta magát épen rosszul odafenn s gyakran kedvére volt az izgató
játék, melybe a sorssal keveredett. A legnagyobb színészeket ép úgy,
mint azokat, kik bálványuknak ismeretlen, az éhenhalás utolsó perczéig
kitartó vértanúi voltak, kevés kivétellel azok közt kell keresnünk, kik
könyvük mellől az iskolából megszöktek, apjok átkával nem gondoltak s
anyjuk könnyeivel sok rossz éjtszakán keresztül álmodtak. Ilona azokkal
együtt, kik mintegy véletlenből vagy rendes lépcsőkön át jutnak a
deszkákra, nem csüggött pályáján benső, feláldozó szeretettel, melynek
semmi czélja a dicsőség megfoghatatlan álmain kivül. Sokszor fogadta
közönségének tapsait és koszoruit, melyeket néha meg is érdemelt,
kihevült arczczal és dobogó szívvel; de egész lelkében felháborodott,
valahányszor egy napot koplalni volt kénytelen. Gyakran egész
elcsüggedtnek látszott abbeli nagy csalódásában, hogy a szél, mely
nevelőszüleinek már évek óta csak a porával vesződik, még mindig nem
tartja kötelességének valami ősi kastély vaskapuját felszakítani előtte,
hova fején grófi koronával, csábos vállain hermelines palásttal, hódoló
szolganép kettős sora közt tartaná bevonulását. Voltak már gazdag és
rangbeli imádói, de ezek közül egy sem volt hajlandó tanúk előtt
ismételni esküit; a ki legkomolyabbnak látszott közöttük, a fiatal
Mágócsi gróf, az is féltékenyebb volt nevére, mint szerelmes bele. És
Ilona nem volt olyan gyöngéd, ábrándos lélek, hogy akár valami jövőjét
veszélyeztető czéltalan szerelemnek engedje át lelkét, akár mélyebben
meghatni engedje magát olyan kutya-hűség által, a milyennel Miklós
követte nyomon lépteit. Tükre még szépnek, ellenállhatatlanul szépnek
mutatta s mégis oly hosszú és erős ellenállásra talál! Minden bizalmas
beszélgetés után, melyet tükrével folytatott, kevesebb oka volt
kétkedőnek és több türelmetlennek lennie. Igen jól ismerte czélja
elérésének nélkülözhetetlen eszközét is: bizonyos büszke erélylyel
taposta a végetlen országutak rögeit; egy-egy útszéli virágért, futó
órák muló gyönyöreért meg nem állt, le nem hajlott, el nem bukott; nem
akart koczkáztatni soha semmit, hogy a megtántorodásnak még híre se
kereshesse föl. Mennyi volt e tartózkodásban erény, mennyi számítás, azt
bajos lenne mérlegelni; elég az hozzá, hogy Ernő gróf ostromának eddig
ép úgy ellenállt, mint Miklós esdekléseinek. Hasonlított ama délamerikai
sziklákhoz, melyeken a legragyogóbb, pompásabb virágok díszlenek a
nélkül, hogy valami talajnak nyomát fel lehetne fedezni rajtok; csak
sziklák.

A megaláztatás ama perczei, melyeket e reggelen átélt, kétségkivül
felzaklatták lelkét; míg egy-két pillanatra megkapta az érzelmesség s
gyermekkorának otthonába vezette, addig harag is lobogott benne pályája
ellen, elégedetlenség a sors ellen, csalódás nevelő-szülei ellen s egy
alak is megjelent előtte, ki egykor mindenesetre vonásról vonásra
hasonlított hozzá, de most arcza ránczos, szemei fénytelenek, termete
meggörnyedt, ruhája rongyos, kenyere száraz. Összeborzadt és sápadt
képpel tekintett föl vendégére. Béla állt elötte.

– Bocsánat, kisasszony, – mondá az érkezett, kinek fátyolos hangja,
beesett, sötét szemei s arczcsontjain az élénk vörösség tanúságot tettek
a mult éjtszakáról, – bocsánatot, aggódtam hogyléte felől s magam
akartam bizonyságot szerezni, hogy az izgalom nem okozott-e komolyabb
bajt?

– Nagyon köszönöm, uram, – szólt kissé erőltetett nyugalommal Ilona s
izgatottabban tette hozzá: – de semmi bajom. Nézze, itt van a szerepem
ma estére s egész nyugodtan tanulom. Egy fiatal leányt fogok játszani,
kit az egész világ szeret. Semmi, semmi bajom, uram. Hanem mondja csak,
minő köszönetet vár ön?

– Szót se erről, kisasszony, – mondá Béla, még mindig állva a leány
előtt. De mégis, van egy kérésem. Remélhetem-e, hogy teljesíteni fogja?

– Bizom lovagiasságában és igent mondok.

– Nem csalódik, kisasszony. A kérés tulajdonképen egy töredelmes
vallomáson kezdődik, mely, félek, félszeg helyzetben fog bemutatni
önnek. Én nagyon fiatal koromban a múzsáknak is áldoztam és sok-sok
rossz verset összeírtam. Van köztük egy drámai költemény is, melynek
czíme: _A nemtő._ Ismerőseim, kik azt az előadást rendezik a szükölködők
javára, melyre most az egész város készül, levettek lábamról, hogy
költeményemet engedjem át a műsorozatnak. Mindig azt hittem, hogy igen
kegyetlen kritikusa vagyok magamnak s valamennyi firkám nem érdemel mást
egy lenéző mosolynál; ezt is csak a magam részéről, mert arra épen nem
méltó, hogy a más szeme elé kerüljön. De most, hogy egy gyönge percznek,
melyben hajdani iskolatársaim egyikével közöltem költeményemet, érzem
súlyos következményeit, egyszerre tudatára ébredek egész hiúságomnak.
Hatást szeretnék s a hatás eszközeit keresem. Kitalálhatja kérésemet,
kisasszony, melylyel a mai kellemetlen események nélkül is fölkerestem
volna. Bármilyen kevéssé szokás nők elé legnagyobb gyöngeségeinkkel
lépni, megvallom, engem egy kissé izgat e vakmerőség, melylyel önt a
nemtő szerepének elszavalására kérem.

– Óh uram, – vágott Béla szavaiba bájos mosolylyal a szinésznő, –
valóban nem kivánhatott volna rám nézve kellemesebbet.

– Csak nyugtával a napot, kisasszony, – folytatta az ifju. Verseim
hosszúk, nehezek s épen nem gördülékenyek. Azonfelül mondtam már, hogy
egyszerre mily nagy mértékben tört ki rajtam a költők közös betegsége: a
hiúság. Perczről perczre jobban erőt vesz rajtam. Nemcsak hatást
keresek, hanem valósággal féltem művemet. Kérem kisasszony, ne vessen
rám ilyen neheztelő szemeket, mert megakadok. Tudja, hogy őrültekkel és
költőkkel szemben mindig készen kell tartani egy sereg bocsánatot.
Megkapom? Tehát kimondom, a mire készülök. Engedje meg, hogy _A nemtő_
betanulásánál segítségére lehessek.

Ilona egypár pillanatig látszólag szórakozottan tekintett ki az ablakon.
Így is érezte, mint gyúl ki erősebb és erősebb tűz Béla szemeiben s
visszafordulva, kezet nyujtott neki.

– Legyen. Mikor adja ön az első leczkét?

– Kérem, nem leczkéről van szó, kisasszony, – mondá Béla. Csak egy-egy
kis fölvilágosításról, ha valahol tollam eltévesztette volna gondolataim
utját. Ennyi az egész. Nehány nap mulva elhozom a szerepet, hogy együtt
olvassuk át. Előre is sokszor és szivemből köszönöm, kisasszony.

Az ifju kalapját vette s kezet nyujtott.

– Addig is Isten önnel. Ne adja magát nagyon a borongásnak, ámbár ez
otthoniatlan szoba…

– Eh, balgaság, – tört ki Ilona, mintha amaz egyszerű szó szívének
nagyon kifeszített hurját érintette volna. Én mindenütt otthon vagyok!

Felkaczagott s elsietett próbára. A szekrények nagy, üres, sárga
szemeiket meregették utána. A próba a lehető leggyarlóbban ment, úgy,
hogy Hollaki úr haját tépte mérgében. Ilona a végszót minduntalan
eltévesztette s oly lenéző közönynyel viselte magát nálánál reményekben
szegényebb s foltokban dusabb pályatársai iránt, hogy az egész világ
szeretetére, mely dédelgetve fogta körül, igen-igen méltatlan volt. Mig
a változáson megdöbbent intrikus egy pillanatra sem vette le róla
hiuz-szemeit, az utolérhetetlen szende biráknak hitta föl Hollakit,
Bendeguzt, a szinfalakat, a sugólyukat, mindenkit és mindent, hogy
vajjon játék-e az, a mivel Ilona előállni merészkedik, vagy csak
tehetetlen vergődés?

Egyszersmind az iránt is kifejezte reményét, hogy ma lesz a napja, hogy
az elbolondított publikum végre eszére tér.

– De uraim és hölgyeim, – rikácsolt a keselyü, – térjenek önök is
eszükre és gondolják meg, hogy a _Világ kedvencze_ nem tréfa! Kálmánka,
te mosd meg a pofádat, mert így senki sem fogja elhinni, hogy
folytonosan közel vagy a halálhoz. Folytassuk tehát. (Súlytalan lábával
egyet dobbant és vékony madárfejét hátraveti.) Mindnyájatokhoz szólok,
deli lovagok! Legyen nyugodt Eudoxia, szívem angyala! Nos kinek van
bátorsága mérkőzni velem… bátorsága mérkőzni velem… mérkőzni velem…
velem… Hát hányszor mondjam még el, hogy: velem, velem, velem?! Hát
Ilona kisasszony, az ön kecses fülei minden fogékonyságukat elvesztették
a végszók iránt? Sajnálom, de végszók nélkül nincs művészet.

Béla sem a legnyugodtabban lapozott aznap estefelé a kálozdi kastély kis
szobájában régi iratai között. Sok apró emlék szele csapta meg a
kinyitogatott fiókokból s hüsítette még mindig mámoros, kábult, forró
fejét. Régi levelek kerültek kutató kezébe, melyeknek titkát esztendők
előtt elárulta a feltört pecsét, s melyek – most úgy tetszik mégis –
mintha soha sem hallott dolgokat ujságolnának neki. De nem igen
érdeklik. Csak futó pillantásokat vet beléjök. Könnyedén csapkodja egyik
levelet a másik után; itt-ott el is reped, le is szakad a papir, a mint
gondtalanul dobálja e gyürődött lapokat, melyeknek minden sora gond s
minden gondja ő. Ebbe a csomagba versei vannak kötve; ezek kellenek
neki. Papirra téve mind a sok édes titok, melyet a dunaszögi kerti lak
nyitott ablakán át éjente sugdosott neki a Dunáról odaszökött szellő,
vagy azok a puha, barna fürtök, melyek arczához tévedtek, vagy ama régi
halhatatlanok, kikkel gyerekkorában kipirult arczczal álmodott. Ki hitte
volna, hogy a fennszárnyaló lelkesedés, mely lélegzetét visszatartva
hallgatta egykor a minden másnak hangtalan suttogást, oly szolgálatba
kerüljön valaha, melynek semmi köze az ideálhoz?!

– Sohasem tudja senki, minek veszi hasznát életében; – mondogatta Béla,
hátravetve magát karszékében iróasztala előtt. Verseinek átlátszó
hullámai fenekén ott csillog a drágalátos igazgyöngy s ott indult meg ég
felé a rózsaszín korallmunka, mely oly ritkán emelkedik ki az életnek
soknemű vihara ellenére ama hullámok közül. Béla előbb csodálkozó képpel
forgatta a lapokat, mint a hogy régi arczképeinket szoktuk, melyeknek
vonásaiban csak nehezen ismerünk magunkra. Majd gúnyos mosolyt váltott
tekintete s így nézegettek egymásra soká, hosszan a bús ifjú és a nevető
férfi. Hallottuk, hogy a legnagyobb fájdalom: nyomorogva emlékezni régi
boldogságunkra; vajjon e mosolygó emlékezés az egykori bánatokra a
legnagyobb örömet jelenti-e? _A nemtő_ meglett. Egy kis hímzett
könyvjelző hullott belőle a földre és tünt el a szőnyeg fodrai közt,
mintha csak azt akarta volna, hogy feledkezzenek el róla végkép. Béla
ledült a kerevetre, de álma nagyon nyugtalan lehetett, mert Istók – ki
többször elsétált a szobaajtó előtt – folytonosan hallotta hánykolódni s
már nehányszor lábujjhegyre is emelkedett, hogy betekint, de azután csak
megint meggondolta, hogy Béla már teljesen a víg életre adván magát, nem
igen látszik, hogy szüksége lenne a névtelen filozófra. És pipájának
csutorájával dörzsölgetvén homlokát, a mindig gondolatokba mélyedt
mentor tovább sétált.

Mikor a fiatal úr nehéz álmaiból kikeveredett, már egészen sötét volt
szobájában. Kitekintett a folyosóra. Ez egyhangú, rideg, végetlen
kőkoczkákon és falak közt is elfoglaltak az árnyak mindent. Egyik ajtó
nyilásán szökött ki egy sugár s a mint odabent a gyertyát hordozták, úgy
látszott, mintha magányosságában a félelemtől elsápadva, tévetegen és
vigasztalanul bolyongana idekünn s nem tudna senkit utbaigazítani. Egyik
ajtótól a másikhoz siklott, de a sok faragott oroszlánfő, sárkány és
kígyó olyan ijesztő szemeket vetettek rá, hogy csak megint tovább
szökött. Az ablakon időről-időre tekintett be egy csillag; de nehéz
felhők bujdostak az égen s minden perczben betakarták sötét
palástjaikkal. Homály és csönd volt, mint valami nagy sirboltban. Béla
összeborzadt és sohasem találta még ily nyomasztónak a kastély magányát.

Komor arczczal lépett az ebédlőbe, hol Istók nagy szorgalommal
tisztogatott egy egész regement pipaszárat egy hosszu nyaku boros üveg
mosolygós társaságában. Béla szótlanul vetette magát egy székre, egy kis
ideig szórakozottan dobolt az asztalon, azután vacsoráért csöngetett. A
mentor, bár egész becsületes lelkéből meg volt győződve róla, hogy most
neki – nyugdijaztatása ellenére – világos kötelessége lenne némi
mulatságos dolgokkal állani az unatkozó, ásítozó, borzongó úr elé, de a
szó szoros értelmében semmi okos gondolata nem jött, ha csak azzal nem
akart föllépni, hogy a Mihály meg a Zsuzska már verekesznek is. Nem,
inkább a legmegindítóbb tűzzel és legfárasztóbb szakadatlansággal fujta,
fujta egymásután a megrekedt pipaszárakat, képét felfujva, homlokát
összeránczolva és nekivörösödve, mintegy annak bizonyságára, hogy az ő
szája most folytonosan el van foglalva. Csak a vacsora végén, mikor a
fiatal gazda álmosan nagyokat pislogott s kezeit fázódva zsebre dugta,
csak akkor szánta el magát e találó biztatásra:

– Jól teszed, Béla, bölcsen teszed, hogy éled világodat. Ha
meggondoljuk, hogy az ember csak egyetlen egyszer él és hogy a halál
után úgyis mindennek vége lesz, valamint, hogy az mulasson, a ki teheti
és addig szedje az illatos rózsákat, míg tart a szép nyár: bizony Béla,
az a bölcs, a ki világát élni tudja.

A mentor – a mint a pufók Palkó az utolsó tányért elvette előle – oly
buzgalommal látott ismét a megrekedt pipaszárakhoz, mintha csak az
illatos rózsák szedésében menne jó példával elől.

Béla megfogadta szavát és ugyancsak élte világát. Egész Karámos
készülődött a küszöbön levő nagy jótékony előadásra, melyet annak rendje
szerint tánczvigalom is fog követni. Durák Péter, a feketesasos, soha
kiterjedtebb levelezést nem folytatott, mint a mire e vigalom
konyhájának érdekében fejét adta. A szabók, borbélyok, kertészek és
uzsorások életük egyik legszebb napjának néztek elibe. A három
bérkocsis, ki soványságban vetekedett lovaival, és úgy látszott, mintha
mindenkorra letette volna az alázatossági fogadást, csak úgy félvállról
beszélt az emberekkel, ha a nevezetes estéről volt szó. Hogy a zajos
előkészületek a távolban is visszhangot ébresztettek, kitetszik a
_Karámosi hiradó_ legújabb számából, melynek _Tárogató_ czimű rovata
nagy örömmel jelenti, hogy a közelgő ünnepélyes alkalomra Paróka
Gusztáv, jó nevű fodrász és Őszi Rózsa kisasszony, ügyes kezű
virágkészítőnő Pestről megérkeztek s a karámosi világnak ajánlják
szolgálataikat. A borbélyok dühös lenézéssel fogadták ugyan ezt a hirt,
de a hölgyvilág sietett hasznát venni. Ruhák és tervek szabattak finom
hálószövetből és durvább kelmékből, hajékek és mosolyok próbáltattak, a
természet és művészet mesterileg kombínáltatott, kisebb és nagyobb
összegek kölcsönvétettek s mindenki azon volt, hogy minél alaposabban
rászedje az irgalom angyalát, elhitetvén vele, hogy mindez egyedül az ő
kedvéért történik. Természetesen, a felfordulás azoknál a házaknál volt
legnagyobb, a hol valakire az előadásban való részvétel dicsősége is
várakozott. A kis Réthi Paula zongoramesterével már negyvenegyedszer
játsza végig Chopinnek diadalra hivatott nocturne-jét s a negyedik pár
czipőt küldi vissza, miután lábacskáit az emelvényen lehető előnyösen
szeretné bemutatni. Godonyi Márta kisasszony szavalna, ha ugyan idejében
megérkezik Pestről a ruhája (a szobaleány naponkint hatszor fordul meg a
postán tudakozódni), és ha udvarlói vállvetett erőfeszítésének sikerülni
fog elhitetni vele, hogy az _Élő szobrot_ nem annyira Vörös Marczi, mint
inkább Vörösmarty írta. Bige Géza tükör előtt készül felolvasására, mely
a szükölködés alkalomszerű képeiben ki fogja keresni a humoros vonásokat
s egy nagy hatásu felszólításon végződik a nemzet leányaihoz.

Mind e készülődések közül a legzajtalanabb, de kétségkívül a legbuzgóbb,
leghosszabb és legizgalmasabb az volt, mely a Fekete Sas egyik kis
szobájában folyt. Itt tanulták _A nemtő_ főszerepét, mely úgy teljesíti
magas hivatását, hogy beleszeret a költőbe s ennek ajándékozza szívét,
melyben a haza bánata legmélyebbre metsz s vigasztalására a
leggyöngédebb és legmerészebb hangok fakadnak. Hosszú órákat töltött
naponkint e kis szobában Béla és mester az oktatásban nem volt
fáradhatatlanabb soha. Míg az édes szavakat tanítványának csábos ajkáról
ujra meg ujra akarta hallani; midőn saját szívét feltárva, magyarázta
neki az ebben született érzéseket és gondolatokat, melyekből költeménye
szőve volt; midőn mohó tekintete a szavaló szép leány keblének és
kiterjesztett karjainak hullámaiba oda-odaveszett: az arany-háló,
melyben vergődött, mindig szűkebbre és szűkebbre vonatott körülötte. A
kisérlet, melyre Ilona türelmetlen szép fejét adta, igaz, koczkáztatóbb
volt minden eddiginél, de csak annyiban, hogy a bukás, mely rá
várakozhatott, mélyebb és örvényesebb vala az eddigieknél. De hogyan
bukhatnék, mikor minden kincsét a játékasztalra vetette s ellenfelének
szeme már káprázik és keze reszket?! Még hiányai, fogyatkozásai,
félszegsége is csak csábítók voltak Bélára nézve. A szépségtapasz
feketébb, mint az a felséges himlő volt, melynek eltakarására hivatott s
ha nem tetszett volna, bizonyosan nem lesz divattá. A fiatal mester
meggyőződött, hogy tanítványa épen nem szenvedélytelen teremtés; csak a
termékenyítő, gyümölcsöt érlelő talaj hiányzik belőle; de ezt a szikrát
forró nap süti, mely tarka és csodálatos virágokat csal belőle elő.
Szenvedélyeinek eddigelé csak a sors parancsolt, mikor vaspálczájával
megvonta körüle a kört, melyben mozoghatott. Béla sohasem látott ily
elbizakodott szegénységet, ily ügyesen varrott foltokat, ily feltünő
öltözékeket, ily parancsoló fellépést; sohasem hallott ily férfias
kaczagást, ily megfélemlítő haragot, ily erélyt a magányban s nőnél ily
tartózkodás nélküli, lebilincselő szellemet. Mindez eredeti volt előtte
s napról napra jobban megvesztegette tiszta látását. A próbák egyre
hosszabban tartottak s a hollandi Muki már gúnyos megjegyzésekre is
vetemedett. A múzsáknak szentelt perczek titkaiba azonban senki sem
hatolhatott be. A kettős jelenetek egyedüli tanui a bután tátogató
szekrények voltak, melyekről pedig már elmondtam, hogy meg volt tőlük
tagadva a szó s e szerint a látottakból semmit ki nem fecseghettek.
Bélát magát pedig a czimborák legtürelmetlenebb erőfeszítései sem tudták
mély hallgatásából kizavarni; sem Bige Géza hizelgő pillantásai, sem
Dacsó Artur csufondáros és kihívó viselete, sem Vincze bácsi furfangos
mesterfogásai.

A vén korhely tulajdonképen két kulacsos volt. Ha Bélát valahol magát
keríthette elő, nagy bajusza árnyékában meghúzódó ravasz mosolygással
így biztatta:

– Tied a dicsőség, Béla! Már pajtás, kiolvasom én a szemedből, hogy jó
úton vagy. Csak azt gondold meg jól, hogy a dicsőség a legdicsőbb dolog
a világon és a mellett a többi mind haszontalanság.

Mikor meg Arturral akadt össze, akkor így bölcselkedett:

– Te meg leszesz boszulva, Artur. Jól tudom, hogy a boszú a legédesebb a
világon és ki gondolna a boszú mellett még egyébre is?!

Elérkezett a hangverseny napja, egy szép, fényes novemberi nap. Béla
utolsó próbára kopogott a jól ismert kis szoba ajtaján. Ilona
holló-fekete hajába egy aranyos pillangó volt tűzve, melynek
szalagszárnyai kaczéran röpködtek. Soha nem fogadta Bélát csábosabb
mosolylyal s puhább, simulóbb kezekkel, mint ezen a nagy napon. Az ifjú
egy pillanatra megállt előtte s mélyen fekvő, nagy, merengő szemei azzal
a túláradó gyönyörködéssel pihentek a szép alakon, mely oly bőbeszédű,
hogy a nyelv vele együtt soha megszólalni sem mer.

– Ma már csak élvezni jöttem, Ilona, – mondá Béla, a leány kezeit nem
bocsátva el. Semmi megjegyzésem, semmi mondanivalóm nincs többé. Csak
jutalmamat kérem. Szeretném, ha én hallhatnám önt először úgy, a mint ma
este szavalni fog.

– Nem, Kálozdy úr – felelt a szinésznő. – Legyen türelemmel estig. Én
egyetlen tapstól sem akarom megfosztani magamat.

– Nem tudok türelmes lenni – folytatta hol hevesen, hol könnyedébben az
ifjú. – Nem hallott ön semmit arról a szegény bolond marquisról, a ki
reménytelenül szerette az isteni Adriennet. Minden ajtó el vala zárva
előtte, a szinházét kivéve, hol páholyában behunyt szemekkel leste a
szinpadról Adrienne forró szerelmi vallomásait s majd elájult
boldogságában. Higyje el ön, az e fajta imádók a leghívebbek. Ez a
bolond marquis is bizonyára ott volt az árok mellett, melybe elhagyatott
imádottját harangszó nélkül vetették. Ma nem vagyok mester, nem vagyok
költő, Ilona; ma csak ez a behunyt szemű imádó akarok lenni, ki egy-két
boldog perczért sóvárog.

A szinésznő elkaczagta magát.

– Sohasem láttam olyan fekete gerlét, – mondá – mint ön, marquis úr.
Turbékolása megindít. Kész vagyok engedni óhajtásának és szemét sem lesz
szükséges behunynia, mert nézze, nem térdel lábaimnál a szerencsés
vetélytárs.

Ilona szavalni kezdett. A nemtő kigyúlt arczczal, lángoló szemekkel
fogadott a költőnek örök szent szerelmet. Minél messzebb jutott, hangja
annál jobban reszketett, csuklott, fogyott. Arcza el-elsápadt, szava
akadozott. És ime, nemcsak a nagy monológot mondja el, hanem a költő
esküit is meghallgatja, melyeket estére Bendeguz fog eldörögni. Most
Béla helyettesíti. A nemtő meghallgatja s nem egészen szoborszerű
állásban tördeli kezeit. De ha igazán szereti a költőt, miért akar ennek
ölelő karjai közül oly lázas erőfeszítéssel megszabadulni?! Már ez a
jelenet a sokat látott szekrényeknek is tetszik, mert hosszú nagy
unalmak után jókedvűen megroppannak rá.

Ha e nagyon is korlátolt tehetségű tanúkon kívül véletlenül valaki más
is hallja és látja ez akadozást, készületlenséget, oda nem való
taglejtéseket, rossz hangsúlyozást, hamis érzelmességet és egybe nem
vágó ellenjátékot, az utolsó próba után semmiesetre sem merte volna azt
a fényes sikert megjósolni, melyet a kis dráma a karámosi közönség
színe-java előtt aznap este aratott. De mintha ki is cserélték volna
Ilonát, ki lebocsátott hosszú fekete hajával, mély tűzű sötét szemeivel
és csábos idomain ingerlően leomló lenge fehér öltözetével – a diadémján
vakítva ragyogó igazi gyémánt-csillag ellenére – épen nem látszott égi
jelenségnek; de a karámosi műkritika nem tesz ily finom
megkülönböztetéseket. Tetszik, vagy nem tetszik neki valaki; szép, vagy
rút. Ilona ugyancsak szép volt. Pillanatok kellettek hozzá, míg a
hölgyvilág magához tért meglepetéséből s a kisvárosi szépek írigy
fejecskéikben, (melyeknek Paróka úr és Ősz k. a. működése folytán
kétszeres joga volt rá) újra rendezhették a hosszú s most egyszerre
megbomlott sorozatot, melyet az ok nélkül magasztalt komédiásné
szépséghibáiból összeszerkesztettek. A visszautasított fiatalság tenyere
is előbb járt boszujánál s Ilona csak a tetszésvihar lecsöndesülte után
kezdhette el verseit. Más, egészen más volt itt Babérosi Bendeguzzal
szemközt, mint szobájában az imént. Az epedő költő ölelését a sok-sok
csillár s száz meg száz vizsga szem előtt sem utasította vissza. Nem is
akadozott; piros ajkairól mint a hibátlan gyöngysor folytak a szavak s
árasztották el kedvesét, ki leomlott előtte a drága teher alatt. A nemtő
kiterjesztette feléje hófehér, telt és puha karjait s nem feledkezett
meg az esküvések édes pecsétjéről sem. A távolba tűnve gyöngéd, odaadó,
feledhetetlen tekintettel búcsuzott el a felavatott költőtől, ki
egymásután lelkesítette a katonát, békítette a testvéreket, leplezte le
az árulást, bélyegezte meg a gyávaságot, ostorozta a bűnt, bátorította a
csüggedőket és vigasztalta a szükölködőket.

A szegény özvegy áldó szavai elhangzottak, a függöny legördült. A taps
egyszerre riadt föl minden oldalról s az egész közönség erőnek erejével
látni akarta Bélát. A tót főispán, a vármegye mostani pünkösdi királya,
hogy a túlnyomó számú elégedetlenek előtt hazafias érzületéről tanúságot
tegyen, első volt a tapsolók közt. Az első zártszéksorokon a vidék
arisztokrácziája foglalt helyet: a mindig komoly Péterfi gróf pompásan
öltözött nejével, kinek háta mögött a külföldről mostanában érkezett
Mágócsi Ernő adta jeleit teljes kiábrándultságának; a büszke és hideg
Péterfiné mellé nevelő-anyjai, a Biró kisasszonyok jutottak, kikre szép
leányuk mindig valami megmagyarázhatatlan ideges ellenszenvvel
tekintett; itt volt az ifjabb Ivánfi báró, kihez foghatóan az
elbámészkodás mesterségét nem értette senki s ezeken kívül még egynehány
méltóságos és nagyságos, kik társaságuk költő-tagjának ez első
föllépését kegyesen biztató mosolylyal fogadták, nagy s e mellett hanyag
és értéktelen szavakkal dicsérték, keztyűik kellő kimélésével s inkább
példaadás okáért tapsoltak is neki és egyikük jobban örült, mint a
másikuk, hogy valami leereszkedő kegyet tanusíthat az iránt, ki eszére
valamennyiöknél különbnek tartatott. Az arany fiatalság jobban el hagyta
ragadtatni magát; nemcsak keztyüi iránt nem tanusított semmi
óvatosságot, hanem tombolása még a nemzeti zászlókkal felékesített
falakat is veszélyeztetni látszott. Csak Dacsó Artur nem tapsolt
szívéből és volt oly szórakozott, hogy hirtelen szőke és hirtelen haragú
kis szomszédja minduntalan megbántódva fordított neki hátat s csupán
mamája rettentő pillantásaira fordulgatott megint vissza-vissza. Vincze
bácsi vörös mellénye kevés ilyen ünnepet ért félszázados pályáján; a vén
róka azonban lelkesedése legmagasabb fokán is annyira meg tudta őrizni
higgadtságát, hogy keztyüje legelső repedésénél rögtön elhatározta,
miszerint a hitvány portékát nem fogja kifizetni, jóllehet olyan veszett
munkát végzett vele a barátság szolgálatában, a milyen egy valóságos
bivalybőr keztyünek is sok lett volna. A legkövérebb s az
elszenderülésre leghajlandóbb asszonyságok sem feledkeztek meg eladóik
érdekeiről és arczuk verítékével járultak Béla diadalához. Még Szikra
uram is odahátul olyan rakonczátlanul vett részt a tombolásban, hogy egy
hajdu már kétszer kereste föl a szokásos fenyegetésekkel. Mind e zaj,
taps, kihívás azonban annyiban mégis eredménytelen volt, hogy az est
hőse nem vala jelen. Bige Géza (roppant inggallérokkal s egy szörnyű
török szablyával) értesítette erről a közönséget, mely azonban nem hitt
neki és ismét nem hitt neki s csak követelte áldozatát.

Valószinüleg harmadszor sem hitt volna neki, ha meg nem ijed attól a
rengeteg iratcsomótól, melyet a vándorszerkesztő zsebéből előhúzott s a
zenekar helyén izzadó gyereksereg szemét teleszórta belőle porzóval. A
felolvasás által előidézendő humoros hangulatot nem igen szerencsésen
vezette be az általános sivalkodás, melyben a karámosi gyermekkar kitört
legdrágább kincsének, szemevilágának megtámadtatására. Az előadás folyt.
Az első sorok érdekes csevegésbe merültek s a felolvasó buzdítására a
komolyabb helyeken nem sajnáltak egy kis hangos derültséget. A fürge
lábú kisasszonyok alig várták a tánczot, a mamák pedig kezdték egymás
között gőzfürdőnek találni és nevezgetni az egész élvezetet. Vincze
bácsi és Gencsy Laczi tökfejű ficzkónak mondták Bigét, mikor
legtalpraesettebb ötleteit pattogatta. Szikra uram fenhangon mást
követelt, miután már ezt megunták és ott hátul nagy a meleg. A
vándorszerkesztő végre megelégelte a hatást, iszonyú kardjára csapott,
mintha bosszút esküdnék az egész világ ellen és kecsesen meghajtotta
magát. Ének, szavalás és zongora, fehér, rózsaszín és kék ruhák, szőkék
és barnák, elszántak és reszketők váltották fel utána egymást a
szinpadon s a közönségnek ugyancsak volt mit szenvednie, míg addig
juthatott, hogy a székeket kezdték kihordani a teremből és a barna
Kóficz rárántotta az első csárdást.

Béla még mindig nem volt jelen, pedig sokan várták. Péterfiné (kinek
lila selyem ruhája oly nehéz volt, mintha kőből lett volna faragva)
drága csipkéi közül lorgnette-jével folytonosan a bejárást kémlelte s
szokott ideges modorával minden ismerősétől tudakozódott, vajjon nincs-e
talán valami baja Kálozdynak? Mások is sokat tünődtek rajta, hol
maradhatott el az est hőse s Vincze bácsi nem emlékezett rá, hogy
életében lett volna valaha ilyen ölelhetnékje, a milyennel azt a fránya
poétát várja. De mindeniknél jobban, türelmetlenebbül, égőbben, dobogóbb
szívvel várta Ilona, ki suhogó, vörös selyem uszályával és fényes fekete
haj-koronájával elhagyatott, száműzött királyné volt. A fiatalok
bosszújának órája ütött. Mind, mind hidegen megy el mellette, senki sem
közelít, senkinek nincs egy szava hozzá, mindenki máshoz siet. Még Ernő
gróf is, kit hosszú-hosszú idő után ma látott viszont, még ő is csak öt
lépésnyi távolban hajtja meg előtte gyöngén fejét s odább halad. A mint
magában üldögélt, – nem ügyelve egy sipogó kis deákra, ki erővel ki
akarta csikarni kezéből óriási csokrát, mely a kálozdi parkból került –
egy-két irigy, vaskos, gyűrűkkel megrakott, neveletlen ujj mutogatott is
feléje, sok szem és szemüveg gúnyos elégtétellel pihent rajta s
felbiggyesztett ajkak is vonultak el előtte. A fiatalok kitörő kedvvel
tánczoltak előtte. Büszke volt; de nem vala hatalmában eltitkolni
sápasztó szégyenét.

Végre! Az ajtó nyilt s tiszta feketében öltözve, kezében könnyű
kucsmájával belépett Béla, ki azt hitte, ha ilyen későn köszönt be,
talán kikerüli a terhes közfigyelmet és azé lehet, a ki mellé vágyott.
Nem számított egészen helyesen. A hol megjelenik, a merre megy, onnan
üdvözlő kezet nyujtogató csoportok szorítják félre a tánczosokat.
Szórakozottan, mosolyogva fogadja a sok köszöntő jobbot és már érzi két
szép szemnek égő, hívó sugarát, mely legelső esett rá, pedig
legmesszebbről jött, a mint a terembe lépett. Béla siet végezni
barátaival, igyekszik átsiklani ismerősei előtt s csak a kis társaság
tartóztatja egy pillanatra, mely különösen a magáénak számítja őt. A
szép Péterfiné azzal az örök mosolylyal nyujtja eléje finom, illatos
kezeit, mely a hozzá hasonló nagyvilági dámák arczán olyan örökös,
mintha kőből lenne faragva s ép ilyen meleg.

– Jőjjön, jőjjön – suttogja a grófné. – Hát azt is meg akarja tagadni
tőlünk, hogy megköszönjük? Ah, pompás, gyönyörű volt! Kálozdy, ön
maga-magát múlta felül benne. Az a kis pásztorleány, az valami idylli
volt! Én sírtam, valóságos könnyeket sírtam. Örülök, örülök, kedves
Kálozdy. De nézze csak, az én jó nénéim nem tudták rábírni szegény
Ágnest, hogy eljőjjön. Mit szól már ehhez?

Béla sem többet, sem kevesebbet nem szól, mint hogy rendkívüli örömére
szolgál a grófné kegyessége és rendkívüli sajnálkozására a szegény Ágnes
távolléte. Ezzel meghajtja magát és tért enged Ernőnek.

– Ejnye, de fránya egy gyerek vagy öcsém! – fogja el a másik lépésnél
Vincze bácsi, ki már lélekszakadva keresi, mióta hallotta, hogy itt van.
– Az már igaz, hogy ilyen legényt keresni kell. Ugyan kinek a műhelyében
tanultad te a poéta-mesterséget? Hogy ezzel nekünk nem is dicsekedtél!
Pedig hát ide nézz: a keztyüm mind oda van miattad. Olyan vivátot nem
hallottál még életedben, a milyet én kiáltottam. Te, te Béla gyerek
(teszi hozzá suttogva és szemével csiptetve) hallom, hogy már hát minden
jól is lenne, mi?

Béla köszöni Vincze bácsi szívességét és tovább siet.

– Nagyságos úr, könyörgöm alássan, tetszik még ismerni? Hát hogyne,
ugyebizony? Engem is elhívott a hazaszeretet. Hanem az már igaz…

A rohanó Béla a hajdani mendikással is kezet fog és faképnél hagyja.

– Ah Ilona, milyen elragadó szép ma kegyed!

Végre hát legyőzve minden akadály és együtt vannak. Ilonának keblén
függő medaillonja, ha megértette szíve heves dobogását, e szavakat
érthette benne: Ő az enyim; mindenkit otthagy miattam, ő az enyim! Béla
mellének izgatott lihegése is azt susogta: Az enyim vagy már, az enyim
vagy! Nem távoztak egymás mellől egész éjjel egy perczre, egy tapodtat
sem. Hadd szóljon másnak a zene, hadd ürítse más a poharakat; ők
andalítóbb hangok közt és részegítőbb társaságban vannak egymás mellett!
Hadd csillogtassa előttük a kevély grófné gyémántjait; hadd sziszegjen
rájok fulánkjával a csalódott irigység; hadd vaczogtassa fogait
haragjában az ellene fordult bosszú fölött Artur; hadd bánassék meg
egyszerre a sok taps, éljen és elragadtatás, mely Bélára rövid órák
előtt biztató reménynyel pazaroltatott; hadd nézzék le őket gúnyos
mosolylyal mindazok az eladók, kik se nem szépek, se nem eszesek, de
aztán nem is komédiások ám! Mit törődnek ők velök?! Mit törődnek azokkal
a hűséges szeretteikkel, kik már régesrég láthatatlanok a világnak s
csak nagy veszélyek perczeiben keresik fel őket! Nagy, igen nagy lehet a
veszedelem, hogy ők, kik csak esti homálylyal és csöndben szoktak
el-eltévedni a földre, megjelennek e lármás vigalomban, a feledkezés ez
órájában, fényes csillárok között, a sűrű, nehéz, párás levegőben.
Megjelennek, hogy összekulcsolják előttük szellem-ujjaikat, átfogják
őket árnykarjaikkal, légi ajkaik erejöket vesztett igéreteket
suttogjanak nekik és megfeszítsék minden erőtlen erejöket
elszakításukra. Mindhiába, mindhiába! Ők már egymáséi. Mi lenne annyi
mondanivalójuk, ha a rég lesett szót ki nem ejtette volna ajkuk!? Ime,
be sem tudják végezni a tánczteremben; éjfél után, hogy egy veszett
csárdás lázába volt merülve mindenki, kart karba öltve, otthagyják a
vigadókat. Nem vette őket észre senki két hiuz-szemen kívül, mely a
terem egyik homályos zúgából egész e perczig rajtok pihent. A szerelmes
intrikus szemei voltak.

A zene áthangzott Ilona szobájába, mely a nagy terem szomszédságában
feküdt. Béla a szép leány lábainál ült s nehéz fejét ölébe hajtotta. Egy
olajlámpa tejfehér golyója gyér világosságot árasztott körülöttük. Forró
kezeik szorították egymást s a lázas izgalom akadozó hangján kergették
gyöngéd emlékeiket, melyek nem akartak tágítani. Egyedül szerettek volna
maradni.

– Az enyém vagy végre Ilonám! – suttogta Béla. – Édes szerelmem,
mindenem, akarsz-e hinni nekem? Nem, nem szerettem soha…

E pillanatban nagy robajjal szakadt be a szoba ajtaja s egy rekedt,
lihegő hang ordított az esküdözőre:

– Hazudsz, hazudsz, silány csábító.

A szerelmesek ijedten ugrottak föl. A másik, a koldus szerelmes, a
komédiás jelent meg a pásztorórán. Egy őrültet láttak maguk előtt, ki
szikrázó szemekkel, kusza hajjal, ökölbe szorított kezekkel kiabált:

– Hazudsz, hazudsz, hazudsz, akármit mondasz és akárhogy esküdözül rá!
Ilona, az égre kérem, ne nézzen így rám! (Hangját maró kínok
süketíthették el, a mint a szinésznőhöz fordult.) Én megmenteni jövök
önt. Letérdelhet előttem, ha még nem késő; mert megérdemlem, hogy úgy
köszönje meg. Titkolni akartam, a mit tudok, míg nincs szükség rá; de
már látom, hogy kigyúlt fejem felett a ház. Tudja meg hát, hogy e derék
úrfi itt pénzben… hallja, Ilona?… piszkos pénzben, nyomorult pénzben
fogadott az ön becsülete ellen. Hallotta, hallotta ezt?

[Illustration: Egy őrültet láttak maguk előtt…]

A lány összerázkódott. Büszkén emelte fel fejét; de hanghoz nem tudott
jutni. Szemeit Béla sápadt arczára szegezte. Ajkai, a felindulástól
színöket vesztett ajkai mozogtak; de szavaiban nem bízott. Két csábító
szemére bizta mindenét. Nem tett velök szemrehányást kedvesének, nem
árasztotta el a harag villámaival; a kellő perczben mindig szinésznő
tudott lenni. A holtra sebzett őz pillantása volt ez, melylyel attól
könyörög megmentést, kit abban a perczben ismert föl halálos
ellenségének. Elérte czélját.

– Hallgass és takarodjál innen, tolakodó! – mondá Béla megrettent,
ércztelen hangon, mely parancsoló kiáltás akart lenni, de inkább volt
kérő suttogás. – Hordd el magad ebben a pillanatban! Akárki légy, ez
órában és ily módon nem lehet jogod menyasszonyom szobájába törnöd.

– Menyasszonyod? – ordította Miklós és dühében olyat vágott fokosával az
asztalra, hogy a folyosó hosszú és rémes viszhangot adott rá. –
Menyasszonyod? Igaz ez, Ilona? Hát mégis az lett a vége, hogy eladtad
magadat, szerencsétlen? De te csalódol; mert ő holnap meg fog szökni
tőled és magadra hagy a szégyennek és halálnak, mint az én szegény, szép
hugomat magára hagyta! egyszer már, Kálozdy Béla!

Hajós Mátyás, az eltévedt fiu volt a szerencsétlen. Éhes gyönyörűséggel,
vad kaczajjal nyugtatta vérben forgó szemeit áldozatán, ki elfordította
tőlük arczát, megroskadt s karjainak görcsös mozdulataival ismeretlen
rémek ellen látszott küzdeni. Mátyás, a mint tekintetét Béláról ujra
veszendőbe indult imádottjának reszkető alakjára fordította s teste
remegésében, kezei tördelésében, két szép orczája lángjában, szeme
könnyében szerelmet gondolt a csábító iránt, kaczagó gúnyja új dühbe
tört s fölemelt öklökkel rohant a leány felé.

– Segítség, segítség! – kiáltozott Ilona. – Béla, mentsen meg! Segítség!

A nagy teremben épen elhallgatott a csárdás harsogó zenéje s a féktelen
kurjogatás. A csengetyű zsinórja elszakadt Ilona kezében; de a nagy
robaj, vad ordítás és éles sikoltozás a folyosókon keresztül utat
találtak a pihenőkhöz. Egy pillanat alatt megtelt a kis szoba báli
vendégekkel, kiknek élén Bige Géza közeledett szörnyű török
szablyájával. Felvilágításokra nem volt idő. De hiába is kértek volna a
meglepetések, ijedtség és szégyen miatt földre omlott Ilonától s ama
mozdulatlan szobortól mellette, kit Kálozdy Bélának hívtak. A
segélykiáltások oka világos volt. Vincze bácsi hatalmas markaival
megragadta a dühöngőt. Mátyás, a mint összekötözve vitték ki, egyre
kiáltozott:

– Menyasszonya! Az ő menyasszonya! Az én hugom is menyasszonya volt!

És fuldoklott, tajtékzott, csuklott és sírt.


XVI. FEJEZET.  A vén tölgy lábánál.

Az előbbi fejezet végén leirt eseményekre harmadnap jelent meg a
Karámosi Híradó legközelebbi száma. Jól tudom ugyan, hogy nem mondok
vele már senkinek ujságot, ha a _Tárogató_ czímű rovatnak első hírét
közlöm; de maga Bige Géza, a vándorszerkesztő kétségkivül még jobban
tudta, mégis megírta a következő sorokat:

*Hymen. A legőszintébb öröm elragadtatásával értesítjük olvasóinkat az
érdekes ujságról, mely már Karámoson ma szájról szájra jár s egész
városunkat örvendetes izgatottságban tartja, Kálozdy Béla, megyénknek
köztiszteletben és szeretetben álló előkelő fia ugyanis néhány napja
jegyezte el magának szinházi műértő közönségünk kedvenczét, a testi és
lelki bájakban dus Vándor Ilona kisasszonyt. Míg egyfelől
sajnálkozásunknak adunk kifejezést, hogy hűtlen lesz a muzsákhoz a
laresek kedveért, másfelől újra és újra köszöntjük, mint a megyénkben
oly fényes állásu család jövőjének reményteljes letéteményesét. Az ég
leggazdagabb áldását kivánjuk az önzetlenül szerető szívek e szép
frigyére, melyre vonatkozólag alig győzik a boldog jegyesek fogadni
barátaiknak és ismerőseiknek jókivánatait. A nász napja még nincs
határozottan megállapítva. A mint azonban tudomásunkra jut, erre
vonatkozólag sem mulasztjuk el olvasóinkat pontosan értesíteni.

Mióta a már említett szerencsétlen könyvnyomtatónak befonatása lehetővé
tette a karámosi hirlap megindulását, annak bizonyára egyetlen száma sem
fogadtatott oly nagy zajjal, mint az, melyből a föntebbi hír ki van
nyírva. Sokan rázták rá a fejüket, sokan haragudtak, sokan kaczagtak
fölötte, s tán a boszuságnak egy-egy hirtelen könnye is áztatta a
kegyetlen ujságlapot. De mélyebb, háborgóbb, tartósabb gondolatokat alig
ébresztett valahol, mint a Vörös Bika-szállónak abban a hosszú
kamarájában, melyben a gadóczi előljáróság szállott meg, mely valami
pörös ügyben járt Karámoson s irástudónak magával hozta a rektor urat.

Gida úr, a hogy azon a bizonyos reggelen elolvasta az ujságot, egy rövid
félórára magára hagyta az eklézsiát, mert ellenállhatatlan vágyat érzett
magány után. A Vörös Biká-ban pedig a baromfi udvaron kivül semmiféle
magány nem lévén kéznél, a világ zajától futó rektor kénytelen volt itt
végezni borongó sétáját. A kakasok kukorikoltak ugyan a fülébe, a tyukok
kotkodácsoltak, a macskák nyávogtak, a malaczkák röfögtek s ezenfölül a
disznó-ólból egy részeg ember neki-nekikeserűlő dudolása hangzott; de
Gidát mindez nem zavarta sötét gondolatainak bús szövésében.

– Bizony, bizony valamennyien megtalálják már a magukét. Az a hájfejű
Dudás Miska is nótárius lett és a mult hónapban esküdött meg a Haluska
Évivel. Hivatalos is voltam; de nem szeretek lakodalmakra járni. Ime
most meg Kálozdy úr áll be a sorba! Mintha csak most lenne, mikor a
csizmáját tisztogattam! Nem egészen a kedvem szerint választott ugyan,
mert már csak találhatott volna magához valóbbat! Pedig Dunaszögön
milyen rátartó egy úrfi volt; még a szegény Mariskával is csak
félvállról beszélt! Hó, könyörgöm alásan! (egy mérges gunár förmedt
neki, az elől tért ki.) No, de mi közöm nekem hozzá; maga tudja
legjobban mit csinál. Hess, hess az utamból! A mi tiszteletesünk fia is
házasságfélén töri a fejét és nem igen hiszem, hogy tovább várjon a
farsangnál. Hát én hol maradok? A papság is késik, a láda sem telik,
feleségre sincs kilátás. Eh, dehogy úgy van, dehogy úgy! Iszen minden
vasárnap délután én végzem az isteni szolgálatot; az már csak annyi,
mintha pap lennék. Aztán meg… aztán meg… mintha már özvegyember lennék.
Örökös özvegyember. (Neki támaszkodott a galambducznak és nagy, kék
zsebkendőjével csöndesen elkezdett mindent törülgetni maga körül, míg
lassan fölért a szeméig.) Csak valami emlékem maradt volna tőle,
akármiféle haszontalanság, a mi rá emlékeztessen. Csak valami, valami a
Duna hullámain kivül.

Ezeket a gondolatokat űzte-fűzte azután Gida tovább. Valamennyi kosztos
deák vitt haza valamit az ő keze munkái közül; az egyik óratokot, a
másik nyakravalót, a harmadik himzett erszényt, melylyel kit nevenapján,
kit búcsuzása alkalmával lepett meg. Csak épen őtet bocsátotta el üres
kézzel. Persze, azt hitte, hogy az ő szívének nincsen szüksége semmi
afféle hiábavalóságra, hogy mátkájára gondoljon. Azt senkisem hitte
akkor, hogy jöhet idő… hogy még ilyen idő is jöhet valaha!

– Emlékszem rá, – mondogatta magában a tépelődő rektor és újra megindult
– emlékszem rá, Kálozdy úrnak is varrott egy finom kis könyvjelzőt,
melyről hosszu kék pántlika lógott le s kék gyöngygyel az volt
ráhímezve, hogy: «Eddig.» Vajjon megvan-e még valamelyik fiókjában?! Én
tudom, hogy ez a kis haszontalanság ő neki már annyi, mint a semmi;
neked meg Gida, milyen drága kincs lenne! Nem, ezt a kínálkozó jó
alkalmat nem fogom elmulasztani. Még jól eszemben van, hogy Sási Dani
felesége új asszony korában milyen patáliát csapott egy pár tuczat
kivarrott pipa-foszlányért, a mit az ura fiókjában talált! Bár meg
vagyok róla győződve, hogy Mariska csak tiszta szent barátságból hímezte
azt a könyvjelzőt, mégsem hiszem, hogy Béla úr valami nagyon örülne
neki, ha jövendőbelije szeme elé kerülne, mikor ez a fiókokat fogja
kikutatni. Mert ilyenkor az asszonyok annyi, mintha süketek és vakok
lennének. Még meg is fogja köszönni, ha figyelmeztetem rá és elkérem
tőle. Megyek, megyek; csak ezektől az atyafiaktól tudnék valahogy
megszabadulni.

Az elhatározott akarat gyakran leküzdi a legnagyobb akadályokat s ebéd
után Gidának is sikerült lerázni a nyakáról az előljáróságot. Miután a
Sasban megtudta, hogy Béla még tegnap hazarándult, neki indult az egy
órai gyalogsétának Kálozd felé. Noha az őszi szél hidegen fujdogált a
szántóföldek közt, minduntalan le-levette báránybőr-süvegét, mert
valósággal izzadt s az erdő szélen a fakó, rohas feszület előtt hosszu
stácziót tartott és a pihenő után visszafelé, Karámosnak indult meg.
Szerencsére azonban még jókor észrevette tévedését és végre is eljutott
a kálozdi kastély kapuja elé, hol Mihály huszár a falnak támaszkodva
pöfékelt és nagy játékba volt merűlve a Flórával. Gida meglehetős
bátortalan hangon tudakozódott a gazda után.

– A nagyságos urnak most sok a dolga, rektram, – felelt a huszár. Abban
van, hogy házasodik.

– Tudom, könyörgöm alássan, – alázatoskodott a vendég. Azért épen csak
egy szempillantásig szeretnék beszélni vele.

– No, ha olyan röviden végzi a rektor úr, – utasította Mihály, – hát
csak fáradjon föl és várja meg, míg rákerül a sor.

Gida várt abban a kis előszobában, mely a kanczelláriába vezetett. Sok
mindenféle ember járt-kelt ki s be, míg a rektor a fapadra letelepedve,
mozdulatlan türelemmel várt sorára. Hazafi úr, a gavallér tőkepénzes,
kétszer is benn volt s mikor másodszor kijött, hallotta Gida, hogy a
gazda utána kiáltott: ne menjen már haza, maradjon itt éjtszakára. Nagy
lármának, panaszkodásnak, szabódásnak ment végire odabenn az a nagy fogu
asztalos, ki az egész környéken mint híres csaló ismeretes. Még
Venyige-zsidót, a lókupeczet is látta kijönni, leszakadt ellenzőjű
sipkájában, mosolygó elégültséggel simogatva az orrát, mely az éretlen
paradicsom almához hasonlított.

– Ön az, Bihari? fogadta Béla, ki a kanczellária régi butora előtt ült
és észrevehetőleg kihevülve jegyezgetett valamit. – Nos, mi szél hordja
erre mi felénk? Ott vannak a pipák, töltsön meg egyet, gyujtson rá és
mondja el, mi jót hoz?

– Köszönöm alássan, igen alássan köszönöm a kegyességét, – szabódott
Gida; de utoljára sem tudott ellenállni a csábító glédának. Nagy
vigyázva kivett egy selmeczit a sorból, a hatalmas márványmedenczéből
megtömte és füstölni kezdett. Az első szünet alatt, melyet Béla tartott
jegyezgetése közben, a rektor elkezdett akadozni: – Semmi jót nem
hoztam, könyörgöm alássan, nagyságos uram; semmit, a szerfölött való jó
kivánságomon kivül. Adjon az egeknek ura erőt, egészséget, áldást,
békességet a nagy lépéshez, melyre rá méltóztatott határozni magát, és a
jövendőbeli nagyságos asszonynak is a legalázatosabb tisztelettel
csókolom kezeit. Ez a fő, a miért alkalmatlankodom. Meg aztán… pi, pi,
pi (A pipa megrekedt.) Meg aztán egy könyörgésem is lenne.

– A legjobbkor jött, rektor úr, – biztatta Béla és félredobta tollát. –
A legjobbkor. Nem kérhet olyat, a mit meg ne adjak.

– Tudtam, könyörgöm alássan. A nagyságos úr kegyességét ismerni az
embernek annyi, mint megnyerni pörét.

Ellenére azonban ennek a rendkivüli biztosságnak, a szegény Gida oly
akadozva, izegve-mozogva, szemlesütve, pipát szeleltetgetve adta elő
mondókáját, mintha valami rettentő furfangosságban törte volna árva
fejét. És Béla is, – noha oly jó kedvvel biztosította vendégét, hogy
jobbkor már nem is jöhetett volna, – Béla is lassan-lassan úgy elborúlt,
mintha legvidámabb perczeit örökké a legszomorubbak szomszédsága
fenyegetné. Egy kis tollkéssel játszó jobb keze hirtelen megállt s fejét
lecsüggesztette. Az egykori mendikás már rég elvégezte könyörgését s ő
csak a koppanásra látszott összerázkodva magához térni, mikor a kis kést
leejtette.

– Az isten tudja, hova lett azóta az a kis jószág, rektor úr! – mondá
tompán s valami fölsemvevést erőtetve. – Rég volt, én messze jártam
azóta, holmim sok kézen megfordult; isten tudja, hova lehetett!

Míg a vendég csüggedten támasztotta vissza a kiszítt pipát régi helyére
s búcsuzni készült, Béla szótlanul, nagy lépésekkel járkálni kezdett a
szobában. Majd megállt az ablaknál, dobolt az ujjaival s egyszerre csak
visszafordulva, köpenyegét leakasztotta a szögről, a nyakába kerítette s
így szólt Gidához:

– Ha visszakészül, rektor úr, elkisérem egy darabig. Szeretnék szabad
levegőt színi s az úton elbeszélgethetünk egyről-másról.

Az elbeszélgetésből nem sok lett. Egyik sem adott hangot, míg ki nem
értek a faluból. A hegy lábánál, a mint az út fölfelé kanyarodott, Béla
szólalt meg elsőnek:

– Hát semmi… semmi levelet, vagy írást… semmit sem hagyott?

– Egy árva sort sem. Ki tudná, ki sebezte meg annyira lelkét! Barkó
doktor úr csak azt állította, hogy beteg volt, nagy beteg, az
keserítette el. De az isten tudja, így van-e; mert azelőtt meg mindíg
azt bizonyítgatta, hogy semmi baja.

– És hiába keresték? – tudakolta a megpirkadt szőllőskerteket vizsgálva
oldalt Béla.

A rektor elkezdett motozni zsebében s előhuzta a nagy kék keszkenőt.
Különböző porolások után oly szörnyű orrfuvásnak és trombitálásnak ment
végire, hogy az erdőszélen egész visszhangot keltett vele. Aközben alig
birta kicsuklani:

– Hiába azt… hiába szegényt… Talán csak úgy ment az égbe, könyörgöm
alássan, a mint volt.

Már beértek az erdőbe. Alkonyodott. A tölgyek árnyakkal népesítették meg
a sürűt, melyeket a fütyülő szél tánczra kapott. Zizegve lebbentgette a
vastag, száraz levélszőnyeget, mely ropogott és roskadt lábaik alatt. A
két vándor közül egyik sem szólt; csak Gida melléből szakadtak föl
időről-időre hangok, melyeket hol orrfuvással, hol köhögéssel akart
szépíteni. Egyszer csak, a mint már nagyon sűrűn jelentkeztek, s megint
kénytelen volt elővenni a kék kendőt, hirtelen odafordult kisérőjéhez s
következő szavakkal vetett véget a furcsa beszélgetésnek:

– Igen nagy tisztesség… volt rám nézve, hogy eddig… eddig együtt
jöhettem a nagyságos úrral… de engem a Vörös Bikában várnak a gadóczi
előljárók… és ha nem sietek, könyörgöm alássan, hát még… Azért istennek
ajánlom és megujítom minden jó kivánságaimat.

Elbúcsuztak. A hajdani mendikás sietni kezdett a keskeny erdei ösvényen,
a mint csak rövid lábai birták. A kék keszkenőre minduntalan szüksége
volt. Csak szép lassan – mintha maga előtt is titkolni akarná –
elő-elővette, azután indulatosan gyürte zsebre. A mint így megy,
mendegél, egyszer csak éles, átható, rémes kiáltás üti meg füleit háta
mögül. Hallgatózik, hogy nem csalódott-e? A hörgő kiáltás újra áthasítja
a levegőt. Gida gyors léptekkel fordul vissza s arra tart, a honnan a
hangot hallani vélte.

Egyszer csak zörög előtte a levél-süppedékes út s mint a villám, oly
gyorsan csap el mellette egy vad kinézésű alak, kit ő már látott
Karámoson. Egy ziháló mellű, véres szemű, ágról szakadt kinézésű, nyurga
siheder, ki hasonlít valamit a Hajósék elszökött, korhely fiához. A mint
mellette eliramodott, világosan látta, fokos volt a kezében. De úgy
sietett, hogy egy pillanat alatt a neszét sem hallotta.

A rémes jelektől felizgatva, Gida is futásnak eredt s kiáltozni kezdett,
hogy hol van rá szükség?

Az erdei alkony csöndes volt; nem jött felelet sehonnan. Csak a szél
sírt és a haraszt zörgött lába alatt. Segítsége már nem kellett
senkinek. Ajánlkozását visszadobták a hegyek s visszahozta a viszhang.

Gida rohant, keresett, kutatott, kiabált tovább. Az alkony szárnyai mind
mélyebbre ereszkedtek az erdő fölé. A legutolsó sugarak jöttek
segítségére.

A ritkás lombokon átszürődve, odavezették egy vén tölgy lábához, melynél
vérében, mozdulatlanul, életjel nélkül feküdt Béla.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ez az utóbbi rajz volt nagy hatással e sorok írójára is s
ebből kapta egykor az első impulzust, hogy ő is próbálkozzék.]



TARTALOM.

  Beöthy Zsolt. Irta: Mikszáth Kálmán  V

ELSŐ RÉSZ.

  Első fejezet. A professzor és házanépe  5
  Második fejezet. A bimbó fakad  15
  Harmadik fejezet. A mendikás éleslátása  34
  Negyedik fejezet. Mit hoz az úr?  50

MÁSODIK RÉSZ.

  Ötödik fejezet. A kálozdi kastély  71
  Hatodik fejezet. A harang megkondul  90
  Hetedik fejezet. Temetés; – vajjon feltámadás is?  109
  Nyolczadik fejezet. Tanácstartások  117
  Kilenczedik fejezet. Itinerarium  149
  Tizedik fejezet. Josephine  166

HARMADIK RÉSZ.

  Tizenegyedik fejezet. Egy valaki csöndes emberré lesz  201
  Tizenkettedik fejezet. Frank és Kordélia  233
  Tizenharmadik fejezet. Az álnevű intrikus és a névtelen filozóf 253
  Tizennegyedik fejezet. Aranyifjúság  274
  Tizenötödik fejezet. Liber amorum  307
  Tizenhatodik fejezet. A vén tölgy lábánál  346



KÉPJEGYZÉK.

  Beöthy Zsolt arczképe  II
  1. A nagytiszteletű úr csöndes élete a kathedra és iróasztal között
    volt megosztva  7
  2. Mari meg-megreszketett az ágy lábánál  20
  3. Még egy pipára valót kért abból a hitványabbik fajta kálozdi
    dohányból  41
  4. Mint a lélek suhant át a szobákon, megfogyva, sápadtan  55
  5. – Hogy hívnak? – Kálozdy Bélának, – felelt egy kissé szepegve a
    gyerek  86
  6. – Édes Rákhel, – beszélt hozzá könnyed szivességgel a szép
    leány  103
  7. Térdre omlott Béla előtt  115
  8. A mentor a kanczellária sok feladatu butorán egy levéllel
    vesződik  134
  9. Az angyalvár óriási kerek vonalait már elnyelte szemei előtt az
    esti homály, a mint ablakán kitekintett  164
  10. Ezt a kecscsel ingó két hullámot merte szűk vállaknak
    nevezni  178
  11. Kálozdy Benedek meghalt  221
  12. A mint az esőmosta fakereszthez értek, egy furcsa jelenet
    állította meg őket  249
  13. A rózsás fali óra mutatója épen éjfélen járt, mikor a következő
    levél irásába fogott  265
  14. A mint a néma, kihalt utczákon bolyongott  305
  15. Egy őrültet láttak maguk előtt  343


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

7 |a babát- |a babát.

9 |horzalmasabbak |borzalmasabbak

10 |vítték |vitték

17 |erendák |gerendák

40 |folytattaa kadozó |folytatta akadozó

56 |nagytisztelű |nagytiszteletű

78 |lévéngyőződve |lévén győződve

80 |bogy itt-ott |hogy itt-ott

99 |kí tudja |ki tudja

113 |mos. is |most is

116 |kezeim |kezeim!

117 |szerínt |szerint

146 |nyiiatkozatait |nyilatkozatait

148 |s s a mint |s a mint

159 |kötét |sötét

160 |nekí egy |neki egy

166 |ki nemalvó |ki nem alvó

202 |karolt tak… kiszenvedet- róka |karoltak… kiszenvedett róka

205 |kezőket |érkezőket

211 |sarokkövét |sarokövét

213 |istáilóban |istállóban

223 |össsze-vissza |össze-vissza

233 |igyezett |igyekezett

238 |a a kert |a kert

243 |szobámbam |szobámban

250 |tadvalevőleg |tudvalevőleg

251 |hozájok |hozzájok

253 |nyujott |nyujtott

256 |Szíkráné |Szikráné

256 |tt vernyogok |itt vernyogok

256 |ietett |sietett

266 |bepecsélte |bepecsételte

272 |elidul |elindul

281 |Armány |Ármány

281 |magyárazta |magyarázta

284 |csókolni |csókoln

291 |«óvatosan« |«óvatosan»

300 |halgassatok |hallgassatok

350 |tarrott |tartott

351 |észevehetőleg |észrevehetőleg]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Kálozdy Béla (1. kötet): Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.