Title: A világegyetem élete és megismerésének története a legrégibb időtől napjainkig
Author: Arrhenius, Svante
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A világegyetem élete és megismerésének története a legrégibb időtől napjainkig" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

MEGISMERÉSÉNEK TÖRTÉNETE A LEGRÉGIBB IDŐTŐL NAPJAINKIG ***


KULTURA ÉS TUDOMÁNY

A VILÁGEGYETEM ÉLETE

IRTA SVANTE ARRHENIUS

FORDITOTTA Dr POLGÁR GYULA

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1914

A VILÁGEGYETEM ÉLETE

ÉS MEGISMERÉSÉNEK TÖRTÉNETE A LEGRÉGIBB IDŐTŐL NAPJAINKIG

IRTA

SVANTE ARRHENIUS

A STOCKHOLMI FIZIKAI ÉS KÉMIAI NOBEL-INTÉZET IGAZGATÓJA

FORDITOTTA

Dr POLGÁR GYULA

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1914

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



A SZERZŐ ELŐSZAVA.

«A világok keletkezése» című munkámat oly nagy jóakarattal fogadták,
hogy azt eléggé meg nem köszönhetem. Ennek egyik következménye volt az
is, hogy úgy ismerősök, mint ismeretlenek a legkülönbözőbb kérdésekkel
fordultak hozzám. E kérdések gyakran azon különböző nézetek helyességére
vonatkoztak, amelyek a világegyetem szerkezetéről régebben
általánosabbak voltak, mint ma. Ez a dolog és más körülmények arra
késztettek, hogy a kozmogóniai eszmék történeti fejlődését az ókortól
Newton idejéig tanulmányozzam. E tanulmány számomra oly érdekes volt,
hogy azt hiszem, a közönség is szívesen fog arról tudomást szerezni,
hogy az e kérdésre vonatkozó nézetek hogy fejlődtek ki a természeti
népek naiv és összefüggéstelen képzelődéseiből napjaink nagyszerű
gondolatrendszerévé. «Csak fejlődésükben ismerhetők meg a dolgok»,
mondja Haeckel. És ha e mondásban bizonyos túlzás is van, – nem
szükséges pl. a modern kémia megértéséhez az alkimisták összes
fantáziáinak ismerete – mégsem cáfolható meg, hogy az elmult idők
gondolkodásmódjának tanulmányozása nagy mértékben hozzájárul saját időnk
nézeteinek megértéséhez.

A legérdekesebb bizonyára az a tény, hogy mai felfogásunk csírája már a
legrégibb és a legtökéletlenebb nézetekben kimutatható.

E tanulmány nagy megelégedésünkre is szolgál, amennyiben azt látjuk,
hogy napjainkban a fejlődés hallatlanul rohamos. Mintegy százezer éven
át az emberiség szellemileg téli álomba merülten élt és egy téren sem
ért el többet, mint ma a legkevésbbé fejlett természeti nép. Azon nem
egészen tízezer év alatt, ameddig tartott az úgynevezett kultur-népek
kifejlődése, a haladás kétségtelenül sokkal nagyobb volt, mint az
emberiség történelem előtti korában. Azon nagy kulturális visszaesés
dacára, ami a középkort jellemzi, mégis bizonyossággal állíthatjuk, hogy
az utolsó ezer év jelentékenyen messzebbre vitt bennünket, mint az egész
megelőző történeti idő. És végül Laplace és Herschel Vilmosnak a
világkeletkezésre vonatkozó nagyjelentőségű munkái mellett is, amelyeket
több mint száz év előtt alkottak meg, állíthatjuk, hogy az utolsó száz
év többet adott nékünk e téren, mint a közvetlenül megelőző kilencszáz.
Már csak a mechanikai hőelmélet alkalmazása legalább annyi fényt
derített a problemánkra, mint a megelőző kutatások és ha még
hozzászámítjuk a tudásnak azon nagyszerű területét, amelyet a
szpektroszkop használata nyitott meg számunkra és végül a melegsugárzás
törvényeinek, a fénynyomás és a gazdag energiájú radioaktiv testek
tanának felhasználása, úgy a mérleg kétségtelenül mélyen az utolsó
évszázad javára billen. Összehasonlításunkban persze most oly időhöz
érünk, amely sokkal közelebb van, mintsem, hogy teljes bizonyossággal
összemérhetnők a megelőzővel, de én mégis azt hiszem, hogy egy
természettudós sem fogja kétségbevonni, hogy a természet megismerésében
soha azelőtt oly gyorsan nem haladtunk előre, mint épen napjainkban.

Ha azonban azt kérdezzük, hogy volt lehetséges a természettudomány
haladásának ily nagyszerű fokozása (különösen a világprobléma
megoldására való felhasználás terén), úgy a felelet erre körülbelül a
következő: A kultura hajnalodása idején az emberek kis törzsekben éltek,
amelyek a családból fejlődtek ki. A nagy külvilágra vonatkozó egész
tapasztalat, amelyre egy-egy elkülönített törzs önmagában szert
tehetett, nem ölthetett nagyobb terjedelmet. A törzs legintelligensebb
embere felhasználta azt, hogy a többiek vezetését átvegye. Csak a
legközelebbi barátok és rokonoknak volt szabad betekintést nyerni azon
tudományba, amelyen alapult az ő felsőbbsége. E kincsnek nemzedékről
nemzedékre való növelése csak rendkívül lassan történhetett. A viszonyok
nagyban javultak, amidőn a törzsek előnyösebbnek találták, hogy
államokká egyesüljenek. A tudományban jártasok aránylag nagy papi
szervezetbe tömörültek, amely kétségtelenül valóságos iskolákban nevelte
fel és az őskor bölcsességébe bevezette azokat, akik körükbe léptek.
Eközben a kultura is annyira előrehaladt, hogy a tapasztalat
eredményeinek írásba foglalása vált lehetségessé. De az írás igen
fáradságos volt, tehát csak kevés írásbeli feljegyzést eszközöltek,
amelyet gondosan őriztek a templomokban. A papok tudáskincse ily módon
aránylag gyorsan növekedett, de csak elenyésző kis része szivárgott a
nép közé, amely különben is a tudásban valami természetfölöttit látott.
Ez alatt azonban nagyszerű haladás történt. Valószínűleg az egyiptomi
papok vitték a legmesszebbre, akik bölcseségük jórészét kétségtelenül
tovább adták a görög természetbölcselőknek. A virágzás nagyszerű kora
állt be, amelyet annál inkább kell csodálnunk, mivel utána mély
hanyatlás következett. Az iratok nem maradtak tovább a templom papjai
alkotta hatalmas kaszt kizárólagos szellemi tulajdonában, hanem a
laikusok közt is terjesztették azokat, habár csakis a leggazdagabb
osztályban. A rabszolgáknak nem volt szabad a kultura szellemi haladását
élvezniök, ha néhány tanult rabszolgatól eltekintünk, pl. a
könyvmásolóktól, holott a görög és római államban virágzásuk ideje alatt
rabszolgák alkották a túlnyomó többséget. Különösen károsan hatott az a
nézet, hogy a kézimunka és ennek következtében a kisérletező munka is a
szabad emberhez nem méltó és csak rabszolgához illő. A természetkutatás
súlyos kárt szenvedett azután az egyik aténi bölcsészeti iskolának a
természet tanulmányozásától elforduló irányzata folytán, amely iskolának
tanait még azonfelül a keresztény egyház gondozói átvették és csaknem
napjainkig a kulturát megakasztó befolyást fejtettek ki. A szomorú
hanyatlás ideje az újkor elejéig, az emberiség ujjáébredéséig tartott. E
kor a könyvnyomtatást állította a tudomány szolgálatába és a kisérleti
munka megvetése eltünt a művelt ember felfogásából. De lassan ment a
dolog eleinte, a régi előítéletek ellenállása folytán és a különböző
kutatók együttműködésének hiánya folytán. Ezen akadályok azóta eltüntek
és egyúttal gyorsan növekedett a természettudomány munkásainak száma és
segédeszközeik tömege. Innen van a legutóbbi idő nagyszerű haladása.

Némelyek azt mondják, hogy mi a «legjobb világban» élünk, efelől aligha
mondhatunk valami alapos véleményt, de – legalább mi természetbúvárok –
egész biztosan állíthatjuk, hogy a legjobb időben élünk. Azon biztos
reményben, hogy a jövő csak jobb lehet, elmondhatjuk a nagy természet-
és emberismerővel, Goethe-vel:

  «Es ist ein gross’ Ergötzen,
  Sich in den Geist der Zeiten zu versetzen,
  Zu schauen, wie vor uns ein weiser Mann gedacht,
  Und wie, wir’s dann zuletzt so herrlich weit gebracht.»



I.  A PRIMITIV NÉPEK MONDÁI A VILÁG KELETKEZÉSÉRŐL.

A fejlődés legalsóbb fokán álló népek csak a mának élnek. Ami holnap
történhet és ami tegnap történt, amennyiben nem függ össze közvetlenül a
hétköznapi gondokkal, nem érdekli őket. A világegyetemről, vagy annak
fejlődéséről való bárminő elmélkedéstől ép oly távol állanak, mint attól
a gondolattól, hogy vajjon régen milyen lehetett a föld. A földnek
egymástól távol eső részein találunk ilyen alsórendű néptörzseket. Igy
pl. Brinton dr. az északamerikai Jeges-tenger partján élő eszkimókról
azt mondja, hogy sohasem gondolkoztak a világ keletkezéséről. Épp oly
kevéssé törődnek – úgy látszik – a világ keletkezésével az abiponok
egykor harcias, most azonban békeszerető indián törzse Santa-Fében,
Argentiniában és a délafrikai busmannok.

Egyes vidékeken azonban, ahol nem túlságos kemény a létért való
küzdelem, korán bukkanunk a föld és későbben az ég keletkezésének
kérdésére, vagyis más szóval, a földfeletti dolgok kérdésére. Általában
antropomorfikus fogalmat alkotnak a világ kezdetéről, vagyis fölveszik,
hogy valaminő élőlény hozta létre. Ezen lénynek valamelyes anyag állott
rendelkezésére, amiből kialakította a világot. Hogy a világot semmiből
teremtették, az úgy látszik, általában nem az eredeti felfogás, hanem az
absztrakció magasabb fokát kivánja.[1] Ez úgy látszik indus
filozófusoktól ered és ezt találjuk Brahmának (a szellemnek) mondájában,
aki gondolata segítségével teremtette az ősvizet, valamint a
perzsa-izmaelita legendában a végtelen, megnevezhetetlen lényről,
amelyből a világ hat periódusban támadt. Azon nézetet, hogy az anyag
valamely anyagtalanból származhat akarati aktus, parancs, avagy gondolat
segítségével, joggal «természetfölöttinek», vagy «természetellenesnek»
mondhatjuk. Amint az a természetkutatás mai álláspontjának ellentmond,
amely szerint az anyag mennyisége változatlan, ép oly kevéssé
egyeztethető össze az ősnépek primitiv tapasztalataival, amiket
környezetükben gyűjtöttek. Azért is találjuk a legtöbb esetben, hogy az
anyag örökkévalóságának fogalma mélyebb alapon nyugszik, mint azon
vélemény, hogy a teremtő Isten léte végtelen. A világok alkotóját
rendszerint úgy képzelik, hogy az maga is az ősanyagból keletkezett.
Nagyobb fokú következetességet természetesen nem szabad elvárnunk ezen
első kísérleteknél, amelyekben fogalmat alkotni igyekeztek a világ
keletkezéséről. Azonban ne hagyjuk tekinteten kívül, hogy a legrégibb
felfogásban inkább találjuk meg az evolució elméletének csíráját (a
világprocesszus természetes fejlődésének elméletét, amely fejlődés
ismert és mindig érvényesülő természeti erők hatására történik), mint
valamely metafizikai teremtési elméletben; ez utóbbi t. i. az evolució
elméletével szemben természetfölötti erők beavatkozását tételezi fel és
ép ezért természettudományi kutatás tárgyát nem is képezheti.

Herbert Spencer a nagy filozófus úgy határozza meg az evolució fogalmát,
hogy: «az evolució azon változás, mely akkor jön létre, midőn
egyenlőtlenségből egyenlőség, bizonytalanságból bizonyosság és
rendetlenségből rend keletkezik.»

Ezen meghatározás, mely különben nem kifogástalan – különösen a
molekulák mozgását illetőleg – teljesen megfelel a világ fejlődéséről
alkotott első fogalmaknak; ezen fogalmak, hála a Kant–Laplace-féle
elmélet általános elismerésének, napjainkig mérvadók voltak. Általában a
vizet tartották őselemnek, amely alaktalan, rend nélküli és teljesen
egyenletes. Régi tapasztalat, hogy a termékeny iszapot árvizek rakják
le. Ebből azt következtették, hogy az egész föld a víz lerakodása.
Talesz is azt állítja (körülbelül 550 évvel a mi időszámításunk előtt),
hogy mindennek kezdete a víz. Valószínűleg már korán tapasztalták,
hogyha az edényből kiforr a víz, földszerű kéreg marad vissza, amely a
víz által feloldott sókat és iszapos, kemény anyagrészecskéket
tartalmaz.

Ezen felfogás igazolásául szolgáljon egy indus mitosz, amely a világ
keletkezéséről szól. Az egyiptomi, kaldeusi és finn hasonló tárgyú
mondák később következnek. A Rig-Véda 10. könyvének 129. hímnusza így
szól:

  Nem volt még lét, se nemlét,
  Se lég, se ég fölötte.
  Mi moccant meg és hol? Ki volt, ki mozgatott?
  Víz volt az, ami a mélységet megtöltötte?

  Nem volt halál és nem volt örök élet,
  Nem változott még nap és éj.
  A Névtelen susogott csöndesen, önmagát fentartva,
  Semmi sem volt kívüle.

  Homály volt itt, és homályba burkolva
  Formátlan víz volt a világ.
  A világ az űrbe rejtve volt,
  De belső tüze élt.

  A vágy volt az, ami először megmozdult,
  A mindenségnek első csírája;
  A kutató bölcsek látták,
  Lét és nemlét rokon.

  De ki az, aki az ősvilág mondáit mondaná?
  Ki ismeri, a világ miként állt elő?
  Nem voltak akkor istenek.
  Ki mondhatná el azt, mit senkisem látott?

  Honnan eredt e világ,
  Isteni kéz alkotta-e, vagy sem,
  Az égben van, ki tudja ezt,
  Ha ugyan tudja Ő.

Ezen mélyértelmű, gyönyörű himnusz nem állítható egy sorba primitív
népek mondáival, hanem igen magas fejlődési stádiumnak felel meg.
Azonban a himnuszban említett ősvíz, mint minden dolog kezdetének
képzete, valószínűleg mélyen benne gyökeredzett az indus nép legrégibb
felfogásában.

Igen jellemző azon felfogás, melyet igen sok a teremtésre vonatkozó
mitoszban találunk (többek között a kaldeusi és a vele rokon héberben,
valamint a görögben is), t. i., hogy a sötétség, vagyis az éjjel valami
létező, holott az csak a világosság hiánya. A «nemlét»-et a «lét»
rokonának tekintik, holott ellentétek. E nézet kétségtelenül azon
felfogáson alapult, hogy a teljes, egyenletes kaoszban semmiféle tárgyat
sem lehet megkülönböztetni, tehát nincs is tárgy.

A rendezetlen állapotot mint törvényt rendszerint a görög kaosz szóval
jelölik, amely azt jelenti, hogy az alaktalan anyag mindenütt
egyenletesen van elosztva. Még Kant is abból indul ki kozmogóniájában,
hogy a világ kezdetben anyagi részek teljesen egyenletes káosza volt. Az
ősállapotot néha az őséter kifejezéssel jellemzik. Így a japán teremtési
mitosz: «Ős időkben, mondja, midőn ég és föld nem volt még egymástól
elválasztva, csakis őséter volt, olyan keverék, amely tojáshoz
hasonlított. A világos rész, mivel könnyebb volt, fölfelé szállt, ez
lett az ég; a nehéz homályos rész beleesett a vízbe és föld lett.» Egy
más japán monda szerint, amelyet Tylor ismertetett, a föld eredetileg
oly sűrű volt, mint a sár, vagy mint az olaj, amely úszik a vizen.
«Ekkor kivált tömegéből a nőszirom, vagy a káka, amelyet Azi-nak
nevezünk, ebből kiemelkedett a földet alkotó isten.»

Az élő természet megfigyelése, midőn élő szervezet látszólag élettelen
magból, vagy tojásból keletkezik, gyakran adott alapot azon föltevésre,
hogy a tojásnak fontos szerepe volt a világ keletkezésénél. E felfogás
ép úgy megvan a japán mondákban, mint az Indiából, Khínából,
Polinéziából, Finnországból, Egyiptomból és Főniciából eredő
elbeszélésekben. A világ teremtéséről szóló mondák közül, amelyekben egy
vagy több tojás játsza a legnagyobb szerepet a világ keletkezésében, a
legismertebb és legjobban kidolgozott a finn. Aránylag műveletlen finn
néptörzsek elbeszélései szerint jegyezték fel e mondát, amely törzsek
Oroszország Archangelszk kormányzóságának területén laknak. Ezen monda
szerint «Ilmatar, a természet egyik szűz leánya» a kék űrben lebegett és
a tenger hullámaira szállott alá. Tehát kezdettől fogva volt tenger,
fölötte a kék űr, valamint Ilmatar, aki a természettől származott. Ez
megegyezik az ősnépek rendes felfogásával.

Már 700 év óta lebegett Ilmatar a vihartól ringatva a hullámokon. Ekkor
átröpül a vizen egy vadkacsa és helyet keres, hogy fölépítse fészkét.
Ilmatar kiemeli térdét a vízből és a vadkacsa hat arany és egy vas
tojást rak az ölébe. A madár két napig ült a tojásokon, ekkor Ilmatar
megmozdult és a tojások a mélységbe estek. (A következő rész Barna
Ferdinánd fordításából van véve.)

  A tojások összetörtek,
  Darabokra repedeztek.
  A tojások nem jutának
  Sárba részei nem hullának;
  Töredéki váltak jóra
  Gyönyörü szép darabokra:
  A tojásnak alsó fele
  Alsó anyafölddé leve,
  A tojásnak felső része
  Elváltozék felső égre,
  Sárgájának felső szine
  Váltott nappá fenn sütnie,
  Fejérének felső része
  Ez meg holddá derengnie
  A tojásban mi tarka volt
  Csillaggá vált s égen ragyog
  Mi fekete vala benne
  Felhő lett a levegőbe.

Erre Ilmatar kilépett a tengerből, szigeteket, hegyeket és dombokat
teremtett és azután Wäinämöinen-t szűlte, a halhatatlan énekest, a szél
fiát. Wäinämöinen örült a nap és hold fényének, de fájlalja, hogy nincs
a földön növényzet. Ekkor a földmívelés istenéhez fordul,
Pellervoinenhez, aki a mezőkön magvakat hint szét. A mezőket erre élénk
zöld borítja el és fák kezdenek nőni. Végül a tölgyfa oly magasra nő,
hogy az emberek előtt elsötétül a nap és a hold, azért le kell dönteni.
Mint látjuk, az elbeszélés folyamán istenek, emberek, állatok és
növények szerepelnek, anélkül, hogy megjelölnék, honnét jönnek. Ez
jellemző a mitoszokra, de ritkán találhatjuk oly határozottan kifejezve,
mint a finn legendában. Valószínű, hogy a Kalevala különböző részeit
átdolgozták; azonban a világ keletkezésének mondáját nem dolgozták át
kritikailag. Vagyis más szóval: e mondákban a természet gyermekeinek
poézise nyilvánul meg, nem pedig a bölcselkedő világot átölelő
elmélkedése.

«Az eredeti kozmogóniák», amint E. G. Hirsch megjegyzi, a nép
fantáziájának önként nyilvánuló alkotásai és ép azért rendszertelenek;
rendesen nem egyebek, mint a teogonia egy fejezete, vagyis az istenek
származásának elbeszélései.»

Különböző népek mondáiban nagy szerep jut a vízözön-mondáknak,
amelyekkel sokat foglalkoztak a természettudósok. A legismertebb a
bibliában leírt vízözön, amely oly magasan borította el a földet, hogy a
legmagasabb hegyek is 15 rőfnyire voltak a víz felszíne alatt. Miután a
hetvenes években egy asszir ékírással írott, egészen hasonló tartalmú
elbeszélést találtak, amelyben a hős Szit-napisztimt (a babiloniak
Xizusztroszát) említik, fölvették, hogy a zsidó legenda asszír forrásból
merített. A héber szöveg azt mondja: «vízözönt fogok létrehozni a
tengerből», Suessnek, a kiváló geológusnak (1883) az a nézete, hogy e
vízözönt vulkanikus kitörésből eredő árhullám okozta; ezen árhullám a
Perzsa öbölből kiindulva áthullámzott a mezopotámiai alföldön.

J. Riem nem kevesebb, mint hatvannyolc vízözön-mondát gyűjtött össze
különböző népeknél, amely mondák úgy látszik függetlenek egymástól. Ezek
közül csak négy vonatkozik európaiakra és pedig Deukalion és Pyrrha
görög mondája, az Edda elbeszélése, a litvánok és az Oroszország
északkeleti részén lakó vogulok mondái. Afrikából 5, Ázsiából 13,
Ausztrália- és Polinéziából 9, Észak- és Délamerikából 37 monda
ismeretes. A négereknél, a kaffereknél, és az araboknál hasonló mondákat
nem ismerünk. A vízözönt különböző népek különböző módon okolják meg.
Szerintük nagy hó- és jégtömegek olvadása (Skandinávia), eső (Assziria),
havazás (Montagnais-indiánok), az égboltozat beomlása a támasztó
pillérek leszakadása folytán (Khína), a vízisten bosszúja
(Társaság-szigetek), stb. volt az ok. Több esetben megemlítik, hogy a
vízözön többször is megismétlődött. Így Platon Timaioszában azt állítja,
hogy egy egyiptomi pap szerint a vízözön bizonyos periodusokban
visszatér.

Rendesen azt hiszik, hogy a teremtés folyamata csak a rendezetlen anyag
elrendezése, még pedig a legtöbb esetben úgy, hogy a földtől elválik az
ősvíz, vagyis a tenger. A Csendes-oceán szigetein néhány primitiv törzs
azt hiszi, hogy a földet kihalászták a tengerből. Közelfekvő volt a
gondolat, hogy a megelőző rendezetlen állapot okául többször
megismétlődött vízözönt vegyenek föl. A nem árja származású szantalok
például olyasmit képzelnek.

Ez megegyezik néhány modern kutató állításával, t. i., hogy a föld
emberlakta része el fog pusztulni, hogy később új élet hordozója legyen.
A primitiv népek szerint a tűz, vagy a víz, a szél (néha az istenek
haragja) pusztítja el a földet, azután újra fejlődik, úgy, hogy újra
lakhelye lehet élőlényeknek. Ez a változás állítólag többször
megtörtént. Ezen messze elterjedt felfogást legjobban az indus mondák
fejezik ki (a Purana könyveiben) és a buddhista filozófia, amelyre még
visszatérünk.

A világ ujjászületésének tana össze van keverve a lélekvándorlás
népszerű tanával, amellyel ezen összefüggésben nem foglalkozunk.

A régi északamerikai indiánusok mitoszai bizonyos szempontból érdekesek.
Ámbár föltételezhetjük, hogy az óvilág közreműködése nélkül jöttek
létre, mondáik mégis föltünően hasonlítanak a mieinkhez, csakhogy az
amerikai mondákban fontosabb szerepe van az állatoknak. Az északamerikai
indiánok, mint a vadásznépek legtöbbje, az állatokat magukhoz
hasonlóknak tartják. A teremtőnek, szerintük, föld vagy agyag állott
rendelkezésére. A földet többnyire a vízből kiváltnak mondják. A
legegyszerűbb felfogás szerint egy kis tengeri sziget fokozatos
növekedése által keletkezett a világ. Jellemző, hogy a takuliak
Brit-Kolumbiában azt hiszik, hogy kezdetben nem létezett más, mint víz
és pézsmahód. A pézsmahód a tenger fenekén kereste táplálékát. Közben
iszap gyült össze szájában, amit kiköpött, ebből az iszapból sziget
támadt, a melyből mindjobban kifejlődött a szárazföld. Még különösebb az
irokézek véleménye, szerintük az égből ledobtak egy istennőt, aki egy a
tengerben úszó teknősbékára esett, amely megnagyobbodva képezte a
szárazföldet. Nyilvánvaló, hogy a teknősbéka megfelel az előbbi monda
kis óceáni szigetének, az istennő lezuhanása csak megindította a
fejlődést. A tinneh-indiánusoknak az volt a véleménye, hogy egy kutyának
a testét, amely szép ifjúvá tudott átalakulni, óriások széttépték és
ezen testrészekből keletkeztek a világon létező dolgok. Sok primitiv
népnél akadunk a világ keletkezésére vonatkozó mondáikban azon hitre,
hogy a világ emberi vagy állati testrészekből keletkezett. Néha, mint
pl. a winnebago-indiánusoknál, Kitchi Manitu (a nagy szellem) a teremtő
saját testrészeiből és földből alakítja ki az első embert. Ezen monda,
amely élénken emlékeztet a zsidók Ádám teremtésének mondájára, már
határozottan eleve föltételezi, hogy a föld kezdettől fogva megvolt.
Ugyancsak azt tételezik föl a navajo-indiánok, a digger-indiánok és
Guatemala ősnépeinek szájhagyományai.

Ausztrália bennszülöttei a legalsóbbrendű fajhoz tartoznak. Ezek,
úgylátszik, nem gondolkoztak a világ kezdetén. Náluk úgy, mint a legtöbb
műveletlen népnél, az ég semmi egyéb, mint szilárd boltozat a föld síma
lapján. A wotjobaluk-törzs azt hiszi, hogy az ég eleinte erősen rá volt
szorítva a földre. A nap emiatt nem tudott a kettő között mozogni,
mozgási szabadságát csak az által érte el, hogy egy szarka hosszú bot
segítségével fölemelte az eget a földről. Ezen fölötte naiv elbeszélés
élénken emlékeztet egy régi egyiptomi mondára, amelyről később lesz szó.

Mindezen példákból láthatjuk, hogy minő szoros, elválaszthatatlan az
összefüggés a világ szerkezetéről alkotott ősi fogalmak és a vallási
fogalmak között. A vadember mindent, ami mozog, mindent, aminek hatása
van, akarattal bíró lélekkel ruház föl. Animizmus e felfogás neve. «Ha a
folyam, miként az ember él, akkor akaratától függ, hogy áldást hoz-e
öntözésével, vagy pedig pusztulást okoz-e majd heves árjával. Tehát
szükséges, hogy megengeszteljék, hogy jót míveljen vizével, vagy hogy
rávegyék, hogy ne pusztítson hullámaival.»

A primitiv ember varázslattal igyekszik befolyásolni a hatalmas
szellemet. A varázslat oly tudomány, amelyet kizárólag a beavatott papok
vagy kuruzslók foglaltak le a maguk számára, más halandó előtt el volt
zárva. Míg mi a természet jelenségeinek felderítésével keressük azon
eszközöket, amelyekkel a természet erőit kihasználhatjuk, addig a
primitiv nép varázslattal igyekszik azokat megnyerni. Bizonyos
tekintetben tehát a mágia a természettudományok előfutára és a mondák,
amelyek a varázslat kifejtésének alapjai, megfelelnek némely tekintetben
természettudományi elméleteinknek. Így Andrew Lang a következőt mondja:
«A mitoszok épp úgy alapulnak föltevéseken nyugvó primitiv tudományon,
mint primitiv vallásos fogalmakon.» Könnyen érthető, hogy ezen föltevés
sokszor a hétköznapi megfigyelésekből ered és gyakran nem is oly nehéz
eltalálni, mely észrevételek érvényesültek benne. Néha a véletlennek is
jutott némi szerep. A hagyomány megőrizte barbár idők mondáit a magasabb
civilizáció idejéig. A mondákat az időközben fokozott műveltség és
belátás dacára sem alakították át, mert tisztelték az ősöktől öröklött
hitet. Ez határozottan kitünik Heziodusz és Ovidiusz kozmogóniai
magyarázataiból, amelyekre a következő fejezetben visszatérünk.

Gyakran más befolyás is érvényesül. A primitiv népek mondáit többnyire
nagymíveltségű egyének jegyzik fel. Így a nép egyszerű elbeszéléseit
önkéntelenül is saját felfogásuk szerint szinezik. Ez annál inkább is
így van, mivel a mondákban határozott következetesség nincs; a gyűjtő
azonban könnyen kísértésbe kerül, hogy azt belevigye. Ez különösen akkor
történhet, ha a gyüjtő fajrokonság vagy más oknál fogva jóindulattal
elfogult az ősnéppel szemben. Ily esetben az elbeszélés gyönyörű
hőskölteménnyé válhat, amelynek alapjai a primitiv néptől átvett elemek.

Természetesen máskép áll a dolog, ha írott emlékek maradnak. Hogy
azonban irott emlék létre jöhessen, ahhoz a műveltség elég magas foka
szükséges és akkor már nem igen állíthatjuk, hogy az primitiv néptől
ered. Azért azon kozmogónikus eszméket, amelyek irott emlékekben
jutottak hozzánk, a következő részben külön tárgyaljuk. Ezek között két
csoport érdemel különös figyelmet: először is a népek azon csoportja,
akiktől művelődésünk fontos elemeit örököltük, másodszor azok, akik
mélyebben gondolkoztak és a műveltség magas fokán állottak.

Az első csoport hagyományai közvetlenül összefüggnek azon tanokkal,
amelyeket a legrégibb és az utánuk jövő filozófusok módosítottak és
kifejlesztettek. E régi kozmogónikus hagyományok maradványai jelentékeny
alkatrészek a jelenkor művelt népeinek felfogásában.

A második csoport azért érdekel bennünket, mert némely pontban azon
felfogásra emlékeztet, amelyre a természettudomány vezetett bennünket,
amelynek segítségével rendkívül kibővítettük a külvilágra vonatkozó
ismereteinket.



II.  AZ ŐSIDŐK KULTURNÉPEINEK TEREMTÉSI MONDÁI.

A modern civilizáció a régi kaldeusi és egyiptomi műveltségben
gyökerezik. Ezen országokban oly kulturemlékeket találunk, amelyek
hétezer esztendősök. Dél-Franciaország és Észak-Spanyolország
mészbarlangjaiban azonban még sokkal régibb kulturnyomokat találtak, t.
i. olyanokat, amelyeknek kora körülbelül 50,000 év. Ezen barlangok
falait szines állatképek borítják, amelyek többnyire mammutot,
rénszarvast és lovat ábrázolnak. Azonban az ezen korbeli művészek
fantáziáját ép csak a vadászzsákmány foglalkoztatta és egy kissé az
asszony is, akivel a fölös zsákmányt megosztotta. A jelenkor
műveltségére ez a kor nem hatott. Azonban annál nagyobb befolyással volt
rá az a kor, amely Kaldea és Egyiptom klasszikus földjére utal.

«Abban az időben, mondja, a kaldeus legenda, midőn még nem létezett az a
magasban, amit égnek nevezünk és lenn, amit földnek neveztünk, midőn
tehát sem ég, sem föld nem volt, akkor csak Apsu létezett (az oceán), az
atya és Tiamat (Kaosz), a mindenség anyja.» Az óceán vize és a kaosz
összevegyült és ezen vegyülésből, mely magába foglalta a világ
alapelemeit, származott az élet. Istenek is keletkeztek, «kik előbb még
nem voltak», akiktől számos utód származott. Midőn Tiamat istennő látta,
hogy birodalmában azok mind nagyobb tért hódítanak, szörnyetegeket
teremtett, hogy uralmát ezek segítségével megvédje. (E szörnyetegek
emberfejű bikák, halfarkú kutyák voltak stb.) A többi isten a
tanácskozásban azt határozta, hogy ki kell pusztítani a szörnyetegeket,
de e feladatra egy sem vállalkozott, csak Marduk, a bölcseség istenének
fia. Jutalmul azt követelte, hogy ismerjék el fölöttük való uralmát,
amit ők, a körülmények folytán meg is igértek. Ezután Marduk íjjal,
dárdával és villámmal fölfegyverkezve felkereste Tiamatot és hálót
dobott reá. Tiamat kitárta széles száját, hogy ellenfelét elnyelje, erre
Marduk vihart vetett torkába, amitől Tiamat megrepedt. Az istennő hívei
rémülten igyekeztek menekülni, de tervük nem sikerült, mert bilincsre
verve vitték őket Ea isten trónja elé. Marduk Tiamat testét, a
rendezetlen kaoszt kettéosztotta, «amint a szárítni való halakkal
szokták tenni. Az egyik felét felaggatta a magasba és az lett az ég, a
másik felét lába alá terítette és ez lett a föld; így alakította ki a
világot, amint azt az emberek ismerik.»

Maspéro-nak a Kelet népeinek ókori műveltségéről írott műve
szemléletesen mutatja, hogy milyennek képzelték a világot a kaldeusok. A
világtenger közepén magas hegy alakjában emelkedik ki a föld, csúcsát hó
borítja; e hegycsúcson ered az Eufrát. A földet magas fal szegélyezi, a
fal és a föld között tenger van, amelyen semmiféle halandó sem juthat
keresztül. Az oceánon-túli terület az isteneké. A falon nyugszik az
égboltozat, amelyet Marduk kemény fémből alkotott, amely nappal úgy
ragyog, mint a nap, éjjel pedig csillagokkal telehintett sötétkék
haranghoz hasonlít. A boltozat északi oldalán félkör alakú, kétnyílású
cső van, az egyik nyílás keletre néz, a másik nyugat felé. Reggel kilép
a nap a keleti nyíláson, lassacskán fölemelkedik az ég déli részére,
végül leszáll a nyugati nyílásnál, ahova az éj beálltával bevonul. A nap
átsiklik éjjel a csövön, hogy másnap újra kezdje pályáját. Marduk az
évet a nap járása szerint 12 hónapra, a hónapot három dekádra osztotta.
Az év tehát 360 napos volt. Minden hatodik évhez 13-ik hónapot
csatoltak, tehát az év átlagosan mégis 365 napos volt.

A kaldeusok kulturáját leginkább az évszakok változása befolyásolta, ép
azért nagy súlyt fektettek az időszámításra. Eleinte, úgy látszik, a
hold mozgását vették időszámításuk alapjául, mint a legtöbb nép. Azonban
csakhamar észrevették, hogy a nap hatása fontosabb és a nap-évet vették
föl, amelynek beosztása a monda szerint Marduk érdeme. Korán fedezték
fel azt is, hogy az évszakok meghatározására nézve igen fontos, ha a
csillagok helyzetét megfigyelik. Mivel az évszakok változása teljesen
uralkodik a szerves világ felett, amelytől az emberiség sorsa függ,
végül is az emberekben a csillagok hatalmának káros és túlzott hite
fejlődött ki. Ez a balhit húsz századon keresztül, az újkor elejéig
bénítóan hatott a természettudományi kutatásra. Diodorusz Szikulusz,
Cézár kortársa következő módon fejezi ki véleményét: «A kaldeusok
azáltal, hogy hosszú időn át figyelték a csillagok mozgását és
gondosabban tanulmányozták a csillagok járását és törvényeit, mint más
nép, sokat tudnak jósolni az embereknek. A kaldeusok szerint a jóslásra
és a jövőre való hatásra nézve öt csillag volt a legfontosabb, amelyeket
mi bolygóknak nevezünk. (Merkur, Vénusz, Marsz, Jupiter és Szaturnusz.)
Ők ezeket «tolmácsok» kifejezéssel foglalták össze. Szerintük ezen
csillagok pályájában azonban még harminc más csillag áll, amelyeket
«tanácsadó isteneknek» neveznek. A legfelsőbb istenek száma 12,
mindegyikhez hozzátartozik egy hónap és az állatkör egy-egy csillagképe.
Ezen csillagképeken halad át szerintük a nap, a hold és az öt bolygó.»

A kaldeus papok teljesen kidolgozták az asztrológiát. Gondosan
feljegyezték a csillagok napi helyzetét és azt előre is ki tudták
számítani a közeljövőre nézve. Az egyes csillagok isteneket képviseltek,
vagy pedig egyenesen azonosították azokat az istenekkel. Ha tehát valaki
tudni akarta, mely istenek határoznak fölötte, akkor a papokhoz fordult,
akik ismerték a csillagokat. A papok dús jutalom ellenében megmondták,
hogy az illető születése napján minő helyzete volt a csillagoknak és
ilyen módon megtudhatta sorsának főbb mozzanatait. Ha valaki
meghatározott napon fogott valamely vállalatba, akkor előre lehetett
tudni, hogy szerencsés lesz-e a dolog. Ha jóindulattal ítéljük meg a
kaldeus papokat, akkor azt mondhatjuk, hogy felfogásuk alapja ugyanaz a
meggyőződés volt, ami napjainkban, t. i. hogy minden esemény bizonyos
külső körülmények szükségképi következménye. Ezt azonban azzal a hibás
véleménnyel kapcsolták össze, mely a legegyszerübb vizsgálat után is
tarthatatlan, hogy a hold és a bolygók helyzetének lényeges hatása van
az emberre. Azon felfogásból, hogy az égitestek istenek, az következett,
hogy a csillagászattan részévé lett az istenek tanának, illetve a
vallásnak. A csillagászatot ezen okból az uralkodó papi osztály a saját
maga részére foglalta le. Aki a papok hitében kételkedni mert, azt azon
hatalmi osztály, amelynek a papokkal közös érdekei voltak, kiméletlenül
üldözte. Ezt a kegyetlen keleti vonást a klasszikus ókor népei
örökölték, a középkor félbarbár népeinél pedig igen nagy mérvet öltött.

A kaldeusok világalkotási mondája már azért is fontos reánk nézve, mivel
ezt, ámbár kissé megváltoztatva, átvették a zsidók, tőlük pedig a
keresztények. Hogy a modern tudományos kutatás mily elterjedést
tulajdonít a teremtési mondáknak, azt igen jól mutatja Delitsch műve:
«Babel und Bibel», amelyre itt is felhívjuk a figyelmet. A zsidók is a
kaoszt tartották a kezdetnek, a föld alaktalan volt és üres, a
mélységeket (ősvizet) sötétség borította. Berozusz babiloni pap szerint:
«kezdetben minden csak víz és sötétség volt.» A zsidók a mélységet
személynek vették és Tehom-nak nevezték, ez pedig etimologiailag egyenlő
Tiamat-tal. Isten (Elohim) a már meglévő anyagból teremtette (azaz
inkább kialakította) a földet.

Elohim elosztotta a vizet. A víz felső részeit az ég foglalta magába, az
alsó részbe helyezte a földet, amelyről azt hitték, hogy lapos, vagy
félgömb alakú és úszik a vízben. A víz fölött volt a mozdulatlan égbolt,
melyre rá voltak erősítve a csillagok. Az égbolt azonban épen nem
emelkedett nagyon magasra, a madarak fölemelkednek odáig és ott végig
röpülnek. Enoch elmondja, hogyan pusztította el a gyehenna tüze azokat a
csillagokat, amelyek Elohim parancsa dacára sem kezdtek ragyogni.
Szerinte a csillagok «rossz angyalok», kiket isten megfosztott isteni
mivoltuktól.

A kaldeusi és a zsidó teremtési monda főleg abban különbözik egymástól,
hogy az utóbbi monoteisztikus, az előbbi nem. Azonban a kaldeusi
mondában is van bizonyos egyistenhívő vonás, t. i. Marduk mindennek ura,
sőt az istenek fölé is kiterjed hatalma.

A zsidó kozmogóniában a főniciai felfogás nyomát találhatjuk, t. i. a
világot alkotó tojásra céloz e kijelentés: «Elohim szelleme költött
(rendesen úgy fordítják, hogy lebegett) a víz fölött.» Marduk és Tiamat
küzdelmére is találunk utalást a Leviatan nevű tengeri szörnyetegnek
Jahve általi legyőzetése mondájában. A zsidó világkeletkezési monda,
tehát a keresztény is, kozmogóniai szempontból nem mondható eredetinek.

Az egyiptomi teremtési elbeszélések igen régiek, ámbár később
keletkeztek, mint a megfelelő kaldeusi mondák; az ezen szempontból
legfontosabbakat Maspéro összeállítása szerint közöljük. A semmi
fogalmát még nem alkották meg. Az anyag rendezetlen alakban benn volt a
«sötét vizekben», ahol különböző vidékeken más-más főisten állította elő
az élő lényeket és az élettelen tárgyakat. Az illető főisten saját
megszokott módszere szerint pl. szövéssel, vagy fazekas koronggal
alakította ki ezeket. A teremtési monda leginkább a Nilus keleti
deltájánál fejlődött ki. Az ég és föld kezdetben szorosan összefonódva
pihent az ősvízben. A teremtés napján Shu nevű új isten lépett ki az
ősvízből, megragadta Nuit istennőt és úgy emelte föl, hogy az kezeire és
lábaira támaszkodva – az égbolt négy oszlopa – képezte a csillagos eget.

Sibu, a föld, ezután növényzettel vonta be magát; emberek és állatok
keletkeztek. Ra napisten is az ősvízben feküdt egy lótuszvirág
bimbójában; a teremtés napján kinyíltak a levelek, Ra kilépett, hogy
elfoglalja helyét az égen. Ra-t gyakran azonosították Shuval. Midőn nap
világította be Nuit-et, az eget és Sibu-t, a földet, számos isten
született, köztük Ozirisz, a Nilus istene. A meleg napsugár hatása
folytán mindenféle élő lény fejlődött ki: növények, állatok és emberek.
Több legenda szerint ez a Nilus iszapjának erjedése útján történt, oly
ősnemzés útján, amelyben történeti időben is hittek. Voltak, akik azt
hitték, hogy az első emberek, a nap gyermekei tökéletes boldogak voltak,
a későbbi utódok már visszafejlődtek és elvesztették boldogságukat.
Viszont mások azt hitték, hogy a legrégibb emberek természete állatias
volt, csakis tagolatlan hangokkal értették meg magukat; végül Thot isten
tanította meg őket a beszédre és az írásra. Láthatjuk tehát, hogy még a
darwinizmusnak is volt előfutárja a kultura gyermekkorában.

A klasszikus kornak igen hiányos fogalmai voltak a világ keletkezéséről.
Heziodusz (körülbelül 700-ban Kr. e.) Theogoniájában és «Munkák és
napok» című művében elmondja a görög teremtési mondát.

A kaoszszal kezdődött minden. Azután jött Gea, a föld istennője, minden
dolog anyja; saját fiát, Uranoszt, atyjának tartották. Primitiv népfajok
gyakran hitték azt, hogy az istenek ősei ég és föld. Ha kritikailag
vizsgáljuk a következő naiv, gyermekes, néhol barbár költeményt, úgy
csekély az értéke. Voss metrikus fordítása a következő:[2] (Theogonia,
104–130. és 364–375. vers.)

    Heil Euch, Kinder des Zeus, gebt lieblichen Ton des Gesanges!
  Rühmt nun den heiligen Stamm der unsterblichen ewigen Götter;
  Welche die Erde gezeugt und der sternumleuchtete Himmel,
  Auch die düstere Nacht, und wieviel aufnährte die Salzflut:
  Sagt mir denn, wie Götter zuerst und Erde geworden,
  Auch die Ström’ und des Meers endlos aufstürmender Abgrund,
  Auch die leuchtenden Stern’, und der weitumwölbende Himmel:
  Und, die aus jenen entsprosst, die seligen Geber des Guten,
  Wie sie das Reich sich geteilt, und göttliche Ehren gesondert,
  Und wie zuerst sie behauptet den vielgewundnen Olympos.
  Dies nun meldet mir Musen, olympische Häuser bewohnend,
  Seit dem Beginn, und saget, wie eins von jenen zuerst ward.
  Siehe, vor allem zuerst war Chaos; aber nach diesem
  Ward die gebreitete Erd’, ein dauernder Sitz der gesamten
  Ewigen, welche bewohnen die Höhn des beschneiten Olympos,
  Tartaros Graun auch im Schosse des weitumwanderten Erdreichs,
  Eros zugleich, der, geschmückt vor den Ewigen allein mit Schönheit,
  Sanft auflösend, den Menschen gesamt und den ewigen Göttern
  Bändiget tief im Busen den Geist und bedachtsamen Ratschluss.
  Erebos ward aus dem Chaos, es war die dunkele Nacht auch.
  Dann aus der Nacht ward Äther und Hemera, Göttin des Lichtes,
  Welche sie beide gebar von des Erebos trauter Empfängnis.
  Aber die Erde zuerst erzeugete, ähnlich ihr selber,
  Ihn, den sternigen Himmel, dass ganz er umher sie bedeckte,
  Stets unerschütterte Veste zu sein, den seligen Göttern.

Ezután szülte Gea a «forró, puszta tengert» a Pontoszt. Uranosztól hat
fiút és hat leányt szült, az ú. n. titánokat: Okeanoszt, Koioszt,
(valószínűleg a világosság egyik istene, csak Heziodusz említi),
Kreioszt (félisten, felesége Euribia, Pontosz leánya), Japetoszt
(Prometeusz atyja, aki ellopta a tüzet az istenektől és az embereknek
adta), Hiperiont (a neve azt jelenti, hogy «magasan vándorló»), Teiát (a
pompásat), Reiát (isten anyja, t. i. Zeusz volt a fia), Mnemoszinét (az
emlékezés istennője), Themiszt (a törvény és rend istennője), Thétiszt,
Főbét és Kronoszt (utóbbi istenséget fia, Zeusz megfosztotta uralmától);
azonkívül a ciklopokat (egyszemű óriások, kiket Apolló megölt) és
másokat. Kevésbbé érdekes elősorolni Heziodusz verses katalógusát,
amelyben a neveket részben ő maga találta ki. Nevek kitalálását, a
poézis ezen egyszerű faját nagyban űzték az északi bárdok is. Még csak e
néhány sor a csillagok és szelek keletkezéséről Heziodusznál:

  Theia gebar voll Glanzes den Helios, und die Selene,
  Eos auch, die allen den Erdbewohnern leuchtet,
  Und den Unsterblichen rings im weitumwölbenden Himmel:
  Diese gebar einst Theia der liebenden Macht Hyperions.
  Aber dem Krios gebar Eurybia mächtige Söhne,
  Pallas samt Asträos, die hoch vorragende Göttin,
  Perses auch, der vor allem an kundigem Geiste sich ausnahm.
  Eos gebar dem Asträos die Wind’ unbändigen Mutes,
  Zefyros, blassumschauert, und Boreas stürmisch im Anlauf.
  Notos, da in Liebe zum Gott sich die Göttin gelagert.
  Auch den Fosforos jetzo gebar die heilige Frühe,
  Samt den leuchtenden Sternen, womit sich kränzet der Himmel.

Heziodusz «Munkák és napok» című művében leírja, hogyan teremtették az
istenek az embereket. Az emberek eleinte jók voltak, tökéletesek és
boldogak és gondtalanul éltek abból, amit a föld nyujtott. Azután
visszafejlődtek.

A rómaiak átvették a görög kozmogóniát, de nem fejlesztették tovább.
Ovidiusz «Metamorfozis» című művében azt mondja, hogy kezdetben csak a
rendezetlen, egyöntetű kaosz volt, «rudis indigestaque moles», a
földnek, víznek és levegőnek rendezetlen keveréke. A természet
elválasztotta egymástól az elemeket, a földet az égtől (a levegőtől) és
a víztől, a finomabb levegőt (az étert) a durvább (közönséges)
levegőtől. A «súlytalan» tűz pedig fölszállott az ég legmagasabb
részéig. A nehéz föld csakhamar leülepedett és körülvette a víz. Ezután
a természet megalkotta a tavak fenekét, a folyók medreit, a hegyeket,
mezőket és völgyeket. A csillagok, amelyeket addig a kaosz sötétített
el, ragyogni kezdtek és az istenek tanyáivá lettek. Növényzet
keletkezett és állatok, végül emberi lények léptek föl. Az emberek akkor
az ideális állapot aranykorát élték. Örökös tavasz uralkodott és dús
termés volt, anélkül, hogy vetettek volna. («Fruges tellus inarata
ferebat.») A folyókban tej és nektár folyt, és a tölgyfából méz
csöpögött. Midőn Jupiter (Zeusz) Szaturnuszt (Kronoszt) megfosztotta
trónjától és a Tartaruszba zárta, a kevésbbé boldog ezüst-kor
következett. E korszakban már tél, tavasz, nyár és ősz következett
egymásután és az embereknek a zord idő elől menedék után kellett
nézniök. A bronzkorban minden rosszabbodott. Végül a borzasztó
vas-korszak állott be, amidőn a szerénység, hűség és igazság elhagyták a
földet, átadták helyüket a csalásnak, erőszakosságnak és árulásnak,
továbbá a telhetetlen pénzsóvárgásnak és a legdurvább bűntényeknek.

Ovidiusz kozmogóniája csak kevéssé különbözik Hezioduszétól. Az
őseredeti naivitás nagyobbrészt tova tünt; Ovidiusznál már józan
rendszeresség van, amely megfelel a praktikus rómaiak gondolkodásának.

A következő pompás leírások Ovidiusz Metamorfozisából valók. (A fordítás
Kovách Imrétől való.)

  A tenger, a föld s mely mindent föd, az ég azelőtt
  Egyöntésü volt s az egész természet alakja.
  Ős-zűrnek nevezék, mely idom és rendnélküli zagyva
  Volt és lomha teher, hova egybe valának az össze
  Nem vágó tárgyak más-más faju magva hordva.
  Titán még nem lövelé szét sugarát a világra;
  Sem növekedtével nem nyitá Phoebe szaruit,
  A föld sem függött a körülte folyó levegőben
  Terhével lebegve, még Amphitrite se fogta
  Hullámkarjaival földünk partjait ekkor,
  S hol föld, ottan volt a lég s a tengerek árja.
  Járhatatlan vala így a föld, úszhatlan a hullám,
  Fénytelen a levegő; önalakkal nem bírt még semmi.
  Egymással küzdött minden. – Ugyanabban a testben
  Forróval harcolt a hideg, szárazzal a nedves,
  Lágy a durvával, könnyüvel vívott a súlyos.
  Ezt a viszályt isten vagy jobb természet elosztá,
  Földet mennytől s földtől vizet elkülönítvén
  És elválasztván a híg levegőt a sűrűtől.
  Amiket ő miután szétfejte s kivont a vak űrből,
  Megszerkesztve örök békével, fűze rokonná.
  A szomorú égnek könnyü, fényes tűzereje
  Fölszállt s legfentebb választa helyet ki magának.
  Legközelebb van ehhez a lég, súlyosabb s helye
  Lent; de a föld tömörebb s sok súlyos elem tapadott rá.
  Önsúlya nyomta alább. Az övező tenger a szélső
  Téren ülepedett meg s a szilárd földet bekeríté.
  E rendszerbe szedett tömeget, miután egyik isten
  Így elválasztá s elzárván földarabolta:
  Első ízben a földre hogy minden részről egyenlő

  Légyen, nagy tányér idomát öltötte reája.
  Aztán szétteríté a tengert; gyors szelek által
  Duzzasztá s a körülvett földet parttal övezte,
  Alkota forrást is, mély posványt és tavakat még
  S kígyózó parttal keríté a lejti folyókat,
  Melyek más-más helyt részint földtől felitatnak,
  Részint tengerhez jutnak s ottan bevegyülnek,
  Részint széles tóba ömölve a partjait nyalják.
  Általa síkul a rét; a völgy süpped, miglen az erdőt
  Lomb fedi s a köves bércek kitolulnak a földből.
  S mint jobbról is két, s balról is két övre felosztá
  Az eget és középütt hagya égő ötödik részt,
  Ily számú övvel hasítá a gondviselés az
  Éggel zárt földet is, most már ennyi öv osztja.
  Forrósága miatt lakhatlan, mely közepén van.
  Nagy hó föd kettőt; ugyanennyit helyeze közéjük
  Mérsékeltséggel, fagyot és hőt összegyüjtvén.
  Legfelül a lég leng, mely a tűznél annyival terhesb
  Mennyivel a víznek súlyát túlhágja a földé.
  Mind a ködöt, mind a felhőt itt állapítá meg,
  Mind a mennydörgést, mely rendít emberi szíveket,
  Mind a fuvalmat, mely villámmal jeget alkot.
  A szeleket se hagyá a világ művésze a légben
  Lakni szabálytalanul; más tájon fú noha most mind,
  Alig volt lehető fékezni, ezt a világot
  Hogy ne szakítsák szét; olyan a testvéri viszály itt.

Erre következik a szelek leírása, majd így folytatja:

  Mind e fölé teríté a folyó s súlynélküli aethert,
  Amely ment minden legkisebb földi salaktól.
  Im alig szabályzá szét ezeket végvonalakkal
  Már is föl kezdtek mindenhol tünni az égen
  Csillagok, eddig ama zűr alatt elrejtve hevervén.
  Hogy pedig egy tájék se legyen lény nélkül, az égbolt
  Csillaggal s istenképekkel telt meg egészen.
  S a fénylő halak a vizeket nyerték ki lakásul.
  A föld állatokat, a mozgó lég szárnyasokat nyert.
  Mindeddig nemesebb s magasabb elmére fogékony
  Állat nem vala, mely a többi felett uralgjon.
  Ember lett hát, kit vagy a minden rendszerezője
  S az ifjú világ művésze teremtett isteni magból,
  Vagy úgy lőn, hogy az ég magvát őrzé meg ölében
  A magas aethertől nem rég zárt és megujult föld,
  Mit Prometheus összevegyítvén tiszta folyammal,
  Mindent kormányzó isten képét lehelé rá;
  S míg lehajoltan néz minden más állat a földre,
  Ő magas állást nyert, az eget kell mérni szemével
  S a csillag felé hordozni emelt, nemes arcát.
  Első ízben arany-kor lett, mely bírátlanul, önkényt
  S törvények nélkül tartott hitet és jogokat meg.
  Távol volt fenyítés és függés, ki se olvasott ércbe
  Róva fenyítő szót, bírát nem féle könyörgő
  Népsereg és bizton voltak, noha nem vala bíró.
  Még a fenyő nem szállt le folyóvizekre, levágva
  A honi bércekről, hogy más földrészre evezzen,
  S ön tengerpartján kül mást nem ismere ember.
  Városokat meredek, mély sáncok nem körítének
  Sem zord harcriadó nem volt még, se a csavargós
  Harsona, sem kard, sem sisak; és harc és háború nélkül
  Csendes béke ölelte a gond és bútól szabad embert.
  Sőt a kapálatlan, nem művelt és ekevastól
  Szűz szántóföld is mindent megterme magától.

Azután megszünt az örök tavasz kora, az aranykor. Jupiter négy évszakot
teremtett. A nyár heve és a tél szigora ellen oltalmat kellett keresni.
Már nem elégedtek meg a föld önkéntes adományával, művelni kezdték a
földet.

  Harmadszor rézkor követé az arany s az ezüstkort,
  Mely érzésre vadabb s iszonyú fegyverre serényebb,
  Mégsem egész romlott. Az utolsó a durva, kemény vas.
  Befészkelte magát tüstént minden bűn e feslett
  Korba: szemérem, jog, hűség, erény elenyésztek,
  Fészket volt helyükön fortély építe, csalárdság,
  Csel, vétkes kincsszomj, birtokvágy s durva erőszak.
  Szélnek ereszti a hajós vásznát, a szelet noha jól nem
  Ismeri: s mely fennállt hegyeken, magasan, sok időig,
  Nem látott vizeken himbált föl és le a csónak.
  A földet, mely előbb, mint szél és nap fénye, közös volt,
  Hosszú határokkal gondos mérnök jelölé ki.
  A dús földtől már nemcsak gabnát követeltek
  S más kellő tápszert; gyomrába hatolt be az ember
  S mik rejtetten, nem messze rakattak le a Styxhez,
  A gonosz útra vivő kincsek kikerülnek alulról.
  A bűntermő vas, meg az annál kárhozatosabb fém:
  Sárga arany feljött; föl a harc, mely harcol ezekkel.
  Ez véres kézzel veri csörgő fegyvereit össze.
  Étket rablás hoz, vendégtől társa se biztos.
  Vő se ipától, nincs testvérek közt sem egyesség,
  A férj nejének vermet váj, néki viszont ez,
  Sápadtszín mérget kever undok mostohaasszony,
  A fiú időnap előtt kérdi, hány éves az apja.
  Halva a szeretet; a szűz Asträa – az utolsó
  Mennyei társai közt – a véres földrül odább szállt.

Jupiter árvízzel pusztította el e fajt; az árvizet csak Deukalion és
Pyrrha élték túl. Ők Prometeusz (Deukalion atyja) tanácsára csónakot
vájtak; kilenc napig hányattak a tengeren, míg végül a Parnasszusz
hegyen szárazföldre jutottak. Köveket dobtak maguk mögé és ezekből
emberek lettek. A többi lény a naptól fölmelegített iszapból támadt
ősnemzés segítségével. Igen emlékeztet e monda a vízözön ékirásos
feljegyzésére, a bibliának Noahra vonatkozó elbeszélésére, továbbá az
egyiptomiak felfogására az élőlények keletkezéséről.

A sok isten később csaknem teljesen háttérbe szorul. Az egyedüli
uralkodó az istennek nevezett természet, a melior natura.



III.  A LEGSZEBB ÉS LEGMÉLYEBB TEREMTÉSI MONDÁK.

Általában véve sok művelt nép megmaradt az előbbiekben vázolt
állásponton. Dacára annak, hogy Róma Krisztus előtt a műveltség magas
fokát érte el, Ovidiusz a világ keletkezéséről mégis csaknem úgy írt
akkor, mint Heziodusz 700 év előtt. Szinte azt hihetnők, hogy e hosszú
időn át mit sem haladt a természetkutatás. Mindamellett ez időben sok
gondolkodónak és kutatónak a világproblemát illető felfogása a fejlődés
oly fokát érte el, hogy ma is bámuljuk. Úgy látszik azonban, hogy ezen
munka gyümölcse csak a beavatottak számára volt fenntartva. Ha valaki
nyilvánosság előtt beszélt, akkor kötelességének tartotta, hogy azon
eszméket hirdesse, amelyek évszázadokra nyultak vissza; ezeket az
szentesítette, hogy a vallásba voltak bekebelezve. Lehet, hogy a
legtöbben, Lukréciusz kivételével, a természetkutatás eredményeit nem
tartották elég alkalmasnak költői alakításra. Valószínű, hogy a barbárok
azért pusztíthatták el oly hamar az antik kulturát, mert a tudomány nem
hatotta át a néptömegeket.

Igen valószínű az is, hogy az egyiptomi papok között voltak gondolkozók,
akik túl voltak már azon a primitiv állásponton, amely az egyiptomi
teremtési mondában nyilvánul. Tudásukat azonban saját osztályuk számára
tartották fenn, amely az által nagy hatalmat gyakorolt a szolgalelkű nép
felett.

Azonban Kr. e. 1400 körül egy felvilágosodott uralkodó, IV. Amenhotep
reformálni akarta az egyiptomi vallást, még pedig oly módon, hogy jobban
alkalmazkodjék az előrehaladt kulturához. Igen erélyesen fogott hozzá.
Kijelentette, hogy a nagyszámú istenek letüntek és csak egy istent ismer
el, Atent, a napot. Lerombolta a régi templomokat és elköltözött
Tébéből, amely tömve volt gyűlölt bálványokkal. Azonban az uralomvágyó
papság ellene zúdult és a tömeg vakon követte szellemi vezetőit. Így
történhetett az, hogy a bölcs király halála után az igazság ezen erélyes
kitörése nyomtalanul eltünt, úgy hogy veje és utódja Ai azt mondta:
«Kénytelen vagyok térdet hajtani oly istenek előtt, akiket megvetek.»

Amenhotep vallását az tette nagyszerűvé, hogy ő a napot helyezte minden
fölé, mint ami legkiválóbb a természetben. Ez csaknem megegyezik a mi
felfogásunkkal. A nap adja az energiát minden mozgásnak a földön, csak a
jelentéktelen árapály képez ez alól kivételt. Laplace feltevése
értelmében a föld anyaga is a napból ered, kivéve azon aránylag kis
tömegeket, amelyek mint meteorok hullnak le rá. Mondhatjuk tehát, hogy
«a nap minden dolog eredete», akár a földi dolgokat gondoljuk, mint a
primitiv népek, akár pedig a naprendszert értjük. Két szép himnusz
maradt ránk a napistenhez, akiket Re-nek és Atum-nak neveztek.

  Imádat néked Re, napkeltekor, Atum napnyugtakor!
  Te támadsz, te támadsz, te tündökölsz, te tündökölsz
  Fénykoronáddal, te istenek királya.
  Az ég és föld ura te vagy.
  Te vagy, ki alkottad a csillagokat fönn, az embert itt alant.
  Egyedüli isten vagy, ki kezdettől fogva volt.
  Te teremtéd a földeket, te alkottad a népeket.
  Te adtad nékünk a vizet, a szilárd földet, a Nilust,
  Minden folyam a te ajándékod, te adtál éltet annak, ami bennük van.
  Te kapcsoltad egybe a hegyek láncait; embert s földet te hívtál elő.

A Laplace-féle hipotézis alapján is a nap tekinthető az egyiptomiak
szerint legfontosabb csillagok, a bolygók alkotójául. Mivel a bolygókat
isteni lényeknek hitték, joggal mondhatták, hogy csak a nap volt
kezdettől fogva isten.

Amenhotep felfogására emlékeztet Zaratusztráé egy-két századdal később.
Szerinte végtelen idő óta áll fönn, a kaosznak megfelelő végtelen űr,
valamint a világosság és sötétség hatalma. Ormuzd, a világosság istene a
meglévő anyagból alakította ki a dolgokat. A teremtés sorrendje a
következő; összehasonlítás céljából közöljük a babiloni és zsidó
felfogást is:

_Ormuzd teremtette:_


1. A főisteneket,

2. az eget,

3. a napot, holdat, csillagokat,

4. a tüzet,

5. a vizet.

6. a földet és az élőlényeket.

_Marduk teremtette:_


1. Az eget,

2. az égitesteket,

3. a földet,

4. a növényeket,

5. az állatokat,

6. az embert.

_Elohim teremtette:_


1. Az eget,

2. a földet,

3. a növényeket,

4. az égitesteket,

5. az állatokat,

6. az embert.

Zaratusztra hívei is a napot tisztelték, mint a legfőbb világosságot, ép
úgy, mint a babiloniak Marduk napistent. Sok nép ösztönszerűen tért át a
sok isten imádásáról a napimádásra, így például a japánok is.

Idők folyamán mindjobban megváltozott Perzsiában Zaratusztra tana és
számos szekta támadt. Leghatalmasabb volt ezek között a zervaniták
felekezete, ezeknek legfőbb tétele az idő végtelenségének elve volt,
ebből támadt a jó principiuma (Ormuzd) és a rosszé is (Arimán).

Zaratusztra tanaitól, mohamedán és gnosztikus elemek segítségével
keletkezett a filozófiai, misztikus árnyalatú izmaelita vallás.

A világ mögött eszerint egy megfoghatatlan, megnevezhetlen lény van: a
végtelenség megszemélyesítése. Semmit sem lehet róla mondani és azért
nem is lehet imádni. Ebből a lényből szükségképen az emanációk egész
sora indul ki: 1. az összértelem, 2. az összlélek, 3. az alárendelt
ősanyag, 4. a tér, 5. az idő és 6. a rendezett anyagi világ, amelyben az
ember a legfőbb lény. Ez a vallás az anyagot, a tért és az időt magasabb
fokra helyezi, mint a tapasztalati világot. Ez megfelel a modern
felfogásnak, amely szerint az anyag, a tér és az idő végtelen. Az
összlelket szintén magasabbra tartja; ennek az élet örökkévalósága
felelhetne meg.

Zaratusztra tana szerint Astvad-ereta föl fogja támasztani a holtakat és
újra boldog idő köszönt be. Az izmaeliták azt vallották, hogy a
zoroasztrikus eredetű, a föltámadásra és utolsó itéletre vonatkozó tanok
csak képek, amelyek a világrendszer periodikus változásait ábrázolják.
Lehetséges, hogy az indus filozófia befolyása alatt magyarázták ezt így.

A régi indus papi osztály idők folyamán kifejlesztette az örökkévalóság
elméletét. Ennek mély filozófiai értelme van, mert benne van az anyag és
energia megmaradása tanának csírája. A végtelenség fogalma lényeges
alkateleme a mai világmagyarázatnak. Mivel a világegyetemben
szemmellátható a fejlődés, az örökkévalóságot csak úgy érthetjük meg, ha
fölvesszük, hogy a fejlődés mindig visszatérő periodusokban történik. A
következő elbeszélés mutatja, hogyan magyarázták az indiai bölcselkedők
ezt a folyamatot: Manu elgondolkozva ült. (A Védák himnuszaiban Manu
Noah-hoz hasonlóan az emberek ősatyja.) Ekkor a maharisik közeledtek
feléje, tiszteletteljesen köszöntötték, azt mondván: Urunk, kegyeskedj
rendben és gondosan megmagyarázni mindazon törvényeket, amelyek a dolgok
őseredetére és a keveredés által létrejött valóságokra vonatkoznak. Csak
te ismered, Mester, ezen egyetemes törvények eredetét, jelentőségét és
következményét. Ezen törvények alapvetők és megfoghatatlanok és
közönséges halandó számára érthetetlenek, mert ezek a Veda.»
(Bölcseség.) Erre a mindenható bölcsen így válaszolt: «Figyeljetek; e
világ sötét volt, megfoghatlan és határozott tulajdonságok híján való.
Ész nem foghatta fel, se nem nyilvánulhatott előtte, mély álomba
merültnek látszott. Midőn a feloldás teljessé vált (a világot teljesen
homogén oldatnak képzelték), akkor az úr (Brahma), aki számunkra
megfoghatlan és önmagának alkotója, az öt elemmel és más ősanyagokkal
észrevehetővé tette a világot. Elosztotta a sötétséget, a legszebb
fénnyel világította meg a világot és megindította a természet
fejlődését. Vágya támadt, hogy önmagából alkosson dolgokat, e célból
vizet teremtett és magot hintett beléje. Ezen magból ragyogó arany tojás
fejlődött ki, viszont e tojásból származott a férfialakú Brahma, aki
minden dolog eredete. Miután egy istenéven át (amely kevéssel több 3
billió emberi évnél) nyugodott a tojásban, a dicső isten a tojást
gondolatával kettévágta és kialakította belőle az eget és a földet. A
kettő között elhelyezte a levegő-réteget, az ég nyolc szféráját,
valamint végtelen teret a víz számára. Ezután hozta létre a mulandó
világot, amely az örök világból kisugárzik.» Ezen kívül számos istent,
szellemet és kort teremtett. Az örök isten és vele minden élőlény a
pihenés és az ébrenlét váltakozó periodusait élik át. Az emberi év
egyenlő egy szellem-nappal. Tizenkétezer szellem-év, amelyek mindegyike
360 földi év, egyenlő egy isteni periódussal; kétezer isteni periódus ad
egy Brahma-napot. Ilyen nap – 8640 millió földi év – második felében
szunnyad Brahma és vele pihen minden élet; midőn fölébred, kielégíti
alkotási vágyát. A teremtés és megsemmisülés folyamatai végtelen
nagyszámúak, és az örökkévaló lény mintegy játékból ismétli meg ezeket.

Az indus filozófiát az teszi naggyá, hogy helyesen fogták fel a
végtelenség fogalmát, amely szerint a természetben szükséges a
periódikus változás. E felfogás azonban pesszimisztikus, mert a fejlődés
minden periódusában állandó hanyatlást vesznek fel, különösen erkölcsi
tekintetben.

E pesszimisztikus felfogással, amelyet már az egyiptomiak mondáiban, a
klasszikus ókor népeinél megtalálunk, akik az emberiség ősi aranykoráról
regélnek, s amely továbbá a kaldeusoknál is megnyilatkozik, akik
mondáikban a paradicsomról és a bűnbeesésről szólnak, ezzel élénk
ellentétben áll a természettudományi alapon nyugvó evolució modern tana.
Ezen utóbbi szerint, amelynek már az egyiptomi mondában és Homerosznál
is volt előkészítője, az emberek mindinkább javulnak. A létért való
küzdelmet az evolució tana szerint csak a legerősebbek és
legalkalmasabbak bírják ki, úgy hogy az egymást követő nemzedékek mindig
életrevalóbbak.

Fenti elbeszélésben találkozunk először azzal a határozottan kifejezett
véleménnyel, hogy a gondolat, vagy pedig az akarat aktusa oka lehet
bizonyos változásnak, az anyag már meglévő energiájának, vagy magának az
anyagnak felhasználása nélkül. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy
lehetségesnek tartják a semmiből való teremtést. Ezen hit számos
követőre talált; ezt előnyben részesítették azon felfogással szemben,
amelyet eredetileg minden faj egyaránt vallott, t. i., hogy átalakítás
volt a teremtés. Természettudományi és filozófiai szempontból tarthatlan
álláspont az, hogy semmiből lehet valami. Elegendő erre nézve, ha
Spinoza és Herbert Spencer minden kétséget kizáró nyilatkozatait
közöljük. Spinoza Etikája harmadik részében azt mondja: «A természet
törvényei, amelyek szerint minden átalakulás történik, mindig és
mindenütt ugyanazok.» Herbert Spencer «A biológia principiumai» című
munkájában a következőket mondja: «Föltételezzük-e, hogy egy új
szervezet semmiből teremtetett, hogyha már teremtetett? Ha igen, akkor
föltesszük azt, hogy anyagot alkottak, ez pedig megfoghatatlan; ez t. i.
föltételezné, hogy viszonyt állítunk föl valami és semmi között, vagyis,
hogy viszonyt létesítünk két tag között, holott a másik hiányzik, ez
pedig lehetetlen. Az energia teremtése ép annyira lehetetlen, mint az
anyag létrehozása. Az a vélemény, hogy élőlényeket teremtettek, csak oly
korban támadt, midőn a legmélyebb sötétség uralkodott.» Ezt az utolsó
állítást ugyan kissé módosíthatjuk, mivel az a hit, hogy semmiből lehet
teremteni, csak igen előrehaladt fejlődési stádiumban lép föl.

Sajátságos, hogy a régi skandináv népnek volt a legfejlettebb teremtési
mondája. Ne feledjük azonban azt, hogy az északi nép ősei már a
kőkorszak alatt is Skandináviában laktak, tehát valószínűleg több ezer
éven át volt ott a lakóhelyük és hogy a bronz-korbeli leletek már igen
magas kulturáról tesznek tanubizonyságot Skandináviában. Kétségtelen,
hogy átvettek némely gondolatot az ókor művelt népeitől és hogy azokat
önállóan feldolgozták. Míg a régi kaldeusoknál és egyiptomiaknál, mint
más primitiv fajnál a víz volt a főelem, a kemény földdel szemben, addig
a skandinávoknál a meleg volt a legfontosabb és annak ellentéte, a
hideg. Tényleg a hőnek van a legfontosabb szerepe a fizikai világban és
azért tudományos igazság szempontjából a skandináv teremtési monda
minden eddig említett fölött áll. Igazán csodálatos, mily szépen
alkalmazkodik a legenda a mi mai felfogásunkhoz. Némely része keleti
eredetre vall, avagy a klasszikus ókor eszméit vette föl; azonban a
természet szellemes magyarázata jellemző a skandináv kozmogóniára.
Eszerint a világ, amelyben élünk, nem tart örökké. Kezdete volt és vége
lesz. Midőn az idő reggele volt még:

  «Nem volt még föld és tenger sem
  Nem volt hűs hab
  És ég sem volt fölötte.»

Feneketlen űr volt csupán, ennek északi részén fakadt a hideg forrása,
amely környezetét fagyos ködbe burkolta, amiért is e vidéket
Nifelheimnak (ködvilág) nevezték. Az űr déli oldalán fakadt Urd, a meleg
forrása, a kettő között eredt pedig a bölcseség forrása, Mime kútja.
Nifelheim ködös, szürke hullámai találkoztak az űrben Urd meleg
áramlataival, ezek keveredéséből keletkezett a világ, később pedig
istenek és óriások származtak belőle. Azon üres térben, amelyben Mime
kútja volt, keletkezett az emberi szemnek láthatatlan világfája,
amelynek gyökerei a három forrásig értek.

Ezen mondát az teszi nagyszerűvé, hogy a lakott világot – a napnak és a
kozmikus ködnek megfelelően – hő- és hidegforrásoktól teszi függővé. Az
emberlakta világ a két forrás között van és létezése, modern módon
kifejezve attól függ, mennyi hővel látja el a nap és hogy mennyi áramlik
el belőle a hideg ködfoltok felé.

Az északi monda ezután azon általános felfogásra tér át, amely a világ
teremtését élettelen testrészekhez köti. Odin isten (a kaldeus Marduk)
megöli Ymert (Tiamat), az óriást, ennek a testéből teremtette az eget és
földet, véréből pedig a tengert. Itt azonban érdekes módosítás történik.
Ymer tagjait előbb porrá kellett zúzni, mielőtt élőlények hordozóivá
válhattak volna. Ezen célból az óriás-malmot kellett megépíteni, ezt a
hideg-forrás vize hajtotta, amely aztán vezetéken át lefolyt a tengerbe.
Ez költői leírása a kőzetek elmállási folyamatának, amelyet fagy és víz
hoznak létre. Az óriásmalom egyúttal az eget állócsillagaival együtt
forgatta.

A babiloni mondában Oannesz tengeri szörny, akinek hal-teste és
emberalakú feje, keze és lába van, kilépett a tengerből, hogy az
embereket mindenféle tudományra és művészetre tanítsa meg, azután újra
eltünt a mélységben. Ezt a szörnyeteget a skandináv monda Heimdal-lal a
tűzistennel helyettesíti, kit az óriásmalom köveinek szikrái szültek.
Gyönyörű, világos hajú, gyöngéd ifjúként jön csónakán, hogy a műveltség
áldását terjessze az emberek között. Csónakjában mindenféle szerszámot,
fegyvert és gabonakévét hoz. A tűz-isten megnőtt, az emberek vezetője
lett, odaadta az embereknek a tűzfúrót, megtanította őket a rúnák
ismeretére, mesterségekre, állattenyésztés-, kovácsmesterség-,
kenyérsütés, építés és más ügyességre, valamint vadászatra és
önvédelemre. Ő alapította meg a házasság intézményét, az államot és a
vallási szertartásokat. Mikor Heimdall hosszú és bölcs uralom után örök
nyugalomra tért, ugyanazt a csónakot találták a tengerparton, amelyen
egykor eljött. A hálás emberek Heimdall testét jégvirágos csónakba
helyezték, amelyet értékes kovácsmunkákkal és ékszerekkel töltöttek meg.
A csónakot, miként Heimdall érkezésekor, láthatatlan evezők kiröpítették
a tengerre, ahol eltünt a láthatárról. Heimdall az istenek országába
jutott, ahol ragyogó ifjúságban új életre ébredt. Földi uralmát fia
Sköld-Borgar vette át.

Sköld-Borgar alatt a világ rosszabbodott és uralma vége felé meghalt
Balder, a világosság istene. Erre azután rettentő tél következett,
glecserek és jégmezők borították az emberlakta földet, a jégmentes
területen is mind silányabb lett a termés. Éhinség tört ki, amely
borzasztó bűntényekre ragadta az embereket. A vihar ideje volt ez és az
erőszaké, az északi népek karddal kezükben kiszorították törzsrokonaikat
lakhelyeikről, úgy hogy azok délfelé kerestek új hazát. Bizonyos idő
mulva eltünt az örök tél és vele a jég is.

Láthatjuk, hogy a monda az éghajlat rosszabbodását és a jégkorszakot,
amely az emberek kivándorlását vonta maga után, szemléletesen jellemzi.
Nem csoda tehát, ha azt hitték, hogy egy új örök tél a világ végét
okozza majd, a Ragnarök-öt. Közeledtére újra bekövetkezik majd a
borzasztó, törvénytelen állapot. A jég-ország óriásai megtámadják az
istenek tanyáját; az emberek a hidegtől, éhségtől és betegségektől
megtizedelve harcok közben fognak elpusztulni. A nap továbbra is
megteszi napi útját, fénye azonban egyre gyöngülni fog. Az óriásokkal
való küzdelemben sok isten meghal, még Heimdall is halálos sebet kap. A
nap is kialszik majd, az égbolt meghasad, a hegyek megrepednek és az
általuk lekötött tűz előtör, lángba borítva a csatateret. A nagy tűz
után azonban friss zölddel borított új világ fog keletkezni. Hoddminne
ligetéig azonban, ahol Mime kútja van, nem ér a tűz és több isten,
továbbá Leifthraser és Lif emberpár ennek oltalmában megmenekül. Ezek az
emberek visszatérnek a földre. Új, gondtalan kor következik és a
műveletlen föld újra dús termést hoz.

Erre a nevezetes mondára a klasszikus ókor és a kereszténység is
hatással volt. Ami bennünket különösen érdekel, az a nap kihülésének,
hőhatása csökkenésének gondolata, amelynek következménye minden földi
élet megszünése. Az után a nap összeütközik a hidegség világával (az
óriásokkal), a kozmikus ködfoltokkal és a bennük rejlő kihült napokkal.
A föld kemény kérge megreped az összeütközés következtében és a belső
tűzár, aminő Izland vulkánjaiból ismeretes, elpusztítja a földet. Idővel
azonban új föld keletkezik és az élet a halhatatlanság fájáról újra
leszáll a földre.

Az Edda e mondája szépség és igazság tekintetében messze fölülmulja
mindazt, amit más primitiv nép alkotott. Kétségtelen, hogy e műveltség
elemei és ezekkel együtt e teremtési mitosz alapelemei is idegen
országból eredtek, valószínűleg a tengeren túlról, keletről. Azonban
semmiféle teremtési monda sem közelíti meg a skandinávét a természet hű
felfogásában.

Fentebbiekben oly korok felfogását igyekeztem vázolni, amelyekben még
nem ismerték a közvetlen megfigyelést. A természettudomány ily
körülmények között mitoszokba öltözik, magasabb fokon pedig a
bölcselkedés bő mezébe. Máskép áll a dolog, amikor kezdetét veszi a
megfigyelés és a kísérletezés. Az adatok nehézkes és áttekinthetetlen
tömegét általános törvények alá foglalják, amelyek segítségével azokat
gyorsabban tudjuk visszaadni; más szóval, hogy a tapasztalat hasznunkra
váljék, szükségünk van a teoretikus rendező munkájára. Amint az első
törvényeket megtaláltuk, még ha nem is egészen pontosak, megjósolhatjuk
az események menetét. Ezen jóslatokat aztán javíthatjuk, ily módon
pontosabbá tesszük a törvényeket, és megerősítjük ismereteinket.

Eleinte az idő ismerete volt különösen fontos az emberekre és ezért
gondosan megfigyelték; ennek következtében felismerték az égitestek
tulajdonságait, amelyeket valószínűleg összehasonlítottak földi
tárgyakkal. Így fejlődtek ki fokozatosan a csillagászat, fizika, és
kémia elemi fogalmai. Most az előbbi korokkal ellentétben a különböző
nézetek legkíválóbb képviselőiről lesz szó és ily módon történeti
áttekintést nyerünk a fogalmak fejlődéséről.

A következő fejezetben a történeti idő kozmogóniáival foglalkozunk, míg
az előbbiekben a mondák korának világmagyarázatairól volt szó. Éles
határ a kettő között, természetesen, nincs.



IV.  A RÉGI FILOZÓFUSOK VILÁGMAGYARÁZATAI.

A barbár törzsek nem érezték az időszámítás hiányát, s így nem volt
okuk, hogy az idő beosztására törekedjenek. Vadászat és halászattal
tartották fenn magukat. Az erdei bogyókat és az ehető gyökereket csak
akkor becsülték meg, ha vadászzsákmány híján az éhség kényszerítette rá
őket. Ez csak szükség idején történt, ellenben valószínű az, hogy az
asszonyok gyakrabban éltek gyökerekkel; t. i. a férfiak csak akkor
adhattak az asszonyoknak is a zsákmányból, ha az bőven állott
rendelkezésükre. A törzsek kénytelenek voltak a vadat követni és azért
csakis a napi szükséglettel törődhettek. A dolgon nem változtatott sokat
az, hogy elsajátították az állatszelidítést, hogy szükségleteiket
fedezhessék. A csordának minden évszakban más-más legelő kellett, s így
a nomád nép tartózkodási helye a csordától függött és nem megfordítva.

Egészen más volt a helyzet, amikor a nép szaporodása rávitte az
embereket a földmívelésre. Állandó lakóhelyről kellett gondoskodni,
meghatározott időszakokban kellett a földet művelni, hogy a végcélt, a
termést megkapják. Az évszakok változása a nap helyzetétől függött s így
meg kellett figyelni a napot.

Azonban csakhamar észrevették, hogy bizonyos csillagok helyzetét
különböző évszakokban könnyebb megfigyelni, mint a napét. A hold
szabályos változásai, amelyek rövid időközökben visszatérnek (29·53
nap), nem kerülték el figyelmüket, e változások rövid időközök mérésére
alkalmasak voltak. Valószínű, hogy a legrégibb időben a nomád törzsek
órája a hold volt. A nomádok csordáikkal a hold szelid fényénél
vándoroltak és kerülték a nap forró sugarait. Később a napot a föld ura
gyanánt tisztelték, az év a nap és a hold mozgásától függött. Az évnek
több mint tizenkét szinodikus hónapja van,[3] de kevesebb, mint
tizenhárom; ezen úgy segítettek, hogy több évet tizenkét holdhónaposnak
vettek, másokat meg tizenhárom hónaposnak. Az átlagos évtartam ily módon
kifogástalan volt. A nap hat egyenlő részre oszlott, minden rész hatvan
perces volt; a babiloni perc egyenlő volt a mi négy percünkkel és a nap
az égen egy fokot egy babiloni perc alatt futott be.

A kaldeusok észrevették, hogy több nagyobb csillag nem alkalmas az
évszakok meghatározására. Ezen szabálytalan csillagokat bolygó
csillagoknak nevezték el, ilyen például a nap és a hold, amelyek
minduntalan változtatják helyüket, míg a többi csillag megtartja
viszonylagos helyzetét. A napon és holdon kívül imádták a csillagokat
is. A legrégibb szabályszerű kaldeusi csillagászati megfigyelések
körülbelül ötezer évvel Kr. e. indulhattak meg. Ezen megfigyelések római
és görög vélemény szerint több százezer éven át folytak. Hipparchosz, a
kiváló csillagász szerint 270 ezer évesek e megfigyelések, Cicero 470
ezer éves megfigyelésekről beszél; ez természetesen óriási túlzás.

Kalliszthenesz gyüjtött ily megfigyeléseket Aisztotelesz számára, ezek
Kr. e. 2300 évre nyúltak vissza. A kaldeus papok éjjelről-éjjelre
följegyezték agyagtábláikra a csillagok helyzetét és fényét, föltünésük,
delelésük és letünésük idejét. Az állócsillagok mozgása oly szabályos,
hogy előre meg lehet állapítani elég pontosan a helyüket. A bolygók
mozgása szabálytalan; de megfigyelték, hogy e szabálytalanságok
időszakosak; a Vénusz periódusa nyolc éves, a Jupiteré 83 éves. A
bolygók helyzetét is gondosan följegyezték; e táblázatok segítségével a
csillagász évekkel előre meg tudta állapítani a bolygók helyzetét.

A bolygók mozgására valóságos csillagászati évkönyveket szerkesztettek,
ezek közül több ránk maradt, így például a Kr. e. 523. évre szóló. A
napnak az állatövben megtett útja szintén igen szabályos. Mindennap
majdnem egy fokot tesz meg, azért osztották be a kaldeusok a kört 360
fokra. Midőn észrevették, hogy a nap télen látszólag sokkal gyorsabban
mozog, azt azzal a föltevéssel magyarázták, hogy a nap téli napon
1·0159°-ot ír le, nyáron ellenben csak 0·9524°-ot.

A leghíresebb babiloni csillagász, Kidinnu a Kr. előtti második
században lényegesen javította ezen számításokat, t. i. fölvette, hogy a
napnak minden hónapban más a sebessége. Igen sok fontos számítást
eszközölt; hold mozgási táblázata pedig különösen pontos. A nap és hold
viszonylagos mozgásait illetőleg meglepő a pontosság; ezeknek a
felismerése több mint ezeréves megfigyelés eredményének kell lennie. 235
szinodikus hónap 6939·69 nappal (vagy 19 napévvel) egyenlő; vagyis a
hold 19 napév mulva majdnem ugyanazon helyzetbe kerül a nap és a földdel
szemben. Ha tehát holdfogyatkozás van, akkor előre mondhatjuk, hogy 19
év mulva visszatér. Ezt a rendkívül fontos időszakot meton-periodusnak
nevezzük. Hogy a babiloniak ezt már ismerték, azt bebizonyította Kugler,
babiloni eredetű számításokkal, amelyek a Kr. előtti negyedik századból
valók. Ezek körülbelül 50 évvel előzik meg azt az időpontot, amikor
Meton (432-ben Kr. e.) Görögországban a meton-periodust bevezette. E két
felfedezés valószínűleg független volt egymástól, ámbár Babilon és
Görögország Főnicián át érintkezett egymással. Tálesz, úgylátszik,
főniciai származású volt. Az alexandriai görögök később szintén ismerték
a babiloni csillagászati tudományt.

Napfogyatkozást is előre meg lehet állapítani ily módon, ámbár ennél
kisebb a valószínűség. Mivel a fogyatkozások, különösen pedig a
napfogyatkozások nagy hatással voltak minden élőlényre, nem csoda, hogy
a papok tekintélye igen növekedett, amióta azokat meg tudták jósolni. A
csillagászok igen korán tudhatták, hogy a napfogyatkozás a holdnak a
föld és a nap közötti helyzetétől függ. Ebből kifolyólag megérthették,
hogy a holdfogyatkozást a föld árnyéka okozza. És mivel az árnyék alakja
köralakú, arra kellett következtetniök, hogy a föld gömbalakú. Bármely
oldalával is fordul a föld a hold felé, az árnyék mindig köralakú
maradt, ebből arra következtethettek, hogy a föld alakja határozottan
gömbhöz hasonlít és nem kerek laphoz. Ezen tapasztalatok alapján helyes
fogalmat alkottak a föld alakjáról és a földnek a naphoz és a holdhoz
való viszonyáról. Szeleukusz csillagász (a Kr. előtti második században)
tudta már, hogy a föld gömbalakú és hogy tengelye körül forog.
Lehetséges, hogy a kaldeusok már fokmérést is eszközöltek. Achillesz
Tatiosz, görög író, aki a Kr. utáni ötödik században élt Alexandriában,
elbeszéli, hogy a kaldeusok véleménye szerint, ha egy ember
szakadatlanul járna óránkint 30 stádiont (vagyis 5 kilométert) megtéve,
akkor egy év leforgása alatt körüljárná a földet. A föld kerülete
eszerint 43800 km, ami körülbelül úgy is van.

A világrendszerről alkotott fogalmaikat a kaldeusok nem igen
fejleszthették tovább. A babiloniak gondosan feljegyezték a csillagok
helyzetét; azonban a görögökkel ellentétben, nem gondolkoztak a
világegyetem fölépítésén. Ez jellemző különbség keleti és nyugati
gondolkodásmód között. A bolygókat isteneknek tekintették, azért
mozognak azok szabadabban, megjelenésük szerencsét, esetleg
szerencsétlenséget jelentett születés és halálesetnél, örökösödésnél és
vállalatoknál. Szerintük nem lehetett megakadályozni, hogy a kedvező,
vagy a rossz előjelek be ne igazolódjanak; azonban könyörgéssel,
áldozatokkal és imával enyhíthették, főképen pedig elhalaszthatták a
csapást. Ezeket az eszközöket csak a csillagász-papok ismerték, ezáltal
igen nagy lett a hatalmuk úgy a nép, mint a fejedelmek fölött. A
csillagokban való hit a babonás emberiséget az egész középkoron át
bilincsekben tartotta, ezzel elejét vette minden tudományos kutatásnak
és megakadályozta a természeti jelenségek egyszerű magyarázatát.

Rövidebb idő mérésére a kaldeusok a vízórát (klepszidra), és a
napmutatót (polosz) használták. Az utóbbi függélyes helyzetű bot volt,
alatta homorú, félgömbalakú beosztott tábla, amelynek sugara a bot
hossza volt. A vízóránál a víz vagy más folyadék igen kis nyíláson folyt
le, a lefolyt vízmennyiség adta az idő mértékét. A polosz az észak-dél
vonal meghatározására szolgált. Ennek a segítségével határozták meg a
téli és nyári nap-állást, a világtengely helyzetét, a napéj-egyenlőség
idejét. Mezopotámiában kristálylencsékre akadtak, ezek azt bizonyítják,
hogy a kaldeus tudósok az optikához is értettek; úgy látszik azonban,
hogy más tudományágakkal nem foglalkoztak.

Az egyiptomi monda szerint Thot isten az embereket csillagászatra,
jóslásra és bűvészetre, orvosi tudományra, írásra és rajzolásra
tanította. A nap és a bolygók útját az állatöv 36 csillagképén át
följegyezték, amely följegyzéseket Ra napisten templomának papjai igen
régóta gyüjtötték. Ezen csillagászok később más istenek templomait is
szolgálták s az «éj őreinek» neveztettek; meg kellett figyelniök az eget
és megfigyeléseiket föl kellett jegyezniök. Csillagászati térképeket
rajzoltak, amelyek följegyzéseikkel együtt részben mai napig
fennmaradtak. Az egyiptomi év is 12 hónapos volt, minden hónap 30 napos.
Augusztus elején kezdődött az év, amelynek a végéhez, hogy 365 napos
legyen 5 napot külön hozzácsatoltak. A még hiányzó 5 és háromnegyed órát
különböző módon pótolták; részben csillagászati megfigyelés
segítségével, főleg a «kutya-csillagzat» (Sziriusz) megfigyelésével
hozták helyre.

Amint ezekből láthatjuk, az egyiptomi időszámítás bizonyos tekintetben
fölülmulta a mienket. Míg az ő hónapjaik mind 30 naposak voltak, a mi
naptárjainkban nagy a zűrzavar, a hónapok 28–31 naposak. A február
eredetileg 30 napos volt, de levettek belőle egy napot és Juliusz Cézár
tiszteletére a július hónaphoz csatolták. Augusztus császár nem akart
rosszabbul járni, erre még egy napot levettek a februárból és az
augusztus hónaphoz csatolták. Az utókor szemében ezen eljárásnak a
szándékolttal ellenkező hatást kellene gyakorolnia.

Az év tartama több mint 365 nap. Azáltal, hogy az egyiptomiak az évet
365 naposnak vették fel, idővel nagy eltérés támadt. Ezen – mint
említettük – úgy segítettek, hogy alkalomadtán eltérést létesítettek a
naptárban. Ezt oly módon tették, hogy a Nilus áradása az év elejére
essen. Ezen önkényes eljárás egész a Ptolemeuszok idejéig tartott,
amikor minden negyedik évben a 366 napos szökőévet hozták be. Ezt a
módosítást később Juliusz Cézár is elfogadta, aki a naptár
reformálásánál Szoszigenesz görög-egyiptomi csillagász tanácsára
hallgatott.

Idők folyamán azonban a juliánusi naptár is hiányosnak bizonyult, ezért
XIII. Gergely pápa 1582-ben elrendelte a naptár javítását. A gregoriánus
naptár hibája 3000 év alatt csak egy napot tesz ki.

Az egyiptomi csillagász-papok rendkívüli tekintélynek örvendtek. Nemcsak
a csillagászatban voltak jártasak (ebben nem multák fölül a
kaldeusokat), hanem az orvosi tudományban és a kémiában is kiváltak.
Egyiptomi orvosokhoz fordultak segélyért ázsiai fejedelmek, mint pl.
Bakhtan király, később a perzsa királyok is. Homerosz is az egyiptomi
orvosokat tartja a legügyesebbeknek. Némely receptjük máig megmaradt.
Rendeléseiket és egészségi szabályaikat lefordították később latinra és
versekbe foglalták. Ezeket a középkorban a híres szalernói főiskolában
tanították; rendeléseik közül némelyik ma is népszerű. Egészben véve úgy
látszik, szereik hasonlítottak azon utálatos kotyvalékokhoz, aminőket
most is eladnak khínai gyógyszerészek.

Igen nagyrabecsülték jóslási és bűvészeti tudományukat. Azt hitték
róluk, hogy titkos mondásaikkal a folyók vizét vissza tudják terelni
forrásaikhoz, vagy hogy meg tudják állítani, illetve gyorsítani a napot
a pályáján. Azt is állították, hogy emberi és állati viaszképeket meg
tudnak eleveníteni. Az udvarnál alkalmazták őket, ahol «az ég titkainak
mesterei» címet viselték. Rangjuk olyan volt, mint a testőröké, vagy a
titkos tanácsosoké («a királyi ház titkainak mesterei»). A királyi
palota belsejében az alsóbbrendű udvari alkalmazottakkal ellentétben
szandálban járhattak és a fáráónak lábai helyett térdét csókolhatták.
Méltóságuk és kiváltságos helyzetük jeléül párducbőrt viseltek, amely a
későbbi hermelinnek felelt meg.

A következő elbeszélés igazolja mi mindent tételezett föl a nép e
tudósokról. Kheopsz azt kérdi az egyik tudóstól: Igaz-e, hogy levágott
fejet meg tudsz erősíteni a törzsön? A tudós igennel válaszolt; erre a
fáráó megparancsolta, hozzanak egy foglyot kísérlet céljából. A
csillagász azt felelte, hogy kár emberrel kísérletezni, jó lesz e célra
állat is. Előhoztak egy libát, levágták a fejét; testét és fejét azután
a szoba ellenkező oldalára helyezték. A pap elmondta a bűvös formulát,
mire a két rész egymás felé közeledett és egyesült s a liba gágogott. E
kísérletet kétszer kellett megismételni, egy-egy pelikánnal, aztán egy
bikával. Az udvari csillagász gyakran tanította a hercegeket, sőt a
fáráót is a bűvészet tudományára.

Az egyiptomiak behajózták a Földközi- és a Vörös-tengert; ezen utjaikban
a csillagok segítségével tájékozódtak, ép úgy, mint Odisszeusz, akiről
Homerosz azt mondja, hogy Kalipszó szigetéről Korfuig ilyen módon jutott
el. A hajósok valószínűleg a part közelében maradtak. Azonban a vihar
kivihetett némely hajót a sík tengerre, tapasztalhatták, hogy a tenger
felszíne domború és a gömb felületéhez hasonlít.

Számos tudós, köztük a skót csillagász: Piazzi Smyth, azt vallja, hogy a
nagy Kheopsz piramis terve (Kr. e. 3000 körül) csupán a legkíválóbb
egyiptomi tudósok előtt ismert tudomány emléke. Ezen piramis alapja oly
négyzet, amelynek oldalai keletről nyugat felé és délről észak felé
irányuló egyenesek. Ezen irányítás hibája csupán 1/750. E gula csak két
kilométernyire fekszik délre a 30. szélességi foktól. Az északi oldal
közepén egy hosszú, szűk folyosó bejárata van, amely 30°-nyira hajlik a
horizonthoz és azért csaknem párhuzamos a föld forgási tengelyével. A
folyosó tehát a sark irányába mutat, annál is inkább, mert a sugártörés
következtében a pólus helyzete magasabbnak látszik. Kétségtelen tehát,
hogy a gúla tervezői tudós matematikusok voltak.

Piazzi Smyth azonban túloz. A piramis magassága eredetileg 145 m. volt,
az alap kerülete 931 m. Ezen hosszúságok aránya 1:6·42 vagyis körülbelül
2 százalékkal kevesebb, mint 1:6·28, amely arány a kör sugarának
kerületéhez való aránya. Smyth azon állítása, hogy a gúla magasságának
és kerületének viszonya a kör sugara és kerületének viszonyát jelentené,
egyáltalán nincs igazolva. Az egyiptomi tudománynak nagy hátránya volt,
hogy nem jutott el a néphez. Ezzel a műveltség magasabb fokra emelkedett
volna, és így mi is művelődésünk számára többet vehettünk volna át. A
görög műveltség virágzása korában (Kr. e. 400–600 között) Egyiptom a
legelső kulturállam volt; görög ifjak, akik a legmagasabb kiképzést
óhajtották, mint Talesz, Pitagorasz, Demokritosz és Herodotosz
felkeresték a Nilus országát, hogy tudományszomjukat a bölcsesség
forrásánál csillapítsák. Végül a Ptolemeuszok idejében az egyiptomi és a
görög műveltség összeolvadt, Alexandria a tudomány középpontjává lett.

Miletoszi Taleszről, aki Kr. e. 640–550 között élt, azt mondják, hogy
megjósolt egy napfogyatkozást és ezáltal alapította meg tekintélyét.
Valószínű, hogy az ilyen csillagászati számításokat Főniciában tanulta,
ahova e tudományt Babilonból hozták át, vagy pedig Egyiptomban
sajátította el. Talesz azon tana, hogy mindennek alapeleme a víz,
szintén egyiptomi felfogásra vall. Anaximandrosz, (Kr. e. 611–547
között) talán Tálesz egyik tanítványa, azt tanította, hogy a végtelen
kiterjedésű elemek kaotikus vegyületéből végtelen sok világtest
keletkezett. Egy másik filozófus, Anaximenesz (Kr. e. 500 körül), aki
mint Tálesz is, az ión iskolához tartozott, a levegőt tartotta
őselemnek. A föld a levegő megsűrűsödéséből jött szerinte létre; a föld
kerek lap alakjában úszott a sűrű levegőn. A nap, a hold és a csillagok
kerek lapok, amelyek a föld körül forognak. Anaximenesz tanaiban az
egyiptomi filozófiának semmi nyoma sincs.

Pitagorasznál, aki körülbelül 560–490 közt élt és iskolájánál újra
tapasztalhatjuk az egyiptomi befolyást. Pitagorasz Szamosz szigetén
született, azonban onnan Krotonba költözött, Dél-Itáliába. Mint az
egyiptomi mesterek, Pitagorasz is titokban tartotta tanait; tanítványai
azonban már közlékenyebbek voltak. Sajnos, csak másod- vagy harmadkézből
ismerjük e tanokat, amelyeknek legnagyobb része állítólag Filolaoszé.
Szerinte minden dolgot számok fejeznek ki, amelyek viszonya szigorúan
szabályos, mint aminő a zenei hangok között van, e viszonyt harmóniának
nevezi. A világegyetem minden irányban egyformán terjed ki, tehát gömböt
alkot. A világegyetem közepében van a középponti tűz. Mi azt nem látjuk,
mert a földnek a tűztől elfordított oldalán vagyunk, visszfényét azonban
megpillanthatjuk a napban. A föld, a hold, a nap és a bolygók (ez
utóbbiaknak szerintük légköre van), mind a középponti tűz körül
forognak. A föld 24 óra alatt teszi meg útját e tűz körül; ez tehát
bizonyos értelemben a tengelyforgásnak felelt meg, mely 24 óráig tart,
míg a holdnak egy hónap és a napnak egy év kell, szerintük, a
körülforgásra. Ezen három égitest keringési idejét tehát elég jól
ismerték. Ha Pitagorasz követői a tüzet a nappal helyettesítették volna,
akkor tűrhetően ismerték volna a naprendszert. Az állócsillagok egét
üres gömbnek tartották, amely a tűz körül forog. Mivel tudták, hogy a
föld naponta megfordul tengelye körül, a fenti vélemény nemcsak hogy
fölösleges, hanem következetlen is.

Pitagorasz tanai mind világosabbá váltak. Alaposabban foglalkoztak a
jelenségek természetes okaival. Az efezuszi Herakleitosz azt vallotta,
hogy minden változik. (Élt Kr. e. 500 körül.) Empedoklesz sziciliai
születésű, (élt Kr. e. 450 körül) arra a modern felfogásra emelkedett,
hogy semmiből nem lehetett megteremteni a világot és hogy az anyagot
viszont nem is lehet megsemmisíteni. Minden dolog négy elemből áll, még
pedig a föld-, levegő-, tűz és vízből. A test látszólagos megsemmisülése
csak azt jelenti, hogy az alkotó elemek összetétele megváltozott.
Anaxagorasz, Periklesz tanítója, aki Kr. e. 500 körül született
Kis-Ázsiában, és a perzsa háború után Athénbe költözött, tanát az egész
világegyetemre vonatkoztatja, amelynek örök fennmaradását hirdette. Az
eredeti kaosz szerinte mind határozottabb alakot öltött; a nap óriási
izzó vastömeg volt, a csillagok is izzók voltak a világéterrel való
súrlódás folytán.

Mivel az athéniek is istenekként tisztelték a csillagokat, amint ezt
Plátónál és Arisztotelesznél olvassuk, Anaxagoraszt, Kleantesz nevű
tanítványa följelentése folytán istentagadás vádjával börtönbe zárták.
Csak a hatalmas Periklesz menthette ki, ennek köszönhette, hogy
elkerülte Szokratesz sorsát. Erre igen okosan önként számüzetésbe ment
Lampszakoszba, ahol köztisztelet vette körül; 72 éves korában halt meg.

Furcsa fogalmat alkothatunk magunknak a sokat dicsért athéni
műveltségről, amikor azt olvassuk, hogy legkiválóbb fiaik egymásután
számüzetésbe mentek, hogy elkerüljék a kegyetlen büntetést (gyakran a
halálbüntetést) filozófiai meggyőződésükért. Szokratesznek miután nem
akart megszökni, ki kellett ürítenie a méregpoharat. Plátó 12 évig élt
külföldön, mert nem akart tanítója sorsában osztozni, közben
Alsó-Itáliában megismerkedett Pitagorasz tanaival. Arisztoteleszt, Plátó
tanítványát egy Demeter-pap istenkáromlással vádolta, az areopag halálra
ítélte; azonban sikerült Euboea szigetére, Kalkiszba menekülnie, ahol 63
éves korában (Kr. e. 322-ben) meghalt. Diagoraszt, aki szintén tagadta a
görög isteneket, halálra ítélték; számüzetésben halt meg. Protagoraszt
száműzték, könyveit nyilvánosan elégették és Prodikoszt, aki azt
állította, hogy az istenek csak a természeti erők megszemélyesítői,
kivégezték. Ez mind Athénben történt, amit mi oly gyakran a szabadság
honának tartunk. A rabszolgaság igen elterjedt az athénieknél. Igen
sajnálatos, hogy a legtöbb ránkmaradt írást rabszolgák másolták le, akik
igen keveset értettek abból, amit följegyeztek. Valószínű, hogy a
filozófusok célzatosan rejtőztek homályos szavak mögé, hogy kikerüljék a
vakbuzgó nép üldözését.

Empedoklesz és Anaxagorasz után Demokritosz következett, aki a modern
természettudomány atomisztikus elméletének megalapítója. Abderában
született, Trákiában Kr. e. 460 vagy 470 körül, igen magas kort ért el;
szülővárosában halt meg. Nagy vagyont örökölt és ez lehetővé tette, hogy
sokat utazzék. Ő maga mondja, hogy egy kortársa sem látott annyit, mint
ő, nem élt annyiféle éghajlat alatt, se nem hallgatott annyi filozófust.
Még az egyiptomi matematikusok sem multák felül geometriai szerkesztés-
és levezetésben, akik között öt évet töltött. Ő volt a klasszikus kor
legnagyobb gondolkodója; azonban csak kevés irata maradt meg. Szerinte
az atómok állandóan mozognak, örökkétartók és elpusztíthatlanok; minden
test atómokból áll, illetve azok kombinációjából és minden a változatlan
természeti törvények szerint történik. Demokritosz szerint a nap óriási
nagy és a tejút a naphoz hasonló csillagokból áll. Végtelen sok világ
van; lassú változásnak van mind alávetve, keletkeznek és elpusztulnak a
világok.

Amit ezekről a filozófusokról tudunk, azt nagyobbrészt athéni és más
filozófusok közvetítésével tudjuk, akik mint Arisztotelesz is (Kr. e.
385–322 között) megtámadták ezeket a tanokat. Szokratesz azt mondja,
hogy a csillagászat érthetetlen, oktalanság azzal foglalkozni. Plátó
(Kr. e. 428–347 között) azt kivánta, hogy Demokritosz 72 könyvét égessék
el. Plátó a természettudományt teleológiai szempontból tárgyalta, ami
nézetünk szerint egészen helytelen.

A filozófia abban a korban érthetetlen metafizikává lett. Arisztotelesz,
akinek leginkább köszönhetjük az antik tudomány ismeretét, azt mondja,
hogy az ég alakja gömbalakú; a csillagok pályái körök, mert «az ég
isteni alak és kell, hogy isteni tulajdonságai legyenek. A bolygók saját
maguktól nem mozoghatnak, mert nincsenek mozgási szerveik.» Hitt a föld
gömbalakjában (főleg mert fogyatkozásoknál látták, hogy az árnyék
gömbölyű); a földet tartotta a világegyetem központjának, de tagadta
azt, hogy a föld mozog. Szerinte a föld a legrégibb isteni lény az ég
alatt. Arisztotelesz a legmélyebb és a legsokoldalúbb tudós volt. Igen
sajnálatos, hogy nem közeledett elfogulatlanul Demokritosz
természetfilozófiájához. Ezen időben az athéniekre nagy befolyást
gyakorolt a szofista iskola. A szofisták mindent bebizonyítottak
anélkül, hogy azt előbb tanulmányozták volna. Az ily munkák voltak azok,
amelyek az egész középkoron át uralkodtak. Arisztoteleszt a középkoron
át csalhatatlannak tartották. Az ő bizonyítási módszere a
természetfilozófiában rányomta bélyegét a középkor gondolkodására,
emlékezzünk csak vissza a skolasztikusok különös okoskodásaira, amelyek
befolyása csak néhány század előtt is óriási volt.

Egészségesebben fejlődött ki a természettudomány Szirakuzában és
Alexandriában. A szirakuzai Hiketasz, Cicero elbeszélése szerint, azt
tartotta, hogy az ég áll, míg a föld tengelye körül forog. Többet nem
tudunk róla, annál többet azonban Archimedeszről (Kr. e. 287–212
között), aki kíváló feltaláló volt és mérnök; fölfedezte a mechanikában
az egyensúly elméletét. Azt tanította, hogy az egyensúlyban lévő
folyadék gömbalakot vesz fel és ép úgy van súlypontja, mint a földnek.
Ezen oknál fogva nem sík a tenger felszine.

Az alexandriai természettudósok végül a föld alakjának és világegyetemi
helyzetének helyes megismerésére jutottak. Knidoszi Eudoxiusz (Kr. e.
409–356 közt), aki Athénben iskolát alapított, tanított Egyiptomban is.
Következetes rendszert alkotott a bolygók mozgásáról. Eratoszthenesz
(Kr. e. 275–194 között) megfigyelte Alexandriában a nap téli és nyári
délmagasságát. Ebből kiszámította a két térítő távolságát, amely
szerinte a föld kerületének 11/83 része (ez az érték körülbelül egy
százalékkal nagyobb a ténylegesnél). Alexandria és Sziene
napmagasságaiból kiszámította a két hely földrajzi szélességének
különbségét és azt a föld kerülete 1/50 részének tartotta. (Ez az érték
körülbelül 15 százalékkal kisebb a valódinál). A két hely távolságát
azon idő szerint becsülte, amennyire egy tevekaravánnak szüksége volt,
hogy ezen utat megtegye; ebből kiszámította, hogy a föld kerülete
250,000 sztadion (42,000 km), ami meglehetősen helyes. (Arisztotelesz
400,000 sztadionra becsülte, Archimedesz 300,000-re; hogy minő oknál
fogva, azt nem tudjuk). Pozeidoniusz (sz. Sziriában 135-ben, meghalt
Rómában 51-ben Kr. e.) megmérte a Kanopusz-csillag legnagyobb magasságát
Alexandria fölött, ez 7·5° volt, míg Rodosznál csak a látókörig ért,
mikor legmagasabban állott. Rodosz és Alexandria távolsága 5000 és 3750
sztadion között volt; ezen adatokból a föld kerületének értékét 240,000
és 180,000 sztadion közt fekvőnek gondolta (40,000-től 30,000
kilométerig).

Arisztarchosz (született Kr. e. 270 körül) meghatározta a nap és a hold
nagyságát a fogyatkozásokból és a félig megvilágított hold
megfigyeléséből. Számításai szerint a hold átmérője 0·33 része a föld
átmérőjének (a pontos adat 0·27, tehát nem volt attól távol), a napé
pedig szerinte 19·1 (a helyes 108) földi átmérő (itt tehát Arisztarchosz
becslése túlalacsony volt).

Archimedesz, aki közeli érintkezésben állott az alexandriai iskolával,
azt mondja Arisztarchoszról: «Ő azt hiszi, hogy az állócsillagok és a
nap egy helyen állanak, míg a föld közben mozog a nap körül, amely a
földpálya közepén áll.» Egy iratban, amelyet tévesen Plutarchosz művének
tartottak, azt olvassuk, hogy a görögöknek Arisztarchoszt
istenkáromlással kellene vádolniok, mert azt tanította, hogy az ég
mozdulatlan, míg a föld tengelye körül forog, egyúttal pedig a nap körül
az állatövön keresztül. Az állócsillagok óriási távolságra vannak a
naptól. E könyv szerint a hold távolsága 780,000 sztadion (130,000 km),
vagy 20 földsugár, tehát egész téves; a nap távolsága ellenben,
sajátságos, meglehetősen helyes, 804 millió sztadion, vagyis 134.666,000
km, 149.500,000 km helyett. Alexandriai Hipparchosz (Kr. e. 190–125
között), a legkiválóbb ókori csillagász majdnem helyesen adja meg a
holdtávolságot, amely szerinte 59 földsugárral egyenlő.[4] A
naptávolságot túlságosan nagyrabecsülte, t. i. 1200 földsugárra.
Pozeidoniosz a nap átmérőjét a vízóra segítségével mérte meg és azt
találta, hogy az 28 perc; ebből kiszámította, hogy a nap átmérője 70
földátmérő, ami közelítőleg helyes. Az árapály okául a holdat vette föl.

Az alexandriai görögök csillagászati tudása igazán csodálatot kelt
bennünk. Fizikai és kémiai ismereteik azonban ehhez képest jóval
alacsonyabb fokon állottak. Arisztarchosz tanaival 2000 évvel előzte meg
Kopernikusz elméletét; kortársai azonban nem ismerték fel eszméinek
igazságát. Ptolemeusz is elsőrendű tekintély volt a csillagászat terén;
kíváló optikus is volt. «Almageszt»-jében (amelyet Kr. u. 130 körül írt)
a naprendszer középpontjául a földet vette fel, a nap és a hold
úgynevezett epiciklikus pályákon mozognak körülötte.

Azután a római uralom következett, amely káros hatással volt a
tudományra. A rómaiaknak nem volt igazi tudományos érzékük. Csak a
hasznot keresték belőle. «Vallásuk», mondja F. A. Lange «A materializmus
története» című munkájában, «mélyen a babonában gyökerezett, egész
államéletüket babonás szabályok korlátozták». Az öröklött szokásokat
makacsul megtartották. Művészet és tudomány kevéssé érdekelte őket, a
természet annál kevésbbé. Az élet gyakorlati érdekei mindenek fölött
állottak. Nagyon különböztek a görögöktől és az irántuk táplált
ellenszenvük a görögökkel való érintkezés kezdetétől fogva évszázadokon
át megmaradt. A legyőzött Görögország irodalmi és műemlékeit azonban
Rómába vitték, ezekkel a legyőzött nemzet számos művelt tagja is
odaköltözött. A rómaiak finomabb része meghódolt a magasabb műveltség
előtt, a régi görög mestereket utánozni igyekeztek. Igy támadt
Lukréciusz (Kr. e. 99–55 között) csodálatos költeménye «De natura
rerum», amiben dicsőíti az epikureus életbölcseletet, továbbá
Empedoklesz és Demokritosz természet- és világfelfogását. Lukréciusz
munkájában a mágnes tulajdonságait is tárgyalja; ezt valószínűleg
Demokritosztól vette át. A görög filozófia hívei között, akik főleg
Demokritoszt tanulták és számunkra sok görög természetbölcseleti
töredéket megőriztek, volt Cicero is (Kr. e. 106–43 között), aki
Pozeidoniusz tanítványa. Közéjük tartozott az idősb Pliniusz (Kr. u.
23–79 közt) és Szeneka is (Kr. u. 12–66 között).

A rómaiak azonban csak utánozták mestereiket; eredetit e téren nem
hoztak létre. Természettudományi műveltségük csak máz volt. A nemzet
vezérférfiai a legnagyobb barbárságot követték el a kultura ellen. Cézár
például, miután bevette Alexandriát, elégette könyvtárát. Utódai, a
császárok mind mélyebbre sülyedtek az élvhajhászásban. A
természettudósok lassan kihaltak. A kereszténység még kevésbbé becsülte
a természettudományt. Cézár halála után 300 évvel a keresztények Teofil
püspökkel élükön elpusztították az ujonnan berendezett alexandriai
könyvtárt és újabb 300 év után Omár kalifa égette el a még megmaradt
könyveket. Igaz ugyan, hogy az arab nép a műveltség magas fokát érte el,
foglalkoztak természettudománnyal is. Gyűjtötték később a még meglévő
alexandriai iratokat, jobban mondva azok törmelékeit; azonban a
türelmetlen papságtól vezetett nép hangulata nem kedvezett a
tudománynak; a Korán szerintük csalhatatlan volt. Különben a mohamedán
vallás nem ellensége a tudománynak. Elbeszélik, hogy a próféta azt
mondta egy ízben tanítványainak: «Az utolsó ítélet akkor fog
bekövetkezni, ha a tudomány teljesen megsemmisül.» Harun al Rasid a
görög uralkodóktól filozófiai műveket kért ajándékul. Kivánságát
szívesen teljesítették; a bölcs kalifa lefordíttatta e műveket és
tanulmányoztatta. Nem kevesebbet, mint 300 tudóst küldött tanulmányútra.
Fia, Abdalla al Mamun klasszikus kéziratokat gyüjtött, könyvtárakat
alapított és iskolákat állított a nép nevelésére. Fokmérést is
eszközöltetett az Arab-öbölnél a Zingár sivatagban 827-ben; az eredmény
az volt, hogy 56·7 arab mértföld egy fok. Sajnálatos, hogy nem tudjuk,
mennyi volt egy arab mértföld, amelyet 4000 ismeretlen hosszúságú rőfre
osztottak. Valószínű azonban, hogy ez a fokmérés fölötte állott a
fentebb említetteknek. Abdalla al Mamun meghatároztatta a földpálya
hajlását is az egyenlítőhöz, az eredmény 28° 35′ volt.[5]

Azon idő legkíválóbb csillagásza Albatani (850–929 között) volt, Szíria
helytartója. Az év hossza szerinte 365 nap, 5 óra, 46 perc és 22
másodperc (ténylegesen 365 nap, 5 óra, 48′ és 48″). Kitünő táblázatokat
készített a bolygók pályájáról. Fél évszázaddal később élt Abd al Roman
al Szufi (903–986 között) Perzsiában, aki 1022 csillagot katalogizált,
följegyzését sokkal többre becsülik, mint Ptolemeuszét, sőt a régi
időből származók közül a legjobbnak tartják. A precessziót 1 fokra
becsüli 66 év alatt (tényleg pedig csak 71 és fél év alatt annyi).

Dsafar al Szofi (702–756 között) Mezopotámiában már ezelőtt igen magas
fokra emelte a kémiát. Tanulmányait Szevillában végezte, ahol tanár is
lett az ottani főiskolán.

Körülbelül 100 évvel Al Mamun halála után a bagdadi kalifák hatalma
letünt és a spanyol Kordova lett az arab műveltség gócpontja. II. Hakem
(961 körül) állítólag 600,000 kötetes könyvtárat gyüjtött össze, amely
szám azonban túlzás lehet. Ebben az időben élt Ibn Junisz, a kíváló
csillagász is, aki az időt ingamozgás segítségével mérte, 600 évvel
előzve meg ebben Galileit; kíváló csillagászati táblázatokat készített.
Kortársa Alhacen nagy munkát írt az optikáról; azt mondják, hogy e
tudományban messze fölülmúlta elődeit.

Kordovát 1236-ban visszahódították a spanyolok, a könyvtár és a főiskola
pedig ezután hanyatlásnak indult. A művelődés e központja, ahol
keresztények is tanultak, megsemmisült.

Ha a legrégibb műveltség forrásait keressük, Khína felé fordulunk.
Azonban ez ország nagy gondolkodói nem foglalkoztak világmagyarázattal.
Konfuciusz, aki Kr. e. 551–478 között élt, saját maga állítja, hogy csak
a régiek bölcseségét gyüjtötte össze. Csak erkölcstani dolgokkal
foglalkozik, és kerüli az olyan kérdéseket, amelyek nem gyakorlatiak,
aminő például a világkeletkezés problémája. Valamivel többet találunk
Laotsze (sz. Kr. e. 604-ben) filozófusnál, aki a tao-vallást alapította.

Nehéz megmondani, hogy mi volt a tao tulajdonképen. Szuzuki, aki
legújabban áttekintést írt a régi khínai filozófiáról, azt mondja, hogy
a tao nemcsak az alakot adó principium a mindenségben, hanem az ősanyag
is; bizonyos kaotikus összetételű anyag, amely ég és föld előtt is
létezett. E meghatározás Laotsze «Tao a király» című művének 25.
fejezetéből van véve. Tao azt is jelenti, hogy «út», de azt is, hogy
«vándor». Tao a végtelen út, amelyen minden élő és élettelen vándorol. Ő
maga semmi másból nem keletkezett, örökké létező, minden és mégis semmi,
minden dolog oka és eredete, így tehát a földé és az égé is. Laotsze
mondja: «Milyen mély és titokzatos a Tao, mindennek az eredete, minő
csendes és világos és örökkévaló. Nem tudom, kinek a fia; úgy látszik,
hogy Isten előtt létezett. Ég és föld elpusztíthatlanok, mert nem saját
magukból erednek és nem saját magukért léteznek.» Taot néha a titkok
titkának nevezik. Az ég és föld elpusztíthatlanságának oka sajátságos;
abból, hogy nem önmagukból keletkeztek, inkább arra lehetne
következtetni, hogy elpusztíthatók.

Liehce, aki taoista, a Kr. előtti ötödik században azt írja: «Kezdetben
kaosz volt, rendezetlen tömeg. Ez oly keverék volt, amelynek megvolt az
a sajátsága, hogy formává, szellemmé és anyaggá fejlődhessék.» Ugyanaz a
filozófus a következő elbeszélést mondja el: «Egy Chi-országbeli ember
annyira búsult annak a lehetőségén, hogy ég és föld széteshetnek, ő maga
pedig ezáltal elpusztulhat, hogy sem aludni, sem enni nem tudott. Egy
barátja fölkereste és a következő szavakkal vigasztalta: «Ég és föld
semmi más, mint összesűrített lég; a nap, a hold és a csillagok csak
világító tömegek ebben a légben. Még ha a földre esnének is, akkor sem
okozhatnának kárt.» Ezzel mind a ketten meg voltak elégedve. E felfogás
ellen egy Chang-Tuce nevű ember tiltakozott; azt mondta, hogy az ég és
föld egykor darabokra fognak törni. Midőn ezt Liehcének elmondták,
nevetve mondta: Egyformán téves az az állítás, hogy ég és föld egykor
összeomlik, valamint az ellenkező állítás is; mi nem vagyunk képesek e
kérdésben dönteni.» Amint Szuzuki mondja: «A khínaiak nem spekulativ
szelleműek, mint a görögök vagy a hinduk. Sohasem tévesztették szem elől
a dolgok gyakorlati értékét és az etikai szempontot. Kinevetnék a
csillagászokat, akiknek lábai nagyon is a földön állanak.» Egészben véve
a létről alkotott felfogásuk hasonlít a rómaiakéhoz. Konfuciuszban e
jellemvonások kikristályosodtak.

Elhagyhatjuk e filozófiai ködképeket. Ezek csak azt bizonyítják, hogy
nem oldhatjuk meg a kozmikus problémákat elvont spekulációval.

A khínai templomoknak is voltak csillagászaik. Ezek megfigyelték a
csillagokat és megjövendölték a fogyatkozásokat. Magasabb
csillagászattal nem foglalkoztak, valószínű, hogy nem vitték többre,
mint a régi kaldeusok.

A mostani khínaiak, továbbá a mohamedán fajok bizonyos közönnyel
fogadnak mindent, ami saját maguknak, vagy a köznek közvetlenül nem
használ; ez nem kedvez a tudományos haladásnak. Jellemző e szempontból
az a válasz, amit a török Imaum Ali Zadé egy nyugati csillagásznak
adott. Proktor szerint e válasz a következő: «Ne törődj oly dolgokkal,
amelyek nem tartoznak rád. Hozzánk jöttél, szívesen fogadtunk, most
eredj békében. Sokat mondtál valóban és semmi baj sincs, mert más az,
aki beszél és más, aki hallgatja. Néped szokása szerint helyről-helyre
vándoroltál, míg végül sehol sem lehetsz boldog. Figyelj rám fiam!
Semmiféle bölcseség sem hasonlítható az istenbe vetett hithez. Ő
teremtette a világot. Merjük-e magunkat hozzá hasonlítani és beavatkozni
teremtése titkaiba? Mondhatjuk-e azt, hogy: nézd e csillagot, hogyan
forog egy másik csillag körül és a másik csillag ennyi és ennyi év mulva
visszatér? Hagyj fel vele! Ő, akinek kezéből jött a csillag, vezetni és
irányítani is fogja. Hálát adok istennek, hogy nem törekszem olyan
dolgokra, amire nincsen szükségen. Bölcs vagy oly dolgokban, amikkel nem
terhelem fejemet.»

Ez sajátságosan jellemző keleti alapelv. Nekünk nyugatiaknak szerencsére
egész más a véleményünk. A középkori arabok tudományos szellemének
köszönhetjük, hogy sok régi tudományos kincs megmaradt számunkra; Ibn al
Haitam, más néven Alhacen a legnagyobb arab fizikus (Kr. u. 1000 körül)
igen jól fejezi ezt ki a következőkben: «Kora ifjuságomtól kezdve
tanulmányoztam az emberek véleményét az igazságról. Minden szekta
ragaszkodik a véleményéhez, amelyet mások elítélnek. Mindegyikben
kételkedem, mert csak egy igazság van. Kerestem az igazság forrásait,
csak egy dologra törekedtem: vágytam, hogy megtaláljam a dolgok
lényegét. Azt tapasztaltam, amit Galenusz írt le orvostudományi műve 7.
könyvében. Letekintettem a műveletlen népre és megvetettem azt; nem
törődtem véleményével, hanem szünetlenül az igazságra és a tudásra
törekedtem és az a meggyőződés érlelődött meg bennem, hogy ember számára
nincs jobb osztályrész e világon.» Ha a tömeg szerencsétlen megvetésétől
eltekintünk, amely jellemző az akkori időre, érezzük, hogy az arab és a
modern tudós e törekvésében teljesen megegyezik. De Ali Zadé és Alhacen
felfogása különbségéből megérthetjük, hogy a mohamedán műveltség, mely
Alhacen korában oly nagyszerűen fejlődött, mért nem képes ma már
életerős hajtásokat létrehozni.



V.  AZ ÚJKOR KEZDETE: A LAKOTT VILÁGOK SOKASÁGÁNAK TANA.

A rómaiak kevéssé érdeklődtek a tudomány iránt, különösen pedig a
tisztán elméleti kérdések nem érdekelték őket. Megelégedtek görög
kéziratok tanulmányozásával és magyarázásával. A római nép gyors
hanyatlása a császárság alatt ezt a már csekély érdeklődést is majnem
teljesen kioltotta. Nem kell tehát csodálni, hogy a római birodalom
bukása után csak kevés tudományos érdeklődés származott át a hódító
germánokra. Megjegyezzük azonban, hogy I. Teodorik király (475–526
között) igen nagyrabecsülte a tudományt és Boéciusszal, a filozófussal
baráti érintkezésben állott. Nagy Károly is amennyire csak tehette,
igyekezett előmozdítani az irodalmi tevékenységet. Az ő idejében élt a
híres fuldai kolostorban Rhabanusz Maurusz, tudós szerzetes. Egy
enciklopédia-féle művet írt, amely fogalmat nyujt az akkori
nyugateurópai műveltség mértékéről. Eszerint minden test atómokból áll.
A föld a világ középpontjában nyugszik, mint korong, amelyet a tenger
hullámai mosnak. Ezen középpont körül forog az ég.

A középkor kevés tudósa közül Roger Bákon (1212–1294 között) ferencrendi
szerzetes említendő, aki korát messze fölülmulta. Kiváló optikai
ismeretei voltak és előre látta a távcső szerkezetét. Szokatlan módon
ment volt az előítéletektől és korát messze megelőzte a német Kuzanusz
is, született 1401-ben Kueszben, Trier mellett, meghalt 1464-ben
Todiban, Olaszországban, mint biboros. Azt tanította, hogy a föld
majdnem gömbalakú, saját tengelye körül forgó csillag, kölcsönzött a
fénye, nagyobb a holdnál, de kisebb mint a nap és mozog a térben. Más
csillagok is lakottak. A testek el nem pusztíthatók, csak formájuk
változik.

Hasonló felfogása volt a lángeszű Leonardo da Vincinek (1452–1519
között). Szerinte a föld a holdról tekintve körülbelül olyannak látszik,
mint a hold a földről nézve. A föld sem a nappálya, sem a világegyetem
középpontjában nem áll és saját tengelye körül forog. Azt vallotta
Kuzanuszszal megegyezően, hogy a föld anyaga olyanféle, mint a többi
bolygóé, nem pedig durvább, amint azt Arisztotelesz és később Ticho de
Brahe tanította. Leonardo da Vincinek tiszta fogalma volt a nehézségi
erőről. Ha a föld – mondotta – több darabra törne, ezen darabok a közös
középponthoz hullanának vissza és a körül ide-oda lengenének, míg több
összeütközés után ismét egyensúlyi állapotba jutnának. Legfontosabb
magyarázatai közé tartozik az égés elmélete, amelynek értelmében az égés
folyamata levegőt fogyaszt; az állatok nem élhetnek oly levegőben, amely
nem táplálja az égést. Kiváló mérnök volt, különösen kitünt a
vízépítészet terén. Az általa épített csatornák most is megvannak és ma
is csodáljuk azokat.

Bámulatos elméleti kutatásokat köszönhetünk neki a hidrosztatikában és
az aerodinamikában, a távlattanban, továbbá a rezgés- és színelméletben.
Közismert mint minden idők egyik legnagyobb szobrásza és festője,
azonkívül kivált mint erőd-építész és mint a szépirodalom művelője is.

Ezen hatalmas egyéniség teljesen más tipus volt, mint a középkori
szerzetes. Új idők állottak be. Leonardo születése idején föltalálták a
könyvnyomtatást. Kolumbusz felfedezte Amerikát. A reneszánsz kitörő
erővel lépett föl. A vallási reformáció ellen még nem tört ki a
gondolatszabadságot akadályozó reakció. Kuzanusz és da Vinci szabadon és
függetlenül fejthették ki véleményüket, amelyek az
Arisztotelesz-Kopernikusz-féle tanokkal megegyeztek, kivéve, hogy nem
vették föl a föld napkörüli forgását. Az egyik bíboros lett, a másik
pedig a leghatalmasabb fejedelmek kegyének örvendett. Leonardo a
franciaországi Amboise-ban halt meg, ahova a műpártoló I. Ferenc hívta
meg. A pompakedvelő pápák vetekedtek a milánói, ferrarai, mántuai,
nápolyi és mindenek felett a flórenci fejedelmekkel a művészet és a
tudomány pártolásában. V. Szixtusz felépítette és berendeztette a fényes
vatikáni könyvtárt. A kor megérett a haladásra, amit a kezdődő reakció,
élén a borzasztó inkvizicióval, hasztalan igyekezett megakadályozni.
Alexandriai Ptolemeusz nagy szintaxisának tanulmányozásából, amely
magába foglalta az akkori (Kr. u. II. század) csillagászati ismereteket,
valamint saját megfigyeléseiből vezette le a német származású, thorni
születésű Kopernikusz, frauenburgi kanonok (1473–1543) a rendszerét.
Értekezése, amelyben kifejti hipotézisét, csak halála évében jelent meg.
Ezáltal kerülhette el buzgó hívének, a dominikánus Giordano Brunónak
mártir sorsát. Giordano Bruno Nolában (Olaszország) született,
dominikánus szerzetes volt, akit meggyőződése miatt kiutasítottak az
országból; beutazta Európa főbb országait; Kopernikusz tanait védte,
egyúttal azon véleményét hirdette, hogy az állócsillagok mind megannyi
napok, amelyek a földhöz hasonló lakott bolygókkal vannak körülvéve.
Hevesen támadta a tudományos haladást gátló asztrológiai babonát, amely
szerint nemcsak a nap, hanem a csillagok is nagy befolyást gyakorolnak a
természetre és az emberekre. Bruno véleménye szerint az égitestek a
végtelen, folyós és átlátszó étertengerben lebegnek. Ezen tanai miatt,
valamint mert azt állította, hogy Mózes a csodáit természetes módon
hozta létre, Velencében elfogták és máglyára ítélték. Az ítéletet
1600-ban február 17-én hajtották végre Rómában, mikor Bruno 52 éves
volt. Ugyanazon szellem uralkodott ez időben, mint amely valamikor
Athénben követelte áldozatait; csakhogy a nép még kegyetlenebb és még
inkább barbár volt. Bruno főtörekvése az volt, hogy Arisztotelesz
filozófiájának a tudományos eszmékre gyakorolt káros hatását megtörje.

Mondhatjuk, hogy az inkvizició aranykora, ezen utolsó diadallal, vége
felé közeledett; mert Kepler és különösen Galilei felfedezései messze
előbbre vitték ismereteinket.

Kopernikusz rendszerét gyakran úgy magyarázták, mintha az a régiek
tanaitól teljesen független volna. Mily kevéssé helyes ez, azt saját
szavaiból tudhatjuk meg: «Miután a szferák körmozgására vonatkozó
matematikai számítások bizonytalanságán elmélkedtem, elkedvetlenedtem,
hogy azon filozófusoknak, akik ezen mozgások legjelentéktelenebb
körülményeit is gondosan tanulmányozták, nem volt szilárd alapjuk az
egyetemes gépezet mozgásainak megértésére, amelyet a mi javunkra a
mesterek legtörvénytudóbbja és legjobbja épített.» «Ez okból újra
elolvastam mindazon filozófusok munkáit, amelyeket megszerezhettem, hogy
megtudjam, nem-e adott valamelyik kifejezést azon eszmének, hogy az égi
testeknek más mozgásaik is lehetnek, mint amiket tudományos iskolákban
tanítottak. Ciceroban találtam először, hogy Hiketasz határozottan
állította, hogy a föld mozog. Azután Plutarchoszban láttam, hogy
másoknak is volt ily véleményük. Idézem szavait, hogy megismertessem:
«Mások ellenben azt hiszik, hogy a föld mozog. Így Filolaosz a
pitagoreista azt hiszi, hogy a föld a tűz körül ferdén álló körben
mozog, mint a nap és a hold. A pontuszi Heraklid és a pitagoreus
Ekfantusz nem hittek a föld haladó mozgásában, hanem szerintük a föld
kelet és nyugat között, kerékhez hasonlóan, középpontja körül forog.»
Ezekután gondolkozni kezdtem a föld mozgásán és bár tapasztalatunknak
ellentmondónak látszott, állhatatosan megmaradtam amellett, mivel
tudtam, hogy már előttem mások is a csillagok jelenségeinek
magyarázatára tetszőleges körmozgásokat tételeztek föl.» Miként
Arisztarchosz, Kopernikusz is igen kicsinek tartotta a föld pályáját az
állócsillagok pályájához képest.

Kopernikusz halála után néhány évvel született Tycho Brahe Schonenben
1546-ban. Egy teljes napfogyatkozás megfigyelése megkettőzte a kora
ifjúságában mutatkozó buzgalmát a csillagászati tanulmányok iránt. Igen
sok pontos mérést eszközölt, főleg az uranienburgi obszervatóriumban
Hven szigetén, Dániában, amely megfigyelések később alapul szolgáltak a
vele együttműködő Keplernek a művéhez és amelyek arra indították
Besselt, hogy Tycho Brahet «a csillagászok királyának» nevezze. Tycho a
földet megint bolygórendszerünk középpontjába helyezte. Szerinte a föld
körül kering a nap és a hold és az összes bolygók. Az állócsillagok
gömbformájú felületre vannak erősítve, amely lassan fordul meg tengelye
körül. Mennyire hatottak rá korának előítéletei, azt megismerhetjük azon
tényből, hogy mikor párbajban levágták orra hegyét, azt mondta, hogy a
csillagok megjósolták ezt születése órájában. Gondolkozásmódjára
jellemző azon felfogása, hogy a föld anyaga durvább mint a napé és a
bolygóké, ezért van a föld a bolygórendszer középpontjában. Hogy
Kopernikusz rendszerét Tychoé fölött előnyben kell részesíteni, «mert
sokkal egyszerűbb és világosabb», ezt erősen hangsúlyozta Descartes.
Tycho példája mutatja, hogy még a legerősebb szorgalom és a legnagyobb
megfigyelési képesség is aránylag csak kis eredményt érhet el, ha nem
jár ezekkel együtt tiszta és előítélet nélküli belátás az elméleti
kérdésekben. Tycho 1601-ben halt meg Prágában.

Kepler (1571–1630 között) számára tartatott fenn, hogy Tycho
megfigyeléseiből levonja a következményeket. Bebizonyította, hogy a
bolygók ellipszisben keringenek a nap körül, és meghatározta a naptól
való távolságuk és gyorsaságuk összefüggésének törvényeit. Jellemző
Keplerre, hogy végül vonakodott a mindenható Wallensteinnak asztrológiai
számításokat eszközölni, pedig horoszkópját eredetileg ő állította fel.
Azonban saját magának és gyermekeinek sorsát megkisérelte a születésük
óráira eső konstellációkból kiolvasni. Kepler protestáns családból
származott és vallásáért szenvednie is kellett.

Kepler érdeme csillagászati ismereteink első, fontos haladása
Arisztarchosz óta. Ezen haladást megerősítették a nagy Galilei
(1564–1642 közt) felfedezései. Galilei, aki levelezett Keplerrel, egyik
1597-ben kelt levelében azt mondja, hogy már rég híve Kopernikusz
rendszerének. Hallotta 1604-ben, hogy Hollandiában föltalálták a
távcsövet. Galilei maga is készített egy távcsövet, amivel kora
hatalmasai részéről nagy elismerésre talált. Tanulmányozta az eget és
sok csillagot fedezett fel, amelyek szabad szemmel nem voltak láthatók.
Távcsövén a bolygók világító korongoknak látszottak. 1610-ben
tanulmányozta a Jupitert és felfedezte a négy holdját, amelyek közül a
közelebbiek gyorsabban keringnek a Jupiter körül, mint a távolabbiak,
épúgy mint a hogyan ez a nap bolygóinál tapasztalható. A holdak mozgásai
– amely holdakat a toszkániai uralkodó fejedelmi család tiszteletére
Medici-csillagoknak nevezett el – Galilei szerint Kopernikusz
felfogásának támaszául szolgálhatnak. Megfigyelte továbbá, hogy a
Szaturnusz alakja változik, amely változást gyűrűinek különböző helyzete
okozza és hogy a Vénusz, továbbá a Merkur épúgy növekszik, mint a hold.
A napfoltokat is fölfedezte (1611-ben) és ezeknek mozgásaiból arra
következtetett, hogy a nap is tengelyforgást végez. Ezen felfedezések
éles ellentétben állottak az egyházi iskolákban előadott arisztoteleszi
tanokkal. Galilei azért azt tartotta a legtanácsosabbnak, hogy Rómába
utazzon, hogy ott személyesen győzze le ellenfeleit. És mivel ezek nem
tudták tudományuk segítségével legyőzni, azt állították, hogy tanai
ellentmondanak a szentírásnak.

Galilei akkor lépett föl először nyilvánosan 1613-ban a napfoltokról írt
művével mint Kopernikusz híve. A tekintélyes egyházi férfiak eleinte nem
léptek fel ellene, de 1614-ben a «szent kongregáció» abban állapodott
meg, hogy Kopernikusznak a föld kettős mozgásáról szóló tana ellentmond
a bibliának. Bár megengedték, hogy Kopernikusz tanát, mint hipotézist
említsék tudományos következtetéseknél, de tilos volt azt igazságként
hirdetni.

Ilyesmi a mai korban érthetetlen lenne; de akkor teljesen normális volt.
Egyszerűen azt állították, hogy nem hiszik azt, amit hirdetnek. Azonban
mégis mindenki tudta, hogy azt hiszik is. Igen jellemző, hogy harminc
évvel későbben (1644) hogyan nyilatkozik Descartes. (1596–1650 közt):
«Kétségtelen, hogy a világ kezdetben teljes egészében teremtetett, úgy
hogy a nap, a föld, a hold és a csillagok ezen időben keletkeztek és a
földön nemcsak növényi magvak voltak, hanem növények is; továbbá Ádám és
Éva nem mint kis gyermekek születtek, hanem felnőtt emberekként alkotta
őket a teremtő. Ezt tanítja a keresztény vallás és természetes ésszel
könnyen meggyőződhetünk róla. Mindazonáltal célszerűbb, ha a növények és
az emberek természetét meg akarjuk ismerni, azon gondolkozni, hogy
hogyan fejlődtek ki fokozatosan a magból, mint azon elmélkedni, hogy
mint támadtak a teremtő keze által. Ha kitudnánk találni valamely igen
egyszerű és könnyen érthető principiumot, amelynek segítségével be
tudnók bizonyítani, hogy a csillagok, a föld és minden, amit a
mindenségben észreveszünk, magvakból keletkezett, sokkal jobban értenők
meg azokat, mintha csak úgy írnók le, aminők, ámbár valóban tudjuk, hogy
a fent jelzett módon keletkeztek. Mivel azt hiszem, hogy rájöttem ilyen
principiumokra, ezeket akarom itt röviden kifejteni.»

Ily furcsa módokat kellett megkisérelni, hogy az inkvizició számtalan
szirtjét elkerüljék, amely sohasem fáradt ki az újabb felfogás és az
ortodox bibliai dogmák közti ellentétek kiszimatolásában. Galilei hét
éven át hallgatott. Később Grassi jezsuita páterrel vitába keveredett,
aki az üstökösöket égi testeknek tekintette, míg Galilei tévesen azt a
régi nézetet vallotta, hogy az üstökösök földi eredetűek. A jezsuitáknak
végül sikerült Galileit vád alá helyeztetni. 1633-ban Rómába kellett
utaznia, hogy az inkvizició előtt védje magát, bár aggkor és betegség
nehezedett reá. Minden lehető eszközzel igyekezett elkerülni a vitát,
mégis szégyenletes fogságra ítélték, továbbá meg kellett tagadnia a föld
mozgására vonatkozó tanait.

Kopernikusz, Kepler és Galilei műveit a földnek a naprendszerhez való
viszonyáról a szent kongregáció eltiltotta, amely tilalom 1835-ig
fennállott.

Galilei kifejtette műveiben, hogy már Pitagorasz és Arisztarchosz
tanították, hogy a föld a nap körül mozog. Galilei kifejtette a mozgás
elméletét és bebizonyította, hogyha a mozgó testre valamely erő hat,
akkor annak mozgásában változás áll elő; ha arra semmi erő sem hat,
akkor a mozgás változatlan. Ahelyett, hogy mint Arisztotelesz azt
állította volna, hogy az eső test mögé tóduló levegő gyorsítja az esést,
Galilei bebizonyította, hogy a levegő akadályozza az eső test mozgását.

Az egyház ellentállása azonban Kopernikusz rendszerével szemben
hasztalan volt. Descartes pillanatig sem habozott, hogy Kopernikusz
tanait elfogadja. Természetes, hogy ezzel ellenségeket szerzett magának,
azonban menedékre talált a protestáns Hollandiában és Svédországban.
Kopernikusz szerint valamennyi bolygó a nap északi pólusából tekintve
jobbról balfelé mozog. Ugyanazon irányban mozog a mi holdunk a föld
körül és a Galilei által felfedezett Jupiter-holdak bolygójuk körül,
valamint a napfoltok a nap körül. Megközelítőleg ezek mind az ekliptika
síkjában mozognak (az ekliptika a látszólagos nappálya). Ezen
szabályszerűség magyarázata céljából Descartes és Giordano Bruno az
étertenger egy nemét vették fel, amelyben a bolygók lebegnek. Descartes
azt hitte, hogy az éter a nap körül, mint egy központ körül körben forog
és hogy ezen örvényszerű mozgás a bolygókat is magával ragadja köralakú
pályákon, mint ahogyan száraz lombot magával sodor a forgószél. Ezen
felfogás jóval fölülmúlja Kepler véleményét, aki szerint a bolygókat
isteni lények viszik előre pályáikon. Az üstökösökről, amelyek nem úgy
viselkednek, mint a bolygók, Descartes azt tartja, hogy igazi égitestek,
amelyek a Szaturnuszon kivül mozognak. Azonban mivel Tycho Brahe azt
állította, hogy megfigyelései szerint az üstökösök ugyan a hold pályáján
kívül mozognak, azonban gyakran nincsenek attól nagyobb távolságra, mint
a Vénusz vagy a Merkur, Descartes kijelentette, hogy ezen megfigyelések
nem elég pontosak arra, hogy Tycho következtetései jogosak volnának.

Descartes Moruszhoz intézett egyik levelében azt mondja: «Fel nem
foghatjuk azt az eszmét, hogy a világnak határa van; azért mondjuk, hogy
a világ végtelen kiterjedésű. Azonban abból, hogy a világ térben
végtelen kiterjedésű, még nem következik, hogy időben is végtelen. Ámbár
a világnak végnélkülinek kell lennie, a teológusok még sem állítják,
hogy örök időtől fogva létezik.» A világ – Descartes szerint – anyaggal
van tele, azért mindennek köralakú, zárt pályában kell mozognia. Isten
teremtette az anyagot és ennek mozgását. Három elem van a világon. Az
elsőből, a világító elemből lettek a nap és az állócsillagok; a második,
átlátszó elemből áll az ég: a harmadik elemből, amely sötét, át nem
látszó és a fényt visszaverő, állanak a bolygók és az üstökösök. Az első
elem a legfinomabb részecskékből áll, a harmadik a legdurvább részekből.

Kezdetben a lehető legegyenletesebben volt szerinte az anyag elosztva. A
mozgás folyamán zárt pályák keletkeztek egyes középpontok körül, amely
középpontokban összegyülemlett a világító anyag, míg a második és
harmadik anyag körben örvénylett körülötte. Több sötét test oly sebesen
mozgott, továbbá oly nagy tömegű volt, hogy a forgási középponttól
messzire eltávolodott és semmiféle erő sem tudta azokat visszatartani.
Ezen testek egyik forgási középponttól a másikhoz vándoroltak; ezek az
üstökösök. Kisebb tömegű és gyorsaságú testek egyesültek a második elem
ugyanoly centrifugális erővel bíró részeivel; ezek a bolygók. A kisebb
tömegek beljebb kerültek. Más részeknek a mozgása folytán ezek
nyugat-kelet irányú forgásba jutottak.

A legkisebb részek mozgásából keletkezik a hő. Ez részben azáltal
keletkezik, hogy a nap sugarai érik az anyagi részeket; de előállhat más
módon is. A hő az érzékeinkre hat. A foltok növekedésével valamely nap
vagy csillag fokozatosan elsötétülhet és viszont a foltok elmulásával
nagyobbodhat világító képessége. Különböző csillagok fényváltozásának e
magyarázatát sok csillagász még napjainkban is elfogadta.

Megtörténhet, hogy valamely csillagkörüli örvényt, amely nem egyéb, mint
az első és másodrendű részek forgómozgása, a közeli örvények elnyelnek.
Ekkor ezen örvény középponti csillaga is más örvénybe kerül, amelyben
bolygóvá vagy üstökössé válik.

A csillagrendszerből a bolygórendszerbe való átmenetet Descartes a föld
leírásában alaposabban fejti ki. A föld kezdetben az első elem hatalmas
örvénye által körülvett nap volt. Mindjobban foltok borították be,
mígnem a foltok összefüggő kérget alkottak. A föld felszinén kialudt a
tűz; a földfelületről tehát nem kerülhettek újabb részek az örvény külső
felébe, amiért annak forgása fokozatosan megszünt. Azonban e területre
ekkor közeli forgórendszerekből behatoltak egyes részek, amelyeket előbb
a tüzes földből kiszakadó részek eltaszítottak volna. Ily módon a kihült
föld belekerült a nap közellévő örvényébe és bolygó lett. A föld magva
még izzó állapotban van, ezt körülveszi a föld szilárd kérge, amelyet a
harmadik elem részei alkotnak. A kéregben levegő- és vízrétegek vannak,
amelyeket a kéreg beborít. Ez néha összetörik és beleesik az alatta lévő
vízbe, amely ily módon felszínre kerül és oceánná lesz, míg a törött
földkéregből hegyek képződnek. Víz is folyik a kemény föld ereiben. Ezen
nézeteket később Burnet (1681) bővebben kifejti.

Ez röviden Descartes felfogása a világrendszerről. Szerinte az
állócsillagok, amelyek a naprendszer körül lévő örvények középpontjai,
oly nagy távolságban vannak, hogy a földhöz viszonyított helyzetük nem
változik észrevehetőleg a föld mozgása által.

A kémia ezen korban igen elmaradt. Azt hitték, hogy a testek különböző
tulajdonságai a legkisebb részek alakjából erednek. Descartes valóban
filozófiai alapossággal írja le, hogyan lehet a különböző
tulajdonságokat abból levezetni, hogy a részek nagyok-e, vagy kicsinyek,
könnyűek, vagy nehezek, gömbölyűek-e, vagy szegletesek, tojás-, vagy
harangalakúak, elágazók vagy osztatlanok. Mindezen dolgok terjengő
leírásával igen gyöngítette rendszere világosságát.

Newton kiváló kortársa és riválisa Leibnitz (1646–1716 között)
«Protogaea» című művében, amely 1683-ban jelent meg az «Acta Eruditorum»
című tudományos folyóiratban, a föld fejlődésének oly magyarázatát adta,
amely sok pontban megegyezik mai felfogásunkkal. Abban a korban az volt
az általános vélemény, amint azt már az északi népek vallották, hogy a
föld egykor tűz által fog elpusztulni, ami valószínűleg a nap és
valamely más égitest összeütközése esetén fog bekövetkezni. Leibnitz
Descartes-al megegyezően szintén azt tételezi fel, hogy a föld hőfoka
kezdetben igen magas volt. Leibnitz szerint ez éghető anyag hiján
csökkent és így a föld kéreggel vonódott be, míg a víz, amely eleinte
gázállapotban volt, egy későbbi periódusban megsűrűdött. Az üvegszerű
földkéregből homok képződött; és víz meg sók közreműködése folytán
alakult ki a többi földréteg. Eredetileg az egész földet tenger
borította; azért találunk az egész földtekén régi csigahéjakat. A föld
felszíne szabálytalanná vált, néhol horpadások támadtak, amelyek
legmélyebbjeit tenger töltötte be.

Steno, dán tudós (1631–1686 közt), akinek érdemeit csak 1831-ben ragadta
ki a feledés homályából Elie de Beaumont, azt hitte, hogy a vízszintes
földrétegek, különösen pedig ha vizi állatok megkövesedett maradványait
tartalmazzák, tengeri eredetűek. Mivel e rétegek gyakran ki vannak
zavarva vízszintes helyzetükből és emelkedettek, világos, hogy itt külső
erőknek kellett hatniok, ezek között, Steno szerint, a vulkánosság
játszik főszerepet.

Azon időben általános elfogadták azt a nézetet, hogy a föld belsejét víz
tölti ki, amely közlekedik a tengerrel. Ily nézetek már Descartesnál is
találhatók. E téves felfogás képviselői voltak Woodward (1665–1722) és
Urban Hjärne (1712); utóbbi szerint a föld belsejében lévő víz sűrű,
zavaros és forró.

Descartes eszméit kortársai a legnagyobb bámulattal fogadták. Tanai
kiszorították Arisztotelesz tanait az egyetemekről. Upszalában élénk
vitát keltettek, talán ez adott impulzust a természettudomány
fejlődésére Svédországban. A papság megkísérlette, hogy megakadályozza
ezen tanok hirdetését az egyetemi tanszékeken; ehhez azonban nem
sikerült megnyerniök a kormány beleegyezését.

Szvedenborg volt azon fiatalemberek egyike, akikre Descartes tanai erős
hatással voltak és aki Descartes kozmogóniáját némileg módosította.
Szvedenborg szerint minden forgó rendszerekből áll, úgy az atómok, mint
az egész naprendszer. Minden egy általános terv szerint épült fel. A
legkisebb anyagi rész az anyagtalan pont forgó mozgásából keletkezett
volna. Ez igen gyönge megokolás, mert a kiterjedés nélküli pont, bármily
sebesen is forog, az által sohasem foglalhat el teret. Úgy látszik, hogy
Szvedenborg hipotézise segítségével a világnak semmiből való
keletkezését akarta megmagyarázni. Ámbár némely helyen azt mondja, hogy
a matematikai pont örök időtől fogva létezik; ebben azonban semmiképen
sem következetes, mert máshol azt mondja, hogy a pont teremtés által
jött létre.

Szvedenborg világmagyarázata annyiban különbözik Descartes-étól, hogy a
bolygók szerinte nem vándoroltak kívülről a naprendszer forgási
szisztémájába, hanem ellenkezőleg, a nap kitaszította őket. Szvedenborg
azt képzelte, hogy a napfoltok növekedtek, míg végül a nap egész fényes
felületét elsötétítették. Az elzárt tűz kiterjedni igyekezett és ennek
következtében a héj megfeszült, míg végül összetört. A sötét burok
gyűrűalakban gyülemlett össze az egyenlítő körül. A forgás tovább is
tartott, mígnem az erős gyűrű kis darabokra törött, amelyek gömbalakot
vettek föl; ily módon alakultak ki a bolygók és a holdak. Hogyha
valamely nap burka széttörik, az hirtelen láthatóvá lesz; úgy magyarázza
Szvedenborg «új csillagok» hirtelen föllángolását.

A bolygók és a napok ezután, Szvedenborg szerint, a forgás segítségével
elkerültek olyan helyre, ahol a forgó éterrel egyensúlyban voltak. Ezen
távolságban majdnem köralakú pályákon mozognak. A bolygók épúgy
viselkednek, mint a könnyű levegőbe fölemelkedő testek, amelyek
mindaddig meg nem állapodnak, míg csak hasonló sűrűségű légrétegbe nem
kerülnek. Ezért a legnagyobb fajsúlyú bolygók a legbelsőbb helyre
jutnak, míg Descartes szerint a legnagyobb tömegűek a legtávolabb
vannak.

Mindkét felfogás csak megközelítőleg helyes, amint az a következő
táblázatból kitünik, amely See amerikai tudós számításain alapul.

  Égitest     Sugár        Tömeg Középtávolság Sűrűség
  Nap       109·100  332,750·000  0·00         0·256
  Merkur      0·341       0·0224  0·39         0·564
  Vénusz      0·955       0·8150  0·72         0·936
  Föld        1·000       1·0000  1·00         1·000
  Hold        0·273       0·0123  1·00         0·604
  Marsz       0·536       0·1080  1·52         0·729
  Jupiter    11·130     317·7000  5·20         0·230
  Szaturnus   9·350      95·1000  9·55         0·116
  Uranusz     3·350      14·6000 19·22         0·390
  Neptunusz   3·430      17·2000 30·12         0·430

Ezen táblázatban a föld sugara, tömege, naptól mért középtávolsága és
sűrűsége szolgál egységül.

Szvedenborg művei általában homályosak, ami a modern természettudós
előtt érthetetlen. Az a benyomásunk róla, hogy nem gondolta át azt, amit
leírt. «Principia» című munkájának végén az örvény-mozgást
matematikailag fejezi ki, ezen részben joggal elvárhatnánk teljes
világosságot. Az örvény természetesen kívülről, más örvényekkel szemben
határolt. Szvedenborg most azt állítja, hogyha két bolygónak az örvény
külső határától való távolsága úgy aránylik egymáshoz, mint egy a
négyhez, akkor sebességük egynek a kettőhöz való viszonyában áll. Ebből
az következik, hogy azon erő, amely a bolygót a középpont felé viszi,
egyenesen arányos a bolygónak a forgórendszer határától mért
távolságával és fordítva arányos a naptól való távolsággal. Ezen erő
azonban Newton gravitációja, amely fordított arányban áll a bolygó
naptól való távolságának négyzetével, és ez egyáltalában nem egyezik meg
Szvedenborg magyarázatával. De Szvedenborg jól ismerte Newton munkáit és
több alkalommal ki is fejezte iránta érzett mély bámulatát, így pl. azt
mondja, hogy: «sohasem dicsérték eléggé.» Hogy saját maga és Newton
általánosan elfogadott felfogása között közvetítsen, azt mondja, hogy az
ő állítása akkor helyes, ha a forgás sebessége a forgórendszer szélén
növekszik; ez azonban egyáltalában nem felel meg Newton törvénye
értelmében a bolygók mozgásának és különben is érthetetlen volna.

Szvedenborg azt is gyanítja, hogy a tejút a látható csillagvilágban
ugyanolyan szerepet játszik, mint a nap forgás-tengelye a mi
bolygórendszerünkben. Eszerint a napok bolygórendszereikkel a nagy
világtengely körül csoportosulnának, amely a tejút közepén megy át;
eszerint a tejút az égen félköralakú öv gyanánt jelenne meg, holott az
gyűrűalakúnak látszik. Szvedenborg szerint ily módon még nagyobb
rendszereket is elképzelhetünk, amelyeknek csak kis része a tejút
rendszere. Hasonló gondolatokat vetett föl későbben Wright (1750-ben),
aki Szvedenborg gondolatmenetét valószínüleg nem ismerte és
föltételezte, hogy a tejút megfelel a naprendszer ekliptikájának. Ilyen
eszmékkel foglalkozott továbbá Kant (1755), aki aligha tett hozzá
valamit is Wright magyarázatához és Lambert, aki azt hitte, hogy a napok
csillaghalmazokká fognak tömörülni és ezek tejutakká (1761).

Kérdezhetjük, hogy mért nem vette föl rendszerébe Szvedenborg az általa
csodált Newton korszakalkotó felfedezését? Erre azt válaszolhatjuk, hogy
Szvedenborgot teljesen áthatotta azon eszme, hogy mindennek a világon,
akár kicsiny, akár nagy dolog az, egy terv szerint kellett elkészülnie.
Nem tudott elképzelni semmiféle távolról ható erőt az égitestek között,
mivel ily hatás egyébként előttünk ismeretlen. Ez az ellenvetés
különböző oldalról érte Newton nagy felfedezését és Newton saját maga
nem volt egész érzéketlen ez iránt. Szvedenborg ez okból a világrendszer
magyarázatát Descartesnak az örvényrendszerről való gondolatára
alapította. Úgy látszik, nem érezte föltevései fizikai képtelenségeit és
különösen nem értette meg azok teljes összeférhetetlenségét Newton
törvényeivel. Ez igen komoly fogyatkozása Szvedenborg rendszerének,
amelyben voltak egészséges eszmék is, amelyeket később mások
kifejlesztettek.

Ez különösen áll azon feltevésére, hogy a bolygók a napnak köszönhetik
létüket és hogy eredetileg is a naprendszerhez tartoztak; ez oly
gondolat, amelyet általában Kantnak tulajdonítanak. Azon eszme, hogy a
tejút óriási csillagrendszer, nem kis értékű, bár Szvedenborg kevéssé
dolgozta ki. Gondolatmenetének sajátossága azon állítása, hogy a napunk
közelében lévő naprendszerek tengelyei azonos irányúak. Ezen iránynak
párhuzamosnak kell lennie a tejút tengelyével; ez azonban nem áll.
Bohlin legutóbbi kutatásai azt mutatják, hogy bizonyos fokig valószínű,
hogy a hozzánk legközelebb fekvő kettős csillagok pályasíkjai és a
legnagyobb, vagyis hozzánk legközelebbi ködfoltok középsíkja majdnem
párhuzamos az ekliptikával. Wright és Lambert szerint hasonló
szabályszerűség várható a tejút napjainál.

Pitagorasz állítólag azt szokta mondani növendékeinek, hogy más bolygók
épúgy be vannak népesítve, mint a föld. Később az általánosan érvényre
jutó Kopernikusz-féle tanok következtében nem tekintették a földet a
világegyetem központjának és más világokat is lakottaknak vettek fel.

Giordano Bruno is lelkesedéssel hirdette e tant, amelyet az akkori
teológusok oly veszélyesnek tartottak, hogy azért máglyán kellett
bűnhődnie. Kétségkívül ez a tan volt különösen az, ami az egyházat
Galilei ellen és Kopernikusz más követői ellen ingerelte. Midőn e
gondolat mindenkit áthatott, akkor a másik végletbe estek, és minden
égitestről azt képzelték, hogy be van népesítve, anélkül, hogy keresték
volna az élőlények létéhez tartozó fizikai feltételeket. A holdlakókról
szóló fantazmák igen népszerűek voltak, és népies elbeszélésekben ma is
szó van róluk. Sőt Herschel Vilmos, a kiváló csillagász, azt hitte, hogy
a napnak is vannak lakói és hogy a napfoltok a nap szilárd tömegének
részei, amelyek olykor a fénylő napfelhőkön áttetszenek.

Szvedenborg látomásai e fantazmák közül a legkülönösebbek. Igen jellemes
ember volt; kétségtelen, hogy valóban hitte azt, amit állított. Azt
mondja, hogy napokat, heteket, sőt olykor hónapokat töltött túlvilági
szellemek és angyalok társaságában. «Általuk értesültem azon világokról,
amelyekben laknak, az ottani erkölcsökről, szokásokról és vallásokról,
valamint más érdekes dolgokról; és mindent, ami ily módon tudomásomra
jutott, úgy le tudok írni, mint amit magam láttam és hallottam.»
«Észszerű az a következtetés, hogy oly nagy tömegek, aminők a bolygók,
amelyek részben fölülmúlják a földet, nem azért teremtettek, hogy a föld
körül keringjenek és hogy halvány fényükkel csak a földet világítsák;
ezeket más célból kellett megteremteni.» Ez a gondolatmenet, amelyet
Szvedenborg a túlvilági szellemeknek tulajdonít, valószínűleg igen el
volt terjedve, és kétségtelenül ez okból kelt nagyobb érdeklődést a
csillagászat, mint minden más tudomány. A bolygók Szvedenborg szellemei
szerint, «tengelyforgást végeznek, van nappaluk és éjjelük. Többeknek
közülök holdjaik is vannak, amelyek úgy keringenek körülöttük, mint a mi
holdunk a föld körül.»

«A Szaturnusz bolygónak, amely legtávolabb van a naptól, azonkívül
óriási gyűrűje van, amely bolygóját erős, ámbár visszavert fénnyel látja
el. Hogyan képes valaki, aki e tényeket ismeri és észszerűen tud
gondolkodni, föltételezni, hogy az égitestek lakatlanok?» «Jól tudják a
szellemek és az angyalok, hogy a hold, a Jupiter és a Szaturnusz körül
keringő holdak is lakottak.» Ezen lakókat úgy írja le, mint eszes,
emberhez hasonló lényeket. «Azok sem kételkedhetnek, hogy az égitestek
lakottak, akik nem beszéltek szellemekkel; mert vannak «földek», és ahol
föld van, ott emberek is vannak, mivel minden földnek végcélja az
ember.» Szvedenborg ily módon nemcsak naprendszerünk bolygóiról
értesült, hanem más benépesített világokról is és más napokról a látható
világegyetem határáig. Szelleme azokba a régiókba helyezkedett el, míg
teste lenn maradt a földön. Így tudta meg azt, hogy a mi napunk nagyobb
az ég többi napjainál. Az egyik bolygóból látta az ég összes csillagait,
amelyek közül az egyik nagyobb volt a többinél és egy égi hang
megmagyarázta neki, hogy az volt a mi napunk. Máskor meg a legkisebbnek
mondott bolygón volt, amelynek kerülete alig volt 3750 km. Gyakran
beszél más bolygók állatairól és növényeiről is.

Ezt a leírást jellemzőnek tekinthetjük a Szvedenborg-korabeli művelt
közönség felfogására a világegyetemről. E nézet lényegesen eltér a mai
felfogástól, amint ezt Proktor kiemeli, aki foglalkozott ezen
spekulációkkal. Napunk valószínűleg nem nagyobb más napnál. Ép így a
Szvedenborg által leírt bolygó nem a legkisebb a világon. Az 1800 óta
felfedezett 600 kis bolygó között a legnagyobb, a Ceresz, körülbelül
3000 km-nyi kerületű; a Veszta- és a Pallasznak fél olyan kerülete
sincs; míg a legkisebbeknek közülök, fényük erősségéből itélve, 30
kilométernél alig van nagyobb kerületük.

Csodálatos azonban, hogy azon szellemek közül, akikkel Szvedenborg 29
éven át találkozott, egy sem tudott a számos kis bolygóról. Épúgy
helytelen azon állításuk, hogy a Szaturnusz a legszélsőbb bolygó, mert
később felfedezték az Uranuszt és a Neptunuszt (1781-ben, illetőleg
1846-ban).

Az Uranuszt már Flamsteed megfigyelte 1690-ben, tehát Szvedenborg
születésének ideje körül (1688). Szabad szemmel látható és kétségkívül
számtalan ember látta, bár Herschel előtt senkisem gondolta, hogy az
bolygó lehet.

Igen feltünő az az állítás, hogy a Merkur lakói igen kellemes klímát
élveznek, a nap heves kisugárzása dacára (amely 6·6-szerte erősebb, mint
a földön). Szvedenborg ezt úgy magyarázta, hogy ezt a bolygó ritka
légköre okozza. Hogy a ritkább légkör hűtőhatású, arra abból
következtetett, hogy a magas hegyeken, még trópusi vidéken is, meglepő a
hideg. Ezt Szvedenborg maga mondta el a Merkur lakóinak, akiket igen
korlátoltaknak mond. Mai felfogásunk szerint a Merkuron nehezen lehetnek
élő lények.

Mindebből tisztán láthatjuk, hogy Szvedenborg azoktól a szellemektől és
angyaloktól, akikkel látomásaiban érintkezett, nem tudhatott meg többet,
mint amit ő maga tudott, vagy valószínűnek tartott. Szvedenborg leírását
szellemeinek nyilatkozatairól azért közöltük, hogy bemutassuk, hogy a
korabeli tudás minőnek képzelte a világrendszert.

Igen jellemző arra a korra, hogy Kant is, Szvedenborg példáján
felbuzdulva «Theorie des Himmels» című munkájában más bolygók eszes
lényeinek hosszas leírását adja. Ő azonban csak a naprendszert tárgyalja
ily módon. Kant azt mondja: «Ezen állapot oly valószínű, hogy
valószínűségi foka nincs messze a bizonyosságtól.»

Épúgy, mondja tovább Kant, amint a bolygók fajsúlya annál nagyobb, minél
közelebb vannak a naphoz (ezen föltevés helytelen), ép úgy annál
finomabb és könnyebb anyagból kell állaniok a bolygók lakóinak, továbbá
állatainak és növényeinek, minél távolabb fekszenek a bolygók a naptól.

Egyúttal a naptól való távolság növekedésével testük szövete
rugalmasabbá válik, testalkatuk pedig ennek arányában célszerűbbé.
Hasonlókép szellemi tulajdonságaik, különösen gondolkodási képességük,
gyors felfogásuk, fogalmaik pontossága és élénksége, kombinativ
képességük, cselekvésben való gyorsaságuk, egy szóval tehetségeik
általános tökéletessége kell, hogy a naptól való távolsággal növekedjék.

Ezt annál is inkább szükségesnek tartotta, mert a Jupiteren a nap csak
10 órás, ez az idő pedig a földi lakóknak, akiknek durvább a
természetük, alig elegendő ahhoz, hogy kipihenjék magukat. Kant és
Szvedenborg azt hitték, hogy az a számos hold, amely a külső bolygók
körül kering, megörvendezteti e bolygók boldog lakóit; azok nem ismerik
a bűnt; valószínű, hogy náluk korlátlan az erény uralma.

Ezt írja e kor legnagyobb filozófusa, aki kortársai naiv teleológiai és
metafizikai gondolkodásmódjától nem tudott teljesen megszabadulni. A
teleológiai felfogásból – amely mindenben a célszerűséget követeli –
következik, hogy «a föld az ember kedvéért létezik.» A célszerűség tana
azon időben oly nagy hatású volt, mint ma az evolúció tana.



VI.  NEWTONTÓL LAPLACEIG.  A NAPRENDSZER MECHANIKÁJA ÉS KOZMOGÓNIÁJA.

Keplernek a bolygó mozgásokra vonatkozó felfedezése lehetővé tette azt,
hogy a bolygók helyzetét bizonyos időpontra nézve előre meglehessen
jósolni. A fejlődési láncolat egy még hiányzó fontos tagjának
hozzácsatolása Newton számára tartatott fenn. Bebizonyította, hogy
Kepler három törvénye egyetlen-egy törvényből vezethető le, az
általánosan elfogadott gravitációs törvényből, amely szerint két tömeg
között működő vonzóerő a tömeg nagyságával egyenes, a távolság
négyzetével fordított arányban áll. Ezen időben a földfelület nehézségi
erejének intenzitását már ismerték Galilei és Huyghens méréseiből.
Miután ugyanaz az erő, t. i. a föld vonzó ereje a holdra is hat Newton
szerint és az az erő tartja meg pályájában, meg kellett határozni a
nehézségi erő nagyságát a földnek a holdtól való távolságára
vonatkozólag és össze kellett hasonlítani ezt az erőt azzal, amely a
holdpálya görbületét okozza. Newton ezt 1666-ban kiszámította, de nem
ért el jó eredményt.

Egyáltalában nem lehetetlen, amint Faye megjegyzi, hogy Newton ezen
kudarc folytán kételkedett a nehézségi erő jelentőségében. Bizonyos,
hogy 1682 előtt nem folytatta számításait, amidőn elérte a kivánt
eredményt, akkor ugyanis számításai alapjául a föld nagyságának új
becslései szolgáltak. Állíthatjuk, hogy a kor megérett e felfedezésre,
mivel Newtonnak négy honfitársa is igen közel járt hozzá. Newton
kortársai mindenesetre nagy elragadtatással fogadták. Azonban még
nehezen tudták megérteni, hogy a testek hatnak egymásra a távolból és
hogy a bolygók az üres térben mozognak. A bolygók mozgásai azonban oly
rendkívül szabályosaknak mutatkoztak, hogy lehetetlen volt az a
feltevés, hogy bármily ritka gázon is áthatoljanak. Azonkívül
barometrikus megfigyelések bebizonyították, hogy a levegő sűrűsége a
föld szine feletti magassággal gyorsan csökken. Tehát Descartes
örvény-elméletét el kellett hagyni. Az összes égitestek, még az
üstökösök is, amelyek Descartesnak a köralaktól eltérő pályáik által oly
nagy gondot okoztak, oly pályákon mozognak, amelyek szigorúan követik
Newton törvényét.

A bolygórendszer feltünő szabályossága és egyformasága rejtély volt
Newton előtt. A hat ismert bolygón kivül azok tíz holdja is ugyanazon
irányban, közel ugyanazon síkban, az ekliptika síkjában és majdnem
köralakban mozog. Mivel Newton semmiféle örvényben, amely magával
ragadná az égitesteket, nem hitt, nem tudta megérteni ezen sajátságos
szabályszerűség okát, annál kevésbbé, mert az üstökösök, amelyeknek
pályái szintén a nap vonzásától függnek, gyakran épen nem azon irányban
mozognak, mint a bolygók. Ebből Newton minden igazolás nélkül arra
következtetett, hogy a bolygómozgás szabályszerűségének nem lehet
mechanikus oka. A következőket mondja: «Ellenkezőleg, azon csodálatos
elrendezést, amelynek segítségével a bolygók majdnem köralakú pályákon
mozognak és a napok egymástól oly távol fekszenek, hogy bolygóik ne
zavarják egymást, egy eszes és mindenható lény okozta.» Newton szerint a
bolygók mozgásuk impulzusát a teremtésben nyerték. Ezen föltevés ellen,
amely valójában az észszerű magyarázat ellentéte, a leghatározottabban
lépett föl Leibnitz; a probléma pozitiv megoldását azonban ő sem érte
el.

A legelső, aki ilyen magyarázatra törekedett, Buffon volt, a «Histoire
Naturelle» (1748) tehetséges szerzője. Buffon ismerte Descartes és
Szvedenborg műveit és mivel azon módot, amint Szvedenborg a bolygóknak a
naptól való elválását gondolta, fizikai szempontból nem találta
lehetségesnek, más magyarázatot keresett. Elsősorban annak a rendkívüli
valószínűtlenségét hangsúlyozta, hogy csupán véletlen volna az a
körülmény, hogy a nappályának a bolygók pályájához való hajlása sohasem
haladja túl a 7 és fél fokot, vagyis a lehető legnagyobb hajlásnak, 180
foknak 1/24 részét nem haladja meg.

Ezt már előbb is kiemelte Bernoulli. Minden bolygó számára annak a
valószínűsége, hogy az a véletlenen alapul csak 1/24. Az akkor ismert öt
bolygó számára együttvéve a véletlenség valószínűsége (1/24)5, vagyis
körülbelül csak egy nyolc milliomod. Azonkívül tekintetbe kellett venni,
hogy a mellékbolygók is, már amennyire akkor ismerték azokat és pedig a
Szaturnusz öt holdja, a Jupiter négy, a föld egy holdja és a Szaturnusz
gyűrűje is mind oly pályákon mozognak, amelyek síkja kevéssé tér el az
ekliptikától. Ennek tehát mechanikai okát kellett keresni.

Buffon, hogy a bolygók mozgásait megmagyarázza, fölvette, hogy
valamennyi bolygó a nap és az üstökösök összeütközéséből ered. Az
összeütközés következtében szerinte a nap tömegének 1/650 része
levállott és oldalra taszíttatott, amiből a bolygók és holdjaik
képződtek. Hogy ilyen, majdnem érintő irányú lökés megtörtént, már abból
is következhetett, hogy az 1680. évi üstökös, amelynek pályáját Newton
kiszámította, a nap világító felületétől csak egy harmad naprádiusz
távolságra haladt el, és igen könnyen megtörténhet, hogy a 2255. évben,
midőn ezt az üstököst visszavárják, beleesik a napba.

Annak ellenében azt az ellenvetést lehetett felhozni, hogy a nap
töredékeinek vissza kellett volna esni a napra. Buffon erre azt
válaszolta, hogy az üstökös a napot oldalra tolta és hogy a kidobott
anyag eredeti pályáját a későbben kidobott töredékek megváltoztatták.
Ezen föltevést Laplace is helyeselte, aki később Buffon magyarázatát
átvizsgálta. Buffon magyarázata valóban geniális. Képzeljünk el egy
kerek fakorongot, amelynek oldalába éles műszer hatol, úgy hogy
forgácsok válnak le róla, akkor a korong a behatolás irányában forogni
fog. A levált forgácsok is ugyanazon irányban forognak, azonkívül az
éles eszközhöz való súrlódás folytán a korong egyenlítőjével
párhuzamosan tovább mozognak. Kisebb forgácsoknak, a nagyobbak
töredékeinek, a nagyobbak körül szintén ugyanazon irányban kell
forogniok, amennyiben tudniillik valamely kis rost még a nagyobbal
összetartja azokat. Ép úgy kellett, hogy a nap töredékei, amelyek akkor
támadtak, midőn az üstökös ferdén hatott a nap felületére, valamennyien
ugyanazon irányban forogjanak és époly pályákat írjanak le, mint a
napnak az egyenlítőjéhez közel eső részei. Buffon a napot a földhöz
hasonló, szilárd, izzó, légréteggel körülvett testnek tekintette. A fa
rostja, amely a kis forgácsot a nagyhoz fűzi, a nehézségi erőnek felelne
meg.

Eddig minden jó és szép volna. De Buffon messzebbre ment. Így
következtetett: azok a töredékek, amelyek a legkisebb sűrűségűek, kell,
hogy a legnagyobb sebességet érjék el, és azért mielőtt pályájuk
görbülni kezdene, a legtávolabbra löketnek ki. Mivel tudta, hogy a
Szaturnusz kisebb sűrűségű, mint a Jupiter, ez meg ritkább a földnél,
ebből arra következtetett, hogy a bolygók annál sűrűbbek, mennél
közelebb állanak a naphoz – oly következtetés, mely mint láttuk
Szvedenborgtól ered és amely később Kantnál is megtalálható – ami
azonban egyáltalában nem egyeztethető össze mai ismereteinkkel. Továbbá
azon töredékekről, amelyek a naptól való elválásukkor a legnagyobb
gyorsasággal mozogtak, a legkönnyebben válhattak le kisebb töredékek,
azaz mellékbolygók. Ezen feltevést az akkori tudás igazoltnak
tekinthette, ma azonban nem igazolt. Akkor csak azt tudták, hogy a
Jupiter egyenlítői sebessége nagyobb, mint a földé, utóbbié pedig
nagyobb a Marsénál.

Négy Jupiter-holdat ismertek és a föld holdját, de nem ismerték a
Marsét. Az öt holddal bíró Szaturnusznak kellett volna tehát, hogy a
legnagyobb egyenlítői sebessége legyen. Azóta azonban oly változás
állott be ismereteinkben, hogy az egyenlítői sebesség egymásutánja a
következő: Jupiter, Szaturnusz, Föld, Marsz; holdjaik száma pedig: 7,
10, 1, 2. A fenti érvelést tehát ma már nem fogadhatjuk el.

Az összeütközés által okozott roppant hőfejlődés folytán a bolygók,
Buffon szerint, cseppfolyósokká váltak, de kis tömegük miatt gyorsan
lehültek, mint ahogy a nap is valamikor majd kihül és kialszik. A
különböző bolygók tömegük szerint hosszabb, rövidebb ideig izzók.
Kihülési kísérleteket végezve különböző átmérőjű izzó vasgömbökkel,
jogosultaknak tartotta azon következtetéseit, hogy a földnek 75,000 évre
volt szüksége, hogy jelen hőfokára jusson, a holdnak 16,000, a
Jupiternek 200,000 és a Szaturnusznak 131,000 év kellett. A nap lehülése
a Jupiter lehülésének tízszeres idejébe kerülne.

A bolygók a naptól való leválásuk idején, annak légkörén áthaladva,
levegőt és vízgőzt vettek föl, ezekből keletkeztek a tengerek. Szerinte
a föld belseje rég kihült már, mert nem hatolt a belsejébe levegő, hogy
a belső tüzet táplálja (az Descartes és Leibnitz nézeteinek ellentmond).
Mindamellett Buffon azt hitte, hogy a földi melegnek csak két százaléka
ered a napból, míg a többi a föld saját melege. Továbbá fölvette, hogy a
föld egész tömege egyenlő sűrűségű, mert forgási tengelye különben nem
volna szimmetrikus helyzetű; pedig a föld alakja ép olyan, mint aminőt
egy a föld forgási sebességével bíró cseppfolyós gömb venne föl. A föld
nem is üres, különben magas hegyeken nagyobb volna a nehézségi erő, mint
aminő ténylegesen.

A napból leválott töredékek középsűrűsége ugyanolyan, mint a napé.
Ugyanis a Jupiter, amely a legnagyobb tömeg a bolygórendszerben, csaknem
olyan sűrűségű, mint a nap és a Szaturnusz, amely nagyságra legközelebb
áll hozzá, csak kevéssel kisebb sűrűségű. A belső bolygók sűrűsége
azonban kissé nagyobb a napénál. Ezekben Buffon felfogása megerősítését
látta. Ami az utóbbi két pontot illeti, meg kell jegyezni, hogy a föld
forgási tengelye akkor is átmenne a középponton és a sarkokon, ha a föld
sűrűsége belseje felé a középponttól való távolság mértékével arányosan
változna. Tehát mi sem áll annak a feltevésnek útjában, hogy a föld
belseje sűrűbb, mint a külső rétegek, ami tudvalévően kettőnek az egyhez
való arányában áll is. Továbbá a föld lehülésének nem kell oly gyorsan
lefolynia, a mint az egy vasgolyónál történik, amely igen jó hővezető. A
föld belseje még izzó lehet, ámbár az égési folyamat megszünt benne.
Végül ma már tudjuk, hogy a nap és a külső bolygók, beleértve a Jupitert
is, továbbá a belső bolygók belseje gáznemű, nem pedig szilárd, mint azt
Buffon hitte. Ily körülmények között levezetései gyakorlati szempontból
értéktelenekké válnak, azonban összehasonlíthatlanul fölötte állanak
Kant nézeteinek.

Buffon igazi természetbuvár volt, akinek gondolkodásmódja közel áll a
mai természettudósokéhoz. Művét Laplace nem jogtalanul, erős kritika
tárgyává tette, azért említik most oly ritkán, míg Kantot és Laplacet
előtérbe helyezik. És mégis úgy tünik föl előttem, hogy Buffon
fejtegetése megállja helyét Laplace-é mellett, különösen azért, mert
ötven évvel előzte meg Laplace-t, aki viszont messze fölülmulja a
königsbergi filozófust.

Buffon maga elég keserű, bár találó kritikát mond kora bőbeszédű és
homályos kozmogóniájáról:

«Ép oly vaskos könyvet írhattam volna, mint Burnet vagy Wiston, ha
nézeteim előadását terjengőssé akartam volna tenni, és egyúttal azáltal
is súlyt kölcsönözhettem volna nekik, hogy matematikai köntöst húztam
volna rájuk, amint az utóbbi megtette azt; de azt hiszem, hogy
hipotéziseket, bármennyire valószínűek is, nem szabad sarlatán módra
tárgyalni.»

Laplace Buffon rendszerével szemben és pedig helyesen, oly ellenvetést
tett, amely valószínűleg megfosztotta hitelétől Buffon hipotéziseit.
Buffon ugyanis azt mondja: Ha a föld egy pontjából kilőnénk egy golyót,
akkor, ha zárt pályát ír le, vissza fog térni kiindulási pontjához,
tehát csak rövid ideig lesz távol a földtől, legfeljebb egy körülforgás
idején át. Épúgy kellene a nap leválott töredékeinek is a naphoz
visszatérni. Hogy ez meg nem történik, az többféle módosító körülményen
alapul. Laplace, az ég mechanikájának nagy tekintélye erről azt mondja:
«A folytonosan elváló különböző részek ütközései és azok kölcsönös
vonzása megváltoztathatják a részek mozgási irányát, pályáiknak a naphoz
legközelebb fekvő pontját eltávolíthatják a naptól.» Ennyiben igaza van
Buffonnak. «Azonban», folytatja Laplace «pályáiknak erősen
excentrikusoknak kellene lenniök, vagy legalább is rendkívül
valószínűtlen, hogy valamennyi majdnem köralakú lett volna.» Buffon jól
tudta, hogy a bolygók pályái megközelítőleg köralakúak, azonban képtelen
volt e szabályszerűséget megmagyarázni. Azért rendszerét, hogy a
valóságnak megfeleljen, lényegesen módosítani kellett. Másrészt azonban
nehéz Laplace azon megjegyzését megérteni, hogy Buffon nem lett volna
képes az üstökösök rendkívül excentrikus pályáit megmagyarázni. Hiszen
Buffon nem is hitte azt (amit később Kant), hogy az üstökösök a
naprendszerhez tartoznak. Laplace-szal megegyezően azt vette fel, hogy
azok a külső térből vándoroltak be. Íly körülmények között pályáik csak
excentrikusak lehettek, amint Laplace azt be is bizonyította. Ezzel a
kérdéssel Buffon nem foglalkozott behatóbban. Ezt tökéletlenségnek, vagy
mulasztásnak tekinthetjük, de semmiképen sem hibának. Ezek után Kant
művére térünk át, mely Buffon művénél tizenkét évvel később jelent meg,
s amelyet Buffon inspirált; amint látni fogjuk, nem állja ki a versenyt
Buffon munkájával.

Kant harmincegy éves fiatalember volt akkor és még nem kezdte meg fényes
filozófiai pályáját, amidőn 1759-ben «Naturgeschichte u. Theorie des
Himmels» című művét kiadta, amelyben az említett problémákat Newton
törvényeinek alkalmazásával tárgyalta. Az ő kozmikus tere üres volt és a
bolygókat azon keresztül semmiféle Descartes értelmében vett örvény el
nem ragadhatta. Ha azonban a bolygók már egyszer mozgásba hozattak, nem
volt szükség az üres térben további hajtóerőre. Mért ne vehessük fel,
hogy az örvény-rendszer, amely a bolygóknak pályáikon való mozgását
megindította, egyszer létezett és azután eltünt? Ez volt Kant szerencsés
gondolatmenete, amely némileg Anaximandroszra emlékeztet.

«Fölveszem tehát», mondja Kant, «hogy kezdetben minden anyag, amely most
a napban, a bolygókban és az üstökösökben van, azon térben terjedt ki,
amelyben e testek most keringenek.» Ezen portömeg középpontja felé
irányult a részek vonzása, ahol most a nap áll. Az anyagi részek e tömeg
középpontja felé kezdenek esni. Kant ezen részeket szilárdaknak vagy
cseppfolyósaknak képzeli, mivel megjegyzi, hogy a legnagyobb fajsúlyú
részecskéknek volt a legnagyobb valószínűségük arra nézve, hogy a
kialakuló napra essenek. Néha megtörténik, hogy egymáshoz ütődnek és
oldalra dobatnak. Íly módon zárt pályákon való mozgások – Kant köralakú
pályákról beszél – keletkeznek a középpont körül. Az ezen pályákon mozgó
testek újra és újra összeütköznek, míg végre az ismételt összeütközések
oly csoportosulást létesítenek, hogy a testek mind köralakú pályákon,
ugyanazon irányban mozognak a középpont körül. A testek azon része, mely
a középpont felé esik, szintén ugyanazon mozgást veszi fel és ezáltal a
napot is saját tengelye körül ugyanoly irányú forgásba hozza.

Mivel az anyag a középpont körül eredetileg egyformán volt elosztva,
mért kell, hogy a végső mozgás jobbról balra tartó legyen, és mért ne
lehetne az ép úgy balról jobbra irányuló? Arisztotelesz azt hitte, hogy
az utóbbi mozgásirány, amelyet a föld körül keringő égitesteknél
feltételezett, előkelőbb, méltóbb az istenekhez. Kant szerint az egyik
irány legyőzi a másikat. Ez csak akkor volna helyes, ha az anyagi
részecskéknek kezdettől fogva bizonyos irányú, adott pont körüli
forgásuk lett volna, amint azt Descartes fölvette. Mivel Kant ezt a
hipotézist nem állítja fel, azért az ő fejtegetése alapján nem
képzelhető el egy határozott forgási irány kialakulása. Különös, hogy
Herbert Spencer, a nagy filozófus, száz évvel később ugyanazon hibába
esett.

Kant továbbá azt hitte, hogy a már forgásban lévő anyag súlyosabb
részecskéi nagyobb valószínűséggel bírnak arra nézve, hogy a középpontba
hatoljanak, még mielőtt a körmozgást felvették volna. Ez okból a naphoz
legközelebb eső bolygóknak a legsűrűbbeknek kell lenniök, amint ezt már
Szvedenborg és Buffon állították; ez pedig nem áll. Kant azt is
állította, hogy a középponti test fajsúlya kisebb, mint a legközelebbi,
körülötte keringő testé. Azonban a hold fajsúlya kisebb, mint a földé.
Kant az ellenkezőjét hitte.

Kant szerint a nap körül forgó meteorgyűrűk között sűrűbb részeknek
kellett lenniök és ezek körül koncentrálódott mindinkább az illető gyűrű
anyaga; ily módon támadnak a bolygók és az üstökösök. Ha e részek a
gyűrűkben teljesen arányosan lettek volna elosztva, akkor a bolygók
teljesen köralakú pályákon mozognának, mivel valamennyi ugyanazon síkban
fekszik. Kant szerint a bolygópályáknak a köralaktól való eltérése,
valamint a nappályához való hajlása egy kezdettől fogva fellépő
szimmetria-hiányból magyarázható. Érthetetlen azonban, hogy létezhetett
szimmetriahiány kezdettől fogva, holott feltételezte, hogy az anyag a
fejlődő nap körül, mint középpont körül, arányosan volt elosztva. Máshol
azt mondja, hogy minél kisebb a nehézségi erő intenzitása, vagyis minél
nagyobb a bolygónak a naptól való távolsága, annál nagyobbnak kell
lennie a bolygópálya excentricitásának. Ez, miként Kant állítja, áll is
a Szaturnuszra, a Jupiterre, a Földre és a Vénuszra. Nem említi azonban
a Merkurt és a Marszot, melyek a kis bolygókat nem tekintve, a
legnagyobb excentricitásúak, és azért nem is illenek rendszerébe. Kant,
épúgy mint Descartes, az üstökösöket a Szaturnuszon kivülieknek tekinti;
ez magyarázná meg nagy excentricitásukat is.

Ezen vélemény helytelenségét már bebizonyította Newton és Halley. Kant
szerint az üstökösök fajsúlya kisebb, mint a Szaturnuszé, ami az
üstökösök magvát illetőleg valószínűleg helytelen.

Amint látjuk Kant kozmogóniája számos, a tényleges viszonyoknak meg nem
felelő adaton alapul. Ezen tényt tovább is illusztrálni érdektelen
volna. Fontosabb annak a felemlítése, hogy Faye bebizonyította, hogy a
Kant fölvette módon, egy gyűrű összehúzódásából keletkezett bolygó
forgási iránya ellenkezője volna a nap forgási irányának és a Kant
idejében ismert bolygók forgási irányának.

Sajátságos, hogy Kant a Szaturnusz-gyűrűk keletkezésének oly
magyarázatát adja, amely kissé megegyezik Laplacenak a bolygórendszer
képződésére vonatkozó magyarázatával. Abból a feltevésből indul ki, hogy
a Szaturnusz egész tömege eredetileg igen nagy terjedelmű lehetett, és
hogy tengelye körül forgott. Midőn összehúzódni kezdett, egyes
részecskék nagyobb gyorsaságra tettek szert, semhogy vissza eshettek
volna a felületre. Kívül maradtak tehát és gyűrűalakú holdgyüjteményt
alkottak. Azt hiszi, hogy a Szaturnusz holdjai is hasonló módon
keletkeztek. Hogy a naprendszer fejlődésére nem vett fel hasonló,
eredeti forgást, azt bizonyítja, mily kevéssé dolgozta ki gondolatát. Az
állatövi fényben egy nap-körüli gyönge gyűrűképződést lát. Kant
magyarázatának egy másik gyönge pontja, hogy azt gondolta, hogy a gyűrű
legbelsőbb részecskéi eredetileg a bolygó egyenlítőjén voltak, ahonnan a
jelenlegi magasságra sebességük változása nélkül emelkedtek fel; oly
eszme, amely határozottan ellentmondásban áll a nehézség törvényeivel.
Azután a gyűrű forgási idejéből kiszámította a Szaturnusz egyenlítői
sebességét, és a körülforgás tartamát 6 óra 23 perc és 53 másodpercben
állapítja meg. Ezen eredményre igen büszke volt, azt mondja: «az egész
természetfilozófiában talán egyedül áll az ily meghatározás.» Tényleg
azonban a Szaturnusz forgási időtartama 10 óra és 13 perc. Ezen
összefüggésben megkiséreli Kant a vízözönt megmagyarázni, amely tárgy az
akkori tudósok érdeklődését erősen lekötötte. Az égbolt alatt lévő
vízről, amely Mózes első könyvében van megemlítve, Kant azt hiszi, hogy
az talán némileg a Szaturnusz gyűrűjéhez hasonló földkörüli
vízpára-tömeg volt. Ezen gyűrű a föld megvilágítására szolgált, és
egyszersmind büntetésre, ha az emberek nem mutatkoznának méltóknak arra;
az be is következett és ekkor a gyűrű hirtelen a földre szakadt és árvíz
borította el a földet. Hasonló kisérletekkel, hogy a bibliai, vagy a
klasszikus elbeszéléseket természettudományi alapon magyarázzák, mindíg
újra találkozunk ezen kor tudományos kutatásaiban.

Kant Wrightnak 1750-ben kifejtett eszméjét veszi át, amely szerint a
tejút középsíkja bolygórendszerünk ekliptikájának felelne meg. Épúgy,
mint ahogyan a nap körül mozgó bolygók nem távolodnak nagyon a nappálya
síkjától, úgy a csillagok is oly pályákon mozognának eszerint, amelyek
kevéssé térnek el a tejút közép-síkjától. Ezen csillagok, amelyekhez a
mi napunk is tartozik, egy középponti test körül mozognának, amelynek
helyzete ismeretlen, de lehetséges, hogy megfigyeléssel meghatározható.
Wright e gondolatmenet minden fontos tételét ép oly világosan állította
fel, mint Kant.

Végezetül, Kant a nap kihűléséről is nyilatkozott. Az akkor szokásos
felfogással megegyezően azt hitte, hogy a nap oly izzó égitest, amelyen
levegő hijján, valamint a kiégett hamú felhalmozódása folytán a lángok
kialusznak.

Az égés tartama alatt a nap a legillanóbb és legfinomabb részecskéit
elvesztette, amelyek poralakban összegyűltek és, szerinte, az állatövi
fény székhelyét alkotják. Kant igen homályosan utal arra, hogy «a nap
elpusztulásának törvénye az elszéledett részek ujraegyesülésének
csiráját foglalja magában, még ha az utóbbiak a kaoszba is elvegyülnek».
Ezen és más nyilatkozatai szerint, amelyekre majd visszatérünk, Kant úgy
látszik azt tételezi fel, hogy az anyag bizonyos fejlődési kört fut be,
amennyiben felváltva napokká sűrűsödik, azután újra kaotikus
rendezetlenségbe széled el (l. Demokritosz nézeteit).

Kant kozmogóniája az elméletek azon osztályába tartozik, amely a
bolygórendszert a kozmikus porból, vagy kis meteoritek
összegyülemléséből származtatja. Ezen eszmét később Nordenskiöld és
Lockyer újra felvették; matematikailag Darwin György dolgozta ki. Utóbbi
kimutatta, hogy oly kis testek sok tekintetben úgy viselkednek, mint egy
gáztömeg.

Laplace ellenben, midőn a naprendszer fejlődésének mechanikai
magyarázatát igyekszik adni «Système du Monde» című művének végén egy
izzó gáztömeg feltételezéséből indúl ki, amely kezdettől fogva (északról
tekintve) jobbról balra irányuló forgásban volt a súlypontján áthaladó
tengely körül. A két elmélet között lényeges különbség van, de ettől
gyakran eltekintettek. Valószínű, hogy ez Zöllner a
«ködfolt-hipotézis»-re vonatkozó megjegyzésének következménye, amelyben
be akarja bizonyítani, hogy «ezen hipotézist nem Laplace állította fel,
hanem Kant, Németország filozófusa».

Laplace fejtegetése a következőkben foglalható össze: «A nap
ősállapotában, amint fölvesszük, a ködfoltokhoz hasonlított, melyeket
nekünk a teleszkop (l. Herschel kutatását) összetettnek mutat, és pedig
egy többé-kevésbé világító magból állónak, mely körül a köd
összesűrűsödött és ezáltal csillaggá változhatott át.» «A nap nem
terjedhetett ki a végtelenségig, határai azon pontok által határoztattak
meg, határai azon pontok által határoztatnak meg, amelyeknél a forgás
által előidézett centrifugális erő egyenlő a nehézségi erővel.» A nap
gáztömege lehülés folytán lassan összehúzódott. Kepler második törvénye
szerint minden rész az időegység (másodperc) tartama alatt oly ívet ír
le, amelynek hossza fordított arányban áll a naptól mért távolsággal.
Ebből következik, hogy a centrifugális erő az összehúzódásnál növekszik,
és pedig a középponttól mért távolság harmadik hatványával fordított
arányban. Ennek következtében az összehúzódásnál korongalakú, izzó
gáztömeg válik le róla, amely a nap körül bolygó gyanánt kering. Laplace
azután fölveszi, hogy ezen korong izzó gázgyűrűkre oszlott, amelyek
mindegyike az egész koronghoz hasonlóan forgott, azután lehűlve, szilárd
vagy folyékony gyűrűt alkotott.

Ez azonban fizikai szempontból lehetetlen. A lehűlés tartama alatt kis
porszemek váltak volna le, amelyek a környező gázban lebegtek volna.
Ezen részecskék nagyobb tömeggé egyesültek volna, amelyek a gázokat
felületükön összesűrítették volna. Így porgyűrű keletkezne, oly módon,
amint azt Kant a Szaturnusz körül képzelte; de ha ily gyűrű bolygóvá
tömörülne, az a megfigyelt iránnyal ellenkező irányban mozogna. Különben
Stockwell és Newcomb kimutatták, hogy ily nagy tömeggé való egyesülés
nem lehetséges anélkül, hogy kis meteorok keletkeznének, aminők a
Szaturnusz gyűrűjében tényleg keringenek is. Kirkwood szerint a
Neptun-gyűrűnek bolygóvá való átalakulása nem kevesebb mint 120 millió
évig tartott volna.

Továbbá az összes bolygópályáknak köralakúaknak kellene lenniök és
ugyanazon síkban kellene feküdniök. Igaz, hogy Laplace erre azt mondja:
«Érthető, hogy e nagy tömeg különböző részeinek különböző hőfoka és
sűrűsége nagy eltéréseket eredményezett». Úgy látszik azonban, hogy
Laplace maga sem volt erről igen erősen meggyőződve, mert később
megjegyzi, hogy az üstökösök (amelyek szerinte nem tartoznak a
bolygórendszerhez) közel jutottak a naphoz, összeütköztek a fejlődő
bolygókkal, és úgy okozták az eltéréseket. Ismét üstökösök hatoltak a
naprendszerbe, midőn a gáztömeg sűrűsödése majdnem be volt fejezve; ezek
annyit vesztettek sebességükből, hogy beleolvadtak a naprendszerbe,
azonban ovális, a köralaktól erősen eltérő pályájukat megtartották.

Laplace hipotézise ellen tán azon ellenvetés a legkomolyabb, hogy az
Uranusz és a Neptunusz holdjai más bolygók holdjaival ellentétes
irányban mozognak. A Jupiter és a Szaturnusz legtávolabbi holdjai
szintén retrográd irányban mozognak, míg e két bolygó belső
mellékbolygói a szokott irányban keringenek.

Látjuk, hogy Laplacenak sikerült Buffon hipotézisének egyik-másik
nehézségét (a bolygópályáknak a körtől való kis eltérését) elkerülnie,
ahelyett azonban más, nem kevésbbé komoly nehézségekkel került szembe.
Viszont Laplace eszméje kitünő képet ad a Szaturnusz gyűrűjének
keletkezésére nézve.

Laplace kiváló kortársa Herschel Vilmos (sz. Hannoverben 1737-ben,
meghalt Slough-ban Windsor mellett 1822-ben) a ködfoltokat
teleszkópjával tanulmányozta; ezek szerinte fejlődési fokozatokat
tüntetnek fel. Több ködfolt szétszórt, zöldes, foszforeszkáló fényű. Ezt
tartotta a kezdetleges állapotnak. A színképelemzés ezt megerősitette és
bebizonyitotta, hogy e fénylő tömegek gázakból, főleg hidrogénből,
héliumból és egy egyébként ismeretlen anyagból, a nebuliumból állanak.
Más ködfoltokban Herschel kissé sűrűsödő középponti magvat figyelt meg,
ismét másokban világosan kivett csillagokat; végül voltak olyanok is,
amelyekből a köd csaknem teljesen eltünt, csillagcsoportoknak adva
helyet.

Ezen egyszerű, de nagyszabású megfigyelések jobban állták ki a
birálatot, mint Laplacenak nagyon csodált hipotézise. Az igazság
kedvéért azonban el kell ismerni, hogy úgy látszik maga Laplace a
hipotézisének, egyéb alkotásai között nem akart valami kiváló helyet
biztosítani, mert ezt «Exposition du Monde» című klasszikus műve végén
jegyzet alakjában közölte.

Ez azon nagy munka, amelyben naprendszerünk stabilitását vizsgálta meg.
Következtetése a következő: «Bárminők is a bolygók tömegei, csupán azon
körülményből kiindulva, hogy valamennyi ugyanazon irányban mozog,
csaknem köralakú pályákon, melyeknek síkjai csak kevéssé hajlanak
egymáshoz, sikerült bebizonyítanom, hogy pályáik szekuláris változásai
periodikusak és szűk határok közt mozognak és hogy ennek folytán a
bolygórendszer oly középhelyzet körül ingadozik, melytől csak kevéssé
tér el.» Laplace továbbá azt is bebizonyította, hogy a nap hossza Kr. e.
729 óta a másodperc 1/100 részével sem változott.

Ezzel Laplace, részben Lagrange támogatásával megerősítette Newtonnak
naprendszerünk csodálatos stabilitására vonatkozó tanát. Úgy látszott,
mintha a naprendszer örök léte volna biztosítva, ami elég különös, ha
fölvesszük, hogy kezdetének kellett lennie.

Ebben a tekintetben Kant felfogása kétségkivül a helyesebb, legalább is
a mai felfogásunknak megfelelőbb.



VII.  UJABB CSILLAGÁSZATI FELFEDEZÉSEK.

Míg Laplace a fentiekben megbeszélt kutatásaiban naprendszerünkre
szoritkozott és Szvedenborg, Wright, valamint Kant is a többi égitestről
csak általános nézeteket ád, amelyek között Wrightnak azon véleménye,
hogy a tejút csillagai, valamint napunk is, állandóan mozognak, a
legjelentékenyebb, addig Herschel (1738–1822) kutatása területét az
egész végtelen csillagvilágra terjesztette ki. Már Halleynek (1656–1742)
sikerült azt kimutatnia, hogy több csillag az évszázadok folyamán, sőt
már Tycho Brahe kora óta a tizenhatodik század végéig megváltoztatta
helyzetét. Röviddel azután Bradley (1692–1762) egy addig elérhetetlen
pontosságú csillagkatalógust dolgozott ki. Herschel, akinek e katalógus
a csillagok helyzetváltozásának kutatásánál már rendelkezésére állott,
azt találta, hogy ezen változások elég jelentékenyek. Azt is
megfigyelte, hogy az ég némely részén a csillagok közeledni látszottak
egymáshoz, míg az ellenkező ponton távolodni látszottak egymástól; ezen
jelenséget a látószög változásával magyarázta, amely alatt a tárgyak
megjelennek előttünk. Midőn közeledünk egy tárgyhoz, a szög nagyobbodik,
midőn távolodunk tőle, kisebbedik. Ezen esetben a «tárgyak» a
csillagokat összekötő vonalak. Ebből kiindulva Herschel meg tudta
állapítani azon pontot, amely felé a nap és a hozzátartozó égitestek
vándorolnak.

A csillagok ezen mozgását, amelyet Halley figyelt meg először, a
csillagok «saját mozgásának» nevezik. Ezt rendesen a csillagoknak az ég
háttere felé való eltolódásával mérik, amely háttér rendkívül nagy
távolságban lévő igen sok csillaggal van telehintve. Az ég hátterét
alkotó csillagok mozgását rendkívül nagy távolságuk folytán nem lehet
észrevenni.

Nagy felfedezéseket rendesen kétellyel fogadnak. Nem kisebb ember, mint
Bessel állította azt, hogy Herschel felfedezése kétséges. Viszont
Argelander, aki a csillagok helyzetére és fényük intenzitására vonatkozó
gondos méréseivel nagy érdemeket szerzett, Herschelt pártolta és
véleményét a későbbi csillagászok megerősítették, akik közül különösen
Kapteynt kell kiemelnünk. A következő gondolatok részben Kapteyntől
erednek: A csillagképek idők multával lényegesen megváltoznak a
csillagok saját mozgása folytán. A csillagok semmiképen sem mozognak
párhuzamos pályákon, de nem is egyenlő sebességgel, mégis az ég egy-egy
területén egy-egy túlnyomóan uralkodó irány vehető észre e mozgások
különböző irányai között. Nevezzük ezeket «eredő irányoknak».

Ha most ezen «eredő irányokat» belerajzoljuk az ég glóbuszába, akkor azt
vesszük észre, hogy a különböző irányvonalak a glóbusz egy pontjából
látszanak kisugározni, amely pontot «apex»-nek nevezzük; ez
nyilvánvalóan az a pont, amely felé a nap közeledik, a csillagok ugyanis
onnan minden irányban eltávolodni látszanak. Ez természetesen a
csillagoknak csupán az imént említett «eredő irányú» mozgására áll,
amely iránytól minden csillag saját mozgása folytán kisebb-nagyobb
eltérést mutat. Abból azonban az is kitünik, hogy a csillagok egymáshoz
képest is változtatják helyzetüket és nem a nap az egyedüli csillag,
amely előre halad. Kapteyn idevágó rajza oly szemléletes képet nyujt,
amelyből kétségtelenül következik Herschel véleményének helyessége.

Wright azon állítását, hogy a tejút csillagai, mint a bolygók a
naprendszerben, ugyanazon irányban mozognak, Schőnfeld és Kapteyn
vizsgálat alá vették. Semmiféle alapot sem találtak ily szabályszerűség
feltételezésére. Viszont Kapteyn más szabályszerűséget figyelt meg. A
csillagok saját mozgása két különböző csillagraj létezésére látszott
utalni, amelyek közül az egyik az Orion csillagzat Xi csillaga felé, míg
a másik ellenkező irányban mozog. Ezen törvényszerűség további
vizsgálata valószínüleg új, érdekes magyarázatra fog vezetni.

Ezen jelenségek még érdekesebbé váltak azáltal, hogy sikerült több
állócsillagnak a naptól való távolságát meghatározni, még pedig az égen
leírt évi látszólagos mozgásaikból. Arisztarchosz és Kopernikusz szerint
a föld a térben kering, azért kell, hogy az év valamely szakában
közelebb álljon egy bizonyos csillaghoz, mint az év bármely más
szakában. Eszerint joggal várhatnánk bizonyos időszakos változásokat, és
remélhetnők, hogy némely csillagképet az év folyamán növekedni, majd
ismét csökkenni fogunk látni.

Azonban ily változásokat megfigyelni nem sikerült, ezért már
Arisztarchosz fölvette, hogy a csillagok oly távol vannak tőlünk, hogy a
látószög változása észre nem vehető. Kopernikusz is osztotta e
véleményt; de Tycho Brahe e változásokat annyira valószinütleneknek
tartotta, hogy ez nála egy okkal több volt arra, hogy a földet a térben
mozdulatlannak és a világegyetem középpontjának tételezze fel. A
csillagászok azonban fáradhatatlanul kutattak tovább ez irányban, míg
végül Arago és Bessel csillagászoknak 1809-ben, illetőleg 1838-ban
sikerült megállapítaniok a Hattyú csillagkép 61-es csillagán gyönge
előre-hátra tartó évi mozgást. Ezen mozgásból számították ki a csillag
távolságát; az oly nagynak bizonyult, hogy a fénynek tíz év kell, míg e
csillagról a naphoz jut; e távolság tehát tíz fényévet tesz ki. Egy
fényév 9×1012, vagyis körülbelül tízbillió kilométer, vagy a föld naptól
való távolságának 63,000-szerese.

Más csillagok távolságát mindjobban tökéletesedő műszerekkel határozták
meg. Az Alfa Centauri csillag áll legközelebb a naphoz, bár a kettő
közötti távolság még mindíg 4·3 fényévet tesz ki. Nyolc csillag,
közöttük a Sziriusz, 10, vagy kevesebb fényévnyi távolban van. A mi
földrészünk feletti csillagos ég-részleten a csillagok közti
középtávolság kissé több, mint 10 fényév. Huszonnyolc szomszédos
csillagot ismerünk, melyek tőlünk való távolságai 20 fényévnél kisebbek,
és 57 csillagot 30 fényévnél kisebb távolsággal. Arisztarchosznak és
Kopernikusznak tehát igaza volt. Ezzel a legutolsó kételyt is
elhárították, amelyet a földnek pályáján való mozgása ellen felhoztak.
Ha már ismerjük a csillag saját mozgását, azaz a látószög változását és
a csillag távolságát, akkor kiszámíthatjuk a valódi sebességet. Ezen
módszerrel azonban a sebességnek jobban mondva csak azon összetevőjét
nyerjük, amely a látóvonalra merőleges. A következő sebességeket
példaként közöljük: a Véga sebessége 10 km, az Alfa Centaurié 23, a
Kapelláé 35, a Hattyú 60-nal jelzett csillagáé 61, az Arkturuszé 400 km
másodpercenkint.

Ha ismernők továbbá a csillagoknak a látóirányba eső sebességi
összetevőjét, ki tudnók számítani az egész mozgását. A szinképelemzés,
mely 1859 óta ismeretes és egészen átalakította a csillagászatot,
valamint Doppler elve segítségével azt is meghatározhatjuk. Ezen
sebességek az imént említett öt csillagnál rendre a következők: −19,
−20, +20, −62, −5 km másodpercenkint. A plusz azt jelzi, hogy a csillag
távolodik a naptól, a minusz, hogy közeledik feléje. E számok azt
mutatják, hogy a csillagoknak nagy a sebességük, mivel a földé a
pályáján körülbelül 30 km másodpercenkint.

A csillagoknak a látóvonal irányába eső mozgásából könnyebben lehetett
az ég azon pontját kiszámítani, amely felé a nap közeledik, mint a
csillagok úgynevezett saját mozgásából. Campbell egy ilyen számításánál
azt találta, hogy a nap másodpercenkint 20 km-nyi sebességgel közeledik
oly pont felé, amely igen közel egybeesik a csillagok saját mozgásából
kiszámított hellyel. Tehát tovább nem kételkedhetünk abban, hogy e
jelenségeket helyesen magyarázták. Igen érdekes volna azt meghatározni,
hogy a nap az égnek mindig ugyanazon pontja felé közeledik-e, azaz
egyenes irányban mozog-e, vagy pedig görbül-e kissé pályája? A görbülés
nagyságából meg tudnók azt határozni, hogy minő erők befolyásolják a
napot pályájában. Ilyféle megfigyelésekre azonban még sokkal rövidebb
idő állott rendelkezésünkre, semhogy ezen kérdésre ma felelhetnénk.

Az azonban bizonyos, hogy nem áll az, amit Kant és Wright hittek, hogy
t. i. minden látható csillag ugyanazon középponti égitest körül mozog.
Valójában mozgásaik teljesen szabálytalanoknak látszanak. Ezért tehát
nem valószinütlen, hogy a nap kalandos útjaiban valamikor beleütközik
egy más csillagba, vagy ködfoltba. A napnak százezerbillió évig kellene
előrehaladnia, míg ugyanoly nagyságú és fényű csillaggal ütközhetne
össze. De ezen zavartalan előrehaladási időköz nagyon megrövidülhet,
mivel valószínűleg sokkal több kihűlt nap lebeg a térben, mint fénylő. A
nap azonban igen könnyen belekerülhet valamely ködfoltba, aminő igen sok
van az égen. Sok ködfolt óriási területet foglal el, holott a
legfényesebb csillagok legnagyobb távcsöveinkben aránylag csupán
pontoknak látszanak. Gyakran vetik fel azon eszmét, hogy a napot útjában
ily ködfolt fogja feltartani, és hogy az összeütközés következtében
hőfoka az izzásig fog emelkedni. Így úgynevezett új csillaggá válna,
amilyen volt az 1901-ben fellángolt Perzeusz. A következő fejtegetés
kimutatja majd, hogy ez utóbbi következtetés nem lehet helyes. Laplace
szerint a naprendszer tömege egykor ködfolt volt, amely lapos korong
alakjában a Neptun pályájáig terjedt ki. Ha felvesszük, hogy e korong
vastagsága átlag nem volt nagyobb, mint a mostani napátmérő tízszerese,
akkor e ködfolt sűrűsége megközelítőleg 420 milliószorta kisebb volna,
mint a napé. Ha a nap ily ködfoltba jutna, 28·3 km[6] átlagos
sebességgel, akkor egy év alatt áthatolna e gáztömegen, amelynek súlya
nem lehet nagyobb, mint a nap súlyának kétmilliomod része. A nap
gyorsasága megfelelően csökkenne, középhőmérséke pedig körülbelül
0·2°-al emelkedne. A hőemelkedés igen lassú volna, és nem eredményezne
hirtelen föllángolást, aminő új csillagoknál tapasztalható. Valamely
csillag ily kis fényváltozása alig vonná magára figyelmünket. A
nagykiterjedésű ködök anyaga oly ritkának látszik, hogy aligha idézhetné
elő az esetleg behatoló égitest fellángolását.

Fellobbanás csak akkor állana elő, ha a nap más csillaggal ütközne
össze, vagy pedig, ha a köd középső, összesűrűdött részeibe kerülne.
Fénye akkor a mainak több száz-, vagy ezerszeresére emelkedne és «új
csillagnak» mutatkozna. Másrészt azonban a ködök a napok közötti
összeütközéseket – úgy látszik – meggyorsíthatják. Ugyanis igen sok
anyag gyűlik bennük össze, amely az ég minden részéből oda kerül: kis
meteorok, üstökösök és mindenek fölött kozmikus por. Ezen égi vándorok
oly kis tömegüek, hogy fennakadnak a ködben, a ködszerű anyag
összesűrűsödik körülöttük, és ily módon nagyobb testekké növekednek.
Ennek következményekép az összehúzódás folytán kiss izzó csillagok
válnak belőlük. Ha most a nap útjában ilyen testekre akad, és azokkal
összeütközik, akkor a sebessége csökken. A ködön való áthatolása még
nehezebbé válna. A napok ilyen módon, ha hosszú időszakon keresztül
hatalmas kiterjedésű ködtömegeken vándoroltak át, fennakadhatnak a
ködtömegben. Sokkal nagyobb annak a valószínűsége, hogy egy ködfoltba
került nap összeütközik egy már ott előbb megakadt nappal, semmint
annak, hogy a csaknem üres térben két nap összeütközzék.

Mindezen oknál fogva lényegesen csökkentenünk kell a nap szabad térben
való száguldásának időtartamát; az előbb kiszámított idő század része,
tehát körülbelül 1000 billió év nem lesz túlsok. Nem szükséges
kiemelnünk, hogy az ilyen becslések egész bizonytalanok, és hogy csak
megközelítő képet akarunk adni ezzel az égitestek lehető
élettartalmáról. A napunkhoz hasonló tömegű két égitest összeütközéséből
támadható valószínű következményeket «Világok keletkezése» című művemben
kimerítően leirtam. Két óriási gázáramlat tör ki az egymásra rohanó
napokból, és a határtalan térben mérhetlen messze elnyúló kettős
spirálist alkot, amely a ködfoltok legjellemzőbb alakja. A kiáramló
anyagok főleg a nehezen sűríthető gázak, leginkább hélium és hidrogén,
valamint könnyebben sűrűsödő kis részek, amelyek mind oly nagy
sebességre tesznek szert a kitörésnél, hogy a középponti tömeg vonzási
területétől el tudnak távolodni. Aztán elvesztik sebességüket és hosszú
időn át csaknem változatlan helyzetben maradnak, anélkül, hogy spirális
alakjukat változtatnák. A kisebb erővel kitaszított tömegek
visszahullnak a kitörés helye felé; útközben találkoznak más, később
kitaszított részekkel, főleg gázakkal. Végül az egész anyag egy
középponti tömeg körül, amely (amint már Buffon felvette) a lökés
következtében heves forgásba jut, messzire kiterjedő, szilárd és
folyékony részektől áthatott gázködöt alkot. Legbelül van egy erősen
izzó középponti test, ennek a térfogata az ütközés után lényegesen
nagyobbodott és fokozatosan átmegy a körülötte forgó gáztömegbe.

Ilyennek képzelte Laplace azon ködfoltot, amelyből a naprendszer
keletkezett. Ha Laplace eszméit a későbbi megfigyelésekhez képest
módosítjuk, akkor képet nyerhetünk arról, hogy kezdődhet újra egy
naprendszer fejlődése a ködfoltból. Ezen felfogásban Buffon és Laplace
nézetei némiképen összeolvadtak.

A legnagyobb a sebessége a fényes Arkturusz csillagnak, amely körülbelül
400 km másodpercnyi sebességgel száguld tova. A naptól való távolsága
200 fényév, és kisugárzott fénye igen hasonlít napunk fényéhez. Ezért
óriási tömegűnek kell lennie. Sőt kiszámították, hogy a napnál
50,000-szer nagyobb lehet. Elképzelhetjük az ilyen rendkívüli sebességű
két óriás-nap összeütközésének következményeit. A kitaszított gáztömegek
oly forgórendszerbe terülnének ki, amely valószínűleg határtalanul,
minden irányban, majdnem ugyanazon síkban terjedne ki. Azt képzelhetnők,
hogy a tejút ily módon keletkezett, ha nem merülne fel az a nehézség,
hogy a rendszeren belül nem ismerünk középponti testet (l. lentebb
Ritter véleményét). Ily óriási ködtömegben az évek milliói folyamán
nagyszámú kis csillag gyülhet össze, amelyek valószínűleg összeütköznek
és új forgórendszereket alkotnak. Csaknem minden új csillag a tejút
közelében merül fel, amelyben a csillagok összehasonlíthatatlanul
sűrűbbek és gyakoriabbak, mint az ég más részében. Új csillagok kihülése
után csak gáztömegeket látunk, aminő gáztömegek jelentékeny számban
találhatók a tejút közelében. Ha a ködhalmazok a bevándorolt
portömegeken összetömörűlnek, csillagrajok keletkeznek, aminők szintén
főleg arrafelé fordulnak elő. A spirális ködfoltok, a színképükből
itélve, csillagrajok, amelyek oly távol vannak tőlünk, hogy nem vagyunk
képesek bennük csillagokat megkülönböztetni. Ezek különösen az ég azon
részein fordulnak elő, ahol aránylag legritkább a csillag, a tejút
sarkainál, vagyis tőle legtávolabb. Ott azonban sok van. Így pl. Wolf
egyetlen lemezen, amelyre lefényképezte az egyik csillagképet, «Berenike
haját», nem kevesebb, mint 1528 ködfoltot talált, amelyek legnagyobb
része valószínűleg a spirális alakúak csoportjához tartozik.

A csillagok összetételének kiderítését főleg a színképelemzésnek
köszönhetjük. Úgy amint Herschel a ködfoltokat látszólagos fejlődési
fokozatuk szerint osztályozta, a csillagokat is aszerint sorozták
osztályokba, amelyek a legforróbb állapotban lévőkkel kezdődnek (amelyek
fénylő színkép vonalakat adnak és ennélfogva legközelebb állanak a
gázszerű ködfoltokhoz, amelyekből valószínűleg keletkeztek) és a
kihülőfélben lévő sötétvörösekkel végződnek. Ezen fényes csillagok után
következnek a sötét égitestek; ezek között az első csoportba tartoznak a
szilárd kéregnélküliek, (ilyen valószínűleg a Jupiter is), aztán
következnek azok, amelyeknek, mint a földnek is, kemény kérgük van.

A csillagokban leggyakrabban feltünő elem a legforróbbakban a hélium; az
utánuk következő hőfokú fehér csillagokban a hidrogén, azután a
közép-hőfokú sárga csillagokban, amelyekhez napunk is tartozik, a
kalcium, magnézium, vas és más fémek, végül a legkevésbé izzó vörös
csillagokban szénvegyületek, közöttük a cián. Nem helyes az az állítás,
hogy a csillagokban nem találtunk oly elemeket, amelyeket a földön nem
ismerünk. Pickering például több csillag színképében oly vonalakat
figyelt meg, melyeket semmiféle földi elem színképével nem tudott
azonosítani. Igaz, hogy ezen vonalakat nagyfokú valószínűséggel a
hidrogénnek tulajdonították, de nem sikerült a hidrogént ilyen fajú
sugárzásra indítani. A nap szinképében is találtak még fel nem ismert
vonalakat. Az aránylag nem rég óta ismert spektrumvonalak között
legfontosabbak a hélium vonalai. Az úgynevezett koronium-vonal, amely a
napatmoszféra külső részének, a «koronának» legjellemzőbb vonala,
szintén még ismeretlen elem színképe. Azonban egészben véve a csillagok
és a föld elemeinek színképei megegyeznek. Maxwell 1873-ban a
következőket mondja: «A térben fényük segítségével és pedig kizárólag
csak azáltal oly csillagokat fedezünk fel, amelyek oly távol vannak
egymástól, hogy semmiféle anyag sem vándorolhatott át az egyiktől a
másikhoz és ezen fény mégis azt mondja nekünk, hogy mindegyik csillag
ugyanazon atómokból van felépítve aminőket a földön találunk.» Érdekes,
hogy ugyanaz a nagy kutató még abban az évben meghatározta azon erőt
amely az anyagot csillagról-csillagra viszi, a fény nyomását. Három
évvel később Bartoli bebizonyította, hogy nemcsak a hő- és a fénysugarak
hatnak nyomóerővel, hanem mindennemű sugárzási energia nyomást fejt ki.
Azonban ezen új egyetemes erő kozmikus fontosságát nem vették
tekintetbe, míg 1900-ban meg nem mutattam, hogy ennek segítségével sok,
addig még érthetetlen jelenséget egyszerű módon meg lehet magyarázni.

A sugárzási nyomás következtében a nap légkörének összesűrűsödött kis
csöppjei messzire eltávoznak a naptól és a térben oly sebességgel
haladnak, hogy elérik a fény sebességének néhány százalékát. Oly
csillagok közelében, amelyeknek sugárzása fölülmulja a napét, a kisebb
csöppek gyorsasága igen erősen megnövekedhet, ámbár a fény sebességét
sohasem érheti el. Sőt úgy látszik, hogy nagy sebességük gyakori
jelenség, mivel a legtöbb csillag fehér fényű, míg napunk fénye sárga és
azért amazok erősebben sugárzanak. E végtelen időn át kitaszított kis
részek segítségével a napok állandóan anyagot cserélnek. Ennek
következtében a felépítés minden eredetileg létező különbsége
kiegyenlítődhetett. Ezen folyamatban, mint a természetben általában, a
hidegebb testek, ez esetben a hidegebb csillagok a melegebbek rovására
növekednek.

Nem valószínütlen, amint azt a «Világok keletkezésé» című munkámban
jeleztem, hogy a meteoritek, más világok e különös hirnökei, az ilyen a
térbe kikerült cseppekből alakulnak ki. A meteoritek egészen sajátos
felépítésükben és összetételükben lényegesen különböznek a földön ismert
ásványoktól és kőzetektől, úgy a plutóiaktól, amelyek a föld folyékony
belsejének megmerevedése folytán keletkeztek, mint a neptuni eredetű
kőzetektől, amelyek a víz hatása alatt tengerek fenekén jöttek létre. A
meteoritek gyakran tartalmaznak üvegszerű részeket, melyekből arra lehet
következtetni, hogy gyorsan hültek le. Mások nagy kristályokat
tartalmaznak, amelyek azt mutatják, hogy hőmérsékletük hosszú időn át
egyenletes lehetett. Ugyanazon meteorit szomszédos részei feltünő
különbségeket mutatnak összetétel és felépítés tekintetében, ami arra
vall, hogy anyagának különböző eredetűnek kell lennie. Nem tartalmaznak
vizet, sem hidrátokat (víztartalmú vegyületeket) és az egész
természetes, mivel részecskéik a nap közelében jöttek létre, ahol a
hidrogén és oxigén még nem egyesültek vizzé. Azonban szén és hidrogén
vegyületeit tartalmazzák, amelyek a gyönge fényű csillagok és a
napfoltok spektrumaiban gyakoriak, továbbá a földön könnyen bomló
kloridokat, szulfidokat és foszfidokat, amelyek csupán oly légkörben
támadhattak, amely víz- és oxigénmentes volt. Viszont hiányzanak azon
ásványok, melyek a mi plutói eredetű kőzeteinkben általánosak, így a
kvarc, ortoklász, savas plagioklázok, csillám, amfibol, leucit és
nefelin, amelyek a föld belsejéből jövő magma differenciálódása által
jönnek létre.

Hogy ezen differenciálódás létrejöhessen, nagy megolvadt tömegekben való
hosszú időtartamú diffuzió szükséges, tehát kis cseppekben nem jöhet
létre. A meteoritek összes tulajdonságai, még a nagyon gyakori szemcsés
felépítés is, melyet chondrikus felépítésnek neveznek, könnyen
megmagyarázhatók a kis cseppekből való kialakulással. Hogy olykor nagy
kristályok is előfordulnak bennük, az vagy valamely oldóanyag jelenlétén
(szénoxid, a vas és nikkel számára) alapul, vagy azon, hogy a meteorit
egy része hosszabb időn át nagy hőnek volt kitéve, amint az azon
üstökösöknél előfordul, amelyek közel jutnak a naphoz. Schiaparelli
klasszikus kutatásai e téren bebizonyították, hogy az üstökösök,
különösen ha közel állanak a naphoz, meteorrajokká oszlanak fel.

Ezek a nap által kitaszított kis csöppek főleg a ködfoltok legkülsőbb
részeinek kiterjedt gáztömegein gyülnek össze, amelyek a gyakran
elektromos kozmikus por hatására felvillannak. Ezen fény jellemző a
ködfoltok sajátos gáz spektrumára. A ködfoltokban nagy hideg uralkodik,
azért a csöppek gázaik egy részét, különösen a szénhidrogéneket és a
szénoxidot a felületükön összesűrítik és azáltal, ha összeütköznek,
egymáshoz tapadnak. Ily módon a csöppek lassanként meteoritekké
növekednek és folytatják útjukat a térben.

Ezeken a sugárzási nyomás által kidobott részecskéken kívül, a napok
gáztömegeik egy részét is kicserélik; e gáztömegek a napok
összeütközésénél a térben mindenfelé kiterjednek. Azáltal is juthat
anyag egyik naptól a másikra, hogy a ködfoltok külső részeinek
gázmolekulái távoli napok átvett sugárzása folytán oly gyors mozgásba
jutnak, hogy elválnak a ködfoltoktól és kirohannak a térbe. Ezért tehát
Maxwell azon véleményét, hogy semmiféle anyag sem juthat egyik
csillagból a másikba, tovább nem fogadhatjuk el.

Az utolsó húsz év alatt a hősugárzás törvényeire vonatkozó ismereteink
rendkívül bővültek. Erre vonatkozólag Stefan és Wien felfedezései a
legfontosabbak. Stefan törvénye azt mondja, hogy az a test, amely
sugarakat sem vissza nem ver, se át nem bocsát, oly meleg mennyiséget
sugároz ki, amely abszolut hőmérsékletének negyedik hatványával arányos
(−273° C-tól mint nulla ponttól számítva). Wien törvénye azt mutatja
meg, hogyan van valamely test teljes sugárzása különböző fajú
hősugarakból összetéve a spektrum szineinek megfelelően. A szilárd kérgű
bolygók és holdak hőmérséklete az első törvény segítségével
kiszámítható. Ezt először Christiansen számította ki. Azon hőmennyiség
ismeretes, melyet valamely égitest a naptól nyer. Ha kemény kérge van,
csaknem ugyanannyi hőt sugároz ki a térbe mint a mennyit a naptól nyer,
ezért hőmérséklete megközelítőleg állandó. Az említett sugárzási
törvények segítségével tehát kiszámítható a hőmérséklet. A légkör
nélküli bolygóknál és holdaknál, amilyen a Merkur és a mi holdunk, ezen
számítások helyes értékeket eredményeztek.

Ha a testeknek van légkörük, az a viszonyokat némely tekintetben
megváltoztatja, amire már Fourier utalt a tizenkilencedik század
kezdetén. Tény az, hogy a légkör a behatoló napsugarakat más, általában
nagyobb mértékben engedi át, mint azon hősugarakat, amelyek sötét testek
felületéről indulnak ki. Fontos szerep jut ebben a vízgőznek és a
szénsavnak, amint azt már más alkalommal kifejtettem. A legtöbb geológus
megegyezik abban, hogy a váltakozó geológiai koroknak, amelyekről az
akkor élő szervezetek maradványai tanuskodnak, alapja főleg a levegő
szénsavtartalmának változása volt, ez viszont az akkori vulkáni működés
fokától függött.

Bolygórendszerünkre vonatkozó ismereteink lényegesen gyarapodtak a föld
abszolut súlyának meghatározásával, amiből könnyen ki lehetett számítani
fajsúlyát. Ily méréseket először Cavendish végzett 1798-ban.
Összehasonlította azon vonzást, amelyet egy 30 cm átmérőjű nagy golyó
gyakorolt egy inga kis gömbjére, azzal a vonzó erővel, amelyet a kis
gömbre a föld gyakorolt. Kiszámította, hogy a föld fajsúlya 5·45.
Cavendish kisérletét azóta sok kutató megismételte és módosította; a
végeredmény az, hogy a föld középsűrűsége 5·52. Mivel a föld külső
kérgének átlagos fajsúlya 2·6 körüli (a közönséges kőzetek fajsúlya),
fel kell vennünk, hogy a föld belseje annál nehezebb. Mindamellett fel
kell tételeznünk, hogy a föld belseje 50 km mélységben már cseppfolyós,
mivel a fúrt üregekben kilométerenkint 30 fokkál emelkedik a
hőmérséklet. A földrengési hullámok terjedésének, valamint az inga
lengésének megfigyelése megerősítik e feltevésünket. Még mélyebben, 300
km körüli mélységben a föld egész magva valószinüleg gáznemű. Azonban a
mélységben oly rendkívül nagy nyomásnak kell lennie, hogy a sűrűségre
nézve keveset határoz, hogy vajjon szilárd, cseppfolyós, vagy légnemű
halmazállapotban vannak-e az anyagok. Valóban döntő szerepe csak a
hőfoknak van. Ha tehát a naphoz közelebb eső bolygók középsűrűsége
sokkal nagyobb, mint a távolabbaké, vagy mint magáé a napé, akkor annak
valószinüleg az az oka, hogy a naphoz közelebb eső bolygóknak sokkal
alacsonyabb a középhőmérséklete, viszont a a távoli bolygóknak (a
többivel ellentétben) valószinüleg nincs szilárd kérge. A föld nagy
középsűrűsége arra mutat, hogy a magva nehéz fémeket tartalmaz.
Különösen azon feltevésre van alapunk, hogy a vas a föld belsejének
legfontosabb alkatrésze, épúgy, mint a napnak és a fémes meteoriteknek
is.

Rőmer, dán tudós, Cassini, híres párizsi csillagász asszisztense
1675-ben rendkívül fontos felfedezésre jutott; rájött, hogy meg lehet
mérni a fény sebességét. Megfigyelte a Galilei által felfedezett
Jupiter-holdakat. Ezen holdak elsötétülnek, ha a bolygó árnyékába
lépnek, és ezen fogyatkozások igen pontosan megfigyelhetők. És mivel az
égitestek forgási ideje változatlan, azért a fogyatkozások között eltelt
időnek is állandónak kell lennie. Rőmer megfigyelései nem erősítették
meg e feltevést. Ha a föld a Jupiterhez legközelebbi helyzetébe jutna és
mindkét bolygó állana, akkor a fogyatkozások pontosan ugyanazon
időközökben ismétlődnének, mondjuk 1 nap és 18 óránként. Ha a föld a
fogyatkozás után azonnal pályájának az előbbivel ellenkező helyére
menne, akkor a legközelebbi fogyatkozás, amely megint 1 nap és 18 óra
mulva következik be, annyival később vehető észre, amennyi idő kell
ahhoz, hogy a fény befussa a földpálya átmérőjét. Ez átlagosan 997
másodperc. Rőmer sokkal többnek találta ezt az időt, 1320 mp-nek. A föld
azonban oly rövid idő alatt, 1 nap és 18 óra alatt, természetesen nem
futja be pályája felét; amíg ezt megteszi, saját mozgása folytán 105
fogyatkozás következik be; a Jupiter mozgása következtében még 11 járul
hozzá. De az időkülönbség ugyanaz marad. Rőmer e megfigyeléséből,
valamint a föld pályájának valószínű átmérőhosszából, a fény sebességét
másodpercenként 313,000 km-re becsülte. Viszont, ha a földön megtudnók
határozni a fény sebességét, akkor a fogyatkozások késéséből kitudnók
számítani a föld pályájának tényleges átmérőjét. Ezt meg is tették. A
legismertebb méréseket Fizeau, Foucault és Michelson végezték. Szerintük
a fény sebessége az üres térben 300,000 km másodpercenként. Eszerint a
földpálya sugara 149·5 millió km. Közvetlen csillagászati meghatározások
is csaknem ugyanazon számot adták.

Laplace ideje óta két nagy bolygót fedeztek fel, az Uranuszt (1781-ben)
és a Neptunuszt (1846-ban), továbbá sok kis bolygót, amelyek a Marsz és
a Jupiter között keringenek (ilyen most körülbelül 600 ismeretes). A
legelsőt közülök Piazzi fedezte fel 1801 január 1-én, a Cereszt. Mind
balról jobbra kering, pályáik síkja különböző hajlású. A legnagyobb
hajlásszögük 34.83°. Pályáik excentricitásai is igen különbözők, a
maximum 0·383.

Különösen érdekesek a kettős csillagok. Nagy buzgalommal foglalkozott
velük Herschel Vilmos, később Struve és legutóbb See. Több esetben
sikerült meghatározni e csillagok mozgását közös súlypontjuk körül; így
lehetővé vált, hogy pályájuk excentricitását kiszámítsuk. Legutóbb a
csillagok színképének tanulmányozásával jutottak rá arra, hogy a
csillagok nagy része előre és hátra mozog. Ebben az esetben is sikerült
az excentricitásukat meghatározni. Ezek igen különböznek bolygóink
pályáitól, amelyek csaknem köralakúak. A közvetlenül megfigyelt
csillagpályák excentricitásai 0·13 és 0·82 között ingadoznak.[7]

Néhány kettőscsillagnál sikerült a két égitest tömegét is meghatározni.
Ha napunk tömegét egységnek vesszük, akkor az Alfa Centauri két
csillagának tömege 1 és 1, a Sziriuszé 2·2 és 1, a Prokioné 3·8 és 0·8,
az Ofiuchusz 70-es csillagáé 1·4 és 0·34, a Pegázus 85-ös csillagáé 2·1
és 1·2. Látjuk ezen számokból, hogy e csillagok csaknem mind nagyobbak a
napnál. A «spektroszkópikus kettős csillagok» megfigyelései hasonló
eredményre vezettek. Több esetben a két csillag egyike oly gyenge fényű,
hogy nem látható, ezért sötét kísérőnek nevezik. Az Algol aránylag kis
tömegű és sajátságosan változó csillag, melyet néha részben elfed sötét
kisérője. Az Algol átmérőjét 2.130,000 km-re becsülték, kisérőjét
1.700,000 km-re. Mindakettő tetemesen nagyobb a napnál, melynek átmérője
1.391,000 km. Mindamellett keringési idejük alapján kiszámított tömegük
a nap tömegének csak 0·36, illetőleg 0·19 részének adódik. Fajsúlyuk a
napénak csak 0·1 része. Egy másik változó csillag a Herkules Z csillaga,
Hartwig megfigyelései szerint, két óriás-napból áll, amelyek egymás
körül 45 millió km távolságban keringenek; átmérőjük 15, illetőleg 12
millió km; tömegeik 174, illetőleg 94-szerte nagyobbak, mint a napé;
fajsúlyuk 0·138 és 0·146. Különös, hogy a kisebb, sötét égitestnek
majdnem oly kicsi a sűrűsége, mint a nagyobbnak; de a nap és a nagyobb
bolygók sűrűsége között is hasonló a viszony. A Pegázusz U-val jelzett
kettős csillagának a középsűrűsége Myers szerint a nap sűrűségének
mintegy 0·3 része. Roberts becslése szerint a Puppisz V nevű kettős
csillagának tömege a napnak 348-szorosa, de sűrűsége a napénak csak egy
ötvened része. Myers kiszámította, hogy a Lira Béta nevű változó
csillaga is 30-szor nagyobb tömegű a napnál, de fajsúlya 1600-szor
kisebb, mint a napé.

Ha ezen számítások még nemis egészen megbizhatók, mégis világosan
bizonyítják, hogy a nap, tömegét tekintve, a kisebb csillagok közé
tartozik, és hogy a sűrűség elég magas fokát érte el, tehát aránylag
előrehaladt fejlődési stádiumban van. Hogy csak gyöngén világító
csillag, azt akkor ismerték fel, amidőn a csillagok távolságát meg
tudták határozni. Az Arkturusz és Beteigeuze távolságában nem is
láthatnók szabad szemmel, és oly távolságban, amely az elsőrendű
csillagoknak felel meg, napunk ötödrendűnek látszanék, ami azt jelenti,
hogy a leggyöngébben látható csillagokhoz tartozna.

Hogy a napot ily aránylag jelentéktelen égitestnek tartják, annak az az
oka, hogy főleg a legfényesebb és a legnagyobb csillagokat
tanulmányozták. Kapteyn igyekezett ezt kiegyenlíteni, amennyiben
kiszámította, hogy hány különböző fényességű csillag található – ahol a
nap fénye az egység – egy a nap körül képzelt 560 fényévnyi sugárral
biró gömbben.

Az eredmény a következő:

        1 csillag fénye több   mint 10,000
       26   «       «   10,000   és 1000    között van
     1300   «       «     1000   «   100      «     «
   22,000   «       «      100   «    10      «     «
  140,000   «       «       10   «     1      «     «
  430,000   «       «        1   «     0·1    «     «
  650,000   «       «      0·1   «     0·01   «     «

Ezen táblázat a csökkenő fényű csillagok igen nagy számbeli túlsúlyát
mutatja. Ezért feltételezhetjük, hogy a sötét égitestek jóval
felülmúlják a fényesek számát. De nem kell feltétlenül kisebb
tömegüeknek lenniök, ámbár azt tapasztaljuk, hogy a legfényesebb
csillagok a legnagyobb térfogatúak, és nagy tömegűek, dacára annak, hogy
sűrűségük magas hőmérsékletük folytán igen kicsi.

Azon körülményből, hogy a kettős csillagok pályái a bolygópályákkal
ellentétben rendkívül excentrikusak, arra következtettek, hogy
bolygórendszerünk nagy szabályszerűsége kivételes eset. Ez azonban
egyáltalában nem szigorú bizonyíték. Az a ködfolthoz hasonló korong,
amely két csillag összeütközésénél a középpontot elfoglaló test körül
kiterjed, az egész tömegnek általában csak kis része. A legnagyobb rész
a középponti testben marad. A kitaszított részek sebessége folytán a
középponti testen kívüli anyag szétszóródik az űrben. A legnagyobb
sebességű molekulák elszabadulnak, míg a forgó korong a világűrből
átvett sugárzás által állandóan nagyobbodik. Ha most az űrből idegen
test jut a forgó korongba, két eset lehetséges. Ha ezen testnek, pl.
valamely üstökösnek a tömege a koronghoz viszonyítva kicsi, akkor az
utóbbi kényszerítheti arra, hogy forgómozgását átvegye. Bolygó
keletkezik, amely csaknem köralakú pályán mozog a korong síkjában. Ha
azonban a behatoló test tömege a korongéhoz képest nagy, akkor ez
mindamellett annyira csökkentheti a behatoló égitest sebességét, hogy a
ködfolt középponti tömegét nem tudja ujra elhagyni. A korong anyaga
azonban csak kevéssé változtathatja meg a behatoló égitest pályáját,
amely emiatt excentrikussá válik és a korong síkjához képest mindennemű
hajlást vehet fel. Az utóbbi eset teljesen megfelel, Laplace szerint, az
üstökösök magatartásának naprendszerünkben. Az előbbi esetet szemügyre
véve, mivel az újonnan keletkezett bolygó aránylag kicsi, a lehűlés
folytán gyorsan elveszti kis fényét és nem látható közvetlenül. Kis
tömegénél fogva befolyása a középponti test mozgására csak igen csekély,
és az általa előidézett mozgásváltozás sokkal jelentéktelenebb, semhogy
abból a sötét kisérő jelenlétére következtetni lehetne. Ilyen eset
valószinüleg gyakrabban fordul elő, mint az, hogy nagy égitestek
kerülnek a rendszerbe, már azért is, mivel a kis égitestek, pl. az
üstökösök aránylag gyakoriak, «oly sokan vannak, mint hal a tengerben»,
mondja Kepler. A nagy égitestek legtöbbje képes lesz a ködfoltokon
áthatolni, anélkül, hogy a térben való előrehaladásában akadályozva
volna. Ilyféle eseteket azonban ritkán figyelhetünk meg. Ha a fejlődő
kettős csillag rendszerébe valamely nagy égitest összetevő gyanánt
belép, akkor a már esetleg ott lévő bolygók igen bonyolult pályákon
fognak mozogni.

Wien törvényét a spektrum szineinek a hőmérséklettel való
összefüggéséről a csillagok hőmérsékletének meghatározására is
alkalmazták. Itt azonban igen szigorú kritikát kell gyakorolni, mert az
általunk észrevett csillagfény nem a teljes sugárzása a csillagnak,
hanem annak külső légkörében elnyeletés folytán gyöngült.

Valamely csillag hőmérsékletét szinképvonalai erősségéből is meg lehet
itélni. Némely vonal a gázok elnyelési színképében emelkedő
hőmérsékletnél intenzivvé válik, mások ismét megfelelően gyöngülnek.
Hale és munkatársai Kaliforniában a Mount Wilsonon oly fémek színképeit
vizsgálták, amelyeket 110 volt feszültségű fényívben egy ízben 2, máskor
30 ampère-nyi erősségű árammal légneművé alakíttattak át. Az utóbbi
fényív természetesen melegebb volt és így meg tudták állapítani a
színkép vonalainak a hőemelkedés által előidézett változását. Két
színképet összehasonlítva meg tudták határozni, hogy melyik tartozik a
magasabb hőfokhoz és így például meg tudták állapítani, hogy egy
csillagnak, vagy napfoltnak fénye a napénál magasabb, vagy alacsonyabb
hőfoknak felel-e meg? Hale azt találta, hogy a napfoltok fényét elnyelő
gázak alacsonyabb hőmérsékletüek, mint azok, amelyek a napkorong fényét
elnyelik. Ennek oka kétségkívül a napfoltok körüli gázak nagyobb
sűrűségében rejlik, ez azonban nem bizonyítja azt, hogy a napfoltfenék
sugárzó területe alacsonyabb hőfokú, mint a fotoszferafelhőké, amelyek a
napkorong fényét kisugározzák. Hale laboratoriumában összehasonlító
tanulmányok alapján kimutatták, hogy az Arkturusz és a Beteigeuze
szinképe csak annyiban különbözik a napétól, mint a napfoltoké. Ebből
arra következtethetünk, hogy az ezen óriási csillagok fényét elnyelő
gázoknak, különösen a Beteigeuzeben alacsonyabb a hőfokuk, mint a nap
fotoszférája felett lévőknek. Azonban e csillagok sugárzó rétegeinek nem
kell azért hidegebbeknek lenniök a napnál. Ellenkezőleg, valószínűnek
látszik, hogy ezen esetekben a külső gázburok alacsonyabb hőfokának az
elnyelő gáztömeg nagy sűrűsége az oka.

Az árapály, amint azt G. H. Darwin egyik klasszikus művében kifejti,
nagy befolyást gyakorolt bolygórendszerünk fejlődésére. Darwin
kimutatja, hogy a hold közvetlen azután, hogy elválott a földtől,
valószínűleg igen kis távolságban keringett körülötte, és hogy ennek az
egész rendszernek forgási időtartama nem egészen négy óra volt. Az
árapály hatása folytán, amelynek ereje ily körülmények közt rendkívül
nagy volt, a föld tengelykörüli forgási ideje mindinkább nagyobbodott és
az elveszett forgási energia részben arra fordíttatott, hogy a holdat
lassan jelen helyzetébe vigye. Hasonló árapály-hatást gyakorolt a nap is
a fejlődés első stádiumában lévő bolygókra, amikor azoknak még nagy
átmérőjük volt, mert e hatás erőssége arányos az átmérő harmadik
hatványával.

Ezáltal csökkent úgy a nap, mint a bolygók forgási sebessége, és az
utóbbiaknak a naptól való távolsága megváltozott. Darwin azon sajátságos
körülményt, hogy a Marsz egyik holdjának, a Fobosznak keringési ideje
rövidebb, mint a Marsz tengelyforgási ideje, azzal magyarázza, hogy
eredetileg a Marsz periodusának a Foboszénál rövidebbnek kellett lennie.
A nap által előidézett árapály azonban meghosszabbitotta a Marsz
tengelyforgásának idejét, úgy, hogy az most 24 óra és 37 perc, tehát
jóval hosszabb, mint a Fobosz keringési ideje, amely csak 7 óra és 39
perc.

Hasonló eset forog fenn a Szaturnusz gyűrűjénél. A gyűrű legbelsőbb
portömegeinek forgási tartama 5–6 óra, míg magáé a bolygóé 10¼, óra.
Azonban tekintettel arra, hogy a Szaturnusz igen távol van a naptól,
általános az a felfogás, hogy nem lehet itt oly magyarázatot elfogadni,
mint a Marsznál. De nem lehetetlen, hogy a Szaturnusz gyűrűjének
legbelsőbb része közeledett a bolygójához, és ezáltal növekedett forgási
sebessége. Ilyesmi beállhatott a gyűrű anyagának és a bolygó légköre egy
részének surlódása folytán, amint arra már Laplace utalt.

Amint fentebb láttuk, Laplace hipotézisével szemben az a nehézség merül
fel, hogy szerinte épúgy, mint Kant szerint, a bolygók forgási irányának
a napéval ellenkezőnek kellene lennie. Azaz a bolygóknak szerintük
retrográd mozgásuaknak kellene lenniök. Pickering felteszi, hogy
kezdetben minden bolygó valóban retrográd mozgással indult ki, amit
azonban a bolygók a nap árapály-hatása folytán elvesztettek, úgy hogy
végül állandóan ugyanazon oldalukkal fordultak a nap felé, azaz normális
irányú tengely-körüli forgást vettek fel, amelynek tartama a nap körüli
keringési idejükkel megegyezett. Az ezután bekövetkezett összehúzódás
folytán tengelykörüli forgásuk gyorsabbodott. A két legszélsőbb bolygó
azonban, az Uranusz és a Neptunusz oly távol vannak, hogy a nap
összehúzódásuk idején nem gyakorolt rájuk nagyobb árapályt előidéző
befolyást. Mivel tömegük a legközelebbi bolygó, a Szaturnusz tömegének
csak egy hatoda, sokkal gyorsabban kellett lehűlniök. Ezen bolygók
eltérnek tehát az általános törvénytől. Ami a Szaturnuszt illeti, az
első kilenc holdja normális irányban forog; a kilencedik, a Japetusz 3·5
millió km-nyi távolban van tőle. A tizedik ellenben, a Pickering által
felfedezett Főbe, amely 3·5-szer távolabb áll, retrográd irányban forog.
Pickering azt hiszi, hogy ez akkor keletkezett, midőn a Szaturnusz maga
is még retrográd irányban forgott. Nagy excentricitása folytán (0·22)
valószinűbb, hogy a bolygó-rendszer üstökösének felel meg, és a
Szaturnusz vonzó-körébe csak akkor jutott, amidőn ezen táj ködanyaga már
igen meggyérült. A legszélsőbb Jupiter-hold is (a nyolcadik) retrográd.
Minden belső bolygó holdja a szabályos irányban forog.

Az ezen részben tárgyalt felfedezések legtöbbje oly égitestre
vonatkozik, amely naprendszerünkön kívül áll. Csak erős teleszkópokkal,
és különösen a spektroszkóp (1859 óta) segítségével sikerült ezen távoli
képződmények tulajdonságaiba mélyebb betekintést nyernünk. Mégis
Demokritosz már négyszáz évvel időszámításunk előtt tanította azt, hogy
a tejút csillagai hasonlítanak napunkhoz; Giordano Bruno az újkor elején
oly bolygókról álmodozott, amelyek napjai állócsillagok, amelyek körül
keringenek. Azon meggyőződés vezette őket, ami a természettudóst minden
kutatásában kiséri, hogy a részben ismeretlen lényegileg hasonlít a
közelebbről ismerthez, ahhoz, amit behatóan megvizsgáltunk. Demokritosz
és Bruno állításait igazolta a tapasztalat, és azt is, hogy ezen
természettudományi alapelv általában helyes eredményekre vezet. A
csillagok hasonlítanak a naphoz, csakhogy egyesek kisebbek, mások
nagyobbak, egyesek hidegebbek, mások melegebbek, mint a mi nagy,
világító csillagunk.

Herschel azt találta, hogy több általa megvizsgált ködfolt fény és
kiterjedés tekintetében igen különbözik a naptól. A színképelemzés azt
megerősítette. Azon ködfoltok oly messze terjedő, ritkult gáztömegekből
állanak, aminővel naprendszerünkben nem találkozunk. Azonban midőn
ezeket más hasonló képződményekkel összehasonlította, a ködfoltok és
napok között átmeneti formákat fedezett fel, amiből arra következtetett,
hogy e formák a világegyetem átalakulásában különböző fejlődési fokok.

Részben ezen alapra építette Laplace a naprendszer keletkezésére
vonatkozó híres hipotézisét. Rendkívül gazdag megfigyelési anyagunk
minden lényeges pontban megerősítette Herschel nézeteit, és egyidejűleg
jelentékenyen tisztázta az égitestekre vonatkozó fogalmainkat.

Valószínű, hogy még most is csupán alapvonalait ismerjük a csillagvilág
tudományának és azért Demokritosz, Bruno, Herschel és Laplace nyomán fel
kell tételeznünk, hogy a még át nem kutatott tér lényegileg hasonló
ahhoz, amelynek átkutatása a tökéletesített műszerekkel már részben
sikerült. A legnagyobb fokban valószínű, hogy a jövő mélyebb belátásával
lényeges dolgokban nem fog tőlünk eltérni, de új és merész
gondolatrendszereket tesz majd lehetővé, aminőkről a mai nemzedék nem is
álmodik. Ismereteink így állandóan tökéletesednek, felfogásunk a
megelőző nemzedékek tudósainak kutatásai alapján logikusan fejlődik
tovább. A felületes szemlélőnek gyakran úgy látszik, mintha az egyik
gondolatrendszer megdöntené a másikat; és gyakran halljuk olyanoktól,
akik a természetkutatástól távol állanak, hogy minden biztos ismeret
szerzésére fordított igyekezetünk hiábavaló. Aki azonban a fejlődés
menetét gondosabban követi, nagy megelégedéssel fogja tapasztalni, hogy
tudásunk, erőteljes fához hasonlóan, jelentéktelen magból nő ki, és
mindig fel fogja ismerni ugyanazon fa további növekedését és fejlődését,
ámbár minden része és különösen külső lombozata állandóan megújul. A
vezéreszmék a megváltozott körülmények dacára évszázadokon és
évezredeken át változatlanul megmaradtak.



VIII.  AZ ENERGIA FOGALMA A KOZMOGÓNIÁBAN.

Midőn Laplace a naprendszer stabilitására vonatkozó klasszikus művét
megelégedve befejezte, azon reményének adott kifejezést, hogy a nap
bolygóinkra végtelen időn át fog éltető fényt árasztani. A naprendszeren
belül a viszonyok csaknem változatlanok maradnának eszerint. A nagy
csillagász nem érezte szükségét annak, hogy a nap erős sugárzásának
állandóságát megokolja, amint nála talán még nagyobb kortársa, Herschel
sem.

Hogy azonban a nap melegének és a csillagok fényének oka a kutatásra
érdemes, az nem kerülte el Anaxagorasz figyelmét, aki azt hitte, hogy a
csillagok az éterrel való surlódás következtében tüzesedtek meg.
Leibnitz és Kant szerint a nap melegét égés tartja fenn; a meleg
problémájának ugyanazon magyarázata található Buffonnak azon nevezetes
számításaiban, melyek a bolygóknak izzó állapotból való lehűlése
időtartamára vonatkoznak. Laplace is azt tételezte fel, hogy az anyag,
amelyből a bolygók keletkeztek, eleinte izzó volt, és azután hűlt le.

Azonban az ily elmélkedésekre biztos alapot csak a mult század közepén
találtak, midőn a mechanikai hőelmélet diadalmas pályafutására indult a
természettudomány különböző területein. A mechanikai hőelmélet szerint
az energia épúgy elpusztíthatatlan, mint az anyag, amelynek mennyiségét
hallgatagon változatlannak tartotta mindenki, aki kozmikus problémákról
gondolkozott, ámbár ennek bizonyítását csak a tizennyolcadik század
végén adta Lavoisier.

Ha tehát a nap éltető sugarait a végtelen térbe küldi ki, akkor valamely
úton ki kell pótolnia az energiaveszteséget, vagy pedig gyorsan kihűl.
Az utóbbi feltevés ellen állást foglalnak a geologusok, akik azt
tartják, hogy a nap melege közel egy milliárd év óta körülbelül
ugyanazon mértékben sugárzik a földre. Robert Julius Mayer kisérelte meg
először, hogy energiaforrást keressen a bezuhanó meteorokban; Mayer ezen
eszméjét Helmholtz tovább fejlesztette. Helmholtz nézetét, amely szerint
a nap minden része lassan a középpont felé sülyed és ezáltal hő
keletkezik, általánosan a probléma legjobb és legkielégítőbb
megoldásának tekintették; de a legújabb geologiai kutatások
megállapították, hogy ezen energia-forrás nem volna elegendő.

Abban a mértékben, amint jobban megismerték a testek, különösen a gázak
magatartását a hőmérséklet és a nyomás változásainál, mind behatóbban
kutatták az égitestek hőmérsékletének függését a térfogatváltozástól,
valamint azon energiaváltozástól, melyet az elnyelt, vagy visszavert
sugárzás idéz elő. A legjelentékenyebb ilynemű kutatás, amelyre most
kitérünk, Rittertől ered.

Az égitestek hő és nehézségerő által okozott, tisztán fizikai
változásainak ismeretéhez lényegesen hozzájárul, ha értékesítjük azon
ismereteinket, amelyek a hőmérsékletnek és az égitestek alkatrészei
közötti kémiai folyamatoknak összefüggésére vonatkoznak. Igen valószínű,
hogy ezen kutatások segítségével biztos kivezető utat találunk azon
nehézségekből, amelyeket Helmholtz hagyott ránk, amidőn csak a fizikai
folyamatoknál felszabadult energiamennyiséget vette tekintetbe, míg a
kémiai reakció sokkal nagyobb energia-forrásait mellőzte. Erről többet a
következő fejezetben.

Mily messzire juthatunk, ha a nehézségi erő és az energia megmaradásának
törvényeit fizikai folyamatokra alkalmazzuk, azt láthatjuk Ritter A.
jelentékeny és terjedelmes kutatásaiból, melyek ezen két elven alapulnak
és amelyek az általános gáztörvények érvényét is föltételezik, míg a
hővezetést és hősugárzást csak mellékesen veszik tekintetbe. Nyolc évvel
azelőtt, 1870-ben, hasonló kutatásokat végzett Lane. Később lord Kelvin,
See, és különösen Emden (1907) járultak hozzá értékes tanulmányokkal e
probléma megoldásához. Az utóbbi nagy matematikai művében foglalkozik e
tárggyal, amely ezen irányú kutatások számára igen értékes lesz. Fizikai
szempontból nem múlja felül Rittert. Ehelyütt a Ritter-féle kutatások
főbb eredményeivel fogunk foglalkozni.

Ritter szerint azon gáztömegnek, amely követi az általa érvényesnek
tartott törvényt, általában van külső határa, ahol a hőmérséklet az
abszolut nulla fokra sülyed. Innen kezdve befelé emelkedik a
hőmérséklet, amely olyan lesz minden pontban, aminő azon gáztömegé
volna, amely a határtól az illető pontig esne. Könnyebb megérthetés
végett szolgáljon példa gyanánt a föld légköre. Vegyük fel, hogy a föld
felületén a hőmérséklet 16° (289 fok az abszolut nulla pont felett),
aminő tényleg a földfelület átlagos hőmérséklete, akkor Ritter szerint a
légkör magasságának 28·9 km-nek kell lennie. Mert ha egy kg víz egy
km-nyi magasságból leesik, akkor hőfoka 1000/426=2·35° C-szal emelkedik.
Mivel a levegő fajhője 0·235 kg-kalória, azon melegmennyiség, mely egy
kg víz hőfokát 0·235 fokkal emelné, egy kg levegőét egy egész fokkal
emelné. Ebből az következik, hogy ha egy kg levegő egy km-re esik, 10
fokkal válik melegebbé.[8] Hogy tehát a levegő hőmérséklete 289 fokkal
emelkedjék az abszolut null pont fölé, ahhoz 28·9 km-nyire kell esnie,
és ez lenne légkörünk magassága.

Ha légkörünk hidrogénből állana, amelynek fajhője 3·42, úgy a légkör 421
km magasságot érne el. A légkör magassága igen nagy volna akkor is, ha
vízcsöppeket tartalmazó telített vízgőzökből állana; mert hogy ily
keverék hőmérsékletét egy fokkal emeljük, ahhoz nemcsak a gőzt kellene
melegítenünk, hanem még azon kívül annyi meleggel kellene ellátnunk a
keveréket, amennyi a víz párolgásához szükséges. Tehát e keverék úgy
viselkedik, mintha fajhője aránylag nagy volna. Ritter kiszámítja, hogy
a vízgőzből álló légkör magassága 350 km körül lenne, ha a föld
felszinén a hőmérséklet 0° volna. Tudjuk, hogy a levegő valóban
tartalmaz némi vízgőzt és felhőket; ez okból a 28·9 km-nyi magassághoz,
amelyet fentebb nyertünk, még mintegy két km-t kell hozzáadnunk.

A végérték, amint Ritter maga is jelezte, egyáltalában nem felel meg a
szokásos, elfogadott számoknak. A megfigyelések azt bizonyítják, hogy a
hulló csillagok gyakran a föld szine felett 500 km magasságban lobbannak
fel; tehát kell, hogy még ott az égéshez és a súrlódás folyamatához
szükséges elegendő levegő és oxigén legyen. Az elektromos kisüléseken
alapuló északi fény ívének legmagasabb pontja körülbelül 400 km
magasságban lebeg. Az utóbbi években a léghajókból eszközölt
megfigyelések azt mutatják, hogy 10 km-nél kissé magasabban a
hőmérséklet csaknem állandó, ahelyett, hogy mint az alsóbb rétegekben
fölfelé haladva, kilométerenkint 10 fokkal sülyedne.[9] Ritter a
számításaitól való eltérésnek abban látja az okát, hogy igen nagy
magasságban a levegőt alkotó gázak felhőkké sűrűsödnének, épúgy, mint a
vízgőz az alsóbb rétegekben. A légréteg magassága ezért emelkedne oly
tetemesen.

De ma már tudjuk, hogy az oxigén és nitrogén ezen sűrűsödése −200°
fölött nem lehetséges, tehát jóval nagyobb magasságban kellene beállnia,
mint amit a léghajók eddig elértek, ahol bizonyos magasságon túl fölfelé
haladva, a hősülyedés észrevehetetlen volt. Ezen jelenséget a
meteorológusok különböző módon magyarázzák. Nekem az a véleményem, hogy
ezen folyamatnál fontos szerepet játszik a hősugárzás és a hő elnyelése
a levegő vízgőz és szénsavtartalma, esetleg az ozon által is.

Ritter kiszámítja továbbá, hogy minő volna a föld középpontjának
hőmérséklete, ha a földön keresztül fúrt széles légtárnát képzelünk. Nem
felejti el természetesen, hogy a nehézségi erő a mélységgel változik,
úgy hogy a föld középpontjában nullával lesz egyenlő. Ezt tekintetbe
véve kiszámítja, hogy e légtárna középpontjában a hőmérsékletnek mintegy
32,000 foknak kell lennie. A föld középpontjának hőfoka szerinte 100,000
fok körül van. Ebből megérthetjük, hogy a gázalakú égitestek belsejében
mért emelkedik a hőmérséklet. Amennyiben a föld 400 km mélységen túl
valószínűleg gázalakú, Ritter számításainak ezesetben is van bizonyos
alapjuk. A föld belsejében lévő gázak fajhője azonban kétségkívül sokkal
nagyobb, mint azon gázaké, amelyekkel Ritter foglalkozott. A föld
középpontjának hőfoka ezért kisebb lesz, mint ahogy Ritter kiszámította.
Ha a vegyi folyamatoktól eltekintünk, Ritter becslését kevesebbre mint
felére redukálhatjuk. Azon mélységben körülbelül három millió légköri
nyomást tételeznek fel.

Most visszatérhetünk a napról való elmélkedésünkre. A nap külső
rétegeiben a nehézségi erő körülbelül 27·4-szer nagyobb, mint a földön;
ennek következtében befelé a hőmérséklete kilométerenként 274 fokkal
emelkedne, ha a nap légköre levegőből állana.[10] Azonban e légkör főleg
atomokká bomlott hidrogénből áll, míg földünkön a hidrogén molekuláris
állapotban fordul elő, ahol minden molekula két atomból áll. Az egyatomú
hidrogén fajhője az ottani hőmérsékleten 10 körül van, azaz 42·5-szer
nagyobb, mint a fagyponton lévő levegőé. Ennélfogva a nap legmagasabb
gázrétegeiben a hőmérséklet kilométerenként mintegy 6·5 fokkal
változna.[11] Mivel a világító napfelhők hőfokát 7500 fokra becsülték, a
fölöttük lévő nap-légkörnek körülbelül 1200 km-t kellene elérnie.
Mindamellett e légkör nyomása Jewellnek az elnyelési vonalak helyzetére
vonatkozó kutatása szerint csak öt vagy hat atmoszféra. A földön e
nyomás 27·4-szer kisebb lenne, azaz körülbelül 0·20 atmoszféra. A
világító napfelhők feletti gáztömeg tehát nem nagyobb, mint a 12 km
fölötti légréteg tömege, ahol már csak a legmagasabb bárányfelhők
lebegnek.

Napfogyatkozások alkalmával meghatározták a napon lévő kromoszfera
vastagságát, vagyis a világító napfelhők fölött lévő, a hidrogénre
jellemző rózsaszínű gázréteget, amelyet 8000 km-nyinek találtak, holott
ez az előbb említett értéknek[12] több mint hatszorosa. Ugyanazon
eredményhez jutunk tehát, mint a földet illetőleg, t. i. hogy a
légkörnek sokkal magasabbnak kell lennie, mint ahogy az Ritter
számításai szerint kiadódik.

Sőt helytelen annak a felvétele is, hogy a nap-atmoszfera legkülsőbb
rétegeiben 0 fokra, vagy még alacsonyabbra sülyedne a hőmérséklet. A
sugárzás sokkal nagyobb ott, semhogy ily erős lehűlés előállhatna. A
nap-atmoszfera ezen rétegeiben kétségkívül sok az összesűrűsödött rész;
erre abból következtethetünk, hogy a nap fénye a peremétől kifelé
gyöngül, midőn a fény a nap magasabb gázrétegein halad át. Ezen
csöppeket a nap sugárzása melegíti, és magas hőmérsékletüket a környező
gázaknak átadják. Ugyanaz a dolog áll itt, mint a föld atmoszférájában
is; a nap sugárzását számos porrész nyeli el, miközben e részek 50 vagy
60 hőfokot vesznek föl, amit azután a körülöttük lévő gázakkal közölnek.
Mindkét esetben a magasság növekedésével járó hősülyedés lassúbb, mint a
hogy azt Ritter számította, és ezért a légkör többszörösen magasabb
Ritter becslésénél.

Térjünk vissza Ritter művéhez. Kiszámította, hogy egy gömbalakú,
gázszerű ködfoltban hogyan kell változnia a mélységgel a hőmérsékletnek,
a sűrűségnek és a nyomásnak. E számítások szerint, ha a nap atomokra
oszlott hidrógénből állana, akkor középpontjában a hőmérséklet 25 millió
fok volna, a nyomás 8·5 milliárd atmoszféra és a fajsúly 8·5 lenne (a
vízé 1). Ha a nap jelenlegi sugarának tízszeresével ködfolttá bővülne
ki, akkor középpontjának hőfoka 2·5 millió fokot tenne ki. Azonban a nap
jelenlegi nagyságára való összehúzódás következtében a nehézségi erő
1-nek 100-hoz való arányában növekedne, és a kilométerre eső hőemelkedés
is ennek megfelelően nagyobbodna. De mivel a sugár eredeti hosszának
tized részére csökkent, a középpont hőmérséklete régi értékének száz
tizedrésze lenne, vagyis tízszerte nagyobb volna, mint a ködfoltban. Ez
a nap minden más pontjára is áll; az összehúzódás következtében beálló
hőemelkedés tehát a nap sugarával fordított arányban áll. Viszont a nap
gázai a roppant nyomás következtében valószinüleg nem követik az
egyszerű gáztörvényeket, ezért a nap belsejének hőmérséklete nem oly
magas, amint azt Ritter fölvette. Szerinte ha a nap gázállapotban lévő
vasból állana, hőmérséklete 1·375 millió fokot érne el. A nap
összehúzódása folytán előálló hőemelkedés erős hőelnyelő vegyi
folyamatokat indít meg, amelyek viszont nagy mértékben csökkentik a
hőmérsékletet. A nap hőmérsékletének átlagát körülbelül 10 millió fokra
becsülhetjük.[13]

Ha egy gáztömeg, mint az említett ködfolt, összehúzódik, hőmérséklete,
mint mondottuk, növekszik; e hőemelkedésnél azon meleg nagy része fogy
el, amely meleg Helmholtz felfogása szerint az összehúzódásnál szabaddá
válik. Ha vegyi folyamatok nem fordulnának elő, akkor a fentemlített
érték 81 százaléka melegedésre szolgálna, míg a kisugárzásra csak 19
százalék maradna. Ezen számításaiban Ritter kétatomú hidrogént vesz fel,
H2-t; az egyatomú hidrogén 50 százalékot sugározna ki. Ebből az
következik, hogy a nap nem tarthatná meg tovább jelenlegi sugárzási
energiáját, mint körülbelül 5 (illetőleg 12) millió évig. Azonkívül az
elmult idők folyamán a nap kisugárzásának már tetemesen csökkennie
kellett volna. Ritter jól tudta, hogy a geológusok szerint a földi élet
tartamának sokkalta nagyobbnak kell lennie; de ő, mint a legtöbb
fizikus, annyira meg volt győződve arról, hogy a Helmholtz által
föltételezett hőforrás a nap számára a legjelentékenyebb, hogy nem
fektetett nagy súlyt a geológusok véleményére. A későbbi kutatások
azonban még nagyobbították a geológusoknak a föld korára és a nap
változatlan kisugárzására vonatkozó becsléseit. Van’t Hoffnak kutatásai
azon hőmérsékletre vonatkozólag, amely a különböző geológiai korok
sólerakodásai idején uralkodott, valamint az egyes korok
korall-riffjeinek földrajzi elosztása azt bizonyítja, hogy a föld
felületének hőmérséklete, tehát a nap sugárzási erőssége nem
változhatott nagyon e régi korok óta.

Ez okból oly hőforrást kell keresni, amely nagyobb és kevésbé változó
hőmennyiséget ad, mint aminő a nap összehúzódása által támad. Ily
hőforrást ad kétségkívül a nap lassú kihűlése alatt támadt vegyfolyamat.
Mivel ezen folyamatok a nap-ködfolt összehúzódása idején ellenkező
értelemben hatottak, ebből az következik, hogy a nap összehúzódása még
gyorsabban történt, mint ahogy azt Ritter gondolta. Azon időtartam,
amelyben a nap közvetlenül egy más nappal való összeütközése után egy
messze kiterjedő ködfoltból összehúzódott, aligha tett ki egy millió
évet, föltéve, hogy a kisugárzás mindig oly erős volt, mint most. Azon
idő alatt, míg a nap még ködfolt-állapotban volt, kell, hogy a
hőelnyelés segítségével roppant mennyiségű energiát gyüjtött légyen
össze a külső sugárzó melegből. Ezen energia később, mikor a nap
középhőmérséklete sülyedt, pótolta hőveszteségét. Ily módon a nap
hőmérséklete, és ezzel kiterjedése és kisugárzása hosszú időszakon át
csaknem állandó maradhatott. Ebből arra is következtetünk, hogy a
ködfolt állapot tovább tarthatott, mint ahogy az Ritter számításaiból
következnék.

Ritter kiterjesztette számításait azon esetre is, ha a földünkhöz
hasonló, vagyis szilárd kérgű égitest fölött a légkör oly magas volna,
hogy különböző magasságú helyeken a nehézségi erő számára különböző
értéket kellene fölvennünk. Azt találta, hogy ha az égitest szilárd
felületének hőmérséklete bizonyos értéket meghalad, akkor légkörének
nincs határa, azaz a gázak eltávolodnak tőle. Számításait a hidrogénre
vonatkozólag dolgozta ki és azt találta, hogy a hold csak úgy tarthatna
meg egy hidrogénből álló légkört, ha hőmérséklete állandóan −85° alatt
volna. Azonban a hold hőmérséklete általában csaknem olyan, mint a
földé, legmelegebb részeiben 150°-ot ér el; tehát nem lehet
hidrogén-atmoszférája. Hasonló módon kimutatja Ritter, hogy a hold
felületén nem lehet víz. Ugyanezen megokolás még nagyobb mértékben áll a
holdnál sokkal kisebb aszteroidákra.

Ritter ezen vizsgálataiban számos követőre talált, akik közül Johnstone
Stoney és G. H. Bryan a legkiválóbbak. Mindketten a molekulák mozgására
vonatkozó mechanikai gáztörvényekből indultak ki. Stoney szerint a föld
nem tarthat meg légkörében hidrogént, és ez az állítás valószinüleg
helyes is. Azonban véleménye szerint a héliumnak is sokkal nagyobb a
mozgási energiája, semhogy oly kis égitest, mint a föld,
visszatarthatná. A számítás nem kedvez Stoney felfogásának. De azt
elképzelhetjük, hogy a föld atmoszféráját már igen korai periódusában
hagyta el a hélium, midőn a föld hőmérséklete még sokkal magasabb, és
kiterjedése sokkal nagyobb volt, mint ma. Igen érdekesek Ritternek az
összeütközés hatásaira irányuló kutatásai. Már Mayer kimutatta, hogy egy
igen nagy távolságból, például a Neptunusz távolságából a napba eső
meteor, mely nulla kezdősebességgel indul el, a nap felületére érve 618
km-nyi sebességre tesz szert másodpercenkint és azért a nap energiáját
tömegének (a meteoré) minden grammja 45 millió kalóriával nagyobbítja.
Két nap összeütközésénél roppant melegmennyiségnek kell felszabadulnia.
Ez arra is szolgálhat, hogy az új égitestet kiterjessze. Ha két egyenlő
nagyságú nap nulla kezdősebességgel végtelen távolból egymásnak rohanna,
az összeütközésnél támadó hő Ritter szerint elegendő volna ahhoz, hogy a
két gáztömeg térfogatát az eredeti négyszeresére terjessze ki. Hogy a
két összeütköző nap egész tömege a végtelen térben szétszóródjék, ahhoz
szükséges volna, hogy mindegyikük másodpercenkint 380 kilométernyi
kezdősebésséggel bírjon. Ily sebesség az állócsillagok számára általában
igen nagynak látszik. Ezt a sebességet azonban a Kapteyn által
felfedezett Columba csillagképbe tartozó nyolcadrendű kis csillag, úgy
látszik, még meghaladja. Ezen csillag másodpercenkint több mint 800 km
sebességgel halad; az óriás nap, az Arkturusz 400 km-t tesz meg
másodpercenkint. E nagy sebességek igen ritka kivételek lehetnek. Ha a
mi napunknál lineáris méreteiben százszorta nagyobb nap hasonló nagyságú
gáztömbbel összeütközne, csak 38 kilométer másodpercenkénti
kezdősebességre volna szüksége, hogy egész tömegét a végtelen térbe
szórja szét, és hogy mint Ritter nevezi, «centrifugális» ködfoltot
képezzen, mely a térben mindjobban kiterjedne. «A spirális ködfoltokat,
amelyek keletkezését ferde irányú ütközéssel magyarázzuk, talán a
centrifugális rendszerekhez sorolhatjuk.» Ezen égitesteknek
tulajdonképen minden irányban határtalanul kellene kiterjedniök.
Elképzelhető azonban, hogy ezen gázak mozgását gátolnák és végül meg is
állítanák anyagi részek, amelyekkel találkoznának. Hasonló módon
képződhetnek gyűrűalakú ködfoltok. Croll szerint két összeütköző nap
számára másodpercenkint 700 km-nél nagyobb sebességet kell
föltételeznünk, hogy az illető nap melegének létrejöttét
megmagyarázhassuk; Ritter szerint az nem szükséges. Emellett
kiemelhetjük azt, hogy a napénál százszorta nagyobb sugarú gázszerű
ködfolt, melynek tömege a nap tömegével megegyező, anélkül, hogy más
égitesttel összeütköznék, csupán a nap méretéig való összehúzódása által
elég magas hőfokot érne el ahhoz, hogy mint fényes fehér csillag
világítson.

Ha két összeütköző égitest sebessége a fenti érték alá sülyed, akkor
centripetális rendszer keletkezik, vagyis oly gáztömeg, mely fokozatosan
állócsillaggá húzódna össze. Ritter szerint lehetséges, hogy az ily
csillag egy egyensúlyi helyzet körül periodikusan növekedne és
összehúzódna; ily módon akarja a változó csillagok időszakos
fényváltozásait megmagyarázni. Ezen lüktető mozgásokat azonban igen
hamar meggátolná a kisugárzás; azonkívül ilyen csillagok fényerősségének
változásai rendesen nem oly szabályosak, mint ahogy azt Ritter
számításai föltételezik. E tekintetben véleményét nem fogadták el
általánosan.

Ritter továbbá azt hitte, hogy centrifugális rendszerekben kis
csillagokként jelentkező sűrűsödések keletkezhetnek. Ily módon
keletkezhetnek csillagrajok, és valóban van okunk föltételezni, hogy a
spirális ködfoltok legnagyobbrészt ily csillagcsoportokból állanak.
Ritter végül azt a kérdést veti föl, hogy nem-e valószínű, hogy a tejút
egy ily centrifugális rendszerből eredő csillagcsoport. Azt mondja, hogy
a tejút rendszere abban az esetben nem alkothatná a közvetlen
környezetében lévő anyagnak főtömegét.

Oly nagy kezdősebesség elérésére ugyanis, amely egy centrifugális
rendszernek összeütközésből való kialakulására szükséges, ahhoz szerinte
kell, hogy a két összeütköző gáztömeg előbb még nagyobb tömegek
vonzásának lettek légyen kitéve, és hogy tovább is ezen erők
hatásmezejében maradtak légyen.

Ritter így arra az eredményre jut, hogy centrifugális rendszerek csak
ritka kivételkép keletkeznek kialudt csillagok összeütközéséből t. i.
akkor, ha e napok rendkívül nagy sebességgel mozognak. De semmisem állja
útját azon föltevésnek, hogy a naprendszernek aránylag kis töredéke
centrifugális, míg a főtömeg centripetális rendszer. Ezen állapotot
vettük föl fentebb normálisnak. A centrifugális rendszer spirális
ködfoltot képez a centripetális, mint középpont körül, és az utóbbi
fokozatosan fejlődik ki oly módon, amint azt Laplace a bolygórendszerré
alakuló ködfoltokról képzelte.

Ritter azt is kiszámította, hogy egy a napunkhoz hasonló állócsillag
különböző fejlődési fokozatai mily időtartamot igényelnek. Négy ilyen
periódust különböztet meg. Az első kor a köd állapot. A hőmérséklet
aránylag alacsony, a csillag legelőször ködszínképet ad, azután vöröses
fényt bocsát ki. Több kutató, mint például Lockyer is, elméleti okokból
helyeslik e nézetet, a megfigyelések azonban nem igazolják. A ködfoltok
a hidrogén és a hélium világító vonalait mutatják. Azonban némely
csillag is ugyanazon világító vonalakat adja, és azért kell, hogy a
ködfoltokhoz közel álljon, de fényük nem vörös, hanem fehér. Úgy látszik
tehát, mintha a Ritter által föltételezett átmeneti állapot ködfolt és
fehér csillag között, tudni illik vörösfényű ködcsillag hiányoznék. De
az is lehet, hogyha van is ily átmeneti állapot, az igen ritkán fordul
elő. Ritter is ezen átmeneti állapotot elenyésző rövid tartamúnak tartja
ahhoz az időhöz képest, amely a fehér csillagnak a vörösre való
átmenethez szükséges. Vannak igen erős fényű vörös csillagok, aminő pl.
a Beteigeuze, ennek a vörös fénye valószínűleg a légkörében, vagy a
körülötte lévő por fényelnyeléséből ered. Az első korszak, mely a
kisugárzás maximumáig ér, 16 millió évet tenne ki. Ezután a hőmérséklet
emelkedik, míg eléri a maximumot, azonban nem emelkedik annyira, hogy
egyidejűleg a kisugárzást is fokozza, mert a kisugárzó felület gyorsan
kisebbedik. Ez a periódus aránylag rövid, csak 4 millió év körüli. A
harmadik időszak, amely alatt a csillag fényének ereje folytonosan
csökken és hőmérséklete sülyed, 38 millió évig tartana. Végül az igen
hosszú negyedik kor következne, a csillag fénynélküli, kialudt időszaka.
Mindezen számítások azon feltevésen alapulnak, hogy a nap melege csak
összehúzódás által jön létre és azok azért lényegesen eltérhetnek a
valóságtól, mivel valószínű, hogy nem az összehúzódás játssza a
főszerepet, hanem a vegyi folyamatok a meleg főforrásai.

Ritter számításai azon eredményre vezettek, hogyha a nap már kialudt,
akkor egy bolygóval való összeütközés nem keltheti újra életre. Kant
költői álma tehát a naprendszer újjáéledéséről, melyet a napba eső
bolygók idéznének elő, nehezen valósulhat meg. «Az el nem éghető és a
már elégett anyag felhalmozódása», mondja az ünnepelt bölcselkedő, «és
pedig a felületen lévő hamu, végül a levegő hiánya véget vet majd a
napnak, lángjának el kell egyszer aludnia, és azt a helyet, amely
világegyetemünk világosságának és életének középpontja volt, valamikor
örök homály fogja takarni. Tűzének változó fellobbanása, hogy
elpusztulása előtt új üregek törésével újraéledjen, többször megújulhat;
ez egyes állócsillagok föltünésének és eltüntének magyarázatául
szolgálhat.» «Nem kell azon csodálkoznunk, ha még isten művében is
mulandóságot ismerünk meg. Minden véges dolog, amelynek kezdete vagy
eredete van, magán viseli természetének bélyegét, el kell mulnia.
Newton, aki isten tulajdonságainak művei tökéletessége folytán nagy
bámulója volt, aki a természet nagyszerűségébe való legmélyebb
belátással összekötötte az isteni mindenhatóság megnyilatkozása iránti
legnagyobb tiszteletet, úgy látta, hogy a természet elmulását kell
hirdetnie, mint a mozgás mechanikájából folyó természetes törekvést.»
«Az örökkévalóság végtelen folyamatában kell egy végső időpontnak
lennie, amidőn fokozatos csökkenés minden mozgást megszüntet.»

«Azonban egy világegyetem pusztulását nem kell igazi veszteségnek
tekintenünk a természetben. Ezen veszteségért más helyen bő pótlás áll
elő.» Kant ugyanis azt gondolta, hogy míg a napok a tejút középponti
égiteste közelében kialusznak, addig a távoli kozmikus ködökben új napok
keletkeznek, és a lakott világok száma így mindig növekednék. Kant nem
tudott megbarátkozni azon gondolattal, hogy a nap és a bolygók a tejút
középpontjában mindörökké holtan maradjanak. Ezt nem tartotta az
észszerűséggel összeegyeztethetőnek. «Ha végül egy oly eszmét fejezünk
ki, amely époly valószínűnek látszik, mint amennyire illő az isteni mű
alkatához, akkor az a megelégedés, amelyet a természet változásainak
képe idéz elő, a tetszés legmagasabb fokára emelkedik. Nem
gondolhatjuk-e, hogy a természet, amely képes volt a kaoszból
szabályszerű és alkalmas rendszerbe illeszkedni, az új kaoszból, ahová
mozgásai csökkenése folytán sülyedt, ép oly könnyen képes megújulni és
az előbbi kapcsolatot helyreállítani? Nem-e lehetséges a rugókat –
melyek az elszórt anyagot rendezték és mozgását előidézték és amelyeket
a gépezet megállása nyugalomba helyezett – újult erővel megindítani? Nem
kételkedhetünk ennek lehetőségében, ha meggondoljuk, hogy midőn a
keringő mozgások végleg kimerűlnek, a bolygók és az üstökösök mind
beleesnek a napba, a nap tüze pedig oly sok és nagy rög hozzákeveredése
folytán roppant megnövekszik, különösen azért, mivel naprendszerünk
legtávolabbi gömbjei bebizonyított elméletünk alapján a természet
legkönnyebb és leggyulékonyabb anyagát tartalmazzák.» A napban új, a
tüzet tápláló anyag hozzájárulása folytán a legnagyobb fokú égési
folyamat állna elő, amely Kant szerint elegendő volna ahhoz, hogy minden
eredeti állapotába térjen vissza; ily módon új bolygórendszer
keletkezhetne az új kaoszból. Ha ez már többször megismétlődött, akkor
végül majd a nagyobb rendszer, amelynek a mienk csak töredéke, a tejút
rendszere is hasonló módon megáll, hogy újra éledjen és az addig üres
térbe új életet hozzon.

«Ha a természet e fönixét, – amely elégeti önmagát, hogy poraiból
megifjodva föltámadjon, – végtelen téren és időn át követjük, a mindezt
átgondoló szellemet ez a legmélyebb csodálatba ejti.»

A mechanikai hőelméletet még akkor nem ismerték, és Kant, aki homályosan
sejtette, hogy a nap tüzét égésnek (kémiai folyamat) kell fentartania,
nem látta azon föltevés következetlenségét, hogy a kiégett anyag
ismételt égés által újra meg újra új energiát tudjon teremteni.
Igazságtalanság volna e szép költeményre a fizika mértékét alkalmazni,
amelyben még Kant is felhagy szokásos írásmodorával. Természettudományi
kritikával tekintve Kant nagyszerű alkotása, amelyben a természet
örökkévalósága iránti vágy igaz kifejezést nyer, semmivé törpül. Nem
fizikai alapja, hanem rendszerének nagyszerűsége az, ami fölkelti
csodálatunkat. Hogy tervének részleteit kidolgozza, nem adatott meg Kant
számára.

Kant eszméjét csaknem változatlanul vette át Du Prel (1882) spiritiszta
filozófus, aki azonban e tanoknak könnyebb alakot adott, és egyúttal
tekintetbe vette csillagászati ismereteink roppant haladását, Kant naiv
teleologikus felfogását pedig elkerülte. Szerinte is beleesnek a kihűlt
napba a bolygók és tüzét ezzel újra fölélesztik. «Nem tételezhetjük föl,
hogy a csillagok tetemei jeges kisértetekként lebegjenek az űrben, míg
csak újra nem egyesültek a középponti rendszerrel, mely végül az éter
ellenállása folytán mozdulatlanná válna. Ellenkezőleg az ősködöt,
amelyből a csillagcsoportok képződnek, inkább úgy tekinthetjük, mint egy
csillagraj összes csillagainak egyesüléséből eredő képződményt, amelyben
a csillagok mozgása fénnyé és hővé változva oly hőmérsékletet
eredményezett, hogy az egész anyag újra köddé változott. Oly ciklus ez,
mely bennünket ama «Kalpasz»-ra emlékeztet, amellyel a buddhisták az
évmilliók miriádjáig tartó világperiódusokat jelezték, amelyeket a
világegyetem pusztulása választ el egymástól.»

Közelebbi vizsgálat azonban Du Prel szerint arról győz meg, «hogy az
egész világegyetemen ugyanazon időben nem szünetelhet az élet; míg az
egyik helyen kihal, máshol pompás alakban fog kivirúlni.» «Valamint
Penelope kifejtette éjjel, amit nappal szorgos kézzel szőtt, úgy a
természet is elpusztítja saját műveit, és nem tételezhetjük föl róla,
hogy szövését befejezni igyekezne.»

«A pusztulás után minden csillagon újból megkezdődik a fejlődés, és
földi belátásunk szempontjából tekintve a teljes feledés mély sötétje
borítja mindazt, amit általában a kihalt csillagok történetének lehet
nevezni. Sem más faj, sem valami magasabbra hivatott lények nem fognak
egykor a föld örökébe lépni; s mindabból, amit emberek létesítettek
semmisem fog más lények kezébe jutni.» Du Prel Mädlerrel megegyezően a
Plejádokat tekinti középponti rendszernek, amely körül kering a napunk.
Ezen felfogást azonban A. F. Peters kutatásai ridegen megcáfolták.

«A világegyetemben így egymásmellett mutatkoznak az örökös átváltozás
összes fázisai, amelyben a gravitációs mozgás hővé és a hő a térben való
mozgássá alakul. Itt fényük tetőpontján ragyogó, lángoló világok raja,
amott hervadó csillagcsoportok, amelyekben a változó csillagok jelzik a
pusztulás korát; az elsötétült napok utolsó erőkifejtéssel kisérlik meg,
hogy a dermesztő halált elkerüljék. Míg az egyik rétegben élesen
határolt ködgomolyban az első napok kezdenek csirázni, addig más helyen
a finoman tagolt naprendszerek oszló gáztömegek gyanánt szétszóródnak az
űrben. De a természet Sziszifusz munkája mindig újra kezdődik.»

Du Prel a ködfoltoknak bolygórendszerekké vagy csillagrajokká való
fejlődésének elméletébe Darwin felfogását viszi bele. Bolygórendszerünk
csodálatosan stabilis, mivel az egyes bolygók csaknem koncentrikus
pályákon mozognak, úgy hogy nem fenyegeti őket összeütközés. Azok,
amelyek pályája kevésbé előnyös helyzetű volt, összeütköztek egymással
és vagy kedvezőbb pályájú égitestekké váltak, vagy végül a napba estek.
Ily módon azon bolygók, amelyek pályái nem zárták ki az összeütközés
lehetőségét, fokozatosan kiváltak, míg végül elértük a jelenlegi
rendkívül célszerű rendszert, amelynek stabilitása oly csodálatos, hogy
Newton szükségesnek tartotta egy eszes lény föltételezését, aki
kezdettől fogva mindent elrendezett. Du Prel ezen gondolatmenete igen
elfogadhatónak látszik. Ez azonban nem egyéb, mint Kantnak modern, igen
szép és illő mezbe öltöztetett felfogása.

Du Prel felfogását egyébként megtaláljuk már Lucretius következő
jelentős soraiban is. (De natura rerum. I. 1021–1028.)[14]

  Mert biz az őselemek, helyöket, nem tartva tanácsot,
  Foglalták el ám, eszesen számítva ki mindent,
  Sem ki nem alkudták, ki mi mozgást tenne közülök:
  De mert nagy számban sokkép változva az űrben,
  Végtelen óta lökésektől izgatva üzetnek
  Próbálván mindennemű mozgást s összekötődést,
  Így elvégre kerültek az olyan szerkezetekbe,
  Mint aminőkből áll a teremtés összege máma.

Roche bebizonyította, hogy ha a bolygók valamikor a mozgásaikat gátló
ellenállás következtében a nap felé esnének, amint Kant és Du Prel
képzelték, úgy még jóval mielőtt elérnék a középponti testet, a bolygók
különböző részeire különbözően ható nehézségi erő folytán széttörnének.
Ily módon pusztult el Biela üstököse, amikor közel jött a naphoz. Ezen
megsemmisülési folyamat közben heves vulkánikus kitörések bizonyára a
bolygó töredékeinek ideiglenes föllángolását idézik elő, még ha a nap
már ki is hűlt volna. Ezen tűz azonban sokkal gyöngébb lenne, semhogy
bolygórendszerünkön túl észrevehető volna. Ha a nap nem volna még kihűlt
állapotban, akkor a bolygó kétségkívül izzó, tésztaszerű tömeggé
olvadna, melyből a töredékek minden heves változás nélkül válnának le.
De minden esetre a bolygó végül meteorpor alakjában nyugodtan hullana a
napba, és a nap fizikai állapotában semmi változás sem állna be. Bár
mennyire is csodáljuk tehát Kant és Du Prel teremtési történetét, mégis
be kell látnunk a fizikai alap híját.

Rendszerüknek más módon kell megvalósulnia, mint ahogyan ők gondolták.



IX.  A VÉGTELENSÉG FOGALMA A KOZMOGÓNIÁBAN.

Míg eddig főleg természettudományi kérdésekkel foglalkoztunk, most a
végtelenség fogalmának inkább filozófiai kérdése felé fordulunk. Ha egy
csillag, mint a Sziriusz még oly távol is van, még mindig vannak
csillagok, amelyek távolabb állanak és ha el is képzeljük, hogy van egy
legtávolabbi csillag, mindamellett a csillag mögött a teret még
folytatódónak gondolnók. Hogy a tér határolt legyen, azt ép úgy nem
gondolhatjuk, mint az idő határoltságát. Bár mennyire is
visszagondolunk, azt kell képzelnünk, hogy azon időpont előtt is időnek
kellett lennie. Ép oly kevéssé tudjuk az idő végét elgondolni. A tér
végtelen, az idő örök. Azonban ép oly lehetetlen a végtelen teret és
időt átfogni gondolatunkkal. Azért kisérelték meg, hogy a mindenséget
végesnek, és az időt egy kezdetből kiindulónak magyarázzák. Emlékezzünk
vissza a babiloni teremtési mondákra.

Sajátságos, hogy azon felfogásnak, amely szerint a tér határolt, ámbár
végtelennek látszik, több kiváló képviselője volt, többek között oly
éles elméjű tudósok, mint Riemann, a kiváló matematikus és Helmholtz, a
nagy fizikus. Ismeretes, hogy a tenger felszíne görbültnek látszik, mert
a föld gömbalakú, és néhány mértföldnyi távolban lévő szigetről az
ellenkező partnak nem látjuk a talaját, hanem csak a fák és hegyek
csúcsát. Néha azonban sajátságos atmoszferikus állapotok lehetővé
teszik, hogy az ellenkező partot is megláthassuk. Ha a légkör sűrűsége
mindenütt ugyanaz volna, akkor a keresztül hatoló fénysugarak teljesen
egyenes vonalak volnának. A levegő sűrűsége azonban lefelé gyorsan
növekszik és a fénysugár ezért csaknem úgy törik meg, mintha prizmán
menne keresztül. A légrétegek sűrűsödése bizonyos körülmények között
olyan lehet, hogy az a fénysugár, mely a föld felszinével párhuzamosan
indul ki, úgy törik meg, hogy vele állandóan párhuzamos marad és
ugyanazon görbületet veszi fel, mint a nyilt tenger. Ha valaki ily
esetben egyenesen a láthatár felé tekintene, akkor az illetőnek a föld
körül kellene látnia, azaz önmagának a hátát láthatná. Természetesen nem
volna képes észrevenni önmagát; azonban a föld, vagy helyesebben a
tenger minden irányban végtelenül kiterjedő síma lapnak látszanék.

Elképzelhetjük, hogy a térből hozzánk jutó fénysugarak bizonyos okból ép
úgy görbülnének, úgy hogy ha például egyenesen fölfelé tekintenénk, nem
fölfelé látnánk, hanem a föld körül és végül oly tárgyakat pillantanánk
meg, amelyek különben csak a föld másik oldaláról láthatók. Természetes,
hogy ez esetben sem volna lehetséges a földet a látóvonalban
megpillantani, mivel az az út, amelyet a fénynek pályáján a föld másik
oldaláról szemünkig meg kellene tennie, rendkívül hosszú volna, hosszabb
mint bármely látható csillagé. Könnyen érthető azonban, hogy ily módon
nem vehetnénk észre oly csillagokat, amelyek távolabb vannak mint azon
kör legtávolabbi pontjai, amelyet a fénysugár leír. Ámbár tehát a
világegyetemnek csak azon részét látnók, mely egy bizonyos távolságon
belül fekszik – amely ugyan igen nagy, de véges hosszúságú – mégis úgy
látszanék, mintha a földről minden irányban egyenesen a végtelen térbe
pillantanánk. Eszerint nem állíthatnók azt, hogy a tér végtelen,
legalább annyiban nem, amennyire azt észrevehetnők.

Helmholtz azt kivánta, hogy ezen lehetőséget csillagászok kutassák.
Mivel megfigyeléseinkből nem következik ilyesmi, a vizsgálat
meglehetősen fölöslegesnek látszik. Mert amíg a különböző hőmérsékleti
viszonyok a föld felületén megváltoztatják a levegő sűrűségét és
törőképességét és ennek folytán a fénysugár el is térhet az egyenestől,
addig semmiféle alapot sem találunk arra, hogy az éter sűrűségét és
törőképességét különböző irányban változónak tételezzük föl.
Természetellenes tehát azon föltevés, hogy a látóvonal a térben
fokozatosan görbülhet. Ezen felfogást, mely a mult század második
felében egy ideig élénk érdeklődés tárgya volt, csaknem teljesen
elhagyták, annál is inkább, mert természettudományi tekintetben meddőnek
bizonyult. Aki eziránt érdeklődik, kritikai áttekintést találhat a dán
Kroman, az amerikai Sttallo, valamint Poincaré francia matematikus
műveiben. Mi megmaradunk a régi egyszerű felfogásnál.

Régóta vitás kérdés, vajon végtelen-e a csillagok száma vagy sem.
Anaximandrosz, Demokritosz, Szvedenborg és Kant végtelennek tartották.
Ha a csillagok némileg egyenletesen volnának a térben elosztva, és nem
csoportosulnának ott, ahol a nap van, akkor az egész égnek
csillagfényben kellene ragyognia, talán még nagyobb fénnyel, mint a nap,
és minden elégne a földön. Föltételezzük emellett, hogy az összes
égitesteknek átlag ugyanazon hőmérsékletük van, mint az
állócsillagoknak, amelyeknek hőmérséklete általában magasabb, mint a
napé. Mivel azonban a föld el nem ég, annak csak két oka lehet. A
csillagok naprendszerünk szomszédságában összpontosítva lehetnek és
mennél távolabb állanak tőle, annál ritkábbak. Különös, hogy a legtöbb
csillagász ezen nagyon is nem filozófiai nézetet hajlandó elfogadni. A
sugárzási nyomás megismerése azonban tarthatlanná tette ezen
álláspontot. Mert ennek hatására végtelen idő alatt az összes csillagok
szétszóródtak volna a végtelen térben, ha valamikor bizonyos középpont
körül, aminő a tejút közepe pl., összpontosultak volna. Ha ezen
megokolás tehát helytelen, akkor más lehetőséget kell tekintetbe
vennünk, hogy t. i. nagyszámú, a látható csillagoknál mérhetetlenül
nagyobb, roppant alacsony hőmérsékletü, sötét égitestnek kell lennie az
űrben. A hideg ködfoltok ily égitestek. Ezek az állócsillagoknál sokkal
nagyobb részét fedik el az égnek. Az a fény, amit összesen nyerünk
valamennyi csillagtól együttvéve, a napból hozzánk jutó fénynek csak egy
harmincmilliomod része. A Herschel Vilmos katalogusában 5. számmal
jelzett nagy, bolygó alakú ködnek, amely a Nagy Medve B csillaga
közelében terül el, mintegy 160 ív másodperc az átmérője, tehát
260,000-szer nagyobb területet föd el, mint az összes látható
állócsillagok együttvéve. A bolygóalakú ködfoltokhoz járulnak a
szabálytalan alakú ködfoltok, ilyen pl. az Orioné, amelynek igen kicsiny
a sűrűsége, de rendkívül nagy a terjedelme. Túlnyomó terjedelmüknél
fogva tulajdonítunk oly nagy befolyást a ködfoltoknak. Az a sajátos
tulajdonságuk van, hogy a kivülről felvett sugárzó meleg hatására
kiterjednek és lehűlnek. Kiterjedésük közben azon molekulái, amelyek a
legnagyobb sebességűek, elszakadnak és a ködfolt belső, nagyobb sűrűségű
részeiből más gáztömegek lépnek azok helyébe. Ily módon az entropia
csökkenésével mindig nagyobb energiamennyiséget halmoznak fel azon
elszakadó gáztömegek, amelyek a közeli csillagokon gyűlnek össze.

Nem marad hátra más megoldás, mint az, hogy a csillagok számának a
végtelen térben végtelennek kell lennie. Távol állunk attól, hogy még
csak azokat a csillagokat is mind ismerjük, amelyeket előttünk fekvő
sötét égitestek el nem takarnak. Minél tökéletesebbé válnak optikai
műszereink, annál több világ új és új csillagcsoportjai tárulnak
szemeink elé. Számuk növekedése azonban nem áll arányban a műszerek
segítségével növekedve elénk táruló térrel. A csillagok száma sokkal
lassabban emelkedik, és ez legalább részben a sötét égitestek
elhomályosító hatásából ered.

Hogy az anyag elpusztíthatatlan vagy örök, azt a primitiv fajok
homályosan sejtették teremtési mondáikban. Általában örök időtől létező
kaoszt vagy ősvizet tételeztek föl. Érettebb gondolkozás azután
Demokritosz és Empedoklesz filozófiai fölfogására vezetett. Azonban a
középkoron át azon metafizikai felfogás kezdett érvényesülni, amely
szerint az anyag a teremtés ténye által semmiből keletkezett.
Descartes-nál is találkozunk ez eszmével, bár nem biztos, hogy hitt
benne, továbbá Newtonnál, sőt Kantnál is, a nagy filozófusnál, és sokkal
későbben Faye és C. Wolfnál. Azonban valamennyi kozmogóniai elméleten
keresztül vonul az anyag fokozatos fejlődésének vezérgondolata,
mennyiségének változatlan megmaradásával. Különös következetlenség van
abban a föltevésben, hogy az anyag hirtelen keletkezett. Nem lehet
kívánni, hogy a világproblémát a maga teljességében valaki egyes-egyedül
fejtse meg, azért igen érthető, ha Laplace azt mondja, hogy csak azt
akarja megmutatni, hogy a fejlődés bizonyos része miként ment végbe, a
többit pedig más természettudósra hagyja. Gyakran azonban ahelyett, hogy
ily egyszerű megszorítással elégedtek volna meg, természetfölötti
magyarázathoz folyamodtak. Emellett elhagyták Spinozának a természet
törvényei állandóságáról szóló világos törvényét.[15]

Herbert Spencer is világosan fejezi ki e tekintetben felfogását.
Kijelenti, hogy nem hihetjük azt, hogy a látható világnak kezdete vagy
vége lenne. Amikor Spencer ezt írta, jól ismerte az energia (akkor
erőnek nevezték) megmaradásának tanát és a Lavoisier által bebizonyított
anyag megmaradásának elvét, amelyet már előbb hallgatagon fölvettek,
ámbár világosan nem ismerték föl. A legutolsó évtizedekben azt a kérdést
vetették föl, hogy az anyag (súlyára nézve) elpusztulhat-e? Landolt a
lehető legnagyobb gonddal eszközölt kisérleteket arra nézve, hogy két
anyagnak egymásra való vegyi hatása alatt változik-e a súly. Landolt
néhány esetben jelentéktelen, a kisérleti hibákat kevéssel meghaladó
változásokat észlelt. Folytatólagos kisérletekből azonban meggyőződött
arról, hogy ezen súlybeli változások csak látszólagosak, amelyeket a
reakciók alatti elenyésző hőemelkedés okozott. Ezért jogosan mondhatjuk,
hogy a kémikusok többszörös tapasztalai megerősítik a régi filozófusok
felfogását az anyag megmaradásáról.

Sajátságos, hogy azok a tudósok, akik kozmogóniai problémák
tárgyalásánál fölveszik az anyag hirtelen létrejövését, rendszerükben az
anyagnak nem tulajdonítanak időbeli véget. Ez a következetlenség valóban
érthetetlen, ép oly érthetetlen, mintha merészen azt állítanók, hogy a
nappályától északra végtelen számú csillag van, de attól délre nem.

Itt azt az ellenvetést lehetne fölhozni, hogy bizonyos fogalmaknál
fölveszünk végtelenséget egy irányban, egy pontból kiindulva, de
ellenkező irányban nem veszünk fel folytatást. Így a hőmérsékletet az
abszolut nulltól fölfelé számítják, de alatta nem. Ennek ellenében azt
mondhatnók, hogy nem volna lehetetlen oly hőmérsékleti skálát alkotni,
amely negativ végtelen hőmérsékletet tételezne fel. Elegendő volna pl. a
hőmérsékleti adatokat a −273° C-tól számított hőmérséklet logaritmusával
kifejezni; másrészt azonban valószínű, hogy a hőmérséklet a molekulák
mozgásán alapul, és a negativ irányú mozgásnak a pozitiv irányúval
egyenértékűnek kell lennie, tehát ez okból lehetetlen túlmenni az
abszolut nulla fokon, azaz a teljes mozdulatlanságon. Ép oly kevéssé
képzelhetünk negativ tömeget. De negativ (azaz elmult) időt nemcsak,
hogy elképzelhetünk, hanem kell is, hogy gondoljunk, és ezért teljes
következetlenségre vall, ha az anyagnak nem a mult, hanem csupán jövő
örökkévalóságáról beszélnek.

Amint Spencer a fentemlített idézetben mondja, lehetetlen az energia,
valamint az anyag teremtését elképzelni. «Energia nem keletkezhet
semmiből, sem nem válhat semmivé.» Ez esetben is homályosan ezen eszme
lebegett a filozófusok előtt, még mielőtt a természettudósok hozzá
fogtak volna a fogalmak tisztázásához. Descartes, Buffon, Kant műveiben,
mint a régi kozmogóniákban általában, folyton az energia megmaradása
homályos sejtésének nyomára akadunk. Descartes és Kant azt tartották
hogy a nap izzásának fentartására égésfolyamat szükséges, amelynek
fentartására ismét nélkülözhetlennek tartották a levegőt. Sőt Buffon azt
hitte, hogy a többi napok, amelyek hasonlóképen folytonosan hőt
sugároznak ki, napunkba ugyanannyi fényt küldenek, mint amennyit tőle
nyernek. Ő tehát a hőegyensúly egy nemét tételezte fel. Sajnos nem
bocsátkozott a kérdés további kutatásába.

Ezen viszonyok tisztább belátása csak a mult század elején adatott Sadi
Carnot lángelméje által. Művei egy része azonban kiadatlan és ismeretlen
maradt korai halála folytán, és az energia megmaradásának elvét Mayer,
Joule és Colding keltették új életre és Helmholtz dolgozta ki. Igen
jellemző, hogy e kiváló férfiak közül egy sem volt szakszerű
természettudós, Helmholtz azonban kiválóan képzett matematikus volt.
Carnot és Colding mérnök volt, Mayer és Helmholtz orvosok, Joule
sörfőző. Ha a felfedezés alapjait közelebbről vizsgáljuk, akkor azt
találjuk, hogy azok főleg filozófiai természetüek és ezen úttörők ellen
filozófiai felfogásuk miatt heves támadásokat is intéztek. A
természetkutatók már régóta azt tartották, hogy a hő a legkisebb részek
mozgásán alapul. Erre vonatkozó kijelentéseket Descartes, Huygens,
Laplace, Rumford és Davy műveiben találunk. E felfogással egy másik
állott szembe, amely szerint a meleg anyagi természetű volna. A
mechanikai hőelmélet fölfedezője bizonyos értelemben már tisztában volt
az előbbi fölfogással. Azonban Carnot elmélkedéseiben a legfontosabb
szerep a hőgépeknek jut, amelyek oly módon végeznek munkát, hogy a meleg
testről hidegre áramlik át a hő. Carnot szerint egy adott melegmennyiség
oly módon való átváltozásánál, hogy amellett a lehető legnagyobb munka
jőjjön létre, a munka mennyiségének minden esetben függetlennek kell
lennie a hőátvivő közegtől, ha csak a hideg és meleg test állandóan
megtartja hőmérsékletét. Ezt az elvet úgy is fejezhetjük ki, hogy a
«perpetuum mobile» lehetetlen. Ebben a mérnök azon szilárd meggyőződése
jut kifejezésre, hogy semmiből nem jöhet létre munka. Mayer
értekezésében sűrűn fordulnak elő az ily kifejezések: «semmiből semmisem
támad»; át volt hatva a munka anyagszerűségének eszméjétől. Colding azt
írta: «szilárd meggyőződésem, hogy azon természeti erők, melyeket úgy a
szerves, mint a szervetlen világban, a növény- és állatvilágban,
valamint az élettelen természetben találunk, nemcsak a világ kezdetétől
fogva léteztek, hanem mindig is működnek, hogy a világot a teremtésnél
belé fektetett értelemben fejlesszék.» Joule egy népszerű előadásában
azt mondja: «Apriori megállapíthatjuk, hogy az «eleven erő» _mv_2/2
teljes megsemmisülése nem lehetséges; nem tételezhetjük föl, hogy azon
erő, mellyel isten az anyagot fölruházta, emberi tevékenység által
elpusztulhat, avagy létrejöhet.» Helmholtz négy vagy öt évvel később
megjelent értekezését, amelyet ma a fizika klasszikus alkotásának
tekintünk, az akkori legelőkelőbb természettudományi szaklap,
«Poggendorfs Annalen» visszautasította, ép úgy, mint Mayer tanulmányait.
Ebből világosan látható, hogy ezen művek fizikai jelentőségét nem
ismerték föl, hanem csupán filozófiai elmélkedéseknek vélték. E
kutatások rendkívüli újítások alapjául szolgáltak a mult század
folyamán, nemcsak a fizikában, hanem a kémia és a fiziológia terén is.
Az energia megmaradását és örökkön-örökké való fenmaradását ezek által
egyszersmindenkorra megállapították.

Sajátságos, hogy e tudományág fejlődése magával hozta az örökkévalóság
elve tagadásának csiráját. A hőelmélet azon következtetésre jutott, hogy
a hő önként (vagyis amennyiben nem használ föl erre munkát) megy át a
melegebb testről a hidegebbre, de nem fordítva. Ennek következménye a
világnak oly értelemben való fokozatos fejlődése, hogy minden energia az
idők folyamán molekuláris mozgássá, azaz hővé alakul át és a
hőmérsékleti különbségeknek az egész világegyetemben való
kiegyenlítésére használódik fel. Ennek bekövetkezése után a molekuláris
mozgások kivételével minden mozgásnak meg kell szünnie, és ezzel minden
élet kialszik. Ez a teljes nirvana volna, amiről az indus filozófusok
álmodoztak. Clausius a hőegyensúly e végső állapotát hőhalálnak nevezte.
Ha a világ valóban a hőhalál felé törekedne, nem látjuk be, mért ne érte
volna már el e sors a végtelen hosszú idők folyamán. És mivel minden nap
tapasztalhatjuk, hogy a világot nem érte még e kemény sors, arra kellene
következtetnünk, hogy az örökkévalóság eszméjének nincs reális alapja,
és hogy a világ nem létezhet végtelen idők óta, hanem kezdetének kellett
lenni, azaz teremtés által jött létre, és innen ered az anyag és energia
is. Lord Kelvin is lényegesen hozzájárult a hő-halál, vagy amint ő
nevezte, az energia-szétszóródás tanának kifejlesztéséhez. Ez teljesen
ellentmond a mechanikai hőelmélet alapjául szolgáló örökkévalóság
eszméjének. E nehézségből tehát kivezető utat kell keresnünk.

A világegyetem kétségkívül fejlődési folyamatnak van alávetve. Ha a
fejlődés mindig ugyanazon irányban halad, kell hogy egyszer véget érjen.
Ha nem ér véget, annak csak az lehet az oka, hogy a fejlődés nem
törekszik végleges nyugalom felé, hanem ciklikus mozgást végez. Ily
felfogásra céloz Kant is, aki a kiégett nap «megújhodásáról» beszél,
amely azáltal jönne létre, hogy a nap legfinomabb és legsebesebb
anyagrészeit az állatövi fény anyagához taszítja. Szerinte az állatövi
fény a kaosz maradványa, azért azt mondja, hogy a kiégett nap anyaga
összevegyül a kaosszal.

Kanttól erednek a következő nevezetes kijelentések: «Ha tehát a
mindenség kiterjedés tekintetében végtelen, akkor a világegyetemet
mindig számtalan világ fogja benépesíteni.» Továbbá arról beszél, hogyan
hűlnek ki a napok a középponti test körül, (melyet ő a látható
világegyetemben fölvesz), hogy távol tőle új életre keljenek, úgy hogy
az élő világok száma mindig növekszik. «De mi lesz az ily módon
elpusztult világok anyagával? Nem-e képzelhető, hogy a természet, amely
egykor oly ügyes rendszerbe tudott illeszkedni, ép oly könnyen újból
előlép és megújul a kaoszból, ahová mozgásának megszüntével került? Nem
habozhatunk, hogy ezt elismerjük.» Kant azt hiszi, hogy amikor bolygók
és üstökösök beleesnek a napba, az eközben támadt hő folytán az anyag
minden irányban szétszóródik, de a fokozatos hőveszteség következtében a
szétszórt anyagból a régihez hasonló új bolygórendszer keletkezik. A
rengeteg tejút-rendszer is egykor ily módon össze fog omlani, és újból
helyreáll. Azt hiszi, hogy ezen folyamatok megismétlődnek, hogy «úgy az
örökkévalóságot, mint minden teret csodával töltsenek be.» Ezen
nagyszerű elmélkedés, sajnos, a fizikai alap híjával van. Croll is
fölveszi (1877), hogy az őseredeti köd újbóli kialakulására két kialudt
nap összeütközése szükséges. Ezen az úton azonban, amelyet később több
természettudós követett, mint Ritter, Kerz, Braun, Bickerton és Ekholm,
arra a következtetésre jutunk, hogy az egész világegyetem azon irányban
halad, hogy «egyetlen, hideg, sötét tömeggé tömörüljön.» Hogy e
következtetést elkerüljük, oly erőket kell föltételeznünk, amelyek az
anyagot tényleg szétszórják.

E tekintetben Herbert Spencer (1864) nyilatkozik a legvilágosabban.
Felfogása a következő. A bolygórendszer fejlődésében oly erők működnek
együttesen, amelyek az anyagot egyrészt összegyüjteni, másrészt
szétszórni igyekeznek. A fejlődés azon korszakában, amelyet a
ködfoltoknak napok-, bolygók- és holdakká való átalakulása jellemez, az
összegyüjtő erők a túlnyomóak. Egy napon azonban a szétszóró erőknek
kell felülkerekedniök, úgy hogy a bolygórendszer a megritkult
ködállapotba fog visszatérni, amelyből kifejlődött. Hosszú korok,
amelyek alatt a gyüjtőerők uralkodnak, váltakoznak soká tartó
periódusokkal, amikor a szétszóró erők a túlnyomók. «Midőn az anyag
gyűlik össze, a mozgás szóródik szét; és mikor a mozgás felhasználódott,
az anyag szóródik szét.» «Ritmus jellemez minden mozgást.» Spencer
nyilván azt hitte, hogy a testek kölcsönös közeledésén alapuló
anyag-összpontosításnál helyzeti energia vész el, az anyag
szétszóródásánál pedig helyzeti energia ujra felhalmozódik, a mozgási
energiánál a viszony fordított. Nietzschének hasonló felfogása volt.

A fődologban bizonyára igaza van Spencernek. De mivel kora fizikusai
semmiféle szétszóró erőt nem ismertek, szavait nem vették figyelembe.
Most ellenben azon erőket jól ismerjük. Ezek főleg azon robbanó anyaghoz
hasonló testekben halmozódnak fel, amelyek a legmagasabb nyomás és hőfok
hatása alatt a napok legbelsőbb részeiben képződnek. Hozzájárul ehhez a
ritka gázburkok porának hőelnyelése a ködfolt-állapotban, amely por a
fokozott molekuláris mozgás következtében a tér minden irányába
szétszóródik, amíg végül a közeli nagy tömegeken, különösen a
csillagokon összegyűlve, azok energiáját növeli. Ezen folyamat
elsősorban az úgynevezett entropia növekedés ellen működik, vagyis más
szóval az égitestek közötti hőmérséklet-kiegyenlítődés ellen hat, és
megakadályozza a «hőhalál» bekövetkezését. Továbbá ott a sugárzási
nyomás, amely a napoktól elviszi az űrön keresztül a részecskéket.

Az energia megmaradásának újonnan nyert fogalma új problémák megoldását
tűzte ki a természettudósok feladatául. Azt kellett kérdezniök, hogyan
pazarolhatta a nap energiáját oly módon, hogy észrevehetőleg le ne
hűljön. Mayer azt felelte erre, hogy a nap melege azért marad meg
állandóan, mert a belezuhanó meteorok táplálják. Hogy ezen
energia-forrás teljesen elégtelen, kitünik az erre vonatkozó
fejtegetésünkből. Ugyanez áll a Mayer-féle hipotézis Helmholtz által
adott módosítására is, amely szerint a nap egész tömege a nap
középpontja felé esnék, vagyis a nap összehúzódna. Helmholtz felfogását
rendesen a Laplace-hipotézis legjobb támasza gyanánt hozzák föl, amely
szerint a nap ködfoltszerű állapotból való összehúzódás eredménye. E
feltevés szerint azonban a nap jelen erejével nem sugározhatott ki hőt
20 millió évnél tovább.

Ez azonban egyáltalában nem felel meg azon időtartamnak, amelynek a
geológusok szerint a legrégibb kambriumi fossziliákat tartalmazó rétegek
lerakódása óta el kellett mulnia. Eszerint 100–1000 millió év volt erre
szükséges, míg az ember szereplése óta csak 100,000 év mulhatott el. E
kérdésben különösen Angliában geológusok és fizikusok között heves vita
támadt, amelyben több fizikus a geológusok pártjára állott. A vita
természetesen az utóbbiak javára dőlt el, mivel ők pozitív adatokra
támaszkodhattak, míg ellenfeleik főkép azon negativ érvet hozták fel,
hogy nem tudják, hogy a nap ily körülmények között honnan kapta volna
energiáját.

Igyekeztem e próblémát annak kiemelésével megvilágítani, hogy a kémiai
folyamatok annál több meleget állíthatnak elő, mennél magasabb
hőmérséklet alatt folynak le. Tekintsük például azon folyamatokat,
amelyek egy gramm −10 fokú jégnek fokozatos hőmérséklet emelése közben
játszódnak le. Nulla foknál vízzé olvad, és eközben mintegy 80 kalóriát
használ el; 100°-nál a víz körülbelül 540 kalória elfogyasztása mellett
elpárolog. Magasabb hőmérsékletnél, körülbelül 3000°-nál a vízgőz
felbomlik hidrogén- és oxigénre, amidőn körülbelül 3800 kalóriát használ
föl. Kisérleti eszközeink felmondják tovább a szolgálatot, nem tudunk
magasabb hőmérsékletet létrehozni. De helytelen volna föltételezni, hogy
a kémiai folyamatoknak meg kell szünniök, mivel segédeszközeink nem
szolgálnak továbbra is. Valószínű, hogy igen magas hőmérsékletnél az
oxigén és a hidrogén százezrekre menő kalóriák elhasználásával felbomlik
atomjaira. Most azt lehetne mondani, hogy a kémiai folyamatok végére
értünk, mert az atómok tovább nem bomolhatnak fel. A tudomány erre azt
mondja, hogy: nem! Az atómok új kapcsolatokba léphetnek, amelyekben
roppant melegmennyiségek használódnak föl. Curie csak néhány év előtt
fölfedezte, hogy a rádium folyton hőt fejleszt. Azóta rájöttek, hogy a
rádium-vegyületek héliumot bocsátanak ki, miközben minden gr. rádiumra
200 millió kalória hő fejlődik. Magas hőfoknál ezen folyamatoknak e
hallatlan energia-mennyiség elhasználásával, tehát fordított irányban
kell lefolynia. Csak oly rövid idő óta tanulmányozzuk e jelenségeket,
hogy még nem teljesen világosak elöttünk. Azonban mi sem mond ellent
azon föltevésnek, hogy még magasabb hőmérsékletnél oly kémiai folyamatok
játszódhatnak le, amelyeknél a kapcsolatba lépő anyag minden grammja még
sokkal nagyobb hőmennyiséget használ fel. Rutherford és Ramsay
korszakalkotó kémiai fölfedezései a képzeletnek e kérdésben meglehetősen
tág teret hagynak. A radioaktiv testek a közönséges hőmérsékletnél
felbomlanak, de magasabb hőmérsékletnél ujjáalakulnak szétesett
termékeikből, ha azok a kellő mennyiségben jelen vannak. Minél magasabb
a hőmérséklet, annál kisebb mennyiségben képződnek a bomlási termékek,
és elegendő magas hőmérsékletnél az utóbbiak aligha keletkeznek. Strutt
kutatásai szerint ez már oly, aránylag alacsony hőmérsékletnél áll be,
aminő a föld felszine alatt 70 km mélységben uralkodik. Strutt azon
tényt, hogy a föld belsejében a hőmérséklet emelkedik, a benne lévő
rádium fokozatos bomlásával igyekszik magyarázni. Azt találta, hogy azon
kőzetekben, amelyek a föld kérgét alkotják, átlag egy millió köbméterre
nyolc gramm rádium esik. Ha az egész föld átlag ily arányban tartalmazná
a rádiumot, akkor a rádium bomlása következtében harmincszor annyi hő
szabadulna föl, mint amennyit a térbe való hőkisugárzás által a föld
elveszít. Mivel az nem tételezhető föl, hogy a rádium a földnek csak
harmincad részében fordul elő, amennyit a földnek 70 km mély, külső
rétege kitesz, számolnunk kell annak a valószínűségével, hogy nagyobb
mélységekben rádium képződik bomlási termékeiből, ha azok kellő
mennyiségben fordulnak elő. Azon mélységben a hőmérsékletnek körülbelül
2000° C-nak kell lennie. Egy bizonyos hőfoknál uránnak kell képződnie a
bomlási termékekből, amely bomlástermékek egyike a rádium. Azért ne
csodálkozzunk azon, hogy a nap látható részében a nap 6000° C-nál
nagyobb hőmérséklete mellett nem találtak rádiumot.

Közönséges hőmérsékletnél nem keletkezik említésre méltó mennyiségű urán
a bomlási termékekből. Rutherford szerint e hőmérsékleten hét milliárd
év alatt bomlik fel az uránium fele. Ebből arra következtet Rutherford,
hogy egy köbcentiméter hélium 760 mm nyomásnál 0° hőmérséklet mellett
egy gramm uránból 16 millió év alatt keletkezik. A ferguszonit nevű
ásvány minden benne lévő grammnyi uránra 26 köbcentiméter héliumot
tartalmaz. Ebből arra következtethetünk, hogy ezen ásvány uránja 26-szor
16 millió, azaz 416 millió év alatt bomlott föl. Oly hosszú időnek
kellett eltelnie, amióta ezen ásvány a föld belsejéből kivetett izzó
tömegekből kialakult.

A radioaktiv ásványok azon tömegei, amelyeket hirtelen kitörés lök ki a
napokból a térbe, ahol lehűlnek, természetesen bőségesen küldik ki
rádioaktiv sugaraikat. Ezek között oly rádioaktiv összetételek lehetnek,
amelyek igen hamar felbomlanak és azért nem ismeretesek a földön, mert
itt már régen meg kellett változniok. Egyáltalában nem valószínűtlen,
hogy az új csillagok körüli köd részeiben észlelt erős fénysugárzás
nemcsak az új csillagtól eltaszított, elektromossággal töltött
porrészeken alapul, hanem ily gyorsan széteső rádioaktiv anyagok
sugárzásán is.

Az új csillag föllángolásánál képződött köd a csillagok sugárzásának
fölvétele által elveszíti héliumát, amely a kozmikus poron összegyűlve
ismét a sűrűbb részekbe vándorol vissza. Ezen részek anyagának
sűrűsödése folytán emelkedik ott a hőmérséklet és az erősen rádioaktív
anyagok újból kialakulnak. Hasonló dolog történik más, robbanó, de nem
rádioaktiv testeknél. Így a ködfoltok nemcsak a porrészeket gyűjtik
össze, amelyeket a napokból kiinduló sugárzási nyomás szállít hozzájuk,
és más a napokból kitaszított anyagokat, hanem a térbe sugárzó energiát
is. Ezen por- és energia-tömegek a ködfoltnak azon részeiben gyűlnek
össze, amelyek legközelebb fekszenek a középponthoz és a melyeknek
belsejében magas a hőmérséklet. Ott radioaktiv és robbanó testekké
alakulnak, amelyek roppant nagy energiát tartalmaznak, és ha a ködfolt
nappá válik és több energiát kezd veszíteni, mint amennyit környezetétől
nyer, e testek lassú hősülyedésnél szétesnek, de óriási
energia-készletük folytán a lehűlést mérsékelik és a kisugárzás több
billió éven keresztül csaknem változatlan marad.

Világos, hogy ily módon sem az energiából, sem az anyagból semmisem vész
el a világegyetemben. Az az energia, amit a napok elvesztenek, a
ködfoltokban található fel újra, amelyek annak idején a napok szerepét
veszik át. Így az anyag az energia-fölvétel és átadás állandó pályáját
járja be. Ahhoz nem szükséges egyéb, mint az, hogy a ködfolt hidegebb
részeiben lévő gáztömegek és az oda bevándorolt porhalmazok a napok
sugárzása által vesztett energiamennyiséget fölvegyék. Az a kevés, amit
néhány év alatt a radioaktiv jelenségekből tanultunk, arra utal, hogy
kis mennyiségű anyag is roppant nagy energiamennyiséget képes
felhalmozni.

A nap belsejét ilyféle roppant melegtartálynak kell tekintenünk.
Kihűlése közben a kémiai folyamatok fordított irányban mennek végbe,
mint az összehúzódásnál, és oly melegmennyiség szabadul fel, hogy minden
grammnak több billió kalória felel meg. Mivel a nap a sugárzás folytán
grammonkint 2 kalóriát veszít évente, világos, hogy e folyamat több
billió éven át tarthat, és hogy hosszú időkön keresztül így lehetett ez,
anélkül, hogy a nap sugárzásának a geológusok által a földi élet számára
követelt körülbelül ezer millió év alatt lényegesen kellett volna
változnia. Bizonyos ugyanis, hogy a legrégibb ismert szervezeteknek,
amelyek nyomai a kambriumi kövületekben megmaradtak, oly hőmérsékleti
viszonyok között kellett élniök, amelyek nem sokban különböznek a
maiaktól. E szervezetek a fejlődés oly magas fokát érték el, hogy
fölvehetjük azt, hogy azon kornak, amely az egysejtű lények első
megjelenése és a kambrium kora között eltelt, legalább is oly hosszúnak
kellett lennie, mint azon időnek, amely a kambriumtól a jelenkorig
lefolyt. Még régibb geológiai rétegekben lévő szerves maradványok vagy
sokkal mulandóbbak voltak, semhogy megkövesedett állapotban
megmaradhattak volna, vagy pedig az idők folyamán a rendkívül nagy
nyomás és hőmérséklet, vagy mindkettő együttes befolyása következtében,
amelyeknek azon rétegek millió éveken keresztül ki voltak téve, ezen
maradványok elpusztultak.

Miután így meggyőződtünk a világegyetem változásai ciklikus jellegének
lehetőségéről és érthetőségéről a lord Kelvin és Clausius által
föltételezett hő-halálra vezető egyenletes fejlődéssel ellentétben,
foglalkozzunk néhány oly nézettel, amelyet e kérdés tárgyalása folyamán
vetettek föl. Mivel elmélkedésünket nem terjeszthetjük ki az egész
végtelen világegyetemre, arra a részére szorítkozunk, amely
megfigyelésünk számára hozzáférhető. Ez a rész azonban oly nagy, hogy
ködfoltokból, kozmikus porból, sötét tömegekből és napokból álló
összetétele valószinüleg kevéssé tér el a világegyetem más megfelelő
nagy részeitől. Azon következtetéseket, amelyeket ezen rész számára
levontunk, valószínűleg a világegyetem minden más részére is
vonatkoztathatjuk, és így az egész végtelen térre. Először is keressük a
hőmérséklet totális eltérését a középhőmérséklettől a vizsgálat alá vett
tér-részletben. Legyen pl. a nap középhőmérséklete tíz millió fok, és a
szemügyre vett világűr-rész anyagának középhőmérséklete egy millió fok,
akkor a nap hőmérsékletének, a középhőmérséklettől való eltérése kilenc
millió fok. Ha ezen értéket megszorozzuk a nap tömegével, kapjuk a nap
részesedését a totális eltérésben. Hogy azonban egész pontosan
számítsunk, a napot két részre kell osztanunk, egy belsőre, amelynek
hőmérséklete több egy millió foknál, és egy külsőre, amelynek
alacsonyabb a hőfoka, és minden egyes rész számára ki kell számítanunk a
tömegnek és a középhőmérséklettől való eltérésnek szorzatát, aztán a két
eredmény algebrai összegét kell képeznünk tekintet nélkül a plusz vagy
minusz előjelre.

Ugyanazon eljárást alkalmazzuk a ködfoltoknál, pl. az Orion övében lévő
nagy ködfoltnál. Ez esetben az eredmény kétségkívül negativ előjelű,
mert a ködfoltok hidegek. Miután ezen műveletet minden csillag, ködfolt,
bolygó, vándorló por és meteortömeg számára elvégeztük, összegezzük az
eredményeket. Ezen rendkívül nagy összeget nevezzük A-nak. Vegyünk fel
egy vízszintes tengelyt, amelyre rámérjük az idő értékeit; a jelent null
pont jelezze, az elmúlt idő tehát negativ lesz, a jövő pozitiv. A
függőleges tengelyre mérjük a totális eltérést az egyes időpontokban. Mi
történik most? Kövessük először is Clausius gondolatmenetét. Az entropia
törvénye szerint a hőmérséklet a kiegyenlítődés felé törekszik, vagyis a
teljes eltérés, amely ma A, holnap kisebb lesz, és bizonyos idő múlva,
mondjuk 10 millió év múlva B-ig fog sülyedni. A kiegyenlítődési folyamat
tovább halad, de mivel a hőkülönbség kisebb mint azelőtt, a
kiegyenlítődés lassabban fog történni. Azon görbe tehát, amely a totális
eltérés változását mutatja, B-től kezdve kevésbé meredeken fog esni,
mint A-tól B-ig. De mindenesetre esik tovább, azonban az
átlag-hőmérséktől való totális eltérés folyton kisebbé válik, míg végül
amint a matematikusok mondják, a nulla határérték felé fog
aszimptotikusan közeledni. Elegendő hosszú idő után ezen eltérés
tetszésszerinti kis értéket ér el, vagyis más szóval végtelen hosszú idő
múlva értéke nulla lesz.

Most haladjunk az időben visszafelé. Az A pont előtt a görbének a
jelzett okoknál fogva meredekebbnek kell lennie, mint utána. Bizonyos
időben, tegyük fel tíz millió év előtt a teljes eltérés C értéket ért
el, és ha elég messzire megyünk vissza, minden A-nál nagyobb értéket
elérhetett, bármily nagynak is képzeljük azt. Vagyis amint a
matematikusok kifejezik, végtelen hosszú idő előtt a hőmérséklet teljes
eltérésének végtelen nagynak kellett lennie. Ez az eset azonban csak
akkor volna lehetséges, ha a világegyetem egyes részei, amelyek
számunkra még láthatók, végtelen magas hőmérsékletűek lettek volna. Ez
viszont azt vonta volna maga után, hogy az átlagos hőmérsékletnek és
ennél fogva az energiának is végtelen hosszú idő előtt végtelen nagynak
kellett volna lennie a felvett tér-részletben. Mivel azonban az energia
mennyisége változatlan, nem vehetett fel a multban bármely nagy értéknél
nagyobb értéket.

Ez a hipotézis tehát tarthatatlan. Némely fizikus e nehézségből a
következő kivezető utat kisérelte meg. Bár a hőmérsékleti
egyenlőtlenségek a multban nagyobbak voltak, mint most, elgondolható,
hogy a kiegyenlítődés lassabban ment végbe. A hőmérsékleti eltérés
kezdetben végtelen lassan esett volna, aztán mondjuk D határértéktől
kezdve gyorsabban, amíg ma nagy sebességgel esik, hogy végül nullára
csökkenjen. Más szóval a világnak végtelen hosszú időn át halottként
kellett volna pihennie, hogy aztán ép azon időben, amellyel a geológia
és a paleontológia megismertet bennünket, őrült gyorsasággal kifejlődjék
és aztán mindjobban visszaessen a halál örök tétlenségébe. Christiansen,
hogy e hipotézis képtelenségét és minden természettudományi
megfontolással ellentétes voltát kimutassa, a következő példát hozza
föl. Egy halom puskapor hosszú ideig feküdhet látszólag anélkül, hogy
változnék. Valaki tűzbe borítja, vagy a villám meggyújtja, a puskapor
lobot vet, és az előbbi lassú változást a magas hőmérséklet annyira
meggyorsítja, hogy a másodperc tört részében szörnyű gyorsasággal folyik
le. Ezt egy kissé lassúbb, percekig tartó vegyi folyamat követi, mivel
az égési termékek a levegő nedvességével jutnak érintkezésbe, aztán
látszólag vége az átalakulásnak. A másodpercnek az örökkévalóságban
elenyésző tört része felelne meg a világegyetem fejlődési korának,
amelyről tudunk valamit. Ezt azonban tüzetesebb vizsgálat után aligha
fogadná el egy természettudós. Azt a nehézséget is tartalmazza e
hasonlat, hogy a puskapor, miként azt a vegyészek tanítják, még alacsony
hőmérsékleten is lassú változásnak van alávetve, amely változás csak az
abszolut nulla fokú hőmérsékletnél érné el a nulla értéket. De azt sem
képzelhetjük el, hogy a világ előbb rendkívül lassan fejlődött volna,
mivel középhőmérséklete igen alacsony lett volna. Az ily föltevés
teljesen igazolatlan volna. Ellenkezőleg, azon esetben miként
Christiansen mondja, föl kellene tételeznünk, hogy ismeretlen természeti
erők játszottak közre a világegyetem fejlődésében. Ily lehetőség pedig
teljesen kívül esik tapasztalatunk körén, ezzel nem számolhatunk.

Hasonló módon tárgyalhatnók az entropiát is. A bizonyítás tudományosabb
volna ugyan, de nem oly könnyen érthető. A világegyetem fejlődését
illetőleg az eredmény ugyanaz volna. A középhőmérséklettől való eltérés
a világűr általunk megvizsgált részében idők folyamán valószinüleg közel
állandó maradt. A napnál az eltérés fokozatosan csökken, de e csökkenést
pótolja azon hőemelkedés, amely a ködfoltoknak csillaggá való
átalakulását kiséri.

Az entropiára ugyanaz áll. Értékének egészben véve csaknem
változatlannak kell maradnia. Egyrészt állandóan növekszik a napnak a
hideg ködfoltok felé való kisugárzása folytán, másrészt folytonosan
csökken a könnyű gázak leggyorsabb molekuláinak a ködfoltokból való
távozása folytán és azoknak sűrűbb anyagfelhalmozódásokon való
összegyülemlése folytán. Ha a világegyetemnek számunkra látható részéből
egy még kisebb részt veszünk tekintetbe, aminő pl. a naprendszer, akkor
azt találjuk, hogy a középhőmérséklet ott semmikép sem állandó, hanem
jelenleg csökken. Ezen hősülyedésnek végül, amikor a nap kialudt, igen
lassúvá kell válnia, hogy azután ha a kihűlt napból összeütközés
következtében majd ködfolt keletkezik, hőemelkedés váltsa föl, amely az
új nap keletkezése után még egy ideig folytatódik.

Spencer eszméje tehát a fejlődés állandó periódikus változásairól minden
egyes naprendszerre áll. De nem beszélhetünk miként Spencer ritmikus
változásról, mert a napok világában az illető periódusok ép oly kevéssé
szabályosak, mint a molekulák ide-oda vándorlása.

A periódus hosszát és lefolyását a ki nem számítható véletlentől függő
más testekkel, nappal, illetőleg molekulával való összeütközés határozza
meg, amely testek tulajdonságai kihatnak a későbbi fejlődésre.

Sajátságos, hogyan változott meg fokozatosan az idő fogalma. Cicero
fentemlített becslése, amely szerint a kaldeusok már 340,000 év előtt
csillagászati megfigyeléseket eszközöltek, mutatja, hogy az ókor embere
nem riadt vissza attól a gondolattól, hogy a föld már igen régóta áll
fenn. Az indus filozófusok is azt hitték, hogy a világ régóta áll. A
középkorban teljesen letünt e felfogás.

Rhabanusz Maurusz «De Universo» című nagy munkájában (a kilencedik
század elején) úgy nyilatkozik, hogy a megkövesedések, amelyeket fönn a
hegyekben találnak, három nagy, világot átfogó vízözönből erednek,
amelyek közül az első Noé idejébe, a második Jakab patriárcha és
kortársa Og király idejébe, a harmadik Mózes és kortársa, Amfitrion,
(mondai alak, Perzeusz unokája) idejébe esik. A világ korát igen
alacsonyra becsülték. Snyder azt írja, hogy Usher püspök, Shakespeare és
Bacon kortársa zsidó elbeszélések alapján kiszámította, hogy a világot
Isten időszámításunk előtt 4004 évvel teremtette és pedig január első
hetében; ezen adat mai napig megvan az angol bibliában. Buffon azt az
időt, amely alatt a föld azon izzó állapotból, amelyben a naptól való
elválásánál volt, a jelen hőmérsékletére lehűlt, 75,000 évre becsülte.
Babiloni és egyiptomi ásatások azt bizonyítják, hogy ott időszámításunk
előtt 7000–10,000 évvel a művelődés már meglehetős magas fokon állott.
Azon igen élethű képek korát, amelyeket az úgynevezett Magdalén-korból
Dél-Franciaország és Spanyolország barlangjaiban találtak, körülbelül
50,000 évre becsülik, és a legrégibb, biztosan emberektől eredő tárgyak
leleteinek korát 100,000 évre tartják. Az ember bizonyosan élt már a
jégkorszak előtt és alatt, amely a harmadkor vége után világrészünk
északi részeit többször elborította. És végül a geológusok azt hiszik,
hogy élet már körülbelül ezermillió év óta van földünkön magas fejlődési
állapotban; de a földi élet keletkezése óta tán két annyi idő múlt el.
Igen gyorsan közeledünk tehát azon magas szám felé, amelyet az indus
filozófusok vettek föl a földi élet fejlődése számára.

A legutolsó kérdéshez értünk, ahhoz t. i. hogyan alkalmazhatjuk az
örökkévalóság fogalmát az élet létezésének kérdésére. A természettudósok
általában azon felfogás felé hajlanak, hogy az élet még ma is működő
kémiai és fizikai erők hatására a földön jött létre. A többség felfogása
e tekintetben nem különbözik lényegesen a primitiv népekétől. Mások azt
tanítják, hogy a földi élet a világűrből származik. E felfogással
találkozunk az északi legendákban is, amelyek több isten és egy emberpár
földrevándorlásáról regélnek, akik a Mime kútja melletti ligetből (amely
megfelel a világűrnek) jöttek ide. E felfogás számos követőre talált,
közöttük megemlítendők a kiváló botanikus Ferdinánd Cohn és lord Kelvin,
korunknak talán legnagyobb fizikusa. Az e felfogással eddig együttjáró
nehézségeket oly módon igyekeztem elhárítani, hogy fölvettem a sugárzási
nyomást, mint azon hajtó erőt, amely a csirákat a világűrön át tovább
viszi. Hogy e felfogás a nagy nehézségek dacára, amelyekkel küzdenie
kellett, mégis több követőre talált, annak az az oka, hogy végül is
belefáradtak a minden évben újra felbukkanó téves hír cáfolásába, amely
szerint sikerült volna a holt anyagot csira nélkül életre kelteni. E
kérdés körülbelül ugyanazon stádiumban van, mint aminőben fél évszázad
előtt volt a «perpetuum mobile» problémája. Igen valószínű, hogy az
«ősnemzés» problémája jelen alakjában, mint előbb a «perpetuum mobile»
lekerül a tudományos kutatás mezejéről. Egyéb alig marad hátra, minthogy
föltegyük, hogy az élet a világűrből, azaz előbb lakott világokból
került a földre, és hogy az élet az anyaghoz és energiához hasonlóan
örök. Jelenleg azonban igen lényeges különbség van közöttük, amely
megnehezíti az élet örökkévalóságának bizonyítását; nem tudjuk ugyanis
az életet különböző megjelenési alakjaiban mennyiségére nézve megmérni,
mint az anyagot és az energiát. Azonkívül világos, hogy az élet hirtelen
megsemmisíthető anélkül, hogy kimutathatóan más élet keletkezne belőle.
Buffonnak sajátságos, különálló felfogása volt az «élet-atomok»
megmaradásáról.

Az élet-mennyiség mérési módjának felfedezése forradalmi felfedezés
lenne, ami tán sohasem lesz meg, de az élet örök tartamát mégis könnyen
megérthetjük. A természet örök körforgásában mindig lesznek oly
égitestek, amelyeknek viszonyai az életre nézve kedvezőek, és azért
bizonyos, hogy élőlények népesítik be azokat. Ha a «pánszpermia»
elmélete győzedelmeskedni fog, igen fontos hatással lesz a biológiai
tudományokra, épúgy, mint a hogyan az anyag megmaradásának elve az
utóbbi években rendkívül termékenyítőleg hatott az exakt tudományok
fejlődésére.

Egy fontos következtetést már előre levonhatunk, hogy a világegyetemben
lévő összes élőlények szervezetileg rokonok, és ha az égitestek egyikén
megindúl az élet, annak a legalsóbbrendűbb ismert formákból kell
kiindulnia, hogy aztán lassú fejlődés folyamán mind magasabb fokig
emelkedjék. A fehérje minden körülmények között kell, hogy anyagi
alapját képezze az életnek, és olyan eszmét, aminő pl. az, hogy a napban
élőlények lehetnek, a képzelődés birodalmába kell számüznünk.

A filozófusok legtöbbje az örökélet elméletének volt híve és ellenzője
az ősnemzés tanának. Elegendő, ha arra vonatkozólag Herbert Spencer
szavait idézzük, akinek talán többel tartozunk, mint bárki másnak az
evolució filozófiájának összefüggő kidolgozásáért. Egy megjegyzése így
hangzik: «Azok, akik azt állítják, hogy élőlények élettelen testekből
vagy semmiből keletkezhetnek, kéretnek, írják le, hogy és mint
keletkezhet egy új szervezet, de világosan, és akkor azt fogják találni,
hogy sohasem gondoltak ki olyasmit és nem is fognak tudni kigondolni.»

Cuvier a teremtési elméletet a végletekig vitte. D’Orbigny-vel együtt
fölvette, hogy a természet bizonyos nagy forradalmainál, amelyeket
vulkánikus kitöréseknek képzelt, minden élet elpusztul és az
elpusztultak helyébe más fajok teremtettek. E felfogás most teljesen
elavult, de miként Frech nemrég megmutatta, egészséges magvat is
tartalmazott. Csak a vulkanikus kitöréseket pótolnunk kell a nagy
éghajlati változásokkal, amelyeket jégkorszak név alatt ismernek. A
jégkorszakok idején sok növény és állatfaj elpusztult, ezeket a hideg
elmultával új fajok váltották fel, amelyek közbe kifejlődtek vagy
életben maradtak.

Jacques Loeb, a kiváló amerikai fiziológus ráterelte a figyelmet a
tengervíz alkalikus hatására a kereszteződésből származó fajok
létrejötténél. Közönséges tengervízben a strongylocentrotus purpuratus
nevű tengeri sün petéit nem termékenyíti meg az asterias ochracea
tengeri csillag magja. De ha 3–4 cm3 négyszázalékos nátronlug oldatot
adunk a tengervíz literjébe, akkor a kereszteződés kitünően sikerül. De
mivel a tengervíz alkalinitása oly időszakban növekedik, amikor a levegő
kevés szénsavat tartalmaz, nem valószinütlen, hogy a jégkorszakok
idején, amely az életre egyébként kedvezőtlen volt, új fajok
keletkeztek. Ily módon midőn visszatért a meleg, verseny támadt az új
fajok között a jégkorszak utáni szabad területen, és világos, hogy ez az
életrevalóbb fajok erős fejlődésének kedvezett.

Mielőtt elhagynók a pánszpermia kérdését, néhány azzal összefüggő dolgot
érintünk, melyeket a legutóbbi idők kisérletei világítottak meg.

Az a lehetőség, hogy az élet a sugárzási nyomás segítségével egyik
bolygóról egy másik, távoli naprendszer bolygójára juthat, azon alapul,
hogy a világűrben, a naprendszerek határain túl alacsony hőmérséklet
uralkodik, aminek következtében az életfolyamatok ott oly erősen
csökkennek, hogy az élet ezáltal millió éveken át megmaradhat. Madsen és
Nymann, valamint Paul és Prall több nevezetes kisérletet tettek abban az
irányban, hogy minő befolyással van a hőmérséklet az élet megmaradására.
Az előbbiek a lépfene-spórák szívósságát vizsgálták különböző
hőmérsékletnél. Alacsony hőfokon (pl. jégveremben) hónapokig el lehet
tartani azokat, anélkül, hogy csiraképességükből észrevehetőleg
veszítenének, míg 100°-nál néhány óra alatt elpusztulnak. Az az érdekes,
hogy a hőmérséklet itt körülbelül ugyanoly befolyást gyakorol, mint más
életfolyamatnál, úgy hogy ha a hőmérséklet tíz fokkal emelkedik, a
reakciók mintegy két és félszer gyorsabban állanak be. Ezen arányt
vettem alapul azon számításaimban, amelyek a csiraképességnek alacsony
hőmérséklet melletti tartamára vonatkoznak.

Amíg ezen kisérletek a víz fagypontja feletti hőmérsékleten történtek,
addig Paul és Prall kisérletei a folyékony levegő forrpontján (−195°)
folytak le. Emellett a sztafilokokkusz vegetativ formáit használták (nem
spórákat), a baktériumok egy faját szárított állapotban. Amíg ezek fele
a rendes szobai hőmérsékletnél három nap alatt elpusztult, addig a
folyékony levegő hőmérsékletén életképességük négy hónap alatt sem
csökkent észrevehetőleg. Ez igen szép bizonyíték a csiraképesség
konzerválására a rendkívüli hideg által. Föltesszük, hogy a világűrben a
legnagyobb fokú hideg uralkodik.

Egyébként a perpetuum mobile és az ősnemzés problémáinak
összehasonlítását még egy irányban folytathatjuk. A tapasztalat azon
meggyőződésre késztet, hogy a földön és általában a naprendszerben
uralkodó viszonyok között lehetetlen munkakifejtés mellett örök mozgás.
De meg kell azt is engednünk, hogy a Maxwell által fölvett kivételes
eset nagy szerepet játszik a ködfoltokon, azon égitesteken amelyek
bizonyos tekintetben ellentétei a napnak. Hasonlóan elképzelhető, hogy
amennyire ma meg tudjuk itélni a dolgot, ősnemzés nem fordulhat elő a
földön; és valószinüleg előbb, a meglehetősen hasonló viszonyok között
szintén nem fordulhatott elő; de a világegyetem más részében, ahol
lényegesen eltérők a fizikai és kémiai viszonyok, aminők kétségkívül
vannak és voltak a mérhetetlen űrben, fölléphetett e jelenség.

Azon pontról vagy pontokról, ahol ősnemzés lehetséges volt,
elterjedhetett az élet aztán a többi lakható égitestre. Ha az ősnemzés
eszméjét ebben az értelemben vesszük, sokkal valószínűbb, mintha azt
tételeznők fel, hogy az élet minden egyes, végtelen számú égitesten,
ahol csak előfordúl, csira nélkül keletkezett.

Viszont világos, hogy miután a világegyetem egészében véve végtelen idő
óta áll fenn a maihoz hasonló viszonyok között, tehát életnek is kellett
mindig lennie, bármily távoli multra is gondolunk.

Ezen utolsó fejezetben igyekeztünk bebizonyítani, hogy még mielőtt a
természettudományok alapvető törvényeiket (az energia- és
anyagmegmaradásának törvényeit) formulázhatták volna, ezen törvények
többé-kevésbé tudatosan alapul szolgáltak a filozófusok
világmagyarázatainak. Tán azt lehetne mondani, hogy sokkal észszerűbb
lett volna minden további nélkül elfogadni a filozófusok felfogását és
nem várni a természetkutatók megokolására. Ez tán meg is történt volna,
ha e filozófusok tanaival egyidejüleg nem hirdettek volna más
gondolkodók határozottan ellentmondó nézeteket. A természettudományi
vizsgálat tehát nélkülözhetetlen volt.

Továbbá nagy különbség van azon filozófiai elmélkedések és az
utóbbiakból levezetett természettudományi törvények között. Ha például
Empedoklesz és Demokritosz azt tanították kortársaik általános
felfogásával ellentétben, hogy az anyag megmarad, az teljesen más, mint
Lavoisier bizonyítása, hogy ha a fém oxigént vesz a levegőből és azáltal
nehezebbé lesz, a súlynövekedés teljesen megfelel a fém által lekötött
oxigén súlyának. E kisérlet csak egyike ama bizonyításoknak, amelyeket a
kémikusok minden nap adnak és amelyek azt mutatják, hogy az anyag
megmaradásának elvéből levont következtetések sohasem vezetnek félre
bennünket.

Hasonlókép áll a dolog Descartes, Leibnitz és Kant filozófiai
elmélkedéseinél a nap fokozatos kiégéséről, amelyekben már homályosan
benne rejlik az az eszme, hogy az energia nem keletkezhet semmiből.
Azonban csak Mayer és Joule kisérleti bizonyításai után, amelyek
megmutatták, hogy amint egy bizonyos energiamennyiség (pl. munka
alakjában) eltünt, a megfelelő mennyiség mindig föllép más alakban (pl.
hő alakjában) – csak ezek után lehetett teljes bizonyossággal állítani,
hogy a nap felhalmozott energiamennyisége a kisugárzás következtében
mindinkább csökken, míg végül egészen el kell fogynia, ha csak
egyik-másik módon nem pótolja valami. Azelőtt a legkiválóbb férfiak,
mint Laplace és Herschel is, nem találtak ellentmondást azon
föltevésben, hogy a nap sugárzása csökkenés nélkül örökké tart, ez a
mindennapi tapasztalaton alapuló általános felfogás ma is fennáll. Kant
felfogása a világfolyamat mindig visszatérő megújhodásáról – bár csak
általánosságokat említ – igen nevezetes, de ellentmondásba jut a
kivitelben az energia megmaradásának elvével. Ugyanaz áll Du Prel
kisérletére is.

Kantnál a világfolyamat megismétlődésének eszméje etikai elven alapul.
«Jóleső érzéssel» fogadja azon gondolatot, hogy a világon továbbra is
lesz szerves élet. Azonkívül szerinte ellentmond az isteni
tökéletességnek, hogy a napok örökre kialudjanak. Spencer tárgyilagosabb
szempontból indul ki, amikor azt mondja, hogy a világegyetem
fejlődésében bizonyos törvényszerűség érvényesül. Ő azon modern
állásponton van, hogy a világ végtelen idő óta áll fenn és nem is lesz
vége, míg Kant azt hitte, hogy a világ teremtés által jött létre.
Spencer szerint az anyag összehúzódásának és szétszóródásának korszakai
váltakoznak, ami az indus nyugalmi és fejlődési periódusokra emlékeztet.
A naprendszer, mondja Spencer, mozgó egyensúlyi helyzetben lévő
rendszer, amely végül úgy oszlik el, hogy megint megritkult anyaggá
válik, mint aminőből keletkezett. De hogyan történjék az ily
szétszóródás, amikor csak vonzó erő ismeretes, aminő Newton
gravitációja, az érthetetlen. Jóllehet Spencer megemlékezik az égitestek
közötti összeütközés lehetőségéről, azonban a szétszóródás folyamatában
nem tulajdonít annak szerepet. De ha taszító erők nem volnának, akkor
minden koncentrálódnék a világegyetemben.

A világegyetem örök ciklikus fejlődésének eszméjét – amelyről az indus
filozófusok a mult szürkületében álmodoztak – csak úgy dolgozhatjuk ki,
ha megalkotjuk a sugárzási nyomás fogalmát és bebizonyítjuk, hogy az
entropia bizonyos körülmények között csökkenhet is.

Az eszmékkel úgy vagyunk, mint az élő szervezettel. Sok magvat hintenek
el, de csak kis mennyiség indul csirázásnak; és a belőlük kifejlett
élőlények közül a legtöbben a létért való küzdelemben elpusztulnak, úgy
hogy csak kevés marad életben. Hasonló kiválasztásnak vannak alávetve a
természettudomány tanai, a természetnek leginkább megfelelőket szemelik
ki közülök. Gyakran halljuk, hogy hasztalan foglalkozunk elméletekkel,
mert azokat mindig megdöntik. Aki azonban így beszél, az nem látja
tisztán a fejlődést. A ma uralkodó elméletek, amint az eddigiekből
láthattuk, a legrégibb kor felfogására vezethetők vissza. Homályos
sejtésekből kiindulva mind nagyobb világosságra és érvényességre tettek
szert. Például Descartes örvényelméletét elhagyták, amint Newton
meggyőzően kimutatta, hogy a világűrben nem lehet jelentős mennyiségben
anyag; de Descartesnak több eszméje életképes maradt, ilyen például
nézete a ködfolt forgásáról, amiből a naprendszer fejlődött ki. Épúgy
felismerjük nézetét a bolygóknak az űrből a naprendszerbe való
bevándorlásáról Laplace azon tanában, hogy bevándorolt üstökösök részt
vettek a bolygók képződésében és befolyásolták mozgásukat, valamint a
fentemlített észrevételben, hogy a vonzási középpontok, amelyek körül a
napködfoltban a bolygók képződtek, kivülről jöttek.

Mi sem tévesebb tehát, mint azon felfogás, hogy az elméleti munka
kozmogóniai kérdésekben hasztalan, vagy hogy nem juthatunk tovább, mint
az ókor filozófusai, mert néhány általuk hirdetett felfogás igen közel
járt az igazsághoz és azért föltaláljuk azokat modern kozmogóniáinkban
is. E téren a fejlődés a legutóbbi idő folyamán gyorsabban haladt előre,
mint bármely előbbi időben, ami a természettudományok jelen virágzó
korának köszönhető, amellyel még megközelítőleg sem versenyezhet egy
megelőző korszak sem.

Örvendetes tény az is, hogy az évszázadok folyamán mindjobban haladt az
emberszeretet, amire fentebb nem kevés példát soroltunk föl. Nagyjában
véve tagadhatatlan, hogy a mindent átölelő természet, a szabadság és az
emberi érték fogalmai mindig egyidejüleg fejlődtek, avagy megállottak,
aminek kétségkívül az az alapja, hogy ha az emberiség előre halad, a
különböző művelődési területek mind kibővülnek. Mi azt találjuk, hogy a
természettudósok minden korban szót emeltek az emberszeretet érdekében.

Aki éber szemmel kiséri a természet fejlődésének lehetőségeit, és annak
végtelen változatosságát, irtózik a csalárdságtól és megveti a más
rovására való boldogulást.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A bunurongok igen alacsony fokon álló törzse az ausztráliai
tengerparton, azt mondja, hogy a sas alakú Bun-jel isten teremtette a
világot. Miből, nem mondják.]

[Footnote 2: Alkalmas magyar fordítása nincs.]

[Footnote 3: A szinodikus vagy holdhónap ujholdtól ujholdig tart.]

[Footnote 4: Pontosabban 60·27 földsugár.]

[Footnote 5: Jelenleg 23° 27′ 26″.]

[Footnote 6: Ez az érték a valószinű eredője a Nap és a ködfolt relativ
sebességének. Úgy a Nap, mint a ködfoltok környezetükhöz képest 20
km/sec. sebességgel mozognak.]

[Footnote 7: Excentricitás alatt értjük a gyujtópontnak az ellipszis
középpontjától való távolságát viszonyítva a fél nagytengely hosszához.]

[Footnote 8: Mert 0·235:1=2·35:x, amiből x=10.]

[Footnote 9: Ezen ú. n. izotermális réteg az egyenlítő közelében több,
mint 20 km magasságban fekszik, Közép-Európában 11–12 km, és a 70°
szélesség alatt 8 km magasságban.]

[Footnote 10: Miután az előbbi számítások szerint földünkön a légköri
hőmérséklet emelkedése km-enként 10°-ra volna tehető.]

[Footnote 11: 274:42·5=6·44.]

[Footnote 12: 1200 km-nek.]

[Footnote 13: Ekholm még alacsonyabb értéket nyer, 5·4 millió fokot.]

[Footnote 14: Fábián Gábor fordítása.]

[Footnote 15: Spinoza, a nagy filozófus 1632-ben született Amsterdamban;
1677-ben Hágában halt meg. Sorsa igazolja, mennyire haladt azóta a
civilizáció, azért közöljük itt röviden. Szülei portugáliai zsidók
voltak, kik az inkvizició üldözései elől menekültek Hollandiába. A
rendkivül tehetséges ifjú kora vallási dogmáiban való kételkedését nem
tudta leküzdeni, ezért hitsorsosai üldözték. Végül igyekeztek
rábeszélni, hogy nagy jutalom ellenében ismerje el a zsidó vallást.
Megvetéssel utasította vissza az ajánlatot. Erre élete ellen törtek és
kizárták a zsidó közösségből. Azután optikai lencsék csiszolásával
foglalkozva, szűkösen tartotta el magát és nagyszerű filozófiai műveket
írt.]



TARTALOMJEGYZÉK.

  A szerző előszava  5
  I.  A primitiv népek mondái a világ keletkezéséről  11
  II.  Az ősidők kulturnépeinek teremtési mondái  27
  III.  A legszebb és legmélyebb teremtési mondák  45
  IV.  A régi filozófusok világmagyarázatai  61
  V.  Az újkor kezdete: a lakott világok sokaságának tana  89
  VI.  Newtontól Laplaceig. A naprendszer mechanikája és
       kozmogóniája  117
  VII.  Újabb csillagászati felfedezések  139
  VIII.  Az energia fogalma a kozmogóniában  171
  IX.  A végtelenség fogalma a kozmogóniában  197


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

33 |Dclitsch |Delitsch

73 |Kr. e. 611–547 között) |(Kr. e. 611–547 között)

79 |270 körül |270 körül)

102 |végnélk ülinek |végnélkülinek]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A világegyetem élete és megismerésének története a legrégibb időtől napjainkig" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.