Title: Nagy idők, nagy emberek: Regény
Author: Vas, Gereben
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Nagy idők, nagy emberek: Regény" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

EMBEREK ***


MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

28. KÖTET

NAGY IDŐK, NAGY EMBEREK

Irta

VAS GEREBEN

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1906

[Illustration]

NAGY IDŐK, NAGY EMBEREK

REGÉNY

IRTA

VAS GEREBEN

HEYER ARTHUR RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1906

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.



VAS GEREBEN.

1823–1868.

Ezt a különös nevet tette népszerűvé Radákovits József, ki az ötvenes
évek elbeszélő írói közül Jókai mellett a legszilárdabban tartja helyét.
Nem állt soha magasan, de nem is szállt alá egy csöppet sem.

Jó helyen született, túl a Dunán, a hol legszínesebb a magyar szó, a
fürgedi pusztán, egy kis ispáni lakban, csikósok, bojtárok, öregbéresek
és urasági hajdúk közt, és jó időben, 1823-ban, mikor még a régi világ
meg volt a maga pipázó táblabíráival és még a só is sósabb volt talán
mint most.

Minthogy igen egészséges, erős gyerek volt és minthogy az ispán fia
volt, egymásután verte földhöz a béresgyerekeket s messze földön úgy
volt ösmeretes, mint a legvásottabb kölyök, a ki mindenkinek túl jár az
eszén.

Kilencz éves korában beadja apja iskolába Veszprémbe, a hol sok pap, sok
kanonok, következéskép sok anekdota van: Ispán Jóska szereti ezeket – az
anekdotákat, jobban mint a papokat. Tizenkét éves korában Pécsre kerül,
a hol szintén sok pap van, sok anekdota és sok bor. Itt a bort szereti
meg Ispán Jóska, korhelykedik, kicsapják az iskolából.

Az uradalomban gazdasági irnoknak ragasztják meg, de fránya csínyeket
visz végbe, gúnyolja a tiszttartót, amiért nemsokára elbocsátják a
szolgálatból, sőt atyját is miatta nyugdíjazzák.

Ez a csapás mély hatással van rá s komoly elhatározást érlel meg benne,
hogy pályát tör magának. Ügyvéd akarna lenne, de bizonyítványai nem
elegendők, hogy a jogakadémiára fölvegyék.

Ravasz furfanggal eszeli ki a módját. Van egy rokona, Radákovits Bódog,
a kit éppen akkor neveztek ki hivatalba. Tudja, hogy ennek az iskolai
bizonyítványa a sárvári uradalom irodájában hever, kikéri rokona
nevében, annak tudta nélkül, s a Bódog név mellé odaírja a József nevet,
és most már Radákovits Bódog József néven fölveszik a győri
jogakadémiára.

Győrben is sok pap van és sok anekdota s itt már a papokat szereti
jobban, mint az anekdotákat, mert jó asztalt visznek s ennél a víg,
anekdotázó jurista szívesen látott vendég.

Radákovits Bódog Józsefnek a győri élete a legverőfényesebb. Testi
ereje, ötletessége, sok természetes esze, vídámsága és az irodalmakban
való jártassága az ifjuság vezérévé avatja. Annyira népszerű a jobbára
még német városban, hogy _Kétgarasos Tár_ czímen lapot alapít és itt
használja először a Vas Gereben nevet, melyet csípős élczeiért sóztak rá
gúnyelnevezésül a társai. Nyilvános felolvasásokat tart, melyeknek
humoros fordulatossága, zamatos nyelve elbájolja az ott lakó
nagytekintélyű író-doktort: Kovács Pált. Általában mindenki azt jósolja,
hogy Radákovitsból nagy ember lesz, ha majd kiforrja magát.

De Radákovits legalább mint ember sohasem forrta ki magát. Bohém maradt
egész élete végéig, könnyelmű és nem válogatós az eszközökben. Mint
írónak azonban gyorsan növekszik népszerűsége. Vahot a _Pesti Divatlap_
munkatársának hívja meg, minden lap dolgozatokat kér tőle. A közönség
kapva kap rajtok.

A siker elszédíti; elbízza magát s nem kimél semmit és senkit csípős
megjegyzéseivel. Éles nyelve, melylyel, az ő szertelen hasonlataiból
használva egyet, «meg lehetett volna egy húsz holdas rétet kaszálni»,
sok kellemetlenségbe sodorja. Mindamellett fényesen megy ügyvédi
irodája, első prókátora Győrnek, ki a bikára is rádisputálja, hogy
borjút ellett, az ő paraszti stilusával szólva. Megházasodik, családot
alapít s legboldogabb napjait éli, mikor az 1848-ki mozgalmak kiütnek.

Eötvös kultuszminiszter egy néplap megindítását veszi tervbe, s miután
Arany János nem vállalja a szerkesztését, Vas Gerebent szólítja fel, a
ki aztán meg is indítja a _Népbarát_-ot, a legelső magyar néplapot,
melynek tőrülmetszett, de egy kicsit körmönfont nyelve, magyaros
zamatja, képektől duzzadó előadása nagy feltűnést kelt, ezer és ezer
példányban fogy, s még a nagy urak is úgy becsülik, mint valami
csodálatos csemegét.

Erős hangon ír, szinte durván a korona ellen s ugyancsak sok van a
rovásán, midőn a szabadságharcz letiprása után gonosztettekre váltak a
hazafiúi erények. Az ő osztályrésze is bújdosás lesz, de nem bírja
sokáig, Pestre megy, följelenti magát s börtönbe kerül. Elveszett
embernek tartják, de szerencsésen megmenekül és azután nyomorog és e
nyomorúságában vígasztalja nemzetét. De hiszen csak a kort kell
említeni. A többi aztán egyszerű chablon. A Párkák _egyenruhát_ szőnek a
magyar írók sorsául.

Vas Gerebentől a hatalom elkobozza az ügyvédi diplomát (úgy is csak
félig volt az övé), de tollát el nem vehette, és a mint kábultságából
föleszmélt a nemzet, ő maga, ki nejét és kenyérkeresetét vesztette,
munkához lát és megkezdi írni regényeit, melyek a régi világ után
sóhajtanak vissza – a melybe a közönség is szeret belemerülni.

A magyar parasztnak az első igaz barátja ő. Összes íróink közül talán ő
az egyetlen, a ki a legigazabb pontra irányítja a jobbak, a gondolkozók
figyelmét e vigasztalanságban, aki az erő forrásához, a paraszthoz
vezet, mintha rámutatna: «Innen kell feltámadnod». Ezt a bikamellű,
vörös szakállú embert mindjobban igazolják az idők. A magyar nemzeti
politikának előbb-utóbb a paraszt érdekeire kell helyezkednie, hogy
igazi vágányába jusson.

Vas Gerebennek alig volt fantáziája, kompoziczióban sok kivánni valót
hagy fenn, mesét csinálni nem tud, de élczének, ötletének se szeri, se
száma, valóságosan összetorlódnak nála a képek, magvas mondások és
hasonlatok. Regényei inkább korrajzok, részint olyan dolgokról, melyeket
átélt. Mindössze egyetlen kort ír meg, a negyvennyolcz előtti időket,
annak eszméit, a jobbágyság eltörlését s az azzal kapcsolatos
törekvéseket. Nagy előszeretettel hömpölygeti lelke azt az időt és
állapotot, mikor a felszabadult paraszt is, kinek eddig semmivel se volt
oka törődni, szívébe veszi a magyar haza képét, mint eddig a nemes
ember.

Összes munkáit úgyszólván egy közös czím alatt lehetne közölni: «A
multak emlékei». Jelentékeny írói tulajdonai voltak és eredeti
talentuma, minden írásán rajta van a föld szaga s a jó íz. Tud bánni a
gúnynyal, van satirája, imitt-amott a humor arany ere csillan meg,
millió és millió anekdota rajzik a fejében, amellett eszes ember,
világos fejű, éles tekintetű és bátor szavú, felismeri a jellemzőt és
maga is tud jellemezni. Köntös Mihály uram, az enyingi bíró, vagy a
«Vendégríkató» kocsmárosának alakja egy-egy kis jou-jou; van sok
mondanivalója s le tudja rajzolni híven, a mit látott, de nem poéta –
nem tud szárnyalni és gyöngéd lenni. – Oda, a hol a sasok himbálóznak a
magasban, nem ért fel, – ő csak túzok volt.

Azért is hatása nem lehetett általános; az írók nem olvasták Vas
Gerebent, se a magasabb költészet kedvelői, hanem a csibukozó táblabírói
világ és a multakon lelkesülő fiatalság sok gyönyörüséggel és haszonnal
forgathatta műveit. Képei, hasonlatai, kiszólásai jobbadán elavultak
azóta, mert oly szertelenségeket ma már nem lehet feltálalni, mint
Bernáth Gazsi korában, de egy irányban emelkedett értékük, a
tőrülmetszett, hatalmas nyelvezet által, mely megtisztíttatlanul van itt
összehozva, mint a földből nyersen kihúzgált répa, de éppen ez teszi
alkalmassá Vas Gerebent, hogy azok, akik nyelvünket könyvekből tanulták,
utolsó iskolának olvassák az ő munkáit.

De ha hasznos azoknak Vas Gerebent forgatni, kik a nyelvet könyvekből
tanulták, még hasznosabb azoknak, kik a nyelvet könyvekben tanítják; az
íróknak, a nyelv művészeinek is gazdag bánya Vas Gereben. Különösen
most, a nyelvérzék hanyatlásának szinte félni lehet, hogy végzetes
korszakában.

Első regénye _A régi jó idők_ 1855-ben jelent meg és feltűnést keltett.
Azontúl sűrűn jelennek meg a könyvpiaczon: _Nagy idők nagy emberek_, a
_Nemzet napszámosai_, a _Pörös atyafiak_, az _Egy alispán_ (a Józsa
Gyuri kalandjai).

Lázasan ír, néha több regényt egyszerre, a compositióra, kerekdedségre
nincs ideje, mindig siet, mindig el van késve a kézirattal s dehogy
törülne abból, ha előnyére is volna a műnek, hiszen a kézirat egy-egy
lapja is pénz (nem elég gazdag ő, úgymond, arra, hogy jó regényt írjon),
sok közbevetett mondanivalóval minden barázdán ki-kitér a nyomból s alig
bírja magát abba visszaerőszakolni.

Regényei folyton rosszabbak, az anyagi viszonyai hasonlóan. Van benne
valami megmagyarázhatatlan. Vállalatai akkor buknak meg, mikor legjobban
mennek, regényeit jól fizetik, de pénze soha sincsen. Barátjai segélyére
szorul s barátjait untalan változtatja.

1867-ben jelent meg utolsó regénye: _II. József császár és kora_,
unalmas, gyenge munka, még nyelve se olyan, mint a többié. 1868 elején
személyesen ment fel Bécsbe, hogy lapját az első delegátióról tudósítsa.
Január 26-án szívgörcsöket érzett s az udvari gyógyszertárba sietett,
hogy rendes orvosságát bevegye. Még el se készült az orvosság,
eszméletlenül összerogyott és egy-két percz alatt meghalt.

A német írók udvarias pompával temettették el a legmagyarabb írót, kinek
nem adatott meg, hogy magyar szavak zengjenek a koporsója fölött.
Tizenhét évig feküdt jeltelenül idegen földben, a bécs-währingi
temetőben, míg végre 1885-ben eszébe jutott a magyaroknak, hogy
föld-anyánk ezt az egy fiát minden körülmények közt visszavárja.

_Mikszáth Kálmán._



MONDANIVALÓ.

Egy magyar könyvvel megint több; – hanem azért kérek mindenkit, hogy
puszta hazafiságból meg ne vegye, hogy fölvágatlanul a sarokba lökje; –
hanem ha már megveszi, legalább olvassa el, aztán mondjon itéletet róla,
legyen az az íróra kedvező vagy kedvezőtlen, s vagy ösztönt kap jobbat
is írni, vagy lemarad a térről, hova ma már annyian tódulnak.

Fájdalom, dicsekedni szoktak, hogy megveszik a könyvet, mert magyarul
van írva; hanem azért elolvasni egyet sem akarnak.

Édes jó barátom, tedd vissza pénzedet, – elhiheted, nincsen isten áldása
az ilyen filléren, – tengődtet ez, de nem táplál; és inkább öljük meg az
irodalmat, mint tengődésben hagyjuk; mert inkább nézem a parlagot,
melynek televényében reményem van, mint a sivár földet, melynek
egynéhány satnya szála oda mutat, hogy az alap nem ád életerőt.

Ma már nem filléráldozatot követelünk, az irgalom koldusfalat, s én nem
vágyom a koldus czímre, még akkor sem, ha olyan osztály lenne is, melyet
a nemzet koldusainak neveznek; hanem itt az ideje, hogy a közvélemény
saját ösztönéből határozzon íróinak érdeme fölött, – és a mit
érdemesíteni akar, azt karolja föl, – a silányt pedig felejtse ott, a
hol senki meg nem leli.

Minden ember vállalkozzék saját szerepére; én sajátomul azt vallom, hogy
a multnak képeit elmosódni nem engedem, – megmentem azt, mit a czím
megmenthet, s a regényalakban mindenütt a valót helyezem el, hogy
olvasóm a multnak rajzában ne csupán mulatságot leljen; hanem tudatot,
mire elég szükségünk van.

A régi jó időkben megmondám, hogy az irodalom sokkal adós a nemzetnek,
melynek nagy része ma is ájulásban van még, és nem birja elgondolni,
hogy a végzet jónak látta megállítani egy időre az utat, hogy hátra
nézzünk, hol oszlopok maradtak el, melyekre történetünk van írva, – s
ezen oszlopok egyes elhunyt jeleseink, kiknek tetteit úgy kell
ismételnünk, mint a gyermeknek a leczkét, hogy a jövendőért el ne
feledhesse.

Ne feledjük el őseinket, nehogy egykor minket is elfeledjen az utánunk
jövő kor.

Kelt Pesten, április 9-én, 1856.

_Vas Gereben._



ELSŐ RÉSZ.


I.  (Két csoda Bécsben.)

Minthogy igaz történet, hát csak elmondom.

Urunknak 1793-dik esztendejében, Bécsben az úri utczai 58-dik számú
házból kiindult egy alak egymaga, s mire visszajött, hozott magával vagy
háromszáz embert, felét aprót, felét öreget, kik el nem tudták képzelni,
micsoda állat lehet az, kinek nem elég meleg a hosszú szőrű bunda, hanem
még egy báránybőrt is akaszt a nyakába, honnét a bőr körmöstül lóg le, s
lépésközben a fagyott bundát nótára veri ki; ha kezét kinyujtja, előbb
fél rőf vászon lóg ki, s aztán következik a keze; fején valami
másfélaraszos jószág van, mellette egy hosszúszárú kis pipa, orra alatt
pedig olyan bajusz, hogy a mint a dermesztő hideg fagya rájegesedett,
mint valami vastag jégcsap állt ki két oldalra.

Utczáról utczára jártában mindég fölfelé tekintgetett, és nem igen vette
észre az utána bolondult népet, csak akkor nézett körül, midőn a másik
utczából hasonló csoporttal jött egy másik ember, kinek nyaka körül
olyan vastagon lőn egymásra csavarva egy meleg gyapjúkendő, hogy csak a
szeme látszott ki; alól tengeri kutyabőrből készült felöltőt viselt,
lábán pedig olyan vastag talpú csizma volt, mintha felfogadta volna,
hogy egész Európát gyalog utazza be, s addig le nem veti, míg haza nem
ér; tehát jó előre gondoskodott, hogy megtalpaltatni ne kelljen az úton.

A mint a két csapat az Úri-utcza felé ért, ugyanabba be is csavarodott;
mert jobbról a nagy bajuszú, balról pedig a vastag talpú ember ment
befelé, még pedig elég lassan, mint a kit sietős dolog nem kerget.

A nagy bajuszú mindig csak a háztetők felé bámult, míg a másik
megelégedett annyi nézegetéssel, hogy szemközt ne szaladjon vele valaki,
s ekkép egykedvűen ballagott odább, esze ágában sem levén hátranézni,
hogy vagy saját bámulóitól ijedjen meg, vagy annak nevessen, hogy a nagy
bajuszút szintén csak annyian kisérik.

A tömegből hátrább két fiatal ember tűnik szembe; egészen egymás mellett
mennek, s egyik azt mondja magyarul:

– Lásd, barátom, ez a néhány száz ember tökéletesen medvének hiszi ezt a
subás atyafit, kit a sors idetévesztett!

– Legalább nincs maga, barátom – vigasztalja a másik – nem látod, hogy
azt az angolt a másik oldalon csak úgy medvének nézik, mint ezt, pedig
ha nem csalódom Bowring úr, az angol követségnek egyik jelentékenyebb
tagja, s ha bolondjában rendelkezhetnék róla valamely állatmutató, éppen
úgy a kalitkába zárná, mint azt a jó atyafit, ki most a háztetőre tekint
föl, s utána vagy háromszáz; csak az a bajuk, hogy nem tudják tőle
megkérdezni, mit néz?

– Bizonyosan az otthoni tornyot méri a házak tetejéhez.

– Nem lehetetlen.

– Vagy elgondolja, milyen nagy úr lehet az, ki ott fenn az ötödik
emeleten lakik.

– Azt már nehezen hiszi, barátom; mert van annyi esze, hogy otthon a
magtárba is csak a zabot hordják a legfelsőbb osztályba, mert
legkönnyebb vele felsétálni; valamint azt is tudja, hogy előbb akad a
faluban a templomba gyertyagyujtogató dékány, mint harangozó, ha a
harangok után a toronyba kell mászni.

A nagy bajuszú még mindig kinéz a házak közől, az angol pedig lomhán
húzta maga után a vastag csizmatalpakat, melyeknek lépésről-lépésre több
bámulója akadt; csak a két magyar látszott kivételnek a sok ember közől,
mintha lelküket egyéb gondolat szállta volna meg, mint a sok bolonddal
azt keresni, hogy náluknál van-e még jóval bolondabb is?

– Mit gondolsz, barátom – véli az előbbeniek közől az egyik – ha mi
hangosabban beszélünk magyarul, nem állítjuk meg ezt a bámész népet?

– Nem mondom, hogy úgy nem járunk – felel a másik – de ez hagyján; hanem
ha ma-holnap otthon is megcsudálnak, akkor barátom egy ilyen bundás
atyafit csakugyan szólítsunk meg, hogy vezessen vissza bennünket
Ázsiába, talán ott még találunk néhány jámbor juhpásztorra, ki ezt az
árva nyelvet hírmondónak nem felejtette el.

Ekkor értek a Jasper-féle könyvkereskedéshez, mely abban az időben már
nagy hírben volt, s egyik emberünk oldalt bepillantva, mondja:

– Pajtás! mikor lesz annyi magyar könyv, hogy egy bolt megtelnék vele?

– Még azt megérhetjük.

– Ne beszélj hangosan – inti őt a másik – attól félek, hogy bolondjában
magyar is van körülöttünk, bizony megröstelném, ha ennyi ember közt az
is elnevetné magát.

– De miért ne lehetne?

– Miért? – viszont kérdi amaz – hát ilyen szenvedélyes könyvolvasó, mint
te, ki még az álmoskönyvet is megveszed, ha magyarul van, mondd meg,
hány eredeti magyar könyvvel birsz már?

– Bizony, barátom… van nekem már… körülbelül… vagy… huszonöt!

– Könnyen elvihetjük vissza Ázsiába, édes barátom, s hogy embert ne
kelljen fogadnunk, felét majd elviszem én, felét vidd el te; s a mennyi
a huszonötön felül imádságos könyv, azt majd öreg anyáink hónuk alatt
elviszik.

– Hát a mi szaporodik évről-évre?

– Hohó, barátom, részes aratót meg nyomtató embert találsz, de az írót
nem teremted elő konvencziós cselédből! Apropos… barátom, láttál-e már
valaha olyan embert, a ki könyvet ír?

– Láttam, barátom, egyet, Kazinczy Ferenczet láttam ezelőtt három
esztendővel.

– Ejnye! – bámul a másik – te! aztán olyan ember az az író, mint mi?

– Tökéletesen!… nem is gondolnád, hogy az az; megesküdnél, hogy tollat
sem tud faragni.

– Lehetetlen! – mondja az első – de hát a járása, kelése?… úgy-e
megsüvegelik az emberek?

– Azt sem vettem észre, pedig utána mentem vagy négy utczán keresztül.

– A képét láttad-e?

– Hogy ne láttam volna?… ilyen embert már akkor is megnéztem volna, ha
pénzembe került volna, s minthogy az utczán láttam, úgy intéztem, hogy
oldalt is, szemközt is lássam.

– No hát, úgy-e, hogy láttál rajta valamit?

– Csak olyan volt az, édes barátom, mint akárki más; egyszerű, mint
bármely közönséges ember az utczán.

– Nem jól nézted meg őt,… lehetetlen, hogy ábrázatán ne volna valami
más, vagy szeme, vagy valami.

– No hidd meg, hogy semmi föltünőt sem láttam, hanem mikor mellette
elmentem, az igaz, hogy én is kalaplevéve köszöntöttem.

– S elfogadta?

– A legnyájasabban; – mondja rá a kérdett.

– No lásd!… aztán te mégis azt mondod, hogy csak olyan, mint más
közönséges ember! Nem olyan az, lehetetlen, hogy olyan legyen, mint mi;
tudom én, hogy nem lehet az olyan bomlott, mint sok ember;… hej, csak én
láthatnék egyet,… hej, ha beszélgethetnék vele,… képzelem, milyen okosan
beszél, én felelni sem mernék.

A fiatalok élénken e képbe merültek, s míg egymásra figyeltek, együtt
mentek a csoporttal, melynek még mindig megfoghatatlan lőn, hogy a
nagybajuszú még mindig fölfelé nézeget, pedig a bolti kirakványok több
látnivalóval kinálkoztak; tehát lehetetlen, hogy az valamit ne látna a
háztetőkön, vagy tán éppen még az égen, pedig világos nappal van.

– Te pajtás! – szólal meg az előbbeniek közől a kiváncsibb – olvastál
már sokat?

– Minden könyvemet végig olvastam, pedig van néhány száz – felelt reá;
de viszont kérdé – hát te?

– No, tudod barátom,… a mi azt illeti,… bizony én is kiolvastam már
vagy… hatot!

– Valóban megerőltetted magadat.

– Nojsz az igaz, hogy nem fájdult bele a derekam; de lásd, bátyám, az
öreg Baltay kemény ember, s ha otthon vagyok, meg nem szenvedi, hogy
munka nélkül lásson. Végig hajszol gazdaságain, számon kéri béreseit,
lovait sorba kell nyargalnom; s ha otthon maradhatok, pipára gyujtok…
Tudod, az öreg nagy magyar, nincs olyan pipagyüjtemény hat vármegyében,
mint az övé. Elmondja aztán ilyenkor, hogy a «Csákó» tinó hányadfű, a
«Ráró» csikó Viczay-ménesbeli vagy Eszterházy, s ezt nekem mint a
leczkét úgy adja föl, mert estig vagy más napig okvetetlen kikérdez,
mert azt mondja, fiatal embernek tanulni kell! Henyélni nem hágy, s ha
könyv mellett kapna, barátom, elátkozna, mint a kiben megtúrósodott a
vér; tudod, az öreg olyan keserű magyar, nem enged el egy nyomnyit a
régi jó erkölcsből s előtte kész pogány, kit fiatal korában napközben
nyujtózkodni lát; hanem egyik lóról a másikra, hogy meg ne alugyék a
vér, mert azt mondja: eleink nem hanyattfekve szerezték az országot. S
így, édes barátom, nekem könyvet olvasni való időm nem igen marad, meg
ha marad is, hát miért keserítsem a jó öreget? ki már az egész környéket
ujjain számítgatja, hogy ez is kipusztul a magyarságból, meg a másik is
vedlik a jó szokásokból; mert ki a «jó napot» szégyenli mondani, ki a
«fogadj istent», hanem «alázszolgáját» mond; pedig azt mondja az öreg:
szolgákká lenni mindig ráérünk, s a meddig urak maradhatunk, maradjunk
urak!

Az angol még mindig egykedvűen koppantja le azt a vastagtalpú csizmát,
de a bajuszos az 58-dik számú ház előtt megáll, s megfordultában
körülnézett, egyet nagyot dörmögvén, igen-igen megcsóválta a fejét s a
kapun bement, azaz, előbb az angol ment be, minthogy észrevette a bámész
népet, s nem akart tovább is látványos néppel járni, a bajuszos pedig a
herczeg Batthyányi-féle palota kapusával állt szóba, minthogy ez azt
mondá neki:

– Ferencz! ez a bámész nép kend után csődült ám.

– Nem lódultok? – riadt vissza a bajuszos magyar – majd haza kisérlek
benneteket! – mondja, fagytól megkérgesedett bundáját megrázván, mire a
legelől álló fattyúk rémülve bújtak a vénebbek mögé; s midőn valamivel,
azaz hogy jóval hátrább mentek, még egyszer körülnézett a házak teteje
fölé és nagy fejcsóválással ment be a palota belsejébe, hol éppen most
lépett a kapu alá herczeg Batthyányi Lajos, ki midőn Bowring urat
meglátá, csodálkozva kérdi:

[Illustration: Előbb az angol ment be.]

– Mi szerencse hordozza itt?

– Ide menekültem – mondja Bowring úr angolul – mert szerencsés valék
herczegséged jobbágyainak egyikével az utczán sétálni, hol úgy látszik,
engem is elég ember nézett meg tengerikutya-kabátomban, valamint őt is;
azon eredménynyel, hogy az én bámulóim száma mindinkább fogyott, a mint
az az eredeti ember (megvallom – mondja a vastag-csizmatalpas angol –
igen eredeti), eredetibb sokkal, mint én a vastag kutyabőr-kabátban;
pedig magam lőttem az egész kabátot, s még két jeges medvét (viselem
azokat is bundának), tehát, mondám, elvesztém bámulóimat: mert ez az
eredeti ficzkó nem látott egy utczán is valami meglátni valót, hanem
szüntelen a házak fölé nézett, s nézzen ki a herczeg, néhány száz ember
még mindig azt lesi, hogy végre ők is meglátják azt, a mit ez az eredeti
ember nézett.

– No hát kérdezzük meg magától, – indítványozá a herczeg.

– Ah… az derék lesz,… hallom, a herczeg szintén tud magyarul.

– Éppen úgy, mint Bowring barátom angolul!

– No ez nálunk Angliában szokás – mondja Bowring – önöknél pedig amaz
nem szokás.

– Elég ostoba szokás! – dörmögé a herczeg magyarul, mire Bowring úr
kiváncsi lőn.

– Ön most magyarul beszél?

– Igen, kedves Bowring barátom, néha szoktam egymagam is magyarul
beszélni.

– Furcsa szokás, valóban furcsa!

– Na, tudja ön, ez gyöngeség; hanem már szokás, kivált mikor hazámfiai
jutnak eszembe. Persze, azok, a kik nem szoktak magyarul beszélni.
Azokat aztán magyarul szoktam dicsérni.

– Szépen hangzik az magyarul, midőn valakit dicsérnek?

– A hogy szavalja az ember, – mondá a herczeg némi komolysággal, – az én
szavalatom egy kissé mély bariton, a mi az ilyen dicséreteknek
dallamszerűségét igen szabálytalanná teszi.

– Kérem a herczeget, – mondja Bowring – beszéljen csak ezzel az eredeti
emberrel.

– Ferencz! – szólítja meg az illetőt a herczeg – megnézte kend a
belvárost?

– Feléből, harmadából, kegyelmes uram!

– (Ahá! szól az angol nagyon figyelve, s egy rajzónt, valamint papirost
keresve elő, – ez már magyar beszéd.)

– Látta kend ezeket a nagy házakat?

– Bizony fölegyenesedtek egy állóhelyből!

– Hát mit csudált kelmed a nagy házakon?

– (Mondja már? mondja már? – kérdi az angol.)

– Éppen most mondja,… jegyezze csak, – mondja a herczeg amahhoz fordulva
és várva a feleletet, midőn ismétlé a kérdést, hogy: mit nézett?

– Biz én csak bámultam, kegyelmes uram!

– De mit? – kérdi a herczeg újra, intve az angolnak, hogy írjon.

– Hogy miképen élhet meg ennyi ember a nélkül, hogy azt meglássa, mikor
az isten napja fölkél, meg mikor lenyugszik!

A herczeg elégedett szívvel nézi a kikérdezett embert, és megmagyarázá
az angolnak, hogy az egyszerű ember annyi utczán keresztül min
csudálkozott.

Az angol kéré a herczeget, írná föl neki a papirra tisztán a mondott
szavakat, mit az készséggel teljesített; aztán az angol utána ment
Ferencznek, kezet szorított vele, – elment, s daczára annak, hogy eddig
majdnem mindennapi vendége volt a herczegnek, fél esztendeig feléje sem
jött; de máshova se ment, hanem a szobát bújta egész nap, cselédei
senkit nem eresztének be hozzá, – s már majdnem híre futamodott, hogy
megbolondult; mert naponkint délelőtt, délután egy pörge-bajuszos ember
jő hozzá, s mikor az elmegy, Bowring úr tág torokkal beszél mindenfélét,
de egyik cselédje sem érti, mit beszél; s a cselédek már nehányszor rajt
akartak törni abban a gondolatban, hogy megőrült; de midőn az ajtó
kinyilik, Bowring úr ábrázatján a bolondulásnak semmi jele sem látszik,
– kivéve, hogy bajusza nőtt, sőt hat hónap mulva elhagyja a lakást és
egyenesen az úri-utczai 58-dik számú házig megy, hol a herczegnél
bejelenteti magát, mint egy magyarországi, s a herczeg nagyot néz, midőn
Bowring úr tiszta magyarsággal azt mondja:

– Ha a herczeg akarja, kész vagyok elmenni oda, hol az emberek még most
is napot imádnak, s nem tudják elgondolni, miképen élhet meg ennyi ember
a nagy házakban a nélkül, hogy meglássa, mikor az isten napja fölkel,
meg mikor lenyugszik.

Ez a csoda történt meg Bécsben 1793-ban. Elmondtam szóról-szóra, nem
vettem el belőle semmit, de nem is tettem hozzá.


II.  (Mindenütt jó, de legjobb otthon.)

Az 58. számú ház termeiben egy kis társaság volt a herczegnél, s ő maga
egy nagyhomlokú, borzas hajú emberrel sétált.

– Na, György! – mondja a herczeg a másiknak, – vettem egy egész
törzsöknyájat Spanyolországban, harmadnapja megérkeztek, s csak annyit
pihennek, hogy jó barátim megláthassák, aztán megindíttatom a kocsikat
Enyingre, hol az én jobbágyaim nagyot néznek, mikor meglátják, hogy
kocsin hozzák a birkát juhászkutya nélkül és még azonkívül mindeniknek
egy pár fölöltő ruhája van.

– Én meg földialmát[1] szereztem, – mondja a másik, – körülbelül vagy
ezer darabot, – azt hallom, Amerikában gazdag táplálékot nyújt, s nálunk
is elterjed lassankint, – majd a ki legelőször termeszt, annak adok
annyi földet ingyen tíz esztendőre, a mennyit akar.

– Jól van, György, – én is azt teszem, – bár mind azt megtehetném, a mit
akarok; de már megettem ám több mint felét a megenni való kenyeremnek.

– Ne aggódjunk azon, – mondja a másik, – a ki elkezdi, annak is nehéz;
meg a ki bevégzi, annak sem könnyű, csakhogy tegyünk már valamit! –
mondja a nagy homlokú, karon fogván őt a herczeg, s bemutatván azoknak,
kik eddig nem ismerték: gróf Festetics Györgyöt.

Akkor még nem ismerték igen a nevet, melynek később meglőn az a sorsa, a
mi a kártyában az «à-tout»-nak, hogy valamennyi körül középen álljon, s
jóval felül becsültessék értékében, mint a többi.

A társaságban látjuk azt a két fiatal embert is, kikkel első
fejezetünkben találkozánk, az egyik az ifjú Baltay, kitől egy kis rövid
rajzot hallánk saját bátyjáról, ki abban az időben a leggazdagabb nemes
ember volt az országban, s kiben a magyar embernek minden jó és rossz
tulajdonsága együtt megvolt, s midőn a sok furcsa mindenféle
elhelyezkedék két mérő-serpenyőben, hogy egyik a másikat lenyomja, még
megmaradt a véghetetlen nagy hazaszeretet, s a gyengeségek ellenében a
jobb résznek mérlegét fenékig lehúzta.

Nem sokára lesz alkalmunk személyes találkozásra. Addig elégedjünk meg,
hogy fiatal öcscsével ismerkedünk meg, s elválhatatlan barátjával, gróf
Dunayval, kinek Baltay bácsival anyagi tekintetben a legellenkezőbb
tulajdonsága volt, azaz, hogy széles Magyarországon a legszegényebb gróf
volt.

A lelkes arczú fiatal gróf egy német hirlapot olvasott, mely úgy
látszék, néhány redőt húzott homlokára, utóbb a papirt a kandalló felé
vitte, hogy ott a tűzbe lökje.

– Sohase vesződjék fiatal barátom, – mondja Bowring, – úgy látszik önök
még nem szokták meg a kigúnyolásokat, mint mi angolok. Lássa ön, én
szenvedélyes vadász vagyok, s ezért egy angol képes ujság engem
lerajzolt, mint tökéletes jegesmedvét, midőn a jéghegyek közt mászkálok,
így bolondítva el a közel jövő állatot. Lássa ön, mi átkozott hidegvérű
emberek vagyunk, s kénytelenek vagyunk irtóztató bolondságokat
elkövetni, hogy valamely hazánkfiát megnevettessük, – mondá Bowring, és
még utána tevé: – Ezt nevetni kell.

– Mi az? – kérdé a herczeg, Festeticscsel a beszélgetők közelébe jutván.

– Olvassa herczeg! – mondja Bowring, egyik kézzel átnyújtván a lapot,
másikkal pedig a kandallóban piszkálván.

A herczeg olvasni kezdé, némileg hangosan, s az olvasmánynak értelme
következő:

– Ujdonság! ujdonság! ismét egy magyarországi találékonyság! Eszébe
jutott valami gazdag nábobnak kocsin sétáltatni birkákat, melyek föl
vannak öltöztetve, mint valamely kényes gyermek; s megérdemlik, hogy a
magyarországi jobbágyok megirigyeljék boldog sorsukat, s mi hajlandók
vagyunk azt mondani, inkább volnánk Magyarországban birkák, mint
jobbágy.

Az ifjú gróf fájdalommal nézé a herczeget, féltvén, hogy e goromba
czélzás kellemetlenül fogja érinteni; de mielőtt a herczeg véleményét
nyilvánítaná, megszólamlik Bowring úr:

– Ez ostobaság, hanem tessék ezt megnézni! – mondja, egy régi hírlapot
húzván ki, melyben fél évvel ezelőtti sétája az Úri-utczán volt megírva.

KÉT BOLOND EGY PÁR.

Utczai komédia, történethely: Bécsben a belváros.

_Személyek._


Egy vastagtalpú csizmás, ki angolt produkál.

Egy juhászbundás kamasz, ki gyermekijesztőnek megyen ki.

E két «gimpli» végig sétált az utczákon, az egyik senkit nem lát,
irtóztatóan kopog, – nyakán ágyterítővel jár, félig medve: szerencse,
hogy nem verekedik. E kamasz nem röstel az utczán csavarogni, s
látványul szolgálni a közönségnek, mintha valami nagy érdem volna abban,
hogy egy bolondot százan nézzenek. Az ilyen csavargót be kell zárni s
dolgot adni neki. Ilyen erős medvét kár meg nem tanítani, hogy a komédia
menageriába való.

(Ez én vagyok! mondja az angol; – ha tetszik, mindjárt felöltöm a
tengeri kutyabőr-kabátot, s kész a bizonyítvány.)

A másik egy elszabadult vad a pusztáról; végig bámul minden utczát, s
megállít maga körül néhány száz embert, minthogy a háztetőket nézi, hol
mindenfélét, még tüzet is gyanítanak, és néhány utczán végig vezeti
őket, szüntelen háztetőket nézvén. – Mint később megtudtuk, a jámbor a
nagy házakat templomnak nézte, s feltünőnek találta, hogy mindeniknek
kéménye van: de egyiknek sincs tornya.

(Ez meg a herczeg csősze volt, ki a birkákért jött.)

– Na lássák uraim, – mondja Bowring, – ezt a dolgot nem kell komolyan
venni, engem szántszándékos bolondnak tartanak, ha
tengerikutya-kabátomat felöltöm; s azt a másik egyszerű embert
elszabadult vadnak. Uraim, kinek kurtafarkú kutyája van, ereszsze ki,
egy hét alatt nevezetes kutyája lesz, hírlapokban híresztelik, s én
megadok érte száz forintot.

A körülállók megelégedetten mentek szét, hanem a herczeg Festeticset még
egyszer félrehúzza.

– György! valamit okvetlenül kell tennünk, hogy ma-holnap az
állatseregletbe ne küldjön bennünket az európai közvélemény.

– Azt véled?

– Nemcsak vélem, hanem érzem! – mondja a herczeg.

– No, hát min kezdjük?

– Könnyű ott dolgot találni, hol hétszáz esztendeig nem történt semmi.

– De tért mégis kell választanunk.

– Én mindenekelőtt megmutatom, hogy a magyar földesúr jobbágyainak
szigorú, de mégis – édes apja!

– Jó; én pedig egy gazdasági intézetet állítok Keszthelyen.

– Mindenekelőtt pedig, édes Györgyöm, ezen kell kezdenem! – mondja a
herczeg a csengetyűt keményen megrázva, mire a komornyik ijedten rohant
be.

– Még ma este indulunk Körmendre, onnét pedig Enyingre megyünk.

– És vissza? – kérdi a komornyik, az úti fölszerelendőkre gondolva.

– Majd azt egy pár esztendő mulva mondom meg.

– S el akarod hagyni Bécset? – kérdi Festetics a herczeget.

– Még ma! hanem itt van! – mondja a komornyiknak egy hirtelen megírt
levélkét s egy ezres bankjegyet nyújtva, – vidd ezt el az ujságírónak, s
mondd meg neki, a hány magyar mágnást érdem szerint lepirít így, mint
engem érdemetlenül: mindannyiszor kap ennyit.

– Tréfa ez? – kérdi Festetics.

– A legkomolyabb való; mert lásd, barátom, engem is el tud kergetni, kit
nem szorít a csizma; hát még azt, kinek tyúkszeme van.

– Menjünk tehát! – mondja Festetics egész lelkesülten.

– Hohó! ne szaladjanak az urak, – kiált Bowring – én is önökkel megyek.

– El tudná ön magát szánni, hogy egy vad országba jőjjön?

– Ha önöket föl nem falta a farkas, az én tengerikutya-kabátom elől
mérföldnyire pusztul.

– Induljunk tehát! – mondja gróf Festetics – befejezésül pedig
hozzáteszi a herczeg:

– Mindenütt jó, de legjobb otthon.


III.  (Egy magyar földesúr 1794-ben.)

Én már csak édesapám emlékezetével érek el ezen időig, midőn a dunántúli
mezőföldön néhány száz ház csak egymásnak oldalt, szemközt és hátat
fordítva egészíté ki azt a falut, melyet most Enying mezővárosának ismer
az utazó, megbámulván azt a gyönyörű gazdaságot, mely körülövezi; s a jó
módnak olyan fészkévé lőn, mintha az isten-áldásnak itt volna meg édes
szülőfölde, s innét terülne el azon síkon, mely egész a Dunáig s a
baranyai hegyekig nyújtózkodik.

De minthogy a számvetés is az egyszeregynél kezdődik, menjünk valamivel
hátrább, keressük meg a legelső nyomot, mely ezt a sok rendetlen viskót
rendbeállította, és ha már meghúzódtunk árnyékában a terjedt ágú fának,
háladatosságképen áldjuk meg emlékét annak, ki az ágat vékony korában
érettünk dugta le.

1794-dik esztendőben egész Enyingen nem volt két jobbágyház, mely úgy
egymás mellé fért volna, hogy az egyik kijebb, vagy a másik belebb ne
kivánkoznék, s a ki tán rendbe akarná valamennyit állítani, legokosabbat
tenne, ha elővenné tűzszerszámát, a taplóba ütne, ezt egy marok szalmába
dugná, s addig csóválná, míg lángot nem kapna, aztán úgy szélmentében
dugná a szélső ház nád-eresze alá, hogy pörköljön le mindent, s mikor
fenékig égne a sövényház, hozná elő a zsineget, s úgy mérné ki a helyet
minden háznak; vagy várjon húsz, harmincz esztendőt, mialatt tán
megjönne az esze annak is, a kinek eddig nem volt.

Nézzétek, éppen az utczán megy egy úrféle magyarnadrágos ember, kurta
mentében, mely oly keményen be van gombolva, mintha éjszakára sem vetnék
le, – aztán fején asztrakán kalpag van, hóna alatt pedig vízirányosan
fekszik egy aranygombos nádpálcza, kék selyem és aranynyal vegyes
baklójú zsinórzat lógván le, megintegetvén minden lépését az öreg úrnak,
ki minden lépést oly keményen megtesz, mintha külön megvigyázná, hogy el
ne feledjen egyet.

Utána tisztes távolságra egy másik úr megyen, ruhájának szabása hasonló
volt, hanem a posztó és prémezet sokat engedett az árából az előbbinek,
botja sem volt olyan drága, mert az arany itt ezüstből volt, s míg egyik
kezében a botnak elég dolga volt a falusi kutyákat ellegyezni, addig a
másik kéz hosszú papiros-csomót szorongatott össze, füle mögött pedig
egy hegyesre faragott rajzón foglalt helyet, mintha minden lépten-nyomon
rákerülne a sor.

Megállt az első úr egy dült tetejű parasztház előtt, melyet a gazda most
akart egyenesebbre rakni, parasztszokásként toldván is egyet a házon; a
mint a raj belől annyira megszaporodott, hogy már a házfalat majdnem
kifelé tolta; de nagyon meglátszott, hogy a szomszédházat még vagy húsz
esztendeig nem éri el, minthogy az két öllel most is közelebb van az
utczához, mint emez.

– Mit dolgozunk édes fiam, Kajári Pál? – kezdi az első úr, kihúzván hóna
alól a nádpálczát, mit csak akkor szokott tenni, ha mutogatni akart
vele.

– Kegyelmes herczeg! – felel a paraszt, levett kalappal állván herczeg
Batthyányi Lajos előtt. – Ezt a házat akarnám megnyújtani, hogy
megférhessünk benne, – mert bizony kilencz cseléddel áldott meg az
isten.

– Még többel is megáldhat édes fiam, Kajári Pál, – mondja a herczeg,
azért két öllel most egyúttal kiebb vihetnéd ezt a házat, s így aztán a
szomszédéval egy sorban állhatna.

– Jó volna biz az, kegyelmes uram!

– No lásd édes fiam, Kajári Pál! – mondja a herczeg a nádpálczát
kinyujtóztatván, részint, hogy vagy három egészséges, de maszatos képű
parasztgyereket a kézcsókolástól eltereljen; részint pedig, hogy a
háznak helyét kirajzolja egész az utczaszélig, – ime, mondja nagyot
lépvén, – egy-kettő, egy-kettő, azaz kétszer kettő: – tehát négy
lépésből leszen két öl, a kis szobából nagy szoba, a görbe utcza pedig
egyenesebb.

– Biz az nincs különben, kegyelmes uram, – véli a paraszt is; – hanem ha
én két ölet odább megyek a házzal, az erszényemnek könnyen elérem a
hosszát; mert most is már a fenekén vájkálok.

– Aztán olyan sok kellene hozzá?

– Kellene bizony vagy négy szál hosszú fenyő, tizenöt szál leszegezni
való vékony fa, egy pár száz kéve nád, aztán még a szeget sem adják
ingyen, meg a padlásra való deszkát.

A herczeg már előbb intett a számtartónak, ki a mondottakat mind
papirosra tette, a nélkül, hogy Kajári Pál azt észrevette volna.

– Mondd el csak fiam még egyszer! – biztatja Kajárit a herczeg, mire
amaz szóról-szóra elsorolá az előbbeni jegyzéket.

– Mind itt van? – kérdé a herczeg.

– Szóval itt van, kegyelmes uram, hanem az ára nincs itt – szabódék
Kajári; mert a herczeg képén olyan bizonyosfélét látott, mintha az
építés megparancsolva volna, pedig már másodszor is mondja, hogy nem
telik.

– Az árának is meg kell lenni, édes fiam, Kajári Pál.

Kajári Pál annyira megértette a szót, hogy még annyi mentséggel sem élt,
mennyivel az ember élni szokott, mikor még egyszer megkérdi egy
«tessék»-kel azt, mit nem szeret megtenni.

– Már kegyelmes uram, ha meg kell lenni, vagy ökröm, vagy lovam utána
rí.

– Egyik sem, Kajári Pál, – mondja a herczeg, még mindig a porban
huzkodván a nádpálczát, melylyel a falnak vastagságát és az ajtó helyét
rajzolá ki, hány fiad van?

– Egyik fiam a fürgedi pusztán béres, – volt rá a felelet – azonkívül
van még öt.

– Napszámos tehát nem kell, édes fiam, Kajári Pál, a többit pedig már
fölírta a számtartó, s mikor szükséged lesz rá, tőle megkaphatod.

– Hát az ára, kegyelmes uram?

– Az ára?! – lőn a viszontkérdés – az árát is megmondom, Kajári Pál –
mondja a herczeg, egészen elváltozván arczában, melyre valami
kérlelhetetlen katonai szigor helyezkedék – a mit mondtál, mindent
megkapsz; hanem ha elfelednéd megépíteni, vagy nem úgy építenéd, a hogy
én megparancsoltam: akkor – a számtartó írja föl Kajári Pál neve mellé
az ötven botot.

– Értem! – mondja Kajári Pál.

– Annál jobb, – úgy nem lesz az ötven botra szükség; hanem még egyet.

– Tessék parancsolni!

– Ha ezt, édes fiam, Kajári Pál, valakinek elbeszélnéd, s azt én
meghallom: azért is jár szintén ötven bot! Ezt is írja föl a számtartó
Kajári Pál neve mellé.

Mire Kajári Pál eszére tért volna az ámulásból, a herczeg már az utczán
volt és a nádpálczát a szeme előtt a szomszéd házhoz mérvén, utóbb
magában azt mondja: «Egyszer csak mégis egyenes lesz ez az utcza.»

Így ment végig a herczeg az utczán egész a tiszttartói lakig, hol a
panaszosok serege várta már a herczeget, ki az igazságot igaz rőffel
mérte.

– Hogy hívnak? – szólít meg egy város-hidvégi szabadost, ki szintén
panaszszal jött a herczeghez.

– Az igaz nevemet tetszik kérdezni, kegyelmes uram?

– Hány neved van hát, édes fiam? – kérdi a herczeg.

– Az apám után Varga volnék, hanem már engem csak úgy hívnak Hídvégen,
hogy Jámbor András.

– Hát neked hány neved van? – kérdi a herczeg a másikat.

– Azt tartom, nekem is kettő van, vajmi! – mondja egy kemény képű legény
– az apámról Sántának hívnak, de már csak úgy ismernek, hogy Meddig
Józsi.

A herczeg bement az irodába, hol a tisztek katonarendben állva várták, s
a hídvégi ispán előtt megállván, előbb megvizsgálá, hogy mentéje be
van-e rendesen gombolva, minthogy ő az ellenkezőt nem tűrte meg s midőn
mindent rendben talált, ekkép szólítja meg:

– Ispán uram! két hídvégi embert láttam ott kinn, mindkettőnek két neve
van.

– Ezek éppen olyanok, kegyelmes uram, – felel az ispán katonásan
meghangoztatva minden szót, – hanem azért van olyan is, kinek három neve
van, a negyediket pedig most kapja.

– Ezt nem értem!

– Kegyelmes herczeg, ez paraszt szokás, ki milyen ember a
magaviseletében, olyan nevet kap, aztán az rajtszárad néha még az
unokáján is.

– Hát ez a Jámbor András meg Meddig Józsi hol kapta nevét?

– Az első a légynek sem árt; hanem annál inkább csalja más, el is
nevezték érte Jámbor Andrásnak; míg a másiknak bevett szokása, hogy
addig verekedik, míg maga marad a csárdában s a földje határát is addig
tolja odább, meddig észre nem veszik; el is nevezték Meddig Józsinak.

– Be kell hívni őket! – parancsolja a herczeg, egyszersmind inte a
tiszteknek, foglalják el helyeiket a nagy asztalnál s midőn mindenki
helyén állt, a herczeg jobb kezével megérinté kalpagját s ezen jelre a
tisztek is, midőn aztán egy mozdulatra valamennyi az asztalra helyezé:

– Kezdődik a tiszti szék! – mondja a herczeg s az ünnepélyes csendet az
iroda szárnyas ajtajának megnyilása törte meg s az előbbeni két paraszt
belépett az irodába egészen a sorompóig, mely a termet mintegy ketté
választotta.

A két paraszt után egy sárga-mentés hajdú jött be, erősen kikefélve, s
keményen kikent bajuszszal úgy egy helyre állva, mintha napszámban ásták
volna le. Ez volt a hídvégi hajdú, kinek kötelessége volt minden
kérdéses alkalommal kéznél lenni, hogy egyes eseteknél
fölvilágosíthasson.

– Melyiknek mi a panasza? – kérdezé az elnöklő herczeg.

– A panaszos én volnék, – mondja Jámbor András, az urakra is, meg Meddig
Józsefre is nézvén, mintegy mutatni akarván, kivel gyült meg az ő baja,
s ki ellen kiván igazságot.

– Mi baj van, Jámbor András, hadd halljuk, miért jöttél?

– Megtisztelem átossággal a kegyelmes herczeget, nem egyébért jöttem,
csak azért, hogy nekem van egy darab rétem, meg Meddig Józsiéknak is van
egy, ugyan az apja birja, hanem az olyan magával jótehetetlen ember, hát
ez a Meddig Józsi a mindenes; aztán a rétjén egy töltést csinál, az
pedig a vizet úgy fölfogja, hogy az én rétemet mind elönti.

– Igaz-e ez, Meddig Józsi? – kérdi a herczeg a kérdéses személyt, ki
elég daczosan vállat vont, s ennyit adott feleletül a kérdésre.

Minthogy Meddig József hallgatott, a herczeg az ispántól kért
fölvilágosítást, mi a következőből állt:

– Kegyelmes uram, már előttem is megfordult ez a panasz, meg is mondtam
Meddig Józsefnek szép szóval, hogy nem jól cselekszik és kértem,
szabadítaná el a vizet, hogy embertársának kárt ne csináljon; de lám,
megint itt van a panasz, tehát nem használt a szép szó.

– Értem! – szól bele a herczeg, – hanem talán rosszul hallotta Meddig
József a szép szót; azért majd én érthetőbben megmondom: Meddig József!
… – szólítja a herczeg, – tudsz-e magyarul?

– Igenis tudok.

– Ösmersz-e engem, fiam Meddig József?

– Igenis, ösmerem kegyelmes uramat.

– Hát azt a sárga-mentés hajdút ösmered-e fiam, Meddig József?

– Igenis ösmerem, ez a hídvégi József hajdú.

– Hát kend, hídvégi József hajdú, ösmeri-e Meddig Józsefet?

– Igenis ösmerem! – mondja a hajdú, katonás állásából csak annyit
változtatván, hogy szemét oldalt mozdítá Meddig József felé, egyéb
mozdulatot még messzelátó csővel sem vett volna észre senki.

– Minthogy tehát mind ösmerjük egymást, Meddig József, édes fiam, azt
mondom, hogy engemet még jobban megismerj, hát még ma elvágod a töltést,
és szent a békesség; ha pedig el nem vágnád, holnap reggel korán
elmégysz Hídvégen ehhez a József hajdúhoz, – s ha még aludnék, költsd
fel, – ennél lesz számodra ötven pálczaütés, kérd el tőle, s ha
megkaptad, elmégysz a jegyzőhöz, és írást adsz magadról, hogy megkaptad.
József hajdú pedig nekem ezt az írást megküldi. Elmehettek.

Az egész dolog oly értelmesen lőn megmondva, hogy sem Meddig József, sem
pedig József hajdú nem mondhatta, hogy mi a parancsolat; hanem ment
ki-ki dolgára és csak annyi mondani valónk van, hogy másnap reggel
József hajdút az ötven botért senki sem keltette fel.

Midőn több ily panasz hasonló igazsággal végezteték el, Bowring úr
levette jobb lábát bal térdéről, hol már néhány órája tartogatta, s az
irodából kimenő herczeget karon fogta.

– Látja ön, – mondja a herczeg – ezek az emberek egy csöppet sem
kételkednek, hogy én csak az igazságot mondom ki; – hanem egyúttal
megértetem velük, hogy az igazság nem csak akkor igazság, mikor nekik
hasznos: hanem annak más is hasznát akarja venni.

– De mit mondanak az ötven botnak?

– Még nem igen volt rá eset, hogy valaki megkapta volna, – ez csak
olyan, mint a mennykőhárító, mely nem azért van a házon, mert okvetlenül
beüt, hanem hogy – beüthet.

– Nem rossz eljárás, ámbár szigorú! – véli Bowring.

– Barátom, – mondja a herczeg, – senki sem bánja, hogy fölülről jő a
villám; az igazság is onnét száll a földre!


IV.  (A fürgedi béres.)

A Sió mentében mindinkább megegyenesül a dunántúli vidék és
mérföldnyiről meglátszik az ember, sőt néha még a kuvasz is, midőn
megkeríti a nyájt, mintha maga körül megingatná a légkört, s nagyobbá
rajzolódnék a futamodás által, mint a szikra, melyet a gyerek
megcsóválván, egész tűzkarikát képez a szem előtt.

A mint a Siónak mezőkomáromi kanyarodásán alul utólszor emelkedik a
föld, mintegy kezdete van annak a nagy rónaságnak, melynek vége a
baranyai hegyek alá buvik és az a nagy térség a fürgedi pusztán kezdődik
oly kövéren, hogy néhanapján a buzakalászt majdnem úgy kell
megtámasztani, mint a szilvafát.

A pusztaszélről belát az utas a nagy síkságra, melyből valami egyenesen
fölnyuló ütődik szemébe, mint valamely elhagyott kútágas, melyről a
gémet levették, nem messze tőle pedig néhány jármos ökör kérődzik,
elhasalván a mezőn.

Négyfogatú könnyű kocsi eredt meg a síkon, s a két bennülő közül az
egyik, Bowring úr, rég mondogatja, hogy lát egy elhagyott kútágast; de a
herczeg váltig mondja, hogy az lehetetlen, hisz az egész pusztát ismeri,
s azon egyetlen egy elhagyott kutat nem tud, s végre arra a gondolatra
jő, hogy az ember.

– Lehetetlen! – mondja az angol, – nem képzelek mást, mint angolt, ki
annyi ideig mozdulatlanul megálljon egy helyen.

– Sajnálom, mondja a herczeg, hogy egyik kisbéresem megbirkózik az
érdemes angol nemzettel; mert az csakugyan ember.

– Hisz van az a tárgy harmadfél rőf! – felesel az angol – hol fognánk
ekkora embert?

– És az mégis ember!

– De hol van a keze, s minő messze esik a váll a fej magasságától! –
mondom, hogy az valamely leásott fa.

– Hogy keze nem látszik, annak egyedül oka az a sípujjú ing, mely
leeresztve térdig ér; s így a távolban összefut az alakkal, fején pedig
másfél araszt hosszúságú süveg van, – ezért esik a váll oly messze a
fejtől.

– Áhá!… már látom, hogy csalódik a herczeg, hisz most látok egy kis
vékony ágat kinyulni legfölül, rajt lóg egy kis levél, s így mégis nekem
van igazam, hogy elhagyott fa.

– Téved ön, – az a kis ág a pipaszár, a levél a pipa, mely a süveg mellé
van dugva.

– Már nincs más mód, mint oda hajtatnunk, – véli az angol, s a kocsis az
ugaron keresztül rövid időn beérte az alakot, mely még tíz lépésnyiről
is mozdulatlan, s az angol háromszor-négyszer is újabb tagadásba akart
kapni, midőn a kocsizörejre csakugyan megfordul egy pölyhös képű legény,
leemelvén fejéről a süveget, melyen egymásba foly e három betű: H. B.
L., – a tulajdonos herczegnek neve, – s a kisbéres szemközt állva várta
be a kocsit, jobb kezét hosszú botjára nyugasztalván, a mint előbb oly
sokáig egy helyben bámult a mozgó délibábra.

– Hogy hívnak? – kezdé a herczeg.

– Kajári Pistának, – felel a béres.

– Enyingen van apád?

– Igenis, kegyelmes uram.

– Mióta vagy itt?

– Már vagy három esztendeje eszem a herczeg kenyerét.

– Van-e valami bajod?

– Azt tartom, nem látszik meg rajtam, kegyelmes uram.

– Kijár a béred?

– Mindig helyembe hozza a számtartó úr, még utána sem kell mennem.

– Nem keveselled?

– El tudom költeni, kegyelmes uram; hanem azért a koldusnak is kerül még
belőle.

– No, hát isten velünk!

– Hasonlóképen kivánom, mondja a béres.

– Még egyet! – szól a herczeg némi mosolylyal, – talán néked is két
neved van?

– Nem tagadom, kegyelmes uram, engem itt a pusztán Holvagy Pistának
neveznek.

A herczeg mosolyogva fogadta el a végköszöntést, s a kocsist utasítá,
hogy a bérestanyáig menjen, mert a mint észrevettük, kiváncsivá lőn
megtudni magyarázatát az új névnek.

A mint elfordulának, az angol ekkép szólítja meg a herczeget:

– Én nem igen tudom a német nyelvet, midőn már némileg kedvet kaptam
volna, jó társaságom volt, beutazni egész Németországot, hanem az én
német nyelvtudományom végképen megbukott, mert megzavart a beszédmód, a
dialektusok különbsége, mely egyes tájakon s országokban létezik. Így én
a jónapot «Gut Morgen»-nak tanultam, s Berlinben «Jut Morjen»-t
hallottam, odább «Gaud Morj»-jal köszöntöttek, valamivel tovább pedig
éppen «Kujd Moring» lett belőle. Megtanultam a magyar nyelvet könyvből,
hanem most már kérem a herczeget, vigyen el engem olyan helyre, hol nem
úgy beszélnek, mint a hogy én könyvből tanultam.

– Barátom! – mondja a herczeg, – hát nem hallotta ön, midőn ezzel a
béressel beszéltem?

– Tudom, mit mond a herczeg, hisz ez nem csoda, a herczegnek minden
falujában és minden pusztáján van iskola, tehát a gyermek korán
megszokja a jobb nyelvet.

– És mégis úgy van, barátom, nálunk a legutolsó csikósbojtár is azt a
nyelvet beszéli, mit a legelső tudós: nekünk nincsen kétféle nyelvünk,
hogy egyikét az úr, másikát a paraszt beszélné, – ez a nyelv oly
atyafiságos birtok, melyen valamennyi magyar egyformán osztozott meg.

– Szép, szép! – mondja az angol, értem ezt a kis cselt, a herczeg
parasztgatyába bujtatott egy pár iródiákot, kik a különcz angolt minden
lépten-nyomon beszéddel tartsák. Kocsis! – szólítja meg az angol a
kocsist; – forduljon vissza ahhoz a béres úrhoz, ki engem kétszer akar
elbolondítani egy nap, – először megáll, mint egy pálmafa, s aztán pedig
az én kedvemért kisbérest produkál zsiros ingben és hosszú süvegben s
ráadásul oly okosan beszél, mint a lordmayor Londonban.

A kocsi visszafordult s az angol izmos ökleit mutatván a herczegnek,
mondja:

– Majd kezet szorítok a herczeg iródiákjával; majd meglátjuk, nem
fakad-e ríva egy kemény angolos kézfogástól?

– A mint ön akarja! nevet a herczeg egész a kisbéresig, ki némileg
megdöbbent, midőn látta, hogy egyenesen hozzá tartanak, s némileg
megbánta, hogy második nevét megmondta, mintha tán az urak annak
jelentését kitalálták volna.

A kocsi megállt, a kisbéres lesüvegelte magát.

– Fiam! – mondja a herczeg – ez az úr kezet akar veled szorítani, azért
úgy vigyázz, hogy meg ne ríkasson; tehát megfogod te is, a hogy az isten
tudnod adta.

Bowring úr leszállt és jól megnézte a fiatal embert, kinek keleti
vonásai csak úgy lehettek iródiáké, mint bármely nagyságos úré; azért a
meggyőződésért a kéz után nyult, mely a sípujjú ingnek bő száján nem
birt akkorra kiférni, mikor az angol már megfogta, összegyűjtvén minden
erőt a marokban.

– Na, fiam, – mondja a herczeg, csak bátran, semmit se félj.

– Nem félek én, kegyelmes uram, – mondá a béres, – hanem tessék
megmondani ennek az úrnak, ha nem tud magyarul, hogy fogja meg a
kezemet.

– Fogom már! – mondja Bowring magyarul, – csak fogd meg te is.

– Nem tudom, hogy tiszteljem az urat, – véli a béres, – hanem jobb lesz
majd visszajövet, addig megmondja a nemzetes ispán úr, hogy miért hívnak
engem Holvagy Pistának? mondá a béres, némileg visszatürvén ingujját,
melyen az izmok perczegve feszülének ki és eléggé meggyőzték idáig is az
angolt, hogy ilyen kezű iródiák sem a szárazföldön, sem az angol
szigeten nincsen.

Visszahelyezkedék Bowring a kocsiba.

– Nos, mit mond az én iródiákomhoz?

– Ez a ficzkó megfojt egy bikát, véli Bowring, – én, ki egy pár
öklözőnek kezéből kiszorítottam a vért, mint egy hitvány czitromból a
levet, s im, ez a béres a legerősebb szorításnál azt kérdi: fogom-e már
a kezét?

– Tehát hiszi már ön, hogy ezt nem mondva állítottam ide?

– Vigyen el engem az ördög, ha ezt a dolgot értem, ha csak nem vallja a
herczeg, hogy e pusztán embereket vet, hogy az országot tiszta fajjal
ültesse be.

– Szavamat adom, hogy nem; egyébiránt erről ön ezerszer meggyőződhetik.

– Herczeg! – mondja az angol, szemközt fordulván a herczegnek, – hát ha
minden magyar ember ily tisztán beszél és józan eszű, mint e béres, –
mit akarnak rajta czivilizálni?

– Hagyjuk a feleletet, ez egy olyan fogalom, midőn a csillagászok azt
állították, hogy a nap forog és a föld áll; ezt aztán mindenki hitte, és
a legelsőt, ki ezt tagadta, sőt az ellenkezőt állította, holta után nem
hagyták eltemetni.

– Szégyen, gyalázat!

– Na, na; vigyázzon, ne hirdessen új tant, hagyja meg a nagyvilágot
boldog hitében, hogy itt vad nép lakik, különben a próféták sorsára jut;
jobb lesz, tegyen úgy, mint egy jó barátom, ki egy egészen új vallást
csinált, meg is irta hozzá a bibliát, és mindenütt keres hozzá egy
Krisztust, ki az új vallásért meg hagyja magát feszíteni, mert magának
nincsen hozzá kedve.

– Ösmer egy embert, ki könyveket tudna írni?

– Igen!

– Adjon nekem alkalmat a herczeg, hogy beszélhessek vele.

– Okvetetlenül találkozunk egygyel.

A könnyű fogat beért a birtok közepébe, hol egy négyszögben képződék ki
a lakház, a magtár és istállók, középen a gazdasági szekerek és ekék
foglalák el a kijelölt tért, s a hosszú lakház szárnyán a tiszti lak
volt, előtte pedig a kiváncsi pusztaiak állták el a helyet, hogy a
herczeget láthassák.

A sok közül néhány menyecskefő tünik szembe, még pedig oly szép, hogy
mitsem csodálkoznánk, ha Bowring úr előbbi hitéhez visszatérne, s addig
kínzaná a herczeget, míg kivallaná, hogy minden falujából összehordatá a
legszebb nőket, hogy alkalmas kiállítással lepje meg Bowring urat, mint
egykor Katalin czárnőt a festett falvakkal; de mielőtt Bowring úr
kétségét kifejezhetné, a herczeg végig vezeté a soron, hogy lássa külön
is a csinos nőket, aztán a tiszti lakban mondja Bowringnak.

– Látott ön valaha ennyi szép nőt ily kevés ember között?

– Mára én el vagyok bűvölve, azért magyarázatot sem kérek.

– Na, ispán úr! – mondja a herczeg a tisztnek, – én kimegyek a juhokat
megnézni, maga addig tartson magyarázatot Bowring úrnak.

A herczeg elment, az ispán tiszteletteljesen várta a kérdést, mire
felelnie kelljen.

– Ispán úr! – kérdi Bowring, – hol szedi össze e gyönyörű népet?

– Nagyságos uram! – kezdi az ispán, – e pusztán kívülem, a tanítón,
hajdukon és kovácson kívül csak béresek laknak, – e puszta hétezer hold
egy darabban, tehát a roboterő nem elég, hanem béresekkel magunk
míveltetjük. Minthogy pedig a kévehányás, zsákemelés nem könnyű munka;
kegyelmes herczegünk jó bért rendelt, miért aztán annyi ember vágyik
ide, hogy a javából is eleget válogathatunk, azaz, hogy meg is
válogathatjuk; – s minthogy férfiainknál a jó arcz nem hiányos, és
majdnem azt mondhatjuk, hogy az erő a szépséggel itt páros, – béreseink
mind erősek, és majdnem valamennyi szép is.

– Ezt már értem, ispán uram, – jegyzi meg az angol, – hanem már az
asszonyokat csak nem ispán úr válogatja a béresek mellé? mondja tovább
az ispánnéra nézvén, ki a kedélyes tréfát mosolygással viszonozta.

– Nagyságos uram, az ilyen dolgokba nem avatkozunk; hanem, hogy
asszonyaink igen szépek, az még természetesebb, mint a másik.

– Szinte vágyom az okot tudni.

– Minthogy a béresnek hetenkint csak egy szabad napja van, s akkor is
csak engedelem mellett hagyhatja el a pusztát, – a nőtelen legény röstel
a pusztából messzire gyalogolni olyan után, ki szegénysége mellett rút
is; hanem mivel rajtuk sincs mi kivetni való, – nagyságos uram, biz’
ezek csak a szépét válogatják, s ilyenképen népesedünk meg isten jó
voltából, – s ha végig nézünk a menyecskesoron, nem azt nézzük, melyik
csunyább, hanem melyik szebb?

– Bizony most mindjárt beállok kisbéresnek.

– Legalább lenne párja a mi Pistánknak! nevetett az ispán.

– Jó, hogy mondja, ispán uram, – egy kisbérest találtunk az út mellett,
miért hívják azt Holvagy Pistának?

– Éppen arról beszéltem, – szól az ispán, – s ha tetszik, megmondom, hol
kapja ő ezt a nevet. Fenyíték alatt él itt uram ez a nép, mely minden
nap növeli erejét, de önkéntelenül érzi, hogy ez erő bármennyit
szaporodjék, kévét hányni és zsákot emelni fog egyedül. Minden
lépten-nyomon vagy a munka, vagy a hajdú áll utána, egymásközt
czivakodni nem mer; hanem esztendőn egyszer-kétszer elkéredzik
valamelyik szomszédba vagy búcsúra, vagy vásárra, hogy kedvére
kiverekedje magát.

(Bowring úr egybefont karral és mohó élvezettel hallá a beszédet.)

Ez a verekedés nem valami véletlen dolog; rákészül, mint az ünnepre
magára s esztendeig vezeti a vágy azon napra, hol az ütlegekben lesz
annyi bőség, hogy az egyik fél jóval többet kapjon, mint a másik, és ezt
a fölösleget ugyan egy álló esztendeig megemlegethesse.

(Bowring úr öklei önkéntelenül összehúzódnak; hiába, az oroszlán
körmeivel születik, és jól esik, ha hirét hallja az eleven húsnak.)

– A mi embereink nem öklelődznek össze jámbor falusiakkal, nem
emlékszem, hogy valaha olyant bántottak volna, kit egyedül a véletlen
hozott útba kapúsarkon vagy ajtónyiláson, megválasztják az ellent, mint
vőlegény a menyasszonyt, hanem egész esztendőnek folytán izengetik, hogy
ezt vagy amazt megverik, – sőt intik, hogy oda ne jőjjön, hová ők
mennek; de ha mégis eljő, megverik csupa erőpróbálásból, melynek nem
annyira harag a vége, mint a becsületes számvetése két kereskedőnek egy
évi adás-vevésről, melyből egyforma szám ritkán jön ki, hanem a
fölösleget elviszi valaki, s egyéb mondanivalója nincsen, mint az, hogy
ő kapott többet.

(Bowring úr ezt mindinkább nagyobb élvezettel hallgatja, s elképzel egy
becsületes boxot, hol a szabályok megvannak, s ha aztán az egyik szemét
kiütik, az a kérdés: szabályosan volt-e kiütve?)

– Becsületesen van! hagyá helybe Bowring úr, hanem hadd halljuk, kit
szokás megverni?

– Nagyságos uram, – folytatá az ispán, – a mint Enyingről Mezőkomáromon
át idejön az utas, Hidvéget éri, hol nem jobbágyok laknak, hanem
szabadosok, kik háborús időben katonasorba állnak föl kegyelmes
herczegünk zsoldján; békében pedig az egész környéknek megszokott rémei;
mert a hidvégi ember, ha lehet, meg nem marad egy kocsmában mással;
azért vagy ő dob ki mást, vagy magát dobatja ki.

(Bowring alig győzi hallgatni, véghetetlenül érdekli, hogy most mindjárt
megvernek valakit.)

– Annyira vitték ők már ezt a dolgot, hogy nem köt ki velök senki, tehát
kénytelenek odább menni, hogy hírüket, nevüket föntarthassák, – s ezen
czélra néhány év óta legalkalmasabbak nekik a fürgedi béresek. Most még
azt kell megmondanom, hogy az egész hidvégi népet, valamint a fürgedi
béreseket is egyedül egy képviseli, – ha ez a kettő azt izeni egymásnak,
hogy itt vagy ott megveri, annyit tesz, hogy az egész hidvégi falu és
minden fürgedi béres, a ki csak nőtelen, ott leszen.

– Talán el is unta már nagyságos uram, inkább elhagyom.

– Meg ne álljon, az istenért, inkább nem eszem, vagy még éjszakára is
itt maradok.

– Ha addig van, hát elmondom a többit is. Malom nem lévén a pusztán, a
mezőkomáromi malomban szoktunk őröltetni, s e czélból majdnem minden
héten megyen föl egy béres-szekér őrleni valóval, s egy béressel tíz
asszony is megyen a malomba. Midőn a hidvégi hidnál átmennének, a hid
alatt okvetetlenül ácsorog öt-hat hidvégi szabados, köztök pedig
legtöbbször valami csúfnéven Meddig Józsi nevezetű ember.

– Ezt már ösmerem! szól bele az angol.

– Megállj! szólítja meg Meddig Józsi a bérest, s aztán a szekéren
üldögélő asszonyok közül egyiket megkérdi:

– Van-e még Fürgeden eleven ember?

– Hogy ne volna – felel valamelyik élesnyelvű béresasszony, – a ki
haldoklik is, megeszik tíz gombóczot, – azért őrletjük ezt a tenger sok
buzát.

– Hát egy kis pecsenye kerül-e melléje? kérdi gúnynyal a hidvégi.

– Pár számra vágják nálunk az ökröt, – de van is ám erő, – három kévét
kap föl egy villára a mi emberünk, pedig két kéve tesz annyit, mint egy
hidvégi ember, – nyelvel az asszony – fél ember pedig a ráadás.

– Ki mondja azt? kérdi foghegyen a hidvégi.

– Mind azt mondja – lőn a válasz, – hanem Holvagy Pista még a
negyedikkel is megszerzi.

Ennyi aztán már untig elég, a hidvégi halfogó már nem állhatja; hanem
azt mondja:

– No hát, néném asszony, megmondja annak a Holvagy Pistának, hogy ott
leszek az ozorai szent istváni búcsún; hanem be ne jöjjön, vagy
megmondja az ispánnak jó előre, hogy a hatökrös szekér a kocsma előtt
álljon, hogy legyen min haza vitetni magát.

– Megmondjuk, öcsém uram, ne búsuljon, majd az izenetet meg a másik
fordulóval hozzuk meg.

Ezzel elválnak, az asszonyok megőrletnek, hazamennek, az izenetet
elmondják, s midőn megint a malomba mennek, már megvan az izenet.

– No, mit izent Fürgedről Holvagy Pista? kérdi a hidvégi.

– Csak azt izente, mondja a multkori asszony, hogy köszöni kelmednek jó
akaratját, – hasonlóképen minden jó kivánsággal van, azért izeni is,
hogy a hidvégi felcsert, meg a vizes lepedőt elvigyék az ozorai búcsúra,
– arról aztán ne búsuljanak, hogy hiába vigyék, mert majd mindenikbe
raknak egy embert a fürgediek. Ezt izente Holvagy Pista. Minden jót!

– Így megyen az izengetés álló esztendeig összevissza, néha aztán
útközben meg is szaporítják; no de nem veszi senki számba, a hány szó,
annyi ütleg bizonyosan kerül; ki páros, ki páratlan, csak ember legyen,
ki ezt kiállhatja.

– Mikor van ez a búcsú? kérdi Bowring.

– Éppen holnap lesz, nagyságos uram, felel az ispán az ajtó felé nézvén,
minthogy a herczeg már visszajött, s bejövet azt mondja az ispánnak:

– Holnap szent István-nap, ispán úr, el ne mulaszsza bemenni Ozorára,
hogy a búcsún valami rendetlenség ne történjék.

– Ott leszek, kegyelmes uram.

– Még én is! mondja Bowring.

– Nem unja el ön magát ilyen falusi ünnepélyen?

– Gondoskodtam élvezetről – mondja a kérdett – el nem maradnék ezért a
pusztáért.

A herczeg nem kételkedék, hogy az angol valami szokatlant akar látni,
tehát nem akadékoskodék, hanem kivánsága szerint a pusztán hagyá.

Egész estig beszélteté magának a különböző kalandokat, későn este tért
csak nyugalomra, s mint a gyermek, egész örömmel ébred föl a másik
napra, mely Hidvégen és Fürgeden ezen szóval üdvözölteték:

Ma van az ozorai búcsú!

Reggel korán fölkelt az angol, s még ekkor látta, mily ünnepi szín van a
pusztán, midőn a kisbéresek fehér patyolatingben és gatyában, feszesen
testhez szoruló, apró gombos mellényben járták át a nagy udvart,
miközben egy sárgavörös tarkájú kendő a mellény gombján megerősítve s
oldalt a zsebbe tűzve lobogott a lépések után.

A nagyszájú ing fehér felhőként lebbent meg, s a nagy tisztaság
szokatlan méltóságot kölcsönzött a választott magas alaknak, mely után
az öreg asszony is elgondolkodott egyet, hát még a fiatalabb!

A sok készülődés után a nőtelen legények vagy huszan összegyülekeztek,
mit a hajdú már bejelentett az ispánnak, ki a legénységet ezzel a szóval
ereszté el:

– Legények! a szent misén minden ember jelen legyen, s meg ne próbálja
valamelyik, hogy izgágát csináljon; mert akkor én is ott leszek ám.

– Nem lesz panasz! mondja egy a többiért, s a nyalka csapat megoszlék,
hogy ki-ki akkor menjen, mikor kedve tartja.

Készen álltak a megnyergelt paripák, Bowring úr az ispánnal lóháton ment
be, hogy így tetszésük szerint követhesse a pusztaiakat, kik különvált
csoportokban tarkázták meg a nagy országutat, mely a pusztán keresztül a
faluba vezetett.

Egy férfi ment elől, utána egy asszony, míg utánuk jóval hátrább egy
legény s egy leány, hanem olyanképen, hogy az útnak egyik szélén a
legény, másik szélén pedig a leány ment oly következetesen, mintha
kimérték volna nekik az utat.

– Az elsők – mondja az ispán Bowring úrnak – házaspár, a férj elől
megyen, utána pedig a nő, férjének dolmányát vetvén vállára, s a széles
országúton nem lép férje mellé, hanem szüntelenül utána megyen, s a mit
a férj elől beszél, ő azt a második sorból hallgatja, s onnét felel
vissza. Ez itt megmásíthatlan szokás – folytatja az ispán, – míg jóval
hátrább egy nőtelen legényt látunk az út szélén, s vele átellenben egy
leányt, nem mintha gyűlölnék egymást, sőt tán éppen az ellenkező az
igaz; de jaj volna a lány becsületének, ki a nagy országutat közbe nem
ejtené, mint hogy a nagy pusztán oly messziről meglátszik az ember, s
ezen szokás által védettebb az erény, mintha az anya szeme
nyomról-nyomra kisérné a leányt. Szent szokás ez uram, s egy
megsikamlott erkölcsöt példának okáért nem tudnék elmondani évtizedek
óta, s éppen ezért nem aggódik az apa, hogy lányát magától elereszsze;
mert mint a nyitott könyvnek legelső betűje, oly tisztán kilátszik az
ember a távol rónaságból.

Az angol nyugodtan hallgatta a beszédet, s egyet körülnézett a nagy
pusztán, hol még akkora magasság sem látszik, melyre egy emléket tehetne
le e tiszta gondolatnak, ha csakugyan elvetődnék erre még olyan, ki itt
vad szokást keres, holott oly tiszta az erkölcs, hogy a nagy világ
czivilizálója nem méltó rá, hogy mezetlen lábbal és födetlen fővel
lépjen e térre, hol még a kereskedés tanyát nem vert, de az erkölcsöt
sem tette portékává senki.

A síkságból mintegy visszafelé mentek és néhány ritka szálfa között
leereszkedék az eddig nem látott erdőnek mélyébe, melyből egy erős
kanyarúlat nagy mélyedéseken át Ozorára vezette a két búcsúi vendéget,
kik a vendégszerető pap udvarán szálltak le a lóról. Összesereglett a
vidéki népség, megkondult a harmadik harangszó, s a hivők áhitattal
léptek át a szent küszöbön, tisztelni a legelső magyar királyt, kit a
vallás megszentelt, s a buzgó nép közelebb hiszi magát az éghez, mikor
édes magáét maga fölött látja.

Az imaházból kihallik a buzgó ének, és szinte fölnéz az ember az égre,
hova fölfelé tör a buzgalom, s elgondolja a magyar ember: Igazságos az
isten, – s nagy áldást készíthet ez nekünk, hogy oly sokáig kell érte
könyörögnünk!

Mise után szétment a búcsú-nép, vendéglátó házakban ülvén meg az
ünnepet, – s egy-egy banda lepte meg az úri házat, egy-két órára
helyrerángatván a kedvét a búsuló magyarnak.

A tisztelendő úr asztalát sűrűn körülülte a vendégsereg, csak egy hely
maradt üresen legfelül, Bowring úré, ki a kocsmában ül egy nyári
kabátban, lovaglósapkában, s készebb elkoplalni három nap, mint hogy az
ozorai verekedést elszalaszsza.

A kocsmáros egy kis ajándékért a bormérőbe eresztette, hogy minden
alkalmatlanság nélkül élvezhesse a látványt, mire nem igen sokáig kelle
várakoznia; mert valamint a rémek órája, lassankint ez is elkövetkezett.

Délutáni egy óra felé felhőként tódult be egy fiatal csapat, élükön
Meddig Józsi lépett a kocsmába, s a legkényelmesb helyet kiválasztá
magának, hogy embereit, mint vezér a hadsereget, végig lássa,
egyszersmind elől legyen, s hogy a czigányhoz közel legyen, mert hiába,
ő a vezér, őt illeti meg a tisztesség, hogy ő mulassa magát a
czigánynyal.

A kocsma tágas volt, legalább elég tágas arra, hogy észre ne vegyen
senki egy alakot, mely az ellenkező zugban a padon végig feküdt be a
falnak, a nélkül, hogy akár a mulatók zaja, akár a zene megfordíthatná a
padon, hol már jó ideje lehet, de senki sem kivánkozott az általa
elfoglalt helyre, s magának, úgy látszik, kevés kedve van azt elhagyni.

Megindult a jó kedv. Egyéb nem hiányzék, csak az, hogy a búcsú Bowring
úr várakozásának megfeleljen, azaz: hogy a légyott el ne maradjon; de
nem is maradt el.

A nyitott ajtón meghajolva lép be egy hosszú süvegű béres, utána vagy
öt. Az első, kit nem szándékunk máskor szerepeltetni, nyers hangon kiván
jó napot a kocsmárosnak, s olyanformán néz körül, mintha senki sem volna
a kocsmában, pedig Meddig Józsi olyan lármát vert egymaga, hogy az ablak
is megnyilott bele; de a béres mégis azt mondja:

– Kocsmáros uram, adjon bort, legalább ne unja el magát az ember a
kocsmában, ha maga van.

– Debz’ van itt más is! – szól a kocsmáros, a kikészített meszelyt a
hidvégi vezér mellé helyezvén, – nem látja kend, hogy a hidvégiek is itt
vannak?

A béres előbb ivott a borból, pajtásait is megkinálta, s még azután
mondja:

– Nem is vettem őket észre!

Bowring úr nagyobb élvezettel nézte ezt az előjátékot, mint a szatmári
ember a komédiát, midőn a medvét várta, s a bormérő nyilásán
kidülleszkedve, mint egy elsőemeleti páholyból nézte a drámát, melyben
két hős küzdelme kezdődik.

– Öcsém, tán hályog van a szemeden, – gúnyolódik a hidvégi – itt van ám
a hidvégi felcser (ez czélzás), nem lenne jó, ha szemedet a tenyeredbe
adná?

– Már én majd csak így is hazatalálok az éjjel – mondja rá a béres
egykedvűen, leülvén az asztal mellé, jó közel, majdnem szomszédnak
Meddig Józsi mellé.

– Azt gondoltam, öcsém, hogy szekéren mentek haza, gúnyolódik amaz.

– Már ha tudtuk volna, hogy itt lesztek, tán csak eljött volna utánunk a
szekér.

– Pedig eljöttünk! mondja hegyesen a hidvégi szabados.

– Nojsz, mi sem maradtunk otthon! – felel a béres.

– De látlak.

– Én is! – lőn ismét a kurta válasz – midőn a kocsmáros megint bort tett
a vendégek elé, Bowring pedig azt kérdi a kocsmárostól, ki a bormérőbe
visszament:

– Úgy látom, hogy ez egyik sem mer a másikba kapni.

– Dehogy nem, uram, – dehogy nem, – lesz itt mindjárt olyan verekedés,
hogy darabokra szedik egymást: csakhogy, uram, ennek is megvan a maga
módja, még pedig az, hogy ezeknek idáig nem volt még igazi okuk a
verekedésre az izengetésen kívül, – tehát most csak ürügyet keresnek,
hogy egymásba kaphassanak, most idáig csak kötődnek; végzi be a
kocsmáros, lemenvén a pinczébe, s magára hagyván az angolt, ki megint a
párbeszédre figyelt.

– Hát azt mondod, hogy látsz? kérdi a szabados a bérest.

– Persze, hogy látlak!

– Azért kérdem, – mondja amaz – hogyha hályog van a szemeden, inkább
közelebb jövök hozzád, – folytatja a szabados, közelebb csusztatván
könyökét az asztalon s minthogy a béres is már könyökre támaszkodék, a
két kéz olyan közel volt, hogy egyik a másik szemét könnyen kiüthetné.

– Talán megférnél egy helyben, öcsém? – kérdé a béres, könyökét jól
felfeszítvén, mert ládd, én odább nem megyek.

– Hátha odább mész? – véli a szabados.

– Nem hinném! – mondja a béres egy helyből, mire a másik már oly közel
csúszott, hogy könyöke megérinté a bérest.

– Hozzám ne értesd többször a könyöködet, mert aztán előkérheted a vizes
lepedőket! – mondja a béres, mire a hidvégit egyike saját pajtásainak
egy kissé meglöki s ekkép a béres könyökét eltaszítja az útból, mire
aztán vége a diplomácziai tárgyalásnak, és elsül az első ágyú, azaz, a
béres úgy löki mellbe Meddig Józsit, hogy az rögtön a falhoz csapódik,
ha éppen a másik hidvéginek feje közbe nem keverednék, mely aztán olyant
ütött a falon, hogy a fal is egészen megveresedett, – csakhogy a
természettudósok már akkor is haladtak annyira, hogy ez a csudatétel
csak annyiból tulajdonítható a hidvéginek, a mennyiből a vér nem a
falból, hanem az ő fejéből ázott ki.

Fölegyenesedett erre a hidvégi vezér, s mielőtt az ütleg következnék,
harsány hangon mondja:

– Na te, konvencziós cseléd, puhára verlek ma, azt elhiheted, azért
hagyok még egy «Miatyánk»-ra való időt, hogy szó nélkül ne menj a
másvilágra! Fenyegetődzék a hidvégi, egy nagy ólmos gyűrüt keresvén elő
mellénye zsebéből, mi abban az időben tiltott viselet volt, s míg azt
kis újjára húzta, mintegy időt hagyott amannak, mintha azt csakugyan
nagylelkűségből tenné; de a béres sem hagyta használat nélkül az időt,
sípujjú ingét fölszedte s karja körül gyűrte, az egyik ujj alól
egyszersmind egy kurta furkós botot szabadított ki, melylyel, kis körben
megcsóválva, elegendő kemény ütéseket osztogathat az ember.

– No hát; a ki herkópáterod van, – lármázott a szabados egész dühvel, –
hadd veszlek kézre benneteket, – mondja kitörve többedmagával; de
mielőtt a többi oldalt kerülhetne a béresnek, az hátulsó lábára veté
testének terhét, aztán az egyik oldalasnak feje felé czélozván, mire
amaz fejét védené karjával, addig a béres a kurta bottal olyant vágott a
lábszárra, hogy az oldalt levő a földre rogyott.

– Ez szabályos ütés volt! – kiált Bowring, kit észre nem vevének a nagy
lármában, hanem azért ő nem szűnt meg tudományos szempontból is
megrostálni a dolgot, az illetők pedig egymásután szolgáltatták az
anyagot, nagy erővel vagdalván egymást a földhöz, mintha az egésznek jó
részét fekve kellene elvégezni, nehogy oly hamar kifáradjanak.

– Csak a fejét, ott nem sántul meg – hallék a kiáltás.

– Ne sajnáld, nem apád! – mondja a másik, csakhogy a fölkapaszkodók
helyére megint új embert vernek földhöz, a kocsma ablakain pedig
meggyűlik a bámészok serege, az ajtón állók pedig csak annyit segélnek a
dolgon, hogy egyik vagy másik fejbe vert embert kiviszik a kúthoz, hol
addig mosogatják, míg újra bemehet, folytatni a munkát.

A béresek mise után megszéledtek a vásárban, s ez a négy-öt bármily
hosszan tartja a helyet, lassankint kifárad, csak az birja még őket
lábon tartani, hogy parasztszokás szerint az eddigi vezér elkiáltja:

[Illustration: A béres sem hagyta használat nélkül az időt.]

– Vesd nekem a hátadat! mire a többi hirtelen él az óvatossággal s új
erőt gyűjt a védelemnek e módjából, mely Bowring úr méltánylását
tökéletesen megnyeri, szabályosnak ösmervén az egész verekedést,
legkisebbet sem törődvén azzal, hogy fáj-e az ütleg, vagy nem?

Egy-egy béres rohan be a verekedés hallatára, de a többes szám még
mindig nevezetes előnyben van, s a kocsmáros félvén a rosszabb
következménytől, megsúgja Bowring úrnak, hogy bemegyen a paphoz, hogy a
fürgedi ispánnak a dolgot megjelentse.

Elment, visszajött a kocsmáros, de nem jött véle az ispán, és Bowring úr
is már szivesen hajlott a béresek mellett kelni részvétre.

– Nos, kocsmáros, – kérdi Bowring – benn volt az ispánnál?

– Igenis, megjelentém, hogy a béreseknek most mindjárt végük lesz.

– És mit felelt az ispán?

– Azt mondá, uram, hogy úgy kell nekik, miért hagyják magukat.

A verekedés már végső végét, a legrútabbat érte meg, ekkor ordítja el
magát az egyik a béresek közől:

– Hol vagy Pista?

– Itt vagyok, – mondja a fal melletti padon nyújtózkodó alak, fölgyűrt
ingujjal rugván föl magát egyenesre, s egy kurta hidvégi legényt derékon
kapván, a csoporton át az ajtón kivetette, mondván:

– Félre az útból, kölyök, – mert majd lábadra lépnek, aztán ríva
fakadsz.

Pedig a fiú alig lesz már húsz esztendős, daczára, hogy nem birt tovább
kapaszkodni ki a csizmájából, mint öt láb.

Bowring úr megismerte most a tegnapi kis bérest, valamint egyszerre
megmagyarázá önmagának, hogy őt csak végső veszedelemben hívják elő, s
azért nevezék el: Holvagy Pistának, csak az a kérdés, hogyan végződik el
a dolog.

A hidvégiek megálltak egyet a czivakodásban, s addig maradt annyi
szünet, hogy a béres fönhangon mondhatá:

– No, Józsi… kiált a hidvégi vezérre, – már most én is itt vagyok, most
már nem te mondod meddig, hanem majd megmondom én! – szólt harsányan a
béres, megfogván két hidvégit egyszerre, s nagyot kiáltván egyik
pajtására: Tedd be az ajtót, hogy ki ne mehessenek, majd kiadogatom őket
az ablakon, van-e ott kinn vizes lepedő?

A czigányok rémültek el legjobban, de már nem mehettek ki, s a
boldogtalanok egy sarokban huzódtak össze, egyiránt féltvén a nemes
hegedűt, és azt, ki azon hegedülni szokott.

Megváltozott a harcznak egész alakja, most kezdődött még az igazi
kévehányás, mert már néhányat löktek ki az ablakon, míg bent elszánt
birkózás kezdődék, hogy ölbe lehessen kapni a legényt, és így az ablakra
kerülhessenek vele.

Meddig József, mielőtt a nagy gyűrűt halántékához mérné Pistának, ez
elkapta az esésben levő kezet, s egyet csavarván rajta, térdre zuhant a
dühös szabados, s tarkón ütvén őt a béres, elfeküdt a földön, de a béres
láb alá vette, hogy megérezze, ha föl akarna kelni, mig ő egyúttal
segíti az ablakon kirázni a többit.

A megvert szabados eszén volt még, s érezvén a megveretést, földön
fektében bicskáját szedte elő, hogy egyet kerítsen vele a béres
czombján.

Észrevette ezt a remegő czigányok közől a primás, minthogy közelében
hevert a szabados, kinél a muzsika ára a mai napra már úgy is elveszett,
hirtelen lehajolt, s a szabados kezébe kapaszkodott, s tág torokkal
bőgte a béresnek, hogy kapja el a lábát.

Bowring úr elrémült, – látta, hogy a szabály már megbukik, s hogy a
felbőszült embert a béres most már nem fogja kimélni, hirtelen kirohant
a bormérőből, és lélekszakadva rohant a paplakba, hol az ispán úr éppen
most fogta el a pap pagátját.

– Ispán úr, – ispán úr!… kiáltja Bowring – jöjjön hamar, a fürgedi
béresek most mindjárt agyonverik a hidvégieket.

– De az már nem lehetetlen! – mondja az ispán ijedten, azonkívül pedig
földhöz vágta a kártyát, s kalap nélkül rohant előre, utána pedig az
angol s a bormérőben sikerült beérnie, hol az ispán messziről kiáltja,
éppen midőn a béres ölbe kapta Meddig Józsit, hogy úgy vágja a falhoz,
hogy holnapig ott ragadjon.

– Nem volt még elég? mondja az ispán.

– De már elég volt! mondja Pista oly nyugalommal, mintha kévét hányt
volna, s a szabadost mint egy ölbeli gyereket eresztvén le a földre,
honnét még azután is alig birt a kegyetlen ölelés miatt egyenest
megállni.

Az ispán nem szólt többet, a béresek egész egyszerűen mondák:

– Csöndes jó éjszakát kivánunk mind közönségesen! S ezen szóval
eltávozának, csak Holvagy Pista mondá a czigánynak:

– Megküldöm az árát a muzsikának, – s talán az emberséget is meg tudom
még egyszer hálálni!

*

A béresek után Bowring is elment az ispánnal, kit ekkép szólított meg:

– Uram, furcsa nép ez a magyar!

– Higyje meg, nagyságos uram, szeret ez a magyar engedelmeskedni, ha
tudja, hogy olyan ember parancsol neki, aki tudja: mikor kell
parancsolni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor Bowring úr az ispánnal azon részére ment a falunak, hol a fürgedi
út a hidvégitől oldalt válik, látták a két csoportot eltávozni, – a
béresek szótlanul, a hidvégiek közől azonban hallatszék Meddig Józsinak
éles hangja:

– Lesz még ozorai búcsú!

– Itt leszek! kiáltja vissza Holvagy Pista, kinek nevét ime
megmagyaráztuk ma.

Mielőtt azonban az ozorai búcsúnak napja elkövetkeznék, beleszólt az idő
a történetbe, s embereinkkel máshol találkozunk.


V.  (Vőlegény áll a házhoz.)

A Siónak másik oldalán van egy becsületes komposszesszorátus, azaz hogy
van több is, hanem az egyikben élt ebben az időben nagyságos Baltayné
asszonyság leányostól, ki anyjának özvegy napjaiban egyedüli boldogsága
lőn, ha tudniillik maradt még annyi idő, hogy véle néhány szót
válthatott; mert a nagyságos asszony korán özvegyen maradván, úgy
beleszokott a gazdaság vitelébe, hogy hétköznap még a csizmát is
fölhúzta, és a Sió melletti kaszásait még a csádéban is fölkereste, ha
valamikép azt gyanítá, hogy az árnyékban hüselnek.

– Ettél-e már, fiam? kérdi a meglepett napszámost.

– Igen is, ettem, nagyságos asszonyom! feleli a meglepett ember.

– Jó volt az étel?

– Hála istennek, biz az jó volt.

– Hány gombóczot ettél meg, édes fiam?

– Azt tartom ötnél kevesebb nem volt, a mi egyre jutott.

– Egészségedre váljék, édes fiam! – szól a nagyságos asszony, – hanem ha
a vendégség tetszésedre volt, hát jó lesz megfogni a kaszát, mert máskor
imádkozva sem eresztlek földemre.

Nagyot vörösödött a napszámos, és szégyenkedve nyult a kaszavágás után,
egy fogás helyett kettőt is vágván, hogy a nagyságos asszony egyebet ne
mondjon.

Hazament a nagyságos asszony, megnézte a ház környékét, mely mindenütt
oly tiszta volt, mintha husvétnapra söpörték volna össze, nem lévén
senkinek megengedve, hogy ott engedelem nélkül való dolgot cselekedjék,
kivévén egy bakszarvast, mely néha órahosszat összenyargalászta a majort
és a kastélyudvart, megállván közben az erkély előtt, honnét nyalánk
alamizsna hullott alá a torkos állatnak, – csakhogy úgy elszemtelenkedte
magát néha, hogy addig meg nem izlelt semmit, míg a fiatal úrhölgy le
nem jött, s át nem ölelé sudar nyakát, s így nem kinálá saját tenyeréből
a büszke állatot.

Minden nap tiszta piros szalagot kötött a szarvas nyakára, honnét
lepirosodván, messziről megláttatá, hogy a kegyencz nem valami kóbor
erdei vad, hanem emberek között élő, elkényeztetett állat, mely a
kényelmet, s az emberek látását annyira megszoká, hogy valaki elől
megfutamodni nem igen szokott; pedig szivesen kiugrott a kapun s néhány
óráig is elkószált a határban, hol őt már minden ember ismeré.

Midőn az úrnő lejött, órákig elkisérte őt a nagy angol kertben, – néha
meg-meglódult, és átnyargalá a körüleső tért, vagy aztán megjuhászkodva,
mint valami kezes bárány, járdalt az ifju hölgy után.

Mielőtt az ifju hölgygyel találkoznánk, maradjunk a nagyságos
asszonynál, ki ma minden egyéb dolgot láttatlanban hagyott, hogy a várt
vendéget fogadja, ki ugyan éppen egy kőfalköznyi távolságra lakott, de
mégis oly távol estek egymástól, mintha előbb a világot kellene
megkerülni s akkor is egyszer legalább eltévesztenék az utat.

A Baltay-családnak volt egy öröksége, mely fiúról-fiúra szállt, – egy
elátkozott pör, mely minden Baltaynak életéből kész tíz esztendőt pörölt
ki, – hanem ennyi haszontalanul elvásott esztendő nem volt elég arra,
hogy valamelyik Baltay megérte volna végét.

E pör okvetetlenül a kisebbik ágnak tönkrejutásával végződött volna,
hanem midőn a végsőre kerülne a dolog, egy vagy más közbejött érdek
megállította a feleket, kik aztán tíz esztendeig ismét megnyugodtak, míg
tudniillik ismét megbolondult valamelyik, vagy lócserénél, vagy
kölyökkutyán, s kitört a háború újra s addig czitáltatták egymást, hogy
a megyei esküdt két lovat tartott csupán a megidézésekre, megintésekre,
míg ismét valahol összebékéltek valamely jófajta csikón.

Ezen tusakodások közt azonban a pör annyira megérett, hogy jelen
nemzedékünknek már kevés tenni valója volt, az ifjabb ág keményen lőn
ostromolva s megérzé, hogy lába alatt inog a föld, ha az öregebb ágnak
most már egészen végső ivadéka haszontalannak nem vélné a munkát.

Tíz év óta hallgat az öregebb Baltay, – az ifjabb ágon levő egyetlen
öcscsének meghalálozása keményen szivéhez ütődött, s a prókátorok
bármennyire nyaggatták, nem akart a pörbe elegyedni.

Végre nagyot gondolt, saját testvérének fia egyedüli örököse lévén
roppant vagyonának az öregebb ágon, tíz évi hallgatás alatt, addig-addig
nézett a szomszéd udvarra, melynek minden tyúkját megismerte, hogy
Baltay nagyságos úr ekképen gondolkodott:

– Nekem öcsém van, a sógorasszonyomnak lánya, ez a mennydörgő mennykő
nagy pör egyszerre végét éri, ha ezt a két fiatal cselédet egymás mellé
állítom! mondja magában, s kikiált a hajdúnak, hogy a nagyságos
asszonyságot tiszteli, ha terhére nem lesz, ebéd után három órakor
tiszteletét teszi.

Megjött az izenet, hogy a nagyságos asszony mindenkor igen szivesen
látja, s a mondott időben elvárja a nagyságos urat.

– Az aranyos mentémet! – mondja a nagyságos úr.

– Tessék parancsolni! – kérdé a hajdu a szokatlan dolgot.

– Az aranyos mentémet!

– Kiporoltam igenis! – mondja a hajdú – útját akarván állni a különös
készülődésnek.

– Hát még harmadszor is mondjam, hogy adja kend ide az aranyos
mentémet?!

– Nincs ám ma vasárnap! – okoskodik a goromba hajdú.

– Hát kend, nagy fülű – riad föl az úr – hova megyek én most?

– Nagyságos Baltayné asszonysághoz; – csakhogy úgy is tudom, hogy a
nagyságos asszony kineveti a nagyságos urat, mikor egyszer aranyos
ruhában megy oda, máskor pedig annyi papirost szegeztet a kapujára,
mintha sárkányon akarná fölereszteni.

– Nem érti kend a dolgot, – véli a nagyságos úr, – adja ide mentémet.

A hajdú nagy későn előadogatott mindent, s urát addig rángatta, míg a
mente ráfért, hanem midőn ezt is elvégezte, azt mondja:

– Ne mondja a nagyságos úr, hogy ezt is meg nem tettem, hanem már most
fölmondom a szolgálatot.

– Elment a kend esze?

– Még nem ment el, – véli a hajdú, kulimászos bajuszát megegyengetve, –
hanem attól félek, hogy elmegy!

– András! kend vagy sokat ivott ma, vagy keveset. Mi lelte kendet?

– Csöndességben akarok élni vénségemre, – mondja a hajdú – s minthogy a
nagyságos úr a szomszédba megy, azt tartom, hogy onnét pör nélkül nem
jön haza, – akkor aztán András fusson kend ide, – András fusson kend
oda! zsörtölődik a hajdú, s magát végig nézvén, mondja: már pedig uram,
ötven esztendeje szolgál engem ez a két láb, aztán ha nagyon
megszalasztom őket, attól félek, előbb kifutnak velem a világból, mint
akarnám.

– Na, legyen kendnek esze! – nem veszekedni megyek, hanem, ha lehet,
megcsinálom az örök békességet, – egy házasságot gondoltam ki!

– Mit gondolt ki a nagyságos úr?

– Egy házasságot! – mondja bizalmasan amaz – még pedig oly boldogsággal,
mintha esküvőre menne.

– No hát akkor ne is menjünk odább, nagyságos uram, hanem itt a kréta:
egy esztendőre ötven forint meg a ruha, – ezt éppen a mai napon
megszolgáltam, az új még rajtam sem volt, hát nem vásott, – a pénzből
adott nagyságod a simontornyai vásárkor öt forintot, a komáromi bucsúban
tizet, – a kiliti bucsún huszat, ez annyi, mint harminczöt, – tegnap
tizet, ez éppen negyvenöt forint – marad még öt forint, ha adja, jó, ha
nem, hát abban sem halok meg, hát jó egészséget kivánok!… legyen boldog
a nagyságos úr!… – mondja a hajdú elnehezülten – … ha a nagyságos úr
ilyen nagyot akar botlani, hát jó, én leveszem róla a kezemet… de én meg
nem maradok olyan házban, hol az asszony is olyanképen akar úr lenni,
mint a férfi, vagy még tán több is; ezt én nem szoktam meg, de nem is
szokom!

Mindezt oly hamarjában elmondá a hajdú, hogy Baltay úr nem birta
megállítani, hanem midőn aztán a hajdú lelke elnehezedett, akkor mondta:

– No András, legyen kendnek esze, – hisz nem én akarok megházasodni,
hanem az öcsém!

– Hát mért nem szólt a nagyságos úr elébb? – véli a hajdú, a krétát
letörölvén az asztalról.

– Lehet is kend miatt szóhoz jutni! – lármázik a nagyságos úr. – Illik
is itt hagyni az embert, mikor már harmincz esztendeig van kend a
háznál.

– Jól van hát no! – csitítgatá a hajdú – hanem ha nekem még egyszer
előkéri a nagyságos úr a proczeszszust, akkor aztán meg nem marasztanak
ám a háznál.

Nem adott feleletet a nagyságos úr, hanem midőn a hajdú addig
húzta-vonta rajt a ruhát, hogy már nem volt mit igazítani, akkor mondá:

– Na most már elmehet!

Baltay úr erőteljes ember lévén, a nádpálczát csak kézbevalónak vitte, s
büszke tartással ment végig az egyik udvarból a másikba, hol minden
ember megsüvegelé már messziről, s a kit megilletett, megpróbálta
megcsókolni a kezét.

Fölment a tágas lépcsőzeten, hol mindenféle bolondul faragott állat
bámészkodott a lépcsőzet mellett s Baltay úr lassan lépegetett, mintha a
rég nem látott alakok számon kérnék tőle ezt a látogatást; azonban
sokkal derültebb hangulatban volt, mintsem, hogy szemrehányásokra
gondolni akarna, tehát fölment, megczirogatá az állatokat, hogy ily rég
nem látogatta meg őket, aztán pedig az előszobába nyitott.

A nagyságos asszony cselédje ajtót nyitott, s a nagyságos úr
megvakarintá csizmája hegyével a padozatot, fejét nagy tisztelettel
meghajtá, s a házi asszonyhoz közeledett, ki sötét selyembe öltözötten
néhány lépésre eléje jött.

– Hol is hagytuk el a szót? – kérdi Baltay kedélyesen akarván elütni a
tíz esztendei haragot.

– Már nem emlékszem rá. – Mondja a házi asszony bizalmas arczczal.

– No hát ha elfelejtettük, sohase jusson eszünkbe.

– Adja isten! – kivánja az úrnő, mintha nem egészen hinné, hogy
elfelejtett mindent.

– Kezet rá, hugomasszony, – ha aztán kezet adott, megmondom, miért jövék
ide?

– Itt a kezem, kedves urambátyám!… – mondja az asszony, oda nyujtván
kezét, – nem olyan puha most, mint akkor, midőn istenben boldogult uram,
Baltay Sándornak az oltár előtt nyújtám; mert azóta én vagyok ennél a
háznál utolsó cseléd; mert a többi tudja, meddig szegődött, – nekem
pedig addig van maradásom, míg a prókátorok ki nem pörölnek.

– Ne is hozzuk elő hugomasszony; mert aztán mégis eszünkbe jut, a mi tíz
esztendő előtt utolsó szó volt, – pedig az is tiszta kár, hogy eddig
össze nem békéltünk.

– Hát mi jót hozott urambátyám, az én özvegyi hajlékomba?

– Áldást, békességet, – mondja amaz – látja hugomasszony, hogy parádéban
jöttem.

– De prókátort nem hozott, urambátyám? – kérdi a nő – különben azt
hinném, hogy én leszek a vendég, s nem urambátyám.

– Prókátort nem hoztam, hugomasszony, hanem ha kell, hát a papért
mindjárt elküldök.

– Nem értem, – mit mond urambátyám!

– Nem várakoztatom kedves hugomat; mert még azon gondolatra jöhetne,
hogy vénségemre jött meg a bolondom, hanem ha tetszik, vágjuk ketté a
pört egy házassággal.

– Ezt sem értem! – mondja a nő.

– A hugomasszony kis Etelkája, meg az én öcsém, ha összekerülnének,
minden prókátort kitörülnének a pörből, aztán vége lenne a hosszú
komédiának.

– Kedves urambátyám! megkérdezte öcscsét?

– De majd az orrára kötöm a lánczhordtának, – pattant fel az öreg –
tudok én annyit hegedülni, hogy az úrfit az én nótámra tánczoltathassam
meg.

– Akkor nem az elejéről kezdtük a dolgot, urambátyám, s ha a gyermekek
nem szeretik egymást, az lesz ám még a czifra pör, mikor a prókátorok
helyett is a férj és feleség czivakodik az egész élet folytán.

– Majd összetörődnek! – véli Baltay.

– Hát urambátyám mért nem próbálkozott meg egy asszonynyal?

– Sok én rajtam az igazítani való, kedves húgomasszony – aztán olyan
vagyok én, mint a vas, nagyon rá kell ütni, hogy más formája legyen.

– Lám, lám! – urambátyám is csak Baltay – a szűk csizmáját mással akarja
elviseltetni, aztán nem is kérdi, hogy a másik elviselheti-e?

– De hátha szereti a leányt?

– De hátha nem szereti, urambátyám – erre is meg kell ám felelni, –
utóbb pedig még az a legfőbb kérdés, hogy egymást szeretik-e?

– Jaj, de sokat kérdez, hugomasszony! – mondja Baltay, a mentéjéből egy
gombot kiszabadítván, mert érzé, hogy rég nem beszélt olyan emberrel, ki
nem konvenczióért engedelmeskedik.

– Ennyit, kedves urambátyám, egy zsák búza mellett is elkérdeznék, hát
még egy házasságnál!

– Jól van, de ha szeretik egymást?

– Egymásé lesznek!… – mondja a nő – hanem ha nem szeretik egymást?

– Jaj, még nem is tudjuk az egyiket, aztán már is a másikat kérdi
húgomasszony.

– Én vagyok az anyja leányomnak, s ha én is a földhöz verem a
boldogságát, akkor kitől várjon jobbat?

– Csak már engedne el valamit, édes lelkem hugomasszony, hogy hamarább
megalkudhassunk, – én az öcsémnek parancsolok, hugomasszony meg a
lányának, aztán…

– Kedves bátyám! ha a Baltayak egymás boldogtalanságáért annyi
esztendeig pörölgetnek, – legalább a boldogságukért hagyjanak egy kis
időt, s ha nem szereti a fiú…

– De majd helyre…

– Pszt… édes bátyám… – mondja az asszony, elfogván közepét a szónak… –
ezt vigyázva kell tennünk; mert nagyon egyenes földön lakunk, a hír
könnyen megfutná a harmadik határt is: pedig ha már az isten ezt a
leányt adta, nem igen akarnám másnak a nyakába kötözni, ha tán háztól
kérve is elkelhet.

– Félek, hogy hugomasszony többet is tud, mint én, – mondja Baltay –
vagy hogy már későn jövök; de azért itt a kezem, becsületemre mondom,
szent a béke egy föltétel alatt.

– Mondott szóból ért az ember, kedves urambátyám.

– Ha már az öcsémé nem lehetne Etelka, igérje meg, édes hugomasszony,
hogy csak olyan embernek adja, kiről tudja, hogy talpig magyar ember!

– De ezt már bátran megigérem, – mondá kezét nyujtva az asszony.

– No akkor a lakodalom napján eljövök a kalácssütésre, s azt a pört
kalács alá rakhatja, kedves hugomasszony.

– Én szavamnak állok!

– Meg én is – mondja ünnepélyesen Baltay – hanem ebből nem engedek ám
el, hugomasszony, mert még a haló földemben is megfordulnék, ha igaz
szerzeményünket olyan ember turkálná majd, ki a magyar hitből
kikeresztelkedett.

– Amen! – hagyá helyben az asszonyság, lekisérvén Baltayt az utolsó
lépcsőig, hol a fölmelegült ember hallatlan dologra vetemedett, s egy
asszonynak, tudniillik a háziasszonynak kezét megcsókolta.

Ha ezt akkor megtudták volna a jóbarátok, szenes vizet itattak volna
vele, mint olyannal, kit a boszorkányok bűvöltek meg, s igézet alatt
áll.


VI.  (Egyszer volt egy özvegy asszony, annak volt egy lánya.)

Hazafelé tartott a szarvas, de mielőtt az úrnő kiérne a kertnek utolsó
kanyarodásából, a nagyságos asszony lánya elé ment, a jó asszony oly
boldoggá kivánta tenni gyermekét, hogy a jó szándéktól nem tudta igazán,
mit kellene leginkább meghatároznia.

Az öreg úr látogatása nem maradt nyom nélkül, s a nőnek el kelle magát
határoznia a legkényesebb dologra, lánya szívét kikémlelni, pedig jól
tudta, hogy ő sem fogja megkérdezhetni, de a lány sem fogja megmondani;
de mégis meg kell tudni. A legközelebb eső lugas elég alkalmas hely lőn
arra, hogy az anya éppen odáig elfáradjon, s ott megnyugodjék, s a lány
kényelmesen helyet foglaljon az édes anya mellett.

Jaj, de nehéz olyan titkot megtudni, mit nem fognak megmondani.

Az anyának első gondja volt a szarvast elrezzenteni, mert a szemtelen
jószág néha a csipkés fejkötőt is meglegelte, pedig ez órának
komolyságához átkozottul rosszul állna, hogy fejkötőjét akkor rántsa
félre a szarvas, midőn a komoly arcznak kellene kipótolni a ki nem
mondható szót.

– Már csak leülök, édes leányom, – kezdi az anya – ki tudja, meddig
ülhetek még melletted?

Ennyi volt a kezdet, mi egyre is jó volt, meg másra is; mert hiába
tagadjuk, magyar szokás szerint a beszédet néha úgy szabják ki, hogy
arra is ráillik, kire nem akasztják.

– Megint búsulni akar, édes anyám? – kérdi szeretettel a lány.

– Rám férne, kedves lányom, – hanem ha valami megörvendeztetne, azt
tartom, most éppen ráérnék örülni.

– Olvassak valami történetet?

– Jaj, lányom, elég történet nekem ez az élet, (hogy már nekem is bele
kellett történnem,) sopánkodék az anya, csak már a te történetedet is
tudhatnám!

– Rövid történet az egész! – felel a lány: – édes anyám özvegy asszony,
én meg vagyok az özvegy aszony lánya: s aztán vége!

– Dehogy a vége, kedves gyermekem, az csak a kezdete, mint a
parasztmesének: Egyszer volt egy özvegy asszony, s annak volt egy lánya…
De hát a többi? kedves lányom, hol van még a szomszéd ember, meg a
szomszéd embernek a fia, s ez a négy ember kerekít egy keserves
históriát, kivált ha még az ötödik is belekeveredik valami ifjú legény
formában, – nojsz lesz aztán dolga a szegény özvegyasszonynak.

– Kettőnek csak nem adhatja egyszerre, tehát vagy az egyik, vagy a
másik.

– Igen, ha tudná az ember, melyiket volna jobb választani, – a szomszéd
ember igen gazdag, tehát a fia is gazdag lesz, – míg a másiknak az apja
oly szegényen halt meg, hogy a nevét is csak alig felejtették nála.

– No csak hogy legalább az megmaradt, s ha kiáltják, előkereshetik vele.

– Látom már, édes leányom, hogy azt a szegény fiút nagyon megszántad.

– Oh, édes anyám, a szánalmat a gazdag pénzért meg nem veszi; de nem is
boltban árulgatják, hanem a szivben tanyázik.

– Az a szív, az a szív! – fohászkodik az anya – a szerelmesek
minduntalan elvesztik, aztán mégis azt fájdítják, aztán lesz belőle
siralmas történet, megint egy özvegy asszony, meg annak a lánya… Bizony,
bizony, édes lányom, az is baj, ha kérnek benneteket, meg az is, ha nem
kérnek.

– Ne búsuljon, édes anyám, ha nem kérnek, itthon maradok anyámnál.

– Én nálam bizony ne maradj!… durrant föl az asszony – az én anyámnak
hat volt, mégis elfogytunk, párosával is vitték volna – azért, azt
hiszem, hogy melléd is csak kerül egy, ha dobra nem ütlek is.

– Majd valaki csak megsajnál!… ugy-e anyám?… mondja a lány bizalmasan
anyjára nézvén, mintha önkéntelenül mutatná azt a gyönyörű főt, mely az
egész környéket már összezavarta.

– Már hisz, édes leányom, polturás malacznak nem mindig kerül garasos
kötél; hanem azért tán nem bánja meg senki az özvegy asszony leányát.

– Valami szegény fiú csak erre botlik, ha nevén szólítják.

– Akár a szomszéd fia is még, galambom, mondja az anya, a gömbölyű képet
tenyerével megütögetve, s nem gyanítva, hogy a lány is észrevette, hogy
az öreg az aranyos mentében jött át az udvarra.

– Kedves anyám, egészen el akarná rontani a mesét – hisz azért van a
mese, hogy a szegénynek legalább a meséből jusson egy kis jó szerencse,
ha már máskép nem jut.

– Hát a szomszéd fia? az igen gazdag!

– Azt nem kérdezik a mese végén, édes anyám, hanem megelégszik mindenki,
ha a másik kettő boldog!

– Mese, mese, mess kenyeret!… mondja az anya, hanem édes leányom, én
anyád vagyok, és nemcsak meséből él az ember; hanem…

Itt egy nagyot lélekzett, mintha készen volna a gondolattal, csak ki
kellene mondani – midőn a szarvas messziről dobogva állt meg a lugas
árnyiban, fölkapva fejét s nyakszalagján egy zöld zsinórt láttatott,
mely a szalagra kötötten hintázá baklóit, jeléül, hogy ismerős kötötte
fel.

Az anya meglepetten állt meg, valamint a lány is, kit e meglepetés anyja
szívére kergetett.

– Úgy! – mondja az anya – a szarvas kimaradt a meséből – s e kis kötelék
a gazdag szomszéd fia!

– Nem, anyám!… szól a lány alig hallhatólag – ez a szegény fiú.

– Kinek csak a neve maradt? s tán még azt is megosztaná mással? mondja
az anya, látván a lány szörnyű pirulását.

Felelet helyett a lány anyjára nézett, mint az irgalmat kérő az égbe,
honnét az istenáldást némán imádkozva kéri.

Az anya teljes boldogsággal nézett gyermekére – mert hisz az anya szívét
is megcsiklandja, ha tudja, hogy a lányát mások is szeretik.

– Hiszed-e, hogy boldog leszel, lányom?

– Nem kétkedem anyám.

– Jó – idáig elvezettelek, édes leányom – ezentúl vezéreljen a jó isten
és kisérjen el az én anyai áldásom.

– S abból ne jusson nekem is? kérdi gróf Dunay, a lugasból előlépvén a
boldogokhoz.

– Fele mindig a tied legyen, édes fiam! – mondja az anya, a grófot is
magához ölelvén, adja isten, hogy az életben ne érezzétek meg, hogy ezt
az áldást özvegy kezek adták.

Így végződik el a mese, melynek az a czíme: Egyszer volt egy özvegy
asszony, annak volt egy lánya!


VII.  (A förgeteg eleje.)

Hazament az öreg Baltay, s bár a menyekzőre ezúttal nem lőn hivatalos,
becsületes lelkében jókora megnyugvást hozott, hogy a leány pogánykézbe
nem kerül, tehát nyugalommal várta, míg András a mentéből kigombolja.

– András! – mondja a hajdúnak – mi a kötelessége kendnek?

– Elmondom uram – feleli a hajdú – azt tartom most már harminczadszor
mondom el.

– Ha még el nem feledte volna kend.

– Azt tartom, még egyszer sem szidattam meg magamat – felesel a hajdú –
minden esztendőben ezen a napon elmondom kötelességemet, mint azt a
legelső napon föladta nekem a nagyságos úr.

– Hát hadd halljuk, mi volt a kötelessége kendnek ezelőtt harmincz
esztendővel?

– Elmondom, nagyságos uram:

1-ször is a kapu nyitva marad, hogy minden becsületes ember éjjel,
nappal bejöhessen; a kelletlen vendég könnyen kimehessen; a várt
vendégnek meg úgy is hiába marad nyitva, mert a mint el akar menni,
akkorra már a kocsikerekeket a pajtába zárjuk.

– Ez megmarad jövő esztendőre is! – mondja a nagyságos úr.

2-szor. Magyar koldusnak adunk annyit, mennyi belefér; a nem magyarnak
zsákját is megrakjuk, legalább nem mondja, hogy nálunk felejtett
valamit.

– Ez is megmarad a jövő esztendőre is, hanem ezután még zsákot is adjon
kend neki.

3-szor. Nagyságos uram parancsol mindenkinek a háznál; hanem a vendég
még nagyságos uramnak is parancsol.

– Ez is megmarad a jövő esztendőre is.

4-szer. Minden házbajárónak van egy rovása – a ki mit olyant cselekszik,
a mi jóravaló magyar emberhez nem illik, rovásra kerül. – A rovás a
harmadik vonásnál megtelik – azt a házból kimarasztaljuk.

– No ez meg még inkább megmarad jövő esztendőre: mert látom, hogy a
stibli, meg a bugyogó nagyon szaporodik – s a fiatal ember az asszonyi
állatok bolondjáért fülig vedlik; de az ilyen népet kipusztítom a
háztól.

Mielőtt tovább folytathatná az öreg a firtatást, megérkezének a
vendégek, kedves öcscsével, az ifjú Baltayval gróf Dunay, kivel előbb
találkozánk a kertben.

Az ifjak a kertnél találkozának – az ifjú Baltay a gróffal együtt
lovagolt a legközelebbi állomásról s minthogy a szarvast a réten lelték,
megközelíték a jámbor állatot s Dunay egy kürtzsinórt olda le s ugyanazt
a szarvasra csatolá, mire az sebesen a falu felé rohant.

Dunay lehetőleg utána nyargalt, de a kötekedő állat bármennyiszer
megállt, mégis előbb ért a kertbe, melynek sűrűjében elveszett az üldöző
elől.

Dunay a téli szakban a megye székhelyén ösmerkedék meg Etelkával s az
anya szívesen gondolt azon jövendőre, mely leányát a gróf karjaiba
vezeti; s mint látták, az elhatározó perczben semmi sem gátolá az
egyesülést, még a bácsinak adott igéret sem, hisz hogy lenne a gróf
olyan, ki a bácsi kivánatának meg nem felelne, lévén tetőtől-talpig
olyan becsületes magyar ember, mint a bácsi maga.

Az öreg Baltay szivesen fogadá vendégét, kinek podgyásza reggel
megérkezett – s az öreg úr annál inkább megörült, minthogy a gróf még
más két vendéget is jelentett: Herczeg Batthyányi Lajost és gróf
Festetics Györgyöt.

– András!… kiált ki a hajdunak – hozza kend be a rovásokat.

– Az újakat, vagy a régieket?

– Csak a régieket.

András engedelmeskedett s elhozta a régi rovásokat, kioldá a csomót,
várván, mit parancsol az úr.

– Mi következik? – kérdi – kedves vendégeim jönnek, ilyenkor hadd
szabaduljon ki egy-kettő a purgatóriumból.

– Ez az első itt Kovács István uramé, három rovása van; egyiket azért
róttam föl neki, nagyságos uram parancsolatjából, mert a kocsmáját
zsidónak adta árendába; a másikat pedig azért, hogy sört hágy neki
mérni; harmadikat pedig azért, mert maga is megiszsza.

– Ott marad a rováson – hallja kend; – hanem annyit elengedek neki, hogy
szent Mihály napra, ha a sörtől eláll – az egyik hiba lemegy. Ha ez sem
használ neki, nem tudom, mikor lesz ilyen jó kedvem, akkor aztán rajt
felejtem halálos holtáig. Mi következik odább?

– Balázs Imre uram következnék – mondja a hajdu – ennek is három rovása
van. Az elsőt azért róttuk föl neki, mert a bucsun úgy jelent meg, hogy
a felesége ült jobbról, ő kelme pedig balról. A másodikat azért, mert
szajkót fogott, aztán beszélni tanítja. A harmadikat azért: mert a
házunk előtt elment, aztán nem jött be.

– Rováson marad, hallja kend, András! – mondja az öreg. Ez már nem is
purgatóriumba, hanem pokolra való. – 1-ször, mert jobb kezét a felesége
bal keze nélkül nem mozdíthatja; 2-szor, a szajkót emberré akarja tenni
– tehát az ilyen utóbb elhiszi, hogy az embert még szajkóvá teheti;
3-szor, elkerüli az én házamat, pedig ugyancsak az út mellé építettem;
hát mikor várhatnám én őt akkor, ha a falun kivül laknám? Ott marad a
rováson és még akkor sem adja kend elő, ha kérem. Mi következik még
odább?

– Kulcsár Gáspár úrnak rovása van kezemben, fogom a három vonást.

– Hadd halljuk egymásután mind a hármat.

– Az elsőt akkor kapta, mikor a simontornyai barátoknak a vajat pénzért
adta. A másodikat meg, hogy a pusztáján csinált hidat lelakatoltatta, a
harmadikat pedig, hogy a házánál zsemlét eszik.

– Na, ennek elengedem a hidat, ha felnyittatja; meg az elsőt is, ha a
vaj árát kétszeresen visszaküldi – pápista ember – mit kereskedik a maga
papján; hanem a zsemle fönmarad, mert ha a feleségét úgy elkényeztette,
hogy a kenyerét már nem eheti, – maradjon fönn más embernek rettentő
példájára, – aztán majd más az asszonyságot jó előre fekete kenyérre
fogja.

Bejött azonban az öcs, s így Andrásnak nem maradt ideje a többit
leszámolni, hanem ment dolgára, miben nem lesz szűken, ha még újabb
vendégek is jönnek.

– Mi ujság, domine frater? – kérdi az öreg, megölelve a fiút, kit az
öreg nagyon is szeretett.

– Előbb urambátyám mondjon valamit.

– Mondok biz én, öcsém – felel az öreg, nagy, bodor füstöt eresztvén ki
az öblös tajtpipából – hanem hanyatt ne vágd magadat.

– Kapaszkodom már, kedves bátyám, mondja a fiú, bátyja karjába fűződve.

– Tegnap meglátogattam a sógorasszonyt!

– Hála légyen a jó istennek! – kiált föl a fiú. – Kibékél urambátyám?

– Egy föltétellel, öcsém!… ha tudniillik az én ajánlatom nem sikerül.

– Mi volt az ajánlat, kedves urambátyám?

– Öcsém!… mond az öreg egy nagy megnyugodás után… tudod, hogy Éva
asszonynak nagyon beszámítottam a paradicsomot – azért nem is házasodtam
meg – a mit elég bolondul cselekedtem; mert látod, most vénségemre
veszem észre, hogy a Zsuzsi szolgáló mégis csak jobban meg tudja nyomni
a hátamat, mint ez a vén bolond András; mert ez ott is nyomja, a hol nem
fáj; tehát csak átlátom, hogy az isten mégis csak jobban tudja, mint én,
hogy az asszonyt miért teremtette.

– Bizony még megházasodik urambátyám!

– De hátba ütlek!… mondja tréfával az öreg… Na, ne akaszsz meg a szó
közepén, hanem hát azt mondom, hogy ha már volt is egy Baltay, ki után
hirmondónak egy pár mentén kivül csak a sarkantyús csizmája maradt, most
már azt akarom, hogy egy Baltay helyett maradjon tíz – oda, pedig édes
öcsém, feleség is kell; tehát azt akarom, hogy megházasodjál.

– Hát aztán?

– Azt sem akartam, hogy az az istenverte pör örökkön-örökké lopja az
ember életét, tehát biz én nem bántam volna, azaz most se bánnám, ha
Etelkát elvennéd.

– Nem vehetem el – urambátyám.

– Nem a manót? – durran föl az öreg – hát én vegyem el?

– Bátyám sem! – mondja a fiú – mert majd helyettünk elveszi más!

– No ugyan ki? – kérdi az öreg.

– Gróf Dunay! – mondja amaz – éppen most értesített erről a
végelhatározásról.

– Nekem is van oda beleszólóm, öcsém! – mondja az öreg – azaz, hogy
szólok is, de mindjárt! teszi hozzá s egyszersmind hangosan kiáltja:
András.

– Hallom! – kiáltja kívülről a hajdú, mintha azt akarná mondani, hogy
nem jő be.

– András! – kiált a nagyságos úr még keményebben.

– Nem mondtam már, hogy hallom!

– Ha hallja kend, hát jőjjön – vagy hogy én szolgáljam kendet?

– Mi lelte már megint a nagyságos urat? – mondja a hajdú az ajtót
benyitva s ugyanannak küszöbén megállva: ha dolgom nem volna, nem
maradnék ott kinn.

– Hát nem most mondta el kend a kötelességét? – pöröl az öreg – hát ki
parancsol a háznál?

– Ha elmondtam a kötelességemet, hát nem mondta meg a nagyságos úr, hogy
jövő esztendőre is csak nagyságos uram parancsol.

– Azt mondtam, meg most is azt mondom!

– De meg azt is mondta, hogy a vendég még nagyságos uramnak is
parancsol: hát hadd lássak a dolgom után, mikor vendég van, majd rákerül
a sor a nagyságos urra is! mondja a hajdú, s maga után betette az ajtót.

Nem volt mit tenni, hanem Baltay uram ő nagysága kiment az erkélyre,
hogy kedves vendégeit várja – azonban az öcscsétől hallott hír nagyon
gondolkodóba ejtette.

Itt már aztán magunk is bele merünk szólani a dologba és Baltay ő
nagyságának jellemvonásához a dolog könnyebb megértése végett egyetmást
megemlítenünk, hogy Baltay urat valami táltosnak ne vélje valaki,
különösen a mai világban, midőn közönségünk fölöttebb érzékeny s minden
gyönge oldaluk megérintését hazaárulásnak tartja.

Lesz alkalma nyájas olvasóinknak alább meggyőződni, hogy Baltayt olyan
kegyelettel visszük végig, mintha csak tulajdon ősapánk volna, kinek
gyöngéjét papiroson megírni bizonyosan nem mernénk; hanem czélunk
elérésének tekintetéből az életből vett alakot meghagyók azon
állapotban, mint az életben volt, mint mondók, a magyar embernek minden
jó és rossz tulajdonságával – nehogy ellenkezőképen cselekedvén, úgy
járjunk alakunkkal, mint Plátó, mikor az embert kétlábú tollatlannak
mondá s erre gúnyból az ablakon bevetettek neki egy megkoppasztott
csibét, ezen szóval: «Ime, itt van a Plátó embere.»

Tehát előre is tiltakozván minden gyanusítás ellen arra nézve, hogy
Baltayban valami táblabíróságot akarnánk kigúnyolni, mégis meg merjük
mondani, hogy ha éppen hibát is rovogatnánk is okkal-móddal, azt annyi
szabadsággal tennők önmagunk irányában, a mennyit minden ember megtesz,
hogy körmeit nem hagyja kinőni, mint valami ragadozó állat, hanem a maga
idejében meg-megnyesegeti.

De térjünk vissza a dologra, mert András eddig elvégezte dolgát a vendég
körül és így ne várakoztassuk az öreg urat, ha valami sürgetős dolga
van, hadd végezzen vele.

Mielőtt azonban e találkozás megtörténnék, nézzünk az öreg úr lelkébe.

Volt az öreg úrban minden derültsége mellett egy titkosan rágódó bú, mi
a mult század végén valóságos magyar nyavalya lőn, midőn az ősi
szokásoktól el-elmaradt egy-egy ember, s valami új bolondon kapott, a mi
az eddigi állapothoz úgy nem illett, mintha fülemile a varjú után
kezdene károgni.

Kopni kezdett az a jó patriarkhális élet, s az emberek újjal kezdének
egymásra mutatni, – egyik az ujat káromkodta meg, míg a másik a régit
nevette.

Mintha csak ősi épület köveit lopnák meg, oly szentségtelenné kezde
válni minden újítás – és a mint egyik vagy másik kiszökött a sorból az
újítások után, azonképen keseredének el a többiek, kik most már
elkeseredéssel kezdték védeni a régit s készebb volt némelyik egy
pocsolyát óráig kerülgetni, mint azon egy hidat átverni a rövidebb
utért, ha véletlenül megtudta valaki, hogy azt még az édesapjának az
apja réczeusztatónak hagyta.

Midőn a csigát megérintik, visszavonul csontházába, s addig elő nem jő,
míg a gyermek nyájas szóval elő nem csalogatja, így lőn akkor egypár
száz öreg magyar féltékeny saját mentéjére, hogy készebb volt foltot
folt hátára varratni, mint hogy arról egy kis sujtást le hagyjon
fejteni.

Baltay, az öreg, készebb lett volna visszamenni Ázsiába azon az úton,
melyen eleink bejöttek, s mit a mi tudósaink mai napig ki nem találtak,
mintsem elhagyjon ősi szokásaiból egyet; vagy készebb elátkozni legjobb
barátját, mintsem elnézzen valamely gyöngeséget, melynek útján kikopjék
a nemzeti hüvelyből, s ezen a példán más is.

Elengedhetlen vétek volt előtte minden, mi az eredeti kemény, edzett és
szilárd életen tágított, s ennek maga körül való meggátlására tartotta ő
a «rovást», hogy legalább az ő környezete maradjon – tiszta.

– Itt vagyok! – mondja András, beállítván a nagyságos úr elé – mit
tetszik parancsolni?

– Van-e új rovás faragva?

– Mindig van készen, nagyságos uram – felel a hajdú – bár ne kellene; de
azt tartom, hogy maholnap csak ketten leszünk nagyságos urammal, kik
rovásra nem kerülünk.

– Tartson kend egy rovást készen, ezt az új vendéget veszem én szem alá,
ennek aztán annyi engedelem sem lesz, mint a mennyit egy szunyog elbir.

– Értem, nagyságos uram, majd a mentém alá dugok egyet, s ha aztán elő
kell vennem, csak bólintson egyet a fejével, nagyságos uram, olyant
rovok, hogy el nem síkálódik még gyalúval sem.

– Elmehet kend! – mondja az öreg úr, minthogy éppen hallá, hogy a várt
vendégek is megérkeztek, tehát kisietett, hogy a nagy embereket illőn
fogadhassa.

A fogadás oly ritka volt, mint akkor lehet, mikor három becsületes ember
összetalálkozik, s egyenkint érzi mindenik magáról úgy, mint a másikról,
hogy midőn ilyen három ember összekerül, az üstökös csillag bátran
megindulhat az ég boltozatján, mit az emberek ugyan nem tudnak
elgondolni, miért? mert hisz ha a becsületes ember oly ritka nem volna,
csodájára miért indulna meg az üstökös csillag.

Helyre vergődének a vendégek, az egyik teremben alkalmas beszélő helyre
találtak mind az öten, András pedig egy fordulóra bejött, ha tán valamit
parancsolnának akár a vendégek, akár a nagyságos úr.

– András! pipákat ide! – mondja az öreg úr, mire András kezdé a pipákat
osztogatni, s még gróf Festetics György is elfogadott egyet, pedig nem
volt dohányos; hanem tudta az öreg úr szokását, és hogy rovásra ne
kerüljön, inkább ő is megadta a módját, s ámbár el hagyta aludni a
pipát, de még megszivogatta, mintha még úgy adná a füstjét, és Baltay úr
ezt a kis cselt örömest elnézte, megelégedvén, hogy legalább ha nem tud
is, de akar!

– Köszönöm!… nem kell!… – mondja gróf Dunay, a megkinált pipát Andrásnak
visszaadván, mire az még inkább kinálta.

– De csak tessék – mondja az – van gyönge dohányunk is – akármi
kisasszonynak is könnyű!

– Mindegy, barátom, nem élek vele! – mondja az ifjú gróf.

Észrevette az öreg a szóváltást, de mintha nem jól értette volna, maga
is mondja:

– Kedves öcsém, mi már csak ilyen tejjel tartjuk a fiatal embert.

– Nem akarom megszokni! – mondja a gróf minden komolyabb értelem nélkül.

– Micsoda magyar ember lennél, öcsém – mondja Baltay, – ha még egy kis
dohányfüstöt sem tudnál megszokni? hisz öcsém, még a hús is tovább
eltart a füstön, pedig nekünk erre aligha szükségünk nem lesz.

– Mégis megköszönöm!

– Talán az orvos tiltja? – véli Baltay némi tudvágygyal.

– Az nem, hanem már ezt a gyengeséget nem akarom magamban táplálni!

Az öreg arczában egy villám látszék, mit Festetics után leghamarább
András vett észre, minthogy még a szolgálattal nem volt készen, s a
párbeszéd végén urára nézett, ki egy elcsöndesedés után intett
Andrásnak, ki némileg hátrább vonult, s aztán az ódon épület
ablakmélyedésében előhúzta a rovást és az első vonást jó mélyen bevágta.

Festetics valamit kezdett gyanítani, azért hirtelen másra vitte a
beszédet s mondja az öregnek:

– Na, barátom, lesz Enyingen gyönyörű juhászat, Lajos barátunk hozott
törzsöknyájat.

– Olcsóbb lesz a birkahús egy pár esztendő mulva! – mondja Baltay némi
egykedvüséggel, – de mégis úgy, mintha ezzel a juhászatot végkép
elitélné.

[Illustration: – Köszönöm!… nem kell!… mondja gróf Dunay.]

– De nem megenni hozta ám, hanem gyapjutenyésztésre.

– Hüm!… – dünnyögött az öreg… – ezt a mentét már tizedik esztendeje
viselem, az igaz, hogy jóravaló privigyei kék posztó; de még eltart
néhány esztendeig, addig kedves Lajos barátunk gyapjújába még a moly is
beleeshetik, míg én selymes gyapjújából posztót veszek; mert remélem,
hogy a hajdúknak valamivel gorombább is jó lesz.

– Mennél finomabb, annál szivesebben elviseli az is! – mondja a herczeg.

– Ha fele árért adjátok, majd én is veszek belőle! – mondja Baltay –
hanem majd meglátod, Lajos, az a birka utóbb is csak a szénát eszi el a
gulyamarha elől, s ha aztán minden földesúr birkákat tart, utóbb majd
szűrös ember nem is marad, hanem még a gulyás is posztóköpönyegben őrzi
a marhát.

– Így a juhokat nem szereted, öreg? – mondja a herczeg.

– A húsát biz én szeretem, kivált őszszel, ha jó hizott ürüt kapok; de
az én legelőmre ugyan egy sem jön, hogy a szénámat megegye, gyapja meg a
nyakamon veszszen.

– Na, majd meglássuk; – mondja a herczeg; – hanem a földialmát csak
megkisérted te is?

– De akkor inkább csak birkát tartok, legalább húsa van s nem kell
nagyon megéhezni, hogy az ember rákapjon; hanem zabkenyeret, meg
földialmát csakugyan nem eszem, míg földemen megterem a búza.

– No, mi csak megkisértjük! – mondja Festetics.

– Jól van, jól! – nevet Baltay – ha majd kipusztul a búzakenyér a
házból; mert a földialma gyökeret ver, mint a tüskebokor, hát eljöhettek
hozzám búzakenyérre, aztán majd akkor valljátok meg, hogy a kalácstól,
ha már okosabb nem is lesz az ember, mint a burgonyától, de nem is
bolondul meg tőle.

– Valakinek csak meg kell próbálni! – véli a herczeg.

– Persze, hogy meg kell! – mondja Baltay – nem is mondom, hogy ne
tegyétek,… hanem én majd csak nézlek benneteket, Festeticset, mikor a
földialmán soványodik le, a herczeget pedig, mikor a birkahúson hizik
meg.

– Kész a vacsora! – jelenti András, – egyszersmind megnyitván a szárnyas
ajtót, mely az étterembe vezetett, s a jó barátok elkötekedtek a
burgonyán és juhon, mely két tárgy abban az időben olyan ujdonság volt,
hogy az egész ország beszélt róla, s mint a medvejárást, úgy emlegette
meg a finom juhot és azt a napot, melyen meglátta azt és a legelső
burgonyaszemet.

Istenem! a szegény ember mai napon, ha ezt hallaná, majdnem azt mondaná:

– Ugyan mivel éltek akkor az emberek, hogy nem haltak meg éhen?

A vacsora alatt megemlítendőnek véljük a mindenesetre jó bort és a jó
vizet; az előbbieket a házigazda szivesen kinálta másnak is, de maga is
megitta; míg az utóbbit az ifjú gróf nem győzte dicsérni; mert a mint
mondja, még Olaszországban sem ivott jobbat.

Az öreg nem igen vigyázott a szóra a beszéd elején s váltig azt
gondolta, hogy a gróf a borait dicséri, mi egy kissé megengesztelé a
pipa miatt, hanem bezzeg nagyot nézett a következendő párbeszéd után.

– Jobb ez ugy-e, mint a Lacrymæ Christi?!

– Nekem legalább jobb! – felel a gróf.

– Ugyan mondja meg, kedves gróf öcsém, hát csakugyan jó az a Lacrymæ
Christi?

– Sohasem ittam, kedves urambátyám!

– Mi a manó, hisz ott jártál Olaszországban, s ott már csak a legjavából
kaphat az ember.

– Alkalmam elég volt hozzá – magyarázá a gróf – de minthogy bort sohasem
iszom…

– Bort nem iszol? – mondja az öreg – hisz most dicsérted a boromat.

– A vizet, kedves urambátyám – felelt a gróf – és most is mondom, hogy
ennél kitünőbbet régen ittam!

– Béka terem abban, öcsém!… – jegyzé meg az öreg, – s aztán Andrásnak
szól: András, szóljon kend a grófnak, még az kellene, hogy vízzel
tartsuk, mint a hidat.

– Bocsánat, nem iszom! – mentegetődzék a gróf.

– Az én egészségemre! – unszolá az öreg némi erőltetéssel, mintha maga
ellenében is védelmezni akarná a grófot, ki őt ily hamar kétszer, de
kellemetlenül érinti.

– Bocsánat!… – mentegetődzék a gróf – a mit egyszer nem, máskor sem.

– Dehogy nem!… – mondja Baltay némi szégyennel, – ha az enyémre nem,
legalább kedves vendégeimért üssük össze a poharat!

– Ezzel a vízzel, ha megengedi urambátyám! – mondja a gróf éppen nem
engedve.

– Hüm, hüm! – mondja most már kétszeresen is Baltay, az öreg – hát te
öcsém éppenséggel nem akarod megszokni, a mi a magyar embereknek csak
olyan természete, mint a mécsnek, hogy olajat iszik… No, töltsd meg a
poharat!

– Szokásomtól nem térek el semmi áron! – mondja a gróf szörnyű
következetességgel.

– Azt már én sem teszem! – mondja az öreg vontatott hangon, egyszersmind
intve Andrásnak, ki megint elvonult egy ablakmélyedésbe, s a rovásra a
második vonást lenyeste egy éles késsel, mely a kemény nyomásnak
szivesen engedelmeskedett.

Vége lőn a vacsorának, a fiatalok hátrább maradtak, míg az öregek együtt
mentek elől, s minthogy a fiatalok még az étteremben maradának, Baltay
azt mondja két vendégének:

– Na, barátom, ha földialmával élünk, finom selymes gyapjúból készült
posztóban járunk, nem dohányzunk, bort nem iszunk, attól félek,
nemsokára olyan könnyű legényekké válunk mindannyian, hogy egy jókora
forgószél fölkap bennünket és Ázsiában tesz le.

Nemsokára elhuzódtak a nyugvóhelyre, a fiatal gróf olvasáshoz fogott, az
ifjú Baltay lefekvés előtt megtudván még bátyjától, hogy a házasságba
miképen egyezett, elgondolá, hogy ha ez a házasság az öreg akarata
ellenére is megtörténnék, akkor a pört irgalom nélkül megkezdi, mi az
elkeseredésnek minden átkát szétereszti, s a közös barátságnak vége.

Hosszú gondolkodás után elhatározá magát valamire; majd megmondjuk
legközelebb, hogy mire; addig előbb nézzük meg az öreg Baltayt, kit még
most sem tud az álom végképen lefogni; – vajjon mi tartja őt ébren?

Nagyokat kettyentett egy falióra, melynek zörgésére minden más ember
ijedten ugranék ki az ágyból, csak Baltay nem, minthogy ezt a lármát rég
megszokta s az ősi maradványt bántatlanul hagyá a falon, emlékeül annak,
hogy már néhány évtizede ketyegett a Baltay-családnak.

Baltayt egy mély fájdalom tartá ébren, minthogy az ifjú grófot az ő
mértéke szerint nagyon könnyűnek találta, s az öreg nem annyira a lehető
atyafiságból, mint egyéni meggyőződésből a grófot a legszigorúbb
mértékre vette, s mentségére nagyon keveset talált.

A hatalmas úr anyagi kényelmének forrásain végig tekintvén, nagyon
élénken kezdé tapasztalni, hogy végtére is ha egy sorban állunk, a házas
zsellér is csak annyi helyet foglal el, mint akármely tízezer holdas, és
hogy a nemzet összegét végtére is az emberszám pótolja ki.

– Hát egygyel megint kevesebben leszünk? – mondja fájdalommal, s annál
gyötrelmesebben, minthogy a gróf hirhedt ember volt, s a jó Baltay nehéz
szívvel gondolt azon körülményre, hogy a láncz nem is végén, hanem
derekán szakadozik, és ezt a hézagot nehéz összekötni.

Baltayt nem hagyá nyugodni a tünődés, és ablakából az épület egyik
szárnyára látván, éppen oda, hol az ifjú gróf szállásolt, éjfél után
majdnem két óráig gyertyavilágot látott.

E körülmény szinte különösnek tetszék, de mielőtt okát gyaníthatná, a
fáradság erőt vett a tünődő emberen és szemeire nehezült az álom.

Néhány napig meglakták házát a vendégek, a nappali órák derülten
folyának, de éjszakánkint a háziurat rendesen ébren tartá a világosság,
mely az ifjú gróf szállásáról hozzá verődött, s utóbb nem állhatá, hanem
megrántá a csöngetyűhúzót, s nemsokára belépett András a szörnyű
csengetésre.

– Olcsóbbért is bejövök ám! – mondja a fölrezzentett hajdú, megsokalván
a csengetyűrángatást.

– András! – szól a nagyságos úr, egészen saját gondolattárgyával
vesződvén – nézze meg kend a grófot, bizonyosan égve feledte a gyertyát,
bizony még felpörköli magát.

– Hát én nem látom úgy-e? – mondja a hajdú.

– No, ha látta kend, hát miért nem figyelmeztette, hogy égve marad a
gyertya, maga pedig elalszik.

– Ha aludnék! – mondja András – de nem alszik ám.

– Mi ördögöt csinál hát? – csodálkozék a nagyságos úr – talán csak nem
akar gyertyánál zabot hegyezni?

– Nem bizony, hanem mikor megérkezett, hozott magával egy sereg
könyvet!…

– Látta kend?

– Hogyne láttam volna?… egyenkint szedegettem elő neki, sorba néztem
valamennyit, de biz én egy szót sem ösmertem belőle, – nem t’om miféle
betüvel volt írva, – talán nem is az elejéről kell olvasni, hanem
visszájáról.

– Mi a mennykőnek az a sok könyv?

– Én is azt kérdeztem tőle, nagyságos uram, aztán azt felelte, hogy
holtig tanul a jó pap!

– Nohát mért nem lett barát?… – pattant föl az öreg…

– Fele kenyere annak az a könyv, nagyságos uram, – tegnap bementem
hozzá, – mert magam is azt véltem, hogy baja miatt gyertyázik talán, de
akkor is a könyvet bújta – még mondtam is neki, hogy addig nézi a
gyertyánál a sok apró betüt, hogy utóbb nappal sem látja meg; hanem arra
meg azt mondta: a ki nem tanul, annak végtére az esze is begyöpösödik.

– András!… – mondá az úr, fölegyenesedni akarván az ágyban, hogy a szót
jobban értse, – talán úgy álmodta kend ezt?

– Álmodtam?… – mondja nehezteléssel a hajdu – no, ha álmodtam, hát nem
szólok egy szót sem, hanem menjen be hozzá a nagyságos úr maga; hanem
jól megszorítsa a nadrágszíjat, mert ha valamelyik könyvből kikérdezi, –
én nem felelek ám a nagyságos úr helyett! – végzi be a hajdú a szót,
egész nehezteléssel tévén be maga után az ajtót.

Reggel a két öregebb vendég eltávozott korán, vendégűl híván a két
ifjabbat is, hogy együtt aztán a tamási nagy vadaskert meghajtásán részt
vegyenek, de a fiatalok valamivel későbben mentek el, s az öregebb
Baltay lenn állt a kocsinál, hogy a lovakat szemlélje, s ezúttal a
fölrakodásnak is szemtanúja lőn.

– Hát ebben mi van? – kérdé a grófot egy faládára mutatva.

– Könyvek, urambátyám!

– Mi a patvar, öcsém, hát nem silabizáltattak veled eleget az iskolában,
hogy még maradt mostanra is valami leczkézni való?

– Oh, urambátyám, – véli a gróf – sokat meg lehetne még arról írni, a
mit mi magyarok nem tudunk.

– Bizony még megérem, öcsém, hogy elcserélnéd apád kardját egy láda
könyvért?

– Ha máskép meg nem vehetném, még azt az árt sem sajnálnám érte.

– Isten úgy segéljen, jól beszélsz öcsém, még tán ráfogod, hogy valami
könyvcsináló különb ember, mint más.

– Valamivel, édes urambátyám! – mondja a gróf, fölvevén utiköntösét,
hogy a kocsiba üljön.

– Nojsz, Árpád könyvvel dobálta meg ellenségeinket, s úgy olvasta ki
innét őket, – aztán mi is majd könyvből védelmezzük meg!

– Aligha nem! – legalább én azon meggyőződésben vagyok, – jegyzi meg a
gróf.

– S a ki ezt nem hiszi, tán azt ellenségednek tartod?

– Olyan ellenségnek, urambátyám, kit okvetlenül le fognak győzni!

– Na, öcsém, én ekképen csak ellenség maradok! – mondja az öreg
elhalaványodva nézvén a kocsi elindulását és a szavakat úgy ejtvén, hogy
az illető megértse.

*

A két ember elvált, mindkettő elmondá még mintegy befejezésül ezt a kis
magánbeszédet:

– Még ez az ember olvasni fog! – mondja a gróf.

– Ez az ember nem magyar ember! – dörmögé az öreg elég hallhatólag, úgy,
hogy András előhúzta a rovást, hogy a harmadik vonást fölrója, mit az
öreg úr is észrevett; midőn a hajdú készen lőn a harmadik vonással, azt
mondja:

– Hallja kend, megtellett a rovás!

*

Boldogságos isten, – mind a kettő a legjobb hazafi, hanem rajtuk van még
idáig is a nagy átok: az egyik a másikat nem érti.

A két fiatal ember nagyon is megérté az öreg úr szavait s az ifjú Baltay
még inkább több okot lelt föltett szándékának kivitelére, s alig várta,
hogy a herczegnél legyenek, hogy lelkéről leoldja a terhet, mely okává
válhatnék egy család szerencsétlenségének s azért, midőn az enyingi
kastély kapuja alatt leszálltak, az ülésből egy nagy iratcsomagot emelt
ki s hóna alá fogván, sebesen szaladt föl a lépcsőzeten, hogy gondjaitól
minél hamarabb megszabadulhasson.

Bowring úr a herczegnek az ozorai búcsút beszélte el, s becsületére
fogadta, hogy az angol öklözgetés egy pennyvel sem ér többet, mert a
dühös boxoló, ha lökésben van, még akkor is kiüti ellenfele szemét, ha a
konstabler botja közibök nyújtózkodik; de a béres a puszta szóra
elereszti ellenfelét, épen midőn agyon kellene ütni, s mint valami békés
sörházi vendég, csöndes jó éjszakát kiván, s elmegyen aludni. Ha ő ezt
saját szemeivel nem látja, hanem könyvből olvassa, képes elmenni a
könyvíróhoz a földgolyó ellenkező oldalára gyalog, hogy az illetőnek azt
mondja: Az úr ezt álmodta, – s még álmában is hazudott, vakarja ki a
könyvből, – ha nincs pénze az úrnak, megveszek minden példányt; javítva
újra kinyomatom, s a hazudságért készen a bocsánat.

A herczeg csöndes gyönyörrel élvezé az angolnak elbeszélését, azután
pedig tudtára adá, hogy a magyarországi leghíresebb szarvasvadászatra
indulnak a tamási erdőbe, hol háromszáz vadász lesz jelen.

– És leszen huszonöt szarvas, – mondja nevetve az angol.

– Egy csapatban igen is, leszen annyi, – de leszen olyan is, melyben
hatvan darabot számlálhat meg az ember, ha nem röstel vesződni vele.

– Láttam a törzsnyájat, a juhok ritka szépek, – mondja az angol, minden
összefüggés nélkül a beszéd folyamára.

– Bowring barátom, ön a juhokról beszél.

– Igen, a juhokról, azt hittem, hogy a herczeg a juhokra gondolt, hogy
hatvanával beszél.

– Én a tamási szarvasokat gondolám! – igazítja helyre a herczeg.

– De hatvan egy csapatban?

– No hát hetven! – mondja a herczeg, – s ha ön szereti a tréfát, még a
vadászat előtti napon egy kis mulatságot szerzek önnek, ha nem röstel
szénás szekéren egy magyar mérföldet utazni keresztül a vadaskert egyik
részén és szerencséje leszen önnek, ha a szarvasok ki nem eszik alóla a
szénát.

– Herczeg, – mondja az angol – minket a világ különczöknek tart, de ha
már az angol maga nem sajnálja a pénzt saját bolondjaiért, kár volna
egyetlenegy állatszelidítőt tartani azért, hogy minket ilyen
mutatványokkal lepjen meg.

– Egy fillért sem költ erre az én szomszédom, herczeg Eszterházy, ha ön
nem hiszi, meggyőződhetik s ha kivánja az utazást megtenni, a fogat
rendelkezésére áll és a fürgedi ispán egy négyökrös szénásszekeret is
rendel az ön élvezetére.

– Megyek! – mondja az angol, hóna alá csapván egy bolond alakú
fejtakarót, melyben utazott, sétált, úszott, vánkos helyett ráfeküdt, s
a melyben ezerszer kiröhögték, mivel csak ő nem törődött, hanem
gyönyörködött abban, hogy az emberiség minő szánandó, midőn egy vékony
embert azért röhög, mert vékony s egy harmadfél mázsásat azért, mert
vastag.

A herczeg nem késett a rendelkezést megtenni, s Bowring úr kalandjára
nagy örömmel nyitott ki az oldalajtón, míg a másikon az ifjú Baltay
lépett be.

– Tehát kiváncsi vagyok hallani a nagy titkot! – mondja a herczeg,
barátságosan nyújtva ki kezét az ifjú felé, minthogy az már néhány
nappal előbb egy közlemény elfogadására kéré meg a herczeget igen
bizalmasan.

– Herczegem! – mondja az ifjú – a körmendi levéltár befogadhatna-e úgy
harmincz font irományt azon föltétel alatt, hogy azt kívülem senki se
vehesse ki?

– Ugyanannyi mázsát, ha ön kivánja! – lőn rá a felelet.

– Egy nehezékkel sem többet ennél, – mondja a másik, – ennyi, azt
hiszem, kicsiny helyre elfér.

– Kivánja ön személyesen Körmendre vinni?

– Nem, ha a herczeg sziveskedik azt átvétetni itt helyben.

– Igen könnyen megtörténhetik – mondja a herczeg, – Csapó, a körmendi
levéltárnok itt van, ő azonnal átveheti.

– Nem kétlem, ő a herczeg megbízott embere.

– Egy megvesztegethetetlen ember, ki készebb egy ív papirost lenyelni,
ha máskép meg nem védhetné a titkot.

– Tökéletesen nyugodt vagyok! – mondja a fiatal ember, némileg
hátrafordulván, mert az ajtó megnyilt s azon át egy lelkes arczú úr
lépett be, minden bejelentés nélkül, mint olyan bizalmas ember, kinek e
kiváltsága rég meg volt.

– Épen jókor, – épen jókor, kedves Csapó úr – mondja a herczeg teljes
megbecsüléssel, az őszülni kezdő embert bemutatva, – ön ez iratcsomót
átveszi s a körmendi levéltárban mindaddig őrizni fogja, míg ez az úr
vissza nem kéri, vagy arra tőle meghatalmazást nem hoz valaki.

– Egyéb semmi? – kérdi Csapó.

– Annyi legfölebb – mondja a herczeg utasítólag – hogy egy külön fiókot
tartson neki a levéltár soros szekrény-osztályaiban.

– Igen természetesen, – magyarázá Csapó – a szentséges hely megleszen, s
kívül rajta leszen az útmutató czím a levéltári számmal! – végzi be a
szót, átvevén a nyalábot, melynek külső soraiból elég szembetünő
betükkel volt e néhány szó olvasható: _Baltay contra Baltay_.

– Jókora csomag, úgy-e? – kérdi az ifjú Baltay.

– Elég czivakodás elfér benne; minthogy látom, ez pör, – azt tartom, a
szekrény föliratául legalkalmasabb lesz: Baltay contra Baltay.

– Méltóztassék intézkedni saját belátása szerint.

Az öreg meghajtá magát, az irományokat hóna alá vette, eltávozott és
néhány nap mulva a körmendi levéltár egyik fiókját kibélelte a poczakos
pör s a szekrény külsején a czímbetük jó vastag és olvasható alakban
mutaták a helyet, hová a Baltay-családnak annyi évi czivakodása
szállásra behurczolkodott.

– Most már nyugodt vagyok! – mondja az ifjú magában – én megtettem
kötelességemet, s ha bátyámat valaki csakugyan pörre ingerelné, mielőtt
érdemetlen keserűséget okozhatna, addig ismét magába száll, míg ez
irományokat keresi, azaz, hogy meg nem találhatja; de ha nagylelküségét
megnyerhetem, visszaadom neki, hogy maga vesse tűzre.

Ezután kirándulának megnézni a juhnyájat, mely alapjává lőn a híres
enyingi juhászatnak, valamint megtekinték a legelső rendes falut
Magyarországban, Lajos-Komáromot, mely Enyingtől jó egy órányira
fekszik, a herczegtől vevén nevét, minthogy saját eszméje és útmutatása
után maga telepítette, hol már ezelőtt húsz évvel a leggazdagabb magyar
jobbágyok laktak és tanuságot tőnek azon nagy emberről, ki a magyar
földesurak becsületét fényesen megváltotta,[2] mit még életében hálásan
megösmerének a szomszéd jobbágyok is, mai napig megmaradván e mondat:
Inkább vagyok Enyingen tömlöczben, mint máshol jobbágy.


VIII.  (Az üldözött vad.)

Meddig Józsit rég nem láttuk, keressük föl azért őt is. Épen kora
hajnalban megyen ki Hidvégről, egy hosszú csövű puskával, vele két erős
vadászkutya lépdel, melyeket madzagon tart és letart azon helység határa
felé, melyen a Baltay-család roppant birtoka kezdődik, másfél órányira a
tamási erdőtől.

Lesre megyen a dologtalan szabados, ki a kévehányást nagyon megunta a
meleg nyárban s már ötödnapja kujtorog a Sión túli nádasokon, hogy
valahára elkapja azt a jámbor szarvast, melyet Baltayéknál fölebb is
megemlítettünk.

Néhány nap óta kószább lőn a szarvas, a tamási vadászkerten alól néhány
órányira már egy hét óta fölebb rezzegetik a vadat, hogy a nagy vendégek
kényük-kedvük szerint pusztíthassák őket s így a lassankint megriasztott
vadból nehány darab a vadaskert mellett csapván el, a Tamásin felül eső
vidéket is bekalandozza, s a mi szarvasunk sétái közben néhány atyafival
nagyon összebarátkozott.

Meddig Józsi hasztalan lesett a vadabbak után, megriasztva lévén, hamar
elszaladtak a kutyák elől, tehát elhatározá, hogy a szelidet megkeríti,
bármennyi ideig kelljen hasalnia a tengeri földek szélén.

Néhány napi lesés után úgy okoskodta leshelyét, hogy a szarvast
elvághassa a falutól s úgy szorítsa be a nádasnak, hogy a Sió mentében
jobban Tamási felé hajthassa, s így tán legkönnyebben sikerül elkapni a
szarvast, mely a reggeli órákban nagyon szívesen künn kujtorog az új
ismerősök után.

Mielőtt az első napsugár végig szaladt volna a síkon, szilaj
nyargalásban jött a szarvas, néha-néha megállapodván, s emelt fővel
tekintgetvén a megszakadozott tengeriültetvények közé, mintha neszt
várna, vagy hogy éppen meglátná a határnak új vendégeit, melyek a jó
pajtásságért is szívesen tanyáztak a helység közelében.

A vér nem vált vízzé, s az elkényeztetett állatnak természeti ösztöne
vívódni kezdett azon megszokással, hogy a kastély udvarát lakja még, s
baromfiak között nyargalászsza át az udvart. Mohón szaladta meg az
egyenes tért, hogy meglássa azon szarvasokat, melyekkel összeölelkezni
nagyobb kéj, mint az udvaron az ökrök feje közé lökni, s a fölébredt
állat nagy szemeit merőre dagasztá, hogy lekötvén magát abban a széles
környék, keresetteire leljen.

Mintha szabadságának óráit úgy kellene lopnia, megdöbbent az állat; – de
azért ellenállhatatlanúl rohant odább, meg-megjártatván szemét az előtte
terülő vidéken, melynek mindig nagyobb darabját ejté maga után, s utóbb
szokatlanúl érzé megvadulni magában a vért, mely már nem ösztönzi
visszafelé, mintha megbódulna a légtől, melyet sebes futásában átvág, –
míg lábaiban az inak mindinkább tágulnak s kellemesen húzódnak ki, midőn
az állat az akadályokat többé nem veszi oly korán észre, mint eddig az
udvaron, hol egy vagy más háziállat feküdt el előtte, – most pedig néha
árok akadván lábai alá, egy-egy ugrás könnyen átméreté vele a hézagot, s
mindinkább ingerlé a bóduló állatot.

Megint megállapodott, hogy tájékozza magát, s midőn visszanézett a falu
felé, még állati eszében is valami visszásság jelentkezék, hogy ily
messze távozott a nélkül, hogy az ösztön visszaindítaná. Nem bírt
elválni a falu nézésétől; – neki is megvalának emlékezetei, s némi
reszketegség fogá el azon gondolatnál, hogy a kedves úrnő hihetőleg
eddig már a kert árnyaiban kiáltja a nevét, s e gondolat néhány lépést
tétetett vele a falu felé; de oly lassan, hogy nem annyira az akarat,
mint valami hála indítá meg; azonban mielőtt az ösztön előre vagy hátra
győzelmes lenne, a hidvégi szabados elbocsátá a két erős kopót, melyek
hangos ugatással riaszták meg a szarvast, mely eddigi bátorságát
elveszté s a faluval ellenkező irányban rohant le a Sió nádasai mellett.

A szabados egyenes úton az erdőségek felé tartott, azon véleményben,
hogy az állat minden kanyarulás után végmenedékét úgy is arra keresi, s
éppen azért a kutyákat visszakürtölé, látván, merre tévedez a szarvas, ő
pedig minél távolabb akart maradni a falutól és annak határától, hogy
ismerős ember ne akadjon útba, midőn lövésre kerül a vad, s így a
büntetést elkerülje, tudván, hogy a kedvencz állatot mindenki ösmeri.

A szarvas még mindig birt annyi bátorsággal, hogy az embertől meg nem
riadt és csak ebek támadása birta megkergetni, azért a vadász előtt
mindenütt lefelé tartott, vissza nem mervén fordulni az ebek miatt,
melyek a szabados mellett pórázon ballagtak.

Néhány órája már, hogy a szarvas vezeti a szabadost, ki végre megunta a
gyalogolást, valamint a helyiség is inyére volt; azért újra leszabaditá
a kutyákat, melyek az állatot kétszeres erővel kezdték megzaklatni.

A tamási határban megfordult a vad, hogy visszafelé törjön; de midőn egy
határárkot magasról átugranék, a golyó farába csapódott, mi az állatot
újra az erdőnek hajtá.

A vér meghagyá nyomait, s a lihegő vadász ingere lecsillapíthatatlan
lőn, szüntelen nyomon kergetvén a vadat. Csakhogy az erdőszél felé az
ebek előtt egy másik szarvas rezzen föl, s az ebek azután egészen más
irányban tévedtek el tőle.

Kevéssé ismeri a vadászszenvedélyt, a ki azt hiszi, hogy egy tilalomfa
meg bir állitani egy vadüldözőt, ki néhány száz lépésnyiről mindig látja
a vadat s csak közelléte birja odább rezzegetni.

A szabados újra megtölté a puskát, hogy ha közelében lövésre kaphatná;
de a mint a vadaskertnek egy mértföldet átövező falát látá, egyenesen
neki tartott, mintha házat vélne, hol menedéket remélt.

A vadaskert fala mellett rézsutosan vannak némely helyütt feltöltések,
hogy a külső vad tavaszszal megérezvén a hímet, fölmehessen – s onnét
állati ösztöne után beugorjék a kertbe, honnét többé nincsen
visszamenekülés; a szarvas fölszaladt az egyik töltésre, s onnét a nagy
vérvesztés után is a vadaskertbe ugrott.

Mindegy, a szabados követte a lihegő vadat, s midőn a vadaskertbe érne,
– akkor kezdődik meg egy órányiról a hajtás, s az első zajra megrezzent
szarvasok lassankint kezdének a vadászállomások felé törni s a
puskaropogás sűrűen váltogatá egymást.

A szabados még inkább neki bátorodott, s a megsebzett vadat, óvatosan
bár, de nyomról-nyomra befelé kergette.

Nemsokára nagyobb lőn a vérnyom, s nem kételkedék, hogy a szarvas
legföljebb háromszáz lépésnyire okvetetlen megáll.

Ne kisérjük odább, – nekünk még máshol is van dolgunk.


IX.  (A tamási erdő.)

Bowring urat a hajnal már az erdő szélén érte, hol éppen most csavarodik
az erdőnek széles útjába a hatökrös béres szekér, hatalmasan megrakva
szénával, melynek elején Holvagy Pista nyújtóztat ki egy hosszú
ostornyelet, s olyant durrantott a hangzatos erdőben, hogy Bowring úr
minden egykedvűsége daczára fölriadt álmából, mely a puha szénán
meglepé, – s tökéletesen azt hitte, hogy ágyút sütöttek el.

– Ránk lőttek? – mondja az angol.

– Az ökröknek durrantottam, – mondja a béres, letévén az ostort, mit
aztán az angol szinte megpróbált, hanem úgy odacsavarta a maga nyakára,
hogy a béres alig birta leoldani onnét.

Bowring úr nem fogna sajnálni egy százfontost, ha ezt a mesterséget úgy
véghez tudná vinni, mint a béres és mernénk fogadni, hogy annak idejében
hajlandó volna egész Londont földurrogatni valami ködös éjszakán; most
azonban hamar egyéb tárgyat lelt megbámulni valót.

Még alig voltak ötven ölnyire az erdőben, a sötét erdőnek mélyéből
ballagott ki egy vén szarvas, – szarván tizenhat ágat lehete megolvasni
s a büszke állat kiállt az erdőszélre, ránézvén a szekérre a nélkül,
hogy szemét megmozditaná, s míg a béres feléje sem fordult, Bowring úr
rábámult a közelségben, hisz alig volt tőle harmincz lépésnyire, s az
állat, mint egy tökéletes rajzpéldány, nyugodtan láttatá kevély
szarvait, karcsú lábait, megtermett testét és azon szemeket, melyekből
egy elbűvölt hatalmasnak lelke nézett rája.

Kész prédának állt ki az állat, Bowringnak csak egy mozdulatot kellene
tennie a szénán heverő csőért, hogy ledurrantsa, s útjába álljon azon
kis ágnak, mely tizenhetediknek akarna nemsokára kibújni, de az állatnak
nincsen annyi félelme, hogy egy lépést távoznék el a közelségből, hanem
elhaladtatja maga előtt a nagy szénásszekeret, mintha üdvözleteül
vonulna el hat darab járomba fogott marha s a szabad állatnak igénye
volna lenézni a megjuhászodott erőt.

Bowring úr érezé, hogy valami hatalom lefogá karjait, s ámbár már a
fegyveren nyugvék a kéz, a lövésnek ingere elhagyá, mintha gyilkosságnak
tartaná e közelségből megrohanni e gyönyörű szarvast, mely szabadságának
és fönségének érzetében mintegy a többinek választott példányaként állt
volna elébe a távol hon gyermekének, odaállván a legalkalmasabb helyre,
hol az árnyéklat, háttér, világítás és állás, minden oly szerencsésen
van eltalálva, mintha művészt várna, kinek ecsete alá kinálkoznék
kényelmes mozdulatlanságban.

A lőfegyvert elereszté Bowring, s messzire ment már a szekér, mikor még
mindig a szarvast szemlélé, mely nagy későn ismét a fák közé vonult el,
– s Bowring úrnak ideje lőn más oldalra nézni, mely fiatalabb erdő
lévén, a csalitok között egy barnás körrajzot látott megmozdulni, mit
inkább eleven képzelődésének hitt, mint valónak – azért előbbre
nyújtózkodék – s a legelső bokorcsoportozat mellől vagy nyolczvan darab
dámvad szökött fel a szekér közeledtével.

Feléjük csapott az ostorral a béres s mint egy hullám indult meg néhány
lépést a sajátszerű társaság, megállván, mintha jogát akarná
visszakövetelni a csalitnak kedves árnyékából, honnét most a legnagyobb
kényelem közől durrogatják föl őket.

Bowring úr elfeledé, hogy csövei keményre töltvék, – nem érzé többé azt
a gyulasztó ingert, mely megöl minden irgalmat az állatok iránt és hogy
úgy mondjam, csiklandó vágyat érez az eleven húst legyilkolni, mely
mozgásában oly buján szép és élni késztet… Hol marad el az a szomj, mely
a legjózanabb embert bolonddá teszi s minden veszélyen átkergeti egy
durranásért, mely az öldöklést oly boldogsággá teszi?

Nincs meg!… az ember szomjának nagy a tenger s a látás hatalma, a
szörnyű tömegnek közelsége több mint félig eloltá a szomjat, a
szenvedélynek akadályra, küzdelemre van szüksége, s egyetlenegy ellenre,
hogy kar vagy ész hatalmával érjen czélt, – s ime, hol a tömegből a
szebbet választhatná czélnak, – nem bír ránézni a tömegből egyre, hogy
azt készebb legyen elemészteni, mint egy másikat… Ott áll valamennyi, a
megfutamodásnak egyszerű védelmét sem használják s még a menekülés által
sem ingerlik az elszunyadt szenvedélyt.

Megadóztatá az embert a szokatlan látvány, – bámulásnak csodás érzelme
foglalá el a kedélyt s érzi, hogy nem a czirkusz páholyában ül, honnét
pénzért nézi a megszelidített állatot, melynek szökéseit csak úgy
megtapsolja, mint Coriolánt, – s ime megalázkodik az ember az
állatország előtt s e véletlenben oly szépet talál, hogy az órának
emléke le nem marad többé emlékezetéről.

Odább, odább megyen a szekér s mielőtt húsz ölnyire érnének, négy fiatal
szarvas oly közel megyen át előttük az úton, hogy az első két ökröt
majdnem megállítja, s a béres az ökrökön át ereszti rájok az ostort,
hogy az útból odább terelje őket.

Bowring úr alig fért meg már a szekéren s bizonyosan leugrik, ha a béres
nem figyelmezteti, hogy a szarvasok eszik hátul a szénát.

Lassan hátracsúszik az angol és látja, hogy öt darab szarvas kullog
utánuk, falánkan czibálva a szénát, s bármennyit legyezi feléjök az
ostort, annál inkább döfödik egymást a helyért s a mint Bowring úr
lenyúlt egyik kézzel, a szarvasok egyikének a szarvát könnyen
megrázhatta.

Lehetetlen többé szekéren maradni, Bowring lekéredzett s minthogy nem
tudta a tájékozást, egy másik kisbéresre bizták a szekeret s Bowring úr
Pistával a vadászkör felé vezettette magát.

A látvány érdekessége nem maradt el tőlük, a szarvascsoportok szüntelen
váltogatták egymást és Bowring úr rég font gondolatainak végre nyelvet
adott, s magának is hangosan mondá:

– Ez országnak mindene van, hanem rá kell találni; mert nincsen egy-egy
árva könyv, mely e tündérkertet kitárná előttünk!


X.  (Egygyel több lövés, mint kéne.)

Alig mentek egy negyedórányira, – előtaláltak egy urasági vadászt, ki
Bowring urat keresé, s el akará vezetni kitüzött állomásáig, hogy a
vadászatban részt vehessen, mert már felálltak a vadászok, s ilyenkor az
állomást elhagyni sem nem szabad, de nem is tanácsos, a folytonos
puskázás alatt; mert minden állomáson három-négy fegyver szolgált a
vadász kényelmére, oly temérdek vala a vad.

– Ma nem birnék egyet is lelőni, – mondja Bowring – kimondhatatlanul
szánom ezt a vadat.

– Akkor ajánlanám, – mondja a körvadász – maradjon belül a körvonalon,
hol bizonyosan nagyszerü látvány lesz, a mint az üldözött vad
összekeveredik.

– No, hát én itt maradok, – mondja Bowring, utasítást kérve, hogy
körülbelül mennyire mehet be! – de mégis, hogy maga ne legyen, Pistát
kisérőnek magánál tartotta.

A lőfegyverek szakadatlanul durrogának, s a lövéshang irányából könnyen
tájékozhatá magát az angol, s minthogy már szerteszét szaladgáltak a
vadak, sőt csoportosulni kezdének, utasitása szerint egy vastag fánál
állt meg Bowring úr, hogy valamikép föl ne bökje valami megriasztott
szarvas.

Bowring inte Pistának, hogy keressen magának valamely alkalmas helyet,
valamely makkfa mellett, mely jóval vastagabb, mint a többi, hogy minden
oldalról elfödje az állatok elől s így tova ne riaszszák őket. Pista
tehát engedelmeskedék s néhány száz lépéssel tovább ment s itt egy fa
mellé áll, de ekkor vette észre, hogy a legrosszabb helyre állt, mert a
vadászállomások idáig hajolván ki, a szélső tanyáktól alig volt ötven
lépésnyire; hanem már késő visszamennie! mert éppen ezen pillanatban
roppant el kétszer is a fegyver, tehát érdekében állt nem mozdulni,
különben is elegendőképen födözve lévén a hátulról jöhető lövések ellen.

Pistát itt hagyjuk a fánál, s magunk kimegyünk a vonalra, mely az
erdőnyilások hosszán volt elosztva, s a Pistához legközelebb eső részen
a két fiatal jó barátot látjuk, Pistához közelebb az ifjú Baltayt, s a
legközelebbi állomáson Dunay barátját, ki a jó pajtástól nem akart
elválni.

A vadak nem hagyának magukra váratni, s ez oldalon élénk puskaropogás
lőn, s minthogy a vadaskert falazata nem igen volt távol, az üldözött
vadnak itt vissza kellett fordulnia, ha menekülni vágyott.

Mint egy kis csorda csomósult össze a vad, s a vezető nyomán oly
következetesen ment az egész csapat, hogy egy vonásnyira ki nem tért az
utból még akkor sem, ha valamelyik sebjében összerogyott; hanem akkor
valamennyi föltartott fejjel gázolt át a párátlan testen.

Bowring úr feszesen megállt egy helyben és becsületére válik angol
hidegvérűségének, hogy el nem dült ijedtében, midőn az előbbeni tizenhat
ágas mellette oly közel ment a fánál, hogy kezét hátán húzhatta volna
végig.

Föltartott fejjel ment elől a kevély vad, s utána oly közel a másik,
hogy szügyével az elsőnek farához ért, – és hasonló helyzetben követé a
másodikat a harmadik, ezt a negyedik, – s így egymásután az ötveneseket
a hatvanasok, azokat pedig a többi, egész a százig, a mint Bowring úr
megszámlálá: de sőt már a vége felé mindeniket megérinté kézzel, kivált
a sebzetteket, melyek erősen vérző sebeik daczára nyugodtan, bár
reszketegen követték a csapást, – és Bowring urat sajátszerű érzelmek
közt részelteték e vadon is gyönyörű látványban, melyből még csak egy
hiányzék, a legutolsó szarvas, mely már nem bir odább hatolni, fejét
lankadtan veti még föl néha, s nyakán egy tenyérnyi piros szalagnak
csokra most bomlik ki, s a mint fejét mozdítani igyekszik, a szellő
Bowring úr arczához lebbenti, s az angol végtére is kidűl szerepéből, s
mielőtt tájékozná magát…

De nem mondjuk el még a végét.

A szabados utána bolondult az állatnak, mely már alig birt menni, csak
egy nagy csapatnak érkezése verte föl benne a végerőt elkisérni a
többit, a meddig elbirja még vérevesztett lába.

A szabados egy fa mellé huzódott, midőn a csapatnak elvonulását látta, s
míg így szemlélődnék a bokrokból, lassankint elvonult a csapat, velük a
vörös-szalagos, és helyette tisztán a béresnek alakját látja meg, a mint
az féloldalt fordulva áll mereven egy helyben, s oly nyugodtan, mintha
készen várná, hogy czélba lőjenek rá.

Megint néhány szarvas akar a vonalon átvágni, az állomásokon
szakadatlanul szól a puska, egy lövéssel több vagy tán kevesebb, – a
szabados a sűrűben oly kényelmes helyen áll, lehetetlen, hogy vad lelke,
mely a boszúra oly szomjas, hogy hatszor is rálőne jó alkalommal, semmit
sem késik, hanem nekifogja a fegyvert és a béresre durrantja.

A béres mozdulatlanul áll, – egy lövéssel több, vagy kevesebb, akár
jobbról, akár balról; meg sem gondolja, hogy az utóbbi reá czéloztatott,
csak a szabados látja, hogy sértetlenül áll, míg a vadászállomáson egy
jaj-szóval az ifjú Baltay élettelenül rogyott össze.

A szabados a sűrüben észrevétlenül tünt el; Pistát a lövés nem zavará,
csak gróf Dunay rémült el, midőn barátját halva összerogyni látta, s a
két szomszéd ijedten rohant a késő segítségre, látván, hogy barátja
agyon van lőve, a két vadász önkéntelenül kérdé egymást:

[Illustration: A két szomszéd ijedten rohant a késő segitségre.]

– Lőtt ön?

– Igen! – mondja a másik – és ön?

– Szintén lőttem! mondja amaz is éppen úgy öntudatlanul, mint a másik,
mintha e körülményben keresné a véletlen nagy szerencsétlenségnek okát.

Minthogy a seb némileg azon oldalon volt, melyről Dunay állt, még a gróf
maga is megdöbbent azon gondolatnál, hátha csakugyan ő lőtte agyon!

Míg a szerencsétlen barát barátjának hulláját emelé karjaiba, addig az
angol mellett a szarvas rogyott össze, s a hidegvérű ember megindultan
emelé térdére a szalagos állatot, melynek végvonaglásában is jól esett,
hogy egy ember ápolgatja, ki aztán a szalagot úrnőjének
visszaszolgáltatja.

Midőn a lelődözötteket összeszámlálnák, azt mondja az angol a hullára
nézve:

– Egygyel több lövés, mint kéne!


XI.  (Két szomszéd, két gyász.)

Föltették a szarvast a szekérre, hogy úrnőjéhez szállítsák, míg a másik
hullát a jó barátok kisérték el hazáig. Leették a szarvasok a szénát a
szekérről s a kis béres a szekér elején állva, megereszté a nagy ostort,
mely akkorát szólt, hogy a hat ökör szebben megindult, mint azon jámbor
keresztények, kik az isten házában a legelső padot ülik el, s
mindamellett, hogy a szent ige legközelebb ér el hozzájuk, mégsem ragad
meg náluk; mert ők is úgy tesznek, mint a paraszt, midőn a szekérről
föladja a kévét a másiknak, hogy az is adja megint tovább.

Oly lomhán mászott a hat ökör, hogy az elsőn levő kolomp egyik oldalától
a másikig alig tudott ellóbálódzani, s az egyenes út elvezetvén őket
terelés nélkül is, a béres kiült a szekér oldalára, leszedte süvege
mellől a sörjenyelű pipát, oldalszíjáról leoldá a zacskót, rágyujtott, s
miután a zacskót újra megcsavarván, tenyerén ismét keményre verte, s
illőn elhelyezé, eregetni kezdé a füstöt és gondolatban megkérődzé
mindazt, mit a vadászaton látott.

Míg a fának oldalában vesztegelnie kellett, s a golyók mellette
röpködének, megszülemlék egyszerű lelkében az a gondolat, hogy hátha oda
is elmenne, hol rézből van a puska, s bőgve megy ki belőle a golyó,
mintha nem érne rá külön megsiratni azt a sok embert, kiket utjában
megöl, maga sem tudván, hogy miért?

Az erdő mélyében számtalanszor megütődő puskazaj elvezette őt
gondolatban a csatamezőre, hol danolva megyen az ember meghalni és
nincsen egyetlenegy siránkozó fehércseléd, kinek özvegysége vagy
árvasága belekapaszkodnék a haldoklóba, hogy erre a világra
visszarimánkodja.

Látta a zöld mezőt, melyre nincs letakarva a halotti lepel, mely
messziről már rémületté válik; – itt lehanyatlik az ember, mintha
elfáradt volna, kipatakzik belőle a vér, mint a gyümölcsnek leve, mitől
meg nem undorodik senki; s annyi ember fölé egyetlen óriási domb
kerekedik, mit az uton mérföldnyiről meglát, s a nélkül el nem kerüli,
hogy a vitézek előtt le ne venné süvegét, pedig jól tudja, hogy vissza
nem köszöntenek neki.

Addig-addig járta meg lelkével a csatamezőt, hogy a kolompnak tompa
hangját ágyúzásnak vélte s nem birt hazakerülni a messzeségből, hova már
elment azon a jó lovon, mely ha jó nem volna, huszár alá nem nyergelték
volna. Oly vitézül ölte és vágta már az ellenséget, hogy ha most az édes
anyja sírva hívná, még akkor sem jönne talán vissza.

A pipa buzgón égett, a kolomp egy nótára verte ki a szokott hangot,
semmi sem zavará meg az ébren álmodozó embert, ki most éppen azon
nyugodott meg, hogy milyen szépen kigondolta az uristen, hogy ellenség
is legyen, hogy a huszároknak legyen majd mit vágni!

Nem jutott eszébe, hogy a halál az ő kezével végzené a véres munkát,
annak még örvendeni is tudna; de már akképen győződött meg magában, hogy
a jó uristen maga tudja azt legjobban, miért rendelte el a háborút – és
toldalékul hozzágondolta még azt is, – ha kinek nem tetszik, miért lett
ellenséggé.

Megszólamlék benne az erő és mint a levelek közől a bimbó, kifelé
kéredzkedék, s a széles, erős mell alatt nem birt megférni valami, hanem
arra ösztönzé, hogy messze-messze kell még innét menni.

Összekeveredett a két első ökör, s a kolompnak hangja úgy meglódult,
hogy az elandalodott bérest fölébreszté, mire az végig nézvén a hat
ökrön, s a nagynyelű ostoron, nem mert többé visszagondolni az elmult
kedves tárgyra, s helyette most ezt a dicsőségtelen ballagást látván, az
ostornyélért s a hat ökörért elszégyenlé magát.

Mintha maga előtt is megröstelné a dolgot, fölkapta a nagy ostort, s
egymásután vagy hatszor durrantá ki a legerősebb hangot, s tán tovább is
folytatná, ha meg nem szólítná egy vastag bajuszú huszár, ki után vagy
harmincz legény párosával jött még az uton lassú léptetésben.

– Öcsém!… tán valamelyik ökröd nagyot hall? – mondja az őrmester a
béreshez érvén.

– Már ezekkel csak így lehet beszélni! – mondja rá a béres.

– Apád ökrei ezek, öcsém?

– Apámé!… véli a béres, – csakhogy ez az apám másnak is apja ám.

– Csak nincsen ötven fia ennek az apádnak?

– Ötven nincsen,… katona uram, hanem vagy ötezer mégis van, s mindnek
édes apja.

– Látom, öcsém, jól tart benneteket – mondja még a huszár, – vagy tán te
vagy a legkisebb fia, hogy ilyen pirosra kihizlalt?

– Még én utánam meg lehet kotorni a tálat – katona uram – mert én
herczeg Batthyányi Lajos kenyerét eszem – áldja meg érette az isten! –
magyarázá Pista.

– Most értelek, öcsém!… mosolyog rá az őrmester, egyszersmind új dologba
kapva, mondja: öcsém, sokat kell az ilyen hat ökör mellett gyalogolni,
úgy-e?

– Könnyebben elvégzem, mintha hat felé kellene mennem.

– Nem rúgós valamelyik? – tréfálkodék a huszár odább is.

– Nincsen patkó rajtuk! – viszonzá a béres.

– De nyereg sincs ám rajtuk, öcsém – folytatá még odább is amaz; – aztán
látod, van ám nekünk egy heverő paripánk, s ha fölülsz rá, nem kell ám
olyan hosszú nyelű ostor, mint a mekkora most van a kezedben, mert
elmegy ám az a magas mennyországig durrogatás nélkül.

– Hátha nem eladó?

– Minden hitvány embernek nem, az igaz – lőn rá a felelet – hanem már
veled csak megalkuszunk öcsém, ha tudnánk, hogy nem ijedsz meg a magad
árnyékától.

– Azt tartom, nem! katona uram, – mondja rá Pista.

– Nohát próbáljuk meg – mondja az őrmester, – állj ki, tartsd szét az
ujjaidat, aztán én megforgatom egypárszor a kardot, s a két első ujjad
között úgy elvágok, hogy a szellőn kívül nem éri más a kezedet.

Erre a béres megállítja a hat ökröt, ujjait kiterjeszti hogy az őrmester
megtegye a vágást.

– De hátha levágom valamelyik ujjadat, öcsém!

– Én azt nem kérdezem, katona uram, az a maga kötelessége, hogy jól
tudjon vágni, én csak azt vállalom magamra, hogy kiállok… hát itt van!

– Ember vagy öcsém! – mondja a huszár – annyi, mintha én vágtam, te meg
kiálltad volna, hol hálsz az éjjel?

– A fürgedi pusztán, katona uram, ha tudja merre van!

– Oda tartunk öcsém, ott maradunk egy egész nap, ott meglátjuk egymást!
– mondja a huszár, – fejét csóválva hagyván el ügetést a szekeret, hogy
idején érjék be a pusztát.

Pista lassan ballagtában nagyokat fohászkodott a katonák után, s
minthogy leghátul egy gazdátlan ló nyergelten ment vezetéken,
gondolatjában fölült a gazdátlan lóra, s velük ment, míg csak látta
őket, – azontúl pedig magára maradván ökreivel, mintha a jámbor
állatoknak szarva mindig az ő boldogságát öklelné meg, – rettenetesképen
megutálta őket.

Minthogy előbb már leszállt a szekérről, nagy ostorát összecsavargatá a
szörnyű szélen, s úgy helyezé a szekérbe, mint a melyet többé nem akarna
kézbe venni, s hogy az ökröket ne láthassa, előttük ballagott; de előbb
a kolompot levette, hogy még az se lármázzék utána, midőn a huszárokra,
meg a gazdátlan lóra gondolt, mert most már az is megsajnálná, ha így
szállítanák le a lóról, pedig még rajt sem volt, hacsak ezután nem lesz.

A szarvas néhány galylyal lefödötten nyugvék a szekéren, s már nem
messze valának a falutól, honnét vesztére szaladt ki ma reggel, s ime
már a pára nem megy vele vissza, – jámborsága most már csak életlenség s
egyetlen jele annak, hogy emberek között járt, az a vérvörös szalag,
mely fölbomlott csokrával még most is nyakában lóg.

Sorsát nem birta elbeszélni a szabadoson kívül senki, s minthogy az
magától erre úgysem igen volna hajlandó, kövessük inkább a bérest, kit
amaz boszúból hasonlókép ki akart küldeni ebből a világból, csakhogy az
másképen lőn megírva a végzések könyvében, hol már előre meg van írva az
is, hogy jövőre hol találkoznak még.

Hasztalan siet úgy előre a béres, gondolata mindinkább hátra, utána
marad el azon irányban, merre a huszárok a fürgedi pusztára tértek el, –
s ő most, ha lehetne, egy helyett kettőt lépne, hogy az út kurtább
legyen előtte, csakhogy nem tudta elfeledni, hogy az ökrök is utána
ballagnak, még pedig igen-igen lassan.

Maga sem tudá, hogy e napon a halál ballagott el mellette, s mintha a
sors őt magát fordította volna oldalt, meg kell indulnia azon úton, hol
a halál ágyúszóval fordul neki szemközt, és jó szerencséje lesz, ha
szemközt nem találkozik vele az a golyó, melyre az ő neve lesz irva, ha
tudniillik valamelyikre csakugyan ráírták.

De nagy határt megkerült az ő esze ebben a kis útban, látott mindent,
még a dicsőséget is, mit nemcsak a vezér lát, hanem meglát az utolsó
közvitéz, midőn karját ellenségre emelheti, s a maga neve mellé amazét
is osztja.

Ment, mendegéle s a gyönyörű álmot a faluból kirohanó kutyák ugatták
csak széjjel, tehát megkérdezte a legelső embert, hogy nagyságos
Baltayné asszonyság kastélya merre van közelebb.

Az útmutatás után könnyen meglelheté, azért az utczán olyan fordulást
tett, hogy a hat ökör kanyarulása a küszöbön meg ne zökkentse a
szekeret, s midőn a kapun minden baj nélkül bemehetett, egyenesen az
erkély alatt állt meg.

A nagyságos asszony éppen akkor lépett ki a kisasszonynyal, s mindkettő
csodálkozva nézé a szokatlan vendéget. Mielőtt azonban megkérdezték, mi
járatban volna, a körülálló cselédeket kérdé sorba a nagyságos asszony:

– Tehát senki sem látta?

– Én nem láttam, pedig a felső határt végig jártam! – mondja az egyik.

– Hát te? – kérdik a másikat.

– Biz én sem láttam – nagyságos asszony – mondja a másik, – pedig még a
nádast is majdnem szálonkint összeválogattam: de sem nyomát, sem magát
nem láttam.

– Tehát egyik sem látta? kérdi bánatos arczczal a kisasszony.

– Senki! – lőn az egyhangú válasz, mire a háziasszony az idegen
cselédhez fordult, mintegy előbb kérdvén, mint azt, hogy mi jó
szerencsében fáradt el idáig.

– Fiam!… nem láttál egy szarvast? – kérdi az asszonyság.

– De mennyit; nagyságos asszonyom! – hisz éppen most jövök a tamási
szarvasvadászatról, volt ott annyi, hogy a szénát is leették erről a
szekérről.

– Nem látott egy vörös szalagosat? – kérdi a kisasszony.

– Azt keresik? – kérdi a béres.

– Minden emberünk az után indul ma – mondja a hölgy – de senki sem leli.

– Azt tartom, nagyságos kisasszony, hogy nem jön az vissza elevenen.

– Dehogy nem jő, – mondja ismét bizalommal a hölgy, hisz a legjámborabb
állat a világon.

– Az a baja, kérem átossággal, – különben nem hoztam volna haza ezen a
szekéren, – ime! – mondja, leszedvén a galyat, mely alól a szalag elég
hamar ismerőssé tette.

Mély megilletődés fogta el a körülállókat, kik a boldogtalant leemelték,
s a kisasszony a kedvencz állatot zokogva siratta.

Az anya vigasztalni kezdé, anyai eszével átlátván, hogy ennél nagyobb
baj is akad a világon, de a leány csak nem akart megbékélni, s utóbb már
a cselédek is mondtak neki egy-két vigasztalót, s végre Pista is
megszólamlik:

– Soha se búsúljon, nagyságos kisasszony, szebb halállal úgy sem
halhatott meg!

– Szegény kis szarvasom! mondja az úrhölgy.

– Háborúba halt meg biz ez, mint akármi katona, jegyzi meg a béres.

– Annak is jobb volna, hogy ha otthon halhatna meg!

– Ki tudja, nagyságos kisasszony – fohászkodik a béres, – csak az a szép
halál, künn az ágyúk között, mikor tudja az ember, hogy nem az
orvosságtól hal meg.

*

Midőn a béres kiért az udvarból, a jó barátok, köztök a herczeg és
Bowring úr gróf Dunayval, megérkeztek a szomszéd házhoz, s az öreget
álltában támogatták a Baltay-család utolsó sarjadékának hullája mellett,
annyit mondván el, mennyit a dologból mondani tudhattak.

Utóbb a barátok szétoszlának, – Baltay egyedül maradt Andrással, ki a
halavány urét néhány lépésnyiről szótalanul nézte, mintha valamiért itt
marasztották volna.

Baltay százfélekép rakván össze a lehetőségeket, az ingerültség némi
élével kérdi a hűséges hajdút, kivel már vagy tizedszer gondolták ki,
vajjon hogyan történhetett e szomorú eset.

– Megmondjam, ki lőtte agyon? – szólamlik meg az öreg lelke gyanújával.

– Nagyságos uram!… mondja a hajdú megindultan, – ne mondja ki e szót, –
hadd nyugodjék békével a halott; elég szűk lesz neki az a kis hely, hova
leteszszük, inti még odább is – ne temessük el melléje másnak
becsületét!

– Hát kendnek se mondjam meg?

– Nekem se!… szól erős hangon amaz, – mert attól félek, hogy ha
nagyságos uram egyszer botlik, nem lesz mellette mindig a vén András,
hogy fölemelje, s akad olyan ember, ki az ilyen koros embert megneveti,
hogy azt is elbeszéli, a mit tán úgy álmodott.

– Miért ne higyjem azt, a mit más is hisz? – békételenkedik az öreg.

– No ha azt is el akarja hinni, a mit más hisz – véli András, – azt se
higyje nagyságos uram, a mit én nem hiszek.

– Nem hiszi kend? – kérdé Baltay, nyugalommal nézvén a hajdúra.

– De nem ám! – mondja amaz – fölkapván a megszokott feleselési hangot.

– Nem kend faragta meg a rovást?

– De én faragtam meg, az igaz, – nem is mondom, hogy valami sokat
alkudoznám, ha jobb magyar emberért elcserélhetném; de nagyságos uram, a
ki nem dohányzik, bort sem iszik, mindig könyvet olvas, mitől
bolonduljon meg úgy, hogy az embert szarvasnak nézhesse? Ennyivel
megkötötte a csomót a hajdú s dolga után ment el.

– Nohát, nem mondom, hogy agyonlőtte!… dörmögé az öreg, aztán mintegy
magának is némi igazat akarván adni, toldalékképen hozzáteszi: – de azt
sem mondom, hogy nem lőtte!

Hej! nem volna oly ritka madár az igazság, ha keresni nem kéne.


XII.  (Egy este a pusztán.)

Kiült a sok fényes csillag az ég boltozatjára, midőn a herczeg és
Bowring úr csöndes lépést ereszték a kantárt, hogy a langyos estét a
szabadban élvezzék, nem igen messze lévén a puszta, hova éjszakára
szándékoztak a katonák miatt, kiket a herczeg átmenőben nem akart egy
kis megvendégelés nélkül elereszteni, minthogy úgy is a legközelebbi
faluban kellett volna kitölteni a huszonnégy órai pihenési időt.

Oly csöndes volt az egész környék, hogy egy kis csengetyűvel
mérföldnyiről össze lehetne harangozni minden embert. Az angol szívesen
elkószált volna egyik pásztortűztől a másikig, szokatlan levén előtte az
éjjeli fény, ez a szokás, hogy a fáradt ember a nap hosszát még tűzzel
is megtoldja.

Néha-néha elveszett az egyik fény, s megint újra előbukkant, a mint a
körüllevők elülték vagy elhasalták, vagy a pásztorember rávetett egy
ölnyi szalmát, hogy a tartóból ki ne alugyék a mécs s meglássák egymást
a beszélgetés mellett, mert már a magyar ember a képét is szereti
megnézni annak, kivel beszél, minthogy a régi igazságkép a hazugság
mindig elránt egy-egy vonást a hazug ember képén, – s a másik aztán
könnyebben hozzáveti, mennyit kell elengedni abból, mit a másik néha
nagyon is ingyen beszél.

Bowring úrnak jól esett ez a szörnyű hallgatagság, mintha csak még most
tudná legelőször életében, minő lehet a nyugalmas éjszaka, minőt a nagy
városon fogadásképen lármáznak el egymástól az emberek; s itt, hol a
nyájőrző kuvaszokon kívül egyéb éjjeli őr nincsen, oly mély a csend,
mintha bekerítették volna fallal, s a falon kívül ezer ágyúval
ijesztenének el minden kis nyikkanást.

Belebb, belebb mentek egyenesen, s mielőtt szemükbe ütköznék a major,
elért hozzájuk egy csöndes harmónia, melynek vékonya-vastaga szabályosan
megvolt, s a vékony a vastag mellé, a vastag a vékony mellé oly szépen
odafért, hogy a vékony nem akart kiebb látszani a vastag mellől, a
vastag pedig engedte a vékonyabbat, mint a módosabb a szegényt, hogy az
is megélhessen.

Mint a hullám, elringatta magát a dal a légben, csalta maga után az
embert, s Bowring úr könnyedén huzá meg a kantárszárat, hogy a hang után
vitesse el magát, s elérje a dalt, azon helyet, hol az elkezdődött, s
ekkép lépésről-lépésre hangzatosabb lőn az összemért ének.

Meg-megszakadt az ének, s a hézagokban megszólamlik egy másik,
sajátszerű bánatos valami, melyben a hang úgy elszomorodott, hogy az
ember letörölni vágyik azt az égő könyűt, mely a panasz mellett folyt
le. Nem bír a hang fölvergődni, mintha még oly magasra nyúlt volna az
ég, honnét lerimánkodhatná saját orvosságát, s a mint ez a fájdalom
magamagát mondja, oly furcsán lepi meg a hallgatót is, hogy szinte még a
búsulást is megkivánja bele.

Bowring úr előrehajlék a lovon, a furulyahang jobban elért hozzá, s az
egykedvű angolt megvesztegette e szokatlan hang, nem bírt tovább a lovon
maradni, átadá a kantárt a lovásznak, de a herczeg is leszállt, s a
kövér mezőn csöndesen közelíték meg az ébren levő népet.

– Csuda ez, vagy madárnak a hangja? – kérdé Bowring a herczeget.

– Egy ártatlan furulya – mondja a herczeg – valamelyik béres altatja el
magát.

– Nem folytathaták tovább a párbeszédet, alig ötven lépésnyire értek már
a csoporttól, melyben öregek és ifjak, katonák, béresek és lányok
rákezdék a nótát:

  Magasan röpül a daru, szépen szól,
  Haragszik rám a galambom, mert nem szól.
  Ne haragudj édes rózsám sokáig,
  Tied leszek, tied leszek koporsóm bezártáig.

Az egyszerű ösztön vezérlé e kart, mely vagy ötven emberből állt, s az
egészséges hangok ércze harangként kondult meg az angol füleiben, hol a
szárazföldnek minden operája egymás hátán ül már s midőn az inger
kifogyott belőle, helyet kér ez ösmeretlen zene, melyről hirtelenében
nem tudja megmondani, imádság-e vagy dal? hanem megtiszteli mint egy
remekművet, s megállt ünnepélyes érzelemmel, hisz még a vadállatot is
megállítá már a zene.

– Herczeg!… köszönöm e ritka meglepetést! – mondja Bowring.

– Talán azt hiszi kegyed, hogy ezeket hintóban hozattam ide egy éji
zenére?

– Legalább is hintón! – mondja az angol.

– Azt tartom, egy szálig béresfajta valamennyi, s azért jöttek valamivel
kiebb a majortól, hogy a hajdút aludni hagyják; mert ha meghallaná,
hihetőleg szétugrasztotta volna az egész hangversenyt.

– Páholyokat ide, herczeg, ilyen zenét aranyokkal szokás megfizetni.

– Tegye el ön az aranyat; mert ha meghallják, reggelig itt maradnak
énekelni, s a legjava búzámat kinn felejtik, pedig én az esőtől tartok.

– Miért nem küldi őket a herczeg utazni?

– Csakhogy Ázsiából ide értek, kedves jó barátom, nem hogy még egész
Európát megutazzák.

– Igen, de ritka kar, minőt a milanói Scala egész Olaszországban nem
fogdos össze.

– Kár volna vesződni a kereséssel, indítsa meg barátom a legelső falut,
csak oly jót talál ott, mint ime a pusztán.

– Na, uram, ezt a népet láttam verekedni, hallám énekelni, országuk tele
van szokatlan dolgokkal, most már egyidőre eleget tapasztalék,
visszamegyek Bécsbe, s addig el nem jövök, míg nekem olyan könyvet nem
küld a herczeg, melyet magyar ember írt meg, s a mi kedves Baltay
bácsink elejétől végig elolvasott.

– Csodát akar ön minden áron látni?

– Igen! – mondja Bowring – itt csak csodát lehet látni, s a mely napon
az a könyv készen lesz, higyjen nekem a herczeg, Magyarország még
egyszer újra megszületik és sohasem hal meg!

*

Néhány lépéssel odább menvén a két alak, a hold is fölkapaszkodott a
láthatárra, s a gyalogló urak egy szénaboglya mellett álltak, ez által
födve lévén, mégis hallhatták a beszédet, vígan enyelegvén a vendég
huszárok a pusztai néppel.

Holvagy Pista most ért még csak a vigadozók közé, s az őrmester jószívű
tréfával fogadta a legényt.

– Elaltattad, öcsém, azt a hat cselédet?

– Eleget elfáradtak, nem igen várták, hogy ringassam is őket.

– Hát alkudjunk meg arra a gazdátlan paripára – mondja az őrmester –
fölültetünk reá!

– Föl ne ülj rá, Pista! – mondja egy öreg asszony – mert az ütközetig
meg nem áll ám veled.

– Ellenségre mennek, katona uram? – kérdi Pista.

– Éppenséggel oda sietünk most – felel az őrmester – csak torony iránt
megyünk, hogy jókor odaérjünk, mert már a határon belül az ellenség.

– Hátha el is fogyasztják akkorra, mire odaérnek? – kérdi kétkedve a
béres.

– Már a mi részünket csak meghagyják nekünk! – véli az őrmester, a
fiúnak keze után nyúlván, mit az önkénytelenül odaengedett az öreg
huszárnak.

– Nem jó lennék én oda, katonauram – mondja a béres – sokáig tudnám én
megszokni azt a vagdalkozást, engem csak úgy szélről kellene állítani,
aztán úgy adogatnám föl őket, kettőt, hármat egyszerre, már a hogyan
kerülne a sora; azt már jobban tudnám.

– Vesződség az, öcsém – megint csak le kellene tenni a földre, hanem
vágja az ember, a hol eléri.

– Aztán nem sajnálja szegény párát, édes öcsémuram? – kérdi a vén
asszony.

– Elvétve egyiket megsajnálom én is – mondja rá az őrmester – éppen most
két hónapja egy francziát úgy vágtam ketté, hogy a mint az egyik fele
erre, a másik meg amarra esett, ijedtében mindenik felén a kéz utána
kapott a másik felének, aztán a balkéz megfogta a jobbat, s olyan szépen
következtek el egymástól, mintha nénémasszonynak egyik fia a másiktól
bucsuznék.

– Uram s én Istenem! – fohászkodik az öreg asszony, az utolsó ízig
hitelt adván a nagy hazugságnak. Pista pedig alig várta, hogy a
hívogatás több legyen, mint a mennyit ő kinálgatá magát; mert hiába, még
a lakodalom is azért esik olyan jóízűen, mert a vendéghivó utána megy
egész a falu hosszán.

– No, öcsém! – kezdi újra az őrmester – jer velünk, üss egyet a markomba
– mondja a huszár, kinyujtván karját, hogy a fiú a kinyitott tenyérbe
üthessen.

– Ha beleütök, katonává leszek?

– Öcsém – mondja az őrmester – ezzel a tenyérrel úgy adom én a
dicsőséget, mint a szentséges római pápa a maga kezével az áldást.

– Ne menj, édes cselédem – mondja megint az öreg asszony, – hát azért
dajkált volna édes szülőd, hogy harangszó nélkül halj meg háborúban?

– Ha csak az a baj, nénémasszony – véli az őrmester – nem kell oda
öregharang, a hol száz ágyú szól.

– De olyan fiatalon meghalni, kedves öcsém! – sopánkodik az öreg
asszony.

– Csak nem hagyhatjuk üresen a mennyországot, édes nénémasszony.

– Látom már, hogy elcsábítja katonauram ezt a szép gyereket.

– Arra való a virág, nénémasszony, hogy bokrétába kössék! – mondja az
őrmester. – Na fiú, csapj a tenyerembe!

– Egy baj van, katonauram – mondja a fiú – cselédember vagyok.

– Hisz öcsém, nem az urad ökrét akarjuk elvinni, hanem téged.

– Tudom, uram, hanem nem azért tartottak itt engem a télen, hogy a nyári
dolog elől odább álljak; azért várjuk meg, míg kitelik az időm

– Addig majd az ellenség is elfogy, öcsém!

– Gondolja, katonauram?

– Hát azt gondolod, öcsém, hogy az ellenséget is elvetjük, mint a magot,
aztán megvárjuk, míg kikel és megérik?… Öcsém! nem addig van az, hanem
meg kell annak halni.

– Hátha majd lesz addig más ellenség? – véli a béres.

– Dehogy lesz, öcsém, dehogy lesz, hiszen már azon búsulok magam is,
hogy mit csinálunk aztán, ha ezzel elbánunk? Lásd öcsém, azért bajos ám
huszárnak lenni, hogy mióta azt azt ágyút kitalálták, mindjárt
elneszezik a huszár elől az ellenséget, aztán nem marad mit vágni.

– Csak már az ispán úr eleresztene! – sóhajta a béres.

– Eleresztlek én, kedves fiam – mondja a herczeg.

– Az isten is megáldja kegyelmes uramat.

Erre a fiú az őrmester markába vágott, s a víg pajtások körülfogták a
gyönyörű újonczot, hogy magukkal elvigyék.

– Nincs valami rendelkezni valód, kedves fiam? – kérdi a herczeg,
visszatolván a fiúnak süvegét, mit az levett.

– Talán nincsen! – véli a fiú.

– Gondolkozzál fiam, ha valami jutna az eszedbe, – mondja az őrmester
biztatva a fiút, – talán van apád, vagy anyád?

– Mind a kettő él még, őrmester uram, – mondja a fiú.

– Azokról ne aggódjál, – véli a herczeg – jobbágyaim nekem édes
gyermekeim.

– Vedd le a süvegedet öcsém, – mondja az őrmester, – mert ezután már
olyan csákót teszünk a fejedre, melyet még az oltár előtt sem szabad
levenni; különben ezért a szóért magam is levenném.

Mire megvirradt, elment Pista a csapattal, Bowring úr pedig még egyszer
kezet szoríta szíves házi gazdájával, s azután indult meg a bécsi irány
felé, búcsuzóul mondván:

– Herczeg, ha angol nem volnék, csak magyar kivánnék lenni.


XIII.  (Haragos atyafiak.)

Megülték a gyászt illő szertartással, és hogy a fájdalom mennyi nyomot
hagyott, magunk tudjuk legjobban; mert hiába, igazán búsulni csak a
magyar ember tud még. (Nojsz volt is oka reá mindig.)

Ez idő alatt Baltay uram ő nagysága sűrűbben látogatá meg a szomszéd
udvart, s ha a nagyságos asszony távol volt, még a lusta cseléd után is
méltóztatott egyet kiáltani: mit ácsorog? nem talál dolgot az udvaron?
sőt még a nádpálcza is megmozdult kezében, pedig a bot abban az időben
is megtartotta verekedő természetét, s az ütés abban az időben sem volt
ajándék, ha mindjárt nádpálczával osztogatták is.

András hajdú fejcsóválva nézte ezt a dolgot, neki is megvolt azon jó
tulajdonsága, mint a háziállatoknak, hogy az esőt és zivatart is
megérzi, a mi nem is volt valami nehéz mesterség; mert András gazda jól
tudta, hogy Dunay gróf úr nem vár névnapot vagy sátoros ünnepet, hanem
hétköznap is megkerül egy pejparipán a szomszédban, melyet még az utolsó
cseléd is szivesebben megvakar, mint magát megfésülje, s a vén András
nem volt bolond ember, mikor azt mondá magában: Értem ezt a dolgot.

Mikor már annyi idő eltelt, hogy a megboldogultat elegendőképen
megbúsulták, egyik napon Baltay úr épen a nagyságos asszonyhoz indult;
hanem mivel a ház előtti akáczok alatt levő padon lelte, tehát mindjárt
helyet foglalt mellette, s midőn már a «jó időt» meg a «fagyos
lábujjáról vett csalhatatlan időjövendölést» elvégezte, mintegy újabb
bevezetésül mondja:

– Bizony, kedves hugomasszony, eljár az idő.

– Érzem, urambátyám, ezelőtt néhány esztendővel még az árkon is
átugrottam, most pedig már a kapavágás helyét is megkerülöm, hogy bele
ne botoljak.

– Jól van, jól, hugomasszony, maga csak eltréfál, hanem én!… én már nem
szeretem, hogy olyan nagyon gondomat viselem, – véli Baltay. – Eddig, ha
valami bolondot tettem, mindig más vette előbb észre, s úgy mondták meg
nekem, de most már minden lépten-nyomon korholom magamat, minden hibát
észreveszek magamon; pedig elhigyje, hugomasszony, nem szeretem én azt,
mikor az ember ilyen nagyon megokosodik.

– Ez mind megilleti azt a kort, melyben urambátyám most van.

– Persze, hogy megilleti, – hagyá helyben a másik, – de már csak azt
látom, hogy nagyon sok bolondság van ezen a világon, s egy kis bódultság
okvetetlenül kell hozzá, hogy az ember ne lássa a millió akadályt, aztán
neki merjen menni; pedig a fontolgató ember addig számít, addig nézi a
sok akadályt, hogy nem mer neki menni.

– Talán házasodni akar, urambátyám?

– De már ehhez épen nagyon okos ember vagyok, hugomasszony, – kaczaga
föl Baltay, – hanem mivel idáig értünk, etessünk meg, hugomasszony,
aztán beszélgessünk egyet.

– Jó lesz biz az! – véli az asszonyság, nem tudván, hogy az urambácsi
hol akarja a szót elkezdeni.

– Hugomasszony, én most épen ötven esztendős vagyok…

– Az isten éltesse kedves urambátyámat továbbra is, – mondja a nő, –
megmondjam én is, hány esztendős vagyok? mert én sem csinálok belőle
titkot.

– Nem azért mondtam hugomasszony, – mentegetőzék amaz, – hanem azt
gondoltam, hogy a jó úristen tán még megáld vagy huszonöt esztendővel,
hisz mi az a hetvenöt esztendő?… teremtettét, apám, öregapám túlélte a
nyolczvanat, hisz tán még hallotta is hugomasszony apámnak hirét,
nyolczvan esztendős korában lóháton járt el a jóbarátokhoz, s ha a guta…

– Az a guta, az a Baltay-nyavalya! – mondja bánattal az asszony, – az a
hirtelen harag! néha egy polturás malaczért olyan dühbe jönnek; pedig ha
valaki alkuba állna velük, hogy haragudjanak meg ezer forintért, tán azt
mondanák: ennyiért nem érdemes.

– De mikor megharagítják az embert!

– Haragudjanak meg, édes urambátyám, – okoskodik az asszony, – én is
megharagszom; néha csak egy réczetojásért, csakhogy ilyenkor nem engem
üt meg a guta, hanem én pofozok föl egyet a sok közől; – ennek aztán nem
kell orvos; egy csibéből nem csinálok országos dolgot, mint, fájdalom,
valamennyi Baltay agár- és lócserén haragudott össze s lettek halálos
ellenségekké.

– Mond valamit, édes hugomasszony, – dünnyög Baltay, – de már én sem
veszek valakibe olcsóért, annyit mondhatok, édes hugomasszony, inkább
majd csak szép szóval győzöm.

– Megigéri ezt, kedves urambátyám?

– Becsületemre megigérem, ha hogy valaki apróságban megboszant, eleinte
megmondom neki szép szóval: édes jó barátom, látod, én nem érek rá veled
czivakodni,… hanem most az egyszer megmondom… hogy máskor is eszedbe
jusson,… ha tudniillik megint ezt cselekednéd,… – mondja növekedő
indulattal – … jól vigyázz magadra, különben úgy váglak… Akarám mondani,
édes hugomasszony, hogy – no.

– Értem, édes urambátyám, így már jó lesz! – mondja az asszony,
megmosolyogva az öreget, kit a vér majd megint elragadt.

– No lássa, milyen engedelmessé tesz hugomasszony, hanem már most az
árát is megkérem ennek az engedelmességnek, – igérjen meg nekem egyet.

– Ha lehet!

– Persze, hogy lehet,… ha nem lehetne, csak nem kérném!… mondja Baltay,
– hanem ha az ég huszonöt esztendővel megáldana, még megérhetnék egy
véghetetlen nagy örömet…

– Ugyan mit, kedves urambátyám?

– Hogy hugomasszonynak unokáját én nevelhetném föl,… abból aztán
fogadom, hogy ember válnék!

– Példának okáért?

– Már a példával adós maradok, hugomasszony, – hanem kezdjük elejéről a
dolgot, – ez a kis Etelka már eladó lány ám!

– Csak nem kinálgathatom a kapu előtt, édes urambátyám!

– Ezt jól tudom, hanem édes hugomasszony, nem feledte el, mit igért
nekem egyszer.

– Nem feledtem el, – felelé az asszony, – vőm csak olyan ember lesz, ki
tetőtől-talpig igaz magyar ember!… nemde ezt igértem…

– Szóról-szóra.

– Ezt meg is tartom, urambátyám, arról bizonyossá teszem.

– Idáig minden jól van,… – mondja Baltay némi nyugtalansággal, – de
megmondja nekem is, hugomasszony, kit akar vőül fogadni, még pedig a
menyegzőnél előbb?

– Ha épen úgy akarja, urambátyám, – titkot nem fogok csinálni belőle.

– De hátha nekem kifogásom lenne ellene?

– Ettől nem tartok, urambátyám, – mondja az asszony önérzettel, – lányom
legdrágább kincsem, azért nem fogom úgy elszórni, hogy akárki is
meglelhesse.

Egyet nyelt az öreg, hanem mivel agyában a tervek nem mindennapiak
valának, inkább tűrt, csakhogy valami módon czélhoz jusson, és a birtok
egykor jó kezekbe menjen.

Az előbbeni czélzások némileg lefogták a könnyen gyulladó vért, azért
nem mert föllobbanni, hanem tűrte a dolgot, mintha András gazda a
kerítés tulsó oldala mellől merne átkiáltani, s azt mondaná, hogy ő
nagysága valahára csakugyan higgadt emberré válik; – hanem csak fülelt a
beszédre, mintha mégis kitöréstől félne.

– Okosan mondja, hugomasszony, – szólal meg egy kis erőlködés után
Baltay,… – hanem már bocsásson meg az ilyen vasfejű embernek, ha mondom,
hogy több szem többet lát, aztán az asszonyok nem mindig látnak odáig,
hova a férfi.

– Meglehet, ámbár vagy tizenegy esztendeje már, hogy eltemettem az
uramat, hanem ha ma csodát tenne vele az isten és föltámasztaná: nem
tudom, nem találna-e mindent jobban helyén, mint volt egykor; – pedig az
is Baltay-vér volt; aztán annak sem igen tetszett az, a mit nem ő
csinált.

Megint nagyot nyelt az öreg, – sőt András már át is hajolt a
kőkerítésen; mert már nem hitte, hogy a gazda ki ne repedjen a mentéből,
mikor ily egyenesen beszélnek vele.

– Egy szóval sem mernék ellenkezőt mondani, hugomasszony, – okoskodék
Baltay, – hanem higyje meg nekem, galambom húgomasszony, hogy nagy
próbára kell tenni mai világban az embert, mert isten úgyse úgy vedlik
már ez a mai népünk, mint tavaszszal a lúd; aztán nem szeretem én azt,
hogy idegen tollat ereszt, mint a szajkó, mikor a pávák közé
kivánkozott.

Az elmondott szavak azon idők szerint mély igazságot tartalmazván, a nő
szintén elgondolkozott rajtuk, s ekképen Baltay mintegy alkalmat lelt
újabb faggatásra.

– Hugomasszony, – megfogadtam, hogy nem durranok fel minden szíre-szóra,
– meg is tartom szavamat, pedig elhigyje, hogy ezen erővel két embert
földhöz vágnék, – ha rá gondolok, hogy az apáim és én tulajdon
szerzeményemet, mit azok és én sarkantyús csizmában kerestünk, valami
könnyű legény ott szórja el, a hol nem hogy nem értik a magyar szót, de
még nem is hallják.

– Urambátyám, – mondja az asszony, letevén varrását a kőasztalra, – nem
kínzom tovább, megmondom, hogy én már választottam, s ez ellen, remélem
nem lesz kifogása.

– Várjon még egy kissé!… – mondja Baltay, mintegy időt vevén a
készülődésre, nehogy a gutának adjon egy alkalmat megütni őt huszonöt
esztendővel előbb, mint a hogy maga is akarná.

András már a kőfalon hasalt; – mert nem hitte, hogy a nagyságos úr olyat
halljon, a mi neki tetszeni fog, annál inkább, mert a kerítés
magasságáról épen a túlsó kertben sétáló Dunayra ösmert, ki Etelkával
karonfogva járkálta meg a kanyargó utakat.

Midőn Baltay eléggé elkészíté magát, azaz mentéjét végig kigombolá, azt
mondja:

– Na, édes hugomasszony, – most már szóljon bátran, hát kit választott?

– Dunay grófot! – mondja az asszony.

András ijedten csúszott le a kerítésről, – mert azt hitte, hogy a
nagyságos urat csakugyan megüti a guta.

– Hála istennek! – mondja Baltay elhalványodva, – tehát mégis nekem van
igazam!

– Miben? édes urambátyám,

– Azt kivánja tudni, hugomasszony? – mondja emelt hangon Baltay, –
megmondom, hogy ez az ember…

– Mit akar mondani a nagyságos úr? – szól a hajdú, ismét a kerítésre
mászván.

– Hát kend mit hallgatódzik?

– Najsz kell is hallgatódzni, – véli a hajdú, – mikor már megint olyan
fönhangon beszél, hogy akár megszalaszsza az embert!

– No hát nem kiáltok… hanem édes hugomasszony, ez az ember nálam rováson
van.

– Az nem tartozik hozzám! – szól határozottan az asszony.

– Még akkor sem, ha azt mondom, hogy nem lehet neki megbocsátanom?

– Talán bocsánandó vétke?

– Édes testvéremnek sem!

– Akkor sajnálom, – de anyai kötelességem az első, s az ellen véteni nem
fogok.

– Hugomasszony!… én Baltay vagyok, – s az a lány Baltay-leány.

– És az én leányom – mondja a nő, fölemelvén ujját, mintha fenyegetni
akarna.

– Hugomasszony!… – rimánkodék Baltay – még most sem haragszom,

– Bátyám!… meggondolám, mit tevék, mikor szavamat adám, – s én ezt
megtartom. Isten engem úgy segéljen!

– No hát engem is úgy segéljen meg az isten, hogy pörleni fogok.

– Tessék! – mondja a nő fölemelkedve ülőhelyéből, s egy fejbólintás után
az udvaron át a lakóházba ment föl, míg Baltay elkeseredetten ment haza.

András a kapuban várta.

– Hallja kend!… – mondja neki, – keresse kend elő azt a nagy pört.

– Mondtam úgy-e, hogy ez lesz a vége!… zsörtölődik a hajdú,… de azt is
mondtam, hogy én elmegyek akkor ettől a háztól.

– Háládatlan ember!… mondja megilletődve az úr, – aztán el tudna kend
hagyni?

– No hát nem megyek el, – legalább én majd megkapaszkodom abban a
pörben.

– Talán nincs igazam? – lőn reá a kérdés.

– Mondtam már, hogy nincsen!… dünnyög a hajdú.

– Nem arról szólok, a mire kend gondol, – mentegetődzék az úr,… ha
meghalt szegény öcsém, nyugosztalja meg az isten, – nem keresem, ki ölte
meg?

– De keresem én! – mondja megilletődve a hajdú, – hogy ártatlant ne
átkozzon érte a nagyságos úr!

– Elég annak a rovás!

– Azt is bánom, hogy én faragtam, – megérem még, hogy a nagyságos úr
maga vakartatja le!

– Akkor én vetem tűzbe a pört!

– Ne mondja,… ne mondja, – okoskodik a hajdú – dehogy mondja!

– De mondom!

– Tudom, mit mond, akkor is azt mondja, hogy én vessem a tűzbe; hanem
bele is vetem!

A két szomszédos ház ezer mértföldnyire vált el egymástól, mert az
engesztelhetlen ember mindenére inkább megalkudott, csak magyarságára
nem.

Napról-napra mogorvább lőn Baltay, s midőn a szomszédban menyegzőre
készülének, ő Pestről elhozatta tabuláris prókátorát, egy csontig
száradt embert, hogy pénzért veszekedjék Baltay helyett, és mutassa meg
a szomszédéknak, hogy nem hogy abból nem kapnak, a mi holta után marad;
hanem még azt is elveszi, a mit most birnak. – Azonkívül pedig három
hónapi kutatás után mégis talált egy emberre, kit Baltaynak hívnak, s
nevét csakugyan ypsilonnal irja ki, s azon jó tulajdonsága volt, hogy
egy ép, egészséges fiún, és egy eladósodott kúrián kívül egyebe nem
volt; tehát ezt a jó embert fiával fölrakatta egy kocsira, s elhozta
magával, hogy a fiából embert nevelhessen kénye és kedve szerint. – Ez
annál könnyebben megtörtént, hogy az apa néhány nappal előbb csakugyan
meghalt, s így a fiúnak az isten után nem maradt egyéb gyámola, mint
Baltay úr ő nagysága, – ez a kettő pedig, azt hiszem, untig elegendő.

– Tudja-e, miért hozattam el? – kérdi Baltay a vendéget.

– Me Hercle! semmi speczifikumra nem gondoltam.

– Tehát mindjárt megmondom.

– Kuriózus vagyok.

– Megint fölveszszük a pört.

– Leváljuk?… mondja az ügyvéd feleletül és kiigazításul egyszersmind, –
hogy megint szisztáljuk.

– Azt ne cselekedjük addig, míg meg nem leszen a végitélet.

– Valde bene! – véli az ügyvéd, – tehát szentenczia legyen?

– Sohase szentencziázzunk, barátom! – mondja az öreg, – itélet is jó
lesz.

– Ecce, – tehát már magnifice domine is neologus?

– Sohase vagyok én, – hanem ha diákul akarunk beszélni, beszéljünk
diákul – ha pedig magyarul kezdtük, hát beszéljünk magyarul.

– Eminenter, – magnifice domine – hanem előre is deprecálom, – mert én
még sohasem hallottam magyarul ezen szavakat: documentum, fragmentum,
augmentum, supplementum, – és vagy ötszáz tummal végződő szót, –
valamint confirmatio, citatio, visitatio, vacatio, jurisdictio,
convictio, intabulatio, extabulatio, ratificatio, exhibitio és szinte
még ötszázféle tio-val kimenő szót, – hát még a sok rector, cantor,
præceptor, director, executor, assessor, compossessor, jurassor – és a
Jézus tudja, hány tor- és sor-ban végződő nevet, tehát olyankor majd
csak köhintsek, magnifice domine?

– Jól van, hát beszéljen, domine, úgy, a hogy tud, – hagyja helybe
Baltay, hátradőlvén a karosszékben, mert valami fájdalmat érzett, s azt
állva nem birta el; egyszersmind Andrásnak parancsolja, hozza be a nagy
pört.

– Præstanter! – kiált az ügyvéd, – denique a jó argumentum mindig győz,
– de gondolja meg csak magnifice domine, – az országgyűlésen vagyok
octava mensis huius, – és per amorem dei, miről perorálnak a statusok?

– Ugyan miről?

– A nyelvről!… magnifice domine… a nyelvről.

– Csak nem tiltották meg, hogy magyarul beszéljünk? – ugrik föl Baltay
egészen lángra gyulva.

– Nihil horum!… felel az ügyvéd, – hanem hivatalos nyelvvé akarják tenni
a magyart.

– Nos aztán?

– Quid aliud, – minthogy a senior pars kontradikál; hisz ha ez
megtörténnék, per Deos immortales, a kocsisom miatt sem beszélgethetnék
az úton, mert ezek a gazemberek mindig fülelnek; így legalább egy kis
distinctio van, és minden csavargó nem kottyan országos dologba.

– Bizony domine – maga mégis okos ember, – mondja Baltay egy kis
gúnynyal, – maga legjobban bebizonyítja, milyen nagy szerencse, ha nem
értjük egymást.

– Oppugnálni akar, magnifice?… mosolyog az ügyvéd, – tehát én leszek
pro, – magnifice domine pedig contra, – aztán majd meglássuk, ki lesz a
győztes?

– De, domine, nem azért hivattam én, hogy mink veszszünk össze, – mert
ebben a pörben a biró is csak magam akarok lenni.

– Hoc non pergit! – nevet az ügyvéd, mert akkor én fizetném a
perköltséget.

– No hát, jobb lesz, adja meg magát.

– Deus avertat, – hogy én azt cselekedjem, – magnifice domine, – én csak
megmaradok az emplastrum mellett, és nem mondok helyette ir-t, mint a
neologusok; – valamint az apothecát sem vertálom magyarul
gyógyszertár-nak.

– Bizony pedig az elférne a maga fejében is, – véli Baltay, – mert az
nagyon okosan van kigondolva, föl is irom mindjárt.

– Rogo, ne tessék inkommodálódni, nem sokára többet is irhat melléje.

– Minél több, annál jobb, – én mind megtanulom.

– Non faciat, rogo, – bizony úgy tesz magnifice domine, mint az a
herczeg Batthyányi Lajos, – annyira inkarnátus ellensége minden diák és
más idegen szónak, hogy – a mint mondják – inkább circumskribál valamit,
csak ki ne kelljen mondania;[3] így a documentumot palam és publice így
kerülte ki: olyan irott levél, melynek erejével valamely dologról
tanuságot lehet tenni.

– Hát ezt nem érti meg, domine?

– Hogyne érteném; – de hát nem rövidebb ez a szó: documentum?

– Majd lesz annak is neve, – csak ne essünk kétségbe.

– Talán még azt is hiszi, magnifice, hogy nekünk olyan poétánk lesz,
mint Ovidius?

– Annak is csak asszony volt az édes anyja, – véli Baltay.

– Oh, Jupiter tonans, – ha az az Ovidius fölkelne, – mit mondana hozzá!

– Sohasem törődöm én azzal, hogy Ovidius ha fölkelne, mit mondana a mi
poétáinkra, – mondja a nagyságos úr, – hanem, domine, ha Árpád apánk
föltámadna, – magát okvetlen végig verné, azt bizonyosan tudom; pedig az
nem tudott ám úgy diákul, mint egy pesti tabularis procurator.

– Jaj, – az az Árpád;… requiescat in pace, – bizony régen meghalt, talán
testamentumot sem csinált.

– Az igaz, domine, – hanem maradt azután akkora szukczessziónk, hogy
nyolczszáz esztendeje éldegélünk belőle, s még a prókátoroknak ma is
elég jut belőle; pedig ha ő nincs, hát nem volna min pörpatvarkodni,
amice – aztán még maradt utána egy kis konstituczió is; foltos ugyan,
hanem csak ád egy kis meleget, aztán ha jó nem lett volna, nem tartott
volna el – nyolczszáz esztendeig, tehát legyen bennünk annyi becsület,
domine spectabilis, hogy ha már nem köszönjük meg, legalább tartsuk
emlékül azt a nyelvet, melyet Árpád beszélt!

Ennyi aztán prédikácziónak is beillett, s a nagyságos úr megelégedett
szónoklatával, mire a prókátor sem pro, sem contra nem tudott felelni,
hanem megülte a széket, mintha odaragadt volna.

Azalatt kopogának az ajtón, melyen belépett a herczeg, ki a szomszéd
menyegzőre tanúnak volt hivatalos, és tudva a két ház közti
egyenetlenséget, nem hozakodék elő a viszonyról, – most barátját jött
látogatni.

Az ügyvéd szobájába ment, s együtt maradt a két jó barát.

– Honnét? – kérdi Baltay a herczeget.

– Az országgyűlésről.

– Mi jó hírt hoztál?

– A jó reménységet, édes barátom, – hogy ha isten segítségével tán
1796-dik évben elvégezzük az országgyűlést, az 1796-dik esztendő a
magyar törvényhozásban a legnevezetesebb esztendők egyike lesz.

– Én már igen kedvetlen vagyok.

– S vajjon miért?

– Öreg legény vagyok én ahhoz, hogy jobb időket érjek.

– Egy napocskával sem idősebb mint én, – és lásd, én mily vidám vagyok.

– Barátom!… mondja Baltay, bánatosan fogván meg a herczeg kezeit,
vigasztalj meg engem is; mert már kifáradok.

– Jer hát, – mondja a herczeg, – leülvén a megszomorodott mellé, s egy
kivett papirról olvasni kezdé:

_A magyarokhoz._

  _«Romlásnak indult hajdan erős magyar!_
  _Nem látod, Árpád vére miként fajul?_
  _Nem látod a boszús egeknek_
  _Ostorait nyomorult hazádon?»_

– Látom, nagyon is látom! – kiált föl Baltay.

– Menjünk odább! – véli a herczeg.

  _Nem ronthatott el tégedet egykoron, stb._

A Berzsenyi-féle dal könnyekre fakasztá Baltayt, s midőn a herczeg
eltávozék, még mindig kezében tartá a papirt. Mélyen érzé az igazságot,
és midőn ablakából a menyegzőre menő népet látá, melynek tarka seregében
olyanokat is észrevőn, kik nála rováson valának, – újra meg újra tovább
rágta magát a hazafiúi bánat.

– Nem!… kiált föl egyedüliségében, – rothadni készülő nép, én meg nem
aranyozom azt az utat, melyen megindultatok!… s eszébe jutván a pör,
harsányan kiált: András!

A kiáltásra előbb az ügyvéd jött, azután a hajdú.

– Mért nem hozza kend azt a pört?

– Mert sehol sincsen!

– Ember!… kiált az úr… ne mondja kend azt kétszer.

– Nohát háromszor mondom, hogy nincs meg, – és megint nincs meg, –
felesel a hajdú, és ha nincs meg: honnét vegyem elő?

– Hiszi-e kend, hogy ellopták?

– Nem!

– Akkor valahol elhagyta az öcsém, – prókátor barátom, mennyit ér az én
pesti házam?

– Félurodalmat.

– Ha azt a pört megleli, a pesti házat magának adom.

– Tessék irásban adni.

– Itt van! – mondja Baltay, megirván az igéretet, és a prókátor
mosolyogva ment el.


XIV.  (Házi nevelés.)

Baltay úr sohasem volt professzor; de meg is látszik rajta.

András gazda már a negyedik vármegyét is megjárta, hogy egy kis török
lovat vegyen az úrfi alá, kit Baltay ünnepélyesen fiának fogadott, s
mindjárt a nevelését is magára vállalta, még pedig olyan formán, mint a
süldőt, hogy legelőször csontra nevelik, – hogy legyen mire ráhizlalni
majd a sok zsirt.

A fiú ép vér volt, s a jótartáson hamar kiette magát, mert a két pofája
olyan volt, mintha két oldalról egy-egy megrágatlan gombóczot tartana
még, – a csúszás-mászásban pedig úgyszólván leégett róla a ruha; mert a
szabó egyik ruhát meg sem varrta jól, már a másikra vette a mértéket.

András már rég font neki kenderből négyes szerszámot, egy hosszú nyelű
ostort pedig a kocsis adott, s a sok paraszt fiú napestig elácsorgott a
kapufélen, hogy egy kis fehér kenyérért rudas vagy gyeplős lónak
beállhasson; hanem az volt boldogabb, ki ostorhegyre került, mert az
ostorhegy alig ért a töretlen vászongatyához, – máris olyant ordított a
kölyök, mintha belesántult volna, s addig el nem csöndesedett, míg az
úrfi kalácscsal és almával egész a szuszogásig tele nem tömte a száját.

Baltay úr valamelyik ablakból legeltette szemét, kivált ha az úrfi
összekapaszkodott valamelyik gyeplős lópajtással, s azt a gyöpre
teremtette, honnét persze az úrfi is hozott mindig valami foltozni
valót; mert hiába, az ilyen parasztkölyök nem egy könnyen ereszti el, a
miben megfogódzott, s a mi gyönge, az csak gyönge, – a posztó pedig
nincsen vasból, – tehát vagy a posztós imádkozott jól, vagy a szabó,
elég az hozzá, hogy vagy folttal, vagy új ruhával kelle győzni.

A lónak szintén akadt dolga, mert ámbár a czukrot tele zsebbel hordta le
neki, de azt meg is kelle szolgálnia; és hihetőleg a czukorból is
elengedett volna, ha a nyargalásból el-elmarad valami; mert gyakran a
parasztfiúk is fölkéredzkedtek, csakhogy az okos állat nagyon hamar
megtanulta, mit kell mívelnie, mert alig kapaszkodott föl a gyerek, a
kis dög leszegte nyakát, hátulsó lábával pedig fölugrott, – a mit
eleinte csak akkor tett, ha az úrfi hátulról rácsapott, s a parasztfiú
szépen hasra esett, hogy akár a kis paripa is bizvást ráülhetett volna.

Ilyen foglalkozás mellett megszokott a fiú a háznál, s úgy elfelejtett
mindent azelőtt való életéből, hogy midőn egyszer véletlenül a falubeli
tanítóhoz egy ital vízre bevetődött, szinte megcsodálta az abéczés
táblát, mely a falon lógott, előtte pedig hét-nyolcz apró fiú, kik közől
némelyik a mutatott betűt egész egy ütemmel később mondta, mint a ki
legelőször eltalálta, a miért aztán őt meg a tanító találta el, s így a
kis fiúnak igen korán tiszta fogalma lőn a tudományokról és azoknak
nehéz voltáról.

Az úrfi megbámulta a betűket, s a tanuló vakmerősködött megkérdezni az
_á_-t.

Még mindig hű volt az emlékezet az _á_-hoz, s az úrfi a fiúk közé állt s
megnevezé a betűt.

A parasztfiúk bámészkodva maradtak meg közelében, és örvendettek a kis
szünetnek, mert a tanító úr ezen a napon kiválólag sűrűn osztogatta a
poflevet, – miért a kis fiúk egy szemmel mindig a tanító kezére lestek
és ámbár elméletben nem tudták volna meghatározni az eszmét, de a
gyakorlatban már meglehetősen tudtak – parirozgatni.

Minthogy az _á_ szerencsésen sikerült, a tanító nekibátorodott, és egész
a _b_ betűn túl a _c_ betűig vakmerősködött, s már megcsiklandozta
szivét a remény, hogy a nagyságos úrtól minden betűért kap félhold feles
kukoriczaföldet, s éppen ezen reményben annyira megszilajodott, hogy
mutatópálczájával hirtelen egy jó távol eső betűre mutatott, az _n_-re,
mit az úrfi _h_ betűnek mondott, – s a mint a tanító hirtelen az úrfira
fordítá a szemét, a közelálló parasztgyerek önkéntelenül elkapta fejét,
mint akkor szokott, midőn valamelyik édes pajtásuk a szamárságért
meglakol, s ilyenkor néha annak is jut, kinek nem szánták, éppen úgy,
mint a vadréczecsapat, melyből a vadász rendesen nem azt lövi meg, a
melyre czélzott, hanem a mellette valót.

A tanító nyájasan megigazítá a hibát, s minthogy az úrfinak kedve nem
fogyott ki, egy kis negyed óra alatt az úrfi megint összebarátkozék régi
ösmerőseivel, s a tanítónak megigérte, hogy máskor is eljön, mit mi
részben a fiú jobb tulajdonságának, részben pedig azon czifra
tökfajtának tulajdonítunk, melynek vagy húsz példánya a gerendán ült és
belőlök egyet az úrfi kapott meg.

Így növekedett a fiú anya nélkül, – ámbár apja aztán kettő is volt,
Baltay ő nagysága és András, ki legelőször jött arra a gondolatra, hogy
annyi jó falatért már az istenre is rá lehetne gondolni egyszer
napjában.

Míg a nagyságos úr elment valahova látogatóba, András behivta magához a
fiút, és a tulipános ládára fölültetvén, elkezdte neki magyarázni az
istent, hogy már arról is tudjon valamit, – és ezt azon tudattal tette,
hogy okvetetlenül megértelmezi neki. – Hej, de sok ember van a mai
világban, kit András bácsi mellé a ládára kivánnék ültetni, hogy ha már
nem hitték eddig az istent, legalább kérdezősködjenek róla.

A fiú nagy kiváncsisággal hallgatta a dolgot, és szépen megfogta az
értelmezést, míg arról volt szó, hogy az isten minden embernek
parancsol.

– András bácsinak is? – kérdi a fiú.

– Csak úgy, mint másnak! – mondja a theologiæ professor a
láda-katedráról.

– Hát bátyámnak? – kérdi újra a gyerek.

– Annak is parancsol.

– Aztán fél tőle a bácsi, meg András bácsi?

– Félünk bizony; mert az ember nem tudja, mikor tesz rosszat.

– Aztán András bácsit megveri az isten egy bottal?

– Na, tudja úrfi, – az úristen nem olyan goromba, hogy bottal
verekedjék, mondja András, mire a gyermek egészen vörös lett, és némi
félénkséggel kérdi:

– Hát gorombaság az, ha valakit megütnek?

– Csak a barmot kell megütni: mert annak nincsen esze, hogy a szót
megértse, – ha megértené, arra menne, merre mondanák, és nem várná, hogy
megüssék.

Megint elvörösödött a gyermek és egészen a hajdú ölébe húzódván,
megpödri annak bajuszát, s azt mondja neki alig hallhatólag:

– András bácsi, ezután nem ütök meg senkit.

Andrásban volt annyi tapintat, hogy a fiút megczirógatta érte, minek a
gyerek épen úgy megörült, mint a tanítótól kapott tarka töknek, – és
minthogy Andrást további beszélgetésre unszolta, András még tovább ment
a theologiai leczkében, és kezdé magyarázni, hogy minden a világon az
isten adománya, és ha akarja, megint visszaveszi, – mert az övé.

Ez már aztán nagyon odadüleszkedett a gyermek eszéhez, és igen
megingatta.

Elkérdezte a gyermek, hogy az András bácsi mentéje, annak a zsinórja,
gombja, meg András bácsi sarkantyus csizmája, tulipános ládája,
tajtpipája, dohányzacskója mind az istené?

– Egy szálig! – mondja András, kifáradhatlanul neki szánván magát a
magasabb tanulmánynak.

– Az én bácsim mentéje is azé?

– Minden legkisebb portékája azé, úrfi.

– Hát a bajuszpödrője? – mondja a fiú.

– Mondtam már, úrfi, hogy minden azé, egy szálig.

– Hát az én fogam, a mit tegnap kihúztunk?

– Az nem kell neki! – mondja András leszállván a ládáról, nehogy az úrfi
még bolondabbat kérdezzen, s András bácsi, valamint a tanítás tárgya
iránt kellő tisztelettel, úgy a maga tekintélye iránt is meglehetős
előszeretettel levén, semmit sem akart koczkára tenni.

– Már elmegy, András bácsi? – kérdi a gyerek, belekapaszkodván a
tanítóba.

– Dolgom van úrfi, azt kell elvégeznem.

– Beszéljen még valamit, édes, kedves, jó András bácsi, én elhallgatom
akármeddig, – rimánkodik a fiú.

– Mondtam már, – hogy nem érek rá – felel vissza amaz – majd ha ráérek,
bejöhet az úrfi megint.

– Csak egyet mondjon még meg, András bácsi.

– No aztán valami okosat kérdezzen ám, hogy máskor is kapjon feleletet –
jegyzi meg az óvatos hajdú.

– Azt mondja meg András bácsi, hogy miért adott az isten egy embernek
keveset, a másiknak sokat?

– Hüm! – dünnyögött a hajdú a furcsa kérdésnél, mit tán ezer meg ezer
ember, köztük tán ő is többször kérdezett, végre a feleletet a gyermek
eszéhez akarván mérni, mondja: Az istennek sok dolga van; azért ád egyik
embernek többet, hogy az más szegénynek adjon, mikor az nagyon rászorul.

A fiú elcsöndesedett, hanem már most alig várta, hogy a bácsi
hazajőjjön: mert hiába, csak nem akarta ő azt elhinni, hogy a bácsinak
mindene, még a mentegombja is az istené, és nem a bácsié! azért midőn a
bácsi hazajött, alig várta, hogy alkalma essék a dolgot jó módjával
próbára tenni.

Végre megjött Baltay, a fiút megkérdezte, nincsen-e baja? kapott-e
mindent? merre játszott? de a leczkéről hallgatott a fiú, hanem midőn a
bácsi utóbb pipára gyújtott, és a nagy székben elgondolkodott, a fiú
egymagában nyughatatlankodván a szobában, minden tárgyat megérintve,
kezdé mondogatni:

– Ez sem a bácsié, ez a szék sem a bácsié, ez a kép sem a bácsié, ez az
ablak sem a bácsié!

Baltay végre föleszmélt és figyelni kezdett a gyermek beszédére,
minthogy az még tovább folytatá, s éppen Baltaynak csizmatalpára bökvén,
mondja:

– Ez a csizmatalp sem a bácsié, ez a csizmaszár sem a bácsié, ez a
galambkosár a csizmán az sem a bácsié, meg ez a dolmány sem azé, meg a
nyakravaló sem azé, semmi sem a bácsié.

– Ejnye, te rossz kölyök, de kivetkőztettél mindenből – mondja némi
fájdalommal Baltay.

– Hisz ez mind az istené! – mondja rá a gyerek.

– Úgy!… az már más!.,. – veti utána amaz – hát kitől hallottad?

– András bácsi mondta, hogy minden az istené, még a bajuszpödrő is.

– Jól mondta, édes fiam, hanem most menj vacsorálni, mert meghül a kása!
– utasítá Baltay a fiút, s midőn magára maradt, gondolkozni kezdett
arról, hogy aligha a legjobb úton indult a gyermekkel; mert a természeti
ösztön a tudás vágyát kergeti föl a gyerekben, és végre is ki kell
ereszteni kéz alól a gyereket, tehát mire ez az idő bekövetkeznék, jól
lesz addig valamely kis tanulsághoz dörgölni, hogy ha nem is lesz belőle
czitrom, legalább legyen meg a szaga.

András hivatlanul jött be, körülnézett egy kis tennivaló után, s
minthogy hamar helyrerakott mindent, utóbb már kétszer is kézbe vett
ugyanegy dolgot, hogy oka legyen benn maradni; mert véleménye volt a
hajdúnak és nagyon kereste az alkalmat, habár össze kellene is zörrenni,
de mégis elmondhassa.

– András!… – szólamlik meg az uraság egy nagy füstöt fujván ki.

– Tessék parancsolni! – mondja némi szokatlan készséggel a hajdú, mert
az ő szívén ma megoldódzott valami kötelék, s a fiú sorsáról nem tudott
megfeledkezni.

– Látom, tanítja kend ezt a gyereket.

– Enni már tud, nagyságos uram – véli a hajdú – aztán azt gondoltam,
hogy ha gombóczba adunk is be neki egy pár istenes dolgot, csak
eregessük bele.

– Nem lesz még korán?

– Már hogy gondolja a nagyságos úr, mikor maga szemeivel látta, hogyan
veri földhöz a paraszt gyerekeket, aztán ha ezt elbirta, a betű sem
vágja földhöz.

– Hallja kend, nem akarom ám, hogy a tanítók idő előtt agyonöljék a sok
tudománynyal.

– Csak nem kivánhatja nagyságos uram, hogy úgy tegyenek vele, mint a
mártott gyertyával, egyszer-kétszer megbuktassák a lében, és rajtmarad,
a mi rajtmarad.

– Lesz neki, miből megéljen.

– Jó, hogy ideértünk, nagyságos uram – mondja András – mert a gyermeknek
az esze szanaszét jár, aztán ma már azt is kérdezte: miért adott az
isten egyik embernek többet mint a másiknak?

– Ne mondja kend!

– Most már nem mondom, mert megmondtam.

– Nohát mit felelt kend!

– A mit tudtam nagyságos uram – mondja némi ellágyultsággal – hogy az
istennek sok dolga van, azért ád egyik embernek többet, hogy mikor a
másik megszorul, adjon a szegénynek.

– Úgy isten ugyse, maholnap mindent elosztogat.

– Ha nem lesz elegendő esze hozzá, biz az nyakára hág; – jegyzi meg a
hajdú – hanem azért taníttassa meg a nagyságos úr, hogy a sok vagyonhoz
elegendő esze legyen.

– Hallja kend! – mondja az öreg úr – kend talán meg sem gondolta, mennyi
vagyon marad erre a fiúra, és három gróf is összekapaszkodhatik, míg az
én birtokomat átéri.

– Akkor meg már idáig is kár volt a gyöpön futtatni; mert nagyságos
uram, ha ez a fiú a bolondságot megszokja, majd aztán hamar megunja az
itthon valót, aztán kiebb kivánkozik, pedig azt hallottam, hogy azok a
külországi bolondságok nagyon drágák, s ezt a robotban keservesen
keresett pénzt kár lesz a bolondok közé szórni; itthon talán olyan
bolond is akadna, ki legalább felében szedné föl.

– Ejnye, András, de megtanulta kend a leczkéjét.

– Régen tanulom én már ezt, mióta ez a sok mindenféle uraság, meg a
cselédje ide jár, aztán egyikről-másikról csak vedlik le valami, aztán
reám ragad.

– No csak mondja kend odább, mert látom, hogy akármi kínnal is elmondja
kend a többit is.

– Nem lesz sok, nagyságos uram.

– Mindegy, most ráérek meghallgatni, azért csak nyögje ki kend magát.

– Bizony régen nyögöm, hogy az olyan úr, mint ihol az az enyingi
herczeg, hogy az úristen áldja meg a porát, valamint azét a keszthelyi
grófét is, milyen derék nagy urak azok, hogy nemcsak ijedtében veszi le
előttük az ember a kalapot, hanem mivel utánuk, előttük megyen a
becsület meg a jó hir; aztán ha ész kell nekik, nem futnak el a
fiskáriusok után, hanem megoldják a maguk eszét, abból is telik.

András ezt olyan becsületes képpel mondá el, és olyan tűzzel, hogy bajos
lett volna szavába vágni; azalatt pedig Baltay úrban is taszigálódott
valami; a mi aztán nagyon is szívéig ért, és végre azt mondja:

– András! rendelje be kend a tanítót, tegyen a gyerekkel próbát, vajjon
megférne-e már a gyerekben egy kis ábéczé.

– Már benn is van – mondja András, megsimítván bajuszának hosszát.

– Mi a mennykő?

– Végig tudja már, nagyságos uram – mondja a hajdú – a tanító egy kis
tarka tököt ajándékozott neki, aztán lássa nagyságos uram, azért a
hitvány jószágért milyen hirtelen megtanult huszonnégy betűt.

– Na András!… ha ilyen olcsóért tanul, az én jószágomért is megtanulhat
valamit.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hány büszke nagy úr van, ki magyarul sem tud; pedig ma nem ülne a
kastélyban, ha öregapja neve a magyar történetben nem volna megirva.


XV.  (A tizennyolczadik századnak utólja.)

Emberhússal kivánt jóllakni a halni készülő tizennyolczadik század, s a
franczia határokról átcsapott a láng, mely az osztrák határokon keresé
áldozatait.

Összegyülendő volt a hiressé vált 1796-ki országgyűlés, mely rövid idő
mulva oszlott el, de nem nyomtalanul; s nekünk e nyomot föl kell
keresnünk, hisz oly édes a megemlékezés, és hány kézzel szorítunk kezet
azon időből, mikor egyik vagy másik ezek közül azon időnek munkabiró
tagja volt? – Budán vagyunk. Az est homályában nem annyira a fényes
világítás, mint a minden ötödik, hatodik házból kitóduló zenehang vezeti
el az embert egyik utczától a másikig, ha tudniillik el bir menni az
ablak alatt, hogy a megkezdett nótát végig ne várja, mert oly keservesen
szól a lassú magyar, hogy ha már megrikatta magát az ember, megvárja a
nótának frissét, tán a megzaklatott lelket a rákapott nóta
helyrerángathatja.

A király vendégképen lakta meg az ős várat, s összetódult mindenfelől a
nép, hogy a vendéglátás csodája ünnepeltebb legyen.

Mindenki megérzé a nagy idők súlyát, és minden ünnepélyesség mellett
szárnyaszegett volt a kedv, és rávárt, hogy vagy a szomszéd, vagy a jó
barát vidítsa föl, s a czigányok a nagy levertség mellett annyiból jó
keresetre tettek szert; mert már nálunk az a szokás, hogy hegedűszó
mellett is el tudunk búsulni.

Hagyjuk az országgyűlést, mely a nehéz napokban nem csüggedt, hanem
menjünk a nádori palota felé, honnét négy alak jött ki az udvarból, és a
sötétes utczákon keresztül végig járták Budának minden zugát, mintha
fogadásból tennék ezt a munkát.

– Mit gondol ön – kérdi a két utolsó közül az egyik – mire számolhatunk?

– Mindenre, fönséges úr…

– Csitt! – mondja a megszólított – könnyen megismerhetnének bennünket;
hagyjunk el minden czimezést, különben éppen ez árul el – mondja,
közelebb húzván magához szomszédját, s azután a beszéd tárgyára térve: –
Tehát sokat remél ön?

– Mindent! – ismétli a másik – az én szabadosaim már fegyverben állanak,
s holnap reggel szemlére vezethetem őket.

– Ez hatalmas kezdet – véli a másik – és példának okáért elég az
országnak?

– Remélem, hogy nem magam leszek.

– Adja isten! adja isten! – ismétli a másik – hogy a király örömmel
távozhassék!

Ezalatt a két első megállt az utczán, nem messze egy háztól, melyben
úrivendégek sereglének össze, s a legjobb bandák egyike hallatá magát.

Az utóbbiak néhány lépésnyiről szintén megállapodának, nehogy az elsőket
közellétökkel zavarják, s minthogy különben az utcza végképen csöndes
volt, a zene oly tisztán kihallék az utczára, mintha idehegedülnének.

– Ah, ez a panaszos hang! – mondja az első – ide vagy nagyon jókor
jöttem, vagy igen rosszkor.

– Szabad értelmezésért esedeznem? – mondja a másik, kitünő figyelemmel.

– Szivesen! – mondja a másik – ha itt búsulnak, úgy ezektől nincs mit
remélnünk, és ne sokat számítsunk, ha csalódni nem akarunk; tehát
menjünk!

– Még csak egy perczet,… uram! – eseng a másik, az uram szót akképen
hangoztatván, mintha előtte valami hiányzanék!

– Legyen! – mondja némi kedvetlenséggel a másik – azonban az egy percz
nem volt szükséges, mert a lassút oly eleven nóta követé, hogy az
átmenetet nem birá magának megmagyarázni az egyik, hanem a kedves hangok
magyarázatául kérdi: mi ez?

– Ily közel a bánathoz a mi örömünk,… fels… Uram! – igazítja helyre a
szót a másik, egyszersmind bevárták a nóta végét, valamint az utána
következő indulót, mely buzdító hangjával megindítá a beszélgetőket,
hanem a két elsőt kétségtelenül meglepte a zenében kifejezett mérték, s
mintha nem birna elszakadni a hangoktól, oly aprókat lépett, hogy az
utolsó hang sem veszett el a távolban, de éppen e miatt a két hátulsó
már igen közel érte őket.

– Kérem önöket – mondja az elmerült – meg tudják emlékükben tartani ezt
a zenedarabot?

– Oh igen! – felele mind a három.

– Tán ismerik? – lőn az újabb kérdés, mire aztán a hátulsók közül az
felelt, ki a czímet visszautalá, de kit tán önök is fölismertek,
tudniillik a nádort, míg a vele menő személy Batthyányi Lajos herczeg
volt.

– Ez a Rákóczy-nóta volt.

– Szeretem, hogy hallottam – mondja a fejedelem – most már tudom mit
kell tennem, mondja derülten, és majdnem kitörő kedvvel.

A körülállók nem tudták megérteni e szokatlan fölgerjedést.

– Igen, igen! – szólt a fejedelem – gróf Dunay engem jókor vezetett erre
– most már tudom, mi a magyarnak a zene, és ha nem akarna máskép segélyt
adni – lemegyünk Rákosra, elhegedültetjük a Rákóczy-nótát, s velem indul
meg az egész ország.

– Amen! – mondja a herczeg, mintha az ország helyett mondaná e szót, s a
kis társaság visszafelé fordult, még pedig ugyanazon ház irányában, hol
a zenét előbb meghallgatták.

Az ég csillagai szolgáltak mécsül az utczán, az ősz Gellért, mint az
elmult idők oszlopa, eltagadhatlan jeléül állt helyén, s minthogy az idő
méhében már jelentkezének a vajudó kinok, nem volt ember, kit az
összetartás vágya nem szólongatott volna, s e kis körben annyi bizalom
uralgott, hogy mindenik boldogan érzé magát.

Hányszor hagyja el az embert a közös gond nyüge, a hivatali tisztnek
merev kapcsaiból kikivánkozik, hogy néhány pillanatra közönséges ember
legyen, s az ünnepélyes merev arczok helyett olyant lásson, melyen
őszinteség, szeretet, becsület, ragaszkodás és önzéstelenség mutatkozik.

Mily boldogság megszabadulni egynehány perczre országos gondoktól és
lenni ember a földön, körülnézni a csillagos eget, mely nem készült
ünnepiebb lenni, hanem megmutatja a szelid eget boldognak,
boldogtalannak, és nem kéri meg árát annak, hogy az alatta elmenő fölött
néhány pillanatig ragyog.

A zene hatalma kivívta birodalmát, a négy hallgató zavartalan élvezé az
utolsó hangig, s a sétálók megindulának kettesen a vár felé akképen,
hogy az uralkodóval Dunay gróf ment, a nádorral pedig a herczeg.

– Mit gondol ön?… – kérdi a nádor a herczeget, kinek karjába fonódék –
az ujonczokat meg fogják-e ajánlani az országgyűlésen?

– Azon nem kételkedem.

– Herczeg!… 1795-ben élünk, a világ vagy végződni, vagy kezdődni akar a
század utolján, s a kedélynek éppen úgy megvan az ő hullámzása, mint a
tengernek.

– Ismerkedjünk meg a tengerrel, s akkor nem lesz csoda, hogy Mózes
száraz lábbal átment rajta egész seregével.

– Igen! ez jól van mondva – mondja a nádor – de én ujoncz vagyok ez
országban.

– Annál régebben ismerem én, s az én tapasztalásom rendelkezésre áll.

– Jó!… tehát kérdem, mi lesz első teendőnk?

– Lelkesülést gerjeszteni!

– Uram, lelkesíteni, tán azzal, hogy katonát és pénzt kérünk?

– Én már birom a talizmánt – szól a herczeg – most már kérhetnek
mindent.

– Nem értem önt – véli a nádor – s én bár külömben fiatal, de a
csodahivéshez igen vén ember vagyok.

– Meghiszem – mondja a herczeg – hanem olyan földön állunk, melyen még
lehet csodát látni, s ime, fejedelmünk már megmondá, hogy tudja mit kell
tenni.

– Mit? – kérdi a nádor a nagyon komoly részben elmerülve.

– Ha nem akarnak máskép segélyt adni, lemegyünk a Rákosra –
elhegedültetjük a Rákóczy-nótát – s velünk indul meg az egész ország.

– S önnek is hasonló hite van?

– Le sem kell menni a Rákosra – egyetlen egy hegedűvonóra sincsen
szükség – elég, ha elmondom, mit a fejedelem mondott.

– Adja isten! – mondja a nádor, – de ha az áldozat árát is megkérik? –
mondja már a nádori laknál.

– Fönség! mi nem vagyunk kalmárnép, s ha a vérünket kérik, annak árt nem
szabunk soha!

Végre összekerült a kis csoport, a fejedelem a kelő hold felé fordult,
mely arczán a nyugalom és méltóságot világítá meg, azután Dunaynak
mondá:

– Tehát mi lesz az indítvány?

– A nyelv ügye, fölség!

– Mikor teszik önök azt oly dicsővé, minő a magyar zene?

– Majd a nagy békében fölség!

– Szivem megnyilt a szónak – mondja I. Ferencz – csak egyet tanácslok, –
ha építenek, ne szaggassanak le egyszerre mindent – a romok igen szép
látványul szolgálnak a szemnek, de a vigyázatlant könnyen eltemetik.

A társaság megoszlott, a palota ajtaján a fönségeket fogadák, a herczeg
pedig Dunayval ment el, hogy minél korábban találkozhassanak másnap,
midőn a herczeg szabadosai már a budai dísztéren álltak.

Néhány huszár álldogált a herczegi ház előtt, a legnyalkább volt Holvagy
Pista, kit az ujonczok tanítására rendelének.

A legelső nyolcz embert már kiszakaszták a sorból és Meddig Józsi
elhalványult, midőn Pista a vállára csapott.

– Józsi! mi csak nem tudjuk elkerülni egymást.

– Köszönd – mondja a szabados – hogy háborúba megyünk.

– Te! – mondja Pista – most már kardod is van, bugylit ne végy a
kezedbe, mert ha akkor megfoglak, nem eresztelek el egy könnyen!


XVI.  (Váratlan dolgok.)

Keszthelynek a Badacsony felőli oldalán volt egy mélyedéses útja, mit
abban a világban «Lóhalál»-nak hivtak; mert ha az égből hullott áldás
minden emberi szivet úgy meglágyítana, mint egy kis zápor ezt az útat,
úgy könnyebben boldogulnánk, mint az a két ló, mely egy vásott hintót
most akar átczipelni a sáron; pedig már egy párszor hátra is néztek a
bennülő urakra, mintha talán azok nem eresztenék előre a kocsit.

– Tekintetes uram! – szól hátra a kocsis, – bemenjünk ma Keszthelyre?

– Bizony nem is halunk ám itt a sárban! – véli a kocsiban ülők közől az
öregebb.

– Pedig itt hálunk – mondja a kocsis – ha csak ki nem toljuk magunk a
kocsit; mert ez a két ló már nem mozdít.

Erre kiszálltak az urak a kocsiból s a mint kilépnek, látjuk, hogy az
egyik fiatal katonatiszt, míg a másik a nagy hasonlat után itélve, a
tisztnek apja s éppen alkalmas helyet keresett, hogy a kocsit hátulról
mozdítani tudja, azonképen cselekedvén a fiú is, hogy az apának
segítsen.

– Hát ezeket a lovakat ki biztatja majd? – kérdi a kocsis nagy dörmögve
a lovak elé állván, hogy húzza is, meg vezesse is őket, minthogy azokból
kifogyott minden jó indulat azonkívül, hogy egy helyben álljanak meg,
mert rájok nézve ez volt a legkényelmesebb állapot.

A partoson fönt állt gróf Festetics György, fölvett szokásaként
járkálván ide s tova a határban, hogy nyughatatlan lelkének tápot
keressen, meglévén azon különös szokása, hogy minden embert megszólított
s órákig elbeszélgetett vele, a nélkül, hogy az ismeretlennek alkalmat
engedett volna arra, hogy az nevét is megkérdezhesse, ha tán nem ismerte
volna.

[Illustration: A partoson fönt állt gróf Festetics György.]

Már rég nézi a mozdulni nem tudó kocsit s minthogy a kocsis beszédét jól
hallotta, lekerült a mélyedésbe s mielőtt az utasok észrevennék, már a
kocsi oldalánál termett, a kocsis ülésében levő ostort egyik kezével a
lovak felé durrogatva, balkézzel meg a kocsit is segélte kimozdítani.

– Ne tessék fáradni! – mondja az öregebb utas olyanformán, mintha
mentegetődznék; hanem azért csakugyan nem bánta, hogy az ismeretlen jó
úr nem röstelt a mély sárban segítségre jőni, annálinkább, hogy a
segítséget a lovak is megérezték s egy kis nógatás után a mélyedésből
kivitték a kocsit.

– Köszönjük úri grácziáját! – mondja az öregebb utazó, igyekezvén
letörleni a sarat a grófnak mentéjéről, egyszersmind parancsot adván a
kocsisnak, hogy menjen csak előre, majd ők gyalog mennek be.

– Hová kössek be! – kérdi a kocsis.

– A «Griff»-hez menj csak fiam – mondja az úr – ott aztán takaríts
mindent a szobába, a kocsmáros gondot visel addig, míg mi odaérünk.

– Engedelmet kérek – mondja a gróf, – de ott alig kapnak helyet, mert
országos vásár van; hanem, ha szegény hajlékomat nem vetik meg az urak,
egy éjszakára megférünk benne.

– Itt méltóztatik lakni? – kérdi az öreg a grófot.

– Most itt lakom Keszthelyen vagy két esztendő óta – mondja a gróf, a
mint igaza is volt, mert csak néhány évvel előbb jött meg a
katonáskodásból – aztán pedig eltéríteni kivánván a beszédfonalat,
mondja: – Rettentő rossz az út.

– Az bizony nem jó – mondja a másik – hanem a rossz ló aztán a jó úton
is lépést megy, példának okáért az enyémek; de mi tagadás benne, nincsen
ám nekem akkora tábla zabom, mint a keszthelyi grófnak; – folytatja még
odább – aztán a buzaföldem is kisebb, mint azé, s ha egy kenyeret
megszegünk, nyolcz gyerek között hamar elszeletelik.

– Nyolcz gyerek! – csodálkozik a gróf, egyszersmind az öregre nézvén,
mondja: – Bizony boldog ember a tekintetes úr.

– Nojsz nem mondom, hogy boldog nem vagyok – véli a másik – hanem az
isten akárhová tegyen, ha mondom, négyre-négyre még elvennék egy
ezerholdas pusztát.

– Aztán mind egészséges? – kérdi a gróf.

– Legalább mindig esznek, aztán elunja ám hallgatni az ember, ha
ugyanazt az egy szót egyszerre nyolcz embertől hallja s utóbb még magam
is jobb áppetitust kapok s a többivel együtt eszem.

– Ez sem halálos nyavalya! – mondja a gróf.

– Deb’zon tessék elhinni, hogy maholnap ráolvas az ember a falatjára, –
már is olyan drágaság van, holott a háború jóformán el sem kezdődött –
éppen azért sietek be a vásárra, hogy paripát vegyek a fiamnak, ha még
megbirjuk az árát.

– Majd segítek választani – szól a gróf – valamelyest én is értek a
lóvásárláshoz.

– Lovakat is tetszik tartani? – lőn a kérdés.

– Néhány darabot, saját szükségemre!

– Úgy tetszik a szénát venni? – kérdezkedik a másik.

– Az már nagy szégyen volna! – véli a gróf, egyszersmind kiegészíté: –
Saját rétemen termesztem.

– Keszthelyen? – mondja bámulva a másik, már egészen a nagy utczán, sőt
éppen a kastély előtt állván meg, de mielőtt választ kapna, nagy
bámulására látja, hogy hintaját egy hajdú kiséri be az urasági kapun.

– Megállj, te boldogtalan! – kiált saját kocsisára – hát ez a Griff
vendégfogadó?

– Jól tudom, hogy nem ez! – lőn a felelet.

– Hát hová pokolba akarsz menni?

– Tudom is én – felel a kocsis – kérdezze meg a tekintetes úr a hajdút,
az kisért ide.

– Mit cselekedett ez a boldogtalan? – kérdi az öreg úr a hajdút.

– Semmit, tekintetes uram! – mondja a hajdú – hanem nekem parancsolatom
van, a kocsmából minden jóravaló vendéget a méltóságos úrhoz berendelni.

– Ejnye! biz ezt már hallottam is. Vakaródzik az öreg. – Nojsz szép
parádéval rukkolunk be ő méltóságához – töprenkedék még odább –
szerencse, hogy nem látja, külömben szégyenemben a föld alá bujnék. Na,
– mondja mentegetődzőleg – ha neki is nyolcz gyermeke volna, ő rajta is
meglátszanék a viselt ruha, tehát isten neki, fiam Sándor, most már
előszedd ám a bécsi emberséget!

– Csak mint itthon! – mondja a gróf még mindig ismeretlenül – itt soha
sem kell valami nagy feneket keríteni, a gróf maga sem szereti a nagy
hűhót.

– Erre tessék besétálni! – mondja az előbbeni hajdú, kinek a gróf jóval
előbb hallgatást intett.

– Induljunk hát! – mondja az öreg, egyszersmind a gróf felé fordulva –
most már engedelmet kérek, hogy szives meghivását nem fogadhatom el;
mert a mint tetszik látni, engem vendégnek fogtak – mondja, kezét
nyujtván szives köszönetül és toldalékul hozzáteszi:

– Magunkat rekommendáljuk! Mire a gróf magára hagyá a két vendéget, kik
aztán a hajdú után mentek s a számukra rendelt szobát elfoglalták s a
különös vendéglátás miatt el is feledtek az előbbeni úr után
kérdezősködni. Hanem midőn a helyreigazodással készen voltak, midőn a
gróf nem volt otthon, elmentek a ménes-istállóba, hogy időtöltésül
meglássák a hiresedni kezdő keszthelyi ménesnek első példányait.

Alig léptek az istállóba, az előbbeni urat megint ott lelék s most már
semmit sem kételkedtek, hogy az illető valamely urasági tiszt lesz; de
minthogy eddig sem leltek illő módot megtudni, ki légyen, most már
egészen helyen kivülinek vélték a kérdezgetést; azért folytatták a
szemlét s a mint egyik, vagy másik lovat látták, a tetszés
nyilvánításával nem voltak szűkmarkuak s míg az apa egy pár kocsis lovat
válogatott össze, addig a tiszt megelégedett egy tüzes szemű kis
pejparipával, mely büszkén állt meg a szemlélők előtt.

– Sándor fiam! – mondja az apa – ezek aztán nem felejtenék az embert a
sárban.

– Nem is Sümegen ettek ám abrak helyett rázottat – neveté a tiszt.

– Jól mondod, fiam, ezeket aztán ne is vegyük meg; mert ha az árukat
megmondják, kiesik az ember a dolmányából.

– Aztán annyira megtetszett ez a két ló? – kérdi őket a gróf.

– Biz ezek szépek – véli az öreg – ha valaha az udvaromban felejtenék,
nem ostoroznám ki őket! – végzi be az öreg a szót, mert a hajdu utánuk
jött, méltóztatnának a kastélyba menni, mert már készen a vacsora.

– Magunkat rekommendáljuk! – mondja az öreg a még mindig nem ösmert
grófhoz, bucsuzni akarván tőle, minthogy ők most a kastélyba mennek.

– Én is a kastély felé megyek! – mondja a gróf, elkisérvén őket,
folytatván a beszédet a lovakról, mi az öregnek kedvencz tárgya lőn, de
éppen befejezék, midőn a kapuhoz értek, s az öreg ismét barátságosan
nyult a gróf keze után, minthogy itt már úgyis válniok kell:

– Tehát magunkat rekommendáljuk! – mondja ismét, mire a gróf megint nem
vált el, hanem erősíté, hogy fölkiséri őket a nagy teremig.

– Jó lesz biz az – hagyá helybe az öreg – egyszersmind, rogo humillime,
ugyan mondja meg nekem, ösmeri ezt a Festetics Györgyöt?

– Úgy mint magamat!

– Hozzá lehet az eszéhez férni?

– Miképen tetszik azt érteni?

– Csak úgy, méltóztatik tudni, hogy az ilyen nagy urak nem szorultak az
észre, pénzük van elég, aztán magunkféle szegény embert jóformán be sem
vesznek emberszámba, hanem megbámultatják magukat, mintha Ádámon kívül
más embert is teremtett volna az Isten.

– Tessék megnyugodni – mondja a gróf – ez is bolondos egy kissé, hanem
kötél nem kell neki.

– Bizony, rogo humillime, ideje is volna, hogy egy ilyen grófnak korán
megjönne az esze, aztán állna elejbénk, milyen szivesen követné az
apróbb nemes az olyan embert, kinek a vagyona szélesebb jóval mint a
mienk, aztán az esze után is egy fejjel magasabb volna, mint mi! Úgy
elmennénk a nyomán, mint a karikacsapás.

– Gondolja ön?

– Hogyne gondolnám, uram – vitatá a másik – lám a gróf asztalánál két
esztendeje, hogy földi almát esznek, most már más is megeszi a gróf
után, pedig ha én kezdem az ilyen dolgot, rám fogták volna, hogy bolond
vagyok, és világ csúfjává leszek.

– Tehát ízlik a földi alma?

– Meghiszem, hogy ízlik, maholnap a paraszt is rákap; de még a birkára
is, uram fia, mikor ezelőtt a birkától úgy félt az ember, mint a tüztől,
pedig most hallom, hogy az enyingi herczeg olyan csomó pénzt kapott
gyapjuért, hogy nem győzték megszámlálni.

– Úgy kell neki! – mondja a gróf.

– De nekünk is úgy kell, hogy csak maga kárával tanul az ember nagy
későn, uram; de már mit tehetünk róla, hogy hozzászoktunk a vezetőhöz? s
az lenne a szerencse, ha valaki megindítana bennünket, aztán utána
mehetnénk.

Festetics kezeit dörgölé, mit rendesen akkor tőn, ha kedves dolgot
hallott, s a nagy ember szivesen hallá, hogy a jó szándék követőkre
talál.

Néhány lépésnyire volt már a nagy terem ajtaja, s a gróf némileg
előreereszté az öreget, ki midőn az ajtóhoz ért, ismét megfordult a
kisérőhöz, ki ennyire fárad ő miatta, s nagy tisztelettel mondja:

– De már most magunkat rekommendáljuk!

– Még nem mondunk jó éjszakát – viszonzá a gróf – én itt rendes vendég
vagyok.

– Ugyan úgy-e? – szól az öreg – tán uraságod valami közelállója ő
méltóságának?

– Én legközelebb állok hozzá – véli a gróf – itt is lakom a kastélyban.

– Becses nevét kérem alássan?

– Én… én… Tolnai vagyok! – mondja a gróf, nevének prædikatumát
használván – s nekem kihez legyen szerencsém?

– Én… én Kisfaludy Mihály vagyok Sümegről, részemről a szerencse –
mondja kiváló emberséggel – ez itt pedig fiam, Sándor, gárdista, nemrég
jött haza szabadságra Bécsből.

– Nagyon örülök! – mondja Tolnai úr, megnyitván a nagyszárnyú ajtót,
hogy a vendégeket beereszsze, aztán pedig úgy helyezkedének el az
asztalnál, hogy a legfelső hely üres volt, mintha a háziúré lenne, aztán
az öreg Kisfaludy szemközt ült Tolnainak, Kisfaludy Sándor pedig apja
mellé, s így költék el az estebédet hárman, hiába várván a vendégek a
grófot, minthogy az, állítólag, megbetegedett.

Nem győzték sajnálni a vendégek ezt a bajt, ámbár Tolnai mindent
elkövetett, hogy őket beszéddel tartsa, de az öreg Kisfaludy mindig a
hajdút zaklatta, hogy mi baja a grófnak, s a mint az főfájást, meghűlést
emlegetett, össze-visszakommendált mindent, a mivel a grófot néhány óra
alatt meggyógyítja; végre, midőn a vacsorának vége lőn, lementek a
vendégszobák felé, hogy az út fáradalmait kinyugodják.

– Magunkat rekommendáljuk, szerencsés jó éjszakát kivánunk! – mondja az
öreg.

– Hasonlóképen kivánom! – mondja a gróf is, és betevé az ajtót, hogy
szobáiba vonuljon; de alig teszi be az ajtót, kocsirobogást hall, és
egész kiváncsisággal megy a bejárat alá, s egy négylovas hintóból most
száll ki gróf Dunay, igazabban a házigazda nyakába esvén, minthogy ez
kiterjesztett karokkal egészen a hágcsók elé állt, s a kiszállónak
okvetlenül az ölelésbe kellett lépnie.

A zörejre előugrott a kapus, hajdúk és mindenféle cseléd, a grófok pedig
egymás karjába fűződve mentek föl a lépcsőzeten.

– Honnét? – kérdi a házigazda.

– Egyenesen Bécsből – feleli Dunay – s egy kis kerülőt tettem Keszthely
felé.

– Ez nagy kitüntetés – véli Festetics – midőn egy fiatal házas másfél
napi járó földet kerül, nem hiszem, fiatal barátom, hogy ezt ok nélkül
tetted volna; mert hej! az a szép menyecske nagyon messziről haza tudja
hívni az embert.

– Feleségem meg nem bocsátaná – viszonzá Dunay – ha hazamenet Keszthelyt
elkerültem volna, s ha teremtő körödből nem hoznám magammal egy újabb
nagy műved örvendetes hirét. De én is hoztam neked egy kedves újdonságot
– folytatá Dunay – mi kincset leltünk, barátom, s én magamra vállaltam,
hogy veled közölni fogom.

A két gróf fölsietett a lépcsőn, s míg a podgyászokat elhelyezék a
termek egyikében, az őszülő idő miatt fölszított kandallónál foglaltak
helyet.

A gróf feszesre begombolt mentében helyezkedék el egy karosszékben,
lábait a kandalló melege felé nyujtóztatva, s egész nyugalommal várva az
ifju vendéget, mit akarna vele közleni olyat, mit ő kincsnek fogna
tartani.

Erre Dunay gróf oldalzsebéből egy iratcsomót vett ki, leveleit föltárá s
úgy helyezkedék, hogy inkább a kandallótól vevé a szükséges
világosságot, aztán lelkesült hangon mondja:

– Barátom, e kis munkát akarom elolvasni, s ha elolvastam, megmondom,
miként került hozzám és miért közlöm veled.

– Kiváncsi vagyok! – felel a házigazda, arczának minden izma elárulván
azt a reszketegséget, mely hasonló véralkatú embereknél nem bír addig
megnyugodni, míg a lélek táplálékot nem nyer.

Gróf Dunay kitárá már a papirt és szavalói nyugalommal olvassa le a
czímet: _Csobáncz!_

Festetics hirtelen egyenesre ül, a nélkül, hogy közbeszólna; de
Csobáncz, az árpádvérű Gyulafiak, most az Eszterházy herczegek romokban
is dicső ősi vára, azon kihült évezredes vulkánok egyike, melyek mint
Szigliget és Badacsony, Haláp, Somlyó, Sümegh előörseikkel: Rezivel és
Tátikával (a keszthelyi Festeticsek örökével; nemes boraikban árulván el
a méhükben rejtett régi tüzet), titánok gyanánt őrzik és szegik be a
regényes vidéket, melyet a karöltve egymás mellett elnyuló Bakony és
Balaton, Veszprém, Pápa és Keszthely között képez, mintegy félkoszorú,
melynek másik fele a Balaton túlsó partján fekszik, csomóba kötve
Festetics György magasztos hazafiui szellemétől s közhasznú intézeteitől
akkor még fénylő Keszthely által. Azért is Festeticset, ki a
Balaton-parton s szigetjén sétálva, naponta bámulta az órai távolságból
elébe kékelő Csobáncz nagyszerűségét, a legelső szónál oly közel érinté
valami, hogy nem bírt többé nyugalomban maradni, hanem előrehajolván,
szinte meg akará rövidíteni az időt, mialatt a hang hozzája érne, s nagy
szemeivel az olvasóra bámult, mintha előbb fogná így meglátni azt, mit
különben hallani fog.

  Ülj mellém a kandallóhoz,
    Föl van szítva melege;
  Csobánczvárról, édes kedves,
    Im! halljad, egy agg rege.
  Mult szüretkor Badacsonyon
    Ezt Muzsámtól vettem én
  Egykor, midőn magam bolygék
    A hegy szirtes tetején.

  Sok történt ott, a mióta
    E pompás hegy földjébe
  Szőlő s gyümölcs ültetődvén
    A vadonnak helyébe,
  Esztendőnkint sok uri nép
    Gyűle oda szüretre:
  László s Rózsa szerelme is
    Ott kelt e bus esetre.

Az ifjúnak édes hangjában lángfolyammá lőn az elmondott néhány versszak,
s a háziúr szent áhitattal hallgatá, előrehajoltában kinyitván
mentéjének legalsó gombját, mintha nem férne meg benne, arcza fehérebb
lőn mint máskor, szemeiben pedig a lélek kezdett kisugárzani, mintha
ihletettségében a malasztot várná.

A történet megkezdődék, egymásból folyt az eddig nem ösmert eszmebőség,
s a hallgató nem mert belecsodálkozni, mintha úgy álmodná e szokatlan
dolgot, s nem merné elrezzenteni a gondolatot, melyet ezen a nyelven így
megszólamlani még senkisem hallott.

  Ha az isten szerencsét ad,
    Visszahozom szivemet,
  S borostyánnal koszoruzva
    Viszlek haza hölgyemet.
  Szigligetben fogunk élni
    Szerelmünkben boldogok,
  Hol fészkünkből kiröpülni
    Egy könnyen majd nem fogok.

A hullám ragadni kezdé már az elbűvölt lelket, a bűvölet ereje minden
ízben megragadá az oly könnyen lelkesülő férfit, egyenesre húzódott
testén a fej méltóságosan emelkedik, egyszersmind megadja magát a fönség
érzetének, s minthogy dagadó lelke már-már megszorul, mentéjének még egy
gombját oldja ki, hogy megférjen a ruhában, melynek kényelme ellen idáig
sohasem panaszkodék.

Lassankint nem bírt már önmagával, kezével haját kezdé fésülgetni, vagy
ismét a mentét még inkább kigombolni, hogy mire az olvasmány feléhez
érne el gróf Dunay, Festetics már egészen borzas volt, és mentéjén nem
volt már mit kigombolni, s már feszesen kötött nyakkendőjéhez
nyuladozott, hogy a ruha megtáguljon rajta.

Haját úgy összekuszálta már, hogy erdővé meredt, s merőre dagadt szemei
a körüllevő tárgyakat hasztalan rajzolák le; mert az olvasmány képei
megnépesedének előtte, s a csodatárgyak elevensége fölugrasztá a néma
hallgatót, mintha meg kellene állapodnia az élvben, hogyha álom, ne
tegye őrültté, s ha való, ne fogyjon le oly hamar a ritka élv.

Gróf Dunay csöndesen visszatolá székébe a nyughatatlan hallgatót, ki
gyermekként engedelmeskedék, a nélkül, hogy tudná mi történik vele, s
midőn a rövid történet leírása elvégződvén, s Dunay leeresztvén a
papirt, elhallgatott, Festetics fölugrott, s kezeit az ifjú vendég
vállára téve, mondá:

– Fiú! álmodjuk ezt, vagy való?

– Itt a papir, újra leolvashatjuk, ha parancsolod.

– Ne bántsd, nem birnám másodszor meghallgatni; hallom, érzem és mégis
kételkedem benne.

– Tehát hárman vagyunk egy véleményen! – mondja az ifjú gróf.

– Én és te? – számolgatja Festetics, – ki a harmadik?

– Herczeg Eszterházy Miklós, a gárdának ezredese, ki ma egy hete nyujtá
át nekem az egész kis iratcsomót, hogy biráljam meg, egyszersmind veled
is közöljem, ha rám is azon lelkesítő hatást csinálná, mint magára a
herczegre, ki az egészhez oly véletlenül jutott.

A grófok újra leülének beszélgetés végett.

– De honnét került hozzá ez irat?

– Elmondom, barátom, – mondja Dunay elhelyezkedve a karos székben, a
dolog nem igen sokból áll, és a következő: Lord Spencer és Granville
rendkívüli követek a londoni udvartól, Bécsnek minden nevezetességét
megszemlélék, s minthogy Bowring barátunk Magyarországról oly csodás
dolgokat beszélt össze, meg akarnák nézni a magyar gárdát, s ez okból
fölkeresték herczeg Eszterházy Miklóst, a gárda ezredesét, ki nem késett
nekik az egész intézetet végig mutatni, s minthogy ők mindent kivántak
látni, az egyes szobákba is benyitottak, s a legelsőben mindjárt egy
félig felöltözött gárdistát leltek iróasztalnál nyitott könyv mellett,
melyből éppen fordított, s a leereszkedő vendégek a meglepett fiatal
ember pongyoláját és irgalmatlan pipafüstjét megmosolyogva, a munkát
megnézték, s ime Torquato Tasso fordításában lelék az ifjút.

Ez becsület volt ránk nézve, s a herczeg másnap addig faggatá a fiút,
míg eredeti dolgozataiból egyet átengedett, melynek másolata ime
kezemben van, s a herczeg kegyes levén itéletemre bízni a dolgot, azt
remeknek találván, utasításából közlöm veled, hogy innét aztán Enyingre
vigyem.

– Hát ez eredeti munka?

– Ebben magyar a szó, a tárgy, az emberek, az észjárás és minden, minek
párját nem hallottam eddig, s én kimondhatlan boldognak érzem magamat,
hogy első valék, ki véleményemet kimondhatom, hogy ennek írója meglelte
a kulcsot e nemzet szívéhez. – Ez tündér tükör, melyben az alakok oly
hűk, hogy sem jobbak, sem rosszabbak, mint a mint voltaképen vannak, –
egyszersmind húsa, vére és lelke van mindeniknek, bánata nem jajgatás,
öröme nem kicsiklandozott vigyorgás, – egy szóval magyar ember, – nem
kigondoltan, hanem élve.

– De tudod ki írta?

– Mondám, hogy egy gárdista Bécsben, zalamegyei, sümegi születés.

– A neve? riadt föl a gróf egészen fölegyenesedve.

– Kisfaludy Sándor, mondja az elbeszélő.

Nagyot hátrált Festetics, utóbb szörnyű lépésekkel körüljárván a szobát,
egyszersmind ujjaival agyon kaparászván felborzolt haját, az ifjú gróf
elébe állva mondja:

– Láttad azt az embert?

– Sajnálom, de nem lelém Bécsben!

– Nohát, – édes barátom, mondja Festetics nagy lélekzettel, – ez az
ember itt van a házamban az apjával.

– Lehetetlen!

– De tökéletesen lehetséges! – mondja amaz nagy léptekkel menvén a
csöngetyűhúzó felé, s egyik cselédét becsöngeté.

– Mikor láthatjuk meg?

– Holnap reggel, barátom, – mondja Festetics, – hanem addig csinálok egy
kis tréfát! Erre leült az íróasztalhoz, rövid levelet írt, azt a bejövő
cselédnek adá, és csendesen parancsolván neki valamit, meghagyá, hogy az
még ez éjjel teljesítve legyen.

Ezalatt a vendéget vacsorára hívták, s a két lelkes barát tele jó
érzelemmel töltött át még néhány órát az éjben.

Másnap tekintetes Kisfaludy Mihály úr korán fölébredt, hanem nálánál még
korábban a háziúr, ki már az udvaron sétált, hogy Kisfaludy úr köréből
el ne távozhassék, s együtt ment vele a lóvásárra, hol mindössze is alig
volt öt-hat paripa, s valamennyit olyan drágává tette néhány
paripakereső, kik hárman, négyen is alkudoztak egyre, hogy Kisfaludy
Mihály uram nem mert megalkudni.

– Már ilyen drágáért feleséget is kapsz, édes fiam, – mondja az apa a
fiának, – nem csak lovat; azért induljunk haza; mert megesteledik, mire
haza érünk.

Szomorúan mentek el a vásárból, hol a ló ára oly hirtelenül fölment, és
Tolnai úr bármennyit is marasztalta őket, nem maradtak, – s egyéb venni
valójuk nem lévén, a megrendelt kocsis készen várta őket.

Míg hazaértek, hozzájuk csatlakozék gróf Dunay, mintha ő is csak
egyszerű vásári vendégképen akadt volna össze Tolnaival, – s így elég
alkalma akadt szóba keveredni az ifjú Kisfaludyval, – ki már szivesen
maradt volna, ha apja nem sürgeti a hazamenetelt.

Végre a kastélyba értek, melynek bejárása alatt a tegnapi fogat
kiheverten álldogált, s minthogy minden a kocsin volt, az öreg úr egy
kis borravalót csusztatván a hajdú markába, elbúcsúzott Tolnaitól,
megfogadtatván vele, hogy ha Sümegre jő, el nem kerüli a házát, melynek
fekvését erre-arra, jobbra-balra, görbén, egyenesen megmagyarázván,
záradékul azt mondja, mikor már a kocsi megindult:

– Magunkat rekommendáljuk!

Az elmult éjszakán át egy kis szellő fohászkodván ki a hegyek közől, a
felesleges sarat felszítta s kivévén a nagyon tócsás helyeket, a lovak
könnyebben mentek, azonban mégis öreg este lőn, midőn a sümegi
váromladékok úgy elsötétedtek az utasok előtt, hogy ha fölárkolt út nem
vezet el Sümegig, szépen elballaghattak volna a meredek hegy mellett.

Elkezdett a két ló is csetleni-botlani s minthogy a kocsis szólongását
is elunták hallgatni, megszólamlik az öreg úr is.

– Jancsi! ne beszélgess annyit azzal a lóval, látod hogy nem hisz a
szónak; – hanem vágj rá az ostorral.

– Hiában ütöm én már ezeket, uram, – nem találok rajtuk olyan helyet,
hol az ostor nem lett volna, ha ütöm is ezeknek már mindegy.

– Mért nem cseréltél egy párt a keszthelyi ménesből, – tréfála az öreg,
– hátha a kocsisok a sok között összetévesztették volna?

Bizony jó lett volna uram, kivált az a két kocsis ló, meg az a paripa,
mi a teins uraknak tegnap este megtetszett, csak hogy azokat még az
éjjel elvezették az istállóból nem tudom, hogy hová.

– No, ne félj – mondja az úr – nem vezették Sümegre – ennek a két
gebének a helyét legalább nem foglalták el, azért csak ballagjunk.

Lassankint megközelítik Sümeget s a szélső házak faláról lefehéredett a
mész a sötétben is és néhány szólongatás után a nyitott kapun megállt a
Kisfaludyak legjobbik hintója, nem mintha a jóságban másik is
versenyzett volna vele, de ennél ha jobb nem, rosszabb sem volt a
háznál.

A zörejre kijött egy tehenes az istállóból, lámpással világítván a
megérkezettek elé.

– Megvetetted a lovak alját? – kérdé a kocsis a tehenest.

– Meg ám – alusznak is rajt a lovak.

– Micsoda lovak? – kérdi az öreg úr.

– Nem tudom én, miféle lovak, – mondja a tehenes, – ma délben vezették
ide őket, egy levelet hagytak odabenn a teins úrnak, aztán meg sem
nyugodtak a vezetők, hanem elmentek.

A lámpavilágnál szemlét tartának s a mint két oldalról is megnézik őket,
azt mondja Sándor az apjának:

– Édes apám! ezek semmivel sem rosszabbak, mint a keszthelyi gróf lovai.

– Magam is azt akartam mondani; de kinek a lovai?

– Mondtam már, hogy ott benn a levél? – mondja a tehenes, – és az urak
bementek a szobába, hol már égett a gyertya s az asztal közepén nyugvék
a levél:

_Az úrnak._

_Tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Kisfaludi Kisfaludy Mihály úrnak
megkülönböztetett nagy tisztelettel adassék_

Sümegben saját úri házában.

Tekintetes uram!

Azt méltóztatott mondani, hogy ha valaki az udvarán feledné e lovakat,
nem fogná kiostorozni őket. Én szavánál fogom tekintetes uraságodat.

_Magamat rekommendálom,_

alázatos szolgája Tolnai gróf Festetics György.

– Te Sándor! – mondja az öreg, fiához fordulva, – tudod-e, kivel
beszéltünk mi Keszthelyen?

– Nem én, kedves apám.

– Itt van ne, addig rekommendáltuk magunkat annak a Tolnainak, ime
kisül, hogy ő a gróf s még azon kívül, hogy úri módon ellátott
bennünket, még három lovat is küld ajándékba.

– Ezt jó kedvében találtuk, – mondja Sándor.

– Na, ha elküldte, vissza nem küldöm, – mondja az apa, – hanem hallod-e,
Sándor, – ez a gróf mégis bolond ember!

Igy ért az ember az igazságcsináláshoz!


XVII.  (A zalamegyei gyűlés 1796-ban.)

Talán abban az időben Magyarországban egy ujságíró sem volt, hanem azért
mégis kiütött a háború és csak azt szeretném már most tudni, hogy akkor
kinek a nyakába öltötték azt a sok bolond beszédet, mit a mai világban
mind az ujságíróra fognak, mintha bizony minden komposszesszorátusból ki
nem kerülne mai nap is egy hirlap, melyben aztán legérdekesebb volna,
mikor Debreczennél kikötne az angol flotta.

Hanem, hogy abban az időben leginkább mindent elhittek, az igaz, – míg
ma már azt sem hiszik, a mi csakugyan igaz, mert hiában, urambátyámnak
mindig több esze volt mint másnak, ő pedig azt állítja körömszakadtáig,
hogy az a hunczut ujságíró pénzért hazudik, – s azt írja, a mit
parancsolnak neki.

Oh, édes hazámfia, tedd szivedre a kezedet s ha már százados nyavalyád,
hogy fizetni nem szeretsz, legalább ne fogd másra, hogy az helyetted is
fizet.

Na, de menjünk vissza, – a Zala-Egerszegre vezető országutakon egymást
kerüli el a sok kocsi: de akárhánynyal találkozunk, a bennülő oly
savanyú képet csinál, mintha eczetágynak valót vinne a szájában.

Kár is volna sokáig csürni-csavarni a dolgot, mert már nem lehet
tagadni, hogy a franczia sereg Stájerországba tört és minden ember a
maga fejével kezdett búsulni egész Zalamegyében, hogy hátha betör az
ellenség, kinek ugyan nincsen kutyafeje, mint egykor a tatárnak, de
némely ember azt mondja, bár az volna, – legalább némely hugomasszony
jobban félne tőle, ha – ugatna is egyet. Hanem bezzeg az – ágyú!

Istenem, ha B… János hazánkfia abban az időben él vala, megvigasztalhatá
őket mint az egyszerieket (tetszik tudni?), hogy mit félnek az ágyútól?
hisz az ágyú nem egyéb, mint egy – nagy puska! Ezt nem tudták ám az
emberek, csak azt hallották, hogy nagyot szól s a hangja a
szomszédországból is áthatott, mire aztán Zalamegyében kihirdették a
nemesi fölkelést, – már minden ember talpon volt, csakhogy az ellenség
elé menni kevésnek volt kedve.

A szomszédországi lakosság karavánonkint pusztult be Magyarországnak, s
a kanizsai és zalaegerszegi kocsmákban egymás hátán hevertek a
menekülők, kik irtóztató dolgokat beszéltek a franczia ármádiáról,
melynek a két végét nem látta senki.

Ezt aztán elhitte mindenki a beszélőknek, kik ezt jó lélekkel
mondhatták, annyiból, hogy ők csakugyan egyik végét sem látták, hanem
azt nagyon is fejükbe vették, hogy a francziák mindenfelé hirdették,
miszerint jaj annak, kit a nép közül fegyverben találnak; annak nincs
irgalom e földön.

Ilyen hirdetményt tömegesen hoztak át a menekülők, elterjesztvén azt az
egész vármegyében, hol éppen most hirdették ki a nemesi fölkelést, mire
a rémülés még nagyobb lőn; mert pőregatyában kevés embernek volt kedve
háborúba menni, hogy így csipjék el s irgalom nélkül fejbe lőjék,
mielőtt Budáról utána küldenék a magyar nadrágot és dolmányt, hogy az
embert parasztformájából kivegyék s a franczia fővezér katonának tartsa.

Bizony Zalamegye éppen olyan furcsán érezte magát 1796-ban, mint a
kajári arató, kit egy éjszakán az aratók közt fektében éppen legszélről
ért a fölszél, – de aztán úgy segített magán, hogy legalul került.
Zalamegye azonban nem mehetett el Erdélyország szélére, hanem várni
kellett az ellenséget, ha már úgy van megírva a kegyetlen sorstól.

Éppen mire Budára érhetne a küldöttség, mely a ruhákért elmenne, a
francziák már a határon lesznek s ha a zalamegyei nemességnek nagy kedve
lesz fölkelni, akkor ne is kérdezzék, hova fektetik őket a francziák?
hanem kivánjanak egymásnak csöndes jó éjszakát, – és ha nem volt még
inség, majd lesz.

Mikor leginkább kellene, rendesen akkor leginkább hiányzik a jó tanács,
azért a megyei alispán összehívta a megyei közönséget, hogy az aggasztó
körülmények közt intézkedni tudjon, – mert ámbár ő a főispán
távollétében a megye feje, – ő azt hasztalan vakarja egymaga, ha a többi
nem segít hozzája.

A veszedelem összekergeté minden irányból a nemességet s a tekintetes
alispán úr könnyen készen volt a dikczióval, nem is kellett mondani,
hogy baj van, mert minden ember úgy is azon sopánkodik, hogy bár csak ne
volna baj!

Mielőtt a rendes tárgyalást elkezdhetnék, a tekintetes alispán úr rendre
adogatá a leveleket a fő-, az meg a vicze és még viczébb notáriusoknak,
hogy olvassák el fönnszóval, levén az irgalomért és felebaráti
szeretetért való esedezés, hogy a mindenfelől menekülő nép szállást és
enni valót kapjon; mert némelyik már a jó szót is szívesen rágta volna,
nemcsak a falatot.

Mindjárt akadt elég jó lelkű ember, ki a szükölködőknek segedelmet
ajánlt s legelőször is gr. Festetics György ajánlá, hogy muraközi
jószágán, mely a határszélhez legközelebb esik, rögtön intézkedik
segedelemről s az ő példáján indult meg száz más, – tehát az első órában
az éhezőkről lőn gondoskodva, hanem még csak most jött a keservesebb
dolog, fölkeljen-e a nemesség, vagy nem?

Szép csendesség lőn a teremben s ha éppen leghátulról tartotta volna föl
valaki az ujját, hogy szólni akar, mindjárt előre eresztették volna, de
bizony a sok lesütött fej nem akart mozdulni s a kezét sem emlegette
senki, hanem dugta az asztal alá, nehogy bolondjában az asztalon
hagyván, feledtében valami légy után kapjon vele s kiszólítsák a többi
közől, mintha beszélni akarna.

Mielőtt megszólamlanék valaki a közönségből, egy irat ment kézről-kézre
a viczeispánig, ki aztán elolvasta, hanem az olvasás alatt fehérebb
lett, mint az a papir, melyre ez a dolog leírva van s annyira kihozá
sodrából az elnöklő viczeispánt, hogy még a tekintetes karok és rendeket
is elfeledte kimondani, hanem mintegy barátságos beszélgetésben jó
hangosan mondja a körülállóknak, hogy egy franczia proklamáczió, melyben
azt mondják: jaj a föld népének, ha fegyvert fog.

Minden ember körülnézett, – a dolgot mindenki jól hallotta, s
önkéntelenül érzé, hogy itt valakinek szólni kell, de bár soká várták,
annyi száz közűl senki sem akart valakivé lenni.

Éppen gróf Festetics kezében volt a levél, azt végig olvasá, s visszaadá
a viczeispán úrnak, ki véletlenségből-e vagy szántszándékkal szólítja a
grófot jó hangosan:

– Mit szól hozzá, méltóságos uram?

– Halljuk! halljuk! – kiáltja minden torok, s ez unszoló fölhivásnak
engedvén a gróf, üléséből fölegyenesedett, s ámbár arczán a küzdelemnek
minden kínja meglátszék, elszánta magát annyi száz helyett kikaparni a
gesztenyét a tűzből.

– Tekintetes karok és rendek!

– Halljuk!

– Nem jó kedvemből beszélek, hanem mivel a tekintetes alispán úr éppen
engem szólított meg, hogy mit szólok a franczia fenyegetéshez, –
kénytelen vagyok azt mondani, a mit érzek, hogy ez nem tréfa, s mint
katonaviselt ember egykori mesterségemnél fogva tudom, hogy az
ellenséget nem azért nevezték el ellenségnek, mert barátunk, – hanem
mivel nem az.

– De nem ám! – kiált ki egy vad hang a sarokból.

– Mi itt az ország szélen voltaképen az ellenség torkában vagyunk, s ha
a nemesi fölkelést megkezdjük, ezt a franczia népfölkelésnek tartja, s
én emberi kötelességet teljesítek, ha kimondom, hogy a nép sorsát az
ellenség vak dühének kitenni nem merném.

Az alispán megrántotta a gróf mentéjét az asztal alatt: félvén, hogy a
gróf veszélyezteti magát; s a gróf e rángatás alatt meglehetős furcsa
zavarba jött, mit az egész megyei közönség észrevett, és a gróf nem
akarván e meglepetésnek más értelmet adni, jó hangosan mondja:

– Már mindegy, a szót kimondhatom, – bizonyítá a gróf – s a mit mondtam,
megmondtam, a nemesi fölkelést Zalamegyében veszedelmesnek tartom.

A szó elröpült, s ámbár valamennyi ezen véleményben volt, mindenki
megrémült a kimondott szótól, s az volt a legszerencsésebb, ki a gróf
mellől elpusztulhatott, s mire a gyűlés után kocsijához ment, az egykori
csúszó-mászókból az utolsó is elmaradt, s minden ember kiváncsi volt
tudni, hogy a grófot mi éri?

*

Hátrahanyatlott a kocsiban a gróf, átgondolá, hogy mit mondott, s
megdöbbent, hogy ezt félremagyaráznák, s akarata ellenére szavainak oly
értelmet adnak, melyért több leszen a felelősség, mint véli.

A nyugtalanság mindinkább nőtt, midőn észrevette néhány nap mulva, hogy
házát kerülik, s a hír megtoldá mondott szavait, melyeket többé
visszahúznia nem lehetett, és bár iparkodék magát megnyugtatni, az
sehogysem sikerült.

Nem győzött barátainak kérdezkedéseire felelni, – mert lángként terjedt
el, hogy a fölkelést ellenzé, s mielőtt barátainak eszébe jutott volna a
dolgot illő helyén igaz világításba állítani, már a székvárosból útnak
indult az, a mit nem várt, de mitől mégis igen tartott.

Nyugtalan éjszakáit megrövidíté az elkeseredés, mi okból reggel korán
már fölkelt, hogy szórakozást keressen egyben és másban, s éppen egyik
napon igen korán benyit hozzá a huszárja.

– Nem hívtalak! – mondja boszúsan a gróf.

– Nem is a hívásra jöttem be, méltóságos uram, hanem a küldésre.

– No hát ha nem hívtalak, hát úgy küldelek ki, – volt ismét a boszús
utasítás.

– Engedelmet kérek, méltóságos uram, – két úr küldött be, ottkinn
várakoznak.

– Hadd várakozzanak.

Erre kiment a cseléd, hanem a boszús gróf jóformán körül sem járta a
szobát, midőn a cseléd megint bejött, s jó hangosan mondá:

– Méltóságos uram, az a két úr nem akar várni, – hanem azt mondják,
hogyha még föl nem öltözött a gróf, hát öltözzék föl tüstént!

– Ejnye, fiam! – jegyzi meg a gróf, – nagy urak lehetnek azok!

– Magam is azt vélem, méltóságos uram, – azt mondják, hogy Bécsből
jöttek.

– Akkor rögtön ereszd be őket!… – kiált a gróf.

Erre megnyilt az ajtó, s két fényes öltözetű úr lépett a gróf elé,
röviden megmondták nevüket és rangjukat, aztán az egyik tisztán
érthetőleg mondja:

– A kamarás kulcsért jöttünk.

– Tessék, itt van! – mondja a gróf egy szekrényből átnyújtván, s mire
eszébe jutott volna neki a szó, mit kimondani akarna, a két úr kimért
hivatali fontossággal eltávozék, utánok sietvén a hajdú, hogy a
lépcsőkön lekisérje.

A gróf lekövülten állt egy helyben még akkor is, mikor a hajdú
visszajött, vele egyszersmind a grófnak főbb tisztei, kik még az éj
folytán értesültek az illetők megérkezéséről.

Nagy részvéttel közelíték meg a grófot, kinek a keserűség egész
idegrendszerét elfogá, s majdnem kimondá, hogy ezt nem érdemlette!

Azonban a gróf érzé, hogy eljött a pillanat, midőn a szavaknak
megválogatása igenis tanácsos; tehát egy rövid gondolkodás után
megfogadá, hogy a legszükségesebb igazságot is ezután oly sajátszerű
formába önti, hogy se él, se keserűség ne maradjon benne.

*

A nagy embernek elkövetkeztek keserű napjai, jó barátjai nem merék
fölkeresni, – s hogy napjai vigasz nélkül ne legyenek, megalapítá a
keszthelyi – Georgikont.



MÁSODIK RÉSZ.


I.  (Több szem többet lát.)

Ha egy ezelőtt hatvan esztendővel meghalt somogyi ember feltámadna,
saját vármegyéjét még Baranya vármegyében is keresné, úgy elváltozott
hatvan esztendőnek leforgása alatt.

Hatvan esztendő!…

Még akkor tele volt a vármegye sommal, körtével, almával és
disznólapuval, a Sió torkolatánál a homok buczka hegyalakká nőtt s a
Balaton a somogyi erdőlábakig lehúzódott, s a mi kis tudomány még abban
az időben, a «Kis tükör» engedelméből megmaradt, csodálatos
egyetértésben leszamarazta volna azt, ki állítani merte volna, hogy
hatvan év mulva Somogyban a legmíveltebb gazdaságok lesznek; – pedig
lettek. (Kis tükör bukti.)

Bizony csak megtörtént félszázad alatt, azonban még sem mernék fogadni,
hogy a Balatont ugyanannyi idő alatt lecsapolják, mert hiába, az emberek
nem igen iszszák; mert ha innák, a köröshegyi zsidó korcsmáros felét
elmérte volna már egymaga.

Az erdőnyilásokban itt-ott egy kanászbojtárt vagy egy teknőfaragó oláh
czigányt látott az ember, a hintóban utazó fölvont csővel figyelt minden
neszre; a zsidó pedig mindenütt az erdőszélen csúszott, mászott; mert
jaj volt annak, kit a kanászok ott benn kaptak; mert hiába ordított
segítségért, legfölebb is olyan jött volna segítségre, ki a
zsidókínzásban a kanászt csak segítette volna.

Az út olyan volt, minő nálunk általában szokott lenni járatlan helyeken;
szegény ember csak akkor mert kiindulni, ha porzott; a négy lónak pedig
akkor is nagy volt a becsülete.

Hogy pedig többet ne mondjak, a dunántuli vidéknek ezen részén úri ember
kocsisfogadáskor azt kérdezte először is: Keresztül tudsz-e menni
Somogymegyén kérdés nélkül? Ha igen-t mondott, legalább is öt forinttal
több volt a fizetése.

Ráadásul még azt mondom, hogy Zalamegye akár kezdete, akár folytatása
volt Somogymegyének, de annyit állíthatunk minden tétovázás nélkül, hogy
egy hajszállal sem volt külömb; vegyük aztán azt a hajszálat széltében
vagy hosszában, az mindegy, – ez ha a Balaton közbe nem fekszik,
elcsavaroghatott volna az úton, hogy három napig mindig egy helységet
kerülgetett volna.

Milyen szerencse, hogy az a Keszthely a vízparton feküdt és a tavon is
keresztül látszik, különben jaj lett volna annak, ki azt vezető nélkül
megtalálni el mert volna indulni hazulról.

Ebben az időben határozta el gróf Festetics György, hogy gazdasági
intézetet állít, s ezen gondolatáért tizenkét esztendeig három
vármegyének többsége azt kiáltá, hogy bolond; és ha valaki itt igazságot
akar szolgáltatni, utaljuk az istenben boldogult Sükei barátunk
logikájára, ki egykor ujdonságképen beszélé, hogy Londonból New-Yorkig a
tenger alatt alagútat fúrnak, s a ki már most hiszi, hogy a nép szava
isten szava: az ezt is okvetetlenül el fogja hinni; mert a nép mondja.

Egyetlenegy és igen nagy szerencse volt a dologban, hogy a jólelkű gróf
nem voksoltatta meg a három vármegyét, különben a kész intézetből
csináltatott volna kocsmát: «Az utolsó garashoz», és csupa emberségből
ingyen mérette volna a bort, azt aztán kivánták volna egészségére, és ha
ily jó kivánság daczára mégis meghalt volna, nevét most Józsa Gyurié
mellett említenék; ki ugyan nem állított föl egyetlenegy útmutató fát
is, hanem azért mégis hírre vergődött, azon különbséggel, hogy
Festeticset fiatal korában is már «György»-nek, Józsát pedig késő
vénségében is «Gyuri»-nak hívták.

A hol most a nevezetes keszthelyi híd van, ott egy foltozott komp
csavargott, sok pénzért, sok könyörgésért; mert a ki czivakodott,
napestig hagyták a parton ácsorogni a goromba révészek, kik valamit
hallhattak a Sybilla-könyvek híres árveréséről; mert néha egy emberen
húzták meg az egész napi bért.

Persze, hogy oda jó lett volna már akkor is egy híd, ha két vármegyének
nem lett volna beleszólója; de Somogy vármegye azt gondolta, hogy a
zalai csináljon hidat, ha Somogyba akar jönni; – Zalamegye ismét egy más
szempontból okoskodott, tudniillik, ha a somogyi ember Zalába akar
menni, tessék neki hidat csináltatni.

Ebben az időben élt gróf Festetics György elhagyatva mindazoktól, kik az
embert akkor látják csak meg, ha a nap rásüt, – kivévén a herczeget,
Dunayt és Baltayt, csakhogy az utóbbiak mindig tudták, mikor kell jönni,
hogy egymásra ne találjanak.

A herczeget most a nemesi fölkelés nehéz gondjai foglalák el, – tehát
találkozzunk Baltayval, ki egyik gyámola volt a nagy ember elhagyatott
napjainak, s ámbár a kompra rá nem ülne egy országért, bármily nagy
kerülő volt is a tónak alsó részén egész Balaton-Hidvégig csavarulni,
mindegy, nem ő húzza a kocsit, hanem a négy ló, még pedig az is váltva,
tehát «kocsis, hajts», azért estére mégis Keszthelyre értek.

– Na, öreg, – mondja a gróf, hosszú beszélgetés folytán, – hogy ütött ki
az idei jövedelem?

– Jó termés volt, hála istennek! – mondja Baltay.

– Igen, de mennyi volt a tiszta jövedelem?

– Barátom, – mondja Baltay, – ennünk volt és van is, – eladó buzánk is
van, – aztán addig van.

– Hát a gulya, meg a ménes?

– Mind a kettő megvan, – borjum, csikóm elég van.

– Igen, de melyik ág jövedelmezőbb?

– Mind egy zsebbe megyen a haszna, édes barátom, a tehenekre nyerget úgy
sem tehetnék, a lovat meg nem akarnám megfejni, – tehát a mire hasznukat
vehetem, az a haszon.

– Tehát nem érdekel tudni, melyikből mi a haszon? nincsen számadó
tiszted?

– Vagy harmincz lesz, – maholnap nem győzöm őket rovásnak való fával.

– Rovás?… – mondja csudálkozva a gróf, – hisz így maholnap tönkre
jutunk.

– De amice… – kezdi Baltay is hangosabban, – engem meg nem csal egy is;
mert azért a sarkában vagyok.

– Tehát számvevőd van?

– Van bizony, – még pedig körmös legény, azaz hogy én vagyok magam,
aztán a kit észreveszek, hogy nagyon tüled jár, hátához verem a rovást,
aztán ott hagyjuk el az esztendőt, a hol érjük.

– Barátom, – nekünk mívelt gazdákra van szükségünk.

– Hajsz, az enyémek sem éppen bolondok.

– Nem azt gondoltam, – véli a gróf, – hanem magunkhoz kell őket
emelnünk.

– Barátom, minden vasárnap nálam eszik valamennyi, a ki eljön, – hát mit
akarsz többet? csak nem kivánhatja egyik is, hogy az asztalon ringassam!

– Nem úgy! barátom, hanem ha valamivel többet tudnak, mi veszszük
hasznát; lásd, én láttam külföldön mívelt gazdaságokat.

– Elhiszem, hol nincsen annyi föld mint nálunk, – hol virágcserépbe
ültetik a búzamagot, aztán úgy öntözik, mint mi a salátát.

– Aztán trágyáznak!

– Kell is ám azt a sok sziklát szalonnázni; mert ha valamivel oda nem
ragasztják azt a földet, mit kosárban hordanak föl; a legelső zápor oda
mosogatja le, honnét fölczipelték.

– Tehát mit mondasz leendő intézetemhez?

– Meg van már építve?

– Az épületanyagok össze vannak hordva, csak meg kell kezdenünk a
munkát.

– Azt gondoltam, hogy csak tréfálsz.

– Tehát haszontalannak tartod?

– Nem mondtam, barátom, semmit.

– De azt akarnám, hogy mondj valamit.

– Mit mondhatnék? – mindössze is egy ember szavára kár volna hallgatnod?
– hanem ha éppen kiváncsi vagy tudni, hogy az emberek mit beszélnek,
menj a kő- és téglahalmazhoz, fogadom, nem telik bele félóra, többet
hallasz, mint a mit én mondanék; s ha aztán meghallgattad, mit
beszélnek, építsd kisebbre, vagy nagyobbra, az a te dolgod; – de azt
hiszem, hogy fele akkora is elég lesz, mint a mekkorára kezdted.

– Okvetlenül kimegyek, – te pedig nézd meg addig a füvészkertet, –
mondja a gróf, egy csomó közönséges mezei növényt vevén föl a sarokból.

– Hát az micsoda?

– Kutyatej.

– Mire való lesz?

– A füvészkertben elültetjük.

– Ejnye, barátom, én meg nem győzöm pusztítani, a legelő tele van vele,
– ugyan nem indítanád az intézetet először is én hozzám «kutyatejet»
gyomlálni? – neveté Baltay.

– Majd oda is elérünk, barátom, – hanem most követem tanácsodat, s
minthogy éppen heti vásár van, megyek hallgatni a közvéleményt.

– Előre mondhatom, hogy nagyra szabtad a helyet.

– Én meg az ellenkezőtől félek.

– Majd meglássuk! – mondja Baltay a gróf után, ki csakugyan hallgatózni
ment ki.

Keszthely környékén az ács és kőműves legényeknek, asztalosoknak,
lakatosoknak, üvegeseknek, fuvarosoknak, napszámosoknak és
dologkeresőknek tudtul adaték, hogy lesz elegendő munka és jó bér,
jőjjenek Keszthelyre a tiszttartó udvarába, hol tüstént munkába
állhatnak; a kinek tehát kedve van, jelentse magát.

Mire a mindenféle sok napszámos megjött, már nagy mennyiségű
épületanyag-szállítmányok érkezének Keszthelyre, s a hetivásárra
összetóduló népség szájtátva bámulta meg az anyaghalmazt, és addig
adták-vették a szót, míg az egyik aztán abban állapodott meg, hogy:

– Hallják kendtek, – látom én már, hogy az egész várost körülkerítteti a
gróf.

– Nem tudnám miért? – véli a másik.

– Talán földi-almára akarja fogni az egész várost.

– De majd hizlalja ezt a sok embert! – okoskodik amaz, – nem állna
kelmed is a fal mellé, hogy a városba szorítsák?

– No hát akkor vár lesz belőle, hallja kend!

– Minek a vár ide?

– Talán majd vágják a rabokat!

– De bolondot beszél kend, hisz nem hogy tömlöczre adna pénzt ez a gróf;
de a mult héten a mogyorófást is kiirtatta.

– Hallottam, – mondja egy harmadik, – láttam is, mikor kivágták itt a
város alatt, mert kell a hely, valami tizenhat holdat szántottak föl,
abba most mindenféle füvet vetnek, a gróf maga kóstolgatja mind rendre,
aztán a melyik jobban ízlik, azt tenyésztik, – azt mondják.

– Ez már igaz lesz, – szól egy negyedik, – nálunk is összekerestek
laput, cziczfarkot, bojtorjánt, – mind elültetik, – hallja kend, – már
mire való lehet ez mind?

– Majd a mi orrunkra kötik, – véli a legelső.

– Tudom én már, mi lesz, – fontoskodik a harmadik, – van esze annak a
grófnak, a szigligeti meg a csobánczi várban sok kincs van; de a
zárnyitó fű nélkül nem lehet hozzáférni, – tehát majd most mindenféle
fűvel próbát tesz, aztán a melyikkel kinyilik a lakat, majd tudják annak
hasznát venni.

– De már nem hallgatom kelmeteket, – mondja az egyetlen egy ellenfél, –
ha valami okosat hallottam volna, szerettem volna, hogy rám is ragadjon
belőle valami; de már bolondabb lenni csakugyan nem akarok.

Ezzel ott hagyá a találgatókat, kik észre sem vették, hogy az
összehalmozott kövek közt járkál egy meszes ruhájú úri forma ember, ki
később egy téglahalomra könyökölve hallgatja őket, s midőn az előbbeni
után elmentek, az építőmester felé sietett. Az építőmester ekkép szóla:

– Már az alapokat kiástuk, méltóságos uram.

– Még valamivel nagyobb helyet kérek.

– Kifeledtem valamit? – kérdi az építőmester a grófot.

– Engedelmet kérek, igenis, – mondja a gróf – én voltam feledékeny,
igenis, – egy iskolával többet kell építenünk, igenis.

– Mit felejtett volna el méltóságod?

– A legnagyobbat, igenis, – mondja a gróf – egypár millió jobbágy
embert, igenis, – pedig az egész gondolkodást azokra bíztuk, igenis, –
aztán koldusok maradtunk, igenis! – mondja a gróf némi izgatottsággal, –
mert hiában, a szenvedélyes vér még nem adta meg magát, s ámbár egy
ujonnan fölvett modorral annyira-mennyire útját állta annak, hogy a szó
a legelső indulatkitörésnek engedelmeskedjék, – még mindig nem tudott
végképen uralkodni magán.

Az építőmester nem akadékoskodék, hanem hirtelen rajz alá vette a
tervet, – a helyet lábbal kiméré, s a gróf meg lőn nyugtatva az iránt,
hogy a paraszt fiúk, vagy mint később elnevezék: «algazdak» számára a
legalkalmasabb hely kijelölteték, – s a gróf nyugodtan ment odább.

Keszthely környéke még abban az időben egy nagy legelő volt és mocsár,
ez utóbbiban békák, pióczák, hosszú nyakú gólyák és kárókatonák
tanyáztak, s mindenki megelégedett, ha egy pár száz réczét puffanthatott
le a sás között, míg a legelőket pár helyütt megkezdett út jelöli, mert
az utazónak kényére és kedvére hagyaték, arra menni, merre nekik
tetszik; s ha egy kissé nyirkos idő volt, olyan nyomot hagy, hogy két
hónap mulva is rátalálhatott édes maga csapására; mert itt szóról-szóra
beteljesedett, hogy kiki a maga útján ment.

A gróf ösztönszerűleg hagyá el a leendő gazdasági intézet helyét, és a
legjártabb úton kiballagott Petend felé, hogy láthassa a posványt,
egyszersmind tovább füzhesse terveit, midőn a piócza-fészek búzafölddé
válik.

Ez időben szüntelen az építvények körül csúszván-mászván, – ruháján a
mész- és ragaszfoltok, valamint a téglapor sokat elváltoztatott, és nem
igen lehetne mai napon is rossz néven venni, ha valaki gróf helyett
kőmíveslegénynek nézné, – mert a kezében levő mogyorófapálczát is a
kivágott sűrűből ő maga húzkodta ki, – de azért Keszthelyen mégis
mindenki tudta, hogy ő a keszthelyi gróf, és ha valaki levette előtte a
süveget, nem a ruhájának adta a becsületet, hanem a személynek.

Már majdnem Petend alá ért, midőn a falubeli kutyák visszafordították, s
a gróf meg is fordult, hogy a nagy sétából meg nagyobb ne legyen, s
Keszthely felé indult.

A petendi alsó faluvégen a hegyről lenyújtózkodik a zalavölgyi országút,
mely itt nagyon horgos lévén, egy átvergődő kocsinak egész tölteléke,
három fiatalember gyalog jött az úton, s minthogy a leszaladást
mulatságosnak találták, már egészen az országúton voltak, midőn a kocsis
még a hegyoldalban tartogatta a gyeplőt.

Elérte a három ifjú a grófot, s minthogy hirtelen egyéb tárgy nem
kinálkozék, a grófot kőmívesnek nézvén, szóba eredtek:

– Meddig, atyafi?

– Keszthelyig, kérem alázatosan, – mondja a gróf.

– Mikor lesz már készen az intézet? – kérdi az egyik.

– Még az idén oskolázni akarnak benne?

– Hát fogtak-e már belevaló embert?

– Talán akad majd olyan is, ki talál itt valami megtanulni valót.

– Például mit? – mondja egy másik fiatal ember.

– Szántani, vetni!

– Azt az apám bérese is tud! – mondja az első, – ha nem tudna,
bizonyosan elkergették volna.

– Építészetet is tanítanak majd.

– Hát a kőmívesmajszter mire való?

– No, még az nem nagy kár, ha tudja az ember, igenis, – véli a gróf, –
aztán állatorvoslatot is lehet tanulni, igenis.

– Hát a lódoktor felakaszsza magát? – szólamlik meg a másik.

– Ha tudja a mesterségét, csak éljen friss egészségben, igenis, –
csakhogy az ifiúrnak édes papája sem küld mindig a lódoktorért.

– Többet tud az én apám, mint hat lódoktor.

– Na lássa az úrfi, milyen szerencsés az édes papája, hogy hat
lódoktornál is többet tanult, hát az ifiúr mért nem tanulhatna meg
annyit; igenis, a mennyit egy lódoktor tud? igenis!…

– Ne féljen, bácsi, majd a praxis megtanítja az embert.

– Juj, de sok sánta ökre s lova lesz akkor az édes papának, igenis! –
vagdalódzék a gróf.

– Marad még ép is.

– Ha marad, ifiúr, aztán olyan ember is van, kinek alig van két-három
barma.

– Azért meg nem érdemes tanulni, bácsi! – mondja nevetve a harmadik.

– Ejnye, ejnye, – hát csak nem szándékoskodnak a keszthelyi intézetbe
jönni?

– Nehezen, édes bácsi, mi miattunk akár meg se építsék.

– No de hát miért nem?

– Megmondom miért, válaszolt a fiú, – ennek a pajtásunknak úgyis elég
jószága van, azért nem; nekem meg semmim sincs, tehát azért nem.

– Egyéb baj nincs?

– Ha az én bajomat gondolja édes bácsi, – annál egyéb nincs, minthogy
semmim sincs, arra pedig nem kell sem ispán, sem tiszttartó.

– Hát legyen az ifiúr másnak a tiszttartója.

– Tanuljam ki a két esztendőt úgy-e, – aztán vándoroljak, hogy kinek
kellek?

– Megfogadom én… – mondja a gróf elfeledkezve.

– Maga fogad meg? – nevet az ifjú.

– Azaz, hogy megfogadnám én, – ha volna mire, – igazítá helyre a gróf, –
de majd megfogadja más szivesen.

– Ez mind jó volna, – hanem két esztendeig ki tart el?

– Hát ha kitartaná valaki, eljönne Keszthelyre?

– Úgy már pajtást is tudnék hozni, – mondja az ifjú, fölkapaszkodván a
kocsira, s midőn elhelyezkedék, búcsút vettek a gróftól, ki gyalog
maradt az úton, s így míg haza ért, ráért gondolkozni azon, hogy nem
elég az intézet, kénytelen lesz pénzen fogadni embert, ki az első
leczkéket meghallgassa; azért, midőn a kőhalomhoz ért, azt mondja az
építőmesternek:

– Barátom, az épületek mind emeletesek legyenek.

– Szabad tudnom mi czélra?

– Legalább huszonnégy tanuló számára legyen lakószoba, ezeket saját
költségemen tartom.

Az építőmester bámulva állt meg, mintha nem értené a dolgot; utóbb
mintegy elmondván magának még egyszer azt, a mit a gróftól hallott,
nagyobb bizonyosságért kérdi:

– Olyan ifjak számára, kik fizetni fognak?

– Én fogom fizetni őket, – mondja a gróf, meghangoztatván a szót, azután
pedig elment a fűvészkertbe, a «kutyatejet» elültetni, meg sem
gondolván, hogy az építőmester még mindig egy helyben áll, s utána néz,
mintha nem tudna odább menni addig, míg meg nem határozza, mit tartson a
gróf.

A gróf beérvén a fűvészkertbe, Baltayval találkozott, kinek legelső
kérdése volt:

– Na, úgy-e, nagyra kezdted?

– Kicsinyre, édes barátom.

– Ugyan kérlek, – mondja Baltay, – de ki fog idejönni?

– A kit fizetek!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Majd elfeledők, hogy az építőmester még mindig egy helyben áll, s midőn
Baltay kiváncsiságból a kőhalmaz közé ment, akkor ébredt föl, s minthogy
az öreg úr nagyon rostálgatá a dolgot, utóbb az építőmester is vérszemet
kapott, s azt mondja:

– De már látom, csakugyan elmegy ennek a grófnak az esze! – mire Baltay
ráadásul mondja:

– Hallja az úr, a számból vette ki a szót!


II.  (A kurrens.)

Minden falusi biró megesküszik, hogy a «kurrens» magyar szó; tehát ne
küzdjünk az auktoritások ellen. Persze, hogy abban az időben sem ujság
nem volt, sem előfizetés; (bár lett volna, legalább ma már nem irnák ki
ökölnyi betükkel azok nevét, kik előfizetnek, hanem azokét, kik nem
fizetnek). S minthogy ujság nem volt, a hivatalos hirdetések csak
«kurrens»-ben sétálták meg az országot.

Bizony furcsa dolog az az irott betű, milyen nagyot csudálkozott az az
ember, ki a legelső levelet elvitte a szomszédba, s midőn átadta, nagy
rémülésére hallja, hogy ő hazulról egész beszélgetést hozott el a
tarisznyájában egy kis papirosba takarva, s a mint neki szóval is
elmondá a levélküldő, a nélkül, hogy ő maga a «jó nap»-on kívül egyebet
mondana, – szóról-szóra elmondják neki arról a papirosról, mely a
tarisznyájában semmit sem mozgolódott, pedig tán a levélben káromkodás
is volt.

Biz abban az időben csak némely helységekben tanították az írást és
olvasást, ha tudniillik a borjuk és libák mellől eleresztették a
gyereket, s némelyik csak akkor látott egy-egy irott betűt, mikor
felnőtt kamasz korában kurrenst adtak a markába, hogy szaladjon vele a
szomszéd faluig, s adja be a biró uram ő kegyelmének, vagy a
cselédjének, ha magát otthon nem éri.

Míg Baltay úr Keszthelyen volt, addig történt a következő dolog, azaz,
hogy a gyalogposta lóhalálában hozott egy kurrenst, melynek a háta már
tele volt «kapta» és «küldte»-féle irással;[4] s a posta ment egyenesen
a biró uram udvarába.

A biró átvette a kurrenst s ment vele a tanítóhoz, hogy a «kapta» és
«küldte» rajt legyen, de a tanító úr az ifjúsággal a káposztáskertben
gyomláltatott, tehát bement a nagyságos asszonyhoz, hogy azzal irassa
rá, – mint egyébkor is tette.

– Hát ne olvassuk el? – mondja a nagyságosasszony.

– Soha se vesződjék vele, nagyságos asszonyom, – egyéb nincs benne, jól
tudom, mint lopott ló, – tőlünk pedig egy sem veszett el, hát mit
olvasgassuk. Ha valamit akarna a tekintetes főbiró úr, teszem már
porcziót, azért majd küldenek pandurokat, aztán akkor is elég jókor
leszen.

– Mégis hagyja itt biró gazda, én majd elolvasgatom, estére aztán jőjjön
érte.

– A mint tetszik parancsolni! – hagyá helybe a biró s elment; a
nagyságos asszony pedig egész nyugalommal helyezkedék el, de néhány
percz mulva annál egyenesebbre ült, midőn a következő tudosítást
olvasta:

– Adatik tudtára mindenkinek, hogy az öregebb és ifjabb Baltay linea
közt fönforgott pör ösmeretlen módon eltévedvén, tizezer forintnyi
jutalom adatik annak, ki azt megleli vagy nyomára vezet. A becsületes
megtaláló vagy útbaigazító jelentse magát Pesten, tekintetes Galiba Pál
táblai prokurátor úrnál az uri-utczában 10. számú házban.

A nagyságos asszony elkomorodott; mert látta, hogy a fenyegetés
valósulni kezd, s még az sem nyugtatá meg, hogy a pört nem lelik, mert
nem az utolsó dolog, mit elvesztettek, s nem lenne ez az első eset, hogy
valaki megtalálja.

Fölkelt, az ablakhoz lépett, honnét lelátott a kertbe, hol Dunay kedves
nejével ült a lugasban, s nem messze tőlük a gyöpön egy kis leány
játszott a fűben, nagyokat rikogatván, mikor az apa és anya feléje
integettek és a kis ártatlan szülőit mosolyogni látta.

A jó asszony nehezült lélekkel nézte szeretteit s minthogy Dunay még
akkorig nem tudta, hogy az öreg Baltay épp ő miatta pöröl, elhatározta,
hogy a körülményekről még ma tudósítani fogja.

Azonban mielőtt még gondolatait rendbe szedné, egy jámbor szamár kezdé
megoldani a gordiusi csomót.

Baltay, a mint mondók, Keszthelyen volt, részint látogatóban, részint,
hogy fiának egy alkalmas tanítót keressen, nem éppen tudományos kiképzés
végett, hanem hogy segélje kiválogatni a legvékonyabb könyvet, hogy a
fiú meg ne rémüljön tőle.

Imre úrfi jól tudta, hogy a szomszéd ház neki tiltott paradicsom; nem is
ment volna ő oda, ha saját nyerges szamara oda nem viszi sebes
nyargalvást, a mint a falusi kutyák megriaszták, s a türelmes állat most
az egyszer foga közé harapta a zablát, s a legelső kapun, tudniillik a
nagyságos asszonyén becsavarodott, s minthogy az udvarbeli kutyák a
hivatlan vendéget még gorombábban fogadták, beugrott a kertbe, s
önvédelemből az utána rohanó kutyák után rúgván, szegény Imre úrfit
leejtette a gyöpre, honnét aztán föl sem kelt a fiú saját emberségéből,
hanem Dunayék szaladtak segítségére, s azok látták, hogy a fiúnak egyik
lába ki van ficzamodva.

Dunay ölbe vette a szerencsétlen gyermeket s fölvitte saját szobáiba,
hol a leggondosabb ápolás alá vették addig is, míg az orvos megérkeznék,
és hogy a gyermeknek környezetéhez több bizalma legyen, a nagyságos
asszony átküldött Andrásért, ki a harag ideje alatt mindig megtartá
függetlenségét, s a nagyságos asszonynak mindig megadta az illő
tiszteletet, de sőt a kezét is megcsókolta mindig, még akkor is, ha
Baltay úr látta.

Midőn a gyermeket meglátta, megcsóválta fejét, mire a gyermek egész
balhiedelemmel mondja:

– Meghalok, András bácsi?

– Dehogy hal meg, kedves úrfi, – vigasztalá András – csak nem hagyjuk
kimenni a lelkét!

[Illustration: Szegény Imre urfit leejtette a gyöpre.]

– András bácsi, – kezdi újra a gyerek, – hol megy ki az embernek a
lelke?

– Azt tartom, a száján, – magyarázza a hajdú azt, a miről a tudósok is
csak annyit tudnak, mint ő; s az egészben annyit mervén állítani, hogy
tán az embernek száján mégis legkönnyebben megyen ki a lélek, ha már
éppen valami tágasabb kijáró helyet keres.

– A lábamon nem megy ki? – kérdi a gyermek, mintegy meg akarván
nyugtatni önmagát.

– Semmitse féljen úrfi, – biztatja András – aztán majd itt leszek én
strázsának! – mondja odább, mire a gyermek fájdalmai daczára nyugodtabb
lőn, sőt az orvosi bánásmódot is állhatatosabban tűrte, következésképen
az ágyat is elhagynia szorosan meg volt tiltva s így Andrásnak is itt
kellett maradni.

Andrásnak meggyűlt a baja a gyermekkel, minthogy már minden meséből
kifogyott s a gyermek rettenetesen unta magát az ágyban, hacsak nem
tartották szóval.

Dunay és neje szokott türelemmel és osztatlan szeretettel ápolták a
gyermeket s midőn András egy ízben eltávozott, hogy hazatekintsen, a
gyermek Dunayt kérdé:

– Bácsi, tud maga mesélni?

– Nem tudok, kedves fiam! – mondja mentegetőzve a gróf.

– Hát miért nem tud, bácsi? – nyögi a gyermek, – úgy szeretném, ha
mondana valamit.

– No majd olvasok egy könyvet, kis fiam, aztán azt hallgasd! – válaszolt
a gróf, elővévén Gvadányinak «Peleskei nótárius»-át, mit a gyermek
rendkivüli örömmel hallgatott.

Midőn egy hosszú szakasz után a gróf elhagyja az olvasást, megigérvén
egyszersmind, hogy majd később folytatja, a gyermek kezébe vette a
könyvet és kérdé:

– Sok van még benne, bácsi?

– Nagyon sok, édes fiam – eltart egész estig.

– Aztán van még több ilyen könyve is?

– Van fiam, csak győzzük átolvasni.

– Hol kapta bácsi azokat a könyveket?

– Vettem őket s egy nagy szekrényben tartom.

– Ejnye bácsi, ha én nagy leszek, nekem lesz ám nagy szekrényem, mind
tele lesz könyvvel! – mondja a fiú kitüzesült képpel, éppen midőn András
belépett, de azért csak folytatá: – aztán akkor reggeltől estig olvasom
azokat a könyveket.

– Urfi! – szólamlik meg András, – ezt meg ne mondja a bácsinak, ha
hazajő; mert ha megmondja, jobb lett volna ám, hogy ha lelke kiment
volna a lábán.

– Miért? – kérdi a gróf a szomszéd szobából, hova aztán András is
belépett, előbb a méltóságos grófnénak kezét csókolván meg, és hogy a
«respektus» egészen meglegyen, még a lábát is megvizsgálta a padlón.

– Persze, hogy miért? azt kérdi méltóságos uram, – tünődék András s
utóbb azt mondja: – talán nem is illik, hogy ilyen magamféle
cseléd-ember így beszédbe álljon a méltóságos úrral.

– Sohase húzódozzék András, mindketten magyar emberek vagyunk…

– Megálljon méltóságos uram, – kapott a szóba András, – nagy szó, mit
méltóságos uram most kimondott, hadd nyugszom meg egy kicsit.

– Talán csak nem hiszi András? – kerdi a gróf megindulva, látván, hogy a
becsületes hajdú oly nagy lélekzetet vőn.

– Az volna a legkisebb baj, méltóságos uram, ha én nem hinném, legfölebb
is egy ember volnék egymagam.

– De nem akarom, hogy egyetlen ember is mást higyjen.

– No pedig van egy, a ki mást hisz, bocsásson meg neki a jó isten, az
pedig a mi nagyságos urunk.

– Mondta ezt, András?

– Bár ne mondta volna! – fohászkodék egyet András – nagyon is mondta.

– Tán rosszul hallotta, András?

– Csak én hallottam jól, hisz úgy tudom, mintha ma állna az udvaron,
mikor méltóságos uram, a mi szerencsétlen ifjú urunkkal… (Itt megállt
egy kissé az öreg s mikor már kinyugodott, mi alatt a gróf szive is
megfájdult, aztán mondja:) – Mikor a mi öreg nagyságos urunkkal a sok
könyv miatt úgy adták-vették egymás közt a szót…

– Emlékszem, igen emlékszem! – szól közbe a gróf.

– … Nohát akkor volt az méltóságos uram, hogy én az urak háta mögött
álltam, már mint az a cselédhez illik, hát akkor, hogy az öreg úr úgy
fölvette a szót, hangosan mondá, még pedig ugyancsak hangosan: Ez az
ember nem magyar ember!

– Azt mondá? – kérdi a gróf elhalaványodva.

– Szóról-szóra; de még azt is mondá már egészen hozzám fordulva: Hallja
kend! megtelt a rovás! és én, méltóságos uram, fölróttam a harmadik
rovást.

– A harmadikat?

– Persze, hogy a harmadikat, – mondja András, – de hisz miért nem vette
a szájába azt a pipát, csak egy kicsit is, meg mért nem ivott egy-két
csöppöt az urak egészségére abból a borból, méltóságos uram, mikor
látta, hogy a mi urunk úgy erőlteti?

– A mit egyszer nem teszek, máskor sem teszem, édes András, – mondja a
gróf.

– Hiszen méltóságos uram, tudom én, hogy a jóravaló magyar ember így
tesz; de ha már az öregnek ilyen a bogara! – aztán, aztán, méltóságos
uram, az ördögnek is kell gyertyát gyújtani, – úgy-e, hogy ez is
magyarúl van mondva?

– Mindenesetre! – hagyá helybe a gróf.

– Nohát lássa a méltóságos, hogy olykor a gödrös útat közletni kell.[5]
Aztán az a mi jó urunk nem enged el semmit, kivált az ifjabb uraknak;
mert mondja, hogy nagyon kivedlenek a magyar szokásból, ezért kapott
méltóságos uram három rovást, és ezért mondja ő, hogy nem magyar ember!

– Becsületes ember! – mondja lelkesülten a gróf, mire András csodálkozni
kezdett és mindjárt mondja is:

– Méltóságos uram, engedelmet kérek, még odább is tart ám a dolog.

– Nos?

– Az a baja a dolognak, megtisztelem méltóságodat, hogy mikor az úrfi
még élt, szerette volna az öreg úr, hogy ehen e, a méltóságos grófnét
vette volna el; de ha már az nem lehetne, legalább megigértette a
nagyságos asszonynyal, a nagy pörnek fejében, hogy a kisasszonyt csak
kipróbált magyar embernek adja, vagy agyonpörli.

– Lehetetlen! – mondja a gróf megindulva.

– Én megmondtam mindent! – mondja András.

– Még nem, András, azt mondja meg, a mit először kérdeztem, hogy e
gyermeknek miért nem szabad könyvet említeni?

– A miért méltóságos uram a harmadik rovást kapta.

– S engem elkárhoztatott, miattam pedig napamat és nőmet!

A végszónál megnyilt az ajtó, az öreg asszony hozta a «kurrenst» és
átadta a grófnak elolvasás végett, mit az rögtön el is olvasott.

– Kedves fiam! – kezdi a nagyságos asszony, – ennek eleje is van.

– Mindent tudok már, kedves anyám, – mondja a gróf, magához ölelvén az
asszonyt.

– Tehát mi lesz az elveszett pörből?

– Ha meglelik, pörölni fognak, kedves anyám, hanem nekem egyéb teendőm
van, mint a pör.

– S az nem nyugtalanítja édes fiamat?

– A világért sem, kedves jó anyám, én tudok szegény is lenni, hanem
ennek a becsületes jó öregnek, kinek még a gyöngesége is erkölcscsé
válik, meg kell mutatnom, hogy én is vagyok olyan igaz magyar ember,
mint ő.

– Méltóságos uram! – mondja András neki derülve – csak most hallaná a mi
nagyságos urunk úgy kulcslyukon által.

– Nos, mit csinálna akkor?

– Nem az csinálna, méltóságos gróf, hanem én, tűzbe vetném a rovást.

– De mit mondana az öreg?

– Csak azt, hogy: hallja kend, András, azt a pört is vesse kend utána
tűzbe.

– Bár mondaná! – sóhajt fel az asszony.

– De mondja ám! – erősíté András, – hogy ne mondaná, hisz az a
nyavalyája, hogy hirtelen haragszik, s attól gyógyul meg, ha megint
megbékélhet.

A gyermek ezalatt békétlenkedni kezdett s a gróf leült az ágy mellé,
hogy megint felolvasson neki, mit az esenkedve várt már, de Andrásnak
még volt valami mondanivalója:

– Méltóságos uram! – súgja az öreg. – A mi urunk ebből a fiúból maga
akar ám valamit faragni, hanem attól félek, hogy nagyon szegletesre
hagyja.

– Attól nem félek – véli a gróf – hanem vagy kitagadja, vagy vele együtt
olvas.

Nem folytathatták tovább a beszédet, mert a biró bekopogtatott a
szomszéd szobában, hol a nagyságos asszony neki nyújtá a kurrenst.

– Rajta van az írás? könyörgöm átossággal.

– Magam írtam rá – válaszol az asszonyság – nézze biró úr, itt van a
«kapta», itt meg a «küldte.»


III.  (Jó az öreg a háznál.)

A kutyák nem ugattak, mikor Baltaynak udvarára befordult egy négylovas
hintó: tehát András még a szomszéd udvaron kitalálta, hogy a nagyságos
úr jött meg.

A gyermeket éppen ma akarták haza hozni, de már késő: mert az öreg most
oldozkodik a sok mindenféle ruhából, körülnéz, egy gubanczos ebet, mely
lába alá heveredett, oldalba rúg, mire az kinosan vonítva ment el a
kazalok közé; egy borzas szolgálónak megigérte, hogy megfésüli, ha a
csibék váluját a kapuban felejti; a lármás főzőnőt figyelmezteti, hogy a
szapora beszédben elharapja a nyelvét; a mindenes pedig nagy
csodálkozásában a száját is nyitva feledte, meg az ólat is és a kis
malaczok szétfutottak, a miért rákiált Baltay, hogy az ólajtót is csukja
be, meg a száját is, mert még soká lesz, míg a malaczpecsenyére kerül a
sor!

Ilyen apró kis zsörtölődés után megindult a kastély emeletébe, de
visszásan tetszék neki, hogy sem Andrást, sem a fiút nem látta, a többi
pedig oly bámész, mintha mind eczetes lencsét evett volna, mióta ő
Keszthelyen volt.

Midőn a szobaajtóhoz ért, az őt követő cselédhez mintegy hátraszólva
mondja:

– Hát András hol van?

– Itt vagyok – mondja András már fölérve és köszöntve a nagyságos urat,
elmondván a «hála istent», meg a «friss egészséget», meg hogy ha «isten
ő nagyságát az árnyékvilágból kiszólítaná»…

– Szólítsa ki kendet! – dörmögé az öreg, semmi kedve sem lévén azon
«mennyei koronára», mit neki András a köszöntés végén még kivánni akart.

András legkevésbbé sem botránkozott meg a nagyságos úr közbeszólásán,
hanem elmondá az egész köszöntést s midőn a mennyei koronát kivánná, az
öreg úr záradékul mondja:

– Legyen a kendé: – egyszersmind folytatá – hát a kis gyerek hol van?

– Valahol… nem tudom… kinn van! – mondja András, nem akarván a dologgal
kapustól berohanni, egyszersmind végignézé azt a fiatal embert, ki
Baltayval jött, hanem eddig egy szót sem szólt, miből András mindjárt
gyanítá, hogy ez nem vendégnek jött, tehát nem ez lesz a legnagyobb úr a
háznál.

– Na, András – mondja az öreg – itt hozom a tanító urat Imre mellé, már
mondtam neki, hogy a gyerek még gyenge…

– Najsz, a bikát még nem üti földhöz, hanem azért a negyedik gombócznál
még meglátja az ötödiket.

– Jól van, jól – ellenkezik az öreg – hisz nem száraz dajkának hoztam a
tanító urat, hogy a gyereket etesse, hanem hogy olykor-olykor fogja
betüre, hanem meg ne unassa vele.

– Attól ne féljen a tanító úr, hogy megunja, csak győzzön neki felelni;
mert az a fiú még azt is megkérdi ám, hogy a szerdát mért tették elébe
csütörtöknek.

Baltay nem akarta tovább folytatni a beszédet, hanem utasítá, hogy a
tanító úrnak melyik szobában adjon helyet, hova mindjárt el is vezette,
maga pedig kiment az erkélyre, hogy a gyereket valahol meglássa.
Hasztalan várta Baltay a fiut s midőn Andrást meglátta, békétlenkedve
kérdi:

– Hol lehet az a gyerek, András?

– Csak nem halt meg! – dörmögi András mintegy megnyugtatásul.

– Mernék fogadni, hogy kend megint a tanítóhoz küldte azt a gyereket.

– Bár ott volna! – véli András.

– Hányszor nyergeltette meg kend neki azt a szamarat, mi?

– Egyszer!

– Ejnye, András, bizony fránya ember kend, aztán mégis megengedte kend
egyszer?

– Azt tartom, elég volt neki egyszer is, – nem t’om mikor kéredzkedik rá
másodszor.

– Tudtam mindjárt, hogy ezt mondja kend.

– Ha olyan jól tud a nagyságos úr mindent, hát most mondja el a többit
is.

– Leesett a szamárról?

– Biz az úgy volt.

– Kificzamodott a gyereknek a lába?

– Persze, hogy nem a szamáré ficzamodott ki.

– Most hát fekszik a gyerek?

– Nojsz, még azért nem hal ám meg, de sánta nem lesz, – veté oda András
nagyobb megnyugtatás végett, egyszersmind szemközt nézvén az úrral, hogy
arczán a nyugalmat láttassa.

– Persze kendnek nem elég ennyi baj?

– Ha csak az ő baja volna a baj, akár elő sem hoztam volna.

– Hát ha baja nincs, mi lehetne nagyobb baj?

– Az, hogy nem itthon esett le, hát nem is fekszik itthon.

– Ez az a nagy baj? – mondja nyugalommal az úr – adja kend ide a
nádpálczámat.

– Minek? – kérdi egy állóhelyből a hajdu.

– Minek?… hát megnézem azt a gyereket, a hol van, – menjen kend
szaporán.

– Azért akár meg se mozduljak, úgy is tudom, hogy nem megy oda.

– Talán a szomszédban van? – kérdé kínos gyanítással.

– Eltalálta, nagyságos úr, mert a szamarat megriaszták a kutyák, aztán
beszaladt a szomszéd udvarra, onnét a kertbe, ott leejtette az úrfit, az
a lábát ficzamította ki, a gróf úr meg a méltóságos asszony maguk
fölvitték, orvost hivattak, lábát helyretették, most már semmi baja –
mondja András, jó hirtelen elmondván mindent, hogy az úr szóba ne
kaphasson, aztán befejezvén a beszédet, azt mondja: eddig van!

Az úr hihetőleg megértett mindent, mert nem ismételteté a dolgot, András
nem talált több mondanivalót; tehát maradt egy nagy hézag a
beszélgetésben. András hátratette kezeit s úgy billegtette, s olyanforma
várakozásban volt, mint az inas, mikor eltörött kezében a lábas és nem
tudja, hogy összeszidják-e csak, vagy egyéb is következik?

– Hát ezt is megadta érnem az isten! – sóhajt föl Baltay egész
fájdalommal. András pedig állást változtatott; mert látta, hogy felhős
ugyan az ég, de még sem üt le.

– Most már mi lesz abból a szegény gyerekből? – kérdi nagy bánattal az
úr Andrást.

– Az lesz, hogy még ma meghozzuk, harmad- vagy negyednapra fölkél, két
hét alatt pedig fölülhet a szamárra, ha nagyságos úr azt akarja, hogy
máskor meg majd a nyakát törje ki.

– Nem elég volt, hogy egy öcsémet már elemésztették? – szólt indulattal
az úr.

– Nagyságos uram, ha már valamit gondol, legalább ne mondja nekem, az
isten áldja meg; mert tudja, hogy én néha neki bolondulok, aztán a magam
esze után megyek, akkor pedig nem tudom, mikor jövök vissza.

– Nohát nem szólok – mondja Baltay – hanem bocsásson meg az isten, ha
mondom, hogy ez az egyik lemaradhatott volna rólam.

– Bizony még megrikatja magát, nagyságos uram – tréfálódzék András egész
szokatlanul – a fiúnak semmi baja s a mi kis hús levedlett róla, majd
fölszedi, ha fölkelhet.

– Hát gondját viselte kend?

– Volt annak jobb dajkája, mint én, – az öreg nagyságos asszony, meg a
grófné, meg a gróf úr ő méltósága, – pedig volt ám vele vesződség; mert
míg a lábát helyrerántották, nem állta ám meg ordítás nélkül, pedig
ilyenkor a maga gyerekét is szívesen kilökné az ember, hát még a másét!

– Látta kend?

– Mind a két szememmel, nagyságos uram, – mondja András neki tüzesedve,
egyszersmind kifelé menvén azon szándékkal, hogy átmegy a gyerekért, –
hanem még volt valami mondanivalója, mit el is mondott: Elhiheti a
nagyságos úr, hogy egy párszor félre kellett mennem, hogy ne lássák meg,
midőn a könyűt kitörlöm szememből; aztán – mondja némi szemrehányással –
ilyenkor eszembe jutott ám, hogy ennek az embernek én faragtam meg a
rovást.

András kiment, Baltayt nagyon meghatá a néhány szó és gondolkozóba
esett. Most már nem a fiúnak sorsán aggódott, hanem a multakat
össze-vissza hányván, ámbár szerencsétlen öcscsének megmagyarázatlan
kimulása szüntelen gondolatai közé tolakodék, valamint arra is kínosan
gondolt, hogy akárkinek egyetlen vétket elengedjen abból, hogy a jó
régit levetkőzze a mostani puhaságért – mégis kezdi belátni, hogy nem
közönséges ember lehet az, ki gyöngéden birja ápolni ugyanazt, ki neki
okvetlenül rövidséget okozott.

– Na, nem bánom – mondja magában – egy bolondját elengedem! – s ezzel
elment azon szobába, hol András a rovásokat tartja és hosszú keresgélés
után megtalálván, a legelső vonást megnézte.

– Tudom, – beszéli önmagának – ezt a pipáért kapta! Na Festetics sem
dohányzik, azért mégis ember a talpán, bár sok vadat csinál, de jó
szándékból; legyen meg, ennek ezt elengedem; – mondja tovább, lefaragván
az egyik vonást, – hanem kettő még fönmarad; azért, hogy még olyan nagy
emberek egészségére sem iszik egy csöpp bort, mint Batthyányi meg
Festetics, aztán egy könyvért még az apja kardját is elcseréli.

Mire készen volt a lefaragással, hallotta, hogy a fiút hozzák, tehát
ölelésére sietett, s látván, hogy a fiú vidám, fájdalma nincs, – Baltay
a gyermek ágyához ült és késő estig enyelgett vele s elképzelé azt a
boldogságot, hogy e fiú méltó lesz azon örökségre, mit ő hagyand neki.

Míg Baltay a gyermekkel enyelgett, András addig a tanító urat hordozta
meg a házban és hamarjában megösmertette a házi körülményekkel, hogy
tudja magát mihez alkalmazni, mit annál szívesebben cselekedett András,
mert látta, hogy az ifjú nem tartja fönn az orrát, hanem megtalálja azt
a szót, mit minden ember legkönnyebben megért.

– Ifijuram! – mondja beszéd közben András, – tudja-e azt, mekkora lehet
egy dominium?

– Azt tudom, hogy sok falu belefér.

– Úgy-e?… hát még kettőbe?

– Abba még több fér, András.

– Kivált ha akkora, mint a mi urunké!… azért ifiúr, a lelkére adom ám,
hogy ne maradjon a korpa a gyerek fejében, hanem rázza tele
tudománynyal, ne kimélje a szót.

– De mikor úgy félti a nagyságos úr!

– Mit tud ahhoz a nagyságos úr, ő gazdag, azt gondolja, kevesebb is
elég, hanem uram, a nagyságos úr a toronyból nézi a világot, onnét
persze az egész világ kicsiny, egy-egy ember akkora, mint egy macska,
hanem, ifjú uram, alulról fölfelé jobban meglátszik, milyen nagy már
csak a torony is. Erre tanítsa az úrfit, hogy ő is legalulról kezdi.

– Emberré tesszük András, lelkemre fogadom!

András odanyújtá kemény tenyerét, és a tanító markába csapott egyet,
mintha a legnagyobb dolgon alkudtak volna meg, s egy darabig némán a
szemébe nézett, mintha a képén keresné a jóváhagyást, s midőn így is
meggyőződött, egy isten áldásával magára hagyta a tanító urat s elment
néhány szobán keresztül a maga szobája felé.

Mielőtt oda érne, egyik szobában megállt, gondolkozott, mintha e nagy
háznak gondja örökségképen maradt volna reá, minthogy ő azt oly híven
teljesíté, de volt ebben a megcsontosodott hűségben egy oly érzelem,
mely vérvegyületében az igazságtalanságot nem tűrte meg s minthogy ő
maga érdemetlenűl egyetlen falatot nem tett a szájába, a hasonlót mástól
is megvárta.

Némileg megnyugtatá magát a ma történtekre nézve s odább indult, hogy
kis szobájában megtalálja még a mai napra való dolgot s még csak egy
szobán kelle átmenni, azon tudniillik, melyben a rovások álltak.

Már az ő szeme megszokta a körülnézést és rögtön észrevette, hogy a
padlón valami forgácsféle hulladék van, fölvette, aztán gyanítólag a
rovások között keresgélt és csakugyan megtalálta a rovást, melyről az
öreg előbb egy rovást lefaragott. Az öreg az ablak világosságához tartá
a jól ösmert rovást s azt mondja:

– Egyet már lefaragott, megmondtam én ezt neki előre, megérem, hogy még
a többit is maga faragja le.


IV.  (A lajtai tábor.)

Nehéz időket mért Isten e nemzetre; de ha rá nem mérte volna, mai napig
sem tudnánk, mennyit birhatunk el.

Az ingatag nád fölött elröpül a vihar, minden erejével akar megbirkózni
az erős tölgyerdővel, mit vesződjék a náddal, hisz a hitvány jószág alig
egy év alatt magától lerothad, mig a büszke tölgy század óta áll már, s
élő tanúja önmagának, hogy annyi küzdelem után lett oly erős, hogy
erősebb mint egy századdal előbb.

Megkivánta az elemek csatáját az ember, – odahagyá a családi tűzhelyt,
hogy fölkeressen egy másik embert, ki szintén csak azt keresi, hogy vagy
őt üsse agyon valaki, vagy ő üssön agyon mást.

Égnek a tábortüzek a Lajta partján, a lovak nyergelten falják a zabot,
mit a gazda köpönyegszárban vetett eléjük, s a virgoncz legények pipaszó
mellett verik azt az ellenséget, mit a szójárás unalomnak nevez.

A fölkelő sereget megállította a Lajta, idáig szól el az ország
törvénye, s a viznek túlpartján ha meghallják is, de meg nem értik, és
nem is engedelmeskednének neki, ott már nem laknak magyarok.

Tehát mit akar e sereg? – kérdezték százezren, – mit lesik az
országszélen azt az ellenséget, ki már száz mérfölddel előbb ellenségnek
mondja magát? S miért bevárni a sáskát saját földünkön, mikor azt már
jóval előbb másén is agyoncsapkodhatnánk?

A franczia sasok sebesen repültek, a stájer hegyeken már rég
átszárnyaltak, a diplomácziának sima szavait elnyelé az ágyúk torka, s e
rohamteljes árnak olyan gátat kelle vetni, mely ha kell, előbbre megy s
ha kell, mozdulatlan fallá válik, ezt az eleven kerítést pedig
emberekből szokták összealakítani.

Mielőtt a franczia sereg megérintené a magyar határokat, a lajtai
táborban fegyverben állt a magyar nemesség; de a Lajtánál
áthághatatlanabb lőn az országos törvény, mely szerint a nemesség csak
az ország védelmére állott föl; s a parancsnokokban elfogyott a
lélekzet, mert senki sem kivánt vállalkozni elsőnek arra, hogy a Lajtát
áthágván, maga útján a megszegett törvényen hagyjon nyomot.

Míg a főbb tisztek a ponyvasátorokban tanácskoztak, addig a legénység
gondtalanul kötődött egymással az őrtüzek előtt, melyek egyikénél a
legvilágosabb lángnál, éppen a legfeketébb arczot látjuk meg.

A fölkelő seregnek jó része fogadottakból szaporodván föl, a többi közé
egy keserves czigány is vetődött, éppen az, kit az ozorai kocsmában
láttunk, ki az otthoni nyomorúságot háromszáz forintért hagyta el,
szegődségképen fölfogadván, hogy ő is elmegyen a lajtai táborig.

– Na, czigány, hogy adtad el a bőrödet? kérdi Holvagy Pista, kit azért
adtak a sok ujoncz közé, hogy a mint lehet, legrövidebb idő előtt egymás
mellé taszigáljon lovat és embert s ki egyszersmind azt is
megmagyarázta, hogy az ágyúgolyó, a kit egyszer elér, annak sohasem lesz
derékfájása.

Addig-addig beszélt Pista mindenféle háború-darabot, hogy a czigány már
egy szálig mindent elhitt, még azt is, mit az nem is mondott: hanem úgy
megutálta a háborút, hogy a mint ő háromszáz forintot kapott azért, hogy
ide jött, azonképen adna ő most hatszáz forintot és csak annyiban mult,
hogy nem adott, hogy midőn dolmányt és csákót összekeresett, még a
háromszáz forintból sem volt már több öt bankó garasnál, már pedig ehhez
még igen messzire esik a hatszáz forint.

– No, czigány, hogy adtad el a bőrödet? – kérdi tőle Pista.

– Bár eladtam volna! – feleli a czigány, – most majd csak magam is
könnyebben meghúzódnám benne!

– Ne búsulj, czigány, – vigasztalja a másik – a hol szűk lesz, majd
bővít rajta valami éles kardú saséros (chausseur).

A czigány végtől-végig megborsózott, minek aztán éppen az a kellemetlen
következése lőn, hogy még szűkebb lőn a bőr; mert a mi kis üres hely
maradt, talán egy-két jó falatnak, hogy az kipótolja zsiradékkal azt, mi
eddig a fekete kenyértől mindig megvedlett, – mondom azon üres helyet
beülte a félelem, s a czigányt oly nemeslelküség szállta meg, hogy ha jó
módjával megtehetné, még a bőréből is szivesen kiugranék, ha éppen
valaki belekivánkoznék.

[Illustration: – No, czigány, hogy adtad el a bőrödet?]

Míg a czigány így kínlódott, a Lajtának túlpartján eső faluban éppen
szemközt nyolcz ágyú helyezkedék el, még pedig oly furcsán, hogy
valamennyinek torka átnézett a lajtai táborra s az egyiknek nyilása úgy
a czigánynak irányába esett, mintha csak madzaggal mérte volna ki
valaki.

– Minek azs azs ágyú? – szólal meg a megrémült czigány.

– Majd meghallod, ha megszólítják, – mondja neki Pista.

– Ezs a mi ágyúnk? – véli ismét a czigány, – azst is mivelünk állítják
semközt?

– De már azt csak a hátad mögé állítják – jegyzi meg amaz – hogy hátra
ne fuss.

– Na, úgy se baj, – mondja a czigány – ha a túlsó ágyúk hátunk mögött
akarnak maradni, úgy hazsafelé majd csak elmenyünk golyóbics nélkül is.

– Nem addig van az, mert nem hogy hazamennénk, hanem átmegyünk a Lajtán,
s ha nem mész, czigány, hát majd utánad küldenek egy pár golyót
vendéghívónak.

– Mit is mondott kend? – kérdi a czigány foghegyről.

– Azt, hogy átmegyünk a Lajtán.

– Ott van azs ellenség?

– Majd csak ráakadunk, ha itt nem, hát máshol.

– Dejs azs irgalmát – kiált fel a czigány – nem addig van azs, – ha azs
azs ellensig a mi ellensigünk akar lenni, hát ne kerestesse magát, hanem
gyijjen maga; ín ugyan nem megyek utána.

– Majd csak oda mész te is czigány, a hova a többi!

– Ha a tebbi elmegy is, én itt maradok, őrzsöm a hazsának határát, én
ezsírt segődtem be.

– Nem kérdezik azt tőled, czigány!

– Azst elhisem, – kiált föl a czigány, – de én megkérdezstem ám, mikor a
foglalót adták, hogy meddig megyünk? s engem csak a Lajtáig fogadtak;
azsírt ha azs ellensíg gyinni akar, hát gyijjen ide; de ín egy lépést
sem megyek odább!

A párbeszédet trombitaszó szakasztá meg; s mi tegyünk egy fordulót a
legközelebbi sátorig, melyben herczeg Batthyányi Lajos, a fölkelő sereg
ezredese tanyázik, s a sátorban két főrangú bécsi úr tanácskozásra
jelent meg nála.

A ponyvasátor belseje csak annyi kényelmet adott, hogy a tanyázók szemei
elől némileg elvonulhatának, s a két bécsi úr kényelmesen tanácskozhaték
a herczeggel.

Nem kell mondanunk, hogy a birodalomba betört ellenség ellenében többé
nem használt egyéb, mint egy új hadsereg, mely a hátrálót megtámasztani
birja; s e hadsereget majdnem úgy kelle a földből előteremteni.

Azonban mielőtt e végső eszközhöz nyulnának, azt is meg kelle tudni,
hogy volna-e még a föld hátán is ember és volna-e kedve háborúba menni?

Ezen kisérletnek eredménye lőn az 1796-iki fölkelés az ország védelmére,
de – mint jól tudjuk – a franczia sereg irányában az ország határa éppen
a Lajtánál végződik, s ha mi az országot csak ott akarjuk megvédeni, a
franczia sereget a Lajtáig kellene ereszteni.

– Herczeg! – mondja az egyik bécsi a herczegnek – a franczia sereg előtt
magyar katonák is állnak, kérdem önt, a franczia akkor leszen-e csak
ellensége a hazának, melynek földjén most állunk, vagy mindenütt, a hol
magyaroknak vérét ontják?

– Mindenütt ellenség! – mondja a herczeg némileg fölemelvén jobbját,
mintha a lelkesülés mondatná vele a szót.

– Annál jobb!… kiált a másik – mi akadályozza a fölkelő sereget, hogy a
Lajtát azonnal átlépje?

– A törvény! – válaszol a herczeg.

– És e törvény megmenti a hazát, herczeg?

– Nem!… volt az újabb válasz, s aztán folytatá – de midőn alkottuk, azon
hitben voltunk.

– Jó, édes herczegem, az ön belátása elég, ön egyike a felsőház
legtekintélyesebb tagjainak, uradalmaknak ura, a fölkelő sereg ezredese,
példáját mindenki követi, vezesse ön át a sereget, hogy hazájával a
birodalmat is megmenteni segélje.

– Parancsuk van önöknek? – kérdi kemény hangon a herczeg.

– Küldetésünk czélja nem parancs, hanem értekezés.

– Jó, – válaszol a herczeg – úgy a vád egyedül rám esik, magyarok
csinálták a törvényt, ha kell, inkább szegje meg a magyar maga, mintsem
mást kelljen vádolnia ezért; tehát holnap hajnalban a fölkelő sereget
átviszem a Lajtán; isten önökkel.

A két küldött néhány másodperczig meghatottan állt a herczeg előtt,
érezék, hogy nagyszerű pillanatot élnek, mely pillanatnak föl kell
jegyezve lenni a sors könyvében, hogy midőn a kölcsönös számvetésben
elhibáznák a számot, tudja meg mindenik, hol kell azt újra kezdeni.

Mind a három némán állt meg egy helyben, mintha eleven szobrai volnának
egy olyan vállalkozásnak, mely csak azért oly drága, mert ára nincsen, s
ha e példa nem volna, mindegyiknek sajnálnia kellene.

Egyedül maradt a herczeg. Ekkor az oldalfüggöny szétvált, s egy férfit
látunk kilépni sötét öltönyben és holt halaványan.

– György! – szólítja meg a herczeg gróf Festetics Györgyöt, kit
szivfájdalma nem birt otthon tartani keszthelyi magányában, s a
legnagyobb óvatossággal bár, de mindenütt a herczeg kiséretében volt s
éppen így tanúja lőn az egész beszélgetésnek.

– György! – ismétli a herczeg – nem tudom, miként itélsz
cselekedetemről; de inkább magam töröm meg a legszentebb törvényt,
melynek engedelmességgel tartoznám, mint hogy olyan óra jőjjön, melyben
azt más, akadálynak tartván, magától ellökje. Így nem irtózom bevallani,
hogy én törvényszegő vagyok; de azért a törvény mégis szent marad és ha
kell, hoznak helyette mást.

– Helyedben milliószor is azt tenném! – feleli Festetics.

– Barátom, Krisztus Isten fia volt, s anyja mégis megsiratta, mikor
dicsősége helyén, a keresztfán látta.

– Azt hiszed, áldozat leszek?

– Lehetsz, barátom, de én szivesen lennék, mert könnyebben viselném azt
a terhet, mi az áldozaté, mint azt, melyet annak kell elviselnie, ki
nagy lelkednek tanuja lőn, de bizonysága be nem számoltatik.

– Nyugodjunk meg, barátom, veszély ideje van, hol áldozatok kivántatnak,
hol azonban az áldozatot mind a két fél megsajnálja, mert tudja, hogy ez
áldozat tudta, hogy egy szerencsétlen pillanatban áldozattá válhatik –
és higyj nekem, erre a czélra egy Batthyányi csak olyan jó, mint akárki
más.

– Igazad van, – mondja a gróf – csak azt a gyanusítást viselhesd el, mit
egy pár gyarló hazánkfia utánad talál szórni.

– Mindegy, ezt is el fogom tűrni. Egyébiránt, – veti közbe a herczeg,
önérzettel egyenesedvén föl – családom története nyolczszáz éves, tehát
egyidős a magyar történettel, az én nevem herczeg Batthyányi Lajos, ám
hirdessék, hogy én áruló vagyok!

– Nagy ember! – mondja a gróf, átkarolván a herczeget, – hadd állok
melléd, hogy árnyékoldalad én legyek.

A hadosztály minden alsóbb parancsnokával tudatá a herczeg a dolgot, s
egytől-egyig megnyugvának a parancsolatban, mely a herczeg szájából a
katonai szigor kérlelhetlen hangján mondaték ki és mindenkiben azt a
tudatot ébreszté föl, hogy e parancsolatnak csak engedelmeskedni kell.

A Lajtának túloldalán volt egy német falu, melynek a vízre dülő partján
levő dombon emelkedék a postaház, előtte pedig egy üteg ágyú volt
lemozdonyozva, mellette égő kanóczczal állván a tüzérek, kik semmiről
sem értesültek, csak gyaníták, hogy hiában nem gyujtatták meg velük a
kanóczokat.

Ugyanazon éjen még minden ember előtt felolvastaték a napi parancs, mely
következőképen szólott:

«A mely ezred harmadik parancsszó után sem mozdulna meg az átmenetre, a
postaház előtt levő ütegnek parancsa van az ezredre lőni.»

Mire megvirradt, a legénység készülten várá a parancsszót; de a
hadtestparancsnok nem hagyá el a sátort, melynek belsejét nyughatatlanul
járta összevissza, pedig egész éjen át nem aludt.

Az izgalom átjárta idegzetét, megérzé a rendkívüli vállalkozás súlyát, s
néhány órára volt szüksége, míg a test, úgyszólván megadja magát a
lélekerőnek, hogy elérje azt a nyugalmat, a mi a munkához okvetlenül
szükséges.

Még néhányszor körüljárta a sátornak belsejét; multját számolá el
magának, mintha végórájára menne és vallomást kellene tennie
cselekedeteiről.

Megállt… Fiai jutának eszébe.

Nem! nem! a fának oly sok ága van, mely törzséből hajlik ki, s oly sok
az a gyökér, melyeken helyéhez kapaszkodik, s mindtől elszakadni nagy
erőszakba kerül.

A szív dobbanása hangosabb lőn, mintha a lélek ott szólamlanék meg a
lüktetésben és az ember emlékezetéhez kérdést tenne, hogy a válság
órájában a koczkán fiai sorsát nem lökte-e el! Szíve melegéből
szétterült a vér két orczáján, s önkéntelenül szívéhez kapott, mintha
féltené, hogy e kötelék tán mégis megtágulhatna.

Nem! – riadt föl saját lelkének nyomása alól – a fiúknak mindig elég
szerencséjük, ha apjuknak tetteit láthatják, s tudják, mit kell maguknak
tenniök, hogy kevéssé gyarlóbbak és sokkal nagyobbak legyenek, mint
apjuk!

Ezen megnyugodván, jobbágyaira gondolt, mintha tán azok is fiai
volnának, s a végső órának megszámolt perczeiből osztályrészöket kikérni
nekik is joguk volna.

Gyarló élet, melynek végpercze csak oly közönséges, mint az a fogadó,
melybe pihenés végett szálltunk, s mielőtt távozni engednének a nyitott
kapun, számlájával áll elő a fogadós: ime, meddig kisér el a földi
kötelék és annak hány szála húzódik meg, hogy visszatartson bennünket a
földre.

Végig haladt emlékezetével azon a néhány ezer arczon, melyről a bánatot
annyiszor letörlé, s kiknek emlékezetében maig is szeretetben maradt meg
azon időből, mikor a magyar mágnástól csak koldulni lehetett.

Még ez érzelemmel is meg kelle küzdenie, s a küzdelem eredménye meghozá
azon vigasztalást, mit az élet igazolt: «Mit aggódom, hisz itt van fiam,
Fülöp!» – mondja sebesen kilépve a sátorból, s néhány percz alatt
nyergében ült, oly szigorral arczán, mintha az irgalmat sohasem ismerte
volna.

Egy pillanatra áttekintett az ágyútelepre, de nem áll már a földön,
melyen oly gyakran botlik az ember: alatta érzé a büszke mént, mely
megússza vele a léget, s a szabad folyam megdagasztja a kebelt, hogy a
csatavágy élve után kéredzkedik az ösztön, míg a hideg észnek egy
ösztöne jelentkezik, a vasszigorúság.

Röpült a ló, – a sorokban átvillan a megható jelenet, s minden ló
büszkébb lesz, mintha tudná, hogy a legelső lépésben a dicsőség útjára
lép ki, s midőn a legelső szó elhangzék a megindulásra, minden ló,
úgyszólván magától indult meg, csakhogy nem is tartóztatták vissza a
kantárt.

Bódulat volt-e ez, vagy öntudat, mely a tegnap és azelőtt makacskodó
népet a legelső szóra megindítá? – nem kérdezzük. A herczeg a hídfőhöz
nyargalt, elléptetendő saját ezredét.

Az első sorban látjuk a czigányt, kinek arcza most nem azért feltünőbb,
mert tán szokás szerint legfeketébb, hanem mivel szokatlanul –
legfehérebb volt; s minthogy őt most már figyelemmel kisérjük, lássuk,
mi történik vele?

Egy éjszaka nem elég arra, hogy egy czigány úgy megvedlett légyen, mint
az a lúd, melyről a tollat lemellesztették; – benne az igazságérzet
csapott lármát, s ha már mondók, hogy maga is megadná a hatszázat, ha
visszamehetne, akkor könnyen elhihetjük, hogy háromszázért csakugyan nem
akar tovább menni, mint a meddig a fogadott munkát elvállalta.

Ne kérdezzük, mit csinálna akkor, ha csakugyan itt volna az alkalom,
hogy akadna elég franczia, kik közül a maga részét ő is kivághatná; most
csak azt nézzük meg, miként áll meg a híd szélén, s éppen a a herczeggel
szemközt megvállva mondja:

– Itt a Lajta!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Igen természetes, hogy a czigányért egymagáért nem fognak elsütni nyolcz
ágyút, de mielőtt az óvást megtehetné, az utána tódulók átnyomták a
hídon, ott pedig rögtön zár alá tették, jobban mint azt a lovat, mit a
hetvenhetedik öreg apja legelőször elcsipett.

Gondolt is ám valami olyat, a boldogtalan, hogy ha most lóvá változnék,
és a réten künn legelne, aztán valamelyik a nemzetségből elugratna vele;
de mit használ, ha a jó kivánság nem teljesedik mindig, s az ember
valamint maga magát nem teheti, úgy mások sem akarják lóvá tenni.

Rögtön megülték fölötte a törvényt, s minthogy idegen földön voltak és
ellenség előtt, elővették azt a katonaorvoságot, mi arról is használ, ha
valaki valamit tesz, de arról is, a mit valaki nem tesz.

Hasztalan tagadnók a dolgot, a boldogtalan czigány háromszázat kapott
azért, hogy a Lajtáig elment, s ime, hogy a Lajtán átmenni nem akart,
kerek számmal olyan kemény százat fog kapni, hogy maga sem adná
háromszázért, de másnak sem kéne.

Tévedés elkerülése végett megkérjük olvasóinkat, hogy az első háromszáz
és utóbbi száz között méltóztassanak külömbséget tenni, hogy az aprópénz
nálunk pénzzel is adatik, meg mogyorófa pálczával is; és a czigány éppen
az utóbbival lenne kifizetendő, a nélkül, hogy nyugtatványt kérjenek
tőle.

Az itélet kimondaték, s utolsó orvosságképpen csak annyi van hátra, hogy
katonaszabály szerint két pajtás az ezredeshez könyörögni menjen.

Holvagy Pistára esett a választás, – nem is késett, hogy illő módon
megjelenjen az ezredes előtt.

– Pajtásunkért jöttünk könyörögni, ezredes uram!

– Mi a büntetés?

– Száz bot, ezredes urunk! – mondja mind a kettő.

– Mi a mentség?

– Hogy a boldogtalan más helyett állt be, s a mint pajtásaink is tudják,
csak a Lajtáig fogadták meg, s már most azt hitte, hogy neki van
igazsága.

– Ellenséget verni jöttünk, nem játszani! – mondja a herczeg. – Itt nem
lehet kiállni a sorból, s a mely hézagon egy kifér, utána megyen a
többi; tehát álljon ki a példa.

– Ezredes urunk, – szólának a pajtások, – a mint egyet ráütnek arra a
czigányra, azonnal meghal, ezredes uram,… hát még száz bot alatt!

– Sokaljátok?

– Igen!

– Álljátok ki helyette, ha sokaljátok! – mondja a herczeg, ki akarván
térni a dologból.

– Jelentem alásan, – mondja Holvagy Pista kemény hangon, – egy magam
kiállom!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A herczeg megdöbbent a szónál, s nem akart utjába állni egy nemes
érzületnek, hanem a kegyelem szavával ereszté el őket.

Boldog isten, hol van az a mérték, melylyel a nagy emberek nagyságát
megmérik?


V.  (Két ember a gáton.)

Milyen szerencse, hogy a teremtő kigondolta a halált, az emberek
különben nem tudnák egymást agyon verni.

*

Ment a lajtai tábor, s maga után a folyammal együtt a nevet is elhagyá,
s részben beolvadt azon tömegbe, mely a franczia sereggel szemközt állt.

Nem czélunk a hadjárat megírása, – legfölebb azon néhány emberrel van
dolgunk, kiket a sors idáig vezetett; tehát kisérjük őket
nyomról-nyomra, hogy a fonál el ne szakadjon kezeink között.

A szabadosok kis csapata rég küzd már az ellenség ellen, s bár mennyit
fogyott számban, két emberünk még él, az egyik Holvagy Pista, a másik
pedig Meddig Józsi, ki még a sorban is szomszédosa volt régi
ellenségének, s a két ember még a legveszettebb ágyuzásban is ráért arra
ügyelni, hogy valamivel hátrább ne maradjon, mint a másik; s éppen azért
mindig készen volt a legnyaktörőbb vállalkozásra.

A hadiszerencse babérait a franczia táborra hullatta, s az osztrák
seregnek balszárnya roppant földterületen volt kénytelen elhuzódni a
nagy test felé, hogy biztos állásban fogadhassa el a csatát; de míg e
pontot elérnék, kemény kisérletek vártak az utóseregre.

A hadtestparancsnok megállapodék egy hegylánczolat oldalában, s midőn az
elővigyázati szabályok biztosságáról meggyőződék, a tiszteket
tanácskozásra gyűjté össze, hogy a lankadó seregbe némi lelket öntsön.

Elveszté alakját a tanács és bizalmas beszélgetéssé vált; hisz a
lezsarolt nép még önvédelemért is csak egykedvüen tőn valamit, – és a
hadtest közeledett azon ponthoz, midőn a katona nem azért nem
engedelmeskedik, mert nem akar, hanem mivel nem tud.

Egy meghajszolt tömeg volt ez, mely hátrált gyávaság és megállt vitézség
nélkül, – azaz végképpen elfáradt, s a hadtestparancsnok keserűen kikelt
ez elfásultság ellen, mely megáll, nem azért, hogy szuronyt ragadjon,
hanem, hogy agyonveresse magát.

A tisztek kínos szégyennel hallák a panaszt s a tömeg szótlanul állt.

– Legtöbb panaszom van a magyar ezredekre; – szólt utóbb harsányan a
parancsnok, – őket kiméltem legjobban, midőn a hátráló seregben elől
eresztém őket.

– Kár volt! – mondja egy nagy homlokú fiatal tiszt elég hallhatólag.

– Mi az? – kérdé a parancsnok, meghallván az észrevételt.

– Kár volt őket elől ereszteni – mondja ismét a tiszt.

– Miért? – kérdi amaz kemény hangon, mintha nem volna elkészülve e
közbeszólásra.

– Azt hiszik, ha már őket is dologtalan hagyják, nincs mit védelmezni.

– És ha hátul hagynám őket, hadnagy uram? – kérdi a vezér.

– Szivesebben menne visszafelé, ha verekedhetnék, legalább azt vélné,
hogy az ellenséget ingyen nem ereszti maga után.

– Ön a Vallis-ezredből való?

– Igen! – válaszol katonai rövidséggel a tiszt.

– Szolgált ön magyar ezredben?

– Hisz magyar vagyok.

– Hogy hivják önt?

– Kisfaludy Sándor! – válaszol a kérdett, s a fővezér megelégedék
ennyivel; reggel pedig egy magyar gyalogezred s két század huszár
rendelteték az utócsapathoz, hogy az utánnyomuló ellenséget
föltartóztassa.

Midőn az elcserélés megtörténék, a hadtest parancsnoka maga mellé
rendelé Kisfaludyt, hogy a sorokat megszemlélje, s nagy meglepetéssel
látá, hogy az ezred lelkesült «éljen»-ekkel fogadja őt.

– Miért kiabálnak? – kérdé Kisfaludyt, ki az ezred szárnyára léptet, s a
legelső embert kérdi:

– Atyafi! de jó kedve van!

– Legalább, uram, ha szaladni kell, hátra is üthet az ember.

A parancsnok megelégedék a válaszszal, s az utolsó csapathoz közeledék,
megállván, egy századparancsnok előtt, ki a nagy bajuszú huszárokat
éppen rendbeállította.

– Kapitány úr!… szólítja meg a szabadosok parancsnokát, – két emberre
volna szükségem.

– Várom a parancsot. – Mondja a tiszt katonai engedelmességgel.

– De mindkettő bátor legyen.

– Valamennyi! – mondja a tiszt.

– Tudom, – mondja a vezér elismeréssel, – de nekem a bátorságnál is több
kell, vakmerő embereket akarok.

– Olyan is akad!

– Állítsa ki őket kapitány úr, hadd látom őket, – mondja a vezér némi
megindulással, mint midőn félig tudja az ember, hogy két embert olyan
helyre fognak állítani, hol hihetőleg agyon fogják lőni, s ez a fél
bizonyság még a legvitézebb katonában is szánalmat gerjeszt.

Kiállott a két ember s mi ösmerőseinkkel szemközt állunk, mert a két
vakmerő ember nem más mint Holvagy Pista és Meddig Józsi, kik illő módon
állnak meg a vezér előtt.

– Kapitány úr, – mondja a vezér, – e két ember hihetőleg meg fog halni.

– Akkor meg fognak halni.

– Mit gondol ön, megállnak-e addig, míg rájok kartácsolhat az ellenség?

– Fejemmel állok jót; – mondja a kapitány.

– Kapitány úr, ezt nem kivántam; és két emberért igen bajos jót állni!

– Én pedig éppen csak együtt a kettőért állok jót.

– Nem értem.

– E két ember már régi ellenség, és nagyobb szégyene nem volna egyiknek,
mintha a másik többre vállalkoznék; azért míg az egyik él, a másik el
nem fut, azért a fejemmel állok jót.

– Jól van, – mondja a parancsnok, s egyszersmind megbízá Kisfaludyt,
hogy a két embert levezesse az országútra, mely egy erdőszárnyon
huzódott keresztül s éppen az ellenség zömének ellenében állt.

Az utat az erdőnyilás torkánál egy lovas magasságnyi tüskével zárták el,
előtte két ágyút huztak ki, s a két huszárnak két oldalról kelle őrizni
az elhagyott gépeket, melyek már ölni sem tudnak,

Kisfaludy nagy megilletődéssel nézé a két embert s minthogy Meddig
Józsinak vad képe kevesebb részvétre gerjeszté, Holvagy Pistával kezde
bárbeszédet.

– Földi, – mondja Pistának… a kapitány kendtekért fejével állott jót.

– Miattunk nem is fájdul meg! – mondja Pista.

– Gyilkos jószág ám az a kartács!

– Azt is ösmerjük, uram, a közt is csak elkeveredtünk még eddig.

– De hátha ma közelebb jő, mint máskor?

– Már hisz ha éppen meg kell lenni, uram, attól sem hal meg az ember
kétszer, hanem csak egyszer!

– Isten velük, földi – mondja Kisfaludy, – ha nem látnók többször
egymást.

– Dehogy nem uram!

– Azt véli?

– Azt gondolnám, hogy vagy ezen, vagy a másvilágon egymásra találunk,
aztán akkor szólitson meg hadnagy uram.

– Okvetlenül!… mondja a tiszt, félretévén a katonai rangkülömbséget, –
és kezet szorítván Pistával, mondja: – Atyafi, tudja-e, hogy mit
védelmeznek most?

– A magunk becsületét, uram.

– Meg egész Magyarországét! – Mondja Kisfaludy.

– No tiszt úr, azt izenem a kapitányomnak, hogy olybá tartsa, mintha a
feje az édes anyja ölében heverne.

Erre Kisfaludy megfordult, s a távozó csapatok után ment, melyeket az
erdőség nyelt el, s melynek átjárásait éppen most vagdalák el az
utászok.

Kisfaludy még egyszer a fiuk után nézett s aztán végkép eltünt, a két
lovas pedig a tüskehalom melletti szűk nyiláson kiment, s az ágyuk
mellett állt meg, nem kérdezvén, miért állíták őket ide: hanem mindenik
ismételgeté magában, mi volt a parancsolat? Egyszersmind kinézett a
tágasabb vidékre, honnét az ellenség zöme sajátszerű hullámzásban
mozgott és közeledett, a széles országuton átcsapván hosszú
lánczolatban.

– Meddig is maradunk itt? – kérdé Meddig Józsi, ki elég furfangos volt
belátni veszélyes helyzetét, hanem most is azon törte fejét, hogy bár a
másik megfutna az ágyúlövés előtt.

– Majd ha kartácsolnak! – válaszolt Pista meglehetős dörmögéssel, azt
gondolván, hogy a szabados bizonyosan nem bánná, ha előbb elfutnának, de
csak maradjon itt ő kigyelme, minthogy Ozorára bucsura úgy sem mehetnek
most.

Vigyázva jött a franczia sereg, még pedig félhold formában, úgy, hogy a
középtest érintse meg az erdőségeket, itt-ott már lovas czirkáló jött
lőkörbe s minthogy az utfőnél két ágyú csillámlott ki a reggeli napnál,
hirtelen visszahuzódának, észrevevén előbb a két lovast is, melynek
körvonalai a merev állásban nagy nehezen kidomborodának s így nem
kételkedtek, hogy a többi is ott van.

A csatárlánczok összehuzódtak, az ágyúk előre mozdulának az útirányban,
hogy állást vegyenek, s az egész vonalnak hossza megállapodni látszék.

Végre a kifejlődések megtétettek s néhány ágyúlövés üdvözlé a két
lovast, messze fölöttük vervén el a golyók, s így minden megháborodás
nélkül maradtak egy helyben.

– Agyj egy pipa dohányt! – mondja Meddig Józsi.

– Egy kis pálinkát ne adjak? – kérdi Holvagy Pista.

– Magad is meginnád egy kis melegért! – gúnyolódék amaz.

– Ha talán fázol, – inkább tüzet rakok, – mondja Pista, leszállván s egy
rakás fát, mely tábori tüzelőre volt összehalmozva, meggyujtván, aztán
ismét felűlt a lóra, mely a fához kötve hallgatta az ágyúzást.

– Meddig Józsi látta, hogy a fiu nem akar megfutni s alig várta, hogy a
kartácsozásra kerüljön a sor, hogy a pajtásnak a vére meghidegüljön, s
előbb megszaladjon.

Egy pillanatra megszünt a golyózás, az előttök álló üteg fölmozdonyozott
és a kemény országuton merészen vágtatott előre, hogy az erdőből
kihajtsa az ellent és erőszakolja az átmenetelt.

Oly nagyszerű látvány, hogy megérdemlené, ha ötvenezer ember állna ki
megbámulásra, s ime csak kettőnek jutott e nagy látványt
megcsodálhatnia, s e kettő is sokkal egykedvűbb, mintsem a mozdulatra
figyeljen, hanem még most is azon tünődik, mikép lehetne csuffá egyszer
a másik.

– Na béres, – meghalsz most! – kiáltá Meddig Józsi.

– De nem mernél eltemetni senkit itt az árokban; – mondja Pista.

– Te tán eltemetnél engem?

– De még el is énekelnélek, hogy az anyád is ríva fakadna, ha
meghallgatná.

Az ágyuszó itt-ott belekapott a beszédbe. Meddig Józsi mindamellett
hiában várta, hogy a béres megszaladjon, hanem midőn Pista közelében
vágott el egy golyó s a ló megágaskodott alatta, gunyolódva mondja:

– Vigyázz béres, ló van ám alattad, nem ökör.

– Talán az a fejős tehén jámborabb? – kérdi viszont Pista, amannak
szürke lovára czélozva; de ugyanezen pillanatban fordult meg előttük az
üteg oly közelgésre, hogy a kartácsolás ideje csakugyan itt van már.

– Ahol a! – mondja Meddig Józsi, meghuzván lova kantárát – már lenn
vannak az ágyúk!

– Ne félj, lenn leszel te is mindjárt! – mondja Pista, megsarkantyuzván
lovát, mely az izgalomban bódulni kezdett, s mire megállt, egy irtóztató
roppanás vágott át a légen s a fák ágai recsegve szakadoztak le, a két
ló pedig nagyot ágaskodva fordult vissza, minthogy előre nem ereszték, s
a két ember tudta nélkül tevé e mozdulatot, de annyi nyugalommal, hogy a
kantárszárát nem tagítá, és mint a dísztéren, apró lépésekkel menének el
a kanyarodáson, hol több lövéstől már nem kelle tartaniok.

– Nem futnál Józsi? – gunyolódik Pista.

– Jobb lesz, nézz arra a lóra, nem látod, hogy foly a vére.

– Hogy a bűne verje meg, bizony eltalálta mégis – mondja Pista, a lovat
körülnézvén, s midőn már egészen veszélyen kívül voltak, akkor kezdi
saját magát összetapogatni és látja, hogy czombja vérzik, de a másik is
hasonlóképen lábát kötözgeti.

Midőn a kanyarodásokon keresztül a hegyesebb vidékre értek, akkor
látták, hogy a franczia sereg még mindig mozdulatlanul áll s az előbbeni
üteg dühödten veri le az erdő elejét, hol az ágyúk némán állnak, de még
mindig annyi tekintélylyel, mintha valami magasabb szándékból
hallgatnának és a megközelítés veszedelmes lenne.

Sürün patakzott a vér a két lóból; de a két ember is lassankint több
sebet talált magán s midőn a legközelebb eső faluba értek el, a két ló
lerogyófélben, a két ember pedig igen ellankadt volt s így lehetetlen
volt a sereget követniök, hanem a faluban hártamaradt orvos úgy a hogy
bekötözvén őket, néhány könnyebb beteggel a seregtől oldalt vágó
irányban Magyarország felé, a pécsi nagy kórházba utasítá őket.


VI.  (Egy elevennek temetése.)

A pécsi nagy kórház nem győzé befogni a sebesülteket, de Pistának s a
hidvégi szabadosnak jutott még hely, melyről éppen most rakták föl a
halottakat egy nagy szekérre, mely alkonyat után otromba zörgéssel
döczögött ki a temetőre, hol már készen várt egy nagy gödör, mely
huszával nyelte magába az embert, s fölül rájuk a meszet.

A hidvégi nagyokat ordított, midőn a nehéz sebek felé fordult, s még
annyira sem szünt meg az ordításban, hogy a kérdezőnek nevét megmondaná.

– Most mindjárt meghalok! – mondja jajgatva a hidvégi.

– Mit bőgsz? – mondja a béres – ha úgy föltátod a szádat, még a pára is
könnyebben kimegyen belőled.

Pista azonban a felügyelőhöz fordult, ki sebeit vizsgálta s midőn
czombjában a nagy sebet látta, nagyon megcsóválta fejét.

– Van-e, öcsém, valami atyádfia? – kérdi a fölügyelő.

– Miért kérdi az úr? – jegyzé meg a béres.

– Ha valami izenni valód lesz neki, jó lesz, ha előre megmondod; mert
nem tudom, hogy állod ki, mig a lábadat elvágják.

– Soha se vesződjenek az urak vele – mondja Pista – ha már eddig
elhordozott, majd a sirba is csak elmegyek rajta, odáig tán még elvisz.

– Hátha megélsz, fiam?

– De már uram, ha eddig nem voltam koldus, ezután már csak nem kivánok
azzá lenni.

– Nohát szerencsés utat a másvilágra.

– Nem izen az úr valamit? – mondja még a fiú bolondjában, mire a
felügyelő nevetve, de mégis fejcsóválva ment a másikhoz, ki az iszonyú
ordításban csak addig állt meg, míg lélegzetet vett; hanem mikor a
korházi orvos a felügyelőnek azt sugá, hogy az, a mennyire ordít, ki nem
birja már a vágást, tehát hagyni kell, míg a lélek megválik belőle: erre
olyan káromkodást vitt végbe, hogy még az orvos is ki akart szaladni.

– Főorvos úr! – mondja a béres – adjon nekem valami altatót, hogy ne
halljam ezt a gubanczost; mert még utóbb ellármázza tőlem a halált.

– Adok fiam, szivesen adok! – mondja a főorvos, a felügyelő beszéde után
tudván meg, hogy Pista a lábvágásról hallani sem akar, tehát egy adag
mákonyt kivánt rendelni, hogy az alatt majd hirtelen végződik a műtét.

– Hát nekem mit ád az úr? – veszekedik a szabados.

– Neked is küldök valamit! – mondja az orvos, megirván a rendelvényt,
melyet egy szolga levitt a gyógyszertárba s a hidvégit egyszersmind
inté, hogy készüljön a végórára, mert a fájdalom úgyis nemsokára megöli.

– Tehát nincs mentség? – kérdi a szabados egyet nagyot ordítva.

– Én nem tudok – mondja az orvos – ha csak az isten csudát nem tesz
veled.

– No hát, uram!… – nyögi a boldogtalan – ha eddig elhordoztam, tovább
nem czipelem, valami nyomja a lelkemet!

– Papért küldjek, fiam! – mondja az orvos, eltávozván a teremből.

– Nem várom én azt, hanem, hallod-e te béres? – szól a szomszédba, hol
Pista fejére huzta a pokróczot, hogy messzebb essék a zajtól – hallod-e,
te, béres?

– Bár csak ne hallanám – mondja amaz – de látom, ide egy pokrócz nem
elég.

– Hallod-e már? ha mondom!

– Mit akarsz mondani? – kérdi a szabadost.

– Embert öltem! – mondja a kérdett,

– Katonadolog; – mondja Pista – hát mért mentél háborúba? azt gondolod,
hogy valamelyik franczia meggyónja azt, hogy most itt miatta bőgsz?

– Téged akartalak egyszer megölni! – ordít nagy kinnal a szabados, hanem
helyetted az úrfit lőttem agyon, midőn a kisasszony szarvasa után a
vadászok közé botlottam.

– Ejnye, ejnye! de nagy kár, hogy előbb meg nem mondtad valakinek – szól
Pista – idáig már régen fölkötöttek volna, aztán kevesebb bajjal
szabadultál volna ki a világból.

– Megbocsát-e nekem ezért az isten? – kérdi a szabados.

– Nem tudom megmondani, öcsém! – szól amaz – csakhogy már azt vélem az
én kurta eszemmel, ha én isten volnék, hiában gyónnád meg most már
azért, hogy utolsó órán a pap nyakába vesd; hanem adnék az ördögnek
dolgot.

– Hát magadért megbocsátasz-e?

– Én könnyen megbocsátok; mert nem engem találtál; hanem majd ott vár az
ajtón, a másik világon az, a kit idő előtt oda küldtél.

– Mondd hát, mit csináljak? – hogy lelkem mégis kárba ne veszszen.

– Ha megteszed, mondok egyet! – szól amaz a főorvos papirosát és
irószerét igénybe vévén.

– Mindent megteszek! – mondja kétségbeesetten amaz.

– Itt van ez a papiros, ird rá, a mit mondtál, én meg bizonyság leszek,
s ha az orvos jő, azzal is irasd alá.

A szabados erőt vőn, a vallomást lekarmolá, a béres szintén tanuskodott,
s midőn az orvos bejött, megkéré, hogy e papirt, melyre végakaratát irá,
tanúkép erősítse meg.

Az orvos aláirá nevét, mint megkért tanú, s ekkép kész levén a levél, a
béres inge alá tette, megbizván az orvost, hogy ha meghalna ő is, vegye
gondja alá, az irás elég érthető leend, akkor olvassa el bátran.

Az orvos meghozá az álomitalt Pistának, s a csendesítőt a másiknak, s
ezzel kiment, meghagyván a teendőket két al-orvosnak, kik a szakmában
egész mereven jártak el, s elkészíté a csontfürészelőt a mellékteremben.

A hidvégit inkább a kocsi rázta meg, s az utófájdalom kínjai miatt
ordítozott; de minthogy az orvos oly könnyen kimondá rá az itéletet, nem
akart fájdalommal meghalni, azért rimánkodva mondja Pistának:

– Pista, ne tagadd meg kérésemet a végórában, az isten is megáld érte.

– Ha nem bőgsz, úgy megteszek valamit, mert én is halódni akarok, de
csöndesen!

– Add nekem az álomitalt, hadd szünjék meg utolsó órám fájdalma.

– Ha egyéb nem kell, hát ne, idd meg! – mondja a béres, a csillapítóért
elcserélvén az álomitalt, mit a hidvégi mohón megivott, s nehány percz
mulva kegyetlenül aludt, míg a csillapító Pistának is jókora enyhülést
okozott s ekkép kevesebb alkalmatlansággal vélé bevárni az elváló
perczet.

Míg így elmélkedik, jő néhány markos legény s a két alorvos lábujjhegyen
lépegetve megyen az ágyak közé, s már néhány ölnyiről látják az
erőszakos álom jelét a hidvégin, mellette a mákonyos üvegcsét, azért,
nem késnek, hanem lefogják és megkezdik a műtétet.

Keserves bőgéssel ébredt föl a szerencsétlen, de már nem volt irgalom,
hanem elvágták a lábát, s a bekötözés utáni kinokban félőrülten hagyák a
szabadost, míg Pistát egy kellemes zsibbadás fogá el, s a felügyelő
végig nézvén ágyait, az utána kullogó hullahordóknak azt mondja:

– Mindjárt vége lesz, nem kell várni mert a nyakunkra marad egész éjen
át, ez se külömb, mint a többi: csak kocsira vele!

Ez akkor igen közömbös dolog volt, tehát a válság órájában erősen
elgyengült embert kocsira veték s a többi hullával vitte a kocsi a
temető felé.

Az erős zökkenés addig hányta össze-vissza a legfölül fekvő embert, hogy
néhányszor a kocsioldalhoz ütődék, mire a gazdag természeti erő
zsibbadásából új működésre ingereltették s a fiú észrevette, hogy minő
hosszú útra czipelték.

Nem volt előtte új dolog, katonáék közt mondaként ezer hasonló dolog
forog, s nem volt kétsége, hogy e megfásult halotthordók igen olcsóért
fejbe is ütik, s így még nagyobb teherrel megyen el a másvilágra; azért
némileg fölegyenesedék, s a mint a kocsi egy félig bedőlt árokba hajolt
meg hátulsó kerekével, összeszedte erejét s a kocsiról az árokba
csúszott le, még pedig minden ütődés nélkül, minthogy a városiak a
szemetet évek óta ide czipelték ki.

Mielőtt a halotthordók visszaérnének, egy négylovas parasztkocsi vigan
gördült az országúton, hanem a lovak már messziről horkolni kezdének,
mert éles látásuk az árokban fekvő embert jókor észrevette.

A két első ló bokrosodni kezdett, s utóbb a másik kettő sem akart
kimozdulni, tehát meg kelle állni s a kocsi hátuljában heverő ember
kiszállt, hogy a lovakat elvezesse, s ezen munka közben az árkot is jól
szemügyre vette.

– Tudtam – mondja az, a ki leszállt – hogy valami részeg ember!

– Nojsz az orvosságtól részegszik meg az ember! – szól vissza Pista,
némileg fölkapaszkodván, mire aztán a másik is jámborabb lett, és
lehajolt az árokpartra, hogy onnét kisegélje.

– Atyafi! nem tudott jobb helyre feküdni? – kérdi a paraszt.

– Már csak azt gondoltam – jegyzi meg Pista – hogy itt könnyebben
elfekszem, mint amott, hol a lámpásokat látják kelmetek, hol a katonákat
temetik, egy-egy gödörbe húszat, aztán azt gondoltam, hogy elég lesz oda
tizenkilencz is a halottjából, minek temessenek engem oda elevenen.

– Talán magát is vitték már?

– Vittek bizony! – mondja Pista, a kocsiba kapaszkodva, a ki folyvást
kérdé.

– Aztán katona uram nem halt meg?

– Nem értem rá meghalni, úgy siettek ezek a gazemberek – beszéli Pista –
hanem most már nem is vesződöm ám vele; ha valami jó tanyára elvinnének
kelmetek.

[Illustration: A két első ló bokrosodni kezdett.]

– Szivesen! – mondja mindkettő, fölsegélvén a hosszú kocsira, mert tele
volt jó szénával, s benne oly puha ágyat vetettek, hogy sok rossz ágynál
többet ért.

Midőn aztán elhelyezék, takaróval is ellátták, s így vitték el magukkal
a Mecseken keresztül, hol a legelső faluban egy nagy hírű javasasszony
újra bekötözte.

Másnap az asszony orvossággal, jóféle kenőcsökkel és isten áldásával
eleresztvén Pistát, a becsületes két emberrel elment Keszthelyre, hol az
egyik aztán a házánál tartotta.

Vetett ágyba tették a beteget, és használni kezdett néki az a paraszt
orvosság, minek nem szokás az árát megkérni; de még köszönetet sem
kivánnak érette, oly szivesen adják a hasznáért, hozzá az a jó bánás, mi
a betegnek fele orvossága.

A gazda a külső dolog után látott, az anyjuk konyhában és egyebütt
talált elég dolgot, a beteg tehát a leány gondjára jutott, ki már éppen
elég okos volt arra, hogy az inni valót enni való helyett ne adja: mert
már tizenhat éves volt, s olyan szép, hogy gyertyavilágnál az
ablaküveget már kétszer benyomták az idén a bámuló legények.

Ettől-e vagy mitől; de Pista napról-napra jobban szedte föl az erőt, és
a sebek hegedni kezdének; de támadt helyette más seb, minek az
orvosságát az öreg asszonyok mai napig sem tudják még.

Tizenhat esztendő, de nagy orvosság vagy, de nagy betegség vagy!

Két hónap mulva mindinkább lábra kapott a legény, és némi kis
támaszkodással a szoba hosszát megjárhatta, s a becsületes gazda
egyszerű lelkében végtelen boldogságot érzett, mintha lelket talált
volna, melyre a testet ráadásképen adta meg az isten.

– Bizony, édes cselédem – szólamlék meg a gazda – üsse meg a kő azt a
háborút, ha ilyen ártalmadra volt neked.

– Hát azt gondolja bátyám, hogy én csak úgy egy helyben álltam meg, hogy
hozzám férhessenek?

– Jaj! – szólamlik meg az asszony – kedves öcsém, csak nem öltél meg
valakit?

– Azt nem cselekedtem, nénémasszony – mondja a katona – hanem a hány
sebem van, hát annyit elküldtem magam előtt, hogy ha el kellett volna
mennem a másvilágra, járt úton mehessek.

– Aztán azok meghaltak?

– Elestek, nénémasszony! – magyarázá a legény – a háborúban nem hal meg
senki; hanem csak elesik, aztán nem kel fel többet.

– Jaj, az a háború! az a háború – mondja az öreg asszony – csakhogy te
nem estél el, édes fiam, tartson meg továbbra is a jó úristen.

– Talán csak megtart most már! – mondja Pista – mert sokáig lesz még én
reám szükség.

– Aztán háborúba kivánkozol még most is? – kérdi az asszony.

– Most már ez a mesterségem, nénémasszony, sok az a franczia,
fogyasztani kell azt.

– Hátha te is elesel?

– Ha eltalálnak, nénémasszony, akkor már mindegy, akár puhán fekszem,
akár keményen.

– Hát hiába ápolgattunk volna, édes fiam – könyezik az öreg asszony,
megint oda ereszszünk, hol a sántaság terem?

– Ha kötelesség, ki tehet róla, ha nem megyek, úgy is agyondurrantanak.

Mire ezt megmagyarázta volna Pista, akkorra már nénémasszony kötényét
addig nyomkodta két szeméhez, hogy már telestele volt sirva, s mint egy
megáztatott vásznat szárogatni tette ki a napra. Hanem ez még hagyján,
mert a leány a kamarába ment ki sirni, maga után huzván az ajtót, hogy
zokogását ne hallja meg senki.

Lassankint megcsöndesedett a megeredt fájdalom, hanem a mint most már
hirtelen fölépült a fiú, azonképen hanyatlott el a kis leánynak kedve,
minthogy most már maga sem tudta, mi volna jobb: hogy végképen fölépülne
a legény, vagy hogy tán még tovább is egy-egy kicsit betegen maradna.

Az erő megtört, a szin kiderült a fiúnak arczán, s minthogy most már nem
volt fájdalom, miről kérdezkedni vagy felelni lehetne, megérezték a szó
szükét a fiatalok, s most már mindkettő csak azon tünődött, mit kellene
megkérdezni? ha valamelyik megkérdeni merné.

Néhány hét alatt a természet bevégezte művét, s a fiú oly épen állt,
mintha ott sem lett volna, hol az életet úgy oltogatják, hogy kinek
kezén, kinek lábán, kinek fején esik egy kis lyuk, s azon aztán kiballag
a lélek.

A kis leány régóta nem mer már szemközt nézni a fiúval, addig hallgatta
a sok háborús dolgot, hogy szinte megijedt, midőn szemközt nézett vele,
s elgondolá, hogy milyen nagyon félhet az ellenség, ha egy ilyen katona
ránéz, mikor ő is úgy remeg, pedig ő csakugyan nem ellensége neki.

– Ne menjen el, édes István bácsi! – rimánkodék a leány, mikor a fiú
megmondá, hogy már jelentenie kell magát.

– Szégyenhalálra marasztasz, édes hugom, tudod hogy mennem kell.

– No hát nem marasztom! – mondja a lány, kötényébe takarván el a többit,
mit tán mondani tudna még a nagy zokogástól.

– Kedves húgom, nagyon értem, hogy adósság fejében ide vagyok kötve.

– Hej! csak le ne oldhatná innét senki.

– A katonaregula old el innét, édes húgom, aztán ágyúszóval hínak el
mellőled.

– Csak az a háború ne volna! – mondja remegve a leány.

– Annak is meg kell lenni, hugám, vagy minket sokalt meg az isten, vagy
a francziákat, ne avatkozzunk az isten munkájába, hadd fogyjon, kinek
meg van írva a sorsa!

– Egyet igérjen meg, édes Pista bácsi!

– Mi legyen az, galambom Örzsikém? neked csak megigérem és meg is
tartom.

– Ne ölje meg azt az ellenséget, ha csak elkerülheti.

– Ne azt mond, édes rózsám, hanem kérd az istent, hogy az ellenséget ne
adja az én kezembe, aztán akkor majd én sem bántom; ennyit megigérek.

– Hát azt megigéri-e, hogy ha ráér, egyéb dolga nem lesz, mikor már úgy
sem tud mit csinálni, akkor én is eszébe jutok?

– Attól félek, rossz katonája leszek a vezérnek, mert annyit gondolok
rád, hogy elfeledek vágni.

– Kedves Pista bácsi, elmegyek én könyörögni ahhoz a vezérhez!

– Csak oda ne menj, édes rózsám, szép és fiatal vagy te ahhoz.

– Hátha édes anyám menne?

– Az meg igen öreg már ahhoz.

– Nem marad hát egyéb, mint a jó úristenben bízni.

– Ha nem használ, hát nem is árt; csakhogy édes húgom, egyfélekép úgyis
gondomat viselte, aztán elég a szerencse néha egy fordulóval, kettőt
módjával kell kérni!

– Édes apám elmegy, talán-talán meghozza még kedves Pista bácsit.

– És ha meghoznának, nagyon előlről kellene kezdenem a dolgot.

– Rossz ember Pista bácsi, nem tudja hányan imádkozunk érte.

– Nem kivánok neked olyan rosszat, hogy én velem áldjon meg az isten!

– Tudom, nem is kérte.

– Kértem bizony, édes lelkem; de én látom, oly magas az az ég, hogy
sokáig kell várnom!

Megjöttek az öregek, s minthogy Pista végkép fölgyógyulván,
bekivánkozott oda, honnét eljött; a gazda nem birt egyszerre megválni
tőle, hanem maga vitte be Pécsre.

Nem mondom el, milyen volt az elválás; hisz alig van olyan ember, ki azt
nem mondaná, mit a mi kedves Deák Ferenczünk mondani szokott: Csak azt
az elválást ki ne találta volna az isten!

Pista legelőször is a kórházba ment el, hol megtudá, hogy a hidvégi nem
halt meg, hanem néhány héttel előbb mankón hagyta el a kórházat, s nem
tud róla senki.

Ideje, hogy megemlékezzünk a hidvégiről, kit a kórházban hagyánk.

A mint a fájdalmak megszünének, hamar észrevette, hogy Pistát elvitték a
hullahordók, s minthogy az orvos a goromba cserét mindeddig nem vette
észre, könnyen meggyőződött, hogy az ő irománya Pistával örökre sírba
szállt.

Mindamellett elhatározott szándéka lőn szülőföldére nem menni, minthogy
ilyen magával jótehetetlen állapotban csak a régi ellenségek
szaporodnának föl, jó barátja pedig nem maradt egy is otthon; azért
elment Zala vármegyébe.

Az orvos legkisebbet sem tudván a személycseréről, annyi ember közt
ismerkedésre idő sem lévén, a végrendeletet sem kéré elő, minthogy élő
magával úgy is elvitte, s ő csak halál esetére volt meghatalmazva.

Az orvos hivatalszobájában hosszában lépegetett, midőn a mi Pistánk
bekopogtatott hozzá.

– Mi kell? – kérdi Pistát, ki parasztruhában is megtartá a katonai
állást.

– Főorvos uram! jelentem alázatosan, berukkoltam!

– Hogy hívnak?

– Kajári Pistának!

Végig nézi könyveit a főorvos, végre megleli a nevet, és csodálkozva
mondja, midőn a nevet a halottak sorába jegyezve látja:

– Honnét a pokolból jő kend?

– Zalamegyéből, Keszthelyről!

– Itt nincs több Kajári István mint egy, ki ekkor és ekkor meghalt.

– Az én vagyok, tisztelt főorvos úr!

– Hát hogy mert kend föltámadni?

– Mert még meg sem haltam, engedelemmel legyen mondva!

– Ahhoz kend nem ért! – riadt föl az orvos – kend meghalt és
eltemettetett.

– Hogy el akartak temetni, azt tudom, uram, hanem lemásztam a szekérről.

– Hogy mert kend lemászni?

– Mert nem akartam, hogy elevenen temessenek el.

– Szerencséje kendnek, hogy meghalt, különben ezen engedetlenségért
ötvenet kapna kend!

– Hát már most hova menjek, uram?

– Elmehet kend a pokolba, vagy purgatóriumba, a hova jobban tetszik,
halottakkal semmi közünk, rechts um!

– Elmennék uram, szívesen, de akárhova megyek, most már a pokolban is
írást kérnek az embertől, azért esedezem, ha egy-két rend írást adni
méltóztatnék.

Ekkor jött be egyik alorvos, kinek aztán németül mondá el a főorvos a
dolgot, s mindketten pogány zavarban voltak a dolog miatt, minthogy az
ezrednél már jelentést tettek, s ilyen furcsa tréfa kemény büntetést
vonna maga után.

Eleget tanácskoztak, mitevők legyenek, végre az alorvos sem tudott
jobbat gondolni, minthogy mégis valami irománya legyen, tehát megírták
neki a halotti bizonyítványát.

– Mehetek uram?

– Föl is az út, alá is!

Pista megnézte az írást, nevét látta az irásban, melyben egy kis
nyomtatás is volt, aztán a nagy pöcsét sem hiányzott, mi magyar embernél
a legfőbb megkivántatóság: tehát nyugodt lélekkel ült föl ismét a
kocsira.

– De már most azt mondja meg bátyám, hogy meddig visz el: mert most már
gyalogolni is tudok.

– Elviszlek házamig, édes fiam!

– Nem jó lesz, kedves bátyám, mert onnét majd küldve sem tudnék elmenni.

– Nem is azért viszlek oda, fiam – szól az öreg – hogy odább
ereszszelek; mert lásd, édes szolgám, talált jószágom vagy nekem, s ha a
fölséges gazdádnak nem kellesz, majd kellesz nekem.

– Kedves bátyám, mi haszna az ilyen talált portékának?

– Már én a lányomnak szántalak, édes fiam, annak találtalak, azért hát
csak ülj föl.

– De hát az otthon valók?

– Se baj, édes fiam, legalább mindeniknek meg leszen a párja, az anyjuk
az enyém marad, a Trézsi meg neked; még az én tanyámon ennyien
megférünk, s az istenáldásnak is marad elég helye, tehát menjünk.

– Tudja-e kend, hogy a szemétdombon talált?

– Tudom, tudom, fiam, legalább elmondhatom magamról, hogy a vak is talál
egyszer garast.


VII.  (A jó barátok.)

Elfeledtünk egyet, tehát mondjuk el most.

Midőn a hadtest szerencsésen állásba vergődött, a segédcsapatokkal magas
vendégek érkezének, velük együtt a nádor főherczeg és herczeg Batthyányi
Lajos.

A fővezér nem mulasztá elmondani a mult napnak eseményeit s minthogy a
két huszár nem tért többé vissza a táborba, a főherczeg legalább
Kisfaludyt kivánta látni.

– Hová való hadnagy úr? – kérdi a nádor hosszabb beszélgetés után.

– Sümegre, Zalamegyébe.

– Sok derék ember lakik ott. – Mondja a főherczeg.

– Köszönet fönséges uram, egész megyém nevében.

– Ösmeri ön az egész vármegyét?

– Mint ezt a tábort, fönséges uram.

– Nevezze meg ön, kit tart ott legérdemesebb embernek?

– Fönséges úr, engedelmet kell előbb kérnem, hogy bárkit megnevezhessek!

– Föltétlenül.

– Fönség! – kapott szóba herczeg Batthyányi, – e fiatal ember sokkal
boldogabb e pillanatban, mint meggondolná, hogy lehet oly név, melyet
fönséged előtt kimondani mindenesetre vigyázatlanság lenne!

– Ma sokat meg lehet engedni egy magyar embernek – jegyzi meg a nádor –
én kiváncsi vagyok tudni e fiatal tisztnek véleményét! – Mosolyog a
főherczeg, egy nyájas tekintettel fordulván Kisfaludy felé – nos, ki
volna ön szerént a legérdemesebb ember Zalában?

– Gróf Festetics György! – mondja Kisfaludy némi reszketegséggel, hol a
nádorra, hol pedig herczeg Batthyányira nézvén, ki ragyogó képpel
tanuskodék e jelenetnél.

– Tudja, hadnagy úr, hogy ő kamarás kulcsát veszté el?

– Tudom, fönséges uram.

– A vétket is ismeri, hadnagy úr?

– Jelen valék, fönséges uram, a nevezett gyűlésen.

– S mit tart ön ama vétekről?

– Magam is elkövettem volna, fönséges uram! – mondja Kisfaludy
határozottan.

– Ön, ki a hadsereget követé?

– Hadsereget, fönséges uram, és nem népfölkelést, mit az ellenség
gyilkolással boszulna meg.

– Jót áll ön, hogy Festetics ezt gondolta?

– Fönség… az én jótállásom…

– Ha a fővezér hitt az ön szavának, elegendő arra, hogy én se
kételkedjem.

– Nem vagyok méltó, hogy Festeticsnek saruját megoldjam.

– Hol van ő most? – kérdi a főherczeg.

– A Lajtáig kisért bennünket, fönség! – mondja Batthyányi – kiséretemben
volt ismeretlenül.

– Tehát ennyi összeesküvő? – mosolyog a főherczeg.

– Kegyelemért esedezünk, – mondja Batthyányi a főherczeg előtt megállva.

A főherczeg néhány pillanatig szótlanul állt, aztán főudvarmesteréhez,
gróf Szapáryhoz fordulva mondja:

– Ön is egy véleményen van ez urakkal?

– Nem tagadhatom, fönség.

– Fogjon tollat, – mondja a főherczeg a grófnak, – s írja:

– Készen vagyok, – felel Szapáry hivatali buzgalommal.

– Irja meg gróf Festetics Györgynek, hogy visszamenet Keszthelyre
megyek.

– Fönség!… mondják elbámulva a körülállók.

– Kénytelen vagyok feloldozni őt, ha önöket nem akarom összeesküvőknek
tartani.

– Szapáry még mindig elbámulva tartja a tollat, a nélkül, hogy írna.

– Nos!… kegyelmet kértek önök,… miért e bámulás? – vagy túlszigorú
vagyok?

– Nem találunk szavakat! – szólal meg Batthyányi.

– Semmit se mondjon herczeg! – mondja derülten a nádor – látom, önöket
nagyon sokáig hagyták búsulni, – s ime, most már örvendeni is csak nagy
nehezen tudnak.

– Talán majd azt is megszokjuk!

– Jót állok érette, – szól lelkesülten a főherczeg – hiszik önök?

– Hinnünk kell, midőn fönséged mondja.

– Így van jól, – herczeg! – szól befejezésül – én Budán lakom, – nagy
hegy; de járt út lesz odáig.

– Búcsut járunk oda! – mondja Batthyányi.

– Ezt cselekedjék önök! – legalább a magyarok meggyőződnek, hogy Budán
nem csak volt igazság, hanem van is!


VIII.  (Keszthelyi napok.)

Néhány éve már, hogy a keszthelyi intézet fennáll, s a harmadik évben
már 70 fiatal ember járt a gazdasági leczkékre, kisebb-nagyobb
szorgalmúak, – no, de csakhogy jártak, előljáróban ennyi is elég volt;
mert akkor is meg volt az a régi jó közmondás, hogy a ki a malomba jár,
könnyen ellisztesedik; tehát ragadt rájuk valami a jóból.

A gróf, napkelte után már a veteményesek között szaladgált, s minthogy
saját huszonnégy emberéből még egyet sem látott a szabadban, elment a
lakásáig, melynek ajtaján egyik tanár boszúsan zörgetett, míg végre a
kapus csakugyan beereszté.

– Mi baj? – kérdi a gróf a tanárt.

– Méltóságos uram, ezekre az ifjú urakra akarok rezzenteni, felét ma zár
alá teszem.

– A világért sem! – mondja a gróf, a tanár előtt belépvén a folyosóra, –
még utóbb szétfut valamennyi.

– De már csak nem csókolunk nekik kezet, méltóságos uram!

– Még azt is, csak tanuljanak valamit, igenis; – mert tetszik tudni,
igenis, kéremássan, – a jó lovat simogatni kell, igenis – hogy az
abrakot megegye, igenis.

A tanár tehát hasztalan beszélt, mert a gróf fölsietett a lépcsőn s a
hálóterem ajtaját nagy vigyázattal benyitotta és a hortyogó fiatalságot
kényelmesen megvizsgálhatta, ott fekszik valamennyi darabszám
huszonnégy, egyetlenegy sem hiányzik, – egyetlenegy sem különb, vagy
alábbvaló mint a másik, javában alszik mind a huszonnégy.

Már a sort végigjárta a legnagyobb csöndességben, hanem midőn
visszajőne, a teremnek kellő közepén álló asztalt nem tudta elkerülni,
egy jókora lökés nélkül, mire a legéberebb gyakornokokból egyik mégis
fölébredt s midőn a grófot meglátta, elordítja magát:

– Jaj, a gróf úr itt van! – mire a népség mozogni kezdett, hanem a gróf
lefogta a fiatal embert a dunna közé, hogy a feje is alig látszott.

– Kérem alázatosan! – esedezék a gróf, – föl ne keljen az ifiur, igenis,
mert meghűtené magát, igenis; – beszéli még odább, szüntelen
gyömöszölvén az ifiurat a dunna alá, – ezerszer engedelmet kérek,
igenis, hogy ilyen korán itt alkalmatlankodom, igenis; mert tetszik
tudni, igenis, az ilyen vén bolond, mint én, igenis, már ilyenkor rég
nem tud aludni, igenis, aztán itt háborgatom az ifiurakat, igenis, még
egyszer engedelmet kérek, igenis.

De hiába védelmezte magát a gróf, mert a sok gyakornok ész nélkül
kapkodta fel a ruhát – és volt annyi sütni valójuk, hogy értették a
dolog velejét, hogy a gróf nem azért kelt föl, mert aludni nem tud,
hanem mivel nem akar és készebb magára ölteni a hibát, hogy az ifju urak
nyújtózkodása megszégyenítőbb legyen.

Elment a gróf ezer engedelemkérés mellett s a huszonnégy fiatal ember
félöltözötten, borzas fejjel állt össze, megosztozván hiven a nagy
szégyenen; végre küldöttséget választottak, mely a grófnál bocsánatot
kérjen, jövendőre becsületszóra igérvén, hogy hasonló panasz nem lesz.

Már most méltóztassék megitélni, melyik volt jobb orvosság: a grófé,
vagy a professzor uré? ki első dühében összekorhelyezte volna az egész
bandát, aztán nehány órára bezáratta volna őket, s végre a huszonnégyből
az első napon megszökik tizenkettő, másnapon pedig ott hagyta volna az
intézetet a másik tizenkettő. (Összesen: huszonnégy.)

Szent lőn a béke, hanem alig egy hónap mulva sűrűn jön a panasz, hogy az
egyik tanár irgalmatlanul bánik a tanitványokkal, kik már megunták a
pokróczkodást és az intézetet odahagyással fenyegették.

A főkormányzó bement a grófhoz, s minthogy a panaszt ez ügyben többször
megtette, mai jelentését azzal végezte, hogy a tanár urat irgalmatlanúl
el kell csapni.

– Hivassa el hozzám ebédre! – mondja gróf.

– Ebédre? – csudálkozik az igazgató.

– Igenis ebédre!

– Talán nem értette méltóságod, mikor mondám, hogy az embert el kell
csapni, mert ez be nem látja, hogy minő goromba fráter, – megmondani
pedig senki sem fogja neki.

– Csak hivassa el ebédre, igenis! – folytatá a gróf, s az igazgató
boszúsan távozott a teremből, hogy a gróf kivánsága szerint
rendelkezzék, s midőn delet harangoztak, a tanár úr már a grófnál volt.

Vigan folyt az ebéd, a tanár úr a grófnak tőszomszédja volt, s
egyszersmind igen élénk párbeszédet folytatának, a gróf úgy alkalmazván
a beszédet, hogy a tanár úrnak ritka tudománya nagyon is kitűnt; mire a
gróf azt mondja a mellette ülő jószágigazgatónak oly hangosan, hogy a
tanár is bizonyosan megértette.

– Denique a professzor úr ritka tudományú ember, igenis, – mint minden
kálomista ember, igenis!

Megint más tárgyra mentek át, s ezuttal a szó az asztalnak a másik
oldaláról jött, hol az egyik vidéki vendég azt vitatá, hogy az ország
nem érti még igazán a «Georgicon» hasznát, s éppen ezért az ilyen ország
nem érdemes rá, – mire azt mondja a gróf.

– Nos, – mit mondana kegyed, ha én lebontatnám?

– Hogy jól tette! – válaszol a kérdett.

– Hát önök, uraim! – mit mondanak? – kérdi a gróf a többit, – kik
azonban felelet nélkül hagyták a kérdést, mintha a gróf nézetéhez
akarnának csatlakozni.

– Senkisem felel? – kérdi ujra a gróf, s éppen a a szomszéd tanárhoz
fordul – nos, ön sem mond semmit?

– De mondok, ha meg nem haragszik a gróf.

– Tehát jól tenném?

– Bolondul tenne, méltóságos uram, – engedelmet kérek! teszi hozzá
később a tanár, gyengítni akarván a hirtelen szót.

– No lássa igazgató úr, igenis, – mondja a gróf a másik szomszédnak, –
hogy a professzor úr mily őszinte és becsületes ember, igenis, mint
minden kálomista ember, igenis.

– Meg tán egy kissé goromba is! – mondja maga a tanár előbbi
hirtelenkedését mentegetve.

– Na, – nevet a gróf, – mint minden kálomista ember, igenis.

Ezen naptól fogva a tanár sokkal vigyázóbb lőn, tanítványaival
kiméletesebben bánt; de azok is meghallván a dolgot, elnézőbbek lőnek
oly ember iránt, kinek jó tulajdonai egy kis gyöngeségnek elnézését
okvetlenül megérdemlik.

Így törte meg egy nagy ember az előfordult nehézségeket, – szíve gyakran
vérzett, a vér nála sebesebben járt, mint másnál; de lánczra verte a
szenvedélyt, s a tréfának könnyű fegyverével győzött önmaga és mások
ellenében, s az intézet üdvös hatása gyökeret vert, s mint a vízcsöpp,
mely a papiron odább ázik, – mentek szét a jó példák, és a somogyi
rengeteg erdők fejsze alatt ritkultak meg, s a makkoltató helyeken
néhány év alatt buzakalász rengett.

Míg a házi dolgok igy folyának, szellemének röptét gátolá az a súly,
mely a kegyvesztésből nehezedik reá.

A nagy világ elmaradt a háztól, csak a legbizalmasabb barátok mertek
egy-egy látogatást koczkáztatni, s így a keszthelyi szellem lefogva volt
a kis városban, melyet a dúsgazdag magyarok helyzetüknél fogva messze
elkerültek.

Egy reggel belépett a cseléd, s egy levelet hozott, mely a tengeri
város, Velenczének postaczimét viselé, s a levélnek czímén fölül a
nádori irodának fölirata látszék.

A gróf izgatott lőn, midőn a levél külsejét megnézé, s midőn a cseléd
kiment, az asztalra helyezé a levelet, melynek tartalmát még gyanítani
sem lehetett.

Néhány óráig tartott e kínos gyötrelem, s még nem bontá fel a levelet,
melynek tartalmából akármit inkább várt, csak jót nem, még pedig annál
inkább, minthogy itt-ott sugdosni kezdték, hogy a lajtai táborban valaki
megismerte, s e vakmerőség okvetlenül szigorú rendszabályokat von maga
után.

Míg így tűnődik, az előteremben szörnyű kemény kopogást hall, milyet még
parasztcsizmával sem igen fogna valaki végbevinni; s minthogy az illető
már vagy öt percz óta szakadatlanul kopog a padlón, a gróf nem birván
különben is izgatottságától szabadulni, kinyitja az ajtót, s egy idegent
lát, ki háttal feléje, rettenetesen vastag csizmatalpakkal járkál föl
alá, s még az ajtónyilás sem veszi ki sodrából, tehát megvárja a gróf,
míg megfordul, – s ime az új vendég nem egyéb, mint Bowring.

– Maga, vagy a lelke? – kérdé felderülten a gróf.

– Hány óra, kedves barátom? – kérdi az angol.

– Most mindjárt tizenkettő lesz.

– Éppen a lelkek órája, kedves grófom, – hanem remélem, ebédet főzetett,
s akkor aztán nemcsak lelkestül, hanem testestül jöttem meg, – miből
csakugyan jó darab maradt meg, – ámbár a magyarországi utak kevés
dicséretére mondva, – kicsinyben mult, hogy ezen tisztes példánya az
angol szívósságnak ketté nem törött.

– Csakhogy szerencsésen ide ért ön – s ha parancsolja rögtön tálaltatok.

– A világért sem – én ma őzpecsenyét akarok enni.

– Úgy késő estig kell várnunk, míg a vadászok lelőnek egyet.

– Azt nem várjuk, mert remélem, hogy egy óra alatt utitársaim hoznak
vagy kettőt.

– Uti társak?

– Csak nem képzeli a gróf, hogy ily hosszú útra magam induljak el?

– S honnét?

– Igen természetes, hogy Bécsből, honnét tizenketted magammal indultam
meg, s én most csak szállásrendezőnek jöttem előre, hogy herczegeimnek
és grófjaimnak alkalmas tanyát rendeljek.

A gróf nem érti a dolgot, s az asztalon még mindig fölbontatlanul a
levél.

– Bowring barátom – mondja a gróf némi komolysággal – meggondolták önök,
mit cselekesznek?

– Ej, ej! gróf úr – tréfál az angol – én azt véltem, hogy sokkal
szivesebben fogadják az olyan vendégeket, kik mint mi, még – őzpecsenyét
is hoznak.

– Jó – én nem bánom, ha önök Keszthelyen meg merik sütni.

– De meg is merjük enni, – nevet az angol.

– Kenyeret persze nem hoztak önök magukkal.

– De azt már csak kapunk itt, remélem? – tréfálkodék Bowring.

– Úgy ebéd előtt nem bontom fel ezt a levelet, – mondja a gróf, inkább
magának mint a vendégnek.

Az angol a levélre nézett, s látva, hogy az Szapáry levele, megfogja a
gróf kezét.

– Nem kétlem, hogy a keszthelyi pinczékből kerül jó bor is.

– Még ez a kulcs megmaradt nálam, mondja a gróf.

– Ne búsuljon, gróf, – a kamarás-kulcs is itt lesz nemsokára.

– Nem hiszem, hogy önök meghozták volna.

– Nem, – hagyja helybe Bowring – majd meghozza a nádor.

– Keszthelyre?

– Hát miért nem olvasta el ön e levelet, melyben Szapáry tudtul adja,
hogy a nádor személyesen akar Keszthelyre jönni, – én
tizenkettedmagammal az előcsapatot képezem.

A gróf karjai reszketének, s a levelet alig birta feltörni, melynek
tartalmát is már nem maga, hanem Bowring olvasta föl, közelébe hajolván,
mintegy maga akarván nagyobb igazságért fölmondani a levélnek szavait.

A gróf oly meghatott volt, hogy még akkor is egy helyben állt, midőn
Bowring szobájába ment. – aztán jóval később egy tok-fiókú asztalból egy
bankjegycsomót markolván ki, elment a «Georgicon» felé, s a hány
gyakornokot talált elő, mindenkinek adott valamit, – s mikor már nem
talált embert, kit megajándékozhatott volna – elment a füvészkertbe, s
azon szobában, hol a fűmagok álltak, egy alapítványlevelet készített,
melynek értelménél fogva negyvenezer pengő forintot ajánl, melynek
kamatján három magyar nemes ifjú neveltessék a katonai intézetekben, – s
midőn ez éppen készen volt, meglátott valakit az ablak alatt elmenni, –
kirohant, egy pár bankjegyet nyomott a markába, – s minthogy a
melegágyak közt is meglátott egy embert, azután már messziről kiabált,
hogy el ne szalaszsza.

Midőn így minden pénzét elosztogatta, befordult a a kastély udvara felé,
s a mint a kertajtónak kilincse után nyulna, egy kis parasztfiú sietve
nyitotta ki az ajtót.

– Ki vagy te, édes fiam? – kérdi a gróf, zsebében kotorászva, hol még
némi aprópénz volt, és keresett egy huszast.

– Én, méltóságos uram, kis majoros vagyok.[6]

(Ennek nem elég egy huszas!) – mondja magában a gróf; aztán pedig
hangosabban kérdi: – És mi vagy a kis majorosok között?

– Botos[7] vagyok, – méltóságos úr.

– Jaj, hát tetőled fél a többi.

– Remegnek, ha látnak! – mosolyog a fiú, megszokván, hogy a gróffal
egész bátorsággal lehet beszélni.

Ennek már nem adhatok három huszasnál kevesebbet! mondja a gróf,
zsebjében markolászván, s a mint kihúzta pénzét, látja, hogy nincsen
több nála huszonöt garasnál, – azt odaadja a fiúnak ezen szóval:

– Ne, édes fiam, itt van huszonöt garas – most nincsen több pénzem,
hanem adósod maradok öt forinttal! Aztán a kastélyba sietett.

*

A politika nehéz tudomány, mégis sokan megtanulták; hátha egyszer azt is
megtanulnák, hogy egy jó szóért az ingünket is odaadjuk.


IX.  (Egyik csomó helyett másik.)

Míg a bécsi vendégek a kastélyban mulattak, Baltaynak kocsija a szent
Ferencz-rendiek zárdája előtt állt meg, s a nagy hintóból először a kis
fiú, utána a tanító, végre Baltay úr mászott ki, az utánuk érkezett
kocsiról András szállt le, megtapogatván mindent, nem törött-e el
valami, a mit az urfinak, meg a szent atyáknak felkötöztek, hogy az
úrfit könyv mellé szoktassák; mert a gyerek otthon nagyon a deákszó után
éhezett, s az öreg úr Keszthelyre szánta.

Baltayt nagyon megviselte az út, de egyszersmind jó barátokat lelvén a
kastélyban, úgy intézkedett, hogy egy álló hétig Keszthelyen marad,
egyszersmind azt is gondolta, hogy majd itt könnyebben megszoktatja a
gyereket, ki már a harmadik napon Keszthelynek minden zegezugát ismerte,
s lejárt a rétre lapdázni a jó pajtások között.

Hamar akadt pajtása a fiúnak, kinek valamennyi diák közől legszebb vörös
nadrágja, és legaranyosabb zöld mentéje volt, melyen annyi volt a
sujtás, mintha egy tál mácsikot döntöttek volna rá, – s így a pajtások
szivesen szegődtek hozzá, kivált mikor a füszeres boltból egy nagy
koszorú fügét hozott ki, s a fiúk között mind elosztogatta.

Repült a lapda, a fiuk nem kimélték egymást, és Imre úrfi vörös nadrágja
a réten elnedvesedett lapdától olyan almafoltokat kapott, hogy akármi
szürkének sincsenek különb foltjai, csakhogy a mi szürke, csak lovon áll
jól, nem mindig kapós a vörös nadrágon.

Na, de ez még hagyján.

A mint a rétnek egyik árkán átjártak a diákok, egy vékony deszka volt
minden átjáró, de annak nem hagyott békét a sok diákgyerek: mert a mint
észrevették, hogy a padló hintálódzik, egyik sem ment át a nélkül, hogy
egy kissé meg ne hintáltassa magát, s a mit egy diák elkezdett, utánna
tette a többi.

Imre úrfi nem nézhette sokáig ezt a mulatságot, hanem addig
nyugtalankodott, míg oda eresztették s a fiú nagy kedvét találá benne,
mikor a deszka fel és alá dobálta.

Néhány kópé már rég mulatta magát azon, hogy a vörös nadrágon milyen
szép almás foltok vannak, hanem ez még nekik nem volt elég, szerették
volna látni, mikor a gyerek alatt a deszka és a vörös nadrág az iszapba
pottyanna, vajjon milyen lenne akkor?

Imre mindig nagyobbat ugrott fölfelé; hanem aztán nagyobbakat is esett
lefelé, mikor a deszka csakugyan ketté durrant, s a gyerek éppen olyan
mélyen sülyedt, hogy csak az nem látszott rajta, a mi vörös.

A sok élhetetlen diák szétfutott, s a réten sarjút teregető emberek
közől csak egynek volt annyi esze, hogy elgondolta, hogy e sok diák
valamitől megijedt, tehát elment az átjáróig, hol Imre az iszapból
kimászni semmikép sem tudott.

A mi emberünk nem volt más, mint Holvagy Pista, ki nem sokat okoskodott,
hanem a partról lenyujtá hosszú sipújjú ingét, miben a megrémült gyermek
egész erővel megkapaszkodott, és nagy nehezen kivált az iszapból azon
veszteséggel, hogy egy pár sarkantyús csizmája benragadt a sárban.

Pista ölbe vette a gyereket, s a legközelebbi utczán a városba menvén,
saját házukhoz bevitte.

Midőn a gyermek a rémülettől lassankint észre tért, arra kérte Pistát,
hogy csak András bácsiért küldjön el; mert tudta a gyerek, hogy az ugyan
a legjobban megszidja, de legkönnyebben is segél rajta.

Pista maga ment el a kastélyba, hol Andrást a kapuban pipázgatni lelte,
s midőn félrehíva tudtára adá, miért jött, elhagyta alunni a pipáját,
zsebébe dugta és kettős lépésben ment el Pistáékig.

Midőn a vörös nadrágot meglátta, a mint a napon szárogatták, András nem
tudta nevetés nélkül megállni, hanem bemenet mégis fölkapta előbbeni
formáját, s ezt mondá:

– Máskor legalább vesse le az úrfi a vörös nadrágot, ha a pocsétában
akar mászkálni, mert lássa az ilyen vörös posztó drága, s egy vak koldus
eléldegélne esztendeig az árán.

A gyermeknek két öreg könycsepp folyt le két orczáján, mert érezte, hogy
Andrásnak ugyan igaza van, s midőn András kezét elkaphatta, égő arczához
érinté, mire aztán András is elhallgatott a korholással; hanem hagyta a
gyereket, kit inkább az ijedtség fogott el, mint egyéb baj; azért
hagyták nyugodni, s minthogy Pistának felesége meg az öreg asszony úgyis
az ágy szélét ülték, Pista azt mondja Andrásnak:

– Kedves jó barátom, – kerüljön ide előre, – gyújtsunk pipára, – mondja
még odább, – aztán egy pohár bor is kerül; elbeszélgethetünk, míg a
gyerek nyugszik.

– Köszönöm az emberséget, – viszonzá András a szivességet, az asztalhoz
menvén – volt ma már részem benne, akár megfürödhettem volna.

– Csak jó ember ez a mi grófunk – mondja Pista – ez aztán az ember, meg
az az enyingi herczeg.

– Jó barátom, talán járt azon a mi vidékünkön?

– Enyingre való vagyok, hát hogy ne jártam volna arra?

– Úgy az én uramat is ösmeri talán, az öreg Baltayt?

– Ösmerem hát, biz ösmerem ám, – még az öcscsét is ösmertem, az isten
adjon neki nyugodalmat a másvilágon, biz az szegény tovább is élhetett
volna.

– Hát hallotta, barátom, miképpen halt meg?

– Nem hallottam, hanem láttam, hisz ott voltam, mikor halva feküdt a
gyöpön.

– Ejnye, édes jó barátom, de jó, hogy találkoztunk, ugyan mondja meg hát
nekem, melyik állt hozzá közelebb, az a gróf Dunay, vagy a másik?

– Egyik sem volt közelebb, mint a másik, bátyám, – beszéli Pista; – mert
ott a hely ki volt mérve.

– Ugyan már most mit gondol, kedves jó barátom, melyik lőtte agyon?

– Azt gondolom, bátyám – hogy egyik sem.

– Hej öcsém!… mondja András fölegyenesedve… de szeretném, ha én
gondolhatnám ezt, aztán másnak nem volna oly nehéz hinni, mint nekem.

– Nagyon akarja tudni, bátyám?

– Öcsém, ha te azt tudnád, a mit én tudok!

– Még sem lenne az annyi, édes bátyám, mintha maga azt tudná, a mit én
tudok.

– Ugyan mivel oldozhatnám meg a nyelvedet öcsém?

– Pápista ember kend, bátyám?

– Az vagyok, öcsém!

– No hát mit csinálna kend, ha valaki a haló ágyán pap helyett meggyónna
valamit, s mikor már aztán meggyónna egy nagy vétket, még sem halna meg
az az ember.

– Furcsa dolog, öcsém, azt tartom, ha a pap megállja szó nélkül, én sem
adnám a dolgot odább.

– No hát én sem adom odább, bátyám.

– De tudod, ki ölte meg?

– A mint az isten fejünk fölött van, és az isten napja besüt ránk az
ablakon, úgy tudom, ki ölte meg és egykor a bizonyítványt is kezükbe
adom.

– Hát mikor lakol meg az igazi bűnös?

– Ne avatkozzunk az úristen dolgába, bátyám, azt tartom, keményebben
lakolt, mint az én eszem gondolja.

– Öcsém… én magyar ember vagyok…

– Meg én is… mondja fölkelve Pista a padról, honnét az öreget idáig csak
ülve hallgatta.

– Annál jobb, kedves öcsém – azért csak annyit mondok – akár meghaljak
annyi titokkal is, mennyit most mondtál nekem; de ha csak annyit
mondhatnál az én uramnak, hogy nem Dunay lőtte meg az ifjú urat, hanem
hogy földerül egykor általad a titok… megáld érte a magyarok istene… ne
kérdezd… én tudom, hogy miért.

– Bátran megmondhatom, bátyám, – de most többet fogóval sem húznak ki
belőlem.

– Eddig van?

– Nincsen több! hagyá helybe Pista, s Andrást haza ereszté, megigérvén,
hogy a fiúnak reggelig is jól gondját viseli, reggel pedig úgy is haza
mehet, csak ruhákat küldjenek utána.

András kétszer is a pipa után nyúlt, hogy a félbehagyott dohányt majd
kiszívja, de annyira megszállta fejét a gond a hallottak után, hogy mire
kivette a tűzszerszámot, elfeledkezvén a pipáról, megint visszatette.

András mindenféleképen hányta-vetette, hogy az öreg úrnak így meg úgy
mondja meg, de csak nem esett ki egy is úgy, a hogy ő szerette volna;
azért abbahagyta a fejtörést; hanem neki vágott a kastélynak, abban
pedig egyenesen a nagyságos úr szobájának tartott.

Röviden elmondta a történetet a gyerekkel, de csak olyanformán, hogy ne
a gyereket sajnálja beszéd közben, hanem a szép vörös nadrágot.

– Bizony, kár azért a gyönyörű vörös posztóért.

Üsse meg a kő a kend drága posztóját, mintha még nem kerülne egy nadrág
ára, – hanem fogjon kend Baltayt, ha ezt a kölyket is elemésztik.

– Ejnye, de hamar meglódul a nagyságos úr, – csak nem halódik mindjárt,
ha egy kis diákkópéságba esik.

– Nojsz, a másiknál is mindjárt ott kezdték, hogy meghalt.

– Jó, hogy eléhozta a nagyságos úr.

– Talán jó kedve van kendnek András, hogy ott tapogatja kend, a hol
legjobban fáj?

– Ne busuljon a nagyságos úr, – előre is mondom, nem tudja, mit akarok
mondani.

– Hallott kend valamit? – kérdi Baltay megszelidülve, egyszersmind
helyet foglalva egy nagy székben.

– Nagyságos uram!… megmondtam régen, hogy nem nyugszom addig, míg az
ifjú grófot tisztára nem mosom nagyságos uram előtt.

– Jól van, András, jó, – kend igen jó ember, – ha kenden állna, még a
feketét is fehérre mosná.

– Ha lehet, megcselekszem, nagyságos uram, – hanem ezt a munkát magamra
vállaltam, remélem, meg is lesz!

– Nagy fába akarja kend belevágni a fejszét.

– Már fogom a nyelét, bizonykodék András olyan hangon, melyre a
nagyságos úr érdemesnek tartotta fölnézni, András pedig bizton tudta,
hogy a nagyságos úr nagyobb figyelemre méltatta, tehát a rövides
beszédet nem folytatá, míg meg nem kérdezték.

Ennyi fogást okvetlenül meg lehet engedni az olyan embernek is, mint
András, ki maga a megtestesült hűség és megcsontosult becsületesség;
hanem neki is jól esik, ha egy pillanatban egy ártatlan fogást használ
arra, hogy ura több figyelmet adjon neki, mint a mennyit egy cselédnek
odavetni szoktak.

– Nem bánom András – szólal meg Baltay, – hogy kend így utána lát ennek
a szomorú dolognak; de lássa kend, a hol eddig nem tapogatott ki senki
semmit, ezután hasztalan keresgél kend ott már.

– Nagyságos uram, nem is utczaszélen járok ám utána, hanem azt mondom,
hogy nyomon vagyok.

– Vak nyom lesz az! – tamáskodék Baltay mintegy ingerkedve Andrással.

– No hát… Isten úgyse nem Dunay lőtte meg az úrfit.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

De már ezt olyan kemény hangon mondá András, hogy Baltay nem tudta ülve
megállni, hanem kikelt a székből, s Andrástól a folytatását kérte.

András híven elbeszélte, a mit hallott, az elbeszélés után pedig
Pistáért küldött el – Baltay pedig némán lépegetett végig a nagy
szobában, ki-kitekintgetvén az utczára, ha már jön-e az ember?

András gyertyákat gyújtott, hogy a setétséget kiszorítsa a szobából, s
midőn a meggyújtott gyertyákat az asztalra tette, Bowring úr kopogott be
az ajtón.

– Éppen jókor, mondja Baltay! s elmondá néki az előbbeni jelenetet, s az
angol szivesen maradt, hogy a beszélgetésnek tanuja lehessen.

Pista megérkezett.

Az angol rögtön fölismerte Pistát, hanem úgy állt a kandalló mellett,
hogy az rá ne ismerhessen és hagyta beszélgetni őket minden közbeszólás
nélkül.

– Fiam – mondja Baltay, – én szivesen hinném, a mit mondasz.

– Én pedig nem erőltetem nagyságos urat.

– Be tudnád ezt bizonyítani?

– Mikor itt lesz ideje, nagyságos uram!

– Láttad azt is, mikor meglőtték!

– Azt nem láttam, uram – pedig közel voltam.

– Közel voltál?… kérdi Baltay gyanakodva.

– Én is ott voltam akkor! – szólt közbe Bowring – s ez a fiú velem volt!
– teszi hozzá Bowring, hogy az öreg úrat útbaigazítja.

– Ám védjétek, édes fiam, az élőt, – mondja Baltay indulat nélkül, – én
– őt soha sem vádolom.

– Nagyságos uram!… szól Pista,… nagy magyarnak tartják a nagyságos urat,
legyen biró nagyságos uram maga, – nálam van papiroson a dolog – én nem
értek sokat az ilyen dologhoz, – egy szóra odaadom a kész igazságot, –
hanem ha az én két orczámat szégyen éri azért, hogy elvádoltam valakit,
kérem átossággal, – megérdemlem-e én?

– Megállj, fiam! inkább halj meg, – mondja Baltay.

– Ilyenformán gondoltam én is legjobbnak, okoskodik Pista, – de tán
megérjük az időt, hogy a napja megkerül a szónak, – addig is isten
velünk.

András Pistát kisérte ki; Baltay pedig Bowringgal fogott kezet, s a
nyakas magyarnak nagyon jól esett, mikor az az angol keményen megszorítá
kezét.


X.  (Békeremények.)

Midőn maga maradt az öreg, végig gondolá mindazt, mi öcscsének halála
óta történt. – Etelkének férjhezmenetelét, Imrének fölfogadását, és
Galiba Pál tabuláris prokurátor úrnak tett igéretét. E három tárgy untig
elegendő volt arra, a mit épen most csinál, hogy saját fejét vakarja;
mert ezt már csakugyan nem lehetett volna Andrásra bízni, ki a dolgot
hihetőleg sokkal gorombábban vitte volna véghez.

Mentséget ugyan talált, mert Imréből embert fog nevelni, – s a
Baltay-családnak legalább is leszen annyi jó tulajdonsága, mint egy
divatlapi novellának, hogy folytatása következik, hát ezt nem bánta meg;
de hogy gyanút gerjesztett magában Dunay iránt, s ime az elhamarkodásnak
bizonyul; ez olyan öreg hiba, a miért más embernek aligha engedné el a
rovást.

Sok volt egyszerre a tünődés, elő kelle hát venni azt a jó házi
orvosságot, az alvást; és hogy még magyarabban essék ki az egész dolog,
– azt gondolja, jobb lesz erről máskor gondolkodni.

Andrást rég várja már, hogy leszedjen róla egyetmást, de az még valahol
lenn van, azt véli Baltay, esze ágában sincs, hogy a gazda már
lefeküdjék; tehát maga teszi meg a kemény szolgálatot, s leveti a
mentét, mi annyiból nagyon egészségére vált, hogy míg kihuzakodott
belőle, vagy hármat roppant a háta, s alig tette le fejét, rögtön el is
aludt.

András azonban nem ólálkodott a cselédek között, hanem először is gróf
Dunay inasához ment, kit épen a kapu alatt fogott el, s azt kérdi tőle:

– Öcsém! ki van otthon?

– No hát lódulj föl, öcsém, aztán mondd meg, az öreg András esedezik
alázatosan, ha egy pár szóra meghallgatni kegyeskednének… eredj… fuss.

András végignézett magán, hogy nem marad-e valami igazítni való? s mikor
minden rendén volt, szép kényelmesen fölsétált a lépcsőkön, az alatt
pedig a másik cseléd megvitte a hírt, és izenetet is hozott, még pedig
olyant, hogy «tessék besétálni!»

A mint a belső szobákba ért, a grófnő kis lányát tartá ölben, egy kis
beszélni kezdő lányt; az öreg nagyságos asszony pedig át meg átsétálta a
szobát, s András mindjárt az ajtóküszöbnél hozzáfért a kézcsókoláshoz,
mit el is végzett egész emberséggel, nem állhatván meg szó nélkül is:

– Jaj, be régen volt szerencsém a nagyságos asszonyság ezen kegyelméhez!
– mondja András, ki különben nagyon hamar megalkudott volna az
asszonyfélén, s ha százát öt garasával kérték volna, nem veszett volna
össze négy garasért, hanem azért vajmi jól esett neki, hogyha ő
nagyságának kezet csókolhatott, mert mióta az édesanyja tejéről
lemaradt, nem igen vesztegette a csókot; hanem ez a kis munka nem esett
terhére a vén embernek, azért jövet-menet, egyaránt véghez vitte,
bármennyit szabódott is a nagyságos asszony.

– De ritka vendég, András! – szól kedélyesen a grófnő.

– Lánczon vagyok ám én otthon, – ma sem tudom, hogy hogyan szabadultam
le. – Beszéli András, az ifjú grófnőnek is kezet csókolván, mi alatt a
kis lány bajuszába kapott, s a kis kövér ujjak közől egyenkint kelle
kiszedni a deres szálakat, melyeket András csak saját öt ujjával szokott
összefésülni.

– Nem szabad, kis baba, – mondja az anya, – az öreg Andrást így
megkínozni.

– Dejsz engem meg nem ríkat egy könnyen, tréfálódzék András, hagyván
magát mint valami kezes állat; a kis lány össze-vissza tépte volna
Andrást, ha a grófné ki nem szabadítja.

– Lássa András, – mondja a grófné, már milyen nagy lányom van, ma holnap
férjhez kell adni, úgy-e milyen nagy gond?

– Soha se búsuljon azon méltóságos grófné, megjön az, kit az Isten neki
rendelt.

– Ki tudja, megérem-e én azt? – mondja a grófnő.

– De még én is meg akarom érni, méltóságos asszonyom!… szólal fel András
neki tüzesedve.

– Messze van az még András! – véli a grófnő.

– Elérek én még az eszemmel odáig méltóságos asszonyom, – vitázott
András… Aztán van itt egy olyan csomó, megtisztelem átossággal, hogy így
cselédészszel bele merek szólni, azt pedig el kell ám oldozni, pedig
nekem is lesz azzal dolgom. Végzi be András olyan sajátszerű
meggyőződéssel, melyre ellentmondani fölösleges munka volna, mert az idő
fogja bebizonyítani.

Az öreg asszonyság föl s alá járt, s minthogy Andrást rég ismerte, hisz
valaha, midőn megboldogult férje meghozta, még a hintólépcsőt is András
eresztette le neki – valamint azt is tudta, hogy az öreg úrnak
leghűségesebb embere, ki mindemellett az igazságot is szolgálja, – tehát
azívesen eltűrte, hogy az öreg bellebb menjen a szóval, mint azt
bárkinek különben engedhette volna.

Az öreg asszony sokáig szótalan maradt, míg leánya Andrással
beszélgetett, utóbb a dajka eltávozván a kis gyermekkel, az öreg asszony
András felé fordult.

– András… nem panaszolom föl a jó istennek, hogy annyi gondot felejtett
rajtam, – mert legalább nem értem rá a széken vesztegelni, hol néha
jobban megöregszik az ember, mintha mindig gyalogol, hanem ez a harag
emészt, – s látom, hogy vőm többet gondol szerencsétlen öcsém halálára,
mint kellene, és nyugalmat nem talál…

András szólni akart, de az öreg asszonyság ritkán talált alkalmat
bizalmas emberrel beszélni a dolog felől s most egy hosszában akarta
elmondani egész mondókáját.

– Ne feledje szavát, András – folytatja az úrhölgy… öcsém meghalt, –
nekem is öcsém volt, – megsirattam; de vőmet fiamként szeretem, s én nem
bánom, pöröljön az öreg, – ám vigye a Baltay-részt, melynek hiányát
keservesen megérezzük, – de a gyanút engedje el, – ezt jogom van kérni.

– Elengedi! nagyságos asszonyom.

Az asszony megállt, nem várta e szót, mely András szájában nem lehet
hazugság. Annyit küzködött magában, hogy Baltayval még e dolog miatt
egyszer szemközt áll, – s most, midőn a feleletet hallja, nem meri
elhinni.

– Mit mondott András? – kérdi az asszony.

– Többé nem gyanakszik.

– András, mindenre kérem, ezt az öreg úrtól hallotta?

– Éppen egy órával előbb, nagyságos asszonyom, – többé nem
gyanakodhatik, még ha tán akarna is! – Bizonyítgatja András, észre sem
véve a hangos szóváltásban, hogy a gróf háta mögött áll, s az egész
beszédfonalat érti.

– Úgy tudva van már, ki ölte meg.

– Egyetlen egy ember tudja, méltóságos gróf, – mondja tovább András, –
elbeszélvén a délután történt dolgokat, – s az egész család meghatottan
hallgatá a dolgot.

– Becsületes ember! – kiált fel a gróf, Pistára gondolva, egyszersmind
folytatja: – Mit gondol András, honnét jövök én most?

– Nem tudom eltalálni, méltóságos uram, – csak azt láttam
alkonyattájban, hogy lóháton tetszett kimenni a kapun.

– Éppen e becsületes ember hajlékából jövök, hová valóban furcsán
vezetett a sors.

– Látta a gróf úr a gyereket? – kérdi András részvéttel.

– Mondom, onnét jövök, mert a mint a ház előtt elmentem, egy vörös
nadrágot látok a ruhaszárogatón lógni, tehát oda lovaglék, hogy
megtudjam a vörös nadrág történetét, minthogy ily ünnepnapon kell
szárogatni s ime, kijön egy fiatal szép menyecske, elmondja a fiúnak
kalandját, s én rögtön leszálltam a lóról, bementem s ekkorig a fiúnál
maradtam, most pedig visszajövet a gazdát rendelém ide, hogy némi kis
füvet küldjek a fiúnak, hogy izzadásba jöjjön.

Belép egy cseléd, s jelenti, hogy egy ember a füvekre várakozik.

– Bossásd be! – parancsolá a gróf, – s a megnyilt ajtón Pista köszöntött
be, némi katonai egyenességgel állván meg nem messze az ajtótól.

– Barátom, – szólal meg a gróf, – jöjjön, hadd szorítom meg a kezét! – s
utána nyulván a kéznek, mely ugyan engedelmesen adá magát oda, hanem
Pista megelégedett az odaengedéssel, s a szives kézszorítást viszonozni
sehogyan sem merte, csak hagyta, s a gróf kezében kiegyenesedve feküdt a
kéz, de a gróf nem elégelte meg, s így szólt:

– Bátran szorítsa meg, jó barátom, – méltó rá az a kéz, mely rólam oly
irtóztató gyanut vett le.

– Sajnálom, méltóságos uram, hogy többet nem tehettem.

– Csak azt mondja meg, barátom, él-e még az az ember?

– Nagyon hiszem, hogy él; de ez az élet nagy teher lesz neki.

– Bocsásson meg neki az isten, én is megbocsátok! – mondja rá Dunay.

– Ennek hasznát veszi méltóságos uram, – jegyzi meg Pista, – engem akart
meglőni a boldogtalan, s az ifjú nagyságos urat találta, hanem megkérem
a méltóságos grófnét, hogy az is bocsásson meg neki…

– Szivemből megbocsátok! – mondja jósággal az ifjú nő.

– Még nem tudja, méltóságos asszonyom, miért bocsásson meg neki.

– Tehát ellenem mást is vétett volna?

– Nagyot, méltóságos asszonyom, – mondja Pista, közelebb lépve, – talán
majd jobban eszébe jut méltóságos asszonyom, ha megismer engem is
közelebbről; mert egyszer látott ám engem közelebbről, még pedig azon
napon, mikor az ifjú úr testét hazavitték.

Mig az ifjú grófné emlékezni akart, az öreg asszonyság már kitalálta,
hogy a kis szalagos szarvast Pista hozta haza.

– Szegény kis szarvasom! – sóhajt fel a grófné.

– Én vittem haza szegény párát, – mondja Pista.

– Most emlékszem rá!

– Aztán nem kérdi méltóságos asszonyom, hogy azt a jámbor állatot ki
emésztette el?

– Talán ugyanaz az ember?

– Éppen az, – mondja Pista, – azért ha meg akar neki bocsátani,
méltóságos asszonyom, – elhigyje, jót tesz a boldogtalannal.

– Látni fogja őt?

– Azt remélem, méltóságos asszonyom, s ha már egyszer meggyónta vétkét,
– hiszem, hogy meg is bánta, mert maradt ideje rá.

– Jó barátom, – szól közbe a gróf is, – én nem keresem őt.

– Keresem én, gróf úr, mindenfelé tudakolom s én rá fogok találni, –
mert akarom tudni, hogy jobb emberré vált-e?

Meghatottan álltak egymás körül, a dajka azonban megint bejött, s a kis
gyermek nem akarván a dajka ölébe ülni, minthogy már járni tudott, némi
kis körültekintés után Andráshoz ment, ki némileg a körön kívül állt, s
az egész beszélgetésnek inkább tanuja volt.

András fölvette a gyermeket és merőn a szemébe nézett, mit a gyermek
nevetve viszonzott és hangosan kaczagott.

A beszélgetők közül az öreg asszony vette észre, s Andráshoz közeledve
mondja:

– Lássa, András, ez a gyermek nem érte még meg, hogy a Baltayak közt
békesség volna!

– Nagyságos asszonyom, még ez a gyermek megéri.

– Gondolja, András?

– Egyebet is gondoltam, nagyságos asszonyom, – talán a mit mi véghez nem
tudunk vinni, véghez viszi ez a gyermek?

– Akkor nyugodtan halok meg.

– Akkor kár volna mindjárt meghalni!

– És miért?

– Majd akkor megmondom, nagyságos asszonyom, ha az isten addig éltet.

András aztán jó éjszakát kivánt, s míg Pista a füveket szedte össze, az
öreg megnézte, hogy ura mit csinál?

Aludt már Baltay, mire András előbbi gondolatát fonogatván, mit egykor
megtörténendőnek hitt, azt mondá – alugyunk, de meg ne haljunk addig.


XI.  (A nádor Keszthelyen.)

Anno ezernyolczszázegyben a magyar földes úr széles uradalmában csak kis
király volt, egyéb semmi.

Hej de sok ember szeretné ezt a századot előlről kezdeni.

Midőn Festetics a legelső hírt vette a nádor eljöveteléről, láttuk, hogy
egy maroknyi bankót osztogatott el, s végre a kis majorosnak még adósa
is maradt öt forinttal, – most pedig, mikor már eljövetelének napjáról
is tudósítva lőn, minden fiókból kiürítette a pénzt, csakhogy meglegyen
mind az a becsület, mi egy magyar nemesnek házától kitelik; tehát nem
kiméltek semmit.

Megnyergelték a Balatont, és századok emlékezete óta most ment a legelső
nagy hajó a lomha vizre, mely három vármegyének földjét fekszi el, alig
adván egyebet egy kevés fogasnál, mit gyakran életveszedelemmel fognak
meg, s néha napján oly temérdek gardát,[8] hogy a halász sem eladni, sem
megenni nem birja mind, tehát mégis koldus marad a nagy szerencse
mellett.

Még tizenöt esztendővel ezelőtt magam is láttam erős bordáit annak a
nagy hajónak, melyet a gróf temérdek költséggel építtetett föl, s ezen
hordozá meg a nádori vendéget a zajos hullámu vizen egész azon pontig,
hol a badacsonyi nyugoti oldalból kiválnak azok a hegyek, melyeknek
romfészkeiben a multak emléke tanyázik.

A Bakonynak legizmosabb fáit döntögeték el, hogy a hajótest
megalakuljon; Bécsből az első kárpitost hozták le, hogy fölrakja a hajó
belsejére mind azt, mit bársonyból, selyemből szépet kigondoltak, az
aranyat pedig se hosszában, se vastagában ne kimélje, legalább legyen
olyan, hogy midőn elkészíti, maga bámulja meg legjobban, s ne higyje el,
hogy ezt ő maga csinálta.

A gyönyörű hatos fogatot messze földön szedték össze, – a hintót a
birodalmi fővárosból hozták, s a kocsi főfelügyelő mindig keztyűt
húzott, mikor a kocsihoz nyult, olyan fényes volt, s midőn minden készen
volt, hogy a nagy vendéget elfogadják, remegve várták a közeledő napot.

Végre Szapáry levele megérkezett; a nap, az óra meg lőn határozva, de
egyszersmind az is, hogy a főherczeg nádor a környékben levő elbocsátott
és rokkant katonákat látni akarja, e czélból tehát a megyei alispán
rögtön rendelkezett, hogy minden ilyen ember a megye költségén jelenjék
meg, és hacsak nem fél holt, el ne maradjon.

A gróf gondoskodék, hogy ezek is mindennel elláttassanak, azért a
városnak minden bejárásánál őrök álltak, hogy őket útba igazítsák.

A megérkezés előtti napon néhány száz ember vergődött össze és a
városnak sajátszerű látványul szolgáltak, levén egyik béna, a másik
sánta, a harmadik megint másféle, a mint a kard, puska, vagy ágyú vétett
neki, mert akkor az ép ember katona maradt halálos holtig, és csak a
hibásat eresztették haza.

Már alkonyat volt, midőn a kocsik egyikéről egy falábas ember szállt le,
s egy közönséges furkós bot segítségével élvén, a kapott utasítás nyomán
ment el a kirendelt szállásra egy vezetővel, minthogy Keszthelyen, mint
mondja, sohasem volt életében, következésképen nem tudja, melyik utcza
merre van és hihetőleg nem ösmer egy lelket sem.

Az ilyent gyakran gondolja az ember, aztán mégis csak talál egy
ösmerőst, néha éppen olyant, a kit nem is akar talán megismerni; de
kénytelen vele.

Még nem rég nyugodott le a nap, az alkonynak maradt annyi világa, hogy a
falábas embert megismerhessük, ki nem egyéb, mind Meddig Józsi, kinek az
orvosságivás egyik lábába került, s most már éli az obsitos mesterséget,
s majd holmi apró munkáért kenyeret vetnek neki, majd egy kis
hazugsággal néhány garast szerez.

Valóban kínos élet, kivált olyan embernek, mint ő, ki annyi embert vert
a pad alá, s most már minden poczkot kénytelen elnyelni és egy messzely
borért fél napig elhazudozni valamely kurta csárdazugban.

Hadd menjen szállására, holnap találkozunk vele ugyis; ennyiből pedig
elgondolhatjuk, hogy nagyon kevés ember van, a ki cserélni kivánna vele,
– egyszersmind tanulja meg minden panaszkodó ember, hogy sorsát és annak
terhét mindig mérje más bajához, s akkor felével legalább is
megkönnyebbül; aztán nemcsak annyi a baj néha, hogy a pohár csordultig
telik már; hanem még melléje is folyhat.

Megelevenedett a kis város, néhány vármegyének minden dúsgazdagja
odatódult vendégnek, s a ki valaha látott egy főispáni beiktatást,
könnyen elképzelheti, mennyi aranyos mentét lehetne összeszedni
Keszthelyen, ha az ünnepély után egy rakásba tennék.

A leirásból sokat meggazdálkodunk és csak a legérdekesebbet említjük
meg, majdnem azon száraz szavakkal, minőt kútforrásunk nyomán
mondhatunk, azt tudniillik, hogy a főherczeg ezen kellemes meglepetések
emlékét öregbíteni akarván, az egész társasággal megnézé előbb a
gazdasági intézetnek minden hozzátartozandóságát, kiment a legközelebbi
szántóföldek egyikére, hol aztán saját kezeivel igazgatott egy ekét,
melynek nemzeti szinre festett szerkezete a keszthelyi könyvtárban mai
napig is megvan.

Szóról-szóra megtörtént dolgot mondunk, szavainkért levéltári oklevéllel
állhatunk jót, tehát nem erőlködünk a kiszinezéssel, menjünk ki a
szántóföldre, – s ha valaki olyan is eltévedne, ki a csiszolt padlón
kívül egyébre nem lép, ne irtózzék meg a gyöptől, hisz a legnemesebb
vérnek első csöppje azért nemesedett meg, hogy a földön patakzott el, s
ha már tartózkodik valaki a földre lépni, vessen legalább magára
keresztet, hátha valamely ősapjának elporlott csontjára lépne.

Megmondom utóbb, hogy nem a czímeket akarom fölmérni, hanem midőn a
magyar nemzet nádort választott magának, kit jobban meg nem
tisztelhettek, mint hogy nagyobb úrnak ösmerik el önmaguknál, szivesen
elösmerem, hogy magas hely, hová őt emelték.

S im leszáll az ünnepelt helyéről, megfogja az ekét, hová idáig csak
jobbágy tette a kezét, – egy ország boldogsága nyugszik kezében, s
hantot fordít vele, míg az egyik zászlós, Szapáry József az ostort
tartja, Festetics gróf pedig maga a két ökröt vezeti. – Hasztalan
tagadnám, nem birom hidegen nézni, pedig csak lelki szemeim érnek el
idáig, – s ha ezt közönyösen nem birom nézni, ne engem okozzatok, – hisz
én csak büszke vagyok arra, hogy ti voltatok a hatalmas magyarok, s ezt
az embert nádornak ti választottátok.

[Illustration: Megfogja az ekét, hová idáig csak jobbágy tette a kezét.]

Korrajzot irtam; költeményt irhatok, ha tudok; de némely megtörtént
dolgot eltagadni vagy hazudni, az előttem ez esetben mindegy.

A szokatlan látvány megható volt – nehány ezer jobbágy levett kalappal
nézte a kenyérkereső szerszámot olyan kézben, melynek tulajdonosáról
boldog együgyűségében talán azt hitte, kenyér helyett mindig kalácscsal
él.

Higyjék meg, tisztelt olvasóim, nagyon szép erkölcs, midőn a férfi
nyugalommal hal meg, vagy a szenvedések alatt panasztalan áll meg; de
mikor annyi ember zokogás nélkül könyezik, midőn sem rémület, sem
félelem nem csikarja ki a könyűt, és mégis egy szempillantás alatt annyi
nedves szemet látunk, ne tagadjuk meg ezt a kis igazságot, – nagyon
szánandó volna máskép tenni, mint annyi ezer, – s ha ott vagyunk,
egyúttal bizonyosan magunk is csak könyezgettünk volna.

Büszke népe a tündérpalotáknak! Im Szapáry az ostort viszi, Festetics
két ökröt vezet, – állj melléje, mérd össze vele magadat, vajjon a két
ember náladnál mennyivel lesz kisebb?

De miért e feleselés, az ég is megkönyezé e jelenetet, s néhány gyér
esőcsöpp húll alá, s a nádor fehér köpönyegben lépdel azon a barázdán,
melyet az eke keze alatt hasított föl, míg a barázdán végig ér, a
«Georgicon» növendékei zengenek egy hatalmas kart, mely a szép ünnepélyt
még buzgóbbá tette.

Visszafordult a menet, – a nép mohón vitt emléket az új barázdából, s a
lelkes gróf jutalmazottnak látta magát, egyszersmind az ekét ereklyekép
a muzeumába helyezte.

Következett a szemle a rokkantak fölött, hanem mielőtt a nádor odaérne,
mi tartsuk meg először is a szemlét.

Katonai rendezésről ugyan nem volt szó; hanem az egykor megszokott
ösztön mégis rendbe sorakoztatá őket, s minthogy Holvagy Pista csak úgy
kiállt, mint a többi, megint hamar megismerte a falábasok között Meddig
Józsit, az meg viszont Pistát.

Mindenik tudta, hol a helye s ha a csatákban szomszédok valának, igen
természetes, hogy most is egymás mellé állnak.

– Visszaeresztettek a más világról, Pista, – kérdi megdöbbenve a
szabados.

– Elevenen, pajtás, – mondja Pista, – hanem látom, a te egyik lábadat
mégis ott csipte a pokol ajtaja.

– Azt tartom, egy is elég oda.

– Hát a másik lábad nem kivánkozik a pajtása mellé?

– Pista – mondja a hidvégi végig borsózva azon gondolatnál, hogy Pista
azt is tudja, a miért az ő nevét a pokolban már az ajtóra irták, – ez az
én falábam a te öcséd ám, úgy nézd.

– Nem értem!

– Pedig érthetnéd; mert alólad vettem el; – okoskodik paraszt módra a
sánta, – hogy ha meg nem iszom az orvosságodat, mai napon jóformán te
sétálnál rajta.

– Nem nekem szánta az úristen, kedves pajtásom, azért csak viseld
békével, talán jobb útra visz, mint az a másik, mi az édes apád után
maradt rád; csakhogy aztán az ép lábad félre ne terelje ezt is.

– Pista! – mondja megint a szabados, – azt tudod, hogy egy haláltól nem
félek, mikor már melletted egypár százszor láttam a nélkül, hogy
kellettem volna neki; de ha már annyiszor itt feledte rongyos testemet a
földön, öcsém Pista, hagyj nekem annyi időt, hogy szakadozott lelkemet
annyira összefoltozhassam, hogy a más világra valamikép egy darabban
vihessem el.

– Miattam meg nem halsz, – mondja Pista, – élj a meddig tudsz, miattam
nem jöttél a világra, miattam ne is halj meg.

– Elhiszem, te mondád! – nyugvék meg a szabados – hanem egyet kérek.

– Ha elbirom, kettőt is megteszek.

– A Bakonyban van egy csárda a keresztútnál, oda húzódtam el az emberek
elől, oda csak az szorul be, kit a zivatar elfog, s kit az éjjeli
villágosság is elhagy; ha véletlenül elhalnék, legalább temess el: talán
most már megérdemlem!

Annyi bűnbánat volt a nyers szabadosnak e néhány szavában, hogy a másik
önkéntelenül keze után kapott, s úgy megszorítá, hogy amaz alig bírta
már elállni.

A szabadosnak jól esett ez a kézszorítás, maga sem tudta, mi ebben az, a
mi jó; de elég annyi, hogy fölzaklatott lelke elcsöndesedett, s mire jel
adaték a rendbeállásra, falábát a másik mellé helyeztette, mintha tudja
mikor, azt is rászoktatták volna.

Végig ment a soron a nádor, s majdnem minden másodiknak irományát végig
nézte, s így került a sor Pistára, kitől a furcsa oklevelet éppen most
veszi át a nádor.

– Halotti bizonyítvány! – mondja magában a nádor, s nagy meglepetéssel
kérdi: – mikor kapta kend?

Pista szóról-szóra megmondá az évnek, hónapnak és napnak számát.

– De hol kapta kend ezt?

– A nagy kórházban Pécsett.

– Voltak kendnek sebei?

– Nagyok, fönséges uram, – az orvos urak kétségbe is estek miattuk, sőt
már temetni is vittek.

– És…?

– Biz én lemásztam, fönséges uram, hanem mikor fölgyógyultam, megint
berukkoltam.

– Most már értem! – mondja aztán utána a nádor, – rögtön följegyeztetvén
a nevét Szapáryval, egyszersmind a főorvost is, ki a halotti
bizonyítványt kiadta, s midőn a jegyzék készen volt, a főherczeg magához
vette.

– Semmi kétség – gondolá a nádor – ez ember egyike azoknak, kik a
kórházi lelkiismeretlenség daczára életben maradtak, s minthogy életben
maradt az ágyúknak és orvosoknak daczára, illő, hogy jutalmat vegyen.

A szemle végét érte, s a nagy vendég részt vőn egy megvendégelésben,
melyben a vidéknek szine-java is részesült, s emlékeül e napoknak, a
jelenlevők beírák nevüket a vendégkönyvbe, mely máig a könyvtár asztalán
hever.

E névsor a későbbi évek egyikében megint tetemesen szaporodott, a többi
közt ott van Estei Ferdinand főherczegnek neve e magyar írással: «Itten
láttam egy igazi magyarnak bölcs munkálkodását.»

Szétment aztán a bámuló nép, Pista megigérte a szabadosnak, hogy gyakran
megkeresi, a mint be is váltotta szavát, még pedig igen híven, mint
alább meglátjuk.

Addig is néhány évet pihen történetünk, s a közbe eső évszakok
történetéből egész 1806-ig a legközelebbi fejezetet mondjuk el, ránk
nézve elég érdekkel bir az is.


XII.  (Az öreglakat.)

A körmendi levéltárnak vas ablakain, vas ajtaján kívül három nagy
lakatja volt, hanem a legerősebb lakat mindenesetre az öreg Csapó volt,
ki az uradalmi tiszteket sem eresztette tovább, mint a folyosóra nyiló
ajtóig, s inkább elácsorgott az ajtó előtt beszélgetés végett, mint azt
megengedje, hogy valaki az ajtón belül tegye lábát.

Minthogy éppen idáig jöttünk, elgondolják önök, hogy hiába nem jöttünk,
tehát adjunk számot róla.

Tekintetes Csapó uram már korán reggel körüljárta a híres körmendi
kertet, melynek derekán áll az ódon kastély, s az ifjú lelkű öreg olyan
nyugalommal járdalt, mintha a kert éppen úgy az övé volna, mint a
herczegé, minthogy a herczegi háznak még a legutolsó iródiákja is
mintegy családtagul tekintetik, s ezen viszonyból magyarázható az a
ragaszkodás, melylyel minden tiszt viseltetik herczegi ura iránt.

Csapó úr megfordult; mert zsebében rugódzni kezdett egy félökölnyi óra s
ütni kezdé a reggeli hat órát, mi őt a levéltárba hivta; hanem midőn
megfordulna, észreveszi a vasmegyei első alispánt, ki az öreg úr után
ballagott a kertbe.

A találkozási szokott mondókát elengedvén, a beszélgetés fonalát ott
veszszük föl, hol az történetünkre vezet, úgy hiszszük, mindjárt
odaérünk.

– Alszik még a herczeg – mondja az alispán – tehát nem akartam ilyen
korán alkalmatlankodni.

– Hat óra! – felel Csapó – eddig már bizonyosan ébren van.

– Ilyen korán fölkél?

– Mióta Bécset odahagyta, igen korán kel föl, s éppen tegnap mondá, hogy
aludni majd holta után is ráér.

– Nem unja el magát a herczeg?

– Hogyan unná el, mikor minden után maga is elmegy, s a legutolsó
káposztás kertet is ismeri.

– De nincsen jó dolga, hogy azt a sok tisztet tartja!

– Hát ki tartsa, ha ő nem? – mondja Csapó némi boszúsággal. – A herczeg
maga beszélte nekem, hogy már más is mondott ilyesmit; mire ő azzal
válaszolt, hogy őt is megfogadja, s ha egyéb dolga nem akad, egész nap
tartsa ki az ablakon az ujját.

Az alispán nem tudott felelni, és éppen szerencsére meglátta, midőn a
komornyik az ablakokat nyitogatta, mi valóságos jele volt annak, hogy a
herczeg csakugyan ébren van.

Csapó úr szokott lépésben tartott a kastélynak, vele az alispán
lépdegélt, közönyös tárgyakról beszélvén s minthogy Csapó már a levéltár
ajtaját is kinyitotta, az alispán a tisztítóvashoz dörgölvén csizmáját,
szintén be akart menni.

– Bocsánatot kérek, – mondja Csapó – ide már nem ereszthetek be senkit.

– Még a viczeispánt sem? – kérdi amaz némi nehezteléssel.

– Még a nádorispánt sem! – mondja hivatalos kérlelhetetlenséggel –
kivévén, ha kegyelmes herczegemtől engedelmet nem hoz.

– No hát majd megkérem a herczeget! – véli az alispán annyi daczczal,
mennyi szükséges annak megértésére, hogy egy alispán elegendő
nagyhatalom arra, hogy bemenetelt eszközöljön.

Csapó föl sem vette a duzzogást, hanem egy légyverővel a legyeket kezdé
meghajszolni, minthogy a szemtelen állatok nem elég, hogy ajtónyitáskor
beszöktek oda, hova alispánt rimánkodva sem eresztenek be, sőt ezenkívül
még Csapó úr pápaszemére is ráültek, hová még csak utánuk sem üthetett
méltó haragjában.

Az alispán azalatt fölért az emeletre, s az előszobában lévő huszártól
kérdi:

– Fönn van a herczeg?

– Már fönn vagyok! – kiált ki a herczeg, a félig kinyitott ajtón
kinézve, és fejbólintással üdvözölvén az alispánt, – negyedórai türelmet
kérek, míg felöltözködöm.

– Szabad engedelmet kérnem, addig a levéltárt megnézegetni?

– Oda lenn van Csapó úr? – kérdi a herczeg, megbecsülve említvén egyik
tisztjének a nevét.

– Éppen azért kérem az engedelmet herczegségedtől, mert ő éppenséggel
nem akar bebocsátani.

– Azt elhiszem! – mondja rá a herczeg mosolyogva – hanem tessék
megmondani, hogy én megengedtem.

Az alispán lesietett a lépcsőn, jól esett hiúságának, hogy a
hivatalnoknak makacssága némi megtorlásban részesül; azért neki készült
tekintélylyel lépegetett a levéltár ajtaja felé, honnét Csapó úr éppen
kitekintett és bevárta az alispánt.

– A herczeg megengedte!… – mondja a vendég egész biztonsággal lépve a
küszöbre, hogy a levéltárba lépjen.

– Ezerszer kérek engedelmet, – mondja Csapó.

– Talán most sem akar beereszteni Csapó barátom? – kap a szóba amaz.

– Még most sem tehetem azt.

– Tehát nem hiszi, Csapó barátom, hogy a herczeg nekem engedelmet adott?

– Szóról-szóra hiszem; hanem engedelmet kérek, – mondja odább a szigorú
lakat – engem Csapónak hívnak, mikor otthon vagyok, hanem itt már
levéltárnok is vagyok, s annak semmi köze ahhoz, hogy Csapó ő kigyelme
elhisz-e valamit, vagy sem; hanem ha alispán úr nem sajnálná a
fáradtságot, fölsétálni ő herczegségéhez és csak akkora papiron is mint
a tenyerem, hozna egy kis irott engedelmet, akkor bizton beeresztem.

– Nem tréfál, Csapó barátom?

– Nem én, uram; mert tetszik látni ezeket a kemény vasajtókat és iszonyú
lakatokat, ha azt akarná a herczeg, hogy mindenki keresztül-kasul
járhasson, akkor ezek nem volnának szükségesek, főleg pedig én lennék
itt a legszükségtelenebb ember.

– No hát majd hozok irást! – mondja boszusan az alispán, újra
fölkullogván a lépcsőzeten, míg Csapó úr fehér haját egy görbe fésüvel
rendbe hozta, mentéjét helyrerángatta, mintha saját szilárdságát
méltányolni akarná, hogy hivatali esküjének eleget tett; mert hisz
eszébe jutott a kemény eskü, mit hivatalba léptekor letett, és úgy
eliszonyodott bele, hogy mikor már az esküt elmondá, a három ujját mégis
fönfeledte.

Az előszoba ajtaja kinyilván, a herczeg is kinézett.

– Nos, – mondja a herczeg jó ízüt nevetve, – nincsen ott Csapó úr?

– Dehogy nincsen, főméltóságú herczeg, de akármit csinálok is, be nem
ereszt, míg herczegséged erre irásban engedelmet nem ad.

– Legyen meg! – véli a herczeg, rajzonnal egy kis szakadék-papirra írván
az engedelmet, mit az alispán nagy megelégedetten vitt le a levéltárig,
s a becsukott ajtón kopogtatni kezdett.

– Mindjárt nyitom az ajtót! – szól Csapó az erős kulcsot megfordítván
belülről.

– Hozom az engedelmet, – mondja az alispán.

Csapó helyreigazítá a homlokára föltolt szemüveget, s midőn az utolsó
betűt is már harmadszor megnézte, kitárta az ajtót, és nagy figyelemmel
utat engedett az alispán úrnak, hogy a terembe mehessen.

Míg az alispán úr körültekintett a teremben, hova oly nagy kínnal
juthatott be, Csapó úr egy létrát mászott meg, s a herczeg által adott
engedelmet egy gombostűvel, mint valami ritka pillét, vagy bogarat a
fiókok egyikére tűzte.

– Azt gondoltam, kedves barátom Csapó, hogy azt eldobja.

– A világért sem! – mondja a levéltárnok – ez a bizonyítványa annak,
hogy kívülem más is volt itt benn.

– A patvarba, barátom, Csapó – csak nem viszek el valamit.

– Ezt Csapó uram szóról-szóra elhiszi! – mondja az öreg, s az alispán
megnyugvék, nem jutván eszébe, hogy Csapó nagyon megkülönböztette azt, a
mit ő maga, mint Csapó hisz, attól, mit a levéltárnok elhinni köteles.

Az alispán hátra tett kézzel járt körül s a nagy iratszekrények fiókjain
lévő föliratokat figyelemmel olvasta, észre sem vévén, hogy Csapó úr
mindig szemmel tartja, s oldalt nem nézne a világ minden kincseért sem;
mert a sok kinn heverő iratok közt sok olyan van, mely nem minden
embernek való.

Az alispán úr kiváncsian vizsgálódik szerteszét s midőn már majdnem
minden fiók föliratát egyenkint megszemlélé, a legutolsónál tovább
maradt, mert a fiók kihúzva, alatta pedig egy nagy pörcsomó feküdt,
mindkettőn ugyanazon egy czím lévén feltünően vastag betűkkel: Baltay
contra Baltay.

– Ezt a pört jól ismerem, – mondja az alispán.

– Nem lehetetlen! – hagyja helybe Csapó némileg meglepetve, nem mintha a
pörnek fontos tárgyát ismerné, hanem mivel az iratcsomó hív megőrzésül
adatott át.

– Annyira nem lehetetlen, hogy dolgoztam is egykor a pörben, s
mondhatom, hogy az ifjabb Baltay-ág minden vagyonából kipusztulna, ha
egyszer befejeztetnék; mert…

– Bocsánatot kérek, – nekem most nincsen időm. Jegyzi meg az öreg
bosszusan, egyszersmind türhetetlenségének jeléül füle mellett
vakaródzva, mit aztán alispán úr is észrevett, és még egy körülpillantás
után megcsinálta a lábvakarintást, és elkövetkezett Csapó uramtól, ki
ugyan rég szerette volna kilökni, hanem ez a gondolat csak gondolat
maradt.

Dél felé lehetett az idő, Csapó már elvégzé a dolgát, a Baltay-pört
fiókjába tevé, s egyszersmind ráadásul az alispánnak bemeneti jegyét
előbbi helyéről a Baltay-fiókra tűzte.

– Beereszt Csapó úr? – kérdi a herczeg, kopogtatván az ajtón, mit emez
rögtön kinyitott, s a herczeg a levéltárba lépett.

– Engem is kegyelmes herczegséged eresztett be, még pedig erős eskü
mellett, – panaszkodik Csapó – de látom, hogy mától fogva olcsóbbért is
be lehet jönni.

– Na, ne haragudjék, édes Csapóm – az alispán mindössze is csak egy
ember.

– Csak aztán meg ne bánjuk, hogy e szigorúan őrzött helyen csakugyan egy
emberrel több volt, mint kellett volna.

– Majd elfeledi azt, kedves Csapóm.

– Nem hinném, kegyelmes uram – és megengedi herczegséged, ha mondom,
hogy az ilyen ajtót nem jó nyitva feledni.

A herczeg valóban bánni kezdé a dolgot – s midőn a levéltárból kiment,
bizonyossá tette Csapó urat, hogy e helyre többé senkit sem ereszt.

Csapó úr bezárta az ajtót, midőn a herczeggel együtt elment, hanem van
az ilyen szörnyű pontos embereknek valami előérzetük, mely nekik az
engedékenységet megtiltja – és ellenükben ismét megvan az a
szerencsétlenségük, hogy az engedékenységnek okvetetlenül rossz
következése lesz, mikor aztán a másik fél előáll igazságával, s
megmondják: itt van, ezt megjövendöltem.


XIII.  (Himfy.)

Ezernyolczszázhatodik esztendőben minden jóravaló tanító így adta elő
Zalamegye földleirását: Zalamegyében legnevezetesebb helyek 1-ször:
Keszthely…

S ha már a diákgyerekek is így mondák, sőt ha nem mondák, abban az
időben még jól föl is fenekelték, kár volna háborgatnunk az olyan
embert, ki 1806-ban tanulta Magyarország földleirását, azért vállaljuk
el, hogy Zalamegyében akkor csakugyan Keszthely volt a legnevezetesebb
hely, tehát nem kételkedhetünk, hogy a gróf vendégszeretete temérdek
embert vont a kis fészekbe, s így nehány ismerősünkkel megint csak ott
találkozunk.

Azon időtájban történt az a nevezetes csoda, hogy «Kártigám kisasszonyt»
minden háznál az éléskamrába szórták, «Pokolkői Vendelt» eltépték,
«Vassziklai Fridolint» pedig tűzbe lökték; mert valami verses könyvnek
szaladt híre, melyről először beszélgettek, utóbb néhány verse
szájról-szájra ment, azután szerelmes ifiurak aranyos szélű papirosra
egyes helyeket szépen megírva adogattak belőle a kisasszonyoknak, végre
elvetődött egy-egy példány minden vidékre, hol aztán egy sajátszerű és
csak Magyarországban ismeretes «olvasótársaság» kezébe kerekedett.

Engedelmet kérek egy kis kitérésért, de ezt az olvasótársaságot meg kell
magyaráznom már a jelenkor miatt is; mert hála legyen érette az egeknek,
«olvasótársaságaink» maig sincsenek; hanem azért nem következik, hogy
ezelőtt ötven esztendővel épen úgy nem olvastunk volna, mint ma; mert –
egész őszinteséggel legyen mondva, akkor is csak úgy lopták el egymástól
a könyvet, mint ma.

Ez a legolcsóbb részvény, melylyel valaki tagja lehet olvasótársaságnak.

Minthogy a tisztelt közönségnek legnagyobb része annyi idő óta egész
máig nem veszi, hanem csak lopja a könyveket, hadd lopjak én is egyszer,
nem mástól, hanem magamtól.

Valahol, – jó lélekkel nem tudnám megmondani hol? – elég az hozzá,
valahol megemlékeztem én arról, miképen szokás nálunk könyveket olvasni,
– s ezen olvasási módban a könyvön két igen furcsa jel marad, 1-ör a
szamárfül (szóról-szóra így nevezik), 2-or a bekörmölés.

Valóban gyönyörű sors vár egy könyvre, midőn úgy kézről-kézre adják, s
minden háznál újabb és újabb szamárfüleket kap, a mi mindenesetre nagy
megtiszteltetés az iróra nézve; mert minél többen olvasták, és minél
többször olvasták végig, annál inkább szaporodik a fül.

Ez az ősrégi méltánylása a munkának nagy veszedelemben forog, – most már
itt-ott akadnak kisasszonykák, kik himzett jelzőt tartanak, azzal
jegyzik meg, hol hagyták abba az olvasást. – Így tehát a szamarak fülét
nem veszik oly gyakran igénybe, de annál biztosabb jövendője van még a
bekörmölésnek.

Méltóztassék kézbe venni egy viselt külsejű könyvet, tessék megszámlálni
a bekörmöléseket, és ha megengedik önök, okoskodjunk egy kissé.

Ime, a legelső bekörmölés a mondatnak kellő közepére esik: ebből bátran
következtethetjük, hogy ez szobalány, kit asszonya kiált, az asszony
pedig zsarnok, hisz a kis cziczusnak alig marad annyi ideje, hogy vékony
körmével a mondat közepén egy jelet rántson.

Odább mehetünk, a körmölés ritkábban fordul elő, akkor is a mondat, vagy
éppen a fejezet végén, az értelem, a párbeszéd, eszmemenet tökéletesen
befejezve – ez az öreg mámi, őt már nem igen zavarják – egész nap
ruhákat foltoz, konyhára nem megyen – rendesen megkérdik, lehet-e
tálalni? következésképen tőle függ kiszámítani, mikor fog a fejezet
végére érni.

Menjünk odább, a körmölések valamivel sűrűbbek – s ha figyelmesek
vagyunk, észrevehetjük, hogy mindenik az elválasztó pillanat előtt – a
találkozás, a csók, ölelés még ezután következik; azt a néhány sort
ugyan még rá lehetett volna olvasni; de nem – ezt a menyecske olvassa –
kimegy, gondolkozik – véli, hogy mi következik – bejő – a könyvbe
tekint, elpirul, mosolyog, fönhangon mondja: «tudtam!…» (Persze, hogy
tudta.)

Odább, odább – a körmölések folytatvák, csakhogy mindenütt találkozás, a
csók az ölelés után… Semmi kétség, ez a fiatal leány – nincsen annyi
türelme, hogy még azt ne tudja, mi következik? Nagyobb igazság okáért
egy helyütt két szamár fül, hogy a kedvencz helyet máskor is fölkeresse
s vagy tízszer elolvashassa.

Furcsa, ez a lap még viseltesebb is, mint a többi?… Hogyne? hisz ez az
ismétlés, aztán hány lánybarátnak olvasta ezt föl, és ki tehet róla,
hogy a rózsaujjak is megviselik a könyvet, egyébiránt is, kivált most
már, oly átkozott vékony papirosra nyomják.

Még levelezhetünk, – néhány zsírcsöppet találunk – oh, ez már valami
négy lábú állat, diák a gimnáziumból, szalonnát eszik a süldő, s
minthogy eszik is és olvas is, egy falat szalonna a könyvre pottyant.

Valamivel odább rettentő sok karmolás, ez megint a diák, oskolába vitte
magával a könyvet a gaz kölyök, a szerencsétlen tanár óraszámra
pusztítja mellét – szigorún ügyel szerteszét, – s a diák lopva olvasván
a könyvet, minduntalan bekörmöli, hogy a folytatást el ne téveszsze.

Jaj azon könyvnek, melyet be nem füleznek, és be nem vakarnak, mert ha
aztán legalább a táblán nincsen egy-két «saját kezével» jel; kedves
irótársam vedd meg a kötelet, vagy vágd el a nyakad.

Azonban ekkora kitérés után, kegyes engedelmükkel, menjünk vissza, s
mondjuk el, hogy 1806-ik esztendőben valami nemes könyv járt
kézről-kézre (nem akartam mondani, hogy lopták, ámbár akkor is
kézről-kézre ment volna), a könyvnek czíme volt: Himfy Szerelmei.

Rettentő figyelmet gerjesztett – az öreg urak mindjárt a Himfy szónál
kezdék, bonczolták, aztán lett belőle him és fej; de ezt a magyarázatot
az y – betü rettentően megzavarta; – fi csak ivel lehet irva; tehát nem
him–fi, hanem ez név: Himfy; meglehet falunak a neve, és predikátum, s
minthogy ypszilonnal van irva: nemes ember. Azonban az már mégis szégyen
gyalázat, hogy Himfynek szerelmei is vannak, s így palam et publice
nyomtatásban árulja. Dictum, factum, deliberatum, ez már hallatlan
dolog, – higyjék amici, ha ez így megy, elsülyed a világ. Pokolba a
könyvvel.

A mamák ezt hallják – náluk több a kiváncsiság, vajjon mitől sülyed el a
világ, kezdik olvasni a könyvet – a kesergő szerelemnek néhány szakaszán
végig mennek, fölsóhajtanak, hogy mért nem élt korábban a Herr von Himfy
(mert azon időben rettentően járta a Herr von), bizony nem hagyták volna
ennyit siránkozni.

A kisasszonyok csordultig sírták a zsebkendőt és selyemkötényt, és ha
Himfy úr abban az időben kurrentáltatta volna magát valamely ujságban,
hogy ilyen meg olyan termetű, idejű és szépségű kisasszonyt kiván
magának házastársul, egy pár ezer jelentette volna magát.

Az urfiaknak malmára jó viz volt a «kesergő szerelem», betanulták néhány
fejezetét, – s midőn már a vizbeugrás, főbelövés nem használt (katonává
nem akart lenni senki ijesztésből – mert úgyis azzal ijesztettek
mindenkit, hogy elviszik), tehát elnyögött néhány verset és a kedves
majdnem az ablakból esett le az úrfi karjai közé.

Minden ember megzavarodott, csak néhány ember vette észre azt is, hogy
«Kártigám kisasszonyt» a kamarába szórták, «Pokolkői Vendelt»
széttépték, «Vassziklai Fridolint» pedig épenséggel megégették, s midőn
az a néhány ember ezt észrevette, hálát adott a magyarok istenének, hogy
elhozta a napot, midőn egy ideig nem hallott nevű magyar ember olyan
könyvet írt, hogy az ő nevét jobban ismerik, mintha már a hetvenhetedik
apja Árpád idejében bennült volna azon szilvásban, melynek szilvafái
közül mai napon alig van meg több hét darabnál s ha éppen nagyon fújja a
füstöt a pipájából, a hét fa közől a füst minden oldalról kiért a
szomszédok tanyájáig.

Az ország minden zugából visszahangozék a név, s az emberek itt-ott
gondolkozni kezdének, hogy hát lehetséges volna az, hogy egy embert
egyetlenegy könyvért országszerte megemlegessenek? – s ime azon ország,
melyben poétának csak Ovidiust hitték, mert hiszen az akkor is versben
beszélt, mikor az apja versirásért megcsépelte, és megfogadtatá vele,
hogy verset soha sem ír; – s ime, Magyarországon egy ember egy egész
könyv verset tud komponálni; – ez már isten csodája!

A keszthelyi kertben járkál az a kopasz homlokú fiatal ember. Tekintetes
Kisfaludi Kisfaludy Mihály uram, nyolcz élő gyermeke közül az egyik
gárdista volt, katona volt, országot, világot látott, hanem azért
megelégedett azzal a kis porczióval Sümegen, megírt egy kötet verset, de
nevét nem meri ráirni – mert önkéntelenül érzi, hogy Magyarországban
lakik, és ha a dolog rosszúl üt ki, halálos holtig a falu vagy város
csúfja marad – tehát isten veled dicsőség, – hadd menjenek a szegény
dalok árván – kénytelen az apa megtagadni őket, hogy apagyilkosokká ne
váljanak.

Találj ki akármit, lódulj el vele a földnek másik oldalára, meg ne mondd
itthon, hogy okosabb akarsz lenni az öreg birónál; – vigyázz magadra,
kalodába tesznek, vagy bolond nevedet költik és elvesztél, ha az ég
csodája meg nem ment.

Nézd, az első siker nem birja még fölbátorítani az ifjut – egy csomó
papirt czipel a hóna alatt, éppen most ül le egy fapadon, hogy még
egyszer helyrerángassa gyermekein a pongyolának látszó ruhát, itt egy
szó, amott kettő – itt az eleje, amott a hátulja… megint odább –
beszélget a saját érzékével, elragadja végre egy hely, mely magától
kinálkozik olvasás alá:

  A boldogult két öreget
      Hogy szivük még dobogott,
  És az arany billikomban
      Ó somlai csillogott,

  Összeülvén s összehordván
      Harczaik egy rakásra,
  Könygördülve agg szemökből,
      Így köszöntek egymásra:

  Adja Isten, hogy a magyart
      A fél világ uralja
  S vérrel szerzett szabadsága
      Soha kárát ne vallja.

Ah, az apaszeretet győz, nem birja tovább a szigorúságot, összecsapja az
iratcsomót, a czímet rajzónnal írja a külső lapra, már e szót is oda
jegyzé: irta…

Még sem lehet, – hisz ha egyszer kiröppen ajkán a név, többé vissza nem
tagadhatja, s akkor egy bekövetkezhető sikertelenség esetében az ország
csak oly szűk leszen neki, mint Sümeg.

Hánykolódik az érzelem, az ifjú odább-odább megyen a keszthelyi kertben,
hol ő mai napig is csak mint az egykori katona van vendégkép – és idáig
üldözé a határozatlanság, sőt tovább, mert már a kerten kívül csavarog
valahol.

Dunay gróf jő Bowring úrral, a regék egyikét olvassa az angolnak, ki
dagadó képpel hallgatja, s éppen az elhagyott pad előtt állnak meg, s
minthogy a hosszú séta után épen jókor kinálkozik üléssel, mindketten
helyet foglalának.

– Uram, – mondja Bowring – olvasta ön Himfyt?

– Igen természetesen.

– Ezt a két munkát egy ember írta.

– Magam is azt vélem, – felel Dunay.

– Ez a Himfy név bizonyosan álnév? – okoskodik Bowring úr.

– Szja, barátom – nálunk könyvet írni félig szégyen, félig vakmerőség –
nálunk oly kevés író van, hogy megcsodálják, mint a jeges medvét –
valóban nem igen szeretnők hinni, hogy csak úgy megeszi a kenyeret, mint
más közönséges ember.

– Barátom!… – mondja az angol némi gondolkodás után – ez a nemzetnek
önbizalmatlansága.

– Fájdalom, az! – hagyá helybe Dunay.

– Nem lehetne rábírni Kisfaludyt, hogy megnevezze magát?

– Talán. – Mondja Dunay a padon feledt iratcsomót meglelve, egyszersmind
megösmerve, hogy a munka a szerző kézirása s éppen kiadás alá van
készítve.

– Nézze barátom – itt van a munka, egészen kész, csak a név hiányzik
reá.

– Adja ide, kérem, – mondja Bowring, s oldalzsebéből egy rajzont húzott
elő, aztán pedig az üres helyre kitünő betükkel fölírá: Kisfaludy
Sándor.

Kisfaludy már éppen visszatérőben volt, és messziről látá, hogy kézirata
Bowring kezében van, s a lángvörössé sült arczra kiült a szín, hisz egy
művelt idegen kezében pehelykönnyüvé válik a papircsomag.

– Valamit itt feledett ön? – kérdi Bowring,

– Egy iratcsomót! – mondja Kisfaludy.

– Ez az? – kérdi Bowring fölmutatva a czímet a névvel.

– Ugyanezt! – felel amaz lecsöndesültebben.

– Ezzel a névvel? – kérdi a másik.

– Talán!

– Hagyja ön e nevet e papiron – megérdemli ez a név, hogy minden magyar
tudja – önök irodalmának kezdete e névtől indul ki. Isten önnel, s most
már lesz Magyarország!

1807-ben látta a magyar olvasóközönség e nevet: Kisfaludy Sándor.


XIV.  (Such’s verloren.)

Volt valaha egy uraság, kinek tót jobbágyai mindenre megesküdtek volna,
hogy az ördög minden éjjel megjő a faluba, s a mi több, látták, hogy –
hajdu képében jár.

Én ugyan nem akarok megesküdni arra, a mit egy tót ember hisz; de annyi
mindenesetre gyanus, hogy miért nézik a hajdut is ördögnek? s ha tán
önök éppen ebből bővebb magyarázatot tudnak kihozni, úgy igen könnyü
bebizonyítani, hogy az ördög csakugyan sürűn meglátogatja ezt a
nyomoruságos földet, s ha már kénytelenek vagyunk éppen e korrajzban
ördögöt czitálni, – úgy a tót jobbágyak némi példájára mondjuk, hogy e
korrajzban az ördög prókátor képében jár, igaz nevén pedig Galiba Pál
teins urnak hivják.

Minthogy pedig az ördögöt feketének mondják, kisértsük meg a rajzot, és
minél feketébbre lehet, annál feketébbre fessük.

Különböző nemű, rendű és rangú olvasóink kedveért a befeketítésnek is
különbözőnek kell lenni, s e tekintetben nem maradhatunk
általánosságoknál, ámbár istenben boldogult kedves anyám szerint a
prókátorok egy szálig mind pokolba mennek.

[Illustration: – Ez az? – kérdi Bowring.]

Az édes mamák kedveért csak annyit mondunk, hogy Galiba Pál teins urnak
daczára azon ötvenöt esztendőnek, mely ő felette, ő meg annak alatta
elsétált, nem volt felesége; pedig roppant vagyont összepörölt, s egy
feleséget és tizenkét gyermeket minden gond nélkül eltarthatott volna.
Ilyen fontos oknál fogva nem is kételkedem azon, hogy a szavazati
többség szerint Galiba Pál – «Pokol pozdorjája.»

Az édes papák véleményeinek megnyerésére döntő befolyással leend az édes
mamáké; ámbár a papák kedves kisasszonyaiknak nagy számánál fogva néha
különösen fölszólalásokat tesznek, s magam valék egyszer szem- és
fültanu, mikor egy nyolcz leánynyal megáldott (valóban áldásnak is igen
bőséges áldás) édes apa nem birván egyet is férjhez adni, végre e
szavakra fakadt: – nem bánnám, ha az ördög jőne, még annak is adnék
egyet.

A ki valaha felperes volt, és eszébe jut, hány tojás, hány sonka, hány
font irósvaj fér egy tabuláris prókátor gyomrába, valamint az is, hogy
hány tallért kell asztala sarkán feledni (átkozott feledékenység) és
mégis mennyi perköltséggel liquidál, az hamar készen lesz
szavazójegyével. Mit is kételkedtünk? ezeret teszünk egyre, a
szavazójegyre ez lesz irva: a prókátor még az ördögnél is rosszabb.

Az alpereseket kár is megkérdezni, – mert ha a prókátort az nem küldi
pokolra, kit exekválhat, – akkor bátran állítom, hogy az exekuczió a
legszebb diákszó, még a porczió és kontribucziónál is milliomszorta
szebb.

Saját meggyőződésünknél fogva Galiba Pál úr annyiból ördög, hogy pénzért
mindent megtesz, értsd a mi nem jó; – nála igazság, méltányosság,
keresztényszeretet, felebaráti érzelem még annyit sem nyom, mint a
mészárszékben a tüdő, máj, lép és dagadó, mit a mészáros nyomtatéknak
vet a szakácsné kosarába, s ha már éppen az ember nem eszi is meg
szivesen, de tart néha varjut, szarkát, vércsét, vagy mátyás-madarat és
szarkagábort, annak aztán jó izü eledel.

Galiba Pál úr egy pesti nagy házért mindazt megteszi, mit hamis
tanukkal, kézirat-utánzással, veszekedéssel, rágalommal és
megvesztegetéssel megtenni lehet, s minthogy az igéretet irásban birja,
rendkívül ösztönzi valami, hogy az igéret ne maradjon irott malaszt,
hanem az ige váljék testté.

A kurrens megjárta az országot nagy hiában, azonban Galiba Pál úr korán
sem esett kétségbe; mert a kurrenst részeg kántorok, ostoba falusi birák
olvasták, – tehát csak annyi a való, hogy ezek hirét sem hallották, s
így nem veszett le a kocsiról, különben valamelyik helységnek házánál
okvetetlenül beadták volna, mint haszonvehetetlen portékát; – mert ha
sonka lett volna, bizonyosan megeszi az, a ki megtalálja.

Fölebb kellett tehát kereskedni, ügyvédek, fizetéses táblabirák,
főjegyzők és alispánok körül; hol a nevezetesebb pörökben hol egyiknek,
hol másiknak okvetetlenül akad valami dolga, tehát itt-ott könnyen akad
ember, ki az eltévedt juhot csavarogni látta.

Galiba Pál úr megvette a legszebb hintót, mit akkor Pesten árultak,
elébe a legszebb négy lovat fogatta, mintha leánynézőbe menne, ámbár nem
oda ment, de mégsem csekélyebb fontosságú ügyben; s minthogy Galiba Pál
úr jártas-keltes ember az ilyen dologban, jól tudja, hol mit kell tenni
és adni; és ha már emberére akad, nem tehet úgy, mint a batanyai ember,
ki sokat hallott arról, hogy a birót meg szokták kenni, tehát egy csomó
hájat vitt magával, és a tekintetes szolgabiró uram markát egy darab
hájjal, a szónak szoros értelmében, kenegetni kezdé.

Az előkészületeket megtette, hogy a legközelebbi törvényszünet alatt
elmehessen, – egyébre nem volt szükség; mert a néma falak legfölebb egy
jó meszelő után áhitoztak, mert a mi füstöt Galiba Pál kifujt egy nagy
fejü pipából, valóban még a füstfaragónak is adott volna dolgot.

Egy nőtlen embernek szobája mindig megérdemli, hogy egy pillanatra
betekintsenek, látni azt a rendetlenséget, melyen minden meglátszik,
csak az nem, hogy valaki rendbe akarta volna hozni.

A nőtlen embernek senki sem mondja: «Menjen ki az úr, csizmáján az
utczai sár, vakarja le ott kinn; mert nem érünk rá minden nap ujra
sikálni!» S minthogy ezt nem mondják, nagyon meglátszik, hogy csak
minden harmadik hónapban sikálják; de csak úgy, hogy a tintafoltok
megmaradnak, mint az eredendő bűn, – s a nőtlen ember változatosság
kedvéért más helyet keres, hova kiföccsentse a tintát.

Egy leütött vállu kályhán pipahamu rakások közől emelkedik ki egy
gipsz-alak, – még tán jurátuskori maradvány, fején egy elviselt házi
sapka, – valamely kezdett, de nem folytatott viszonynak szomorú emléke.

A szobának sarkai, mint leghasznavehetőbb részei a háznak, rendkívül
igénybe vannak véve; ah, hisz mi lett volna a czigányokból, ha az isten
a falu végét nem teremtette volna. A pipaszárak, botok, esernyők,
ruhaporzók, a szobának azon sarkában vannak, mely legszembetünőbb, egyéb
holmi, rossz papir, egy csizma darab, elvagdalt toll a leghomályosabb
sarkokba huzódik, oda söprik, oda vetik, oda rakják, és semminemü néven
nevezendő cseléd nem meri érinteni; mert ha valamit rendbehoznak, s a
nőtelen ember hirtelen azt a kabátot akarja magára venni, mely már úgyis
rajta van, a szórakozott ember dühbe jön, és esküdözik, hogy megint
hozzányúltak az ő portékájához, s ime már a kabátját sem leli, pedig már
a sarkokat mind összekereste.

A cseléd eleinte saját magáért, utóbb gazdájáért szégyenli el magát; de
végre megadja magát ura rendetlenségének, melyből ura néha bámulandó
ügyességgel kapar ki valamit és bebizonyítja, hogy a rendetlenség rend,
tehát ne nyuljon senki a sarokba, mert utóbb még a teinsuruk nagy
farkasbundáját sem lelik, pedig az már akkora objectum, hogy még a
legkisebb molyféreg is meglátja, – hanem le is rágja ám úgy, hogy
két-három szűcs össze nem toldozza többé.

Az ablaknak egyik gombján lóg egy kézi tükör, melybe emberemlékezet óta
ugyan egy borzas fej néz, tekintetes Galiba Pál úr és elvétve az inas,
ki urának kabátjairól mind lekefélte azt, a mit le lehet kefélni –
többet nem lehet kivánni tőle, így is alig marad meg a zsinór az attilán
és nagy szerencse lesz, ha a legközelebbi keféléskor a zsinórt és az
attilát külön nem hozza be a tekintetes úr elé.

De minthogy a naptárnak is megvannak az ő vörös betüs napjai, s minden
negyedik esztendő egyet ugrik, mert egy egész nappal meghosszabbodik a
lába; Galiba Pál úrnál is megtörténik a csoda, s bejő egy polgári
szabómester, ki ugyan járkált már a váczi-utczában, de ott még sohasem
lakott, sőt hogy valaha oda kerüljön, még esze ágában sincs, – mondom ez
a tisztelt Galiba Pál urat a szoba közepére állítja, ott tetőtől-talpig
megméri, s ezen műtét után egy nagy posztótömeget csap hóna alá és
megesküszik, hogy a legközelebbi törvényszünet kezdetén mindennel készen
lesz.

Az utasítás tartott félóráig, hogy szűk ne legyen, bő ne legyen, meg
lehessen fordítani, a zsebek erősek legyenek, a posztót szálával fölfelé
ne fordítsa; mert Galiba Pál úr olyan embert választott, kinek még ezt
is meg kellett mondani; hisz a jámbor nem rég jött Kecskemétről, ott
pedig épen akkoriban találkozott egy olyan rnhaművész, ki egy «Bon-jour»
– féle kurta kabátnak öt rőf posztót kért, mert a mint mondá, előbb
hosszú kabátot kell belőle varrni, s aztán annak a hosszából annyit vág
le az ember, a mennyi a tulajdonosnak tetszik.

Galiba Pál úr, mikor valami okosat akar gondolni, rendesen a homlokát
vakarja; ha pedig valamely gazságon töri a fejét, akkor füle mellé
vakar, – épen most is azt cselekszi; mert a sok költséget bolondjában
nem akarná megtenni; de minthogy meglehetős nagy mértékben fölizgatta a
pesti ház, tehát még nem akar a végsőre gondolni, azaz nem osztja föl
kliensei közt a veszteséget, hisz arra majd legutoljára is ráér.

Végre eljő a várt törvényszünet, az utazásra minden készen van, az új
hintóra felrakják a szükséges úti készletet, Galiba Pál úr irományait
egy vasas ládába zárja, körülnéz, valamit nem feledt-e el? minthogy egy
pár légyen kívül semminemű élő állat nincsen a szobában, hogy őt
figyelmeztesse, – nincsen egy pára, mely sírna, vagy nyöszörögne, mikor
távozik – a gipszalak félrecsapott házi sapkájával minden megindulás
nélkül néz a távozóra – Galiba Pál pedig maga is szintén oly egykedvű,
mintha ő maga is részben gipszalak volna; s midőn a szobaajtót bezárja,
belakatolja, utoljára mosónéját és inasát csupa elővigyázatból
összeszidja, s ezekben elfojtja a legtermészetibb ösztönt, hogy legalább
szokásból kivánjanak neki «szerencsés utat» – hanem veszekedve ül a
kocsiba, s midőn a négy táltos már az utczán van, még akkor is beszéli
cselédjeinek a mérget és boszúságot, a miből a cselédek szerencsére vagy
szerencsétlenségre egyetlen szót sem értenek.

«Vigye el az ördög!» – mondja a goromba inas – ki most legalább azt a
véleményt nyilvánítá, a mit leginkább érez; de minthogy neki ez emberre
szüksége van, megemlékszik róla, kivált midőn a fizetésnek ideje is
eljő, – s akkor újra eszébe jut gazdája, kinek legutóbbi szidalmai most
is fülében hangzanak. Tehát a hazavárás méltó lesz az elbúcsuzáshoz,
mert épen most mondja:

«Bár csak már egyszer haza hozná az ördög!»

Ennyi becsülete van Galiba Pál úrnak, ki nyakába vette az országnak azon
részét, mely dunántúli kerületnek neveztetik, hogy terjedelmes
ösmeretségénél fogva nyomába juthasson a Baltay-pörnek.


XV.  (Hogyan fog némely ember csizmadiát.)

A pécsi nagy kórház felügyelője megdöbbent, midőn Budáról a vizsgálat
elrendelteték; azonban ily roppant intézetben oly tömeg ember és annyi
segéd közt a hiba addig ment kézről-kézre, hogy végre elmosódék.

A felügyelő egy pillanatra sem tagadá a kiadott bizonyítványt, mely az
elkövetett hibának igen természetes következménye lőn, azonban mielőtt
bevárná az elbocsátást, megsúgták neki, hogy állomásáról mondjon le, s
menjen minél messzebb, hogy további vizsgálódásoknak tárgyává ne legyen.

Sehogy sem birt a szerencsétlen ember tisztán visszaemlékezni, azt ugyan
nem feledte el, hogy valami végakaratot írt alá, melyet azonban nem
kapott kézbe, mert a végrendelkező és tanu közül az egyik, nem tudta
melyik, életben maradt.

De végre is hasztalan tünődik már a dolgon, azért összeszedvén
ingóságait, elment, hogy minél előbb kiérjen az országból, hol többé
megmaradni nem akart ilyen szerencsétlenség miatt, mely akár mikor méltó
szemrehányásra adna okot, ámbár ő magát bűnösnek érezni sehogy sem
tudta.

Már Vasmegyét is elérte, s az akkori viszonyok miatt az alispánnál kelle
magát jelentenie, hogy a megyén át a szomszéd országba mehessen.

Épen azon időben az alispán mindenfelé fogdostatta az orvosokat,
minthogy a hadjáratok, kivált az országszéli megyék orvosait szerfelett
igénybe vették, tehát az alispán minden áron lebeszélni törekedett az
orvost az elmenésről, hogy a környéknek megtarthassa.

Szép szó, igéret és rábeszélés nem akartak eredményre vezetni; utóbb az
alispán azt mondja:

– Nem eresztem el az urat.

– Én legjobban szeretném, ha maradhatnék – mondja az orvos.

– Akkor meg hát épen nem eresztem el az urat.

– És ha mégis el akarok menni? – okoskodik az orvos.

– Akkor vasra veretem az urat, még pedig mindaddig, míg ide nem szokik.

– Adja ezt írásban az alispán úr!

– Egy példányban akarja az úr, vagy százban?

– Egyben is elegendő lesz – végzi be az orvos megnyugodva, s midőn így
erőnek erejével elhelyezteték, erősen föltette magában, hogy hivatásának
szentelendi magát egész buzgalommal s ha már egy hiba követteték el az ő
rováásra, de az ő tudta nélkül, legalább másodikra nem ad okot.

Az orvos nem sok idő mulva nagy tekintélyre vergődött, s az alispánnal
egy helyütt lakván, nemsokára az alispánnak testi-lelki barátja s
egyszersmind asztali rendes vendége lőn.

Már az orvos tökéletesen megnyerte mind a környékbelieknek, mind az
alispánnak becsülését, midőn egy napon jóval alkonyat előtt négy táltos
állított be az udvarra s a csinos hintóból Galiba Pál uram lépett ki az
alispánnak nagy csodálkozására, minthogy Galiba Pálnak egykor jurátus
barátja volt és az egykori pajtás ily váratlanul s ily gyönyörű fogaton
hajtat be.

A szokásos ölelkezések után a vendéget megjártatták a gazdaság körül, s
az alispán megmutogatván mindenét, nem győzte mutogatás közben is
dicsérni a gyönyörű fogatot s mindjárt ajánlkozott akár cserére, akár
pedig vevőnek, ha Galiba Pál az alkut nem utalja vissza.

Az orvos épen otthon volt s tanuja volt az elfogadásnak, valamint az
egész beszélgetésnek, s minthogy az alispán nagy kedvet mutatott a
megvételhez, az orvos is mindent elkövetett, hogy Galiba urat eladásra
birja.

Midőn az alispán egy pillanatra bement, hogy vendégének ellátásáról
gondoskodhassék, az orvos még mindig a lovakról beszélt és utóbb azt
mondja:

– Saját kedvéért válogatta össze őket a tekintetes úr?

– A világért sem – felel Galiba – nekem mindegy, ló vagy ló, csak magam
ne legyek kénytelen a kocsit húzni.

– És mégis oly makacsul ragaszkodik hozzájuk?

– Ajándéknak szántam őket.

– Az már más! – mondja az orvos – így nem unszolom önt többé – fejezi be
a beszédét, minthogy épen jött már az alispán is, ki aztán egészen más
tárgyra tért át.

– Rég eljöttél Pestről, barátom? – kérdé az alispán.

– Még a törvényszünet idején.

– S mikor mégy vissza?

– Minél előbb, hogy a törvényszünet végére megint otthon legyek; mert
tudod barátom – mondja a prókátor – hogy mi szegény prókátorok mások
bolondjai vagyunk, mások összevesznek, aztán nekünk kell helyettük is
czivakodnunk.

– Nos, ki helyett kell legtöbbet czivakodnod?

– Száz, meg száz helyett, barátom; képzelj magadnak néhány száz
ypszilonnal végződő nevet, melynek ismét annyi száz ypszilonnal végződő
nevű ellensége van, aztán keverd őket össze úgy, hogy egyik ypszilon
alul, a másik fölül légyen s készen van az egész perpatvar, legföljebb
még ha az volna, hogy a-b-czé rendben mondjam el a sok ypszilont,
például Almásy, Agárdy, Aggfalvy, Bakay, Baltay…

– Megálj barátom, – mondja az alispán – Baltayt mondád?

– Igen, Baltayt, értem a senior Baltay-ágat, én vagyok az öregnek
tabuláris prókátora.

– A Baltay-család valami rokonságban van a Batthyányiakkal?

– Legföljebb Ádámról – mondja Galiba – minthogy Noéig vissza tudom vinni
a Baltay-család genealogiáját.

– Furcsa – mondja az alispán – s a Baltay contra Baltay-pör mégis a
körmendi levéltárban van!

– Ha ott van! – mondja Galiba egész hidegvérűséggel, mintha csak egy
legyet akarna megfogni.

– Saját szemeimmel láttam! – bizonykodja amaz – egy külön fiók előtt
láttam heverni az egész nagy pörcsomót, még beszéltem is róla Csapóval,
a levéltárnokkal.

Ennyi elég volt Galibának s minthogy visszamenőben épen az istállók
előtt mentek el, Galiba azt mondja az alispánnak:

– Barátom, csakugyan annyira megszeretted azt a négy lovat?

– Ha eladó szándékod van, én könnyen megalkuszom, tehát mi az áruk?

– Tied a négy ló! – mondja Galiba, kezet nyújtván az alispánnak.

– Ha megalkuszunk, barátom! – mondja az alispán.

– Megalkudtunk, ki is vagyok fizetve – vigyorog amaz – még a hintót is
itt hagyom.

– Nem addig van az, – véli a másik – ilyen négy lovat nem adnak ingyen.

– Te nem is gondolod, barátom, hogy előbb nekem minő fontos dolgot
mondtál.

– Azt mondám, hogy a Baltay-pör a körmendi levéltárban van.

– Nekem ez a hír, édes barátom, épen egy pesti házat ér, s így átlátod,
hogy e tudósításért igen könnyen adhatok négy lovat és egy hintót.

Épen jött a megyei huszár, hogy vacsorára hívja az urakat, kik a
meghívásra a belső osztályokba mentek, hanem az alispán végtelenül
elkedvetlenedett, mert érezte, hogy meggondolatlan beszédével a prókátor
kezébe bizonyosan igen drága fegyvert adott akárki ellen és akárki
mellett, egyszersmind visszaélt azon szívességgel, hogy a levéltárba
bocsátotta a herczeg.

Az orvos tanuja levén a beszélgetésnek, hirtelen észrevette, hogy az
alispán elkedvetlenedett, s épen ennek elpalástolása miatt az orvos
végtelen bőbeszédű lőn, s az ügyvéddel hosszú vitába keveredett, hogy az
alispán kedvetlensége a vendéglátást meg ne zavarja.

Galiba szenvedélyes veszekedő lévén, kapott az alkalmon, minthogy épen
saját mesterségét kelle védelmeznie, egyszersmind megtámadta az orvosi
tudományt, melybe minden vénasszony belekottyan.

– Az nem bizonyít semmit – mondja az orvos – mert a vénasszonyok
veszekedni is tudnak, épen úgy, mint valamely kitanult prókátor.

Ez jó belyen talált, Galiba kénytelen volt más kerülőt csinálni, hogy
tüzelése sikeresebb legyen; mert úgy látszik, az orvos elszánta magát a
veszekedésre, még ha gorombaságra kerülne is a dolog – pedig Galiba nem
igen szerette volna, hogy egy falusi orvosság-kotyvasztó kifogjon egy
híres pesti prókátoron, azért tovább folytatta az ostromot.

– Nos, amice, mit akar adni az orvos?

– Életet! – viszonzá a másik.

– Haszontalan munka – felesel a prókátor – végtére is minden ember
meghal előbb vagy utóbb, kevés a különbség, hanem az igazság, drága
barátom, az igazság, azt keressük mi.

– Pörrel és pedig minden pörben ketten keresik – beszél amaz – egyik
fölül keresi, a másik alul, aztán jaj neked, szegény igazság; mire
meglelnek, csakugyan letépnek rólad minden ruhát a prókátorok.

– Végre mégis megtaláljuk!

– Meztelenre vetkőztetve – nevet az orvos.

– Ó domine! levegőből nem élhet a prókátor – véli az ügyvéd, megértve a
czélzást – a pap az oltárról él.

– De csak azzal, mit áldozatul hoznak, s az áldozatnak torkára nem
teszen kést.

Galiba Pál uram nagyon megszorult az orvos körmei közt és nagyon
megörült, hogy a vacsorának vége lett, különben az orvos irgalmatlanul
megmelleszti; hanem a beszélgetés a vacsora végén befejezteték s midőn a
mellékterembe értek, az alispán karonfogá Galibát, mire az orvos
elmaradt.

– Barátom! – szólal meg az alispán – én elég meggondolatlan valék
kimondani olyan dolgot, minek tudomásához véletlen juték és csak most
tudom, hogy annak nagy behatása leend, mint saját szavaidból gyanítom.
Édes barátom!… mondja az alispán – szavamat visszahúzni nem áll
hatalmamban; de egyet kérek tőled.

– Mi lenne az? – kérdé Galiba.

– Beteges ember vagyok – nem hiszem, hogy nagyon sokáig vigyem; míg
élek, ne keressétek e pört – nem akarnám, hogy a herczeg
szemrehányásokat tegyen önmagának énmiattam.

Galiba nem tehetett egyebet, kezet adott és megfogadta becsületszavára.

Az orvos bejött, s minthogy előbb úgyis tanu volt, az alispán ismétlé a
dolgot az orvos előtt, hogy némileg e bizonyság által lekötve legyen
Galiba, ki előbbeni igéretét az orvos előtt ismétlé.

Galiba könnyen beláthatta, hogy ő most már kellemetlen vendég a háznál,
másnap menni akart, csak annyit várt, hogy az alispántól elbúcsúzhassék;
de nagyon sokáig kelle várnia, mert az alispán nem hagyhatá el ágyát,
hova a tegnapi fölindulás fektette, s így Galiba csupa kénytelenségből
is várakozott.

A kis udvari kertben járkált szórakozás kedveért, hova később az orvos
is leérkezett.

– Nos, hogy van az alispán? – kérdé Galiba.

– Elég rosszul! – felel az orvos.

– Orvos úr! – mondja a prókátor – beláthatja, hogy én átkozott bolond
igéretet tettem!

– Jó, tehát ne tartsa meg.

– Azt mondja ön?

– Én ezt nem preskribálom – mondja az orvos – hanem tehet ön, a mi
tetszik, ha a becsületszónak korlátja nem akadályozza.

– Barátom – mondja Galiba – én prókátor vagyok…

– Én meg orvos… – szól közbe a másik.

– Tehát ön nem is tudja megitélni, hogy én principálisomtól nem arra
vagyok megbizva, hogy ügye ellen tegyek, hanem ügye mellett kövessek el
mindent.

– Ezt értem!

– Annál jobb, úgy megitélheti ön a dolgot, hogy én principálisom ellen
tettem; épen azért, mielőtt határozottan tehetnék valamit, kérdem orvos
urat… meddig élhet ez az ember?

– Én orvos vagyok, uram, és nem kártyavető.

– Vigye patvar a tréfáját, orvos úr… nem akarom én, hogy kártyából
beszéljen nekem, hanem a mint tegnap mondám, én e puszta tudósításért
egy pesti házat kapok.

– Tehát önnek érdekében van, azt mielőbb megkapni?

– Természetesen!

– Ugyan miért nem mondta ezt mindjárt? – mondja fölkaczagva az orvos.

– Ah, orvos úr az én emberem.

– Tessék velem parancsolni! – szól az orvos, egészen neki engedvén magát
a derültségnek.

– Orvos barátom – mondja Galiba – ön okos ember.

– És mivel tudnám azt leginkább bebizonyítani?

– Ha megmondaná, mennyi ideig kellene nekem várnom!

– Vagy tizenöt esztendeig! – mondja az orvos elég érthetőleg, mire
Galiba majd hanyatt vágta magát, hanem az orvos hozzáteszi még, –
kivévén, ha…

– Mit ha? – kap a szóba egész mohósággal a prókátor, egyszersmind
folytatja: orvos barátom bizonyosan valami okosat gondolt?

– Tehát én tőlem várja ön azt a szót, mely a pesti házba fogja önt
beültetni?

– Barátom, – mondja Galiba, karon fogva az orvost – aa alispán végtére
is nagy úr, s nekem sok alkalmatlanságot csinálhat, ha akarata ellenére
nyúlnék a dologhoz…

– Az igen hihető – véli az orvos.

– Épen azért kérem, mi volna a kivétel?

– Ha előbb meghalna.

– Orvos barátom nagyon szereti a tréfát, pedig én igen komolyan
beszélek.

– Hasonlókép azt cselekszem!

– Annál jobb – mondja az ügyvéd – én most elmegyek. Esztendeig várok, ha
addig meg nem hal… nem őrzöm a titkot.

– Bizony nagy szivességet tenne önnel az alispán, ha addig meghalna,
mire ön haza ér.

– Biz én nem haragudnám érte – mondja Galiba – mert azt csak át
méltóztatik látni, hogy engem ilyen bolond föltétel nagyon megkárosít?

– Na, ha meghal egy évnél előbb, megirom önnek.

– Ezer darab aranyat kap ön azért a levélért – értette, orvos barátom?

– Szóról-szóra! – mondja az orvos, elnyomván indulatát, bekisérvén a
prókátort, ki, minthogy az alispán aludt, kocsira ült, de a legközelebbi
városból visszaküldte a négylovas fogatot az alispánnak.

Az orvos elbeszélé az alispánnak, min töri Galiba uram a fejét,
egyszersmind felháborodván azon, hogy neki ajándékul hagyta lovait, újra
lázrohamba esett, de mielőtt ez állapot válsága következnék, megbizá az
orvost, hogy Baltayt körülményesen tudósítsa, hogy ha már Galiba tudja
is a titkot, legalább az árát ne élvezhesse és Baltay ne Galibától tudja
meg.

Egyszersmind elküldi a négy lovat tekintetes Galiba úrnak Pestre,
legalább ha nem nyer semmit, ne is fizessen rá.

Az orvos kitünő gonddal ápolá betegét, s midőn a rohamok némileg
megszűntek, s a beteg csendes álomba merült, az orvos egy kurta levélben
tudatá Baltayval, hogy a pör a körmendi levéltárban fekszik.

Nem lévén egyéb magyarázat a levélben, Baltay el nem tudta gondolni,
hogy mi körülmények nyomán jut ő a pörnek fölfedezéséhez, azért semmi
sem tartóztatá vissza, hogy egy biztos emberét Körmendre küldje átvenni
az irományokat. Galibának pedig a következő levéllel kedveskedett:

Ügyvéd úr! Ma kaptam tudósítást, hogy a Baltay contra Baltay-pör a
körmendi levéltárban fekszik – tehát most már ne vesződjék a kereséssel,
hanem küldje vissza az iratomat, mely szerint a pör fölkutatásáért pesti
házamat odaigértem. A mi eddigi költségeit illeti, azokra nézve adjon
hiteles kimutatást, egy fillérig megtérítem. Maradtam jóakarója Baltay
m. k.

Midőn a levél Pestre érkezett, Galiba már otthon volt, még pedig a
legnagyobb örömben; mert az ovros épen most írta, hogy az alispán
meghalt s így a titoktartás többé nem kötelezi – de még a lovakat is
visszaküldi, valamint az orvos sem számol az ezer aranyra; mert neki
hasonló ajándékra semmi szüksége sincs.

– Annál jobb! – mondja Galiba, körültekintvén a házban, hol eddig
konvenczióból, ezután pedig már tulajdoni jogánál fogva lakik, s épen
levélírásra szánta magát, midőn a levélhordó betoppan egy másik
levéllel, mely Baltaytól jött.

A két különböző levél elolvasása közt csak annyi idő telt el, mennyi
épen elég arra, hogy az ember a padlásról a pinczébe érjen – hanem mire
a levélolvasásnak vége lett, Galiba épen olyan furcsán érezte magát,
mintha csakugyan a padlásról a pinczébe esett volna; és már várta, hogy
most mindjárt megüti a guta.

A várt vendég azonban elmaradt, s bár egyelőre elveszté étvágyát, mert
egész huszonnégy óráig semmit sem evett, utóbb azonban addig harangozták
a delet, hogy Galiba úrnak is eszébe jutott az evés és mint tudjuk,
elvitázhatlanul javulás útján van az olyan beteg, ki egy rendes ebédet
étvágygyal tud megenni gyomorfájás nélkül.


XVI.  (Két szomorú ember.)

Baltaynak embere Körmendre ért és átadta a levelet Csapó úrnak, a ki
először saját szemeinek sem akart hinni, hanem szóval is kérdé a
megbizottat:

– Hát miért is jött, édes jó barátom?

– A Baltay-pörért jöttem! – mondja a megbizott elég világosan, mire
aztán megint elolvasta Csapó a levelet s midőn tökéletesen meggyőződött,
hogy jól látott, jól hallott, s fölül reá nem is álmodik, tehát mint
afféle tapasztalt ember tudta, hogy itt hasztalanul kötekedik, ha csak
az egyik bajból többet nem akar csinálni – minthogy a jószágkormányzó,
az öreg Hegedüs is jelen volt szobájában, rövid tanácskozás után
nyugtatvány mellett és tanuk előtt a pört átadták Baltay megbizottjának.

A fiók üresen maradt. Csapó a rátűzött engedélyt levette és a fiókba
helyezé, hogy egykori utódjának intőpéldául szolgáljon arra, hogy
valakit, még a legjobb barátját is óvakodva ereszsze be arra a helyre,
melynek erős zárai nemcsak őrei, hanem bizonyságai annak, hogy féltett
tárgyakat őriznek.

A megbizott hazaért, Baltay végig nézé az irományokat, s meggyőződék,
hogy valóban meg van az egész pör, s rendelkezést tett, hogy tovább
folytattassék és Galibának írt Pestre, hogy az átvételre jelenjen meg.

András Keszthelyen volt, egy nagy kocsi teherrel ment az ifiúr után, ki
néhány esztendő mulva már megnőtt és szedte magába a tudományokat, még
pedig oly nagy szorgalommal, hogy osztályában legelső volt; nemcsak
azért, mert a tanítók az öreg úrnak kedvezni akartak, de mert a
szorgalomnak meg kellett adni megérdemlett bérét.

Midőn András hazajött, alig várta, hogy a kocsiról leszállhasson és a
nagyságos úrnak elmondhasson minden jót az ifjú úrról, kit a tisztelendő
urak nem győztek eléggé dicsérni.

– Megjött kend András?

– Hála Istennek, itthon vagyok! – hagyja rá András – látom, a nagyságos
urat is friss egészségben találom.

– Látta kend a gyereket?

– Hát nem azért küldött a nagyságos úr, hogy megnézzem?

– Tudom, sovány szegény gyerek.

– Ejnye, nagyságos uram, hát hizlalni küldte Keszthelyre?

– Adott kend neki a kalácsból?

– Én csak meg nem ettem előle, – dünnyög András.

– Persze meglátszik rajta a városi levegő!

– Hiába kérdezkedik a nagyságos úr, azt nem mondom, hogy megárt neki a
tanulás, pedig ugyancsak legelső ember ám valamennyi között.

– Tudtam!… mondja Baltay duzzogva – hogy azok a… barátok kenyér helyett
betüvel tartják.

– Olyan egészséges, mint a makk, – kövér, mint a duda; ezt láttam; hanem
hogy megméressem, azt nem parancsolta a nagyságos úr – mondja András
kiterítve az oskolai sorozatot és vastag ujjával odabökött, hol az
úrfinak neve osztályában legelől áll.

– Mi ez?

– Itt az úrfinak neve legelől, hanem nem is tették ám oda hiába.

– Hátrább is jó lett volna.

– De nem lett volna, – mondja András – kérdeztem én azokat a tisztelendő
urakat, hogy már mi lesz olyanokból, kik itt hátrább vannak – mutatja
András a sorozatnak derekán levő neveket – de biz elhiheti nagyságos
uram, azok a tisztelendő urak nem igen beszéltek fölebb a vargaságnál,
hacsak az apa készre nem akarja hazavinni.

– No hát mit tud az a gyerek?

– Mindjárt megmondom, nagyságos uram, először is kivetette nekem
krétával, hogy mióta élek, mennyi napot, hány minutumot éltem.

– Ezt piros kukoriczán maga is kiböködhette volna kend.

– Igen, ha nagyságos uram el nem téveszteti velem egy nap ötvenszer;
hanem az úrfi alig tett egy-két rántást, mindjárt kivetette.

– Hát még?

– Azt is megmagyarázta nekem, hogy a föld forog a nap körül.

– Tudhatta volna kend a bibliából, hisz ott van, hogy Józsue
megállította a napot, az pedig nincsen ott, hogy megint odább indította
volna.

– Nojsz kiabálhat most Józsue uram, a mennyit akar – véli András –
tudom, nem indulna meg a nap itéletnapig sem; mert hisz, nagyságos uram,
megmagyarázta nekem az úrfi szépen, – példának okáért elmondá,
mennyiszer csal meg a szem, hisz holdvilágos éjjelen néha egyik felhő a
másikat kergeti a hold alatt, s majdnem megesküdnék az ember, hogy nem a
felhő szalad, hanem a hold.

– Bizony meglódította kend alatt a földet.

– El is vitt az úrfi egy gömbölyű jószágon a világ másik oldalára is.

– Ott is volt kend?

– Bárcsak lettem volna, nem adnám, Isten tudja miért.

– De most már csak nem indul meg kend?

– Nojsz itthon maradok, ne féljen a nagyságos úr – vigasztalá András –
nem nekem való már az olyan mesterség, hanem ha mostani eszemmel olyan
fiatal lehetnék, mint az ifiúr…

– Hohó! – vág közbe Baltay – talán az a gyerek mondott valamit?

– De még mennyit! – válaszolt András – még azt is mondta, hogy oda is
szeretne elmenni, a hol a fehér medvék vannak.

– No, csak azt lesse, – mondja az öreg, – hogy én medvék után ereszszem,
bolond ember az, ki az után mászkál, a mit helyébe hoznak, hisz én
ezelőtt tíz esztendővel Pesten egy huszasért néztem meg.

– Talán festett volt.

– Üsse meg a kő, legalább a fösték árába én is fizettem valamit, és
imigyen nem néztem, hanem azért az ifiúr is megelégedhetik vele, ha
festett medvét lát is.

– Dejsz az majd megnézi, hogy mit mutatnak neki.

– Gondolja kend?

– Nemcsak gondolom, hanem tudom; mert elhiheti, nagyságos uram, jobb
lesz, ha tisztelendő úr sem kérdezget tőle annyit, mint eddig szokott,
mikor az ifiúr haza jött; mert a tisztelendő úr is csak azt kérdezi, a
mit maga tud; hanem már azt is mondja ám az urfi, hogy majd ezután ő
kérdezi ám a tisztelendő urat.

– A manót? – mondja nevetve Baltay, ki nem igen bánta volna, hogy a pap
belesüljön; mert nagyon szeretett kérdezősködni, aztán ilyenkor Baltay
úr is adós maradt a felelettel; – de utóbb mégis meggondolta, hogy a fiu
egy lyukkal odább megy, s aztán urabátyját is kérdőre veszi. Épen e
miatt némileg elgondolkodván, később azt mondja:

– András!

– Tessék parancsolni!

– Hisz nem bánom, hogy az a gyerek nem lesz valami tökkel ütött fejű, –
hanem én a hordómba sem töltetek többet, mint a mi belefér, azaz: hogy
melléje nem folyatok; hanem azok a barátok agyontömik azt a gyereket,
mit gondol kend?

– Sohase féljen, nagyságos uram, azoknak is csak olyan nagy a kanaluk,
mint a mienk, az sem nagyobb, mint mekkora befér az ember szájába.

– Én a könyveket értem, hallja kend, nem a gombóczot.

– Nem is a gombóczért vittük oda; mert gombócz itthon is van, hanem a
könyvekért.

– A kellene még, hogy a csibe tanítsa a kotlóst. – Aggódék Baltay.

– Már nagyságos uram, pedig az úgy lesz, hanem azért se baj, mert én
láttam elég tyúkot, midőn a réczefiakat vezette, eleinte féltette a
tyúk, hogy a vízbe fulnak, és röstelte, hogy utánuk nem mehetett; de
utóbb volt annyi esze, úgy tette magát, mintha maga is utánuk mehetne,
ha akarna; de nem megy.

Baltay elhallgatott, a szó értelmesen lőn mondva, s addig gondolkozott
rajta, hogy András nem kapván feleletet, körülnézett, s meglátta a pört.

– Hát ez mi, nagyságos uram?

– Jó, hogy szól kend, tegye zár alá, hogy megint el ne tévedjen.

András hirtelenében nem tudott szólni, hanem fölnyalábolta a pört, s
elvitte a szomszéd terembe, de érezte, hogy szivén nehezebb a fájdalom,
mint a mennyit a pör nyom, pedig azon is van mit megemelinteni.

Ugyanez órában és e perczben lépett be a herczeghez Csapó, arczán mély
bánat ült, érezte, hogy nem a legkellemesebb hirt hozza, de eltitkolni
úgy sem lehetett már.


XVII.  (Béke hamvaira.)

Nagyon fáradt a természet, hogy visszakivánta az erőt az élőtől, és
kiéhezte magát, midőn olyan ember hullájával kivánt táplálkozni, mint
herczeg Batthyányi Lajos.

Nem bir ágyától menekülni a nagy ember, kinek szivében annyi szeretet
fért el, és most már csak bizalmasan kereshetik meg a kórágynál, hogy
bucsuzatlanul ne menjen el a más világra.

Rég vár az ajtó mellett egy ősz ember, az öreg Csapó, ki fontos
mondanivaló nélkül bizonyosan nem vásítná a küszöböt; de türelmesen
várja, míg a beteg előinté, mi nem sokára be is következett.

– Öreg barátom, – mondja a herczeg, – bucsuzni jött ön?

– Kegyelmes uram, miért bucsuznék? – válaszol Csapó, – én már csak
arravaló vagyok a földön, hogy izenetet vigyek el a más világra az után,
a ki nemrég előttem ment oda.

Megszorítá a herczeg a becsületes szolgának kezét, – jól esett neki a
hűség, mely még holta után is szolgálni akar, mintha mondani akarná, –
ne félj, nem sokára hirt viszek utánad azon szeretteidről, kiket a
földön hagyál.

– Valamit akar mondani Csapó barátom?

– Kegyelmes uram, kár volt a levéltárba ereszteni az alispánt.

– Nem remélem, hogy valami eltévedt volna utána?

– Csak a szemével ártott, kegyelmes uram!

– Bizony még a boszorkányokat hiszi, kedves öregem. – Mosolyga a beteg.

– Kegyelmes uram, én a boszárkányoknak söprűnyelet fogok, hanem mikor az
ördög viczeispán képében hoz be valakit, annak a szemeit nem foghatom
be.

– Nos, mit látott meg a viczispán? – kiváncsiskodék a herczeg.

– A mit legkevésbbé kivántam volna, mert emberségemre volt bizva: Baltay
contra Baltay.

– Nos?

– Ez kegyelmes uram, egy elátkozott pör, melynek ha maholnap vége lesz,
úgy az ország legderekabb fiainak egyikét fogja tönkre verni.

– Gróf Dunayt? – kérdé a herczeg, remegve támaszkodván föl a vánkosra.

– Nincs különben! – hagyá helyben Csapó.

– Hibáztam, nagyon hibáztam,… – mondja a herczeg keserűen,… – sem
megőrizni nem tudtam e szerencsétlen pört, sem megakadályozni Baltayt,
midőn azt tán tehettem volna.

– Mondtam én azt, kegyelmes uram, hogy az olyan ajtót nem kell nyitva
feledni.

– Barátom, ön mindent megtett; hanem most segélje megtenni az utolsót.

– Mindent kegyelmes uram!

– Adjon tollat és papirt, – mondja a herczeg összeszedve a végerőt, –
talán ez elfáradt kéz még nem tagadja meg a végső szolgálatot.

– Csapó mindent elkészített egy levélnek megirásához, – az ágy szélére
ült olyképen, hogy a beteget föntartani birja, ki is ezen segedelemmel
nagy lassúsággal a következő sorokat írta:

Kedves Baltaym!

Érzem, hogy az utolsó tollvonásokat teszem azon az ágyon, melyről
felkelni többé nem fogok. Szerencsétlen öcséd hagyta nálam megőrzés
végett a Baltay-pört, melynek tartalma előttem maig ösmeretlen volt,
különben tudtam volna kötelességemet.

Barátom, egy fáradt utasnak még marad annyi ideje, hogy ha rászorult,
valami okosat gondoljon; én azonban nem egy rövid útban, hanem az élet
hosszában fáradtam el, s nem tudom, a legjobbat gondoltam-e, midőn
alábbi kérésem teljesítéseért esedezem.

Az emberek legszivesebben megcselekszik, azt a mit tőlök legelőször
kérnek; – barátom, én legelső kérésemet legutolsó óráim egyikében
intézem hozzád, s így még attól sem kell tartanod, hogy valaha második
kéréssel alkalmatlankodjam, tehát hallgass meg… . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Igaz barátod a sirig és ezentúl

Herczeg Batthyányi Lajos m. k.

A levél czímezve lőn, és Csapó úr szentül megfogadá, hogy kézbesíteni
fogja, miről kételkednünk épen nem is lehet.

A levélnek kipontozva hagyott részét annak idejében közlendjük, tehát
türelemért esedezünk, – és maradjunk a herczegnél, kinek néhány nap
mulva megnyilt a boldogok hazája.

Minő könnyen szakad el a fonál, s az erős lélek, mely megtörhetlen volt
a földi harczban, elvégződik, mint egy fuvolahang, melyre csak a
körüllevők emlékeznek vissza.

A ravatalon fekszik az elfogyott lélek hüvelye, ki folytatása volt egy
család nyolczszáz éves történetének, életében hatalom és most hulla,
mely némán fekszi halálos álmát, és csak egy hideg kövön áll majd a név,
melyet emlékezetessé tőn.

Álljunk meg egy kissé, nézzünk körül, tán lesz annyi vigasztalódásunk
önmagunkért, hogy az utolsó lehellettel csakugyan végképen meghalunk-e,
vagy marad annyi nyom, mely becsületes embernek ad annyi vigasztalást,
hogy tetteit holta után megemlegetik.

Én, kit születésem órájában nem várt megaranyozott bölcső, s kit
mindössze is az a szellő üdvözölt, mely szülőföldemen, a fürgedi pusztán
gazdátlan lóként szaladgál, és keresztanyám öle védett meg tőle, míg
bekisért bennünket Ozorára, hogy egy kis szentelt Sió-vízben
megkereszteljenek, – mondom én, ki megéheztem szeretetre, barátságra, de
czímre soha, melyért egy ütetnyi taplót se adnék, még akkor sem, ha
tudniillik csakugyan rászántam volna magamat arra, hogy naphosszat egy
hosszú botot rágjak, melynek végén holmi cserép, vagy sajtfazékban sütik
a dohányt, – mondom én, ki az emberben az embert szeretem legjobban,
előkerestem két regényemben a legméltóságosabb nevű embereket és
elolthatatlan szenvedélylyel emlékezem rólok.

Megálljatok, – számot adok róla.

Volt idő, midőn egy vigyázatlan szóért könnyen rákiálthatták volna az
emberre: üsd agyon! én a legnyugodtabb kedélylyel mondám az egész ország
minden szűrös polgárjának, hogy az igazság nemcsak akkor igazság, mikor
a szűrnek, – hanem akkor is, mikor a kaputnak kell; mert az igazság nem
olyan, mint a süveg, hogy a nagy helyett kicsiny, a kicsiny helyett
pedig nagyot választ az ember, – de nem is olyan, mint a nóta, hogy
magának minden ember azt hegedülteti, a melyik neki legjobban tetszik.

Nem azért vettem a tollat a kezembe, hogy a méltóságos uraknak czímeit
rőföljöm össze; – én a mult időknek embereit kerestem föl, s ha egyiknek
vagy másiknak emlékénél levett kalappal állok, kegyeletből teszem, s
azon vágygyal, bárha végig járhatnám az országot, s benne annyi jelest
találnék, hogy födetlen fővel mehetnék végig rajta.

Megvan a nemzeteknek is a saját hét kövér és hét sovány esztendejük, –
mit siránkozunk vissza a nem kövér esztendőkre! Ráérünk, szellőztessük a
multat, fél század elég arra, hogy a nagy érdemeket nagyoknak ösmerjük,
tegyünk valamit egy kis megösmerésért, mert ha késünk a megösmeréssel, a
hálásabb utódok száz esztendő mulva – szentekké avatják őket.

Nem akarok tovább időzni e gondolatnál, – megyek alakjaim után s
legelőször is Baltayt keresem föl, ki épen most olvassa el a levelet, s
még nem tudja, hogy a herczeg éppen azon órában halt meg, melyben a
levelet olvassa, azaz 1806 junius 6-ikán, s az öreg urat a levél éppen a
legkellemetlenebb hínárból huzza ki; mert az öreg régóta tünődik azon
keserves helyzeten, melybe félig meggondolatlan, félig pedig a
körülmények által indokolt gyanuja Dunay irányában besodrá; de azóta
olyan dolog történt, mit megváltoztatnia nem lehet, nem tud és nem is
akar; – pedig érzi, hogy e helyzetből valami okos módon mégis menekülnie
kell, mert mióta Holvagy Pistával találkozott, Dunaynak csak annyi vétke
van ő irányában, hogy két rovása van, s az öreg annyira András uralma
alatt áll, hogy maga is tökéletesen hiszi, hogy a másik két vonást le
fogja vakarni, de hogy ingyen nem fogja azt tenni, arról is jót merünk
állni.

A levélnek előttünk ösmeretlen sorai irányt adának gondolkozásának, s
mint minden magyar ember, úgy Baltay is rettenetes módon szeret –
megbékélni, csak módja akadjon hozzá; s minthogy a herczeg levele irányt
adott, a jó lelkű ember még könyüre fakadt bánatában, hogy egy jó
barátjának csak utolsó kivánságát teljesítheti; örömében pedig azért,
hogy egyszer mégis a szomszédokkal jó napokat tölthet.

Néhány nap mulva délelőtt megszólamlanak a toronybeli harangok, s Baltay
úr kérdez egy a kapu előtt elmenő parasztot:

– Atyafi!… ki halt meg a faluban?

– Senki, nagyságos uram! – mondja a paraszt, levevén nagy szélű
kalapját.

– Csak nincsen tűz, – véli az úr – hisz akkor félrevernék?

– Azt tartom, nagyságos uram, nekünk annyi, mintha tűz volna, – bizony
tán félre is verhetnénk.

– Beszéljen kend okosabban, – mert ennyi szó közől úgy sem válogathatnám
ki, hogy kend mit akar?

– Annyi az egész nagyságos uram – mondja szomorúan a paraszt, – hogy az
enyingi herczeg meghalt.

– Nos aztán? – kérdi Baltay még odább, minthogy ő maga úgyis reggel óta
tudta, csakhogy azt nem érti, miért harangoznak itt is?

– Nagyságos uram – felel – urunk volt az nekünk, – ott is dolgoztunk mi
sokszor nagyságos uram, aztán annyi jó voltával éltünk, hogy bizony
nagyon olcsóért köszönjük meg, ha a harangot meghúzzuk utána.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Baltay némán marad egy darab ideig, s midőn a paraszt ember látta, hogy
a nagyságos úr nem szól többet, még egyszer meglebbenté nagy szélű
kalapját e szóval:

– Az isten jóvoltába ajánlom a nagyságos urat.

– Jó szerencsével járjon kend; – feleli utána Baltay, fölébredvén a
köszöntésre, azután pedig rendelést tett, hogy a másnapon Enyingen
tartandó gyászmisén minden mozdulható ember jelen legyen, csak annyi
ember maradván otthon, mennyi a házőrzésre okvetlenül megkivántatik.

Másnap Baltaynak négy lova Enyingig kénytelen volt lépésben menni, mert
a kocsis már nem győzte kerülgetni a sok kocsit és gyaloglót, tehát
mentek, a hogy mehettek! de még egészen jókor a gyászünnepélyre, mely
népesebb lőn, mint bármely országos vásár, és kétségtelen bizonyítványa
volt annak, hogy Magyarországon a földesurat legtöbbször a jobbágy
siratta meg.

Abban az időben Enyingen éppen azon a helyen, hol most a ritka szép
katholikus imaház egy gyönyörű kertnek facsoportozatai között áll, volt
a temető egészen a helység közepén, ugyanott pedig egy kis kápolnaféle
imaház, mi az akkorban ott lévő katholikus híveknek nagy szűken elég
volt, bucsukor tehát, és egyéb ünnepély alkalmával a hívek
meggyülekezvén, a tisztelendő úr a szószéket kitétette s úgy beszélt a
népnek.

Látván a roppant tömeget, a szószéket ma is kitetette, és a hallgatóknak
szivéig beszélvén, tán nem volt egyetlenegy ember, kinek könyei ki ne
csordultak volna, s a református tiszteletes úr legjobban törölgette a
szemét.

– Nézze kend, – súgja egyik paraszt a másiknak, – még a kálomista
emberek is sírnak, pedig a mi papunk prédikál.

– Mert igazat beszél! – mondja Bocsor gazda, a mostani pápai tanárnak
édesapja, kihúzván kendőjét, hogy lefolyó könyeit föláztathassa, mert
érezte a becsületes ember, hogy egykönnyen el nem állíthatja.

Vége lőn a szent beszédnek, s imát kezdének a hívek a megboldogultnak
lelki üdvösségeért, s midőn már mindenik keresztül levelezte saját
imádságos könyvét, önkéntelenül nézett a szomszédéba, ha ott tán még egy
másik imádságot lelne.

Kajári Pál, Holvagy Pistának édes apja, éppen most végezte el az
utolsót, mit saját könyvében talált, tehát áttekint egy református
atyánkfiának könyvébe s abból akar imádkozni.

– Hisz kend pápista! – mondja a másik.

– Az vagyok, édes jó barátom – felelé Kajári.

– Éppen azért mondom – jegyzi meg a szomszéd – mert én meg református
vagyok.

– Nem tesz az semmit – nyugtatja meg őt az öreg Kajári, – hátha a kelmed
könyvében is találkoznék valami szép imádság, azt gondoltam, sokkal
tartozom én ennek a herczegnek, s ha már meg nem fizethetem neki máskép,
legalább imádkozom érte, – aztán nagyon nem szeretném, ha valami szép
imádságot – elmondatlan hagynék.

*

Sorsom azon boldog körülmények közé vezetett, hogy gyermekkorom legelső
emlékei e nagy név említésével vannak kapcsolatban, – meglehet mások
elfeledik a multat, – én legboldogabb vagyok, midőn azt megemlegethetem,
és elmondhatom:

A kit holta után így siratnak meg, az nem halt meg!


XVIII.  (Az újabb nemzedék.)

A tizenkilenczedik századnak eleje csak olyan zajos volt, mint a
tizennyolczadiknak vége, s míg az ostoba varjuk hirbe keveredtek, hogy
egyik varju a másik varjunak szemét nem vájja ki, addig az emberi faj
egészen más munkába fogott, s az volt a legderekabb ember, a ki
legtöbbet vert agyon.

Lehetetlen kikerülnünk azon időket, mert embereink e korban éltek, hanem
azért kerültünk a legegyenesebb útra, hogy történetünk folyamát
szétágazóvá ne tegyük, s éppen azért írjunk ide néhány sort abból a
vastag könyvből, melyben Kisfaludy Sándor életleirása leghitelesebben
meg van.

«Midőn Himfy szerelmeinek első kötete: «A kesergő szerelem» megjelent,
soha, sem előbb, sem utóbb nem okozott Magyarországon könyv oly
sensatiót (a mint ott van), mint ez. A Himfy név hirtelen elterjedt az
egész hazában, s a nagy ösmeretlen közfigyelem tárgya vala.»

A második kiadásban nevezi meg magát Kisfaludy, s attól fogva nincsen
egyetlen egy kabátos ember, ki ezt a nevet ne ismerné, s a zalai hegyek
csak oly ismeretesek, mint «Pusztaszer», hol eleink Árpádot pajzsra
emelték.

A csatazajnak kellő közepéről nem hozott senki zöldebb babért, mint a
melyet egy ország nyujta Kisfaludynak legelső műveiért, s ebben az
országban nem volt még a «Miatyánkon» kívül imádság is, melyet könyv
nélkül annyian tudtak volna, mint a regéket, melyek hirtelen járták be
nagy Magyarországot.

Mint a várt vendéget kapták mindenfelé a regéket, és egy csoportban
harmincz ember is hallgatta, midőn a harminczegyedik fölolvasta nekik.

Baltay házánál ki- s bejárt a sok vendég, még a cselédek közt is
közszájon forgott a hires történet s midőn Imre úrfi hazajött
Keszthelyről, hol addig tanult, hogy már az iskolából is kifogyott,
András maga maradván az úrfival, addig kérte, hogy a fiú Kisfaludyt neki
könyv nélkül elmondá.

András az öreg úr aranyos mentéjének gombjaival vesződött, Imre pedig
egyre-másra mondá a sok verset, és csak annyi időt vett, míg az öreg
egy-egy könyüt eldörgölt a képén, vagy a lelkes ifjúnak arczát nézé, s
az öreg cseléd gyönyörködött benne, hisz a jó mag nem szóródott ki az
útra, hanem a jó földben szépen megeredvén, erős hajtásokat kezdett
ereszteni.

– Nincsen több? – kérdi András, midőn a fiú megnyugvás végett megállt.

– Még felét sem mondám el.

– Hej, kedves úrfi, már hol fér el a fejében az a tenger sok
tanulság?[9]

– Ott, a hol a többi, András bácsi, – válaszol a fiú, – ne mondjak már
többet?

– Majd lemegyünk a kertbe, – kedves úrfi, – mikor az öreg úr a délutáni
álmot aluszsza, ott majd nem háborgat senki, – ott aztán elhallgatom
estig! – mondja András, az aranyos mentét a szomszédterembe czipelvén,
hanem midőn ő az egyik ajtón bement, mintha a másik éppen akkor záródott
volna, – már majdnem azt gondolta András, hogy az öreg úr hallgatózott;
de aztán azt hitte András, hogy a nagyságos úr nem állta volna meg szó
nélkül a dolgot: mert még mindig jobb szerette, ha a fiú a fára mászott,
mint ha könyvet látott a kezében.

András nem sokáig tünődött, mert hisz az is meglehet, hogy nyitva volt
az ajtó, s mikor ő az egyiket kinyitotta, akkor a másik becsapódott,
tehát nincs miért tovább firtatni a dolgot; hanem mivel mi bizonyosan
tudjuk, hogy az öreg Baltay csakugyan a szobában volt, azt is
megmondhatjuk, hogy az öreg régóta hallgatózott, s ámbár néhányszor már
megsokalta a szavalást, és be akart nyitni a szobába, mégis
mindannyiszor valami hátrahúzta, s utóbb maga sem bánta, hogy a gyermek
nem fárad ki, sőt jól esett neki, hogy András a gyereket bámulja, –
tehát nem zavarta őket, hanem midőn hallotta, hogy légyottra rendelte
András a fiút, ő is eltávozott.

Pipára gyujtott az öreg, föl s alá járkált a szobában, a fiúnak
jövendőjéről gondolkozott, s ez volt a legelső eset, hogy a fiunak eszét
sem feledte ki s nagy megelégedésére szolgált, hogy András megbámulja a
gyermeket, tehát föltette magában, hogy a délutáni alvást elengedi s ő
maga is elsompolyog utánuk a kertbe.

Mielőtt oda mennénk, álljunk meg egy szóra.

Sokféle alakban jött már le a földre a nyomoruság, de ha visszagondolunk
a jelenből az elmult tíz esztendőre, bátran azt mondhatjuk, hogy a
«nagyságos és tekintetes» nyavalyában sinylődött a nemzet.

Elátkozott ember volt, ki a tekintetes uraságig föl nem vergődhetett, –
és boldogtalan volt a leány, ki egy tekintetes urat nem foghatott, pedig
végtére már annyi volt az ügyvéd, orvos, mérnök, hogy a hol a verebeket
akarták kővel dobálni, ott is a tekintetes ügyvéd urat találta el a kő.

Még a falusi kutya is úgy elfajzott, hogy nem a koldust vagy a zsidót
ugatta meg, hanem azt a boldogtalant, ki a tekintetes czímig föl nem
vergődhetett s még a legélhetetlenebb czigány is azt mondogatta, ha
megharagudott: nem is tekintetes, hanem nemzsetes.

A gyöngeség végtére nyavalyává fajult, s jaj volt a cselédnek, ha a
tekintetes czímet meg nem szokta, – végtére cselédfogadáskor valóságos
leczkét adtak a cselédnek csupa titulusból.

A kenyér megfogyhatott a háznál, – kértek a szomszédból, vagy néha
koplalással győztek, csak a tekintetességből nem engedtek alább, s még a
házaló zsidóval is könnyebben megalkudtak, ha egy czimmel fölebb
beszélt, ámbár eközben a rőföt mindig kurtábban ereszté.

Fölment az ifjú úr a tanodába, nem azért, hogy ott fölszedjen a
tudományból, de hogy elkószálja az esztendőt; mert az édes mama rég
megsugta neki, hogy akár tanul, akár nem, azért itthon mégis tekintetes
úr lesz.

Midőn a tanár tüdőfáradtig lármázott, addig hortyogott az úrfi; pedig ha
nem alszik, még akaratlanul is ragadt volna rá valami, s jó hasznát
veheté, mikorra csakugyan már belenőtt a tekintetes czímbe; de a vagyon
otthon rettentően megfogyott, mert a tíz esztendő alatt az ujjnyi széles
szalag tenyérnyire nőtt meg s ez a kis külömbség először a rétet, azután
a buzaföldet ette meg, s ámbár a sok mosott szalag és tekintetes czím
mind megvan, de a rétet és buzaföldet a szomszédéhoz mérték, és az úrfi
hiába vakarja a fejét, mert biz abban sincsen, pedig ugyan jó volna a jó
tanács, mert a tekintetes titulust nem lehet betálalni, s a mellett
fölkopik az álla.

Persze, most már az ifjú úr is belátja, hogy jobb lett volna valamit
tanulni; de már késő és szégyen tanuláshoz fogni; tehát megkisérti a
tekintetes czímet, mi hasznát lehetne még venni. – Házról-házra kujtorog
most, atyafiságba keveredik az egész világgal, és minden ismerőstől
kölcsön kér, a mennyit adnak. Korhely pajtások közt hűséges jó barát, jó
pénzért bolondnak is beáll – ennyi maradt meg a régi vagyonból: –
tekintetes úr most.

Szomorú kép, – sokkal rongyosabb, mint mutogatni kivánná az ember, és
jaj annak, kit az apai és anyai gőg idáig vitt; pedig számosan vannak
még a józanabbaknak szomorú például.

Baltay féltette a fiút, de midőn az eleven eszű gyermeknek előmenetelét
látta, végig gondolt terjedt birtokain s neve becsülete mellé, azt
gondolá, nem rosszul illenék, ha a fiút okos embernek mondaná mindenki.

Ebéd alatt engedékenyebb volt, mint máskor, és eltűrte, hogy a gyermek a
maga eszéből beszéljen valamit, s föltette, hogy délután nem alszik, ha
kínjára esik is, hanem lemegy a kertbe.

Az álom oda nehezkedett a szempillákra, Baltay mindenkép erőlködött,
hogy elverje a megszokott vendéget, de az végtére is erősebb volt, s az
öreg úr a zsölleszékben uzsonnáig aludt.

András az alatt a lugasban üldögélt, s a fiú egyre-másra mondta a sok
történetet, s már az uzsonna-idő is elérkezett, mikor az öreg úr
kidörgölvén szemeiből az álmot, a kövér fűben oldalt került a lugasnak,
s már messziről hallgatta, mikor a fiú javában mondta a verset:

  A magyarnak már szokása,
    Hogy a jussát nem hagyja;
  De ha vele bánni tudnak,
    Az ingét is odadja.

András két könyökére dülve hallgatta a fiút, az öreg úr pedig mindinkább
közelgetett, s édes örömmel telt meg, hogy a fiú már is mennyit
összetanult.

Baltay szerette volna a fiút összeölelgetni, de ezt szégyenlette András
előtt; hanem elment a kertnek csavargó utain, szüntelen a verseket
mondogatván, melyek emlékéből többé ki nem mosódának.

Szivén találta az egyszerű kis versszak, s ő nem kérdezvén igaz urát,
megtanulta, és szinte vágyott az alkalomra, hogy illő módon elmondhassa,
s e buzgóságban annyira ment, hogy valóban megéhezte az alkalmat, hogy
az ingét is odaadhassa; csak már jőne valaki és kérje.

Nem kellett sokáig várakozni, az 1809-diki fölkelést kezdték mindenfelől
sürgölni, s a büszke magyarnak jól esett, hogy a megyei alispán díszes
környezettel őt is megkereste, hogy a vagyonához képest részt vegyen a
haza védelmében.

A szomszédos megyék vegyes küldöttségben egyesültek az erőt felkölteni,
s a többi közt őrnagyi ruhában látjuk Kisfaludyt, kinek neve éppen ezen
időben szaladta meg az országot.

Baltay előtt bemutattaték a küldöttség, hanem ez a bemutatás oly futólag
történt, hogy a nevek közül a Kisfaludy név Baltayt éppen nem érinté,
annál inkább, mert az alispán nem annyira az írót, mint az őrnagyot
mutatá be, ki éppen most vette a parancsot, hogy a nádor mellett
segédtisztképen foglalkozzék.

Az alispán a háborúra vitte a beszédet.

– Megint közelít a franczia; – kezdi az alispán.

– De hegedűszóval csak nem fogadjuk őket! – mondja Baltay.

– Attól függ, – okoskodik az alispán, – hogy a nemzet milyen erőt fejt
ki.

– A ki eleven, az az ellenség elé megy!

– A megye reméli, hogy nagysád hazafiúi áldozatát nem vonja meg, – itt
van a nádori levél, melynek szavai szerint ő fensége érettünk jót állt,
tehát megvárja, hogy szavát ő is beválthassa.

– Beváltjuk, alispán úr, – mondja lelkesülten az öreg, – háromszáz lovam
van, – mindenikre ülhet egy ember, – írja fel alispán uram…

Az alispán írta.

– Ezeknek persze enni való is kell, – tehát enni valóval is én látom el
őket, – írja fel alispán úr ezt is.

Az alispán írta.

A mennyi készpénz a pénztárban van, megszámláljuk, – azt is odaadom, –
írja föl alispán uram a többi után.

Az alispán már sokallani kezdé a dolgot.

– Zabom is termett bőven, hála istennek, – hagyunk vetni valót, a többit
el lehet vinni a katonák után, ezt is írja fel a tekintetes alispán úr.

– Isten ugyse, sok lesz, – mondja az alispán, – ennyit nem kívánunk.

– Alispán úr! – mondja Baltay, – ki van rám vetve, hogy mennyit adjak?

– Nincsen olyan törvény, mely e tekintetben kényszeríthetné nagysádat.

– Én is azt gondoltam, – teszi hozzá Baltay – mivel nem parancsolták,
hát annyit adok, a mennyi tőlem kitelhetik.

– Ennyi mégis sok lesz, nagyságos uram!

– Én meg azt mondom, hogy nem sok, – szép szóért többet megteszen az
ember, mint erőszakért, mert:

  A magyarnak már szokása,
    Hogy a jussát nem hagyja;
  De ha vele bánni tudnak,
    Az ingét is odadja.

Meghatotta a környezetet a háziúrnak lelkesedése, s egymás kezét
szorongaták a küldöttség tagjai, Kisfaludy pedig egy ablakmélyedésbe
húzódva kinézett a szabadba, lelkét beárnyékozta egy édes érzelem, hisz
élő tanuja most, hogy lelkes gondolatai mint terjednek szét, s a
lelkesülés órájában a szorongó honfi kebel az ő szavainak segedelméhez
menekül.

Andrásnak éppen akkor dolga volt a teremben s midőn Baltay az alispánnak
rendre számolá az adományt, szerette volna a nagyságos úrnak kezét
megcsókolni s a mint az úr egyik ajánlatát a másik után tette, azonképen
gondolá ő is, hogy most a jobb kezét, most meg a balt csókolná meg, s
mikor az úr az adományokból még sem fogyott ki, azt gondolja András,
hogy még a lábát is megcsókolná, végre midőn a versekhez ért az öreg,
nem talált egyéb megcsókolni valót, mint azt a nyomot, a hova az öreg úr
letenné a lábát.

Becsületet hozott a szakácsné a házra, mert a vendégeket illendően
ellátta, s midőn a vendégek elbúcsúzának, András az udvaron csinált
rendet az előljáró kocsik közt, s hol az őrnagynak szürke köpönyegét
látta, kiváló gondoskodással nézett meg mindent, hogy az utazónak
kényelméből mi se hiányozzék.

Imre még ekkor nem vett részt a nagyobbak társaságában, mert a régi
házaknál a gyereknek nem engednek szót az öregebbek között, hanem András
úgy intézte a dolgot, hogy Imre kéznél legyen, midőn a vendégek kocsikra
ülnek.

– Csak itt maradjon az úrfi, – mondja András Imrének, – jól vigyázzon,
messziről is megismerheti, kopasz feje van, egyik sem hasonlít hozzá,
nem is tudom, mitől kopaszkodott volna meg a többi!… okoskodik András,…
ahun a!… most már jőnek.

– Csak közelről megláthassam! – sóvárog a remegő fiú.

– Mindjárt meglátjuk, úrfi! – biztatja András az érkezők felé nézve, kik
közül éppen Kisfaludy vált ki legelőször, s rögtön a kocsi felé tartott.

András annyira meglepeték, hogy hirtelenében nem tudott szólni, hanem a
karjába kapaszkodó fiút könyökével érinté, s midőn Kisfaludy a kocsihoz
ért, s a hágcsón fölkapaszkodék, András oldalt súgja a meglepett fiúhoz:

– Most nyuljon a ruhájához!

– Már érintettem! – felelt a fiú kegyelettel, ifjú lelkesedésében
érezvén a boldogságot, mi az ilyen nagy embernek közelségéből kiárad.

Kisfaludy leült, de a mint hirtelen elhelyezkedék, meglátta a lelkes
arczú fiút, ki egészen rábámult, s e tekintetet nem tudta kérdés nélkül
kiállni.

– Kié ez a szép fiú?

– Én Baltay Imre vagyok! – felel a gyermek elpirulva.

– Kedves fiam, – kövesse bátyja nyomdokait, – mondja Kisfaludy a még
gyermek ifjúnak kezet nyujtva, ki azért egész félénkséggel nyult.

– Csókolja meg! – mondja hirtelen az öreg András, úgy hogy Kisfaludy is
megértette. Kisfaludy későn akarta visszahúzni kezét; de már akkor az
ifjúnak ajkai érinték, éppen midőn azt mondja Kisfaludy egészen
tréfálva:

– Kedves fiam, – talán püspöknek nézett?

– Kisfaludy Sándornak csókoltam kezet! – magyarázza a gyermek kisugárzó
arczczal, – mi a költőre sem téveszté el a hatást, s e sajátszerű
tiszteletadót beszámolá a kegyeletnek, a mi olyan jutalom, hogy
aranynyal fölmérni még eddig nem tudták.

A költő fölvoná a fiút a hágcsóra, homlokát megcsókolá, s egy pillantást
váltva még vele, a többi után indult, de még a távolból is néhányszor
visszaintegetett.

A mint a vendégek elmentek, Imre a kertbe ment el, Baltay pedig
Andrással maradt a nagy udvaron, hol növendék fák bokrosíták meg a
térséget, s az uraság szívesen elbabrált az új hajtású fák közt,
melyeknek nagy részét maga ültetgette.

– No, András, elfáradt kend? kérdi az uraság.

– Ilyen embereknek szívesen szolgál az ember, akár meddig volnának itt.

– Szeretem, hogy nem kerülték el a házat, – jegyzi meg az úr, – nagy
örömöm telt bennük; hanem az a katona, az az őrnagy nagyon szótalan
ember.

– Pedig annak legtöbb elbeszélni valója volna, ha megszólamlanék.

– Tapasztalt ember lehet, – hagyá helybe Baltay, nem gondolván az igazi
okra, hanem az elválási körülményekre czélozva mondja, – láttam, Imrét
megcsókolta.

– Szép becsület az ifiúrnak, hanem meg is érdemlette, – bizonykolá
András, – legalább olyant mond, a mit nem úgy súgnak neki.

– Hallja kend András, – most az a fiú már tanítja kendet? – tréfála az
öreg.

– Nojsz az még nem nagy csoda, nagyságos uram, – én rólam könnyen
lemosta egy zápor az iskolaport, hanem azt tartom, más is tanult már
attól valamit. – Az öreg elvörösödött, hanem megint összeszedte magát,
hisz legbizalmasabb embere előtt nincs mit eltagadni, tehát azt mondja:

– Észrevette kend, mikor a lugasnál a gyereket hallgattam?

– Már messziről láttam, – s a mit akkor hallott nagyságos uram, tudom,
nem feledte el.

– Azt is hallotta kend?

– Jobban megörültem neki, mintha lakodalomba hívnának.

– Biz az, hallja kend, olyan mondás, hogy megtanulhatja az ember, akárki
csinálta.

– Én megmondom, ki csinálta.

– No ugyan ki?

– Az az őrnagy, ki az úrfit megcsókolta, – Kisfaludy Sándor a neve.

– De bánom, hogy ezt előbb nem tudtam! – kiált föl Baltay, fejét
megcsóválva, – már mégis szerettem volna megkérdezni, hogy ehhez a
vershez van-e még több?

– No még mennyi! nagyságos uram, – Imre úrfi mindjárt elmondja könyv
nélkül.

– Mit gondol kend, András, – én kérdezzek ilyent a gyerektől?

– Jobb lesz most elkezdeni, nagyságos uram, mert ha ez a gyerek úgy
elhalad, a hogy most megindult, – véli András – attól félek, majd messze
maradunk el tőle.

*

Baltay addig gondolkodott, hogy Andrást még sem tudta letorkolni; hanem
rászánta magát, hogy ha nem tanul is a fiatalabbtól, de legalább
meghallgatja, mit tud?



HARMADIK RÉSZ.


I.  (1809.)

Ne kerüljük el az évszámot; ha azt akarjuk, hogy a jó vérű paripa ne
féljen az ároktól, úgy az árokhoz kell vinni!

Betört országunkba a franczia, kiáltványait minden ház előtt elszórta,
de a nép ösztönszerűleg tépte szét, mert annyi volt az igéret, hogy
igéretnek is sok volt.

A francziák megeléglék a keresztülvonulást, utánuk őrizet nem maradt, s
éppen ezért utánuk egy másik kéz nyúlt, mely az elszórt kiáltványokat
mindenütt összeszedte, s éppen ezért most már, a ki eddig el nem olvasta
többször, mint egyszer: elolvasta négyszer.

Ezért kár volt összeszedni.

Terhes szekerek érkeztek Tatába, hol a nádor szállást tartott, és a
kisérő hivatalnok rohant a nádorhoz, hogy jelentést tegyen a dologról,
egyszersmind eldicsekedhessék, mennyit szedett össze.

– Mind itt van, a mit ön összeszedett?

– Három társzekérrel hoztam, fönséges uram, – mondja a buzgó hivatalnok,
– hanem remélem, hogy még ennyit összeszedetek.

– Ments isten! – szól közbe Kisfaludy, a nádornak közelébe jutván, – ki
észrevevén Kisfaludynak aggodalmát, az ablakmélyedésig jött, hogy a
beszédet csak egymaga hallhassa.

– Mit mond ön? – kérdi figyelemmel a nádor Kisfaludyhoz hajolva.

– Azt, fönséges uram, – hogy ha már magunk nem akarjuk millió számra
szétosztani, legalább mi ne szedessük össze, – mert csak akkor leszen a
papirnak hatalma, ha mi hatalomnak hiszszük.

– S ez a temérdek igéret?

– Nem magyar ember gondolta ki, fönséges uram, – véli amaz, – különben
tudta volna, hogy magyar ember ily nagy igéretnek nem hisz.

A nádor eleget hallott, visszafordult a hivatalnokhoz s hirtelen
tájékozván magát, semmit sem kételkedett Kisfaludy szavain, azért kérdi
a hivatalnokot:

– Honnét kapta ön a megbizást?

– Egyenesen Bécsből, – felelt a kérdett, – onnét indultam ki s követem
azon irányt, melyben a francziák elvonultak s a mit értem, kötelességem
szerént szekérre rakattam.

– Fölmentem önt ezen veszélyes foglalkozástól, – tudatja a nádor, – ha
kipihente magát, rögtön visszamehet. E szavak után pedig a mellékterem
felé indult.

– De… fönséges uram, én Bécs…

– A nádor ő fensége parancsolatjának engedelmeskedjék ön! – mondja a
szóba kapva Kisfaludy egész katonai szigorral, mire a jámbor ember
elnyelte a többit, hanem megfogadta, hogy ezt megbizójának okvetetlenül
elmondja.

A nádor egész nap nyugtalankodék, zavarta őt az, hogy hatáskörébe más
intézőnek keze is elér s midőn ügyességgel kellene elütni egynémely
dolgot, – az értetlen túlbuzgóság az ellenség kezére játszik.

A sok tünődés után asztalhoz ült a nádor, s illető helyre gondos
részletezéssel megírta, hogy a nemzetet egészséges fölfogásában meg ne
zavarják, s ne szedjék föl az utczáról féltett dologként azt, mit azok
szemétnek szórtak ki. Hagyják e kisértést, – legfölebb annyit tegyenek
meg, hogy nyomassák újra azon kiáltványokat, melyekkel azelőtt
Olaszországot bolondíták, – s a kit egy hazugság meg nem térít,
megtéríti kettő.

Nem mondhatom el e helyütt, hogy a nádor levelére mit mondtak, – elég az
hozzá, hogy Károly főherczegnek kelle védelmére kelni, – s éppen azért
meg nem akadályozhatá azt, mit nélküle végeztek el a magyarok ellen
éppen úgy, mint a birodalom ellen.

A tanácskozmány számos egyénből állt, – hanem itt is beteljesedett, hogy
jaj annak a levesnek, a mit sok szakács főz, mindenki megsózza, aztán
ember legyen, a ki azt megeszi.

Megettük jó részét mi, hanem azoknak is maradt még belőle, a kik
megcsinálták.

A napoleoni kiáltványt nem tudták utolsó példányig beszedni, tehát a mit
a franczia császár egyenes úton nem tudott elérni, tudniillik, hogy az
osztrák sereget végképen szétszórja, s a békét önmaga írja meg, – azt
megszerezte neki a haditanács, mely következőkép okoskodott:

– Itt árverés van, – szól az egyik szavazó, – itt igérnünk kell, a
mennyit lehet!

– Elhibázott okoskodás, – mondja a másik szavazó, – szét kell az
inszurrekcziót verni s ha egyszer megfutott a franczia elől, bizonyosan
inkább haza szalad, mint a franczia táborba, honnét a golyókat szórják.

Ez lőn határozat s nem gondolá meg senki, hogy egy tábort szalasztanak
szét, melynek üres helyén oly térképet csinálnak, hogy kevesebb könyek
csordulnak ki láttára, mintha a megfutamított sereget egy lábig
levágatták volna.

Két alakot látunk oldalt, alig áll néhány emberből a kiséret, s a nádor
fehér köpenyegében áll a Ménfőig nyúló táborhoz közel, s Kisfaludyt nézi
néha, minthogy az mély elkeseredéssel nézte a tábort, melynek
rendeltetését már tudta.

Kevés prófétaiság kellett annak belátásához, hogy itt megalázás készül,
melyre szükség nincsen, s minek eredményét ma még ki nem számolja senki,
de hogy az drága lesz, oka volt elhinni.

– Kisfaludy! – mondja a nádor, közelebb mozdítván a lovat, – ön mindent
tud!

– Szeretném, ha csak úgy álmodtam volna.

– A csata elején nem tudja az ember, hogy megéri-e végét, – magyarázá a
nádor, – ön megigéri nekem, hogy e napról egykor tanúságot teend, hogy a
nemzeten e goromba kisérletet megakadályozni akartam, – de nekem az nem
sikerült!

– Az ég legyen tanúm! – fönséges uram.

– Nem a franczia itten az ellenség, hanem hogy e népet kevesen ismerjük
– szól megint a nádor.

– Pedig ha látták volna, fönséges uram, – mikor egyik-másik szíve
melegültében még az ingét is lehúzta volna, hogy a sereg után küldje.

– Meg nem akadályozhatunk semmit, – fejezi be a nádor azon keserűséggel,
mely neki osztalékul jutott az egészből, s midőn aztán a csapás
elérkezett, megint azt mondja.

– Kisfaludy! – Magyarország nem itt végződik el, – hanem itt kezdődik;
teremteni fogjuk!

Midőn az osztrák sereg a Rábán átlépett, hogy a győri oldalra támaszsza
magát, a sorezredek tisztei a fölkelő sereget lassankint gúnyolgatni
kezdék, s előjelei látszának annak, a mi következendő volt.

A surlódás fokonként élesebb lőn, tehát siettetni kelle a menetet, hogy
a kiszabott helyre érjen a hadsereg, hol a sorerzredek föláldozása
nélkül oldathassék meg a csomó, de azért a két elemű nép sehogysem birt
egymással megférni, s az elkeseredés kitörő félben volt.

A fölkelő seregben volt akkor egy elhirhedt bátorságú ember, kivel ugyan
találkozánk egy pillanatra, a nélkül, hogy megneveztük volna, ez a
szabadosok kapitánya, most pedig már őrnagy, Püspöky vala.

Zalamegyei születésű és Kisfaludyval rég ösmerős lévén, midőn a nádor a
táboron keresztül léptetett, Püspöky nem állhatta meg, hogy Kisfaludyt
meg ne állítsa egy szóra.

– Sándor! – mondja a kemény katona, – én csak verekedni tudok, nem értem
a politikát, – mondd meg nekem, miért megyünk mi olyan nyakra-főre
vissza? hisz már annyian vagyunk, hogy bátran szemközt fordulhatnánk.

– Barátom! – szól nehéz szívvel a kérdett – nem bíznak bennünk.

– Hát ereszszék haza a fölkelő sereget, – aztán vége.

– Még útravalót is adnak, Püspöky barátom, egy kis gyalázatot, hogy
otthon ne jusson eszébe senkinek háborúba menni.

– Barátom, – engem meg nem szalasztanak, – ezért jót állok, – Isten
veled! – mondja Püspöky félbeszakítván a beszélgetést, minthogy a
fővezér közelgett, s mindenkinek saját helyére kellett sietnie, hanem a
mogorva katona alig várta az alkalmat, hogy valami alkalmas emberbe
belekaphasson, a mi nem sokáig hagyott magára váratni.

Elindulás előtt más hadosztályba helyezték Püspökyt embereivel együtt, s
midőn az elhelyezés megtörtént, a ménfői szőlőhegyen levő pinczék
egyikéhez vágtatott az őrnagy, hogy a dandárparancsnoknál bemutassa
magát. A parancsnok nem volt a szálláson, hanem egy táborkari tiszt
fogadá Püspökyt, ki az elfogadással tökéletesen megelégedett, mert a
tiszt oly pokrócz goromba volt, mint azt Püspöky kivánta.

– Kinek a hajduja? – kérdi a táborkari tiszt, minden tartózkodás nélkül
gúnyolódván s végig nézvén a rendes ezredektől eltérő sujtásos ruhát,
minő az őrnagyon volt.

– Jobban nézzen meg az úr, – veti vissza Püspöky, – őrnagy vagyok az
önkénteseknél.

– Kinek a hajdúja volt előbb? – mondja újabb gúnynyal amaz.

Erre Püspöky felkapott egy fazékszedő botot, mire a táborkari tiszt
kardot rántott, hanem Püspöky nagy hirtelen olyant vágott a markolatot
fogó kézre, hogy a kardot amaz rögtön elejtette. Midőn a meglepett tiszt
a feldühödt embertől kész halálát várta, – akkor Püspöky leereszti a
botot s egész nyugalommal mondja:

– Most megmutattam az úrnak, hogy egy jóravaló hajdú mindig többet ér,
mint egy hitvány tiszt; – vesse le az egyenruhát, vagy összevagdalom.

A hadosztályparancsnok lépett a szobába s a felforrt vérű őrnagy katonás
rövidséggel beszélte a dolgot, mire a parancsnok átlátta, hogy nagyobb
botrányt nem lehet a dologból csinálni, a táborkari tisztnek egy jó
tanácsot adott, hogy tisztuljon a hadseregtől, Püspökynek pedig azt
mondja:

– Holnap megkapja ön a parancsot!

Püspöky elment, tökéletesen megelégedve s alig várta, hogy Kisfaludynak
elmondja a dolgot. Az osztályparancsnok pedig jelentést tett a
fővezérnek, ki nem látott alkalmasabb módot, mint hogy Püspökyt
legelőször kell másnap megfuttatni s minthogy a franczia vasasok a
balszárny felé törnek, e rémítő csapatnak látása rettentő példának
legalkalmasabb lesz.

Alig pihent a tábor, a legelső szürkületkor megszólamlának a franczia
ágyúk, s a felső vonal már a várost lövöldözte. A várparancsnok utasítva
lőn a legkétségbeesettebb védelemre, hogy a leendő zavarban a sorezredek
födözve legyenek, míg a kis Dunán átvergődnek, – s éppen ezért a fővezér
a polgárságot is fegyverre szólítá, s a ki fegyvert tudott fogni, adtak
neki dolgot.

[Illustration: – Vesse le az egyenruhát, vagy összevagdalom.]

A csata reggelén még a papok is fegyverben álltak a vár szélein s egy
jámbor barát remegve mondja szomszédjában álló főnökének:

– Lehetetlen embert ölnöm, reverendissime.

– Hátha minket lőnek agyon, domine fráter? – vigasztalá a főnök,
egymásután sütögetve a puskát.

– Az az ő lelkükön szárad, – nekem reverendissime ahhoz semmi közöm, –
de én mit csináljak?

– Lőni fog, amice! – mondja megadva magát a másik, látván, hogy az
ellenség a várárokhoz nyomul a futamodók nyomában, s erre már a
félénkebb ember is elhatározóbb lett.

– Ha már ennyire vagyunk, nem tehetünk róla, – mondja bánattal a barát
és a francziák felé fordítván a puskát, midőn elpukkant a fegyver, fejét
hátra kapta, hogy ne lássa kit ölt meg, aztán áhítattal mondja:
«requiescat in pace.»

A szakaszok sebesen húzódának vissza, s a menekülésre uszított nép
rémülten szórta el a fegyvert, melylyel dolgot nem engedtek neki: hanem
mielőtt végkép megfutamodnék a sereg, tekintsünk másfelé, ha még
Püspökyt meglelnők a harczolók között.

– Látja ön a franczia vasasokat? – kérdi az osztályparancsnok Püspökyt.

– Alig vannak hatszáz lépésnyire innét.

– A francziák közt ezek a legbátrabbak, hadd lássam, hogy ön mit tud? –
mondja a parancsnok egész dühösséggel, nem is kételkedvén, hogy a
vértezett sereg szeletre vagdalja valamennyit, mert nem volt rá eset,
hogy e lovasságon két hadjáratban egyetlen egyszer is kifoghattak volna.

Püspöky jól ismerte, kikkel van most dolga, s hogy a könnyű kard a
legügyesebbnek kezében is csak mestervágásra való, mely legfölebb az
arczot érve, árthatna valamit: de azért nem esett kétségbe az őrnagy,
hanem hogy ez emlékezetes napot a francziák se feledhessék el, végig
nyargalt a soron, s a parancsszóra elővette a legénység a csákányt s
kard helyett így rohant a nehéz vasasokra.

A hullámzó tömeget nem várta be a franczia lovasság, hanem büszkén
vonult ki a kevély lovasság, hogy megalázza a rohanó tömeget, mely
önveszedelmére jött el.

Fénylett a franczia sisak, melyre kemény ütéssel szállt le a könnyű
nyelű csákány, s a győzhetlen vasasok eszeveszetten fordultak vissza az
ismeretlen fegyver előtt, mely csak a vértet keresé, hogy annak
horpadása ölje meg az embert.

Megállt a francziák balszárnya, midőn a legbátrabb lovasságot
megfutamodva látta, s a franczia parancsnok nem merte üldözőbe venni a
sereget, melynek egyik szárnyáról ily kemény csapást kelle kiállnia.

A vérteseket nem lehet többé tűzbe szorítani, mert a ki sebet kapott,
okvetetlenül meghalt, mire a behorpadt sisakot fejéről leszedték,
legtöbbet ez a munka biztosabban megölt, mint maga az ütés.

Az osztályparancsnok bámulva állt meg előbbeni helyén, s ha csak annyi
embert állíthat föl a támadó lovasság után, mennyi elég arra, hogy a
sorokat mutassa, a kudarcz helyett fényes győzelemről írhatnánk most, és
nem lett volna szükség azon békére, mely harmadfél millió alattvalót és
egy nagy darab földet szelt le a térképről egy kis bizalmatlanságért.

Már minden késő, a megriasztott nép nem jő vissza többé, s még nézője is
alig akad Püspökynek, ki szétszórta a vasasokat, s minden ember külön
vállalkozik egyre, hogy azt agyoncsákányozza, mi a rémületnek még
csodásabb képet adott.

Püspöky minden irányban űzette a hátráló népet, s egy vasas nem tudván
egyenesen menekülni, addig forgolódott, míg az osztrák tábor felé
rohant, de egy fekete képű ember minden nyomon űzte, s nem messze az
osztályparancsnoktól leverte a lóról.

Rég láttuk ezt a sötét képű embert, kiért Holvagy Pista száz botot
vállalt föl magára, a mit azért szántak neki, hogy a Lajtán átmenni nem
akart – hanem azóta megőrzé az a régi közmondás, hogy a czigány nem hal
a vízbe, – de sőt még az ágyú sem fogta meg, pedig sohasem maradt
leghátul, nehogy kárát vallja.

Lehullott a vasas a lóról, s a fáradt czigány körülnézett, hogy merre
van a többi? hanem mielőtt tájékozná magát, a szaladókat látta és a
tábori kart:

– Nem szaladsz gazember? – riad rá egy tiszt az osztályparancsnok
környezetéből.

– Akad nekem még itt dolgom – okoskodik a czigány – minek szaladjak el?

– Száz botot kapsz gazember, ha nem futsz! – mondja megint a tiszt, mire
aztán a czigány is megereszté a kantárt, hanem futás közben is ráért
gondolkozni, utóbb a nagy godolatok kifértek belőle, és elég hangosan
mondja:

– Jaj, be nagy bolond ez a világ, egyszer azért igértek száz botot, mert
el akartam futni; most meg azért igérnek százat, mert nem akartam futni!

*

A nap leáldozott, de mielőtt végső sugarát elvetné, észrevették a hibát
a vezérek; hanem már oly nagy volt a hézag, hogy tartományokkal kelle
betapasztani; azon kívül pedig meg volt törve a bizalom, s ennek foltját
nem találta senki.

A kis Dunán Csallóköznek takarodott a rendes katonaság, melynek
utócsapatát Püspöky képezte, a mi untig elég volt arra, hogy a franczia
lovasság ne háborgassa őket: mert lángként futott végig a hír a franczia
sorokon, hogy a magyar lovasság új fegyverrel küzd most.

A franczia vezér nézvén a rút sebeket, azt mondja környezetének, mely a
franczia kiáltványok eredményére várt:

– Uraim, itt van a felelet Napoleon császár kiáltványára!

– Ez az egyetlen nép, mely az igéretnek nem hisz! – mondja rá valaki.

*

– Ne szomorkodjunk, régi történet ez, vigasztalásul azt is mondhatnánk
még, hogy tán nem is igaz!


II.  (A kezdetnek eleje.)

A keszthelyi utczák megnépesedének, az ország különböző részeiből
érkezett egy-egy fiatal ember, hogy az intézetbe járjon, azonkívül még a
kiváncsiak közül is akadt ember, ki már mégis meg akarta látni, hogy a
kapát eresztik-e itt a földbe, vagy csak a nyelével böködik a hantot?
hogy azt már könyvből kell tanulni, s a nagy embernek híre nem hiába
futotta meg az egész országot.

A fáradhatatlan gróf nem röstel a tiszti széken ülni s órákig mázsálja
és fontolja a széna és szalmacsomókat, bizony már annyira
szőrszálhasogató, hogy már azt is akarja tudni, hogy egy esztendős borjú
mennyit eszik naponkint, s uram fia, még azt is kiveti a számvető
táblán, hogy mennyi trágya marad, s mennyi hasznát veszik.

A régiek ezt mind nem tették, meghízott az agyaras, jól esett neki a
kukoricza, s mikor már éppenséggel nem akart enni, meghítták a jó
ismerősöket, megölték az agyarast, de nem kutatta senki, mennyi
kukoriczát evett? elég az hozzá, hogy volt kolbász, volt hurka – váljék
egészségére a tisztes vendégeknek, máskor is legyen szerencsénk, ha
megint ölünk egyet, hisz termett elég kukoricza, ez éppen sörtéseknek
való.

Egy nagy könyv feküdt a gróf előtt, ki éppen most nézi végig, vajjon
teljesítették-e mindazt, mit a mult héten megrendeltek? mi a nagy
könyvnek egyik oldalán akkép volt beirva, hogy a megfelelő oldalon be
lehessen írni, teljesíttetett-e, vagy hogy miért halasztották el?

Egyetlen egy tételt nem téveszt el a gróf, s közben hagyja a tiszteket
beszélni, a mint az igazgató sorban kikérdezi őket, s a gróf a tételekre
vigyáz, hogy a mint az igazgató minden tételt külön kikérdez, ne csak
azt lássa, hogy be van írva, de azt bővebben is tudja.

Újabb tétel következik, ugyanazt a múlt tiszti széken a gróf maga
véleményezte; de most világosan látja, hogy az igazgató valami vastag
orrú tollal kitörölte s a tentavonalak alól alig lehetett kiismerni
egyetlen szót, hanem a gróf azért jól tudta, hogy az ő rendelete
nyugszik eltemetve a vastag tollrántások alatt.

Az igazgató észrevette, midőn a gróf e tételhez ért, s odasúgta a
grófnak, hogy ő húzta ki a rendeletet ez és ez okból.

Más ember talán az igazgatónak fejéhez vágta volna a könyvet, hogy saját
urának rendeletét elfirkálja, Festetics azonban egész nyugalommal
mondja:

– Igenis, kérem alázatosan, tudom én, hogy én vén szamár vagyok, igen
is, az ilyen okos embereknek csak akadályuk vagyok, igenis, kérem
alázatosan, hanem kár volt mégis ilyen vastagon kihúzni, igenis, talán
vékonyabb húzásokkal is jó lett volna, igenis!

Az igazgató észrevette az ügyetlenséget, azonban a gróf is mindjárt más
tárgyat választott, hogy az igazgatónak zavarát észre ne vegye senki,
minthogy e kis szóváltás sokkal csöndesebb hangon ment végbe, mint azt a
tisztek észrevették volna; így aztán szent lett a béke, tiszti szék után
pedig addig el nem szabadult tőle az igazgató, míg valami lekötelező
szóval a kis vágásnak mérgét el nem oszlathatá.

Levelet adtak a grófnak kezébe, de alig tudta elolvasni a nagy
izgatottság miatt. Miután elolvasta, rendelést ad, hogy egy könnyű kocsi
már éjfél után két órakor készen legyen, s másnap ugyanazon órában már
föl is ült, s Keszthelytől tovább eső gazdaságainak egyikére hajtatott,
hogy az elolvasott levélnek tartalma szerint egy elárult tisztnek
hanyagságáról meggyőződhessék.

A szürkületen áttört már az első világosság; lecsapott rétek, egyenes
csatornák, árnyékos utak váltogaták egymást, s a nagy ember pillanatra
feledé, miért kelt föl ily korán, s elégülten nézte a nyomokat, melyek
holta után sokáig megmaradnak, s vagy ösztönző például szolgálnak az
utódoknak, vagy bizonyságúl, hogy nagy emberek is voltak már, csak
követőjük legyen.

Az alatt a fogat azon határba ért, hova éppen szándékozott; tehát azt
parancsolá a kocsisnak, hogy térjen le az országútról, menjen a dülők
közé, honnét belátott az egész gazdaságba.

Sűrű kepesorok közé fordult utóbb a kocsi, s midőn a legelső napsugár
végig szaladt a láthatáron, egy vidám kis paripán ugratott elő a
kerületi ispán, ki meg sem álmodta, hogy a grófot ily korán itt lelje.

A gróf maga mellé ültette az ispánt, végignézte vele a gazdaságot,
útközben pedig kérdi:

– Szokott ispán úr dohányozni?

– Gazda embernek megszokott dolga, méltóságos uram! – feleli az ispán.

– Itt van a pipája?

– Nálam van, méltóságos uram! – felel újra a kérdett, nem tudván mire
vélni a dolgot.

– Ha nála a pipa, ne tartózkodjék; hanem gyújtson rá – unszolá a gróf az
ispánt, ki aztán elővette tűzszerszámát, s nehány percz múlva eregette a
füstöt.

A gróf aligha meg nem bánta az engedelmet, mert a lengedező szél mindig
ráverte a füstöt, s néha már oly kinosan nyeldekelt, mintha a légből is
kifogyott volna; hanem azért csak tűrte a kellemetlen szagot. A kocsi
azonban könnyen ment a dülőkön végig, s az ispán szerencsésen kiszívta a
pipát, minek a gróf legjobban megörült, de midőn meglátta, hogy az ispán
megint rá akar gyújtani, nem tudta szó nélkül megállni.

– Mit gondol, ispán úr, termeszszünk-e dohányt?

– Megkisérthetnénk, méltóságos uram, talán megadnák az árát.

– Nem bánom, ispán úr, termeszszünk néhány holdat, ha nem használ, nem
árt.

– A mint parancsolja, méltóságos uram – mondja az ispán – majd
gondoskodom magról.

– Én meg választóvizet hozok – mondja gróf.

– Minek választóvíz, méltóságos uram? – kérdi csudálkozva az ispán.

– A dohánymagot megöntözni, ispán úr, mert ha ilyen dohány teremne rajt,
mint a milyent most szítt, ispán úr, úgy jobb lesz, ha a magot
választóvízben mossuk meg.

Az ispán rögtön eltette a pipát, hanem a gróf képén látta, hogy tréfál,
tehát nem volt mit röstelni a dolgon, hanem némi mentegetés okáért
mondá:

– Méltóságos uram, olyant szívok, a milyen az erszényemből telik.

– Igaza van, ispán úr – mondja a gróf, mentéjének oldalzsebéből kihúzván
egy százas bankót, mit azon levélbe takart, melyben az ispánt föladták,
hogy délig szokott az ágyban heverészni, mit azonban a gróf nem hitt; s
éppen azért némi vigasztalásul az ispánnak odanyújtván, azt mondja:
«Addig is ispán úr, míg jobb dohányunk terem, itt van néhány forint,
vegyen rajt jobb dohányt; aztán akkor dohányozhatik, ha majd mellettem
ül.»

Az ispán csak akkor bontá ki a levelet, mikor a gróf az országútra
fordult és bámulva látta a százast, de még inkább a levelet, melyben
ártatlanul vádolta valaki és ha nem Festetics György lenne az,
bizonyosan kérdés nélkül hánynák ki az útra.

A gróf tökéletesen nyugodt volt, hogy a százas bankjegy nem elveszett
pénz, hisz egy becsületes tisztnek ébersége egyetlen egy napon
visszapótolhatja; azért derülten ment haza, hol már vendégektől
népesedett meg a kastély.

*

A mint az intézetből a kastélykertbe vezetett egy kapu, annak sarkánál
ült egy megvásott czigány, majdnem kidülve a ruhájából, ölében egy fakó
czimbalom hevert, s a czigány nagy búsan kereste elő belőle azt a
szomorú nótát, melyet azért tartogatott, ha talán mégis akadna egy
ember, ki az ilyen szomorúságért pénzt ejtene a kalapjába, mely lábainál
hevert.

A kertnek belsejéből Baltay jött a kapú felé, a zenét közelebbről is
kivánván hallani, s midőn a czigány észrevette, hogy hallgatóra tett
szert, nem röstelte a fáradságot, olyan keserves nótát vert, hogy már
magának is nehezére esett.

Baltay nem röstelte a dolgot, megdüleszkedett egy vastag fához és
jóizűen nézte, midőn a czigány keze föl s alá járt a czimbalmon, mely
alig birta már a keserűséget, s talán elrepedne fájdalmában, ha a
czigányt meg nem állítja Baltay egy lázsiás tallérral, mely oly kevélyen
hullott a kalapba, hogy a benne levő krajczárok ijedten ugráltak ki a
kalapból a porba.

[Illustration: Baltay megdüleszkedett egy vastag fához.]

Midőn Baltay odább ment, a czigány a tallért még egyszer megnézvén,
rákapott egyet a frisséből, s midőn a «csipd meg bogár az ingét!»
harmadszor verné el, Baltay megint visszafordult:

– Hová való vagy, czigány?

– Ne kérdezze méltóságos uram, magam sem bánnám, ha elfeledném.

– Mi a patvar, csak nem úgy lopott az apád?

– Akkor inkább egy egy süldő malaczot lopott volna, méltóságos uram.

– No hát mondd meg hamar, hova való vagy?

– Jaj, méltóságos uram, nem mondhatom meg.

– Ha megmondod, megint kapsz egy tallért.

– Akármennyiért sem mondhatom meg, drága méltóságos uram.

– Örökös kenyeret adok, ha megmondod – kötekedék Baltay a czigánynyal.

– Én is attól félek, nagyságos uram, hogy örökös kenyeret kapok, hanem
attól félek, hogy azt nem hagynák megérnem, hogy egyem is belőle.

Mielőtt a czigány kivallaná, hova való, a kert belsejéből Püspöky jött
ki, s minthogy Baltayt meglátta, a kapuig hozzáment.

– Oda vagyok! – ordit a czigány, meglátva az őrnagyot, kit a győri
ütközet óta nem látott a boldogtalan, s most már szentül hitte, hogy
nyársba húzzák.

– Hát te czigány, élsz még? – kérdi az őrnagy megismerve egykori
közlegényét.

– Akasztasson föl a nagyságos őrnagy úr – de mindjárt.

– Bolond ember, mért kötnélek föl?

– Azért, hogy nem mentem megint vissza a győri ütközet után.

– Megsebesültél? – volt az újabb kérdés, mire a czigány csak az igazat
felelte.

– Egy zöld tollas tiszt rám parancsolt, hogy fussak; különben száz botot
veret rám!

A czigány szavain Püspöky kételkedett legkevésbbé, ezért Baltaynak azt
mondta Püspöky:

– Nos, kételkedhetik-e valaki, hogy a győri ütközetet számításból
vesztették el velünk?

Baltay éppen egy órával előbb hallgatta végig Püspökyt és Kisfaludyt, ki
éppen adatokat gyűjtött össze, hogy ez ügyet az utókornak hitelesen
fölvilágosíthassa. Püspöky tehát kapott az alkalmon, hogy a czigányt
Kisfaludynak élő bizonysággal előmutathassa.

– Nem akasztanak föl, őrnagy uram? – kérdi a czigány, saját bőre mellett
nem sajnálván a szót, mire megnyugtatásul mondja Püspöky:

– Még obsitot is adunk czigány, csak jer velünk a kertbe!

Hátára vette a czimbalmot a czigány, s illő távolságra ballagott az urak
után egész ama szobáig, melyben Kisfaludy dolgozott, s el nem tudta
gondolni, mi lelte az urakat, hogy egy czimbalmossal kisértetik magukat
idáig, s már rá készült, hogy a jó tréfát komoly képpel el ne
rezzegesse.

– Itt egy bizonyítvány – mondja Kisfaludynak a bejövő Püspöky – saját
embereim közől való, jótállok érte, hogy nem hazudik, mert száz botnál
alább el nem jött volna, mert ugyanannyit már azért is igértek neki, ha
elmegy!

– Ma is emlékszem rá, vitéz őrnagy uram, szegény Pista, nem tudom hol
nyugszik a csontja, ha az nincs, végigverik rajtam a száz botot.

– Meghalt? – kérdi Kisfaludy.

– Bizonyosan meghalt – mondja Püspöky – hisz emlékezhetel még, ugyanaz,
kit az erdőszélre állítottál ki ágyúfödözetre.

– Tudtam, hogy meg fog halni mind a kettő és én háládatlan még a nevüket
sem kérdeztem meg tőlük, pedig az egyik megigértette velem, hogy ha még
meglátnám az életben, megszólítsam, s ime még a nevüket sem tudom.

– Biz én már magam is elfeledtem – mondja Püspöky – csak azt tudom, hogy
csúfnéven az egyiket Meddig Józsinak, a másikat Holvagy Pistának hítta
minden ember.

– Az egyikre már én sem emlékszem – mondja a czigány – hanem Holvagy
Pistát az édes apjáról Kajárinak hívták.

Kisfaludy rögtön följegyezte, hogy el ne felejtse többször e nevet,
ámbár egészen megnyugtatá magát, hogy ezen az árnyékvilágon nem fogja
meglátni; de a nádor is tudván a dologról, annak akarta a két nevet
megmondani.

*

Míg a jó barátok a multakkal vesződtek, a gróf megérkezett. Rendre
ölelte vendégeit s minthogy a katonákat rég nem látta, végig vezette
őket a gazdasági intézeten, hol most már tizenkét évnek szorgalma
gyülekezett össze.

Az egész világ küzdött, az ágyúk ölték el az emberek szorgalmát s midőn
mostanában mindenfelé csak pusztulásról hallott beszélni az ember, jól
esett a szemnek megnyugodni egy ember szorgalmán, mit ugyan ötven ágyú
hamar összerombolhatna egy pár óra alatt, de semmiből előteremteni csak
egy nagy embernek kitartó szorgalma tudhatta.

A vendégek néhány óra óta járják már az intézetet – kivévén Baltayt, ő
már nem birta meg azt a sok csavargást, hanem elment a könyvtárba, mert
az egész házban az a leghűsebb hely, s minthogy a könyvtár asztalán
hevertek a Kisfaludy-regék, előbb csak egy újjal lebbentette föl a
könyvet, s a széken olyanképen ült, mintha esze ágában sem volna az
asztalhoz fordulni, már csak azért is, mert a lábát az asztallábak miatt
nem hintálhatná úgy, mint a hogy most teszi – hanem látom, megint fordít
egy lapot s fordítás közben leveszi az egyik lábát a másikról, s a
széket valamivel közelebb húzta az asztalhoz.

Kinálta magát a betű, az öreg elővette pápaszemét, hogy jobban lássa a
betűt – mert éppen most gondolja magában, hogy de csak nem jó ez az
olvasás a szemnek, mikor annyira öli a szemet az apróbb betű, – hanem a
kéz addig meglelte a pápaszemet, a betűk hirtelen meghíztak s előbb bár
messziről, lassankint közelebbről hajolt a könyv mellé.

Már egészen az asztalnál ül, már könyökére támaszkodik, s ámbár rég
elharangozták a delet, nem bír megválni a könyvtől, s minél inkább
közeledett a tálalás ideje, annál inkább fészkelődött, mert az
olvasástól nem tudott megválni.

András és a fönnjáró cselédek mindenütt keresték az öreg urat, sehol sem
találták; csak a könyvtárban nem kereste senki.

Harangoztak a szakácsok.

– Bújjék beléd az ördög! – kivánja Baltay úr a harangozónak, ki a
kötelet sokáig nem eresztette el, s Baltay önkéntelenül letette a
szemüveget, hogy a házi rendet meg ne csonkítsa; de azt gondolta, míg a
sok vendég az étterembe megyen, a levest széthordják, addig is elmúlik
vagy tíz percz; tehát a szemüveget megint föligazítá, s a megizlelt
olvasmányt tovább is folytatta.

Festetics aggódva keresi maga is az öreg urat, s a mint az emeleten
minden szobába benyitott, a könyvtárra szolgáló emeleti karzatra is
betekintett, hogy még ott is keresse, a hol készakarva nem kereste
senki, s ime az öreg úr két könyöke közé helyezvén el fejét, úgy olvassa
azt a könyvet, mintha éppen abból adták volna föl neki a leczkét, s neki
még azt leves előtt szóról-szóra elmondania kellene valamennyi előtt.

A gróf igen jól ösmerte ez embert és semmit sem kételkedett, hogy a
szokatlan élvezet megrészegítette, nagyobb bizonyságért pedig ott maradt
néhány perczig, inkább várakoztatván ötven vendéget, csak láthassa ezt a
makacs embert, mikor a könyvtári molyoknál is mohóbban kapja már a
könyvet.

Várhatott volna a gróf akár vacsoráig, mert Baltay már azt is elfeledte,
hogy ő ebédet nem evett; hanem utóbb a gróf unta meg a várakozást és egy
szédelgő inasnak súgta meg, hogy a nagyságos urat hívja enni a
könyvtárból, ő pedig még mindig leste a karzatról.

Az inas bement az első ajtón, s Baltayt ebédre szólítá.

Ha az inas ott nem marad a nyakán, bizonyosan még most is ott ülne a
széken; de már nem szabadulhat meg az ebédtől, meg kell enni, hisz
vendég – tehát hol is hagytuk el az olvasást? be kell gyűrni a könyvnek
sarkát, hogy a befülezett oldalon ebéd után tovább olvashasson.

Megindult, már három lépést tett is, miközben a pápaszemet tartójába
dugta; de hisz ebéd után úgyis olvasni fog, visszamegy, a pápaszemtartót
a fülezett lapok közé teszi, s úgy megy ebédelni.

Lassan! Lassan! a Szent Gellérthegy olyan magas, azt mondja a czigány,
hogy egyszerre nem is látja meg az ember a végét, hanem kétszer kell
fölnézni.

Festetics indulni látván az öreget, midőn az a könyvtárnak ajtaját maga
után húzta, sietett a vendégekhez, megkérvén őket, hogy ne kérdezze
senki az öreget, hogy hol volt; mert ő folytatásra vágyott.

Ebéd után a játszóterembe mentek a vendégek, s egy tisztes társaság
várta az öreget, hogy az «ultimót» kergessék; de az öreg addig
mentegette magát, hogy végtére még a fejfájáshoz folyamodott, csakhogy
kimeneküljön a többi közől, s lecsavarodott a nagy lépcsőn egyenesen a
könyvtárba, meg sem gondolván, hogy a háziúr a karzaton lesi már, sőt
midőn a teremből kiment, azt mondá magában:

– Minden jól van, kész inkább hazudni, de mégis olvas – örvend a gróf –
ezen az úton többen is beférnek! – mondja, benyitván a könyvtár
karzatára, s alig hogy belépett, már az öreg is czammogott, s délelőtti
helyén folytatta a regék olvasását.

Szép csöndesen kiment a gróf a nélkül, hogy az öreg észrevette volna;
vendégeit mulattatva szüntelen azon tünődött, hogy válik meg az öreg a
könyvtől? minthogy másnap reggelre már rendeletet adott a tovább
utazásra.

Baltay estelig készen volt az olvasással, apróra megolvasott minden
szót, – midőn már gyertyagyújtás ideje volt és szemeinek erőltetése
nélkül a sötétülő könyvtárban nem maradhatott meg tovább, sokáig
tünődött magában, mikép lehetne a könyvet elvinni az útra?

A keszthelyi könyvtár csinos gyűjtemény volt, Baltay végig nézvén a
sorokat, elgondolta, hogy Festetics rég kiolvashatta már ezt a könyvet,
s ha éppen úgy elunta magát, annyi ezer könyv közől könnyen válogathat,
tehát egy könyvvel több vagy kevesebb.

– Elkéri tán? – vélik olvasóim.

Az még nagyon korán volna, hogy ő könyvet kérne attól, kit ő könyveivel
annyiszor kigúnyolt – és miért tennénk kivételt Baltay kedvéért? ki
roppant gazdagsága mellett is éppen olyan ember volt mint mások, kik
különben a legbecsületesebb emberek a földön és mégis a könyvet nem
veszik meg, hanem a hol elérhetik, szépen zsebre teszik, magyarul:
ellopják.

Vacsoránál együtt volt a vendégsereg, csak Kisfaludy hiányzék, hanem
mire észrevették, már ő is bejött s mielőtt az asztalhoz ülnének, a
házigazdának derült arczczal mondja:

– Már nincsenek ott a könyvek!

– Nem adom száz lóért – mondja a gróf – a ki a könyvet ellopja, nem
lehet egészen rossz ember, az legalább bizonyosan elolvassa s ez még –
vigyázzunk rá – még pénzen is megveszi.

*

Bizalmasabb körben később azt mondja Festetics:

– Nem bánom, barátim – Keszthelyt én a nemzet dicsőségére emeltem föl –
nem bánom, ha ellopják is mindenemet, csak hasznát tudják venni!


III.  (A szomszédház.)

Borunk is volt, buzánk is volt, békesség is volt s ráadásul még urak is
voltunk – jaj de régen volt az.

Az országúton messziről látszik vagy tizenkét ember, némelyikről a
köpenyeget akarja lekapni a szél, de jól meg van kötve a nyakán, s ámbár
félölnyire maradozik a gazda után, még a vörös bélés is kifordul, de
csak követi az urat, ki lustán szédeleg a többi után. Dolguk nincsen, s
a gyöpös úton rendetlenül mennek, mint a varjak; csak egyetlen egy alak
tartja meg rendes helyét leghátul, s alig tudja az ember kitalálni, hogy
mi lehet az a csodaalak, mely vadászpuska helyett, messziről éppen úgy
látszik, mintha valóságos ágyút vinne, pedig dehogy ágyú, dehogy ágyú;
hanem egy egész bőgő, mely egymaga ád olyan vastag hangot, hogy a többi
szerszám alig tud kiadni mellőle egy irgalmas nótát.

Századok óta meg van velünk e nép, mely ha nem védelmezte a hazát, de
nem is árulta el; hanem segített búsúlni. Meglakott folyvást a falu
végén, sem földet, sem konstitucziót nem kért; ha nagyon megéhült,
téglavetésre és lopásra is elvetemedett, ennél alább nem ment; ha pedig
a vonó árát jól megfizették, egy pár ezüst gombbal és egy veres
nadrággal úgy megelégedett, hogy óraszámra is elállt a vízparton, hogy
édes magát meglássa a vízben, melynél nagyobb tükröt a grófnak sem
csinálnak.

Firól fira maradt a hegedülés, s a dádét soha meg nem búsítja, hogy
tizenkét magzatját itt kell feledni a földön – neki az csak annyi gond,
mintha mindenik helyett egy varjú maradna itt, mely vagy csibét fog vagy
verébfiút, s ott az orra, ott a körme, mint bármely ragadozó állatnak,
kopozza meg vele.

Tizenketten csavarognak az országúton, a legközelebbi faluba
szándékoznak, hanem be kellene még várni a nap lementét, hogy éppen
alkonyat után álljanak meg az ablak alatt, mert az özvegy nagyságos
asszony még mindig eltűrte a czigányköszöntőt s egy-két nótáért éppen
úgy megfizetett a czigányoknak, mint hajdanában, mikor Baltay uram maga
is élt, s ezen a napon még annak is megbocsátott, ki azt merte hazudni,
hogy az ő négy lovát gyalog is elkerüli.

Azóta csöndesebben végződött el a mulatság, a czigányok megálltak a ház
végében, néhány nótát elhúztak, köztök a «Cserebogár, sárga
cserebogár»-t, melyet istenben boldogult Baltay uram maga szokott
hegedükisérettel elénekelni – s a jó asszony édesen megkönyezte most a
keserves nótát; pedig mikor kedves férje még életben volt, s a
czigányokat maga állította rendbe, hogy a kedves nótát kedvére
elmondhassa minden vendégének gyönyörűségére, hej, akkor a nagyságos
asszony de sokszor meglökte a gazdát, hogy már nem röstel annyi ember
szemeláttára hegedüszó mellett danolni? s ime most oly jóizűen
elsiránkozik rajta, mintha ő volna Baltay, aztán a nótát neki
hegedülnék.

A czigányokat lassankint elkerülte egy úri fogat, s a czigányok
gyanítani kezdék, hogy az özvegy-háznál több dolog leszen ma, mint
máskor; azért fölkerekedtek, s az eddigi szédelgés helyett kiválaszták a
legegyenesebb utat a dülők közti átjárókon és torony iránt egyenesen a
falunak tartottak, nehogy valamikép őket is egy más czigánycsapat
zeneszóval fogadja; mert hiába, a czigánynak is csak az a nóta tetszik
legjobban, melyet maga húz.

Előzzük meg a vendégeket, s mielőtt a vendégnép telezajonganá a házat,
nézzünk be az öreg nagyságos asszony szobájába, hol az ódon butorok
rendkívül tisztára vannak csiszolva, maga egy nádfonásos székben ül, meg
akarván kimélni a bélelt üléseket, hova többnyire csak
asszony-vendégeket eresztett, a férfiaknak pedig rendesen a nádüléses
székeket mutatta ki; nehogy a nyugtalan vérű nép a bélést egészen
félrenyomja, mi az öreg asszony szemét rendkívül bántotta.

Midőn megszokottabb vendég jött a házhoz, azaz olyan, kit a nagyságos
asszony csak emberségből tűrt meg, már mikor az ablakból meglátta,
türelmetlenkedni kezdett.

– Már megint hozza az ördög, – beszéli magában – minden székemet
agyonüli – csak már a kanapémon maradna veszteg, míg valaki leszorítaná.

Így töprenkedik a nagyságos asszony, de mire az ajtó kinyilt, olyan
barátságos képet csinált, mintha az édes anyját ölelgetné, s alig
találta helyét a vendégnek.

– Ide üljön… ide mellém, édes lelkem – áradozik a háziasszony – jaj de
ritka vendég, édes galambom, bizony százszor meghalhatna miatta az
ember… tegye le már azt a nagy kendőt!… biztatja még odább – csak nem
akar már megint menni? isten úgy segéljen, úgy megharagszom, hogy soha
sem békít meg… maradjon ma nálam, hadd beszélgesse ki magát az ember.

Ez mind egy huzamban, s oly áradozó szeretettel, hogy már azt várná az
ember, hogy legszebb selyemruháját is a lába elé teszi a kedves galambom
vendégnek, pedig mikor elmegy, megint morog és egy álló óráig rángatja
helyre az ülőhelynek félrenyomott bélését, közben pedig mindig azt
beszéli:

– No, csakhogy elment a nyakamról, ki nem állhatom, mikor valaki annyit
darál – mondja fönszóval – aztán hogyan ül azon a kanapén? hogy
elfészkelődte ezt a párnát! csodálom, hogy még a matériát is le nem
mászta, alig győzöm az ülést helyre rángatni.

Kérem a tisztelt olvasót, kivált ha férfi-ember, meg ne itélje őt,
tekintse úgy, mintha saját édesanyja volna, kit szeretni és tisztelni
kell, s ezt a kis jelenetet számítsa be az asszonytermészetnek, mely
egyetlen szunyogra elsüti minden ágyúját; hanem azért senki sem hal meg,
sőt mire a füst eloszlik, még azt a szunyogot is meglátjuk, melyre az
ágyúkat kisütötték. Ez már asszonyi gyöngeség.

– Te Trézsi! – mondja a kulcsárnénak – nyitva legyen a szemed, megláss
mindent, melegágyakra idején dobd a gyéként, zabot adj ki a vendég-lovak
számára, a padlásajtót bezárd, hogy valami bolond föl ne tévedjen, aztán
meg ne lássam, hogy a majorság a másik udvarról átszökjék, látod azt a
kanpulykát az udvaron, mindjárt kergesd át; a teheneseknek pedig
megmondd, hogy a sót a borjuknak adtam, nem ő nekik!… Most elmehetsz! –
mondja tovább – de el ne felejtsd, hogy hálóvendég is lesz elég, minden
ágybeli újra legyen felhúzva, a felső ablakokat pedig bezárasd, hogy a
levegő ne csapjon, mert én sem szeretem a csúzt, meg más sem! Na… miért
nem mégysz már? – kérdi a fülelő cselédet… nincsen dolgod? mit
álldogálsz itt? Teremtettét, mikor én ilyen fiatal voltam, mint te,
tizet fordultam addig, míg te egyet! – mondja ki nem fáradtan – jaj, mi
lesz már ebből a világból, ha ez így megy?

De a kulcsárné már ekkor csakugyan eszeveszetten szaladt; nekünk
elegendő okunk van hinni, hogy a nagyságos asszony csak egy lépéssel sem
ment volna hamarább, mint a kulcsárné; de már hiába, a nagyságos asszony
azt gondolja, hogy az a cseléd lárma nélkül nem hiszi, mit parancsoltak
neki.

Alig nyugodott egy negyed óráig, a kulcsárné hatszor is összenyargalta
az udvart, s éppen megint új fordulót tett az emeleten is, midőn a
nagyságos asszonynak szeme elé kerül a nagy folyosón, s igen
természetes, hogy megint kézre kerül, mint a mosott vászon.

– Hova szaladsz? – van-e a melegágyakon gyékény?

– Az volt a legelső dolgom, nagyságos asszonyom, – felel a cseléd, –
magam raktam minden fiókra.

– Hát a vendéglovaknak kiadtad-e a zabot? – tudom, elfeledted?

– Dehogy feledtem el, nagyságos asszonyom, – most vitte ki a mindenes az
utolsó zsákot.

– De a kanpulykát én kergessem át a másik udvarra, úgy-e? – kérdi
harmadszor is, hogy már valami ürügy legyen egy-két szóra, hogy a vászon
mosatlan ne menjen ki a kézből.

– Az is helyén van már, majdnem szemközt ugrott, midőn erővel
kikergettem.

– Jobb lett volna, míg azt a pulykát kergetted, húztad volna fel az
ágyruhákat.

– Mikor nagyságos asszonyom parancsolta, már akkor régen megvolt.

– Úgy, de a felső ablakok mégis nyitva vannak, – mondja a hibakereső,
meglátván, hogy az ablakok még nincsenek betéve, – pedig mondtam, úgy-e,
hogy tedd be?

– Éppen oda akartam menni, – mentegetődzik a derék cseléd, – hanem a
nagyságos asszonyom megállított.

– Szja persze, hogy az ilyen kisasszonyoknak mostanában semmi sem
tetszik, ha csak egy szóval mondják is; hanem az asszony tegyen meg
mindent! Patvarkodik a nagyságos asszony egymagában, minthogy a cseléd
az ablakhoz szaladt, s azt már nem hallotta, mikor a nagyságos asszony a
megszokott toldalékot elmondá, hogy t. i. mikor leány volt, így volt,
úgy volt, meg amúgy volt; mire némely olvasóm már kész volna ezt a
könyvet is földhöz verni; mert azt mondja, hogy ily veszekedő teremtést
sohasem látott még.

Lassan, lassan! nem kell mindent szóról-szóra venni, nézze meg akárki
azt a jó húsban levő tisztes matronát, hát hol látszik meg rajta a bú és
a bánat, ha csakugyan komolyan venné mindazt, mit hirtelenében elmond?
Egyetlen egy szó nem jött onnét, hol az epe lakik; ez a kis
fegyvergyakorlat ő nála csak annyi, mint az énekesnél a skála, melyet
napközben néhányszor eldúdol, néhány ácsorgó meghallgatja, s ha nagyon
föl vagy nagyon lemegy, megbámulja, de ária gyanánt nem veszi senki,
hanem hamar megunván, dolgára megy.

Hej! ha ez a derék asszony a tüdejét kimélgeti férjének hirtelen halála
után, nemsokára fejére dül a kastély, s nem volna tele minden búzatartó
verem; mert a miben az egyik cseléd megbomlott volna, azt a másik odább
rúgná, s nem akadna egy is, a ki maga jó szántából fölvévén, igazi
helyére tenné; hanem a nagyságos asszony ezt nem várta, hanem a ki miben
megbotlott, annak azt mondá, hogy: szamár vagy, s a ki odább rúgta, azt
meg fölpofozta, mielőtt mérgében az epéje fölforrhatna; így vigyázott ő
az egészségére.

Természetes, hogy végtére megszokta a dorgáló szót, neki nem esett
nehezére, ha elmondta, s annyi esztendei tapasztalás után meggyőződött,
hogy ez nem árt, s valamint más ember rászokik egy vagy más szóra,
például egyik azt mondja minden hatodik szó után, hogy izé; ő meg úgy
tett, mint a diák, kitől midőn azt kérdi a tanító, hogy hatszor hat
mennyi? nem tudja hirtelen rámondani, hogy harminczhat; hanem az egész
egyszeregyet legelőlről kezdi s a többit is addig mondja, míg az igazira
talál.

Ez egy kissé hosszadalmas, de biztos út, és a sikerért sok
kényelmetlenségre kell vállalkoznunk s minden embernek megvan saját házi
egyszeregye, mely szerint az ösmeretlen számot kitalálja, s nagyobb
igazság kedvéért azt a példát hozzuk fel, mikor az egyszeri falusi
tanító harmincz tanítványa közül nem tudván, hogy a falra melyik
rajzolta a szamarat, és az alá az ő nevét ki irta? tehát mind a
harminczat végig vágta, mert így bizonyos volt, hogy az igazi is
megkapta részét.

Aztán ez már halavány árnyéka csak a réginek, midőn a megrémült asszony
elfogott egy jó részt az éjszakából s hozzátoldá a nappalhoz, hogy
gyermekének, jobban mondva unokájának meghagyja azt a kényelmet, mit
egykor az öreg anyja megszokott, s midőn már a zsák tellett, valamint
alább hagyott a nagy zajból, s ma már csak olyan, mint az óra ingája,
mely meglódulván, egyszerre megállani nem tud; hanem enged annak a
súlyerőnek, mely útra indította.

Egyetlen perczre sem ereszté ki kezéből a kormányt s a vásott cseléd
akármily messziről megérezte a féket, melyet a kérlelhetetlen asszony
keményen tartott, – s ezen nyomás alól Dunayt és nejét kivévén, még az
unoka sem lőn kivéve, s a gyermek úgy állt öreg anyja előtt, mintha
itélő birája tekintene rá.

– Itt legyen az eszed, látod, ez a kalács, ez a lisztnek a java, a
feketéjét a cseléd eszi meg, pedig nem búsulna, ha ebből is megkínálnák,
– okoskodik az öreg anya – látod, ez az egyik porhanyóbb, mint a másik,
mert az a lusta pára állt mellette, az az Ágnes, – hanem ördög sem lesz
belőle, ha valami bolond beleakad valaha (mert piros a pofája, aztán a
falattal nem marad adós a belének) – de tudom, hogy az a valaki végig
veri, ha ilyen dagasztatlan kenyeret szeg eléje, – aztán nem tudom,
meddig állja ki! – (folytatja az asszony a magyarázatot, még pedig olyan
tűzzel, mintha most mindjárt meg akarna valakit pofozni). – Uram s én
istenem, mi lesz már ebből a világból? ha az asszony még a maga
falatjáért is röstel meghajolni, – teremtettét, mikor én az édes anyám
keze alatt voltam, még az aratóknak is dagasztattak velem, hanem nem is
tesz ám engem bolonddá senki.

Ez megint egy szuszszal volt elmondva, s a növekedő lény önkénytelenül
megbámulta az öreganyját, ki mindjárt készen volt egy «mondással», ha
valamelyik cselédet szemközt kapta, s a mit ilyenkor mondott, azt bajos
lett volna eltagadni, mert hangosan volt mondva s dologhoz illő volt.

Néha a leány akkor volt az öreg asszony szobájában, mikor a tiszt egy
csomó pénzt hozott: a gyermek elbámult a «kincsen», s minthogy végtére
is nem volt cseléd, kinek azt mondhatta volna: «Szamár, mit tátod a
szádat?» valamint azt is érezte, hogy a gyermek ügyetlenül méri föl a
kincset, rögtön talált valami mondani valót.

– Csak ennyi?

– A mi volt, elhoztam, nagyságos asszonyom! – felel a tiszt, nem tudva,
hogy nagyságos asszony miért ilyen zörgölődő, pedig jó kedvet akart
csinálni.

– Minek is hozta, kasznár úr, – mondja a nagyságos asszony a tisztnek,
de úgy, hogy az közbe ne szólhasson, – fele nem lesz elég
cselédfizetésre, ökröket is kell venni, hát a kőmiveseknek, meg a
téglavetőknek, hisz maholnap ránk dül a tető, az isten áldja meg a
kasznár urat, csak gazdálkodjunk, mert bizony húsra való sem marad! –
mondja nehéz szívvel, s mintha csakugyan könnyeit érezné, – eredj, édes
gyermekem, a harmadik szobában hagytam a kendőmet, hozd el lányom! – s
mialatt a leány csakugyan elmegy, és a harmadik szobában keresi azt, a
mi éppen ott nincsen, mert köténye zsebében van, addig a nagyságos
asszony megveregeti a kasznárnak vállát, s a bankjegyhalmazból néhány
darabot a kasznár kezébe csúsztatván, a pénztömeget hirtelen egy
ládafiókba söpré, s mire a leány a nagy keresésből visszatér, már az
öregasszony maga van a szobában, s a tünődő leányt megvigasztalja, hogy
a kendő már megvan, mire az egész részvéttel nézi az arczon az
aggodalmat, mintha osztakozni kivánna a gondban, mely öreganyját nyomja.

– Látod, édes leányom, – mondja némi bánattal, – neked is szerettem
volna egy új ruhát venni, de már hiába, csak nem kerül: hanem azért ne
búsulj, addig kaparok, míg neked is kerül, hisz én eljárok akármi
ringy-rongyban, ilyen vén asszonynak az is jó, én már ezt megszoktam;
hanem mégis gondoltam valamit, édes leányom, – mondja enyhébben, – majd
vadászok én ki neked valamit, – vigasztalja a leányt, egy nagy
szekrényhez vezetvén, melyből hamarjában két darab ruhát is vett ki.

Az egyik ruha nehéz világos selyem, a másik pedig még annál is nehezebb
és értékesebb, aranyfonalakkal vegyesen szövött, nagy meggyszin
virágokkal átvert rokolya volt, mit a leány még idáig sohasem látott,
csak hallomásból tudta, hogy a gazdag magyar leányok menyegzőn viseltek
hasonló szövetet, s egyike volt az ilyen azon ruháknak, melyek divatból
soha ki nem mentek, s midőn már hatodszor szabták is el, mégis maradt
annyi értéke az apró szeleteknek, hogy mostanában három új ruhát
megvegyenek rajta.

– Ebből komponáljunk ki valamit, édes leányom, – szól az öreganya, szem
elé rakva a ruhákat, s elmondva, hogy: Ez az aranyos édesanyámnak a
menyasszonyruhája volt, azért, ha most eldarabolom érted, édes leányom,
azért teszem, mert helyette mást nem tudok venni; tehát megbecsüld, mert
ha ránézek, minden eszembe jut, hogy most sem tudom a sírást megállni, –
folytatja tovább, szétnyomkodván lecsorduló könnyeit, – úgy tekintsd,
édes leányom, mintha a mennyei jussodból kapnál előre valamit.

Erre aztán a kedves gyermek öreganyjába kapaszkodik, ki most kegyesen
megengedte, hogy a leány addig csüngjön rajta, a meddig akar, s a
megríkatott gyermek nem meri könyeit letörölni azon gondolatban, hogy ez
nem vette még észre.

Végre megvigasztalódott, de alig mert a ruhákhoz nyúlni, s mikor már
édesanyja, a szép leánynak még szebb anyja is megnyugtatá, még csak
akkor kezdte nagy áhítattal köszöngetni, s a legnagyobb kegyelettel
nézte az ősi drágaságot, melyet mostan ő reá szabnak föl.

– Majd az én nevem napján vedd föl, édes leányom! – mondja az öregebb
hölgy némi követeléssel, s a kis leány temérdek csók után ment el saját
szobájába.

Eljött a névnap, az aranyos rokolyából egy gyönyörű magyar derék lőn, a
másik ruhából kiszabott rokolya fölött, s a gyermekhajadon egészen
fölmagasult a büszkeségtől, hogy ilyen nagy ereklyét vehetett magára.

Az ág, törzsére hajolt, a gyermek öreganyja büszkesége lőn, s midőn a
gyönyörű gyermeket köszöntésével elfogadá, az egykor és tán mindenkor
lármás öreg, gyermekként sírva, némán állt, könyűi sűrűn folytak le
barna selyem ruhájára, egyetlen szó sem állt rendelkezésére, csak az
arcz tükre mutatá meg a lelket, mely izgalmaitól és napi küzdelmeitől
megszabadult, s nem tudta szóval sem eltagadni, sem megvallani, hogy
boldog.

Addig lármázott minden apróságért, hogy midőn az öregeért kellene
mondani valamit, egyetlen egy árva szócska sem jut az eszébe.

Megérkezett a legelső vendég, – szétvált a néma csoport, hogy az érkezőt
fogadhassa, ki után most már egymást érte a többi s ha a sok jó
kivánságnak egy harmada haszonba menne, Baltayné elélhetne kétszáz
esztendeig.

Megszólamlott ez alatt a hegedű, s egy keserves bekezdés után következék
a «Cserebogár, sárga cserebogár», – mire az öreg asszony olyan zökögőre
sírta magát, mintha ma volna a menyegző napja, midőn Baltay uram az
oltár előtt melléje állt, meg sem gondolván az akkori észszel, hogy
kedves életepárja a nagy gondokat oly hamar egymagán feledje. A
vendégcsoport zajában Baltayné egy ablakból kihajolva hallgatta a zenét,
mely az ablak alatti fák közül hangzik ki, s a jó asszony úgy megkívánta
a sírást, hogy reggelig elzokogna, ha megint eszébe nem jutna, hogy a
háznép után is kell nézni, nehogy bolondjában összezavarodjék.

– Hát én mi jót kívánjak? – kérdi háta mögött egy hang, mire a hölgy
hátrafordult, s egyszerre kiderült, midőn látta, hogy kedves unokája
Kisfaludy Sándort vezeti, ki a nagy tömegen keresztül alig tudott idáig
vergődni, s éppen ezért vezetteti magát Etelkével.

– De majd kívánok én, – mondja az öreg asszony egészen fölvidulva, – jó,
hogy elhozta a fejét, majd a hajába kapaszkodom.

– Talán megnőtt a hajam útközben? – kérdi Kisfaludy, nevetve kapván
kopasz fejére.

– Már meg mit csinált, uramöcsém, – nem fél ettől a temérdek asszonytól,
a ki itt van?

– Bocsánatot kérek, kedves asszonynéném – mondja a költő, beszédközben
kezét csókolván, – nem tudom, hogy valamit vétettem volna az asszonyok
ellen, hisz én is feleséges ember vagyok, aztán egyszerre csak nem
vehetek el kettőt is.

– Oh maga csúnya ember, – volt az újabb szemrehányás, – már megint
hogyan megríkatott bennünket.

– Nem értem kedves asszonynénémet!

– Hát mit vétett az a szegény szentmihályhegyi remete, hogy neki is meg
kellett halni, meg Lillának is?

– Szja, én nem tehetek róla, – mondja Kisfaludy, ha a hölgynek apja oly
kérlelhetetlen volt.

– A vén bolond, uram bocsá’, – mondja Baltayné egész boszúsággal, – hát
mi boldogsága volt, mikor mind a kettő meghalt?

– Az lőn éppen az ő büntetése, hogy vénségének aztán nem volt öröme! –
véli a szerző.

– Azt a vén embert kellett volna meghalatni, úgy kellett volna neki, –
vitatja a nő, – egy körömnyit sem sajnáltam volna, hanem maga is már
irigy ember, édes uramöcsém, nem nézheti másnak boldogságát, – pedig
úgy-e jól esett «Himfy» uramnak, mikor az én kedves hugomasszony
megkönyörült a sok sóhajtáson? Úgy-e tetszik most a szép menyecske? –
hátha Szegedy uram[10] is megkötötte volna magát!

– Már minden késő, drága asszonynéném, – engedelmet kérek, – hanem
máskor nem cselekszem.

– Hát lesz megint valami történet?

– Elkezdtem már egyet megint, talán egy hónap alatt készen leszek vele.

– Mi a neve annak a történetnek?

– A somlói vérszüret! – feleli Kisfaludy, kit már egy nagy hölgycsoport
vett körül, s a párbeszédet egész figyelemmel hallgatta; hanem midőn a
czímet hallák, valamennyi elszomorodék.

– Tudom már mi lesz! már megint meghalnak! – mondja Baltayné.

– Szent, hogy meghalnak; – mondja egyik a közel állók közül.

– Édes Kisfaludy bácsi, – mondja Etelka egészen a költőhöz szorulva, s
esdő tekintetét reá vetve, – ne hagyja őket meghalni; mert lássa, majd
öreganyám két hónapig is elsiránkozik rajta.

– No hát, nem halnak meg, kis hugom, – igéri a költő, átkarolván a kérő
gyermeket.

– Ennyivel nem elégszünk meg, – kapott ujra szóba a háziasszony, – a
leánynak férjhez kell menni, még pedig ahhoz, a kit szeret, – értette
uramöcsém, vagy megtépjük.

– De kérem alássan, makacs kis lány ám az, – okoskodik Kisfaludy a sok
asszony között.

– Bizony ki is kérem, hogy valami málészájú ne legyen, – protestál
Baltayné, – nehogy úgy járjon, mint az a szegény Lóra, kit Elek minden
szó nélkül ölt meg, – folytatja a beszélő, – dejsz lettem volna én ott,
majd találtam volna én egy rokkafát, mivel védelmeztem volna magamat.

Látva Kisfaludy, hogy az asszonyok így föltámadtak, bármennyire más volt
is szándéka, kénytelen volt megváltoztatni a tervet, mi nem történhetett
máskép, mint hogy az eredeti tervet megtoldja egy másikkal, miről aztán
előre tudósítá az ostromlókat.

– Hölgyeim, kegyelmezzenek árva fejemnek, meglesz a lakodalom, de ennek
más czíme lesz.

– Látjátok, – mondja az öreg asszony, – már megint meg akarta ezt is
halatni, hanem már most nem meri; inkább csinál egy darabból kettőt.

– De férjhez adom, édes asszonynéném, a lányt.

– Szép ember lesz az ura? – mondja a nő egész kiváncsisággal, mintha
csakugyan lakodalomra vágynék.

– Majd csak kerül neki valamilyen.

– De szép legyen, azt is megmondom, – hallik a parancsszó, – ugyis rossz
ez a férfi mind, mint az ördög, aztán még csúnya is legyen, azt meg nem
engedjük.

– A mint parancsolják! – engedelmeskedék Kisfaludy, egyszersmind utat
nyitott a háziasszonynak, hogy vendégeit körülnézze, s így a költő
lassankint átvergődött az épületnek abba a részébe, hol a férfitársaság
mulatott; – különböző csapatokra oszolván, s mindenik megkeresvén azt a
kört, mely lelkével rokon vala.

A ház elég tágas, és Dunayék birták a nagyobb részt, s a kis lánynak
szobája mintegy arra a pontra esett, hogy mind a két szárnyat
összehozta. Így a gyermek hol anyjánál, hol öreganyjánál lehetett, mikor
tudniillik ez eltűrte, hogy a gyermek «láb alatt ne legyen».

Ennek a szónak mai napon bizonyosan valami nagyon közönséges értelme
van, hanem akkor és a felhozott esetben annyit tett, hogy a gyermek igen
messze következett az apa és anya után, s közben egy nagy hézag maradt,
melyen átért ugyan a forró szeretet, – jobban mint most; – de e közön az
engedelmesség és fegyelem hidján kellett keresztüljárni.

Az apa és anya családi körében ki nem ment gyermekei közül, de minthogy
gyermekeinek az apa apja, az anya anyja volt és nem pajtása, mint ma; –
igen természetes, hogy az apa úgy beszélt feleségével, hogy a gyermek
nem kottyant a szóba, míg nem kérdezték.

Ma ez másként van, – midőn az úri gyermek üvegházi gyümölcsként
neveltetik, s éppen mert üvegházi gyümölcs, nincsen meg a legnagyobb
részben az az őserő, tartósság, önbizalom, szívósság és benső melegség,
mely tűrni, küzdeni tud és akar, kivált mikor cselekedni nemcsak
hasznos, hanem kell is!

Azonban maradjunk a réginél, a jelenkorra is elérünk egyszer, s a mi
elmondani valót lelünk, bizonyosan nem fogjuk eltagadni. Kár volna tehát
előre elkapni a szót, nézzük meg az öregeket, kik abban az időben a
legelső sorban álltak, s ha ma föltámadnának, bizony-bizony most is alig
lelnének náluknál különb embert; pedig a járt úton mi már könnyen
elmehettünk volna.

Míg a nők könnyű dolgokon bibelődtek, a férfiak a nehezebbet vették elő,
s régi magyar szokás szerént, azt mondták, hogy deb’zon jobb volt régen,
– vagy hogy majd csak jobb lesz ezután; – de végre valamennyien
megegyeztek abban, hogy a jelenben mégis ebül vagyunk.

A csoportok megoszlának, mindeniknek más tárgya volt, s egyik sem
törődött azzal, hogy a másik csoport miről beszél, s mindenik azt hitte,
hogy ő beszéli a legfontosabbat. – Mi azonban nem akarván biró lenni a
sok között, csak annyit mondunk el, mennyi rajzunkhoz éppen elegendő.

– Hány fia van, kedves jó barátom? – kérdi az egyik csoportban valaki.

– Négy van, hogy az isten akárhova tegye őket, – felel amaz, – pedig
innen-onnan valamennyi rám nő, aztán már nem győzöm hallgatni a
feleségemet, mindig azt hajszolja, hogy mi lesz belőlük?

– Éppen úgy tesz, mint az enyém, az sem hágy békét, – mondja a másik,
nagy bodor füstöt fujván ki a körből, – már tegnap nem állhattam; hanem
a sok kölyköt rendbeállítottam, az első nagyon neszes, aztán mindjárt
bolonddá teszi a többit, ezt prókátornak szántam. A másodiknak úgy nem
kell a könyv, mint a kutyának a bot, mit csináljak vele? ha itthon
fogom, még kárt tesz; katonának adom. A harmadik a jámbor, olyan tedd
ide, tedd oda, még ha megnyúznák, sem mozdúlna talán, – azt tartom: jó
lesz papnak, ha egy bibliát elejbe tesznek, megél az az igével is, –
éppen odavaló: pap lesz.

– Okosan beszél, édes barátom-uram, – hagyá helyben a másik, – azt
tartom, majd csak magam is úgy teszek, hogy rendbeállítom őket, csakhogy
nálam négyen vannak, s a negyedikkel nem tudom mit csináljak? Esze
hiszen van a kölyöknek, aztán tanulni is szeretne; hanem éppen az a baj,
hogy mindig a könyvet bújja. Aztán egész nap órakerekeket farag, utóbb
is beáll ácsmesternek. Most már alig birunk vele, kivált az asszony;
mert fejes a kölyök, nem enged a világért, s addig okoskodik, míg neki
van igaza. Én nem tudom, mitevők leszünk vele? Már azt is mondák, hogy
adjam katonának, majd ott eszére hozzák. Már egyszer be is vittem, hanem
még be sem állíthaták, már is kérdezett a tiszttől, mondaná meg neki az
okát, hogy ezt vagy amazt miért teszik? a hadnagy pedig azt felelte,
hogy a katonának nem felelnek arra, hogy miért? hanem: muszáj! Lássa
barátom, ez az én bajom, – mi lesz ebből a gyermekből, – mesterségre
csak nem ereszthetem!

Ennyi elég lesz ezen körből; már látjuk, hogy a gyermekekről miként
gondolkoznak, hallgassunk meg mást is.

– Tehát megosztoztak a testvérek? – kérdi a másik csoportból valaki.

– Meg bisony, a nagyobbik kapta a pusztákat, persze, hogy a rövidebbet
húzta; míg a kisebbiknek estek a faluk, s míg a bátyja kulloghat a
béresek után, addig ő majd szedi a készet, a robotot és dézsmát. Az lesz
aztán az úr, a bátyja meg valóságos hajdú.

Ne zavarjuk őket, az idő megmutatja nekik, hogy a pusztából is megélhet
az ember valahogy, s hogy ez az úr szívesen beállna még olyan hajdúnak,
mint a bátyja.

Tekintsünk másfelé, bizonyosan olyan dologról beszélnek, mely
meghallgatható.

– Szegény Napoleon! – mondja valaki, – tudom, elunja magát Heléna
szigeten.

– Úgy kell néki, – kiáltja egy másik, – most mutassa meg, mit tud; aztán
akkor elhiszem, hogy nagy ember.

– Pedig mégis volt ám annak egy kis esze is, rogo humillime, – védi az
első.

– Hagyja el, amice, – vitatkozik amaz, – nem ész volt az, hanem
szerencse; ha nekem négy disznóm van kézben, elütök én akkor mindent.

– De az azt is tudta ám, hogy disznó nélkül is mikor lehet ütni?
urambátyám, mert annak mindig kevesebb katonája volt, mint nekünk, mégis
mennyiszer győzött.

– Persze, hogy győzött, mert szerencséje volt, – nézze meg csak öcsém,
mikor czapáriznak négyen, egy adutt hetessel három ember kártyáját is
elütheti sokszor, mert az övé az adutt.

Ezeket bizvást itt hagyhatjuk, ezek reggelig le nem győzik egymást, mert
az egyik azért nem enged, mert sok esze van; a másik pedig éppen azért,
mert esze nincs. A legközelebbi körben egy fiatal kapitány van, három
érdemjel is van a mellén, s ime nagy csodálkozásunkra éppen azt mondja:

– Meguntam már a katonaéletet, haza megyek szántani-vetni.

– De hisz ön még generális is lehet, hisz ön még jóformán csak gyerek? –
kérdi egy ismerőse.

– Elég volt ebből ennyi, nekem ugyan nem parancsol senki! – mondja a
tiszt, – megmutattam, ha akarom, ember tudok lenni a gáton, – most már
hazajövök, én sem parancsolok otthon senkinek, de nekem sem parancsol
senki.

Ne hallgassuk tovább, az egyszeri zsidó nem vette meg a lovat, midőn a
gazda úgy dicsérte, hogy nyolcz mérföldig meg sem áll; mert hisz ő csak
három mérföldnyire lakik, s nem akarja, hogy öt mérfölddel tovább vigye!
hanem ha már ezt meg nem vette, hogyan venné meg azt, mely a hosszú
útnak első felében ugyan sebesen vágtat, de aztán nemcsak hogy előre nem
megy, hanem visszafordul.

Lássák önök, ezt kínos hallgatni, menjünk odább.

Ott meg diákul beszélnek, de azért ne kerüljük el őket; majd inkább
magyarra fordítjuk.

– Domine spectabilis, hallotta, hogy a gyűlésen már magyarul is
beszéltek?

– Horrendum dictu, – most hallom először.

– Ez még semmi, hanem gondolja csak, ezután a jegyzőkönyv is
szóról-szóra magyarúl lesz.

– Amice,… ha ez igaz,… úgy ez skandalum publicum; per amorem Dei, hisz
azért fárad az ember annyi ideig a latin nyelv tanulásával, hogy ne
kényteleníttessék azt a nyelvet beszélni, a mit minden ostoba paraszt
tud.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kérem, ne tessék zavarba jönni, ez nem ma történt, hanem körülbelül
harmincznyolcz évvel ezelőtt, s ez a két ember már régen nyugszik is az
úrban.

Odább mehetünk, ha tetszik, éppen egy kályha mellé húzódott néhány
ember, s igen halkkal beszélnek, álljunk hát közelebb, hogy a szót el ne
szalaszszuk.

– Bizony pedig került már Keszthelyről néhány ügyes gazda. – Állítja az
első.

– Az csak theoria mind, édes úri barátom, – ha eső nincs, azért annak a
rétjén sem kaszálnak szénát, – veti ellen a másik, és gúnyolódva
folytatja: praxis kell oda úri barátom, meg száz esztendős kalendárium,
– arra vigyázzon a gazda: szélben ne vessünk, esőben ne arassunk; s ha ő
kelme zabot vet, azért azután bizonyosan nem fog búzát aratni; hanem
csak zabot. Nyolczszáz esztendeje laknak itt apáink, talán bizony
azoknál is okosabb akar lenni a keszthelyi gróf?

– De a világos haszon mégis mellette szól.

– Számlálta barátom-uram, a keszthelyi gróf pénzét?

– Sohasem beszéltem én vele.

– Én sem beszéltem, – válaszol amaz, – hanem szeretném én látni az
erszényét, hogy mióta a sok tudóst barázdaszám termeszti Keszthelyen,
hány ezer forintjával van kevesebb?

Milyen kár, hogy hangosabban nem beszél ez a jó úr, talán a gróf is
meghallaná, mert a szomszédteremben van, és igen hihető, hogy a kérdésre
szívesen felelne, daczára annak, hogy sokkal fontosabbon töri fejét,
hogy minden ügyetlen kérdésre válaszokat adjon.

– Barátom! – mondja Dunay Festeticsnek, – nagy áldozat tőled a
keszthelyi intézet.

– Csitt, – felel rá Festetics, – nem akarom, hogy meghallja más,
különben még azt mondanák, hogy nyerészkedem a hazafiság kontójára;
hanem neked csak megmondom, hogy nekem tetemes hasznot hoz; mert az
intézet növendékeiből a javát magamnak válogatom, s gazdáim kitünők.

– De meg is érdemled, hogy te vedd legelőször hasznát.

– Vehetné más is, ha méltóztatnának engemet Keszthelyen megkeresni; de
hiába, félre esik, s így személyes barátaimon kívül alig vetődik oda
valaki, hanem gondoltam valamit.

– A vásárokat akarod szaporítani?

– Nem egészen azt, de mégis olyan, hogy a közönségnek elegendő oka
legyen Keszthelyre jönni, hogy ott néhány napig el ne unja magát, s
közben aztán csak meglát egy-mást, minek hasznát veszi.

– Szabad nekem is tudnom?

– Ünnepélyeket rendezünk,… az írók költeményeiket fogják felolvasni,
növendékeim pályakérdésekre fognak versenyezni, – ének, színdarab, zene
minden lesz, és hogy még emlékezetesebb legyen, minden évben két
berkenyeágat ültetünk el valamelyik ünnepelt írónknak emlékezetére.

– Csak kettőt? – kérdi Dunay.

– Semmi esetre sem többet; mert lásd, még kevés írónk van, hamar
kifogynánk; pedig még én élek, minden évben megtartom ez ünnepélyt, s
nem akarok nevek miatt szükséget szenvedni.

– S ez már elhatározott szándékod?

– Sőt nevet is gondoltam ki: Keszthelyi Heliconnak[11] fogjuk elnevezni,
s így nem kételkedem, hogy néhány esztendő mulva Keszthelynek termérdek
vendége lesz, s így, barátom, a ki malomba jár, végtére mégis csak
ellisztesedik; mit mondasz hozzá?

A feleletet elgondolhatják önök, s nekem csak az a hozzátenni valóm van,
hogy ez eszme előrajza volt a későbbi nagy gondolatnak, midőn az
irodalmi ünnepélyek átmentek a tudós társaságba, a pályadíjak a nemzeti
szinházhoz, a gazdasági mozgalmak a «Köztelekre», az eszmesurlódások a
pesti nemzeti kaszinóba; alkalmat pedig erre később nem a Keszthelyi
Helikon, hanem a pesti vásárok és lóversenyek adtak, s a mit egyik nagy
ember gyanítani kezdett, azt egy uj próféta teljesedésbe hozta.

Azt tartom, önök sem kivánják, hogy e kellemes benyomást egy újabb
körnek bemutatásával elrontsam, a többit sem azért mutattam be, hogy
kétségbe essenek rajtuk, hisz ma már a gyermeket nem mustrálják előre,
mint a juhnyájat, hanem az eszéhez férünk, hogy idővel ember válhassék
belőle. A puszta ma már nem szerencsétlenség, hanem aranybánya, kivált
ha józan eszű ember a gazdája, majd tudja, mennyivel jobb, mint a falu.
Napoleont, ma már nagynak mondjuk mindannyian s a szerencsét az észtől
nagyon megkülönböztetjük, – katonáskodásunkról ez úttal nem szólok
arról, hogy a százesztendős kalendáriumból ma is tudunk annyit, mennyit
hajdan és még mindig nagyon hiszszük, hogy gyertyaszentelőkor csakugyan
kinéz a medve a lyukból s ha napfényt lát, visszabuvik, mert még negyven
napig fagy lesz. Azzal is mulatjuk magunkat, hogy újholdkor
megcsörgetjük erszényünkben a pénzt, hogy sok pénzünk legyen, hanem
ennél többet is tudunk, a nélkül, hogy az álmoskönyvnek fontos érdemeit
kérdésbe vennők, minthogy ma is csak olyan igaz, mint ezelőtt negyven
esztendővel, hogy lúdhús, ha van: jó!

Míg az öregek így tünődtek, addig a fiatalok más dolgot találtak, járta
a vánkostáncz, s a mely kis leány előtt letették a vánkost, a térdelő
legényt egy kis vonakodással bár, de mégis megcsókolta, neki sem esett
fájdalmára, meg az úrfi is azt mondta, hogy: deb’zon jó volt, az anyák
pedig mindent láttak, nem volt mitől megijedni. Hej, ma már kiment a
módiból a vánkostáncz, csak a csók van; hanem az a baj, hogy az édes
anyák nem láthatják, aztán későn bánják meg, mikor már e csókról könyvet
írnak, sőt a komédiában, mint szomorú históriát, pénzért el is játszák.

A mulatság világos virradtig eltartott, minden legénynek akadt
tánczosnéja, s azzal mulatgatott; mert akkor még a makkfilkót, meg a
piros dámát nem vették annyiszor kézbe, mint most, hogy némely ember
egész éjjel nézegeti, még a gyertyát is közelebb húzza magához, hogy
jobban megláthassa.

– No, az öreg urak, persze, hogy nem fértek meg az asszonyok között, s
hogy el ne aludjanak, kellett valamit a kezükbe adni – s egy pár rossz
krajczárért elütögették az asztalt. Ennyi volt az egész kár, legalább
tudta az ilyen ember, hogy minő könnyű volna itt elveszteni, a mit
otthon nehezen keresett.

Virradóra vége lett a mulatságnak.

Elbúcsuztak a vendégek, az öregek az öregekkel össze is ölelkeztek, a
fiatalok a nézéssel érték be, s mentek százfelé, a mennyien voltak.

Sokáig eszükbe jutott a barátságos est, de főleg egyet nem feledtek el
az apák, anyák, kivált a kiknek házasulandó fiuk volt, hogy:

Baltayéknál eladó leány van.


IV.  (A régi jövendölés.)

Befogták a négy lovat, s senior Baltay maga mellé ültetvén junior
Baltayt, kifordultak a pesti országútnak, hogy Imrét emberek közé vigye
Pestre; mert az öreg magyarázgatni kezdé, hogy idáig okos embereket
látott csak; hanem jó lesz megösmerni a bolondokat is, mert hiába, a
fakó lónak fakósága még jobban meglátszik, ha pej mellé állítják. Erre a
czélra pedig Pest akkor is alkalmas hely volt.

Mielőtt elindultak, az öreg egy nagy bankjegycsomót adott át a fiúnak,
derűlt képpel mondván:

– Ezt mind elköltheted, öcsém, s megmondom, hogy haza ne hozd, mert
megharagszom.

– Majd megpróbálom, urambátyám, talán el tudom költeni.

– Ne zsidóskodjál, azt megmondom, – úr vagy, hadd lássa meg más is, a
szegény a gazdagabb után él.

– Meg lesz velem elégedve, kedves urambátyám – mondja Imre, eltevén a
tárczát, s elbúcsuzván Andrástól egy kis időre, helyet foglalt az öreg
úr mellett, ki egész úton tele akarta tömni jó tanácscsal, mint alább
mindjárt meglátjuk; mert hiába, az öreg még mindig azt hitte, hogy úgy
volt legjobb minden, mint ő tett ifjabb korában, s ezen korból sok
dolgot elbeszélt, hogy fogjon a fiún, kit szeretett volna egy kissé a
tömegbe keverni, mert bármily becsületes embernek hitte is magát, mégis
szivesen hallgatta, ha még valaki visszaemlékezett, hogy mennyi fura
dolgot vitt ő végbe, mit már azért is szivesen elbeszélt, hogy
megmutassa, mégis mi vált ki belőle.

– Édes apám engem is így vitt valaha Pestre, mint most én tégedet, édes
öcsém, aztán két álló esztendeig felém sem nézett, úgy, hogy mikor
meglátott, alig ösmert rám. Elég az hozzá, hogy két esztendő elteltével
feljött, s minthogy előre megírta, mikor jő, nagyokat izzadtam, hogy az
utánam küldött harminczezer forint két esztendő alatt hová lett? mert
azt könnyen megmondhattam, hogy nincs meg; de hogy mire kelt el, azt
nehéz volt papirosra tenni. De akármint húztam-halasztottam, mielőtt
megérkezett, éppen az utolsó órában tudtam csak elkészülni, s akkor is
kétezer forintnak sehol sem akadt helye, már tudniilik csak papiroson,
mert hisz amúgy jó helyen volt az már, korhely pajtások között; s én nem
tudtam másként segélni, mint nagyhamar újra írtam az egész számadást,
aztán úgy középtájon beleírtam: subiczkra kétezer forint.

Megjött édes apám, a számadást elébe tettem, s az öreg úr kivette
zsebéből az ácsmértéket (Zollstock), mit mindig magával hordozott, s a
sorokra elfektette, hogy minden tételnél egyszerre rátaláljon a
megfelelő számra, s én rémülve láttam, hogy az ácsmérték egy hajszálig
elvezeti a szemét, s édes apám már a közepén van a kétezer forintnál.

Végre látom, hogy csakugyan a kérdéses tételt nézi, de midőn az
átellenben fekvő kétezer forintot meglátja, pápaszemét jobban az orrára
ereszti, s az írást úgy az orráról nézi, s minthogy a kétezer forint
csakugyan ott áll, nagyobb bizonyosság okáért kiveszi a rajzónt, s az
ácsmértéket vonalzónak használva, aláhúzza a tételt egész hosszán, s
kisül mindenképen, hogy a kétezer forint csakugyan subiczkot tesz.

Én már remegni kezdék, kivált mikor édesapám csízmáimra nézett,
melyekben én alig birtam megállni, úgy remegtem.

– De fényesek a csizmáid, édes fiam – mondá édesapám, minden indulat
nélkül.

– Sokalja, édesapám, a mit rá költöttem?

– Nem én, kedves fiam, – mondja megint – s inkább elnézném, hogy még
kétezer forint legyen ott, mint azt mondják, hogy valamelyik Baltay –
piszkos ember volt.

Elhallgatott az öreg, mintha időt hagyna a fiúnak, hogy gondolkodjék
helyzetéről, s tudja meg, mivel tartozik azon körnek, melyben
nevelteték, s mit várhat tőle a világ, mely az oktalan pazarlást is
megrója, de a túlzott takarékosságot szégyennel bélyegzi.

Pesti vásár ideje lévén, a vidéki urak seregesen mentek Pestre, s a jó
ismerősök mindenfelől összetalálkoztak az úton; így történt, hogy az
egyik megállapodásnál Festeticscsel is találkoztak, az meg még előbb
Dunayval, kivel abban egyeztek meg, hogy Martonvásárott a vendéglőben
ebédelnek, hol úgy is még többen is fognak találkozni.

Dunayék a télre Pestre szándékoztak lányuk miatt, kit a nagy világnak is
be kellett mutatni, s e czélból Dunay korábban indult el, hogy
körülnézzen Pesten alkalmas szállás után, s a vásári alkalmat egy pár jó
barátjáért örömest használta.

Imrét addig hintálta a kényelmes kocsi, hogy elaludt, az öreg pedig
megunván már a pipát, oldalzsebébe nyult, s előhúzta felekenyerét,
Kisfaludy regéit, s újra meg újra végigolvasta, s ilyenkor elandalodott
a multon, melynek sok gyarlósága lehetett ugyan, de hogy a magyar akkor
elpuhult lett volna, azt már tréfából sem hinné.

Nem olvasott többet ennél az egy könyvnél, de azt aztán úgy tudta, hogy
akár a közepén elkezdje, s visszájáról is elmondja, s éppen azért
olvasta el újra meg újra, hogy el ne feledhesse.

A martonvásári lejtőhöz értek, Imrét fölébreszté, hogy kiverje szeméből
az álmot, mire a vendéglőbe érnek, hol egy előre küldött cselédje
Festeticsnek a legnagyobb szobát étteremnek lefoglalta, hol majdnem
huszonnégyre föl is terítettek.

Behelyezkedtek, s ámbár Dunay is ott volt, Baltay talált alkalmat a
gróffal is beszélni, vagy akárkivel, a nélkül, hogy egymással
érintkezniök kellett volna, mert mindenik elég büszke volt arra, hogy a
másikat bármi áron vagy ürügy alatt megközelíthesse.

Midőn az asztalhoz leültek, a vidékbeli legrosszabb czigánybandák egyike
állta el az ajtó elejét, s kezdett elhúzni egy gazdátlan nótát, mely
összevissza vakaródzva a hangszeren, mintha talán össze sem beszéltek
volna, hogy voltaképen mit akarnak húzni, mire aztán a korcsmáros kutyái
is úgy ordítottak, hogy megszánta őket az ember.

Baltay legközelebb esett az ajtóhoz, tehát kivett egy jókora bankót,
mely elég volt arra, hogy a czigányoktól megvegye a hallást; de a többi
is sietett az adóval, s a czigányoknak maradt elég idejök elmenni a
másik korcsmába, hogy ott szintén szerencsét próbáljanak, nem annyira
azért, hogy hegedüljenek, hanem hogy ne hegedüljenek.

A czigányok elpusztultak, s a társalgás lassankint megkezdődött, mikor
tudniillik a leves már elkölt, s az étvágynak jutott annyi, hogy a
második ételig most már türelmesebb, ha nem hozzák is valami rendkívüli
gyorsasággal, mint az a martonvásári korcsmárostól nem is telik; mert
ámbár a pinczérnek maga is segít, de az keveset használ, mert csak egyik
kezével hoz valamit, a másikkal pedig a pipát fogja egész az ajtóig, s
ott teszi le egy nagy szippantás után, hogy visszamenet égve találhassa.

Az ebéd folytán élénkebb lőn a társalgás; mert a kocsikról leszedett
pinczetokok tartalma is fogyni kezdett, s ilyenkor aztán mindkevésbbé
fért meg a hang a szűk teremben, hol ennyi ember bizony csak barátságból
fért meg.

A pohárkocczintás a nagy világért el nem maradt volna, s ekkor már
egy-két vers a kedvencz emberektől közszájon forgott, néhol ugyan
kitörött lábbal, ferde nyakkal, hanem az mindegy, csakhogy mégis
rákaptak, jó volt az úgy is, akkor még az akarat is jó volt.

Baltay távolabb esett Festeticstől, ki Dunay mellett ült, s minthogy
most már zajosabb lőn a társalgás, nem igen váltott szót, hanem füleit
hegyezé, midőn egy fiatalabb úriember a másik asztalvégen a regéket
sorra mondogatta, elhagyván néha három, négy szakaszt is, mire Baltay,
mintha csak magának mondaná, átható hangját azonban könnyű volt
meghallani, kivált mikor már többször ismétlé, kivált mikor a fiatal
ember akadozott:

– Nem úgy van!

Egy darabig nem tűnt föl senkinek ez észrevétel, kivévén Imrét, ki
bátyjának arczán látta a kínt, mintha haját húznák, mikor így
megfejelik, megtalpalják Kisfaludyt, mit ő most is magánál hord és
szörnyű módon szeretné az ifjú úr fejéhez vágni, ha illendő volna, hogy
a bibliát ilyenre is használja az ember.

– Nem úgy van!

Néha megesik az minden társaságban, hogy egy-egy pillanatra a legzajlóbb
körben is elcsendesednek, s aztán egyiknek vagy másiknak szóló hangját
szörnyen meghallják. Éppen így volt, midőn a szavaló egy tételt
elfordítva mondott, mire Baltay megint szólt, de már éppen a csöndbe
vágott, mikor mondá:

– Nem úgy van!

– Mi az? – kérdi a szavaló megállapodva a nagy tűzben.

– Nem úgy van! – ismétli Baltay hátra sem fordulva, mit bizonyosan nem
megvetésből tett, hanem megszokásból, hogy az öregebb a fiatalért nem
mindig fordul meg, ha hangosan megmondja, mit akar, aztán a fiatalabb
értse.

– De úgy van, tessék elhinni! – erőlködik a fiatal ember, még egyszer
elmondván a tételt, miben valami föltünő hiba ugyan nem látszék, hanem
azért Baltay nem engedte el, mert nem úgy volt a könyvben.

– És most is azt mondom, hogy nem úgy van! – mondja az öreg.

– Ejnye, már ezt urambátyám jobban tudná, mint én? – duzzog a fiatal
ember, s hogy szégyenbe ne maradjon, még hozzá teszi: mibe tetszik
fogadni?

– Akármibe, édes öcsém – mondja Baltay még mindig háttal.

– No hát, fogadjunk egy…

– Ne fogadjon, fiatal barátom – mondja egy kopaszfejű úr – bizony
elveszti.

– Mit tud bele az úr? – mondja már neki tüzesedve az ifjú, nem ismervén
azt, ki őt visszatartóztatni szándékozott.

– Már pedig nekem legjobban kell tudnom, mert én vagyok Kisfaludy
Sándor.

– Engedelmet kérek – szól lehangoltabban a fiú – de ön is elfeledhette,
aztán mégis úgy van, mint én mondám.

– Csak már volna nálam egy példány – mondja Kisfaludy mosolyogva.

– Van nálam! – mondja Baltay, a megviselt példányt kihúzva zsebéből, s
az asztalra téve, egyszersmind nagy hirtelen rámutatva az idézett
helyre, hol csakugyan nem úgy volt, mint a fiatal ember mondá.

– Mondtam én, hogy nem úgy van, – ismétli Baltay egész egykedvűséggel, a
könyvet pedig visszadugta oldalzsebébe, a hol azt rendesen tartani
szokta.

A furcsa megoldást némi csend követé, de valamennyi közt Festetics
bámult leginkább, míg Dunay magában azt mondá:

– Szavam beteljesedett, megmondám, hogy ez ember még olvasni fog!

*

Imre legjobban megörült az öreg úr diadalának – mi az öregnek annál
inkább jól esett, mert tőle jött, kinek képzettségét családi hiúságból
szerette inkább, mint személyes indulatból, mert hiába, a tekintélyek
kora még meg volt, s az öreg nem igen szerette volna, hogy ez a hatalom
kurtább legyen.

Az egész társaság különösen egészségére kivánta Baltay ő nagyságának az
ebédet, mi bizonyosan ma nagyon jóizűn esett neki, nem mintha a
visszakivánásban nagy bókokat csinált volna, mert a mint észrevette,
hogy ilyen nagy becsületet tesznek neki, mindjárt hátrább szegte a
nyakát, hanem mivel Festetics és Kisfaludy mindkét kezét elokkupálták
(engedelmet kérek e diákszóért, rettenetes kedvem volt használni ezt a
szót azért, hogy valakit boszantsak vele), s így észrevehetőleg tudatták
vele nagyrabecsülésüket; ettől pedig, ha nem hízott is éppen egy
arasznyira, de nem is soványkodott ám meg vele.

Baltay már előbb fogatott, s még nem is került rá alkalom, hogy a
dologról újra előhozakodjanak, már ő kocsiba helyezkedék, hogy
eltávozzék. Ebben nem mondom, hogy nem volt egy kis kiszámítás, mert az
öregekben meg volt az a sajátszerű tapintat, hogy nem merítették a vizet
sárosáig, hanem tudták, mikor kell eltávozni, hogy az ott maradók csak
jót mondhassanak rólok.

Behajtatott Pestre, hogy kedves öcscsét N… szeptemvirnél, egykori kedves
jó barátjánál elhelyezze, hogy a törvényes dolgokban is jártassággal
birjon.

Majd meglássuk, mi dolga akad ottan?


V.  (A második rovás.)

Mi volt akkor még Pest?

A mostani «Angol király»-nőn fölül, hol most a harminczad áll, nádas
volt; a legnevezetesehb vendéglő volt a hét választó; a legnagyobb úr
elment a Kemniczer-kávéházba, a belváros egy kőfalhoz támaszkodott a
mostani széna-tér felül, s ha valaki nagyon elunta magát Pesten, elment
«kuglizni» a Beleznay-kertbe; ilyen volt akkor Pest.

Egy rongyos fiú, kit öreganyja, a vén Buda, nem tudott úgy eltakarni,
hogy mosdatlan képét más is meg ne lássa; hanem azért édes kedves és
nagyreményű gyermeke volt az országnak, s habár szégyenlette is, midőn
éppen kiállt a Dunapartra, hogy a fiatal óriás képe a lefolyó vízben
csak oly kuszáltnak látszik, mintha a legjobb tükörbe nézne; de mindegy,
közel a víz, egyszer majd csak tisztára mosdatjuk.

– Idehaza van a méltóságos úr? – kérdi Baltay a czifra ruhás huszárt, ki
N… úrnak, akkori híres szeptemvirnek előszobájában volt.

– Igenis, nagyságos uram, – nincs itthon; hanem egy órakor megjön.

– Már csak itthon találtam volna!… töprenkedék az öreg, s újra kérdé: –
Vajjon hol lehet most?

– A lábát fájdítja, nagyságos uram – lőn rá a felelet – lement a Dunára,
a doktorok az kommendálták neki, ha éppen nem restel utána menni a
nagyságos úr, ott találja a hidon felül.

Baltay megvigyázta a szót és utasítás szerint kiment a Kemniczer-kávéház
felé, s ott a hidon fölül kereste a méltóságos urat a Dunaparton.

– Tehát ott volt akkor a Dunafürdő? – kérdezi valamely fiatalabb olvasó,
ki Pestnek akkori külsejéről nem sokat tud; s éppen azért megsugjuk,
hogy akkor sehol sem volt, hanem azért a Duna vize akkor is használt
sokról: és semmit se essünk kétségbe, a szeptemvir urat megleljük a
Dunaparton, s a mint éppen találni fogjuk, azonképen fogjuk bemutatni.

No már nem messzire vagyunk, a Dunának partján látunk egy öreg urat,
mentéje csak úgy nyakba van vetve, bőszájú inge hátralökve, s egy pár
ezüst sarkantyús csizma a szárazra kitéve ő méltósága mellé, ki egy
tarka vászonkendőt egy ott felejtett kőre terített, s ezen ülőhelyről
lógatta a Dunába fájós lábait, melyeknek a víz csakugyan jót tett.

Persze, ezt ma már az utolsó csizmadia sem tenné meg, hanem az öreg N…
megtette, s ha éppen valaki figyelmeztette, hogy: «Mit gondol?» igen
kurtán ezt felelte: «Én csizmában is szeptemvir vagyok, meg csizma
nélkül is!»

Az öreg úr ülőhelyében bizony ráért körülnézegetni, tehát ezzel ölte az
időt, s midőn egyszer a Kemniczer-kávéház mellől látta kijönni Baltayt,
már messziről integetett neki, hogy jöjjön le hozzá a partra.

– No hiszen, éppenséggel úgy is téged kereslek itt.

– Lábaimat szívatom a vízzel – mondja a szeptemvir, elfogadván a
vendéget, ki szintén egy kőre ült le, s minthogy a nap nagyon melegen
sütött, ő is levetette a mentét, s vállára vetve, beszédbe eredt régi jó
barátjával, kit tizenkét év óta nem látott.

– Az öcsémet hoztam föl! – kezdi meg a beszédet Baltay azon gondolatban,
hogy a másik majd mond rá valamit.

[Illustration: Már messziről integetett neki.]

– Remélem, csak nem bizod másra, mint rám?

– Várj már egy kicsit, hadd könyörögjek is legalább!

– Nem tudom, mi a patvart könyörögnél, hisz talán csak nem szoptatni
hoztad föl?

– De barátom – mondja Baltay – tudom én, mi az emberség; aztán te meg
most már szeptemvir vagy!

– Meg egyúttal hatvanhat esztendős vén ember, ki a szeptemvirségből is
engedne, ha a hatvanhatból is elengednének vagy huszonötöt, talán nem
kellene akkor a Dunába lógatni fáradt lábaimat!

– Tyhű!… huszonöt esztendővel ezelőtt! – sóhajt föl Baltay.

– Akkor otthon első aljegyző voltam, tudod, mikor a nagygyűlés napján
főtt kukoriczát vettünk az utczán, s aztán kardosan mentünk s úgy ettük;
no hiszen volt is ám beszéd!

– Azt mondták, hogy elment az eszünk!

– Pedig dehogy ment – mondja N… meglubiczkolván lábával a vizet – te egy
derék fiút neveltél föl, mint hallom; engem meg szeptemvirré tettek;
tehát a kukoriczától, ha meg nem híztunk, bizonyosan nem is soványodtunk
meg.

– De hát igazán magadhoz veszed öcsémet?

– Mégis könyörögsz!… neheztel a szeptemvir – most mindjárt megbánom,
hogy főtt kukoriczát ettem veled.

– Bizony bolondos ember vagy te most is! – mondja Baltay, kitörvén
belőle a régi bizalmasság.

– No, csak hogy igaz nyelveden beszélsz már egyszer! – nevet amaz,
felhúzván csizmáját, s megindulván a város felé, s minthogy a nap
melegen sütött, mentéjét még mindig lógva hagyta a vállán, mire aztán a
másik ember sem akart külömb lenni, hanem hagyta lógni ő is a mentét, s
így keresztül a mostani nagyhíd és váczi utczán szépen elballagtak, s
azért mégis alig győzték a sok süvegelést, mert minden nyomon került egy
tisztelet.

Útközben szemközt jött Imre, kit a bácsi azonnal bemutatott kedves
barátjának.

– Van-e már szeretőd, öcsém? – kérdi a szeptemvir első szóra a fiút, ki
vörös lett, mint a rák, azt gondolván, hogy egy szeptemvir legalább is
országos kérdést teszen hozzá.

– No csak az kellene! – mondja Baltay szörnyű komoly képpel, mintegy
figyelmeztetni akarván barátját, kitől fiatalabb korában nagyon sok
furcsaság kikerült.

– Nem tőled kérdeztem, – vág közbe a szeptemvir – mi már rég kivástunk,
most már ezeken a sor.

– Ráér még!

– Most mindjárt kivetem az esztendő számról – okoskodik amaz,… mikor K…
ban együtt voltunk – tudod – hány esztendős is lehettél, mikor az a kis
sző…

Megint köszöntött valaki, s így félbenmaradt a szó, különben a
szeptemvir előlről elmondta volna Baltay uramnak egykori dolgait, pedig
az öreg úr maga is szivesen elmondta minden kalandját, csak az
asszonyokról nem akart beszélni, mert ő az asszonyokról csak úgy
félvállról beszélt – s nem szerette volna, hogy olyat mondjanak róla is,
mint a mesebeli rókáról, hogy savanyú volt neki a szőlő, mikor el nem
érte.

Nem akarom most már a további beszédet folytatni, – elég annyit
fölemlíteni, hogy az öreg elment haza, Imre pedig itt maradt Pesten, a
szeptemvir gondja alatt, hol bizonyosan nem a legrosszabb helyen volt.

Dunayék a szeptemvirékkel nagyon összejártak, s itt már lehetetlen volt
egymást kikerülni, mit igazán megvallva, egyik sem akart; hanem engedte
magát a sorsnak, hogyan és merre vezetgeti őket?

Hanem akárminek inkább kell vezető, mint egy szép leánynak, s egy igen
csinos fiúnak, kivált ha olyan viszonyban vannak, mint Etelka és Imre,
mikor egyiknek az öreganyja, másiknak pedig a bátyja minduntalan azt
mondja: neked azt nem szabad meglátnod.

Ezen tilalomfélének legeslegelső hatása az volt, hogy a két gyermek már
azért is kiváncsi volt egymást megösmerni, hogy legalább tudja, kit kell
kerülnie? s midőn ez a kis alkalom szeptemviréknél a kezükre játszott, –
a tilalomnak az lőn a következménye, mi minden tilalomé: hogy azt meg
kellene szegni!

Kótaforgatás, zsebkendőelejtés, székadás, vízhordás, köpenyegfeladás
mind igen alkalmas szükségben segítőszer, kivált mikor egyik sem kiván
egyebet, mint hogy a másikat közelebbről lássa.

Akkor nem lehetett máskép, az embereket ölte az unalom, tehát egymás
nyakára jártak, a barátságos összejövetelek egymást érték, s a két
fiatal már mégis találkozott annyi szóra, hogy ők semmi esetre sem
haragusznak egymásra, s ők ezt egymásnak nagyon is elhitték.

– Édes apjukom! – mond a szeptemvirné egy ebéd után, mikor az öregek még
az asztalnál maradtak, s a fiatalok eltávoztak – mondok valamit.

Ez a hang ösmeretes volt az öreg úr előtt, – tudta, hogy az asszonyság
nem tudja megállni a szót, s már az is kínjára volt, hogy egész ebéd
alatt hallgatnia kellett: – mert hisz, engedelmet kérek, van-e a nőnek
nagyobb élvezete, mint azt megmutatni, hogy ő olyant mondhat, a mit még
más nem tud?

– Mit akarsz, édes anyjukom? – felel a szeptemvir, ki erkölcsében sehogy
sem birt megváltozni, s a mai napon csak olyan egyszerű tettében,
szólásában, mint mikor a főtt kukoriczát az utcza hosszán ette.

– Tudod, mit akarok mondani?

– Tudom! – mondja kötekedve az öreg, nem birván leszoktatni az asszonyt
arról, hogy azt kérdezzék tőle, mit bizonyosan nem tud.

– Tudod a ludvérczét! – kottyant bele az asszony – hisz magam is most
tudom még.

– No hát nem tudom. – Engesztelé ki a nőt, ki csakugyan megint a
csapdába jő.

– Ez az Imre, meglásd, beleszeret Dunay leányába.

– Nem hinném! – mondja a férj, mintha csakugyan azon meggyőződésben
volna, hogy nem hiszi.

– De már szereti is! – mondja az asszony egy hanggal fölebb, nem
tűrhetvén, hogy a férj kételkedni akar.

– Dehogy szereti! – beszéli megint az öreg, éppen azt akarván, hogy az
asszony hamarabb mondja el a dolgot, különben olyan nagy feneket kerít a
dolognak, hogy majd a vacsorával is ott érik őket az asztalnál; tehát
tagadni kellett.

– Ugyan már hogy tudsz ellentmondani, – zörög a nő, – mikor én azt
jobban tudom, mint te.

– Csak gondolod, hogy tudod, édes anyjukom, aztán azt gondolod, hogy az
igaz.

– No hát tudd meg, ha másként nem hiszed, – türelmetlenkedik az asszony,
– hogy a fiú tegnap este vallotta ki nekem.

– Ez még csak a fele! – volt reá az ellenvetés, a mi megint egy új
töltés volt, hogy az aknát egészen föllobbantsa a legrövidebb idő alatt,
minthogy az asszony bizonyosan többet is tud még, különben már eddig azt
mondta volna: aztán hitted volna ezt édes apjukom?

S minthogy a méltóságos asszony ezen mondásig még nem ért, kétségtelen,
hogy még többet is tud.

– A másik fele pedig az, hogy a leány is szereti, ma vallotta meg nekem,
mikor reggel velem a szentegyházba jött.

– Ejnye! ejnye! – csodálkozék a szeptemvir majdnem hosszú öt perczig,
mikor aztán azt mondja az asszonyság egész fontossággal:

– Aztán hitted volna ezt, édes apjukom?

– Eszem ágában sem volt! inkább hittem volna, hogy rám dül a ház. (Ennek
aztán volt hatása, az asszony tökéletesen ki volt elégítve, s a
szeptemvir fölkelhetett az asztaltól, hogy írószobájába menjen.)

Midőn már künn volt a szeptemvir, elmosolyodott s megelégedetten
gyujtott pipára, mintha egy ütközetet nyert volna meg szoros kombináczió
után, hol gyalogság, lovasság és tüzérség jól kiszámított mozdulattal
egyszerre meglepi az ellent.

Hanem midőn később eszébe jutott, hogy a Baltay-pör nemsokára
végitéletre kerül, nagyon elszomorodott, mintha félne, hogy e viszonyt a
pörnek kimenetele agyon fogná verni.

Minthogy a méltóságos asszony így elárulta a dolgot, s a méltóságos úr
sem kételkedik benne, adjuk meg magunkat, fogadjuk el kész dolognak az
egészet, s várjuk el, hogy Imre miben töri a fejét, minthogy ő is nagyon
jól tudta, hogy olyan viszonyba került, hol egy kéznek sok megoldani
valója akad.

Imre bizonyosan azon korban élt, mely legalkalmasabb arra, hogy a fiatal
ember a csörgedező patak mellett egy kunyhóval, s egy sült burgonyával
megelégedjék, csakhogy ő sokkal többet tanult, mint hogy azt is ne
tudná, hogy a második szakaszban már a burgonya mellé más is kell, a
kunyhó pedig nagyon szellős lakás lesz; de hát mit csináljon?

Galiba úr meglátogatta az urfit, s bejelenté, hogy a pörnek kivonatát
elkészítteti, s e végett az illető kir. táblai ülnök kiadójával már
értekezett is.

– Mennyi függ attól a dologtól? – kérdi Imre Galiba urat.

– Minden! – válaszol reá Galiba.

– Úgy hagyja rám a dolgot! – mondja Imre – magam fogom a kivonatot
megcsinálni, s mikorra szükségünk lesz reá, itt lesz.

Galiba megnyugodott, hisz jobb kézben nem lehet a dolog, tehát engedett
a fiatal jogtudós kedvének, annál inkább, minthogy néhány nap óta
tövéről hegyére kikérdezett mindent, s a vén prókátor bámulta a türelmet
és avatottságot, mit ily fiatal embertől nem várt; de végre azzal
nyugtatá meg magát, hogy itt nagy összegről lesz szó, s a fáradtságot
nagyon megérdemli.

Imre magához kéreté a fiatal embert, kire a kivonatkészítés bízva volt,
s kiadván neki a megszabott díjt, magára vállalta a munkát, mely rá
nézve oly nagy kérdés, – mire a fiatal kiadó nem győzött köszöngetni,
Imre pedig a munkához fogott.

A ki ezt a mesterséget nem érti, talán érti a vegytant, s látott már egy
gyógyszerészt, ki egy pár itcze ásványos vizet főző fazékába tesz, s egy
pár óra mulva külön edényekben kitálal sziksót, haméleget, szikéleget,
mészéleget, keseréleget, agyagot, kovacsot, szénsavat és az ég tudja
mit, hanem már most tessék belőle kitalálni hamarjában, hogy az együtt
valóságos budai keserű-víz volt, milyent üvegszámra tíz krajczárért
minden pesti füszeresnél kaphat.

Tessék ebből némi hasonlat útján megérteni, hogy egy pár száz ívre
fölhizott pört, midőn három ívre lesoványkodtatnak, s a felpörös a
legnagyobb szorgalommal kifeled belőle minden bizonyítékot, míg az
alpörösét mind fölhordja, valóban nehéz lesz kitalálni, hogy a felpörös
miért czivakodott ennyi ideig? és senki sem csudálkozik rajt, ha
okvetetlenül elbukik.

Midőn a kivonat készen lőn, Imre egy példányt átadott a szeptemvirnek,
ki azt ismét Dunaynak adta, hogy ügyének állását tudhassa, – s a
nemeslelkű férfiú közölvén a dolgot, könnyen átlátta, hogy itt Imrének
keze működik, tehát figyelmeztette Galibát, hogy új kivonatot
készíttessen, nehogy e hiányos értesítés neki, a grófnak és Galibának
számíttassék be.

Galiba szerencséjére nyakig be volt gombolva egy vastagon zsinórozott
attilába, különben kiesik belőle a kuria előtt, hol ezt a levelet az
alperes-prókátor neki kézbesítette. Nem elég, hogy a pesti házból
kimaradt, hanem még a pört is elveszítse, ez már két olyan csapás lenne,
minőt el nem viselhet egy olyan ember, kinek az egész vastag corpus
juris a legkisebb ujjában van, s daczára annak, a legzsirosabb pörét
elveszítené, nem egyszer, hanem kétszer.

A szerencsétlen kiadót majd agyonverte a csonka munkáért; hanem az
kivallotta, hogy Imre úrfi dolgozott a pörben, s így Galiba valamelyest
lecsendesedett; hanem most már Imre urfi után szaglászott, s nem sokára
kisütötte, hogy itt olyan kérdések fordulnak elő, hova nem prókátor
szükséges, hanem pap.

Meg kell ezt írni a nagyságos úrnak.

Az illő czím után valóságos prókátori pontossággal az egyes vessző alá
mellékelte Dunay levelét, a kettős vessző alá a pörnek Imre által
készített kivonatát, fölül reá pedig elmondá, hogy a rossz nyelvek
szerint Imre úrfi nem vevén tekintetbe a család közt fenforgó pörös
viszonyokat, Dunay gróf leányának legelső tisztelői közé tartozik.

Galiba most már tökéletesen hitte, hogy az öreg úr e fontos
közleményeket aranyhalmazzal méri vissza, azonban nézzük meg, hogy az
öreg úr mit csinált.

– Nagyságos uram – mondja András – levél érkezett Pestről.

– Csak hamar ide! – mondja örvendve az öreg, azon jó hitben, hogy
Imrétől jő; – hanem midőn meglátta, hogy Galiba irása, valamint a külső
alak is mutatta, hogy mily vastag a tartalom, az asztalra lökte.

– Hát el sem olvassa a nagyságos úr?

– Majd én fél mázsás levelet olvasgatok, hallja kend.

– Ha dolga nem volna, hát nem írna, véli András, mire aztán mégis
engedett, s feltörte a levelet, melynek tartalma nagyon is meglepte.

Mindenesetre három fontos ujdonságot írt Galiba úr, csakhogy aligha
gyanította azt a hatást, melyet okozni fog, mert az öreg úr az illető
tanulevelek mellé kivett egy harmadikat, mit igen régen zsebében hordoz,
s melyet oly vidám képpel teszen ismét vissza, mintha e három darab
papirból kerülne ki az a boldogság, a mit ő leginkább óhajt.

Dunay levelét elolvasván, látta, hogy itt nem közönséges emberrel van
dolga, tehát az öreg úr sem szégyenlé hibáját megvallani, azért elment a
másik szobába, hogy előkeresse a régi rovásokat.

Andrást nem vette észre a nagy buzgóságban, pedig az ódon épület
ablakmélyedésében volt, s kinézegetett a kertbe, midőn a nagyságos úr
bejött, s egyenesen a rovásokhoz ment. András egy szót sem szólt, várta,
mit csinál az uraság, ki már előkereste a mit akart, s midőn meglelte a
rovást, a kis asztalon heverő kertészkést vette föl, hogy a második
rovást is lefaraghassa.

Mielőtt hozzáfogna, még egyszer megnézi, vajjon ugyanaz-e, melyet ő
keres, és éppen az ablak felé fordult, hogy a régi irást elolvassa; de e
figyelemben úgy elmerült, hogy a rováson feledvén szemét, Andrást nem
vehette észre. András még mindig nem szólt, megösmerte a rovást, azonban
a nagyságos úr is megszólamlott, mintha maga magát kérdezné:

– Vajjon ez-e az a rovás?

– Persze hogy az, csak faragjon le egyet a nagyságos úr! – mondja
András, – mintha őt kérdezték volna.

– Ki hívta kendet ide, úgy-e? – szólamlik meg az öreg a váratlan
feleletre.

– Én előbb is itt benn voltam, nagyságos uram.

– Úgy… az már más! – teszi hozzá egész ügyetlenséggel, – egyszersmind
leeresztvén a rovást.

– Soha se röstelje a fáradságot, kedves nagyságos uram, – kéri András
szokatlan nyájassággal, – csak faragjon le megint egyet; majd a
harmadiknak is elkövetkezik a napja.

– Tudja is kend, hogy mit akarok?… csak azt akartam megnézni, hogy
megvan-e?

– Hát a kertészkés, minek a nagyságos úr kezében?

– No hát itt van!… mondja Baltay, lefaragván egy rovást, aztán pedig a
fát oldalzsebébe tette, s most már mindig magánál hordozta.

Ezen naptól fogva mindig vidámabb lőn az öreg. Galibának megirta, hogy a
pört ő rá bizta, nem pedig Imrére, ki az ilyen dolgokban járatlan, azt
meg pedig, hogy Imre mit csinál, ne firtassa, fiatal emberek ráérnek
bolondot csinálni, s ezzel az egygyel több vagy kevesebb.

Ebből átláthatják olvasóim, hogy az öreg nem azért kapaszkodott a régi
haragba, mert csakugyan haragudott; hanem már vén legény volt ahhoz,
hogy ő kérlelgessen mást, hanem azt ő mástól várta, bár már igen régen
várja.

Hány magyar család veszett így össze, és hány békélt volna meg
réges-régen, ha meg nem volna bennünk az a furcsa szokás, hogy a jó szót
nagyon is megvárjuk?

Jó barátaim, fogadjuk meg, hogy minden ostobaságért nem haragszunk
össze, mert bizony, bizony mindkettőnknek egyfélekép ártalmunk a harag.


VI.  (Füred.)

Fogyni kezdett a somogyi oldalon az erdőség, és annál inkább szaporodott
a jólét, melynek külső bizonyítványai valának azok a rendezett fasorok,
melyek a terményfiókokat körülszegélyezék.

A jó lassan haladt, de haladt; s a műértő szem ma már biztosan megleli a
nyomot, mely Keszthelyről Somogy- s Veszprémmegyén keresztül még
Fehérmegyén is átért a Dunáig, s megtermé gyümölcsét az a fa, melyet
György grófnak mélyen érző lelke a Balaton legalsó végén ültetett le a
földbe.

Füred akkor még csak tengődő fészek volt, hova unalmában vetődött el
néhány zalamegyei család, a veszprémiek meg is fürödtek ott, s egy pár
üveget megtöltögettek; mert ezt ingyen kapták, míg a rohicsit pénzért. –
Somogyból azonban már csak úgy akadt vendég, ha a füredi háztulajdonos
Szent-Györgyi Horváth Zsigmond vörös nadrágos és zöld mentés czigányait
lerendelte, s a lányok bizonyosan tudták, hogy lesz nagy mulatság, csak
ne resteljenek átjőni a szántódi réven.

Keszthely már nem volt elég, egész Füredig kiért a vágy, hogy
csoportokba gyülhessenek s a négyes fogatok egy pár hétre megszaporodtak
a savanyú forrásnál, melyből olykor már a beteget is kezdték kinálgatni.

A sétány sarkánál volt egy nagyon kicsiny imaház, melyből még a
ministráló gyermek lába is kiért, ha térdepelt, a mostani szinház helyén
trágyadomb volt, s minden oly szegényes állapotban, hogy bizony nagy
becsület volt a fürdőnek, ha annyi úri vendég meglátogatta két hétre,
akkor is a legnagyobb rész rászánta magát, hogy szénán vagy szalmán
fekszik, csak tető alá jusson, s a kinek ott nem jutott hely, még a fák
alatt is megfeküdt az angol kert hűsében, tudniillik, ha nem esett az
eső.

Hanem azért nem unták el magukat, volt akkor is már kártya,
megválasztották azt közös akarattal birónak, az aztán elitélte, hogy a
nagyságos úr ezer forintja azé a lókupeczé, ki előbb levett sapkával
alkudozott egy pár rossz gebén a szomszéd faluban, most pedig a
kártyaasztal mellett szedi a nyereséget, hisz mindegy, akár a kártyán
nyer, akár egy sánta lovon, csak nyerjen.

A nádort várták Füredre, hova mindenfelől tódul a vendég, s időtöltésül
a kártyát választották.

– Imre, velünk tartasz? – kérdi egy jó pajtás az ifjú Baltayt.

– Nem tudok kártyázni, – lőn rá az érthető válasz.

– Egy pár forinttal több vagy kevesebb, az mindegy! – mondja
rábeszélőleg az első.

– A többet nem kivánom, a kevesebbet pedig sajnálnám, – felel Imre – nem
megyek.

– Te! – szólítja meg őt a pajtás egész bizalommal félre hiva, – én jó
barátod vagyok, s figyelmeztetlek, hogy ilyenekből óvatosan húzd ki
magadat; mert azt mondják –

Nem folytathatá a beszédet a fiatal ember; mert a fehérvári égettek
számára kéregettek, minthogy három utcza égett le, s a szerencsétlen
népnek nyomora irtóztató vala.

A hír már szétfutott, s a kiküldött segélyszedők Füredre is elértek, hol
a gazdag urak közt bő segedelmet vártak, mit részben kaptak is, ámbár
elég savanyú arcz akadt a többi között, kivált mikor azon asztalhoz
értek, hol a kártyázni akarók ültek.

– Jaj, – megint koldusok, – mondja az előbbi verbunkos fiatal ember,
nagy kínnal nyulván zsebébe, s kivett belőle egy huszast ezen szóval:
itt van minden pénzem!

– Itt van az enyém is mind, – teszi hozzá Imre kivévén tárczáját,
melynek egész tartalmát a kéregetők kalapjába üríté, s aztán hirtelen
karonfogva a pajtást, az angolkertben tűnt el.

– Hát mit is akartál mondani, barátom? – kérdi a fiatal barátot, ki úgy
is fülig vörösödött.

– Már elfeledém, barátom! – mondja még mindig pirulva a másik, s egész
alkonyatig sétált Imrével a nélkül, hogy a kártyát elő merte volna
hozni, s midőn estefelé a társasághoz visszamentek, annyira megtért,
hogy ezt a történetet bizalmasan minden embernek elbeszélte, s így ment
szájról-szájra, úgy, hogy végtére az öreg Baltay is megtudta.

De várjunk még egy kicsinyt, majd találkozunk velük később, most
kisérjük el Kisfaludyt, ki egymaga járta körül kora reggelen a
fürdőhelyet, elábrándozék a nyugodt tükrű vizen, hol akkor csak néhány
halász-sajka járt, s a gőzhajónak eszméje még mesében sem volt meg,
annál kevésbbé a Balatonon, hol most az ő nevével jár szét.

Fölkerült a sétánynak éjszaki oldalára, hol trágyadombok álltak, s
addig-addig nézett és tünődött, míg kigondolta, hogy egy szinház mily jó
volna ide, csak volna rávaló pénz, hanem egy pár séta után azt is
kigondolta, hogy majd lesz.

Sokat, igen sokat gondolkozott, hisz az ő agyában egész multunk megvolt,
s hordta elő a példákat, hogy jobbá és lelkesültebbé tegye kortársait,
kiknek a füredi szinház eszméjét még nem merte megmondani, s birt annyi
türelemmel, hogy tíz évnél tovább érlelgesse titkon, míg azt egykor
csakugyan kivitte.

Lassankint összecsődültek a vendégek, hogy a nádort fogadhassák, a
gyönyörű fogatok megindultak Felső-Örs felé, honnét már kiindult a nagy
vendég, mint azt néhány taraczklövés éppen jelentette, tehát ki-ki
elfoglalta helyét.

Megjött a vendég, körülnézte a látni valókat, gyönyörködött a kies tájék
szépségein, aztán pedig elfoglalta a szállást, mely kényelmére szolgált,
s a röviden tartó ünnepiesség után Kisfaludyt fogadá, ki már rég nem
találkozott a nádorral.

– Segítsen papirjaimat kikeresni, Kisfaludy, – kezdi a szót a nádor, –
egy nevet kell megtalálnom, melyről én igen régen elfeledkezém.

– Miről ösmerhetnénk a névre? – kérdé tisztelettel a költő.

– Önnek ösmernie kellett az embert, kinek nevét keresem, önre
legemlékezetesebb lehet, hisz ön állitá őt ki az erdő szélére, midőn a
nagy visszavonulás volt.

– Fönséges uram, – a halottak nem támadnak föl itéletnap előtt.

– Igaza van önnek, hanem ez az ember megmenekült s én saját szemeimmel
láttam, mikor Keszthelyen valék, hol egy hosszú sora volt a vitézeknek.

Sokáig keresgélék együtt a bizalmas jegyzeteket, midőn csakugyan
meglelték Szapárynak jegyzékei között e nevet: Kajáry István.

Ekkor a nádor röviden közlé Kisfaludyval, mi körülmények közt
találkozott ez emberrel, s hogy okvetetlenül Zalamegyében kell
tartózkodnia, tehát az alispáni hivatal útján tudakozódjék utána, s a
mint nyomába jön, rögtön tudósítsa a nádort, ki az előbbeni zajos
időkben e dolgokról megfeledkezett.

A kis fürdőt ellepte a sok vendég s mint mindig, úgy most is a feltünő
dolog szájról-szájra járt, s az öreg Baltayt minden ember karra vette,
hogy megdicsérje Imrét, ki a kártya helyett a kárvallottak ügyével
foglalkozik s ekkép mindenik elmondá a fönnebbi történetet.

Ha nyakig gombolva nem lenne rajta a mellény, most mindjárt nagyot
hiznék az öreg, azért alig várta, hogy a fiúval egyedül maradjon; mert a
jó öreg annyira gyarló lőn saját boldogságában, hogy tökéletesen hitte,
miszerint a fiú maga fog dicsekedni a furcsa történettel.

A fiú azonban épenséggel nem kivánt találkozni; mert már rég észrevette,
hogy az öreg nem elégszik meg az örömmel; hanem most szemben is
megdicséri, sőt másoknak is szivesen eldicsekszik: ez pedig a fiúnak
kellemetlen vala.

Andrást eleget lóttatta, futtatta az öreg, hogy ha valahol meglátja,
hivja haza Imrét, – csakhogy András most már nagyon meggazdálkodta a
lépést, Imre pedig gyanítván a dolgot, mindenütt kerülte Andrást, ki
csak későn este találta meg, s minthogy tovább elmaradnia nem igen
lehetett, haza ment az öreg úrhoz, ki már estebédre várta.

Megkivánta Imre a «jó estét», az öreg szivesen elfogadta, s alig várta,
hogy a fiú beszélni kezdjen, egy csipetnyit sem kételkedett, hogy majd
maga beszéli el; de hisz hasztalan várta az öreg a szót, Imre beszélt
már mindenről, még arról is, hogy mit álmodott; de csak arról nem, mit
az öreg úr várt.

– Együnk már no! – türhetetlenkedék az öreg András felé, – ki még mindig
nem jelenti az estelit.

– Eddig már el is fogyott volna, ha szól a nagyságos úr! – lőn a
felelet.

– Miért nem szólt kend?

– Mert nem akartam a beszédbe kiáltani! – fejezi be András a beszédet, –
egyszersmind kimenvén, hogy a szakácsné adja be az ételt, mert a
nagyságos úr már nem várhatja.

Az esteli is elfogyott; hanem a két ember még mindig az asztalnál ül,
Imre nem tudott elszabadulni jó módjával, az öreg pedig látszék még
valamire várni, mintha nem lakott volna jól; mert minden sürgölése
mellett is keveset evett.

– Nincs több? – kérdi szórakozottan az öreg a bejövő Andrást, ki már azt
várta, mikor szedheti le az asztalt.

– Egy tálat sem vittem ki üresen, – behozhatom megint?

– Egye kend meg maga!

– Hozzak sajtot?

– Hát egy kis heringet nem hozna kend? – zsörtölődik az úr, eltolván az
abroszt, mi megszokott jele volt annak, hogy a terítéket el lehet vinni,
s azért ő még az asztalnál maradt.

A terítéket is hamar elszedték, a két ember az asztalnál maradt, s az
öreg most már látta, hogy az nem fog dicsekedni; tehát nincs más mód,
mint oldalról kerülni, – talán majd mégis eloldózik a nyelve.

– De sok gyenge legény van e fiúk közt! – mondja az öreg, rákezdvén a
szót.

– Legalább a java könnyebben kilátszik a sok közül.

– Könnyű volna a javát kiválogatni, – azt tartom, a legtöbb a kártya
mellett virraszt. – Elakadt itt a szó; mert Imre nem akart odáig menni,
hova az öreg úr tuszkolta, hanem hagyta felelet nélkül a szót annál
inkább, minthogy nem volt kérdéskép téve.

Az öreg itt is bensült, tehát hosszan elgondolkozott, miképen tudhatná
meg legalább azt, hogy mennyit adott; tehát egy másik kerülőt csinált, s
azon oldalról legbiztosabbnak hitte a támadást s így fogott hozzá:

– Imre öcsém, holnap én haza megyek, azért ha maradni akarsz, mint
mondád, most szólj, kell-e még pénz? vagy hogy van-e még?

– Egy fillérem sincs, kedves bátyám, – rosszul gazdálkodtam.

– No ugyan, hogyan gazdálkodtál volna rosszul, – számítsd össze, aztán
meglátod, mire mennyit adtál?

– Könnyen összeszámlálhatom, – felel Imre, – kihúzván tárczáját, s a
jegyzékpapirokból kihuzván egy oldalt, néhány perczig foglalkozott az
összeszámítással, míg a bácsi pipára gyújtott s föl-alá járta a szoba
hosszát s itt-ott mosolygott magában, hogy denique, az öregnek is van
esze s a mit a fiú eddig egyenesen meg nem mondott, majd kimondatja vele
máskép.

Szegény öreg, bizony rosszul számította ki ezt, a mint tüstént meg is
látja.

Imre készen lőn a számadással, az öreg úr elé tette az egész jegyzéket,
melyben pontosan meg volt írva hány ezer forintot kapott a legközelebbi
félévre? mennyit költött el és mire?

– Itt van, kedves bátyám, – terjeszti elő Imre a számlát, – ezekre
költöttem el.

– Na, – gondolja magában az öreg, – tehát írva könnyebb lesz megvallani.

– Tessék! – mondja Imre egészen az öreghez nyujtva az írást, mit az
pápaszemmel néz meg,

Pontról-pontra nézi a számadást, de hiába keresi a kivánt
fölvilágosítást, azonban se baj, mert a sorozat elég hosszú, majd
rákerül a sor, s a mint az egyes pontoknak megfelelő összegeket nézi,
könnyen láthatja, hogy a legnagyobb összeg még hátra van, azért ujjával
minden soron végig megy és csak az hiányzik, hogy úgy tegyen öcscsével,
mint egykor vele is tettek, hogy vonalzóval mérje ki, melyik szónak
micsoda összeg felel meg.

Végre már a legutolsóhoz ér, hol tisztán olvashatólag ezen szó áll:
«Subiczkra 2000 frt.»

Az öreg most már átlátta, hogy a fiú tettével nem akar semmikép
dicsekedni; tehát nem nyaggatja tovább és csak az esett most már
nehezére az öregnek, hogy már most nem illik dicsekednie azzal, hogy az
öcscse nem dicsekszik.

– Sokalja urambátyám? – kérdi Imre a tünődő bácsit, ki még most is az
utolsó pontot nézi.

– Nem én, öcsém, – hisz elég piszkos ember van még.


VII.  (Keszthelyi Helicon.)

Elhiszem, hogy hajdanában jobb volt, még azt is elhiszem, hogy jobb lesz
jövendőben; hanem ha már én ennyit elhiszek, legalább más meg annyit
higyjen el, hogy csakugyan elől vagyunk most.

*

Ha becsületes élő emberek nem mondanák, alig hinné az ember, hogy
harminczhat vagy negyven esztendővel ezelőtt volt Magyarországon egy
város, abban egy gróf, ki azon törte a fejét, hogy vendéget hívjon
mindazon eleven és megholt embereknek tiszteletére, kik egyebet nem
cselekedtek, hanem míg a többi elment a franczia háborúba zabbal
kereskedni, vagy rakatott magának egy kastélyt az országút mellé, hogy
lássa hányat lép a szegény ember gyalog, míg a hintó kereke huszonnégyet
fordul és unalmában ráfeküdt őseinek dicsőségére és elhitte, hogy csak
az az ember, kinek hetvenhét öregapja volt, míg más szegény ember
rettentően megszégyenlené, ha azt mondanák neki, hogy több apja volt
egynél, – mondom, azon emberek nem tettek egyebet, hanem írtak olyanféle
dolgokat, hogy közös örökségünk ez a nyelv, – eladóra nem tehetjük; mert
ez olyan, mint a szabott ruha, más ember meg sem viselheti.

Halódni akart a nemzet s ez egyszerű emberek mondták azt, hogy annyi
millióra szaporodtunk, hogy az irgalmas szomszédok egyenkint eltemetni
is alig birnának.

Ők mondták: ne hagyjuk e nyelvet, melyet megőrzeni szent kötelességünk,
hisz ha szomszédból kértük volna kölcsön ezt a nyelvet, még akkor is az
volna a rendje, hogy az ember adná vissza becsülettel.

Hát ennyi emberben annyi életrevalóság sem volna, hogy mindegyik
vágyakoznék legalább a legutolsó lenni, s ha a mohácsi vész után ennyi
millió árva van, pityergés helyett vigyen mindenik egy darab követ egy
rakásra, s meglátják, hogy annyi anyagból egy új nemzetet lehet megint
építeni.

Annyi bánatot és örömet mondtak el e nyelven és ha mi ezt elvesztenők,
lenne mit hallani a másvilágon, ha minden elhunyt magyar pirongatásképen
csak egy szót szólna is.

Mit siránkozunk annyi századon keresztül? ha összedült az egyik fészek:
míg ott ordítozunk, addig ugyanazt a hangyák réges-régen újra építenék.

Egykor az ősök oly kevesen voltak, hogy a legyőzött szomszédok azért nem
akarták megszámlálni őket, mert e marok néptől legyőzetni százszoros
gyalázat! Százszorosan kellett hát győznie, hogy a világ nemzetnek
ösmerje e csodanyelvű népet – és most annyian vagyunk, hogy ha nem
teszünk is egyebet, csak a nyelvet beszéljük, – meg vagyunk mentve!

Miért esnénk kétségbe a multért? hisz oly dicső volt apáinknak multja,
hogy ha tudnánk, hogy úgy járunk, mint egyszer Lothnak felesége, hogy a
mint hátranézett sóbálványnyá meredt, még akkor is vissza kellene
néznünk.

S most akarunk temetkezni, mikor annyiak vagyunk már, hogy a szomszéd
irgalomból sem vesződik ennyi haldoklóval s végre is fogna rajtunk az a
régi átok, hogy egyik magyar a másiknak ásná meg vermét.

Volt egykor olyan pusztulás az ország hosszán, hogy tán számra több volt
már a farkas, mint az élő magyar és ez is félve nyitá meg az ajtót,
nehogy a bátor ellenség helyett egy kiéhezett vadat leljen a küszöbön.

Ilyen idők voltak, s meghalni még sem tudtunk, most pedig a mennyien
vagyunk, ha egy intésre mindannyian megszólamlanánk – életjelnek
elegendő volna.

Ha már nemzetnek vallottuk magunkat, birjunk el valamit, hogy saját
erőnket megpróbáljuk; és ha megosztjuk az idők terhét, ne feledjük, hogy
annyi millió még temérdeket elbir.

Ezt írta ez a néhány ember, s egy pár jólelkű hazafi elhúzódott félre a
Balaton sarkához, megelégedtek, hogy egy kis szűk hely befogadta őket, s
ha nem adhatott egyebet a lelkesült csoportnak, legalább – becsülést azt
adott.

A dunántúli kerületnek közelebb eső részeiből jöttek az egyszerű
fogatok, a kocsik oldalain nem volt odapingálva sem a törökfej, sem a
zöld mező – hisz most már nem járunk el a törököket verni, s a zöld mező
ma már csak annyit jelent, hogy a juhok legelnek ott; inas sem volt a
bakon, kinek kabátjára elől-hátul föl lehet varrni a híres czímert –
hogy a ki előlről észre nem vette, legalább hátul megláthassa a család
dicsőségét; hisz ezek egyszerű írók – minden czímerük egy árva lúdtoll,
melynek a pecsenyéjét bizonyosan más ette meg, legalább a kit megdicsőit
e toll, az irigység sem foghatja rá, hogy a libapecsenyéért tette.

A keszthelyi szőlőkben, nem messze az országúttól, volt egy pincze, s
annak irányában két úr száll le egy csinos fogatról, s egyenesen a
pinczének tartanak, melynek belsejében az öt-hat ember üli körül a
tüzet, szalonnát pirítván az izzó tűznél, a gazda pedig sorba kinál egy
úgynevezett vándorkorsót, mit már harmadszor töltött.

Vigan pattogott a szikra, s midőn a keszthelyi vendégek egyenkint
érkezének, a jelül elsütött mozsárnak hangja a szőlőkben is
visszhangozék, s a borozók egyike mondja:

– De nagyot szól az az ágyú!

– Ez csak mozsár – mondja Holvagy Pista – sorra eresztvén egy újabb
korsót, mit most hozott ki a pinczéből – aztán párbeszédbe keveredve
folytatja – hát ha még az igazi ágyút hallanád, öcsém!

– Ugyan, Pista bácsi – mondja a fiatalabb legény – kelmed már látott
közelről ágyút?

– Meg is lőttek vele a francziák.

– Pedig azt mondták, hogy a franczia nem akarja bántani a szegény
embert, csak az urat meg a papot.

– Már hisz nem tudom akkor, hogy grófnak néztek-e engem vagy püspöknek?
de majd láb nélkül jöttem haza.

[Illustration: Vigan pattogott a szikra.]

– Pedig azt mondták ám minálunk, hogy a franczia azért jött be, hogy
minden ember egyenlő legyen!

– Persze, hogy azért – hagyá helyben Pista – valamennyinkről lehúzták
volna a magyar nadrágot, aztán adtak volna ránk egy nagyszájú bugyogót,
hogy valamennyien egyenlők legyünk.

– Ejnye, hogy a bűne verje meg – mondja amaz – hiszen akkor az a
franczia csakugyan ellenség!

– Bolond ember vagy – tréfálódzék Pista – hisz mit ér a te ruhád? más
volna, ha a gróf jajgatna majd az aranyos mentéért.

– Aztán arról is lehúznák?

– Hát hogyan lennénk egyenlők, ha arról le nem húznák?

– De hát a ki nem hagyná?

– Dehogy nem hagyná – okoskodik amaz – te a grófét hagynád, a gróf meg a
tiedet.

– Hátha összefognánk, Pista bácsi? mi lenne akkor?

– Akkor kivernők a francziát, öcsém – mondja Pista – hanem megint úgy
maradnánk, mint voltunk – egyik lenne paraszt, a másik pedig aranyos
mentéjű gróf.

– De nem kellene bugyogóba bújni?

– A hasznáért megtehetnéd, öcsém – okoskodik amaz – aztán milyent nézne
anyád, ha fecskefarkú ruhában mennél el a ház előtt, aztán eltagadnád,
hogy magyarul is tudtál?

– Tudom megátkozna, szegény édesanyám.

– Ki hallaná meg azt az átkot?

– Meghallaná azt valaki, István bácsi, él még a magyarok istene!

A fiú nem tudott aztán fölvidulni, mert észrevette, hogy a gazda nem ok
nélkül gúnyolódott, tehát szivesen hallgatott, hogy több szó ne érje, s
midőn az ajtón Dunay és Festetics grófokat látta belépni, azon
gondolatban, hogy azok ott künn mindent meghallottak, rettentően
megszégyenlé magát.

Levett kalappal állt valamennyi a váratlan vendégek előtt s Dunay
megismervén a házi gazdát, barátsággal kéri, hogy néhány szép fiatal
berkenyefát láttak meg az országútról, jó pénzért szivesen megveszik.

– Akár valamennyit! méltóságos uram.

– Csak néhány szálat! – felel rá Festetics, ismét kimenvén a szabadba, s
a fák felé tartott, hogy a szükséges szálakat kiválogathassa.

Pista hátraintett, hogy az ásókkal jőjjenek utána, hogy a mely ágat
kiválasztanak, majd rögtön kivehessék, maga azonban ment a szőlőtőkék
között egyenesen a berkenyefáig. Festetics nagyon előre sietett, tehát
Pista megszólítja Dunay grófot, kivel régóta bizalmasabb viszonyban
állott már.

– Ő méltósága nagyon megkivánta talán a berkenyét?

– Ez egészen más okból lesz használva – felel a gróf, mindig lassabban
menve, s éppen e miatt a hátulsók is elérték őket és a beszédet egy
szóig érthették, midőn a gróf folytatta – holnap ez ágakat mi a nagy
kertben fogjuk elültetni, minden ágnak adunk majd egy nevet.

– Valami nagy uraságnak a neve lesz az? – kérdi Pista.

– Nem édes barátom, hanem vannak és voltak hajdanában lelkes hazafiak,
kik olyan magasan állnak, hogy bizonyosan magasabbak nálunknál egy
fejjel az ő érdemeik után – tehát minden esztendőben másért dugunk le
egy ág berkenyét, hogy az élőfa legyen bizonysága, hogy az ő neve nem
halt ki közülünk!

– Vedd le a süvegedet! – löki meg egyik paraszt a másikat, nem tudván
hirtelenében más tiszteletet adni a beszédnek, s a gróf hamar
észrevette, hogy az egyszerű emberek szavainak adnak ily becsületet.

– Mivel tartozunk az ágakért? – mondja Festetics, három szálat
kiválasztván kiásás végett, de Pista közelebb lépvén a grófhoz,
tisztelettel mondja:

– Nem pénzért adom, méltóságos uram!

– De ingyen nem fogadhatunk el senkitől is olyant, minek értéke van.

– No hát ne mondjuk meg, hogy mennyit ér ez a három szál fa, méltóságos
uram – mondja Pista – legalább mikor leássák, ha nem tudok hozzáadni a
tisztelethez, méltóságos uram, legalább nem mondhatja senki, hogy
elvettem belőle!

Festetics elgondolta, hogy gróf Dunaytól megtudták, mi okból kéri ő a
berkenyefát, tehát nem unszolta tovább az árt, hanem hogy cserében ő is
adjon még valamit, azt mondja:

– Jó – elfogadom a szép ajándékot, hanem a mely fa megtetszik az én
kertemben, szivesen odaadom.

– Ne igérjen semmit, méltóságos uram – én egyebet kérek.

– Hadd hallom, mit tehetek én is?

– Engedjék meg méltóságos urak, hogy én áshassam le az ágakat a földbe.

– Ezer örömmel! – válaszol Festetics – és ha még akar valakit magával
hozni, azt is megengedem.

Pista hátranézett, látta, hogy az előbbeni beszélgető még mindig
halavány, rámutatott Pista a fiúra, s aztán a grófhoz fordulva mondja:

– Ezt viszem el, méltóságos uram engedelmével. A gróf nem firtatta a
dolgot, hanem megmondván a napot és az órát, mikor okvetetlenül ott kell
lenni, nyájassággal vőn búcsút a körülállóktól, s aztán Keszthelyre
hajtatott, hol a vendégek nagy csoportja várta.

Pista elkiséré a vendégeket egész a kocsiig, aztán pedig visszament a
berkenyeágakhoz, melyeket már szorgalmasan ástak ki a földből, kivált a
beszédes fiú, ki legbuzgóbb volt valamennyi között.

– Na fiú – mondja Pista, – cserélnél-e most egy hatökrös gazdával?

– Még a gróffal sem, hallja, Pista bácsi! – mondja szörnyen örvendezve.

– No lásd, édes öcsém, hogyan leszünk legkönnyebben egyenlőkké – nézd ez
a két gróf milyen derék magyar ember – aztán magadat is annak tartod!

Vigan folyt a munka, a fának gyökerét jól körülásták és a kirendelt
időre a kastélyban voltak, ünnepi ruhában és Pista nem is merte volna
hinni, hogy a mai napon kivel találkozik.

Mielőtt azonban idáig érnénk, nézzünk körül, kit látunk az érkezett
vendégek közt, nem értvén a szájtátókat, vagy a világlátókat, hanem azt
a kis csoportot, mely az akkori irodalom embereiből került ki és a
vendéglátó «Keszthelyi gróf» körül összesereglének.

Ruszek apát vezeté karonfogva Kis Jánost, a későbbi szuperintendenst,
szemközt pedig Dukai Takács Judit jött, s a két férfi nyájasan üdvözli a
hölgyet.

– Épen Kist keresem – modja Takács Judit – valami közlendőm lenne.

– Titok? – kérdi Ruszek, hogy alkalmatlan ne legyen.

– Éppen nem, sőt kérem az apát urat, kisérjen bennünket egyik terembe!

Mindhárman elváltak a nagyobb társaságtól, hogy a bizalmas közlést
meghallhassák, s a mint a harmadik ajtót megnyitják, egy ősz földmívelő
áll a három vendég előtt.

– Édes apám! – mondja Kis, meglepetve lépvén apjához, ki örömkönyűk közt
karolá át fiát, ki, midőn apja karjaiból kibontakozék, a két kisérőnek
mondja:

– Ez az öreg férfiú az én édes apám.

– Gondolta-e édes öregem – mondja a hölgy – hogy ma fiát fogja itt
meglátni?

– Álmomban sem hittem volna, nagyasszonyom (így ám), hanem mivel
berendelt az én méltóságos uraságom, kinek én is egyik jobbágya vagyok…

– Mától fogva nem – mondja a hölgy – fogadja ez írást, kedves öreg…
földjét öröktulajdonban birja, s most maga az első jobbágy, kinek
földesura nincsen!

Az öreg remegő kézzel nyúlt az írás után, mit a nemeslelkű gróf ily
gyöngéd kezek által nyújtott neki, s a négy ember sokáig szótlanúl állt,
e nem várt tettet megbámulván, míg utóbb az ajtó lassan megnyilt és a
gróf is közöttük állt.

Kis még most sem tudott a meglepetéstől magán uralkodni, s ámbár
erőlködött, hogy valami hálát mondjon, utóbb a nagy küzdelemben végtére
is ennyit mondott:

– Méltóságos uram, maga az oka, hogy én most azt mondom, hogy semmit sem
tudok mondani! – Bármennyire szivesen időzném e képnél, mégis inkább
kedves olvasóimra hagyom elképzelni ezt az öt embert, kik a nagy
boldogságban oly ügyetlenül álltak, hogy azt le nem merem írni, csak
annyit mondok, hogy mégis mind az ötnek vajmi nagyon jól állt ez a kis
ügyetlenség, s akár mit mondtak volna, vagy igen nagy dicsekedés, vagy
igen alázatos köszöngetés volna. Hagyjuk tehát őket, majd valahogy csak
szétválnak, mi meg menjünk odább.

Egy igénytelen külsejű, rövid homlokú, meglehetős komor képű úr válik ki
a többi közől, s mindenütt elmaradozik, mintha ki akarna szökni, azonban
csak azt veszi észre, hogy valamennyi szemközt fordul neki, s a merre ő
előbb visszahúzódott, most minden ember arra tart, s némelyik alig
várja, hogy az a kis barna ember mondjon már valamit, mert hiába,
akármennyire húzódozik a sok ösmeretlen között, mégis sokan ösmerik, mit
ő maga legkevésbé látszik tudni, mert annyira hátrál, hogy már az
ajtóhoz ér, hol éppen Kisfaludy Sándor lép be, hanem a hátráló ember
egész csizmasarokkal rálép a lábára.

Egy nagy kiáltás hallik, csakhogy nem az kiáltott, kinek tyúkszemére
léptek, hanem a hátráló kiált engedelemért, azt gondolván, hogy hátha
valami nagyságos úrnak lábát tiporta le.

– Ne búsuljon Berzsenyi uram, én vagyok! – mondja Kisfaludy meg sem
hunyorodván, s ekkép megnyugodott, s minthogy Kisfaludy őt kereste,
elment vele a szomszéd szobába, de a mit valaha becsülettudásképen
belévertek, az ma mind fölengedett benne, mert akármennyire tuszkolta is
Kisfaludy, hogy ő menjen elől, sehogysem bírt vele.

A szobába érkezvén, egy papirt mutatott Berzsenyinek, s leolvasák róla
azon adományokat, melyek a heliconi ünnepély napján elosztandók voltak.

1-ször. Kétezer forintot szántam a megcsonkult magyar vitézeknek, hogyan
keressenek szegények, hisz ha utána kellene menni, nem vinné a lábuk,
mert nincsen, s ha találnak valahol egy fillért, egy kézzel könnyen
fölvehetik.

2-or. Házi szegényeimnek szintén kétezer forintot adok, én eltartom a
magam szegényeit, meghagyom a többit másnak, hogy legyen nekik kivel jót
cselekedni.

3-or. A keszthelyi diákoknak adok ötszáz forintot, – azok legalább nem
rakják a láda fenekére, aztán a mit nekik adok, az leghamarább szétmegy
a világon, annyi, mintha azoknak is adnám.

4-er. A hazai íróknak kétezer forintot bátorkodom ajánlani; – ők
legalább tudják, hogy ez nem ajándék; valamint azt is tudják, hogy
mennyivel tartozik egy ember édes hazájának.

Berzsenyit úgy meglepte a dolog, hogy egy pillanatra azt is megbánta,
hogy a «Romlásnak indult» kezdetű verset írta s minthogy most már a
nyomtatásból ki nem lehetett vakarni, legalább azt gondolta, hogy ez az
ember mindenesetre kivétel, csak a többi a nem jó.

Midőn eléggé elteltek a nagy hazafinak sokoldalú figyelmével, saját
körülményeiről kezdett beszélni a két jeles ember és Kisfaludy nagy
örömét nyilvánítá, hogy Berzsenyit is valahára el lehetett csalni
Keszthelyre, hol ő ugyan máskor is megfordult, de sehogysem tudták a
grófhoz fölczipelni.

A gróf ezt jól tudta, mert a vendéglősök szerződés szerént tartoztak
minden úri vendéget a kastélyba küldeni, mit annál inkább szivesen
megtettek, mert a vendégért azért ők is megkapták a tartáspénzt, ha nem
evett is a korcsmában; de Berzsenyi annyira tartózkodó volt, hogy inkább
nem evett, de még sem ment el a kastélyba.

A vendéglős mindig fölrovogatta Berzsenyiért a tartáspénzt, s utóbb a
gróf végignézvén a vendéglős számadását, csodálkozva látja, hogy
Berzsenyinek neve háromszor is előfordul, de ő nála egyetlenegyszer sem
volt, tehát mi dolog ez?

Elhivatták a korcsmárost.

– Hallja az úr, – mondja a gróf – nem panaszolkodott Berzsenyi úr a
kastélybeli szakácsra?

– Egy szót sem hallottam tőle, méltóságos uram – mondja a korcsmáros
egész becsülettel.

– De mindig evett valamit, mikor ismét visszament?

– Egy falatot sem, méltóságos uram, – állítja a korcsmáros – hiába is
kért volna; mert nem adtam volna neki, mint az megparancsolva van.

– Pedig lássa az úr, – mondja a gróf – én nálam egyszer sem volt
Berzsenyi úr sem ebéden, sem vacsorán, akár voltam itthon, akár nem.

– Akkor éhesen is ment haza, vagy abból evett, méltóságos uram, a mit
magával hozott.

A gróf nem vallatta tovább a korcsmárost, hanem nagyon érzékenyen vette,
hogy a köztiszteletű férfi ennyire kerüli, tehát nincs más mód, mint
hogy ő menjen Niklára, s kiadta a parancsot, hogy minden késedelem
nélkül álljon elő a fogat. Még jól fönn volt a nap, mikor a gróf Niklára
ért, illetőleg a határba s a tehénpásztor éppen az út mellett
legeltetvén, megkérdi a tehenestől, hogy Berzsenyi úr körülbelül melyik
házban lakik.

– Éppen ott megy az úton – mondja a tehenes – alig van ide kétszáz
lépésnyire, ő maga legkönnyebben elvezet házáig.

Megköszönte a gróf az emberséget, azután pedig leszállván a kocsiról s
az országút szélén haladva, a faluvégén már jól megközelíté Berzsenyit,
s mindenütt vagy három ölnyire követé; midőn Berzsenyi a kapuig ért,
megállt a kapu előtt, hanem úgy, hogy még mindig nem látta a grófot, ki
most éppen egy magyar mentés úrral beszélt.

– Ugy-e, ebben a házban lakik Berzsenyi Dániel úr?

– Igen is! – válaszol a megszólított, egyenesen a grófra nézvén, ki elég
hangosan beszélt, hogy Berzsenyi is meghallhassa.

– Én, kérem alázatosan, gróf Festetics György vagyok – mondja a gróf
sietve, hogy a másiknak ne maradjon ideje hálálkodni – nagyon szépen
kérem uraságodat, mondja meg tekintetes Berzsenyi Dániel úrnak, hogy
ugyan jól tudom, hol lakik; hanem ha ő elkerülte az én házamat, én sem
merek ő hozzá bemenni!

Berzsenyi az utolsó szóig hallott mindent, visszafordult, s odasietett a
grófhoz, hogy valami mentséget mondjon, azaz, hogy ne az igazi okot
mondja meg, mi nem egyéb volt, mint hogy nem igen vágyakozott nagy
urakkal egy tálból cseresznyét enni. A becsületes ember odament; hanem
már az arczáról meglátta Festetics azt a gyötrelmet, hogy akar ugyan
hazudni kénytelenségből; de bármennyire erőlködik is, nem tud.

– Ne is törje az eszét, Berzsenyi úr, csak mondja ki, hogy nem akart
bejönni hozzám.

– Nagyon nagy nekem az a kastély, méltóságos uram!

– Én inkább azt hinném, hogy Berzsenyinek igen kicsiny, – igazítá ki a
gróf.

– Nézze a gróf, – mutatja Berzsenyi a niklai kis tanyát – mily kicsiny
helyen elférek.

– Azért is bemegyek, – mondja nevetve – higye meg, Berzsenyi, tudom,
hogy kicsiny helyt megférek; tehát menjünk! – kezdi a gróf.

– Mivel érdemlem meg ezt a megtiszteltetést, méltóságos uram?

– Kettővel, édes Berzsenyi. Először, ha nem hí engem méltóságos úrnak,
mert akkor én még egygyel fölebb kezdem, másodszor pedig, ha Keszthelyre
is eljő!

– Nem kerülöm el többé!… (Itt egy nagyot nyögött Berzsenyi; mert már nem
merte megméltóságosozni; hanem valahányszor hasonló helyre került, a
czímezés helyett egy darabb időig rendesen kitartá a nagy pauzát, s
aztán ment még odább.)

Így tudták Berzsenyit elhozni Keszthelyre, hol az ünnepélyen kitünő
vendég vala, s mi azon ünnepélyek leírását negyven esztendőnek elmúlta
után részben neki köszönhetjük.

Az akkori dunántúli írók nagy részben jelen voltak, valamint az
irodalombarátok is, kik közől első helyen gróf Dunayt említhetjük, ki ez
ünnepélyre serdülő lányát is elhozta, kinek ez ünnepélyen az a
foglalatosság jutott, hogy a költőknek és szavalóknak koszorúkat
nyujtson.

Mindenki készült az ünnepélyre, az öreg Baltay legaranyosabb mentéjét
öltötte magára, s a mi legföltünőbb, daczára annak, hogy Dunayék is itt
valának, nem maradt el a nagy ünnepélyről.

András felöltöztette a nagyságos urat, mi természetesen szó nélkül nem
esett meg, tehát halljuk ezt a két öreget, összeférnek-e már?

Egészen felöltözött az öreg, csak az aprólék hiányzott, hogy azt is
elrakja valahol a mentezsebekben.

– Hol a dohányzacskóm? hadd teszem el.

– Éppen bizony, – dörmög András – még utóbb is az én szégyenemre azt
mondanák, hogy én milyen vén szamár vagyok, s az uraságomat úgy
kibéllelem, mintha a kaszások után akarnám ereszteni.

Baltay csakugyan észvette, hogy Andrásnak igaza van; reggel óta igen
szórakozott, kiállt az ajtóba, Dunaynak leányát látta előtte elmenni, s
a kemény ember nem birt elfordulni tőle, s midőn a gyönyörű hölgy
elmenvén előtte, s egy szép jóreggelt kivánt, úgy elbámészkodott, hogy
majd a leány nyakába dült. Aztán pedig kihúzott oldalzsebéből egy rég
megviselt levelet, eltette, elolvasta, megint elolvasta, megint eltette,
s tán tovább is ismételné ezt a munkát, ha András meg nem csudálja a
dolgot és azt nem mondja szokatlan tréfával:

– Már látom, hogy a nagyságos úr is mond egy verset, nagyon sokáig
tanulja!

– Tudom, szeretné kend hallani ezt a verset!

– Ha én tarthatnám azt a papirost, aztán látnám, hogy szóról-szóra el
tudja mondani.

– Ha azt megérem még, András, a mi ebben van megírva.

– Csak ne búsuljon megint a nagyságos úr, mert aztán én is együtt
jajgatok ám!

Baltay eltette az írást, melynek egyik részét mi is jól ismerjük, ez a
herczeg levele, melyből Baltay újra meg újra olvassa, a mit még nem
tudunk.

– Benn van minden a zsebemben? – kérdi újra a szórakozott ember.

– Ott van minden! – felel András, hogy megnyugtassa, pedig felét sem
tette oda a megszokottnak, hanem az öreg körültapogatódzott, nem
hiányzik-e valami?

– Hát a Kisfaludym itt van-e? (Értsd a könyvet.)

– De már az ott van, – annyit mondhatok! – mondja András itt-ott
igazítván el az öreg úron, s aztán elkisérte a nagy teremig, hol a
vendégek helyet foglaltak már.

A későn jövőnek oda kell ülni, a hol helye marad, s az a furcsa
véletlenség a kis Dunay Jolán mellett hagyott egy üres helyet, s az öreg
a sor elején végigmenvén, kénytelen volt leülni, s a fölolvasásokat a
kis leány mellett hallgatni; hanem az öreg úr most már engedelmesebb
volt maga iránt, s a kedves gyermeket szüntelenül nézte.

Az intézeti növendékek kardala nyitá meg az ünnepélyt, aztán pedig a
pályajutalmazottak nevei olvastatának föl.

Kisfaludy Sándor ült az itélőszéken, s a következő sorokat olvasá, míg
Jolán előtt a jutalmak álltak, hogy a nyerteseknek oszsza:

«Mi volt őseink kötelessége a haza iránt a multban, s mi a mienk a
jelenben?» szól az első kérdés, melynek megfejtője ezüstkoszorút kap
gróf Dunay Jolán ajándékából – olvassa a biró – megfejtőjének jeligéje:
Kard és könyv!

A mondott jeligéjű levél a hölgy előtt feküdt, s a gyengéd gyermek
halványan ült a kis emelvény előtt, melyről a levelet fölvette és midőn
fölbontá a levelet, a benne levő nevet nem merte kimondani.

Baltay közelebb hajolt, s a lány elébe tartá a levélkét, hogy könnyebben
olvashassa: de Baltay maga is néma maradt, mi a körülülőket, valamint az
egész hallgatóságot nagyon meglepte; de még inkább az, hogy András
leghátulról szólamlott meg, s azt mondja:

– Az biz az úrfinak a neve, csak mondja ki nagyságos uram! – mondja a
kínlódó szolga, ki alig várta, hogy ifjú uraságának dicsőségét lássa.

A derültség általános lőn, s a biró a meglepett ifjút a jutalomért
vezeté; a fiú nem mert bátyjára nézni, valamint a leány is reszketve
nyúlt a koszorú után.

A grófné és az öreg asszony már készen valának, hogy a reszkető lányt az
összerogyástól megóvják, de az öreg még többet is tett, s öcscsének
egyik kezét, s a lánynak nyújtva a másikat, mind a kettőt annyira
bátorítá, hogy a leány a koszorút átnyújthatta, s a fiú Jolánra mert
nézni.

– Én Baltay Imre vagyok! – mutatja be magát Imre a jutalomosztó
hölgynél.

– S én e nevet megkoszorúzom – mondja Jolán, odanyújtva a jutalmat.

– Tehát elvihetem? – kérdi bizalmasabban Imre.

– Ejnye, öcsém – szól bele az öreg úr – talán ráadást is akarsz?

– Jutalomnak csekély! – mondja Jolán, átengedvén a csinos művet, melyet
Imre remegő kézzel vőn át.

– Kicsiny érdemnek óriás jutalom! – Béke velünk! – mondja czélzatosan
Imre, egész erejét összeszedvén, hogy a leány arczán a búcsúszónak
hatását is meglássa, ki neki a legjobbat mondá.

A jutalomosztások után következének a szavallatok, azután pedig az egész
társaság kiment a kastély melletti kertbe, hogy a berkenyeültetésnek
tanúja lehessen.

Az irodalom emberei kiosztott rendben, utánuk a vendégek menének a
kertbe, hova nagy tömeg ember kéredzett, s a virágállványokat mászták
meg, hogy a leültetést megláthassák, a kinek pedig szék jutott, azon
foglalt helyet.

András addig csinálta a helyet másnak, hogy saját úrfiához közel jutott
s a jó öreg ember legelőször életében most süvegelte le magát a fiatal
ember előtt, ki szárnyai alatt nőtt fel. A fiú hirtelenében azt
gondolta, hogy András valakinek másnak teszen ily nagy tiszteletet,
hanem midőn látta, hogy András a karjára fűzött koszorú előtt úgy áll
meg, mintha oltárképet látna, mindenkép akarta, hogy András ne álljon
előtte ilyen födetlen fővel.

– Tegye fel édes jó öregem!

– Nem én, nagyságos úrfi, hadd gyönyörködjék bennem az úristen, midőn én
azt köszönöm meg, hogy az úrfiban megadta érnem, a mit csak reméltem.

– Megelégszik velem, András bácsi?

– Meg, édes úrfi – mondja az öreg jókedvvel – már most elkisértem idáig,
nem kell vezetőnek az öreg András, már most azt mondja a nagyságos úr,
hogy nem töri el egykönnyen a csontját, én pedig azt látom, hogy a
padlásra felhordjuk a legjava szemet, – isten áldja meg az úrfit.

Nem lehet őszintébb az édes anyának öröme, mint ezé az egyszerű emberé,
ki a tarka vendégek közt is meg mert szólalni, midőn tudta, hogy azt éri
kitüntetés, kit ő gyermekkorától nagyranőni látott.

Siettek a vendégek, csak az öreg asszonyság ment lassan, hogy a
tolongást elkerülje, s ha már éppen nem látja is a további ünnepélyt,
majd elbeszéli azt neki a kis unokaleány.

– Csókolom kegyes kezét a nagyságos asszonynak – mondja András,
kitörölvén szeméből egy nagy könyűt, mit némileg szégyenlett volna
kemény hajdú létére annyi ember előtt elcsöppenteni, hanem addig
erőlködött, hogy egy tarka kendőbe nyomhatta szét, s mikor megint
kinyitá a szemét, a nagyságos asszony mellett állt már.

– Öreg, öreg! – kezdi az asszonyság, – még csak mindig nem akar
megvénülni?

– De bizony már nagyon megpuhulok, nagyságos asszonyom, – felel András
kulimászos bajszát jobban oldalra húzva, – hanem azért még nincs
mindennek vége.

– Mi jót remél, András gazda? – mondja meg nekem is!

– Nagyságos asszonyom, ezek a gyerekek ma megríkattak, de a mint az ízét
éreztem annak a könycseppnek, mintha nem volna olyan keserű, mint
véltem.

A két öreg elbeszélgetett még, addig pedig a kertbe ért már az egész
társaság, hogy a berkenyefát a halhatatlanok emlékére leássák a földbe,
s a megkeresztelésnek tanúja legyen az egész népség.

Rövid beszéd után Kis János elvette a Pistától a berkenyeágak egyikét, s
a nyitott gödörbe helyezte, mindaddig tartván, míg a fát a körülrakott
földtömeg saját gyökerén megtartotta, ekkor azt mondja Kis:

«Gyöngyösy Istvánnak emléke legyen köztünk áldott!»

A zene megszólalt, s egy kis hézagul szolgált, míg a fa helyén állt már,
aztán pedig Kisfaludy Sándor ment a körbe, s a fiatalabbaktól átvette az
ágát, hogy a gödörbe ereszsze. Már behelyezé az ágat, s Holvagy Pista
rakni kezdé a földet, néhányszor azonban fölnézett munka közben, hogy a
fának egyenességét a szomszéd fáéhoz mérje, s midőn így felnézett,
Kisfaludy tisztán meglátja az arczot, melyet ugyan sohasem feledt el, de
hogy egykor megláthassa, még azután is kételkedett, midőn a nádortól
megtudta, hogy még életben van.

– Jó barátom, – mondja Kisfaludy, – soha sem láttuk mi egymást?

– Egyszer, nagyon régen! – mondja Pista, megismervén Kisfaludyt.

– Akkor megigértem, hogyha találkozunk, megszólítom, – úgy-e, hogy így
mondám?

– Minden szóra emlékszem, uram! – mondja Pista, egészen megtömvén a fa
mellékét, s időt engedett Kisfaludynak, hogy a fát jobb kézzel fogván,
az ünnepélyt folytassa.

– Kisnek, a nagynak! – szól ünnepélyes hangon a lelkes férfiú, oldalt
fordulván, hol Festetics és Dunay közt állt Kis, nem is gyanítva, hogy
az egyik fát az ő tiszteletére szánták, s midőn nevét hallá a tegnapi
meglepetés által megzaklatott ember, alig tudott támaszkodás nélkül
megállni, s Dunay karjára fogván mutatá a vendégseregnek, mely harsogó
éljenekkel üdvözlé az ünnepelt költőt.

Visszament az ünnepi sereg a grófi lakba, s míg a menet beért,
Kisfaludynak elég alkalma volt elmaradni a többitől, hogy Pistával
beszéljen.

– Legelőször is azt mondja meg barátom, hol lakik?

– Keszthelyen, uram, az alsó városon.

– Nem szenved szükséget valamiben?

– Vitéz őrnagy uram, ilyen erős ember, mint én, csak délig koplal.

– De tán mégis volna valami kérni valója, lássa barátom, én sokban
segíthetek.

– Magamért soha sem kérek, őrnagy uram, koldus pedig nincs a környéken,
mert a méltóságos gróf minden szegénynek juttat valamit.

– Az érdemet nem lehet jutalmazatlanul hagyni – mondja Kisfaludy.

– Nem tudok én annak mértéket venni, őrnagy uram, meg az árát sem tudom.

– Majd tudja más! – viszonzá Kisfaludy, a kapuig kisérteté magát, hol
aztán azt is megmagyaráztatá, hogy Pista merre lakik, adandó alkalommal
föl akarván keresni Pistát, midőn Kisfaludy majd Budáról megfordul.

Imre bátyjával van, jól esett az öregnek az a tudat, hogy mellőle
hajtott ki az ág; de azért egy szót sem szólt néki, hanem csak lógósnak
ereszté, hogy a gyerek ne tudja a bácsi büszkeségét, mikor az a sok
ember között olyanképen vezeti a kitüntetett fiút, mintha mutatóba
vinné.

Még mindenki ünnepi köntösben van, s az egyik teremben látunk egy zömök
embert keményen kisodrott bajuszszal, nagy szakállal, széles karddal, s
az egész ember oly készen áll az ütközetre, mintha már azt várná, hogy
mondják neki, hova kell bevágni.

Az elmenők nagy figyelemmel köszöntik, környezete sohasem fogy, hanem
inkább szaporodik, s ő nem hagyja unatkozni a körülállókat.

Éppen most bámulja valamennyi, mert azt állította, hogy a magyarnak van
csak egyedül istene a keresztény faj között, mert a többi már mind
megtagadta.

– Hát az angolnak nincsen? – kérdi valaki.

– Nincs bizony, – mondja oly komoly képpel, mintha meg akarna rá
esküdni.

– Hát a francziának sincs? – kérdi megint egy másik.

– Annak sincs, és még rosszabb, mint az angol, mert csak félig tagadta
meg, nem úgy, mint az angol vagy olasz.

– De hát miből bizonyítja meg ezt, édes Ádám bácsi? – kérdi egy harmadik
fiatal ember, ki a vitatkozóval bizalmasabb lábon áll.

– Az legkönnyebb, – mondja a kérdett egy nagy olajfestményhez fordulva,
mely éppen az atya istent ábrázolá, szokott helyzetben ülvén mennyei
székében.

– Hasonlít ez a kép valami francziához, angolhoz vagy olaszhoz? – kérdi
a körülállókat.

– Hisz a francziának csak bajusza van; de szakála nincs! – szól az
egyik.

– Az olasznak pedig csak szakála van; de bajusza nincs! – mondja egy
másik.

– Az angolnak sem bajusza sem szakála! – jegyzi meg egy harmadik.

– Nekünk pedig szakálunk is van, meg bajuszunk is! – mondja diadallal
Ádám bácsi, magára hagyván a bámuló tömeget, melyből valaki kérdi:

– Ki ez az ember?

– Horváth Ádám – nevezi őt meg a kérdett, s egyszersmind elmondá a
sajátságokkal megrakott embernek akkor közszájon forgott furcsaságait,
minthogy mindig azon törte a fejét, hogy vigyen föl bennünket Adámig,
mit aztán névrokona Horváth István meg is cselekedett.

Még többet is mondott Horváth Ádám a heliconi ünnepélyen, melyeket
azonban egyenkint fölhordani körünkön kívül esik, hanem mégis
említetlenül nem hagyhatánk őt; mert a heliconi ünnepélyeknek mindenkor
feltünő tagja volt, s ezen alkalomra mindig tartogatott valami
furcsaságot, mit előkerült alkalommal közreadott, s ha bár különczsége
nem is volt szentírás, de mindig megbocsátható egy nemzetnek, ha egyes
emberei ez előszeretetben akár a legszélső vonalig mennek is el.

Néhány óranegyedig Horváth Ádámmal foglalkozott az egész társaság, s
legalább annyi jutalma volt, hogy mindenki vágyott őt meglátni, s ennyi
jutalom neki untig elegendő volt elolthatlan buzgalmáért; s ha már e
nagy hitnek nem térített is meg sokat, de hallgatni mindenki szerette.

A nagy ebéd elég nagy volt, ennek leírásához nem is fogok; mert először
nem értek hozzá, másodszor pedig azt gondolom, hogy ha jó volt, azoknak
volt legjobb, kik részt vehettek benne, kiknek annál jobb ízűen
eshetett, mert a vendégszeretet olyan embertől jött, ki tetteit nem
méltóságos czímével, hazafiúságával mérte föl.

Midőn a vendégsereg nyugodni ment, Dunay még sokáig beszélgetett
nejével, s a házastársak boldog reménységgel beszélgettek gyermekük
jövendője fölött, s minthogy az öreg asszony már előbb mondott
némelyeket, bevallák egymásnak, hogy a mit láttak, elegendő arra, hogy
tudomásul vegyék.

Néhány nap múlva szétment a vendégsereg, csak a meghittebb barátok
maradtak hátra, hogy a jövőről beszélgessenek, s ugyanekkor
megállapíták, hogy a heliconi ünnepélyt minden évben megtartják.

– Sokra jó ez ünnepély! – mondja Dunay.

– Még leánynézőnek is! – nevet a házigazda, megsimogatván a piruló kis
leányt, ki utiköntösben állt s az elindulást várta.

*

Ha való dolog nem lett volna ez ünnepély, melynek még élő tanúi is
vannak, ma már könnyen azt hinnék széles nagy Magyarországon, hogy az
egész dolog mese: a heliconi ünnepély csak képzelet s Festetics György
nem élt.

Élt… még pedig úgy élt, hogy halhatatlanná lett.


VIII.  (Felnőtt gyermekek.)

  A virágnak megtiltani nem lehet,
  Hogy ne nyiljék, mikor jő a kikelet.

Félre azokkal a nagyon okos emberekkel. Előttük hiú boldogság a
szerelem: pedig ők tudhatnák legjobban, hogy a mely fának virága nincs,
gyümölcsöt sem terem. Ki átkozná meg a tavaszt azért, hogy sokat igér, –
míg az ősz az érett gyümölcsöt hullatja le? – és hány okos ember
kivánkozott vissza érett korának bölcseségéből oda, hol a gondtalan
fiatal ember ostobaságait űzi? Ne bántsátok tehát azt a világrendet,
mely úgy akarta, hogy egy kis búzakalásznak oly hosszú szalma-szála
legyen, mely üres ugyan, de a kalász onnét szedett erőt.

Hisz, ha olyan emberek vagytok, kisértsétek meg, tömjetek meg egy
gyermekfőt minden tudománynyal, s ti lesztek legelsők, kik ez elaggott
bölcs gyermeket megszánjátok éppen úgy, mint azt a vén embert, kinek
eszébe jutna ősz fejjel belekeveredni azon tolongásba, hol a hevesebb
vér bolondjait járja.

De ti bölcsek vagytok, véretek meghiggadt, s míg az ifjú szíve verésében
érzelmeket ápol, ti előveszitek a bonczkést, szétvagdaljátok azt s
megmutatjátok a világnak, hogy nem hús, nem porczogó, nem csont, –
tudjátok, hol tolul bele és hol omlik ki belőle a vér, – két kamrája
van, és szerintetek csak véredény, mely ha szétreped, tudománytok össze
nem eszkábálja többé.

Mi érezünk ezzel, örömeink, fájdalmaink tanyájának tartjuk, és
megelégszünk annak tudásával, hogy a mint annak verése megszünik, vége
az életnek, testünk elkéredzik a földről, hol annyi bolondság közt ti
tudósok hordjátok körül a lámpát, s ezredek óta mondjátok, hogy minden
múlandó és hiú bolondság a világon, daróczba öltöztök és szánjátok
azokat az ostobákat, kik az almafáról a gyümölcsöt leszedik, megeszik és
azt mondják, hogy jó – s igen nagy meggyőződéssel mondják, hogy az
ananász még jobb.

Ti ennek nem tudtok örülni, nektek a virág megszárogatva kell, s nagyobb
becse van előttetek azon szénának, melytől egy csontos ökör tizenhat
mázsányira hízik, s így elhiszem, nem leltek gyönyört a furulyahangban,
mely holdvilágos éjszakán oly panaszos hangon szólal meg, mintha
csakugyan szívünkben járna már az a bonczkés, mely sem csontot, sem
porczogót nem talál, s a tudós odaüt magának, hova a mészáros (szinte
boncztudós) az ökörnek méri a taglót, s aztán diadallal mondja: megvan
az eszme; a szív egy véredény.

Mily szívesen összeméregeti a csillagász a csillagok járását, s egész
éjszakán át az égen csavarog, míg a földön alant, néhány ölnyire tőle,
egy pár szerelmes cseléd nyugodtan hagyja sétálni a holdat, nekik két
csillagukkal több van, ha egymás szemébe néznek. A csillagász
összefirkált számainak örül, – a szerelmes pár pedig a mondott szónak, s
ezeket éppen úgy boldogítja a hit, mint a csillagászt a tudat.

Menjünk, menjünk vissza, keressük meg azt a két gyermeket, kiket a
heliconi ünnepélyen összehoztunk, lássuk, mit mívelnek?

*

A fiú levedlette már a gyermekarczot, bátyja öneszére kezdé ereszteni, s
órákig elhallgatta, midőn egy tárgyat részletezni kezdett, mikor pedig
egy-egy vendég megbámulta a fiúnak eszét, tudományát, szívesen
hallgatta, ha bizalmasan megsúgták neki, hogy ebből ugyan derék embert
nevelt.

Ne nyúljunk az öreg úrnak öröméhez, – jól tudta ő maga is, hogy nem
sokat rakott ő az egészhez! de nagy erőszakot tett ő magán, midőn el nem
vett belőle; hanem elszenvedte, mikor látta, hogy az idő belekapaszkodik
az emberbe s magával viszi az embert.

Midőn Baltay észrevette, hogy mennél többször kivánják az emberek, hogy
az isten minél tovább éltesse, annál tovább nyújtózkodik az árnyék, –
számtalanszor gondolt már valamit, hogy a fiúnak megmondja – de az öreg
nagyon megröstelte volna, ha a fiúnak ellenkező véleménye lenne.

– András! – szólítja be ezt a régi jó barátot – mondjon kend valamit.

– Jó idő van, hála istennek – felelt amaz – esőnk volt elegendő, ma meg
napos idő van; azt tartom, alig győzünk majd helyet adni a temérdek
gabonának.

– Ezt már hallottam, András; hanem most már mondjon kend mást is.

– A kis borjuk is!…

– Sántuljon meg valamennyi! – pattant föl Baltay – kérdeztem én azokat?

– Hát mit mondjak a nagyságos úrnak, ha ez nem tetszik?

– Máskor annyit beszél kend, hogy elúnom hallgatni: most beszéljen kend
hát! – zörgölődik amaz.

– Beszélnék ám, ha mindjárt torkon nem fogná nagyságos uram az embert.

– Egy szót sem szólok, csak kezdjen kend el akármit; mert már megúntam
az életet!

– Hát mért nem örül a nagyságos úr? – kérdi András – most már itthon
lakik az ifjú uraság is, biz azt pedig elhallgathatja a nagyságos úr.

Baltay nyugodtabb lőn, András jó helyen tapogat, nem is zavarta, hogy
hadd menjen az öreg lépést, talán majd csak hozzá dülleszkedik ő is más
eszéhez; mert a mit gondolt, nem meri magától elsütni. Zsebében ma ismét
sokat kotorászott, s a herczeg levele mellett egy kis vékony fadarab
van, azt pedig ok nélkül nem tette oda.

András jól ismerte az öreget, észrevette, hogy valamit akar, de már az
öreg úr olyan volt, mint a nedves fa, sokáig kellett szárogatni, nehogy
ha előbb a tűzhelyre rakják, kirúgja a szakácsné szemét; azért hagyta
magára, nem kérdezkedett, s íme, már maga szólal meg:

– Bizony, András, hallja kend, több esze van a fiúnak, mint az egész
vármegyének!

– Meghiszem azt! – mondja András olyan jóízűen, mintha egy falat
pörkölthúst nyelt volna le – aztán pedig hozzáteszi: de ezt más okos
ember is mondta ám.

Nem merte megkérdezni az uraság, hogy András kit gondolt, mert tudta,
hogy András átjár néha a szomszédba, a mit ugyan nem bánt, de ő legalább
nem küldte.

– Nem dobtuk ki hiába a pénzt, András – okoskodik az úr – hanem már most
azt szeretném, ha annak a sok észnek hasznát is venné.

– Majd veszi.

– De nem akarom ám, hogy úgy tegyen, mint én, vagy kend, hogy
fölmagzottunk, mint a saláta, aztán sem magunknak nem tetszünk, sem
másnak.

– Ne búsuljon a nagyságos úr, majd tetszik az ifjú nagyságos úr jobban
mint mink.

– Szólt már valamit?

– Majd nekem beszélgeti el az ilyen dolgot! – véli András, az ablakon
kinézvén az épületnek azon szárnyára, mely a szomszédház felé
sarkallott, s András észrevette, hogy a fiú az ablakredőny mellé
húzódott s a külső kertbe néz le.

Nagyhamar meggyőződött, hogy az úrfi nem hiában feledte el a kezében
levő könyvet, s minthogy az öreg úrnak nem akart fájdalmat csinálni, a
mint Baltay ő nagysága föl s alá járt, az ablakot mindig úgy állta el,
hogy az öreg meg ne lássa azt, a mit ő lát.

András már maga is megsokalta, hogy az ablaknál álldogáljon, utóbb
ugyanott dolgot keresett, az üvegeken talált valami ledörgölni valót,
vagy az ablakkereteken, de utóbb ez is elfogyott. Imre pedig még mindig
ott méláz; mert Jolán a virágágyak közelében ült, s így Baltay is
megúnta a sétát s változatosság okáért az ablakhoz akart lépni.

– Hová menne a nagyságos úr, – mondja András, az öregnek útját állva –
már meg hol porosodott el? – kérdi a mentét tisztogatva, pedig egy
porszemet sem látott, hanem az öreg úr báránymódra állta ezt a dolgot
egy darabig, de bármennyiszer mondja is az öreg úr, hogy «jó lesz már
no», csak nem tágít, nehogy észrevegye a titkot.

Végre addig huzakodott, hogy mégis kiszabadult, az ablakhoz állt, de
András szokása ellenére az öreg úr mellett maradt, abban a jó hitben,
hogy az ő fejétől majd mégsem lát oda, ürügyül pedig minden meglátott
dologra mondott valamit, csakhogy elfoglalja a figyelmét.

– Ott van ni! – egy csibe már megint a kertben sétál.

– Hadd szaladjon szegény pára, úgy is nemsokára nyársba húzzák – mondja
Baltay.

– Azután azon a szilvafán is mennyi a hernyó! – beszél tovább András az
ablakban, kivált midőn észrevette, hogy a nagyságos úr másfelé akar
nézni; de valahányszor jobbra akart nézni, ő is arra kapta fejét, s
mikor balra tekintett, András feje mindig útban volt.

Akármennyit igyekezett is András, Baltay nagyon hamar észrevette Imrét s
éppen oda akart nézni, de András még mindig útjában állt.

– Addig kapkodja kend a fejét, András, hogy az ablakfához üti, aztán
küldhetek javasasszonyért.

– Én majd csak kiállom nyögés nélkül – felel András – hanem ha majd a
nagyságos urat itt az ablaknál megcsípi a dér, aztán melegíthetünk
korpát, zabot – teszi még hozzá – miért is áll ide a nagyságos úr, mikor
úgy is tudja, hogy nem jó? Erre egy nyomást adott a nagyságos úrnak, ki
most az egyszer rászedette magát Andrással, maga tette be az ablakot, de
sőt még füllentésre is rávetette a fejét, s azt mondá, hogy lenyugszik,
úgy tudta Andrást elkomendérozni.

Kiment András, hanem hallgatódzott, hogy csakugyan elcsöndesedett-e? mit
a másik is bizton tudott, azért lehúzódott a nyugágyra s csak akkor kelt
föl, mikor a külső ajtó nagy későn behúzódott, kétségtelen jeléül, hogy
András máshol talált dolgot.

Fölkelt és óvatosan az ablakhoz ment, honnét hosszú időig kémlelte, hogy
Imre véletlenségből feledkezett-e el az ablaknál, vagy a szomszédházban
van a meglátni való? s ezen szokatlan munkában igen sokáig
gyönyörködött, mert Jolánt is meglátta, midőn egy-egy kerülő után azon
oldalon jött, melyről Imrét ő is megláthatta.

– Tehát Galiba mégis jó helyen tapogatott – szóla magában s midőn eleget
látott, ő is elment, ott hagyván Imrét az ablaknál, honnét valamivel
később András szólította el.

– Én vagyok, nagyságos úrfi – szólt be András minden kopogtatás nélkül –
csak azt akarom mondani, hogy a nagyságos úr majd ide lát.

Imre megdöbbent.

– De még nem látott meg? – kérdi némi izgatottsággal.

– Alig tudtam eltenni láb alól, nagyságos úrfi, mért nem is vigyáz
jobban?

– Hát mire vigyázzak, édes András bácsi? – kérdi Imre, összeszedve
magát, mintha helyre akarná hozni legelső zavarát; mert András előtt is
titkolódzni akart.

– Ejnye már, hogy engem is el akar bolondítani az úrfi; hát én ma látom
az úrfit legelőször az ablaknál? bizony még rám fogja, hogy nem vagyok
ébren.

– Bárcsak én álmodnám ezt inkább, András – mondja Imre bizalommal –
legalább reggel tudnám, hogy álom volt, s azzal vége lenne mindennek.

– Hallja az úrfi, engem meg ne ríkasson ilyen keserves képpel, hanem
hadd örüljek, mondja meg igazán, szereti a kisasszonyt?

– Mi tagadás benne, András? – régóta szeretem.

– Ezt hát már tudom, azaz, hogy tudtam én előbb is, hanem hát azt is
mondja meg kedves úrfi, hogy a kisasszony szivelheti-e az úrfit?

– Na… ha már azt is nekem kell megmondanom, az is jó szemmel néz rám.

– Talán már kérdezte is az úrfi?

– Felelt ís rá, András bácsi.

– Ugyan mit felelt, galambom, nagyságos úrfi?

– Jól tudja azt, András bácsi, mit szoktak a leányok felelni, magáról
tudhatja.

– Nagy filkó voltam én ahhoz a mesterséghez, úrfi – mondja András némi
búval – azt gondoltam, hogy majd a leányok könyörögnek, pedig biz azok a
faképnél hagytak maig, s minthogy később bánni kezdém a dolgot, magamnak
maradtam; mert később a szépnek én nem kellettem, a csúnya meg nekem.

Míg Imre Andrással beszélgetett, az öreg úr addig magában tünődött, mert
már nem birta végigvárni a hosszú haragot, melyből sem ő nem akart
kimozdulni, sem pedig a szomszédok, s ime most már kétségtelenűl látja,
hogy Imrének olyan viszonya van, melyet eltagadni alig lehetne már.

Kínjában mindenütt kereste Andrást, ki csakugyan meghallotta a külső
neszt, s kiment az öreghez.

– Tessék parancsolni! – mondja András, lépésről-lépésre kisérvén az
öreget; de az még mindig némán járkál, s nem birja lefogni a nagy
indulatot, mely lelkében csatát vív, mert az jutott eszébe az öregnek,
hogy ha már Imre szereti is a lányt, ezt nem bánná; de hogy a lány
kikosarazza a fiút, ezt már nem birná túlélni.

Már a szobában volt, s András még mindig hiába várja a feleletet, s
bámulva látja, hogy Imre megint az ablaknál van, Jolán pedig most lép ki
a virágágyak közül s egy rózsabimbót eresztett le a patakra, mely a
szomszédkertből az innenső részbe kanyarodott.

Imre rögtön elment az ablakból s néhány gondolat alatt már a kertnek
azon szárnyán állt, hol a víz újra visszakanyarodik s meghozta a küldött
rózsát, mit Imre kivesz s mellére tűz fel.

A lány várni látszik s midőn Imrét a rózsával meglátta, nyugodtan
távozék, a nélkül, hogy gyaníthatá, miként az öreg is végig szemlélte a
jelenetet, s midőn előbbi nyugtalansága egy csöndes boldogságba ment át,
utóbb egész jó kedélylyel mondja fönhangon: «Ezeket aztán jól
megőriztük.» Persze, az öreg úr még messze volt azon időtől, mikor a
költő megírta:

  A virágnak megtiltani nem lehet,
  Hogy ne nyíljék, mikor jő a kikelet.


IX.  (Amica.)

A szeptemvir úr gyűlésre készült s éppen most eresztette el Galibát,
kinek még volt némi mondanivalója, hogy a pört okvetlenül megnyerje,
minthogy azt ma végkép befejezik s nincs már egyéb hátra, mint a
végitélet.

– Csak menjen, Galiba uram, mindent tudok már! – mondja a szeptemvir,
mentéje után nyúlván, de midőn az egyik ujjába már bedugá a kezét, az
oldalajtón jő be a méltóságos asszony s az öreg úrról lehúzza a mentét,
mi annyit tett, hogy az asszonyság beszélni akar.

– Nem érek ám rá! – szabadkozék a szeptemvir, megkapaszkodván a
mentében, melynek egyik ujját az asszony fogta.

– De rá kell érni – mondja az asszony egész hangon – mit akart ez a
Galiba?

– Egyebet semmit! – mondja mosolyogva az öreg, szeliden húzván a
lefoglalt mentét.

– Édes gazdám, – esenkedik az asszony – szóltam-e én valaha a te
dolgaidba?

– Hát engem láttál-e fazekaid, lábasaid között?

– Majd elvárnálak – mondja az asszony, jogainak védelmére kelvén –
illenék is a cselédek között bujkálni?

– Ez a szoba pedig az én konyhám, édes feleségem, – vitatkozik a férj, –
nekem sem kell kukta.

– No hiszen kimegyek mindjárt, édes öregem, – szól az asszony
engeszteltebb hangon, – hanem édes öregem, mi már ma-holnap itt hagyjuk
ezt az árnyékvilágot.

– De én bizony még nem kivánkozom ki belőle, anyjuk, – azért csak hadd
el a búcsúztatót, azt más is elvégzi.

– Te szívtelen ember vagy.

– Ejnye, de nagy feneket kerítesz, anyjuk, – talán módi-fejkötőt
kivántál meg nagyon, hogy úgy apróra válogatsz?

– Mintha én azt tőled kérdezném, – szól az asszony egész felsőbbséggel,
– másról van itt a szó.

– Mondtam már, hogy nem érek rá, – pattog az úr, – ma jön itélet alá a
Baltay-pör s nekem ott kell lennem.

– Láttam, hogy az az istentelen Galiba itt volt, tudom már, mi lesz a
vége.

– Majd megmondom holnap.

– Elveszti az özvegy a pört, úgy-e?

– Bizony, nem venném meg öt garasért az egész jussát, annyit mondhatok.

– Aztán te is annak a keményfejű Baltaynak fogod pártját?

– A kinek igaza van!

– Nem az igazságról van itten szó, hanem ha ez a pör el lesz itélve,
annyi, mintha ezt a két gyermeket ölnétek meg, erre persze nem gondoltak
a méltóságos urak?

– De hát mit csináljunk?

– Nem lehetne még húzni a pört vagy tíz esztendeig?

– Két óráig sem, anyjukom, mert két óra alatt meg lesz az itélet.

– Hát mondják, hogy egyiknek sincsen igaza, vagy hogy mindkettőnek igaza
van.

– Anyjuk, Verbőczyt ilyenképen még nem magyarázta senki.

– Hát nincsen valami módja annak, hogy a pört egyik se nyerje meg?

– Volna egy, de mit használ az az egy mód, példáúl, ha egyezségre
utasítjuk őket, – ha valamelyik meg nem egyez, mégis csak itéletet kell
hozni.

– Kedves öregem, – kiált föl az asszony, megcsókolván a szeptemvirnek
piros képét, mit már tíz esztendeje nem cselekedett, – hát minek is
mondjátok azt diákul?

– Amicá-nak mondjuk.

– Na, ez legalább nem hasonlít az executióhoz, – azért, kedves öregem,
most az egyszer tegyen meg nekem is annyit, mennyit egy pörvesztőnek
megtesz.

– Ennyit könnyen megtehetek! – mondja a szeptemvir, az eleresztett
mentét felöltve, s miután irományait egy nagy szíjjal összecsatolá,
megindul a kuria felé, hogy még ülés előtt megcsinálja a többséget, mely
az öreg úrnak úgyis szívesen engedelmeskedett, kivált ez ügyben, hol sem
egyik, sem másik felet nem akarta egyik is megkeseríteni.

Galiba már ismét útra készült, hogy a nagyságos úrnak megvigye a jó
hírt, s előlegesen annyit megírt már neki, hogy huszonnégy óra mulva a
levél vétele után személyesen ott lesz.

Baltay megkapván a levelet, jobban megijedt, mint a diák, kit a
csúszkálásért akarnak lehúzni; de most már minden késő, hisz lehetetlen
megakadályozni az itéletet, melyet inkább ijesztgetőnek tartott, mint
igazságkeresőnek, s éppen azért már kétszer is megindult, hogy maga
béküljön ki velük.

Andrásnak nem mert szólni, félt azon embertől, ki e tettét úgyis oly
gyakran korholta, s e gyámoltalanságában az önérzet is fölserkent benne
s nem akarta mutatni, mintha az utolsó órában tán a kétséges
kimeneteltől való félelem indítná útnak, valamint azt is elgondolta,
hogy ő a legöregebb s egy-két jó szót azok is adhatnának neki.

Meggyúlt körülötte a föld, s mindinkább kisebb körbe szorult, honnét a
menekülés lehetetlen, csak az órákat számíthatja még, tudniillik a
mennyi idő alatt Galiba megérkezik azon itélettel, melynek végét
voltaképen sohasem kivánta, s ha megnyeri, újabb zavar, s ha meg nem
nyeri, még nagyobb szégyen.

Imrére gondolt, tán jó volna a fiú eszének hasznát venni: de nem azon
világ volt még akkor, hogy az öregebb a fiatalabbtól kérjen tanácsot;
tehát ha meggyúlt a ház, égjen le.

Volt az öreg úrnak ökölnyi órája, mely minden nyomásra megszólalt; azzal
beszélget most, mert a huszonnégy órából mindig fogy és még könnyebben
esik neki, ha tudja, hány óra még az élet, de annál kevesebb reménye
van, hogy a szomszédházból békélni jőjjenek.

Most már minduntalan kinéz, mert ha kocsizörejt hallott, mindannyiszor
azt várta, hogy Galiba lép be.

Be is lépett, és az öreg úr az ablakfalhoz támaszkodék, hogy ha dűl, hát
jó helyre dűljön. Ilyen helyzetben találta Galiba Baltay ő nagyságát.

– Hic sum, magnifice, – egy secundum minutummal sem késtem.

– Miattam elkéshetett volna egy álló esztendővel.

– Talán már tud mindent, magnifice domine?

– Ha mindent tudnék, nem tartanék még Pesten is prókátort.

– Magnifice, tudja-e, mi az a fátum?

– Egy ostoba diák szó, Galiba uram, a mit csakugyan nem érdemes magyarra
fordítani.

– De azt nem tudja magnifice, hogy ez engem continue persequál.

– Jaj, csak utólérné, domine, bizony magam is tolnám hátulról.

– Magnifice domine, én egy szerencsétlen flótás vagyok, – panaszkodik
Galiba, – miseratur mei, üssön agyon, mert látom, hogy nem érdemlek
egyebet.

– Elvesztettük a pört? – mondja az öreg olyan arczczal, mintha tán ennek
mégis jobban örülne, mint a megnyerésnek.

– El nem vesztettük, instálom alássan, de nem is nyertük még meg, –
mondja Galiba félájultan, – kérem, magnifice domine, csak fogjon nekem
egy puskát.

– Beszéljen, okosan, Galiba uram, – sietteti Baltay, ki nem okoskodván e
zagyvalékból, – talán a hóna alól vesztette el a pört?

– Nihil horum, magnifice domine, hanem gondolja csak per amorem Dei…

– Semmit sem gondolok, hanem vegyen lélekzetet, mert látom, hogy
megfullad, s ha kinyugodta magát, a lehető legrövidebben mondjon el
mindent magyarán.

– Egyetlenegy szó, magnifice, hanem salva venia, az az egyetlenegy is
diák szó.

– Várjon egy kissé… mondja Baltay, sülve és főlve, s miután nagy
lélekzetet vett, intett a fejével a remegő embernek, – no hát mondja ki
azt a diák szót…

– Amicára eresztették a dolgot.

– András!… kiáltott egy nagyot az öreg úr, mire Galiba térdei
megreszkettek s már a keze után nyúlt a nagyságos úrnak, mert
tökéletesen hitte, hogy Baltay szonika kidobatja nemcsak a házból, hanem
a faluból is.

– Itt vagyok! – felel András, a lármára benyitva a másik szobából.

– A tekintetes úr szobáját készítsék el kendtek szaporán, – mondja
Baltay Andrásnak, aztán pedig Galibához szól: – evett-e már spektábilis?
mit parancsol? hideget, meleget?

– Volt már részem benne, – höbög Galiba, még mindig remegve és valóban
igazat mondott, hogy volt benne része, mert a keze reszket, a fejéről
pedig csak úgy csörgedezik le a veríték.

– Süssenek, főzzenek szaporán, – mondja Baltay, – el kell hívni
vacsorára a papot is, mikor ilyen érdemes úri vendégünk van, – menjen
kend szaporán, András, ne várakoztassa a tekintetes urat. Üljön le a
tekintetes úr, – szól Galibához, – bizony még itt álldogál, mint valami
diákgyerek, – foglaljon helyet, a hol jobban tetszik, széken, nyugágyon,
vagy a hol jobb lesz!

– Ad animam, azt hittem, hogy rossz hírt hoztam, – véli Galiba.

– A lehető legjobbat, – eszem ágában sem volt ilyent várni, – hát hogy
van, fiskális úr?

– Mediocriter! – válaszol a másik megszokott módon, hogy a kliensek
valahogy azt ne gyanítsák, hogy a honoráriumra nincsen szüksége.

– Gyújtson pipára, addig a tisztelendő úr is megjön, aztán beszélhetnek
diákul, a mennyit tetszik, bizvást, ma még azt is megszenvedem.

– Quid dicit magnifice?

– Azt, hogy ma még diákul is beszélhet; ha elmegy, úgy is kifüstöltetem
a házat.

A nagyságos úr lement a kertbe, Galiba pedig el nem tudta gondolni, mit
gyanítson az egészből, hanem azért, ha már így is jó, – ő örül neki
legjobban.

– András!… mondja Baltay lemenet… ne hagyja kend koplalni azt a pesti
urat; a mit kér, csak adjon kend neki, legalább emlegesse meg, hogy itt
volt.

– De jó kedve van a nagyságos úrnak! – csudálkozik András; – czigányokat
ne hozzak?

– Két bandát, András, – nevet az úr, – az egyik banda jobbról
hegedüljön, a másik pedig balról.

– Jó lesz, jó! – teszi hozzá András, egy tányérhalmazzal odább menve; –
de úgy elszomorodott, hogy már nagy kedvet érzett volna a tányérhalmazt
földre csöppenteni.

András nem gondolhatott egyebet, mint hogy Galiba a pört megnyerte;
azért van ily nagy kelete a nagyságos úr előtt; hanem mivel az öreg nem
szólt magától, András elhatározta, hogy Galibát kérdi meg.

– Tekintetes uram, ugyan jó kedvet csinált az öreg uraságnak.

– Én ugyan nem tudom mivel, – mondja a prókátor, – sőt még most is azt
hiszem, hogy ki akar dobatni.

– Elvesztettük a nagy pört? – kérdi némi gyanítással András.

– Nem vesztettük biz azt; hanem nem is nyertük meg.

– Ilyen pört sem hallottam, tekintetes uram, hol kell ennek örülni.

– Én legalább nem örülök neki, András, hanem ha ki nem egyeznek…

– Hát egyezkedni kell nekik? – kérdi András egész kiváncsisággal, mit
Galiba megint nem értett.

– A kuria megrendelte, hogy az egyezséget próbálják meg.

– Nem éhes a tekintetes úr? – kiáltja András, az ajtó felé fordulva,
hogy ételért rohanjon; mert most már mégis értette a nagyságos urat, ki
a kibékülhetés miatt lett olyan jókedvű, valamint András is, ki annyira
beléjött az emberségbe, hogy Galibának még a csizmáját is lehúzta
lefekvéskor minden parancsolás nélkül, s annyira sürgött-forgott, hogy a
nagy szívességből kicsinyben mult, hogy magát is, mint a kocsija
kerekét, meg nem hájaztatta.

Galibát jó ajándékkal eresztette el a nagyságos úr, és csak azt kivánta,
hogy a pört küldje le, az egyezséget pedig megkisérti, mikor maga ráér
vagy a szomszédok kérik.

Az öreg úr mindig halasztotta a dolgot, mert nem tudta, mi volna a
legjobb módja, hogy a végét békével megérjék, valamint a helyet sem
tudta meghatározni, minthogy ő sem akart máshoz menni, meg mást sem
magához hívni, valamint Keszthelyen sem akart alkalmatlankodni, tehát
mivel a pör Körmenden került meg, végre oda kivánt menni az öreg úr.

Jó messze esett Körmend, a tél is erős volt; de már mindegy, Körmend
elég messze esik Pesttől, hol Galiba a nyakában lett volna, tehát
megegyeztek, hogy egy bizonyos napon valamennyien ott lesznek, s az öreg
úr értette mások által, hogy ő senkinek nem kivánja a kárát.

Ilyen körülmények közt egy héttel előbb megindult mind a két fél, még
pedig Keszthelynek, hol a gróf mind a két félnek tudott egy-két szót
mondani, nem is gyanítván, hogy az isten ezt a dolgot másképen akarja
elintézni, tehát menjünk egymás után.

Ezen útban megleljük ösmerőseinket, azért olvasóinkat még egy kis
türelemre kérjük: sétáljanak velünk.


X.  (A «kenyeretlen» csárda.)

Jaj nektek farkasok, ha a «Kenyeretlen» csárdára rohantok, oly éhes ott
a gazda, hogy még a farkast is megeszi! Régen ott feledte valaki a
csárdát, még a tetőfát is ott hagyta, hisz miért szedegesse le a korhadt
fát, mikor egy jó szóért a legegyenesebb fát döntheti le a Bakonyban.
Ott maradt tehát farkasordítónak, hová csak kínjában huzódott be egy
elkésett utas, akkor is megelégedett, ha tető alá kapott, fizetésképen
pedig egy szalonnadarabot vagy fél kenyeret hagyott a kenyeretlen
gazdának, ki sokat járkálhatott a nagy világban, mielőtt ideért; mert
ide már csak egy lábát hozta.

Az egykori ivószobában most már csak az ivott, ki csutorát hozott
magával, s a gazdát is megkinálta, a többi pedig kiment a sürüig, s
kalapjával vagy a vödörrel merített vagy neki hasalt a forrásnak, s
ivott, a meddig csak tetszett, mert ebben a csárdában az itcze-számot
nem tartotta számon senki.

Az ablaknak még volt egy pár fiókja, melyen nappal befért egy kis
világosság; de a kinek nem volt elég ennyi, kirántotta a bundadarabot,
melylyel a gazda a hézagot benyomta, és eresztett be annyi friss
levegőt, mennyit elállhatott, – s ha már egyéb kényelmet keresett, végig
nyújtózkodhatott a padon, asztalon vagy földön, ha véletlenül valaki az
asztalról vagy a padról le nem lökte, vagy a földön a képére nem lépett.

Az egyik sarokban egész helyet foglalt el a kályha, melynek a gazda
adott annyi eledelt, a mennyi belefért, hisz a Bakony erdejében
faszükséget nem hallott még senki, – s a gazda naphosszat üldögélt kívül
a konyhán a kályha szájánál, s a favágáson kívül megelégedett annyi
dologgal, – hogy a parazsat piszkálta.

Egy istálló is volt a ház végében, hol a beterelt baromnak tűrhető
menhelye akadt, hanem a padláson nem volt annyi abrak, hogy egy torkos
egér ünnepre valót csíphetne belőle, mert összedült a tető s a gazda
maga is csak akkor ment föl, mikor a bomladozó kéményt támasztotta meg,
hogy valamikor agyon ne verje a padlást.

A czégérnek nyele most is kinyujtózkodik még, de a káposztafej és a
tüskecsomó rég leszakadt, s a mint a tetőn levő rothadt nádat föltúrta a
vihar, messziről úgy látszik, mintha valaki egy póznával állna a
háztetőnek sarkán, s a vendéget akarná elijesztgetni.

A tetőt megnyomta a vénség, itt-ott egy szarufának a vége dugja ki
sovány könyökét, és a varjú messzire röpül ijedtében, mert a kunyhó
füstje közé legfölebb az a dohányszag keveredik, mit a gazda a ház
végében termeszt, s mitől az udvaron is megbolondul a légy, s ki tudja
mikor volt az a nap, mikor itt rántásszag dült ki a konyhából?

Az udvarnak közepén állt a félszer, tán a legjobb épület a csárdánál,
mert a bevonulók előrelátásból nem hagyták kidülni, s a tetejére raktak
annyi tüskét, hogy az esőnek erejét elfogja a letéglázott tetőtől, s ha
a szekér alatta állt, nem érte a vihar.

Itt állapodott meg Meddig Józsi. A mogorva szabados elfoglalta a
gazdátlan helyet, s ha már egyetlenegy élő pára nem volt, a ki
engedelmeskedett volna neki, – legalább élvezte azt a gondolatot, hogy
neki sem parancsol senki.

A «Kenyeretlen» csárdának megszorult vendégei hálaképen tarták el a
szabadost, ki egy kenyérrel, egy kis szalonnával és elviselt ruhával
fizettette magát; és a rengeteg erdőnek megvolt az a jó tulajdonsága,
mint az útmutatófának, hogy néha legalább árnyékot nyújtott az elfáradt
utasnak.

Pista koronkint megnézte a roskadozó embert, ki kényelemre, zajos
örömökre nem vágyott, és félelem nélkül várta végóráját: hisz annyiszor
nézett szemközt a halállal! – Ha sorsa a csaták zajába nem löki, lett
volna belőle garázda, folyton veszekedő, tán még útonálló is, ha egy
elhibázott ütés kikergeti az emberek közül; de midőn a katonasorban
állt, s megrémülni látott ezer meg ezer embert, akkor a szilaj vérű
ember büszkén megereszté a kantárt, az ellenre vágott, s büszkén nézett
vissza az elmaradókra s az ő lelkében is megszólamlék egy gondolat:
nézd, ezer meg ezer vitéznél vitézebb vagy!

Nem jutott eszébe többé a korcsma, megutálta a dicsőségtelen marakodást,
s míg egykor izmainak erejét részeg pajtásokon próbálta, s dicsősége
befért abba a csárdazugba, honnét néha páronkint szórta ki az embert;
megcsömörlött attól az élettől, midőn megrémült emberek voltak ellenei,
s kiket félerővel lehetett kilökni, hisz félig önmaguktól rohantak
kifelé, hogy öklétől menekülhessenek.

Az ágyúmoraj volt az a harangszó, mely előtte megnyitá a vitézség
templomát, hol erő erő ellenében áll ki, hol az egyik azért meri megölni
a másikat, mert maga is meg mer halni; – mondom, a legelső ágyúszónál
lehullott róla a korhelység, vére megérzé a dicsőség ösztönét, s a
korhely most már nem erősebb, de bátrabb akart lenni, – hisz ilyen
küzdelemben meghalni nem gyalázat, sőt a legszebb érdem.

Mellette állt a béres, – egy nyommal sem maradt hátrább, – s az ágyúk
tüzében elfeledte az egykori kudarczot, tettétől megundorodott, orozva
tett lövését megszégyenlé, s ámbár ezereknél kitünőbb volt, egyetlenegy
gondolatra törekedett, hogy még vitézebb legyen mint a béres.

Őt is megkereste a golyó, a pécsi kórházban temették el egyik lábát; s a
megsebzett vad kínosan nézett elfolyott vérére, – hisz nem versenyezhet
többé, – s midőn Pistával találkozék, kínosan gondolt arra, hogy
elvádoltatván, kit a golyók nem birtak megölni, gyalázattal hal meg.

Pista megint győztes maradt, – nem tudja őt elárulni; pedig tán még a
gyalázatos halált is eltűrné, ha a végórában azt mondhatná neki:
elárultál? nézd nyugodtan halok meg!

Midőn Pistától elvált, utolsó harczát küzdötte végig, arczát megmelegíté
a nagylelkűség, – legyőzte gőgjét, megismerte, hogy ámbár Pista sem
bátrabb, de szive nemesebb, – s ezen pillanattól nem kivánt az emberek
közt élni, hogy közönséges gyarlóságot lásson, s e dibdáb népnek
lábainál annyi legyen, mint a forgács, mit vagy megtipornak, vagy odább
löknek.

Kiment az erdőnek mélyébe, s néha födetlen fővel állt meg a viharban,
jól esett neki, mikor a szél összekóczolá, s ilyenkor felnézett a
százados tölgyre, melynek gyengébb ágait tépi meg a vihar, maga pedig
rendületlenül áll.

Télben a kályha szájánál ült, fütötte a kályhát, s az izzó parázsok közé
tekintve, agyában lerajzolá magát a harczos élet zaja, a pattogó fának
egyhangú zörejében a puskaropogás s olykor egy hatalmas csattanásban
kiegészítve lőn az ágyú, s még így gondolatban is jól esett neki, hogy
annyiszor röpült ő Pistával legelől, s minő hátra marad el tőle a többi!

Történetünk idejében még a vad is szivesen húzódott volna el valami
sürűbe, ha az éhség ki nem veri szegény párát eledel után, miért a
rengetegeket igen gyakran messzire kellett összeszaladgálni; mert tél és
kegyetlen hideg volt, s a hótömeg ölnyire feküdt a föld rétege fölött.

Alig törték meg az utat, már ismét behordta a szél, s a «Kenyeretlen»
csárda előtt hamarabb megállt a kocsi, mint máskor, s a mi kis szénát
összekotort nyáron a gazda, a beszorult emberek mind elrimánkodták, hogy
megkínzott barmaik valamikép éhen ne veszszenek.

Pista volt a legutolsó vendég és látván, hogy a csárdában a
tüzelő-szalma is kifogyott, megigérte a szabadosnak, hogy másnap estig
legfölebb, megjön egy forduló szalmával, s azonkívül a megfogyott
élelmet megint kipótolja.

Néhány órával később az éjszaki szél ujabb vihart hozott, s nem maradt
embernyom az úton, csak a széles erdőnyilás vezette az embert, ha ezen
órában még az úton maradt volna, melyen a vadak is eszeveszetten
rohantak, mert vagy a vihar, vagy az éhség kergethette őket.

A szabados hanyatlani érzé az erőt, sebeit elevenné tette a kemény idő,
melynek mérgétől nem kimélte magát, s néha órákig elácsorgott a csárda
előtt, vagy még messzebb is, ha tán valamely megszorult utast a viharok
künn szorítottak volna, – és Pista nagyon észrevette, hogy a szabados
önmagával birkózik, midőn szenvedéseit tagadja, tehát föltette magában,
hogy másnap visszajön, nehogy inségben feledje az erdőn.

Fáradtan húzkodott be a konyhára néhány darab fát, mit előbb vagdalt
össze, – nehogy tűz nélkül maradjon, mert az utolsó szál szalmát
Pistának lovai ették meg, s míg az Keszthelyről megfordul, ilyen
zivatarban akár meg is fagyhat.

Alig veté le az utolsó fadarabot, s alig helyezkedék el egy bundán,
kegyetlen fájások rohanták meg, s majdnem elfásultan hevert ott néhány
óráig; – midőn pedig megszünvén a fájdalom, az álom is lefogta szemét, a
kályhában a parázs lassankint elhamvadt, s mire fölébredt, már a hamu is
megfázott.

Van-e valaki eleven ember ebben a házban? – szól egy ember, kinek
bajusza, szakálla jégcsappá dermedt, s mint egy csoda nézett be a
konyhaajtón.

– Itt vagyok! – mondja a szabados, fölkapaszkodván nagy kínnal, hogy a
betévedt embernek segéljen, ha tán segítségre lenne szükség.

Az ajtó nyilásán át látta a gazda, hogy egy szánra rakott hintó áll a
félszer alatt, – előtte négy ló gőzölögve várja az enyhelyet, a hintóból
pedig két úrhölgyet segít ki egy úr és karjára fogva vezeti őket az
egykori borivóba.

– Irgalmas Isten, csakhogy megmenekülhettünk; – mondja az idősebb hölgy,
kiről a szépség virágai nem szálltak el, ámbár az ifjabb hölgy gyermeke,
de a két hölgy között alig van több különbség, mint egy ágnak két virága
közt, melyek közől az egyik a nyilott virág egész pompájában, a másik
pedig a most fakadó bimbó.

Utasaink gróf Dunay nejével és leányával, kik az egyezségre indulának s
a zivatar az útban kapta őket s ha a csárdához nem érnek, a fáradt lovak
már az úton összerogynak.

– Anyám, – édes szép anyám! – mondja a gyermeteg hölgy, anyját átölelve,
– már azt hittem, hogy az út közepén fagyunk meg valamennyien.

A szabados megdöbbent a szóra és sietve botorkált a konyhába, hogy a
kályhában éleszsze a tüzet, de midőn kemény ujjaival a hamuba markolt,
egészen hidegnek találta.

Tűzszerszáma után kotorászott, egyetlen kénpapir darabnál többet nem
talált, de tudta azt, hogy egy szál szalma sincsen a csárdában, mi
lángot ereszszen a fa alá, hogy tüzet fogjon, aggódva kérdé a bejövő
kocsistól:

– Jó barátom, nincs széna a bakon?

– Csakhogy magunk ide értünk, hisz utóbb már a kocsiládákat is
lecsavartam és a hóba hánytam, mert a lovak alig birták el a terhet,
hanem fél zsákra való abrakom van.

– Adja a lovaknak barátom! – mondja a szabados és egy törzsökre
hanyatlott, mert megriadt a gondolattól, hogy ennyi embert az isten
hidege vegyen meg, s az istálló sokkal tágasabb volt, minthogy azt a
négy darab ló megmelegíteni birja.

Dunay kijött a szobából, hihetőleg megérezte a melegnek fogytát, s azt
mondja a gazdának:

– Van-e fája, édes jó barátom?

– Az erdőnek legmélyében vagyunk uram, hisz a fára látok ki az ajtón.

– Szokták füteni a kályhát?

– Ma reggel még ökröt is megsüthettem volna benne, de lenyomott a
fájdalom, – beszéli a szabados, – s míg később elszunnyadtam, az alatt
elhamvadt az utolsó szikra is.

– Rakunk újra tüzet – mondja a gróf.

– Nem vártam volna a parancsolást uram; de nincs mit elgyújtani.

– Hisz akkor megfagyunk! – véli a gróf rémülten.

– Nekem jótétemény lenne uram; de szánom ott benn azt a két ártatlan
cselédet.

– Barátom!… mondja a gróf megriadva… ez igazság vagy tréfa?

– Uram, már mondám, hogy azokat sajnálom ott benn; mert hisz mi férfiak
nem ijedünk meg a haláltól, akár ma érjen el, akár holnap – fejezi be a
szabados, a kénpapir-szeletet forgatván kezében.

– Barátom, – mondja a gróf, – egy könnyű kendő meggyúl még ettől!

– Nem hiszem, – okoskodik amaz, – alig akkora a papir, hogy a ként
rámázolhatták, – azonban próbáljuk meg, ha meg nem gyúl, – megfagyni
akkor is ráérünk.

A gróf beszaladt, de a téli ruhák között nem akadt egy darab, mely
használhatott volna, azért mielőtt a nőknek szólna, újra kiment a
konyhára, hogy finom ingét próbálja meg letépni, tán az megfogja majd a
lángot.

A szabados kiment a csárda elejére, hogyha tán elszóródott valahol
néhány szalmaszál, azonban a hó már a házoldalon kezdett
összegyülekezni, hanem midőn az erdőnyiláson végig nézne, három-négy
puskalövésnyire lát egy elakadt hintót, s valamivel idább négy ember
törtetett egyik fától a másikig.

– Nem hittem, hogy ennyien lesznek a temetésemen! – dörmögi a szabados,
ki után a gróf kisietett, s minthogy a jövőket meglátta, a pihentebb
lovakat elővezetteté, ha még megtennék a szolgálatot, és a hóban
bukdácsolókat egyenkint elhoznák.

A kocsis az első; a gróf a hátulsó lovak egyikére kapott, s az alsó útra
gázolának szél után, s ámbár elég kínnal, de mégis elég jókor elérték a
négy gyalogoló embert.

Az ösmerkedés nem sokáig tartott, – az inség előtt a lenyujtott kéz a
legnemesebb emberbarát keze, s midőn az ember halódni készül, utolsónak
vélt órájában önként nyúl leghalálosabb ellenének keze után s a végső
végórában felebarátjait látja.

Baltayt fölsegíté a gróf a lóra, s mind a négyet átengedték a lihegő
utasoknak, a gróf pedig kocsisával a törésen ballagott, s mire a két nő
akart a gróf után tekinteni, hatan nyitottak be.

Baltay és Imre, valamint András és a kocsis volt az ujon érkezett
vendég, kik bámulva néztek egymásra a szoba közepén, de itt is András
törte meg a csöndet, levetvén hóna alól egy nagy csomót, aztán pedig a
nagyságos urat kezdé kiszedni a fagyból.

– Most már itt vagyunk valamennyien, – dörmögi András, – csak a
prókátorok hiányzanak ebben a farkasordítóban, hanem találunk majd
helyettük farkasokat.

Mindenki hallgatott, egyik sem tudta folytatni a beszédet, s minthogy
sokáig tartott a hallgatás, Dunay gróf kihívta Andrást a konyhába.

– András! – mondja a gróf, – mi itt abban a veszedelemben vagyunk, hogy
az erdőben a fa között fagyunk meg; mert nincsen mivel alágyujtsuk a
fát.

– Itt van minden gyújtószerünk, – mondja a szabados a kis kénpapirt
előmutatva, – pedig ezzel a nyers fát tudom meg nem gyújtjuk.

– Hála légyen a jó úristenek, – mondja András, – csakhogy itt vagyunk.

– De megkivánta kend a halódást, atyafi, – boszankodik a szabados, –
hogy így megörült kend neki.

– De még nem kivánkozom kihordozóskodni ebből a világból, hallja, jó
barátom, – mondja András, – majd csinálok én tüzet, ha még olyan nedves
is a kelmed fája.

– Az angyalok szólnak belőle, édes öregem, – véli a gróf, – hanem ne
késsék vele, fogjon rögtön hozzá, mert már a nők nagyon érzik a hideget.

– Csak fél órát várjunk méltóságos uram, – hadd adjam meg a módját, –
azért menjen csak be, majd én az én uraimat hívom ki.

A gróf Andrásra hagyta a dolgot, – bement a nőkhöz, kik a kályha mellett
foglaltak helyet, az öreg úr pedig Imrét akarta kiküldeni, hogy nézzen
körül a házánál, hogy meg ne fagyjanak.

András kihívta a férfiakat, kik a hívásnak engedtek, s az öreg úr
Andrástól kérdezte:

– Mi a baj, András?

– Az, hogy itt fogunk megfagyni! – mondja András egész komolysággal
nézve szemközt, s elmondván, hogy nincs mit meggyújtani.

– Ne kiáltson kend olyan hangosan! – mondja Baltay, – hisz én is
megijedtem, hát még azok a szerencsétlen asszonyok!

– No hát elhiszi a nagyságos úr, a mit mondtam? – kérdezkedék András.

– El hát, – mondja kínosan, – csak azt sajnálom, hogy ezek a szegény nők
itt vannak.

– Magát sajnálja a nagyságos úr, jobb lesz!

– Legyen kendnek esze a pokolban, engem már elevenen kinyújtóztathat
kend!

András nem birta könyű nélkül megállni az öreg úrnak lemondását, kivált
mikor egy hosszú hallgatás után Baltay Imrére nézett, s annak kezét
részvéttel fogta meg.

– Imre, – mondja az öreg, – remélem emberré neveltelek, hanem ha, mint
remélem, tovább kibirod, mint mi, ezt a kis lányt megőrzöd, a mig lehet.

– Bátyám, – nem tagadom, – érette szivesen meghalok.

– Szereted?

– Nem mertem eddig megmondani! – vallja be a fiú.

– Régen vártam erre, s én nem mertelek rákényszeríteni; – mondja az öreg
is megkönnyezve a végszót, s midőn kendőjeért nyúlna, hogy könyűjét
letörülje, oldalzsebében nem lelé, hanem a helyett Kisfaludy munkáit
húzta ki, mit a kilépő gróf is meglátott már.

– Nagyságos uram, – mondja András, – még van egy szál kéngyertyánk.

– Hát aztán!

– Nem bánná meg, ha az úrfi a kisasszonyt elvenné?

– Ne támaszsza föl kend az embert, – András! – szól reménykedve az öreg.

– Ha azt a Kisfaludyt meggyújtom ezzel a kéngyertyával, mindjárt lesz
tüzünk.

– Nem ezt akarta kend mondani, András? – véli az öreg, – tudja kend,
hogy ez legkedvesebb jószágom.

Dunay meghatottan állt az öreg háta mögött, – s láthatta, hogy remegnek
az öregnek kezei, melyekben a könyveket tartja.

– Hát nem adja oda, nagyságos uram?

– Meggyújtaná kend az imádságos könyvét? – kérdi átható hangon Baltay.

– Nem tudom, nagyságos uram! – mondja meglepetve a hajdú.

– Nekem ez imádságos könyvem! – bizonykolja az öreg, mire Dunay elébe
lép és először annyi idő után megszólítja az öreget.

– Most meg én faragok róvást! – mondja Dunay a multakra czélozva, mire
Baltay a gróf kezét megfogván, mondja:

– Nem fogja azt tenni, – egyszersmind Andrásnak azt mondja: – láttam,
hogy elhozta kend azt a nagy pört, – gyújtsa meg kend azt, – de
Kisfaludyt el nem pörköli kend.

– Inkább a pört, mint a könyvet? – kérdi Dunay boldogságtól csillogó
arczczal.

– Megadom magamat! – vallja be az öreg, helyet adván Andrásnak, ki a
nagy csomó papirt a kályha szájához vitte, hol az aprófa készen volt,
azután egy ütet taplóval föllobbanták a kéngyertyát, s a kis szelet
papirról a láng a pörhalmaznak egyes csomóiba kapott, s mire egy része
elégett, a nedves fát is megjárta a láng, durrogva égvén a kályhában,
melyhez a didergő vendégek egy nagy körbe ültek.

Midőn András a tűzbe lökte a pörnek utolsó levelét, azt mondja:

– Mondtam ugy-e, nagyságos uram, hogy én vetem ezt tűzbe!

– No, hogy jobban égjen, – teszi hozzá az öreg, – itt még a rovás is, –
mondja, kihúzván oldalzsebéből a rovást, mit oly régóta hordozgat
magával, – szent a béke köztünk.

Mire bemelegedett a kályha, Baltay megösmerkedett a kis lánynyal, kit ma
ölelt meg legelőször s kezét Imréébe adván, azt mondja:

– Édes kis hugocskám, rég neked szántam én már ezt a fiút.

– Azt gondolja a nagyságos úr, – kiált közbe András, – hogy én azt már
régen nem tudtam?

– De nem tudta kend.

– Dehogy nem tudtam, – csak hogy nem akartam mondani a nagyságos úrnak,
hogy szivesen megbékülne, – csak valaki szép módjával elkezdeni tudná.

– Semmit sem tud kend! – mondja Baltay, nagy diadallal szedvén elő
tárczájából egy rég meggyűrt levelet, s odaadá Dunaynak, ki rögtön
megismerte a boldogult herczeg írását, melynek hiányzó sorai következők
valának:

«– – – – – – – – – –

A végóra nagy későn mondja meg, édes jó barátom, hogy rövid életünkben
is temérdek jót tehettünk volna, s higyj nekem, nagy nyugalom tudni,
hogy sokan szerettek bennünket igazán, s elfeledni akarva sem tudnak.

Öcséd, mint Dunaytól tudom, szép lelkü gyermek – Dunaynak leánygyermeke
van, ne engedd, hogy hajlékodból idegenek tanyája legyen, a míg lehet; –
vezesd össze a két gyermeket, hogy szeretteid úgy sirassanak meg, mint
az enyéim most engemet. – Ez első és utolsó kérelme annak, ki hű barátod
a sírig Herczeg Batthyányi Lajos m. k.»

A sorokat Dunay hangosan olvasá, a két gyermek összefogózkodék, s a
nyomorult viskóban ölelkezék össze a rég küzködő család, mely nem lelt
elég helyet a széles birtokon egy istenáldott szóra, míg a közös
veszedelem egy csárda falai közt hozta őket össze.

András három lépésről nézte őket, mint a fáradt művész nézte ezt a
munkát, mely nélküle nem tudott megkészülni, s melyből neki csak az az
osztaléka volt, a mi becsületes embernek mindenütt jut, s miért a
gazember fáradni nem akar; – az egyiknek kevés, a másiknak pedig az
öntudat végtelen jutalom.

– András! – kiált örömében Baltay, – ha haza megyünk, minden rovást
égessen kend össze.

– Senkire sem haragszik meg ezután nagyságos úr?

– Nem én, még kendre sem! – Tréfálódzék az öreg.

– Azt hiszi nagyságos uram, hogy nem lesz még olyan magyar ember, kinek
rováson a helye?

– Azt már ezután nem mi rójuk meg, hallja kend; de a közvélemény.


XI.  (Egyezség prókátorok nélkül.)

Pista csak esteledésig maradt otthon, aztán megrakodván élelemmel és
szalmával, visszaindult, de az erdőbe nem mert behatolni, hanem a szélső
faluk egyikében meghált.

Reggelre megszünt már az orkán, de a hótömeg oly nagy volt, hogy egyes
mélyedéseken lehetetlen volt átmenni, de a becsületes falubeliek nagy
csoportban indultak meg az erdőségnek, hogy a «Kenyeretlen» csárdást
éhen veszni ne hagyják, – s ámbár a sok mélyedés adott elég dolgot,
déltájban szerencsésen megnyítottak minden gátot, és a hű barát a
csárdához ért; de nagyot csudálkozott, midőn azt egészen megnépesedve
találta.

Megösmerték egymást, mindenik örvendett a viszontlátásnak, s midőn az
első kérdezkedéseken átestek, a szabados félre hívta Pistát.

– Pajtás! megvan még az írás, mit a kórházban átadtam?

– Megtartottam eddig.

– Barátom! – szólal meg újra a szabados, – nagyon elfáradtam már e
földön – s míg ez a bűn rajtam fekszik, nem tudok elvergődni a más
világra, – azért, ha hazatérsz, az öreg Baltaynak mutasd meg az írást.

– Korán lesz még, Józsi!

– Láttál már engemet szaladni? – kérdé büszkén a szabados.

– Sem én, sem más! – nyugtatja meg őt a másik, megfogván bajtársának
kezét.

– Lásd, Pista, szebb úgy meghalni, ha a halálnak magam megyek szemközt.

– Tehát mit cselekedjem?

– Add át az öregnek az írást, most már talán ő is közelebb áll oda, hova
haragos képpel belépni nem engednek senkit, mondd, hogy bocsásson meg!

– Hisz itt van a csárdában.

– Nem bántom, – mondja a szabados, – tudom, régen örült ennyit; minek
rikassam meg?

– A mint te akarod, pajtás, – nyugtatja meg amaz, – tehát hazamenet.

Pista kocsiját a fiatalabb urak foglalák el és az öreg András, a másikon
pedig a nők és Baltay foglalának helyet, hogy estére még Keszthelyre
érjenek.

Az elválás előtt beszólíták a szabadost s a gróf kérdi tőle:

– Édes jó barátom, adósok nem akarunk maradni! – mondja, egy erszényt
húzva ki, melyben aranyok valának, – de a szabados hunyászkodás vagy
kevélység nélkül mondja:

– Méltóságos uram, én sem fizetek senkinek, nekem sem fizet senki.

– De tőlünk mégis elveszen valamit.

– Semmit sem, méltóságos uram! Mi haszonra is adná, elkölteni úgy sem
tudnám, maradékom nincsen, veszendőnek pedig kár volna itt hagyni.

– Barátom, – unszolá a grófné, – gyermekem boldogságát e helyen értem
meg.

– Adós voltam vele; – mondja hirtelen a szabados, látván, hogy az öreg
Baltay kiment, – mit Pista is észrevett, s a grófnak sietve mondja.

– Hiába kinál ennek valamit, – méltóságos uram, – ez már ilyen ember.

A gróf sajátszerűnek, de egyszersmind megmagyarázhatlannak találván a
dolgot, – nem unszolá tovább, hanem kezet szoríta vele, mire aztán azt
mondja a szabados:

– Egy kérésem volna méltóságos uram, ha szószólómmá lenne.

– Édes örömest – felel rögtön a gróf, – hadd hallom, mit kiván?

– A méltóságos asszonyságok kezeit szeretném megcsókolni, ha tán
megengednék.

A két hölgy örömmel nyújtá oda a kezét, s midőn mindkettőt megcsókolá, a
grófné érzé, hogy egy könycsepp csordult ki a rideg ember szemeiből, mit
a grófné nem tudott megérteni, azért megilletődve kérdi:

– Barátom, könnyezik?

– Jól esik ez nekem, méltóságos asszonyom; mert akkor sem tudtam sirni,
mikor apámat temették.

Minden oly megfoghatatlan, hogy a család maradni szeretne, – de bejött
az öreg, s unszolja őket a menésre, minek az a sikere lőn, hogy egy
bucsúköszöntés után a nők és a gróf kimenének. Baltay pedig azt mondja a
szabadosnak:

– Nem feledkeztem el, becsületes ember; – hanem addig is isten velünk,
hadd szorítom meg a kezét.

– Nem lehet, nagyságos uram, nem érdemlettem meg.

– A patvarba, – kinek szoríthatnám meg a kezét szivesebben, mint a
kendét?

– Nagyságos uram, – várjuk meg a holnapi napot.

– De én most menni akarok s holnapig nem várok.

– Nem tartóztatom a nagyságos urat, – huzakodék a szabados, – hanem
holnap ilyenkor gondoljon rám, és ha akkor azt gondolja, a mit most,
nékem annyi, mintha kezet szorítana velem.

– Holnap is csak azt gondolom, a mit ma!

– Megtudom én azt is, – hanem éppen azért várjuk el a holnapi napot.

– Na, legyen! – mondja Baltay; – agyafurt ember kend, – hanem azért
derék ember, ezt én mondom, Baltay.

– Bárcsak holnap is azt mondaná, nagyságos uram.

– Jó éjszakát! – búcsúzik Baltay; – tehát holnap ilyenkor egymásra
gondolunk.

– Azért jót állok, hogy nem feledjük el egymást, – végzi be a szót a
szabados, aztán pedig kiállt a csárda elejére s a távozó kocsik után
nézett mindaddig, míg az erdőnyilásból ki nem tértek, aztán pedig a
kályha szája elé ült le, folytatta a munkát: nézte a kályhában a tüzet s
mintha összeszámolt volna a világgal, könnyebbült kebellel piszkálta az
izzó szenet, s újra lerajzolódának emlékében az egykori csaták, melyeket
látni alig lesz már többé alkalma: de a régiekből valamit feledni nem
tud és nem akar.

Tán én is találtam volna egy bitófát, hová ezt az embert kiköthetném s
hű maradtam volna a nagy világ büntető törvényéhez, mely addig nem talál
megnyugvást, míg a bűnöst agyon nem veri.

Oh, mily érdekes olvasmány, látni egy embert, kinek lelkét az író
végighúzkodja a sáron, aztán pedig kilöki a szemétre, hogy még több
undokság ragadjon rá s mikor már egészen bizonyos, hogy minden jó gyomrú
ember megundorodik tőle, a szellemdús író készen van elmondani azt, mi a
varjúknak dobatik, – hisz mi köze hozzá az írónak, hogy a tolvajt fel
szokták kötni, – ő megtette a magáét, földhöz verte a lelket, a testet
miért kimélnék? – a közönség érdekes olvasmányt akar, – ime, nyársba van
már húzva egy ember, tisztelt olvasó közönség, tessék ordítani!

A húsz esztendős gyermek egy bolond órájában elvét egy lépést, nincsen
ember, ki utána nyúljon, hogy negyven-ötven esztendőnek megmentse. Minek
is! megbotlott vagy szántszándékkal esett el, mindegy: kötözd meg. Ha ló
lenne, s a lovat megcsipné egy légy és kínjában kirugván, a kocsist is
eléri, összeszamarazzák a kocsist, s a ló – abrakot kap megint. – A
pénzdarab leesik, felveszik a porból, lefujják róla a port, zsebre
teszik megint, – senki sem emlegeti többé, hogy elesett; – csak az
embert lökik vissza a sárba; – egygyel több vagy kevesebb – az mindegy!

Utálom e lelketlen eljárást, s ha már a többség ilyen bolond, tegyünk
kivételt is, bizony-bizony ráértünk már egyszer.

Mire beesteledett volna végképen, Keszthelyre értek a vendégek.

Festetics a kocsizörejre lesietett s a nagy lépcsőhöz érve bámult el,
midőn a haragos atyafiakat együtt jönni látta, – azonban nem sokáig
késtek a megmagyarázással, s általános öröm lőn a keszthelyi kastélyban.

Másnap reggel együtt reggelizett a család. András az előteremben
beszélgetett Pistával, kit a gróf felkéretett, mert hitte, hogy a
«Kenyeretlen» csárdának lakójáról többet tud mondani, – különösen pedig
azt akarta tudni, miért volna adósa nejének még boldogságával is?

A reggelizés után Baltay kezét a grófnak nyujtván, átment saját
szobájába, hová András Pistát vezette be.

– Mi jót hozott, édes barátom? – kérdi nagy szivességgel az öreg.

– Ezt a kis papirdarabot hoztam el, nagyságos uram, – mondja Pista, –
most már nincs mit titkolódznom, tessék elolvasni.

Baltay elhalaványult, valamint a gróf is, és az öreg remegő kézzel nyult
a papiros után, mely jól megöregedett, mióta Pista tartogatta; hanem
azért a belseje tisztán olvasható s az öreg úr elolvasta a vallomást.

– Ki írta alá mint tanú? – kérdi az öreg.

– Én és a kórházi felügyelő, – felel Pista, – hisz ott van az én nevem
mellett a főorvosé, tisztán ki van írva.

– Semmi kétség! – mondja az öreg, – a főorvos kezeírását ösmerem, ő
általa tudtam meg, hogy a pör a körmendi levéltárban van letéve.

– A másik tanú pedig én vagyok.

– S a ki megölte?

– Ott a neve, nagyságos uraim, – a boldogtalan nekem szánta a golyót és
az úrfit találta el!

– Bocsásson meg neki a jó isten, én nem átkozhatom el.

– Nagyságos uram! – mondja Pista, – én még más szót is várok.

– Mit mondjak még, édes jó barátom?

– Hogy nemcsak nem átkozza el, de meg is bocsát neki.

– Tehát megbocsátok neki!

– Tüstént megyek, nagyságos uram, megviszem neki ezt a vigasztalást.

– És még élne ez az ember?

– Tegnap valamennyien vendégei voltunk a csárdában, nagyságos uram!

– Az a sánta ember?

– Kit úgy vert meg a sors, hogy az enyém helyett az ő lábát vágta el az
orvos, – mondja Pista, egyszersmind elbeszélvén az egész dolgot, mint a
hogy az Pécsett megtörtént velük.

– Úgy ez az az ember, kivel a hadjáratban az erdőnyilásban álltak? kérdi
a gróf.

– Ott kaptuk a sebeket s az ágyúzás után kerültünk kórházba.

– Nem avatkozom az isten dolgába, – mondja az öreg, – látom, büntető
keze hamarabb elérte, mint én tudtam volna; ha az ég megelégelé e
szenvedést, én meg is sokallom és megbocsátok neki.

– Isten velünk! – mondja Pista s egy negyed mulva már megint az erdő
felé tartott. Baltay nem birt megválni a gondolattól, mely néhány óráig
nyomta, de midőn újra visszaélte a multat s elért a jelenig, mely
boldogságot kinált öreg napjainak, lassankint lemaradozott a bánat s a
két fiatalnak boldogsága félretolta az utolsó ködöt is.

Alkonyatkor utólszor emlékezék a dologról s midőn elérte azt a pontot,
mely a tegnapi órának ideje volt, a mogorva szabados arczát maga előtt
látta, – megérté, hogy e vad vonásokon az erő duzzadt ki egykoron s bár
nagyot hibázott egyszer a kéz, elszenvedte azt százszor és megrettenés
nélkül vádolja el magát.

– Derék ember! – mondja hangosan az öreg, bemenvén kedvenczeihez, kik a
háborítatlan látás boldog örömeit érzék, – míg a szabados étlen-szomjan
várta Pistát a csárda előtt, mert megigérte Pista, hogy hírmondónak
bármi későn megjön.

Az időnek rideg képe lassankint elhomályosodott, hanem még tisztán látta
az úton a fekete pontot, mely fához mérve mindinkább közeleg s néhány
óranegyed mulva megérkezett a nagy kínnal várt vendég.

– Megbocsátott! – mondja Pista a szabadosnak, ki egy szót nem tudott
felelni, hanem állva maradt egy helyben, míg Pista gőzölgő lovait a
nyughelyre vezette s a nagy istállóban tüzet rakott, hogy szegény
párákat meg ne ölje majd a hideg.

Magunk is érezzük, hogy e pillanatban lehető legkevesebbet kell
mondanunk s magunk is habozunk, nem tudván megosztani e fejezetet,
melybe két különvált képet kell illesztenünk, – az egyik a mogorva
szabados, kit a bocsánat fogott le, a másik a boldog család, melyből
most már az öreg anya sem hiányzik, hanem szerettei között ül, nem
gondolván a multnak szenvedéseire, ajkára nem fért egyetlen
szemrehányás, hanem áhítatos buzgalommal bámulta a gondviselés művét,
mely a szétszakadt szálakat ily nem várt módon illesztette össze.

Alakjainkkal nem fogunk többé találkozni, sorsuk most már nem érdekel
bennünket, – küzdelmük közben megérett az az eszme, melyért tollat
fogánk: az irodalom nem árva többé, hanem egy harczos, mely eszméivel
hódít.

Baltay hű maradt Kisfaludyjához; András megelégedett önmagával, hisz ő
azon emberek közé tartozott, kik nem várnak dicséretet, – mert az
igazságot gorombán is megmondja, ha máskép meg nem hallgatják, – s midőn
egyedül maradt, egyet ránt dolmánya szárán, mi nála körülbelül annyit
tesz, mintha valami nálánál is külömb ember megveregetné a vállát.

Festetics végighallgatván a történetet, midőn Baltayval megint
végignézék a keszthelyi intézetet, elégülten mondja:

– Barátom! – a mi szerepünk eddig tart; a többi a fiatalok dolga.

*

Midőn a Bakony erdején oly sűrű lőn a falevél, hogy a madárfészek
elrejtőzködhetett, Pista megint az erdő felé megyen; de lovait most már
nem ereszté meg oly sebesen, mint máskor, hisz nincsen, ki vendégképen
várja, meghalt a kifáradt ember s ma már a nyughely várakozik reá.

Pista néhány csonka vitézt rakott föl kocsira s ezekkel adta meg a
legutolsó tiszteletet, a hidegült tetemet visszaadván a földnek.

A csárdától nem messze, a forráshoz is közel kikereste a legárnyékosabb
helyet s elkészíté az öröktanyát, míg az ébredésnek órája el nem jön.

Nem volt ének, nem volt búcsúztató; nem volt osztozkodó nép, hogy a
temetésről visszajövén, elosztozzék a maradékon és még össze is
marakodjanak az aprólékon, hol a gombostűt is megválogatják, nehogy
egygyel többet vagy jobbat hordjon el a másik.

A legszebb hantokat válogatták s nyirfának ágából illesztettek össze egy
keresztet s a mező virágaiból még koszorú is került.

Ledült a fa, árnyéka sincs többé, elrothadt porát fogja majd csak egykor
széthordani a szél, messze, mindenfelé; ki szedi megint azt össze?

A hitetlennek nagyobb kínja nem lehet végórájában, mint hogy a léleknek
halhatatlanságát nem meri elhinni, pedig de szívesen elhinné!

Higyjetek és üdvözülni fogtok!


XII.  (Fele enyém, fele meg tied.)

Olvasóm lámpája elalvófélben van, tán nem is látja meg a vékony fonalat,
melynek vége mindjárt kezembe jő, pedig még egy csomót kell eloldanom, s
még egyszer meghurczolom azt a türelmet, mely e fonaleregetést három
köteten keresztül végigvárni tudta.

Még egyszer keressük föl az egykori bérest, kitől láttatlanban magam sem
tudnék elbúcsúzni, ki tán mai napig is csak olyan erős, mint az ozorai
búcsún, csakhogy a ki izengetne neki, a föld alatt nyugszik már.

Sümeg felől jön a grófi fogat, a négy táltos tajtékot ver az úton, s
Holvagy Pistának lakása előtt száll ki a kocsiból Kisfaludy Sándor, s a
gazdát az udvaron találja.

– Megint látjuk egymást! – mondja Kisfaludy, megszorítván a megkeresett
jobbot.

– Hála legyen érte a felséges úristennek, – válaszol rá Pista.

– Gondolja-e, miért jöttem ily sebes vágtatást?

– Ellenséget nem láttam erre jönni, – véli Pista, – különben azt hinném,
hogy vitéz őrnagy uram talán ellenséget hajtott.

– Budáról jövök, még pedig egyenesen a nádor ő fönségétől.

– Bizony odáig is hosszú az út, hát még onnét vissza! – üres kocsinak is
elég.

– Én pedig nem jöttem üresen! mondja Kisfaludy.

– Okos embernek a fejében is elég hordani valója van.

– Emlékszik-e barátom azon napra, midőn az erdőszélen legelőször láttuk
egymást?

– Egy kicsit emlékszem még az ágyúszóról, – mondja a másik, – egy pár
ágyút elsütöttek ránk emlékezet okáért.

– No hát, hogy még bizonyosabban megemlékezzék, kedves jó barátom, –
mondja Kisfaludy, oldalzsebébe nyúlva, – ime ez arany érdempénz, ezt a
nádor küldi.

Kisfaludy a bámuló embernek mellére tűzte az érdempénzt, s az egyszerű
embert oly remegés fogta el, mintha éppen most állítanák szemközt azon
ágyúkkal, melyeket egykor az erdőszélen rájok sütögettek, s mintha a
mellére azért tennének olyan fényes aranykarikát, hogy az ágyúsütögetők
odalőhessenek.

Míg Kisfaludy a feltűzéssel vesződött, a ház népe összeszaladt, előbb a
kapu mellől bámulták a dolgot, később megközelíték őket, utóbb a férfiak
levett kalappal álltak meg, utoljára pedig egyik sem tudta megállni a
sirást, hanem megeresztette a könyűt, mely törületlenül folydogált le, s
midőn még közelebb mertek jőni, Pista kinyujtá kezét, melyet sorban
szorongattak, és ránéztek a tündöklő pénzre, melyért az ágyúk közé kell
napszámba menni, s mit nem szokás apróbbra váltani, mert ilyen mellett
éhen is szivesen meghalhat az ember.

Tudta az egyszerű nép, hogy azt a csillogó aranyat azért tették a
mellére, hogy az nem a költőpénz közé való s milyen szépen odaillik a
széles mellre, legalább mikor a gazda nagy ünnepen második harangszóra
szentegyházba indul, jobbról-balról kitér a sok ember, és még a
szentegyházban is a legelső padig eresztik, hogy minden ember lássa
példának okáért!

Mire föltűzte Kisfaludy az érdempénzt, a hátulsók közül kiszalad egy
surjány legény az utczára s minden arra menőt becsődített, hogy a nagy
becsületnek több nézője legyen. Pista pedig még mindig egy helyben állt,
mint a gyermek, kit husvétnapra öltöztet az anyja.

– Ez az érdemnek jutalma! mondja Kisfaludy hangosan, egyszersmind kezet
szorított vele a nézők láttára. – Pista pedig azt mondja Kisfaludynak:

– Uram, okosabb ember jobban tudja, miért osztogatják az ilyen
becsületet, hanem vitéz őrnagy uram, – hát csak magam álltam én ott az
erdőnél?

– Ketten, édes jó barátom, de hisz elég isten csudája, ha az egyik
megszabadult.

– Megszabadultunk mi mind a ketten, uram.

– És a másik is élne még?

– Él még, de a más világon, – uram, mondja Pista födetlen fővel, –
tegnap temettem el.

– Hol fekszik? – kérdé élénken a másik.

– Körülbelül három órányira ide, a Bakony egyik elhagyottabb részén.

– Megnézhetem én azt a sírt?

– A mikor parancsolni méltóztatik, mindenkor oda kisérhetem; akár éjjel,
akár nappal megtalálom szegény pajtásomat.

– Holnap, ha jöhet barátom.

– Elmegyek, uram, korán reggel, mire megvirrad, előre ott leszek; a
helyet pedig megmondom, hogy odataláljanak.

– Együtt megyünk, egy kocsin elférünk! – mondja Kisfaludy.

– Engedelmeskedném, uram, hanem dolgom is lesz ott még előbb, hadd
végzem azt úgy, a hogy illendő, s a hogy nekem szent kötelességem.

– Isten velünk, – mondja Kisfaludy, a vett utasítást följegyezve, és
szentül megigérve, hogy a kitűzött időre jelen leend, s magára nem
várat.

Pistát sorban ölelgette össze a becsődült nép, midőn pedig az ujságlátók
torkig laktak a bámulásban s elszéledtek a háztól, Pista levette
melléről az érdempénzt, kendőbe takarta, s elment vele a városba, nem
eresztvén magával senkit, hogy tanúja legyen annak, a mit most
véghezvinni akar.

Azonban meg kell még mondanunk, hogy a hír már végigszaladt az utczán, s
midőn egy aranyműves boltjába lépne, száz kérdésre kellett felelnie.

Midőn ezek is jól laktak, Pista kibontja a kendőt, az aranypénzt
kiveszi, s az aranyművesnek nyugalommal mondja:

– Hallja az úr, vágja ezt kétfelé!

Erre az aranyműves azt hitte, hogy ő maga esik kétfelé, s midőn egy
kissé eszére tért a nagy csudálkozásból, szerette volna azt kérdezni,
hogy tán megbolondult?

– Azt mondtam uram, – ismétlé Pista, – hogy ezt vágja el kétfelé.

– Barátom, – mondja az aranyműves, én már ettem gombát, de még azért nem
bolondultam meg.

– Nem is azért jöttem ide az úrhoz, mert bolondnak tartom, –
magyarázkodik amaz, – hanem azt gondoltam, hogy mégis szebben esik ki az
úr keze alatt a munka, mintha én vágnám fejszével kétfelé.

– Éppen bizony!… mintha fejsze nélkül nem tudnám megmondani, hogy ez
tiszta, valóságos arany, még pedig a legjava.

– Mind elhiszem én azt uram, hanem azért csak vágja ketté.

– Ha éppen azt akarja kedves jó barátom, megcselekedhetem; – okoskodék a
becsületes művész, – hanem mondja meg legalább, hogy miért kell ezt
kétfelé vágni?

– Sietős dolga van az úrnak? – kérdi Pista.

– Biz édes jó barátom a számtól esik el a falat, ha munka után nem
látok, mert biz még a fejemet sem érek rá megvakarni, ha viszket.

– Ha ráért volna az úr, akkor elmondtam volna igen szivesen; de így nem
tartóztatom az urat, hanem vágja hamar ketté.

– Mi a manó, egy negyed órával több vagy kevesebb, – annál tovább csak
nem tart?

– Eltartana az estélig is uram, azért bele sem kapok.

– Furcsa egy ember lehet kelmed az igaz, – tűrhetetlenkedék az
aranyműves, átvevén a pénzt, hogy ha már máskép nem lehet, a kivánság
szerint elvágja. – Talán elbolondították kelmedet, aztán azt mondták,
hogy így két darabban valamiről használ.

– Én egy szót sem szólok uram, mert éppen nem használ, hanem vágja vagy
nem vágja?

– Itt van hát, elvágtam! – mondja a boszus ember, két darabban adván át
a pénzt.

– Most már egy lyukat is fúrjon rá, hogy a szalagot bele tudjam húzni.

Ezt is megtette a másik, folyvást dörmögvén magában s midőn Pista
elment, azt mondja legényének, ki szintén nem érté a dolgot:

– Ez a bolond paraszt bizonyosan azért vágatta kétfelé, hogy
jobbról-balról felköthesse, ha már kettőt nem küldtek neki Budáról.

Ez a magyarázat megnyugtatá a mestert is, legényt is, s minthogy a
munkának ára megvolt, nem töprenkedtek tovább a dolgon, mi pedig menjünk
Pista után, ki éjfél után nemsokára fölkantározta lovait, s mire
megvirradt, már a Bakonyban fogott ki a csárda mellett, mely most már
gazdátlanul álldogált az út mellett, s beszállt a ki beszállt, ha az eső
vagy az éjszaka beverte.

Kisfaludy szintén jó korán felébredt, s a négy ló készen várta, hogy
találkozóra menjen, s az idő sem hátráltatván, a tegnapi utasítás nyomán
a hegyeknek tartottak.

A zalai hegyek nem puszta kőhalmazok többé, megelevenedett rajtuk a
multnak emléke, s a mellettük elmenő vándor önkéntelen fölnéz, mintha
lekiáltaná rá a mult idő, hogy vesse le a sarút, mert szent helyen jár,
– s a magyarnak búcsúra kell ide vándorolni.

Csobáncz, Tátika, Somló, Szigliget és a többi, egymásra néznek, mintha
jól esnék nekik az az új élet, mire a költő tolla föltámasztá őket, s
nevük puszta megemlítésére most már őseire tekint vissza az ifjuló
nemzet. A négy ló büszkén hordja fejét, mintha diadallal menne el az
őshegyek alatt; a költő pedig áhítattal néz önmagába, mintha saját
lánglelkében élne a multnak tükre s oly jól esik meglátnia ősapáink
arczát.

– Megállj,… itt vagyunk! – mondja Kisfaludy mélázásából fölébredve,
midőn a csárdához értek s a kipányvázott lovak mellett Pistát
megismerte.

– Rég várakozik reám?

– Mondám, uram, hogy napkeletkor itt leszek! – válaszol Pista,
lesegítvén vendégét a kocsiról, egyszersmind utasítást adván a
kocsisnak, hogy valamivel odább könnyebben megfordulhat, mint a csárda
előtt.

– Tehát nézzük meg a sírt! – mondja Kisfaludy megindulván Pistával, ki a
csárdától nem messze lévő sűrűbe vezette, melynek indái között egy kis
kanyargón át az újon hantozott sírhoz értek el.

Egy nyirfakereszt fehérlett a sírnál, a keresztnél új szedett virágból
volt egy koszorúja, s egy piros szalagon lógott az érdempénznek a fele.

Kisfaludy hamar észrevette azt, s Pistához fordulva mondja:

– Ez az ön érdempénzének fele?

– Uram, felét ő érdemlette meg!

*

A fonal vége itt van, most már elveszthetem.

Jó szándékkal mentem vissza a multhoz, hasztalan, sokan vagyunk, kik nem
birunk egyetmást feledni.

Minden embernek megvan a maga nótája, s azt százszor is elhegedülheti,
mégis újra reávágyik.

Én hiszek a jelenben, remélem a jövőt, és szeretem a multat, melyben
nagy idők, nagy emberek voltak.

[Illustration: Egy nyirfa kereszt fehérlett a sirnál…]



EGY KIS RÁADÁS.

Szavamat beváltám, a legközelebbi félszázad első részéből néhány alakot
mutattam föl, s megkisértém lerajzolni azon állapotokat, melyek az újabb
kornak ébredését megelőzték.

Ha megint akad olyan olvasóm, ki azt mondja: Jó volna, ha igaz volna!
mondom, ha megint akadna olyan olvasóm: kérem, ne röstelje fáradságát,
kérdezzen meg, s azt hiszem, feleletem kielégítő lesz.

Számos ember van még, ki Festeticset ismerte, s azok bizonyságaim
lesznek annál inkább, minthogy a közlött dolgok nagy részét közlésük
után tudtam. Herczeg Batthyányi Lajos kisebb körben élt, de becsült
hazafi volt, s a ki Horváth Mihálynak «Magyarország történetét» olvasta,
még inkább megtudja, hogy miért becsülték?

Egykor egyik írótársam azt mondá irataimról, hogy azoknak ugyanazon egy
bűne, s ugyanazon egy erénye van, hogy alakjaim sem szebbek, sem
csunyábbak, mint az életben vannak! Köszönöm ez ismertetést, s én
alakjaimnak ez erényét vagy bűnét mai napig változatlanul hagyom, még
pedig azon okból, hogy igen sok ember van, kinek önmagunk iránti hitét
kell megerősítenünk, s ha a valót látja, könnyebben kibékül önmagával.

Ha tehát a pirosítót elengedtem, igen természetes, hogy legalább rútabbá
nem kivántam tenni saját embereinket, s így én lelkiismeretesen kimentem
azt a bűnt, mi az élethűség vádjából rám háramolhatik.

Míg a munka szakadozottan jelent meg a «Magyar Sajtó»-ban, a tisztelt
szerkesztőség jónak látta egyik párbeszédet megvezérczikkezni, mit én
nem hagyhatok szó nélkül; mert én azon párbeszédet nem hézagpótlóul
irtam, vagy túlságos hazafiúi buzgóságból; hanem meggyőződésből.

És mivel meggyőződésemet mondám ki, felelek a vezérczikkre, talán
bővebben magyarázom ki a dolgot, s megérthetjük egymást.

A vezérczikk a következő:

A TERMÉSZETES ÉSZ ÉS A CZIVILIZÁCZIÓ.

Alig képzelhetnénk nagyobb csapást hazánkra nézve, mint ha valaki és
pedig olyan ember, kinek népszerűsége és befolyása van, azzal hitegetné
a népet, hogy az ő természetes esze minden czivilizácziót kipótol.

Pedig ily hamis és veszélyes doktrina van ama párbeszédben, mely a «Nagy
idők, nagy emberek» czímű jeles korrajz mai számában olvasható.

Szerző oly itéletet és véleményt ad a nagy míveltségű angol szájába,
mely Bowring minden enthuziazmusa daczára képzelhetetlen.

Az angol bámulhatta a magyar béresnek tiszta eszét s értelmes
feleleteit, de egy angol 1794-ből szükségkép érezte a különbséget az
angol czivilizáczió s magyarországi nomád állapotok között – s
bizonyosan nem fakadt a fürgedi puszta közepén azon felkiáltásra: «Mit
akarnak itt czivilizálni?»

Szerzőt a nemzeti önszeretet elragadá, s korrajzoló helyett költővé
tette.

Igenis, a természetes tiszta ész, az isteni gondviselés kegyelméből a
magyar fajnak öröksége, – és sok más nemzethez képest mondhatni, tán
kiváltsága.

Valószinűleg a magyar nyelv szelleme, világossága és szerkezete
gyakorolja a kisded kortól kezdve a magyar ember velejére azon rejtélyes
hatást, melynél fogva a legvadabb csikósnak is az esze oly tiszta, s
itéletei oly helyesek és alaposak, hogy bámulatot gerjeszt.

Ebből az első tanulság az, hogy míg a nép a magyar nyelvet megőrzi, s
míg azt az anyatejjel szívja be, – addig ritka természetes eszét is
megtartja.

De azt nem szabad hinnie, hogy ez már magában elég, s hogy az a
czivilizácziót feleslegessé teszi.

Ma már tán maga a fürgedi béres is kimondja, éppen természetes eszénél
és józan belátásánál fogva, hogy az ész tudomány, a lélek miveltség és
pallérozottság nélküli elásott tőkék, parlag mezők.

S mindenesetre a legrejtélyesebb, a legnehezebben megfejthető dolgok
közé tartozik, megmagyarázni azt, mikép maradhatott egy ország, mint
hazánk, mely egészben véve számosabb művelt középosztálylyal birt, mint
bármely más tartomány, melynek magas arisztokrácziája s egyháznagyjai
angol pairekkel vetélkedtek, s hol az államélet s a polgári szabadság
már oly magas mértékben ki voltak fejlődve, – daczára a sok természetes
észnek, oly messze hátra az európai kultura mögött?

Csupán a hűbéri viszonyokat okolni nem lehet, mert hiszen azok legalább
a nemességet nem gátolhatták életmódjukban, környezetökben, majorjaikban
minden állapotra a kultura bélyegét nyomni; sőt a hűbériség még a
parasztot sem akadályoztatta udvarán gaz, bojtorján és bodzafa helyett
gyümölcsfát és zöldséget tenyészteni, rendesen megmosdani,
megfésülködni, s azt a pénzt, mit a csapszékekben elkölt, háztartása s
gazdasága rendezésére fordítani.

Nekünk, úgy látszik, Magyarország hátramaradása főleg élelmi bőségből, s
kiadásai csekélységéből származott.

Könnyen megszerezvén mindennapi élelmét, kenyerét, – nem ismervén azon
életszükségeket, a melyeket kultura fejlése, polgári kényelem és izlés
nemesedése s az erkölcsök szelidülése magával hoz, nem érezte nyers
egyszerűségének hiányait, s azon a nagy és meghálálhatlan kincs,
melylyel természetes eszében a nemzetet a gondviselés megajándékozá, –
századokon keresztül nyom és eredmény nélkül maradt.

A jelen nemzedéknek jutott a sors, egy új magyar aerát, a czivilizáczió
korszakát vállaira venni.

E korszak nagy fájdalmak és vonaglások közt született, s kevésbe mult, s
csakis istennek köszönhető, hogy maga a gyermek bele nem veszett.

A bálványimádók vállain feltolakodott bábák mellőzvén az egyetlen jó
vezért, a legnagyobb életveszélybe hozták a nemzetet.

A magyarnak abba a természetes józan eszébe vetjük bizalmunkat, sőt
attól követeljük, hogy a jelen átalakulás nehéz fázisában bölcs
mérsékletet és tapintatot fog tanusítani, s a korszak, a czivilizáczió
igényeit áldozatkészséggel és erőmegfeszítéssel karolandja fel.

Ama természetes, világos ész helyes és erélyes használata, s a
tudománynyal és értelmes munkával szövetkezése a legbiztosabb,
leghathatósabb eszköz, hogy a magyar az európai kultura terén az
elmulasztott századokat évtizedek alatt helyrehozza, – s a most még
parlagkülsejű Magyarország művelt, virágzó édenné legyen.

*

Erre a vezérczikkre következő mondanivalóm van.

Semmi esetre sem vagyok olyan gyermek, ki azt hinné, hogy egy krajczáron
az egész bábossátort megveheti; de még olyan sem, ki azt képzelné, hogy
a magyar köznépnek természetes esze minden czivilizácziót kipótoljon, –
hanem még egyszer kérdem most már, hogy mit akarnak ezzel a szóval:
czivilizáczió?

Sokat megértünk már az igaz, még azt is, hogy az ökröt Párisba viszik,
hogy aztán az összehasonlítás nyomán megmondják, melyik faj mennyit ér?
Bár azt is megérnénk, hogy az emberi faj közt lelkiismeretes párhuzamot
tehetnénk, talán akkor jobban meggondolnák, hogy a czivilizáczió szó nem
olyan szó, mint az izé, – hogy mindent ki lehet vele mondani, ha a szó
megakad a gége belsejében.

Nem rég történt, éppen 1855-ben, hogy egy párisi ügyvéd Magyarországba
kivánván jőni, Bécsben salva gvardiáért tett lépést, hogy itt a
zsiványoknál biztosítsa magát. Emlékezhetnek önök angol parlamenti
tagok, franczia és német írók műveire, melyekben rólunk képtelen
dolgokat beszélnek komoly képpel, hogy valóságos botrány; míg mi
czivilizálatlan magyar kaputosok legkevesebb három nyelvet beszélünk
jól, s nem ritkán, azaz minden városban akad husz-harmincz ember, ki a
negyediket és az ötödiket is érti, ez persze nagy bárdolatlanság, az meg
még nagyobb, hogy nálunk világtörténetet, földrajzot, statisztikát nem
tudni nagy szégyen volt, s ha magyar ember Francziaországba salva
gvardiát akarna váltani zsiványok ellen, – világ csúfjává lenne.

Oh, mi tehát még igen czivilizálatlan emberek vagyunk; pedig kaputban
járunk, és annyi nyelvet beszélünk! hát még a népünk milyen vad faj
lehet?

De kár, hogy emberkiállítást nem rendeznek, látnák azt a vadmagyart, ki
búzakenyéren és szalonnán, füstölt húson élődik! Minő vadság, hogy még
szurrogátkávét nem iszik, mint a cseh földmívelő, vagy rossz teát nem
szörpöl, mint az angol és irlandi, ki ünnepnapokon lakik jól csak
burgonyával, hanem ez mindegy, ez azért czivilizált ember, hiszen angol;
ámbár annyira van már czivilizálva, hogy nem nyom egy felnőtt ember száz
fontot, azaz egy mázsát, s alig várja, hogy megszökhessék valami vadonba
Amerikába, hol valahára olyan állapotra vergődhetik, minőt otthon az
angol gőbölyöktől és egyéb igavonó marhától megirigylett, daczára minden
czivilizácziójának.

Ne zavarjuk tehát össze az eszméket, – és ha már a nagyvilág azt hiszi,
hogy nálunk gazdátlan föld is van és hogy Magyarországban a medve és
farkas nem kevesebb, mint a zsivány, – legalább mi értsünk szót, s midőn
néhány gyarló ember azt hiszi, hogy nálunk az emberek még «Struvel
Péter»-ek, kik olyan hosszú körmöket viselnek, hogy egy egész napig csak
az egyik kezükről lehet lefürészelni, mint azt egy német könyvben
lepingálva, gyermekijesztőnek magam is láttam, legalább mi magunk ne
hitessük el magunkkal, hogy a czivilizácziónak azon értelmében kell
közibénk jőni, hogy erkölcseinket szelídítse.

Az igaz, hogy vendégszeretetünk, nagylelkűségünk, barátságunk egész
odáig terjed, hogy egy jó szóért az ingünket is odaadjuk; de hisz ez
vadság, – ide tehát az oltóággal, tegyünk bele egy kis angol
hidegvérűséget, ültessünk teát, hogy czivilizálódjunk!

Pusztítsuk ki ezen rossz tulajdonságokat, a czivilizáczióval ezek össze
nem férnek, minálunk még nincsenek börzei kupeczek, ügyes zsebmetszők,
világhíres csalók, – csak ide azzal a finom czivilizáczióval, majd lesz.

Tehát extra Hungariam non est vita? kérdi valaki, kinek én azt
válaszolom, kegyes engedelemmel, hogy nálunk temérdek fogyatkozás van,
min azonban nem czivilizáczióval segítünk, s az erre legalkalmatlanabb
württembergi éhenhalókkal; hanem ha már éppen diákszóval kell
kimondanunk, majd keresünk egyet.

– Furcsa, minden kornak megvan a maga divatkórsága s valamint egykor
mindent homeopaticze, aztán hidropaticze, még később magneticze akartak
gyógyítani, most meg nekünk estek a czivilizáczióval és öt-hat év óta
birkatürelemmel hallgatjuk, milyen vadmarháknak kürtölnek bennünket, kik
még nomád állapotban és marhaőrzésből élünk, napot imádunk és jóformán
még beszélni sem tudunk.

Tehát czivilizálni kell!

Ezt mondja minden ember és nem győzzük irgalomfillérrel azon prófétákat,
kik karavánonkint jönnek ide bennünket megtéríteni a czivilizácziónak,
melynek értelméről, úgy látszik, alig vannak mindenütt egy véleményen.

Igaz, hogy mi nem tudunk egy arasznyi földön ötven fej salátát
termeszteni; de nem is szorultunk rá. Hanem ezzel ismét nem azt akarjuk
mondani, hogy a szorgalom nem szép dolog; hanem ha már éppen valaminek
hiányát érezzük, az bizonyosan nem a czivilizáczió; hanem egy másik szó,
minek magyarul ugyan szorgalom a neve; de ha önök itt benn és ott kinn
jobban szeretik a diák szót, ám legyen: indusztria.

Soha, de soha nem fogja nekem bebizonyítani senki, hogy ép és egészséges
észjárásban akármely nemzet kifogjon rajtunk, – ösmerem Auerbach
Dorfgeschichte-it, Boz, Thakeraynak regényeit, számos utazási leírást, s
én, ámbár bámultam az indusztriának óriási fejlettségét, de a népéletet
seholsem irigylem és csak szánni tudom azon balgákat, kik önmagukat
elámítják, s azt hiszik, hogy a czivilizácziót egy tarisznyában, éhes
gyomorral és fáradt testtel hozzánk ültetik be.

Emlékszem én jól azon időre, midőn Magyarországban a jobbágyok sorsa
fölött vitáztak, – hány nagy úr mondá, hogy ha mi ösmernénk a népnek
állapotát idegen országokban is, azt mondanánk, hogy a mi jobbágyunk úr,
ki húst, pecsenyét, tésztákat eszik, jó bort iszik; ettől pedig,
engedelemmel mondva, meg sem bolondul az ember, de meg nem is aljasul
el.

Ma talán többet kiván tőlünk a világ? meghiszem, – kivánjon szorgalmat,
– ezt értem, hanem czivilizáczióra már mégis nem szorultunk és ha nem
hiszik önök, rendezzünk emberkiállítást, elkezdve az első
arisztokratától egész a csikósbojtárig, s ha még alább tetszik, egész a
koldusig, mert nálunk még a koldus sem nyomorult, mint máshol, mert még
a koldus is visszaadja sok helyütt a kenyeret; mert elég van neki, hanem
kér krajczárt.

Meglehet, hogy egy kissé zajosabb mulatságaink voltak és vannak, mint
máshol; de ez a természetes kifolyása az erőnek, azonban inkább ez, mint
azon sápadt és bágyadt halhatatlanság, minek tanyája nem Magyarország. A
mely lóra azért kell vigyázni, mert megrúg, – annak még lehet hasznát
venni; hanem jaj annak, melyet azért kell elkerülni, hogy az elmenőre rá
ne düljön nyomorúságában.

Nem csodálkozom, hogy minden ember most nekünk akar tanácsot adni,
bennünket valóságos indiánoknak néznek, s azt hiszik, hogy egy darab
üvegért adunk ötven hold földet cserében, s majd megtanítanak bennünket
mindenre; mert mi még csak ujjunkkal mutogatjuk, hogy enni akarunk.
Hanem sajnálni lehet ezeket a jó embereket, kik még annyit sem tanultak
meg otthon a nagy czivilizáczióban, hogy az éghajlat is könnyen megöli
az embert, azért, a ki czitromon nevelkedett, ne jőjjön ide, ha a
czitromot nagyon szereti; valamint a ki kávéra szokott, tudja meg, hogy
az alföldön hétszámra is a tanyán kell maradni, s kávé helyett
szalonnával élni; végre pedig az isten szabad ege alatt lesz az éjjeli
szállás és ha aztán a hideg kileli, vége akkor a szerencsétlennek, ki
meleg kávéhoz és vetett ágyhoz szokott.

Persze, hogy a czivilizált nem tartja megtanulásra érdemesnek azt, a mit
egy magunkféle ember tud, azért neki indul Magyarországnak, itt van
esztendeig; s ekkor már szeretne visszamenni, de lefogta a láz, a
szokatlan lég és életmód, ide jött meghalni.

Szja, uraim, az egér sem akkor búsúl, mikor a csapdába bemegyen; hanem
mikor vissza akar jönni, miből aztán az az üdvösséges tanulság, hogy ha
még annyit tudnak is a tisztelt urak, tanulják meg legalább azt a
kicsit, a mit mi is tudunk, – talán majd nekünk is engednek valamit.

Saját hazánkfiainak gyöngeségét senki sem verte újabb időben annyit,
mint én; de a mi igaz, az igaz: bárdolatlansággal soha sem merném a
nemzetemet vádolni.

Biztassuk, ösztönözzük egymást szorgalomra, takarékosságra, – ez a szó
még sokszor méltán lesz kimondva; de végignézvén a vén Európának minden
népét, czivilizáczióját fölcserélni semmi kedvem nincsen.

*

Ezen kitérés után korrajzomra vonatkozólag van még néhány szóm.

Kisfaludynak kétségtelenül óriási érdeme volt a nemzeti öntudat
ébresztésében, s ámbár irótársai a regéknek irodalmi becsét tagadták,
sőt azoknak érdemét még Kazinczy sem értette meg, mint az Kishez írt
leveleiből is kitetszik, – mégis mindenki tudja most már, hogy az
olvasóközönséget a magyar irodalomnak főleg Kisfaludy Sándor és utána
testvére Károly nyerte meg.

E történeti igazság kimondásától ma már nem vonakodhatunk és én
részemről tettem annyit, hogy korrajzomnak egyik czéljaként az irodalom
terjedésének első szakaszait mutatám föl, – a legközelebbi regényemben
pedig egyéb hasonló dolgokra terjeszkedem.

Nagy szerencsétlenségnek tartanám, ha kivülem senki, vagy éppen igen
kevesen foglalkoznának a legközelebb multtal, melynek óriási
anyagtömegéből számtalan történt dolog vár hálás kézre, mely a
feledségtől megmentse. Ne riaszszon el senkit a munkától az, hogy az
élőknek ez nem ujdonság; de az lesz az utódoknak, kik csak ezek nyomán
emlékezhetnek meg rólunk.

Isten velünk!



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ne feledjük, hogy Vas Gereben korrajzot ír, tehát a kornak
megfelelő kifejezéseket adja személyeinek szájába. E történet idejében
még nem volt a burgonyának magyar neve.]

[Footnote 2: Lajos-Komárom telepítvény, és minden kétség nélkül
mintapéldánya a faluknak, egyenes és tágas, szabályosan fölosztott
utczákkal és minden keresztülutazónak feltünő, hogy ilyent
Magyarországon is láthat.

V. G.]

[Footnote 3: A herczegnek ez a szokása igen ismert dolog volt, és az
1796-diki törvényeknek a nyelvre vonatkozó része nagyrészben az ő
törekvéseinek is köszönhető.

_V. G._]

[Footnote 4: Bevett szokás, hogy a biró ráirja, mikor kapta és mikor
küldte tovább.]

[Footnote 5: Dunántúl annyit tesz, mint a kocsiútnak egyes mélyedéseit
úgy kikerülni, hogy a mélység a két kerék közé essék.]

[Footnote 6: E nevezet alatt apró fiukat neveltek, kik az apró majorsági
dolgokat tanulták és a jobb növendékek bizonyos hivatalban voltak.]

[Footnote 7: Ez volt az első hivatal.]

[Footnote 8: A garda száraz husu, nagyon tüskés, de igen jó izű hal a
Balatonban, mely csoportosan jár, mint a héring.]

[Footnote 9: Megszokott kifejezés tudomány helyett. V. G.]

[Footnote 10: Kisfaludy Sándor ipa.]

[Footnote 11: Ez lőn neve a később oly hiressé vált keszthelyi irodalmi
ünnepélynek.]



TARTALOM.

  VAS GEREBEN. Irta: _Mikszáth Kálmán_  V
  NAGY IDŐK, NAGY EMBEREK.
  Mondanivaló  1
  ELSŐ RÉSZ.
  I.  Két csoda Bécsben  3
  II.  Mindenütt jó, de legjobb otthon  11
  III.  Egy magyar földesúr 1794-ben  16
  IV.  A fürgedi béres  24
  V.  Vőlegény áll a házhoz  44
  VI.  Egyszer volt egy özvegy asszony, annak volt egy lánya  52
  VII.  A förgeteg eleje  56
  VIII.  Az üldözött vad  77
  IX.  A tamási erdő  80
  X.  Egygyel több lövés, mint kéne  84
  XI.  Két szomszéd, két gyász  87
  XII.  Egy este a pusztán  95
  XIII.  Haragos atyafiak  102
  XIV.  Házi nevelés  115
  XV.  A tizennyolczadik századnak utólja  123
  XVI.  Váratlan dolgok  129
  XVII.  A zalamegyei gyűlés 1796-ban  144
  MÁSODIK RÉSZ.
  I.  Több szem többet lát  151
  II.  A kurrens  162
  III.  Jó az öreg a háznál  170
  IV.  A lajtai tábor  176
  V.  Két ember a gáton  187
  VI.  Egy elevennek temetése  194
  VII.  A jó barátok  206
  VIII.  Keszthelyi napok  209
  IX.  Egyik csomó helyett másik  216
  X.  Békeremények  224
  XI.  A nádor Keszthelyen  230
  XII.  Az öreglakat  238
  XIII.  Himfy  244
  XIV.  Such’s verloren  251
  XV.  Hogyan fog némely ember csizmadiát  257
  XVI.  Két szomorú ember  266
  XVII.  Béke hamvaira  271
  XVIII.  Az újabb nemzedék  278
  HARMADIK RÉSZ.
  I.  1809  289
  II.  A kezdetnek eleje  298
  III.  A szomszédház  309
  IV.  A régi jövendölés  330
  V.  A második rovás  337
  VI.  Füred  347
  VII.  Keszthelyi Helikon  354
  VIII.  Felnőtt gyermekek  375
  IX.  Amica  383
  X.  A «kenyeretlen» csárda  390
  XI.  Egyezség prókátorok nélkül  402
  XII.  Fele enyém, fele meg tied  410
  EGY KIS RÁADÁS  417



KÉPJEGYZÉK.

  1. Vas Gereben arczképe  II
  2. Előbb az angol ment be  8
  3. A béres sem hagyta használat nélkül az időt  40
  4. – Köszönöm!… nem kell!… mondja gróf Dunay  65
  5. A két szomszéd ijedten rohant a késő segítségre  86
  6. A partoson fönt állt gróf Festetics György  129
  7. Szegény Imre úrfit leejtette a gyöpre  164
  8. – No, czigány, hogy adtad el a bőrödet? – kérdi Pista  178
  9. A két első ló bokrosodni kezdett  199
  10. Megfogja az ekét, hová idáig csak jobbágy tette a kezét  233
  11. – Ez az? – kérdi Bowring  251
  12. – Vesse le az egyenruhát, vagy összevagdalom  294
  13. Baltay megdüleszkedett egy vastag fához  302
  14. Már messziről integetett neki  338
  15. Vigan pattogott a szikra  357
  16. Egy nyirfakereszt fehérlett a sírnál  416


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

111 |beszélgelhetnék |beszélgethetnék

114 |sth. |stb.

169 |»küldte.» |«küldte.»

244 |»Kártigám kisasszonyt» |«Kártigám kisasszonyt»

285 |mindent, bogy |mindent, hogy

310 |assszony még |asszony még

363 |másnak, bogy |másnak, hogy

406 |írónak, kogy |írónak, hogy]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Nagy idők, nagy emberek: Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.