Title: A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések
Author: Pekár, Gyula
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

EGYÉB ELBESZÉLÉSEK ***


A SZULTÁNA ÁRNYÉKA

ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK.

IRTA

PEKÁR GYULA.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1905.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



A SZULTÁNA ÁRNYÉKA.

(Mese)


I.

Egyszer volt, hol nem volt… messze az andaluziai paradicsomban élt
hajdan egy szerelmes mór király, Kordova szultánja, a mindenható
Abderrahman. Öreg volt már és nem boldog többé; a nagy hódítót végre a
szerelem győzte le, – az a szultána, kinek lábaihoz minden dicsőségét
letevé, a világszép Azzahra nem szerette őt. Olyan hideg, olyan
érzéketlen maradt karjai közt, mint az a szinarany szobor, melyet
szerelmük szentélyében neki emelt!…

A hogy alkazar-ja trónjáról kinézett birodalmára, felleg ült az
Abderrahman homlokán, s könyek peregtek végig hófehér szakállán. Ott
lent Kordova alatt, a Sierra Morena lejtőjén, látszott _Medina-Azzaha_,
az az édeni palotavároska, melyet kedvese egy szavára csak azért
parancsolt oda, hogy kincses márványba foglalja véghetetlen fájdalmát.
Aranyserleg volt az, fenekén a szeretetlenség mérgével…

Udvarnokai félve lesték a nagy úr bánatát, s nem merték vigasztalni őt.
Mindenki tudta a titkot, de kicsoda bátorkodott volna azt hangosan
kimondani? Pedig mégis fel kellett vidítani valahogy a szomorú szultánt,
– de hogyan? Hol az a fülemüleszavú dalnok, kinek lantja végre derüt
varázsoljon az öreg király arczára? Ekkor történt, hogy a tudós Al-Gebr
tanácsára elhozatták Makhanatból (mely földet a hitetlen keresztények
Szicziliának neveznek) – a leghiresebb szaraczén-költőt: Ibn-Zaffirt.

Ibn-Zaffir fiatal és szép volt és hangja olyan mézédesen zengett, mint a
Dsebreil angyal szava (kit a balga hitetlenek Gábrielnek, s a magukénak
neveznek). Ha tengerre szállt, a kék habok delfinjei játszadozva
követték lantját, s még az Aetna titánjainak haragja is csillapodott,
mikor ő kérlelte őket. Hallott ő már sokat Azzahra szultánáról és szíve
dobbant, mikor Kordovába lépett.

Azon az estén ünnepélyes rendben állták körül az udvarnokok a szomorú
Abderrahman trónját.

– Király, – kezdette Almanzor, az első vezér, – Allah kegyeltje vagy te,
Khalifa, s széles e földön Ghalebnek, a győztesnek neveznek mindenek! A
világ négy sarkára tüzted ki a próféta zöld zászlaját. Délen leigáztad a
fekete szerecseneket, éjszakon a fehér keresztényeket, keleten a damasi
khalifát, itt nyugaton minden szultánt: a granadai, sevillai és badajozi
mór királyokat. A bizánczi császár örül, ha kedvedre tehet… Tied a
hatalom, egyebet mit kivánsz?

Az öreg király csak búsan intett.

– Király, – szólalt meg a tudós Al-Gebr, – Allah kegyeltje vagy te,
khalifa, s széles e földön dicsőségesnek neveznek mindenek. A Kelet
szent Mekkáját ide napnyugatra tevéd át Kordovába, s mecseted a hit
pálma-erdeje, melyben ezer jáspistörzs tartja aranygallyaival az Allah
boltját és tízezer ezüst-mécses hív imádságra! Birodalmad Boldogabb
Arábia a réginél, Kordovád fényesebb Bagdadnál, – Asszur-bani-pal
Babylonját győzted le pompában! Tudomány és művészet virulnak
udvarodban, – tied a dicsőség, egyebet mit kivánsz?

De Abdarrahman csak még keserűbben takarta el arczát.

Ekkor végre előlépett Ibn-Zaffir. Elsápadt annak a gondolatára, a mit
mondani akart, de ifjú volt, vagyis merész, és költő, vagyis Allahtól
ihletett szókimondó. Lantjának hurjaiba csapott:

– Király, Allah kegyeltje vagy te, khalifa és széles e földön… boldognak
neveznek mindenek – –

Az udvarnokok összerezzentek, s a mindenható Abderrahman zordan vetette
fel a fejét. De a költő csak rendületlenül folytatá:

– Igen, a legboldogabb vagy te, mert ellenid után erőt vettél te még a
természet rendjén is: benned a vénség győzni mert még a szent ifjúságon
is! Szakállad fehér, s mégis tied a legszebb nő, – hisz tied Azzahra
szultána, egyebet mit kivánhatsz?

Az öreg király dühösen kelt fel, s a kardjához kapott. Az udvarnokok
rémülten hátráltak.

– Ki vagy te vakmerő, ki gunyolódó ajkadra mered venni a szultán
bánatát? Hazudsz, nyomorult!… Kényszerítesz, kimondom hát: szívem és
minden dicsőségem Azzahra szultánáé, de ő nem az enyém! Királyotok
szegényebb Kordova utolsó koldusánál… De azért most jaj neked, –
fogjátok meg, börtönbe veled, rabszolga!

A sarmata testőrök megragadták Ibn-Zaffirt és lánczra verték azonnal. De
a költő nem érezte a lánczok súlyát. Azzahrára gondolt, s édes volt neki
érette szenvedni.

Attól fogva azonban még jobban elkomorodott Abderrahman. Többet halandó
szólni nem mert közelében, – néma lőn a féltékeny, öreg szultán udvara.


II.

Ezalatt a szép szultána tovább töprengett a kincses édenében,
Medina-Azzahrában. Olyan bübájos hely volt az, hogy Dsebreil angyal
elszállván Kordova felett, ezt jelenté Allahnak a mennyekben:

– «Uram, imhol nézzed: a te prófétád paradicsomának egy sarkát lopta le
a földre Abderrahman!…»

A többi angyaloknak pedig ezt sugta a fülébe:

– «De még idefent, a Mohamed édenében sincs houri olyan szép, mint
Azzahra királyné! Nézzétek jelenését: fekete szeme a szenvedély
éjszakája, vakító mosolya a csókok nappala, – a gránátalma nyilik
orczáin, hollószárny libben fürteiben és ajkai közt gyöngyfüzérben
ragyognak fogai. Nézzétek: termetében a paradicsomi kígyó hajlik
csábításra, – teste puha, mint a Béthel levelének érintése, és keblei
felborított ambrózia-serlegek a Mohamed asztaláról… Lábaiban életrekel a
márvány és a hogy tovalibben, olyan édes myrrha árad elő egész lényéből,
hogy mint illatos virág után szállanak utána a mézrevágyó méhek…»

És ennyi bübájosság mellett Azzahra még sem volt boldog. Ezer
odaliszk-leány, ezer rabszolga leste parancsait, s ő azért csak fáradtan
ődöngött palotája termeiben. Aranylánczon fogott szelid, kis tigrisei
őrködve kisérték… Mindegyre keresett valamit, a mit sehogyse talált meg
e csarnokok ezüstös azur falai közt. Puha fekhely kellett? Ott voltak a
toledoi zsidók adta selyemkerevetek… Illatos üdülés tetszett? Ott volt a
drágakövekkel kirakott alabástrom-medence, melybe tizenkét arany
állatfejből ömlöttek balzsamos vizek… Könyökig duskálhatott a szafirban,
smaragdban! De ő már gyülölte mindezt. Olykor szenvedélyesen ölelte át a
márvány-oszlopokat, melyekbe gyöngygyel és rubinttal voltak kirakva
köröskörül a Korán versei, – de ah, hideg volt e pompa érintése: az ő
karjai melegebb és élőbb valami után epedtek. Megállt aranyszobra előtt
és keserűen sóhajtott fel:

– Szobrom, te boldogabb vagy nálam, mert nem érzesz, nem gyötör a vágy!…

Asszonyai hiába szórakoztatták; egyre ezt kérdezte tőlük:

– Keresek valamit, mondjátok meg, mit?

– Hisz megvan mindened, – felelték a rabnők, – s a szultán csak a
parancsaidat várja…

Ilyenkor azonban csak könyek szöktek az Azzahra szemébe. Hiába, rab volt
ő, kincses édenének a rabja és nagyon boldogtalan!

… Egy este, mikor lefeküdt nyoszolyájára, melynek mennyezetét
hegyi-jegeczoszlopok tartották, – ismét türelmetlenül faggatta dajkáját:

– Hisz megvan mindenem, mondd, miért gyötör akkor mégis a vágy? Keresek
valamit, – oh, felelj hát: mit? Kiérzem én azt a tavaszi szellőből, a
virág illatából, a szálló galambok bugásából… mi lehet az?

Büvös éjszaka volt odakint. És a holdas csendben – mintegy feleletképp –
dallamos férfihang szólalt meg a távolból. Zengett édes csókról,
boldogságról, – egy szultánáról, ki a szerelmet keresi és a kit egy ifjú
messziről, ösmeretlen imád. Zengett szívbolygató szépen.

Azzahra félrehajtá ablaka függönyét és visszatartott lélegzettel úgy
hallgatta. És azontúl nem kérdezte többet a dajkáját. Szive ezerszeresen
visszhangozta azt a belopódzó édes dallamot. Mikor pedig végre elaludt,
azt álmodta, hogy megtalálta azt, a mit keresett.

Ki énekelt ott a holdas éjszakában? Ibn-Zaffir volt, a rab költő, kit
börtönőrei munkába állítottak éjszakára. Ásóval kezében ott dolgozott a
Medina-Azzahra tündérkertjeiben.


III.

Ébredés volt az az álom: álmában ébredt Azzahra a szerelem boldog
tudatára. Egész nap merengve hevert vánkosai közt és parancsát leső
asszonyai nem hallották a szavát. Estefelé végre felkelt és – a merről a
dalt hallotta – kiméne sétálni palotája függőkertjeibe.

A szultána sétálni ment, – és a mindenható Abderrahman illő távolból,
félénken kisérte őt udvarnokaival. Az öreg király szívdobogva nézte: nem
fordul-e meg? – aggódva leste: nincsen-e valami óhaja, a mit rögtön
teljesítsen? Hisz a csillagot is lehozta volna neki az égről…

– Minden Allahtól van, – sugta a tudós Al-Gebrnek, – de birodalmam felét
odaadnám, ha szive visszafordulna hozzám! Ah, bölcs Al-Gebr, te, ki a
számfejtés mestere vagy, – fejtsd meg nekem az Azzahra szivét…

Azzahra pedig ezalatt csak csendesen haladt egyedül tovább. Vajjon
csakugyan ebből az irányból jött-e az a dallamos énekhang?… Tétován ment
feljebb a függőkertek emeleteire, s végül az egyik felső terraszon
álmodozva megállt. Úgy érezte, innen kellett felhangzania annak a
szerelmes szónak… Ha megfordul, tán észre is veszi azt a fiatal
rabmunkást, ki a szultán kiséretének láttára olyan ijedten bujt a
terrasz hátsó falának a bokrai mögé. De Azzahra nem fordult meg, s a
függőkert párkányáról merengve nézett le a völgybe.

Az esthajnali hüsben épp akkor ébredt körülötte új életre a tikkadt
virány. Ezer illat áradt feléje a virágok kelyheiből, s a bucsúzó nap a
Hesperidák kertje felől aranyos sugarakkal árasztotta el lenge formáját.
A hogy oldalt állt, alakjának, s arczélének árnyéka egy szobor
tökélyével rajzolódott ki a függőkert hátsó márványfalára.

Az öreg király udvarnokaival csendesen jött fel a fügefabokrok közt a
terrasz lépcsőin. Abderrahman majd elnyelte szemével a szép szultánát:
gyöngédség és féltékenység vad hullámokkal váltakoztak szivében.

– Hisz hacsak tudnám, – sugta a tudós Al-Gebrnek, – hogy szeret-e mást,
vagy őt meri-e szeretni más!?…

Azzahra még mindig elgondolkozva állt ott a párkányon. De e perczben
szive annyira túláradt, hogy maga se tudta miért, pár habozó lépést tett
előre. Árnyéka vele ment a falon, – ment a felé a bokor felé, mely
mögött a remegő rabköltő, Ibn-Zaffir állt.

Dobogott az ifju szive úgy, hogy majd megszakadt. A bokron át láthatta
az élő szultánát, de Istenem, olyan messzire állt tőle… árnyéka pedig
itt a falon olyan közel volt hozzá! Nézte gyönyörű arczélét, hosszú
szempillái játékát, remegő ajkát – és nem birt többé magával.
Megfeledkezett a közelgő királyról, előlépett a bokor mögül és a falhoz
tántorodva, egy forró, szerelmes csókot nyomott az árnyék-szultána
ajkára.

Költő csókja volt az, – olyan ihletett és olyan szenvedélyes, hogy az
élő Azzahrának is meg kellett azt éreznie… S csakugyan, az ifjú csókja
alatt az árnyékfő édesen hanyatlott hátra a falon, s ugyanabban a
perczben boldog sóhaj… gyönge sikoly hagyta el az Azzahra ajkait.

De a szultána megijedt a saját sikolyától és hirtelen felriadt
álmodozásából. Ibn-Zaffir is önkénytelen felkiáltott: úgy érezte, az
árnyékkirályné elkapja az arczát tőle, – pedig hisz épp azzal a
mozdulattal fordult meg Azzahra, akkor látta meg költőjét igazán
először!… Meglátták egymást, de csak egy pillantást válthattak. Az öreg
király észrevette a csókot s tajtékzó dühvel rontott előre udvarával.
Száz kar nyult egyszerre a költő felé s dörgött a fenyegető szó:

– Halál a vakmerőre! – megcsókolta a szultána árnyékát!…


IV.

Súlyos lánczokban ott állt Ibn-Zaffir a vértörvényszék előtt. Trónján
ült a király, mellette Azzahra, – mert hisz Abderrahman azt akarta, hogy
maga a szultána itéljen az elvetemült bűnös felett, ki csókkal merte
bemocskolni felséges árnyékát. Hadd itéljen, – az asszonyok ugyis
kegyetlenebbek tudnak lenni a férfiaknál…

Tüzesített kínzóeszközök, a halál legrémesebb látományai vették körül a
költőt, – az ő arcza azonban derüs maradt s mikor durván rákiáltottak:
védje magát!… csak lantját kérte vissza s annak hurjaiba csapott.
Zengett dalt édes csókról, boldogságról, – egy szép asszonyról, ki a
szerelmet keresi és a kit egy ifjú messziről, ismeretlenül imád. Zengett
szívbolygató szépen… Azzahra hallgatta, de nem árulta el magát.

Akkor aztán előlépett a jogtudó bölcs, Rabbinus Charizi és körmönfontan
adta elő vádját.

– Bűnös e vakmerő, – végezte – hetvenhétszer bűnös! Mert az árnyék
sohase szakadhat el a testtől, egy azzal, – ha tehát Ibn-Zaffir a
szultána árnyékát csókolta meg, voltaképp őt magát, felséges személyét
csókolta meg. Halál a fejére, – bárd a nyakára!

Az öreg király lángoló szemmel pillantott a költőre, aztán a szultánához
fordult és reszketve kérdezte:

– Itéleted parancs, – megelégszel-e, ha csak egyszer hal meg?

– Megelégszem, – szólt Azzahra és felkelt. Szive dobbant, de mosolya még
diadalmasabb lőn, a hogy hozzátevé: – Tehát bárd a nyakára…

A hóhérok már megragadták a költőt, hogy a tőke elé vigyék, – már
villant a bárd, mikor a szultána hirtelen közbekiáltott:

– Megálljatok!

Mindannyian álmélkodva pillantottak rá.

– Igen, bárd a nyakára, – mondotta Azzahra – de a mennyiben ő csak az én
árnyékomat csókolta meg, annak a bárdnak is csak az árnyéka érje az ő
nyakát…

*

Mesémnek hát itt vége volna… De a kordovai narancsligetek, melyeknek
sürű lombozata alatt «zöld az éjszaka s aranyalmák a sárga csillagok» –
még mást is megsugtak nekem. Azt, hogy Ibn-Zaffir az itélet után még
viszontlátta a szép Azzahra szultánát, – de nem akkor, mikor az irígy
nap sütött, hanem abban a szerelmes homályban, mely elaltatja az áruló
árnyakat…



ÖRVÉNY.

(Naplótöredékek.)

_Január._

… Egyedűl ülök műtermemben, s folyton az óra mutatóját lesem. Alig tudom
az ecsetet tartani, – hogyne, hisz az Ő megkezdett képe áll előttem,
hisz Őt várom! Inkább czeruzát veszek a kezembe, írni próbálok, – de hát
hiába, nem vagyok író, s mikor szívemet akarnám kiönteni, csak ezt az
egy szót tudom papirra vetni: _boldogság, boldogság!_… Oh, te áldott
szó, hogy ujjong minden betűd, ezerszer leírnálak, – világgá szeretném
kiáltani azt a mindenható örömöt, a mit te nekem jelentesz! Emberek,
nézzétek bennem a csodát: megtértem! hiszek, szeretek! De csitt…
Tudjátok-e, mikor szeret a megtérő világfi igazán? Magamon látom; mikor
még annak a legjobb barátnak sem árulja el szíve titkát, a kinek eddig
mindent elmondott, – mikor végre megtanul hallgatni. Sose voltam
fecsegő, de bevalljam-e? Hízelgett hiúságomnak, ha sikereimről
suttogtak. Most csak azt látom, hogy az első dolog, a mit a nagy
szerelem megöl, a hiúság. Alázatos lettem, nem fitogtatom, hanem féltve,
titkolódzva őrzöm kincsemet. A második, a mit a nagy szerelem megöl: a
barátság. Elbámulok magamon, – mint a bűnt kerülöm azt a benső hívemet,
kinek gyónással tartoznám. A pajtások csodálkozva néznek rám az utczán:
«mi lelte Iharossy Zoltánt? Úgy megváltozott…»

Őt várom. Előttem megkezdett arczképe, s két kezem önkéntelen imára
kulcsolódik, a hogy rajongva rápillantok. Kék szemei olyan megadóan,
olyan búsan néznek rám szőke haja arany keretéből… És én még mindig nem
tudok magamhoz térni ámulatomból, még mindig nem tudom elhinni
boldogságomat: hát csakugyan te vagy az, te magamnak jobbik fele, kihez
öröktől fogva tartozom, s kire csak így elkésve találtam rá? Hát így
nézesz ki, hát így hívnak?… Csodálkozva ismétlem nevedet: Ilona… Ki
hitte volna, hogy ez lesz az a név, mely eldönti éltemet? Pár héttel
ezelőtt még nem is ismertük egymást, fogalmunk se volt egymás létéről, –
lehetséges-e? Oh, azok az elvesztett évek!… De azért még se voltunk mi
idegenek, – nem kellett nekünk megismerkednünk: egymásra ismertünk mi
azonnal! Voltak közös emlékeink, – vágyaink ugyanazokra a dolgokra
emlékeztek vissza a multban… Én harmincz éves vagyok, te huszonhat,
csalódtunk, szenvedtünk mindketten eleget, – mint hajótöröttek
hánykolódtunk, szinte menekültünk egymáshoz, emlékszel-e? Multamra
gondolok, sok léha kalandomra, oh, ha visszalophatnám azt a sok
eltékozolt csókot! Megtisztulni, – hogy méltó legyek nagy szerelmemhez…

Kopogtatnak, s ő belép. Édes vihar az az ölelés…

– Bűnös asszony vagyok, – suttogja remegve, – mi lesz velünk?

Mámorosan csókolom le az aggodalmat ajkairól:

– Ne törődj semmivel! Nincsen se jövő, se jelen, se mult, –
örökkévalóság a szerelem! Egyedül vagyunk a mindenségben…

_Február._

Csak ennyit: szeretek, szeretek… Egyre azt kérdem magamtól: szeretett-e
már valaki én előttem? Úgy érzem, én fedeztem fel a boldogságot… Hogyan
alakulhat át így valaki egy hónap alatt? Én, a kétkedő ember, ki eddig
agyonelemeztem minden érzésemet, most ujjongva tombolok: dolgozik a
démon olykor bennem, de analizise nem fog többé a boldogságomon…

És az az irigy világ körülöttünk! Milyen kajánul leskelődik titkos
szerelmünkre! Rettegünk tőle, – mámorunkban még megfeledkezünk, s
eláruljuk magunkat. Gyülölök már mindenkit, – ha az utczán
megszólítanak, előre félek a kérdésektől és menekülök. Türelmetlenül
szakítok barátaimmal, ismerőseimmel. Csakhogy nem olyan könnyű ám
egyszerre elvágni azt az ezer szálat, mely bennünket a társasághoz fűz!
Főleg az asszonyi szálakat… Művész embernek mindig van egynéhány olyan
viszonya, a melyet nem lehet csak úgy máról holnapra felbontani. Az
elhagyott szeretők boszúállók, kifürkésznek mindent, – vigyázni kell!
Pirulok, ha arra gondolok, hogy már Ilonát szeretve, még ölelnem kellett
egyik-másik régi kedvesemet… De nem tehettem másként, épp mert szakítani
akartam velük. Olyan undor fogott el…

– Hanem milyen furcsák a nők! Határozottan megérzik ők az emberen, ha
szerelmes, – s a férfi lekötöttségének a sejtése csak annál jobban
kihivja a kaczérságukat. És szívesen beállnak szerelemtolvajnak, ha
arról van szó, hogy meglopják egy kollégájuk boldogságát… «De maga
milyen érdekesen sápadt!» – hallom jobbról-balról, – «kétszer akkorák a
szemei és milyen fényesek!…» Soha annyi kalandra alkalmam nem volt, mint
a mennyi most lehetne. És mentől visszatartóbb az ember, annál
merészebbek ők. Mosolyognom kell… De azért a multkor még egyszer utolsót
lobbant bennem a hiúság. Levelet kaptam Mariettától. Hogyan, az a
ragyogó bálvány, Marietta ír nekem, ki eddig, minden erőlködésem
daczára, mindig csak kinevetett? Tán az egyedüli nő, a kiről egészen
biztos voltam, hogy soha meg nem adja magát nekem… Alig hittem a
szememnek: írt zavarodottan, érzelgően és sorai közt ott szégyenkezett a
vallomás. Három hónap óta nem voltam nála, keressem fel azonnal. Olyas
aggodalom vett erőt rajtam, mint a gimnazistán érettségi előtt. A
szinházban kerestem fel a nagy művésznőt, öltözőjében. A tükör előtt ült
s a hogy meglátott, egy sikolylyal ejtette ki az ecsetet a kezéből.
Láttam, elpirult a festék alatt, – sietve tette be az ajtót. Fecsegtünk,
én ügyetlenül és kitérőleg feleltem. Olyan elragadó volt pongyolájában…
legjobban szerettem volna felugrani és megszökni. Ő is zavarban volt.
Végre egy hosszabb szünet után hirtelen rám nézett és így szólt:

– Ej, milyen félénk lett maga! Úgy látszik, nekem kell beszélnem, – hát
tudja mit, Iharossy, ne vesztegessük az időt. Meggondoltam magamat…

Idegesen nevetett:

– Jöjjön el hozzám holnap délután… Zoltán, itt vagyok!…

Felkelt, én is felszöktem székemről, de hátraléptem előle. Megdöbbent.

– Zoltán, mi lelte magát?

– Semmi…

Fürkészőleg nézett rám s aztán egyszerre kitört:

– Micsoda, – maga visszautasít engem?!

Mosolyogni próbáltam:

– De kérem… ha parancsolja…

– Maga szerelmes! És tudom is, hogy kibe… igen, igen!

Kimondta a nevét…

– Nem akarod velem megcsalni, – takarodjál!… Oh átkozott élet, nem fogom
tudni a szerepemet! – –

… Ahogy kiértem az utczára, sajátságos büszkeséggel egyenesedtem ki s
pillantottam fel a havas éjszakába. Ilonára gondoltam… kiálltam hát a
nagy vizsgát, ellenálltam, visszautasítottam egy gyönyörű asszonyt. Úgy
éreztem: most lettem igazán férfivá! Hű vagyok, – micsoda erő! Van-e
nagyobb erő a hűségnél?…

_Márczius._

Szeretem őt és hű vagyok hozzá… És életemben most érzem át először, hogy
micsoda végtelen boldogság az, hűnek lenni ahhoz, a kit igazán
szeretünk! Gyermekes örömmel hajtom a végletekbe ezt az állhatatosságot:
már azért is szemrehányást tennék magamnak, ha az utczán egy csinos nő
után megfordulnék… Neki, vagy az ő gondolatának szentelem minden
perczemet. Minek is veszem a kezembe ezt a naplót, miért olvasom át
olyan szorongva első lapjait? Aggódva kérdem magamtól: változott-e azóta
valamit a mi boldogságunk? Oh, úgy féltem a mi szép szerelmünket! Hát
nem, – nem változott semmi, boldogok vagyunk, csak én… alig merem
bevallani magamnak: én szenvedek. Tisztázni szeretném gondolataimat!
Félek, a dolgok rendes folyamata ez – nekem szükségképen szenvednem
kell, éppen mert hű vagyok, és mert a mióta hű lettem, egészen más
szemekkel látom a világot. Óriási egy fordulat! Az eddigi szerelmes
költeményből egy egész életre szóló szerelmes valóság lett. Megtettem
azt a nagy lépést, a mi a szeretőt a férjtől elválasztja, – életem
súlypontját az imádott nőbe helyeztem át. Ábrándjaimban mily boldogan
neveztem őt feleségemnek… de hisz ez hazugság! Ő már másnak a felesége!
Milyen galádul bukom a fenségesből a nevetségesbe: én férfi létemre hű
vagyok hozzá és ő?… Vannak dolgok, a melyekre gondolni se merek. Titok
van közöttünk, – egyikünk se meri említeni. Sajnálom őt és gyűlölöm
egyszerre… Az első időben mámorom káprázatától mit se láttam, ha láttam
is, költői magaslatomról nem törődtem vele. Most, hogy a hűségem oly
lázadóan követelődzik bennem, most látok sokat és minden nap többet.
Nézem a férjét, azt a feketeszakállas, hallgatag embert, nézem aranyhajú
kis leánykáját… Beszélgetek azzal a komoly úrral s valami ádáz
figyelemmel lesem minden mozdulatát: ezekkel a karokkal ölelte át,
ezekkel az ajkakkal csókolta meg először imádottamat esküvő után. Ő
eltudna mondani nekem mindent… Ha a felesége nevét kimondja,
összerázkódom, ha nevén szólítja ökölbe szorúl a kezem. Szeretném a
fülébe harsogni: nekem van ahhoz jogom!… Olykor feltámad bennem a
becsületérzet: mit tolakodom én ide ebbe a békés családi életbe?
Nyomorult gazember vagyok. Van még más nő is a világon, szabadulni
fogok. Oh, hiszen ha megcsalhatnám, de nem tudom, – már késő. Szeretem,
szeretem… És aljasul megadom magam megint. Micsoda szatira! Azt mondják,
a szerető neveti ki a férjet, – hazugság! Ha tudná, neki kellene
nevetnie rajtam, hisz én többet szenvedek, mint a mennyit ő szenvedne.
Neki van felesége, családja, gyermeke, övé volt az én imádottam legszebb
ifjúsága… végeredményében én maradok hoppon! Hiszen ha közönséges lelkű
ember volnék és megalkudnám! De nem tudok, és csak szenvedek…

A férje? Csak egyre vigyázok: valahogy meg ne barátkozzam vele…

_Április._

… Ilona látja szenvedésemet és csak megadóan hajtja le a fejét.

– Hát én, – suttogja – azt hiszed, én nem szenvedek még százszor
annyit?…

Szemeink már értik egymást, de ajkaink még nem tudnak, nem mernek
nyiltan szólni. Csak annál észvesztőbb csókokba fojtjuk keserüségünket.
Ő összekulcsolja kezeit és könyörög:

– Oh, hisz csak boldoggá tehetnélek téged! Mondd, mit tegyek?

Elszorul a torkom, de aztán így felelek:

– Legalább a jövőd legyen az enyém, – az tiszta… Igérd meg, hogy az
enyém lesz. Úgy érzem, akkor megnyugszom…

S a hogy karjaim közt van, a műterem félhomályában, suttogva boldog
ábrándokba merülünk. Menekülünk ebből a gyűlöletes világból, el az
álmok, tündérmesék országába. Hiszünk a lélekvándorlásban, hiszszük,
hogy még egyszer e világra jövünk, – megesküszünk, hogy akkor majd
hamarabb egymásra találunk, és boldogok leszünk… De aztán félve
légvárakat építünk e mostani életünk jövőjére is. Még boldogok lehetünk,
ugy-e? Könnyes csókokkal biztatjuk egymást. De mikor, – hogyan?… Nem
tudunk, nem merünk rá felelni. Ilona szorongva lesi arczomat:

– Tied a jövőm, mienk az, – ugy-e, megnyugszol?…

_Május._

Azt hittem, megnyugszom, de hát nyilván beteg vagyok: a féltékenység
kórja tovább harapódzik bennem. A jövő? Micsoda hóbort, micsoda agyrém!
A jelen éget engem, – némelykor már azt hiszem, hogy megőrülök. A
rögeszme nem hagy el: egyre férje karjaiban látom őt. Ordítanék
kínomban. A minap férje két heti távollét után hazatért, – éppen édesen
beszélgettünk, mikor belépett. Szokatlan szenvedélyességgel ölelte meg
előttem a védekező asszonyt. Milyen könyörögve nézett rám Ilona, mikor
gunyos mosolylyal bucsúztam! Azt hittem, az eszem vesztem el azon az
éjszakán. Másnap, mikor műtermembe jött, nem birtam többé magammal s
kitörtem:

– Nem birom tovább! Téged, a ki nekem szentebb minden szenteknél, téged
szennyez be csókjaival az az ember…

– De hát mit tegyek? – zokogott Ilona. – Tudtad, hogy férjes asszony
vagyok, mikor megismertél!…

– De nem tudtam, hogy ennyire foglak szeretni!

– Meg kell alkudnod…

– Nem tudok megalkudni!

Durván ragadtam meg a kezét. Oh, mily kegyetlen szavakkal illettem!

– Nem tehetem – fuldokolt végre Ilona – értsd meg, hisz ez lenne éppen a
vesztünk! Gyanakodni kezdene… Oh, hát azt hiszed, nem többet szenvedek
nálad? – hisz nem neked, hanem nekem kell szenvednem ölelését…

– Hazudsz, őt szereted!…

Nem, nem tudom tovább írni ezt a kegyetlen párbeszédet. Szegény
angyalom, úgy megbántottam őt! Mikor magához tért karjaimban, gyöngén
csak ennyit suttogott:

– Megteszem a lehetetlent…

– Esküdj meg rá!

– Esküszöm… Csak te igérd meg, hogy megnyugszol.

– Megnyugszom! – mondottam reszkető örömmel.

_Junius._

Nem tudom még az eset részleteit. Csak azt hallottam, hogy a jelenet
után a férje külföldre utazott. Ilona vidékre költözik a rokonokhoz.
Nincs többé becsületérzés bennem: csak ujongni tudok! Most
végre-valahára egészen az enyém lesz. Alig várom, hogy utána utazhassam…

_Julius._

… És még most sem az enyém egészen. Egek ura, mi lesz velem? Beteg
vagyok, megmérgezett a sok szenvedés. Jelen és jövő után féltékenységem
tovább harapódzik arra, a mit többé megváltoztatni nem lehet: a múltra.
Féltékeny vagyok az Ilona múltjára, és ember, te, ki ezt valaha olvasod,
tudd meg, hogy érző léleknek ez a legnagyobb gyötrelem a földön!
Harapná, marczangolná az ember azt a multat és beletörik a foga a
megkövesedett tényekbe! Nézem a nyavalyámat, mint a rákbeteg a fenéje
terjedését, – és nem tudok segíteni magamon!…

Itt vagyok Ilonánál vidéken, nagynénje őrzi titkunkat, – szabadon
szerethetnénk egymást és csókjainkat megmérgezi ez a féltékenység.
Könyörtelenül hajszol a démon, kaján örömmel tépem fel a sebemet, melyet
gyöngédsége behegeszt. Vallatom őt és feljegyzek mindent.

– De hisz akkor még nem ismertelek, – esdekelt Ilona – könyörülj rajtam!
Férjhez kellet mennem valakihez…

– Szeretted a férjedet? – kérdem mohón.

Ő kínos aggodalommal néz rám.

– Mondd meg az igazat!

– Szerettem… – felel ő végre, lesütve a szemét.

Ördöngösen kaczagok fel:

– Őt szereted még ma is! Én?… én persze csak az a folt vagyok, a mivel
megfoltoztad ezt az első és nagy szerelmedet… Erre való vagyok én.

Ilona sírva védekezik. Másnap, a mint a park fái alatt sétálunk, félve
fogja meg a kezemet:

– Nem mondtam igazat, Zoltán… nem szerettem őt…

Én mohón kapok a válaszon:

– Nem szeretted őt? Akkor hát eladtad magadat neki… Ez még borzasztóbb!

A legravaszabb szofizmákba dolgozom bele magamat. Felállítom szabálynak
azt, hogy minden férfinak joga van az életben egy érintetlen nőre s
számon kérem majd tőle azt az ártatlanságot, a melyet másra tékozolt s a
melylyel nékem tartoznék. Felolvasom neki azokat a franczia írókat, a
kik azt vitatják, hogy az első férfi érintése fatális bélyeget nyom a nő
egész életére, mely alól nem menekedhet. Aztán vallatom, mint egy
vizsgálóbiró:

– Mondd el nászutatokat… mondj el mindent részletesen…

Ő vívódik, könyörög, de én nem kegyelmezek. El kell mondania mindent s
én kaján örömmel jegyzem a csókokat: hisz úgy fáj minden szava. Csak
olykor tör ki belőlem:

– Oh, hisz ezer esztendeig kellene mosdatnom téged, hogy lemossam rólad
azt a sok csókot, a mivel az az ember beszennyezett…

Egek ura, mi lesz velem? Gyűlölöm már azt a szegény kis gyermeket is.
Nem tudok ránézni, – mindig azt az ölelést juttatja eszembe, mely lételt
adott neki…

_Szeptember._

Itt vagyok Velenczében, a rögeszme kergetett ide. Itt volt Ilona
nászúton. Fölkeresem mindazokat a helyeket, a hol ő akkor boldog volt.
Kikerestettem neveiket a vendégfogadó könyvéből s megnéztem még azt a
szobát is, a hol laktak. Elutazásom előtt kicsikartam tőle pár levelet
menyasszonykorából, – esténkint kiülök a partra és mialatt a távolból
mandolinszó hallatszik, ezeket olvasom. És sirok…

_Október._

… Összekulcsolta kezeit.

– Megteszek hát mindent, – szólj, mit tegyek?

– Tagadj meg mindent, – lihegtem – multadat, férjedet, gyermekedet, úgy
jer el hozzám, egyedül, – akkor tán egészen az enyém léssz!…

_November._

Eljött hozzám, – eljött egyedül. Aléltan támaszkodott a műterem
ajtajához.

– Itt vagyok, Zoltán, – szólt gyöngén – úgy, a hogy parancsoltad.
Megtagadtam mindent, multamat, férjemet, – még gyermekemet is… Teérted,
mert szeretlek…

Reszkető örömmel, már rohantam feléje, mikor egyszerre, mintha villám
ért volna, megálltam. A végzetemet hurczoló démon megfordult bennem s a
szemembe kaczagott. Megdöbbenve bámultam Ilonára. Megborzadtam tőle.

– Zoltán, érted tettem…

– És velem is így fogsz tenni, – kiáltám elképedve – megtagadtad a
férjedet? Igy fogsz megtagadni engem is, – el tudtad hagyni a
gyermekedet? Igy fogod elhagyni az én gyermekemet is… Ilona, iszonyodom
tőled! Se veled, se nélküled – – –

Csak azt láttam még, hogy összerogyik, – a következő perczben már
rohantam ki az utczára. Most itt ülök a zakatoló olasz vonatban: világgá
futok, menekülök. Lesz-e erőm vissza nem térni? A holdfénynél látom a
kék tengert, hallom csobogni habjait. Édesen ringatnak el, fáradt
vagyok, jó volna pihenni alattuk…

*

_Idegen kéz jegyzete alul:_ Két napra rá öngyilkos lett Sorrentóban.



GYÓGYULÁS.

… Akkoriban, farsang végén, sokat beszéltek a sajnálatos esetről a
társaságban. Általában azt mondták: a szép, fiatal özvegy a Dombrádyék
legutolsó bálján hült meg és pedig – a pletyka nyelvek szerint – akkor,
mikor a táncztól kihevülten Ostfy Kázmér után kiosont az erkélyre, hogy
a neheztelő gavallért kiengesztelje. Forró szavakat válthattak odakint a
hidegben, mert mikor ragyogó arczczal, karonfogva visszajöttek a
terembe, a vetélytársak mindannyian érezték, hogy a méltó ellenfelek
szerelmes békét kötöttek, s az ő szerepüknek vége. A szegény Csejthey
Béla, ki mindenesetre a legreménytelenebb imádó volt, bámészan ejtette
ki kezéből a féltékenyen őrzött báli belépőt…

Emberére talált volna hát Gorszky Marianne? Meglepetve találgatták,
melyikőjük a voltaképpeni legyőzött?… Mindenkit érdekelt a dolog, hisz
(a hogy Rádern Gida mondogatta) a szép özvegy valósággal «bérbevette az
egész saisont» és deczember óta csak ő róla beszéltek az úri- és
hölgy-kaszinóban. Királynői termetű szőke asszony volt, ki épp oly
kevéssé ismerte a kaczérság kicsinyes eszközeit, mint az antik
szoboristennők, – de míg a női báj csak tetszelegve kéri, vagy
legfeljebb kihivja a férfi vonzalmát, addig az ő nagy, fekete szeme
fölénynyel teljesen parancsolta a hódolást…

Tüneményszerű volt a lengyel kapitány özvegyének a diadala, – a Pestre
farsangolni jövő gentry-családok csakhamar unottan tértek haza vidékre,
mert a leányok egészen kimentek a divatból azon a télen. Körülötte meg
egyre nőtt az udvarlók serege, pedig január végén már tisztában volt
vele mindenki, hogy Gorszky Marianne a daliás Ostfy Kázmért választotta
«ellenfelül». És hát nagyszerű volt ez a párbaj, – két büszke lénynek a
mérkőzése, kik a szerelemben a küzdelmet látták és daczukban csak
szenvedtetni akarták egymást. Kázmér veszedelmes, sőt kiméletlen játékos
volt ezen a téren, de erőtvevő féltékenységében már kezdte veszíteni a
fejét, midőn Marianne azon a báli éjen egyszerre váratlanul feladta a
játszmát. Tán nem merte tovább próbára tenni azt a férfit, a kit mint
asszony mégis szeretett volna erősebbnek látni magánál…

Azt mondják, sohse volt szebb, mint azon a hajnalon, midőn nem törődve
többet a kaján szemekkel, önfeledt boldogan járta a füzértánczot
választottjával. Arcza kipirult, – vajjon a szerelmes hév volt-e ez,
vagy már a jelentkező kór láza? Másnap nem jött el a kaszinói teára,
harmadnap pedig már mindenki azt suttogta, hogy tüdőgyuladásban fekszik
nagynénje lakásán.


I.

A társaságban részvétteljes megdöbbenéssel fogadták a hírt, s az első
napokban csakugyan tömegesen látogattak el az érdeklődők hozzá. Hordták
a virágot az udvarlók, sőt szorgalmasan eljártak az ú. n. «barátnők» is.
Ki igaz részvétből, ki valami kegyetlen kiváncsiságból… Persze, az
aggódók közt legelső helyen állt maga Ostfy Kázmér, hisz tán épp az ő
daczos viselete volt a közvetlen oka a Marianne meghülésének. Bántotta a
lelkiismeret, – meg hát szerette az asszonyt, már tudniillik a maga
módja szerint. A férfiak ritkán jó betegápolók, a nagy nőhódítók meg
egyáltalában képtelenek ilyes önfeláldozó szerepre: nekik a szenvedély
csatáira kész egészséges asszony kell. Tovább mennek az elesettek felett
újabb csatákra… Kázmér a veszedelem napjaiban való kétségbeeséssel ült a
szomszéd szobában órák hosszat, de mire a betegség fordulópontja
elérkezett, s az orvosok megmentettnek nyilvánították Mariannet: akkorra
belőle is kiapadtak a könyörületességi ösztönök. Megkönnyebbülten
sóhajtott fel, de nem birta ki tovább a betegházban. A feledékeny világ
már rég napirendre tért a szép özvegy felett, a többi jukker-asszony
annál vigabban mulatott tovább, csak ő neki ne lenne szabad «társadalmi
kötelességeit teljesíteni?» Titokban elment egy bálra, aztán egy második
bőjti mulatságra… Lassankint mind kevesebbet járt fel Gorszkyékhoz, –
annyival inkább, mert maga is szégyenlette a viseletét. Marianne a
betegségből kimerülten tért magához és a következő időben szomorúan
kellett meggyőződnie arról, hogy mennyire mulandó e földön minden.

A tüdőgyuladás hát elmult volna, de az orvosok azért csak csóválták a
fejüket. A szervezet alapjában meg volt támadva: sorvasztó mellbajra
volt kilátás. Nagynénjének sokáig sikerült megakadályozni, de végre is
tükröt kellett adnia a követelődző beteg kezébe. Azt mondják, elájult, a
mikor belepillantott… A többiek már régóta tudták, de ő csak most vette
észre, micsoda szomorú rom lett az egykori királynői alakból! Naphosszat
sírt keservesen, sehogyse tudta magát az alázatosságnak megadni. A
városban már híre ment, hogy Gorszky Marianne él ugyan, de az aszkóros
szegény betegben senki se ismerne többet rá a farsang diadalmas
asszonyára. Ostfy Kázmér rosszkedvűen hallgatta e híreket, –
kimondhatatlanul sajnálta Mariannet, de rettegve gondolt a
viszontlátásra. Végre egy napon beeresztették… A szegény asszony merően
nézett rá és a maga kérlelhetetlenségében olvasta le a férfi arczáról az
itéletet. Élt még a királynő benne, volt annyi ereje és büszkesége, hogy
visszautasítson minden alamizsnaszerelmet.

– Értem magát, – mormogta búsan – nem kivánhatom, hogy továbbra is
szeressen… Nem az vagyok többé, a kinek ismert és a kit szeretett.
Menjen…

Kázmér nem tudott egy árva szót se szólni…

– Menjen! – suttogta Marianne – koldusa vagyok a szerelemnek, de inkább
meghalnék, semmint hogy a maga alamizsnájából éljek. Felmentem – vissza
se jöjjön többet…

A jelenet kegyetlenül megrázta a beteget, napokig alig tért magához.
Mikor végre felvetette a szemét, keservesen fakadt ki:

– Mivé lettem!… Mindenki elhagyott…

Nagynénje biztatóan ragadta meg a kezét.

– Dehogy is hagyott el mindenki! A jók megmaradtak s a leghívebb most is
itt van. Nézd csak, itt van Csejthey…

– Csejthey?…

– Igen, ő, – a mióta beteg vagy, mindig itt őrködik a szomszéd szobában.
Annyit aggódott érted, – szólj egy jó szót hozzá!

Marianne elgondolkodott, – emlékezett erre az ő legalázatosabb
imádójára, de most mégis némi megerőltetésébe került, hogy képét
felidézze magában. Valaki mondhatatlan gyöngéden csókolta meg a kezét.

– Köszönöm, édes Csejthey…

– Oh, nagyságos asszonyom, én köszönöm, hogy oldala mellett lehetek! És
csak arra kérem, hogy továbbra is itt maradhassak, és… ápolhassam.

Marianne hálásan nézett az igénytelen szőke emberre. Valaki hát mégis
szerette, igazán szerette! Valaki, a kinek szemeiben semmiféle nyavalya
el nem hervaszthatja a bálvány ragyogó képét, a ki akkor is tud
szeretni, sőt még mélyebben, mikor a legnagyobb ellenség, a sajnálat,
erejét veszi a szenvedélynek. Vannak szenvedésre kárhoztatott, alázatos
szívek, melyek nem a szerelem napfényében, hanem csak annak árnyékában
nyílhatnak ki… Remélhette volna Csejthey Béla valaha, hogy egyszer még
ennyire a közelébe juthat bálványának? Ha nem rettegett volna annyira a
Marianne életeért, tán még áldania kell vala azt a betegséget, a mely
végre észrevétette királynőjével az ő igénytelen lényét…

Attól fogva szabad bemenetele volt a beteghez. Nem zaklatta őt félénk
vallomásaival, csak leste minden gondolatát s ápolta önfeláldozó
szerénységgel. Marianne olykor mosolyogva nyújtotta neki csókra a kezét
és sajnálkozva suttogta:

– Szegény Csejthey…

Április közepére a világ már régesrég elfeledte a farsang diadalmas
asszonyát. Marianne olykor szívdobogva hallotta, hogy Ostfy Kázmér kinek
udvarol, de már rég megadta magát sorsának s csak néha törült ki egy-egy
könyet a szeméből. Csejthey ilyenkor búsan hajtotta le fejét… Az orvosok
cseppet se voltak megelégedve betegükkel: erei egyre apadtak, egyre
soványkodott s április végére már siralmas váz lett belőle. Azon voltak,
hogy mihamarább délvidékre küldhessék. De alig merték a hosszú utat vele
megkoczkáztatni. Végre azonban mégis tenni kellett valamit: Lussinba
küldték.

– Ki jön még velünk? – kérdezte a beteg gyöngén.

– Könyörgök, – mormogta Csejthey – én hadd menjek le önökkel!…

– Köszönöm, köszönöm…


II.

A tengeri út tette-e, vagy már a betegség természetében rejlett, de
Lussinban nagyon rosszra fordultak a dolgok. Mire a délszaki pompában
illatozó úton Piccolóból Grandéba szállították, mint élőhalottat emelték
ki a kocsiból. Nem vihették a beteget a víg társasággal teli
Rudy-Pensióba, hát a Madonna-templom közelében vettek ki egy Ausztrália
felé vitorlázó hajóskapitány házát. Nehéz napok, nehéz hetek következtek
el. Csejthey Béla félőrültként futkosott hol az orvoshoz, hol Piccolóba
gyógyszerekért. Se éjjele, se nappala nem volt. A jámbor lussiniak
lábujjhegyen jártak a ház előtt s már a Piazza bárkásai is azt
beszélték, hogy ma végre megszabadul szenvedéseitől a _povera Signora
ungherese_…

De hát vannak csodák a világon. A Marianne szervezete kiállotta ezt az
újabb veszedelmes próbát is. Élt és juniusban az orvos azt mondta, hogy
ha vigyáz magára, élni is fog.

… Egy verőfényes juniusvégi délutánon történt, – Marianne végre
támolyogva indult ki első sétájára a Csejthey Béla karján. A jó Béla
kaczagott, örült, mint a gyermek, s ezernyi szeretetteljes
gondoskodással támogatta másodszorra is megmentett királynőjét.
Királynő!… oh Istenem, be sorvadt, be aszott volt Marianne az oldalán!
Szint’úgy nézett ki, mint egy vézna, kis leány… Ő, a ki fejedelmi
termetében azelőtt jóval magasabb volt Csejtheynél, most szinte
kisebbnek látszott nála. Csöndesen ballagtak fel a parti templom mellett
a Cap Leva felé. A sétány mirtusai kábító illatot leheltek arczukba s
mindegyre tündériesebben bontakozott ki eléjük a tenger képe. A bucsúzó
nap opálos aranyfénynyel hintette be az elnyugvó habokat. Az est
leereszkedő fátyolán át mint az Operencziák bástyái huzódtak a kék
messzeségben a dalmácziai havas Velebitek; alattuk álomképekként
halaványultak el gyermekeik, a fehér szigetek: Arbe, Pago, szélről
Cherso, az aranygyapjú mesés városával, a Jason Osserójával… A bús olasz
temető mellett aztán jobbra kanyarodtak a hegyoldalban Rovensca felé.
Ott a keleti távolban a siető éj szárnyai alatt már elsötétedett a zöld
Oriole-sziget… Marianne boldog kimerültséggel dőlt le a sétány egy
lóczájára. Behunyta a szemét és feje önkéntelenül a Csejthey vállára
hanyatlott.

– Maga jó, Béla, maga mentett meg engem az életnek… oh, hogyan háláljam
meg! Még a köszönethez sincs erőm, olyan gyönge vagyok…

– Édes királynőm! – Béla megfogta a kezét.

– Királynő!… Marianne szomorúan mosolyodott el – ne nevezzen annak! Ne
is juttassa eszembe azt a hivalkodó farsangot! Nézze, mily rútul
elhagytak alattvalóim… Imádtak, a míg egészséges voltam, de menekültek
tőlem, mihelyt beteg lettem. S a ki legjobban szeretett, az az Ostfy
Kázmér!…

Béla búsan hajtotta le a fejét.

– Szereti még mindig? – kérdezte végre félénken.

Egymásra néztek.

– Hogy kérdezhet ilyet? – súgta végre Marianne – hát nem volt nekem elég
a csalódásból? S azt hiszi, új életemben ilyen szívtelen, hiú bábok még
érdekelni tudnának? No, legyen okos…

Béla szemébe könyek szöktek.

– És én mégis szeretnék olyan hatalmas, daliás ember lenni, mint Kázmér,
– szólt végre keserűen.

– Ne akarjon olyan lenni, mint ő.

– Vigasztalni akar…

– Miért vigasztalnám? – felelt Marianne és mintegy, hogy önmagát is
meggyőzze, kedvtelve nézett végig Csejtheyn. Szinte boldog alázattal
húzta össze magát még kisebbre az oldalán. – Lássa, folytatta halkan, –
én olyan kicsiny s gyönge vagyok, s maga oly erős mellettem! Olyan jól
esik tudnom, hogy biztos karja támogat engem. Mit csinálnék most itt
maga nélkül?…

Ismét egymásra néztek.

– Marianne, hát tudna… tudna engem szeretni, csak egy kicsit?…

Marianne pillanatra mintha habozott volna, de aztán magával ragadta őt a
szivéből előtörő hálaérzet. Feje a Béla vállára hanyatlott, s Csejthey
örömittasan ölelte magához. Ajkaik egy hosszú csókban forrtak össze.

– Hihetek e boldogságomnak?

– Higyjünk benne, – suttogta Marianne szorongva, – szeretem, szeretni
akarom magát…

Csejthey szinte eszét vesztette boldog mámorában. Halkan beszélgettek,
hosszasan, és légvárakat építettek a jövőre. Ide vonulnak el a világ
irigy szemei elől, megveszik a zöld Oriole szigetet, s ottan fognak
élni, mint a mesebeli pásztorok… Hazamenet beosontak a parti templomba,
s ott a velenczei Madonna márványszobra előtt kezet kézben tartva
imádkoztak boldogságukért.


III.

A viszonzott szerelem édes napjai, édes hetei következtek el Csejtheyre.
Mintegy álomban telt el a julius hónap… Marianne lábbadozása soká
tartott, s igazában csak augusztus folyamán kezdte kissé összeszedni
magát. Ekkor aztán rohamosan szerezte vissza erejét. Béla szerelmes
örömmel gyönyörködött egészsége gyarapodásában, – még szebbre festette
maga előtt a jövőt, s már esküvőről beszélt. Elvakultságában észre se
vette, hogy egészsége helyreálltával Marianne mindegyre búsabbá és
csendesebbé válik. Gyakran már szórakozottan hallgatta a Béla fellengős
terveit és sürgető könyörgéseire alig felelt.

– Mondja hát, hogy szeret!

– Nem jó azt túlsokat ismételni, – mondotta végre egy napon Marianne
sajátos mosolylyal.

Béla meghökkent.

– Miért?

A szép özvegy – mert lassankint ismét azzá lett – vállat vont. Voltak
aztán napok, mikor mintha szemrehányásokat tett volna magának szeszélyes
viselkedéseért… Ilyenkor gyöngéd igyekezett lenni megint. De az eféle
indulathullámokra aztán csak annál rosszabb lett a visszahatás. Napokig
kerülte Bélát, s végre ilyes szavakkal mentegette magát:

– Ne haragudjék rám, nem tehetek róla… Kergessen el magától, bánjék
velem rosszul, akkor tán jobb leszek…

Szegény Csejthey mindezt nem értette. Ő továbbra is a rajongó maradt, ki
hitt a jövőben… Délutánonkint rendszerint kijártak a rovenscai útra
sétálni, s Béla nagy örömét lelte abban, hogy karonfogva vezethette
Mariannet. Olyan beczéző gondoskodással bánt vele most is, mint akkor,
mikor még súlyos beteg volt. Egy napon végre a szép asszony
türelmetlenül húzta ki karját a Csejtheyéből.

– Kényelmetlenül megyünk így.

– Miért? – kérdezte Béla csodálkozva.

– Miért?… Mert maga, izé, – tulságosan alacsony hozzám és nagyon le kell
hajolnom… És tudja, nincs is rá szükség többé, egészséges vagyok már…

Szegény Csejthey álmélkodva nézett a mellette kiegyenesedő fejedelmi
alakra. Csakugyan jóval magasabb volt nála… Abban a pillanatban a régi
királynővé lett előtte Marianne.

– Az Istenért, – tört ki végre, – mi történt? Nem szeret többet, látom…

A szép asszony küzdött magával, felelni akart volna, de nem tudott.
Vállat vont, s aztán sarkon fordulva, sebes léptekkel hagyta el őt.


IV.

Jött a viharos szeptember, s ennek fergetegeivel végkép elborult az ég a
Csejthey szerelme felett is. Megújuló szépségében Marianne szebb volt,
mint valaha, de visszanyerte parancsoló lényét is. Béla mind kevésbbé
tudott eligazodni szeszélyes kedvén és viselete egyre érthetetlenebbé
vált előtte. Csak azt érezte, hogy kezd a sziget szűk lenni a
királynőnek. Már alig sétáltak, alig beszélgettek együtt, – elszakadt a
fonál közöttük… Szegény ember sokat szenvedett, de azért még mindig
remélt. Faggatta a nagynénit, hogy mit csinál Marianne szobája
magányában? Aztán megleste: tényleg leveleket írt… Maga járt el a
postára a válaszokért. Egy felhős reggelen útját állotta a parton, s
kétségbeesésében a kezében tartott levél után nyúlt.

– Csak azt mondja meg legalább, kivel levelez?…

Marianne lesújtóan nézett a vakmerőre és tovább ment. Béla úgy érezte,
hogy elveszett minden. Támolyogva ment le a partra, s odaszólt az öreg
bárkáshoz, Fortunatóhoz:

– Menjünk…

– Vihar lesz, signor…

– Menjünk ki a viharba…


V.

Hát Fortunatónak igaza volt: vihar lett ott istenigazában, s a bóra
démonai tarajosra szántották az elfeketült tengert. Hulltak a menykövek,
s a sivító szélvész szalmaszálként hányta-vetette a bárkát a torzsalkodó
hullámokon. «Csak előre, előre!» – fakadt ki Csejthey minduntalan,
mintegy azt kivánva, hogy az orkán túlharsogja a lelkében dúló vihart.
És sodorta a szél őket a Palazzuole-szigetek felé, onnan a Dolfin-szirt
iránt, össze-vissza a dalmát tengerszorosban… Késő délután lett, mire
tört vitorlával visszavetődtek Lussingrande elé.

Béla a rovenscai útra nézett, s egyszerre reszketni kezdett egész
testében. Az ég sebesen kergetőző fellegfoszlányai alatt egy
világosruhás, magas női alak állott az úton, épp annak a lóczának a
közelében, a hol először ültek együtt. Az a női alak Marianne, – de ki
az a hatalmas termetű férfi mellette? Nyilván őt nézik, őt várják…
Csejthey tehetetlenül kiáltott bele a szélbe: Kázmér az, Ostfy Kázmér!…
Most, hogy ő, a hű szerelmes egészségessé ápolta Mariannet, most
visszajött!…

– Fortunato, – kiabált – menjünk a parthoz, oda ni, ott kössünk ki!…

Fortunato megragadta az evezőket, lapátot vett a kezébe Csejthey is.
Kétségbeesetten küzdöttek a tornyosodó habokkal, de mindhiába, – a part
felől sivító szél egy lépéssel sem engedte őket közelebb. Béla csak
bámult a rovenscai úton álló két alakra s abban a perczben azt érezte,
hogy nem is a tenger vihara, hanem a saját balsorsának a legyőzhetetlen
árja ellen küzd. Ott a boldogság partja, de nem szabad neki e parton
kikötni soha… Végre kimerülten hanyatlottak le karjai, az evező
kisiklott kezéből. S a szélvész démonai csak annál gúnyosabb sivítással
vetették vissza bárkáját a tengerre. Egyre jobban távolodott a part… A
két alak még mindig ott áll. Mi az ott a Marianne kezében? Fehér
zsebkendőt lobogtat, – igen, bucsút int! Most csöndesen elindulnak a Cap
Leva felé. Csejthey szemmel tartja őket, – még egy pillanat s eltünnek a
kápolna mögött…

*

Késő éjjel lett, a hold már magasan járt a felleges égen, mikor a
hányt-vetett bárka végre bejuthatott a rovenscai kikötőbe. Béla
eszétvesztve szaladt átal a hegyen s lihegve állt meg a Gorszkyék háza
előtt. Az ablakok sötétek voltak… Dörömbölésére kijött az öreg Giovanna.

– Hát bizony elutaztak, – mondotta szomorúan – ezt a levelet hagyták
itt.

Csejthey feltépte a borítékot s a hold fényénél ezeket olvasta:

«Isten áldja, édes jó Béla, – bocsásson meg! A míg beteg voltam, azt
hittem, magát fogom szeretni mindig, de most, hogy meggyógyultam, nem
tehetek róla! – Kázmért kell követnem. Értem jött, megbocsátottam neki…
Ne átkozzon, nem én vagyok a kegyetlen, a szerelem az…»



A JÓ KIRÁLYNÉ.

(Kivonat Mme du Haussetnek, Pompadour marquise komornájának kiadatlan
emlékirataiból.)

_Versailles_, 1757. január 7.

Alig értem, hogy volt erőnk átélni ezt az utolsó két napot… Tegnapelőtt
óta, mintha felfordult volna a világ, – eleinte senki se merte volna
hinni, de immár bizonyos: a merénylő Damiens tőre mégis elérte a
királyt, sebe elég mély, a kés tán mérgezett volt s az orvosok, kik csak
ilyen alkalmakkor tudják hatalmukat éreztetni, veszekedve titkolóznak a
XV. Lajos ágya körül. Reszket egész Francziaország, de azt hiszem,
legjobban reszketünk benne mégis mi ketten, úrnőm és én. Mi lesz velünk,
ha a király meg talál halni? Sajnálom szegény asszonyomat
kimondhatatlanúl. Főleg az első éjszaka volt rettenetes. A marquise
félőrültként futkosott a palotában, be akart volna hatolni a királyhoz,
de d’Argenson miniszter ridegen űzte vissza lakosztályába s az
udvarnokok, kik az imént még olyan mélyen hajlongtak úrnőm előtt, ilyen
szavakat hallattak: «hát ez is itt mer lenni?… hisz ez az oka
mindennek!…» Megdöbbenve hátráltunk s ablakunk mellé kuporodva, onnan
figyeltük tovább az éjszaka eseményeit. Az udvaron át láthattuk, hogy a
szemben levő palota szárnyablakai mint nyilnak ki, – a termeken s
folyosókon átrohanó inasok vittek nagy ezüstgyertyatartókat s nyomukban
siettek: _Monseigneur_, a Dauphin, Richelieu marsallal s egész
pártjukkal, aztán a királyné a Rohan-ok, Sully-k és pedáns Luynes-k
egész seregével… A marquisera néztem, láttam, halálsápadtra válik.

– Nézd csak, – suttogta – hogy vonulnak fel halálos ellenségeim egymás
után! Nézd azt a sok tábornokot és minisztert, a kiket mind én
neveztettem ki, s a kik mind engem tiltanak el a király szobájától!…
Minden ellenségemnek szabad bemenni hozzá, csak nekem nem. Itt a
rettenetes percz, végre diadalmaskodhatnak a Dauphin úr s főleg a
királyné!…

Hiába vigasztaltam őt, igaza volt, – ezektől az ellenségektől nem
várhatott kegyelmet. A király a marquise iránti vonzalmában túl sokszor
megszégyenítette őket. Mikor – épp most tizenkét éve – úrnőm az udvarhoz
jött s elfoglalta az előbbi hivatalos szerető, Madame de Mailly,
lakosztályát a palotában, a nagy bemutatásnál a gyermek Dauphin
kiöltötte rá a nyelvét… A király ekkor haragjában Meudonba száműzte a
fiát, – ezt a Dauphin úr sohse fogja megbocsátani asszonyomnak! Hát
Richelieu? Őt is kegyetlenül letorkolta a király cselszövényeiért és
azért, mert Mme de Forcalquier-t akarta kijátszani úrnőm ellen, – csak
ezt kérdezte tőle: «Édes Richelieu, hányszor volt ön már becsukva a
Bastilleba?» – «Háromszor, felség», felelt a marsall pirulva; nos, ezt a
kilátásba helyezett negyedik becsukatást ő lehetőleg a marquisenak fogja
fentartani. Hát a vérbeliek, – az a Conti herczeg, a kit asszonyom egy
látogatása alkalmával nem kinált meg székkel? Igaz, hogy a herczeg maga
vett elégtételt magának, mert leült szék helyett az ágyra s azt mondta:
«beh jó lehet itt feküdni…» És végre a királyné? Őt sujtotta a király
legjobban. Úrnőmet nemcsak palotahölgyévé nevezte ki, hanem arra is
kényszerítette, hogy ünnepélyesen, sőt mi több: _szívesen_ fogadja őt!
Mikor tavaly a király herczegnői czímet adott a marquisenak, ismét
fogadnia kellett őt és pedig némikép mint rokont, mint «_cousine_»-t!… A
királyné mindezt megtette, de önuralma minő gyűlöletet takarhatott!
Úrnőmet szinte boszantotta ez az önuralom; mindig azon volt, hogy
valamikép kihozza őt a sodrából. Tudva, hogy a királyné milyen vallásos,
azért ajánlkozott egyszer, hogy a templomban az Úrvacsoránál ő vihesse
az egyik aranytálat… Ezt végre meg kellett tagadnia. No, most jön a
számadás napja! – –

– Oh leányom, – zokogott a marquise – bárcsak vége volna már mindennek!
A férfiak félnek és gyűlölnek, az asszonyok megvetnek, vagy irigyelnek,
– te tudod legjobban, milyen rettenetes ez az élet, a mit tizenkét év
óta folytatok! Tönkrementem belé, nincs erőm hozzá, nem bírok többet a
király unalmával küzdeni! Európa összes hadai együttvéve nem tennének ki
olyan legyőzhetetlen ellenséget, mint a király unalma. Te tudod, mily
aggodalmasan kellett törnöm a fejemet napról-napra, hogy mulattassam ezt
a szegény, ingadozó lelket, a ki félénkségében hallgatag, zavarában
gúnyos és gyöngeségében olyan kiméletlen tud lenni… A szerelem? Azt is
te tudod legjobban, milyen hideg természetem van, cseppet se való ilyen
szerepre… Leányom, hát öröm ez az élet? Oh, hogy mind e keresűség ép e
perczben tör ki belőlem!

Igyekeztem megnyugtatni őt. De ő csak tovább töprengett, vádolta és
védte önmagát.

– És mégis hányan irigyelnek, hány pályázó akad az állásomra! Rohan és
Robecq herczegnőtől kezdve Marck grófnőig hány vetélytárssal kellett
viaskodnom… Leányom, hidd meg, a királynak szüksége van rám. Az én
állásom már első állami tisztség, hisz mindent én csinálok. Szememre
vetik, hogy egy millióba kerül évente a kis háztartásom, – biztosítlak,
minden más szerető többe kerülne a királynak…

Ilyen beszélgetések közepette töltöttük azt a rettenetes éjszakát. Lent
az udvaron pedig egyre nőtt az aranyruhás sokaság. Fáklyafénynél
készenlétben álltak a gárdisták lovaik mellett s egyre a végzetes
gyertyát nézték a király ablakában: ha azt a gyertyát kioltják, vége
lesz mindennek; megharsannak a trombiták s XV. Lajos halálával egy
lehelletben fogják éltetni XVI. Lajost – – –

*

A király túl van a veszélyen, fel fog gyógyulni! Lebel komornyik, a
_Parc-aux-Cerfs_ igazgatója hozza meg a jóhírt. Úrnőm arcza felragyog,
de aztán, mentől tovább pletykál Lebel, lassankint annál jobban
elkomorodik.

– A király hát nem fog meghalni, – de meglátod, leányom, nekem lesz
végem…

Aggódva követem gondolatait: a király hát kibékült a királynéval s
betegsége tartamára a Dauphint bízta meg az országlással. Ők az urak a
beteg ágyánál…

A marquise elfelejti előbbi gyöngeségét; indulatosan tör ki belőle a
hatalomvágy:

– Kisiklik a kezeim közül! Ellenségeim vannak körülötte, ráveszik
mindenre…

Lebel bevallja, hogy a papok már erősen munkába vették a királyt, s a
pokollal fenyegetve intik, térjen az erkölcs útjára. Ő felsége
tudvalevőleg nagyon vallásos ember…

– Tudom, – jegyzi meg a marquise keserű gúnynyal, – nagyon fél a
haláltól! Hisz csókközben még a Parc-aux-Cerfs leányait is örökké
imádkoztatja…

Hát a király már teljesen hatalmában van új környezetének. Ki se meri
ejteni a Pompadour-nevet s ha valaki említi, elfordul.

– Akkor már ki van mondva az itélet, – kiált föl úrnőm, ökölbe szorítva
kezét, – száműzni fognak! Győz végre a királyné gyűlölete… Lesczinska
Mária miért haragszol úgy rám? Mert elvettem a férjedet tőled? Tehetek
én róla, hogy a király csak legyeket tud fogni nálad? Hisz erkölcsös
unalmadban magad is úgy unatkozol, hogy el kell rontanod a gyomrodat, ha
kissé változatossá akarod tenni életedet! Hisz tulajdon atyád,
Lesczinsky Szaniszló mondta rólad és anyádról, hogy ti vagytok a világ
legunalmasabb királynői… Meglátod leányom, – fordul aztán hozzám a
marquise, – bizton olyan minisztert fognak ideküldeni a parancscsal, a
kit én neveztem ki…

*

Igaza volt. Machault pecsétőr már félórája van bent úrnőmnél. Néhány
régi barát és én visszatartott lélegzettel várunk idekint. Végre a
marquisné felsikolt és kirohan.

– Barátom, – kiáltja megragadva a Bernis abbé kezét, – el kell mennem, a
király parancsolja!

Szegény abbé, ő, ki egykor a marquise szerelmes leveleit fogalmazta a
királyhoz, most nem talál rímet erre a borzasztó szóra! A jó doktor,
Quesnay támogatja úrnőmet, – ijesztően néz ki; hisz szépsége teljében,
ezelőtt tíz évvel is alig volt száz font, – mennyit nyomhat most ez a
váz, kinek arczán már pirosító az élet, kiben már csak nagy szemei
élnek! Pedig én tudom, hogy még nincs egészen harminczhat esztendős.

A jó barátok ezer tanácsot adnak neki, de odakint a rémült cselédek már
hebehurgyán pakolnak. Lárma van az ablakok alatt, – betoppan úrnőm
testvére Marigny marquis; a tömeg, mely már tudja a számüzetést,
ráismert Versailles utczáin s a palotáig űzte. Fölhallatszik az üvöltés,
– Marignyt, kit testvérhuga először vandiéres-i őrgrófnak neveztetett ki
a királylyal, még mindig a régi nevén gúnyolja a tömeg: «_Marquis de
Vandiéres!_» – kiabálnak, – «_Marquis d’avanthier!_»… «_Tegnapelőtti
marquis!_»…

Úrnőm ereje az egyszer igazán megtörik. Látom, elveszíti a fejét. Hiába
csitítja a kis Mirepoix marsallné:

– Barátnőm, ne menjen el! Legalább a málháit ne vitesse el a palotából,
legalább az maradjon itt. Még nem veszítette el egészen a játszmát…

De Marigny, kit szégyene sarkal, szökésre biztatja. És csakugyan, a
hátulsó lépcsőn futunk le a kocsihoz, úgy menekülünk. Vágtatunk Páris
felé, – a nép nem ismer ránk, de a merre csak megyünk, mindenütt halált
ordít a kegyvesztett Pompadourra. – –

*

Napok óta rejtőzünk már ebben a szűk utczában. A nép dühe halálra keres
bennünket. Úrnőmnek első gondolata az volt, hogy férjéhez menekül a
_d’Etoiles_-palotába, lábaihoz borul, s úgy kéri, vegye vissza… aztán
Marignyhoz akartunk menni, de neki magának is szöknie kellett. Itt ebben
a zugban tán kiálljuk a vihart. Ablakunk alatt gyalázatos dalokat énekel
a csőcselék Pompadourra… A marquise idegei felmondták a szolgálatot.
Alig ismerek rá: a szédítő bukás után lelkében ő még egyre tovább bukik,
feneketlen mélyre hanyatlik a kishitűség, a rettegés ingoványába…
Összetörve ül egy sarokban, rezzen minden neszre, s azok a finom kezek,
melyek még pár napja a leghatalmasabb országot kormányozták, tehetetlen
tördelik egymást. Az első napokban még remélt, de most már feladott
mindent. Eleinte hírt várt herczeg barátaitól, aztán alázatos
minisztereitől, a hű Bernis-től… végre már boldog lett volna, ha utolsó
inasa felkeresi. De hát hogy is mertek volna régi híveink velünk
törődni? Én vigasztaltam őt képtelen beszédekkel:

– Az istenért, asszonyom, ne essék kétségbe! Majd ha felgyógyul a
király, meglássa, visszaveszi…

– Magad se hiszed, a mit mondasz, – zokogott a marquise, – hisz
leszámoltam én már mindennel, csak a világ hálátlansága bánt! Nem hogy a
nagyok, a kiket én nem tettem nagyokká, feledkeznek meg rólam, de nem
jutok eszükbe még barátaimnak, cselédeimnek – még koldusaimnak sem!

*

Még most is dobog a szívem… Ma igazán azt hittem, elvesztünk! Kopognak,
én nyitom az ajtót, egy köpenybe burkolt, aranysujtásos ember áll
előttem, – biztosra vettem, a mitől a marquise tart, teljesedik, t. i. a
királyné elfogat és börtönbe hurczoltat bennünket. Egy sikolylyal már be
akartam csapni az orra előtt az ajtót, mikor egyszerre észrevettem, hogy
az ismeretlen se nem katona, se nem rendőr, hanem versaillesi
lovász-öltönyt visel. Mosolygott… Mire magamhoz tértem, már úrnőm is ott
állt mellettem. Úgy örült, hogy végre versaillesi egyenruhát lát megint!

– Kicsoda vagy?… Tán bizony egyszer valamikor nálam is szolgáltál?

– Nem, asszonyom… engem ide küldöttek –

– Kicsoda?

– Asszonyomnak egy igaz barátja…

– De kicsoda?

– Azt nem tudom, nem mondták. Csak azt mondták: az az igaz barát kéreti
Pompadour marquiset, jöjjön el az Eremitage kertjébe egy bizalmas szóra.
Én majd elkisérjem, – a kocsi ott vár a túlsó sarkon…

– Kelepcze, – tőrbe akarnak ejteni! – kiáltott fel a marquise.

– Az Istenért, ne menjen el! – toldottam meg én.

– Azt is üzenteti a jóbarát, ne féljen asszonyom semmitől.

– De hát ki az, – férfi vagy nő?

– Nem tudom…

Soká töprengtünk a dolog felett. Végre úrnőm mégis elhatározta magát.
Kiosontunk a házból, – az aranyozatlan versaillesi kocsi csakugyan ott
várt a sarkon. A lovász köpenyébe burkolódzott s felült a bakra, –
tovavágtattunk. Egész úton lázasan törtük a fejünket: ki lehet az a
rejtélyes barát? A herczegek és marsallok közül senki se merne ilyesmit
koczkáztatni… még leginkább valami alantas közeg lehet a jó barát, tán
ép Lebel, vagy valami más komornyik. Hisz Lebel ép az Eremitage
főfelügyelője, – persze, hogy ő az a rejtélyes jóakaró! Neki van valami
fontos közleni valója… Ez a feltevés cseppet sem kedvetlenítette el
úrnőmet, boldog volt, hogy bármi áron is visszajuthat, ha csak egy
perczre is, Versaillesba…

Kerülő utakon végre megérkeztünk. A park kis hátsó kapuja nyitva volt, –
nekem feltünt, hogy a mint beosontunk rajta, az ott álló gárdista az
inkognito jeléül «hátra arczot» csinált, s úgy tisztelgett fegyverével…
Lovász barátunk előre futott, mi a nyomában siettünk tova a nyirott
bokrok alatt, melyeknek árva galyait már nyelte a ködös, téli alkonyat.
Végre a naplemente vörös csíkjai közt megpillantottuk az Eremitage
kecses falait. Oh, a boldog idők, mikor még úrnőm pásztornőnek öltözve
itt várta friss tejjel királyi kedvesét!… Lihegve értünk a lépcsőhöz, –
persze, hogy Lebel a rejtélyes jó barát! Hisz ott áll, vár reánk…

*

– Lebel, – suttogja a marquise – hát magának mégis eszébe jutottam?
Köszönöm…

De a komornyik még csak nem is mosolyog, csak mereven int, menjünk
befelé. Bemegyünk: Luynes herczeg és felesége állnak ott, ép oly
mereven, mint Lebel.

– Herczegem… herczegné…

Némán intenek: csak menjünk beljebb. A marquise előre fut, én egy
szalonnal hátrább maradok s ép utol akarom érni, mikor az ajtón át
látom, hogy úrnőm a másik teremben zokogva borul térdre valaki előtt és
felsikolt:

– Felség!…

Ki az, – a király? Nem, – szívdobogva láttam: a gyertya halvány fénye
mellett egy szenvedő, szelid arczú nő kel fel a _bergère_-ről és nyújtja
kezét a térdelőnek. A királyné volt, a jó királyné!…

Én, mintha gyökeret vert volna a lábam, mozdulni se mertem. Tán azért
hallottam meg egyet-mást beszédjükből.

– Marquise, – szólt a felséges asszony halkan – ön nem a királyt, hanem
a férjemet vette el tőlem. És lássa, most… bukásában… én mégis gondolok
önre!

– Oh, hisz jó felséged az egyedüli…

– Azt hittem, kajánul fogok örülni e fordulatnak, de nem tehetek róla:
jobban tudok én megbocsátani, mint gyűlölni. Lássa, most csak sajnálni
tudom önt…

– Királyné!…

– Önt elhagyta a király… most tán meg fogja érteni, hogy mit szenvedtem
én, mikor engem hagyott el a férjem önért. Úgy éreztem, szenvedésünk
valami titkos kapcsot teremt közöttünk, hát azért hivattam önt. Egy
embert szerettünk, egy embert siratunk… Beszéljen!

Soká beszélgettek halkan, – aztán, mintha együtt sírtak volna tovább. A
végén a királyné ezzel búcsuztatta el úrnőmet:

– Ne féljen a fiam boszújától. Én mindent megteszek önért…

… Ma már harmadszor voltunk ott titokban a felséges asszonynál. Ezúttal
keveset hallhattam meg a beszédjükből, csak annyit vettem ki, hogy a
királyné vallásos életre igyekszik téríteni úrnőmet.

– Szegény bűnösök vagyunk mindannyian. Én boldog leszek, ha egy lelket
megmenthettem az örök üdvösségnek. Menjen kolostorba, édes barátnőm, –
én ott sem fogom elhagyni önt, majd fölkeresem… Reám mindig számíthat…

– Köszönet, felség, – ismételgeté úrnőm. S csókokkal halmozta el a jó
királyné kezét.

– Megteszi, úgy-e?

– Megteszem, igérem…

*

_Versailles_, 1757. február.

Olyan hirtelen jött ez a nagy fordulat, hogy alig tudok számot adni
magamnak a mai nap titokzatos eseményeiről. Mi ez, – varázslat?
Versaillesben vagyunk ismét… Úrnőm nem mehetett el ma délután a
királynéhoz az Eremitageba. Nagyon elkésve én futottam oda egyedül. A
felséges asszony reszkető hangon kérdezte:

– Mi történt, hol a marquise? A király tán börtönre vettette…

– Nem, – feleltem lesütött szemmel, – visszavette…



AZ ELMULASZTOTT PILLANAT.

(Székfoglaló a Kisfaludy-Társaságban.)

Hűvösre vált a délután s a kastély alatti parkon vigasztalanul borongott
át a késő őszi szomorúság. Károgó varjuk szálltak el a táj felett s
lassú szárnycsapásaikkal meg-megszaggatták a gyűlekező köd hosszan
húzódó fátyolait. Az elárvult lombozat már csak tüzes színében őrizte a
forró nyár emlékeit s most, hogy a naplementi szellő átsóhajtott rajta,
vergődve szakadtak el galyaiktól az utolsó levelek. Tévetegen
szállingóztak alá az út avarába lábainkhoz… Halkan beszélgetve jó ideje
sétálgattunk már együtt: a ház asszonya, meg én. Régi jó barátnőm volt s
most, hogy a tájékra vetődtem, önkénytelen a kastély szomorú vendége
felől kérdezősködtem. Mikor a mellékösvényről a park fősétányához
értünk, az öreg dáma megfogta a karomat.

– Nézze,… ott jön!

Fellegekbe fulva ép akkor nyugodott le a nap s a füstös, vörös csíkok
fénye még egyszer megvilágította a kastély barokfedelét. Végignéztem a
ködbe-vesző, hosszú sétányon. A sorakozó bükkfák csupasz gallyai, mint
ezer meredt kar, feketén rajzolódtak ki s ivük alatt egy nyúlánk, magas
női alak állott a sárga avarban. Talpig feketében volt, – egy hirtelen
mozdulattal ép akkor állhatott meg. Mintha aggodalmasan figyelt vagy
hallgatózott volna, mutatóujját sebesen a halántékához kapta s ijedten
hajolt előre. Öreg barátnőm felsóhajtott: – «igy megy ez már évek óta…»

Nem tudom, meglátott-e bennünket, vagy sem, de lehajtott fővel egyszerre
sietve indult meg felénk. Jött azzal a nyugtalanító elevenséggel,
melylyel a rögeszme kergeti a beteg lelkeket, jött utóbb már fulva,
lihegve. Egyszerre aztán ott állt előttünk, mint egy szomorú jelenés.
Megdöbbentem. Még mindig szép, sőt tán fiatal is volt az a keskeny,
finom arcz, de valami örökös, halálos ijedtségtől sápadt. Megragadta a
karomat s jobb keze mutatóujjával ismét a halántékához kapott.

– Hallotta? – kérdezte.

A hogy hallgatózott, elkezdett egész testében reszketni.

– Hallotta a lövést? Most!… most… Oh egek – –

Aztán a szivéhez kapott és behunyta a szemét. Öreg barátnőm ekkorra már
gyöngéden átfogta a derekát és csitítva vezette tovább. Mentek csöndesen
előre a bükkfasétányban a naplemente vérvörös csíkjai felé.

Leültem a korhadó lóczára s hosszan elgondolkoztam a felett a
pisztolylövés felett, melyet ez a szegény asszony egyre hallani vél.
Hiába, – szerelemben ép azok a legtragikusabb helyzetek, a hol voltakép
senkise hibás, és a hol mégis bűnné válik minden, még a lemondás is.


I.

Ösmertem én, ha csak futólagosan is, mind a hármójukat, – ösmertem a
szelid és tudós német professzort, Belinszky Henriket, a feleségét, a
szép és komoly Orbán Ilonát, sőt találkoztam Szobránczy Ákossal is. De ő
akkor még nem szerepelt az asszony életében… Emlékszem a kaszinóból erre
a mélázó szemű, tán kissé ideges és zárkózott idealistára, ki senkivel
se beszélt és karosszékében ülve csak gondteli arczczal bámult maga elé
órákhosszat.

Én, nem tudom már micsoda alkalomból, párszor meglátogattam a tudós
Belinszky tanárt. Ott laktak ők kint Budán egy elvadult kert közepén,
egy elfelejtett régi házban. Könyvtár volt ebben a furcsa lakásban
minden szoba, s valóságos könyvbarlang volt magának a mesternek a
dolgozószobája. Lehetett akkor vagy ötvenkétéves, de sokkal idősebbnek
látszott. Ez a szemüveges német óriás azok közé a galamblelkü filozófok
közé tartozott, a kik tán sohasem is voltak fiatalok, hanem naiv
lelkesedésükben örökké gyermekek maradtak. Torzonborz szakállas arczából
annyi örömteli jósággal tudott az emberre nézni! Alig volt nyelvünk
eredetének alaposabb ismerője nála s bizony azért még mindig csak törve
beszélt magyarul, – hát sziléziai német volt ő, ki a diákévek alatt
szemüvegen át, könyvből olyan lelkesen megszerette Magyarországot, hogy
elhatározta: nyelvkutatásunknak fogja életét szentelni. Hozzánk
költözött, aztán bejárta a Don, Krim s az Ural tájait s kereste az avar
és kozár nyomokat nyelvünkben. Végül pedig meg is házasodott.

A tudós tanár megható gyöngédséggel tudta elbeszélni élete ez egyetlen
idylljét. Ép Erdélyből tért haza, hol az ó-székely irást akarta
kibetűzni, mikor egy félreeső völgy düledező udvarházában tanúja volt
egy régi magyar uri család végső pusztulásának. A világtól elfeledve a
legnagyobb nyomorban akkor halt meg Orbán Ábris, a híres gavallér, ki
miután mindenét elkártyázta, itt a vadonban húzta meg magát
gyermekleányával. A kis Ilona ép tizenötéves lett, – rokon és barát
nélkül ott állt a világban egyedül, koldus árván…

– Tudja, úgy megsajnáltam szegénykét! – mondta a jó professzor. –
Felhoztam Pestre és taníttattam, betettem a tanítóképezdébe. Apja, anyja
voltam egyszerre… Csak a negyedik évben, akkor keveset lehettem vele;
hosszú hónapokig Németországban kellett időznöm. És mire visszajöttem,
nem ismertem rá többet a tizenkilenczéves szép hajadonra…

Belinszky tanár zavarba jött és szinte szégyenkezve sütötte le
becsületes szemét.

– Negyvenhatéves voltam már, de hát mit tehettem róla? – beleszerettem.
Soká nem mertem bevallani neki, míg végre egy napon… Ilona! – tette
hozzá aztán hangosabban.

Megigazította szemüvegét és boldog mosolylyal tárta fel a szomszéd szoba
ajtaját. Női szoba volt ez, de szintén könyvekkel telve s az iróasztal
mellől most kissé fáradtan kelt fel a fiatal asszony. Sötétszőke haja
keretében sajátságosan finom és tartózkodó arcz volt ez, melynek
komolyságát csak emelték az elül összenőtt, dús szemöldökök. Nyugodt, de
mélytekintetü szeme erős belső életet árult el.

– Íme, itt az én kis munkatársam! – mondotta a professzor vigan, –
nyelvgyökök és ragok közt élünk, ezer mértföldre a jelentől, de azért
boldogok vagyunk, úgy-e?

– Igen, nagyon boldogok, – felelte az asszony merengve.

– Bizony, már hat esztendeje, úgy-e?

Most is emlékszem: Belinszkyné valami végtelen hálás gyöngédséggel
nézett a férjére.


II.

Hat esztendeje volt már férjnél, – nos nem sokkal ezután történt, hogy
találkozott Szobránczy Ákossal. Találkoztak egy kongresszusi ünnepélyen,
hová a híres professzornak el kellett mennie, – véletlenül egymás mellé
kerültek a vacsoránál. És nem volt ez a fiatalos szerelem villámcsapása:
két ilyen magában élő, bizalmatlan léleknél az a villámcsapás nem
hathatott keresztül a tartózkodás és a kételyek vértjén. Mindketten
szenvedtek ők már az életben eleget arra, hogy védve legyenek minden
ellen, – még a hirtelen boldogság ellen is. De hát van mégis egy dolog,
a mi össze tudja kötni a mélyen érző lelkeket: a szomorúság s ők valami
rokonszenves meleget éreztek egymás melankóliájában.

A beszélgetés folyamán önkénytelen elcsudálkoztak, hogy olyan egyformán
gondolkoznak.

– Valóban sohse hittem volna… mondotta Szobránczy Ákos, – az ember a
legjobb barátaival, úgy látszik sohse ismerkedik meg! Hogy eddig nem
találkoztunk!…

– Mi sehova se járunk, – felelt Belinszkyné elgondolkodva, – és nem is a
férjem, hanem én nem vágyódom a világba. Tudja, én sokat szenvedtem
gyermek- és leánykoromban, annyit, hogy még mindig örülök az egyhangú
békének…

– Igaza van. Különben én se járok már sokat társaságba.

A fiatal asszony félénken kérdezte:

– Bizonyára… csalódott?

– Hisz ha legalább csalódtam volna! nevetett Ákos keserűen.

– Akkor… ráunt?

– Azt sem, – de tudja, az ember belefárad a keresésbe. Nem jó az, annyi
szép álmot szőni s annyi idealizmussal menni neki a világnak! Könnyű a
józan embereknek, de lássa, én ma harminczhárom éves vagyok és még
mindig várom, hiába várom a boldogságot! Azt a nagy szerelmet, a mit
megérdemelnék! Fáradt vagyok és ideges.

Belinszkyné kiváncsian nézett a kissé sápadt, szőke fiatal emberre.
Mintha igazában csak most látta volna meg először. Maguk se tudták,
miért, de beszélgetésük mindegyre bizalmasabbá vált.

– Lássa én szerencsésebb vagyok önnél, – mondotta az asszony, – én sohse
érek rá szép álmokat szőni. Boldogság, szerelem? Mikor a férjem megkért,
elcsodálkoztam… de aztán belenyugodtam, mert Henrik bácsinak – akkor még
így hívtam – mindig igaza volt. És igaza is volt, mert boldog vagyok.
Olyan áldott, jó ember, neki köszönhetek mindent…

Mikor felkeltek az asztaltól, álmélkodva néztek egymásra.

– Valóban, mintha már nagyon régóta ismerném… mondotta Ákos melegen. –
Mint régi barátok ismerkedtünk meg…

Aztán elváltak. De ennek az estének az emléke nem hagyott mélyebb nyomot
az Ilona lelkében. Örült annak a felfedezésnek, hogy az embernek a
távolban is lehetnek ösmeretlen barátai s egyenes lelke naiv örömével
mondta el benyomásait a professzornak. Előbbi életébe visszamélyedve
bizonyára nem nélkülözte volna a Szobránczy ösmeretségét. Ákos még
másnap töprengve gondolt a beszélgetésre, de aztán megadóan vont vállat
és ment fel hivatalába, a minisztériumba. Ösmerte ő a hirtelen
rokonszenv e muló fellegeit és czéltalannak tartotta az egészet. Jobb
szerette magányát és bizonynyal nem ment volna el Belinszkyékhez, ha egy
legközelebbi véletlen találkozásnál maga a professzor meg nem hívja.
Márczius folyamán aztán többször ellátogatott a budai remetelakba. A
tudós tanár méltányolta széleskörű műveltségét, az asszony pedig
mindjobban szerette dallamos hangját hallani. Ilona nagyon boldognak
érezte magát s mégis valahogy jól esett neki az a boldogtalanság, a mi
ebből a hangból reááradt. Érdekelni kezdte az Ákos keserűsége, és mert
őszintén segíteni szeretett volna rajta, minduntalan az ő szerelemtelen
életébe helyezkedett bele. Véget nem érő beszélgetésekbe, költői
ábrándokba mélyedtek, melyekből hovatovább mind álmélkodóbban ébredtek
fel. Utóbb már nem is kellett beszélgetniök többé, csak együtt
hallgattak s ez mindennél kellemesebb volt. Ákos aztán néha a zongorához
ült és játszott.

Egy kora áprilisi estén Szobránczy már alig szólt egy szót, csak órák
hosszat mesterien játszotta Chopint. Mikor az utolsó, töprengő mazurka
is elhangzott és felállt, beszélni akartak volna, de nem tudtak, – nem
merték a bűvös hangulatot megszakítani. Ákos búcsúszó nélkül ment el és
Ilona sóhajtva kelt fel karosszékéből. Leült iróasztalához, hogy
folytassa férje munkáját, de agya zsibbadt volt és a toll kiesett ujjai
közül. Úgy érezte megful. Kinyitotta az ablakot s a holdfénynyel a
tavasz első meleg szellője balzsamosan áradt az arczába. Sajátságos láz
járta át tagjait.

– A tavasz! – mormogta meglepődve és összerezzent. Sohse vette még eddig
észre…

Másnap maga se tudta miért, elégedetlen volt magával és panaszkodott a
férjének, hogy nem tud dolgozni. A professzor csitította, de ő csak
leült iróasztalához és szinte kedvetlenül gondolt arra, hogy Szobránczy
majd eljön és megzavarja. Valahogy haragudott rá, hibákat keresett
benne… De Ákos nem jött el és mikor nagy sokára eljött, egyáltalán nem
találták meg többé az előbbi költői hangulatot. Mindketten tartózkodókká
lettek, – Ilona szinte ellenségesen hallgatott. Szobránczy pedig
keserűvé és gúnyossá vált. Így telt el a tavasz és nem is békéltek meg
csak a nyár elején, mikor Belinszkyék hosszabb útra készültek
Dél-Oroszországba. Ekkor valahogy megdöbbentek, – zavarodottan siettek
kibeszélni magukat, de minduntalan elakadt a szavuk. Ilona volt a
nyugodtabb: ő még mindig nem ébredt fel… de Ákos a válás pillanatában
azt érezte, hogy ezredrészét se mondta el annak, a mit el akart mondani.
Megigérték, hogy írnak egymásnak.


III.

Nos, ezalatt a három hónap alatt nőtt nagyra a Szobránczy Ákos
szenvedélye. Míg az egyszerűbb, vagy indulatosabb sziveknek egymás
közelsége kell a megnyilatkozhatásra, – addig e benső életü, mélyérzésü
lelkeknek ép a távollét kellett, hogy kiküzdhessék magukban szerelmüket:
Ilonának, hogy felébredjen, Ákosnak meg, hogy nagyon is éber és
bizalmatlan szivét elaltassa. Mikor magában volt, jobban el tudott bánni
kételyeivel. Ezerszer átgondolta azt a tavaszt, szive dobogott a
megszakadásig, – és még se tudta, még se merte elhinni, hogy itt az
igazi! Mikor annyira fáradt volt már a szerelmi kisérletezésektől!…
Csakis akkor vesztette el a fejét, mikor burkolt czélzásaira Ilona nem
felelt s egyre kevesebbet írt neki. Akkor ő csak annál több levelet
küldött utána s egészen kétségbeesett. Szeptemberben már mindennap
kifutott Budára nézni, megjöttek-e? Mit akart voltakép? Megijedt ettől a
kérdéstől, aztán rimánkodott tisztességesebb énjéhez: csak egyszer
akarna még vele beszélni, megvallani neki… Hisz akkor tán úgy is válniok
kell – – Végre egy napon nyitva találta a házat. Hallotta az Ilona
lépteit… Vajjon lát-e majd reményt a szemeiben? De csak rémület volt a
kijövő fiatal asszony arczán.

– Az Istenért! Henrik beteg… nagybeteg!

Mintha forgószél kapta volna meg őt, egyszerre feledte a kettőjük
dolgát, – feledte hosszú időkre. A szerelmes ember mindent szeret abban,
a kit szeret még a másért való aggodalmát is és Ákos gyöngéd szive egész
hevével látott neki a betegápolásnak. Borzasztó időket éltek át, –
heteken keresztül kínos aggodalomban virrasztottak a szegény professzor
felett. Mintha minden elmosódott volna közöttük, ott ültek egymás
mellett idegenekként és csak susogva váltottak egy-két szót az orvos
rendeleteiről. Mikor Ilonát elnyomta az álom, Ákos egy párszor félve
rápillantott más szemekkel, de a beteg egy nyögésére menten szégyenkezve
fordította félre a tekintetét… Nem tudta, nem sejtette egyikőjük sem,
hogy e közös aggodalmuk mögött ép ez alatt nőtt legnagyobbat
szenvedélyük. Az orvos még mindig nem tudott megnyugtatót mondani.
Szobránczy azt hitte, az asszony eszét veszti annak az utolsó krizisnek
az éjszakáján, ott állt kint az ebédlőben a borongós hajnalban, mikor
végre Ilona halkan belépett.

– Meg van mentve!… az orvos mondja, élni fog… oh, köszönöm édes jó –

Arcza csakúgy ragyogott, alakja szinte felszabadult, megnőtt. Tárt
karokkal sietett a hű barát felé. Keze már-már a férfi vállát érintette,
mikor egyszerre torkán akadt a szó, lába gyökeret vert.

Karjai lehanyatlottak. Alig hallhatóan suttogta:

– Köszönöm…

Ákos reszketett egész testében: «Ilona!»… De az asszony még sápadtabban
hátrált előle. A hogy fölvetette tekintetét, szemeik találkoztak. És
elmondtak, bevallottak egymásnak mindent… Ilona felébredt.


IV.

Felébredt, – de nem tavaszi boldog hajnalra, hanem vigasztalanul komor
őszi naplementére, melynek egén perczről-perczre enyésztek a remény tűnő
fényei. Bármerre próbált is menekülni, nem látott többé a sötétben… Az a
nyugvó, mélyen érző lélek végre hát mozgalomba jött, de az öröm, mely
hullámzásba hozta, nyomban pusztító viharrá lett felette. – Mialatt a
lábbadozó beteg a szomszédban szunnyadt, Ilona ott gyötrődött magában és
törte a kezeit. Már nem sírt többet, csak merően bámult a levegőbe.
Olykor riadtan vetette fel a fejét és hitetlenkedve nézett körűl az
olyan ismerős könyvtárszobában.

– Bűnös asszony vagyok! – suttogta, a halántékához kapva és megijedt a
maga hangjától, – de nem, még nem. És nem is leszek az soha! Az
érzésemről nem tehetek… de annak az áldott jó embernek rosszat tenni nem
fogok. Őt elhagyni… soha!

– Hát akkor mit tegyek? – Segély után nézett körül. Megrázta a fejét.
«Rajta, fel, – felkelni!» mondotta határozottan.

Többszöri sikertelen próbálkozás után végre talpra állt és
kiegyenesedett.

– Igen, le akarom, le fogom küzdeni, ha belehalok is… – Lassan elindult
a betegszoba felé. Feje kábult volt, – az elmult napok emlékei zavartan
folytak össze agyában. Azóta Ákos már többször volt náluk és be akart
hatolni, «csak egy szóra», de ő sohse fogadta.

– Leküzdöm… már le is küzdöttem, – mormogta és letérdelt az ágy mellé.
Megragadta s megcsókolta a férje kezét.

A beteg fölébredt:

– Te vagy az, édes gyermekem? Miért sírsz… hiszen már jobban vagyok!

– Oh hál’ Istennek! – zokogott Ilona.

Odakint csöngettek.

– Bizonyosan Szobránczy, – mondta a tanár gyönge hangon, – hadd öleljem
meg…

Felesége ijedten kelt fel.

– Ne, – ne ereszszük be! Pihenned kell…


V.

Teltek a napok. A beteg állapota rohamosan javult, nappal már a
kereveten nyugodott, sőt járni is próbált. Ilona még mindig nem beszélt
Ákossal, – Szobránczy mint eddig, úgy ezután is kijárt Budára, sőt most
párszor sikerült is behatolnia a betegszobába. De Ilona nem mozdult a
férje párnája mellől, görcsösen fogta a kezét és mialatt a professzor
beszélt, csak esdeklően nézett vendégükre. Küzdött kétségbeesetten és
hitte, remélte, hogy legyőzi érzelmeit…

Egy napon végre az orvos előadta a terveit. Nincs többé veszély, de a
betegnek okvetetlen hosszabb időre délvidékre kell költöznie.

– Jobb ma, mint holnap, – mondotta, – a tanár úrnak semmi esetre se
szabad itt maradnia ebben a nedves-hideg világban.

A professzor persze kötelességeire hivatkozott. Az alkudozások alatt
lépett be Szobránczy.

– Igen, – erősködött az orvos, – legalább egy évre el kell mennie innen.
Mikor indulhatnak?

A szegény tudós végre is megijedt:

– Oh, hát a napokban, úgy-e Ilona?

Ilona elsápadt, Szobránczy is összerezzent.

– Egy évre!… suttogták mind a ketten úgy szólván egy lehelletben. És az
asszony most már nem kerülte az Ákos tekintetét, hanem nézett a szemeibe
reménytelenül.

– Hát bizony bucsuznunk kell! – mondotta a professzor megadóan, – nem
akarom önt többet kifárasztani, édes jó Szobránczy barátom Isten áldja
meg… És aztán hosszan megköszönte a hű ápolását.

Ákos felkelt és búcsúra nyújtotta a kezét Ilonának. A szivük szakadt
meg… érezték, hogy nekik valahogy másként kellene búcsúzniok és mégis
nem tehettek mást, hidegen, udvariasan kezet fogtak.

– Ilona úgy érezte, nem birja tovább. Mikor látta Szobránczyt eltűnni az
ajtóban, futott a lakás legutolsó szobájába és a fejéhez kapott:

Ezután a búcsú után ne lássam egy évig?… Megőrülök! Hisz arra csak van
jogom, hogy egyszer utóljára beszélhessek vele s megmondjam neki, hogy…
hogy nem szerethetem – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Eltelt másnap, harmadnap: Szobránczytól semmi hír nem érkezett. Ilona
azt hitte, eszét veszti. Hogyan, Ákos elhagyta volna őt?… Hisz pár nap
mulva már utazniok kell!

Végre a következő nap délelőttjén megkapta azt a levelet. Szobránczy
Ákos írt, hogy beteg és kérte, látogassa meg őt.


VI.

Komor, késő őszi délután volt. Három óra lehetett már s Ilona kimenőre
készen ott állt az ablaknál. Bámult ki a dermedő világba, szeretett
volna feleszmélni, de nem tudott: a gondolatok eszeveszett hajszával
kergették egymást agyában s ő egyiket se tudta megfogni. Tán már
huszadszor tette le kalapját.

– Őrültség, én egy tisztességes asszony, hogy mehetnék egy legényember
lakására? – De aztán eszébe jutott, hogy Ákos beteg s hogy milyen
odaadással ápolta volt az ő betegét.

– Beteg… – folytatta ijedten, – ki tudja, mi baja van!… Bűn az, ha azt
mondom neki, hogy válnunk kell?… Megyek, megyek!

Már ott volt az ajtónál s még egyre visszafordult. Maga is megdöbbent,
hogy így szinte búcsúzott a lakásban mindentől… Úgy érezte, valami
láthatatlan nagy súly nehezedik a vállaira, a mi alatt össze fog
roskadni. Háromszor is bepillantott a betegszobába, férje nyugodtan
aludt s az ujonnan érkezett német rokon őrködött mellette. Kirohant és
egy nagyot lélegzett. Mintha az egész ház és egész multja beláthatatlan
messzeségbe sodortattak volna tőle…

Aztán kocsiba ült és végig robogott a városon. Megálltak a néptelen,
elegáns utczában. Majd kiégett a szeme, mikor megkérdezte: itt lakik
Szobránczy Ákos úr?…

*

Az ajtó becsukódott s ő szívdobogva támaszkodott oda a félrehúzott,
nehéz függönyhöz. Azt érezte: egész eddigi élete bezárult mögötte s ő
soha többet vissza nem mehet azon az ajtón a kint hagyott emlékekhez. A
délután fénye álmosan szűrődött be a szobába s első perczre alig látott
valamit a derengő homályban. Hátul égett a tűz a kandallóban s
fellobbanó lángja olykor megcsillant a műtárgyakon és megvilágította a
puha keleti szőnyegek virágait. Csend volt, – most egyszerre felkelt
valaki az ódon karosszékből. Csak az arczát láthatta a sötétben, ép mert
olyan sápadt volt… Jött feléje Ákos, küzdve magával, olykor
meg-megállva. Alig tudott megszóllalni:

– Bocsásson meg… Nem vagyok talán olyan beteg, mint maga gondolta. De ne
féljen, – nem tőrbe akartam én csalni, – nem volna az méltó a mi
szerelmünkhöz…

Ott állt előtte s félrehajtva fejét nézett rá végtelen gyöngéden.

– Eljöttem, – suttogá Ilona az ajtófélfához kapaszkodva, eljöttem
megmondani magának, hogy… hogy… – Tovább nem tudta mondani. Viharszerű
szédület fogta el… Már csak az Ákos szemeit látta s ezek a szemek most
egyszerre mintha egész közelből néztek volna rá, úgy hogy ő behunyta az
övéit. Ajkai égni kezdtek és zsibbasztó forróság áradt egész valójába.

Ott volt a karjai közt. Hosszú csók volt az, hosszú, mint egy édes
örökkévalóság, mely alatt két ember lelke kicserélődik. És nem érzéki
diadal, hanem rajongó tiszta hév: a tizennyolczéves leány első csókja, a
mit elkésve kap meg huszonhatéves korában… asszony korában. Ajkaik alig
tudtak elszakadni egymástól. Végre Ilona feje az Ákos vállára
hanyatlott, de szemét még mindig nem nyitotta ki. Kezeik keresték
egymást és a hogy görcsösen összefogódzkodtak, úgy érezték, immár semmi
se tudná őket többet elválasztani.

Egyszerre Ilona felriadt és elképedve nézett Szobránczyra:

– Végem van… most már bűnös asszony vagyok! megcsókoltam egy másik
embert…

Ákos megadóan hajtotta le a fejét.

– Ne mondja bűnnek azt, a mi nekem a legszentebb – az én szegény
szerelmem…

Aztán szokatlan hévvel ragadta meg az asszony karját. Elszánt
komolysággal nézett a szemébe.

– Ilona, értsen meg! nem akarok én bűnös szerelmet, – nem fér az meg az
én becsületes lelkemmel. Jőjjön, üljünk le. Azért kérettem ide, hogy
nyugodtan beszélhessek magával. Most kell határoznunk… Keressünk jövőt
szerelmünknek, – módot, menekvést ebből a rettenetes helyzetből.
Segítsen nekem, – én már megőrülök…

Leültek egymás mellé s kezet kézben tartva lázas sietséggel kezdtek el
beszélni. Halkan suttogtak sokáig: keresték a kibúvó ajtót, melyen át
megmenthették volna boldogságukat.

Törték a fejüket, meghányták-vetették az egész reménytelen helyzetet,
vitatkoztak, megpróbáltak mindent. Hiába… Ákos összecsapta a kezeit és
keserűen kiáltott fel:

– Hisz én is ember vagyok! nekem is van jogom a boldogsághoz! Végre itt
a várva-várt eszmény… és nem lehet az enyém! Van igazság az égben?
Ilona, – menjünk világgá…

Ilona eltakarta arczát. De aztán felkelt.

– Nem, – azt a jó embert nem hagyhatom el soha!

Ákos arcza elváltozott.

– Hát akkor mit teszünk? – kérdezte sötéten.

Egymásra néztek: megdöbbenve, azzal a sivár kétségbeeséssel, a mi már
nem ismer tanakodást, a mi már itélet. Agyukban a gondolatok veszedelmes
örvénye kezdett keringeni – homályosan érezték, hogy most már nem ők
rendelkeznek magukkal, hanem valami láthatatlan rémes hatalom sodorja
őket az ismeretlen felé. Olyan vigasztalan volt a világ odakint, olyan
kaján és ellenséges! Menekültek előle, egy forró ölelésben tapadtak
egymáshoz.

– Ilona, angyalom. – fuldokolt Ákos, – se veled, se nélküled… Szeretlek
minden fájdalmammal… Szeretlek mindhalálig! – –

– Mindhalálig… ismételte halkan Ilona, és erre a szóra, úgy érzé, valami
csudálatos fényesség gyúl ki a lelkében. Arcza lázban égett, – rajongva,
átszellemülten kiáltott fel.

– Ákos, hallgass rám… meg tudnál halni értem?

Szobránczy szilajon vetette fel a fejét.

– Meg. – Aztán rekedten tette hozzá: és te, – meg tudnál halni velem?

– Tied vagyok Ákos, – együtt halunk meg!…

Borzongva keltek fel s léptek hátra. És a hogy egymásra néztek, érezték,
mint száll le kettőjük közé valami fagyos rém: a végzet, a halál. Lassan
közeledtek ismét és aztán szótalan fogtak kezet. Sokáig hallgattak,
végre Ilona törte meg a csöndet!

– Ákos… mikor?

Szobránczy arcza kemény kifejezést öltött. Nyugodtan odament egy
szekrényhez. Mikor visszajött, letette a kis forgópisztolyt az asztalra.

– Bűn volna ez? – tépelődött komoran, – hisz meghalni, lemondani csak
szabad!

– Ákos, suttogta Ilona a kebléhez kapva, – ide czélozz, a hol úgy fáj, a
szivembe.

Szobránczy kínosan jajdult fel:

– Én öljelek meg téged? Nem tudnám megtenni angyalom… soha, soha! Előbb
én halok meg. Aztán te jösz, – légy erős. Együtt halunk meg…

– Együtt!

Az a láthatatlan hatalom mind rémesebben sodorta őket magával. Búcsúztak
emlékeiktől.

– Anyám… – susogta az asszony – atyám! Oh, hogy látom őt magam előtt… És
Henrik, a jó, az áldott…

Aztán Ákoson volt a sor. Ilona segíteni akart neki, de ő csak
szenvedélyesen szorította magához.

– Nincs nekem rajtad kívül senkim, a kitől búcsúzzam!

És ettől fogva egyre kétségbeesettebben tapadtak egymáshoz. Nem mertek
«utolsó», csak «utolsóelőtti» csókokat adni, – nem merték egymás kezét
elereszteni. Sok idő telt el… Végre Ilona kiszakította magát. Mint a ki
nem birja tovább, eltakarta arczát és rohant a szoba közepére.

Szobránczy Ákos felkapta a pisztolyt és sietve lépett utána. Átkarolta
hátulról és mialatt ajka a visszahanyatló arczot kereste, a maga
szivének irányozta a revolvert.

– Még egy utolsóelőtti csókot, Ilona! – most egy – utolsót…

Dördült a fegyver. S az asszony rémes sikolylyal fordult meg.


VII.

Vérében ott vonaglott előtte a szőnyegen Szobránczy Ákos és a kandalló
fénye élesen világította meg eltorzult vonásait. Ilona jajveszékelve
borúlt rá s abban a perczben mindent feledve, csak arra gondolt, hogy az
a drága kedves, borzasztó kínokat szenved és neki segíteni kell rajta.

– Egek… Ákos… mit tettél?

Feltépte a ruháját. Csak úgy ömlött alóla a vér.

– Jer… jer… hörögte a haldokló.

De az asszony nem értette. Csak annál kétségbeesettebben borult rá,
ölelte és csókolta szederjes ajkait.

– Hisz itt vagyok… itt vagyok…

Élesztgette, ápolta eszelős gyöngédséggel. Fogta a fejét és zokogva
rimánkodott neki:

– Ákos, – ne hagyj el. Felelj!

De Szobránczy szemei már üvegesedni kezdtek.

– Oh de fáj! – susogta kínosan, – borzasztó meghalni!…

És Ilona nézte, az élet mint enyészik el előle és csak tehetetlenül
törte a kezeit. Ott térdelt Ákos felett, – ki tudná megmondani, mennyi
ideig? Teltek a nehéz perczek, félórák után órák… Még mindig szorongatta
a hűlő kezet, de zokogása már elfuló nyöszörgéssé vált. Utóbb csak üres
szemmel, néma fájdalommal meredt a drága kedvesre.

Akkor egyszerre valami neszre felriadt. A kandallóban összeesett a
zsarátnok és sötét lett a szobában. Pillanat mulva a novemberi
sötétségen át halaványan szűrődött be az utczai világítás fénye és
kisértetiesen esett a halott elváltozott, torz arczára. Ilona iszonyodva
ugrott talpra. Rekedt kiáltás szakadt fel melléből s karjait meredten
tartotta védőleg maga elé: a rettenetes Halált látta meg az Élet.
Fogvaczogva hátrált, – borzalommal menekült előle. Valami, szinte állati
ösztönnel taszította ki az ajtót és futott világgá – –

*

A szegény jó professzort pár hónapra rá eltemették. Csak Ilona él még
mindig. Ő, a ki elmulasztotta azt a pillanatot, mikor meg kellett volna
halnia, – s a ki még egyre hallani véli azt az elmaradt, második
pisztolylövést…



A JAVASASSZONY.

… A parti-vadászok legszebb flanellöltönyeikben álltak lent a
tennis-pályánál és vártak. Négy óra rég elmúlt már s a kastélybeliek
mégse jöttek. Az urak unatkozni kezdtek s racketjeiket lóbálva egyre
türelmetlenebbül járkáltak fel s alá a fűben. Ki-ki a maga féltékenyen
őrzött tervét forgatta fejében s csak olykor pillantott bizalmatlanul,
megvetően a másikra. Hja, a megye leggazdagabb leányára pályáztak,
Katholnay Muki bácsi egyetlen Mariskájára, – arra a csinos, szöszke
bakfisra, a ki örökké nevetett s a kit a többi szegény gentry-leány csak
úgy hívott, hogy a «pisze pénzeszsák»… Az ördögbe is mért nem jön már?
Az urak egyre hátrapillantgattak a szép régi kastély felé, melynek
jelzálogmentes, barok fedele vörösen rítt ki a májusi zöldből. De végre
is kifáradtak a dühödt járkálásban; megálltak s egymásra néztek mind az
öten. Okosabbat úgy se tudtak csinálni, hát elkezdtek beszélni lóról,
asszonyról, kaszinói thémákról s utoljára, mint igazi vendégek, a háziak
szapulásához láttak.

– Valóban érthetetlen, hogy intelligens emberek ilyen babonásak
lehessenek! – mondotta Frech Aladár, az ösmert sportsman, a jövendőbeli
vő megvetésével. A jubilált párbaj és kártyahős kedvtelve csillogtatá
ujján grófi sógora czímeres gyűrűjét.

– Hát hallatlan dolgokat beszélnek róluk, – felelt Wolansky kapitány, a
lengyel telekkönyvbúvár és úrlovas, kinek minden csontja kétszer is
össze volt törve. – Hallatlan dolgokat! Például Muki bácsival nem lehet
vadászatra menni, mert ha pappal találkozik, menten visszafordul.
Péntekenkint és minden hó 13-ikán ki se mer mozdulni a szobából s ha
véletlenül kuvikot hall, rögtön új végrendeletet csinál. És tudjátok-e,
hogy csak újholdkor mer pénzt betenni a takarékpénztárba?

Dághy Viktor, a kamarás miniszteri fogalmazó gúnyosan vetette közbe:

– Te bezzeg tennél mindennap ugy-e?… No urak, de ha Muki bácsi
csodabogár, Katholnay mama se az utolsó. Örökké kártyát vettet magának a
szakácsnéval! Ha két kakas kukorékol egyszerre, mindjárt imádkozik s ha
szőlővel vagy hajóval álmodik, gyónni megy. Bolond egy társaság, mi? Más
ember legfeljebb csak a péntektől fél, de ebben a familiában babonás a
hét minden napja.

A vén Szoborházy gróf, egy kifent mumia éldelegve vigyorogtatta hamis
fogait.

– Hehehe! – mormogta rozoga csábállásba helyezkedve, – ha így áll a
dolog, csak azt kellene kitalálni, hogy a szép Mariska a hét melyik
napján fogad szerelmi vallomást! A ki ezt kitalálja, azé a leány. Én már
sejtem, hehehe!…

– Csak tartsd meg a titkot magadnak, – folytatta a kamarás, – hát az
bizonyos, hogy a leány is bolond és babonás. Nekem maga mondta, hogy
sose menne férjhez olyan emberhez, a kinek a neve tizenhárom betűből
áll…

– Eh! – kiáltá közbe Frech Aladár, – mondok én nektek még nagyobbat, ha
akarjátok. Ez az apró babona még mind semmi, de nézzetek csak oda a falu
végére, arra a furcsa házikóra. Az a vén parasztasszony, a ki ott lakik,
már jó sok forintot bezsebelt Muki bácsiéktól! Ha valaki beteg, ezt a
kuruzsló banyát hívják az orvos meg a pap előtt. Ott volt minden gyermek
születésénél s horoszkopiumot állított fel. A mit ő mond, az szentírás…

– No, – szakította félbe Wolanszky kapitány, egy kis bakatükörben
nézegetve magát – már az igaz, hogy én nem engednék meg ilyen dolgokat a
feleségemnek!

– Bizony, – jegyezte meg önérzetesen a kamarás, – másként nézne ki ez az
egész ház, ha én volnék itt az úr!

– Hehehe! – vigyorgott a múmia-gróf – hát még ha én?!… Igazi úr való
ide.

Frech Aladár türelmetlenül lépett oda a versengők közé s hamarosan
letorkolta őket:

– No hiszen majd meglátjátok, hogy milyen úr tudok én lenni! Tán
csináljak nektek kis meglepetést ma estére?

Erre a nyilatkozatra boszúsan fordultak el a többiek. Pillanatra csend
lett, mindenkinek eszébe jutott, hogy épp ma van a házikisasszony
születésnapja és az esti bálon döntő mérkőzésre kell készülniök. Végre
Wolansky szólalt meg:

– Az ördögbe, még se jönnek?…

Az ötödik udvarló, ki mindeddig némán ült a fűben és bámészan hallgatta
az idősebb vetélytársak fejtegetéseit, e perczben talpra ugrott. A kis
Laborczy Andris volt, egy piros-pozsgás arczú, furfangos szemű
gentry-gyerek. Az apja őt is elküldte volt a Katholnay Mariska
meghódítására. A mire egyébiránt nagy szükség is volt, mert az uzsorások
csak a leány nagy hozománya fejében hagyták bent az öreget a kastélyban.

– Na már igazán jöhetnének, – kiáltotta vígan, – majd én érettük megyek!

S nyomban el is indult a kastély felé. Futott, nehogy a többiek elejébe
kerüljenek.


I.

Laborczy Andrisnak ezúttal igazán nem volt semmi ravaszság az eszében. A
hogy lihegve felszaladt a kastély lépcsőjén, valóban egyedül annak
örült, hogy előbb fogja látni Mariskát, mint a többiek. Mégis csak
jobban megérdemli ő a leányt, mint azok a léha fráterek odalent! Ki is a
legveszedelmesebb közülök? A vén gróf, az az aszalt szilva? A kapitány,
az a lócsiszár? No már ezek csakugyan nem számítanak. Frech Aladár
szemtelen, mint a neve, a kamarás – no az hallgat, mint ősei sírja. Már
pedig Mariska ugyancsak szeret csacsogni és bizony senkivel sem tud
olyan jóízűket nevetni, mint ő vele. Voltakép nem is udvarolt ő a
leánynak tervszerűen soha, csak mikor egymásra néztek, önkéntelen mindig
jókedvük lett. Lehet, töprengett Andris, hogy Mariska nem veszi őt
komolyan, – pedig ha tudná, mennyivel jobb szíve van, mint azoknak a vén
parti-vadászoknak! E mellett persze nagylelkűen elfeledte, hogy ő is az,
a mi azonban csak azt bizonyítja, hogy igazán szerelmes volt, már a maga
módja szerint…

Végigment a folyosón s benyitott a szalonba. Ép tovább akart menni,
mikor a szomszéd boudoirból a nevét hallotta említeni. Meglepetve állt
meg. A Mariska hangja volt, – izgatottan beszélt franczia
társalkodónéjával. Andris igazán nem akart hallgatózni, de most már csak
nem mehetett el, – sőt ellenkezőleg, önkénytelen egyre közelebb húzódott
a boudoir függönyéhez, Gummitalpas czipő volt rajta s így ő saját maga
sem hallhatta lépteit. Egyre jobban elámult azokon, a miket hallott;
letárgyalták ott az egész udvarló sereget!

– Leocadie! – hangzott a Mariska kétségbeesett szava – nem, akármint
unszolsz is, nem tudok választani!

– De hát annyit mégis csak tudsz, – felelt a társalkodónő türelmetlenül,
– hogy ki iránt viseltetsz rokonszenvvel?

– Leocadie! – hogy tudjam én ezt, mikor valamennyit egyformán sajnálom!
Ha Frech Aladárt kikosarazom, ez a büszke férfi rögtön főbe lövi magát…

– Ah, dehogy!

– De igen, ő megesküdött nekem! És mit gondolsz Wolanskyról? Én
olvastam, hogy ezek a lengyelek milyen elszántak. Ő elmondta nekem,
hogyha valami kudarcz érné az életben, azonnal örökre visszavonulna
lengyelországi uradalmaira, melyek őseiről, a lengyel királyokról
szálltak rá.

A társalkodónő nevetett.

– Csak aztán rátaláljon azokra a királyi birtokokra!

– Leocadie! Te csak nevetsz, pedig Wolansky igazi hős… De jó, vegyük
Dághyt, ő kamarás! Ő kijelentette nekem, hogy belőle bizton miniszter
lesz, – mit szólsz hozzá?

A franczia kisasszony csengően felkaczagott:

– A kamarás? Hisz sose szól egy szót se!

– Az épp oly érdekes rajta! Olyan titokzatos… Igaz, a gróf többet
beszél. Csak ne volna olyan vén! Hány éves lehet?

– Az mindegy, édesem, – mondotta Leocadie egyszerre felvillanyozódva –
azért mégis gróf. Az ilyen éltesebb ember az igazi férfi.

– Igen, – csacsogott Mariska – hallottam, hogy az ilyen tapasztalt urak
tudnak legjobban bánni velünk tapasztalatlan leányokkal…

– És még mennyire! – magyarázta a franczia kisasszony – higyj nekem,
csak őt válaszd édesem!…

Andris odakint majd megpukkadt mérgében!

– No megállj, te madárijesztő! Hát az a vén pávián vesztegetett meg
téged?

– Hisz csak ne volna a gróf olyan komoly, – töprengett tovább Mariska –
mindegyre elalszik! Én pedig úgy szeretek ébren lenni és nevetni.

– Édesem, az élet nemcsak nevetgélésből áll

– Már én csak jobb szeretek Laborczy Andrissal kaczagni! – kiáltotta
Mariska csökönyösen.

– Pfuj, az a zöld béka!

– Hisz az igaz, hogy kicsit zöld, de azért mégis kedves fiú. Csak ne
volna vidéki, – én Pesten az Andrássy-úton akarok külön palotában lakni…

Andrisnak csak a «zöld béka» volt a fejében, és már majd hogy be nem
ugrott a boudoirba, midőn a függöny előtt azért mégis megállott. A
függönyrésen beláthatott; kihevülten ott állt a szöszke Mariska és
kezeit tördelte. Mindegyre kisimította szeméből lelógó fürteit. Olyan
csinos, olyan kedves volt!… Andris megesküdött magának, hogy küzdeni fog
érte mindhalálig.

– Hát ha már nem veszed a grófot, – kérdezte a franczia kisasszony, –
akkor mit akarsz? Valamire el kell határoznod magad!

– Már el is határoztam, – kiáltotta Mariska daczosan. – Vedd a kalapod,
megyünk a javasasszonyhoz.

– Ahhoz a banyához!

– Igen, – nekem már mindegy! Azt teszem a mit ő mond. Mindig jó
tanácsokat adott a családunknak. Jer – –

Andrisnak csak annyi ideje volt, hogy épp oly nesztelenül megugorjék,
mint a hogy bejött, Három szökésre lent volt a lépcsőn. A pitvarban a
homlokára ütött, – tudta ő már, mit kell csinálnia! Dehogy ment vissza a
tenniszpályára Ellenkező irányban futott át a park sűrűjén, átmászott a
falon és lelkendezve rohant tovább a falu vége felé, a javasasszony
házikója iránt.


II.

Andris lihegve botorkált át a piszkos konyhán s benyitott az Örzse néni
szentélyébe. Olyan éjféli sötétség és rejtelmes büdösség volt ebben a
szobában, hogy tátott szájjal állt meg, sőt némi tisztelettel vette le
zöld kalapját. Aztán várt. Valami titokzatos neszszel mozdult meg a
sarokban s ő úgy érezte, tánczolva, vagy szökdécselve közeledik feléje.
Egyszerre hatalmas csípést érzett a lábikráján, a mire káromkodva
gyújtott gyufát. Egy vén holló állott előtte a földön s félrehajtott
fejjel szemrehányólag nézett rá… Köröskörül gáliczzöldre volt festve a
szoba s a rozoga szekrényeken befőttes és ugorkás üvegekkel vegyest
orvosságos üvegcsék álltak, melyek még a banya bábai prakszisából
maradtak ott. Egy asztalon valami rozsdás homokóra díszlett s mellette
két pakli piszkos kártya hevert… De félrehúzódott a túlsó kamra rikító
vörös függönye s két szál gyertyával kezében belépett a banya.
Terjedelmes parasztasszony volt, kinek szélesre hízott, lapos képe úgy
nézett ki a sok szennyes kendő közt, mint valami rosszul sült
cselédkenyér. De minden kenetteljessége daczára apró szúró szemeivel
azért ravaszul méregette a jövevény nagyságos urat. Ünnepélyesen ült le
a sarokba jósnői trónjára, amelyről Andris némi vizsgálat után látta,
hogy nem más, mint egy betegeknek való masina-szék.

Andris szeretett volna beszélni, de nem tudta hol kezdje. A javasasszony
azonban nem váratott magára; fontoskodó hókusz-pókuszokkal mormogott
valamit a jövendőről s arról a «nagy titokról», a mi a nagyságos úrra
vár, aztán megcsókolta a piszkos kártyát, vállára hívta a hollót és
valami csodabalzsammal keresztet csinált vendége homlokára. Roppant
büdös volt ez a sárga zsír, de Andris még állta. Végül a banya egy
aranypapirral beragasztott varázsbotot vett elő s egy kört rajzolt a
dohos földre.

– Álljon bele, nagyságos úr, ballábbal a skórpióra, jobblábbal a
halakra…

– Skorpió… halak? – ismétlé Andris a türelmét vesztve – hallja néni, ne
komédiázzon tovább! Nem ezért jöttem én ide.

A javasasszony érdeklődve nézett föl.

– Hát mi tetszik? – kérdé egész természetes hangon.

– Hát az tetszik, – kiáltotta Andris sebesen, egy csomó bankót húzva ki
a zsebéből – hogy mindjárt ebben a perczben itt lesz a nagyságos
kisasszony. Ismeri maga őt, úgy-e?

– Hogy ismerem-e? – Ott voltam, mikor a világra jött…

– Na hát, idejön megkérdezni, hogy ki az a bizonyos, a ki őt igazán
szereti. Érti? Fogja ezt a pénzt, – ha kiveti neki a kártyában, hogy én
vagyok az a bizonyos, még háromszor ennyit kap…

A javasasszony gondosan megszámlálta a pénzt, aztán nehéz sóhajjal
felelt:

– Hej, bajos dolog az, nagyságos úr…

Andris még egy bankót nyomott a markába. Ez már aztán varázshatással
volt a vénasszonyra. Egyszerre felvette előbbi jósnői szerepét és
kenetteljesen terjeszté ki karjait.

– Látok… Látok!… – kiáltá ünnepélyesen.

– Ne kiabáljon úgy! Mit lát?

– Látok a jövőbe! Mégis csak a nagyságos úr az igazi, – megmondtam volna
én azt e nélkül az apróság nélkül is…

– No hát akkor nézzen meg jól néni, – mondá Andris hetykén a banya elé
állva – aztán a szerint beszéljen!

– Szép barna férfi, – szavalá a javasasszony – középtermetű, piros arcz,
kék szem, – uram Jézus, a boldogság jegye a képén!

– Ugyan, mi az ördög?

– Négy piczi anyajegy keresztformában, – folytatá Örzse néni
meghatottan, – fehér ruha az ártatlanság képe, zöld kalap a remény
színe.

… De e perczben léptek és úri beszéd hallatszottak onnan kívülről.

– Itt vannak már! – suttogta Andris, – siessen néni. Hova bújjak?

– Bújjon be a nagyságos úr ide a halottlátó kamarába.

– Hová?… De a banya ekkor már a piros függöny mögé tuszkolta. Andris
azonban még egyre visszaszólt:

– Néni, huszonöt esztendős vagyok… az apám alispán volt… Még háromszor
ennyit kap ha sikerül!

– Jól van, csak bízza rám a nagyságos úr.

– Andrisnak hívnak… De ekkor már beléptek Mariskáék a szobába. A fiatal
ember óvatosan lépdelt előre a dohos kamarában. Az ördög tudja, micsoda
állatok futkostak át a lábai közt. Végre az egyiknek a farkára hágott:
macska volt az istenadta és csúnyát sikított… Aztán csendes lett, békén
hallgatózhatott.

Tisztán kivehette, hogy csakugyan Mariska az, a ki odabent olyan
izgatottan beszél! A javasasszony csitította; a franczia kisasszony is
szólt párszor, meglehetősen türelmetlenül. Egyszerre aztán egész
hangosan felkiáltott a szöszke leány:

– Igen, azt mondja meg nekem Örzse néni, hogy ki az, a ki engem igazán
szeret!…

Andris szívdobogva várt; valami rejtélyes állat megint csipkedte a
lábikráját, de ő azért meg se moczczant. Odabent csend lett; a
javasasszony nyilván a kártyát vetette. Végre megszólalt a kenetteljes
hang:

– Öröm, – esküvő, – boldogság! Látom… látom azt a bizonyost. Szép barna
ember, középtermetű, piros arcz, kék szem – orczáján anyajegyből
kereszt, – az állhatatosság jegye. Fehér ruha az ártatlanság képe, zöld
kalap a remény színe. Szeret nevetni…

– Ő az! – kiáltotta örömrepesve Mariska.

– Nem gróf? – kérdezte a társalkodónő sebesen.

– Azt nem tudom, – felelt Örzse néni kenetteljesen – de fiatal. Huszonöt
éves. A-val kezdődik a neve…

– Andris! – sikoltotta a leány rajongva – mégis csak ő szeret engem
igazán és én is őt szeretem, Leocadie! – az övé leszek…

Andris egy akkorát ugrott örömében, hogy megint ráhágott egy macskára a
sötétben. A hölgyek sietve távoztak…


III.

Estére megvolt a nagy bál a Katholnay-kastélyban. Lejöttek erre a
mulatságra a leghíresebb pesti piknik-rendezők és tánczosok. Maga a
keringő-király, a kit csak úgy hívtak, hogy «Boston» Nándi, volt a
főrendező, – ő meg akarta mutatni ezeknek a falusiaknak, hogy kell
bostont tánczolni. Tehetségeket keresett a jövő pesti farsangra… Azonban
hiába lejtett leghivatalosabb arczával a terem közepén, senki se
méltányolta művészetét. Mindenki ámulva a házikisasszonyt nézte.
Mariska, ki rendesen annyira szeretett nevetni, most sápadt és komoly
volt. Alig tudta felvetni a szemét, alig tudott felelni a kérdésekre.
Tánczolt mindenkivel, de mintegy álomban… A parti-vadászok eleinte
örültek a dolognak, mert látták, hogy a leány szerelmes, – persze
mindegyik meg volt győződve róla, hogy ő bele. De utóbb Frech Aladárnak
aggodalmai támadtak: hátha ez a megilletődés inkább vagyoni eredetű,
hátha az öreg vesztett a börzén?… Nos, nagy ünnepélyességgel adták át
Mariskának a meglepetéseket; feltűnt a gróf gyönyörű virágpárnája, mely
elég jelentősen egy kilenczágú koronát viselt nárczisokból. Andris csak
nevette a vetélytársak erőlködéseit. Ő ugyan nem vett ajándékot
Mariskának, nem tánczolt vele, sőt feléje se nézett egész este. Csak
titkos örömmel szemlélte, a leány szemei lopva hogy keresik őt
minduntalan… Eltánczolták már az első négyest, jött utána megint boston
és mazurka, – végre Nándi ünnepélyesen adatta meg a jelt a második
négyesre. A parti-vadászok ekkor mintegy búcsújáróba mentek az
aranyhalacskához, hogy a szerelmi tánczra felkérjék. De a világ növekvő
ámulatára mindannyian hosszú orral kullogtak vissza. A többi párok már
felálltak, ekkor Nándi elkiáltotta magát: «Urak, a házikisasszonynak
nincsen párja!»…

– De van! – dörgé ekkor váratlanul Laborczy Andris. A bámuló sokaság
közepette mintegy diadalban ment oda a lesütött szemmel várakozó
leányhoz. Nem is kérte fel, csak annyit mondott neki: «Jöjjön Mariska
nagysám, álljunk fel…» És a leány felkelt és boldogan tette karját az
övébe. Mintha kicserélték volna, ismét a régi lett: nevetett, kaczagott
kitörő örömmel. Nem törődött senkivel, semmivel, csak Andrist nézte…

Elhülve szemlélték ezt a parti-vadászok, de még mindig tréfának vették.
Csak mikor annak a hires II. négyesnek a hatodik figurájában Mariska
állt ki a párnatánczra és a szívalakú piros párnát mindenki mellőzésével
mégis csak Andrisnak adta, – akkor tisztában volt az egész bál a
helyzettel. A négyes után egyáltalában nem akart a leány többet
tánczolni… Ekkor történt, hogy Frech Aladár kiment az előszobába s elég
hangosan mondá az inasnak: «Pakoljon!»

Nos, a névnapi mulatság sokkal előbb végződött be, semmint a megyebeli
ifjúság várta volna. Másnap aztán megtudta a világ, hogy Laborczy Andris
még azon az estén eljegyezte volt magának Katholnay Mariskát.

*

Pár év telt el, – a fiatal pár a legboldogabban élt és a Laborczy Andris
gazdag háza volt elismerten a legvendégszeretőbb az egész vármegyében.
Úgy hívták őket: a nevető pár, mert szerettek kaczagni, de sohasem
egyedül, hanem benső szeretettel mindig együtt. Igaz, hogy mintegy
varázsszóra minden kivánságuk beteljesedett.

Egy fiút óhajtottak és ime Muki bácsinak csakhamar meglett az a
legnagyobb öröme, hogy egy piros-pozsgás unokát tartson az ölében. Ahogy
így együtt ültek hárman, naphosszat eljátszott a gyerekkel.

– No gyermekeim, – mondotta egyszer meghatottan, – ime láthatjátok,
igaza volt szegény boldogult feleségemnek: a boldog házasságokat mégis
csak az égben kötik!

No erre a nagy mondásra már mégse tudott nyugodni Laborczy Andris!
Furfangos esze már úgyis régóta gyötörte: mért ne tudják meg a többiek
is, hogy milyen ravasz és okos tud ő lenni, ha szükség van rá? Most itt
volt a percz.

– Dehogy is kötik az égben, Muki papa! – kaczagott vígan – te Marcsa,
tudod-e, ki volt minálunk a mennyei gondviselés?

– Ugyan ki? – kérdezte a fiatal anya meglepetten.

– No hát én! – hahotázott Andris, – emlékszel-e a javasasszonyra? Ugy-e
ő mondta neked, hogy csak velem lészsz boldog? Hát boldogok is vagyunk
ugy-e? Pedig lásd, én vesztegettem meg azt a vén banyát!

Mariska letette a kis gyereket és szinte ijedten kelt fel. Kissé sápadt
volt.

– Andris, ne mondj ilyet! Micsoda bolond viccz ez megint?

– Dehogy is bolond viccz, – kaczagott a férj, – való igaz! Okos urad
van, mi?

Egymásra néztek és még mindig nevettek. Akkor aztán egyszerre
elkomolyodtak.

– No mi az, angyalom?

– Semmi kedvesem, – felelt az asszony merengve – csak most egyszerre sok
minden eszembe jut… Hát nem te vagy az igazi?! No látod, mennyiszer
gondoltam én erre és sose mertem hinni, hogy csak… ilyen az igazi
szerelem – – –



IN ARTICULO MORTIS.


I.

Bizalmas baráti körben késő éjjelig együtt maradtunk. Vacsora után egy
darabig még tréfásan beszélgettünk a napi eseményekről, de aztán,
észrevétlen elvontabb és bizarrabb thémákba mélyedtünk bele. Lassankint
elhagytuk a közönyös jelent s gondolatunk, mint a nyugvópontjából
kibillentett inga, a messze multba lendült, de csak azért, hogy egy
bizonyos ponton tul félénken álljon meg az ösmeretlen előtt s
visszalengjen onnan, – átsuhanjon még egyszer a jelenen s a másik még
rettenetesebb ösmeretlen felé: a jövőbe tévedjen… Az éj növekvő
csendjében egyre halkabban beszélgettünk a tudomány csodás új
vívmányairól. Vajjon meg fogja-e tudni oldani Dubois-Reymond a hét
világrejtelmet? Meg fogja-e magyarázni valaha a gondolatképződés vegyi
folyamatát, – az élet s mindenek felett az _Én_ titkát?… Eszményi
vágyaink egyre hiúbb ábrándokba foszlottak szét.

Már felkeltünk s menni készültünk, midőn sajátságos véletlen folytán épp
a bucsuzás pillanatnyi csöndje alatt kezdett el az óra éjfélt ütni.
Máskor fel se tünt volna nekünk ez, de most olyan bolond hangulatban
voltunk! A régi babona önkénytelen ünnepélyességével hallgattuk végig az
öreg óra zengő tizenkettes szavát. Mintha bele akart volna szólni előbbi
vitatkozásunkba, vagy tán tartóztatni akart?… Összenéztünk. A nők
leültek, mi is követtük példájukat.

S aztán halkabban, de annál hevesebben indult meg a társalgás és egészen
új mederben. A szemek lázasan gyultak ki. Hja, bizonyos dolgokról
egészen másként beszélnek az emberek éjfél előtt, mint éjfél után! Éjfél
után színt vallanak az emberek… Kimondottuk a nagy szót: _halál_, s
társaságunk egyszerre arra a bizonyos két táborra szakadt, a tuléletben
hivők s a tuléletet tagadók táborára. Elkeseredetten vitatkozott a két
párt s «szuggesztió», «hipnózis», «telepáthia», «jelenések»: a nagy
rejtelmet kisérő e kisebb rejtelmek nagyra nőttek meg a vita hevében.
Mindenki tudott a maga vagy a mások életéből megmagyarázhatlan
jelenségeket felsorolni… A halál! Szokatlanul megkapott, szívünkbe
markolt most ez a fekete rém. Hogy is élheti az a balga ember a
boldogság illuziójával életét, mikor ugyis tudja, hogy _bizton_ el kell
következnie s _bármikor_ elkövetkezhetik az a rettenetes percz?!

– S a mi legborzasztóbb, mondottam, az az, hogy nincs _más_ mód ebből az
életből kiszökni! Akármily őrülten futkosunk is a ketreczben: a halál
marad az a fekete rés mindörökké, a melyiken át kijutunk a szabadba… De
hová jutunk? Tán a semmibe…

És itt lett a két párt vitája a leghevesebb. A pozitivisták a halál
utáni teljes megsemmisülésben pihenést, boldogságot láttak, a többiek
azonban rémülten tiltakoztak a megsemmisülés gondolata ellen. Lehetséges
volna az, hogy Isten egy Goethe lelkét, mely egy óriási mindenség,
pillanat alatt nyomtalanul elveszítsen? Nem veszhet az el, – csak
eltűnik, – de hová? Oh, ha tudnánk valamit, tán másképp élnénk s
mindenek felett másképp készülnénk elő a végre… Vajjon meg fogja-e
valaha végérvényesen oldani a tudomány ezt a rejtelmet? Mért nem figyeli
meg jobban a halál pillanatát, – mért nem fogja fel lombikba a haldokló
utolsó sohaját: az egész halottas szoba levegőjét? Ott kell a titkot
meglesni, mint annyi egyéb tüneményen, mért nem kisérleteznek a
halálon?…

Iván, a filozóf festő szólalt meg.

– Kisérletezni a halálon?… mormogá töprengve. Hát én tudok egy embert, a
ki egyszer egy nagyon sajátságos ilyen kisérletet tett. Hogy hogy ütött
ki, – azt majd meglátják. Akár pozitivista az ember, akár más,
elhihetik, mindenképp veszedelmes az ilyen kisérlet… Előre bocsátom, –
én ma sem értem a dolgot és nincs véleményem felőle. Puszta laikus
vagyok: elmondom az esetet, úgy a hogy láttam és tudom…

*

… Jól ismertem őt és sokat voltam vele a mi kis párisi kolóniánkban.
Furcsa kolónia volt ez, önök tán hallottak felőle… Úgy hívtak bennünket:
_Les Treize Bizarres_, mert ha mindannyian összejöttünk a «Lilas», vagy
valami más félreeső kávéház hátsó sarkában, hát tényleg tizenhárman
voltunk. És nem volt jó hírünk még a latin negyedben sem, daczára annak,
hogy különczködés dolgában ott elég elnézőek az emberek… Pedig igazán
nem akartunk mi különczök lenni, sőt egyáltalában semmit se törődtünk a
világgal. Sok rosszat elmondhattak a mi minden világrészekből és minden
nemzetekből összeverődött társaságunkról, mondhatták, hogy festőink és
iróink impresszionista bolondok, ultra-Wagnerista zenészeink egyenesen
őrültek, – mondhatták, hogy politikusaink anarkisták s
természetbuváraink veszedelmes mágusok: de egy dologban mégis felette
álltunk a többieknek. Őrültek voltunk, de a nagy ideálok őrültjei! Ki
akartunk törni az emberi tehetetlenség sorompóiból, – a végtelen felé
akartunk szárnyalni… Nem volt ott úgynevezett «köznapi» ember. A
gondolatvilág kozmopolitái voltunk, a szó nemes értelmében vett
_Emberek_, kik már felülemelkedtek a fajbeli különbségeken s abban az
eszményi köztársaságban élnek, melyről a régi görögök álmodtak s melyben
az ideálokért való rajongás az egyedüli kötelesség. Az ausztráliai festő
Ruppert idealizmusától a Petroff nihilizmusáig a lélek spektrumának
minden színe képviselve volt ott. Önökre bizom, hogy minő színben lássák
a borongós Everard Dismal-t, a mi magyar «Diogenesünket», engemet vagy
azt a szomorú végü Ikaros-Olivért, ki végtelen utáni vágyának esett
áldozatául…

Nos és Alaric Dismal… Különös ember volt ő. Ha úgy vissza gondolok,
hajlandó vagyok azt hinni, hogy «Treize Bizarres» társaságunk voltaképp
neki köszönheti démoni hírnevét. Épp az egyéniségeknek színekben való
látásáról volt szó: nevessenek ki ezért a rögeszmémért, de én festő
vagyok és csak színekben tudok gondolkozni, – épp úgy mint zenész
barátunk, Cordelass, ki csak hangjegyekkel tudott jellemezni a
társalgásban… Én ezt az embert mindig nagyon sötét _ultraviolett_-ben
láttam. Értik-e, mit akarok ezzel mondani? A nyugtalanitó rejtelemnek a
színe ez… Nos, és bevallom alig láttam még egy másik olyan nyugtalanító
és rejtelmes jelenséget, mint a minő Alaric barátunk volt.

Amerikából származott ő is, csakúgy mint közeli rokona Everard Dismal.
Csak a legujabb és legellentétesebb fajkeveredések tudnak ilyen
sajátságos tipusokat előidézni. A család maga tiszta normann eredetü, de
anyai részről úgy szólván minden nemzet vére belé lett ojtva. Anyja
norvég volt, nagyanyja kreol… Tudom, merő theoria az ilyen okoskodás, de
én gyakran kérdeztem magamtól: – vajjon komor miszticizmusa nem
skandináv elem-e benne? s vajjon kegyetlenségi ösztöne nem a spanyol
vérre vezethető-e vissza?… De hagyjuk az eféléket.

Szeretném önöknek az arczképét megfesteni, úgy ahogy a legnagyobb
arczképfestő, Whistler, esetleg megfestené. Mondom, ultraviolettben
látom ezt a képet egészen… A háttérből, mintegy árnyékban, bontakozik ki
az alak. Angolosan nyulánk alak ez, melyben még megvan valami abból az
aczélos szikárságból, mely annak az athléta fajnak a legcsenevészebb
tipusaiban is feltalálható. Hanyagul elegáns, kissé különczködő öltöny,
a harminczas évekből való magas gallér és feltünően széles, fekete
atlasz-nyakkendő, melyből merész hajlással nő ki a nemes fej. Sűrű és
meglehetős hosszú sötét haj kereteli be a borotvált, keskeny arczot. Van
ennek az arcznak a színében valami megdöbbentő: szinte megkövesít
merevségével az az egyöntetü fakó szín… A vonások finomak és élesek, tán
csinosak is volnának, ha a keskeny ajak nem lenne olyan nyugtalanítóan
különös. Mi az benne? Közöny, gúny, kegyetlenség? Borzasztóan tud
hallgatni ez az ajak: a titok jelképe az a száj… A homlok, mintegy
ellentétül eszményien szabad és nyílt. És a szeme… Nos, itt baj van! Nem
hiszem, hogy maga Whistler vissza tudná adni e szürke szemnek a fényét s
azt a hatalmat, a mi belőle árad. Az ember sohase tudja eldönteni, hogy
mi ez a pillantás: egyszer láthatatlan bonczkés az, a mi fájóan metsz,
máskor maró sav, a mi megbomlasztja a lelket, az akaratot, máskor meg
altató szer, a mi zsibbaszt, legtöbbször azonban valami kimondhatatlan
mázsás súly e tekintet, mely alatt moczczanni se lehet… Lidérczfény volt
az Alaric Dismal szemében. – Bocsássanak meg, ha festői hajlamom egy
pillanatra elragadott s szóval rajzoltam meg ama kép vázlatát, a melyet
a valóságban, fájdalom, sohsem fejezhettem be. Szükségesnek tartottam az
Alaric szemének a jellemzését mert fontos szerepet játszott az nemcsak
orvosi életében, hanem különösen annál a bizonyos kisérletnél.

Ne türelmetlenkedjenek, – pár dolgot még el kell mondanom róla.

Orvos volt, – legalább mialatt én ösmertem, egy párisi kórházban
működött. Gyakran igyekeztem rengeteg tudásának az eredetét kutatni, de
szerfölött zárkózott természete mellett bajos volt ez. Annyi bizonyos,
hogy átfogó elméjével harmincz éves koráig annyit tanult ő, a mennyit
más ember négyszer annyi idő alatt se tanult volna meg. Foglalkozott a
természettudományok minden ágával s tiszta képe volt az összes
bölcsészeti rendszerekről. Maga mondta, hogy puszta véletlen, hogy most
orvos: nem akart ő speczialista lenni semmiben! A speczialista mindig
napszámos, bányamunkás, ki bányája fenekéről nem látja át többet az
egészet. Ő pedig át akarta látni a teremtést. A mint látják,
természettől átfogó és összegező, vagyis bölcselkedő elme volt.
Gondolt-e valami bölcseleti rendszer alapítására? Nem hiszem: belátta ő,
hogy még a legtárgyilagosabb rendszerek is többnyire a nagyon egyéni
véralkat puszta játékai… Épp mert úgy átlátta az emberi erő határait,
miután _túlkorán_ jutott el erre a magaslatra, – miután fiatal volt arra
még, hogy _lemondjon_, hát kétségbeesett. Hiszem, hogy kétségbeesésében
vesztette el lelke egyensúlyát s fordult olyan tehetetlen daczczal a hét
világrejtelem felé, hogy közülök a legnagyobbat, a halál problémáját
ostromolja meg.

Nincs naivabb valami annál a tudósnál, a ki egyszer elszámította magát
és úgy számol tovább. Nem mondom, hogy Alaric elszámította magát, de egy
rögeszmébe mélyedt bele. Hitt abban, hogy megoldja a halál problémáját…
Évek óta folytatta már tanulmányait s bizonyos logikus rendszerrel.
Átgondolta mindazt, a mit az emberek előtte a halálról gondoltak,
megfigyelte a hideg józanság s a rajongó babona váltakozó hullámait a
századokon át s most, hogy korunkban a két áramlat, mintegy döntő
csatára készülve, együvé került: a maga nemében tökéletes
tárgyilagossággal tanulmányozta mind a két fél érveit. Azok közé a ritka
orvosok közé tartozott, a kik nem vetik el a priori a spiritizmust, a
kik nem akarják minden áron, hogy «igazuk legyen…» Ő tudni akart s
mindegy volt neki, akármelyik párt által ér czélt… Megtette azt a
látszólag lehetetlen dolgot, hogy egyszerre tanulmányozta a
laboratoriumban az élettan legujabb vívmányait s a spiritiszta üléseken
a levitáczió, az automata írás, a fénytünemények s a materializáczió
megdöbbentő jelenségeit. Egyiket a másikkal ellenőrizte: egyszerre volt
a Ribot s a Crookes tanítványa… Ilyen körülmények mellett lázasan
váltakoztak benne a félmeggyőződések. Volt egy idő, midőn már remegve
hitte, hogy czélt ér. Meggyőzve érezte magát a tudományosan ellenőrzött
spiritizmus által s épp előkészületeket tett arra, hogy megfigyelje az
astrális testnek a halál pillanatában való kiválását, – mikor pár
álmédium leálczázása visszavetette őt kételyeibe. Ekkor ismét
visszavonult a klinikára, az idegbetegek s elmebajosok osztályára. Ott,
a hol a lélek olykor meghal a még élő testben, ott tán megleshette a
nagy titkot… Különösen érdekelte az, hogy a suggesztió és a hipnózis
mint képesek megcsonkítani, vagy megsokszorozni az egyéniséget: mint
válhatik egy test léleknélküli bábbá, vagy többlelkü szörnynyé – – Nos,
ott lett ő a hipnózis ama híres vagy tán hirhedt mesterévé, a kiről egy
időben egész Páris beszélt. Pár furcsa esetét nemcsak a sajtó, de a
rendőrség is tárgyalta. Hiszem, hogy kegyetlen kisérleteiben jóhiszemü
volt ő. De az emberek már féltek tőle a Quartier utczáin s a leányok
ijedten szöktek előle, mikor a kávéházba beléptünk. Megdöbbentő hatása
volt a nőkre… Ha Alaric Dismal nem a halál keresőjének, hanem Don
Juannak születik, minden asszony az övé. Így is mesés «kisérletei»
lehettek… Mert ne feledjük el, hogy a halál e komor keresője egy
mindössze harmincz éves fiatal ember volt, ki mint az agybelileg
túlfejlett fiatalok általán, teljesen külön tudta választani a testet a
lélektől…

Én csak egy szerelmét láttam… Sohse felejtem el azt az éjszakát abban a
földalatti _chantequi-veut_ kávéházban. Egy ijedt arczú, sáppadt,
mellbeteg lány állt a pódiumon a szivarfüst és az abszinthgőz közepette.
Valami szegény varrólány… Nem volt szép – és mégis, higyjék meg, volt
valami benne, a mi bűbájossá tette ezt a szegény teremtést. Az látszott
rajta, hogy a sorvadó testben mint szabadul fel, mint nő meg a lélek…
Énekelt és én bevallom, hogy soha tán dal mélyebben meg nem hatott, mint
az ő dala. Tavaszról, szerelemről énekelt ez a mellbeteg leány – s a
halál árnyéka volt rajta… Pillanatra egészen elfelejtettem, hogy barátom
mellettem ül. Csak a leány arczáról, annak az átváltozásáról vettem
észre, hogy Alaric Dismal ránéz. A sáppadt teremtés még nem nézett
vissza rá, még nem tudta, honnan árad rá hatalom. Csak zavarba jött s
párszor úgy tett a kezével, mintha legyet akart volna elűzni az arcza
elől. Akadozni kezdett, – egyszer aztán megtalálta a pillantása az
Alaric tekintetét. És ekkor végképp elakadt a szava. Még egy darabig ott
állt, párszor hanyatt vetette a fejét, de mind hiába; szemei fogva
voltak már. Visszanézett, – vissza kellett néznie Dismalra. A közönség
tapsolt, zajongott… A szomszéd asztaltól felkelt egy diák, a leány
kedvese s erőszakkal levonszolta őt az éljenző társasághoz. Ekkor intett
Alaric, hogy keljünk fel. Dulakodás támadt oda át, – a leány
kiszakította magát s szintén felkelt. Ott állt s mint egy szobor nézett
démoni barátunkra. A hogy egyet léptünk kifelé, ő is előre lépett…

Kint voltunk a nedves éjszakában. A leány, mint egy alvajáró jött
utánunk s aztán remegve állt még Alaric előtt.

– Mit akarsz?

– Nem tudom…

– Hogy hívnak?

– Jeanne…

– Jer! – –

Ennyi volt az egész. Beültünk egy kis kocsiba. Én nem értettem s csak
ámulva kérdeztem magamtól: mit akar Dismal ezzel a mellbeteg leánynyal?…

*

Ez volt Jeanne, az ő leghiresebb médiuma, kinek neve több fontos és
érdekes tanulmányában előfordul. A leány attól az estétől fogva nála
lakott, a mi nekünk bő alkalmat nyujtott arra, hogy rossz élczeket
faragjunk a «megtért és szerelmes» Alaricra. Ő csak különösen mosolygott
és hallgatott. A mit e szerelemről tudok, nem is tőle tudom, hanem a
leánytól.

Szegény Jeanne! Mennyit sétálgattam vele a Luxembourgban! Oda szökött ki
fogságából hozzám sírni. Előttem kiöntötte a szivét. Nagyon boldogtalan
volt. Nem tudta ő voltaképp, mi van vele… Sokszor kérdeztem tőle:
szereti-e Alaricot?

– Több az a szerelemnél, mormogta egyszer ijedten, – félek tőle,
rettegek! Nem merném nem szeretni őt – –

Mennyiszer volt a száján valami, hogy elmondja és sohse merte.
Legtöbbször hirtelen hagyott el, mint egy parancsszóra. Megérezte ő, ha
Dismal csak rágondolt és kereste s akkor mennie, futnia kellett… Nem
tudom, mind igaz-e, a mit mondanak, de Alaric hallatlan kisérleteket
tett ezzel a leánynyal, mondják, szuggesztiója hatása alatt a leány
lopott sőt hipnotikus parancsára – megcsalta őt, Dismalt! Ez esett a
boldogtalan szerelmes leánynak a legnehezebben, de végre is győzött
zsarnoka ereje. Megcsalta s utána rettenetes volt a bánata… Ekkor teljes
volt az Alaric hatalma felette: csak rá kellett néznie s automata bábbá
vált azonnal. Mikor utoljára láttam, pár nappal az előtt, hogy a
kórházba került, akaratnélküli élőhalott volt már Jeanne.

Mert félév mulva csakugyan kórházba került a leány. Igaz, hogy
mellbetegsége tán e kisérletek nélkül is oda vitte volna őt… Sokszor
meglátogattam ott. Megdöbbenttő gyorsan, szinte szemlátomást sorvadt el.
És mentől jobban hanyatlott, annál eszelősebben szerette kedvesét.
Esdekelt egy csókjáért, egy öleléseért, – lopva, félve megcsókolta a
ruhája szegélyét…

– Oh de sokat kínoztál, sohajtotta egyszer elalélva a Dismal karjai
közt, és én mégis szeretlek. És szeretni foglak még halálomon túl is.

*

Egész éjjel az erődítések körül bolyongtam Alarickal. És megborzadtam
tőle. Akkor láttam, hogy a tudás legnemesebb idealizmusa mint válhatik
kegyetlenséggé.

Akkor láttam, hogy ha valaki egy eszmét emberfelettien szeret, megszűnik
ember lenni.

– De hát egy cseppet se szereted Jeannet?

– Ostobaság! Miért nem kérded, hogy szeretem-e a hipnózist? Értsd meg,
megtaláltam: a szerelem nem más, mint hipnozis. Soha két ember egyformán
nem szeret, épp mert az egyik mindig médium, a másik mindig hipnotizáló.
Az a médium, a ki jobban szeret, az a hipnotizáló, a ki kevésbé…

– Tehát a tudományért, mindenre képes volnál, – még embert is ölnél?

– Még embert is ölnék, – még téged is megölnélek, ha tudnám, hogy
eszményi czélom elérhetem s az emberiséget egy óriási gondolattal
gazdagíthatom! Jusson eszedbe az a két skót orvos, a kik gyilkoltak,
hogy hullájuk legyen boncztani tanulmányaikhoz…

– Szörnyeteg vagy!

– Az vagyok, de elérem czélom! A halál, a halál! Az az utolsó legnagyobb
vizsga, a mely azért olyan rettenetes, mert senkit se buktatnak meg
rajta. Nos, most majd megbuktatom én azt a fekete professzort! A rém
nyakán van a kezem!

– Épp annyit tudsz, mint én!

Arcza diadalmasan torzult el.

– Majd meglátjuk! Most majd biztosan megtudok valamit. Azt, hogy van-e
másvilág. Ha van, most szint kell vallania. Fogadjunk, hogy az eredmény
negativ lesz, de ez a negativ eredmény eldönti a kérdést, várd be a
kisérletemet.

*

Nem emlékszem már, hány napra rá történhetett. Egy novemberi estén
sürgős üzenetet kaptam Alarictól: fussak azonnal, Jeanne haldoklik.
Lihegve toppantam be a kórház külön betegszobájába.

Csak egy vázlat: fehérre meszelt szoba, fehér függönyök, fehér ágy,
rajta egy viaszszerü fuldokló váz. Az éjjeli szekrény orvosságos üvegei
közül két gyertya hint gyér fényt erre az iszonyú fehérségre.

– Hol a pap? – suttogtam, Jeanne papot kért…

Alaric tagadólag intett. Valami torz mosoly vonaglott az arczán… Fagyos
figyelemmel leste a haldoklót tovább.

Szegény Jeannera nem ösmertem rá többet. Hogy kínlódott, hogy
nyújtózott, – oh de nehéz vizsga az a halál mégis! Lélegzete már
ki-kimaradt, de fuldokolva tovább suttogott azért.

– Jer… jer… még csak egyszer… ah, hogy szeretlek… Hol vagy hát?…

– Még nem… mormogta Alaric mintegy magának. Nem is hallotta, mit mond a
leány. Kivette az óráját. Nem tudtam, mit akar, de sejtettem, hogy a vég
pillanatát akarja kiszámítani.

Jeannenak már be volt hunyva a szeme. Arczára rémesen ült rá a Facies
Hippocratica. Kifáradt már egészen; a lélegzetek elhalóan rövidekké
váltak.

– Alaric! – mit csinálsz?

Oda dőlt az ágyra s két kezébe fogta a leány fejét. Felemelte s két
mutató ujjával felnyította a szemeit.

– Jeanne! – kiáltotta ijesztő hangosan, parancsolóan.

A leány, mint egy villanyáramra rezzent össze. Visszatért a tudat
szemeibe. Ah Istenem, mosolygott… Ránézett Alaricra. Olyan volt a szava,
mint a lehellet:

– Szerelmem…

Most összehúzta a nyakát Dismal s a szemébe nézett legerősebb,
legkegyetlenebb tekintetével. Jeanne ijedten rázta meg a fejét s
kitátotta a száját. Aztán azt a sajátságos elváltozott kifejezést
öltötte fel az arcza, a mit akkor láttam rajta, mikor Alaric
hipnotizálni szokta volt őt. Nekem úgy tetszett, ez a hipnózis valami
megmagyarázhatatlan új életet önt belé…

– Jeanne, hallod?

– Igen.

– Jeanne, te most meghalsz – –

– Igen.

– De halld parancsomat, – folytatta Dismal metsző hangon, – te meghalsz,
de nem hagysz el engem soha. Vissza fogsz jönni egy hét mulva a halálból
s elmondasz nekem mindent, értetted?

– Igen… vissza… fogok… jönni… elmondok… mindent – – –

Emberfeletti erővel küzdött, de kimondotta az utolsó szót. Azt hiszem,
akkor lélegzett utolszor. Mialatt Alaric holtfáradtan dőlt a
karosszékbe, én meg hosszan elnéztem a szegény Jeanne arczát. Igen, –
mintha az az arcz nem engedett volna fel: mintha csakugyan hipnotikus
álomban halt volna meg.


II.

A háziasszony, felkelt, mert a lámpa kialvófélben volt már. Iván
elhallgatott egy pillanatra.

– Önök értik a helyzetemet – mondotta azután töprengve – vigyáznom kell
minden szavamra. Nincsen érdekemben, hogy akár önöket, akár magamat
megcsaljam. Ismétlem, nekem nincs véleményem a dologról s önöket sem
akarom befolyásolni. Igyekezni fogok az esetet a legegyszerübben és
legtárgyilagosabban előadni…

*

Igen, – hát harmadnap eltemettük szegény Jeannet. Ah, micsoda szomoru
egy kórházi temetés volt az!… Ott volt Alaric Dismal is, de őszintén
megvallva, nem gondolom, hogy kegyeletből jött volna el. Mielőtt
lezárták a koporsót, látni akarta még egyszer az arczot; majd azt
hinném, hipnózisa nyomát kereste akkor is a feloszló vonásokban… Ketten
kisértük ki a szegényes menetet. Mikor a novemberi ködben a fekete föld
ráhullott a koporsóra, mintha valami ellágyulást vettem volna észre a
Dismal merev, fakó arczán.

– Igazán sajnálnád?

– Sajnálom… – mondotta, mialatt sajátságos kiábrándultsággal nézett
széjjel a szürke világban. – Sajnálom az egészet, annyival is inkább,
mert tudom, hiábavaló komédia volt. Szégyenlem magamat, de voltaképp tán
inkább bosszant az eset. Nem is tudom, minek csináltam. Ostobaság!…

Görnyedten állt meg a temető kapujában. Aztán azonban megint merészen
vetette fel a fejét és nézett a füstös Párisra, mely felett kigyult az
esti fény.

– Gyerekség! Nem itt, a hátam mögött, hanem ott az igazság, – ott a
laboratóriumban! Sohse lett volna szabad onnan kimozdulnom! Gép az ember
s a lélek e gép összműködése, – mikor aztán megáll a masina, akkor vége
mindennek – _good night!_…

– De hátha mégis visszajön?

Czinikusan kaczagott fel.

– Hisz bárcsak jönne! De tudom, úgy se jön. Eh, – elég volt: requiescat
in pace. Feledjük el az egészet…

*

És Alaric Dismal el is feledte a szegény leányt. Elfeledte, mint a hogy
az ember elfelejti a tovatünő hullámot. Pár nap mulva már nem is
említette többé… Igaz, hogy akkor rendkivül fontos élettani
kisérletekkel volt elfoglalva. Úgy fordult a dolog, hogy én nem is
mertem neki többet felhozni Jeannet, mert féltem, hogy nevetségessé
teszem magamat. Csak egyszer kérdeztem:

– Mikorra mondtad neki, hogy visszajöjjön?

– Eh, mit tudom én? Hagyj már békét vele! Én törtem a fejemet… Különös
zavaromban tényleg nem tudtam többé. Csak akkor jutott eszembe, hogy
Dismal egy heti határidőt tűzött ki Jeannenak, mikor nyolczadnap reggel
igen sürgősen magához kéretett.

*

Diákos, de érdekes bohém lakást tartott a Quartier egyik legrégibb és
legszűkebb utczájában. Dolgozószobája valóságos muzeuma volt a régi
festményeknek, gobelineknek és butoroknak. Tán épp azok a fantasztikus
stilü nagy fekete szekrények tették, hogy örökké sötét volt ebben a
szobában, csak itt-ott csillant meg a homályban a szanaszét heverő
orvosi műszerek aczélja. – A kandalló mellett ült egy nagy, ódon
karosszékben s két tövig leégett gyertya lángolt mellette a párkányon.
Ezen a ködös téli reggelen sötétebb volt a szobában, mint valaha.
Belebotlottam egy felborított székbe…

Látszott rajta, hogy csakúgy hevenyészve öltözködött fel. Arcza kimerült
és sápadt volt és szemeiből mintha kialudt volna a nagy erő. Zavartan
mosolygott.

– Bocsáss meg, – csak valamit akartam… Mondd csak gyakran álmodol?

– Vele álmodtál?…

– Eh ördög!… Mikorra is mondtam neki?

– Hogy egy hét mulva… A mult éjjelre!…

– Hm… Furcsa. Pedig én igazán nem gondoltam rá…

– Hát akkor mégis vele álmodtál?

– No igen, igen…

Alaric fázósan húzta össze a nyakán kabátja felhajtott gallérját. Egy
pillanatra komoran bámult maga elé, aztán halkan nevetni kezdett.

– Látod, milyen jó, ha az embernek erős elvei vannak! Ezek hiján most
felforgatva látnám egész pozitivista rendszeremet s az ördög tudja, mire
gondolnék – –

– Rossz szinben vagy, Alaric.

– Igen, fáj a fejem. Fáradt vagyok…

Láttam, restelli a dolgot. Sokáig kertelt, de aztán mégis elmondta az
álmát.

– Hát hogy is mondjam?… Még átnéztem élettani jegyzeteimet tegnap este s
aztán úgy éjfél előtt lefeküdtem. Semmi alkohol, semmi rendellenesség…
Sajátságos észrevétlenséggel mehettem át az álomvilágba. Utolsó éber
gondolatom az volt, hogy a laboratoriumban vagyok, aztán egyszerre itt
voltam a szobámban. Ösmered azokat a különös álmokat, melyek tán azért
olyan nyugtalanítóak, mert mintegy a valósággal versenyeznek? Ösmered
azt, mikor az ember azt álmodja, hogy _ugyanabban_ a szobában,
_ugyanabban_ az ágyban fekszik, a hol tényleg van? Teljesen úgy láttam
ezt a szobát, mintha ébren lettem volna, csak… Felvetettem álmomban
fejemet a párnáról. Nyilt az ajtó… Megjegyzem, a külső kulcs mindig
mellettem szokott lenni a szekrényemen, de különben is, most jut
eszembe, hogy nem a rendes bejárat felől láttam őt bejönni.

Látod ezt az óriási fekete szekrényt, vaspántos ajtaját? Olyan
fortélyos, hármas zára van, hogy még sohse találtam lakatost, aki ki
tudta volna nyitni. Értsd meg: tudom, hogy üres és nincs benne semmi…
Nos, valahogy ez az ajtó nyilt most ki s erre lépett be Jeanne. Öltönye
kissé világosabbnak tetszett a rendesnél, de különben annyira a szokott
mivoltában jelent meg, – annyira azzal az ösmerős tétovasággal járt,
hogy én csak bosszankodtam s unottan vártam a bekövetkezendő panaszos
jelenetet.

Odasuhant az ágyam lábához és szokása szerint kimerülten dült le a
székre. Arcza tényleg sápadtabb volt a szokottnál s a szeme mintha be
lett volna hunyva, de én az igazat megvallva, csak akkor kezdtem
figyelmesebben szemügyre venni őt, mikor jobb karjával a szék támlányára
felkönyökölt. Akkor meghökkentem; hisz tudod, hogy sovány volt Jeanne
mindig, de most, – most keresztül láttam a vállán, láttam a mögötte levő
ágyoszlopot. Akkor aztán tudatára jöttem annak, hogy voltaképp csak az
arczát veszem ki tisztán. Olyan furcsa szürke-fényes volt. Balkeze
mintha nem is lett volna s haja és szoknyája alja valahogy ködbe,
fellegbe oszlott szét… Fájdalmasan emelte felém az arczát, de nem
nyitotta ki a szemét. Hangja panaszosan halk volt, de azért egészen úgy
beszélt, mint régen: mintha csak egy az imént félbehagyott társalgást
folytatott volna – –

– Miért nem hagytál egészen meghalni? Oh istenem…

Szemrehányás volt a szavában. Én felültem az ágyban s végigsimítottam a
homlokomat. – Jeanne! te vagy? – Beszélj, – van-e másvilág?

Szeme be volt hunyva: fájdalmasan mosolyodott el.

– Hisz látod… itt vagyok…

Bevallom neked, – volt valami rémes ennek a fehér lárvának a mosolyában.
Én nem hittem neki, – a hogy két kezemet törtem, körmöm belemélyedt a
husomba. Most is megvan a helye…

– Jeanne? Ez lehetetlen…

– Dehogy!… Látod, itt vagyok. Eljöttem. Te parancsoltad…

Valami rettegő vadság fogott el. Fel akartam ugrani, hogy megfogjam. De
különös volt az, – nyilván az álom tette: meg se tudtam moczczanni.
Mintha csak hirtelen megbénultam volna… Mikor magamhoz tértem, egy sereg
fontos kérdés jutott az eszembe.

– Jeanne, – mondd csak hát… Nehéz volt meghalni?

A fehér arcz kinosan torzult el.

– Oh, fájt nagyon!… Jobban fájt még, mint az élet! Kinos ez az új
születés nagyon – – Mért nem hagytál legalább egészen meghalni?…

– Jeanne… ha van hát igazán másvilág, mondd el nékem, milyen az?

Úgy gyötrődött, olyan halványra vált egész lenge jelenésében, hogy azt
hittem: menten elenyészik… alig halhattam susogó hangját.

– Igen, tudom… azt parancsoltad, jőjjek vissza s mondjam el… De ne
kérdezd… nem tudom, nincs arra emberi szó!… Úgy se értenéd… Nincs arra
még érzéketek, vakok vagytok… Ti csak formákban gondolkoztok,
tapogatóztok, – itt egyszerüen kinyílik az új szem és mi látunk… Látjuk
a valóságot… Hogy magyarázzuk nektek, vakoknak, a szineket?…

– Jeanne! beszélj, magyarázd valahogy, meg kell tudnom…

Alaric hirtelen elhallgatott.

– Igen, – mondotta Dismal, merőn a szemembe nézve. Fakó arcza ijesztően
dult volt, a hogy a kandalló párkányán levő füzetre tette a kezét. –
Igen megtudtam sokat, s fel is irtam mindent ebbe a füzetbe.
Szuggesztióm erejével, mely által egy már elköltözött lelket még mindig
hatalmamban tartok itt _ezen_ a világon, megtudtam rettenetes és érdekes
dolgokat. Olyanokat, a milyeneket senki se tud, mert hisz általam jött
vissza az első ember a másvilágról! – – Bocsásd meg lázas zavaromat és
össze nem függő beszédemet! Értheted, hogy ez a mai éjszaka feldulta
egész gondolatvilágomat… Most e perczben még nem tudok semmit… Mi ez?
Álomkép, – halluczináczió?… De ha van másvilág, – tette hozzá elképedve,
– és én nekem mindegy, hogy a spiritizmus vagy pozitivizmus által
oldottam e meg a halál problemáját: akkor bámulni fognak az emberek! Itt
az új evangéliom, itt a világ legnagyobb felfedezése. – –

Zavartan hallgatott el, mintha bánta volna, hogy ennyit is elmondott.

– És Jeanne? kérdeztem.

– Képzelheted, hogy a hallottak meghatottak. Hálás rokonszenvvel néztem
rá s mondám neki:

– Köszönöm, te jó Jeanne. Látom még mindig szeretsz…

A behunyt szemü fehér arcz sajátságosan merevre vált.

– Mi már nem szeretünk és nem gyűlölünk senkit…

– De hogyan?

– A testtel elvész minden, a mi földi… Te megfogtad költöző lelkemet,
parancsoltad, hát azért jöttem vissza. Oh mért nem hagytál egészen
meghalni! Testem nincs többé: lelkem tovább akarna haladni az új
világban s te visszatartod… Borzasztó az így a halálküszöbe körül, két
világ közt lengeni!…

– Jeanne! kiáltottam diadalmasan, hát nem hagysz el, – segíteni fogsz
nekem problemámnál – vissza fogsz még jönni?!

– Igen, te parancsoltad… Én nem hagylak el. Mindig vissza fogok jönni –
–

… Soká hallgattunk ott kettesében az Alaric Dismal sötét szobájában. A
nagy fekete szekrényre néztem s arra gondoltam, hogy ez az ember nem
mond el nekem mindent.

– Alaric, – szóltam gyanakvóan, – te azt mondod, _most_ ébredtél fel.
_Most_ irtad volna le a Jeanne vallomását, – ezt a husz oldalt?

– Eh dehogy…

– Hát akkor _mikor?_ Álmodban?

Megragadtam a karját.

– Barátom – mondotta végre megadóan – még sem volt az álom – – –

*

Várjanak csak – igen, ötödnapra ezután láttam ismét viszont Dismalt.
Vidékre kellett mennem s visszajövet épp hozzákészültem, midőn a Rue
Medicisben találkoztam vele.

Távollétem alatt sokat gondoltam a jelenésre s érdeklődéssel szólítottam
meg Alaricot. Felkaczagott, valóságos hahotában tört ki.

– Hát csakugyan elhitted? – mondotta a vállamra ütve. – No, téged ugyan
könnyü volt rászedni! _Good bye!_…

Én nem értettem és ostobán bámultam tovasiető alakja után. Úgy
elszégyeltem magam, hogy sokáig nem mertem feléje se nézni. Kicsit
bosszantott is furcsa viselkedése… Végre aztán tiz-tizenkét nap mulva
mégis felmentem hozzá a laboratóriumba. Nagy csodálkozásomra nem
találtam ott; kollégája azt mondta, hogy már nem látták két hete. Irtam
neki, de nem kaptam választ… Többször kerestem: ajtaja mindig zárva
volt.

Egy éjjel a festőkkel mulattunk a Quartierben. Nem hittem a szememnek,
mikor egy rossz hirü kávéház hátsó szobájában boulevard-leányok és
diákok orgiája közepette akadtunk rá Alaric Dismalra. Kiütött az angol
mértéktelenség rajta: visszataszítóan mámoros és ledér volt.
Megöregedett és dult arczára alig lehetett rá ösmerni. Gúnyosan
vigyorgott rám a whiskeys és brandys üvegek közül.

– Alaric! – mit csinálsz itt? És Jeanne?…

– Jeanne?! – kaczagott Dismal, – hát pesze hogy jár hozzám! Másvilági
hölgyekkel szerelmeskedem! Jertek, igyunk az egészségükre – – –

Azt hiszem ötöd, – legkésőbb hetednapra az éjjeli találkozás után kaptam
meg az Alaric második levelét.

*

Ködös deczemberi este volt. Lehetett vagy fél nyolcz tájban, mikor
felrohantam hozzá. Ott ült egy szál pislogó gyertya mellett a sötét
szobában. Hanem ezuttal igazán nem ösmertem volna rá. Két keze
baba-szerű merevséggel pihent a szék karfáján s feje erőtlenül dült
hanyatt a támlányra. Oly ijesztően mozdulatlan maradt még akkor is,
mikor megszólalt, hogy nekem úgy tetszett: ez az ember oda van kötözve a
székéhez…

– Bocsáss meg… mormogta tompán, – csunyán viselkedtem… De nem tehetek
róla… Nem bírom tovább – –

– Beteg vagy?

– Nem! – Sohse fogott józanabbúl eszem. S ép azért tudom, hogy
elvesztem. Azért kérettelek ide, mert talán – még – –

– De hát mért ülsz olyan mereven, mozdulatlanul?

Reszketni kezdett. Rám nézett kialudt szemeivel.

– Iván, – suttogta rémesen, – fogd meg a kezemet és huzz – – vigy el
engem innen! Iván, hallgass rám, – ha magad nem bírnál velem, hivass fel
még tíz, még húsz embert… Esdeklek: vigyetek el innen, – ki – ki a
szabadba! – –

– Alaric, mi lelt?

Mozdulatlan maradt most is, csak a szemei forogtak gödreikben és
pillantottak lopva szét a szobában.

– Hát azt hiszed, hogy mi csak ketten vagyunk ebben a szobában? Nem
érzed, hogy rajtunk kívül _más_ is van itt?

Körülnéztem és sajátságos borzongás fogott el… Ez az ember megőrült…

Megragadtam az Alaric kezét s átfogtam a derekát. Sohse láttam még
valakit ily rövid idő alatt ennyire lesoványodni. Váz volt már csupán…

*

Lent voltunk a frissen hullott hóban.

Dismal kimerülten támaszkodott oda egy gázlámpához. Nagyot lélegzett s
megkönnyebbülten pillantott fel a sötét, téli égre.

– Nyugodjál meg, aztán beszélj – mondottam csitítóan.

– Oh Iván, borzasztó az… A halál után, a mint tudod, nyolczad napra jött
el először. – azután hét, hat, öt, négy, három napi időközökkel
rendszeresen mindig felkeresett. Az első látogatásoknál még bizonyos
diadalmas örömmel fogadtam s beszéltettem. És ő beszélt, mondott
megdöbbentő dolgokat. Mindent felírtam, – itt a füzetem… De aztán,
egyszerre gyáván csökkenni kezdett bennem a tudományos kiváncsiság, –
félni kezdtem. Éreztem, hogy érthetetlen módon gyengülök, fogyok…
Barátom, ki nem mondhatom ezt azt iszonyatos érzést. De hisz ez mind
semmi, – értsd meg: most már minden éjjel nálam van! – – Tegnap éjjel
fellázadtam. Mondtam neki, – megtiltottam, hogy többet eljöjjön. A
behúnyt szemű lárva szavaimra egész előmbe suhant s ajkai körül egy _új_
démoni mosoly jelent meg:

– Te parancsoltad, hogy visszajöjjek. Visszajöttem s véled maradok – –

– Örökre?

– Igen. Itt légy holnap este!…

Oh ha tudnád, milyenek voltak azok az esték! Mindig megéreztem előre,
mikor jön s ekkor valmi ólomsúly nehezedett tagjaimra. Nem tudtam
mozdulni… Tűrtem, a meddig lehetett, de ma este már nem bírtam tovább.
Rettegés fogott el s írtam neked… Köszönöm, köszönöm…

Elgondolkoztam. Hová vigyem Alaricot erre az éjszakára? Az én szűk
szobámban nem volt hely… Végre egy közeli, ösmerős szállóba mentünk fel.
Megnyugvással nézett körül a szegényes fogadói szobában.

– Itt jó lesz, – mormogta – itt nincs emlékem tőle… Mert azt hiszem, az
én lakásomon az ő emlékei táplálják jelenését…

Olyan halott-fáradt volt, hogy mint valami gyermeket én vetkeztettem le.

– Nézd, mivé lettem, – mondotta kinosan – váz vagyok már csupán!… És
tudod-e, hogy mi a borzasztó?

– Nos?…

– Az, hogy a milyen mértékben fogyok, sorvadok én: a jelenés ugyanolyan
mértékben nő, erősödik és válik fényesebbre. Belőlem él, rajtam él az!
Mi lesz ennek a vége? El fog emészteni… Maga mondta, hogy lelke, melyet
én istentelenül visszatartottam ebben a világban, test híján természetes
ösztönnel testet keres. Élni akar és élni fog az én testemmel, én pedig
meghalok – – Oh, Iván, borzasztó dolgot tettem, mikor ezt a leányt
halála pillanatában hipnotizáltam!

A mennyire csak tőlem tellett, nyugtattam Alaricot. Csak éjfél után
mentem el tőle. Úgy látszik, félt, mert még akkor is tartóztatott…

*

Reggel hat órakor őrültként rohant be hozzám Dismal. Mint a kit
üldöznek, eszeveszetten csapta be maga után az ajtót, nekitámaszkodott s
rá fordította a kulcsot. Aztán a sarokba menekült s egy karosszékbe
rogyott le.

– Végem van, – hörögte – hiába minden! Iván, te ott voltál, láttad azt a
szobát… Nos, a mint végre el mertem oltani a gyertyát, egyszerre
rámszállott az az ólomsúly, a mi akkor szokott meglepni, mikor a jöttét
érzem…

S akkor egyszerre megindult az örvény. Az utczáról feláradó gyér fénynél
láttam, hogy megmozdul a szobában minden… A bútorok félretolódtak s úgy
helyezkedtek el, mint az én kisérteties szobámban… Felordítottam, de
hiába. Az én szobámban voltam megint… Nyilt a nagy fekete szekrény
ajtaja és a jelenés lépett be. Merev, fehér arczával jött felém, egészen
közel jött hozzám. És tudod, mit mondott? Ezt…

– Hát meg akartál szökni? Hiába menekülsz! Utólérlek itt is. Te
visszaparancsoltál a másvilágról, – jó, én eljöttem. De jegyezd meg:
érted jöttem s tőlem meg nem szabadulsz…

És ekkor barátom, végre felnyitotta a jelenés a szemét és rám nézett.
Iszonyú volt az. Démoni tűz áradt belőle és alattomos mosolyra torzultak
ajkai. Iván, – nem a szelid Jeanne ez a jelenés többé! Valami sátáni
lárva. Honnan vette ezt a sátáni voltát? Tán testemmel együtt én
belőlem? És most a saját hatalmammal engem nyügöz le?… Tudod-e, hogy már
olyan élő, mint egy eleven ember?… Már kinyujtotta felém, nyakam felé
rettenetes fehér kezét; – mint rémes karmok olyanok voltak az ujjai – –

Alig tudtam megnyugtatni Alaricot. Végre azonban mégis magához tért
kissé. Mint egy álomból ébredve rekedten szólalt meg.

– Mi ez? Őrült volnék?… De hisz agyam kétségbeejtő logikával működik.
Hát ha ez még is csak álom vagy hallucináció?! Iván, egy perczig se
maradok többé Párisban. El, – el innen; rémek vannak ennek a bűnös
városnak a levegőjében… Hátha a légváltoztatás segítene rajtam s elűzné
iszonyatomat – –

*

Még aznap délután Rouenban voltunk egy kis fogadónak a szobájában.
Utasítottam a személyzetet… Tervem kész volt: még az este visszautazom
Párisba s másnap a legjobb professzorokat hozom el szerencsétlen
barátomhoz.

Alaric nem akart elereszteni. A gyertya lángjánál olyan volt az arcza,
mint egy rémes és szomorú halálfej.

– Iván, ne hagyj el – suttogta – az ólomsúly már megint rámnehezedik,
érzem, hogy ide is utánam jön – – Sejtem, hogy ez után már nem csak
éjjel, de nappal is látni fogom. Mindig velem van… Szívja életerőmet,
Iván! Nem jelenés ez többé, hanem egy élő ember, a ki már erősebb nálam
s az én erőmmel fog megfojtani engem – –

Láttam, hogy állapota perczről-perczre súlyosodik. Nem halaszthattam
párisi utamat. Búcsuztam és siettem a vasútra. Bárcsak ott maradtam
volna nála – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez volt az Alaric Dismal utolsó éjszakája. Mikor másnap reggel a híres
professzorokkal Rouenbe értem, már vége volt mindennek.

A mit most önöknek elmondok, azt a fogadó törvény előtt megesketett
személyzetétől tudom. Legfontosabb a szobaasszony vallomása. Ő így adja
elő a dolgot: éjfél után egy óra tájban kiáltást hallott a második
emeletről. Felszaladt a lépcsőn. Maga mondja, hogy ekkor még eléggé
álmos volt, de különben igaz hitére állítja, hogy való igaz, a mit
látott. Dismal szobájából egy világos ruhás nőalak suhant ki s ment
végig a sötét folyosón. Ott eltűnt, – de hová? Rejtelem ez a
házbelieknek, mert ott nincs semmiféle lépcső. Viszont a portás azt
vallja, hogy semmiféle világos ruhás nőt akkor éjjel ki nem eresztett a
kapun. Mikor megérkeztem, a vendéglős rögtön azt kérdezte tőlem, hogy
mit tudok a «Monsier Dismal barátnőjéről?» Őt tartotta a gyilkosnak…

Nem emlékezem már, mit feleltem neki… Felrohantam a szobába. Ott feküdt
az ágyon Alaric Dismal holtan. Szederjes arcza rémületbe volt
beledermedve, szája tátva maradt és szemei mintha még mindig valami
iszonyatos látományra bámultak volna. A hogy görcsbe meredt kezét
leemeltem álla alól, akkor láttam a fojtogatás kétségbevonhatatlan
jeleit a nyakán…

*

Iván elhallgatott. Végignézett rajtunk s vállat vont.

– Nos, mit szólnak hozzá? Nekem, a mint mondottam, nincs véleményem az
esetről. Ha spiritiszták vagyunk, elhihetjük, hogy egy lélek visszajött
a másvilágról, de mint pozitivisták mit gondoljunk? Azt, hogy mindenkép
veszedelmes a halállal való kisérletezés. Legveszedelmesebb pedig talán
az, a mit Alaric Dismal csinált, ki az élet legrejtelmesebb
pillanatában, _in articulo mortis_ hipnotizált embert. Az ő kegyetlen
szuggesztiója visszapattant a halál fekete ajtajáról, s őt magát ölte
meg: annak a keresőjét, a mi kell, hogy örök rejtelem maradjon.



EGY PÁRBAJ.


I.

A kaszinóban és társaságokban így adták elő a dolgot.

A kegyelmes úr nagy estélyén, melyet a kongresszus külföldi
előkelőségeinek a tiszteletére adott, éjfél tájban vagy négy-öt úr ült
együtt az egyik hátsó pipázóban. Afféle elsavanyodott gavallérok voltak,
kiket a pezsgő már csak gunyoros rosszkedvre tudott hangolni s kik abban
lelték a furcsa kedvüket, hogy havannáik füstje mellől kényelmesen sorra
szapulták a bent vigadó szép asszonyokat. A törökös rézasztalkán előttük
állt a Cherry-Brandy, hát csak annál jobban belemelegedtek, úgy, hogy
mire Balsay Gusztinéra került a sor, tán kissé… meg is feledkeztek
magukról. Férfiak közt, kivált ha nincs valami józanabb úr, a ki
visszatartsa a többit, bor közben egészen oktalanúl sok bolond
megjegyzés eshetik… Denique előbb a hebehurgya, selypítő Gusztit
tárgyalták le, aztán a legczinikusabb megjegyzésekkel az elkényeztetett
Lili asszonyt kezdték ki, a kit a külföldiek hódolata valóságos
királynővé avatott azon az estélyen. Nos, a hetyke beszélgetés közepette
az urak észre se vették, hogy egyszerre csak egy idegen fiatal ember
lépett be a szobába. Egy egészséges képű, vidéki gentry-gyerek, a kiről
senkise tudta, hogy Dombrády Gyurinak hívják s a ki tán épp azért volt
olyan legénykedő rosszkedvében, mert senkit sem ismert azon az estélyen.
Czigarettát vagy mit keresett a sarokban, de a furcsa élczek hallatára
önkénytelenül megállt. A kopasz Rádern Oszkár (a Gida unokabátyja), ki
az egész rossznyelvű társaság lelke volt, épp akkor kaczagott legjobban:

– Bizony az az ostoba Balsay Guszti is az ökrei szarvai helyett inkább a
maga szarvaival törődhetnék!

– Ha még nincs, hát majd lesz! – kiáltotta a kártyás Törökváry Stefi a
monoklijával lapdázva – erre iszunk, mi?

Már koczczintani készültek, mikor Dombrády Gyuri hátratett kezekkel
egyszerre csak odaállt a poharak közé.

– Pardon – Dombrády vagyok – mond azzal a merev közönynyel, mikor az
ember már a maga kimondott nevét is olyan sértésnek szánja, akár a
«gazember»-szót.

Oszkár meg az öreg Stefi még nevettek és hanyagúl nyújtottak kezet:

– Rádern…

– Törökváry…

De Dombrády Gyuri csak még merevebben tartotta hátra a maga két kezét.

– Ha jól hallom, az urak egy jelenlévő hölgyről – nem jól értettem a
nevét: Balsaynéról beszélnek?

Rádern Oszkár letette a poharát, egy darabig hülyén bámult az idegenre,
aztán prüszkölve nevetett a szemébe.

– Csak azt akartam megjegyezni – folytatá Gyuri – hogy tisztességtelen
dolognak tartom egy uri háznál jelenlévő tisztességes nőről így
nyilatkozni…

– Ej ha – vágott közbe Törökváry Stefi – ez erős! Pro domo beszél a
gyerek – nem megmondtam? Itt is egy imádó!

Dombrády Gyuri elvörösödött.

– Hát én szavamra mondom – tört ki – hogy én nem is ismerem Balsaynét,
azt se tudom biztosan, hogy melyik itt a hölgyek közt… de igenis ismerem
a háziurat, a ki távolról rokonom és nem tételezem fel róla, hogy olyan
nőket hívjon a házához, a kikről ilyen modorban lehetne beszélni! Ezért,
ismétlem, tisztességtelen eljárásnak tartom –

– Hohó – pattant fel Rádern Oszkár – és ez az ember még szavát adja,
hogy nem ismeri Balsikát – hahaha!

– Sok a vére! – tódította Stefi – eret kell vágni rajtad, fiacskám!

– Fiacskám az öregapád! – felelt Gyuri parlagias nyiltsággal – majd
vágok én eret tirajtatok!

És hát vágott is eret rajtuk alaposan, mind a két czinikus gavalléron.
Voltaképp a segédek rontották el a dolgot: a helyett, hogy simítottak
volna az ügyön, csak annál jobban kiélesítették az ellentéteket. Súlyos
feltételek mellett egy délelőtt állott ki Dombrády Gyuri mindkét urral;
előbb Rádern Oszkárt kaszabolta össze lovassági karddal, aztán a kártyás
Stefinek küldött egy csonttörő golyót a karjába. De a második párbajnál
ő is megsebesült: a Stefi lövése is talált, még pedig válla alatt érte.
E sebesüléséről azonban akkor még alig vett tudomást a világ, egyelőre
mindenki csak azt magasztalta, hogy a gavallér vidéki fiú milyen szépen
móresre tanított két czinikus urat, kik gyáván élczelődve nem átallották
tisztességes asszonyok becsületébe gázolni. Mert a két párbaj igaz oka,
hogy, hogy nem, de kitudódott, (többen voltak jelen az esetnél!) – s
harmadnapra már az egész városban egyébről se beszéltek az uri
társaságban. Lent a Hölgy-kaszinóban valóságos forradalom támadt az
emeleti urak ellen…

Balsay Gusztit, ki semmiről sem tudott, a déli korzón fogták el a
jóbarátok a hírrel. Guszti épp szokott naiv kedélységével rótta az
aszfaltot, mintha azt akarta volna mondani a járó-kelőknek: «nekem van a
legszebb feleségem, nem pedig nektek! És ahhoz érdem kell ám, úgy
bizony!»…

– Te, Guszti, hallottad! Megverekedtek a feleségedért…

– Mi?

– Egy idegen úr, azaz hogy nem idegen, mert Dombrádynak hívják, de hát
vidéki fiatal ember és nem ismeri senki. Megverekedett és pedig nem is
egy, hanem mindjárt két úrral, Törökváry Stefivel, meg –

– Oszkár bátyámmal! – kaczagott a gonosz Rádern Gida – tudod,
beszélgettek a tegnapelőtti estélyen és rossz viczczeket mondtak a
hölgyekre…

Elmondták neki a részleteket. Guszti majd sóbálványnyá változott.

– Megverekedett?… – makogta – de hát hogy jut hozzá, hogy az én
feleségemért megverekedjék? Ki ez a Dombrády Gyuri?

– Ismételten kijelentette, hogy nem is ismeri a feleségedet.

– Gavallérságból tette – nevetett Gida – hinni kell a keresztes
lovagnak!…

– No, köszönöm! – tört ki Guszti selypítve – ez igazán szamár egy eset!…
A feleségeért csak a férjnek van joga megverekedni – mit tegyek? Mivel
tartozom ennek az embernek,… izé… micsoda kötelezettségbe kerülök én egy
olyan úrral, a ki a feleségemért mindjárt két párbajt vív?

– Köszönd meg neki szépen! – kaczagott még hangosabban Rádern Gida.

Balsay Guszti nem felelt, csak elsápadt. A legellentétesebb érzések
dulakodása közben felszállt benne a gyanakvás ördöge.

– Megyek haza – mondta határozottan – majd tudom én, mit kell tennem! –
A barátok szolgálatkészen kísérték el.


II.

Akkorra már a jukker-asszonyok teljes pletykatanácsban ülték körül a
Guszti feleségét. Lili asszony nem is jutott szóhoz tőlük – kanapéja
száz párnájába temetkezve, pongyolában ott pihent közöttük, mint egy
áldozatra szánt bárányka, vagy helyesebben, mint egy kényeztetett
angoramacska, melynek lusta ösztöneit kellemesen czirógatja az a tudat,
hogy mindenki vele foglalkozik. Divatos életpályája kezdetén eddig két
erény védte meg Lili asszonyt a szerelmes flirt-ek ellen: hiusága és
lustasága; még mindig gyermekesen örült a szép ruháknak önmagukért, s
jólesően kerülte az ábrándokba való mélyedést, mert attól félt, hogy a
töprengés árt az arczszínének. Kerülte a szerelmet, mert mindenekfelett
kényelmetlennek tartotta… A túlhamar jövő sikerek, s a küzdelem nélküli
hódolatok bizonyos fokig blazirttá is tették, únta a vallomásokat, sőt
annyira elbizakodottá lett, hogy már olykor szépsége dicséretét is unta.
Mikor meghallotta, hogy egy merőben idegen fiatal ember megverekedett
érte, pillanatra gyöngén elmosolyodott, s leánykori regényes érzések
támadtak fel benne. De a fontoskodó jukker-asszonyoknak gondjuk volt rá,
hogy kiábrándítsák ebből a regényességből: tegnapelőtt a «külföld»
szemeláttára lefőzte valamennyiőjüket ez az ujoncz menyecske, ma még ez
a siker hozzá, sok volt ez egyszerre, nem lehetett ezt szó nélkül
hagyni.

– De hát ki ez a Dombrády Gyuri? – kérdezte Lili asszony naiv
mosolylyal, még kényelmesebben belefeküdve párnáiba.

– Még kérded, kedvesem? – felelt csipősen a vöröshajú, férfigalléros
Sztalevszkyné – csak nem akarod elhitetni velünk, hogy nem ismered?

– De ha mondom, hogy nem ismerem!

– Ugyan, Lili – folytatá Benczédyné – nekünk a jóbarátnőknek mondhatsz
ilyet, de idegeneknek, az Istenért, ne említsd!

– De mondom, sose láttam életemben!

– Ez már igazán nevetséges! – sziszegte a babaarczú Dághy Bercziné –
mondd legalább, hogy gyermekkorod óta nem láttad!

Erre már feltápászkodott párnái közűl Lili asszony.

– De hisz a Dombrádyak a hetedik vármegyében laknak tőlünk! Mondom, se
gyerekkoromban, se azelőtt, se azóta sose láttam – no!…

Mérges lett, könyek szöktek a szemébe. A jukker asszonyok csak ezt
akarták: ne essék a diadal olyan könnyen az elkényeztetett babának!
Odaültek mellé, czirógatták, s addig vigasztalták, míg végre keservesen
elsírta magát. Akkor aztán méltatlankodva kezdték el nyilatkozataikat.

– No, ha igazán nem ismered – mondotta Sztalevszkyné – akkor a
legnagyobb szemtelenség ilyen tüntető módon hívni fel egy asszony
figyelmét. Valósággal kompromitál, édesem! Hát jó, szerelmes beléd,
elismerem, de az ilyen imádókat ne vedd lajstromba…

– Dehogy veszem! – siránkozott Lili asszony.

– Ez nem uriember – folytatta Benczédyné – valami modortalan ripők!

– Persze hogy az…

– Ez nem siker, hanem inkább szégyen – fejezte be az elmefuttatást
Dághyné.

– Jó, jó – csak hagyjatok már békét vele! Látjátok, hogy unom… Lili
asszony befogta a fülét és türelmetlenül nézett szét. A jóbarátnők a
legérzékenyebb pontján érintették: teljességgel kizavarták a
kényelméből. Ebben a válságos pillanatban rontott be a boudoirba a férj.
Gusztáv úr, alkalomadtán igen pathetikus, sőt szinpadias tudott lenni, a
megfélemlítés rhetorikájával akart vallomást csikarni a feleségéből.

– Asszony – kiáltotta tragikusan selypítve – számadást nekem erről a
szemtelen fráterről…

– No, most meg ez jön – méltatlankodott Lili asszony felkelve
(valósággal felkelve!) a kanapéról. – Ünnepélyesen kijelentem, hogy nem
ismerem Dombrády Gyurit – no!

– Hah, hisz kimondtad a nevét!

– Igen, mert a barátnőim már egy óra óta nyaggatnak vele.

– Vallj meg mindent – szereted!

– Ugyan, hagyj már békét…

– Vérére szomjazom! – selypített tovább Balsay Guszti.

– Megőrültél?

– Hah – véded? Felelj – én nem vagyok olyan mint a többi férj, én nem
azért házasodtam, hogy engem a feleségem megcsaljon! Én azért
házasodtam, hogy… hogy…

Szegény Guszti egyszerre kiesett a rhetorikájából. Ott állt és csak
bámult az asszonyokra, a kik helyeslő mosolylyal viszont bámultak rá. A
barátok, kik elkisérték volt, a szomszéd szobában várakoztak, csak
Rádern Gida dugta be a fejét az ajtón. Lili asszony, ki a sarokban állva
sírt, daczosan épp akkor vetette oda a férjének:

– Mit tehetek én róla? Te csak szavalni tudsz, de sohse vagy ott, mikor
a feleségedet bántják.

– Engedjen meg, nagyságos asszonyom – szólt közbe Gida – de hisz a
férjeket csak nem hívják oda az ilyen ostoba viczczelődésekhez!

– Engem még sohse hívtak – jelentette ki Guszti meggyőződéssel. – Hisz
csak ott lettem volna!…

Rádern Gida mérsékletre intette a kedélyeket, s a hölgyek segélyével
aztán csakugyan ki is békítette a házasfeleket. Guszti bocsánatot kért a
feleségétől, s hivatalosan elfogadták mindannyian tárgyalási alapul,
hogy Lili asszony csakugyan nem ismeri azt az idegen urat, a ki érette
megverekedett. Behívták a gyűlésre a szomszédban várakozó két barátot
is. Lili asszony unottan űlt vissza párnái közé, s szívemélyén a poklok
legfenekére kivánta azt az ismeretlen Rittert, a ki ilyen kellemetlenül
megvédte a becsületét. A szabóhoz kellett volna mennie, jaj, már csak
vége volna ennek az ostoba gyűlésnek!

– Abban, azt hiszem, mind megegyezünk – kezdte Gida – hogy itt tenni
kell valamit.

– Meg, meg! – erősítették valamennyien.

– De mit? Mit tegyünk ezzel a Dombrády Gyurival? Erre nézve már el
fognak térni a vélemények.

– Emberileg véve a dolgot – mondotta az egyik barát, egy mérsékelt
filozóf – az ügy tiszta: egy ismeretlen, lovagias férfi a férj háta
mögött, mikor annak nincs módjában föllépni – helyt áll a felesége
becsületéért. Szavára kijelenti, hogy nem is ismeri azt a hölgyet… itt
hát nincs alap a gyanusításra. Nos, egy gentlemannal szemben, ki ilyen
gavallérosan jár el, a férjnek csak egy kötelessége lehet: menjen el
hozzá és köszönje meg neki! Emberileg véve egyedül ez helyes…

– Hohó! – tiltakoztak többen – de a gentleman még se járt el egészen
korrektül! Neki azt kellett volna mondania az érdeklődő uraknak, hogy:
«majd tudomására hozom a férjnek!»

– Igen – jegyezte meg Guszti – ez lett volna helyes!

– De – vágott közbe a filozóf barát – addig, míg ezt megtehette volna,
már személyesen úgy összeveszett azokkal az urakkal, hogy szükségképpen
neki kellett vállalnia mindent.

Zajos vita lett. Gida gonoszúl csóválta a fejét.

– Bolond egy eset! Itt vagy meg kell köszönni a szivességet, vagy pofon
kell vágni érte a gentlemant…

Végre Sztalevszkyné kért szót:

– Akárhogy veszszük az esetet «emberileg», egy dolog tény: egy idegen
fiatal ember, a ki a férj helyett megverekszik a feleségért, súlyosan
kompromittálja az asszonyt! Esküdözhetnek a világnak, hogy sohse
ismerték egymást, senkise fogja elhinni nekik! A férj még hegyében meg
is köszönje a szívességet?… no ez kicsit sok, ez nyilt bevallása annak,
hogy maga gyönge arra, hogy a feleségeért helyt álljon! Igen, menjen el
ahhoz a gentlemanhoz, vagy helyesebben, küldjön el hozzá s vonja
felelősségre azért a merényletért, hogy meg mert verekedni a
feleségeért!…

A vita egyre hevesebbé fejlődött. A vége az lett, hogy utoljára is az
asszonyok harcziasabb felfogása kerekedett felül. Guszti fölkelt s
ünnepélyesen kijelentette, hogy tudja, mi a kötelessége. Köszönet
helyett segédeket fog küldeni Dombrády Gyurihoz: ezek majd
felvilágosítást, aztán elégtételt kérnek tőle. Megkérdezte a feleségét
is.

Lili asszony duzzogva ült párnái közt. Nem bocsátja meg soha sem a
férjének, sem annak a gyalázatos Dombrády Gyurinak, hogy miattuk a
szabóját elmulasztotta.

– Bánom is én – mondotta mérgesen – csináljatok vele, a mit akartok!
Csak én nekem nem említsétek többet még a nevét se…


III.

A segédek csakugyan eljártak az ügyben, voltak Dombrády Gyurinál, de
némileg megszégyenülve, hosszú orral jöttek vissza. Voltaképp csak most
sült ki, hogy a gavallérgyerek is megsebesült, sőt, hogy váll-lövése
aggasztó lázakkal fenyegetett. Gyurit nem is láthatták, helyette
nagynénje fogadta őket, özv. Zenthy Istvánné, kinél szállva volt…

– Özv. Zenthy Istvánné? – kiáltott Guszti meglepetve – hisz Máli nénit
mi jól ismerjük! Mit szólt?

Hát – folytaták a segédek – nagyon szivesen fogadta őket, de mindjárt az
ötödik szavuknál tisztában volt a szándékukkal. Boszankodva komolyodott
el, feltette pápaszemét, leült az íróasztalhoz és levelet írt. Itt az
irás…

Balsay Guszti sietve tépte fel a borítékot:

«Kedves Balsay! Én magát sohse tartottam nagy hősnek, de hogy maga egy
seblázban fekvő emberhez, ki – nem a maga feleségeért – hanem,
hangsúlyozom, a női becsületért két párbajt vivott, segédeket küldjön:
az mégis kicsit túlsok a hősieskedésből! Különben hisz igaza van – kár
manapság gavallérnak lenni, a mai asszonyok cseppet sem érdemlik meg.
Nos tehát – én beteg unokaöcsém helyett elfogadom az ön kihivását és
biztosíthatom magát, hogy mihelyt meg tud állni a lábán, minden
elégtételt meg fog adni, a mit maga, a helyett, hogy lovagiasságát
megköszönte volna, botorul kivánt tőle. Üdvözli

_Zenthy István_ ezredes özvegye.»

– De hát én nem is tudtam, hogy ez a Dombrády Gyuri megsebesült! –
tanakodott Balsay Guszti – mintha bolondot tettünk volna! Ennek a Máli
néniek igaza van: botorság volt egy seblázban szenvedő emberhez
segédeket küldeni, kivált, ha az az ember ismeretlenül a mi
feleségünkért verekedett meg – kétszer! Mit tegyünk most?

Guszti gyűlésezni akart volna megint, de aztán mégis a józanabb
meggyőződésére hallgatott. Alig várta, hogy a felesége hazaérkezzék a
szabótól. Előadta neki az egész kihivási kudarczot s felolvasta a
Zenthyné levelét.

– Édesem – fejezte be – hogy Dombrády Gyurival mi lesz, az egyelőre
mellékes; hogy azonban ezek után Máli nénihez el kell mennünk
látogatóba, az előttem világos. El kell hozzá menni, nekem is, neked is…

– Már megint ez a Dombrády Gyuri? – kiáltotta Lili asszony őszinte
haraggal – hát micsoda férfi vagy te, hogy még most se tudtad ezt az
affairet befejezni? Bolondot csináltál s most megint engem rántasz elő?
Én menjek el egy Máli nénihez vizitbe, azért, mert a párbajozó
unokaöcscse szerelmes belém!…

– Honnan gondolod?

– Hát bizonyosan szerelmes belém – hisz már oly unalmas, hogy minden
ember utánam bolondul! Nincs más asszony a világon?

– De édesem, belátod, illenék elmenni…

– Eh, a nyakamba vegyek megint egy sóhajtozó imádót? Neked könnyű, neked
nem vallanak szerelmet, nekem magamnak kell mindazt a szóáradatot
elviselnem. Oh, hogy unom már az efféléket!…

Guszti látta, hogy a felesége haragszik, hát nem mert szólni. De
titokban napokon át tudakozódott a sebesült állapotáról. Végre egy
napon, mikor a felesége meg volt elégedve az új ruhájával, szóba hozta,
hogy tán most mehetnének.

– Jó hát menjünk – mondotta Lili asszony – nem bánom!… Essünk túl a
dolgon mentől hamarább. Csak aztán, ha azt a beteg hőst látjuk, ne hagyj
magamra véle, mert még ott nyomban szerelmet talál vallani nekem…


IV.

Máli tant lábbujjhegyen jött be az ósdi szalonba, szigorúnak látszott,
de mikor végig hallgatta a Guszti hebegő mondókáját, lassankint
földerült az arcza. Kezet adott a szónoknak s vontatottan Lili
asszonynak is. A régi világból való módis öreg asszony volt, ki nem
engedett a negyvennyolczból.

– No jó, jó – a többit aztán csináld ki Gyurival, hej, mások voltak a
férfiak az én időmben, de az asszonyok is! – tette hozzá kicsit mérgesen
pillantva Lili asszonyra. Köszönöm a kérdésteket, most már jobban van az
öcsém. Már bizony attól féltünk, a tüdejét érte a lövés és nagy baj
lesz, de hát megsegít az Isten, ha ti modern emberek nem is hisztek
benne!… Hm, hm… no, jertek be, bejöhettek Gyurihoz…

Lili asszony muffjába fojtotta ásítását, de azért szófogadóan kelt fel.
Átmentek néhány ósdi szobán s aztán benyitottak egy kissé melegebb, de
derüs nappali helyiségbe. Angol plaidbe burkoltan egy erőteljes, szép
fiatal ember pihent ott a középső karosszékben; bal válla be volt kötve,
borogatás volt a homlokán is, de a lázokozta sápadtság azért mitsem vett
el tekintetének a határozottságából. A hogy a nevet hallotta,
legénykedve akart föltápászkodni, de Máli néni gyöngéden letartotta.

– Eh, katona-dolog! – mondotta – köszönöm, hogy meglátogatsz, kedves
barátom. Hallom, ki akarsz hívni, – szívesen, öregem, mihelyt birom a
karomat! Ha az ember egy ismeretlen hölgyért két úrral megvív, csak
annál korrektebb, ha utána a férjjel is megverekszik.

– De kérlek… – mormogta Guszti. Nevettek.

– Különben – folytatta Gyuri, udvarias nyugalommal nézve végig Lili
asszonyon – nagyon örülök, hogy nagyságos asszonyom is megtisztelt
látogatásával legalább megláthatom azt a szép hölgyet, a kiért a nagy
csata folyt… Valóban, be kell vallanom…

Közönyös bókot mondott, egykedvű, még inkább tán gunyoros hangon. Lili
asszony kissé elcsodálkozott. Tetteti magát ez az ember? A tant és
Guszti felkeltek, hogy a szomszéd szobában Alt-Wien csészéket nézzenek
meg s ők magukra maradtak. Lili asszony már nem félt a vallomástól,
ellenkezőleg ő hajolt érdeklődően előre.

– Hát maga igazán sohse látott engem azelőtt? – kérdezte – én nem
ismertem magát, az természetes, de azt hittem…

Gyuri felkaczagott.

– Nem én, most látom nagyságos asszonyomat először… Nincs az én
eljárásomban semmi érdem, nem tartozik maga nekem semmivel. Akármelyik
gavallér ember megtette volna… Nem is nagyságos asszonyomért történt,
hanem egyáltalában… a női becsületért…

– Ah!… Én azt hittem…

– Azt hitte, hogy szerelmes vagyok magába? – kaczagott Gyuri – ah,
dehogy…

Lili asszony elhallgatott. Egyszerre nagyot fordult valami az ő
hivalkodó és lusta lelkében – s egyre szorgalmasabb ámulattal nézett
arra a hideg mosolylyal tekintő fiatal emberre. Olyan furcsa
nyughatatlanság fogta el, a milyet eddig még nem ismert.

Csengettek. Pillanat múlva selymes suhogás hallatszott, s lábujjhegyen
egy szép fiatal leány suhant be a szobába. Mintha észre se vette volna
Lili asszonyt, kedveskedőleg hajolt a beteg fölé s gyöngéden a Gyuri
fejére tette keztyűs kezét.

– Jobban van, édes Gyuri?

– A huga?… – kérdé Balsayné zavartan.

– Nem, a menyasszonyom – felelt a beteg, megcsókolva a keztyüs kezecskét
– az én hű kis ápolónőm… Ilonka, hadd mutassam be magát.

– Hát magának menyasszonya is van? – kérdezte Lili asszony egészen
elhűlve.

– Van bizony! – felelt Ilonka örömmel – és most még kétszerte jobban
szeretem Gyurit, a miért olyan vitézűl megvédte az asszonyi becsületet!…

*

Mikor lejöttek a lépcsőn, Guszti félénken szólalt meg:

– Nagyon derék, kedves ember!… Bocsáss meg, édesem, de meg kellett
hivnom őket magunkhoz ebédre. Haragszol rá még?

– Persze, hogy haragszom! – felelt Lili asszony – most még jobban! Nem
értem, egy vőlegény minek verekszik meg a más feleségéért…

– Mit mondasz?

– Oh, semmit… Csak jőjjön el hozzánk! Megmondom én neki szemébe az
igazat. Ha te nem tudtál vele leszámolni, majd leszámolok vele én!…



IKAROS.

… Ismét itt ülök ebben a gazdátlan műteremben s csak bámulok ki az őszi
délután sorvadó világába. Egy év óta, a mióta festő barátom eltűnt,
magam se tudom, mért, ide szoktam. Ez a műterem lett magányos
elmélkedésem tanyájává; hogy nálam maradtak a kulcsok, mindegyre
gyakrabban ide bujtam el, ha a hétköznapi élet elől menekülve, a művészi
khimairák világába vágyódtam… Esteledik, odakint álomra hunyja a szemét
November. A halott kert fái fekete gallykarjaikkal szinte könyörgőleg
nyúlnak fel a naplemente sötétvörös csíkjába; mintha csak kérlelni
akarnának valakit, hogy ne hagyja őket még elpusztulni. Az elapadó
fényben azonban rejtelmessé válik ez a műterem. Ilyenkor szeretek én itt
lenni, ilyenkor lassankint elvesztem az idő és a tér fogalmát s a hogy
álmaim szárnyra kelve szállnak tova mesés Ultima Thulék felé, úgy
tetszik nekem, hogy ennek a műteremnek a falai egész a Végtelen
küszöbéig tágulnak. A kis bohém zúg az elérhetetlen ideálok
világegyetemévé válik… Csak mi tudjuk, micsoda gyönyör az a Képzelet
szárnyai alatt egyszerre élni minden elmult és jövendő századokban s
egyszerre ott lenni a Tér minden sarkában… Csak mi tudjuk azt, hogy mi
az, midőn a vergődő gondolat olykor túl merészkedik a Véges határán is s
aztán lankadt szárnyakkal áll meg a Végtelen oszlopainál… De viszont
csak mi tudjuk azt is, hogy micsoda kín e szédületből ismét felocsudni…

Körülnézek: minden a régiben van e csudálatos műteremben. Az elapadó
fényben még látszanak a keleties pompájú persa és indus díszletek, a fal
mellett sorakozó gipsz Vénuszok, Parthenon-domborművek és
renaissance-madonnák, a kirivó párisi impresszionista képek s végül
szegény barátom temérdek olajtanulmánya, melyeket ahhoz a nagy képéhez
csinált. Az a végzetes kép! Azóta megnyerte a világtárlat nagy díját,
vajjon legalább tudja-e ő ezt?… S ha él valahol, hol lehet, mit csinál?
Élhet-e az, a kit a végtelen utáni vágy lesújtott, a kit az Ideál
kikaczagott?… A sarokba nézek: valami eltévedt visszfény ép arra a bájos
antik domborműre esik, melyen Daidalos szárnyakat csinál boldogtalan
fiának, Ikarosnak, ki a mithosz szerint a felhős magasból a samosi
tengerbe bukott le s ott lelte halálát, a mért viaszszerkezetű
szárnyaival túlságosan magasra merészkedett, fel egész az Apolló
napszekeréig. Szomorúan gondolom el: az én barátom ez az Ikaros…


I.

Nem is tudom már, hol találkoztam Olivérral először. De azt hiszem, egy
régibb spanyol utam alkalmával a madridi Prado múzeumban ösmerkedtem meg
vele. Igen, emlékszem, egy napon a Velasquez-féle vörös szoknyájú
infánsnő előtt egy sápadt, magas, szőke fiatal embert pillantottam meg.
Meglepett az egész lénye: a hogy azt az infánsnőt nézte, finom rajzolatú
arczában s mindenekfelett csodálkozó nagy kék szemeiben annyi mélységes
rajongás volt, hogy figyelmem a képről lassankint egészen reá
terelődött. Egymásra néztünk. Hanyag bársonykabátjáról, óriási
Boul-Miche nyakkendőjéről s szinte még pelyhedző kis művész-szakálláról
sejtettem, hogy festő. Amerikainak néztem, ő meg a hogy első pár szava
után kivettem, orosznak tartott engem. Ő francziául beszélt, én angolul
feleltem neki, így aztán csakhamar tisztába jöttünk, hogy mind a ketten
magyarok vagyunk… Kisült, hogy jól ismerem magyarországi rokonait és
ösmerőseit, a Dombrádyakat, Szentinczeyket, Pándyakat, Domokosokat.

Sohse felejtem el azt a napot, melyet a madridi Buen Retiro magnoliái
alatt sétálva együtt töltöttünk. Csupa eszeveszett rajongás volt az
egész ember, egy délibábos poéta, kinek csak egy gondolata volt a
földön: a művészet. Elmondta, hogy már pár év óta él külföldön,
Münchenben végezte az akadémiát s Párisban Julient, most huszonnégy éves
s ha arra gondol, hogy végre hát szabadon megfestheti gondolatait,
szinte beleszédül boldogságába. Túláradó, egymást kergető gondolataitól
szinte alig tudta mondatait befejezni. Óriási tervei voltak… Olykor
szinte vallásosan ejtett ki egy szót, alig hallhatóan: a Nő… Csodálkozva
néztem rá, s hogy pillanatra megrögzitsem tovaszáguldó gondolatait,
szinte brutálisan kérdém tőle:

– Szereti-e az asszonyokat?

Zavartan, csalódottan, utóbb szinte szemrehányólag nézett rám. Láttam
rajta, hogy e pillanatban megvet, talán gyűlöl is engemet… De szemei
csakhamar ismét felvették rajongó kifejezésüket. Aztán szinte
szégyenkezve vallotta be, hogy nem úgy szereti ő a nőket, a hogy én
gondolom. Sohse tudna ő élő, eleven asszonyhoz hozzányúlni… A ki a Nőt,
a teremtésnek ezt a legszebb géniuszát, az Ideált szereti, hogy
nyúlhatna az élő nőhöz?

– Szentségtörés volna az… – szólt, – olyan, mint a bibliai eredendő
bűnbe esés… Hát nem érti ön, hogy a valóság érintése örökre beszennyezné
az eszményt?

Álmélkodva néztem rá. De ő lelkesedetten folytatta:

– A Nő! A Nő!… Nem szabad az igaz művésznek az «amor profanot» ismerni,
csak az «amor divino»-t! Az isteni szerelem a művészetben az eszmény
szeretete. A ki földi, egyéni szerelemben adja ki lelkesedését, a ki
_egy_ nőt tud szeretni, hogy tudná az a nőt, az összességnek a jelképét,
az eszmét átérezni, azt az összideált, a mely felette áll az egyéni
asszonynak? Hisz az csak egy miriádnyi megnyilatkozása, alkatrésze annak
az egésznek, hogy lehetne annál megállapodni annak, a ki az Egész felé
törekszik?…

– De nem gondolja, hogy esetleg igazuk van azoknak, a kik azt tartják,
hogy nagy szerelemmel épp egy egyéni nőben lehet feltalálni az egészet,
a Nőt?

– Nem, ezerszer nem! – válaszolt ő hevesen, – ha egy millió emberélet
alatt minden létezett és létező nőt végig lehetne szeretni, akkor
esetleg igen, de a mi emberi véges életünkben: nem! A szerelem eddigi
nagy héroszai, a Rómeok, Wertherek, Petrarcak csak részletösmerői voltak
annak az erőnek, a mely nemcsak csókra vonzza ajkainkat, hanem a
csillagok járását, az egész világegyetemet is igazgatja. Elárulom most
önnek az én eszelős tervemet. Ön nem olyan bolond, mint én, hát ne
nevessen ki… Lássa, az eddigi összes művészek mind csak az _egyéni_
nőnek a mását tudták megteremteni, az egyéni Aphroditét, az egyéni
Madonnát, az egyéni Magdolnát: én azt a Nőt akarom megfesteni, a kiben
minden faj, minden temperamentum, minden egyéni nő benne van… Ez az én
életem czélja…

– Értem… ön azt mondja, hogy idáig csak a prizma egyes szineit vették
külön-külön. Ön összegezni akarja ezeket a szineket. De tudja-e, micsoda
szin jön ki akkor belőle? Az, a minek nincsen többé szine, a fehér, a
fehér napfény…

– Jó, – felelt ő rajongva, – hát olyan vakító glóriában akarom én
megálmodni a Nőt, mint a milyen a nap orczája, azt akarom, hogy olyan
fényes legyen az, hogy elkáprázzék tőle az alacsony földi emberek
tekintete…

Sajnos, nem tudtuk a vitánkat befejezni. Ő, ki, a mint mondta, csak
azért rándult le Madridba, hogy a Velasquez szineitől «megrészegedjék»,
másnap visszautazott Párisba, én meg tovább hatoltam lefelé Andaluziába
s Afrikába. Azonban barátságot fogadva, megigértük egymásnak, hogy
Párisban tovább folytatjuk az eszmecserét.

Pár hónap mulva aztán csakugyan ismét találkoztunk Párisban és pedig
abban a bizarr művész-kompániában, melynek éjjeli összejöveteleit és
lelkes vitatkozásait sohasem fogom elfelejteni. Mesés kis csapat volt
az: igazi rajongó művészek, a kiknek első és utolsó gondolatuk a Szép
volt… Tán bolondok, őrültek voltunk, de fiatalok s szent a fiatalság
őrülete. A jövendő művészetének a formuláját akartuk megtalálni… Nem
volt nemzetiségi vagy művészeti ágbeli különbség közöttünk. Ép úgy
voltak magyarok, amerikaiak és francziák közöttünk, mint festők,
szobrászok és írók: hisz az Ember és a Szép úgy is Egy és ép úgy, a mint
az örök emberi tulajdonokat illetőleg gyermekes kishitűség nemzetiségi
különbségeket tenni az emberek közt, akként kicsinyes dolog
válaszfalakat akarni emelni az egyes művészeti ágak közé, melyek csak
egyugyanazon eszmének a külön-külön kisugárzásai. A természet az
előrehaladó emberi elme előtt egyre egyszerűbb tényezőkre vezetődik
vissza… S a mi egyik fő vitatárgyunk az volt, hogy hogymint lehetne a
négy fő művészeti ágat, a költészetet, festészetet, zenét és
szobrászatot egy közös megnyilatkozási formára egyszerűsíteni. Az lesz a
huszadik század formulája, ha nem a huszadiké, hát a harminczadiké!…

És csodálatos guerillacsapat voltunk mi, mikor éjente kivonultunk a
Montmartre művészi lebujaiba, «Chat-Noir»-jaiba és «Ane-rouge»-jaiba,
melyekben a művészet olyan különösen ölelkezik a ledér félvilággal, a
zseni a maquereau-val s a pierreuse-el… Lelkesen hallgattuk, a
«sör-Napoleon», Salis, XVI-dik századbeli nyelvezetű prológjait, a
troubadour Montoya halkan elsuttogott költői dalait s a botticelli-hajú
sápadt leányok bús románczait a tiszta, nagy szerelemről, ép arról, a
mit itt hiába keresett az ember. Érdekes profilok voltak ott.
Mindenekelőtt a mi szelíd magyar védnökünk, «az öreg Diogenes», az az
őszbecsavarodott szakállú filozofus, kinek koldus egyszerűségű ruházata
alatt korunk egyik legnagyobb tájképfestője rejtezett. Ott volt Bunny, a
festő, az az ausztráliai angol baronet, a kinek derűs, gyöngéd
zsenijében olyan harmónikusan tudott egyesülni az antik mithologikus
világ a shakespearei költészettel. Ott volt a franczia szimbolista Riom,
kinek érdekes bohém fejét olyan hosszú haj övezte, mint a milyet a
merovingi királyok viseltek, mellette ült a mi magyar Ivánunk, kinek
«Szirén» és «Nyomok a hóban» czímű képeit olyan drágán vették meg
Amerikában. Odább a híres Harrison és a mi saját külön orosz szobrászunk
közt huzta meg magát a krisztusfejű, bizarr Everard Dismal. Az a
csodálatos amerikai festő volt ő, ki miután volt prerafaelista,
Baudelaire-illusztrátor, «szerelemcziklus»-festő, miután mint megtért
buzgó katholikus szentképeket s egy csodatevővé vált «Beata Virgo»-t
festett, harmadszorra is renegáttá vált, hogy kétségbeesésében
«halál-cziklusát» tegye vászonra. Hogy azután mi lett vele s az emberi
gondolatok nagy vargabetűje után mint tért meg ismét – tán utolszor – a
szerelem által, azt egy fiatal magyar író barátunk irta meg…

Ott volt végül e csodálatos társaságban az én madridi ösmerősöm is.
Sokat beszélgettem vele az utóbbi időben. Everard Dismalnál lakott a
neuillyi góthikus ház egyik szobájában s a téli estéken, mialatt a
«menazseria» a szomszédos nagy műteremben tombolt, csakugyan folytattam
vele a kettőnk közt abbanmaradt művészi vitát.

Hát elcsodálkoztam: sem Páris illuzio-hervasztó lehellete, sem a
bohémvilág gunyoros léhasága nem tudta elkoptatni az ő lelkesedő
természetét. Az a rajongó maradt, a ki volt. Észrevettem, hogy ha mind
együtt voltunk, ritkán elegyedett bele a nagy vitákba, az elméleti,
tisztán filozófiai thézisek megvitatásába. Egy darabig szelíd mosolylyal
hallgatta a heves fejtegetéseket, de aztán a szemein láttam, hogy
visszamerül ábrándjaiba s tovább álmodja művészi álmait. Nevetett ő a
theóriákon… érezte, hogy mankók azok, melyeken csak olyanok járnak, a
kik nem tudnak az eszmény után a fellegekbe szállni. Ő odafent volt
mindig képzelmének kiterjesztett szárnyaival ott lebegett az eszmények
azurjában s nem értette meg azokat a földön vitatkozó embereket, a kik
logikából és analizisból akarnak létrát csinálni az égbe.

– Hát még mindig az az ideálista, a ki volt? – kérdeztem mosolyogva. –
Még mindig csak az eszményt, a Nőt szereti s nem a földi szép
asszonyokat?

– Az vagyok, a ki voltam, az is maradok. Tűz az bennem, – ki ne
nevessen: oltártűz, s nem lehet azt a gúnynak a hideg zuhanyaival
eloltani. Lássa, hogy még Párisnak a czinizmusa se fog ki rajtam… Csak
hadd nevessenek a fiúk, a balgák! Tudom én mit csinálok.

Közelébb hajolt hozzám.

– Lássa, mindent megpróbáltak már velem. Elvittek könnyelmű nők közé,
rám uszították őket, hogy elveszítsenek, de minden kisérletük hiába való
maradt. Megbocsátok nekik, bár csunya volt tőlük. Egy évek óta igazán
tiszta, nemes ihlettel épített eszményt akartak bennem lerombolni… Ön
nem hiszi, hogy a földi nő érintése örökre elhervasztaná bennem az
ideált?… Hát nem érti ön meg, – nézze végig kérem a nagy emberek, a nagy
művészek életét, – nem az egyéni földi nő beleavatkozása tette azokat
tönkre, vonta el őket az ideáltól, a munkától s rántotta le géniuszukat
a köznapi boldogtalanság, vagy – boldogság… sarába? A ki az eszménynek
akar élni, az először is függetlenítse magát a földi dolgoktól, mert
azok az ideálhoz képest mindig piszkosak, mindig… S a földi nőtől való
függetlenség az első feltétele annak, hogy az ember az eszmény felé
elindulhasson. Lássa, az élet rövid, oh istenem túlságosan rövid, s az a
szent kor, melyben a képzelem még elég ruganyos arra, hogy magasra
szálljon: az ifjúság, az szinte lehelletnyi rövid… Kérdezze meg a
keresztyén misztikusokat, minden korok és vallások aszkéta rajongóit,
szóval azokat, a kik nem múló földi érdekek, hanem örök ideálok felé
törekedtek, hogy nem óva intenek-e a földi asszonyoktól, az «amor
profano»-tól? Nem vagyok én nőgyűlölő, hogy is volnék? Hisz a nő
esszencziáját tartom a legmagasabbnak a teremtésben, csak nem akarom
annak egyéni, tehát tökéletlen megnyilatkozása miatt az egészet
elveszíteni. Tán félek tőle… jó, de nem bánom. Független vagyok,
megszabadultam már tőle, – tette hozzá büszkén.

– De hát ha minden ember úgy gondolkodnék mint ön, mi lenne a világból?

Mosolygott.

– Ne féltse a világot! Arra, a mit én elmulasztok, mindig fog akadni
elég ember. De azok aztán nincsenek az eszmény keresésére hivatva…

Tetszettek nekem ezek a bizarr elméletek s megvallom, mulattam kissé
rajtuk. Sok minden badar tréfát megpróbáltak Olivérral, de bizony csak
nem lehetett kifogni rajta. Mondják, különös volt, hogy milyen
rajongással festette női modelljeit, leste testük körvonalainak a titkát
és hogy irtózott tőlük, mihelyt a műterem emelvényéről leszálltak…
Denique az az ember, a ki annyira ösmerte a női szépséget, a kinek a Nő
volt élete czélja, az földi nővel életében úgyszólván még csak sohasem
is beszélt…

– Nos és terve, az a nagy kép, mely a Nő esszencziáját lesz hivatva
ábrázolni, mi van azzal?

Szeme felcsillant.

– Meglesz, de nem olyan hamar, mint ön gondolná. Évek munkája lesz az.
Egész lelkemet akarom én abba beletenni, ifjúságom főmunkája lesz az.
Most egyelőre csak tanulmányokat csinálok, átveszem az összes földi
fajok női tipusait… Még egyideig itt maradok Párisban, itt végzem el
előtanulmányaim alapvető részét, aztán hazamegyek Magyarországba. Ott
nagy visszavonultságban akarom megálmodni azt az eszményi Arczot, a mely
egyesíteni fogja minden tipusnak, minden temperamentumnak az
egyéniségét. Az lesz a Nő, az Ösmeretlen, a Világideál, az, a kit még
nem ismerek s a kit én fogok megteremteni… Ah, az az arcz! Bárcsak
látnám már… Nem látom még, de vonásai mint valami aranyos ködben, olykor
már felderengenek előttem…

Ajkai körül szinte túlvilági boldog mosoly játszadozott. Sajnáltam és
irigyeltem rajongó, tiszta hiteért.


II.

Aztán hosszú ideig nem láttam viszont Olivért. Én sokat utaztam a
külföldön, ő is és a sors sohasem hozott bennünket össze. Mikor
legközelebb ismét találkoztunk, az Pesten volt, itt ebben a műteremben.
Hej, sok rajongó, boldog órát töltöttünk mi itt együtt! Nagyon
megbarátkoztunk… Szerfölött pozitivista hazánkban, múló divatok s
praktikusabb ideálok után járó művészkoloniánk közepette nem volt
rajtunk kívül más ilyen bolond rajongó, hát igazán szomjas lélekkel
menekültünk egymáshoz.

Olivér azalatt a másfél év alatt keveset változott. Csak még kevesebbet
beszélt. Mint benső, lelki életet élő barátok közt gyakran megesik,
utóbb már naphosszat el voltunk egymás mellett, a nélkül, hogy
beszélgettünk volna: nem volt többet szükségünk a szóra, egymáshoz és
együvé szokott gondolataink már párhuzamosan fejlődtek tova, úgy, hogy
csak «eredményeinket» közöltük egymással. S azok többnyire megegyeztek…

Azt mondtam, keveset változott Olivér azalatt a másfél év alatt. Nem
egész helyes ez: arczban határozottan megöregedett, a soká fiatalon
maradt arczok hirtelen hervadása látszott meg rajta. Kissé
pergamentszerűvé vált ábrázatját pár csodálatos szenvedő, szinte
fájdalmas vonás élesítette ki: a mint azelőtt fiatalabbnak tetszett a
koránál, akként most idősebbnek tartotta volna az ember, mint a milyen
valósággal volt. Csak szemei lettek nagyobbak s ha lehet, lázasabbak.
Néha még felcsillant bennük a régi gyermekes, csodálkozó kifejezés, de
különben rendesen inkább szórakozott és álmatag volt a pillantása.
Teljesen belső álomvilágába húzódott vissza. Már arra se volt többé
szüksége, hogy túláradó rajongását időről-időre szavakban ontsa ki más
előtt: sok visszafojtott indulata még csak megkettőztette a néma benső
életet benne. S az a rajongás, a mely nem talál természetes szelepet a
«megnyilatkozásban», az természetesen csak annál veszedelmesebben
erősödik meg a magába zárkózott lélekben. Nem mondom, hogy rögeszmévé,
de mégis bizonyos fokú fanatizmussá válik…

Mikor először meglátogattam, elcsodálkoztam a műtermén. Valóságos múzeum
volt az, egy a maga nemében egyetlen múzeuma a női szépségnek. Szobor-
és domborművekben, fényképekben s metszetekben megvoltak ott az antik
világ, a byzantin kultura, az olasz és spanyol renaissance és a kölni
iskola minden női szépségei. Bizarr fenséggel sorakoztak ott egymás
mellett a teremtés női princzipiumának a képviselői: a démoni mosolyú
ninivei Lilithek, a rejtelmes, mintegy túlvilági kéjbe belemerevedett
babyloni Astarté-k, aztán ennek az Astarténak a bűbájosan megtisztult
leányai, a görög Aphroditék és római Vénuszok. Ott volt mindenek
királynője, a szinte madonnaarczú, szeplőtelen milói istennő, a
méltóságos capitoliumi Vénusz, a játszian, földien kéjes medici
Aphrodite, az Anadyomene, a legszebb testű Samothracei Victoria s a
kaczér Kallipyge… Metszetekben és fényképekben kisérték ezeket azok a
festmények, a melyeken a cinque-cento olasz mesterei álmodták meg
ugyanezt az istennőt. Ott lustálkodtak a Tizián és Veronese Vénuszai…
Odább egy új, kevésbbé földies formában jelent meg a női ideál: a
Madonnák óriás cziklusa foglalta el a műterem egyik egész oldalát. A
Rafael túlvilági szelíd királynője, a sixtini Szűz, s «zöldben» pihenő
Madonnája mellett sorakoztak: a Murillo «holdas» és «egyiptomi»
Boldogasszonyai, a Memling merevségükben annyira bájos «Jungfrau»-i s a
mennyei gyöngédség nagymestereinek, Botticelli-nek, Luini-nek,
Solari-nak s Beato Angelico-nak a bűbájos képei.

Külön galériája volt a szőke, bűnbánó Magdolnáknak, kik közűl
csodálatosan magaslott ki a Ribera spanyolosan barna megtérő bűnöse. Egy
sarokban helyezkedtek el a Moreau modern «Saloméja» mellett a vérengző
renaissance-Judithok másai… Meglepő múzeum volt ez! Büszke Athénék,
lenge Dianák, busongó Ariadnék, ledér Phrynék s ezek mellett a
Michael-Angelo megdöbbentő sixtini sybillái, az egész XVI. század szent
asszonyai, a Rafael Louvre-beli aragoniai herczegnője, a Veronese kéjes
Veneziája, a Tizián élveteg Danaéja, a Corregio szerelmes álomhoz
hasonlítható Io-ja s a Velasquez infansnői! Hogy a nőiesség skálája
teljes legyen, megvoltak ott még a vatikáni Hermaphrodite, az ephesusi
Diana s a paphlagoniai amazon királynők is: a fiusan merész Penthesileák
s férfias Hyppoliták… Egész külön álltak: a capuai Psyche, a Donatello
Szent Czecziliája, s egy üres sarokban a Lionardo Giocondája… A szomszéd
teremben a modern mesterek kevésbbé érdekes női galériája állott, míg a
harmadik szobában a föld összes számbavehető fajainak a szépségtipusai
voltak felhalmozva. A negyedik szoba a világ legbájosabb, legkecsesebb
és legbűnösebb asszonyainak: a párisi és japáni nőknek volt szentelve…
Mikor beléptem, ép a fényképező készülék előtt találtam Olivért. Nagy
munkában volt: u. n. kompozit-fényképeket csinált huszonöt különböző
fajbeli szépségtipusból, vagyis egymásra fényképezte le a huszonöt
arczot, hogy a közös vonásokat kikapja belőlük.

– Látod-e már?

– Látom, – szólt halkan s ajakára ismét a régi rajongó mosoly ült, –
látom olykor, de csak mintegy hirtelen tovatünő álomban s
lehelletszerűen halványan… Oh, barátom, csodálatos egy nő az! Soká,
nagyon soká fog az még tartani, míg magamhoz édesgethetem s végre a
szeme közé nézhetek. Akkor aztán csak le kell másolnom… Mindez a
tudományos kisérletezés, tipus-összevetés, csak mellékes, csak arra
való, hogy a képzelmemet megtermékenyítse s meggátoljon abban, hogy
valamelyik tipus végletébe beléessem. Legtöbb hatással van rám a capuai
Psyche, ebben az antik töredékszoborban van a legtisztább
lélekkifejezés, s a Gioconda, ez viszont a legkomplikáltabb női arcz, a
mit valaha vászonra tettek. Az utókor tizennyolcz jelzőt talált ki
szfinxszerű mosolyára… Lionardo nyomán kell haladnom, egy ezerszeresen
tökéletesített Giocondát kell festenem… belé kell tennem az ő Mona
Lisájába mind azt, a mi onnan hiányzik… Az az eszményi nő, a kit én
látok, az egyesíti az antik méltóságot a párisi szédítő bájjal, a
büszkeséget a kecsességgel, a hozzáférhetetlen, madonnaszerű szentséget
az odaadó élvetegséggel. Látod én is azt hittem, hogy lehetetlen e
látszólag összeférhetetlen dolgokat egy arczban egyesíteni, pedig lehet,
mind megvannak e tulajdonok annak a nőnek az arczában, a ki álmaimon
átsuhan…

Egy ideig hallgattunk mind a ketten. Odakint a fák mögött lassan
elmosódott a véres csík a napnyugati égen s a szegletekben gyülekező
árnyak kiváncsian lopództak körénk. Olivér mély gondolatokba merülten,
kezeibe temetett arczczal ült mellettem, midőn egyszerre hirtelen
felkelt. Csak fehér arczát és égő szemeit láttam.

– Hallgass reám, – kezdte, – rég nem láttuk egymást, sok
gondolatútvesztőn mentem azóta át, új titkokat kell neked elárulnom. Nem
tudod te mit akarok én ezzel a képemmel! Nagy dolgot akarok én. És immár
rögeszmémmé vált az…

– Nos?

– Nos hát tudod-e, hogy most végre rájöttem, hogy Goncourt-éknak s
Everard Dismalnak igazuk van! Tudod-e, hogy ki nekünk művészeknek a
legnagyobb ellenségünk?

– Nos?

– A természet, a természet nem tud igaz Szépet teremteni!

– Hogyan? Hisz ellenkezőleg a művész tanul tőle, a művész él a
természeten…

– Ismétlem: a természet nem tud igaz szépet teremteni! Képes egy
bizonyos alacsonyabb rangú szépre, de az a művészet magasabb fejlettségi
fokán álló embert többé nem elégíti ki. Igazi szépet csak az Ember, a
magasabb rendű művész tud teremteni. S tudod-e mi ennélfogva a magasabb
rendű művész igazi feladata?

– Micsoda?

– Hát az, hogy a természet művét kijavítsa. Olyat teremtsen, a milyenre
a természet nem képes. S midőn én a Nő eszményképét megfestem, tudod-e,
hogy mi a való czélom? Az, hogy legyőzzem a természetet, fessek egy
olyan nőt, a milyet a természet nem tud teremteni – –

Lihegve hallgatott el egy perczre.

– S ha ez a képem sikerült, ha legyőztem a természetet, ezt a gyűlölt
ellenségét a művésznek, akkor olyanná leszek, mint egy új Isten, a ki
ezen a nyomorult földön, egy tökéletesebb világra méltó remeket hoz
létre – –


III.

Hónapok teltek el. Sokat voltunk együtt nagyon. Olivér erősen dolgozott,
szorgalmasan festegette tipusokat összegező előtanulmányait. Én
mérsékelt, józanabb kritikámmal állandóan ellenőriztem őt. Hallgatott
rám, csak eszthétikai rögeszméiben maradt hajthatatlan. És a fanatizmus
ragályos, lassankint kezdtem beleélni magamat eszméibe; rajongásának
heve magával sodort engemet is.

Egy napon levelet kaptam tőle. Csak ennyi volt benne: «Hagyj magamra
nehány hónapig. Álmaim tisztulnak, érzem, hogy jön, megfogom látni azt,
a kire várok… Ha nem csalódom, pár nap mulva már festéshez láthatok.
Majd irok neked s akkor jer el hozzám…»

Elutaztam.


IV.

Szeptemberben Olaszországban voltam, midőn Bellagioban sürgönyt kaptam
Olivértől. Egy derűs őszi napon, annyi idő után, végre hát ismét
betoppantam a műterembe.

Nem ismertem rá Olivérre. Mintegy megigézve állt az atelier közepén az
óriás aranyráma előtt s mikor meglátott, ujjongó örömmel borult a
nyakamba. De szinte megijedtem a formájától; összeesett testén csak úgy
lógott a ruha. Nagyon megviselhette az erős munka.

– Nézd, barátom, nézd! – kiáltott a kép felé tárva ki karjait, – nézd,
aztán beszélj!…

A hatalmas festmény elé léptem.

Ott állt előttem egész káprázatos fenségében az a világhíressé vált
«Eszmény», mely a mult tavaszi Szalonban olyan óriási feltünést keltett
s a nagy díjat elnyerte. Ezer ujság hozta azóta a mását, nem is akarom
én leirni részletekben, csak annyit említek fel, hogy első látásra
magamat is csak olyan megdöbbentő, gyönyörteljes ámulatba ejtett, mint
egyáltalában mindenkit. A mit a lapok annyiszor irtak volt: én is
visszahőköltem a káprázatától s pillanatig elvakultan kerestem annak a
géniusznak az arczát, a ki aranyos ködéből kibontakozva, mint egy női
testet vett napsugár halad átal a világegyetemen. Hát ilyet és így
csakugyan nem festettek még idáig. Szemfényvesztő technikája mindvégig
rejtély maradt a kritikusoknak; annyi bizonyos, hogy opálos szineinek
lenge fátyola alatt az az alak mozogni, élni látszott és szájának még a
Giocondáénál is rejtélyesebb mosolya a legkülönbözőbb és
legellentétesebb kifejezések szimfoniáit játszta el. Lehet, hogy
elfogult voltam s befolyásoltak barátom előbbi fejtegetései, de nekem, a
hogy megláttam, úgy tetszett: ez csakugyan a Nő esszencziája, minden nő
benne van ebben a géniuszban s mégis olyan új, olyan különös az arcza,
mintha egy más planétáról szállt volna át hozzánk. (Meg kell azonban
jegyeznem, hogy a nagy tárlaton egészen félreértették barátom
alapgondolatát, senki se látta benne a Nő esszencziáját, azt az
össztipust, a kit Olivér keresett, hanem hol Astarténak, hol Évának, hol
más egyéni istennőnek tekintették; szóval a kép egészen más czímén kapta
meg a nagy díjat, mint Olivér gondolta.)

– Nos, – szólt Olivér, – tud-e ilyet a Természet ő felsége teremteni?

Lelkesedése abban a perczben egészen magával ragadott.

– Nem, ilyet igazán nem tud! Ilyen asszony nincs ezen a földön… Hol
láttad meg őt?

Olivér behunyta a szemeit.

– Ah, régóta láttam én már őt, a hogy álmaim hátterén átsuhant. De
fátyol volt az arczán és olykor már majd megőrültem arra a gondolatra,
hogy sose fogom hát vonásait megpillantani! Játszott velem isteni vagy
ördöngős játékot… Egy napon végre megfogtam, átöleltem s letéptem a
fátyolt az arczáról. Mikor megláttam, csak annyit mondhatok, hogy
ráismertem arra az ideálra, a kit kerestem… Nézd a homlokát, a capuai
Psyche és a sixtini madonna homloka az, orra hajlásában benne van az
egész antik világ, álla hajlásában a Vénuszok szerelmeinek rejtelmei, de
most nézd meg a száját… Látod azt a mosolyt? A Gioconda mosolya az, a
párisi és japáni nők idegzsibbasztó kéjével vegyest… S a szemei!
Belemersz-e a szemeibe pillantani?… A madonnák szent ihlete ég bennük a
Phrynék pokoli lángjával… Ilyen asszonyt teremtsen a természet! Látod,
ha ez a nő leszállna a képről, én, a ki soha földi nőhöz nem nyúltam,
földi szerelemmel tudnék a lábaihoz borulni… De nem száll le és a gőgös
Természet nem tudja a mását megteremteni! Íme, most hát végre legyőztem
azt a gőgös természetet!… Olyanná lettem, mint az Isten, ez alacsony,
fekete földön egy nemesebb világra méltó géniuszt hoztam a világra…

Kimerülten dőlt a kerevetére s csakhamar mély álomba merült. Mikor
estefelé felébredt, így szóltam hozzá:

– Nos, Olivér, azt hiszem nem fog ártani neked, ha pár hétre falura
megyünk pihenni.

– Hogyan? Itt hagyjam őt? Nem lehet az…

– De bolond vagy!…

– Tudod-e, – suttogta, – hogy szerelmes vagyok a géniuszomba? Nem fogom
én ezt a képet eladni soha…


V.

Nagynehezen sikerült rábeszélnem őt. Elutaztunk.

Heteken át kóboroltunk ösmeretlen tájakon a hegyek közt. Nem utaztunk mi
vasuton, mind a ketten gyűlöltük a czivilizácziónak ezt az igen hasznos,
de poézis-ölő szerszámát. Mint kóborló diákok gyalog eredtünk neki a
világnak. Kimondhatatlan boldogok voltunk mind a ketten. Olivér egészen
gyerekké lett s öröm volt látni, hogy a megerőltető munka után mint
szedi össze magát lassankint ismét.

Azon az örökké emlékezetes szeptemberi délutánon gyönyörű vadregényes
tájon gyalogoltunk átal. Vígan voltunk és suhanczok módjára minden
lépten-nyomon leheveredtünk az erdei tisztások szélén az illatos avarba.
Csak mikor a nap már a nyugati ég felé közeledett s a rengetegből
felszálló balzsamos hűvösség figyelmeztetett hogy nemsokára beáll az
est, akkor kaptunk észbe. Hol fogunk meghálni? Nyomát se láttuk falunak
sehol. Egy arrajáró kerülőhöz folyamodtunk.

– Nincsen kérem erre se falu, se korcsma. De az urasági kastély csak
negyedórányira van ide, tessék oda bemenni. Szivesen látja a nagyságos
úr az urakat, – tette hozzá rajzkönyveinkre pillantva.

Negyedóra mulva a völgytorok egy hirtelen fordulójánál csakugyan mintegy
kinyíló tenyér nyilt meg előttünk a tájék. Békés kis síkságot
pillantottunk meg, melyen pár száz méternyire tőlünk egy hatalmas úri
park látszott a hegygerincz alatt. Vígan vágtunk neki az illatos réten
át. – A nyugati ég arany káprázatban úszott s a lebukó nap fellegeken
átszűrődő vízszintes sugarai épp hosszú, keskeny kévékben bucsúztak a
földszintes kastély vasrácsos ablakaitól. Olyan nap volt ez, a melyen
valami megmagyarázhatatlan béke és harmónia költözik az ember lelkébe…
Emlékszem, derűsen beszélgettünk a mi örökké visszatérő thémánkról, az
Olivér képéről. Majd elküldjük a tárlatra…

– De nem adom el soha, – erősködött Olivér, – nem tudnék a nélkül a Nő
nélkül élni, hiszed? Szerelmes vagyok belé, most, hogy távol vagyok
tőle, érzem csak igazán… Mért is nem megyünk már haza? Emlékszel-e az
arczára? Micsoda arcz!…

– Hogy emlékszem-e? mondottam. Mintha csak itt állana előttem…

Mikor a park kapujában voltunk, még megállt Olivér. Kiterjesztette
karjait a festői szép táj felé, melyet akkor öntött el valami igazán
mennyei glóriával a lenyugvó nap s diadalmas mosolylyal így szólt:

– Látod, mindezt, a mi itt van körülöttünk, legyőztem… Az a Természet, a
mely ezt a tájat ilyen szépre felruházta, nem tudta azt a csodaszép nőt,
a Nőt megteremteni, a kinek én a képemen életet adtam…

Bementünk. A veranda előtti kis eszplanádon szökőkút locsogott, de a
háznépnek nyoma se volt a térségen. A nagy czirbolya-fenyők mögül
tennisz-lapdák suhogása s nagyobb társaság víg kaczaja hallatszott át.
Oda menjünk? Nem tudtuk… Végre habozásunk közepette beléptünk a
vadszőllővel befuttatott verandán át a házba. Egy nagy szalonban
voltunk, melyben a széjjeltolt bútorok, nyitott zongora s a hamutartókon
heverő félbehagyott czigaretták azt mutatták, hogy a társaság nem régen
hagyhatta el a termet. Találomra jobbra mentünk… Egy boltíves nagy
ebédlő. Ismét senki. A gazdagon megterített asztalon uzsonnamaradékok…
Tovább mentünk. Egy meglehetős homályos, ódonbútorzatú sarokszobába
léptünk be; valami boudoir-féle lehetett. Egyetlen rácsos ablakán át
dúsan özönlött be a bucsúzó nap egy sugárkévéje. Éreztük, hogy valaki ül
ott a bolthajtásos ablakmélyedésben… Ha most fürkészőleg visszagondolok,
úgy rémlik nekem, mintha még azt is éreztem volna, hogy az a valaki
abban a perczben felkelt a vékonylábú aranyozott asztal mellől. Ez volt
utolsó józan gondolatom, mert a következő pillanatban egyszerre
elszakadt a jelen tudatának a fonala bennem. A hogy ott megálltunk a
beözönlő sugárkéve káprázatában a szoba közepén, s az ablak felé
néztünk, egyszerre nem tudtam többé, hol vagyok – – vagyis, dehogy is
nem tudtam! Olivérnak egy szenvedélyes mozdulata erősített meg abban a
tudatomban, hogy a műteremben, az ő műtermében vagyunk. Az ő műtermében,
az ő képe előtt, az előtt a festmény előtt, a melyről állandóan mindig
beszélgettünk s a melyről még akkor is beszélgettünk volt, mikor ebbe a
sarokszobába beléptünk… Még hallám Olivérnak az utolsó szavát,
gondolatainak az örökös refrénjét:

– Emlékszel-e, látod-e, nézd azt a csodás nőt!…

A hogy akkor az ablakra pillantottunk, mintegy előbbi gondolatát
folytatva, szinte szórakozottan mormogta:

– Nézd a homlokát, a capuai Psyche és a sixtini madonna homloka az, orra
hajlásában benne van az egész antik világ, álla gömbölyödésében a
Vénuszok szerelmeinek rejtelmei, de most nézd meg a száját! A Gioconda
mosolya az, a párisi és a japáni nők emésztő bájával vegyest… S a
szemei? Bele mersz-e a szemeibe pillantani?… Ilyen asszonyt teremtsen a
természet – –

Hirtelen elakadt a szava. Végig simította a homlokát, mintha magához
akart volna térni. Kezét ellenzőnek a szeme elé tartva előre lépett. Én
nekem valami megmozdult a lelkem fenekén, olyas furcsa érzés fogott el,
mintha attól féltem volna, hogy most mindjárt valami az eszembe fog
jutni, – valami különös iszonyatos dolog. – – Csak néztem, csak néztem
az ablak felé.

Hova lett a kép aranyrámája? Mintha levették volna… De így ráma nélkül
is az a csudálatos kép, az a világhíressé vált «Eszmény» állott ott
előttem egész káprázatos fenségében. A mit a lapok azóta annyiszor
leirtak volt: visszahőköltem káprázatától s pillanatig elvakultan
kerestem annak a géniusznak az arczát, a ki aranyos ködéből kibontakozva
mint egy női testet vett napsugár leng átal a világegyetemen… S milyen
élő eleven! Most láttam csak: voltakép egy élő nő, egy lenge fiatal nő
fehérben, kinek fejét arany aureolába borította a mögüle beáradó
napfény. Milyen nagy a művészet ereje! a hogy Olivér felsorolta, híven
követtem a gondolatát: homloka, orra, álla, szeme, mily tökéletes!…

Most egyszerre megmozdult az előttünk káprázó képen a nőalak.
Megragadtam az Olivér karját.

– Te, te, – tört ki Olivér, körülnézve a szobában, – hogy kerül ide a
képem? Nem értem… – Mosolyogni próbált. – Bolond vagyok, vagy részeg…
Nézd, a géniuszom megszökik a képemről. Megéledt – –

Indulatosan lépett előre, hogy megfogja a tovaszálló «Eszményt»… Csak
annyi időm volt még, hogy vállon ragadhassam. Magamhoz tértem én is…
Ismét a való életben voltam, abban a falusi kastélyban, abban a
félhomályos sarokszobában, melynek ablakán át aranyglóriában ömlött be
az esti napvilág. A lenge fiatal leány tétován jött előre felénk…

– Olivér, megőrültél? Nem tudod, hol vagyunk? Nem a műteremben vagyunk,
nem a te képed ez…

Olivér körülnézett, aztán a fejéhez kapott.

– Nem az én képem?! – mormogta. – Nem! Nem! Él! Él! De ő az, nézd! Nézd
a homlokát! Az enyémnek a homloka az! Nézd a száját, szemét, az én
géniuszom az…

Szerencsére abban a pillanatban lépett be a társaság; fess vidéki
asszonyok, jukker leányok, kaczagó huszárok. Meglehetősen zavartan
mutatkoztam be s toltam Olivért a háziasszony elébe. Szivesen, nagyon
szivesen fogadtak… Az ablakmélyedésbe néztem. Csakugyan megdöbbentő volt
ez a hasonlatosság! – – A vendégsereg háta mögött kirohantam a kertbe
Olivér után.

A czirbolyáknál értem utól. Ott állt egy fatörzshöz támaszkodva. Sápadt
volt, mint a halál.

– Olivér!

– Láttad? – ismételgette ő.

– Láttam.

– Ő az… hogy kerül ide?… leszállt a képemről s utánam szökött?… Őrület…

– Olivér!

Végig simította a homlokát s rám nézett. Kétségbeesése tetőfokán szeme
pillanatra kitisztult, pillantása nyugodt, hideg, szinte metsző volt.

– Értem… értem, vége mindennek, – szólt s aztán egyszerre kimondhatatlan
kínban emelte fel karjait az égnek. – Oh, én őrült, a ki azt hittem,
hogy le tudlak győzni! Én őrült, a ki azt hittem, különbet tudok
teremteni nálad! Én őrült, a ki évek munkájával kínlódtam azon, hogy a
világ minden asszonyából s a saját képzelmemből testet adjak az
eszménynek, megteremtsem a Nőt, úgy a hogy őt a Természet nem tudja
megteremteni – – Én őrült, megteremtettem ideálomat… s most itt találom
ugyanazt a lényt nem gyarló vásznon, hanem élő elevenen! Él, él, mozog,
látod? Megteremtette a Természet előttem, előlem… Oh, te ég, te ég,
lesujtottál, s kék mennyboltod most kinevet engem szegény
szerencsétlent!

Térdre rogyott a harmatos fűbe.

– Szegény ember, – dörmögtem, – azt hitted az eszményt ölelted át, pedig
csak egy földi leány arczképét festetted meg, mielőtt ösmerted volna…


VI.

Nem tudom, hogy telt el a vacsora… Alig mertem a felé a távolabb ülő
fehér leány felé nézni, kinek egy fiatal huszárhadnagy udvarolt. Csak
egyszer pillantottam fel lopva. Igen, ő volt az egészen, még most is,
annak a banális társaságnak a kellő közepette. Egyike vala ez azoknak a
megdöbbentő hasonlatosságoknak, melyek villámcsapáskép lepik meg az
embert. Ki volt hát ez a nő, a ki mintha csak az Olivér képéről szállt
volna? Egy lenge, nagyon szép, nagyon nyugodt, tán kissé excentrikus
falusi kisasszony. Ott az ablakmélyedésben, a nap aranypompájában
egészen olyannak tetszett, mintha csak az Olivér képén lett volna, most,
hogy a káprázat eltűnt s a vacsoraasztal mellett földi élő leánynyá
változott át, nem volt többet olyan géniuszszerű, de ugyanaz volt azért
egészen…

Egész éjjel együtt ültünk egy szál gyertya mellett. Olivér kezeibe
temetett fejjel hallgatta vigasztaló szavaimat. Egyszerre aztán hajnal
felé megszólalt. Hangja rekedt volt:

– Tudod, mit akarok?

– Mit?

– Meg akarom ölni…

– Megőrültél?!

– Meg akarom ölni, hogy senki meg ne tudja bukásomat, szégyenemet… De én
istenem, hisz hiába való az, elég az nekem, ha én tudom, hogy le vagyok
győzve, hogy erre a fekete földre sujtottak le az eszmény magaslatáról!

– Nyugodjál meg, fogsz te még szép dolgokat festeni.

Rám nézett.

– Én? festeni? Megőrültél?… Értsd meg, hogy e mai napon meghaltam mint
művész… Haha! Azt hiszed, egy olyan bukás után, mely minden csontodat
összetörte, lehet még ecsetet kézbe venni?

Tovább beszélgettünk.

Reggel végre felkelt az asztaltól. Homloka ránczba szökött.

– Jó, mint művész hát le vagyok győzve. De ember is vagyok, férfi is
vagyok… Enyém lesz az a leány… szeretni fog, oh, hisz oly gyönyör lesz
halálra kínozni, gyönyör lesz csókolni és csókjaimmal véresre harapni
ajkait…

Csodálkozva néztem rá. Egész lénye átalakult. Mintha a művész kimaradt
volna egyéniségéből; s mintha egyszerűen csak az ember, a boszúálló
ember maradt volna meg benne! Szegény fiú! Voltakép csak az életösztön
működött benne. Most, hogy már a művész kihalt belőle, csonkán maradt
egyéniségében az egyszerű ember akart tovább élni…

– Olivér, még ma elutazunk innen…

– Nem! – szólt nyersen, – maradunk! Enyém lesz az a leány.

– Olivér, vigyázz magadra. Magad mondtad, hogy szerelmes vagy a képedbe,
félek, ennek a révén még belé szeretsz ebbe a leányba.

– Én? – kaczagott gúnyosan, – gyűlölöm s csak azt akarom, hogy ő
szeressen belém…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mit mondjak még azokról a kínos napokról, melyek alatt helyzetünk abban
a vidéki kastélyban utóbb már tarthatatlanná vált? Mit mondjak arról a
sápadt őrültről, a ki soha azelőtt női társaságban nem volt s most a
legszánalmasabb ügyetlenséggel próbált egy divatos kisasszonyt
meghódítani? Mindig a nyomában kellett lennem, nehogy valami bolondságot
elkövessen… Nem tudom a háziak mit gondoltak rólunk, de én pirultam
mindkettőnkért. Eleinte mulattak azon, hogy a «kóczos piktor» egyre,
mint egy árnyék lopódzik a szép leány után, mulattak azon, hogyha a
leány hátraszólt, hát akkor ő szégyenkezve bújt előle, de utóbb megunták
a dolgot s görbe szemmel kezdtek nézni ránk.

Egy este Olivér tehetetlenül rogyott a szobánk kanapéjára.

– Igazad volt!… de most már késő… azt akartam, ő szeressen belém, de
indulatom visszaszállt róla magamra. Szeretem… szeretem, nem tudom, mi
történik velem. A végemet érzem.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Aztán csak azt a borzasztó jelenetet látom és hallom, ott a park
végében, mikor a szép leány gavallérja, az az üresfejű huszártiszt
kihivóan szól vissza Olivérhoz:

– Végre is mit akar, kérem? Mit keres itt? Nem látja, hogy társasága
fölösleges a kisasszonynak?

– Hogy mit akarok? – fuldoklott Olivér – és ön… ön mit akar? Hisz ha
közöttünk kell választani… Nagysád, kérem, itéljen közöttünk… Nekem
jogom van önhöz!

A két ember közé vetettem magamat.

– De uram, – erősködött a huszártiszt, – én tegnap óta ennek a hölgynek
a vőlegénye vagyok! az ön barátja félrebeszél, őrült…

S akkor hallom a szép leány csengő, gúnyos kaczaját. Hallom és látom
hozzá az Olivér elváltozott arczát: abban a kaczajban egyszerre kaczagta
ki őt a művészet s a szerelem, az a kaczaj ölte meg benne a művészszel a
férfit.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Olivér! Olivér! – kiáltottam a sötétben tova rohanó fekete alak után
futva. De belebuktam egy árokba s mire feltápászkodtam, nem láttam többé
szerencsétlen barátomat. Azóta sem láttam többé, sem más nem látta.
Eltűnt…

*

Sötét van már a műteremben körülöttem egészen. Kívülről a bús novemberi
ködön át most szűrődik be a kelő hold egy eltévedt sugara. Sápadt világa
arra az antik domborműre esik, melyen a krétai Daidalos szárnyakat
csinál Ikaros fiának, ki a felleges magasból lebukván, a mithosz szerint
olyan végzetesen lelte halálát a samosi tengerben. Az én barátom az az
Ikaros: örök jelképe a bukott álmodozók, végtelent keresők, a messze
vágyó igaz művészek végzetének.



A BŰN.


I.

A tavaszi délután árnyai már kezdettek leszállani a műteremben, – az
esthajnali fény álmatagon szűrődött át a czigarettafüstön és
meg-megcsillant olykor a falak gazdag keleti díszein. Régóta
beszélgetett már együtt a két jóbarát – beszélgettek halkan, bizalmasan.
Végre felkelt a fiatal mester és szórakozottan tette le a palettát.
Megsodorta selymes szőke szakállát és töprengve így szólt:

– Nevezd, a hogy akarod: művészházasságnak vagy esztétikai szerelemnek…
Én már így szeretem a feleségemet!

A jó barát kedvetlenül tépdeste bohém-kalapja szegélyét. A hogy háttal
álló pajtására pillantott, arcza mind szomorúbb, utóbb szinte boszússá
vált.

– Igen, hát ez az igazi művészszerelem, – mormogta. – Nagyon költői
dolog! Feleséged a modelled s kétségkívül a legszebb, legeszményibb
modell a világon, de… nem feleség.

– Ne mond! Hát ugyan mi? – A fiatal mester kicsinylő mosolylyal nézett
végig pajtásán.

– Bábu, barátom, – esztétikai játékszer a kezeid közt! És te tetted
azzá! Igazi művész vagy, – nem tudsz szeretni…

– Félre beszélsz öregem. Hisz oltárt emelek neki minden képemen, –
imádom…

– Épp ez a baj! Nem imádat kell az asszonyoknak, hanem szeretet. Nem
hideg esztétika, hanem forró csók. Szóval természetes szerelem. A tied
pedig nem az.

– Hát ugyan mi?

– Valami természetellenes… művészi őrület, barátom! Hát természetes
dolog az, hogy te alig mered megcsókolni a feleségedet?… hogy gyermeket
se mersz kivánni neki, nehogy az anyaság valamiképp tönkretegye a
testét?… Igaz-e?

– Igaz.

– És te azt hiszed, az asszonyoknak tetszik az, ha ennyire kimélik őket?
Hisz ők is csak emberek…

– Én, barátom, nem másoknak, nem gyermekeimnek akarom a feleségemet,
hanem magamnak. Egészen magamnak!

– Mindenekfelett pedig a művészetednek.

– Hát igen, a művészetemnek! Ez a legszebb a világon. – Szemei ragyogó
tűzzel gyúltak ki.

– De nem szerelem. Mindig összetéveszted a kettőt.

– Bánom is én! Az én feleségem ne banális anya legyen, hanem múzsa! És
az is! Ő az én modellem, jó géniuszom, minden idealizmusom. Mondok neked
valamit: ha elveszteném, érzem, vége volna egész művészetemnek. Ő tesz
nagygyá engem!…

– Kétségkívül. Mindannyian elismerünk, mint a fiatal gárda óriását. Te
vagy az «idealizmus festője…» De nem erről van szó.

– Arról van szó, – kiáltotta az ifjú maestro, a nagy rajongók
fékezhetetlen önzésével, – hogy most ezen a készülő képemen halhatatlan
emléket állítok múzsámnak, feleségemnek. Nézz oda, – de hisz te láttad a
képét… Mit szólsz hozzá? Világraszóló dolgot akarok teremteni! Tudod-e,
mi az a nőalak? Az _Eszmény_, – a Szépnek, a Jónak, az Igaznak olyan
allegóriája, a milyet még soha senki se álmodott meg. Benne lesz abban a
görög istennők szoborfensége, a Rafael Madonnáinak a bája, a Shakspeare
gyöngédsége, a Beethoven mélysége… minden, a mi diadalmas eszmény a
földön. Az eszmények eszménye… az ő teste vonalaiban. Benne láttam meg
ezt a tökélyt. Mond, mit csinálnék nélküle?… Ember, értesz-e már engem?

A jó barát felkelt és sötéten bámúlt maga elé.

– Értelek, de te nem akarsz megérteni engem. Én csak ismétlem: az
asszonyoknak nem hideg imádat, hanem forró szerelem kell. Bármilyen
múzsa is a nő, a míg a földön jár, nem tud meglenni enélkül… Ne vedd
rossz néven öregem, de –

– Az ördögbe is, hát mit akarsz voltaképp?

– Csak azt, barátom, hogy attól félek, modelled egyszer rá talál unni a
te hideg kultuszodra… Ha így folytatod, te magad kergeted bele…

– Mibe?

A jó barát kedvetlenül fordult el.

– A hűtlenségbe, – mormogta halkan s vállat vont.

A fiatal mester összerázkódott, de aztán hirtelen dühvel ragadta vállon
pajtását.

– Miket beszélsz össze? Megőrültél?

Barátja védekezve hátrált a fal felé.

– Hát már ennyire megy az apró kollegák irígysége, – folytatta
indulatosan, – hogy már a feleségem, – a művészetem becsületébe mertek
gázolni?

– Ne sértegess bennünket, Sándor! A javadat akarom, – régi barátod
vagyok.

– Az ilyen barát gazember! – ordította Sándor.

A másiknak arczába szökött a vér. Nem tudta tűrtőztetni magát.

– Hát te… te mi vagy? Egy szánalomra méltó… megcsalt férj!

– Mit mondasz? Mondd mégegyszer?

– Előbb te mondd meg: tudod-e, hol van a feleséged ebben a perczben?

– Hol van?… – Sándor meglepetten szedte össze gondolatait. – Elment
egész napra, ki… falura. A nagynénjénél van.

– Igen? A világ azt mondja: – a szeretőjénél.

– Kinél?!

– Annál, – feleselt a kolléga gúnyosan, – a ki hideg esztétika helyett
forró csókkal csillapítja, – a ki nem kímélve imádja, hanem kiméletlenül
szereti. Nesze, ha épp tudni akarod!

– Hazudsz, hazudsz!

– Hát eredj és nézd meg, ha nem hiszed! Most – tulajdon ebben a perczben
öleli az az ember a feleségedet… sokkal közelebb, semmint te gondolnád!
Eredj, eredj, nézd meg!…

Sándor torkon ragadta barátját. Pillanatig halálos gyűlölettel néztek
egymásra. Egyszerre azonban arczához kapott s lerogyott a kanapéra.

– Mondd, hogy hazudsz!

– Igaz, a mit mondok, igaz!

Egy perczre csend lett. Ekkor aztán a jó barát is homlokához kapott, s
őszinte fájdalommal kiáltott föl:

– Bocsáss meg… jaj, mit tettem, mit tettem!


II.

A műteremben mind sötétebb lett s a fiatal mester összetörve még mindig
ott ült a kanapén… Gondolni már jó ideje nem gondolt semmit, csak a vére
lüktetését hallgatta. Az a lüktető vér olykor felsodorta agyába a múlt
boldogság foszlányait s a jövő rémeit, de nem értett ő már ebből a
szédítő keveredésből semmit se. Homályosan csak annyit érzett, hogy
valami inog a lelkében: inog művészetének és szerelmének az a nagy
épülete, melyet olyan eszményi szépre emelt magának. Támogatta volna
minden oldalról düledező reményeit, de kezdte elhagyni az ereje.
Mindjárt romba dől… s maga alá temeti… Vadul pillantott fel s nézett
körül. Magában volt. Hol a jó barát? Még fülében csengtek zavaros,
bocsánatkérő szavai… Mikor ment el ez az ember? Felugrott s az ajtóhoz
rohant. Lihegve bámult ki az üres, sötét folyosóra.

– A szeretőjénél van a feleségem… a szeretőjénél! – ismételte a rémes
szavakat. Felordított, – tombolt benne a féltékeny indulat. De hát hol
érje utól azt a pajtást, a ki útba igazítsa, hogy rajtakaphatná a bűnös
asszonyt? Keze ökölbe szorúlt, – futott volna neki a falnak… Aztán
érezte, hogy elhomályosul a szeme világa és tehetetlenül támaszkodott
oda az ajtófélfához.

Mikor magához tért, üresen bámult bele a levegőbe és csak reszketett
egész testében. Hiába, – művész és modern művész volt tetőtől talpig:
akarni szeretett volna és csak töprengeni, gyötrődni tudott… Gyáván
áltatta magában a fel-feltápászkodó férfiharagot.

– Nem, – nem igaz, hazugság!

Hitegette magát, alkudozott a féltékenységével:

– Majd beszélek a feleségemmel… ő megnyugtat engemet. – De hátha igaz?…

És mint az az ember, ki valami, – bármilyen, de biztos – támpontot keres
a kietlen világban, kétségbeesetten nézett körül a műteremben. Az
elbúcsúzott napnak valami eltévedt visszfénye épp az ablakhoz támaszkodó
festő-állványra esett. Azon volt a képe, készülő remeke, melybe
művészete, szerelme: egész élete minden idealizmusát beletette. A rajta
álló nőalak szemei tűzzel égtek az aranyosan tánczoló visszfényben –
néztek rá a szemek, biztatták.

Csudálatos kiáltás hagyta el ajkait: a megkönnyebbülésnek, a vigasznak
szinte örömbe csukló «jaj»-szava. Odafutott az ablakhoz, a festő-állvány
elé, lerogyott az alacsony székre s kezeibe temette fejét. Nézett fel az
«_Eszményre_» hosszan, fájdalmas gyönyörűséggel és lassan
könybelábbadtak a szemei.

– Nem igaz, hazugság! ismételte előbbi szavait. – De hátha igaz? Akkor
mind ennek örökre vége van…

Olyan szép, olyan költőien fenséges volt az a nőalak a képen! Egy
Lionardo-szerűen bizonytalan és rejtélyes háttér előtt tünő géniuszként
suhant el az «Eszmény», és valóban soha művész a női gyöngeségbe ekkora
földöntúli erőt beletenni még nem tudott. Lengén szállt el az Ideál a
föld felett és szűzies teste köré csavarodó fátyola ébresztően érintette
az alant nyüzsgő, fáradt emberiséget… Megdöbbentően nagy, kék szemeiben
az örök czélok tiszta lángja égett: komoly volt ez a szent tűz, mint a
csillagok fénye és tán nem is követtük volna, ha a száj szerelmes
mosolya földi igéretekkel nem biztatott volna a földöntúli felé… Az
igazi remekművek titokzatos: tökéletes egyszerűsége jellemezte ezt a
festményt, – meglepett, de nem adta magyarázatát e meglepetésnek.
Egészen egyéni arcz volt az «Eszmény» és mégis örök emberi, sőt annál is
több: isteni… – Nézte a fiatal mester a szüzies test bűbájos vonalait,
de mint igazi művész nem a feleségét látta már benne, hanem a maga
rajongó gondolatát. És most kétségbeesésében csak annál fájdalmasabban
részegedett meg újra eszméjétől.

– Oh, be kár érte!… suttogta keserűen, – remekművet akartam teremteni…
És most csakugyan vége volna életem legszebb álmának? Ha igaz, – akkor
nincs feleségem, nincs modellem, nincs Eszményem többé! Nem fejezhetem
be a képet…

Feje még mélyebbre sülyedt a vállai közé.

– Be kell fejeznem ezt a képet, mert megőrülök…

Teste csakugy vonaglott kínos kétségében. Bújt, szökött volna saját maga
elől, – iszonyodva takarta el arczát. Az a benne lakozó két ember, a
férfi meg a művész viaskodott lelkében s ő lihegve hallgatta
feleselgetésüket.

– Te nyomorult! – kiáltotta a férfi, – feleségedre gyanakszol s tétlen
ülsz e kép előtt? Eredj, fuss, rohanj, tudd meg a valót!

– Nem merem! – védekezett a Művész, – nem akarom megtudni!…

– Miért?

– Mert esetleg igaz a vád, és… és akkor elvesztem a feleségemet,
Eszményemet, modellemet.

– Hát inkább élsz ebben a becstelen bizonytalanságban?

– Inkább… Be kell fejeznem a képemet…

– Gyáva!

– Csak művész vagyok… és rettegek a művészetemért. Kegyelem! – adj
haladékot…

– Meddig?…

*

A fiatal mester vadul nézett szét az immár teljesen sötét műteremben.

– Gyáva, nyomorult vagyok, – mormogta, – de nem, nem akarok megtudni
semmit, – semmi bizonyosat… Majd ha megfestettem az «Eszményt», akkor
férfi lehetek ismét. Akkor szembeszállok a valóval…


III.

Telt az idő, hetek múltak s veszedelmesen közeledett már a képek
benyujtásának határnapja. A fiatal mester reggeltől estig ott volt a
műtermében és dolgozott szótalan, komoran. Azok a régi barátok és
bámulók, kiket olyan érthetetlen dühvel utasított ki az előszobából, azt
találták, hogy nagyon megváltozott az utóbbi időben. Arcza dúlt és fakó
lett, – mintha legalább is tíz esztendővel öregedett volna meg a múlt
hónap óta. Egy orvos-ismerőse határozottan félteni kezdte az idegeit…

De mit törődött ő mind ezzel? Görnyedten csak ült a festőállvány előtt
és valami ördöngös alattomosság volt a szemében, a hogy a vászon mögül
modelljére felpillantott. Olykor hirtelen metszően felkaczagott s aztán,
mint a ki valami fontos felfedezést tett, újra belejavított a képbe.

– Sándor, mi lelt? Ne nézz rám úgy… Félek tőled, – ettől a nevetésedtől…

Ott állt a szép feleség s szoborteste igazán antik tökélylyel emelkedett
ki az állvány fantasztikus díszletei közül.

Mintaszerűen lenge teremtés volt, – olyan finom és könnyed, hogy a mikor
lépett, szállani látszott… Azok közé a csodálkozó szemű szőkék közé
tartozott, a kik leányok maradnak örökké, a kiknek ártatlan tekintete a
legbűvösebb veszedelem, mert hiszen nem tehetnek róla: naivak maradnak
még a bűnben is…

– Sándor, mi lelt? – kérdezte az asszony szorongva és megmozdúlt.

– Meg ne mozdúlj, – maradj úgy! – kiáltotta a férje türelmetlenül. –
Megőrülök, ha arra gondolok, hogy milyen hibásan festettem eddig a
képet! Hisz ez nem az Eszmény, ez nem te vagy!…

– Újra átfested megint?

– Igen, – mormogta Iván rendületlenül. – Hisz most látom csak, hogy a
szemed nem is annyira ég-kék, mint inkább olyan különösen zöld, s hajad
nem is annyira szőke, mint inkább vörös-barna… És a szemöldököd íve is
egészen más! Mosolyogj csak! – hisz ajkaid körül is egészen új vonalakat
látok… Én nyomorult kontár, hogy én ezt mindeddig nem láttam! Hamar, –
ennek a képnek remekműnek kell lenne…

És dolgozott, javított a megőrülésig. Ő, a ki folytonosan látta, már nem
vette többet észre, hogy az «Eszmény» milyen sajátságosan alakult át a
keze alatt az utóbbi időben. Nem vette észre, hogy a haj szinébe milyen
buja sötét pompát tesz bele, hogy a szemöldökök széleit mind magasabbra
kunkorítja fel s hogy a száj szögleteibe napról-napra több démoni vonást
tesz bele. Legjobb barátja, ki minden tilalom daczára mégis bejutott
hozzá a műterembe, megdöbbenve nézte az átalakulást, de nem mert szólni…
És az emésztő munka közepette nőttön-nőtt a mester veszedelmes
izgatottsága. Felesége rettegett; menekült volna már tőle. Néha
délutánonként lopva a fali-órára pillantott s aztán fáradtan suttogta:

– Nem birom tovább, Sándor… engedj el!

– Hová akarsz menni, – hová?!

Az asszony ilyenkor megdöbbent a férje vérbenforgó szemétől. Csak
zavartan tudott dadogni, – párszor még el is pirult…

– A szabónéhoz kell mennem…

– Ne mondd tovább – kiáltotta Iván befogva a fülét, – nem akarom tudni,
nem akarok tudni semmit. – –

*

Néha azonban úgy érezte: nem birja tovább! Heteken át nézni, festeni azt
a bűbájos testet, a melyet _talán_ egy más valaki is ölelget, – több
volt ez, mint a mennyit emberi idegzet elbir. Kereste azokon a szüzies
vonalakon annak a _másiknak_ a szennyes csókjait és ilyenkor tomboló,
vad indulat fogta el. Felszökött az állványra, megragadta a feleségét és
kegyetlen boszúálló szerelemmel szorította magához. Törte a testét,
fullasztotta csókjaival és mikor a lenge teremtés lihegve csuklott össze
karjai közt, akkor csodálatosan elzsibbadt a kétség benne, pillanatra
ismét megnyugodott, bizott benne… Ő, a ki eddig illetni is alig merte a
feleségét, most gyakran a legmohóbb érzéki szenvedély mámorába menekült
kétségbeesése elől. Mikor e csókokból felocsudott s ecsetjéhez nyult,
úgy érezte: a régi, tiszta lelkesedés hevíti. Pedig meg volt már
mérgezve az ihlet benne. Ő, a ki olyan tomboló érzékiséggel szennyezte
be felesége, Eszménye testét, ezt a szennyet most már belekeverte a
színeibe is…

– Most látom csak, – kiáltotta az utolsóelőtti napon, – most fedezem fel
csak, hogy a tested milyen észvesztően szép! Óh én vak kontár… Hamar,
még nem késő, – ennek az «_Eszménynek_» remekműnek kell lennie.

És azon a két utolsó napon átfestette még egyszer és utolszor a képet.
Komor őrülete még egyszer szárnyaló ihletté vált, midőn kétségbeesését
festette bele «Eszményébe». Kéjtől reszkető kézzel bűbájos szirént
csinált a feleségéből és zöld szemeibe, csábító ajkaiba a démoni
érzékiség mérgét tette bele. És ahogy letette az ecsetet, egy pillanatra
boldog volt, hogy megteremtette a világraszóló remekművet, a Szépnek, a
Jónak, az Igaznak a legszebb allegoriáját: az Eszményt…


IV.

Utolsó délután kezeibe temetett fővel ott ült a képe előtt magában, és
csak nézte. De nem látta többé, – valahogy mindegy volt már neki, mi
lesz ezzel a festménynyel. Halálosan fáradtnak érezte magát, – s a jövő
sötét távlata most nyilt meg csak előtte minden rettenetes voltában.
Most befejezte a képet, – most férfinak kell lennie! Meg kell tudnia a
valót…

– Nincs erőm hozzá, – suttogta, – gyáva vagyok ahoz, hogy elveszítsem a
feleségemet. És még gyávább ahoz, hogy elveszitsem a művészetemet…
Megigértem magamnak, – azt hittem, ha majd befejezem az «Eszményt», meg
tudom tenni. És most látom csak, – most rettegek csak igazán attól a
valótól… Ő nélküle vége a művészetemnek és én nem tudnám túl élni azt a
perczet, hogy a művészet élőhalottjává legyek…

Körülnézett a műteremben. Olyan sötét volt a világ körülötte.

– És így, a hogy most vagyok, ebben a kétségben tovább nem tudok élni!

Felkelt és két tenyerébe fogta a halántékát. Eszébe jutottak az utolsó
hetek emésztő kínjai s szilajon rázta meg a fejét. Eddig ki birta e
kínokat, mert képe befejezése erőt adott neki hozzá, de most?

– Nem birom tovább – mormogta – nem birom! Mit tegyek?

Fáradtan indult el a műteremben s mint a ki valamit elvesztett, – csak
keresgélt, eszelősen keresgélt a holmija közt. Végre kezébe akadt a
revolver. Hosszasan nézegette… Egyszerre riadtan fordúlt meg s
pillantott az ajtó felé. Onnan kívülről hangokat hallott. Ráismert a
hangokra: a művész-bizottság tagjai jöttek el hozzá az utolsó
pillanatban a képeért. Hogyne, hisz az ő titokban tartott, rejtélyes
képére volt kiváncsi mindenki, – annak szánták a főhelyet a tárlaton!…

– A dicsőség!… – kaczagott a festő keserűen s épp abban a pillanatban,
midőn nyílt az ajtó, maga felé fordította a pisztolyt.


V.

Másnap reggel az egész művészsereg ott tolongott a tárlaton a főhelyen
levő «Eszmény» körül. Gyászfátyol vonta be a hatalmas aranykeretet.

– Igazán öngyilkos lett? – Miért? – Hallatlan… Lehetetlen! – suttogták
mindannyian. De a sajnálkozás moraja csakhamar elnémúlt a kép
megdöbbentően nagyszerű hatása előtt. A renaissance-mesterek őserejével
hatott az a csudálatos nőalak, és mindenki érezte, hogy az ő zöld szemei
őrzik a fiatal művész tragikus halálának a titkát.

– Hát ez tökéletes remekmű, – mormogta végre egy önzetlen öreg mester
egyszerűen. És szavait lelkesen követte a többi kolléga elismerése is.

– De urak, – mondotta egyszerre a titkár, – valamire kell kérnem a
bizottságot. Szegény barátunk meghalt a nélkül, hogy nevet adott volna a
képnek. Már a katalógus szempontjából is nevet kell adnunk neki…

– Azt hiszem, – kiáltotta az öreg festő, – csak egy találó név van erre
a képre. Nos urak?

– «A bün», «a bűn»! – dörögték egy lélegzetre mindannyian.

És «_A Bűn_» elemi erővel hatott nemcsak a művészekre, hanem a
közönségre is, az egész világra… Gyönyörködtek a rejtélyes képben,
szinte féltek tőle az emberek s kiváncsian találgatták az alatta
lappangó tragédia titkát.

– «A nagy művészek képzelme meglepetésekkel van telve», – írta egy
szakavatott kritikus. A gyászos véget ért ifjú mester az «idealizmus
festője» volt egész életében, és ki hitte volna róla, hogy ő, kitől
«_Eszményt_» várt a világ, halála után mégis a «_A Bűn_» mindeneknél
szebb jelképét hagyja ránk?!!…»



A HÍDON.

… Odakünn az alvó nagy város végén bolondul kergetődzött az orkán az
elhagyatottságban. Csak a széles nagy folyam folyt át rendületlen
méltósággal az éjszakán; az ódon híd ívei sötéten bámultak le fekete
vizére. A szélvész, mely minden lámpát eloltott a környéken,
visszhangozva bömbölt át e mohós ivek alatt, a melyek alatt az ár is
ragadóbban sietett tova. Lent a vizen a habokat, fent az égen a
fellegeket mintha korbácscsal kergette volna a vihar, valami eszelős
versenyben rohantak bele az éjszakába.

Nem volt ember a tájon… Csak ott az elhagyatott híd közepén, a hol a
széles főoszlop mint egy bástya élesen rugott előre az ár ellen, állott
egy óriás kőszobor: a Krisztus szobra. Előre lépő lába ott nyugodott az
ódon talapzat legszélén a víz felett, mely zúgva hömpölygött el alatta.
A vihar kioltotta még a lába mellé akasztott kis szentelt mécsest is.
Ott állott az óriás szobor az éjszakában s lepillantó irgalmas arczát és
áldásra emelt kezét csak olykor világította meg a futó villám fénye.

Egy asszony lépett a hídra s pillanatra lihegve állott meg. A hogy az
élet elől menekült, a mely egyre futott még utána s görcsösen
kapaszkodott beléje: remegő testén csatakosra tépte selyem szoknyáját az
orkán, megbomlott szőke hajából pedig ostort font a szélvész. Két kezébe
szorította forró fejét s körmeit görcsösen mélyeszté halántékába, de
mind hiába. Fejében csak egyre égett az az egy rögeszme; úgy érezte, ott
a homloka mögött, gondolatai közepette, ott forrong az a veszedelmes
valami, a mi robbanni készül mint egy bomba, a melynek most… rögtön
tövig perzselődik a kanócza.

Nagyon, nagyon fáradt volt, de biztatta magát, hogy már nem kell
messzire mennie. Hiába, nem birta tovább… Arczába süvöltött az orkán s
fagyos ujjával kitépte az utolsó könycseppet a szeméből, a mely azontúl
száraz maradt… Nem tudott többé sírni. Még visszanézett egyszer az alvó
nagy városra, melynek ezer világa akár csak valami hamvadó óriás
tűzvész, messzeségesen izzott az éjszakában. Aztán sietett előre a hídon
s közben félénken pillantott át a szélső kőpárkányon.

*

Akkor lépett a hídra s pillanatra lihegve állott meg a sápadt,
boldogtalan ember. Odatámasztotta halántékát a hídfő kőbástyájához s
kimerűlten nézett le a fekete vízre. Nagyon, nagyon fáradt volt, de
biztatta magát, hogy nem messzire kell már mennie. Olyan jó hűvös volt
az a kő, s mennyivel hidegebb lesz a fagyos víz… Majd megszakadt a feje.
S a hogy gondolatai mint egy forró lávafolyam perzselték agyát, egyre
kinosabban hunyta be a szemét. Érezte, hogy egy gonosz kéz mindig egy
ugyanazt a képet tolja arcza elé. És nem tudott ettől a képtől
szabadulni, egyre látta, úgy mint akkor mikor a szobába betoppant s a
feleségét annak a _másiknak_ a karjaiban látta… Megfogta a híd széles
kőpárkányát s körülnézett.

Járt ő már erre régen, mikor még boldog volt… még tegnapelőtt is. Milyen
vigan, kaczagva kocsiztak ki _együtt_ a zöldbe! De azóta úgy
megváltozott minden! Nem ismert rá többet a tájra. Nem ismer rá a
boldogtalan szem többet arra, a mit a boldog szem látott… Tegnap óta
sötétedett rája az az éjszaka, a melyből érezte, hogy nem lehetett többé
virradás. Azóta nem volt otthon… Csak úgy őgyelgett, mint a részeg
ember, nem tudta merre. És a hogy a külváros utczáin ődöngött, nem
hirtelen valamelyik sarkon, hanem lassan, szinte irgalmasan szegődött
hozzá, mint valami árnyék, az a Jó Barát, a ki sose feledkezik meg
rólunk, a ki megvigasztal nagy bánatunkban. Olyan jóságos volt a
beszédje, a mint nyugalmat, gyógyulást igért neki. «Megyek már, megyek»,
mormogta s megindult a viharban előre a hídon. S a hogy előre haladt,
úgy érezte, minden lépésével egy-egy darabja szakad el tőle az életnek.

*

Ott állt a híd közepén az óriás szobor alatt. És mivel olyan fáradt volt
már, hogy majd összerogyott, pillanatra odatámaszkodott a Krisztus
kőpalástjához, hogy megpihenjen, mielőtt meghalna. Látta, egyre látta
azt a képet, de már nem is védekezett többé ellene. Aztán lassankint
szédítő örvényben kezdtek keringeni agyában a gondolatok. «Megyek már,
megyek», mormogta annak a Jó Barátnak, a ki ott állt mögötte s nógatva
tolta előre. Pillanatra meglátta még egyszer a feleségét, úgy a mint
régen ismerte. Ezzel a kedves, hazug képpel akart megválni az élettől…
Hogy felhághasson a kőpárkányra, helyet keresett a kezének. Tapogatózott
egy darabig s végre megragadta a felette tornyosodó szobor lábát. Oh de
fekete volt oda lent az ár! Fagyos lehellete nedvesen csapódott fel
hozzája. Behunyta a szemét.

És megelőzvén pár másodperczczel a történendőket, valami megnyugtató
boldogsággal érezte, mint sülyed már egyre mélyebbre a fekete vízben. Oh
be jó forró fejének az a fagyos borogatás! Hanyatt fekszik és pihen, –
oh be jó pihenni! Leszakadt a mázsás súly agyáról, olyan könnyen érzi
magát! Csoda szép tájakat pillant meg… Megmenekűlt, odaát van már… És
elcsodálkozik azon, hogy mily egyszerű és boldog valami a halál!

Abban a pillanatban egy tapogatódzó finom női kéz, mely a szobor tulsó
oldaláról szintén helyet keresett magának a párkányon, megragadta a
szobor lábát s rátámaszkodott az ő hideg kezére.

*

És a férfi összerázkódott, – felriadt annak az emberi kéznek az
érintésére. Egyszerre megszakadt zsibbadt érzékeiben a halál csábos
varázslata s lelkében kétségbeesetten torlódott fel az élet árja. És ő,
ki pillanatra már odaát volt az ösmeretlenben, valami állati ösztönnel
csak azt érezte, hogy fuldoklik s görcsösen kapott a kéz után, mely
visszarántotta őt a fekete árból. Hátra tántorodott a Krisztus
mozdulatlan szobortestéhez s két kezével ragadta meg azt a reszkető női
kezet, mely egy sikoly után szintén görcsösen kapaszkodott az övébe.

*

Aztán lassan hajoltak előre mind a ketten s a hogy görcsösen fogták
egymás kezét, a pillanatra kibuvó hold sápadt fényénél egymás szemébe
néztek. Azt nem látták, hogy idegenek, csak azt, hogy emberek mind a
ketten, hogy nagyon boldogtalanok voltak, hogy meg akartak halni s hogy
megmentették egymást a halálból… És mivel szó nem jött az ajkukra, csak
szemeik beszélték…

– Boldogtalan voltam…

– Én is…

– Mert nem szeretett…

– Mert elhagyott…

– Meg akartam halni…

– Én is…

– És te megmentettél…

– Te megmentettél…

Aztán a hogy egyre eszeveszettebben szorították egymás kezét,
iszonyattal pillantottak le a fekete folyamba. És megrémültek a haláltól
és élni akartak, – élni, élni minden áron…

A férfi jobb karjával átkarolta a Megváltó kőformáját s a talapzat
mögött ragadta meg az asszony oda nyujtott balkezét. Mert ez inséges
perczben nem mertek volna még egy pillanatig sem elszakadni egymástól…
Mikor aztán így biztosságban voltak az irgalmas szobor mögött, valami
kitörő szenvedélyességgel ragadták meg ismét egymás két kezét, s mint
két a halálból megmenekült ember, reszketve simultak össze. A nő odabujt
a férfi köpenye alá, s szemük rettegve beszélt tovább –

– Meneküljünk…

– Meneküljünk…

Kezet kézben tartva, szakadozott léptekkel lopództak végig a halál
hídján, a melyen magára maradt a sötétben a Krisztus irgalmas szobra.
Menekültek ki az anyaföldre. Lihegve álltak meg a hídfőnél s kezeik
egyszerre ijedten szakadtak el. Megdöbbenve néztek egymásra, mintha
idegenek volnának.

És a férfi akkor vette csak észre, hogy az, a ki előtte áll, a ki őt
megmentette: nő, egy kisírt arczu, törékeny, fiatal asszony, a kinek
támasz kell a viharban. A nő pedig, a ki pillanatra megdöbbenve rántotta
ki ujjait az erős kézből, csodálkozva látta, hogy a ki őt megmentette:
férfi, egy sápadt ember, a kinek lelke beteg, a kit ápolni kell.

És akkor némán nyujtottak kezet egymásnak ismét és mivel új életükben
nem volt többé senkijük sem e világon, lehajtott fővel, szótalan
indultak neki az élet viharos, sötét éjszakájának.

… Mikor aztán véres csikkal megnyilt a fellegek alatt a keleti ég, a
hajnal fénye félénken esett a vihar után a Krisztus irgalmas arczára s
áldásra emelt kezére, ő reá, a ki, bár az orkán elolthatta mellőle a
hitnek a szentelt mécsesét, azért a sötétben, a kétségbeesetteknek e
sötét éjszakájában is őrködött mindenek felett…



PANDORA SZELENCZÉJE.

… Balzsamos firenzei éjszaka volt, – a járó-kelők, sőt a turisták is már
rég eltakarodtak a Signoria-térről s mi még mindig ott ültünk a Loggia
de’Lanzi lépcsőjén: a nőgyülölő, hallgatag esztétikus meg én. Mintha a
florenzi Piros Liliom e holdas éjszakán még egyszer kinyilt volna
álmában s hódítóan árasztott volna el bennünket a Renaissance-dicsőség,
a multak illatával… A Luna sápadt fénye, mely eddig középkori
sötétségben tartotta a Palazzo Vecchio daczos testét, most megkerülte a
bástyafalat és valami álmatag életre költötte fel a Loggia szoborlakóit.
Fénye diadalmasan árasztotta el, valósággal ezüstbe öntötte ujra a hires
«Perseust». A Gorgo-fővel kezében daliásan állott ott felettünk… Épp
Benvenuto Celliniről beszélgettünk. Lelkes szavaimra franczia barátom
keserüen mosolyodott el és megsodorta őszbecsavarodó szakállát.

– Boldog ifjuság! – mormogta némi gúnynyal – lássa én is azt hittem
egykor, hogy az esztétikusok élete a legszebb e földön. Én az
asszonytól, a szerelemtől menekültem az Örökszép formái közé… És ime
huszonöt évi munka után megint csak egy asszony állja el az utamat…

– Hogyan, – kicsoda?

– Egy elmult század szép asszonya, poéta barátom! – felelt az esztétikus
szomoruan nézve fel a holdba. I. Ferencz franczia király egyik kedvese…

– Kicsoda?!… önkénytelen is elnevettem magamat.

– Ön nevet, pedig a dolog nagyon is komoly. Nézzen rám, – husz év óta
foglalkozom kizárólag Benvenuto Cellinivel; nincsen ma esztétikus, a ki
jobban ismerné őt, mint én. Lássa, most éjfél után is itt ülök a
«Perseus» alatt… pedig bizony már hiába! Miért? Megmondom önnek… Szó
sincs róla, szereztem én magamnak sok érdemet, – de legfőbb
törekvésemben, melylyel halhatatlanná lehettem volna a műtörténelemben,
mégis megakadályozott az az asszony. Uram, – a Cellini mindenekfelett
álló remekéről, a _Pandora szelenczéjéről_ van szó! Ugy-e, ön nem is
hallott róla? Legyen meggyőződve, hogy esztétikus vetélytársaim is
kevéssé ismerik. Pedig Ippolito d’Este bibornok említi e titkos szerelmi
zálogot leveleiben. E levelek alapján kezdtem el kutatásaimat. Én voltam
az, ki az oxfordi könyvtár ama rejtélyes rajzában ráismertem «Pandora
szelenczéjére». A Cellini sajátkezü rajza az… Már most így okoskodtam:
vandálok elpusztíthatták, összeolvaszthattak egy ilyen milliót érő
aranykincset, de a XVI. század óta, a mi czivilizált világunkban
nyomtalanul el nem tünhetett az. Eldugva vagy elásva, de sértetlenül
kell annak léteznie valahol. Hol? Évek hosszu során át kutattam, ásattam
franczia kastélyokban, olasz várakban. A felfedezett új dokumentumok
alapján biztos voltam már, hogy nyomára _kell_ jutnom… És ime mi lett az
eredmény? Egy napon végre –

– Rátalált?

– Dehogy is… találtam a szelencze helyett egy levelet. Egy női levelet
1545-ből…

Itt engedjék meg, hogy átvegyem a szót esztétikus barátomtól. Egy
csudaszép asszonyról van szó. Hadd tegyem én elbeszéléséhez hozzá azt, a
mit ő elkeseredett nőgyülöletében abból a levélből kiolvasni nem tudott.

*

Rövid ez a történet, mint a hogy rövidek voltak a szerelmei annak a szép
királynak, ki aranyos zekéjében olyan gavallérosan áll a régi franczia
mesterek képein. Kedvesen ledér, de mindenképp veszedelmes hódító volt
I. Ferencz, – gunyoros ajkai körül olyan kalandos, ravasz mosoly
játszik, mintha annak örülne már előre, hogy fogja az egyik asszonyt
megcsalni a másikkal. Vajjon sajnálnunk kell-e kedveseit? Ha szenvedtek
is szeszélyeitől, legalább pompában éltek, mert a mennyire kedvelte a
király a kincses fényt a maga személyére nézve, annyira szerette
drágakövekbe foglalni szerelmeit is: azokat a szép asszonyokat, a kikben
ismét csak a maga gavalléros önzését ékesítette fel. Persze a vonzalmak
hamar multak… s a bőkezü I. Ferencz mikor ráunt a régi kedvesére, bizony
csak arra gondolt, hogy ennek a pompája jobban illetné az új szeretőt.
Furcsa vonás volt ez a jellemében, – de ennek köszönhetjük ezt a
sajnálatos történetet.

Bátran hihetjük, hogy a király még mindig vonzódott D’Estampes
herczegnőhöz, mikor hősnőnkkel megismerkedett. Ki volt ez a rejtélyes
hölgy? Ippolito d’Este titokzatosan említi neve kezdőbetűit, az oxfordi
kéziraton pedig teljesen áll a név: «_Danae_» – viszont a mellette levő
czímerből azt kell következtetnünk, hogy a _Montmorency_-családhoz
tartozott. Műtörténész barátom nem tudta kikutatni, hol találkoztak
először, – a szép Danae aranykeztyüben, sólyommal karján, már mint a
király kedvese jelenik meg a felséges vadászatokon. Csudás szőke hajával
feltünő szépség lehetett, mert I. Ferencznek csakhamar el kellett
rejtenie őt az udvar szeme elől. Elrejtette egy bretagnei kastélyba s
változó szerencséjü hadakozásai közepette odaszökött vissza hozzá
mindig, hol vigasztalódni, hol jutalmat nyerni, de mindenkor egy édes
csókra. Költői szerelem volt az, a daliás lovagkor szép virága, melynek
illatában élt még a troubadour-világ ifju ihlete… A gavallér király
nagyon szerethette a büszke Montmorency-leányt, – sőt bátran
állíthatjuk: a legjobban minden kedvese közt, mert hiszen tényleg az
egész Renaissance legszebb ajándékával lepte meg őt. Halhatatlannak
hitte szerelmét, s ha nem is volt az szenvedélye, a neki állított emlék
igazán halhatatlan.

Az olasz aranykor legnagyobb mestereivel együtt akkor jött el a párisi
udvarba Benvenuto Cellini is. A király nagyon megszerette és sokat volt
vele műtermében, mialatt a híres «fontainebleaui nimfán» dolgozott. De
még se ezért adta neki ajándékba a «Peti Nesle» kastélyt, hanem egy még
remekebb műért: a «Pandora szelenczéjeért». Hogy jutott voltaképp I.
Ferencz arra a gondolatra, hogy épp ezt adja szerelmi zálogul
kedvesének? Szegény epedő Danae! Könyek közt kellett megtanulnia neki
is, hogy ha dicsőséges is, voltaképp azért hálátlan dolog királyt
szeretni…

A ködös Bretagne várának magányában féltékeny volt ő nagyon és sose
tudott hinni távollevő kedvese esküinek. Oka is volt rá, mert hiszen
minduntalan hirül hozták neki a király hütlenségeit. I. Ferencz, ha
seregétől megszökött s mint egy csapodár Lancelot hozzá vágtatott,
mindig zokogva találta. Megsajnálta s midőn szenvedélyesen magához
ölelte őt, mindannyiszor hévvel ismételte neki fogadalmait: «esküszöm,
hogy mostantól fogva hű leszek!…

De a szép Montmorency-leány ilyenkor csak búsan vergődött karjai között
és reménytelenül csóválta a fejét.

– Hogyan? nem hiszesz többé nekem? – kérdezte egy alkalommal a király.

– Nem hihetek többé, – felelt ekkor Danae, – de még mindig remélek. Az
én szerelmem már ugyis csak – koldus remény…

– _Ma Mye_; – kiáltotta a király lelkesen – nos, ezt a reményt én neked
aranyba foglalom!

S megrendelte Cellininél a «Pandora szelenczéjét». Azt a szelenczét,
melyben a szép görög monda szerint az istenek csak a reményt tartották
vissza a csalódott emberiség számára…

Ippolito d’Este leirja egyik levelében a bájos jelenetet. Épp az épülő
fontainebleaui kastély környékén vadászott a király s egy napon tündéri
ünnepélyt rendezett az arkádiai berekben kedvese tiszteletére.
Gondolájuk, melynek aranykárpitja utánuk huzódott a vizben, ott ringott
a tavon s orrában antik királyleányként feküdt a szép Montmorency
herczegnő. A Danae-mondához hiven aranypénzek közt, biborkereveten
pihent s úgy fogadta koronás kedvesének a hódolatát. Igazi
Renaissance-pompával aranyvértben térdelt előtte I. Ferencz s két kézre
fogva úgy adta át neki a «Pandora szelenczéjének» sulyos aranykincsét.

Az oxfordi rajz szerint a cinquecento fiatalos, pogány ihletének
tökéletes remekműve volt ez a szekrényke; a Cellini tomboló képzelmének
legszebb virágai ékesítették azt. Négy sarkán négy pajkos Ámor tartotta
a fedelet, a közöttük levő oldalokon pedig finom arany domborművekben
voltak feltüntetve a Zeusz szerelmei. Az első reliefen mint felleg
ölelte a gyöngéd Io-t, a másodikon mint aranyeső kápráztatta el Danae-t,
a harmadikon bika alakjában vitte Európát, végül a negyediken szerelmes
villámként sujtott le az önfeledt Aeginára. A szelencze fedelén pazarul
mintázott, tömör aranydiszek közt feküdt a Pandora elefántcsont alakja.
E szobrocska volt a művészi koronája az egésznek. Leomló haja aranyból
volt s arczában, mely élethiven a király kedvesének vonásait tüntette
fel, szafirból valának a kék szemek s rubinból a piros ajkak.

– Mignonne, – mondotta a gavallér fejedelem, – ime, itt a Pandora
szelenczéje, mely a te reményedet aranyba foglalja s vele együtt az én
szerelmemet őrzi. Hogy pedig soha senki e szelenczét ki ne nyithassa,
ime nézd, – a tóba vetem kulcsát…

Szólt és csakugyan a fontainebleaui tóba vetette a Cellini kezétől
csiszolt diszes aranykulcsot. Tán igazán hitte a király akkor azt, a mit
mondott… de én Istenem, hisz épp azok a legveszedelmesebb gonosztevők, a
kik hisznek a bűnükben! Boldog volt Montmorency Danae, – vajjon
mosolygott e, vagy tán inkább sirt gyönyörében? Ippolito d’Este nem
mondja, csak azt, hogy ez aranykincs káprázata volt az utolsó fénye az
I. Ferencz szerelmes napjának. Le kellett annak nyugodnia s mikor ismét
felkelt, – más asszonyé lett az a holnap. A ravasz mosolyu, gavallér
király szerette mondogatni:

  Souvent femme varie
  Bien fol, qui s’y fie…

de tán inkább ő rá illett e csapodár versike. Áprilisi szellő járt az ő
változékony szivében s egy napon úgy elfeledte a szép Danaet, mintha
sohse látta volna. Csak egyetlen egyszer jutott még eszébe, – türelem,
mindjárt megmondom, mikor.

Műtörténész barátom említi a madridi Prado-muzeum egy «ismeretlen
hölgyet» ábrázoló névtelen képét, mely eldugottan függ a tárlat egy
sarkában s minden valószinüség szerint Montmorency Danaet ábrázolja. A
hölgy finom ujjai között levő aranyszelenczéről következteti ezt, mely
teljesen a mása az oxfordi rajzon feltüntetett szekrénykének. Az
ábrándos szőke asszony gyöngyökkel ékített brokátruhában ül egy vár
gótikus ablakában s mint valami fogoly, búsan néz ki a tengerre. Előtte
a csavartlábu asztalon áll a szelencze s gyürüs keze mint utolsó
reményéhez tapad ehez a szerelmes emlékhez. Keskeny arcza szenvedő
kifejezéssel van telve és merengő kék szemében a szárnyaszegett vágy
vergődik…

Szegény elhagyatott Danae. Várva, még mindig remélve csapodár királya
jöttét, – így ülhetett ő ablakánál, mikor egy napon csakugyan levelet
kapott felséges kedvesétől. Bussy d’Amboise kapitány hozta, de nem
szerelmes levél volt az; nem a szeretőtől, hanem a királytól jött. És
nagyot dobbanhatott a büszke Montmorency-leány szive, mikor vallomás
helyett parancsot olvasott:

«_Ma Mye!_ Nem szeretőd, hanem balsorstól üldözött királyod szól most
hozzád. Az ország szegény, a kincstár üres. Szerelmünk emlékére kérlek:
azt a Pandora-szelenczét, a mit kedvesed adott neked, add vissza
királyodnak, a haza oltárára. Ezt kérem tőled, én

_Ton Roy_.»

A szép Danae a szivéhez kapott. Csak annyi ereje volt, hogy intsen Bussy
kapitánynak, ki elértette a dolgot és szégyenkezve vonult vissza.

– Hazugság, hazugság! – gondolta a felháborodott asszony és a szégyen
pirja szökött arczába. Nem a haza oltárára kellett neki az
aranyszelencze, – kémei által tudta, sejtette ő kinek: az új szeretőnek,
annak a spanyol herczegnőnek kellett… De mit tegyen? Ez a levél királyi
parancs. Pillanatra kétségbeesett gyöngédséggel, egy utolsó szerelmi
fellobbanással borult a szelenczére, mintha daczosan akarta volna védeni
az édes emléket, de aztán sápadtan ocsudott fel. Most már tudta, hogy
vissza kell adnia, – de azt is tudta, hogy nem lesz az az új szeretőé
soha. Még elnézte egy muló perczig, aztán utolsó könnycseppjével együtt
egy utolsó csókot nyomott drága kincsére. Hivatta a várnagyot és véle
együtt a vár pinczéjében dolgozó olasz alchymistát.

– Fogd e szelenczét, – mondotta neki, és vidd le a műhelyedbe. Én
követlek.

Az olasz mester szeme káprázott a műremek láttára. Szája tátva maradt;
nem mert hozzányulni.

– Nem hallod? Parancsolom…

Csak lassan tudtak lehatolni a bástya meredek csigalépcsőjén. Végre lent
voltak és nyilt a sulyos vasajtó. Ott a homályban hatalmas lánggal égett
a boszorkánykonyha tüze.

– Hevítsd azt a tüzet, hevítsd!…

Pár percz mulva már pokoli lánggal emelkedett fel a tűzoszlop.

– Most állítsd bele a közepébe az aranyszelenczét…

– Madonna! – esdekelt az olasz mester és térdreborult úrnője előtt. –
Istenkáromlás ezt tenni…

– Parancsolom…

Ott állt a Benvenuto Cellini remeke, a Pandora szelenczéje a lángoszlop
közepette. Még egyszer utoljára felragyogott a Renaissance legszebb
kincse teljes szépségében. Sokáig hiába nyaldosták formáját az alattomos
lángok, – végre aztán sajátságos kinba torzultak rajta az Amorettek s
gyötrelmes vonaglássá váltak a domborműveken a Zeusz szerelmei.
Egyszerre felpattant a tűz hevében a rejtélyes fedél… Montmorency Danae
összerázkódott, de aztán szinte megkönnyebbülve sóhajtott fel. Ott a
viharzó lángokban akkor szállt ki a Pandora szelenczéjéből az istenek
utolsó ajándoka, a remény: az ő szerelmének a reménye… Vége volt
mindennek! Ott a hogy abba a pokoli tűzbe belepillantott, érezte,
lassan, mint fagy meg a szive. Olvadni kezdtek már az Amorettek,
tehetetlen rogytak össze. Pár pillanat mulva már csak egy alaktalan
aranytömeg feküdt a kialvó boszorkánykonyha zsarátnokában.

A szegény epedő Danae a régi büszke Montmorency-leánynyá vált.

– Hozd fel ezt a darab aranyat, – parancsolta.

Odafent aztán hivatta Bussy d’Amboise kapitányt.

– Itt az, a mit a királyod kér, – és melléje ez a levél…

Finom pargamentet vett elő és piros tintával irta reá ezt a levelet:

*

Műtörténész barátom egy darab papirost vett elő tárczájából és ideadta
nekem.

– Itt a levél másolata…

A hold már tova vonult Firenze felett és ismét árnyékba borította a
Loggiát. Egy gyufát gyujtottam meg.

– «Sire – olvastam, – parancsához képest visszaküldöm felségednek a
Pandora szelenczéjét, hogy új szeretőjének adhassa. Azt, a mi belőle az
enyém, a mit kedvesemtől kaptam: a szerelmünk által élő _formát_
megtartom magamnak, – a többit, azt, a mi felségedet illeti, visszaadom
a királynak a puszta aranyat…»

Gyufám kialudt, mellettem a sötétben búsan sóhajtott fel az esztétikus:

– Hol marad itt Benvenuto Cellini, – ugyan hol?

Elgondolkodtam.

– Vigasztalódjék, mondottam végre, – csak a szerelemnek van joga
elpusztítani azt, a mit a szerelem teremtett…



TARTALOM.

  A szultána árnyéka  3
  Örvény  15
  Gyógyulás  30
  A jó királyné  47
  Az elmulasztott pillanat  61
  A javasasszony  85
  In articulo mortis  103
  Egy párbaj  139
  Ikaros  158
  A bűn  194
  A hídon  211
  Pandora szelenczéje  219


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

3 |szeretette |szerette

6 |koldusánal |koldusánál

133 |mertékben nő |mértékben nő]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.