Title: Az út a révpart felé: Klinikai képek
Author: Apáthy, István
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Az út a révpart felé: Klinikai képek" ***


AZ ÚT A RÉVPART FELÉ.

(KLINIKAI KÉPEK)

IRTA

IFJ. APÁTHY ISTVÁN.

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM R. TÁRS. KIADÁSA.

1885.

Budapest, 1885. Az Athenaeum r. társ. könyvnyomda



Csöndes este.

Magukra maradtak; már vacsorájukat is megkapták. Fehér csészékben vitték
oda mindenikhez: ennek egy kis tejet, annak nehány kanál levest. A lázas
undorodva tolja félre a neki rendelt gyér tápot is és csak vízre
sovárog; a lábadozónak egy csirkeczomb ünnepet okoz, és boldogságát egy
kortynyi bor betetőzi. Nincs már, aki megbámulja őket kiváncsian, de nem
résztvevőn; egyéb dolga után ment az ápolónő. A béke és a szabadság
órája ez. A nappali gyötrelmek véget értek, s az éjszaka rémei még
nincsenek itt.

Szegényes gyertyaszál – gázlángok csak az új klinikákat fényesítik –
lobog a nagy női kórterem közepén, széles tölgyfaasztalon. Serczeg, izzó
hamva lekonyúl, elfogja lángját, s a koppantó a tartó szélén tétlenül
hever. A változó világ alig hatol a falakig s a sarkokat homályban
hagyja.

A homályból itt-ott fehér alakok kelnek ki, megmozgatják a hosszú
fekvésben elzsibbadt tagjaikat, járnak-kelnek, eleinte szótlanúl, utóbb
egymással beszédbe ereszkedve. Suttogást hangosabb szó váltogat, sőt,
egy hosszú, friss kaczaj is zeng végig a puszta falakon. És mintha az
idegen hang hozott volna magával valamit az igazi életből a félhalálba,
messze tünt tavasz fuvalmát az örök télbe. Még a gyertyaszál is
derültebben libeg, a haldoklót remény szállja meg.

Vajjon mit lehet itt kaczagni? Többen a vidám leánynak ágya köré
gyültek. Ennél gondolnak legkevésbbé rá, hogy sirniok kellene. Ez se tud
ugyan lábára állni, térdét se nyujthatja ki már félesztendeje, de
legalább, ha békén hagyják, fájdalma nem nagy; marad ideje örülni, hogy
még egészséges lehet.

Egyik az ágy szélére ül, a másik lábtól támaszkodik, a szomszéd ágyakban
is oda fordulnak. Egy asszony megy arra erőködve, óriásra puffadt
testében nagy terhet viselve. Megkinálják szépen egy faszékkel:
beszélgessen ő is velük; mit busong magában? Leül közébük, leülni
keserves, de ha már egyszer megvan, ő se marad hátra a szóval. Ott van a
vidatánczos kis leány is; keze-lába folyton jár, arczát minduntalan nagy
haragosra rántja, pedig ő is kaczagni akarna. Semmi mozdulata nem sül
úgy el, amint szeretné. De mit tesz ez? Ha dadog is, megértik. Mindnyája
szereti egymást: jó kapocs a közös nyomoruság. A mellhártyagyulladásból
üdűlő varróleány már nótára is gyujt. A tüdővészes köhögi hozzá a
taktust. Nagyon jól mulatnak. A zaj növekszik. Ennyi nő, ha beteg is,
hogy tudna csöndesen beszélni? Mégis meghallják, mihelyt kivűl nesz
támad. Ha véletlenül erre jönne a doktor úr! De nem! Semmi. A mese
folyik tovább. De nagyon sokat és nagyon furcsán köhög valaki ott a
sötét sarokban.

Vidám história. Nem rég olvasta valamelyik. Van benne szó szerelemről,
boldogságról, a hősök mind egészségések, nem küzdenek nyomorral; szóval
öröm nekik az élet. Az öregeknek is tetszik. »Kár, hogy mese« – mondják
hozzá. »Miért ne lehetne igaz?« – kérdik a fiatalok. Egy szélütött ősz
kofa is hozzászól a teremnek másik oldaláról; de hajdanában oly gyorsan
pergő nyelve most csak azt tudja nyögdelni, vontatva lassan:
oootototo–to! Ebbe rejti minden gondolatát. A kik régebben vannak vele
együtt, már meg is értik. Azt mondja ime most: »Oh! de nagyon szép
volt!« No még egy másikat, azt is szép vigat; van abban a könyvben elég.

Van abban a könyvben elég! – gondoljá a sötét sarokban az, aki sohasem
vegyűlt a többiek társaságába, noha már jó ideje itt van. Az ő lelkének
a borúja elfogná tőlük azt a kevés derüt is, amit náluk a testi
szenvedés meghagyott. – Van az élet nagy könyvében elég, hej! de nem oly
vidámak a mesék. Zokogna, de köhögnie kell, és ez fontosabb a
szomoruságnál. Egész nap tűkön feküdt az ágyban, mellét a vékony ing is
mázsányi súlyként nyomta. Estefelé fölült a puha karosszékbe. Fájdalma
csökkent, arcza kipirúlt, fölkereste sok, sok elárvúlt régi gondolat.
Eleinte hallgatott amazoknak a meséire, de utóbb a magáé foglalta el
egészen…

Valaha, messze a mesés multban, túl egy keserű tengeren merő
nyomoruságból, ragyogó tündérregében éltek boldog emberek s köztük ő a
legboldogabb. A tenger csöppjei millió meg millió kinzó pillanat – három
év: végtelen nagy idő, untig elég, hogy nehány örökre eltünt szép napból
tündérmese váljék. Ott babérlevélből vetettek neki ágyat, rózsasziromból
volt a párna. Oh! mily illatosak voltak a rózsák: a durva, csíkos lepedő
véresre töri bőrét. Igazgyöngyök simúltak homlokára: oda most a hideg
verejtéknek még igazabb gyöngyei ülnek. A müvészet csillaga fénylett e
főn – azt hangoztaták, sőt meg is írták aranyos papirra versben. Oh,
mily szépek valának a versek! Kegyetlen magyarázat, tele rémes idegen
szókkal, a mit ma beszélnek ágya fölött.

A szerelem virágai nyilnak ez arczon – súgták oda epedőn, úgy vágyva
szakítni belőlük. Oh! mily édes volt hallani a szerelmi vallomást és
mosolyogni rajta biztatva vagy lesújtón, de mindig diadalmasan – ezzel a
fonnyadt, fakó ajakkal, ezzel a sárga ránczos orczával. Minden
üdvösséget odaadtak volna deli ifjak azért, hogy ráborulhassanak – e
kiaszott, köhécselő, görcsösen emelkedő kebelre. Ámde előttük leple soha
le nem hullt: akármelyik görbelábú, szurtos kis zsidó tolakodik most oda
hozzá, bátran bontja ki ingét és tapogatja kiváncsian, számlálva
bordáit. Mindegy ma már! Oly nagy a hőség! A hűsítő levegőnek maga is
kitárja, nem bánva, ha zsibongó hallgatók közt száz szem látja is. A
szemérem a gazdagnak őrködése kincsei fölött; a szépséggel együtt
eltűnik.

De amott folynak tovább a regék. A fiatalokéi kifogyván, előveszik az
öregek a régi dajkameséket, a melyeket utoljára talán bölcső mellett
mondogattak. Jó hallgatni ezeket is, hisz a királyfi utoljára is mindig
megtalálja kedvesét és elviszi lakni fényes palotába.

Fényes palotában volt az ő otthona is. Tapsok riadása szólt benne a
legszebb zeneként. Egy szó ajakáról, egy mozdulat karjával: elég volt,
tőle mást nem kivántak. Erős akarattal, lángoló szívvel a müvészet
ormára akart lépni. Nála fölöslegesnek tarták. Trónon ült ugyis, tündér
volt, szerették, bámúlták, maga se tudta, miért; de lehunyta szemét
boldogan és engedte, hogy ringassa szeliden az ár, a mely neki örvényt
még nem mutatott.

Csak a mesélő anyókának reszkető, gyönge szava hallik: a dajkamesék
szárnyain megjött a bölcső nyugodalma. – Királykisasszony ült a zengő
liget virágai közt és álmodva, a gazdag királyfi vállára hajtá fejét. De
gonosz varázsló irigyelte meg és elbűvölte, hogy kedvese többé nem
ismert reá.

Van a mesének folytatása is, de az ő saját meséje itt már véget ér, és
kezdődik a valóság, amelynek vége nincs. Miért nem tart tovább az öröm,
vagy legalább az álom? Való vagy álom: mindegy, ha nem tudod, hogy
álmodol. A hatalom elnyészett, a tapsból néki többé nem jutott. Miért?
Beesett orczával nem állott már jól a mosoly, fonnyadó ajakra nem illet
a szerelmi szó. Ha ölelésre tárta ki karjait, csak azt látták, hogy e
karok lesoványodtak; ha keblére hívta szinpadi ifját, azt mondák:
»Szegény, – már hogy az ifjú – nem irigylendő!« Nem látták, hogy ama
szóba lelke legjobb részét lehelte, hogy igazi ihlet, ami abba az
ölelésbe a tüzet adta. Olyan jól soha se játszott, mint az utolsó este,
mikor kifütyölték.

Van a mesének folytatása is: a varázslat eloszlik, a királykisasszony
újra gyönyörű lesz. És a betegek őszinte örömmel várják boldogsága
visszatértét, ott élve mindnyájan vele együtt a tündérszigeten, ahol
holdsugarakból szövik a menyasszonyi fátyolt. Holdsugarak vetődnek be a
teremnek ablakain és a havas háztetők fényével együtt segítenek ők is
mesélni, tündérszigetté változtatni a szenvedők tanyáját.

Hátha róla is eloszlik az igézet? A komor ősz nemtője vetette reá;
leveszi majd a vidám tavaszé. Nem maradhat már e sötét sarokban. Vállára
kendőt akaszt és erőtlen, ingadozó léptekkel, zajtalanúl odamegy az
ablakhoz. Leül a faszékre; kemény élei most nem bántják. Lassankint
mintha a varázslat kezdene tünni. Úgy érzi, újra ringatja a szelíd ár,
környezve lágy morajával. Jól esik újra lehunyni szemét és, nem hallva
csak a csengő csobogást, utazni ismét a tündérvilág felé, a mely ím,
előre küldte holdsugarát. A régi rózsák illata kél, babérlevélből puha
ágyon hallani újra az édes, epedő szerelmi vallomást, a tündérhabok
csengő csobogását…

Későre jár az idő, az est belehajlik az éjbe. »Jertek aludni, elalszik a
gyertya, szükség van nyugalomra.« Egy öreg, aki maga sohsem tud aludni,
oszlásra szólítja a mesélők csoportját. »Alugyunk el az Úr nevében. Szép
csöndes este volt. Kínjainkat a mindenható megelégelte talán már. Jó
éjszakát leányok!«

A vízkóros fölkel a székről és sóhajtva, de remélve dől ágyára; gyorsan
szökel a vidatánczos, halkan dudolt danával tart helye felé a
varróleány. Az ablak mellett halad el, mozdúlatlanul bámul ott ki az
égre a szinésznő: homloka körül a holdsugarak megszőtték a menyasszonyi
fátyolt.

»Kisasszony! feküdni nem jön?« Nem felel, nem jön. A tündérszigeten van,
tündérlakodalmon, föloldva immár az igézet alól, nem várva a tavaszt se.
»Kisasszony! meghalt!« – sikoltja rémülten a leány. Az ápolónő besiet,
lejön a doktor úr is. – Ne bántsátok, hadd utazzék! – Ugyis hiába.

Beteszik az ágyba, lepedővel leteritik. Maradjon még hajnalig itt.
Csöndes hálótárs lesz, nem kell félni tőle. Egy kis imádság útravalóul.
Odalenn reggelig elvárhat az éhes fekete asztal.



Senki.

Sohasem volt jó semmire, sohasem vált hasznára senkinek. Hol született:
nem tudni; ki volt az anyja, ki volt az apja: még kevésbbé. Annyi áll,
hogy volt; ez is csak azért, mert Brid’oison mondása szerint mindenkinek
kell, hogy lett légyen apja. Élt, mert a véletlen úgy hozta magával,
hogy megszülessék; élt úgy, mint hasonló körülmények közt bármely állat,
amelynek esetleg beszélő és nehány más képesség jutott. Mi czélra? ő
maga aligha sejté; más sem tudta. Talán azért, hogy alvásban és mámorban
minél többször elfeledhesse, hogy él. Fölnevelkedett, mert ismét csak a
véletlen úgy hozta magával, hogy el nem pusztult. Hordta a téglákat
napszámba reggeltől estig, mivel jó gyomra volt és másként nem adtak
kenyeret, dolgozott kedv nélkül, kényszeredve, amikor az éhség fölrázta
a heverésből. Megnősült, mert akire vágya támadt, másként nem hagyta
magát ölelni. Egy csomó gyermek apja lett kivánsága ellenére, csak
azért, mert ő volt az oka, hogy a felesége megszülte őket. Megtürte
vaczkában porontyait addig – ameddig; nem szeretetből, nem is
kötelességérzetből, hanem mivel, ha születésük napján kidobja vala őket
az utczára, anyjuk kiássa szemét, és még be is csukják érte.

Keresményéből mindig addig ivott, míg keze a poharat föl birta emelni;
feleségének csak annyit juttatott, amennyit az tőle ellopni tudott. Ami
többre annak szüksége lehetett – ott volt neki is a két keze, –
megszerezhette magának és szülötteinek. Verte a feleségét, a gyermekeit,
ha keze ügyébe estek, nem éppen haragból, vagy mintha oka lett volna
reá, hanem mert az ütésben kedvét találta. Igy telt el harmincz
esztendő; csak azért annyi, mert véletlenül nem halt meg hamarább és nem
is élt tovább.

Hogy vannak nála sokkal külömb lények, hogy ezekhez hasonló lehetne ő
is, arra sohsem gondolt. Hogy létezik a világon szép is, nemcsak az, ami
az érzékeket kielégíti, nem tudta, nem is igen mondta neki senki. Mi az
a nemes, magasztos? Ilyen szót sohse hallott életében. Nem szerette
senki, ő se szeretett senkit; de igen is a pálinkát, a puha kenyeret és
több mást. Nem tisztelte senki, ő se tisztelt senkit, semmit. De félt
némely dolgoktól, némely lényektől; viszont tőle is féltek egynehányan.
Szóval lényegében az és olyan volt, mint minden állatt, még ha ember is
a neve, egyéb senki, egyéb semmi.

Mikor egyszer – ki tudná hanyadszor? – pálinkától részegen kidobták
valami csapszékből, nedves hólétől véletlenül bőrig átázott, éji
pihenése alatt ott a földön véletlenül erős hideg támadt, a ruha
testéhez odafagyott és ő véletlenül nagy tüdőgyuladást kapott. Másnap
kirázta a hideg, harmadnap oly szúrásokat érzett mellében, hogy
lélekzeni is alig-alig mert. Gyógyulásért minden ellen egyaránt
alkalmazott orvosságához, a mámorhoz fordult és hogy a hatás annál
biztosabb legyen, a rendesnél is erősebb és nagyobb adagokkal kezelte
magát. A rendőrség a járókelők lábai alól, teljesen mozdulatlan,
öntudatlan állapotban szedte föl és a közmondásos »rönd« kedvéért, a
kapitánysághoz szállította. Itt bedobták valami zugolyba, további
intézkedésig. El is feledkeztek róla szépen. Csak akkor jutott újra
eszükbe, hogy ő is létezik, midőn nyögései és jajgatásai már az őrök
fülét hasogatták. Hítták elő: nem jött; megnézték. Látván, hogy nem
tréfál, áthelyezték a Rókusba. Innét, mint tanulságos esetet, a
klinikának szerezték meg. Tüdőlobnak iszákosság által sulyosított esete.
Éppen erre volt szükség. Már tűvé tettek volt érte minden kórházat, hogy
a tanár úr előadása anyag hiányában fönnakadást ne szenvedjen. Hogy
aztán maga az anyag mit szenved, ez nem tartozik a dologhoz.

Négy napig volt magán kivül, a láz tetőfokán. Az ötödiken a láz hirtelen
megszünt, beállott a válság: a beteg oly gyönge, hogy mozdulni is alig
tud. Pompás kórkép, minden a legjobban megy! Csak az a kár, hogy az
előzményeket nem lehetett egészen biztosan megállapítani. Az összes
hallgatóság végig kopogtatta mellkasát, végig meghallgatta légzését. A
minduntalan fölültetett kitünő anyag ezalatt félrebeszélt, nyögött,
ordított, százszoros kínokat szenvedett: de a tisztelt hallgatóság sokat
tanult rajta, és ez a fő. Hisz ő maga csak anyag, tanulmányi anyag volt,
egyéb semmi, senki!

Az egész utolsó éjjelen át úgy hörgött, úgy vívódott, hogy szomszédjai a
szemüket se tudták tőle lehúnyni. Reggel felé elcsöndesült és, mire a
tanár úr az előadás előtt a szebb eseteket bejárta és hozzá is eljutott,
már igen jól viselte magát. Bármint jártak-keltek körülötte, egyformán
halkan pihegett, meg se mozdult, szemét se nyitotta föl: nem volt
semmire se kiváncsi.

A tanár úr megáll ágya mellett és elkezd magyarázni szépen bölcs,
tudományos dolgokat, amik az emberiségnek kétségtelenül nagy javára
válnak, de ennek aligha használnak csak egy percznyi életet is. »Hörgi
légzést – mondja a többi közt némi hallgatódzás után – már, fájdalom,
nem igen lehet hallani, de szörcs-zörejeket annál szebben.« A pacziens
azomban ez emberbaráti fejtegetések alatt kissé elhirtelenkedte a
dolgot. Nem gondolta meg, hogy még van hátra néhány, szorgalmát most
tüntetőleg kimutatni vágyó Aeskulap-jelölt, a ki az érdekes folyamot eme
legujabb fokozatát kellőleg nem észlelte. Egyszerre – minden józan és
igaz ok nélkül, sőt a tudomány törvényeinek vakmerő kijátszásával –
kezdett hosszúkat lélegzeni, mindig nagyobb, nagyobb közöket tartani,
úgy, hogy a sorra jövőket álnokul megfosztotta a »szép szörcs-zörejek«
hallásának élvezetétől.

Egyik az őszintébbek közül, kételkedő képet vág és azt mondja, hogy ő
bizony nem hall zörejt, sőt egyebet sem. Az elszörnyedés moraja hangzik
föl a vakmerő állításra; a tanár úr először végignézi a fölszólalót,
aztán fülét a »kitünő anyag« mellkasára tartja és hallgat, hallgat, a
mozdulatlanul, lélegzet nélkül fekvőt meg-megrázza, de – ő se hall már
semmit.

Nosza neki esnek többen, hogy e földi világba visszakapaczítálják.
Rázzák, rázzák és ki is erőszakolnak tőle nehány keserves utolsó
lélegzetet. Hosszan, lassan hangzanak el a végsóhajok, a szív fáradtan
dobban még egyet-kettőt. Hamar erős bort egy pohárba! Fejét fölemelik,
az üveget ajkaihoz tartják, de a szemek mindinkább homályosulva nézik a
buzgó életmentési gyakorlatot, az állkapocs leesik, a garat már most a
bor szagától se mozdul nyelésre. Hiába! nem megy. Nem tudott várni az
ügyetlen?!

Még egy kicsit dörzsölik és ezzel vége. Mindenki megnyugszik benne, hogy
vége. Tehetnének ugyan még sok egyebet, van még számos módszer, de hát
minek? Eleget tettek érte, hogy megtartsák; sőt sokat is – egy ilyen
senkiért. Azomban a tudomány kedvéért nem szabad a fáradságot sajnálni
még akkor sem, ha csak egy ember, holmi »anyag« életben tartásáról van
is szó.

Maghalt! ennyi az egész. Még pedig nem is valami érdekesen. Különben is
csinálhatta volna. A tanár úr megkezdi az előadást, a hallgatóság a
tanterembe tódul. Azért, hogy mellette maradhasson még néhány perczig,
bizony senki se akar mulasztani. Talán imádkozzanak fölötte? Itt az
ilyen időpazarlás nem szokás.

Nemsokára bejön az ápolónő és, meglátván a halottat, csaknem boszusan
kiált föl: »Hát nem megmondtam, hogy meghal?« Minden tétovázás nélkül
hozzáfog, hogy elvegye tőle azt, amit ez már nem, de más nehány percz
mulva igen jól használhat. Félre teszi róla a takarót, elveszi feje alól
a vánkost, kihuzza alóla a lepedőt és vele végigteríti. »Bizony kár volt
ezért a pár napért annyit vesződni, hogy tisztába tegyem. Kérem, annyi
dolog volt ezzel, hogy az ember el se hinné. No de legalább tiszta
ágyban halt meg; ugyse aludt még soha ilyenben.«

A tenyeres-talpas ápolónő végignéz müvén, a rögtönzött ravatal halotti
pompáján és önmagával elégülten mosolyog. Nagyon is jó ez arra a néhány
órára, míg a szolgák följönnek és leviszik a holttestet a bonczoló
terembe, hogy a »kitünő anyag« tovább is szolgálja a tudományt. A többi
beteg, már akinek még ehhez kedve vagy ereje van, közönyösen beszélget a
hallgatóktól már elhagyott kórteremben. Megszokták ők az ilyesmit. Nem
is jó volna fölötte elgondolkozni: máma ennek, holnap annak. »No szegény
tótocska, te is meghaltál.« Ez az egész halotti beszéd; több egy ilyen
senkinek itt nem jár. Benn a tanteremben ugyis megadják neki azt, ami
ilyen érdekes esetet megillet.

»Meghaltál te is, szegény tótocska!« Mondja ujra az ápolónő azzal a
különös humorral, ami csak azoknak sajátja, akik már sokak elhunytát
látták részt nem vevő szívvel. De könycsepp egyetlen egy se hull. Oh,
itt az efféle nagyon is nagy fényüzés volna!

Ez a története egy »senkinek,« aki míg valami lehetett volna, semmi sem
volt, de mikor már rá nézve mindennek vége lőn, véletlenül érdekes
esetté, kitünő anyaggá vált. Véletlenül! Ez volt az ő gondviselője,
egyetlen vezetője kietlen utain.

Bocsásson meg az olvasó, hogy ennyit is írtam róla. De hát ez a senki
kitünő anyaggá lett, és az némileg kiment. Más okból bizony nem lehetett
volna rá a papirt pazarolni. Hisz az ő lelkében soha érdekes harczok nem
folytak, aminők regénynek tárgyat adnak, soha a kényszerítő körülmények,
a végzet hatalma magasztos hivatással, emberi kötelességekkel –
drámailag – össze nem ütköztették már csak azért sem, mert rá nézve
emberi kötelesség, magasztos hivatás nem létezett.

Kötelesség! Ki, mi iránt? Talán kapott ő valamit a világtól, amiért
viszonzásul valamivel tartozott volna? Sohse tettek vele olyat, amit
megköszönni érdemes lett volna. Avagy a teherhordó ló hálás legyen a
szénáért, amit ostorcsapások között megszolgál? Ő pedig még ennél is
kevesebb volt, senki, semmi.

És a felesége, és a gyermekei? Néki csak nősténye volt, néki csak
kölykei voltak épp ugy, mint a macskának, vagy a kutyának, vagy bármi
másnak. Hogy éppen _véletlenűl_ ember volt a neve, s hogy vannak, akik
ettől valami különöset követelnek, arról ő nem tehetett. Az ő hibája,
hogy két keze és két lába nőtt, s hogy ezért őt a zoologusok meg a
rendőrök – elég helytelenül – abba az osztályba sorozták, ahol a világ
ura, a természet dísze foglalja el a büszke polczot?

»Szegény tótocska!« mondá az ápolónő, midőn a lepedővel letakarta. Ez
volt a legjóakaróbb és a legigazabb itélet, amit valaha róla mondtak.



Késő virág.

Ez is afféle régi nóta régi szerelemről. Volt egy szegény virág árván,
gondozatlan. Boldog tavasz igéretére növelte bimbóját; de kinyilás előtt
szúró nap pörzsölte le, levelét megtépte a szélvész, szárára pókháló
akaszkodott, s az út pora megölte benne az életet. Késő ősszel újra
kihajtott, martalékul a dérnek…

Keskeny folyosóból elrekesztett darab ott a régi klinikán. Két ablakának
tábláit vén akáczok ágai verdesik; a szemközti magas fal örökös árnyat
vet reájuk. Három ajtó csapkodása váltogatja egymást szűntelenül. Sok,
sok fiatal ember jön, megy zajongva, nevetve vagy komolyan,
ünnepélyesen. Egyik-másik körűl is néz és látja mindennap ugyanazt,
hosszú fapadokon, tarka sorokban számos alakot, akik szenvednek és
várnak.

Ez a járóbetegek váróhelyisége, nem terem, de még csak szoba sem.

A tanév már vége felé járt. A várakozókat egyéb bajukon kivül a nagy
hőség, meg a friss levegő hiánya is gyötörte. Az utolsók közt űlt egy
öreg úr. Tisztes, de kopott fekete kabát, szőrevesztett, széles karimájú
czilinder, fehér nyakkendő, ősz haj, sima áll: megszokott alak estefelé
a sétatéreken, ahol előre hajolva, lassan járkál vagy üldögél, ha nem
szednek két krajczárt a helyért, és beszédbe ereszkedik a kis
gyermekekkel, akik bácsinak hívják és észreveszik hiányát, midőn egyszer
csak elmarad. Az alamizsnát kérő koldúsnak keserű mosollyal nyújtja
filléreit; mert hisz ő maga nem koldús, bár annál talán jóval szegényebb
és többet éhezett életében.

A rongyosak némi tisztelettel húzódtak félre az öreg úrtól, aki keztyűs
kezével, szótlanul simogatta sokat kefélt kalapját. Röstelte, hogy
annyian fordítják feléje tekintetüket, és igyekezett karját úgy tartani,
hogy könyökének kopása ne lássék. – Pöcséten, szakadáson lehet segíteni,
oh! de nagy, keserves művészet takarni a kopottságot, amely ellen nincs
orvosság. Pedig a kopott embert még a piszkosak is lenézik.

Társai sugdosódtak, és a suttogásból itt-ott eleget lehetett érteni.
Közbe-közbe mások is érkezének. Utoljára valaki halk köszönés és
bocsánatkérés után, minden hely el lévén már foglalva, az öreg mellé
ült. Ez viszont üdvözölte és új szomszédjára pillantott. Reá nézett és
tekintetét nem tudta róla levenni. Szemében lassankint szokatlan
csillogás kelt, amint pillantását amannak, nagy fekete szeme visszadta.
Emlékében az a szintén feketeruhás, megtört, vékony termet sugár alakká
egyenesedett, az ó divatú kalaptól árnyalt homlokról elsimúltak a
ránczok, és ő nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa: »Emlékszik még
reám?«

Igy találkoztak újra, hosszú idő után. Egy egész nagy életen át, mikor
együtt mehettek volna, majd akarva, majd kényszerülve kerülték egymást,
és most, hogy bekopogtattak a kapun, ahol minden pálya véget ér, a
kapunyitásra együtt várakoznak.

Társaik az előleges vizsgálatról már sorra visszajöttek és elfoglalták
előbbi helyüket, amig később, az előadás után a tanteremben határozni
fognak fölöttük. Ők összeszorúlva ültek a szűk padon. Csak néha-néha
ejtének halkan egy-egy szót, egy kérdést és el-elgondolkoztak sokáig,
mint egykor ifjan, midőn tavaszi vasárnapon valódi lombok hajoltak
föléjük, eltünt a heti rabság érzete, és testi fájdalom még nem
kiáltotta fülükbe a legszebb pillanatban: Ne hazudj, nem vagy boldog!

Egyik-másik a várakozók közül gúnyosan intett: ni a szerelmes pár!
Legtöbb tán észre se vette őket.

Itt egy kihivóan tollas kalapú, választékosan öltözött hölgy sötéten néz
maga elé, amott a beteg anya könnyezve csitítja rongyokba burkolt
kisdedét, akit elhagyni készül. Ez az erős fiatal ember roskadozó apját
támogatja; amannak külsejérül a bűnnek és a nyomornak minden jele kiált,
szeméből még ki nem aludt mámor bámul bután a világba. A betegfölvezető
két hallgató rendelkező szava, a türelmetlenek rimánkodása az
elsőségért, félénk suttogás és el nem fojtható zokogás a körösztül-kasul
járkálók lármájával zavart morajba olvad; de a két öreg lelkéből
ifjúságuknak föltámadt álmait nem tudja elűzni.

»No öreg, jőjjön már,« kiáltja ki a mellékszobából az egyik
betegfölvezető úr, »mindjárt vége az előadásnak, siessen, mert nem
vezethetjük be különben, ha föl nem vesszük a jegyzékbe.«

»Hány éves? – Hol született? – Foglalkozása, állapota? – Nőtlen? Hát nem
a felesége, akivel odakünn turbékoltak? Vigyázzon bácsi, belé ne
szeressen!«

Ez aztán szellemes ötlet volt; mindenki kaczagott rajta. Igazán
nevetséges: egy összeszáradt aggszűz és egy totyogó agglegény!

»Mije fáj, mit akar?« Kérdezik tovább, ismét komolyra húzva arczukat.
»Jól van, kimehet; várjon, mig majd újból sorra kerül. – Csakhogy már a
végére jutottunk! Igaz, küldje be a szómszédnőjét!«

Azzal is végeztek gyorsan, hivatalos méltósággal. Leülhettek újra egymás
mellé.

Az öreg úr sietve hozta rendbe kibomlott nyakkendőjét és egyengette
ingét, amelynek drágán keményített hófehér elejét az elővizsgálaton
vigyázatlanul összegyűrték. Sehogyse tudta keztyüjében ujjai számára a
kellő helyet megtalálni. Igazán, nagy zavarba hozták azok a doktor urak!
Ő előtte mindig csinosan jelent meg, és most… csak valahogy meg ne
ítélné ezért, hisz nem tehet róla!

A kisasszony is bocsánatot kért, hogy kalap nélkül, összekuszált hajjal,
rosszul gombolt derékban jött ki a vizsgálószobából. De ott benn nem
engedték, hogy öltözetét rendbeszedje. Ugy, ahogy volt, sietve
kiküldték, azt mondták: kün is elvégezheti. Egy leánynak ilyet mondani!
És hogy épp ő előtte történik. A ránczos leánykaarcz mélyen elpirult;
ifja udvariasan vigasztalta, keztyüjét feszegetve, nyakkendőjét
igazgatva. Lassankint mégis megnyugodtak és vártak békén tovább.

Külömben nagyon együgyű párocska volt. Mosolyogtak egymásra bájosan,
fogatlanul; sőt a leány kaczagott is, kaczagása köhögésbe fult, szeme
azért tovább nevetett. Sovány kezét megfogta a legény az ő reszkető
kezével; de csak ritkán váltottak nehány szót. Még csak nem is
panaszkodtak egymásnak. Úgy látszék, nem sok elmondani valójuk van. És
mi is lett volna?

Nem valami költői, mélyen megható drámai ok gátolta boldogságukat annak
idejében. A rang külömbsége, zord szülők tilalma, irigykedők ármánya,
tiszta égből villámként váratlan lecsapó baj, mind nagy ok, de az
életben vajmi ritkán szerepel. Rendesen sokkal szerényebb, köznapibb
körülmények teremtik a legnagyob boldogtalanságot. A mindennapi életnek
annyi a nyomorúsága! Idegenek észre se veszik. Egyenkint nézve, mind
csekélység, de összevéve untig elég a létet megkeseríteni.

Egymáséi lehettek volna ők is egészen közönséges módon, minden
regényesség nélkül, valami külvárosi templomban, szerényen fizetett
papnak ásítva elmondott áldása után, és mégis bánatos magányban folytak
le éveik. Az okot költő talán röstelné is hőseinél szerepeltetni: nem
anyira a lélekben, mint inkább a gyomorban s a testnek efféle prózai
részeiben rejlett. Hiába! ezeknek is megvannak, még a szerelemmel
szemben is, a maguk igényei. Ki nem elégítve, bizonyos
kellemetlenségeket támasztanak: Nem olyan nagyokat és magasztosakat
persze, mint mikor valakinek a nagy jóllakottság után a lelki egyensúlya
megzavarodik, és ő öngyilkosságot forgat agyában, ha a pezsgő megrontja
az emésztését. Szerető pár és egy kis kunyhó: minő szép dolog!
Műveletlen köznapi lelkülettel nem tudták, hogy a szerelmesek egymásban
mindent megtalálnak, hogy nincs az egész világköltészetben szerelmes,
aki éhségről panaszkodnék. Ők együgyűen azt hitték, hogy az embernek
sokkal jobban esik magánosan űlni az üres asztal mellett és így
hallgatni, hideg szobában, a gyomor korgásait, mint látni, hogy oldala
mellett az is éhezik, akit szeret. Hát még ha a csöndes kis lakot, ahol
ők csak megvoltak, nemsokára valami vékony, keserves hang riasztja föl,
olyasféle, amit közönségesen gyermeksirásnak neveznek?!

De hisz a szerelmeseket az Isten mindig megsegíti. Ott a mezők lilioma!
Hát az a szép mese a madárról, aki mindig talál tápot, ruhát?

Ejh! könnyü azoknak ott künn a mezőn, az erdőn. Mindkettőjük örökre a
városhoz volt kötve.

Az ifjú úr volt, keztyüt kellett viselnie – ő legalább úgy hivé, –
rongyos kalapban sem járhatott, s a leányt kisasszonynak nevezték. Mi
lett volna az egyik s mi a másik azok közül, akik nem koldulhatnak, mert
urak, és éheznek, mert szegények, nyomorognak rangjuknál fogva. Az ifjú
napidíjas volt valahol és az is maradt egész életén át; a leány varrt
kis korától fogva és varrt még az utolsó napon is, mielőtt ide került.

Midőn elválva egymástól, még meg nem tört reménynyel előretekintének
akkor, az élet gazdagon, végtelen sok gyönyörrel tele állt előttük.
Visszanézve most, látják, hogy az élet üres volt, és elviselni mégis
roskadozó vállakba került. De volt mindeniknek lelkében egy emlék, ami
azt a görnyedt hát daczára is megtartotta ifjan, ami a megnyugovásnak
egy örökös mosolyát őrizte meg a fonnyadt ajkakon is: igaz szerelem és
néhány boldog óra képe, távol mögöttük, ott valahol a gyermekkor
határán.

A legény évről évre várt. Egyhangú életének ez volt legfőbb
foglalkozása. Várt és minden tavasszal úgy érezte, mintha valami
lehullana, valami eddig zöld levél, és segítene eltemetni a többit, a
rég megsárgultakat. A jobb sors nem érkezett, a napidíj egyformán
kijárt, és az idő elmúlt. Ha szerény tükrébe pillantott, az ősz fürtök
halántékai körül szomorún intettek feléje: vége van, elmult örökre,
késő, késő! De valami rejtegetett érzés a szívnek egy zugában félve azt
rebegte: talán mégse, talán még nem késő; ha már nem lehetett együtt
élniök az élet ifjuságát, delét, talán lehet alkonyát, talán még együtt
halhatnak meg valaha.

A leány sorsa is csak így folyt. Szorgalma árán kenyér került csupán és
az arczra ránczok…

Egyéb elmondani valójuk nem volt, ezt meg úgyis tudta mindenik. A hosszú
várakozási idő nékik mégis gyorsan lefogyott; de nem a többieknek. A
könnyebb betegek ásítoztak, zúgolódtak; ez fütyörészett elgondolkozva,
az káromkodott vagy helyén ide-oda feszengett. Ám hallgatott, aki igazán
szenvedett.

Beszólították őket sorra az előadási terembe. Egyik szomorún, aggódva
lépett be és megvigasztalódva távozott, őszinte bizalommal a markában
szorongatott rendelvény iránt. A másik ingadozó léptekkel, lesujtva jött
ki. Azt mondták neki, menjen haza; ha pedig ott éhen halna, a Rókusba. A
részeg dühösen tépte szét a neki adott papírt; egy beesett arczú, magas
ifjú töprenkedve nézte: ebédeljen-e máma, talán utoljára, vagy az
orvosságot vegye-e meg? Az anyát délután 3 órára rendelték újra be.
Leült éhező gyermekével és várt tovább: nagyon messze lakik, hogyan
jőjjön vissza újra?

Végre az öreg urat s aztán a kisasszonyt szólították. Fölvették
mindkettőt. Az eset érdekes volt, bár kissé hosszadalmas.

Elbúcsúztak egymástól. »A viszontlátásra!« mondá, reszkető fejével
bólintva a leány. ‚Itt?‘ – kérdé szorongó hangon az ősz legény,
hosszasan tartva a feléje nyujtott kezet s mintegy a távolba merengve,
túl e szűk falakon. »Talán itt«… felelt a leány, »vagy ha nem, hát
odafönn.« És az ablakot verdeső akácz lombján körösztül, onnét fölülről,
egy tiszta kék szem mosolygott le rájuk. – – –

Az agglegénynek ágya ablak mellett volt, ott, ahová a reggeli nap első
sugarait küldé; szemben vele állt a régi oltár; tetejéből a megfeketűlt
Máriakép jóságosan intett feléje.

Néha-néha még itt is vidám gondolatok keresték föl, nem nézve gyér
fürtjeinek ezüstjét, se vértelen, vézna tagjait. Életüknek hátralévő
kevés napját mért ne fűzhetné össze szorosabb kötelék? Most már a
nyomorúság sem akadály, hisz koruknak immár nincs igénye, már most az
éhenhalás se veszedelem. Meggyógyulnak, és ki tudja, mi történhetik?

Ilyenkor oly béketűréssel, oly szívesen ült föl ágyában akár húzsszor is
egymásután, ha a leendő doktor urak állapotára kiváncsiak valának. Sőt
még meg is mosolyogta erőködéseiket, midőn ez vagy az a hallgató csővel
sehogy se tudott boldogúlni.

Ki tudja, mi történhetik? gondolta heteken át minden hajnalon. A
hajnalokra hosszú nappalok, s aztán sorban jöttek az esték, és ő
bizalmából minden este többet veszített. Pedig a fiatal doktor urak
biztatták, hívja meg őket is a lakodalomra. Közbe azomban egymásra
néztek, szótlanúl is érthetően mondva: Rozoga gépezet ez, nem lehet ezt
már összetákolni!

Betegtársai is, ki meghalt, ki eltávozott; a doktorok vakácziózni
mentek, ő egyedűl maradt a nagy kórteremben a megfeketűlt Máriaképpel
egyedűli társaságúl.

Kiürült a szomszéd kórterem is. Utolsó lakójával egy árnyaiban is
tikkasztó este gördült ki a szegényes gyászkocsi a kapu alacsony
boltozata alól. A mély dördülés végigjárta az immár kevés lakóju házat,
és harangszó helyett a lovak patkócsapásait hangoztatták vissza a puszta
falak.

Az öreg úr, valami kínos sejtelemtől űzve, elhagyta ágyát, az oltárhoz
térdelt és késő éjszakáig imádkozott. Hogy megzavarja, már nem igen
törődött vele senki. Érezte, hogy az a valaki, akit szeretett, tőle most
messzebb távozik, mint amennyire egymástól éltük szétzavart útain valaha
voltak, messzebb, sem hogy még találkozhassanak, ha csak nem ott, ahol
majd újra várakozni kell – a végitéletre, az örökélet küszöbén. És
lassú, néma könnyek ivódtak föl az oltár poros takaróján…

De mit is kerestek ők itt köztünk, furcsa maradványok a régi világból,
köztünk ma már úgyis idegenek. Ők más idegekkel, néhány grammnyival
kevesebb agyvelővel születtek, mint a mai nemzedék; más érzelmekre
alkotta őket a teremtő. Ők még abból a meseszerű korból valók, mikor
voltak, akik csak egyszer szerettek, és szerelmük eltartott az egész
életen át, még akkor is, ha nem táplálta vagy pótolta hitvesi megszokás.
Talán igaz volt valaha, ami ma csak elkoptatott, üres mondás: az örök
szerelem.



A Pali betege.

»Tudod, az a kis szőke, aki minden reggel ott ment el az egyetem előtt,
aki után annyit szaladgáltunk! Nálunk fekszik; az én betegem.« Ezt Pali
önérzettel beszéli a minap egy fiatalabb kollégájának; mert ő ötödéves
és így már kissé sejtené is, mit kellene tenni betegével, ha az
asszisztens urak mindig előre meg nem mondanák.

Akik ismerték, állítják, hogy nagyon szép leány volt. Egyebet nem is
tudtak róla, csak azt, hogy nem volt senkije és hogy varrni járt, igazán
varrni, nem csupán _úgy;_ mert hisz többen, még pedig ügyes fiúk jártak
utána sokáig hiába. Mikor a klinikára került, egyszerre föltünőleg sokan
kezdtek érdeklődni a tüdővész iránt. Kevés betegnek akadt annyi és oly
szorgalmas észlelője, mint néki.

Ott feküdt egy öreg, szívbajos kulcsárné mellett, aki már majd egy éve
eszi az állam kenyerét és szolgálja a fiatalság tudományát; ott jutott
helye mindjárt a nagy fali óra alatt, mely mindig elkésik, mintha ő is
húzni, halasztani akarná a végzetes pillanatot. Ágyát folyvást egész
csoport vette körűl. Kérdezgették, hogy történt, mikor történt, hol
hűtötte meg magát, és más dolgokat, nem éppen a kór előzményéhez
tartozókat.

Alig tudott mit felelni. Neki nem volt története, legalább nem olyan,
amit elmondani, vagy még kevésbé leírni érdemes lett volna. Hiszen az
emberi életben oly ritkák a nagy, a különös események! Fölébredni, ébren
lenni, enni, inni s aztán újra meg újra aludni. Mellette a köznapi
munka, mely vagy a kezet vagy a szívet töri föl, mellette a köznapi
örömek, melyek a sok testi, lelki kincs után, amikbe kerültek, kamatot
csak elvétve ha hoznak. Minden oly egyforma, oly unalmas, oly ritkán ér
valami szép és magasztos. És az élet mégis úgy telik! Benne úgy
elkicsinyeskedünk, hozzá úgy megszenvedünk, parányi dolgok közt nagy
bánatot viselve: a boldogtalansághoz nagyon kevés kell, sokkal kevesebb,
mint a boldogsághoz. Valami napról napra rágja ezt a rossz tüdőt, s az
ember napról napra sötétebb mélységbe sűllyed. Csekélység, köznapi
dolog, de neki végtelenűl elég.

Csekélység! De a szép leány orczáiról az egészség s a fiatalság rózsái
mégis eltűntek. Helyükbe halálvirágok ültek. Hasonlók amazokhoz. Épp oly
pirosak, épp oly mosolygók és mégis mennyire mások! Reggelre
el-elhervadtak, de estére kelve, mindig csak újra kivirúltak.

Mikor én először láttam, arcza már megnyúlt, bőre oly finommá,
átlátszóvá lett, hogy homlokán és halántékain az ereknek kékes
kanyarúlatai mindenütt áttűntek. Sokat változhatott; csak a szemei
maradtak a régiek: beszédes, sötétkék, majdnem fekete szemek. Csak ezek
szépségének nem ártott a láz, sőt talán növelte. Valami mély tűz égett
bennök, valami bánatos sejtés. Eleinte a vigasztalásokra csak szomorún
mosolygott s kétkedőleg rázta a fejecskéjét; pedig akkor még nem is volt
olyan rosszúl. Nemsokára lemondtak róla, és ő ekkor kezdte hinni a
biztatásokat. Kissé vígabb lett és újúlt reménynyel tervezgetett. Keserű
volt hallgatni, tudva, hogy már most minden nap közelebb viszi a sírhoz,
de elébb – a bonczoló asztalhoz.

Külömben nagyon csöndes, jó beteg volt. Egész nap türelmesen elfeküdt
fehér ágyában. Öreg háziasszonya, akinél lakott, hozta neki a fehér
ágyneműt a kórházi tarka helyett. Csak délelőttönkint kelt föl egy-egy
fél órára, mikor a téli nap bágyadt sugarai belopództak az ablakon és a
padolatra vetődtek. Pali reggeltől estig mellette időzött; észlelte. Még
sohse láttunk ily buzgalmat nála, aki máskor mindig sokkal többet
látogatta a kávéházakat és a váczi-utczát, mint az egyetemet.

Egyszer délután oda néztem a hatoshoz. Ez volt ágyszáma. Már kezdődött a
szürkület, kínos órák e házban. A kis beteg sokat köhögött. Éppen
vánkosa alá igyekezett rejteni egy zsebkendőt, melyen kerek vörös foltok
látszottak. Kérdeztem, mint érzi magát? Mosolygón válaszolta, hogy már
sokkal jobban van. Pali ott állt az ablak előtt és fejét a keresztfához
támasztotta. Ugy tett, mintha az alant járók nagyon érdekelnék, mintha
különösen fontos volna megtudnia, hogy az a gyümölcsös kofa, aki a
szemközti kapu alól jön ki, jobbra vagy balra tér-e? A lányka feleletére
mégis visszafordult és boszús pillantást vetett felém. »Ejnye Pali,
talán félted tőlem a betegedet, hogy úgy haragszol?« Nem felelt; csak a
homlokával ütögette a keresztfát. A mi szőkénk kaczagott; de hirtelen
erős köhögés fogta el. Minden köhintésnél piros vércsöppök tapadtak
kendőjére.

Úgy takargatta azokat a szép csillogóan vörös foltocskákat, úgy nem
akarta látni! Szerette volna elhitetni magával, hogy mindez csak álom,
sötét, nyomasztó álmodás, amiből majd ragyogó, vidám valóra ébred.
Szívesen mondtam volna én is. Az egész élet csak álom, halál a valóság.
De ez néki nem vigasztalás!

Harmadnapra meghalt. Találkoztam Palival. Csak ennyit mondott: Meghalt!
És igyekezett közönyös arczot mutatni, mint ahogy orvoshoz illik. Nem
volt nehéz eltalálni, kit ért? Sohse hittük volna, hogy a végkifejlés
ily hamar bekövetkezzék.

Másnap már hidegen, hófehér tagokkal feküdt egy fekete deszkán, a
bonczoló-asztalon az a kis varróleány, a Pali betege, aki után ő annyit
epedt, bár mindig tagadta. Ide jött búcsúzni tőle, vagyis – amint állítá
– mert az eset érdekelte. A halott dús szőke haja oldalt leomolva,
csaknem a földet érinté, szemei félig nyitva maradtak, fakó ajka nem
bírta fogát eltakarni. Más még nem volt a teremben, melynek ablakai szűk
udvarra nyilnak, hová a napsugár ragyogását sohse pazarolja, üdítő
szellő soha el nem látogat. Nappal is gázlángok égnek, és lobogó
világuknál a széles, puszta falakon szűntelen változó árnyak lejtenek.
Még korán van; a bonczoló-szolga is csak most szedi elő a sokféle kést
és végig rakja őket a halott lábain. Aztán nagy ollót fog és a csillogó
aranyhajat tőben lemetszi. Mire volna ez majd abban a szűk lakásban?
Pali elkéri; ád ő annyit érte, mint a parókás. Zsebkendőjébe szépen
gondosan összehajtja és keblére teszi. Meleget fog az ott tartani –
ilyen téli időben.

Közelg az óra. A szolga megteszi az előkészűleteket, hogy a bonczolónak
kevesebb dolga legyen. A fényes pengéjű kés oly gyorsan, oly vígan suhan
tova azon a puha testen! Pali úgy szeretné megragadni és – ő maga se
tudja, mit tenni vele. Úgy gyűlöli, szeretné megfojtani ezt a torzomborz
embert, aki itt gorombán lökdösi szegénykét, az ő betegét, aki valódi
kanibáli kedvvel szabdal, fürészel, mezteleníti le a bordákat, tárja föl
a mellkast.

Szerencséje, hogy gyülekeznek. Megérkezik a nagyságos úr. Ő maga fogja
végezni a bonczolást: segédje bizonyosan megvágta az újját. Nagy
megtiszteltetés a halottra nézve! Itt vannak azok is, akik az élőt
kezelték a klinikán, a tanár úr és az ő udvara, hogy diadalmasan
bebizonyítva lássák, mily helyesen jártak el a gyógyításban. Mert hát a
beteg esetleges fölgyógyulása mit sem bizonyít; a bonczolási jegyzőkönyv
tanusága az igazi, az ő tudományuk koronája.

A nagyságos úr szakértő szemmel nézegeti a holttestet. »A hulla
középtermetű, mérsékelten táplált, bőrszine halvány…« Így diktál ékes
magyar nyelven. Hogy ez a bőr olyan, mint a bársony, hogy e formák
tökéletes voltát még a kór is alig csorbíthatta, hogy ez arcz valaha
igazán szép lehetett, azt az ő híres jó szeme nem látja meg. Ilyesmi nem
kerűl a jegyzőkönybe, ennek semmi köze a diagnozishoz. Szépség, ifjúság
nem segíti elő a pusztulást, de meg se gátolja.

‚Ejnye pajtás, de halovány vagy!‘ »Nem aludtam az éjszaka;
korhelykedtünk. Álmos, fáradt vagyok, alig állok a lábamon.« Csak annyi
igaz, hogy egész éjjel a szemét se húnyta le. Bizony nem tudna megállni,
ha egy szék hátába erősen meg nem fogódznék. A hallgatók egymás hátán
szoronganak az asztal körűl és erősen szivaroznak; szembántó a
világítás, nyomasztó a hőség. Éppen a szívet adják kézről kézre és
kiváncsian sorra vizsgálják. Egyik feléje nyújtja. Ez hát annak a vídám
leánynak a szíve, azé a kis szőke varróleányé? És ez még tegnap dobogott
volna? Pali rá bámul, de kezét nem bírja emelni utána, pedig nehány hete
mit nem adott volna érte! A most már haszontalan húsdarab bevégzi
körútját; aztán félrelökik valami tálba több hasonló közé.

Pali csak áll szótalan, mozdulatlan. Hallja, hogy a tanár úr basszusa
végig dörög kollégái feje fölött; hallja, de nem érti. Látja a sorba
rakott késeket, amint véres hegyük feléje fordúl; látja, és úgy rémlik
előtte, mintha föl s alá tánczolnának és egyik, a legnagyobb, torkára
ugranék. Érez, tudja hol van, de agyában csak vergődik a gondolat.

A jegyzőkönyv be van fejezve, a halál oka megállapítva. Vége a
bonczolásnak. A tudós gyógyítók büszke öntudattal távoznak: igazuk volt.
Hiába! itt aratják klinikusaink valódi diadalaikat. Elmehetünk mi is.

Szerteszéllyel összeszabdalt testrészek feküsznek; a tikkasztó légben
sűrű füst kavarog, a gázlángok őrülten lobognak, a nyirkos falakon sötét
szárnnyal halálmadarak csapongnak. Pali egyedűl maradt. Kimerűlten
roskadt le egy székre, arczát két kezével eltakarta és… Nehány kolléga
állítja, hogy nedves, kivörösödött szemmel tántorgott ki nagysokára a
teremből. Az a füst, meg az éjszakai tivornya. Hej! csak nagy korhely ez
a Pali; sohse lesz belőle doktor!



Az utolsó áldozat.

Nem fényes, nem is nagy a menet. Nem állja el az útat kiváncsi
nézősereg; rá se tekint, ha találkozik vele valaki. Két sovány,
roskadozó térdű ló húzza keservesen a szekeret, amely a külvárosi
kövezeten nyikorogva, döczögve halad tova. Szegény párák! erősen át
vannak hatva hivatásuk szomorú voltától. Nyakukat előre nyújtva, fülüket
lekonyítva lassan czammognak előre és minden lépésnél nagyot
gondolkoznak, ennél a hátralévő hosszú útnál nem volna-e jobb nékik is
elfeküdni itt az utcza közepén, megvárni, hadd vigye már egyszer őket is
valaki, akárki, akárhová. De a kocsis nagyokat pattint ostorával és
kegyetlenűl káromkodik. A mellette űlő koporsóvivő könnyebben veszi a
dolgot; az eget bámulva, vígan fütyörész. Semmi rojt, semmi ezüstös
paszománt, ami az ünnepi egyformaságot zavarná, minden fekete. A posztó
kopott ugyan, a fáról a fösték lepattogzott, de az egész annál
gyászosabb, az alkalomhoz annál illőbb. Drága koszorúk a kocsi terhét
nem növelik. A legszerényebb virágokból kötve csak egy koszorú simúl a
barna fakoporsóra; de ez az egy is nagyon sokba, nem egy kenyér árába
kerűlt. A koporsóhoz hátul egyszerű fejfa támaszkodik, keserű panasz
kiált róla még alig megszáradt bötűkkel: Élt húsz évet!

Csak egy lény kiséri e húsz éves pályafutás legvégső szakaszát és mégis
végtelen sokkal több bánat, mint amennyit visznek prüszkölő tüzes lovak
díszes hintókon a gazdag örökhagyó után. Az után maradt, talán egy
viruló család számára, a jólétben vigasztalás, de ez után semmi, senki,
csupán egy régóta özvegy öreg anya. Itt ballag a szekér nyomán lehajtott
fővel, reszkető, törődött tagokkal a tísztes ősz. Könnyei némán peregnek
le arczán, le az utcza sarába. De fölszállnak a sárból, föl kell hogy
törjenek az égre, megkérdeni, lesz-e számára valahol igazság, jutalom,
ha itt csak szenvedés jutott? És az ég felhőin áttörnek a napsugarak és
föl-fölcsillanó fénnyel környezik annak alakját, akinél többet senki sem
áldozott, és akinél többet senki se veszített.

Egyetlen vigasztalója, gyámola volt öreg napjaira, de azért meghalt. Az
a szerető aggodalom, amellyel rajta csüggött, az a kétségbeeső fájdalom,
amellyel végső reményének lassú megsemmisülését látta, fiának életéhez
csak egy perczet sem adott. Pedig az az élet csak most kezdte megteremni
gyümölcsét, jutalmúl annyi önfeláldozásért, amibe megtartása húsz éven
át kerűlt Ott gyógyították a klinikán olyan doktorok, akiknek a gazdagok
százakat elfizetnek és csakugy elköltöznek, ha üt az óra, mint elhagyott
kunyhója mélyén a legszegényebb. Ő legalább ingyen érte el azt, amit más
nagy összegért. Egész életén át tandíjmentes volt, illő, hogy ez útjában
se szedjenek tőle vámot.

A jó öreg asszony a látogatásra megszabott órákban mindennap föltipegett
az emeletre. Ismertük már mindnyájan ó-divatú fejkötőjével, viseltes, de
mindig tiszta ruházatával; ismertük idő előtt megránczosúlt nyájas
arczát, alázatos köszönését, amint a kórterembe csöndesen belépett és
gyöngéd, aggódó pillantással az egyik szélső ágyhoz tartott. Fájt látnia
fia szenvedését, de mégis jól esett, hogy így is mellette tölthet néhány
órát, vánkosát megigazíthatja, száraz ajkához egy pohár vizet tarthat,
kezével végig simíthatja homlokát, azt a homlokot, ahová majdani
büszkeségét látta írva. Ha ilyenkor a beteg ráfüggeszté hálát és
szeretetet sugárzó szemét, nem tudta hinni, hogy ez a jó fiú oly
szívtelen legyen és itt hagyhassa őt, a gyámoltalan öreget – és ilyenkor
megvigasztalódott.

Egy nap azomban a terem küszöbén megállították. Neki nincs többé ott
benn mit keresnie. Fiát már elvitték.

Elvitték? Hová? A szolga lenéző szánalommal tekint reá, hogy az ilyesmit
valaki még kérdheti. Hát a bonczterembe vitték, át a szomszédba; de
azért, ha tetszik, eltemettetheti. Ő tud ajánlani – persze illő
borravalóért – helyet, ahol szép és olcsó temetést lehet kapni. Ha nem
tetszik, csak menjen haza.

Temetést az ő fiának! Hát mégis itt hagyta a hálátlan? Hisz jól tudta,
hogy kívüle nincsen senkije… Menjen haza! Mit keressen már most otthon,
mitévő legyen? Két keze után próbáljon megélni? Nagyon öreg és gyönge ő
már ahhoz, semmire se lehetne használni. Kolduljon? Ruhája még nagyon
tisztességes, alamizsnát csak a rongyosaknak adnak. Minek is neki már az
élet? Arra, hogy éhen halhasson? És még azt sem engedték meg, hogy
fiának halálos ágyán magát kisírhassa! Tagjai tán ki se hűltek, már is
elvitték arra a borzasztó helyre, amelyre gondolni is félelem. Csak
legalább ne bánnának vele durván, hisz ő azt nem szokta meg!

Arczán lepergő könnyekkel ért haza, könnyeivel áztatta azt a pár
forintot, amit a fiókból összeszedett, hogy rajta illő temetést
rendeljen. Szíve repedne meg, ha nyugvó helyére ki se kísérhetné, ha nem
dobhatna hantot koporsójára.

A temetésért igen sokat kértek. Alig maradt nehány krajczárja. Valóban
nagy fényüzés és tőle nagy oktalanság a földbe dobni azt, ami kenyérre
volt szánva, amit a szükség napjaira gyüjtögetett.

Oktalanság! De hát nem a bölcseség ád vigaszt, nem bölcseség ád
boldogságot a szívnek. Előkereste fiának legszebb fehérneműit és ünneplő
ruháit. Csomóba rakta és elvitte abba a bizonyos intézetbe, hogy majd
reá adja. Hadd nyugodjék legdrágább, legjobb ruháiban; itt már úgy sincs
gazdájuk.

Földszintes ház alacsony tetővel, sárgára meszelt falakkal, amelyek,
bárhogy tatarozzák, mindig szurtosak maradnak. A pinczékből fölszivárgó
nedvesség derékig megfogja a vakolatot és zöldes penészt termel,
fullasztó szagot terjeszt; a nehéz, rossz levegő mindenütt nyomokat
hágy. Szomorú hajlék kívül, még szomorúbb belül. Pedig egy kis kertje is
van; de ebben virág sohse nyílik. A sok járó-kelő, tanulók és
halottvivők, sirató rokonok és rongyos bámészkodók, a piaczok és a
földalatti odúk lakói úgyis letaposnák. Középütt van egy kerek, gyöpnek
hagyott tér. Minden tavaszszal megkísérti, hogy pázsitot növeljen; de
nyárra mindig beleún a hasztalan fáradságba és marad kopáran, kiaszva. A
kipadlózott, sáros út fölé elvénült bokrok nyujtják kopasz ágaikat. A
házmester gondozza, amennyiben folyvást nyesi őket. Fizetése nincs,
fűteni valót se adnak az emberek, juttassanak legalább a bokrok.
Örülhetnek, ha úgy is megmaradnak e fölösleges czifraságok: nincs helye
itt pompának, hivalkodásnak.

Sűrű, füstös köd tartá a várost déltájt is félhomályban, reggel óta
csöpögött az eső. Ködön, esőn át, a város másik végéről eljött a
gyászoló anya, hóna alatt hozva a ruhákat. Nagykendőjét gondosan rájuk
terité; őt magát csapkodhatta az eső, az ő ruháját, azt az egyetlen
tisztes fekete szoknyát összeverdeshette a sár. Most már nem árt. Még
így is tovább eltart, mint ameddig szüksége lehet rá.

A tornáczon nem volt senki, benyitni nem mert. Ott ácsorgott sokáig,
dideregve. Majd nevetgélő fiatal urak siettek el mellette, de egyik se
vette észre: nem ő az első, aki itt órákat töltött kínos várakozásban.
Nagy kendőjével váltig a fia ruháit takargatá és ő maga fázott. Az
üvegajtón belül jöttek, mentek, el-eltüntek másik szobákban: talán most
metélik az ő fiát… Ijesztő képek tolongtak elébe… és ő csak ácsorgott a
fagyos ködben ott a tornáczon sokáig. Egyszerre valami durva hang
szólalt meg mögötte. Magas, bozontos fekete szakállú, marczona képű alak
lépett hozzá, szennyes, kék köténynyel, vérfoltos tarka ingújjban.

Az öreg asszony ijedtségtől akadozva kezdé beszélni, mi járatban van. A
bonczolószolga egy darabig csak nézett, csodálkozva nézett rá, és aztán
vállat vont. Furcsa! Ez a vén bolond azt hiszi, hogy itt még magyarúl is
tudnak. Még csak az kéne! Azért a kevés fizetésért talán bizony nem
elég, ha németül gorombáskodnak azokkal, akiket rossz sorsuk idevetett?
»Fiam van itt, a fiamat szeretném látni!« Vállvonogatás, fejcsóválás,
meg valami mormogás volt a felelet; az a barna marok pedig úgy nyult
előre, hogy holmi tisztességes borravaló éppen elfért volna benne.

Az anyóka összeszedte, ami nehány krajczár még rejtőzködött zsebében,
összeszedte végső erőfeszitéssel, ami pár német szó még volt elméjében.
Ez már más! Kezdik egymást megérteni. A holttest még nem látható, még
nincs fölbonczolva. Lenn van a pinczében a többi között; majd csak
holnap kerül rá a sor. A ruhák azért itt maradhatnak. Felöltöztetik ők
annak idején szépen. Idegennek úgy se szabad a halotthoz nyúlni, mert az
itt egyetemi tulajdon. Menjen csak nyugodtan haza, majd elintézik ők,
amit kell.

A ruhákat bevitte, az öreg asszonyt künn hagyta. A nagykendőjét is
elfeledte visszaadni. Elmehet így is. Hadd áztassa az eső hazáig. Bánná
is ő azt, csak szegény fiát láthatta volna, aki most egy sötét, dohos
pinczében alszik. Bizonyára nagyon rossz álmai lehetnek abban a – ki
tudja, miféle? – társaságban.

Másnap délelőtt újra eljött. A kékkötényes úr, akinek a ruhákat átadta
volt, eleinte meg se akarta ismerni. Nem csoda; annyi ilyes dolga van a
jámbornak! Utóbb azonban azt mondá, hogy a halottat már nem láthatja,
mert már föl van bonczolva, de összerakva és felöltöztetve még nincs.

Jőjjön délután. Úgy is csak akkorra van rendelve a temetés; a koporsó
már itt is van. Csak várhat délutánig?! De mit is alkalmatlankodik itt
annyit? Azt hiszi, arra való az egyetem, hogy csak neki szolgáljon? Jól
van, jól – mentegetődzék az anya – elmegy ő; de legalább szépen bánjon a
fiával. Erre az egyre kéri. És ezért az egyért a kékkötényes úr majd
hogy el nem kergette. Hiába! a látogató zsebe már nagyon üres volt, és
itt olyankor az idő fölötte drága.

A kitűzött órára a halottas kocsi megállt a kert régi léczkerítése
előtt. A koporsót a hátsó kis udvarban szabad ég alatt állították föl.
Tetejét a bonczolószolga már eleve leszegezte, csupa gondosságból, hogy
az alatta fekvőt semmi baj se érhesse, hisz az öreg asszony váltig azt
beszélte: vigyázzanak a fiára, jól bánjanak vele! Már a pap is elvégezte
nagy sietve a dolgát, el is ment már, hogy másokat is ellásson az
útravalóval és a gyászoló anya még nem jött meg. Hol lehet? Talán
összeroskadt a hosszú útban, vagy talán elbágyasztá a sok bánat, otthon
elszenderült és álmában most fiát szorítja szívére, fiát látja gazdagon,
boldogan…

No de itt szűk a hely, el kell vinni minél előbb, akinek a tudomány több
hasznát nem veheti. Éppen föl akarják venni a koporsót, midőn az egyedűl
érdekelt fél, kimerűlve a nagy sietéstől, végre megérkezik, koszorút is
hozva magával. Könyörög, hogy ne vigyék még el a koporsót, nyissák föl
néhány pillanatra, hadd nézze meg utoljára a fiát, hadd csókolja meg
hideg homlokát, hisz mióta meghalt, még nem is látta. Csak nem akarják
így bucsútlan elragadni tőle? Ez borzasztó volna!

»Nyissátok föl, a fiamat akarom látni!« A kétségbeesés daczával a
ravatalra veti magát, görcsösen átkulcsolja az érzéketlen, kemény fát,
könnyeivel, csókjaival hinti ott, ahol talán az az ónszinű arcz fölfelé
tekint és nem lát maga fölött többé soha mást, mint sötét
koporsófödelet. A durva szolgák se merik ekkor háborítani; megilletődve
huzódnak hátra ők is.

De fönn a folyosón már hallik a délutáni előadásra gyülekezők zaja, a
szolgának dolga lesz, vinni kell a koporsót. Hangosan beszélgető ifjak
csoportjain hatolnak keresztűl vele, azok észre se veszik. Sokak vidám
kaczaja és csak egynek elfojtott zokogása hangzik utána.

Nyikorogva, sűrű ostorcsapások közt megindúl a menet és lassú
méltósággal – gyorsabb nem is telik – vonúl tova a hosszú néptelen
utczán és végre kiér a sürgés-forgás közé, a nagy útra. Sokan
találkoznak vele, kevesebben látják meg, még kevesebben szánják. Se hat
ló, se fáklyakiséret, se hosszú kocsisor: nem érdemes rajta sajnálkozni.
Hogy ez az egy szál vén asszony épen oda tartozik, ki tudja? Mi ő s az ő
bánata a világnak? De hát néki a világ, az összes emberiség azon az
egyen kívül, aki már nem is ember?

Hintók robognak el közelében, a sarat arczáig csapkodják, százan jönnek,
mennek, mellette, előtte, körötte csengés-bongás, kürtölés, hangos
zűrzavar: és ő mégis kietlen pusztában halad, hol minden kihalt, hol
könnyei fátyolán keresztül csak valami gyászos árnyat lát maga előtt,
amint az egy végzetes czél felé mozog és nincs hatalom, hogy
visszatartsa.

S ott távol a czélnál egy tátongó gödör. A gödör betelik, a kopár kis
halom egyik végében a fejfa, rajta a drága koszorúval. A koszorút letépi
a téli vihar, a fejfát kimossa az eső… De megjő majd a tavasz, a hanton
fű terem, a fű közé virágot ültet és az könnyeitől szépen fog nyílani.
Virágok közé jobb lesz el-elsírni a ki nem apadó bánatot, virágok alatt
jobb lesz annak hallgatni a zokogást, a hiába hívó beszédet… Hogy holnap
és holnapután és a míg tart a tél, mi lesz? arra többé nem gondol. Hogy
az élet pénzbe kerül, hogy utolsó filléreit, annak halála után is, fiára
költé, az nem jut eszébe.

Kiértek a vámon. A kocsis elúnja a dolgot, teljes erővel megvagdossa
lovait és visszakiált: »Jó lesz sietni, mámi, sohse érünk ki!« Bizony
már sok ideje jönnek. Belátják ezt a lovak is és megkisértik, talán
tudnák egy kicsit gyorsabban is rakni lábaikat. A kisérlet pompásan
sikerűl, az asszonyt messze hátrahagyják a már beállott szürkületben.
Hallik ugyan hátulról nehány kiáltás, de nem sokáig. A kocsi befordul a
temetőbe és eltünik a fasorok közt.

Jóformán éjszaka van, mire roskadozva, lihegve az öreg is odaér. Merre
vitték, hol lesz a sír? Nincs senki, aki útba igazítsa. Megáll a szerte
ágazó ösvények előtt és egy darabig gondolat nélkül bámul a sötétbe.
Kiáltani szeretne. Nem bir, de úgy se hallanák. Nehéz kábulat fogja el.
Már-már azt se tudja, miért jött ide. Aztán eszébe jut, hogy fiát
eltemetik anélkül, hogy koporsójára egy hantot dobott volna, hogy tudná,
hol pihen? Nem is bucsúzott el tőle, nem is látta halottan és most még
azt se! Meg kell, hogy találja, kell, kell!

Nőttön nő a homály, ködrongyokat szaggatt a szél a fa ágairól; mind
egyforma az ösvény, mindeniken csak a szél jár. A halottak hallgatnak,
senki se szól, csak a szél zúgja, kaczagja: Szép temetés volt, drága
temetés, de nem maradt holnapra kenyérre való!



Rózsa testvér.

Láttam padlót súrolni, lúgtól sebesre mart kezekkel. Kérdeztem, hogy
van? Mosolyogva felelte: nagyon jól. Láttam vértől ázott tépéssel ujjai
közt: bűzös rákfekélyt mosogatott. Kérdésemre mosolyogva felelt és
ugyanazt felelte. Láttam hosszú virrasztás közben, fáradt szempillákkal;
ajka mosolyogni akkor se volt fáradt. Láttam a saját betegágyán, midőn
idegeneknek áldozott évek után gyönge teste többé akaratának nem
engedett. Égő orczáiról a láz azt kiáltá: nagyon fáj! És ajka mégis
mosolyogva rebegte feleletűl: nagyon jól vagyok.

A mártir is ily mosollyal köszönte meg hóhérának a kínokat.

Igen, a Rózsa testvér ápoltjainak egy reggel egészen váratlanúl
ismeretlen kéz nyujtotta a leveses csészét. »Hol van Rózsa testvér?«
tudakozódott bánatosan a sebblázas is. »Ha ő nyújtotta, jobban enyhített
az ital, ha ő vetette az ágyat, kevésbé volt gyötrő a fekvés, ha ő
kötötte be, gyorsabban gyógyúlt a seb. Hol marad Rózsa testvér?«

Azt mondák, más osztályra ment át. Megbetegedett ő is, volt a valóság.
Kis czellájában, hol csak ritkán töltött egész éjszakát, kékcsíkos
vánkosra hajtá lankadt fejét. A kemény vásznat levették róla. Eddig
senki se látta nélküle. A vászon alatt aranyszőke haj igyekezett
megnöveszteni selyemszálait; de mindannyiszor tőben levágták
irgalmatlanúl; a földi hiúság e tárgya minek? Oly gyönyörű lehetett e
haj, és hiánya annyit ártott e kedves főnek. Rózsa testvér fiatal volt,
szép volt.

Gondosan magára húzta durva takaróját, hogy a betekintő orvosok teste
hószinéből meg ne lássanak valamit. De hiába, beteg volt, meg kellett
vizsgálni. Rá mérte isten ezt a szenvedést is, mondá; hadd haljon meg,
ha isten úgy akarja. »De mi nem akarjuk, még most mi vagyunk az urak –
mondák az orvosok – meggyógyítjuk.« Ha meg kell lenni, jól van!

A vizsgálat alatt nem vonakodott, nem szégyenkezett: ez is
megpróbáltatás. Pedig a lehulló lepel nem sejtett bájakat födött föl,
melyeknek minden nyomát oly jól el tudta rejteni a világ előtt a
télen-nyáron egyforma esetlen szőrruha. Ez is megpróbáltatás: és az
apácza mosolyogott, mig arczán a lázét felülmulta az elnyomott
szégyenérzet pírja.

Olvasóját morzsolgatva, látomásai közepett is, panasz nélkül feküdt.
Minden tisztaságot és szent békét lehelt itt. Puszta márvány-padló,
puszta falak egyetlen Mária képpel a vaságy fölött. Kis asztal hófehér
takaróval, rajta érczfeszület a kiszenvedett megváltóval. A függönytelen
ablakban nehány cserép gondosan ápolt virág. Egyéb semmi. És mégis
kápolna volt ez egyszerű szobácska, a kinccsel tömött, czifra
székesegyháznál díszeszesebb… Éjszaka van, künn téli vihar, a mécs
hamvadozóban, egy fiatal leány az asztalka előtt térdelve kulcsolja a
feszületet: ez is mise; a szomszédból halálos betegek nyögése hangzik
át: ez hozzá az orgonaszó.

De a szépségtől és az ifjúságtól a természet más áldozatot követel; az
üde ajkak másra hivatvák, mint a megszentesült kínok dicséretére.
Furcsa, szomorú kép! Hát sohasem kiván e leány a szenvedők sóhaján kívül
egyéb hangot hallani? A szerelemnek lágyan súgott szavai ne találjanak
útat szívéhez? Betöltheti-e nehány virág ott az ablakban egy ifjú élet
minden vágyait? Ki tudja?

Hisz ebben a világban nem találhat csak egy boldog pillanatot sem!
Lelkében végtelen nyomorúság lakhatik; csupán azért bírja el, mert
keserű orvosság még nagyobb ellen. Annak a szegénynek, akinek testét
minduntalan izzó késsel vágják, sorsa nem szomorúbb: tűzzel égeti ő is
lelke ráksebét, hogy ki ne újúljon.

Élete tán gyönyörrel telinek igérkezett, de hazudott: önkényt vett hát
magára minden nyomorúságot, hogy többé ne csalódhassék. Akit szeretett,
talán elhagyá, és ő a helyett, hogy bosszúból meggyűlölte volna a többi
embert is, keservében átkarolta az egész szenvedő világot, ha már
egyedűl azt a valakit nem karolhatá!

Lassankint az összeségnek minden zúga templommá vált előtte, és ő oltárt
épített mindenüvé.

Ebben a világban az évnek minden napja egyaránt a fájdalomé, nem hoz
ünnep a jajoktól megnyugovást; alig is tudnak róla. De Rózsa testvér
minden ünnepen, midőn hallgatók nem tolongtak az ágyak körűl, már
hajnalban kihozta szobájából kis asztalát és a terem közepére állítá.
Hófehéren leteríté és télen is fris virágaival körűlrakta. Rajta a
feszületre jobbról balról egy-egy szál gyertya hintett sápadt világot,
és készen volt az oltár: a karácsony nehány fenyőágat, a husvét
füzbarkákat és a pünközsd rózsákat adott hozzá. Ekkor volt a legszebb. A
térdelő apácza rokonok közé hajtá le arczát és imája rózsák illatával
együtt hatolt a trón zsámolyához és az angyalok nem tudták, melyik az
illat, melyik az ima? A fölszálló illatot sok szenvedő fohásza követte:
a betegek arra fordulának, kezük kénytelenűl imára kulcsolódott, és a
csonka elfelejté, hogy karja nincsen, a haldokló is a vigasztalás igéit
rebegte.

A kórteremben nem szentelnek többé ünnepet, Rózsa testvér eszméletlenűl
fekszik. Álomtalan éjszaka után a kimerűlt esetet reggeli szendergéséből
nem verik föl a kiváncsi vizsgálók: az ünnep a többi napnál ezentúl csak
ennyivel lesz kölömb.

Este volt, csönd mindenütt, de nem nyugalom. Oda ültem a Rózsa testvér
ágya mellé. Arczát a növekvő homályban nem láthatám, de keze forrósága,
szaggatott lélekzete és néha-néha egy-egy félig kiejtett, alig érthető
szó elárulák, hogy láza elérte a tetőfokot. Elgondoltam az időt, mikor
ez a szegény is pajzán leányka volt és gyermeki kedvvel örűlt a létnek…
Mennyi mindennek kellett azóta történni!

Nehány nap előtt még, ilyen tájban, ő ült egy halálosan beteg ifjú ágya
mellett. Akkor is hallgatott mindenki, még ő sem szólt, sőt mosolya is
eltűnt. Az ifjú megragadta kezét, az ő arczán nehány rég nem érzett
könnycsepp futott végig; nem jutott eszébe, hogy fölszárítsa. Lepörögtek
a vánkosra, utánuk hanyatlott az apácza feje is. Arczuk egymás mellett
pihent és a teremben nem szólt senki sem. Nehány pillanat mulva, mintha
erőszakkal ragadná ki magát valami kisértő ölelésből, a leány hirtelen
fölegyenesedett és betegének homlokán megújítá a borítást. Az egyik
gyöngeségtől félig álomba, félig ájulásba merült, a másik virrasztott
fölötte hűségesen és térdére hajtott fővel nesztelenül zokogott.

– Ne hagyj el… szeretlek… jőjj vissza csak egyszer még; dadogja hosszú
időközökben, erősen hánykódva fekvőhelyén. Vagy csak nékem rémlik úgy,
és a zavart hangok, amelyek kebléből elő-elő törtek, mitsem jelentenek?

– Uram, irgalmazz szegény bünös lelkének! rebegi a sarokból egy másik
apácza. Csak a fejét környező fehér vászonylebeny fénylik át a nagy
sötéten.

A beteget másnap elvitték. A rend nem engedte, hogy szentségtelen kezek
illessék. Helyét más foglalta el. Akiket ápolt és akik annyit
emlegették, vagy meghaltak, vagy eltávoztak, és velük együtt a Rózsa
testvér emléke is eltávozott.



A vizit.

Négy óra elmúlt, a hallgatóság az előadásokról a kórtermekbe gyülekezik:
mindjárt kezdődik a vizit. Délutánonkint az első tanársegéd végzi e
klinikai műveletet, amely abból áll, hogy sorra járja az első emeleten
fekvő összes betegeket, a hallgatóság tanúlmányi anyagát, amit a fél
város legszebb betegségei közűl nagy gonddal válogatnak össze. 40–50
fiatal ember kiséri magyarázgatásai közben egyik ágytól a másikhoz.
Mindenik szenvedő üdvének – gyakran a túlviláginak – előmozdításában a
fáradalmakat két-két, nem csekély hizelgéssel rendelőnek nevezett
medikus osztja meg, természetesen a kellő ellenőrzés mellett. Ők tesznek
ilyenkor jelentést a nekik jutott eset állapotáról, vagy ha ezt még nem
ismerik, ilyenkor hajtják végre magasabb segítséggel a nekik szükséges
vizsgálatokat, kollégáiknak igen sokszor, a betegnek azomban már
ritkábban épülésére.

A női osztályon fognak hozzá. Az első ágyon egy sárgabőrű, ránczos öreg
asszony gubbaszkodik, szinte zörög a csontja, ha mozdúl. Meggyógyúlt,
nincs róla semmi mondani való. Két hete még azt hitték, elpusztúl; de
tudja Isten, miért: egyszerre csak jobban lett és ma már túl van minden
veszélyen. »Amint látjuk – folytatja rövid mondókáját a tanársegéd – a
gyógyulás igen szépen halad; holnap elbocsátjuk őt, szükségünk van a
helyre.« Erre az örvendetes hírre a félelmében reszkető öreg asszony
sírva fakad.

– Nos, mi baja van? – Nem mer felelni, csak sovány ujjaival tépegeti a
takarót. Bánatának okát azomban nem nehéz kitalálni. – Ne busúljon hát,
öreg, föltesszük néhány napra a második emeletre, ott megerősödhetik és
aztán mehet a dolga után.

– Az embert kell, hogy humánus szempontok is vezéreljék – teszi hozzá
magyarázólag, a hallgatók felé fordúlva. Az anyóka köszönő szavakat
rebeg, kezet akarna csókolni, jótevője persze nem engedi; hálás
tekintettel néz hát utána. Még néhány napig nem hal éhen; azalatt meg az
ő korában, ki tudja, mi történhetik? Talán örökre megmenekül attól, hogy
– gyógyultan – elbocsássák.

Ugyancsak összekerültek! A második ágyon szintén egy öreg fekszik, túl a
hetvenen; de nem asszony, hanem leány, még pedig varróleány. Az
előbbinél sokkal érdekesebb. Négy lábnál alig magasabb, elül-hátul
púpos, egyik lába rövidebb, elsatnyult és körösztben a másik fölé
szorúl. Hogy arcza valaha csinos lehetett, némi nyomát még most is
látni, bár rajta a sovány bőr szorosan a csonthoz tapad és egykor göndör
fürtei rendetlenűl, hófehéren hullanak a szemébe. Baloldalán fekszik,
erősen összehuzódva. Lélekzete szabályos időközökben el-eláll, mellkasa
nem is mozdúl, pillái félig lecsukódnak, szemgolyói fölfelé fordúlnak.
Ilyenkor alszik lélekzet nélkűl, legfölebb néha nyöszörög egyet és keze
vagy lába meg-megrándúl. Igy tart ez egy-egy félperczig; azután mellkasa
elkezd mozogni, mindig erősebben, gyorsabban emelkedik, a szendergő
fulladozásra ébred, zihál, hörög, kapkod a levegő után, arcza végtelen
kínokat, nehéz küzdelmeket árúl el. Szólni nem bir, csak szemét
függeszti esdőleg környezőire: majd újra lassudnak, ritkúlnak a
légvételek, ismét beáll az álom. Igy tart ez napok óta szünet nélkűl.

– Mint tudjuk, az ilyen légzési alak idűlt vesebajnál gyakran előfordul,
tehát nincs rajta miért csodálkoznunk; ez esetben azomban ritka szépen
van kifejezve; előadásra is fog kerűlni!

Bizony irigylendő gyümölcse egy hetven esztendős életnek: előadásra
kerűlni. Vajjon álmodta-e szegény leány ezt a dicsőséget, midőn
magányosságban megőszült fővel, megránczosodott arcczal padlásszobája
ablakánál varrogatott, és szeme világának, tüdejének árán naponkint
harmincz krajczárt keresett? Ki tudja? talán volt egykor ő is fiatal,
talán álmodozott szerelemről, szerető ölelésről, szeretett ifjú
csókjairól, és talán ez álom volt czéltalan éltének egyetlen öröme…

No de ez nem tartozik ide, ennek semmi befolyása a jelen állapotra:
reménytelen szerelem nem okoz vesebajt. Jerünk tovább! Következik egy
tüzetesebben csak most megvizsgálandó eset. Nem tudja, mi fog vele
történni ennyi idegen ember között. Magára húzza takaróját és arczát
félénken az alacsony, kékcsikos vánkosba rejti. Az ifjúság tolongva,
kipirúlva, eleven gyürűben veszi körűl az ágyat. A tanársegéd úr is ki
van hevűlve. Nem csoda! Künn is jó idő van, és ide benn még hozzá ennyi
ember fűt, rontja a levegőt.

– No Erzsi, üljön föl!… Ne bolondozzék, csak meg kell hogy vizsgáljuk?!

A vizsgálat tárgya külömben 16 éves leányka, kit a betegség még alig
viselt meg, kinek orczáin még valódi egészséges rózsák piroslanak.
Csakhamar azomban eltűnnek a szégyentől égő arcznak egyenletes
bíborában. – Üljön egyenesen, bocsássa le két oldalt a karját!

Ingének füzőjét a rendelő úr kibontja. A leány réműlten kapja össze, nem
akarja engedni. Ennyi férfi előtt! – Micsoda dolog az, tegye le a
karját!

– Kérem szégyellem magamat, rebegi, meghalok szégyelletemben.

– Dehogy hal, ebbe még senki se halt meg; elég a tréfából, maradjon
veszteg, külömben kiküldjük, ha jól nem viseli magát, és akkor aztán
igazán meghal.

Hiába minden szabódás, belé kell nyugodnia. Hófehér válláról lehull az
ing, és ő ott ül ötven fiatal ember előtt derékig leplezetlenül. Arcza
lángol, könnyes szemét lehúnyja, keble gyorsan hullámzik. Legalább az
előtt teszi ösztönszerűleg körösztbe a karját.

– Mondtam már, tegye le a karját, üljön egyenesen, hisz így nem lehet
kopogtatni!

Azt szeretné ő legjobban, ha sohse kopogtatnák; de hiába, így kivánja a
tudomány. Ha bájait idegen tekintet elől mindeddig meg is őrzé
ártatlanúl, a tudomány kedvéért mért ne tárná föl most 50 ember előtt,
akik közűl bizonyára egynek agyába se lopódzik e pillanatban a
tudományos érdek mellé más gondolat. Ez a sok szem nem lát meg mást,
mint ami a diagnózishoz okvetetlenül szükséges. A kopogtatás megvolt,
következik a hallgatódzás. Nincs egy se, aki ne készülne fülét a leányka
szívéhez tartani, hogy ő is meghallja ama jellemző fuvózörejt. Egy…
kettő… jön a harmadik: a leányka hangos zokogásra fakad.

De ime, a másik ágyról éles sikoltás hallatszik. Egy hiszterikus nő
kapta meg a rohamát éppen jókor. Mindenki odatódul. Itt csak egyszerű
szívbaj van, amit máskor is meg lehet hallgatni, de oly szép rohamot,
mint amott, nem mindennap látni.

Egy asszony minden különösebb előjel nélkűl, néhány csuklás után
egyszerre csak elveszté eszméletét, vad kaczagásra fakadt, vonásai
eltorzúltak, ellenállhatatlan erővel lökte le magáról a takaróját,
hajította messzire vánkosait. Mindezt néhány pillanat alatt. Mire
odaérünk, görcsösen megfeszűlt izomzattal fölpattan, hanyatt
kinyujtózva, az ágy fölött ívben meghajlik, úgy, hogy csak arcza és
talpa éri a derekaljat, háta pedig mindig magasabbra emelkedik. Aztán
újra levágja magát, ismét fölpattan, nyög, zokog, ajkát harapja, fogait
csikorgatja és összeszorított állkapcsai közűl élesen sziszeg, mialatt
kezét-lábát szűntelen jobbra-balra csavarja, dobálja.

Mindenki szótlanúl nézi; a többi beteg fölül ágyában és remegve
hallgatja: Szegény asszony, mi lesz belőle!? Négy markos kolléga hiába
igyekszik lefogni, hogy valahogy fejét be ne verje és magát ki ne vesse
az ágyból. Kár volna érte, ha valami más baja is esnék: még nem volt
előadáson. Néhány percz mulva a mozgások ereje csökken, a hánykolódások
gyérűlnek, a fogcsikorgatást hangos, az egész testet megrázó csuklás
váltja föl, majd szelídebb zokogásra válik ez is, mély sóhajtások
szakítják meg, a beteg megnyugszik, álomba merűl. Utóbb csekély
érintésre fölébred, véresre karmolt arczczal, összeharapdált ajakkal,
bágyadtan néz körül és, mintegy szégyelve viselt dolgait, zavartan süti
le szemét halk rebegés közt: Nagyon fáj mindenem!

Vége! Szép volt, csakhogy rövid, még egy negyed órával tovább tarthatott
volna: ez az átalános vélemény a nézőseregben. Csak annak a szégyenlős
kis leánynak nem tetszik. Durczásan dünnyögi magában, mennyivel rosszabb
idelenn, mint fönn a második emeleten, ahol oly szelíd betegek voltak,
többnyire fiatal leányok, akikkel úgy megbarátkozott, oly jól
elbeszélgetett. Itt mindenki roppant mogorva: szóba se áll vele senki.
Hja! itt csupa érdekes tárgy van, csupa klinikus eset, a legszebben
kifejlődve, a legszebb virágzásban. Már pedig ez a virágzás nem jár
vidámsággal. Odafönn csak azok vannak, akik még, vagy már nem érdekesek;
idelenn tárgyalják, odafönn csak előkészítik és befejezik a klinikus
eseteket. De hát persze az az ostoba kis leány ezt nem tudja megérteni;
még kissé korán hozták le, úgy látszik. Hadd évődjék, majd beleún, mi
meg folytassuk a vizitet egyik ágytól a másikhoz, lelkiismeretesen.

E teremben az utolsó ágyhoz értünk. A nyitott ablaknál, nagy
karos-székben félig ül, félig fekszik egy ifjú szűz; 18 éves, amint
fejtáblája mutatja. Az alkonyat szellője halkan, észrevétlenűl lopódzik
be hozzá és magas, tiszta homlokáról elsimítja a verejtéktől oda tapadt
finom hajszálakat, majd ismét játszadozva, a gesztenyeszín fürtök közűl
másokat szabadít ki és lassan lengeti őket. Mintha a leányt magát is ez
a szellő lehelte volna ide fehér pehely alakjában a vén bőr-karszék
fekete ölébe: oly könnyű, oly légies. Karja fáradtan hanyatlott le,
keskeny, csaknem átlátszó keze takaróján nyugszik. Mozdulatlanúl,
szótlanúl bámul maga elé, mintha ez a sürgés-forgás itt körülötte őt nem
is illetné.

Angelának hívják. Hogy kicsoda, ki volt apja, anyja, nem tudom, nem is
kutattam. Csak annyit tudok, hogy soha név viselőjére jobban rá nem
illett. Ha elnézem hosszasabban, szinte látom, mint nőnek vállain
aranytollú nagy szárnyak, szinte várom, hogy a nyitott ablakon át
egyszere csak elröpítik, föl a magasba, oda, ahol épp most gyúl ki az
esti csillag. De a szárnyak hamar eltűnnek: itt zajognak körülöttem a
kollegák.

A diagnozis könnyű; ágya fölé oda is van írva a fekete táblára nagy
bötűkkel e végzetes szó: Phthisis. Szegény, mindennap olvassa saját
sorsát, és mindig elgondolkodik fölötte: vajjon miféle betegség lehet
az, vane-e belőle gyógyulás? Megkérdezte már többször az ápoló
szürke-nénét: »Testvér, tudod-e, mit jelent e szó; mondd meg nékem,
veszedelmes-e? Meggyógyulok-e még valaha?« Bizonyára meg, hisz már
jobban érzi magát, csak nagyon gyönge, mert étvágya nincs. De most adnak
be neki valamit, amitől meg fog jönni az étvágy, s az étvággyal megjön
az erő, a fölfrissült élet.

»Nos, mi újság?« kérdi a tanársegéd úr. A betegnek nincs mit felelnie.
»Kopogtatással a jobb tüdőben caverna mutatható ki, a légzési fölület
igen csekély stb.« mind régi dolog, százszor hallottuk és meg is láttuk
mindannyiszor. »A gyógyítást illetőleg már mitsem tehetünk; a kilátás
persze a lehető legrosszabb: még két-három nap!« Az utolsó mondás
halkabb a többinél, de annak, akiről szól, elég hangos. Ki van mondva az
itélet, a vizit tart tovább a másik teremben. Ezen már nincs mit
vizsgálni. Minek is? Két-három nap, vagy annyi se! Az áldozat szemét
lehunyva tartja, de azért erősen fülébe cseng a szó, lesz még ideje
néhány hosszu éjszakán át hánytorgatni magában. Mire jóformán föl tudná
fogni e jóslat jelentőségét, akkorra talán már be is teljesűl.

– Hogy van, Angela? – szólok hozzá, megfogva kezét. Fölpillant, ragyogó
fekete szemével rám néz s aztán elmosolyodik. Minő szemek, minő
mosolygás! Földi lények így nem mosolyognak, ezt a mosolyt csak a
túlvilágról lehet nyerni előre, drága áron, az élet árán.

– Köszönöm – feleli halkan – csak úgy, lassan… Igaz-e, amit mondtak, már
meghalok?

– Szó sincs róla; ki beszél itt halálról? Két-három nap mulva
meggyógyúl.

Úgy szeretné, de – látszik – úgy nem tudja hinni szavaimat. Miért is
volt ezt a kis reményt így összetörni?! Hát nem-e jól van az nagyon,
hogy a halál észrevétlenűl lepi meg áldozatát, hogy nem enged időt a
rettegésre? Minek megbontani azt kegyetlenűl, amit a könyörűletes
természet oly jól rendezett?!

– Nézze, Angela, virágot hoztam magának. Elfogadja-e tőlem? kérdem, egy
véletlenűl nálam lévő rózsát nyujtva át neki.

– Miért ne, szól, sőt nagyon köszönöm. Oly régóta vágyódom virág után!
Megigérték otthon, hogy hoznak gyakorta, ha majd megjő a tavasz. A
tavasz itt van, már-már el is múlik, de rám, úgy látszik, nem gondol
többé senki sem.

Hiába igyekszik szemhéjai alatt szétmorzsolni egy nehéz könnycseppet,
hiába mosolyog, a könnycsepp töredékei végig futnak az árnyas pillákon,
kiűlnek a hosszú, fekete selyemszálak végére és ott csillognak,
reszketnek sokáig, akkor is, mikor már a szemek rég vidámabban
fénylenek.

– Lám, mily szép idő van ott künn, mily kellemes az este! Ugy-e szeretne
már künn lenni a szabadban?

– Oh! nagyon; de azt mondták, csak a jövő szombaton mehetek el, addig
még erősödnöm kell. Mily hosszú idő!

Jövő szombatig! Mily hosszú idő! Itt hagysz te minket, szép leányka,
sokkal hamarább, de mások visznek el innét. Elvisznek, és hová?…
Halottas ágyat néked fehér rózsából meg gyöngyvirágból kellene vetni,
ibolyával ékesíteni. Puha selyem való takaróul gyöngéd tagjaidra,
rózsaszinű fátyol szemfödőnek, hogy legalább az vessen ott is orczáidra
pírt, oly szépet, mint volt az egykori, nem a mostani lázas. Fehér
rózsából halottas ágy… Nyirkos pinczében puszta bádogra dobnak, később
pedig csillogó késekkel megrakott kemény márványasztalra; kibomlott dús
hajad lesz lepedőd, takaród és szemfödeled.

Angela! Vigasztaló szavaimra mindig nyájasan válaszol és feleletét
mindig az a leírhatatlan mosoly kiséri; szeme oly csillogó, arcza oly
piros! A beszéd nagyon fárasztja, szemhéjai már néhány szó után
lankadtan lecsukódnak és azok a szegélyző hosszú fekete selyemszálak
szelíden, lágyan simúlnak egymásra. Jó éjszakát, Angela, álmodjék
szépeket!

Még egyszer fölnyitja szemét: Jó éjszakát!

Istenem, miért is kell ily szép leánynak így elpusztúlnia? Miért?!
Szégyen volna, ha nem tudnám. Azért, mivel a tüdő szövetének legnagyobb
része a tuberkulózis baczillusai által okozott lobfolyamat folytán
elpusztúlt, az egyén szervezete a hosszas lázak által teljesen kimerűlt
stb. stb. Tudom nagyon jól; egyébbel pedig mit törődöm? Mit is
álldogálok annyit itt? Még rossz néven veszik. A többiek már rég a
férfi-osztályon gyarapítják tudományukat, egyedül én időzök itt
haszontalanúl…

A másik terem is csak olyan, mint az előbbi. Itt fekszik mozdulatlanúl,
csontig lesoványodva az egyik: két hete még ifjú kedvvel csomagolgatta
másnak a gyógyító porokat, kevergette az erőt adó pillulákat, nem
sejtve, hogy majd az ő számára hiába keresnek. Fél teste elhalt már, és
a halál alattomosan terjed rajta lábtól fölfelé: csak félig él,
nyomorúltan, tétlenűl és mégis, ki tudja, mikorra halhat meg egészen,
mikorra pusztúl el végig a velő, mely gerinczében megromlott? Teljes
öntudattal a szabadúlás perczét talán már ő maga is óhajtva várja. Amott
a másik, ellenkezőleg, mit sem tud a világról. Hátra szegett fővel,
üvegesedő szemmel az üres légbe bámul és szűntelen mormogás közben
ökölre szorított kezeit melle fölött ide-oda csavarja. Hiába rakják a
jeget feje tetejére, az sem fogja elolthatni azt a gyilkos tüzet odabenn
a koponyacsontok alatt. Észvesztő kínjai elmultak eszméletével együtt,
és nem is fognak többé visszatérni sohasem.

Igen sokat lehetne mondani mindkét esetről, de tenni velük annál
kevesebbet. A dolog elég világos, a kór megállapítása nem nehéz, és ha
talán még is maradna fönn kétség, legyünk még néhány napig türelemmel:
mindenre kapunk fölvilágosítást odaát a szomszédban, abban az alacsony,
sötét házban…

Az idő telik, fogynak a még hátralevő ágyak; a látogatásból
egynek-egynek folyton kevesebb jut.

– Hogy van?

– Roszul, kérem, nagyon!

– No, majd jobban lesz!

Siessünk, siessünk! A tanársegédet már alig néhány ember környezi. Nem
is csoda! Régóta tart a vizit. Ilyenkor már nagy a hőség, aztán meg –
bár sok alakban, sok változatban, mindenütt ugyanaz a szomorú kép.
Legtöbben elszállinkóztak, mások csoportokba állnak, beszélgetnek és
únják magukat nagyon; amilyen jó volt télen a nappali fűtést itt
megtakarítani, oly nyomasztó most az ittlét még a tandíjmentesnek is,
hisz a hűvös szellőt ott künn néki is ingyen adják.

Ez betegének mai állapotát vezeti be naplójába, vagy a hőmérővel próbál
boldogúlni, az reczipéket másol tuczat számra azzal a szent
meggyőződéssel, hogy jegyzőkönyvébe száz meg száz embertársa földi üdvét
gyűjti.

Mindenki össze-vissza járkál, zajong; a szenvedők is megelégelték a
türelmet, már most kedvére nyög, jajgat, aki még elég egészséges hozzá.
A vizit véget ért, a legutolsó ágynál a hallgatóság egyetlen egy, hegyes
orrú, pápaszemes, kopaszodó emberkéből áll.

Alig hogy az ágyat föléri, mégis mindent látni akar, soha nem mulaszt el
alkalmat, hogy valamit megtudhasson és mégse tud még semmit, ő a
legszorgalmasabb és mégis ő bukik meg legtöbbször. Mikor a tanársegéd úr
beteszi maga mögött az ajtót, csak ő sajnálja, hogy már vége van, és
bámul, hogy egyedül maradt. Megcsóválja fejét: az ilyen dolgot
komolyabban kellene venni!

Igaza van, kolléga! De azért csak siessünk innét, ki a lombos fák közé,
a szabad ég alá! Higyje el, ott lehet legjobban átgondolni, amit ma itt
tanúlt. Átgondolni, sőt átérezni is. Vagy ez talán fölösleges?

Bocsánat! Ismét igaza van. A szív nem rigorozál, érzés nem kell a
tudományhoz, még kevésbbé a praxishoz: a diploma, meg a pácziens – ha
akad – úntig elég.



Az oltár.

Még a régi klinikán voltunk. Rozzant volt ott minden, a helyiségek
szűkek, alkalmatlanok. A friss levegő a szenvedőkhöz némelyik ágyon el
se juthatott. A kórtermeknek fehérre meszelt falait a gőz, a füst és a
por hamar megszürkítette; a tág hasadékú padolatból a szennyet nem
lehetett egészen eltávolítani. Nem felelt meg semmi a legújabb tudomány
követelményeinek.

Most szellős, tágas minden terem, a kényelem a pompáig megy, a tisztaság
kifogástalan. De – tudja isten – itt minden oly hideg, oly szívtelen: a
fényes falak, a fényes márványpadlók gúnyt űznek a szenvedésből. Az a
régi, rozzant ház – nem tudom miért – rám nézve sokkal meghatóbb, sőt
kedvesebb volt. Talán azért, mert az a rongyos épület a társadalom
rongyaival, melyeket magába zárt, oly jól összeillett, talán mert ott
minden zúg számos évtized keserveiről tudott regélni bánatos, de
kegyetlenűl szép dolgokat. Itt ebben a nagy palotában a szurtos viskók
lakói, az érdekes esetek még inkább idegenűl, elhagyatva érezhetik
magukat; ez a fény az ő végtelen nyomorukon oly szívtelenűl kaczag!

Hányszor ültem korán beállott téli estéken az ablakmélyedésben
csöndesen, észrevétlen, hallgatva a teremben föl-föltámadó hangokat és,
hosszú közökben, azt a százféle apró neszt, ami a fülledt mozdulatlan
levegőt népesíti és amiről nem tudni, bennünk keletkezik-e, kivűlről
jön-e?

Vagy mikor az asszistens magyarázó szavával együtt elhangzott a
hallgatók zaja, s a férfiosztály nagyterme és mellékszobája lassankint
kiürűlt, mikor már eltűnt ágytól-ágyhoz siető viaszgyertyája az utolsó
észlelőnek is, s a betegágyak fölé mindig sűrűbb homály borúlt: hányszor
jártam véges-végig a régi termen, mely már annyi kínnak volt tanúja, hol
már annyi végsóhaj szállt a magasba.

Köröskörűl, fejjel a fal felé feküdtek. Végig-végig mértem a jobb- és
baloldali ágysor közt vonuló útat; lépteim neszét a puszta falak
visszaverték. A homályon át itt-ott egy sápadt arcz, egy beesett szem
tekintett felém és kisérte mentemet, ide-oda, szűntelen. Úgy éreztem,
mintha e szemsugár egy láthatatlan, de erős fonál volna; úgy rémlett,
mintha e fonál lekötne és rajta újra meg újra előre s aztán vissza
kellene mozognom, akár csak az óra ingájának, amely ott ketyeg a falon,
de soha nem üt. Minek tudja meg a gyötrelemben virrasztó, hogy éjfél
van, s oly messze még a reggel?! Mégis róla számítják a halálos ágyon
fekvők életüknek hátralévő rövid perczeit s a lábbadozók a lassan telő
órákat, amiket még e szomorú helyen kell tölteniök.

Mély csönd van; csak néha szakítja meg egy-egy mély sóhajtás, elfojtott
nyögés, visszatartott zokogás, vagy lázbetegnek érthetetlen szakadozott
szava. A legnagyobb kínban gyötrődőnek se hallik jajja: egyik az ápolónő
durva korholását rettegi, a másik sajnálja a nyugvókat fölriasztani, és
némán ontja könnyeit. Oh! mennyi kétségbeesett gondolat fordul meg
ilyenkor, hosszú csöndes szürkületen ez agyakban, mennyi rémes eszme! Az
utczáról egy gázlámpa a nagy fehér falra veti sárga fényét, róla ijesztő
halálvázak néznek le a lábuk előtt vonaglóra. A nyomor e perczeiben
talán előtűnnek a múlt keserű emlékei, vagy rövid örömei, a jövőnek
fakó, vigasztalan képei, melyekre a remény szépítő sugarat csak ritkán
ha vet.

Végig-végig jártam e termet, és az emberi szenvedés sötét költészete
különös hangulatba ejtett. Mennyi boldogságnak volt már e hely temetője,
hányszor dobbant itt szerelem utolsót, mennyi szenvedés után jutott itt
gyakorta csöndes révpartra az élet hajója, hányszor esett már itt erény
kétségbe az örök igazság felől, mennyi bűn lelte méltó büntetését,
mialatt az óra mindig egyformán intézte ketyegését, és állt véle szemben
az oltár, a másik falhoz támasztva hátát. Az óra: reménytelen és
változatlan öröklét, az örök semmiben futó holt idő, – az oltár: örök
élet, örök remény s bizalom jelképe.

Mit keres oltár itt? Régi, buzgóbb idők jele akkorról, midőn még a
haldoklónak reményt, bizodalmat adtak útravalóúl. Most? Ahol nem használ
a pézsma, a kámfor, az aether, ott a remény fölösleges. Csak tért foglal
az oltár: helyén két ágy is elférne.

Egy öreg ápolónő könyörgött érte, hogy ne bántsák. Fiatal volt, mikor
ide jött; az oltárt itt találta: az már akkor is vén és fekete volt.
Sokat imádkozott mellette. Az újabbak, a fiatalabbak nem imádkoznak;
azoktól bizony el is tüzelhetnék az oltárt.

Nemsokára úgyis minden oltár fája a fázó szegények tűzhelyén fog égni,
és eltünik az emberi gondolatnak utolsó kínpada. A hazug fölvilágosodás
így reménykedik. Ámde nincsen filozófia kegyetlenségében oly hatalmas,
hogy kiölhesse a költészetet az összes emberiségből; a köznapi létnek
gondja nem lesz sohasem oly epesztő, a szükség soha oly égető, hogy a
szent forrást végkép kiapassza. Az örök költészet búsan így felel: Hiába
romboltok le minden templomot, marad oltár az igaz érzelemnek, ahová
lerakja virágát!

Valamire azomban még itt is jó. A középső szekrénykében, a szentség
helyén, áll a tintatartó, a hőmérő meg a hallgató-cső, kések és ollók
fényes környezetében. Csíkos lepedő a terítő; használatra kikészített
törülközők növelik a pompát. A két vánkos még meg van; régesrég nem
látszik rajtuk hímzés. Az egyik alatt kórtörténetek pihennek, a másik a
láztáblákat védelmezi: bonczolási jegyzőkönyvek vastag kötetei a
misekönyvek. Vajjon mikor miséztek itt utoljára?

Abban a félig lepattogzott sötétségben, ami az oltárképből maradt, már
alig-alig látszott, hogy Mária alakja emelkedik a felhőkben diadalmasan
és szelíden, lábát a meghódoló földgömbre téve. Feje körűl csillagokból
koszorú. Arcza elmosódott, de a csillagok még mindig csodálatosan
világítottak, és mintha fényük az esti homályban sem aludt volna ki.
Jobbról-balról, a szöges gyertyatartók között egy-egy kis szent állott a
szűzanya szolgálatára. Arany ruhájuk egészen lerongyollott; barna
fatestükkel, meztelenűl ácsorogtak ott szomorún, szégyenkezve, hogy még
mennyei hivatalukból is letették őket és szolgai, földi munkára
alkalmazták: az egyik a tanársegéd úr finom pálczikáját szokta tartani,
a másik divatos kalapot hordott tisztességben megkopott fején.

Az ápolónő mécset tett az oltárra, nem áhitatból, nem a Szűz Mária
tiszteletére, hanem mivel onnét volt legkevésbbé bántó éjszaka a fény.
Kétfelől egy-egy vaskos bonczolási napló szolgált ellenzőül. Legtöbb
sugár a képre esett és az mosolyogva nézett szét a teremben, nem törődve
a maga ócskaságával. Méltóságukat a félhomályban a szentek is
visszanyerték; árnyékukat a tetőig fölvetették és onnét hajlongtak
lefelé.

Az ablakhoz vonúltam. Leültem egy faszékre, elrejtve a fal mélyedésében,
és kinéztem az utczának szemközti gázlángjaira. Nem volt semmi dolgom
itt, de valami mégis fogva tartott. Nagyon kellemetlen gondolatok
vonúltak át agyamon lassan, lomhán, és nem űztem el, sőt vártam,
kivántam őket.

Egész nap annyi zaj, annyi sürgés-forgás vett körűl. Egyik klinikai
épületből ki, a másikba be, sietve a város egyik végéről a másikra,
szűntelen ácsorogni, figyelni, ahogy lehet, hallgatni jajgatást vagy
vidám zsivajt, látni vért vagy megszokott, únott kolléga-arczokat,
fullasztó hőség, szennyes levegő reggeltől-estig: nagyon fáradt voltam,
a fülem zúgott. Úgy éreztem, mintha e csöndes teremben is dübörgő vasúti
kocsin ülnék. Az álomnak és az ébrenlétnek furcsa vegyüléke vett rajtam
erőt. Föl akartam kelni, hogy megnézzem, növekszik-e a huszonötös láza?
Mintha rég nem hallottam volna köhintést a tizenkilenczes ágya felől…
Minő dübörgés, hőség…

A vasút gyorsan robog tova, a tájak szűntelen változásban tekintenek át
az ablakon. Ismerem a vidéket, nem nagyon érdekel; olvasok. Örömtelen
sötét könyv van a kezemben. Nincs benne szó halálról, sem az élet
nagyobb nyomorúságairól, de sorain körösztűl nem világit az életkedvnek
csak egy sugara sem. Nem unalmas, de fárasztó, úgyszólván leverő. Ha az
embernek nincs is baja, élete szűntelen vesződség, nevetséges
haszontalanság, mely egy fáradságos mozdúlatot sem ér. Engem is mindig
feketébb gondolatok fognak el; valami végtelen unalomnak és lankadásnak
érzete. A könyv lassankint lehanyatlik kezemben, és én könyv nélkül
olvasok tovább, szürke, szürke lapokat, ahol minden oly útálatos…

Halk, de gyors beszédnek hangjai riasztottak föl. Az oltár előtt, a
mécsnek lobogó világában, két alak hosszú, fehér ingben. A magasabbik
zordonan és győzedelmesen tekintett társára, aki szégyentől vagy
bánattól lesújtva keresett valamit a padolaton és összeverődő térdein
ingadozott.

Hirtelenében azt sem tudtam, hol vagyok, a szókat nem értettem, a
beszélőket nem ismertem meg. Utóbb láttam, hogy két ágy, jobbról és
balról üres. Más nem ébredt föl: jó éjszaka volt, nyugalmat hozott. Hol
lehet az ápolónő?

Oda kellett volna mennem, hogy lefekvésre intsem őket, vagy az ápolónőt
hívnom. Nem mozdultam.

»Hát maga mit csinál itt? Mit keres maga az oltárnál? Maga istentelen!
Ilyen okos, tanúlt ember hogy tehet ilyen ostobaságot? Menjen innét!«

»»Ne, ne! Hagyjon itt, csak egyik sarkot engedje, a többi a magáé lehet
egészen.«« Görcsösen megfogódzott az oltár szögletében. Térdei
összecsuklottak, homlokát az éles párkányra támasztá. »»Azt hittem, a
Máriakép kilép a keretből és újjával megfenyeget. Hol vannak a gyertyák?
Előbb még égtek! Mindig rám nézett, és a csillagok rám ragyogtak.««

»Maga bolond«, mondja a másik. »Uram bocsá’! milyeneket beszél! Feküdjék
le és hagyja a jó keresztény embereket imádkozni. Én már meggyógyulok,
de magát megbünteti az Isten.«

»»Nem, nem bűntet meg, hiszen én is jó keresztény vagyok, az is voltam,
csakhogy máskép. Én is meg fogok gyógyúlni – jaj nekem! – a szűzanya
mondta.««

»Az ám! Most is gyötri a kórság azért a sok pogányságért. Menjen, hadd
imádkozom!«

»»Azért se, nekem is szabad!«« Letérdelt, inkább lerogyott a földre,
összekulcsolt kezét feje fölött magasan kinyujtva. A sovány, remegő
karokra ráesett egy kevés sárga fény; vékony nyakát, behorpadt vállait a
fölbomlott ing födetlen hagyta. Az ingnek egyik fele fehéren világított,
a másik sötéten maradt és a környezet homályával összeolvadt. Arcza
tőlem elfordúlt, haja kuszált és vörhenyes szőke volt; szemei – úgy
látszik – fölfelé merednek, mert fejét hátraszegte.

Társa állva nézte egy darabig. Összerázkódott, mintha fáznék.
Megcsóválta fejét és ágyába bújt, szemére is fölhúzva a takarót.

Mi az oka e jelenetnek egy lábbadozó és egy mindinkább sorvadó között?
Az ott halálra hűti magát: le kellene fektetni. Miért ülök itt és nézem
tétlenűl?… Egy párbeszéd töredéke jutott eszembe. Nem rég hallottam,
véletlenűl. Vitatkoztak. Az egyik durva napszámos volt. Úgy vettük
észre, jólelkű, mikor nem részeg. Kínzó baja akkor még javában tartott.
Volt ideje és oka megbánni minden bűneit. A másik valami középfaj volt.
Úr, de koldus. Nagyon is sokat tudott arra, hogy helyzetében boldog
lehessen, de keveset ahhoz, hogy valami magasabbra vigye. Betegségének
éppen támadását észleltük.

Reggel volt. Az úr szidta a napszámost, hogy mit mászkál éjszaka az
oltárnál? Nem tud tőle aludni. Azt hiszi, hogy az használ valamit?

Használ, mert az isten a bűnöst is megsegíti, vélte a napszámos. Van
neki itt egy könyve, amelyben meg van írva szépen.

Ostobaság mind! – tartá az úrforma beteg. És kezdte fejtegetni, hogy
nincs isten; ha van is, nem törődik az emberekkel. A napszámos
szörnyűködött. Én nem hallottam tovább beszédüket, melybe később a terem
többi lakója is beléelegyedett, egyiknek vagy a másiknak pártjára állva.

Utóbb a nagy beteg lábbadozóvá, és a gyöngélkedő nagy beteggé lett… Az
ott még mindig épp úgy térdel, mint előbb. Csak nem nézhetem, hogy
megölje magát? Előhivatom az ápolónőt, akit elnyomott volt az álom.
Betegünk nem akarta elhagyni az oltárt. Erőszakkal kellett ágyába tenni.
Őrült módra rugdalódzott, kiabált, az egész termet fölverve.

Állapota napról-napra súlyosbodott. Lázaiban folyton az oltárral
vesződött: sok álmatlan éjszakán át töprenghetett volt fölötte.
Dühöngései mindig veszedelmesebbekké váltak. Valahányszor a napszámos,
aki nemsokára már fönnjárt, elment ágya előtt, reá akart rohanni,
szűntelen ordítozva, hogy az őt megátkozta.

Mire a napszámost gyógyúltan hazabocsátották, ellenfelét a bolondok közé
kellett szállítani.

Azóta a klinika új házba költözött, de az oltárt nem vitte magával.



A napsugarak.

Most már magasan röpűlve a szemközti háztetők fölött, az ablakokon tág
útat találnak, óriási nyalábokban, tündökölve hatolnak be a nagy
kórterembe és friss erőt, jól eső meleget hoznak magukkal, egészen mást,
sokkal éltetőbbet, mint aminőt a fűtés adhatott. Szétáradnak mindenüvé,
még a legkisebb zugba is, örömet festenek mindenüvé, még a sápadt,
kiaszott arczokra is; örömsugár siet eléjük még a fényevesztett szemből
is, utolsó csilláma örömnek, reménynek. Napsugarak, tavaszi napsugarak!
Mily boldog az, akire csak egy is ráesik!

Oh, ti százszorosan boldog egészségesek, akiknek arczát enyhe szellő
minden nap meglegyinti, akik láthatjátok a virágnyílást, a pázsit
sarjadozó zöldjét, hallhatjátok az első madárdalt: ti ezt a boldogságot
nem ismeritek. Nagyon szegények kincse ez, és ti gazdagok vagytok. Ti
nem tudjátok, mit érez az, akire hosszú, kínos heteken át sugárt csak az
ápolónak virrasztó mécse vetett, mikor megpillantja újra az első
napsugarat! Ha csak vékony nyaláb is, keskeny résen beszürődve, ha csak
egy szál is, aminő a sötét börtönre itélthez lopva látogat el, csak
napsugár, tavaszi napsugár legyen!

A legsúlyosabb betegnek éppen ágya mellett éri egy pompás fényküllő a
tarkakoczkás marványpadolatot és erre ragyogó foltokat vet. A beteg
sovány, fehér kezét, melyet már alig emel, kinyujtja és gyönyörrel nézi,
mint veszi körűl ezer meg ezer sugár, mint csókolgatják hizelegve;
szinte érzi, hogy újúlt erővel lüktet ereiben ami kevés vére még
megmaradt; szinte érzi, hogy a melegség kezén át lassankint tovább
terjed, be egészen szivéig, föl egészen agyáig. Mily jó, mily boldogság!
Ennél nagyobb már nem érheti soha többé őt, az annyi lelki kinccsel
gazdag, nem rég annyi törekvéssel, annyi reménnyel erős ifjút, aki
magának jövőt, szépet, magasztosat még csak álmodott, de hogy
megalkossa, jóformán hozzá sem foghatott. Ime, most a verőfény szívébe
új érzést hozott, valami rég eltávozottat, visszhangját valami vidám
kaczajnak, mely elhangzott régen, vagy tán nem is régen, de végkép, de
örökre. Észre se veszi, hogy a többiek közt örvendő moraj kél, hogy a
többiek mind készülődnek.

A tanársegéd szavára leszáll ágyáról, aki csak tud, magára ölti kék
csíkos, hosszú köntösét, tőle telhetőleg sietve, hogy a drága idő kárba
ne vesszen. Ez nem tud elfojtani egy jajkiáltást, midőn az öltözésnél
karját emelni kénytelen; az az első lépések után reszkető térddel,
inogva fogódzik meg az ágy lábánál és fáradtan megpihen; itt egyik alig
vonszolja testét két mankóján; amott a másik bekötött szemével félénken
tapogatózik, míg egy szürke néne meg nem szánja és útba nem igazítja.
Soknak minden mozdúlat kínszenvedés, és mégis úgy vágynak, úgy
igyekeznek innét ki a szabadba!

Versenyezve – szomorú verseny! – tartanak a kijárat felé, hiszen
kimehetnek a szabadba, a kertbe. Minő kertbe! Szerte kanyargó árnyas
útak, hova hársfavirág hull, sűrű lugasok, melyeket a virágzó szőlő
illata tölt be, madárdal, méhedongás lágy zenével vesz körűl, széles
pázsit üde zödből, százféle szirommal himesen: ez az igazi kert!
Mindebből mi van meg itt? A tér szűk, a kilátást tarka téglafalak zárják
el mindenfelé, virágképen csak nehány sárga pitypang és árva
százszorszép szomorkodik, illat helyett a közeli gyárak füstje tart itt
megállót, méhe nem vetődik ide a város közepére, madárdalt a künn robogó
kocsiktól hallani sem lehetne. De mégis csak kert ez, azoknak gyönyörű
szép. Nagy, jól szellőzött a kórterem, de mégis csak keserves börtön.

Itt van legalább egy darabka ragyogón zöld pázsit, van nehány kis
orgonabokor, van egy-két fa, melynek fejledező lombja már-már kellemes
árnyat vet a kavicsos útra. Az ágakon verebek ugrálnak és vigasztaló
tanulságul csiripelik, hogy még a nyomorban is lehet örűlni.

Itt legalább egyfelé van szabad útja a tekintetnek, amerre gáttalanul
hatolhat, ahova szabadon szállhat vele a lélek: fönn az égen ott kéklik
a végtelen, ott tündöklik a nap, ott úsznak azok a hatalmas gályák, a
vándor felhők és a lélek vágyait messze, messze elviszik magukkal; ott
legelnek a hófehér bárányok, melyek közt oly jó volna ép lábbal
szökdécselni, menten minden fájdalomtól, nem félve többé annak a szigorú
nagy úrnak csillogó késétől, nem nyomva az altatószer zsibbasztó
gőzeitől, attól az ijesztő álomtól, mely maga is úgy fáj és melyből oly
kínos az ébredés!

A csönd lassankint helyreáll, a nagy teremben csak ketten maradtak. Az
egyik még mindig mozdulatlanúl fekszik a már-már egész ágyán szétömlő
napsugarak közt; a másik, egy béna kis fiú, szék hátához támaszkodva
nézi, hogy távozik el az utolsó is, egy nagy szakállú, görbe öreg ember
ember. Már ő is fölvette mankóját, hogy a többieket kövesse, de, egy
pillantás után szomszédjára, megállt, könny tolúlt szemébe és a padló
fényfoltjaira szögezett tekintettel, mélyen elgondolkozott. Gondolata
visszaszállt csaknem egy hosszú évvel, vigasztalan sötét téli napokon,
jajgatással teli, egyforma éjszakák végtelen során, rabságban töltött
őszi és tikkasztó nyári hónapokon át vissza egészen egy szebb tavaszig,
midőn még az ő számára is nyílt valami kevés öröm. Hisz ezen a világon
mindenki örömre születik, a bánatot úgy kell megtanúlni. Nagyon jó
mester az élet, de a gyermekek még rossz tanítványok: egy-egy mosoly
számára náluk a könnyeken körösztűl is mindig marad rés.

– – A nagy diófán pintyőke énekelt, az eresz alatt elsurrantak a
fecskék, a szellő virágzó cseresnyefák illatát vitte be az ablakon a
homályos szobába, néha-néha egy-egy hófehér szirmot is röpítve magával
és letéve a párnára, hová vézna kis fiú nyugtatta fejét. Tekintete
frissen kizöldűlt bokrokon pihent. Egyik ág a szűk ablakon behajolt és
rózsaszinű virágot himbált, ezen meg döngicsélő méhet vagy lepét. A
lepke körűlszálldogálta az ágyat, perczre fejtől le is ült és a fiúcska
szemébe nézett. De nem tetszett neki odabenn; szebb künn a szellőn, a
verőfényben. A beteg is sokkal jobban szeretett volna véle kisietni;
csak hogy a lepkének ép volt a szárnya, de az ő lábai nagyon betegek,
meg nem bírhaták. Legalább hát számlálgatta a beszállingózó szirmokat,
hallgatta a madarak csicsergését, a sugdosó lombokat, szívta a
cseresnyefák illatát. A nappal így is eltelt, a fájdalomból így is
lehetett valamit feledni. A lehanyatló nap az alacsony tető alá is
betekintett s az ágyra piros sugarakat szórt épp oly dúsan, mint ez a
mostani: akkor is jó volt. De mikor eljött a sötétség, a fekete
hallgatag éjjel, melynek csillagát ő sohasem láthatá, óh! akkor nagyon
lassan múltak a perczek, hosszú, hosszú idő tölt el, míg a régi, rekedt
fali óra egyet-egyet ütött; akkor a virrasztó kis fiúval virrasztott a
fájdalom is. Ám az éjszaka sem tartott örökké, előbb-utóbb eloszlott a
homály, szünetelt a szenvedés, a szép tavaszi nappal friss levegője,
illata újra szétáradt a szóbában.

Szegény fiú, így valahogy csak meg-megnyugodott sorsában, pedig beh más
volt ez, mint a mezőn játszadozó, örvendező pajtásoké! De hogyan
nyugodhatott volna meg apja, kinek egyedül ő volt mindene? Hallották,
hogy az ország első városában vannak intézetek, hol a szegény embereket
csodatévő orvosok ingyen gyógyítják, hol egyaránt jól ápolnak, tartanak
mindenkit, hol elmúlnak a legfájóbb sebek is. Ide kell hozni a beteget –
gondolá az öreg – ha minden jószága rámenne is. És a kis fiú kénytelen
volt ott hagyni a virágzó fákat, a bokrokat, a lepkét és eljönni a zajos
nagy városba, ide ebbe a pompás palotába, mely oly szép kivül-belől,
mint egy tündérkastély, de oly szomorú, annyi szenvedés lakik bene!

Azóta apját csak egyszer látta, azóta – sok mértföldnyire mindenkitől,
mindentől, amit szeretett – ily nyomorultúl ennyi idegen közt
tizszeresen árva. Nem is csoda; itt mindenkinek nagyon is elég a maga
baja, senki sem ér rá, hogy mással törődjék. Azóta nem egy szomszédja
hagyta el gyógyúltan a termet, hogy vagy küzdelmes, nyomorúságos életébe
visszamenjen, vagy a ki jobb sorsra jutott, a szegények temetőjében
találjon nyugodalmas zúgot nehány esztendőre, míg itt is másnak nem kell
átadnia örökösnek gúnyolt pihenőhelyét. Szomoruan jöttek, hogy itt kell
maradniok, szomoruan mentek, már egészségben, jól emésztő gyomorral
dobva oda az éhenhalálnak. Észre se vették talán azt a jámbor béna
fiúcskát, ki csöndesen, türelmesen feküdt egyik nagy ágyban, legföljebb
néha-néha fölült, hogy halkan sírdogáljon, félénken tekintve körűl, nem
látja-e meg valamelyik rosszkedvű doktor úr.

Az egész idő alatt csak egy társa törődött vele, az a legbetegebb, ki a
többit a kertbe most sem követheté. Sok unalmas téli szürkületen
biczegett oda hozzá, ült oda az ágya szélére; és ez a jó bácsi mesélt
néki mindenféle szépet. Hogy mit, el nem tudná mondani, csak hogy szép
volt az nagyon, hísz a mesélő is egészen kipirúlt bele, szeme
csillogott, melle erősebben emelkedett; hangja oly búsan, oly édesen
suttogott, hogy a kis fiú, térdére hajtva fejét, más, boldogabb világba
képzelte magát és álmában folytatta tovább azt, amit a mesélő már
elvégezett. Lassanként igazán megszerették egymást. A kis fiú most is
gyöngéden nézi egy darabig, aztán oda sántikál hozzá, megfogja még
mindig kitartott kezét. Fölrezzen, mély sohajtással a tovaröppent kedves
képek után, körűlhordozza tekintetét a termen és csak most látja, mily
egyedül maradtak.

– Miért nem méssz ki te is, kis fiam? Oly szép a verőfény, oly jó lehet
künn lenni a szabadban!

– Hadd maradjak veled, bácsikám, nem hagylak magadra, jobban szeretek
itt lenni. Mit is csinálnék én azok között?

Kivülről hangos beszélgetés, sőt kaczagás is hangzik be. A sír szélén
állók is kaczagnak. Oly keserűen szól, annyi gúny van e vidámságban!

– Hallod, mily vígan vannak? No menj ki te is, tán sohse lesz többé ily
gyönyörű tavaszi nap; légy vidám velük együtt. Velem ne törődj;
megleszek addig egyedűl is, elég nekem, ha ér a napsugár. Csak eredj;
mondd el majd azután, minő a világ odakünn; régesrég nem láttam. Én meg
majd estére mondok neked szép mesét.

Eleinte vonakodik a kis fiú, de utóbb mégis csak rááll, és mire az
ajtóhoz ér, örűl is, hogy távozhatik. Szeresse bár gazdáját a rabmadár,
szíve repes, ha kinyitják előtte a kalitnak ajtaját. A szabadság
vágyának nem állhat ellent, ha az rövidke óráig tart is csupán.

Délután van; az emberek naptára ünnepet mutat és most az egyszer igazat
mond, ünnepel a természet is. Künn a kertben szokatlan zaj, idebenn a
rendesnél is nagyobb, zavartalan csönd. A magányos beteget nem háborítja
semmi; élvezheti bátran a napsugarakat. Visszavilágítanak ezek a múltba,
megaranyozzák a jelent, fényt vetnek előre a jövőbe is. Pedig abban a
múltban sok a hiú küzdelem, a keserű csalódás; ez a jelen sötét, minden
inkább, mint biztató, – és ama jövő? Sohsem lesz abból jelen. Ámde ezek
a jótékony, könyörűlő napsugarak nem hagynak árnyat a múltban, kétséget
a jövőben. A betegnek gyönyört okoz a már lezajlott küzdelem, jóllehet
gyakorta éhség volt az ellen, megaláztatás a seb, s a harcz jutalma
elismerés helyett bántó keggyel nyújtott kenyér: nevelő volt. Csak
nevelő volt és mégis jutott számára sok nem mindennapi öröm: önlelkéből
merített vigasztalás, törhetetlen erőnek érzete és nehány szabad óra,
dolgozni egy nagy munkán, leendő hírnév alapkövén, az első lépcsőfokon
egy magas czél felé, ahol vezérlő csillagul két kék szem világított,
biztatást másnak büszke ajkak mosolyogtak. Itt fekszik ime most, itt az
eredmény, az igazságos jutalom. Lappangó kórnak hirtelen kitörése
mindent és végkép összezúzott; minden reménye romba dőlt, ő maga
nyomorék.

– Istenem, mily szép az élet, mily boldogság! – Igy sóhajt, hisz a
napsugarak épp oly vidáman játszadozva időznek az omlatag falon, mint az
örökre épűlt paloták magas homlokzatán. Nem engedik az álmodozónak
látnia, hogy műve összeomlott, sőt építeni, dicsőséggel befejezni
segítenek. Bámulni fog rajta az egész világ, s az emberiség majd hálával
adózik neki, aki egykor az eltaposottak között volt, aki majdan joggal
lesz büszke önereje győzelmére s aki – elfáradt már is a képzelt örömtől
és – csókolgatva millió sugártól, – lassankint elszenderűl, álmodik a
dicsőség mellé üdvözítő szerelemről, örök ifjúságról, tavaszról és
egészségről.

Az alább hanyatló nap egész arczával bepillant az ablakon és jóságos
tekintettel nézi a betegnek megvékonyúlt vonásait; az ablakpárkányra
verebek ülnek és pajkosan bekopognak a táblákon. Mindenik azt hajtja,
azt csicsergi: öröm az élet, eltűnt a bú! Feleletűl fölhangzik a kertben
mulatók zaja, az alvónak halk pihegése pedig tudtán kivűl azt mondja rá:
Miért múlik el oly hamar?!



Az első fölvonás.

Helyre, helyre! Kezdődik az első felvonás! A nézősereg dübörögve
foglalja el helyét a félkörösen magasba fölsorakozó padokban. Színlapot
nem osztottak. Közepe felé jár a félévi bérlet, játszók és nézők már
körűl-belűl ismerik egymást.

A főszereplő, aki egyedűl beszél is, cselekszik is, mindennap ugyanaz.
Bizonyos mellékszerepeket is, melyekben cselekedni kell ugyan néha, de
szólni sohsem szabad, mindig ugyanazok adnak, még jelmezük sem változik:
valami sötétkék újjas. Háromnak szerepéhez tartozik, hogy csíptető
legyen az orrán; négynek egyéb dolga is akad. Különösen egynek, aki
oldalt szokott állni és a szivacsokat nyújtogatja meghatározott
végszavakra, melyeket a főszereplő kiált rá, kicsit kevésbé hangosan és
erélyesen, mint a többiekre. Mert ezeket csak segéd uraknak hívják, azt
pedig Jánosnak. Van aztán még két, napról napra változó alak. Az egyiket
a hallgatóságból szokták előzetesen kiválasztani. Beszélnie kellene, de
rendesen nem tudja a szerepét. Egyébiránt színpadi neve »észlelő«, és
igen alkalmatos arra, hogy a nézők kinevessék. A másik változó
személynek végűl se beszélnie, se tennie nem szabad. Az a hivatása, hogy
hallgasson és ne mozdúljon. Ha szerepéből véletlenül kiesik és egy
hangosabb nyikkanásra talál vetemedni, csattanós rendreutasítás is
érheti a nézők átalános derűltsége közben. Külömben fontos, csaknem
főszemély. Nélküle a produkczió meg nem tartható.

Ami magát a darabot illeti, no ez elég változatos és mulatságos ugyan,
de valami magasabb műegységet hiába keresnénk benne. Az érdeklődés nem
központosúl eléggé egy cselekvény és egy alak körül, sőt gyakran nincs
is főszemély. Szerkezete igen egyszerü. Az első fölvonás az expositio, a
második a tulajdonképeni cselekvény, amin a tárgy, illetőleg a hős sorsa
megfordúl. Kár, hogy a harmadik fölvonás alapjában el van hibázva. A
második fölvonásban tetőpontjára jutott főcselekvény természetszerű
kifejlése már nem a színpadon, hanem a kulisszák mögött következik be,
és a nézők csak idegen elbeszélésből értesűlnek róla. E helyett a
harmadik fölvonást tulajdonkép máshová tartozó epizódalakok töltik ki,
sőt néha aránytalanúl el is nyújtják: járóbetegeknek szokták őket
nevezni. Mindazonáltal a finomabb művészet iránt kevésbé fogékony
publicum ezekkel is megelégszik, sőt rendesen ezeken mulat legjobban.

Megesik, hogy váratlanúl közbejövő körülmények a kulisszák mögé szánt
végkifejlést is a színpadon játszatják le még a második felvonásban, ami
ugyan háromfölvonásos darabban, mivel a katasztrófa utóljára kell hogy
maradjon, a szabályokkal nyilvánvalólag ellenkezik; de a nézők műérzékét
még kevésbé sérti, mint a cselekvő személyekét. Ez egyébiránt csak
ritkán történik meg, hatalmában állván a vezérszerepet játszó
igazgatónak a tetszése szerint való pillanatban szakítani végét a
második fölvonásnak.

E rövid tájékoztató bevezetés után azt hiszem, áttérhetek a mai darab
kritikai ismertetésére.

A színpad egyszerű emelt teret ábrázol, félkörben czifra vasrácscsal, az
előcsarnokra nyiló nagy szárnyajtóval hátterében. Egyik oldalán üveges
irószekrény csillogtatja a sokféle szúró, vágó, csípő műszert, a másikon
vízvezeték csapjai kínálnak meleg vagy hideg vízzel. Nagy
rézmedenczékben szivacsok áznak, s a rácshoz tiszta törűlközők simúlnak,
nemsokára piros újjnyomokat mutatók – kellemes színhatásúl. Az előtérben
nehány faszék és zöld bőrkarszék; a középtérben keskeny tolható ágy
egészíti ki a nemes egyszerüségű bútorzatot.

Legelőször lép be a néma személy, akinek – mint említém – az szokott a
teendője lenni, hogy másokat engedjen tenni. »Eset« a műneve. Belép,
azaz hogy ez épen nem lép be, mert hisz ép annak köszönheti ittlétét,
hogy nem tud a lábára lépni. Betolják a kerekes ágyon, szépen betakarják
és magára hagyják a még üres teremben. Köröskörűl tág, ásító padok,
felülről az üvegtetőn át éles világosság, és mindenütt hideg nyugalom:
érdekes hangúlat. Jó darabot elmélkedhetik, míg az első néző megérkezik.

Sebesen jön és az ajtót maga után becsapja. Szétnéz és ásít. Gondolkozva
fölmegy a legfölső sorba; nem annyira azt akarja, hogy ő lásson, mint
inkább, hogy őt ne lássák. Névsort is szoktak olvasni néha a bérlők
fölött; jó mégis itt lenni, bár otthon – átvirrasztott éj után –
kényelmesebb volna az alvás. Igy áldozza föl a könnyelmű ifjúság
ártatlan gyönyörének legszebb perczeit. – Azomban érkeznek többen és az
első padokat foglalják el. Lassankint minden hely betelik. Nagy ma a
buzgalom: a nézősereg érez valamit.

Az pedig ott a színpadon csak várakozik. A köröskörűl mindinkább
szaporodó ismeretlen, komoly arczokról valami nagyon rejtélyeset és
nagyon félelmeset olvas. – Részünkről ezt sem tartjuk – művészeti
szempontból – egészen helyesnek; mert az alak így egyrészt veszít
érdekes voltából, másrészt meg különben is nehéz szerepébe időnek előtte
belefárad, ami nem ritkán az összjáték rovására van. No de ezt csak
amúgy mellékesen jegyezzük meg; nem akarunk ily csekélységekre nagy
súlyt fektetni.

A kezdet ma egy kicsit késik. Már némi tűrelmetlenség kezd mutatkozni,
de íme jön az észlelő és papirossal kezében, elfoglalja helyét az eset
oldala mellett. Következik a szolga és végűl a nagyságos úr, segédei
kíséretében. Figyelem! kezdődik az előadás.

Az észlelő elfogúlt hangon olvas. Az előzményeket az ő szavaiból tudjuk
meg. Elcsépelt műfogás; de menthető az által, hogy az eset, akire
vonatkoznak, maga technikai okoknál fogva hallgatásra van kárhoztatva és
legfölebb hozzá képzelheti, amit itt mint lényegtelent mellőznek. A
cselekvény menetére nézve valóban lényegtelen dolgok, de az ő szivének
talán igen fontosak, csaknem fontosabbak, mint a hallgatókra nézve az,
hogy róm. kath., Piripócson született, Budapesten lakik stb. Mivel azt
hiszem, hogy olvasóim az ily részletekkel többet törődnek a rendes
nézőközönségnél, röviden a következőkben van szerencsém azokat jelezni.

Két éve – olvassa az észlelő – munka közben lezuhanó fal eltörte a
szárcsontját. Két éve – gondolja az eset – szép tavaszi reggel, szombat
reggele. Mily boldog volt akkor, midőn elbucsúzva feleségétől és kedves
kis gyermekeitől, kőmíves munkára ment, hogy este hazahozza heti
keresményét. Majd vídám vasárnapot csapnak, hús is kerűl az asztalra,
néha egy korty bort se sajnáljon az ember magától. Ebéd után ünnepi
ruhában, melyre mészpor soh’sem szállt, sétálni mennek, ki a liget felé…
Díszes új utcza, széles, fákkal szegett körút alakúl a régi, görbe
utczák szurtos helyén. Egyik ócska házat a másik után kell lebontani,
hogy ott majdan paloták emelkedjenek, nyájas hajlékot adva ezereknek, ha
már elkészűltek, becsületes munkát, kenyeret most, épülőfélben. –
Bontják már a régi falat, csattog a csákány, zuhog a vakolat, tégla hull
le tégla után, porfelhő kél nyomában a mélyből. Egyre törpül a fal és
már-már eltünik. Hirtelen, nagy robajjal egész oldalfal dől el
váratlanul. Jaj annak, akit ér, jaj annak a szegény munkásnak, akinek
szívszaggató sikoltása hasítja át a levegőt. Eszméletlenűl, vérző
fejjel, törött lábbal terül el a vakolat fölött.

Hazavitték, otthon föléledt, felesége ápolta gondosan. Megtakarított
keresménye, minden jószága ráment a gyógyításra. A tört láb
összeforradt, de rosszúl; sohsem tudott ép lábhoz jutni azóta. Munkára
többé nem mehetett. Derűlt, meleg hónapok jöttek, és ő nem tehetett
mást, kiült a küszöbre, nézte az udvaron játszó gyermekeket, míg
felesége keserves napszámban odajárt, hogy tarthassa családját,
tarthasson egy fiatal, külömben erős férjet. Megpróbálta többször, a
munka ment nagykínosan egy darabig, de hiába! – a rozzant láb nem bírta
sokáig. Folyt tovább a henye élet, a nyomorúság szégyenletes kenyéren.
Még hozzá az asszony is ágynak esett, az éhező gyermekek sírtak
körülötte, és ő ép, erős karját nem átallotta az égre emelni. Elment,
járt utczáról utczára munka után, és végűl kínjában összerogyott. Ide
hozták, ma éppen ő reá kerűlt a sor.

Az észlelő urat megkérdezik, mit tart a dolog felől. Van benne elég
szerénység, hogy semmit se tartson. Majd taglalja a nagyságos úr. Az
esetnek előre vaczog a foga, mintha fáznék. Leveszik róla a takarót.
»Mit csinál, nem szégyenli magát, hisz még nem bántják!« A kések még
mind nyugton heverésznek a tálczákon. Most még csak azt próbálják, hogy
a törési végek összecsontosodtak-e, vagy csak szállagosan függnek össze.
A dolog fölötte egyszerű. Egyik segéd térdben erősen tartja, a tanár úr
bokában fogja meg és feszíti: kimozdul-e a törési helyből az alsó darab.
Az eset megfeledkezik szerepéről és fölsziszszen. »Mi a baja?!« Szónoki
kérdés, emelt hangon, amelyre nem szabad válaszolni.

Csakugyan mozog. Következik egy remek előadás a csonttörésekről. Az első
padokban figyelnek is. Sok szép, hangzatos idegen szó; a néma személy
nem állhatja meg, hogy kiváncsi ne legyen értelmükre, noha ez nincs
szerepében. Azt hiszi, mind az ő bajára vonatkozik, pedig dehogy! Három
negyed óráig csak nem lehet ily közönséges esetről beszélni?! Ő maga
csak éppen alkalom. Az egészből őt csak annyi illeti, hogy a csontvégek
átfúrták az izmok burkoló hártyáit, ezek közéjük ékelődtek és az
összecsontosodást gátolták. Könnyű segíteni. Csak szét kell újra húzni a
tört végeket, fölmetszeni a bőrt, a fölösleges hártyákat eltávolítani, a
csontvégeket egyenesre fűrészelni vagy vésni, összeilleszteni, bekötni
és 2 hónapig várni, hogy sikerűlt-e az operáczió.

Szerfölött egyszerű. Merőben fölösleges, hogy az eset hideg verejtéket
izzadjon hallatára. Minek is hallgat oda? nem neki beszélnek. Aztán meg
mire való az a nagy fantázia egy esetnek? Kell hogy érezze előre a
feszűlő bőr húzását, a kés élének hidegét; kell, hogy már most hallja a
fűrész recsegését, a véső csattogását? Bizony kár így remegnie. Hiszen
hallhatja a pompás kórjóslatot; hallhatja, hogy lábánák elhalására a
műtét után a valószinűség csak 10%, hogy éppen nem bizonyos, le kell-e a
lábát még utólag vágni? Sőt nagyon valószinű, hogy a csontvégek szépen
összeforrnak, a láb teljesen meggyógyúl, alig fél hüvelykkel marad
rövidebb a másiknál, és esetleg még mankó nélkűl is használható.

Az eset családjára gondol, amely most tán éhezik, várva föntartója
visszatérését, s amelyet ezután sem fog eltarthatni. Mankóval keressen
kőműves munkát?! És ennyi szenvedés után! Hiába akarja leküzdeni,
könnyek törnek elő szeméből. Szomorúan néz a segédekre: minek hoztatok
hát akkor ide a kínpadra, ha nyomorék maradok!

Jó, hogy a nagyságos úr nem látja. Hallatlan, hogy a darabnak ez a
személye még holmi tekinteteket is merjen elkövetni. Kénytelenek vagyunk
e helyt sajnálkozásunkat kifejezni a fölött, hogy e fontos szerep
betanítására ily kevés gondot fordítanak. Hideg verejték, fogvaczogás,
ijedt, sőt ami több, szemrehányó tekintetek: mind olyan dolgok, melyek
az összjátékot nagy mértékben zavarják, amelyekről tehát a szereplőt jó
előre le kellene szoktatni. Ilyesminek elnézése legfölebb a következő
fölvonásban lenne indokolt, ahol a kés már csakugyan vérben ázik és
valósággal recseg a fűrész, ahol különösen szem előtt kell tartani a
humánusság követelményeit. De az expositióban?! Hová lesz a drámai
fokozás, ha az eset már az első felvonásban a fogait vaczogtatja? A
sírás pedig éppenséggel művészietlen túlzás.

Nevetséges! Mintha ezek az orvosok itt tehetnének róla, hogy neki öt
gyermeke van; mintha egy kőmívesnek ócska csontjaiból külömb lábat
lehetne faragni a tudomány által előírottnál!

Még se kezdik már? – sóhajtja. Ezóta száz műtét gyötrelmeit kiállta. De
hiába, a színpad törvényei megkívánják, hogy az első felvonás
beszélgetés közt múljék el. Most íme élethűen a táblára rajzolják a
törött lábat. Ez a vörös vonal jelenti a metszés irányát, ez a sárga a
fűrész útját stb. Ha e két csontvég összeillik, teljes a gyógyúlás; ha
az ér átszakad, vagy a heg által összeszorúl, a végtag elhal.

Legnagyobb elismeréssel adózunk ez expositiónak. A következő fölvonás
bonyodalma máris teljes világosságban áll előttünk.

No most hozzáfognak a műtéthez. Az eset letárgyaltatott rövid egy óra
alatt. Hozzák a spongyákat és a tálczákat. A kötések készen állanak, az
ércsipők sorba rakva, a kések éle mind kipróbálva. De mégse. Ma már nem
lehet. A műtét egyszerű ugyan, de kissé hosszadalmas, és az idő
előrehaladt. Majd holnap! Helyette hozzanak másikat, akivel hamarabb
lehet végezni!

Ezt újra letakarják, a szárnyajtók föltárúlnak, az ágy kigördűl, az eset
újra elfoglalja helyét a kórteremben, melyet annyi reménnyel hagyott el
2 óra előtt. Kiváncsi, kérdő arczok fogadják: Nos? Kezével int
szótlanúl. Jobb volna, sokkalta jobb, ha meghalna még a műtét alatt, –
gondolja most. Ezzel vége az első fölvonásnak.

És íme, itt ismét utalunk a komédia szerkezetének már előbb jelzett
sarkalatos hibájára. Az érdeklődés két, sőt esetleg több személy sorsa
között oszlik meg. Őszintén tanácsoljuk a szerzőknek, hogy e
hiányosságon tőlük telhetőleg segítsenek, annál is inkább, mert maga a
hely- és időegység, amit szem előtt tartanak, kétszeresen szükségessé
teszik a cselekvény egységét is.



A második fölvonás.

A szín megmarad, a szereplők közűl is csak kettő változik. Másutt van
dolga a nagyságos úrnak; kivételképen az első segéd veszi át szerepét,
ami az esetben könnyűnek igérkezik. A másik a néma szereplő, ez eset.
Most egy őszhajú, őszszakállú hosszú, szikár ember fekszik a középen.
Expositió volt már, hozzá lehet fogni a cselekvényhez minden
szószaporítás nélkűl.

Kissé több a változás a nézőtéren. Alig tette ki lábát a tanár úr az
ajtón, seregestűl tódúltak ki a padokból azok, akik várakozásukban
megcsalódtak, és most legnagyobb boszuságukra szorgalmuk minden
bizonyitása nélkűl kénytelenek a kávéházba, vagy az aszfaltra menni. Ez
azonban még nem volna baj, csakhogy most már holnap is el kell jönni:
rég készen van a katalógus. A tágas teremben sok üres hely támad, alig
ketten-hárman ülnek, inkább heverésznek egy-egy padban. Itt-ott
előbukkan a mai lap vagy valami érdekes regény, amit – utóvégre – itt is
el lehet olvasni, nem kell azért hazamenni ebéd előtt. Akinek nincs
egyebet mit tennie, akad néhány figyelő is.

Pedig nem nagyon érdemes. A mutatvány nem lesz különösen érdekfeszítő:
csak egy hasznavehetlen lábat fognak levágni. Érdekesebbek a napi
események, amelyekről nagy buzgósággal csevegnek. Ha valaki nem látja az
emelvény közepén a fehéren leterített alakot, alig hinné, hogy itt
tragédiát adnak. A nézők arczáról ugyan nem olvashatná le. Hiába,
legnagyobbrészt olyanok vannak itt, akiknek idegeit már mindenre megedzé
a megszokás vagy ennek helyén a nemtörődés. Nem ez az első darab, amit
látnak, rég kiállották már a tűzpróbát. Szemük, fülük, orruk, gyomruk
rég megbarátkozott a modern realisztikus iránynyal, szívüknek pedig
nincs a dologba beleszólása.

A boncztermek bűze, az eltorzitott holttestek, a csupasz bádogasztalokra
kirakott elszabdalt húsdarabok: mindez semmi, ez mind néma, ma olyan,
mint holnap. Sokkal hatásosabb hallani a kétségbeesett jajgatást, az
elfulladó hörgést s az iszonyú fájdalom minden hangjait. De még ennél is
külömb, csaknem megható látni, mint tűnik elő hófehér női keblen az éles
kés nyomán egy élénk piros, keskeny vonal, mint fakadnak ebből apró
vérpatakocskák, mint siet végig a csillogó rubíncsöpp a síma bőrön,
rikító vérszalagot vonva maga után, mint íródnak új meg új útak a fehér
alapon, mint tűntet el végűl a gőzölgő meleg vér minden fehéret. A
szivacs letörli az élettől elrablott csöppöket, de csak azért, hogy újra
meg újra ismétlődjék a fehérnek meg a pirosnak eme kellemes színjátéka…
Aztán a műtevőnek véres újjai behatolnak az élő, mozgó, érző testbe és
őrjítő kínokat okozva, nagy erővel kifejtenek egy szinte élő, érző
húsdarabot. – Shakespeare még nem merte ezt színpadra vinni, csak
fenyegetődzött vele. Mi már mérlegre tesszük az élő fontot, és ez éppen
a haladásunk.

De ez már gyermekjáték. Aki megtanúlta látni hófehér bőrön a piros vér
patakzását, az mindent megtanúlt.

Aztán meg ez a ránczos sárga bőr, ami most itt kés alatt van, csak holmi
vén póstatiszté, akinek élete már úgy sem sokat ér. Mennyivel különb a
mai tárczában az az ingerlő kaland az előkelő társaságból… Itt, ha
sikerűl is a műtét, nem sok haszna van már belőle az öregnek; ha nem
sikerűl – annál jobb talán.

De hogyne sikerűlne! Csekélység az egész. Ha nem volna ily vén,
asszonyosan gyönge a beteg, el se kellene altatni, hogy tűrelmi szerepét
jól eljátsza. Igy azonban még tán szégyenszemre ríva is fakadna, mikor
csontjában a fűrész kissé megakad. Egy, kettő, – mindjárt készen van.
Úgy dolgozik itt minden kéz, mint egy gép kereke.

Immár mély horkolással jelzi az eset, hogy kábulatba merűlt. Szoros
gyűrűivel a gyapotpólya visszatolja a vért a test felé, és erős
gummikötés, mélyen bevágva a sovány húsba, nyomásával elzárja az
ütőereket: a lefejtett pólya alól hidegen, halottan tűnik elő a láb. A
kis kés pengéje ügyes kört kanyarít a bőrben, nyomán alig-alig serked
egy piros csöpp. Tüstént utána a nagy kés az izmokat csontig szeli, és a
fűrész vígan recseg a csontban, mialatt a néma szereplő nyugodtan
aluszsza álmát. Még néhány húzás, – a segéd urak halkan egymás közt víg
adomát mesélnek, – és a lábat a szolga lepedőbe takarva félrelöki az
asztal alá, mint mikor a kertész száraz ágat nyiszált le a fáról. Néhány
nagyobb eret be lehet kötni így is; de a kisebbek helyét csak a
kiszökellő vér fogja mutatni. Le kell oldani a szorító gyűrűt. Egy
pillanat alatt bíborra válik az átázhatatlan lepedő fehére s az alája
tett tálba hangos csöppökben húll a vér: a nagy véredényekről is
leszakadtak a kötések.

Az eset ajaka mozdúl. Álmában néki is szabad beszélni. Él is a
szabadalommal. Lengyelül szól. Szilárd hangon nagyokat kiált, mintha
csatában győzelemre vezérelne. Ejnye de harczias álmában – ez a vén
póstatiszt!

Hamar újra a csípőt, új fonalat! Drága a vér ilyen öregnek! Alig
hurkolták meg az egyik csomót, alig vesznek új fonalat a másikhoz, az
előbbinek helyéről már is újra vastag sugár lövell, beföcskendezve a
műtevőnek kékzubbonyos mellét és mindig komolyabbra húzódó arczát. Jónak
látja magyarázólag a hallgatók felé fordítani fejét: 60 éven túl az
edények falának ilyen törékenysége nem ritkaság; a fonalat, hogy elzárja
a nyílást erősen meg kell húzni s az éles fonál elvágja az eret. Nincs
rajta semmi különös. Utóvégre mégis csak fog sikerűlni.

A fölfogó medencze pedig vérrel lassacskán szépen megtelik, s a műtét
tárgyának kábulata oszladozik. Fölnyitja szemét, mozdítja karját. A
kábító álarczot ismét orrára teszik, de ő tiltakozik. Kár volt elaltatni
előbb is, ki tudja állani szótlanúl ébren is, csak vágják bátran.
»Rajta, előre!« – suttogja félálomban. »Én lengyel vagyok, szelid ember,
nekem mindegy, ha meghalok is… _Bem_ alatt szolgáltam a hazát. Ugyan ne
tréfáljanak velem, végezzék gyorsan… Nem félek a vértől, hisz lengyel
vagyok, nem német, ne fogják el a szememet… Ne várassák a jó ebédjüket
oly soká, siessenek bátran«…

Hej! sietnének ők már. De ha ezek az átkozott erek többször is
átszakadnak, mint amennyi a szakadékonyság bemutatására elegendő lett
volna. Kár is vele vesződni tovább; az operált hangja folyton gyengül,
érverése lassúdik. Félre lehet tenni a bódítót; kábításra alaposabb mód,
ami itt váratlanúl kínálkozik. Elvégre is tenni kell valamit. Ily
csupaszon az óriási seb nem bámulhat ki az ablakon az aprófelhős
égboltozatra. Finom kóczból nagy csomókat szorítanak reá erősen és
bepólyázzák fehér göngyöleggel.

Várnak egy darabig. Az öreg magához tér, fejét kissé fölemeli és
meglátja csonka lábát. Elmosolyodik valami furcsa mosollyal; tagadólag
int a kérdésre, hogy fáj-e. Nem kell rá több czipő; pedig de sokat
elnyűtt _Bem_ alatt a Kaukazusban és utóbb vele harczolva a magyar
hazáért.

A segédek feszűlt várakozással néznek a fehér pólyára; a hátsó padokban
feszűlt várakozással lesik, mikor éri utól a papa az ügyvéd úrral
megszökött kisasszonyt. És mire a haragos papa leányát a szép ügyvédtől
visszaragadja, és mire elfogy az újságban az olvasni való: piczi piros
folt támad a fehér pólya közepén. Ott a színpadon reménykednek, hogy tán
nem lesz nagyobb. De a kis folt nőttön nő, és néhány percz alatt a
pólyán keresztül is csurog a vér, pedig már nagyon hosszúra nyúlt a
fölvonás. Nem csuda, ha tűrelmüket vesztik a szereplők. Még
szégyenszemre idő előtt befejeződik a darab! Hisz az érlökés már
alig-alig érezhető, s az ébredezőt környékezi a leghosszabb, a
legédesebb álom.

Föl-fölriad és a többi közt néhány szánó arczot is talál maga körül.
Bántja a szánalom és kezd utasítása ellenére rögtönözni olyan
beszédeket, aminőket e színpadon még aligha szavaltak s amelyek még e
nehezen kielégíthető nézőközönségre is hatást gyakorolnak. »Mit
sajnálnak engem? Meg tudok én halni bátran, sokszor néztem szembe a
halállal. Immár szabad földön halok meg, könnyű a halál. Ne nézzenek így
reám, nincs senkim, a kit bánjak, nem is volt soha. Szívesen megyek: a
kardnál úgyis nehezebb volt nekem az írótoll. Keserű volt az űlve
keresett kenyér… Vén vagyok, ideje úgyis. De a magyar föld szabad föld…
Lengyelország nem az… De lesz!…«

A többi szó lassanként elhal, nem érthető.

»No még egyet!« mondja a műtevő verejtékes homlokkal, elgondolkozva, nem
is figyelve a vén fecsegőre, nem hallva csak a vér szűntelen csöpögését.
– Próbáljuk meg, alkalmazzuk a czomb fölső részén az érlenyomót és újra
a gumipólyát. Az egész láb elpusztúl talán. De mindegy, legalább mára.

És csakugyan az új pólya nem vörösödik át többé, megszűnt a vérzés. De
mintha a darab ilyetén szerencsés kimenetele kicsit elkésett volna! A
megmaradt kevés vér fonálszerűen, vékonyan csörgedezik az erekben:
valamivel több kellene ilyen öregnek.

Készen vagyunk bácsi!

»Köszönöm«, mondja a bácsi, »köszönöm jóságukat. Emlékezzenek reám…
_Kaminszky Gusztáv_ honvédkapitány… írnok a póstán. Köszönöm… Éljen a
haza!«

És ezzel igazán vége a második fölvonásnak is, az ágyat kigördítik az
ajtón.

Úgy-e hatásos befejezés? Kissé fellengző talán. És nem valószínű, –
fogják mondani a realisztikus irány hívei. Mikor az ember elvérzik, nem
szónokol. Meglehet; nem akarom védeni a darabot, de hogy így adták elő
ott a színpadon, azt bizonyítom.

Holnap majd jelenthetik az ismert formulával: »Az operáczió sikerűlt, a
beteg meghalt.«



A harmadik fölvonás.

A hallgatók elhagyják helyüket és a színpad körűl csoportosúlnak.
Mindenki jól akarja látni a most következőket, mindenki előre tolakodik.
Soron van a járó betegek fölvezetése, a napi látnivalók utolsó szakasza,
a harmadik fölvonás idebenn. Ott künn a kórteremben kevésbé vidámat
játszik, aki az első és második hőse volt. Ez itt azomban igen
mulatságos, sőt tanúlságos dolog. Legalább ezt bizonyítja előre is az a
türelem, mellyel a jó helyen állók elszívelik, hogy a mögöttük lévők
rájuk támaszkodjanak, a rácshoz nyomják őket és lehelletükkel elfogják
előlük a levegőt. Pedig hát a bonczolótermek illatát csak el lehet
viselni, de a kollégákét: keserű föladat!

Súlyos műtét volt az előadás tárgya. Szerencsésen sikerűlt, az illető
még nem halt meg. A segédek könnyebbűlten lélekzenek föl, a tanár úrnak
is jó kedve támadt. A még mindíg mély bódulatba merűlt beteget épp most
tólták ki a magas szárnyajtókon. Egy kis szünet állott be, hogy a
díszletekben megtörténhessék a kellő változás.

A véres vizet a nagy ónozott medenczékből a szolga kiönti, a spongyákat
kifacsarja, a késeket s a fényes réztálczákat törölgeti. A kék-zubbonyos
segédek kezüket mossák, a tanár úr már ül az ablaknak háttal fordított
székén és nyugalommal tisztogatja fínom körmeit. Mögötte sűrű félkör
beszélget halkan, és az egész csoportra a tető üvegén át derűlt világ
vetődik.

Egy intés – majdnem csöngetést várnánk az első jelenethez – az ajtó
kitárúl, jön a betegfölvezető és olvassa az első beteg nevét, aki
meghunnyászkodva áll mögötte. Szabály, hogy a legszegényebbé az elsőség,
kivéve a sürgős eseteket – és az urakat.

Ime, úgy látszik itt is hirtelen segély kell. Hatalmas legény, pedig
összegörnyed. Széles melle fölött a rongyos ing sárral és vérrel
bekeverve. Bután néz maga elé, talán még részeg. Homlokáról – bocsánat,
a színdarab kissé realisztikus – egy forró csöpp siet alá arczán
szájáig. Lenyalja. Azt se tudja, hol van. Mikor szóllítják, úgy kell
előre lökni a tanár úr előtt álló székig. Leültetik. Kocsiról esett le,
a lovak megtaposták, a kerék körösztűl ment a fején, nehéz kocsi kereke.
Koponyája bizonyosan meghasadt, csoda, hogy még él. Először is meg kell
mosni. Egyik szemhéja lehasítva csak úgy lóg; arczán odaszáradt vér.
Bozontos hajához a segéd úr félve, undorodva nyúl. De a tanár úr egy
szava elfeledteti vele, hogy glacé-keztyűt szokott hordani, és a vér
néhány percz alatt letisztúl, a haj lehull: mit se tesz, ha a gyors
borotva itt-ott egy darabka bőrt is levakar. Sőt jól is esik, mert a
vendég ezalatt békésen elszundikál. Csak akkor ébred föl, mikor a
repedés mélységét kutatják. Csekélység, mélyebbnek látszott: oda se
nézzen neki! Szemhéját néhány ügyes öltés fölvarrja. Mehet! A
vízvezetékhez tuszkolják, hogy a sűrűn omló vért lemossák, a sebeket
bekötözzék.

Addig is jőjjön más. Sápadt, sovány asszony támolyog be: ez lesz a
tragikai hősnő. Az ajtónál akaratlanúl megáll, darabig nézi az oldalt
most már jajgató véres hőst: csak neki dől a szarufának szótlanúl,
meredt szemmel. Hamar ki vele! Nem tudja még jól a szerepét, van addig
más. A tapasztalatlanabb hallgatók nem átallanak kisietni, hogy
megnézzék. A tanúltabbak mosolyognak ezen a kiváncsiságon. Mit láthatnak
ott? Az asszonyt végig fektették az előcsarnok márvány padlatán, egy
csomó kész és készűlő doktor körülállja. Ez locsolja, az rázza, és
egyesűlt erővel életre gyötrik. Mire majd egészen magához tér és kérdi
ámultan: hol vagyok? a saját csepegő vére fog néki idebenn felelni.

Addig is szebbet látni. Jön egy remek nyelvrák és vele egy öreg ősz pap.
Az országnak távol részéből utazott föl gyógyúlásért, vagy legalább
vigaszért. Ez a komoly jellemszerep. A tanár úr nézi, tapogatja. Mióta
van? Fáj-e? Nagyon fáj? Hány éves a tisztelendő úr? Hetven!… No akkor
már nem baj. Kár volna bántani. Hetven éves ember belenyugodhatik a
sorsába… Egy évig még így is elélhet. – Ez utóbbi mondat a hallgatóknak
szól, de a tisztelendő úr is hallja és visz magával haza szépszavú
vigasztalást, meg egy kis theára való reczipét orvosságúl.

Következik egy czifra nyakkendős boltos segéd. Ez a darab komikusa Nagy
sopánkodással beszél. Nincs porczikája, amelyre ne jajgatna. – »No mijét
vágjuk le?« – kérdi leereszkedőleg az itélő bíró élet és halál fölött,
itt a karszékben. A komikus ijedten dadog, a hallgatók kötelességüknek
tárják, hogy nagyot nevessenek.

Átvizsgálják tetőtül talpig: nem találnak semmi baját. – Nos? itt csak
olyanokkal foglalkozunk, akiken vágni lehet. Milyen kést méltóztatik
parancsolni a sok közűl? Nézze csak ezt példáúl, milyen szép fényes. –
És a nagy beteg ferdén köti föl a czifra nyakkendőt, szalonkabátját
félregombolja és ijedtében annyira meggyógyúl, hogy hármasával szedi
lefelé a vörös lépcsőket és meg sem áll a kapuig.

Vértelen operáczió; pompásan sikerűlt. Akad itt-ott nehezebb is. De
azért egymást éri a tréfa a legzordonabb komolyságban. Akinek kezén oly
sok élet fordúl meg, nem csoda, ha már játék vele bánnia. A kés meg az
olló serényen dolgozik; gyermek és aggastyán, férfi és nő – ez a
fölvonás változatos – mindenik hágy itt valamit: ez bőrt, az húst vagy
csontot, vagy legalább egy kis vért. A nagyságos úr bámulatos kedvében
van. Híres keze ma különösen remekel. Csupa tiszta munka, jó munka. Ma
talán még csak nem is fáj a vágás, amit ejt. A várakozók sora hamar
lefogy. A hallgatóság meg van elégedve.

A végén, hogy valami a magasabb bohózatból menjen közkivánatra
befejezésűl, egy nagyon vén, sovány kis emberke mutogat a csípőjén meg a
keresztcsontján kékes foltokat, melyek száraz, sorvadó bőrén tenyérnyi
helyeket fognak el. Félig olaszúl, félig németűl beszél, nagyon gyorsan,
nagyon furcsán. Azt mondja, hogy megverték, s úgy el-elsóhajtozik,
mialatt avúlt gunyáját magára szedi. Megverték? Úgy úgy! bólogat, és
hosszú, sárgás-fehér szakálla meg-megrezdűl reszkető, kopasz feje
mozgásira. – Hol esett hát ez a nagy esemény? – Három ölnyire a
Buzalkától. No igen. Mit nevetnek? A küszöbtől annyira lökték.

– Ejnye öreg! Mit keres maga vén létére a Buzalkában? Nem szégyenli
magát?

Hej, hej, nem mulatni ment ő oda. A figuráit, mert ő gipszfigurákat
árul, eltörték; a hordozó tábláját a hátán zúzták össze. Azóta alig tud
járni. Úgy fájnak azok a golyók csípőjében, amelyeken az egész test
nyugszik!

– De tudós ember maga öreg!

Persze, persze! Hetvenhárom éves; és az ember sokat tapasztal. De nem
birja már a figuráit. A tábla nehéz, sokat kell járkálni még éjjel is –
a kávéházakban. A mulató urak néha vesznek. – A nagyságos úr ma
szokatlanúl türelmes volt, elhallgatta ezt a sok beszédet. Szeretné
magát fölvétetni ide.

Nem lehet, nincs rajta mit tanúlni. Menjen kórházba! Öltözködjék hamar,
hamar!

Nagyokat sóhajt a bolondos öreg. Oly nevetséges igazán, amint
öltözködik, de lassan, lassan, amint sopánkodik, és a szakálla rezeg. És
folyvást beszél: a hallgatóság jóizűen kaczag.

Azt hadarja, kézzel lábbal magyarázva és közbe-közbe egy hevesebb
mozdulatnál följajdúlva, hogy hiszen volt ő már a barak kórházban, de
nagyon komiszúl bántak vele. Pedig ő tanúlt ember; nagyon sokat
gondolkozott, ámbár hogy iskolába járjon, nem volt vagyona. Hetvenhárom
évig gondolkodott, mindig, mindig gondolkodott…

Most is addig-addig gondolkodik, míg a teremben egyedűl marad. A tanár
úr bevégezte, eltávozott; vele a segédek is. Aztán a hallgatók. Az öreg
még mindíg beszél, öltözik és gondolkodik, mikor már söprik is a termet.

Végre elkészűl. Megy. Kis batyuját a várószobában összeszedi, nyakába
akasztja tábláját, melyen most is van néhány figura. Oly szeretettel
nézegeti sorra, nem esett-e valami bajuk. Úgy dörmög magában, mintha
beszélgetne velük. Talán panaszkodik nekik: »Lássátok, elküldtek innét,
még ki is nevettek. Úgy-e rosszak az emberek? Jertek haza, ott senki se
bánt. Ott megvagytok ti is békességben, nem visz el senki. De legalább
enni nem kértek, hisz magamnak sincs.« Neki indúl, elér a lépcsőig, ott
leül pihenni. Hányszor ennyi van hazáig!

Nehány medikus még ott lézengett az előcsarnokban. Kiváncsian
körűlvették, kérdezősködtek, faggatták, hisz nagyon mulatságos emberke.
Örűlt a megtiszteltetésnek és figuráit kínálva a mai kenyér árának
fejében, beszédbe eredt velük.

Sohse volt senkije. De mégis: a figurák. Ők voltak barátai, velük együtt
gondolkozott csöndben, békességesen. Sorban állnak a polczon. A kis fiú
pityeregve ímádkozik, a leányka virágot árul, egy másik hangosan énekel,
az a macskával játszik, ez papircsákóban botpuskával sétál és így sorban
mindeniknek más a dolga. Híven megteszik: a fiúcska nem únja el a
pityergést, se a lányka árúlgatni virágait napról napra, évről évre. De
az csupán úgy látszik, mintha mást nem tennének. Az öreg csak a
megmondhatója, mennyi mindent tudnak, mily okosak. Esténkint, mikor az
udvarról a lámpa besüt a lépcsőalji zúgszobába, és egy régi pokrócz jó
meleget ád, a lányka virágai százféleképen illatoznak, az éneklő csak
úgy váltogatja dalait, a katona vesszőparipára, csatajátékra fölhívja a
többit is, a macska bukfenczeket hány, és úgy vigad mindenki, hogy a
pityergő fiúcska is nevetésre fakad, elfeledi az imádságot meg a mama
virgácsait.

Csak ne kéne kimenni az emberek közé. Miért nincs gipszből ő is! Sokszor
már úgy rémlett, maga is elmeszesedett és fölállt a polczra a többihez.
Hiába, azokat is le kell szedni és el-elvinni házról házra, az utczákon
föl s alá, dideregve, éhesen.

A minap is egy úr azt mondta, hogy éjjel 10 órára vigye ki a kis fiúkat
a Buzalkába, ott majd vesz belőlük néhányat. Szívesen kiment, pedig a
Ferenczvárostól messze van odáig. A tábla nehéz volt, sokat rakott reá,
azt hitte sokat ád el oly gazdag uraknak. Az eső esett, az út síkos
volt, és a földet a táblától alig láthatta. Hat órakor útnak indúlt és
már pontban féltízkor ott volt. Leült egy szögletbe és békésen nézte a
mulatozókat, akik oda-oda szóltak és mámoros fővel ingerkedtek. Ő csak
tűrt mindent, legföllebb figuráit kínálta. Ezt meg csak szabad?! Tessék
elhinni, nem garázdálkodott. Igy csak telt az idő, már éhes is volt,
szomjas is lett, pedig annyi sört hordoztak, annyi ételt vittek. No majd
fog enni-inni ő is, vegyenek tőle, akik igérték. Tizenegy órát elütötte,
nem érkezének. Elütötte a tizenkettőt is. Ekkor jött meg lármázva,
czimboráival együtt az az úr. Leültek egy asztal mellé, ettek, ittak,
majd tánczra kerekedtek, a szegény öreget ott a szögletben észre se
vették. Utoljára megsokalva a várakozást, oda ment és figyelmeztette az
urat igéretére – tessék elhinni, egész tisztességtudással. Még is dűhbe
jött, összeszidta, koldusnak, tolakodó gazembernek nevezte. Kérte még
egyszer, legalább valamit vegyen tőle, hogy étlen ne kelljen hazamennie.
Bizony nem szólt neki semmit mást, és az mégis ellökte durván, hogy majd
csaknem hátraesett.

Mit volt mit tennie, késő volt az éjszaka, összepakolódzott és kiment
szomorúan, fohászkodva, panaszkodva, de nem gorombán, ne tessék hinni.
Azok az urak mégis fölbőszűltek, azt mondták: hallatlan szemtelenség.
Utána futottak. Úgy érezte, igazán, mintha ágyúlövés érte volna
hátulról, és egyik járdától a másikig röpűlt. Nagyon, de nagyon fájt;
azok meg kiröhögték. Föl se tudott kelni sokáig, a figuráit se tudta
többé összeragasztani. A legszebb, legdrágább macskák rapittyára zúztak.
Ki lábát, ki fejét törte el, egy se maradt épen.

A fiatal orvos urak jót nevetve, vigasztalásúl a vállára veregetve
nyájasan, egyenként eltünedeztek, de figurát aki vegyen, nem akadt.
Minek _nekik?!_

Hanem a mai komédia: az nagyon jó volt.



Szenvedők karácsonya.

»Édes anyám azt ígérte, Karácsonyra hazavisz, és ma ide se jött. Pedig
úgy-e, ma karácsony van? Nem jött el édes anyám; de majd eljön holnap,
tudom, és hazavisz. Ugy-e haza mehetek holnap, hiszen már semmi bajom.
Csak szomjas vagyok és a nyelvem olyan száraz!… Néni, adjon egy kis
vizet!… A doktor urak is azt mondják, hogy meggyógyúltam. Ugy-e haza
megyek holnap?«

»Haza, kis leányom, igazi hazádba« – gondolja magában az apácza, mialatt
a betegnek, aki alig tud fölülni, egy pohár vizet tart ajkaihoz. A
száraz ajkaknak oly jól esnek a hűsítő csöppek! Sovány kezével, melyen
mint kékes vonalak látszanak az erek, ő is megfogta a poharat, de maga
nem igen tudná tartani reszkető újjai közt. Szomja nehány perczre
lecsillapúl, s ő visszahanyatlik a párnára. Ápolója szomorú mosollyal
tekint reá. Munkától érdes kezével, mely már annyi haldoklónak szemét
zárta le, végigsimítja a halvány orczácskákat és rajtuk azt a két tüzes
foltot, a láz rózsáit, végig a forró homlokot s a puha szőke hajat,
ahová már aligha menyasszonyi koszorút tesznek.

»Mennyivel szebb lett volna otthon a karácsony! Istenem, hogy köhög,
hogy zihál az a szép feketehajú néni ott túl! Ő meg fog halni – súgja
oda az apáczának félénken és összeborzadva – a fiatal doktor urak
mondták… De én nem halok meg?!…«

»Nem, nem, kicsikém; majd szépen hazamész testvérkéid közé, majd szépen
eljátszogattok, mint azelőtt!« És a jámbor nőt most egy csöppet se
bántja a lelkiismeret, hogy nem mond igazat.

»Vajjon csinálnak-e otthon az idén is karácsonyfát, mint tavaly? Oh!
milyen szép volt; én csináltam hozzá az aranyos lánczokat.«

A leányka csak beszélget tovább magában is. El-elszomorodik, kesereg egy
kissé, de megvigasztalja magát: majd máskép lesz nemsokára; mert hisz a
nehéz beteg csak a maga baját nem tartja veszélyesnek. A remény ott van
a halálos ágyon is és boldogító álomba ringat.

Az apácza mindenik ágyhoz odanéz, végig a nagy kórtermen, ahol két sorba
vannak állítva a vaságyak, fejjel a fal felé. Mindeniknek baján tud
enyhíteni valamit, itt bíztató szóval, ott könnyítő csöppekkel.

Mert bíz itt most, karácsony estéjén, se szenvednek kevesebbet, mint
bármikor. Miről is tudják, hogy ma karácsony van? A mai nap is oly
lassan, oly egyhangúan múlt el, mint a többi; ma is végig kopogtatták a
betegeket az orvosok csak úgy, mint máskor, ma is őgyelgett az ágyak
körűl – a szűnnapok daczára – néhány hallgató, kiváncsian szemlélve az
érdekes eseteket. Elmúlt a nappal, a léptek kopogása a síma, fényes
márványpadlón elhangzott, beállt az est, karácsony estéje Az ágyak fölé
mindig sűrűbb árny borult, s a szürkület új kínokat hozott a
szenvedőknek. Megkezdődtek a lázas látományok, itt érthetetlen mormogás,
ott hangos jajgatás, panasz vagy átkozódás.

Elmúlt az est is; helyébe jött a hosszú, rémekkel teli éjszaka, midőn a
szenvedő kínos nyögései álom után hiába epedő szomszédjának tán még
jobban fájnak, mint néki magának. A fölügyelő orvos sietve lerobotolta
az esti látogatást, a gázlángokat eloltották, csak egy szerény mécs
maradt égve, hogy a nagy teremben némi félhomályt tartson fönn. Minden
elkészűlt a nyugalomhoz, lehet nyugodni…

Egy szép feketehajú leány, második szomszédja annak a kis szőke
gyermeknek, már jó ideje alig mozdúl, légzése se hallik. Az apáczá
óvatosan, zajtalanúl odalépdel hozzá, megfogja kezét, majd szívéhez
tapint és szinte megdöbben: az élet forrása immár oly lassan csörgedez,
hogy alig-alig érzi. A beteg kialvó tüzű szemével hálásan tekint annyiok
jótékony szellemére. Ez erős bort tölt egy kanálba és megkínálja vele.
Alig ért ajkához az első csöpp, a leány undorral taszítja el magától a
kanalat és egész testében reszketni kezd: »Borzadok ettől… úgy, mint
azon az éjszakán…« Súgja az apáczának, aki szánólag hajol fölébe. »Azon,
azon az éjszakán…!« Ajka még néhány szóra mozdúl, szeme lassanként
bezárúl.

Oh! akkor, akkor utálta meg egész lelkéből a bort s a mámor hozta hazug
kedvet, akkor utálta meg igazán először a pénzért adott hazug szerelmet,
akkor utálta meg önmagát s életének minden hazugságát. A pajzán dalolás
közt, idegen ölében magasra emelt pohár, tele pezsgő, gyöngyöző
arannyal, hirtelen kiesett kezéből, torkát valami vasmarokkal össze
szorította, és ő fölugrott, kitárta az ablakot, kihajolt a hideg
éjszakába. Oly jól esett a csipős szél, amint csapkodta égő arczát,
puszta keblét! A többiek kaczagtak rajta; hangzott a poharak kocczanása,
a csókok csattanása s a dal tovább folyt féktelenűl. És ő úgy szeretett
volna elterűlni ott lenn mélyen, az utcza kövezetén és meghalni tüstént
vagy legalább zokogni, zokogni sokáig…

Pezsgett a bor, csattant a csók, s a csillagok sugarai a tiszta, téli
égről a leány fekete hajára simúltak, majd föltekintő szemébe gyűltek –
talán lelkébe is. Óh! de későn, nagyon későn. És mégis, ez a néhány
percz oly jó volt szegénynek; szívébe lassankint némi nyugalom, a
szabadúlás előérzete szállt. Hisz még soha sem volt előtte a föld oly
gyülöletes, soha még neki a csillagok oly szépen nem ragyogtak, mint
akkor utoljára, azon az éjszakán!

Az az ezüstsugár kisérte lázálmaiban, ez vezeti át most már
lassan-lassan, észrevétlen a megváltás honába: teste életéért többé nem
kell meghalnia lelkének.

Az apácza halk imát mormol, de nehéz sohajtások a szomszéd ágyhoz, egy
öreg anyókához szólítják, akit ennek a két nagy betegnek a sorsa, tőle
jobbra és balra, még akkor se hagy nyugodni, ha saját kínjai engednék.

»Istenem, istenem, hát én, nyomorúlt öreg asszony, lássak meghalni két
ily szép fiatalt! Csak mennék már én is nem sokára, hisz jobb volna
nekem odaát.«

»»Az anyóka meggyógyúl és elél még sokáig«« suttogja az apácza
hozzáhajolva.

»Meggyógyulok, elélek még sokáig… Mi haszna? Csúnya hideg tél van;
hallod, hogy zúg odakünn a szél? Mi lenne belőlem?! Megölne a hideg,
meghalnék éhen, a fejemet se tudnám, hová hajtani. Volt egy derék fiam,
nem tudom, mivé lett, nem látam régen, régen… Fulladok, oly nehéz a
levegő… Leányom is volt, van; de nem ismer. Jobb is… Milyen csöndes most
az a szép, fekete hajú lány… az enyémnek is jobb volna még itt is… Nincs
senkim, mihaszna gyógyúlnék meg?«

Mi haszna?! – mondja magában az apácza is, némit igazítva az öszegyűrt
vánkosokon. Kár az egészség csak azért, hogy tudjon az ember fázni, hogy
érezze az éhséget!

Az egész teremben senki se szól. Itt-ott egy-egy száraz köhintés, tompa,
mint mikor az első rögöt dobják a koporsóra. Itt-ott egy mély sóhajtás,
elfojtott nyögés, vagy sűrű, halk pihegés. A négyszögű nagy óra a falon
fáradtan ketyeg, mintha únná tisztét; a halálóra valamelyik éji szekrény
fájában rá-rákopog és a kínok közt virrasztók kérdéseire felelget. A
mécs a sarokban csöndesen pislog; az ellenzővel hosszú szüntelen mozgó
árnyat vettet végig a márványpadlón. Az apácza egyik fülkében
meghúzódott és mélázva morzsolja olvasóját – szent Karácsony éjszakáján.

Elütötte a tizenkettőt, megkezdték az éjféli misét. A templom szokatlan
fényben úszik, fölharsan a hivők hálaéneke, hisz öröm van a világban,
megszületett a megváltó. A tömjén illata leng mindenfelé, az orgona
hangja komolyan, szívrehatóan rezeg végig a templom hajóján, majd
hirtelen ujjongva tör az ég felé; hisz öröm szállt a világba,
megszületett a megváltó.

Öröm szált a világba, két gyötrődő tesbe, szívbe nyugalom, megváltás a
kínoktól. A kis leány csöndesen alszik és elalszik; lelke – mert tán
sajnálja fölkölteni utoljára – lassan, szelíden hagyja el a testet, hogy
a földieknél szebb karácsonyi ünnepre siessen. Az a másik, a feketehajú
leány mereven szögezi szemét a széles, puszta falra. Csodás, fényes
képek rajzolódnak arra. Föltünik ott minden, amit valaha életében
őszintén szeretett, s elvonúl ott mindenki, akik őt szintén szerették, s
akiknek ő csak bánatot okozott, csak szégyent hozott. Most egy se mondja
megvetéssel, mint egykor: becstelen vagy, eltaszítlak! Mindenik szánón,
szeretettel mosolyog és hívja magához, könnyes szemmel sóhajtva: szegény
leány, megbocsátunk!

Ámen! szól imádkozva az apácza, és egy szem ismét legördűl olvasóján…



Kórelőzmények.

Ilyenkor, midőn a kora szürkület már beállt, de még nem gyújtották meg a
lámpákat, ágyamat a környező sötét oly jól elválasztja a többitől, és
engem senki se láthat: elfelejtem, hogy mások is vannak itt kivűlem,
elfelejtem, miért vagyok itt magam, s aztán békés otthonba szunnyadozom
át: a kandalló mellett ülök elmerengve, és – alulról, az utczáról
föl-fölcsillanik egy-egy láng – a kandalló tüze süt rám a rostélyon
körösztűl. Mennyi kéjt ád nyugton töltött néhány olyan óra, mily
kevéssel boldog lehet az ember!

Ne siessen doktor úr! Üljön ide, mellettem a székre. Azt mondá tegnap, a
kórelőzményt kell tudnia: most elmondom, ha tetszik. Ajakatlan szájból
furcsán hangzik ugyan a szó, de azért talán megért. Ön még nagyon fiatal
ember, sok ősz szálat vegyített már az én hajamba a tapasztalás
nyomorúságban, szenvedésben. Pedig lássa, öreg én se vagyok: abban a
korban, midőn az élet útját egyengető fáradozásnak már meg kellett volna
hoznia gyümölcsét, midőn az ember a lét gyönyörét már kiérdemelte és
bízvást fogna hozzá, hogy élvezze, nem az ifjú hevével, hanem a férfi
nyugalmával. Velem, oh! nem így volt. De hát ez nem érdekli önt, doktor
úr!

Az orvos miért nem pap is egyúttal?! Nem lehet így teljes sohsem a műve.
Hisz a test az ő szerének úgyis vajmi ritkán enged. És ha már föltárjuk
előtte testi bajainkat, miért ne adhassuk hozzá azt is, ami lelkünkre
nehezűl? Nagyon igaz, hogy a szenvedő lélek megbénítja a testet, oh! de
mennyivel inkább megnyomorítja a bomladozó test a hozzá fűzött, hozzá
kényszerített lelket! A nagyobb kín itt is mindíg a léleké marad. Önnek
jó szíve lehet, uram! és e hosszú, nehéz pályán még nagyon sok ilyen
szegény fog útjába akadni: legyen könyörűletes, ne kérjen akkor tőlük
puszta diagnózishoz száraz adatokat, hallgassa meg inkább türelemmel
szívük vallomásait és, ha már nem is tud segíteni a testen, adjon
legalább a léleknek nyűgeitől föloldozást biztató, résztvevő szavakkal.
Tanúlja meg szerepét a lelkiatyának. Fiatal ember! hallgassa meg az első
gyónást!

Eltöltöttem egy szép ifjúságot szakadatlan munkában, megfeszített
törekvésben és eltoltam ajakamtól a gyöngyöző borral teli pohárt,
lefejtém nyakamról a leányka ölelő karját; tavasz virága mellett
elhaladtam vagy reátapostam, s az ősznek garmadába rakott gyümölcsét
messze kikerűltem. Dolgozni, önerőmből sokra vinni akartam, és nem
pazarolni hiába a drága időt. Miért? Hogy majdan a férfi több gyönyört
találjon az ifjú nyomora árán. Oh, ha tudtam volna, hogy a férfi üdve
sohsem ér föl az ifjúéval! A gazdagoknak dúsan terített asztala
csiklandozta ínyemet, – és én a legszegényebb csemegével sem akartam
enyhíteni mindennapi kenyeren egyforma unalmát. Balgatag én! Szerelemre
őrűlt módra sovárgék, – és elűztem a kínálkozó pillanat élvezetét, hogy
majdan torkig lakhassam belőle. Nem sejtém, hogy egyetlen útszéli,
ellopott csók külömb öröm akkor, mint később az összes húrisereg.
Tomboló gőggel szerettem volna porba alázni minden parancsolót fölöttem,
s én mégis csúszva másztam, meghajoltam az előmenetelért, hogy majd
később visszafizessek. Pedig rokkant vállon sohsem áll többé egyenesen a
fő.

Csak mentem előre vakon a gyönyör után; jó lett volna már megállni a
gyönyörért. Szerényebb igénnyel immár minden enyém lehetett volna, amit
kívántam, de kapzsi voltom még többet akart. És, íme, rám csapott a
büntetés, ajkam elől elillant a pohár, melyet míg közel ért, nem
találtam elég telinek. Sokat akartam: mindentől megfosztva maradtam…

Szám szélén kis pattanás támadt. Ártatlannak látszék, semmit se fájt.
Nem törődtem vele, mentem tovább, pedig az isten újja már felém intett:
»Állj meg, nézz körűl a világban, és élvezd, amit halogattál. Késő lesz,
vigyázz!« Nem hallgattam reá, mentem tovább. – A pattanás nem gyógyúlt,
sőt mindinkább elterűlt. Körülötte ajkam megkeményedett. Újra hangzott
az intés, de hiába. Ejh, mit! majd elmúlik, jerünk tovább; még nincs
elég, még nem lehet megállni!

És a pattanásból élő, terjedő seb lett. Szélei földudorodtak rózsapiros
szegélyben, de közepéről szürke váladék nyomúlt ki. Megütődtem. És a
szózat újra hangzott: »Van még valami kevés haladék, siess megállni.«
Haboztam. De elszokva az élet élveitől, örömet csak fokozódó reményükben
találtam. Meggyógyulok mégis előbb-utóbb. Addig csak növeljük tovább az
öröm tőkéjét, hogy aztán annál szebb kamatokat hozzon. Úgy jártam, mint
az éhes farkas, aki fösvénységből magába pattantotta a nyílvesszőt.

És a sebből fekély lett, bűzös evet szűrő: látni útálat, érezni pokol.
Állom, nyakam minden mirigye mogyorónyira duzzadt. Egyszer, kis tükröm
előtt, reggel elfogott a borzadás és az ijedtség. Hallottam már az intő
szózatot, fülembe zúgott vad szidalomként. Siettem egy ismert műtevőhöz.
Hajmeresztő műtétet állottam ki éberen, iszonyú kínjaimban azt híve,
hogy tüzes agyam körösztűlégeti koponyámat és szemem rémületében kiugrik
üregéből. A gyűjtögetett tőkének ez volt első kamatozása.

Gyógyúlófélben, bekötözött arcczal és nyakkal üldögéltem a kandallóm
előtt, nézve a sziporkázó zsarátnokot, mint annyi másszor, mosolyogva
büszke álmaimban, éppen arra büszkén, hogy tudom tűrni gyomrom korgásait
és rideg magányomat, jóllehet csak rajtam áll a változtatás. Most ajkam
a hegtől síróra húzódott, és én elhatároztam, hogy ezentúl az életet én
is kaczagással töltöm. Utófájdalmaimat nyögve, beláttam, hogy itt az
ideje, fölhasználni a lét gyönyöreit: szerelmet, mámort, jóllakást,
uraskodást.

Mire sebeim begyógyúltak, a metszés helyén kiújúlt a fekély és terjedt
rohamosan, még gyorsabban, mint előbb. Világossá lőn előttem a
rettenetes való. Rákfekélyt sütött reám az Úr bélyegző átokúl éppen oda,
ajakamra, amely leginkább sovárgott a tőle megtagadott legnagyobb
gyönyör, a leányka szerelmes csókja után.

Még eleinte reméltem; hisz oly nehéz elhinni, hogy nincs menedék. Nem
bízva többé józan orvosi segélyben, gaz kuruzslók szereihez fordúlék.
Egymásután ittam a sok mindenféle teát, használtam a kenőcsöket: ez is,
az is esküdözött, hogy balzsamának nyomában jár a gyógyúlás, és eltéve a
pénzt, kikerűlt. Én meg csak vesztegettem az időt hasztalanúl, napról
napra jobban elzárva mögöttem a visszaútat e pokolból. Majd a türelemnek
végső szálaival komoly orvosi könyvekhez akaszkodám. Éjeken át
gyötrődtem, hogy készületlen eszemmel kiértsem titkaikat. S az eredmény
méginkább lesújtott. Ezek már csak nem is bíztatának. Oh, mi borzasztó
éjszakák voltak azok, midőn olvastam ítéletemet! Külömben oly meghitt,
barátságos dolgozólámpám vörösen serczegő kanócczá vált; haragos
fényében a bötűk izzón tánczolának és kínos ígézettől rájuk tapadó
szememet tűzként égeték. Itt volt már előttem tisztán, lángbötűkben
megírva az intés, de későn.

Az enyhébb ítélők azt mondák, mindjárt eleinte ki lehetett volna írtani
a bajt gyökeresen. A szigorúbbak, akiknek tán inkább igazuk van, a
teljes gyógyúlást sohse tartják lehetőnek. Örökös a bélyeg, amit így
ránk süt az Úr. Hiába hasítja ki az éles kés, újra meg újra kifejlik.

Még egyszer alávessem magam annyi kínzatásnak? Mikor úgyis tudom, hogy
nem tart a haszon, csak ideig-óráig! Éreztem előre, mint kotorász
húsomban újra az éles kanál; láttam, mint vetik kitépett mirígyeimet a
véres tálczára. Nem volna-e jobb a zaklattatásnak véget vetni önkényt,
hisz éktelen gyötrelmek után előbb-utóbb úgyis elpusztúlok. És eszembe
jutott a sok megtagadott gyönyörűség: eltaposott virág, visszautasított
csók, földhöz csapott tele pohár. Végtelen düh fogott el önmagam iránt.
– Újjam érintette a pisztoly hideg ravaszát, belenéztem a még hangtalan,
sötét csőbe, és lehűltem. »Minek hagyod itt a világot? – súgta lelkemben
egy szó – a világ oly szép, mint valaha volt.«

Kinéztem ablakomon. Tiszta téli tájról verődött vissza a napsugár. A
zuzmara csillogott és apró pelyhekben hullott le a földre. Az ágakon
verebek ugráltak, és fönn az égszínen hollósereg kóválygott. Minden
ragyogó, minden úgy marasztott. Kinyitottam a táblákat, a friss levegő
üdítőn csapódott arczomra. Jól emlékszem ma is a kéjre, ahogy szívtam.
Szomjan epedő vándornak hűvös korty sohse volt nagyobb áldás. »Ne hagyd
itt a világot, hisz még mitsem élvezél! Sietve élvezz, hátha lehet
még?!«

Miért ne várnám meg a magától jövő véget, miért ne használnám az életet
addig is élvezésre? Hogy az üdv perczei rövidek lesznek, s aztán jön a
kárhozat, ok-e arra, hogy ne üdvözűljünk? Immár megértettem a jelen
pillanat becsét, amelyet egy következőért sohsem szabad odaadni. Fiatal
ember! dobja félre könyveit, ha a tűnő percz örömre hívja. A gyönyört
határidőre megrendelni nem lehet.

Föltettem én is, hogy ezentúl elmerűlök az élvezésben: terített
asztalnál, tüzes bor mellett, tüzes ölelés közt érjen a halál.

Dúsan megrakott asztalhoz űltem. Ott volt előttem minden, ami egykor
vágyamat sarkalá, ami olvasatlan pénzért az iny gyönyörére csak
előteremthető. Éhes ifjúságom álmai valósúlásban. Ime a tőke kamatozása
– gondolám. Mohóságtól reszketőn fogtam hozzá, de a falat keserű volt,
számból az első falat is kifordúlt: az evés már gyötrelemmé vált. Ime a
tőke kamatozása – jajgatták kínjaim. – Színig töltve, pezsgő arannyal
gyöngyözött kezemben a pohár, magasra emelten. A vidámság apró démonai
kaczagtak belőle rám. Ajkamat érte az első illatos csöpp: kínomban
fölordítva vágtam földhöz a kehelyt!

Vigasztaljon meg hát puha karok hév ölelése. A szánalom nem szerelem:
hitvesnek való leány megkönnyezett legfölebb, de csókra nem hajolt
felém. – Mindegy már most, csak élettől meleg női keblet érezzek
keblemen! Kerestem ott, ahol pénzért lehet.

És aki nem retten vissza az apagyilkos csókjaitól, önkénytelen
borzadállyal húzódott félre tőlem a húsárúló leány. Érezte, inkább mint
valaha, hogy a hústól a lelket elválasztani nem lehet. De elébe tevém az
aranyat, amit első ifjúságom óta boldog családi életre gyűjtögettem
minden erőmmel. Szemét behúnyva, reszkető ajakkal, fekélyes ajkamat
csókjaival borította. Ez a csók, ez az ölelés az ő hazug, erőtetett
tüzével mindennél iszonyúbb volt.

Útálattal taszítottam el, de csakhamar mély szánalom fogott el: ez még
nálam is nyomorúltabb! Arczomat a kerevet bársonyába temettem és sírtam
keservesen ott, ahová gyönyört keresni mentem. Ez is a tőke kamatozása…

Azért is! Minden áron élvezni akartam. Elhitettem magammal, hogy
elmulasztott keserves kötelességet teljesítek. Vakon rohantam a
legőrűltebb tobzódásba. Pajtásra elégre akadtam, aki az ingyen
élvezetért velem jött és még jobban bíztatott. Nem volt már szükség reá:
csak tíz év előtt lett volna valaki! Éjet éj után undok tivornyában
tölték, azelőtt lázas munka idejét, büszke önérzet perczeit. Most a
mámoron körösztűl is marczangolt az önvád. Szerettem volna néha
szégyenletemben a föld alá sűlyedni, máskor daczosan ütöttem volna
arczúl a sorsot. Fájdalmamban fölszisszenék, valahányszor ajkamhoz ért a
pohár. Csak azért is egyre ürítém. Elhanyagolt sebeim arczomat úgy
elundokíták, hogy józan pillanatimban visszahőköltem önnön képem előtt.
Duzzadt szám széle rongyosra rágva fogamat se takarta, bal pofám a maró
fekélytől mélyre bevágva, eves váladéktól összecsapzott szakállal.
»Csókold!« Rivaltam dühösen a reszkető leányra, s az csókolá, és én
kaczagtam éktelenűl, vadúl, hisz a csók helye égett. Örűltem, hogy minél
aljasabb állat lehetek.

Hónapok múlva ocsúdtam föl e rémes álomból, akkor, midőn először
találtam üresen zsebeimet a nélkűl, hogy lett volna miből megtölteni. Az
erőszakos élvek lelkemet nem tölték be, de pénztáramat végkép
kiüresíték. Koldussá lettem, és meg kellett érnem, hogy az emberek
megvetőn tekinthessenek reám. Minden ponton utólért hát a büntetés.
Ifjúságomban azért alázkodám meg, hogy majdan büszkén nézhessek le
rájuk, és most fölrúgtak volna, ha útjukból ki nem térek, akik
vígasztaltak, dédelgettek, míg a pénzbe tartott. Még ez is a tőke
kamatozása!

Mit tegyek? Még a kierőszakolt gyönyörök forrása is elapadt. Mit adhat
még az élet a nem messze lévő halálig? Már most semmit, nem érdemes
többé várni. Borzasztó napok voltak ezek, melyekben már az éhséggel is
kellett küzdenem; mert a munka többé nem ment. Pusztúlt idegzetem a
tollat sem engedte fognom, hogy legalább itt keressek még utoljára
vigasztalást. Úgy éreztem, én vagyok a világon a legnyomorúltabb. Ám
legyen mindenkinek, nékem nem érdemes élni. Újra tapintá újjam a
pisztoly hideg ravaszát, újra a sötét, hangtalan csőbe néztem…

Nem tudom, mi szállt meg hirtelen. Ismét valami homályos szózat: Méltán
sújt a büntetés; viseld! A kakas fölhúzva maradt, és én kitámolyogtam
odúmból. Künn vert az eső, tépett a szél. Nem emlékszem helyre, útra; de
valami idehozott.

Doktor úr! ha valaha, – ne adja isten! – nagy bánat érné, ne káromolja
az eget, ne mondja, hogy ön a legszerencsétlenebb. – Nincsen siralom oly
nagy, hogy nála nagyobb ne lehetne, nincsen, aki mondhatná, hogy ő a
legnyomorúltabb. Oh! köszönet, hogy ide bevettek. Ez a tanúlság nékem
egy életet ér: rongyos élet, de mégis élet, amelyet nem szabad eldobni.
Látom itt a mellettem lévő ágyon tizedszer kiújúlt rákfekéllyel ezt a
szegény öreget, akinek arczán most fog tizedszer dúlni az izzó
platinakés, serczegve, füstölögve. Tizedszer fog recsegni holnap
állkapcsának csontján a kaparó, és íme, ma reggel az ablakon kinézett,
egy verebet látott a párkányon, hallgatta csicsergését és félajkú
szájával dúdolni kezdett ő is, dúdolni valami víg dalt. Oh istenem! még
így is lehet az életnek örűlni! Az öröm csakugyan kötelesség, s a bánat
gyávaság! – És most reménytelenűl bár, de bátran nézek a műtét elé.

Köszönöm, doktor úr, hogy meghallgatott; jól esett elmondanom, ami
szívemen feküdt, s ami, mióta itt vagyok, annyiszor vonúlt el lelkem
előtt. Köszönöm! Megírhatja már most a kórelőzményeket, úgy-e?



Minek?

A hideg vasrácshoz támaszkodtam. Szemközt a lámpáknak hosszú sorai
ragyognak, föl a hegy lejtőjén egészen a tetőig; de még fölebb, a sárga
csillagokat ezüstösek nem követik. Az égből semmit sem látni. Mögöttem
az akáczoknak száraz lombmaradéka zizeg, és zörögve fut a levél a kövön,
mintha apró gyors léptekkel haladna valaki a sötétben. Itt vége a
palotáknak, nincs már lámpa se. A túloldalról mindeniktől hosszú
fényszalag fut körösztűl a vizen, áthidalva az éjszakát, egészen az
inenső lépcsőkig, melyeken az elsiető habok meg-megcsobbannak. Néha-néha
hallik kocsi robogása, és messziről, valami csapszékből, vidám vagy
inkább részeg kurjogatás.

Mindjárt itt ér az eső, máris apró csöppeket vág arczomba az északi szél
Lábamnál idomtalan tömegek feketélnek: ponyvával födött zsákrakások,
óriási hordók kifehérlő nyírabroncsokkal, kötéltekercsek és kivehetetlen
mindenféle. Ott hagytam a ragyogó utczákat az ő czifra népeikkel.
Halgatódzom, nem tudom miért?

Nincs itt semmi, nem is várok. De mégis! Mintha valami nyöszörgne?
Semmi… Ismét! Oda lenn a hordók között. Most erősebben szól: egy macska
vinnyog… Nem; sír. Talán gyermek? Nagyon kicsi lehet, oly vékony, gyönge
a hangja. Fázik, veri az eső… Hogy kerűlhetett ide? Itt elpusztul; az
éjszaka hó is lehet. Odamenjek, fölvegyem? Mit kezdjek véle? A
kapitánysághoz kellene vinni. Az anyja tehette ki, halálra szánta,
megmentem!

Oh, az elveteműlt: szegény kicsikét! Mily erősen sír most egyszerre.
Éhes, fázik. De hát nincs itt más a környékben? Nem hallja senki más?
Senki. Mi lesz belőle, ha ide nem jövök? Semmi. És így, ha megmentem?
Elpusztul előbb-utóbb. Hátha megmarad… Annál rosszabb. Az anyja csak jót
akart véle tenni: ezzel is, önmagával is. Úristen! hol lehet most?

Talán itt kullog valahol a kötelek között. Lesi, szól-e még a kicsi? És
a vékonyka hang erős fonállal köti ide szívét. Avagy – úgy lehet – már
el is szakította, és többé semmi sem köti össze, se ezzel, se mással. A
víz sötét és gyorsan csobog tova. Miért sajnálta ezt is elvinni magával?
Minek maradt ez itt? Szegény! Kinyújtja kezét a pólyából és puha, meleg
anyakebel helyett sáros, hideg követ talál. Most hallgat. Semmi nesz.
Csak nem aludt el, se meg nem halt?! Megyek. De minek? Átkozna valaha…
Hogy fájhat néki a hideg, meg az éhség! Elalélt.

Mégis nyomorúlt anya… szegény anya! Önkénytelenűl egy jelenetre, egy
leányra gondolok: a minap a gyermekkórházban.

Nagy tarka kendőbe burkolva hozott egy csecsemőt. Ő rá nem is igen
néztem. Olyan, mint annyi száz, egyik napról a másikra. Kibontotta és
letette a vizsgáló-asztalra. Nyomorúlt vézna teremtés, alig négy
hónapos; csak a csontja meg a száraz, sorvadó bőre. Keze-lába lankadtan
hevert, gyöngén, dünnyögve sírt. Szemét nem nyitotta ki, hogy kapálódzva
kiváncsian körűltekintsen; ránczos vén arczán szenvedés űlt.

– Ez a gyermek sohasem kapott anyatejet, mondá rátekintve, a vizsgáló
orvos. Mivel táplálták?

– Tehéntejjel meg kétszersülttel, vagy kenyérrel, a mi volt.

– Azért ment így tönkre. Tudja-e, hogy sorvadása van?

– Tudom, hangzék a sötét, tompa felelet.

Oly különös hangon mondta ezt! Jobban megnéztem. Beteges arczú fiatal
leány volt. Ruhája valaha csinos lehetett, de elkopott, bepiszkolódott.
Midőn kérdezték tőle, hogy kinek a gyermeke ez, égő piros foltok szöktek
arczára és ott maradtak.

– Az enyém, szólt halkan és két másik nőre pillantott, akik épen benn
valának és akik nem pirúltak gyermekükért.

Az egyik, jól táplált, piros pozsgás fiúcskával a karján, módosabb
polgár felesége lehetett. Vastag, vörös újjain széles gyűrűk csillogtak.
Ajkát megvetőn húzta félre a leány szavára. A másik napszámosnő.
Arczáról iszákosság tükröződött; de azért szorosan ölelte magához
gyermekét, mintha óvni akarná, hogy az is olyan ne legyen, mint ez itt
az asztalon.

A rendelő orvos mutatóújjával mélyen lenyúlt a kis nyomorék torkába,
hogy szuszogásának okát kutassa. Valami kezdődő kelevényt érzett. 15–20
kiváncsi hallgató, akik az asztalt környezék, mind utána próbálta. Jó
messzire lefurakodtak, nem törődve azzal, bármennyire kékűl-zöldűl és
czikákol is ez a silány kis béka. A két idegen asszony szörnyűködve
fordúlt félre. Az orvos haragvó tekintete – nem lehet szívtelen, aki
mindig kisdedekkel bánik – azt szúrta az erőszakos vizsgálókra: elég
volna már! Nem értették el, folytatták tovább. Hiába, megfizették a
tandíjat: ki akarják használni. Ez is űzlet. A legtolakodóbb azt is
mondotta a sopánkodó kövér asszonynak, hogy ez a gyermeknek jó, ezáltal
tisztúl a torka. Persze! Az ő tiszta kezüktől.

Csak az anyja nem mutatott semmi aggodalmat. Úgy állt ott, félig az
asztalhoz támaszkodva, mintha ehhez az egész világhoz néki semmi köze se
volna.

– Anyatejet kell a gyermeknek adni, különben elpusztúl.

– Én nem szoptathatom.

– Adja hát dajkaságba.

– Nem vállalta el senki, mert beteg; már régen úgy van, mindig úgy volt,
hogy meg fog halni. Mindig úgy etettem. Nem tudok vele bánni. Ki
tanított volna rá? Itt akarnám hagyni.

– Nem lehet; csak két éven fölül fogadunk el. Nálunk még hamarább
kimúlnék.

– Mégis jobb helyen volna itt… mindenkép jobb helyen…

A gonosztévőket, akiken már minden elveszett, drága pénzen tartja az
állam, a város; de a csecsemők számára, akiknek anyjuk nem lehet anya,
nincs hely sehol sem. Pedig azokból még minden lehetne; míg így,
ártatlanúl is, csak nyomornak, vagy bűnnek okozói.

– Nem lehet fölvenni. Itt a reczipe orvosságra… Ugyan micsoda
orvossággal lehetne pótolni azt, amitől az anyatejjel meg van fosztva?
de mégis, talán használ… Két óránkint egy kanállal! Jerünk tovább!

Menni kell. A lány fölveszi gyermekét, de terhe alatt egy székre roskad.
Mily nehéz lehet néki a másnak oly édes teher! Leroskad és hangos
zokogásba tör ki.

– De hisz én nevelőnő vagyok!… Hat hónap óta nincs kenyerem. Ruhám
levásik, szobám hideg és fizetni se tudom már, – mire jutottam!

A szobában csend lőn; senki se volt oly kegyetlen, hogy a zokogót
kiutasítsa, noha künn a várakozók már zajongtak. – Szegény! sugták a
gyakornokok.

– Azt mondották, szép vagyok; bár ne lettem volna! Azt mondották, okos
vagyok, oh! nem voltam az…

Beszélve, zokogva tekerte be, úgy-ahogy, szenvedéstől fáradt, már nem is
síró gyermekét és ment lassan kifelé. Az ajtónál még egyszer vissza
fordúlt.

Elértették esdő pillantását és tagadólag intettek. Nem! csak vigye haza
– további átokúl.

Mikor távozóban valánk, még ott járkált az előszobában, karján hintázva
a tarka nagykendőt. Benne a gyermek hallgatott. Itt legalább nincs
hideg, – vagy tán még mindig reménykedett. Majd leűlt; a gyermek nem
mozdúlt.

Hirtelen, valami iszonyú gondolattól megkapatva, vegyes örömmel és
rémülettel szemében, le rántotta a kendőt: a kicsike pihegett, élt.
Mély, szakadozott sóhaj tört elő kebléből. A megkönnyebbülésé vagy a
csalódásé? Nézte mereven azt a vén, ránczos csecsemő-arczot, mely máris
keserű vádat mondott a világra. Amint nézte, anyai vonásain a merevség
fölengedett; talán elmosolyodott a gyermek – álmában, hisz ébren csak
kínokat ismert. Lassankint az ő arcza is mosolyra vonúlt; mindig lejebb,
lejebb hajolt, és ajkai a kisded fakó ajkaihoz tapadtak és úgy maradtak.
Nem láttam tovább. El kellett sietnem.

Nem tudom, hogyan, de mintha újra láttam volna fehéren elsuhanni a
fekete tömegek között. Hiába akartam elűzni e gondolatot; nem hagyott
el. Pedig szegény leány talán most épen kiapadt emlőivel kínálja
magzatát, ülve zörgő ágyán, melyről a párna elfogyott. Anyatejet akar
néki adni, de az nem tanúlt meg életet szívni e forrásból, és ha tudna,
se volna ott már. Ő meg hallja, hogy gyermeke éhezik; gyertyája kialudt,
az ablakot rázza a szél, veri az eső. Nincs senki, hogy virrasszon vele,
csak az éhség, meg a jövő kisértete: a múltét megölte ez a hatalmasabb.
És egy nagy folyó sötét, hideg, de puhán, szeretve ölelő hullámai
torlódnak elébe és hívják nyugodni magukhoz, a mélybe…

Már jó ideje, nem hallani sírást. Valami zaklat, hogy talán már késő
lesz, siessek; valami meg visszatart: minek? Ejh! ez is emberi élet. De
végtelen nyomorúság, talán ocsmány bűnök csirája: minek hajtson ki?
»Kegyelmezz meg néki, hagyd ott!« Súgja egy keserű hang és már-már
elfojtja a másikat. – Kemény léptek kopogása közelg. Hála Istennek! jön
az éjjeli őrjárat, erre hívom.



Nincs joga szeretni.

Megbukott! Ez a hír kering a délutáni vizitre összegyűlt hallgatók
között. Egyik szánakozón, a másik közönyösen mondja tovább.

– Gondoltam, hangoztatja egy nagyon tudósképű hisz semmit se tanult.

– Mindegy, felelt a másik, ismert aszfalttaposó, – nagyon ügyes fiú
volt; sokat mulattunk együtt. Min dig föltalálta magát; máskor sem volt
jobban elkészűlve, mégis körösztűlment. Meg nem foghatom! Min bukott
meg, hányas ágyon?

– A húszason. Gyerekség volt az egész: izületi csúz és egy kis szívbaj!

– Lehetetlen! Hát nem tudott semmit? Csak mondott valamit?! Bizonyosan
rosszkedvű volt a tanár úr; talán valami fogas kérdést kapott és azon
zavarodott meg?

– Nem bizony, nem kapott az semmi kérdést. Már a külvizsgálatnál
megakadt. Egy szót se tudott mondani, hát persze, hogy megbukott.

– Borzasztó! – És a gavallér kollegát hasonló sors előérzete kezdi
gyötörni.

– Úgy kell neki! mondja a másik.

– Jerünk, nézzük meg azt a húszast. – És a résztvevő barát szívében
önkénytelen gyűlölet támad az ellen, aki egy oly jó pajtás vesztét
okozta.

Éppen nála van a vizit. Ez hát az a rosszakaratú eset? No, gyűlölni ezt
mégsem lehet, főleg ilyen úrnak. Fejtáblája azt állítja, varrónő. Akik
olvassák és aztán a betegnek fínom, fehér kezére, gondosan ápolt
körmeire, meg kis újján egy – legalább látszólag – gyémánt gyűrűre
tekintenek: összenéznek, és ajkukra sokat jelentő mosoly lopódzik. A
klinikai szótár igen szegény: annak a szónak nagyon sokféle értelme van.

Ama bukást hamar elfelejtik, és kiki az esetet nézi műértő szemmel. A
lankadtan fekvő puszta karok formáját, jóllehet a csuklók kissé dagadtak
és rajtuk nagy piros foltok láthatók, még az »egyetemi formaságok« mai
áldozatának barátja is kifogástalannak találja, ő pedig az anatomia e
részében a rigorosumra készűlők előtt is tekintély. Szóval a húszas
mindenképen érdekes.

Kár, hogy maga mit sem tud róla… Ajka száraz, kicserepesedett, szeme
lángol, nyugtatlanúl tévelyeg, szőke hajának szálai szerte állnak és
mintegy sugárkoronával veszik körűl arczát. Glória e fő körül! Glória
ott, ahol nem rég vad tobzódásra föltűzött virágok hervadoztak a mámor
tüzétől! És mégis! Ki tudja, nem jó helyen van-e a megdicsőűlt szenvedés
jele?… Azok a virágok elhervadtak, lehulltak, körüsztűl száguldott
rajtuk a szilaj táncz; de azért a beteg arczának most is van virága. A
rózsák oly szépen virítanak, mint valaha, midőn orczáin még a szégyen
pírja is tudott égni, midőn – bánattól vagy erőszakolt örömtől
megfakulván a valódiak – mesterségeseket még nem volt kénytelen reájuk
hazudni.

– Holnap megkezdjük a kezelést, mondja a tanársegéd úr, és reméllem
egy-két nap alatt sikert aratunk – legalább ami az izületi csúzt illeti.

Már holnap megkezdik a kezelést. Talán jó volna még várni? Hiszen csak
öt nap előtt hozták be!

Az első napon őrjítő kínok közt folyvást jajveszékelt, de gyógyítását
nem lehetett megkezdeni, mivel az előadások sorában éppen a csúz
következett. Úgy volt, hogy holnap előadásra kerűl, már pedig csak nem
lehet koczkáztatni azt, hogy a fölvilágosító anyag tanulságos voltából
veszítsen? Másnap más valakit parancsoltak be, a húszas szenvedett
tovább. Esengett, szűntessék nyomorát. Néhány por beadása, egy-két
befecskendés könnyen segített s az egészet elronthatta volna. Már pedig
arra való a klinika, hogy az előadások ragyogók legyenek, aztán meg a
hallgatóság is tanúljon és nem, hogy a betegek meggyógyúljanak. Ha ezt
véletlenűl mégis megteszik, no azon nem lehet segíteni. De hát van más
elég, szükséget bennük ritkán szenvedünk.

Harmadnapra ünnep esett, negyednap a tanár úr nem tartott előadást, a
húszas elfásúlt kínjaiban, többé jóformán nem is nyögött. Ötödnap, ma,
rigorosumra kerűlt. Előadásra még nem tárgyalt friss eset kell, ezt már
lehet gyógyítani.

A hallgatóság meg is hallja legott a követendő eljárást. Áhitattal
hallgatja mindenki a szép szavakat, csak maga a húszas nem törődik vele,
bármit beszélnek is fölötte. Lázas, zavart agyában szűntelen az kering,
ami vele ma délelőtt történt, folyton egy kép, egy ijedt tekintet áll
előtte, és nem tud tőle szabadúlni, bárhova fordítsa is szemét, bárhova
rejtse is fejét. Ismét és folyton fülébe cseng egy borzasztó mondás:
Nincs jogod szeretni!

Már azt hitte, meghalhat békén; azt hitte, e közt a sok orvos közt el is
feledkeztek róla. Oly jó volt lassankint megbarátkozni a halállal, e
nyájas arczú angyallal; boldogság érezni, mint merűlnek ki az idegek a
fájdalomtól, mint mondja az elcsigázott test: nem lehet tovább! és
csöndes zsibbadás száll a tagokba. Egy szürke néne, az is szép, fiatal,
mint ő, gyöngéden hajolt fölébe és testvérének nevezte, nem úgy, mint
odakünn, ahol keserű gúny, megvetés volt az ölelésben is… Azt mondja a
világ, bogáncsra nem kár rátaposni, miért veszi szirmát szürke tövissel
körűl, és mint a rózsa, miért nem illatozó? Ha virágot látsz a földre
taposva az út porában hervadozón és nem kérded, rózsa-e vagy bogáncs:
esztelenség. Esztelenség szánnod őket egyaránt, mert mindenik virág,
mindenik örűlt a nap sugarának, mindeniknek fáj a hervadás. A világnak
igaza, mindíg igaza van… Furcsa, hogy itt még vannak a könyörűletnek
papnői ma is, akik testvéri csókot lehelnek a ragályos beteg homlokára
és nem mondják egy fiatal leánynak: Nincs jogod szeretni!

Már halványúlt a kínos emlékezet, már közel volt a húszas ahhoz az
üdvözítő állapothoz, hogy valóban csak megromlott, hamisan zakatoló gép
legyen. De a gépre szükség lőn. Betolták ágyastól az előadási terembe. A
tágas, világos helyiségben félkörben, föl a tetőig barna padok sorai
bámúltak reá, s az elsőkben néhány kiváncsi arcz. Középen kis asztal
mellett, szigorú tekintetű, komoly urak ültek, előttük ünnepi feketében
egy halvány fiatal ember. Baljóslatú csönd volt. A kiváncsi arczok
összesúgtak, a komoly urak közűl egyik szótlanúl mutatott a betegre.

Az ifjú daczosan fölegyenesedve odalépett. Tekintete találkozott a
leányéval, a leány halkan fölsikoltott, az ifjú hideg mosolyt erőtetett
ajkaira, de csak néhány értelmetlen szót tudott hebegni. A komoly urak
összenéztek; az egyik a zavart tanítványnak bíztató tanácsot adott. Az
ifjú a leány csuklójához nyúlt, az fájdalmában akaratlanúl szisszent, és
szeme még erősebben meredt az előtte állóra.

És e vad tekintet végtelen sokat mondott. Hisz viharként tódúlt a leány
gyötrött agyába számtalan emlék.

Becsületes leány volt ő is, még nem is oly régen. Szegénysorsú, de
tisztességes szülők gyermeke: apja, az a magányos öreg, megátkozta. Az
úrfi oly édesen suttogott, annyi boldogságot ígért. Az első csókot
eltűrte tőle, a másodikat viszonozta. Az első ölelésből nem tudott
kibontakozni, a másodiknak átengedte magát. És elbukott.

Agyoncsépelt történet. Sokszor megírták ékesen, tanulságos rajzát adva
az örvénynek. Sokszor elolvasták könnyek között ártatlan leánykák, és
tettek magasztos fogadást az erényre, lángoló orczával kiváncsian a
bűnre.

Minek elmondani a többit? Az úrfi bucsútlan elutazott és a leánynak egy
pillanatnyi önfeledés lassankint, fokról-fokra meghozta mindazt, aminek
vége a szégyenérzet kihalta és majd néhány év után, midőn már nincs
művészet a hervadt rózsák helyébe újakat teremteni – a nyomor. Bizonyára
láttatok nem egyszer szeles utczasarkon, vagy kapu aljában ránczosképű,
összeesett öreg asszonyt: előtte gyékényre rakva néhány poros szilva,
megfeketűlt dió, szinehagyott czukorka. Kopott nagykendője csak gyönge
védelmet nyújt a hideg ellen. Egész nap ott didereg, legföllebb egy
fazék parázs, ami neki a drága meleget adja. Néha-néha vetődik arra egy
iskolás gyermek és krajczáros holmi fölött alkuszik vele és összeszidja,
ha krajczárért csak két szem czukrot ád. A járó-kelők közűl senki sem
nézne rá, pedig ott a sok között nem egy tisztes úr ittasult meg egykor
dagadó keblén. Nem törődik vele senki, – de mégis! Egy bádogtáblás
figyelmével megtiszteli és a »rönd« kedvéért szétrúgja gonddal rendezett
kirakatát, őt magát káromkodva elűzi, – hogy meri száraz kenyerét
megkeresni engedély nélkül?!…

Az úrfi keze reszket; újjait az a fájó kéz görcsösen megragadja és azok
a szemek oly gyűlölettel, oly megvetéssel és mégis oly kárhozatos
szerelemmel kérdik: »Emlékszel még rá, mikor utoljára láttál? Még nem
tanúltam meg azóta, hogy nincs jogom szeretni!«

Az első csók óta egy évnél több múlt el. – – Csupa jó fiú, a
legelőkelőbb társaságokban is szívesen látott vendégek, mulatott együtt,
szívéből megúnván a tisztességes viselkedést. A szilaj vigadás gyönyörét
semmi sem zavarta: a lányok arcza, szeme örömtől ragyogott, kibomlott
hajuk a bársony pamlagon szerte ömlött, illatos szivarkák kékes füstje
gomolygott mindenfelől. Újjongva üdvözlék a most érkezett pajtást.

Csak egy leány halványúlt el és szorongva huzódott a sarokba. Az új
vendég megismerte, melléje űlt, magához vonta és csókokkal halmozta el.
Mennyire más volt ez a csók, mennyire más az ölelés, mint az egykori.
Oly visszásan hangzottak e nyájas szavak; ebben a mámorban több része
volt a bornak, mint a szerelemnek.

A leány félve simúlt hozzá és remegő ajakkal kérdé: szeretsz-e még? Az
ifjú csókkal zárta le ajkát. A leány kérte, majd esengett, szabadítsa
meg innét! Az ifjú nevetett, a pajtások is nevettek. Bohó leány!
szorosan fonta karjait csábítója körűl, úgy esdekelt, elfojtott hangon,
minden érzelmét, lelkét e hangba lehellve. Az úrfi türelmét vesztve,
kiragadta magát az ölelésből. A leány zokogva kúszott utána, hosszú haja
a földet söpörte: csak valamit adjon az esküdt örök szerelemből, csak
parányit a boldogságból, amit igért, csak szabadúlást innét, hiszen csak
őt szereti, imádja, miatta visel minden nyomort… Az kaczagva taszította
el magától, majd, hogy nyakáról a nyűgöt lerázza, boszúsan kiáltotta ama
kegyetlen szókat: »Nem tartozom neked semmivel, neked már nincs jogod
szeretni!«

A vidám társaság zajongva hagyta el a szobát, ő meg ott vonaglott
sokáig, a padlón elterűlve, összetörve. Társnői is kaczagták vagy
szitkozódtak, az ő szava elfúlt a zokogásban: »Nincs jogom szeretni,
nincs jogom őt szeretni!…«

– Nyomorúlt vagy! szúrja oda a rigorozálóra szögezett tekintet.
Nyomorúlt vagy! lihegik a forró ajkak.

A tanár urak már türelmetlenűl várják a külvizsgálat eredményét. De
akitől várják, nem látja most, hogy a nyak részarányos, a mellkas
dombordad-e? Előtte csak egy áldozat fekszik, az ő áldozata és szótlanúl
is nehéz átkot mond. Noha józanabb mint akkor, midőn a minap durván
eltaszította, egy okos szót nem tud kiejteni.

A teremben perczekig tartó, kínos csönd volt, senki sem mert mocczanni
ama szigorúan összeránczolt homlokok előtt. Elég! hangzék a zárszó, és a
rigorózum véget ért. A tanár urak szótlanúl hagyták el helyüket, a
beteget kitolták az ajtón. A megbukott verejtékes homlokkal fordúlt el,
hogy ne lássa, és utóbb megsemmisűlten távozott.

De a leány még most is, és folyvást őt látja, folyton hallja ügyetlen
hebegését és a végtelen keserűség daczára, ami szívét összeszorítja, bár
szűntelen fülébe csengenek ama végzetes szók, néha még szánja is.
Utoljára minden gondolat sötét gomolyaggá foly össze agyában; az előtte
elvágtató sok alak közűl szeretne megragadni egyet, hogy fölismerje, de
egyet se tud megállítani, és ez még kínosabb. Most gyöngéden, súgva
ejtett édes szó, majd újra ama durva kaczaj hatol fülébe, és ismét csak
a boszús, a lenéző tekintet áll előtte, amellyel eltaszítá. De hiszen az
érdemelne megvetést és nem ő! Egy-egy pillanatban vad szenvedéllyel
gyűlöli és azt hiszi, agya megreped, szíve megszakad a keserűségtől.
Jaj, csak újra, meg újra ne látná! Csak ne találkoznék vele többé soha,
talán meghalna ez az emlékezet… bizonyára meg, hisz már a többi sem tart
soká. Akinek nincs joga szeretni, minek éljen? Talán már mindennek vége
szakad! Nem tarthat sokáig, ha van irgalom… De hátha nincs?! Jó, hogy
nem érti, amit itt fölötte megállapítanak.

A tanársegéd úr a hallgatókkal apróra megbeszélte az eljárást: ezt a
lázat könnyű megszűntetni, a gyógyúlás csaknem bizonyos.

Bizonyos a gyógyúlás. Néhány nap múlva kezdheti ott, ahol elhagyta. Egy
darabig több festékre lesz szüksége a szokottnál: ennyi az egész. Ez a
húszas mostanában aligha fog még egyszer rigorózumon szerepelni. E
részben ama kollegára se veszedelmes, aki előbb úgy méltatlankodott:
fölösleges bővebb tanulmány tárgyává tenni – szigorlati szempontból.



Egy ritka eset.

No jól van. Mesélek hát én is valamit. Kiki a maga szakmájából valami
érdekeset – mondjátok… Előbb azomban töltsetek a pohárba, és
koczintsunk!

Ha kissé komolyabb találna lenni, mint aminőnek magam is kivánnám: ne
vegyétek komolyan, és a bajon segítve lesz. Hisz minden olyan, aminőnek
vesszük; ha akarom siralmas, ha akarom nevettető. Mikor a czigánygyerek
nádszáron dudává fújja a békát, vagy mikor a kőmíves négyemeletnyi
magasból az állványról a kövezetre pottyan; mikor a sánta koldús elől az
utczai gyerekek elkapják a krajczárgyűjtögető kalapot, és ő mankóját
feledve utánuk iramodik; mikor a bennrekedt egér hegyes orrával a
kelepcze tűit kerülgeti, vagy mikor a kisasszony eligérte a legfontosabb
négyest, és a szabóné elrontva hozza haza az utolsó perczben a ruhát:
mindenik egyaránt vehető mulatságosnak is, siralmasnak is. Nevessünk
inkább, ha a kisasszony hoppon marad és macskatenyésztő aggszűz lesz
belőle… Addig is igyunk az ő egészségére, meg a magunkéra. – Így, sorra
csendűlt a pohár.

Halljátok hát: a tárgy egy mérgezési eset lesz. Ne féljetek! Nem holmi
szakácsnés, gyufalével vagy patkányméreggel, mely utóbbit talán
hagymaillata teszi előttük oly kedveltté: haláluk fölött is ezek a gőzök
lengjenek, mert hisz egykor ezek közt andalodtak el kedvesükkel a
tűzhely mögött, a konyha bizalmas árnyaiban. Oh! költészet van itt is,
de – mindennapi. Még nem is kéksav a hatóanyag, mint ahogy
fotografusoknál szokás. Sőt az az eczetes ugorkalé se játszik szerepet,
amely Fazekassyné ő nagysága familiájában a minap majdnem katasztrófát
okozott.

Mindezeknél sokkal szebb, magasztosabb, amiről szó leszen: valóságos
strychnin. Uraim! Ez a leghasznosabb méreg. Csak az élettan is, meg a
békák mennyit köszönhetnek neki. Hány, szűk dézsában megkopott, életúnt
béka köszönhet néki dicső halált, bámuló auditorium előtt. Ezeket
irígyelte meg talán az a szegény bolond is, mikor hallgató korában a
mutatványok alkalmával mindíg legelőre furakodott és feszűlt figyelemmel
nézte a kitűntetett brekegők meredt hátát és rángatódzó tarka czombjait.
Igazán pompás méreg. Erős, biztos. Pontos adatokkal nem szolgálhatok;
azomban azt hiszem, hogy néhány milligrammnyitól az illető tüstént
elveszti eszméletét; de azért nem egyhamar hal meg, sőt a
legváltozatosabb reflex-kisérletekre válik alkalmatossá. Mindenkinek ezt
tanácslom. Arra azomban fölkérem, hogy szándékát idejében tudassa
velünk: nagy hiba volna, ha a tanúlságos eset kárba veszne. Ennyi
fáradságot ne rösteljen egy öngyilkos – a tudomány érdekében.

Valóban sajnos, hogy még oly ritkaság. Mikor hírűl vitték neki, azt
mondta rá a professor úr, hogy ilyenre 34,236 bonczolatában még ő is
csak 114-re akadt – persze annak idejében Bécsben. Mind leírták. Hja!
ott szorgalmasabbak voltak az emberek. No de azért a mienket is leírták.
Mennyire bosszankodtam akkor, hogy még csak harmadéves vagyok! Nem
engedtem volna másnak a dicsőséget. Azóta hiába várok. Igaza van a
professzor úrnak, hiányzik még Magyarországon a kultúra – még Petőfinél
is akármelyik német iskolamester jobb verseket ír.

De hát elmondom, hogyan történt. Most jut eszembe, hogy még azt se
mondtam, kivel történt, ki a regény hőse. Nem valami regényhős forma, az
igazat megvallva. Hisz köztetek is van bizonyára, aki ismerte. Hosszú,
fekete gyerek volt. Úgy nem igen adott magára; rongyosan, piszkosan
járt, de igyekvő fiú volt. Ki is nevezték, mihely doktorrá lett, második
tanársegédnek az öreg mellé. De nem ezért únta meg az életét. Miért?
Tudja isten. Nagy igények nem bántották. Szegény volt, nyomorgott is
életében eleget; de otthon, koldús tanító lakában, rosszabbhoz is hozzá
szokott. Most meg különösen 600 forintnyi fizetése néki úri mód gyanánt
esett. Sohse korhelykedett. Mindig hat forintért bérelt ebédet egy
hónapra, vacsoráúl megtette a puszta kenyér. Kávéházba erővel se
lehetett betuszkolni; a tejeldébe is csak ünnepnapon ment. Szerelme
mindíg bölcs egyensúlyban volt zsebével: nem tudunk hát okot.

Talán nem is kell valami különös. Semmi és minden; nagy nem akad, de a
múltnak minden órája, a jelen minden pillanata s a jövőnek hosszú évei
egy-egy paránnyal mind összejátszanak, és együttesen mégis elég. Ez is a
folyton működő apró tényezők theoriája – mint a _Lyell_-é a földtanban…
Dolgozott éppen késő éjszakáig az intézeti szűk szobában, valami avúlt
szív fölé hajolva, azt bontogatva, tisztogatva, csipővel, ollóval a
kezében, hogy holnap demonstrálni lehessen, miért kellett annak az
illetőnek meghalnia; és elgondolkozott, és kissé sötéteket talált
gondolni; talán mert a gázláng boszantóan tánczolt, az olló nem jól
fogott, talán mert az illat túlerős volt s a kihűlt, rosszablakú
szobában a lába is fázott, talán a mérsékelt élet a gyomrát is
megrontotta és még, mit tudom én, mi mindenféle? Elgondolkozott és
mozdulatlan kezében a csipő nagyon megfeszíté egyik szívbillentyű
húrját, s az elszakadt. Ezen is boszankodott, és eszébe jutott, hogy
egész életében tízszer annyi munkával mindig felényit ért el, mint más;
mostanig ennyire vitte és idővel, – idővel se viszi sokkal többre tán.
Unalmas a világ; mulatni nem tanúlt meg, nem is igen van miből; tanúlni
– mióta nem kell szigorlatra készűlnie, a tudományt se szereti: ez ezt
állítja, az az ellenkezőt, ez azért tartja a másikat szamárnak, az meg
az ellenkezőért, és így tovább, ennyiből áll a tudomány. Minek vesződjék
annyit az ember, mikor senkinek sincs haszna belőle; magának meg
legkevésbé… Az intézet számára strychninből friss szállítmány érkezett
ma. Itt van háta mögött az üvegszekrényben, ahol mindenféle öldöklő
mérgek egy sarokban szerényen meghúzódnak. A kis üvegcse még föl sincs
bontva; meg kellene nézni. – Lassacskán elhatározta, hogy nem érdemes
élni; a mellénye gombjain is kiszámíthatta; hiányzott az utolsó, az azt
mondta volna: igen; így rámaradt a »nem«. Tehát nem érdemes. Egy gomb az
oka; ő nem tehetett róla. – Zsebre dugta a kis üvegcsét és elment haza
még egyet aludni.

Jaj, de komolyan néztek, fiúk! Bizonyára elálmosodtatok ezen az unalmas
histórián. Hagyjuk hát! Koczintsunk inkább sorban újra. Nem árt, ha az
ember tud mulatni. De látjátok, jó, akinek van mamája: fölvarrja a a
mellénye gombját. Akkor az a bolond is életben maradt volna… Kegyetlen
rossz ez a bor, pedig drága; hozassunk másikat! Tovább mondjam? Jól van.

Künn a halottaskamránál gyakorlatra gyülekeztünk a bonczolóterembe. A
kollégák ásítozva lézengtek s abban mindnyájan megegyeztek, hogy így
mindjárt ebéd után sokkal jobb volna egyet heverni még fapadon is, mint
itt ácsorogni a fullasztóra fűtött, mindenfélétől ködös levegőben; szék
csak öt-hat embernek kerűl, nehány az oldalt roskadozó asztalra
fölülhet, de a többi csak úgy nyújtogathatja majd a nyakát, ha jönnek a
tanársegédek a gyakorlatot vezetni. Tudta mindenki, hogy ma a professzor
úr nem jön el; alig is törődtek az egésszel. Pedig szép két hulla feküdt
előttünk: előrelátható a jó alkalom, ismét megczáfolni két kórházi
diagnózist.

Voltatok-e már ott valaha? Igen díszes hely, mondhatom: a szutykos kis
kerek terem, töredezett kőpadozatával, kúpolaszerű tetejével, amelyen át
szűrődik be, hosszú évek mocskán körösztül a világosság. Két ajtaja a
hullakamrákba vezet, a sarokban nagy vaskályha áll, középen két óriási
vörös márványasztal, vízvezetéki csapokkal. Az egyiken – jól
megjegyeztem, most is előttem nyújtózkodnak – múmiává aszott vén asszony
volt, a huzamos kórházi életnek félreismerhetetlen jeleivel piszkos
testén. Mikor meghalt, senki se jelentkezett miatta, – még megvették
volna rajt a tartási költségeket – ideadták hát két forintért, hogy
tanuljunk a baján. A másik jól megtermett torzomborz napszámos; még
sokáig élhetett volna, ha részegség közben a guta meg nem legyinti.

Eleget vizsgálhattuk őket, bele is únhattunk, míg az első tanársegéd
megérkezett. Kiszólított egyet a hallgatóságból, hogy köteles
bonczolását végezze. A másik asztal körűl már türelmetlenkedtek, de a
második tanársegéd úr csak nem érkezett. Én is boszankodtam az
idővesztegetés fölött, mert a sor reám kerűlt volna: egyébként aligha is
töltöm vala itt a szép időt. Gyönyörű tavaszodó nap volt, mikor olyan
jól esik a szabadban az elrongyollott hótakaró fölött lépdelni és a
friss fakadás illatát szívni.

Bah! Az ő végkövetkeztetését, amelyre mathematikai pontossággal és
valószinűleg teljes nyugalommal jutott, mint egy hátrahagyott levele
mutatja, hogy ez az élet nem éri meg a fáradságát, a vidám napsugarak
meg nem másították.

Egyszerre csak rohan be nagy lelkendezve a szolga, hogy jerünk hamar, az
istenért, mert az ellenőri szobában a doktor úr halódik. Szörnyűködve
tódultunk persze tüstént; legelől az asszistens, utána az összes lármázó
sereg. Legott küldtünk a professzor úrhoz is, a lakására. – A kis szoba
egy pillanat alatt zsúfolásig megtelt; én is bejutottam; két szolgának
kellett az ajtónál a tolakodókat visszatartani, hogy bennünket agyon ne
nyomjanak.

Ott feküdt szegény egy keskeny lóczán, immár öntudatlanúl. Feje
hátraszegve; tágra nyilt szemei értelmetlenűl néztek a világba. Egész
teste görcsös merevségben, dereka ívként megfeszűlve. Opistotonus,
jegyzi meg mindjárt egy tüntetőleg tudományos harmadéves; olyan épen,
mint annál a hysterikus lánynál a klinikán. Markába egy üvegcsét
szorított; mihelyt az asszistens hozzányúlt, hogy elvegye, még jobban
összeszorította. Fölösleges is mondá, a diagnózis bíztos. Nem lehet más,
mint strychnin. Hasonló esetet ő maga ugyan még nem látott; de azt
hiszi, nem téved. És nézte figyelmesen, mi fog történni. Majd rázta,
szólította kollegáját; de a görcs csak annál erősebb lett. Mit se
lehetett tenni. Néztük hát mi is, mi fog történni, feszűlten várva, mint
az előadási teremben. Én fejtűl álltam és szemébe néztem. Hirtelenében
elcsodálkoztam rajta, hogy most koromfeketén csillog, pedig máskor
világosszürke volt. De még idejekorán eszembe jutott, hogy ez is a
strychnin hatásai közé tartozik; a fekete pupilla szerfölött kitágúl s a
szivárványhártya eltűnik. Szégyeltem volna, ha tudatlanságon kapnak.

Várakoztunk, csönd volt. Az asszistens úr az ön gyilkossal szemben leűlt
egy székre.

Úgy-e, urak, kezd érdekes lenni? Most jön a java. De ne innánk előbb
egyet annak a szegénynek a lelke üdvösségéért? Azt tartom, szüksége van
reá. Jogtalanúl saját czéljaira fordította az intézet tulajdonát. És az
ilyesmiért a professzor úrnál is jobban neheztelnek oda fönn, pedig hát
még kevesebb káruk van belőle.

Vagy negyed óráig néztük így, figyelmesen. Utoljára már kezdtük únni a
dolog egyhangúságát. De íme, a görcs lassankint engedett, feje
visszacsuklott, szempillái lezárúltak, keze lába lankadtan lógott le a
földre; az üvegcsét is elejté. Az asszistens úr meg akarta fogni, hogy
fekvésén igazítson. Alig ért azonban hozzá, újra elfogta a görcs az
egész testet, a fej újra hátraszegűlt, a szem kimeredt, a derék
megfeszűlt, kéz-láb egyenesre nyúlt. Nyelvét csikorgó fogai
összeharapták, szája szögletén vér szivárgott elő. »Ahá, a fokozott
reflex-ingerlékenység!« mondja a magyarázatra mindíg kész asszistens úr.
»Épp úgy tesz, mint tavaly élettanon a békák«, viszonozza egy kiváncsi
orrú apró ifjú. És tanakodtak a tünemény tudományos magyarázatán,
eleinte nyugodtan, ahogy illik ilyen esetben, majd nekihevűlve, csaknem
hajba kapva a gerinczagyi góczok élettani jelentősége fölött. A
tanársegédnek kellett tanúltabb szóval közbelépni. De a »tetanus«
ezalatt újból megszűnt, a kísérletet ismételni kellett. A leghangosabb
vitázó oda furakodott és kinyújtott mutatóújjal óvatosan oda bökött az
öntudatlan doktor úr mellére. A kísérlet közmegelégedésre pompásan
sikerűlt; de az eredmény nem tartott soká, a lankadás mihamar beállt.

Eszébe jutott valakinek a publikumból, hogy azokon a békákon e tüneményt
egyszerű ráfuvással vagy az asztal megrezzentésével is ki lehetett
váltani. Az a szellemes gondolata támadt, hogy itt is megpróbálja. A
terv tetszett. Ráfujt tehát a hidegverejtékes, ónszinű arczra, kímélve,
halkan, utóbb erősebben és végűl, nem látva hatást, tele tüdővel, de
hiába. »Ejh, tudsz is te valamit«, becsmérelte egy hatalmas mellű
pajtás, »majd én!« Azzal olyat fujt, hogy jóformán a lócza is megingott.
Még ez se sokat használt, csak némi rángatódzás következett utána. Az
életerő, úgy látszék, kimerűlt, a dolog élettani szempontból megszűnt
érdekes lenni. Majd holnap az lesz, kórboncztaniból. A lecsüngő tágokat
már meg lehetett fogni bátran; végkép elmerűltek abba a lankadásba,
amelyet még csak a hullamerevség fog megváltoztatni rövid időre. Nem
használhattuk tovább, kocsit akartunk hozatni, hogy elvitessük haza; de
eszünkbe jutott, hogy az öngyilkosokat úgy is ide szokták hozni. Minek
hát költekezni?! A szolgák ingyen is átviszik a másik helyiségbe. Egy
pár jószívű tanítvány csak azt sajnálta, hogy a professzor úr nem volt
itt; mily sok szépet hallottak volna tőle az esetről.

Ezalatt oda jártak nála. Éppen ebédnél ült, a csemegét hozták. ‚Az
asszistens úr megmérgezte magát!‘ »Meghalt?« ‚Még nem, de mindjárt vége
lesz.‘ »Nos hát akkor nem segíthetek rajta« És hámozta a körtét. ‚De
kérem, strychninnel mérgezte meg magát!‘ »Mit? strychnin? az más! –
Szakácsné, hamar a shawlomat, botomat! Jerünk! De hisz az nagyon
érdekes« ‚Igen kérem nagyon érdekes. Gyönyörű tetanus.‘

De a professzor úr, mire az előszoba ajtajáig ért, gondolkodóba esett:
tele gyomorral járni szerfölött alkalmatlan. »Tulajdonkép minek is
menjek én oda? Nem vagyok én physiologus, se más efféle… És a bonczolás
legföllebb holnap lesz. No oda már elmegyek… Száztizenötödik…
Alászolgája!« És letette a shawlt meg a botot, és visszaült az ebédhez,
dörmögve boszúsan, hogy az embert sohse hagyják békén és hogy az a
hunczut bizonyosan megint az intézet drága szereit pocsékolta.
Csillapítóúl egy pohár vörös bort hajtott föl és, úgy tartom, azt
gondolta: milyen jó, hogy ebben nincs strychnin!

No ezen a haza is örűlhet. Örüljünk mi is, és ami fő: koczintsunk. Ebben
sincs méreg. Bolond is, aki mérget iszik, úgy-e fiúk?! Elpusztúl az
ember előbb-utóbb a nélkül is, olcsóbban. Mert a jó méreg, az drága;
ingyért nem mindenki keríthet magának. Akinek pedig még van annyi pénze,
hogy vehet, tiszta őrűlt, ha nem másra költi. Aztán meg, ha élni nem is
érdemes, meghalni még kevésbbé az.

Én elvégeztem, máson a sor, mondjon vígabb mesét!



TARTALOM.

  Csöndes este  3
  Senki  9
  Késő virág  16
  A Pali betege  25
  Az utolsó áldozat  31
  Rózsa testvér  40
  A vizit  45
  Az oltár  57
  Napsugarak  65
  Az első fölvonás  73
  A második fölvonás  82
  A harmadik fölvonás  89
  Szenvedők karácsonya  97
  Kórelőzmények  103
  Minek?  112
  Nincs joga szeretni  118
  Egy ritka eset  127


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

15 |otorcsapások |ostorcsapások

47 |ő ís |ő is

86 |rogtönözni |rögtönözni

62 |Márakép |Máriakép

75 |bacsapja |becsapja

98 |maskép |máskép

109 |esak tíz |csak tíz

110 |Ifúságomban |Ifjúságomban

113 |ke, rűlhetett |kerűlhetett]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Az út a révpart felé: Klinikai képek" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.