Title: Fuimus
Author: Justh, Zsigmond
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Fuimus" ***


MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

54. KÖTET

A KIVÁLÁS GENEZISE

II.

Irta

JUSTH ZSIGMOND

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1906

FUIMUS

REGÉNY

IRTA

JUSTH ZSIGMOND

TULL ÖDÖN RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1906

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.



FUIMUS

_Első kiadása megjelent 1895-ben._



ELSŐ KÖNYV.


1.

Márfay Gábor végrendelete ezen szavakkal végződött:

«– – – – – És kedves nőmnek, sz. márfai Márfay Annának kötelességévé
teszem, hogy fiam nevelésére tizedik életéveig felügyeljen. Azután pedig
őt egy külföldi, talán egy genfi nevelő-intézetbe helyezze el, hol a
gimnáziumi éveket fogja tölteni; évente legfeljebb két hónapot időzvén
csak az atyai, illetőleg az anyai háznál. Az egyetemi éveket – úgy
kívánom – felerészben egy német, felerészben egy franczia egyetemen
végezze. Utána pedig még egy esztendőt kell Angliában, tán Oxford- vagy
Cambridge-ban töltenie.

Ha nagykorú lesz, végleg hazatérhet.

Azt akarom, hogy fiam megismerje az életet, azért e szigorú
rendszabályaim. Családjaink veszedelme az volt, hogy élettapasztalat
nélkül, rokon eszmék és érzések korlátolt körében, az élet harczaira
készületlenül nőttek fel. Én – ha életben maradok, – még szigorúbb
rendszabályokhoz nyúlok. Serdülő éveiben minden anyagi támogatás nélkül
hagynám, hogy így idejekorán megtanuljon a saját lábán állni, tudjon
kenyeret keresni s megvívni érdekeiért.

Ha az Isten mást akar s korábban magához szólít, fentebbi kívánságom
szigorú, szószerinti teljesítését követelem meg s ennek
keresztülvitelével szeretett nőmön kívül kedves rokonomat, mint kiskorú
fiam gyámját, báró Czobor Ádámot bízom meg.

Kelt Márfán, 1865. május havában.

márfai Márfay Gábor s. k.»


2.

Id. Márfay Gábort mindig hóbortos embernek tartották a felsővidék
rokon-nemzetségei, de végrendelete kihirdetése után napirendre tértek
felette. A legjobb akarói is csak azt mondták, hogy ha nem hal meg, pár
év alatt a tébolydába kerül.

Özvegye, sz. Márfay Anna (ki atyja testvérének, Tamásnak unokája volt s
így egyúttal unokahúga is) majd kisírta a szemeit, hogy férjét, kit úgy
tisztelt, bámúlt, oly korán elvesztette. Majd aggodalmas arczczal
fordult gyermeke bölcsője felé. A fiúcska, kicsibe mult, hogy posthumus
nem lett s mégis már huszonnegyedik élete éveig elő van írva élete
programmja.

Aggodalmas arczczal, könyes szemmel olvasta ujjain, hány évig marad még
magzatja oldalán. Jóformán kilencz esztendeig se! A fiatal özvegy
félelemből tán, tán szerelemből (bár szerelme csak ébredezett még ez
időben) hozzá ment a Márfayakkal vagy tizenkétízben összeházasodott gróf
Niffor-nemzetség fejéhez: gr. Niffor Miklóshoz. E házassága, a mely
szintén csak rövid tartamú volt, még boldogabbá tette, mint az első.

Gr. Niffor Miklós szintén egy fiút hagyott hátra. De hát Niffor legalább
meghagyta neki fiát; ez a fiú az övé lesz, míg csak felnő, nem! nem!
mindig. Ott lesz a sírján, ott lesz majd a feltámadásnál is az oldalán.
Arra nincs törvény, hogy Lőrinczet kifejtse ölelő karjai közül; ez az ő
fia egészen, az ő feltétlen birtoka. Benne újult föl fiatalsága, benne
reményei, ő benne minden öröme!


3.

A Márfay-, gróf Niffor- és báró Czobor-család volt a Vág mellett hosszan
elnyúló megye három törzsökös nemzetsége.

Márfán volt a Márfayak székhelye (de ez a kastély rombadőlt s a birtok
már Gábor halála előtt idegen kézre került), Feketevár a Czoboréké,
Ujvár a Nifforoké.

Özvegy Niffor Miklósné azonban Dálnán, a család egy szerzett birtokán
élt; itt nevelte fel két fiát, itt töltötte el özvegységének hosszú
éveit.

Ez ősi várkastélyokból intézték már négy-öt század óta a vármegye
dolgát; a családok folyton összeházasodtak s a mellett folytonos
háborúban éltek egymással; jóformán csak e perpatvarokat írták be a
megye krónikás könyvébe, annak históriája helyett. Az egész megye
története jóformán csak azon fordult meg, hogy a három család tagjai
közül melyik lett a főispán s melyik a követ.

[Illustration: A dálnai kastély.]


4.

Báró Czobor Ádám, a Márfay Gábor végrendeletének végrehajtója, komolyan
vette feladatát. Hisz ő volt tán az egyetlen, a ki tudta, mire czéloz
idősb Márfay Gábor utolsó kívánságával. A fiatal Gábor tizenkilenczedik
éveig egy szigorú genfi intézetben nevelkedett; az első egyetemi évet
egy német kis univerzitáson, a másodikat Zürichben töltötte, aztán
egy-egy évet Páris és Londonban. Jó tanuló nem volt, de sokat olvasott,
különös fiú volt, ki mindannyiszor, hogy hazajött, meglepte a
közelállókat. Voltak, kik azt mondták, bolond, mint az apja volt.
Voltak, kik azt állították, még bolondabb. (Csuda-e kérem, csuda-e, hogy
így van!) Voltak (kevesen), kik nagyon szerették, legtöbben féltek tőle.
A négy Márfay vén kisasszony véleménye az volt róla, hogy olyan, mint
egy karvaly vagy más, előttük tán még ennél is ismeretlenebb ragadozó
madár. Azt mondták, élesek a karmai s használja is őket.

Anyja? Szerette őt; bár _máskép_, mint kisebb fiát, Lőrinczet, de hát –
így mentegette magát imazsámolya előtt térdelve – más minő is, nem
szerethetem úgy, mint Lőrinczet. (Az «úgy»-ot a szeretet módjára
használta, félek azonban, hogy a szűz anya a szeretet mennyiségére
értette. És azt hiszem, a szűz anyának igaza volt…)


5.

Huszonöt év hamar lejár!…

A kocsi csak repült előre, elhagyva az ismert kis sárga indulóházat,
átrobogva egy nehány kis községet, a melyeknek kertjeiből virágzó
gyümölcsfák ágai hajlottak ki az utczára.

Tavasz van ismét!

A kocsiban ülő fiatalember hol álmos arczczal be-behúnyta szemeit, hol
felriadva, összehúzta szempilláit és szúró tekintettel vizsgálgatta a
jól ismert tájat. A nagykorú Márfay Gábor volt. Hegyes vadászkalap volt
a fején, a mely éles idomaival összhangban állott. Minden izma, vonása
éles volt. Már a genfi intézetben mindig azzal csúfolták gyermektársai,
hogy góthikus stilben van tartva. És volt is ebben valami. Asketikus
volt a teste; ki volt fejezve rajta a régi, talán túlsokat és gyorsan
élt faj finomultsága, betegsége, sőt tán fáradtsága is.

Öcscse, Niffor Lőrincz, ki legjobban ismerte és szerette az emberek
között s kit ő is legjobban szeretett, koronként «szellemi ember»-nek
nevezte.

A «szellemi ember» most is öcscsére gondolt. Milyen lehet? Hisz már
innen-onnan két éve, hogy nem látta. Tavaly nyáron nem jöhetett haza. A
nyarat édes atyja végrendelete szerint az oxfordi egyetemen kellett
töltenie.

Hogy fogja fogadni? Nem változott-e irányában? Hiszen befolyásolható
nagyon, Lőrincz környezetében pedig nincs annyi jó embere, mint kellene
lenni.

[Illustration: A kocsi csak repült előre.]

Fogadja bárhogy, egyszer csak szeretettel kell, hogy hozzá forduljon.
Szeretni fogja, ha majd tudja, mennyi szeretetet érez iránta, mennyi
gondoskodással van jövője iránt.

A kocsi most a Dálna előtti utolsó falun robogott keresztül; az a kis
erdő ott, a mezők felett, már a Lőrinczé. A hajnali köd elmosta a
színeket, párák lebegtek a mezőn, a felkelő nap sugarai
meg-megcsillámlottak a lecsapódott harmaton. Pacsirta énekelt a légben.

Gábor egyet gondolt, megállította a kocsit. – Innen majd gyalog megyek
fel a kastélyba, te pedig a málháimat a tiszttartó úrhoz viszed s nem
szólsz semmit arról, hogy megérkeztem, érted?

A kocsis komoly méltósággal, némán bólintott fejével. Megértette, a mit
Gábor mondott, de felelni nem tudott volna rá. Tót volt, mint itt
mindenki, de értett magyarúl.

A kocsi lassan elkanyarodott Dálna felé, Gábor meg ott maradt állva, a
rétek közepén.

Úgy érezte, e perczben született.

Mily üres volt eddigi élete, nem volt hová hajtsa fejét, éhezett a
családra, a melyet oly rég, oly rég nélkülözött.

A pacsirta csak dalolt; úgy érezte, tele dalával a lelke. Ébred minden,
ébred a lelke is. Úgy, úgy, fogadják be mindazzal, a mit magával hozott;
bocsássák meg neki mindazt, a mit elvesztett. Hisz a lényeges, az, a mi
mindent bearanyoz, az, a mi melegebb a nap sugarainál, mélyebb a
természet zenéjénél: az örök szeretet, az ott van a lelke mélyén,
mindent igérve s a mellett alamizsnáért könyörögve.

Tizennégy év oly hosszan telt idegenek között, a vándorélet kisodorta a
szegény szárnyas nehány tollát; most már pihenni akar, lábat vetni, hogy
megismerje azt a helyet, a hol tán még egyszer fészket is rakhat!


6.

Gábor csak ballagott lassan, nála szokatlanúl lassú léptekkel. Az
erdőnél balra kanyarodott s vagy tíz percznyi gyalogolás után a présház
elé ért, a mely a kastélynak erről az oldalról mintegy őrszeme volt.

A szőlő kis dombon feküdt, honnan a megye jórészét látni lehetett.

Felment a fehérre meszelt hosszú házig… Megállt előtte. Ott áll a kis
ház, mint azelőtt; hej! hány emléke van hozzá kötve. Eszébe jutottak
azok a régi őszi hangulatok (néha szüretre haza jött, – lopva – egy-két
napra, gyámja tudta nélkül), a szüretelő Holbein Madonna-arczú tót
leányok, aranygyöngyös pruszlikaikkal, aztán a most zárt, nagy, fehérre
meszelt terem zöld fenyőgalyakkal, zászlókkal feldiszítve, a melynek
ablakain végig látni a Vág felé húzódó halmokat, a síkságot, a sok kis
falu tornyain megcsillámló nap sugarait… Aztán a szoba közepén a
terített asztal; látja önmagát oda könyökölve, búsulni; öcscse – a
czigányok grófja – a végtelen zenetehetséggel megáldott Lőrincz, meg
primázik. A lassú, bánatos nóták, utána a friss, felhangzó pattogó
csárdás… majd a szüreti napok elteltével, a hideg őszi éjszakán neki az
ismeretlen nagy világnak, neki az ürnek! Innét ki külföldre, idegenbe…
idegenül!

Istenem, milyen emlékek!

De – hisz előtte a _ma_. Miért gondolna a multra. Napsugárban fürdik
minden, pacsirta szeli a léget. Dala felébresztette merengéséből.
Mosolygott önmagán. Hiszen fényben a világ, vége a dalnak!

Csak ment tovább. Egy gyalogúton leért a dombról, ott az a ház… az, az…
Itt lakott a Lőrincz vigasztalója. Mert már vigasztalóra szorult. Öreg
faj érzi a pusztulást, korhadt tölgy ágába üt legelébb a villám. Hogy
lehet ma vele? Vonzza-e még az «ismeretlen» egyszerűsége? Tart-e még a
búfelejtés? Eh! meglátjuk. Egy kanyarulat – s ott a kastély. Az oszlopos
épület magasan kiemelkedik a park vén fái közül s az egész völgyet
uralja. Érezte, mi vár reá. Látta maga előtt szeretett édes anyját, a
mint esténkint a dohányzó nagy spanyolfala mögött czigarettázik s
patienceokat csinál. Látta túl rajta, ott a sarokban, a nagy
márványkandalló öblét, a mely tele virággal.

Nyugalmat lehel itt minden.

Megállt. Távol mögötte az ismert ismeretlen élet küzdelmi zaja… itt
csendes minden; idáig nem jut a szenvedés jaja, a bosszú kiáltása, itt
csendesen nyílnak a virágok, halkan dalol a pacsirta. De jó is lesz
itthon.

Most egyszerre a hajnali harangszó hallik; rég ismert harang hangja… az
első hang hazulról.


7.

A kastély helyett a tiszttartói lakba tartott. A vagy negyvenöt éves
életerős, piros-pozsgás Mátyus András tiszttartó éppen ki akart
lovagolni, midőn Gábor belépett udvarán.

– Nini, már megérkezett a nagyságos úr, kiáltott fel az «öreg», mint a
hogy a két fiú őt nevezte, örömtől sugárzó szemekkel, – hogy fog a
grófom örülni; mennyit emlegette a nagyságos urat.

– Hát hogy van bácsi?… emlegetett-e a Lőrincz gyakran?

– Haj! többször, mint nem. Alig várta már, hogy haza jöjjön. De mi mind
úgy hittük, hogy csak egy hónap mulva érkezik. S ime a sürgöny tegnap
jött.

– És azok nem tudnak semmit?

– Semmit; a gróf nem is álmodja, hogy megjött, a méltóságos grófné meg
még itt sincs.

– Nincs itt? Hiszen azt írta, hogy úgy, mint tegnap érkezik.

– Igen, úgy volt; de tetszik tudni, a nővérénél időzik, a Czobor Pál
báróéknál Balniczán, azok tartották ott még pár napra. Táviratozzak
neki?

– Nem, ne Mátyus, ne tegye. Csak hiába izgatná… hát a Lőrincz persze még
alszik. No addig is, míg felöltözik, megfürdöm. Itt a holmim már?

– Igen, magam segítettem bevinni a szobámba; rendelkezése szerint. De
tán felkeltem a komornyikot.

– Ne fáradjon, itt felöltözöm s aztán felmegyek Lőrinczhez.

– Megvárom a nagyságos urat. Meg én… aztán együtt megyünk fel.

– Ne öreg, – vágott szavába hirtelen éles hangon Gábor – menjen, nézzen
szét a gazdaságban s ha elvégezte dolgát, akkor keressen fel minket.

Oly határozott hangon mondta ezt Gábor, hogy Mátyus vette kalapját s
ment kifelé a földekre. Csak azt kérdé még, hogy nem lehet-e valamiben
szolgálatára? Gábor tagadólag intett fejével, Mátyus katonásan szalutált
s lovára kapva, kivágtatott az udvarból.

Gábor egy pillanatig utána nézett, majd bement a szobába, megfürdött s
gyorsan felöltözött. Egy negyedóra mulva sötét ruhában, a kastély-udvar
felé tartott.

Az istálló előtt elhaladva, az összes cselédség haptákba vágva magát,
állt ott; bár nem szerették, hisz nem volt sportkedvelő, mint öcscse.


8.

Sietve haladt át a kastély udvarán. Az óra éppen kilenczet mutatott.

– Késő, már késő – gondolta s bosszankodott. Ő tudta, miért.

Az oszlopos előtornáczon megállt, beszívta a felfutott szőlő virágának
édes illatát.

Minden úgy van a tágas udvaron, mint azelőtt volt. Ott húzódnak el
kétfelé az olasz renaissance-stylben tartott laposfedelű melléképületek.
Az udvar közepén az óriási thermométer, amott meg a rókaház. Ugyan,
van-e benne róka?

Az öreg, már ötven éve a család szolgálatában levő süket komornyik, ott
ült az ajtó előtt, sütkérezve. A mint meglátta Gábort, hirtelen
felugrott s oly gyorsan, a mennyire csak vén tagjai engedték, glédába
vágta magát.

– Der gnädige Herr! Herr Jesses, der gnädige Herr! – szólalt meg makogva
s csak csóválta ősz fejét. Bámult is, haragudott is, örült is; látszott
az arczán. De hogy ne bámult volna, hogy így egyszerre a föld alul bújt
ki az egyik gazdája; hogy ne haragudott volna, midőn minden czeremóniát
elkerülve érkezett haza (ez sohasem volt így a családban azelőtt) s hogy
ne örült volna, hisz ismerte a mióta él s most tudta, hogy végleg
hazajött.

– Aber warum nicht schreiben, dass wir es wissen – makogott s csak
csóválta a fejét. – Felhívjam az inasokat? – felhívom. S már neki is
indult volna, ha Gábor meg nem akadályozza. Némán intett neki, nem szólt
semmit, hisz úgy sem értette volna meg a szegény süket ember. Majd
megveregette a vállát, aztán hirtelen sarkon fordult.

– Der Hochgeborene Herr schläft noch! – kiáltotta rémült arczczal az
öreg. De Gábor nem figyelt rá, bement a Lőrincz ajtaján.


9.

Testvére a széles ágyban elterülve, egyik karját feje alá kanyarítva,
mélyen, szelíd arczczal aludt.

Gábor megállott ágya előtt s az imént hideg, majdnem metsző kifejezésű
szemeiből végtelen szeretet áradt ki. Halk léptekkel odacsúszott az
ágyhoz s vigyázva leült annak alsó szélére. Nyugtalan arczczal vizsgálta
vonásait, kereste az élet nyomait rajta. Hisz már innen-onnan két éve,
hogy nem látta. Szerette volna boldognak, megelégedettnek látni. Hiszen
szinte benne élt. Családja volt, mindene. Hozzákötötte büszke, elzárt
szívének minden dobbanását, ő volt az egyetlen, kinek lelke összes
redőit együtt feltárta.

Hisz atyja végrendeletében is az bántotta leginkább, hogy az testvérétől
elválasztotta, kinek pedig, érzi, néha-napján szüksége is lehet reá.

Hányszor, de hányszor aggódott távol tőle, hogy idegen befolyások alatt
elszakadt szívétől. Hányszor remegett azért, hogy elfelejtette s
elidegenedett tőle.

Ugyan szereti-e még?

E perczben Lőrincz felriadt. Egy pillanatig némán bámulva nézett maga
elé, aztán felemelkedett ülőhelyéből s némán, szó nélkül átfonta karjait
bátyja derekán.

Gábor se szólt semmit, csak odaszorította szívéhez Lőrincz fejét és
száraz szemmel, mereven tekintett maga elé… messze, messze nézve!

Látta maga előtt az életet, minden örvényével együtt. Látta a Scyllát s
a Charybdist; egyszerre nézett visszafelé életében s ugyanakkor a ködben
a testvére jövőjét kereste. A révparton is a vihart látta…

Aztán Lőrincz kibontakozott karjai közül; eleinte mosolygott, nevetett
örömében, ezer kérdést tett neki, majd elnémult és csak lágyan,
szeretettel nézett az «öregebb»-je szemei közé, mint a hogy őt rendesen
nevezte.

Gábor csak tovább merengett… még mindig. Eszébe jutott, mi az család
nélkül, idegenek között, elhagyatva növekedni fel. Erről Lőrincz nem
tudott s nem is fog tudni soha semmit. Majd ezután szívéhez vonja,
megmutatja neki, hogy az, a mit elhozott, ott a lelke mélyén, arról még
ez az árva fiú, ki itt rokonai között is csak úgy el volt hagyva, mint ő
künn, az élet harczai közepette, – nem is álmodott soha.

Kéz a kézben, aztán jöjjön, a minek jönni kell!

Ekkor feltárult az ajtó s egy pap lépett be rajta. A házi káplán, ki
miséjét elvégezve, idejött (rendes szokásához mérten) a Lőrincz
szobájába reggelizni. – Oh le petit lever! – susogta Gábor kedvetlenül,
felkelve az ágy széléről s odamenve a paphoz, kezet adott neki.
Tisztelendő Vakor Imre maga volt a simaság; egy mozdulata nem volt igaz,
egy szava nem jött a szívéből. Gábor ki nem állhatta.

– Ah, a nagyságos úr! Milyen öröm ez mi reánk nézve, – s a fiatal pap
rózsaszínű arcza szinte fénylett a boldogságtól – mikor méltóztatott
megérkezni?

Gábor hidegen intett fejével.

– Ma érkeztem meg; hála az Istennek, itt vagyok megint.

– És az útja, milyen volt az útja? Kellemes, reménylem.

– Igen – felelt Gábor.

– Megengedik, hogy reggelimet itt költsem el?

– Csak méltóztassék tisztelendő úr, kérem – szólalt meg Lőrincz. Gábor
csak hallgatott. És a pap leült kávézni, Lőrincz ismét Gáborhoz fordult,
az hidegen az útját beszélte el. Hogy jutott ide a legrövidebb idő alatt
Londonból, hol állt meg s hol nem, majd a mai Pest aspektusáról kezdett
beszélni.

A pap kalácsát a kávéba mártotta s csámcsogva beszélt. El volt
ragadtatva, hogy a «nagyságos úr» annyi mindent látott.

Majd a tiszttartó kiséretében egy zsidó árendás érkezett. Lőrincz bort
hozatott neki és szalámit. Épp a tiszttartótól jött, hol egy negyedévi
bérletét adta át. A bortól megeredt a nyelve, pletykázni kezdett.

– Képzelje, méltóságos úr, a molnár vasárnaponkint glaszé-keztyűben jár.
Er ist ein schlechter Mensch. És az árendás csak ivott és csak beszélt.
Semmi remény, hogy hamar elkotródjék. Lőrincz csak hallgatta s
egykedvűen mosolygott. Egy világért se lett volna udvariatlan egy rangja
alatt s pláne vele függőségi viszonyban levő emberrel.

Egy negyed-óra mulva már tele volt a szoba. Lőrinczet körülvette
«udvara».

Gábor idegesen izgett-mozgott székén.

– Kérlek, Lőrincz, siess az öltözéssel, igen sok dolgom volna veled.
Hiszen már olyan rég nem láttalak – szólalt meg egyszerre s amazokat egy
rövid főhajtással üdvözölve, gyors léptekkel elhagyta a szobát.


10.

Megállt a kastély terrasseán. Még minden úgy van, mint évek előtt volt,
nem változott semmi. Mintha csak be se járta volna Európát, mintha csak
benső világában se változott volna semmi. Öcscse életmódja is csak a
régiben. Ime, körülötte udvara. Csak kis uralkodó herczeg, mint volt.
Szinte sohase lehetett Lőrinczczel egyedül beszélni, mindig volt valaki
vele, hol a titkár, hol a tiszttartó, hol más. Gábort ezek nem
szerették, büszkeségnek véve nála azt, a mi csak végtelen exkluzivitás
volt. Gábort csak a benső ember érdekelte s csak a magányt és az
intimitást értette meg; a nagy tömegtől félt, a nagy tömeg
visszatetszett neki.

Hogy lesz majd ezekkel? Hisz öcscsét udvara nélkül el se képzelte,
önmagát meg ezekkel éppen nem. Hogy lesz?

Gábort töprenkedéséből Lőrincz riasztotta fel. Ott állott előtte
vadászruhában, csizmában, fején vadászkalappal; kedvencz
foglalkozásához: a vadászathoz mérten.

A két fiú körülbelűl egyforma magas lehetett, azonban testük alkatában
csak úgy, mint arczkifejezésükben, különbözők voltak. Lőrincz egész
lénye lágy, rugékony jellemét árulta el. Feje kerek volt, rövid,
sötétbarna haja lágy fürtökbe olvadt nyaka körül. Sűrű szemöldökei
élesen váltak el halvány olajbarna homlokáról. Nagy fekete szemeivel
messze nézett. Egyik szeme alján némelykor előtünt a szeme fehére, s ez
arczkifejezését végtelenül álmadozóvá tette. Húsos orra, felvetett
ajkai, gömbölyű álla érzékenységről beszéltek. Míg Gábor minden
mozdulata gyors és rövid volt, addig Lőrincz lassú méltósággal, hosszú
ütemben mozgott. Lénye legtöbbször nyugodt egyszerűséget lehelt, pedig
nem volt az. Külsőleg volt valami egyéniségében egy magyar paraszt- vagy
nagyúrból (e két határos és hasonló typusból), azonban ha ingerült lett,
arcza nyugodtsága eliramlott. Szemei összehúzódtak, álmodozó kifejezésük
megszünt. Ilyenkor haragszik s a _kire_ neheztel, azzal mindig
túludvarias. Ilyenkor, ha az illetőnek tán kezet nyújt, jobbját mindkét
kezével fogja meg. Túl nyájas, ilyenkor szláv. Énjének ez oldalából
fakad a töprengő skrupulista, Niffor Lőrincz, ki fél az élettől, fél a
haláltól, fél az emberektől s önmagától. Ki keres, kutat önmagában s
viszi a hajszálhasogatás felé a gondolata. Ha aztán az érzés kerekedik
felül nála, akkor művész. S bár csak öntudatlan, de testestől-lelkestől
művész. Érzi a természetet, érzi az embert s érzésén keresztül gyakran
(de nem mindig) látja benső képzeletét is. És e furcsa keverékben: a
folytonos öntudatos gondolkodás s öntudatlan érzésben van a lényege,
egyéniségének essentiája. Ha meg az érzékiség hozza mozgásba lényét,
megint más alakot ölt. Ilyenkor gyakran a «pillanat» hatása alatt, nem
lát tovább az orránál. Arcza ilyenkor szinte gömbölyű lesz, szemei
kerekre nyílnak, szinte még az orra is nevet.

Külsőleg csakúgy, mint bensőleg, van valami benne egy nagy felinából.
Olyan, mint egy fiatal párducz.

A két fiú egy pillanatig szembenézett egymással. Gábor kicsibe mult,
hogy öcscse udvaráról nem kezdett neki beszélni. De – szerencsére –
elnyelte gondolatát s karját Lőrincz karjába öltve, sétára indult vele.
Előbb a terrasse baloldalán levő virágoskert felé mentek. Hallgatott
mindkettő, nem tudtak volna hamarjában semmit se mondani. Önmagukba
mélyedtek. Lassan, szinte boldogan ballagtak egymás oldalán. Egyszerre a
virágoskert egy sarkában, egy óriási lugas előtt megálltak.

– Emlékszel!? – kérdé Lőrincz és Gábor nem felelt, csak némán bólintott
a fejével. Hogy emlékszik-e? Ide jöttek le, hosszú-hosszú czigányozások
után, a hajnali órákban egy hegedűssel, két kontrással s húzatták
reggelig, míg csak az első napsugár szét nem rebbentette álmaikat.

Majd tovább mentek,… most a park tavánál álltak meg. A lombokon
keresztül a szomszédos falu tornya fehérlett ide. A túloldalon a
kuglizó, pár óriási platánfa előtte. Mint gyermekek, sokszor játszottak
itt. Lassan egy tisztásra értek, ott egy óriási fűzfa… E fa alatt voltak
egyszer együtt életveszélyben. Egy éjjel ott üldögéltek a fa alatt; az
ifjabb hegedült, az öregebb belebámult a holdba. Egyszerre nagy lárma
lett a parkban; «vigyázzanak, vigyázzanak» – kiáltá az öreg tiszttartó –
«veszett kutya van a kertben!» S ők fegyver nélkül álltak ott. Sem
előre, se hátra. Egymásra néztek, egymásért remegtek. Ez jutott most a
Gábor eszébe, félig álomban; szavakba foglalta azt, a mit tán jobb lett
volna a másiknak el se mondani:

– Tudod-e fiam, hogy külföldön sokszor gondoltam e perczre. Úgy éreztem,
odaadtam volna érte ottani nyugodalmamat, ha a rettenetes pillanatot
újra átélhettem volna. Mert hisz akkor _itthon_ voltam. Te nem tudod,
hogy e szó mit jelent…

– Hisz most is itt vagy, öregem! – szólt közbe Lőrincz.

– Igen, itthon vagyok s igyekezni fogok elfelejteni mindent, a mi
számüzetésem éveire emlékeztet.

– Te sokat utaztál – mondá Lőrincz halkan s álmodozva nézett maga elé.

– Tudod-e Lőrincz, hogy mi a honvágy? Soká csak a család, az otthon után
vágytam. Egyiptomban lepett meg legelébb. A tájkép az alföldre
emlékeztetett, a tücsök szava ugyanazt a nyelvet beszélte, mint otthon.
A felvillanó pásztortüzek a láthatár szélén, a kutyaugatás, az esti
csillag, a tőzegfüst nehéz illata hazahozott; úgy éreztem, mintha csak
egy alföldi faluban lennék. És mégis! Valami hiányzott, a mi a tájképet
s annak hangját, illatát szívemmel összekösse. Éreztem, nem az én fajom
lelke hívta a tájat életre. Lásd Lőrincz, szeretem e fajt, a melyből
származom, mert hibáiban, vétkeiben ugyanaz, a mi én vagyok. Hamarább
megértem hibáját, mint egy más nép erényeit… Értesz?

Lőrincz csak félfüllel ügyelt reá. Egy pillanatig hallgatott, aztán
hirtelen Gábor felé fordult: – Tudod-e, hogy már vége a dolognak, vége…
Már nem szeretem?

– Nem tudtam – mondá Gábor és szeme felvillant.

– Nem? Pedig úgy unom magam. Olyan ürt érzek itt belől.

– Hát… találunk néked valakit.

– Kit? Van-e olyan?

– Hisz még alig ismered az asszonyt. Én tudom, milyen kellene neked.
Elmondjam? De ne nevess ki.

– Mondd, öregem. Theoretizálj, a mennyit akarsz, ez tudom mindig
mulattatott.

– Aranyszőke haja lesz…

– Azért úgy-e, mert engem a czigányok grófjának neveznek?

– Azért – mondá Gábor s nevetett. – Sápadt, egyenes, tiszta szemű,
tiszta mosolyú, egy cseppet sem érzékeny leány, ki mindig engedni fog
neked, de a ki azért látni fogja maga előtt az útat, a merre haladnotok
kell. Én ismerek ilyet.

– Ugyan, úgy-e? És kit?

– Azt nem mondjuk el, Lőrincz; hisz ha mondanám, sohase szeretnél bele.
Sokszor álmodtam róla… odakünn, a külföldön.

– Már te magad is, úgy látszik, szerelmes vagy belé?

– Bolond csemete, hát azt hiszed, hogy ez így megy nálam?

– Azért, mert Lolly…

Gábor hevesen szavába vágott. – Róla ne szólj; tudod jól, hogy sohase
veszem el. Nem nekem való, senkinek se való; játékszernek való, másnak
nem.

– Nagyon hevesen mondod, Gábor; érzem, hogy még nem felejtetted el.

– Igazad van, – felelte Gábor halk hangon – nem felejtettem még el.

– Szegény öregem! – s Lőrincz megszorította bátyja kezét. Pár perczig
hallgattak.

– Hát Lőrincz, úgy van jól, a hogy van – szólalt meg végre Gábor. És a
mama? Mesélj a mamáról, hogy van? Gondolt rám sokszor?

– Gondolt-e? Hiszen mindig rólad beszél. Sokszor féltékenynyé tett.

No most, ha majd visszajő, sírhattok együtt eleget. Lőrincz mindig ezzel
bosszantotta őket. Anyja sokkal komolyabb lett, ha Gáborral beszélt.
Lőrinczczel nevetett is, Gáborral alig mert.

– És a többiek? És Ádám bácsi? Gábor szemei felvillantak, a mint ezt
kérdé. Imádta gyámját: Czobor Ádámot, édes atyjának hű barátját s
követőjét.

– Ádám bácsit még nem láttam. Lenn van az alföldön, a falujában.
Elvonult a világtól, lányát neveli s a könyveket bújja.

– Na Lőrincz, ne nevesd ki őt. Vannak ám könyvmolyok is a világon!

Ezzel Lőrinczre czélzott, ki sohasem olvasott. Ez szinte betegség volt a
fiúnál. Irtózott a könyvektől, daczára, hogy minden érdekelte. Hanem
azért sokat tudott; Gábor lassan-lassan beadta néki élőszóval mindazt, a
mit olvasott és minden eleven anyaggá vált öcscse lelkében.

Így a fiúnak megvolt a maga világnézete s mindent a maga filozófiai
szempontjából látott. És sokban éppen az, hogy nem olvasott, tette őt
eredetivé.

– De menjünk fel… várnak.

– Kik? – kérdé Gábor, bár tudta, hogy az udvar.

– Azok?

S a két fiú némán haladt fel a kastély felé.


11.

Sétájuk után Gábor lefeküdt s hosszan aludt. Két éjszakát töltött a
vasúton, meg volt törve. Csak vacsorára jött le.

A vacsora a nagy oszlopos előcsarnokban volt terítve, a hol Lőrincz
rendesen akkor evett, ha az öreg grófné nem volt Dálnán. Az asztalfőt
Lőrincz foglalta el, jobbján Gábor, balról a «papocska», – mint a hogy
nevezték, – lejebb a bonorum direktor, a tiszttartó és a trencsénmegyei
születésű titkár.

Gábort untatta ez a folyton velük lógó társaság, kik előtt bensőbb
dolgokról egy szót se lehetett ejteni. De hát mit tehetett? Fáradt,
álmos szemekkel tekintett maga elé s várta a perczet, a melyben
Lőrinczczel megint egyedül lehet.

Megyei dolgokról folyt a tárgyalás. Mint a felső megyékben rendesen, úgy
itt is a megyei politika családi politikát jelentett. S mint a családok
beléletében, úgy a politikában is az intrigálás vitte az első hangot.

– Hacsak a gróf úr hinne nekem, pár év multán főispánunknak
tisztelhetnők – szólalt meg a titkár.

– Nem engedhetjük meg, hogy Czobor Pál legyen a főispán. Hová jutna így
a család tekintélye; – vágott szavába Csepelházy, a bonorum direktor,
hatalmas basszusán. A hat láb magas, széles vállú, piros arczú ember
csak beszélt. Szidta a Czoborokat, dícsérte a Niffor-nemzetséget.
Bajuszát pederte, mellét kidüllesztette s gőgös arczczal nézett körül.
Látszott rajta, hogy tudja értékét s tudja azt is, hogy uralkodásra –
legalább a marhaállomány és a béresek feletti uralkodásra – született.

– Én mint Csepelházy már azért is szeretném, hogy a mi kedves méltóságos
urunk legyen a főispán, hogy ezáltal ezeknek a Czoboroknak gőgjén
legyintenénk egyet. Nevetséges… (ez a szó kedvencz szólásformája volt)
mi, Csepelházyak sokkal régibb család vagyunk, mint ők. Nekem volt egy
ősöm, ki IV. Béla alatt asztalnok volt, egy másik egy végvár kapitánya
Mátyás király korában; ennek a megyének fele a mienk volt, midőn még a
Czoborok… (és a Márfayak, akarta hozzá tenni, de még idejekorán
észrevette magát) s a többi ilyenféle családok, még csak apró kurta
nemesek voltak. És most az ilyen nácziók a nyakunkra nőjjenek? Olyan
nincs… ezt tán csak nem engedhetjük meg. Nevetséges! Mi? (Horkolva a
nyakkendőjét igazgatta s kifeszítette széles mellét.)

Lőrincz álmodozó arczczal nézett maga elé, Gábor gúnyosan hallgatta a
Csepelházy és a titkár szavait.

– És miért ne lehetne Czobor Pál báró főispán? – szólalt meg aztán,
kissé ingerült hangon. – Nagybátyánk sokat foglalkozott a politikával;
idősebb, mint Lőrincz öcsém, a kiről még igazában azt sem tudom,
érdekli-e a politika…

Lőrincz, ki eddig csak félfüllel hallgatta a társalgást, most bátyja
szavaira felriadt merengéséből s gyors, határozott szóval a Czobor Pál
erényeit kezdte dicsérni, kivel pedig ő is, családja is (daczára annak,
hogy Czobor Pálné, anyja húga volt) rossz viszonyban állott. A családi
tradicziókhoz híven, most is volt egy Czobor és egy Niffor haragban. E
nélkül nem lehetett megye-történet. Nem volt négyszáz év óta olyan
időszak, a melyben a három család egyes tagjai egymással szembe ne
állottak volna; küzdve, harczolva, intrigálva egymás ellen a végtelenig.

Gábor ki nem állhatta e családi perpatvarokat és már rég azon dolgozott,
hogy fivérét Czobor Pállal kibékítse. És erre pompás alkalom lesz a
Czobor támogatása. Lőrinczet úgy se találta a főispáni szék betöltésére
alkalmasnak, hiszen nagyon is tisztán látta öcscse
művész-temperamentumát.

A társaság megint csak visszatért kedves egyetlen tárgyára, a
politikára, a két fivér azonban hallgatott, messze vitte mindkettőt
merengése – hisz a világosi nóta hangjai hangzottak fel. Ott vannak az
ajtónál a dálnai czigányok. Kis primásuknak, Bandinak szemei
felvillantak az előcsarnok félhomályában. Gábor szívét összeszorította
valami. Két év óta nem hallott magyar zenét. Lőrincz meg most hirtelen
kivette a primás kezéből a vonót s maga kezdett el játszani. «Biró uram»
volt a nóta. Nagy mestere volt e dalnak a fiú. Bámulatos
hangárnyalatokra bontotta fel az egyszerű nótát. Szélesen kezdte el a
dallamot, a melynek első ütemei folyton ismétlődve, szinte ködbe
vesztek… s a szinte távolba mosódó hangok, a melyeket a mind mélyebben
hangzó nagy bőgő ellen-frontjai kisértek, a puszta vízióját varázsolta
Gábor elé. Gábor minden egyes külföldi útja előtt el kellett neki
játszania, hogy így mintegy teletöltse lelkét azzal, a mit csakis
hangokban lehetett kifejezni.

Lőrincznek óriási zenetehetsége volt, a melyet őseitől örökölt. A
Nifforokat századok óta a czigányok grófjának nevezte el a nép nyelve.
Lőrincz nagyatyja czigánybandát tartott udvarában; egy Niffor-leány
Beethoven híres barátnője volt, ki a maga idejében Bécset ragadta el
páratlan zongorajátéka által. És a család majd mindegyik tagja játszott
valamiféle hangszert. Lőrincz nem ismerte a kottákat, de azért egy
czigánybanda minden egyes hangszerét (a klarinét kivételével) játszotta.
Egyik különlegessége a viole d’amour volt a XVIII. század lantosainak
hangszere. Nem tanult azonban soha semmit. Mert hisz azt, hogy _egy_
Nifforból muzsikus legyen, ezt a felsőbb körök konvencziói hogy engedték
volna meg! Ha az «ember» művésznek születik, politikus lesz; ha az ember
írói tehetséggel jő világra, csak politikus lesz ismét épp úgy, mint
politikus lesz, ha akár a filozófiai tudományokra van hajlandósága vagy
akár a természettudományok érdeklik. Mert az «ember» csak politikus
lehet. Ez a törvény. És ennek a törvénynek áldoznak annyi tehetséget,
erőt…

Ezen töprengett e perczben Gábor, a kit úgy bántott annak a tudata, hogy
nagy zenei tehetségű testvére elkallódik, egyénisége ki nem fejlődhet;
kénytelen-kedvetlen azt az útat, azt a _járt_ országútat kell járnia, a
melyet a tradicziók írtak neki elő.

Pedig tudta, érezte, hogy művész. A hogy a természetet látta, a mit a
természetben megérzett, azt, a mi az emberben érdekelte, az, a mit
hangokba foglalva adott vissza, az, a hogy az életet átszenvedte, a mit
élete kifejezett, minden a telivér művész lelkét segítette benne. Hogy
sürgette édes anyjánál, rokonainál, mindenkinél, hogy taníttassák;
hányszor beszélt a Lőrincz lelkéhez, hogy küzdött egész erejével, hogy
benső világát kifejleszsze. Hiába való volt minden. Lőrincz megértette,
tudta, érezte, hogy bátyjának igaza van, azonban nem volt ereje,
energiája arra, hogy művészetéért megküzdjön, azt öntudatra hívja, azt
megmunkálja. Naiv művész maradt, csak úgy, mint czigányai. Pedig mint
ember, mint gondolkodó, egy cseppet se volt az. Az öntudatra vitte faja,
gondolatvilága, minden. Öntudatos volt, mert annak született. Egy pár
század átöröklött kategóriái sciens bonum et malum-má tették. Aztán,
mint minden öreg fajból származó egyénnek, úgy neki se volt gyermekkora.
Gyermekéveinek játékaira árny borult, fiatal éveit a kétely mérgezte
meg, az első szerelem italába ürömcsepp keveredett. Környezete, a
felsővidék tót, szőrszálhasogató skrupulistavilág örökös intrigái
kételkedővé, embergyűlölővé tették. Mindez ezer érzés, gondolat talán
összefolyt a szegény ifjú lelkében, hogy egynek, egyetlen egynek adjon
kifejezést: – Gábor szemébe nézett, annak játszott. Testvérét szerette,
benne bízott, rátámaszkodott. Szerette lelkének egész összetett
gondolatvilágával, szerette minden egyes s annyira elfinomult
érzelmével.

Valami végtelenül megható volt e két fiú ragaszkodásában, a melyet
százados rokon-eszmék, világnézlet, százados szokások, eszmemenet,
czélok kötöttek össze. E két testvér vonzalmában két különböző, de
közeli rokoncsalád erős kötelékei születtek újra, újult erővel. Csak
úgy, mint egyéniségükben, a két család összes jó és rossz tulajdonai
finomulva, szinte a második hatványon újultak fel.

Hangzik a nóta… a brács, bőgő, czimbalom kíséri. S Gábor szívét édes
keserűséggel töltik el e dalok. Hiszen hazájában annak zenéjét,
költészetét, végtelen pusztáit s egyszerű, de azért nagyszabású magyar
parasztjait szerette a legjobban. Hiszen bennök látta a magyar jövendő
nagyságát, dicsőségét. Ettől várt mindent, erre épített, az ezek által
eddig alig ismert világnézetében érzett valamit, a mi majdan, ha
felszínre kerül, az egész fajt életképessé fogja tenni s a melyből jövő
kulturánknak fakadni kell. Hisz a hol az érzelemnek oly végtelen kincse
van, mint a magyar nép szívében, zenéjében, költészetében, ott nincs
miért kétségbe esni.

Most, most, hogy a nóta szólt, érezte csak igazán, hogy hazajött, hogy
itthon van. Mindazt, a mi elébb csak zavartan, összekúszálva zsibongott
a lelke mélyén, öntudatra hívta a nóta; érezte, hogy övéi közé jutott,
érezte, itt mindenki az ő húsából, véréből való, érezte – itt élnie,
halnia kell. Ezekért érdemes küzdeni, utolsó csepp vérig; küzdeni
boldogan, boldogtalanúl, babérért vagy bitófáért…

Úgy érezte, lehullott körülte a ház fala, a puszták közepén áll s a
«haza» határai láthatatlan messzeségbe folynak. Diadalmas fénynyel kél
fel a nap túl, túl a világosi hegyeken; napfényben, dicsőséges fényben
fürdik minden… Hisz mindent visszanyert, mindenre kész, sőt érez
szívében, élni akar, küzdeni önmagáért, népeért – a fejlődésért!

Amazok épp kocczintottak.


12.

Gábor, szobájába érve, a kandalló elé ült. A régies berendezésű szoba
óriási karos székébe dőlve, ébren álmodott. A mai nap eredményeire
gondolt. Hiába, csak minden, de minden megváltozott ott: a lelke mélyén.
Hány, régente természetesnek látszó dolog ma meglepte. Hisz erre felé
minden, mindíg így volt. Mindegyik nagy úrnak megvolt a maga kis
udvartartása s minden, a mi az udvartartással jár. Vajjon üdvös-e
mindez, családjaik fejlődésére? Bizonyára nem. De hát lehet-e ezen
változtatni? Elég erősnek érzi-e magát arra, hogy e kis világ
reformátorakép léphessen fel? Hisz gyenge. Pedig erősnek érezte volt
künn magát. Tudja, hogy egy tulajdonsága, egy erénye fejlődött ki a
külső hatások alatt s ez: – energiája. Ezeknek s kivált a férfiaknak
nincs. Az asszonyoknak inkább. Az akaraterő bennök összpontosul. De mit
ér energiája? Nem közvetlen igaz. Mint minden mesterségesen keletkezett
tulajdon, merev kővé vált. Érezte, hogy energiája a fejességhez húz. Így
van önállóságával is. Inkább exkluziv, mint önálló, exkluziv ember
eszméivel szemben. Csak bizonyos dolgok bizonyos formában, bizonyos
emberektől érdeklik. Ezzel ellentétben önzése meg nem fejlődött.
Azonkívül megvolt lelkében a szánalom ama bizonyos neme, a mely a tót
parasztnál is megvan, csak ő nála a legmagasabb fokon. Szánalmában az
egész világot felölelhette volna. Pedig a vele született s a fajától
öröklött lágyságot kipusztította magából s bizonyos élességre,
hirtelenségre tett szert.

[Illustration: Gábor, szobájába érve, a kandalló elé ült.]

Hogy fog hát majd ezzel a világgal szemben, mely mintegy a régi énjének
tükre – nyilatkozni? Vajjon könnyen keresztűl küzdi-e majd életét vagy
pedig már az első akadályok megbénítják, tönkre teszik?

Hisz küzdésre született, arra nevelték. Világnézete önálló, akarata
megvan; tudja, mi a teendője. Csak!… s egyszerre egy női fej finom
silhouette-ja iramlott át lelkén. Sápadt, finom vonású, szürkéskék szemű
fiatal leány. Klienigstein Lolly volt. Két éve hogy nem látta. Milyen
lehet ma? Változott ő is? Vagy olyan, oly kétségbeejtően az, a mi volt?
Szereti igazán, vagy nem? Hideg volt – tudta – Klienigstein Lolly,
annyira hideg, mint azoknak a báloknak a hangulatai, a melyekben
hajdanában találkoztak. És mégis, mégis!

Felkelt ülőhelyéből. Most vette észre, hogy majd nem az egész éjszakát
átvirrasztotta. Hajnalodik, napfényben minden.


13.

Vagy három nap multán az öreg grófnénak, a két fiú anyjának kellett
megérkeznie. Lőrincz befogatta híres négyes fogatát, a melynek nincs
párja három vármegyében. Lőrincz hajtott, Gábor mellette, mélyen
elgondolkozva, üldögélt. A négy táltos szédítő gyorsasággal ragadta a
könnyű kocsit. Lőrinczet elfoglalták lovai, Gábort meg vitték álmai
gyorsabban, messzebbre, mint a repülő kocsi. Anyjára gondolt, hogy fogja
fogadni? Szereti-e még? Nem felejtette-e el az évek folyamán, hogy van
még egy fia, ki messze-messze, idegen földön, idegenek között,
idegenként nőtt fel.

A kocsi repült a széles úton. Egyszerre a falu alján feltünt az óriási
landauer, ott ül a «parádés» kocsis, mellette egy vén, vén inas, ki
akkor volt fiatal, mikor még Johann, a vén komornyik járta a ländlert. A
porfelhőből lassan-lassan kibontakozott az egész alkotmány. Gábor meg
úgy érezte, hogy nemcsak a portól, de mástól se lát tisztán.
Elhomályosodnak szemei, egy árva könycsepp villan meg a szempilláján, a
mely végigszalad a képén. Édes anyja fogja hát ölelni mindjárt, anyai
csóktól fog égni az arcza.

És ime, a mit oly soká várt, most valósággá vált; átfonja vállait az
édes anyja két karja, érzi szívét szívén, ajkát ajkán.

– No hát én, én nekem nem jut belőle semmi? – kérdi Lőrincz ingerkedve.
– Ne csak a tékozló fiúnak, a másiknak is juttass valamit a jóból.

És most ott ült az öreg asszony két fiával a kocsiban. Mellette Lőrincz,
szemben véle Gábor, hiszen arczát mindvégig látni, vizsgálni akarta. A
szegény öreg grófné alig akart hinni szemeinek, hogy ez lehetséges
legyen, mindkét fiával együtt s most már örökre!

– Hogy hasonlítasz atyádra – szólalt meg Nifforné s nézte, nézte a fia
vonásait. Kereste rajta a szenvedés nyomait. Szeretett-e már?
Megismerte-e már a szenvedést erről az oldalról is? Csak nézte, nézte s
ezer semmi kérdést intézett hozzá, aztán oly érdekkel hallgatta, a mit
kérdéseire felel, mintha csak ettől függött volna a lelki üdvössége.
Közbe-közbe pedig az oldalán ülő Lőrincz arczát simította végig, nehogy
ez azt higyje, hogy elhanyagolja őt addig, míg a másikat anyai
szerelmével átfonja.

A kocsi lassan felrobogott a kastély elé, az egész cselédség sorban
állt, várva szeretett úrnőjét, kit már oly régen nem látott. A kocsiból
az öreg komornyik segítette ki, megremegő kézzel ajkaihoz emelve a
grófnő kezét, a melyet aztán kétszer, háromszor megcsókolt. Negyven év
ragaszkodása beszélt a szemeiből. A többiek is tisztelegtek a kegyelmes
asszonynál. A kertész óriási virágbokrétát nyújtott át neki s egy kis
parasztleány a faluból, remegő ajkkal, versben üdvözölte.

Az öreg asszony szinte át volt szellemülve. Még mindig fiatal tűzű
fekete szemeire bánatos fátyol borult. Annyit szenvedett életében, hogy
még boldogságának legmagasabb fokán is szomorú volt az arczkifejezése.
Ajkairól a korai lemondás beszélt. Szeretett s korán temette el azokat,
a kikhez a szerelem fűzte. Második férje halála óta nem viselt mást,
csak gyászruhát. Ettől a pillanattól fogva, csak gyermekeinek akart
élni.

Most ott megy két fiába akasztott karral, lassan, fel az emeletre vezető
lépcsőkön, az első fordulónál megáll, jóságos mosolylyal tekintve végig
a ház népén, a mely egy sorba sorakozva, tisztelettudással tekint fel
reá. Az utolsó magyar nagyasszony még egy pillantást vetett reájuk,
aztán lassú léptekkel fordult be az oszlopos csarnok túloldalán.


14.

Lőrincz felkísérte őket az emeletig, majd a nagy ajtónál elvált tőlük,
magukra hagyva őket.

Gábor a grófnét karonfogva, végig vezette a kedves, nyájas, régi divatú
termeken, a melyeknek levendulaszaga, régies tarka virágos szövettel
beborított bútorai a negyvenes évek ízlésére emlékeztettek. A sarokszoba
fala, melyet írókabinetnek használt az özvegy, családja fényképeivel
volt borítva. Itt töltötte napjait nagy elvonultságban a kétszeres
özvegy.

Ideérve, az anya és fia megálltak.

Niffor-Márfay Anna átölelte fia fejét s csókokkal halmozta el, aztán
leült az ablak mellett álló nagy karos székbe, hol annyit hímzett a
dálnai templom számára, kezeit térdére ejtve, hosszan elmerengett, majd
reszkető hangon megszólalt:

– Úgy fiam, haza jöttél. Látod, itt vagy a jó helyen, vártunk, mindíg
vártunk. Szükségünk van reád, nékem is, Lőrincznek is. Úgy érzem, atyád
jött vissza mellém, hogy öreg napjaimra megvédelmezzen, oldalomon
legyen…

– Oldaladon leszek mindig, soha el nem hagylak benneteket!

– Tudom, számítok is reád. Hisz most jönnek majd a nehéz évek! Te jobban
ismered az életet, mint ő, te mindig a magad lábán álltál, hála édes
atyád bölcs, de a mellett oly kegyetlen végrendeletének… de nézd, nézd
Gábor – folytatta Nifforné, derült hangra csapva át – a tűzoltóság.

A dálnai tűzoltók vonultak fel. A hazatért Gábornak akartak tisztelegni.
Ott vonultak fel mind, egymás mellett, tarka, veres-hajtókás barna
ruháikban. Csillogva, villogva a tavaszi napfénynél. Élükön a
czigánybanda valami újjongó új bécsi marsot játszott.

Nifforné és Gábor kimentek az erkélyre; Lőrincz a ház előtt állott már,
tűzoltó-főparancsnoki ruhában, katonás méltósággal fogadva a
tisztelgőket.

– Akárcsak egy kis főherczeg! – mondá tréfásan Gábor, minden gúny
nélkül. Édes anyja meglegyintette zsebkendőjével az arczát, aztán az
érintett helyen össze-vissza csókolta fiát.


15.

Gábor első látogatását gyámjánál és rokonánál, Czobor Ádámnál tette.
Ádám pár órányira lakott Pesttől, valahol Czegléd és Szolnok között;
ott, hol az alföldi rónaság kezdődik. Szolnoktól még vagy egy jó
órányira, a Tisza partján feküdt az Ádámék lakása. Délután négy felé
érkezett Szolnokra. Mily jól esett neki megint a magyar szó! Gábor
végtelenül szerette az Alföldet. A kedves, széles utczák, ákáczfákkal
szegélyezett alacsony fehér házak, a lobogó ingű, gatyájú
helyrelegények, az ingvállas bodros viganójú menyecskék, a házak előtt
guggoló öregek, a zöld vetések között keresztül vezető országút, a
gólyák, darvak a légben, a síkságot pettyező fehér tanyák, a gulyák,
távolról idehallatszó kolompja, a Tiszapart hamvas zöld fűzesei, a
messzi falvakból idehallatszó távoli harangszó édes nyugalommal töltötte
be lelkét.

Úgy érezte, hogy édes hazájának kapui tárultak fel előtte. Most érezte
csak igazán, hogy hazajött. Hisz ez a darab föld, ez a végtelen síkság,
ez az otthona, ez a hazája; ebben bízik, erre épít. Ez a föld adja
azokat az istenáldta termékeket, ennek a népnek szívében fakad a magyar
nóta, ennek a népnek aczélos karjai víttak meg annyiszor a hazáért, ez
őrízte meg drága kincsünket: – magyar nyelvünket. Erre építsünk, ebben
bízzunk! Hazatérve, amoda a tótvilág közepébe, úgy érezte, mint
oltalmazó jött; ide más érzések hozták. Itt egy élet folyamán csak
védelmet talált, ide tanácsért jött akkor, ha megingott alatta a talaj;
idetért, midőn fáradtnak érezte magát, pihenni; ide, midőn elszorult a
szíve, – vígasztalásért; ide gyámjához, leghívebb emberéhez, Czobor
Ádámhoz.

A kis falu fehér házai között végig robogott a kocsi; most elhaladt egy
kő Szent János mellett, aztán befordult egy kis ház platánoktól,
akáczoktól beárnyalt udvarára.

A ház előtt már Czobor Ádám várja, kezet nyújt neki. Mily megnyugtató
volt a kézszorítása, mily jótékony szürke szemeinek kifejezése. Czobor
Ádám vagy ötven éves ember lehetett, azonban sokkal fiatalabbnak
látszott. Magas, izmos ember volt, piros arczbőrrel, a melyet alig
szakított meg itt-ott egy ráncz. Hosszú, szürkülő fekete bajusza,
rövidre nyírt szakálla fiatalos kinézést kölcsönöztek neki. Pedig
komoly, sokak által komornak rágalmazott ember volt. És tán ép
magábazárkózottsága őrízte meg őt ilyen tisztán. Távol az emberektől,
csak a tudományoknak s leánya, Erzsébet nevelésének élt s így a mennyire
mélységes mély lett a szíve, olyan tiszta is maradt. Az élet nem
szennyezhette be, mert hisz alig élt.

Egyéniségre csak úgy, mint gondolkodásra különbözött a többi
Czoboroktól. Édes anyja, sz. Bélváry Erzsébet vére volt, ki régi magyar
alföldi nemes családból származott. Tőle örökölte elszántságát, mély
szívét, lelki egyensúlyát; a felvidékiekhez csak a filozófolásra való
hajlandósága húzott.

Leánya, Erzsébet – ki e perczben lépett ki a házból – reá ütött. Magas,
karcsú fiatal leány volt, összenőtt szemöldökkel, fekete, simára
lefésült hajjal, hajlott sasorral, picziny piros szájjal. Volt valami,
hogy úgy mondjam, hősies a megjelenésében, a mi csudálatosan ütött el
picziny ajkának finom mosolyától, szürke szemeinek gyermekded
kifejezésétől.

Édes anyja korán elhalt; érzett rajta a férfinevelés. Atyja gyakran
Rozgonyi Cziczellének nevezte, oly lovagias, oly szűzies, oly hősies
leányát.

Pár percz mulva már a kis, alacsony ebédlőben ültek mind. Erzsébet az
asztalfőnél, jobbján Gábor, balján Ádám. Az estebédet – more patrio –
hétkor költötték el.

– Itt vagy hát öreg fiam közöttünk! Látod, szeretettel vártunk mindig.
Meglássuk, Gábor bátyám végrendelete mit eredményez. Érdekelsz fiú!

– Ugyan hagyja el, bátyám. Elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy
csak most kezdem az életet. Félek, meredek az útja. Hátha nem tudok
aklimatizálódni.

– Megjön ez is; jobb, mintha itthon nőttél volna fel és csakis a
tótföldet ismernéd. Mit láttál eddig?

– Még csak otthon voltam.

– És Anna néni hogy van? – kérdé Erzsébet.

– Csókoltat, szeretne látni.

– Felmegyünk ugy-e apus, még a nyár folyamán Dálnára?

– Fel-fel Cziczellém, hiszen ha te akarsz valamit, azt a jó Isten is úgy
akarja.

– Bejárjuk az egész felvidéki rokonságot?

– Be hát… de nem rontom a kedvedet. Inkább hallgatok. És Lőrincz?
Milyen? Ember lett belőle?

– Olyan, mint a milyen két év előtt volt, csak minden tulajdona
finomult, kiszélesedett.

– Érdekes fiú. Minden erénye, hibája egy elmuló korra világít. Ő egymaga
egész elpusztuló, régi magyar olygarchiánk quintessentiája. Egyike
azoknak, kik csak uralkodni, parancsolni tudtak. Ő se tudja megtanulni,
hogy századunk jelszava: «il faut savoir servir».

– Meg fogja tanulni, – mondá Erzsébet halkan, de biztos hangon.

– Na nézzék, Erzsi! politizálni is szoktunk. No nézzék a kis
honleánykát!

– Nem, csak Lőrinczről beszéltem.

– Tudom, hogy gyengéd volt mindig; annyi tulajdonotok ellentétes, hogy
meg kell értenetek egymást – nevetett fel Ádám s megsimogatta Erzsébet
képét, ki egy szemérnyi szemrehányással szemeiben, de azért nyiltan,
egyenesen szembenézett atyjával.

– Ellentétek? És miben? – kérdé Gábor kiváncsian.

– Oh sokban. Erzsébet olyan paraszt-fajta, mint a milyen én magam
vagyok. Egyenes, semmi árnyalat, finomultság nincs az egyéniségében. A
mit mond, az úgy van és nincs máskép. Nem érzékeny, a félhomályban nem
lát, aztán nyugodt. De olyan nyugodt, mint a milyen csak egy ilyen, a
turáni nemes fajból származó nőszemély lehet.

– Papa, hagyjuk a turáni nyugalmat.

– Ez azt jelenti, hogy a multkor, igen Gábor, ne nevess, te meg Erzsi ne
pirulj (leánya egy egyszerű tagadó-mozdulattal felelt édes atyja
szavaira), a leányom majd elájult, a szegény kis ideges gyermek.
Tizedes, a paripám megbokrosodott, majd kitörtem a nyakamat a porta
előtt és… Erzsit elhagyta turáni nyugalma.

– Elájult? – kérdé Gábor nevetve.

– Jól ismered. Kiszaladt a ház elé, megragadta a Tizedes kantárszárát és
visszarántotta. Megfékezte a lovat és megmentette édes atyja becses
életét.

Erzsébet szeretettel mosolygott atyjára. Nem szabadkozott egy cseppet
se.

– Olyan, akárcsak Rozgonyi Cziczelle! – mondá Gábor.

– Néked nem szabad Ez atyám privilégiuma. Nevezz becsületes hajadon
nevemen Erzsébetnek. Tudod Gábor? Ezzel a leány felkelt, nyugodtan kezet
adott a fiúnak, megcsókolta atyja homlokát s kiment a szobából.

– Tán csak nem haragudott meg? – kérdezte nyugtalan arczczal Gábor.

– Ugyan dehogy. Nincs hiúság, érzékenykedés egy csepp se benne. De
gyere, menjünk át a dohányzóba. Beszélgessünk.

A kis teremben víg tűz pattogott. A hüvös tavaszi estéken még Ádám
rendesen begyújtatott a kandallóba.

– Akarsz egy jó szivart, vagy tán csibukot parancsolsz?

Gábor czigarettára gyújtott, Ádám egy hatalmas török csibukot vett elő a
pipatóriumból. A kandalló elé telepedtek.

A kis szoba kifejezte Ádám egyéniségét. A falakat könyvek lepték el,
egymás mellett Darwin, Hæckel, Spencer, Geoffroy-St.-Hilaire, Lamasch
művei. Nehány jó regény, nehány költemény. A kandalló panopliján
fegyvergyüjtemény, a melyet keleti útjáról hozott. A szoba egy sarkában
foszilok felhalmozva. A kis kabinetet csak egy zöld ellenzővel fedett
dolgozólámpa világította be. Az ablaktáblákat a ház előtti nagy ákáczok
hajlongó galyai kopogtatták. Otthonos, meleg zug volt.

– Mily jó itt, milyen távol vagyok utazásaimtól, távol a szállodák
fagyasztó hangulatától, az idegen világok idegen érzéseitől. Itthon
érzem magam itt nálad, bátyám…

Ádám megveregette vállát.

– Atyád is szeretett itt üldögélni. Rendesen váratlanul érkezett. Késő
este betoppant… majd mindig e kis szobában talált rám. Szinte látom
magam előtt, a mint az ajtón hirtelen belép magas termetével,
vadász-csizmákban, vadász-kalappal. Beleült abba a székbe, abba, a
melyben te most ülsz. Pár perczig hallgatott, aztán lassú, mély hangon
terveiről kezdett beszélni, meg kedvencz tudományáról, a biologiáról. A
családi viszonyainkat hosszan fejtegette; beszélt utazásairól. Majd tíz
évvel volt idősebb nálam, mesteremnek tekintettem. Mesterem, kinek
mindent köszönhetek: nyugodt, boldog életemet, s mindazt az örömet, a
melyet a munka okoz nékem. Én is csak olyanféle tésztából voltam gyúrva,
mint fiatal uraink szoktak gyúrva lenni. Lovagláson, vadászaton járt
csak az eszem, az életnek csak a felszínét láttam…; egy ízben – de ezt
még nem mondtam el néked, pár év előtt még tán meg sem értettél volna
tökéletesen, ma… meg fogsz érteni.

Gábor közelebb húzta a támlás széket Ádámhoz, feszült figyelemmel
hallgatta. Lehetett volna érdekesebb tárgy a világon annál, mint midőn
gyámja édes atyjáról beszél neki?

– Nos – folytatta Ádám, felszítva pipája tüzét, – a téli időben történt.
Vadászni voltunk Ujvárt, a Nifforoknál. Halálosan belészerettem egy
leányba; nevét nem mondom, minek mondanám. Öreg asszony ma már,
megviselte az élet. Talán a szenvedés meg is tisztította a lelkét azóta.
Akkor még szenyes volt. Én bomlottam utána, jártam városról-városra a
nyomában. Képzelhetetlen dolgokat követtem el érte. Adósságokat
csináltam, kis vagyonom egy része ráment a bolondságomra. Ez a
szenvedély vitt, vitt feltartózhatatlanul, s a leány csak bolondított
szinte egy álló esztendeig. Egy év mulva aztán máshoz ment, ki gazdagabb
volt mint én s kevesebb bolondságot követett el érte. Azt hittem, tönkre
megyek; az ivásra adtam magamat. Igen Gábor, a hogy itt látsz, egy
féléven keresztül minden éjjel korcsmáztam és jártam a bolondját. Egy
ilyen éjjel – úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna – a galgóczi
korcsmában ittam egész éjjel, két banda húzta oldalamon a
körmeszakadtáig. Talán a tizedik üveg bornál jártam; az üres
czilindereket hogy kiittam, egymásután a korcsma ablakaiba hánytam. Már
egy se volt ép…

– Te, Ádám bácsi, te?

– Igen én, fiam. Látod, látod, így változik az ember… de figyelj. Úgy
éjfél után két órakor lehetett. Egy négyes fogat állott meg a csapszék
előtt. Apád volt, ki így kocsin igyekezett Nyitra felől Márfára,
Miklósékhoz. Magam se tudtam miért, de mindig szerettem apádat, olyan
derék, jó ember volt. Megértett mindig, oly elnéző volt velem szemben;
pedig bizony akkoriban nem igen érdemeltem meg. Nagyon elszégyeltem
magamat, a midőn belépett az ajtón. Mintha csak látnám. Szerettem volna
a föld alá bújni. Ilyen szégyen! Nem tudtam, mit mondjak néki, nem
tudtam szólni, nem tudtam, felálljak vagy ülve maradjak… nagy kamasz
voltam pedig már, több huszonkét évesnél. A czigányok csak húzták,
húzták. Csittítottam volna őket, de megakadt a szó a torkomon.
Becsületérzés volt már akkor is bennem… aztán meg szegény apád nem
tudhatta, miért cselekszem így. Emlékszem, ügygyel-bajjal felkeltem s
hebegve, ostoba észszel így szóltam hozzá: «Ugy-e későre jár az idő,
Gábor bátyám?» Ő… nem szidott, nem korholt, mint hittem. Komolyan
megállt a korcsma küszöbén s határozott hangon így szólalt meg: «Küldd
el a bandát, Ádi, késő van, kettőre jár az idő». Én, szinte megigézve
tekintetétől, elküldtem őket s e percztől kezdődik életem, hisz addig
jóformán nem is éltem.

Gábor villogó szemmel hallgatta Ádám szavait, ki egy pillanatig
elhallgatott, megigazította a kandalló hamvadó tüzét, végigsimította
homlokát, mintha csak e mozdulattal a fájó emléket s vele előbbeni
életét akarta volna eltörülni.

– Aztán – folytatta – az én komoly, nagy tudományú, szeretett Gábor
bátyám nem átallotta, odaült velem szembe, a bortól csepegő piszkos
asztal szélére, nem átallott velem e perczben szóba állani. És nemcsak
hogy szóba állt, többet is tett ennél. «Ádám, édes pajtásom, öcsém –
szólt a szívemhez – figyelj reám. Tudom, bánat nyomja a lelkedet,
tudom». Egy perczig némán a szemébe néztem, aztán a jó Isten tudja mi
fogott el, de azt hittem, odaborulok a vállára és zokogni kezdek. Nem
tettem, e perczben még nem mertem volna megtenni. Csak odakönyökölve az
asztalra, bután belebámultam a lámpába, szólni nem tudtam semmit. De
minek is szóltam volna… úgy is megértett. «Figyelj, fiam», folytatta
szavait, «boldogtalannak érzed magad e perczben, tudom. Tanuld meg
azonban édes öcsém, hogy a szenvedés tisztábbá, nemesebbé teszi az ember
lelkét. Férfinek születtél, ne add oda hát magad a szerelemnek egészen.
Ha ebben szerencsétlennek érzed magadat, tekints fel, emeld fel fejedet
s keresd más czélokban a megelégedést…» – «De miben, hogyan», kérdém
halkan, lekonyult fővel. «Igyekezzél társadalmunkat szolgálni s ezáltal
a hazát.» E perczben, emlékszem, a czigányok a Rákóczi-induló hangjaival
igyekeztek hazafelé, ezzel akartak urok s parancsolójuknak kedveskedni.
Az induló – a magyar hősiesség, bátorság diadalhymnusza – hangzott s
elnyomta szívemben a szerelmi dalok viszhangját. Atyád szavai
összevegyültek a nagy Rákóczi nótájával, szívemben megrezdült valami,
úgy éreztem csodás, előttem ismeretlen világ tárult fel, mely vonz, visz
magával; éreztem, hogy mint a mindenség egy paránya is, használhatok
valamit. Úgy éreztem, hályog hull le szemeimről, látok. Atyád
megérttette velem az életet. Éreztem, a szenvedést nem azért kapjuk
osztályrészül, hogy ezáltal tönkre menjünk, hanem hogy új életerőt
szívjunk belőle. Csak hallgattam, hallgattam atyád szavait. Feltárta
előttem társadalmunk hibáit, a melyeket azonosoknak éreztem
önmagaméival. Egyúttal erőt éreztem magamban: – tenni, küzdeni,
megváltozni… és…

– És? – kérdé Gábor büszke arczczal, feszült figyelemmel.

– És… nem tehettem egyebet, mint zokogva odaborultam atyád vállaira.
Elsírtam neki ez oly áldásos pillanatban egész eddigi hiábavaló,
haszontalan életemet. Ő kebléhez szorított s atyai csókkal illette
homlokomat – ekkor először.

Ádám elhallgatott, valami összeszorította a torkát, hangja megcsuklott.
De nem titkolta a meghatottságát, nem törölte le azt a könycseppet se, a
mely a pilláin ragyogott; egyenesen szembe nézett Gáborral, ki kezeibe
temetett arczczal ült ott és szinte dermedten figyelt szavaira.

– Másnap vele mentem Márfára – folytatta Ádám – s e percztől fogva
nesztorom volt. Megmagyarázta társadalmi viszonyainkat. Feltárta
előttünk régi, ódon társadalmunk korhadt alapját s előkészített így az
élet tudományára. Sokat olvastunk együtt. Erről különben tudtok. Sokat
beszélt nagytudományú német nevelőjéről, Bodmerről, kinek
természettudományi, biológiai ismereteit köszönheti. Nagy ész, nagy
szellem volt atyád; sokat lendíthetett volna pusztuló világunkon, ha
hamar meg nem hal… Haláláig az oldalán voltam. Nem tudtam nélküle élni;
szeretett mint fiát, mint tanítványát. Felébresztette bennem a
tudvágyat, sajnos, a tetterőt nem birta – azaz egy nagy szenvedés
embergyülölővé tett. Azóta kerültem a társaságot s így a társadalomért
se tehettem semmit. De éltem boldogságát csak neki köszönhetem.
Másodszor halálos ágyán csókolt homlokon; mikor ott álltam az ágya
szélén, úgy éreztem, egész benső világomat viszi el magával. Hiszen
mindazt, a mi ma _én_ vagyok, azt ő öntötte lelkembe. – Sovány elsárgult
ujjaival megsimította a hajamat. «Hajolj reám, úgy… végrendeletem
végrehajtója te lész, te meg fogsz érteni… fiamat reád bízom. Látod, a
saját lelkemet hagyom te reád… vigyázz reá, értesd meg vele az életet.
Ha szenvedni fog, légy az oldalán. Te tartozol ezzel nékem. Légy
jótevője, tiszteld emlékemet.» Ezek voltak utolsó szavai.

Ádám elhallgatott.

Gábor felkelt ülőhelyéből, odament Ádám elé, megfogta kezét szilárdan,
nyugodt arczczal, de fénylő szemekkel szembe nézett vele, aztán így
szólt:

– És most, Ádám bátyám, te rajtad a sor. Ezzel reá hajolt.

Gábor úgy érezte, az édes atyja ajkai érintették a homlokát…


16.

Másnap reggel Erzsébet körülvezette Gábort a kertben. Előbb felmentek a
ház mellett levő kis dombra, honnan csinos kilátás nyílt a pusztára.
Aztán bejárták a kis angol kertet, be a szőlőlugast.

– Látod Gábor, ez a mi boldogságunk. Ez a kis ház a béke… A kert alapját
édesatyám vetette meg. Látod e szőlő-fajokat, mind ritka fajta; kedvencz
bibelése a kertészkedés… sokat csinosítottunk már a kerten az utolsó
években is. Ezt a nagy nyárfát én szabadítottam ki, ezt a tisztást is én
törettem az erdőben, most innen a házig fellátni… És Erzsébet komoly
naivsággal beszélt kertjükről, mindennapi életükről, boldogságukról. –
Nézd e gyümölcsöst, milyen szép ilyenkor! Valóban az volt. A fák mind
virágban, egy virágtengerré folytak össze az alacsony fák lombjai. A fák
alatti pázsitot lila iriszek, fehér százszorszépek, illatos kakukfüvek
tarkították.

Virágban minden; darázs meg méh sziszegve repül át a légen, messziről a
pacsirta hangja hallik. Gábor meg olyan boldognak érezte magát e
perczben, hogy a földre szeretett volna borulni s elrejteni fejét a fű
és a virágok közé… Maga se tudta, miért. Végig haladtak a kerten.
Szélére érve, megálltak, innen gyönyörű volt a kilátás a pusztára.

[Illustration: Virágban minden…]

– Látod Gábor, ez a mi világunk; szűk, kis világ, de széles lesz az
által, a mit nekünk érzésben jelent. Itt oly sokszor elüldögélünk
apámmal; én vállára hajtom fejemet s elhallgatom a puszta csendjét,
gondolatom meg túlrepül a láthatáron… aztán oly jó megint idetérni
vissza. Apa átfogja derekamat s esténkint, midőn a gulya kolompja
megcsendül, midőn az első pásztortűz felvillan, a tiszai halászok is már
hazatérnek, még mindig csak itt ülünk egymás mellett. Néha meg ilyenkor
anyámról beszél… kit úgy szeretett.

Ádám egy parasztleányt vett el; talán ez volt az oka, hogy miért
tartotta magát oly soká távol a nagyvilágtól. Nem mintha szégyelte volna
nejét bemutatni, sőt semmire se volt oly büszke, mint nejének
szépségére, egyszerű szívére, jóságára; de nem akarta őt a nagyvilág
mérgének kitenni. Tíz évi boldogságot köszönhetett nejének, ki fiatalon
halt meg, magával víve férje szívének felét. A másik fele Erzsébeté
lett.

– Sehol se beszélt anyámról annyit, mint e helyen. Mindig azt mondta, ez
a táj az ő lelkének a képét tükrözi.

– Milyen jóságos ember a te atyád, Erzsébet!

– Tudom és büszke is vagyok rá.

– Édes anyád… hiányzott neked nagyon?

– Hiányzott, mert szerettem s mert feledni nem tudom. De pótolja
veszteségemet atyám kettőzött szeretete…

– Aztán mit csináltok egész nap? Apáddal csak nem lehetsz reggeltől
estig. Nem unod el magad?

– Ha apám nincs itt, babrálok valamit. Sokat olvasok. Azután el-eljárok
a falunkba. Falum egész kis világ… vannak ám rokonaim is a parasztok
között.

– És eljársz hozzájuk? – kérdé Gábor, bár tudta, hogy a leány mit felel
majd reá.

– Hogyne járnék. Sok igazságot tanultam tőlük.

– Aztán, hogy neveznek?

– Miasszonyunknak. Sohase neveztek másképen. Egy dajkám nevezett így,
még kis leánykoromban; nagyon komoly kis teremtés voltam, kiérdemeltem
az elnevezést. Különben matrónájuk is vagyok; van vagy húsz
keresztgyermekem, az Álgyoséknál csak a multkor voltam a paszitán,
nyoszolyóleány is voltam már ugyanannyi helyen. El is járnak hozzám
mind. Ismerem őket, a mióta élek, a hány hajadonleány van a faluban,
mindnek ismerem a szíve titkát. El is járnak hozzám, akár a tiszafüredi
paphoz.

– Menjünk a faluba. Hadd lássam Miasszonyunkat a maga helyén.

Egy fasoron haladtak végig… Erzsébet elragadóan nézett ki a hatalmas fák
alatt. Nyitott haját, nagy szalmakalapját bearanyozták a nap sugarai;
könnyű fehér ruhájában, virágokkal kezében olyan volt, mintha maga a
tavasz szállott volna le a földre, az Istenáldta virágfakasztó,
szerelmet ébresztő dicsőséges tavasz!

A mint így könnyű léptekkel elhaladt Gábor oldalán, annak egyszerre az
jutott eszébe, hogy e leány illenék a legjobban Lőrinczhez. Az ő édes
anyjának legméltóbb menye lenne ez ártatlan arczú, nyugodt,
összhangzatos fiatal leány…


17.

Mintegy negyedórai gyaloglás után, a falu alá értek. «Miasszonyunk,
gyere be hozzánk!» kiáltotta egy gyermek, az egyik kukoriczaszár-fedélü
kis házból. Pár pillanat multán a házat lakó egész család kijött s
körülsereglette Erzsébetet. Mindegyikhez volt nyájas szava, mindegyikkel
érdeklődéssel beszélt.

Behívták a házba. Ott, a tiszta kis szobában leült a tulipános padra s
ölébe ültetve az egyik kicsiny, még alig beszélő gyermeket, beczézni
kezdte.

– Hát Pista, hogy van a «gyi lovam?» A gyermek, ki elébb Gábortól még
húzódozott, most bátran az Erzsébet szemébe nézve, csacsogni kezdett.
Ezalatt a szomszéd is meghallotta, hogy a kisasszony itt jár. Tele lett
a pitvar, tele a szoba, körülállták. Csak nézték, nézték; mély, egyszerű
szívük egész világa sugárzott ki a szemükből. Látszott rajtuk, hogy
imádják. Egypáran leültek mellé a padra. Egy öreg asszony rétest hozott
neki nagy tálon, a melyből aztán Miasszonyunknak csakúgy, mint Gábornak
enni kellett. Ágoston Pista pedig, az Erzsébet egyik komája, odaállt
mellé:

– Úgy ám, Miasszonykánk, táncz lesz itt nemsokára. Lakodalomra
készülünk; a mi Marink megy férjhez, elvárjuk ám. Velem tánczolja az
első tánczot, úgy-e?

És Erzsébet egyszerűen, minden leereszkedés nélkül megigérte neki, hogy
eljő, nyoszolyóleány is lesz, tánczol is vele…

Gábor csak nézte, nézte; maga se tudta miért, de oly nagynak, nemesnek
látta a leányt e perczben. Oly mélységes mély az érzés világa, hogy
magához tudta vonzani a nép egyszerű, de nagy vonalú érzésvilágát.
Egygyé vált velük, _daczára_ annak, hogy édes anyja nem egygyel közülök
rokonságban állott.

Erzsébet mindegyikhez intézett pár nyájas szót; egy öreg asszonynak
orvosságot igért, egy leánynak súgott valamit, egyik gazdának a felesége
után kérdezősködött. Jóakaratot lehelt egész lénye; mintha ajkairól,
szívéből, ruháiról a boldogság áradt volna szét. Mindenki szeretettel,
boldogságtól sugárzó szemekkel tekintett fel reá.

Majd az egész falu népe összeszaladt; sokan ki is kisérték őket a
határig. Soká álltak még ott a mezőn, a könnyű léptekkel ellebegő
Erzsébet után nézve…

Gábor hallgatott, tele volt lelke azzal, a mit látott.

Érezte az _egyszerűség_ hatalmát. Érezte, hogy ebben nyilvánul a magyar
faj ereje, ebben életképessége.

Törpének, gyengének érezte magát e leány egyszerűségével szemben.


18.

Vacsora után megint ott ültek, Gábor és Ádám a kis dohányzóban, a
kandalló mellett.

– Tehát elhatározott szándékod holnap indulni, Gábor?

– Sajnos, nem maradhatok tovább, Ádám bátyám, hiszen anyámékkal is alig
voltam még, no meg hátra van még a fekete leves is: a rokonságot is
végig kell látogatnom.

– Ezért ugyan nem irigyellek. Bár majd nemsokára nekem is nyakamba kell
vennem a tót mindenséget. Erzsébetet mutatom be nekik, ki még sohase
járt fenn a brinza birodalmában. Néked különben tanulságos kéjút lesz
ez. Kiváncsi vagyok benyomásaidra. Hány éve, hogy nem jártad körül őket?

– Talán tizenöt éves koromban voltam mindnyájánál, Niffor Tomiékat és
Miklós bácsit kivéve. Ezekhez persze minden évben átmentem párszor; már
muszájból is.

– Majd ha végig jártad őket, jőjj vissza hozzám. De igaz az, hisz pár
hét mulva fenn találkozunk, akkor majd ott helyben megbeszélhetjük a
kimuló olygarcha-világot. Azt hiszem, három-négy hét mulva felmegyek
hozzátok Dálnára. De… most még pár szót vagyonodról.

– Ohó, Ádám bácsi, a hét szilvámra jutottunk!

– Igen, a mely, hála az Úrnak, csinos szilváskertté nőtte ki magát. Mit
csinálunk a birtokkal? Magad fogod kezelni ezután vagy bérben marad,
mint eddig?

– Én azt hiszem, reám nézve a legjobb lenne, ha bérben maradna. A
gazdálkodáshoz csak nem értek. A parasztok jól fizetnek, jól is
munkálják a földet.

– A te vidékeden mindenesetre a legjobban, csak úgy mint itt. Hisz
szinte kerti művelés alá veszik az egyesekre eső kis darabot.

– És mennyi lesz mégis a jövedelmem?

– Lesz úgy 15 ezer forint évente. Bért 13 ezer forintot fizetnek a
parasztok és értékpapirokból, regálékból is vagy két-három ezer forint
bejő. Nem nagy vagyon, de rendezett. Ez pedig nagy szó minálunk, hol
éppen megfordítva állanak a viszonyok. Meg vagyok róla győződve, hogy
Niffor Tominak a negyven ezer hold erdejéből nincs annyi jövedelme. A
terjedelmes direktoriális rendesen sokat megemészt.

– Hát a paraszt bérletet pártolja?

– Nálunk mindenesetre. Nézd, milyen virágzók a földjeim, aztán milyen
pontosan fizetnek. És milyen viszonyban áll az ember velök; soha ez más
árendással nem lenne lehetséges. Aztán meg a hol farm-rendszer van, ott
nincs agrár szoczialismus! Különben az én esetem különleges is. E kis
birtok mindig a Bélváryak kezében volt, bár e család soha se lakott itt.
Nagyatyám, hogy a községet birtoka egyrészére telepítette, oda adta
nekik minden földesúri jogait. Így a regáléval mind ekkoráig nem volt
bajuk. Ezért is hívják e falut Szabad-Mártonfalvának. Sohase robotoltak,
szinte földesúri jogokat élveztek. Az «úr» fogalma kiveszett náluk.
Talán innen önállóságuk, egyenes, tiszta jellemük. Én aztán, hogy ide
jöttem lakni, ilyen szűzien igyekeztem fajukat megőrizni. A világ s
kivált a szomszédaim (kiket ritkán kerestem fel) kötni való bolondnak
tartottak, én pedig élveztem azt, a mit a köreinkben született emberek
közül csak igen kevesen élvezhetnek: a természet friss, éltető
levegőjét. Mily jót tett nekem józan világnézetük, nyugalmuk a «tanuló
évek» lármás, izgató élete után. Ma is úgy tekintenek reám, mintha
közéjük tartoznék s ennél, hidd el, nem kivánok tőlük többet. Tanácsért,
vigaszért hozzám jönnek, csak úgy, mint mikor örömtől dagad a szívök.
Hiszen láttad, Erzsébet hogyan közlekedik velök… Lőrincz nagyot nézett
tavaly, mikor itt járt. Ő sehogy sem értette a dolgot. Hiába! hússá,
vérré vált benne az «uralkodási hajlam», a melynek, azt hiszem, épp az
ellenkezője fejlődött ki én bennem.

– De hogyan? Ne hidd, hogy ezt azért kérdem, mintha nem értenélek. Csak
szeretném, ha még jobban megvilágítanád a dolgot.

– Ezt is atyádnak köszönhetem; ő nyitotta fel szemeimet. A mi kis megyei
mindenségünk hibáit, gyengéit tán senkise látta olyan tisztán, mint ő…

– Kérlek, beszélj e tárgyról, hisz ez mindennél jobban érdekel. Hiszen
ebben a légkörben kell majd élnem, így szeretném ismerni atyám
felfogását e világról. Tudom, hogy e kis világ sok kinövésébe fogok
beléütközni; ezt érzem már most is…

– Nos, atyád sokat foglalkozott e kérdéssel. Szerinte nemzetsége
pusztulásának okai következők: először is az «Innzucht». Évszázadok óta
folyton öt-hat család házasodott össze, csak egy pár nemzetség érezte
magát elég réginek, hogy keveredjék egymással. No meg az is hozzájárult,
hogy bizony családjaink nem igen mozdultak ki sasváraikból s így nem
vehették el csak a szomszédaik leányát. Így tettek a mi családjaink is;
Czobor, Márfay, Niffor-házasság is van vagy húsz. Én önmagamnak
nagybátyja s unokatestvére vagyok. Ennek a folytonos keveredésnek
produktumai a Márfay Miklós (e kézi Sardanapalus), a Tomi, mint a faj
legalsóbb typusai. Előrehaladottabbak s így egyúttal jellemzőbbek a
fajra magára: öcséd, meg Czobor Lipót. Ezek az erjedés korszakába jutott
faj érdekes üvegházi növényei. Hány évszázad választja el fejlődés
szempontjából Czobor Miklós országbirót, a vasembert, a csupa érzéssé
finomult Lőrincztől? Alig hinné az ember, hogy egy családból valók. Nem
kellett e ritka, üvegházi plánta előállításához más, minthogy Niffor
Miklós unokanővérét: anyádat vegye el.

– De hisz én is egy ilyen házasságból származom?

– Az igaz, hogy anyád nem volt első ízben unokatestvére apádnak, bár
Márfay-leány volt. Különben ezzel nem azt akarom mondani, mintha te
valami igen erős, primitiv faj sarja lennél!

– Nem, az nem vagyok! – mondá Gábor mosolyogva.

– A családok másik veszedelme, a téves irányban haladt ambicziók…

– Pedig talentumokban nincs hiány.

– Bizony nincs. Pedig még nyers talentumnak is lehetne egyik-másikát
mondani. Bár koponyáinkat differencziálva, kikészítve örököltük, az
edény kész, csak éltetadó folyadékkal kell megtöltenünk… Családjaink
harmadik veszedelme az, hogy elszlávosodtak. Igen, daczára, hogy
bizonyosan tudjuk, hogy családjaink soha szlávokkal nem keveredtek,
mégis jellemvonásaikban, főbb tulajdonaikban majd mind tótok a mi jó
atyánkfiai.

– De hogyan lehetséges ez, nem értem?

– Adaptáczió útján. Őseink századok és századok folyamán tót udvarral,
tót cselédséggel vették magukat körül. Tisztjeik, várnagyaik,
kulcsárjaik – szeretőik mind tótok voltak. E környezet aztán bizonyos
tulajdonokat fejlesztett ki náluk, meg olyan tulajdonok ragadtak át
róluk, a melyeknek nagy része szláv. Ezek közül aztán nem egy
átöröklődött. Csak szláv mind, legyen az Czobor, Márfay vagy Niffor.
Férfiaink gyengék, nincs akaraterejük, érzékenykednek,
szőrszálhasogatók. A mi kevés erejök volna, azt nem a nagy, hanem a kis
dolgokra adják ki. Kleinmeisterek, kicsinyesek. Sehol nincs annyi
perpatvar, családi viszály, haragtartás, mint fenn a mi kis bérczes
hazánkban. Ha valamiféle félreértés támad köztük, ki nem beszélik
magukat. Így, mint jól tudod, harmincz éves fachék fordulnak elő a
legközelebbi rokonok között is, kik még hozzá egy faluban laknak. Nézd
Márfay Tamást és Miklóst, nem nevetséges a viszony közöttük? Aztán a
Nifforok viselkedése Czobor Pál nagybátyáddal szemben! Én nem tehetek
róla, de az ilyen dolgok vérig lázítanának, ha annyira nevetségeseknek
nem találnám. Hidd el, ha szerelemből nem vettem volna el a feleségemet,
hát elvettem volna azért, hogy az ereinkben csörgedező fáradt, elalvó
vért kissé felfrissítsem. Hisz nekem sincs tetterőm!

Ádám mind hevesebben beszélt, látszott rajta, hogy kedvencz thémáját
pendítette meg.

– Aztán ezek az ósdi institucziók, például az egyes nagyurak «udvarai».
Egy olyan dolog elintézésére, a melyet az illető végezhetne el
legjobban, három embert tartanak, a kik mind az egymás útjában vannak s
az egymás dolgát hátráltatják. A gazdasági rendszer csakúgy, mint az
életmód olyan, mint a minő századok előtt volt… ósdi, mint
gondolkodásmódjuk, mint minden ott, a mi rokonainknál. Azok aztán, a kik
az újításra gondolnak, azok a reformokat a fürdőszobák berendezésével
kezdik meg, hogy mást ne mondjak… Felfordul a gyomrom, ha ezekre a
viszonyokra gondolok.

Mély hangja megrezdült, hevesen végig simította a homlokát, aztán egy
kis csend után így kiáltott fel:

– Valóban, kezdek hinni abban a theoriában, a mely azt mondja, hogy a
fajok egy bizonyos időn túl életképességüket elvesztik.

Majd mintha álomból riadt volna fel, felugrott ülőhelyéből, párszor fel,
alá járt a szobában.

– És pedig hiába, hiába, szomorú dolog ez. Hiszen Magyarország nem egy
dicsőséges korszakát e nemzetségek képviselik, a melyeknek haldoklását
kell most végig néznünk. Egyik-másik család nevének felemlítésekor a
magyar történet majd minden egyes lapja eszünkbe jut. Bár néhány
történeti nemzetségünk már a vegyesházak alatt meg volt mételyezve. A
viszály, az intrigálás történelmünk hány lapján fordul elő. Pedig a
magyar egyenes, büszke, önérzetes. Hibái: hiúság, visszavonás,
hivalkodás, – de sohasem a ravaszság, alattomosság, az érzékenykedés.
Ezeket a tótoktól szedtük fel…

Gábor szomorúan hallgatta bátyja szavait, hiszen érezte mindezt rég, de
soha sem állott előtte az igazság oly tisztán, mint ma. Éppen e
perczben, midőn majd e világgal kell élnie, ebben kell helyét
megcsinálnia és erre a világra kell építeni…

Mintha Ádám kiérezte volna benső gondolatait.

– Azért mondtam el néked mindezt, hogy még kellemes meglepetésekben is
részesülhess. Nem kell kétségbe esnünk! – mondta, azonban hangja az
ellenkezőjét árulta el annak, a mit mondott.

– Van még közöttünk legény is a talpán. Lőrinczből még minden lehet.
Öcsém Lipót, az öreg bölcs, na ő nem éppen praktikusan használható elem,
de bölcseségét mindannyiszor igénybe vehetjük, ha szükségünk lesz reá.
Az annyiak által üldözött Czobor Pál bátyámban pedig van valami a régi
vasembereinkből, érzik rajta, hogy Czobor Miklós fia és a vaskanczellár
unokaöcscse. Pál azért olyan népszerűtlen, mert szókimondó, nem ismeri a
félszineket, nincs elragadtatva a Miklós bácsi ebédjei által,
nevetségesnek tartja a Tomi öcsénk kapaszkodását, bécsieskedését,
megveti a Klienigstein hadat… szóval meg tudja az aranyat az
aranyfüsttől különböztetni…

– Én nékem is rokonszenves volt a Pál bácsi mindíg, de hát alig
láthattam családi «égard»-okból.

– No ezekről mind majd akkor, ha vissza jösz… Illetőleg Dálnán, egy
hónap mulva. Kiváncsi vagyok már itéletedre.

Erzsébet lépett be az ajtón.

– Tehát végre mégis csak eljutunk Dálnára? Papa csókolj meg! Jutalmazz
kétszeresen!

Oda nyújtotta hófehér homlokát atyjának, kinek arczkifejezése egyszerre
megváltozott, mintha minden arczizma egyszerre megnyugodott volna.

– Látod Gábor, Rozgonyi Cziczelle megint győzött!


19.

Másnap Gábor haza utazott Dálnára. Lőrincz nem szerette, ha bátyja
Czoboréknál hosszú időt töltött. Maga se tudta miért, de inkább
ellenszenvet érzett Ádám iránt. Az egyenes, kissé nyers Ádám
szókimondása sértette őt.

– Aha, már megint négy napot töltöttünk az Ádáméknál, pedig velem még
alig voltál.

– Ugyanannyi napot töltöttem náluk, mint itt, az igaz, hogy veled nem
lehettem egész nap, de ennek oka nem én vagyok.

E pár szót, a melylyel öcscse udvarára czélzott, alig hogy kiejtette
Gábor, már meg is bánta.

– Tán én?

Lőrincz a Gábor nagy örömére nem értette el a czélzást.

– Most tudom, hogy velem kell maradnod, nem eresztelek egy perczre se,
de még a mamához se. Ezt mondta és értette is. Azonban az «együttlét»
csak a direktor, a tiszttartó, ügyvéd s még nehány ember társaságából
állott. Napokig nem voltak egyedül.

Pedig Gábor beszélni szeretett volna vele. Igen sok olyan dolog volt, a
mi sem az egyikre, sem a másikra nem tartozott azok közül. Lehetetlen
volt intimebb dolgokról beszélni; egyik-másik mindig ott ült a nyakukon.
És így sokszor nagy ingerültségében, napokig nem mutatta magát
testvérénél. Édes anyjuk, ki eleinte nem tudta mi van köztük,
lassan-lassan rájött a dolog bibéjére.

– Igyekezzél Gáborral egyedül lenni. Tudod, hogy nem szeret veled amazok
előtt beszélni.

Más embernek ezt így meg lehetett volna mondani, Lőrincznek nem.
Érzékeny volt s könnyen megneheztelt. És, ha így megmondtak neki valami
igazságot, akkor valami a belsejében éppen ennek ellenkezőjére
ösztökélte. Nem szólt Gábornak anyja szavairól semmit, de most még
ritkábban volt bátyjával egyedül, mint azelőtt. Pedig hát mennyi
megbeszélni valójuk lett volna: jövőjük, vagyoni viszonyaik, terveik…

Gábornak ez nagyon rosszul esett, mind ritkábban mutatta magát esténkint
a dohányzóban. Mindketten fejesek voltak, nem szóltak egymáshoz és csak
szenvedtek azért, a min az egyik csak olyan könnyen segíthetett volna,
mint a másik. Gábor folyton azon gondolkozott, hogyan mondja meg neki.
Ha közvetlenül úgy szól öcscséhez, mint a hogy más egyszerűbb emberhez
szólna, tán megsérti, ha pedig kerülő útakon, azt meg kiérzi s az is baj
lesz. Valamit pedig kellett tennie, mert hisz Lőrincznek is éreznie
kellett, hogy van valami a levegőben, a mi az egész, őket körülvevő
atmoszférát megmérgezi. Egyszer, hogy kibeszélhessék magukat, Nyitrára
kellett menniök – a czukrászhoz. Ott angolul beszélték meg a dolgot.

– Látod, Lőrincz, szólnom kellett már veled, már alig bírtam…

– Mit?

– Kérlek, intézd úgy dolgaidat, hogy néha-napján egyedül is lehessünk.
Sohase lehet veled komolyabb dolgokról beszélni.

Utóbbi szavaival már többet mondott, mint kellett volna, érezte, tudta,
hogy öcscsét ezzel már megsértette. Az mosolyogva, szeretettel nézett
reá, de azért tekintete fátyolozott volt, szemein keresztül nem lehetett
a lelke mélyébe látni.

– Hogyne, édes öregem. Hiszen a legjobban tudod, mennyire szeretek veled
filozofálgatni.

A feleletből már érezte, hogy Gábor neheztel.

– Édes fiam látod, légy közvetlen, egész közvetlen velem. Ne nézd
szavaim formáját, ha tán rosszul is fejezem ki magamat, a mit irántad
érzek, az színarany… Értesz?

Egész lelkét e szavakba igyekezett önteni. Tudta, hogy úgy kell
öcscsével bánni, mint egy ritka velenczei üveg-bilikommal, a mely a
legcsekélyebb érintésre elpattan.

Lőrincz szó nélkül kezét nyújtotta neki.

Gábor látta, hogy mozdulata közvetlen, hogy e perczben megértette. –
Látod, magadra nézve is jobb ez így! – mondta, de érezte, hogy _ezzel_
már sokat mondott.


20.

Néhány nap multán, a két fiú rokonai látogatására indult. Lőrincz
befogatta a négy sárgát, kocsisa, vadásza díszbe öltözött. Szinte
ragyogott az egész fogat a fénytől, pompától. Ebben az egyben volt csak
Lőrincz hiú. Családjára, nevére, rokonságára, mindarra, a mire magyar
uraink tartanak, nem adott sokat. Hanem külső megjelenésének díszére,
ruháira, lovaira, vadászatainak fényére annál inkább. E látogatások
alkalmából szintén a legnagyobb fényt akarta kifejteni.

Legelébb nagybátyjukhoz, Márfay Miklóshoz mentek.

Az úton a két testvér alig beszélt, a négy táltos Lőrincz egész
figyelmét lekötötte. Kissé elkésve indultak, már délre járt az idő,
midőn a kocsi a Márfay hatalmas hárs-allén végigrobogott s a nagy
Mátyás-korabeli kastély előtt megállott.

A fiúk érkezése óriási felfordulást okozott. A kastély mindegyik
ablakában volt valaki, vagy három huszár, egy inas s a komornyik
segítették le őket. Mind ijedt arczczal, megdöbbenve látták az elkésett
látogatókat… a testvérek nem jelentették be látogatásukat, mint a hogy
ezt a Márfay Niki-féle házitörvények előírták.

– Mit fog most ehhez a méltóságos úr szólani?

A korhadt, széles falépcső alján Adelgunda kisasszony, a házgondviselőné
fogadta őket. Az egészségtől majd kicsattanó piros arczczal mutatta meg
mind a harminczkét fogát, bár sovány, aszott bájait elrejtő kendőjét
szemérmes mozdulattal húzta össze a keblén. A két fiú előtt félszegen
meghajtotta magát, szellemes mosolyt erőszakolt ajkaira:

– Ach, die gnädigen Herrn, milyen meglepetés… ach! A «meglepetést»
erősen hangsúlyozta s csak mosolygott, még mindig jelentősen, fanyaran.

A fiúk a lépcső felé mentek.

A lépcső első fordulóján négy unokanénjök, a négy Márfay hajadon: Lizi,
Toni, Stefi és Lóri kisasszony fogadták őket. De az ezek arczáról már
határozott megdöbbenés volt leolvasható.

– Um Gottes Willen, warum habt Ihr nicht geschrieben, szólalt meg a négy
szája, a legidősebb, a legtapasztaltabb, a «gonosz csont», mint a hogy
őt Czobor Ádám hajdanában tréfásan elkeresztelte. Gábor csak hallgatott,
azonban Lőrincz már túludvarias kezdett lenni.

– De édes néném, bocsáss meg, korábban akartunk jönni, de… hát… az útak.
Igazán nagyon, de nagyon örülök, hogy ilyen jó színben láthatlak… És a
kedves bácsi… reménylem jól van ő is?

Folytatta volna tovább, de Lizi két újját odanyújtva a fiúknak,
megszólalt ismét, de most már hidegen, kimérten:

– A bácsi igen jól van, köszönöm. Hanem ti bizony írhattatok volna
elébb. Nem tudom, örülni fog-e annak, hogy így, váratlanul jöttök.

Ezalatt a háttérben vagy tíz cseléd, inasok, huszárok, szobaleányok
sürögtek-forogtak, majd fellökve egymást, el lévén azzal a nagy dologgal
foglalva, hogy a két fiú porköpenyét felvigyék az előcsarnokba.

Gábor tűkön állt, nem magáért, mit bánta mindezt ő, de öcscséért, kinek
érzékeny lelkét tudta, mennyire bántani fogja ez a kissé valóban furcsa
fogadtatás.

Azalatt felértek az előcsarnokba s ott nagybátyjuk, Márfay Miklós, Niki
bácsi, mint a hogy a család hívta, várta őket. Fején hímzett sipka (az
egyik vén leány hímezte), sötétzöld bársony reggeli öltöny a testén.
Kicsiny, vézna ember volt, arczvonásai finomak, szúrós mandulavágású
szemei voltak, csak úgy, mint majd minden Márfaynak. Keskeny orra,
vékony szájszéle volt. Bajusza, szakálla ritka finom szálú, arczbőre
sárgás fehér, tele ránczczal. Borotválva bízvást vén asszonynak lehetett
volna nézni. Haja símán lefésülve kandikált elő a kaczér hálósipka alul.

Folyton idegesen izgett-mozgott, hol a vállán rántott egyet, hol az
egyik kezefeje mozdult meg.

– He, he, szólalt meg vékony rikácsoló hangon, tót kiejtéssel – he, he,
hát pontátlánok vágyunk. Nágy urákhoz méltón, kik ilyen mágámféle
szegény emberhez jönnek.

– De hiszen, édes bátyám, egy órával jöttünk az ebéd ideje előtt, hogy
mertünk volna elkésni, hiszen tudjuk jól a házi szokást.

– He, he, spectábilis. Jól ván. Hiszen nem is azért mondtám… vágy mi. A
mi szerény asztalunknál nem tesz különbséget egygyel több vágy kevesebb…
a ki nem eszik, éhen márád. Nicht wahr Lieschen?

Lizi némán, mereven bólintott a fejével.

– Jertek fráterek, menjünk a dohányzóba. Fräulein Adelgundá, két
terítékkel többet. A lováknák zabot, szénát. Kocsisnak bort… inast is
hoztál? Kérdte mosolyogva Lőrinczhez fordulva.

– Vadászt bátyám… tudod, a négy ló igen sok bajt okoz. Előre nem látott
eshetőségekre is kell számítani. Azért merészkedtem…

– He, he. Az én korombán két lóval jártunk. A két ló lassan járt, szép
ápátok… atyusom spórolós ember volt. Hja… más idők, más emberek Mi
egyszerűek voltunk.

E perczben méltóságos márfai Márfay Miklós, a pápai Szent-Gergely rend
vitéze és kamarás komornyikja kitárta a nagy lovagterem ajtajának két
szárnyát, a melynek küszöbénél két aranypaszomántból alig látszó hajdú
állott mereven s a társaság nagy hajlongások között eltünt a nagy
tölgyfaajtók mögött…


21.

– Ime öcsém, Ánná húgom idősebb fiá – á Márfáy – mutatta be Miklós
Gábort egy kicsiny, összetöpörödött úriembernek, ki a dohányzó nagy
kerevetéről felkelve, eléjök tipegett.

– Örülök, örülök, domine spectabilis, hogy láthatom. Ismertem apját,
nagyapját, kedves urak voltak, jó urak, okos urak… a főispánnál, kedves
uramöcsém atyjánál patvaristáskodtam. Hm… régen volt, nagyon, nagyon
régen. Öreg a legény, szú eszi a csontját, öreg rom…

Mondta volna tovább, de Márfay Miklós egy méltóságos mozdulatával
elcsitította, mire az öreg «rom» megingó térddel meghajtotta magát,
remegve kezet nyújtott s ismét visszatipiskélt a nagy kerevethez, a
melynek puha finom párnái között úgy eltünt, hogy éppen csak a kopasz
tarkója, meg a nagy csibukjának a vége látszott ki. Bánfalussy Péter
volt, Márfay Miklós örök vendége, ki harmincz év előtt egy hétre jött
hozzá látogatóba s azóta nem mozdult ki a Márfay-kastélyból.

A másik szoba ajtaján most egy magas, igen elhanyagolt külsejű ember
lépett ki. A meghatározhatatlan életkorú – de úgy látszik még elég
fiatal férfi világos kék szemei ártatlan kifejezéssel tekintettek körül.
Tompa orra, kóczos nagy szakálla, óriási homloka, a mely kopasz
tarkójába veszett, az antik-világ bölcseire emlékeztetett. Sokratesnek
is hívták: de Czobor Lipót volt a becsületes neve. Az Ádám öcscse, a
«vándor bölcs», a kóbor festő, volt a fiú, három vármegye csudája, kiről
legendákat beszéltek azok, a kik nem látták még soha, a kiről azonban
még csudálatosabb történeteket tudtak elmondani azok, a kik mindennap
látták.

Az «öreg kutya» (ez is egyike volt számos csúfneveinek, a melyekkel
önmagát szokta illetni) oda csúszott hátulról a két fiúhoz, s
hamiskásan, sunyin rámosolyogva, lopva megérintette a vállát. – Pók
király ismersz még?

A két fiú hirtelen visszafordult s elfelejtve a Miklós bácsi fagyos
világát, elfelejtve illemszabályt, merev házi szokást, mindent,
egyszerre átölelték az öreg kutyát s örömükben majd megfojtották.

– Hát te mit csinálsz itt? – kérdte Gábor közvetlenül – azt se tudtuk,
hol, merre bandukolsz s egyszerre itt akadunk reád.

Poldi helyett Niki bácsi felelt a kérdésre.

– Hm. Hát ez úgy ván, fráter, hogy ez az unoka-öcsém néhá elellátogát
hozzám s nem fél attól, mint sokán, hogy szerény házámban elunja mágát.

Lőrincz helyre akarta Gábor ügyetlenségét hozni:

– Most, hogy Gábor is itthon van, igen gyakran fogjuk tiszteletünket
tenni kedves bátyámnál.

Gábor azonban nem figyelt reájuk. Egy sarokba vonta az «öreg kutyát» s
ezer kérdést intézett hozzá:

– Rég nem láttalak Poldim, hány éve már, hogy utoljára találkoztunk?

– Mikor utoljára Párisban jártam. Lehet már vagy két esztendeje.

– És azóta?

– Élek, festek, kóborlok.

– Átjösz holnap velünk Tomiékhoz?

– Nem bánom, átmehetek, úgy se voltam már náluk rég.

– És hát Tomihoz mentek elébb?

– Tán Kázmér bácsihoz… még nem tudom. De miért ne mennénk Tomiékhoz
legelébb? – kérdte Gábor hevesen.

– Ott van a «szitakötő» is.

– Annál jobb… nyarat jelent.

Poldi majd minden rokonának, barátjának adott gúnynevet, a mely
legtöbbször kifejezte az illető egész gondolat- és érzésvilágát,
alakját, benne volt e gúnynévben testestűl, lelkestűl, a mely aztán az
illetőre gyakran egy élet folyamára rászáradt. Így lett a folytonos
szőrszálhasogatással elfoglalt Niki bácsiból Sardanapalus, így nevezte
el Gábort Pók királynak, így Klienigstein Lolly grófnőt, a híres
pozsony-bécsi szépséget szitakötőnek, így önmagát öreg kutyának.

Ez alatt Niki bácsi letette világos kék bársony fövegét, beleült egy
magashátú empire székbe, egyik lábát egy kis tabourettere tette, fényes
ritka haját símogatva, előadást tartott nékik az életről:

– Gábor, jer ide, ülj le. Te is Poldi. Hagy lássam a három fámiliá
reményeit mágám körül. Te Lőrincz, te csak tündöklésre születtél,
lovászok, fényes nágy istálló, tele lóvál. Négyes, vagy három komornyik,
négy inás, franczia szákács, ti Nifforok vágytok köztünk a nágy urák. Ti
arany kanállál szájátokbán jöttök a világra. He, he… he, mi Márfayak
szegények vágyunk… (e perczben a másfél milliójára gondolt, meg arra,
hogy ha meghal, ez a három fiú, örökölni fog tőle; gyűlölte őket.) –
Szeretlek titeket, bár örömöm nincs bennetek. Te Lőrincz, te csak
gavalléroskodol, a Gábor áz olyán, mint az ápjá volt, olyán bolond
gyerek, nágyon sokát utázott nékem. Nincs gyökere – mondta vihogva –
félek, elfújja az első nagyobb szél.

Gábor és Poldi összenéztek.

– Igen, igen fiúk. Keresztűl látok a koponyátokon. Kinevettek, ázt
mondják, öreg á legény, nem ért hozzá. Öregség tánít meg fiatalon látni.
Én látok tisztán, nem ti. Ez á Poldi meg igázi kóbor-czigány. Illik áz
egy Czoborhoz, á nágy váskezű kánczellár unokájához, az én ides ányám
egy testvérének unokájához, ki még á Czobor Lipót keresztnevét is
viseli, hogy erdőt-mezőt gyálog csátángoljon be, hogy kilógjon á
hüvelykújja á czipője orrából, hogy egy inggel járjá be á rokonáinák
kástélyáit… he he he, bolond világ, bolond embereket szűl…

Az «öreg kutya» szemérmesen húzta össze a nyakán az inget, úgy
összekuporodott, hogy a testéből, ruháiból alig látszott valami, a
mellett meg ártatlanúl nézett maga elé.

– Czinizmus fráter, czinizmus! Én se mágámnak öltözöm fel minden reggel.
(Hanem Adelgunda kisasszonynak, gondolta testi-lelki barátja, Bánfalussy
Gábor, ki harmincz éve lévén házában, ismerte már a «házi szokást») –
egyik nágyon is sokát ád mágára, (itt Lőrinczre hunyorgatott) másik meg
semmit. Az én időmben máskép volt. Öregszem. Pár év még csak… legyetek
türelemmel, aztán májd á Márfay sirbolt ájtájá ujrá megnyílik. Szegény
Niki bácsiért nem lesz kár, csak szekírozni tudott benneteket.

Lőrincz, mint a Niki bácsinál majd mindig, tűkön ült. Hol elhalványult,
hol pír futotta be az arczát. A másik két fiú nem sokat törődött a
nagybácsijuk jóakaró megjegyzéseivel.

– Ná fráterek, nem oly gonosz á bácsitok még se… he-he-he. Ezzel
felkelt, oda ment egy fali szekrényhez, a mely telis de teli volt
ékszerekkel, kivett belőle egy tokot. – Ez a győrő, ez egy Márfayé volt,
a ki a Nifforok várkastélyát egy hétig ostromoltá. Ezt neked ádom…
Lőrincznek nyújtotta át, ki még mindig piros arczczal, udvarias
frázisokat rebegett neki. Gyönyörő győrő – folytatta Niki bácsi tótosan,
rikácsoló hangon – ádd májd á feleségednek. Néked Gábor… he-he-he… mert
mindig utázol, egy delejtőt ádok. Egy szábádkőműves Márfayé volt;
(bolond ákádt csáládunkbán mindig elég) májd irányítáni fog, ráviszen
tálán á józánság útjára is, szép régi dáráb, szerettem… Gábor némán
átvette a kis tokot s megvizsgálva, halkan rebegett hozzá valamit. –
Néked Poldi, he-he-he. Egy darabig keresgélt a csecsebecsék között. –
Ezt a rubintokkal kirákott keretű kis tükröt ádom. Czobor Erzsébeté
volt, ki első Márfay Gábor neje lett. Világszép asszony volt. Sok pénzt
vert el, fiának kevés márádt, ápád szegény ember volt, mikor ányádát
elvette, (szólt odafordulva Gáborhoz) á Márfáy fájtá mindig szegény
leszen. Ezt á tökröt néked ádom Poldi öcsém, majd meglátod benne, hogyán
áll á nyákkendőd… Látjátok fiáim, áz öreg szegény elhágyátott Niki bácsi
bőkezű is tud lenni…

A négy Márfay szűz, kik eddig a háttérben egy kerek asztal mellett
kuporogtak, most újjongva lármázva körülzajongták nagybátyjukat.

– Ach, der liebe, gute Onkel wie generös! kiáltotta mind a négy
egyszerre. Még az öreg Bánfalussy Péter is kötelességének tartotta
előczammogni ülőhelyéről és pár szót mormogni «nemes szív és nemes
lélekről».

Niki bácsi pedig akár csak Napoleon császár a jénai csata után, oly
diadalmas arczot vágva, visszaült karos székébe.

– De ázért, szólalt meg, midőn pár pillanat multán a komornyik
jelentette, hogy a levest felhordták – máskor irjátok meg elébb, há
jöttök. Önmágátokat okozzátok máma, há koplálni fogtok. Szegény házámbá
nem lehet váratlanul megérkezni, ázt á luxust, hogy mindennáp tíz
vendégre legyen terítve, ázt csák egy Niffor engedheti meg mágának. Egy
szegény Márfáy nem. No, májd jól láktok krumplivál!…

Ezzel meghajtotta magát Márfay Lizi előtt s karját nyújtotta neki, az
asztalfőhöz vezette. Ott ismét meghajtotta magát előtte, a melyre Márfay
Lizi ugyancsak egy mély udvari bókkal felelt. Utánna a többi párok
vonultak ki nagy méltósággal, az inasok betették a nagy tölgyfa-ajtókat
s a vendégek feszesen, kimérten leültek a kristálytól, ezüsttől
görnyedező asztal mellé, a melynek közepén ezüstaufsatzon egy óriási
feltrancsírozott páva díszelgett.

Az említetteken kívűl még a Miklós bácsi «udvara» volt jelen: Sztrehina
Aloysius, a falu plébánosa, egy kicsiny, gömbölyű arczú papocska, ki
egyúttal az udvari bolond szerepét is elvállalta. Azután Jakuth Viktor,
a bonorum direktor, meg Hammel, a titkár. Mind ott ült az asztal végén,
összedugott fejjel, mint birkák a déli napon, nem merészelve se szólni,
se feltekinteni, tán még gondolkozni se, csak enni, de enni, annál
többet.

Márfay Miklós szerény krumplis-ebédje két óráig tartott, vagy hétféle
bort szolgáltak fel s nem volt hossza-vége a drágaságnak, inyencz
ételeknek.

A midőn a tündöklő páva-pecsenyét körülhordták, az eddig néma ház ura
(kinek egy külön inas folyton külön ételekkel szolgált) felkelt, haját
kétszer megsimította s aztán imígyen szólalt meg:

– És emelem pohárámát az itt jelenlevő három ősrégi családunk kitűnő
sárjáira, kik épp oly nágy reményekre jogosítánák kitűnő tulájdonáik,
mint nevelésök által. Bevállom (itt mekegett egy kicsit) böszke vágyok
őket itt mágám körűl látni. Böszke vágyok á Czoborokát egy már neves
festő személyiben tisztelhetni, böszke vágyok, hogy á legfiátálább, bár
észjárásra legidősebb Niffor («Na Niffor Tomi, nesze neked, fogd meg
jól», súgta Poldi a Gábor fülébe) nálám láthatni, ki már oly nagy
érdemeket szerzett a sport (Poldi egy köhintése) s a földmívelés terén s
végül áz én csáládom ifjú sárját, á nágy reményű Márfay Gábor
unokaöcsémet, ki oly méltón viseli két elődjének, az előbbi két Márfáy
Gábornak nevit… no… igen (belezavarodik az öreg látom, súgta Poldi
Gábornak)… így… igen… igen – örítem pohárámat á három nemzetségre!

A toaszt nagy riadalommal lett fogadva.

Miklós bácsi nagy büszkén egymás után koczintott a fiúkkal, majd
udvarának tagjaival, kik nagy bókok között tolongtak a Méltsás urak
körül.

Az erős tokaji felvillanyozta a társaságot, az elébbi ünnepélyes
hallgatást lárma váltotta fel. Eddig, mintha csak mindenki az alkalmi
toasztra várt volna, most már folyton megkönnyebbűlt arczczal nézett a
szomszédjára, hogy azt a méltsás úr valóban elméltóztatott mondani:

– És az ifjú urak mind bejárják az egész környéket? – kérdte Hammel
jelentős arczczal.

– Igen, rokonainkat látogatjuk meg, – felelt Lőrincz.

– Ellátogatnak persze Ujvárra is a grófhoz? – kérdte Hammel Niffor
Tomira terelve a társalgást, tudván, hogy ezt a házat szapulni, a
méltóságos úr kedvencz foglalkozásai közé tartozik.

– Hogyne, valószinűleg a holnapi estét töltjük ott.

– He… he… Ujvárra mentek? Szép kis hely – szólalt meg Niki bácsi –
tetszeni fog á Gábornák, olyán bolond lyuk áz. Nem hágyták á kástélybán
követ kövön. A fiatal ásszony nágyon czivilizált teremtés, Bécsbe járt á
világba, volt már Metternich herczegnénél is fálun. «Nur Wean is a
Stadt»… Juché! Bécs drágá városká. Tudjá á pénzköltés módját. Most egy
lovárdát építenek, miután már áz idénre nágyobb költekezés módját nem
találták fel.

– Niki bácsi nem szereti őket.

Szólalt meg az eddig hallgatag Poldi ártatlan arczczal, beleugratva őt.

– Én? Nem-e? Egy Niffor és egy Márfáy ne szeretné egymást! Nem rossz.
Hisz gyerek korától ismerem, járt hozzám, mióta él a Tomi öcsém, a
felesége meg helyre asszony, sokszor átkocsikázik hozzám délutánonkint.
Teát iszik nálám, s ürűczombot eszik hozzá (mással nem él, mert ez az
örök ifjú Pauline herczegné kedvencz pecsenyéje!), én is eljárok
hozzájuk minden évben kétszer. Négy lóval… kettővel nem mernék
beállítáni hozzájuk, mert kiégne a szemem. És azt mondod, nem szeretem
őket. A multkor még egy kutyakorbácsot is káptám a Miczitől, ez nem
mutát szeretetre? He… he… he. Tüstént elkorbácsoltám vele ázt á
vizslámát, á melyet egyszer á Tomitól vettem kétszáz forintért s nem
írte egy fábátkát.

– Miczi pedig nagyon szereti Niki bácsit, a multkor is annyit beszélt
róla. Tartotta kötelességének ezt kijelenteni Lőrincz – az örökké
udvarias Lőrincz.

– Igáz ez Páter? – rikácsolta Niki odafordulva Aloysius atyához, ki
eddig némán és sokat evett. A páter ijedve feleszmélt, letette az óriási
czombot, a melyet eddig majszolt, lenyalta mind az öt újját, aztán az
örökös stereotyp mosolytól kikerekedett képpel így felelt: – A grófné
utóljára mult év deczemberjének huszonnegyedik napján méltóztatott nékem
gyónni.

– He… he… he. Még a napot is tudjuk… páter jó emlékező tehetségünk ván.

– Utóljára pedig husvéthétfőjén ebédeltem a grófnénál. A vasárnapot
mindig itt a méltóságos úrnál szoktam tölteni, – folytatta mély
meghajtással.

– Az ebédről, á melyet náluk megevett, többet tudná szent átyánk
elmondani… nos átyus, jól evett náluk?

– Bár franczia szakácsot tart a grófi ház, nem hiszem, hogy ezt a
páva-pecsenyét úgy el tudná készíteni, mint méltóságának a pátriában
született udvari szakácsa Bafranyec mester, kit mi mindannyian úgy
tisztelünk… Ezzel elkezdett hahotázni, de nevetett úgy, hogy vastag
dereka majd csak hogy fel nem emelte a súlyos tölgyfa asztalt.

– Furcsa világ biz az, az Ujváry grófnál – szólalt meg Jakuth. – A
franczia szakács alig győzi már etetni azt a rengeteg vendéget. Az
uradalom gyér jövedelmét is ők eszik meg, a grófék meg majd csak hogy
belé nem fulnak adósságaik tengerébe. Aztán észrevéve, hogy ez a théma,
úgy látszik, a fiatal uraknak nem tetszik, más tárgyra csapott át, a
mely tán kedvesebb lesz nekik:

– Ott van most a Lolly kontesz is, az aztán a kedves jószág, akár csak
egy czukkerli, olyan aranyos!

De már erre a négy Márfay nővér legidősebbje is megszólalt:

– Olyan éppen, mint egy czukkerli. Annyi erkölcsi értéke is van csak,
mint egy czukorkának. Olyan czifra, tarka-barka, nézni való az, mint egy
bábú. Sajnálom azt a férfit, ki el fogja venni.

– Mi is, mi is – – sipogta a másik három, kik rendesen csak, mint
nővérük kórusa s viszhangja szoktak szerepelni.

– Én igen kedves okos lánynak tartom, – szólalt meg Lőrincz, egy
oldalpillantással Gáborra – ki bárkit is boldoggá tehetne. Persze,
modora kissé elüt attól, a mihez mi ezen a vidéken szoktunk… De hát ez
csak külsőség…

– Csák. Ázt hiszem jó szívű lány, legálább ázt mondják, sokákrá
pázároltá á szívét. Sokát igér… he… he.

A négy lány lesütötte a szemét…

Pár percz múltán az ebéd is véget ért.

A fekete kávénál nagy disputa támadt. Márfay Miklós kijelentette, hogy
Lőrinczet, ki a három fiú közűl legtöbbet ért a gazdasághoz, körülviszi
a majorjaiban.

– És? – kérdte élesen Márfay Stefi, ki felocsúdt hála a sok bor s a
fekete kávé izgató hatásának, folytonos hallgatásából.

Niki bácsi megsimítva haját, félénk pillantást vetett a négy lány felé,
kik összenéztek s a kiknek rendesen lesütött szemei szikrát hánytak.

– Elvinnélek benneteket is, de hát a kis phaëtonrá csák nem tértek, áz
omnibuszszál meg nem lehet á májorokát bejárni…

– Voltunk mi már elégszer a nagy omnibuszban is a majorokban s nem
történt bajunk, – szólalt meg Lóri s hevesen tépegetni kezdte a csipkés
zsebrevalóját.

– Na bizony te otthon maradhatsz, te úgyis tegnap voltál a bácsival, –
replikázott Stefi, a legfiatalabb.

– Vagy mind vagy egy se, – határozta el Lizi.

– Különben nem érdemes a szót pazarolni rá. Jertek lányok, forduljunk
egyet. Csak nem untatjuk könyörgéseinkkel a bácsit.

Utolsó szavait már savó savanyúsággal mondotta, hosszú keskeny derekát
kifeszítette, lila pántlikás hegyes fejékén igazított egyet, a derekát
körülövező aranylánczot feszesre húzta, aztán felemelkedett ülőhelyéből,
a társaságnak egy mély, de igen kimért bókot vágott s kiment az ajtón.
Három húga összenézett s aztán egyet gondolva, követték nénjöket.

Miklós bácsi feszengeni kezdett székén. Izgett, mozgott, köhintett, a
pipáját igazgatta, símogatta a tarkóját, aztán elkezdett dünnyögni.

– Hm, hm. Péter, he? Péter, mit gondolsz? Bánfalussy Péter felriadt a
kérdésre, ijedve bámultan körül nézett: – Bizonyára domine spectabilis,
a mint gondolni méltóztatol. Folytatta alázatos hangon. – Talán induljak
fogatni?

– Nem fráter, beszélek á lánykákkal, engedjetek meg fiúk… csak egy
perczre… Ezzel vette világoskék selyem sapkáját s kisietett az ajtón a
«lánykák» után.

A három fiú összenézett, ismerte már jól e házi jeleneteket. Most
Adelgunda kisasszony szólalt meg:

– Oh Sie sind unausstehlich die gnädige Fräulein, wass der arme, liebe
gute Onkel muss von Ihnen leiden, ist unaussprechlich!

Aztán folytatta németűl, irtóztató tótos kiejtéssel, minden é-t í-nek
mondva. Koronként az égnek forgatta savó színű szemeit, arcza a dühtől
már karmazsinpiros lett. Csontos hosszú újjaival fenyegető mozdulatokkal
kísérte a leánykák kegyetlenségéről elmondott hőskölteményt. Péter bácsi
pedig egy irtóztató hosszú csibukot szopogatva, koronkint helyeslőleg
bólintott fejével. Ő az Adelgunda pártján állt, lévén a házikisasszony
és a négy Márfay szűz, harmincz éve háborúskodásban egymással. Péter
bácsi azonban az első pillanattól fogva Adelgundával tartott, lévén neki
az éléstár s minden egyéb felett teljhatalma. Tudta, mit csinált.

A három fiú csak hallgatta az Adelgunda monologját – a melyet Péter oly
kifejező arczjátékkal kísért s a melyre az Adelgunda háta mögött ülő kis
papocska néha nem tetszését fejezte ki. Ő a lánykákkal tartott, kiknek
egész életükben egyéb foglalkozásuk sem volt, mint a márfai templom
számára hímezni.

Poldi látszólag nagy érdeklődéssel hallgatta Adelgundát, a másik két fiú
némán, unott arczczal ült székén s nem tudott minderre mit mondani.

Hogy aztán a Niki bácsi visszatért, az Adelgunda kereplője is beállott.

– Nos… a lánykákkal ázt hátároztuk, hogy á Stefi itthon márád veletek,
mert végre is nem férnek mind á kocsirá, (ezt ingerült hangon mondta a
bácsi, bár édesen mosolygott hozzá) a többi három lány pedig és Lőrincz
velem jő. És ti Gábor és Poldi, mit csináltok áddig?

– Mi majd elmegyünk Stefivel egy kicsit sétálni – felelt a Gábor helyett
Poldi, kissé előre hajolt derékkal felállva s gyermekes naivitással
mosolyogva Nikire, mint a ki nem lát és nem hall, mit a ki nem tud a
Márfay Miklós házi visszonyairól semmit, de semmit.

Stefi, ki e közben lehorgasztott fővel besurrant a szobába, Poldi
szavaira hálásan mosolygott és gúnyosan nézett három nővérére:
«látjátok, a nyertes mégis csak én vagyok», fejezték ki a szemei.

De nem szólt semmit – félt a Lizitől.


22.

A nagy családi omnibusz kirobogott a tágas udvarról és hogy Stefi
egyedűl maradt Poldi és Gáborral, eleredt a nyelve, de úgy, mint csak
egy oly leánynak, kit hetek és hónapok óta nem engedtek szóhoz jutni a
nénjei, ő lévén köztük a legcsendesebb és leghunyászkodóbb.

– Igen… így megy ez nálunk. De jertek erre, ezen az úton egyedűl
maradunk. Felmehetünk az erdőig együtt. A legkisebb dologért harczra
kell kelnünk az öreggel, kit egész testével, lelkével együtt az az
útálatos Adelgunda rakott zsebre. Láttad, hogy elsárgult, hogy most
megint mi győztünk?… De milyen szemtelen ez a személy. Ágyasa a bácsinak
(mondta lesütött szemmel szűziesen pirulva) és nekünk ezt tűrni kell.
Így élünk harmincz esztendeje (én húsz éves se voltam, mikor ez a
szégyen megesett rajtunk) egy személy, a szeretője oldalán, mert az édes
bátyánk kilökött az útczára. Akkor Lizi huszonöt éves se volt még… Hová
mehettünk volna mi leányok ilyen fiatalon? Nem tudtunk a világról
semmit… a Niki bácsi idecsalt… azóta itt vagyunk eltemetve…

– De hát nem lehetne ezen valamiféle módon segíteni? – kérdte Gábor, ki
maga sem tudta miért, de szánni kezdte ezt a vén leányt, kit annyi sok
évi erkölcsi szenvedés ily kerekre hizlalt.

– Hi-hi-hí… segíteni? – vihogta Stefi, de úgy, hogy egész vastag teste
megrezdült belé. – Hogyan? Késő már édes öcsénk. Öregek lettünk, én is,
nénéim is, rászoktunk már erre az élettel homlokegyenest ellenkező
existencziára. Nem tudnánk már ellenni mindennapi apró bajaink nélkül.
Csak a Lizi szokta koronkint azzal fenyegetni az öreget, hogy
hazamegyünk bátyánkhoz, a Lóri meg, hogy klastromba megyünk. A Lizi
fenyegetése diplomatikus, az hat rá, ettől tart. Csak a gyűlölt
Kázmérhoz ne… A Lórién csak nevet. Bánná is ő, ha ma felfordulnánk mind
a négyen.

Folytatta volna tovább, de egy fordulónál szembe találták magukat
Adelgundával, ki úgy látszik a távolban követte őket, attól tartva, hogy
a Márfay leányok legfiatalabbja valami olyat talál mondani a fiúknak s
kivált Gábornak, a mi ő reá «hamis» fényt vethetne.

Amint Stefi meglátta Adelgundát, hirtelen meghajtotta magát a két fiú
előtt, de olyan mélyen, hogy szinte eltünt buggyos szoknyáinak
tengerébe, aztán sarkán fordult s kicsiny aprózott léptekkel, a kastély
felé tipegett.

– Sie hasst mich, die Kleine. Sie möchte mich umbringen! – sipította
Adelgunda, még sárgábbra válva, mint a milyen azelőtt volt.

Gábor egy pillanatig utána nézett, aztán pár perczig kedvetlen arczczal
még hallgatta Adelgunda szitkozódásait.

– De nem vagy fáradt, én szívesen pihennék egy kicsit? – fordult
Poldihoz.

– Korán indultunk el Dálnáról… Merre van a szobád?

A két fiú összenézett, megértették egymást. Elbucsúztak Adelgunda
kisasszonytól.


23.

Poldi szobája helyett – a mint Adelgunda letünt a láthatárról – az erdő
felé mentek. Lassan, szótlanúl haladt a két fiú, mint a kiknek igen sok
elmondani valójuk van s nem tudják, hogyan kezdjenek hozzá.

– Soká nem láttalak Gábor, – szólalt meg végre hosszú csend után Poldi,
midőn egy tisztásra értek, s egy árok partján mindketten leültek a
földre.

– Mondd, hogyan birsz itt heteket és heteket eltölteni? Hiszen ezek
kétségbeejtő állapotok! – szólalt meg hevesen Gábor, a helyett, hogy
Poldinak felelt volna.

– Miért? Sokat vagyok itt egyedül. Hagynak tenni, menni. Igen jól
elvagyok az oldalukon. Sokszor észre se vesznek.

– De ők maguk, velök nem törődsz?

– Hol nevetek rajtuk, ha kicsinyes oldalaikat látom, hol meg sajnálom
őket, ha életczéljukat, törekvéseiket veszem tekintetbe. Haragudni
egyikre sem tudnék, – mondta a vén bölcs nagy figyelemmel vizsgálva a
lábainál rajzó hangyabojt. – Ezeknek van életczéljuk – mondta a
hangyákra mutatva – tudják, mit akarnak. Amazok, a mi nevezetes
rokonságunk, rohan előre az ürben, marakodik semmiért, kínozza magát
mindegyik külön, küzd, cselekszik, szenved,… s mindent semmiért… A
hangyák mily bámulatraméltó teremtések.

– De mily irtóztató ez a ház, milyen borzasztóan nevetséges ez az öreg
ember, aki ki van a szó szoros értelmében ezeknek a vén lányoknak
szolgáltatva, akik azt teszik vele, a mit akarnak, s ilyen vén lányféle
produktumot csinálnak belőle.

– Hát nem ismered még Sardanapalus bátyánkat, hogy ezen csudálkozol?

– Ismerem, ismerem, de azért minden újabb találkozásunknál újból fedezem
fel őt. És Kázmér bácsival, hogy vannak mostanában?

– Úgy, mint azelőtt. Tán csak nem hiszed, hogy kibékülnek még valaha.
Húsukká, vérükké vált az egymás iránt érzett harag. Most az a
szenvedélyök, hogy a márfai helyi postán nyílt levelező lapon goromba
leveleket írnak egymásnak. Persze a postásné s így indirekte a megyei
intelligenczia végtelen gyönyörűségére. Miklós bácsi soha se fogja
megbocsájtani, hogy azt a park alatti útat át nem engedte néki, Kázmér
meg bűnül rójja fel Miklós bácsinak, hogy a négy lányt magához vette.

– De hogy is volt ez a história, én már csak homályosan emlékszem rá?

– Nos. Hiszen tudod, hogy családaink veszekedései tradiczionálisak.
Sokkal kisebb ez a vármegye, semhogy három ily hatalmas nemzetség
megférjen benne egymás mellett békében. Hiszen csak egy főispáni székre
aspirál mind, a családoknak meg oly számos a tagja. Nagyatyád
testvéröcscse Endre, márv iszályban élt bátyjaival, így Nikivel is, és a
milyen rossz testvér, olyan rossz atya is volt. Csak a fiát, Kázmért
pártfogolta. Ennek akart mindent hagyni s ezért a négy lány mindentől
visszatartotta. A család oltárára estek áldozatul! De hiszen ezt tudod.
Nos, a Miklós, ki már az öreg Endrét ki nem állhatta, hogy Kázmért
megbosszantsa, (ki ábbán áz út proczesszusbán oly méltátlánul járt el
vélem – mondaná Niki) magához vette a négy lányt, sub titulo, hogy
sajnálja őket. Szó sem igaz, ezzel is csak a Kázmért akarta boszantani.
Mert nkább kínoztatja magát napról-napra, csakhogy elmondhassa a
látogatóinak: «Szegény húgáimát mágámhoz vettem, mert á szívtelen
bátyjuk kilökte őket áz utczárá».

– De hát, hogy lehet ilyen semmiségeken veszekedni.

– Gyermek, nem ismered még a mi világunkat? Egy tűszúrást itt még húsz
év mulva is megéreznek. Egy hevesen kiejtett szót, a melyet már a
kiejtés pillanatában is mosolylyal ajkainkon fogadtunk, húsz év mulva is
megemlítünk, ha a sértőről beszélünk, már t. i. a háta mögött. Furcsa
világ ez nagyon… az érzékenykedés világa, és azt hiszed mi, te és én
többet érünk mint amazok? Szó sincs róla… ismerlek titeket, mint
magamat. A különbség csak abból áll, hogy «fajtánk» tulajdonai nálunk
valamivel finomabbak, velenczei üveg finomságuak lettek. Az
érzékenykedésből szenszitivizmus lett, a szőrszálhasogatás nálunk
töprengéssé evolválódott, azért édesem te is, én is, életképtelenek
vagyunk, csak úgy, mint ők és éppen olyan szánalomraméltók vagyunk, mint
ők. A pusztulás kezdete… erjedés nálunk, náluk, mindenikünknél…

Gábor nem szólt. Érezte, igaza van a vén bölcs – gyereknek. Érezte, több
gondolatot hítt e pár szóval a lelke mélyében életre, mint a mennyit
önmagának be mert vallani.

– És nézd őket. Hidd el, szánalomraméltók. Nézd ezt az öreg gyereket, ki
egész életében egyedül volt, daczára annak, hogy módjában lett volna
megnépesíteni a házát, nővel, gyermekekkel. A ki gazdagsága közepett is
a szegények szegénye maradt s ki alapjában nem rossz ember, – ezek a vén
lányok, kiknek csak nevetséges oldalait látjuk, szánalomra méltók
szintén. Nem tudnak az életről semmit, mégis boldogtalanok, mert üres a
létük, irány és czél nélkül vegetálnak. És mégis vannak olyanok, kik azt
mondják: minden boldogtalanság kútfeje az élet… Látod öreg Gáborom, ide
jövök, ha már azt hiszem, hogy utól értem az árnyékomat. Úgy érzem, itt
még újra… életre vígasztalhatom magamat. Jó lányok ezek, lehettek volna
a legjobb anyák, a legjobb hitvesek. Hallod ott lenn a vastag Stefi
vékony hangját?… Nézd, a házi nyúlainak él – e perczben is őket
beczézgeti. Szaporaságukban születik újra… ez tartja fenn az élet iránti
vágyat benne… nevetséges szegény és nagyon szánalomraméltó.

– És te, mit mondasz magadról? – kérdte hirtelen Gábor.

– Én, pókkirály? Engem nem fogsz bonczolgatni kis öcsém! Szilárd,
áthatlan anyagból vagyok én, nem lát át rajtam senki, még górcsövön sem…
És Poldi nevetett és nevetett vele Gábor is.

Az alkonyat hűvös szellője átiramlott a tájon. Nedves, ködös estére
ébredt a két álmodozó. Tavasz van még mindig! Még virágzanak a fák, még
dalolnak a fülemülék… azért az erdőből már erjedés szaga jön idáig,
nedves, őszies zimankós levegő.

– Öregek vagyunk fiú… az _utolsók_, menjünk fel a romok közé, ott a mi
helyünk. A tavasz is nedves, a virágok is fonnyadnak a merre mi járunk,
fonnyadó virágok nyílnak a szíveinkben is, nem nékünk való a holdvilág,
– szólt Poldi élesen nevetve s az épp feltünő holdvilágra mutatott.

Lassan a kastélyba ballagtak.


24.

Szobájukban Lőrinczet találták kipirulva, szikrát hányó szemekkel.

– Soha, soha se jövök ide többé, útálatos fészek, gyűlöletesek a kik
lakják.

– Mi történt, fiam, hisz egészen ki vagy kelve magadból… Csillapodjál
gyermekem, – szólt Poldi, és nyugodtan símogatta kopasz tarkóját.

– Azért vitt magával, mert engem állhat köztetek legkevésbbé. Egész úton
kínzott. Anyám ellen, Tomi ellen, egész családunk ellen kikelt. Nem
győztem hallgatni…

– Hát miért nem feleltél meg neki magyarán, – szólalt meg hevesen Gábor
– csak én velem merjen így beszélni, csak merjen anyánk ellen kelni…

– Te tudom bátrabb vagy mint én, okosabb is vagy, útaztál sokat, te
megfeleltél volna néki tudom, – beszélt Lőrincz keserűen, – én ostoba,
gyenge filkó vagyok.

– Mi ez, Lőrincz?

– Gábor!

– No gyerekek, ne vesszetek azért ti is most össze. Hagyjatok békét a
Márfay tradicziónak. Már nagyon közönségesek lettek, hát mit mondott még
az öreg?

– Semmit, de ebben a semmiben minden benne volt. Vén pimasz róka – és
ezek a lányok! Na Gábor, büszke lehetsz rá, hogy a nevedet viselik.

– Vagyok is, büszkébb, mintha a Tomi viselné a nevemet.

– Hé, gyerekek, nagyon meleg van ebben a szobában vagy mi, hogy így
egymásnak mentek. Csend, rend és figyelem, hallgassátok meg az öreg
Poldit, az a bölcs, a mit az mond, azt kell követni…

A két fiú duzzogva ült egy kanapé két szélén, egyik se szólt egy szót
sem.

– Nos, hát az öreg kutya azt mondja ti nektek, hogy gyerekek vagytok és
értelmetlenek! Ha annyit fogtok tudni, mint az öreg Poldi, akkor mindig
és minden körülmények között meg fogjátok egymást érteni. Na, öleljétek
át egymást, egy-kettő… különben baj lesz… úgy.

A két fiút az egymás karjába lökte. Ezek egy perczig húzódoztak, majd
hirtelen egyet gondolva, átölelték egymást.

– Most mehetünk le a kedvencz «amerikai» nagybácsinkhoz. Harangoznak
vacsorára, ha elkésünk, nem kapunk tésztát.


25.

Vacsora alatt Niki bácsi Kázmérékról beszélt.

– Hát átmentek hozzá is. Hm, hm, üdvözlöm őket, he… he… he… most bájbán
vánnák tudom. Sok ádóságot csinálták míg a Kázmér főispán volt. Meg a
fiú nágyon szeret mulátni. Míg dobrá kerülhet á kástély.

– Anna néni pedig nagyon spórolt mindig.

– Niffor lány biz áz, szereti á töndöklést, á ti véretek, – szólott
Lőrinczhez fordulva.

– Anna nénit nagyon szeretem, apám kedvencz testvére volt.

– Tomit is szerette áz átyád?

– Azt is, de kevésbbé, mint az Anna nénit.

– Ez a tizenhármádik Márfáy-Niffor házasság, á mely rosszól sikerült.

– Jól sikerült, szólt Lőrincz elég határozottan egy oldalpillantással
Gáborra.

– Hiszen boldogok, szeretik egymást.

– Já fráter, áz nem elég áz üdvösségre. Há dobrá kerül á ház májd á
fejük felett, nem lesznek boldogok többet.

– Kérem, kedves bátyám, ne szóljon róluk, ebben úgy sem egyeznénk meg
soha, – szólt szavába Gábor elég hevesen s visszanézett Lőrinczre.

– Hej, hej, no lám! ejnye no… hát éljenek á Niffor Márfay-frigyek,
emelem pohárámát a Niffor Márfay-házasságokra, s nevetett torka
szakadtáig.

Ez már egyenesen Lőrincz ellen intézett sértés volt. Tudta, hogy ezzel
bántja meg legjobban Gábort, ezért tette.

A hangulat mind nyomottabb lett, a fiúk nem beszéltek. Amazoknak meg más
tárgya, mint az egymás szapulása, nem is volt s minthogy mind a három
családból lévén jelen családtag, nem bánthatták egymást, hallgattak.

Végre a vacsorának is vége kellett, hogy legyen.

A mint a társaság a dohányzóba húzódott és Niki bácsi Péterrel és
Lőrinczczel tartlizni kezdett, Poldi meg a három Márfay-lány egy
ablakfülkébe vonult pletykázni, Lizi Gábort magához intette s a szoba
túlsarkába vonult vele.

– Beszélni akarok veled, öcsém. Valamit kérdenék tőled.

– Parancsolj, néném, miben lehetek szolgálatodra – kérdte Gábor
meglepetve.

– A dolog kényes… Hidd el, nem a kiváncsiság hajt rá, hogy e húrt
megpendítsem, más, egészen más okból teszem. Rokoni érzés hajt rá… –
szólt fontoskodó arczczal, egyet köhintve a Márfay-leányok legidősebbje.

– Parancsolj velem.

– Mondom, a dolog kényes, de hát egyenesen medias res megyek. Igaz az,
hogy te Klienigstein Lollyt el akarod venni?

Gábor elhalványult, egy szempillája megrezdült, aztán nyugodtan
megsimította bajuszát, így szólt: – Nem tudok róla néném, _én_ legalább
nem tudok.

– Lári-fári, nem igaz. Látom az arczodról, hogy hazudsz. Akarom tudni és
pedig a te érdekedben akarom tudni.

– Bocsáss meg néném, de kérdésed meglep s formája még jobban.

– Azt mondod, semmi közöm hozzá. De van. Higyj nékem, vén lány vagyok,
sokat voltam egyedül, sokat asszonyokkal, ismerem a fajtámat. Ne vedd el
azt a lányt, haszontalan lány az, legalább ilyen formában, mint a hogy
ma itt áll előttünk. Ismered az apját?

[Illustration: – Azt mondod, semmi közöm hozzá.]

– Hogyne ismerném.

– Ravasz, számító diplomata. Komisz ember. Lolly meg a kedvencz lánya
volt.

– Azt mondják, nem jó ember. De hát nem igaz ám minden, a mit az emberek
beszélnek.

– De jóhiszemű lettél. A külföldön tanúltad? Tanúlj hát itthon is
valamit. Végre is bevallom, nem te néked magadnak, hanem az egyetlen
jóravaló, szép jövőjű Márfaynak mondom. Büszke vagyok a nevemre, ha nem
lettem volna büszke, tán nem hagytam volna feláldozni magamat… Azt
hiszed, nem tudtam az első percztől fogva, mi vár reám? Láttam már
jövőnket akkor, midőn a zárdából visszajöttem. Láttam, mire czéloz az
apám, mire a bátyám. Tudtam, hogy nyomorogni fogunk egy élet folyamán… s
megtettem. Mert ezt a Márfay név dicsősége így hozta magával. Én tudtam,
a húgaim, az ostoba libák nem. És… eljöttem ide, ebbe a bagoly-odúba,
beleültem ebbe a szemétbe s így feláldoztam magamat, pedig ismertem a
Niki veséjét, máját, (itt hangja fenyegető lett, dereka megnyúlt, két
szürke szeme szikrát hányt) eljöttem, s magammal áldoztam fel a húgaimat
is. Eltemettük magunkat… no jól van, megtettük a Márfay névért. Látod,
fiam, ilyen vagyok. Most már ismersz? Pedig szép voltam ám… szerettem
is, szerettek is. De hát én Márfay Lizinka… mert Lizinek ez a vén vakand
keresztelt el, szép lánykoromban Lizinka volt a nevem, – csak nem
mehettem egy községi jegyzőhöz. Ezt tudtam. Nos, a czímerünkért, a
családfánkért… érted?

Ezzel hangosan nevetni kezdett, de úgy, hogy azok a tartli-asztalnál
visszafordultak és Niki bácsi rikácsoló hangján odaszólt nékik:

– Hej, de vígán vágytok! Ejnye Lizinkó, ne forgásd el á Gábor fejét. És
így – Lizinkából Lizinkót kanyarított az öreg.

– Játszunk bácsi, játszunk a Gáborral. Mesét mondok neki a cziczáról meg
az egérről. Értesz? – folytatta halkan – nem tűröm, hogy elvedd azt a
leányt. Számító, mint az apja, hideg, okos. Olyan farkasfajta. De
üvöltése mézes-mázossá válik, ha egy falat kenyérről van szó. Vigyázz
fiú, vigyázz! Ti olyan lágyak vagytok, mint a Márfay fiúk. Olyan volt
boldogult édes atyád is… ne mozdulj… szerettem, tiszteltem. Lehetett
volna nagy ember is belőle, csak lágy volt, nem a küzdelemre született.
Kitekerték a nyakát… Ilyen lágy bolond a Kázmér, kit életében az atyja
vezetett az orránál fogva, halála után meg elbutult, nem látott többé
tisztán, ilyen lágy, de még lágyabb, hisz ez már nem is agyag, csak sár,
a Niki bácsi. Csak mi, Márfay lányok, csak mi vagyunk férfiasak, csak mi
tudunk akarni, igen, én! – és sovány, kiaszott mellére ütött – a tótfaj
asszonya erős akaratú… Én, a hogy engem itt látsz, harmincz éve vagyok
háborúban azzal a személylyel. Védem magamat és a húgaimat a körmöm
szakadtáig, életre-halálra. Ha én nem vagyok, már rég kilökött volna a
vén vakand az utczára. Ezerhatszáz forint a négyünk apanage-a, ezzel
éhen halnánk négyesben. De nem bír velem, nem is fog. És ez a harcz, ez
az életczélom, ez tartja bennem a lelket, ha ez nem lenne, már rég belé
fordultam volna a síromba. Értesz hát? Hová bámulsz? Nézz reám. Értesz?

Gábor lekonyúlt fejjel hallgatta. Úgy érezte, mintha egy koporsó födelét
nyitották volna fel előtte, úgy hatottak rá a Lizi szavai.

– Látod, néném, igazad volt s nem is volt igazad… a mi pedig a Lollyt
illeti, hidd el, ismerem. És ez a felelet szavaidra.

– Jó felelet, férfias felelet. Mert látom, szereted. Hidd el, nem jól
jársz vele. Vétesd el az esküdt ellenségeddel s menj el a torára, tán
majd azon elszeretheted az özvegyét. Többre nem jó… Ha volna még egy
Niffor Tomink, annak szánnám. Niffornak való, nem egy Márfaynak. Ezt
azért mondom, mert gyűlölöm ezt a gőgös fajtát, a mely mindekkoráig csak
elnyomni tudott minket. Látod ott azt a hegyet… mutatott egy hegyormot,
szembe vélük – ezt kapta hozományul az a Márfay lány, ki legelébb,
ötszázad előtt egy Niffor neje lett. Ez volt az első ostobaság, a mit a
Márfayak a Nifforokkal szemben elkövettek. Ez időben a lányokat meztelen
testtel adták férjhez s már akkor a mi nagy úri nemzetségünk egy ős
erdőt adott hozományúl. E percztől fogva mind végig csak a
megkárosításunkra gondoltak… gyűlölöm őket.

– Lőrincz a testvérem, – vágott szavába Gábor, elég nyersen.

– Ez legalább félig Márfay az anyja után. Bár nem szeretem őt sem. Te
telivér Márfay vagy, emeld fel a családot. Szép jövőd van, azt mondják…
mondják karmod is van. Eddig még egy Márfaynak se volt, használd a
fegyveredet…

– Mit tegyek? – kérdte Gábor finoman mosolyogva.

– Ne nevess, nem tréfálok. Legelébb is házasodjál meg, keress egy
gazdag, okos feleséget. A többi majd magától jő. Hisz van eszed,
ambicziód, tudod az útat, a melyet követned kell…

– De néném, éppen azt nem tudom.

– Hát te is csak éppen olyan legény vagy, mint a többi! Már az első
lépésnél megbotlasz. Eh! És én mégis, mégis bízom benned. Valami azt
súgja a lelkem mélyén, ebből ember lesz a talpán. Csak… Ismét
visszatérek a vesszőparipámra, a Klienigstein mamzellet ne vedd el.
Vesztedre lenne ez a házasság.

– Ne félj ettől néném… És hogy elterelje e tárgyról a társalgást,
felkelt s kiváncsi szemmel nézte a kártyázókat. – Hát ez mi? Hányan
tartliznak?

– Tartli? ha-ha-ha. Hát még nem tudod, hogy minálunk is kiütött az ősi
nyavalya. Ferbli az fiam, ferbli. Látod, körülülik az asztalt.
Adelgundának tudod csak annyi a pénze, a mennyit napról-napra, nem,
éjszakáról-éjszakára szerez, a tiszttartónak more patrio hatvan forint a
fizetése, a titkárnak ugyanannyi. A kis pap… no ez felmehet úgy mindent
összevéve vagy ezer forintra egy esztendőben és tudod mennyi a partie?
No fiam, ezer forint szokott lenni az alap. A bácsi és Lőrincz birják…
Gábor odanézett, valóban a Lőrincz is játszott – a többi…?

– S a többi?

– No azok, ha nyernek, úgy a bácsi fizet. Ha nem, akkor is. Vagy, ha nem
fizet… a gazdaság elbírja még ezt is!

– De hát akkor minek ez a játszma?

– Ez csak azért van, hogy a vendégek el ne únják magukat. Ez így szokás
minálunk a brinza birodalmában. Jere, nézd meg közelebbről, tanulságos
nagyon.

A kártya-asztalhoz mentek. Ott ültek egy sorban. Az öreg úr mosolygó
arczczal csak nézi, összeszorítva úgyis keskeny ajkait. A kis pap
lilaszínre pirúlt szemei kidűltek. A sovány tiszttartó fakó arczczal,
reszkető ajakkal, mint akár csak a kapzsiság szobra. A titkár
közönyösen, mint a kinek mindegy akár nyer, akár veszít, hisz nála a
kassza kulcsa. Adelgunda oda símulva Niki bácsihoz (ilyenkor símult a
legközelebb hozzá) és Lőrincz nagyúri grandezzával, nyugalommal.

Az utóbbi vesztett, azt koppasztották.

– He… he… Gábor öcsém, hát ezt nem tánultuk meg á sok messzi
univerzitáson?

– _Ezt_ nem, bátyám, ez hazai tudomány.

– Sájnáljuk á hátoskát, sájnáljuk, he?

– Gábor nem szokta, bátyám, – szólalt meg Lőrincz.

– Hát te _szoktad?_ kérdte önkénytelenül Gábor.

– Csak úgy néha-napján, a hosszú téli estéken ráfanyarodik az ember.

– Ná, ná, ne beszéljünk ánnyit. Háládjunk fráterek.

A három leány és Poldi, az asztal túloldalán kuporogtak. Ők persze nem
játszottak. A vén kutya egyik kezébe temetve állát, szinte az asztal
alúl sandított fel a játszókra, néha-néha oda hunyorgatva Gáborra.

– Hát hogy tetszik a játszma? – kérdte odacsúszva hozzá halkan.

– Kérdheted?

– Nos, majd mást mutatok néked… kárpótlásul, mondta még mindig súgva –
csak tessék besétálni, nyitva a panoráma… az egész világ, meg még
azonkívül jó csomó dolog látható az én kis camara obscurámban. Na lányok
– folytatta hangosan – hát egy kis muzsika nem lészen?

A három «ifjabb» Lizire nézett, ki helybenhagyólag intett fejével s a
nagy terem felé indult. Utánna húgai, leghátul Gábor meg Poldi.

Gábor a nagy terem ajtajánál önkénytelenül megállt. E nagy szállában
voltak a Márfay-család trofeái összegyűjtve. Régi zászlók a harcz
mezejéről, az elhunyt családtagok kardjai, lándzsái, nyergei. Az egyik
Márfay ős feleségének, ki Rozgonyi leány volt, egész gyöngyökkel,
aranynyal kihímzett menyasszonyi ruhája üveg alatt. A falakon az egyik
oldalon az ősök képei az Árpádok óta; mind büszkén, délczegen. Az egyik
vértben, a mint harczba megy s fiatal nejétől búcsúzik, amaz biborpiros
magyar ruhában, a hogy Mátyás az igazságos, udvarába készült. A
képsorozat vége felé már egyszerűbb ruhákban kevesebb ékszerrel, de a
helyett óriási könyvekre támasztott jobbal. A terem baloldalát az ősök
nejei, gyermekei foglalják el. Itt az az ősnő, a ki három uradalmat
kótyavetyélt el arra, hogy ezt a tenger sok ékszert, drágaságot
összevásárolja, a mely a keblét és ruháit díszíti, (ez is Niffor-leány
volt, szokta Lizi e kép előtt mondani) mellette kis leánya, kit szintén
alig látni a skofiumtól s a ki sovány, aszott kezében nagy fehér
liliomszálat szorongat. Fiatalon halt meg, ezért az ártatlanság e
szimboluma. Lejebb a sor végén fehér parókás úri asszonyok mélyen
kivágott ruhaderékban, nem spórolva bájaikkal. Egyik-másik keblén a
csillagkereszt, a habsburgi éra emlékeül, mellettük egy-egy «alapítványi
hölgy» mind, mind a család oltárára áldozva, mint a négy Márfay hajadon.
E szegény lányok a család történetében e képeken kívül jóformán nyomot
se hagytak, egész szereplésök paszivitásokban lévén.

A nagy ablakokon keresztültörő holdvilág fakó ezüsttel hintette be mind
e rég elhalt, elmult fény emlékeit.

A terem közepén csak egy füstölgő, pislogó gyertya… ennyi maradt itt
csak az életből, az is elalvóban, bele-belekap egy szélroham, a mely
fel-fellobbantja gyér lángját…

De Lizi karos gyertyatartókat hoz a másik szobából, a melyek ridegen
világítják meg a holdvilág és az egy gyertya fényénél oly misztikusnak
látszó avult dicsőséget.

Aztán Stefi kiszalad a teremből s pár percz mulva a vén komornyikkal tér
vissza, ki tüszkölve, horkolva egy szuette hegedűt húz elő tokjából és
hangolni kezdi.

A két fiú egy hatalmas ódon kanapé két sarkán telepszik le s hallgat.

Lizi leült a harmonium elé, húgai mögé állanak, mellette a vén inas
hegedűjével, ki egy régi-régi dal akkordjait kezdi játszani.

A leányok pár pillanatig figyelik, majd dalolni kezdenek, az inas kiséri
őket egy hegedűn.

Unisono énekelnek, ugyanazon a hangon dalol a négy leány, ugyanazon
játsza a komornyik.

Régi, régi templomi dal volt… vagy tán szerelmi nóta a hegedűsök
idejéből? Ki tudja? Egygyé vált a hang, egygyé az érzés.

A szókimondó férfias Lizitől a gyermekes, gömbölyű naiv Stefiig, nem, az
öreg komornyikig mind egy húron pendültek. Egy dal ugyanazon hangnemben,
ugyanazon hangon. Tiszta, áttetsző melódia, szinte már emberi sincs
benne. Tiszta, mint az, a mit a vén krónikák penészes lapjairól olvas le
az ember, – tiszta, mint az öreg harangok hangja, tiszta, mint az a
liliom, a melyet a kis korán elhalt leányka szorongat a kezében és
tiszta, mint e perczben a négy leány arczkifejezése. E pillanatban nyoma
sincs a Lizi arczán annak, hogy Nifforok is léteznek, hogy az életben
keserűség, szenvedés is van, a másik kettő arczáról nem rí le, hogy az
élet gyönyörét az evésbe, emberszólásba fektetik, Stefi arczáról eltünt
az a kifejezés, mintha Adelgundáról tudna. Mind boldogan, átszellemülve
mosolyog, mintha mind egy jobb, egy szebb világba látna. Pedig orczáik
még sápadtabbak a kilencz gyertya fényénél, mint azelőtt voltak, szomorú
szemeik még mélyebben fekszenek. Orczáik beesvék, de azért ajkaikon
mosoly, kezeik kiaszottak, öregek, de azért össze vannak kulcsolva e
perczben. És az öreg komornyik ősz bóbitája sem oly nevetséges, mint az
asztalnál volt, érzi, látszik, a mit a négy leány dalol és érzi vagy
tudja csak, hogy követni kell őket jóban, rosszban, mint engedelmes,
hűséges szolgájuknak.

A két fiú csak hallgatta, csak nézte őket.

– Érted most már, hogy van itt is érdek, hogy az életnek mindenképp két
oldala van? – kérdte Poldi halkan.

Gábor hallgatagon bólintott fejével. Érezte, hogy ez a dal, ezt a képet
fejezi ki. Elmult, boldog időkről beszél, azokról az időkről, midőn ez a
négy leány is, ezek a falonfüggő, rég a sírban nyugvó alakok éltek.
Midőn még nem futotta be a Rozgonyi leány skofiumos ruháját a pókháló,
midőn még nem hintett a leányok szívébe az élet semmit.

Úgy érezte, e perczben elevenné vált mind ez az összehordott pusztulás,
itt a szeme előtt. Úgy érezte, a négy lány fiatal lett s a falra
szegzett zászlókat kibontotta a tavaszi szellő és lengedeznek úgy, mint
századok előtt a harcz mezején… Érezte, hogy lehetett szeretni is e
zászlók árnyában s a szív, mely a hazáért dobbant, a mely napról-napra
szembeszállott ezer veszélylyel, nagyobbat dobbanhatott akkor, midőn a
tavasz első szűzi fuvalmában újra született. Élet, czél, küzdés,
megujúlás abban a mi volt s a minek mindig lenni kellett… Az álmok
világa, valósággá vált, az álmodozó a _tett_ idejére vágyott. Úgy
érezte, nem az a mi _ma_, hanem a mi e dal s e jelvények idejében volt.
Ifjúnak érezte magát, repűlni vágyott!

És egyszerre a dalnak vége szakadt.

Ott állott előtte a négy lány, most már veszekedve a tempó felett. Az
inas mély bókok között magyarázott nékik valamit, a terem egy sarkából
denevér szabadult el és suhogva szelte át a nagy termet, a penészszagot
annál érezhetőbbé téve…

A túlsó szobából az öreg Niki bácsi rikácsoló hangja hallik.

Gábor tétován tekintett körül, sehol egy nyugpont, a hol kipihenje
magát. Hol, hol van a révpart, az álmok után? Egyszerre a Poldi szeme
sugárzott rá a homályból. Nem szólt, de tudta, hogy a másik mit gondol.

Az egymás lelkében pihentek meg, pedig-pedig az jobban kifejezte
évszázadok romboló erejét, mint a sok rongyos szövet, zászlók, rozsdás
fegyver, jobban mint a leányok dala, jobban mint azok ott a túlsó
szobában, kik az életkedvet ilyen eszközökkel akarták az egymás lelkében
életre hívni!


26.

Pont fél tízkor a társaság bókolva oszlani kezdett.

– Órá cánonica – rikácsolta az öreg s megelégedett arczczal fogadta a
szűzek kézcsókját.

– És mi kimehetünk még járkálni a parkba? – kérdte Gábor összenézve
Lőrinczczel.

– Jáj fráter. Áz én szegény házám ájtáját pont fél tízkor becsukják,
innen ki nem mehet ez időn túl senki. Nem szeretem a kóborlást. Áz
éjjeli úták rontják áz urát, rontják á cselídet. Sájnálom fiúk, de
kivítelt még á kedvetekírt sem tehetek, különben á dálnáiáknák jó is
lesz á pihenés, hájnáli kilencz órakor keltek fel, fáradtak lesznek a
szegény fiúk.

Poldi naiv arczczal meghajtotta magát, mint a kit ez a rendszabály
meglep, (húsz esztendeje ismerte a házi szokást) de a ki azért ezt a
legtermészetesebb dolognak tartja.

A három fiú meghajtotta magát s ünnepélyes bókok között búcsút vettek a
társaságtól.

Lőrincz és Gábor hálószobája az emeleten, épp az óriási vasajtó felett
volt. Itt telepedett le a kis társaság.

– Milyen világ, milyen őrült világ ez! – kezdte Gábor.

– Én tudom, hogy sohase jövök többé ide… folytatta Lőrincz hevesen.

– Szegény bolond, még szegényebb lányok – végezte be Lipót.

– De hát nem lehetne ezeken a viszonyokon valamikép változtatni?

– Változtatni? Ki? Minek? – nevetett Poldi, – hány száz év tradiczióját,
hány generáczió vérét kellene megváltoztatnod. Typus és szokás
megcsontosodott. Csak egy nagy vihar, a mely tövéből tépne ki mindent,
változtathatna itt csak. Ezek már úgy halnak el, örökös veszekedésben,
elégedetlenségben s azért nem tudnának ám egymás nélkül élni. Tudod mi
volna a négy lányra a legnagyobb csapás?

– Ha a Stefi házinyúlai elpusztulnának, úgy-e? – tréfált Lőrincz.

– Nem. Komolyan beszélek. Ha Adelgundát legyintené meg egy szép reggelen
a szél. Nem tudnának kivel küzdeni, jobblétre szenderülésének azt hiszem
ők is… de hallod? Most csukják be hivatalosan a vaskaput.

Mintha csak egy érczkoporsó födelét csapták volna be, akkorát rengett az
ősidőkből hátra maradt ajtó.

– A kalitka zárva… tüstént messze szállnak a madarak…

– Mit mondasz? tán csak nem?

– Figyeljetek. Látjátok ott azt az üvegajtót, a mely a terraszra nyílik?

– Hogyne látnám.

– Nos, figyeljetek… és pedig elébb a különböző neszekre. Csitt, csend,
hallom az elsőt…

Halk, csoszogó léptektől hangzott fel a folyosó. A léptek aztán
elhangzottak, egy ajtó a távolban felnyílt, majd becsapódott.

– Ez az Adelgunda volt, megy a bácsihoz.

Úgy látszik, ma éjjel ő nem kivánkozik a «szabadság»-ra. Hetenként
kétszer-háromszor a tiszttartónál mulat. Szereti a változatosságot.
Látod, most az ajtó nyílik, látod ott azt az árnyat? hallod… ez
mezitlábas csoszogás. Egy szolgáló… ez a faluba megy tánczolni. Ennek…
legalább tegyük fel, tisztességes a szándoka. Most csend… de még se… a
toronyszobából jönnek lefelé. Ezek a szobák, a hol lakunk, azért
mulatságosak… olyanok, mint a csillagász torony. Ide szokták a fiatal
urakat szállásolni, mert hisz’ ezek úgy sem figyelnek éjszakánként arra,
hogy mi történik oda kinn. Ezeknek más dolguk akad. Áhá, hallod, most a
toronyszoba ajtaja csikorog… ez a legenda kisértete. Az öreg kulcsárné
fehérben… ez azonban, nyugodjatok meg, nem légyottra megy. Dehogy!
ilyenkor átnézi s lepecsételi a tejet, a melyet a Niki bácsi háta mögött
a piaczra küld. Persze, idegen név alatt, egy unokahúga az árúsnő, az
itt lopott jószágokon ad túl. Van már a vén Pepinek annyi pénze, hogy
Beszterczén házat vett rajta, «becsületes, hű öreg cseléd, csák hát
forint fizetése ván», szokta mondani Niki bácsi, «látjátok, nincs párjá
á vín cselídnek!»… Furcsa világ ez biz nagyon. De hogyan akarnál
változtatni rajta? Változtathatsz te valamit Gábor az éneden? Képes vagy
véredet megváltoztatni, annak más utat előírni, mint a hogy kering?
Ezeket mind a lét kicsinyes bajai, kézzel fogható kicsinyességei
foglalják el. Ezért aggódnak, ezért harczolnak, ezért fárasztják,
emésztik magukat. Minket? a saját lelkünk górcsövi szálagai érdekelnek.
Azért a mi lelkeinkben a harcz, a küzdés csak úgy örökletes, mint náluk.
Ők egymással, mi a saját lelkünk ellentétes képleteivel harczolunk, a
helyett, hogy mint őseink, rablókalandokra indulnánk. Te is, Lőrincz is,
én is csak olyan szőrszálhasogatók vagyunk, mint ezek, csak máskép. Az
edény ugyanaz, mint nálunk, csak más folyadék kering benne, ez az egész.
Nyikorog azért nálunk is minden, mint náluk. Az intézmények is
ugyanazok, mint századok előtt voltak. És tán ez a bajuk… ez a szemeink
előtt keringő kis világ, a középkor patriarchális családja. Akkor még
szükséges volt, hogy egy védelmezze meg mind a többit. Ma már nincs s
talán épp azért, mert nincs, azért mutat az egész intézmény modern
keretében torzképet. Amazok még tudnak parancsolni, Niki patriarchánk
csak nyöszörögni s vihogni tud… Aztán vegyük a dolgokat, a hogy vannak.
Hiszen Lőrincznél is, ha meg nem házasodik s nem vesz el egy derék,
egyenes lelkű alföldi vagy dunántúli leányt feleségül, csak így lesz
minden… az udvara is ilyen formát fog ölteni. Ki lesz az Adelgundád
Lonczi?

Lőrincz mélyen elpirult, azonban nem sértette az, amit Poldi mondott,
mert tudta, hogy Poldi maga nem érzékeny.

– Ugyan, Poldikám, nem lehet mindent egyszerre megváltoztatni!

– Én azt hiszem, egyszerre vagy soha, – szólalt fel határozott hangon
Gábor.

– És már bocsáss meg, de ebben Poldinak adok igazat.

Ezt szeretettel mondta és mégis Lőrincz zokon vette neki, elnémult s
mogorván maga elé nézve, hallgatta, a mit a másik két fiú beszélt.

– Nézd Lonczim, folytatta Poldi szavait Gábor, ma még így more patrio
megy nálad minden. Holnap azonban megházasodhatsz. Azt hiszed, feleséged
belé fog abba nyugodni, hogy téged mindig négy-öt ember társaságában
lásson? Ha _szeret_, bizonyára nem. De ez a dolog «költői» oldala, van
még ezenkívül egy praktikus is. Azt hiszed, egy modern gondolkodású
leány belé fogja magát ezekbe a viszonyokba találni? Minél előbb
változtatni kell otthonodon… Úgy-e Lonczim, rá fogsz fanyarodni már az
öregebbed kedveért is? – sürgette Gábor szenvedélyes hangon… Úgy-e nem
haragszol, hogy így magyarán kimondtam az igazságot?

– Már hogy haragudnék édes öregem! Mit gondolsz! – felelt rá kissé
fanyaran Lőrincz.

– Én megtenném, – mondta Poldi röviden – pedig azt mondják, én nem
vagyok praktikus ember. Pedig ez is csak rágalom. Lehet-e praktikusabb
annál az embernél, kinek nincs semmije, a mit féltsen. Úgy érzem, az
által, hogy napról-napra élek, hogy nincs vagyonom, szabadabb vagyok,
mint a madár…

– Na, a te praktikusságod megint más kártyára tartozik fiú, – nevetett
gúnyosan Lőrincz – ebben tán kiállom még veled a versenyt.

– Nem tudom, fiacskám… nem tudom.

– Én azt hiszem, hogy igen.

– Ni-ni fiúk, – fordította más tárgyra a beszélgetést Poldi – halljátok
ezt a halk zörejt?

– Halljuk… mi az! – szólt a két testvér pipiskedve.

– A lányok mennek le a kertbe… Óh ne ütődjetek meg, csak hold-sugarat
legelni. Ezeknek nincsenek bűnös szándékaik, mint Adelgunda
kisasszonynak… vagy a kulcsárnénak. Csakis a tiltott gyümölcsöt szeretik
az éji sétákban… s azt hiszem, még ezt is hetenként meggyónják
(unaloműzésből) a páternek!

Valóban ott tapogatóztak a sötétben, óvatosan, félénken, nehogy zajt
üssenek. Egy eltévedt holdsugár megvilágította az egyik, a Stefi arczát.
Lesütött arczczal, szégyenlősen összehúzva vállain a nagy kendőt,
igyekezett a park felé…

Egyszerre az ajtó felnyílt. Az öreg komornyik lépett be rajta. Körül
tipiskélte a szobát, összeszedte a fiúk ruháit, czipőit, rakosgatott,
megnézte a mosdószekrényt, rendben van-e rajta minden, végül pedig
kifelé indult, az ajtónál azonban nekibátorodva megállt:

– Nem lesz tán _még_ valamire szükségük, kezeiket csókolom. Szólalt meg
egyik szemével hunyorgatva.

A fiúk elértették.

– Köszönjük öreg, nincs semmire sem szükségünk. Álmosak vagyunk, jó
éjszakát. Köszönöm.

[Illustration: Egy eltévedt holdsugár…]

Az öreg mélyen meghajtotta magát s eltünt az ajtófüggönyök mögött.

– Hm, le droit du seigneur! Az öreg nem felejtette el a mesterségét.

– Hogy felejtette volna el? Jó vér csergedezik az ereiben. Ez is Márfay,
csak úgy, mint te, vagy Niki bácsi. A nagyapádhoz nagyon hasonlít. Anyja
kulcsárné volt nála… Jó erős faj, öreg a legény, de azért birja… no, de
nézz le az ablakon.

Valóban ott tipiskélt már az öreg a terrasz alatt s igyekezett lefelé,
az alház felé, hol a szolgálók laktak.

Ez volt az éjszaka utolsó árnya…

– És e perczben Niki bácsi nyugodtan alszik, ott, túl az épület túlsó
végén, biztos lévén arról, hogy ha betörnének a kastélyba, körülötte
lenne hű háznépe s védelmezné a körmeszakadtáig… auf dass hin, jó
éjszakát… aludjatok jól, fiúk. Te meg Gábor ne vedd fel a familia s a
brinzás pátria dolgait. Ez a természetes, így éltek ők századok előtt,
erre vagyunk szoktatva mi is valamennyien. Ha bölcs vagy, a helyett,
hogy ezen töprengenél, az öreg Johann azon tanácsát követnéd, a melyet ő
nem adott. Ostoba fiúk. Hamlet, jó éjszakát!…

És az öreg kutya elosont.


27.

A két testvér egyedül maradt. Beszélt volna mindkettő… de hogyan
kezdjék?

Gábor a tarthatatlan viszonyokat szerette volna ostorozni, elmondani,
mit lát hibásnak, tévesnek ez elavult világban, de hogy beszéljen erről,
hisz Poldi az elébb oly helyesen mondta, hogy ez a Lőrincz jövője is, ha
meg nem házasodik. Pedig éppen ezért kötelessége lett volna neki szólni,
elmondani mindent, de óvatosan s azért mégis _igazán_, úgy, hogy Lőrincz
kiérezze, hogy minden szavából csak az igazság s a testvére iránt érzett
végtelen szeretet beszél. Meg kellett volna magyaráznia, hogy ennek az
életnek az ellenkezője is létezik, hogy az ember nemcsak parancsolni,
hanem engedelmeskedni is született. Hogy csak az a falat kenyér esik
jól, a melyért napról-napra küzdünk meg. Hogy ez a világ azért mutat
torzképet, azért életképtelen, mert az életet hamisan fogja fel. Csak az
élvezetet keresik s megcsömörlöttek attól, amit élvezni akartak.

Hogy mondja meg mindezt neki? Hisz Lőrincz is ezt a világot képviseli.

És szegény Lőrincz hogyan védelmezze magát?

Hogyan mondja el annak, ki ott ül most vele szemben és némán és
nyugtalan szemekkel tekint reá, hogy változtatna biz ő mind e
viszonyokon, igyekeznék megismerni mindazt, a mi új és hasznos, – csak
nem tudja, hol és hogyan kezdje a reformokat. És hogy ezekhez a régies,
penészedő intézményekhez úgy köti valami, úgy leigázzák ezek a régi,
régi szokások. Hiszen, ha másért nem, hát a testvéreért szivesen
változtatna mindezen. De hát hogyan?

A két fiú csak nézett egymás szemébe, keresték azt a szót, a mely
kifejezze a torkukig toluló sok érzést, sok elmosódó gondolatot. Nem
találtak semmit. Pedig érezték, hogy mondaniok kell minden áron valamit.

Végre Gábor felkelt székéről:

– Megyek aludni, – mondta közönyösen.

– Jó éjszakát, öregem, fáradt vagy? Kifárasztottak a szűzek? –
tréfálódzott Lőrincz, – szép álmokat!

Gábor kifelé indult. Az ajtónál egyszerre visszafordult.

– Nos, öregem? – kérdte öcscse.

– Semmi, fiam, semmi. Aludj jól – és ezzel kiment.

Hanem, a mint lefeküdt, úgy érezte, hogy öcscse és maga közé valami köd
ereszkedett, a melyen keresztül már nem látnak az egymás szívébe.


28.

Gábor egész éjjel nem aludt. Nyugtalanul hánykolódott ágyában. Tervelt.
Vagy húsz tervet is kovácsolt, hogy hogyan fogja nagybátyját
figyelmeztetni erre is, arra is, – hogy menti meg Lőrinczet is a
közeledő veszedelemtől. Érezte, ez a kötelessége s minél előbb
cselekszik, annál hamarább lehet a ferde, a tarthatatlan viszonyokon
változtatni. De mivel kezdje? Mit szóljon az öregnek? Elmondja, hogy
életét csak úgy, mint környezetének vegetálását nevetségesnek találja?
Ez volna végre is az igazság.

Elmondja néki, hogy egészségtelen a viszony, melyben unokahúgaival áll?
Hogy a vagyonát esztelenül kezeli, hogy udvara hova tovább tönkre fogja
tenni?

De hát akkor az egész épületet alapjában kéne megváltoztatni. Erre hogy
lenne ereje? S ha már ehhez sincs, hogy leszen majd elég energiája
fellépni Lőrinczczel szemben, kit a legjobban szeret széles e világon?…

Erőtlennek érezte magát, pedig édes atyja mennyi kötelességet rótt reá!
Érezte azt is, hogy gyenge és vállai nem fogják elbírni a súlyos terhet.

Mintha csak látná, mint rohannak mind e rokoncsaládok az örvény felé… És
ő egy kiáltással megmenthetné őket a pusztulástól… De lehetetlen,
torkából kiszáradt a szó… Karjai lehanyatlanak… Pihenésre vágyik a tett,
a küzdelem előtt!


29.

Még alig pitymallott, midőn Poldi már tetőtől-talpig felöltözve,
szobájába lépett.

– Hát te nem alszol? Hallottam a szomszéd szobából, hogy egész éjjel
hánykolódtál. Nékem is sok minden megfeküdte a gyomromat, le kellett
jönnöm hozzád… Látod… még egyet el akarok néked mondani… Ne ítéld el
őket. Hidd el, szánalomra méltók, mert vergődnek, mert nem birnak
önmagukkal. Körülményeik és szokásaik, minden ellenük van. Elhagyatott,
szerencsétlen emberek, kik egyedül vannak egymás társaságában, kik
gyengék arra, hogy egymással s önmagukkal meg tudjanak küzdeni. Olyanok,
mint a fészekből kiesett tollatlan madárfiókák, nevetségesek, de azért
szánalomra méltók… és éhen halnának, a más segítsége nélkül… Ez az
öreg?… Hisz ez nem élt! Mert hisz azt csak nem lehet életnek mondani,
hogy harmincz év óta csak a mások életét keseríti? Nem mondott ennek
egész világéletében senki, de csak egy jó szót sem. Senki se közeledett
hozzá szeretettel, az életben csak a csalást látta, mert ő maga sem
birta magát annak adni, a mi… Aztán ezek a szegény, szegény lányok se
tudják, mi az élet. Lemondás a jelszavuk. És kicsinyessé nem a
szenvedés, hanem látszólagos mulatságaik tették őket. A lelke mélyén
mindegyik csak olyan martir, mint a kalendárium akármelyik szentje… Légy
kíméletes velük. Te is csak oly heves vagy, mint atyád volt s tudom,
_akarsz_ valamit tenni, erőd meg néked sincs hozzá. Vigyázz, hogy a
túlsó végletbe ne essél és gyengeségből durva ne légy velök; velenczei
üvegből vannak ezek mind és öregek, tiszteld őszhajszálaikat…

Ezzel kisuhant az ajtón.

Gábor kiugrott ágyából, utána akart szaladni. A folyóson sötétség,
csend. Szobája üres. Tán kiment a kertbe? Beszélni, mindenáron beszélni
akart véle. De hol, hogyan? Nem tudta a járást.

Visszasietett és sebesen felöltözött s egy kézi gyertyatartóval kiment a
folyosóra.

Minden csendes volt, az óriási gót ívek alatt semmi nesz. Lement a
lépcsőn… kívülről fény sugárzott ki erre felé. Arra tartott. A kis hátsó
ajtó még nyitva, arra mehetett ki, mint a többiek. A gyertyát eloltotta
s óvatosan, halkan kilépett a szabadba. A csillagok elhalványultak, a
természet azért még csendesen aludt. Semmi zaj, semmi nesz, úgy érezte,
a hideg átszaladt a hátán. Maga se tudta miért, de reszketni kezdett.
Úgy érezte, a hideg verejték verte ki egész testét.

A csend hatott úgy reá vagy más, maga se tudta. Úgy érezte, ha siketítő
lárma, harczi zaj, fékvesztett égi háborúval állana szemközt – nem
félne. De a csend megdermesztette minden tagját. Mi lesz vele? Látta az
igazság minden oldalát… és úgy tudta, tennie _kell_.

Elfacsorodott a szíve. Úgy érezte, hogy ő is, testvére is, ki vannak
szolgáltatva egy erősebb, egy kegyetlenebb törvénynek, a mely söpör,
söpör maga előtt mindent, a mely ellen hiába minden küzdelem, mert erős,
mint a természet maga s épp oly vak és olyan kegyetlen is, mint ő.

Hát ez az eredménye annyi év tanulmányának? Annyi könyvből szívott nagy
bölcseségnek, annyi útnak, annyi hideg, elhagyatott órának a rezultátuma
csak ez: hogy tudja, milyen veszedelmes járatlan útra jutottak és hogy
milyen meredek a lejtő, a melyről hanyatt-homlok rohannak lefelé mind…
mind!


30.

Reggel a két testvér hallgatva öltözködött. Lőrincz törte meg előbb a
hosszas csendet:

– Hová megyünk ma? – kérdezte, hogy éppen valamit kérdjen.

– A hová akarod, de tán ne menjünk a Kázmér bácsihoz. Jobb, ha elébb a
Tomiékhoz megyünk át.

– Igazad van, sértené őket, ha egyenesen Niki bácsitól jönnénk hozzájuk.
Már így is rossz néven fogják venni, hogy elébb az öregnél voltunk.

– De hát végre is, az egyikhez csak elébb kellett mennünk! Egyszerre nem
mehetünk valamennyihez!

– Igazad van, az «öregebb»-nek mindig igaza van.

– Lonczi, látod, no nézz rám, te valamiért neheztelsz.

– Én? Eszem ágában sincs. Miért neheztelnék _én te_ reád. Semmi okom
sincs rá, bolond fiú.

– Igazán nem?

– Szavamra! – s a két fiú összenézett.

– Édes öreg fiam, látod, okosodj meg… tudhatod, hogy én _mindig_, érted,
mindig csak a javadat akarom.

– Tudom, bízom benned… hidd el – s most egyszerre hangja meleg lett,
közvetlenül beszélt, érzett rajta, hogy szavai egyenesen a szíve
mélyéből jönnek. – Igyekezni fogok megérteni tanácsaidat. Tudom, te
többet tapasztaltál, mint én és javamat akarod. Megfogadom a szót, a mit
mondasz. Bízzál bennem.

És egyszerre mindkettő elázott. Nagy gyengédséggel néztek egymásra, de
szólni egyik se bírt.

Most, midőn minden érzéssé mosódott szét a Gábor lelkében, egyúttal
tudatára ébredt annak is, hogy tulajdonképpen tanácsolni se mer neki
semmit. Mert nem tudja, mi a helyes, nem tudja, melyik útra kell, hogy
térjen. Mi lesz vele… mi velök?


31.

A reggelinél a társaság megint együtt volt. Ott reggeliztek mind
nyugodt, változatlan arczczal, mintha csak semmi, de semmi se történt
volna az éjszaka folyamán. Ott trónolt az asztalfőn az öreg Niki kék
selyem sapkájában, extra csokoládéját fogyasztván el. Az asztal végén a
leányok és Adelgunda, megannyian békésen, reggeli főkötőkben. A
megszokott éjszaka után elkövetkező megszokott reggelre ébredtek.

Csak Poldi hiányzott. A két fiúnak tüstént feltűnt.

– És Poldi, Niki bácsi hol van? – kérdezte Gábor, miután nagybátyjának
köszönt.

– He… he… Poldi? Árkon-bokron túl ván az már fiám. Eltűnt, áhogy szoktá.
Várátlánul jő, várátlánul megy. Nála megszoktuk, bolondtól nem lehet
felvenni. _De csákis ő tőle_ egyedől tőrjök el áz ilyen fájtá
meglepetéseket. Nem szeretem, há nyugálmámbá háborgátnák. Elvárom, hogy
áz, á ki meg ákár látogátni, megtodákoljá, otthon vágyok-e vágy nem.
Különben ázt hiszem, nem ákár látni… (Niki körülbelűl harmincz éve nem
hált kívül kastélyán) – De ez á Poldi, hát ez ilyen bolond. Mit
csinálják vele? Örölhetek még, há eljő. Áz ilyen fráter, ki bolond is,
meg piktor is, sok bájt okoz!

– Furcsa fiú… Mondta fél álomban Lőrincz.

– Furcsa? Bolond ánnák á neve fiám, bolond. Heteket kodorog el áz
erdőben. Ott álszik á sájtosoknál, dolgozik velük, fát vág. Ván egy
párászt csáládja áz álföldön, kikkel tudom is én, hol ismerkedett meg s
kikhez lejár inkognitóbán. Ezek ázt hiszik, válámi vándorlólegény.
Heteket tölt el velök, dolgozik mint egy párászt, ő – egy Czobor Lipót
onokájá. Felfordol á világ fiók. Meglátjátok. Én már nem írem meg, hálá
áz Úrnak, de tí benne lesztek a felfordolásbán. Mindenki más ákárjá
lenni, mint á mi. Ez a fió a zsíros párásztok íletét irígyli, vágyik á
közönségesre a bolond. Á Tomi öcsénk, no ennek Bícs ártottá meg. Á
bécsire játsza mágát, úgy öltözik, mint egy fiákkeres, úgy, olyán
nyáfogvá beszéli magyaról, mint válámi éhenkórász bícsi stucczer. A
felesíge, á háldoklóvá játszá mágát s azért minden pressburger-bálon ott
ván. Á húgá á Lolly, no ez meg egy szákásztott lovász, csák hogy nem
káromkodik. Jemine, jemine, felfordól á világ gyerekek, meglátjátok,
felfordól…

Még dörmögött egy darabig, aztán nyugodalmasan, büszkén körültekintett.

– No nálám, minden more patrio megy, hálá Istennek.

És a szűzek is, Adelgunda is édesen mosolyogtak reá. A két fiú meg nem
mert összenézni, csak hallgatott.

Tízkor Lőrincz kocsija elő állott. Niki karját a két fiúéba fűzve,
lekísérte őket a kocsiig.

– Hm, csinos fogát. Nígy ló, mind sárgá. Persze, telivérek. Todom,
egypár ezer forintokbán ván az equipage. De hát egy Niffor, áz teheti.
Te Gábor, _te csák_ Márfay vágy. Te vigyázz, hogy Lóri öcséd el ne
forgássá á fejedet. Te níked dolgoznod kell, ámázok töndökölni
szölettek. A mi fényönk á multbán ván… he… he… he. Hát hová mentek
innen?

– Azt hiszem, a Tomihoz.

– He… he… he. Hát még nem todjátok bizonyosán. No bizony, tőlem ugyan
mehettek át is, de hat azírt kár volt á nígyest befogátni. Gyálog is
átmehettek volná.

– De édes bátyám, igazán a Tomihoz megyünk – szólalt fel Gábor.

– Te már bizonyosán todod. Lőrincz csák «hitte». No mindegy. Ödvözöld
őket. Mondd meg á Tominák, láttám a multkor, ázt hittem, egy pesti
fiákkerost hozátott le… úgy néz ki, ippen áz equipage-a. A Miczinek sok
szépet, vigyázzon esténkint, mert a czógbán meghölhet. Lollynák meg ázt
özenem, jőjjön át nemsokárá. Várom. Májd eltártlizunk vele egy délutánt…
most meg szervusz fráterek. Isten velőnk!

A két fiú kezet adott. A szűzek mindegyike üzent valamit a Stázi
néninek, Adelgunda meg az öreg Péter lejöttek bókolni. Lőrincz egyet
pattantott négyes ostorával, a vadász és kocsis hátul nagy parádéval
kifeszítették a mellöket és a fényes fogat, nagy robajjal kirobogott a
kastély udvaráról.


32.

A Kázmér franczia stylben épült kastélyát jobbról hagyva, az ujvári
feudális kastély tornyai tüntek fel egy fordulónál. Régi rabló lovagvár
volt, a hajdani Nifforok rabláson gazdagodtak meg. Egyik ősük még
magával Mátyás királylyal is összetűzött. Kuruczfajta volt ez a multban.
Az időkkel aztán az emberek is lecsendesedtek.

A nagy kapun behajtva, portás szaladt eléjük és meghúzta a kapu előtti
nagy harangot. A lakájok egész hada rohant eléjök. Itt azonban már az
inasok modernizálva voltak. Egyiknek oly símára borotvált volt az ajka,
mint a másiké. Udvariasan, mélyen bókolva álltak a kocsi előtt. És
daczára, hogy még elég korán volt, mind fényes, fekete-sárga színű
libériákban (a grófné kedvencz, bár nem családi szineibe) öltözve.

A széles lépcső alján ősz pofaszakállas, igen előkelő megjelenésű
komornyik állott, mély bókokkal fogadva őket.

– Der Hochgeborene Graf ist eben aufgestanden. Hochdasselbe nimmt sein
Bad.

A fiúk bólintva fejükkel, lassan felmentek a széles lépcsőn, a melynek
falát a Niffor-ősök képeinek armádiája lepte el.

– Ez az utolsó divat – súgta Lőrincz Gábornak angolul – az ősök a
lépcsőházakba és az előtermekbe kerülnek, nehogy az emberről azt
mondhassa valaki, hogy tart reájuk valamit, de azért jó, ha minél több
van… ha nincs elég, (nékünk tényleg volna, csak festve nem volt) veszünk
hozzájuk egy tuczatot valami ódondásznál, mint a hogy a Tomi tette. Egy
harmada e parókás urak és hölgyeknek a Tandlmarktból került ide, no de
mindegy. Most már megvan mindegyiknek a legenda köre s ez a fődolog!

A lépcsőházon fellépdelve a nagy terembe jutottak, a melyet a mostani
grófné izlése tökéletesen modernizált. Volt ott csecsebecse egy raktárra
való. Bársony kis ellenzők, bronzocskák (patkók, lovak és más sport
emblêm-ek), picziny, izléstelen porczellán- és majolika figurácskák,
óriási virágvázák, tele makart bokrétákkal, itt-ott egy félholdat
ábrázoló tükör, aranyozott katangkórók közé szorítva. Az asztalokon
bronz- és szövet-rámákban a fényképek legiója, a kanapékon, szofákon
keleti szövetek, a falakon meg a jó Isten tudja mi minden…

– Ah, a czivilizáczió. Hát fogott? – mondta halkan Gábor, gúnyosan
mosolyogva.

– Bitte sehr euere Gnaden, der Hochgeborene Herr erwartet Sie – szólt a
komornyik, s újra mélyen meghajtotta magát.

A fiúk követték a lakájt. Vagy tizenöt tarka «modern izlésű» termen
keresztül haladva, a Tomi öltöző szobájába jutottak. Ott állott előttük
Niffor Tamás gróf, ő felsége a király aranykulcsos vitéze, több
lovagrend birtokosa, stb. stb… anya szűlt meztelenen. Sovány, száraz,
hat láb magas testét két oldalról két inas dörgölte. Feje törülközőbe
volt szorítva, bajusza két oldalt felkötve, – igazán alig nézett ki
embernek, legföljebb csak egy ember árnyékának.

– Grüsst Euch, wie geht’s, – kérdte németül, s hosszú, keskeny, nedves
kezét odanyújtotta a fiúknak.

– Jól volnánk hála Istennek, – felelt Gábor magyarúl.

– Én pár nap előtt jöttem haza véglegesen. Most már csak akkor utazom,
ha kedvem tartja.

– No ez okos. Úgy gyerekek. Beg your pardon like Adan… pudl naket, de az
orvos hideg ledörzsölést rendelt, el kell viselnetek pár pillanatig ezt
a szegényes látványt, tudod, a Metzger-féle kúrával jár ez is. Karl, die
Cigarren, – kiáltott komornyikjának, ki hajlongva átnyújtotta a
szivarskatulyát a fiúknak.

– És családod, hogy van? – kérdte Lőrincz.

– Óh a Miczi gyenge. Nemsokára megint Franzensbadba kell mennie. A
trónörökösné is hívja, meg a Tini és Elize is ott lesznek… No meg a kúra
is szükséges neki. A babyk egészségesek, most kezdenek angolúl tanulni,
olyan furcsák, a «ch»-t még nem mondják ki jól, mindig «esz»-t mondanak.
Most itt van a Lolly sógorném is, ein Fesches Mädl. Ebben a lányban van
vér, ennek majd nem kell Franzensbad! – és éles hangon nevetett, de úgy,
hogy homorú melle csak úgy zihált belé.

– Na, jobban ezen az oldalon – dirigálta inasait – még nem tudnak
maszirozni, pedig emez magától Metzgertől tanult. Az aztán a doktor és
milyen kellemes társaságot tud maga köré gyűjteni, mióta császárnénk ott
járt, azóta fashionable Metzgernél születni újjá. Én is minden nyáron
eljárok hozzá. Szegény Miczimet meg határozottan halottaiból támasztotta
fel… Minékünk mindnyájunknak nem ártana koronkint egy ilyen kúra. – És
ismét nevetett. – Volt a kaczagásában valami vén asszonyos csak úgy,
mint a Miklós bácsi nevetésében. Arcza eltorzúlt, alig látszott a sok
ráncztól, halvány, mélyen beesett zöldes szemei még jobban eltüntek a
ránczok alatt. Látszott rajta, hogy régen jött a világra s azóta folyton
vénűl.

– Most itt van nálam a Stázi tante is. Tudod, nem fért meg a Crescence
nénivel, nem jöttek sehogyse ki. No, de csoda-e? Amaz férfias, katonás
öreg asszony, emez meg csupa nyafogás. Mintha csak porczellánból volna;
– mondta és homorú mellét kifeszítette. – Sok bajunk van vele. A tulsó
toronyban lakik, a két komornájával – három szobában. Képzeljétek, egy
idő óta az a rögeszméje, hogy nem jár le ebédelni. Azt mondja, nem birja
ki nálunk a lármát. Hát a Crescence vendégeinek zsibvásárját hogy bírta
ki harmincz esztendeig, épp csak azóta, mióta az öreg Feldzeugsmeister
meghalt. Én különben nem bánom, ha nem is jár le… unalmas nagyon. Mindig
ugyanazt a néhány dolgot hajtja: a prágai bálokról, a Ferdinánd császár
udvaráról regél. Végre is magamhoz kellett vennem, bár a Miczi
sírógörcsöt kapott három napra. Nem akarta, de egy világért sem. Azt
mondta, nem bírják ki az idegei… Kibirták. Elvégre is, csak nem lökhetem
ki az utczára őt, egy Sonderburg herczegnét, ki még hozzá Niffor-leány.
No, de elég az öregről. Hát te Gábris hogy vagy, mióta visszajöttél?…
Mit csináltál Londonban, Párisban? Irígylésreméltó fiú, mióta csak
kibújt a tojásból, mindig utazik. Jártál sokszor az operabálokba… és a
Bullier meg van még? Hallottad Thérésát? Na, ez már öreg lett. Most
persze, Felicia Mallett járja. Ezt a couplet-ét ismered? – erre egy
régi, ősrégi couplet-t kezdett fütyülni, a melyet már húsz esztendeje,
hogy fújnak a boulevardokon.

– Az operába sokat jártam. Mentem mindenhová, az élet mindennél jobban
érdekel.

Aztán észrevéve magát, hogy magas húrokat penget, hirtelen elhallgatott.

– Gábor sokat látott – segítette ki bátyját Lőrincz – irígylem érte.

– Irígyled? Ezt ugyan jól adod. Hisz csak rajtad áll, hogy utazzál.
Nyitva előtted a világ – mondta éles hangon vihogva hozzá.

Ezalatt a két inas lassan felöltöztette. Az egyik a harisnyát húzta a
lábára, a másik a czipőjét gombolta. Majd a komornyik sütő-vassal lépett
melléje és bajuszát kezdte kondorítani. Erre aztán elhallgatott.

Gábornak úgy tünt fel, mintha beszéde alatt valaki tűhegygyel az asztalt
kopogtatta volna, olyan üres vékonyka volt mindaz, amit mondott.

A csendet Lőrincz szakította meg, a Tomi versenylovairól kérdezősködött.
Erre ismét megeredt a nyelve és beszélt sokat, hosszan, bár még erről se
valami nagy szakértelemmel.

Ezalatt tökéletesen felöltözött. Ott állott most a két fiú előtt, mint
egy hat láb magas ruhával teleaggatott Kleiderstock, koczkáktól ellepett
hórihorgas termetéhez pompásan illettek a kifésült ritka savószín
favoritjai és kenderszínű, hosszú bajusza. Fején angol vadász-kalap
volt, magas lovaglócsizma a lábain. An accomplished gentleman!

– Lemegyünk Miczihez?

– Még nincs készen. Ilyenkor teázik csak, s reggel – köztünk legyen
mondva – infámis rossz kedve van. Jobb később bemenni hozzá…

– És Lolly grófnő?

– A sógornőm? Már azóta bizonynyal két lovat lovagolt agyon. Azt nehezen
találjuk meg villásreggeliig.

– Akkor tán Stázi nénihez mehetnénk?

– Már oda csak menjetek egyedül fiaim. Én mindig fekete kávé után
(ilyenkor van a legjobb kedvem) szoktam felmenni hozzá. Egyszer naponta
elég a jóból.

– Így hát határozz te…

– Mi jut eszetekbe fiaim? A mit parancsoltok s a hová parancsoltok. Your
obedient servant. Menjünk be tán a Hanzihoz, a sógorom is itt van…

Klienigstein Hanzi gróf dzsidás főhadnagy, a harmadik szobában lakott.
Már a folyosóra kihallatszott a hangja, valami bécsi kuplé-t dalolt.

– Ah grüsst Euch! Na wie geht’s? – s aztán hirtelen infámis kiejtéssel
átcsapott a magyar nyelvre:

– No, mióta vagytok itt? Lesz mulatság! Lollynak két tánczosa. Már
megunta velem a dreischrittezést – kiáltott, felugorva fekvő
helyzetéből.

– Jere velünk Hanzi, bejárjuk az istállót.

– I’ geh nicht. Tank schén. Ma már lenn voltam. Veszekedtem a
lovászokkal. Korán keltem fel, Lollyt kísértem el lóháton. Ez a kurucz
lány még mindig kifáraszt. Járjatok mindent körül, addig majd én
kiszívok egy csibukot s majd lenn Miczinél találkozunk.

Ezzel végig hempergett a kereveten, felkapott maga mellől egy bécsi
élczlapot, lábait égnek emelve, az előbbi bécsi marsot fütyülte tovább.

Tomi és a fiúk elébb a kastélyt járták be.

– Gábornak meg kell mutatnom az ujításokat. Már vagy három éve, hogy nem
járt itt.

– Nem, még kettő sincs egészen.

– Nos látod, ez most a nagy salon. Azelőtt is az volt, de azt a sok
ostoba stukkot, régies díszt, leszedettem a falakról. Unalmasak voltak.
Az ősöket meg a lépcsőházba dugtam, ezt a divatot a Pauline herczegné
(hiába csak neki van legjobb izlése Bécsben) hozta be. Les ancêtres à
tout le monde, même au mendiant qui passe, így beszélt, a maga
utólérhetetlen párisi accentusával. És kiakasztotta azokat, a kiknek
köszönheti, hogy az udvarhoz járhat, az előcsarnokok és a lépcsőházakba.
Pas mal ça. No aztán ezt a salont a Miczi rendezte be. Csupa joujou.
Csinos, hasonlít rá. Szép csecse-becse, csak egy kicsit fárasztó, ez itt
mellette meg a boudoirja. Ezt a bécsi Fix és Pertois rendezte be… Ez meg
a dohányzóm. Tetszik? Csupa keleti szövet, a sportképeket meg Londonból
hozattam. Ez mellette az agancs-szoba. Látod, merész vagyok és öntelt,
nem szégyenlem kiállítani a – szarvaimat. Ezt nem mindegyik férj merné
megtenni… Ez a szoba a Miczikém büszkesége. Ça prouve sa vertu
épatante!…

A két fiú csak nézett s hallgatott. Végre az agancs-szobában Lőrincz
szólalt meg. Egy párt megdicsért, egy párt megbámult.

– Innen egy kis külön lépcső az istállókba vezet… jertek, menjünk le.

A porczellánnal kirakott falú istállókat bejárták, mindegyik lónak
pedigree-jét, tulajdonait, árát elmondotta Tomi, végre az istálló
végében egy kis dohányzónak berendezett fülkébe tértek. Itt hevert egy
török kereveten, igen rövid lovagló-ruhában, férfias szalma-kalappal
fején, nyitott kabátkában, férfi nyakkendővel – a Tomi sógornője:
Klienigstein Lolly grófnő.

Meglátva a vendégeket, nyugodtan fölkelt, odajött hozzájok, elébb
Lőrincznek, majd Gábornak katonás mozdulattal kezet nyújtott, Tominak
meg odatartotta a homlokát, a melyet az bágyadt csókkal illetett.

Közép magasságu leány volt, ki azonban magasnak látszott így, ebben a
férfias testhez álló lovagló-ruhában. Sötét, vörös-barna haja finom,
selymes fürtökben övezte fejét. Homloka elefántcsont fehér volt, csak
úgy, mint arcza és kezei. Sötét-barna szemöldei, pillái beárnyalták
kékeszöld szemeit. Finom keskeny orra egy pillanatra megrezdült, sápadt
ajkai is megrezegtek. Egyik kezével a haját símogatta, a jobbjában levő
lovagostorral pedig amazonját ütögette. Egy pillanatig szembe nézett
Gáborral, de egyenesen beletekintve a szeme fehérébe. Majd ismét
leereszkedett a kerevetre.

– Fáradt vagyok, három órát lovagoltam a Sámsont. Szörnyű kemény szája
van. Ma is megugrott volna vélem, ha neki nem irányítom egy
szántóföldnek, a melynek göröngyei aztán kifárasztották… úgy tíz
percznyi száguldás után lassú ügetésbe csapott át s végre – tette hozzá
felvillanó szemekkel – beadta a derekát. Hát maguk mikor jöttek? –
kérdte most már egykedvű arczczal.

– Tán egy órája, éppen csak a Tominál voltunk fenn, meg az ujításokat
néztük meg.

– Igen, még a Sattel-Kammert mutatom meg nékik, meg az uj lovardát.

– Az egyik tán itt maradhatna velem. Tán maga Gábor, Lőrinczczel eleget
élveztem már a télen… nevetett föl hangosan.

[Illustration: – Fáradt vagyok, három órát lovagoltam.]

Tomi és Lőrincz – (az utóbbi kissé sértődve) folytatták útjokat, Gábor
meg leült melléje. Pár pillanatig, a míg amazoknak a léptei
elhangzottak, hallgatott mind a kettő, majd Lolly szólalt meg:

– Rég nem láttam.

– Innen-onnan két esztendeje.

– Hosszú idő. Emlékezik miről beszéltünk utolsó este a Kázmér
installátióján?

– Emlékszem.

– Tudja-e, hogy _akkor_ nékem sok mindent beszélt és pedig olyan nyelven
– hogy akkor _azt_ még nem érthettem. Ma már felnyíltak a szemeim…

– A szerelemről beszéltem.

– De nem a maga szerelméről; mondja, ismer ma már?

– Nem tudom, mennyit változott.

– Miért nem mondja, hogy nem tudja mennyivel lettem jobb, mint voltam…
Rosszabb lettem. Erőszakosabb vagyok mint voltam, tele vagyok
szeszélylyel. Ha férfinak születek, tán lesz belőlem valami… Asszonynak
születni!… azt hiszi, mint fiatal leány, élek? Élet ez? Ezek nem értenek
s én erőtlen vagyok.

– Nem értik? Hát értesse meg magát.

– Kivel?

– Azzal, a kit majd megszeret.

– Én szeretni? Ugyan kit? – kérdte büszkén kihúzva a derekát. – Én… én?
Azt hiszi, én szeretni tudnék? Hideg vagyok mint a jég… nézzen a
szemembe, úgy nézek én ki, mintha szeretni tudnék? – És szembe nézett
Gáborral. És Gábor úgy látta, mélységes szerelem beszél a szemeiből s a
mellett mégis úgy érezte, hogy az a lány, midőn hazugnak akarta volna
föltüntetni magát, igazat mondott. Hidegnek hazudta magát s valóban az
volt.

– Nem ismeri önmagát.

– Azt hiszi? – felelt gúnyosan a lány s ajkának egyik szélét megvetően
lehúzta. – Lássa Gábor, maga érdekel, magának szívesen elmondanék
egyet-mást… beszélnénk arról, a mit én magamról és az életről hiszek…
Ezek? Untatnak. Adjon egy czigarette-t. Köszönöm. Egyszer majd este
beszélünk mindenről. Jőjjön, menjünk most utánok, kiváncsi vagyok, a
sógor mi mindent hadart már azóta össze Lőrincznek… Azt úgy se fogja
megbocsájtani, hogy magát egy pár perczre lefoglaltam.

Az uj lovardában találták meg őket, Tomi a porond közepén ágált, Lőrincz
meg áhitatos arczczal hallgatta.

– No látjátok fiúk, ez az új lovarda… Az a páholy ott szemben, a
nézőknek van fentartva. Ha van kedvetek, rendezhetünk egyszer
Carousselt, Lolly pompásan lovagolja a magas iskolát, Hanzi kitünő
akrobata és reifspringer, Lőrincz ugrató iskola, én bohócz…

– Igen, te bohócz lész, – mondta Lolly nevetve – érdekes épületes
látvány lesz és Miczi nem lép fel szintén?

– Ugyan ne csúfolódj. Hisz te legjobban tudhatod, hogy az ilyen
carousselek most mennyire divatban vannak. Nézd a Molier-félét Párisban,
az egész társaság részt vesz előadásain, hisz tudod, hogy Teréze
herczegné is rendezett egyet tavaly Pardubitzban és te nevetsz? Hiszen
tudom, hogy te is lovagoltál egyszer a bécsi carousselen.

– Édesem, én nem a czirkuszodon, hanem rajtad nevetek.

– Ah, dear lady, ez már más… Ezt megbocsájtom… De tán menjünk, a Miczi
bizonynyal vár reánk. Menjünk, azóta tán már fel is öltözött.

– Igaz a, menjünk. Én hamarosan átöltözöm, aztán feljövök a salonba.

Ezzel Lolly katonásan megcsóválva feje felett az ostort, üdvözölte a
társaságot és kisietett a lovarda hátulsó ajtaján.

Tomi, meg a fiúk, a kastély felé tartottak.

A nagy terraszon óriási kasmir-kendőkbe burkolva Miczi grófné tünt fel,
ki meglátva őket, integetett nekik valamit. Mit? nem értették meg.

Felérve a terraszra, idegesen fogadta őket.

– Quelle maladresse, hiszen kiáltottam reátok! Miért nem álltatok meg.
Most megint egy lapomat elrontottam! – nyafogta, egy kis fényképezőgépet
szorongatva a kezében.

– Felvételt akartam rólatok csinálni. Most egy platnival kevesebbem van!

– Bocsáss meg édes Miczim, de nem értettük meg jeleidet, – esengett
Lőrincz, kezet csókolva unokanővérének.

– Miczikém látod, délután csoportba állunk, úgy majd levehetsz.

– Már megint bosszantasz? Nem tudod még, hogy ki nem állhatom a
csoportképeket. Hisz az nem művészet! Csak a mi váratlan, az érdekel.
Milyen szép képet lehetett volna rólatok csinálnom, kitünőek voltatok
mozdulatban… C’est á pleurer. Quelle scie!

Ezzel fehér sálját összébb húzva a mellén, fáradt hangon, nyávogva a
férjébe kapaszkodott.

– Ah, olyan fáradt vagyok, ha tudnátok, milyen rosszul érzem magamat!
Nem birom már soká, érzem… Az idegeim napról napra gyengébbek lesznek,
most már a coffea sem használ. Pedig most egy német tanárral vagyok
levelezésben, az gyógyít. Nem hiszem, hogy egészen ki tudna gyógyítani…
szegény gyermekeim árvaságra fognak jutni. Susogta s egész testével, a
mely oly picziny, oly parányi volt – a férjére dőlt.

Kicsinyke, piczinyke asszony volt, sápadt, sárgás arczbőrrel,
világos-szőke majdnem fehér hajjal és szemöldökkel. Világos sárgás-zöld
szemei is oly kicsinyek voltak, hogy alig látszottak ki gyér szempillái
alul. Pirosas orrát kivéve, arczán minden összefolyt. Haja rövid
fürtökben övezte fejét, csak hátul a dereka közepéig lógott le két
hosszú lokni. Egyik kezében a fényképező-masinát, a másikban egy nagy
sárga liliomot tartott, amelyet koronkint bágyadt mozdulattal az orrához
emelt. Lassan, mászva a salonig jutottak, ott férje odavezette egy
chaise-longuehoz, a melyen megtört mozdulattal végighullott. A liliomot
egy kis üvegedénybe tette, aztán vékony hangon kérdéseket intézett
Gáborhoz.

– Hát visszajöttél? Ennyit útazni! Borzad a hátam, ha rágondolok. Milyen
fáradság csak innen Bécsig eljutni, tökéletesen összetör mindig ez az
út… és te az egész világot összekóboroltad! Aztán mit láttál… kérlek,
azért ne mondd el mind egyszerre, mert beleszédülnék. Tudom, sokat.
Láttál már gyorsvonatról felvett képeket? És a platinotypie mennyire
haladt?

Gábor elmondta, a mit a fényképészetről tudott… Nem elégítette ki
Miczit. Fáradtan ásított beszéde alatt, majd egyszerre a levesét kezdte
szörpölni, a melyet egy inas hozott be néki.

– Német professzorom ajánlotta, hogy mielőtt villásreggeliznék, egy
csésze bouillont költsek el. Untat, de megteszem. Honnan jöttök?

– Ah igaz, még nem is mondtátok.

– Niki bácsitól, felelt Lőrincz.

– Quelle scie, csak nekünk ne kellene hozzá járni. Hisz’ egész bolond ez
a vén ember. Képzeld, mit tett velünk a multkor? Bébét, kinek a
keresztapja, elküldöttem hozzá a dajkával. Én nem mehettem velük, mert
migrainem volt. Tudod, mit csinált ez a vén bolond? Na! a bébének pár
aranyat adott és Mariankát, a dadát pezsgővel kinálta meg, úgy hogy… na
igen…

– Mondd ki, mondd ki édesem, – szólott közbe férje. – Marianka erősen be
volt csípve, mikor haza jött. Dalolt, főkötője meg a nagy máslija
egészen félre állt…

– Kicsibe múlt, hogy a babit el nem vesztette az úton, – folytatta Miczi
savanykás hangon férje szavait.

A két fiú hangosan elnevette magát.

– Én nem találom nevetségesnek, sőt inkább szomorúnak találom a dolgot,
– jegyezte meg élesen Miczi – nem tudom hová jut, ha így folytatja.

Lolly lépett be az ajtón, halvány lilaszínű batiszt ruha volt a testén,
óriási szalmakalap, tele szedve lila orgona virággal a kezében. – Ugy-e
hamar kész lettem? Így kéne urainknak is öltözni. Tudom, hogy a Hanzi
meg a Tomi órákig időznek álló tükreik előtt… de tán még a Lonczi gróf
is.

És nevetve végig nézett Lőrincz gondozott ruháján.

– Te, te édesem, mindenben különcz vagy, ne akard férjemet Hanzit, meg
Lőrinczet magadhoz hasonlítani.

– Az vagyok, különcz. Nem szeretem a piperődzést, sem az unalmas
udvarolgatásokat. Imádom a szabadságot, lovon három határt bejárnék.
Imádom, ha tánczközben ülve nem maradok. Semmit se szeretek annyira,
mint két kézzel hányni ki az ablakon a pénzt, egy urat ismerek csak s
azt – a hóbortos Lollynak hívják!

– Milyen genre, milyen genre, – susogta Miczi és nagy legyezője mögé
rejtette sápadt, savószínű arczát. – Tiens papa, még ma nem is láttalak,
rebegte kissé felemelkedve a kerevetről s oda tartva homlokát egy magas
szikár embernek, ki e perczben lépett be az ajtán s a ki typusa volt az
osztrák diplomatának. Símára borotvált áll, síma modor, síma, semmit
mondó, folytonos mosoly. Kissé nyafogó, elmosott beszédmodor, a melyet
Miczi leánya is örökölt tőle. Klienigstein volt. Sovány szikár újjait
hidegen oda nyújtotta a fiuknak s aztán oda ült leánya lábai elé a
chaise-longuera.

– Későn keltem fel, mondta fontoskodó arczczal, tegnap éjjel pár sürgős
levelet expediáltam el.

Klienigstein leghosszabb időt a stuttgarti követségnél töltött.
Használható «Kleinmeister» volt, ismerte az embereket s jól tudott bánni
velök.

Most, mióta megvált a diplomatiától, a telet hol Bécsben, hol Pozsonyban
tölti, a nyarat pedig vágvölgyi kis bírtokán. Kedvencz gyermeke Lolly,
kire büszke, ő tudja miért. Miczit tűri, Hanzi kétségbeejti, hisz minden
évben pár ezer forint adósságát kell kifizetnie.

– Eh bien, édes öcsém, mondta Gáborhoz fordulva – örülök, hogy haza
jöttél, vártunk. Gyönyörű nevelésben részesültél, egy diplomatának is
bevállna. Édes atyád európai ember volt, a mely typus még a kettős
pátriában is ritka. Reménylem, mint ilyen, jól fogod magadat közöttünk
érezni és gyakran lesz szerencsénk hozzád…

Miczi és Tomi is észrevették, hogy eddig bizony igen kevéssé voltak
udvariasak Gáborral s egyszerre szólalt meg mindkettő:

– Éppen mi is azt gondoltuk Miczivel, itthon kell magad nálunk érezned…

– Minálunk Európában van az ember, tudod, – tette hozzá Tomi fontoskodó
arczczal.

Gábor meghajtotta magát s eszébe jutott neki Ádám mondása, hogy a
czivilizátiót Ujváron a water closeteken kezdték el.

A komornyik halkan jelentette, hogy tálalva van. Gábor Lolly mellé
került. Midőn már mind ültek, Hanzi rohant be, nagy lármával, flanell
ingben, rövid térdig érő nadrágban, egy csíkos tennis kalapot
lobogtatva.

– Oh pardon meine Herrschaften, lármázta széles taglejtéssel.
Megcsókolta nővéreit, kezet fogott az urakkal.

– Ein capital Wetter, kiáltotta – ma tennisezünk Lolly ugy-e? ein
pyramidal Spiel!

Lolly nem figyelt reá, Gábornak beszélt.

– Lássa, így élünk napról-napra, azt se tudom lét-e ez? Mit tegyek, csak
úgy kell vegetálnom, mint a többieknek. A papának néha felolvasom a
lapokat, szeme gyenge már szegénynek! Különben sport és mindig sport.
Tulajdonkép unom. Új után vágyom!

– Magán áll, miért nem változtat életén?

– Hogyan? Egy leány!

– Hát télen olvashatna, dolgozhatna.

– Nem lehet, világba kell járnom, még pedig – mondta keserűen nevetve –
nagy szorgalommal és lelkiismeretességgel, nehogy Schmudl-comtesse
legyen a nevem. Férjhez menni a hívatásom.

– Akárkihez?

– Nem, ahhoz a kinek én tetszem s a ki nekem tetszik.

– És magának mi tetszik rajtunk? A sport persze, meg a chic.

– Azt hiszi?

– Nem tudom, csak kérdem.

– Ha azt hiszi, ám higyje. Aztán Miczihez fordult – szomszédom
kesernyés, látszik, hogy Niki bácsitól jő s a sok pávahus megártott
néki.

– Ah! Ihr kommt vom Alten? ujjéh! saubere mulatság, – rikácsolta Hanzi –
a multkor, mikor ott voltam nála, majd csak hogy az ingemet ott nem
hagytam, mindenemet elnyerték ferblin.

– Mint már igen sokan, – jegyezte meg élesen Miczi.

– Madárkám ne csicseregj, nesze kendermag – tréfált Hansi s egy pohár
burgundit töltött neki, a melyet a fiatal asszony egy hajtásra kiivott.

– Érdekes öreg ember, védelmezte Nikit, tán koráért, Klienigstein. – Az
utolsó magyar olygarcha – tette hozzá fontos arczczal.

– Ugyan hagyd el petit pére, én nem találom, hogy magyar volna – mondta
Miczi, piskótát mártogatva egy pohár burgundiba. – Il n’a pas de savoir
faire. Ezzel a költséggel háromszor annyit is mutathatna… aztán meg
kinek ez az egész parádé? A megyebeli hét szilvafásoknak? Ugyan érdemes
is ezeknek kipakkolni azt a szép régi ezüstöt, meg a bécsi porczellánt
(no ezért irigylem, csak odaadta volna babynak keresztajándékul!) meg a
cseh kristályt! Kár ezeknek az az arany villa, meg a kés. Ezek ujjaikkal
is megennék a libapecsenyét.

– Ne nézd le annyira a libapecsenyét Miczi, jó az. Jobb, mint azok a
pávák, meg gyöngytyúkok, melyekkel néha megtraktál…

– Lolly _ma_ a libapecsenyét pártolja, mit weidlingauer Erdäpfel salade!

– Igen Hanzi. Te sokszor ettél libapecsenyét és jól esett, meg én is. A
kadét-iskolában örültél, ha kaptál valaha egy jó falatot. Én is a sacré
coeurben. A libapecsenye jobb, mint a saláta vagy a retek főzelék, a
melylyel a nénénk naponta kedveskedett nekünk.

– Én szeretem is, szánom is az öreget – kezdte újból a tárgyat Gábor, ki
úgy érezte, védelmére kell a Niki bácsinak szállnia, már azért is – a
mit az éjjel Poldival megbeszéltek. Meg aztán, Niki bácsi is Márfay! Úgy
érezte, mintha őt támadnák ezek a Nifforok. Így ébredt tudatára annak,
hogy bizony mégis százados gőg rabja csak úgy, mint a többi.

– Aztán kinek is mutatná azokat a régi olasz arany-késeket, hisz nem jár
hozzá senki.

– Ki ennek az oka? – kérdé ingerült hangon Miczi – ő maga. Jaj, de azok
a kések nagyon szépek. Ezt is egy Niffor-leány hozta a családotokba…

– Igen Miczi, az, ki aztán hét uradalmat pazarolt el ilyen
csecse-becsékre, – felelt meg neki Gábor.

– Hja öregem, az ízlés sokba kerül, – vágta vissza Lőrincz idegesen.

– Az ízlés ingyenes dolog, pénzért nem lehet megvenni.

– Csak vagyon kell hozzá, hogy kifejlődjék – mondta Tomi és büszkén
mosolyogva tekintgetett hol jobbra, hol balra, hogy ő most milyen okosat
mondott.

– Lassan, lassan Tomus a szententiákkal! Ne beszélj hát szeretett
sógornőd ellen, kinek nincs pénze. Mert máris szégyenlem olcsó kis
batiszt ruhámat…

– Lolly tu es une déesse! Sie ist ja eine Göttin. Te rólad ki beszélne,
kit annyira ünnepelnek mindenütt.

– Lolly egy capital Weibchen. Büszke vagyok rá, hogy a húgom, meg hogy
én tanítottam lovagolni.

Most Miczi, kit úgy látszik nagyon untatott a társalgás, egy nagyot
ásított.

– Tudjátok, szólalt meg éles hangján – hogy a multkor nagyon meglepett
valami. A Bajmóczyaknál a borsót a leves után servirozták. Az emberek
már igazán nem tudnak hová lenni feltünési viszketegből.

– Az lehetetlen, kiáltotta Tomi a legnagyobb meglepetés hangján, est-ce
possible!?

A két fiú összenézett. Lolly hirtelen közbe vágott.

– Igen, úgy volt Tomi sógor, csodálkozol? Pedig úgy volt. Die guten
alten Sitten… ach Sie vergehen! mondaná Stázi néni és sóhajtana hozzá. A
mi pedig Bajmóczynét illeti, hiába affektál a konyhájával, ha öltözni
nem tud. A kivágott czipőit gummi-szalaggal erősíti a lábaihoz. Ez pedig
nagy ortografikus hiba… folytatta Lolly a lehető legkomolyabb arczczal s
fél szemmel Gáborra tekintve.

– Az én kis leányom mindig csúfolódik. Kicsinyesnek tart minket azért,
mert ilyen dolgokat is észre veszünk. Pedig nincs úgy. A ki azt
ambitionálja, hogy ő legyen a pesti elegantia főkolomposa, annak valóban
elegánsnak is kell lennie. Mindent tökéletesen – ez a jelszavunk, úgy-e
kis leányom?

S a vén diplomata feltéve monokliját, leánya arczkifejezését vizsgálta.
Tekintete hideg volt, de azért mosolygott. Leánya csókokat hányt felé: –
a petit pére bölcs és én egy ostoba liba vagyok. Bocsásd meg, hogy már
megint libáról beszélek, – fordult nővéréhez felnevetve.

Az asztal két alsó végét ellepő «udvar» áhitatos arczczal hallgatta
beszédüket, de szólni egyik se mert. Itt már más szerepök volt, mint a
«régies» házakban. Itt csak «decorativ» volt a szereplésök s csak néma
szerepre voltak kárhoztatva. Csakis az angol kisasszonyhoz szólt
egyik-másik nagy ritkán, hogy így alkalma legyen tökéletes angol
kiejtésének fitogtatására.

A reggeli végeztével, midőn Gábor átvezette Lollyt a salonba, egész
közel símult hozzá:

– Lássa, a mindennapi kenyerem, súgta szakgatottan – ezzel élek,
bocsássa meg hát, ha én magam se vagyok jobb a többinél.

Gábor nem felelt szavaira. Majd Lolly a zongorához ült s szilajabbnál
szilajabb bécsi keringőket kezdett el játszani. Fekete kávé alatt
lejöttek Miczi gyermekei, hatan, a legidősebb egy kis kilencz éves fiú,
a többi mind leány. Szépen felkondorított, kivágott ingű, majd csak nem
meztelen babyk voltak. Előbb a mama kezét csókolták meg nagy
udvariassággal, majd sorra a társaság tagjai előtt csináltak bókot. Öt
percznyi időzés után franczia bonne-juk s angol nevelőjük kíséretében
lementek a parkba játszani, de csak mértékletesen, hogy londoni
ruhájukat be ne piszkolják.

Lőrincz dicséneket zengett róluk, Gábor is dícsérte, hogy szépek.

– Csak kár – mondta – hogy kissé sápadtak.

– Miczi meg kifejtette, hogy el van ragadtatva, hogy oly sápadtak.

– Csak nem lehet olyan szinük, mint egy…

– Plebejus gyermekének, egészítette ki szavait Lolly és kitánczolt a
salonból.

– Igazán már nem birni ki vele, napról-napra kiállhatatlanabb lesz, –
súgta Miczi meglehetős hangosan férjének.


33.

– Nos? – kérdezte Lőrincz, midőn szobájába vonulva egyedül maradt
fivérével.

– Olyan mint volt, olyanabb. Nem hiszek, nem hihetek néki. Nem értem. Ha
tanulmányozom, azt hiszem a legegyenesebb, legderekabb lány a világon,
ha szívemre hallgatok (a mely pedig szereti) az ellent mond… az azt
mondja hideg, számító. Tán tévedek, én alig ismerem, de vonz hozzá
valami, olyan…

– Olyan, mint a pozsonyi – bécsi és pesti divatos kisasszonyok egy része
most.

– De a mi ezen a typusnál épp a legrokonszenvesebb, a majdnem férfias
szókimondás… az, úgy érzem, nála csak csinált… És mégis, úgy látom, ez a
leány örvénybe sodor – mi lesz velem, ha elveszem? Félek, nem tudok
parancsolni neki. Pedig az kell, hogy ura, parancsolója legyen az, a ki
elveszi, még akkor is, _ha_ őszinte s ha nem, akkor még inkább…

– De hát miért szereted éppen Őt!

– Furcsa kérdés öcsém. Voltak az idegenben szebbek, sokkal jobbak nála…

– Azt hiszem, szeret.

– Azt tudom, hogy engem választott férjének. Miért éppen engem? – Ezt
már nem tudom. Miért nem téged, hisz te gazdagabb vagy, mint én… te…
Niffor vagy.

– Óh te együgyű Márfay – nevette Lőrincz – én vélem Tomiéknak más
terveik vannak. A fiók Bálványossy herczegnőt akarnák elvétetni velem.
Ez jól festene a családfán, meg ezek a Bálványossyak egész Bécscsel
rokonságban állanak, a Kaiserstadt legünnepeltebb comtesse-e a Julia.
Nagyot lendítene társadalmi állásunkon, ha elvenném.

– És azt hiszed Miczi olyan rossz nővér, hisz te sokkal jobb partie
vagy, mint én?

– Miczi olyan nővér, mint a milyen anya. Hisz neki is csakúgy mint
Tominak, más életczélja mint Bécsben szerepelni, nincs. Egész picziny
agyvelőjüket, szívüket ez az egy szó «Bécs» feküdte meg. És ha látnád,
hogy imponálnak bécsi kétes sikereikkel a vidéknek! Se hal, se hús, ez
az egész Tomi. Pauline herczegné egész jól jellemezte a bécsieskedő
magyarkákat: «Hongrois je daigne, autrichien puis, nullité je suis!»

– És te Lőrincz elveszed a kis herczegnét?

– Te kérded ezt _tőlem_. Hát nem ismersz?

– De _ismerlek_ fiam.

Gábor szemében Lőrincz egyik legkedvesebb tulajdona az volt, hogy nyoma
se volt egyéniségében a családi gőgnek, s a túlcsapó snobismusnak, a
czímkórnak, mely a magyar társadalom nem egy rétegén rágódni kezd.
Sokkal nagyobb úr volt, semhogy snob lehetett volna.

– Köszönöm Gábor, ez jól esett, tudom, a legtöbbször megértesz.

– Legtöbbször, mondod, nem mindíg?

– Néha nem, de erről máskor.

– Csak arra rá szoknál, ha valami nyomja lelkedet, hogy azt kimondjad.
Látod, családjainkban mindig az volt a baj, hogy soha ki nem
magyarázhatták, ki nem beszélték az emberek magukat. Nekem mindig,
mindent meg kell mondanod… Érted?

– Néha azért nem szólok, mert félek, megsértenélek azzal, a mit
mondanék.

– Ettől soha se félj. Te sohase sérthetsz meg engemet, ezt tudod, hiszen
minden, mi tőled jő, egyszeribe szeretetté simul át… Hát mi a baj öreg
fiú?

– Semmi bátyám, semmi. Kicsinyes semmiségek, ha voltak, elmultak már
rég… Hát mondd, meddig maradunk még itt?

– Addig, a míg te akarod.

– Ez egészen tőled függ, de…

– De?

– Ha úgy tetszik, menjünk haza holnap reggel.

– És Kázmér bácsi?

– Hagyjuk őt jobb napokra. Hisz úgy is haragban van ezekkel valamennyi.

– Ez tán nem ok arra, hogy mi illetlenek legyünk vele szemben.

– Igaz… de…

És Gábornak engedett. Azt hitte, így lesz jó. Másnap haza mennek. A két
fiú karonfogva felfelé indult Stázi néni lakosztályába.


34.

Az öreg herczegné is épp felfelé lépdelt a lakosztályába vezető
csiga-lépcsőn. Mindennapi rövid sétájáról tért vissza. Fején fehér
főkötő volt, halvány lila-színű szalagokkal ékesítve. A főkötő alul
simára lefésült galambfehér hajfürtjei kandikáltak ki. Sovány, piczi,
öreg asszonyka volt, kiről azonban lerítt az előkelőség. Apró, tipegő
járása, hajlott sasorra, mélyen fekvő szürke szemei csakúgy, mint
keskeny, összeszorított ajkai, kissé előre álló álla, előkelő nyugodt
mozdulatai – minden az anyakirálynőkre emlékeztetett. Oldalán barna
bőrű, összetöpörödött komornája lépdelt, ki támogatta az öreg herczegnét
sétájában, a kibe azonban egy világért nem kapaszkodott volna, csak
egyik kezét magasra emelve, azt nyújtotta neki.

[Illustration: Az öreg herczegné is épp felfelé lépdelt.]

Igy tipegtek fel most a lépcsőn.

– Ach die Neffen, milyen szép, hogy az öreg Stázi néniről meg nem
felejtkeztetek… Az öreg Tante szereti ám a fiatalságot, még a fiatal
embereket is… ha ritkán is lát egyet-egyet… Mondta nevetgélve s nevetése
a galamb búgásra emlékeztetett.

A két fiú kezet csókolt, az öreg asszony felpipiskedve lábújjhegyre,
megcsókolta a két fiú homlokát s piczinyke kezeivel megveregette
mindkettő orczáját.

– Az egyik szőke – mondta Gábor felé fordulva – a másik barna. Egészen
összeilletek. Én a barnát jobb szerettem mindig. Nur Sie. Race ist
etwas, de azért szeretlek téged is, Gabriel. Egészen apádra hasonlítasz,
az apádat is szerettem. Na, most jertek be hozzám, auf eine Partie
Plausch’.

Most az előszobában jóféle majoránna és más régies illatok terjengtek.
Itt a komorna húga, az egy évvel fiatalabb Babette, a szobaleány fogadta
őket. Mindkettő öreg, öreg cseléd. Már negyven éve, hogy a herczegnénél
vannak, mennének tőle, ijesztik is hetenként legalább egyszer, hogy ott
hagyják a faképnél, de mikor aztán a búcsuzásra kerül a dolog, akkor
összeül mind a három öreg asszony és keservesen sír s nem tud elválni
egymástól.

Stázi néni a két fiúval salonjába ment, a két öreg cseléd meg
visszahúzódott. Asalon abban az izlésben volt tartva, mint a Niffor
Márfay Anna salonja: nagy virágos kretonnal áthúzott bútorok, tarka
tapétás falak. A paliszandre állványokon porczellán virágedények,
szobrocskák, kis macskák, kutyák, madarak porczellánból, a sarokban nagy
könyvszekrény, a melyben Kotzebue, Marlitt, Birchpfeiffer munkái
sorakoztak. A falon családi képek, az asztalon különböző hímzett
tárgyak, tálczák, szalmából fonott képkeretek. Majd mind régi, jobb idők
emléktárgyai.

A salon bútorai mereven az asztal köré rakva, a fal mellett nagy kanapé,
a melynek most egyik szögletébe ült egyenes derékkal, de minden merevség
nélkül, Stázi Tante. Egy világért se támaszkodott volna.

– Ez jó a fiatal nemzedéknek, szokta volt nevetve mondani – minket
máskép szoktattak.

A két fiúnak az asztal végén álló óriási támlásszékekben mutatott
helyet, ő maga meg egyik kezét az asztalra támasztva, a másikkal kis
csipkekendőjét szorongatva, gerle hangján kezdett fecsegni.

– Na Kinder, örülök, hogy itt vagytok. Gábornak majd gyakran el kell
jönnie hozzám, mesélni kell az útjairól. Istenem, milyen messze járt! Ti
most utaztok. Az én időmben minden máskép volt. Ha innen Pozsonyig vagy
Bécsig eljuthattunk, boldogok voltunk. Pedig fáradságos út volt ez is,
kocsin eltartott egy hétig. A kocsiban kellett hálnom, mert – tette
hozzá fontoskodó arczczal – én csak nem hálhattam korcsmai szobákban!
Egyszer férjem elé utaztam, óh még negyvennyolcz előtt, a lágerba…
milyen útakban, milyen rossz kocsin! Akkor akart a komornám először
felmondani, – tette hozzá susogó hangon.

– Tán csak nem akar a Franczi már megint elmenni a Tantetól?

– Huh! csitt! Halkabban, – súgta ijedten, – Jeszasz, ha meghallják!
Hallgatózni szoktak, félek tőlük, kivált Babettetől. A multkor is itt
akartak hagyni. Nehéz velök nagyon. Nénémtől is azért mentem el, mert
nem fértek meg a cselédjeivel. El meg nem küldhetem… nem is küldeném
őket, – tette hozzá a megindulástól reszkető hangon.

– Aztán mennyi ideje van már itt a néni?

– Innen-onnan két éve. Mindig pöröltünk a Crescencével. Ha engem szidott
volna csak, nem bántam volna, de mindig Franczit, meg Babettet
csipkedte. Aztán az a sok ember fárasztott nála, az a sok penzionált
alak, mind az öregségemre emlékeztetett. Ezek az öreg, ülve maradt,
megőszült stiftsdámák, öreg generálisok, négykézre játszó
Generals-Tochterek… Brr! mondom, én csak a fiatalságot szeretem!

– És azért mégse jár le az ebédekre…

– Tomihoz és Miczihez? Én fiatalabb vagyok, mint ők… Ha bécsi vén
barátnőimmel összejönnék, tudom, több vizet zavarnánk, mint ezek ketten.
Isten bocsáss… nem kéne rosszat beszélnem róluk, hisz vendégük vagyok…
De hát öreg asszonynak nincs foga, könnyen kipottyan az étel is, a szó
is a száján. No, de azért le-le járok hozzájuk. Kivált ha bécsiek
jönnek, ezt különben ki is kötötték. Ekkor el nem engednék egy világért…
Hisz én vagyok az élő kapocs köztük s a bécsi társaság között… Nevetett
most hangosan, de úgy, hogy azért dereka nem mozdult, a jobb keze csak
oly nyugodtan feküdt az asztalon, mint előbb. Csak a bal kezével fedte
el az ajkait. – No ne csudálkozzatok illetlen fiúk – nevetett még mindig
– felveszem a barna, nehéz selyem ruhámat, egy nagy fejkötőt, a melyet
Miczi hozatott nékem tavaly Párisból (az ilyen alkalmakra), aztán
lemegyek elfoglalni a fő helyet az asztalnál. Csak süket szomszédjaim
legyenek, ez a fő, – mondá megreszketve az előbbi nagy nevetéstől –
szeretek jól enni és Tominál, ha bécsi vendégek vannak, jól eszik az
ember… A házban Lollyt szeretem legjobban, ein schneidiges Mädl, eljár
sokszor hozzám, beszél a mai Bécsről. Csakolyan, mint mikor én fiatal
voltam. Még most is… képzeljétek csak! megdobban a lány szíve, ha
lovaskatonát lát s a práter-fahrtot még mindig tavaszszal tartják. Man
wird ja nie alt! – csacsogta vígan, mint egy szegény, kanári madár, az
első tavaszi napsugár melegénél. Mintha csak a két fiú az ifjúságot
hozta volna vissza néki – élte tavaszát!

– Miért nem jő Stázi néni egyszer át hozzánk, anyánkhoz? Aztán meg
sohase ír néki.

– Át csak átmennék, de írni… das nicht. Az írástól megfájul a gyomrom.
Pedig most a legnagyobb örömöm az evés. A mama nem küldött befőttet
nékem? Szokta…

– Tán nem tudta, hogy ide jövünk, – füllentette Lőrincz, tudva jól, hogy
jóságos mamája sohase tenne fel az ő díszes kocsijára befőzöttes
üvegeket.

– Majd átmegyek egyszer hozzátok. Utoljára Lőrincz atyjának esküvőjén
jártam Kálmán. Szép hely, azt mondják, az a kertész tervelte, a ki a
pozsonyi Au-t, meg a bécsi Volksgarten-t, igaz?

– Anyám is úgy mondja, felelt Lőrincz csendesen. Nem szokott dicsekedni,
egy világért se mondott volna el valami olyat, a mi őket előnyös színben
tüntette volna föl.

– Elmegyek akkor. Az «Aut» szeretem, a bécsi parkokat még inkább. A fák,
mezők, ifjúságomra emlékeztetnek, de ah! (sóhajtott komikusan) hagyjuk
ezt. Majd vetek nektek kártyát. Hisztek a kártya igazságában?

– Ha a néni úgy parancsolja! – felelt Gábor mosolyogva.

– No nézzék, a két fiú nevet. Nem szabad nevetni… hisz a kártya csak
komoly dolgokról beszél. Élet és halálról, szerelemről. Igen a
szerelemről is. Ezzel hamiskásan hunyorgatva, a batiszt kendőjével
meglegyintette Gábor arczát. Szeretlek Gábor… apádra emlékeztetsz. Apád
meg sok mindenre! No, de hozzátok csak el a kártyáimat, ott vannak az
üvegszekrény párkányán. Úgy… ott az a csomag a Napoleon császár szobra
mellett. Tudod-e, hogy kicsibe mult, hogy Napoleon unokahúga nem lettem?
Nem tudjátok? Nos, egy kis Bonaparte, a fenséges főherczegnő Mária Lujza
útján (ezzel kissé felemelkedett székéről s bólintott fejével egyet),
magyar vagy osztrák grófnét akart feleségül. Nem tudom melyiket, de
tudom, előttem Attems-eknél is kopogtatott… kikosaraztuk.

– És miért?

– Mit gondolsz, csak nem megyek én egy kis korzikai polgár unokájához.
Hogy esetleg majd ne járhassak a bécsi udvarhoz, mint madame Bonaparte…
Mi jut az eszedbe?

– De hát akkor néni miért tartogatja még mindig a császár mellszobrát?

– Ez más, ez emlék, azokra az időkre emlékeztet. Meg… – tette hozzá
hamiskásan nevetve – a férjemtől kaptam… Ezzel a szoborral bosszantott
mindig. Azt is mondta, ha gyermekünk lesz, Napoleonnak kereszteltetjük.
A gyermek nem lett meg… A férjem meghalt… Csak a szobrom ne törjön
össze.

Kétszer, háromszor köhintett, egyik kezével a fejkötője szalagját
igazította meg, majd mintegy álmokból ébredve, gyors mozdulattal a
kártyák keveréséhez fogott.

– Elébb emelj te Gábor, majd néked mondom meg a jövendőt előbb. Úgy… no
lám-lám, alig hogy osztok, már a piros dáma kerülget. Úgy ám fiacskám.
Szerelmes beléd valaki… valaki, a ki nincs innen messze. Sieh’ das gute
liegt so nah’. Ugyan ki lehet? Ki lehet… nevette az öreg asszony és
meglegyintette ismét Gábor arczát. – Született Don Juan, a hány város,
annyi lányka. Ismerjük a Márfay fiúkat, mind egyformák, ismerem őket,
mind a hány, mind szerelmes volt belém… a Kázmér, a Niki és azt hiszem
atyád is, pedig akkor már öreg voltam. Téged is csak a vénségem ment
meg, úgy ám Gabriel… különben te is úgy járnál, mint a többi… De most te
Lőrincz, te emelj. Oh te rád kincs vár… gazdag lész, nagyon. De hogyan?
Utadba nincs, csak a fekete ember. Der treff König. Pedig a házasság és
a fény egymás mellett állanak. Gazdag nagy partiet csinálsz… Csak a
szerelmet, azt nem látom… Hol van! Ej, ej tu n’es pas Niffor mon fils.
Nálad is úgy kellene állni a constellátiónak, mint Gábornál. Csak nem
vagyunk partie-vadászok?… He?

Lőrincz ingerülten fel akart ugrani székéről, Gábor még idejekorán
észrevette és megnyugtatta öcscsét, intve néki és szelíden mosolyogva
reá. Az öreg herczegné nem vett észre semmit, csak vetette a kártyát
tovább.

– Koronák, királyok vesznek körül… fényes polczra jutsz – csak kérlek,
ne mondd el Tominak, mert sok álmatlan éjszakát okozna neki az irígység…
Mondd, szólalt meg egyszerre, letéve a kártyát és stechert emelve
szemeihez: Tetszik neked Bálványossy Julia?

– Ugyan néni, már te is?

– No, csak ne olyan ingerülten. Öreg néni kérdhet egyet-mást, még olyat
is, a mit különben még a páternek sem mondanánk el a gyóntatószéken. Jól
van, hát _még titok_. A Miczi él, hal az eszméért. Lolly azt mondja,
akkor bele jutna az öreg Czéni herczegné társaságába. Furcsa! Én nem
törtem magamat annyira hajdanában s azért mégis mindig az elsők között
voltam. Persze én nemcsak a férjemmel jártam a világba, volt minden
ujjamra két udvarlóm. Miczikének meg nincs más soha, mint az örökös
Tomi! Nos Niffor-Bálványossy, nem is rossz combinatio. Jól hangzik: gróf
Niffor Lőrinczné sz. Bálványossy Julia herczegnő. És mondd csak,
herczegnőnek fogod czímeztetni vagy csak grófnénak?

– De édes néni, eszembe se jut elvenni.

– Eh, tudom, hogy nem beszélhetsz. Trés bonne éducation. Nos, én
grófnénak neveztetném csak. Egy Niffor nagyon is jó arra, hogy idegen
czímmel traktáltassa a feleségét… Végre is mint család, a mienk többet
ér!

Lőrincz látta, hogy e thémába nyakig merült az öreg asszony, tudta itt
nincs más menekülés, mint a búcsúzás. Felkelt s vele Gábor, azután kezet
csókoltak neki.

– Már? No de öreg asszony vagyok. Csak örülnöm kell, ha jöttök.
Visszatartani titeket nincs jogom, nem is tehetném. Néha jertek el
hozzám, majd beszélünk másról is. Aztán nem is vagyok olyan nagyon
előitéletes, én nem hiszek ezekben a lapokban… No, de majd máskor. Az
anyátokat csókoltatom s küldjön nékem abból a jó befőzöttből, nagyon
megköszönöm, ha küld.

Az ajtóig kisérte őket, ott lábujjhegyre pipiskedve, megcsókolta a két
fiú homlokát, majd könnyed bókkal visszatipegett kanapéjához.

Az előszobában már a két komorna várt reájuk. Egyszerre beszélt
mindkettő. Elmondták, hogy ez a hely (hol negyvenöt éve vannak)
türhetetlen, az öreg főméltósága nem tudja őket az idegenektől (az alatt
Tomi cselédjeit értették) megvédelmezni. Nem ád nekik elég bért, a
mostani cselédek sokkal több fizetést kapnak. Nem bánik velök jól stb.

Gábort a jó Isten tudja mi szállta meg, de szokása ellenére, egyszerre
nyersen, kiméletlenül leszidta őket.

– Hallgassanak. Ha nem tetszik a hely, ám menjenek. Kapunk komornát
annyit, a mennyi csak kell. És főleg pedig bánjanak tisztességesen a
főméltóságával… értik!

A két komorna elhökölt. Ehhez nem voltak szokva, Miczi és Tomi még
rendesen egy negyed órai audientiát adtak nékik… És ezek? Mit tehettek?
Bókolva lekisérték őket a lépcső aljáig és számtalan «kiss die Hand»
kiséretében kifejtették, hogy tulajdonkép nem «úgy» értették a dolgot.
Majd összedugott fejjel visszasiettek, a mai fiatalságot szapúlni.


35.

Úgy négy óra felé pompás négyfogatú mailcoach állott meg az újvári
kastély udvarában. Bálványossy herczegné leányával és két fiával, Miklós
és Márton herczegekkel érkezett rajta. Gábor és Lőrincz a szobájukból
nézték érkezésüket. Az egész inas-ármádia, a legnagyobb díszben futott
le eléjük.

[Illustration: Pompás négyfogatú mailcoach állott meg az udvarban.]

– Úgy látszik, várták őket – mondta Gábor. Tán táviratozott értök a
gondos Miczi – tette hozzá.

– Nem lehetetlen, hisz erővel el akarják általam vétetni a kis Juliát.
Nem mehet mégsem olyan igen jól a dolga Bécsben, hogy én rám szorultak.

– Jól megy, de tán kérője nincs. Ma már ritka madár a komolyan
számbavehető partie – nevetett Gábor – de menjünk le, mulatságos lesz az
érkezésüket látni. Kiváncsi vagyok, mennyire feledkezik meg megint
magáról Miczi.

Lementek a nagy salonba. Ott voltak már mind, együtt. Az öreg
Bálványossy herczegné Mária Teréziára emlékeztetett. Ősz, majdnem
egészen fehér haj, erős vonások, hajlott orr. Erős, majdnem túlerős
termet, a melyet igazán csak királynői mozdulataival mentett meg.
Leánya, Julia, hasonlított hozzá, csak soványabb kiadásban. Magas szikár
leány volt, túl hosszú karok és lábakkal. Sas orra, sűrűn összenőtt
szemöldökei voltak. Typikus bécsi kisasszony volt, mozdulatainak
merevségében csak úgy mint öltözési modorában, csak mint argotjában.
Külsőleg sokban hasonlított Lollyhoz.

Két fivérének (Niki és Stapszi herczegeknek – ez volt a gúnynevük)
soványságával csak öntudatosságuk tarthatott lépést.

A mint Gábor és Lőrincz beléptek a salonba, Miczi már ott hajlongott az
öreg herczegnő előtt, csókolva arczát s két kezét:

– Comme tu es gracieuse chére Leonie. Nem is mertem reményleni, hogy
eljön. De egy világért sem… Ilyen sárban! Mert úgy-e, nagy sár van?
Aztán a Bálványossy vár kocsi-útja oly meredek… Na persze, oly kitünő
kocsissal, mint prince Niki!…

– Én hajtottam, nem a bátyám. Tudok én is egy kicsit hajtani, ha nem is
születtem majoresconak, mint a Nikerl! – kiáltott szavába rikácsoló
hangon Stapszi.

– Ahá Stapszi herczeg? Fieus ő hajtott. Tudom, milyen nagy kocsis, hisz
a mult esztendőben a rotundában nyert is az egyik versenyen… De igazán
édes Leonie tu es adorable…

– Eljöttem s nem bántam meg. Az igaz, kicsibe mult, hogy kétszer fel nem
fordultunk, daczára, hogy a monarchia két leghíresebb sportsmanje ült a
bakomon. Se baj. Bár nem volna valami igen híres dolog a meredek bakról
(magam se tudom, hogy ültethettek engem oda föl – engem vén tyúkot!)
lerepülni!

– Talán pihenni fogsz ebédig.

– Nem szoktam. Nincs a véremben. Soha életemben nem aludtam nappal. Tán
a fiúk lemennek egy kicsit szundikálni. Mi? De nini, most veszem észre,
hisz azok a cousinjeid. Ah a Lőrincz! Vegye úgy Lonczi gróf, mintha
magáért jöttünk volna idáig… És a fiatal Márfay. Tiens, hazajött?

És elővéve lorgnette-jét, végig mustrálta a két fiút tetőtől talpig,
akár mintha csak paripák vagy csinos bútorok lettek volna.

– Ez Márfay, minden mozdulata, minden vonása Márfay. Furcsa, mennyire
rajta a két fiún a két család jellege. Az egyik a szőke Márfay, a másik
a tüzes… no nem… a barna Niffor. Egyik holdsugár, másik délinap. Régi
tánczosaimra emlékeztetnek.

Ez alatt Julia is oda ment a két fiúhoz és férfias mozdulattal
megszorította a kezüket.

– Márfay még nem ismeri a két bátyámat, ez itt a Niki, ez meg a Stapszi…
Becsületes nevükön Miklós és Márton.

A fiúk kezet szorítottak. Lőrincz kissé el volt fogulva, tul sokat
udvariaskodott, segített a herczegnének köpenyét levenni, Juliának pár
szót mondott «pompás arczszínéről», beszélt, beszélt, maga se tudta mit
és miért.

– És Lolly… merre jár? – kérdte Julia.

– Óh, az istállóban bizonynyal, – felelte éles hangon a nénje – istálló
hetessége van.

– Nékem is Miczus, felelt neki Julia, le megyek hozzá.

– Előbb azonban átöltözünk édesem. Öt óra, van s ti hatkor esztek.
Höchste Zeit, – mondta a herczegné.

E perczben a salon ajtaja feltárult és Czobor Lipót lépett be rajta, nem
éppen salonképes öltözetben. Nyakán az ing nyitva, a gallérját csak egy
kis madzag tartotta össze. Nyakkendőnek se híre, se hamva. Salonkabátja
teljes, de teljes telí pecséttel, nadrágja alúl rongyos, egyik czipője
felhasadva, úgy, hogy a hüvelyk-ujja kikandikál belőle. Úgy látszik
azonban, fogalma se volt kinézéséről. Egyenesen oda ment Miczihez s
kezet nyújtott neki.

– Ki ez? – kérdte bámulva az öreg herczegné Tomit, ki halálra válva
nézett a jövevényen végig.

– Oh?… _ez_. Ez a Czobor Poldi… tudja herczegné… igen, egy távoli
rokonunk, – mondta halkan.

Gábor, ki mellette állott s minden szavát meghallotta, ingerülten
felpattant:

– Nem olyan igen távoli rokonod bíz ő. Nékem csak úgy mint neked,
másodfokú unokatestvérem. A mellett meg mint tudod, családjaink igen
gyakran házasodtak össze. Nagytehetségű ember, kire büszkék lehetünk.

– Igen, igen… csak hát… bolond. Tudja herczegné, bolond.

– Van _annyi_ esze, hogy _sokan_ bolondnak tartják – folytatta Gábor
mind hevesebben.

Az öreg herczegné látva, hogy kettőjük között a beszélgetés mind élesebb
lesz, oda ment Miczihez (ki sápadtan, az ingerültségtől reszkető ajakkal
igyekezett Poldinak pár szót kinyögni). – Édes Miczi – mondta derült
hangon a herczegné – mutasd be a cousinodat nékem.

– Nem az, csak a férjemé, – rebegte elhaló hangon Miczi. – Czobor Lipót
_báró!_ – mutatta be a határozott felszólításra, Poldi czímét erősen
hangsúlyozva.

– Óh örülök. Nagyatyja, a megboldogult kanczellár, nagy pártfogóm volt a
bálokban. Örülök, nagyon örülök, hogy találkoztam az unokájával,
különben Czobor-Bálványossy c’est cousin, úgy-e Stapszi? Te ismered ki
köztünk a legjobban magadat a genealogiában.

– Eddig azt hittem, hogy rokonunk – súgta oda félhangon Stapszi
Lőrincznek nevetve, aztán megemberelve magát, kifejtette a két család
gyakori összeköttetését.

– Így, Poldi öcsém, engedd meg, hogy tegezzelek – mondta a herczegné s
kezét nyujtotta a festőnek, ki azt önkénytelenül ajkaihoz emelte.

– Mais allons… de hisz… így! chère Leonie, _mi is_ rokonok vagyunk. Tomi
nagyanyja a kanczellár húga volt.

– Ah, az igaz… persze. No, hát akkor _mi is_ rokonok vagyunk. Majdnem
elfeledtem! De hát mi Miczikém, mi már rég tegeződünk!

– De… ha a herczegnő… úgy gondolom… hebegte Tomi.

– Ah maga? Igaz… no hát akkor tegeződjünk mind össze, nem bánom. Mert
hát így a Czoborok révén Gáborral meg Lőrinczczel is rokonok vagyunk,
csak úgy mint Tomiékkal. Julia tegezheted újon felfedezett
unokabátyáidat.

És Julia oda ment Poldihoz, kezet szorított vele.

– Bemutatom magamat néked, ujdonsült unokahúgod Bálványossy Julia
vagyok.

Poldi udvariaskodva kezet fogott vele, bár egy csepp hatást se tett rá a
fiatal herczegnő ajánlata.

– De most már alavanti! Menjünk gyerekek, mert még elkésünk az ebédtől.
Egy óráig csak eltart, míg kiöltözünk!

Miczi az asszonyokat kísérte el, Tomi a két Bálványossy fiút. Gábor,
Poldi és Lőrincz szobáikba mentek.


36.

– Hát te veled mi történt öreg vakand, hogy úgy megugrottál.

– Hát… megugrottam – mondta az öreg kutya misztikusan. Állát egyik
kezébe temetve, nagy salonkabátjába szinte eltűnve, guggolt a széken.

– Aztán hol jártál? – kérdte Lőrincz.

– Te, Gábor, van kedved feljönni a sajtosokhoz?

– Mikor?

– Holnap.

És Gábor Lollyra gondolt, aztán egyet simítva homlokán: – nem bánom,
felmegyek… de… miért?

– Miért? Hisz egyszer azt mondtad, érdekelne a havasok világa.

– Felmegyek bizonynyal.

– Hát én velem mi lesz, ha ti elhagytok? – kérdte Lőrincz siránkozó
hangon, komikusan.

– Te rajtad osztozkodni fognak a dámák. Itt maradsz lány-inspektornak,
tréfált Poldi.

– Akkor én se maradok. Én egy idő óta úgy félek a comtesse-ektől. Azt
találom, csak az egyszerű, a romlatlan…

– Mit értesz «romlatlan» alatt, kis király?

– Bolond Poldi, azt, ha a lánynak nincs selyem alsó szoknyája.

– Az már más. Pedig látod… Én nem akarlak házasítani, nem az én
kenyerem, de ez a Julia helyes leány.

– Látod, Poldi, én is ezt akartam Lonczinak mondani. Éppen nekivaló,
higgadt, okos, elszánt leány. Kissé tán hideg, de azért őt szereti s így
annál dicsőbb. Tudja a kétszerkettőt, (hej, de ritka tulajdonság, a
mostani lányoknál) ismeri az embert s annyira okos, annyira józan, hogy
még tán az ilyen mi fajtánkbeli összetett masinának is alá tudja magát
vetni. Ehez pedig rengeteg sok józan ész s nagy akaraterő
szükségeltetik…

– Édes fiaim, hallgassatok el, mert bíz’ Istók!… Mondtam már, hogy nem
szeretem, ha házasítanak. Ezt tudjátok, vagy mi?

– Na, jó van gyermekem. Ezt csak úgy mellesleg mondtuk, úgy-e Gábor. Mi
_ehez_ úgy se értünk!

– Hát így te is feljösz? – kérdte Gábor.

– Azaz még se mehetek. Mert akkor a vaddisznó-vadászat czíme alatt kéne
mennem, úgy meg Tomi, meg a Bálványossy fiúk is velünk tartanának.

– Ebből pedig nem kérünk!

– Nem ám.

– De, hát akkor így hagytok egyedül, ezzel a két lánynyal?

– Ne félj, Lonczim, nem esznek meg a lányok, kivált… Julia nem, –
nevetett Poldi nagyot.

– És… hánykor mentek?

– Tán holnap hajnalban, az éjszakát is ott töltjük s csak másnap jövünk
vissza. Majd meglátod Gábor, milyen az élet másik oldala, az, a mely oly
igen távol esik a tietektől… Az egyszerűség világa.

És az öreg bölcs szinte végleg összeesett, feje egészen eltünt kabátja
szárnyai között, már csak az az óriási holdvilág világított ki a
karosszékből a feje búbján.

– Ist’s erlaubt? – kérdte egy rikácsoló hang.

– Szabad, – szólt Lőrincz.

A két Bálványossy fiú csörtetett be az ajtón.

– Hát itt laktok? Kerestünk már titeket az egész kastélyban s nem
tudtunk rátok akadni. Ki lakik itt közületek? – kérdte Stapszi a
fiatalabb, egy keskeny arczú, szőke pofaszakállas, sápadt, savó-színű
fiú, fürkésző arczczal tekintgetve körül.

– Én, Marczi, felelt rá Lonczi. Rendesen kereszt – s nem gúnynevén
nevezte a két fiút.

– Úgy-e bár, mi is laktunk e szobákban Niki?

– Azt hiszem, – felelt rá Niki közönyös hangon. A Bálványossy herczeg
egy kis faszéket lovagolt meg. Tisztára úgy nézett ki rajta, mint egy
telivér jockey. Simára fésült haj, majdnem tökéletesen szőrtelen áll s
ajkak, nagy ránczok (daczára 24 évének) a két pofáján. Zöldeskék, hideg,
metsző szemek, gúnyos ajk, vékony, felfelé álló orr. Nem volt e két
fiúban semmi, a mi magyar eredetre vallott volna. Telivér osztrák volt
mind a kettő s inkább Máriahilf, mint a Herrengasse felé húzott.

Anyjok ősrégi magyar családból származott, de azért a Bálványossy csak
kiütött rajtuk, a mely nemzetség (mint a hogy ezt Stapszi igen gyakran
el is szokta mondani) 9 ízben házasodott össze osztrák családokkal, «még
pedig a javából», szokta ilyenkor hozzá tenni Niki.

– Hát, ez a te szobád. Hé, csinos toilette-ed van. Hol csináltattad?

– Pesten, tudod annál a fodrásznál, a kinél egyszer együtt voltunk.

– Ah há! De úgy-e furcsa Niki, hogy Pesten az ezüst toilette-eket egy
fodrász állítja össze. Komische Stadtl. No nálatok minden furcsa, nem
olyan, mint más normális helyen.

– Mit nevezesz te normális helynek? – kérdte Gábor kissé nyersen.

– No… egy nagy várost, Bécset… vagy!

– Vagy?

– No, Bécset. Más várost nem ismerek, másutt még nem voltam. Nem
utazhatott mindenki annyit, mint te, hiszen te olyan vagy… No igen, mint
ez a táska.

– Olyanabb, – felelt neki tréfálva Lőrincz – ez a táska éppen csak
Pestig volt.

– De, ti mind ilyenek vagytok – szólalt meg Niki vontatott orrhangon,
mint a hogy ez a Bálványossy nemzetség fejéhez illik. – Csak Pest és
Pest. Enfin, ha nincs más, hát jó az is. Én unnám azt a kis fészket.

– Nekünk Pest a világ közepe, – szólalt meg félhangon, hunyorgatva a
félszemével, Poldi.

– Néked is? Ez nem rossz. Pedig néked még arra nincs jogod, hogy
chauvinista legyél, egy ilyen kóbor legénytől az ember inkább azt várná,
hogy mint a czigány, hazátlan legyen… No, de nekem mindegy. Legyetek
mind «budapestiek». Azért «es giebt nur a Wean»… Kérdezd meg csak
Lollytól, hogy nincs-e igazam… No, de most Lőrincz, nyilatkozzál, jó,
hogy eszembe jut. Mit tartasz a kis sógornőről, mi?

– Nem az, csak úgy parasztmódra… Én csinos, szeretetreméltó lánynak
tartom.

– S azonkívül?…

Lőrincz nem szólott.

– És te, – kérdte Poldi Nikit kiváncsi, naiv arczczal.

– Én jucker-komtessnek tartom.

– Hát, ez mi? – kérdte Poldi még ártatlanabb arczkifejezéssel.

– Ezt se tudjátok. Pedig ezt a typust Pesten is ismerik nagyon. Nos… ime
a természetrajza: Tartozik a jól «született» hajadon-világhoz.
Erkölcsei, szokásai férfiasak. Testén majd mindig férfias Ultzl-féle
ruha, férfiing és férfinyakkendő. Olyanféle rövid óraláncz, mint a
milyet huszártisztek hordanak lovaglásnál, végén lecsüggő nagy
Szent-György tallérral. Férfias mozdulatok, angol férficzipő alacsony
sarokkal. Szokott dohányozni annyit, mint mi, tán többet…

– Hisz nemsokára már csak az asszonyok fognak dohányozni, ezeknek még
lesz idejük rá – szólalt közbe Poldi a legkomolyabb arczczal.

– A typus érdekesebb példányainak – folytatta Niki – salon helyett
dohányzója van, hol maga fogad, megvetve a garde des dames-ok elavult
typusát. Egyedül hajt ki, egyedül lovagol. Hetenkint intim körben
összejő barátnőivel s ha jó kedvök szottyan, meghívnak egy-két urat is
teára (a házi kisasszony mamája lévén az egyetlen jelenlevő garde des
dames). De ezen kiválasztott uraknak sok mindent kell tudni, hogy a
lányok el ne unják magukat. Nem kell kímélni ötleteiket, a melyek néha
még gorombák is lehetnek, hogy hatást csináljanak. A jucker-lány
összetart, vállvetve bolondítván a férfihadat. A jucker-lány, úgy mint a
fiatal asszony, néha hord már ékszert is, ismeri az utolsó kuplét és a
jucker-lány arra született, hogy jövendőbeli férjét megjuckolja halálig…

– S azt hiszed, Lolly grófnő is csak ilyen «jucker-comtesse»?

– Csak ilyen?…

– Hát elvennél egy ilyen lányt?

– Hm. Ez már más kérdés, tekintetbe véve azt, hogy a feleségemet végre
is csak magamnak veszem el.

– Lehet másnak is? – kérdte komoly csudálkozó arczczal Poldi.

– Igen, lehet – folytatta Niki alig hederítve rá s még tovább praelegált
volna, ha ebédre nem hívják őket. Mire a két Bálványossy ijedt arczczal
szobájába szaladt, hogy még, szerintök hiányos toilette-jöket
bevégezzék.

Poldi, Lőrincz és Gábor a nagy salonba mentek.


37.

A salonban még csak Miczi volt egyedül. Amint beléptek, magához intette
Gábort.

– Te, néked is lehetne valamivel több belátásod… ilyen jelenetet
csinálni. Ezt tanultad külföldön – súgta neki halványan, reszkető
ajkakkal.

– Micsoda jelenetet… ah igen, Poldit illetőleg…

– Igen, azt hiszem, mindenki zavarba jönne, a mi esetünkben. Képzelheted
milyen unalmas reánk nézve, hogy _épp_ most jött…

– Éppen most? Mit értesz az «éppen most» alatt? – kérdte Gábor gúnyosan.

– Na igen, most, hogy a Bálványossyék is itt vannak.

– Hisz így ennek csak örülhetsz, most már legalább tegeződhetsz velök.

– Na, bizony… Nagy dolog is az. Hisz majd az összes bécsi urakkal
tegeződöm, – felelt rá Miczi kérkedve, még mérgesebben.

– De, csitt… jönnek… ah, liebe Leonie, schon fertig? – szólalt meg
egyszerre mézes hangon s oly gyors mozdulattal ugrott le a
chaise-longueról, hogy kivágott czipőjének két sarka nagyot koppant a
parquetten. Ebben a hirtelen átmenetben benne volt a kis asszonyka egész
lénye.

– Pontosságra tanított már az édes anyám is – mondta a herczegné.

– Azért vagyunk mindig az elsők a bécsi picnickekben – nevette Julia,
kezet fogva Miczivel.

– És a fiúk? – kérdte Miczi a nagy intimitás hangján.

– Óh, azok nem tanultak tőlem. Mindig elkésnek.

– Úgy mint én, oh pardon herczegné… De én is olyan vagyok, mint uraink
most rendesen – nyafogta Tomi berohanva az ajtón, az estélyi smokingban,
még áttetszőbbnek, még soványabbnak, még hosszabbnak látszván.

– Igen, most az urak késnek el. Sokat tanultak mitőlünk… s mi sokat
tőlük. No, de nem csoda, – nevette mély hangján a herczegné – annyit
voltunk együtt!

E perczben az ajtó két szárnya feltárult s az öreg Stázi herczegné
tipiskélt be rajta, ünnepi köntösben s abban a főkötőben, a melyet Miczi
a nagy alkalmakra hozatott neki Párisból.

Mindenki bókolt, amint belépett, még a herczegné is, ki oda sietett
hozzá, aztán megcsókolta kezét, két arczát.

– A kedves Leonie… milyen öröm, milyen meglepetés. Hogy örülök, hogy
láthatlak – súgta gerle hangján az öreg asszony s oda vonta őt egy
kanapéra és tüstént mély társalgásba merült vele.

Lolly édes atyjával s Hanzival érkezett. Az utóbbiak még nem látták a
Bálványossyakat, Hanzi tüstént Julia mellé ült és bolondozni kezdett
vele, a diplomata pedig, a két öreg asszony mellé telepedett a kanapéra
és most mind a hárman úgy látszik világrendítő fontosságú dolgokat
beszéltek meg, mert egyiknek nagyobb fontoskodással járt a szája, mint a
másiknak. Lolly a három fiúhoz lépett.

– Na, Poldi báró, hát mit fest? Mikor látjuk már képeit.

– Majd jövőre hozok vásznat is magammal.

– Ah há, jövőre! Ezt ismerjük már. Maga csak olyan festő, mint a milyen
zenész a Lőrincz gróf… Maguk csak önmaguknak művészkednek, mi nem
látunk, nem hallunk belőle semmit.

Miczi most nem annyira azért, hogy Poldival szemben elkövetett hibáját
tegye jóvá, de hogy a Bálványossyék előtt elkövetett ügyetlenségét
kijavítsa, leereszkedett ehez a csoporthoz is, sőt még Poldit is
«megtisztelte» megszólításával.

– Ah, a Poldi képei… tiens, nem rossz ötlet. Hát Poldi még képeket is
festett?

– Hát még nem jártál őszszel Pesten a műkiállításon? – kérdte tőle Gábor
élesen.

– Pestre csak a lóversenyekre megyek, oda is csak néha – mondta Miczi
büszkén.

– Sajnálatos, valóban sajnálatos, még reád nézve is, mert ha másért nem,
Poldi képeiért is érdemes lenne kis székvárosunkba lefáradni.

– Tudom, hogy ti egymást mind az égig dicsérítek. Te meg tán versköltő
vagy Gábor, hogy így jusson a családnak egy titkos festője, zenésze és
poétája…

– Nem, azt nem teszem Miczi, – nevette Gábor.

– Az, a mit Gábor gondol, az felér azzal, a mit én muzsikálok, tette
hozzá Lőrincz.

– Jó, hogy mondod. Messieurs et mesdames – szólalt meg Miczi olyan erős
hangon, hogy az ember azt se tudta honnan jő a hangja, olyan élesen
hangzott – gr. Niffor Lőrincz, a czigányok grófja, az oly ritkán hallott
zenefenomenon, ma este, ha úgy fog tetszeni neki, hallatni fogja magát.

– De Miczi, mi jut eszedbe, – súgta Lőrincz neki réműlt arczczal – hisz
az én játékom nem közönség elé való, – folytatta hangosan.

– De, igen, igen Lőrincz, játszanod kell, – hangzott minden oldalról.

– Már oly rég vágyom hallani – mondta Julia, szembe nézve vele.

– És én is – tette hozzá a kanapéról a herczegné.

– Tudod – súgta neki Stázi Tante, – legjobban otthon szeret játszani a
parasztlányoknak ez a vad fiú.

– Majd elhozatjuk ebéd után a czigányokat, kisérni fogják őt… ez famóz
egy heccz lesz – rikácsolta Tomi.

Lőrincz mit tehetett egyebet, hallgatagon köszönte meg a nem kért
kegyet, hogy meghallgatják.

– Mi lenne, ha ebéd után megugranánk? – kérdte Gábor halkan.

– Bolond gyerek, most már ki kell inni a feketelevest.

A komornyik jelentette, hogy tálalva van. A két Bálványossy csak nem
jött. Mielőtt párosba sorakozott volna a társaság, Stázi néni egy
ablakfülkébe tipiskélt s oda intette magához Gábort.

– Édes Gábriel, te jó fiú vagy, atyádhoz is hasonlítasz – súgta az öreg
asszony megcsókolva Gábor homlokát – sokat is láttál, de azért engedd
meg, hogy egyre figyelmeztesselek, mondta kissé köhécselve s elég élesen
– a cselédeimet majd csak én fogom rendre utasítani… ez az én dolgom,
jegyezd meg jól fiacskám. Pas de rancune n’est-ce pas? – csicseregte
most már ismét vígan s vissza tipegve Bálványossynéhoz s Klienigsteinhez
a kanapéra.

– Egy kis ügyünk volt az öcsémmel, szót sem érdemel – mondta s
Klienigstein karján az ebédlőbe vonult.

E perczben lépett be a két Bálványossy nagy lármával vagy négyféle
nyelven mentegetve magukat, hogy elkéstek. Az ebédlőben nagy pompával
volt felterítve. Az asztal csak úgy görnyedezett az ezüsttől, az
abroszon szétszórt virágok voltak. Az «udvar» ma másutt ebédelt.


38.

Ebéd alatt általános tárgyakról volt szó. Csak a Bálványossy fiúk s a
Hanzi vicczei villanyozták fel a kissé fáradt hangulatú társaságot.

Ebéd után, a feketekávénál, Lolly odament Gáborhoz, ki a terem egy
sarkában meghúzva magát, egy albumot lapozott.

– Alig lehet magához férni.

– Én ugyanezt mondhatnám a grófnőről.

– Lássa… én házikisasszony vagyok itt. De majd később… jöjjön ki az
erkélyre… beszélgetünk.

– Ahogy parancsolja.

– Kértem. Adjon egy czigarettát Márfay, – tette hozzá hangosan. Úgy, én
most be fogom magának mutatni a bécsi Klienigstein Lolly-t. Ezzel egyet
fordult a sarkán s odament a két Bálványossyhoz.

– Hanzi, menj a zongorához… mi pedig dalolunk, no kezd el a Weaner
Herzen-t.

S a leány oda állott a zongora mellé, egyik kezét annak a széknek, a
melyen Hanzi ült, a hátára téve, másikkal a taktust verve, énekelni
kezdett. Niki és Stapszi két oldalán álltak, segítettek a lánynak fújni.
Lolly kihívó mozdulattal kisérte a kuplét, Niki a halántékán levő gyér
hajat símogatta, Stapszi jodlizott. Mindnyájának meg szinte karikát
hányt a szeme.

Miczi karját a herczegnőébe fűzve oda állt a zongorához, Stázi néni
pedig, ki eddig valami pikáns történetkét beszélt el fontoskodó arczczal
Klienigsteinnek, abba hagyta mondókáját s áhítatos arczczal, édeskésen
mosolyogva hallgatta a kuplét.

Gábor, Lőrincz, meg Poldi szájtátva bámultak a kurjongató éneklő
csoportra.

A kuplét nem dalolták végig, az utolsó versszakot Lolly hirtelen
megszakítva, karját Niki vállaira fűzte s szédítő gyorsasággal
keringőzni kezdett el vele.

– És maga tán csak nem hágy ülve? – kérdte Julia Lőrinczet, merészen oda
állva elé.

Ezek is tova siklottak… e perczben a salon tulsó ajtói felnyiltak s a
czigány-zenekar folytatta az elkezdett marsot.

Poldi odakúszott Bálványossynéhoz s neki és Stázi néninek szörnyű borsos
adomákat kezdett el beszélni s azok rendkívüli érdeklődéssel hallgatták.
Az öreg kutya szent arczokat vágva csak beszélt, a zene szólott, s Tomi
öntelt mosolylyal nézett végig az úgylátszik pompásan mulató társaságon.

– Gábor!

– No, Lonczi, mit akarsz?

– Ne mennénk…?

– Csak tánczolj tovább… nézd, Lolly intett néked.

Most Hanzi is felugrott a zongorától és a haldokló Miczit repítette
végig a termen.

Egy óra multán abbahagyták a tánczot. Lőrincz lassú, fáradt mozdulattal
kivette a primás kezéből a vonót. De korántse játszott oly melegen, mint
szokta, minden pillanatban megszakította a játékát s mentegetőzni
kezdett, hogy nem szokott közönség előtt játszani, hogy már oly rég nem
volt hegedű a kezében, hogy így, hogy úgy… végre egy félórai játék után
belemelegedett s játszott úgy, hogy még Poldi szava is elakadt a
hegedűje hangjára.

Lolly kisuhant a balkonra, hol már Gábor várt reá.

Felettük a csillagos ég, álomterhes csillagos éjszaka, akáczvirág illata
a légben. Fülemüle száll a közeli erdőkben Lőrincz hegedűje elsírja oda
benn a szerelem dalát… csend a szívben.

Pár perczig hallgattak.

– Ért már? – kérdte Lolly.

– Igen, értem már.

– Nem igaz, felelt rá hirtelen a leány, engem senkisem értett meg, még
önmagamat se értem.

– Mondja, mit akar nékem mondani?

– Azt akarom, hogy megértsen.

– Miért? Mi jó háramolhatnék ebből magára és én reám?

– Azt akarom, hogy ne ily hangon beszéljen én velem.

– Mégis, azt hiszi az elébb…

– Nem hiszek semmit, nem tudok semmit. Nem is akarok tudni semmit…

– Én azt akarom, hogy megtudjon mindent. Ah! Gyűlölöm ezeket. Nézze ezt
a hadat! Ezek a fiúk udvarolnak nekem, de azért sem a Niki, sem a
Stapszi el nem vennének soha. Szegény vagyok nekik, még tán nevem sem
elég fényes nekik a – Bálványossy herczegeknek. Hiába van hatvan ősöm.
Ez nékik nem elég… Pedig jó birkák ezek a fiúk. Lágyak. Nem félek tőlük,
nem tudom mit csinálnék belőlük, ha feleségök lennék…

– Miért mondja el ezt… _mindezt_ én nékem?

Lolly nem felelt, csak a hegedűszó hallatszott.

– Feleljen.

– Miért? Mert valakinek el kell, hogy mondjam. Maga az utamba jutott,
látom a homlokán, hogy becsületes. Azért nevezem így, mert bár ezek mind
tisztalelkű emberek, nem tudnám őket becsületeseknek nevezni. Bizonyos
perczekben nem lennének azok… Lássa én jucker-lány vagyok. Tudja úgy-e,
mi az, de hogyne tudná? Hát az, a mi egy negyed óra előtt voltam; de
azért nem mernék ezek közül egygyel sem, tán a Poldi bácsit kivéve (s
ezért nevezem bácsinak) itt egyedül a csillagok alatt e tárgyról
beszélni. Nem mintha félnék valakitől, ne értsen félre, csak az önmagam
méltóságától félnék. Egy hajszálnyival több, mint kéne… s én leugranék
fejjel lefelé erről az erkélyről, és _ezt_ nem kívánom magamnak…

– Itt hagyjam?

– Nem, _maga_ maradjon. Magától félek. Maga maradhat itt. – Mondja,
hiszi hogy én szeretni is tudnék?

– Nem.

– Igaza van. Lássa, a kit én szeretnék, olyan nincs. A kit annyira
tisztelnék, hogy visszaadhatna önmagamnak. A ki azzá tenne, a mi vagyok.
A kitől félnék, mert ha lágy lenne velem szemben, erőt adna önmagamat
legyőzni, ha kemény, erőt elbirni sújtó kezét. Ismer ilyen férfit?…
Ugy-e nem?

– A maga környezetében nem.

– Ezért lássa, vígasztalásra szorulok. Szán engemet?

– Nem szánom.

– Köszönöm, ez jól esett. Nem tűrném el, hogy valaki szánjon. Pedig
magának feltártam a lelkemet… S így, jogot formálhatna rá.

– Nincs a grófnővel szemben semmiféle jogom. Jöjjön be, lássa megfázik,
ki van melegedve…

– Maradjunk még, _benn_ fázom, nem itt.

– Jöjjön, _kérem_, hogy jöjjön be.

És Lolly engedett. Lőrincz már bevégezte játékát. Túlságos szomorú volt
nékik, nem értették meg, de tapsoltak neki.

Most megint Hanzi ült a zongorához, egy bécsi dalra tanította a
czigányokat.

– Nem így van Hanzi, jaj de hamisan játszol. S oda állva mellé, az új
kuplét kifejező mimikával dalolni kezdte.


39.

A társaság úgy tizenegy felé szétoszlott. Poldi hamarább megszökött már,
Gáborral elhatározták, hogy hajnalban indulnak a sajtosokhoz.

Gábor Lőrincz szobájába ment. Pár perczig hallgattak, majd Lőrincz törte
meg a csendet.

– Nos, hogy állsz vele?

– Sehogy – s így a legjobb.

– De miért? Hisz szép, okos, megért téged… ez nem elég?

– Nem, mert én nem értem meg… én nem bízom benne. Tudja isten miért, de
sohasem hiszem azt, a mit mond…

– Bolond fiú, mindenkiben kételkedel.

– Én kételkedem? És _te_ mondod ezt _nékem_. Anyánkban, benned, Ádámban
kételkedtem valaha?

– Én, a helyedben elvenném.

– Inkább vedd el te Bálványossy Juliát, öregem, jobb lesz, mint
tanácsokat adni nékem…

– Hát már te is! Nem szeretem, nem rokonszenves a családja…

– Pedig éppen ilyen feleség kéne néked. Egyenes, okos, kissé tán hideg
leány, ki miután szeret, éppen veled szemben érző. Kell-e több ennél?
Aztán olyan nyugodt, olyan összhangzatos, olyan egységes a lénye. Semmi
félszín, semmi árnyalat… olyan mint anyja, jó magyarfajta. Szókimondó,
itt-ott tán hatalmaskodó is, de azért a legjobb leány a világon, ki
kitünő élted párja lenne… ki…

– Ki, attól félek, egy szép napon el találna náspángolni – vágott
szavába Lőrincz nevetve.

– Bolond gyerek! És aztán? Az se ártana koronként néked… felelt rá épp
oly derült hangon kaczagva Gábor, – néked boldogságodhoz csak egy dolog
hiányzik s ez a családi élet. Tele vagy jótulajdonsággal, a legérzőbb,
legmelegebb ember vagy, kit ismerek… csak – eddig érzéseidet méltatlanra
pazaroltad. Pilléből fecskévé kell válnod s fészket kell raknod fiú…
Nehogy úgy járj öreg napjaidra, mint Niki bácsi. Kár volna, ha egy
Hausfräulein oldalánál öregednél meg.

Gábor egyszerre, a Lőrincz arczkifejezését látva, tudatára ébredt, hogy
bár e perczben az igazság igéjét hirdette, rossz útra tévedt. Megingatta
öcscse bizalmát.

Megijedt. A szó szinte elakadt torkán. Egy pillanatig hallgatott, aztán
megragadta öcscse mindkét kezét, egész testében megrázta, szinte ki
akarta rázni abból a kedélyállapotból, a melybe e perczben jutott.

– Higyj nekem, hidd el, ne érts félre, hogy bármikép is beszéljek, vakon
kell, hogy bennem bizzál… Hiszed azt, a mit mondtam?

– De, hisz Gábor, figyelemmel hallgattalak, olyan szépen beszéltél –
felelte udvariasan mosolyogva Lőrincz.

– Meg akarsz házasítani, látom. Ezért hálás is vagyok.

– Ne úgy fiam. Látod ez fáj. Légy egyenes velem, mond ki mindazt, a mit
e perczben érzesz, hogy így megérthessük egymást.

– Hogyne, hogyne Gábor. Hisz tudod, hogy te vagy az én «öregebb»-em.

– Ne tréfálj e perczben. Úgy se jő szívedből a tréfád.

– De ha biztosítalak, hogy nincsenek, – mondta Lőrincz és átölelte
bátyját. – Leszek pilléből fecske, ha az öregebbem úgy akarja. Csak ne
holnap még! Egy-két napig várj még!

– Ne tréfálj, érts meg. Hisz mindezt csak azért mondom, mert _hidd el_,
féltelek.

– Te is? – szólt most hirtelen, elváltozott, keserű arczczal Lőrincz.

– Hát ki még?

– Óh, mind. Tomi és a felesége attól félnek, hogy mésalliance-t
csinálok, anyám, óh értem, ha nem is szólt… te, mindenki…

– Nos, egy okkal több, hogy megházasodjál. Akkor legalább mindenkivel
egy véleményen leszesz… de hát, felelj erre, ezentúl is bizodalommal
fordulsz hozzám?

– Ugyan kiben biznék, ha benned nem.

Átölelték egymást, de azért mind a kettő érezte, hogy maradt vissza a
lelkében valami, a mi, ha nem többel, de egy hajszállal távolította el
őket egymástól.


40.

Gábor és Poldi hajnal óta jártak. Bebarangolták az ujvári havas egész
vidékét, végtére egy kis szűk völgyben telepedtek le. Hatalmas kősziklák
vették a hasadékot körül, a hasadék közepén tengerszem volt. Semmi nyoma
az életnek. Távol, távol a küzdelemtől, itt csak csend, nyugalom.

– Látod, ide járok el néha… Szeretem e helyet.

– Olyan mint egy Böcklin – mondta Gábor.

– Az olyan, ez a kis világunk egy része, hiszed, hogy még ez is
szervesen függ össze a Niki vénasszonyos tetteivel – nevetett Poldi, bár
igen komolyan értette.

– Hogyan érted? Magyarázd ki magadat. Érdekel a dolog…

– Nos, ez természetrajzilag épp úgy utolsó státiója a mi
mindenségünknek, mint szegény öreg Nikink. A sajt-tenyésztés füvei,
tájképe, a szál erdők ősfái után jön a magasztos pusztulás, a
tengerszemek sziklavilága… értesz?

– De hát a mi talajunkat tán még meg lehet termékenyíteni!

– Mi rajtunk akarsz változtatni gyermek? Hogyan? Meg birsz küzdeni a
fajjal, elég erősnek érzed magad, szembe szállani azzal, a mit századok
állapítottak meg? Birsz új vért önteni ereikbe? Meg birsz küzdeni
századok öröklött, megcsontosodott erkölcseivel, szokásaival? Birsz új
érdeklődést önteni azokba, kik már igazán semmi iránt sem érdeklődnek?
Szinte megérezték, hogy már csak a semmittevés-, a pusztulásra jók.
Ültess hát e sziklákra pálmákat s gyönyörködj benne. És miért tennéd,
ambitió dolgozik benned vagy mi?

– De hát akkor mit tegyünk?

[Illustration: – Olyan, mint egy Böcklin.]

– Mit? Gyönyörködjél abban, a mit látsz. Hisz már maga ez a látvány is
ritka érdekes. Nézd… mily különös szép és gyönyörködtető a rothadó anyag
újjászületése, a kiválás processusa, hogy ád uj életet az, a mi már maga
életre képtelen. Trágyának nincs jobb ennél… Engem érdekel.

– De hát sohasem érezted szükségét annak, hogy ezen változtass?

– Öregen születtem, mint öreg halok meg… Sohasem akartam változtatni
ezen. Az ember egész jövőjével együtt születik. Nagyjából elő van írva
az útja… Tán változtatnak valamit rajta külső körülményei, sokat
mindenesetre nem… A végponthoz csak a vére viszi. Nevelőkben nem bíztam
soha… emberbarátokban se sokat. Reformátorokban meg éppen nem hiszek.

– Hogyan?

– Nos, igen. A reformátorok, akkor midőn születnek, a kor szüli őket.
Nem ők a kort. Lárifári, összeteszem a két kezem s nem akarok
változtatni semmin. Nem ítélek el semmit, csak gyönyörködöm…

– De, abban, a mit itt látsz, tán csak nem?

– Ebben jobban, mint másban. Végre is még jobban érdekel mint más, mert
ugyanaz az anyag, melyből magam vagyok. Nem akarok az ellen küzdeni,
hogy egyszer el fogok pusztulni, ez ostobaság lenne. Miért küzdenék hát
az ellen, hogy a társadalmi tért, melynek egyik kinövése én vagyok,
elpusztuljon. A világon minden csak azért jött létre, hogy végül
elpusztuljon.

Gábor komolyan hallgatta. Érezte, hogy neki is igaza van, érezte, hogy
egy más hang ennek éppen az ellenkezőjét mondja a lelke mélyén.
Melyiknek higyjen?

– Nézd, Poldi, nem hiszed, hogy vannak emberek, kik annak, a mit most
elmondtál, épp az ellenkezőjét vallják?

– Hogyne. Ugyanannyian vannak, mint azok, a kik azt állítják. Igazság
nincs, csak egyéni vélemény… Az emberek között még vannak olyanok, kik
meg vannak győződve. Ez a fiatalabb, erősebb része az emberiségnek. Ezek
a küzdők. Vannak olyanok, kik gyönyörködnek, ezek mi vagyunk, – mondta
Poldi mosolyogva.

– De én küzdeni akarok!

– Ezt nem akarja az ember, hanem teszi. Te fiam még czinikusabb vagy
(kedvencz szavam, ne vedd rossz néven, ha rád is alkalmazom), mint én.
Úgy hiszem, a legokosabb úgy élni, mint a hogy _én_ élek. Én az
úgynevezett igazság ezen oldaláról körülbelől meg vagyok győződve. Te?
meg vagy arról is győzve, a mit én mondok. Meg ennek éppen az
ellenkezőjéről is. Te fiam… küzdeni! Ugyan ülj le, fáradt vagy, pihenj
meg. Te nagyon is sok állomást tartanál még addig is… míg csak irányodat
megtalálnád. Tudod, ki küzd az egész családunkban, ki az egyetlen?

– Nos?

– Miczi húgom. Ő tudja, mit akar s halad ezen az úton… «ah cette petite
vie mesquine de Budapest m’étouffe» mondta Poldi utánozva Miczi hangját.
–? ’will halt a Weanerin sein. Tudod, hogy bámulom e kis czinegét. Ennek
van ereje… hidd el. El fogja vétetni Lőrinczczel Juliát, Tomit
kinevezteti valami fő-fő udvari méltóságra, be fog jutni a bécsi
legselektebb társaságba s gyermekeit… tönkre teszi.

– De hisz ez az asszony nem a mi húsunk, vérünk.

– Nem-e? Ugyanaz a faj, mint a legalsóbbak, csak más formában. Tót
katuska ez is! Minden nyafkaságával, ravaszságával, alattomosságával, a
tót minden kicsinyességével… Idősebb nénje a Niki bácsinak.

– De – szólalt meg Gábor határozott erős hangon – de hát most azt mondd
meg, én mit tegyek?

– De hát édes öcsém, mit akarsz te tulajdonképpen tenni?

– Nem ismered atyám végrendeletét?

– Hogyne ismerném. No és?

– De hát már ezért is _kell_ valamit tennem.

– Nos, tudod, mit ajánlok én néked? Végy el egy jó erős, anyának
született alföldi vagy dunántuli nemes kisasszonyt, kinek családja egész
biztossággal nincs a mieinkkel össze keverve. Vedd el, mondom, aztán
telepedj le falun. Gazdálkodjál, nézd, hogy nő a fű… s szüless újjá a
szerelmedben…

– De hát bolond fiú, ez nem az, a mire szántak.

– Mondd, hát ambicziózus vagy?

– Bárcsak az lennék!

– Nos, hát akkor mit akarsz? Akkor úgy se csinálnál semmit,
biztosítalak. Csak elnyomnának azok, ha a legjobb akarattal feküdnél is
neki a dolognak, kiket kapaszkodási tehetséggel áldott meg a sors. Az
emberiség halad, halad előre s minket csak seper maga előtt.

– De te festesz.

– Én festek. Magam se tudom, hogy miért. Tán ezzel elfelejtem, hogy
élek. Festek… mert azt hiszem, ez vígasztal.

– Ah há, tehát szenvedsz?

Az öreg bölcs végig tekintett kék szemeivel egy perczig rajta, aztán
felkaczagott:

– Beszélj csak a saját bajaidról, attól felmentelek, hogy az enyémeket
is végig hallgasd… no rajta, beszélj!

– Poldi, bocsánat!

– Nem sértettél meg. Rinoczérus bőröm van. Meg nem is akartál sérteni,
tudom… Te, tudod, hány szeretője volt Bálványossynénak? – kérdte
hirtelen s arcza eltorzult a nevetéstől; Gábor meglepetve nézett rá.

– Nem, de miért kérded ezt?

– Hét s ezek között az atyád volt az utolsó – még a házassága előtt. Ő
még a «tett» embere volt. Kaczagott tompán s egyet lódítva egész testén,
felugrott ülőhelyéből s lengő hajjal lefelé kúszott a szakadék keskeny
szikla útján. Gábor elszomorodva ment az öreg kutya után. Egyszerre
Poldi ismét megállt.

– Rabszolgák vagyunk fiú, hibáinkon nem lehet változtatni. Azok, a kik
valamit elértek a világtörténelem folyamán – azok is rendesen az emberek
rossz tulajdonait hozták mozgásba – s nem erényeiket. Ha ha – cynikus
vagyok, az… az. Látom az életet. Te megjárod. Sokat vársz az élettől.
Ezt nem szabad. Nem álmokkal állunk szemközt, hanem az élettel. Érted.
Pozitiv dolgokkal.

– Mit nevezesz annak?

– No – majd elmondom. Hanem üljünk le, mert már fáradt vagyok. Így ide –
ez alá a kereszt alá. Furcsa hely ez arra, hogy az ember oly iszonyú
dolgokat mondjon, mint a minőket én e perczben mondani készülök, ha, ha…
nevetett az öreg kutya, kiben a cinismus került megint felül. – Félsz
Gábor? – félted az ártatlanságodat?

– Na, öreg, hagyjuk a tréfát.

– Hisz komoly vagyok. Nos – kezdem. Mi a szerelem czélja? A faj
fentartása. Jól van. És ezt a pap elé viszszük. No, én nem vagyok
ellene, azt találom, hogy oda való a pap elé, a sors tréfás volt ez
esetben is, mint mindig. No, de akik a «masinában» mást látnak. Ha, ha,
outfully shoking, mondanák barátnőid, a «Pall mall gazette» missei.
Ebből az aktusból fakad a házasság. Olvasd el Tolstoi Kreuzer-sonátáját.
Arról majd beszélek aztán neked. Gyermeki ragaszkodás? Felülről van.
Alulról?… No, de félek elrontom étvágyadat, te pedig ma még a Miczi
franczia konyháján vagy s ezt nem szeretném, va gredin… mondta, s Gábor
gyomrára ütött, – ez az utad – látod ott az út végén, az a tündérpalota
vár reád.

– És te? – kérdte Gábor.

– Én? Megyek a sajtosokhoz aludni. Festeni fogok ott valamit.

Gábor ugyan azt szerette volna megjegyezni, hogy semmi festőszerszámja
nincs vele, de aztán lenyelte a szót.

– Unom a Miczi konfiture-jeit. Az öreg herczegnének meg már elég
disznóságot mondtam el tegnap, még rágódhatik rajta ma este is.

– Avanti signe – kiáltotta s aztán futólag megérintve Gábor kezét, a
hegyek irányába kezdett koczogni.

Gábor pár perczig lefele haladt, aztán megállt s utána nézett.

Mily csudálatos lelki szövet. Mily óriási skálája az érzelmek- s
gondolatoknak. Ez ember, kit meghasonlott lelke bölcscsé tett, ugyan
annak a lelki szenvedésnek a humora néha sárral frecskelte be. Mert nem
volt méltó koronkénti viselkedése, szavai, önmagához. Szavai nem egyszer
határtalan cynikusak voltak s ebben kíméletet nem ismert ő, ki más
tekintetben oly gyengéd, oly finom érzésű volt.

Nagyon fenn s nagyon lenn járt mindíg.


41.

Csaknem elkésett az ebédtől. Már mind az asztalnál ültek, midőn
lóhalálban átöltözve, az ebédlőbe jött. A Bálványossyak már elmentek.
Neki nem volt terítve.

– Ah… de ilyen késő!… Már bocsáss meg, de asztalhoz ültünk. Azt hiszem,
ez a legudvariasabb volt, a mit tehettem.

– Hogyne, hogyne édes Miczi. Bocsáss meg, de hát olyan járatlan utakon
kódorogtunk, hogy nem csoda, ha elkéstem – szólt Gábor és leült Lolly
mellé, kinek másik szomszédja ma Lőrincz volt.

– Aztán Poldival voltál… nem rossz. Tulajdonképpen micsoda különös
passziója is van ennek a fiúnak, hogy így hegyen-völgyön kóborol. Hogy
meg nem unja – szólt Tomi vontatott hangon.

– Festőnek a természet egyetlen mestere – felelt meg neki Lolly s Gábor
szemei közé tekintett. Az hálásan mosolygott reá.

– Mindazonáltal illetlenek voltatok a Bálványossyakkal, ehez kétség nem
fér. Micsoda furcsa dolog volt így megszökni előlük? Nyafogta Miczi,
szemrehányó pillantásokat vetve Gáborra.

– Az igaz, bevallom, illetlenek voltunk. De hát be kell látnod, oly rég
nem láttam Poldit s annyi megbeszélni valónk volt együtt.

– Na jó van, jó… absolutiót adok. Hanem máskor majd nem engedünk néked
ilyen «escapade»-okat. Nem hiába utazott, látott annyit az ember, a
látottak elbeszélésével tartozik is barátainak…

Ezzel a kesernyés grófné abba hagyta a thémát, a melyet kimerítettnek
tekintett s atyjához fordulva a Bálványossyakról kezdett beszélni –
kedvencz thémájáról.

– Mi azalatt – szólalt most meg hirtelen Lolly – nagy barátságot
kötöttünk Lőrinczczel. Könnyű volt különben – egymásban találtunk
menedéket a Bálványossy had támadásai ellen, – nevetett jóízűen ötlete
felett. Lőrincz melegen nézett reá.

– Barátságot kötöttünk Lolly grófnővel – ismételte Lőrincz, Gáborhoz
fordulva, kissé a mentegetőzés hangján.

– Barátok voltunk már azelőtt is, magában. Azt akarom – így szóltam ma
Lőrincz grófhoz, kinek játéka annyi rokonszenvet ébresztett a lelkemben
– hogy bátyja távollétében – Gáborja legyek neki. S ő elfogadta az
ajánlatot.

Gábor Lőrinczre nézett. Ez maga se tudta miért, de zavarodottan nézett
bátyjára.

– Na, ez jól van így – mondta Gábor, egy pillanatnyi hallgatás után –
csak azt kívánom, kevesebbet harczoljanak együtt, mint a mennyit mi
szoktunk öcsémmel.

– Oh, mi nagyon megértjük egymást Lőrinczczel, legalább egy thémát
illetőleg.

– S mi az? – kérdte Gábor – majd észrevéve Lolly, hogy Lonczi mereven
szembenéz vele, boszankodott ügyetlen kérdése felett.

– Nos, a théma – a lovaglás meg a zene – nevetett Lolly, kissé gúnyosan.

Mindhárman elhallgattak.

E közben Hanzi nagy zajjal, szörnyű meidlingeni bécsi nyelvén a
Bálványossy fiúkat utánozta: Ah Lolly – die wären etwas für Dich, Gott
wie dumm.

Miczi, sem az öreg diplomata nem voltak egy véleményen vele. Kitünő
derék, gentlemannlike fiúknak tartották. E felett aztán nagy vita
támadt, alig fogytak ki a pro- és kontrából. Az udvar – pedig nézett és
hallgatott.

Ebéd után Lőrincz, Miczi, Tomi s az öreg Klienigstein a tarokk-asztalhoz
ültek.

Az udvar tízkor visszavonult. Lolly Gáborral a kis dohányzóban egyedül
maradt.

– Igen, Gábor, összebarátkoztunk Lőrinczczel. Azt hiszem, megért ez a
fiú s elhiszi azt, hogy az vagyok, a minek látszom. Maga kételkedik
bennem. Hogy meri-e azt tenni?… Ne mentegesse magát, érzem s ez bánt és
ezért szeretném, hogy megismerne.

– Én nem kételkedem magában, mert nem tudom milyen _igazán_ s így nem is
tévedhetek megismerésében.

– _Igazán_ – a szót megnyomta. – Hát komédiásnénak hisz. Miért lennék
az… de nem mentegetem magamat, çá me daigne. Lőrincz jobban megért.
Tisztább lelkű fiú, mint maga. Jobban szeretem. Igen… barátomnak fogom
fogadni. Majd ha ő megismer… akkor majd tán maga is meg fog érteni.

– Erre törekszem már rég. Nem voltunk eleget együtt. Tán ezért félek
magától.

– Mitől fél? Miben lehet ártalmára… Miért mondja el ezt nekem.

– Mert úgyis tudja. Ezt érzem.

– Mást nem?

– Sok mindent, sokkal többet, mint a mennyit elmondani birnék… Mit
tervez a télire? – kérdte, hirtelen más thémára vivén át a társalgást.

– A tél messze van még, még csak a tavasz «virágait» tapossuk. Az őszt
itt töltöm. A télen… istenem tán csak férjhez megyek már.

– Magától függ.

– Igen, az izlésemtől.

Gábor nem akart arról beszélni, amit a másik hallani szeretett volna,
más théma pedig e perczben egyiküket sem érdekelte volna. Majd pár
perczig hallgattak, ez alatt Lolly gépiesen a fényképeket nézte… majd
hirtelen felugrott, átment a szomszéd szobába.

– Gábor szörnyen untatott, elálmosodtam. Megyek aludni. Adio la
compagnia. Ezzel búcsút véve – kitánczolt a salonból.


42.

– Nagyon érdekel, – szólalt meg a mentegetőzés hangján Lőrincz, midőn
Gáborral egyedül maradtak hálószobájukban – aztán úgy érdeklődik
irántad. Már pedig látod, én akárkivel el tudnék – én az oly unalmas
társalgó – órákig beszélni rólad… az már barátom, ki rokonszenvezik
veled.

– Édes, öreg fiam, tudom, hogy így van. De hát Lolly rokonszenve
problematikus. Ne higyj neki. Azt hiszem, még arra is veszedelmes, akit
szeret. És barátsága?… Te rajtad keresztül akar engem megismerni.

– Azt hiszed? – kérdte Lőrincz kissé sértett hangon.

– No, ezzel nem akarom azt mondani, hogy irántad nem érdeklődnék… de
hát… csak tudnám miért? Miért éppen engem? Vagy igazán szeret? Vagy oly
rosszul megy a dolga a bécsi világban? Ki tudja…

– De szerény vagy Gábor. Hisz tudhatod, hogy mindenki érdeklődik itt
irántad, lehet mondani, a mióta élsz. De hogyne, hiszen atyád
végrendelete ugyancsak korán reád terelte a figyelmet.

– És te mit tartasz róla?

– Én egyenes, férfias, szókimondó, aranyszívű leánynak tartom.

– Tán igazad van. Bárcsak úgy lenne. Meg volna könnyítve életem –
elvenném.

– Vedd el Gábor, vedd el – mondta Lőrincz hevesen.

– Meglátjuk… tán csalódtam ebben is? – kérdte önmagától Gábor, a nélkül,
hogy feleletet tudott volna adni saját kérdésére.



MÁSODIK KÖNYV.


1.

A kis körútról visszatérve, pár elragadó hetet töltött a két fiú édes
anyja oldalán. Mindegyik érezte, hogy tán megsértette valamivel a
másikat s így felül akarták egymást múlni a szeretetreméltóságban.
Lőrincz annyira ment ebben, hogy még pár estére sikerült néki udvarát is
eltávolítani, úgy, hogy a legszűkebb családi körben töltöttek el pár
boldog estét…

És oly jól esett mindkettőnek ott, így hármasban, a nagy lámpa körül, a
billiárd-szobában, az édes anyai szív melegénél, elbeszélgetni az utolsó
hetekben látott, tapasztalt dolgokról.

Az öreg asszony abbahagyta patience-ait, elhallgatta a két fiú beszédét,
majd maga is hozzá szólott, mindig jósággal, enyhén, nem ítélve el egyik
csudálatos rokonát se, mindeniket mentegetve, magyarázva kicsinyes
hibáik eredetét.

– Látjátok fiúk, ha olyan öregek lesztek, mint a milyen én vagyok, sok
mindent más szemmel fogtok ám látni. Addig majd a szenvedés megtanít
benneteket is az elnézésre. Nevettek a Niki bácsin!… Hej nékem sok
galibát okozott életemben. Már a te atyáddal (szólt Gáborhoz fordulva)
kötendő frigyemet is ellenezte, hát még a tiéddel… ez az öreg bolond
mindig irígykedett a Nifforokra. Ostoba viszály ez is, a mely két
családot tett századokra boldogtalanná… a helyett, hogy századok
boldogságában egyesítette volna. Második férjem ellen is mindig
áskálódott, midőn főispánná nevezték ki, nem szégyelte az ellenzék élére
állni s pártoskodni ellene… csak azért, mert ő is az akart lenni. De hát
én mindezt megbocsájtottam neki. Mert sajnálom, mert tudom, hogy
szerencsétlen ember, ki sokat szenvedett maga is, és mint a kicsinyes
embereket mind, úgy őt is megviselte a sok kis, való vagy csak álmodott
baj, melyek aztán az önmaga életét csak úgy mint a környezetét
tűrhetetlenné tették.

– És a lányok… mit tartasz a lányokról?

– Mit tarthatnék mást, mint ti mind. Szegény, szegény boldogtalan
teremtések. Sötét mult sötét árnyai. Nem e világba valók.


2.

Vagy tizennégy nap elteltével, egy reggel arra ébredtek, hogy Lőrincz
kanyarót kapott s egy pár napig nem hagyhatta el a szobát. Pedig Lőrincz
nagy mulatságokat tervelt, Gábor hazajöttének tiszteletére tűzijátékot,
bált akart rendezni. Szegény Lőrincz bizony nem valami nagy örömmel
vette tudomásul, hogy pár hétre el van a külvilágtól zárva.

Gábornak ez mindegy volt. Sőt (be kell vallanunk önzését) még örült,
hogy így többet lehet öcscsével. Egész nap szobájában ült, felolvasott
neki, beszélgettek jövőjükről… légvárakat építettek. Este pedig az udvar
jött be hozzá s nagy kártya-partiekat rendeztek.

A betegség Ádámék látogatását is elnapolta. Hetekig nem jött vendég a
kastélyba.

Egy este Lollyról volt szó.

Lőrincz hevesen, csak úgy, mint már egyszer, oda vágta, hogy nem érti
bátyja viselkedését.

Miért nem veszed el, ne légy oly válogatós. Jobbat tán nem is kaphatsz
nála!

Gábor csudálkozva nézett reá. Öcscse mélyen elpirult s aztán zavartan
akadozva folytatta:

– Miért ne vennéd el, én azt hiszem, boldoggá tenne _még_ téged is.

– Még engem is? – kérdte Gábor élesen.

– Téged nehezebb lesz, mint mást.

– Miért?

– Mert nehezebben vagy megérthető, mint más.

– És _te_ mondod ezt nékem.

– Én s miért ne mondanám én?

– Mert _te_ vagy a legnehezebben érthető s legnehezebben vezethető
emberi lény, a kit ismerek… Gábor ezt hevesen mondta, a mint kiszaladt a
szó a száján, tudta, hogy öcscsét nagyon megsértette. De már akkor késő
volt.

– Igazad van, – mondta Lőrincz gúnyosan mosolyogva – én vagyok a
legkomplikáltabb masina, kit ismerek, de hát itt van az én jó bátyám,
leszen az a masinisztám, – s megölelte Gábort. Megölelte… de a csepp
üröm ott maradt a lelke mélyén, egy csepp üröm… Meg a Lolly képe.

Pár napra ezután Lőrincz már majdnem tökéletesen helyreállt. A parkba
már kijárhatott, sőt már egy este ki is lovagolt. Egy este, úgy fél
kilencz felé, éppen midőn vacsorához indultak volna, félreverték a
szomszéd falu harangját. Lángtengerben állott a szomszédos Ballaháza
felső része, a czigányváros. A kastély férfi lakói pár percz alatt
tűzoltó-díszben rukkoltak ki, uradalmi tisztek, cselédek, mind, az egyik
öreg komornyik, egy inas és – a lábbadozó Lőrincz híján.

Gábor is ment volna, de édes anyja visszatartotta

– Ne menj, látod Lőrincznek nagyon rosszul esne.

Gábor megértette – s hon maradt.

A vacsora is így késett. Már kilenczre járt az idő s még szó se volt a
tálalásról.

A billiárd-teremben voltak. Lőrincz idegesen próbálgatott egy nehéz
formát a billiárdon. Csak a billiárd-golyók koppanása hallatszott,
különben mélységes csend volt. Az öreg grófné patienceokat rakott, Gábor
olvasott. Egyszerre Lőrincz letette a dákót és sápadtan a felindulástól,
reszkető hangon így szólt.

– És… az bánt leginkább, hogy ti… miután ma hűvös éjszaka van – ha
egészséges lettem volna, sem eresztettetek volna ki az oltáshoz.

Hangja olyan éles volt, mint a beretva. Gábor idegesen felnézett
könyvéből s már felelni akart. Tán éppen olyan élesen vágott volna
vissza, de anyja csendesen intett neki. Az anyai szívnek több tapintata
van.

Így nem felelt az igazságtalan vádra egyik sem.

Lőrincz egy pillanatig várt – azt hitte, azt remélte, felelnek valamit s
így majd kiöntheti lázongó szivét. De hát azok hallgattak… némán
eltűrték, a mit mondott.

A vacsoránál csendben, némán ült mind a három. Nem hallatszott semmi,
csak az evőeszközök koronkénti csörrenése. Az öreg Johann nesztelenül
szolgált fel. Az ablakokon bevilágitottak az égő falu ide pirosló
lángjai… Oly csend volt, hogy tán még a szivük dobbanását is meg
lehetett volna olvasni.

Az öreg asszony nem evett. Könnyei egyenkint hulltak a tányérjára. Maga
sem tudta miért, de sírt. Tán megérezte e perczben a közeledő szakadást
a két fiú között.

Lőrincz komoran, szemlesütve evett, egyszerre odaintette Johannt és
súgott neki valamit. Johann lehozta a viola d’amourt, Lőrincz csendesen
elvette tőle s félre ült a fal mellé egy magas székre és elkezdett egy
szomorú, régi Tinódi-féle nótát játszani, de olyan keservesen, mint tán
még soha azelőtt.

Meg akarta engesztelni őket. Szóval sohase birta volna kinyögni azt, a
mit hegedűjén olyan mesterileg fejezett ki. A szenvedést, a melyet
okozott, a saját keserűségével, bánatával akarta eloszlatni.

Édes anyja csak sirt, Gábor pedig kereste, kereste öcscsének tekintetét,
a mely azonban el volt távolodva még e perczben is tőle, még e perczben
is, midőn bocsánatát kérte.

Soká ültek így, addig míg csak a csöndes szomorú dal hangzott. A közeli
nyomorból – csak a lángok fénye jutott el idáig, – de az a másik nyomor,
a mely e perczben a három ember lelkén keresztül iramlott, tán még
vígasztalanabb volt az amazok szenvedésénél is.

Nifforné homlokon csókolta fiát, midőn kiment. Gábor megfogta a két
vállát s erősen megrázta.

– Lőrincz szeretsz még? – kérdte keserűen.

És Lőrincz hegedűjén elhalt a hang s udvariasan, sok szóval felelt a
kérdésre, de azért most már szembe nézett bátyjával.


3.

Egy szép juliusi reggelen Miczi jött át Lollyval látogatóba. Miczi
teljesen az öreg asszonyt foglalta le, hogy így Lolly egyedül
maradhasson a két fiúval.

– Rég készültünk átjönni, de hát Miczivel nem jöhettem, félt – féltette
a gyerekeket, hogy elkapják a kanyarót, papa meg Hanzi Bécsben voltak s
így várnom kellett.

– És mit csínált Lolly grófnő azóta? – kérdte Gábor.

– Untam magamat, mint Ujváron rendesen. Mit tehettem volna mást? Azt
hiszik, mulatság ez az élet?

– Hát milyen életet szeret a grófnő? – szólalt meg Lőrincz.

– Szeretem a szabadságot s mindent, a mi a szabadsággal jár… lássa
férfinek születtem.

– Hiszen szabad – annyira, mint senki.

– Maga is azt találja Lőrincz, hogy annyira szabad vagyok?

– Nem tudom, nem ismerem még eléggé.

– Pedig azt szeretném, hogy megismerjen. Márfay jobban ismer, magyarázza
el a karakteremet öcscsének.

– Én – _neki?_ – És Gábor maga sem tudta hogy miért, de az utóbbi szót
erősen hangsúlyozta.

– Jól van grófnő, de tán üljünk itt le egy kicsit.

A park nagy fűzfájához értek, a hatalmas fát körülvevő gombaalakú kis
tabourettekre telepedtek le. Lolly egy pillanatig élesen szembe nézett
Gáborral, szinte kihívóan, aztán közönyösen a porondot kezdte piros
napernyőjével piszkálni.

– Hát igazán elmondjam, mit tartok magáról?

– Tán csak nem hiszi, hogy félek a kritikájától?!

– Tudom, a grófnő semmitől se fél…

– De igen, önmagamtól félek…

– Ezt értem – mondta félhangon Gábor s aztán beszélni kezdett, de most
már határozott erős hangon. – Erősen modernizált kisasszony… és pedig
osztrák kiadásban. Tiszta, mint a kristály s azért nem átlátszó. Hideg-e
vagy csupa érzés? Ki tudja, ki felel erre? Talán az, a ki majd a szívébe
írja a nevét? Vagy az se. Mert annak majd nem bocsájt meg… hisz sokkal
büszkébb, semhogy megbocsájthatna annak, ki lenyűgözte… Uralkodik még
önmagán is, annyira uralkodásra született… Hát hogy tűrné el más
uralmát?

– Beau paysage d’un beau pays. Nem, nem vagyok ilyen szubtilis lény,
mint a milyennek csupa irántam való jóakaratból öcscsének lefest.

És ime, elhintette a konkolyt a két fiú között, Lőrincz tekintete
megakadt Gáboron s arcza egy pillanatig kétkedő nyugtalan kifejezést
öltött fel.

– Szeszélyes, bolondos teremtés vagyok. Ma ilyen, holnap olyan. Érzéseim
vezérelnek s így sohasem tudom, hová jutok és milyen eredményre. Kit
egyszer megszerettem, azt egészen a szivembe zárom – igen a szivembe…

És kihívóan nézett Gáborra – aztán Lőrinczre tekintett, ki némán,
kigyulladt szemekkel, mereven figyelte.

– Lőrinczczel barátságot kötöttünk. Mert érzőbb s a mellett nem olyan
romlott czynikus, mint én s maga Márfay. Igen, mert maga is, én is, azok
vagyunk. Nem tehetünk róla. Részben az élet tett azzá. Magát a Kosmos,
engem Bécs. Lőrincz folyton falun volt. Lássa, tanítson meg arra, hogy
higyjek annak, a mit érzek, és hálás, örökké hálás leszek.

Lőrincz zavarodottan tekintett maga elé, Gábor gúnyosan mosolygott.

– Nézze, nézze, Lőrincz hogy mosolyog, nem hisz abban a mit mondtam, és
nem hiszi azt, hogy maga megértett engem… Nos Márfay, nincs igazam, nem
találtam el a gondolatát?

– Dehogy, Gábor érti magát s engem még jobban és így nem nevethetett
rajtunk – mondta Lőrincz, pedig igen jól látta Gábor mosolyát s
boszankodott is rajta.

Gábor nem felelt. Úgy érezte, hogy Lőrincznek e perczben hallgatnia
kellett volna.

– Nem érünk mi sokat. Én azt hiszem, az élet azzal, hogy mindent vagy
nagyon sokat adott meg nékünk – elvette tőlünk az egyetlen kincset, a
boldogságot – így szólt Lolly s leeresztve legyezőjét, e perczben oly
szép volt, mint a minőnek Gábor (legalább e pillanatban úgy hitte) még
sohasem látta.

– A természet mindent kiegyenlít. Nekünk megadta mindazt, a mire a
boldog ember – az egyszerű, a szegény ember vágyakozik a boldogság
híján. Mit ér mindez? Mulatság! élvezet! Az-e? Nézze Gábort, bejárta a
félvilágot, látott embert annyit, mint az előtt egy pár generátio alatt
se láttak. Ismeri a sivatag mákonyát, s a párisi meleg házak levegőjét.
Mit ér neki mindez? Azt hiszi Lőrincz gróf, hogy azért boldog? Nézzen a
szemébe. Én ismerem, sohase lesz az és sohase fog senkit se boldoggá
tehetni…

Igy szólt s mély, szürke szemeivel hosszan a szemébe nézett elébb az
egyiknek: Gábornak, a _kiről_ beszélt, s aztán Lőrincznek, a _kinek_
beszélt.

– Tekintsen engem. Azt hiszi tudom, hogy mi a nő hivatása? Mit ismerek
az életből? Hallgassa meg életrajzomat Lőrincz: egy diplomata gyermeke,
14 éves koromig három székvárosban éltem. Atyám szeretett s atyám _tud_.
A tudás almája fanyar – ezután mi? Tizenöt éves koromban, midőn már
Szent-Pétervárt, Londont s Párist, abból a mit papa mesélt s a mit
barátnőim pletykáztak, ismertem, azt hittem, ismerem már az életet is –
letelepedtünk Bécsben. Papa alig birta fizetni adósságait. Hogyne!
Hiszen diplomata volt, vagyona meg kevés. Láttam, hogy adják férjhez a
fiatal leányokat. Az élet ezen oldalát akkor ismertem meg, midőn Miczi
férjhez ment. Miczi nem volt ostoba – s nem is volt rossz leány. Nos –
Tomit ismerik. Puis quoi? A magam debut-jét is elmondjam?…

Nos, mindig ünnepeltek – s épen ez utáltatta meg velem a társaságot. A
legtöbb ostobaságot egy ünnepelt leány hallja s nekem az a
szerencsétlenségem volt a mellett, hogy magam nem voltam ostoba…
Felnyíltak tökéletesen a szemeim. Ülve hát nem maradtam, meg is kértek
nehányan. De hát hogy mertem volna _én_ olyanhoz menni (pedig hát volt
köztük nehány olyan is, a ki szeretetreméltó s becsületes ember volt) –
ki nem ismert. Maguknak beszélek magamról, szeretném, hogy tudják,
milyen vagyok. Úgy érzem, barátaim, Gábor mindig az volt, bár a maga
módja szerint, magát pedig mindig ott éreztem a Gábor oldalán…

Míg így, hevesen szenvedélyesen beszélt, igazán nagyon szép volt.
Szemeinek lencséi kitágultak, úgy, hogy szinte sötétek lettek belé a
szemei, homloka szélesebbnek, ajkai nyugodtabbnak látszottak mint
rendesen. Senki se hitte volna, hogy ez a szűzies homlokú, nőies leány,
a hirhedt bécsi jucker-comtesse: Klienigstein Lolly.

A két fiú lélegzetét visszatartva, megfeszített figyelemmel hallgatta.
Egyszerre önkénytelenül szembe néztek egymással és elvörösödött
mindkettő.

– És… és… – kiáltott fel önkénytelenül Gábor, hogy valamit mondjon.

– És mit még? – kérdte a leány – ki lesz elég erős nékem valaha
megmutatni az utat, a melyet követnem kell? Pedig erősnek, nagyon
erősnek kell lennie annak, a ki majd elvesz. Ki magyarázza el nékem
gyengéden, de azért erős kézzel fogva meg a kezemet, hogy mi az asszony
hivatása? Ki fogja kigyomlálni lelkemből azt, a mit az élet plántált
beléje, úgy, hogy meg ne sebezzen, sőt hogy ez által új életre ébredjek…
Várom a megváltómat… Az, a ki egyszer életében olyat fog mondani, a mi
egy kézzel lerántja a világról a hazugság leplét… annak megcsókolom a
kezét – s uramnak, parancsolómnak nevezem. Eh, de mit filozofálunk itt
hiába – hánykor lesz az ebéd?

És most már a két fiú nem mert egymásra nézni többé, felkeltek mind a
hárman és lassan, nagyon lassan felmentek a kastély felé.

E perczben csak a leány mozdulataiban és vonásain volt életerő, bizalom,
erély kifejezve. Igen, mert e perczben már a két fiú tudta, hogy
vetélytársak: féltek egymástól s féltek e leánytól.

Mi lesz velök?


4.

Midőn az ujváriak kocsija elrobogott, Lőrincz kiment vadászni, Gábor
pedig felment anyjához. Egy darabig csendesen, szótlanul ültek a kis
boudoirban. Az öreg grófné hímzett, fia merengve némán ült oldalán. Az
ablakon a késő nyári estalkonyat teli szinei ragyogtak keresztül.
Narancs fényben úszott minden, a nyitott ablakból ide látszó közeli
templomok ablakai visszaverték a lenyugvó nap piros fényét, a távolról
haza térő csordák kolompja, meg tücsők cziripelés hallatszott.

Gábor egyszerre végig simította homlokát s aztán szeretettel, bizalommal
nézett anyjára. S úgy érezte, hogy végtelen boldogság rejlik abban, hogy
itt e kis szobában, otthon van, a révpartra jutott… Tekintete az édes
anyja tekintetével találkozott, ki mintha csak e perczben valami
elhatározásra jutott volna, arcza oly gyorsan változott át, s ajkai oly
idegesen rezdültek meg. Előbbi nyugodalmas vonásai, szinte keserű
kifejezést öltöttek fel.

– Igen Gábor, már rég akartam e tárgyban veled beszélni. És a mai nap
éppen a legalkalmasabb reá. Tudom, ne tagadd, szerelmes vagy. Tudom, (az
anyai szív sohase csalódik) Lollyt szereted.

Aztán látva, hogy Gábor nem is igyekszik mentegetni magát s nem ad rá
tagadó választ – még nyugtalanabb, még keserűbb hangon folytatta:

– Lásd, ez a leány nem néked való. Mit akarsz vele? Te zárkózott, komoly
fiú vagy, mint a milyen az atyád volt. Daczára, hogy annyi évet
töltöttél külföldön, otthonülő, háziasember maradtál s tán éppen ezért.
Mit akarsz vele? Hiszen ennek a lánynak egyéb gondolata sincs, mint a
fényűzés és a pipere…

Nifforné elhallgatott. Míg beszélt, folyton fia arczvonásait vizsgálta s
most úgy látta, hogy az végtelen szomorúságot, keserűséget fejez ki.

– Édes, édes fiam, ne sértsen az, a mit mondok. Anyád beszél hozzád,
érted, anyád! Csak javadat akarom. Édes fiam… mosolyogj reám… nézz reám
szeretettel – tekints fel reám!

S a fia fejét két kezébe temetve, hosszan-hosszan nézett a szemébe, míg
csak szemei fel nem vidultak, míg csak szemeiből minden más el nem
mosódott a gyermeki szeretet végtelen, mély kifejezésén kivül.

– Úgy Gáborom… most már nem félek ezen az úton haladni tovább, – mondta
s még mindig két kezébe tartva Gábor fejét, annak homlokát ajkaihoz
emelte.

– Anyám – mondta Gábor megrezgő hangon – ma jobban szeretem, mint valaha
szerettem és azért sohasem fogom elvenni… Ezt igérem neked.

– Édes, szegény fiam, úgy úgy – látod ez jól esett… El fogod felejteni,
mert hiszen látod, lehetetlen, hogy igazi szerelem legyen az, a mit
iránta érzesz. Nem szeretheted benne az asszonyt, mert hiszen épp az
hiányzik belőle. Czifra báb, ragyogó tollú arany madár… de nem életre
való. Aztán milyen nevetségesek velem szemben. Tudod, Miczi miről
beszélt azalatt, míg ti oda lenn jártatok a kertben? Hogy Lolly milyen
jól ért a ruhavarráshoz, hogy csinálja a ruháit stb. Kétszeresen ostoba
asszony. Mint Nifforné nékem Márfay leánynak, ki egy Márfay neje volt s
egy Márfayt szült – mer ez a bábu ilyet mondani?… Mintha egy Márfay
Gábor viskóba vinné a feleségét! Annyira boszantott, hogy azt mondtam,
minden ruhámat magam csinálom most is… és menyemtől is azt fogom
megkívánni…

Gábor nem állta meg, még e komoly pillanatban sem, hogy anyja
filippikáján ne mosolyodjék. Egyszerre a Márfay nagyasszony gőgjét látta
felébredni a Niffor had ellen, pedig most már második férje révén
hozzájuk tartozott.

– Csakhogy nevetsz fiam, bár bevallom, jobb szeretném, ha ezen
boszankodnál. Kis aranyszájú katiczabogárka, hízelegni akart nékem, de
nem ért vele czélt. Maga varrja a ruháit?… Hiszen csak Ultzelnál hatezer
forintnál többet tesz ki a Lolly három éves kifizetetlen számlája, egész
Bécs tudja, hogy már-már pörbe akarta az öreg diplomatát fogni… Tomi
izzadta ki ezt is értök… Ilyen meny kellene nékem éppen. Örülök, hogy te
is beláttad, pedig hogy kerülgetett a Lolly is engem. El akart velem a
konyhába és az éléstárba jönni, be akarta járni a svájczereit, megnézni
velem, hogy nő a káposzta, mintha bizony a gazdaságomhoz jött volna
látogatóba, nem is hozzám. Ezek a mai kis juckerkisasszonykák azt
hiszik, hogy azért, mert czigarettával szájukban jönnek a világra s az
«Imitátio» helyett Gyppel élnek, azért, mert tennist játszanak és angol
czipőket hordanak, nagy dámák s mi, a régi gárda tagjai, olyan szakácsné
és tenyész-állat közötti productumok vagyunk… Szegény kis leányok… Ha
tudnák, ha tudnák – s az öreg asszony jóízűt nevetett, de úgy, hogy még
a könny is kicsordult a szeméből, – igen, de a fiaink, azok kellenek
nékik… Ugy-e nem veszed el fiam… Ugy-e nem?

– De édes anyám, hát nem néked szóltam volna ez esetben legelébb? Kihez
fordultam volna bizalommal máshoz, mint hozzád Azt hiszed, egy perczig
titokban tartottam volna, ha komoly szándékaim lettek volna vele?… Hogy
szeretem – arról nem tehetek. Édes atyám végrendelete megtanított a
megismerésre, szeretem őt – szeretem minden hibájával, a melyet tisztán
látok, szeretem kételkedve benne – szeretem ostobán, bolondul… De nem
veszem el!

– Édes fiam, – s az öreg asszony boldogan átölelte fiát és hosszan
átölelve tartotta, nem is álmodva, hogy a nagy veszedelem nem erről az
oldalról fenyegeti, nem is álmodva, hogy az a másik, ki előbb cserkészni
ment, most ott ül egy nagy tölgyfa alatt az erdőben és sápadtan néz bele
a puska csövébe… Majd felszökel s oda dől a nagy fa törzséhez és
megcsukló hangon zokogni kezd… Zokogó, csukló hörgése betölti az erdő
nyugalmát.


5.

Este Gábor bement Lőrinczhez, ki pedig egész vacsora alatt nem tekintett
reá, és vacsora után kisiklott a billiárd-szobából azon ürügy alatt,
hogy a titkárjával van dolga.

Lőrincz kiváncsi arczczal felkelve ágya mellől, hol gondolatokban
merülve ült – fogadta.

– Parancsolsz valamit? – kérdezte reszkető hangon.

– Édes anyámmal beszéltünk egy fontos thémáról, azt akarom közölni
veled.

– Ülj le öregem… Nem vagyok fáradt, örülök, hogy bejöttél – mondta
zavartan.

– Lollyról beszéltünk vele, mondta Gábor hirtelen s Lőrincz szemébe
nézett. Az elveresedett, a mellette levő asztalról gépiesen vett fel egy
pohár vizet s lehajtotta.

– Lollyról? – kérdte aztán közönyös hangon.

– Igen, Lollyról, édes anyám beszélt róla. Szivemhez szólott,
megmagyarázta végtelen bölcseségével, hogy mit ér – s elém tartotta
jövőm tükrét, ha elveszem. Elmondtam neki mindent s elmondtam azt is,
hogy úgy gondolkozom felőle, mint ő – és…

– Igen, azt, hogy szereted, – mondta Lőrincz majdnem élesen.

Gábor egy pillanatig csodálkozva nézett reá.

– Tán csak nem hiszed – szólt most Gábor, majd oly élesen, mint ezelőtt
testvére – hogy azért beszélek ellene, mert _én_ szeretem s mert
észrevettem, hogy te is belebolondultál. Igen… észrevettem…

Lőrincz már e pillanatban belátta, hogy helytelenül s méltatlanul itélt,
de már késő volt. A megtörténtet meg nem történtté nem tehette senki.
Csak úgy, mint Gábor, nem változtathatott azon, a mit kimondott. Egy
pillanatig szembenéztek, szótlanul, némán mind a ketten.

Tegnap még testvérek, ma már vetélytársak voltak. Majd Gábor szólalt
meg:

– Igen-igen. Nagy szerencsétlenség, nem tudom, a fátum vagy más okozta.
Valószínűleg az ő akarata volt ez. Ezzel akarta tán erejét megmutatni.
Látod, édes testvérem – mondta most lágy elérzékenyült hangon – eddig
egyedül küzdöttem, most majd ketten tán könnyebben küzdünk meg a közös
ellenséggel. Nyujtsd jobbodat, erős támaszod lesz e kéz s legyen a tied
az enyém. Szembeszállunk azzal, a mi reánk nézve csak a legrosszabb
lehet. Faragjuk e ferde, e lehetetlen helyzetből vígasztalásunkat.
Merítsünk abból erőt, hogy egymást támogatjuk… Testvérem!… Gáborom…
szeretett bátyám, – és Lőrincz, a ki már napok óta kerülte bátyját,
elérzékenyült, mintha csak megmozdult volna valami a szivében, oda dőlt
a testvére keblére s úgy érezte, itt van a legbiztosabb helyen széles e
világon.

– Látod, édes Lőrinczem! Nem nekünk való dolog ez. Tegyük fel, hogy én
venném el – s tekintsünk el attól, hogy ma már te is szereted. Mi lenne
akkor? Mi történne velem? Édes anyánk oly tisztán, oly bölcsen
magyarázta el nékem ma, hogy nem tehetek egyebet, mint hogy szavait
ismétlem…

És gyorsan pár szóval elmondta azt, a mit Niffornéval ma este
megbeszéltek.

– Látod, lehetetlen nekem és még nehezebb lenne te néked.

Ismét többet mondott, mint kellett volna. Úgy, hogy Lőrincz azon kezdett
el töprengeni, hogy miért veszedelmesebb ő reá, mint fivérére nézve…


6.

Pár nap mulva kora reggel jött be Lőrincz Gábor szobájába – ki egész
éjjel nyugtalanul hánykolódott ágyában és csak reggelfelé aludt el.

– Ma – kezdte akadozva – hírt kaptam Ujvárról. Carousselt rendeznek,
reám is számítanak…

– És?

– Hát én elfogadtam.

Gábor hallgatott.

– Ne haragudj ezért reám, mit tehettem volna egyebet.

– Az igaz, mit tehettél volna egyebet.

– Annál is inkább, mert már a multkor, mikor itt voltak (ismét
akadozott) megigérte, hogy egy hármas hajtó-iskolában Bálványossy Julie
és Lollyval együtt lovagolok. Ezért… most… mindennap át kell mennem
Ujvárra. Úgy-e, nincs ellenedre…

– Ellenemre? De hát hogy és mi jogon szólhatnék én bele abba, a mit
teszesz?

– Ha így beszélsz, lemondok. Látom szemedből, hogy nem tetszik néked.

– Édes Lőrinczem – semmi esetre sem tartanálak vissza semmi mulatságtól
sem. Aztán meg azt hiszem, _kevésbbé_ veszedelmes lesz reád nézve, ha
mindennap látod, mintha _nem_.

– Én is azt hiszem, mondta Lőrincz alig palástolt örömmel – aztán meg
Bálványossy Julie is ott lesz – mondta, így akarván megnyugtatni Gábort.
– Édes öregem… légy nyugodt. Látod… erős leszek.

És Gábornak eszébe jutott, hányszor, de hányszor ismételte önmagának e
frázist az utóbbi két év alatt.

Erős? Erős, mint az orchidea, erős mint a japáni csecsebecsék, erős,
szilárd, mint a velenczei üvegek s aranylánczok… Pedig! Jaj annak, a ki
gyenge.


7.

Gábor egy reggel, midőn Lőrincz gazdaságában volt elfoglalva, átment
Tomiékhoz. Egyedül akart beszélni Lollyval. Szerette volna tudni,
egyoldalú-e a dolog… vagy pedig igazán Lolly oldaláról jött a
veszedelem? Tomiék még nem keltek föl, midőn a kastély udvarán
belovagolt. Lolly épp az istállók felé tartott – lovaglóruhában.

– Grófnő, megengedi, hogy elkísérjem?

– Hogyne, édes Gábor, várjon reám egy perczig. De rég nem láttam! Úgy
látszik, most kerül.

Gábor nem felelt… Pár pillanat mulva Lolly lóháton jött vissza.

– Nos… mit akar?

– Tehát igazán azt hiszi, hogy valami fontos dolgom kell hogy legyen,
mert átjöttem?

– Nem hiszek semmit, nem tudok semmit. De örülök, hogy látom, – ritka
emberrel kedvesnek kell lenni, – már udvariasságból is.

– Lolly. – Mit akar? – kérdte Gábor hirtelen, élesen.

– Mit akarok? – kérdte Lolly meglepett arczczal. Most ki akarok
lovagolni, holnap – s egy év mulva… úgy mint mindig, békét. A boldogság
úgy-e ebben áll?

– A boldogság? Boldogságról beszél?

– Mért ne beszélnék a boldogságról? Higyje el, a boldogság minden
embernek hatalmában van. Jöhet olyan percz, midőn csak kezét kell
kinyujtani utána s birtokába jut… Maga azonban mindent elkövet arra,
hogy soha el ne érje…

– Másról beszél, mint a mit kérdtem.

– Másról? Boldog akarok lenni. Ez a feleletem.

– Csak önmagára gondol.

– Nem értem. De azért erre is ma adom meg a feleletemet. Önmagamra, ha
boldog akarok lenni.

– Szeretett valaha?

– Hallgasson meg. Pár éve kínoz. Nem tudom, tiszteletnek vegyem… vagy
másnak? Azt hiszem, magánál ez a legnagyobb rokonszenv jele… a kit
szeret, azt boldogtalanná teszi, olyanná, mint a milyen önmaga.
Kételkedett bennem mindig. Ugyan mondja édes barátom, mire volt jó
mindez? Azt hiszi, lett volna okom arra, hogy éppen maga iránt érezzek
rokonszenvet – mint az a mi természetes. Maga érdekelt s a többi urak,
kik körülvettek, untattak. Magán állt, hogy megértsük egymást. Lássa, ma
itt a szabad természet ölén – egyenesen ugy mint barátnak baráthoz illik
– beszélek önnek a – szerelemről. Magán állt csak – mi okom lett volna
magához vonzódni, más partie-k? Tudja, hogy nem vagyok szegényebb, ha
sok is az adóságunk, magánál – és ünnepeltek. Szocziális positiója –
nékem van, magának nincs, távol élt Pesttől csak úgy, mint Bécstől. Nos,
hát… mi? Nem hitt nékem. Sértett az első percztől fogva… s lássa,
bevallom, soká, soká éppen ez vonzott magához. Hittem abban – a ki nem
hisz abban a nőben, kiben párját lelte fel. Ez ugyan tán nem férfias,
hisz nem mutat nagy erőre – de új, érdekes és én, kiváncsi vagyok. Így…
éppen azzal vonzott, a mivel vissza kellett volna taszítania. Így
tartott ez addig, a meddig… – egyszerre beláttam, hogy lehetetlen útra
tévedtem.

[Illustration: – Hallgasson meg. Pár éve kinoz.]

– Igen Lőrinczre akadt… ki…

– Ne végezze be. Ne sértsen meg, mert minékünk, _értse meg_ jól, egy
élet folyamára barátságban kell maradnunk. Lássa, könyörületes vagyok
magával, pedig maga kegyetlen volt velem. Lőrincz szeret, igen szeret –
s felemelkedett nyergén, derekát kiegyenesítette és diadalmasan nézett
Gáborra; a megsértett asszony kettős diadala beszélt a tekintetéből.

Az nagy megnyugvásomra van, hogy _ezt én_ mondom el magának először.
Tudom, hogy Lőrincz, ki gyengédebb, mint maga s gyengédebb, mint én –
nem szólott még magának e tárgyról. Én elmondom, mert úgy vélem, ez a
kötelességem…

– És… és? – kérdte Gábor halotthalványan.

– A mi az én érzelmeimet illeti, azt engedje meg, hogy ma éppen olyan
kevéssé tárjam fel maga előtt, mint azelőtt tettem. Azelőtt nem akarta
megismerni gondolat- és érzésvilágomat, most nem fogja.

– Szereti tehát?

– Nem tudom… ma még nem hiszem. Lássa, annyi a közös magukban, hogy nem
tudom, melyik a Lőrincz, melyik maga.

És e perczben valami lehetetlen, valami szédítően merész – és ügyetlen
gondolat fogamzott meg Gábor agyában. Azt hitte, (és nemcsak logikája,
de még lázongó érzései is erre vitték) csak úgy mentheti meg Lőrinczet,
ha maga-magát dobja oda zsákmányul. És – a pillanat hatása alatt úgy
érezte, hogy ez áldozattal tán még önmaga is nyerni fog.

– Lolly – szeret? Akar nőm lenni? – kérdte határozott hangon, de oly
határozottan, mint csak az kérdhette, ki már e themát hónapok, évek óta
rágva, végre konkluzióra jutott. Úgy érezte, mázsás kő esett le szivéről
e kérdéssel, úgy érezte, újra bizalommal nézhet az élet elé.

– Nem, nem szeretem – felelt most Lolly épp oly határozott hangon. –
Lássa, sajnálom, hogy oly elővigyázatlan volt. Így hát elrontotta
visszonyunkat egy élet folyamára. Vége – vége. Mennyire bánom, mennyire
fáj. De hát hogy lehetnénk meg már most, _egy ilyen_ nyilatkozat után,
ezentúl egy fedél alatt… utaink szétváltak, szegény barátom, így Niffor
Lőrincz neje csak nem lehet Márfay Gábor testvére… ki szereti!

– Lolly, Lolly… bocsásson meg, – kiáltott Gábor a kétségbeesés hangján.

– Az Isten áldja meg… felejtsen el… ezt kívánom magának csak.

És elvágtatott, ott hagyta Gábort egyedül. De egyedül egy élet
folyamára, kifosztva családjától, elvéve életczélját, jövőjének minden
útját eltorlaszolva, ledobva a mélységbe, könyörület és szánalom nélkül…


8.

Gábor hazaérve bezárkózott.

Így hát vége mindennek. Hiszen mindenkép a lehető legrosszabbul,
legügyetlenebbül cselekedett. Nem csak, hogy szerelmét, mely – óh emberi
szív rejtelmei! – most sokkal nagyobb intenzivitással ébredt fel
lelkében, vesztette el, hanem testvérét is. Hogy lépjen most már Lőrincz
elé? Hogy magyarázza el néki, hogy nemcsak az önmaga, hanem az ő
érdekében is így kellett, hogy cselekedjen. Ha nem szól, minden önmaga
ellen beszél, ha szól – önmaga. Mit tegyen?…

Így tehát már többé Lőrincz szerencsétlen szerelme ellen nem dolgozhat.
Nincs joga hozzá. Hiszen megkérte. Így méltán azt vethetné szemére: –
Azért beszélsz szerelmem ellen, hogy egyszer még te vehessed el.

Így hát még testvérét se tudta megmenteni. Megmenteni!… Elvesztette,
hisz ő az oka, hogy így a pusztulás ösvényére lépett.

És ő akarta volna egész törzsét, ezt az egész társadalmat itt
megmenteni?!… Gyenge báb, érzi, olyan, mint Niki bácsi vagy akármelyik
közülök. Nincs erő, energia benne… Életképtelen ő is és vele a többiek.


9.

Egész éjjel nem aludt, kora hajnalba arra határozta el magát, hogy
azonnal elutazik az Alföldre, Ádámékhoz. Csak édes anyjától búcsúzott
el. Felhasználta az alkalmat, hogy Lőrincz reggel átlovagolt Tomiékhoz s
így tőle nem búcsúzott el. Nem akarta látni, nem birta volna látni. Azt
mondta édes anyjának, hogy alföldi birtokát akarja rendezni s ezért
hívja le gyámja magához.

Édes anyja megcsókolta homlokát s szomorúan így szólt:

– Tégy úgy, a hogy gondolod fiam, nehezemre esik pedig most, ha akár egy
napra is távozol mellőlem – öreg vagyok – s attól félek, (hisz abban a
korban vagytok) egyszer csak végleg kirepültök szárnyaim alul.

– Édes anyám… soká voltam fészek nélkül nagyon – susogta halkan és
elhallgatott. Végtelen szomorúság vett erőt lelkén, érezte… úgy érezte,
nem lesz többé anyjával, nem lehet többé vele abban a viszonyban, mint
volt. Ha Lőrincz elveszi Lollyt – idegen lesz hozzá ő is, mint a
többiek. És anyjának Lőrinczczel kell maradnia… neki nagyobb szüksége
lesz reá, mint neki. Igen… ez a két nagy sötét szem, a mely annyit
szenvedett s szenvedése oly gyengéddé tette, nem fog többé oly szomorúan
tekinteni reá, mint most. Ez a kéz, a mely végig simítja a homlokát…
hideg leszen hozzá. Ez az ajak, a mely most ajkait érinti, elveszti
bensőségét.

Szeretett volna leborulni anyja előtt s elrejteni fejét ölében és sírni,
sírni…

És az öreg asszony – ki csupa érzés volt, ki érezte fia lelki állapotát,
nem tudta, mi marja, de tudta, hogy boldogtalan. Szeretett volna oda
hajolni reá… s kikérdeni, mije fáj, megkérdeni, adhat-e balzsamot
lelkére, tehet-e érte valamit. De hogyan? És eszélyes lett volna megint
Lollyra vinni a szót? Azt hitte, ez volt oka fia bánatának. Úgy hitte,
az ilyen sebet legjobb hegedni hagyni s nem nyúlni hozzá. Így hát nem
szólt egyik se semmit.

Ott ültek egymás mellett némán… keresve tárgyat, nem hallva egyebet e
perczben, mint a szivük dobogását. Pedig nehéz volt az egymás
hallgatását elviselni.

Lenn végre kocsirobogás.

– Előállott a kocsim, mennem kell, – mondta Gábor s lassan felkelt
helyéről, keresve egy szót, a melybe mindent bele tudjon foglalni, a mit
e perczben érez, anélkül hogy valamit mondana, a miből édes anyja a
közelgő veszedelmet kiérezné.

De hát a szem mindezt még jobban kifejezte. Hallgatva megcsókolta kezét,
aztán ajkait. Édes anyja hevesen a kebléhez szorította fiát. Soká,
némán, összeforrott ajakkal csüngtek egymás keblén.

Az öreg asszony zokogott… aztán egyszerre kitépve magát fia karjai
közül, csillogó könnyes szemmel mosolyogni igyekezett.

– De milyen gyerek vagyok én vén asszony létemre – hiszen pár nap mulva
látlak megint… Ugy-e?

Gábor nem birt szólani. Némán, szinte szédülve, ingó lábakkal az ajtó
felé haladt, ott megfordult, visszanézett, anyja tekintetét kereste.

– Gábor… akarsz nékem tán valamit mondani? Szólj, mi bajod? – kérdte az
öreg asszony rekedt hangon, megremegve. De már ekkor fia hirtelen, gyors
mozdulattal kirohant az ajtón.

Csak a léptei kopogása hallik, aztán ez is elhal. Most a kocsi dübörög
lenn a kavicsos udvaron… Egy fordulat s az is eltűnik.

És az öreg asszony egyedül maradt.

[Illustration: És az öreg asszony egyedűl maradt.]


10.

– Ez aztán a meglepetés öcsém. Tán csak nem untad meg már a
brinza-kosztot – fogadta Ádám nagy örömmel s nevetve Gábort.

– Nem bátyám, csak egy kis búzakenyérre vágytam megint – mondta Gábor és
mosolygott, annyi hét óta először.

– Kapsz mindent, a mit szemed, szád kiván. Paraszt szívet, meg paraszt
konyhát… Ugy-e Cziczellém.

– Ki-ki azt kap nálunk, a mit érdemel – mondta a lány kezet nyújtva
Gábornak. – Te néked a kezünket nyújtjuk? – mondta szeliden mosolyogva
reá.

– Épp erre van szükségem… Csak is erre, – felelt Gábor hevesen.

– Gyere be fiam s beszélj, látom sok mondani valód van, te meg lányom
láss a reggeli után, öcsémet kiéheztették ott fenn az ostyepka
birodalmában.

A két férfi bement a kis dohányzóba. Letelepedtek a kandalló mellé, pár
perczig mindkettő hallgatott. Aztán Gábor gyorsan, szinte hadarva mondta
el e pár rövid hónap történetét, de nem titkolva el semmit, még szerelmi
tragédiájukat sem.

Ádám végig hallgatta, egyszer se szólt a szavába, csak lassan pipált s
csak azt nézte, a mint a csibukjának a füstje lassan karikázik a légben.

– Tehát – szólalt meg, hogy Gábor elhallgatott – így végződött a
felsőmagyarországi hadjáratunk. Hm… Vajjon az öreg Gábor mit szólna, ha
hallana ezekről a másvilágon.

– De hát mi lesz így velem?

– Teveled? Te persze atyád végrendeletére gondolsz. _Akkor_ tán még
lehetett volna valamit tenni. Most már késő. Hallgass reám. Atyád
tévedett… most már, hogy itt lenn jártál nálunk, elmondhatom azt, a mit
előbb nem mertem volna néked elmondani…

– Beszélj, – mondta Gábor rekedten az izgatottságtól.

– De mit beszéljek hiába, nézd az Alföldet, ott vannak a parasztjai,
azoké a jövő, mert magyar a világnézletük, magyar az érzésük.
Valamennyinek az anyaföldön áll a lába, és felfelé tekint. Magyar nem
hajtja meg fejét még Istene előtt sem, még azzal is emelt fővel beszél.
Ennek energiájában – mely legerősebb a világon – szívósságában bízok.
Hiába akarták az utolsó évek őrült nemzetgazdaságával tönkre tenni,
hiába nyomták az egyetlen igazán magyar nemzetgazdasági faktort, a
földet, csak gyarapodott s lerázta válláról a terheket. Él fajunk s élni
fog, mert erős és életre képesebb mind a többinél. És hiába, az fogja
Pestre is rányomni bélyegét, mint már rá is nyomta az irodalmait
müvészetére, hisz az Arany, a Petőfi hatása érzik lépten nyomon. Nézz
ki, látod ezt a rengő buzavetést, – mondta feltárva ablakát – ezt magyar
kezek vetették ide, itt a magyar föld szivét hallhatod verni… ide jere.
Én nem teszek semmit, csak nézem őket s vállaikra támaszkodva megyek az
egyensúly egyenes útján. Ebben élek, ezekkel élek s úszom az áramlattal…
Értesz?

Gábor úgy érezte, mintha álomból ébredne. Derült arczczal, nyugodtan
felkelt s gyámja vállaira támaszkodva, szinte mámorosan szívta be magába
a magyar föld áldott illatát!


11.

A magyar faj megismerését Erzsébeten keresztül kezdte meg. Ezer kérdést
intézett hozzá, akárcsak a vak a vezetőjéhez, midőn lehullott szeméről a
hályog és látni kezd. Mint ki még a tárgyakat csak tapintja, látva alig
ismeri meg.

– Mondd Erzsébet és te nem vagy soha nyugtalan, ideges?

– Valahogy csak lesz, sehogy még nem volt, így mondják a falunkban.

– De ha valamit kivánsz, akkor mit csinálsz?

– Megvárom, hogy az a valami beteljesedjék. Ha jó, örülök neki, ha
rossz, akkor is elég időm marad búsulni felette, ha már megtörtént.

– Szerettél már?

A leány elpirult, de azért nyugodtan felelt,

– Különös kérdés. Igen,

– Szeretsz még?

– Igen, még mindig.

– S ha az a valaki nem vesz el – teszem fel? – kérdte Gábor nyugtalan
szemmel vizsgálva tekintetét.

– Akkor – mondta a leány s lehajolt, hogy egy mezei virágot letépjen –
akkor azon fogok igyekezni, hogy egyéb vágyaimat is mind elöljem azzal
az egygyel, a melyben a többi mind benne foglaltatott.

– Miért?

– Mert akkor a boldogsághoz így kell eljutnom.

– Hisz ez a lemondás.

– Nem, ez a vágytalan boldogság, az a melyről kedves poétám Czóbel Minka
a verseiben beszél. Én az ő tanítványa vagyok. Szeretem, mert éppen a
filozófiájában magyar. Magyar és ezért evolvált, mint a hogy papa
mondja. Igaza van, a vágytalan boldogság a legtisztább a világon.

– Nagyon okos vagy, de ezt nem értem.

Furcsa volt, új volt néki, a mit a leány mondott.


12.

Másnap két táviratot kapott. Az egyik anyjától jött:

«Lőrincz tegnap jegyezte el Klienigstein Lollyt, az esküvő szeptemberben
lesz. Reménylem, mielőbb haza jösz. Lőrincz ügyeinek rendezésében
segítségedre szorulunk. Ádáméknak sok szépet, ölel csókol

Anyád.»

A másik: «Ma jegyeztem el Lollyt. Bocsásd meg szerelmemet. Szeretem, nem
tudok nélküle élni. Szeretlek – s barátságodra szorulok. Gyere minél
előbb haza. Elvár… vár

Testvéred.»

És midőn Gábor a két táviratot elolvasta, feltekintett. Szobájából az
udvarra látott. Egy nagy cseresznyefa alatt állott Erzsébet. Egész arcza
nyugalmat lehelt. Sötétkék szemei ragyogtak, telt, kissé napbarnított
arczán, nyoma se volt a kételynek, ajkain szinte kevély mosoly, egész
lénye lelki egyensulyát fejezte ki. Mögötte a puszta széles lapja, rajta
fehér házak, csendes fehér gulyák s mind e felett a magyar ég végtelen
kékje.


13.

Este Ádám cselédjei holdvilágnál csépeltek. Ádám, Erzsébet és Gábor
vacsora után, a verandán telepedtek le. Föl hozzájuk hallatszott a
munkások dala. Rossz termés volt az idén, rozsda marta az úgy is
megritkult gabonát, de azért a részesek daloltak s daluk
életboldogságról beszélt.

Lassan ők is hármasban lementek a géphez… Lőrincz házasságáról
beszéltek, de azért másra gondolt mind a három.

– De, hát én velem mi lesz? – szólalt meg egyszerre Gábor.

– Te… szólalt meg atyja helyet Erzsébet – te köztünk, velünk maradsz.
Megismered a Tisza partját.

– De hát én fenyvesekben nőttem fel!

– Meg kell ezentúl a mi fűzfáinkkal is elégedned… Bánod a cserét?

– Nem én, szinte azt hiszem, soha nem is láttam fenyőfát.

– Látsz majd ezentúl is egyszer évente, karácsonykor – nevetett Ádám.

A cséplőgéphez értek. Csodálatosan hatottak a holdfénynél az ide alá
iramló fehér árnyak, a melyeknek erős határozott lépéséből azonban ki
lehetett érezni, hogy biz ezek igazi emberek s nem fantomok, hiszen itt
még a holdvilágnál is tesz és alkot az ember. A kis gép vígan dudolt,
derűlt volt a marokverők nótája:

  «Én Istenem, Istenem,
  Mire van a szerelem?
  Szivárványos az ég alja,
  Nem jól van a fejem alja…
  Gyere babám, igazítsd meg,
  A jó Isten áldjon meg.»

Erzsébet egy marokverő lánynyal elkezdte a kévéket hordani. Fehér
batiszt ruhája nem ütött el az otthon szőtt gyolcs ruháktól. Ádám
ugyanazt a nyelvet beszélte, mint annak a gazdának a szava, kihez
szólott.

– Lesz gabonánk István?

– Kevesebb jóval mint tavaly.

– Szorult a szeme?

– Tavaly volt elég, a jövő meg Isten kezében van.

– Abban, Gábor, a magyarok Istenében – mondta Ádám Gáborhoz fordulva s
rátette a fiú vállára a kezét. Erzsébet már ott volt mellettük.

– Nem megy – nevette – ha gazda lánya lennék, nem venne el senki. Rossz
marokverő vagyok.

– Hát a magyarok Istene annak teremtette a báró kisasszonyt a mi –
mondta István gazda, figyelve, a mit azok beszéltek – tán majd csak
esztán se feledkezik meg róla.


14.

Egész augusztust gyámjával töltötte Gábor. Lőrincz esküvőjéről csak
Nifforné írt szorgalmasan, változatlan pontossággal, minden két-három
nap levelet Gábornak. Az esküvő Niffor Tomiéknál lesz szeptember 15-én.
A lakodalom nagyszerűnek igérkezik, Bécsből is jönnek sokan, az esküvőt
nagy caroussel előzi majd meg (furcsa gondolat!), természetesen Ádámékat
is elvárjuk az ünnepélyességekre. Legalább alkalom lesz Ádámnak
Erzsébetet bemutatni. Igen – legjobb alkalom lesz erre – mondta utána
Gábor. «Vőfély, négy lesz, te – és Klienigstein Hanzi vezetitek a
menyasszonyt, aztán a két Bálványossy fiú (hogy Miczi jóvá tegye így a
Júlián esett sérelmet), a menyasszony uszályát Tomi két fia fogja vinni
apród-ruhában. Nyoszolyólányok: Bálványossy Julie s két vagy három bécsi
comtesse, a násznagyi tisztet meg Niffor Tomi, Czobor Ádám és Niki bácsi
töltik be, hogy így családjaink mind képviselve legyenek.»

Így írt meg az öreg grófné majd mindent, a mi előadta magát – csakhogy a
szive érzéseit ne kellessen megírnia. És Gábor is csak a faktumokat
olvasta a levélből s nem akart mellé semmit, de semmit gondolni.

– Tán már az esküvő ténye is csak mint rideg, száraz elvont esemény tűnt
fel előtte? Csak ha Lőrinczre gondolt, akkor áradt túl érzéssel is
lelke, akkor szeretett volna még tenni, akkor ébredt fel lelkében a régi
tettvágy.

Lolly?… Csak az utolsó két találkozás Lollyja lebegett szemei előtt.
Elragadóan, szépen, de hidegen – szívtelenűl.


15.

Egy augusztusi estén történt. Ádám Tisza-Füredre ment. Gábor egyedül
maradt Erzsébettel. Kinn ültek a terasseon s csendes szívvel azt
hallgatták… hogy tér nyugalomra az egész falu. Most épp a gulya kolompja
hallik, a kert alatt halad el…

– Milyen jó is a nyugalom… – mondta Gábor messze nézve.

– Kivált annak, a kinek az otthonában van a nyugalma is.

– Más nyugalmat el se képzelek…

– És oda fenn… nem szerettél köztük…

– Testem, lelkem ide húz. Nem vagyok én közéjük való. Aztán meg amott az
egészben önmagamat láttam… Meg fáradt is vagyok. Az én véremben nincs
meg már a küzdelem vágya.

– Pedig szép, szép lehet egy eszméért lelkesülni, azért tenni! Én
sajnálom, hogy nem férfinak születtem…

– De hisz így van vágyad…

– Csak tréfálok. Jó így, így a legjobb…

S a leány csak mosolygott nyugodtan. Arczán nyoma sincs a bánatnak,
küzdelemnek. Szinte egy vonása sem árulja el azt, hogy van valami ott
túl annak a falunak a határán is, s hogy ott körömszakadtáig foly a
küzdelem és ennek a küzdelemnek a neve: élet. És mégis úgy érezte, ez a
leány megértette azt, a mit alig ismer. És nem félhet semmitől, mert
passzivitásában el hagyja maga felett rohanni a lét s nemlét esélyeit és
nem fél sem egyik, sem másiktól, mert – mint mondja – s mint a hogy
Gábor érzi is rajta – vágyai nincsenek.

– És – kérdte Gábor valami titkos ösztöntől megkapva – ha szeretni
fogsz, hová lesz nyugalmad?

– Abba helyezem, akit szeretni fogok…

– És te csak boldog szerelmet képzelsz?

– Csak. Mert azt, ki engem nem szeret – azt én se tudnám szeretni,
érzem…

S a leány nyugodtan, biztosan mondta ezt, érzett rajta, hogy ez így
lesz, hogy ez máskép nem is lehetséges…

Párbeszédüket egy szolga zavarta meg, ki oda lépett a leányhoz s valamit
súgott a fülébe. Gábor észrevette, hogy az megrezdült, aztán felveszi
kalapját, feláll s elindul a falu irányába.

– Hová mész?

– A faluba, egy betegem, egy szegény öreg asszony haldoklik, ahhoz.

– Mehetek veled?

– Jere.

Elindultak. Az est már tökéletesen leszállt. A nyugati ég hamvaskék
alapjából azért még kiváltak a fehér házak. Az estharang is szólott, a
hazatérők csizmái is csak kopogtak a járdán. – Mintha itt most minden
ember boldog lenne – mondta Gábor – ki hinné, hogy e pár házon túl
valaki haldoklik?

A leányra nézett, az nem sietett, annak nem változott az arczkifejezése.
Szívtelen talán?…

Beléptek a házba. Az asszony ott feküdt a vaczkon. Igen szegény lehetett
s nagyon öreg. Egy pár rozoga bútor volt csak a házában, a melynek
alacsonyak voltak a gerendái, piczinyek az ablakai. Az ágy mellett egy
szál fagygyúgyertya volt, – de volt ott egy nagy csokor virág is. Olyan
mint a milyeneket Erzsébet szokott kötni.

Az asszony nem tudott már beszélni. De a mint meglátta a
«Miasszonyunkat», megtört fényű szemei még felvillantak. Szinte az élet
tért vissza beléjük.

A leány nyugodtan mosolyogva leült ágyára, megigazította fejét,
takaróját s végig símította homlokán a kezét. Gábor leült a szoba
sarkában egy rozoga székre s nézett. Erzsébet nyugodt hangon beszélt az
asszonynak. Elmondta a kis udvar száz baját. Mindegyik szárnyasról
tudott hírt adni az öreg néninek.

– Tudod Terka, az a kisebb gyöngytyukom rosszul költ. Mind összetörte a
tojásait. Most hozattam Pestről egy másikat… az öreg tyúk meg
megdöglött.

Az öreg asszony sajnálkozva nézett fel.

– Azt a kappant meg, a melyik a kis csirkékkel járt, megczibálta multkor
a czirmos.

Az öreg asszony úgy látszik mind ismerte őket, nagy figyelemmel
hallgatta a szavait. Erzsébet csak beszélt, nyugodt arczczal. Az öreg
asszony szemei meg mind üvegesebbek, mind merevebbek lesznek… egyszer
csak egyet sóhajtott – meghalt.

A leány csak mosolygott szelíden tovább. Odahajolt reá, lenyomta tágra
nyilt szempilláit, aztán felvette a nagy bokrétát az asztalról s
virágokkal hintette be az öreg asszonyt, ki folyton mosolygott ott a
fehér virágok alatt.

A házban erős virágillat terjengett.

A leány még egyszer körülnézett, aztán lábujjhegyen, ujját ajkára
emelve, kiszaladt a szobából. Gábor követte.

– Furcsa – mondta aztán hosszú hallgatás után – nálatok a halál jobban
hasonlít az élethez, mint oda fenn az élet maga…

És oly jól esett néki, hogy e perczben a leány nyugodtan a szemébe
tekint.


16.

Este, hogy Ádám hazajött, soká beszélgettek még a délutáni jelenetről.

– Látod Gábor, ime a magyar superioritása minden faj felett. A fantázia
és a rationálismus fakultásai közötti összhang és egyensúly teszi őt a
világ egyik legerőteljesebb népévé. Ez az asszony nyugodtan halt meg,
mert tudta, nem rossz helyre jut a földbe (van-e a parasztnak kedvesebb
helye a világon?) s mert tudta, hogy a halál se nem jó, se nem rossz,
hanem a lét szükségképeni és bizonyos vége. És így van népünk az elemi
csapásokkal is. Jégverés után, akkor, midőn a be nem biztosított «urak»
jajgatva lamentálnak tele hét határt, a parasztgazda, ki tán többet
vesztett, mert mindennapi kenyere is vele ment az elpusztult terméssel,
nyugodtan hazamegy s ujra dolgozni kezd, mintha semmi se történt volna.

– Hisz ez jóformán a keletiek «málese».

– Csakhogy, ha a keleti ember háza leég, hát nem panaszkodik s igaz,
hogy így kiált fel: «máles» – Allah adta, Allah elvette: a magyar
paraszt se fog panaszkodni, csakhogy azonnal a leégett ház ujra
építéséhez fog. A magyar parasztban a keletiek fiatal fatalismusába már
a nyugati népek tettvágya van beoltva… legfőbb elve: élni az életet. Így
mondja azt még typikus vallásában, a nazarénizmusban is, bár itt hozzá
teszi: «ha már egyszer ránk van mérve. Hisz a halál nem veszedelem, az
élet meg kötelesség». Ha valamivel több rationalismus lenne bennök,
sajnálnák itt hagyni a földi javakat, ha pedig valamivel több fantázia
mint kéne, rettegnének az ismeretlentől. Nincs a magyarban semmi
túlságos, harmonikus a nyelve, az észjárása, a filozofiája, még a
vallása is… Ezért jó itt, nagyon jó.

De azért Gábor csak pár napig maradt. Mind jobban áthasonulva magyarrá,
«turán» lett belőle, mint a hogy Ádám szokta mondani. Szeptember elsején
aztán haza utazott Kálnára, hol még Lőrinczczel akart házassága előtt
találkozni. Ádámék három nappal az esküvő előtt, egyenesen Ujvárra
készültek – ott fognak majd találkozni.


17.

A hogy Kálnára ért, egyenesen édes anyjához ment be, Lőrincz éppen
cserkészni volt. Ott ült Nifforné a kis dolgozószobában, előtte a
szokott himzés, körülte minden kedves tárgya. Arcza is derültnek akart
látszani, de azért szemein hosszú fátyol. Látszott egész lényén, hogy
szenvedett.

Soká némán ültek egymással szemben.

– Szeretted? – szólalt meg egyszerre édes anyja. – Nagyon?

– Szerettem, de már nem szeretem – mondta Gábor a meggyőződés hangján.

És az anyja szemében egy pillanatra az öröm fénye csillant meg.

– Én… – s most arczára ismét fátyol borult – tulajdonképpen örülök a
házasságnak. Lolly okos leány, sokat látott. Eleget járt a világban
arra, hogy most már kipihenje magát. Szereti is Lőrinczet – s ismét
fiára nézett – így hát végre is nincs okom, hogy ellenezzem a
házasságot.

Meg _akarta_ szeretni minden áron a fia jövendő feleségét.

– Igazad van, nincs okod.

– És… te?

– Én sem ellenzem. _Én_ (s e szót önkénytelenül hangsulyozta) úgy se
vettem volna el.

– De hisz – vágott szavába anyja.

Hát Lőrincz szólt volna?

– Igen… akkor kértem meg, midőn azt hittem, hogy mégis tán jobb lesz, ha
_én_ veszem el, mintha Lőrincz – a mint kimondta e szavakat, már meg is
bánta.

– Végre nem tudom miért lett volna néked jobb feleséged, mint néki? –
szólt anyja szinte a megbántás hangján. S e pár szóval árny vonul az
anya és fia közé is. Hiába, az öreg asszony Lőrinczet jobban szerette,
mert hisz azt ő nevelte – abban az ő világnézlete, az ő eszméi nőttek
nagygyá.

Az esküvőről kezdett ismét beszélni.

– Tudod, én nem éppen nagyon pártoltam ezt a nagy czéczót. Bár régente
is így volt, az én második lakadalmamon 140 emberre volt terítve.

– Hisz jó lesz ez így nagyon – bólintott helyeslőleg fejével Gábor, hogy
így valamiben igazat adjon anyjának.

– Tomiék kénytelenek voltak meghívni fél Bécset ez alkalomra.

– Miért? – gondolta Gábor s csak figyelte anyja arczát.

– Pepi herczegné is itt lesz, a caroussel alkalmával bécsi coupleteket
fog énekelni a lovarda tribunjén. Azt mondják, senki se dalol úgy, mint
ő.

– Mondják.

– Bálványossyék is itt lesznek, meg sok cseh, tudod, a Lollyék rokonai.

– Czobor Ádámék is feljönnek.

– Igen – csak az Erzsébetet nem tudom, hogy fogja majd a bécsi atyafiság
nézni.

– Nem a mi atyafiságunk anyám, aztán… miért?

– No, tudod az anyjáért.

– Hál Istennek, hogy parasztlány volt az anyja, legalább… – folytatta
volna Gábor, de aztán lenyelte a szót. Majd ösztönszerűleg anyja
egészségéről, házi kisebb-nagyobb gondjairól kezdett el beszélni. Ebéd
után mindketten belemelegedtek s midőn Lőrincz valamivel vacsora előtt
megérkezett, már a legbensőbb beszélgetésben találta anyját és
féltestvérét.


18.

Vacsoránál aztán mind a hárman oly derülten, oly nyugodtan beszélgettek,
mintha semmi se történt volna. Édes anyjuk elmondta a vidék összes
történeteit. Többek között Niki bácsi legutolsó historiáját, ki a vén
Pétert, ki már harmincz éve volt nála mint vendég, miután az vesebajt
kapott, kitétette a kastélyból, megtiltva a háziaknak, hogy róla
beszéljenek.

– Há meghál – ákkor se szóljátok – nem szeretek hálálozásról hálláni –
mondta a modern Sardanapalus. És valóban, az öreg házibútor egy kis
kerti házban, tökéletesen elhagyatva, nyavalyogta végig a veszedelmes
baj minden fázisát. Végre, hogy kigyógyult – bevonult vissza a kastélyba
s csak úgy tartlizott első este «spectábilis» barátjával – mintha semmi,
de semmi se történt volna. A betegségről még szót sem ejtettek.

Vacsora után az öreg asszony hamar vissza vonult, egyedül hagyta a két
fiút. Lőrincz nagy udvariassággal halmozta el bátyját. Mindenféle kis
dologban kedvében járt. Mosolygott is, szemeibe is nézett, de csak nem
volt vele szemben olyan, mint azelőtt.

Lőrincz szobájába mentek. Gábor úgy érezte, meg kell neki mondani, hogy
lelke mily átalakuláson ment át az utolsó hetek alatt.

– Hidd el – nem szeretem már Lollyt, szavamra nem szeretem.

A «hidd el» s a «szavamra» sok volt… többet mondott néki (mint
annyiszor), mint kellett volna. Lőrincz nem hitte el.

– Hiszem édes bátyám, hiszem… mondta, de hangjából kiérezte Gábor, hogy
nem közvetlen az, a mit mond.

– És most… így, ülj le mellém. S hangja megrezdült, szeméből a lelke
sugárzott ki, igazat akart beszélni, érezte, hogy meg kell néki mondania
azt, a mire a lelke ösztökélte.

– Hallgass meg bátyám, s hangja ellágyult, szavait lassan húzva ejtette,
szinte végig simította szavaival Gábor lelkét. – Én téged mindenkinél
jobban szeretlek. Azt hiszem, _ma_ tán jobban anyámnál is – (s e
perczben hitte, a mit mond és tudta, hogy igazat beszél) – tudom, hogy
éltem őrangyala voltál… tudom, hogy életed minden gondolatja az én
boldogságom volt. – Gábor végtelenül szégyelni kezdte, hogy az idő
alatt, míg oda lenn volt Ádáméknál, oly igen keveset gondolt öcscsére.

– Tudom azt is, hogy a mit Lollyról mondtál, egy szóig igaz.

Gábor elhalványult, azt hitte, öcscse félrebeszél.

– Megértettem azóta nemes, fenséges önfeláldozásodat is…

Gábor tagadó mozdulatot tett, fel akart kelni székéről s kimenni a
szobából.

– Ne menj, maradj, kérlek, kérlek Gábor! Az ismét leült a székre s
izgatott szívvel várta, mire czéloz a másik.

– Tudom, hogy Lolly tönkre fog tenni… tudom, hogy anyám
boldogtalanságomat nem birja el – tudom, hogy egyetlen támaszomtól tőled
elrabol – tudom, hogy Lolly s te _együtt_ az én oldalomon nem élhettek…

– Hát így vége e házasságnak ugy-e? – mondta Gábor felvillanó szemmel,
örömtől sugárzó arczczal.

És a fiú folytatta szavait; de most már mind lassabban beszélt.

– Tudom, mi vár reám, kifejlesztetted öntudatomat – meg hát meg is volt
bennem. Nincsenek illúzióim… ismerem magamat, ismerem őt, ismerem az
életet – nem várhatok így semmit az élettől…

– Hát akkor?

– Akkor?… Szeretem, ez a feleletem reá s el kell, hogy vegyem, testem,
lelkem minden íze ezt parancsolja… bocsáss meg öregem, bocsáss meg. S
gyengén, erőtlenül a bátyja karjaiba omlott és zokogni, zokogni
kezdett;.. de úgy, hogy egész teste zihált belé. És Gábor, ki életében
sohasem sírt még, úgy érezte, hogy bár összefolynak könyeik, azért ma
vannak _utóljára_ együtt az életben. De nemcsak a saját, nemcsak az
öcscse gyengeségét siratja, hanem egész pusztulásra megért, elkorhadt
faját, a mely rohan lefelé a lejtőn, hiába, nincsen akadály, rohan a
megsemmisűlés felé, mert ezt egy erősebb, egy hatalmasabb törvény
parancsolja így. Tudta, hogy így lesz – mert így _kell_, hogy legyen.

Fuimus! Fuimus!…


19.

Szeptember 8-án mentek át mindnyájan Ujvárra. Az esküvő tizennegyedikére
volt kitűzve.

A hogy megérkeztek, Lőrincz eltünt, azt mondta, a plébánossal van dolga.
Gábor tudta, hogy Lollyval akart, mielőtt ő találkozhatott volna,
beszélni. És furcsa, daczára hogy tudta, hogy Lőrincz nem mond igazat,
ez nem bántotta őt. Tudta, hogy köztük már ezentúl igaz, közvetlen szó
nem lesz többet az életben, tudta, hogy ez így kell, hogy legyen s ebbe
bele nyugodott. Olyan nyugodtan lépdelt fel a nagy lépcsőn, olyan
nyugodtan látta a nevetséges nagyzás ezer jelét e házban is, mint még
soha. A mióta érezte, tudatára ébredt, hogy végre is minden úgy van jól,
a mint hogy _van_. S ezen nem kell segíteni, mert hiába való munka
lenne, szinte úgy érezte, megifjodott… Mosolygó arczczal csókolt
Miczinek kezet, a kinek boudoirjában együtt volt a Tomi egész családja –
Lolly hiján. Miczi erős migraine-ben feküdt. Alig látszott ki fehér
kasmir sáljából.

– Hát vissza jöttél az elküvőre te is… mondta vontatott orrhangon Miczi
– szép meglepetés.

– Mi? – kérdte Gábor csodálkozva.

– Ez a házasság. Tán csak nem hiszed, hogy én kivántam, – mondta
kellemetlen őszintességgel Miczi. Gábor önkénytelenül a jelenlevő
Klienigsteinre tekintett, a ki végre a Lolly édes atyja is. Az öreg
diplomata nyugodt, mosolyó arczczal egy czigarettára gyújtott. Felettébb
objektive vette a dolgot.

– Nevetséges. Lőrincznek Bálványossy Juliet szántam, (ahá a
«Fürstenklau» ez a bibi! gondolta Gábor, de naiv arczczal hallgatott
tovább s nem szólt) – Lőrincznek Lolly nem való. Lőrincz vagyonával és
nevével jobb partiet csinálhatott volna.

– Mint hogy a nővéredet vegye el? – vágott szavába Gábor.

– Eh miért? Lolly kapott volna még olyan partiet, mint Lőrincz. És én –
s itt büszkén kihúzta összeaszott termetét – mióta Tomi felesége lettem,
mindig a Nifforok érdekeit veszem első sorban szemügyre… Igen. S e
perczben Tomi és Miczi szinte egy boldog mosolyt váltottak, ha ugyan ez
a halvány, színtelen valami boldog – s mosoly volt.

– Ja, so ists, – folytatta Tomi, – találtunk volna Lolly számára más
férjet is… tulajdonkép mért nem vetted el te? – kérdte tőle naiv
szemtelenséggel.

– Hisz én megkértem – felelte rá Gábor első meglepetésében az igazságot.

– Ich weiss es, ich weiss es. De hát miért olyan későn? Te erősebb vagy,
te meg birtad volna nyergelni ezt a bockert. De Lőrincz! Szép kis sauce
lesz a vége.

Ezt azonban már elnevette. Ő az egész dolgot nem vette olyan komolyan,
mint Miczi.

– Eh ne nevess ezen… ez nagy baj. Mit mondanak a Bálványossyak ehhez? Az
öreg herczegnét azóta nem láttam. Így Julie egy esztendejét loptuk el
ezzel a meddő udvarlással. Julie kaphatott volna egy unmittelbar
herczeget is. De – (s ezt igazán nem értem) – Lőrincz tetszett neki s
fejébe vette, hogy hozzá mén. Mennyit fog ez nekünk Bécsben ártani!
Bálványossyné legjobb barátnéja az öreg Weidsmanndorf herczegné, no fog
ez ezért arczokat vágni nékem. – Stapszi meg a szép Pepinek udvarol – ez
meg a másik clique-et vezeti az orránál… Én alig merek Bécsbe menni az
idén.

És Miczi dideregve még mélyebben bújt a nagy sáljába, szinte csak a feje
búbja látszott ki belőle. Gábor – csak úgy mint Klienigstein, ült és
nézett. Hanzi egy bécsi marsot fütyült s egy albumot lapozott. Tomi
odaállt a Miczi lábaihoz s ráhajolva csittítani kezdte.

– My darling hin y, semmi! Se baj… hisz most ide hívtuk fél Bécset az
esküvőre. A caroussel is pompás lesz. Lehetetlen, hogyha jól mulatnak,
mindent el ne felejtsenek. Julienek meg van úgy is majoresco
férjjelöltje: Bálványossy Lajos, ki most jött haza folytonos
utazásaiból. Ez felér Lőrinczczel. No, légy nyugodt. Aztán a bál is
fényes lesz – írtam Sachernek. Mindent megigért… Egész Bécs mi rólunk
fog beszélni.

És most Gábor szemei előtt elvonultak azok a kopasz hegyek – a melyeknek
őserdőit Fix és Pectris, Ultz meg Paches ették meg, no meg a bécsi
Fürstenklau! Miczi kissé nyugodtabb arczczal nézett ki a sál redői
közül.

– Ah… legszebb illuzióm semmivé lett – mondta s egy pohár limonádéért
csengetett.


20.

Egy félóra mulva Gábor a kertbe ment, azt remélve, hogy Lollyra fog
valahol találni. Ismerte, tudta, hogy az is őt keresheti e perczben
valahol. Az istálló előtti tágas udvaron találkoztak. Lolly intett neki,
Gábor követte. Jó darabig némán mentek az egymás oldalán. Egyszerre
Lolly szólalt meg.

– Hát eljött mégis?

– Miért ne jöttem volna el, hisz most már semmi okom, hogy ne jöjjek. S
ezt annyira meggyőződés hangján mondta, hogy Lolly arczát pír futotta el
– vérig sértette az, hogy igaz, a mit Gábor mond.

– Nem értem, mit mond?

– Nem értett meg? Eljöttem, hogy elmondjam magának – hogy rájöttem arra,
hogy tulajdonkép nem szerettem soha. Legalább magát nem. A kit én
szerettem… az _ma_ nem a Lőrincz jegyese.

– Eh, lárifári… Maga nem szeretett? Most meg már hazudik is? S a lány
érezte, hogy ezzel ismét fegyvere van Gábor ellen. – Hát csak
mulatságból bolondított három esztendeig, mi?

– Én nem bolondítottam, hisz mindig azt mondtam, hogy nem szeretem s nem
fogom elvenni… addig.

[Illustration: A tágas udvaron találkoztak.]

– Addig, édesem, míg megkért.

– Igen, megkértem.

– Igen, szegény barátom. De ezt is, mindent megbocsájtok – most már
barátok leszünk s maradunk ugy-e? Hisz, ha… nem szeret, ez könnyű lesz.
És sötétszürke szemeivel mélyen tekintett Gáborra, mintha annak még
egyszer a lelke mélyébe akarna látni s mintha annak lelkét még egyszer
ki akarná tövestől tépni.

– De ni a Lőrincz, Lőrincz! – kiáltott a leány. És Lőrincz, ki már rég
szemmel kisérte őket, úgy tett mintha csak most pillantotta volna meg
menyasszonyát s bátyját, mosolygó arczczal közeledett feléjök.
Mosolyában Gábor bizalmatlanságot, kétkedést látott.

– Jőjjön Lőrincz. Tudja-e, hogy bátyja épp e perczben nagyon
megnyugtatott, bebizonyította nékem, hogy sohasem szeretett s nem is fog
soha… hisz így minden a legjobb úton. Akkor hiábavalók az aggályai
Lőrincz… s hiába az enyémek is. Testvéremmé fogadtam magát Gábor,
csókolja meg a kezemet. Most már szabad… hisz már félig asszony vagyok.

Gábor megcsókolta Lolly kezét. Lőrincz átölelte bátyját – s mind a
hárman úgy tértek vissza a kastélyba, mintha a legnyugodtabbak lennének.
Pedig Lollynak e pár szóval sikerült végleg elválasztani a két testvért
egymástól. Tudta, hogy Lőrincz ezután már soha Gábornak hinni nem fog s
azt akarta, hogy ezt Gábor tudja. És Gábor – tudta is.


21.

Szeptember 10-én egész nap vendégek érkeztek. Niffor grófné nagy régies
landauerjében négy lóval robogott be a kastély udvarára. Niki bácsi csak
kettesben (more patrio), egyik unokahúga volt vele, a másik kocsiban a
többi foglalt helyet. Czobor Ádámék vasúton jöttek. A bécsieket csak a
caroussel napjára, tizennegyedikére várták. Czobor Lipót gyalog, sárosan
rukkolt be.

Estére nagy családi ebéd volt a programmon. Hétre volt az ebéd órája
kitűzve. Mind együtt voltak a salonban, csak az öreg herczegné hiányzott
még. Végre ő is betipegett. Gábor még nem látta, mióta visszatért. Az
utóbbi napokban gyengélkedett s nem fogadott senkit sem. Egyenesen
Miczihez lebegett, roppantul mentegetve magát.

– Igazán, a lányoknak sok bajuk volt az új főkötőmmel. Igen Miczi… nézd
a legújabb főkötőm, ugy-e szép?

Erre leült egy magastámlájú székre s nem törődve azzal, hogy a
jelenlevők jó részét már évek óta nem látta (így Niffor Márfay Annát,
Niki bácsit, a lánykákat s a Czobor Ádámékat), az egész társasághoz
fordulva, főkötője leírásához kezdett.

– Két igen szép főkötőt kaptam Miczitől, az egyik lilaszín, halványzöld
pántlikákkal, a másik lila, czinóber szinűekkel.

– Milyen furcsa színösszeállítások. Én a fin de siéclet csak a főkötőim
színein keresztül ismerem. Ah ah, ni ni… mind együtt vagytok… ni a
kedves Anna! – fordult Niffornéhoz, ki odajött hozzá, megcsókolta elébb
homlokát, majd meg egyik kezét.

– Milyen rég nem láttalak. Egy cseppet se változtál, milyen szép sötét
még a hajad. No meg a szemeid… A pozsonyi bálokon sokan bolondultak a
szemedért. Te voltál a legjobb tánczosné s legszebb leány akkor. Ugy-e –
mondta fontoskodó arczczal – akkor még nem volt hiba, ha egy kis hús is
volt a szép asszony vállfűzője mögött. Ma ez nem illik… és a Niki (most
Niki bácsihoz fordult) wie geht es?… Téged tizennégy éve nem láttalak,
pedig hét éve, hogy szomszédok vagyunk. De persze olyan nagy úr vagy,
hogy megköveteled, hogy _még én is_ – s a kisasszony szinte egy
hüvelykkel nőtt az utóbbi szavaknál – hozzád járjak. Én toronyban lakom…
ugy-e s a toronyban hideg van, czugot kap az ember s a bácsitok fél a
czugtól, nem? – fordult a négy lányhoz s intett a kezével. A négy lány
mind egyszerre, majd csak hogy a földre le nem ült, oly mély pukkerlit
vágott a család egyetlen élő herczegnéjének (kit pedig gyűlöltek, mert
Niffor leány).

– És a Czobor Ádám és a leánya… vezesd ide… No lám, ilyen nagy leánya
van. Pedig én, mint fiatal embert láttam utoljára, akkor még gárdista
volt. S ez a leánya – csinos leány. Magyaros, ilyen typust még erre _mi_
felénk nem láttam. – A _mi_-t túlságosan hangsúlyozta. De ezt, úgy
látszik, megbánta, mert aztán oda tipiskélt Erzsébethez s megcsókolta a
homlokát kétszer.

– Nini és mégis van valami az arczán a kanczellárból. Az a gömbölyű váll
s a szép lágy – csókolásra termett ajkak. Csókolj meg Lizám!

Erzsébet megcsókolta arczát, kezét.

A komornyik éppen jelentette, hogy tálalva van. Ekkor lépett be az ajtón
Lolly. Halvány lila-selyem ruha volt testén, hajában s mellén piros
granátvirágok. Szép volt, nagyon szép. S látszott arczán, hogy – szép
akar lenni. Önkénytelenül – vagy tudatosan – Erzsébetre tekintett.
Egyszerű crèpe fehér ruha volt testén, keble alatt halványsárga
szalaggal átkötve.

– Nini az Erzsébet… kiáltott fel Lolly – s minden szokás ellenére, oda
rohant hozzá s össze-vissza csókolta.

– Honnan ismeri? – kérdte Gábor, hogy valamit kérdjen.

– A maga leírásából – felelt rá Lolly. Pedig Gábor nagyon jól tudta,
hogy sohase beszélt Lollynak Erzsébetről.

– Gábor, nyújtsa karját, vezessen az ebédhez, legyen udvarias, Lőrincz
meg majd Erzsébetet vezeti ki. Jó lesz?

Egymásután kivonultak a párok. Tomi az öreg herczegné s Nifforné között
ült, Miczi, Niki bácsi és Czobor Ádám közt. A leánykák egy sorban ültek,
köztük Hanzi, ki elvállalta a mulattatásukat. Lolly jobbján Gábor,
balján Lőrincz. Lőrincz mellett Erzsébet. Erzsébet másik oldalán Poldi.

– Rég nem volt így együtt a három család – kezdte Niki bácsi. – Utoljára
a te esküvődön – fordult Niki bácsi békülékeny hangulatban – ha szembe
találta magát ellenségével, mindig édeskés volt – Niffornéhoz.

– Igen, akkor – szólalt meg határozott hangon, de rá se tekintve Nikire,
kit gyűlölt s akit volt is oka gyűlölni.

– Bizony szép idők is voltak – folytatta Niki bácsi mind édeskésebb
hangon – ez volt az utolsó Niffor-Márfay házasság. Az én életemben volt
már három, a családok élete alatt tizenhárom. Márfay-Niffor mindig jól
mentek össze… he-he-he.

– Én szerettem férjemet, de voltak olyan Márfayak, akik nem – mondta
éles hangon Nifforné.

– Volták… volták. Fiátálkori bűnök, vétkek. Tempi pássáti! Elmult…
nincs. Fiátál fővel sok bolondot csináljá áz ember… ugy-e Lizi?

A meginterpellált vén leány nagyott bólintott fejével, de nem szólt.
Három húga a Klienigstein Hanzi erősen megpaprikázott vicczeire figyelt.

Az öreg herczegné evett, nem akart a társalgásról tudni. Miczi pedig
fehér sáljába burkolózott s nem evett, csak egy nagy ezüst kannából
tejet ivott… ez is bécsi divat volt. Mióta a felséges asszonyunk ezt így
szokta, nem egy bécsi dáma rákapott, ez a Metzgerismussal járt együtt.

– Én – szólalt közbe Miczi – most csak a vendégeimre gondolok. Ti Niki
bácsi s a leányok a felső házban fogtok lakni, Tante Stázi emeletén
Gábor, Lőrincz és Poldi egymás mellett. A bécsiek – itt egyet ivott a
nagy tejes edényből – az első emeleti vendégszobában. Pepinek (hangja
szinte átlátszó lett… a pillanat boldogságától) egy kis lakosztályt
rendeztem be, salon, háló… öltöző szobából. Pepi, tudom, sok kofferrel
jő…

– Ki áz á Pepi? – kérdte Niki bácsi malicziával. Tudta jól, de Miczi
szájából akarta hallani Pepi nevét és titulusait.

– Wer die Pepi ist? Hát nem tudod, nem hallottál a hires Stachelnitz
Jozefin herczegnéről? A bécsiek Pepijéről, ki a legjobb lovarnő a
monarchiában. Ki az Yvette kupléit úgy énekeli, mint senkisem. Ezt sem
hallottad? S Miczit ez annyira indignálta, hogy szinte piros lett belé…
de csak egy perczre, aztán arcza ismét olyan sárga színt öltött, mint a
milyen rendesen szokott lenni. – Hát a Metternichnét nem ismered?

– Én bizony már öreg ember vágyok. Öreg. Nem ismerek más embert, mint á
Schwárcz Dávidot, az árendástokát – ezt is csák meszsziről tisztelem.
Álig merek szólni hozzá, nágy úr… négyessel jár mindig.

Ez nagy injuria volt a háziakra nézve. Tudvalevőleg Schwarcz Dávid volt
az a bérlőjük, kinek már majdnem az egész ujvári uradalom a zsebében
volt. Miczi ajkába harapott, nem szólt. Tomi nevetésre vette a dolgot.

– A Dávid… a mi udvari zsidónk. Niki bácsi te jó tréfákat csinálsz. De…
ennek fele se tréfa. Tudod-e, hogy nemességet kap még az idén? Igazán,
az ujvári uradalom körül nagy érdemei vannak! He is a capital sellon.

– Nem értek ángolul, mit jelent ez? – kérdte Niki bácsi ártatlan
arczczal.

Gábor és Czobor Ádám összenéztek.

Az asztal alsó végén, hol a fiatalság ült, a társalgás csak lassan ment.
Most Poldi kezdte őket csipkedni, ez aztán olaj volt a tűzre.

– Erzsébet most a turáni kultúrát fogja a brinzásoknál meghonosítani, –
szólt az öreg kutya és hamiskásan nevetett.

– Mit neveztek ti turáni kultúrának? – kérdte Lolly.

– Az egyensúly kultúráját. Azt, a mi a tulságossal, az affektálttal
ellentétben áll… olyan antiszocziális valamit… de ezt a hazai szénát
csak magyar ökör emészti meg. A magyar puszták terménye!

– A kék virág azért a ti becsületes pusztátokon csak nem nő.

– Nem, nálunk nem, csak a bolondítóhoz nyúlunk, ha ilyen táplálékra van
szükségünk – mondta Poldi ártatlan arczczal. Lolly egyik szempillája
megrezdült, de azért mosolyogva fordult Gáborhoz.

– S maga szereti az Alföldet?

– Azt hiszem, ez az igazi Magyarország.

– De magyar lett kozmopolita létére.

– Tán épp azért lett az – mondta nyugodtan Erzsébet. Lolly ránézett
nyugodtan.

– Nagyon értem az Alföld szerelmét, Gábor szereti most a vadvirágot,
mert azelőtt csak gardeniát tett a gomblyukába.

– Szeretem, a mi igaz… sógorasszony, úgy-e megengedi, hogy már így
nevezzem. Lolly átadta egyik piros szegfűjét Gábornak… s Lőrinczhez
fordult. – Lássa már sógorozunk. Barátságunkat ápoljuk… bár igazán
szükségtelen, hisz úgy is oly erős, ugy-e Gábor?

– Mint ez a virág.

– Ez a virág – szólt közbe Poldi – én ismerem ezt a virágot, ez egy
spanyol szegfű, kétszer virágzik… de röviden, – mondta okoskodó arczczal
az öreg kutya. Lolly mosolyogva, mint a ki nem értette meg szavait, a
másikat Poldinak nyújtotta át.

– Lássátok, két szegfűm volt… odaadtam egyet Czobornak, a másikat egy
Márfaynak, nem mondhatja senkisem, hogy rossz Nifforné lesz belőlem.

Erre Lizi felelt.

– Te újmódit kezdesz Lollykám. Eddig mi adtunk – azóta a nagy hegy óta
mindig – s ti kaptatok. Nos, jó lesz _úgy_ is… ugy-e Niki bácsi?

– He-he-he… igáz Lizinkó, én is káptám Nifforné Márfáy Ánná húgomtól pár
bókot, ámivel házá mehetek.

– Ne nevezd bóknak Niki. Amit mondtam, az igazság. Te voltál férjem
megrontója s egy percznyi nyugta életében nem volt tőled. Nevezd hát
bóknak, ha tetszik.

– Nesze néked, fogd meg jól – mondta Niki s élesen kezdett nevetni. – Én
Niffor férjedet szerettem. Kitünő ember volt. Csák ki nem állháttá
engemet. Ez áz egísz. Sájnáltá tőlem, hogy én lettem előbb főispán á
megyíben, nem ő. Ezért ne hárágudj reám Ánnácská. Hisz szeretlek édes
húgom… te is Márfáy leány _voltál_.

– Ma is az vagyok s azért kimondom, a mi a szivemet nyomja annyi év óta.
Mi Márfay lányok ezt így szoktuk – s az öreg asszony halott halavány
lett az izgatottságtól. Se Gábor, se Lőrincz anyjukat még így nem látták
soha.

– Te ölted meg. Egész öröme, dicsősége ez a főispáni állás volt, azt
hitte, tehet majd népeért, e szegény nyomorult tót népért, a melynek
jövője szivén feküdt, valamit. Ennek magyarosításán, gazdagítására
törekedett… de ez szálka volt a szemedben, bár te voltál előbb a
főispán, te a konzervativokkal tartottál. Támogattad őket s már
installácziója alatt annyi borsot törtél az orra alá, hogy szinte bele
betegedett. A kormány rosszalta, hogy annyi ellenzéki elem jutott a
megyeházára s le kellett köszönnie… ime. Ezt nem élte túl – ez vitte a
sirba. De erről majd az örök bíró előtt számolsz.

S az öreg asszony felkelt székéből s kifelé sietett az ebédlőből. Az
egész társaság (mely már különben is a csemegénél volt) izgatottan
ugrott fel a székéről, Gábor és Lőrincz kivezették anyjukat. Miczi
angolul rebegett pár szót, Tomi «Immer diese Familienscenen!» sipította,
a négy leányka Niki körül rebesett, ki élesen nevetve, tarkóját
simogatta, majd a többi is az öreg herczegnével élükön, ki pár mogyorót
s almát csusztatott zsebébe – a salonba lépdelt.

– Ime, a család s a megye krónikája – kivonatban, édition en poche, a
kötés 500 éves… a tartalom örökké új marad… érdekes olvasmány nagyon,
csak kissé retrograde! – mondta az öreg kutya s az egész ebéd alatt
hallgató Ádám karjába öltve karját, vele együtt kiosont a teremből. Az
inasok hada végtelen ostoba arczczal nézett az izgatott s mind egyszerre
beszélő társaság után.


22.

Hogy Gábor és Lőrincz anyjukat a szobájába vezették, az egy székre
rogyott le s aztán a két fiúnak kezei közé temette arczát és hevesen
elkezdett sírni.

– Bocsánat fiaim, bocsánat – rebegte – hisz tán rosszul tettem… De meg
kellett neki _egyszer_, legalább _még egyszer_ az életben mondani.

Lőrincz kissé heves mozdulattal mutatta meg, hogy hisz ő is így
gondolkozik. Gábor nyugodt szóval, csendesen elkezdte csittítgatni.

– Hogyan, édes anyám, hisz így volt jó.

– Tudom mire gondolsz!

Úgyse kellett volna se nékem, se Lőrincznek az öreg pénze. Megmondtuk
volna mi is elébb-utóbb az igazságot néki s akkor csak az lett volna
vége, aztán meg…

– Szabad? – szólalt meg fejét az ajtón bedugva Poldi.

– Nikiről volt szó?

– Arról.

– Alapjában nem rossz vakand ez a mi Sardanapalus bátyánk… de most –
néni, no nézzen rám – mert nagy ügyben járulok magához.

– Nos – mondta az öreg asszony, felvetve rá könnyező szemét.

– Azt akarnám megkérdeni a nénitől, hogy az esküvőre kitől kérjek
kölcsön frakkot, a néni vagy a Miczi komornyikjától… kitől lenne
illendőbb.

Egyszerre felengedt a hangulat, az öreg grófné mosolyogva veregette meg
a Poldi vállát, a két fiú felnevetett.

– No… no… ne nevessetek hát, ennek fele se tréfa. Nékem nincs, pedig
Miczi azt akarja, én is méltó legyek a… bécsiekhez.

– Na ha az öreg Hanz frakkját veszed fel, még beléd szeret a Pepi
herczegné. Mondta Gyallayné nevetve.

– Akkor azt veszem fel, mert Pepi igen «fesch» lehet, meg unmittelbar
herczegné, tud Yvette Guilbert dalokat, tudja gigerl-marschot, Párisban
tanulta a franczia kupléit… ez épp hozzám pászol a frakkos Poldihoz.

S nagyot lendítve magán, kisuhant a szobából.


23.

Niffor grófné kissé lepihent, Gábor és Lőrincz visszatértek a salonba.
Itt már kis csoportokká oszoltak a családok. Niki négy unokahúgától
körülvéve, az erkélyen pipázott, a mint meglátta Gábort, oda ment hozzá.

– Na spectabilis, nem veszük mi ázt hugom ásszonynák rossz néven. Márfáy
lány csák ő is… Azért tudom én, hogy te is Márfáy vágy. Lesz rá gondom,
hogy ne felejtsd el te se…

– Niki bácsi nem felejtette el máig se, hogy mama egy Nifforhoz ment. Ma
is csak azt látja benne.

– Mond inkább, hogy ő bennem á Márfáit, már rég áz orrszárvukkál húz (ez
a Nifforok czímere) – Á mi medvink úgy – lánykák, nem kell neki… he he
he – én ázért nem hárágszom. A Niki bácsi nem rossz ember ám ázért…
Ugy-e Lizinkó. És Lizinkó nem mondott néki ellent.

Gábor az öreg herczegnéhez ment be, ez megcsókolta homlokát, de hidegen,
nem úgy, mint első látogatása alkalmával.

– Te Gábriel, nekem sok bajt okoztál. A két Zimmerzofe azóta, hogy
kiszidtad őket, nem mond fel többet. Nem a haszontalanok, hanem minden
boszúságukat magukba fojtják… Ez még rosszabb… Már kedves Gábriel, te
még nem vagy kanczellár, mint az öreg Czobor Lipót volt. – Még ne légy
oly nagyon határozott… no – azért ne vedd rossz néven, én is ezt csak
nevetve mondom… látod… én még azt se tudom elhatározni, hogy a piros
vagy a lila fejkötőt tegyem-e fel a lakodalomra. Hidd el, a megfontolás
ér csak valamit. Te, (s aztán meglegyintette picziny zsebkendőjével
Gábor arczát) hogy tetszik néked ez az Erzsi? Oder Erzsébet, vagy hogy
hivják – ugyan na… Hisz, jó jó, te jól vagy velök, csinos is – de kissé
parasztos. Olyan… no nem tudnám Mária Antoinette corset-ben Erzsét
elképzelni. Na, persze, az anyja parasztlány volt. A ki elveszi, annak a
származékai nem járhatnak az udvarhoz… Csak Pesten. Az a pesti udvar meg
nem is udvar. Fogadom, ez a leány nem is tudna bókot csinálni… Nézd
Leonceau… ez 1820-ban volt a divatos bécsi tánczmester, minket így
tanított rá… s erre az öreg asszony felkelt a kanapéról s mély bókot
vágott Gábor előtt. Ezeknek a mai lányoknak nem hajlik a derekuk. Pedig
egy leány, a ki bókolni nem tud, az nekem annyit ér – mondta tudós
arczczal – mint egy olyan tábornok, ki a kommandóját felejtette el. Ez
az Erzsébet 82 éves korában, tudom, nem lesz olyan rugékony, so a
mordskerl, mint én vagyok… s az öreg asszony nem nevetett, mikor ezt
mondta, szörnyen komoly arczot csinált. – Ehez faj kell… 67-szer
keresztül szűrt fekete vér – az enyém… a tiéd – ezeké itt mind. Gábriel
– mondta hirtelen – te néked is oda adnák a Juliet. No… ne szabadkozzál.
Az igaz, hogy te csak Herr von vagy. No, de mint Márfay előtte mész mind
e sok friss új grófocskáknak. Hisz nékünk történeti vér bugyog
ereinkben, Stibor, Tökölyi, Balassa, no aztán meg még Rozgonyi
Cziczellétől is származunk. C’est drôle cà, ez majd csak nem olyan,
mintha az ember az orleánsi szűz ivadéka lenne… ni-ni, milyen furcsa.

S az öreg asszony hangosan nevetve felugrott a merev kanapéról s
átszaladt picziny, igen picziny léptekkel a salonon, úgy, hogy
főkötőjének szallagai libegve, lobogva követték őt. Klienigsteint
kereste… s meglátva a dohányzóba, sietett hozzá, hogy e furcsa
felfedezést vele közölje. A csipősebb történetkékkel mindig az öreg
diplomatához fordult.

Gábor csendesen a másik salonba ment, bár mulattatta az öreg herczegné
beszédje s tán épp azért oda ment Erzsébethez.

– Hát hogy tetszik itt a világ? – kérdte Gábor, leülve Erzsébet mellé
egy kis kanapéra.

– A hegyek magasak Gábor, a pompa meg igen nagy. Parasztlánynak nincs
otthona a nagy palotában.

– És ki tetszik itt neked legjobban?

– Poldi, – mondta hirtelen Erzsébet – meg a te jóságos anyád, ki úgy
megmondogatta az elébb a Niki bácsinak az igazságot.

– Poldival jól vagy?

– Hisz minden esztendőben tölt nálunk pár hetet… Úgy jő mint a hogy
megy, váratlanul. Ő tanított meg festeni.

– Nem is tudtam, hogy festesz.

– Hát jól van, mondjuk, hogy ő tanított meg látni.

– A mi vidékünk persze néked nem tetszik?

– Nagyon nem. Barna, zöld… ez a két szin az uralkodó, ez nem kolorit. S
az éles körrajzú hegyek s a merev kivonalazott fenyőfák… ez… nem rajz.
Milyen más a mi pusztánk, százszor változatos, finom színe… s a
végtelenség fejünk felett s a végtelenség, míg a szemünk lát.

– Szebb a puszta.

– Hát már te is pók-király, – csúszott közéjük Poldi óvatosan, mint a
gyík. S aztán leült Erzsébethez egészen közel, egy kis tabourettere,
egyik kezét ölébe tette s másikkal átölelte Erzsébet karszékét és aztán,
mint a kinek ez a rendes és megszokott helye, nevetgélve beszélgetni
kezdett Erzsébettel.

– Ti a pusztát dicséritek. Nem rossz ízlés. No mondd ezeknek a jó
embereknek itt ezt el. Például Miczinek. Mondd neki csak, hogy a vidéke
nem szép… hogy nem festői, hogy a levegője piszkos s mégis éles, hogy
nincs két szinnél több az egész tájképben, csak zöld, zöld, zöld, meg
barna. Hogy a fenyőfa a legocsmányabb fa, a mit valaha a földre
pottyantott az ur kegyelme… Hogy egy alföldi tanya finom körvonalaiban,
rejtelmes szineiben több a hangulat, mint itt az egész brinzás vidéken…
no menj… menj… mondd el ezt néki. Ha még mindig Nagy Sándornak érzed
magadat. Ugy-e nem mered?

Erzsébet egyenesen a Poldi szemébe nézve, nyugodtan mosolygott. S az
egyik kezével végig simította a Poldi érdes, rettenetes hosszú karmú
kezét.

– Öreg kutya, ne bátorítsd Gábort a rosszra. Rossz filantrop vagy.

Gábort azonban épp Miczi intette magához a salon túlsó sarkába.

– Te, Gábor, – mondta nyafogó hangon – ezt ugyan ügyesen csináltad.

– Mit, Miczi?

– Magad nem akartál a hálóba pottyanni s miután már kellett, hogy
valakit megfogjon, Lőrinczet lökted oda magad helyett.

De erre Gábor már igazán megharagudott.

– Tán csak nem hiszed? – vágott szavába hangosan.

– Azt hiszem… a mit tudok. Nálam a hit s a tudás együtt jár, hát miért
és hogyan vetette volna Lolly különben Lőrinczre magát, mikor addig ő is
velünk tartott és segítette a Bálványossy alliance felépitését. – Gábor
a dühtől halványra vált arczszinnel, reszkető ajakkal hagyta ott Miczit,
nem is folytatva a méltatlan párbeszédet. Utközben Niki bácsi és Lizinkó
kapták meg a frakkja szárnyát, a mint mellettök ellebegve szobája felé
tartott.

– No, Gábriel… megfogádtád tánácsomát, okos fiú vágy. Méltóán viseled á
Márfáy nevet.

– Miben?

– No, bizony ne mokázz. Tudja azt itt mindenki. Ugy-e bácsi?

– Tudjá… tudom én, ti s á megye. Ezzel áz ujabb Klienigstein-Niffor
házássággál lefütyültünk á Nifforoknák, hi hi hi! Ez ögyes volt tőled
fiú.

– Hát ti is! ti is! – s Gábor már-már azt hitte, rászakad a ház.

– Hogyne, Gábor. Tudjuk, hogy a te érdemed. De erre már Gábor nem is
felelt, hanem ész nélkül rohant ki a salonból.

Tehát ide jutott! Mi lehet az oka? Istenem, ki segít rajta, ki
magyarázza meg, hogy miben rejlik a hiba. Benne… ezekben? Hogy bármit is
tegyen, bármit gondoljon, rosszra fordítják, rosszul értelmezik ezek, a
kik az ő húsából s az ő véréből valók.


24.

Másnap a vendégek érkeztek meg.

Miczi az izgatottságtól alig tudta, hová legyen. A lovak folyton jártak
a vasútra s egyik vonattól se jött vissza kevesebb mint 8–10 vendég s
ugyanannyi cseléd. A kastély túl volt tömve. A folyosókon szaladgáló
komornák, a kertben tarka toilettek, az istállóban toporzékoló
vendéglovak. A kastély ormán ott lebegett a Nifforok ősi zászlója, a
lépcsőkön keleti szőnyegek csüggöttek, a salonok szinte kábitóak voltak
a virágillattól. Egész Bécs s Pozsony légyottot adott az esküvőn.
Megérkeztek a károsultak is (mint a hogy Poldi ártatlan arczczal, de
nagy malicziával elnevezte őket): a Bálványossy család. A herczegné
rossz kedvű volt. Nem szokta meg az álczáskodást s bosszúját Miczin
töltötte ki, a ki remegett s a jövő téli saisonra gondolt. Hogy lesz
majd Bécsben!… az öreg herczegné támogatása nélkül. Vele jött Pepi
herczegné is s Pepivel tíz nagy kuffer, két komorna s két óriási dán
dogg. Aztán Bálványossy Lajos, Magyarország első partija, ki után csak
úgy bomlottak a lányok. Meg a gróf Belényesi pár, az örök harczban élő
papa és mama, meg világszép lányuk, Mini. Meg a felsőház kemény szónoka
Ugróczi Miklós báró a nejével, ki maga is politikai salont tartott,
aztán Niffor Gyula hires sporting like feleségével, ki legjobb lovas
Felsőmagyarországon s ki már néhány vaddisznót és medvét terített le az
utolsó vadászatok alkalmával. Meg a Bajmóczy pár, a szép, de nagyon
befestett s boldogtalan Bajmóczy Emmi, meg a férje. A ki szereti s a kit
ő szeret… de hát ki ismerné a szegény ember s ki a gazdag ember útjait?

Az ebédnél hatvanan ültek, mind báliruhában s a legtöbb asszony
gyémántos hajjal, gyöngyös nyakkal.

Evés után vagy egy órai siésta volt a nagysalonban. Végre kilenczkor
felnyilt az ajtó s egy alabárdos, a XII. század costümjében, jelentette,
hogy a Caroussel elkezdődik.

Párbeszédek a salonban:

Bálványossyné Stazi nénihez. – Ez az első amit valaha hallok, lakadalom
előestéjén egy caroussel!

– Chère Leonie tu verras, a jövő században a lakodalom után lesz s a
vőlegény és menyasszony abroncsokon fognak együtt a szertartás után
átugrálni. A két öreg asszony hangosan nevetni kezdett.

Niki bácsi a lánykákat oktatta. Most látjátok meg á turnier milyen volt
300 év előtt. Ákkor még persze áz ember koronáját nem tette le egy
estére s nem csápott bohócz sapkát a fejébe… no de hát mi áltmódisák
vágyunk. Ti négyen és én, ezt nem értjük. Lizinkó legislegjobb lesz á
kriptát rendbe hozátni, holnáp kisöpörtetni… S a bácsi élesen nevetett
hozzá.

Egy bécsi kisasszony Gábortól azt kérdte, hogy igaz-e, hogy eleven ökröt
fognak a czirkusz közepén megnyúzni, a bécsi societásban ezt úgy
emlegették, mint ennek a magyar dáridónak a legkimagaslóbb aktusát.

A társaság ezalatt különben nagy ünnepélyességgel átvonult a kastélylyal
egy oszlopos csarnokon át összeköttetésben levő czirkuszba, a melyet az
egyik Révényi fiú, ki nagy villany-«meister», villanyfénynyel rendezett
be.

A hatalmas gömbölyű épület nappali fényben uszott. Padmalyát a jelenlevő
családok czímerei diszítették (Márfay is ott volt… de már ismét újmódi
koronával rajzoltatta ez a Niffor-nép – nem úgy a hogy az adománylevelen
van – jegyezte meg dühösen Niki bácsi). A falakról pedig a megye
városainak zászlai csüngtek le.

– Kissé heraldikus a hangulat – sugta Ádám Gábornak, kit azonban még
folyton elfoglalt mindaz, a mit ma délután néki mondtak.

A lovarda felső erkélyén a gazdatisztek meg a városi polgárok családjai
foglaltak helyet, egy emelvényen, a melynek falát Niffor sárga-kék
csíkok fedték, a dánosi katona-zenekar Tinódi korabeli jelmezben a
Gotterhaltet játszotta. A társaság a nagy páholyban foglalt helyet. Ott
volt Schwarcz Dávid is, a főbérlő, a meghivottak között.

– Schwarcz báró – mutatta be Gábornak Poldi.

– Még nem báró.

– Még nem? No majd… ugy-e, nemsokára cousine? – kérdte Miczit, ki egyik
kis ujját nyujtotta Schwarcznak s aztán a herczegnéhez fordult.

Az istállóhoz vezető ajtó nyilásán állanak két sorban, úgy mint a valódi
czirkuszokban, a Niffor czímerébe öltözött lovászok.

Az első csengetésre egy Nudlbrett-es lovat hoztak be. Utána szökdécselve
Klienigstein Hanzi lebegett be egy halványlila selyem trikótban. Pár
karikát ugrott át, két bukfenczet vetett a lovon, s aztán egy könnyed
pirouettel kitánczolt a porondról.

A lelkesedés általános lett. Ennyit nem vártak tőle. Majd Bálványossy
Julie fekete lovaglóruhában, piros szegfűvel az inggallérjában, ugrató
iskolát lovagolt. A leány merész volt, ugrásai nyaktörőek. Mind
gyorsította a lépést, mind tüzelte a telivért. S közbe-közbe élesen
kiáltott fel magas hangján, mint egy féktelen kedvű, már-már az ugratás
hevétől megbomlott lovarnő. Édes anyja Nikihez fordult.

– No, Márfay… mit szól a mai lányokhoz?

– Kikáposák, juckerek. Félnék tőlük. Azért ne higyje, hogy igáz, á mit
mondok. Gyönyörű lányá ván – grátulálok herczegné. Két kezét csókolom.

Gábor az Erzsébet arczát figyelte, ki szintén a páholyban volt. Érdekkel
nézte mindegyik számot. Látszott arczán, hogy mulattatja őt, az a mi
ezeket már valószinűleg daczára a vele járó veszedelemnek, fáradságnak,
már egy cseppet se birta felizgatni. Erzsébet örült a mulatságnak, pedig
tudott az élet nyomoráról is. Ezek már se szeretni, sem sírni nem
tudnának. És úgy vette Gábor észre, hogy önmaga sem… A mit látott, a
miről tud, a mit ezek tesznek, mind közönyösen hagyja.

Hát már ő benne sincs élet? Csak úgy, mint a többiekben? S úgy érezte,
Erzsébet a maga látszólagos impaszibilitásában él, míg ő az ő minden
parányi hatásra reagáló, folyton rezgésben levő, gyógyszerész-mérleghez
hasonló lelki szövetével tetszhalott. Töprengéséből harsona hangja verte
föl. A barsellieri mars hangjánál Bálványossy Stapszi ugrált be a
porondra.

Stapszi mint clown! Egész testét selyem rojtok fedték. Minden rojt végén
parányi csengő. Úgy, hogy minden mozdulatánál ruhája finom
csengetyűszerű hangot adott. Pedig folyton mozgott. Egy perczig nem
nyugodott sem a lába, sem a keze. Elébb végig bukfenczezte az egész
czirkuszt, majd tótágast állva, végig szaladt a porondon. Aztán
czigánykereket hányt, végül irtóztató nagy pirouette-el beröpült a
páholy dámái közé… kik ott aztán jól végig páholták legyezőikkel a
bolondos fiút.

De most következett a programm fénypontja. Lolly és Lőrincz páros hajtó
iskolája, mindegyik sötétszürke öltözetben, arany gombokkal. Mindkettő
telivér s telivért hajtott. Elébb végig lovagoltak a czirkuszon. Ez
alatt mindenki tapsolt s ők csak komolyan azt nézték, hogy az alattuk
levő mén hogy viseli magát. Aztán a zene keringőt kezdett játszani s a
lovak most a legcsodálatosabb kanyarulatokkal kerülték ki egymást s a
vőlegény minden kanyarulatnál rá mosolygott menyasszonyára. A
czirkuszból most felülről virágok hulltak alá s a gyönyörű menyasszony
és a lovon oly férfias vőlegény alig látszott a virágtól. Lolly s
Lőrincz ezután lovaikat közel egymás mellé terelték, Lőrincz kivette
Lolly kezéből a gyeplőszárat és ő hajtotta Lolly lovát is, így egyszer
végig ügetve a czirkuszt, a nézők tapsai közt kilovagoltak.

– Mit gondol herczegné, ez áz életben is mindig így lesz? – kérdé Niki
bácsi.

– Hja, ha majd azt a Lolly is így akarja, akkor igen… és addig.

Az utolsó szám Pepi herczegné volt. Felülről egy pádimentumot
eresztettek le, épp a zenekar elé s a zenekar egy Xanrof-kuplé kezdetét
kezdte játszani. Ime a herczegné szakasztott, mint az Yvette Guilbert.
Símára fésült haj, síma selyem ruha, egyszerű pántlikával a dereka körül
és fekete keztyűk. Nyugodtan megáll a pádimentum közepén, egyszerűen,
szinte fiatal lányos arczczal, eldalolja, hogy hogyan ment Nanon sétálni
a mezőre. Aztán, hogy találkozott Battiste-el. A mező illatos volt, s az
ég kék… meg utána még sok érdektelen dolgot dalolt el. Mindez olyan
egyszerű, mind olyan semmis. Igazán, a dalnak – semmi jelentősége. De
hát minden kuplé után egy trallalá következik el. S ez végre annyira
«trallalá» lett, hogy a jelenlevő fiatal lányokat a mamák kénytelenek
lettek kiküldeni – az istállóba. Ez volt a legbiztosabb menhely. S a dal
nagyon tetszett, s az egyet követte kettő-három. Egy bécsi indulót is
elnótázott a Gallmeyer Pepi repertoirejából.

S a zászlók csak nézték onnan felülről e modern képet. Ezt egy Niffor
vette el a töröktől, ezt Czobor Tamás a mohácsi vészből hozta haza. Ez a
czímer ott a Garáké… ezzel is rokonságban volt a három család. Az a
korona ott a csillár alatt – a vajda koronája – kié az egész felső megye
volt s a kinek mind a három család utódja. De hát mindez fakult, kopott
a villanyfény világánál. A porondra hullott virágok, Gábor úgy érezte, a
hervadás lehét árasztják. És Gábor néz, néz, messze innen… ott arra lenn
az Alföd… ott nincs zászló, ott nincs czímer, de pusztulás sincs, meg
romok. Ott jó lesz… pihenni az ünnepélyek után.


25.

Az előadást követő tea alatt a bécsi kisasszonyok illetlenek voltak
Czobor Erzsébettel. Nem volt elég jó nekik, hisz parasztleány volt az
anyja. Julie, Boleslawa, Miczi és Mina magázták. Aztán meg félre vonulva
tőle, ott hagyták egyedül egy sarokban. Gábor figyelte a jelenetet, de
azért nem közeledett Erzsébethez. Várta, mit fog tenni. Erzsébet
nyugodtan felhúzta keztyűjét s felemelkedett székéről és oda ment az
egyik uradalmi tiszthez (ezek is be voltak rendelve az estére) s leült
mellé. Pár percz mulva pedig a zongorához ült s pár akkordot kezdett
játszani.

– Milyen okos, milyen okos… hallatszott minden oldalról.

Egész éjjel játszott s azok tánczoltak a zenéje mellett…

– Du bist halt eine liebe Kredl! – felejtette el magát az előbbi bécsi
comtessek közül az egyik.

– Anyám azt tanította, – mondta mosolyogva Erzsébet – hogy útban soha se
legyek, sőt toljam a mások szekerét, ha tehetem. Parasztosan van mondva,
de tán a grófnék megértik, szegény anyám földmíves leánya volt, ő csak
így tudta. Tőle sokat tanultam, azért… ezt is. Ha majd a grófné
imádkozni fog ma este – mondjon el érte egy imát. Tudom…
megkönnyebbülésére válik és én hálás leszek érte.

És Erzsébet kezet nyújtott neki, a melyet a leány, ki alapjában jó
teremtés volt, hevesen megragadott s aztán könnyes szemmel össze-vissza
csókolta Erzsébet nyugodt, mindig derült arczát.


26.

Este, midőn már mindenki lefeküdt, Nifforné szokása ellenére bejött
Gáborhoz. Az még fenn volt, kinézett ablakán a holdvilágos éjszakába.

– Fiam, jere – mondta az öreg asszony – jere menjünk át Lőrinczhez. Ezt
az estét töltsük együtt, még egyszer, hárman. S a sötét nehéz bársony
ruhába öltözött erős szívű nagyasszony ment előre – gyenge szívű,
beteglelkű fia követte. Lőrincz is fenn volt még. Ágya szélén ült s
fejét kezébe temetve gondolkozott.

– Átjöttünk hozzád, búcsúzni tőled fiam – mondta az öreg asszony. S
rátette kezét vállára. Lőrincz hevesen megragadta és könnyeivel áztatta
azt a jóságos kezet, a melynek csak áldásait ismerte eddig és fogja
ismerni mindig. Gábornak odanyujtotta jobbját. Így maradtak csendben
sokáig, keresve azt a szót, a mi ki tudja fejezni azt, a mit mindegyik
érez s keresve azt a szót, a mi azért azt a másikat ne bántsa, ne
sértse. Az öreg asszony szólalt meg.

– Gábor, öcséd holnap házasodik meg. De azért tenéked vele kell lenned
mindig. Ne feledd, hogy egy hús, egy vér veled… ne feledd, hogy tán majd
még ezután szorul csak igazán reád… – Az anya ajka kiejtette az
igazságot, nem birt a szivével.

– Jöhetnek rosz napok, jöhetnek pusztító idők, midőn majd a fiatalabbnak
szüksége lesz öregebbjére. Ne hagyd el őtet Gábor – ne hagyj el minket.
Én már érzem az elmulás fagyos leheletét. Hisz csak abban éltem, a mit
szeretek s egy gyermekem már kirepült szárnyaim alól, a másik meg…
repül, mindig repül – és Isten tudja, hol talál fészket. Ne hagyjátok el
anyátokat, ne azt az anyaföldet, a mely szült, táplált benneteket. Látod
Lőrincz – s most feltárta az ablakot, a melynek holdfényénél ide
világlott a Niffor nemzetség ősi temploma, az, a melynek kriptájában a
vajda óta annyi Niffor és annyi Nifforhoz ment Márfay leány van
eltemetve… Látod, ott az a templom vár téged fiam, ott lesz az esküvőd.
Ott esküdtünk mi is örök hűséget s őseid egymásnak századok óta… Ez a
templom vár engemet… ide temetnek el minket mind… mind. Nem tudom miért,
de most félek attól a templomtól… Pedig hányszor, de hányszor találtam
ott pihenést, megnyugvást a nehéz órákban. Fiaim támogassatok…

S az öreg asszony, ki egyenes derékkal, emelt fővel ment át annyi bajon,
most, mintha összeroskadt volna. Egy székre rogyott és kezeibe temette
arczát.

A két fiú csak nézte, nézte őt, aztán némán, szó nélkül kezet nyujtottak
egymásnak, tekintetükkel némán megtették azt az igéretet, a melyet az
öreg asszony esdve kért tőlük.

És az öreg asszony felemelkedve ülőhelyéből, átfonta karjait két fia
nyakán s hosszú fátyolával leborította őket… szinte megvédte őket a
bajtól… az élettől. Aztán… szótlanul, némán mindegyik szobájába vonult.

Most már mindegyik mosolygó arczczal, de azért összeszorult szívvel –
érezve, hogy az a mosoly nem igaz az ajkon, érezve, hogy az a néma
igéret sohasem lészen beváltva, hogy az a kézszorítás nem jöhetett a
szívből, hogy az az öreg asszony fejéről leomló csipkefátyol ma már
gyenge arra, hogy a két fiút a modern idők pusztító szelétől
megvédelmezze. Késő, késő, a fátyolt elrongyolja a szél, a feudális
templom romba dől, porrá omlik az oltár, a mely előtt örök hűséget
esküdtek, betemetve azt a sírboltot is, a melyben az ősök feküsznek s a
templom romjainak utolsó porszemét elkapja a jövő idők szellője magával
és sodorja, sodorja az enyészet tengerébe…


27.

A várkastélytól a templomig piros karmazsin bársonyszőnyeg. A szőnyeg
két oldalán a Niffor színekbe öltözött huszárok,. kik mereven, nagy,
nagy baldachinokat tartanak, a melyekről hosszú fonatban csügg le a
narancsvirág, meg a myrtus. A templom harangja szól, szól az orgona is,
betölti az ünnepies színbe öltözött mindenséget…

Legelől halad az öreg Vezekényi Stefi, piros ruhában, arany ékszerrel.
Kezében násznagyi pálcza. Utána lépdel a menyasszony, abban a történeti
emlékezetű fehér brokátruhában, a melyben Thökölyi Magdolna a XVI.
században egy Niffor neje lett. Fején a Niffor gyémánt-diadém, a melynek
ötvösmunkáját olasz mesterek csinálták a XIV. században. Hat méter
hosszú fátyolát s uszályát a kis Niffor gyermekek viszik, apród ruhában.
A menyasszony két oldalán Bálványossy Stapszi és Márfay Gábor –
Bálványossy aranybrokátban, Márfay Gábor halványzöld és aranydíszben.

Majd a vőlegény fehér selyemben, két oldalán a két nyoszolyólány: Czobor
Erzsébet és Bálványossy Julia. Mindkettő fehér brokát ruhában, fehér
csipkeköténynyel, ezüst pártában.

Majd a nagyasszony következett. Talpig gyászban, fején sugárzó
koronaszerű diadém, a melynek fátyola hosszan huzódott utána, ő a
Klienigstein karjára támaszkodott, ki a kamarási díszben lépdelt. Aztán
Niffor Tomi vezeti az öreg herczegnét, ki nagy krinolinban, hosszú Mária
Terézia fürtjeivel, magasra fésült hajjal úgy néz ki, mintha a XIV-ik
Lajos udvarából szakadt volna ide. Aztán Pepi herczegné Bálványossy
Lajos karján, Bálványossyné Márfay Nikivel, majd a nyoszolyólányok a
XVI-ik század köntöseiben.

A nap végig szalad a sok skofiumon, az ezüst párták megragyognak, a
gyémántok fénye versenyt csillog a nappal. Az ezer brokát szemkápráztató
fényben pompázik, a tarkaruhás tót parasztlányok ott tolonganak a
baldachin két oldalán, ők a vendég urak közül nem egyet közelebbről
ismernek. A templom két oldalán két herold mindegyik kezében zászló, az
egyiken a Klienigstein, másikon a Niffor czímer. A jegyesek előtt
meghajlik a két diadalmi jelvény, a templomban harsona szólal meg, a
padok szélein díszben álló hajdúk meghajtják a zászlóikat (ugyanazokat,
a melyek tegnap a lovarda padmalyát diszítették), az orgona búg,
virágillattól nehéz a lég. A templom balján magas székek, ide vonulnak a
herczegnék s a család főbbjei. Jobbján bíbortrónon a bíbornok, a család
barátja Bécsből. A templom közepén karmazsin bársonynyal díszített
imazsámolyon a vőlegény s a menyasszony. A vőlegény kardját Márfay Gábor
tartja s a menyasszony virágait Bálványossy Stapszi.

A mise ünnepélyes lassúsággal s hosszú czeremóniával kezdődik el. A
bibornok ornátust cserél, a tíz segédkező pap bókol, hajlik, térdel… az
orgona csak szól. Az énekkar dicséneket hangoztat. A mennyasszony sápadt
arczán az életnek semmi nyoma. Mint egy gyönyörűséges szobor térdel ott
az imazsámolyon. A vőlegény mereven néz maga elé, tán imádkozik.

Aztán a misének is vége, gyűrűt is váltottak, az eskü is elhangzott. A
biboros beszél, mély hangja betölti a templomot. Mint a harsonák, előbb
ő is a multról beszél és igéri a jövőt. Aztán ennek is vége. A fiatal
pár végig megy a trónszékek előtt s Gábor úgy látja, majd minden asszony
sír. Az öreg herczegné, Bálványossyné, a Pepi herczegné festett arcza
szinte fényes a könnyektől, az ünnepelt Bajmóczyné és még néhány férfi
szemében is könny és a szegény öreg Niki bácsi (ugyan mi férhetett
szívéhez) úgy hörög, hogy egész teste megrázkódik bele s a leánykák, a
Lizinkó csuklik és a többi sír, sír… s édes anyja, a mint a Lőrincz
szemét megcsókolja, érzi, – hogy a könyeik összefolynak… a vőlegény maga
is zokog… És a templomban arany, drágakő, bibor. Még a nap is aranyra
váltja sugarát, hogy most betör a magas csúcsives ablakon… végig szalad
a templom falain némán hallgatva álló – kőemlékeken. Ime, három század
Nifforjai ott a fal mellett, mind kőből faragva, nem tudva elmondani az
időről egyebet, mint hogy a vértet, a lándzsát, kardot erős kézzel
tartotta az, a kinek sisak volt a fején s a virágot – a liliomot a fején
párta. Néznek, néznek, kőszemeikkel, belébámulnak az élő fénybe… e
napsugaras, virágos, gyémántos, aranyos létbe.

Majd a násznép az oltár mögött a sekrestyébe indul. Keresztül lépdel
azon az óriási kőlapon, a melyre a Nifforok czimere van vésve s a melyet
csak minden ujabb temetésnél szoktak onnan elemelni. A násznép átmegy
rajta s viszi a menyasszonyt és a vőlegényt oda, honnan csak új életre
ébredve kezdhetik ujra a lételt.

Mindenki üdvözli őket, most már minden ajkon mosoly és jóakarat. Most
már csak a boldogság dala hangzik még onnan felülről a kórusból is,
honnan diadalmi induló harsog…

És Gábor szemei előtt egyszerre egy kis fehér parasztszoba képe tünik
fel, ott az ágyon egy öreg asszony fekszik halva, de mosolylyal ajkán, s
az ágy szélen egy fiatal leány fehér ruhában, fehér virágokkal borítva
be az átszellemült tetemét…

És a fiatal leány ajkain is mosoly…

[Illustration: Az ágy szélén egy fiatal leány fehér ruhában.]



TARTALOM.

  FUIMUS
  Első könyv  5
  Második könyv  191



KÉPJEGYZÉK.

  1. A dálnai kastély  9
  2. A kocsi csak repült előre  11
  3. Gábor, szobájába érve, a kandalló elé ült  35
  4. Virágban minden  53
  5. – Azt mondod, semmi közöm hozzá  95
  6. Egy eltévedt holdsugár…  111
  7. – Fáradt vagyok, három órát lovagoltam…  130
  8. Az öreg herczegné is épp felfelé lépdelt  146
  9. Pompás négyfogatú állott meg az udvarban  155
  10. – Olyan, mint egy Böcklin  179
  11. Hallgasson meg, pár éve kinoz  210
  12. És az öreg asszony egyedül maradt  216
  13. A tágas udvaron találkoztak  238
  14. Az ágy szélén egy fiatal leány fehér ruhában  267


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

2 |KALMÁN |KÁLMÁN

73 |«öreg kutya« |«öreg kutya»

112 |is Mátfay |is Márfay

227 |csirkékke |csirkékkel]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Fuimus" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.