Title: Miniatürök
Author: Révész, Béla
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Miniatürök" ***


MINIATÜRÖK

ÍRTA

RÉVÉSZ BÉLA

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1919

9894. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.



ANYASÁG.

A családi vacsora szelíd keretében (kövér terüléssel, csámcsogó
történéssel) nyolc szempár tekintgetett a lámpa alatt, nyolc gyerek
kisebbedett az asztal mellett.



A nyolcadik, alighogy kiszállottan a patyolat- és húspólyákból, a
tornyos gyerekszékben fürgélkedett, tiszta kék szeme fénylett az
örömtől, repdeső tekintgetése szüntelen volt, mint a csízmadár önfeledt
fecsegése, szemecskéinek villanó, kék horgait sorjázva hányta a sárga
udvaros lámpaernyőre, a feketén csüngő mennyezetre, a nyitott ablak
alatt rajló alaktalanságra, szuszogó testvérkéire, az ízes szájukra, a
testvérszemükre, amik kék derüvel sugarasodtak az összehajolt körben…



A hetediknek szemében már tündökölt a nagyobbacska bátorsága, az
ismerkedő kíváncsiság, a fürkésző elámulás, a fölfedezés ujjongása és
tekintete vágygyal kitárult, mint érett nefelejts a fölhágó napsütésben…



A hatodiknak szeméről már harsant a kéj, a felhőtelen kékség, amelyben
tükrözik a zavartalan mindenség…



A harmadik (kis arasszal már kalászosabban, a negyedik, az ötödik
mellett) már kitekintett szemének ablakain, a pillantása vesztegelő
volt, mint a kék hegyi tavaké, amiknek mélyén hempereg a fiatalság és
alvó örvények fodraiban sellők titkolódznak…



A lepkehajszolás, a csikós futás, tátogó szomjuság a megtalált pataknál,
a borzongó meghökkenés erdők zugásakor, kacagó mámor az arany vízben,
ami fölött násztól bomol a szitakötős lakodalom… kék csodákkal már
sürögtek a harmadiknak, másodiknak tekintetében…



Az első, a diák, szempilláinak dús ernyői alól már meghordozta
tekintetét…: ez a család, amelynek húsából él a piros húsa, ez az ember,
aki jót és rosszat tud tenni, amitől bukdácsol az apja, ez az
iskoláslecke, amely ráparancsol, ha a szabadság áramában szilajkodik a
feje, ez az Isten, aki kereng és zordonkodik a templomi tömjén
tölcséreiből, ez az öröm, amely végiglegyez a szomoruság fölött, ez a
kislány, akire rádőlni kedvesség, mint a jószagú fűre…

csöndes kék szeméből a diák már kiölelt a tudás forgó
boszorkányváraihoz…



Két tiszta szeme elébe állt, elébe szállt a hét szempárnak és a sárga
lámpa körül kéken összecsillantak,

fölöttük mélázgat az anyjuk két nagy szeme, kékek, a küllős hirdetéssel,
mély sugárzással, mint a nyolc szempár, elszórtan az esti homályban…



Leskelődő lelkem, szemek útvesztőiben alázatoskodva ujjong… elsiklik a
szemek kékjén,

kicsi és nagyobb sustorgó szemcsillagok csillámlanak az est
firmamentumán, ködölt homályban a csillagok fölött, mint fiastyúk
fölött, őriző sugarait lebocsátja az anya szeme, tizennyolc szemnek forr
a kékje, tizennyolc szem dereng, pillog, lüktet egyszerre, mint az
osztatlan lélekzet,

szeretkező pillantásom dülöngél szemtől a szemhez,

tizennyolcszor bukkan rám alkonyat sötétjéből a szem, amely mindig az,
egy, mint halálok között a halál, álomrezdülésig el is oltódik a
szökőkutas sugarasság és kisértő feketeségből szakad föl a szemek kékje…



Kibontott horizontjaikkal egymásba suhantan a nyári égbolt liheg ránk, a
némult, az irdatlanul fölénk került, a makulátlan kékség máglyáival,
amikben a szívek színe repdes, ha a szerelem permetezik rájuk, a
gondolat tajtékja harap, ha az az Istennel harcol és megsemmisülést
teremt az életből… az égbolt, az elfutó mennyezet, amely lezár és alatta
minden, túl a csonka vég másik kezdete… talán…



Szemek síkja, lejtője fordul a kék tündöklésben…

ez a tenger… ha óvatlan napsugárcsíkok a pihegés kék tükrein ijedt
pengéssel fölbuknak,

az álmokba hanyatló kék ágy, ahol az Isten nemzi az esőt, a felhőt, a
kenyeret,

a kék ostor, amely hegybedülledt izmaival rácserdül az emberre, ha
restül s hetykén felejtené árvaságát…



Milyen egy, óceános összeszálló, nyolc szempár glóriája az anya szeme
körül?…

kacaj, merengés, bátorság, gusztus és minden skálái az életorgonának,
hogy búgnak a kék végtelenségben?…

nyolc kiteremtett gyermek milyen beleépült az anyahúsba?…



Az estfilagóriában az anya föláll, diadalmas csipőivel áthalad a szobák
árnyékalagútján,

nyolc köldökzsinór, víziókból szőtten, mint ereszkedik az anya meleg öle
után…

künn, a gyermekszobában rajlanak az emberkék, itt az erkélyen az
asszony, a tagolt vállaival, vastag törzsével beleálmosodik az éj
kárpítjába,

az ív a gyermekszobától az erkélyig azért föloromlik és alatta nehéz
fűszereivel úszik a lélekből lelkedzettség,

a gyerekkas illata, picsiny, friss húsok édeskés párázása, tejből
kigömbölyödött karocskák, rúgós tomporák, fehérkés készülő arcocskák
mély szagossága ideáramlik az anya alakjáig, gyerekszag lebeg a kegyes
medencéi, tőgyes melle körül,

a pirulás úgy lendül át az arcán, mint a termő fuvallat a virághordozó
gyümölcsfák fölött…



Átszédülten a lét dimenzióin, árnyasan, az olthatatlan készülődéssel,
úgy áll az éj kapujában, ha csipői között most megérintené a forró
varázsvessző, két picziny új szemcsillag ízzanék föl a kék misztériumnak
titkokkal kivert boltozatán…



ESTI CSILLAG.

Este hat órakor fut a villamos a külső Váci-úton.



Gyárak, műhelyek, az ívlámpák alatt feketéllenek, a téli homályból
alagutakat hasít föl a világosság, gyárudvarok, malomudvarok mélyéből
nyüzsgő emberhangyák kúsznak át a sápadt viaduktokon, kondul a harang a
kemény levegőben és a villamos bárka magával ránt szabaduló munkásokat.



A kocsi testében püffedten, egymásra tapadtan ül az emberhalom, odakünn
hideg van, itt benn, szorongva, a kocsi falához préselten, az állóhelyek
emberfürtjeinek lehelő gőzében melegedik az este, mélységes csönd, a
kocsi zörren, sikolt, a jégvirágos ablakok danolászva rezegnek, de itt
benn, az esküdt csönd bóbiskoltatja az embereket, olyan halottas,
megbabonázott csönd, mint a gondolaté, ha a reménytelenséget érzi…



Munkások ülnek, állnak a bús hallgatásban. Munka után, ziháló gépek,
búgó lendkerekek elhalkulása után, midőn hangjukat, szavukat már nem
bőgi át a műhely harsogása, mért nem beszélgetnek?…



A kocsi sarkában ül egy fiatal munkás, vastag kabátba burkolt teste
mozdulatlanul a kocsi falához támaszkodik, repedt nagy kezei az ölében
moccanás nélkül tétlenkednek, erős feje nem billen, az arca magasra
emelt, a fiatalos barázdák a szája, szeme körül nem rezzennek és a két
barna szeme csak néz, tárgy, szándék nélkül, a kúszálódott homályban,
vízszintes egyformasággal, csak tekint. Kendőkbe bugyolált asszony a
fiatal munkás mellett, belesüpped a szoknyáiba, vékony, csontos kezei a
térdén vesztegelnek, nagy mellét a kendők alul a lassú lélekzet
föl-fölemelgeti, eldőlt háta a kocsi fáján soványkodik, fakó arca a
piros kendőből kihajolt és a két zöldes szeme rebbenés nélkül csak
bámészkodik, csöndes szembogarából emberek közé, emberek fölé, a
céltalanság közönye elsugárzik. A munkásasszony mellett egy deres ember
ül, öreg arcán forradásos sebhelyek, az egyik annyira völgyes és fekete,
hogy a képzelet látja a vastuskót, mely a húsát fölszakította, bajuszos
szája zárt, nyelésre, lélekzésre nem mozdul, bozontos szemöldei alatt a
tekintete taktusosan pillog, kíváncsiság, figyelem nélkül
nyitódik-hunyodik, mint a pihegés fáradt egymásutánja. Errébb
gyereklányok gémberednek, egymásnakdőlten gunnyasztanak, keztyütelen kis
kezeik még vörösebbek a fehér fáslitól, amibe egyik-másik ujjukat
fölbábuzták, összebujnak, dideregnek, fehér arcocskájuk előtt piciny
ködök füstölögnek, mire elillanak, tiszta gyerekszemek világolnak, álló
tekintettel, a csillanás, vágy, kérdés nélkül. Gyerekek, asszonyok,
mogorva munkásarcok mellett más ábrázatok, bepólyált leányfejek,
kalapjukat hátratolt, föltakart homlokok, mellberántott keserü állak… és
az arcokon, mindig, a táruló, hallgatag szemek, amint egymás mellett
surran a lankadt tekintetük, összeakaszkodnak, másfelé csudálkoznak s a
merő csönd hömpölyög vissza, a borús homályból, a gondolattalan szemek
edényeibe…



A kocsi ugrik, zörren, egy fiatal munkáslány hozzázökken a társához, a
karját megíveli, elcsúszott törzsét igazgatja, szagok repdesnek a feje,
válla körül… jutaszag…

– Ahol motoláznak a gépek… Ahol acélujjak karmába a húsos ujj beléfűzi a
fonált… Ahol hajlong gerincpattanásig az ifjú derék… ahol futnak,
hurkolódnak a lila, sárga, kék, fehér fonalak és dermedt göcsöt döfnek
az ügyelő pupillákba…

– Jutaszag… Ahol készül a ruha, az ing a kendő… A pólya, amibe felnőttek
élete takaródzik…



Halk versek pendülnek a homálybúra alatt… előttem egy vállas munkás
billen, moccan, fut velünk a gyors szekér, bujkáló szagok rásugdosnak a
képzeletre:

– Ez a cserszag… Ahol lében, lúgban gázolódik a munkás… Ahol készül a
sarú, cipő, csizma… A bőr, amely hajtja a vízmerítő kereket, szerszámot
varázsol a fából, kezes jószágot teremt az állatból, vasútnak, hajónak
segít és vigye az embert az életoperenciákon…



Szimatcsápjai a képzeletnek megnyüzsögnek, a horgát ráveti egy másik
munkásra, porzik a melléről, hajáról, kezéről a fehérség:

– Ez a lisztszag… Ahol morgó sziklák morzsoló sövényébe öntik a búzát…
Ahol rezgő levegőben ringanak a kenyérhegyek… Ahol dagaszt a verejték a
kakastéjjel, varjú-vajjal… Élet mannája: falat…

Mozdul a kocsi vemhes öle, munkásvállak, zubbonyok, hajak, szakállak,
kendők, szoknyák összekavarognak és a villámló baldachin alatt röpdös az
ének:

– Ez a kénszag… Ahol gyújtják a világosságot…

– Az olajos fémpor… Vasat gyúr a foszló emberhús…

– A szénnek gáza-gőze… S alágyújt a vérnek, hogy meg ne alvadjon…

– Ez a gyömbér… a kávé… a cukor szaga… Ahol csinálják a gusztust,
vezetik az evickélést a robotos megöregedéshez…

illat, pára, porzó föllibegnek a kocsi katlanában, verejték, áram,
füszer lavináznak a levegőben, némult munkások, áradó életfák gőzölögnek
az elkomorult árvaságban…



A sínek országútján én elmaradok, búgnak az elködölt messziségben a
munkáshajók, elvillan az egyik, dörögve jön a másik, szemem, ínyem,
eszem, szívem teli van az ízzel, ami rám permetezett, új bárka zúg el
mellettem munkásokkal görnyedőn, szikrázik a vezeték a fekete
magosságban, új hajó suhan föl az est lepleiből, csillag gyullad a
vezeték hegyében, siklanak a munkásbárkák, előttünk-mögöttünk támolygó
csillagok feslenek az ürben és kisugarasodnak a munkáskocsik fölött…

És rámorgonál az evangelium:

– Ime a csillag, amelyet láttak vala, előttük megyen vala, míglen juta
és megállana a hely fölött…



A MATRÁC LAKÓI.

Gyerek voltam, akit fölküldtek Pestre diákoskodni. Anyai intelmekkel
lelkemen és a fekete szegénységgel harcbaküldött vállaimon, az idegen
nagy város úgy körülkerített a megpillantáskor, vad harsanásával úgy
megrohanta félős gyerekszívemet, hogy késő estére, amikor lefeküdtem
matrácomra – tűnődve emlékezem – komor virágzással feslett ki eszemen a
bölcselmi gondolat:

– Miért nem hal meg a szegény gyerek?



A matrácért egy kényes, ostobácska kislányt tanítottam és a
gazdaasszony, akivel szerződtem, azt is közölte velem, hogy a matrácnak
csak az egyik fele az enyém.



Párázat, álmodás, amint ez éjszakákat magamra öltöm.



Bús bérkaszárnya volt, ahol laktam, minél kevesebb fal, minél több
ablak, föl egészen a hideg felhőkig, ahol szüntelen a széljárás. Ez a
szellő-áramlás állandóan megfújta a házat és este, ha aludni tértem,
különös hangok szálldogáltak az ágyam körül, az éjszakai csöndben az
üvegház danolászni kezdett, az ablakok sóhajtgattak, a rezgő ház
völgyéből a suttogás elindult, összezirrent az emeletek morgásával,
hangok kavargásából fölsziszegett a perlekedés, ellejtőzött a
panaszkodás, érctelen zörej, hangjavesztett beszéd röpködött a ház
körül, a matrác egyik felén kábult virrasztással vártam…

a szoba sötétjéből fölfeketedett a fáradt árnyék… ténfereg, álldogál egy
darabig, lomha időközökben lehányja magáról a gunyáit s fölkúszik a
matrác másik felére, némán elterül mellettem, súg-zúg körülöttünk az
üvegház és csöndes lakótársam, mély lélekzéssel, belesóhajt a zűrös
neszelésbe.



Sohase láttam a hálótársaim arcát. Nagyon kergetett emberek lehettek,
éjszaka – az üvegház halk zendülésében – jöttek és hajnalban, amikor
fekvőhelyem a diákos gyermekálmokkal hattyútollasan már megpuhult,
eltüntek. Spekulációm a kosztról, tandíjról, az otthoni könnyes képekről
sokáig ébrentartottak és ilyenkor a tanácstalan sötétségben eltöprengtem
lakótársaimról is, akik a jól fizető matrác másik felén, változatos
egymásutánnal hevertek el mellettem. Füleltem, figyeltem, a házból
fölszálló muzsikálás már szédítgette az eszemet, de jött a köpcös,
máskor a nyulánk, a forrótestű kövér sokat forgolódott a helyén, föl is
ült többször az éjszaka gyászsátorában, a borbély illatos kezével,
kenőcsös hajával elvarázsolta körültem a kvártély savanyú szagát; apró
emberke hágott dühösen a matrácra és magára rántotta a takarót, én
fáztam, visszaráncigáltam az uzsorás flanelrongyot, a mérges ember
megint elcibálta tőlem, de én viharzó jogaimmal a takarót magam alá
csavartam, haragvó társam még kapkodott az árva flanel után és az álom
lassudan belezsibbadt önző, verekedő kezeibe, a harc elcsittult, csak az
üvegház búgott, mint a sok keserves titok, amik kibontásra várnak.



Egyszer éhesen feküdtem a matrácon… azon este forró fejjel vánszorogtam
zabás ifjúságommal az utcákon és harangozott szívemben a rendező, érett
kérdés:

– Miért nem hal meg a szegény gyermek?…

vacsorák, ebédek, gőzölgő levesek, kövér húsok áramlottak epedő
fantáziámra, meleg este volt, a sárga gázlámpák égtek az útszéli
platánfák fölött, a lombos ágak rajzos árnyéka ráhullott az aszfaltra és
én roggyanó léptekkel, elémterült fekete drapériákban gázolódtam…

bú, gyávultság, a lét rémeivel viaskodó öreg bölcselkedés, gyúrta,
lökte, husángolta gyermeklelkemet, szilaj gyomrom, vágyas ínyem úgy járt
körül a városban, mint a rabló, ha rosszra készül…

az indulat átzuhant a lankadásba, szemfedős eső hullott a magasból és
valamelyik eresz alatt egy esőcsepp megütötte a vállamat; kongó, üres
testem összerázkódott a rémülettől…



Gyöngülten, fonnyadtan feküdtem a matrácon, égő eszem tele volt hintve
szemekkel, melyek előtt víziók úsztak, izgatott étvágyam lenyomorodott a
csámcsogáshoz s eszelősen mozgatta a szájamat, görcs nyilazott végig
süppedt hasamtól bódult fejemig, aztán az irdatlan henger alatt
összedőlt a vállam, a csontos csipőm…

könnyű képzeletem ellebegett a koponyámból s lobogó élénkséggel képeket
szőtt fölöttem, barlangos sötétség, leskelődő csönd, vígasztalan
elhagyatottság, mint a kitett csecsemőt bepólyáltak…

altató ének szüremlett az éjféli némaságból, földudált az üvegház,
megpendültek az üvegfalak, az égbeemelt hárfát elvétő ujjak érintgették,
mintha minden lidérces álom, zsákmányoló nász, halállal társalgó
virrasztás, lélekhangjukkal elindultak volna a rossz szobákból,
fuvolázva rezgett beteg szívem fölött a mindenség és az éhezés kínjait
megfojtotta bennem valami boldog émelygés…

Halk hálótársam szelíden feküdt le mellém, névtelen káprázataim
csodálatosságokat gyújtottak a képzeletemen, hű hálótársam a közös
nyoszolyán, álmodva fölgagyogott, ümmögött, ismeretlen szavakat
morzsolgatott s hirtelen zökkenéssel fölzokogott…

mint a tündér, aki a tévelygőt ligetbe csalja, meleg karjai közé
fölemelt a zokogás s fiatalságomat, éhezésemet ráhelyezve a könnyek
ladikjára, ájultan sírtam én is a matrác másik felén.



GÉP MELLETT.

Mária görnyedt fiatal teste fölmagasodott a gép fölé, keskeny háta
megnyúlt, csontos vállai nyújtózkodtak, gyönge alakja megzökkent és
mukkanás nélkül pihent a kattogó, csörömpölő zajban.



Körülötte a szövő-fonó-gépek mind motolláztak, fiatal lányok a
fogantyúk, emeltyűk, kerekek között hajladoztak, kis padkákon megültek
és a fonalak sikló kígyóit a gép bordáin, karjain által ügyesen
vezetgették, bomolt, morgott a munka, az esti árnyék robotoló lányokat,
lüktető gépeket, a hodályos termet egy darabba összenyalábolta, izgatott
kohó képe komorkodott az alkonyatban, fonalak sietős végtelen útjáról
porzott a hám, a szálka, az eltünt napsütés visszfénye táncoló, piszkos
szőnyegeket rántott a lányok, a gépek fölé…



Mária megcsudálta társait, a forgó masinákat, az estének orv
leszállását, a gépek fölött ringó porlejtőket s bámész álmélkodásának
nem volt célja, tárgya, se határa, pillantása mint a restült pillangó,
erre-arra elsúrolódott, csak a fáradtsággal bíbelődött, fejét, nyakát,
hátát a szívtelen fájdalom nyomta, agyvelejének barlangjaiban alvó
gondolatok bóbiskoltak, csak az erőszakos, elrabolt pillanatnak
örvendezett, kiszáradt, szipákoló orrával, borzongó fiatal testével csak
élt, lustálkodott, örvendezett…

a szövőgép láncai felcsörömpöltek, a kerekek, forgó vasak torlódva
zenebonáltak…

Mária fölrezzent lustálkodásából, tanult keze, mint a gép többi karja,
ujja, odaszökkent az emeltyűhöz, tolórúdhoz, a fonalak rajló sugarai a
mélységben, magasságban megnyüzsögtek,

Mária eszét meglibbentette a gondolat, a gépre vigyázni kell, vigyázni
kell a gépre…



Forrt, búgott a masina, a korai téli este borújával már oda állt a
gyárablakok alá, Mária lankadt csípővel, fájós hátával, vasnehéz
kezeivel hajladozott, motollázott, a gép iramával vonszolódott s
alázatosan szolgált, de libbenő, dacoskodó esze vissza-visszatért
képeihez…

a téli estékre gondolt, a meleg szobákra, ahol most más munkáslányok
gyülekeznek, beszélgetnek, nevetgélnek, fiatal munkások a kedvükben
járnak, a terem végén zongora áll s játszanak rajta, mosolyogva, szépen,
táncra kérik őt is, jószagú a levegő, forognak a párok, a keringő úgy
muzsikál, röpköd körülötte, mint a szellő, ha majálisra mennek…

szívesen megkarolják, a fülébe súgnak és nevetni kell a bolondságokon,
amit a férfiak kitalálnak, ring a tánc, hintázik a párja karján, neki
most a szépet teszik s olyan lány mint a többi, aki nem munkásleány,
törődnek vele, a szavát akarják, virágot, ha ad a legénynek, kedvesen
megköszönik…

a gép fölcsettent, láncok, szíjak, karok és kerekek dörrenve
összegomolyogtak,

Mária fölrémült, a gép bomló rendjét, erőtlen erős kezével a szabályos
forgásba visszarántotta, fejére, vállaira, a nehezebb súlyok
ráterhesedtek és elpihegte:

– Vigyázni kell… Vigyázni kell a gépre…



Esteledett, a műhelylámpák fukar vigyázatossággal még nem égtek, Mária
engedelmesen járatta a gépet, lehajolt, oldalt fordult, a gép fejéhez
fölágaskodott, babra ujjaival megkúszálta a fonalak rendjét s a húsát,
hátát, ólmosodó karját lihegve összehordta, hogy a fáradtság a padkáról
le ne döntse, a masina zakatolt, gyöngült esze az ábrákat még
fölhánytorgatta…

arcába belefújt a táncos párja lehellete…

a gép bukdácsolva zörrent…

Mária kis mellén erős férfi melege remegett…

vaspántok, vashurkok, vasléniák, egymásba robbantak…

Mária vad mozdulattal a gépet az alattomos morgásba visszalökte…

dalocska keringőzött a füle körül s szemébe belesugárzott a férfiszempár
udvarlása…

a gép acélbelét a görcs megrángatta és felbődült…



Rabszolgaszívén a vágyak illatával Mária fölhorkant s hőkölve a gépre
meredt, mely iromba formáival, széles fejével, lapátoló karjával,
fujtató nagy hasával a szennyes homályban dőlyfösködött,

Mária hajszolt gondolata, könyörgő ábrándossága vissza-visszalibbent a
kívánság örömeihez, de a gép zsarnok gonoszsággal csak rányöszörgött,
rácsörömpölt…

Mária a gyűlölettől gyuladva, két gyönge kezével belevágott a gépbe…



A masina felvillámlott, sötét testéből nyalábos fény tört elő, megnyúlt
s mint a hajcsárostor elérte Mária megriadó szegény testét…

Mária megzavarodva, a kerekek közé kapott és zihálva tovább járatta a
gépet.



A SZÉGYEN.

Két ember a város két végéből, elindult a Dunaparthoz meghalni.



A két ember, a mély elszántság befogadásakor és azelőtt sem nem tudott
egymásról, csak mint két pihe az orkán intésére egyszerre föllibbentek,
ahogyan két új és külön ember egyszerre bukkannak föl az életidézésre a
vér és sár forgásából.



A két ember, fejükben a megkondult haranggal, nehéz szívük alatt a
megbékélt keserűvel átvádoltak az emberutcákon,

előttük, mögöttük rivalgott a város; szekerek, ablakok, lámpák és
csillagok zenebonáltak az örömmel; a nyári levegő könnyű köntösében
bujkáló párok viháncoltak; lélekző fák, esőverte parkok áradva
érzékieskedtek; kifeszült mámor, repdeső vágy, buzogó potentia búgott a
föld alól, az ég alól…



A két ember előredőlten vándorolt beljebb és érkezőbben a város két
végéből,

házak, korzók, botló konflislovak, fütyűrésző inasgyerekek szorosan
váltakoztak a testiségük körül, de a másik, az éhesen önző, a
diadalmasabb énjük válóban volt már tőlük, kókadt fejük még itt
billegett, himbált a rajló rajok között, de meleg homlokboltjuk alól a
képzeletük már ellebegett az ezüstcsíkhoz, amely úgy mélyül a két város
között, mint két peremén belül a sír, az ájult mellük, lábuk itt
zökkent, toppant a szagos ruhák, a falánk röhögések között, de a két
megfordult szemük a világosságkévékkel már elsugárzott a pihegő nagy
vízhez, úszott már előttük, remegve szőtt ezüst pórázait már belévetette
a kimosott, gondolattalan eszükbe…



Valamelyik nyargaló idegen meglökte a vándorlók egyikének vállát,
értelmét, az fölhorkant, a bódulatból kitekintett és morogva:

– Melletted megy a halál… visszazárult önmagába, a megzilált ezüst póráz
az eszén kihúrosodott és húzta, vonta a part felé, mint zarándoktársát a
város másik végéből.



Forrt az utca, esti henyélésben könnyen, felejtkezve nyújtózott a robot,
de a zengő nyüzsgésre ráneszelt a víz, a babonázva sugdosó, hívta, lökte
borongó jegyeseit, hullámainak redőit nyitogatta, terítgette előttük,
sülyedt mélyéről a félelmeket fölvillantotta reájuk, a két ember a város
két végéből, léptek akarata nélkül csak dőlt előre a morajláshoz…
mellük, mint a mázsa megnehezedett a földagadt bőségtől, a beteg
nyakukra vízhurkok szorultak és lecsavarodtak a karjukra, a gyáva, rúgós
lábaikra, rengett a folyam, nedves, millió, kapkodó szájaival, forgók
vesztőiben, csak nyaldosva zabált, a két ember lebegett-botlott a
pórázsuhanókkal, nyöszörgő szükölés tolta félre a szívüket…



Valaki esti facér meglökte a másik vándor vállát, a lépte megzökkent, a
haláltlátó figyelme megbillent,

párzó emberek föl-alá sétifikáltak, asszonyok, férfiak egymásba merült
formákkal úgy vonszolódtak az utcán, mint a temetkező paráználkodással,
ha ágyban kúszálódnak, az út közepén egy rongyos koldus ült, sebekkel
töpörtyűs csonka karját kidugta a véres lámpák alá, pocakos tőzsérek,
cifra dámák, elfeketült papok, csörrenő katonatisztek meg-megálltak és
szives pénzt hajigáltak a koldus kalapjába, a vándor morgott, szavakat
harapdált, dühöngő erőlködéssel elfordítva az eszét a forgó ábrákról:

– Ringyók, csalók…

s visszasüppedt a felejtő tanácskozásba, mint társa a másik városvégben
a keselyűfelleg alatt, amely alatt, megromlott eszükbe belekarmolt a
kín, csöndes szívükre rátépett a borzadály, ám a szoros falak, tapadó
stráfkocsik, útbaépült gesztenyések között tárult eléjük a messzeség… a
lassú folyam, amely úgy is mutogatja magát, amint zöld hintáin csúszik
alá az operenciákhoz a szendergés, a béke hivességeiből verejtéktörlő
karok szállnak föl a magasba, ég és víz összezöldül, a csönd
káprázatában karok légiói serénykednek, szárnyas neszeléssel
meghajolnak… és bekarolnak a városba, ahol a két ember, mint két fáradt
gyermek dőlt előre az alvás bölcsőjéhez…



Virgonc emberszöcske, az egyik vándor elé ugrott, visszaszökkent és
finomkodva cirpelt: pardon, a zarándok kihajolt fátyolaiból,

kicsi és nagy fejek úsztak körülötte, nyakuk, törzsük nem volt, csak a
kerek, keskeny, horpadt, ráncos fejük az álla alatt bolygtak, a szemébe
vigyorogtak, belérémüldöztek, zokogva tébolyodtak, a fekete levegőben
úszkálva tétováztak és válluk, hátuk nem volt, csak a koponyacsontjukban
a szemük lámpája égett, föllobogó sietséggel, libbenő pislogással,
lángbaborult sikoltással… A vándor megmorogta az elmosott hömpölygést:

– Koporsók…

és visszamerült a társa mellé, az üdvözlésre… a búcsús utcák mögött már
rájuk sóhajtott, a vakult szemüket meglegyezte már a víz…



Egymást nem értve, egymást nem sejtve, lelkük viaskodó, iszonyatos
izmaiban magasra emelt életükkel, közeledtek a parthoz, kongott a harang
a fejükben, dobolt a szívük a mellükben, hujjázott a víz a fülükben,
megálltak a part mellett, fürdő arcukat még egyszer ráemelték a tűnő
világra és meglátták egymást. A pillanat korlátján átjutva,
összeütköztek és amikor megnézték egymást, egymáson meglátták ugyanazt a
halált, akit mindketten kerestek.



Elszégyelték magukat és a part kanyargóján osonva eltávolodtak
egymástól, hogy magukban legyenek, mint a teli állat, ha a kölykedzésre
elvonul.



SZOBAFESTŐK.

Két-három teremben szobafestők dolgoznak. Nem beszélgetnek, titokzatosak
és elmerültek, amilyenek a szobafestőmunkások, ha a gőgös figyelem
megakadna rajtuk. Néha el is tűnik az emberi formájuk, fönt éldegélnek a
magasban, a hórihorgas létra mint az ág hajladozik alattuk, aztán a
lábuk, törzsük belenő a latorja testébe és mint az iromba szöcskék,
ugrálnak a padló és plafondok között.



Odakünn virágos az idő, lombok között pirul a körte, a napsütés nyugodt
és elömlő, szőnyeges síkjai az ablakokról a földre, a nyüzsgő levegőből
a mennyezetre ráterülnek, esti délután forr a plafond,
sáfrányvilágosságban dolgozik a szobafestő, a lajtorja ormairól
le-lesandít az utcai kavargásra, rézsut pillantása megsúrolja a kerti
fákat, a villanó, szegélyes mennyboltot s dolgozó törzse kiegyenesedik a
plafond alatt, a festett mező lefogja szemhatárát, komoly keze megemeli
a küllős ecsetnyalábot, munkásfeje hátrahanyatlik a csigolyáin,
vízszintes arca megáll a lezsufolt magasság előtt és festegeti,
pötyögteti maga fölött a rózsát, a lombfüzért, gyümölcsöket.



Hátraszegett fejjel, fölemelt ábrázattal, az arasznyi távolság záró
boltozata alatt a szobafestő fütyül. Az ecset alól frissen feslenek a
bokréták, csöndes füttyszó édeleg a kerekedő guirlandok körül, egy
hangból nyújtózva nyúlik, dünnyög, lustálkodik a fütyörészés, a lélekzet
nekiduráltan olykor-egyszer megállítja, de a nyíló sóhaj tovább viszi az
őgyelgő passzirózásra…

pipiskél, cseveg, fecseg a magosban a titkolódzó füttyszó, a világ alsó
pereméről a búcsus napgolyó fölveti ide a fénykévéit, gyullad a plafond,
a szoba mélyén a barnaság fölemeli szomorú vállaira a világosságot,
aranyhangyák miriádjai karneválban rajlanak a szobafestő körül, aki
előredöntött mellel, hátravetett fejjel léniáz, pötyögtet és fütyül…

mint aranyhalacska a villámos tengerben, fickándozik a magányos füttyszó
az esti ragyogásban, mint szőlőszem a szőlőhegyen, búzdulásba indul a
hangocska a magosságban, a vékony füttyszó kigömbölyödik az eső
verőfényben, gyöngyözik egy kicsit és lépcsősen, elbocsájtottan fölfelé
szálldogál…

dal, beszéd? folydogál a fütty elkövéredett medrében; álom, jóérzés,
kendőzött bú? türemlik egymásra a hangok egymásutánján…

énekel, gurgulázik, részegül önfeledten a lángos mennyezett alatt a
füttyária, kintről a hárs porzójából illatot dobnak be az ablakon…

a szobafestő mint öreg madár gubbaszt a lajtorja fokán, borzolódik,
piheg, létrás lábaival a fényben apránként megugrik és ízes száján a
fütty föltrilláz…



Lesülyedt mennyezet alatt, testmegejtő melegben, mélyülő aranyban, a
másik szobafestő énekel; törzse, lába barnult, hátracsuklott fején
könnyü lépteivel átsurran a napsütés, két kitárult szemén karíkáznak a
fénykévék, a festett mező kékjét is a világosságcsíkokkal megszórják, a
robotos nap rossz boruját díszbe, szépbe fölöltöztetik, napfény
tengeresedik a szobafestő fölött és ambicióval dalol:

– Hallgatnám a lombok suttogását…

olyan a tenorja, mint az anyák gyönge palántája, nekik örömosztó, jó,
vigasztaló és szálldogál az ének a gondtörlő ábrándokkal:

– Hallgatnám a patakok zúgását,

És a madárnak énekét…

ígyekvő, kicsendülő a tenor s megrezdül benne a gyönyör:

– S nézném a felhők vándorseregét… csók, sóhaj, ölelkezés a danolgatás:

– Nézném a nap jöttét és lementét…

csapzott homlokával, sugaras ábrázatával a plafond előtt, énekel a
szobafestő:

– Míg végre magam is lemennék…

mezők alkonyata, kerti fák szagossága sistereg, fűt a feje fölé
rágyújtott börtönben és értik azt? ha a feje megrázkódik, zilált haja
belevágódik az üstökébe: a tátogó, vágyas, éneklő szája megugatja a
gátat, ami mögött az ég, levegőoceán, az élet van?…



ÉVOÉ!

Volt egy pillanat, amint az égre néztem és szemének zöldes kékjét láttam
mélyülni a magosságban. Szemének gömbje alól, mintha a lejtőkbe
leszorított kékség felörvénylett volna, a kibontott síkságokkal mintha
szétterült volna, elbocsájtott színei embert, gondolatot mintha
áthaladtak volna és a zöldelő égnek, zöldelő tekintetnek horizontja,
mintha testvérkedtek volna.



Fehér, duzzadt felhők vitorláznak a mennybolton és ahol a tajtékzó
habjuk megszakad, ott fölsüt a zöldes ég, mint felhőző szemén az
ujjongás és megragyog a vándorló fehérség, mint szemefehérje, ha
reszkető lelke felé a szembogara befordul.



Váltogatja magát a májusi mennybolt, selyemhegyek szédelegnek a
megbabonázott világosságban, fölmerülő fantómok a hasított karjukkal,
letakart arcukkal, hosszú testükkel bűvös tavak fülött úsznak, lajtorjás
lépcsők föllebegnek a képzeletdöntő messziségben, az ég peremén ég az
este a fölgyújtott álomtüzekkel, piheg a lég, friss szájából fújja a
tavaszt, barkás olajfa termékenyülten porzik fölöttünk és mi ketten,
megnémultan a másik beszélgetéstől, valahová érzünk.



Szemesugara a magasságban találkozik az enyémmel és lobban összeszállt
tekintetünk a káprázat előtt, amely fényt szór az alvó sejtelemre, áthúz
a szívek szorongó udvarán…

Erezett, vékony csuklója a kezemben és érzem, amint átönti vérét az én
edényeimbe, ujjainak könnyű indái ránőttek az én kezemre, megdőlt válla
benne melegszik az én húsomban, lágy haja ránk emeli a jó sátort,

tudom, a sóhaj most bóbiskol és rebben, mint az én fölvert lélekzetem,
gondolata téveteg és könnyes, mint az én megrendült tünődésem, kedve
félénk és ünnepélyes, mint az én elborult hangulatom,

megérzés, merengés, imádság, remény, most egymás mellett surrannak, mint
két fecskemadár a nyári estében,

valaki összeölel bennünket…



Nem tudom már bizton, szeme színével én öntöttem el a mennyboltot, vagy
az én pillantásom ejti szemeire az ég tükreit? a méla csönd zöld forgói
szemének csillanásaiban vagy az égi tavakban bujdokolnak? a kárpitejtő
fölsugárzás szemének mélyéből vagy a magasságból harsan? ég, föld,
ember, tavaszi zendülés a pillanatban összeáll, égő szemem elé
szembogarának két lámpása elém áll és belérévülök…

beágyazottan hű testéből, a kicsiny homlokom, a piciny szájam, az
aprócska arcom reám néz…



ILLATOK.

Volt egyszer egy legény és egy leány, egymásnak termettek, de erről még
nem tudtak.



A legény az egy pékmunkás volt, dolgos, ifjú, az éjszakában serény, ami
annyit jelentett, hogy a teknőstészta dagasztása után, a frissen piruló
kenyerek érlelése közben, a verejtékig fűtött kemencéknek lehelő szája
alatt, alvásra alkalmasan lassanként elbágyadt. Ilyenkor a pékmunkás az
elkéső hajnalban hazament, éneklő levegőben, a gyárkürtök már tütültek,
búgtak, riogtak mindenfelől.



A kvártélyszobában, a matrácokon, lócákon és másfajta pihentető helyeken
mozgolódtak az emberek, akik között bizony volt olyan, hogy morogva
eszmélt a kürtbúgásra és gőggel, dühösen fölmordult:

– Kuss…

az ilyen haragvónak nem volt munkája. A péklegény benyított a szobába és
állt az ágyak között, a további spekulációkra ébredező szegény ördögök
fölött és nem lehet azt pontosan, jól megmondani, hogy az emberek a
rosszul bélelt matrácokon mért forgolódtak ekkor még izgatottabban. Az
egyik megrándult és oktalan indulattal, gondolat és cél nélkül
mérgelődött, a másiknak álmos szeme hökkentősen kitisztult s ami csak
később következnék, a gyárudvarokra belátott, ahonnan könnyed
közlésekkel újra és újra kiküldték, a harmadiknak, a hetediknek a torka
csuklással megszorult, a gyomra és szíve megdobbant, a barátságtalan
meleg legyintette meg az eszüket, a fáradt kezük dühödten ugrott föl az
álomrendező matrácon, a nem invitált izgalom, az ismeretlen idegeskedés
csipte, költögette, kába józanságra ingerelte őket és a péklegény csak
állt az ágyak fölött, könnyű gúnyáját az alvás örömére már nyitogatta,
állt, guggolt, hajladozott és a fejéről, a melléről, a kezéről, az
arcáról illant és repkedett, gyanútalan ágyrajárók fölé ellebegett a
kenyérszag… Ez a hajnali összeütközés azért volt szövevényesebb, mert a
péklegény nem tudhatta, hogy mibe is gonoszkodik, a matrác lakói pedig
ádáz kedvüket érezték, de nem ismerték.



Ám volt a kvártélyon egy ember, aki nem volt ilyen kesernyés kedvű és
tudatlan rejtelemmel ugyan, de borzongós örömmel fogadta mindig a
péklegény hajnali beérkezését. Ágnes, a napszámosleány ilyenkor útnak
indult a munkába, városi mezők gyomlálására, parkok, virágágyak szépítő
forgatására és a friss álommal a csillogó szemén, a pihenés mámorával a
piros arcán, új erőre kapott rugalmassággal a himbálódzó fiatal testén,
ellépdelt a vetkező péklegény mellett és bár nem volt kacérabb
természetű, mégis, mikor a pékmunkáshoz ért, melléje fért s mellette
elhaladt, a meleg szája megnyilott, húsos vonalain az édesizű mosoly
bujkálva mutatkozott. Igy, derült érzéssel, derült lélekkel került
kiljebb az utcára, a fojtott mosoly teljes nyilással feltűzött az
ajakán, örömmel gondolt a harmatos rétre, mely mokány lábait
megcsiklandozni fogja, a muskátli, a pénzecskevirág, a jácint hajnali
szagosságára, ami az első napsütésben vastagon fölszáll, a vonzalom
kötöző titkai az álmos péklegény mellől azért el nem eresztették és
ment, bandukolt előre, a ligeti erdők irányában, jól fujtató, egészséges
orra körül kedves illatok futkároztak, örült, áradva örvendezett s
szilaj vágyakozással, pompás kis testének viharzó kívánságaival az
evésre gondolt. Éhes volt…



Ágnes egész nap sarlózott, gyomlált, kaszált, kapált, a péklegény otthon
aludt s mire jött az este, a dolgos zsellérleány, a kihasznált
derekában, karjaiban már érezte a nyájas lankadást, szíve sóhajokkal az
álomra gondolt és nagy keszkenőjét frissen ejtett fűvel jól teliszedte.
Mendegélő hazatérőben, mosolyos némasággal csüngette a nyakában a
batyúra duzzadt keszkenőjét, mosolyos és vágyas volt a fortélyos
ravaszságtól… estére megjavítja a kvártélyos rossz fejealját.



E fűvel, sarjuval telített keszkenős batyúban azonban más titkok is
meglapultak. Barna alkonyat volt, amikor Ágnes bependerült a kvártélyra,
a péklegény ilyenkor indult munkába. Az árnyékos úton, az asztal és
ágyak között összetalálkoztak. Az álnok incselkedés most a péklegényt
zavarta, elhaladt a tétován lustálkodó, hálni készülő leány mellett és a
tüszkölő orrát idegen illatok tágították, ismeretlen borzongások a lapos
mellét megfujtatták, izgatott, frissült lett az álmos eszétől a csukló
lábáig és mire az utcán volt, konyult fejében képek panorámáztak… a
lángos kemencét már messziről érezte, de arra gondolt, milyen jó volna
most fel-alá járkálni a májusi levegőben… a műhely zárt forróságától már
tikkadt a szája padlása és mezőre gondolt, ahol két lábát szétnyítva, a
két karját szétdobálva heverészni lehetne… a petróleumlámpák vaksi
világa már beleszúrtak a szemébe és ömlött a meleg napsütés a viszketős
arcára…



Két szegény ember így bolondította egymást, a Rendező, aki őrködik a
játékok fölött, nem hagyott nyugtot nekik.

Hajnal és este összehajoltak… Ágnest megölelte a kenyérillat, csámcsogó
gyomra, éhes íze, patakzó egészséges vére dús látomásokat érzett, enni,
enni, falánk teljesedéssel mindig csak enni és jött az alkonyat, az
elfonnyadt, kisütött péklegény megszagolta Ágnest… s határ, erdő, minden
mezők elindultak és rámentek a kemencéktől nyomott árva fejére.

Szerették, kívánták egymást, de még nem tudták. Egyszer az egyik hozta
magán az illatot és a másik ekkor kopár volt, mikor pedig a dísztelen
kiszagosodott, akkor a társa volt csak emberszagú; a suttyomban szőtt
szövetséget azonban ernyedetlenül szőtték s csak a szíves alkalom
kellett, hogy a szívüket egymásnak általadják. Ez is megérkezett.

A péklegény egyszer este jött haza; elcsapták? kimenője volt? mindegy.

A szobában találkoztak és mivel a

lámpával a kvártélyosék gazdálkodtak, az esti homály jól bújtatott s
Ágnes meghökkent, amikor a szobába lépett.

A péklegény és a napszámosleány egymás mellett álltak, az orv
zavarodottsággal, induló érzésekkel és a bujtogató ajándékkal, amit a
ruhájukról, a hajukról, a húsukról rálebbentettek egymásra.

Két proletár csak állt a rejtelem-kertben és a rossz kabátjuk, mint az
elvarázsolt kehely, virágosan kifeslett a nyűgös, verejtékes testük
körül és lassú fuvalomban, amit ármánynak neveznek, fűszeres gyönyörrel
összehajoltak.



Ki tudná megmondani, mi volt az ölelésükben?… amint az egyik szívéhez
vonta a kenyérhegyet, amint a másik két kitárt karjával megkarolta a
napot?…



Szerelem?



SZEDERFA.

Pesti gyerekek a júliusi aszfalton veszekedtek. Meztelen talpukat
csiklándozta a meleg puhaság, megugrottak, fölugrottak, fogócskás
viháncolással egymás matrózingébe belekapaszkodtak, szőke, barna kis
fejüket kacagva összekoccintották, a kacskaringós sárkányt a magasban
ráncigálták, a kergetett rozsdás vasabronccsal fölfutottak, a cirkuszi
birokversenyt tülekedéssel próbálgatták, kunsztos bukfencekkel a fal
tövében a kezükön ágaskodtak, az összegyúrt rongyot labdásan
megrugdosták; zihált, vadult, tombolt az égő verőfényben a pesti
gyereksereg.

A versenyes iramban két gyerek összeütközött, az összezökkenés
pillanatában a fáradság végigvert rajtuk és rádőltek az útszéli fák
törzsére. A gyerekfalka lihegő körében jóízű nyújtózkodással egy kicsit
vesztegeltek, álmélkodtak, a fa lombja az egyik fiú fölött megremegett
és sötét bokrai közül hűvös gyümölcsöt ejtett le a gyerek meleg arcára.
A kis embercsikó a fa törzsén meghökkent, duhaj társai nyerítve
fölnevettek, a fekete gyümölcs után kaptak, megforgatták, csudálkoztak
és énekelve egyszerre kiáltották:

– Szeder…

fölgyújtott szemmel a magasba néztek.



Poros hársfák, csenevész platánok vonalában, a lázas aszfalt
szürkéjében, rágörnyedő nehéz házak alatt, egy szelid szederfa állott,
vastag ágain a széles levelek, mint szíves tenyerek egymásért nyúltak,
békés mozdulatlanságban egymás fölött fölbodrosodtak, bokrétás halomban
az üveges cégtábláig elterebélyesedtek: zöldelő fejjel, kövérkés
testtel, csöndben, rezdületlenül állt a szederfa, alatta a pesti
gyerekek, a fölsorakozó idegeskedéssel, a meglepett kíváncsisággal, az
új, a ki nem próbált játéknak ingeres szimatjával, nyitott szájukon az
édes gyümölcslével, ragyogó arcuk állta a verőfényt, lángos kicsi szemük
ráakaszkodott az összehajolt levelek házikóiban csüngő gyümölcsökre és
földobbantak.



Egyik mezitlábas a vad talpait ráugratta az aszfaltra, két kicsiny
karjával hevesen elölelte a szederfát és rázta, ingatta a lombjait;
kövér szederszemek pottyantak a barna, szőke gyerekfejekre. Ujjázott,
fölrivalgott a kompánia, parázs verekedés hempergett az aszfalton, a
győztes fürgébbek éhes szájukon csurgatták az ízes zsákmányt, fölvert
fiúk a szederfa gyümölcsös sátorait kémlelték és az egyik eliramlott. A
szederfához szállt, mámorosan rátapadt a törzsére, csupasz lábával
körülfogta a kérges barázdákat, mokány talpai már a lépcsőt találgatták
s nyitott ajakkal, hátraszegett fejjel, a magasba sugárzó szemekkel
tolta, lökte magát fölfelé a szederfán, vadult kicsi fejét
meglibbentették a hűvös szederfalevek és lombok sűrűjében, egy törzsőkös
ág ügyes hajlásában a pesti gyerek helyet talált. Piros arcát ráemelte a
zöld mennyezetre, kíváncsi tekintete, mint a frissült madár ugrándozott
a levelek, növendékágak cikk-cakkjaiban, átsiklott a hasadáson, ahol
barázdát vágott a homályban a világosság, kéjes elgyöngüléssel a
szederfát magához karolgatta és tétlenül, rest nevetgéléssel lógázta
lábait a társai fölött.



Ármányos kis kezek a magasból, málló gyümölcsökkel megdobálták a
viszketős fejüket, csupasz nyakukat, a ragyogásba fölemelt arcukat…



Buzduló gyerekek az aszfalton, a fát, szedret, a lógázó pajtásukat
beleölelték a szemükbe, a pányva már rajta volt a derekukon és
horkantak, kiáltottak. Indiánus hajrával a szederfát megrohanták, kemény
púpjait hévvel markolászták, a ripacsos törzsével izzadtan verekedtek, a
gyöngébbet, ügyetlenebbet arrébb rugták, a legényesebbek már lábuk közé
kapták a szederfát, két-három csibész már tapogatta maga alatt a
kéreg-lépcsőket, mámoros talpuk már kulcsolta a meredélyt, mocskos kis
fejük fúrta a magasságot, dolgozó apró karjuk csak ölelt,
előbbre-fölfelé a szederfán, ingott a lomb, pottyant a gyümölcs, még egy
izgatott nekidurálás, egy kevés tátogó, ziháló fulladás és megdühödt
emberkék főlnyúltak az ágak között.



– Jancsi…

búgott az ágon az egyik gyerek és matrózinges derekát ingatta a lombbal,

– Pista…

ujjázott a dús sátorban egy másik szoprán,

– Gyuri… Gyurka…

lármázott a szederfa búbján egy leveses gyerekszáj…

szedrező pesti gyerekek hívogatták, szólongatták egymást, vizes arcukkal
verték a lombokat, jószagú levelek tréfás tenyerein átvonták a forró
szemüket, a harapós szájukat, a kapaszkodó ágat hónuk alá fogták és
büszke kis fejüket kidugták a sűrűségből…



Alattuk az utca összement és hosszában úgy keskenyedett, mint odahaza a
játékvasút, az emberek köcsögkalapok alatt jártak és a válluk, a
derekuk, mint az összenyomott harmónika lelaposodtak az aszfaltra,
szitakötős pillantásuk beszökkentek az üzletekbe, szoknyás bábuk,
bajuszos törpék hajladoztak a sülyedt kavargásban, aztán elrebbent a
tekintetük, mérték a magasságot, kisebb fák ormain átballagott az
elrévülésük, emberek, zajlás, dologörvény fölött állt, kóválygott a
sastekintésük, a szabadság gyönyöre rab pesti gyerekek karjait a
nagyszerű erővel fölemelte

és az ég alatt, a nap alatt, rázták, rázták a szedret…



A MARADA-VENDÉGLŐBEN.

Vasárnap este munkások ülnek a rácvárosi korcsmában. Bujtató kis hajlék.
Hegyes kövezeten, lapos házacskák között hegynek kell menni, de a
kacskaringós szomszédutcákból azért előszállingóznak az emberek és
lejtőznek, kúsznak a pup felé s lámpagyújtásra a keresztlábu
kocsmaasztalok mellett, a rend szerint, mind együtt vannak. Bölcsész
öregek, akik mellről fölhajtott szakállukban, tűnő földiekről avatottan
mélázgatnak s sillert gurguláznak, szikár férfiak, akik gérokban
komorkodnak, kámeás kezükkel a poharat halkan emelgetik és bizalmatlan
tekintettel valahová messzire, talán Pestre néznek, a hol a városi
emberek szaladgálnak, mord magyarok, akik kenőcsös tarkójuk alatt
spricceres serkentéssel még a haragot őrzik, visszakapja-e majdan e
nemzet az aranybulla elkobzott jogait, parasztos képü kisasszonyok,
tunikás, tornyosan frizurált anyák mellett, akik kávé helyett a fahéjas
forralt bort szörpölgetik…

ebben az összegyűjtött tarkálló kis társaságban, szabadnapos munkások a
maguk asztalánál ülnek és a jókedvüket cserélgetik.



Szelid, lassan rendelt itóka, csípős füstölni való a gusztuskodó agyarak
között, móka, ugratás, hirtelen komolykodás és lelkes terefere a másik
hatnapos dünnyögés után, aztán a kérdezősködő, unszoló, egymástkeresgélő
nekibuzdulás és indul immel-ámmal, nagyon kívánkozva a danolás.

Vastag bajuszok alól előbújnak mint a messzi kocsizörgés, a dörmögő
hangok, egy helyben reszelnek, topognak, igyekeznek, lélekző szájból
kiszökken a vékonyabbik, fürgélkedik és ráröppen az alatta cammogó
basszusra, próbálkozik a reszkető alt is, mint a bússzinű szalag, omlik,
hosszabbodik, másliba köti magát hangszomszédjaival és kántorosan gyün
az elszabadult tenor, belesíklik a hangzavarba, csengő csápjaival maga
köré rántja a különködőket és azok gyorsan rendezkednek, a csattogó
vezér körül szépen összefogózkodnak, szőke uszályában vigyázatosan
összesimulnak és vággyal, frissülten szól az ének:

– Hej de sürű sötét lombja van a diófának…



Borong a könnyü magyar nóta, az egyhangon járó eltűnődése, fohászkodó
fölzendülése árulják, lamentálják a gerjedést, merengést, bánatot, ami
úgy rajzik az ember szíve körül, mint szitakötők a nap alatt, csitul a
gond, sóhajtozik az egészség, nyújtózik az öröm és a hangok
elhalkulásából vissza-visszamaradoz az epedő tenor, magányosan szálldos,
lágyul a magasságban, meleget terelget a völgyes kanyargóban és beleölti
magát egy németes dalocskába:

– Du Weibchen bist die holde Venus… vidámkodva cseneg, könnyeskedve
búsul:

– Die Liebe ist dazu der Sonnenschein… mint rab cellájában a gyér
verőfény, lármázik a kicsi tenor, a szőke munkásfej küldi, lökdösi maga
elé a hangokat, rezeg a kacor bajusz…



Ám kommandiroz a fölügyelő basszus:

– És ne feledkezzünk meg…

csörrennek a poharak, rázúg a kórus:

– Oh, nem!…

békés komolysággal dolgoznak az ádámcsutkák, de a felöntött gégék már az
italnál is szomjasabbak az új dalokra, valamennyi hang, a marconább, a
vékonyka, a reszelős a taktusos egyszerre dördül:

– Föl a szívekkel, bort a bilikomba…

az alt, a szoprán, a tenor, a basszus klappolva összetart, megy a dal,
mint a madár a levegőben és összestimmelt, amikor búcsuzkodva már
alálankad:

– Igyunk, fiuk igyunk…



A bölcsész, a siller fölött lebocsátja szakállát, az aranybulla-kesergő
a sarokban fölemeli a kenőcsös fejét, a csiripelő leányok kihajolnak a
forralt bor gőzéből, taps, éljen cserdül a munkásasztal felé, ahol már
egészen kinyílott a vasárnapi gyönyör,

dalolni, a társas találkozással, kedv, felejtkezés, hetykeség összehajló
testvérkedésével, dalolni a vigasztaló rátartással, hogy a szoprán, alt,
tenor tudja dolgát, egymást és biztos a dal az összenőtt hangfűzérben,

dalolni… nem a gépet rengetni, a kereket pörgetni, a kalapácsot forgatni
a darut ingatni, a mázsát siklatni, a kazánt búgatni…

dalolni, a szabaduló lelkek harsonásával:

– Föl, dalra társak, zengje ajkunk

A munka bús és szent dalát…

hogy háborog, remeg a hangmenyezet a munkások fölött, mint
pengeti-csengeti magát az érces és viszi magasból a magasba a dal karcsú
vonalait, hogy feszül a borongós és színezi mámoros iparkodással a
hangtársait, mint fonja be gyönge magát a vékonyka és suhan, ível,
csilingelni segít, erősebb pajtásainak,

ez az összedalolás, harmóniás ének, hangnak a hanggal való ölelkezése…

érzitek a másik melódiát, amely földalol az ének mögül?

tudod mi az, ha munkások énekelnek? ha a morcos basszus összeakaszkodik
a könnyelmü tenorral, az érzelmes alt ráborul az ujjongó szopránra? a
basszus, a tenor, az alt – tudod? – egy-egy ember, munkás és ha rád
énekel a vasárnapi kórus, érzed mögüle a másik melódiát, hogy a munkás
nincs már egyedül?…



A melódia tovább zeng képzeletemen…

én tudom mi az, ha a zöld mezőn munkásokat látok, amint zsákfutással
versenyeznek, ha esti ablakok mögött munkáslányok alakjai föltűnedeznek
és a tánc fuvallatában hajladoznak…



NÖSOMELE.

Végig mentem a szűk pesti utcán, ahol most a rembrandtos fejű zsidókat,
Shylock leányait, földúlt orosz gettók kavargó ujjászületését lehet
látni. Gömbölyű fejű, nagyszemű gyerekek játszanak a házak előtt és
hallom, amint valamelyik emeleti ablakból lekiáltanak;

– Nösomele…



Kaftános rajkók tanakodnak, ugrándoznak a komor, ódon templom lépcsőin,
a hang az emeleten, már türelmetlenebb, cirógatva fedd és hívogat:

– Nösomele… Nösomele…

Fekete félcipellőben, fekete selyemköntöskében egy öklömnyi rabbinus
kiválik a gyerekrajból, kiáll az utca közepére és fölnéz az emeletre, a
nap süt, sugárzásában előttem égnek a fölemelt gyerekszemek, sötét
gömbjük hegyében a nagy szembogarak különös szomorúsággal tündökölnek, a
kis rabbinus apró szája, alma arca mosolyog, de a kinyílott,
szemefehérjéből fölemelt szemei, ismeretlen komolysággal, rebbenés
nélkül fölbámulnak az emeletre s földobban szívemen a bizonyosság:

– Ez a Nösomele…

– Lelkecském… Lelkecském…

ahogy a héber szavak becézgetnek s valahol ott, az orosz lengyel getto
mélyén, elrongyolt szent könyvek között épségben-békében élő család
gögicsélte el hajdan az imádságos gyermeknevet és most itt, az üldöző,
pogány, magyar ég alatt repdes idegenül, ébresztően:

– Nösomele… Nösomele…

Két kitárult gyerekszem ölelkezik a világossággal, a napsugár előttem
megzáporozza és a bánat? sírás? ijedés? sóhajtgat föl a magasságba… bús
gyerekszemek csöndes tündöklése rátükröz megindult képzelődésemre…
borult lobogását, tünődő tekintését ott gyújtogatták az elrabolt
messziségben? ahol lankás mezők fölé eláramlik az északi hó lehelése,
ahol a kanyargós kicsiny utcák testvérkednek s küszöb a küszöbbel
összeér, ahol apró házak a kas, melyben anyák, gyerekek, testvérek meleg
húsa összekarol, gyanútalan estéken az Isten szeme fölragyog a
menybolton, füszeres családszag egymásba dobbantja az álmodozó szíveket,
kesergő zsoltárok mámorosan zendülnek, ének, duruzsolás altatják az
estét, de északról megbúg a szél, jégbe-hóba beledermedt emberek
lavinásan közelednek a könyörtelenséggel kasházacskákban meghal az öröm,
az ének, sikoly tébolyódik az orosz ég alatt…

mélyszemű Nösomele, a vonuló halál ejtette rá árnyékait horkanó
pillantásodra?…



A pillanat, amint a gyermek a magasba tekint, a rejtelmes kapu mely
kinyílik s idők távolságait a káprázataim elé emeli…

a szemek lejtőiről a fekete láng, vándorösvényekre elvilágol s bújtató
éjszakák, rettegős nappalok, holdsütötte kazaloduk, hajszolt
zsidócsordák, frigyládát mentő makkabeusok, homokban, hegyekben nyekkenő
gyerekkocsik, megfujt szakállu verejtékes vének, képeim között
megnyűzsögnek…

félszerben, pajtában a rémülők leroskadnak…

félretaposott cipellőben, hurcolt pöttytestével Nösomele, mint a részeg,
az álom előtt kacsázik, az anyja lábához beágyazzák…

virraszt a mennybolt, serceg a csillag, sugdos az erdő, lélegzik a
Gonosz valahonnan valamerre, ártatlanok körül…

zizeg a kaftánka, nyújtózik Nösomelea kívánságok között, restült
szemcsillagait rá-ráakasztja a sötétségre és nem mer elaludni…

színezik, csak öltöztetik Nösomele lélekörvényeket látó szemeit:

– Ölik a zsidókat…



A lengyel síktól a pesti gettoig, hányszor rebbent a gyerekszempár a
sötét suhogástól? a törtető menekülésben, fehér hajnalokon, fekete
hegyszorosokban, száguldó orkánok havas lepleiből, halottas éjszakák
csöndmiszteriumaiból hányszor merült-került a szűz gyermeklélek elé az
élet nehéz mementója?… s most itt áll a kaftános emberke a pesti ház
előtt, tanult szeme kinyílik mint a zsúfolt mindenség…

én érzem az éjszakáit, a sorakozó bűntető éjszakákat… rend türelem őrzi
az álmát, de a Gonosz ráfuj a szemeire, a pesti szoba kalitkájában
fölorgonál az erdő, felbőg a sikoly, sereglő országútak iszonyata
látogatva beszakad s két virrasztó gyerekszem mélyeiben forr a bánat, a
riadt csudálkozás…



– Nösomele…

– Lelkecském…

– Szegény lelkecském…



KEZEK.

Mindig meghat, ha munkásemberrel kezet fogok. Nem dologtalan, de puha,
síma kezed milyen más érzéssel fogadja el a munkás kezét. Ismered a
szíves, nyílt ember ölelő kezeszorítását; ismered a hűvös, rövid
érintést, amint tenyeredre rásiklik a dölyfös elbizakodottnak
kézváltása; megborzol és a pillanatig semmiembernek érzed magadat is, ha
belerongyolódik a tenyeredbe a felebarátod bágyadtejtésű kezefeje;
ismered az asszony kezeérintését, amint karcsú ujjaival, a másodikkal,
az ötödikkel, a harmadikkal elveszi, babra lassúsággal elborítja a kezed
völgyét, dombját s környékeit; a munkás kézfogója más.

Puha, síma kezedben a munkás keze, egyszerű, nyugodt az érintése,
hizelgő és másbeszédnélküli a mozdulata, csak nyugszik a kezedben és te
megíveled a kezefejét, ahogyan kapkodó életünkben örvendünk a
bizonyosságnak. Érzed azt az érzést, hogy mi az, amit ekkor érzel? hogy
átlendül rajtad a halk izgalom? mert számot adni nem tudsz az ujságról,
mi az, ami a munkás kezéről átdelejesedik az ösztöneidre? csak
megrezzennek azok, a szendergő önkéntelenségből meleg fúvalattal
elindulnak és az eszed, a képzeleted fodrozódik a ki nem nyílott
sejtelmektől.



Érezd csak az érzést… idegen tenyeredben nyugszik a munkás keze,
csöndességel ül a kezed mélyén és amint átméred, átkulcsolod, érzed,
hogy ez nem a kézváltás, amit megtanultál, de a gondolat ült bele a
húsodba és a kézfogó pillanataiban tudod: ez a darabos, szótalan kéz
kinőtt a csuklóból, a csontos, kemény csuklóból följutni a vastörő
karokhoz, a vastörőkarokat megülik az elszánt vállak, az elszánt vállak
alatt a törzs tölgyesedik; ha a munkás kezét megérinted, érzed az egész
embert… egy tagban, egy darabban és síma, meghatott kezedben tovább
beszél a gondolat…



Kérges, sebhelyes, szent keze a munkásnak ül a tenyereden s érzed:

– Ez az elidomtalanodott nagy kéz forgatja a pörölyt, emeli a darut,
szítja a kohót…



Kezedben érzed a karjait:

– Ezek a karok döntik a mázsát, cepelik a fáradságot, összeerántják a
mozdonyt, égbe kergetik a palotákat…



Kezedben gyűrűzik a gondolat és mert fogod a munkás kezét, érzed a
munkás nyakát:

– Itt patakzik a verejték, itt vörösödik a megfeszülés deliriuma, itt
zihál a fölvert, a szakadó élet…



Érzed a mellét:

– Ez a fujtató, ami üveget nevel a kvarcból, ez a tömb, mely lángok
őrjöngésében megvárni tudja, hogy a vas olvadjon el elébb…



Ha kulcsolod a munkás kezét, az másfajta kézfogó s kezed érzésében
rádlüktet a tisztult gondolat: megfélénkült, sima kezedben némán,
elborultan rádköszönt a Munka.



Szeretem a munkás kezét.

Egyszer megrendítő találkozásom volt vele.

Nyári délután munkásgyűlésen voltam. Esteledett, az udvaron álló
gyülekezetet fölhívták a szavazásra. A sűrűség megmozdult, az árnyékok
már lehajlították az udvar szögét, élét, a ködös katlanban megzajlott a
sok ember. A szorongás apró közeit elmosta a homály és a háborgó, tüzelő
tömeg egy darab testté szélesedett. A mély barnaságból karok emelkedtek,
mint a nem látott törzsnek megmutatkoznak a roppant ágai, törzsökös ágak
hegyében kezek magasodtak, mint növendék-ágak, miket lapulva jár körül a
bomolt orkán; a feketült talajtól föl az égnek pereméig, ahol a vészes
csillagok égnek, csak a fölszállt terebély komorkodott, a térségben,
ahol most ember él, csak a félelmesség állott, a lelkem súgta:

– Az Élet fája…



ÉJFÉL.

A portás megmondta a vendégnek:

– Ez nem olyan szálloda, tévedni tetszik…

a vendég borravalót adott, morgott valamit és a portás fölvezette az
éjféli idegent az egyetlen emeletre. A cserbás, csupasz lépcsőkön, a
kicsiny petroleumlámpa alattomos homályában a portás csak tessékelt:

– Hopplá, nagyságos úr… Itt rossz a lépcső… Hopplá…

és zsíros testét maga is ugratta fölfelé, a kacskaringós úton. Fönn a
keskeny és hosszúkás emeleten, a sötétség alagútjából egy kövér
asszonyság jött elő, mosóruhájáról savanyúan röpködött a keményítőszag,
ő is valami intelmet mondott a magányos vendégnek, de az lehajtott fővel
tovább morgott, kapkodó sietséggel az asszonynak is borravalót adott és
a portás, a gazdasszony megnyitották az idegen előtt a szobát.



Lapult, komorkodott a csúnya kis garni, a sovány folyosó beteg volt a
szagtól, ami a szobákból kiáradt, a piszkos falak mögött vajúdott,
hörgött az a szerelem, mely roncs emberekben nem akar meghalni.



Az egyik szobában az öreg ember fojtogató karja megdermedt a fiatal lány
nyakán s térdeplő ijedtséggel az ágyban egyszerre fölrémültek; kifelé
hallgatóztak…

szerencsétlen hang vonított a messziségben.

Egy másik szobában a szipirtyós némber megharapta a katonatisztet és
fejbekólintva fölocsúdtak…

a vonító hang teli tüdőből bőgött az éjszakában.



A szikkadt számtanácsos a bujtató odúban félrelökte a vén színésznőt és
verejtékben, didergésben csak a bömbölést hallgatták…

az embertelen, ismeretlen hang harsogva röpködött a garni fölött,
diadalmasan járt a szobák előtt, horkant, fölrivalgott, szirénásan
elhúzott az örömökre készülő, feldöntött mámorok fölött.



Az emberek a szobákban, az iszony ostorcsapdosásai alatt, kergülve
kergetőztek, szétszakított görcsös párok az ajtókhoz bukdácsoltak.

A katonatiszt az anyókával a küszöbre kihurcoltan, nézték az éjféli
bolondulást őrnagy-kabátjában a szomorú ember az elkínzott vágyaival
roskadozott, a folyosó borújában a magános vendég bődült, állt,
tétovázott… dühös fejét az árnyak közé hátravágta és a sötétült
plafondig fölrántott szájából üvöltött-süvöltött a hang, mint a rossz
álom, ha a halálból nem ébredünk…

S rásöpört a másik küszöbre, ahol a vén színésznő mögött a szikkadt
számtanácsos motyogott:

– Éppen most… Éppen most…

az éjszakai vendég hangja csattanva fölugrott, a számtanácsos lankadt
ujjai még belegörbültek a színésznő kontyába és lélekzet nélkül
ümmögött:

– Éppen most… Éppen most…



Az asszonytalan ember a rémeivel veszekedett, táncba kerekedett,
zsakettje

mint a gyászmadár szárnya, libbent-rebbent, lakkcipős lábai a tüzes
padlózatról föl-föl ugrottak, karja, válla, törzse, mint a megrugdosott
labda, hegybe szökkent, völgybe zökkent, pusztuló hangja zihálva
trombitált, zokogva kacagott, el-elszakadt, tütülve elbúgott…

a küszöbre cövekelten, sötét nász megtépett rongyaival álltak a párok s
nyögdécselt a szívük:

– Éppen most… Éppen most…



A gazdasszony sipítozott:

– Mentők… mentők…

a portás kiordított az ablakon:

– Rendőr…



Valami büntető ármányos kéz benyúlt a felleges éjszakából a garni
tetőzetén, a tébolyodás fúriáját összekergette a vágyak deliriumával, a
folyosó vaksi alagútjában kinyílott emberek űzték egymást és a
szerencsétlenség, ez éjféli találkára rájuk küldte lihegő hajcsárait.
Sorvadt gyönyörre falánk emberek visszazuhantak keserű önmagukba, az
őrjöngő ember zsakettjében, lakkcipőben csak loholt, dalolt, bomolt.
Mire fölették az eszét, szétrúgták a lelkét, melyik gonosz démon vezette
el éppen e csúf halottas házba?



A CSÖRÖMPÖLŐ GONOSZ.

Nagy rendelő-helyiség, ahol bejáró beteg munkásokat gyógyítanak.

A hosszú asztalakon, üvegtartályokban kerékbegöngyölt rózsaszínű
tapaszok, kötszerek, vatta, a nyitott szekrényekben karcsú, pohos,
csavaros orvosi szerszámok villognak, bőrös, hatalmas feljegyző könyv az
emelvényen, bokáig fehér köntösökben férfiak, nők és fanyar, kietlen
medecinás szag a levegőben.

Az ajtó nyílik, egy munkás beljebb kerül, egy pillanatig az
ajtónyílásban, türelmetlen, tolakodó csoport látszik.

A munkás járatosan a fehérruhás orvos elé lép, fakó, kedvetlen az arca,
de mosolyog:

– Megint itt vagyok, nagyságos úr…

panyókára vetett kabátját lerázza magáról, jobbkarja előtűnik, a
csuklótól föl a válláig pólya takarja és szisszen, mozdul, amikor az
orvos a kötést bontogatja:

– Contusio… felső szár…

a fiatalabb fehérruhás az emelvényen a bőrös könyvbe jegyez, az orvos a
fürge ollóval nyisszant, a fásli szerpentinjét erről-arról megnyítja,
gummikeztyüskezével, kíméletlen egyszerün a vértől megfeketedett vattát
hántja:

– Tépett seb… alsó szár…

a munkás roncsolt karja pőrén, éktelenkedve, hólyagos dagadtan lóg az
orvos előtt, aki az apró húscafatokat rendezi, takarít, gyomlál, a
vaduló munkással társalgást indít:

– Mért nem vigyáznak?… Mert nem vigyáznak… Most itt van…

a munkás a széken hördülve dobog, az orvos kiabálva társalog, kérdi,
parancsol:

– Hogy történt?… Persze… Persze…

– No, nem fáj ez olyan nagyon…

a munkás zöld arcáról dől a veríték, zúgva ümmög, vissza-visszarántja a
karját és csikorgó fogai között bődül:

– A kerék…

– A lendkerék…



Sor, rend, dühíti odakint a várakozókat, a második, az ötödik munkás
beszakad az ajtón, az egyiknek melle pólyázott, a másiknak a fejéről
göngyölítik le a vattás turbánt, a harmadik a vállát mutogatja, gennyes
véres gödör a bordázata fölött, az orvos a siető mozdulataival megáll, a
társának, a bőrös könyv fölött mond valamit, már ketten nézik a beteg
munkást, nem a sebét, a száját, a nyelvét vizsgálják, a pápaszemes
odahajtja fejét a meggyávult ember mellére, jóakaratu és ingerült, a
keshedt törzsről perlekedik:

– Tüdőbajos?…

– Az ilyennek jobban kell vigyázni… Most itt van.

– Az ilyen seb soká gyógyul…

– Hogy történt?…

a megzavart munkás tekintete nem érti a megszólást, ijedten bámul alá az
orvosra, izzad, zihál, egyszerüen mondja:

– A gép…

magyarázkodik megdöbbenten:

– A gép…



Asszonyok, gyerekek jönnek, bugyolált kézzel, kendőzött karral, egy
szőke leányka sír s reszketve áll az orvos előtt jobbkezét a balkezében
búbálja, egészen friss a kötés rajta s amint lassan oldják, fekete
rózsák nőnek a fáslik kanyargóin, meztelen megtépett ujjain fattyúujjak
galyasodnak, a pápaszemes társalog, mosolyog, kiabálva cselekszik, a
lányka fehér fogai kocognak a hidegtől és a megsemmisülésre, hazulra, az
Istenre gondol, de ájultan válaszol:

– A gép…

– A szövőgép…



Szép szál legény a csipőjét hozza, csupasz, izmos teste meghajlik a
zúzódás irányában, az orvos majdnem hogy csettint, a karcsu, szobros
figurát erről-arról megforgatja, a nagy forradást a karján megbabrálja,
kérd, a munkás:

– A transzmisszió…

a mellén forradás-mező, az orvos frissülten firtat, a munkás egy keveset
hetyke:

– A kazán…

karjain a forradás-rovásokat a pápaszemes vizsgálja, csudálja, a munkás
nevetgél, vad kedvvel felsorolja:

– A lánc…

– A kés…

– A henger…

az orvos lecsúszik a zúzott csípőhöz, vidám, biztat, megveregeti a
munkás meztelen testét:

– Ebcsont, beforr…

a csüngő húsokat, csontszilánkokat megkuszálja, a munkás hördül:

– Ezt is a gép…

– Mindig a gép…



A karaván fölvonul, elvonul, kinek a feje vérzik, kinek a válla
meghasítva, másnak a bimbós melle duzzad a bajtól, eltörött kezek,
tályogos karok, megsütött combok sorjáznak előttem és hallom az ijedt
lihegő, elkomorodott följelentést:

– A gőzkalapács…

– A szitahenger…

– A gép…

ki ez az ércszörnyeteg, mely forgó karjaival eleven húst tép magához?
motollás kerekeivel búzát, fonált s porcogó ujjakat gyúr magának?
szíján, láncán lendíti a mázsát s magához rántja a munkás gyanútlan
karját? dohog, bőg, lángot gyujt a lánggal s szemfödős csipkéjét ráfujja
a munkás megvert szemeire? olajos küllőit megönti a vérrel? bomolt méhét
megpukkasztja s röpül láb, fül és minden emberhez tartozó?…



Ki ez a csörömpölő gonosz? riadó kürtök alatt, kohók fekete
verőfényében, tikkadt műhelyek, lisztes várak zúgó éjszakájában?…



Ki ez?…



A GYERMEK.

Öreg édesanyámat az orvoshoz vittem. A várószobában nem beszélgettünk és
én még nem tudtam, mi az a nehéz érzés, ami bántott, amikor az anyám
mozgolódását láttam, fáradt szemein az izgatottság csillant, fehér
kezével az arcát símogatta, meleg homlokáról a haját eligazgatta s egész
gyöngült valóját, elsejthetően, a töprengő, képzelődő várakozás
ijesztgette. Amikor ránkkerült a sor és fölkeltünk, hogy az orvos
szobájába menjünk, anyám megfogta a kezemet, hirtelen, hozzámnőtt,
ragaszkodó volt a kézfogása és én még nem tudtam, mi az a fájdalom, mely
e mozdulattól megérintett. Az orvos szobájában elreferáltam a bajt,
aztán egy kisebb kabinetben, mely az orvos szobájából nyilott, nyitott
ajtó mellett várakoztam. A nehéz érzés, mely megnőtt a fájdalomig, ebben
a hallgatódzásban áthajolt az ismeretlen, mély szomorúsághoz, ideges és
csüggedt voltam, de följajdult az értelmességem, amikor az anyám
kiáltását hallottam. Zavar, különösség az orvos szobájában, a professzor
nyugtató szava is hallatszik:

– Nénike…

s rémült elémfutással előttem az anyám remeg a gyönge teste, öreg arcán
megkúszálódtak a ráncok, a vékony keze, a külön minden ujjával az én
kezembe kulcsolódik, a zöldes, révült szeme panaszosan, oltalmat
kérlelőn esdve esd s csak rámnéz, belémnéz…

a gyermek, amilyen én voltam, amikor engem vitt orvoshoz az anyám.



Öreg szüleihez az embert ez a megfordult élet fűzi a legéberebben, az
irgalmasság, a felelősség (melyben talán rossz lelkiismeret, gyávaság,
bűntelen bűnökért vezeklő hajlandóság szenderegnek) egyszer csak a
lelkünkre rászáll és a hökkenéskor, amint a szívünk elszorul, már
sajgunk a világosságtól; kicserélődtünk s akik elvezettek bennünket a
hajunk ezüstös csillogásáig, a szemünk völgyelő udvaraihoz… a gyermekek,
amilyenek mi voltunk, ahová másodszor bágyadnak alá elöregedett eleink.
Minden bút, bajt megtanult eszünk talán ettől rezzen meg a
legingerültebben…



Párisban járok s im’ a Concorde-tér síkjából fölmerül az Aréna-út, a
Damjanich-utca kereszteződése, villamoskocsik zenebonáznak a városerdő
mellett, az anyám keresi a tiszta útat, hogy átjusson a ligeti fák alá…
a fáradt arcát emelgeti, suhanó, rohanó villamoskocsik útját figyelgeti,
erőtelen tekintetét jobbra-balra vizsgálva meresztgeti… érti? tudja?
melyik kocsi indul? melyik kocsi jön? erről és arról? s ha előbbre
lépeget? hallotta az autó tülkölését? észrevette hátul? az előbbre és
előbbre nyekkenő postakocsi közeledését? villamoskocsi, autó,
stráfszekér s minden leselkedő alkalmatosság most összefút és az anyám
áll a kipécézett, alájateremtett, boldogtalan szigetecskén; az együgyű
elhagyottságban összecsuklott testiséggel csak a héber imádság bugygyanó
szavaival a kétségbeesett ajakán; mit tud most csinálni?… Előttem ül az
anyám és tervel kicsi örömökről… hallgatom a kedves hiúságát az új
ruháról, az olcsó kalapkáról, a vágyas szándékairól, szép szeszemével
rámnéz, megnéz… Istenem (az ő Istenét érzem) soh’se tudja meg a
tekintetemről, mi történik velem mostan… hogy végigölel a szomorúság,
hogy ez a hunyó, tehetetlen élet csak velem lélekezik, írni, olvasni nem
tud, ki vagyok, mit csinálok, mi sorom az emberek között? sejteni nem
tudja, csak én vagyok a minden, akihez a jóérzését, álmát, a pihenő
jövendőjét odaköti… és meg ne tudja a tekintetemről, mi vonaglik
mögötte, hogy ezek a szemek, melyek ránéznek, talán éppen víziókat
látnak, tán a halál lejtőjét, ahová aláhanyatlani jó kívánság, tán a
szégyen, a züllés, a meghasonlás gonoszait, akik éji sétákban és nappali
ébredéskor el nem maradoznak, tán az öreg kéregető asszonyt, akivel az
elöbb találkoztam s babonás gondolatom megcírógatta szegényt, talán neki
is volt egy küzködő, halálravált fia… A bátyám katona, hadtáp-keretben
nem történt baja, most viszik a frontra és az anyám is megtudta: Csak
anyit ismer a háborúból, hogy a ligeti sétányokon elbotlanak mellette a
féllábu katonák, fonnyadtarcu nénikék a zöld padokon vele is
elpolitizálnak, a tejmérő-boltok előtt a rendőr veszekedik a fölgyült
embersokasággal, a vöröskeresztes, szellős automobilok az utcákon
nemritkán fölrohannak, a lisztet nem ő vásárolja a kereskedésben, de én
hozom a karomon, két év után az ötvenesbe beleöregedtek, kísérő
asszonnyal, gyerekekkel meggyarapodtak a két év előtti katonák, akik még
akkor fiatalok és magányosak voltak; képzeletében az ábrák azért
összefutnak és megdöbbent néha a szárnyaló kérdezősködéseivel, a
mélységből fölszilajodott ítéleteivel, misztikum, zúgó titokzatosság,
ahogy a háborút álmodja, sejtegeti és én nem éreztem még megrendültebben
az idők lelkét, mint amikor az anyám ujságolta nekem a katona-fia
sorsát, elviszik és magyartalan beszédével, komikus próbálkozással
mondta, gagyogta;

– Hapták… hapták… hapták…

Igen:

– Hapták…

az erőlködés, hogy az egyszerű és más szerű ember megtudná, mi történik
most a világrendben? s minden tudatlanok csak állnak a világzengésben,
lassú hallásuk vadul a rettenettől, amint ég és föld összecsattan,
»hapták… hapták«, ahogy az anyám motyogja és a nehéz szó köré
odagyűrűzik most minden kifürkészhetetlenség, tétova ártatlanul csak áll
az ítéletben s szenvedő eszére rárémül a kínzó ismeretlenség; a lelkem
ránéz… a szeppent, fájdalmas gyermek, akit kitettek a huhogó, éjszakás
arcu meseerdő kellős közepére, a gyermek, aki belémkapaszkodik, mint a
felnőttebb biztonságba, a gyermek, kinek nem szabadna soha a
villamoskocsik, stráfkocsik, postakocsik, automobilok útvesztőibe
zavarodnia, a gyermek, akinek az elképzelt könnyes arcát nem tudjuk
elviselni, ha a rossz sorsunkért rosszat tennénk magunkban…



Egyszer a testi szemeimmel is láttam az öreg ember gyerekarcát.

Az apám a halálán volt.



Az ágya mellett én is éberkedtem, mint válik el szegény a filoxerás
hegyektől, melyből a mustot, a családrendező pénzecskéket kisajtolni már
nem lehetett, a meghajszolt öregségtől, mely szívtelenséggel, idáig
eljött ádáz szegénységgel fogta, enyhülő kivándorlásra elengedni nem
engedte.



Sötét komondora az örvénylő mindennek: hű szemeim, ha nem őrködnének a
föltépett életeknek zord küszöbén…

végigviaskodtam az apám halálát is.

Élesen látom, hogy megrajzolta szegényt az élethullám, mely üzent az
elmúlásnak; kicsiny figurája valósággal megnőtt, a mindig gőgös élet
őrjöngve lendült az elítélt hüvelyben, föllihegett a sorvadt mellében és
az hengeresre dülledt túl a testi határokon, egzaltált a két sovány
vállában és kijöttek, meghatalmasodtak azok ijesztő ismeretlenséggel,
forrt az arcában, fejében és szemgolyók ültek, vadult nagyok a
kikerekedett ábrázatán, áldozat-teste körül bomolt, a halált, omlást nem
értő élet és siklani láttam a deliráló élet vastag hömpölygését az apám
feje, lába, karjai körül, fujtatta, szétvitte, félelmes növéssel növelte
a régi formáját; aztán a viadal elcsöndesedett s az apám meghalt. Ekkor
szállt rám az igézet. Az apám földúlt teste visszahúzódott medrébe,
virrasztó szemeim el nem hagyták, a beszámolás lidérceit gyujtogattam a
szívem körül s a síri világosságban csak őt néztem, őt láttam. Így
láttam: szép, domború homloka megszűkült, sovány kezei megkeskenyedtek,
a gyönge vállai összehúzódtak, a pihenő törzse összezsugorodott, az
álla, a nyaka, a fülei – riadt szemem előtt – megkisebbedtek, szeme,
szája, halántéka körül a hús megfonnyadt s a redők, a most kúszálódó,
újra és újra fölmerülő új vonalak új arcot mutogattak; emberkés
formájával a széles ágy ölében, a keresztbe összehajolt vézna karjaival
a guggolt testén, a petyhüdt, öreg ráncokkal a piciny arcán
(kisugarasodott az eszem) a világrajött gyermek… a gyermek volt…



BOBY.

Három öreg kisasszonynak volt egy kis kutyája. A három nővér elfonnyadt
szívében, ami szeretet még visszamaradt, azt mind Bobynak, a gömbölyű,
nagyfülű kiskutyának adták, aki velük élt, sétált, asztaluknál kosztolt
és a savanyú éjszakákon az öreg lányokkal egyszobában hált. Boby
engedelmes, jókedvű kutya volt, a vén kisasszonyok langyos ölében
szelíden ellustálkodott, hideg időben a stikkelt ruháját ugrándozva
hordozta, nyári estéken a lányok hegyes cipője előtt, békésen lépegetett
és csak hirtelen, ha valamerről kutya mutatkozott, torpant meg ijedősen,
őrizői kezében a pórázt megrángatta, a nővérek zárókörben egymás mellett
megálltak, az ólálkodó idegen kutyát sötét pillantással megkémlelték s
Bobyt a karjuk közé fölnyalábolták.



A kis kutya ilyenkor didergett a lányok esett mellén, a sovány karok
fogójából izgatottan ki-ki dugta a könyörgős fejét, szeme fehérjéből
kilángoltak a fekete szemei s megcsudálták az utca másik felén
hetykélkedő kutyatársat, de a három selyemszoknya megzörgött s Bobyval
elsuhantak a lányok, a káprázatok.

Boby szintén leány volt és a három öreg kisasszony elszántan vigyázott
arra, hogy a sátánkodó ármány valamiképpen hozzá ne férkőzzék. A keserű,
szikkadt kedvük, mély szomjúságot, megalázó csúfságokat átkínlódott
eszük utálkozással őrködött azon, hogy összetartó családjukat valami
rendetlenség ne zavarja; ám Boby telivér, jófajta kis kutya volt és ha
lefetyelte is jóízűen a kövér kosztot, szundikált is búslakodva a meleg
házikóban, mégis, a holdas éjszakákon, amikor sáfránypalástjait a
vílágosság a szobában meghordozta, Boby mozgolódott puha párnáin, a mély
nesztelenségben bánatosan felnyöszörgött, három hűvös nyoszolyáról,
három öreg kisasszony a holdsütésben hegyesen elindult, Boby házikója
körül összegyülekeztek, a kis kutyát megcírogatták, betakarták s álmos
sóhajokkal visszaszédelegtek kopár ágyaikhoz.

Tudós emberek mondják, hogy ha a kutyát megsüti a holdvilág, álmodni
szokott s ki tudná azt pontosan utólérni, hogy három, szunyókás öreg
leány udvarában, a holdsugárzás delejes éjszakáin, miről tud
nyögdécselni egy leigázott kis nőstényállat?

Boby melankolikája egyszercsak átvidorult a fürgeséghez, lusta
ténfergéséből csaholva ki-ki ugrott, a bodros szőnyegeken bolondos
bukfencekkel végiggurigázott, a sugárzó öreg lányokkal fogócskásan
kergetődzött, inas, kemény lábain meg-megállt s fölszegett fejét
viharosan meglóbálta, csaholt, fújt, fénylő hátát borzongva emelgette, a
kosztot a csajkában, bendős gusztussal túrta-falta, boldog öreg lányok
gyönyörűséggel nézték Bobyt és elujjongták:

– Milyen szépen hízik…



Boby szépen gömbölyödött, derült ugrándozása egy kicsit megnehezedett, a
virgonc hajszákban el-el fulladt, a lustálkodó kedve sokat altatta, lágy
párnáin kövér gomolyogban pihegett és egy titokhordozó este nem jött ki
az ennivalóért házikójából. A három leány odaguggolt Boby elé és a
szívükkel szólongatták:

– Boby…

– Gyere ki gyönyörű…

Boby melankólikus volt, szeme fehérjén elömlött egészen a kitágult
fekete szeme, vadult tüzekkel sugárzott a tekintete, a három nő hőkölt s
összeborultak az emésztő aggodalomban, az ismeretlen este átvezette őket
rejtelmeivel az éjszakába és virrasztott a szemük, lelkük a forgó,
nyögdécselő Boby körül. Boby kövérsége kipuffadt a hasán, szétmeredt a
tomporái között, a hirtelen görcs karikába hajtotta a vonagló testét,
Boby eldőlt, okos fejét ráhajtotta az első lábaira és nagyranőtt
szemeivel a gazdáit bámulta.



Parázslottak az éjszakába a hű kutyaszemek, a vén leányszemek s
csudálatos beszéd lobbant szemtől a szemhez:

– Minden lánynak muszáj?…

– Milyen az?… Milyen az?…



Boby duzzadt teste föllapdázott a magasba s visszazuhant, hosszú,
sirdogáló nyögéssel a párnákba fúrta fejét és ahogy borzongott teste a
fájdalmaktól, a vén leányok meddő testén is végighasított az állat
kínlódása… Boby kitárta lábait… párázatban, homályban kis kutyák
fölvinnyogtak, a megbűvölt öreg lányok fölzokogtak:

– Óh…

– Óh…



A HALÁL.

Azt hiszem, egyszer körüljárt a halál.



Egy nagyon öreg asszony a családomban megbetegedett és a száz évnek
határán túl, eljött a költözködés.

A szobára, a halódó nénikére, a körülötte cselekvő, várakozó öregebb és
fiatalabb emberekre, a szakálas imádkozó virrasztókra haloványan
emlékezem, a levendulás frissítő szagát a nehéz levegőben, most is
érzem, a felső ablakok nyitva voltak és onnan jött be a meleg, kánikulás
nyár.

Az öregasszony bizonytalan alakja is a szemem előtt van, dunyhák,
vánkosok magasra dagadtak körülötte, vékonyan, elfogyottan feküdt a
fehér völgyben, főkötős fejét a párnák fölemelték, a csöndes, nagyon
ráncos arca meredten, a halottas színével ijesztgetett, a szeme
bizonyára már le volt zárva, mert nem emlékszem reá, csak a töpörödött
figurája van előttem és ez a mozdulatlan, keshedt, kicsi test hörgött, a
horkolás egyenletes hangján, szüntelenül hörgött. Az agónia beálltáig, a
gyermek-szeleburdisággal körülbelül észre se vettem, hogy házunkban a
legöregebb ember megbetegedett, konyhán, szobákon keresztül futottam, az
udvarban játszottam, este lefeküdtem, reggel az álomból kibújtam és meg
nem akadt a figyelmem, hogy odabenn az öreg nénike napok óta, hetek óta
az ágyban fekszik, csak onnantól emlékszem a beteg állapotára, hogy az
udvarban az ablak alá kerültem, valamiképpen egy pillanatra ott
megálltam és a lábaimtól a fejemig kis testemet megborzongatta a hang,
ami kihallatszott hozzám. Az álmos, csöndes szobából recsegve, szakadtan
jött ki a hang és a hangból ki-kisípoltak a kisebb hangok, de mindjárt
rájukfürészelt a vastag horkolásféle, dudált, ugrált, föltántorgott,
alábbsülyedt, gyöngébb és erősebb, de mindig egyforma hangon,
meghökkentem, kietlen rossz érzés bántott és arra is élesen emlékszem,
hogy akkor este először láttam meg, amint szomszédunkban a szappangyár
felgőzölög és a szag, amit kiárasztott magából, utálatos volt.



Elmentem az ablak alól és minden gondolat nélkül, kedvetlen őgyelgéssel
kikerültem a Dunapartra, mely a házunk alatt huzódott, naplemente volt,
amit annyiszor megnéztem s gyűjtögettem álmélkodással az új színeket,
amelyek meglehelték a fáradó ég peremét, álltam a folyó mellett, az esti
pompa megnyitotta már a pávatollas küllőit, de az a hang, amelyet az
elébb hallottam, utánam jött, reszelt, morgott, szaggatta a levegőt és
visszahúzott a víz mellől, az udvaron keresztül, az ablak alá; durva,
kínzó félelem vett erőt rajtam, futni, menekülni akartam, de fájdalmas
kíváncsisággal hallgatództam, az ismeretlen hangot megfeszülten
figyelgettem, végét-hosszát el nem értem, csak zörgött, kapkodott és
önmagát folytatta, olyan különösséggel, hogy szorongtam és elborította
értelmemet az ijesztő meglepetés: emberből jön…

a vad artikulálatlansággal, amilyent még nem hallottam, az érctelen
csuklását, a más hangoknak lefejlését róla s gyors visszamerülésüket a
fáradt zakatolásba, az egyetlen hangnak esett bukdácsolását s kiterülő
továbbhördülését, egy párás, cafatos szalagnak fel-legöngyölítését
örökkön-örökké,

meglapultan a fal mellett csak hallgattam és tudom, hogy az eszem,
szemem, fülem, lélekzetem mind megnyílt, fogódzkodó csápokkal, hogy a
titokzatosságot, a rémült ellenkezéssel, de megismerjem és fellökte
kicsiny szívemet a megtalált, új érzés:

emberből jön…



Kémlelésre kibújt gondolatcsírák a sejtelemig elvergődtek, rezgett a
hörgés a képzeletemen, rácsavarodott a dobogó szívemre, aludni küldtek s
belekerültem az éjszakába, amikor is a pihenésnek nehéz sátorában, ez
éjszaka sok mindennel eljegyeztek. Alvás helyett az éberség a másik
szoba felé figyeltetett, az öreg asszony agóniája kizümmögött onnan, de,
én hangokkal, zenebonás ijesztgetésekkel rámhorkantó csörömpölésekkel,
földudáló kísértésekkel vesződtem és tudom, megszállt az árnyék, az első
elrévülés…

ez a halál…

így kimorog az emberből, amikor meg kell halni? miért nem hal meg
gyorsan a nénike? a halál nem engedi? mért nem látni a halált? pedig itt
van? a néni már nem sír, nem beszél, nem sóhajt, csak a halál zörög,
fütyöl, csuklik, nem hallani mást mostan? ilyen a halál? ráhörög az
emberekre, hogy senki el ne felejtse életében? a bácsika fiatal volt,
összeesett és meghalt? a fiatalok gyorsabban halnak meg? aki nagyon
öreg, azt nehezen viszi el a halál? hány ember halt meg, míg a nénike
élt? nem félt soha a haláltól? ő is volt gyerek, olyan, mint én? száz év
előtt ő is gyerek volt?…

nem tudom utólérni, kis eszem alól biztos, ezek az elámulások
elindultak, a lét, a nemlét gyötrelme teremtő forgatással forgatta a
tüzelő fejemet, bánat és iszonyodás, sírdogáló meghatottság úgy szállt
rám az új születéssel, mint a magzat alaktalanságára a szem, a homlok,
az ember, beágyaztak engem zúgó titkok közé, záporos víziók sűrűjébe és
ernyedten, megbélyegzett áthajoltan, ki tudná hogyan? elaludtam. Reggel,
mikor fölébredtem, az első eszméletre a hörgést hallottam, csípett,
szúrt, venyigével rámvert és példátlan düh fogott el, olyasfajta érzés
lehetett benne, hogy bementem volna szobába és kéjjel, boldogan a
fulladásba nyekkentettem volna a szörnyű hangot, az önzés orkánja mellbe
kapott, felforgatta indulataimat, az éhes, kétségbeesett határokig
kifeszítette az ösztöneimet és ingerült letörötten, tehetetlen
búslakodással kimentem az udvarra, a folyó partjára, de játszani,
zavartalanul szemlélődni nem tudtam. A birok egész nap tartott; lebújtam
a fűzesbe, sípot vágtam a gyenge ágból és megfújtam s furulyás
zendülésére rázihált a horkolás, tutajok rézsút utcácskái fölött
ringással nőtt, gyöngyözve habosodott a nádas iszap, kíváncsi lábheggyel
a mélységeket méricséltem, kutattam, áhitoztam és andalgó eszméletemre
rámnyöszörgött a reménytelen hörgés; elkomolyodtam, dühöngtem, sírni
akartam, rémüldöztem nagyon fájt, hogy nyugton nem maradhattam, a víz
lassu útját, úgy mint máskor, nem nézhettem, a gesztenyefák alatt a
bandukolást, úgy mint máskor, nem járthattam, a déli harangok összeszőtt
bongását, úgy mint máskor, örvendezve nem hallgathattam és estére forró
szájjal, botló lábakkal, elvadult érzéssel az ablak alá újra odaálltam
és imádkoztam:

– Istenem… Istenem… Haljon meg a nénike…



Az esti bárányfelhők mögül valakinek a szeme meglátott? ott benn, a
kerengő árnyék dermedt meg a szavamtól? a hörgő hang, lejtős
gyöngüléssel elcsöndesedett, mozgás, járkálás mozdult a szobában,
hosszu, soha el nem felejthető úton a konyháig bemerészkedtem, szakállas
emberek sietve jajgattak az ágy körül, egy asszony a párnákat szedte ki
a beteg feje alól, mások a vánkosokat bontogatták, piros volt a szoba az
esti meleg napsütéstől, a százéves nénike még sóhajtott egyszer-kétszer
a pihegéssel, mintahogyan kilegyint a mozdulatlanságból a tévedt szellő,
a szakállas emberek még szaporában jajgattak, asszonyok fölsírtak, egy
fiatal nő egy szál tollat emelt ki a vánkosból, a rőt világosságban
többször megforgatta és az emberek egymásnak sugdosták:

– Csirke toll…

– Csirke toll…



Csönd volt. Este volt.



Kiszédültem az udvarra és emlékezem, a halál ült le mellém a padra.
Rágondoltam, a szappangyár felől olyan terülő rohadt bűz szállott le
reám, hogy sokáig beteg volt tőle az ízem, orrom, képzeletem.



RABOK.

Ki gondol a rabokra?



Mit csinálnak?



Hogy élnek? hol élnek? mire gondolnak? mit éreznek? mi jár az eszükben?
mi jár a szemük előtt? tudnak örülni? sokat sírni? hallják a szellőt? és
a száraz sóhaj megmozgatja arcuk körül a levegőt, kiszagosodik az orruk?
és a pállott verejték rájukkísért erdős avarnak illatával, álmodnak az
éjszaka? és víziófoszlányok átszélednek a nappali ábráikhoz…
kigyomláltan az emberkertből, mégis élnek? szívük, vérük, lelkük nekik
is van, mint a többi embereknek? Mit csinálnak?…



A kalitkás fogság dühíti a képzelődésüket? és a szunyókás árvaságban
gyün az utca, falu, város, vonat, folyó, hajó, futás, séta, napsütés,
eső, őgyelgés, kapuzárás, szántás, alvás, malátaszagu gyárak… jönnek,
gyünnek az elvont szabadságnak nyájas, költögető, kérdezősködö,
feleselő, perlekedő, úszító, tébolyodottan fölvonagló látomásaival…



A rossz ember tusakodik a nagy indulatával?… lefogva, leigázva, a
bőszület vakultan fetreng a bosszú vérpárázatában; a forralt fej, mely a
bikás öklelődzésért bolondul, taglózottan lekonyul; meglóbált karok
kéjelgő izmai, amik a hurokvetésre összeugranak, ernyedten lelankadnak;
a fölrántott száj, mely összecsattog a bestia-szomjúságtól s fogak
sövényén a harapás habzó gyönyörűsége őrjöng, keseredett ízzel lelipped…



A révedező… aki tíz éve találgatja a pasztellt, hogy történt?… az
éjszaka sötétjéből fehéren kilángol egy törülköző, a savanyú ágyból
föllapdáz egy girhes hát, két csontos öreg láb motollázva kaszál, ümmögő
nyöszörgés szakadva fullad… hogy történt?… gyilkos?… gyilkos?… mint
történt?…

Az alkoholista… kinek gégéjén sürögnek az álmok, ádámcsutkája
kopoltyusan ki-beugrik a sóvárgástól, snapszbutikok áporodott íze
végignyálaz a fehér nyelvén, ömlő sörök rátajtékoznak a hápogó, csukló,
bajusztól csöpögő szájára…



Hiszen ez fájdalom? villámlás? bánat? lélek? hangulat?… hiszen ez élet?…



És a fiatalok? akik épp hogy megnyitották kedvük zsilipjét? és
fölgyujtott szívüket a nemi káprázatok alig hogy megbabrálták? a mokány
fiatalos férfi? a kifeszült vállaival, elöntött derekával, didergő,
dobbanó, hosszú életre épült lábaival? játszó elméjében a tikkadt
bokrok, izzadt éjszakák, fúró ajkak, összeviharzó összetemetkezések,
buggyant életnek meleg szagossága vízionáruskodnak?… és az asszony?… az
ifjú asszony?… a megnyitott gyönyörkút, akit a friss merítés után az
örök érintetlenségre kijelölnek? mit csinál a nyoszolyás nagy melleivel?
a borzongó, ütköző nagy csípőjével? hazajáró képeivel, melyek az
elrabolt kúszaságot mindig mutogatják és kancás orra a virrasztó
éjszakában zokogva kitágul?…



Bolygatott képzeletemre régen rárajzolták a szenvedésüket és éjszakás
tünődéskor sokszor látok egy ijesztő freskót.



A fekete csúcson, a messziségből, szembenáll egymással Illava és
Márianosztra. Köztük a némult űr, a lapuló falvak, alélt lejtők,
szendergő városok, alvó embermezők, csak fönn a ravatalbérceken a két
fellegvár zárja, őrzi a bomolt életet. Cellás rabok viaskodnak a
fiatalságukkal, Márianosztra pántos fülkéiben ifjú asszonyok
bolondulnak, Illava biztos zárkáiban gerjedt férfiak pörkölődnek és a
kísértő éjszaka a sülyedt éjszakákból jön, az elhagyott igaziból, mikor
a csillagos égbolt, mennyezetes szobák szűkülten ráhajoltak a kuckós,
összeúszó gyönyörűségre és a fölmérő, rabos éjszakákból jön, melyek
kínozva apróznak, a nedves bajusz csiklandozása most végigsöpör a
dühöngő eszméleten, asszonyos haj régi libbenése most husángol a
varkocsával, hogy tántorog a vér pattanó edényeiben…



Én látom a tündöklő, meglátogatott szemüket, amint az üvöltő tekintetük
a megvasalt ablakok feketéjére tágul. Márianosztra, Illava ablakszemein
milyen titkok vannak?



Ki látja, hogy a cellás ablakokról zarándoklás mozdul? asszonyokból
kiszállt, szívhez, szájhoz hasonló patakzó formák utaznak az űrben és a
sötétlő mindenben vándorútra indul a kutató, légiós, himbáló
férfiboldogtalanság…



Miért nem ejti alá kezét az Isten a firmamentumból? hogy összevezetné
őket és jóvátegye a szenvedést, amit az emberek társaikra rámértek…



HANGOK.

Néha hátrahanyatlik a képzeletem, ilyenkor úgy érzem, hogy öreg testem
hüvelyében, vérében, sejtjeiben mozdul, följut hozzám a gyermekéletem;
érzem a hevét, feszűlését, izgatott fátyolosságát és eljön a riadt eszem
fölé, a két fülem köré az énekhangom is; milyen különös, hogy az enyém
volt, hogy elhagyott. Itt énekel rá az ijedt fejemre, itt dobol, szökell
a dobhártyámon, hallom a csendülését, a sárkányos magasbaszárnyalását, a
lejtős könnyedségét, a kieresztett zengő síkját és ömlő ezüstjével,
illatos szilajságával befutja a fáradó szívemet…



A meleg kísértéskor a templomos délutánokat is látom, a hívők künn
vannak a városban, komoly, csöndes emberek és csöndes gyerekek a
szentély előtt a próbára várakoznak, a homályban egyetlen vastag gyertya
gyújtogatja a repkedő világosságot, két fehér ujjával a kántor megvonja
a hangvillát és a süppedt, hűvös nyugalomban, félénken hosszú
elhangzással búg a bántott érc… mintha rámsóhajtana a messziség, hallom…
mintha neszelne a sűrű fátyolosság és alóla felejtett öreg arcok
fölmerülnek. Egy mélyhangú emberre emlékezem, úgy mondták,
Oroszországból jött, járt Varsóban, Krakkóban, a szakállas, barna arca
mindig szomorú volt, senkivel sem beszélt, a fejét lehajtotta,
elgondolkozva járt a szigeti sétányokon, mikor pedig a templomban
láttam, hallgatagon ült az emberek között, a próbák pihenője alatt
föl-alá járt az oltáros szőnyegen, néha fölszegte a fejét és beledalolt
az álmos csöndbe. Tompa, mély hangja volt, mely emelkedni is tudott, de
a magasságban is valami fojtó burok volt az énekén, ami nem volt
melódia, csak föl-alá harmonikázó, örvénylő hangok, percekig így énekelt
a magányosságban, alul zúgott a zsúfolt hangja, a nyaka idegesen
meg-megrándúlt, a mélységből fölívelt az éneke, föl-fölkapta a sörényes
fejét, bánatos magasságban járt a hangja, alá nem ejtette és zúgott,
bongott a lihegő szomorúsággal, mint a harang, amelyet leborítanak a
gyászlepellel, mint a gordonka, ha a magas húrjait szólaltatják és
megdöbbenti eszméletünket a fájdalmas emberi beszéd… Ilyenkor mindig
eszembe jutottak a titkos mendemondák, amiket az énekesről suttogtak, a
lakására soha senkit be nem enged, lankadt este néha különös hangokat
lehet hallani az ablaka alatt… szívbeteg… fél a szívétől… a hangvilla
ágairól tütült az árva zendülés, hegy-völgy nélkül, csak egyformán
bágyadt a sóhajtó halkulás és szakadtan, gyöngülten elbóbiskolt a sötét
árkádok alatt… fölvert lélekkel újra érzem, a templomi homályban
kirajzoltan láttam az énekes dülledt, összehorpadt, elakadó beteg
szívét…



A bűvös ködből azért elém, rámbukkan egy vidor ábrázat is, a
segédkántoré. Hegyes, szőke szakála volt, csillámló csigákkal, a
szőkeségnek hallatlan színeivel, a makulátlan sápadtságtól, a lármás
aranyig s ez a lágy körzet óvatos-nyírottan fölhuzódott az arcának
gyermekes, piros húsáig, alatta pedig egy kicsi emberke fürgélkedett,
karcsú, vékony dereka, ha mozdult, majdnem riszált, apró lábait mindig
lakkcipő diszítette, mellét a városi séták idején, színes mellény
burkolta, formás, ügyes egész testét pedig a nyitott Ferencz-József
kabát kísérte, szellős hetyke lebbenésekkel. Szerették. A hangjáról is
azt kellene mondani, hogy szőke volt, világos, vékony tenor, bátor
csilingeléssel, mely szivárványlott a világosság színeiben, mint a
kecskés szakálla és bizonyos életretermett temperamentum volt, mert az
asszonyok, leányok, péntek este korán megjelentek a templomban, ha ő
volt soros a dalolásban; foszlánymesék el is jutottak hozzám, mint
kellett a virgonc férfiúnak Prágából eliszkolnia, mert a gettóban
jámbortalan dolgokat mívelt az asszonynéppel, énekelt Krakkóban s mire
innen is elinalt, valaki elborult leányféle utána halt a nagykedvű
kisembernek. Talán nálunk is megvoltak számlálva napjai, de amíg itt
volt, sürgött, fénylett, öreg, tanult zsidókat is megbabonázott; különös
volt az énekmódja. A síróskedvű, lassan nyíló, szent melódiákat máskép
dalolta, mint a többi kántorok; ahol borongott az ének, ott frissült a
hangja, vontatott akkordoknál gurgulázva trillázott, az ájtatos, nehéz
melódiákat, könnyed vidámsággal vidította, a könyörgést, vezeklést
hangguirlandjaival bohókásan körüldiszítette, az éneklő iramban, két kis
kezével a taktust is ütögette, keserves ősi dalok mezében szokatlan
férfiú csattogott, lármázott a hívők előtt, de szép volt, zavarodó
lelküeknek is jóleső…



Búg a sülyedt üvegharang…

rámfüttyent a segédkántor gyönyörű tillárom-trillázása, elbong fölém a
betegszívű énekes magafeledt dalolása és az énekes verőfényben áll,
hazajáró gyermeklelkem előtt egy széles vállú, hengermellü,
aranypápaszemes ember, a főkántor. Izgalom, megindúltság volt, amikor
közénk jött; Palesztinából, Jeruzsálemből sodorta felénk a fuvalom,
amely a jerichói rózsát is viszi a zarándokútra, mely gyökerezés nélkül
vonul át a térségeken és ahol megáll, egyetlen virágjával kilángol és
illatot küld az emberekre, hogy gyöngéd lesz tőle még a gonosz is…



Őriző, megajándékozott, jól ellátott szekrény: rossz füleim… a kóbor
hangot visszahallom… az íze, az ereje édes és kívánatos, mint az
elhagyott szőllőgerezdek mustja, amiket kemény szálfák alatt roskadozó
rabszolgák vittek le a forró hegyoldalról a hűvös gádorokba…

a zománcos csendülése tiszta, könnyű és áradva áradó, mind a hajdani
napsütés, mely nyitott érlelő legyező, a büszke cedrusok, bújálkodó
lótuszok, az Isten küszöbén várakozó lelkek fölött…



Ma már tudom, nem voltak rendes emberek.



A templomi homály, el nem bocsájtóan egészen magához ölel és megtelik a
kör a fejem körül kergetődző énekhangokkal: borzongó gégék rikkantanak,
vágyas szájak gusztussal megnyílnak és céltalan örömmel a hangot
kiküldik, fölküldik; a vékonyabb, mint a hirtelen gyík meghempereg a
csöndben, a szélesebben zengő megbontja fényét és szitakötők villanak,
ívelnek a sugárzásban; gyerekek az üde boldogsággal kacérkodnak,
felesel, összerikolt, ostoros pattogással össze-összezendül a trillázó,
skálázó ének; gyerekek a pubertas részegségével verik félre kicsi,
elcsent harangjaikat, pipiskélnek, seregélyes vigalommal, lépcsős
nekifutással fölkacagnak; a betegszívű, mélyből született magasbaszálló
hangja elindúl, súgva lendül, búgva szárnyal s orgonálva szálldos a
társtalan horizontban; a segédkántor szőke csőréből fölfut, a függélyes
szökőkúttal a hiú tenor, paradicsommadár teste riszál, tollászkodik,
billegve erősködik, fütyül, dalol a hangja a szökkelő magasságban és
megzeng a »bájdalú«, a palesztinai vándor s ölelő énekében földalol
minden, ami tükrös a könnyben.



Nem voltak rendes emberek…

a szüntelen mindenük: éneklő kedvük, a vándorló sorsuk, a titokzatos
testiségük, elmondja hangtalanul maradt magamnak,

valamikor költöző, éneklő madarak közt éltem…



SZEMEK TÜKÖRÉN.

Füstös éjszakán néha körémhalkul a világ. A zajló élet megtalált
magányosságában eljátszadozik az ember eszével az önkéntelenség és
különös, pihenő öröm, szándékosság nélkül megnézni a magukból kifordult
testvéreket, a vastagembert, aki a karcsúak érzésével táncol a
parketten, a kopasz, lompos embert, aki bíztató nőcskék között – igaz
hittel – megfürtösödik, gavallérosan megszépül e befűtött éjszakán, az
okosan könyörtelen, héjja-lányok megbolondulását, amint a rossz szívük,
mint az írós vaj, megpuhul. Kifeszült, táncos, zenezajos csöndben,
valamelyik asztalnál ül egy spanyol leány, a másik asztalnál egy orosz
nő, a harmadiknál feketeségében őszintén elborult néger asszony. A magam
céltalan, őgyelgő tekintése rámegy a néger nő szemeire. Majdnem dülledő,
széles fehérségbe merült a révedező, fekete szeme. Ezek a szemek,
amelyek most itt, a villámos csillárok déli verőjében únottan
elcsudálkoznak, ezek a szemek most itt vannak; tegnap, egy fél év előtt,
azelőtt, erre és arra, másfelé is elbámészkodtak; fölszippantották
idegen tájékok arcait, illetgetve verték talán Afrika vízeit, erdőit,
ronáit; két szemgolyó végtelen mélyében más arcú, más agyvelejű más
szomorúságu emberek szunnyadoznak – két szemnek tükörén milyen
csudálatosságok vannak…



Szeretem az ember szemét, a fáradtat, a villámosat, az ijedtet, a
rajongót, a kacagót, az elborulót és az izgalom emeli a képzelődésemet,
mert a senkiember szemén is emlékesen átfutott valaha a rémület, az
ujjongás, a vonagló élet. Néha azt érzem, hogy az embert azért ültették
tele vérengzéssel, óhajjal, kétségbeeséssel, szerelemmel, hogy a két
szemnek tükörén meglássa, mért történik minden; azt érzem, hogy a
bolonduló össze-vissza fejét, a lélekező, jajgató nagy mellét a
kívánkozó derekát és a boldogságtól, másroskadástól reszkető lábait,
csak körülépítették a szeme körül; itt árad, itt lüktet, itt sír, itt
jön ki minden. Milyen borzasztó lehet világtalannak lenni.



A szemek tükörén… szeretném látni minden ember szemét a pillanatkor,
amikor szédül az élettől; a zarándok koldusét, akinek hajtott fejéből
rámered a szeme a megtalált forintra; a halálra szánt emberét, amikor a
nyöszörgő készülődés után körülnéz és befut a szemébe az érett érzés; a
munkás szemét a pillanatkor, amikor átborzong rajta a forróság és már
érti: a tőke a hóhér; a gyáva zsidót, amikor szijasan imádkozik és az
átkos hajnalon összelövöldözi a gyerekeit; a gőgicsélő, nászos asszonyt,
amikor a szeme először rácsudálkozik a Márkus-térre; a vasfejű embert,
akinek egyszer csak, hirtelen, elesik az esze; a régi rabot, kit az
éjszakában megkeres az asszonyi szag és belebámul a feketeségbe; a magam
szemeit, amikor kicsi inas koromban megütött a segéd…



A szemek tükörén… mely ringat, mint a hallgató hegyi tavak fölött az
árnyékos árnyék, mely kigyúl, mint szűz lányoknedves ajkán a hajnali
óhaj, mely megtörik, mint az írói lélek, amelyben halálos egymásmellett
őrjöng a gőg és nyomorúság…



Szeretem az ember szemét, kitárult tükörén integet az örökmagunk
vágyódása; ez az a szem, mely békés passzióval képtárak gyönyöreit
ízlelgeti és félre nem csúszott soha a Mona Lisa arcáról, a Rembrandt
öreg fejéről, Tizian húsairól; ez az a szem, melynek villanása átmér
mint a villám és pénz, földek, jószág és minden fűszer neki illatozik;
ez az a szem, mely látta a Bebelt és továbbéleti a fehér fejét, a gyönge
kezeit…



Szemek sűrűjében járok és fölhevült izgalommal el akarom fogni a
pillanatot; a pillanatot, mely vad sodrással belefut az idők
messziségébe, a pillanatot, mely lobog a fejünk fölött mint a nap,
félelmes, mint a születés és az elmúlás; millió szemek tükörén ég a
világosság és ráveszem az eszemre a lángos pillanatot.

Proletárszemek tükörén álmodik a jövendő…



MI VOLT EZ?…

Az apám régen meghalt, az anyám öregen néha beszél fiatalságáról, a
felejtés ködével eltünedező történeteiről. Egyszer a régi szüretekre
emlékezett, amikor még nem volt filokszéra, a szőlőhegyek fröccsentek az
édes musttól, apám csak későn tért haza, pincéről-pincére járt és
megvette a termést, anyám elbeszélte, hogy valamelyik ilyen este apámat
megtámadták. Egy pincében alkudozott, fizetett és meglátták a
bugyelárisát, melyben sok pénz volt.

(Anyám nehezen beszél és amíg elmerülten a másik mondatát megtalálta, a
szünet alatt kíváncsi izgalom kapta el képzeletemet.)

Az apám kiment a pincéből, késő este volt, indult már haza felé.
Hegyoldalon, a szőlők között vezetett az útja, nagyon sötét volt már,
egyszerre csak három ember az apám elé állott.

– Láttad a bugyellárisát?… szólt az egyik paraszt.

(Anyám fáradt arca megélénkült, a barázdák megszűkültek rajta, nehéz
keze megfrissült és téveteg mozdulattal a levegőbe rajzolta a három
ember útonállását. Szemem előtt állt az a sötét szüreti este.)

A három ember megszóllította az apámat és rákiáltottak:

– Pénzt vagy életet…

(Én láttam ezt a jelenetet. Láttam a sötét ég alatt megrettenni az
apámat. Állt a város fölött, a csillagok halottas súgárzásában,
messzibbről ideneszelt a hazatérő szüretelők ittassága, a némult
levegőben, mint vastag kígyó csavarodott a pincék szaga, madár nem
rebbent, diófa nem rezzent, elrémült magánosságban csak állt a három
gonosz között az apám és szívét meglegyintette az otthonülő családjának
illata…)

A három ember leteperte a földre az apámat.

(Gyönge kicsi emberke volt és rajta a csattogó, sietős csizmás
parasztok… Szép kerek arcából, hogy felkönyörögtek a szemei, könyörgős
szemeiből, hogy rimánkodott a pillantás a magasba, angyalhoz, Istenhez
és forró, fáradt teste meggyúrtan a hideg talajon…)

A mellére térdepeltek és az egyik paraszt kést rántott elő.

(Az anyám ujjai beletépnek a levegőbe és az ósdi, jól őriző függönyök
lehullanak…)

– A mellére térdepeltek és az egyik paraszt kést rántott elő…

(Mellkasában hogy szétömlött a szíve és szomorúság, imádkozás, vágy,
fogadkozás hörgött a hörgésében… Cipelő szegény válla bizonyára rúgta a
nyirkos földet, harcos, próbált karja lökte az aljas halált, gyávult
lábai labdásan keresik a futást, ledőlt dereka síklik a kínok
vesztőjében, ámuló feje forog a szőlőbokrok avarán, fulladt nyaka fújtat
a húshurkok között és megbűvölt szeme előtt szabdal a bicska, mint
íziglen bűnhődők fölött a Jehova bárdja…)

Az anyám elpihegi:

– Szüretelők jöttek és a rablók elfutottak…



Megmarkolt eszemről, pattanó idegeimről szörnyű súlyok görögnek le…



Mi volt ez?



Itt ülök vénülő anyám mellett, az apám tizenöt éve porlad a rákosi
földben és én őszülő fejjel, fölnevelt értelemmel visszazárulok a
gyermekhüvelybe, az iszonyat belégyökerez a szőlőbarázdába, apám régi
alakja vergődik előttem s sikolt a gyerekszívem:

– Őlik az apámat.



HORIZONT.

Egy ember ült az erkélyablakban, fegyverrel a forró kezében és vesződött
az érzéssel, meghalni… amikor a gondolatait nem győzte,
föl-föltekintett, csüngő fejét ijedten fölpeckelte, az utca zajló képeit
céltalanul megbámulta… jobbfelől, a szomszéd ablakban embervonalak
kúszálódtak, asszony és férfiforma egymás mellett vesztegeltek, bókos
mozdulattal egymás felé megnyugtalankodtak, vad gyávasággal, akadozva
tusakodtak… az ember az erkélyablakban idegen tekintetét a nehéz
szemeibe visszavonta, fegyverének kecses, éles rajzát a gyönge
tenyerében újra érezgette, a megszakgatott vágyat az akarat pislogó
világoságában, tovább gyöngyölítgette, meghalni… a nagy fáradtságnak a
befejező tudattalansággal megágyazni, az elfeketült kedvnek készülten
engedelmeskedni, a szükölő érzést a megoldással engesztelni, vállait,
olmosodó lábait, iromba cepelő mellét a békével megnyugtatni, a zürt,
zavart széteső eszében lecsöndesíteni, éretten, kívánkozva, meghalni… a
rossz arcot eltolni, az anyókás ráncos arcot, amint kirévül belőle a két
gyöngült zöldes szem, itthagyni, két gyöngült zöldes szemnek sikoltó
sugarát nem látni, az árva szegény fejnek szegett csuklását nem tudni, a
sírást mely az oltalomra szoruló lélek életrevaló bátorságát kimosni
fogja, nem hallani… meghalni, itthagyni… mindent itthagyni… a képeket
lezárni, a csupasz tavaszi fákat az utcán nem látni, karcsú kopár fák
sorát, amint a mákonyos gondolattól a dühödő gondolatig elébe-szemébe
állanak, fakadó testük rügysebeit mutogatják s ujjong a köny, hetyke
örömbe hajlik át szomorúság, kong bong a messzi harang, meghalni… két
szemnek sugara, amik már áthaladtak a kárpiton, esküdten fölsóhajtanak a
magasságba, tavaszi fák csupasz koronáin ágak cikkcakkja ágbogaskodik,
ágak zöldelő karjából növendékágak küllősödnek, ágak sűrűjéből száraz,
vékony kezek fölmerülnek és finom hajolt ujjaik, egy gyökérből, mint
rezgő tenyérről kulcsolódva összeérnek, könyörögnek… az anyám…



– Az anyám…

az ember az erkélyablakban fölkapta a fejét, gyászoló szemeit a döbbenet
fölgyujtotta, rebbent, kapkodott az esti térségben a tekintete… alatta a
völgyben tömeg morajlott, bolonduló emberek egymás hegyén-hátán riogtak,
vad rendőrök ugró lovaikkal sikátorokat gázoltak maguk elé a sokaságban,
karok, botok a magasságot vágták, olcsó asszonyi kendők bomoltak,
repkedtek a szélcsöndes levegőben, hörgött a zaj, rikácsolt,
kikiszilajodott, fölföltántorgott a kaoszból a kiáltás:

– Jogot…

– Jogot…

az ember az erkélyablakban a lelkével megölelte magát, a bús búcsút
fölbuzdult kívánsággal tovább gondolgatta, az éltéből fölkísértő
fantomokat szomorkodással megfürkészte, elváló éveit, eseményeit a
könyek rezgésében sajnálgatta, öreg, sokat használt arcát az igazi
formájában meglátta… gyér haját a terülő homloka fölött a baj
csimbókosan kitépdeste, két nagy szemét az orra fölé csüngősen
kitologatta, a keserü íz a szájától a halántékáig az ijesztgető vonalak
ráncait a húsára rávölgyelte, a szégyen, a nyomorúság a szép arcára a
csúfságot rácsunyította, meghalni… a szorongást a találkozó utcán, az
olvasmányos kávéházban, a meleg orfeumban, mások szemének kérdő, bántó
pillantását nem tudni, alvás előtt a fölrémülő rosszat, gyilkosság?
meghalás? elvinné a számonkérőt? nem érezni, a jeleket, amint átokra
hajlik a jóérzés, gonoszsághoz bőszül a szelidség, gyalázásba rondul az
imádság, felejteni, álló nyugalomban mint a napsütés, elmerülni,
meghalni… ez a szem, amely most lezáródik…: örült a tavasznak, csudálta
a képet, nézte a korzót, követte a folydogáló Dunát, csillant a
gyerekekhez, álmélkodott a csillagokhoz, ez az arc, mely most átmerevül
a maszkba…: melegedett a simulástól, kacagott a büszkeségtől, szédült a
virágbódulattól, keménykedett a bátorságtól, ez a mell, vállak, derék,
ami most átdől a dermedésbe…: borzongott a nőtől, törte az erdőt, szelte
a tengert, ételt, levegőt, nyujtózó lustálkodást habzsolva maga köré
zsákmányolt… sugdosó, nehéz élet… az ember az erkélyablakban,
megkísértett fejében a millió sejttel, a gyávult távolt karolgatta,
nyíló tekintetét völgyben, magasságban tévelyegve meghordozta… az
integető ház egy másik ablakában kötényes emberek serénykedtek,
villámfényben a hosszú asztalon gipsz- és acéllábak ágaskodtak…



Az ember az erkélyablakban, ült a terhek alatt, síró szíve előtt a
májusi fák ágbogas kezei föltűztek s az anyja kezével könyörögtek,

az önző düh megrázta, elrongyolt értelmét a kín, a gonoszság elborította
s az ágak cikkcakkját nyöszörgő kéjjel a szemére emelte, a fölébe került
erdőt éhes indulattal megkémlelte, fölfordult lelkének kirajzolta…

nyitott, lármás, mohó kezek ütöttek föl a fák koronáiból az égbe s
vékony, görbe ágaikkal beletéptek az Istenbe…

az ember az erkélyablakban fölállt, ernyedt keze öklöző szorítással a
fegyvert megszorította és odaemelte a halántékához.



Az utolsó pillanat fölforrt, a harc, a parancs körbe vitte birkozó
testét, a szomszéd ablak felé billent, a veszekvő asszonyférfi-forma
elcsöndesültek, egydarabban összemerültek…

költöző tekintete megsúrolta az utcát, gyerekek, emberek rendőrlovak
alatt gombolyogtak, egy bolt égett, villámoskocsik kitépett, csavaros
belükkel fölfordítva trillásan csenegtek, fegyverdörgésnek,
kardcsörömpölésnek zengéséből kibődült: jogot, jogot…

az ember az erkélyablakban a másik ablak irányában zökkent, forduló
teste a cselekedettel itt megcövekesedett, a villámfényes szobában
izgatott emberek az érclábukat kapcsolták, himbálták, velük földobbantak
s mint hibás szarkák, apró útjaikon rézsút szökdécseltek…

az ember az erkélyablakban megdőlt… milyen lehet a halálra vált ember
szeme, amikor tekintet-csápjai az élet képeiről lesíklanak?



SZÍNES ÜVEGGÖMBÖK.

Az íróra gondolunk, aki megszületett a vérségével, a leskelődő
szemeivel, az áradva visszhangzó gondolatvilágával.



Az emberek, akik az íróval találkoznak, nem is tudják: külön világ halad
el mellettük a testvér-hüvelyben és van valami babonás szomorúság az
állapotban, ahogyan az író járja az útját az emberek között.



Itt él, vesződik a gondjaival, mint a többi feles barát, fázik a
hidegtől, borzong a melegtől, mint a többi ember, ruhát méret és
lelkesen eszik, mint a többi halandó, szerelmi légyott és váltóterminus
fúrja a fejebúbját, mint más bajos társainak, pontosan, ezer réttel
mindent, rosszat, jót, sírósat, nevettetőt magára vesz, mint a többi
ember, ami után jön aztán, a megszállottság, száműzöttség, hogy zártan,
a maga bolondítására, egy kába másvilág is tükrözik agyvelejének jól
összeállított prizmáin.



… Hegybe, eldölni ingó tornyosodásba, összefut a redakciós munka, lenn
zihálva vár a rotációs, arrébb az éjszakás expediciós kezek, kijebb a
fűtött vonatok és a fürkésző ijedtség perceiben, a képzelet rossz
firhangján átbukkan két Mentschikoff-télikabát, két szegény diáknak
mosolyos, sorsos találkozása… az orvoshoz megyünk, kapar, pereg a
nikkelszerszám, levegős dudával robbantgatják az árva fejünket,
fájdalom, didergés, az egyedülvaló figyelem tehát itt van és im’ a gép
alatt, a baj alatt sötétlő udvar tünedezik, nehéz árnyak alatt rossz
lányok várják a halált… kevély séták idején elbabrál a tekintetünk friss
asszonyoknak haján, arcán, a szája körül, két kacér szemnek meleg
horgain már rajta akad a tekintetünk, már rámerülnénk, és túl a billegő
menyecskén, túl a jóleső önzésünkön, kárpit nyílík, anyókás anya ül a
Balaton mellett s álmodik a tengerről, mely elnyelte a fiát… a könyvet
olvassuk, gondolkoztató, szigorú, magától el nem engedő könyvet, az
érzés sodrában, ahol a lélek kulminál, már benne vagyunk, ám valaki,
valami bolygatja a képzelet tükreit és bányászok látszanak, akik most
jönnek fel a tárnából, körülnéznek és szemhéjuk nyítódva, záródva, mint
lepattantott kapcsok, görcsölődnek a napsütéstől… a pénzt, ami nincs,
elgondolni és elfogni, az ötlet, a konstrukció már forr az akarat
kohójában és a gondunk, a dühödésünk elhajlik a hívatlan interieurhöz,
pogányok a szobában és mételyesek a babonától s a szívüktől kérdve
kérdik, van Isten?… van Isten?… zászlóerdő a fejünk fölött, henye
szemlélődéssel nézzük a nagy lepedők türemlését, kék, sárga, zöld, piros
össze-vissza csíkok vastag kígyózását és meglebeg a másik szemünk előtt
egy öreg asszony sálja a tengerparton, ápoló kézikocsi, hasztalan
elégett csontjait a verőfény öntözgeti és följebb és fölötte, kínozó
országúton, egy fiatal, kavicstörő munkás nyújtózik a harsogó ég alatt…



Igy ártatlan, önkéntelenül, az ismeretlen képek, egyedüli illatok,
különszőtt hangulatok, hattyús melódiák… és elgondolni, érezni a fölverő
titokzatosság, hogy emberek járnak a társaik között, beszélgetnek,
kereskednek, meg is tépik egymást, de az egyiknek kerek ugyanolyan
fejében, nemcsak a számok, párbaj, utazás, alvás nyügösködnek, de a
rendszeres eszelősség panorámázik, eszének bujtató redőiről könnyes
mókák integetnek, a lángoló, csúfos, kacagó, hökkent ábrák, sorjában
váltakoznak rajta, mint a kerti színes üveggömbökön a grimaceok, amik
körül elforog az élet.



Nem olyan ez a belepett tündöklés, mint a gyermeklélek játékossága? mely
szűzen megring a cikk-cakktól, amit a künnzajló élet ráejt? Nem a
kiízlelés? ahogy a látogató percet magához ragadja a megnyilt értelem,
ahogyan az gőzölgő fantomjáról, a darab életből felszáll? Nem a
meggondolatlan öröm, pásztorocska a delibábok ligetében? amint a munkára
érlelt gyermeklélek, szomjú szilajsággal utánaveti magát a felsuhanó
képek szitakötőinek? és kidíszíti velük a fantázia keringő boltozatát,
rásülyeszti melegét a kicsiny szívére, gyémántot helyez belőlük szemének
ablakaiba… a tanultsággal, búvárlással meg nem bolygatott érintetlenség,
a makulátlan potencia, a pillanatkor, amikor az élet jövevényeinek azt
általadja.



Valóban, minden gyermek költő, csak felváltják később, az írót azonban,
a nagy sorozás meghagyja gyermeknek, gyermekének.



És ezért a szivárványos rajlás képzeletének szüntelenül forgó síkjain.

ezért a sok megrendült vallomás, ahogyan az írók a maguk gyermekéletét
kitapogatják, témáikat onnan kiemelik, a régi hévvel, az elködölt
fátyolokkal megmutatják,

ezért az álomjelenet, hogy öreg fejüket a gyermekidők mesélő
emlék-párnáira oly szívesen lehajtják és az alig számolt évek
feltipegnek, az egyformán friss csudálkozással, az aggastyános
kapuzáráshoz,

ezért az egyedülélő ingerültség, hogy az öregség, okosság indái
félrehajlanak, ha látomást szállat el ormairól az élet és az író a
gyermeklélek megdöbbenésével, ujjongásával és ámulásával, csak a puritán
reagálással fogadja a kísértő pillanatot… a több (a kevesebb): a
kimódolás, raffinéria, a tanítgató elvezetés, később következik.



Próbált, megvert mellünk kis rekeszében a gyermekszívünk dobog és
alázattal írnám, ezért hajlik reám olyan mai közelről a nyári este, a
gesztenyefák alatt, a kisvárosi álmosságban, hét éves fejem körül
nászútazó cserebogarak zúgásával, mit amilyen felbuzdulással mozdul meg
bennünk a természetünk, ha innen, vagy onnan, ráfut a jel idősb
képzeletünkre.



VIHAR.

Felleges, viharzó este volt; a levegő végtelen sötétjében csak állt és
áradt, csillagoltó fejével, karoló karjaival, lehelő szájával a
kánikulás hőség.



Nyaraló, lustálkodó emberek között, a szabadságos tétlenségben, a
terrasszon ültem, a furcsa türelmetlenséggel, szekáns munka nélkül,
loholó sürgősségnek híjával, diadalmas elszabadultan az ügyes-bajos
otthoniaktól.



A rekkenő fölforrt, a sötét mélyeiből villant a vajúdás, a meglendült
hirtelenség rázta az eget, süvítve zúdult alá a völgybe, melegséghegyek
nőttek s legyintve viharoztak az ürben, fölgyulladt lidércek alatt bús
erdők föllángoltak s lombos karjaikkal a futó sóhaj nyomában
elnyújtóztak, a kisöpört terrasszon már csak én ültem, a repkedő villám,
a hasadó feketeség váltogatta tekintetemet és megdúzzadt a mellem a
látogató forróságtól, amint láttam, hogy egy vad fekete nő suhan a
mindenségen által, a villámos tűz a fölvetett szemei, a démonos haja az
iramló sötétség és érett testének leples igézete, a fuvalmas melegség…



A fölzáporozott városka, alvás után, ránk ragyogott, a fázós nap nyitott
szemmel sütött alá az égből, a megfürdött gesztenyések a sétaútakon a
fa-illatukkal frissen áradoztak, a nyírott bokrok, glédás sövények a
kanyargós lejtőkön csillanva gyöngyöztek, a keskeny aszfalton a
nedvesség még bántatlanul terült és piciny ezüsttócsákban hempergős
szívárványok tisztálkodtak, hizelgős, serkentő volt a levegő, amelynek
könnyű áramában egy ifjú leány jött szemben velem, vékony selymekkel a
feszült kicsi mellén, a tréfásan könyökös karjain, huncutkás haja alól
kérdezősködtek a szűz szemei, egészséges szája zártan, feladattal
komolykodott, táncos, kicsi lábakkal már elém fürgélkedett, egy
drogueria ajtajából az ízes szagosság éppen rájalebbent… milyen tiszta
volt… a bőre, a húsa, milyen üde volt… a selymek alatt a feltörő
gömbölyűség, zergés lábainak ívelő tájékai föl a haragvó csípőkig,
mind-mind a hívó tisztaság, mely a rossz gondolat nélkül most mutogatta
magát, körötte pedig tükrözött a megzáporozott kicsi fürdőváros, a
lejtők alatt csak buzogtak buzgalmasan a kristálysörényes ősforrások…



Az erdő meleg és lélekző volt, mint a megzihált nő az ostrom után, az
útakat a vad nász meghintette a fenyvesek tobozával, a szegélyes tölgyek
során váló ágak fáradtan csüngtek alá a törzsükön, a frissen forgatott
avar vidáman aranylott a fölbukkanó tisztásokon, ármányos csönd,
templomos illat halk intéssel tolta előbbre a sűrűséget, öreg fák
borulatában útvesztében álltam és rest eszem elé rejtvényjeleket küldött
az erdő.



Szívek forrtak a fákon, kicsi, nagyobb szívek, gonddal vésettek, sietve
fölrajzoltak, mélyült völgyelőek, öreg rovásuak, frissen fölhelyezettek,
itt-ott kezdőbetük, alattuk a pontosság, évszám, dátum, egy-egy szív
csücskében lángnyelvek kirajzoltan és a megsebzett kéreg
kévékbeforraltan, küllőkkel megnövelte a tűzi képet, dátum nélkül is
ódon történetek, hajdani vonalak galléros türemléssel kiszélesedtek,
szívek peremén a tünő évek ujjuló körözéssel, aggastyánredőkkel
körülkérgesedtek és voltak újonnan föltűzött szívek, mikben még zöldelt
a nedvesség (miként az élet nyílik), őszülő szívek is így indultak el
egykor, a bélyeges eredetük még most is mutatkozik és nőnek, kúsznak
(míg gyantát fognak vetni a tölgyek) a növő magasságba; elhagyott szívek
tulajdonosai, más rengetegben ki tudja, merre járnak?…



Hirdető szívcímereknek megosztott területe két kézművesé?… szíveknek
összezáruló ajkai, keményen metsző az egyik félről, bicsaklóan akaratos
a másik részről, két ember kezefeje egymásnakdőlten összelángolt, mire a
szív alsó szuronyát összezökkenve felrovogatták?… a lány, a férfi álltak
a tölgyek alatt? aki a kévét az öreg szív kapujába fölírta, milyen volt?
álmodó szemében föltündökölt a megindult erdő és a megtalált óhaj el nem
engedte többé a zsákmányolót?… »Clarisse, V. – 3.«, a gőgös? a karcsú
testében zárt világot rejtő? szűk, vékony ajkán a kimondhatatlannal
járó? rianáskor, zajláskor mégis eljött a tölgyek alá s ráégetvén szívét
a hallgatag tanuskodóra, neszelve földobogott az erdő két ember
összeborulásakor?…

a kicsiny, kövér, nyílazott, félbenhagyott, megcifrázott, elrepedt
szívek a választott sziv-lugasban?… összeérő terebélyek árnyában, a
vezetőn kanyarodó tisztás bujtatója előtt, a párok mind megálltak?…
elhaladt mátkák nyomában csak mindig jönnek az új menyasszonyok?…

a lejtő csúcsán, a körülőrködött tisztáson egy szőke leány áll a nap
alatt, fú a szél, sötét férfifolyondár csavarodik a nő körül…

az álnok völgyből, innen én látom és nem tudom…

ki az, aki itt, a két vállam alatt megbujt és kivetni akarja mellemet s
démonos némbert vitt az esti szemeim elé, zsenge leánygyümölcsöt
mutatott föl a tisztaságkáprázatban, szívek rajzó randevuját a szívem
előtt fölnyüzsgette… ki az? ki megnyúlt derekamat, szédülő eszemet két
izmos karjával most átkarolja…



Holnap már haza kell mennem és megint csöndes ember leszek.



MÁRIA.

Mária áldott volt az asszonyok között…

itt élt Pesten, itt járt a pesti földön, a meghatárolt sikátorokban,
amit akkor zsidó-fertálynak hívtak, ahol most a terézvárosi templom áll
a Király-utca vonalában, amerre, a hajnal intésekor, a kvártély
irányában, naponként elrendelten én is elfarulok és a nem kívántató
álommal a szemeimen, az induló élet első képeit még magamra veszem;
friss, boglyas lányok a kapuban éberkednek, hajszolt napjuk már rájuk
köszönt, de mosolyosan vidámodnak, tréfa, huzakodás az igazibb kedvük;
derék, bántott, szolgálatra utalt ifjú cselédleányok, nem tudhatják,
hogy a jóérzés, amivel rájuk nézek és nem tudhatják, ha a Király-utca és
terézvárosi templom térségein hajnali munkában cselédleányt látok,
megszentelem öket, mert rádobol a szívemre, hogy itt élt, sürgött,
tevékenykedett hajdan egy tót cselédleány is, ama Mária, akit Hrúznak
hívtak.



Ilyenkor megálmodom az alakját is…

sovány, kicsi fehér személy, a hosszukás arca sápadt és tiszta, mint a
sárga liliom, széles, szűk homlokát fekete haj világítja, szeme tükörén
az alázatosságnak mindíg szelid fénye, vékony szája körül a mosolyféle,
mely lelki derű és bocsánatkérés, szellős pruszlikban, alsóban,
elhasznált topánkában igyekszik, serénykedik…

elkísérem a szolgáló útjára, ha a gazdáék, Weisz Károly nevezetű
szappanfőzőcsalád számára húst megy vásárolni, álldogál a friss húsok
között, szegy, lapocka, borda még vérzik a vaskampókon, kesernyés,
ismerős szag nedvesíti a szája ízét, aztán itt, meg az úton, meg otthon,
a meleg fekete haja alatt a rejtett örömök megmozdulnak, az
elgondolkozás lassú kortinái szívesen megnyílnak és a megzavart
cselédleányra, áporodott levegőjével rálehel egy másik mészárszék…

a székálló legény, kemény, dolgát értő legény, nyalkán áll a tőke
fölött, fehér vászon inge türemlik a piros, vastag nyaka körül, hengeres
melléből kilátszanak a teli vállak összehajló vonalai, a két ingujja
fölgyűrve és az izmos, fürge karjai a csukló feszült karcsúságán át
beleszökkentik az erőt, ugró ökleibe, kiterített nagy darab húsok
előtte, szanaszét körötte, bárdos öklével szabdalja, aprítja, olyan
suhintásokkal, hogy porzik, fröccsen belőlük a szép piros arcára még a
velőscsont is…

Így csereberél a vágyakozás és embert, falut, szendergő képeket
fölhánytorgat a lelkek szeme elé és a pesti mészárszékben, a vérnek
minden párázatában, a szelid cselédleány, hányszor gondolt a maglódi
székálló legényre? a szilaj, csapzott, szőke fejére, a haragos, ő rá
ránevető arcára, a tréfás szavaira, a beszédes virágajándékaira és aztán
az ijesztő megkérdésre, amitől azóta is félelmeteskedik a jámbor
szívében a kevély, versengő ember:

– Petrovics István?…

és mindjárt visszhangzik rá, a másik eljegyzettebb kedves, a huncut
nevű:

– Lányi Samu?…

a maglódi csizmadialegény, lágy kedvességeket tud mondani, szerelmesebb
a szavajárása, nyájas a viselkedése, engedelmes a rátekintése, círógatós
a kézfogása, jóleső az odahajlása, ügyes a mesterségében, a szép piros
csizmát, a ráncos deli csizmát a legszebben kiteremti, az ülő
mesterségben békésebb munkát is folytat, mint ama vad, szótalan, hizelgő
szavában is parancsolgató székálló legény…



Ki tudná elérni egy különélő, megriasztott, szegény szolgálóleány zárt
titkait? a haragos világban magánosan földobbanó cselédszívnek
beszélgető játékait? egy szomorkás tót leánynak halkan mozduló kedvét?
akit a nagy hegyek és csöndes tótocskák közül idecsöppentettek a síksági
földre, rikkantó magyarok közé, aki vesződik a növő, rossz emlékeivel,
bajos szülők perlekedő úntalanságaival? a tanító-rokon italos
gonoszságaival? éjszakába hajló este, éjszakából nyíló hajnal
bíbelődhetik zavartalan: miért nem hal meg a szegény cselédleány?… esti
harangszóra a balzsam-imádkozás, amitől frissült, eszére rápermetezik a
bátorság… az együgyű képzelet, mely megkúszálja az ábrákat, a fénylő
vasaló, aminek arcán nem ragyognak eléggé a kőporral súrolt foltok, a
szappanszagú nagymosás, mely gyöngyöző gőzben fürdeti a szárazságot
óhajtó arcot és…

két szempárnak kisugárzása az éji sötétből, amik meglepnek és egy
cselédágy vigasztalanságára ráejtik a verőfény sátorát s a jóság,
kívánság, áhitat, a könnyező gyöngédség elömlik egy mostohás, tót
leányka szívén…



Alvás előtt, a hajnali ébredéskor, mikor a hallgatag vándor körül a
földi rejtelmek sokasodva neszelnek, Máriát sokszor látom…

a sereglő leány-népet a kapuk előtt titkosan megvigyázom, a szőkéset, a
barnásat, az alacsonyt, a magasabbat tisztességgel megszemlélem,
fáradtan fakó, pirulósan piros ábrázatukat feledkezve megcsudálom és nem
tudhatják, hogy izgult szemeim fürkésző sugara mint borul reá a nyilt,
tekintgélő, fénylő szemeikre…

ezek: a bús emberek, akiket a szégyenbe, szennybe, sötét kalodába
vetettek a szerencsésebbek, ezek: az őrizetlen zsengék, kiket nyujtózó
szeszélyes úrfik, undorodó pocakosok éjjeli pihenőkor az izeléssel
megvizitelnek, ezek: a bélyeges kiválasztottak, akik a szegénység
legmélyebb tárnáiban érlelődnek, ezeknek a kicsi eszén, lefogott
képzeletén villámlik át minden, amiért szörnyű ez az élet, ezeknek a
szívük az űzött vad, de mégis diadalmas, mert a megállás kobzott
perceiben:

– Kiküldik, mint galambját Noé, a reményeket…

ez a szent, szép, szomorú élet a cseléd szíve, melynek közelében, mint
az evangyéliom mondja, repes a lélek… és párolgó vérrel beleírnám a
vigasztalást minden szegény ember agyvelejének sejtjeibe, ilyen volt
Mária is, aki száz év előtt itt járt a pesti földön és akiről megvolt
írva, hogy áldott az ő méhének gyümölcse…



Igy álmodtam meg egyszer, a merengés találkáin Petőfi édes anyját és
fölbong körém a gőgös dalnok idejéből a tisztaszavu harang, ahogyan
egy-két soros német önéletrajzában, németül világgá hirdette:

– Alexander Petőfi, geboren von armen Eltern…



TARTALOM.

  Anyaság  3
  Esti csillag  10
  A matrác lakói  18
  Gép mellett  25
  A szégyen  31
  Szobafestők  38
  Évoé  43
  Illatok  47
  Szederfa  55
  A Marada-vendéglőben  62
  Nösomele  69
  Kezek  75
  Éjfél  80
  A csörömpölő gonosz  86
  A gyermek  93
  Boby  103
  A halál  109
  Rabok  119
  Hangok  125
  Szemek tükörén  134
  Mi volt ez?  139
  Horizont  144
  Színes üveggömbök  152
  Vihar  159
  Mária  166




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Miniatürök" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.