Title: Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész
Author: Gyulai, Pál
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

GAZDÁJA; NŐK A TÜKÖR ELŐTT; A VÉN SZINÉSZ ***


MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta

MIKSZÁTH KÁLMÁN

32. KÖTET

EGY RÉGI UDVARHÁZ UTOLSÓ GAZDÁJA

NŐK A TÜKÖR ELŐTT * A VÉN SZINÉSZ

Irta

GYULAI PÁL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1911

[Illustration]

EGY RÉGI UDVARHÁZ UTOLSÓ GAZDÁJA

NŐK A TÜKÖR ELŐTT * A VÉN SZINÉSZ

IRTA

GYULAI PÁL

BÉR DEZSŐ RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1911

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.



GYULAI PÁL.[1]

Gyulai Pál első novelláját, a _Három beteg_ czíműt 1850-ben írta, az
utolsót – _Egy anya_ – 1866-ban. Az e két évszám közé eső tizenhat
esztendőbe esik írói jellemének kifejlődése, egész belső alkatának
kialakulása és a forma, a kifejezés eszközei fölötti teljesen biztos
uralom megszerzése. Az első novella irásakor kezdő író volt, a ki még
keresi a maga útjait, idegen hatások alatt áll, még nem hatolt le az
emberi lélek és a saját lelke mélységeibe s inkább merít irodalmi
reminiszczencziákból, mint önmagába beolvasztott élményekből. Az utolsó
novella írásakor már kész ember volt, az a teljesen, egységesen
kialakult jellem, a melynél különbet pregnáns körülhatároltság és
energikus határozottság dolgában nem ismerünk egész irodalmunkban. Már
akkor túl volt élete munkája legnyomatékosabb részén: lirai
költeményeinek mintegy fele megvolt, korszakos jelentőségű harczát az
előtte való kor irodalmának értékelése körül megharczolta. Ezután már
csak új műveket alkotott, egyéniségéhez többé nem járult új vonás,
világnézete hozzáférhetetlen volt már minden módosulásnak, érzéseinek
köre is meg volt szabva s szíve nem nyilt meg többé új belső
átalakulásoknak. Az ő egyénisége harczok között alakult ki, de mikor
egyszer lehiggadt, akkor rá nézve minden lehetséges belső probléma meg
volt oldva, már csak folytatni tudta magát, egyenes úton.

Ha lirájának jellemrajzában csak a hatvanas évek végéig írt verseit
vennők figyelembe, akkor is megkapnók még ezután negyven évre terjedő
egész lirájának képét. További élete már csak megénekelni való tárgyakat
adott neki. Már fiatalkori lirája is azt a képet mutatja, melyet mint
Gyulai lirai képét ismerünk: egy mélázásra hajló, gyöngéd, finom lelkű
ember, a kit heves szenvedélyek sohasem bántanak, a kiben könnyen
reflexióba olvad az érzés, érzésbe a reflexió, a kiből teljesen
hiányzanak a geniális nagy mozdulatok, de annál több benne a bensőség és
őszinteség. Néha még idegen hatások fátyolozzák el különben tiszta
hangját: egy-egy fordulatban Vörösmarty, másokban Petőfi, ismét másokban
Heine hangját véljük felismerni. A közélet iránti élénk érzék most még –
az abszolutizmus, a magyar közélet úgyszólván teljes szunnyadása korában
– leginkább a szabadságharcz lelkesítő és bánatos reminiszczencziáiban
mutatkozik; ebből fognak fakadni később politikai szatirái és epigrammái
s ezt a hangulatot fogja majd össze egy nála szokatlan nagy arányú, bár
töredék képben a _Romhányi_. A szerelem sem az egész valót felzaklató,
rejtelmes hatalom fölötte, hanem csöndes, könnyen búsongásra hajló,
érzéki tűztől csaknem teljesen mentes vágyakozás az egyéniségét
kiegészítő nő után. Gyulai fiatalkori szerelmi lirája – mindössze néhány
kis vers – tulajdonképen alig más, mint előhangja későbbi családi
lirájának.

Gazdagnak egyáltalán nem mondható Gyulai lirája, mint a hogy egész
szelleme sem. Tárgyköre még a lira hagyományos tárgykörét sem öleli fel
teljesen: szerelem, haza, természet – egyébre alig van hangja. Olyan
érzelmi életet élt, a mely semmivel sem haladja túl bármely átlagos
ember érzelmi életét s művészi értéke nem is gazdagságában, mélységében,
vagy változatosságában van, hanem abban a művészi teljességben, a
kifejezésnek abban a kristályos tisztaságában, a melylyel magát
kialakítja. A hang tiszta csengése adja meg a művészi hatást. Mindig
érezzük, hogy minden hatásra számított kiszinezés, minden nagyzolás
nélkül azt mondja el a költő, a mit érez és teljesen úgy mondja el, a
hogy érzi: önmagát adja, olyannak, a milyen. A mi az affektálás nélküli,
becsületes őszinteséget illeti, abban alig van párja irodalmunkban.
(Mint kritikus, másokban is az affektálást gyűlölte legjobban.) Ebben is
lényének uralkodó vonása érvényesül: igazságérzése, a mely egyaránt
kiterjedt az erkölcsi igazságra és a művészi igazságra. Rendkívül biztos
stil-érzéke sem egyéb, mint igazságérzetének a stilus szempontjából való
nyilvánulása, mert a stilszerűség s általában minden stil-művészet nem
egyéb, mint a mondanivalónak a maga természete szerint való, vagyis
belső igazsággal teljes kifejezése.

Ez a tartalomban és formában egyaránt nyilvánuló igazság jellemzi
Gyulait, a prózaírót is. Kritikai és irodalomtörténeti munkásságának
eredményei általánosan ismeretesek: tőle származnak s általa mentek át a
köztudatba irodalmunk multjának csaknem összes fontosabb
érték-megállapításai; azt a nagy irodalomtörténeti anyagot, melyet Toldy
Ferencz összegyüjtött, javarészében ő dolgozta fel az értékelő kritika
szempontjából, ő állította Petőfit és Aranyt végérvényesen irodalmi
fejlődésünk csúcspontjába s ő adta az első, máig is majdnem magában álló
két igazán művészi életrajzi monografiát a magyar irodalomnak. A hogy
lirája nem tartalmi gazdagságával és változatosságával válik ki,
kritikáját sem a szempontok sokasága és sokfélesége jellemzi.
Egyéniségének zárt, önmagában kifejezett és körülhatárolt volta nem
engedte, hogy a nagyon fogékony és nagyon sok szempontú kritikusok
módjára úgyszólván hozzáalakuljon a költőhöz, a kit tárgyal: rá csak
azok a költők s a költészetnek csak azok a szépségei hatottak, a
melyekhez hozzá volt hangolva, mint a hogy a hangvilla csak azokat a
hangokat adja vissza, a melyekre hangolva van. Ép ezért a kép, melyet
egy-egy költőről rajzol, csupa belső igazság, de nem mondható teljesnek.
Vörösmarty egyéniségét és költészetét pl. senki sem rajzolhatja több
igazsággal és igazabb megértéssel, de mindenki találhat Vörösmartyban
fölös számmal olyan szépségeket és olyan tulajdonságokat, a melyek
mellett Gyulai elhaladt a nélkül, hogy észrevette volna őket. Nála, a ki
semmitől sem állott távolabb, mint az affektáló kritikai lirizálástól,
abban nyilvánul a kritika elmaradhatatlan lirai eleme, hogy csak azt
tudja értékelni egy költőben, a miben bizonyos mértékig ő maga is
tükröződik. Nem is tudományos, elméleti megfontolásokon alapult az ő
kritikai itélete és módszere, hanem saját művészi ösztönén és az
irodalom remekmüveiből – leginkább Shakespeareből – s a saját írói
gyakorlatából leszűrt tapasztalatán. Ezért itélete mindig szubjektiv s
hogy mégis a legtöbb esetben, a mikor a multról s kortársairól szól,
igazságnak érezzük mindannyian, annak az a magyarázata, hogy az ő
szubjektivitása nem pillanatnyi, változó hangulat, hanem az igazság
iránti rendkívül élénk érzékben gyökerezik, mely lényének gyökere. Az ő
egyénisége számára nincs szubjektiv igazság és objektiv igazság, hanem
csak egy, egységes igazság van. De viszont: a mi az irodalomban lényétől
idegen volt, a mihez nem talált magában rokon húrokat, attól teljesen
elfordult s azt sem tudta benne értékelni, a mi valóban érték. Innen
van, hogy kortársai némelyikét, pl. Vajda Jánost, egyéniségének az
övével teljesen ellentétes volta miatt, sohasem tudta megérteni. Ebből
érthető elutasító magatartása irodalmunk újabb jelenségeivel szemben, a
melyek új, az ő koráétól teljesen elütő kor, az övétől teljesen elütő
körülmények között nevelkedett és fejlődött nemzedékek, az övétől
gyökeresen különböző ízlések termékei. Ez az elutasító magatartása
kiélezettebben jutott kifejezésre, mint a milyen volt, kritikáinak
polemikus hangja miatt, a minthogy az ő kritikája rendszerint polemikus:
vitatkozás a kritizált mű szerzőjével. S a polémia természete, stilusa
hozza magával, hogy a vitázó jobban kiélezi azt, a mit támad, mint a mit
helyesel. Gyulai az irodalomban s az életben egyaránt szenvedélyes
vitatkozó volt; nyilván meggyőződésének erőteljes volta, a melylyel
velejár a mások meggyőzésére való vágy is, hajtotta vitára, de szerette
a vitát önmagáért, a vitatkozásban nyilvánuló szellemi tornáért, az
érvek és ellenérvek csattogó-pattogó játékáért is s mindig örült, ha
valaki az ő érveit talpraesett ellenérvekkel tudta kivédeni.

Riedl Frigyes mutatott rá Gyulairól szóló tanulmányában arra a belső
kapcsolatra, mely Gyulai életrajzi művei és novellái között van.
Vörösmarty s Katona életrajza egy egy költő egyéniségének, pályájának,
munkásságának lélektanilag kimélyített, inkább intuitiv művészettel,
mint tudományos módszerességgel való, csaknem novellisztikus
megelevenítése. Ugyanilyen eszközökkel készültek novellái is, melyek
tulajdonképen képzelt emberek lélektani életrajzai. Gyulai egyetlen
novellájában sem rajzol cselekvényt, a mely több különböző egyéniség
súrlódásából keletkezik. Minden novellája egyetlen alaknak jellemrajza,
a többi alakoknak csak annyiban van létjoguk, a mennyiben életük
kapcsolatba jut a főalakkal s csak azokkal a vonásaikkal kerülnek elénk,
a melyek által ez a kapcsolat létrejön. Nincs önálló életük, csak
annyiban vannak, a mennyiben a főalak sorsára hatnak s néha szinte csak
ürügyek arra, hogy a főalakot jobban megvilágíthassa az író.

Gyulai minden novellájának alkata ez: egy bizonyos meghatározott
jellemvonásokkal rajzolt ember bizonyos meghatározott helyzetbe kerül.
Az ember jelleme és helyzete között összeütközés támad s ebből az
összeütközésből fejlik ki az ember sorsa. Más szóval: minden
novellájának tárgya egy embernek a maga milieujével való szembekerülése.
Az emberek tehát teljesen kialakult jellemmel, mint zárt egyéniségek
jutnak bele a történetbe, jellemük nem előttünk alakul és fejlődik,
hanem – hogy úgy mondjam – csak legombolyodik előttünk, vonásról
vonásra. Nagyon jellemző ez Gyulaira; csak olyan embereket tudott
rajzolni, a kik abból a tipusból valók, mint ő maga: átalakulásra,
alkalmazkodásra képtelen, minden dimenziójukban kifejlett és
meghatározott jellemeket. (Hasonlítsuk össze Gyulai alakjait Jókai
alakjainak úgyszólván korlátlan alkalmazkodó képességével s megkapjuk a
két író jellemének egész ellentétességét.) Legnagyobb és legkitünőbb
novellájában, az _Egy régi udvarház utolsó gazdájá_-ban az új
viszonyokhoz alkalmazkodni nem tudó, asszimilálódásra képtelen régi módi
magyar ember tipusát állítja elénk. Radnóthy Eleknek a megváltozott
viszonyok között ugyanazok a tulajdonságai okozzák pusztulását, a
melyeken azelőtt jólléte alapúlt. Egy más világban nevelkedve és
fejlődve azzá, a mi, úgy csöppen bele a Bach-korszak viszonyaiba, mintha
egy idegen világrészbe jutott volna. Mássá fejlődni, az új helyzethez
hozzá hasonúlni már nem tud, egész szük világával ellentétbe kerül,
minden mozdulatával nekimegy valami áttörhetetlen falnak. Minden
szándéka visszájára fordul, hazafisága lázadás, tudománya tudatlanság,
úri büszkesége oktalan gőg, erélye erőszakoskodás számba megy ebben az
új világban, a mely nem érti őt s a melyet ő sem ért. Úgy kell
elpusztulnia, lassan, úgyszólván ízenkint. Gyulainak még az az alakja
is, a ki látszólag teljesen átalakúl, egészen más emberré:
_Glück-Szerencse úr_ is csak külsőleg vedlik át: a jóravaló kecskeméti
magyar csak elrejtőzik az asszonyi zsarnokság kényszere alatt a berlini
német polgár plundrája alá; a mint ezt a külső kérget leolvasztja róla a
magyar szó és magyar bor, mindjárt kifelé fordúl igazi valója.

Az olyan ábrázolási módnak, mint a Gyulaié, a tipus felel meg s Gyulai
novellái valójában tipusrajzok is. A rajz műformájának, mely később, a
nyolczvanas években Mikszáthtal uralkodó szerepre jutott irodalmunkban,
Gyulai az első nyomatékos képviselője. Minden novellája többé-kevésbbé
kiszélesedő rajz: egy tipikus alaknak apró vonások tömegéből kibontakozó
ábrázolása. A lényeg benne mindig a lélektani rajz megelevenítő
biztossága és a kompoziczió szigoruan zárt egysége. Ebben – mint
különben mindenben – Gyulainál gyakorlat és elmélet összeesik. A
kritikában is, főleg Jókaival szemben, mindig a lélektani rajzra és a
kompoziczióra vetette a fősúlyt.

De az ábrázolás módjából folyik az ábrázolás stilusa s a mű hangulata
is. Az embernek környezetével való összeütközéséből humoros hangulat
keletkezik s a tipusos ábrázolás is a humor irányába hajt. Gyulai
novelláinak hangulata mindig humoros, talán csak első, fiatalkori
novelláját, a _Három beteg_-ét véve ki, a mely még csaknem teljesen
irodalmi hatások terméke. (Bizvást beleillenék Jókai híres
gyüjteményébe, a _Csataképek_-be). Már _A vén színész_-ben határozottan
kimutathatók a humoros felfogás nyomai. Még jobban előtérbe jut a
humoros hangulat a még sok vonásában konvenczionális _A fösvény
halálá_-ban, a komikus vonások tulsúlyával tünik fel _Az első magyar
kómikus_ban és még inkább _Glück-Szerencse úr_-ban s a maga egész
mélységében érvényesül az _Egy régi udvarház utolsó gazdájá_-ban.

Gyulai elbeszélő művészete kétségkívül ez utóbbi novellában emelkedik
legmagasabbra. Ennek alaphangulata az a mély, nemes melancholiájú humor,
melynek párját irodalmunkban csak Arany néhány alakjában
(legjellemzőbben az öreg Toldiban) találjuk. A központjában levő alak,
Radnóthy, teljes elevenséggel áll előttünk: látjuk lényének rejtett
gyökérszálait, ezer apró vonásból egységesen, teljes plaszticzitással
bontakozik ki előttünk s egyéniségéből és a körülményekből, melyekbe
jutott, végzetes szükségszerűséggel alakul ki sorsa. Az egész
perspektiva, a központban álló egyetlen alakkal s mögötte az egész
nemzet sorsának képéig kiszélesedő háttérrel, csodálatraméltóan biztos
művészettel van megalkotva; a főalak és háttere szervesen össze van
forrva s az egész kép egy önmagában teljes egység benyomását adja. A
hangulat elejétől végig zavartalan egységéből kél ez a benyomás, minden
részletet összefoglal az író mély megindultsága a pusztulásnak azon a
képén, a melyet elénkbe tár. Ez a lirai momentum azonban sohasem zavarja
meg a rajz biztonságát, bele van rejtve a rajz vonalaiba, az árnyékolás
finomságaiba, felszívódik a képben, levegőjévé válik.

Gyulai elbeszélő stilje is ebben a novellában jut művészete
tetőpontjára. Teljesen átitatja a történet hangulata, kristálytiszta
szabatosságával mindent kifejez, a mi kifejezni való és mindent éreztet,
a mi érezni való, nemcsak a képeket adja meg, hanem a képek hangulatát
is. Nincs egyetlen fölösleges, vagy nem a maga helyén álló szó, a mely
megbontaná a hangulat egységét. S csodálatos frisseségben maradt meg ez
a próza. Gyulai többi novelláin legalább itt-ott megérezzük, hogy
irodalmunk egy meghaladott fejlődési fokának termékei, az _Egy régi
udvarház_ azt a benyomást teszi, hogy ma sem lehetne máskép megírni.
Csak azt a különös ízt kapta az időtől, a mely a nagyon finom régi borok
legdrágább sajátsága.



EGY RÉGI UDVARHÁZ UTOLSÓ GAZDÁJA


I.

A Radnóthy Elek udvarháza híres volt a Kis-Küküllő mentén. Tulajdonkép
nem is volt udvarház, a hogy’ Erdélyben a kisebb birtokú nemesek falusi
lakait nevezik, még kevésbbé várkastély, a mely névvel csak a mágnások
várakból átalakított vagy nagyobbszerűen épített kastélyait szokás
megtisztelni. A Radnóthyé e kettő közt foglalt helyet, hasonlóan
családjához, mely se a mágnásokhoz, se a tekintetesekhez nem tartozott,
hanem méltóságos volt, így, erdélyi divat szerint, kisebb a nagyságosnál
s több a tekintetesnél.

Az udvarház magas dombon emelkedett. Onnan uralkodott az alatta elterülő
falun, s vetett hosszú árnyakat, ha napfényes alkonyon vagy holdas éjjel
a folyam tükrében nézegette magát. Nagy négyszög, földszintes épület
volt, belső udvar nélkül, de ha ennyiben különbözött is a
várkastélyoktól, annyiban épen nem hasonlított a közönséges
udvarházakhoz, a mennyiben négy úgynevezett tornyos bástyával
büszkélkedett, magas emelete majdnem kettősnek látszott, széles
zsindelyfödele pazar szeszélylyel nyújtózott a magasba, homlokzatán
óriás s már megfeketült kőczímer gúnyolta a házőrző kőrisfák százados
fiatalságát s kinyúló tornáczából oly fennhéjázó kilátás nyilt, hogy a
birtokos udvarházához tartozóknak képzelhette a völgy hosszában elszórt
falucskákat.

Udvara kénye-kedvére nyúlt el. A felső udvar a domb síksága volt, a
melyet kert övezett, egész a folyam kanyarodtáig. A ház mellett, mintegy
hozzáragadva, a konyhaépület húzta meg magát, mindig füstölgő
kéménynyel, eczetes üvegekkel megrakott tornáczczal s léczes ajtóval, a
mely előtt az úgynevezett gazdasszony vagy más néven kulcsárné, a
szakács ellenőrzője, segédje s ha kell, helyettesítője, mindegyre
megjelent, hol sápítva, hol nyelvelve, mint a kin az egész ház terhe
nyugszik.

Itt hasalt vagy kapkodott csontok után a nagy komondor, a melyet, hogy
meg ne dühödjék, folyóvíz nevére, Marosnak keresztelt a babonás béres.
Itt függött egy faalkotmányocskán holmi kis harangnak is beillő
csöngetyű, a mely napjában háromszor pontosan megszólalt: tizenkettőkor
a külső cselédeknek, egykor a belsőknek, kettőkor az uraknak. Rendesen a
kis sánta Mányi csengetett, egy nyomorék árva leány, a ki a majorságot,
főleg a ludakat őrizte; nagyon gyönyörködött a csöngetyű hangjában s
félóráig is elhúzta volna, ha a mérges gazdasszony ki nem kiált: – Nem
hallgatsz már, te kis béka! – Itt jelent meg reggelenként a méltóságos
asszony széttekinteni, pirongatózni, munkát adni a jobbágyasszonyoknak s
alamizsnát osztogatni a szegényeknek. Itt gyűlt össze esténként
beszélgetni a cselédség szine: a szobaleány, az inasok, a huszár, a
hintós kocsis, s a kertész, a ki nyalka, rátartó volt, s nagyon is a
gazdasszony kegyében állott.

A kertész nem ok nélkül tartotta rá magát. A keze alá bízott kert egy
egész kis tartomány volt; se a régi franczia kerthez, se az új angol
parkhoz nem hasonlított, eredeti magyar kert volt, a mely dúsan megáldva
a természettől, magában foglalt mindent: virágos, veteményes,
gyümölcsös, méhes kertet, aszalót, pálinkafőzőt, malmot, egy pár rétet,
jó darab erdőt s a családi sírboltot a falusi temető felé. E rend a
rendetlenségben, e számítás a pazarlás közepett, e gond a hanyagság
kiséretében, sok bizarr bájt, vadon szépséget ruházott reá. A kertész
mindig jobbágy családból telt ki, s a fiú örökölte atyja hivatalát.
Mindenik öregbítette tudományát és gondolt ki valami újat. A mostaninak
atyja volt köztök a legnyughatatlanabb; járt és tapasztalt, nagy
tervekkel jött haza, a melyeket soha sem tudott végrehajtani. Azonban az
a hársfasor a kert legkiesb pontján, a mely középütt tágas körré alakúl,
az ő műve. Egy kékesfehérre festett kis filegorja díszeleg itt,
elevenzöld gyepkarikák váltakoznak szanaszét, cserepekbe ültetett
virágok nyílnak köröskörűl, s roppant kő Neptun ontja orrán-száján egy
kis patak vizét. A falusiak minden vasárnap eljöttek ide bámulni, a
gyerekek órákig elállingáltak a kő Neptun előtt, be is dugdosták orrát
fűvvel vagy szöszszel. Nem egyszer hangzott innen nagy lárma! a kertész
ütlege s a gyerekek visítása.

Az alsó udvarban elszórt gazdasági épületek emelkedtek. Az egész tért
porcsfű vonta be, kopott szőnyegként, egymást átvágó ösvények
czirádáival. Egyik egyenesen sietett a gazdatiszti lakba s onnan a
csűrnek fordult; a másik az istállóba futott s a csikós kertben veszett
el; a harmadik meg-megbujva kigyózott az ólakhoz és ketreczekhez; a
negyedik sokfelé ágazva rohant a pajtákba. Mindeniknek volt mellékága a
gémes kúthoz, majd mindeniket átvágta a porondos kocsiút, a mely büszkén
huzódott a galambbúgos kaputól fel a dombra, az udvarházig.

– Csak annyi forintom volna, a hány kocsi jár itt naphosszat – sóhajtá
sokszor a féleszű bivalos, a berobogó kocsikra bámúlva.

Radnóthy nem is szűkölködött vendégek nélkül; azért sok év óta első
alispán, azért lakik oly közel az országúthoz, azért van annyi
vendégszobája. – Hiven megőrizte a ház becsületét. – A félszer ritkán
volt idegen hintó vagy kocsi nélkül. A kapufélfánál vagy beljebb is
szünetlen egy-egy paripa ficzánkolt, valamelyik kurta nemesé, a ki
tisztelkedni vagy értekezni jött. A gyalogosok sem hiányoztak. Alatt és
fenn nyüzsgött az udvar a sok ügyes-bajos jobbágyembertől, a kik levett
kalappal csapatonként sorjáztak fel a méltóságos alispán úrhoz.

Hát még mikor név- vagy születésnapra gyűlt össze a szomszéd nemesség
vagy tisztújításkor kortescsapatok vonultak át. Pattogott az ostor,
nyihogott a ló, szűkölt a kutya. Az érkező vendégek egymást kergették, a
félénk asszonyok sikoltoztak, a sürgő cselédek egymásba ütköztek. A
kurjantás riadó zenébe veszett s a táncz mámora a boréval egyesült. Fenn
a teremben, kinn a ház előtt, alatt az udvaron, mindenütt dobogott a
föld, csengett a levegő, csapongott a szív, s a vénülő ház kivilágított
ablakaival mintegy megifjodva tekintett ki az éjbe, messze hirdetve a
környéknek, hogy gazdája mulat.

Mindez csak volt és oda van. Az udvarház pusztulását és szegénységét
gyászolja. Alig ismerhetni reá. Maga a hazatérő Radnóthy is ámulva nézi,
mintha nem volna az övé, pedig csak másfél év óta nem látta. De ez a
másfél év több volt egy századnál s egy udvarháznál régibb és nagyobb
dolgokat is megviselt vagy elpusztított. Radnóthy 1848 ősze óta nem volt
otthon, mert Kolozsvárott megbetegedve, majdnem egy esztendeig nyomta az
ágyat, s még azután is sokáig gyöngélkedett. Azalatt egy nagy forradalom
viharzott el, s Erdély iszonyú csaták- és pusztításoknak volt szinhelye.
Nem csoda, ha 1850 kora tavaszán alig ismer udvarházára. Bizony a ház is
alig ismerhet reá. Ő sem a régi többé; nagyon megfogyott és megőszült.
Komor, beesett arczán vonásai régi kifejezésének csak romjaira
találhatni. Apró fekete szeme villog ugyan, de némi haragos
búskomorságban. Bajusza sincs kipödörve, a helyett hosszú szakálat
eresztett, a mi még mogorvábbá teszi. Öltözete is hanyagabb, mondhatni
kopott. Rókamálos mentéje pecsétfoltos s a zsinórzat rajta foszlásnak
indúlt. Vidrafövegét kiette a moly, s hol jobbra, hol balra csapja, a
mint rossz kedve hozza magával. Minden, a mi jobb napjaira emlékeztet,
csak félfödelű díszes kocsija, a melyet az utolsó tisztújításra
csináltatott, öreg István huszárja, a ki régi fontosságával ül a bakon,
s a három almás-szürke ló, a melyek oly vígan ügetnek, mintha most is a
megyeházától hoznák haza.

Hajdan nemcsak a lovak ügettek vígan, maga a bennülő gazda is derült
volt. Majd mindig csendes megelégedéssel közeledett ősi birtokához, a
hol minden mintegy várta és üdvözölte. A tornyocskák közt kanyargó
füstgomoly már messziről intett feléje, a malomgát moraja mind
hangosabban és barátságosabban köszöntötte; a kert fái virágosabb
lombbal vagy érettebb gyümölcscsel fogadták; szeme nem egyszer pihent
meg egy-egy újabb boglyán vagy asztagon; a hazatérő nyáj kolompja, mint
szives «jó estét» csendült fülébe; a hunyó nap csak érte, csak azért
látszék késni, hogy még egyszer rávilágíthasson a táj szebb pontjaira s
a tornáczon ülő nejére, a ki már megismerte a jól ismert kocsit és
kendőt lobogtat. Akkor mindezzel keveset gondolt, most a legapróbb
részlet is eszébe jut, eszébe juttatják az udvarház düledező kéményei,
rongált tornyocskái, roskatag födele, betört ablakai, penésztől
sárgás-zöld fala, a pusztuló udvar, a romok, az elhagyottság s az
egyetlen még régi állapotjában levő épület, a családi sírbolt, a melyet
úgy kiemel az alkonyfény, mintha mondani akarná, hogy odanézzen, most
várja neje.

De bármily erős volt a felindulás, a mely Radnóthy szívét emésztette,
arcza egykedvűen komor maradt. Nem akarta, hogy szánakozzanak rajta
cselédei, kivált István huszár, a ki a bakról mindegyre betekintett és
szólani szeretett volna, hanem folyvást a volnánál maradt szegény, mert
a mióta ura kedvetlen és beteges, ritkán tudja és meri eltalálni, mi
esik neki jól s mi nem. Az is baj, ha szól, az is, ha hallgat. Bárcsak
aztán haragunnék reá Isten igazában s ütné nyakon, mint régen, a mi
szintúgy jól esett, mert megérdemelte. Most is elszenvedne akármit, csak
szólani engednék; hiszen neki is az fáj, a mi urának, ő is itt
növekedett, itt élte világát, itt vénült meg. Így évődött a hű cseléd s
elvégre is erősebb volt érzése, mint akaratja.

– Hejh méltóságos uram, beh pusztulásnak indult itt minden! – tört ki
belőle keservesen a szó s épen rosszkor, mert a kocsi egy gübbenőbe
zökkent.

– Mit fecseg kend, mi köze hozzá? Még feldülünk, fényes nappal, saját
udvarházam előtt! – kiáltá indulatosan Radnóthy s neki is épen oly jól
esett a szó, mint cselédjének.

Azalatt István huszár leszállott, tartotta balfelől a kocsit, noha akár
ne is tartotta volna, mert ura nem annyira reá bosszankodott, mint
inkább a rossz útra, a mely hajdan síma volt, mint a palló, a kinn
ácsorgó volt jobbágyokra, a kik egykor messziről levették előtte a
kalapot s most alig billentik meg.

Benn az udvaron sem várt reá öröm. Romjait is alig láthatta annak, a mi
hajdan gyönyörködtette. Nem sürögtek a cselédek, nem lepték el a vályút
lejármolt ökrök; nem fejték a teheneket vidor szolgálók, nem ülték körül
dolgosok a malomkő asztalt a tiszttartó háza előtt, maga a tiszttartó
sem sietett elébe, e hű ember, a ki harmincz év óta szolgálja, s ha
otthon van, mindig kiszalad kocsijához elmondani a távolléte alatt
történteket. Hát a kedves gyermekek, Géza és Erzsi, az ősi birtok és jó
név e nagyreményű örökösei, hol maradtak? Hányszor futottak elébe
hazajöttekor, hogy hozott-e a városból valamit. Most senkisem fogadja.
Az udvaron csak a féleszű bivalos lézeng, a ki, úgy látszik, béresi
méltóságra emelkedett. Négy sovány ökröt fog ki a járomból egy gyerkőcz
segítségével, s úgy bámészkodik reá, mintha idegen volna. Az ösvényeket
benőtte a fű, a kocsiút porondját elmosták a záporok s a kétfelől
ültetett akácz- és eczetfákat disznók turkálták fel. A pajták és
istállók bedőlve vagy üresen ásítoznak egymásra, a csűrős kert is
puszta, a kerítés meg’ mindenütt megbomlott s a szolgáló tüzelőnek
hordja, nem is szégyelve magát, épen a szeme előtt. Még a komondor sem
akar reá ismerni, előbb megugatja, csak azután, a mikor mély parancsoló
hangon hallja kimondatni nevét, hunyászkodik meg és lapul lábához.

A kutyaugatásra végre megjelent a tiszttartó, egy köpczös kis ember, egy
ingben, rongyos kalappal és hosszúszárú pipával. Radnóthy most látta
először tiszttartóját, a kit a mult évben küldött ide egyik jó barátja,
mert régi tiszttartóját még a forradalom elején megölte volt a föllázadt
oláhság. De bár soh’se látta volna; nem tetszett neki az egész ember,
talán mert sajnálta a régit, talán mert sértette az a szégyenítő lárma,
a melyet ez ütni kezdett, ide-oda futkosva, szüntelen kiabálva, hogy
megérkezett a méltóságos úr, felesége csináljon jó vacsorát, a szomszéd
faluból kerítsenek valami jó bort, a zsidótól hozzanak két szál
gyertyát, a kocsisnak és lovaknak is adjanak, a mi telik. Sokkal
örömestebb szemlélte a kis sánta Mányit, a ki egész örömmel futott hozzá
és zokogva csókolta kezét.

E nyomorék árvát boldogult neje vette volt a házhoz, s ime most csak ő
az egész család képviselője, belőle áll a viszontlátás egész öröme.

Így mélázva haladt fölfelé, itt-ott megállva, kérdezősködve s nem várva
be a feleletet.

A tiszttartó kérdés nélkül is felelt, össze-vissza beszélt mindent.
Áldotta az isteni gondviselést, hogy ide jöhetett és rendbeszedhette a
jószágot. Azt nem is képzelheti ember fia, hogyan feldúlt, kirablott itt
mindent a fellázadt oláhság; ő éjet-napot összetett, futott-fáradott,
orrával túrta a földet, hogy a régi lábra állítsa vissza a méltóságos úr
jószágát, de van is ám láttatja. Az udvarház egy része már lakható, a
méltóságos úr szobája egész paradicsom. Az elrablott bútorokból is sokat
visszaszerzett, hol a harmadik, hol a negyedik faluból, még a
konyhaépület csengettyűjét is megkerítette, fizetett is értök elég
borravalót, s ezt a méltóságos úr bizonyosan megtéríti neki. A gazdaság
is foly valahogy, de nincs semmi jövedelem, mert a beruházásra kell
fordítani mindent; az is nagy baj, hogy a volt jobbágyok elfoglaltak
néhány darab földet; a többit majd mind felébe adta ki, mert drága a
napszám, a curialisták nem akarnak se dolgozni, se fizetni, kivált az
oláhok; marha sincs elég, aztán az adó, szállásolás, pörlekedés
fölemészt minden jövedelmet; tulajdon pénzéből is fordított már valamit
a jószágra, csekély összeget ugyan, mert neki is kevés van, de épen
jókor, mert valóságos szégyentől menté meg a méltóságos udvart.

[Illustration: A tiszttartó kérdés nélkül is felelt, össze-vissza
beszélt mindent.]

Radnóthy mind csak hallgatta, mint a molnár malma zúgását. Egészen
egyébre gondolt.

Vizsgálta a házőrző kőrisfákat, a melyek némi történeti nevezetességgel
dicsekedtek, a mennyiben Apaffi, erdélyi fejedelem kétszer ozsonnált
árnyaik alatt, a mikor meglátogatta egyik ősét, a ki igen kedves embere
volt. Nézte a homlokzat kőczímerét, a mely úgy illett a tisztes
épülethez, s egyik fődíszéül szolgált, azaz csak romjaikat, mert a
kőczímer összetörve hevert a földön, a fák pedig beégett derékkal
sindevésztek.

Lesütötte fejét; úgy tetszett neki, mintha összetört czímere családja
pusztulását és gyalázatát jósolná. Néma gondolatjaira, elfojtott
érzéseire oly kellemetlenül hatott a tiszttartó zajos fecsegése. Egy
párszor szeme közé nézett és hallgatást akart neki parancsolni, de a
helyett, maga sem tudta miért, talán szórakozottságból, talán
kiváncsiságból, figyelni kezdett reája.

A tiszttartónak sem kelle több, még részletesebben, még hangosabban
erősítette, hogy tenger a költség és nics jövedelem.

– Hát tiszttartó uram azt hiszi, hogy én pénzt hozok, zacskóval hozom az
aranyat, vékával a tallért – vágott közbe Radnóthy, bosszusan emelkedve
föl egy beomlott gyeppadról, a hová még jól le sem telepedett.

– Hinni, csak elhinném, méltóságos uram! de látni? Megelégedném én
bankóval is – nevetett a tiszttartó, tréfának vélve a dolgot.

– Mit röhög? Azt hiszi, hogy engem meglophat, belőlem csúfot űzhet? –
folytatta Radnóthy, egész testében reszketve a méregtől. – Hogy mer egy
ingben állani elémbe? Vegye le fejéről a kalapot – hallgasson!

E kitörés tulajdonkép nem is tiszttartót illette, hanem azokat, a kik
összetörték a kőczímert, beégették a kőrisfákat, földúlták jószágát.
Csordultig telt keserűségének pohara, ki kellett ömölnie és arra, a ki
legelőször érinti. Épen azért a tiszttartó jól teszi, ha hallgat s nem
zavarja ura búskomorságát, a ki már talán el is feledte, a mit mondott s
a kinek épen az fáj, hogy nem lehet kétkednie, s a rom, pusztulás igenis
kézzelfogható. De neki természete volt mindenkit kezéhez szoktatni, most
pedig épen szükségesnek látta meg nem engedni, hogy a csak gondolomra
mondott, de igen alapos gyanú gyökeret verjen.

– Dehogy hallgatok, ha tűzre tesznek, sem hallgatok – kezdé nagy
szörnyűködéssel – vétenék méltóságod úri személye ellen, elámítanám,
megcsalnám, megérdemleném, hogy elcsapjon. Én tolvaj?… Én Istenem, mire
jutottam! Hát ugyan honnan lopjak? Bizony Isten, ha akarnám sem
tehetném. Isten úgyse’ még a magaméból adnék, a mint hogy adtam is
néhány forintot. Dejszen nem csodálkozom; méltóságod most érkezik, nem
ismerheti jószága állapotját, nem értheti, mily bajos most gazdálkodni.

– Még feleselni mer? Takarodjék szemem elől! Nem ismerem jószágomat…
szemtelen! Nem értek a gazdasághoz… szamár! Kegyelemből élek… gazember!
Elpusztuljon udvaromból még ma, ebben a pillanatban.

– Ugyan úgy-e? – pattogott a tiszttartó ijedtében, csodájában, mérgében,
felcsapva imént levett kalapját. – Ez-e a köszönet? Ez-e a hála? Úgy
bánni velem, mint egy kutyával. Így jár az ember, ha ilyen koldus
uraságot szolgál. Bár soha se tettem volna be lábamat ebbe a jószágba!
Bolond voltam, hogy annyit fáradtam, guzslódtam, csak azért, hogy
méltatlanságot szenvedjek, kárt valljak, mert tudom én, mit akar
méltóságod: megkárosítani, pénzt csikarni rajtam, aztán elcsapni. Nem
oda Buda! Más időben élünk, nincs többé vármegye, a szegény embernek is
pártját fogják, méltóságod sem alispán már, – hála Istennek – nem ám…

Még többet is beszélt volna, azonban István, a ki a podgyászt hordta
fel, meghallván a zajt, ott termett s olyat lódított rajta a domb
menedékén, hogy repült belé a kis ember s az alsó udvarig meg sem
állhatva, orrára bukott. Radnóthy elfordult s meg sem dicsérte a hű
cselédet, tekintélyének e vitéz védelméért. Ott állott bódultan, mintha
valaki arczul ütötte volna. Még mind fülébe csengett a tiszttartó
gorombasága, még mind azon tünődött: vajon csakugyan mert-e a pimasz
neki olyasmit mondani. E néhány szó ezer fulánkot ütött belé s életében
először érezte magát megalázva. Aztán elfásult, nem érzett, nem gondolt
semmit, s arczára néma, buta érzéketlenség ült ki. Az esti homályba
merülő táj visszamosolygott utoljára; mind nézte-nézte s nem látott
semmit; csípős tavaszi szél fútt; nem érezte, nem húzta összébb
mentéjét; az éledni kezdő falusi korcsmából vidor zene hallatszott ki;
nem hallotta, arra sem fordult; csak midőn vacsorára szólalt meg a
csengetyű, kezdett ébredezni – a kis Mányi húzta s egész erejéből,
örömében, hogy már valahára húzhatja és sokáig, mert nem volt
gazdasszony, a ki reá ijeszszen, – ezt hallgatta, mind hallgatta, mint a
gyermek a csengő játékszert – oh az ismerős régi hangok – és szemébe
könnyek facsarodtak.


II.

Így szállott meg ősi fészkébe az öreg táblabiró, s az első órától nem
sokat különbözött a többi nap, hét, hónap. Sehogy sem tudta magát
feltalálni otthon. Hasonlított Ripp Van Winkléhez, egy éjszak-amerikai
népmonda hőséhez, a ki húsz évig aludt a Kaatskill-hegy barlangjában s
hazatérve nem ismert falujára, nem talált házához, a korcsmához sem, a
mely egészen szállodává alakult, s czímere többé nem III. György király
volt, hanem Washington tábornok; víg czimborái felől is hiába
kérdezősködött, az iskolamester a congresussba utazott, mint képviselő,
a másik valamelyik csatában esett el, a harmadiknak már sírköve is
elpusztult a temetőben, s így tovább, úgy hogy szegény kétségbeesve
kiáltott fel: «Hát senkisem ismeri itt Ripp Van Winklét!»… Radnóthy nem
aludott, csak betegen feküdt, azt is csak másfél évig, kétségbeesve sem
kiáltott fel, de százszorta szerencsétlenebb volt Ripp Van Winklénél.

Nehezen szokott mindenhez és semmit sem szokhatott meg. Hánykódott a
mult és jelen között; nem tudott feledni, mert minden a multra
emlékeztette és örömest feledte a jelent, ha a multon mélázhatott.
Mintha egy gonosz tündér ütött volna tanyát szobáiban, a ki ringatja,
költi, ide-oda csalja, szeme közé nevet s ott hagyja keserűségének.
Reggelenként nem egyszer kapott az éjjeli asztalhoz ezüst csengetyűje
után, a melyet már rég összeolvaszthatott az ötvös; sokszor kérte elő
Istvántól egyik vagy másik ruháját, a melyet ki tudja hol szaggatnak;
többször kerestette tajtékpipáit, a melyek már bizonyosan negyedik kézen
járnak; még házi sipkáját is kérte, neje utolsó himzetét, a melyet, jól
emlékszik reá – az asztalfiókban hagyott volt. Ilyenkor aztán rendesen
elkedvetlenedett, szitokra fakadt, noha nem volt szokása, s majd mindig
azon vette észre magát, hogy kávéja meghűlt, elfeledte megczukrozni,
kereste a szelenczét, sehol sem találta és lármát ütött, István
háromszor is elmondta, hogy egyetlen szelencze sincs a háznál, ott a
czukor a pirított kenyér mellett. Ura is háromszor ismételte, ritkán
bosszusan, a legtöbbször erőtlen fájdalommal: – Jól van, jól, hallottam
már, kend egészen tele kiabálja az ember fejét.

Hát még a szobák, a hol oly kényelmesen lakott, a régi bútorok, a melyek
mindenikéhez annyi drága emlék tapadt. Talán azok csak azért állanak
még, ezekből csak azért maradt meg némi töredék, hogy kínozzák a
hazatért gazdát s ne engedjék nyugodni. A néhol felszakított avagy újra
csak tél-túl bedeszkázott padolaton mindjárt-mindjárt meg kelle botlania
s ha leült, kedves, de megsántúlt zsölyeszéke ide-oda biczczent. A
falakra sem nézhetett felindulás nélkül, drága fegyverei nem ragyogtak
többé ott, az ősi képek elhasgatva vagy elcsúfitva néztek alá;
nagyanyjának tisztes arczára épent bajúszt festett valaki szénnel,
nagyatyja szájába pedig makrapipát. Semmi sem volt ép, semmi sem állott
a maga helyén. Ez a felpattogzott asztal hajdan egyik vendégszobában
foglalt helyet; azt az otromba ruhaszekrényt a tiszttartó szobájából
keríthették ide; a pamlag bőr helyett házi szövettel volt bevonva, s
annyi s oly sokféle szék állott mindenütt láb alatt, mint a zsibárus
raktárában. Hiába fogott a rendezéshez; nem tudta visszavarázsolni a
régi kényelmet, csint és nyugalmat. Félbehagyta, megint elkezdte, hamar
belefáradt, oda ült pihenni iróasztalához s nézte, hogy hol állott
hajdan a nagy kalamáris, a nagy rézporzó s az a sok irat, itt a
hivatalosak, ott a magánügybeliek, galanddal összekötözve, márványkővel
lenyomtatva.

Eszébe jutott minden, még az is, hogy egyszer bizonyos bonyolult ügy
miatt késő éjig virrasztott itt jurátusával; neje többször benyitott
hozzá, kérte, hogy feküdjék le, ne rontsa egészségét, holnap is nap;
szóból szó kerekedett, összezördültek, magok sem tudták hogy’ s aztán
egész éjjel se aludni, se dolgozni nem tudott.

– Szegény feleségem! – sóhajtá s mind komorabban húzogatta ki a záros, s
most feltört fiókokat, a hol féltőbb iratait szokta tartani; a családi
okleveleket, szerződéseket és kötelezvényeket. Összeszaggatott
darabjokra sem talált, mégis mind kereste, s midőn abbanhagyta,
önkénytelen hátradűlt a széken, gondolkozott és számlálgatta ujján a
kötelezvények összegeit – mindenre jól emlékezett, mintha most olvasná –
aztán öklével az asztalra ütött, s oly erős hangon kiáltá: – Negyvenezer
pengő forint! – hogy az ablak alatt elmenő kis Mányi elsikoltá magát s
ijedtében szaladt lefelé.

A többi szoba még szánandóbb állapotban volt. Mindeniket bejárta
napjában kétszer-háromszor, mint valami kóbor lélek, a ki sehol sem tud
nyugodni. A nagy, de üres ebédlő kongott; tisztán kivehette léptei
visszhangját, a mit addig sohasem tapasztalt. Megütődött e természetes
jelenségen, hátratekintett, nem látott ugyan senkit, de azért volt mit
nézzen és nézte az árvaságra jutott pohárszéket, kifordult sarkú
ajtóival, az összetört csillár lecsüngő vasát, a kapcsos szegek helyét,
a hova az óra volt akasztva, e régi és derék szerzemény, a mely mindig
pontosan járt s ütése az egész házban meghallatszott.

A nappali, a hálóterem, a fiúk, leányok és vendégek szobái sokkal több
és szánandóbb látványt nyújtottak. Itt minden összetörve és széthányva
hevert egymáson, itt mindent elváltoztatott a por, penész és senyvedés.
Ő mégis mindent megismert és sokáig elsajnálkozott rajtok. Hogy’ is ne?
Falun, különösen régi szabású nemeseinknél, minden bútornak megvan a
maga jelentősége, története, mondhatni szentsége. Az apa nagyatyjától
örökölte, a fiú ragaszkodik hozzájok szokásból, kegyeletből; ritkán
vásárol egy-egy új darabot, legfeljebb valamely ünnepélyes alkalomra, ha
házasodik vagy nagyobb hivatalt nyer, a mi szintén nagy esemény és
szentesítő erejű. Így a büszkeség, kegyelet s gyöngédség ez emlékei
annál drágábbak lesznek, mennél inkább vénűl a birtokos. Radnóthy
elérzékenyűlve vizsgálta kedves bútorainak maradványait, megszemlélt
minden zeg-zugot, fölemelt minden darabot s oly kimélettel tett helyre,
mintha még hasznukat venné.

Szomorú foglalkozása azonban némi gyér örömben is részesítette. Néhány
kedves könyvét találta meg a lomok között, jogi könyveit, a melyekből
juratus korában censurára készűlt s a családi bibliát, a melyet a buzgó
I. Rákóczi György fejedelem ajándékozott volt egyik ősének, saját
kezével írva be nevét, a mint azt most is láthatni némely protestáns
egyház ily ajándékbibliáján. Leült és forgatta a bibliát, a mely azon
módon ép volt, csak ezüstkapcsait törték le; kedvencz helyein magától
megnyilt mint régen, a czímlap előtti tiszta papir is megvolt, a hova a
családfő híven bejegyezte a gyermekek születésének s halálának,
házasodásának vagy férjhezmenetelének napját. Ott volt saját kézirata
is; olvasta, mikor házasodott meg, mikor születtek gyermekei, három
meghalt, kettő él – Isten őrizze meg őket a sors csapásaitól, jobban,
mint apjokat – csak neje halálának napja nincs még beírva, hogy’ is
írhatta volna be, hiszen azóta nem volt otthon, hanem be fogja irni – oh
ez el nem mulasztható kötelesség.

És írt, nehezen írt – mily rossz a toll, a tinta meg fehér, valóságos
szégyen, semmi sincs a háznál – de azért írt és sokat szenvedett. Neje
halálának emléke egészen felújult benne, elképzelte, hogy a szegény
asszony, a ki az immár az egész környékben kiütött oláh fölkelés elől
egy éjjel futott el innét a közel városkába, mennyi ijedtséget állhatott
ki; ő akkor nem volt otthon, jött, futott, repült volna, de lehetetlen
volt; Kolozsvárott megbetegedett – Istenem minő napok voltak ezek – de
hiába sietett volna hozzá, halva találta volna; el sem temethették
illendően, ideiglenesen a városi templom sírboltjába tették le
holttetemeit s csak később szállították ki a családiba, nem is tudja
mikor, ő akkor már nagyon beteg volt, halálos beteg, most is az, talán
sohasem gyógyul meg egészen.

E folytonos felindulás és évődés fölemésztették lelki ereje
maradványait. Az egykor tevékeny férfiú méla, álmodozó és ingerlékeny
különcz lett. Se munkára, se mulatságra nem tudta magát összeszedni;
mindkettőt megkisérlé ugyan, de mindannyiszor visszasülyedt bosszúságába
és merengésébe, a mi aztán egész elemévé vált.

Hol is keresett volna szórakozást? Régi jó szomszédai nem igen
látogathatták; egyik a csatatéren maradt, másik fogságban szenvedett,
harmadik bujdosott, s ha mégis valaki jőni talált, restelte,
bosszankodott, mert meg sem vendégelhette becsületesen. Akaratlan és
szüntelen csak a forradalomra és az oláh pusztításra fordúlt a beszéd;
Radnóthy is panaszolt, vendége is. Emlegették a régi jó időket, a
vármegye, az ország dolgait és szivökből elkeseredtek. Radnóthy nem
olvasott hirlapot, gyűlölettel fordúlt el mindentől, a mi az új korszak
szüleménye volt, lett legyen az eszme, ember, vagy nyomtatvány;
egyik-másik vendégétől tudta meg, hogy mi újabb történik a két magyar
hazában, mily rendeleteket ad ki Bach miniszter, ki lett Erdély
kormányzója, hány kerületté olvasztották össze a magyar megyéket,
székely és szász székeket, hogy idegen tisztviselők lepik el Erdélyt,
német lábra állítanak mindent, még a faluk magyar nevét sem igen tűrik.
Az ily s ezekhez hasonló ujságokat bár hányszor ismételték előtte,
mindig szörnyű méregbe jött, a mely a beszéd folytán mély bánattá
szelidűlt, s a végén keservesen elsiratta a magyar alkotmányt, nemzetet
és királyt.

A vendégek szórakoztatás és enyhítés helyett még ingerlékenyebbé és
búskomorabbá tették. Csak akkor derült fel, ha egy-egy gúnyos adomát
hallott az idegen, leginkább Galicziából Erdélybe rendelt
tisztviselőkről, az úgynevezett bezirkerekről, különösen arról, a ki a
megyében az ő helyét foglalta el. Ilyenkor nevetett, aztán nagyot
sóhajtott s el-elmormolta fogai közt:

  Galicziát kisöpörték,
  A szemetet kiöntötték,
  A szemétből gomba termett,
  A gombából bezirker lett.

Ez volt az egyetlen nóta, a melyet néha elfütyölt vagy elmormolt, az
egyetlen új dolog, a mi tetszését megnyerte. Mindig elmosolyodott, ha
ajkára jött, aztán sóhajtott s megint elkomorult.

Legrosszabban töltötte ünnep- és vasárnapjait. A templomban sem
találhatta föl a vigaszt és nyugalmat. Mit ér, hogy ülőhelye bántatlanúl
áll a szószék közelében, a kántor híven kikeresi számára az éneklendő
zsoltárt, ha nem láthatja kedves tiszteletesét, a kivel együtt vénült
meg. Néhány hónap óta egy fiatal lelkész szolgál, a kit sehogy sem tud
megszokni, ki nem állhatja bajúszos és szakállas arczát, rövid
imádságait, a melyeket áhítatosan reszkető hang nélkül mond el, világias
prédikáczióit, a melyek valóságos hirlapi czikkek, s kivált azt a sok új
szót, a mi épen botrány. De hagyján, csak kegyúri kötelességeit
teljesíthetné. Meg kellene fedetni a templom rozzant födelét, javítni
valamivel a lelkész leolvadt fizetését és nincs pénze. Ez több volt
bosszúságnál, fájdalom volt, s még inkább elrontotta vasárnapjait, a már
csak emlékezetben élő jó vasárnapokat.

Szégyelni kezdette szegénységét, mint valami bűnt, s koronként
hozzáfogott gazdasága rendezéséhez, nagy hévvel, kevés kitartással,
ide-oda kapkodva, nem tudván magát feltalálni a változott körülmények
között. Először is elcsapott tiszttartójával gyűlt meg a baja, a ki
ugyan másnap kitakarodott az udvarból, de roppant hosszú számadást
hagyott hátra s nem épen szerény követelésekkel állott elő, s pörrel
fenyegette hajdani gazdáját, ha ki nem elégíti. Radnóthy egy zugba lökte
számadását, levelét, azzal a megjegyzéssel, hogy nem lehet oly
törvényszék, a mely tiszttartójának igazat adjon, a ki a zavaros időt és
távollétét felhasználva, csalta-lopta s mindezt még meg is akarja
fizettetni vele. Az egész ügyre többé nem is gondolt s új tiszttartó
keresésével töltötte idejét. Hirtelen nem talált kedve-szerintit, s
minthogy most különben nem is adhatott nagyobb fizetést s leginkább maga
akart gazdálkodni, ideiglenesen egy írástudó közszékely gazdát vett föl,
a kit csak számtartónak nevezett, mert a csekélyebb fizetéshez
csekélyebb czím illik. Hanem azért oly fenhéjázó parancsolatokat adott
ki, mint gazdasága virágzó idején. E mellett igyekezett mindent a régi
lábra állítani vissza. Mindenütt kerestette régi szakácsát, egyik
jobbágya fiát, a kit ő taníttatott volt ki a főispán udvarában, mert
neki csak az tud főzni; de minthogy e híres szakács a forradalomban egy
tábornok konyhájához szegődött, s azóta senkisem hallotta hírét,
kénytelen volt szakácsnőt fogadni. Fogadott is Kolozsvárról egy
meglehetős drágát, a ki gazdasszony czíme alatt el is foglalta a
konyhaépületet, de nem volt miből gazdasszonykodnia. A háromszori
csengetés újra divatba jött. A bivalost letette törvénytelen béresi
méltóságáról, noha a bivalok száma csak egyetlenegyre apadt.
Hozzákezdett udvarháza javításához is, de csak annál maradt, hogy új
kőczímert csináltatott. A pajtákat és istállókat egészen újra akarta
építtetni, pedig nem volt többje annál a három lónál, a melyekkel
hazajött, néhány ökörnél és tehénnél, a melyeket otthon talált.

– Majd lesz, – mondá sokszor – rendet csinál, fölmondja a bérbe adott
földeket, maga fog míveltetni mindent, fenyegette a curialistákat, hogy
adják vissza elfoglalt földjeit, mert törvényszék elébe állíttatja őket,
katonákat hozat reájok, de másnap már mindenről megfeledkezett, új
bosszúság törülte el a régit, most az adó miatt pörölt a jegyzővel, majd
a közmunkát sürgető falusi birót kergette ki szobájából vagy pedig
búskomoly mélájába sülyedt s napokig nem lépte át küszöbét.

Ilyenkor a legtöbbször olvasott. Előszedte megmaradt könyveit, még
egyszer áttanulta a magyar törvénytárt és történelmet, s politikai
elmélkedésekbe merült. Szorosan véve nem tartozott azon két politikai
nagy párt egyikéhez sem, a melyek egy századnegyed óta oly
szenvedélyesen küzdöttek egymással a megye- és országgyűléseken. Nem
volt kormánypárti, de teljesen ellenzéki sem, természeténél fogva
hajlott a conservatismushoz, de fogékonysága s a közhangulat a reformok
felé ragadták. Becsületes táblabiró, derék magyar nemes volt, a ki
büszkébb őseire, mint kiváltságaira, s a kiben a régi és új eszmék
sajátságos vegyületben olvadtak össze. A nemesi tekintélyre sokat
tartott, de atyai indulattal viseltetett jobbágyai iránt s az úrbéri
ügyekben mindig a szabadelvűekkel szavazott. Látköre korlátolt volt, a
vármegyeháza ablakából szemlélte a világot, de ösztönszerüleg
visszariadt a kihívó, koczkáztató politikától. Nem sokat olvasott,
kevesett beszélt, de annál tevékenyebb tisztviselő volt, általában
áldozatra kész hazafi, a ki egész optimismussal csüngött nemzete
jövőjén. Most pessimista vált belőle. Bár a forradalmat betegágyban élte
át, s csak egy pár hét óta van otthon, politikai érzülete egészen
megváltozott. Az ellenzékiség a legmélyebb gyűlöletig fejlődött ki
benne, de egyszermind megutált minden reformot. Vádolta önmagát, hogy ő
is elősegítette az ősi alkotmány alapjának megrendítését. A nép iránti
jóindulata elenyészett, hiszen saját oláh jobbágyai dúlták fel
udvarházát, a kikkel annyi jót tett, mint magánember s a kiknek
érdekéért küzdött a közpályán. A köz- és magánjogi reformok
rögtönzéséről és erőszakoltságáról elmélkedett, s minél többször olvasta
a régi magyar törvényeket, annál inkább bámulta a régi alkotmányt s az
ősök bölcseségét. Most seholsem látott hiányt; kegyelettel olvasott át
minden elavult törvényt, megsiratott minden összeomlott intézményt s az
állambölcseség kövét vélte feltalálni a megyei rendszerben. A hajdan
tevékeny férfiú, a ki elméletekkel nem bajlódott, tétlenségében
szemlélődővé vált. Visszaélte magát a multba s mindarról álmodozott,
hogy mi módon kellett volna a magyar nemzetnek kifejlődnie. Rögeszméjévé
lőn, hogy a democratiai eszmék tették semmivé a magyart; elfordult a
jelentől s gyönyörrel olvasta a mult lapjain a magyar nemzet, azaz a
nemesség örök dicsőségét.

– A nemesség szerzette e hazát, – mondogatta magában – nyolcz századon
át, a legnehezebb körülmények között is, jól-rosszul meg tudta tartani,
sohasem vesztette el egészen, egyszer került a democratia kezébe s ím
örökre elveszett.

Ez elmélkedő álmodozások között elfeledte, hogy gazdálkodni kellene s
már egy pár nap óta nem tette meg szokott gazdasági körútját.
Ki-kiindult hát a komondor kiséretében, hogy mint hajdan, saját szemével
lásson dolgai után. Benézett az istállóba, beszélt a kocsissal, de nem
meglevő lovairól, hanem a hajdaniakról; dicsekedett velök, sajnálkozott
rajtok, s elballagott meg sem mondva, hogy tulajdonkép miért jött. A
csűrben mindazokat a régi nagy asztagokat és boglyákat emlegette, a
melyek seholsem voltak s nem figyelt a számtartóra, a ki a leendőkről
okoskodott. Némely cselédjét a helyett, hogy munkára ösztönözte volna,
restségre szoktatta, mert sokáig elbeszélt velök udvarháza
földulatásáról és ismételve megkérdett minden apró részletet. A
napszámosokat rendesen szidalmazta, hogy oly drágáért dolgoznak, holott
hajdan mint jobbágyoknak ingyen kellett dolgozniok. A kertben legtöbbet
a beomlott kő Neptunnal vesződött, így is fölállíttatta, amúgy is, s
midőn teljességgel nem akart jönni orrán-száján a kis patak vize,
fenyegette a kertészt, a ki nem volt már szolgálatjában, hogy megtanítja
becsületre. Aztán sétált egyet, s eltévedt a gyomfölverte ösvényeken, s
csak nagy bajjal ért el malmához, gazdasága egyik fő
jövedelem-forrásához; nézte a malomkerekek forgását, hallgatta a víz
moraját s nagyfáradtan tért haza ebédelni, szentül hivén, hogy
egyet-mást valahára rendbe hozott.

Ebéd alatt rendesen elkomorult, egyes-egyedül ülvén a nagy kongó
ebédlőben és sokáig várakozva az ételekre. Ritkán ízlett valami; az új
gazdasszony nem tudta jól készíteni kedvencz ételeit, a miért sokat
zsémbelt Istvánra, István meg a gazdasszonyra. De valóságos étvágya alig
volt ezeriben egyszer. Néha csak megkóstolta az ételeket, aztán merőn
nézett a levegőbe. Látni vélte családját, vendégeit, a kik hajdan
körülülték e hosszú asztalt. Az asztalfőn neje foglalt helyet, itt egyik
jó barátja, túl a tiszteletes, a ki mindennapos volt a háznál, jobbról
fia, a kit, Isten tudja, mikor lát, balról leánya, a ki Bécsben van, s
így tovább. Oly élénken látta mindeniket, mintha valósággal ott ülnének,
hallani képzelte őket, a mint susognak, nevetnek, tréfálkoznak. A
látomás eltünt, megjelent, újra eltünt, és nem látott senkit, csak az
asztal végén ülő juratusát, aztán azt sem látta, de mintha hirtelen
megnépesülne a terem, több volna a vendég, poharak csendülnének,
felköszöntések hangzanának és zene riadozna, mint annyiszor nevenapján.
Valóban nem álmodott, kinn a tornáczon czigányok húzták, a régi jó
szokás szerint. Ő nem is tudta, hogy ma nevenapja van, bámész arczczal
hallgatta a jól ismert nótákat, de csakhamar e kiáltással szakította
félbe:

– Elég már, elég! – és szíve eltelt keserűséggel.

Délutánjait nagyrészt a tornáczon töltötte. Unta magát és sokáig
elnézett mindent, udvarháza árnyát a folyóvíz-tükrében, az eszterhaj
fecske-fészkeit, egy-egy légben úszó karvalyt, a vándor felhőket, a nap
lementét s a szürkületben nyugtalanul repdeső denevéreket. A mint
sötétült s megkondult az esteli harangszó, mind elhagyottabbnak érezte
magát; némi gyűlölséggel nézett le a falura, a hol világosodtak az
ablakok, összecsoportosult a család, vígan fogott vacsorához, hamar
kioltotta a gyertyát s édes álomba merült. Ritkán vacsorált, sokáig kinn
ült, mert kerülte az álom, de ha elálmosodott is, nem könnyen aludt el,
nem engedték kisérteties látomásai s fel-felköltötte a zaj.

A puszta vagy romlásnak indult épületekben mindig hallhatni bizonyos
rejtélyes hangot, a mely félelmet, baljóslatot kelt a lélekben, nem
hagyja aludni a nyugodni vágyót s megbabonázza az álmokat. Szüntelen fú
bennök a szél, nem tudni honnan. Eleinte alig hallható zokogással kezdi,
aztán nagyot sóhajt, mintha azt mondaná: jaj! s valami lehull, vakolat
vagy tégladarab; majd dörömbölni kezd s kinyit egy ablakot vagy ajtót, a
melynek megrozsdásodott sarka csikordulva ríjja: fáj, fáj! Máskor
egyhangú kip-kop dobogások hallszanak, a melyeket egy-egy mély húh
üvöltés szaggat meg; hirtelen csend áll be, de nem sokáig tart, halk
nyöszörgés reszkedez, a kis gyermek sirásához hasonló, a mely lassanként
tompa zúgássá erősödik s heregni kezd az egész épület, mintha vihart
érzene s összeomlani vágynék. Radnóthy órákig elhallgatta e hangokat
ébren s félálomban. Úgy rémlett neki, mintha szellemek látogatnák, a kik
nem nyughatnak a sírban, a multakról suttognak, gyönyörködve tépik föl
sebeit, s reá akarják dönteni a házat koporsóúl. Hánykódásai közben
eszébe jutott minden, a mi szívének valaha fájt. Ifjúkori vágyai és
szenvedései; a megyei pártharczok és ellenségeinek cselszövényei,
rágalmai; a férji és szülői gondok; három gyermekének halála és haldokló
neje; honvéd-huszár fiának harczi küzdelme, új meg új alakban: most egy
ágyugolyó zúzza szét karját, majd egy kozák lándzsája szúrja agyon s
trombitahang és ágyudörej tölti be a levegőt. Gyakran kiugrott ágyából s
félrehúzta a függönyöket. De minden csendes volt; a hold épen a templom
irányában szállott lefelé, a rejtélyes hangok is elnémultak, s ő nehéz,
mély álomba merült, a mely jobban kifárasztotta az ébrenlétnél.


III.

Az ily éjszakákra virradó reggelek voltak legkomorabb órái.
Meg-megszállotta a halál gondolata s még inkább az, hogy megszakad benne
a régi hírneves család. Egyetlenegy fiáról, a ki a magyar hadseregben
szolgált, a háború bevégezte óta semmit sem hallott; számtalanszor
megsiratta, mint beteget, mint foglyot, mint elesettet. Egyetlenegy
leánya Bécsben volt felesége testvérénél, egy nyugalmazott ezredes
özvegyénél, a ki még ezelőtt két évvel, látogatása alkalmakor, vitte
volt el magával, hogy lásson egy kis világot s gyakorolja magát a német
nyelvben. A leányka egész ott mulatását nehány hónapra szabta, de a
háborús idők odarekesztették, azóta nem tud felőle semmit. Írt ide, írt
oda, hol fia, hol leánya után, most az ezredesnének, majd barátjainak,
kétszer küldött el hetenként a postára, mind hiába. István mindig üres
kézzel jött vissza, hogy búsítsa urát és szidalmat nyerjen fáradsága
jutalmául, holott egész évi fizetését örömest odaadta volna a
postamesternek, ha szánakozik rajta, s abból a nagy halom levélből
odadob neki legalább egyet.

Ilyenkor aztán egész nap a gyermekekről folyt a beszéd; eldícsérték,
elsajnálták a kis Gézát s a kis Erzsit, kik ugyan elég nagyok voltak
már, egyik tizenkilencz éves, a másik tizenhét, de ők jobb’ szerették
így nevezni. A jó cseléd még akkor szokott volt erre, midőn ölben
hordozta őket, az apa pedig gyöngéd pillanataiban mindig így szólott
hozzájok, s most folyvást e pillanatok varázsa alatt áll. A kis Gézából
más körülmények között könnyen válhatnék alispán vagy épen főispán;
István tábornoknak szánta, hiszen mikor a méltóságos úr beteg volt, ő
látta mint hadnagyocskát s legszebben lovagolt az egész ezredben. A kis
Erzsi a Küküllő mentén legszebb leánynyá nőhetett fel – folytatta az apa
– a régi jó időben mily jó szerencsét tehetett volna; István hozzátette,
hogy egész Erdélyben nincs olyan leány, akármely gróf szerencséjének
tarthatja, ha hozzámegy; dejszen látta ő az utolsó tisztújítás
alkalmával, hogy’ nézett a főispán fia a még csak tizenötéves leánykára,
pedig az meg tudja itélni a leányokat, a legelső gavallér Kolozsvárott.

Soha még a világon nem volt két ily derék és okos gyermek, ismételték
untalan, és mélyen sóhajtottak reá. Ily beszélgetés alatt aztán szépen
összebékéltek; az úr elfeledte, hogy a cseléd ma sem hozott levelet, a
cseléd örült ura csendesedésének és vigasztalni bátorkodott. Sokszor meg
is vigasztalta. Paraszt egyszerűségében annyi bensőséggel beszélt, oly
mély hittel mondogatta: az Isten nem hagyja el, a ki benne bízik, az
Isten akkor is jóra szokta fordítani az emberek dolgát, mikor nem vélik,
hogy Radnóthy úgy hallgatott reá, mint a papra. Remélni kezdett.
Meg-megveregette a hű cseléd vállát s enyhülve mondá: – Hallgassa meg az
Úristen kendet s adjon nekünk még egy jó napot.

Egy ily, legalább jónak látszó nap csakugyan el is érkezett. Egy reggel
nagy örömmel rohant be hozzá István, folyvást kiáltva: – Levelet hoztam,
két levelet hoztam. Radnóthy mohón kapta ki kezéből a leveleket, de nem
merte mindjárt fölbontani, sokáig nézegette s a remény és aggodalom
fölindulásai közt is feltünt neki, hogy többé nem czímezik alispánnak s
a praedicatumot is kifeledték. Több hónap óta ez az első levél; hajdan
minden nap kapott kettőt-hármat, illően czímezve; mindig a papirvágó
ollóval vágta fel a pecsétet s odaírta: vettem _die mensis_ ekkor s
ekkor. Most is az olló után nyult, haragudott, hogy ezt is elrabolták, s
rossz kedvébe ismét visszaesve, törte föl a leveleket. Egyik levél az
ezredesnétől jött s össze-vissza, hol magyarul, hol németül volt írva,
annyit mégis kivehetett belőle, hogy egy évig rendületlenül vagy épen
nem járt posta Bécsből Erdélybe, az ember hiába írt; sógora újabb
leveleit csak a mult héten vette, számszerint tízet, eltévedtek a rossz
czímzés miatt, mert ők nem laktak folyvást Bécsben, hanem hol Gratzban,
hol Salzburgban; szegény testvére halálát nagyon sajnálja, bizonyosan
rosszul ápolták, hibásan gyógyították, hiszen egész Erdélyben alig van
valamirevaló orvos, a nyáron lerándul Erzsivel s ott tölti az őszt
október végéig.

Erzsi is mellékelt a levélhez egy kis czédulát, a mely így hangzott:
«Kedves papa! Sokat búsultam szegény mama halálán – papát sokszor
emlegetjük – küldjön nekem egy kis pénzt – a télen sok báli ruhát
csináltattam, – aztán tavaszira és nyárira is kell – máskor többet írok
– most nem érkezem – megyek egy soirée dansante-ba – ott lesz
Kahlenberger kapitány is – igen mulatságos ember. Csókolja Erzsi. Papa
el ne feledkezzék a pénzküldésről.»

A másik levél Milanóban kelt s úgy látszik, fiának egyik barátja írta, a
kivel együtt sorozták be. Az egész rövid tudósítás oda ment ki, hogy
Géza már régóta beteg, még most is kórházban fekszik, ezért nem írhat,
de – hála Istennek – túl van már a veszedelmen s több tekintetből jó
volna neki egy kis pénzt küldeni.

Bármennyire örült, hogy gyermekeiről bizonyost tudhat, mégis e levelek
leverően hatottak reá. Egy kis vigasztalást, a szeretetnek egy kis
melegét várta vagy legalább körülményes tudósítást – és száraz jelentést
kapott. Többször elolvasta mind a két levelet, meg-megütögette, hogy
kirázódjék a rézpor, de akkor is csak annyit olvashatott ki belőle, mint
azelőtt. Jól esett volna szívének elérzékenyülni, kibúsulnia magát s
haragudnia kellett. A milanói levélre még elmondogatta: – Szegény jó
fiam, édes kis Gézácskám, mennyit szenvedhettél! de midőn sógorasszonya
és leánya levelére jött a sor, kitört belőle a méltatlankodás: – Ez az
Erzsi egészen más leány lett. Tánczol, vígad, holott az anyja meghalt,
bátyja betegen fekszik, atyja koldusbotra jutott. Négy sort írni is alig
van ideje, mert bálba kellett menni, hogy ihogjon-vihogjon valami
Eggerbergerrel. – Még azt sem írja, hogy csókolja kezét engedelmes
leánya, csak azt veti oda: csókolja Erzsi. Ugyan úgy-e? Hogy’ fölvitte
Isten a dolgát. Fölfordult minden, megváltozott minden, még a gyermeki
szív is. Sógorasszonyom rontotta el szegényt bizonyosan. De miért is
engedtem, hogy magával vigye? Hiába… Ugy kell nekem!… Azt kivántam, hogy
lásson világot, tanuljon meg jobban németül, művelődjék. Hiába!… A
magyar nemes embernek mindig Bécs volt a paradicsoma, a magyar úri
asszonynak jobban kell tudni németül, mint magyarul, csak úgy művelt.
Úgy kell nekem!… Szegény Erzsit hogy’ elbolondíthatja nagynénje, az a
cziczomás teremtés, a ki vénségére is nagy bolond vuklikat visel. S
mennyi ostobaságot ír össze. Hogy nincs Erdélyben valamirevaló orvos.
Neki semmi sem tetszik, a mi nem bécsi, pedig ő szegény senkinek sem
tetszik Bécsben; soh’ sem volt se szép, se eszes, az ezredes is
alkalmasint pénzéért vette el. Mennyire elütött boldogult feleségemtől,
ha ő élne – Istenem, ha élne: – beh nem aggódnám ezért a rossz leányért.

Mindamellett mindent elkövetett, hogy pénzt szerezzen össze, nemcsak
beteg fiának, hanem bálozó leánya számára is. A jövedelem alig födözte a
folyó költségeket, a jószág ujonnan beruházása pedig csak a kegyes
óhajtások közé tartozott. Természetesen vagy kölcsönhöz kellett
folyamodni vagy eladni valamit. A kölcsönt mindjárt hazajövetele után
megpróbálta, de nagy kamatra is alig tudott egy pár száz forintot
összeszerezni, mert a kipusztított, elszegényedett, s még folyvást
gazdasági és kereskedelmi zavarban szenvedő Erdély Európa
legpénztelenebb országa volt. Most nagy bajjal újra összeszerzett egy
pár száz forintot fia és leánya számára, de ez kezdetnek sem volt elég,
e mellett a gazdaság folytatása és saját magánszükségei is pénzt
igényeltek. Hajdani adósai, a kiknek kötelezvényei udvarháza
földúlásakor elégtek, részint kivándoroltak vagy elpusztultak, részint
nem akarnak adósságaikról tudni; ügyvéde be is pöröltette őket, de az új
törvényszékeket még csak most rendezik, a pör hosszasan folyhat, s az
eredmény akkor is kétséges. El kellett tehát adni valamit, mit adjon el,
csak ez lehetett a kérdés. A számtartó váltig javasolta, hogy az új
félfödelű hintóért s a három almásszürke lóért szép pénzt adnának, úgy
sincs szükség reájok; a hintó használatlanul romlik a rossz
kocsiszínben, a majorság költ benne, a lovak meg ok nélkül eszik a sok
drága zabot és szénát.

– Hát én mivel utazom aztán, számtartó uram? – csattant föl Radnóthy. –
Azt akarja, hogy bivalokat fogassak hintómba? A számtartó uraméból
eszi-e az a három ló a zabot és szénát, hogy úgy sajnálja? Ki az oka,
hogy a hintó romlik? Tüstént csináltassa meg a kocsiszínt, a kis sánta
Mányi kergesse el a majorságot. Ezt még nem is tudtam. Miért nem
mondotta előbb? Udvaromban én tudok meg mindent legutoljára. Ez
valóságos szekatura!

A számtartó nem merte megjegyezni, hogy a méltóságos úr, mióta hazajött,
még egyszer sem fogatott be, sehova sem utazott, ha pedig épen ki akarna
kocsikázni, ott a gazdasági fogat, a melyet nemrég vétetett, azok is
csak lovak, s ilyen nyomorúságos időben senkinék sem válnék szégyenére.
E helyett egy nagy darab határszéli föld eladását indítványozta, a
melyre a szomszédbirtokos, a mint tisztje mondja, rég áhítozik és jó
pénzt megadna érette.

– Ősi birtokomból adjak el valamit – folytatta Radnóthy még hevesebben –
azt a szép darab földet? Soha. A nemesi birtok, számtartó uram, nem
városi ház, a melyet adni-venni, cserélni-berélni lehet. Azt karddal
szerezték, az szent dolog, az a családé, nem egy emberé. Úgy adom át
fiamnak, a mint atyámtól örököltem. Annak a grófnak adjam el, a ki
mindig ellenségem volt, alispánná választatásomat is ellenezte? Soha.
Inkább éhen halok meg. Bezzeg szeretné az én szép földemmel kikerekíteni
az ő dib-dáb földjeit – semmi sem lesz belőle – számtartó uram pedig ne
czimboráljon az én ellenségem embereivel.

A számtartó most is hallgatott, nem merte megjegyezni, hogy az a szép
darab föld az idén is vetetlen maradt, mert az elcsapott tiszttartó nem
bírta megmíveltetni, sőt még azt is elmulasztá, hogy felébe adja ki; új
indítványnyal állott elő, tanácsolta, hogy állíttassa helyre
pálinkafőzőjét, árultassa saját pálinkáját a falu korcsmáján, mert
bizony most a mástól vett pálinka árultatása keveset jövedelmez.

– Mit, én pálinkát főzessek, a finánczokkal vesződjem, törvénytelen adót
szaporítsak? Számtartó uram ilyeneket ne merjen nekem beszélni. A pipát
is azért hagyom el, hogy ne szaglálódjanak utánam a finánczok. Én
pálinkát főzessek? Hogy’ jut eszébe ilyesmi? Teremtette, nem tanácsolná
azt is, hogy álljak be bezirkernek, mert akkor több jövedelmem lesz.

A számtartó nem mert egy darabig szólani. Radnóthy hevesen járt fel s
alá, s folyvást a törvénytelen adó ellen dühöngött. Később, midőn
csendesülni kezdett, a számtartó újra bátorságot vett, s az erdő
eladását hozta szóba.

– Azt a szép erdőt – kiáltá újra Radnóthy – az valóságos prédálás lenne.
Nem tudja, számtartó uram, hogy ezelőtt egy hónappal is el akartunk adni
belőle egy darabot, vagy ötven szekér fát, s mily keveset igért a
vásárhelyi pálinkafőző. Most sem ad többet. A jó gazdának mindent a maga
idejében kell eladni, a mikor ára van s nem elprédálni, csakhogy pénzt
lásson. Mindig úgy tettem és soh’ sem bántam meg.

Valóban igazat mondott; hajdan jó gazda volt, s talán még most is az, ha
nem éri annyi politikai és családi csapás és jószága régi állapotjában
van, de ez az örökös összetévesztése a múltnak és jelennek, hol
büszkeségből, hol bánatból, hol bosszúságból, ez az örökös tervezés,
tétlen álmodozás, zavarba hozták minden dolgát és szakadatlan
keserítették. Most is alig egyezett belé az erdő eladásába, már
megbánta, más tervet dolgozott ki, s midőn mégis el kellett adnia,
vigasztalhatatlan lőn. Azt hitte, hogy az egész megye csak róla beszél,
hogyan pazarolja erdejét, mily rossz gazda, mily koldus méltóságos úr,
mily ütött-kopott alispán, a ki meggyalázza egész multját.

[Illustration: – Azt a szép erdőt – kiáltá újra Radnóthy – valóságos
prédálás lenne.]

E pillanat óta fejébe vette, hogy el kell szegényednie, lassan-lassan
kénytelen lesz eladni birtoka nagy részét, s az ősi jószág nem szállhat
épen fiára. E gond egészen elnyomta azt az örömöt, a melyet gyermekei
feltalálása keltett szívében. Eddig gyermekeiért búsult, most meg mind
azon tépelődött, hogy miből fogja őket rangjokhoz méltóan eltartani.
Mennyi költsége lesz ezután: leánya már eladó, fia egész ember,
sógorasszonya meglátogatja e nyáron, a kit illően kell fogadni; minderre
pénz kell s a mindennapi költségeket is alig képes fedezni. Kettőzött
hévvel fogott gazdasága rendezéséhez és kettőzött hévvel rontotta el
mindazt, a mit a jó számtartó valahogy rendbehozott. Kivált elfoglalt
földjeinek visszaszerzése vált rögeszméjévé. Ha ezek most kezén vannak,
ha curialistái teljesítik tartozásukat, talán erdejét sem kénytelen
eladni, sóhajtott gyakran, az a gondolat pedig, hogy ősi birtokát idegen
bitorolja, egészen föllázította.

– Miért menjek panaszra, miért pöröljek? – mondogatta számtartójának –
még azt fogják gondolni ezek a bezirkerek, hogy nincs igazam. A mi az
enyém, visszafoglalom; kiverem belőle azokat a gazembereket,
panaszoljanak, pöröljenek ők extra dominium, nekik nincs igazok.
Ügyvédem mind csak halogatja a dolgot, még pört sem mer kezdeni, azt
mondja várjunk, a míg enyhül egy kicsit ez a fölfordult világ. Mire
várni annyit, azzal csak az ő malmukra hajtjuk a vizet, kurtán kell őket
fogni, hogy féljenek, rájok kell ijeszteni, letörni szarvukat,
fenntartani az auctoritást. Számtartó uram ahhoz nem ért, azért
paczkáznak velünk. Megmutatom én nekik, hogy most is az vagyok, a ki
voltam. Induljon tüstént, admoneálja curialistáimat, a maga módja
szerint, egész ünnepélyességgel, hogy három nap alatt vagy
kitakarodjanak birtokomból, vagy fizessék meg az eddigi tartozást, és
szerződjenek újra: különben erőszakkal vettetem ki őket az utczára, a
milyen igaz, hogy Radnóthy Eleknek hívnak s maig is törvényes alispánja
vagyok a vármegyének.

Ki az erdélyi viszonyokat nem ismeri, alig értheti Radnóthy
földfoglalási ügybaját. Az erdélyi nemeseknek rendes jobbágyaikon kívül
még számos oly szolgálattevő emberök volt, kik némikép hasonlítottak
ugyan a jobbágyokhoz, de tulajdonkép nem voltak azok. A dolgozó kéz
száma tevén a legtöbb jószág becsét, majd minden gazdagabb nemes
betelepítette nélkülözhetőbb curialis földjeit. E lakosok között
különböző fokozat volt, s a vidék és viszonyok szerint hol
curialistáknak, hol hurubásoknak neveztettek. Csak fejöktől fizettek
adót, de nem egyszersmind telköktől, a mely nemesi volt. Napszámban
dolgoztak a földesúrnak, vagy rendes cselédi szolgálatot tettek, vagy
épen haszonbért fizettek. Midőn a jobbágyok fölszabadultak, a
curialisták viszonya a földesúrhoz természetesen a régi maradt. A
legtöbb curialistának nem férvén fejébe, hogy miért nem szabadult föl ő
is, holott sorsa hasonló volt a jobbágyéhoz, kezdte megtagadni eddigi
tartozását, a forradalom folyama alatt pedig épen oly sajátjának tartott
minden kezénlevőt, mint a jobbágy, sőt még foglalt is hozzá valamit.
Kivált az oláh curialisták voltak erőszakosak s foglalásaikhoz még akkor
is ragaszkodtak, midőn másnemű kihágásokkal már föl kelle hagyniok. Ez
állapot 1850-ben még teljes virágzásban állott; Bach kormánya épen nem
sietett a bajt orvosolni; az új tisztviselők, a kik ellenszenvvel
viseltettek a magyar nemesség iránt, inkább a curialisták érdekeit
pártolták, s a közigazgatási eljárástól a törvényszékire utasították a
földesurakat. Csak később kezdett rendes kerékvágásba zökkenni e kérdés,
de még ezután is nem egy pörre adott alkalmat s folyvást táplálta a
magyar és oláh elem közti surlódást.

Radnóthynak számos ily curialistája volt, különösen az oláhok közt, a
kik a falu lakosságának felét tették. Közéjök tartozott hajdani kertésze
is, a kinek alig négy éve, hogy új házat építtetett, s eddigi illetékét
egy jó darab kukoriczafölddel toldá meg. Erre haragudott leginkább,
nemcsak azért, mert legtöbbet bitorolt, hanem azért is, hogy a régi
gazdasszonyt elcsábította a háztól és nőül vette. E mellett gyanúja volt
reá, hogy udvarháza kipusztításakor egy kézre játszott a dúló
népcsoporttal, s a gazdasszonynyal együtt sokat eltakarított
fölkelhetőiből. E leghálátlanabb és leghatalmasb ember megbüntetésével
akart példát adni a többieknek, azért a három nap eltelte után, először
is ehhez küldé Istvánt, hogy nézze meg, vajon kiköltözött-e már lakából.

István nagy kedvvel teljesíté e parancsolatot ő is haragudott a
kertészre, mert elszerette előle a gazdasszonyt, a kire hajdan ő is
kacsintgatott volt, kiszemelve végnapjai gyámolául, s midőn visszatért,
egész kárörömmel jelenté urának, hogy – engedelemmel legyen mondva – a
kertész azt kérdezte tőle: megbolondult-e Radnóthy Elek uram, hogy ily
ostobaságot izen neki; a ház, a föld az övé, adót is ő fizet tőle, az az
ő udvarháza, most már ő is úr, nincs különbség köztök, száz kicsapott
alispán is jöhet reá, mind kiveri őket.

– Majd meglássuk, holnap olyan példát teszek rajta, hogy az egész falu
elhül belé, – mondá Radnóthy, a kit ez esemény egészen fölpezsdített –
kend meg ne szóljon senkinek, megtudhatnák a falusiak, besúghatnák a
kertésznek; hajnalban minden cseléd itt a tornáczon legyen, adjon nekik
bőven pálinkát, a számtartó is itt legyen, kend aludjék egész délután s
ne feküdjék le az éjjel, hogy engem minél korábban fölkelthessen.

Hajnalban az udvarház tornácza egész hadiszállássá változott. Radnóthy
fölfegyverezte cselédeit, kard és puska hiányában, kit a mivel lehetett.
István rézfokost villogtatott, a béresek vasvillával hadonáztak, a
bivalos petrenczés rudat emelt, a kocsis ásót élesített, a darabont egy
kaszát egyenesített ki. Maga Radnóthy kardot kötött, egy nem rég a
padláson megtalált régi kardot, a melylyel hajdan a megyegyűlésekre
járt. Mint a jó hadvezér bátorítgatta csapatját, töltötte nekik a
pálinkás poharakat és pirongatta a számtartót, a ki folyvást le akarta
beszélni ez erőszakos lépésről. Egész elemében volt, megyei brachium
vezetőjének képzelte magát, mely minőségben – mert Erdélyben az
alispánok vezették a brachiumot – hajdan annyiszor hajtá végre a
törvényt.

E kellemes izgatottság mozgékonynyá s még tréfássá is tette: szóval
hazajötte óta ez volt első vidám napja; mintha vesztét érezte volna, oly
jól esett neki e bizarr szeszély s általa mintegy enyhűlni látszott.

Hosszas készülődés és tervelgetés után végre kiindultak. Elől ment a
komondor, mint valami előörs, utána István, a ki hadnagyként vezette a
többit, hátúl ballagtak a vezérek: Radnóthy és a számtartó, ez utóbbi
nagy kénytelenséggel emelvén egy dorongot. A konyhaépületnél
tartalékcsapatúl hozzájok csatlakozott a gazdasszony és a kis sánta
Mányi, a kik nem voltak ugyan fölfegyverkezve, de annál többet
fecsegtek, sápítoztak. Minél közelebb érkezett a csapat az ostromlandó
házhoz, annál inkább csillapúlt vérszomja. A bivalos arra emlékezett,
hogy a kertésznek puskája van; a béres pisztolyairól is tudott valamit,
a mi a darabontot nagy félelembe ejté. Maga István is gondolkozóba
esett, különösen arról gondolkozott, hogy mily jó lenne, ha a kertésznek
nem volna puskája, de még pisztolya sem. – Azonban késő volt minden
habozás. A komondor megkezdte már a támadást, összetűzvén a kertész
kutyájával, mire aztán István jelt adott a rohamra, szívére kötvén a
csapatnak, hogy a puskától ne féljenek, azzal csak egyszer lehet lőni s
ha akkor az ember a földre dobban, kutya baja sem lesz, s egy ugrással
semmivé teheti az ellenséget.

Csakugyan az történt meg, a mitől féltek. Az álmából fölvert kertész
puskával állott ki a küszöbre, csúnyán fenyegetőzött, hogy a ki közel
jő, lelövi, mint a kutyát, s czélozgatni kezde. Legelőször a darabont
ijedt meg s követvén István utasítását, ledobbant a földre, mi által
jobb és balszárny egyaránt zavarba jött, mert a többiek s maga István
is, megfeledkezvén a hadi cselről, futásnak eredtek, s mind
keresztülbuktak rajta. Csak a vezérek állottak még az egész csapatból,
de ezek támadás helyett egymással küzdöttek; ugyanis Radnóthy kihúzván
kardját, egymaga akart rárohanni a kertészre, a mit a számtartó jónak
látott meg nem engedni s félre húzta-vonta urát. Szóval az egész
hadjárat dugába dűl, ha a véletlen nem segít.

– Az Istenért, mit csinálsz, itt emberhalál lesz, tedd le azt a puskát –
sikoltá a kertész felesége s elkezdett sírni.

[Illustration: Radnóthy kihúzván kardját, egymaga akart rárohanni a
kertészre.]

– Menj be innét, ez nem asszonynak való dolog – csitítá és tolta be
feleségét a kertész.

– Egy tapodtat sem megyek, inkább engem lőjj meg; add ide azt a puskát.
Gyilkos akarsz lenni? Gyilkos… gyilkos… gyilkos! – rikoltott az asszony,
megragadva a puskát, hogy férje kezéből kitekerje.

– Ejnye teringette, ereszd el azt a puskát, hiszen nincsen megtöltve,
nem is az enyém, a jegyzőé, a minap hagyta itt, hogy vigyem be a városba
igazítás végett – nyugtatá feleségét a jó férj.

E nyilatkozatra kezdé magát összeszedni a csapat. Először István vőn
újra bátorságot, szörnyen szégyelvén megfutamodását. A többi követte s a
kertészt, a ki még mindig feleségével küzdött, csakhamar körülvették.
Ekkor minden ponton megkezdődött a támadás, s valóságos hadi lárma
keletkezett. István elől birkózott a kertészszel, a béres hátúl ütötte
ugyancsak a kertészt. A kertészné sírva, nyelvelve, átkozódva seprűzte a
kocsist. A bivalos rettenetesen forgatta a petrenczés rudat, nem ütött
ugyan senkit, de hangjával majdnem egy ostromágyút helyettesített. A
gazdasszony szidalmazta a kertésznét, a hajdani gazdasszonyt, a kis
Mányi mind azt visította: – Jaj csak a méltóságos urat meg ne ütnék! – A
szomszédból odagyűlt kutyák versenyt ugattak az udvari komondorral s a
kertész kutyájával; a számtartó pedig, a ki tétlenűl állott s csak
Radnóthyt igyekezett védelmezni, koronként föl-fölsóhajtott:

– Uram Isten, mi lesz ebből?

– Az lesz, számtartó uram – felelt Radnóthy kardjával suhintva – hogy
visszafoglaljuk telkünket s elrettentő példát adunk a többieknek. – No
csak szaporán munkára! Vessétek ki a gazembert feleségestül, bútorostul,
gyermekestül – folytatá a küzdőkhöz fordúlva – az utczára vessétek ki, a
világ csúfjára. A ki legelőször kiveti, az lesz helyette curialistám.

– Dejszen megkeserűli ezt méltóságod – dühöngött a földre nyomott s
eldöngetett kertész, hirtelen fölugorva s Radnóthy elé állva – olyan
pörbe keverem, hogy oda fizeti mindenét, utolsó fillérig s a tömlöczben
rothad.

– Mit? Még az orrom alatt mersz hadonázni, te rabló, te tolvaj! – kiáltá
Radnóthy hirtelen haragra gyúlva s hozzá vágott kardjával.

– Jaj gyilkos, kiontotta a véremet, megbénított, szerencsétlenné tett
egész életemre. Segítség, segítség! – ordítá a kertész, a hogy’ száján
kifért, örülve a karjára kapott nem mély, de jókora sebnek. Rohant a
faluba, fellármázni az embereket, panaszra szaladt a jegyzőhöz, a ki
tüstént kocsira ültette, s azon véresen küldé a kerületi biztoshoz, maga
pedig sietett lecsendesíteni a falusiakat, a kik már vasvillára kaptak,
az oláhok a kertész, s némelyek a magyarok közűl Radnóthy segítségére
sietve.

– Megmondtam, hogy ez lesz belőle – mondá a számtartó – dorongjával
döfölve a kerítést. Nem hitt nekem a méltóságos úr, s ime, mekkora baj
gyűl fejünkre.

– Mit mondott meg, számtartó uram? Nem mondott meg semmit, ostobát
mondott mindig. Mi lesz belőle? Hát abból mi lett, midőn ezelőtt húsz
évvel elszántott földemet fölfegyverzett jobbágyaimmal szereztem vissza,
csúfosan elvervén szomszédom embereit? Pedig az sokkal csekélyebb dolog
volt. Tudom én a törvényt, azért tettem censurát Maros-Vásárhelytt a
királyi táblán, azért szolgáltam sokáig a vármegyét. A nemes ember
curiáját vérig oltalmazhatja, azért van kardja, még a megyei brachiumot
is visszaverheti, ha tetszik. Hát cselédjét ne verhetné ki saját
földjéről?

– Rég volt az, méltóságos uram! – jegyzé meg félénken a számtartó.

– Rég volt, rég volt! de csak annyira föl nem fordúlt a világ, hogy
curiámat is elvitassák tőlem. Elvették jobbágyaimat, ám legyen, adót
fizetek, Isten neki, de szeretném én látni azt a prókátort, a ki
curiámat elpörli. Majd megmutatom én, mi az igazság, egy törvénytudó
emberrel nem lehet oly könnyen elbánni.

Ezalatt a kertész kiköltöztetése derekasan folyt. A kertészné kezét
tördelve átkozta magát; ő az oka mindennek, ha férjét lőni engedi,
szegényt nem aprítják össze, ő nem özvegy, gyereke nem árva, s
kétségbeesve borúlt Istvánra, a ki hajdani gyöngédségének némi
maradványával vezette ki gyermekével együtt. A többiek a bútorok
kihányásával foglalatoskodtak. A kis Mányi megismert egyet-mást, a mi az
udvarházból raboltatott el s a gazdasszony segitségével diadalmasan
gyűjtötte egy rakásba. Néhány pillanat alatt a kertésznek mindene az
utczán hevert, a falusiak bámulatára, a kik vasvillásan lepték el a
tért, de a jegyző intésére minden erőszakosságtól tartózkodtak. Egyik
előre nyújtotta nyakát és tátott szájjal hallgatózott; a másik
megjegyzé, hogy ő méltóságát estig hűvösre téteti a kerületi biztos; a
harmadiknak tetszett, hogy emberére talált a dölyfös kertész; a negyedik
esküvel erősíté, hogy egymaga össze tudná verni az összes udvari
cselédséget. Az asszonyok a kertésznét vígasztalták, elbeszéltették vele
az egész véres históriát, s összecsapták kezöket. Egyik házát ajánlotta
menedékűl, a másik a bútorokat akarta behordani, a harmadik fennen
nyelvelt, hogy maradjon minden úgy a mint van, míg eljő a kerületi
biztos és igazságot tesz. Szóval mozgásban volt az egész falu: minden
sövénynél ugatott egy pár kutya s minden házajtóban sírt legalább
két-három gyermek.

Radnóthy keveset hallott e megjegyzésekből, tetszett neki, hogy a
lakosság mintegy elismeri felsőségét és csendesen viseli magát. Beszédet
tartott nekik, megmagyarázta a tulajdon szentségét, a curialis földek
természetét, kijelentve egyszersmind, hogy mindenik curialistájával így
fog bánni, s miután egyik béresét ünnepélyesen beigtatta a visszafoglalt
telekbe, diadalmasan tért vissza udvarházába reggelizni.


IV.

Néhány óra múlva számos csendőr érkezett a faluba. A jegyző parancsot
kapott, hogy a házából kiűzött kertészt rögtön helyezze vissza s
oltalmazza eddigi jogaiban, míg a közte és hajdani földesura közt
fenforgó viszályt az illető hatóság eldönti; továbbá utasítsa, segélje a
csendőrtisztet az erőszakoskodók, közcsendháborítók elfogásában s a
rejtett fegyverek kutatásában. A csendőrök nemsokára körülvették az
udvarházat, letartóztatták a cselédeket s kutatni kezdék a szobákat.

Radnóthy iszonyú dühbe jött, midőn a berohanó Istvántól megtudta, hogy
mi történik. Bár az új kormányrendszer súlyát eddig is érezte, de ez
első közvetlen érintkezés képviselőivel, újjá szűlt, fölfokozott benne
minden fájdalmat és gyűlöletet. Magánkívül járt föl s alá szobájában,
kardját kereste, hogy megölje, a ki először belép, azonban István
elkapta előle a kardot s abban a pillanatban már ellepték a csendőrök a
szobát. Radnóthy némán és mozdulatlan állott, mintha kővé vált volna.
Nem hitt szemének, oly lehetetlennek tartotta, a mi történik, hogy dühe
bámulatba veszett. Némikép magához térvén, megvetéssel vegyes
büszkeséggel szemlélte, hogy’ veszik ki István kezéből ősi kardját,
hányják föl ágyát, szekrényeit s adják tudtára, hogy fogoly és
készüljön.

– Értem, hallom és protestálok minden erőszakoskodás ellen – kiáltá
Radnóthy, fölemelve kezét, mintha egy vármegyei executio előtt állana –
protestálok a törvénytelen itélet ellen. Hallották, távozzanak
curiámból.

A csendőrtiszt egy szót sem értett magyarúl s csak nézett és bámúlt.

– Még sem távoznak? – folytatá Radnóthy még nagyobb hévvel, a
csendőrtiszt habozását beszéde hatásának vélve. Nem tudják, hogy a nemes
ember curiája szent, oda beeshetik az eső, szabadon járhat a szél,
beleüthet a villám, de ember fia be nem mehet soha, még a király sem,
csak mint vendég, a kit mindig szívesen látok, megvendégelek, s ha kell,
védelmében kiontom érte véremet. Tudják meg, ha nem tudják, távozzanak.

A bámuló csendőrtiszt magyarázatot kért a jegyzőtől, a ki csak
mosolygott az egész jeleneten, aztán megmagyarázta, hogy a méltóságos
alispán úr két év óta aluszik, még most sem ébredt föl s álmában beszél.

– Még egyszer mondom, távozzanak – ismételte Radnóthy mind hevesebben –
nemes embert nem szabad elfogni, csak ha tetten kapatott, ezt mondják
törvényeink s e törvényeket semmi világi hatalom el nem törűlheti. Nem
követtem el bűnt, csak vagyonomat védtem, a melyet a kormány nem akart
vagy nem tudott megvédeni, majd kiviláglik a maga törvényes helyén;
idézzenek a maga módja szerint rendes törvényszékre, meg fogok jelenni,
ismer az egész vármegye, nem szököm el, van annyi vagyonom, hogy száz
esztendeig is elpörölhetnek velem. Még egyszer ünnepélyesen protestálok
az egész eljárás ellen, adják tudtára az illetőknek. Értették,
távozzanak.

A számtartó mindent elkövetett, hogy urát lecsöndesítse, de ez senkit
sem engedett szóhoz jutni. Végre is az csöndesítette le, hogy
kibeszélhette magát, s csak akkor engedett, midőn formából a
csendőrtiszt rátevén kezét, elmondhatta tiltakozását e tettleges erőszak
ellen is, felelőssé tehette érte s fölhívhatta a jelenlevőket, hogy
udvarháza és személye megsértése mellett a maga idejében tanúskodjanak.
Ezután nem szólott semmit, némán ült fel a kocsiba, úri méltósággal
mutatta ki a csendőrtisztnek maga mellett az ülést, mintha ez az ő
kegyéből foglalna helyet; de midőn látta, hogy kárörvendő curialistái
újjal mutatnak kocsijára, a kertészné szeme előtt költözik vissza a
kertészi lakba, a kis sánta Mányi jajgatva, s el-elbukva fut kocsija
után a falu végéig, s háza, a pusztulásban is drága udvarház, mindinkább
eltűnik szeme elől, elkezdett köhögni, talán mert valósággal náthája
volt, talán mert leplezni s elnyomni akarta fájdalmas felindulását.

Ez esemény sokáig foglalkoztatta az otthon maradtakat. A számtartó
tízszer is elmondotta napjában a gazdasszonynak: előre megmondottam,
hogy ez lesz belőle, most már fogadjon az ember új cselédeket, ha van
miből, dolgoztasson, ha van kivel, ő bizony nem lesz oka, ha az egész
gazdaság még jobban pusztulásnak indúl. A gazdasszony csipőjére tette
kezét és kérdezte, hogy ő már kinek főzzön, bár csak a kocsist ne fogták
volna el, azt az áldott embert és sírva forgatott újján egy réz
karikagyűrűt, a melyet a kocsis vett volt neki a múlt vásárkor. A kis
Mányi ilyenkor mindig elkezdett pisszegni, s egy párszor azzal az
indítványnyal állott elő, hogy biz’ ő lúdjai közűl behajt kettőt a
városba, ott megsütteti a méltóságos úr számára, a kinek a tömlöczben
nagyon, de nagyon rossz kosztja lehet. A gazdasszony majd kővé vált
csodájában – legalább ő azt mondotta – hogy ez a kis béka mindenbe
beleszól.

– Mit tudsz te ahhoz – pirongatta szegényt – azt hiszed, hogy a
méltóságos urat lyukba teszik, mint Marczi czigányt, száraz kenyeret és
vizet adnak neki; úgy él ő ott is, mint itt; te ostoba, takarodjál
innét, őrizd a ludakat, ez a te dolgod.

A faluban szintén sokat beszéltek ez eseményről. A megkezdődött vallatás
végett számosan idéztettek a városba. Mindenik nagyon fontos képpel jött
vissza s rendesen a falu házánál állott meg, a hol őket a falu szájai
még egyszer, s a kerületi biztosnál és csendőrtisztnél is jobban
kivallatták. Egyik azt mondta, hogy a kertész derekasan viseli magát,
nem úgy, mint a méltóságos úr, a ki sokat veszekedik a biztossal és a
csendőrtiszttel; alighanem örökös tömlöczre ítélik. A másik mint
szemtanú beszélte, hogy a méltóságos úr megbetegedett, ő látta mikor
orvost vittek hozzá, talán eddig meg is halt. A harmadik szomorúan adta
elő, hogy a curialis földek dolga nem egészen tiszta dolog, egy darabig
függőben marad, se a kerületi biztos, se a csendőrtiszt nem meri
eldönteni, a császárhoz terjesztik föl, de bárhogy’ dűljön el a dolog –
tette hozzá kiderűlve – a méltóságos úrnak mégis baja lesz, mert nem
volt fegyverengedélye, kardot rejtegetett, erőszakot követett el,
megháborította a falu békéjét. A negyedik mind arról mesélt, hogy
mennyit vallatják ott az embert, mennyit írnak, már összeírtak egy
szekér papirt, bizony Radnóthy uram oda fizeti jószága nagy részét. Az
ötödik azzal a nagy újsággal lepte meg a falut, hogy Radnóthy
kiszabadúl, nemsokára haza jő, hijába nincs többé vármegye, az úr mégis
csak úr marad s a szegény embernek soha sincs igazsága. E hír nem igen
talált hitelre. Mindnyájan kétkedve csóválták fejöket, a jegyző pedig
azt mondta, hogy mindent, de mindent elhiszen a világon, csak ezt nem.

Pedig e hír csakugyan igaz volt. Radnóthy két havi vallatás és fogság
után kezességre szabadon bocsáttatott s cselédjeivel együtt hazatért.
Azonban pöre még nem végződött be. Tulajdonkép nem is pöre, hanem pörei
voltak. A curiális földek kérdése elválasztatott a többiektől s az
úrbéri törvényszékhez utasíttatott. A csendháborítás, erőszak, s a
kertészen elkövetett véres bántalom, mint külön bűnvádi pör indúlt
folyamatba, de még nem volt bizonyos, vajon a polgári vagy katonai
hatóság fog-e ítélni benne, mert ostromállapot levén, kétes volt
hovatartozása s épen azért az illetőség eldöntése végett följelentetett
a tartományi kormánynak. A rejtett fegyver ügyét a csendőrség nyomozta,
de megakadt benne, mert nem tudta tisztába hozni: vajon a kardot
csakugyan Radnóthy rejtegette vagy a kis sánta Mányi dugta volt el a
dúlás idejében, s minthogy gyanakodott, hogy Radnóthy egy Kolozsvárott
rejtve tartott kardját hozta falura s így bűnösebb, Kolozsvárott is
nyomozást rendelt meg. Ide járúlt még egy negyedik pör is. Az elcsapott
tiszttartó hallván, hogy Radnóthy elfogatott, alkalmasnak látta az időt
saját sérelmével is előállani; számadása alól fölmentést és kárpótlást
követelt s egyszersmind elégtételt a méltatlan bánásmódért. Szóval
Radnóthy nyakig úszott a pörben s helyzetét nagyon megnehezíté a
vallatás alatti magaviselete. Tiltakozott minden ellen s nem ismerte el
a hatóságok törvényességét, a mi aztán mint újabb bűn jegyzőkönyvre
vétetett. Szerencsére leverte a betegség, így bűneit nem tetézhette
újabbakkal, s alkalmas ürügyet szolgáltatott arra nézve, hogy kezességre
kibocsátását több nyomatékkal sürgethessék. Ügyvéde mindent elkövetett
kiszabadítására, de mind hijába; Radnóthy jó emberei, régi ismerősei
közűl senki sem tudott segíteni. Elvégre is sógornője, az ezredesné,
segített rajta, ki az ügyvéd fölhívására levélben egy Erdélyben
állomásozó tábornokhoz, férje régi barátjához, folyamodott s fölkérte
Kahlenberger kapitányt, Erzsi udvarlóját, hogy szintén írjon
nagybátyjának, az erdélyi új kormányszék egyik legbefolyásosabb
tanácsosának. A pártfogás s a betegség nagy bajjal megnyitották a
lábbadozó Radnóthy börtönét. Ő egészen egyébnek tulajdonította e kedvező
fordulatot. Azt hitte, hogy mind a polgári, mind a katonai hatóság
megszeppent, s most ez enyhébb, udvariasb eljárással akarják őt
kiengesztelni s elsimítani az egész ügyet.

– Nem lesz belőle semmi – mondá ügyvédének – majd megmutatom én, kivel
van bajok, majd megtanítom én ezeket a pápaszemes bezirkereket, hogy mi
a curialista, mi a tulajdon szentsége. Látszik rajtok, hogy soha sem
volt birtokuk. A mi az enyém, nem másé, és ezt semmiféle ostromállapot
meg nem változtathatja. A rablót szabad megölnünk, a tolvajtól szabad
elvennünk, a mit tőlünk ellopott. S tettem-e egyebet kertészemmel?
Erőszak, csendháborítás-e ez? Ők az erőszakosak, ők a csendháborítók, a
kik fölforgatták a vármegyét, a királyi táblát, a guberniumot – mindent.
S abból a kardból is mily nagy dolgot csinálnak. Képzelhetni-e kard
nélkül nemes embert, s ha a király magához hivatna ad audiendum verbum
regium, így kard nélkül lépjek-e szobájába? S még tiszttartómat is
pártfogás alá veszik. Dejszen majd megmutatom én nekik, kivel van bajok.
Majd otthon mindent úgy megírok, hogy tudom nem teszik ablakukba. Ha ez
sem segít, írok Szebenbe a kormányzóhoz, Bécsbe a miniszterekhez,
fölmegyek a királyhoz, egész az udvarig viszem a pört, ha mindenemet rá
költöm is. Úgy bánni velem, mint egy paraszttal, mint egy jött-ment
emberrel, mint egy országos impostorral. Égbe kiáltó igazságtalanság,
hallatlan gyalázat!

Az ügyvéd hijába magyarázta neki a változott viszonyokat, hijába kérte,
hogy hagyja reá pöreit s ne elegyedjék semmibe, nem tudta
lecsöndesíteni. Radnóthynak betegség- és szenvedés-fokozta
ingerlékenysége nem ismert határt. Szemére vetette az ügyvédnek, hogy ő
is az új rendszer híve, mert az ügyvéd, csak hasznot lásson, minden
időhöz alkalmazza magát. Az ügyvéd tűzbe jött s elmondá neki, a mit
eddig titkolt, hogy kezességre kibocsátását egyedül az ezredesnének
köszöni. Ez felbőszítette Radnóthyt; kiszabadulását nem tulajdonította
ugyan az ezredesné befolyásának, de haragudott, hogy az ügyvéd az
ezredesnének írt s kéréssel és könyörgéssel alázták meg a Radnóthy
nevet.

– Nekem nem kell kegyelem – folytatta mind hevesebben – kérjen,
könyörögjön az úr magának. Ha annyira kedveli ezt az új rendszert,
álljon be bezirkernek, ha úgy dicséri az ezredesnét, vegye feleségül. Ez
az úr dolga, nem az enyém. Nekem nem kell semmiféle kegyelem, semmi
ügyvédi furfang, nem kívánok mást, csak az igazság bátor védelmét. Érti
az úr?

Az ügyvéd látván, hogy semmire sem mehet vele, boszúsan vált el tőle.
Radnóthy nélküle utazott vissza jószágára és lázas tevékenységgel fogott
ügyei védelméhez. Ezenkívül alig érdekelte valami. Égette a gyalázat, s
magansérelme mintegy nemzeti sérelemmé alakult át elkeseredett lelkében.
Személyét és földjét védve, hazáját és nemzetét hitte védeni, s mint
olyan, a ki a forradalomban nem vett részt, erre mintegy hivatva érezte
magát. A mit a vallatás alatt csak rendetlenül és töredékesen mondott
el, rendszeresen és bőven akarta kifejteni. Valóságos emlékiratokon
dolgozott. Folyvást szobájában ült és írt. A számtartó hijába jött be
hozzá rendeletet kérni a gazdasági ügyekre nézve, azt felelte neki:

– Üsse a mennykő a kaszálást, aratást, első dolog visszapörölni a
curialis földeket s megtorolni a személyemen elkövetett gyalázatot.

Ekkor aztán tűzbe jött s elmonda mindent, a mit ír s a mit még írni fog.
Ha István a postáról levelet hozott fiától, a ki már gyógyulófélben
volt, vagy az ezredesnétől és Erzsitől, a kik Erdélybe indulásuk napját
is megírták, hirtelen átfutotta s csak azt mondá: – Oh ezek a gyermekek
nem is tudják, mennyit kinlódom értök! – Ha vendég vetődött hozzá,
bocsánatot kért tőle és szobájába vonult, mert sok dolga van, nagy pörei
vannak, maga igazítja, nincs bizalma az ügyvédekben. Búskomor méláját,
elfojtott évődését örökös és kitartó harag váltotta föl. Járt alá és föl
szobájában. Forgatta a régi törvénykönyveket, országgyülési
jegyzőkönyveket, beszélt magában s nekiült írni. Egész fájdalmát, mérgét
papirra öntötte s midőn bepecsételte, czímezte s a postára küldötte,
enyhülten s büszke önelégültséggel kiáltott föl: – No meglássuk, mit
tudnak mondani erre!

Egy pár hét mulva azzal a hátirattal kapta vissza küldeményét, hogy
írjon a hivatalos német nyelven, valamely ügyvéd signálása alatt;
egyszersmind pedig bélyegtelen iratairól fölvétetett a Befund, s
meghagyatott, hogy a 8/12 krajczárig pontosan kiszámított birságot
executió terhe alatt fizesse be, a mint ezt az újabb törvények rendelik.

– Miféle újabb törvények? Szeretném tudni, melyik diætán hozták, melyik
közgyűlésen hirdették ki azokat az újabb törvényeket – kiáltott öklével
a válaszra csapva s mivel az nem felelhetett, megfelelt ő magának,
folyvást tiltakozva ez újabb sérelem ellen. Később visszaküldött iratai
olvasásába merült, s valahányszor kedvencz helyeit olvasta, fölriadva
mormolta:

– Jól, nagyon jól megírtam. Bezzeg szeretnének elnémítani. Jól tudják,
hogy nem tudok írni nyelvökön, mégis épen azt kívánják. Jól tudják, hogy
ügyvéd nem ír alá ilyesmit s épen erre akarnak szorítani. Ho hó! Nem
addig van az! Nem is elegyedem velök szóba, hadd pöröljön velök
ügyvédem, úgy is kedveli őket, azokhoz folyamodom, a kik nekik
parancsolnak, a kormányzóhoz, a miniszterekhez, a királyhoz. Még jobban
és bővebben kifejtek mindent, s hogy tisztábban megérthessék, a szomszéd
szász pappal lefordíttatom németre. Hadd tudják meg valahára az ország
valódi állapotját.

Újra nekiült írni, újonnan dolgozta ügyei védelmét. Az ívek szaporodtak
s még felét sem írta le annak, a mit akart. Mindent oda írt a mi szívén
feküdt és sok olyant, a mi szorosan nem tartozott a dologra, de szíve
legmélyéből buzgott föl. Megmagyarázta a régi úrbért, a curialisták
viszonyait, de legtöbbet beszélt az oláh pusztításról, udvarháza
földúlatásáról. Fölfejtette a kormányrendszer törvénytelenségét,
veszélyeit; lerajzolta a tisztviselők tudatlanságát és önkényét. Íveket
írt össze arról, hogy mikép kell rendezni az ország ügyeit, s
visszaállítani a régi rendet. Elpanaszolta a személyén ejtett sérelmet,
s bebizonyítni törekedett, hogy a nemesség tekintélye egyik legerősebb
támasza a királyság tekintélyének. Lefoglalt kardjának is egy pár ívet
áldozott, előszámlálta a főbb háborúkat, kivált a poroszt és francziát,
a melyekben azt ősei villogtatták.

Sokszor emlegette, hogy harmincz évig szolgálta a megyét s alispánsága
alatt jobban folyt minden, mint most s felényibe sem kerűlt. Védte a
megyei rendszert s visszakérte, követelte az alkotmányt. Idézte a
_Corpus Juris_t, Verbőczyt, az _Approbata és Compilata Constitutió_t, a
_Pragmatica Sanctió_t, az 1791-iki törvényeket s Anonymustól kezdve
rendre a történetírókat. Többször átolvasott és kijavított minden ívet,
meghányta-vetette az erősb kifejezéseket, de csak arra ügyelt, hogy
olyasmi ne legyen bennök, a miért a magyar törvények szerint
megpörölhetnék. Oly erős szenvedélylyel csüngött a multon, hogy föl nem
foghatta a jelent. Egész álomvilágban élt, a melyben csak az volt való,
hogy szenved, haragszik, fárad és vénül.

Ez idő alatt még inkább elhagyta magát: külön ben is kopott ruhája úgy
állott rajta, mintha vasvillával hányták volna reá; hosszú borzas haja
és szakála még mogorvábbá tették. Mióta pörölt, folyamodványokon
dolgozott, se gazdasági, se házi ügyekbe nem avatkozott. Reggel nem
adott rendeletet számtartójának, délben nem zsémbelt gazdasszonyára, s
Istvánt is csak reggel fölkelésekor, estve lefekvésekor szidta meg néha.
Egészen irataiba merűlt; egy szép nyári délután még azt sem vette észre,
hogy udvarháza előtt kocsi áll meg s a Bécsből megérkezett ezredesné és
leánya szobájába lépnek.

– Ejnye csúf ember, hát így kell fogadni a vendégeket? – sipított az
ezredesné, egy idős száraz asszony, a kinek hosszú vendégfürtei igen jól
összehangzottak kissé festett arczával; aztán föltette szemüvegét s oly
bámulattal kezdette vizsgálni sógorát, mint valami csodaállatot.

Radnóthy megfordult és föltekintett, de nem sógorasszonyára; leányát
nézte, hoszszasan nézte és nem tudta megismerni, mert az megnőtt és
elváltozott. Erzsi úgy állott előtte, mint báb a fodrász kirakatában,
érzéketlen arczczal s útias pongyolájában is czifrán és tetszelgőn.
Sehogy sem találta föl benne a régi egyszerű Erzsikét, az ő kedves
lyányát, a ki hajdan mindig oly vidoran ugrott nyakába, s tele csevegte
fejét. Úgy tetszett neki, mintha már nem is hasonlítana anyjához: a
vonások ugyanazok, de a kifejezés egészen más. A leány sem tudott
atyjára ismerni; a kopott öltözet, beesett arcz, hosszú ősz haj és
szakál oly kellemetlenül hatottak reá, hogy hirtelenében nem tudott mit
csinálni. Atyjának merőn rászegzett, éles, átható szeme egészen
megzavarta, s a helyett, hogy hozzá szóljon, nagynénjét szólitotta meg,
hol németül, hol francziául kérdezve tőle: Vajon mi lelte szegény papát?

Az apa előtt még idegenebbé tette a lyányt ez idegen nyelvű csevegés.
Erős fölindulása egy könnybe olvadt, ellágyult s azt sem tudta mit tesz,
ölébe vonta lyányát s elkezdte simogatni.

– Erzsike, hát nem ismered szegény apádat, már nem is tudsz vele
beszélni? Mennyit aggódtam érted és Gézáért? Lásd miattatok vénültem
meg, lásd ezt a sok írást, értetek dolgoztam éjjel-nappal… Erzsike,
kedves leányom, tedd le ezt a kalapot, egészen kiveszen a formádból,
olyan vagy benne, mint egy komédiásnő. Nézz reám! Hát ismerj meg már!

– Ugyan ki ismerhetné meg, édes Elek sógor? – mondá az ezredesné – olyan
mint egy fáról szakadt. Miért hanyagolja el ennyire magát. Ez nem illik
egy jónevű és előkelő nemes emberhez. Um Gottes Willen, miért nem
vágatja le azt a nagy szakált? Legalább borotváltassa be az állánál, a
hogy’ most viseli minden úri ember.

– Nem hosszabb az a szakál, mint a sógorasszony nagy bolond vuklija, azt
sem ártana levágni – csattant föl Radnóthy, mintegy örülve, hogy
kiöntheti reá mérgét.

– Soha életemben ily parasztságot! Műveletlen, barbár ember! Ide jövök,
megteszem a nagy útat Bécsből – így fogadni! Minden követ megmozdítok
kiszabadításáért, öt hosszú levelet irok – így fogadni, hálátlan –
fakadt ki sírva az ezredesné s félájultan rogyott a karszékbe, mikor
aztán, hogy jobban kifejezhesse magát, németre s francziára fordítá a
beszédet. Ebből ugyan Radnóthy alig értett valamit, de elég volt szegény
fejének a hang is.

– Hallgasson édes papa, hallgasson, ne boszantsa a jó nagynénit. Nem
látja, hogy elájult? Szegény nagynéni, kedves nagynéni! – szólott közbe
Erzsi, szemrehányón tekintve atyjára s kifejtőzve karjai közül, hogy az
ezredesné ápolására siessen.

– Hát a gyermek leczkézi az apát? Hát ezt tanultad te Bécsben, erre
tanított a te jó nagynénéd? Ezért küldöttem én neked azt a sok pénzt?
Ezért jöttél haza? Te, te, te!… – kiáltá Radnóthy fölugorva székéről s
még tovább is beszél, ha vigyázatlanságból az ezredesné kis fekete
kutyájára nem lép, a mely oly csunyán kezdett ugatni reá, hogy kénytelen
volt egész erejét az új ellenség ellen fordítani.

– Jaj, gyilkos, megöli az én kedves Figarómat – sikoltá az ezredesné.

– Papa, az Istenért, ne rugdalja szegény Figarót! – esengett Erzsi
sírva.

– Ember, mit csinálsz? – ismétlé nagy páthoszszal az ezredesné.

– Megbolondulok! – fuldoklott Radnóthy.

A kis haszontalan kutya még élesebben ugatott, még jobban harapdálta
Radnóthy lábát, a ki egész dühbe jött. Az ezredesné három nyelven
sikoltozott, németül a kutyához, francziául Erzsihez, magyarul
Radnóthyhoz. Erzsi folyvást pattogott és sírt. István és az ezredesné
cselédei ijedve rohantak be s velök együtt Maros, a házi komondor, a
mely pártul fogta gazdáját s majdnem szétszaggatta Figarót. Valóságos
pokoli lárma keletkezett, a melyben senki sem tudott szóhoz jutni s
mindenik kapott legalább egy oldaldöfést.


V.

E jelenet csak kezdete volt a többinek. Az udvarház csendes szobái
örökös viszály színhelyeivé váltak. Radnóthy most már idegenebb lőn
otthon, mint volt csak azelőtt is. Többször jutott eszébe neje, midőn az
ezredesné ült az asztalfőn, többször búsult leánya után, mióta
Elisabethet – a hogy’ az ezredesné nevezte Erzsit – komédiásnő ruhákban
látta maga előtt, többször boszankodott a világ fölfordulásán, a mióta
sógorasszonya a régi rend maradványait is föl akarta forgatni házában.
Most már nemcsak a kertészszel, jegyzővel, tisztviselőkkel kelle
pörölnie, hanem két nővel s egy kis kutyával is.

Az első találkozás keserűsége oly erős benyomást tett mindhármukra, hogy
nem tudtak menekülni tőle. Folyvást ingerelték egymást önkénytelen,
akaratjok ellenére is. Az ezredesné azért utazott Erdélybe, hogy rávegye
Radnóthyt Erzsi férjhez adására Kahlenberger kapitányhoz, a ki ugyan még
forma szerint nem kérte meg, de elég érthetőleg nyilatkozott, s csak a
cautió letétele okoz egy kis nehézséget, a melyet Radnóthynak kellene
lefizetni. S im utazása czélját sehogy sem képes előhozni, mert bármiről
beszél Radnóthynak, veszekedés a vége, a mi igen rossz bevezetés ily
kényes természetű ügyhöz. Nénje utasítása szerint Erzsi is föltette
magában, hogy kedvében jár atyjának, de ha csak rá tekintett is haragos
arczára, már elhagyta bátorsága, arra az áldozatra pedig épen nem tudta
elszánni magát, hogy máskép öltözködjék, fölhagyjon a német csevegéssel
s ne fogja nénje pártját. Maga Radnóthy is szeretett volna kibékülni
velök, de mihelyt körükbe lépett, már kész volt a boszúság. Az ezredesné
mindent fitymált, kivált a szobákat, bútorokat, ételeket, pedig a házi
gazda költségbe verte magát, hogy sógornője és leánya kényelmesebben
lakhassanak, a gazdasszony pedig ugyancsak kitett magáért. Az
ezredesnének senki sem tudott főzni, mosni; untalan Bécset emlegette,
lenézte Erdélyt, sógora tömérdek kárán nem szánakozott illő
megindulással, az ország állapotján épen nem búsult s az asztal fölött
legtöbbet arról beszélt, mi ujság Bécsben s mindent elmondott, mit
kedves lapja, a _Fremdenblatt_, legújabb számában olvasott. Erzsi sokáig
öltözködött, el-elkésett a reggeli- vagy ebédtől, kevés kedvet mutatott
a ház gondjaiban való részvételre, a helyett érzékeny német regények
olvasásával töltötte az időt vagy Saphir _Wilde Rosen_jei mellett
ábrándozott Kahlenberger kapitányról. Radnóthynak hát elég oka volt reá,
hogy ellenséges lábon álljon sógornőjével és lyányával, de az épen
fölbőszítette, ha az ezredesné haragjában hánytorgatni kezdé, hogy a
börtönből kiszabadulását neki köszönheti, ha Erzsi nénje pártját fogta,
s elkezdtek egymással németül csevegni. Ez utóbbi, minthogy minden nap
megtörtént, már majdnem tűrhetetlenné vált. Radnóthy ifjabb korában
tudott valamit németül, tisztelője volt a német műveltségnek, de most
már keveset ért belőle, s mióta német lett a hivatalos nyelv, ha tudna
németül, sem akarna tudni. Már maga a hang fölingerelte, aztán azt
hitte, hogy róla beszélnek, a mikor nem is beszéltek róla, azért néha
szörnyen rájok mordult, mire az ezredesné kis kutyája ugatni kezdett, s
kész volt a botrány. Az uraság versengése a cselédekre is kihatott.
István egy párszor jól oldalba döfte az ezredesné hórihorgas legényét,
mert csúfolkodni mert hegyes bajuszával, a gazdasszony sok mindennek
összemondta az Erzsi bécsi szobaleányát, mert becsmérli az ételeket s
egész grófnőt játszik. Mindennap történt valami olyas, a mire az
ezredesné közel volt az ájuláshoz, Erzsi sírt és Radnóthy szitokra
fakadt.

E miatt folyamodványain, ügyei védelmén sem dolgozhatott a régi
erélylyel. A költségek is mindennap növekedtek, annyira, hogy kénytelen
volt egy új darab erdőt eladni. Ha panaszolt az ezredesnének, ha kikelt
az új rendszer ellen, ha elmondotta, hogy így pusztul ki lassanként
minden erdélyi nemes ember, tüstént vita, szitok és sikoltozás támadt
belőle. Az ezredesné mindent a lármás megyei és országgyűléseknek
tulajdonított, kofaságnak nevezte a sok czifra szónoklatot és
fölterjesztést, betyároknak a kardos juratusokat, vén bolondoknak a
tisztes táblabirákat; hogy ez lesz belőle, azt neki előre megjövendölte
az ő boldogult férje, még ezelőtt tíz esztendővel. Radnóthynak sem kelle
több; bár a forradalmat magában sok tekintetben hibáztatta, az ezredesné
ellenében védett mindent. Megtámadta az ezredest, a ki már tíz év óta
nyugszik a grazi temetőben, az ezredesnét, a ki saját udvarházában mer
ilyeket beszélni, leányát, a ki elég istentelen nénjének fogni pártját.
Kihozta iratait, fölolvasott nekik belőle mindent s midőn még sem
szűntek meg vitatkozni, fenyegette őket, hogy kitekeri nyakokat s
földhöz vágta az Erzsi _Wilde Rosen_jeit, az ezredesné
_Fremdenblatt_ját, mert alkalmasint ezekből tanulják azt a sok
istentelenséget; ő nem olvas mostani ujságot, se németet, se magyart,
mind hazugságot és ostobaságot írnak s ha ide kapna vagy egy
szerkesztőt, bár soha sem volt kegyetlen ember, Isten úgyse’ lehúzatná s
huszonötöt veretne rá István huszárral. Erre a nagy kegyetlenségre az
ezredesné természetesen elsikoltotta magát s még aznap el akart utazni,
– de azért ott maradt harmad napra is.

Erzsiért is sokat versengtek. Radnóthy vádolta az ezredesnét, hogy egész
bécsi leányt nevelt belőle s kivetkőztette jó szokásaiból; hiszen már
anyanyelvét is feledni kezdi, a gazdasszonykodáshoz semmit sem ért s
otthon sehogy sem tudja feltalálni magát. Az ezredesné hálátlannak
nevezte sógorát, Erzsi nagy műveltségével kérkedett, a kit akármely
tábornok is nőül vehet; nem is nevelte ő holmi betyár erdélyi úrfi
számára, sem azért, hogy Kolozsvárott vagy Maros-Vásárhelytt temesse el
magát, s ekkor hevében kikottyantotta, hogy félig-meddig már akadt is
szerencséje; Kahlenberger kapitány udvarol neki, soha ily derék embert,
soha ily deli, vitéz, művelt és nagy befolyású férfiút, a sógor úr
kiszabadulását is egyrészt neki lehet köszönni. Radnóthy öklével az
asztalra csapott, hogy neki azt az embert többé senki se említse,
megesküdt, hogy leányát csak magyarországi vagy erdélyi törzsökös
hazafihoz adja nőül. Megtiltotta Erzsinek a franczia és német csevegést,
különben kitépi nyelvét; fenyegette, hogy lehasítja komédiásnő ruháit,
megparancsolta, hogy lásson a házi dolgok után s úgy elfelejtse
Kahlenbergert, mintha soha sem is született volna, különben kitekeri a
nyakát. Ebből aztán nagy perpatvar támadt, az ezredesné görcsöket és
migraine-t kapott, Erzsi beteggé sírta magát s Radnóthy fölrúgta a
ráugató Figarót.

Így telt el néhány nap. Az ezredesné halálra unta magát; attól az
egyetlen mulatságától is elesett, hogy sógorával versengjen, mert
Radnóthy szobájába vonult, mélyebben merült előbbi búskomorságába s csak
irataival foglalkozott. A két nő elhatározta hát, hogy szórakozás,
mulatság kedvéért látogatást tesz a környéken, a közel városkában.
Azonban innen is, onnan is hamar és kedvetlenül tértek haza. Erdélyben
akkor mind politikai, mind társadalmi tekintetben holt idény uralkodott.
Mindenkinek volt valami sebe, ha testén nem, lelkén, vagy legalább is
vagyonán. Majd minden család magába vonult és sebeit kötözgette.

A régi vendégszeretet, víg élet eltűnt, mintha a régi alkotmánynyal
temette volna el az idő. Rom, bú és szegénység üdvözölték mindenütt a
két mulatni vágyó nőt. Ide járult még, hogy, bár gyöngédebb változatban,
mindenütt hallottak valami ahhoz hasonlót, a mit Radnóthy beszélt,
vitatkoztak is egy keveset s némely helyt az elváláskor épen hidegséget
tapasztaltak. Találkozott oly táblabiró is, a ki az ezredesnét nagyon
gyanús szemmel nézte s holmi politikai szerepet tulajdonított neki; egy
másik épen kémnek hitte, a ki azért látogatja a nemességet, hogy a vidék
érzületéről tudósítsa a hatóságokat. Egy helyt elszörnyedt az egész
társaság, a midőn az ezredesné azt beszélte, hogy Bach miniszter mily
szép, okos és derék ember, s egy estélyen mily jól mulatott vele.

Erzsit hajdani játszótársai nem győzték eléggé nézni, s divatos, drága
ruháit talán irigyelték is, de gúnyolódtak vele, hogy kiejtése kissé
idegenszerű s Bécsben nagyon elbüszkült, de hogy’ is ne, midőn egy
kapitány az udvarlója. Egyszóval nagyon rosszul ütött ki a mulatság. Az
ezredesné és Erzsi a két legszerencsétlenebb nő volt a szerencsétlen
Erdélyországban. Nem volt egyebet mit tenniök, mint gyönyörködni a
természet szépségében, a melyet nem sokra becsültek, tűrni Radnóthy
búskomor szeszélyeit, a melyeket napról-napra tűrhetetlenebbeknek
tapasztaltak, kérődzni a bécsi szép napokon, olvasni Saphir _Wilde
Rosen_jeit és sóhajtani Kahlenberger után.

– Ah – sóhajtotta Erzsi nem egyszer – én sokkal boldogtalanabb vagyok,
mint édes néném! A néni visszamehet Bécsbe, engem nem ereszt atyám,
nénit szerette volt boldogult férje, engem nem szeret Kahlenberger. Azt
igérte, hogy meglátogat, s még mindig késik, csak egyetlenegyszer írt a
néninek, akkor is azt írta, hogy szabadságot kér, jő – és még sem jő…
Ah, jól mondja Saphir:

  Nicht beglückter Lieb’ ist eigen,
  Schweigend lieben, liebend schweigen?

– Ach! meine Elisabeth, mit beszélsz? Kahlenberger épen úgy szeret
téged, mint engemet boldogult férjem. Épen abban az ezredben szolgál.
Mein theurer Carl! Ach, mennyit szenvedtem én leánykoromban, hányszor
voltam úgy, hogy

  Der unbeglückten Lieb’
  Nichts als die Träne blieb!

s Carl mégis az oltárhoz vezetett. Elhagytam érte hazámat és utána
mentem. Hogy’ dobogott szívem, mind azt dobogta:

  Doch hab’ ich noch ein Vaterland,
  Ein zweites, theures gefunden,
  Sein Herz ist jetzt mein Vaterland,
  Woran ich wurzelnd bin gebunden.

Ach ez a Saphir mily szépen tudja kifejezni a szív érzéseit. Nincs nála
jobb költő a világon. Egészen megifjulok, ha olvasom. Én is épen úgy
szenvedtem, mint te, s épen oly boldog voltam, mint te lészsz.

[Illustration: Ah – sóhajtotta Erzsi nem egyszer – én sokkal
boldogtalanabb vagyok, mint édes néném!]

Ilyenkor aztán eldicsérték Saphirt, ábrándoztak a boldogságról,
boldogtalanságról. Az ezredesné vígasztalta Erzsit, elmondotta, hogy ő
csak Kahlenberger megérkezését várja, ekkor atyjától megkéri
ünnepélyesen Erzsi kezét, ha beleegyezik jó, ha nem, akkor magával viszi
Erzsit Bécsbe, s majd talál módot rá, hogy összekeljenek, s ha atyja
akkor sem egyezik belé, nem lesz nagy baj, mert kipörlik tőle az anyai
részt. A megvígasztalt Erzsi nyakába borult a jó néninek, összecsókolta,
fölvidult, de minthogy nagyon bele jött már a boldogtalanságba, azért
mégis egész nap sóhajtozott és szavalta Saphir kétségbeesett verseit.
Szerencsére nagy boldogtalanságában épen nem hervadt, folyvást jó
egészségnek örvendett s oly kevéssé törte meg szívét a boldogtalan
szerelem, mint kedvencz költőjeét.

A mit annyira óhajtottak, nemsokára teljesült. Kahlenberger megérkezett.
Nem kellett szabadságot kérnie; ezrede Erdélybe, egyik közel városkába
rendeltetvén, mindennap látogatója lehetett Erzsinek. Az ezredesné magán
kívül volt örömében, különösen midőn Kahlenberger férjének egy pár régi
barátját is elhozta magával. E régi barátok később elhozták nejeiket és
leányaikat is, a kiknek kedvéért aztán néhány fiatal tiszt és hivatalnok
is bemutattatá magát az ezredesnénél.

Ez idő óta az udvarház ritkán volt vendég nélkül. Az ezredesné
rendezett, csinosított s bocsánatot kért a vendégektől, hogy nem
varázsolhatja ide bécsi szalonját. Erzsi új ruhákat csináltatott s
panaszolt a kolozsvári szabókra, a kik elrontják pompás kelméit. A
vendégek mosolyogtak, s dicsérték a romladozó udvarház regényességét,
Kahlenberger pedig épen _Siebenbürgens Perle_nek nevezte Erzsit, mire az
ezredesné megjegyezte, hogy Kahlenberger úr valóságos _Schöngeist_. Most
nagy ebéd volt, majd nagy ozsonna, egy párszor estélyt is adtak.
Kahlenberger kihozott az ezred zenekarából egy pár zenészt és tánczoltak
reggelig. A pusztuló udvarházban újra visszhangzottak a régi napok
örömei, de a kivilágított ablakok fénye csak szomorúabbakká tette a
rongált tornyocskákat, düledező kéményeket, roskatag fedelet s a zaj
siketen hangzott végig a csendes udvaron.

Radnóthy e víg élet folyama alatt nem volt otthon. Megszaporodott házi
kiadásai és a pörköltségek miatt kénytelen volt eladni egy más megyében
fekvő zálogos jószágocskáját, melyet maga szerzett volt s rendesen
haszonbérbe adott ki. Ide utazott hát, hogy örmény haszonbérlőjével
alkuba bocsátkozzék, a ki eddig is kölcsönözgetett neki. A lelkiismeret
minden fordulása nélkül hitte megköthetni az alkut, mert a birtok csak
vett jószág s így a fiára szállandó ősi örökséget nem csonkítja meg.
Csak Erzsi szenved kárt, de annak ő maga az oka, mert miatta szaporodtak
meg kiadásai s a leány része különben is mindig pótolható készpénzben.

E terv közben eszébe jutott, hogy még nem tett végrendeletet.
Elhatározta, hogy mihelyt végrehajtja a vásárt, megírja végrendeletét,
gondoskodni fog leánya pénzbeli kárpótlásáról, ha beleegyezésével megy
férjhez s átok alatt meghagyja fiának az ősi jószág hű megőrzését, hadd
szálljon az firól fira, unokáról unokára.

Útja több időt emésztett föl, mint a hogy számította, s mint minden, a
mihez haza jötte óta fogott, nem eshetett meg kisebb és nagyobb
keserűség nélkül. A múlt embere itt is összeütközésbe jött a jelennel.
Régi szokás szerint indult útra s nem vitt magával útlevelet, a miért
aztán letartóztatták s négy napot kellett elveszítenie, a mennyi idő
alatt igazolhatta magát. Kocsisa is majdnem pörbe bonyolította; ez
ugyanis hozzá szokott volt a régi időkben, kivéve a főispánt, senki elől
nem térni ki s ráhajtott egy főhivatalnok kocsijára. A kocsi eltört, a
kocsist pedig elfogták a csendőrök. Ebbe is bele telt egynéhány nap.
Majdnem két hét múlva érkezett meg a haszonbérlőhöz, a kivel hosszasan
alkudozott. Végre megkötötte az alkut, a jószágok akkori értékéhez
képest meglehetős árban. Kipihenvén magát, kissé fölvidulva készült
haza, azonban egy Milanóból érkezett levél, a melyet az ezredesné utána
küldött, nagy szomorúságba ejté.

Arról vett tudósítást, hogy fia újra visszaesett régi betegségébe s bár
az orvosok biztatása nem hiányzik, a veszély nagy, s megmaradása
kétséges. Mindjárt fogatott és sietett haza. Hazulról egyenesen Milanóba
akart indulni s magával vinni leányát beteg fia ápolására. Aztán eszébe
jutott, hogy ő kezességre kibocsátott rab, a ki nem lépheti át az ország
határát; neki otthon kell ülni és várni, míg egy fekete pecsétes levél
érkezik, fiát idegenek temetik el, a régi család kihal s az ősi jószág
idegen kézre jut. Búval és haraggal telt el. Leányára gondolt és
Kahlenberger kapitányra, a kit az oly sokat emleget s a kit bizonyosan
férjül választ, ha ő kidül, a mi oly könnyen megtörténhetik.

Ekkor az ezredesné ellen fordult haragja. Elhatározta, hogy minél
hamarább visszaküldi Bécsbe; leánya kikerülvén befolyása alól, újra
hozzá édesedik, elfelejti Bécset, Kahlenbergert s mindent, a mivel őt
annyira búsítja. Haldokló és gyógyuló fia, megváltozott és újjá
születendő leánya alakjai között lebegett lelke, egyiktől a másikhoz, s
nem tudott megnyugodni.

Így ért haza s meglátván kivilágított udvarházát, a honnan zene hangzott
ki, összerázkódott, mintha valaki megütötte volna. Fia temetése és
leánya menyegzője egy bősz képpé olvadtak össze lelkén, a halotti ének
és tánczzene őrült hangzavarként zúgtak fülébe. Megtörülte homlokát, a
mely hideg verítéket izzadt, s lassanként magához jött.

– A beteg még nem hal meg – nyugtatta magát – én is mily hosszas beteg
voltam… a hosszas beteg még kevésbbé. Reméljen az ember, a meddig lehet,
sőt azontúl is. Bizzunk az Istenben!… Miért is haragszom szegény Erzsire
oly nagyon? Elrontották egy kissé, majd megjavul. Igen keményen bántam
vele, elvadítottam magamtól. Hibás vagyok. Majd jóvá teszem. Hadd
mulasson. Miért ne mulatna? Hiszen nem tudja, hogy bátyja beteg. Fiatal,
szép; miért ne tánczolna? Meg sem mondom neki holnapig a rossz hírt.
Bizonyosan egy-két régi jó barátom látogatott meg fiastul, leányostul s
Erzsi egy kis mulatságot rendezett számukra. Jól tette. Hadd mulassanak.
Bár szeretne belé valamelyik barátom fia. Istenem, ha együtt tarthatnám
meg fiam és leányom lakodalmát! Örömest meghalnék.

A kocsi megállott s Radnóthy összeszedve minden lelki erejét, hogy a
rossz hírt eltitkolhassa, benyitotta az ajtót.


VI.

Az ezredesné épen legfényesb estélyét adta. Számos vendég gyűlt össze,
több, mint máskor. Természetesen Kahlenberger játszta a főszerepet, az
ezred Don Juanja, a kit társai _famoser Kerl_nek neveztek, s nem ok
nélkül. Neki zsoldjából mindenre telt, nagy vadász volt, híres
opportirozó kutyával dicsekedett, elméssége soha sem fogyott ki, Weber
_Demokritos_át majdnem könyv nélkül tudta, beszélt valamit francziáúl,
sőt e nyelven talán a Paul de Kock regényeit is elolvasgatja, ha el nem
foglalják az asszonyok, a kik minden városban bele bolondúltak. Aztán
hogyan tánczolt! A française-t más is tudta úgy, mint ő, de a walzerben
és polkában keresni kellett párját. Most is bámúlta az egész társaság.
Erzsi boldog volt, ha karjain lebeghetett, s úgy nevetett, hogy
könnyezett belé, ha tréfáit hallgathatta.

Egy öreg őrnagy, a ki a kipirúlt ezredesnét mulattatta, megjegyezte,
hogy e szép párt csak össze kell esketni, ő szívesen lesz násznagy s
kezet is adott reá. Egy hadnagy a cautióról beszélt, a mely a leány
vagyonából oly könnyen kitelik s utána vetette: bagatelle! Egy kerületi
hivatalnok neje tréfásan jó szívvel látta magát a mához egy évre
megtörténendő lakodalomra, mire az ezredesné azt mondá: – Es versteht
sich. Egy mérnök suttogva figyelmezteté Kahlenbergert, hogy a rozzant
ház helyébe mindenesetre egy pompás mezei lakot kell építtetni s ő
holnap a legczélszerűbb tervrajzzal ajándékozza meg, a mit Kahlenberger
nagy hahotával fogadott s a miről teljességgel nem akart szólani a
kérdezősködő Erzsinek, a ki aztán úgy tett, mintha haragunnék. Szóval
mindenki vőlegénynek nézte Kahlenbergert s a tréfa és vígság általános
volt.

Az atyára senki sem gondolt, s beléptét sem vették észre. Legelőször is
az ezredesné látta meg, azután Erzsi. Mindketten majdnem felsikoltottak,
mert féltek, hogy valami botrány lesz. Azonban az ezredesné hirtelen
föltalálta magát, elhallgattatta a zenét, karon fogta vendégeit s
egyenként bemutatta Radnóthynak, a ki tisztelve a vendégi jogot, a
lehető nyájasan üdvözölte őket. A vendégek alig tudtak szóhoz jutni s
elkezdték bámúlni a házi gazda bozontos ősz haját, szakálát, különös úti
öltözetét s magok közt nem egy csipős megjegyzést suttogtak.
Legelfogulatlanabb volt köztök Kahlenberger, a ki tüstént elmés beszédbe
kezdett, a melyet egy egész óráig is folytat vala, ha Radnóthy részint
tört németséggel, részint kézjellel nem adja tudtára, hogy keveset ért
németűl, nagyon fáradt s le akar fekünni. Kahlenberger panaszolta
barátjainak, hogy ezután neki meg kell tanulni a pantomimiát, különben
lehetetlen lesz beszélnie leendő ipával. Az őrnagy elszörnyedt Radnóthy
műveletlenségén, a ki még németűl sem tud s mégis alispán volt. A
hadnagy egy _curios_ fölkiáltással fejezte ki csodálkozását. A kerületi
hivatalnok mind azt emlegette, hogy bizony csak nagyon hátra van a
culturában Erdélyország. A mérnök föltette magában, hogy mihelyt haza
megy, lerajzolja az öreg urat, mint a kiveszendő régi magyar nemesek
példányát s fölküldi az _Illustrierte Zeitung_ba. Mindezt ugyan csak
magok közt beszélték a vendégek, de némi gyöngédebb változatban
becsúszott az a köztársalgásba is. Az ezredesné és Erzsi pirúltak,
nagyon szégyelték a szegény sógort és szegény papát, mentegették is a
társaság előtt, de szívökben nem nyomhatták el titkos örömüket, hogy a
kis intermezzo nem adott botrányra alkalmat s az öreg úr mérsékelte
magát. Csak szánták, de nem haragudtak reá, s egész vígan fogtak a
megszakított estély folytatásához.

Radnóthy szobájában virasztott, nyugodtabban, mint valaha, de soha ily
mélyen leverve. Elhagyta a bú, a harag, a remény és vígasz; valami
érzéketlen bódulat, fásultság fogta el. Először is levelet írt és pénzt
küldött haldokló fiának, aztán végrendelete megírásához fogott. Egy-egy
könnye hullott a papírra. A bevezetésben hazája és családja romlását
siratta. Aztán elmondotta, hogy az ősiség eltöröltetvén, teljes
szabadsággal rendelkezik vagyonáról minden esetre, még arra is, ha fia
halálával magva szakadna, mert a koronára nem szállhat többé semminemű
nemesi birtok. Elsajnálta az ősiségi intézményt, a mely fenntartotta a
magyar nemességet s vele együtt a nemzetet; átok alatt meghagyta fiának,
hogy semmit el ne adjon ősi birtokából, mert megfordúlna sírjában, ha az
idegen kézre kerűlne. Előszámlálta, hogy mije volt és mije van,
fölemlítette, hogy csak szerzeményét adta el, az ősi örökség
csonkítatlan megvan, ha csak a bezirkerek önkénye meg nem csonkítja.
Elmondta, hogy az anyai rész, a mely drágaságban, pénzben és
kötelezvényben mintegy negyvenezer forintot tett, udvarháza
földúlatásakor elraboltatott vagy megsemmisűlt, anyja után tehát se a
fiút, se a leányt semmi sem illetheti. Megírta pontokba foglalva, hogy
minden fekvő és fölkelhető vagyonát fiának hagyja, azonban ez tartozik
Erzsi testvérét illően kiházasítani s férjhez menetelétől számítva, tíz
év alatt, a jószág értéke harmadának megfelelő összeget fizetni ki neki
vagy maradékainak, az illető kamatokat addig is pontosan
kiszolgáltatván, de csak azon esetre, ha Erzsi lemond Kahlenbergerről s
erdélyi vagy magyarországi hazafihoz megy férjhez, ellenkező esetben
mindenéből kitagadja, még akkor is, ha fia elébb találna meghalni,
mintsem a végrendelet teljesedésbe mehetne. E gyászos esetben a
protestantismus és magyar nemzetiség egyik főtámaszát, a Bethlen Gábor
fejedelem alapította nagy-enyedi főiskolát teszi örökösévé, a melyben
kiképeztetését nyerte s a mely annyi kárt szenvedett a forradalom alatt,
az oláh pusztítás idejében. A végrendelet hosszú volt, idő telt abba is,
míg a fölhívatott lelkész és számtartó megérkeztek, hogy mint tanúk
aláírják. Midőn minden rendben volt, lehajtotta fejét a karszékre s
hallgatta a szobájáig hangzó zenét, föl-fölsohajtott s a régi napokra
gondolt; el-elszúnyadt néhány pillanatra, majd hirtelen fölriadt,
fölugrott s a leégő gyertyára bámúlt. Épen akkor oszlottak a vendégek;
az utolsó kocsi is elrobogott. Kezébe vette a végrendeletet és gyertyát
s az ezredesné hálószobájába indúlt.

Az ezredesné még nem vetkőzött le s vígan beszélt Erzsivel a nagy nap
eseményeivel. Radnóthy beléptére fölkeltek mindketten s vidoran siettek
elébe. Az ezredésné sajnálta, hogy sógora nem vett részt a mulatságban,
a mely non plus ultra volt. Erzsi nyakába borúlt és sokat beszélt
Kahlenbergerről, a ki a papának fegyverengedélyt fog eszközölni s minden
héten kijő ide vadászni. E szíves magaviselettel nagy önmérsékletét
köszönték meg, s az elmenetele óta halomra szaporodott árjegyzékek
keserűségét akarták megédesíteni.

Radnóthy hallgatott; elővette a Milanóból kapott levelet s átnyújtotta
nekik.

– Csak nagyítás az egész – mondá az ezredesné – hogy minél több pénzt
küldjön a sógor. Gézának annyi baja sincs, mint nekem, a ki ezekben a
rossz szobákban minden nap háromszor kapok rheumát.

– Kahlenberger majd írni fog Milanóba – szóla közbe Erzsi – őt mindenütt
ismerik s Gézára nagy ügyelettel lesznek.

Radnóthy nem felelt, a helyett kihúzta tárczáját s két darab ezeres
bankót kivevén, az ezredesné elébe tette.

– Itt van, a mivel Erzsiért tartozom: koszt, ruha, szállás és nevelés.
Koronként küldöttem is valamit, tudom, hogy így sem sok, a nevelés
pedig, oh az épen megfizethetetlen. De kevés pénzem van.

Aztán leűlt, elővette a végrendeletet s egész terjedelmében fölolvasta.

– Tyrann! – sikoltá az ezredesné, s elkezdett átkozódni németűl,
francziáúl, versben, prózában. Majd magyarra fogva a beszédet,
eldühöngte, hogy törik-szakad, Erzsi a Kahlenberger neje lesz, ha saját
vagyonából kell is érte letennie a cautiót. E nagylelkűségen aztán maga
is elérzékenyűlt s féligmeddig elájúlt.

– Ach! – sohajtá Erzsi: több nem jutott eszébe a _Wilde Rosen_ekből,
hanem azért mégis hangosan sírt.

Radnóthy hátat fordított az ezredesnének és hallgatott. Leányát nézte,
kinek sírása őt meghatni látszék. Ellenállhatlan erővel vonzódott
feléje, mintha utoljára beszélne vele. Megfogta kezét, ölébe vonta,
megcsókolta homlokát s gyöngéden kérdé tőle:

– Emlékszel-e Erzsike, most három éve, egy kis bált adott volt szegény
megboldogúlt anyád? Hogy ne emlékeznél, hiszen új ruhát is csináltattunk
neked, szép rózsaszín ruhát? Kis lyány létedre is magadra vontad az
ifjúság figyelmét. Sokan megtánczoltattak. Istenem, mily szépen jártad a
csárdást a főispán fiával! Szegény édes anyád sírt örömében, hogy oly
módosan viseled magadat. Úgy-e, emlékszel a főispán fiára? Ő nagyon jó
fiú; gróf, de nem büszke, nem nézi le a nemes embert, a kinek ősei
régiebbek az övéinél; tudja, hogy törvény szerint Erdélyben nincs
különbség a mágnás és nemes közt. Maholnap bizonyosan meglátogat
bennünket. Az öreg Radnóthyt lassanként újra fölkeresik régi barátai.
Adunk egyszer-egyszer bált is. Újra tánczolhatsz vele. Hát ha megkérne,
édes Erzsikém? Én nem fogok ellenkezni, ha te is beleegyezel.

– Megbolondúlt a sógor, hiszen a főispán fia a tavaszszal jegyzett el
egy bárónőt; lejöttünkkor hallottuk Kolozsvárot – kiáltá az ezredesné, a
kit szörnyen bántott, hogy sógora hátat fordít neki, nem is szól hozzá.
Kezével indulatosan kezdett hadarni, s ez erőlködése közben vendégfürtei
a földre estek.

Radnóthy megvető tekintetet vetett reá, s némi gúnyos udvariassággal, a
melyet különösen az tett sértővé, hogy nem volt kiszámítva, lehajolt,
fölvette a vendégfürtöt s elébe tette az asztalra.

– Hát arra a magas, szőke fiatal emberre emékszel-e – folytatá újra
megcsókolva leányát – a kit mindig kis feleségének hívott? Mondhatom,
derék fiatal ember. Rég nem hallottam felőle semmit. Mondják, hogy
atyja, az én kedves barátom, meghalt, ő pedig Magyarországra bújdosott.
Ha visszajő, tüstént meglátogatja Radnóthy bácsit, megkérdi, mit csinál
az ő kis felesége. Mit feleljek neki, szólj édes Erzsikém?

– Egy bújdosó, egy földönfutó felesége legyen? Abból semmi sem lesz. Én
Kahlenbergernek igértem, az ő felesége lesz, az övé, az övé, csak azért
is… dühöngött az ezredesné, oly keményen csapva az asztalra, hogy a
_Fremdenblatt_ egy-két száma a légbe röpűlt.

Radnóthy összehúzta szemöldökét, fölvette a leesett _Fremdenblatt_ot,
mintha mondani akarná az ezredesnének, hogy olvassa kedves lapját és
hallgasson, s nem ügyelve sűrű és hangos átkozódásaira, folytatta
leányával a beszélgetést.

– Hát arra a halvány, szemérmes kis fiúra emlékszel-e, tudod arra, a ki
neked annyi képes könyvet hozott, s oly szép verset írt anyád
nevenapjára, aranyosszélű velinen, tulipánok és nefelejtsek között? Jó
tanuló volt mindig, és többre vitte volna, mint atyja, a ki teljes
életében szolgabíró sem lehetett. Most szegény fiú nem használhatja
tudományát, de azért folyvást bújja otthon könyveit. Atyjának van
valamije, kis birtokú nemes ember, de jó gazda. Tudod, én soha sem adtam
sokat a vagyonra. Hála Istennek, van annyim, a miből elélhetek.
Megépíttetem nektek ez udvarházat. Eltépem a végrendeletet, ha akarod
mindjárt, szemed láttára. Itt fogtok lakni boldogan, mint én édes
anyáddal. Négy lovat veszek, s új hintót csináltatok menyegződ napjára.
Nem lesz az egész megyében csinosabb menyecske, mint az én kis Erzsikém.

– Du Unmensch! Egy betyárnak adni őt, az én Elisabethemet, a kit
Kahlenberger szeret – kezdé újra támadását az ezredesné, oly nagy
zajjal, hogy most a kis fekete kutya is megbátorodott, s vele együtt
ugatta és harapdálta Radnóthyt.

Radnóthy dühvel ugrott föl, azonban nem fordúlt az ezredesné felé, a
helyett olyat rúgott a kis kutyán, hogy az egy élest ordítva elnémúlt és
sántítva kullogott ki a szobából. Az ezredesné nagyot sikoltott, a kis
kutya után akart szaladni, de midőn látta, hogy Radnóthy újra leányához
fordúl, szenvedélyesen átöleli, megállott az ajtóban, visszatartóztatva
a kiváncsiságtól.

– Nagynénéd holnap el fog útazni Bécsbe vagy a hova akarja, és többé nem
fog ide jőni soha – mondá Radnóthy csöndesen. – Te itt maradsz velem.

– Scandal! Infamie! – sivított az ezredesné egy székhez huzódva, hogy
legyen hová ájulnia. – Kiűzni a házból engem, hátat fordítni nekem, nem
szólani hozzám, vuklimmal csúfolódni, a kis kutyám lábát eltörni! Ach,
élne csak szegény férjem, tudom, duellumra hívná e sértésért, megszúrná,
levágná, összeaprítaná, így ni, – s ekkor fölugorva, mintegy mutatni
látszott kezével, hogy mikép szúrnák meg, vágnák le, s aprítanák össze
Radnóthyt.

– Te itt maradsz velem! – folytatá az atya elsimítva leánya homlokáról
kibomlott fürteit. – Nem szükség, hogy oly hamar férjhez menj. Válogass
leányom, hiszen ifjú vagy még. Miért sietnél? Annál több időd marad,
hogy szegény apádat ápold, vigasztald. Jól fogunk mi itt élni ketten. Te
gazdasszonykodol, én gazdáskodom, újra rendbe hozunk mindent. Majd
látogatást teszünk a szomszédságban; megint víg élet lesz itt, mint
hajdan. Nem leszek én mindig oly komor, most sem vagyok az, csak sok a
gondom, csak pöreimet végezhetném be, csak bátyád jöhetne vissza. Pedig
visszajő, ha te itt maradsz, az Isten meghallgatja a jó leány imádságát.
Úgy-e Erzsike, te jó leány vagy, szereted atyádat, nem hagyod el
vénségére, nem haragítod meg többé, olyan lészsz, mint édes anyád volt,
ez az áldott asszony, a kihez úgy hasonlítasz? Csak most veszem észre,
hogy szakasztott mása vagy anyádnak. Mikor sírt, épen ilyen volt;
mennyit sírt, hol értem, hol értetek, csak magáért nem, soha… soha…

Erzsike nem szólott semmit, s midőn atyja, fölindulásában kifáradva, egy
székre hanyatlott, kifejtőzött karjai közűl. Ott állott az atya és
nagynéne között, nem tudva, hogy tulajdonkép melyikhez tartozik. Hol
egyikre, hol másikra nézett, és föl-fölsohajtott: – Welch’ ein hartes
Schicksal!

– Elisabeth, komm zu mir! – kiáltá az ezredesné.

– Erzsikém jer velem, jer a szobámba – suttogta gyöngéden az atya,
fölemelkedve a székről, kézbe véve gyertyáját s a végrendeletet.

Az ezredesné újra ismétlé hívását. Az atya hallgatott, s egy fájó édes
pillantást vetve leányára, még egyszer megállott a küszöbön.

– Hah Triumph! Triumph der Liebe und der Tugend – szavalta az ezredesné,
megölelve a karja közé szaladó Erzsit; aztán mindketten sikoltva
borúltak a pamlagra, mert egy iszonyú csattanás hangzott, az ajtó
csattanása, a melyet a szobájába tántorgó atya erősen becsapott.

Már dél felé járt az idő, midőn Radnóthy másnap fölkelt. Sokáig aludt a
terhes út és izgalmas éj után, s fáradtabbnak érezte magát, mint
lefekvése előtt. Rossz álmai voltak s alig bírt felöltözni. Egyedűl
öltözött föl, mert István jókor reggel a postára ment. Oly csodálatosnak
tetszett neki a mély csend, a mely udvarházában uralkodott. Nem hallotta
se az ezredesné lármáját, se a kis kutya csaholásait, se a szobalyány
sürgését. Az ebédlőben sem volt senki, csak a tornácz küszöbén talált
valakit, a kis sánta Mányit, piszegve s egy levelet tartva kezében.

Némán vette át a levelet. Az ezredesné levele volt, kék tintával írva,
aranyos porral meghintve s megtömve mindazzal, a mit már tegnap is
elmondott. Mindennemű istentelenséggel vádolta sógorát; megparancsolta
neki, hogy a végrendeletet tüstént tépje szét, s aláhúzta e szavakat:
Erzsi csak azért is Kahlenberger felesége lesz, s én nekik hagyom
mindenemet, nem szorúltunk a maga rongyos házára, sem pörös földjeire. A
panaszok és fenyegetések hosszadalmassága miatt e levél tulajdonképeni
tartalma az utóiratba szorúlt; itt röviden tudtára adta Radnóthynak,
hogy se ő, se Erzsi nem állhatják ki tovább kegyetlenségeit, ma reggel
elútaztak Bécsbe, s mindaddig még levelet sem írnak neki, míg meg nem
kérleli őket.

Zsebébe gyűrte a levelet s leűlt karszékébe. Maga sem tudta, mit csinál,
czél nélkűl nézett ide-oda; nézte az eszterhaj fecskefészkeit, a hol a
kis fecskék vígan csevegik körűl anyjokat, és sohajtott; nézte a vídám
galambokat, a melyek enyelegve repűlnek szét a dúczos kapuról, és
mormolt valamit foga közt; nézte a nagy komondort, a mely hízelegve
csúszott lábához, és fölkiáltott a mint megsímogatta: «Becsületes
Maros!» – végre megakadt szeme a kis sánta Mányin, a ki még mind ott
állott és folyvást piszegett.

– Mi bajod? – kérdé tőle durván.

A kis lyány úgy megijedt, hogy még jobban kezdett piszegni s csak annyit
volt képes mondani: – Erzsi kisasszony!…

– Mi bajod neked is Erzsi kisasszonynyal? – kérdé még durvábban.

– Mikor előállott a kocsi, átadta nekem ezt a levelet – szepegte
lelkendezve a kis lyány – én futni kezdettem. «Miért futsz?» azt
kérdezte. «Hát föl akarom költeni a méltóságos urat», azt feleltem.
«Miért akarod fölkelteni?» «Hát hogy búcsúzzék el a kisasszony, messze
mennek, úgy illik», azt feleltem és futottam. A kisasszony utánam kapott
és pofon ütött. Az nem baj, de elhasította ezt a szép piros kendőt; a
méltóságos asszony vette volt nekem, most harmadfél esztendeje, ni, hogy
elhasította…

– Ne sírj, veszek én neked majd szebb piros kendőt – mondá Radnóthy
magához szorítva az árvát, mintha Erzsit ölelgetné, s egy mosoly lebbent
el ajkán. Aztán elkomorúlt, elfordúlt, lehajtotta fejét és gondolataiba
mélyedt. – Hajh Erzsike… a kígyó, a kígyó… – kiáltá hirtelen s ellökte
magától a kis Mányit, a ki ijedten szaladt lefelé, vissza-visszanézve,
vajjon nem fut-e utána a szegény méltóságos úr.

Radnóthy ott ült, nem is tudva, vajjon ellökte-e magától a kis lyányt,
vagy nem. Öntudatlanúl vette ki zsebéből az ezredesné levelét, újra
elolvasta és széttépte.

– Bár csak egy sort írt volna! Nem. Azt is nagynénjére bízza. Bár csak
egy kissé búsúlt volna, hogy elhagy! Nem. Örvend, tegnap is nem értem
sírt, hanem szeretőjeért. Bár csak reggel jött volna be hozzám, hogy
megcsókoljon, mikor alszom. Nem. Pofon üti a szegény árvát, ki
kötelességére emlékezteti. A kígyó!… többé nem akarok reá gondolni. Van
nekem még egy gyermekem. A fiúk mindig inkább szeretik apjokat. Nekem
fiam van. Lehetetlen, hogy meghaljon… lehetetlen… lehetetlen – és
összefogván kezét imádkozott, buzgón, hosszan; nem vette észre
számtartóját, a ki már egy negyed óra óta áll előtte s beszélni akar
vele.

A számtartó végre megszólalt, s benyújtván egy nyaláb árjegyzéket, pénzt
kért.

– Kérjen a sógornőmtől, küldje a sógornőm után. Én nem fizetek egy
krajczárt sem. Nekem kell a pénz, nekem beteg fiam van, nekem nincs
leányom, nincs… nincs… nincs!

A számtartó vállat vont s az adóról kezdett beszélni, a melyet, ha egy
pár nap múlva be nem fizeti, exequálni fognak.

– Hadd exequálják. Adják vissza curialis földeimet, akkor fizetek, addig
egy krajczárt sem. Csak rajta, jőjjön az executio, üssék meg a dobot,
licitáljanak tetszésök szerint. Számtartó uram legtöbbet fog igérni,
kész pénzzel fizet ki mindent, erre adok pénzt – s ekkor tárczájából egy
ezeres bankot vett ki – itt van, aztán számoljon róla. Nem vagyok én oly
szegény, de megmutatom, hogy velem nem lehet oly könnyen paczkázni. Ez
is protestatio, ez a vis inertiæ. Tudja mi az? Nem tudja, nem is
szükség, tegye, a mit parancsolok.

A számtartó a gazdasági ügyekre vitte át a beszédet, de Radnóthy nem
hallgatta, visszaesett mélájába s ebédig mozdulatlanul ült karszékében.
Délben néhány kanál levest evett, s egész délután mind csak azt
kérdezte: haza jött-e István a postáról, s midőn azt mondották, hogy még
nem jött haza, azt felelte: – De haza jő, jó hírt hoz.

Megint ott ült karszékében, pipára töltött s panaszkodott, hogy a régi
jó dohányt még csak egy pár hétig szíhatja az ember, kardja után pipáját
veszik el a magyarnak. – Kinézett az útra, várta a jó hirt, ki-kiesett a
pipa szájából s elaludt.

Alkonyat felé István csakugyan haza jött s egy levelet hozott. Gyöngéden
költötte föl urát, a ki mohón kapott a levélhez és lassan bontotta föl.
Olvasta, mind olvasta, kétszer, háromszor, négyszer, aztán fölnézett
Istvánra és hallgatott. István nem merte megkérdezni tőle, hogy mi van a
levélben; nem félelemből, hiszen urának arcza nem hogy haragos lett
volna, még bánatos sem volt, de az a buta érzéketlenség, azok a meredt,
fénytelen szemek egészen megborzasztották. Radnóthy hátra hanyatlott
karszékén, megint elolvasta a levelet, s épen oly csodálatosan nézett a
tornáczhoz közeledő lelkészre, mint Istvánra.

A lelkész a városból jött s két levelet hozott az ügyvédtől; az egyik
Radnóthynak szólott, a másik az ezredesnének. Radnóthy mintegy
ösztönszerűen visszahökkent, kezével eltolta magától a levelet, majd
hirtelen elkapta, feltörte s oda adta a lelkésznek, hogy olvassa föl. A
lelkész elébb az ezredesnének szóló levelet olvasta fel: az ügyvéd
figyelmezteté az ezredesnét, hogy a Radnóthy carialistáit illető pör
néhány hét alatt Szebenben tárgyalás alá kerülvén, jó volna, ha mind ő,
mind Kahlenberger kapitány istápolnák a dolgot befolyásukkal, ugyanezt
kérte Radnóthy többi pörére nézve is, melyeket ő, a mennyire lehet,
húz-halaszt, a míg enyhűl a kormányrendszer, de fél a kerületi biztos s
a csendőrtiszt ellenséges indulatától, a kiket Radnóthy maga ellen
bőszített. Lehet, hogy ezek siettetni fogják az ügy bevégzését, lehet,
hogy Radnóthyt még egyszer kikérdezik, a mi nagyon ártana a dolognak,
mert talán nem mérsékelné magát, azért jó lesz, ha sehová sem megy s
tovább is betegnek marad, ha mindjárt a legegészségesebb is. – A
Radnóthynak szóló levél rövidebb volt. A jó ügyvéd egy kis pénzt, egy
kis perköltséget kért tőle s ismerve gyöngéjét, így is, amúgy is
rábeszélni igyekezett, hogy legyen beteg további tudósításáig.

Radnóthy intett fejével és nem szólott semmit. A lelkész csodálkozva
távozott el. Radnóthy hosszan nézett utána, aztán ismét Istvánra vetette
szemét és hallgatott. Így telt el majdnem egy negyed óra s már
besötétült. Ekkor Radnóthy fölemelkedett székéről, s mintha most akarna
válaszolni a lelkésznek, fölkiáltott:

– Beteg vagyok, beteg leszek. Nem kell tettetnem… Nem bánom, vegyék el
mindenemet. Nincs kire hagyjam. Én vagyok az utolsó Radnóthy.

– Hát meghalt Géza úrfi? – kérdé István urához rohanva.

– Meg! – felelt Radnóthy az általa hozott s Milanóból érkezett levélre
mutatva s ajka nyitva maradt.

A hű cseléd elkezdett hangosan sírni, mire Radnóthynak is megeredtek
könnyei; zokogott, ráborúlt Istvánra, földúlt családja s az elsülyedt
múlt ez egyetlen maradványára.


VII.

Teltek a napok, beállott az ősz. A hanyatló természet és a pusztuló
udvarház oly jól illettek egymáshoz. A szél nemcsak a fák száraz
leveleit szórta szét, hanem egy-egy zsindelyt is lekapott a roskatag
födélről, az eső rútul megviselte a bolthajtást s itt-ott nagy foltokban
ütötte ki magát a falakon; a köd megszerette tornyocskáit, kéményeit,
örömest szállott reájok, s midőn tünedezett, az álmos nap le-lehajolt,
mintegy megbizonyosodni, áll-e még a régi épület, mintegy kérdve: él-e
még öreg gazdája.

Még élt. Néhány napi gyöngélkedés után, a mely betegségnek is beillett,
fölkelt, s dél felé újra elfoglalta karszékét a tornáczon. Azóta évekkel
vénült s egészen meggörbedt belé. Restellett járni, nem szeretett
beszélni, s fájt, hogy egyedül maradt gondolataival. Megbámúlta a
templom tornyát, hallgatta a vízmorajt s a szél süvöltését, nézte a
vörösödő eczetfákat és a kőrisfák hulló leveleit, azután ha mindezt
megúnta, játszott a komondorral, a mely untalan közelében volt, vagy
elővette pipáját s dohányt kért Istvántól, ha volna még abból a régi jó
dohányból. István mindig tartogatott vagy szerzett ura számára néhány
kötés szűz dohányt s nagy öröme telt benne, ha szolgálhat neki. Radnóthy
kiverte pípáját, megtöltötte, néha oly erősen, hogy nem szelelt. A
szárban kereste a hibát, szalmaszálakat vett elő, áthúzogatta rajta,
elvesződött vele és mulatta magát. Gyermek volt, a ki önmagával
tehetetlen, öreg, a ki elfáradt már élni.

Nem akart látni senkit, s csak Istvánt tűrte maga körül. Más senkije sem
volt a világon; csak ez egyetlen személy tartozott a múlthoz, a melytől
annyi fájdalom választotta el, de a melyben folyvást benne élt. Mióta
reá borúlt és megölelte, megszakadt a régi viszony. István többé nem
cselédje volt, hanem barátja, rokona, dajkája. A szeretet és fájdalom
csatolta őket össze, s megható gyöngédség fejlett ki köztök. Nem titkolt
előtte semmit, keblébe öntötte panaszát, általa közlekedett az
ügyvéddel, a számtartóval, a lelkészszel, az egész külvilággal. Vele
ballagott le alkonyatkor a templomba, hogy alamizsnát oszszon ki a
szegények között, s imádkozzék fiáért. Nem haragudott reá, ha
fölriasztva ájtatos elmerüléséből, emlékeztette, hogy illik már haza
menni, a népség eloszlott s az egyházfi ajtót zár. Engedelmeskedett
neki; esténként sokszor ültette ágya mellé, hallgatta beszédét s
el-elmosolyodott, ha a régi jó időből egy-egy tréfa jött szóba, de a
mosoly csak ajkán játszott, szeme szomorúan merűlt a gyertyavilágba,
gondolatai másfelé jártak s István csak azon vette magát észre, hogy
gazdája elaludt.

Nagyon ritkán jött tűzbe, s Istvánt csak egyszer dorgálta meg a régi
haraggal, midőn ez erőnek-erejével új ruhát akart reá adni s nagy garral
magyarázgatta, hogy valóságos szégyen ezt a régi rongyot viselnie. Nagy
méregbe jött, az új ruhát ellökte, szitkozódott, s ütésre emelte öklét,
de midőn István fölhagyott nógatásával, szépen elcsöndesedett, hálásan
nézett rá, mintha köszönni akarná, hogy nem háborgatja. A legtöbbször
csak gyöngéden feddőzött, tréfásan zsémbelt, a mi mindkettőjöknek jól
esett, bár sok szomorúság vegyült belé.

– Ugyan István – mondá egy reggel az ősi bibliát forgatva kezében – te
egészen elfeledkeztél rólam. Eszembe sem juttattad, hogy fiam halálát
még nem írtam be ide. Kimélni akartál úgy-e? Hát a halál megkimélte-e
szegényt?

Tovább nem szólhatott, elérzékenyült, egész délig írta azt a néhány sort
s napokig csak fiáról beszélt, azaz kérdezősködött és engedte beszélni
Istvánt, a ki ezer apró történetet regélt el róla. Hallgatta, oly mohón,
oly figyelemmel hallgatta, mint hajdan kis Géza, midőn a hű cseléd
esténként meséket mondott neki, hogy hamarább elaludjék. Az apa nem
aludt el, álmodozott s reggel panaszolt, hogy rosszúl érzi magát.

– Azt sem juttattad eszembe – mondá máskor – hogy egy szép sírkövet
csináltassak Gézának. Ott nyugszik szegény idegen földön s még fejfa sem
őrzi emlékét. Kímélni akartál a költségtől úgy-e? Igaz, nincs pénz. A
mit az eladott jószágból kaptam, azzal adósságaimat fizettem ki, aztán a
számtartónak adtam belőle a gazdaságra s az ügyvédnek perköltségre, a
többit még nem fizette ki az örmény, majd tavaszszal fizeti. De van még
egy pár ezer forintom, tartogatom, kuporgatom. Temetésemre is kell
valami, nem szeretném, ha czudarúl temetnének el. Élni – arra nincs
gondom. Nekünk már kevés kell, István, s ha megszorúlunk, eladjuk az
erdőt, a földet; nincs kire maradjon.

Hivatta a lelkészt és a számtartót, amazt azért, hogy írjon Milanóba
Géza barátjának a síremlék ügyében, a számtartót azért, hogy van-e
jövedelem a jószágból, mert pénzre van szüksége. A számtartó, a ki most
soha sem ellenkezett urával, egy kis időhaladékot kért, panaszolta, hogy
nincs jövedelem, sok kell a jószág beruházására, s a pör is fölös
költséget emészt föl, mert az ügyvéd kenegetni szeretné az igazság
kerekét.

– A pör – sóhajtá Radnóthy elgondolkozva, mint a ki valami újat hall s
kissé fölélénkült arcza – úgy van, a pör. Nem engedik, hogy én
folytassam, régen a maga személyében is pörölhetett az ember, most
ügyvéd kell hozzá. Félnek a pennámtól. De azért befűtöttem nekik;
mindent megírtam tisztán, kereken a kormányzónak, a minisztereknek, a
királynak… Megfizette-e számtartó uram a szász papnak a sok német
fordítás árát? Fizesse meg jól. A szász fösvény, nem csinál semmit
barátságból. Ügyvédemnek mondja meg, hogy szeretném már tudni, hogy’
állnak pöreim. Jőjjön ki újra hozzám. A múltkor keveset beszélhettünk.
Most már egészséges vagyok. Hanem azt csak neki mondja meg, más ne
hallja, mert elfognak. Másnak nagyon beteg vagyok… érti! Vigyázzon!

Ekkor a síremlékről a pörre fordult figyelme. Hosszan elbeszélte
Istvánnak a pör folyamát, s örült, midőn ez helyeselni látszott minden
lépését. Napokig csak erről folyt a beszéd, aztán áttért az ügyvédre és
a számtartóra, a kikre gyanakodni kezdett. Fejébe vevé, hogy Erzsi
mindkettőt megvesztegette; a számtartó azért nem akar adni neki pénzt,
mert Erzsi számára szándékszik megtakarítni minden nélkülözhető
jövedelmet; az ügyvéd pedig, midőn itt járt, azért kérdezősködött a
végrendelet felől, mert Erzsi javára akarja fordítani. Ilyenkor
nevetett; fölnyitott egy záros fiókot, melynek kulcsát mindig magánál
hordá, kivette a végrendeletet, fölolvasta Istvánnak, s midőn ez
megértvén, hogy neki is egy kis nyugdíjat hagyott, megcsókolta kezét,
úgy örült a hálának, szeretetnek, mintha ilyesmit életében most
tapasztalna először. Elfeledte a pört, a végrendeletet, s csak cselédje
örömében gyönyörködött. Így törölte ki emlékéből egyik tárgy a másikat,
s nyújtott lelkének szűntelen foglalkozást. Még mindenből érdekelte
valami, de csak félig; még fellángoltak szenvedélyei, de csak mint az
emlékezet világa; még élt, de csak álmodozott, mindennap haldokolva.

A téli napokon folyvást tűzrakással bajlódott. Félt, hogy megfagy, s
panaszolt a muszkákra, a kik Sziberia hidegét hozták magokkal Erdélybe.
Egész nap hordatta a fát, új meg új hasábot vetett a hamvadó üszkökre, s
gyönyörködött a nehezen síró sustorgásban, a vígan föllobogó lángokban,
s a vaskanállal meg-megütögette az égő-vörös szenet. Már akkor este lőn,
midőn szerinte bemelegedett a szoba. Még egy pár hasábot vetett a tűzre,
mert vörösen ment le a nap, erős fagy lesz holnap, csikorog a templom
kakasa, száraz szelek fognak fújni az éjjel. – Hadd fújjanak, nem fázunk
meg – mondá ilyenkor, hátra dűlt karszékén, megvidult és beszédessé
vált.

– Emlékszel-e István, épen ma négy esztendeje, hogy utolszor
választottak alispánná? Ellenfelem csak huszonöt szavazatot nyert, a
többi mind az enyém lett. Hogy’ fölemeltek, hogy’ éljeneztek, hogy’
énekelték azt a nótát – hogy’ is van csak?…

  Egy életem egy halálom,
  Radnóthy lesz alispánom;

felelt István dudorászva.

– Úgy úgy; te jobban emlékszel reá.

– Hogy’ ne emlékezném, méltóságos uram? Hiszen akkor csináltatta volt
nekem azt a szép új dolmányt, a melyet csak solemnis alkalmakra volt
szabad fölvennem. A szabó kétszer is megigazította, hogy feszesebben
álljon. Hát rajta a csillogó, fényes gombok! Most is megvan, de nem
használjuk többé.

– Nem használjuk többé – viszhangzá Radnóthy szomorúan, aztán hosszú
szünet után hozzá tevé: – Hátha mégis, nem… nem… én nem vállalok többé
hivatalt; de ha Isten még egy közgyűlést ad, tudom elpanaszolok mindent.

Örömest emlegette dicsősége e napjait, s Istvánban résztvevő hallgatóra
talált. Mindketten a tisztújítási napokban éltek. Egyik sem tudta
feledni ezt az időt. Radnóthy hallani vélte a hódoló nemesség zaját,
István megemlékezett a nagy ebédre, a melyre ő hívta meg a vendégeket;
Radnóthy kocsijában képzelte magát, a mint ovatiókkal fogadják a
kortes-csapatok, István pedig a kocsi bakján, honnan oly büszkén nézett
le, mintha érte történnék minden.

Úgy eltelt az idő ily beszélgetések közt, feledték a korán elhúnyt jó
fiút, a hálátlan leányt, a terhes pört, a fölfordult világot, s
Radnóthynak néha még tréfálni is kedve kerekedett.

– István tudod-e, hogy három hét múlva karácson lesz? Mindig ilyenkor
tartottuk az év utolsó közgyűlését. Holnap fogass be korán reggel,
keresd ki atilámat, kardomat s a sastollas fövegemet. Közgyűlésre
megyünk. Biz’ úgy. Épen most olvastam a körlevelet – mondá egy reggel
Istvánnak, a ki megütődve nézett reá, mert azt hitte, hogy ura
megzavarodott elméjében.

– Hát nem szeretnéd, öreg? Nem vennéd-e föl még egyszer azt a szép
dolmányt? Bizony még elhiszi… Ha! ha! ha! Nagy bolond vagy te István,
hogy az Isten akárhova tegye dolgodat – s lelkéből nevetett, hogy
mennyire rászedhette a jó öreget.

– Ej uram, tréfaság! – dörmögte István.

– De az nem volt tréfaság – folytatá Radnóthy tüzbe jöve – midőn ezelőtt
husz évvel egy ily közgyűlésen megtámadtuk a csak helyettesített és nem
országgyűlésen választott guberniumot. Milyen beszédet tartottam akkor!
Az «éljen»-nek nem volt vége-hossza. Tudod ki állott föl, hogy engem
megczáfoljon? Az a kis fekete báró, a kit czigány herczegnek csúfoltak.
Mennyi badarságot beszélt össze. Aztán újra én állottam föl s így
kezdtem beszédemet: «Tekintetes Karok és Rendek! Meddig él még vissza
türelmünkkel ez az ember?» A czigány herczeg ekkor beszédembe vágott s
kikérte magának a sértegetést. Én erre azt feleltem: «Igaza van
nagyságos báró úr, bocsásson meg, hogy elég gondatlan voltam embernek
nevezni.» Mily nevetés és éljen harsogott a teremben. Hejh István, szép
idők voltak azok! Emlékszel-e?

– Hogy’ ne emlékezném! Mintha most is látnám a méltóságos urat abban az
ezüst gombos atillában, azzal a derék ősi karddal, a melyet a tavaszon
elvittek a csendőrök.

– Elvitték, nem adják vissza. Nincs kardunk; elpusztulunk István –
sohajtá Radnóthy lehangolva. Csend állott be, a melyet István nem mert
megzavarni. Csak az óra ketyegése hallatszott. A két öreg magába
mélyedt. Azalatt kialudt a tűz, Radnóthy fázni kezdett, s ebédig mind a
muszkákra panaszolt és átkozta Szibériát.

Minél beljebb haladt a tél, annál jobban rakta a tüzet, minél hosszabbak
lőnek az esték, annál beszédesebbé vált. Ismételte, a mit tegnap
mondott, s a mit talán elfeledett, kiegészíté István. Néha István sem
emlékezett valamire, ekkor találgatással mulatták magokat. Mindkettőnek
épen nyelve alatt volt, a mit mondani akart, s ha hosszas főtörés után
sem tudtak boldogulni, abban egyeztek meg, hogy így jár az ember, ha
megvénül, s ma hidegebb van, mint tegnap.

Kifogyván a dicsőség és boldogság emlékeiből, ifjúkori bohóságaikra
tértek. Radnóthy diák és juratus kalandjait emlegette, s megsiratta a
földúlt nagy-enyedi főiskolát, a melynek növendéke volt, az elvesztett
királyi táblát gyászoló Maros-Vásárhelyt, a hol juratuskodott. Istvánnak
is kedvencze volt e két város; ő is járt a nagy-enyedi főiskolába,
végzett két osztályt négy esztendő alatt, mert, a mint mondá, a classis
præceptorok ellenségei voltak, ráfogták, hogy nem fog az esze, ezért
elkeseredett, kibújdosott; ekkor kerűlt először Maros-Vásárhelyre, a hol
sok ifjú urat szolgált, míg végre Radnóthy úrfihoz szegődött, a kitől
csak az ásó-kapa választja el.

Radnóthy arcza kiderűlt; megmozdultak szívében az ifjúság édes emlékei,
s lágyan ringatták, mint a bölcső a gyermeket. Annyit beszéltek, hogy
nem tudták kibeszélni magokat. Néha belezavarodtak az évszámokba és
nevekbe, vitatkoztak, meg is haragudtak egymásra, aztán kibékültek, s
azt határozták, hogy már késő az éjtszaka, ideje volna lefekünni, majd
megálmodják holnapra, a mire ma nem emlékeznek.

– Istenem, hogy eltelik az idő! – szólalt meg Radnóthy Sylvester
estéjén. Tudod-e István, ma épen negyven esztendeje, hogy szolgálatomba
fogadtalak. Milyen karcsú piros legény voltál akkor.

– Rég volt uram, talán nem is igaz – felelt kedvetlenűl István, mintha
titkolni akarna valamit ura előtt.

– Tudod, mennyit járt hozzánk az én Jankó barátom. Mintha most is
előttem állana; a legkorhelyebb diák volt Nagy-Enyeden, a legkihágóbb
juratus Maros-Vásárhelyt. Diák korában egyszer elaludt a leczkén, épen
revocatió volt, én hirtelen megdöftem, hogy keljen föl, üljön ki, mert
felelni szólítja a professor. Fölkelt és kiűlt. A professor csak nézte.
«Én nem szólítottam, mondá neki, de ha kiűlt, domine, hát feleljen». Ha!
ha! ha! Jankó nem tudott egy szót is felelni. Bekergették,
lepirongatták. Ha! ha! ha! Egész életében nem tudta nekem megbocsátani
ezt a tréfát – az Isten nyugtassa meg szegényt. Hát jurátus korában
mennyi bohóságot űztünk vele. Ejnye no! Nem jut eszembe. Segíts István,
te jobban tudod.

– Ideje már lefekünni uram, rég elütötte a tízet.

– Hogy’ is ne? Hiszen ma Sylvester éjtszakája van. Ki látta ily jókor
lefekünni. Hajdan éjfélig mulattunk ilyenkor, s mikor ütötte a
tizenkettőt, boldog új esztendőt kívántunk egymásnak. Ha te lefekszel,
ki fog nekem új esztendőt kívánni?

István szomorúan nézett urára; beteg volt, alig állott a lábán, azonban
habozott bevallani, mert félt, hogy nyugtalanságot okoz, s elrontja ura
éjtszakáját.

– Engedelmet kérek, rosszúl aludtam a múlt éjjel, nyugalomra van
szükségem – hebegte István, aztán eszébe jutván, hogy talán utolszor
beszél urával, kitört belőle a fájdalom, sírni kezdett csókolta ura
kezét, köszönte jótéteményeit s Isten áldását kérte reá.

– Hát te is el akarsz hagyni már? – kiáltá Radnóthy ijedten.

– Oh dehogy édes jó uram, hanem meggondoltam, hogy az ilyen vén ember, a
milyen én vagyok, jó, ha minden este elbucsúzik, mert ki tudja, nem
hal-e meg holnap reggelre.

– Meghal… holnap reggel! Hát én egyedűl haljak meg? – kérdé Radnóthy
elmélázva.

– Oh az én édes jó uram még sokáig fog élni, mert fiatalabb, erősebb
nálamnál. Aztán ha én kidűlnék is, nem marad egyedűl, lesz a ki ápolja.
Erzsi kisasszony bizonyosan eljő, eddig megbánta hibáját, s csak egy jó
szóra vár. Alkalmasint fél szegény levelet írni. Bátorítsa föl a
méltóságos úr! Az öreg István kéri, a ki soha sem csalta, a ki mindig
javát akarta.

A jó cseléd gyöngéden akarta előkészíteni urát betegségére s gondoskodni
kívánt róla halála esetére is. Szegény nem tudta, mit csinál. Radnóthy
meghallva leánya nevét, nagy haragra gerjedt, de nem levén elég ereje
hozzá, csak elfordúlt búsan s e szavakat rebegte: – Te is az ő pártját
fogod, te is háládatlan vagy. Takarodjál!

István nem mert többet szólani, talán nem is tudott volna. Érezte, hogy
gondatlanságot követett el, jóvá akarta tenni, de alig volt jártányi
ereje, s csak a falhoz támaszkodva tudott kitipegni a szobából. Radnóthy
megfordúlt a neszre, nézte a becsukódott ajtót s várta visszatérő
cselédjét.

Azonban elütötte a tizenegyet, tizenkettőt, eltelt az ó év és nem jött
senki, a ki új évet köszöntsön. Oly egyedűl érezte magát és félni
kezdett; a szoba kihűlt, úgy fázott, oly fáradt volt, úgy szeretett
volna alunni s nem bírt lefekünni. Hiányzott körűle valami, a gondos
kéz, a mely lefektesse, a negyven év óta megszokott arcz, a melynek
durva vonásain mindig csak ragaszkodást olvasott, a dörmögő hang, az
elmúlt idők egyetlen visszhangja.

Maga is érezte ezt, a nélkűl, hogy tudná, s egy párszor elkiáltotta
István nevét – hasztalnnúl.

– Nem jő, haragszik reám – mondá magában elszomorodva – igaza van,
nagyon keményen bántam vele. Megkérlelem. Miért ne? Öreg emberek
vagyunk, ki tudja, melyikünk hal meg holnap reggelig. Búcsuzatlanúl
váljunk-e el? Jól mondotta szegény István. Miért is haragudtam én rá?
Hát Erzsikeért. Az a kigyó is még most mardossa szívemet. Pedig István
csak azt akarta mondani, hogy a jó leány ápolni tartoznék atyját öreg
napjaiban. Jól mondotta szegény István. Félre értettem. Hijába! Nem igen
tudja jól kimagyarázni magát, csak két osztályt járt Nagy-Enyeden,
ellenségei voltak a classis præceptorok, ráfogták, hogy nem fog az esze,
aztán nem tanult, elkeseredett, kibújdosott. Szegény István!
Megkérlelem, aztán lefekszünk, s reggelre vídáman ébredünk.

Vette a gyertyát s István szobájába indúlt, azonban nagy megdöbbenésére
a szoba ajtója félig nyitva volt s belőlről az István nyögése s a kis
Mányi sírása hallatszottak ki.

– Úgy… úgy kis Mányikám – folytatta a haldokló István hagyakozásait –
neked hagyom mindenemet, csak viseld gondját a méltóságos úrnak. Reggel
ne költsd föl jókor, ügyelj, hogy legyen mindig tiszta inge, varrd föl
reá a hiányzó gombot, mert különben nagyon megharagszik. Soha se
erőltess reá új ruhát, de mindig takarítsd ki a régit s varrd meg, a hol
elszakadt. Ebédnél köss eléje asztalkendőt, mert elfeledkezik róla és
leönti ruháját. Jó melegen add föl az ételt s töltsd meg poharát. Mikor
vecsernyére harangoznak, vezesd le a templomba, este soha se feküdjél le
addig, míg ő le nem fekszik. Ha beteg talál lenni, mindjárt fogass be, s
azt az öreg orvost hivasd, mást a világért se, különben nem veszi be az
orvosságot. Vigyázz egy kis kulcsra, a melyet nappal mindig zsebében
őriz s éjjel párnája alá tesz. Ez kulcsa iró-asztala fiókjának, a
melyben a végrendelet van. Ha Isten magához venné szegény urunkat, nyisd
föl a fiókot, vedd ki belőle a legnagyobb darab papirost, fekete
galanddal van összekötve, dugd el jól, vidd be Vásárhelyre s add át a
főtisztelendő református püspöknek, a ki most oda szorúlt Enyedről. Ő
bizonyosan híven végrehajtja urunk végakaratát s eltemetteti mint illik.

– Ne bolondozzék István bácsi! Úgy-e csak tréfál? Hogy’ megrémíti az
embert – kiáltá az ágyra boruló kis Mányi, folyvást zokogva.

– Nem tréfálok gyermekem! – viszonzá István szünet után, a mely alatt a
beszéd okozta lankadtsága egy kissé enyhűlt – meghalok az éjjel, nem
élek reggelig. Életemben most vagyok először beteg, bizonyára utolszor
is. Apám is igy halt meg; ez a familiánk természete.

– Ne hozzak egy pohár borsos meleg bort? Csak a hideg borzogatja István
bácsit! Hátha megkenné a gazdasszony? Talán megcsömörlött István bácsi –
dadogta a kis Mányi, betakarva a beteget s megigazítva a párnát feje
alatt.

– Ne gondoskodjál te rólam – kezdé újra a haldokló – gondoskodjál a
méltóságos úrról. Vigyázz, hogy jó legyen reggel a kávéja, meg ne
kozmásodjék a tej; ezt ki nem állhatja. Légy mindig körűlte, soha se
ellenkezzél vele, beszélj, ha szól, de sokat, nagyon sokat, hanem ne
emlegesd Géza úrfit, mert akkor sír, se Erzsi kisasszonyt, mert azért
nagyon megharagszik. Az áldott lélek reám is azért haragudott meg. Oh,
hogy a sírba kell vinnem haragját! Kérj tőle bocsánatot nevemben. Mondd
meg neki, hogy csak ezen bánkódtam utolsó órámban. Oh én bolond fejem,
miért is haragítottam meg az én jó uramat.

– Nem haragszom, nem haragszom István! – nyögé Radnóthy belépve;
gyertyáját elejtette, oda lépett az ágyhoz, de annyira lesújtott és
tehetetlen volt, hogy a haldoklónak kellett fölemelkedni az utolsó
kézcsókra s a már-már elnémuló ajkaknak megnyílni a végbúcsura.

Mily könnyűvé tette halálát a kézcsók s néhány búcsuszó. Betelt utolsó
vágya és fájdalom nélkűl halhatott meg. Torzuló vonásain erőt vett egy
édes mosoly s a homályosuló szemekből még fölcsilloghatott a szeretet és
hála utolsó szikrája.


VIII.

István halála oly váratlan, megfoghatatlan volt Radnóthy előtt, hogy meg
sem sirathatta. Némán nézte a halottat az ágyon, a terítőn, megindulás
nélkűl hallgatta a koporsó beszegzését, a lelkész imáját, a halotti
éneket. Még mindig vele volt István; együtt mentek ki a temetőbe is, az
semmi, hogy István a koporsóban feküdt, ő a koporsó után tipegett – még
mindig együtt voltak: de a mikor a temetésről haza tért s üresen látta a
széket, a melyet alkonyat felé a hű szolga mindig elfoglalt; a mikor
leszállott a hosszú téli est, ködével és unalmával s nem volt senki, a
ki megszakítsa az irtóztató csöndet; a mikor gondolkozni, emlékezni,
beszélni akart s nem volt, a ki segítse és meghallgassa; a mikor István
helyett a kis Mányi lépett be, hogy őt levetkőztesse, a ragaszkodó, de
vele bánni nem tudó árva, a ki alig ért derekáig s csak a majorság
őrzéséhez értett, megeredtek könnyei és soha sem száradtak föl.

Talán ez örökös könnyben úszó szemek gyöngülésből is származhattak, de
legmélyebb forrásuk a fájdalom volt. Istvánban utolsó támasza dűlt ki és
semmi sem maradt, a mi többé az élethez kösse. Ez volt legmélyebb sebe,
mert az idő a helyett, hogy hegesztené, folyvást mérgesítette. Nem volt
az időnek oly pontja, a szobának oly zuga, a mely ne emlékeztette volna
Istvánra. A kis sánta Mányi nem tudta úgy szolgálni, mint István s
akaratlanúl is elhanyagolta. A számtartó, a ki mióta urát sír szélén
látta s Istvántól nem tarthatott, megromlott becsületességében, s csak
arra volt gondja, hogy minél többet takaríthasson meg a maga számára a
gazdátlan jószágból. A gazdasszony követte a jó példát. Radnóthy
mindenben szükséget szenvedett. Az ebédek rosszabbak lettek fölbomlott a
rend, sokáig kellett várni az ételre. A kis sánta Mányi követve István
utasítását, nemcsak jó melegen, hanem valóságos forrón adta föl az ételt
s néha el is ejtette a forró tálat. Radnóthy itt is érezte István
hiányát, a ki oly jóízűen szokta kínálgatni, s ha igen sokat akart enni,
lebeszélte róla. Mányi ehhez nem tudott, aztán ügyetlenűl töltögette
poharát s nem egyszer földöntötte. Radnóthy vagy igen keveset vagy igen
sokat evett, el-elvesztette étvágyát s napról-napra fogyott. Mányi
hijába varrta föl a hiányzó inggombot, Radnóthy ritkán vett tisztát,
mert mindig fázott; megszokott foglalatosságával, a tűzrakással is
fölhagyott, mert néha füstölt a kemencze, a miért aztán tejes kávéját is
sokszor kozmásnak érezte, még akkor is, midőn nem volt az. Sokat
zúgolódott, hogy a kis Mányi oly nagy parasztfoltokat vet ruhájára s
emlegette Istvánt, a ki úgy tudott varrni, mint egy szabó. A reggeli
fölöltöztetést sem engedte át neki, maga öltözött föl nagy kínnal és
rendetlenűl; felemáson húzta föl csizmáját, visszásan öltötte magára a
mellényt. Jó volt úgy is, nem vette észre, s midőn a kis Mányi sírni
kezdett, hogy semmit sem tehet kedvére, ő is elbúsulta magát és sajnálta
Istvánt.

A számtartó és lelkész, a kik néha benéztek hozzá, kérték, hogy fogadjon
új legényt. Mind hijába. Radnóthy senkit sem szeretett, senkit sem tűrt
maga körűl, csak a kis Mányit. István végakarata s felesége emléke
kötötték hozzá. Nem is beszélt Mányival egyébről, mint feleségéről és
Istvánról. De mit tudott beszélni vele e kis együgyű lyányka? Emlegette
a boldogúlt méltóságos asszonyt, hogy mily jó volt, mily szép ruhában
járt, mily jó gazdasszony volt, mindig számba kérte a tojást, s hogy’
haragudott, mikor a gyöngytyúkokat ellopták, István ki is fürkészte, ki
volt a tolvaj s több ehhez hasonlót. Radnóthy mind hallgatta, sohajtott,
siratta feleségét, siratta Istvánt s elaludt. Mányi folyvást beszélt,
mindennap ugyanazt ismételte s ha nem tudott tovább beszélni, ő is
sohajtott és sírt, mint gazdája.

– Te István, ugyan hány esztendős vagy? – kérdé egy estve a sötétben
Istvánnak gondolva a belépő Mányit.

Mányi nem mert szólani és gyertyát gyújtott.

– Vagy úgy! István meghalt. Szegény épen hatvan esztendős volt, két hét
múlva én is épen annyi leszek, akkor én is meghalok. Nem hallod –
folytatá fölemelkedve székéről – hogyan vonít a komondor? Ez halálomat
jelenti.

[Illustration: Mányi nem mert szólani és gyertyát gyújtott.]

– Jézus Mária! – kiáltá ijedten Mányi, gazdája lábához borúlva.

– Szegény kis Mányi, sajnálsz! – szólalt meg Radnóthy megsímogatva a hű
leánykát – pedig még nem is vettem neked piros kendőt. Tudod, feleségem
vett volt neked, de Erzsike elszakította. Ne búsulj Mányi, ha meghalok
is, a piros kendő el nem marad.

A következő hét egyik estéjén rendkívül erős szelek fúttak. Rengett belé
a vén ház, s egyik elhagyott szélső szoba bolthajtása beszakadt.

– Ez is halálomat jelenti – sohajtá Radnóthy – egy hét múlva az egész
ház összeomlik, akkor én már nem leszek, idézhetnek a bezirkerek,
kereshetnek a csendőrök, a mennyországba nem bocsátják be őket…

A kis Mányi letérdelt, egész éjjel imádkozott, kérte az Istent, hogy ne
engedje összeomlani az udvarházat és tartsa meg sokáig gazdájával
együtt. Radnóthy is imádkozott és másnap fölvette az úr vacsoráját. Oly
mélyen hitte egy hét múlva bekövetkezendő halálát, hogy a hét végén
csakugyan rosszúl lett, lefeküdt és halni készűlt.

A kis Mányi megijedt s ki akart futni a szobából, midőn urát lefekünni
látta.

– Megállj! hová futsz?

– Orvost hívok, méltsás uram!

– Azt a vén orvost hívasd; nincs szükségem ugyan reá, de úgy rendelte
István.

– Úgy, méltsás uram!

– Megállj, még egyebet is mondott István.

– A kulcsot.

– Nesze, nyisd ki íróasztalom fiókját, vedd ki belőle a legnagyobb darab
papiroscsomót, dugd el jól, ne lássa senki, menj be Vásárhelyre s add át
a főtisztelendő püspök úrnak. Megállj, ne fuss, nesze egy arany, több
nincs, a többi a temetésre kell, ezt számodra tartogattam, végy rajta
piros kendőt, tudod a helyett, a melyet boldogúlt feleségem vett s Erzsi
elszakított.

Ezzel befordúlt, elaludt s többé föl sem ébredt. A vén orvos s a
főtisztelendő püspök csak hűlt tetemeit találták. A temetés ez utóbbi
rendelése következtében az elhúnyt végakaratja szerint ment véghez.
Temetési költségre két ezer forintot hagyott készpénzben, a mely összeg
a végrendelethez volt mellékelve. Díszes magyar ruhába öltöztetve
nyújtóztatták ki diófakoporsóban, a melyet magas ravatalra helyeztek.
Három pap jött el szolgálni: egyik a háznál fog könyörögni, a másik a
templomban tart beszédet, a harmadik a sírboltnál búcsuztatja el a
világtól. A marosvásárhelyi diákság reggeltől estig készült a nagy
harmoniára. Az ebédlőt fekete posztóval vonták be s festett czímereket
szögeztek a koporsó födelére. A kis Mányi a tavasz legszebb virágaival
hintette be a koporsót s egész nap legyezte a halottat.

Végre eljött a temetés napja. Szép tavaszi délután volt, fényesen sütött
a nap és pacsirták énekeltek a levegőben. Három óra felé megszólalt a
harang, gyűlt a népség, megzendűlt az ének, sírtak a vén asszonyok,
susogtak a férfiak s az elhúnyt érdemeit emlegették. Egyszer egy
elfojtott zokogás erős kitörése hallatszott. Mindenki oda tekintett. A
kis Mányi sírt, miért meg is pirongatta a gazdasszony, fülébe kiáltva:
«Te kis béka, még zavart csinálsz!» Történt is zavar, de nem a kis Mányi
okozta. Midőn épen a koporsó beszögezéséhez fogtak, beszaladt a féleszű
bivalos és jelentette, hogy csendőrök vették körűl a házat, a kik el
akarják fogni a méltóságos urat. Ugy is volt. Radnóthy pöre eldűlt s
mint olyan, a ki fegyvert rejtegetett, közcsendet háborított s a
felsőséget több izben a legvakmerőbben megsértette, egy pár évi börtönre
itéltetett. Az ügyvéd sikerrel tudta huzni-halasztani a pört s
fölhasználni az ezredesné és Kahlenberger befolyását; az egésznek
veszélyesebb oldala már-már mintegy múlóban volt, azonban Radnóthy
mindent elrontott. Szebenbe a kormányzóhoz, Bécsbe a miniszterekhez
küldött íratai mindent fölforgattak, a mit az idő, befolyás és ügyvédi
furfang építettek. E terjedelmes íratok egy darabig olvasatlan hevertek
az illető irodákban, de végre sor kerűlt rájok is. Innen is, onnan is
kemény parancsolat ment a kerületi biztoshoz, hogy tüstént fogassa el s
fenyítse meg e vakmerő embert. Radnóthy ez újabb bűne fölújította régi
bűneit, s pöre sietve eldöntetett. Ügyvéde többé nem tudta akadályozni
elfogatását, kétkedtek betegségében s kiküldöttek érte. Ha az elhúnyt
él, ez itélet ellen bizonyosan tiltakozik, azonban jobb volt így,
legalább nem vihették még egyszer fegyver közt végig a falun, hajdani
jobbágyai szeme láttára.

A temetési menet megindúlt a templom felé. A kis Mányi, a kinek sánta
lábát rútul megviselték a múlt napok fáradalmai, el-elmaradozott a
koporsótól, s hogy lépést tartson a többivel, belekapaszkodott a
gazdasszony ruhájába, a miért ez újra megpirongatta. «Te kis béka, itt
is zavart csinálsz!» Történt is zavar, de ennek sem Mányi volt az oka.

Megint a féleszű bivalos botránkoztatta meg a népséget, nagyot
kurjantván örömében, hogy a curialistákat exequálják. Valóban úgy is
volt. Radnóthynak a curialisták elleni pöre is eldűlt és pedig
kedvezően. Itt nem árthattak vakmerő iratai, s az örökség reményében az
ezredesné és Kahlenberger is megfeszítették erejöket. Az úrbéri
törvényszék visszaítélte minden elfoglalt telkét és földjét, a csendőrök
épen az ítéletet hajtották végre, kiűzték a curialistákat lakjaikból és
elfogták az ellenszegülőket. A kertész most legkevésbbé mert ellenkezni,
de annál jobban átkozta Radnóthyt, a min a féleszű bivalos szörnyen
fölbőszűlt, s elhatározta magában, hogy holnap jól megveri a kertészt.
Kár, hogy szándékát soha sem merte végrehajtani. A kertész még többet is
érdemelt volna, mert nem csak átkozódott, hanem boszúból azon éjjel az
udvarházat is fölgyújtotta. E tett ugyan a nyomozásban nem bizonyosodott
reá, de azért az udvarház tökéletes rom lőn, a melyet többé senki sem
látogatott, kivéve a komondort, a mely híven leheveredett a tornácz
romjaira, várta gazdáját és keservesen vonított.

Igy pusztúlt el a régi udvarház, nem örökölhette senki. Ki fogja
örökölni a jószágot? E kérdés még eldöntésre várt. A végrendelet újabb
pört támasztott. Radnóthy, a mint tudjuk, kitagadta leányát s fia halála
esetére mindenét a nagyenyedi főiskolának hagyta. Szegény nem is
sejtette, hogy végrendelete könnyen semmissé válhatik. Egész 1848-ig jól
ismerte a köz- és magánjogot, a mi ezután történt, abból semmit sem
tudott, de nem is akart. Jól tudta, hogy az 1848-ki törvények csak
elvben törülték el az ősiséget, s a nemesi örökösödés szabályozását a
következő országgyűlésre halasztották. De nem kételkedett, hogy hogy az
országgyűlés helyett, mint annyi mindent, ezt is rég szabályozta Bach
kormánya. Aztán vallatása alatt annyiszor hallotta a nemesi és nem
nemesi birtok és személy egyenlőségét, hogy lehetetlennek tartotta, hogy
a fiscus jogot formálhasson valamely magvaszakadt nemes birtokához.
Azonban 1851-ben még nem adattak ki az új örökösödési rendet szabályozó
rendeletek. Szegény Radnóthy egyszer alkalmazta magát az új korszak
szelleméhez, akkor is törvénytelenséget követett el. A fiscus rátette
kezét jószágára, a nagy-enyedi iskola pedig pört indított. Ekkor
előállott a harmadik követelő is Kahlenberger, az egyetlen Radnóthy
leány férje, követelte neje anyai részét s egyszersmind kérte, hogy
kegyelmes adományozás útján ruháztassék nejére az egész ősi jószág.
Érvénytelen levén a végrendelet, mind követelését, mind kérését
megnyerte s hogy a nagy-enyedi főiskolának is jusson valami, jószántából
alapítványt tett két oly tanuló jutalmazására, a kik a német nyelvben és
irodalomban legnagyobb előmenetelt tesznek. Aztán felhagyott a katonai
pályával és átvette a jószágot. Nem soká híre-hamva sem maradt, a mi a
régi gazdára emlékeztette volna az embert. A cselédek elszéledtek, a kis
Mányi Erzsi miatt nem is merte magát mutatni és elbújdosott; a komondort
agyon lőtték, mert a híres apportirozó uszkárt megharapta.

Az új gazda nagy terveket forgatott fejében: reformálni akarta a
jószágot és civilisálni a falut. A curialis telkekre néhány würtembergi
családot telepített, a melyek többe kerűltek, mint a mennyi hasznot
hajtottak. Szemüveges jószágigazgatójával mindent reformált, civilisált.
A reform és a civilisatio miatt egy pár év alatt alkalmasint csőd alá
kerűl, ha az ezredesné meg nem hal s így új örökséget nem nyer. Most már
nem félt a csődtől s tovább folytatta a reformot és civilisatiót.
Egyébiránt, a françaiset más is járja úgy, mint ő, de a polkában és a
walzerben keresni kell párját; társai, kik sokszor látogatják, most is
_famoser kerl_-nek nevezik; az asszonyok most is mulatságosnak találják,
kivéve a feleségét, a ki gyakran sír s a legérzékenyebb verseket
szavalja a _Wilde Rosen_ekből.



NŐK A TÜKÖR ELŐTT.

Párisba jőni, hogy lássa, hallja, élvezze az ember e világváros bájait s
egy pár napi széttekintés után betegen fekünni valamelyik hôtel rideg
szobácskájában, ha nem több, legalább is gyöngédtelenség a sorstól. Úgy
van, gyöngédtelenség – sóhajtám lábbadozó állapottal, mint sóhajtotta
volt egyik pesti ismerősöm a dragonyosok után, a kik majd letapodták a
Hatvani-utcza szögletén: – Ej, uraim, mily gyöngédtelenség! Mintha most
is előttem állana e gyöngéd jó ismerős, mintha most is látnám, hogyan
szedi föl magát az utcza sarából, mi szomorúan tekint széttört
esernyőjére, mi kétkedően vizsgálja sáros kalapját: vajjon föltegye-e
vagy ne, s a vargainasok kaczaja közt hogyan sóhajt föl még egyszer és
utoljára: – Valóban gyöngédtelenség!

Ismerősöm és a Hatvani-utcza eszembe juttatá a Kerepesi-útat, a
Kerepesi-út a Nemzeti Szinházat, a szinház a Régi Fűvészkertet, a
fűvészkert a Nemzeti Múzeumot, a Múzeum a Szénatért, a Szénatér a
Dunasort, a Dunasor Budát, Buda a Gellérthegyet. Mi nagyszerű panoráma
tárult ki előttem! Ime a kettős kereszt, hármas hegy és négy folyam
országa kikapcsolt részeivel egyetemben, egész szépségében, egész
búskomolyságával. A természet mennyi szépsége, a történelem mennyi
gyásza, a büszkeség és nyomor, a remény és lemondás, a diadal és
kétségbeesés mennyi szent emléke a téreken, a romok és sírok közt, a
szívben és az arczon. Hazám! Hazám! Meglepett a honvágy és a hazafi
fájdalom.

Oh ha csak egy óráig tapodhatnám e szent földet, ha szíhatnám üdítő
levegőjét, ha nyughatnám folyói partján! Mi jól esnék, ha a pásztor
reggeli kürtje ébresztene álmomból s az esti furulyaszó mellett
aludhatnám el. Egy hajnal a hegyek között, egy este a pusztán, egy
vasárnap délután falun! Epedek utánatok, vizek zúgása, ki bölcsőmet
ringatád, távol hegyek hótakarta csúcsai, te régi város egyik legrégibb
háza, bolthajtásos szoba, ónozott üvegtáblák, s te óriás kályha, ki
meleg kebleddel egész második anyám valál! Epedek utánatok omladozó
kőfalak, hegyes kövezetü utczák, torony csillogó gombja, s te mély hangú
öreg harang, ki annyi részvéttel kísérted sírba édes atyám és anyámat!
Epedek utánatok, ifjúságom szép emlékei, sáros utczájú és szép lyányos
kis város, pletykáló nénék, borozó urambátyámok, kik eddig már rég a
sírban nyugosztok, s ti kedves víg pajtások, kiket rég elszórt és
komorakká tehetett az élet! Epedek utánatok, falusi rozzant lak,
elhagyott vadon kert, vén körtefa, kik jól ismerétek, szántátok,
szégyenlétek ifjú álmaim, szenvedésim és ostobaságaimat. Epedek utánad
Pest, hazám szíve, ki engem is befogadál kamrádba, hogy élénkebben
érezzem lázunk és aléltságunk, örömünk és fájdalmunk minden dobbanását!
Mi örömest nyelném porodat, innám rossz vizedet; mi szivesen nézném
végig és dicsérném meg nemzeti szinházadban a legrosszabb tragédiát; mi
hazafias elszántságnak tartanám köpenyforgatóid Széchenyieskedését; mi
lelkesülve éljeneznék akadémiádban a magyar őskérdésről írt legfurcsább
értekezésnek; mi gyönyörködve hallgatnám lóversenyre jövő mágnásaid
lerchenfeldi dialectusát; hogy bámulnám az _Arany sas_ban táblabirád
politikai jóslatait; mi mélyen meghatnának divatlapjaidban a
bálkirálynők és előfizetés-gyűjtő honleányok dagályos dicsőítései; mi
kéjjel színám be fiatal íróid kávéházi vitáit és török pipafüstjét! Mi
örömest tűrnék ennél sokkal többet s lennék jámbor polgár, a ki semmi
ellen nem zúgolódik, hálát ad Istennek, hogy élhet, e szép országban
élhet, s ha egy pár óra mulva válnom kellene is, hagyján, legalább
tapodhatnám még egyszer azt a küszöböt, melyet mindig félve léptem át,
örülhetnék az ő vidám arcza mosolyának, erőt meríthetnék mély tüzű szeme
részvétéből s még egyszer megszoríthatnám búcsúra nyujtott kezét, e
drága kezet, mely, érzem, sorsom jövőjét szövi.

Istenem, milyen az emberi szív! Mi örömest hagytam oda hazámat, mi jól
esett, hogy egy pár évre lerázhatok magamról mindennemű lánczot s egész
szabadon élhetek mindannak, a mi külföldön csak szivünk- és lelkünkhöz
szól. S ime, hogyan vágyom haza s épen innen Párisból, melyet jól még
meg sem tekinthettem. Valóban szivünk soha sem elégszik meg azzal, a
mire vágyott, a mit bír, mindig azt óhajtja, a mit már elvesztett vagy
még meg nem nyert, a múlton csügg vagy a jövőtől vár, jelenjébe mindig
vegyűl valami keserű vagy nyomasztó. Mi sokszor elmondták már ezt
szebbnél-szebben a költők, egész közhelylyé vált, s csodálatos, mégis
igaz. De eh! mit a szív, mit a lélek, az egész egy kis gyomorbaj,
epekiömlés, láz, ideggyöngeség, s egyéb semmi, mondja némely modern
természettudós, ki csak abban különbözik a homonculussal bajlódó
középkoritól, hogy míg ez lelket akart teremteni, ő épen a lelket
szeretné elvitatni az embertől. No, tőlem nem vitatja el! Érzem
lelkemet, érzem, hogy most is nem annyira testem beteg, mint lelkem;
érzem, hogy ha a hôtel fehér nyakkendős orvosa helyett jó lelkű
háziasszonyom lépne be hozzám s megkínálna mindent meggyógyító
theájával, jobban lennék; érzem, ha barátaim ülnék körül ágyamat, másnap
helyre állanék, egy látogatás nála egészségessé tenne!

Oh miért nem vagyok otthon!? Hiú, vágy, gondatlan gondolat! Hiszen
otthon nem örülhetnék egészségemnek. Tüstént levelet kapnék valamelyik
szerkesztőtől, a ki igéretem- vagy kötelezettségemre emlékeztetne. Egy
pár nap mulva már kopogtatna ajtómon a nyomdainas, ez az átkozott
ördögfiú, a kit sehogy sem rázhat le az ember nyakáról, a ki kopogtat,
dörömböl, beront, kiabál, reggel, este, délben, délután, s vigyorgó
arczczal, vihogó hangon kéziratot követel, habár nincs gondolatod, ha
üres vagy, mint a tört fazék s buta, mint a fejsze foka. Oh én lassan,
nehezen, kínnal írok! Aligha írónak születtem, nem vagyok lángelme, nagy
tehetségű ember. Igaz, ezek sem írnak épen oly fáradság nélkül, mint a
hogy az emberek hiszik vagy magok állítják. A munka mindig munka s csak
az a különbség, hogy egyik könnyebben és jobban dolgozik, mint a másik,
de bizonyára mindenik fáradsággal. A legerősb favágó is megizzad, a
legjobb kőmüves is elfárad, a legnemesb lóról is szakad a tajték. De én
épen kínlódom, s mikor aztán kinaim között néhány jó gondolatom
születik, s érzem, hogy ebből lehetne valami, ha még néhány napig
dolgozhatnám rajta, már jókor reggel kopogtat ajtómon a nyomdainas,
dörömböl, beront, kiabál, hijában kergetem, nem tágít; neki azt
mondották, hogy kézirat nélkül ne jőjön vissza, mert megverik, várja
meg, várjon egész estig, ha mindjárt csak egy lapot kap is. Oda kell
adnom félig megírt dolgozatomat. Fele már a nyomdában, fele még a toll
alatt, a fejben vagy még ott sem. S hijába szalad az ember délután a
szedőhöz, hogy legalább csak egy lapot írjon újra, már kiszedték, s épen
azt a részt, holnapután már megjelen nyomtatásban. Jaj! nem merem
elolvasni, sőt borzadok reá pillantani is s ha egy mosolygó arczczal
találkozom az utczán, azt hiszem, rajtam nevet, az én idétlen munkámat
neveti. Oh mégis jobb itt, mint otthon! Mi kín írni, mi kéj olvasni – a
más munkáját.

A magunké mindig valami kellemetlen érzést ébreszt föl lelkünkben,
legtöbbször azt a legkellemetlenebbet, hogy munkánk keveset ér. Mi
valódi nyájas olvasó vagyok én, ha nem kell írnom! Beh kár, hogy orvosom
eltiltotta az olvasást s legfeljebb csak egy pár órára engedi meg! Ma
már leolvastam a két órát. Unom magam, szörnyen unom, egyedül, Párisban
és betegen. Ez a szoba is kihűlt, fázom, beteg lelkem és testem.

Ily gondolatok közt keltem föl székemről s vetettem egypár hasáb fát a
kandalló tüzére, mert 1856 ápril elején még meglehetős hideg és nedves
idő járt Párisban is. Néztem a kandalló tüzét, a kandalló fölötti
tükröt, a jobbra elnyuló kárpitos ágyat, melyek a franczia vendéglők
legrosszabb szobájában sem hiányzanak; néztem a pamlagot, az asztalt, a
székeket, a festett fal s a padlat szőnyege czirádáit, melyeket már
százszor megvizsgáltam. Oly bajos megszokni a vendéglői szobát, kivált a
betegnek. Idegen a bútor, a fal, az ablak, a kilátás. Unatkozó
pillanatunk nem akad meg a rokonszenv vagy emlék egyetlen jelén sem. Bár
csak az asztalon azt a tört szobrocskát láthatnók, a melyet valamelyik
jó barátunk ejtett le a minap, vagy azt a tintafoltos kalamárist, a
melyet nagybátyánk vett karácsonyi ajándékba ezelőtt régen, vagy
legalább hallhatnók falióránk ketyegését, a melyet már annyira
megszoktunk, mint molnár a malomzúgást. Mindebből semmi, minden oly
barátságtalan, mogorva, legfeljebb kiváncsiságunkat ébreszti föl egy-egy
eltépett levéldarab, árjegyzék, vagy a tükör rámáján feledett névjegy.
Találgatjuk: vajon ki volt itt szállva előttünk, az övé volt-e a névjegy
vagy látogató barátjáé, ki írta hozzá a levelet, férfi-e vagy nő?

[Illustration: Néztem a kandalló tüzét, a kandalló fölötti tükröt…]

Nem elegyedtem ily találgatásba, jobb mulatságom akadt. Hallgattam a
table d’hôteról feljövő vendégtársaim kopogását, mert már hat óra rég
elmúlt és beesteledett. Tap-tub, tap-tub! Ez az öreg angol lépése, ki
sokat eszik és iszik, s mindig hallgat. Tipsis-top, tipsis-top! Ez a
porosz junker, ki kényesen szokott lépdelni s az asztalnál senkivel sem
társalog, ha csak nem báró. Kipi-kap-kap, kipi-kapkap! Ez a bécsi
kereskedő nejével együtt, a kik azt vitatják, hogy Bécs szebb Párisnál,
csak valamivel kisebb. Tapcsirr, tap-csirr! Ez a franczia lovas kapitány
sarkantyúja, a ki valahányszor az étterembe lép, fölfordított
pyramisalakú vörös nadrágával mindig nagy érdeklődést szokott ébreszteni
bennünk, idegenekben. Szomszédaim szobájokba nyitnak, még egy pár
kopogás, aztán minden elcsöndesedik. Már most mit csinálok? Nincs mivel
foglalkoznom. De mi ez? Új kopogás, ezt nem ismerem, épen szobám felé
tart. Vajon ki lehet?

Az ajtó megnyilt s belépett egy emigrans ismerősöm, a kit a minap
meglátogattam volt, s a ki most jött visszaadni látogatásomat. Az
emigrans szó ne ébreszsze föl se olvasóm, se a rendőrség kiváncsiságát.
Nem beszéltünk politikáról. Ő ugyan összehadart valamit a _Jardin des
Plantes_ egyik sasának tolláról, melylyel ma aláírták a keleti háború
békéjét, s azon szép arab lóról, melyen tegnap, a katonai szemlén, a
franczia császár lovagolt, de ezek úgy hiszem eléggé ártatlan dolgok.
Aztán ismerősöm tulajdonkép nem is volt politikus, hanem gavallér, vagy,
ha úgy tetszik, gavallér politikus. Gavallérságból lett ellenzéki,
sodródott be a forradalomba és bujdosott ki. Nem tett ugyan semmit,
itthon senki sem bántotta volna, de kibujdosott s ezért sokan fontos
politikai egyéniségnek tartották, sőt ezt végre még maga is elhitte. Így
rekedt künn, hol szintén gavallérkodott; pénz dolgában soh’se szorult
meg, anyja annyit küldött, a mennyire szüksége volt, s mint száműzött
sokkal érdekesb volt a nők előtt Párisban, mint lett volna Pesten.

Nagyon megörültem látogatásának, mert szeretetre méltó ember volt és
kellemes társalgó. Megmentett a hosszú este unalmától. Sok mindenről
beszélgettünk. Nagyon jól eltöltöttük az időt, csak szerelmi históriái
és panaszai untattak egy kissé. Sok nőnek udvarolt már életében, több
vagy kevesebb szerencsével. Könnyen feledte az egyiket s még könnyebben
bolondúlt a másikba, de azért oly világfájdalmas hangulatban panaszolta
a nők hűtlenségét, mint Heine, kinek szivét, egyik verscyclusa szerint,
a sok Agatha, Beatrice, Czeczilia, egy szóval az a-b-c valamennyi
betűjének hűtlensége egészen megtörte, tönkre silányította. Azonban, úgy
látszott, e viszonya komolyabb az eddigieknél. Egy fiatal franczia
özvegybe szerelmes, már egy egész hónap óta. Magasztalta szépségét,
eszét s bosszankodott, hogy e nő egész talány előtte, mert most sem
ismeri jobban, mint ezelőtt egy hónappal. A kaczérság és szendeség, a
hiúság és önmegtagadás, az áradó kedély és hideg értelem, az önzés és
feláldozás a legkülönösb vegyületben olvadnak össze benne. Vonzódik
hozzá és fél tőle, kerülni óhajtja és szenvedélyesen szereti. Oka van
hinni, hogy viszonoztatni fog szerelme s mégis még remélni sem mer.
Kétségek között hánykódik s boldogtalanabb, mintha kedvese már
megvetette vagy megcsalta volna. Mindezt elég hosszasan és körülményesen
beszélte el. Volt előadásában valami bensőség, hangjában valami
rokonszenvet ébresztő, a mi hatással volt reám. De, talán épen azért,
nem tudtam se vigasztalni, se egy pár olcsó tanácscsal szolgálni neki.
Nem is volt reá szükség. Beszélt ő helyettem is. Vigasztalta magát s
tanácsolt eszének szive és szivének esze ellen. Néha, mintha szégyenelte
volna felindulását, tréfára fordította a beszédet, majd szenvedélyesen
tört ki s egész tűzbe jött.

– Oh barátom! – kiáltott föl, mindinkább izgatva magát – ha ismerhetnők
a nőket, ha ismerhetném e nőt. S nincs mód benne. Hijába nézem arczát,
tekintek szemébe, figyelek minden szavára, lesem lépteit, kutatom
múltját, jelenét, vizsgálom hajlamait, izlését, barátnőit, udvarlóit.
Csak ott vagyok, a hol azelőtt. Tükre előtt szeretném látni, midőn haját
rendezi, ékszereit teszi föl s még egyszer megszemléli kész öltözékét;
midőn mélázva ül karszékén, meglátja magát az átellenben álló nagy
tükörben és elmereng saját alakján, vagy midőn bálból, szinházból,
estélyből jő haza, fáradtan ül tükre elébe, hogy letegye fejékét,
kibontsa haját s arcza az egész nap élményeinek őszinte, hű kinyomata.
Csak tükre előtt lehet igazán megismernünk a nőt. Mennyi igaz, mély
értelmű könnyet és mosolyt csalt ki a nők szeméből a tükör, mennyi
titkukat árulták el egy arczfintorral, egy sóhajjal, egy felkiáltással e
hideg üvegnek, a melyeket gondosan rejtegettek még anyjok, férjök és
kedvesök karjai közt is. Valóban, ha látnók a nőket a tükör előtt, midőn
magokra vannak, bizonyára jobban vagy kevésbé szeretnők, inkább szánnók
vagy boszankodnánk reájok. Mosolyogsz állításomon. Tapasztalatból
beszélek, nem könyvekből, épen azért igazam van. Oh ha kedvesem tükre
varázstükör volna, s egy bűvös szóra mind felmutatná nekem a reá rajzolt
képeket: fele, harmada, hatoda, százada is elég volna. Évi jövedelmem
felét adnám egy pár ily képért, pedig az egészszel is ritkán jövök ki…
De a mennykőbe, egészen elfecsegem az időt.

Mindjárt kilencz óra. Sietek az olasz operába, legalább egy félórára; ma
úgy is rossz kedvem van; ott látni fogom őt és felvidulok… Isten veled!…
Jó éjtszakát!… A viszontlátásig!… Gyógyulást!…

Ismét egyedül maradtam, s ismét unatkozni kezdettem. Teljességgel nem
voltam álmos; fölkeltem, hogy új hasábot vessek a kandallóba. Ezek a
kandallók nem fűtik be a szobát, csak magok előtt terjesztenek egy kis
meleget, de egészen fölöslegessé teszik a gyertyát, ha az ember nem ír
vagy nem olvas. Eloltottam a gyertyát, aztán leültem s öntudatlanul
fölsóhajtottam:

– Oh ha ismerhetnők a nőket, ha ismerhetném e nőt!

Barátom félérzelmes, félbizarr eszméi mintegy örökségűl maradtak reám,
hogy foglalkozzam valamivel. Ismerni a nőket, férfiakat, magunkat,
másokat nem könnyű dolog. Az emberismeret nehéz és szomorú tudomány s
rendesen csak akkor jutunk birtokába, midőn kevés hasznát vehetjük,
midőn illusióink már elpárologtak, szenvedélyeink kitombolták magokat s
nincs erőnk lelkesülni, szeretni és küzdeni. Nem a tapasztalat, a
valóság a drága, hanem az illusió, ha ugyan annak lehet nevezni lelkünk
legféltőbb kincseit: a hitet, szeretetet és reményt. A mi a tükröt
illeti, arczunk, beszédünk, iratunk, tetteink mind tükrök, lelkünk
tükrei, csak legyen jó szem, mely beléjök képes nézni. De abban lehet
valami igaz, hogy a tükör sok igaz és mély értelmű könnyet és mosolyt
csal ki a nők szeméből, s ha tükreik előtt láthatnók őket, midőn magokra
vannak, jobban vagy kevésbbé szeretnők, inkább szánnók vagy
bosszankodnánk reájok.

Elgondolkoztam. Eszembe jutottak mind azok a nők, a kiket valaha
közelebbről ismertem. Rég feledett vagy rég nem látott arczok tüntek fel
előttem. Ismét otthon voltam. Jól esett a képzelődés e játéka s az
elmélkedés és ábránd csöndes gyönyörét élveztem. Köszönöm neked szép
franczia nő, hogy rejtély vagy udvarlóid előtt; köszönöm neked szegény
barátom, hogy a nőkről beszéltél nekem. Ime megnépesült rideg magányom,
emlékek újulnak meg szivemben, képek vonúlnak el szemem előtt,
felindulva és enyhülve érzem magamat. Óh szép és nem szép leányok,
boldog és boldogtalan nők, mindig figyelemmel, részvéttel kisértem én
sorsotokat, ha nem voltam is udvarlótok, híven emlékezem reátok, ha ti
elfeledtetek is. Látlak benneteket a tánczvigalom zajában: ti ritkán
vettetek észre, sohasem voltam tánczostok; látlak díszszobátokban, vidám
társaság beszélgetései közt, gyertyák fényénél: nem épen örömest
szóltatok hozzám, mindig akadt érdekesb csevegőtök; látlak a sétányon, a
kerti gyeppadon, a berek fái közt: elég ügyetlen voltam sokszor, ha
zsebkendőtöket kellett fölvennem, ha a tüskébe akadt ruhátokat bontottam
ki, vagy épen bokrétát kötöttem számotokra. Látlak benneteket
menyasszonyi és özvegyi ruhában, férjeitek karján, gyermekeitek közt, a
hiúság vásárán és udvarlóitok kiséretében, szépségtek egész virágában és
hervadozva, hullatva a szerelem, öröm és büszkeség egy-egy levelét, mint
a dérütötte lomb. Sokat tiszteltem, bámultam, féltem közületek, talán
egy párt gyűlöltem is, de csak egyet szerettem, a ki mást szeretett hogy
boldogtalan legyen, a ki rég sírban nyugszik, s magával temette első
ifjúságom örömét. Ifjú álmok, régi idők és sebek enyhüljenek meg egy
könnyben, de nektek, ti többi szép és nem szép lyányok, boldog és
boldogtalan nők, köszönöm jóságtokat, hálás vagyok részvéttökért,
megbocsátom szeszélyeiteket, boszútokat, felejtem gúny és pletykáitokat
s örömest merengek alakjaitokon.

De miért jelentek meg előttem tükreitek előtt? Eléggé ismerlek;
erénytek, jóságtok, hiúságtok, tévedéstek jobban bizonyít mellettetek és
ellenetek, mint a tükör. Miért bámuljalak, szeresselek, miért
szánakozzam rajtatok vagy bosszankodjam reátok jobban? Nincs szükségem
rá, hogy a szeretetreméltóság és önfeláldozás, a hiúság és nyomor
egy-egy élénkebb pillanatában lássalak tükreitek előtt. Hagyjatok el!…

Csak te maradj mellettem, vidám arczú szelíd alak, kit tisztelve
szeretek, szeretve bámulok, ki talán nem is sejted szerelmemet! Oh
megvallom, szivemnek nem első gerjedelme ez, de érzem, hogy utolsó.

Egy még meg-megfájduló emlékből és egy az öröm repedései közt felvillanó
reménysugárból áll minden gazdagságom, szivem egész kincstára. Téged
illet ez emlék, szerencsétlen leány, a ki sírba vitted tört szivedet,
tőled jő e reménysugár, te vidám arczú szelíd alak, a ki oly részvéttel
tekintettél reám mély tüzű szemeddel, ki oly megindulva nyújtád
jobbodat, midőn hazámból távozva búcsúzni mentem hozzád! Oh nézz reám
folyvást, nyújtsd még egyszer jobbodat, őrködjél felettem, bátoríts,
vigasztalj, áldj meg.

De miért jelensz meg te is tükröd előtt? Ne pillants belé! Nem vagy
előttem rejtély. Vidám arczod, mély tüzű szemed, mind jó lelked és
ártatlan szived tükre. Én ismerlek, hiszek benned, szeretlek. – Hát te
fogsz-e valaha ismerni, hinni bennem és szeretni!…

E mélázás közben éreztem, hogy nehezűlnek szempilláim. Nem aludtam még,
de nem is voltam egészen ébren. Az álom és ébrenlét, az ábránd és
kimerűltség állapotában lehettem. Láttam a kandalló kialvó tüzét, föl
akartam kelni, hogy új hasábot vessek reá, de nem volt erőm hozzá,
szerettem volna ágyamba fekünni, de nem tudtam akarni.

A valóság és álom képei, hangjai összefolytak, a bútorok árnyaiból női
arczok homályos körrajzai emelkedtek ki, a kandalló világa sugarán
megelevenültek s ott lebegtek a tükör előtt, aztán ismét a homályba
vesztek. Mintha hajok lebbenését, köntösük suhogását, sóhajukat
hallanám. Aztán minden elcsöndesült, nem láttam, nem hallottam semmit –
elaludtam.


I.

Midőn reggel fölébredtem, bágyadtan éreztem magamat s gyönge láz
borzongatott. Kár volt a karszéken elaludnom, le kellett volna fekünnöm.
Mit mond rá majd az orvos? Bizonyosan rosszabbúl leszek. Fölállottam,
hogy megpróbáljam erőmet. De mi ez? Hiszen ez nem az én szobám. Hogy
jöhettem ide? Lázálom játszik-e velem vagy álomjáró vagyok, az éjjel
fölkelve más szobájába tévedtem s ott aludtam el? Akármi történt, ez nem
az én szobám. Ez női szoba. Minő csín, választékosság, fényűzés! Mintha
ismerném e szobát, mintha valaha láttam volna egy pillanatra. Nincs
senki benne. Jó, legalább észrevétlen távozhatom… Furcsa egy kaland!
Indulni akarok, de lábam nem mozdul; jobbra megnyílik egy ajtó s egy nő
lép be. Ah! Hisz ez a főváros egyik híres szépsége: Irma grófné.
Ismerem. Mikor érkezett Párisba, mikor szállott e hôtelbe? Tudnom
kellene, hisz a vendégek névsorát minden nap átfutom. Mit fogok mondani
neki, mivel mentsem magam?… Mi ez? Nem vesz észre, öltöző asztala elébe
ül és csenget. Köhögni akartam, hogy észrevétessem magamat. – Egyetlen
hang sem jött torkomra. Az elfogultság és zavar tehetetlenné tett: csak
ott állottam, mint egy szobor, némán, mozdulatlan, s mintha bűvölet
alatt állanék, nem tudtam levenni szememet e szép, de már hervadó
arczról.

A becsengetett komorna szintén nem vőn észre, pedig tőlem csak egy pár
lépésnyire keresgélt valamit. Meghaltam-e, kóbor lélek vagyok-e, kit
nappal senki sem láthat, vagy e nő komornájával együtt gyönge szemű és
gondokba merült? Azonban tünődéseim között is folyvást néztem a szép
nőt, ki komoran nézett tükrébe, s intett komornájának, hogy siessen.

Hogy megváltozott e híres szépség, két év alatt, mióta nem láttam! A
vénülés lassan, észrevétlenül, elburkolva, magát folyvást ifjúságnak
hazudva, közeledik felénk, mint a szép őszi napok, melyek még
másod-virágokat csalnak ki, azonban egy pár hét, egy pár nap, egyszerre
csak dérütött mezőt, sárguló lombot, s hulló levelet látunk minden felé.
Vajon tudja-e e nő, hogy vénül, vajon vannak-e még udvarlói? Jól
emlékszem, ezelőtt tizenöt évvel elvált férjétől; fiát a férj vitte
magával, lányát a nénje vette magához Bécsbe. Keveset gondolt fiával, a
kiről azt hitte, hogy atyja gyűlölségben növeli anyja iránt, lyányát
szerette, de nem állhatott ellent boszús nénje unszolásainak; végre maga
is átlátta, hogy így lyánya gondosabban fog neveltetni s jövőjére nézve
is kivánatosb, ha, a mint ő mondotta, a világ előitéletei miatt nem
szenved anyja oldala mellett. Eleinte minden évben egy pár hónapot
töltött Bécsben, hogy lyánya közelében lehessen. Később ritkultak
látogatásai. Oka volt kerülni nénjét és lyányát. Nem sokat búsult rajta.
Legalább nem volt senkije, a kiért korlátozza magát, legalább serdülő
lyánya nem emlékeztette se őt, se udvarlóit, hogy már nem épen ifjú.
Nagy részt külföldön és falun élt és rendesen csak egy-egy pár hétre
rándult be Pestre. Eszes és alapjában jó szívű nő volt. Szellemessége,
ízlése némi varázszsal övezte könnyelműségét s tévedéseit;
jótékonyságáért, adakozásaiért áldották a szegények és szerencsétlenek,
a közintézetek és hazafias vállalatok, a mi népszerűvé tette még azok
előtt is, a kik különben nem igen becsülték. Udvarlói körében, a nagy
világ, művészet és utazás szórakozásai között szeszélyei és szenvedélyei
rohamainak élt. Áldották és mellőzték, szerették és gyűlölték,
rágalmazták és dicsőítették. Ő semmivel sem gondolt, rohant az élet
útján, feledve a multat, nem gondolva a jövővel. Ezelőtt egy évvel a
fiatal, alig huszonnégy éves Arthur gróf szeretett belé, s talán nőül is
veszi, ha az egyházi törvények megengedik. Vajon tart-e még e viszony?
Azóta semmit sem hallottam felőlök.

A míg így multjára gondoltam, azalatt a komorna bontogatni kezdé úrnője
haját, azonban alig telt el néhány percz, már félbe hagyta és ijedten
sikoltott fel: – Jaj méltóságos asszonyom!

– Mi bajod, te ügyetlen teremtés – kiálta az úrnő, egészen idegesen
fordulva hátra.

– Bizony Isten tegnapelőtt csak egy pár ősz hajszála volt még a
grófnénak, az is csak szerencse-hajszál, most néhol tíz is van nem
messze egymástól. Egy éjtszaka ennyi ősz hajszál!

– Ügyetlen, ne rángasd a hajamat. Takarodjál, majd később öltözöm, most
olvasni akarok. Mit bámulsz? Eredj!

A komorna távoztával mohón hajlott tükréhez, a bámulat és düh
tekintetével vizsgálta ősz hajszálait; keze rángott, öntudatlan próbálta
kitépni, nem egyenként, hanem összesen, egyszerre, de az ez által
okozott testi fájdalom öntudatra ébreszté, éles sikoltás tört ki ajakán,
keze lehanyatlott és sírt.

– Oh Arthur, te el fogod hagyni vénülő kedvesed!

Maga elébe nézett, komor mélába merült. Arczszinén, mely finom
barnás-halvány volt, mindeddig nem igen látszhatott még az idő nyoma;
szeme most is élénk tűzben égett, de arcza elvesztette kerekdedségét,
frisseségét; homlokán baljóslatú árny borongott s vonásaiban a démoni,
mely eddig az angyalias bájaiba vegyült, kezdett mind határozottabban,
ridegebben kiemelkedni. S mintha e pillanat felindulása még jobban
vénítené. Haja, mely zilálva omlott vállára, könnyes szeme, feldúlt
arcza, melyek a sebzett hiúság s az önmagába kétkedő szerelem erős
fájdalmát fejezték ki, félelmes, megdöbbentő alakká változtatták. Minek
illenék be ez asszony? Anyának nem, ölelésre siető gyermekeit kétségbe
ejtené; nőnek sem, a legkönnyelműbb férj is félne tőle; kedvesnek sem,
csak gondokat szerezne udvarlójának, örömek nélkül; a szalonok
királynőjének sem, többé már nem volna képes magához bilincselni
környezetét; a világtól visszavonult bűnbánónak sem, nem tudna lemondani
és imádkozni. Csak a költőre és képíróra nézve volt még érdekes, hogy
multja és jövője hátterével egy kitünő vagy kontár mű mintájául
szolgáljon.

Az első roham eltűnt s valamennyire enyhülni látszott; fölkelt székéről,
kinyitotta szekrényét s belőle egy kis csomagot vett ki.

– Soha sem festettem magam, mindig gúnyoltam, utáltam az oly nőket, a
kik ezt teszik. E festőszert is ezelőtt egy évvel párisi illatszerárúsom
dugta oda szappanaim és szagosvizű üvegeim közé, erővel, tudromon kívül.
Vajon tudta volna-e, hogy egy év múlva őszülni fogok? Már akkor észre
vették volna vénülésemet? Csak én nem sejtettem semmit. Oh jaj! De mit
is gondoltam volna reá? Hiszen Arthur szeretett… Csak szeretett? Ő
szeret, most is szeret, szeretni fog mindig… Nem, nem, soha nem fogom
magam festeni, nem alázom magam oda, bármi történjék, soha, soha, soha!…

Föl s alá járt a szobában, de a csomagot még mind kezében tartotta,
bontogatta, játszott vele s midőn ismét tükre elébe ért, keze
ösztönszerűleg belenyult s hirtelen, gyorsan, mintha nem akarna magának
időt adni gondolkozásra, befestette ősz hajszálait.

– Olyan fekete mint a többi – kiáltá diadallal – nincs semmi különbség
köztök. Hiszen nem is vagyok én még vén; némely asszony hamarább vénül,
mint más. Az ősz hajszál még nem vénség. Arczom majd semmit sem
változott. Csak rosszul aludtam az éjjel, csak nem öltöztem föl. Ennyi
az egész.

Könnyelműen hajlott újra tükréhez s öntetszőleg nézett belé. Félre
simítá haját s mosolygott. Azonban egyszerre csak elkomorúlt, közelebb
vonta magához a tükröt s hosszasan nézte magát. Arczát eltorzítá
indulatjának rohama s a fájdalom csengő hangján kiáltá: «A redők, a
redők!»

Egy darabig nem mert a tükörbe nézni, mozdulatlan ült, egészen
megalázva, lesujtva, semmivé téve. De a mint fölpillantott, mintha
vonzotta volna magához a tükör, megint bele nézett s valamennyire
nyugodtabban kezdé vizsgálni arczát.

– Csak halvány, finom, alig látszó redők. Mindegy. Ha én látom, más is
látja s egy év mulva élesen fognak kiemelkedni. Egy pár év alatt kész
vén asszony vagyok. Oh Arthur, nincs a természetnek és mesterségnek oly
szere, mely visszaadja ifjúságomat, szerelmedet!

Fölkelt, hogy ne láthassa magát a tükörben. A mint megindult, szeme fia
arczképén akadt meg, ki nagyon hasonlított atyjához. Megállott. Mintha
vádat érezne multjáért, mintha egy eddig ismeretlen érzés szállaná meg,
mintha férje gúnyját, kárörömét olvasná fia arczképéről. Bosszúsan
fordult el tőle s lyánya arczképére nézett, mely szintén ott állott az
asztalon.

– Szegény leányom, beh rég nem láttalak! De miért sajnálnálak, te nem
vagy szegény, mert ifjú, szép vagy. Te mondhatnád inkább: szegény anyám!
Csak te tudnál megvigasztalni, ha mellettem volnál, ha benned élném
vissza még ifjúságomat, feledném, hogy vénülök. Egy jó anyához, ki
férjhez adó leányát vezeti a bálba, jól illik az ősz haj. Oh ennek
örökre vége! Istenem, hogy el vagyok hagyatva. Ma karácson este, a
családok ünnepe. Egyedül kell töltenem. Arthur tegnapelőttre igérte,
hogy visszajő, s még ma sem érkezett meg. Oh máskor mindig előbb jött
egy nappal, mint a hogy igérte. Vénülök, ő jól tudja, hogy vénülök.

E végszót többször ismételte, aztán egész szenvedélylyel tört ki:

– El akarják tőlem szakítani, testvére, rokonai barátjai, az egész
világ. Ő titkolja előttem és szeret. Jó Arthurom, te hű vagy hozzám. De
hű maradsz-e akkor is, midőn azt fogják mondani: vén asszony kedvese
vagy, ki anyád lehetne, egy elhagyott teremtésnek udvarolsz, ki már
senkit sem érdekel? Ezt nem fogod elbírni, szegény gyermek, te nem
érted, hogy érzésünk fest minden bájt szeretteink arczára; még nagyon
ifjú vagy, hogy mélyen szerethess. Pedig Arthur, senki sem fog úgy
szeretni ez életben, mint én. Senkit sem szerettem kívüled igazán, most
érzem, mi a szerelem; hiúság, vetélykedés, szeszély, ábránd, kaczérság,
tévedés voltak eddigi hajlamaim, csak most szeretek először. Oh, mint
utálom a világot, mint óhajtanék veled magányba vonulni s boldog lenni,
elfeledtetve, fény és zaj nélkül.

Újra leánya arczképére esett szeme, kezébe vette és nézte.

– Szép leány, hasonlít hozzám. Ilyen voltam én ifjú koromban. Még sem
ilyen, ez a vonás itt atyjáé, megrontja a többit. Ha férfi volnék, még
most is érdekesebbnek találnám anyját… Eh, minő gondolat! Hála Istennek,
édes leányom, te nem ismered Arthurt, mi nem lehetünk vetélytársak. Oh,
tőled nem féltem, másoktól féltem, kik oly sokan vannak. De miért
féltsem és féljek? Hány korombeli nő uralkodott a férfiakon, vetett
igája alá hősöket, királyokat! Esküszöm, tőlem senki el nem rabolja
Arthurt. Ki tud közületek úgy öltözködni, mint én? Ki ismeri úgy a
férfiak gyöngeségét? Éveim ellenére is, egyetlen tekintetemben,
mosolyomban, szavamban több báj van, mint a ti bárgyú képeteken, mely
csak ifjúságával dicsekedhetik. Oh, nem félek tőletek, ártatlan
báránykáim, tőletek sem, agyarkodó farkasok, Arthur rokonai, barátjai.
Hát oly kevés eszem volna, hogy ne tudnám veletek összevesztetni
Arthurt? Elsötétítem körüle a világot, hogy gyűlöljön, megvessen
mindenkit, csak engem szeressen s egyedül legyek menedéke, vigasza,
öröme. Hah! egészen megifjúltam… Érzem a diadal előérzetét. Ifjú vagyok,
még sem vénül oly hamar az ember.

Büszkén sietett tükréhez, mintha daczolni vágynék vele, mintha ki akarná
csikarni tőle, mit az elébb megtagadott. Hiába! A mint odaért és
beletekintett, elvesztette bátorságát, székére hanyatlott és zokogva
sírt.

Szegény asszony, szánjalak-e vagy bosszankodjam reád? Oh, most még te
nem vagy szánalomra méltó! Holnap felszáradnak könnyeid, mosolyogni
fogsz s még egy pár fényes diadalt vívsz ki. Eltiprod ellenségeidet,
magadhoz bilincseled Arthurt. Ki állhatna ellent egy vénülő asszony
cselszövényes erélyének, rajongó erőszakának, ki utolsó udvarlójáért
küzd életre-halálra, kétségbeesve?

E küzdelemhez semmit sem hasonlíthatni, oly bátor, szenvedélyes,
elkeseredett. Lehetetlen, hogy pillanatokra ne vívjon ki sikert. Még
élvezni fogod pillanatokra a hiúság, gyűlölet és szerelem diadalait, még
boldog lehetsz pillanatokra, bár folyvást aggódva, remegve, de annál
rettentőbb lesz, midőn végkép hanyatlani kezdesz, midőn ellened fordul
minden, Arthur meggyűlöl, elhagy, egyedül maradsz a világ gúnyjai közt,
egyetlen emléked sem lesz, mely megnyugtathatna, midőn ama szent érzések
bosszúját fogod érezni, melyekkel eddig játszottál, midőn le kell
mondanod mindenről és nem vagy rá képes s még gyermekeid sem lesznek
körüled, hogy vigasztaljanak. Vajha a szegények és szerencsétlenek
fohásza, kikkel annyi jót tettél, megmentene az öngyilkosságtól,
enyhíthetné halálra sebzett lelkedet! Szegény asszony, sajnállak, de
megnyugszom sorsodon. Mi volna az élet, ha az emberi dolgokban nem
látnók mindenütt az erkölcsi kényszerűség nyomait, ha mindjárt a nemesis
alakjában, ellenünk fordulva is?


II.

Ezzel lábujjhegyen odahagytam a szobát s egy kisebben át a folyosóra
jutottam. Ez a vendéglő folyosója, még pedig földszint. Tehát csakugyan
Párisban vagyok, tehát csakugyan eltévesztettem szobámat! De hogy nem
vettek észre? Aztán az a szegény nő karácsony estét emlegetett, pedig
áprilisban vagyunk. Megfoghatatlan! Im itt a vendéglős lakosztálya.
Beszólok hozzá, talán az orvost is ott találom. Benyitottam; az
előszobában nem volt senki. A másik szobába is benyitottam. Ez nem a
vendéglős szobája, az a nő sem a vendéglős neje, ki ott ruhákat
rakosgat. Hisz ez Katalin, az árva. Ő is Párisban? Hát minden ismerősöm
Párisba jött-e már s e vendéglőbe száll?

Újra tünődtem, de nem volt elég időm reá, mert Katalin, a ki, mióta nem
láttam, igen szép hajadonná fejlődött, egészen elfoglalt. Mindig
rokonszenvvel viseltettem e szegény árva iránt. Szülői a forradalomban
gyilkoltattak meg, egy kis város feldúlásakor. Őt szerencsére egyik
rokonuk vitte volt magával ünnepelni s így életben maradt. Atyja elég
híres és keresett ügyvéd lévén, kényelemben éltek. Fekvő birtokuk nem
volt, csak egy ház, egy kert, inkább pénzben és kötelezvényekben állott
minden vagyonuk. Házukat lerombolták, pénzük elveszett, a kötelezvények
odaégtek, Katalin árván és szegényen maradt, azonban a rokon, a kinél
ünnepelt s ki jó birtokú ember volt, magához vette. Neki is volt egy pár
lyánya valamivel idősebbek, hadd növekedjenek együtt. A tiz-tizenkét
éves gyermek eleinte nem igen érezte sorsa változását, de lassan-lassan
kezdé tapasztalni, hogy többé nem vendég, hanem a ház komornája,
szakácsnője, mindenese. A jó néni nem úgy járatta ugyan, mint saját
leányait, de megosztotta vele a ház egész gondját, a jó bácsi pedig
felszámította, hogy valóságos nyereségük van az árvában. A jó néni
váltig dicsekedett vele, hogy mily jól neveli a kis rokont. Hála
Istennek, elég módunk van benne – szokta mondani – hogy úgy neveltessük
Katalint, mint egy kisasszonyt, de ugyan mire, szegénynek semmije sincs,
legfeljebb annyija, a mivel kiházasíthatjuk, jobb, ha korán dologhoz
szokik, nem lát nagyra s bele tanulja magát jövendőbeli állapotjába,
mert bizony nem veszi el rangbeli ember. A vendégek nagyon dicsérték a
jó néni nevelési elveit, Katalin pedig tűrt mindent, hála Istennek, elég
jó kedélye és sok ideje volt, hogy hozzászokjék. Csak unokanénjei
szeszélyeit tűrte nehezebben, a kik mind parancsolóbbak, gorombábbak
kezdtek lenni irányában, kivált mióta megtudták, hogy a városban egy pár
fiatalember azt beszélte volna, hogy Katalin sokkal szebb, mint ők. De
ezt is eltűrte, még sem vált rúttá, sőt arczát a koraérettség s a
szomorúság némi gyöngéd árnya szebbé, vonzóbbá tette.

Mily csöndes a ház! A szomszéd szobákból nem hallatszanak se a jó néni
zsémbelései, se a jó bácsi kopogása, se a lyányok vihogó zaja.
Alkalmasint a bácsi falura rándult, a néni pedig lyányaival látogatóba
ment. Senki sincs otthon a háznál, azért van csend és szegény Katalinnak
ünnepe. Vajjon miért rakosgat szekrényében? Úgy látszik, új ruhát varrt
nénjeinek, legalább azt mutatja az a két selyemruha, melyek ott az ágyon
vannak kiterítve. Úgy látszik, most magának akar dolgozni, régi ruháiból
valami otthonkát szándékszik összeütni s rongyai közt keresgél
egyet-mást.

Azt a szép rózsaszín ruhát, melyet épen összefog, még anyja vehette volt
neki valamely gyermekbálra, az a pompás kis mantilla atyja ajándéka
lehet, azt a kis karpereczet keresztszülői küldhették. Beh kár, hogy
abból a szép rózsaszín ruhából rég kinőtt, a mantilla elrongyollott, a
karperecz nem éri be már gömbölyű karját. Volt neki akkor még több szép
ruhája, de minden házuk romjai közé égett szép kis étagerjével együtt,
melyen annyi tarka-barka dolog állott, bronz emberkék, porczellán
állatkák, szines kagylók, egy svájczi cottage, viaszgyümölcsök, két
ezüst kosárka s annyi minden. Egy könnyet törült ki szeméből. Megsiratta
a mit elpusztítottak, megsiratta a mi megmaradt s tovább nézegette
későbbi ruháinak maradványát, melyek éles ellentétben voltak a
gyermekkoriakkal. E rakosgatás sok elfojtott érzelmet, keserű emléket,
behegedt sebet téphetett föl, mert arcza mind szomorúbb lett s lassan
mélázva folytatta rakosgatását.

Egyszer a mint felpillantott, önkénytelen a tükörbe nézett. Elijedt
magától, pongyolája mi izléstelen, haja mi rosszul fésült, keze hogy
elbarnult s arczán mennyire meglátszik a munka, fáradság és virrasztás.
Nézte magát a tükörben, igazított valamit ruháján, lesimította kibontott
haját s kaczérkodni akart alakjával. Ártatlan és szomorú kaczérkodás
volt, könnyekbe került. Megkönyezte rózsaszín ruháját, melyből rég
kinőtt és sok más ruhát, melyekből nem nőtt ki s melyeket még a szabó
sem csinált meg. Megkönnyezte rosszul fésült haját, eldurvult kezét,
halvány arczát. Szeretett volna már egyszer szépen felöltözni, vígan
szökelni a tükör előtt s örülni az életnek. Sanyarú, megalázott,
hervadni készülő ifjúságának egész fájdalma fölébredt benne.

– Oh, Kálmán – sóhajtá – hogy szerethetnél te engemet, szegény,
míveletlen, elhagyott leányt. Te is szegény vagy ugyan, de nagy reményű
ifjú, a ki sokra mehetsz az életben. Én itt vénülök, mint a ház
komornája, gazdasszonya. Alig van időm, hogy valamit olvassak, a
zongorát, a nyelveket, mindent elfeledtem, mire gyermekkoromban
tanítottak. Te szives vagy hozzám, bizonyosan szánsz. Oh, talán szeretni
fognál, ha lehetne egy szabad napom, ha felöltözhetném egyszer nem
pompás, nem drága, de szép s egészen új ruhába s így tölthetnék veled
egy délutánt. Istenem, ha élnének szülőim!

[Illustration: Megkönnyezte rosszul fésült haját, eldurvult kezét,
halvány arczát.]

Valóban, e szép szőke fürtöket mint megilletné egy kitanult komornakéz,
e karcsú termetet mint emelné egy legújabb divatú váll és selyemruha, e
fehér telt karokat mi előkelőkké tenné egy gyémántos karperecz, ez okos
és érzelmes szemekre, ez élénk, szelíd arczra mi tündérfényt, mi érdekes
sápadtságot vetne a viaszgyertyák fénye. Mi szép alaknak illenék be,
nemcsak a megyei székhely, hanem az ország fővárosa szalonjaiban is.
Hány kiégett szív hitetné el magával, hogy szerelmes belé, míg itt a
szegény Kálmán is csak szives hozzá, legfeljebb szánja. Mi czifra bókok
közt neveznék ki divatlapjaink bálkirálynőnek, míg itt csak a
szomszédság pletykái emtegetik s a jó néni zsémbel reá. Szegény Katalin!

Ha nem is ily fenhéjázó, de velök valamennyire rokongondolatok
támadhattak Katalin lelkében. Soha sem volt boldogtalanabb életében,
mint most. Mi boldoggá tette volna a gondviselés egy kalmár vagy szabó
alakjában. Szegény, mennyire igyekezett elfeledni, hogy valaha
kisasszony volt s most mi fájdalmasan jut eszébe. Mennyire óhajtott
valakit, a kihez ragaszkodjék s most, midőn feltalálta, hogyan fél tőle,
mert az ifjúság első izgalmai ébredeznek szivében s valami olyat érez, a
mit az egész világ szerelemre magyarázna. Pedig minő szégyen fiatal
leánynak szeretni, midőn nincs udvarlója, viszonzás nélkül szeretni,
általában Istennek oly teremtését szeretni, a kit férfinak neveznek. A
jó néni kérlelhetlenül elitélné, unokatestvérei gúnyolnák, a szomszédság
rágalmazná. Ő meghalna szégyenében… Titkos, önmagának is csak most
bevallott szerelme majdnem együgyűvé tette; a mély kedélyű és ártatlan
leányt a szerelem sohasem is teszi eszessé, csak igen félénkké vagy
bátorrá, csak igen boldoggá vagy boldogtalanná.

Odahagyta a tükröt, mintha félne tőle, varrni indult, de maga sem tudta,
hogy unokatestvérei ruháit kezdé vizsgálgatni.

– Beh szép ruha! Ha nekem ilyen volna… Csak egy… Ha talán nem volna is
ily szép, csak új lenne, egészen új divat szerint. Eszti épen olyan
termetű, mint én. Az ő ruhája épen jó nekem. Felpróbálom. Miért ne? De
ha az ember szépen felöltözik, úgy illik, hogy haját is hozzá
alkalmazza. Persze!… Ugyan milyen lennék e szép ruhában?…

Máskép rendezte haját, felöltözött Eszti ruhájába, fejéket, csipkés
ujjakat és gallért tett föl, melyek szintén az Esztiéi lehettek, mert
csinosak és úriasak voltak. Mindez néhány pillanat műve volt. Úgy
látszott, hogy a házi körülmények miatt egész második természetévé vált
a hirtelen öltözködés s e szokásáról most sem mondott le, midőn szépen
és kényelmesen akart felöltözni, mint egy kisasszony, a ki bálba készül.

Úgy örült, midőn az új ruhában egy egészen más, egy csinos, vidám,
valódi kisasszonyi alakot láthatott tükrében. Sokat igazított ruháján,
hogy jobban álljon, mihez jól értett, mert unokatestvéreit rendesen ő
szokta felöltöztetni. Itt egy redőt simított el, ott épen redőbe szedte
az egy kissé engedni nem akaró kelmét, emitt egy megtüremlett részt
hozott rendbe, amott karján szépen hihúzogatta és késztette, hogy
bugyokat vessen. Mi szép ruha volt, mi jól állott rajta! Az a szép fejék
is egészen más alakot adott neki. Hogy mosolygott, örvendett; sokkal
boldogabb volt, mintha az övé lett volna a ruha. Mi sok ily szép ruhája
volt Esztinek, mégis mi haragosan szokott öltözködni! Ha neki csak
egyetlen ily ruhája volna!

– Istenem! ha Kálmán most látna, tudom, hogy még szivesebb volna hozzám.
Most igazán szép vagyok. Épen illik hozzám e kék szín. Ha így bálba
mehetnék, hogy tánczolnék! Oly rég nem tánczoltam már, oly rég… Utoljára
a bácsi nevenapján tánczoltam ezelőtt egy évvel. A vacsora után egy kis
tánczot rendezett a fiatalság, de már csak a végére mehettem be. Nekem
kellett ügyelni mindenre, mennyi bajom, mennyi dolgom volt. Istenem,
mihelyt bementem, Kálmán mindjárt fölkért… kétszer tánczolt velem. Oly
barátságos, oly nyájas volt. Azt mondotta, hogy nagyon jól, nagyon
szépen tánczolok. Olyan könnyű vagyok, mint a pehely. Hogy röpített a
polkába, hogy megforgatott a csárdásban. Kár, hogy csak rövid ideig
tartott mindkét táncz. A vendégek már oszolni kezdettek, a zene
elhallgatott, Kálmán is búcsút vett tőlem. Oly kedvesen mosolygott reám,
még egyszer ismételte, hogy milyen jól, milyen szépen tánczolok, olyan
könnyű vagyok, mint a pehely… Most, ha látna, talán azt mondaná: szép is
vagyok. Igazán, most oly szép vagyok.

Gyönyörködve nézegette magát, gyönyörrel néztem én is ott a szögletben,
egy székhez támaszkodva. De az ő gyönyöre nem tartott oly soká, mint az
enyém. Mélázni kezdett és lassanként elkomorodott. Egyszerre, mintha
égetné testét a ruha, csipkés ujj és gallér, letépett magáról mindent.

– Oh, mi irigy, hálátlan, rossz teremtés vagyok én! – kiáltá zokogva. A
más ruháját veszem magamra, irigykedem unokatestvéreimre, mert nekik
szebb ruhájuk van. Az igaz, rosszak hozzám, az Isten bocsássa meg nekik,
a néni is zsémbes, a bácsi is egy kissé durva, sokat is kell dolgoznom,
de mégis hálátlan vagyok. Mi lett volna belőlem nélkülök, a szegény
árvából, kinek senkije sem volt a világon. Oh, Kálmán, ne szeress engem;
irigy, hálátlan, nagyravágyó vagyok. Mindenedet elpazarlanám, ruhára
költeném, hiába szereznél, nem lenne láttatja, mindig szebbeket
kivánnék, mindig a másét irigyleném, koldusbotra juttatnálak. Jaj
Istenem, ments meg a kísértettől!

Sírva ült le varróasztala mellé és varrni kezdett gyorsan,
szenvedélylyel, mintha erőszakos munkával igyekeznék elnyomni föllázadt
érzelmeit. Majd félénken az új ruha felé pillantott, melyet összegyűrve
lökött az ágyra, ijedten szökött fel, odament és szépen összefogta,
kiterítette. Újra varrni akart, de mintha valami eszébe jutott volna,
hirtelen fejéhez kapott, levette a fejéket, helyére tette s a tükör elől
szekrényébe rakott mindent, a mit öltözésekor előszedett. A szoba
egészen olyan volt, mint azelőtt, csak Katalin nem. Újra varrt, de most
már nem oly gyorsan, sőt néhány pillanatra félbe is hagyta és
elgondolkozott. Egy-egy tiszta fényes csepp lopózott szemébe, hiába
törülte le, megint egy új csillámlott föl. – Oh, Istenem, mennyi könnybe
került egy pár vidám mosoly a tükör előtt.

Jó Katalin, ne búsulj! Csak így tévedj mindig csak ennyi bűnöd legyen az
életben. Ha Kálmán látna, most szeretne igazán beléd. Ne hidd, hogy a
férfiak mind oly hiúk és léhák. Bizonyosan Kálmán becsül, szeret és nőül
vesz. Szép és jó vagy, mi kell több egy valódi férfiúnak, oh, még
kevesebbel is megelégszik.

Örvendj, hogy sokkal szebb arczod van, mint ruhád; hány nő cserélne
veled, kinek szép ruhája van, de rút arcza! Örvendj, hogy megtanultál
tűrni, szenvedni, annál több örömed lesz.

Ne tartsd magad míveletlennek. Ne búsulj, hogy nem tudod kínozni a
zongorát, elegen teszik, igen is sokan, legalább minden ember panaszol,
a kinek egy kis hallása van. Ne bánd, hogy nem beszélsz annyiféle
nyelven. Elég magyar nő van, ki sok nyelvet tanult, de tulajdonkép egyet
sem tud s legkevésbbé a magyart. Aztán mi hasznát vennéd? Dicsérnéd,
mint a többiek, Shakespearet és Miltont, Molièret és Racinet, Schillert
és Goethet, kiket unnál, nem értenél és rontanád magad Dumasval, Paul de
Kockkal és Suevel. Írnál franczia leveleket tele hibával, fecsegnél
németül, folyvást csak németül, bécsiesen s azt hinnéd, hogy mívelt
hölgy vagy.

Oh, maradj annak, a mi vagy és légy boldog, szivemből kivánom!


III.

Szerettem volna mindezt fenhangon mondani, de nem tettem, megzavartam
volna szegényt. De vajjon tehettem volna? Hiszen ha nem látott, hallani
sem fogott volna. Nem lát, nem hall engem senki. Mi vagyok, élő lény
vagy kísértet? Midőn kiléptem a szobából, éreztem a kilincs vasának
hidegét, a konyha küszöbén épen megbotlottam, tehát élek, de a kapu közt
hiába kértem egy kis vizet a kútról jövő szolgálótól, hogy oltsam
szomjamat, nem hogy felelt volna, még meg sem állott, pedig épen
mellettem ment sl. Párisban vagyok-e vagy egy magyar kis városban, hol
Katalin lakik? Hiszen ez Pest! Valóban Pest egyik utczáján lépdeltem.
Nem értem, nem segíthetek rajta, nincs más mód, mint megnyugudnom benne,
végre csak kifejlik belőle valami.

Az utczán emberek jöttek-mentek, de egy ismerős arczot sem találtam
köztük. Csak a házak voltak a régiek. Aha, ez épen egyik barátom lakása!
Odafordultam és fölsiettem a lépcsőkön.

Az emeletre érve, úgy tetszett, mintha nem jó helyen járnék. Sokkal
csinosabb itt minden, mint azelőtt. Ez az előszoba legalább is nagyságos
úri, pedig az én barátom csak tekintetes úr, sőt még neje sem engedi
magát nagyságoltatni, pedig irodalmunkban már rég eldöntött kérdés, hogy
minden valamire való nő nagyságos, mint az erdélyi fejedelemasszonyok.
Furcsa egy divat biz’ ez, de még furcsább az, hogy én nem tudom, hol
járok. A házat nem véthettem el, azonban a háznak két udvara van; lehet,
hogy az alkony szürkületében a jobbfelőlibe léptem be s nem a balba, hol
barátom lakik, lehet, hogy barátom azóta nagyságos úr lett s neje is
eltűri a fejedelemasszonyi czímet. Lehet… hisz’ velem ma minden
lehetséges, csak az lehetetlen, hogy ébren legyek. Valóban, nekem
álmodnom kell. Már este felé jár az idő, ma még egy falatot sem ettem,
még sem vagyok éhes. Mindig máshova nyitok be, mint a hova akarnék,
mintha láthatatlan kéz vezetne s játszanék velem, mint valami bábbal.
Egy pár óra alatt megjárom Párist és Pestet, még a vidékre is jut időm
kirándulni, pedig tengerlépő bocskorral nem ajándékozott meg a mesebeli
tündér. Mindig nőkkel kell találkoznom, látnom, hallanom őket a tükör
előtt, mintha botrányvadászó ember volnék, pedig Isten látja lelkemet,
annyi nyilvános botrányt láttam akaratlanul is, hogy nincs kedvem
vadászni a titkosakra. Ez nem lehet más, mint álom játéka, ily
képtelenség még a magyar beszélyekben sem fordul elő. Legalább én nem
olvastam. Úgy van, álomnak kell lenni. De hiszen nyitva a szemem, látok,
hallok, érzek, minden arra mutat, hogy ébren kellene lennem. Mi lehet ez
az én állapotom? Jaj, csak erről ne! Ha gondolkozom felőle, úgy megfájul
a fejem, oly zavarba vesz minden gondolatom, mintha épen a szép fogalmát
akarnám meghatározni.

A szobából, a kissé nyitva hagyott ajtón, élénk beszélgetés hangzott ki.
Mind női hang, egyik vastagabb, a másik vékonyabb, de mindenik hadar.
Jól esett, hogy valami elvonta figyelmemet. Az embernek máskor sem jó
sokat foglalkozni magával, hát még az én állapotomban. E közben mind
előbbre léptem s egyszer csak a szobában találtam magamat. Minden fesz
nélkül néztem körül, mert már megszoktam, hogy Isten vagy ördög
kegyelméből, nem tudom, mindent láthatok s hallhatok s engem senki.

Egyik nő a komorna lehetett, abból ismertem reá, mert viseltes, de
czifra és drága ruha pompázott rajta, melyet hihetőleg úrnőjétől kapott
ajándékba. Aztán érezte rangját, komolyabb s méltóságosabb volt, mint a
másik, kiben már szelességénél fogva is szobaleányt fedezett föl
világismeretem.

– Még egyszer mondom, ez a czipő egy kissé bő; jó itthon, de estélyben!
Menj, siess, hozz egy mást – mondá a harmadik, az úrnő.

– De nagyságos asszonyom, hiszen a mult hónapban ilyenben ment volt…

– Mit fecsegsz, az Isten áldjon meg, csak ezt hagynád el. Ti mindent
jobban akartok tudni, mint én, persze én nem tudom, milyen lábam van, ti
jobban tudjátok. Csak ne fecsegnétek, az embert egész beteggé teszi ez a
sok beszéd, még elkésem miattatok az estélyből. Csak ne fecsegnétek…

– Jól mondja a nagyságos asszony – vágott közbe a szobalány – nem is
tudom, ez a Klári okosabb akar lenni az egész világnál.

A komorna egy megvető pillantást vetett a szobalányra.

– Küldjön engem nagysád – folytatá a szobalány – hozok én épen olyan
piczit, mint a nagysád lába, eszem azokat a piczi lábakat.

– Te keztyűért mégy – mondá az úrnő, bókjáért egy jóakaró pillantást
vetve a kis szobalányra – hozz egy új tuczettet, valamivel kisebb
legyen, mint ez.

– Hiszen ez mind a nagysád száma, eddig mind ilyen keztyűket viselt –
szólt közbe a komorna.

– A nagysád száma, hogy is ne? Nem csak a számról van itt szó, hanem
finomabb kell, aztán valamivel kisebb is. Neked jól esik, ha az embert
bosszantod. Klári, ne bosszants, mert olyat teszek, hogy magam is
megbánom. No hát mit álltok itt? Takarodjatok! De megállj, Klári,
megállj az Istenért, mit sietsz: Hát a fejék? Már elfeledted? Ha az
ember nem mond meg mindent, semmi sem jut eszetekbe. Hiszen megmondtam
már. Bizony még nem mehetek ma estélybe… Nem, nem, nem… onnan nem lehet
elmaradnom. Mondd meg a divatárusnőnek, hogy nem ilyet rendeltem. Csak
most az előbb vettem észre, hogy nem egészen olyan, a milyent Turkevyné
visel. Hiszen megmondottam neked már az előbb is. Siess hát az Istenért!
Igérj kettős árt, hogy legszebb legyen az olyanformájúak közt. Talán ezt
is kijavíthatja, talán kész is van olyan. Ha nincs kész, csináljanak
újat, másfél óra alatt megcsinálhatják. Még nincs hét óra. Hogy is nem
néztem meg jobban, midőn tegnap reggel elhozták. Hiába, annyi a dolgom,
a fejem is fáj bele! Siessetek, siessetek lelkeim, kérlek szépen:
igazítsatok el mindent, nagy jót tesztek velem, megjutalmazlak
benneteket. Siessetek. Megállj, Julcsa! Mondd meg az inasnak, hogy
tüstént jelentse, ha a nagyságos úr haza jő. Kilencz felé be legyen
fogva. Mit álltok itt? Siessetek, hamar, hamar…

A komorna és szobalány kisiettek. A már nagyjában felöltözött úrnő
kimerülve ült le egy karszékre, mindamellett ügyelve arra, hogy pompás
báli ruhája össze ne gyűrődjék. Kezébe hajtotta fejét, pihent,
gondolkozott, álmadozott és búsult. Arczán zavar, szemében tétovázó
tekintet s ajkai körül az izgatottság reszketegsége. Egy báli öltözék
adna-e neki ennyi gondot? Igaz, nemcsak czipő, keztyű, hanem egy
megtüremlett szalagocska is szerencsétlenné tehet némely nőt, de ez
arczon több van a hiúság bosszús felindulásánál. Ő szenved szegény és
szenvedése nem ma este kezdődik.

Már beléptemkor megismertem benne Matildot, a gazdag örököst, a nem
szép, de kedves és ritka jó szívű, a nem nagyon eszes, de művelt
hölgyet. Ezelőtt egy pár évvel ment férjhez, esküvőjén is ott voltam. Mi
boldog volt az oltár előtt, talán kevély is lesz vala, ha tudja, mi a
kevélység. Bezzeg anyja szomorú volt. Bár gyöngélkedett, mégis eljött a
templomba. Oly buzgón imádkozott szegény, sejtette, érezte, tudta, hogy
e deli vőlegény, a ki díszmagyar ruhájában a lovag eszményképének tünik
föl, nem fogja boldogítani lányát, de remélte, hinni akarta, hogy Isten
elfordítja e csapást, megakadályozza a dolgok természetes folyamát.
Matild atyja előkelő nemes és gazdag földbirtokos volt, a ki rég
meghalt, midőn ő még alig volt hat éves. Özvegy anyja azóta mindig falun
lakott; nagy gonddal neveltette egyetlen lányát, egy gouvernante s
három-négy mester foglalkozott a kis Matild kiképzésével s a magányba
vonult anyának minden öröme abban telt, hogy egy perczre sem válik el
lányától s egészen neki él. Midőn lánya betöltötte tizenhetedik évét,
Pestre költözött, vontatva, kénytelen, aggódva. Búsult, hogy meg kell
válni magányától s nemsokára talán lányától is. Oh, ha egy derék, jó
ember venné el lányát! Ő maga elbetegesedvén, egyik rokonára bízta
Matild bevezetését a társaságba, a ki igyekezett minél boldogabbá tenni
a falun növekedett egyszerű leányt s hurczolta bálról bálra, estélyről
estélyre. Mi boldog és boldogtalan volt Matild. Mennyire élvezte a
fővárosi élet örömeit s mennyire fájlalta, hogy ő nem kitünő szép, kissé
ügyetlen is s talán inkább vagyonáért udvarolnak neki, mint szépségéért
vagy eszéért. Azonban e szenvedéseknek még emléke is kitörlődött
szívéből, midőn Ödön lépett föl udvarlójaként, egy deli ifjú férfiú,
kinek anyja grófi hölgy, ki jobban énekel, mint a szinház első tenora,
tánczol, vív, mint akármelyik táncz- vagy vívómester, a lovaglásban
fölülmulja a circus angol lovarait, utazott Afrikában, Amerikában s még
Isten tudja hol, a férfitársaság lelke, a nők kedvencze, a főváros első
gavallérja s e mellett épen oly vagyonos, mint ő. Valóban, kivéve az
utolsó pontot, mindez igaz volt Ödönről. Jószágaiból ugyan még keveset
adott el, de folyvást nagy adósságokkal terhelte, kivált a legközelebbi
években s épen ezért nézett gazdag menyasszony után. A tőkepénzeseken és
uzsorásokon kívül a világ ugyan minderről keveset tudott, de ha tudja
vala, sem tartja azért még szegénynek Ödönt, mert egy öreg és gazdag
nagybátyja volt, a kiről szép örökség nézett rá. Csak Ödön tudta, hogy e
vagyont nem fogja örökölni, mert nagybátyja engesztelhetlen haragszik
reá s egy másik öccsének hagyja mindenét. Azért, mielőtt csőd alá jutna,
sietett megkérni Matild kezét. Az anya nem volt hajlandó beleegyezni,
egyszerűbb férjet óhajtott volna lányának, de Matild halálosan
beleszeretett a deli férfiúba. Az anyának engedni kellett, végre
belenyugodott. Szegény, azután, hogy lánya férjhez ment, nem sokáig élt.
Míg az ifjú pár Olaszországban töltötte a telet, addig ő falun, az ősi
kastély egyik szegletszobájában, hol annyiszor virrasztott Matild
mellett, szép csöndesen elszunyadt, a nélkül, hogy még utolszor
megcsókolta, megáldhatta volna szeretett lányát. Ez nagyon fájt
szivének; de mégis jobb, hogy nem láthatta őt, mintha így elbúsulva
látta volna, mint a hogy most ül karszékén.

Matild hirtelen fölkelt s becsöngette az inast s tudakolta, hogy férje
haza jött-e már; megtudva, hogy nem, ingerülten járt föl s alá a
szobában.

– Ödön most nem tartja meg úgy szavát, mint vőlegény korában, mint
Olaszországban, Párisban. Ott Olaszországban… Istenem, milyen szép élet
volt az. Oh! ha még egyszer menyasszony lehetnék!… Hát ha nem is jő haza
ma este, hát ha egyedül kell mennem az estélybe? Ez csunyaság, hazugság,
hűtlenség volna, az, az, az…

Az óra hetet ütött.

– Hiszen csak hét óra! – folytatá megkönnyebbedve – milyen gonosz,
zsémbes, féltékeny asszony lettem. Szégyen! megérdemelném, hogy Ödön ne
szeressen. Csak hét óra, bizony nem csoda, hogy még nem jött haza. Jobb
is, ha később jő, mikor egészen fel vagyok öltözve. De ha nem jőne is
haza, ha egyedül mennék az estélybe s ő majd később jőne is oda, az sem
lenne valami nagy dolog. Nem, nem, az még sem illik. A férj járjon
nejével, mert különben megitélik, rágalmazzák. Egyébiránt én nem
csodálkoznám, ha ma elkésnék. Szegénynek annyi dolga van. Más férfinak a
világért sincs félannyi is. Mennyi ismerőse, barátja! Most a kaszinóba
kell menni, hogy egy fontos politikai ügyet közöljön egyik barátjával,
ki hajdan miniszter volt, majd a lóversenyre kell készülni, vadászni
menni, gyűlésekbe járni, mennyiféle gyűlés van, Isten tudja szerit
számát. Neki sehonnan sem szabad kimaradni; azt mondanák, hogy a
felesége nem engedi, otthon tartja. Isten mentsen! A peres ügyekkel,
jószágainkkal is mennyi a vesződsége, hol ide, hol oda utazik; csaknem
azt kivánom, hogy bár szegényebbek volnánk. Szegény Ödönre az atyja sok
adóságot hagyott, aztán Ödönt is megcsalta egy pár barátja Párisban;
érettök váltókat írt alá, nagy mennyiség pénzről. Most neki kell
megfizetni. El kellett adni jószágai nagy részét, hogy adósság nélkül
lehessünk. Azt nagyon jól tette. Az egészen más, hogy az én jószágaimra
sok pénzt vettünk fel, azt Ödön a gazdaság berendezésére fordítja. Azt
mondja, kétannyi jövedelmünk lesz. Szegény anyám, mennyire örülne, ha
látná, hogy Ödön mily jó gazda. Mégis mennyit rágalmazta előttem a minap
az az Emma. Mind azt mondotta nekem, hogy ügyeljetek Ödönre, mert
vesztegető, könnyelmű. Csak a rossz szivű és csúf szájú barátnőktől
őrizkedjünk. Elhisz a szegény asszony nekik mindent, azután búsul és
sír, a míg jó és okos férje fel nem világosítja. Hányszor hoztak ezek
már engemet síróba. Flóra is Párisban mindazt beszélte nekem, hogy Ödön
azt a szép énekesnőt szereti, pedig Ödön csak tisztelte művészi
lelkesedésből. Természetes, mert Ödön szépen énekel, érti az operákat,
nem úgy mint az ő férje, az a medve. Flóra irigyli tőlem Ödönt, neje
óhajtott volna lenni, szerette leánykorában, de Ödön engem szeretett,
engem vett el. Ezért irigykedik reám, rágalmazza férjemet, ezért
mondotta nekem a mult héten is, hogy Ödön Turkevynét szereti. Mindent
rosszra magyaráz az a rossz Flóra. Gyűlölöm, utálom. Hát hiszen tehet-e
róla szegény Ödön, hogy olyan eszes, mulatságos ember s örömest beszél
vele Turkevyné?… Oh, én akár senkivel se beszéljek Ödönön kívül… Lehet-e
azért hibáztatni, hogyha fölkérik énekelni, Turkevyné oly szivesen
énekel vele?… Oh, ha ha én tudnék énekelni, mennyit énekelnénk együtt!…
Oka-e Ödön annak, hogy ha a Városligetbe lovagol s történetesen
találkozik Turkevynével, udvariasságból haza kell kísérnie? Oh, én is
megtanulok lovagolni, Ödön megtanít, megigérte, a jövő tavaszszal együtt
fogunk lovagolni. Akkor aztán még Flóra sem rágalmazhatja Ödönt. Azt
hiszem, tökéletesen hiszem, hogy Turkevyné szereti Ödönt s el akarja
tőlem csábítani. Ki ne szeretné Ödönt? Oly deli, jó, okos, gyöngéd. Oh,
én igazán csodálkozom, hogy ily férfiú engem szeret, engem, ki nem
vagyok szép…

Épen a tükörnél ment el, egy pillanatra megállott, bele nézett, mintha
óhajtott volna szebbnek látszani, azonban úgy tetszett neki, hogy
életében talán most találja magát legkevésbé szépnek. Elszomorodva
fordult el tükrétől és gyorsan tovább sietett.

– Jaj, Turkevyné szép asszony, sokkal szebb, mint én. Oh, ha Flórának
igaza volna, ha megcsalna Ödön… Jaj, megölném magamat, megölném abban a
perczben!

Oly erős, megrázó volt ez átvillanó gondolatról felköltött indulatroham,
hogy tántorogva rogyott karszékébe s eszébe sem jutott kímélni ruháját.
Kétségbeesve kulcsolta össze kezét s nyomta fejéhez, mintegy elnyomni
akarva gondolatait. Majd keze alá hullott mereven, mint egy darab fa, de
arcza égett, keble hullámzott! Idő telt belé, míg kisírta magát, míg
enyhült. Mátkagyűrűjét forgatta ujján s oly jól esett, hogy a mult édes
emlékeihez menekülhet.

– Nem, nem lehet! Ez arcz, e szem, ez ajak nem csalhatnak. Akkor
semminek, senkinek nem lehetni hinni a világon. Oh, mikor Ödön
megvallotta nekem szerelmét, e gyűrűt ujjamra húzta, örök hűséget
esküdött az oltárnál – Istenem! mennyi érzés rezgett hangjában, égett
szemében! Most is, ha néha jobb kedvében reám tekint!… Nem, nem lehet. Ő
nem csalhat meg engemet. Igazán, vétettem ellene, hogy ilyesmit
gondolok. Egész féltékeny lettem. Megbántottam Ödönt, nagyon
megbántottam. Hogy örülne most Flóra, ha látna! Elbeszélné az egész
világnak. Csak azért sem hiszem, csak azért sem, pedig nem csodálnám, ha
Ödön egy kissé reám unna. Hibás vagyok. Elhanyagolom a világot, magamat,
mindig otthon ülök, mindig vele szeretnék lenni. Jól mondotta Ödön, hogy
leljek több örömöt a világban, járjak szinházba, bálba, fogadjak
vendégeket, költsek többet. Az ő jó szive nem akarja, hogy pénzbeli
szerencsétlenségeiért én szenvedjek, pedig épen azért akartam
takarékoskodni. Ő szeretné, hogy én legyek a világ legboldogabb
asszonya. Oh, kell-e annál nagyobb boldogság, hogy nőd vagyok? De igazad
van, kedvesem. Tudom, mi a vágyad, bár nem mondod. Óhajtod, hogy én is
ragyogjak a társaságokban, mint te, hogy ne csak szerethess, hanem
büszke is lehess reám. Jól értelek, tudom, mily öröm látni téged
mindenkitől szeretve, bámulva. Úgy fogok tenni. Meglásd, feleséged nem
lesz utolsó asszony, leánykorában sem volt az. Most már nem vagyok oly
félénk is, mi régen kissé ügyetlenné tett. Még egy pár udvarlóm is akad.
Unni fogom őket, de érted szivesen eltűröm. Az lenne furcsa, ha félteni
kezdenél tőlük, mint én most téged Turkevynétől. Nem bánnám, de mihelyt
észrevenném, többé soha se szólanék hozzájuk. Oh, a mai estélyen meg
fogsz elégedni velem, szép, vidor, beszédes és még egy kissé kaczér is
leszek, tánczolni, vigadni fogok…

A tükörhöz szökelt, vidáman, mosolyogva, mintha nem is ő volna, ki az
elébb kétségbeesve rogyott össze. Most szebbnek találta magát, mint
valaha. Illegette ruháját, hajlongott, nézte magát a mint előre, hátra
lép, mint egy szinésznő, a ki szerepét próbálja.

– Ez a ruha csakugyan illik nekem. Szegény anyám mindig azt mondotta,
hogy kerüljem a kiáltóbb szineket s a nagy pompát, mert az nekem nem jól
áll, hozzám csak az egyszerű illik, ez tesz kedvessé, széppé. Egészen az
ő izlése szerint öltözködtem még asszonykoromban is. Ezután felhagyok
vele. Oly férfiú nejének, mint Ödöné, illő, hogy divatban és pompában
versenyezzen Turkevynével, kinek bizony félannyija sincs, mint nekem. Ez
a ruha valóban jól áll. Ebben méltóságosb, valódi asszony vagyok,
hajdani ruháimban csak olyan leánynak nézhettek.

Azonban öröme nem tartott soká, valami megzavarta. Úgy látszott, hogy
nem tartotta magát elég karcsúnak; két kezét csípőjére téve, szorította
derekát, a hogy csak tudta.

– Ah, az a Klára nem fűzött be elég szorosan. Majd ha visszajő, segítünk
rajta. De bizony arczom is halvány, nem illik ehhez a ruhához. Miért ne
lehetne azon is segíteni? miért ne pirosítanám ki magamat egy kissé?
Épen itt van egy kis pirosító, ez a bolond Julcsa hozta a minap, azt
gondolta, hogy olyan vagyok, mint az ő grófnéja, a hol tavaly szolgált.
Én nem hiúságból, tetszelgésből akarom használni, csak férjem kedvéért,
csak ma. Mi van abban vétek? Hányszor vagyunk képmutatók szóval,
arczczal, hányszor mosolygunk a szalonokban, midőn sírnunk kellene,
hányszor rebegjük a szeretet szavait, midőn gyűlölünk, hányszor tagadjuk
el az igazat érdekből, udvariasságból, rosszakaratból. Oh, mindez
nagyobb bűn, mintha arczunknak vissza kivánjuk adni azt a pirosságot,
melyet lehervasztott róla a bánat.

Matild így megnyugtatva lelkiismeretét, kipirosítá arczát, sőt
szemöldjét is megfeketítette egy kissé. Látszott, hogy nem tanulta be
még a mesterséget, oly durván festette ki magát, hogy a gyakorlatlan
szemet sem lett volna képes megcsalni. Úgy örült arczának, úgy élvezte
magát, mint babáját a gyermek. Épen azon perczben hitte magát
legszebbnek, midőn kivetkőzött majd minden bájából. Anyjának igaza volt;
nem illettek hozzá a kiáltó szinű és pompás ruhák. Kaczérrá tették a
kaczérság bája nélkül s elrabolták tőle a kedvességet. Így felpiperézve,
kifestve egészen elvesztette egyéniségét. Nem volt több, mint egy
rosszul kifestett viaszbáb s oh! szép szeme, mely mosolyogni akarva is
bánatos volt, oly visszataszítón hazudtolta meg arczának képmutatását.

[Illustration: Matild így megnyugtatva lelkiismeretét, kipirosítá
arczát.]

Azalatt megérkezett a komorna, szobalány; mindent hoztak, a mi kellett s
hozzáfogtak az öltöztetés befejezéséhez. Föltették fejékét, fölrakták
ékszereit s mindent elkövettek, hogy asszonyuk különös szeszélyének
eleget tegyenek. Matild szép, legszebb akart lenni a mai estélyen s
egész erővel dolgozott azon, hogy ne lehessen az. Aggodalma,
féltékenysége, fájdalma megzavarták józan eszét, izlését. Másokat akart
utánozni, mások szíve, mestersége és szépsége nélkül.

A komorna mindent tűrt, nehogy a szobaleányt új diadalra juttassa, de
midőn asszonya felpróbálta az ujonnan hozott czipőt, nem tehette, hogy
ismét ellent ne mondjon.

– Igen szűk ez, nagyságos asszonyom, szorítani fogja lábát, nem
tánczolhat.

– Épen jó, épen ilyet kívántam – erősíté Matild, próbakép egy lépést
téve hol előre, hol hátra.

– Ez a Klára a maga lábáról itél meg minden lábat – jegyzé meg a
szobalány, kapva az alkalmon, hogy a büszke komornát ismét
bosszanthassa.

Klára most sem szólt többet, de midőn azt parancsolta asszonya, hogy
jobban fűzze be, megint ellentmondott e kívánságnak.

– No jó, hát hadd el, jer Julcsa, fűzz be te.

Julcsa egész diadallal fogott a fűzéshez s már azt hitte, hogy holnaptól
fogva ő lesz a komorna. Nagy bosszúságára nem kedvezett neki a sors; nem
értette még eléggé ezt a különben nem bajos mesterséget, csak kínozta
szegény asszonya derekát, mire aztán Klára meglehetős durván félrelökte
s művészi kezével néhány percz alatt végrehajtotta az egész műtétet.

– Oh, nekem, nagyságos asszonyom, mindegy, de azt hiszem, nem fogja
kiállani sokáig; ilyenkor könnyen el is ájulhat az ember, kivált, ha
táncz közben felhevül.

– Ej, dehogy!… Ah, most már jó minden – mondá Matild, egész diadallal
tekintve tükrébe s még egyszer szemlét tartva öltözéke felett. Elégült
volt; piczi lába és karcsu dereka nagyon hasonlított a Turkevynéjéhez.

Semmi sem hiányzott, csak a férj; már a kilenczet is elütötte s még sem
jött haza. Ez nagyon nyugtalanította Matildot. Keresésére küldötte a
cselédeket: a legényt a kaszinóba, a komornát egyik, a szobalányt másik
barátjához.

– Oh, ha nem jő el, ha nem tartja meg szavát! – kiáltá az aggodalom és
szűk czipő, a féltékenység és a nagyon befűzött derék szorongatásai
között. Egyedül kell mennem. Tudom, mindjárt kérdeni fogja Flóra, hol
mulat Ödön. De ha az estélybe sem fog eljönni, ha Turkevyné sem lesz
ott? Akkor tudni fogom, hogy megcsalt, hogy együtt vannak. Jaj!…

Megeredtek könnyei, sírt, zokogott, majd egy negyed óráig. Végre léptek
hallatszottak.

– Ez ő, ismerem lépteit. Édes Ödönöm! – sikoltá kitörő örömmel és
sietett tükréhez, hogy még egyszer megnézze magát, igazítson valamit
öltözékén s egész díszben fogadhassa férjét. De oh! mit kelle látnia
tükrében! Könnyei felolvasztották arczfestékét, szemöldje feketéjét
csipkeujjával homlokára törülte. Alig ismert magára, rút volt, mint egy
kísértet. A szégyen és félelem elnémították s a testi és lelki fájdalmak
kimerültségében áiulva rogyott tükre elébe.

Miért kellett látnom még egyszer e nőt? Maradt volna lelkemben az a kép,
melyet esküvőjén láttam. Vajjon ha még egyszer látandom, bálban fogom-e
látni, pompás ruhában vagy a templomban, szegényes öltözetben,
megvénülve még ifjan s imádkozva minden remény nélkül. Férje még sokáig
fogja hitetni mézes-mázos beszédével, egész addig, míg vagyonát mind
elpazarolja; barátnői még sokáig fogják ingerelni férje ellen, egész
addig, míg férje el nem hagyja Ő ma barátnőinek hiszen, holnap férjének
s örülve, szenvedve, ámítni fogja magát minden nap új reménynyel, új
tervvel mindaddig, míg férje el nem szökik valamelyik szeretőjével. Ő
még sokáig fogja játszani a gazdag és divatos nő szerepét, hogy a
szánalom és nevetség tárgya legyen, egész addig, a míg egy reggel arra
ébred föl, hogy semmije sincs, még az a párna sem az övé, melyen
gondterhes feje nyugszik. Jó Matild, drágán fizetted meg, hogy a főváros
legdelibb férfiának lehettél neje. Szegény anyádnak igaza volt. De ő is
hibás, nagyon hibás, miért nem vitt magával a sírba.


IV.

Mindezt nem Matild szobájában gondoltam; midőn elájult, siettem ki a
szobából s nem voltam kíváncsi: vajjon férjét lesujtja-e a bánat vagy
örvendeni fog, hogy megszabadult egy pár napra nejétől. Mentem gyorsan,
gondolataimba mélyedve, nem tudva hová s egyszer csak egy sötét
lépcsőzeten találtam magamat. Mintha az első vagy második emeleten
járnék valamely nem díszes utcza dísztelen házában. Miféle háziúr lehet
ez, a ki ily sötét este sem gyujtat mécset? Lemenjek-e vagy fel?
Kevesebb veszélylyel jár, ha fölfelé megyek, lefelé könnyebben
eleshetem. Talán találok valakit. Tapogatózva kapaszkodtam mind
feljebb-feljebb. Egy ajtóhoz érve, benyitottam, konyha volt, az asztalon
mécs égett, a szolgáló aludt. Benyitottam a másik szobába is; ott is
gyertya égett az asztalon, de senki sem volt a szobában. Mindegy. Ott az
a kényelmes karszék, beleülök, úgy is elfáradtam azon az átkozott
lépcsőn. Leültem s unalmamban vizsgáltam a szobát.

Megvallva az igazat, nem igen volt mit vizsgálnom. Egyszerű, de
tisztességes szoba volt egy benyilóval, egyéb semmi. Azt hiszem, nincs
szükség leírnom a bútorokat, mindenki képzelheti, a ki látott oly
pamlagot, széket, asztalt, ruhaszekrényt, melyeket olcsó áron vehetni a
harmadrendű bútorraktárakban. Az egész szobában leginkább magára vonta a
figyelmet egy nagy, szép és tiszta tükör, mely a pamlag fölött trónolt s
az a tömérdek kép, melyekkel a fal sűrűn be volt aggatva. Vajjon kit,
mit ábrázolnak e képek? tudakolta kíváncsiságom. Fölkeltem s rendre
megnéztem. Mind Napoleon-kép volt: a tűzértiszt, a tábornok, a consul, a
császár, a fogoly a halott; a reichstadti herczeg gyermek és ifjú
korában; aztán az unokaöcs, mint elnök, mint dictátor, mint császár,
lóháton, gyalog, ülve, polgári és egyenruhában, régibb és újabb kő-,
réz- s aczélmetszetben.

Mindjárt tudtam, hol vagyok. Ez az öreg franczia nyelvmester szállása a
Józsefvárosban, ki gyakorlatilag nagyon békés, jámbor ember, de
elméletben nagy forradalmár, katona s mindenkivel összevesz, ki nem
tiszteli a Napoleonokat. Neje, egy alföldi magyar asszony, számba sem
veszi férje forradalmi és háborús szenvedélyét, hanem azért nagyon
haragszik reá, hogy mindjárt-mindjárt egy-egy Napoleon- vagy csataképet
vásárol, pedig már is olyan a szobájuk, mint egy képárús bolt. Még más
dolog miatt is összekoczczannak néha, kivált a hónapok elején. Az öreg
úr szeret kávéházba járni, franczia hírlapot olvasni, sakkozni, költ is,
veszt is, ha nem is épen sokat. E kiadások fedezése végett aztán a hónap
elején, mikor leczkéinek díját átadja feleségének, mindig kénytelen
lehúzni belőle néhány forintot, sőt, a mint egy párszor kisült, egy-két
leczkét még el is tagad. Egyszer magam is tanúja voltam egy ily
összekoczczanásnak. Heves egy összekocczanás volt, de az eset is
rendkívüli vala. Valóságos coup d’état-t követtek el az öreg úron, ő
pedig ezt csak a Napoleonoknak engedi meg és senki másnak a világon.
Tudniillik felesége arra a gondolatra vetemedett, hogy fortélyt
fortélylyal kell visszatorolni s egy este, a míg ő aludt, kimotozta
zsebét s kivett belőle minden eltitkolt jövedelmet. Nagy veszekedés
támadt köztük franczia és magyar nyelven; mert az öreg úr, bár harmincz
év óta lakik Pesten s oly nagy tisztelője a magyarnak, hogy keleti
francziának nevezi, nagyon keveset beszél magyarul, neje pedig
francziául nem tud, noha ő is meg van győződve, hogy a magyar után
mindjárt a franczia a legderekabb nemzet. Elég az hozzá, hogy
dúltak-fúltak, egyik francziául, a másik magyarul, minek aztán minden
furcsasága mellett megvolt az a jó oldala, hogy nem érthetvén és nem
ingerelhetvén eléggé egymást, hamar kibékültek s az öreg úr visszakapta
pénzének felét. Különben jól éltek, szerették s becsülték egymást. Volt
is miért. Az öreg franczia becsületes, víg ember volt teljes életében,
az öreg francziáné pedig egy zsémbes áldott asszony. Így nevezte és
ismerte őket az egész Józsefváros, sőt azon túl is mindenki, a ki
leczkét vett az öreg úrtól vagy sakkozni járt hozzá, a kik közé
tartoztam egykor magam is.

Csodálatos, senki sincs itthon. Azt értem, hogy az öreg úr még nem
tudott megválni kávéházától s még jobban sakkozik vagy magasztalja
Napoleont, de a felesége, az öreg francziáné, hol van? Csak nem ment
szinházba vagy bálba? Hiszen ő nem kap a világ bolondságain s meg vagyok
győződve, hogy húsz év óta mindig otthon találta a kilencz óra, csakhogy
ne fizessen a kapusnak, mikor férje úgy is eleget fizet. Hátha meghalt?
Lehet, sőt már bizonyos. Ha ő élne, az ablakközben nem pompáznának
virágok, hanem befőttes üvegek, az eczetes üveg a kályháról nem
vándorolt volna ki a konyhába, e tiszta, fényes tükör helyett, most is a
homályos, foltokkal tarkázott trónolna a pamlag fölött, a régiek helyét
nem foglalták volna el az ugyan olcsó, de mégis új vagy legalább újságot
mutató bútorok. Úgy van, ő meghalt. Most leánya uralkodik e szobában, ki
nem csak a tisztaságot szereti, mint anyja, hanem a csínt is s talán egy
kis pompára is vágyakozik. Charlotte tehát, a virgoncz kis állat, a mint
anyja nevezte, korlátlan úr a háznál. Csodálhatni, hogy azt a sok
Napoleon-képet egy kissé meg nem dézsmálta. Bizonyosan erélyesen
megvédte őket az öreg úr. Vajjon meg fogja-e őrizni, védeni Charlotteot
is, e szebb képet minden Napoleon-képnél? Bizony félek, hogy az öreg
francziánét nem pótolja ki az öreg franczia s hiába bámulja III.
Nápoleon mély belátását, ravasz politikáját, neki bajosan lesz annyi
belátása és ravaszsága, hogy észrevegye a leányát környező veszélyeket.

Tovább nem elmélkedhettem, mert belépett Charlotte, maga előtt nógatva
az álmos szolgálót. A mint szavából kivehettem, csak a velök egy
emeleten lakó nőszabónál volt valami szabásmintáért. Pirongatta a
szolgálót, hogy addig is elalszik, nem szégyenli; megvettette vele a
másik szobában atyja ágyát, aztán feküdni küldte, maga pedig leült
varrogatni.

Nézésébe merültem, hanem megérdemelte a bámulatot is. Charlotte szép
leány volt, legszebb ismerőseim között. Kár, hogy egy pár nyugodtabb
pillantást sem vethettem reá, mert kopogtattak az ajtón s felköltötték.
Újra a Napoleon-képeket kellett néznem. Azonban csakhamar visszatért, a
házmestertől kisérve, ki egy levelet s egy csomagot hozott neki,
engedelmet kérve, hogy csak most hozza föl, bizony sok dolga volt, nem
ért rá.

Charlotte hirtelen átfutotta a levelet, alig rejthető felindulással
kérdezvén, hogy ugyan ki hozhatta. A házmester egy olyan inasforma
emberről beszélt, kiről nem tudott semmi egyéb jellemzőt megjegyezni,
mint azt, hogy dadog. Úgy látszott, hogy ez Charlottenak elég volt.
Köszönte a házmester szívességét s megnyugtatta, hogy mindent át fog
adni atyjának, mert e levél ugyan neki szól, de a csomag atyját illeti.

– Béla írta! – kiáltá kitörő örömmel a házmester távozása után – az a
dadogó inas az ő inasa, ismerem, sokszor izen tőle atyámnak, mikor
dolgai akadályozzák a társalgó leczke megtartásában. Ő írta. Hogy
elváltoztatta írását, bizony erről soha sem ismertem volna reá. De mit
is írt csak? – s itt újra el kezdé olvasni a levelet: «Fogadja a
kisasszony születésnapján emlékül ez ékszereket atyja egyik régi
barátjától, a ki ismeretlen akar maradni…»

Hangja lassan-lassan suttogásba halt, míg egészen elnémult. A heves
örömön némi lehangoltság vett erőt; zavarba jött s csak kíváncsisága
volt még élénk s öntudatlan-hevesen bontotta föl a bepecsételt csomagot
s nyitotta ki a jól bepakolt szekrénykét, melyből drága nyakláncz,
fülbevaló, karperecz s melltű csillogtak ki. Mohón, de sápadozva s
reszketve nézegetett meg mindent. Szemrehányás, lelki vád kínozhatták.
Egymással küzdő érzések közt hánykódott. Mintha szeretné felpróbálni
legalább a nyaklánczot s nem volt hozzá ereje. Könnyekre fakadt, durván
lökte félre a szekrényt s durczásan vetette magát a karszékbe.

– Ez szemtelenség! Miért küld nekem ékszert. Küldött volna egy bokrétát,
írt volna melléje egy kis levelet s írta volna alá nevét, a mint illik.
Visszaküldöm neki, levelet írok, összeszidom, megmondom atyámnak, hogy
ne adjon neki több társalgó leczkét, tiltsa ki házából. Hadd szenvedjen
vakmerőségeért, hadd boruljon sírva lábamhoz. Majd meglátom,
megbocsáthatok-e neki.

Büszkén vetette hátra fejét, mintha Béla már lábához borult volna s neki
gondolkodni kellene, hogy mit válaszoljon. Nem soká azonban úgy
látszott, hogy valamennyire lágyul iránta. Arcza szelidebb kifejezést
váltott, mélább, álmadozóbb lőn.

– Az igaz, hogy szeretem, jó, szép, csinos fiú. Nem tudom, azokban az
úrfiakban van valami, a mi nincs meg más ember fiában. Azt meg kell
adni, hogy még a csúf is csinos köztük. Szebben kötik nyakkendőjüket,
jobban áll rajtuk a ruha, jobban tudnak járni, ülni, beszélni, ha
mindjárt ostobaságot beszélnek is. Béla kitünő köztük, különösen azt
szeretem benne, hogy oly finom s oly nagy tisztelettel viseltetik
irántam, mintha én is úri hölgy volnék. Olyan szépen köszön, mikor belép
a szobába, kalapját, mikor leül is, mindig kezében tartja, nem mint ezek
a magunkfélék, kik mindjárt lecsapják oda az asztalra. S mennyi mindent
s mily kedvesen tud összebeszélni. Ezek a többi fiatalemberek, kik néha
hozzám járnak, ha egy kissé szemérmesek, csak az időről, a
Császárfürdőről s a Városligetről tudnak beszélni, a kik pedig
bátrabbak, még ingerkedni akarnak, sületlen vicczeket mondanak – a
pimaszok!… Láttam egy párszor lovagolni is, itt ablakunk alatt.
Kinéztem. Mi módosan köszönt, egészen levette kalapját, más csak alig
billenti meg, pedig nem is báró, mint az én Bélám. S mi gyöngéd édes
atyámhoz is; atyámnak kellene hozzá járni, hogy nála vagy az utczán
sétálva, egy pár órát francziául társalogjanak, a helyett a legtöbbször
ő maga jő el, sőt egy félórácskával előbb, talán, hogy el ne késsék,
talán, hogy velem fecseghessen. Azt mondja, hogy tőlem többet tanul
francziául, mint atyámtól. Bámulja, mi szépen beszélek, könyveket hoz
olvasni, pompás kötésű szép könyveket. Ő gazdag, fényes születésű s még
sem büszke. Dicséri Francziaországot, hol egyenlőség uralkodik,
magasztalja atyámmal együtt Napoleont, ki tüzértisztből lett császár,
elkergette a régi urakat s érdemes polgárokat tett herczegekké,
grófokká, bárókká… Bezzeg anyja nem olyan, mint ő. Büszke, nagyon
büszke. Nem is tudom, ezek az úri asszonyok azt hiszik, hogy nincs a
világon más asszony, csak ők, a többi mind komorna, szobalány, szolgáló;
pedig bizony rendesen rútak, csak a drága ruha és ékszer a mi rajtok
szép. Ki nem állhatom őket!… A minap is, mikor atyámmal a Városligetben
sétáltunk s találkoztunk a Béla anyjával, mily büszkén nyujtotta nekem
kezét csókra. Csak atyámért csókoltam meg, oly nagy leánynak, mint én,
már nem kellene kezet csókolnom; az lett volna az illendőség, hogy
megöleljen, aztán nem bántam volna, ha meg kellett volna is csókolnom
ránczos arczát. Ilyen hideg, büszke nő hogy lehet a Béla anyja? Nem
hiszem, hogy szeressék egymást. Fogadni mernék, hogy Béla engem százszor
jobban szeret. De hát ha szeret, miért ostobáskodik, miért küld nekem
ékszert? Hogy fogadjak el tőle ily drága ajándékot? Nem… nem… nem lehet!
Visszaküldöm még holnap, jókor reggel, a házmestertől, levelet is írok,
illemre tanítom. De hátha visszaküldi s azt mondja, hogy ő nem küldötte,
hogy tévedek, atyámnak sok tanítványa van, valaki más küldhette, neki
eszébe sem jutott. Erre nem gondoltam…

Elkedvetlenedve kelt föl helyéről. Nagyon rosszul esett neki az a
gondolat, hogy Béla nem fog lábához borulva bocsánatért esedezni, sőt
talán megbosszulja magát s kigúnyolja az ő begyeskedését. Már most mit
csináljon az ékszerrel? Így is, úgy is baj. Méregbe jött s oly heves
kézmozdulattal nyúlt az ékszerhez, mintha ki akarná dobni az ablakon. De
megsajnálta s nem ok nélkül, mert valóban Béla nem rossz izlésű ember,
oly ékszert választott, mely épen illik neki, finomat és egyszerűt, nem
feltünőt, de olyat, mely emelni fogja bájait. Nézegette, vizsgálgatta
egyenkint s nem tudott betelni nézésükkel. Különösen tetszett neki az a
szép zöld smaragd, mely hol kisebb, hol nagyobb alakban oly kedvessé és
drágává tett minden darabot. Sohasem látott ily közelről smaragdot,
sohasem volt kezében ennyi kincs, soha életében nem volt módja így
fölékíteni magát.

– Igazán keményen itéltem meg szegény Bélát – suttogta, játszva hol a
karpereczczel, hol a nyaklánczczal. Neki sincs semmi rossz szándéka. Ő
csak egy kis örömöt akart okozni nekem. Tudja, hogy bálba készülök, a
jogászbálba, hiszen ő küldette a meghívójegyet, ő negyedéves jogász,
elnöke a bálrendező-bizottságnak, ő mindenütt első. Szeretné, ha nem
csak csinosan felöltözve, hanem valóságos díszben jelennék meg, hogy
minél szebb legyek, hogy büszke lehessen reám, hogy bámuljanak az
emberek, midőn tánczolni látnak vele. Tudja azt is, hogy szegények
vagyunk. Ajándékot nyiltan nem adhatott, nem akart megsérteni, ő finom
ember, gondolta, hogy ha így titkon küldi, mint atyámnak régi barátja,
nem érezhetem magam sértve, senki sem tudja meg. Valóban magam sem
sejthettem volna, ha szolgája történetből nem dadog. De miért küldi
szolgájától? Maga, szegény, csak nem hozhatta, idegenre pedig nem
bízhatni ennyi kincset… De mi ez? – kiáltott, hirtelen a gyertyához
emelve a karpereczet – ide valami van írva, talán a nevem. Nem az… «Aime
celui qui t’aime, et sois heureuse en lui»… Szép, nagyon szép. Ezt abból
a könyvből írta ki, melyből a minap egy verset olvasott föl nekem. Mily
lelkesen olvasta, hogy kiemelte e sort! Mintha most is hallanám, látnám
s hajának rózsaillata lengene körül. Oh, édes Bélám, te sohasem
czéloztál szerelmedre, csak most vallod be s mi gyöngéden. S én mégis
vádollak. Bocsáss meg! Ime, karomra húzom karpereczedet. Mi jól áll… Hát
e fülbevalókat miért nem próbálnám föl? Ah, be fölséges, mi szép leszek
a jogászbálban?

E végszavakat már tükre előtt mondta, a fényes, tiszta, nagy tükör
előtt, mely gyönge világítás mellett is teljes szépségében sugározta
vissza alakját. Megkönnyebbülve, szabadulva az önvádtól, egészen átadta
magát a szerelem, hiúság és kiváncsiság felindulásának. Nem gondolt
semmi egyébre, csak arra, hogy szép, hogy Béla szereti s csak azzal
törődött: vajjon nem volna-e jó báli ruhájában próbálni fel az
ékszereket. Legalább azt sejtettem minden mozdulatából. A fiókból fésüt
és kefét, a szekrényből ruhát vett elő. Újonnan fésülte magát, egészen
máskép rendezte fürteit s egyszerre csak szebb, ünnepélyesb, úribb
alakot váltott, inkább kiemelkedtek halántékának körvonalai s fehér,
kerek nyakának szépsége. A báli s otthoni ruha közt csakugyan nagy
különbség van. Alig lehetett Charlottera ismerni ebben a virágkoszorús
fehér ruhában, mely most van először rajta. Erre már illik az ékszer!
Bátran letekinthet karjára, oly fehér, gömbölyű s oly szépen simul reá a
smaragdos aranykarperecz; bátran hajlonghat, a nyakláncz sárgazöldes
fénye most élénkíti, majd enyhíti nyaka és válla szikrázó fehérségét s
valami tündéri bájt kölcsönöz körvonalainak; azok a fülbevalók mi
kedvesen rezegnek, mint harmatcsöppes zöld levélkék, mintha édes
titkokat susognának neki s a melltű alatt mi örömben dobog a szív,
mintha az a melltű nem is volna egyéb, mint egy szívéből nőtt virág.

Bohó ábrándjából és öröméből a folyosón hallszó léptek verték föl. Azt
hitte, atyja; hirtelen lecsatolta a karpereczet, a nyaklánczot is le
akarta vetni. De abban hagyta, a léptek elhangzottak. Nem atyja volt,
hanem valamelyik lakó.

– S ha atyám így találna is?… Azt mondanám, ruhámat próbálom, az ékszert
cserébe kaptam az aranyművestől anyám ékszereiért, persze pótolnom
kellett sokkal, de gazdálkodtam, egy év alatt sokat meg lehet takarítani
a konyhapénzből, meg sok másból. Atyám elhinné, de hazudnék. Ártatlan
hazugság. Nem hazudtam-e még máskor is neki, mert levertem egyik
legkedvesebb képét s azt mondottam, hogy magától esett le; mikor a minap
nagyon fájt a fejem, nem mondtam-e, hogy nincs semmi bajom, ne hívjon
orvost; s nem hazudott neki édes anyám is halálos ágyán, mikor azt
mondotta, hogy jobban van, pedig szegény már haldoklott? Az ilyen
hazugság szabad.

Így megnyugtatva magát, újra fölcsatolta a karpereczet, újra a tükörbe
nézett és mosolygott a tükörnek, arczának, mosolyának boldogságának.
Teljesen meg volt elégedve magával s kétszer-háromszor ismételte
suttogva: – Aime celus qui t’aime, et sois heureuse en lui.

– Bizony senki sem lesz nálamnál szebb a jogászbálban. Hogy fogok illeni
Bélához! Annát, azt a büszke leányt itt a szomszédban, enni fogja majd a
méreg. Elbúhatik majd silány ékszereivel; mindig fitogtatja, magára
rakja, még ha csak a Városligetbe megy is, pedig az ékszer csak bálra,
estélyre, nagy társaságba való. Mit tudja ő, csak füszerárús leány, csak
commis-k udvarolnak neki. Nem is tudom, vajjon meghívják-e a
jogászbálba. De ha nem jönne is el, lesz ott nekem elég ismerősöm,
asszony, leány, férfi. Bámulni fogják, hogy a midőn belépek, Béla elémbe
jő, üdvözöl, tánczra kér. Nem is tudom, tánczolok-e mással! Bámulni,
irigyelni fognak, szent igaz, de rágalmazni is. Nem illik, hogy oly
szegény lánynak báró úrfi udvaroljon, azt az ékszert is bizonyosan ő
adta neki ajándékba s így tovább. Jaj, a gonosz nyelvűek!… De van benne
valami igaz, van… van… Oh, ha szegény jogász volna, mint más, de azért
épen oly szép, csinos, úri, mint most. Oh, ha jövendőben, mikor végez,
nem jószágait venné át, hanem valami hivatalba lépne, oly hivatalba,
melyből tisztességes úri módon meg lehet élni. Akkor nem rágalmaznának,
tudnák, hogy nőül vesz. Nem a bárót szeretem benne, nem akarok báróné
lenni. De vajjon lehetnék-e?…

[Illustration: Újra fölcsatolta a karpereczet, újra a tükörbe nézett.]

Eltünt arczáról a mosoly, elfordult tükrétől, a karszékbe vetette magát.
Bosszankodva, szenvedve gondolt arra, mi Bélának alkalmasint nem jutott
eszébe, pedig negyedéves jogász, hallgatott polgári és egyházi jogot,
philosophiát, morált. De kinek jut eszébe ilyesmi, mikor egy szép női
arczra tekint?

Mi szükség az észre, midőn a szív lángol? Melyik költő dicsőítette
valaha az észt, mikor a szív vágyairól énekelt s egy huszonkét éves
úrfitól lehet-e rossz néven venni, hogy belé szeret mestere leányába és
szerelmén kívül nem gondol egyébre? Jó izlését senki sem tagadhatja,
legkevésbbé az atya. Becsületében senki sem kételkedhetik, az egyetemen
legjobban vív és lő, már kétszer volt párbaja. Semmi rossz szándéka
nincs, legalább ő úgy hiszi s ha nem állhat ellen szenvedélyének, melyet
nem tanult korlátozni, az vessen követ reá, ki sohasem tévedett. S ha
baj történnék is, nincs-e ott okos és jó anyja, ki tanácsoljon neki,
elfordítsa fejéről a vészt, nincs-e nemes szíve, sok pénze, melylyel még
azt is kárpótolhatni, a mi kárpótolhatatlan. És Charlotte miért legyen
okosabb nála? Ő sohasem hallgatott juris és philosophiæ professorokat, ő
csak szeretni tanult. Mikor nem volt ez szabad? – Nincs törvénykönyv,
mely eltiltaná.

E nyomorúságos gondolatok nekem jutottak eszembe és nem Charlottenak. Ő
nem volt tréfás kedvében, sőt nagyon is gondolkozott, oly komolyan, hogy
csak egy párszor pillantott föl a karszékével szemben levő tükörbe. De
mi haszna a gondolkozásnak, ha csak arra használjuk, hogy tulajdonkép ne
gondolkozzunk? Mi szükség az észre, ha mint egy béres journalista, csak
a szív tévedéseit igazolja? S miért az önvád szigora, ha oly könnyen
megengesztelhetni, mint egy haragos gyermeket?

– Miért ne lehetnék báróné – mondá először halkan, aztán mind
hangosabban. – Miért ne? Nem tudok-e jobban francziául, mint akármelyik
báróné? Nem szeret-e Béla s mi lehetetlen a szerelemnek? Csoda volna-e?
Két-három esetet tudok egy pár év alatt; miért ne lehetne az enyém a
negyedik? Az igaz, itt Pesten nem kelhetünk össze. Béla anyja, az a
dölyfös asszony, megakadályozná, atyámat felingerelnék, az egész világot
fellármáznák. Mindennek titokban kell történni. Szó sincs róla, hogy
Pesten tarthassuk esküvőnket, pedig kár. Mi szép volna együtt a sok
kocsi a templom előtt, a sok nép a templomban. Hogy várnának, néznének
bennünket, érkezünk-e már, díszmagyar ruhába öltözve. De mit tehet az
ember róla? Majd külföldön fogunk összekelni. Az esti gyorsvonaton
elutazunk, senki sem fogja tudni az egész városban, még atyám sem;
másnap Bécsben vagyunk, nemsokára Párisban. Bécsből írok atyámnak,
megnyugtatom. Az a dölyfös báróné dúlni-fúlni fog haragjában. Mit bánom…
Nem hiszem, hogy Béla is szeresse, könnyen elbánik vele… Nem fogunk
együtt lakni, a világért meg nem engedném. Jó, hogy Bélának nincs atyja,
attól, megvallom, félnék… Egy év vagy legleljebb másfél év mulva!…
hosszú idő… Ej! a napok röpülnek, ha boldogok vagyunk.

Mintegy kifáradva hajtotta fejét a karszék oldalára. Álmodozott ébren,
elmélkedett álmában. Folyvást a tükrön csüngött szeme, nem magában
gyönyörködött többé, máshol jártak gondolatjai, de jól esett szemének a
smaragd és arany fénye a gyertya és tükör fényébe olvadva. Mennyi fény
ragyog körüle, de semmi sem oly fényes, mint lelkében a jövendő. Nem
ügyelt semmire, csak gondolatjaival foglalkozott. Nem hallotta, hogy a
fali óra már tizenegyet ütött, nem aggódott, hogy atyja oly hosszasan
késik, még azt sem vette észre, hogy a gyertyából már alig ég egy
darabocska. Be-behunyta szemét, elszunyadt, de foly ást álmodozott, ha
felpillantott is. Mit érdekelte őt e kétforintos órácska, e három
krajczáros gyertya, sőt mindennél drágább öreg atyja is, mikor ő
Párisban van, az oltár előtt örök hűséget esküszik Bélának: mikor az
olasz operában szemcsövezi a császári udvart, a Champs Elysées-n
kocsizik s a Trois Frères Provençeauxnál ebédel; midőn az ostendei
fürdőn van, Svájczban utazik s mindenki így szólítja meg: madame la
baronne.

Gonosz álom, miért csábítod te is! Hiszen eléggé csábítja tükre, ékszere
s a csinos báró úrfi, ki oly kedvesen köti nyakkendöjét, ki leülve is
kezében tartja kalapját s nem csapja mindjárt az asztalra. Inkább
mutatnál neki iszonyú képeket a nyomor, gyalázat s kétségbeesés képeit,
öreg atyját tépett hajával, könnyeit törülve, őt magát halványon,
elhagyatva s átkozva azt a fiatal piperkőczöt, ki egyszer azt képzelte
volt, hogy beléje szerelmes. Sokért nem adnám, ha élne az öreg
francziáné, ha most betoppanva, letépné róla az ékszereket, ha
összeszidná, a hogy csak tudja, pedig jól értett hozzá, sőt még azt sem
bánnám – bocsássa meg az Isten bátorságomat, ha felkapná azt a lineát…
Tudom megtenné – keze épen oly gyorsan járt, mint nyelve – s talán elég
sem volna. Hadd sírnál most szégyenedben s ne később, hadd haragudnál
durva anyádra, a ki szeret s ne kellene megátkoznod finom kedvesedet, a
ki megcsal. Ne álmodozzál, ébredj Charlotte! Féltelek, nagyon féltelek!…


V.

A gyertya véglobbot készült vetni, siettem ki a szobából. Az átkozott
lépcsőzet természetesen most még sötétebb volt, mint mikor feljöttem.
Két lépcsőn szerencsésen lehatoltam. De jó lesz megkeresnem a karfát.
Keresni kezdém, de félre lépve elestem, s csaknem eszméletlenül gurultam
a felső lépcsőzet aljáig.

Nem tudtam fölkelni, mindössze is csak annyi erőm volt, hogy kezemmel a
fejemen kapott ütést megtapogathattam. Vér-e vagy izzadság? Talán mind a
kettő. Pokoli sötét volt, de pillanatokra mégis úgy tetszett, mintha egy
kis fény világítaná meg a falat, az utczai lámpa fénye, mintha szobámban
fekünném s a kandalló fölötti tükör egy darabocska tört fényét látnám.
Némi utczai zajt is hallék. Segítségért kiáltottam. Újra pokoli sötét és
mély csend lőn, csak koronként hangzott fel a távolból: Allons enfants
de la patrie! Párisban vagyok-e újra, az utczáról hangzik-e a dal valami
későn hazatérő franczia ifjú ajkáról, vagy az én öreg francziám jő
felfelé a lépcsőzeten kedves dalát dúdolva? Nem tudtam elhatározni, mert
éles fájdalom nyilalott át agyamon, fejem kábúlva hanyatlott hátra s
egészen elvesztém eszméletemet.

Midőn ájulásomból vagy kimerűltségem szúnyadásából magamhoz tértem,
fényes nappal volt. Se szobámban nem voltam, se a lépcsőzet alján, hanem
egy csinosan bebútorozott szobában, kényelmes pamlagon feküve. Tükröt is
láttam, de nem az enyémet, nem is szemben, hanem oldalvást, egy nagy
álló tükröt, az énektöredék helyett pedig toll perczegett, a könyvekkel
elhalmozott íróasztalnál egy nő írt, hol az asztal fölötti kisded
tükörbe tekintve, hol a félig beírt papirra; suttogott, mormolt,
kiáltott, majd elnémult s amolyan átszellemült féle arczczal fordult
újra tükréhez, mintha ott keresné, mit le akar írni.

Ez Árpádina, a híres írónő, az újabb magyar lyra múzsája, a mint
elnevezte őt egyik divatlapunk, mit annyival inkább elhihetni, mert e
lap, saját szavai szerint, a legjobb íróktól közöl műveket s a közönség
osztatlan tetszésével dicsekszik. Tehát Árpádina itt lakik a József- s
nem a Lipótvárosban? Tehát ő könyörült rajtam, ő hozatott fel a
lépcsőzet aljáról, vett ápoló gondjai alá, szóval neki köszönhetem, hogy
újra élek s jól érzem magamat? Nem, ez hihetetlen! Az igaz, nagyon
érzékeny szívű asszony, legalább verseiben annyi az érzés, a mennyi
hatnak is elég volna, de engem mégis bajosan szánna meg. Kiestem
kegyéből; egyszer azt találtam volt mondani róla egyik barátnőjének, úgy
titkon, egymásközt szólva, hogy bizony nem bánnám, ha Árpádina még
kétszer rosszabb verseket írna is, csak tartaná egy kissé jobb rendben
házát. Persze a jó barátnő besúgta neki. Megsértettem benne az író és nő
hiúságát, e két hiúság pedig a legsebezhetőbb s legbosszúállóbb e
földön. Épen azért nem hiszem, hogy Árpádina hozatott volna föl
szobájába. Ha valaki csakugyan jót tett velem, ha nem látatlan kéznek
köszönöm e kényelmes pamlagot, akkor bizonyosan a férje szánt meg.
Egyébiránt kölcsönbe esett volna. Én is sokszor megszántam e derék
becsületes embert, a ki legjobb gazda volt megyéjében, mindent jól
megfontolva cselekedett és csak akkor volt életében meggondolatlan,
midőn Árpádinát nőűl vette.

Valóban nem illettek össze. Árpádina, mihelyt férjhez ment, azon
kezdette a dolgot, hogy férjéből híres embert akart faragni. Tüzelte,
hogy tartson a megye gyűlésén beszédeket, választassa meg magát
képviselőnek, írjon vezérczikkeket. A férjnek semmi kedve sem volt
ilyesmire, azt mondotta: éljen minden ember a maga módja és tehetsége
szerint; a nélkül is tudja teljesíteni polgári kötelességét. Árpádina
szerencsétlen volt. Panaszkodott, hogy férje nem érti, ő áldozat, s ily
szellemtelen emberrel bajos kihúzni az életet. Szeretett volna híres
ember neje lenni, s minthogy ez sehogy sem sikerült, ő maga lett híres
nő. Először a társadalmi téren lépett fel, minden rossz könyvre
előfizetőt gyűjtött a vidéken, miért a divatlapok nagy honleánynak
kiáltották ki; a közel eső kis városban műkedvelői előadást rendezett,
mindig maga játszta a főszerepet, s igen lelkes levél kiséretében
küldötte fel Pestre a tiszta jövedelmet valamelyik lap szerkesztőjéhez;
jótékony czélú egyletet alakított, mely ugyan kevés jót tett, de a
felhivás reá nagyon szépen volt írva, még Pesten is oly hatást tett,
hogy Árpádina elhatározta az írói pályára lépést. Először egy pár verset
küldött föl, a szerkesztő megcsillagozta, megdícsérte, égig magasztalta.
Nemsokára három-négy felhivást kapott más szerkesztőktől is. Majd minden
lapban lehetett olvasni nevét, épen azért minden lap dícsérte s így
híres költő lett. Ez oknál fogva nem maradhatott falun, a fővárosba
kellett mennie, hogy élvezze dicsőségét, megismerkedjék a szép
szellemekkel s új lelkesülést merítsen a nagyobbszerű élet mozgalmaiból.
Férje százszor is ellenmondott, de mind hiába. Legalább télre
beköltöztek Pestre; meglátogatták először a nős írókat, a nőtlenek és
fiatalabbak eljöttek magok, a szerkesztők, tudniillik a
divatlapszerkesztők, egymásnak adták az ajtót, sőt egy öreg költő és
kritikus is meglátogatta, ki egy félszázad óta mindig a fiatal
irodalommal tart s nincs egyetlen újabb tehetség, a kit ne ő szentelt
volna fel csókjával vagy ölelésével. Árpádinát is homlokon csókolta szép
verseiért és tegezni kezdte. Ennyit nem remélt Árpádina, boldog volt,
még aznap este egy szép verset írt az öreg úrhoz, két hét múlva pedig
Pesten a legszebb házi sipkát vette meg s vitte el neki, mint saját keze
kötötte emléket. Az öreg úr mosolygott, tudta, hogy az írónők nem igen
szoktak kötni és hímezni, de azért mégegyszer megölelte és megcsókolta.
Árpádina most már valóban fölkent lovagja volt a magyar költészetnek.
Írt és olvasott, mintha robotból dolgoznék, sőt mulatságait is valami
művészi vagy tudományos mázzal vonta be. Legtöbbször színházba járt,
mert maga is meg akarta kisérleni erejét e téren, a bálokat leginkább
azért látogatta, hogy tanulja a nagy világot s leírhassa műveiben. Nem
tánczolt, ott állott hidegen, büszkén, George Sand-féle fekete ruhában s
mintegy lenézte a férfiakat és nőket, kik elég szellemtelenek örülni az
életnek. Egyébiránt ő maga is adott estélyt, két hétben egyszer. Hanem
ez egészen más volt. Ide nem jöttek piperkőczök, kaczér nők, csak tudós,
író és művész jelent meg, s egy pár írónő. Táncz és vigasság helyett
volt szavalás, felolvasás, vita, melyek nagyon unalmassá tették az
estét. Legalább a férj így gondolkozott, ki jobb szeretett volna otthon
vadászni, kevesebbet költeni s a jó szomszédokkal Isten igazában
mulatni. Az is rosszul esett neki, hogy Zsuzsika, mióta Árpádina írói
nevet vett fel, őt s gyermekeit egészen elhanyagolja s majd mindig oly
tintás az ujja, mint valami diáknak. Azonban mindezt nagynehezen csak
eltűrte, hinni kezdte, hogy neje csakugyan nagy szellem, kit ő nem
érthet; néha hizelgett neki az a nagy tisztelet, melyben nejét a
divatlapok részesítik, félteni pedig épen nem féltette, hiszen az volt a
baj, hogy Árpádina csupa szellem. Mindamellett négy dolgot sehogy sem
tudott megemészteni: először azt, hogy Árpádina rövid hajat kezd
viselni, mely egész férfivá teszi; másodszor, hogy rendetlen fölkelési-
és lefekvésével egészen megrontja a házirendet; harmadszor, hogy sok a
könyvárusi és nyomdai számla; s végre, hogy szeretett felesége
költeményeiben mindig szerencsétlennek és boldogtalannak mondja magát,
mintha bizony ő rossz férj volna. Ezért sokszor összeszólalkoztak,
kivált ez utóbbiért, a mi leginkább zokon esett a szegény férjnek, és
sehogy sem tudta megérteni neje magyarázatát, hogy tudniillik a költőnek
mindig epedni kell valami elérhetlenért, eszményképért, szenvednie akkor
is, ha boldog, különben nem írhat. Nem értvén a költészet ez elméletét,
azt hitte, hogy épen azért valami mély igazság; tűrt, nem panaszolt
senkinek, de azt hiszem, hogy úgy titkon, mikor nem félt, hogy
feleségének valamelyik tudós vendége kiolvashatja arczáról, mégis csak
megvallotta magának, hogy egy írónő oly drága kincs, a kire oly egyszerű
falusi gazda, mint ő, teljesen méltatlan; kár is volt tőle megfosztani
más méltóbb embert, de már megvan, nem lehet segítni a dolgon, mert több
a becsület, mint a boldogság.

A szomszédszobából kihangzó gyermeksírás megzavarta mind az én
elmélkedésemet, mind Árpádina írását.

– Miért sír az a gyermek? – kiáltott be bosszúsan Árpádina a
szomszédszobába, melynek ajtaját hirtelen felnyitotta.

– Talán egy kis baja van, a gyomra fáj; elmúlik, tegnap is úgy volt, ne
búsuljon a nagyságos asszony, – felelt a szárazdajka, ölébe kapva a
gyermeket.

– Jó, jó, de ne háborgassátok az embert, vigyétek a harmadik szobába, a
sok sirástól nem csinálhatok semmit – pirongatódzott Árpádina, aztán
becsapta az ajtót, ismét íróasztalához telepedve, fölvette dolgozatát s
nagy páthoszszal olvasni kezdte:

  Nem tudjátok, mi az anyaérzés,
  Örökös gond, aggodalom, féltés,
  Mégis a legnagyobb gyönyör a világon,
  Gyermekemben mennyországom’ látom.

– Valóban ez szép költemény, kivált ez a versszak igazi gyöngy,
mondhatom ilyet még sohasem írtam, ez a legjobb munkám, felülmultam
magamat; ezt nem adom se a _Szivárvány_nak, se a _Csillag_nak, se
_Hölgyek lapjá_nak, az _Ibolyá_nak adom, szerkesztője leglelkesebben
méltányol a szerkesztők közt. Neki adom, megérdemli. A rímek is jók, a
caesura is megvan, pedig azt ritkán találom el, egyébiránt az nem is
olyan fontos. A vers lelke a szív, az érzés, a melegség, a gyöngédség…
Ebben mind megvan. Az _Ibolya_ szerkesztője, tudom, nem hagyja csillag
nélkül, remek műnek fogja nevezni, vasárnapra adja ki, hogy két napig
olvashassák…

Kétszer-háromszor felolvasta még e versszakot, aztán a tükörbe nézett s
belé veszett tekintete. Talán gyönyörködött lelkesült arczán, vagy pedig
új versszakon gondolkozott, nem tudtam elhatározni, de úgy látszott,
hogy az íróasztal fölötti tükör fontos szerepet játszik Árpádina költői
munkásságában. A költők igen különczök dolgozás közben. Az egyik csak
sétálva tud írni, a másik szivar nélkül nem is gondolkozik, a harmadik a
fekete kávétól veszi lelkesülését, a negyedik tollat rág, az ötödik
botot fog kezébe, a hatodik a karszékben hintázza magát, a hetedik
kiabál mint egy őrült, s így tovább: kiki úgy ír, a hogy szoktatta
magát. Árpádina a tükörhöz szokott. Lehet-e ezt rossz néven venni egy
nőtől? Bizonyára nem; s abban, hogy az ember magát lelkesűlve,
elragadtatva, egészen átszelleműlve látja, lehet valami, a mi fokozza a
lelkesülést.

Elég az hozzá, Árpádina költött és nézte magát a tükörben. Természetes,
hogy folyvást nem törhette fejét a rímeken s egy-egy nyugperczben,
változatosság kedvéért, megigazította nyakszalagját, kellemes balrendbe
hozta fürteit, sőt futólag fogait is megvizsgálta: vajon nem romlanak-e?
Mindezt nem gyanusító szándékból mondom. Árpádina nem volt hiú, mint a
többi nő, sőt épen abban állott büszkesége, hogy megvetette a czifra
ruhát, a divat változandóságát, s a szellem örök szépségében keresett
gyönyört, de mint költőnőnek, természetesen öltözékén is föl kellett
tüntetnie bizonyos æsthetikai irányt. Gondolatot akart kifejezni benne,
mit nem találhatni meg a stereotyp divatképeken. A bánatot, a világ
megvetését, a női emancipatiót, a fenköltséget, a szellemességet
igyekezett megérzékíteni magán és oly módon, hogy mindez emelje
természetes bájait. Minthogy pedig reggelenként nem sok időt áldozhatott
az öltözködésre, öltözékének legfeljebb csak alaprajzát vázolta le s a
költői munkásság idejére hagyta az árnyalást és befejezést, mit szintén
oly kevéssé lehet rossz néven venni tőle, mint Byrontól, hogy sötét
kedélye mellett is nagy gondot fordított nyakkendője rendetlen
megkötésére s igen őrizkedett a meghízástól.

– Nagyságos asszonyom, – szólalt meg a belépő inas – a piktor ide izent,
hogy várja nagyságodat tizenkettőtől háromig.

– Jól van. Mondd meg, hogy elmegyek. Ejnye, – folytatá az inas távozta
után – nem is gondoltam, hogy az _Ibolya_ annyira siet arczképem
kiadásával. A szerkesztőnek igaza van, a feledség örvényébe kell
sülyesztenünk azt a tavalyi rossz képet, mely a _Szivárvány_ban jött ki.
Oly rossz képet soha életemben nem láttam. Semmi, de semmi kifejezés
rajta; olyan vagyok épen mint egy vénülő gouvernante. Természetes, mert
egy rossz photograph-képről rajzolták. Ez újabbnak jól keli sikerülni…
De még nem is gondolkoztam róla, hogy mily ruhában és állásban vétessem
le magamat.

Most már nem az íróasztal fölötti kisded tükörhöz fordult Árpádina,
hanem a nagy állóhoz.

Elébe állott, nézegette magát, némi színpadi állást vett s késztette
kezét, arczát, szemét, hogy valami gondolatot fejezzenek ki.

– Nem, ebben a franczia ruhában nem fogom levétetni magam. A multkor is
nagy hiba volt, hogy nem magyarban rajzoltak le. Jól jegyezte meg a
_Csillag_ szerkesztője, hogy oly honleányt, ki szóval és tettel, dallal
és könynyel oly szívéből áldozott nemzetének, nemzeti ruhában
óhajtottunk volna látni. Ez nagyon szépen volt mondva… De melyik magyar
ruhámat válaszszam? Az egyszerűbbet természetesen, a múzsákhoz nem illik
a csillogás s jól mondja egyik költőtársam, hogy a csalogány kopott fakó
ruhát hord. Az a csinos kis dolmányka nyakig begombolva, vékony vörös
zsinórra, apró ezüst gombokkal épen illeni fog nekem. Nem tudom,
kalpagocskát tegyek-e fejemre? Az némi hősies, némi amazon színezetet
adna alakomnak, mi épen nem árt; fejkötőt semmiesetre sem teszek, az oly
prózai, aztán nem is illik a rövid hajhoz. Karomra jó lesz a rablánczos
karperecz. Arczom búskomoly, szemem fájdalmas mélába merűl, mintha sírni
akarna, vagy már sírt volna, ajkam körül és homlokomon, büszkeség és
dacz vonulnak el… Nagyon jó lesz! Hazafi fájdalmat fogok kifejezni s a
kezemben levő egyik könyv lapjára vagy az asztalon előttem fekvő papirra
épen jól találnak egyik versemnek e sorai:

  Oh Istenem, oh Istenem! miért,
  Hogy a nőszív nem adhat drága vért,
  Csak könnyeket, hazám, szerelmedért?!

Megörült a gondolatnak és sietett azt jobban kidolgozni. Egy kis
asztalkát tett a tükörhöz, melléje állott, s reá támaszkodva próbálgatta
az arcz búskomolyságát, a szemek fájdalmas méláját, az alak és homlok
büszkeségét. Nem volt megelégedve magával, széket hozott s ülő
helyzetben törekedett nemzeti fájdalomra. Azonban nem hajthatta végre,
mert a belépő szobaleány figyelmeztetni merte, hogy a szakácsnő kéri a
nagyságos asszonyt, méltóztassék kijőni s kiadni holmit az éléskamrából
a mai ebédre.

– Mindig háborgattok! – kiáltá Árpádina felugorva, s mélyen érzett
boszúsággal, minőt csak a jogtalanság szülhet, odadobta az éléskamara
kulcsát, aztán föl s alá járt a szobában, mintegy várva, míg a nyomorúlt
világi bajok miatti felindulása lecsendesül s eszméit rendbe szedheti.

– Még sem lesz jó – folytatá, lehangoltságában némi bírálati ösztön
ébredvén fel benne. Így a rendőrség lefoglalhatja arczképemet, senkit
sem üldöznek annyira, mint engemet. Verseim közül is a legjobbaknak kell
fiókom börtönében szenvedni. S ezek a kritikusok még támogatják a
hatóságot, beszélnek üres hazafi phrasisokról, szememre vetik, hogy
nőietlen dolgokat írok, költészetemnek nincs földje, nagy
szenvedélyekkel birkózom s dagályba fakadok ki. Épen ezen szavakkal. A
rosszakaratú, irigy és goromba emberek! Csak az vigasztal, hogy mindezt
csak egyetlen lap teszi, egy unalmas, pedans lap, melynek szerencsére
nincsenek előfizetői. Ah, mily tövises az írói pálya, mennyi mindennek
ki van téve egy szegény nő! De vajon George Sandot nem támadták-e meg?
Bátorság Árpádina, talpad alá szeged e vipera-fajzatot.

Erős, szilárd léptekkel folytatta szobai sétáját, mintha mind kritikus
fejeket tapodna. Épen íróasztala mellett ment el s ráesett szeme az
imént bevégzett költeményre.

– Vajjon ez a szép versszak nem jobban illenék-e arczképemhez? Persze,
akkor egészen mást kellene kifejezni alakomnak: az anyai érzést. Kert
lehetne a kép háttere, őszi lombok, hervadó virágok, melyek mintegy
jelképeznék letarolt belvilágomat. Hiszen ki nem látja rajtam, hogy nem
vagyok boldog? Becsülöm férjemet, hű vagyok hozzá, de szerethetek-e oly
embert, ki engem nem képes felfogni? Ki tehet erőszakot a szíven? Ki oly
elvetemedett, hogy a nőt szerelemre kényszerítse? S valóban nem
szeretném, ha a világ azt hinné, hogy boldog vagyok, hogy magas röptű
szellememet kielégítheti e prózai ember. Igen, körűlem sárguló lombok,
hervadó virágok, arczomon bánatos resignatió, de a melyet valamennyire
földerít az anyai érzés. Angyalias mosolylyal tekintenék le gyermekemre,
ki lábamnál játszik, kezemben könyv s benne e versszak: «Nem tudjátok mi
az anyaérzés!» Ez ellen még a kritikusok sem szólhatnak, nem mondhatják,
hogy nőietlen, a rendőrség sem foglalhatja le. Épen jó lesz.

Ment a nagy tükörhöz s elpróbálta az anyai érzést, de reám nézve kevés
hatással, alkalmasint azért, mert a háttérben se sárguló lombokat, se
hervadó virágokat nem láttam s a kis gyermek sem játszott a fűben.

Maga a költőnő is elégedetlen volt compositiójával s lehangolva fordult
el tükrétől.

– Ez sem jó, – kiáltá ingerülten – sem kő-, sem aczélmetszeten nem
fejezhetni ki jól a sárguló lombot, a hervadó virágokat, e mellett kis
fiamnak is épen oly prózai arcza van, mint atyjának. Ez megrontaná a
hatást. Aztán igen családias, nem közönség elébe való. Csak a
kritikusoknak tetszenék, azt hiszem, egyik sem venné észre benne azt a
hibát, a mely nekem mindjárt eszembe jutott. Mind igaz, de hát ugyan
hogy rajzoltassam le magamat? Nemsokára mennem kell. Hogy nem
gondolkoztam róla elébb? Újra el fogják rontani képemet. Szörnyűség!

A nagy tükörtől íróasztalához sietett, vagy jobban mondva a kis
tükörhöz, azonban most az egyszer csakugyan nem kis tükréből akart
merítni lelkesülést. Néhány albumot hányt föl s egy záros kis könyvben
tisztába írt verseit lapozgatta, szóval kereste az asztalon arczképe
eszméjét.

– Megvan! Ez épen jó lesz. Fölséges vers, mély értelmű és magas
szárnyalású:

  Oh nem ért meg ez a világ,
  Meg nem érthet engemet!
  Megvetettem a mi földi,
  Szállok a felhők felett.
  Az eszmények menyországa
  Szenvedő lelkem világa.

Ez a vers igazán kifejez mindent, költészetem, életem, arczom egész
szellemét. Mily jól fog ehhez illeni a bánatos arcz, ég felé emelt
szemekkel, a mint egy tört oszlophoz dülök, kezemben könyv s a könyvben
e vers. Ez még a legjobb gondolat. Így fogom lerajzoltatni magam.

S ezzel szaladt, mintha csakugyan felhők felett szállana, hogy a kis
tükörnél született gondolatját a nagy tükörben megtestesítse, de nem
végezhette be, mert újra belépett a szobaleány s jelentette, hogy itt a
varrónő, hazahozta a gyermekek ruháját, itt van a mosónő is és ki kell
fizetni.

– Mégis csak szemtelenség, nem hagytok az embernek egy percznyi nyugtot
sem, – csattant föl Árpádina épen nem eszményi arczczal és hangon – itt
ez a tízforintos, fizesd ki mindkettőt. Takarodjál! Ah! – folytatta a
szobaleány távozta után, – csodálkozom, hogy a sok házi gond, törődés és
háborgatás közt ki nem aludt bennem a költészet égi szikrája.

Újra a nagy tükörhöz sietett és ismét hozzáfogott az eszmény után
sóvárgó szenvedő lélek megteremtéséhez, de megint nem végezhette be,
mert a szobaleány újra bejött és kérte tőle a mosóczédulát. Árpádina oly
ideges lett, hogy ha a szobaleány mellette van, aligha meg nem legyinti
eszményi kezecskéjével. De a szobaleány, úgy látszik, eddigi
tapasztalásán okulva, ily magasztos perczekben nem igen mert közeledni
úrnőjéhez s csak az ajtóban maradt. Azért Árpádinának nem volt egyebet
mit tenni, mint dühvel rohanni a nagy tükörtől a kis tükörhöz, az
íróasztalon keresni s meg nem találni a mosóczédulát.

– Talán abban a záros könyvben lesz, nagyságos asszonyom – jegyzé meg a
mind beljebb lépő szobaleány.

– Ostoba! Én ott épen afféle haszontalanságot tartok. Takarodjál,
vegyétek számba a fehérneműt, a hogy lehet. Nektek tudni kellene,
mennyit vitt el a mosónő. Ez a ti dolgotok, mindennel csak engem akartok
terhelni.

Végre eltávozott a szobaleány, végre megteremtette Árpádina az _Ibolya_
közönsége számára arczképét. Az asztalka tört szoborként szerepelt, a
könyv ott volt kezében in natura, épen az idézett helyre nyitva, s a
kékre festett szoba boltozata elég illusióval helyettesítette az eget.
Mindamellett Árpádina mégsem volt megelégedve, nem annyira a
gondolattal, mint a kidolgozással. Közelebb hajlott a tükörhöz s egész
kritikusi szemmel vizsgálgatta hol arczát, hol termetét.

– Nem tudom, hogy és mikor, de meghíztam, arczom sokkal teltebb, mintsem
illjék e költeményhez; elég karcsú sem vagyok; mindez pedig nagyon
megrontja az illusiót. Emlékszem, egy igen gyöngéd költő iránt kialudt
minden rokonszenvem, midőn láttam arczképén, hogy oly vastag, mint egy
mészáros. Ah így teljességgel nem lehet lerajzoltatnom magam! Aztán
ehhez a gondolathoz egy egészen más ruhát kell kigondolnom, eszményi
jelentőségűt, némi magyaros színezettel. Azzal nem lehet oly hamar
elkészülni. Szó sincs róla, hogy a jövő hónapban kijöhessen arczképem.
De az _Ibolya_ új évi első száma mellett akarja szétküldeni. Már
életrajzom kész, a minap maga a szerkesztő olvasta föl nekem. Eh mit
bánom! Csúffá csak nem tehetem magam másodszor is. Egy hónap nem sok,
addig a ruhát is kigondolom, soványabb és karcsúbb is leszek. Hadd
várjon az _Ibolya_, úgy is az egész arczkép az én költségemen fog
megjelenni. De a szerkesztő előfizetőket vár tőle; szegény ember,
mennyit fut-fárad, a nemzetiség, az irodalom, a művészet, a haza
érdekében. Inkább előfizetek száz példányra, de magamat csúffá nem
tehetem, hiú nem vagyok, megvetem a kaczér asszonyokat, de egy költőnő
arczképe csak nem lehet költőietlen; költészete szellemét kell
kifejeznie. Nem, ma a világért sem rajzoltatom le magam…

Becsengette az inast, elküldötte a képíróhoz tudtára adni, hogy ma nem
fog ülni neki, csak a jövő hónapban, majd megizeni mikor; aztán az
íróasztala előtti karszékbe vetette magát hanyagon, elfáradva s
elmélázott.

– Jaj, hogy elfáradtam! – sóhajtá egy pár pillantást vetve a kis tükörbe
– a sok írás, házi gond s ez a sietős arczkép!… Oh, ha ilyenkor egy
enyhe kéz simítaná meg forró homlokom, s egy gyöngéd hang susogná:
«Barátnőm, te szenvedsz!» Hiú vágy. Elkapott levél vagyok, melyet
szélvész hajt sivatagokon át, bujdosó csillag, mely társára nem talál,
szerencsétlen asszony, kinek szenvedéseiről kell dalolnia, míg szíve meg
nem reped. Oh ha föltalálhatnám eszményképemet, egy férfiút, ki szellemi
vágyakkal szeret, titkon, szenvedve, önfeláldozón, ki kisér látatlanúl,
mint védangyalom s egyetlen fájdalma könnyem, egyetlen boldogsága
mosolyom: oh akkor mily örömest tűrném a súlyos házigondokat, zsarnok
férjemet, költői pályám keserűségeit, mily boldog volnék, tudnám, hogy
dobog egy szív, mely engem megért!

  Ah nem ért meg ez a világ,
  Meg nem érthet engemet!

Még sokáig beszélt boldogtalanságáról, melyhez nincs fogható, a
társadalom zsarnokságáról, mely megigázta a nőt, a férfiak
nyomorúltságáról, kik nem tudnak szeretni, a tömegről, mely tapsaival
üldözi, a dicsőség hideg fényéről, mely nem melegíti a szívet s több
ezekhez hasonló költői themákról, melyeket, azt hiszem, rímbe is fog
szedni. De bizony szóról-szóra nagyon bajos volna elmondanom, mert mint
az elfáradt vadász a mormoló patak mellett, lassan-lassan csöndes
szúnyadásba merültem.


VI.

Mintegy másfél óráig szúnyadhattam s épen azért csodálatosnak tetszett
előttem, hogy ébredtemkor is tükre előtt állt Árpádina. Mi ez? Talán
csak nem ment el az esze, hogy menyasszonynak öltözve rajzoltassa le
magát! Ki lehet az, a ki öltözteti? Nem szobaleány, nagyon is úri
asszony, mintha ismerném hangjáról. Mindkettő háttal levén felém
fordulva, egyik arczát sem láthattam, azért fölkelve a pamlagról,
lábujjhegyen feléjök közeledtem.

Ah ez a tükör nem az íróasztal, hanem az öltözőasztal fölött sugárzik,
ez a szoba is egészen más! Többé nem Árpádinánál vagyok. A menyasszony
Etelka, a ki pedig öltözteti, anyja, a híres orvosné, ki leányát
báróknak, grófoknak, herczegeknek szánta. Beh kár, hogy a derék
orvostudor még akkor meghalt, midőn Etelka alig volt tizenkét éves; beh
kár, hogy annyi vagyont hagyott hátra, a mennyiből Pesten öt-hat évig
valóságos nagyúri életet lehet élni; beh kár, hogy mint híres orvosnak
annyi úri ismeretsége volt, hogy az orvosné azt hitte, félig-meddig ő is
az aristocratiához tartozik. Férje halála után mindent elkövetett, hogy
egészen is oda tartozzék. Nagy házat tartott, bőven költött, utánozta az
aristocratiát. Leányát úgy neveltette, hogy beilljék akár herczegnőnek
is. S valóban Etelka, ha születésére nem is, de öltözékére,
műveltségére, szokásaira, szépségére, modorára nézve egész herczegi nő
volt. Hogy többet ne említsek, oly szépen és jól lovagolt, a hogy
polgári hölgy még soha Magyarországon. A fiatal urak bele bolondultak.
Hogy is ne? Egy szép hölgy és egy szép ló, a fiatal urak e két eszménye
egészen egyesültek Etelkában, midőn a Városligetben tüzes paripája hátán
tova lebegett a fasorok közt. Járt is a házhoz majd minden fiatal úr, ki
a jó társaságban némi szerepet játszott. A bálokban, lóversenyen,
szinházban mindenütt megkülönböztették Etelkát. A nők irígykedtek, a
férfiak bosszankodtak, az orvos régi barátjai pedig épen szemrehányást
tettek az anyának. Szóval a város majd minden körében csak ez ujdonsült
grófnőkről folyt a pletyka. Az orvosné keveset hajtott reá, boldog volt,
s boldogsága teljességéből csak az hiányzott, hogy őket a nagyúri
estélyekbe és bálokba is meghívják. Fájdalom, ez nem történt meg. Egész
nagyszerű pályájok alatt nem vihették többre, minthogy egy öreg gróf,
kinek az orvos megmentette volt életét, hálából mindig szívesen látta
őket kisebb, úgyszólva, csak az atyafiság tagjaiból álló estélyein s egy
párszor jószágaira is meghítta látogatóba. De azért az orvosné nem
hagyott föl a reménynyel, idővel többre vihetni szerencséjét, azt pedig
szentül hitte, hogy valamelyik ifjú báró, gróf, vagy főnemes, kik
házukhoz járnak s már onnan kitoltak mindennemű canaille-t, el fogja
venni leányát; épen azért kíváncsi voltam: betölt-e vágyok s Etelka
bárónak, grófnak vagy épen herczegnek menyasszonya-e? A gazdag ruházat
arra mutatott, de a kedvetlen arcz mást sejtetett.

– Miért vagy oly kedvetlen, édes leányom, hiszen az elébb még elég jó
kedved volt? – kérdé az anya, mintegy gondolatomat tolmácsolva, aztán
föltette rá az utolsó darab ékszert is.

– Oh anyám, még talán visszaküldhetnők a gyűrűt – sóhajtá Etelka
önkénytelenül, mintegy bánva, hogy szól, mintha maga sem hinné
lehetőségét annak, a mit mondott.

– Ugyan, édes leányom, mit gondolsz?

– Nem tudom, de minél inkább közeledik a percz, annál jobban gyűlölöm
Izidort s az a gondolat, hogy egy pár óra múlva neje leszek, beteggé
tesz, megöl.

– Hiszen tudod, magam sem kedvelem, – mondá az anya szintén
elkedvetlenedve – nincs születése, csak kocsigyártó fia, az igaz, hogy
most igen gazdag bankár, de mégsem úriember, nem is ifjú, aztán nagyon
unalmas, atyafisága pedig épen kiállhatatlan. Senkisem sajnál úgy, édes
leányom, mint én, jobban is gyűlölöm őt náladnál. Istenem, ha
meggondolom, hogy te, a ki olyan szép, úri, királyi vagy, egy bankár
neje lészsz – jaj elfut a méreg és szeretném letörni Izidor karját,
melylyel az oltárhoz vezet; de mit csináljak, édes leányom, ha lelkemet
teszem is ki, ha megölöm is magamat, mit csináljak? Egy pár hét alatt
csőd alá jutunk, nem lesz semmink. Isten látja lelkemet, magamra nem
költöttem semmit, rád költöttem, édes lyányom, apád egész vagyonát, hogy
szerencsés, boldog lehess. Tehetek-e róla, hogy azok a gyáva mágnások,
kik halálosan szerelmesek beléd, apjok, anyjok, vagy nagybátyjok miatt
nem mernek szakítani a családi előitélettel? De nem is foghatom meg,
miért ne illenél te hozzájok születésre nézve is? Atyád régi nemes
családból való, régibből, mint a minő az övék, hiszen szegény boldogult
nagybátyám mondotta volt, hogy Albert báró őse csak ügyvéd volt, csak a
Mária Terézia idejében kapott elébb nemességet, aztán báróságot, Jenő
gróf őse pedig közkatonából lett tábornok és gróf a burkus háború
idejében. No bizony van miért büszkélkedni. De mit tehetek róla, édes
leányom, tönkre jutottunk, csak nem mehetünk koldulni. Tudod-e mit
teszen: nem lesz mit ennünk.

Ezzel az anya sírni kezdett, s leányára borúlt. Etelka nem tett
ellenvetést, hallgatott, s megcsókolta anyját, mit ez csöndesülésnek,
sőt belenyugvásnak vevén, félig felderülve, fölemelkedett és szörnyen
sajnálkodott, hogy reáborulásával kissé rendetlenségbe hozta leánya
öltözékét.

– Mindjárt helyrehozom, így ni… most már semmi sem hiányzik, csak a
menyasszonyi koszorú, fél óra mulva az is itt lesz. Jaj beh jól fog
állani! Nem hiszem, hogy valaha szebb menyasszony lett volna Pesten. Így
ni, ne búsulj édes leányom, légy vidám. Ha jól meggondoljuk, nem is
olyan nagy szerencsétlenség egész férjhez meneteled. A legjobb és
legokosabb, a mit tehetünk. Izidor gazdag, bizony nem ifjú már, talán
nem is él sokáig; szép, fiatal és gazdag özvegy lehetsz, édes leányom.
Aztán, ha nem élhetnél vele, ha el kellene válnotok is, van annak okos
módja, majd eligazítom én, csak bízd reám… Ejnye be illik neked ez az
ékszer!… Azt meg kell adni Izidornak, jó ízlése van, magam sem
válogathattam volna ki számodra szebb és drágább ékszert. Bútorzata,
kocsija mind drága, választékos. Csak magatartásán, beszédén,
környezetén vehetni észre, hogy nem úriember, nem jó társaságban
növekedett. Azt is szeretem benne, hogy nem kímél semmi költséget, csak
hogy kielégíthesse igényeidet. Valóságos jó férj lesz belőle. Ha majd a
mágnások látni fogják fényes háztartástokat, hogy fognak bosszankodni;
bizony némelyiknek felényi jövedelme sincs, mint Izidornak. Hanem, édes
leányom, most már mennem kell, nagyon sok dolgom van, soha sem volt
annyi. Mindjárt jönnek a vendégek. Menyasszonyi koszorúdat tüstént
behozom, mihelyt megérkezik. Én teszem föl fejedre, én akarom először
látni, mily szép vagy menyasszonynak. Isten veled, édes leányom! Légy
vidám.

Etelka most is hallgatott, csak egy pillantást vetett távozó anyja után,
de ebben aztán eddig elnyomott felindulása egész erővel tört ki. Volt e
pillantásban vád, megvetés és harag, de mindenik fájdalomba veszve.
Mintha most érezné először igazán és mélyen, hogy anyja tette
szerencsétlenné, mintha fájna, hogy anyját nem becsülheti, vádolnia kell
azt az egyetlen lényt, a ki egyedül szerette a világon, ha nem okosan
is.

Oly kellemetlen hatott reám e jelenet. Gyermeket szülővel, szülőt
gyermekkel, testvért testvérrel, mint ellenfélt, látni szemben,
gyűlölet, harag vagy megvetés felindulásai közt, már természetlenségénél
fogva is föllázasztja érzelmeinket. S még is Etelka iránt, e kellemetlen
benyomások között, ébredt szívemben valami olyas, a mit részvétnek
nevezhetek. Eddig csak a kíváncsiság részvétével viseltettem iránta,
szemcsöveztem a szinházban hideg, büszke arczát, bámultam öltözékét,
szép termetét, lovaglását, s ha néha valamelyik társaságban hozzám
leereszkedni méltóztatott, feleltem oly közönyösen, mintha nem is a
főváros egyik leghíresebb szépségével beszélnék. Most szántam, s azt
hiszem, hogy velem együtt szánta volna az a sok nő is, kik úgy
irigyelték sorsát, melyben nem volt semmi irígylésreméltó, kik most is
irígylik tőle a gazdag vőlegényt, ki annyira szerencsétlenné teszi. A
szerencsétlenségben mindig van valami, a mi engesztel, nemcsak azért,
mert a szenvedés mindig rokonszenvet kelt, még ha megérdemelt is, hanem
mert a szenvedőben majd mindig fölkelt egy-egy szúnyadó nemesb érzelmet.
Etelka talán most volt legjobb egész életében. A csapások alatt
meglágyúlt kemény szíve mélyebben kezdett érezni. Nem tisztelte többé
anyját, sőt megvetette s mégis volt benne iránta annyi kegyelet, hogy
mindezt ki ne mutassa; mélyen meg volt sebezve hiúsága, de e fájdalomnál
egy sokkal élesebbet érzett, érezte azt, hogy alig van nyomorúbb lény,
mint egy nő, ki szerelem nélkül megy férjhez, legfeljebb csak az a férfi
nyomorúbb, ki ezt tudja vagy sejti s mégis nőül veszi.

De nem csak én szántam Etelkát, hanem tükre is; ez pedig mindig
hízelgett hiúságának, táplálta reményeit s most nevetnie kellene
szerencsétlenségén, mint a hogy a hízelgők és csábítók szoktak. Azonban
a jó tükör épen nem nevetett, sőt a mint úrnője öltözőasztalánál ülve
maradt és elgondolkozott, igyekezett együtt érezni vele s minél
fájdalmasabban adni vissza arczát, mint a jó képíró, ki nem csak másol,
hanem eszményítve, lelkéből is tesz hozzá valamit. Annyi sajnálattal
rajzolta le szép szemét, a mely sírni szeretne, s ma mégis oly sokat
kell mosolyognia, finom és bájos arczát, a mely akkor
legkétségbeesettebb, méltóságos termetét, karcsú derekát, a melyet ma
egy gyűlölt férfi fog átölelni, pompás, gazdag ruháját, a mely fényes
gyászpompaként övedzi halálra sebzett szivét, szóvat mindazt, a mi rajta
bús és szép volt, hogy Etelka ijedten fordult el tőle, a karosszék
hátára hajtotta fejét s a földre nézett. De a tükör ott is folyvást
rajzolgatta. Most mélábban emelte ki vonásait, kevesebb fájdalommal, de
több bánattal s némi alig észrevehető gúnynyal ajkai körül. Tudta, hogy
úrnője a multakra emlékszik, s ki ismerte ezt jobban nálánál.

Hány estélyre, bálra készült előtte, mennyit fecsegett anyjával, néha
össze is zördült, hogy melyik ruhát válassza. Akár előszámlálja is
legszebb ruháit, hiszen mindeniket ő tanácsolta, hagyta helyben, sőt
arra a páratlan lovagló öltönyre is ő biztatta s vele együtt mosolygott,
midőn ebben legbájosb volt minden ruhái közt. S nem csak öltözéke
történetét tudta ő, hanem szívének titkait is; jól emlékezett, hogy
midőn Etelka egyszer haza jött a lovaglásból, mely kipirult arczczal
állott meg előtte, mennyivel hosszabban nézte magát benne, mint máskor s
mily boldogan sóhajtotta: Jenő! E nevet most is elsóhajtja, de minő
különbség akkor és most! Ő, a tükör, azt legjobban tudja, érzi, épen
azért mélyen elkomorult s egész búskomolyságát elöntötte az újonnan
lerajzolt képen.

– Oh Jenő! – kiálta Etelka, mintha nem birhatná már némán gondolatai
súlyát – még csak egy órám van hátra, ha te meg nem mentesz, örökre
elvesztem. Mindenből azt kelle hinnem, hogy szeretsz. Vártalak sokáig,
te késtél, négy hónapja már, hogy nem láttalak. Oh ne vess meg! Lehet,
hogy először a grófot szerettem benned, hiú, léha nő voltam, de most
szerencsétlen vagyok, lehet hogy nem voltam érdemes szerelmedre, de
Isten a bizonyságom, hogy szeretlek, jobban, mint a hogy te volnál
képes. Dobd el czímedet, vagyonodat, jőj magad, ragadj ki innen, ments
meg. Mi örömest elfeledném érted és veled a nagy világ minden hiú
örömét, mi boldog lennék karjaid között, elfeledve, a tömeg közé
vegyülve, az élet ezer apró bajával küzdve, mint akármelyik utolsó
polgárnő. Oh Jenő, csak érted, másért senkiért!

E kitörés megenyhítette s arcza szelídebb kifejezést vőn. A jó tükör
örvendett rajta, hogy némi méla örömtől áthatottan sugározhatja vissza
arczát. Mintha Etelka e sötét órában néhány perczre egy idylli jelenetet
álmodnék át, távol a nagy világ zajától, lemondva mindenről, de boldogan
Jenő karjai között, ki többé nem gróf, hanem egyszerű polgár, ki egész
nap családjáért dolgozik s egész lelkéből szereti nejét. S vajon ki
tudja, nem vonult-e át lelkén e kép? A halálra itélt nem reméli-e egész
végperczéig, hogy kegyelmet nyer? S ha egyszer már kétségbeestünk,
semmiben sem hiszünk, nem természetes-e, hogy pillanatokra jól esik
hinnünk a lehetetlenben?

Azonban ez ábrándkép hamar szétfoszolhatott, s Jenő polgári alakját
hamar háttérbe tolta a deli aristocrata, legalább Etelka, mintha előtte
állana, egész szenvedélylyel szórta ellene vádjait.

– Szégyen, gyalázat! Oh Jenő, mily lovagiatlan voltál, kitüntettél
mindenütt, kisértél lovaglásomban, udvaroltál nekem s örömest tűrted, ha
a világ azt beszélte, hogy szeretsz és szeretlek. Mindennapos voltál
házunknál, nélkülem nem volt egy jó órád, bókkal, gyöngédséggel
halmoztál el s jogos reményeket ébresztettél bennem. Igaz, nem omlottál
lábamhoz szerelmedet megvallani, nem igérted, hogy nőül vészsz, de
minden szónál, igéretnél többet beszélt arczod, szemed, tetted s a
felőlünk való hír, melyet nem igyekeztél még jókori visszavonulásoddal
megczáfolni. S neked mindez szórakozás, mulatság volt. Untad magad és
szükséged volt valamivel szellemibb felindulásra, mint a minő a
lóverseny és vadászat. Mert divatban voltam, szükséged volt szerelmemre,
mint a legutolsó divat szerinti ruhára. Nem becsültél többre, mint
gyémántos tűdet; ékszered voltam, oh hisz elég szép voltam ahhoz!
Gyalázat! Oh Jenő, te sokkal bűnösebb vagy mint én. Én csak asszony
vagyok, te férfiú, én csak magamat tettem szerencsétlenné s nem mást is,
én csak nagyravágyó, hiú, fényűző voltam, de te nyomorult vagy. Oh
Istenem, ha szeretni tudnám Izidort, ha mondhatnám, hogy megvetlek Jenő,
mert megutáltalak, mert egy becsületes férfiúhoz megyek nőül, kit
szeretni tanultam; oh ha mint nőt meglátogatva lábamhoz borulnál, ha a
büszke gróf az egyszerű bankárt megtisztelné házi-barátságával, hogy
elcsábítsa nejét: mily megvető gúnynyal tipornálak össze, hogy kaczagnék
ostoba arczkifejezéseden, a mint csodálkozol, hogy a ki egykor annyira
szerelmes volt beléd, most nem akar szeretőddé válni. Oh Isten! add hogy
szeressem Izidort, engedd élveznem a boszúnak csak egyetlen pillanatát s
vedd el életemet.

A tükör egy pár pillanatra megelevenedett Etelka villámló szemétől,
kihivó arczától, fölmagasodó termetétől. De mindez nem tartott soká, a
tükörnek ismét szomorú arczot, megtört alakot kellett rajzolnia, a mint
visszahanyatlik székére.

– S én akarnék büszke, boldog lenni, én mernék bosszút állani? – Én? oh
Istenem! a legtehetetlenebb, legnyomorultabb lény a világon, ki hogy a
koldulás elől meneküljön, eladja szívét a többet igérőnek. Akármelyik
koldusasszony megszégyenít, mert az legalább nem rabszolganő, csak
szenvedő szerencsétlen, ki más alamizsnájából él ugyan, de nem alázza le
magát a hazugság- és képmutatásig. Méltán gyűlöl a világ, méltán vetsz
meg Jenő; te ha megcsaltál is, becsületesebb vagy, soha sem adtad el
magadat. Ime Etelka szerelmét megvásárolja a bankár, mint a börzepapirt;
ime Etelka ma hazudni fog az oltárnál; ime Etelka arra számít, hogy
férje már nem ifjú, nem sokára meghal, s így ő hamar gazdag özvegy
lehet, a ki majd kénye kedvére fog élni; ime Etelkának nincs annyi
lelkiereje és becsületérzése, mint az utolsó konyhaszolgálónak, a kit ha
nagyon megsért a szakácsnő, odahagyja a házat, világgá bujdosik s nem
fél, hogy meghal éhen. De hát én miért féljek az éhhaláltól, nincs-e két
kezem, nem tudok-e dolgozni? Inkább varróleány, szolgáló leszek, mint
Izidor neje. Úgy… úgy… Etelka nem adja el magát, nem fog hazudni az
oltárnál, nem lesi férje halálát s megszégyeníti rágalmazóit. Oh
Istenem! erősíts meg jó szándékomban, eltűrök mindent, csak ments meg
Izidortól. Nem… nem… soha sem leszek neje. El veletek csalfa
ragyogványok, letéplek gyémántos ékszer, – oh e szabad lehelet, mely
most keblemet emeli, ez éltető tűz, mely ereimben forr, ez édes
megelégedés, mely lelkemen elárad, minden örömnél többet ér, melyet csak
valaha nyujtottál nekem hívságos világ!

Az öltöző-asztalra dobta ékszereit s úgy örült a jó tükörrel együtt
kiderült arczának. Valóban Etelka most volt legszebb egész életében.
Szemében most sem hiányzott a büszkeség, de ez egészen másnemű büszkeség
volt, mint a melylyel lovaglási és báli diadalairól hajdan haza szokott
volt térni. Némi erkölcsi fönség egészen megnemesítette. Vidámságában is
a gondolatlan pajzán kifejezést a bánat és öröm vegyületének ama csendes
derültsége váltotta fel, melyet csak az erős küzdelem utáni önérző
nyugalom kölcsönözhet. Azonban ma se Etelkának, se tükrének nem volt meg
az a szerencséje, hogy sokáig örülhessenek egy-egy derültebb
felindulásnak. Alig határozta el Etelka, hogy nem lesz Izidor neje, már
megijedt e nagy lépés következményeitől. Kétségek kínozták és sivár
gondolatokba mélyedve könyökölt öltözőasztalára.

Vajon miről gondolkozhatott? Arról, miről igen sokan gondolkoznak az
életben s rendesen oly sikerrel, mint talán Etelka fog. Ki ne ismert
volna közülünk büszke fiatal embert, ki nagy tehetséggel, politikai erős
meggyőződéssel lépett a világba, de szerette a fényűzést, élveket, nem
tudott lemondani rólok, adósságba merült s midőn tolláért vagy
szónoklatáért drága bért igértek, nagy felindulások között határozta el,
hogy visszautasítja, bármi történjék, oly jól érezte magát, egy
szabadságdalt dúdolva feküdt le, mégis aztán egy pár nap mulva félve
gondolt a nyomorra, és elgondolkozott, mint Etelka. Miért mondjak több
példát? Mindnyájan ismerjük a viszonyok kényszerűségét, a melyeket ha
egyszer elfogadtunk, ragadtatunk általok vagy ha ellenök akarunk állani,
ki akarjuk vas karjaikból szakítni magunkat, több kell hozzá, mint egy
izgatott pillanat felbuzdulása, oly erkölcsi erő, melyet nem egy nap
alatt szerezhetni meg s nem egy pár olcsó sóhaj és könny árán.

Etelka is talán a varróleányra gondolt, ki néha nálok is dolgozott, ki
jó reggeltől késő estig varrt, mégis alig tudott annyit szerezni, hogy
vak anyjával együtt eltengődjék s utoljára is a kórházban halt meg.
Eszébe juthatott a szolgáló is, a kinek oly kevés bére van s a kit a
kapu között a kocsis, ha lehet, mindig megölel, midőn a kútról vizet
hoz, pedig szegény leány eleget szabadkozik, sőt néha nyakon is önti
kelletlen udvarlóját. Oh, hogy álhatná ki ezt Etelka! Nem is hiszem,
hogy komolyan gondolkozzék róla. Más egyébről gondolkozhatott, hozzá
illőbb életmódról, de a mint arczáról látszik, nem sok vígasztaló volt
gondolataiban. Talán leczkét adhatna zongorából, rajzból, franczia
nyelvből növendék leányoknak. Csak az a baj, hogy egész Pest ismeri őt,
mint úrhölgyet. Hogyan léphetné át mint tanítónő a polgárnők küszöbét, a
kiket eddig lenézett; hogyan forduljon az aristocratia hölgyeihez, a
kikkel eddig vetélkedett? Nem… nem… Pestet itt kell hagynia és örökre.
Talán külföldön szerezhetné meg kenyerét. De hogy vigye oda anyját, a ki
Pesten kívül nem tudna megélni? S vajon akár itthon, akár külföldön
szerezhetne-e annyit, a melyből ketten tisztességesen megéljenek? Ő még
megélne, de anyját hogyan foszsza meg megszokott kényelmétől? Sok
lehetőséget elképzelhetett, de mindenütt a szükség, szegénység, nyomor
képei inthettek feléje, hogy leforrázzák lelkesülését, kihűtsék szivét.
S mint olyan, ki mindig bőségben élt, kétszeresen iszonyúbbnak gondolta
azt, a mit nem ismert. Gyönge idegeit szörnyű látományok izgathatták.
Látta a terhes munkát, melyhez nem szokott, a megaláztatást, a melyet
nem tűrhet, a szennyet, a melytől undorodik. S anyja alakja is ott
állhatott, láthatta a mint elájul, mert nem utczai és szegényes szobába
költöztek, a mint átkozódik, mert nem járhat kocsin, a mint éhezik, mert
oly ételekhez kell ülnie, melyeket egy rongyos szolgáló főzött.

– Oh! vége… vége mindennek, ments meg Izidor a nyomortól, tied vagyok! –
kiáltá zokogva s oda borult tükre aljára s keserves könnyekkel áldozott
hiúsága oltárán, a mely sok ideig csak mosolyainak és diadalainak volt
tanuja.

Az ajtó felől léptek hallatszottak. – Etelka hirtelen felugrott, bezárta
az ajtót, hogy senki se lephesse meg könnyei közt.

– Édes leányom! – hangzott kívülről – megérkezett mennyasszonyi
koszorúd. Izidor is már várakozik reád a szalonban, sok vendégünk van.
De miért zártad be? Nyisd ki! Talán rosszul vagy.

– Nem, csak a ruhámmal történt egy kis baj, le kellett vetnem, mindjárt
kész vagyok.

Ezzel felkapta az asztalról ékszereit, magára rakta, egy kis finom
kendővel letörölte könnyeit, rendbe hozta öltözékét s igyekezett mosolyt
hazudni arczára. A szegény jó tükör úgy megijedt úrnőjétől, ilyen
mosolyt soha sem látott rajta, s épen azért igyekezett szebben
visszaadni. S csakugyan egy kis megerőltetés után az ő segitségével
sikerült is Etelkának visszakapni régi arczát. Szemében újra büszkeség
égett, arcza gondatlan vidám lőn, csak az ajkai körüli rángás mutatta,
hogy szenved.

– Mosolyogni, nevetni, kaczagni fogok, senkisem fog gyönyörködni
kínaimon! susogta, bevégezvén terhes szerepének próbáját.

– Édes leányom, nyisd ki már! Itt van Róza barátnőd, látni kiván.

Etelka kinyitotta az ajtót s anyjával mintegy öt darab Róza lépett be
üdvözölni a mennyasszonyt. Föltették fejére a koszorút: az anya
elmondta, hogy soha sem volt Pesten olyan menyasszony, mint leánya, mit
helyeseltek ugyan a jó barátnők, de arczok oly fintorgatásával, mintha
azt akarnák mondani: Wie abgeschmackt! Etelka élénk beszélgetésbe
ereszkedett barátnőivel, egy hang, egy mozdulat sem árulta el
szenvedését; egész erejét összeszedte, hogy senki kárörömének ne
szolgáltasson táplálékot. Valóban nagy lelki erőt fejtett ki! Oh ha ez
erővel csak felényire is tudta volna fékezni nagyravágyását, hiúságát,
fényűzését, nem kell vala átkoznia Jenő grófot, készülnie varróleánynak
s végre férjhez mennie Izidorhoz.

De ki az az Izidor? Kiváncsi vagyok reá. A távozó nők után kell sietnem
a szalónba. Hadd lássam, csakugyan oly vén-e Izidor, oly hamar
özvegyasszony lehet-e Etelka?


VII.

Kinyitottam az ajtót s egy más kisebb szobába léptem, melyről azt
hittem, hogy a szalonba vezet. Benyitottam ide is, s nagy
csodálkozásomra már senki sem volt benne. Oly hamar elmentek volna-e
templomba? Ily egyszerű volna-e Etelka szalónja? Nem lehet. Ez más
szoba. Oh Istenem, hisz jól ismerem e szobát, ez az ő nappali szobája, a
Marié, kit kedvesemnek neveznék, ha rá feljogosítva érzeném magamat csak
azért, mert szeretem őt, bár nem tudom, viszonozza-e szerelmemet.
Mindegy. Itt nem hallja senki, nem tünhetek föl dicsekvőnek, nem
sérthetem meg őt, különben is magamban mindig kedvesemnek neveztem, már
akkor is, midőn először láttam s annak fogom, ha többé nem láthatom, ha
örökre elvesztem is. Hiszen halottaink is csak névben élnek, mégis
magunkéinak nevezzük s mikor mondott le a száműzött hazájáról, habár az
hálátlan is hozzá?

Hadd maradj, hadd nevezzelek kedvesemnek s bocsásd meg, ha nem tudlak
úgy dicsőíteni, a mint egy igazi szerelmeshez illik. Oh nem te vagy az
asszonyok legdicsőbbike, sokan vannak, kiket náladnál szebbnek,
szellemesebbnek, derekabbnak tart a világ. Termeted nem oly sugár, mint
a nádszál, nyakad nem a hattyúé, hajad nem ébenfekete s kibontva nem
omolhatnék bársony-palástként sarkadig. Arczszíned nem hótetőn piruló
hajnal s idomaid és vonásaid sem oly szabályosak, hogy a képírók és
szobrászok eszményének beillhetnél. De szép vagy, nekem legszebb a
világon. Mély tüzű szemedből annyi érzés és jóság sugárzik, vidám, nemes
arczodon annyi derű mosolyog, a mennyi egész életemre elég volna vigasz-
és áldásnak.

Az öltözködésben nem tünsz ki. Azt a két selyemruhát, melyet már évek
óta viselsz, nem az első szabó csinálta s annyit alkalmazod az újabb
divathoz, hogy már látszani kezd rajtok némi erőltetés, mint a vénülő
nőkön, a kik erőnek erejével ifjak akarnak lenni. De egyszerű rózsaszín
vagy zöldes viselő ruhádban oly csinos, oly kedves vagy, hogy nem tudok
betelni nézéseddel s mindig előttem állsz, bár hová megyek. Látlak
mindenütt, magányos szobámban, az utczai tömeg között, álmomban, ébren,
s mindig fürteid között képzelem azt a kis kék virágot, melyet egy
párszor oda tűztél, mi annyira megtetszett nekem, hogy hangos dicséretre
fakadtam s életemben az első bókot intéztem hozzád.

A szellemességben is sokan felülmulnak. Oh Magyarországon annyi a
szellemes nő, hogy fele is elég volna. Te nem használod Jósika új
szavait, nem tanultad meg Jókai regényeiből a phantastikus
érzelmességet, nem halásztad ki Eötvös Karthausijából a
gondolat-gyöngyöket. Te nem tudsz politizálni s magadra aggatni
vezérczikkeink és szónokaink sallangjait. Szegény fejed, kevés
szolgálatot tudna tenni a politikai, irodalmi és művészeti pártoknak;
oly kevéssé szeretsz vitatkozni, mint valami elmést mondani s annyira
nem ragyogtatod elméd, hogy egyetlen szónok, író és művész sem vadászná
tetszésedet. Ugyan mi okosat és szépet tudhatnál te nekik mondani, mikor
nem vagy képes jól-rosszul ismételni, kellemesen összezavarni mindazt, a
mit ők magokról vagy mások rólok már elmondottak? Hogyan nevezhetne
valaki szellemesnek, midőn a leghaszontalanabb regény-, szín- vagy
dalműről sem mered kimondani itéletedet, mert félsz, hogy talán nem
mondasz helyest? Nincs bátorságod, e nélkül pedig semmire sem mehetni,
ez az első lépcső, a többit a gyakorlat adja meg.

Valóban nagyon is hallgatag vagy a zajos társaságok közepett, hol annyi
alkalmad volna fényleni, feltárni olvasottságodat, kaczérkodni
gondolatiddal. Fogadni mernék, naplót sem viszesz, nem jegyezd ki a
könyvekből a szebb phrasisokat, melyeket oly jól lehet alkalmazni
levélben és társalgásban egyaránt. Ezért talán némelyek együgyűnek
gondolnak, pedig Istenemre, otthon, midőn ketten vagy hárman vagyunk,
oly szépen és okosan tudsz beszélni, hogy akár reggelig elhallgassalak.
Megvallom gyöngeségemet, örömestebb hallgatlak, mint olvasok sok híres
magyar könyvet, sőt némely klasszikust is irodalmunk arany korából.
Mindenesetre jobban és szebben beszélsz magyarul; csevegésed fölér egy
tuczat sonettet, tréfád egy kötet epigrammát, mosolyod egy egész csoport
lyrikust.

Ha már ennyiben van, ne is légy szellemes, maradj okos- és szeretetre
méltónak. Én csak szeretlek s nem akarok büszkélkedni veled a világ
előtt. Éppen azért azt sem bánom, hogy nem váltál híres zongorajátszóvá
s tartózkodol még a kevésbbé műértők előtt is kimutatni, hogy mit tudsz.
Bizonyosan megtapsolna a társaság, megdicsérnének udvariasságból még a
művészek is, de szivökben talán unnák magukat a mig végig küzdöd
Beethoven valamelyik nehéz sonatáját.

Játszszál te csak nekem s azt az egyszerű méla dallamot, a mely annyira
szívemre hatott. Emlékszel-e, most egy éve? Késő este volt, a gyertyák
már csaknem leégtek, atyád elszunnyadt karszékében, én itt ültem, a hol
most, te ott játsztál s hangjegy sem volt előtted. Mintha emlékeimből
játszottál, szivemből vetted volna a hangot. Mennyi minden eszembe
jutott, gyermekségem és ifjúságom napjai, a remények és csalódások
hosszú sora, a szerelem emléke, melynek csak kínjait ismertem, s midőn
ezek is elviharzottak, egy rideg, sivár közönyt, minden kínnál
kínosabbat. Oly boldogtalannak éreztem magam, úgy szerettem volna egy
pillanatra boldog lenni, aztán meghalni. Ellágyulva lábadhoz akartam
borulni, hogy megköszönjem ezt az enyhítő, régóta első könnyet, mely
szemembe tolult, de nem volt hozzá erőm, a helyett ráborultam a szék
karjára s elmerülésemben nem vettem észre, hogy már nem játszol, hanem
felém tekintesz, s engem is elszunyadtnak hivén, nevetsz rajta, hogy
zongorád mindnyájunkat oly szépen elaltatott. Jó, hogy atyád is
fölébredt s tréfára fordult a beszéd. Talán könnyezve vallottam volna
meg szerelmemet, mi igen regényes, igen szinpadias lesz vala s
legfeljebb csak azt nyertem volna vele, hogy többé nem léphetem át
küszöbödet s nem lesz helyem a világon, a hol megpihenhessek. Jól
teszed, hogy nem tartod magad nagy zongoraművésznőnek. Ily nagy hatást
zongorád csak reám tehetett, ki nem sokat értek a zenéhez, de annál
mélyebben szeretlek.

Nincs kétség benne, hogy sok nő szebben zongoráz mint te, sőt sok másban
is túltesz rajtad. Nem hiszem, hogy a gazdasszonyoknak eszményképe légy.
Alkalmasint nem tudnál nagyobbszerű háztartást kormányozni s fényes
estélyeket s bálokat adni, mert nem szereted a zajos társaságot. A
cselédekkel sem tudsz pörleni s nem vonsz meg tőlök egyetmást, hogy
egyébre inkább teljék. Azt sem vettem észre, hogy sokkal olcsóbban
vettnek tudnád hirdetni mindazt, a mit épen oly drágán vettél, mint
akárki más. A bő költéshez sem igen volt módod hozzászokni, pedig a
híres gazdasszonyság, akárhogy csűrjük-csavarjuk, sok pénzbe, kerül.
Például, van-e híres gazdasszony, a kinek nincs sok és jó befőttje? S
nem kerül-e ez sokba ha csak a czukrot számítjuk is? Ki látott híres
gazdasszonyt, kinek asztaláról hiányzik a mi jó? S vajon csak a
készítéstől függ-e a valódi jó étel s nem egyszersmind valami olyantól
is, mi drága pénzbe kerül? Mennyi mindent kell bevásárolni egy híres
gazdasszonynak s annál többet, minél hiresebb. S vajjon azt a sok
mindent ingyen adjék-e? Oh a hires gazdasszonyság sok pénzbe kerül. Te
kedvesem nem fogsz híres gazdasszony lenni. Nem lesz nagy háztartásunk,
nem fogunk adni estélyeket, ebédeket, s épen nem szokhatod meg a bő
költést, ha mindjárt vágynál is reá, mert nem lesz miből. Egyébiránt nem
baj, ha asztalunkon kevés is lesz a sok jóból; a vendéglőben sem szoktam
összeveszni a pinczérrel, hogy nem adja előmbe a legjobb ételt. Miért
vesznék össze veled? Legfeljebb csak sajnálkozni fogok, hogy nem vagy
híres gazdasszony, s a Nemzet gazdasszonyai czímű egyesület bajosan vesz
be bizottsági tagjai közé.

De hova tévedtem? Úgy beszélek róla, mintha vőlegénye volnék, csak az
esküvőt várnám, sőt mintha már nőül vettem volna s háztartásunkat
rendeznők. Hova jut az ember, ha a szavakkal játszik, nem csak a
politikában, hanem a szerelemben is. Megengedtem magamnak, hogy
kedvesemnek nevezzem s im már menyasszonyommá, nőmmé változott.
Csunyaság! Hiszen azt sem tudom, vajon szeret-e, csak annyit tudok, hogy
jó indulatú irántam, örömest tűr körében és szeret elbeszélgetni velem.
Igaz, midőn elbucsúztam tőle, oly részvéttől sugárzó tekintetet vetett
reám, oly megindulva nyújtotta jobbját! Miért ezt mindjárt szerelemre
magyarázná? Hiú, dicsekvő, léha vagyok. Ott suttogó függönyök, csevegő
madárka ott a kalitkában, s ti nyiló virágok asztalán, ne hogy
megsugjátok neki badar beszédemet, megsértve érezhetné magát, rossz órát
okoznék neki és soha sem bocsátanám meg magamnak. Legyetek okosabbak,
mint én s inkább az ő titkát súgjátok meg nekem. Mondjátok el: nem
volt-e beteg, mióta elhagytam, jó kedve volt-e mindig, emlegetett-e
néha? Ha csak egy párszor is mondotta volna: beh kár, hogy nincs itt, mi
jól elbeszélgetnénk, szegény, ki tudja, hol jár most; ha elsóhajtva
nevemet, mélán tekintett volna a távolba: oh akkor megáldanálak
benneteket, azt kivánnám neked jó függöny, sokáig, nagyon sokáig élj s
érezd kezének lágy nyomát; neked madárka, hogy mindig kezéből nyerj
czukrot, s nektek nyíló virágok, hogy fürtei között hervadjatok el.
Kívánhatok-e ennél többet, nagyobb áldást? De akár emlegetett, akár nem,
csak hogy itt vagyok, csak hogy e szobába vezetett angyal vagy ördög,
nem… nem… angyal, hisz hozzá vezetett, hisz csak azért tárta föl előttem
nehány boldogtalan nő titkát, hogy inkább örülhessek jó szívének,
ártatlan lelkének, s kétszerte jobban szerethessem. Varázs vagy álom,
angyal vagy ördög, bár ki légy, csak hogy visszaadtad nekem e szobát, e
pamlag előtti karosszéket! Vajha jóságodat még azzal tetéznéd, hogy ide
a pamlagra varázsolnád őt magát is, hadd beszélgetnénk el egy órácskát,
aztán nem bánom, vigy vissza Párisba, fektess beteg-ágyamra, itass meg
velem újra egy rakás keserű orvosságot. Ez óra öröméből erőt fogok
meríteni egy egész évre.

Mi ez? Mintha a másik szobából a Mari hangját hallanám. Természetesen.
Hiszen reggel van, eddig hálószobájában felöltözködött s mindjárt ide
fog jönni. Valóban, nem sokára belépett egyszerű zöldes ruhájában,
pirosan, derülten mosolyogva. Hogy örvendettem, hogy nem látott meg s
hogy szerettem volna mégis, ha a viszontlátás örömében elsikoltja magát
s karjaim közé omlik. Megint elbíztam magamat, azért igazán
megérdemeltem, hogy nem ült zongorájához azt a méla dallamot játszani,
se azt a kis kék virágot nem szakította le s tűzte fürtei közé, hanem
szörnyűködve a különben épen nem poros butorokon, hirtelen törlő rongyot
fogott s egész prózailag elkezdett törülgetni. Jó, hogy útjába esett a
madárkalitka, legalább egy kissé megpihent madárkájával csevegni; jó,
hogy virágait sem mellőzhette, s félbehagyva a törlést, gondosan
megöntözte őket. De aztán ismét fölvette azt a csúnya törlőrongyot,
letörülte a zongorát, a pamlag és székek karfáját, a tükrös asztalkát s
magát a tükröt. A tükör hálából mosolygott reá s oly szépen sugározta
vissza alakját, hogy nem könnyen válhatott meg tőle. Letette a
törlőrongyot, úgy sem volt már mit törülnie, megállott a tükör előtt s
nézte magát benne.

– Ez a ruha igazán jól áll – szólalt meg néha enyelgéssel – épen az a
szín, az a szövet, a mi a régié. Az új selyem ruhámat akartam fölvenni,
melyet atyám a minap csináltatott nevem napjára; bizony ideje is volt,
mert az a régi eleget szolgált. De mégis ezt vettem föl, abban az új
selyemruhámban oly méltóságosan nézek ki, mint egy kompolti kisasszony,
soha sem volt oly nehéz selyemruhám, nem tudom mi jutott eszébe
atyámnak, hogy ilyennel lepett meg. Ez sokkal jobban áll nekem, tudom,
neki is inkább fogok tetszeni benne. De honnan tudom?… soha sem mondta.
Csak úgy gondolom, rejtem, mert ismerem őt… Alig várom, hogy lássam… Az
este kellett megérkeznie, legalább azt írta egyik barátjának. Ha
délelőtt bizonyosan meglátogat, bár jőne, ebéd felé, atyám talán itt
marasztalná, ebéd után is egy pár óráig itt maradna, talán egész estig,
elkísérne a színházba, ma úgy is új darab van, s ő már egy egész év óta
nem látott magyar előadást…

Rólam van-e itt szó vagy másról? Ki az az ő, ki az este megérkezett?
Azonban tünődésemet nem fűzhettem odább, mert néhány percznyi szünet
után újra megszólalt.

– Így ni, – folytatá, még egy kissé csinosítva magát, mintegy utána
pótolva, mit öltözőasztalánál elfeledett – mindjárt kész vagyok, most
már jöhet. Oh, ha még ma délelőtt eljőne! De vajon eljő-e, emlékszik-e
reám, jutottam-e néha eszébe? Ha egy kis emléket hozott volna nekem
Párisból, valami semmiséget, mi alig ér egy pár fillért, beh híven
megőrizném! De mi jogom van mindehhez?… Mily hiszékeny és önhitt vagyok.
Azt hiszem róla, hogy udvarlóm, szerelmes belém, csak azért, mert szíves
néha meglátogatni, örömest beszélget velem, egy pár könyvet hoz, vagy
ajánl olvasni, s mindig köszön, még messziről is, midőn alig veszem
észre. S mindezt én már szerelemre magyarázom, mintegy követelem, hogy
engem látogasson meg először, emléket hozzon nekem Párisból, egész
napját nálam töltse. Ez rút, nagyon rút. Ugyan micsoda orczával
fogadhatnék el tőle emléket? jó, hogy nem tudhatja meg, a mit gondolok,
alkalmasint megvetne, többé nem jönne hozzánk… De meg nem foghatom,
eddig is miért járt ide, olyan okos ember nem jobban elmulathatna-e
másutt, mint nálam szegény együgyű leánynál?… Jól mondom, igazán együgyű
vagyok, kivált ma; van egy hónapja, hogy ennyi bohóságot nem gondoltam
össze…

[Illustration: Ez a ruha igazán jól áll, – szólalt meg néha
enyelgéssel.]

Vajon én volnék-e az a nagyon okos ember? Igaz, hogy én mindig örömest
látogattam s beszélgettem vele, könyveket is vittem neki, messziről is
köszöntem mindig, s Párisból csakugyan vissza kell térnem valaha. De
vajon nem lehet más is ily ember, magamra vegyem-e mindezt? Oh kedvesem,
mondd ki nevemet, aztán némulj el s enged lábadhoz borulnom! De ő nem
értette meg néma vágyamat, folyvást hallgatott, elkedvetlenedve fordult
el a tükörtől s az ablak felé lépett. Virágaihoz érve egy kissé
felvidult. Ki is ne vidulna fel azokra a kis virágokra tekintve, melyen
a zöld lombok közt fehér pettyes kék szemeikkel oly vidáman mosolyognak,
mintha lelkök volna? Gyönyörködve nézte őket, velök mosolygott, aztán
leszakított egy párt belőlök, a tükörhöz szaladt és fürtei közé tűzte.

– Nagyon illik nekem, így! E virágot tűzve hajamba, valóban szép vagyok,
legalább ő így tart szépnek. Ezt nem csak sejtem, hanem tudom. Ő
mondotta, nem is mondott több bókot soha, épen azért nem szabad
elfelednem s e kedvencz kék virágával kell fogadnom; délutánig csak nem
hervad el, s ha elhervadna, mást szakítok, mert az lehetetlen, hogy el
ne jőjön; ha délben nem jön, eljön délután, ha délután sem, eljön este.
El kell jönnie, örülni fog, ha meglátja hajamban a kék virágot s megint
azt mondja – oh Istenem, arra nem is gondoltam – mást is mondhat, azt
mondhatja magában, hogy kaczérkodom vele. Ez nem illenék hozzá, mert nem
volna igaz; de igaz, hiszen semmi által nem adta jelét, hogy szeret. Hát
én adtam-e, s mégis szeretem őt? Ő legalább azt mondotta, illik hajamba
a kék virág s így vagyok legszebb. Miért mondotta? Csak azért, hogy
aztán megitéljen, ha követem izlését; ha megitél: nem szeret s akkor –
nem, nem – kitépem hajamból a virágot, pedig kár érte, szegény virágok
hasztalan hervadnak el. Csak legalább le nem szakítottam volna… Én
bizony feltűzöm, bármi történjék. Isten látja lelkemet, nem vagyok
kaczér, csak szeretek, csak szeretem őt.

Újra feltűzte a már egyszer levett kék virágot, aztán ismét levette,
megint föltette s kétszer-háromszor elsuttogta: én bizony feltűzöm.
Aztán mintha véget akarna vetni minden okoskodásnak, mintha félne a
további küzdelemtől, a feltűzött virággal fürtei közt elszaladt a
tükörtől, zongorájához ült s játszani kezdte azt az egyszerű méla
dallamot, a mely engemet egykor annyira meghatott volt.

Oh most nem éreztem magam boldogtalannak, nem kivántam boldog lenni,
boldog voltam, s lábához borulva ölébe hajtám fejem.

– Szeretlek! – rebegtem, hozzá emelve karjaim: könnybe borult szemeink
egy átható pillantásában összeolvadt lelkünk, s im egyszerre elsötétült
előttem minden, karja lágy ölelése helyett két markos kéz durva rázását
éreztem, édes suttogása helyett valami éles, mérges hangot –
fölébredtem, most az egyszer és utoljára igazán, többé nem álmomban,
hanem valósággal.

Ott feküdtem újra a kandalló előtti karszéken, szemembe a reggeli
napfény sütött, előttem a hôtel fehér nyakkendős orvosa állott, ki csak
az elébb szabadíthatta ki magát lázasan ölelő karjaim közül. No hiszen
volt drága dolgom. Az orvos szörnyem megdorgált, tüstént lefektetett.
Azt mondotta, hogy ismét visszaestem lázamba; hogy, ha nem
engedelmeskedem parancsainak, nem áll jót értem, soha sem gyógyulok meg.
Három üveg orvosságot rendelt, de azt hiszem, nem attól a sok fekete,
sárga és piros zagyvaléktól gyógyultam meg. Meg vagyok győződve, hogy
lázálmam gyógyította meg lázamat egész homœopathice.

Még az nap csendes, nyugodt és derült lettem. Egy pár nap mulva már
kimehettem a szobából. Oly jó kedvem volt, oly szépnek tűnt fel előttem
minden: mindenütt ott láttam őt, egyszerű zöldes ruhájában, kék virággal
fürtei közt, mindegyre fülembe csengett az a méla dallam s mintha
hallanám az ő édes suttogását is: «Csak szeretek, csak szeretem őt!»

Oh édes Marim!



A VÉN SZINÉSZ


I.

A szinpad!… a szinpad!…

Ti nem tudjátok, mi az. Csak én tudom, én, a ki éltem, örültem,
szenvedtem rajta.

Hogy is tudnátok! Hisz kik vagytok ti?

Te kicsapott diák, a ki sohasem forgattad Sophoklest. Te sírásó, a ki
csak a katastroph után jelensz meg, midőn a lehulló függöny már elfödte
a tragédiát. Te asztalos, a ki a szinpad deszkáit gyalulva távolról sem
sejted, hogy kínpadot készítesz – s minő kínpadot! – Nevetnie kell a
sírónak és sirnia, a kinek szíve örömében majd kipattan; s a sirás és
nevetés e torzvonásain, mint gladiator-tusán, szemtelen tomboló közönség
mulatja magát. Te csaplárleány, ki ugyan fested magad s könnyen cseréled
szeretőidet, mint bármely jeles szinésznő, de nem hiszed el, ha mondom,
hogy ez arczczal a szende, ártatlan Juliát is eljátszhatni. Te
korcsmáros, a ki megvigasztalod az embereket, bort teszesz eléjök, jó
szót adsz hozzá, s biztatod, hogy ürítsék ki utolsó cseppig, a mi még
öröm lehet a világon, s vágják földhöz a kiivott pohárral együtt az élet
bolond fájdalmát, az eszmélet éber nyomorúságát; de még nem is álmodod,
hogy van egy más bor is, melynek poharát ha ajkainkkal érintjük,
varázsos mámor száll meg, ragyogó istenálmakkal.

Korhely diák, mogorva sírásó, szurtos asztalos, kimázolt csaplárleány,
elhízott korcsmáros… No ugyan szép társaságba jutottam. És e rongyos
csárda? Félrevágott kalapjával majd eldűl, mint a részeg ember, s oly
nagyokat lélekzik, hogy gyertyánkat is ki-kioltja.

Ha! ha! ha! Én, a ki után annyi úri nő bolondúlt, annyi szép leány
epedett. Én, a ki koszorúk párnáján aludtam, szerelmes levelek illatát
szívtam, s uralkodtam az embereken, mint egy király, hogy omlottak
könnyeik. Hajh! rég volt az már, s talán nem is igaz! Sokszor magam is
azt hiszem, hogy csak álmodtam, álmomban megőrültem, s most nem tudom,
melyek őrjöngő, melyek világos perczeim. Nem csoda. A vén Dávidot
elfeledte a világ, mikép a vén Dávid megfeledkezett a világról. Pedig
nekünk egymásra emlékeznünk kellene. De a szinész végzete nem a
szőlővesszőé, melynek nedve maradékról maradékra száll, hogy élvezzék és
lelkesítsen, hanem a virágé, mely egy rövid tavasz után elhervad s
illatát sem éli túl.

Igaz, én még élek; de minő élet ez? Van-e élet a szinpadon kívül? Oh,
mit nem rejtenek e vászonfüggönyök! Minő tündérvilágot varázsol elő a
csengetyű egyszerű hangja! Mily öröm átélni az életet a legnagyobb
költők gondolataiban! Engem elűzött róla a sors, szerepeimet másoknak
osztá, nekem csak egyet hagyott – a szegény Tamásét. Hideg van, fázik
szegény Tamás!

Hanem jobb így, elfeledve, eltemetve. Én gyűlölöm a világot. Átok a
közönségre, mely nem érti Shakspere-t s csak a szép szinésznőkért jár
szinházba: átok a közönségre, mely dicsőséget adott s elrablá
boldogságomat; átok a közönségre, mely gyilkosnak kiált, mert megöltem
Desdemonát, mint egy becsületes Othellóhoz illik.

Ti elég vagytok nekem. Szeretitek a vén Dávidot; oltalmazzátok, mikor az
utczagyermekek sárral dobálják; kenyeret adtok, ha éhezik, s viharos
időben ajtót nyittok, tűzhöz ültetitek, hogy megmelegedjék, igyék és
beszéljen a tarka-barka életről.

Temetésemre nem fog majd eljőni a nép, mely tapsolt és magasztalt;
síromon nem emelkedik márványoszlop; fejemhez, hogy minden tavaszszal
megújuló, koszorú övezze, nem ültetnek virágot a nők, kik velem
ábrándoztak. Jobb is. A zaj boszantana, a márványoszlop nyomná a
szívemet; a virágok tavaszról, szerelemről, dicsőségről susognának, én
pedig aludni akarok, mélyen, álom nélkül, örökre.

Itt vagytok ti. Te asztalos, koporsót készítesz; te leány, szemfedőt
varrsz; ti ketten kivesztek, eltakartok és emlékezni fogtok mindnyájan
reám. Ha az utczagyermekeknek nem lesz többé kivel mulatni; ha, midőn
kinn szél zúg, nem kopogtat senki; ha a hosszas téli estéken nem
hallgathatjátok többé szomorú dalaimat, furcsa regéimet, – fel fogtok
sóhajtani: a vén Dávid aluszik, – Isten nyugtassa meg!

Ide azt a kancsót. Töltsétek meg, hadd igyam, hadd sirjak, hadd
beszéljek.

Éljen a barátság!

De ama másik testvért, a szerelmet, ne emlegessétek. Indulatba jövök, s
haragban, kínban reszketek. Shakspere őrjöngésben írta _Romeo és
Juliát_: Petrarca nyomorúlt ábrándozó, s én – egy bolond, vén komédiás.

Nevettek? Jobb is. Inkább szeretem, mint ha könnyeznétek. A víg ember
őszintébb, mint a szomorú, s legigazabb, midőn ittas. De én nem leszek
se víg, se ittas, – maradok szomorúnak; mert az én vígságom szomorúbb a
búbánatnál, vadabb a haragnál, ijesztőbb a kétségbeesésnél. Aztán ma
ünnep is van, a vén Dávid nagypéntek napja. Ezelőtt mintegy huszonöt
évvel, e napon tapodtam utolszor a szinpadot. Ezóta bujdoklom, – ekkor
keresztelt meg a vihar vén komédiásnak, bolond Dávidnak.

Tudni akarjátok életemet? Ám legyen. Emlékeztek-e, hogy mennyit
firkálgattam azon az asztalon, mikor beteges voltam? Életemből jegyeztem
egyet-mást. Olvasok nektek belőle valamit.

Ünnepem van; hadd tartsak egy ríkató prédikácziót! De el ne mondjátok
másnak. Egy kóbor költő meghallhatja, rímekbe szedi, s még sírni fog
rajt’ a közönség, mint sír, midőn a szinpadon koldust lát – s otthon
elűzi ajtaja elől. Hah, e krokodil-könnyek! Hogy félek tőlök.

Az én életem rövid, szomorú és elmés, mint egy sírkő epigrammja. – Minő
badarságot beszélek? – Az én életem egy összeférczelt tragédia, melynek
kontár szerzője meglopta Shakspere-t; mert én szerettem, mint Romeo;
szenvedtem, mint Othello; bolyongok mint Lear; s nyomomban mindenütt az
emlékezet, e hű, e gúnyos, e kegyetlen bohócz!


II.

A vén Dávid élénk, vidám gyermek volt, s anyjának egyetlen öröme, –
anyjának, mondom, mert atyám még két éves koromban meghalt.

A ki elment házunk előtt, ama szük és sáros utczában, melyet csúfságból
_Boszorkány-sor_nak neveztek, s látta anyámat egy nyomorult ház majdnem
földig süppedt ablakában jó reggeltől késő estig varrni és látott
engemet rongyos ruhában elkényszeredve csatangolni fel s alá:
szánakozhatott vagy nevethetett kedve szerint, mert a nyomorban komikum
is van, épen mint a gazdagságban tragikum.

Pedig mi nem voltunk boldogtalanok. Az Isten, az árvák és özvegyek
atyja, megvigasztal, ád munkát és hozzá türelmet; ád jó kedvet s mellé
reményt. Volt mindig kenyerünk s nem koldultunk soha, sőt sátoros
ünnepeken, néha még vasárnap is, anyám töltött káposztát főzhetett s
egy-egy új ruhát aggathatott reám, melyet ugyan még aznap letéptek rólam
pajtásaim; de szegénynek megvolt az az öröme, hogy fiát legalább reggel
az úrfiakhoz hasonlíthatta, a kiknek ruháján soha sincs folt, de a kiket
én sohasem irigylettem, mert betegesek, halványok s oly gyöngék, hogy
közülök félkezemmel akár tizet is földhöz vágtam.

Ördöngös gyermek voltam én. Nélkülem semmi tréfa, semmi csiny nem
eshetett meg. Ha! ha! ha! a midőn reájok emlékszem, úgy kaczagok, hogy
szinte könnyezem belé. Ki az ördög gondolta volna, hogy később a sors
oly szomorú arczczal tesz csúffá, mint a minőket azokon a borzasztó
historiákat ábrázoló vásznakon láthatni, melyeket vásárkor pénzért
mutogatnak és magyaráznak. Hanem Gombos András uram – ha! ha! ha! a vén
iskolamester, ugyan megjárta. Mintha most is látnám. Nagy hasa volt s
kurta lába, vörös orrot s hosszú sárga kabátot viselt. Délután majd
mindig ittasan jött be, s könyv nélkül, pedig se délelőtt, se délután
nem tudott tanítani. Ha szép idő volt s játszani akartunk, valami
szolgálat ürügye alatt belopóztam szobájába, asztaláról elloptam egész
tudományát, minek aztán az lett a vége, hogy az nap nem taníthatott. Mi
diadallal rohantunk a rétre s a nap hőse én voltam. Különben Gombos
András uramtól az olvasáson kívül még sok szépet tanultam. Például, a
földrajzból: csak két nevezetes ország van: Magyarország és mennyország;
a vallásból: tisztelni kell az Istent s mest’ uramnak pontosan
megfizetni, a mivel tartozunk; a historiából: Adám és Éva magyar emberek
voltak, valamint Nabugodonozor is, mely annyit tesz: ne bolondozzon az
úr.

Tizenkét éves koromban az úgynevezett collegiumba küldött anyám, s
tudtomra adta, hogy pappá kell lennem. Ez neki mint kálvinista pap
leányának, kedvencz eszméje volt. Esténként mindig erről beszélt.
Elmondta, hogy akkor majd ide hagyjuk ezt a sáros és szűk utczát, falura
megyünk, s ott házunk egy kis dombocskán fog emelkedni sugár jegenyékkel
környezve, nem messze templomtól.

Az istállóban lovak, tehenek lesznek, az udvaron asztagok és majorság, a
pinczében bor.

Minden vasárnap töltött káposztát eszünk, s túrós lepényt. Fényes fekete
posztóból csináltatja ruhámat és selyem kalapot vesz. A falu népe nagy
tisztelettel fog viseltetni irántunk; az öregek levett kalappal
üdvözölnek bennünket, az ifjak kezet csókolnak neki, valamint nekem is,
s a jobb gazdák, ünnepeken ajándékkal becsülik meg házunkat. Én
áhitattal hallgattam, aztán kérve kértem, hogy akkor a töltött
káposztába tegyen több húst, a lepénybe több túrót.

– Minden meglesz, kedves gyermekem – mondá anyám, megölelvén – még
fánkot, kürtös kalácsot is sütök, csak tanulj jól; most pedig imádkozzál
s aludjál el, hogy jókor fölkelhess. Gyertyánk ugyan elfogyott, de
csizmadia szomszédunk már négy órakor fölkel; ő jó keresztyén s
megszenved műhelyében.

Az Isten meghallgatta anyám kivánságát. Pappá lettem, csak hogy
Shakspere lőn bibliám, boldogság helyett dicsőséget adott, s áldásul egy
féktelen szenvedély átkát.

S mindezt egy hegedű okozta, egy vén muzsikus hegedűje, ki velünk egy
házban lakott. Nem hijába sirt az a hegedű oly szomorúan, nem hijába
sirtam én is vele együtt, mikor a vén muzsikus jó kedvében a legbúsabb
nótákat húzta. Ketten sirattuk a jövendőt. Eddig rég néma, összetörte az
idő, mint a vén Dávidot, a ki nem soká utána megy. Hajh, felettök senki
sem fog sírni a multért!

A vén muzsikus víg, tréfás ember volt, s engem nagyon szeretett. Midőn
lakodalomból vagy bálból jött haza, mindig hozott számomra valami
csemegét. Ilyenkor ingerkedni szeretett. Szokása volt kitaláltatni
velem: melyik zsebében van a nekem szánt valami. Én mindjárt tudtam,
hogy a balban: mert a jobból rendesen egy-egy lúd- vagy csirkeczomb
kandikált ki, melyet a maga számára tett el a jó öreg.

Egy reggel vigan toppant be anyám szobájába. Én mindjárt sejtettem, hogy
most valami készül.

– No, Kató asszony, ma fiának egy kis mulatságot szerzek. Komédiások
érkeztek városunkba s az orchesteren én is muzsikálni fogok. Ha Dávid
elhozza hegedűmet, végig nézheti az egész előadást. Te kópé, tudom, el
fogod tátni a szádat, csak el ne aludjál, mert bajuszt festek az orrod
alá. He! he! he!

Anyám elbocsátott s én este felé egész büszkeséggel czepeltem a vén
muzsikus hegedűjét. Előbb ki akartak vetni, de a vén muzsikus megvédett,
– hatalmas ember volt ő ott, – a szinpadtól alig két lépésnyire, egy
nagy gordontok mellé helyezett el. Schiller _Haramjái_t adták. Mintha
csak tegnap történt volna, oly jól emlékszem rá. Moor Károly vöröses
öltözetben jelent meg. Ferencz feketében, az öreg lepedőbe burkolódzott.
Még most is fülembe csengenek a tüzesebb magán- és párbeszédek, s a
fordítás kifacsart nyakú magyarsága, a melyet szintén megbámultam.
Valamelyik szinházi szolga rám nyomta a gordontokot, de én nem éreztem
fájdalmat, magamon kívül voltam. Önkénytelen, a nélkül, hogy értettem
volna a drámát, Károlylyal szenvedtem, Ferenczczel ármánykodtam s
atyjokkal átkozódtam. Ösztönszerű, rejtélyes sejtelem nyilott lelkemben,
s kedvem lett volna a szinpadra ugrani, beszélni, mint ezek a bemázolt
emberek, de nagyobb tűzzel, merészebb mozdulattal, hogy a közönség
sírjon, nevessen, tapsoljon, mint egy eszeveszett.

Otthon elbeszéltem anyámnak a darab meséjét. A vén muzsikus nevetett s
megcsipkedte orczámat, anyám pedig örült, hogy oly eszes gyermek vagyok.
A collegiumban sem tudtam egyebet beszélni; majd félre hívtam jobb
barátaimat s eljátszottam nekik az egész darabot: Károlyt, Ferenczet,
Amáliát, a haramjákat egy személyben. Ezóta komédiás Dávid lett a nevem,
melyhez tanítóim később a korhely nevet ragasztották, mert többé nem a
latin nyelvtant tanultam, hanem a szerepeket és stylgyakorlat helyett
szinműveket másoltam. Ácsorogtam az utczákon, futkostam a szinészek és
szinésznők után, a kik előttem félistenek voltak; szívszakadva vártam az
estét, s csak akkor vettem észre, hogy tanítómra kellene figyelnem,
midőn nyakon ütött.

Anyám eltiltott a szinháztól, én elszöktem; anyám fenyegetett, én
daczoltam vele; anyám megvert, kemény bottal ütött, s velem együtt sírt,
de nekem nem a bot fájt, hanem könnyei s hogy inkább szeretem a
szinpadot, mint őt. Olyan voltam, mint a szerelmes ifjoncz, a ki először
csókol leányt; elveszti nyugalmát, mind sovárabb, emésztőbb vágyak
kelnek szívében, míg csak az undor nem nyujtjá mérges gyógyszerét. Rám
nézve az idő sokáig késett e gyógyszerrel, s még most sem érzem erejét.
Nem élveztem eleget. Adjátok vissza a szinpadot. Ide, Romeo köpenyét,
Othello tőrét, Coriolan kardját! Még egyszer ifjú, boldog akarok lenni!
Hadd ragyogjak, hadd uralkodjam, hadd haljak meg a közönség tapsai és
szitkai közt.

Anyámat mindinkább emésztette a bánat. Sokszor félbe kellett hagynia a
varrást, mert a könynyek elhomályosíták szemüvegét. Keze között megázott
a gyolcs, s e sóhajtással szárította: szemfedőmet fehérítem. Én sötéten,
elmerülve állottam mellette s nem mertem vigasztalni. Többé nem valék
vidám gyermek. Arczomon egy különös sötét vonás, Kain-bélyeg kezdett
feltünni. Nézzetek arczomra, most ez a vonás uralkodik rajta, megölte
többi testvéreit, az Ábeleket, daczolt Istennel, gyermekeket nemzet: a
fájdalmat és bűnt.

Anyám, édes anyám!

Oh, midőn e szomorú, jámbor arcz felém fordúlt, hasadozni éreztem
szívemet! Oh, midőn megeredtek könnyei, s elcsuklott szava, megátkoztam
a szinpadot! Oh, midőn a bánat ágyba szögezte s imáimmal és könnyeimmel
nem tudtam visszatartani már-már elszálló lelkét: megesküdtem, hogy soha
sem lépek többé szinházba, s ájultan rogytam ágya elébe.

Évek töltek el.

Anyám vidáman varrt az alacsony ablakban, bár napról-napra vénült és
betegeskedett, én szomorúan tapodtam a collegium küszöbét, bár erős, s a
mint mondani szokták, csinos fiatal emberré fejlődtem. Beköszöntött
hozzám is a remények és vágyak, a barátság és szerelem kora. Én messze
kerültem a leányokat. Kopott egyszerű ruhámban minő társaságban is
jelenhettem volna meg? Gyermekkori barátaim, a város ünnepelt ifjai, a
kik halálra tánczolták magokat, órákig öltözködtek, víg poharazás között
zeneszó mellett virradtak meg, nem érthettek engem. A bort pénzért
mérik, csak a forrás nyujtja ingyen italát; a zene ezüst viszhangot
követel, csak a madár nem fizetteti meg énekét; a társadalom nem nap, a
mely a legkopárabb bérczekre is elküldi melegét, fényét, mosolyát, s én
szegény, nagyon szegény voltam s e mellett élhetetlen, ábrándozó. De
azért voltak örömeim. Nyitva állott előttem Shakspere és a természet;
itt föltaláltam mindent: reményt, barátságot, szerelmet, boldogságot.
Halhatatlan művei mellett aludtam el, szerepeket tanúlva, s a hajnallal
ébredtem. Ismert a völgy, tudott rólam az erdő, túlkiáltottam a vízesés
harsogását, beszéltem a virágokkal, dalaimmal felköltöttem az alvó
viszhangot, kergettem pillangókat, pihentem hegyi folyamok partján,
elaludtam a fáradt madarakkal. Gyakran az alkony óráiban, midőn az
elboruló homály, s a már rég lehanyatlott nap még földerengő visszfénye
sötétkék lepelbe burkolja a völgyeket, az égen alig mutatkozik néhány
félénk csillag, a lombokon elhal a lég bolygó hangja, s a természet
csöndes merengésbe látszik merülni: kifejezhetetlen érzések, különös
látványok leptek meg. Megjelentek előttem a vérző Julius Cæsar, a
halvány Cassius, a sötét Macbeth, az ősz haját tépő Lear, az epedő
Romeo, a dühös Othello, a kétkedő Hamlet. Árnyaik rajzolódtak a
levegőbe, hangjok suttogott a meg-megingó lombokon. Majd elmosódtak a
feljövő holdfényen, de hangjok még mindig suttogott, de én még mind
sírtam, s a kiderült csillagok hidegen mosolyogtak reám. Ha ilyenkor
kimerült testtel, de költészettől ittas lélekkel elaludtam, fényes,
ragyogó szinpadon találtam magamat. Felöltöttem az árnyak alakját; én
voltam Romeo, Othello, Hamlet; küzdöttem, átszenvedtem életöket, míg
végre egy tapsviharból alakúlt fölleg, a függönynyé vált koszorú mindent
elfödött szemem elől. Midőn ébredtem, harsogott a patak, zúgott a völgy,
mint egy ingerült közönség; fejemnél virágok koszorúi nyiltak; a nap,
mint lángoló dicsőség, vakítóan sütött szemembe; de a vén sziklák
szeszélyes arczaikkal gúnyolni látszottak, s mögülök a visszhang
baljóslón kiáltá: miért késel?! – Bódult voltam, azt sem tudtam, hogy e
szókat én kiáltottam el.

Szinész leszek! El, el! a szinpadra!

Ez elhatározás mind mélyebb-mélyebb gyökeret vert bennem. Kezdettem
tisztába jőni magammal, s nyugodtabb lettem. Éreztem, hogy a művészet
egész lelket kíván, minden szenvedélyével, egész életet, minden
boldogságával; sejtém, hogy közelg a pillanat, a mely tettre hív, s a
melyet egy örökkévalóság sem ad vissza; tudtam, hogy egy szerető szívet
török össze, – de már rögeszmémmé kezdett válni, hogy nekem nincs anyám,
én a múzsák gyermeke vagyok.

Összeszedve minden erőm, megkeményítettem magamat, s beléptem anyámhoz.

– Már három napja, hogy nem láttalak fiam!

– Krisztus hetekig készült, mielőtt pályájára lépett volna.

– Isten nevét hiába föl ne vedd, fiam. Te nem vagy istenfélő. Oh,
gyermek! mennyi bút hoztál fejemre!

Megcsókoltam kezét.

– No még sem vagy oly rosz. Hát mit csináltál azóta? Tanultál, úgy-é?
Hiszen te már nem soká végezni fogod tanulásodat. Falura megyünk. Minő
derék pap lesz belőled. Majd keresek számodra egy jó, kedves feleséget.
Hanem faluról veszünk. Lásd, engem is onnan hozott apád.

Én nem tudtam szólani.

– Miért vagy oly szomorú? talán kevés a kereseted? Az elég rosz, fiam.
Én nem sokat dolgozhatom már, mert gyengülök minden nap. Hanem mégis
csak megélünk valahogy. Ki enni ád az ég madarainak, felöltözteti a
mezők liliomát, gondot visel reánk is.

– Anyám, én holnap indulok.

– Hová, gyermekem? Talán valami állomásod akadt? Nevelőség vagy
káplánság? Oh be jó, oh be szép! majd szerzesz egy kis pénzecskét,
beleverjük valamibe, az enyémet is hozzá teszem, s neki kezdünk az
életnek.

– Szinész leszek anyám! – kiáltám, eltökélt lelkem egész erejéből.

– Komédiás! komédiás! – sikoltott felugorva anyám – kivájom szemedet,
kitépem nyelved, elpusztítlak! Ezért ápoltalak, ezért növeltelek, mint
egy úrfit, hogy csavargó, naplopó, kötéltánczos, Istentől elrugaszkodott
szemfényvesztő légy? Apád anyai részről nemes ember volt, én pap leánya.
Komédiás, komédiás! Én Istenem, ne vigy kisértetbe. Kitagadlak
mindenemből.

– Egy pár év alatt híres ember leszek, dicsőséget, vagyont teszek
lábaihoz, édes anyám!

– Elment az eszed? Szép dicsőség: bemázolni az embernek magát s
ugrándozni, hogy röhögjenek a vásott diákok. Szép gazdagság: koplalni,
rongyosan járni, mint egy ágról szakadt. Komédiás, komédiás! oh, hogy
nem fojtottalak meg, midőn még kicsiny voltál!

– Anyám, édes anyám! – kiáltám elkeseredve s egy perczig mély gyűlöletet
éreztem iránta.

Ekkor anyám – talán fájdalmamtól meghatva – reám borúlt, megölelt,
megcsókolt, könnyeivel áztatott.

– Oh, fiam, kedves fiam! Úgy-e, neked is fáj, nagyon fáj? Te jó fiú
vagy, te el nem hagyhatod anyádat. Úgy-e, szeretsz engem?

– Igen, édes anyám – mondám, heves öleléseit megegyezésnek véve – minden
második hónapban meglátogatom, aztán elviszem magammal, s többé nem
válunk el. Hanem egy kérésem van – folytatám fölbátorodva – adjon nekem
abból az ötszáz forintból, a melyet nem rég bátyjától örökölt,
kétszázat. Így sikeresebben kezdhetnék pályámhoz. Egy év alatt, ha
mindjárt koldulom is, visszafizetem. Úgy-e, nem tagadja meg, édes anyám?

Anyám a végszavakig nem tudta mit beszélek, csak szám mozgását nézte,
csak hangomban gyönyörködött; hanem akkor fölrezzent és szekrényéhez
rohant.

– Tolvaj! – kiáltott, szekrényében kutatva; – de még sem, mind megvan.
Egy fillért sem adok, takarodjál szemem elől.

– Adjon százat.

– Elmész!

– Adjon ötvenet.

– Ha éhen vesznél sem adok.

– Adjon hát tizet, ötöt, vagy csak egyet erre a hosszú útra, egyetlen
fiának.

– Nekem nincs gyermekem.

– Legalább áldását!

– Átkomat! – kiáltá, fölemelve kezét s mint egy kőszobor, meredten állva
meg. Kitántorogtam, mentem egyenesen a collegiumba.

Nem kellett sokáig készülődnöm. Egy-két könyv, kevés irat, néhány,
zsibvásárról került ruha: ennyiből állott mindenem. Midőn rendben valék,
még egyszer hátratekintettem: nem hagyok-e ott valamit. Hát botom még
ott állott a szögletben Kezembe véve, felsóhajtottam: jó lesz
koldusbotnak. Társaim nevettek, elménczkedtek, hogy tán valamely
szerepből tartok próbát.

Megindulás nélkül hagytam oda a szobát, léptem át a kapu küszöbét, sőt
úgy éreztem magam, mint a rab, midőn fölnyitják börtönajtaját. Hanem
mikor az utczaszögletnél be kellett fordulnom, nem állhattam meg, hogy a
collegium felé még egyszer visszafordulva, föl ne kiáltsak: tehát nem
fogom többé hallgatni e nagy férfiakat, kik oly fontosan tanítják, mit
magok sem igen tudnak; tehát már senki sem lesz, a ki őrködjék erkölcsöm
felett. Oh, tudós és erényes férfiak! Oh, ostoba és istentelen Dávid.

A város végén is megállottam, de más érzelmek között. Sokáig őgyelegtem
ott, mintha nem tudnék megválni szülőföldemtől. Oh szülőföldem, édes
szülőföldem! Mennyi emlék, mennyi érzés támadt föl lelkemben! Hiszen e
fát, a mely alatt épen állok, egykor madárfészekért másztam meg; e
völgyben pillangókat kergettem; e kis patakra gátot, malmot építgeték.
Hát a városban amott az a bádogos torony, melyet az elhunyó nap
megaranyoz, – ott kanyarodnak be abba az utczába, hol anyám lakik.
Elgondolkoztam: mit csinálhat ő most? Sir szegény, s nincs ki letörölje
könnyeit; várja fiát, sokan mennek el ablaka alatt, de Dávid nincs
köztök; Dávid rosz fiú. Talán épen most sóhajtja: soha sem fogom látni
fiamat. Sir egész éjjel, s csak hajnal felé alszik el ruhájában. E
gondolat folyvást kisért, lassította lépteimet, megállított. Már jó
messze haladtam, rég a hegyek mögé tüntek a város tornyai, de még mind
előttem lebegett anyám halvány, könnyes arcza.

Vissza, vissza, ha este van is! Még egyszer látnom kell őt. Átok helyett
áldása kisérjen.

Visszatértem. Ismert a házőrző eb, átugrottam a kerítésen, tudtam a
járást, s hogy mint kell fölemelni a kilincstelen ajtót. Lábujjhegyen
léptem be anyám szobájába, ágya elé feküdtem, s nem soká elaludtam.
Hajnalban, midőn fölébredtem, még minden csöndes volt, pedig anyám e
tájban szokott fölkelni. Ágyára tekintek; mozdulatlan fekszik;
ráborulok: hideg, élettelen; édes szavakkal ébresztem, könnyeimmel
öntözöm: néma, halott.

Lássátok, azért tapsolt meg engem a közönség zajosabban, mint máskor, ha
a szinpadon halottra borultam. Anyám s a fájdalom tanították be első
szerepemet. De az átok alól senki sem oldozott föl.

Mi az ördög! Hát az a sírásó elaludt? Hejh, kelj föl, áss sírt! Anyámat
temetem.


III.

Néhány napig sirtam és vezeklettem; lesújtott a bánat, furdalt a
lelkiismeret. De a fiatal szív sokat megbír, s hamar megenyhül. Végre
megnyugodtam sorsomban és nyakamba vettem a világot. Most nem állottam
meg a város végén; a temető felé sem tekintettem, a hol anyám nyugszik:
a bádogos torony felé sem, melynek árnyában bölcsőm ringott. Csak
mentem, gyorsan mentem, mintha féltem volna, hogy valami láthatatlan
kezek visszahúznak.

Szemem ragyogott, de nem a könnytől; mellem dagadt, de nem a sóhajtól.
Szökeltem, daloltam, mint a fölöttem lebegő pacsirta. Minden bánat,
minden bús emlék a városban maradt; előttem csak öröm, remény nyílott,
mint úti társam a vidor patak mentében, a virág.

Szabad vagyok! – E gondolat szárnyakat adott lelkemnek és szállott velem
a jövendő végtelenjén, – elfáradt a taps zajában, s megnyugodt a
dicsőség koszorúján. Akkor láttátok volna a vén Dávidot! ha életunt
találkozik velem, még egyszer megkivánja az életet, – a kétségbeesett
eldobja öngyilkos fegyverét, – a szerencsétlen mosolyog és remél.
Félisten voltam, ifjú, szép, ragyogó, bátor.

Másnap elértem azt a kis várost, hová szándékoztam. Itt egy vándor
szinésztársaság működött, s én köztök akartam megkisérteni szerencsémet;
igen, mert az állandó társaságok ezek jeleseiből szoktak ujonczozni.
Különben az állandó társasáságok csak annyiban voltak állandók, a
mennyiben egy évben csak kétszer szedték föl a sátorfát, s talán
többször jóllaktak mint mi.

Közel a piaczhoz egy vendéglőt pillantottam meg, mely egyszersmind
kávéház is volt. A midőn közelébe értem, egy férfiu lépett ki ajtaján. E
férfiu különös férfiu volt. Hasonlított azokhoz a pánczélos vitézekhez,
a kiket némely czifrább korcsmák falaira szokás festeni. Aztán volt
valami benne tanáraimból, sőt szemöldét ép úgy szedte ránczba, mint
Gombos András uram. De bezzeg máskép mozdult: úgy hányta, vetette
tagjait, mintha nem is hozzá tartoznának, – nyakát pedig alkalmasint
valami gipsz macskától kérte kölcsön. Egyébiránt vörösgallérú fehér
köpeny volt nyakába vetve, mely egészen elfödvén, csak sárga csizmáit
láttatá, e figyelemre méltó sárga csizmákat, melyek ha nem Mátyás
király, akkor alkalmasint Rákóczi Ferencz idejében lehettek divatban.

Elébb rábámultam, aztán megszólítám.

– Nem szíveskednék-e megmondani, merre van a városi tánczterem?

– Talán az úrnak a Thalia szent temploma felé tetszik irányozni lépteit?

– Oda.

– Nekem is. Mily különös – s ha szabad magamat így kifejezni –
csodálatos összetalálkozás!

Én elbámultam e nagy páthoszszal mondott szavakon, s csodámban hirtelen
azt találtam mondani:

– Abban bizony nincs semmi csodálatos.

– Már nekem, hallja az úr, mindegy, akár találja csodálatosnak, akár
nem. És annak találom, s azzal vége.

Mindezt oly emelt hangon és méltóságos arczjátékkal ejté ki, hogy
megijedtem, s hibámat mintegy jóvátevőleg mondám:

– Kihez legyen szerencsém?

– Még azt kérdi az úr? Alkalmasint – de nem! bizonyosan csak most került
ki az iskolából, s nem járt még az élet, az emberi társaság, a nagy
világ kígyódzó labyrinthjain s nem emelkedett azon magasztos
principiumokra, melyek ariadnei fonalként vezethessék. Szerencsétlen
fiatal ember! Az úr nem tanult physionomikát, s annál kevésbbé
psychologiát. Hogy kihez legyen szerencséje? Meghiszem. Nem látja-e
arczomon azt a kiválóan különös kifejezést, szememben azt a megdöbbentő
fénysugárt, a melyről a nagy római lantos, az én kedves Flaccusom, így
zengedez: quem semel Melpomene nascentem…

Föltekinték, de két sebhelyen s néhány kék folton kívül alig láttam
egyebet.

– Nem veszi-e észre e termeten, e magatartáson, e mozdulatokon, egy
bizonyos nemét a méltóságosnak, nagyszerűnek, bájolónak? Nem jut-e
önkénytelen eszébe: e férfiu Caesarok, Romeók, Hamletek, Don Carlosok,
Mortimerek, Ferdinándok, Abellinók, Rollák ábrázolására alkottatott?

Újra föltekinték, de a taglejtés közben kinyilt köpeny nyilásánál csak
egy potrohos hasat, s holmi bizonytalan színű ruhadarabokat láttam.

– Nem hallja-e, hogy nem oly culinaris stilusban beszélek, mint a
közönséges emberek, kikhez alkalmasint az úr is tartozik? Fölfogja-e
azon különös akcentust, hanghordozást, mely könnyekre fakaszt, mint a
panaszosan suttogó szellő, – mosolyt csal ki, mint a tavaszszal zendülő
madár; ijeszt, rémít, mint a vihar dörgedelmes hangja, hanem azért, mert
mindig meghatja, elragadja az embert, mert úgy van teremtve, mert úgy
akarom.

S csakugyan igaza volt; mert ily hangokat még soha sem hallottam.

– Én Thalia helybeli templomának főpapja vagyok, vámospircsi Bodáki Pál
úr. Első actor, egyszersmind director, kinek több nemes megyétől, sőt
magától a fönséges nádortól is oklevelei vannak; ki társalgott
főispánokkal, nem egyszer ebédelt alispánokkal s egyszersmind hált úri
palotákban; kihez nemzeti kulturánk előmozdítója, tekintetes Döbrentei
Gábor úr külföldi szinjátékait egy sajátkezűleg írt levél kiséretében
küldé meg; kihez egy másik, amaz ossiani lantos, így irt: halad a kor s
te még állasz tölgyfaként a szinpadon; ki egyébiránt maga is auctor, s
egy szomorujátékot írt ily czím alatt: _Hunyadi László lefejeztetése,
vagy vérpad és trón_, mely több helytt osztatlan tetszéssel adatott s
Kassán nem soká meg is fog jelenni tekintetes Burián Pál költségén,
Werfer Károly úr nyomdájában.

Itt elhallgatott; én pedig nem tudtam szólani. Hisz ez a director, a kit
én keresek. Reszkettem előtte, mint hajdan Gombos uram előtt, s
kezdettem hinni, hogy különcz, de genialis, szurtos, de nagy férfiú, s
én ostoba diák, ki nem emelkedett magasztos principiumokra, nem tanult
physonomikát, s annál kevésbbé psychologiát.

– Ezer bocsánat! Nem volt szándékom sérteni. Oh, de hogy is lett volna,
tisztelt director úr! Lássa, én szinész akarok lenni s épen
társaságában. Ezer bocsánat!

– Mit, szinész? – kiáltá még méltóságosabb állásba helyezve magát. – Hát
olvasta-e Aristotelest, Quintiliant, Blair Hugót, Lessinget? Tudja-e, ki
volt a nagy Roscius, az isteni Garrick, a halhatatlan Talma? Hallott-e
valamit Shakespeareről, Schillerről, Kotzebueról, Iflandról,
Kisfaludyról, s másokról, kiket most nincs időm elősorolni. Tudja, mi a
mimika, gestus, declamatió?

Mondani akartam valamit, de nem engedett szóhoz jutnom.

– Nem olyan könnyű dolog az, mint sokan s respective az úr hiszi. Oh,
sok kell oda, sok, sőt azt mondom, még a soknál is több, s a mit én
mondok, az igaz. Igen, úgy van, valóban igaz. Elég patriota-e, hogy
elszánja magát a honi kultura e sivatag mezején heroicus elszántsággal
vívni? De ha elég is, érez-e magában talentumot, geniét, vénát? Tudja-e,
mi a talentum, genie, véna? Hallott-e valamit a psychologiáról, igen még
egyszer mondom, a psychologiáról? Lássa, én egész életemben ezt
tanultam. A világ, a profanum vulgus, korhelynek nevez, hah, a nyomorú
Zoilusok! pedig én csak művész vagyok. Korcsmába járok, kártyázom,
dorbézolok, verekedem is néha, mert tanulnom kell az életet. Így tett
Kean is, ama britt szinész, s így tesz vámospircsi Bodáki Pál úr is;
mert tudja meg az úr, hogy én nemes ember is vagyok, minő Kean nem volt.
Jusson csak eszébe találkozásunk első pillanata. Én mindjárt megmondám,
hogy különös, csodálatos összetalálkozás. Az úr tagadni merte, pedig nem
úgy van-e? Az úr szinész akar lenni, s én director vagyok. És minő
director? Épen éji studiumomat végzem, s azon szomorú elmélyedés lep
meg: vajon ki fogja helyemet pótolni, ha az öregség fölteszi fejemre a
halál hálósipkáját? Kihúzzam-e a következményt? ért-e engem az úr,
veszi-e észre, fölfogott-e?

– Föl, tisztelt director úr!

– Igen helyes. Az úrból, lelkes vezetés mellett, még lehet valami. Majd
meglássuk. Most követhet.

Menetközben egy szót sem szólott, s én nem mertem megzavarni. Nem soká
elértük a városi táncztermet, s megtelepedtünk Terpsichore és Thalia
közös templomában, a mint Bodáki úr kifejezte magát.

A toronyban kilenczet ütött az óra, s Bodáki úr lármázni kezdett.

– Kilencz óra már elmult, itt a próba ideje, s a korhely gazemberek még
sem jőnek. No, jól van, s mikor én azt mondom: jól van, az azt teszi:
rosszul van, azaz rájok nézve, – lehúzom fizetésöket.

Ezzel leült egy aranyos papirral beragasztott karosszékbe, a mely
különben trón helyett szolgált. Engem nem ültetett le. Ott állottam
előtte, mint egy eklezsiakövető, s feleltem kérdéseire, a melyek
kifogyhatatlanok voltak, s bámultam a diszítményeket, a melyek a dísz
tulajdonságával épen nem dicsekedhettek.

Kitudakolta körülményeimet, aztán így szólt:

– Tehát az úr e pillanattól fogva társaságom tagja. Először próbahónapot
tölt, azután szerződünk. A próbahónap alatt nem kap fizetést, csak
ajándékot, azaz sonkát, sajtot, kenyeret, szóval élelmiszert, a szerint,
a mint maecenásaink küldeni kegyeskednek. Ha jól játszik,
egyszer-másszor egy-egy huszast sem fogok sajnálni. Még pedig a
legfényesebbiket kapja, mi a kasszába bejön. Hanem kötelességét pontosan
teljesítse. Érti-e, mit tesz az, fiatal ember? Játszani fog minden
szerepet, ír szinczédulát, s midőn nem játszik, szed bilétet, az úribb
házakhoz az előadás napján requisitumokért megy. Társaságomnál ez mindig
a legfiatalabb szinész kötelessége. Holnap a _Haramják_at adjuk, te
Károlyt fogod játszani, – igen te, mert én ifjabb szinészeimet tegezni
szoktam. Első szerelmesemet adóssága és gorombasága miatt épen tegnap
csukták be, – én inkább az éltesebb hősöket játszom már, aztán most
kedvem sincs; azért Károlyt fogod játszani. Tudod-e a szerepet?

– Tudom.

– Ezt már szeretem. A genialis embernek mindent kell tudni.

Alig mondá ki e szavakat, midőn három férfiú lépett be. A három
különböző alak, de annyiban mindegyik egyező, hogy hajuk ki volt
fodorítva, s különben megviselt ruházatjokon megakadt egy-egy kevésbbé
megviselt is, azaz, a kinek jó volt a csizmája, annak a kabátja
gyöngélkedett.

Bodáki úr szidalommal üdvözlé őket, még pedig szavalva.

A három férfiú hidegen állott meg előtte s mindegyik, bár különbözően,
elhúzta száját és szemével boszantóan hunyorított.

– Hát bolond az úr? – suttogta az egyik.

– Hát részeg az úr? – mormogta a másik.

– Hát megveszett az úr? – orditotta a harmadik.

Bodáki úr dühbe jött, még jobban szitkozódott, még emeltebb hangon
szavalt. A három férfiú épen nem maradt adós se szitok-, se szavalatban.
Ebből roppant zaj, perpatvar támadt, mert az igazgató, alkalmasint
miattam, inkább fenn akarta tartani tekintélyét, mint talán máskor.
Valószínűen ütlegre kerül a dolog, ha egy tollas kalapú asszonyság be
nem lép.

– Minő czigányvásár ez? – szólt méltósággal. – Bodáki, te nem kiméled
magadat; Bodáki, téged megemészt a méreg; az urak pedig legalább engem
kimélhetnének.

– De kincsem – felelt a director valamennyire szelidülve – az iszonyú,
rettenetes, borzasztó, a mit ezek az emberek mívelnek. A próbának
órájára nem jelennek meg pontosan, a studiumnak éjeit elkorhelykedik.
Kártyáznak, isznak – hah – kártyáznak, isznak. Nézd, most is mámorosak.
Fogadni mernék, tegnap kiadott fizetésöket már elkártyázták, a nélkül,
hogy adósságaikat megfizették volna s még gorombáskodnak. Majd be fogják
őket csukni, mint különben derék és tehetséges Romeónkat, s aztán én
egyedül veled, édes Elizám – folytatá érzékenyen, megfogva neje kezét –
te számkivetett angyal, te bolyongó csillag hazai művészetünk egén, te
pályalombja küzdelmeimnek, te egyetlen virág életem szomorúan sivatag
térein. Aztán játszthatunk-e ketten? Írt-e költő kétszemélyű drámát,
avagy megcsonkíthatni-e az öt személyűt is ennyire? Az Isten
szerelméért, feleljenek, szóljanak, beszéljenek!

– Hát a director úr nem kártyázott-e egész éjjel? – kiáltott fel egyik
szinész. – Én is fogadni mernék, az egész tegnapi jövedelmet
elvesztette, s a hónap elején majd azzal áll elő: nincs jövedelem. Pedig
tegnap is zsufolva volt a szinház.

– Hallgasson az úr! – riadt rá a director.

– Hallgasson az úr! – ordított mind a három.

– De hallgassanak az urak! – mondá Eliza – nem látják, hogy idegen van
köztünk. Kompromittálják a társaságot.

Itt felém fordulva, azt kérdé férjétől, hogy ki vagyok.

– Ez egy becsületes fiatal ember, a kiből különb szinészt fogok nevelni,
mint minők e korhely gazemberek. Holnap a _Haramják_at fogjuk adni, ő
Károlyt játsza, s te Amáliát.

– Mit! hát az úr megbolondult? – csattant föl Eliza, ki férjét, ha
haragudott rá, urazni szokta. – Egy kezdővel játszszam? Majd ha fagy.
Abból az úr nem eszik. Hisz legjobb jelenetemet elrontaná. Én nem fogok
játszani.

– De édes Elizám!

– Nem fogok játszani. Hát nem értett az úr, siket az úr?

– Angyali Elizám!

Eliza nem szólott, hanem felém fordult, a ki majdnem könnyekre fakadtam,
s oly fürkésző pillantással méregetett tetőtől-talpig, hogy vérem
arczomba szökkent.

– No – mondá kaczéran szemembe tekintve – mégis tán meggondolkozom.
Nagyon fiatal, lehet belőle valami. Meglássuk. – Ezzel kezét nyujtá,
melyet nekem férje intésére meg kelle csókolnom.

Ezalatt lassan-lassan gyülekeztek a társaság többi tagjai. Megjelent két
nő is, kiknek egyike Elize tensasszony körül némi szobaleányi
kötelességet teljesített, s egyszersmind a szinpadon is e szerepeket
játszta. Néhány szinész velök enyelgett, többen reggeliztek. Egy nagy fa
árnyában Jago iddogált itczés pálinkás üvegéből, egy várromon Brutus
szürcsölte tejét, egy hajó orrán Wallenstein küzködött egy nagy darab
szalonnával. Mások szerepet tanultak. Bodáki úr a decoratorral vitázott,
mi különben veszekedésnek is beillett, neje pedig velem váltogatott
néhány kegyes szót.

Ekkor belép a sugó, egy czigány külsejű kis ember, ki miatt el nem
kezdődhetett a próba.

– Hát az úr mikor állott be grófnak? – kérdé mérgesen a director –
csoda, hogy nem tíz óra után kel föl! Hanem mennydörgős mennykő! csak
most jut eszembe, hogy tegnap az úr borzasztó czudarul viselte magát.
Száz frank helyett száz frakkot sugott. Legjobb jelenetemet elrontotta.

– Engem is csúffá tett a minap! kiáltá felugorva Jago a fa árnyából – a
hogy szerepemet, épen oly hangon sugja e szavakat is: leesett a bajusza.
Én utána mondom, a közönség kaczagni kezd s rám kiált: le biz’ a, vegye
föl. A kihivástól fosztott meg.

– És nekem – zúgá Brutus a romokról – Eliza tensassony szerepét sugta, s
így ezt kelle mondanom a tensaszonynak: «oh férjem!» Meg akarja buktatni
a társaságot. Le vele!

A kis sugó mind ezt türelemmel hallgatta végig, aztán komoly arczczal és
sugva, mert mint régi sugó, elvesztette beszédhangját, megszólalt:

– Ha oly emberek lennének az urak, mint a milyeknek hiszik magokat,
bizony derék emberek volnának.

– Még gúnyolódik az úr?

– Ha még csak ennyi volna! de nem is sugok, míg az úr ki nem fizet. Egy
huszasom még hátra van, s már két hete, hogy biztat.

– Becsukatom.

– Még sem sugok,

– Ez botrány! – kiálták többen.

– El kell csapni! – sikoltá egyik nőszemély.

– Még sem sugok! – állítá a rettenthetetlen sugó.

– No jól van – mondá szomorúan a director, mely, a mint tudjuk, nála
annyit tett, mint rosszul van, s ez egyszer épen nem másra nézve, – im,
itt van nyomorult huszasa. Látszik, hogy nem isteni szikrától lángoló
művész, hanem csak hitvány, pimasz sugó. Nem hazafiságból, dicsőségért
áldozik Thalia oltárán, hanem néhány nyomorú krajczárért. Hah, szégyelje
magát.

– Most már súgok – mondá ez, rá sem hallgatva, s beült teknőszerű s
talán épen teknőből rögtönzött rekeszébe.

A próba elkezdődött, azaz legelébb is újra meghúzogatták a már eléggé
meghúzott darabot, s egy óranegyedig veszekedtek egy pár szerepcsere
miatt.

Én el sem játszhattam első jelenetemet, midőn Bodáki úr fontos képpel
félbeszakította a próbát.

– Fiatal ember, az úr szerencsétlen, az úr nem tud semmit, úgy játszik,
úgy beszél, mint a hogy rendesen minden ember szokott. Ez nem ér semmit,
ez nem művészet. Idealizálni kell. Tudja-e, mi az idealizálás? Megvetni
a rút életet, a vad természetet, és szállani a képzelet szárnyán az
ábrándok honába, s ott egy új világot, egy szebb természetet alkotni.
Mert a közönség nem azért jár szinházba, hogy olyat lásson, a mit otthon
is lát, hanem azért, hogy olyat lásson, a mit sehol sem láthat. Ez az
idealizálás. Károly dühöngjön, mint ember nem dühöng, Amália szeressen,
mint nő nem szerethet. Ez a nagy titok. Ért-e engem, fölfogott-e?
Kiáltson egész erejéből: ez a pathos; a szók közepét és végét itt-ott
kapja fel, s nyújtsa el érzékenyen; ez a sentimentalismus; szegezze
földre szemét s dobbantson lábával, hogy szakadjon be a szinpad, vagy
emelje égre szemét s kinyújtott reszkető kézzel tántorogjon vissza; ez a
tragikai momentum. Így ni!…

És szavalt és játszott. Én igyekeztem úgy tenni, mint ő. Új hibákon
kapott, megjavítottam; ekkor mások támadtak meg, én engedtem mindenben,
sőt alázatosan meg is köszöntem. Még a sugó is elkezdett egyet-mást
javasolni, azt is elfogadtam, s talán a szinházi szolgáéit is követtem
volna. Nem voltam eszemen, egész őrjöngő voltam. Azt sem tudtam már:
Moor Károly vagyok-e vagy Dávid. Amáliát lázasan szorítám magamhoz, mi
különben nagyon is ínyére volt; Spiegelberget meg akartam fojtani, s
majdnem kivertem az egész személyzetet, miért aztán nehány ütleget is
kaptam.

– Bravo, bravissimo! kiálta próba végével a director – csak ne pazarold
el előre erődet. A legerősebb hangot gazdálkodd meg mindig az utolsó
nagy jelenetre. Tanuld meg, hogy az első és az utolsó jelenet szokta
eldönteni a sikert. Az első jelenetnek nyugodtnak kell lenni, az
utolsónak erősnek, szörnyűnek, hangosnak, s te már be is rekedtél.

– E csókkal művészszé avatlak, – mondá Eliza, ki heves öleléseim óta
fölötte nyájas lett irántam és most egész hévvel megcsókolt.

Szinésztársaim gúnyosan nevettek, de alkalmasint nem dühöngésemen, mert
ők még jobban dühöngöttek, hanem egyeben. Eliza tensasszony
gyöngédségén, a melyet még akkor nem tudtam megérteni. A világ
legnevetségesebb embere lehettem, de boldog voltam. Mit bántam, mi
történik körülem, hogy mint kiáltok, mint hányom-vetem tagjaimat, csak
hogy kiönthettem egyszer lelkemet. E söpredék nép gyalázata, e kontárok
lármája, e nevetséges-szomorú helyzet nem hathattak lelkemre. Vágyaim
révében voltam, tapodtam a szinpadot, s keblemben a genius mozdulatát
érezve, kimondhatatlan gyönyörben úsztam.

Oh, szép napok! oh, drágalátos tudatlanság! oh lelkem ifjúsága! szivem
szűziessége! Nincs könnyem, hogy megsirassalak benneteket, csak átkaim
vannak azok ellen, kik tőlem mindezt elrabolták, egy útszéli koldus alig
hallható átkai, melyeket az alamizsnát nyujtó tömeg áldásnak vél.


IV.

Eljött az est. Oh, hogy vártam, oh, hogy féltem tőle! A félelem és
remény ez idegrázó küzdelme, a gyermekies félénkség és vakmerő önbizalom
közt hullámzó hevületek, a lelkesülés és a hiúság e nagyszerű pillanatai
majdnem ájulásba ejtettek.

Mily szép lehet ilyenkor a halál, s minő álmok a sírban! Meghalni a
pálya küszöbén, melyről még minden szépet hiszünk, elaludni a lelkesülés
szent perczeiben csalódás és kiábrándulás, gyűlölet és cynismus nélkül.
Nem hordani egy tévesztett élet keserű emlékét; nem érezni, hogy az ég
áldása korlátoltságunk miatt átokká fajult; nem kérdeni: miért élünk,
midőn már úgy is meghaltunk. Oh, mert ritka az a művész, a ki az életet
a művészettel összhangba olvasztva, épen oly nagy művész tud lenni, mint
boldog ember. Rendesen feláldozzuk az egyiket a másiknak.

Ki tudná elbeszélni érzéseimet, midőn nevem először pillantám meg az
utczaszögletek szinlapjain? Ki mondja meg, mi zsibongott agyam
idegszálain, hallva a gyülekező közönség zúgását? Mi voltam én akkor,
midőn megzendült az első csöngetyűhang?

Ott állottam a szinfalak között mozdulatlanul, merőn, de égve, lobogva,
mint egy lángoszlop.

A közönség tapsokkal fogadott, – hiszen csinos ifjú voltam és frissebb
erővel dühöngöttem, mint Bodáki, – hiszen hánytam-vetettem magam mint
kötéltánczos – hiszen az elragadtatás, a műértőkön kívül, kit nem ragad
megával! Mit bántam én, hogy ez együgyű kisvárosi közönség egy karcsú,
jól nőtt termetet, csinos öltözetben, többre becsül bármily művészi
mozdulatnál és egy nagy pathosszal elszavalt üres phrasis kedvesebb
előtte, mint a jól felfogott s ábrázolt jellem. Elég volt, hogy tapsot
hallhattam s éreztem démoni erejét, mint Faust, midőn a bűnös, de égő és
ifjú szenvedélyek angyalával alkura lép.

Ti nem tudjátok, mi a szinésznek a taps. Az, a mi a kártyásnak a mámoros
izgatottság, ingerlő hevület, rettentő felindulás, a mely a játék
gyászos asztalához lánczolja; a mi a hadvezérnek a csata, a haldoklók
jajai, s az élők tomboló diadaléneke; a mi a bor, zene, és élvsóvár nők
nevető hangja annak, a ki élni, élvezni akar, nehány napban egy egész
életet. Istene, álma, ördöge, kedvese, költészete. A pályabér, a melyért
küzd, a melyet megnyerve megvet, s elvesztve nem kiván élni; a varázsos
balzsamcsepp, a mely egész fájdalomtengert megédesít; egyetlen és egész
dicsősége, mert nem költő, szobrász vagy képíró, hogy a jelen hálátlan
gúnyait feledtessék a jövendő koszorúi – legalább a síron. Ő nehány
évhez, egy városhoz, egy házhoz van kötve. Azontúl senki sem emlékszik
reá, azon kívül alig tudják, hogy él. A közönségnek, melyet majd imádnia
kell, majd megvetnie, királya, egyszersmind rabszolgája. Ritkán emelheti
magához, többször hajlik lába alá. Oh, hányszor kell lemondani
eszméiről, meggyalázni lángeszét, hogy el ne veszítse ez ingatag kegyet,
e szeszélyes jutalmat, hogy érezhesse azt a felindulást, mámort, mely
élteti, fenntartja, bódítja, megemészti.

A második felvonásban még inkább tombolt a sokaság, s egy virágbokréta
repült lábamhoz. Furcsa, bolond történet ez, de reám száz kritikus
dicséreténél lelkesítőbben hatott. A szinpadtól alig tíz lépésnyi
távolságra egy szende, ártatlan leányka ült. Egész előadás alatt a
legnagyobb figyelemmel csüngött a szinpadon. Némely félelmes perczeimben
könnyei adták vissza bátorságomat, tapsai lelkesítettek. Ő volt az is,
ki művészetem, vagy Moor Károly szenvedéseitől meghatva, virágbokrétáját
majdnem öntudatlan a szinpadra dobta. E bokrétát most is szívemen
hordom, mint őt magát szivemben. Szegény szende, ártatlan leányka. Csak
szárnyai hiányzottak, hogy égbe repüljön. Angyal volt ő, de Byron égből
földre szállt angyalai közül. Homlokán mennyei fénykör, a melyet
Istentől nyert, szivében bűn, a melyet a Kainok maradékaitól tanult.
Hah, a szép asszony, a csalfa asszony! Miért szerettem én úgy? Mért
félek most tőle? Éjfélenként eljön hozzám, fejér éji ruhában, zilált
hajjal, s kezét összekulcsolva sír: ölj meg holnap, hagyj még ma élni.
Ilyenkor megmozdul szivemen a bokréta, szúr, mint a tövis, fojt, mint a
mérges növények illata… Vegyétek el a gyertya hamvát. A szellemek
sötétet szeretnek, futnak a világosságtól. Így van megírva, valamelyik
szerepemben… Adjatok bort, mert elfáradtam, mert félek, mert reszketek.

Hol is hagytam csak el? Úgy… Ebből nagy história, roppant zaj
kerekedett. Az anyák reá s anyjára támadtak, hogy elhárítsák azt a
gyanut, mintha a bokrétát leányaik hajították volna. Ki volt az? Nem
szégyelli! Egész közönség szeme láttára! Én Istenem, mily romlott a
mostani világ! hangzott mindenfelől. Az anyák sápítoztak, a leányok
sugdostak, a férfiak nevettek, – szóval: a közönség játszott, s mi nézők
lettünk.

Alig áll helyre a csend, alig hevülök újra szerepembe, s ime, újabb
intermezzo! Legkedveltebb jelenetemet játszom, s a düh legmagasb pontján
kiáltva: «Bosszú, bosszú, bosszú, oh meggyalázott, megszentségtelenített
öreg, így tépem szét örökre a testvéri köteléket!» egyszersmind a
vállamra szélesen kihajló galléromhoz kapok, hogy utasításom szerint
széttépjem. Ekkor az igazgató a szinfalak mögül reám kiált: – Nehogy
elszaggassa! a nótáriusné tensasszonytól kértük kölcsön, nehogy
elszaggassa, megfizeti. – Én elvesztém lélekjelenlétem, merőn, szótlan
nézek körül, – a közönség zúgni kezd s már-már a bukás pontján állok,
midőn a szende, ártatlan leánykára esik szemem. Nem tudom, mosolygott-e,
sírt-e, intett-e, – csak azt tudom, hogy Amáliának képzeltem, ki
megérdemli, hogy folytassam az átkozódást és széttépjem a nótáriusné
gallérját. A közönség tapsolni kezd, győzelmem kétségtelen. Többi
jeleneteim még jobban sikerülnek. Számtalanszor megtapsolnak, kihívnak.
Társaim irigy szemmel néznek; Eliza egy második csókkal szentel
művészszé; Bodáki pedig, kinek különben nem egészen tetszett e roppant
dicsőség, méltósággal így nyilatkozik: – Hat év mulva remélheted, hogy
talán még engem is meg fogsz közelítni.

Nem soká hires ember lettem! Ismert az egész város, beszélt rólam a
vármegye. Igaz, azon túl azt sem tudta a világ, hogy élek-e; de hát én
tudtam-e róla? Miért is tudtam volna? A nélkül is nagy férfiú lehettem,
hisz erre úgy sem kell egyéb, mint sokat hinni magunkról, mert mindig
találkoznak emberek, kik ezt épen úgy elhiszik, sőt még jobban. Büszke
is voltam ám! Az hittem, hogy az utczán minden ember engem néz, a
társaságokban csak rólam beszélnek. Volt is okom rá. Hívtak ide, hívtak
oda, most ebédre, majd bálba. Mennyi bók, mennyi szerelmes pillantás!
Húsz szeretőm is lehetett volna! Hát még mennyi ajándékot kaptam ismert
és ismeretlen kézből. Félre vágtam a kalapom, s vígan énekeltem: Az ég
alatt a föld szinén, nincs oly derék legény, mint én. Mind e mellett a
nők iránt érzéketlen maradtam. Hadd epedjenek, majd inkább tapsolnak;
hadd maradjak távol tőlök, annál több idejök marad koszorúkat fűzni.
Szép, fényes élet volt ez, mint a szivárvány, mint a páva farka. Kár,
igen kár, hogy oly kevés ideig tartott. Jól mondják, hogy az ember élete
hasonlít a vadász álmához, ki verőfényes napon alszik el és zivatarban
ébred! Miért is szeretem én jobban a művészetet, mint egy becsületes
komédiáshoz illik?

Elfáradtam a dicsőségtől, meguntam a zajt. Modorom szerényebb, lelkem
büszkébb lőn. Később a büszkeség is fájdalomba veszett; elégedetlen
voltam magammal. Ez idő óta többször fölkerestem a magányt, a
természetet. Az alkony óráiban újra meglepett az álmodozás, eljöttek
látományaim, épen oly ingerlően, épen oly bodítón, mint hajdan. De az
ébredés kínosabb volt. A könnyek most nem enyhítettek, hanem égettek, a
fejemnél nyíló koszorú megalázott, a patakzúgás bosszantott, a vén
sziklák gúnyosabban nézlek le rám, s mögülök ördögien hangzott: vajjon
oly nagy művész vagy-e te Dávid, mint magad hiszed?

Nem volt többé nyugalmam; oh a szinpad kínpaddá vált. Utáltam magamat,
mert kontár vagyok, gyűlöltem a közönséget, mert ostoba. A legzajosb
tapsviharban is éreztem, hogy ha a költő jelen volna, lekorbácsolna a
szinpadról, a műértő pedig ezt kiáltaná: menj szántani, fiam szántani
menj! Egyik leghiresb magyar szinész játéka épen kétségbe ejtett. Ez
átutazóban egy pár vendégszerepben lépett föl társaságunknál. Szép
alakja, mozgékony arcza, s nagy terjedelmű hangja volt, de én leginkább
azt bámultam benne, hogy minden magyar szinész között leginkább tudta
játékában egyesíteni úgy a fönségest, mint a nevetségest, az egyéniesen
jellemzővel. Vizsgálni kezdettem magamat őszintén, kérlelhetetlenül, s
minden nap újabb gyötrelmeket termett. Ha ittas szerepet játszottam,
valamelyik tagom mindig józan volt: mint Romeo, csak hangommal voltam
szerelmes; Brutus helyett Petur bánt személyesítettem; ó- vagy jelen-kor
mindegy volt nekem, épen úgy, mint a szalmás kunyhó, vagy szalon.
Mindegyikben szavaltam, dühöngtem, a mint Bodáki megtanított. Ezek után
mihamar észre kellett vennem, hogy egyetlen egyént sem tudok ábrázolni.
Minden szerelmest, hőst, ármánykodót egykép játszom. E modort még
szörnyebbé teszi a nagy pathos, mely nélkül lélekzeni sem tudok, a soha
sem nyugvó arczjáték, melyet megtapsol a karzat, az édeskésen szerelmes
és mesterkélten hősies mozdulatok, a melyekben a nőknek kedve telik.

Sirtam, kétségbeestem, majd reméltem s az akadályok új erőt öntöttek
belém. Figyeltem az emberekre, vizsgáltam az életet, tanulmányoztam
Shakspere-t. Oh mi mást olvastam ki most soraiból, mint hajdan, mikor
nehány merész kép, vagy szenvedélyes kitörés, egy-két hatásos jelenet
volt minden, a mi megkapott. Megnyilatkozott előttem a szenvedély
változatos természetessége, a jellemrajz mesteri ereje s a tragikai és
komikai küzdelem nagyszerű költészete; kezdettem sejteni, mi a drámai
művészet Behatoltam a különböző jellemek titkaiba, felfogtam a typus és
egyén lényegét, s mindkettőben az alapvázlat főbb pontjait, a vegyület
alkatrészeit, a fejlődés fokozatait, a melyekbe a hang, arczjáték és
taglejtés ezer árnyalatával kell elevenséget, életet lehelni a
szinésznek, s mintegy újra teremtenie a költő gondolatát. Azonban
eszméimnek nem tudtam alakot adni. Olyan voltam, mint a rejtezött, ki
lát, hall, eszmél s tagjait nem mozdíthatja. Ki old fel ez átok alól?
kiáltoztam sokszor elkeseredve; összetörtem tükrömet, mely előtt napokig
próbálgattam valamely jellemet, s benne mégis mindig csak magamat
láttam. Csupán az a gondolat vigasztalt: sokat tudok már, mert nem tudok
semmit; nem soká mindent fogok tudni, mert feledni kezdem, a mit ezelőtt
tudtam.

Így telt el egy év; ez alatt társaságunk bebarangolt egy pár vármegyét,
s télre újra visszatért abba a kis városba, a melyben először fölléptem.
De nem csak a magány termett kínokat, a közönség is megtette a magáét,
pályatársaim sem voltak fösvények. Mert több mérséklettel és
müvésziebben játszottam, ritkán fogadtak tapssal. Hiába kerestem
szememmel a szende, ártatlan leánykát is. Szokott helye már hetek óta
üres. Sehol egyetlen résztvevő arcz, egyetlen könny, egyetlen sóhaj!
Ezer gúny, ezer baj, ezer ármány mindenütt. Bodáki úr, mióta a közönség
kegyében hátra toltam, ellenségemmé lőn, s tán elcsap, ha jó remény
fejében már azelőtt el nem adósít. Így még néhány hónapot kellett
lejátszanom. Örökségem, anyám ötszáz forintja, rég elfogyott; részint
elpazaltam, részint elcsalták tőlem. Elszökhettem volna ugyan, de buta
eszemhez soha sem férhetett az az elv, hogy a mi más embernél bűn,
művésznél genialitás. Eliza tensasszony, a kinek szerelmét nem
viszonozhattam, a rég kiszabadult Romeóval fáradatlanul üldöz. Az egész
személyzet, le az utolsó szinházi szolgáig, bosszantásomra esküszik.
Csak a kis súgó fogja pártomat, ki társaságunkban rendesen az ellenzéket
alkotta. A becsületes, a jó ember! Neki sem szenvedélye, sem hiúsága.
Néhány pohár borban s egy-két jó barát körében leli minden örömét.
Szinésznek pályatársai közül különben is csak a súgó lehet barátja.
Nekem ő jó barátom – áldja meg az Isten! – jó barátom volt! Szerepeimen
kívül még azt is híven megsúgta, hogy jó lesz összébb húzni magamat, nem
reggeliznem, nem vacsorálnom, mert csak így fizethetem ki egy pár hónap
alatt adósságomat s mehetek vele együtt egy nagyobb társasághoz, hova
meghítták, s hol nekem is helyet szerez. Megfogadtam tanácsát. Böjtöltem
és tanultam, s ezt jó minden kezdő szinésznek megtanulni.

Szállásban egy tudákos csizmadiánál voltam, ki először mint atyamester,
másodszor, mint egyházfi nem a közönséges csizmadiák közé tartozott;
gyakran járt szinházba, nagy pártfogója volt társaságunknak. Engem
különösen szeretett: s ha vitéz, derék, becsületes embert személyesíték,
másnap meghívott ebédre és a tisztelet minden nemével elhalmozott.
Egyszer valami rossz német drámát adtunk, s nekem egy szörnyű gazember
szerepét kelle játszanom. Jó szeszélyben voltam, s a közönségnek egy kis
mulatságot kívántam szerezni. Borzasztó rút arczczal s öltözetben
jelentem meg. Túloztam, a mint csak lehetett. A közönség egész
magánkívül volt. A karzat szidott, a földszint átkozott, a nők nem
mertek reám nézni. Ha! ha! ha! – Az istentelen! A gonosz! Ki hinné róla,
hisz szelid embernek látszott! sóhajtá a lágyszívű közönség. Tapsról
persze szó sem volt, mert az ily szerepeket játszó köszönje meg, ha meg
nem hajigálják; de a nagyszerű hatás, a művészet varázshatalma, – mint
mondaná Bodáki; de az én fölséges mulatságom és ez az együgyű kisvárosi
közönség!

Másnap az én csizmadiám fontos képpel beáll hozzám és így szól:

– Uram!

– Állok szolgálatjára.

– Álljon az ördögnek, minthogy úgy is van.

Elbámulok, ő folytatja:

– Én istenfélő, virtusszerető, belső ember vagyok.

– Egyszersmind csizmadia.

– Hát Böhm Jakab, ama vallásalapító, nem volt-e csizmadia? hát – hogy
városunkból se menjek ki – papunk nem csizmadia fia? Bizony mondom, nem
is komédiásokból telnek ki a belső emberek.

Itt elhallgatott s a többi fontos okokat arczával fejezte ki.

– Ámbátor én eddig az urat becsültem, mindazonáltal igen rosszul tettem.
Ki a gazembereket úgy játszsza, mint az úr, az otthon sem lehet
becsületes ember. Ennélfogva, mivelhogy én istenfélő, virtusszerető,
belső ember vagyok; tehátlan házamban sem lakhatik olyan, a ki nem az:
azért keressen az úr más szállást.

– Jól van, jól – mondám nevetve – egyébiránt: ne sutor ultra crepidam.

Elindultam szállást keresni. Csakhamar egy ház kapuján e feliratot
olvastam: itt szállás van kiadó. Valami iskolás gyermek alája firkálta
volt: ki kiveszi, nagy bohó. A gyermeknek igaza van. Bolond valék. Talán
nem is a gyermek írta azt oda, hanem a sors titkos keze. – Mindegy!
elég, hogy bolond valék. Mindjárt meglátjátok, miért. Különösen te
csaplárleány, figyelj, téged érdekel leginkább: szerelemhistória.

A ház, hol szállást fogadtam, egy özvegyasszonyé volt, a ki valaha szép
lehetett, s modoráról itélve, még most is szépnek tartja magát. Nem
sokat törődtem se ezzel, se egyéb körülményeivel. Beköltöztem szobámba s
tovább bőjtöltem, tovább tanultam. Egy szép tavaszi reggel korábban
felköltött a madarak éneke, mint máskor. Fölnyitottam az ablakot, hogy
jőjjön be a friss lég, s kikönyökölvén, elmerengtem a hajnal sugarán,
mely a szomorúfűz lombjain oly résztvevő, oly szelid fénynyel remegett,
mintha bánatát akarná enyhíteni. Enyhe fényt, résztvevő sugárt szomjuz
az én lelkem is. Oh! a midőn kétségtől kínzatva, küzdelmeimben
kimerülve, összerogyok tükröm előtt; oh, a midőn állapotom gyalázatán
sirva, önszenvedélyemtől gúnyolva, a közönség zajában alfáradva, hideg
nyoszolyámra hajtom fejemet: hol a kéz, mely letörölje szememről a bánat
könnyét, homlokomról az utczák sarát, lelkemről a hő izgalmak
nyugtalanságát? Űrt érzek szívemben, s fáj, hogy a művészet cultusa nem
tudja betölteni. Határzatlan vágy, édesbús sejtelem nyugtalanít.
Egyedül, elhagyatva érzem magamat. Ifjúságom rideg napjait egyetlen
örömsugár sem deríti fel, egyetlen édes emlék sem koszorúzza. Némely
szerepemből képeket sző az ábránd, s az álmatlan éjeken könnyező szemem
elébe tartja. Esengek, mint a szomjú föld, hervadok, mint a hévütött
virág. Vajjon ama felhő, mely láthatáromon képződik, mit rejt?
Szélvészes záport, vagy szellős permeteget, sujtó villámot, vagy
mosolygó szivárványt? – Szerelem! szerelem! susogtam öntudatlan.

Ablakom csinos kertre nyílott. Csak most veszem észre, hogy tőlem alig
nehány lépésnyire egy leány virágokat öntöz. Nem a házi asszony, mert ő
nem ily karcsú, nem ily fiatal. Mily bájosan hajlong! Bár arczát
láthatnám! Ekkor a leány, mintha gondolatomat sejtette volna, felém
fordul, majd hirtelen, távolabb virágágyakhoz szalad, s eltűnik a kert
fái közt. Én is, mint szemérmes gyerek, elkapom magam az ablaktól.

Ő az, az ártatlan, szende leányka, a ki bokrétát hajított nekem! Hogy
tudhattam ennyire elfeledni? Nem csoda, épen nem csoda, hisz hetek óta
nem látom már a szinházban! Mégis, hogy tudtam feledni? Ily szende
arczot, ily tündéri termetet, ily ártatlan szemeket lehet-e feledni? Én
ostoba! De ki ő?… Később, kérdezősködéseim után megtudtam, hogy
háziasszonyom leánya, s hosszas betegeskedéséből nem rég üdült föl.

Ez esemény fölvert fásultságomból s életemnek új színt kölcsönzött. Még
nem voltam szerelmes, csak az érzést szerettem, a mely gyönyörrel
töltött el; a felindulást, a melyre rég sovárgok, magát a a szerelmet, a
melyről annyit álmadoztam; szobám remetéje, s a kert őre lettem. E
kertben termett az a koszorú, mely a művészt jutalmazta; itt virul az a
másik is, mely az ifjút fogja boldogítni. Lebocsátott függönyömön
nyílást vágtam, s azon át, tőle látatlanul, figyeltem jövetelére,
ellestem minden mozdulatát. Tudtam, melyik virágágyat öntözi előbb, minő
virágokból köt bokrétát, melyik fa alatt pihen, mikor áll meg a kerten
átfolyó patak partján, hogy nézze magát tükrében s felfúván orczáját,
nevessen visszatükröződő torzképén, s tapsoljon kis kezével. Fehér
ruhájában mint vadgalamb rebbent föl a parti virágok s magas fűszálak
közül; majd a házeresz alatt megállva, mint együgyű pásztorleány,
játékos hangon hivta a galambokat buzaszemeire; majd versenyt csattogott
a madarakkal, hogy csengett belé a lég; majd kis gyermekként bejövő
anyja elébe futott, s enyelgő tréfákkal csevegte körül.

E napok voltak életem legszebb napjai, teliek örömmel, titokkal,
költészettel. Újjá születtem. Miként szivembe életkedv, úgy szállott
művészetembe, mi eddig hiányzott, élet, elevenség, egyszerűség,
emelkedettség. Megnyílt az érzések kristálytiszta forrása, lehullottak
az eszmék koporsófödelei. Tavasz szívemben, tavasz lelkemben, élet
szobámban, élet a szinpadon. Boldog ember voltam. Szobám függönyei
mellől a szinpad függönyei közé léptem, s mindenütt – a kertben, a
földszinten – őt láttam. Ott lebegő fehér ruha, vidám dal, mosolygó
arcz, itt tapsoló kis fehér keztyű, a tetszés jelei közt megingó
kalaptoll, a felindulás drága könnyei; s ha fárasztó szerepeim után néha
későn ébredtem, ablakomban virágbokréta, hasonló ahhoz, a mely első
föllépésemkor lábamhoz hullott. Vajjon a művészt illeti-e, vagy a hő
szívű ifjat? Tán épen mindkettőt. Vajjon érti-e a virágnyelvet? Hisz e
bokrétában babérlevél és rózsa van együtt.

_Romeo és Juliát_ adtuk. Életemben most voltam először elégült magammal.
Mily szép a világos és mély művészi önérzet. Nyugodt boldogság,
megtisztult lelkesültség, szűzies öndicsőülés. Mennyivel többet ér, mint
a taps és koszorúk zajos, szennyes mámora. Oh, ha inkább szeretnők a
művészetet, mint a közönséget, ha kevésbbé volnánk hiúk, s több lenne
büszkeségünk! Csöndes, tiszta gyönyörben lépdeltem haza a kihalt
utczákon. Világos volt az éj, fénylett a hold, ragyogtak a csillagok.
Eszembe jutott a mai darab második felvonásának második jelenete.
Szerepem néhány sora lebbent el ajkamról, s öntudatlan a kertben
találtam magamat, hova eddig soha sem mertem belépni. Valami vonzott
mint beljebb, beljebb ahhoz a fához, hol a szende, ártatlan leányka
szokott megpihenni. Egyszer csak föltekintek s im előttem áll. Ha ekkor
mint Julia, azt kérdi: ki vezetett ide? tán Romeóval felelek… a
szerelem. De ő ijedten fölsikoltott.

– Bocsánat… nem akartam… megijesztém.

– Inkább ön bocsásson meg, hogy minden ok nélkül úgy megijedtem.

Mondani akartam valamit, de nem juthattam szóhoz. Más szinész eddig
szerelmes szerepeinek legszebb helyeit szavalta volna el. Én
elfogultságomban csak Romeo szavaira emlékeztem: igen merész vagyok, ő
nem szólhat velem.

– Szép idő van – mondám később.

– Nagyon szép.

– A csillagok oly fényesen ragyognak.

– Én épen választék közülök. Nézze ön, azt a fényest, mely most épen
fejünk fölött ragyog.

– Az esthajnal-csillag. Én a mellette levőt választanám, ha
választhatnék. Mindig eszembe juttatná e szép éjet, e szép órát.

A leány nem felelt. Én megijedve bátorságomon, kettőt hátra léptem.

– Nemde, szép virágaim vannak?

– Oh, szépek, kivált a liliomok.

– Az a tiszta szív jelképe. Nekem a rózsák is tetszenek.

– Az a szerelmet, s ha babérlevél is van mellette: szerelmet és
dicsőséget jelent.

A leány elpirult, jól láttam a holdfénynél. Én újra megijedtem, s
indulni akartam. Ő marasztott. Helyet foglaltam tehát egy gyeppadon, de
tőle távol egy pár lépésnyire.

Oly tiszta idő volt, hogy az Istent lehetett látni az égben; oly
csöndesség, hogy az angyalok éneke lehallatszott. Az égbe néztünk,
hallgattunk, s éreztünk annyit, oly mélyen, hogy nem tudtunk szólani.

Oh boldog, boldog éj! Csak attól félek, hogy mivel éj van, álom az
egész, hizelgőbb, édesb, mintsem való lehetne.

Majd a lány megszólalt. Beszélt a szinházról, a mai darabról, rólam,
önmagáról, virágairól, madarairól s mit tudom én még, miről. Én keveset
szólottam. Az ámulat varázskört vont körülem, honnan nem szállhatott ki
lelkem, se szó, se sóhaj szárnyain. Egy gyöngygyé nem alakulható, egy
megtört könnyben olvadt föl mindkettő. Oh, ha egy virrasztó angyal
fölfogva a könnyet, mennybe viszi, talán Isten, örömében, hogy boldog
embert láthat, megszán s álomba szenderít, mély álomba, melyet a
balgatag ember halálnak nevez.

Az éj már messze haladt. – A lenyugodni akaró anya leányát kiáltozta. A
leány felszökik s jó éjt kíván. Én nem mozdultam, vártam, hogy visszajő,
mint Julia s még egyszer jó éjt kíván. Később szobámba léptem s
lenyugodtam, de nem tudtam elaludni. Nem szenvedély, nem lángoló vágy
tartott ébren, hanem egy nyugodt, néma boldogság Majd lassú álom kezdett
szememre szállani. A függönyön átszűrődő holdfény gyöngén arczomra
világít, – egy közel bokron a csalogány föl-fölcsattog szakadozva,
álmadón. A holdfény és csalogánydal álmaimhoz vegyül. Az lelkemre
képeket rajzol, ez szívem legtitkosabb húrjain átrezg. Mintha æolhárfa
zendülne, mintha tündérország kapuja nyílnék.

Elaludtam.


V.

Bodáki keressen magának más szinészt, a közönség más bolondot,
háziasszonyom más leányt. Kocsis hajts sebesebben, hadd vaduljanak meg a
lovak, szikrázzék a patkó, dobogjon a föld, repüljön a kocsi. Hanem te
szelid galamb, ne félj, borulj keblemre s aludjál. Az égen mindjárt
kiderülnek választott csillagaink, a földön két barát őrködik fölöttünk:
a fekete súgó és a fekete éj. Átkozhatsz megrabolt anya! nem félek az
átoktól, megszoktam már, s akár milliók átkát hordozom e millióktól
irigyelhető áldásért.

A szende, ártatlan leánykát elszöktettem.

Oh, ő hamar felfogta s még hamarább megtanulta a szerelmes Julia
szerepét s Lorenzo áldása nélkül is karjaim közé hanyatlott, szendén,
ártatlanul, mint áldozatra szánt bárány, mosolyogva, reszketve, mint Io,
midőn a felhő csókját érzé. Mit nevetsz oly kétértelműen, te
csaplárleány! Ne hidd, hogy én is oly ember voltam, mint a te első
kedvesed, ki meglehet, szeretett, de nem becsült. Én szerettem,
tiszteltem s még gondolatban sem vétkeztem ellene: imádtam őt. Hah, én
őrült! Bálványt alkottam belőle s sanyargattam magamat dicsőítésére. Már
öreg vagyok, idő előtt megvénített a bú, kihűtötte szívem a csalódás,
megfagyasztotta vérem a nyomor; de ha most még egyszer elém lebegne
hullámos kebelével, mely, hogy megtörjék, nyugtalanul mintegy partot
keres – reám emelné könnyes szemét, melyben szemérem és vágy küzdenek, –
kebelemre temetné arczát, mely pirul és csókért sóvárog, – körülfogna
reszkető karjaival, melyeknek már csak ölelni van erejök: oh, érzem, még
egyszer megifjulnék, és többé – nem kimélném. Szilajon, dobzódó hévvel
szorítnám magamhoz, letépném homloka liliomát, kiszívnám ajkimmal édes
ifjú lelkét, s midőn egy hosszú óra alatt megutáltam, eldobnám magamtól,
mint egy kifacsart czitromot, s ha utánam rohanván, kiáltaná: add vissza
ártatlanságom, nyugalmam, fiatalságom kincseit, vagy vedd le rólam a
gyalázatot, a lélekvádat, a világ gúnyjait: hangos hahotával kaczagnék
föl, hogy csődüljön össze az utczanép és szégyenítse meg hazugságaiban.

A harmadik éjjel már közeledtünk Kassához, hová szándékoztunk. Kornélia
– igen, Kornélia, nem nevezem többé szende, ártatlan leánynak, – átok
rá, hogy valaha annak hittem! – tehát Kornélia keblemre hajtva fejét,
csöndesen aludt. Karjaim közé tartottam, köpenyemmel takartam,
lehelletemmel melengettem. A kocsis egy szomorú népdalt énekelt; a
fekete súgó pipázott, nézte a holdat, s elmélkedett. Én alvó kedvesem
arczvonásain merengtem, s jövőnkről álmadoztam. Majd hirtelen egy
gondolattól megkapatva, rákiáltok a fekete súgóra:

– Súgó, te bölcs ember vagy: súgd meg: hihetni-e a szerelemben? Te rég
ismered már a szinpadot, súgd meg: lehet-e a szinésznő hű és jó feleség?

– A szinésznő csak szeretőnek való. Hű és jó feleség, – minő gondolat!
Dávid, ezt mások előtt ne mondd, mert kikaczagnak. Egyébiránt, mi
bölcsességemet illeti, az Jago szerepében van megirva s körülbelől ide
megy ki: nincs oly ostoba és rút nő, ki épen úgy ki ne rugjon, mint a
szép és okos.

– Ostoba vagy.

– S te szerelmes.

E szóváltás közben Kornélia fölébredvén, csevegni és enyelegni kezdett.
Én komoly maradtam a min ő csodálkozott, s elbúsulta magát. Ekkor
elmondám neki, hogy már nem messze a város, s közelg az elhatározó
percz. Kérdém: elszánta-e magát valósággal a szinésznői pályára, s
pillanatnyi lobbanat, vagy erős szenvedély költötte-e föl benne e
gondolatot? Gondolja meg jól. Még van idő. Ha átlépte a küszöböt, többé
vissza nem léphet. A közvélemény, a nagy világ bosszús cherubként űzi
vissza a szinpadra, s a szinpad megízlelt varázsa, mint az első embert a
bűn, örökre megrészegíti, elbűvöli. Aztán lefestettem a szinpad
nyomorát, mely nagy, örvényeit, melyek szédítők, nehézségeit, melyek
számtalanok. Elmondám, hogy szinésznőre nézve mindez kétszerte nagyobb,
szédítőbb, számtalanabb – kivált Magyarországon. A szinésznő előtt zárva
majd minden jobb társaság, s mégis az egész világé. Minden, ki megfizeti
a belépti díjt, számot tart nem csak művészetére, hanem szívére is. Ő
többé nem önmagáé már, hanem a közönségé, a szeszélyes, a gyáva, a
kegyetlen közönségé. Ma a nőnek tapsol, holnap a szinésznőt fütyüli ki;
most a nő kegyéért eseng, majd a szinésznőn bosszulja meg magát. Előbb
megkoszorúzza, mint a régiek az áldozatot, aztán megöli boldogságát,
becsületét. Elrabolja ifjúsága tavaszát s az élet telén kidobja a
zivataros éjbe. És ez mind nem elég! A szinésznő – fájdalom! – kivételes
lény, s gyalázat – külön szempont alá esik. Hozzá mindenki más modorral,
gondolattal, igénynyel közeledik, mint rendszerint becsületes férfiú
becsületes nőhöz. Sebeit koszorúval hiszik elfödözhetni, boldogság
helyett dicsőséggel fizetik ki. S minő keserű gúny! Merészeljen erényes
lenni, rágalmazzák, gyűlölik; legyen kaczér, könnyelmű, kigúnyolják,
megvetik. Ha még e mellett a tehetséget a vágygyal, a művészet szerelmét
a hiúsággal téveszti össze s egy eltépett élet árán még dicsőséget sem
vehet, mihamar össze kell rogynia a csalódások súlya alatt. Előtte
gúnyos közönség, mögötte fájó emlékek; csak egyetlen rövid szerepe
marad, melynek végén e zárjel közti utasítás áll: megőrül vagy
meggyilkolja magát. – Kértem, ne legyen szinésznő, maradjon nőm. Hadd
szenvedjek, küzdjek egyedül, vigasztalódjunk, enyhüljünk ketten. Tegyen
boldoggá, úgy is életemnek csak fele enyém, másikat a közönségnek adtam
el. A terhet, a mely reám nehezül, ketten elbírhatjuk, de kettőnkének
hol a harmadik váll. Maradj keblemen – esengék átölelve, – ne dobd magad
a közönség, a szeszélyes, a gyáva, a kegyetlen közönség karjaiba.

Kornélia sirni kezdett, aztán rám emelvén könnyes szemét, így szólott:

– Látom, te nem szeretsz már, meguntál. Egykor magad bátorítál s most
lebeszélsz. Így fogod meghazudtolni szerelmi vallomásod is, mert e kettő
elválhatatlan. Emlékezzél csak az eltünt szép napokra. Én benned a
művészetet s a művészetben téged szerettelek. Kettőtökért hagytam el
anyámat, meg virágaimat, meg mindent. Te nem szeretsz már, bizonyosan
tudom. Kétségbe vonod tehetségemet is. Igen, én ostoba liba vagyok, s
tán rútabb Eliza tensasszonynál. Erényemben is kételkedel. Igen, én
kaczér vagyok, elszöktem veled. Ez minden bűnöm. De mindent tűrnék, csak
ne untál volna meg. Te nem szeretsz már, bizonyosan tudom.

Itt elcsuklott szava. Én mély fájdalomba merülve néztem magam elébe, míg
a súgó gúnyosan tekintett felém, a mi lelkem fenekéig hatott. Ekkor
Kornélia mellém csúszott, átölelt, letörölte könnyeimet s azon az édes
hangon, melylyel első szerelmi vallomásomra felelt, suttogni, enyelegni
kezdett. Mit tudom én, mit? E sátánnő megbűvölt, elvette eszemet.
Nyomorult valék, mint egy rabszolga, szánandó, mint egy tébolyodott.

Az igazgató – egy mosolygó képű csinos ember, kihez ajánlva voltunk,
nagy örömmel fogadott. Hamar szerződtünk. Én megköszöntem jóindulatát és
nejét egyszersmind megkértem, hogy Kornéliát vegye magához szállásba.
Elmondám neki egész titkomat, hogy szeretem, hogy nőül veszem, mihelyt a
szükséges iratok kezemben lesznek; addig véde, őre, tanítója, testvére,
atyja akarok lenni. Az igazgatóné beleegyezett, min aztán férje jobban
örült nálam. A derék ember, gondolám.

A társaság, melynek tagjává lettünk, az állandó társaságok legjelesbike
volt. Igaz, itt sem volt még ekkor a szinésznő nagysád, a férfiak közül
is csak a nemes embert hítták tensúrnak; igaz, finomabb alakban itt is
föltaláltam mindazt, mit Bodáki társaságában tapasztaltam, – mégis
elégült voltam. E nagyobb város, mívelt közönség, némi jóllét –
jótékonyan hatottak reám. Új lelkesüléssel tanultam s nagy sikerrel
kezdém meg szereplésemet. A hír csillaga fényt vetett reám,
vetélytársaim elsápadtak. A közönség tapsolt, a műértő kezet szorított
velem, önérzetem emelkedett s tehetségem gyors fejlésnek indult. De
Kornéliát sem feledém. Szenvedélylyel szerettem, s fáradatlanul
tanítottam. A leány hamar tanult, s a művészetnek látszott szentelni
életét. Örvendettem csalódásomon, s midőn első föllépése után a
rendkívüli tetszés, melyet előidézett, mit sem változtatott rajta,
örömem határtalan lőn. Ti hiú, irigy, könnyelmű nők, ti Thalia
bachansai, nem soká megmutatom nektek, mi egy szinésznő. E névről
letöröltétek a szent fényt, melylyel istenek övezték! Nem soká újra
ragyogni fog Kornélia homlokáról: szűz papné, az égi művészet
menyasszonya.

Az egész közönség Kornéliába bolondult. A diákoktól kezdve föl a
szalonokig minden szív mozgásba jött. Mennyi látogatás, mennyi levél! A
látogatásokat nem fogadta el, de azt nem állhatta meg, hogy a leveleket
el ne olvassa. Kért, bocsássam meg gyermekies kandiságát. E levelek meg
is érdemelték. Ha! ha! e levelek! A diák, zsebkönyvekből kiirt verseket
küldött, vagy regényekből lopott szerelmi vallomásokat. A kereskedő
borzasztó ortographiával s alázatos kéréssel állott elő: ne vegye
megbántásnak, ha legszebb kelméjével kedveskedik. A vidéki nemes otromba
alakú, de tartalmára nézve annál czifrább levelében egész
leereszkedéssel önti ki szívét, s mindig oda irja neve alá: több nemes
vármegyék táblabirája. A gavallér – oh, levele illatos, sima, aranyozott
fehér – választékos bókot mond, gyöngéd czélzást sző közbe s udvarolni
kíván a nagy művésznőnek, vagy karpereczet, nyaklánczot küld
ismeretlenül, de legényének megengedi, hogy nevét – ha kérdik – titokban
megmondhassa. Órákig elnevettünk rajtok. Aztán az enyéimet vettük elő,
mert én is kaptam néhány levelet ismeretlen kéztől, mert belém is sokan
bolondultak, kivált a nők közül. Szerették jámborságom, félénk
modoromat, épen ezt, a mit a leányok kevésre becsülnek. De én Kornéliát
szerettem. Kis szobájában, s a szinpadon egykép kedvesem volt ő. Nem
kellett szinlelnünk, s a szinpadon csak a kis szoba jelenéseit
folytattuk. Oh szerelem, oh művészet! oh ifjú bohó napok!

Egy idő óta Kornélia nagyon megváltozott. Én ezt mámoromban későn vettem
észre. Előbb hinni sem akartam, aztán még többet is hittem, mint mennyi
a dologban volt. Ő unatkozott. Ha az asszony unatkozik, már bűnös, s a
szerető, vagy férj homlokán nőnek a szarvak, – bár nem láthatni – de
nőnek. Sokszor alig figyelt szavamra. Mindjárt-mindjárt az ablakhoz
ugrott, hogy gyönyörködjék az utczanépen. Majd kért, hogy vigyem
társaságba. Én bezárom őt, féltékeny vagyok, pedig ő oly nagyon szeret.
Igaza volt, de csak azóta voltam féltékeny, mióta a szívemet szúró
sejtelemnek nevet adott. Ekkor megijedt arczom elvadult kifejezésén, s
nyakamba borult. Én oly erővel szorítám magamhoz, hogy sírni kezdett. –
Te meg akarsz fojtani, te gyanakodol, pedig jobban szeretlek, mint
valaha. Tovább zokogott. Látván könyneit, első pillanatra Othello szava
visszhangzott lelkemen: ha asszonykönnytől teherbe esnék a föld, minden
cseppből egy-egy krokodil születnék; de a másodikban már lábához
borultam és szerepem legszebb helyeit szavaltam el, a hol csak
engesztelődés, hűség, szerelem fordul elő. Tépjétek le az ablakokról a
függönyöket, hogy nézzen be a kíváncsi nép, mi dicső komédiát, tragédiát
játszunk. Szégyelje meg magát Shakespeare és Moliére, piruljon Garrick
és Rachel asszony.

Többször kért, hogy csináltassak neki szebb ruhákat. Bár anyja nem volt
épen gazdag s többet költött magára, mint reá, mégis máskép öltözködött.
Most olyan, mint egy apácza. Ez a nyakig érő fekete ruha elfödi teste
minden szépségét. Ő még ifjú, neki más illik. Akkor én is inkább
szeretném, ő is többet örülne. Én minden megtakarított pénzemet rá
költöttem. De e ruhák sem tetszettek neki, szebbekre vágyott. Egy reggel
fényes új ruhában lépett előmbe. Dühösen rohantam felé s kérdém: honnan
e ruha? Ő félénken, reszketve, mintha atyja előtt állana, megvallotta,
hogy az igazgató előtt nemrég ilyesmit emlegetett s ma e ruhát találta
szobájában. Én széttéptem a ruhát, mire majdnem ájulásba esett. Hanem
mikor megmondám, hogy e sima igazgató el akarja adósítani, hogy magához
kötve, vele, mint rabnővel, kereskedjék, elborzadva borult karjaimba:
bocsáss meg, te testvérem, atyám vagy. Semmi kétség, ő szeretett engem.
Midőn esténként szinház után megkoszorúzva és fáradtan hajtottam ölébe
fejemet; midőn olykor bejártuk a várost s az emberek utánunk susogták:
mily szép pár; midőn néha a felindulás gyöngéd óráit töltöttem lábainál:
büszke szerelemmel, mély ragaszkodással látszott rajtam csüngeni. De én
már elvesztém nyugalmam. A féltékeny szó fülembe csengett. Ezt más
gondolatnak kellett benne felkölteni. Ő fél tőlem, oka van reá,
bizonyosan oka van. Miket gondol ő, midőn egyedül van, mikről álmodik? E
gondolatokat, ez álmokat nekem Mindenható s vedd életem felét. Mégis!
Hisz arcza oly ártatlan, oly angyali. De ki ismerte valaha az asszonyt?
Van-e kebel, hova tiszta érzések közé álruhában be ne lopódzék a bűnös
is? Az ördögöt csak a hitrege festi rút, borzasztó alakkal. Szép bájos
az, mint Kornélia. Tépjétek le az álarczot, látni akarom. Fejem kábul,
alkalmatlan vagyok mindenre. Bizonyságot nekem, bizonyságot, hogy öljem
meg, aztán szeressek s legyek nyugodt. Oh, Isten veled szinpad, ihletés
szent órái, szabadság, nyugalom, dicsőség! Dávid többé nem szűz muzsát
imád, hanem egy földi csába teremtményt. Dávid örökre meghalt a
művészetnek s kicsinyes szenvedélyeknek él. E homlokon a dicsőség
koszorúja helyett – hah, átok!… átok!…

Kornélia első fellépése óta keveset haladt, sőt napról-napra gyengült.
Neki szép tehetsége volt, de nem szerette a művészetet. Hiúság vonzotta
a szinpadhoz, könnyelműség tartotta fenn, szeszélyek lelkesítették.
Szépségben, csinos ruhában s némi nyomorúságos modorban állott minden
művészete. E modor tehetsége meglepő nyilatkozataival a kontárság
nevetséges ferdeségét egyesítette. Ez ujdonságával néha bódítón hatott a
közönségre, a mi aztán őt hetyke és bizarr fogásokra ragadta. Való érzés
helyett erőltetett láz, egész ritkán, csak eldarabolt részek, nyugodt
önbizalom soha, könnyelmű vakmerészség mindig. Örvény szélén állott. Még
egy lépés s többé soha sem lehet lelkesült művésznő, csak egy erőszakos
komédiásné, ki kinlódva hatás után kapkod. Hiába kértem, könyörögtem:
koszorúival felelt és csókokkal nyugtatott meg. Hinni kezdém, hogy
csalódom. Talán a szinpadi közelség csal. Talán játéka, mint a durván
festett függöny, távolból máskép tűnik fel. Egy este a közönség közé
vegyültem, hogy meggyőződjem a valóságról. Egész nyomorultságában állott
előttem e kontár és kaczér művésznő. Úgy öltözött, szavalt, játszott,
mintha mint nő akarná magához csábítani a közönséget. Alig fordult a
szereplőkhöz. Most a földszint ifjaira kacsintott, majd a páholyok
szemcsöves hőseihez intézte szerepe szenvedélyesebb helyeit. Talán azt
sem tudta, mit játszik, talán nem is szerepét játszotta. Egy naiv leányt
kellett volna játszania, s egy kaczér, csábító nőt ábrázolt. Talán
önmagát játszotta. Hah, gyalázat! e botrány miatt némelyek pisszegni
kezdettek, de a számosabb rész roppant tetszészajjal némítá el, s ő
büszkén tovább fűzte hiú esztelenségeit.

Egyenesen lakába mentem azzal a szándékkal, hogy bevárom. Szobájában
ledültem egy pamlagra. Oh kis fehér szoba, aranyzott könyvek, nyíló
virágok, susogó függöny, szemérmes ágy: mondjátok meg Kornélia titkát,
élményeit, álmait! sóhajtám és szememmel körüljártam a szobát. Mindenütt
lágy kezenyoma, ártatlan szemérme intett felém, az öltöző-asztal
patyolatterítőjétől a keskeny ágy fehér párnájáig. E néma, gúnyos vád
ingerelt. Hazugság! kiáltám mérgemben, s fölhánytam szekrényét, ruháit,
könyveit. Sehol semmi. A legkisebb szalagot, a legcsekélyebb
papirdarabot is ismertem. Haragtól, szégyentől könnyekre fakadva, dültem
le újra a pamlagra.

A szobában mély csend volt. Csak a függönyök öblei türemlettek, rojtjai
ingtak s gyertya lobogott hol jobbra, hol balra. Könnyes szememre a
kitombolt fájdalom enyhe éber álma, fáradt lelkemre a női szoba szűz
titkainak egész költészete szállott. A hiú, kaczér szinésznő alakja
elmosódott. A szende, ártatlan leányka ruhájának suhogásait véltem
hallani. Úgy tetszett, mintha vőlegény volnék, a ki menyasszonyára vár.
Homlokomra bomladozó hajfürtök borultak, arczomon fűszer-lehellet égett,
keblemhez dobogó mell ért. Lelkem vágyó sóhajokban halt meg,
örömkönnyekben támadt föl.

Midőn felnyitám szememet Kornélia kezét éreztem fürteim közt, csókját
homlokomon. Oh mért szólaltál meg, mért mutattad föl koszorúidat? Mért
nem maradtál szende, ártatlan leánykának, mért juttattad eszembe, hogy
szinésznő vagy, ki ma az egész közönséget elbolondítád? Miért nem
öleltél szótlanul magadhoz, hogy egy rövid éjen át még hihessek benned?

Ingerülten ugrottam föl s koszorúit lábbal tapostam.

– Te kaczér asszony, kontár szinésznő vagy. Te a taps-zajt szereted, nem
a művészetet; te nem tudod, mi a szerelem, csak gyönyört szomjazol. Oh
gyönge asszony, kegyetlen asszony, elveszted magad, elvesztesz engem.

Kornélia sírni kezdett. Én tovább beszéltem a szerelemről, a
művészetről. Elmondtam mindent, a mire az ihletés és fájdalom tanított.
Szemére hánytam mindent, a mit a szenvedély rég elhitetett velem, de a
gyöngeség mind eddig visszatartott. Nem válogattam a szavakat, enyhülnöm
kellett. Kornélia nem sírt többé, megbátorodott. A gyöngédség korlátai
már szétrombolva köztünk, s a kiszabadult féktelen szenvedélyeké a tér.
Alig juthattam szóhoz. Ki szakítja félbe az ingerült asszony beszéde
folyamát, – ki mulja fölül fájdalomszülte ékesszólásában, – ki maradhat
nyugodt könnyelmű ötleteinek sebző gúnyaitól? Kornélia szinésznő volt, s
a szinésznő kétszer asszony. Nem emlékszem a részletekre. Ő magánkívül
volt, s földig alázott, én őrjöngve kezet emeltem reá, hogy arczul
üssem, s mit tudom én, talán érintém is.

Ekkor az előszoba ajtaját megnyilni hallottuk. Talán az igazgató jön,
kinek e zaj feltünt. Józan nyugodt lettem újra. Hiszen szinész vagyok,
ez mesterségem.

– E botrányról senkinek sem szabad tudni. Az igazgató most be nem
léphet. Holnap eljövök.

– Ajtóm és szívem örökre zárva ön előtt – mond Kornélia, bezárván az
ajtót.

– Kornélia lefeküdt s nyugodni kiván. Jó éjtszakát igazgató úr.

Az igazgató mosolygott, én sirva bolyongtam az utczákon, s a hajnal
Kornélia ablaka alatt talált. Néhány napig a szerep szavain kívül egy
szót sem szólottunk egymáshoz, s csak a szinpadon találkoztunk. De azért
gondosan kisértem minden léptét, mert inkább szerettem mint valaha.
Magára hagyatva, védelem nélkül, nem tudta föltalálni magát. Megijedt
szabadságától, rabja lőn félelmének. Idő kellett, hogy tájékozhassa
magát. Látogatásokat sem mert elfogadni, a sétányon sem jelent meg.
Szenvedni látszott. Az igazgató vezette föl a szinházhoz és kisérte
haza. Mindig zavarba jött, ha ilyerkor rátekintettem. Volt pillanat,
melyben engesztelőn, kérőn emelte hozzám szemét. Nem állhattam többé
ellent s a hatodik nap, midőn az _Ármány és Szerelem_ czímű drámát
adtuk, szenvedélylyel szorítottam magamhoz, ő hőbben viszonozta, mintsem
a szerep kivánta, s míg a közönség zajos tapsai miatt nem juthatott
szóhoz, Luiza beszéde helyett, ezt sugta fülembe: védj meg, az igazgató
szerelmével üldöz. Feledtem a közönséget, sokáig tartottam átölelve.
Szerencse, hogy a fekete sugó rám kiáltott: Dávid, újra csendesség van,
szavald szerepedet. Tovább játszám, s mondják életemben legjobban. A
szerelem egy pillanatig nagy szinészszé tőn. Nyomorúság! Nyugalom,
magány, szabadság kellett volna nekem. Egy sziklacsúcs az élet tengerén,
hová ne érjenek a szenvedélyek hullámai, hol megpihenhessen a fáradt
genius, hogy érezzem csókját, hallhassam szent sugallatait.

Másnap elhatároztuk, hogy a várost oda hagyjuk. Egy szinész-társulat
meglehet sokban hasonlít a köztársasághoz, de azért egy igazgató mindig
török basa. Kornélia nem lesz háremhölgy, sem Dávid nyomorult rabszolga.
Előttünk nyitva a nagy világ: Magyarország ötvenkét vármegyéje. Mindegy!
Akármely faluban összeszegezhetni néhány deszkát szinpadnak; mindenütt
terem búzakalász, mely szájunkba élelmet és fejünk alá szalmát ád;
követni fog a víg kedély, nem hagy el a művészet, megvéd a szerelem.
Úgy-e, szép Kornéliám, ki, bár nem érdemlem, mégis szeretsz.
Szépségednél csak hűséged nagyobb. Nem sokára enyém lészsz! Oh kedves
hitvesem!

Épen jövőnk terveiről beszélgettünk, midőn a szobaleány egy grófot
jelentett be.

– Kornélia nem fogad el látogatásokat. Ki sem mondhatám jól e szavakat,
s már a gróf előttünk állott.

– Ezer bocsánat! tudtam, hogy a kisasszony nem fogad el látogatást, de
nekem beszélnem kell vele.

– Méltóztassék helyet foglalni.

A gróf megütődött, látván, hogy én a házigazda szerepét játszom, aztán
folytatá: – Én nagyra becsülöm a színművészetet s igen örvendek, hogy
már a magyar szinpad is oly művésznővel dicsekedhetik, mint Kornélia
kisasszony.

– Valóban! Nagyon örvendünk!

– Különben látogatásom oka nem csupán a hódolat. Én erdélyi vagyok. A
kolozsvári szinpad most legjelesb a két országban. Igen örvendenék, ha
szinpadunknak megnyerhetném a kisasszonyt. Az igazgatóságnál némi
befolyásom van.

– Kornélia magára nem szerződhetik, csak velem. Én vőlegénye vagyok –
mondám beszédébe vágva.

– Az mit sem tesz, sőt annál jobb – viszonzá a gróf minden zavar nélkül
– én holnap elutazom s két hét alatt önök megkapják a meghivást, s ha
kell – a szerződést is.

Kaptunk az alkalmon, elfogadtuk a meghivást s a harmadik héten már
föllépésünket ünneplé a kolozsvári közönség.


VI.

Nem sokáig tart már, mindjárt vége lesz az egész históriának. Hanem épen
most jő a java, melynek a karzat tombolni szokott. Lesz zaj, átok,
gyilkolás. Én Istenem! milyen jó, hogy az emberek néha öldökölni szokták
egymást. Különben mily szomorú sorsa lenne a költőnek és szinésznek.
Irhatni-e, játszhatni-e máskép hatásos darabokat? De mi szüksége van a
világnak költőre és szinészre! Menjenek kapálni, úgyis kapakerülőknek
nevezik őket Magyarországon. Belőlem is mily derék, istenfélő földmíves
vált volna. Most otthon ülnék a kályha mellett, kis gyermekek
ugrándoznának körülem, anyjuk kedves zsémbeléseit hallgatnám,
ki-kinéznék a jószág után, aztán tovább morzsolnám a kukoriczát, vagy
poharat koczczintanék a jó szomszédokkal. Így megtanultam szerepeimből a
szenvedélyt és bűnt, annyit játszottam a mások jellemét, hogy a magamét
elvesztettem; mert átka a szinésznek, hogy lehozza a szinpadról a
szerepek szenvedélyeit, s az életben is komédiázik. Hajh, hanem az még
nem ártott volna, hogy herczegeket, grófokat játszva, büszke, fényüző,
szeszélyes lettem: hogy Hamlet szerepe után két hétig voltam komor; hogy
mint Romeo mindig Juliát véltem ölelni, csak Othello szerepét ne
játsztam volna soha. De miért ne? Hát ő Desdemona volt-e? Én tudom,
bizonyosan tudom, hogy a grófhoz adta magát. Igen, a gróf, a derék
Mæcenas… ott hagytam el.

Gróf és komédiás! Hogy volna itt a választás nehéz? Itt rongy, ott
bibor; itt festék-ette sápadt arcz, aranyfüstös papir, álgyöngyök; ott
arany és gyémánttól ragyogó deli alak; itt szilaj szenvedély, ott
hizelgő édelgés; itt rövid puszta név, melyet ugyan az utcza gyermek is
ismer, de senki tisztelettel nem említ; ott hosszú fényes czím, mely
előtt mindenki leveszi kalapját s még a király termei is megnyílnak. Én
csak mélyen érző szivet adhaték s prózai házasságot; a gróf drága
kövekkel diszíthette föl, regényes kalandokat szőhetett vele, s divatba
hozhatta a nagy világban. Mily szép az ifjú éveket szabad kalandos
szerelemben átélni, számtalan diadalíveken át jutni a kiábrándulás
kapujához, hol mégis egy út csendes boldog élethez vezethet; mert mindig
vannak ábrándos fiatal emberek, kik egy agguló szinésznőbe inkább
belebolondulnak, mint bármely fiatal leányba, s a tévedést és csalódást,
mint folyondár a romokat, hűséggel és ifjúsággal koszorúzzák. Kornélia
az utolsót választotta! Csak legfölebb én s néhány dohogó moralista
mondhatjuk, hogy rosszul tette.

A gróf nagy úr volt, e mellett kritikus és Mæcenas. Abban az időben nem
igen voltak hirlapok, a tárczát pedig pugillárisnak hítták s csak pénzt
tettek bele. Egy-egy gavallér adott a közönségnek irányt: emelt és
buktatott. Egyébiránt ezek sem sokban különböztek a tárczaíróktól.
Keveset értettek a dologhoz, sokat beszéltek, mindig volt választott és
üldözendő személyök, szerepet játsztak a szinházi ármányokban s béröket
hívebben kivették, mint bármely napszámos. Hanem a gróf nem járt
ingyenjegygyel. Páholyt tartott, jutalomjátékok alkalmával ajándékokat
küldözött, s nem egyszer nyitott aláirási ívet a társaság biztosítására.
Ő sokat áldozott a hazai művészet oltárán. Éljen a nagylelkű hazai
Mæcenas! Ezen fölül mily gőg nélküli, nyájas, leereszkedő. A
szinésznőkkel örömest társalog, a szinészektől sem sajnál egy-két jó
szót. Engem egyszer épen karonfogott, persze nem az utczán, de azért
mégis karon fogott. Máskor meg fölszólított, hogy látogassam meg, kivált
a reggeli órákon, midőn egyedül van. Nem volt szükség reá, eljött ő
maga, sokszor, igen sokszor, s elkisért Kornéliához, a ki itt is az
igazgató családjánál volt szállásban. Elbeszélgettünk a művészetről,
külföldi szinpadokról és sok másról; mert a gróf nem csak Mæcenas volt,
hanem mint mondám, műértő is, szóval: igen derék ember. Kornélia némi
idegenkedéssel viseltetett iránta, mi nekem rosszul esett. Megkértem,
hogy ne tegye azt. A gróf pártfogónk, barátunk. Menyegzőmre is őt hivom
meg násznagynak, úgy sincs már messze; mert a szükséges iratok kezemben
vannak. Kornélia mindent igért, de a menyegzőre nézve úgy nyilatkozott,
hogy jó lesz halasztani, míg egy kis pénzt gyüjtünk, mit most könnyen
tehetnénk, mert kegyenczei vagyunk a közönségnek. Aztán talán anyja is
nem soká kibékül velünk. Akkor vigabb menyegzőt ülhetünk s biztosabban
kezdhetünk az élethez.

Kis bohó, mire nem gondolsz te? Hogy hithettelek én téged valaha
könnyelműnek? Hisz gondosabb, előrelátóbb vagy, mint én. Mégis az én jó
barátom, a fekete sugó, most is hiú és kaczér asszonynak tart. Minap
előttem a gróffal is gyanusított. A cynikus, az embergyűlölő! Pedig te
hőbben, hivebben szeretsz. Szerelmünk első perczeit bűvölöd vissza.
Talán a menyegzőt is azért halasztod, hogy tovább maradhass szeretőm;
mert példaszó: a házasság a szerelem sírja. Kedves Kornéliám!

A sugó beszéde mégis nyugtalanít. Nem hiába, hogy oly Mephisto-képe van.
De ő jó barátom, javamat akarja. Szégyeld magad, Dávid! Hát megint
féltékeny akarsz lenni, hogy szenvedj és nevessenek! Mégis valaminek
történni kellett. Minden ember gúnyosan, szánakozóan néz felém. Mit
nevetnek rajtam? Miért szánnak engem! Ördög és pokol! arczul vágom a
szemteleneket. Hát ez a közönség megveszett-e, hogy oly hidegen fogad?
Hát már irigylenem kell társaim dicsőségét is? A nemtelen vetélkedés, az
ármányos irigység bánt-e, mely a művészt, mielőtt megemészti,
lealacsonyítja? Ennyire sülyedtem? Még az a híja, hogy béres tapsolókat
fogadjak. Föl, föl legjobb szerepeimmel, hogy varázsoljam őrjöngő
elragadtatásba a közönséget, hogy dobjam aztán tapsai közt szeme közé
nyomorult koszorúját. Mi ez? Nem adnak nagy szerepet, a rendezőségtől
fölmentve, csekélyebb fizetésre szorítnak s az igazgató szemembe meri
mondani: ha elégedetlen, elmehet. Ostoba! hisz Kornélia velem jő, mi
tartjuk társaságodban a lelket. Minő felelet: a kisasszonynak nem lehet
ellenem panasza, a kisasszony fizetését nem rég javítám meg, a
kisasszony nem lesz irányomban háládatlan.

Rohantam Kornéliához. Elmondtam neki mindent s tudtára adtam, hogy
holnap elhagyjuk a társaságot. Ő csodálkozott és csöndesíteni kivánt.
Aztán megigérte, hogy beszélni fog az igazgatóval, de ha óhajtását nem
valósíthatná, maradjak azért vele, vagy menjek vendégszerepekre, míg
szerződése kitelik; így mindketten sok pénzt gyüjthetünk. Hát megőrült-e
a világ, vagy én vagyok tébolyodott? Hát már a földön egyetlen
becsületes ember sincs? Mindenki félrebeszél, gúnyol, csalni akar.
Kornélia vagy-e te, vagy valamely irigy boszorkány vette föl képedet,
hogy engem kisértsen? Szólj, beszélj, tudni akarok mindent, de mindent.
Tehát menjek vendégszerepekre, s te maradj itt – kincset gyüjteni.
Gyüjts, gyüjts, hogy csapjunk zajos menyegzőt, így talán imádóid
gúnyhahotája nem hathat hálószobánkhoz. Gyüjts, gyüjts, hogy nevelhessük
gyermekeinket, de jegyezd meg jól: kitekerem nyakokat, ha nem fognak
hozzám hasonlítani… Melyik vendégszerepekre, te maradj itt… Úgy!… úgy!…
oh szende, ártatlan leányka.

Kornélia nem ijedt meg, angyali nyugalommal simítá el homlokom redőit.

– Dávid, te beteg vagy.

– Gyógyíts meg hát, vigasztalj.

Kornélia csöngetett, s a bejövő szobaleánynak megparancsolá, hogy
holnapig rakjon össze mindent, mert elutazunk.

– A legelső városban oltárhoz lépünk s megesküszünk.

– Esküdni, hazudni, káromolni egyre megy. Asszony, te hazudsz, én nem
hiszek neked. De mit mások rólad mondanak, mind elhiszem; mert az irigy
gyűlölség, bár nagyít, igazat mond, s a rágalomnak mindig van alapja. Én
nekem csak egy körömfeketényi bizonyság kell. Inkább süssenek bitót
homlokomra, mintsem szarvat viseljek; inkább vakuljak meg, mint csak
álmaimban is olvashassam valamely gúnyos arczról: szegény Dávid, te ott
örülsz, hol más már unatkozik! Értesz-e engem, asszony! Imádkozzál. De
az Isten sem fog megoltalmazni.

Az utczán a fekete sugóval találkoztam.

– Jó, hogy talállak, Dávid. Itt mai szereped: Othello. Mégis valahára
egy nagy szerep.

– Othello!… Jól van, igen jól! Játszani fogjuk. Tanultam, tudom. Nem
lesz szükség, hogy sugj. Minden szavára emlékszem, arra vagyunk
kárhoztatva, hogy szarvakat viseljünk. De vérbe fog kerülni… Darabokra
tépem. Szarvakat rakni homlokomra – nekem… oh!

– Még egyebet is akarok mondani.

– Talán te is megőrültél! te is gazember vagy. Tudom, látom, nem újság
már.

– Mit hadarsz össze-vissza mindent. Én Kornéliáról akarok…

– Kornélia itt marad, én vendégszerepekre megyek, – pénzt gyüjtünk,
lakodalmat csapunk.

– Tudod-e, miért csekélyebb fizetésed, miért nem adnak nagy szerepet,
miért nem tapsol a közönség? Én mindent megtudtam.

– Megtudtad? szólj! kit szeret Kornélia? Bizonyságot nekem!

– A gróf és az igazgató ármánykodnak ellened, s a közönség is egyetért
velök, mert a közönség – a fiatal emberek, kik tapsolni, tombolni
szoktak, nem szeretik, ha szép szinésznőnek szinész szeretője van. El
akarnak választani tőle.

– A gróf… a közönség…

– Dávid, én rég megmondottam, hogy hagyj föl e viszonynyal. Szánlak,
Dávid.

– Szánsz… úgy… szép…

– A gróf, mint mondják, gyakran jár kedvesedhez, még akkor is, midőn te
nem vagy ott, sőt közelebbről azért játszhattál oly ritkán Kornéliával
egy darabban, hogy míg te komédiázol, ő háborítlanul élvezze társaságát.

– Ember, megfojtalak! Bizonyságot nekem. Nem akarok gyilkos lenni. Ne
ölj! arra tanított anyám. Bizonyságot nekem!

– Ne rángass úgy. Isten úgy segéljen, még ruhámat is letéped… Ott van
la! leszakadt két gomb… Vigyen el az ördög! sem te, se Kornélia nem
csináltattok nekem új kabátot.

– Bizonyságot nekem!

– Ne kiálts úgy! Én csak azt tudom, mit minden ember, az egész város
beszél.

– Minden ember… az egész város. Jól van! Ma Othello szerepét játszom. Új
Othellót teremtek. Shakspere rosszul írta. A fekete sugó nem Jago.
Kornélia nem Desdemona, a gróf szerencsésebb, mint Roderigo. De azért
Othello ölni fog. El a grófhoz. Épen reggel van, ilyenkor bebocsátják a
komédiást is.

– Jó reggelt, Dávid! Minek köszönjem e szerencsét.

– Méltóságos gróf úr!

– Hadd a czímeket. Ülj le, csevegjünk kissé. Ápropos! Panaszom van
ellened. Azt hallom, mint rendező megtiltád, hogy mi laicusok, az
előadás alatt a szinpadra mehessünk.

– Kötelességem parancsolta. Méltóságtok annyira elfoglalják nőinket a
szinfalak közt, hogy elkésnek, zavart okoznak! pedig a közönség közt
vannak olyanok is, kik a szinésznő hibáit szépségeért meg nem bocsátják.
Különben mától fogva nem vagyok rendező.

– Nagyon is szigorú vagy, kár volt ily intézkedést tenned. Lásd azt
beszélik, hogy félted Kornéliát. A menykőben! az a leány téged bolondul
szeret. Aztán báránynál ártatlanabb és szigorubb, mint egy apácza. Ily
nőt félteni. Nevetség. Ha! ha! ha!

– Ha! ha! ha! – nevettem én is, annyira hangosan és lelkemből, hogy a
gróf elkomolyult s pillanatnyi csend állott be.

– Nem reggelizel velem?

– Köszönöm alázatosan. Én tanácsot kérni jöttem méltóságodhoz.

– Ah!

– Én szeretek egy leányt…

– S a leány viszont téged. Nem soká lakadalmat csapunk, násznagyod
leszek, vigan leszünk.

– Türelem… türelem! ne gyönyörködhessék kínaimon, mondám magamban, aztán
folytattam: Egy ember, egy nagy úr, egy gróf hírbe hozta a leányt. Az
emberek sokat beszélnek, én nem hiszek semmit, mert nincsenek
bizonyságaim. De ez embert gyűlölöm. Kettőnknek szűk a világ. Elmentem
hozzá. Épen így ültem vele szemben, mint most méltóságoddal, épen így
néztem szeme közé, mint most méltóságodnak, és nyomorult alávalónak
neveztem. Mit gondol méltóságod, megvívott-e velem?

– Bizonyára nem. Mindenki csak magához hasonlóval vívhat meg. A
társadalmi állások lehetnek különbözők, de legalább lenni kell egy
pontnak, a mely kihivót és kihivottat egyenlő rangra emeli. Egy
szinészszel nem vívhat meg egy gróf, oly kevéssé, mint egy szinész nem
vívhat meg cselédjével. Ez lehet előitélet, esztelenség, de maga a
párbaj nem az-e? Nem mi vagyunk arra hivatva, hogy a világot jobbá és
okosabbá tegyük. Épen azért nyugodjál meg Dávid, a szinpad szenvedélyeit
ne ültesd át az életbe.

– Épen így felelt ő is, s most nem tudom mit míveljek.

– Vesd meg a leányt, nevesd ki azt a nagy urat, ki oly nőt szeret, a kit
te már meguntál. Hisz a menykőben! akár száznál találsz kárpótlást.
Annyi nő szerelmes beléd, hogy szeretnék bőrödben lenni.

– Nem… nem, méltóságos úr! Én azt mondom ez embernek: ha kedvesemre
mersz tekinteni, ha két lépést közeledel hozzá, megöllek.

– A szinpadi kard nem vág, nem szúr. Aztán Dávid, az életben nem úgy
foly a játék, mint a szinpadon. Senkinek nincs utasításba adva: elesik,
meghal. Te gyönge is vagy. Shakspere mellett sokat virrasztottál, a
szinpadkor sokat kínoztad magadat. De beszéljünk egyébről. Mit adtok ma?

– _Othelló_t.

– Tapsolni fogunk – mondá a gróf, s a szobában föl s alá kezdett
sétálni; majd hirtelen megállt előttem s így szólt: Dávid, én jóakaród
vagyok. Fogadd meg tanácsomat. A nőt sem elhanyagolni nem kell, se pedig
félteni. Mindkét esetben túlbecsüli magát, s férjét vagy kedvesét
érdemetlennek hiszi szerelmére. Dávid, légy okos.

– Kristálytiszta igazság, aranybeszéd.

– Nekem úgy tetszik, hogy azt a nagy urat, a kit te emlegetsz, jól
ismerem, – folytatá a gróf, mindinkább sötétülő arczczal – ő büszke s
téged eltaposni sem tart érdemesnek, de sértést nem tűr s ha csakugyan
veszni akarsz, eltapod mint egy férget.

Ezzel gyorsan belső szobáiba vonult s engem a belépő szolga társaságában
hagyott.

Délután a sugó jött hozzám.

– Bizonyságot nekem! Ő ártatlan lehet még s én boldog. Hát ha az egész
az igazgató, e nyomorult kerítő ármánya. A gróf eleinte nem értett
engem, tréfált; – ördög és pokol! ha e tréfa gúny volna? később komoly
lett; e komolyság meglehet fenyegetés, de azért Kornélia még nem bűnös.
Tréfa és való. A gróf… az igazgató… Kornélia… Bizonyságot nekem!

– Én nem leskelődöm a szinésznők kalandjai után – felelt a sugó – a
szinházi szolgák szokták hordozni leveleiket. Bár legalább egyet
keríthetnék kézre. Ideje, hogy kigyógyulj már s visszaadd magadat a
szinpadnak. Jer, olvassuk szereped.

– Én Desdemonát ártatlannak tartom, Othello bűnös… Olvasd. Ma
nagyszerűen akarok játszani, hogy ijedjenek meg a féltékenyek,
rendüljenek meg a csábítók. Olvasd.

A sugó olvasni kezdett, s én szavaltam és játsztam. Felfogtam egész
mélységében a szerepet. Minden szónak megtaláltam hangját,
arczkifejezését, mozdulatát. Saját életemet éltem át az Othellóéban s
Othellóét az enyémben. Érzém, minő fájdalom a megcsalt, kijátszott
szerelemmé. Érzém, mily kéj lehet halva látni Kornéliát, hogy többé
senkit ne szeressen, hogy többé senki ne szeresse, csak én.

Eljött az est. Átfutottam még egyszer szerepemet s felöltözve, Kornélia
öltöző szobájába siettem. Zárva volt.

– Nyisd ki. Valaki van nálad?

– Mily lármát ütsz.

– Nincs senki? Jó, ártatlan lehetsz. Tudod-e szerepedet? Desdemona
vagy-e?

– Szinte félek fekete arczodtól s fehérben forgó szemedtől.

– Othello vagyok – mondám, fáradtan leülve – talán a miért fekete vagyok
s mint édeskés piperkőcz nem tudok enyelegni, nem szeretsz?

– Szerepedet szavalod. Beteg vagy, Dávid. Jobb lesz, ha ma nem játszol.

– Nem hallod-e, mint nyugtalankodik, zúg a közönség? várja Othellót. A
városban minden virágot koszorúnak fontak számomra. Ma koszorúk párnáján
aluszunk. Kornélia, az éjet nálad töltöm.

– Nem tréfálsz?

– Szinház után haza kisérlek, ne hogy nélkülem menj el. Többé nem is
válok el tőled. Karjaimba szorítva mint fogom nevetni a nyomorultakat, a
kik el akarnak rabolni tólem.

– Igazán eljösz, Dávid?

– Talán nem akarod, tán légyottot adtál másnak? Hah, csalfa asszony!

– Ne kínozz engem s magad. Jer, ölelj meg inkább.

– Nem… nem! elég hosszú az éj. Most öltözködjél! Halld, csöngetnek. Zúg
a közönség. Menjünk; de Desdemona légy, Othello féltékeny.

Elkezdődött a színmű. A két első felvonásban szerelmem boldog napjait
álmodtam vissza. Csak a páholyban ülő gróf képe ingerelt olykor.
Többször kaptam kardomhoz, hogy bele hajítsam. A harmadikban éreztem a
jól ismert kínokat, melyeket már egy év óta érzek. Minden költőnek van
költeménye, melyre egész lelkét ráleheli; minden szinésznek szerepe,
melyben önmagát játszodja s önmagát mulja fölül. Az enyém Othello volt.
Nem hiába félt tőlem Kornélia már a harmadik felvonásban is. Nyomorultan
játszott. De játszhatott-e máskép? Hah, ő nem Desdemona! mégis
koszorúkat, bokrétákat dobnak neki, s engem a negyedik felvonás végén
éles fütty jutalmaz. Fütyüljetek, dobáljatok, csak ő maradjon Desdemona;
fütyöljetek, dobáljatok, csak a gróf legyen Roderigo, fütyöljetek,
dobáljatok, csak én ne legyek Othello! Különben még hátra egy felvonás.
Megmutatom én nektek, mi a művészet hatalma. Vagy én vagyok kontár, vagy
a ti szivetek van kőből. Sirni, jajgatni fogtok s én nevetni
együgyűségteken.

Az ötödik felvonás előtt sietve jött hozzám a sugó.

– Itt a bizonyság. Fogd e levelet. Épen most vettem el a szinházi
szolgától. Sietnem kell, kezdődik az ötödik felvonás.

A levél a grófnak szólott. Kornéliától volt aláírva, s körülbelül ide
ment ki:

«Kedvesem! Ma ne jőjj el! Dávid szinház után hozzám akar jönni. Ő sejt
valamit és ingerült. Meg kell nyugtatnom… Holnap nem fogok vele
elutazni. Megakadályozom. Beteg leszek s találni fogok módot, hogy újra
tudósítsalak. El kell válni a dolognak. Ments meg ez embertől. Én
követlek akár jószágaidra is… Csak messze menjünk. Oh, ha még ma
elmehettünk volna! Nehezen várhatom a holnapot. Lovaid minden
pillanatban készen álljanak. Hátha valami váratlan esemény jő közbe? Én
reszketek, de reád gondolok s erős leszek. Köszönöm a bokrétát, keblemen
fog alunni, rólad álmodom.»

– Az ötödik felvonás második jelenete – kiált a rendező hátam mögött –
Othello föllép. Siessen ön.

Mennydörgő taps üdvözöl, mintegy kárpótlásul az előbbi füttyért. Én a
zajban az egész világ gúnyhahotáját hallom s a gróf mosolygó arcza a
páholyban őrjöngésbe hoz. Hátra tekintek, hah! ott aluszik Kornélia.

– Van rá okod, van rá okod, szívem! sugja a sugó.

Játszani kezdek.

– Van rá okod, van rá okod, szívem, s ne hagyjátok azt kimondani,
szemérmes csillagok! Van rá okod. De nem, vérét nem ontom s nem sértem
bőrét, a hónál fehérebbet, az oly símát, minő az alabástrom a sírokon.
De meg kell halnia, hogy mást meg ne csaljon. Kioltom a világot, aztán –
kioltom e világot. Ha eloltalak, te szolgaláng, megbánva azt,
visszaadhatom előbbi fényedet; de a tiedet eloltván, oh remeke a teremtő
természetnek, nem tudom hol van az a prometheusi láng, mely meggyujtson
megint. Ha rózsáidat leszakasztom, soha nem adhatok neki többé
életszínt. El kell hervadniok. Hadd szívjam illatod még ágadon…
Balzsamos lehellet, majd rábeszéled az igazságot, hogy eltörje kardját…
Még egyszer, még egyszer! Oh légy ilyen, ha halva vagy: megöllek – és
szeretlek. Még egyszer, utoljára! Ily édes sohasem volt, ily halálos!
Sirnom kell. Kérlelhetetlen könynyek! Búm olyan, mint Isten haragja.
Sújt, midőn szeret. Hah! ő fölébred!

– Ki van itt? Othello?

– Én vagyok.

– Le akarsz feküdni?

– Imádkoztál éjtszakára, Kornélia?

– Imádkoztam.

– Ha vétek van sziveden, melyért az Istent még nem engesztelhetted meg,
úgy imádkozzál.

– Férjem mit akarsz?

– Egymás után!… Én félre vonulok: lelked ne szálljon el készületlenül.
Nem! Ég óvjon, hogy lelkedet megöljem!

– Megölni mondod?

– Azt.

– Úgy Isten irgalmazz nekem?

– Ámen rá, szívemből.

– Ha így beszélsz, te nem fogsz megölni.

– Hm!

– De mégis félek tőled, iszonyú vagy, ha szemed így forog. Félelmem okát
nem ismerem, mert vétket nem tudok, de félek, azt érzem.

– Gondolj bűnödre.

– Szerelmem irántad, más semmi sem.

– Úgy azért halsz meg!

– Természetelleni, – szerelemért megölni valakit. Mért harapdosod úgy
ajkidat? Bősz szenvedély dúl szivedben! Gonosz jel ez, de remélem, nem
illet engemet.

– Halgass, szót se szólj.

– Jó, hallgatok; szólj hát te, mit kivánsz?

– Levelet írtál hozzá, gyalázatos szerelmes levelet.

– Nem, lelkemre, nem, küldj érte s kérdezd meg.

– Óvd magad kedvesem, a hamis eskütől, halálos ágyban fekszel!

– Oh talán még nem oly hamar.

– Tüstént! Azért valld meg őszintén bűnödet, mert bárha mindent esküvel
tagadj, ki nem irtod gyanúm, meg nem ingatod szándékomat. Meg kell
halnod!

– Hát az Isten legyen irgalmas nekem!

– Ámen.

– Légy te is irgalmas. Az életben soha sem vétkeztem ellened, soha sem
szerettem Cassiót, csak mint Isten és világ előtt szeretni lehet. Soha
sem adtam neki szerelmi zálogot.

– Nem Cassio, nem a kendő; a gróf… a levél. Oh hitszegő, kővé edzed
szivem s gyilkolni kényszerítesz, a midőn áldozni készülék. Én olvastam
a levelet.

– Nem igaz. Hivasd ide, hogy vallja ki az igazat.

– Megvallotta már.

– Mit?

– Hogy veled élt.

– Hogyan? törvénytelen?

– Úgy!

– Azt nem mondhatja.

– Néma lesz.

– Istenem, meghalt tehát?

– Ha minden szál haján egy élet volna, elnyelné bosszúm.

– Elárulák őt s én elvesztem.

– Hah, szajha, még előttem siratod?!

– Oh férjem, űzz el, oh csak meg ne ölj!

– Meg kell halnod, gyalázatos!

– Ölj meg holnap, az éjjel hagyj még élni.

– Hah, vonakodol?

– Csak félóráig.

– Vége, habozni nincs idő!

– Csak míg imádkozom.

– Már késő.

Oda rohantam s megfojtám. Sikoltott, vonaglott, meghalt… igazán. A
közönség eszeveszetten tapsol… koszorúk hullanak lábainkhoz!

– Ma koszorúk párnáján aluszunk. Nálad töltöm az éjt Kornélia!… Meghalt…
Irgalmas Isten, mit míveltem? Hah, a gróf ott a páholyban!… Volt rá
okom! Többé nem csal meg… Oh kegyetlen könnyek! Volt rá okom!…

– Dávid, te gyilkos vagy! – kiált elszörnyedve a sugó.

– Gyilkos! – viszhangozza a közönség.

– Gyilkos! – hangzik alant, fenn, égen, földön, levegőben. Megijedtem,
rohantam a szinfalak közé, onnan a hátsó ajtón ki, aztán föl a hegyekre.
Sokáig, két évnél tovább bujdostam, majd elfogtak, börtönbe vetettek,
elitéltek mint gyilkost, később szabadon bocsátottak mint őrjöngőt. Újra
bujdostam, a vihar megkeresztelt vén komédiásnak, bolond Dávidnak.

*

Hát már mindnyájan elaludtatok? Kiáltsam-e mint a római szinész:
plaudite? Derék, műértő közönség! derék, ájtatos hallgatóság! Csak a
falaknak beszélek, csak az erdő vadainak játszhatom. Pedig nagy kedvem
van még egy szerepet az egész világ előtt eljátszani, azt, a mely annyi
szinműben előfordul, mikor a boszúálló szerető kedvese csábítóját
megöli.

A grófot nem átkozta meg anyja. Talán most boldog családapa, magas rangú
tisztviselő, talán épen biró, a ki itél a gyilkosok fölött. Mindegy!
Nekünk valaha találkoznunk kell. Ha eddig nem tudtam föltalálni,
föltalálom ezután. Nem vagyok én vén, csupán a hajam ősz. Még nincs vége
a drámának, – még egy jelenet hátra van. Lesz tapsoló közönség, koszorú
is – a síron.

A szinpad… a szinpad!…

Ti nem tudjátok, mi az? Csak én tudom, én, ki éltem, örültem, szenvedtem
rajta. Ott haljak meg. Desdemona ágya legyen koporsóm, a taps halotti
dalom, a lehulló függöny szemfedőm. De ne sirasson senki, csak a fekete
sugó. Csupán ő szeretett a nagy világon. Csöngessetek, vége a
tragédiának!…

Mégis alusztok? Nem látjátok, hogy hajnalodik már? Napsugár süt be az
ablakon; ébredjetek! Föl élni: sírni, nevetni, szenvedni, elfáradni,
alunni… Oh, ha egy óráig alhatnám, mint a gyermek, mint a halott! De
hijába húnyom be szememet, a lelkiismeret mindig ébren tart, még
álmomban is. Akarnunk kell, csak akarnunk! Hanem hiú komédiás vagyok, ki
erőnek erejével Hamlet szerepét játszsza; gyáva ember, ki irtózik a
vértől. Ne öljünk mást, de magunknak szabad meghalni… Meghalni,
elalunni… talán álmodni is… itt a bökkenő: itt itt. Mert minő álmok
lehetnek a sírban!… Oh az a nem ismert tartomány, melyből nem tért meg
utazó… Oh jaj! Csöngessetek! vége a tragédiának!



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Mikszáth Kálmánnak, e vállalat szerkesztőjének elhúnyta
folytán ezt a bevezetést Schöpflin Aladár irta.]



TARTALOM.

  Gyulai Pál. Irta Schöpflin Aladár  V
  Egy régi udvarház utolsó gazdája  1
  Nők a tükör előtt  117
  A vén szinész  231



KÉPJEGYZÉK.

  1. Gyulai Pál arczképe  II
  2. A tiszttartó kérdés nélkül is felelt, össze-vissza beszélt
     mindent  9
  3. Azt a szép erdőt – kiáltá újra Radnóthy – valóságos prédálás  36
  4. Radnóthy kihúzván kardját, egymaga akart rárohanni a kertészre  42
  5. Ah – sóhajtotta Erzsi nem egyszer – én sokkal boldogtalanabb
     vagyok, mint édes néném  68
  6. Mányi nem mert szólni és gyertyát gyujtott  107
  7. Néztem a kandalló tüzét, a kandalló fölötti tükröt  122
  8. Megkönnyezte rosszul fésült haját, eldurvult kezét, halvány
     arczát  143
  9. Matild így megnyugtatva lelkiismeretét, kipirosítá arczát  162
  10. Újra fölcsatolta a karpereczet, újra a tükörbe nézett  178
  11. Ez a ruha igazán jól áll, – szólalt meg néha enyelgéssel  224


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

43 |assszonynak |asszonynak

59 |fogadní |fogadni

83 |mennnyit |mennyit

92 |fosgatva |forgatva

95 |sustorgásbant a |sustorgásban, a

132 |évve! |évvel

137 |feiedném |feledném

156 |kedvencze-a… pon, ot |kedvencze, a… pontot

162 |babá át |babáját

172 |mélábbb |mélább

176 |fülbevrlókat |fülbevalókat

176 |szekrenyből |szekrényből

211 |Etelks, hogy |Etelka, hogy

236 |pajtasaim |pajtásaim

256 |máik |másik

258 |tenassszony |tensasszony

298 |hngy dobjam |hogy dobjam]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.