Title: A tragikum
Author: Beöthy, Zsolt
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A tragikum" ***


A TRAGIKUM.

ÍRTA

BEÖTHY ZSOLT.

KIADJA A KISFALUDY-TÁRSASÁG.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1885.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA



A TRAGIKUM ELMÉLETE ÉS JELENSÉGEI.



I.  A tragikum elemei.

Az életnek és művészetnek minden tragikai jelensége, végső benyomásában,
megnyugtató. Csak végső és határozó benyomásában, mert teljes hatását
egyetlen érzésbe foglalni ép oly lehetetlen, mint általában a fenség
képeiét, melyek a megaláztatás érzelmeiből emelnek föl bennünket a
végetlen eszméjéhez. A tragikai jelenségek is izgató küzdelmeken,
félelmes összeütközéseken és részvétkeltő csapásokon át törekszenek
megnyugtatásunkra és fölemelésünkre. Hatásuk ebben éri természetes
tetőpontját s ebben hangzik el.

És mivel emelnek föl oda, a hol lelkünk felzaklatott érzései
lecsöndesűlnek s helyöket bizodalom, kibékülés, megnyugvás, sőt gyönyör
foglalja el? Oly eszmék érvényre juttatásával, győzelemre vezetésével,
melyeket a természeti és erkölcsi világban jogosan és szükségszerűen
uralkodóknak tekintünk; erőnk fentartóinak, hitünk biztosítékainak,
létünk alapjainak érzünk és tudunk. Legalább a világnak arra a képére
nézve, melyet a tragikus költő vagy művész előttünk feltár, ilyenekűl
ismerünk és elfogadunk. Sophokles Antigone bukásával a közrend,
Kreonéval a kegyelet eszméjét vezeti diadalra. _Romeo és Juliá_ban a
családi kötelék erejének, _Julius Caesar_ban a korszellem
megmásíthatatlanságának, _Coriolan_ban a haza iránti hűség
megtörhetetlenségének gondolata foglalja el lelkünket. V. László
halálával az eskü szentségének eszméje ül diadalt, Bánk bán romlásában a
törvényes hatalomé. Az _Ember tragédiája_ a végtelenben való
részességünk éreztetése által békít ki sorsunkkal. Mindezek az eszmék:
haza és család, állami rend és korszellem, természeti kényszer és
erkölcsi törvény, szabadság és gondviselés: egy közös fogalomra utalnak
bennünket, melynek öszhangos tartalmát képezik. Nem magukban álló,
külön-külön hatalmak, hanem csak elemei, töredékei, nyilatkozásai egy
közös és egyetemes hatalomnak, egy minden irányú, általános
tökéletességnek, mely uralkodik fölöttünk, vezeti lépéseinket, irányozza
tetteinket s kifejezi magát pályánkban. Lelkünket kibékülés és
megnyugvás szállja meg, mint Ádámét, a hányszor csak érezteti magát
velünk. Kénytelenek vagyunk megnyugodni benne, s örömmel teszszük, mert
csak ez biztosíthatja boldogulásunkat. Érvényesűl általunk,
igyekezeteink, cselekvéseink, életünk által, akár szép szerével, akár
törés-szakadás útján. Hódolatunk által, ha egész teljességében lelkünkbe
fogadva követjük; bukásunk által, ha összeütközésbe kerűlünk vele. Ott
Hunyadi János, itt Coriolan; ott Regulus, itt V. László. Győzelme az
utóbbi esetekben az egyes emberrel való bizonyos ellentétességből,
összetűzésből s ennek bukásából ered: a diadal zászlaja romok fölött
leng. Az olynemű ütközés, mely e mozzanatokat kifejezésre juttatja,
keletkezése, folyama és kimenetele az, a mit tragikumnak szoktunk
nevezni.

De hát az az eszme, melyet az egyetemessel szembe kerűlt ember képvisel,
teljes és kizáró ellentéte-e annak, a mely legyőzi őt? Az általános
tökéletességgel a teljes tökéletlenség tűz-e össze? Néhány közönségesen
ismert példa meggyőz az ellenkezőről. Othello, a veronai szeretők, Ágnes
asszony épen nem a szeretetlenségnek, a szív megtagadásának képviselői s
Ádám mindentől távolabb van, semhogy az Úr mindenhatóságával szemben a
tehetetlenséget jelentse. Tarthatja-e valaki Toldit, kinek a
férfi-becsülettel össze nem férő álarczos játéka juttatja magát és
Rozgonyi Piroskát romlásra, férfiatlannak és lovagiatlannak? Sőt
ellenkezőleg: a férfias egyenesség példájáúl idézhetjük őt ép úgy, mint
a hogy Romeóban és Juliában a szeretőnek, Antigoneban a hű testvérnek,
mind a két Brutusban a föláldozó, tiszta keblű hazafinak eszményét
keressük. A mi mindennapi életünk kiváló tüneményeit, kik ez eszmények
felé közeledni látszanak, hasonlatúl az ő nevökkel illetjük. Nincs ez
áldozatra szánt küzdők között egy sem, kiben bizonyos kiválóságot,
emberi tökéletességet ne találnánk: itt az érzésnek, ott az értelemnek,
amott az akaratnak teljességét és rendkívüliségét. E kiválóság nélkül
nem lehet tragikai küzdelem. Épen ez a teljesség, rendkívüliség,
tökéletesség az, a mely egyfelől harczra csábítja őket az egyetemes
hatalom ellen, másfelől képesíti rá.

Azonban ha ez úgy van, mikép érthető akkor a harcz közöttük? Ha az is
megeshetik, hogy az eszme, melyet ők képviselnek, s az, a mely
diadalmaskodik fölöttük, egy és ugyanaz: hogyan keletkezhetik az
összeütközés? Úgy, hogy kiválóságuk mindig valamely gyarlósággal,
tökéletességök bizonyos tökéletlenséggel párosúl vagy nyilatkozik. E
tökéletlenség, mely a veszedelmet rájok zúdítja, állhat lelki életök
egyoldalú fejlettségében, egyensúlyozatlanságában, indulataik túlságos
elhatalmasodásában. Mindezt még végzetesebbé teheti rájok nézve
helyzetök elszigeteltsége vagy visszássága: az emberi tökéletlenségnek
szintén egy oldala. Antigone: igazi eszménye a kegyeletes föláldozó
testvérnek, a szívére hallgató női léleknek; de épen az a cselekvése,
mely ilyenné emeli, tiszteletlennek, tökéletlennek mutatja hazája iránt
való viszonyában. Macbeth tökéletes mint hős, győzhetetlen az
ellenséggel szemben; de képtelen legyőzni saját szenvedélyeit,
tökéletlen mint uralkodó. Romeo és Julia tökéletesek mint szerelmesek;
de minden egyébben vakok s az élet komoly föladataira nem valók. Toldi
derék lélek és nagy bajvívó; de erős egyénisége s rakonczátlan kedve
annál kevésbbé fér meg az udvari élet formáiban, minél újabbak lesznek
ezek; _Estéjé_nek győzelmes fölmagasodása a párbajban s féktelen dühe a
dévajkodó apródok szobájában: szomszédul mutatják kiválóságát és
gyarlóságát. A tragikai hősök bizonyos irányú tökéletességök daczára,
vagy épen ennek következtében, nem bírják magukban azt az öszhangot,
melylyel a világ közrendjébe sorakozhatnának. Tökéletlenségöknél fogva
vagy nem gondolnak vele, vagy fölötte érzik magukat; voltaképen pedig
csak ellenében állnak. Ezzel készen van a szakítás, melyből a küzdelem
és bukásuk támad. Ők a rend ellen; a rendbe sorakozó összeség, az
egyetemes, pedig ő ellenök.

Íme a tragikum két eleme: az egyetemes és az egyén, s az utóbbinak két
oldala: a tökéletes és a tökéletlen, más szóval: a kiváló és a gyarló.
Lássuk mindenekelőtt azt a mozzanatot, mely a tragikai jelenségek iránt
érdeklődésünket megragadja: az egyén kiválóságát.



II.  Az egyén kiválóságának széptani formái.

Eszthetikai szempontból vizsgálódván, az egyesnek kiválóságát
természetesen a szépnek vagy egyik vagy másik fő formájában kell
keresnünk. Ezekben azt a tökéletességet, mely lelkünket vonzza; azt a
kiválóságot, mely képzeletünket meghatja; szóval azt a szépségbeli
mozzanatot, mely érdeklődésünket a tragikai alakok és események iránt
fölébreszti. A szépnek ez a két fő formája: a kellem és a fenség. E két
fogalom valamelyike alá vonható a természetnek és művészetnek mindaz a
jelensége, melyet a szépnek nevezete megillet. A mi csak szép, az vagy
kellemes, vagy fenséges voltánál fogva az. A minek kiválósága
gyönyörködtetve hat ránk, az csak kellembeli, vagy fenségbeli kiválóság
lehet.

E széptani két fő fogalom természetét és területét az a viszony jelöli
ki és határozza meg, mely minden szép dolognak két alkotó eleme, az
eszme és alak, között, különböző jelenségekben különböző módon,
mutatkozik. Attól a ponttól, a hol a merev alakba életre ébresztőn
beköszönt a lélek, egész addig, a hol a kettő között teljes harmonia
mutatkozik: a kellem országa terűl el. Innen kezdődik a fenség területe,
melyben az eszme uralkodóvá emelkedik az alak fölött, s terjed egészen
odáig, a hol nyilvánvalóvá lesz, hogy a kiváló túlsúlyra jutott eszmét
külső kép, alak többé kifejezni nem képes. A szépség birodalma kezdődik
ott, a hol eszme és alak találkoznak, s véget ér ott, a hol teljesen
elszakadnak egymástól. E nagy birodalom egyik szélétől a másikig az
eszme jelentősége szakadatlanúl emelkedik s ezzel viszonya az alakhoz
folyton folyvást módosúl. Kettejök teljes egyensúlya, zavartalan
öszhangja a közepén mutatkozik s itt van a két területnek, a kellemnek
és fenségnek, határa.

A mint az alak merev lekötöttségéből az eszme ihletésére fölenged; a
mint az élet mozdulatai kifejezni kezdik a lelket: előáll a kellem
tüneménye. Midőn e széptani fogalmat Schelling a művészeti fejlődés egy
fokozatának jellemzésére alkalmazza, éles szellemmel világosítja meg
együtt mindakettőt. «A teremtő szellem kezdetben a formába veszve
jelenik meg, hozzáférhetetlenűl elzárkózva s még nagyjában is durván.
Minél inkább sikerűl neki a maga egész teljességét egy alkotásban
egyesíteni, annál jobban enged hovatovább szigorából, s midőn az alakot
tökéletesen áthatotta, hogy elégűlten nyugszik benne, fölvidúl és
gyöngéd vonalakban mozogni kezd. Ez a legszebb virágzás és teljesség
állapota, mikor a tiszta edény tökéletes voltában áll előttünk, a
természeti szellem megszabadúl kötelékeiből s érzi rokonságát a a
lélekkel. Mintegy szelíd hajnali fénynyel, mely az egész alakot
megszállja, jelentkezik az érkező lélek: még nincs itt, de gyöngéd
mozdulatok enyhe játékaival minden készűl már elfogadására. A merev
körvonalak olvadoznak és lágyúlnak. Valami kedves valóság, mely sem
szellemi, sem érzéki, hanem megfoghatatlan, terjed el az alakon, simúl
hozzá körvonalaihoz, tagjainak minden hajlásához. Ez a meg nem fogható s
mégis mindenki által érzett valóság az, a mit a görögök nyelve
charisnak, a mienk kellemnek nevez.» E néhány sor ép oly költőileg, mint
élesen utal a kellem valójára. A külső mintegy önkénytelen tolmácsává
lesz a léleknek s készen és szivesen simúl hozzá. Készsége szabadságot
és rendet egynek mutat; a kényszer s az ebből folyó meghasonlás száműzve
vannak köréből. Hódolata önkénytelennek, hódítása öntudatlannak látszik.
A hol még nem teljes is a harmonia eszme és alak közt, legalább a
megvalósítására való törekvés mindig jelen van. Épen e törekvésben
rejlik a kellem bátorító, üdítő, vidámító hatása, mely magyarázatát
szolgáltatja a plátói mondásnak, hogy: szeretet az, a mivel a szépet
felfogjuk. Mert bármi különbözők a kellem jelenségei s az általok
keltett hatások: ezek mindegyikének alapszinét a szeretet szolgáltatja.
E mozzanatok jelölik ki nagyjából a kellem területét és határait. Itt
találjuk a feslő rózsabimbót, a csörgő patakot, a vadgalamb búgását ép
úgy, mint Beranger és Petőfi dalait; Czuczor falusi kis leányát karöltve
Vörösmarty Szép Ilonkájával; Boëthos játszó gyermekét s a vatikáni Ámort
a medicei Vénus mellett.

A fenség képei már az eszmét és alakot megváltozott viszonyban tüntetik
föl. A kettő valódi egyensúlyának határát elhagyjuk. Az eszme
túlemelkedik az alakon, felsőségre jut fölötte s viszonyuk bomlásnak
indúl. A magamagának határt, a harmonia határát, vető fejlődés mögöttünk
marad. A fenség föléje látszik emelkedni az érzéki világ törvényeinek,
maga alatt hagyni mértékeit. Végetlen eszme véges képben: megmérhetetlen
nagyság s legyőzhetetlen erő. Ki számítja ki a vihar erejét, ki tudja a
tenger határát? Azonban a végetlennek e véges nyilatkozásában
kétségtelen ellenmondás rejlik: a harmonia tárgyi igazsága megszűnik. Ez
az ellenmondás csak szubjektiv megoldást nyer a fenséges dolgok hatása
által képzeletünkre. Midőn szemben állunk velök, a kép végessége,
korlátolt volta eltűnni látszik; az alakot képzeletünk a végetlenig
tágítja ki, hogy alkalmasnak láthassa az eszme kifejezésére. Így áll
helyre s így marad fenn, a meddig maradhat, a harmonia. Krisztusnak
mindeneket magához ölelő szeretete, meghatott képzeletünkben földi
alakját is az isteni mindenhatóság színébe öltözteti, mely az egész
bűnös emberiséget megváltani képes volt. III. Rikhárd ádáz szenvedélye
úgy hat ránk, mintha képes lenne az egész gyűlölt világot kiírtani; ha
idejekorán, mindjárt kezdetben fölmerűlne bennünk ereje végességének
tudata s ebben bukásának bizonyossága: a csodálat és félelem aligha
venne erőt azon a megnyugváson, melylyel a vele szembeszálló s őt
előbb-utóbb megsemmisítő hatalom megjelenését várnók. Midőn a harczos
tábort fölidézi a költő képzelete s olvasói elé varázsolja, «vassá
válnak az emberek, a sok dárda Bakonynyá»: ime a fantáziának szinte
öntudatlan munkája a fenség tényezőinek, az erőnek és nagyságnak,
túlzásában. A természet némely tüneménye segíti képzeletünket s
egyszersmind durván bár, de érthetőn példázza azt a jelenséget, melyet a
fenség elméletére nézve kiváló fontosnak tartunk. A tengerre ereszkedő
köd elmossa a kép éles határvonalát, s a roppant víztömeget mintegy az
ég végtelenségével olvasztja egybe. Az alpesek tetejét borító hó fénye
az égboltozat világosságával játszik össze s az ormokon ülő felhő
eltakarja és képzeletünk előtt mérhetetlen magasságba emeli a csúcsot. A
mennydörgés hallatára úgy érezzük, mintha az egész mindenség fölött
tombolna, a mint távolodó zúgással elmorajlik; holott a mindenségnek
mily parányi részecskéje földünk s még ennek is mily csekély területe
az, melyet a zúgó felhők beárnyékolnak. Uralkodjék bár a fenség képeiben
akár a nagyság, akár az erő, hatalmas benyomásaikra elvesztjük szokott
mértékünket: a képpel összeolvad az eszme, melynek a képzeletünk által
kiterjesztett alak méltó viselőjeűl tűnik föl.

Ilyen a fenség hatása, mely végességünk, törpeségünk, gyöngeségünk
éreztetésén át emel föl bennünket a végetlen gondolatához. Mikor e
gondolatot lelkünkbe fogadjuk, bizonyságát érezzük, hogy részesei
vagyunk. A mit a szellem elgondolni és elképzelni tud: ahhoz
fölemelkedett; a mi eltölti, az az övé. Fordítsuk el némileg Vörösmarty
szavait: «Sajátunknak mondhatjuk, a mit a szív felfoghat magába.» Testi
törpeségünk és gyöngeségünk érzetéről lelki nagyságunk és erőnk tudatára
emelkedünk. «Én is festő vagyok»! tört ki Correggio a sixtina madonna
előtt. Ebben a végetlenhez való, csodálattal és gyönyörrel teljes
fölemelkedésben tetőzik és határozódik a fenség érzete. Területe a
mondottakból kimérhető. Véghatára ott van, a hol eszme és kép
elszakadnak: az alakot a képzelet szárnya sem emelheti föl többé az
eszméhez.

Ez, rövid vázlatban, a kellem és fenség viszonya. Ott az alakba köszöntő
s azt elevenítő eszme, itt a képből kibontakozni készülő; ott a valósúló
harmonia, itt a fenyegetett. A kellem mindig törekvést fejez ki a
harmonia megalkotására, a fenség pedig feloldására. Az szeretetet
ébreszt, mikor tetszik; ez csodálatot és elragadtatást, mikor fölemel.

Ez a szépnek két fő formája. E két formában nyilatkozhatik az a
kiválóság, az a tökéletesség, melyet a tragikum egyik momentumának
jelöltünk meg.



III.  A kellembeli kiválóság.

A szépnek az a formája, melyet kellemnek neveztünk, képezhet-e bizonyos
körülmények között tragikus mozzanatot? Lehet-e az a kiválóság, mely a
tragikai jelenségeknek egyik jellemző oldala, kellembeli tökéletesség?
Röviden: átmehet-e a kellemes a tragikusba? Első pillanatra úgy látszik,
mintha ez egyáltalában lehetetlen lenne. Mikép indíthatna bárminemű
meghasonlást az, a minek fő jellemvonása épen a harmonia; ennek
megvalósítása, feltüntetése, éreztetése a czélja? A kellem épen
nyugalmában és elégűltségében mutatja az alakot átható eszmét. A szép,
mely ekként nyilatkozik, egészen magában elzárt, mitsem követelő, a lét
megnyugvását kifejező, magával és mindennel öszhangban levő. A harmonia
jelenségéből hogyan fejlődhetik már öszhangtalanság? Épen az, a mi
magának mértéket, határt tud szabni s teszi ezt nem kényszerből, hanem
jószántából és szabadsága szerint, hogyan keveredhetik ellentétbe az
egyetemessel?

Két úton is: két, természetében rejlő momentumnak kiemelkedése által.

Az egyik épen egyessége, önelégűltsége, elzártsága. Ez a mozzanat, a
természetes fejlődés nyomán, oda vezet, a hol már szemben találjuk az
egyetemessel. Épen magával való öszhangjának teljessége lesz
meghasonlásának forrásává az általánossal, mely külön voltának némi
feladását követeli tőle. Ily helyzetében a kellemest nem az alakjában
nyilatkozó mérséklet oldaláról tekintjük, hanem egyességre, önállóságra
való törekvésében. A nyugalom momentumát a törekvésé váltja fel, s az
érzés, melyet az így mutatkozó kellem ébreszt, megmarad ugyan még mindig
a szeretet alapján, de a zavartalan tetszésből és örömből a nyugtalanabb
féltésbe és szánalomba suhan át. Mert az egyesnek ilyetén
önelhatárolásában már veszélyes mértéktelenség van; Zeising az isteni
bitorlásának mondja. Önelégűltség nyilatkozik benne, mely csak a
mindenséget illeti meg. Ha nem támad is föl az egyetemes ellen s nem
száll is tudatosan szembe vele, de kevésbe veszi, s a nélkül, hogy
jogait és erejét ismerné, maga ellen ingerli. Ez okból lehetetlen
megmaradnia; ezen az úton siet vesztébe a szép. Épen harmoniája s a
magában való öntudatlan bizakodás, melyre a harmonia vezette s a mely az
egyetemes szempontjából elbizottságnak tűnik föl, lesz veszedelmévé.

Alig idézhetnénk találóbb példát e jelenség magyarázatára Melindánál.
Naiv bizalommal, tapasztalatlan jósággal jelenik meg ifjú szépségében az
udvarnál, hol bűnös ármányok, léha és zabolátlan erkölcsök uralkodnak s
bősz szenvedélyek csatája készűl. Ebben meg is törik s menthetetlenűl
elhervad. Miért? Azt gondolta, hogy egyszerű jóságában, nemes
szeretetével élhet külön, magára; hogy tiszta kelleme érintetlen
maradhat attól a körtől, a Gertrud udvarától, melybe kerűlt. Ezt az
udvart nem ismeri; sőt szükségét sem érzi, hogy igazán megismerje.
Ártatlan bizalma nyilatkozik, midőn Ottóval szemben, ki üldöztetését
panaszolja, könnyekig lágyúl, s a leghevesebb ostrom közben is, midőn a
visszautasított herczeg megátkozott jövendőjét emlegeti, nem tudja
elnyomni s elhallgatni szánalmát iránta. E könnyek, e szánalom egy belső
öszhang nyilatkozata, egy gyöngéd, bizalomteljes ártatlanságé, melyben
azonban Melinda romlása foganik meg. Úgy hiszi, vagy inkább érzi, hogy
tisztasága elég fegyver az ő külön léte határainak megvédésére, holott a
világban, melybe sorsa vetette, másféle eszközökre lenne szüksége,
azokhoz mértekre, melyek ott használatban vannak: belátásra, erélyre,
udvari módra. Csalódásából foly tragikus sorsa. De naiv hite,
tapasztalatlansága, bízó törekvése, hogy olyan maradjon a milyen:
mindez, fiatalsága és szépsége mellett, kellemének alkatrésze, mely Ottó
szenvedélyét táplálja, s épen mint ilyen, bukásának forrása. Ez az
okozati összefüggés Melinda kelleme és bukása között, melyre Gyulai Pál
is rámutatott, midőn tapasztalatlanságát majdnem tragikai tévedésnek
mondja. – Kemény Zsigmond Tarnóczi Sáráját mily vonzóvá, bájossá teszi
titkolt szerelme, rejtegetett eszményképe! Szívbeli állandósága, mely
reménytelenűl őrzi titkát, ez a kitartó hűség, ez a félénk elzárkózás,
ez a magánakvalóság, átkává és romlásává lesz magának és mindazoknak, a
kiket szeret s a kik szeretik. Titka: szerelme Mikes János iránt,
áthatja egész valóját, annak részévé lesz. Ha megosztaná valakivel, ha
kilépne elzárkózottságának bűvös köréből, talán megmenekedhetnék; így
sem magát nem tudja megőrizni, sem szeretteit.

A kellemhez, mely magát egyességében, különösségében az általánossal
szemben érvényesíteni törekszik, közel áll egy másik jelenség. Az, mikor
a látszatra kellemes nem öntudatlan természetességgel szigeteli el
magát, hanem ellenkezőleg öntudatos természetlenséggel; mikor
egyességének követelése épen nem önkénytelen. Törekvése abban fejezhető
ki, hogy nem enged helyet annak az eszmének, annak a tartalomnak, melyet
természet szerint befogadnia s képviselnie kell. Távol tartja magától s
ebben áll különössége, szembeszállása a világgal, ellentéte a természeti
szükségszerűséggel. Ez az ellentét amott öntudatlan volt, itt öntudatos.
Gondoljunk a nőre, a ki nem szeret, mert nem akar szeretni. De az ilyen
alakban az öszhang csak látszólagos, melyet a hidegség, nyugalom,
biztosság igyekeznek elhitetni velünk. A kellem épen ennélfogva
elenyészően csekély. A dolog természetéből foly, hogy előbb-utóbb helyt
kell adnia lelke természetes tartalmának. A körülmények kényszerítik,
hogy magába fogadja az eszmét, melynek képviselésére alkotva van. Látni
való, hogy e fejlődés egészen ellenkező irányú a tragikummal: az
összeütközésből, melybe az egyetemessel keveredett, nem
megsemmisűlésére, hanem belső harmoniájának megvalósítására vezet.
Rákosi Jenő Stellájával egy ilyetén ellenmondásnak tragikai irányú
megoldására látszott törekedni; de kénytelen volt félútról
visszafordúlni s az egész, borzalomig csigázott cselekvényt álomnak
tüntetve föl, kiengesztelően végezni meséjét. Mikor ugyanis a
fejtegetett alakok végre befogadják természetes tartalmukat, csak akkor
lesznek igazán kellemesekké; de ugyanakkor magukkal ellenmondásba
keveredvén, többnyire komikusakká. Példát Lope de Vega Donna Juanája a
_Megvetés csodájá_ban, azután Molière _Eliszi herczegnője_ s Moreto
Donna Dianája szolgáltathat.

A kellem azonban még egy más esetben is átcsaphat a tragikumba: teljes
virága, a báj, édes illatával bódítóvá és vészthozóvá lehet. A valójában
rejlő erőbeli elem felülkerekedhetik s megronthatja harmoniáját.
Kifejezésre jut a hódítás vágyában, a rá való törekvésben. De hát nem
jogosúlt-e a szépnek ez a törekvése? Semmi esetre sem akkor, ha legfőbb
hatalom gyanánt kivánván mutatkozni, felforgatással fenyegeti a
természeti rendet, melyben nem ő van hivatva döntő szerepre, s az
erkölcsit, melyet önzésénél fogva alárendeltnek tekint és nem tart
tiszteletben. Szóval a báj tragikussá lesz, mikor mintegy önmagából
kiszállva csábítóvá válik: a csábítás ellenállhatatlan erejével
nyilatkozó báj. Az «arany pohárban nyújtott méregital». A szirének, kik
csábító dalukkal kikerűlhetetlen vészbe csalták a hajósokat, az antik
képzeletben halálgéniuszokká alakúltak; a madárszárnyú és madárlábú
nőalakokkal gyakran találkozunk görög és etrusk síremlékeken.

A költészetben ott van Shakspere Kleopatrája. A csábító bájnak teljes
fegyverzetével, erőszakos czélzatával lép föl mindjárt a búcsúzás
jelenetében a világhódító Antonius, e római Hercules, ellen. Báját,
igéző hatalmát igazi asszony voltának köszöni; egyesűl benne szépség és
szellem, izzó és gyorsan változó érzések ellenmondásai, keleti hazájának
bujasága s korának mesterkélt mívelődése, királyi büszkeség és léha
ingatagság, mohó érzékiség és forró ragaszkodás. Ez arany-szálak
hálójába kerül a hős Antonius, ki «kardjának hegyén bírá a földet».
Kettejök viszonyát mindjárt a dráma legelső szavaiban következőkép
jellemzi Philo:

  Nem! a vezér ez őrjöngő szerelme
  Túlmegy határin; ama hős szemek,
  Mik csatarend és harczi zaj fölött
  Lángoltak, érczet öltött Mars gyanánt,
  Most szolgalánggal oltároznak egy
  Napsütte arcz előtt; a hős kebel,
  Mely nagy csaták küzdelmi közt feszíté
  Pánczéla kapcsát szerte, meglohadt most,
  És legyező- s fuvóvá aljasúlt:
  Lehűtni egy czigánynő lánghevét!

Természetes, hogy Antoniusnak, a ki ekként megtagadta magát, vesznie
kell. Kleopatra teszi tönkre: együtt az erkölcsi és hatalmi elvet,
melynek hordozására született, családi életét és uraságát, magán és
közhivatását. Midőn ily rendkívüli erőt ront meg bájával, ez
jogosulatlan hatalommá lesz, melynek szintén buknia kell. Asszonyi
lényéből, melylyel Antoniust behálózta s a mely oly ellenállhatatlanná
teszi, foly árulása Actiumnál, hol az ő hajóinak Octaviushoz pártolása
dönti el a csata sorsát. Antonius vad átkokkal halmozza el s halállal
készűl büntetni hitlenségét. De varázsa még ekkor is él szívén, mert
öngyilkosságának költött hírére azonnal kiengesztelődik iránta s
elvesztésén kétségbeesve dűl kardjába. Schlegel ide vonatkozólag azt a
megjegyzést teszi, hogy: «midőn ők így egymásért halnak, megbocsátjuk
nekik, hogy egymásért éltek». Ez tévedés, mert csak Antonius volt az, a
ki Kleopatráért halt meg; kedvese, kinek csábító szerelme erkölcsi
méltóság híján volt s inkább érzékiségben mint szívbeli hajlamban
gyökerezett, maga miatt és magáért hal. Vesznie kell, midőn oly
hatalommal ütközik össze, melylyel szemben csábító bája tehetetlen.
Ilyen pedig a mérsékelt, okos, megfontolt, hideg Octavius. Rá nézve
Kleopatra nem a csábító asszony, csak a hadi fogoly, kinek a cæsar
diadalmenetét ékesíteni vagy halnia kell. Antonius az «agg Nil
kigyójának» szokta nevezni kedvesét. Romlásának képe, a mi által
elveszett, egyszersmind életének képe: a kigyó. Ez a csábítás legrégibb
szimboluma; Michel Angelo freskója a Sixtina mennyezetén, az első
emberpár esete, a kigyó testét összeolvasztva ábrázolja a női testtel. A
kigyó lett a művészi képzeletben Kleopatra alakjának is szinte
elválhatatlan járuléka: Paolo Veronesetől és Guido Renitől kezdve a mi
országos képtárunk hollandi Bys Jánosáig valamennyi művész oda képzelte
a csábító mellre. _Antonius és Kleopatrá_t Shakspere már életének őszén
írta; de lángesze alig mutatkozik valahol frisebbnek és többoldalúnak,
mint e tragédiában. Egyetlen nőalakja sem tünteti föl a női természet
egész ellenmondásos gazdagságát oly mélyen, a geniális vonásoknak oly
teljességével, mint Kleopatra. Heyse jegyezte meg, hogy alkotásakor
emlékek lebeghettek előtte, talán azok, melyekre szonettje vonatkozik:

  A bűnt magát mi bájossá tevéd!
  Mely, mint a féreg rózsa szép kelyhében,
  Megrágja bájaid jó hírnevét;
  Mily szép alakot ölt nálad a szégyen!

A _Götz von Berlichingen_ csábító Adelheidja is a szóban forgó
jelenségek közé tartozik. Az ő csábító szépsége csalja vissza
Weislingent Götztől a bambergi püspök részére, árulóvá teszi jegyese és
barátja iránt s gyalázatos végre is juttatja, midőn őt, kinek később
felesége lett, szeretőjével megmérgezteti. Ferencz, ez az őrjöngő
gyermek, sem kerűli ki sorsát: «a méreg, mely urát sírba vitte, őt is
utána küldi». A bűbájos asszony megbabonázza (a dráma első
kidolgozásában) még a fejére mondott itélet végrehajtóját is; a vágy,
mely ez emberben Adelheid ellenállhatatlan hangjára és tekintetére
ébred, elfeledteti vele tisztét, mígnem az asszony, tőrt vonva ellene,
maga emlékezteti rá. Ezen, már-már a démoniba áthajló csábításnak, mely
a maga körében megsemmisíti a nemesebb erőket, Kemény Idunája is
jellemző példája.

Ugyanebbe a körbe tartozik, bár olykor másféle vonásokkal van is
vegyítve, a franczia társadalmi drámának és regénynek kedvelt s
minduntalan ismételt női típusa. Dumas Clemenceaunéja, Augier
Seraphineje és Olympiája, Daudet Rislernéje, Sardou Odetteje, Ohnet
Jeanneja s a többiek. Külső szépségök, melynek nem felel meg lelki becs,
végzetessé lesz környezetökre és magukra. Végzetes épen az
öszhangtalanságnál, sőt ellentétnél fogva, mely testök és lelkök között
mutatkozik. Ez teljesen jelentéktelen, amaz meg túlságosan is fontos.
Csábító, lebűvölő szépségök a fulánk, melyben gyilkos méreg rejlik a
maguk és más számára. Tévedésöknek, vétköknek ez szolgáltatja alkalmát
és ez adja meg az árát. Ezzel nyernek meg mindent s ebben mindent
vesztenek. A modern Helenák csupán ezzel akarják a mi lelkünket is
magukhoz kapcsolni, vonzódásunkat és szánalmunkat fölébreszteni. Azonban
épen mivel szépségök az egyedűl értékes, a mi elpusztúl velök, bukásuk
soha sem lehet annyira megdöbbentő vagy csak megható sem, mint ha
nemesebb erők vesztét látjuk, melyek tiszteletünket és részvétünket
teljesebb mértékben voltak képesek felkölteni. Antigone feláldozó
kegyeletével, Lady Macbeth nagyravágyásának démoni erejével, Phædra
szerelmének őrjöngő lázával, Melinda nemes ragaszkodásával: ezek
mindegyike szól lelkünkhöz is saját lelki életének valamely elemével,
mely félelembe ejt és szánalomra indít bennünket, s midőn fejökre
zúdítja a megsértett egyetemest, megrendít és kiengesztel. Ez a benső,
lelki momentum gyakran hiányzik az újabb franczia drámák nőalakjaiból,
vagy legalább fölötte gyöngén s nem első sorban ható tényező gyanánt
nyilatkozik bennök. Sorsuk csakis a külsőn, a testen, ennek szépségén
fordúl meg; történetök minden kanyarodásánál ez mutatkozik döntő oknak.
Julia tragédiája is azon indúl, hogy Romeo szeme megakad szépségén; de
innen aztán egészen más motivumok vezetik: szerelmének mámoros
rohamossága és meggondolatlan kizárósága. Othello Desdemonát hő
szánalmaért szereti meg, melylyel kalandjait hallgatja. A merő testi
szépség lehet az új franczia dráma hősnői sorsának alapja és irányzója;
de nem igen lehet azé a bensőbb, mélyebb viszonyé, melybe a költő hősét
hallgatójával összefűzni törekszik. Íme a szóban forgó színművek és
regények legnagyobb részében találunk látszatra tragikus elemeket, s
mégis hiányzik belőlök az igazi tragikai hatás. Megvan az egyesnek
bizonyos kiválósága, melyből küzdelme és bukása következik. De e
kiválóság külső természetű: a küzdelemben mindig valami külső küzd, a
halálban mindig valami külső vész el, mint a világ szép asszonyánál
Erdélyi népmondái között. Az egész jelenség oly felfogásból látszik
fakadni, mely a női lélek erkölcsi elemét, nagyobbra hivatottságát ép
oly kevésbe veszi, mint a férfi öntudatos erejét. Innen hatása is inkább
külső: izgató és bágyasztó, mint mélyebb: megrendítő és fölemelő.

Nagyra hivatottság és erő: e fogalmak már kifelé utalnak bennünket a
kellem területéről, hol két tragikai mozzanattal találkoztunk: az
önelégűltség s a csábítás mozzanataival. Mind a kettő csak kivételkép s
elvétve avatja a kellemest a tragikumba, mely igazi alapját a szép másik
területén, a fenségesen, nyilatkozó kiválóságban találja. Greguss Ágost
a kellem tárgyaltuk tragikai megjelenéseit is abból magyarázza, hogy
fenségi elemet rejtenek magukban, a mennyiben szeretetreméltó csak az
lehet, a mit kissé tisztelünk is. Magunk is rámutattunk a csábító bájnak
erőbeli, tehát félig-meddig már fenségi jellegére; de bizonyos, hogy sem
az egyik, sem a másik jelenség hatásának nem jellemző alkatrésze a
tisztelet, mely ennélfogva alig is szolgálhat tragikai szerepök
igazolására.



IV.  Fenségbeli kiválóság: a páthosz.

Az eszthetika atyja, Aristoteles, költészettanának tizenharmadik
fejezetében, következőleg jelöli meg azt a kiválóságot, melyet a
tragikai felfogás feltételének tart: A tragédia hőse «olyan ember, a ki
nem erény és jogosság által tűnik ki, sem nem gonoszság avagy aljasság
által jut szerencsétlenségbe, hanem valamely vétség által; közelebbről
olyan, ki nagy hírben és szerencsében áll, mint Oedipus és Thyestes s az
ilyen nemzetségekből származó dicső férfiak.» A szerencséből
szerencsétlenségre, változás «ne aljasságból történjék, hanem inkább
nagy tévedése miatt olyan embernek, a minő mondatott, avagy inkább
jobbnak mint rosszabbnak. Bizonyítja ezt a tragikai költészetnek
története is. Eleinte ugyanis a költők sorjában használtak majdnem
valamennyi kinálkozó mesét; most ellenben néhány nemzetségről költik a
legszebb tragédiákat, úgymint Alkmaion, Oedipus, Orestes, Meleager,
Thyestes, Telephosról s ha kik még azonkívül nagyokat tettek vagy
szenvedtek. A művészileg legszebb szomorújátékot ily alkotás teszi.» A
következő, tizennegyedik fejezet elején pedig azt jegyzi meg: «Olyan
legyen a mese, hogy a cselekvény hallgatója beleborzadjon és szánakozzék
a történtek miatt, mint a hogy Oedipus hallgatója érez.» Ugyane fejezet
végén olvassuk: «Nem sok nemzetségről vannak a tragédiák, mert tárgyat
keresvén a költők, a mithoszokban találtak olyasmit, nem művészetből, de
esetből készet: innen találkoznak nehány nemzetségnél, melyekben ily
szenvedések történtek.»

Ez idézetek elég világosan mutatják, mit értett Aristoteles s mit kell
értenünk nekünk is tragikai kiválóság alatt. Szemünkbe mindenekelőtt az
fog ötleni, hogy a kiválóság körét látszólag igen szűkre szabja. Azt
kivánja, hogy a tragikai alak a fényes származás dicsőségében, a
szerencse ragyogásában s a monda nagyító avatásában álljon elénk.
Példái, melyeket felhoz, kivétel nélkül ilyenek. Pelops, Laios és Oineos
nagy fiai, Thebe, Mykenæ és Kalydon királyi nemzetségéből, hírrel,
dicsőséggel és sikerrel koszorúzottak. Részesei a trójai vagy
aranygyapjas hadjáratoknak: a hősmonda alakjai. Már születésöknél,
helyzetöknél fogva nagyoknak tünnek föl, bizonyos magasságban
mutatkoznak, a fenség színét viselik, melyet szerencséjök emel s
régiségök, a monda, túloz. Szerencséjök is, mondtuk, mert a régiek
felfogása szerint ez is érdem, tehát a fenség tényezője: Cicero a jeles
emberek érdemei elsorolásánál nem szokott megfeledkezni szerencséjökről,
s Brutus is magasztalva említi gyászbeszédében Caesar szerencséjét.

A franczia klassziczizmus, mely Aristoteles betűjéből fejtette ki
rendszerét s szorosan ahhoz kötötte a képzelet szárnyait, e tekintetben
is következetes maradt magához. Elmélete és gyakorlata egyiránt
ragaszkodott ahhoz a szűk körhöz, melyet Aristoteles a tragikai
kiválóság számára megvonni látszott. Jodelle _Kleopatrá_jától, az «első
szabályos tragédiától» kezdve, az egész klasszikai dráma tárgyait
kivétel nélkül vagy a klasszikai mondából és történetből, vagy a
bibliából s keresztyén hagyományokból, vagy legalább távoli időkből s
messze és ismeretlen országokból merítette. Corneille és Racine ép úgy,
mint Voltaire és Crébillon. A nemzetit térben és időben közelebb esőnek
tartották, hogysem igazán fenséges lehessen. A mi francziás iskolánk
mindenben híven követte mintaképeit, lelkiismeretesen tisztelte az egész
rendszert, kivéve annak ezt az egyetlenegy pontját. A nemzeti eszme,
mely munkássága fölött oly kiváló mértékben uralkodott, került itt
összeütközésbe a szabálylyal s erősebbnek mutatkozott nála. A
lelkesedésnek, mely a tollat testőreink kezébe adta, legtermészetesebb
tárgya a nemzeti múlt volt. Így lettek Bessenyeinél, mindjárt Ágis után,
Buda és Hunyadi László tragikai hősökké. Hogy nincsen rajtok a magyar
régiségnek saját színe, mint Kölcsey a _Nemzeti hagyományokról_ írt
értekezésében megjegyzi, szerinte sem bizonyít mást, mint hogy: nem
könnyű idegen poézis világából saját nemzeti világunkba visszaléphetni.
Vörösmarty a _Dramaturgiai lapok_ban szintén kiváló súlyt fektet a
történet ismert nagy alakjainak drámai hatásosságára. «Azonban nemcsak a
történet hősei érdemlik az elsőséget, írja; hanem mindazok, kiket a
remek költemények, népregék és mondák személyesítének és alkottanak a
természet örök törvényei szerint. Ezek szinte tulajdonainkká,
emlékezetünk világa lakóivá lettek s midőn mint cselekvők lépnek fel,
felébresztik kiváncsiságunkat, ismeretségök által lekötik figyelmünket.
S mindezen individuumok, melyek hitünk, tudományunk, ismereteink után
emlékezetünkben honosúlva vannak, úgy állanak az egészen költött színmű
embereihez, mint a történet a jövendöléshez, az ismeretes múlt a nem
ismert jövendőhöz, mint amannak élesen s határzott vonalakkal kijelelt
alakjai ennek bizonytalan, árnyék gyanánt lebegő lényeihez.» Látni való,
hogy Vörösmarty okoskodása, mely különben egészen Jean Paulnak
eszthetikai előiskolájában nyilvánított nézeteit tolmácsolja, épen
ellenkező irányú azzal, a mit fentebb mondottunk. Nem azért ajánlja a
régi nagyokat, mivel a régiség és monda által még nagyobbak, hanem mivel
ismertebbek. Igaz, hogy az ő szempontja nem is különösen a tragikai szín
és kiválóság, hanem csak általában a drámai érdekköltés.

Azonban a regés múlt és mondaszerű túlzottság, a fényes származás és
szédítő szerencse: mindez csak emelője, fokozója a fenség benyomásának.
Alapját és lényegét más képezi s a kiválóság, mely csupán ama mozzanatok
által nyilatkozik, még nem elég, hogy az igazi, a mi értelmünkben vett
tragikum természetes tényezője legyen. Képzeletünk az elsorolt
tulajdonságok mindegyikével fölékesíthet alakokat, kik azonban ennek
daczára sem fognak alkalmasaknak mutatkozni tragikai felfogásra. Maga
Aristoteles utal rá egy mellékesnek látszó, de annál fontosabb
megjegyzésével bennünket, hogy hol keressük az eligazodást. A tragikus
költészet számára kijelöli Oedipust és Thyestest, s «ha kik még
azonkívül nagyokat tettek vagy szenvedtek.» Lehet-e máskép értenünk ezt,
mint úgy, hogy az elsoroltak is nem annyira a hosszan fejtegetett
mellékességeknél, mint inkább ama kiválóságuknál fogva lehetnek
tragikaiak, mert ők is nagyokat tettek és szenvedtek. Ez a fő, ez az
alap, melynek a többi mind csak szilárdítására, diszítésére, emelésére
szolgál. S valóban, Oedipus és Thyestes nagyokat tettek és szenvedtek.
Ismételve hódítottak trónokat maguknak: ezen alapszik hírök; vakmerő
kézzel kaptak bele a végzet kerekébe: ebből fakadnak szenvedéseik.
Alkmæon és Orestes atyjokat boszúlták meg anyjokon Eriphylén és
Klytæmnestrán; Oedipus ismeretlenül megölte atyját, Laiost, s feleségül
vette anyját, Jokastét; Thyestes testvérével, Atreussal, saját fiát
gyilkoltatta le s iszonyú boszút látott, midőn Atreus meg az ő
gyermekeinek holttestét tálalta eléje; Meleager anyja testvérének lett
gyilkosa s édes szüléje, Althæa, által veszett el; Telephos sebét
Achilles dárdája ütötte s gyógyította meg. A mit íme nagy tetteik és
nagy szenvedéseik, amazok elkövetése s ezeknek elviselése egyképen
éreztetnek velünk, az: erejök. E felfogás már odavezet bennünket, a hol
a fenség uralkodó vonásait, s ezekben a fenségbeli kiválóság föltételét
találhatjuk meg: a nagyságot s különösen a nagyságban nyilatkozó erőt.
Főkép az erő mozzanata az, mely az egyesnek fenségbeli kiválóságát
leggyakrabban, legkönnyebben és legtermészetesebben avatja tragikussá.

De hát milyen erőt tartunk általában fenségesnek? A szépnek fő formáiról
mondottakból önként következik a felelet. Olyat, mely a körébe eső
erőket annyira felülmúlja, hogy, bár valósággal megvan mértéke, mégis
minden mérték fölé emelkedni látszik. Achillesét, mely nélkül veszve van
az egész görög tábor s a mely magában képes feltartóztatni a győztes
trójaiakat; III. Rikhárdét, melylyel szemben minden ellenállás csak
tehetetlen szenvedélyeskedésnek, súlytalan asszonyi dühöngésnek s
gyámoltalan és következetlen gyülölködésnek mutatkozik, s még a győztes
Richmond személyes jelentősége is eltörpűl. Minthogy az ilyen erő egy
bizonyos körben mindent túlszárnyal, eszünkbe sem jut, hogy valamely más
erő nálánál is nagyobb lehet. Képzeletünk a végetlenig fokozza; végetlen
erőt érzünk benne. A végetlennek tetsző erő természetesen legközelebb ér
a valóban végetlenhez, az egyetemeshez, s legkönnyebben tarthatja és
viselheti is magát igazán ilyenűl. Bitorlásánál fogva leghamarabb
ütközhetik vele össze, legnehezebben győzhető le általa, s küzdelme és
bukása a legmegrendítőbb benyomást gyakorolja. Az agg Simon bán nem
gondolhat rá, testi-lelki erőtlenségében, hogy újjat húzzon az udvarral;
Petur és Bánk bán kitámadása egészen természetes.

A végetlenre való törekvés leghatározottabban az ember lelki ereje,
akarata, szenvedélyei s ezekből folyó tettei által jut kifejezésre. Az
olyan erő azonban, mely csak valamely, tőle idegen akaratnak vak
eszköze, őt magát át nem ható eszme harczosa, kifejtésének forrása magán
kívül van: szóval az erő, mint pusztán szolgáló, nem tarthat fenségre s
ennélfogva tragikai kiválóságra igényt. Eszme és erő itt el vannak
szakadva egymástól. A tisztán zsoldos seregekkel viselt háborúk, az
olasz középkor csataterei, melyeket Macaulay _Machiavelli_jében
jellemez, igen kevés fenséges látványt nyújtanak. Ágnes asszony
szeretőjét, «ki a tettet végrehajtá», alig egy-két szóval érinti a
költő: nem volt alkalmas neki. Mi sem a másnak, hanem a csupán magának
szolgáló, azaz a szabad erőt keressük. Emberi fenségünk szabadságunkból
foly s ez által van föltételezve. Ez alkot minden emberi nagyságot s ez
tesz fenségessé minden erőkifejtést. Az erkölcsi függetlenség, mely maga
határoz, maga tűzi ki czélját s ennek irányában küzdve halad előre,
bukik vagy győz: ez a fenség képe, ilyen a fenségbeli kiválóság, mely az
egyetemessel való összeütközésében és romlásában tragikai hatású. Ezt a
kiválóságot megtaláljuk minden tragikai jelenségben, mélyebb vizsgálat
tisztán láttatja velünk ott is, hol a felületes tekintetnek hiányozni
látszik. A görög tragédiák hősei kijelentett fensőbb végzés szerint
rontják ugyan meg magukat; de a végzés úgyszólván csak a tragikai
helyzetet teremti meg számukra. Tetteik e visszás helyzetekben ép oly
szükségszerűleg folynak jellemökből, testi és lelki valójokból, mint
akár a keresztyén tragédia alakjaié. A mit pedig az ember jellemének
megfelelőleg tesz és tehet: abban emberi értelemben vett szabadsága
nyilatkozik. E felfogás ép oly szabadnak mutatja Antigonet és Oedipust,
Elektrát és Ajast, mint akár Macbethet és Hamletet. Az akarat fenséges
szabadsága érvényesűlhet Prometheus lánczai és kínjai közt is; békóit
szabadsága szerint viseli, mert azt követeli Zeustól, hogy előbb
engedjen. Igaz, szabadságuk nem föltétlen s helyzetök által korlátozott;
de épen nem kényszer. Ha nem azt tennék, a mit tesznek, nemcsak az
istenit, hanem az emberit is megtagadnák magukban, s ekként a szabadság
nem értelmezhető.

Szabad elhatározásuk, küzdelmes pályájok, megrendítő végök: mindez
erejök bizonyítéka. Mértéke pedig ennek az erőnek: a legyőzött
ellenállás. Az ember erkölcsi és anyagi erejét, tehetősségét amaz
akadályok nagyságán mérjük, melyeket legyőzni, meghódítani képes. A
magyar hitrege szerint az elejtett ellenségek a másvilágon szolgáivá
lettek a hősnek: erejének tanúi, vitézségének bizonyságai, fenségének
hirdetői gyanánt vették őt körül. A szemben álló erőknek egymás
mértékeül felhasználása: a művészetnek legrégibb és legáltalánosabb
gyakorlata. Miért festi a költő oly hatalmasnak Szulimánt, oly
rettenetesnek Viddint? Hogy mértékét szolgáltassa bennök azok erejének,
a kik legyőzték őket, s Zrínyit és Árpádot annál fenségesebbnek tüntesse
föl. Az eszme, melyet az ember lelkébe fogadott, a czél, melynek
valósítását maga elé tűzte, felkölti indulatait; az ellenállás, melylyel
találkozik, tüzeli, fokozza, elhatalmasítja őket. Az akarat
szenvedélylyé hevűl az eszme szolgálatában, melynek megőrzésére
törekszik, érvényesítéseért küzd az ellenséges viszonyokkal szemben. A
szenvedély, mely bizonyos erkölcsi czél érdekében az embernek egész
lelkét eltölti s minden nyilatkozását áthatja: a páthosz. Az erő, melyet
képviselőjével, harczosával az eszme végetlennek, legyőzhetetlennek
éreztet. Ily páthoszt fejez ki Szent Katalin vértanui hűsége és Antigone
testvéri szeretete, Luther fenséges haragja és Lear király megrázó
keserve, Zrínyi imája és Coriolan átkozódása. Hegel tartózkodik a
páthoszt szenvedélynek mondani, mert ennek fogalmába szerinte mindig
valami alacsony, sekélyes vegyűl. Azonban magyarázata és példái mégis
oda vezetnek, hogy alig érthetünk alatta egyebet, mint erkölcsi czélért
munkás szenvedélyt. Az istenektől, kik ha harczolnak is, nem komolyan
teszik s czivódásuk mindig inkább szimbolikus jellegű, épen nyugalmok és
szenvedélytelenségök miatt tagadja meg a páthoszt. Hogy ellenben a
görögök mennyire szenvedélynek értették a páthoszt, tanúsítja
Longinusnak egy helye, melyben így festi a pathetikust: «Homér az
_Iliász_ban úgy ront be a csaták zajába mint a szélvész, akár maga
Hektor, ki a láncsavető Areshez hasonlóan dühöng; vagy mint a hogy a
pusztító tűz tombol a hegyeken, az erdő fái közt; ajakát tajték fogja
körül.» Ime együtt, egymás által jellemezve, a költőnek és hősének
páthosza.

A mondottakból lássuk az összevonó következtetést. A belső szabadságon
nyugvó erő, mely a szenvedély hevével tör czélja felé, szóval a páthosz,
uralkodó tényezője és jellemző kifejezése ama fenségbeli kiválóságnak,
mely a tragikum egyik alapvető eleme.



V.  Az egyéni kiválóság öszhangban az egyetemessel.

A fenségbeli kiválóságot képviselő erő, mely a páthosz alakjában jelenik
meg előttünk, a végetlenre való törekvést jelenti. Épen ez a törekvés
az, a mi fenségessé emeli. Horwicz a fenség fogalmából azt következteti,
hogy a lelkileg fenségesnek mindig egyszersmind tragikusnak kell lennie.
«Mert, azt mondja, ha a szellemi tartalom nem sértené meg alakját
(körülmények, viszonyok, szokás, jog), hanem vele egyensúlyos maradna,
nem esnék a fenség kategoriájába, hanem a szűkebb értelemben vett
szépébe vagy a méltóságéba.» Látni való, hogy e felfogás egyrészt a
fenségnek kisebb körre szorításából ered, másrészt czáfolatát találja a
fenség fogalmi ellenmondásának szubjektiv megoldásában, melyre annak
idején röviden rámutattunk. Bár ennélfogva a kifejtett módon nyilatkozó
fenség reánk is szükségkép a végetlen benyomását teszi, még nem hozza
kikerűlhetetlen összeütközésbe az általa kiváló egyént az egyetemessel.
Az eszme, mely lelkét betölti, pályáját kiszabja és páthoszát sugallja,
lehet épen az általános tökéletesség eszméje. Egyességét ennek
áldozhatja, ebbe olvaszthatja be; föltétlenűl hódolhat neki. Törekvése,
irányában épen azt az elismerését juttathatja kifejezésre, hogy minden
erejét neki köszöni és neki ajánlja föl. Egész pályája megadás előtte,
valamelyik uralkodó hatalom előtt, melyek összesége alkotja az
egyetemest: erény, vallás, család, haza, igazság, emberiség.
Képviselheti ezeket, érvényesítésökre törekedhetik, a nélkül, hogy
egyikök kedvéért megsértené a másikat vagy a többit. Diadalt arathat
vagy elbukhatik; de bukása inkább teljes megdicsőülés, a tökéletessel
való tökéletes egyesülés, mint romlás.

Hunyadi János egész életét a keresztyénségnek és hazájának szentelte;
ezek eszméjét képviselve, hit és hazaszeretet által eltöltött lélekkel,
haladt negyedszázados hadvezéri pályáján diadalról diadalra. Midőn
haditetteinek legfényesebbike, a nándorfehérvári védelem, után
haldokolva vett búcsút fiaitól, ily szavakat ejtett: «Az örökség, melyet
rátok hagyok, isten félelme s a haza szeretete; minden egyéb, a mi
halálom után osztályrészetekűl jut, hivságos adomány, melyet a
szerencsétől nyertek, nem tőlem.» Íme e szavakkal egész fenséges
életének zászlaját hódolattal hajtotta meg az isteni előtt: csak azért
tett s csak annak végtelen erejénél fogva tehetett mindent. – Calderon
Fernando herczege a hit védelmében, harczában esik a fezi arab király
rabjává, ki váltságáúl Ceuta várának átadását kivánja pogány kézre.
Duarte, portugál király, halálos ágyán meghagyja, hogy e váltságdíjat
azonnal fizessék le. Azonban Fernando méltatlannak tartaná magához, hogy
szabadságát a keresztyénségnek bár csak részleges és ideiglenes
hátratételével szerezze vissza. Szabadítójáúl érkezett testvére szavaira
felkiált:

  Most király, testvér, ti mórok,
  Keresztyének, nap, hold, csillag,
  Menny, föld, tengerek, fuvalmak,
  És a halmok és vadak,
  Mindenek tudják meg: ím egy
  Állhatatos fejdelem
  Kész katholikus hitét
  Dicsőítni és az isten
  Törvényének meghajolni.

Az egész mindenség legyen tanúja hűségének az elvhez, melyet ő a
mindenség uralkodó eszméjének érez. Összetépi a felhatalmazást s
nyomorúlt rabságban vész el. De halála csak megdicsőűlés, egyszerű
átmenetel az istenibe, melynek, azonnal kimúlta után, mintegy részeűl,
kijelentésének megfoghatatlan tolmácsáúl jelenik meg, mint a pogányok
ellen érkezett keresztyén sereg szellem-vezére. A kezében tartott fáklya
az isteni világosság jelképe.

Egy lépéssel tovább menve, a páthoszszal nem mint állandóan hódolóval,
hanem mint meghódolttal találkozunk. Ideiglenesen összetűz az
egyetemessel, valója gyarló oldalának felülkerekedése, szívének
elbizakodása, szemeinek vaksága miatt. Feltámad ellene, kiszakítva magát
az általános öszhangból, minden erejének megfeszítésével küzd vele s
maga ellen zúdítja. De az ellentétesség elvét nem képviseli a végsőig:
megtér. A szenvedés téríti magához, melyet fejére idézett, mikor közte
és törekvése közt megtalálja, felismeri az összeköttetést. A szenvedést
méltó büntetésnek, az áldozatokat megérdemlett lakolásnak tekinti s
forrásukat jogosnak ismerve el, törekvését megváltoztatja, az egyetemes
tökéletesség, az isteni felé fordúl, ennek szolgálatába áll. Egy új
eszmének lesz képviselőjévé. Pál apostol legendája példázza ez
átalakulást. A keresztyének ellen dühöngve, az istenség és emberiség
törvényei ellen bősz gyűlölettel indúl Damaskusba. A város kapui előtt
elveszti szemevilágát s csak három nap múlva Ananiás által nyeri vissza.
E jelenetet ábrázolja Dorfmeister szép képe a szombathelyi
székesegyházban. A csapás megrendíti Pált, ki lelki vakságából is
megszabadúlva, az új hit leglelkesebb apostolává lesz. Egészen ebben a
szellemben fogja föl a legendát Michel Angelo freskója a vatikáni
Capella Paolinában. A kép már rendkívül meg van rongálva, de régi rajzok
és rézmetszetek szerencsére megőrizték a kompoziczió teljességét és
részleteit. Az apostolt épen nem a mennyei jelenés elragadtatásában
tünteti föl. Megvadúlt lova levetette hátáról s ő, a legnagyobb
gyötrelem kifejezésével, kínlódva és tehetetlenűl hever a földön. Társai
körülötte föl akarják emelni s egyszersmind védelmezik magukat. Nemcsak
isten csodáját, hanem isten itéletét ábrázolja a kép. A felhők között
Krisztus, hatalmas angyal-alakoktól körülvéve, mint valami királyi sas.
A szenvedély erejével lő alá ellenségére és sújtja porba őt. Erő, mely
fényeskedik és világosít, de büntetve. A megtérítés eszköze: a csapás.

Tágasabb körben ily jelenséget éreztetnek velünk a magyar közviszonyok a
mohácsi vész után. A vad szenvedélyek tusája, pártoskodás, erkölcsi
sülyedés közt, az országot sújtó csapásokat, az idegen hódítást,
köznyomort igazságos itéletnek, méltó büntetésnek hirdeti a nemzet
lelkiismerete, mely a prédikátorok és költők, Tinódi, Balassi, Károli,
Magyari és társaik által nyilatkozik. E felfogásból fakadt a
_Zrinyiász_, mely a szigetvári hős halálát engesztelő áldozatnak tünteti
föl a nemzet bűneiért: a páthosz, mely benne nyilatkozik, nem
ellentétes, hanem öszhangzó az egyetemes tökéletességgel. Mintegy a
megtért, igazulást kereső nemzet megy általa és benne, legnemesebb
képviselőjében, önkéntes áldozatra. Hogy a megtérés eseteiben a tisztán
erkölcsi megoldás, azaz a bocsánat és az egyén boldogulása, melylyel
főkép az úgynevezett érzékeny játékokban, de elvétve népballadáinkban
is, találkozunk, példáúl _Molnár Anná_ban, – hogy az ilynemű megoldás
jogosúlt-e mindenkor széptanilag is vagy sem, erről alább bővebben lesz
szó.

Látszólag az _Ember tragédiája_ is abba a körbe tartozik, melyben épen
mozgunk: a kiválóságnak szenvedések által való megtérítése körébe. Ádám
a végetlenre, a mindenhatóságra, a független boldogulásra törekvésnek,
az istentől való elszakadásnak képe. Pályája bukásról bukásra vezeti,
egészen a kétségbeesésig; itt kénytelen érezni teljes tehetetlenségét:
még meg sem semmisítheti magát, mert mikor az Úr szerető szívet adott
neki, vonzalmat élettársa iránt, biztosította ezzel jövendőjét. «Uram,
legyőztél!» mondja s elismeri tévelygését. Kételkedése még ki-kitör; de
oszladozva a sovár vágyban és megható bizalomban, melylyel a végetlenhez
fordúl. Ez befejezése a drámának, mely voltaképen csak Ádám bukásának
története; kiengesztelésűl az Úrtól elszakadt ember legyőzetését
nyújtja. E legyőzetés, igaz, nem tiszta és egyszerű bukás. Ádám magába
fogadta az isteni félelmet, a szeretetet, a szép iránti fogékonyságot,
szóval a végetlen érzését; de ettől vezettetve, ezt képviselve már nem
Madách tragédiájának hőse. Innen a sok elágazó magyarázat arra nézve,
hogy mi váltotta meg. Ádám története, a mint előttünk áll, valódi
tragédia, azok közűl való, melyeknek hőse, feltartóztathatatlan
bukásában, elismeri az egyetemes jogát magával szemben. Mint ilyen, az
igazi tragikai páthoszhoz utal bennünket. Maga Madách így fejezi ki egy,
Erdélyi Jánoshoz intézett levelében, műve alapeszméjét: «A mint az ember
istentől elszakad s önerejére támaszkodva cselekedni kezd: az emberiség
legnagyobb s legszentebb eszméin végig cselekszi ezt. Igaz, hogy
mindenütt megbukik s megbuktatója mindenütt egy gyönge, mi az emberi
természet legbensőbb lényében rejlik, melyet levetni nem bir (ez volna a
tragikum), de bár kétségbeesve azt tartja, hogy eddig tett kísérlete
elvesztegetett erőfogyasztás volt, azért mégis fejlődése mindig előbbre
s előbbre ment, az emberiség haladt, ha a küzdő egyén nem vette is észre
s azon emberi gyöngét, melyet saját maga legyőzni nem bir, az isteni
gondviselet vezérlő keze pótolja, mire az utolsó jelenet küzdj és
bízzál-ja vonatkozik.»



VI.  Az egyéni kiválóság meghasonlásban az egyetemessel.

Az erő, mely az embert kitünteti s pályájában nyilatkozik, a fenség
színében mutathatja mint győzőt, mint kisebb erők leverőjét. Ezeknek
mértéke nagyobbnak tüntetvén fel magánál s mindannál, a mire csak
alkalmazható, fenségesíti őt. A rendes mérték fölé emelkedés: a fenség.
Az ilyen kiváló egyén erejét nyiltan az egyetemesnek köszönvén, ennek is
szenteli s megmarad öszhangjában. Ennélfogva ez az erő, mely az
egyetemest képviseli, nem ennek végetlen hatalmán, hanem a vele
szembenállók tehetősségén, tehát mind természetöknél fogva alárendelt
erőkön, mérközik. Győz, de kisebb elleneken. Nem így az egyetemessel
meghasonlásba kerűlt egyén. Csak magára támaszkodik, erejének forrása
csak magában buzog. Páthosza a végetlennel száll szembe, a
legyőzhetetlen erővel: ezen méri magát. Mértéke tehát a képzelhető
legmagasabb. Erejét az ellenállás bátorsága, szilárdsága, heve és
kitartása, a végső bukás daczára is, nagyobbnak, megrendítőbbnek,
fenségesebbnek érezteti, mértéke magasabb voltánál fogva, mint a minőnek
az egyetemest képviselő egyénét érezzük. A csúcs, hol ez győztesen védi
magát, nem látszik oly magasnak, mint a melyre amaz feljutott s a honnan
alábukik. «Az istenekhez méltó látvány egy hős férfi küzdelme a
sorssal», mondja Seneca. Íme az alap-különbség az époszok és tragédiák
hősei közt. Firduzi Rusztemje kétségkívül fenséges, mikor minden embert
meggyőz; de Prometheus fenségesebb, mikor a leghatalmasabb istennek is
ellene bír állani.

A különbséget érdekes példában mutatja a szendrei névtelen históriája
_Szilágyi és Hajmási_ról. A két ifjú a török császár tömlöczében
sínylik, honnan a szultán leánya szabadítja meg őket. A kobzos Szilágyi
vette meg szívét, s az ő kedvéért segíti a «kenyeres pajtások»
szabadúlását, kikkel maga is velök indúl Magyarország felé. De a császár
üldözőbe véteti vajdáival a szökevényeket, s a török tábor nyomukba is
jut. A névtelen igen röviden emlékezik a kifejlett harczról; a rokon
tárgyú székely balladák, még pedig mind a Szabó Károly, mind a Szabó
Samu által közölt változatok, részletesebben, hatalmasabb vonásokkal
írják le. A két vitéz győztes marad a harminczadosok, majd meg az egész
tábor ellen, melyből csak egyetlen élő jut vissza urához hírmondónak: a
naiv képzelet mily fenséges világításba állítja a két leventét, mily
erősen veti meg a tragikum ágyát! A mesés diadal után, a hogy elérének
az ország határához, előáll Hajmási, hogy ő nem engedi pajtásának a szép
leányt, hanem vívjanak meg érte. A szenvedély, mely benne ébredt, bűnös
volt: őt odahaza jámbor hitestársa s két szép fia várja. Megharczolnak;
Hajmási elveszti jobb kezét s talán életét is. Vörösmarty és Gyulai
feldolgozásában elesik; ott leli temetőjét. Így kell történnie. Az
igazság Szilágyi részén van. Őt szereti a lány s neki szabad szeretnie;
e szerelem az isteni segítség eszköze, mely börtönük ajtaját
megnyitotta. Hajmásinak mi joga sincs hozzá, csak az, a mit hősisége ad,
melylyel megvédelmezte, s szenvedélye, melylyel magának kivánja. E
szenvedély azonban, mely elfeledteti vele övéit, meghasonlásba keveri az
egyetemessel, mely a család jogát, az eskü szentségét őrzi. Úgy érezzük,
mintha Szilágyi karját ellene egy felsőbb hatalom is támogatná; mintha e
küzdelemnek nem is lehetne más kimenetele, mint Hajmási veszte. S mégis
nem Hajmási hat-e ránk erősebben; nem az ő szenvedélye illeti-e
mélyebben szívünket; nem magasabbra állítja-e őt képzeletünkben ez a
győzhetetlen indulat s e kétségbeesett küzdelem, mint isten-segítette
ellenfelét?

A benyomás, melyet e historia két hőse gyakorol ránk, elég elevenen
éreztetheti velünk, legalább alapjában, a különbséget: az egyén között,
ki az egyetemes öszhangjában maradva harczol s kivívja igazát, és ama
másik között, ki harmoniájából kiszakítva magát, vele meghasonlik s
saját vesztére tör. Az epikai és tragikai jellem, melyekről utóbb
részletesebben is meg kell majd emlékeznünk. Amott a hős a mindenhatóság
segítségével áll helyt, emitt a mindenhatóság ellen. Amaz elismervén,
hogy kiválóságát az egyetemesnek köszöni, hódol egy magánál magasabb erő
előtt; ez, saját erejét végetlennek tartván, hódolatot követel, mely
csak az egyetemest illeti meg. Amaz egyéniségét beolvasztja az
általánosba, tökéletességét csak ennélfogva érzi sikeres erőnek, az
egyetemes világosság egy sugarának; ez magát akarja azzá tenni, föléje
kerűlni mindennek, saját bélyegét nyomni az általánosra. Ő is csak az
egyetemesben foglalt valamely eszmét, hatalmat képvisel: Oedipus a
kérlelhetetlen lakoltatást, Romeo és Julia a mindent felülmúló
szerelmet, Bánk és Petron Maxim a boszú jogát a becsületen ejtett
sérelem miatt. De ezt a hatalmat aztán úgy képviseli, hogy minden mást
semmibe sem vesz, elemészteni s szétrombolni törekszik. Egy bizonyos
tekintetben nem ismer urat maga fölött. Üdvét nem az öszhangban keresi,
melyből kiszakítja magát, hanem az öszhangtalanságban, mely fölött
tehetetlen s a melyben el kell tévednie és vesznie. A maga képére akarná
átteremteni a világot, a mely jól meg van teremtve. Ez a korlátlanságra
való igyekezet, ez a törekvés: az egyéni akaratot, érzést, czélt, tudást
egyetemes érvényre emelni, általánossá tenni s mégis egynek maradni: ez
a fenségi eleme minden igazán tragikai jelenségnek.

Már a gondolat ébredése a fenség tényezőihez, nagysághoz és erőhöz, van
kötve: a nagy költők tudják, mily szoros összeköttetésben van ezzel a
tragikai benyomás. Macbeth diadalittasan közelg a fifei csatából. Hogy
mit tett ott, elmondja Rosse thán:

              A norvég király maga
  Töménytelen haddal s az áruló
  Cawdori thántól támogatva, kezdé
  A bősz csatát; míg Macbethünk szilárd-
  Bizton, Bellona vőlegényeként,
  Csapott reája, nem alább való
  Erővel; ott kárt kárra, bősz aczélt
  Aczélba vágva, megtöré azok
  Kevély daczát; – egy szóval a miénk
  A győzelem.

Így jelenik meg Macbeth, a győztes hadvezér dicsőségében, hatalmával és
nagyságában, Fores alatt, hol a boszorkányok s ezekkel a nagyravágyás
szédítő gondolata feltünik előtte. Mily emésztő, mily vészterhes és
fenyegető fájdalom az, mely Hamletnek legelső monologjában borong! Bánk
bán épen országjárásból tér meg az udvarhoz s egy egész elnyomott
nemzetnek fojtott kétségbeesését rejti lelkében: belegyűlt mintegy mind
az az erő, mely országszerte kitörni készűlt az idegen, zsarnoki és
tobzódó udvar ellen. Mennyivel erősebben ragadja meg lelkünket már e
mozzanat által, mint Teleki hőse, kiről megjelenésekor csak annyit
tudunk, hogy derék senator, jó konyhát tart, fiatal felesége van s
olykor bölcselkedni is szokott.

Így van már a tragikai kitámadás gondolatának megszületése is mintegy a
fenség tényezőihez kötve, melyek aztán még megragadóbbnak mutatják az
egyén fenségbeli kiválóságát a kihítt és kitartott küzdelemben. A
gondolat első megvillanásától, küzködésén át, egész romlásáig kísérik az
embert. A bukásban ép úgy megőrzi és kifejezi magát kiválósága, mint
pályájának bármely mozzanatában. Tragikuma fenségében született,
fenségében hal. Tragikai hős nem veszhet kisszerűen, megernyedt
akarattal s nem alkudhatik gyáván a halállal, mint valami kivégzett
gonosztevő. Ez lealacsonyúlás lenne s ő utolsó lehelletéig nem lehet
hűtelen saját nagyságához. Hogyan halnak Rikhárd és Macbeth? Mindketten
a csatatéren hullanak el. Amaz a harcz dühének elragadtatásával,
sárkánymérgével, mint tajtékzó véreb; emez hősi fölemelkedéssel,
iszonyodva a megadástól s e pillanatban legyőzve még életének egyetlen
kínzó gyöngeségét, a gonosz jelektől való babonás félelmet is:
szembeszállva a megindúlt birnami erdővel s a nem-anyaszülte Macduffel.
Coriolan és Othello, mintegy felmagasztosúlva önmaguk fölé, maguk
mondják ki s hajtják végre halálos ítéletöket. Shakspere szereti a
tragikai hősök bukását az általános romlás szó-képével fejezni ki s
nagyszerűségét ezzel is éreztetni. Midőn Octavius hírt vesz vetélytársa
elvesztéről, ily szavakban tör ki:

              Antonius halála
  Nem egyesé; e névben a félvilág
  Feküdt.

Julius Caesar megöletésén pedig így keserg Antonius:

          Nagy Caesar elesett.
  Oh mily esés volt az, jó honfiak!
  Elestem akkor én, ti, mind,
  Míg véres ármány kérkedett felettünk.

A tragikai veszedelem e megrázó képeivel szemben mily kisszerű Ponsard
Galileijének bukása, ki családja érdekében megalkuszik a szent
inquiziczióval, fejet hajt előtte s legalább életét vásárolja meg
szabadsága árán. Nem érezteti a megtérésnek fentebb említett
megnyugvását sem, mert voltaképen nem térhet meg: a hatalmat, mely előtt
meghajlik, jogtalannak kell tartania. Bukásának módja, körülményei nem
erejét, hanem gyöngeségét teszik nyilvánvalóvá.

Az emberi lelket eltöltő érzések, gondolatok, erők különfélesége szerint
az egyénnek korlátlanságra törekvése is igen különböző irányú és
tartalmú lehet. Érzelmeink és gondolataink közűl sok hatalmasodhatik el
a többi fölött, hathatja át egész valónkat s törekedhetik ez által
egyetemes érvényre. Az általánossal meghasonlott s vele szembenálló
egyéni páthosz ennélfogva számtalan változatot, módosulást, eltérést,
fokozatot mutathat. De valamennyi nyilatkozata, különféleségök daczára
is, két fő osztályba sorozható, melyek közűl az egyik magát az
akaraterőt, másik meg az érzést tünteti föl korlátlanságra törekvésében
s az egyetemessel meghasonlásában.



VII.  A korlátlanságra törekvő akarat: az elbizott akarat.

A korlátlanságra törekvő akarat osztályába tartozik a tragikai
jelenségek legnagyobb része. Az egyént maga akaraterejének rendkívüli
mértéke emeli a fenség magaslatára; ennélfogva, ez által sarkalva, ebben
bizakodva törekszik önállóságra, függetlenségre, uraságra, hatalomra.
Megtagadja függését, alárendeltségét, kapcsolatát az egyetemes
irányában, mint Prometheus, Faust, Ádám, Milton Sátánja, a maga akaratát
egyetlen és végső czélul tűzvén ki, ennek valamennyi természetes és
jogos korlátját lerontani igyekszik, mint Ajas, III. Rikhárd,
Wallenstein. Az egyéni akarat föltétlen és általános érvényt tulajdonít
magának s erejével síkra száll isten és ember ellen, a ki csak gátolni,
korlátozni akarja. Az ilyen törekvések is kétfelé ágaznak: az egyiknél
az önzésen, a másiknál az elbizottságon s a belőle folyó erőszakosságon
fekszik a súly. Igaz, hogy, a tragikai jelenségek körét tekintve, az
önző akarat is legtöbbször elbizott s szükségkép erőszakos, az ilyen meg
rendszerint önző: de a bennök uralkodó eszmei mozzanat különbsége
nemcsak lehetségessé, hanem szükségessé is teszi ezt a
megkülönböztetést.

Az elbizott akaratnál, melyet meggondolatlansága, rohamossága, magában
való túlságos bizakodása vezet a tragikum lejtőjére, kétségkívül szintén
megtalálhatjuk az önzést, de leplezetten vagy öntudatlanul. A hős saját
meggyőződését, akaratát, hitét törekszik érvényesíteni, a nélkül
azonban, hogy törekvését önzőnek tekintené. Sőt alig bír ez önzésnek
tudatával. Ellenkezőleg, meg van győződve róla, hogy az érdek, melyet
képvisel, egyetemes: érdeke a felekezetnek, az országnak, az
emberiségnek, érdeke azoknak is, a kik nem ismerik vagy nem akarják
ismerni. Magát a közérdeknek, az általánosnak hivatott képviselőjeül,
szószólójául, harczosául hiszi. Küzdelmére a jogot nemcsak egyéni
erejében keresi, hanem az egyetemes akaratban, mely még tudatlanság,
elnyomás, pillanatnyi érdekek által elfojtva rejtezik ugyan, de
mihamarabb össze fogja szedni magát. Hivatása, szerinte, az egyetemesnek
nem ismert vagy félreismert jogában gyökerezik; ezt a jogot neki kell
kivívnia, nem a maga, hanem mindenek javára, ha máskép nem megy, erőszak
által. Elbizakodásában azt hiszi, hogy az egyetemes eszméje tisztábban
él benne minden másnál, s jogot ad neki minden ellen. Így daczol az
«emberszerető» Prometheus egy zsarnoki világhatalommal; így lép föl
Brutus a közszabadság érdekében; így dühöng Torquemada az emberiség
üdvét veszélyeztető eretnekség ellen; így támad ki Petur a nemzet jogai
mellett; így veti latba tudományát, ékes szólását, egész tekintélyét a
török szövetség mellett Kemény Verbőczije. Mind abban bizakodnak el,
hogy a közt szolgálják, annak az ügyét képviselik s bizonyos szempontból
igazuk is van. A jelenség, melylyel bennök találkozunk, mintegy
átmenetet képez, az istenit magukba fogadó s erejöket annak áldozó
alakoktól a merőben önzőkhöz. Ők is nagyobbára csak eszköznek tekintik
magukat, egy felsőbb akarat végrehajtóinak, egy magasabb czél
kitűzőinek, egy igazabb meggyőződés hirdetőinek. Egyéniségök, számos
esetben, csak mintegy önkénytelenül, elnyomhatatlan belső hatalmánál
fogva lép előtérbe, bontja ki magát, erőszakosságával egy felsőbb
parancsnak hódol: míg az önző előre tolakodik. E viszonyt Brutusnak és
III. Rikhárdnak egymás mellé állított képe eléggé megmagyarázza. A súly
a felfogásban rejlő tévedésre esik. Ezt az egyén akaratának teljes
erőszakosságával képviseli, az egyetemesben foglaltató oly hatalmak
ellen, melyek jogosúltabbak s ennélfogva erősebbek is nála. Ő maga
ugyanannak tartja magát, a mi az egyetemessel öszhangban levő hős; de
csak tévedésből. Ez valósággal a legfelsőbbet képviseli; ő meg azt, a
mit maga egyoldalúlag tart legfelsőbbnek. Ez úgy szolgálja az
egyetemest, hogy teljességében tiszteli; ő meg, mikor szolgálni kivánja,
egyszersmind megsérti. Egyik kezében áldozatot visz oltárára, a másikkal
üszköt dob rá.

A történet, a mithoszok s a költészet elég, ide vonatkozó példával
szolgálnak. A hitehagyott Julianus császár lelkét, kora ifjuságától
fogva, egy nagy gyülölet és egy nagy lelkesedés töltötte el. Az első
keresztyén császárok zsarnoksága kiirtotta családját, s őt magát is,
életét és szabadságát, szakadatlanul fenyegette. Testi és lelki
elnyomatásában kiírthatatlan gyülölség fogant meg irántok és a
keresztyénség iránt, melyet képviseltek. Az új egyháznak csak
visszataszító jelenségeit látta: a papok hivalkodását és szenvedélyeit,
viszálkodásait és gőgjét. Sanyaruságában titkon olvasta a régi görög és
római remekirókat s szivében rajongás ébredt a letünt világ iránt,
melyet azok feltártak előtte. Nazianzi Gergely és Vazul, kikkel Athénben
egy iskolába járt, felismerték komor titkolózása okát és szertelen
becsvágyát, s felkiáltának: «Mekkora veszélyt nevel magának a
birodalom!» De egy nagy embert is nevelt, kinek lelki ereje és
hősiessége, nemes szánakozása és nagylelkűsége oly ritka tüneménynek
tetszik e sülyedő korban. Marc Aurélt választotta példányképeül.
Császári trónra jutván, erővel fel akarta forgatni a dolgok új rendjét.
Azt hitte, az emberiséget erőszakkal fosztották meg régi eszményeitől,
melyek boldoggá és nagygyá tették, s neki most erőszakkal kell azokat
újra reákényszerítenie. Eszméiben és erejében egyiránt elbizakodott. A
régi tudományt és művészetet elválaszthatatlannak gondolta a
pogányságtól, s ennek kényszerű visszaállításával az egykori fény
földerülését, sőt a birodalom hajdani életerejének és hősiségének
föléledését várta. A keresztyén egyház az ő korában már üldözővé lett a
pogányokkal és eretnekekkel szemben; Julianus, a nagy lelkek
vonzalmával, az üldözöttek pártjára állt. A keresztyén papok
kiváltságait elvette, villongásaikat szította s eltiltotta őket és
híveiket a klasszikai tudományoktól. A hellenizmus dogmatikusává lett s
a Helios-, Rhea és Asklepios-kultuszt általánosítani akarta. Szenvedélye
hevében nem vette észre, hogy már az ő saját lelkében is csak módosúlva
és átalakúlva él a régi hit, mely elvesztette életerejét. Még
kifejezéseibe is behatott az új tan: Rhea «a szűz istenanya», Asklepios
«az istenfiú». A delphii orákulum, melytől Julianus sorsát kérdeztette,
néma maradt, s Apollo oltárát, hova áldozni ment, üresen és elhagyottan
találta. Keserű szavakban vallja be csalódását. Erőszakos küzdelme,
melyet Róma régi nagyságáért vívott, a ktezifoni csatamezőn végződött,
hol hősi halált halt: ellenségei, a parthusok, egy keresztyén legenda
szerint, az Úr angyalai voltak. A galilæai ellen folytatott harczában
ránk nézve ezuttal főkép az a mozzanat érdekes, hogy e harczban ő
váltságot keresett a romlott világnak.

Az ő eszményét, a görög-római tudományt és művészetet, feltámasztotta a
renaissance Firenzében. A mily rajongással küzdött érte egykor Julianus,
oly mély gyűlölet égett ellene Savonarolában, a ferrarai dominikánusban.
Kiszáradt arczán és beesett szemgödreiben a régi keresztyénség
aszketikus szelleme lángolt. Utálta a pogány filozófiát és művészetet,
melyek az egész világot meghódították és eltérítették az istentől. «Az
emberek Aristotelessel, Platóval, Vergillel és Petrarcával tömik meg a
füleket s mitsem törődnek lelkök üdvösségével; a sok könyv helyett miért
nem tanítják azt az egyet, melyben a törvény és az élet benne
foglaltatik.» Így gondolkodott a filozófiáról és a költészetről. «Mit
szóljak rólatok, keresztyén festők, kik félmeztelen alakokat ábrázoltok?
Kiknek ilyes képeitek vannak, pusztítsátok el őket s bizonyára istennek
és a Szent Szűznek tetsző dolgot cselekesztek.» Így a művészetről. A
képzelet megújhodását az erkölcsi újjászületéssel akarta elnyomni. Róma,
a pápai udvar, bűnös Babilon volt előtte, az új Athénné varázsolt
Firenze a romlás tanyája, s az egész olasz nép irtózatos örvények felett
tévelygett. A pogány míveltség az érzékinek kultuszát támasztotta fel s
ez ellen küzdött ő lángszavával Brunellesco fenséges kupolája alatt, a
firenzei dómban. Annak tulajdonított minden nyomort, sülyedést,
zsarnokságot. Az «elégedetlenek és kétségbeesettek prédikátora» volt.
Rajongása, melylyel az érzéki embert erőszakkal ki akarta tépni a
keresztyénből, prófétává tette. Malakiás és Jeremiás heve, gyötrelmei,
szenvedélye vettek erőt lelkén s János mennyei jelenései az ő szemeinek
is megnyiltak. Látásai voltak, jóssá lett. Irtózatos jövendőmondásai a
hazáját fenyegető veszedelemről, a vérfürdőkről, idegen hódítóról:
részben beteljesedvén, rendkívüli tekintetre emelték. A Mediciek
elűzetése után kezébe kerűlt Firenzében a főhatalom. Új állami,
társadalmi és erkölcsi rendet alapított, melynek kegyetlen szigorúsága
csak az istenit tekintette s üldözőbe vette az emberit. A hiúság minden
eszköze: selymek, ékszerek, drágaságok félretétettek; ünnepélyek,
vendégségek, játékok eltiltattak; a szeretet parancscsá lett, mint az
uzsora megszüntetése. Savonarola aszketikus rendje, mely minden világi
gyönyörüségnek hadat üzent, egy ideig közlelkesedéssel találkozott,
egyetemes akaratnak tetszett. Körmenetek töltötték meg az utczákat; a
gyermekek zsoltárokat és himnuszokat énekeltek; a lányok szűzen akartak
maradni férjhezmenetelök után, vagy kolostorba vonúltak; halálos
ellenségek ölelték át egymást s adták vissza az igazságtalanul szerzett
javakat. A vad ájtatosság, melyet Savonarola prédikált, máglyára hordta
Lorenzo da Credi és Fra Bartolommeo képeit, Boccaccio és a klasszikus
költők kéziratait s velök megbecsűlhetetlen értékű drágaságokat és
műkincseket. E láz nem tarthatott soká. Az emberekben fel kellett
támadnia végre is a megtagadott emberinek. Fel is támadt s Savonarolát
máglyára hurczolta: áldozataként az elbizott akaratnak, mely
tulajdonképeni önzés nélkül is zsarnokká tette. Ebből a szempontból
tekintve pályáját, félreismerhetetlenül tragikus az. Lenau nem innen
tekintette, hanem saját szubjektiv hangulatából, mely Savonarola oldalán
fogott állást s benne csupán az isteninek hivatott s teljes jogában levő
képviselőjét látta. Époszt írt róla; de minden igyekezete daczára sem
kerűlhette ki, hogy olvasója a döntő momentumban ne hősének, hanem
ellenfelének, Marianonak, adjon igazat. Savonarola vakon és erőszakosan
cselekedett. Erőszakosságával azonban az üdvöt követelte az emberek
számára, melynek ő csupán prédikátora kivánt lenni. Országa fejévé
Krisztust tette s oly országot akart megvalósítani ebben, mely «nem e
világból való». Maga egyszerű barát maradt a San Marco kolostor szűk
czellájában. A pápa méltóságokkal akarta megnyerni; de ő azt válaszolta,
hogy nem vágyik sem kalapra, sem mitrára, óhajtása csak olyan kalap,
melyet mártirvér fest bíborosra.

Aeschylos Prometheusa nemcsak halálos ellensége a korábban segített
Zeusnak, hanem az emberiség jótevője is, «a legemberszeretőbb dæmon».
Épen e miatt hasonlanak meg. E miatt sújtja őt a gyötrelmek minden
nemével a világ új istene. Az embert ki akarta írtani a föld színéről s
új nemet teremteni helyébe; a pusztulásra ítéltet Prometheus fogta
védelmébe s mentette meg vakmerő ellenszegülésével. De egyebet is tett
érdekében: az Olympról rablott tűzzel egy új, fensőbb rendeltetésű
embernek és életnek lett teremtőjévé. Ő ismertette meg a csillagok
járásának titkát, a számokat és betűket; ő ajándékozta az emlékezetet;
igába fogta a barmot és lovat s feltalálta a tengerész hullámszegő
vitorlás hajóit; megkereste a föld gyomrában rejlő érczkincseket s
megtanította a gyógyító szerek használatát és a jósjelek rejtelmeit.

  Meglandítám a fáklyafényt, a hol
  Előbb sötét volt… Az emberek
  Minden tudást csupán nekem köszönnek.

Az általa osztott áldások a szellem felszabadúlását jelentik.
Törekvésében azonban megsérti a határokat, melyekkel az istenek magukat
a halandóktól elválasztották: a bilincseiből felszabadított, folytonos
haladásra törő s czéljaira minden eszközzel rendelkező emberi szellem
nem fogja tiszteletben tartani az isteni akarat által kijelölt
korlátait. Prometheus tűzrablásával megszületett a tragikum. Zeus még
csak most alapított hatalmának csorbításán haragra gyúl s a væ victis
gőgjével és kegyetlenségével bünteti azt. Isteni lénye még nem tisztúlt
meg a jog és rend istennőjével, Themisszel, való egybekelése által. A
legmagasabb csak mint puszta erő, mint kényszer mutatkozik benne. Ezzel
szemben azonban a Kaukazus sziklájához lánczolt Prometheus is megfelelő
erőt képvisel. Mikor az Erő és Kényszer leszögezik, Hefaistos is
megszánja:

  Mi sajnos ez nekem, Prometheusz!

De a titán büszkén tűr és hallgat. Semmi kín, semmi kényszer nem veheti
ki belőle azt, a mit Zeus szabadúlása váltságáúl kiván: a jóslatot, mely
a trónját fenyegető veszélyt illeti. Két asszonyról beszélt, kiknek fia
nagyobb lesz atyjánál; ha azok egyikével összekel Zeus, elveszti
uralmát. Az égiek hallják s Hermes megjelenik, fölvilágosítást követelni
tőle. De Prometheus elszánt daczczal hallgat és tovább szenved. Mikép
tud szenvedni! Az öntudat, hogy csak jót akart és tett, s belső erejének
elbizott érzete nem engedi, hogy hódoljon. Isten fölé emeli magát. Mily
fenséges képe a lelki és testi erőnek, az akarat hajthatatlanságának,
közönyével a kínok és erőszak iránt: egyedűl a kietlen magányban,
keze-lába a sziklához szögezve, melle átverve a gyémánt-ékkel. Midőn
Zeus követe még iszonyúbbakkal fenyegeti, így válaszol:

  Mit ő csaholt, tudom. De ellenünktől
  Szenvedni nem gyalázat! Ám azért
  Csapjon reám, ha kell, a tűznek ős
  Két csíkja bár; a lég a bősz vihartól
  Rezegjen, és a menny dörögve zúgjon;
  A földtekét talpában és tövestől
  Rengesse förgeteg, s a tengerek
  Hulláma vad zajgás között verődjék
  A csillagoknak égi útjaig;
  A Tartaros éjébe sújtsa testem,
  A sors sebes örvényitől ragadva:
  De engemet megölni még se fog.

Íme az egész titáni költészet őse. Mint Schlegel mondta, nem: egy
tragédia, hanem: a tragédia.

Mi lelkesíti Brutust Cæsar ellen? Eszményképe lehet a derék embernek:
tele van nemességgel, hősiséggel, igazságérzettel, gyöngédséggel és
emberszeretettel. Van öröme Cæsar szerencséjén s könnye szeretete miatt.
Tekintélye, melyre az elégületleneknek szüksége van, lelki nagyságán
alapszik. Midőn tépelődő lelke sugallataira, Cassius bősz kifakadásaira,
a házába lopott felhívásokra hallgat s kimondja a végzetes szavakat,
hogy: Cæsarnak meg kell halni, önző gondolatokról nála szó sem lehet.
Maga úgy tudja, úgy vallja:

  Személyes ok nem indít ellene,
  Csupán a közjó.

Az összeesküvésbe egyedűl republikánus álmodozása, polgárerénye és
szabadságszeretete hajtják. Nem tűrheti a fő hatalmat egy kézben, a
máséban ép oly kevéssé, mint a magáéban. Valamint legjobb barátját
megölte Róma javáért, nála ugyanazon tőr van készen számára, ha honának
halálát tetszendik kivánni. Egyéni vonzalma daczára gyilkolja meg
Cæsart, nem mivel őt kevésbbé szerette, de mivel Rómát jobban szerette.
Gyászbeszédében halálát jótéteménynek mondja, melyben a város minden
polgára osztozik. Mellőzve most a természeti és erkölcsi törvényen
ejtett sérelmet: a jót, melyet tenni akart, már erőszakossága is
megsemmisíthette. A maga egyéni akaratát tévesen és elbizottan
azonosította az egyetemessel; ez sérelmesnek érezte azt és visszahatott
rá. A nép, mely Brutust kiabálja cæsarnak a megölt helyett, nem érzi
jónak, szükségesnek a gyilkosságot, nem fogja fel okát; neki már másféle
szükségei vannak, másféle jót vár. A tettnek inkább erőszakossága, mint
üdvös volta hat rá; az összeesküvők részéről önzésnek, a maga részére
sérelemnek nézi. Antonius beszédének hatása csak e nép természetes lelki
tartalmát hozta nyilvánosságra. Nemcsak Cæsar megölése volt
erőszakosság, hanem a mód is, melyen az összeesküvők hazájokat
boldogítani akarták. Ez máskép kivánt boldogúlni s a szabadság hősei
által megsértve érezte szabadságát. De Brutus tiszta jelleme és eszményi
rajongása hódított; a birodalomra polgárháborút, magára és terveire
bukást hozott.

«A zsarnokok, szerencsétlenségünkre, többnyire nemes jelleműek», mondja
Kemény Zsigmond a _Ködképek_ben. E szavak röviden és találóan jellemzik
a tragikai jelenségeknek azt a faját, melyről épen szó van. Ezt
érezteti, mélyen és élesen, hőse, Jenő Eduard gróf is. Ő is elbízott
akarattal, erőszakkal akarna boldogítani mindenkit, családját,
ismerőseit, jobbágyait. De ezek a jóllétet kevesebbre becsülik, mint a
függetlenséget, melyet áldozatúl követel érette. Népboldogító tervei
egymás után dűlnek halomra s csupán meghasonlást, gyűlöletet és
keserűséget arat. Ez indulatok hullámzása eltemeti önzetlenségét s csak
erőszakossága marad, melyből családi szerencsétlensége, teljes
pusztulása következik. Természetes fejlődése a korlátlanságra törekvő
akarat ezen, látszólag önzetlen formájának. A harcz heve az egyént mind
messzebb és messzebb ragadja, s az ellenállás, melyre alig számított, az
akadályok, melyeket nem várt, egyre jobban ingerlik. A mint elbizottsága
inkább és inkább erőszakosságra hajtja s erőszakoskodása folyton
sértőbbé lesz: egymásután szaggatja el kötelékeit azokkal, kiket
önzetlensége csatolt hozzá. A mily mértékben erőszakoskodik az egyéni
akarat minél általánosabbá lenni, annál szűkebb körre szorúl. A kik
azonosították is vele magukat, már nem közös törekvésök képviselőjét
látják benne, hanem elnyomójukat; elszakadnak tőle s ellene fordúlnak. A
szenvedély lázában, melyet a csalódások s a magára hagyottság táplálnak
és fokoznak, az önzetlenségnek még színe is elvész. Az akarat, mely
kezdetben fensőbb czéloknak látszott szentelni magát, végre maga lesz
czéllá. Önzése leplezetlenűl áll előttünk.

Ez az átmeneti forma az elbízott akaratról az önzőre. Megtestesülését
láthatjuk Coriolánban. Rettentő erejét, csodálatos hősiségét hazájának
szenteli. A közjó gondolata, keresése vezérli tetteit s Corioli
ostromára csak azt hívja, a ki hazáját magánál többre becsüli, mint a
hogy ő tesz. Az alacsony, személyes érdeknek még gondolata is távol van
lelkétől. Cominius azt mondja róla:

          A zsákmányt megveté.
  A drágaságokat silány szemétnek
  Tekinté csak. Kevesbet követel, mint
  Mit a fösvénység adna.

De ő nemcsak a külső ellenségtől félti hazáját. A közjót
elválhatatlannak hiszi az arisztokracziai elvnek, a tanácsnak uralmától,
melyet a forrongó, kenyeret követelő nép megcsorbítani igyekszik.
Nemcsak bensőleg gyűlöli a tömeget; ellene fordúlt lelke féktelen
gúnyban, sértésekben, szidalmakban nyilatkozik. A lázongókat megtámadja,
hogy miért zúgnak az érdemes tanács ellen, holott az istenek után az
tartja rendben őket, különben egymást falnák fel. A senatus hatalmának
teljessége, az ősi jogrend sértetlen fentartása: ezt kivánja. A mint
Savonarola a keresztyént és embert nem ismeri öszhangban egymással, úgy
Coriolan is elfeledkezik az emberről a polgár mellett. A tömeg azonban
emberi jogait követeli, vérének árát, életének feltételeit: ő
megtagadja. A heves tusában önérzete gőggé fajúl s az ellene áskálódó
tribunokkal és zúgó néppel szemben már ép oly elbízott és erőszakos,
mint önző. Előtte már nem a tanács és Róma egy jelentésű, hanem Coriolan
és Róma. Sőt lázban tomboló szenvedélye még tovább ragadja. Gőgje nem
képes elviselni a sérelmet s midőn Brutus tribun kimondja számüzetését,
a haza ellenségének nevezve őt: már akkor valóban az. Ő, ki előtt egykor
a haza gondolata volt a legelső, melyet életénél többre becsűlt, így
kiált a népre:

  Az ellenség tollának lebbenése
  Ejtsen kétségbe. Legyen hatalmatok
  Mindig, védőtöket száműzni, s végre
  Butaságtok… tégyen nyomorú
  Szolgáivá olyan nemzetnek, a mely
  Egy kardcsapás nélkül hódíta meg!
  Megvetve a várost miattatok,
  Hátat fordítok… Széles a világ.

Ez már az önző akarat, mely nem ismer urat s csak önmagát képes
szolgálni.



VIII.  A korlátlanságra törekvő akarat: az önző akarat.

A korlátlanságra törekvő akaratnak elbízott formáját láttuk s utána azt
az átmenetit, melyben már az önzőhöz hajlik. Az önző akarat nincs
tévedésben eszméje, iránya, czélja felől, mint amaz: csak saját erejének
mértéke felől. Saját egyes voltának teljes tudatával lép föl. Tudja,
hogy akarata csak a magáé, czélja csupán ennek föltétlen érvényesítése;
de erejét olyan rendkívül nagynak érzi, mely nem férhet meg korlátai
között s nem érheti be egyességével. Mindazt, a mivel szükségkép
összeütközik, a mi vele szembeszállhat, kicsinyli és megveti. E
megvetésből merít jogot minden korlát lerontására s a maga egyéni
akaratának legfőbbé tételére. Pereat mundus, dum ego salvus sim. A ki
legerősebb, annak van legtöbb joga uralkodni: ebből indúl ki. Erejét
mindenhatónak érzi s valóban mindenhatóvá akarja tenni. Felmagasodva,
elbizottság, ész és hősiség által, ujjat húz az istennel s
szétrombolására tör a világ rendjének, melyben az általános tökéletesség
fejezi ki magát. Itt következik csalódásra ébredése, magánál nagyobb
erővel találkozása, leveretése. Firdúzi Kaj Kávusz sáhja, ki nem érve be
földi uraságával s elcsábítva egy gonosz szellem által, trónján ülve
sasokkal ragadtatja magát az ég felé, magasba, túl a napon, honnan aztán
összezúzva hull alá.

Ha a történetben példák után nézünk, első sorban találkozunk Napoleon
alakjával, melynek tragikai elemeit oly erőteljesen fejezte ki Fichte a
német néphez intézett beszédei egyikében. Igen érdekes utalásokat,
fejtegetéseket találhatunk e tárgyra nézve Kazinczy Ferencznek és gróf
Dessewffy Józsefnek egymással váltott leveleiben is. Az uralkodói
erőnek, a hősi nagyságnak megtestesülése ő; magában egyesíti a fenségnek
megannyi tényezőjét. Kezdetben úgy látszik, mintha az emberiséget akarná
szolgálni: sasszeme biztosan fölismerné s hatalmas karja győzhetetlenűl
védelmezné javát. De hamar beáll a fordulat. Beáll pedig nem az
ellenállással kihítt szenvedély forrongása, hanem a diadal mámora által.
Nem a küzdelem és a szenvedések, hanem a siker és győzelem csábítják rá.
Épen ez különbözteti meg őt, elég élesen, az előtte ismertetett
jelenségektől. Sért, mielőtt sérelmet szenvedne. Hite géniuszában, mely
oly rendkívül magasra emelte, mindent lehetségesnek és mindent
megengedettnek tekintet vele. De mindvégig lelkesedés táplálja s
abszolut akarat vezérli. A mi a népfölkelés előtt ellenébe állt,
mindkettőnek híjával volt, pedig csak egy, az övénél még erősebb,
abszolut akarat által vala legyőzhető, melyet nem önző, hanem egyetemes
czél állít síkra. «Kétségtelenűl igaz, mondja Fichte, hogy az erkölcs, a
szabadság mindennek föláldoztatását követelheti; hogy mindennek föl kell
áldoztatnia, azt ő helyesen látta s határozta el magában. És ő bizonyára
utolsó lehelletéig szavának fog állani; erről kezeskedik akaratának
ereje. Csakhogy nem az ő önző terveinek kell föláldoztatnia; hogy
ezeknek áldoztassék, arra még ő maga is igen nemes; az emberi nemzet
szabadságának kellett volna magát föláldoznia s mindnyájunkat magával
együtt, és akkor én s mindaz, a ki a világot úgy tekinti mint én,
örömmel rohantunk volna utána az áldozati szent lángok közé.» «Így a jók
minden erejének egyesűlnie kell legyőzésére. Mert az ördög országa nem
azért van, hogy legyen s az ingadozó, sem istennel sem ördöggel nem
tartó uratlanok által békén tűressék, hanem hogy szétromboltassék s
lerontása által dicsőség legyen az isten nevének. Ha ez az ember ostor
az isten kezében, nem arra való, hogy meztelen hátunkat tartsuk oda s
csorgó vérünkkel áldozzunk általa istennek, hanem hogy széttörjük.»
Majdnem ugyanezt az eszmét fejezi ki Berzsenyi híres epigrammja is
Napoleonról:

  Nem te magad győztél, hanem a kor lelke – szabadság,
  Melynek zászlóit hordta dicső sereged.
  A népek fényes csalatásba merűlve imádtak,
  S a szent emberiség sorsa kezedbe kerűlt;
  Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted,
  S isteni pálmádat váltja töviskoszorú.
  A mely kéz felemelt, az ver most porba viszontag:
  Benned az emberiség űgye boszúlva vagyon.

Julius Cæsart, az akarat hatalmának megfélemlítő képviselőjét, tettekben
nem igen jellemzi Shakspere. Megalapított nagyságában vezeti elénk,
melyet ereje rakott és védelmez. Már oly magasan áll fölötte a világnak,
hogy bukása fenekestől fel fogja forgatni azt. Féktelen dölyfe
természetes álláspontnak tűnik fel, melyről a saját egyéni erejénél
fogva ily szédítő csúcsra emelkedett ember a levívott s alatta nyüzsgő
világra tekinthet. Mindössze három mozzanat az, mely a tragédiában
erősebb fényt vet alakjára. Egyik Cæsar kaczérkodása a koronával. A
czirkusban háromszor tolja vissza, mindig szelídebben, az Antonius által
nyújtott koronát; a visszautasítás habozó módja nem maga fölött való
szilárd erejének, hanem belső tusájának bizonysága, az akarat és
kénytelenség, a vágy és okosság között. E csupán elbeszélt jelenethez
kiegészítőleg csatlakozik utóbb Decius csele, ki a korona igéretével
csalja őt a tanácsba s ezzel a tőrbe. Itt Cæsar gyarlóságát látjuk,
lényének sebezhető oldalát, melyet fedetlenűl hagyott; itt látnak szíve
mélyére Cassiusék. E momentum későbbi tételeinket fogja magyarázni. De
van Shakspere drámájának két olyan jelenete is, mely egyenesen Cæsarnak
önmagán és másokon zsarnokoskodó erejét s gőggé fajúlt önérzetét
juttatja kifejezésre. Igaz, hogy inkább csak szavakkal; de igaz az is,
hogy az abszolut felsőség érzetét, melylyel Cæsar lelke tele van,
sohasem jellemezte Shakspere erőteljesebben és megrázóbban, mint e
pompázó és mégis szenvedélyes, nagyzó és mégis szigorú stíllel, e
fenséges szavakkal, melyek majdnem a tettek erejével hatnak ránk. Az
egyik jelenet, midőn Calpurnia és a jósok intik a veszélyre, mely
márczius idusán a tanácsban fenyegeti s ő ez intések és kérelmek daczára
is menni készűl. A gonosz jelek úgy a világot, mint őt illetik; azaz
Cæsar annyi, mint a világ. Egy szolga hírül hozza, hogy a jósok nem
találtak szívet az áldozati baromban. Kész rá felelete:

  Ez, istenektől gúny a gyávaságra:
  Szivetlen marha volna Caesar úgy,
  Ha félelemből honn maradna most.
  De nem marad. Jól tudja a veszély,
  Hogy nála Caesar még veszélyesebb:
  Mi két oroszlán, egy napon születtünk,
  De a korosb és rettentőbbik én.

Mindazon, a mi embert fenyegethet, a természet és élet veszélyein,
fölülállónak érzi magát: igazi földi istennek. A mi csak ijeszti, ha
arczát fogja látni: semmivé tűnik. Utóbb azonban ingadozni kezd, hajt
felesége szeszélyére s egy perczig maradni akar. De még engedékenységét
is erőnek tudja éreztetni kifakadása. Nem mondhatja, hogy nem mehet, még
kevésbbé, hogy nem mer; mit vigyen hát hírül Decius? Ne hazudja talán
betegnek? Akarata az ok; mondja, hogy nem akar: ezt elég tudni a
tanácsnak. Ime, a mi Calpurniával szemben engedékenység, a tanácscsal
még azt is hajthatatlan, abszolut akaratként kivánja éreztetni. Azonban
mégis megy s a senatusban játszódik le a másik jellemző jelenet. Még a
kérés is sérti, hogy visszabocsássa Publiust, kit száműzött. Dölyfe,
melylyel a hajlongó Metellus Cimbert fölrugással fenyegeti, mint az
ebet, kíméletlenné és durvává lesz. Engesztelő vonása, hogy az
alacsonyság, képmutatás, rossz kopóhizelgés képzete lázítja föl, s ez
csak az igazi fenségre hathat lázítólag. Majdnem azt mondhatnók: minél
erősebb a kifakadás, annál erősebb a fenség érzete. Valamennyien kérik;
de Cæsar így felel:

  Volnék, miként ti, hajlanám; ha kérni
  Tudnék, hajthatna kérelem. De én
  Szilárd vagyok mint éjszak csillaga,
  Melyhez kimérten nyugvó szerkezetre
  Hasonló nincs az égnek boltozatján.
  Számatlan szikra festi az eget,
  És mindenik tűz, fénylő mindenik;
  De egy vagyon csak, mely helyén marad:
  Úgy a világ is fel van bútorozva
  Emberrel, s embervér, hús mindenik
  S érző; de minde szám között csupán
  Egyet tudok, ki víhatatlanúl
  És rendületlen megmarad fokán.
  Hogy ez én vagyok, hagyjátok megmutatnom.

E szavak nemcsak mértéktelen elbizakodást, hanem mérhetetlen nagyságot
tolmácsolnak. Egyszerre érezzük bennök, mily erővel küzdötte fel magát,
mily semminek tekint mindent magán kívül, mikép tombol önzése s mikép
készíti elő, okot és alkalmat adván rá, vesztét.

Ez az önző akarat jellemzi Edvárd királyt, Arany balladájában.
Belovagolja a walesi tartományt, megtudni, hogy boldog-e népe. De ez nem
önzetlenség, hanem ironiája annak. Mert ő olyan boldognak akarja látni a
népet, mint az igába hajtott barom. Így lenne biztosítva uralma, önzése.
Többet akar mint Cæsar; azt, a mit a kényszer hatalma ki akar csikarni a
lelánczolt titántól. Lenyügözni, rabigába hajtani a szellemet. Walesi
bárdot keres, ki tetteit zengje s nevét dicscsel ejtse. Mikor aztán
hiába keres ilyet s valamennyi ajakáról csak átkokat hall, ötszázat küld
máglyára. Azt hiszi, dühe megsemmisítette a lelket is, mely bennök
lakott s neki ellenszegűlni mert. De csalódása nem soká tart; nemezise
nyomban fölkeresi, alig vágtat keresztül a tűzfényben égő tartományon. A
szellem, melyet meg akart ölni, bebizonyítja halhatatlanságát, s mintegy
elszakadva a testtől, mely fölött a király zsarnokoskodhatott,
kisértetként üldözi s ötszáz ajakkal zúgja rá átkát. A babyloni vizeknél
zengő zsoltáríró ajakán is ilyen alkalom zendítette meg a legfenségesebb
himnuszok egyikét: a kik őket elvitték és megrontották vala, a raboktól
vigasságos éneket követelnek a Sion énekei közűl; de ők fűzfára
akasztották hegedűiket s csak átkuk van tömlöcztartóik számára. Ilyen
természetű zsarnoki törekvést éreztet Arany és Tompa Heródese s az
utóbbinak perzsa királya az _Üres koporsó_ban.

A világköltészetnek az az alkotása azonban, mely e helyütt
legtanúlságosabbnak látszik, _III. Rikhárd_. A legszélső,
legöntudatosabb önző akarat, a gonosz fensége benne testesűl meg. Nem
ismerünk hőst, ki oly tiszta tudatában volna egyességének,
különbözőségének s elváltságának az egész világtól, akarata önző
voltának s annak, hogy a rend, melynek megalapítására törekszik,
visszás. Központja ő maga, mozgató lelke a gonosz. Sehol sem fejezi ki
magát világosabban és és élesebben, mint _VI. Henrik_nek néhány
jelenetében s különösen a befejezőben, midőn a királyt meggyilkolja.
Idomtalanságát hajtogatva, folytatja:

  Ha testem az ég hát így formálta: lelkem
  Egyenlő félszeggé pokol tegye.
  Testvérem nincs, nincs egy testvérvonásom,
  S szeretet, ez égi szó az ősz fejeknek,
  Csak a hasonlók lelkében tanyázzon,
  Bennem ne! Én csak én vagyok magam.
  Clarence vigyázz, elzárod a fényt előlem:
  Sötét napot hozok reád ezért;
  Jóslatokat sugdosva szerteszórok,
  Hogy Eduárd remegjen élteért,
  S hogy meggyógyúljon, halálod leszek.
  Henrik király s hercegje halva már:
  Rajtad a sor! aztán a többiek.
  Mi sem vagyok, mig minden nem leszek.

A természet magcsúfolja s ő ebben mintegy hivatását ismeri föl,
útmutatást rá. A külső ferdeségnek feleljen meg a belső félszegség, a
természetinek az erkölcsi. Lábbal jött a világra, szinte sietve vesztére
törni azoknak, kik jogát bitorolják. De nemcsak megcsúfolta, meg is
ajándékozta fényesen. Idomtalanságában is nagyobb mindenkinél. Hősi
kardját már ifjú korában villogtatja a st.-albansi és wakefieldi
csatatéren s életeért a bosworthi mezőn a kétségbeesés megrendítő
erejével harczol. Mily hatalmas egy ember! Nemcsak gonoszsága tölt el
iszonynyal, de rendkívüli nagysága szinte részvétünket is
felkorbácsolja. Félünk tőle és féltjük egyszerre. Lelkében gyűlölet és
boszú a York ház ellenségei iránt, bősz lázadás az igazságtalan
természet ellen, az észnek rendkívüli élessége és felsősége, a
szellemnek félelmes erélye akarata végrehajtásában, kikerűlhetetlen
éleslátás és fáradhatatlan tetterő. Nincs előtte semmi szent; kiszakítja
magát a családi kötelékből és föléje helyezi az erkölcsi törvénynek:
Rikhárd az első és utolsó, a jog és a kényszer, az egyetlen hatalom. Már
a towtoni csata után, mely Eduárd diadalával végződött Henrik király
fölött, tisztában van czéljával:

  Ha trón Rikhárd számára nincs,
  Mi más gyönyört ád néki a világ?

A kik útjában állanak a trónig és azután, meghódítja, leigázza,
legyilkoltatja. Tud mosolyogni s ölni mosolyogva, csikart könyűkkel
nedvesíteni arczát. Épen nem szépíti gonoszságát, szinte elvek szerint
cselekszik, s mint egy franczia eszthetikus megjegyzi: megteremti a bűn
morálját. Büszke és gonosz, dühös és ravasz, s minde tulajdonait
szellemi ereje teszi félelmesekké. Színt adhatna még a kaméleonnak. Nem
válogat az eszközökben, sőt szatirikus is: utánozza a nemes érzések és
alázat hangját, a szív fölindulásainak hevét; mindezt olykor nem is
azért, hogy czélt érjen s az embereket megcsalja, mint inkább csak a
maga személyes mulatságára s az ég boszújára, melyet kinevet. Henrik
király Rosciusnak nevezi őt, komédiásnak, ki új meg új halált hoz
színre. Pokoli játékot űz áldozataival, ép úgy azokkal, a kiket meg akar
nyerni, mint azokkal, a kiknek vesztét határozta: Annával is,
Buckinghammel is. Bitóra küldi nemcsak ellenségeit, hanem hiveit is, ha
pillanatnyi szeszélyének úgy tetszik. Még a szeszély is, az akaratnak e
játéka, törvényévé lesz az ő mindenségének.

Rikhárd példája mutatja, mily körűlmények között találjuk meg a
gonoszban, az önző akarat legszélső fokán, azt a fenségbeli kiválóságot,
mely a tragikumnak elmaradhatatlan eleme. Akkor, ha ellenei eltörpűlnek
vele szemben s ő maga végetlen erőnek tűnik föl, melyben a szenvedély
korlátlan hatalmával az elme rendkívüli élessége szövetkezik, az általa
képviselt visszás elv megalapítására és megvédelmezésére. A hol akár a
szenvedély hatalma, akár az elme élessége hiányzik a gonoszból, kívül
marad a fenségen. Kívül a cselszövő, de erejével nem imponáló Biberach
ép úgy, mint Szigligeti erőszakos Grittije, kinek cselvetései durvák és
képtelenek: hiányzik szenvedélyéből, hogy úgy mondjuk, az észszerűség. A
gonosznak fenséges jelenségét, saját világához való viszonyában is,
érezteti a nyomorék Rikhárd és nyomorúlt környezete. Észbeli ereje
nemcsak daczát fokozza és kitámadását segíti az egyetemessel szemben,
hanem az igazság furfangos kiforgatásával megkeresi az alapot is,
melyben megnyugodjék. Rikhárd a puha kéjelgés napjaiban a férfias
tetterő zaklató hevével menti gazságát: mivel e tánczos, kéjekbe merűlt,
szépelgő világ nem ad helyet neki, teremt ő magának új, másik világot, a
melyben helye legyen. Ha a természet rendje az ő alkotásában fölfordúlt,
nem arra utasította-e, hogy a mindenség rendjét, a belsőt és külsőt,
fordítsa föl? Ez az igazolásra törekvés jellemző vonása a gonosznak,
mely, hogy erejét teljes mértékben kifejthesse, önkénytelenűl is
szükségét érzi a magával való megegyezésnek, bármilyen halk belső vádak
elhallgattatásának, a megnyugvás bizonyos nemének. Ebben valami
elnyomhatatlan, titkos hódolat rejlik az egyetemes iránt. Azt mondja:
igazságtalanság történt vele, s kap ezen az igazságtalanságon, hogy
általa igazolja magát. Emlegeti társtalanságát, egyedűliségét. Mikor,
Eduárd és Lady Grey jelenete után, először részletezi vad iróniával
rútságát, eszébe jut a szerelem, nem mint édes gyöngédség, hanem mint
piperés puhaság. Kineveti magát érte:

  Vajjon lehetne-é szeretni engem:
  Oh szörnyű balhit csak gondolni is!

A fenség általában föltételez bizonyos magányt, mert hisz a hős föléje
emelkedik egész környezetének, melyből igazán senki sem követheti. E
magány emeli a fenséget, mert kitartásához végetlen erő szükséges.
Gondoljunk Sophokles Philoktetesére, ki egyedűl, gyámoltalanúl és
betegen kínlódik Lemnos kopár partjain. Minél önzőbbé lesz az akarat,
annál teljesebb az egyedüliség, mely végűl egész kisérteties kizártsággá
komorúl. Macbethet abban a mértékben hagyják el hivei, a mint törekvése
inkább és inkább önzővé válik. Az emberiség boldogságát kereső Ádámot
végig kiséri útján Évája; de az önző Fausthoz csak csalódás köt
ideig-óráig egy-egy lelket, s egészben igazi emberi társsaság nélkül
futja meg pályáját. Vischer csak a gonosz magányosságát emeli ki, mely a
dolog természetében rejlik. A szélsőségig vitt önző akarat, mely alapját
képezi, természeténél fogva kizárja a társulást. A gonosznak nemcsak a
jók, hanem a gonoszok is ellenségei: az önzés nemcsak az önzetlenséggel,
hanem még inkább más önzésekkel ütközik össze. Ha tán bizonyos czélra
szövetkeznek is, egyesűlésöknek, erkölcsi tartalék híján, semmi
összetartása, semmi állandósága nincs: magától, szükségszerűleg
szétbomlik az. A zsarnok, mint a kifacsart czitromot, eldobja gazsága
eszközét; a rablók összevesznek a préda osztályán.



IX.  Ádám és Faust.

Madách Ádámja és Goethe Faustja mindegyik a korlátlanságra törekvő
akarat példája, még pedig amaz az elbízott, ez pedig az önző formáé.

A korlátlanságra törekvő akarat képezi családi hasonlatosságukat; ez a
közös jellemvonás, mely rokonoknak mutatja őket. Tragédiájok támadáson
kezdődik ama korlátok ellen, melyek eléjök, s velök minden ember elé,
szabva vannak. Útainkat egy láthatatlan kéz vezeti, melyet ép oly
kevéssé foghatunk meg, mint a hogyan nem lehetünk el nélküle. Faust
inkább megfogni, Ádám inkább nélkülözni akarja. Amaz tudásának és
akaratának határtalansága mellett is kicsinynek érzi magát; nyomasztónak
helyzetét s szűknek a határt, a meddig szemei hatni képesek;
kielégíthetetlennek sovárgását, s tehetetleneknek az eszközöket, melyek
tudása és vágya kielégítésére birtokában vannak: meg nem engedett és
oktalan módon tör ki e szűk körből, hogy a mindenhatóság részese legyen.
Magát elégtelennek érzi magának: ezen alapszik kitámadása, s e keserv
lódíttatja meg vele tragikumának kerekét, melyet aztán a pokol hajt az
ég felé. A tehetetlenség kínja gyötri s e kíntól szeretne szabadúlni.
Világosan nem is kér egyebet Mefisztótól, mint hogy e gyötrelemtől
mentse meg, bármilyen áron:

  Mi túl van, nem tekintem sokba,
  Csak e világot döntsd előbb romokba,
  A másik kelhet azután.
  Örömeim mind e földből teremnek,
  E nap süt minden keservemnek;
  Csakhogy ezektől nyugtot leljek,
  Aztán mi jöhet, jőjjön ám.
  Mit bánom, túl mi lesz velünk majd,
  Hogy gyűlölünk-e s szeretünk majd,
  S lesz-é, ha a kör megnyiland,
  Ott is még egy Fent és Alant.

Nem egészen így kezdi Ádám. A paradicsomban teljes mértékben érzi a lét
örömét: istene a földnek. Legelső szavaiban az erő öntudata nyilatkozik.
Ennek egész lesújtó felsőségével utasítja vissza a hozzá szegődött
Luczifer kérdését, hogy: talán fél tőle. «Tőled, hitvány alak?» ez a
válasza. A mint a kherub lángkardja kihajtja a paradicsomból s az Úr
ítélete zengi át a világot, az ördög ismét kérdéssel fordúl a
menekvőkhöz: csüggednek-e? «Koránse hidd!» feleli Ádám. Az édenen kívül
vert tanyában újra ez a bátor önbizalom szól belőle:

  Érzem, hogy isten a mint elhagyott,
  Üres kézzel taszítván a magányba,
  Elhagytam én is. Önmagam levék
  Enistenemmé, és a mit kivívok,
  Méltán enyém. Erőm ez s büszkeségem.

E büszkeség, hogy sorsának urává lett, az erő öntudata, a benne való
elbizakodás: a talaj, miben tragikumának magva megered. Útjára a maga
erejével indúl, melylyel kénytelen beérni, s azt hiszi, hogy be is
érheti. Küzdelmében nem érzi az isteni vezérkezet; de voltaképen nincs
szüksége az ördögére sem. Igazában, emberileg véve, egyenlőn erősek
Fausttal. De Goethe tragédiájának kiindúló pontja Faust
tehetetlenségének, ereje elégtelenségének érzete, minden fenséges
adományai daczára is; Ádámé pedig az erőben való bizakodás. Egyenest ide
mutat Luczifer is mindjárt kezdetben, az Úrral való vitája alkalmával.
Az egész teremtés, büszke rendjével és kérkedő öntudatával, a végén csak
hitvány salak:

  Az ember ezt, ha egykor ellesi,
  Vegykonyhájában szintén megteszi.
  Te nagy konyhádba helyzéd embered,
  S elnézed néki, hogy kontárkodik,
  Kotyvaszt s magát istennek képzeli.

Valóban, Ádám istennek képzeli magát, a maga istenének. Ezt a féktelen
önbizalmat meg-meglankasztja ugyan az élet rejtelme, az anyag
levíhatatlansága, a föld szellemének gőgje; de végkép nem töri meg.
Kétségei, elbátortalanodása múló hangulat, s tragikai pályáját nem ezek
nyitják meg.

Faust öngyilkosságon tépelődik s a végzetes szerződés megkötésekor,
félig csüggedetten, csömört emleget minden tudástól; csak a mámort, a
fájó kéjfulánkot kivánja magának Mefisztótól, az emberlétnek ősi
osztályrészét, de oly kiterjedésben, oly teljességgel és mélységgel, a
hogyan egyetlen embernek külön nem adathatik. Ádám a csapást, hogy
ember-voltára utasíttatott vissza, férfiasan viseli, sőt daczczal
fogadja. Habozása múló s a vágy, melynek teljesítését Luczifertől várja,
«ifjú keblének forró vágya»: egy tekintetet vetni jövőjébe, hadd lássa,
miért küzd, miért szenved. Ez úton maga jár, a mint lábai bírják s
elejétől fogva magasabbra és magasabbra, az emberiség eszmei czélja felé
törekszik. Íme különbsége már a két hős kiindúló pontjának, mely
törekvésök, küzdelmök, egész pályájok természetét is meghatározza.

Mindegyikökben az örök ember lelke munkál; az a tűz ég, melyet
Prometheus rablott az Olympról. De mindegyiknél más viszonyok között,
más alakban, más föltételekkel. Mindegyik elszakad az istentől; de
igazán csak Faust veti magát az ördög karjaiba, Ádám csupán kisérőnek
fogadja. Faust az ördög segítségével tesz mindent, Ádám csak lát mindent
az ő segítségével. Faustba valósággal beleköltözik az ördög s benne
aktiv hatalommá, intéző erővé lesz, míg Ádámnak csak mintegy mellette
marad. Midőn Faust, nem találva megnyugvást sem a tudományban, sem az
élet szépségében, sem a kegyeletben, a gyermekkor emlékeiben, sem a
kijelentésben, az evangéliomban: elfordúl istentől, a kibékítő befejezés
daczára is, földi útján az ördögé lesz; Ádám csak magára marad.
Luczifer, a maga erejéből megfutott pályájának kétségbeejtő oldalait
mutogatván neki, még mindig csak igyekszik rá, hogy körmei közé kerítse.
Ádám szorosan véve nem is szorúl rá soha, Faust pedig minden
pillanatban. Ennek Mefisztó szövetségese, segítő társa, Ádámnak csak
kisérője. Ebben rejlik egyik fő oka annak, hogy Lucifer alakja oly
gyöngének tetsző, oly kevéssé kidomborodott, oly hatástalan az _Ember
tragédiájá_ban. Mefisztó tevékeny szellem, a ki jóból rosszat és
rosszból jót alkot; Luczifer csupán okoskodik és mutogat. Amaz nemcsak a
mindenütt jelenvaló, de a mindenben munkás ördög; ez majdnem paradoxon:
passziv gonosz. Egyetlen hatalmas, igazán ördögi föllépése az, mikor az
Úr előtt térdre borúlt Ádámhoz odarúg e szókkal: «Fel a porból, állat!»
Mily mélyen s mily erős költői érzékkel van gondolva e kitörés. Ádám
benső küzdelme az elbizakodás és az alázat között folyt s itt, a
megaláztatás momentumában, valósággal az ő ördöge érzi vereségét. Ádám
legyőzetése egyszersmind Lucziferé; de míg amarra nézve megváltatás is,
ennek csupán leveretése. Az ördög kénytelen belátni, hogy minden
számítása az ördögé. Ennek bizonyosságára, megmásíthatatlanságára kitör
belőle a düh. De e magában kitünő mozzanat semmi öszhangban nincs
Luczifer lényével s azért nem is hat kellő mértékben.

Más hát Faust és Ádám kiindúló pontja s más-más eszközökkel, más
támogatással is kelnek útra. Faustba is az emberiség lelke szorúlt; de
nem a közért hevűlő, az egyetemesért lelkesűlő lélek, nem az, a mely,
bár tévedésből is, önzetlennek tartaná vagy kivánná tartatni magát.
Mindaz, a miben az egyéni nagyság gyökerezik, megvan benne, hogy végül
az egyetemesnek való feláldoztatás szükségszerűségét hirdesse. A
korlátlanságra törekvő akarat, vágy, tudás, alig volt valaha élesebben
és világosabban kifejezve, mint a hogyan Mefisztó jellemzi Faustot az Úr
előtt:

  Ugyancsak furcsa módon hived a’:
  Nem földi a bolondnak étke, itala.
  Forrása őt távolba hajtja,
  Hogy őrült, félig tudja tán,
  Az égtől legszebb csillagát ohajtja,
  A földtől minden üdvöt megkiván,
  S nem rejt olyant közelség, messzeség,
  Mi megnyugassa fölkavart szivét.

Ime Faust jellemének alapvonása: e csüggeteg őrjöngés, mely, egyénisége
kínzó korlátainak daczára is, voltaképen mindent bírni, mindent élvezni,
mindent ismerni akar. Vétkesen támad föl, hogy elmozdítsa a régi határt,
s szenvedélye valami általánosabb, valami fensőbb állapotra irányúl a
nélkül, hogy egyéniségének föláldozására csak gondolna is. Mefisztó
figyelmezteti a lehetetlenségre; de Faust azt mondja neki: «Akarom.»
Bizonyára emberi törekvés; melyikünkben nem él legalább csirája? A
hatalmasan kifejlett egyén hivatott képviselője a fajnak. Ily értelemben
mondjuk általános emberinek azt, a mi Faustban az eget ostromolja. De
nem akkép, mintha ő, mint Faust, mint töprengő tudós, mint Margit
csábítója, mint a császár udvari embere és katonája, mint Heléna
kedvese: az emberiség közös érdekének képviselője lenne, hódolattal
valamely általános eszme előtt vagy legalább tévedésben az iránt, hogy
ilyet képvisel. Elejétől fogva mint Faust törekszik czélja felé, ügyet
is alig vetve másokra, sőt olykor szinte kegyetlen nem-törődéssel
érdekök és javok iránt. Mikor Mefisztótól azt kivánja, hogy éreztesse
vele mindazt, a mit ember érez és érezhet: a mámort, fájó kéjfulánkot,
szerelmes gyűlölést, üdítő boszúságot, minden földi fájdalmat: már a
következő szavakkal maga magyarázza meg világosan ohajtását. Az egész
emberiség örömét és búját akarja szívére tetézni. Törekvése hát nem az,
a mint nyiltan kifejezi, hogy magát az emberiségbe olvaszsza, hanem hogy
ezt magába. Hogy az Auerbach-pinczében s a boszorkány-konyhán, a testi
és lelki durvaság tanyáin, nem érzi jól magát, az mitsem bizonyít:
egyszerűen nem úgy van alkotva. Életének kimagasló epizódja a Margit
tragédiája. Az időnkint lelkében ébredező jónak daczára is, mily szörnyű
önzés az, a mi e jeleneteken át lelkében munkál! Mily hirtelen és durva
sovárgással követeli Mefisztótól az alig megpillantott szűzet; mily mohó
és kegyetlen kézzel esik neki e törékeny virágnak! Szenvedélye utóbb, az
erdő és barlang czímű jelenetben, mikor prédáját magával együtt a
pokolnak szánja, csak erőben és ékesszólásban nyer, természetét azonban
nem változtatja meg. Önzésének nyomában jár természetes átka: a bűn és
nyomor, az anya veszte, Bálint megöletése, Margit szégyene, bűne,
halála. Az ördög vezérli, sugallja, segíti, s abban a körben, melybe
beköszöntött, valóban a gonosz elve lesz uralkodóvá, mely a földön
nyomort és igazságtalanságot terem. Coleridge fejtegette, Faustról
szólván, hogy a tudománynak önmagáért vagy nemes czélból szeretése
sohasem okoz csömört; de Faustban a tudásszomj érzékiséggel olvad egybe.
Az ékesszóló visszautasítás daczára, melylyel ez állítást Lewes kiséri,
van benne némi igaz. E benyomást fokozza az a körülmény, hogy Faust,
mikor a boszorkánykonyhában a szép női test láttára reszketni kezd, vén
ember, ki harmincz évet szeretne levétetni válláról. Az érzéki vágytól
mámoros vénség! Az önző és szinte természettelen érzékiség képe ez, mely
önkénytelenűl belejátszik a későbbi jelenetekbe. Visszás emlékétől nem
tudunk megszabadúlni akkor sem, mikor Faust, bűbájos italtól megifjodva,
már Margittal áll szemben. Az álarcz alatt újra meg újra a régi alakot
látjuk. E megjegyzésekkel s némely következőkkel, igaz, tételeinket úgy
támogatjuk, hogy eltérünk a lelkesűlt Faust-magyarázóktól: mondanunk sem
szükséges, hogy a csodagazdag költemény bámulatában egyek vagyunk velök.
Eltéréseink inkább széptani meghatározásaikra, mint széptani becslésökre
vonatkoznak.

A hajmeresztő iszony jelenetei után Faustot, a második rész elején,
virágos ágyon pihenve találjuk, hol jótékony tündérek lengik körűl.
Énekökben elhangzik Margit jajveszéklése s alakja is, mint ködkép,
tovatűnik Faust elől, hogy végül majd csak a Szűz Anyát kisérő
vezeklőnők egyikében ismerje fel újra áldozatát. Csábítója már feledett.
Margit rettentő pusztulásának képét közvetetlen követi a feledést
példázó jelenet. Azt halljuk, hogy ez elragadóan zengő versek csak
szimboluma a feledés folyamának és eszközeinek. De Faust alakja nagyon
is alkalmasnak mutatkozik e rövid jelenet szimbolikájára, arra, hogy a
vigasztaló erők épen rajta bizonyítsák be feledtető hatalmokat.
Azonkívül itt nem valamely csapásról és bánatról, hanem bűnről és benső
lakolásról van szó, arról, a mi Byron _Manfréd_jének fő motivuma. A
velőkig ható Astarte-jelenettel áll szemben a virág-párnán pihenő Faust.
Így már a nagy költeménynek e kis részlete nemcsak a feledés természetét
érteti meg velünk költőileg, hanem ép oly erővel éreztet egy másik
igazságot: azt, hogy az önző akarat életében, mely magát tekinti a világ
legfőbb jogos hatalmának, a bűntudat rend szerint elenyészően csekély
momentum. A rózsaágyon Faust új létbe álmodja át magát, a császári
udvarba, hol Helénát idézi föl. Kezdődik az allegoria s vele egy különös
ellenmondás elé jutunk. Faust egyénisége egyre jobban halványúl; ezzel
azonban számító volta, alakjának hideg benyomása is fokozódik. Ekként,
általánosúlva sem vetheti le, hatásában, az önzés színét magáról. Nem
fektetünk különösebb súlyt a tisztán kiemelt erőszakosságra, melylyel
megrohanja, elveszti, újra megkeresi és élvezi Helenát. Az emberi
szellem művészi törekvése, vágya a klasszikai szépség után: ime szokásos
magyarázata. Ez a szépség, ez a törekvés nem tisztítja meg Faust lelkét
s más úton következik a megoldás. Vágyával végre az egyetemes irányába
fordúl:

  A földkerekség kinál még helyet
  Csodás tettekre; lássa, mit teszek.
  Merész kitartás ereje hevít.

A császár ellen trónkövetelő lépett föl s ő belevegyűlt a közöttük folyó
harczba. Ebben vívja ki, Mefisztó segítségével, a tengerpartot,
megnyugvása terét, helyet sírjának. De pártállásában, melyet a küzdő
felek között elfoglal, megint csak a régi Faust áll előttünk. Sőt még
rosszabb: nem a szenvedélyes önző, hanem a számító önző. E pontra élesen
mutatott rá már Vischer is. Faust épen nem bírálja a kitört viszálkodás
erkölcsi oldalát; rá sem gondol, hogy melyik pártnak győzelme lenne
hasznosabb az országra. De a maga érdekével teljesen tisztában van. Csak
ez vezeti a gyönge, élvsovár császár zászlaja alá, ki a győzelem után
megint korábbi érzéketlenségébe, lustaságába esik vissza. Ámde Faustnak
épen ez kell, hogy hatalmat nyerjen fölötte s urává lehessen a sovárgott
területnek, hol végre a köznek, a nép jóllétének szenteli magát. Ime még
váltságának eszközét is önzésével szerzi meg. Végre hát megismerte az
igaz útat, az igaz gyámolítót, az igaz eszmét. De a megtalált igaz úton
már nem juthat el a siker határkövéig. Milyen volt eddigi élete,
elmondja a Gondnak:

  Csak átrohantam a világon;
  Minden kéjt üstökén ragadtam,
  Cserben hagyatva, futni hagytam,
  Hadd kerűljön, mi elkerűlt.
  Csak vágytam, – és ha sikerűlt,
  Meg újra vágytam. Így törtetve
  Rontottam át az életen,
  Erős, nagy egykor, ámde most
  Bölcs, óvatos. A föld világát
  Jól ismerem: felhőkön át
  Nem hathat a tekintetem.
  Bolond, ki oda kancsalog.

Az önzés pályája, az a pálya, mely Eötvös szerint egyedül nem vezet a
vigasztalás forrásához a földön. Faust sem olthatja belőle szomját.
Akkor marasztalná a pillanatot, ha önzetlen törekvésének sikerét látná:
akkor lenne boldog. De lelkében megszületett a megváltó gondolat és ez
meg is váltotta őt. Az önzetlenség csak az önzőnek lehet váltsága.

Merőben különböző Fausttól Ádámnak lénye is, útja is. Már tragikai
pályájának kiindúló pontján, a paradicsomban, milyennek ismertük őt meg?
Uraságot igénylőnek és szerető szívűnek. Legelső nyilatkozatai hamar
felpattantják előttünk lelke kincsesházának zárát. Szemünkbe ragyog
onnan a gyöngéd, szinte hódoló szeretet tiszta vizű gyémántja, melyet
élettársának szentel. Ő, a kiben annyi büszkeség, oly fenséges önérzet
lakik, ily hódolattal áldoz Éva előtt:

  Mi volnék én, ha, mint viszhang s virágban,
  Benned szebb létre nem feselne létem?

A büszke önérzet s e ragaszkodó szeretet együtt kisérik végig pályáján.
A szeretet ható erőnek mutatkozik benne, mely természeténél fogva
önzetlen és nemesítő. Faraonak a rabszolganő felé dobbanó szeretete
nyitja meg fülét a sanyargatott milliók jajkiáltásai, és szívét
szenvedéseik iránt. Ez érezteti vele borzalmas magánynak a hatalom rideg
fenségét s ime, az egynek megnyilatkozott szívbe beférkeznek a milliók.
Sergiolust az őrűlt álmok varázsába a szeretett Julia merengése
ringatja; e szeretet bűnös, de egyszersmind mélynek és igaznak is kell
lennie, mert megfoganhatik benne a testvériség szent eszméje. Kepler
meggyőződését tagadja meg szerelmeért: csillagjóssá lesz, hogy elég
pénzt kereshessen hűtlen feleségének; meggyalázza istenét, a tudományt,
hogy Borbála szeszélyét kielégíthesse. Még Danton is megáll a vérpadon
szeretni; és mikép szeret? Faust leszúrja Bálintot, Margit bátyját, ki
ellene tör; Danton, a vér embere, a szeretettért meg akarja menteni
ellenségét, a marquist. Szerelmében a könyörület ver gyökeret, egy
pillanatra megállítja szörnyű útján, az egyedüllét gyötrelmének könnyét
fakasztva szemében, és végzetévé lesz. A londoni vásárban talákozunk a
legtöbb Faust-reminiscenciával: a kiséretét kináló udvarló, az ördög
ékszerei, a megváltott leány. Nem jellemző-e, hogy e vonások a drámának
mind abba a színébe esnek, mely az önző érdekek hajhászásának képe? A
falanszter-jelenetben, midőn Ádám eszményét, a tudomány által rendezett
társadalmat, keresi: csalódását épen az alkotja, hogy a szeretet, az
önkéntes föláldozás e világban lehetetlen, s az alacsony érdekek mellett
az érzés nemes joga is el van nyomva; a szív kapcsa helyett, mely az
embert emberhez s így az általánoshoz fűzi, a bilincs uralkodik, mely
mindnyájokat egy abstrakcióhoz láncolja. E nélkülözhetetlen vonzalom még
az űrbe is elkiséri, hova, megvetve az anyagvilágot, Lucziferrel
emelkedik. Greguss teszi e fínom észrevételt: «Ama túlemelkedő
szemlélkezés üres és rideg, hiszen Éva nincs ott. E válságban Éva épen
távolléte által hat Ádámra, s a föld szellemének szavában az ő
visszahívó szózatát halljuk».

Ilyen szeretet Éva, a nő, az élettárs iránt, nemcsak természete szerint
önzetlen, hanem nemesítő is. A hosszú pálya, melyet Ádám az álomképekben
fut meg, ellentétes irányban fejlődik az erőszakos akarat rendes
menetével, mely önzetlenségből szokott önzővé lenni. Ádám önzésen kezdi
Faraóban: nem boldogságért esd, mely csupán önzetlen törekvést
koronázhat, hanem dicsőségért. A tömeg imádatát kivánja s
megrendülésében fél sajnálatától. A boldogság híjával nem törődik; de ha
átlátná valaha, hogy a dicsőség csak dőre játék, halni térne,
megátkozván a világot. A szerelmet is úgy parancsolja még. Mily
kegyetlen parancs, mily rideg kép ez, háttérben a szegény rabszolga
holttestével! A Farao szerelmet kér a holttest előtt, a maga okozta
halálos fájdalom fölindulásában, mint III. Rikhárd. De ez csak múló
állapot, melyen hamar átesik, Az emberi érzéssel, a szerelemmel, behat
szívébe az érzés az emberi iránt s örökös fészket rak ott. Milliószor
érzi a kínt, egyszer a kéjt. Önként, kényszer nélkül áldozza föl
nagyságát, lemond hatalmáról s széttöri az emberiség rabigáját. Mikor
aztán a fölszabadított s szabadságával visszaélő nép ellene fordúl:
akkor is munkás benne ez a nemes önzetlenség. A halálra itélt Miltiades
nem átkozza meg a népet, mint a száműzött Coriolan; csak magának, saját
balgatagságának tesz szemrehányást, mely ez embereket szabadságra
valóknak hihette. Pedig az athéni csőcselék igaztalanabb és kegyetlenebb
Miltiades iránt; mint a római Coriolanhoz. Ádám lelkesedését nem öli el
a csalódás; mindig újra és újra kitör az, időnkinti csüggedése daczára,
az emberi élet eszményei iránt. Igaz, hogy igyekezetében, melylyel
boldogítani akar, egyszersmind saját boldogulására törekszik,
önállóságában kielégűlni kiván. Az emberiség üdvében a maga üdvét
keresi, mert Ádám: az ember. De a nemesebb ember, az embernek
színe-java, mely, fordítsuk meg az előbbi tételt: saját üdvét az
emberiség üdvében keresi. Lépésről lépésre ez a törekvés vezeti.
Sergiolus leszámolt magával; új eszmét kér a világnak, hogy a nemesbnek
köre legyen magasra törni. Tankréd hősi kardjával idegen világba viszi a
szeretet tanát, hogy elvadúlt milliók érezzék malasztját. Kepler, az
udvari életnek bénító és szégyenteljes visszásságai között, egy új
korról álmodik, mely szabad szót ád a rejlő gondolatnak. Ezt hirdeti
Danton: egyenlőséget, testvériséget, szabadságot, az emberiség
váltságát; ennek áldozza élete nyugalmát, örömeit s magát az életet is.
Innen kezdve azonban, a költemény hatásának végetlen kárára, Ádám
majdnem egészen megszünik cselekvő személy lenni. Azonban a különböző
életformák, melyek között megjelenik, mind az ő eszméiből, vágyaiból,
törekvéseiből indúlnak ki, s ezeknek képezik megvalósulásait, de
túlhajtottságukban egyúttal hajótöréseit is. Az eddigiekhez hasonlóan a
londoni vásár s a falanszter is így tűnnek föl Ádám s a mi szemeink
előtt. De a legutolsó, az ember elnyomorodása az eszkimóban, már nem az.
Ez az egyetlen szín, melyet Luczifer egészen a maga gondolata és czélja
szerint rendez, a merev kényszer elviselhetetlen súlyát érezteti általa,
mintegy az utolsó, a döntő csapást akarván Ádámra mérni. Ádám itt is,
mint az utolsó színekben általában, csupán néző. Csakis az ürben repűlve
lendűl még kiválóbb szerepre szárnya. Itt halljuk legjellemzőbb
nyilatkozatait, büszke hangját a föld szellemével szemben:

  Daczolok véled, hasztalan ijesztesz.
  Testem tiéd tán, lelkem az enyém;
  A gondolat s igazság végtelen!

Eltántorítani hiába próbálja Luczifer, hiába a szellem: lelke fölfelé
tör. Innen, a magasból, tekint vissza pályájára, ép úgy mint Faust,
mikor a Gond fölkeresi. De minő különbség a kettő között! Hallottuk
magától, Fausttól, mikép élt ő; halljuk Ádámot:

              Bármi hitvány
  Volt eszmém, akkor mégis lelkesített,
  Emelt, és így nagy és szent eszme volt.
  Mindegy: kereszt vagy tudomány, szabadság
  Vagy nagyravágy formájában hatott-e,
  Előre vitte az embernemet.
  Oh vissza hát a földre új csatára.

Ime mily kiváló, mily uralkodó helyet foglal Ádám egyéniségében az
önzetlenség momentuma; ép olyan szembeszökő, a milyen öntudatos.

De ez magában még nem tragikus: az akaratnak, önző vagy önzetlen,
szükségkép elbizottnak, erőszakosnak kell lennie s az önzetlennél ép ez
a tragikai momentum. Ádám elbizott akarata kétségkívül erőszakos is, még
pedig két irányban. Erőszakos minden egyes álomalakban a közérzéssel,
általános meggyőződéssel szemközt, melyre nézve Ádám törekvése rendesen
vagy korai vagy kései. Farao önzetlen nagylelkűsége tragikai tévedés,
melyet nemezise Miltiadesben ér utol. Sergiolus a maga gyönyörűségére
embervért pazarol. Tankréd Izauráért át akar törni a kolostor sánczán,
daczolni a kor szellemével, mignem a csontváz visszariasztja, Dantonra e
tekintetben elég rámutatnunk, a mint a nyaktilón a foglyokkal
szembenáll. A falanszterben, melyet csak közakarat alkothatott és
tarthat fenn, erőszakkal akar képviselni Ádám egy más közakaratot.
Erőszakossága, a földtől való elszakadása alkalmával, megrendítően
hatalmas: a szellem szabadsága nevében daczol a lét természeti
föltételeivel; e jelenet a drámának kétségkívül legfenségesebb részletét
képezi; megragadó változata a perzsa Kávusz- s a görög Ikarus-mondának.
De minde képek, küzdelmek és bukások, mire valók? Ádám az emberiség
javáért harczol; küzd kitartón s csalódásai között is egyre megújúló
vágygyal és reménynyel. Csüggedésén újra meg újra erőt vesz bizakodása.
Bár egyes, kitűzött czéljait el-eléri, sohasem érezheti mégis a siker
örömét. Arra van ereje, hogy kiküzdje a miért hevűl s új rendet hozzon a
világba; de annak elfajulását, elvénhedését megakadályozni már képtelen.
E mindenható tehetetlenség forrása gyötrelmeinek. Erejének lelkesítő
érzetével, melylyel a sikereket mind kivívja, együtt jelentkezik
tehetetlenségének kínja, melylyel a sovárgott fejlődést nem állíthatja
meg azon a ponton, a hol megnyughatnék benne. A hatalom a magány
kínjával, a nagyság fenséges ereje a tömeg nyomorúlt erőszakosságával, a
gyönyör a csömörrel, a vallás szőrszálhasogató őrjöngésével, a tudomány
legyőzhetetlen korlátaival, a szabadság féktelenségével nehezedik
lelkére. Tudni akarta, mi vár rá a földön: ime, most tudja. Mi is
tudjuk, hogy csakugyan az vár rá: ránk nézve valóságos múlt, rá nézve
valóságos jövő. A mit álmodik, az a valóságos világtörténet. Csakhogy
egyoldalú: mert a világtörténet nemcsak az ember bukásainak, hanem
győzelmeinek története is. Luczifer nem ferdít, nem hamisít a szó
betűszerinti értelmében, csak eltitkolja azt, a mi czéljára, az ember
kétségbeejtésére és fizikai megsemmisítésére, alkalmatlan. Nem az által
hazudik, a mit mond, hanem az által, a mit elhallgat. Arany kissé túlzó
kifejezéssel említ pesszimista színt; utóbb megfelelőbb szóval csak
sötét oldalt mond. Ezt, csakis ezt a fél-igazságot láttatja az ördög,
mely egésznek mondva magát: hazugsággá lesz. Ádámot meghordozza a
demagógok Athénjében, a kéjenczek Rómájában, az őrültek Bizánczában; a
vérszomjas csőcselék Párizsában s a kufárok Londonában; de volt egy más
Athén, más Róma, más Bizáncz, más Párizs és más London is. Ámde ezeket
eltitkolja előle s így minden győzelmét vereségnek mutatja, minden
örömét a kiábrándulás mérgébe fulasztja. Bukásra bukás.

Azonban minde véget nem érő bukások, az emberi csalódás közös fogalmába
gyűjtve, miféle tragikai tévedésnek képezik nemezisét? Egyenkint
Faraóét, Sergiolusét, Dantonét; egybe foglalva Ádámét. Ennek ama másnemű
erőszakosságára vonatkoznak, mely a költemény egészét illeti, s
tragikumának tulajdonképeni alapja. Az egyes tragédiák egy nagy, közös
tragédiába olvadnak be, midőn e kérdésre vezetnek: miért csalódik hát és
miért küzd Ádám? Csalódik, mert elszakad az istentől és küzd, mert léte
alapját egyedűl önerejében keresi. Elbizottsága s ebből folyó
erőszakossága az isten irányában: ez a fontos. Mondhatják erre, hogy:
hiszen Ádám voltaképen nem küzd az isten ellen. Igen, de a végetlen
tudatának, a hit erejének, az istennek támogatása nélkül, sőt daczos
elvetésével folytatott küzdelem: mégis csak az isten ellen irányúl. A ki
vele nincs, az ellene van. Ezekben nyilatkozik Ádám akaratának tragikai
elbizakodása és erőszakossága.

E fejtegetések igyekeztek megvilágítani, egyezésökben és eltérésökben,
Faust és Ádám alakját. Amaz az önző, ez az önzetlen, de elbizott akarat
képviselője. Ádám mindig azért gondol az emberiségre, hogy magát neki
áldozza; Faust meg azért, hogy magának áldozza. Ádám képviseli az
emberiséget, Faust csak jelenti az embert. Amaz harczaiban mindig azon
az oldalon áll, a hova nemes lelkesedése, az emberi nem magasabb érdeke
szólítja; azért egy törekvése sem gyümölcstelen, még a Luczifer által
fölidézett kétségbeejtő képekben sem: bár minden termését elveri a jég,
legalább új vetőmagnak valót mindegyik hoz. Faust, még váltsága felé
közeledve is, az alá a zászló alá lép, mely érdekét biztosítja; még a
megtalált igaz úton sem tagadja meg azonnal régi valóját s a szegény
öreg pár gunyhója miatta lángba borúl. Neki csak ördögi varázslat szerez
szerető szívet, hogy kegyetlenűl föláldoztassék s az ördöngösnek
egyetlen állandó társa az ördög maradjon; Ádám szívével vonzza Éváját s
lénye nemesítő, megnyugtató feléül végig meg is tartja. Faust
öngyilkosságát a véletlen akadályozza meg, egy pillanatnyi ellágyulás,
melynek valódi, mélyebben ható értéke nincs többé lelkében; Ádámra nézve
az öngyilkosságot a szeretet teszi lehetetlenné, lényének másba
olvadása, másnak átadása. Faustra nézve Krisztus és az evangéliom holt
betű; Ádám szívében élő reménység. De jellemök eltérő természetét mi sem
érezteti jobban, mint tragédiájok megoldása. E megoldáshoz is Faustot a
gondolat vezeti, Ádámot a szeretet. Amaz az önzés boldogtalanságát látja
át, ez az elbizakodás boldogtalanságát érzi. Faust a kiválóan emberivel
az emberi közösség felé fordúl; Ádám az istenihez, összekapcsolván vele
az emberit. Faust megoldása: az egyéni föláldoztatása, az egyetemesnek;
Ádámé: az istenivel összeolvadás, a végetlenség gondolata által. Az önző
Faust önzetlenné lesz, az elbizott Ádám megadóvá. Annak a bocsánatot
hirdetik az égi seregek, ennek a gondviselést.



X.  Külön forma-e a korlátlanságra törekvő ész?

Zeising a korlátlanságra törekvő észt is fölveszi a fenségbeli kiválóság
tragikai formái közé. Az értelemnek abban a törekvésében, melylyel
mindent fölfogni, mindent áthatni, mindent megszerezni igyekszik,
egészen külön formáját jelöli meg a tragikai kiválóságnak. Itt idézi
Faustot, ki véges emberi tudását isteni mindentudássá akarja emelni,
minden homályt megvilágítani, minden csomót megoldani, minden titkot
kihüvelyezni, a legnagyobbat és a legkisebbet, a külsőt és a belsőt, a
makrokosmost és a mikrokosmost áthatni tör. Ezen, a tudás
egyetemességére való leküzdhetetlen törekvést jelöli Zeising Faust
alakja legkiválóbb oldalának, melynél fogva oly fenséges jelenségül
tűnik fel előttünk. De csakhamar félrecsap s Faust tragikumának alapját
a törekvésben, mint ilyenben, a törekvés totalitásában keresi. Ádám is
tudni akarja a tudhatatlant, megismerni a megismerhetetlent: ez a vágy
mindkettejök tragikumában alkotó elem. De egyáltalán nem valami külön
formája a tragikai törekvésnek. Ha a kört, melybe e felfogás vezet, csak
röviden veszszük is szemügyre: meggyőződhetünk felőle.

Vischer a tudóst, a gondolkodót, a filozofot, ha csupán az észbeli
tevékenység képviselőjének tekintjük, általában kizárja az eszthetikai
jelenségek köréből. Hegel az igazi páthoszt tagadja meg tőle. Az ész
emberének munkája, a gondolkodás, ugyanis merőben benső, nagyon is
elvont természetű s nem érzekelhető. Azon, a mi az emberből érzékeink
alá esik, kevés vagy semmi a nyoma. Csak ha a gondolkodó alakjára
rányomja mélységének bélyegét, indulatokat ébreszt, érzésbe és
cselekvésbe megy át s határozóvá lesz sorsára: akkor válik
eszthetikaivá. Ilyenkor megfelelő külső alakot hódít magának s abban
nyilatkozva hat ránk. A szellem hősei közül a költők, művészek,
hittanítók belső élete természeténél fogva inkább mutatkozik
testiségöket is áthatónak, mint a tudós elmélkedése. Az ihlet, a
képzelet elragadtatása, a vallásos lelkesedés erősebb és jellemzőbb
bélyeget nyom a külsőre, mint a tudományos gondolat. Innen a művészet
szívesebben és nagyobb sikerrel keresi fel őket, mint a tudósokat.
Rafael _Disputá_ja elragadóbb, _Parnasszus_a melegebb és életteljesebb
alkotás, mint az _Athéni iskola_. Munkácsy _Milton_ját a költői ihletnek
szenvedélyes, szinte önkívületi elragadtatása teszi fenségessé, melyet
alakja, mozdulata, tekintete tükröznek. Pygmaliont a saját alkotása
iránt benne ébredt szenvedély sorozza ide. Faust, Sokrates, Hamlet,
Spinoza csak az által eszthetikai jelenségek, hogy kételyeik véröket
emésztették s tudásszomjuk szenvedélylyé lett. Ilyennek tűnik fel
Empedokles, midőn az Aetnába ugrik, hogy a természet homályos erejével
egyesűljön. Aristoteles gondolkodása s ennek nagyszerű eredménye kívül
marad a szépen; de személyét eszthetikaivá avatja a monda, mely szerint
az Euripusban kereste halálát, mivel áramlatát felfogni nem birta. Egy
középkori német bohózat is költőileg használja fel Aristoteles alakját;
de nem tudása, hanem egy komikai érzése alkalmából. Morálja, hogy: a
bölcs is csak ember.

Ha már a tudásszomj oly szenvedélylyé hevűl, mely nem nyughatik meg az
emberinek korlátai között, ezeket áthágni, föléjök emelkedni törekszik,
megsérti őket: nemcsak általában eszthetikai, de egyenesen tragikai
jelenséggé emeli hősét. Tragikussá lesz ez, ha magát a létet dobja is
el, melynek határai között lehetetlennek tartja vágya kielégítését, vagy
ha e korlátokat akarja lerontani s tudását lehetetlen régiókba csigázni.
Igaz, hogy az utóbbi eset csak a monda, a képzelet alkotásai körében
lehetséges. Itt a hős természetesen nem olyat hódít meg, a mi magában,
absolute igaz; hanem csak olyat, a mit az emberi képzelet igaznak sejt.
Byron Kainja, Luczifer segítségével, csak olyannak láthatja a
mindenséget, a minőnek sejtelmünkben dereng. A földi korlátokon
túlemelkedése abban áll, hogy: igaznak tudja azt, a mit mi csak sejtünk,
képzelünk igaznak. Azt képzeli, hogy tudja azt, a miről mi tudjuk, hogy
csak képzeljük. Természetes épen ezeknél fogva, hogy mindnyáját csak a
monda, a babona teremtheti. De e mondai alakok ránk nézve, széptani
szempontból, csak annyit érnek, mint az élet emberei. A mi Hatvanink sem
elégedett meg az emberileg lehető tudással. Széles tudományát a
debreczeni diákok képzelete az ördöggel való czimboráskodásnak
tulajdonította, kivel még Bázelben kötött szövetséget. Sok csodadolgot
mívelt, megfoghatatlan titkokat magyarázott, embereket rontott és
gyógyított, mindent tudott, csak magát nem tudta megmenteni. Czimborája
eljött érte fekete galamb képében és magával vitte. Bethlen Gábor híres
gyulafehérvári professzoráról, Bisterfeldről, ki a világbölcseséget
tanította, szintén maradt egy monda, hogy az ördöggel szerződvén, nem
csöndes halállal múlt ki, hanem annak kerűlt a kezére. Ide tartoznak a
boszorkányok is, kik közül sokan magok is hittek természetfölötti
hatalmokban s elbizakodva szenvedték a tűzhalált. Jósika szegedi
boszorkányai, Tóth Örzse, Banda Kati.

Mindez alakokban, bár így külön körbe foglaltuk, nem találhatjuk a
kiválóságnak valami külön formáját. Sem természeténél, sem alapjánál
fogva nem. A közvetetlen czélok, melyekre a korlátlan akarat vonatkozik,
némileg különbözők lehetnek: az érzéki világ meghódítása, egy erkölcsi
áramlat legyőzése, külső uraság megalapítása, a korszellem megmásítása,
az isteni erő megtörése. A fentebb elősorolt példák csupán e czélok
mellé állítanak egy újat, nem pedig a korlátlanságra törekvésnek magának
képezik, az akarat és érzés mellett, külön formáját. Itt is csak az
akarat törekvésével van dolgunk, mely a mindenséget akarja meghódítani:
a mindenséget arról az oldaláról, honnan értelmünkre, eszünkre
vonatkozik. Nem annyira erejét, gazdagságát, szépségét, mint inkább
törvényeit, titkait. A döntő mozzanat benne nem a tudás korlátlansága,
hanem az akarat törekvése a tudás természetes korlátainak lerontására.
Nem a mindentudó a tragikai jelenség, hanem a mindentudásra törekvő
ember. Nem az ész törekszik korlátlanságra, hanem az őt szolgáló akarat.
Faustnak nem az esze munkás akkor, mikor Mefisztóval szerződik, hanem az
akarata. Akár Balzac Rafaeljének a _Chagrin_ben, mikor a bűvös bőrdarab
használatához folyamodik. Az ismertetett jelenségek tehát, Faust és a
többiek, kétségtelenül a korlátlanságra törekvő akarat osztályába
tartoznak.

A mondottakból kitűnik, hogy sem Ponsard Galileije, sem Gutzkow Uriel
Akostája nem valók igazán e körbe. Mindegyik szenvedélyes vágygyal
keresi ugyan az igazságot, de nem a megismerhetetlen igazságot: a
minthogy mind a ketten meg is ismerik. Bukásuk nem is az emberi tudás
korlátainak lerontásából, hanem a felismert igazság megtagadásából
folyik, melyet egyikök apai szeretetének, másikuk szerelmének áldoz.



XI.  A korlátlanságra törekvő érzés.

A fenségbeli kiválóságnak az akaraton kívül másik, már határozottan
külön formája: a korlátlanságra törekvő érzés. Az egyén keblében
született érzések egyike vagy másika nem simúl be a lelki élet
öszhangjába; ellenkezőleg: túlhatalmasodva, magán kívül minden mást
elnyomva és megsemmisítve, megrontja azt. Uralkodóvá lesz az egyén egész
valója felett s elfeledi és elfeledteti minden természetes korlátját. Az
egyetlenné lesz, melyet a hős ismer s a melynek magát és a világot
mindenestől szenteli. Érvényesíteni törekszik, tekintet nélkül minden
másra, lelke egyetlen tartalma s élete legfelső czéljaképen. Ajas csak
sérelmére gondol, hogy Achilles fegyvereit másnak itélték, s a sérelem
érzete oly kizáróvá lesz lelkében, hogy beleőrűl s őrültségében
meggyalázza magát. Niobe anyai büszkesége megsérti Letonak s
gyermekeinek, Apollonak és Artemisnek, isteni fenségét. Hamlet fájdalma,
szégyennel és boszuérzettel teljes bánata egyetlen rugójává lesz
vágyainak, tetteinek, egész életének. Margit önfeledt szerelme minden
korláton, minden földin túltör: a hol kedvese nincs, ott csak a sír van.
Az érzés mindnyájoknál, nem az élet kisérője, tartalmának része, hanem
maga az élet és hivatás. Kizárólagosságában, azaz meg nem szabadúlva s
nem is szabadúlhatva korlátaitól, általánossá emelkedik. Ez oly
ellenmondás, mely az egyénben nem lelhet megoldást. Szenvedélye nem
okoskodik lehetőről és lehetetlenről, hanem a világ ellen törve
megsemmisűl, vagy maga ellen fordúlva elemésztődik. Ebben a létben,
ennek korlátai között nem elégűlhet ki: eldobja tehát a létet. Vagy
összezúzza magát, vagy saját lángjában hamvad el. Az ilyen
törekvéseknek, mint Bulthaupt Romeoról és Juliáról oly szépen mondja:
«eszményök lesz egyszersmind halálukká».

Romeot és Juliát említettük. Az érzés mértéktelenségét, általánosságát,
mindent fölemésztő tüzét nem éreztetheti velünk semmiféle költői alkotás
élénkebben, mint a veronai szerelmesek története. Alig pillantják meg
egymást a bál tolongásában, szenvedélyök, villámcsapásnál gyorsabban,
lángra lobban. Rozalindának révedező, képzelt kínok közt senyvedő, hamis
Romeoja, mily igazzá lesz mindjárt első kitörésével, melyet Julia
fakaszt ajakáról:

  Szerettem én már? Esküdd el, szivem!

A szépség benyomása, a szerelem születése, a múlt megtagadása s az eskü:
egyetlen, a legelső pillanatra esnek össze. És a lány szíve is, a mint a
bál után dajkájától a szerelem furfangjával kérdezősködik az ifjakról,
már akkor mindenét hirtelen szerelme koczkájára tette:

      Tudd meg nevét; ha tán
  Nős már: sirom lesz nászágyam csupán.

E pillanattól kezdve csak egymásra gondolnak; minden törekvésök:
egymásévá tenni és egymásénak maradni. Julia nem Capulet, és Romeo nem
Montaque többé; bensőleg kiszakítják magukat harczban álló családjaik
kötelékéből. Rájok nézve nem létezik többé múlt és jövő. Nem amaz, mely
szétválasztásukra tör, és nem ez, mely tervezést, gondolkodást igényelne
tőlük. Csak arra gondolnak, hogy a családi kényszer daczára
összekelhessenek; majd meg arra, hogy együtt maradhassanak, bár Mercutio
és Tybált árnyéka választja őket el; végül meg arra, hogy a herczeg
parancsa, a szülők akarata, élet és halál ellenére ismét
összekerűlhessenek. A szerelem életökké, ennek teljes tartalmává lesz, s
halálukká is, ennek kikerűlhetetlen okává. Ketten tesznek egyet; de ők
ketten mindent akarnak tenni. Valójoknak e teljes egygyé olvadása képezi
szerelmök fenséges erejét. E szerelem nem üres merengés és tétlen
sohajtozás: kétségkívül érzéki színe van, testöket és lelköket, egész
lényöket illeti. Ebből meríti elbájoló valószerűségét és megragadó
hevét. Romeót elkábítja, vakká és örjöngővé teszi, ki nem lát, nem
gondolkodik s csupa oktalanságot cselekszik; Julia lelkét ellenben
megerősíti és fenséges lelkesedéssel tölti el. Csak ellenállására
gondoljunk, mikor szülei Párishoz akarják kényszeríteni. Sajátságosan
párosúl itt a szenvedély magasztos hevével az izgalomban égő női lélek
leleményessége, a mint Capuletnénak adott válaszába belekeveri Romeo
nevét. Mindent megvall, mert szívéből önkénytelenül kitör a kedves név,
s egyúttal mindent eltitkol. Jamessonné ily találó szavakkal jellemzi
őt: «Shakspere nőalakjai, épen mivel valóságos asszonyok, valamennyien
vagy szeretnek, vagy szerettek, vagy képesek szeretni; de Julia maga a
szerelem. A szenvedély, lényének foglalata s rajta kívül nincs élete; ez
lelkének lelke, szívének verése, ereinek vére, mely testének minden
atomját áthatja. A szerelem, mely Portiában oly szűzien és nemesen,
Mirandában oly lágy fínomsággal és félelmetlenül, Perditában oly édes
bizalommal, Rozalindában oly játszi enyelegve, Imogenben oly
állhatatosan, Dezdemonában oly odaadólag, Helenában úgy égve s Violában
oly gyöngéden jelenik meg: Juliában egyszerre valamennyi módon; mind
emlékeztetnek rá, de ő senkire, csak saját szép magára.» Hogy mennyire
egyek kedvesével, nem éreztetik szóval jobban, mint a hogy Romeo
számüzetésének hírét fogadják. Az ifjú a barátnál haját tépve veti
földre magát s őrjöngve kiáltoz:

  Verona falain kül nincs világ,
  Csak tisztító tűz, kínhely, sőt pokol!
  Száműzve innen: az egész világból
  Vagyok kiűzve; az pedig halál!

Julia fájdalma pedig, a dajka rémhírére így tör ki:

  Száműzve Romeo! E szó apám’,
  Anyám’, Tybáltot, Romeot, Juliát,
  Megölte mind! Száműzve Romeo!
  Nincs vég, határ, mérték e gyilkos szóban,
  Nincs szó, kitenni értelmét valóban!

Az érzésnek mily egyetemességre törekvését jelentik e nyilatkozatok!
Csupán a szerelem teszi nekik a világot, az életet; minden ebbe olvad
bele előttök, ez által születik és vesz. Minden gondolatuk és érzésök
egy czél felé irányúl, egymás birtokához tapad. Egymástól elszakadniok
annyi előttök, mint a halál; a halál pedig annyi, mint az egyesűlés. E
szenvedély keletkezésének és bukásának szükségszerűsége egyaránt
szembeötlő. A két ház sötét viszálkodása közt, az erőszakos és véres
világban, a durva és számító környezetben, melynek gyűlölködése
törekszik korlátlanságra, ha már születik szerelem, képzelhető-e az
másként, mint a legteljesebb ellentét formájában? A mértéktelen
gyűlölettel, mely nem ismer semmi szeretetet, csak ilyen mértéktelen
szerelem szállhat szembe, mely az élet tényezői közt számolni sem tud a
gyűlölséggel. A gyűlölködés mértéke adja meg a rá visszaható szerelemnek
is mértékét, azaz mértéktelenségét. De veszte is kikerűlhetetlen. A
világ nem ápolhat, az egyetemes nem tűrhet ily korlátlan érzéseket,
melyek megrontják öszhangját. Természetes ellenhatását a szülők durva
kényszere csak fokozva, eszményítve tünteti föl.

_A szegény Henrik_ majoros leánya is, Hartman von der Auenél és
Longfellownál, tele van szerelemmel, úgy tele van, hogy életét akarja
áldozni érte s – mégis boldogúl. De az ő feláldozó lelke az erkölcsi
élet minden mozzanatának mély öszhangját bizonyítja: szeretet szülei
iránt, kiknek sorsa javulását várja halálától, feláldozó ragaszkodás
Henrikhez, kit meg akar menteni undok bajától; hála és tisztelet a
nagyság iránt s istennek bátor félelme. Mindez mily meghatóan
nyilatkozik salernoi bucsúzásában! Ilyen öszhangos lélek szent
törekvése, mely mitsem akar magának, csak feláldozni magát a
szeretetért: nem vezethet bukásra. A magába szállott lovag visszatartja
a salernoi orvos gyilkos kését s isten kegyelme mindent jóra fordít. A
feláldozó szerelemnek ilyen képeit bőven találjuk az ó angol
drámairóknál is; csak Beaumont és Fletcher Eufráziáját s Ordelláját
idézzük. Szerelmök kizár minden önzést, haragot és személyes érzést; nem
kielégűlésre, csupán feláldozásra gondol.

Az érzéki elem, mint megjegyeztük, épen nem hiányzik sem Romeo sem Julia
alakjából, még kevésbbé spanyol másaikból, Lope de Vega Roselojából és
kedveséből a _Castelvines y Monteses_ben. A szenvedély hatalma, mely az
érzéki vegyüléke nélkül nem képzelhető, mintegy föl is tételezi. Erősebb
mértékben érezteti Vergil Didója s különösen Racine Phædrája. A troizeni
királyné egy őrületes láz martaléka, mely mostoha fiáért, Hippolytért,
emészti. Szenvedélyének természetéből foly egész valójának különbözése
Juliától. Ez felmagasztosúlva érzi magát szerelme által, amaz
lealacsonyodva; ez erőt és lelkesedést merít belőle, amaz kimerűl és
elsorvad bele; ez csak szeretetnek érzi a mi benne él, amaz bűnnek is. A
bűnnel szörnyű konvulziók járnak s a szenvedély legyőzhetetlenségével a
bűntudat legyőzhetetlensége egyesűl, hogy megsemmisítse őt. Kettős
ellentét harcza emészti föl: a jó a rosszal, a vágy a lehetetlenséggel
küzd benne. A lázas szenvedély a szenvedésnek félelmes formájában
jelenik meg nála. Fenségi eleme: szenvedélyének és szenvedésének
rendkívüli volta Phædra tragédiája: egy lázbeteg haldoklásának meséje.
Igazi tetthez már alig van ereje; Hippolytot is Oenone rontja meg. Az ő
kitörései csak lázrohamok s önmagának elsiratása.

Mig Dido, Phædra, Francesca túlmennek Julián az érzéki felé, a magyar
költészetnek egy bájos, szintén tragikai színű alkotása: Kármán Fannija,
innen marad mögötte. De lehet-e általában Fanni sorsát a tragikum
szempontja alá vonni? Szeretett, szerelme akadályokba ütközött,
elszakították kedvesétől, meghalt: ennyi az egész. Mi azt hiszszük, nem
csupán ennyi. Hervadásának és pusztulásának igazi forrása nem annyira a
szerencsétlenség, az elválás, a reménytelenség, mint inkább szerelmének
módja, rendkívülisége, erőszakossága. Az eszményi Fanni bizonyos
tekintetben rokon az érzéki Juliával; a mire ezt lángoló vére hajtja,
magának boldogságul s a világnak daczul, az oktalan, meggondolatlan,
minden mértéken túlcsapó szenvedélybe: Fannit viszonyai, helyzete, sorsa
sodorják. Durva és felületes, hideg és ellenséges indulatú környezetének
hatása alatt támadhatott-e e gazdag és magába zárt, szelíd és ábrándos
leányszívben másnemű szenvedély az iránt, kitől nemcsak boldogságát,
hanem megváltatását is várja? Atyja kemény és mord hozzá, mostohája
gyűlöli, testvérei szívtelenek. Anyja nincs; egyedül áll. Gyöngédsége,
szeretete senkinek sem kell; megbírhatatlanul felgyűlik szívében s
türelmetlenül, mohón várja, hogy valakinek odaajándékozhassa. Hogyan
lenne képes gondolkodni, mikor megérkezik az, a ki kész szívvel fogadja?
A szerelem nemcsak érzéssé, hanem hitté lesz benne, melynek egész magát
áldozza. Szemei, melyek már a vágyban megnedvesednek, arra hivatvák,
hogy utóbb a szenvedés árjában úszszanak. A havas téli képre tekintve,
ablakánál mereng: «A gondolatok kifogytak tőlem, mert csak egy gondolat,
hatalmas, mint a halálos fájdalom, elfoglaló, mint a kívánkozó
reménység, erős, mint az ércz, és édes, mint a mennyei gyönyörűség, egy
gondolat maradt meg nékem, és ez a gondolat – ő.» A vallomás kicserélése
után írja barátnéjának: «Ilyen szerelem, mint a mely engem magamon kívül
ragad, a menny világos palotájában, a boldogúltak dicső karjai között
tarthat csak örökké. Itt alatt rövidnek kell lennie, mert az elegyítés
és keserűség nélkül való öröm és tartós boldogság nem a világ
örökségrésze.» A tragikai sejtelem és tragikai csalódás. Szerelmet kíván
és boldogságot nyújt az élet; de nem ilyen szerelmet és nem olyan
boldogságot, a milyenről Fanni ábrándozik. Képzeljük még e túlcsapongó,
mindent átható érzést ne a magunk korába, hanem a Ferencz császár
idejébe, a régi magyar patriarkhális társadalomban, mely reálisabb és
józanabb volt, az érzés jogaira kevesebbet, követeléseire legtöbbször
mitsem adó, Női ideáljában csak három tulajdonságot keresett: munkás
kezet, alázatos szívet és piros arczot. A kiben bármelyik is hiányzott,
már nem volt kedvére való. A boldog szerelmet általán házasság utánra
valónak tartotta, mig a kesergőt inkább csak könyvekből ismerte. A
leányt legfeljebb az okos vonzalomig bocsátotta s a legtisztább
szerelemnek is kitörőbb nyilatkozatait, hevesebb sovárgását, mélyebb
küzdelmeit illetlennek, sőt erkölcstelennek tartotta. Az egyetemesnek e
józan és szigorú felfogásával áll szemben Fanni. Tragikuma, hogy
sajátságos körülményei között csak olyan szenvedély ébredhet benne, mely
mindennel meghasonlásba keveri, a mi csak körülveszi őt. Pedig az özvegy
meginti, hogy ne engedje ily módon ébredni szívét, ily vakon rohanni
szenvedélyét. «Nem kárhozatos indulat az, mondja a báróné; a jó
természet oltotta azt szívébe. Szeressen! de a természet és a józan
értelem törvénye szerint; a szerelem jó! de a vak szerelem veszedelmes.»
Hogy e figyelmeztetésre nevezetes súly esik, kitetszik a
részletességből, melylyel Kármán festi. Fanni meghallgatja, de
lehetetlen hallgatnia rá. A természet és józan értelem nem szabhatnak
neki törvényt. Szenvedélye beleütközik szülői akaratába, kik még
keményebbek lesznek iránta, a társadalom illemfogalmaiba, melyeket bár
ártatlanul megsért, önbizalmába, melynek ingadozása egy gyönyőrű
imádságot sugall ajkaira, testi gyöngeségbe, mely nem birhat el ilyen
emésztő szenvedélyt. Nem egyszerű szerencsétlenség töri meg, hanem
valóságos összeütközés, melybe belső világa kerűl a külsővel, önfeledő
szerelme a társadalom követeléseivel, ártatlansága az ellene tanúskodó
látszattal, szenvedélyének mértéktelen lobogása lényének
törékenységével. Ime páthoszának kiválósága és tragikai útja, melyre
szükségszerűleg kerűl. A bájos virágot nem az ősz dere forrázza le,
hanem a nap heve hervasztja el.

A korlátlanságra törekvő érzés fő képviselőiül mind nőalakokat idéztünk.
Ez nem azt teszi, hogy férfiakat is ne említhettünk volna: hisz ide
tartoznak Ajas és Orestes, Hamlet és Othello is. De bizonyos, hogy e
kérdés tárgyalása első sorban inkább amazokat idézi emlékezetünkbe. A nő
az érzés természetes képviselője s azon kiválóságnál fogva, melyet lelki
életében az érzés elfoglal, legkönnyebben billen ki erre az oldalra
egyensúlyából. A nő igazi nagyságát érzése kiválóságának köszöni. Mint
Madách drámája oly fenségesen magyarázza, ezzel egészíti ki az emberiség
teljes örök valóját. Nemcsak a férfi sebeit kötözi, fáradalmait
pihenteti, tévedéseit javítja s győzelmeit jutalmazza vele, hanem
akaratát is ösztönzi s tudását világosítja. Ezzel tölti be hivatását,
ezzel szolgálja az egyetemest. Világos, hogy megsérteni is ezzel
sértheti meg leghamarabb. Még pedig vagy úgy, hogy hűtelen lesz hozzá s
nem annyira érez, inkább csak akar: mint Lady Macbeth, Goneril és Regan;
vagy pedig úgy, hogy túlságosan is érez s a maga érzését nem rendeli alá
az egyetemesnek, hanem föléje emelni törekszik. Mivel érzésében nagy és
erős, legkönnyebben érzése által lesz mértéktelenné. Rendeltetése,
melyre alkotva van, az, hogy az egyetemesben érzésével az öszhangot
tartsa fenn. Mikor pedig saját magában is megbomlik a harmonia, nemcsak
hivatását nem töltheti be, hanem ellenkezőleg még romlásnak lesz
forrásává. Nemcsak maga szakad el az általános szolgálatától, hanem
másokat is elszakít tőle. Romeot csak a rendkívüli mértékben kielégített
szenvedély teszi igazán örjöngővé; az vezeti vérpadra Paolot, Francesca
da Rimini kedvesét, s Byron Hugoját is; az bénítja meg a hős Lancelott s
teszi tönkre Arthur király asztalkörét és birodalmát. Mindezekben a
tragikum magva a nő szívében van. Egy régi spanyol auto, mely Calderon
drámájához hasonlóan az _Élet álom_ czímet visel, az első emberpár
csábítóját, a sátánt magát, nő-alakba öltözteti, egy kertészné alakjába.

Az élet és költészet jelenségei között, az ismertetett körökön kívül,
vannak természetesen vegyes, kevert formák is, melyeknek tragikai elemét
ép annyira a korlátlan törekvésű akarat, mint a korlátlanságra törekvő
érzés alkotja. Egyikök képezi a kiindúló pontot, azután átcsap a másikba
s elválaszthatatlanul összeolvad vele. Ilyen alak például Teleki László
Petron Maximja, a kegyencz. Egy korlátokat nem ismerő érzésből, a
féktelen boszúvágyból indúl ki, mely meggyalázottnak hitt felesége miatt
a feslett Valentinián császárt, családját, egész környezetét, udvarát,
uraságát tönkretenni igyekszik. Ez érzésének kielégítésére tör, életének
legfőbb czélja gyanánt tűzvén ki azt, minden erkölcsi és anyagi akadály
lerontásával. De küzdelme egyszersmind a hatalom kézrekerítésére is
irányúl s ép oly féktelen akaratot, mint féktelen érzést mutat.
Katasztrófája is ezen összeolvadt, egymást majdnem föltételező, de mégis
kettős törekvésben való két irányú bukását mutatja. Tévedt érzésében és
akaratával, lakol is érzésében és hatalmában egyaránt. Boszúja
kielégítve, de nem maradt oldalán senki, a kiért élnie érdemes legyen:
ez érzelmi lakolása. Hatalma megvan, de üres s csak ironiája a
hatalomnak: így lakol akarata. «Ne gúnyolj, Róma!»



XII.  Az egyén kiválósága és gyarlósága.

Az eddigiekben az egyén kiválóságát tárgyaltuk, mint a tragikum egyik
föltételét. Láttuk, mikor ölthet magára a kellem tragikai színt, s
megismerkedtünk azokkal a körülményekkel, feltételekkel is, melyek a
fenségest tragikussá avatják. Ez a fenségbeli kiválóság, nagyság és erő
által, nélkülözhetetlen eleme a tragikumnak. A hol amazt nem találjuk,
ott ezt is hiába keressük, legyen bár helyzet, törekvés, katasztrófa
minden tragikai. Bámulatunkat nem tudja megragadni, s hatásából
hiányzani fog a félelem. Ott van Szigligeti _Trónkereső_je, melynek
természete felől sok vita folyt a magyar kritikában. Kétségkívül megvan
benne számos eleme a tragikumnak: Borics önző akaratát önzetlennek hiszi
s egy, őt elámító töredék élén feltámad az ország közrendje ellen. Azt
gondolja: jogában van mint trónkövetelő s mint az aradi vérontás
megboszúlója. Azonban csapás, csapás után éri: a lengyelek elhagyják s
ő, bár hazája javát hamar szem elől téveszti s mintegy kiveti cselekvése
rugói közül, görcsösen ragaszkodik egy másik egyetemes eszméhez: fiúi
kötelességéhez, anyja becsületének helyreállításához. E közben, szinte
öntudatlanul megy át a merőben önző akaratra s csalódásának megismerése
lesz egyszersmind bukásává. Ez jellemének tragikai fejlődése. Ámde
tragikai hatásra nem elég az erkölcsi jog vagy a nemesebb lélek, mely
birtokában hiszi magát: elengedhetetlenül szükséges a hős eszthetikai
joga, azaz fenségesnek mutatkozó ereje. Annyira szükséges, hogy e nélkül
a másik nem sokat ér s a hol ez megvan, amaz el is maradhat. Példa rá
Rikhárd. Borics minden kiválóbb, megragadó tulajdon nélkül jelenik meg
előttünk a halicsi vadászaton: egyszerűen jó fejedelem, fiú, férj, apa.
Tragikai kiindulásából hiányzanak e fenség tényezői s nem sorakoznak
későbbi pályáján sem hozzá. A nagy jelenetben, midőn a nádor anyját
vádolja s őt visszautasítja, alattvalói, a lengyel urak megfékezik
kitöréseit, mintegy szégyenletes pórázon tartják; s ő csak a dühös
tehetetlenség képe gyanánt tűnik föl előttünk. Utóbb is egyetlen egyszer
sem látjuk a küzdelem ereje, nagyszerűsége által igazán felmagasodva,
csak megverve, menekűlve, segítséget keresve s újabb terveket koholva,
melyeknek mindegyike gyarlóbb a korábbinál. Igazi fölemelkedés nélkül
csak az alászállás képét mutatja. Ha szánjuk is, bámulatunkat sohasem
tudja kivívni, félelmet sohasem ébreszt s hatása sem igazán tragikai.
Nem született hatalmasabb költői képzeletből, s élénken feltünteti, mily
elengedhetetlen eleme a tragikumnak a fenség. Minél nagyobbszerű a hős,
annál megrendítőbb lesz bukása. Szigligeti régibb tragédiái közül is nem
egynek hőse szenved az ingadozó határozatlanság, majdnem «lelketlen
együgyüség» sarkalatos hibáiban, mint példáúl Vazul és Aba.

Zeising azt vitatja, hogy a szóban forgó erőfeszítésnek már relativ,
azaz az egyénnek közönségesen rendelkezésére álló erőhöz mért nagysága:
fenséges hatású. Szerinte, bizonyos körülmények között, egy gyermeknek,
egy beteg vagy öreg embernek erőkifejtése fenségesebbnek látszhatik,
mint egy férfi teljes erejének magában sokkal hatalmasabb nyilatkozása,
ha ugyan amaz meghaladja az ilyen viszonyok között megszokott mértéket,
ez pedig mögötte marad. Állítása nem egészen alapos: ha az utóbbi
esetben nem lehet szó fenségről, az előbbiekben is alig. A mint a
térbeli fenség a valóságos nagysághoz van kötve: a piramisok kicsiny
mintái nem ébresztik fel a fenség érzetét, úgy az erőbeli fenség sem
viszonyos, hanem valódi rendkívülisége által hat. A gyermeket rabló
keselyűnek magához képest szokatlan ereje nem mutatkozik még
fenségesnek, mert elbánhatunk vele; de már igenis annak az az erő,
melylyel a kígyó Laokoont és fiait fojtogatja, mert vele szemben
tehetetleneknek, gyöngéknek érezzük magunkat. Az erő fensége csak a
rendes emberi erőn túl kezdődik, s erre a pontra szállva le, már
szétfoszlik. Asszonyi voltát tekintve erősebb a közönségesnél Rozgonyiné
is, ki ügyességével és bátorságával Galambócnál megmenti a királyt; de
azért nem ér fel az erő fenségéhez. Az orleansi szűzet, ki, mint a halál
angyala, félelem és könyörület nélkül öldökölve száguldja át a
csatatereket, nem az asszonyi, hanem általában az emberi mértéket
meghaladó ereje teszi fenségessé. Fenséges, női valójának megtagadása
által s ezzel egyszersmind, a közelebb mondottak alapján, tragikus is.

Azonban a fenségbeli kiválóság, bár nélkülözhetetlen eleme a
tragikumnak, magában még nem tragikus. A fenséges volta által kiváló hős
szolgálhatja, képviselheti az egyetemest öszhangjában, ennek szentelheti
erejét s küzdelme jó véget érhet. Ilyen esetben természetesen nem lehet
tragikumról szó. De nem lehet akkor sem, ha az egyetemes szolgálatában
küzdő egyén életét áldozza fel. Halála nem bukás: testén kívül mi sem
megy veszendőbe általa. Lelke az életnek koronáját veszi el: átolvad az
istenibe, a mi csak törekvésének végső czélját képezhette. Szánhatjuk-e
valósággal azt, a ki felmagasztosúlt és megdicsőűlt? Ezt az eszthetikai
igazságot szépen fejtegeti Kölcsey a Körner _Zrínyi_jéről írt
birálatában: «Leonidás, Zrínyi s több ilyenek nem küzködnek a sorssal,
midőn a halál közelít, szabadulásért; hanem önként kivánnak meghalni: s
ez a rezignáczió, ez a lelkesedés általhat a nézőre vagy olvasóra.
Szánakozásunk elenyész a bámulatban, s irigyeljük inkább dicsőségöket,
mint szánjuk vesztöket. Itt tehát a tragikumot csak a katasztrófát
megelőző körülmények csinálják, mikor a bajnok még nincs rezignálva, még
szabadulást vár és nem kap. Ha kezdettől fogva rezignálva van, úgy vége
minden tragikumnak, mint Körnernél; ha pedig küzd és szabadúlni akar s
ellátja végre, hogy reményei füstbe mennek: íme ez a tragikum. Ekkor
rezignálja magát: a dicsőség, a haza oly dolgok, melyek az élet becsét
felülhaladják; s így a rezignáczió nyugalma, a dicsőség ragyogása az
élet tragikumáról az ideálba ragadnak bennünket; s íme ez a Schlegel
által magasztalt emelődés. Ilyen az Egmont halála, ki a szabadságnak
álma után lelkesedve rohan az érte jövő poroszlók elébe.» Jegyezzük meg,
hogy a küzdelem, melyre itt Kölcsey a fő súlyt fekteti, nem minden
körülmények közt emeli hősét a tragikumba. Csupán akkor, ha a
tökéletesség, mely benne nyilatkozik, bizonyos tökéletlenséggel,
kiválósága gyarlósággal párosúl. Akkor, ha bukásánál elmondhatjuk azt, a
mi Agrippából tör ki Antonius halálának hírére:

                  Ritka szellem,
  Minő csak embert lelkesíthete!
  De, istenek, ti bűnt dobtok belénk,
  Hogy emberek legyünk.

Ez az emberi gyarlóság, mely szemünket vakká, szenvedélyünket
féktelenné, eszménket zsarnokká teszi, ez szüli, kiválósággal párosúlva,
a tragikumot. Maga természetesen ép oly kevéssé szűli kiválóság nélkül,
mint a hogyan a kiválóság sem gyarlóság nélkül. Legkevésbbé akkor, ha a
kiválóságnak teljes hiányában áll. Ha a hős csupán csak gyarló s nem
mutatkozik sem nagynak, sem erősnek: szerencsétlenségét legfeljebb
szánalommal fogjuk kísérni, de megdöbbenést és félelmet nem ébreszt
bennünk. A gyarlóság maga, mint a fenségbeli kiválóságnak kizáró
ellentéte, mint törpeség, gyávaság és gyöngeség, költőileg általában
nehezen, tragikailag semmiképen sem fogható fel. Az akarat, mely
nyilatkozni, kifelé hatni nem tud vagy nem mer: csak megadhatja magát; a
vágy, mely tevékeny indulattá nem hevűl: csak lemondani képes. Már
pedig, mint Saint-Marc Girardin, a szenvedélyek drámai történetéről
irott munkájában oly szépen fejtegeti, a megadás, a lemondás legfeljebb
csak erény lehet, míg az önfeláldozás gyakran szenvedély; ebben áll az
önfeláldozás drámai fensőbbsége a lemondás fölött. A tragikum meg épen,
ha legszélesebb értelemben veszszük is, oly kiválóságot föltételez, mely
magában értékes, s oly szenvedést és bukást, mely az egyetemes
törvényéből folyik. A kiválóság nélkül való, közönséges emberek arra
vannak alkotva, hogy megalkudjanak az élettel, békén viseljék
szenvedéseiket, egérútakat keressenek bajaikból s nagy összeütközések
nélkül fussák meg pályájokat. E pályától mindig messze esik a tragikum
útja. A gyöngék megadják magukat az erőnek, a gyávák megfutnak a
veszedelem elől.

Vajjon Hamlet meghódol-e az ellenséges hatalomnak s megfut-e a fenyegető
vész elől? Épen nem. Ennélfogva nem is lehet tévesebb felfogás, mint a
mely abban keresi tragikumának lényegét, hogy a kötelességnek lelkére
nehezedő súlyát nem bírja meg. Schlegel volt az első, ki, a drámai
művészetről tartott felolvasásaiban, megtagadja Hamlettől a férfiúi
bátorságot. Igaz, hogy a dán királyfi maga nevezi magát lágyszívű,
bárgyú gaznak. Halljuk, hogy nincs nagyobb hasonlatlanság, mint közte és
Herkules között. Gondolatokról beszél, melyeknek egy negyedrésze
bölcseség s háromnegyedrésze gyávaság. A gondolat uralkodik felette,
kínozza őt s megbénítja tetterejét.

                  Az öntudat
  Belőlünk mind gyávát csinál,
  S az elszántság természetes szinét
  A gondolat halványra betegíti;
  Ily kétkedés által sok nagyszerű,
  Fontos merény kifordúl medriből
  S elveszti tett nevét.

Gondoljuk meg, hogy ily keserű önvádakat nem az igazi gyávaság szokott
hangoztatni; ez ellenkezőleg vagy takargatja és szépíti saját valóját,
vagy belenyugszik dísztelen sorsába, a mi megilleti. Inkább a
fészkelődő, nyugtalan, de valamely hatalmas fék által visszatartott
tettvágy kitörései azok. «Az önismerő, magasb szellemű ember sokszor
igen is szigorú birája magának,» mondja Vörösmarty, ki hevesen harczol
az erkölcsi tehetetlenségnek a dán herczegre sütött bélyege ellen.
Hamlet a világért sem gyáva. Bátran követi a szellemet, bár barátai,
Horatio s a katona Marcellus, megrettenve tartóztatják. Hevűletében úgy
érzi, hogy minden idegét oly rúgós keményre edzi sorsa, mint a neméai
oroszláné. Midőn a szörnyű titkot megtudva, hallgatást kiván kísérőitől,
erővel kardjára esketi meg őket: a kard becsülete legszentebb előtte. A
leskelődő Poloniust, a királynak tartva, leszúrja, s ezzel bizonyságát
adja, hogy képes lenne a tőle kivánt tettre, a mennyiben ez csak
bátorságot és hirtelen elszánást igényelne. Hevűletében a színjáték után
meginná a hő vért s oly szörnyű tettet bírna elkövetni, hogy reszketve
nézne rá a napfény. Keblét félti a Nero lelkétől. Laertesszel a sírban
bőszen összetűz s a tengeri harczban, egyedül küzdve, magára hagyatva,
átront az ellenséges kalózhajóra. Bizonyára kész tenni és készűl is rá:
sohasem árul el legkisebb félelmet vagy aggodalmat sem a véres boszú
következései iránt, melyet meggyilkolt atyjának árnyéka követel tőle.
Rákosi, ki a hires berlini Hamlet-magyarázóval, Werderrel, egyetértve,
úgy tünteti föl a dán királyfit, mint a ki nemcsak megboszúlni akarja a
bűnt, hanem kiderítve, nyilvánosságra hozva boszúlni meg, ezt írja: «Az
egész tragédiában senkinek sem volt több cselekvő képessége és
határozatos akarata, sőt annyi sem, még a királynak sem, a ki pedig
gonosz cselekedetek gyümölcseképen élvezett hatalmat és szerelmet.» De
Hamlet tettét elfojtja a kétkedés; nem a szív gyöngesége, nem is az
akarat vonakodása, hanem az észnek uralkodó féke. Bulthaupt, kinek
felfogása különben az eddig mondottakkal megegyezik, tévesen vezeti
vissza Hamlet tétovázását, késlekedését arra az okra, hogy a boszú
gondolata nem benne magában született, hanem mintegy kívülről oltatott
bele, reákényszeríttetett s így lett a reflexió zsákmányává. De hát
csakugyan nem benne született-e?

Hamlet szivét mély elkeseredés marczangolja már a szellemjelenet előtt.
A gonosz hamarság, melylyel vérnászi ágyába sietett édesanyja, megtöri
szivét és fellázítja vérét; fájdalmát nem fejezheti ki sem sóhaja, sem
sirása, sem gyásza; a dán királyra nem tud nyájas szemet vetni s, mint
anyja mondja: nehéz pilláit örökké alásüti, keresve mintegy a por között
atyját. Atyját keresi: csak az jelenik meg neki, a kit keres. Mikor a
kisértet fölfedezi előtte a szörnyű valót, első felkiáltása: «oh az én
próféta lelkem!» Vélekedjünk bármikép a szellemről, az bizonyos, hogy
Hamletnek e gyilkos keserve, e magába mélyedő melankholiája: a gyanúnak
természetes szülőanyja. És tekinti-e a dolgot másnak mint gyanúnak? Az a
baja, hogy nem bírja másnak tekinteni. Gyanú és kétkedés, boszúvágy és
igazságérzet folyton küzdenek benne, s ő bizonyosságot akar, mielőtt
ölne. Készebb megölni magát, mint igaztalanul mást. De nemcsak egy
nehezen kifürkészhető titok, hanem még a jó és rossz valója iránt sincs
bizonyosságban. Nincs igazi hite és szilárd meggyőződése: miből merítsen
bizonyosságot? A nem ismert tartományról beszél, melyből nem tér meg
utazó; s mikor egy íme megtér, az sem segít rajta, nem hisz neki. A
biblia mondására emlékeztet: «a ki saját lelkének, Mózesnek és a
prófétáknak nem hisz, akkor sem fog hinni, ha valaki föltámad a halottak
közül». Kétkedése megrontja elhatározását. De nemcsak esze, hanem heves
vére, örjöngő kitörései is mind messzebb vetik czéljától. A mit eszének
megnyugtatására kigondol, azt rendszerint tűrhetetlen vére rontja el. Ez
az izzó képzelet és aggodalmaskodó meggondolás épen nem lélektani
képtelenség. Sajátságos egyesűlésökre már Montesquieu rámutat, mint
egész népek jellemvonására. Így a régi ibereknél és indeknél ugyane
keverékét találjuk a békésségnek s az izgatott állapot túlcsigázott
erélyének; a szervezet gyöngédsége, mely visszaretten a haláltól, ezer
más dolgot sokkal félelmesebbnek talál mint a halált, izgékonysága
kerűli a veszélyt, melylyel azonban szükség esetén vakmerőn szembeszáll.
Így Hamletnek is, kire vonatkozólag Gervinus említi a most mondottakat,
vére és esze: a két sarok, melyen boldogtalansága megfordúl. Maga is
teljes tudatában van ennek s világos vallást tesz felőle:

                  Áldott az, kinek
  Vérével úgy vegyűlt itélete,
  Hogy nem merő síp a sors újja közt,
  Oly hangot adni, milyent billeget.

Bizonyára Hamlet lényének nem az akarat ereje képezi kiváló oldalát,
ámbár az ő vérmérsékletével rendkívüli önuralom kell ahhoz is, hogy a
furcsa álczát, az őrűltség színét, oly kitartóan viselje. Akarja
kétkedését legyőzni, akar bizonyosságot szerezni; de mindennek daczára
is ez lehetetlen rá nézve: akarata megtörik természetes korlátain.
Azonban a fenségbeli kiválóságnak nem egyetlen formája az akarat
mértéktelensége. Hamletnél sem ezen fekszik a súly, hanem a
korlátlanságra törekvő érzésen. És fájdalma mily féktelen, mily
általános, mily mindent átható! Ennek szolgálatába kivánná hajtani a
külső és belső világot, a természet egész rendjét s meghódítani vele a
lehetetlent. Egyéni szenvedése az emberiség nyomorává általánosúl; külön
fájdalma az emberi lét örök kínjába vesz. Schlegel szavait idézzük: «Az
ember sorsa áll előtte, mint óriási sfinx, mely mindenkit, a ki félelmes
rejtvényét megoldani nem képes, a kétkedés örvényébe taszítással
fenyeget.»

Ha a klasszikusoknál a teljes gyöngeség, a kizáró gyarlóság példáit
keressük, ott van az _Egmont_ban Brackenburg, a _Stellá_ban Fernando s
mindenekelőtt _Clavigo_. Nem új szenvedély miatt hagyja el Máriát, hanem
csak kilátások miatt s hűtlenségét mindjárt kezdetben, Beaumarchais
követelésére, gyávasággal pecsétli meg. Szégyenítő iratot állít ki
kedvesének igazolására és saját gyalázatára. Újra visszapártolván
menyasszonyához s meg újra faképnél hagyván őt: sohasem akaratának,
hanem csak röpke benyomásainak, szeszélyeinek s mások szellemi
felsőségének játékszere. Lágy érzelmességét egyszer a haragos testvér,
Beaumarchais, imponáló erélye, máskor Carlos szuverén egoizmusa hódítja
meg. Bukása nem a tévedő hős halála, hanem a szegény bűnösé, s
szentimentális bucsúja Mária koporsójánál, vőlegényi csókja csak emeli
alakjának visszás benyomását. Ilyen alakok Kisfaludy Károly Alexise is
_Ilká_ban s még inkább Stibor vajda fia, Rajnáld. Nemes érzése csak
áradozó és tehetetlen; a sanyargatott jobbágyokért, a kiket szán, az
elűzött Dezsőért, a kihez ragaszkodik, Gundáért, a kit szeret, igazában
mitsem tud tenni, nem képes sem élni, sem halni. Kazinczy Bácsmegyeije
is efféle felfogás szülötte. Az ilyen gyöngeség az, a mit kizártunk a
tragikumból. Nem a rész szerinti vagy viszonylagos gyarlóság, mely miatt
egy, vele kapcsolatos erőnek, kiválóságnak vesznie kell valamely
megsértett eszme, magasabb erő, az egyetemes hatalom előtt; hanem a
kiválósággal ellentétes, a teljes gyarlóság. A mint a csak viszonylagos
erőt még nem találtuk fenségesnek, úgy a csupán viszonylagos gyarlóságot
még nem találhatjuk kizártnak köréből. Olyan gyarlóságról szólunk, mely
sem támadni, sem ellenállani nem képes; melynek nincs ereje sem a
küzdelemre, sem a feláldozásra. Ha ezt kikényszeríti is tőle sorsa: nem
érzi benne a felmagasodást, az erőt, csakis a tehetetlenséget és
szerencsétlenséget. Erre vonatkozólag mondja Jean Paul: «Miért gyűlöli a
költészet annyira a gyöngeséget? Mert ez a feloszlató, erjesztő anyaga
minden akaratnak s magának az életnek is, annyira, hogy a mese
gépezetében a lélek, melynek dolgoznia kellene benne, lágy holtestté és
géppé lesz s ezzel megszűnik a cselekvény: mert akarat nélkül ép oly
kevéssé van tett, mint a hogy az állatnak nincs világtörténete.» Goethe
maga azt mondja Eckermannak saját ily fajta alakjáról, a
_Wahlverwandschaften_ Eduárdjáról: «Én sem szenvedhetem, de szükségem
volt rá.»

Ha a tévedő gyöngeség is drámaiatlan, még inkább az a teljesen
ártatlanúl szenvedő. Végzete egészen rajta kívül alakúl. A brabanti
Genovéva legendájában példáúl, ugyan mi része van a boldogtalan asszony
akaratának, sorsa intézésére? A gonosz egész vad erőszakosságával,
hatalommal és varázslattal támad rá s hurczolja kínpadra. A kik csak e
legendát drámailag feldolgozták, majdnem kivétel nélkül megmaradtak a
siralmas felfogásnál. Hebbel erősebb drámaírói érzékének adta
bizonyságát, midőn tulajdonképi hősévé nem Genovévát, hanem megrontóját,
Golot, tette. Ennek a teljes gyöngeségnek könnyekre számító képe
uralkodik a franczia siránkozó komédiában, Destouchestól és La
Chausséetól kezdve, s uralkodik a német érzékeny játékokban,
Kotzebuenál, Ifflandnál és követőiknél. A szép egészen át van játszva az
erkölcsi terére s ez is egyoldalúságában egyszersmind meghamisítva. Csak
az embergyűlölő Mainaura gondoljunk, ki visszafogadja házasságtörő
feleségét, sőt megnyugtatása okából oly bűnt hazudik magára, melyben
ártatlan: e gyáva és hazug morálnak kell a szépet helyettesítenie. Vagy
a kártyás Wallenfeldre, kinek alakja a tárgyalás alatt levő körnek, a
gyarlóságnak, egy tanúlságos mozzanatára tehet figyelmessé bennünket. A
sülyedtség ez, mely a pusztán érzéki élvezetre irányúló ösztön
elhatalmasodása és megöröködése: részegeskedés, bujaság, játékosság.
Gyarlóság, a mely szinte szenvedélylyé fokozódik; emelkedhetik-e
egyszersmind tragikussá? Merőben hiányozván belőle az erkölcsi mozzanat,
a szenvedélyt kivetkezteti fenségi színéből a tárgy nyomorúltsága,
melyre irányozva van. Ennélfogva küzdelmének és bukásának nem is lehet
tragikai benyomása. Lessing is, a hamburgi dramaturgiában, az ilyen
jelenségnek inkább csak komikai felfogását védelmezi, példáúl hozván föl
Molière fösvényét és Regnard játékosát.

Az ilyenféle gyarlóság tehát, mint puszta gyöngeség és puszta testiség,
ki van zárva a tragikumból. A sülyedtség, az érzéki által élesztett és
táplált szenvedély, átvezet bennünket egy másik jelenséghez. Oda, a hol
a gyarlósággal mint telhetetlenséggel, fölfuvalkodással, kegyetlenséggel
találkozunk. A fölfuvalkodás semmibe sem veszi mások jogát, a
telhetetlenség mindentől megfosztásukra törekszik, a kegyetlenség kedvét
találja szerencsétlenségökben. A rémtetteknek, melyek tehát e téren
szükségkép bővében vannak, semmi közük magukban a fenséghez. A pusztán
gonosz, hatalmas küzdelmek nélkül, belső nagyság nélkül, a lelki erő
szenvedélyes mozgása nélkül, épen nem fenséges. A római császárok,
keleti zsarnokok, inquizitorok őrűlt vérszomja, mely valódi küzdés
nélkül, önmagában megnyugodva, számbavehető ellenállással nem
találkozva, biztosságában elbizakodva, rombol és pusztít: távol van a
fenségtől. Egy felől az ellenállás csekélysége, melyet le kell győznie,
épen nem mutathatja rendkívülinek erejét. Másfelől meg hatalmát,
melylyel visszaél, rendesen nem is maga szerezte; mintegy véletlenül
jutott hozzá. Ereje nincs benső kapcsolatban személyiségével. Ez az erő,
mely fék nélkül tombol minden ellen, nem a magáé, nem egyéniségének
eleme, hanem helyzetének járuléka: uraitól kapta, kiket szolgál, vagy
elődeitől örökölte, kiket meggyaláz. E mozzanat fontosságát éreztetik az
_Ember tragédiájá_ban Farao szavai, bár Ádámnak sem ez, sem más
megjelenése nem tartozik ide. Luczifer lefesti előtte hatalmát s ő így
felel:

  Mind ennek nincsen szűmre ingere.
  Mint kénytelen adó jő. Nem csatázok
  Érette; nem köszönhetem magamnak.

A szóban forgó alakok embertelensége inkább az állatihoz, mint az emberi
mérték túlságához közelít. Kegyetlensége és vadsága: emberileg véve
gyarlóság. Benyomása csak: iszonyodás és undor.

Jellemző fajképe ez alakoknak Nero, Senecának _Octavia_ czímű
prætextájában. A zsarnok eltaszítja hű nejét, Octaviát, hogy Poppæát
ültethesse trónjára. A nászra megjelenik Agrippina, Nero meggyilkolt
édesanyja, hogy alvilági fáklyával világítson a vétkes ünneplőknek; a
büntetést hirdeti, mely mindkettejöket érni fogja s a maga szégyenét és
gyászát, hogy ilyen fiút szűlt. De Nero nem enged: elveszi Poppæát,
levereti a zúgó népet s egy távol szigetre űzi Octaviát, hogy ott
meghaljon és az ő szíve megszabadúljon a félelemtől. A kar megjövendöli,
hogy az új császári pár képei a porba fognak vettetni és sárba
tapodtatni. Nero maga élesen világítja meg jellemét Senecával folytatott
beszélgetésében, ki visszatartani igyekszik őt atyjafiainak, Plautusnak
és Sullának, meggyilkolásától. Párbeszédök legjellemzőbb része így
folyik:

  _Nero_.
  Könnyű igaznak lenni félelmetlenűl.
  _Seneca_.
  De félelmünknek a szelidség gyógyszere.
  _Nero_.
  Ellent megölni: ez fejdelmi tartozás.
  _Sen_.
  A polgárt védni is, s ez még előbbvaló.
  _Nero_.
  Gyermek hallgassa csak az intő korholást.
  _Sen_.
  A tüzes ifju még inkább szükségeli.
  _Nero_.
  Az én koromba’ már magamra hallgatok.
  _Sen_.
  Bár istenink javallásával tégyed azt!
  _Nero_.
  Mit féljem őket; hisz teremtek újakat.
  _Sen_.
  Légy óvatos, ha ily hatalmat tart kezed.
  _Nero_.
  Szerencsém bátorít, tennem mit akarok.

Mily üres önteltség s félelmessége daczára is mily súlytalan gőg ez,
mely nem önszerzette hatalmát az istenek fölé akarja emelni s mégis az
emberektől reszket, csupán szerencséjében bízik s kegyetlenségére
támaszkodik. Többé-kevésbbé ilyenek általában a Nero-tragédiák; ilyen
alakot mutat Cossa Péter _Nerone artistája_ is.

Rokon jelenséggel találkozunk Kisfaludy Károly Stibor vajdájában.
Zsarnoki természete minden ok nélkül dühöng, pusztít, éget és gyilkol.
Valóságos ördöge jobbágyainak s mindazoknak, kiket balsorsuk hatalmának
körébe vet. És kik ellen dühöng? Szegény földmivesek és vadászok,
asszonyok és ábrándozók ellen. A panaszkodó Mátét tömlöczre vetteti,
Balázst egy kutya miatt mélységbe taszíttatja, a jámbor tanító Dezsőt
megcsúfolva kergeti el, az özvegy Margit asszonyt és leányát lángokba
fojtatja s Rajnáld fiát, az ártatlan rajongót, semmivé teszi. Ilyen
ellenfeleken mutatkozik-e végtelennek az erő? Fegyveres hatalmával,
poroszlói sokaságával csak a védtelenség és elhagyatottság áll szemközt.
Hatalmát nem küzdelemmel szerezte, nem is küzdve veszti. Senkivel sem
kell megmérköznie, még haláltusát sem vív: a lesben álló Demetert
megelőzi a véletlen. A mi ránk hat benne, az csak a gyarlóság
féktelenkedése, nem a korlátlanságra törekvő akarat vagy érzés.

Íme a kiválóságnak és gyarlóságnak, a tökéletességnek és
tökéletlenségnek egymást kizáró ellentétei, bemutatva nehány sikertelen
kísérletben, melyek tragikumba emelésökre törekedtek.



XIII.  A tragikai gyarlóság természete és fő formái.

A mondottakból az világlik ki tanúlságképen, hogy a tragikumban a mint a
kiválóság nem lehet el gyarlóság híján, úgy a gyarlóság sem kiválóság
nélkül, öltözzék bár látszólag az erő színébe s mutatkozzék nem
ön-alkotta hatalom magaslatán. Amaz a kiválóság képviselője az
egyetemesnek, s nem vele küzdve, hanem neki hódolva, beléje olvadva,
egyenes úton vezet hozzá. Mint ilyen, megmarad a tiszta fenség körében.
A merő gyarlóság meg teljesen kívül marad e körön s így a tragikumon is.

A tragikumban tehát sem a kiválóság, sem a gyarlóság nem állhat külön
magára. Minél inkább egymás nélkül vannak, annál kevésbbé tragikusok: a
gáncs és félelem nélküli lovag ép oly kevéssé, mint a közönséges
gonosztevő. Önként következik ebből, hogy minél inkább átmegy egymásba a
kettő, minél jobban áthatja egyik a másikat, annál inkább tragikai.
Leginkább érezzük ezt ott, a hol a kiválóság egyszersmind szembeszökőleg
gyarlóság, mint Antigonénél a testvéri szeretet s Hamletnél a fájdalom
mélysége, és a hol a gyarlóság egyszersmind kiválóság, mint Rikhárdnál a
hatalom vágya s az orleansi szűznél nőiségének rajongó megtagadása.
Ebből folyik, hogy a mint eddigelé, a tragikai kiválóság fejtegetésénél,
csak oly tökéletességről szólottunk, mely a gyarlóságot nem zárja ki:
most is csak olyan tökéletlenségről beszélhetünk, mely a kiválóságot nem
szünteti meg, nem teszi semmivé. A gyarlóság annál tragikaibb, minél
szorosabb kapcsolatban van a kiválósággal, minél inkább maga az. De nem
keveredünk-e ellenmondásba: oly kiválóságot kivánva, a mely egyszersmind
gyarlóság, oly tökéletességet, a mely egyszersmind tökéletlenség? Nem az
egyetemesről, hanem csak emberi tökéletességről szólunk, mely rendkívüli
nagyságában és erejében végetlennek érezteti ugyan magát, de az
egyetemessel folytatott küzdelme bizonyítja, hogy még sem az. Nem az
pedig amaz öszhangtalanságnál fogva, melyet az általános irányában
képvisel. Ez öszhangtalanság oka, a gyarlóság, fekhetik épen kiválósága
mértékében, fejlettsége fokozatában, lelki élete tényezőinek egymáshoz
való viszonyában. A túlságos nem szűnik meg kiválónak lenni, midőn az
egyetemes öszhang szempontjából már gyarlóságnak tünik föl. Képeűl a
medréből kicsapó folyam példáját említik, mely magában nem tökéletlen,
de az egészre vonatkoztatva már az. Antigone feláldozó ragaszkodása is,
csak magát tekintve, nem látszik gyarlóságnak; de ennek színét ölti fel,
mikor megfeledkezik hazája iránt tartozó kötelességéről.
Tökéletlenségnek láthatjuk az erő féktelenségét ép úgy mint
fejletlenségét, vak erőszakosságát mint bénító meggondolatlanságát. Az
egyoldalú nagyság is kiválóság, de az egyoldalúság egyszersmind
gyarlóság is. A következetlenűl ható erő is fenséges, de
következetlenségénél fogva tökéletlen. A kiválóság e gyarlóságában
rejlik oka összeütközésének az egyetemessel, mely mindenütt a
harmoniára, az öszhang megőrzésére, helyreállítására és érvényesítésére
törekszik. A tragikai jelenség mindig gyarlóságánál fogva hívja ki maga
ellen az egyetemest, ez által esik áldozatáúl, míg kiválóságánál fogva
képes szembeszállani vele. A tragikum fejtegetésénél gyakran és helyesen
halljuk emlegetni, hogy nemcsak a bűnök, hanem az erények tévedései
idézik fel a megtorlást. Gyulai Pál is, Kemény Zsigmond költészetével
foglalkozva, jellemzőleg emeli ki e gondolatot. De ne értsük félre s ne
keressünk benne mást, mint a mit tulajdonképen magában foglal. Nem
csupán az erényen fekszik a súly, hanem ép annyira ezen, mint a
tévedésen. Csak a szavak mások, a gondolat ugyanaz. Tragikai jelenség: a
kiválósággal járó gyarlóság, a tökéletlenné vált tökéletes, a tévedéssé
lett erény.

Ezek alapján a tragikai gyarlóságot kereshetjük már a kiválóságnak vagy
fejletlenségében, vagy mértéktelenségében, vagy egyoldalúságában, vagy
következetlenségében. Ez lesz a gyarlóságnak négy fő formája. Zeising, e
kérdés magyarázatánál, nem különbözteti meg, sőt nem is érinti őket,
hanem mindennemű tökéletlenséget az általa úgy nevezett objektiv
tökéletesség mértéktelenségének fogalmában pontosít össze. Minden
kétségen kívül van, hogy a tragikum föltételezi a mértéktelenséget: a
kiválóság akkor lesz tragikussá, ha túllépi s ezzel megsérti az
egyetemes által kiszabott s az egésznek megfelelő mértéket. A tragikum
határát épen ez a mérték képezi. Azonban a viszonyok, melyek közt a
mértéktelenség mutatkozik, egy-egy tragikai jelenség alaki elemei, nem
mindig magát a mértéktelenséget helyezik, egész teljességében, a
gyarlóság határozó formájaként velünk szembe. Antigone testvéri
kegyelete is, bár túlmegy azon a mértéken, melyet a közérdek szabott
eléje, reánk, a helyzet kényszerében, inkább mint egyoldalúság hat.
Danton is féktelen, de romlása abból látszik sarjadni, hogy féktelensége
el-elernyed, következetlenné lesz magához. Jóllehet a mértéktelenség
mindig jelen van a tragikumban, de más-más körülmények között más-más
oldalról mutatkozik. Innen már a döntő ok, melyből a bukás következni
látszik, nem mindig maga a mértéktelenség; valamely, benne foglaltató
mozzanat kiemelkedik s határozónak tűnik föl. A szenvedélynek
fejletlensége, majd egyoldalúsága, máskor meg következetlensége. Ez
természetesen nem zárja ki, hogy bizonyos esetekben magát a
mértéktelenséget, mint ilyent, találjuk első sorban.

A gyarlóságnak e négy fő formája közűl gyakran foly át egyik a másikba:
a fejletlen egyszersmind mértéktelen, az egyoldalú meg következetlen is
és így tovább. De mégis természetökben annyira eltérők egymástól, hogy
megkülönböztetésök nem csak okszerű, hanem tanúlságos is.



XIV.  A szenvedély fejletlensége: eszmei irányban.

Miben áll mindenekelőtt a gyarlóságnak az a formája, melyet a kiválóság,
a szenvedély fejletlenségének neveztünk? Hogy nem az erő hiányában,
kevés voltában, elégtelenségében, az a csak imént mondottakból világos.
A teljes gyöngeség kívül marad a tragikumon. Nem is ezt nevezzük a
szenvedély fejletlenségének. Hanem azt a jelenséget, mikor a szenvedély
eszmei és érzéki tényezői közűl az egyik feltünően elmarad, szinte
elenyészik a másik mögött.

Egyfelől tehát a lelki erőt, nyilatkozásának legalsó formájában,
legközelebb a pusztán anyagi erőhöz. Az erőkifejtés már az ember
belsejéből indúl ki, de még fejletlennek, az erkölcsi eszme által
kellőleg át nem hatottnak mutatkozik. Inkább csak félelmesnek látszik a
világra nézve, mint czéltudatosnak a maga szempontjából. A pillanat
vészes kitörései, a rontó ösztön nyilatkozásai tartoznak ide. A
tettekben inkább a rombolás kedve, mint az egyén saját érdeke, ennek
teljesebb meggondolása nyilatkozik. Egészen közel állanak a természet
pusztító, vak erőihez s e közelséget fejezik ki a közbeszéd elterjedt
képei is, melyekkel az e fajta jelenségeket összekapcsolni és jellemezni
szoktuk. A dühöngőt kitörő vulkánhoz, a féktelen hódítót mindent elsöprő
viharhoz, a vérszomjast tigrishez, a csábító asszonyt kigyóhoz, a
mérgest sárkányhoz hasonlítjuk, e vad erőkben az általok nyilatkozó
hatalom természetét jelölve meg. Bár az efféle erőben is megvan már az
öntudatosság, bizonyos czél szerint cselekvés; de erről a mozzanatról
figyelmünk szükségkép elsiklik s eszthetikai benyomását, mint Vischer
megjegyzi, a mozdulat hatalma határozza meg. Már szenvedély, de még nem
páthosz, csak, a görögök kifejezésével: thümosz. Szenvedély, melyben az
erőkifejtés rendkívüli hatalma háttérbe szorítja a szellemi tartalmat.
Kétségkívül valami benső az, a miből kiindúl, a mi a vért felkavarja, az
erekben lobog, a szavakban zúg s a tettekben féktelenkedik; de ezek
tombolása mégis mintegy vak erőnek tűnik föl. Hatásukban a bámulat
majdnem egészen beleolvad a félelmesbe. A közbeszédben vak szenvedélynek
mondjuk, vaknak, mely nemcsak embertársai érdekét s az egyetemes
korlátait, hanem saját czélját sem igen látja. Ha lát is, látása nem
Rikhárdnak mélyre és messzire ható tekintete, hanem csak a legközelebb
esőre irányúló. Ilyen a mankójára támaszkodó Northumberland kitörése,
_IV. Henrik_ második részében, midőn Morton hírűl hozza neki, hogy a
lázadás elbukott s a csatamezőn Hővérből Hűltvér lett: fia, a hős Percy,
elesett. Az agg elveti mankóját, kór-kötelékeit, hogy boszút állni
harczi mezbe öltözzék s rémes átkokban tör ki:

  Csókolja egymást ég s föld! A folyam
  Lépjen ki medriből! Haljon ki a rend!
  S többé ne légyen színpad e világ,
  Hol a viszály unott színműve foly.
  Uralkodjék minden kebelben az
  Elsőszülött Kainnak szelleme,
  Hogy így, ha minden szív vér-útra lép,
  A szörnyü játék végződjék be és
  A holtakat homály temesse el.

Ím e kitörésnek az egész világ ellen törő bőszűltségében mennyire
elenyészik a szenvedély eszmei sugallata: a fiát vesztett atyai szív
keserve. De Northumberland egész pályáján (már _II. Rikhárd_ban),
fondorlatai és erőszakosságai között, mindenütt háttérben marad az
erkölcsi indíték az áskálódó, nyugtalan, megférhetetlen természet
nyilatkozásai között. E természettel találkozunk, a düh magaslatára
korbácsolva, az érintett jelenetben. Ugyanezt a hangot halljuk az athéni
Timon híres asztali imádságában, a hálátlan barátainak adott
gúny-lakomán, s a féktelen kitörésben, melylyel elkergeti őket,
elátkozván az egész világot:

  Athén, sülyedj el! És te, házam, égj!
  Gyűlöllek immár, ember s emberiség!

Petur heve is ilyen hatással van ránk, midőn a békétlenek előtt a
királyné véres képét viselő paizst felmutatja. Petőfi _Tigris és
hiená_jában, szintén ilyen vad kitörésekkel akarja Boricsban és
Predzlavában a tragikai erőt éreztetni; de folytonosan ellensúlyozván
ezt valami mókázó czinizmussal, melyet a franczia romantikusoktól tanúlt
s nem tudott elég tapintattal és ízléssel alkalmazni, maga rontja meg
hatását.

E jelenségek benyomása, mint már említettük, ingadozik a természeti vak
hatalom, meg az öntudatos lelki erő hatása közt. Az anyagi erő
nyilatkozásának legalsó fokán, a hol az főkép külső ráhatás: nyomás,
lökés, taszítás által jő létre, mint a lavináknál, tűzhányóknál, tengeri
vészeknél, fő fontosságú a mennyiségi mozzanat: a nagyság, a sokaság.
Itt, a lelki erő kifejeződésének kezdetleges fokozatán, hasonlókép nagy
jelentőségű a tömegesség. A nép fékevesztett szenvedélyei, háborúk vagy
forradalmak alkalmával, mind a tárgyalt forma körébe esnek. Emlékezzünk
Teleki _Kegyencz_ében az Aëtius meggyilkoltatása miatt forrongó tömeg
dühére, vagy a párizsi csőcselékre, mely Dantontól az arisztokraták
halálát követeli. Nem egy ilyen képet fest Eötvös regénye, _Magyarország
1514-ben_, melyek közűl a legkiválóbbak egyike a Telegdi budai
nyárilakát ostromló parasztság rajza. Ide vezet bennünket _Julius
Caesar_ban a forumra gyülekezett nép dühe is, mely Antonius lázító
beszéde után üszköt vetni rohan Brutus és társai házára. A Krisztus
halálát követelő tömeg ordítozása: feszítsd meg.

A szenvedély fejletlensége mintegy fogalmában rejti a kitörést az egyes
ember kiszabott köréből s ezzel megsértését az egyetemesnek. Ha
legbensőbb forrásában erkölcsi is, s ha kifejlődésének egyes
mozzanataiban hősiséggé emelkedik is: fenséges voltát a kitörés hevének,
az erőkifejtés izzó hatalmának köszöni. Annak az erőnek, mely
meggondolás és kimélet nélkül ront és gázol le minden ellenállást.
Hatalmának, nyugodjék bár testi erejében, kiváló helyzetében vagy
csábító szépségében, uralkodó eleme, megmásíthatatlan természete az,
hogy pusztítson. Ha mindjárt csak azért, hogy nyilatkozzék, hogy
kifejezze valóját s érvényesítse magát. Ádázsága nyilatkozik szavakban s
a rémtettek tömegében. Jelensége már, ha alacsony fokon is, de
kétségkívül tragikai: ereje kiváló, küzdelme félelmes, bukása
megrendítő. Épen nagy ellenekkel folytatott küzdelme, s személyiségében
gyökerező ereje által különbözik, elég élesen, attól a biztosságban
nyugvó gonosztól, melyet fentebb láttunk s kizártunk a tragikum köréből.
A két jelenség között mutatkozó eltérést tisztán érezhetjük Byron
_Sardanapal_ján és Marlowe _Tamerlan_ján. A mongol puszták királya
mindent egyedűl magának köszön; hatalma és vérszomja egyiránt: ő maga.
Pásztorfiúból küzdi föl magát a mérhetetlen Kelet rettentő urává.
Győzhetetlennek látszó vészes erő: egyike isten ostorainak. A perzsa
Mycetestől elragadja koronáját, míg vetélytársát, Kosroest, elejti; a
hatalmas Bajazid császárnak tengernyi seregét szerteszórja s magát,
három vazall-királyával együtt, hatalmába keríti; az egyiptomi szultánt
s arab fejedelmet szintén megveri és leigázza; még boldogságát, a
királyi Zenokratét, is úgy rabolja. Hatalmas birodalmakat, mint
hangyabolyokat, dönt össze s lábával koronákon tapodva jár. Veszett düh
tombol benne minden ellen, a mi önként nem veti magát alája. A
nyakaskodó egyiptomi szultán előtt így jellemzi őt követe:

  Az első nap, a mint felütte sátrát,
  Fehérszínű ez és ezüst sisakján
  Jelképűl még világos toll lobog,
  Hirdetve szerte békes indulatját,
  Melynek kegyetlen kedve föl nem ébredt.
  De nem soká pihen: a második nap
  Ruhája, sátra vérvörösre válik.
  Dühének lángja vérre szomjazik már
  S fegyvert ki hord, el nem kerűli azt
  Vak hódolást ha még így sem talál,
  Zászlója, sátra feketén sötétlik,
  Sisakja, pajzsa, ménje, fegyvere,
  Halált hirdet s pokolt minden körűle.
  Hiába vár kegyelmet kor, hiába
  Nem, mert elpusztúl mind, mi ellenállt.

Győzelmi mámora szint ily őrjöngő. Fölégeti a városokat, legyilkoltatja
a szűzeket, vízbe fojtatja az asszonyokat és gyermekeket,
lemészároltatja a férfiakat. Diadalkocsiját eléje fogott és korbácsolt
királyokkal vonatja, kiket «Ázsia hízott dögeinek» csúfol; a babiloni
helytartót czélpontúl akasztatja a falra, s a rabúl ejtett török
császárt ketreczbe zárva hurczoltatja magával. Ránk nézve némi érdekkel
bírhat a magyar Zsigmond király epizódikus szerepe. Mikor Tamerlán
elveszti Zenokratét, dühe a végzet s az istenek ellen fordúl: azokat
akarja megfosztani trónjuktól. A halálos csapás akkor sújtja, midőn
Mohamed templomát és könyveit égetteti el.

A gyilkosságoknak e tömege, ez a kedvtelés a szörnyűben, duskálkodás a
rémesben egyik jellemző vonása az ó angol drámaíróknak, kiknél a
gondolat és érzés végletessége természetesen együtt jár a nagyzó,
bombasztos stíllel. Preston _Kambizes_ével kezdődik a véres és
rakonczátlan költészet, melybe, nehány évtizeden át tartott uralkodása
után, Shakspere oltott nemesebb csirát. Kyd, Peele, Greene, Nash, Lodge
mind a féktelen, vad indulatok költői, a fejletlen szenvedélyé, mint mi
neveztük. Tragikumunknak egyszerű eszméje, hogy: a kiontott vér megint
vérontást követel, az æschylosi mondás: «halálért új halált s a tettre
szenvedés». A bennök nyilatkozó titáni vonást, képzelődésök
zabolatlanságát, hatalmas erőfeszítéseiket és lázas természetlenségöket,
művészi törekvésöket és felfogásuk nyerseségét Gervinus találóan és
elmésen hasonlítja össze a német Sturm- és Drang-korszak költőivel.
Shakspere maga is, legalább az egy _Titus Andronicus_ban, teljes
mértékben hódolt e stilnek, melyet korának erkölcsi viszonyai,
felfogása, hangulata, ízlése teremtettek. Marlowe népszerűségét mintegy
ennek fegyvereivel kivánta a maga részére hódítani. Az elfajúlt római
császárság iszonyainak kellő közepébe vezet, hol erkölcsöt, észt,
emberséget lábbal tapod egy, boszútól lihegő fúria, Tamora császárné s
fekete szeretője, a szörnyeteg Áron, Titus Andronicus és házanépe ellen
dühöngenek, ki Tamorának, az általa foglyúl ejtett egykori gót
királynénak, egyik fiát feláldozta saját, harczban elesett gyermekei
árnyának megengesztelésére. A szerecsen Áron, ki lelkét oly sötétnek
kivánja, minő az arcza, nemcsak eszköze Tamorának, hanem önkéntes
kifejezése saját ádázságának. A leggonoszabb Shakspere minden
gonosztevői közt, ki elátkozza azt a napot, melyen valami rosszat nem
mívelt, bár ez átokból igen kevésre jut. Ellenségének kezébe kerűlvén,
diabolikus humorral dicsekszik:

                  Ezer rémtettet mívelék
  Oly könnyen, mint ki egy legyet megöl,
  S szivem valóban nem más vérzi, csak
  Hogy tízezerszer annyit nem tehettem.

A rémtettek sorozatában, melyeknek ő a központja bele van olvasztva Róma
és Görögország egész tragikai mondája: az őrülést tettető Brutus, a
leányát leszúró Virginius, Tereus és Progne, Atreus és Thyestes, s
egy-egy vonás még sok másból. Áron leöleti Titusnak ártatlanúl gyanúba
kevert két fiát, meggyaláztatja és eléktelenítteti leányát,
megcsonkíttatja magát az apát, ki meg a boszú órájában ételnek
tálaltatja fel a császárné elé fiait, azután megöli őt férjével,
Saturninnal, együtt. Az iszonynak e hajmeresztő jeleneteiben azonban
élesen van kifejezve a tragikai megtorlás gondolata. Titus Andronicus
diadalmámorában lemészároltatja az előtte térdein esdeklő gót királyné
fiát, s ezzel idézi föl maga és övéi ellen a nemezist. De különös
figyelemre méltó még egy más mozzanata is az expozicziónak, melyet
egészen Shakspere csatolt egy régibb, hasonló tárgyú darabhoz. E
mozzanat kiváló jelentőségére nincs elég figyelemmel Ulrici sem, ki a
kommentátorok közűl legalaposabban foglalkozik Titus Andronicus tragikai
eszméjével. A harczból megtérő hadvezér, szenvedélyes felindulásában,
majdnem ok nélkül szúrja le fiát, Mutiust, ki testvérének, Laviniának,
kezét a császár helyett Bassianusnak szánja. Ezzel Titus magán is
megsérti azt az érzést, a szülői szeretetet, melynek imént mások
sérelmével adózott: így mintegy maga irányozta családjára a végzet sújtó
kezét. Házán a szörnyű pusztulást Áron hajtja végre, Tamorának és
magának szolgálatában. Tifoni bombasztjai alig fejeznek ki érdeket,
hatalomvágyat, szerelmet, tisztán csak valamely ádáz indulatot. Ennek az
ádázságnak, a szenvedély fejletlenségének megtestesűlése a mór: elemi
csapás az emberi nemen. Dühe, mint maga jellemzi, a bérczi oroszlánnak,
a bősz vadkannak, a tengernek zajgása: szinte vak természeti erő.

Az ilyen alakok azok, melyek tragikai felfogásának nehézségére s drámai
feldolgozásának veszélyeire utalva, írja Kemény Zsigmond a következőket:
«A színműíró e tárgyaknál igen hamar bukhatik, mert a feltétlenűl gonosz
csak iszonyt, a feltétlenűl aljas csak undort, az ok nélkül szenvedő
ártatlanok sorsa csak bősz ingerűltséget költ bennünk, és a
katasztrófnál könnyen történhetik, hogy nem a költői igazságtételt
érezzük, hanem csak azt a csömört, melyet egy ronda rovarnak eltapodása
okoz, vagy azon épen nem költői újongást, mely egy dühös bikának
leveretésekor tör ki keblünkből. S mi köze lehet ez érzésekhez az
eszthetikának?»

Az ádázság, mint az eddig említett példák némelyike is mutatja, nem
mindig múló lelki tulajdonság, mely egyszerre kitör, kitombolja magát s
azután ismét lecsillapodik. Lehet az embernek egész szellemi mivoltát
meghatározó, sőt magában foglaló tartós, állandó állapottá. Ilyenkor, ha
a lélek egész munkásságát táplálja, minden erejét irányozza, valamennyi
tehetsége fölött uralkodik: gyűlölködésnek nevezzük. Nem gyűlöletnek,
mert ez sarjadhat tisztán erkölcsi magból, a jónak szeretetéből,
csakhogy tagadólag fejezi ki. A gyűlölködés fejletlen szenvedély:
erkölcsi eleme homályban marad, az érzékivel szemközt majdnem semmis.
Bár a gyűlölet szintén állandó indulat, de mégis csak bizonyos
alkalmakkor tör elő, mintegy újra és újra kihivatva bensőségéből. A
gyűlölködés úgy szólván soha sem szünetel; maga keresi, hajszolja az
alkalmat, hogy kitörhessen: valósággal megöröködött thümosz. Nem irányúl
általában jóra vagy rosszra, nem az emberekre, valójuk erkölcsi
jelleménél fogva, hanem természete szerint inkább fajokra, osztályokra,
felekezetekre. Eötvös regényében a Telegdi házát feldúlni készülő
csőcseléket Gáspár az ő és családjának rettentő szenvedéseivel izgatja.
Azt kérdik tőle, hogy az elsorolt gazságokat Telegdi követte-e el rajta?
«Telegdi nem, válaszol a bujtogató; nem az ő jószágán születtem s így
nem ő vala hóhérom. De nem úr-e ő is, olyan mint a többiek? Az úr őt s
övéit adta kezeim közé s én rajta fogom állani boszúmat.» Ily
gyűlölködés töltött el a vallás-háborúk korában egész nemzedékeket,
melyeknek csak igen kis töredéke bírt fogalommal a vitás kérdések
jelentőségéről. Ily természetű szenvedélyek dühöngöttek a párizsi
vérmenyegzőben, melyet Marlowe szintén dramatizált. A gyűlölködés
jellemző példáit találjuk nála és kortársainál.

Ott van legkiválóbb fajképeűl Barabás, a gazdag _máltai zsidó_. Lelke a
gyűlölködés őrült végletein jár. Története azon kezdődik, hogy Farnese,
a spanyol kormányzó, elvéteti mindenét hadisarczban a törökök számára.
Barabás ellene mond a rablásnak; de vesztére. Büntetésűl házát is
lefoglalják apáczaklastromnak s ő semmi módon nem férhet hozzá
kincséhez. Vadállatként bánnak vele s vadállattá teszik. Cselen és
boszún gondolkodva, közeledik hajnal hasadtakor egykori lakása felé:

  Hollóhoz, e komor jóshoz hasonlón,
  A mely károgva a beteg halálát
  Jelenti és a néma éjnek árnyán
  Sötét röptén ragályt szór szerteszét:
  Így ront, nehéz átkokkal ajakán,
  Barabás is, csufoltan, üldözötten
  S kifosztva most, a keresztyének ellen.

Drágaságait, leánya segítségével, visszalopja; új házat vesz s megint
gazdag és hatalmas. Kezében van a boszú eszköze: «Izraelnek megátkozott
áldása.» Leányának, Abigélnek, két keresztyén kérőjét, kiknek egyike a
kormányzó fia, koholt levelekkel egymásra uszítja s egymás által öleti
meg. De Abigél szerette az egyiket s kétségbeesésében megkeresztelkedik
és kolostorba megy. A felbőszűlt Barabás így dühöng rabszolgája,
Ithamore, előtt:

  Távoztass el szívedből minden érzést,
  Reményt, irgalmat, részvétet, szerelmet,
  Semmin se indúlj meg, senkit se szánj,
  Nevess, ha a keresztyének zokognak.
  Én éjjelenkint kimegyek
  S útfélen megölöm a beteget,
  Máskor megmérgezem a kútakat.
  Ifjú koromban orvossá levék
  S az olaszoknál kezdtem művemet:
  Meggazdagodtak tőle a papok,
  S a sírásónak mindig dolga volt,
  Szünetlen zúgott a halálharang.
  Bukott emberrel volt egy év alatt
  A börtön telve, árvákkal a kórház;
  Minden hónapban őrültté tevék
  Egyetmást, sok meg felköté magát,
  Kinek mellén hosszú lajstrom mutatta,
  Kamatjaimmal mint gyötörtem őt.

Ördögi munkája tovább foly előttünk, mindig több és több iszonyt
halmozva össze, egy valóságos pandæmonium képeűl. Abigél gyónása
elárúlja apjának gaztetteit. Barabás, hogy megmenekedjék, megfojtatja a
gyóntató barátokat. Az apáczák számára meg méreggel kevert ételt tétet a
kolostor küszöbére, s hogy el ne árúlhassák, Ithamoret is megmérgezteti,
kedvesével együtt. De későn; már be van vádolva a kormányzónál. Azonban
az ő szörnyű furfangja a halálbüntetést is ki tudja játszani s Maltát
elárúlja Szelimnek. Dühe már nem éri be a máltai keresztyénekkel,
jóltevői ellen fordúl s a városba segített törököket is meg akarja
rontani: a katonákat levegőbe röpíteni s a basákat égő kútba
sülyeszteni. De végre maga esik bele, bősz átkok között pusztúlva el.

Íme Shylock őse, elemibb, durvább, rémletesebb kiadásban. A
gyűlölködésnek, mely szinte áldozatkészszé emelkedik vagy fajúl,
legmesteribb képe: a velenczei zsidó. Gyűlöli Krisztus híveit mind
összevéve, s különösen gyűlöli Antoniót. Nemcsak mert keresztyén, hanem
mivel nagylelkűsége leveri a kamatlábat s árt az uzsorás piszkos
mesterségének; aztán meg mivel a Rialtón vérebnek és hitetlennek
szidalmazta s ünneplő ruhájára köpve meggyalázta. Leányának ama Barabás
fajtájából kivánna férjet, s midőn Jessica megszökik Lorenzoval,
kapzsisága fölülkerekedik atyai fájdalmán. Szeretné, ha holtan heverne
lábai előtt, de az elrabolt drágakövekkel fülében; ha gyászpadon
feküdnék, de koporsójában lennének az aranyak is, melyeket most
Génovában tékozol. Azonban a kapzsisággal magával, Shylock csak a
sülyedtség képét mutatná s utálatos lenne. Gyűlöletével fölibe emelkedik
kapzsiságának, melybe atyai fájdalma és szégyene olvadt. A keservet
elnyomja benne a kapzsiság, a kapzsiságot a gyűlölködés. Kivánja, hogy,
bár pénze vesztével, boszút állhason Antonión s benne a keresztyéneken,
kik megcsúfolták, megrabolták s boldogtalanná tették. Indulatainak ez a
fokozata, egymás mellé állítása és egymáshoz mérése, majd meg a
legerősebbe, a gyűlölködésbe, beleolvasztása: mesterien van kifejezve
Shylocknak Solanioval és Salarinoval, utóbb Tuballal folytatott
beszélgetésében. Számítása Antonio meggyilkolására, minden élessége
mellett is, vak: vakon nyugszik meg a kötés betűjében s vak szívóssággal
ragaszkodik hozzá. Vaksága juttatja a másnak ásott verembe s az a
megtört ember, ki a doge tanácstermét elhagyja, nem Shylock többé. Míg
Marlowe a zsidónak tisztán a középkori legenda által színezett képét
festette, melyre a még ma is élő babona minden képtelenséget rákent,
Shakspere is e képzelt alakot vette alapúl, de okoskodásában,
igyekezetében, egész mivoltában a valószerűség magaslatára emelte.
Szenvedélyének fejletlenségére, állati voltára azonban világosan ráutal
Gratiano, ki a tárgyalás alatt átkozván az ádáz zsidót, többek közt így
beszél:

  Csaknem megingatsz még hitemben is
  S Pythagoras elvére tántorítasz,
  Hogy állatok lelkei ömölnek át
  Embertetembe.

Mind a gyűlölködés példái. E közt meg a gyűlölet között tisztán érezteti
velünk a különbséget Hamlet alakja s Kemény Barnabás deákja a _Zord
idő_ben. Sorsuk között van némi rokonság. Mindegyiköket véres ármány
fosztotta meg atyjától. A hős dán királyt rejtőzködő gazság ejtette meg,
melynek sikerűlt még magát a gyilkosságot is titokban tartani; de
Hamletnek, élete bálványán kívül, mindenét meghagyta: fényt, hatalmat,
reményt, szerelmet. A dunamenti várurat, Barnabás atyját, szörnyű
erőszakkal mészárolták le, vadállati vérszomjjal és prédavágygyal,
nemcsak megölve, hanem megrabolva és meg is becstelenítve őt, egész
rokonságát kiírtva, árváját pedig nyomorba, csúfságba, gyalázatba
taszítva. A két apa árnyéka boszúra hívja föl gyermekeit. Az öreg Hamlet
lelke megtorlást kíván fiától; de csakis magán az áruló Claudiuson.
Szívére köti, hogy elméje maradjon tisztán s még anyja büntetését is
bízza az égre. Barnabás lázas képzelete előtt is megjelenik a kisértet,
ki atyjának nevezi magát, arra buzdítva őt, hogy írtsa ki a rablókat.
Igen, de a gyilkos Kinizsi már meghalt, a bitorló nagybátya mag nélkül
múlt ki, a rablott birtok idegen kézre kerűlt. «Hol találom hát őket?»
kérdi a kisértettől Barnabás. «Az egész országban», feleli ez. «Mi a
jegyök, hogy rájok ismerhessek?» «Arczukon az öröm, szívökben a
boldogság, testökön a gazdag ruha»; így szól az atya. Hamlet boszújának
Claudius, az egy gonosz, van czélúl mutatva; Barnabásénak az egész világ
jobb fele. Íme a különbség kettejök utasítása, s ezzel lelkök és
pályájok közt. Mindegyiköket őrület kerűlgeti; de Hamleté csak színlett,
melyhez eszközűl folyamodik boszúja sikerére, míg Barnabásé valóban
démoni eszeveszettség, romboló düh. Hamlet igyekszik híven megmaradni
utasításának korlátai között; keserve anyjával szemben is kitör ugyan s
átlépi a megengedett határt, de gyűlölete csak egy emberben, mostoha
atyjában, öszpontosúl. Azt mondja Oféliának: «a ki már házas, egy híján
hadd éljen.» Egy híján! Gyűlölete csak ez egy ellen irányúl s rajta
kívül csupán azokat tiporja le, a kik ellene szegűlnek vagy
akadályozzák. Ezeket is inkább öntudatlanúl, saját tragikai veszedelmébe
keverve, magával a bukásba rántva, mint czélzatosan. Barnabás, a mint
kiszabadúl a dobokai klastromból s fegyvert kap kezébe, mint a
ketreczéből kitört tigris, mindenkit ellenségének néz s szétmarczangolni
szeretne. Hamlet gyűlöli a bűnt s képviselőjét, Claudiust; Barnabás
gyűlöli a boldogokat és nemeseket, s legyilkolja Elemért, csupán mivel ő
a legnemesebb és legboldogabb mindazok között, a kikkel találkozott.
Hamlet, ha sikerűlne neki megállani boszúját, betöltöttnek tartaná élete
feladatát; Barnabás soha, míg csak örvendezők és hatalmasok vannak a
világon. A bűnt kiterjesztve, megtagadja az erkölcsi eszmét, míg a dán
királyfi önkínzó féltékenységgel tartózkodik megsértésétől. Csak a
bizonyosságot keresi, hogy boszúja igazságtétel legyen; a bősz deák meg
minden áron hatalmat akar a kezébe keríteni, hogy szemébe kaczaghasson
az igazságnak. Árulás követtetett el rajta s mivel karja az árulókat már
nem érheti, azt hiszi, az egész világnak árulással és boszúval adósa.
Dühtől tajtékozva áll boszút a keresztyénségen, a magyarságon, a
nemeseken és erősökön. Mindazokon, a kiknek semmi köze ugyan az ő
nyomorához, de fenségökkel csúfolni látszanak alacsonyságát, hitökkel
hitetlenségét, nemességökkel elveteműltségét. Mikor a Boldogasszony
budai német egyházáról, melyben egykor atyjának hűtlensége kimondatott,
leüti a keresztet, a koronát teszi föl ádázságára. A gyűlölködés képe,
szemben a gyűlöletével.

Az erkölcsi rút, a gonosz, külsőkép főleg hamis alapra épített,
önmagától megsemmisűlő munkájának alaki visszásságában jut kifejezésre.
De egészen önkénytelenűl keressük lelkének megfelelőjét személyes
megjelenésében is, a rútat követelve mintegy a gonosz természetes
formájának. Törvényszéki tudósításokban rendesen kiemelve olvassuk a
vádlott visszataszító alakját. Nagy költőknél is találkozunk ilyen
hajlammal. Már Homér a veszekedő természetű Thersitest megfelelő rút
külsővel mutatta be. Őt, a ki mindig kész «gyűlölséges szidalommal»
illetni Agamemnont, Achillest és Odysseust, s

  Ferdén, nem csinosan támadni fel a nagyok ellen,
  Mikkel az argivok sorait hahotára remélte
  Költeni. Legrútabb a Troja alatti hadakban,
  Csámpás volt és béna egyik lábára; továbbá
  Vállai púposak és mellére szegűlve; tetőben
  Fője hegyes, melyen gyér hajzat pelyhei szálltak.

III. Rikhárd szörnyalakja csodás erejű motivummá van szőve tragédiájába;
Áron szerecsen, ki azzal dicsekszik, hogy arczának megfelel lelke is;
Moor Ferencz «minden emberfajnak csúfjából alkottatott össze»; Kemény
majdnem szörnynek festi Barnabás deákját. A szinészek is, különösen
régebben, az intrikusokat, gonosztevőket általán szerették rútaknak
ábrázolni. Rútság alatt itt természetesen nem azt értjük, a mit Köstlin
a természet tragikumának nevez, értvén alatta a külső és belső adományok
s erők között mutatkozó aránytalanságot. Ide sorozza a testi
gyöngeséget, betegséget, bénaságot, tisztátalanságot s egyéb rútságot,
és a négert, mongolt, malájt tragikai emberfajoknak nevezi. Mi itt az
alak rútságáról nem mint a lélek ellentétéről, hanem inkább mint
megfelelőjéről, kifejezőjéről szólunk.

Az ilyen értelemben vett rútság nem szükségkép torz vagy épen szörnyű.
Sőt a formák, mint Vischer kiemeli, lehetnek szépek; de a mozdulat,
melyben a lélek kifejezésre jut, az arcz, melyen a jellem bizonyos
állandó vonalakkal tükrözik, csak annál rútabb. E le nem törűlhető,
rájok vésődött bélyeg megrontja a lelki fenség kifejezésére hivatott
alakot, «midőn a nemes emberképbe a leskelődő tigris s az alattomos
macska látszik benyomúlni». Ilyenűl áll előttünk Webster _fehér ördög_e:
Vittoria Corambona. Kedvesét, Brachiano herczeget, ráveszi, hogy a maga
feleségét s az ő férjét, kik szerelmöknek útjában állanak, tegye el láb
alól. Vád alá kerűlvén, gúnyolódva, sikoltozva, átkozódva száll biráival
szembe. E tárgyalás a drámairodalom leggazdagabb s legerőteljesebb
jelenetei közé tartozik. Megszökve a javító házból, melyre itéltetett,
hasonló daczczal fogadja kedvesének dühöngését, ki hűtlenségről vádolja
a firenzei herczeggel. Utoljára sem enged; kicsikarja tőle a
bocsánatkérést s kényszeríti, hogy feleségűl vegye. Két ház szörnyű
pusztulásának lesz okává; de vakmerősége akkor sem hagyja el, mikor
végre szembe jut a kikerűlhetetlen tőrrel. Mint Taine mondja: egy rima
arczátlanságával s egy császárné bátorságával fogadja.

  Vérembe’ tombolt legnagyobb bűnöm:
  Véremmel kell most érte megfizetnem.

Őt s a jelenségek egész körét, melybe tartozik, a tragédia utolsó
szavaival jellemzi Giovanni, Brachiano herczeg fia:

  Minden bűnös egyszersmind nagy bolond is,
  Ki nádmankóra támaszodva jár.

A mi benne csábít, az nem a báj, nem az az örökasszonyi, melyet
Kleopatrában láttunk, hanem valójának démoni hatalma, mely mindenkinek
föléje képes kerekedni. Rokona, bár nem mindenben, Hugo Viktor nagyobb
művészi jelentőségű _Borgia Lukrécziá_jának. E szép fúria ördöge egy
egész országnak s a Barbarigo-palota mulató ifjai a hajmeresztő
vértetteknek majdnem végetlen sorozatát dobják arczába. Ijesztő rém
Itália fölött, az egész világ réme, mindenható nyomorúlt. Ilyen alakok
iránt nehéz részvétet ébreszteni: csak gyűlöletünk és megvetésünk kíséri
őket mindaddig, míg valamely emberi érzés által állati vadságukból
megtisztulásra nem törekszenek. Lukrécziában az anyai szeretet ébred
föl, mely azonban egyúttal nemezisévé lesz.



XV.  A szenvedély fejletlensége: érzéki irányban.

A szenvedélyben két mozzanatot különböztettünk meg: az eszmeit és az
érzékit. Ennélfogva fejletlensége is állhat úgy az egyik, mint a másik
elem hátramaradásában. A thümosz, melynek különböző jelenségeit
elsoroltuk, az eszmei mozzanatot mutatta alárendeltnek: a szenvedély
merőben érzékinek, a lélek által át nem nemesítettnek a természeti vak
erőkhöz közelállónak látszik. De a szenvedély kétségkívül szintén
fejletlen lesz akkor is, ha az eszmei mozzanat felsősége, uralkodása
mellett az érzéki tűnik föl elenyészőnek. Az eszmei fölemelkedés megvan:
de az áldozatkész elszánásnak, a magasztos lelkesűlésnek, a végetlen
érzetének nem ad nyomatékot az érzéki erő, mely jogait megvédhetné és
hatását biztosíthatná. Oly fény, melynek nincsen melege. Tettekben nem
tör ki, hatalmasabb küzdelemre nem szánja el magát, sőt úgy van
meggyőződve, hogy ebben valóját tagadná meg. Az erő, mely benne
nyilatkozik, inkább a világtól való tartózkodásra, saját magában az
emberinek legyőzésére, mintsem kifelé érvényesítésére irányúl. Az
érzékit magában nem szelleme szövetségesének és segítőjének, hanem
ellenségének tekinti. Az egyéni lét előtte: egy disharmonia
megtestesűlése; a külső világ előtt meghajlik, rabjává lesz a
viszonyoknak, csakhogy a maga ellen vívott küzdelmet diadallal
végezhesse. Bár hódol a legfensőbbnek, hódolata nem munkás, nem arra
törekszik, hogy azt a világban győzelemre segítse, hanem hogy, magát
bensejében neki szentelvén, a világtól minél teljesebb mértékben
elszakadhasson. Kötelességét a lehető legszűkebb körre szorítja s
megfeledkezik arról, hogy valamely összeségnek tagja s mint ilyennek is
lenne tennivalója. Helyzete, állása, viszonyai kötelességeket szabnak
rá, melyeket nem levén képes öszhangba hozni lelkének eszmei
tartalmával, nem is teljesít. Ehhez a szenvedély érzéki eleme is
szükséges lenne, törekvés a kifelé hatásra. Így aztán csalódásban él és
vesz.

Csalódása kétféle lehet. Vagy az, hogy emberi feladatát teljesítettnek
hiszi benső életében, feláldozásával, lénye érzéki felének legyőzése
által, kötelességének betöltésével, melyet a maga elvontságában fog föl;
vagy pedig az, hogy teljesítésében sérelmet lát eszmeileg felfogott
kötelessége irányában. Példák: amarra Imre királyfi, ki a veszprémi
Szent-György-kápolnában testi és lelki szüzességet fogad s a szent
gyakorlatokban elhervad; emerre Géza király, ki kelletlen koronája miatt
vezekel s végre is megtörik súlya alatt. Az ilyen alakok küzdelme saját
eszmei álláspontjuk féltékeny megőrzésére terjed s midőn ezzel az
egyetemest szolgálni hiszik, mely az egyéntől, léte különböző oldalainak
megfelelőleg, kötelességei egyetemes felfogását és tevékeny
érvényesítését kivánja, voltakép elszakadnak tőle. Ebben rejlik a
különbség köztök s az egyetemesnek hódoló hősök között, kik a
szenvedélynek eszmei és érzéki teljességével képviselik érdekét s a
betöltött kötelesség tudatával élnek és halnak. Géza és László királyok
között megvan a testvéri rokon vonás; de mégis mennyire elütnek
egymástól! Mindkettejök szívében ugyanaz az isteni félelem; de ennek
teljességében amaz földre csüggeszti bánatos fejét, mig ez bátran tekint
az ég felé s szembe száll ellenségeivel. Ép ily világos a különbség a
hős közt, kinek szenvedélye érzéki irányban fejletlen, és a föltétlenül
gyönge, a kiválóság híján levő közt. Amaz is gyöngének látszik; de
gyöngesége nem föltétlen. Az ellenséges viszonyok, melyekkel nem akar és
nem tud megvívni, gyöngének mutatják, holott nem egészen az. Csakhogy
lelki ereje befelé irányúl, önmagának teljes legyőzésére, a világi
érdekektől való elszakítására. A földi természetnek e szorongatása, az
élet kötelékeinek eltépésében mily keserű küzdelembe kerűlhet. E
küzdelem hangulata uralkodik az ilyen jelenségeken: nem a győztes és
győzhetetlen eszme lelkesedése, hanem a félreértett hivatás, a
félreismert kötelesség szorongása és fájdalmas páthosza.

VI. Henriknél nem lehet gyarlóbb uralkodót képzelnünk: valóságos
báb-király. Greene Róbert, ki a Shakspereének alapul szolgáló drámát
írta a fehér és piros rózsa harczáról, egészen a jelentéktelenség
hátterében hagyta. Innen emelte ki Shakspere, hogy gyarlóságáról oly
művészi képet adjon, melynek hiába keressük párját. Midőn
gyámoltalanságát a rémtettekkel forrongó kor viszonyai közt oly éles
világításba helyezte, egyszersmind kiválósággá emelte. A mi e bősz,
fékevesztett szenvedélyek között ily tehetetlen: az, alapjában, mély
kegyesség, az isteninek buzgó, megható keresése. Az ádáz külső és belső
harczok idején a kegyes király romlásává lesz Angliának. Mert mi más
burjánoztatja a gyomot, mint az enyhe lég; mi teszi a rablókat
vakmerőkké, mint a túlságos szelidség? A franczia háború csapásai, az
orleansi szűz diadalai után a király keserv és felindulás nélkül köti
meg a szégyenteljes békét. Ő megelégszik bármivel, mi istent dicsőíti.
Sem országa, sem szerettei érdekét megótalmazni nem képes. Glosterre
súlyos vádakat emelnek előtte a nagyok és felesége; de ő oly ártatlannak
tartja, mint a kisded bárányt s a szelíd galambot. Védi szívvel-szóval,
senkiről nem tehetve föl rosszat; de megvédelmezni nem tudja s elnézi
halálra hurczoltatását. Panaszában a tehénhez hasonlítja magát, mely
csak bőgve fut alá-fel s nézi, merre viszik gyönge borját. Az ellene
törő mozgalmaknak sohasem lesz igazán urává: de nem is akar. Nem
foghatja meg, miért pártolnának el tőle hívei:

  Kérők elől be nem dugám fülem
  S rajtok ki nem adtam rest halasztgatással;
  Részvételem volt sebeikre gyógyír
  S telt nyomoruknak enyhe, lágy szivem;
  Özön könyűik irgalmam letörlé,
  Birtokaikra nem valék sovár,
  Sem nagy adókkal nem sanyartam őket,
  S bármit hibáztam, bosszum nem ragadt el,
  Hát mért szeretnék inkább Eduárdot?

Nem érti, hogy az enyhe, lágy szív csak enyhe, lágy időben van helyén. A
harczok zúgása közt a háború istentelenségéről elmélkedik s Cade
lázadásakor könyörülettől szorongatva jajdúl föl: mentse isten, hogy
annyi árva lélek szablya által veszszen el. A towtoni síkon, míg
ellenfele, Eduárd, trónjáért csatáz, félrevonúl s arról ábrándozik, hogy
mi boldog élet volna az: nem lenni több egy egyszerű juhásznál. Clifford
és a királyné elűzték a csatából, mert jobban megy, ha távol van: ő
képzeletben egy más világot sző magának. Az idilli kép, melyet a
pásztoréletről fest, megható, gyöngéd és fájdalmas. De szétrebbentik,
szörnyű ellentétül, a következő jelenetben az apagyilkos fiú s a
fiúgyilkos apa, a polgárháború iszonyának képei. Megveretve, imádságos
könyvével bújdosik s az erdőkerülőkkel, kik foglyul ejtik, inkább a
révpartra jutott hajósnak nyugalmával, mint a hajótöröttnek
kétségbeesésével beszélget. Szintén ezzel a nyugalommal engedte át
trónját, megfosztva gyermekeit örökségöktől, a Yorkoknak; ezzel törődik
bele végső bukásába;

  Alattvaló még trónt nem vágya úgy,
  Mint vágyok én: alattvaló legyek!

De ő királynak született, s királyul kellett volna helyt állnia.

Azonban épen gyarlósága a jellemző erőnek mily hatalmával van
időről-időre kiválósággá fordítva s ezzel az ok és okozat szoros
egységébe foglalva! Szívének teljes tartalma: a szinlés nélküli, mély,
feláldozó vallásosság, istennek félelme, az ő akaratában megnyugvás
határozza meg egész valóját. Ez alapvonás adja meg kegyes, babonás és
tehetetlen alakjának mélységét. Vallásossága megadóvá teszi: minden
szenvedést, a mi reá van mérve, vezeklésnek tekint a Lancaster-ház
bűneiért; de egyúttal föl is emeli: szinte jóssá teszi, a jövendők képét
tárja föl szemei előtt. Látja, mint lesz egykor Richmond hazája
áldására, helyrehozva mindazt, mi most ő általa veszendőbe ment; de
látja előbb Rikhárd rémkorszakát is, ki gyilkos kardjával kezében
prófétának nevezi áldozatát. A rövid jelenet, mely Henriket Beaufort
kardinálisnak, Gloster gyilkosának, halálos ágya elé vezeti, az emberi
szívnek legnemesebb húrjait rezdíti meg. A lélekmardosás, melyben a
nyomorúlt vergődik, a gonosz élet iszonyú végét mutatja. A tiszta szívű
király előtte áll és imádkozik:

  Oh te, a mennyek örök mozgatója,
  E nyomorúltra nézz irgalmasan!
  Üzd el a sürgő, arczátlan Gonoszt,
  Ki e bűnösnek lelkit ostromolja!
  Mentsd meg szívét a vad kétségbeséstől!

Esd a haldoklónak, ha lelki üdvre gondol, remény jeleül tartsa föl
kezét. De az a remény jele nélkül hal meg. Warwick a rút élet
következésének mondja halálát; ám a király keresztyéni alázattal sohajt
föl:

  Oh ne itélj! Mind bűnösek vagyunk.
  Zárd le szemeit, vond össze függönyét,
  S mi elmélkedjünk az ő esetéről.

Mint Schlegel mondja: a kegyes király itt az égi kegyelem képe, mely az
utolsó pillanatban is azon fárad, hogy a bűnös lelket fogékonynyá tegye
maga iránt. Hitét megőrzi mindvégig: halála is olyan, a minő élete volt.
Isten irgalmát kéri magának és gyilkosának, mint megváltója. Nem kell
magyaráznunk, mily gyarlóság e jámbor szív az ő helyzetében. Egy remete
a királyi trónon ép oly tökéletlen, mint a remetekunyhóba szorúlt hős.
Henrik eme tétlen kegyessége, mely imádságos könyvét forgatva,
megfeledkezik kardjáról, vérrel és nyomorral árasztja el hazáját. Az
isten szolgálata nem lehet romlása az embereknek. Egy kötelességének
teljesítését minden többinek elmulasztásában keresi. Úgy szolgálja az
istent, hogy valamennyi ördögöt elszabadít lánczáról. Lelkesűléséből
egészen hiányzik az érzéki, az életnek teljességében való felfogása. Az
isten képét csak a mennyben keresi s rá sem gondol, hogy e világnak is
viselnie kellene azt, és neki arra törekednie, hogy viselje. Innen már
megnyugvása sem lehet teljes, hiába emlegeti olykor elégűltségét. A
bűntudat is beférkezik ebbe, mint a fiáról szóló jóslat tanúsítja. A
fájdalom köde ül lelkén; érzi, hogy nem oda való, a hova sorsa ültette.
A bánat nyomja szívét s a tragikai fájdalom szól belőle:

  Bár halva volnék, hogy ha ég akarná,
  Mert van-e más a földön bú-keservnél?

Mily színtelenen maradt ehhez képest Eötvös Ulászló királya, kinek
konczepczióján félreismerhetetlenül meglátszik VI. Henrik hatása. A
tehetetlen király is vallásos, s mindenekfölött jó családapa: szívből
gyászolja feleségét s remegve szereti gyermekeit. De mindez nincs
szorosabb okozati összefüggésbe hozva gyámoltalanságával, nincs
felhasználva ennek magyarázatára s mintegy mentségére; így a rokonszenv,
sőt az igazi érdeklődés fölébresztése sem sikerűl a költőnek.

Mig Henrik király, ki azt hiszi, hogy elég jámbornak lennie, a félszegül
értett hivatás képe, addig Géza, Szász Károly _Salamon_jában, a
kötelesség és hit belső harczának megható példája. A lelkét betöltő
eszme sérelemnek érzi azt, a mit az ország javáért tennie kell. A
mogyoródi csata után királylyá kiáltja a nemzet mind egy hanggal, csak
Dezső püspök inti tartózkodásra. De az ő egy szava folyton viszhangzik
lelkében s úgy hiszi, mikor a koronát magára engedte kényszeríteni,
megsértette legszentebb kötelességét. Meg van győződve róla, hogy az
átok, mely apját lesújtotta, rajta is teljesedni fog, mert az elűzött
Salamon istennek fölkentje s a korona jog szerint övé. A maga bús
koronázásán mennyire más, mint egykor Salamonén volt, mikor méla mosolya
nem tükröze gondot, hogy a koronáról örökre lemondott. De ember tervez s
– most nem az isten végezett. Szelíd jósága Salamon irányában csak
egyetlen egyszer emelkedett makacs ellenállássá, mikor a nándorfehérvári
görög foglyok életét mentette meg. Akkor az emberszeretet, a hűség, a
szó szentségének védelme tüzelte; most szószegőnek érzi magát, ki
megtörte haldokló apjának tett fogadását. Első kitámadásukra vereség
lett az isten büntetése s ő remetelakban engesztelte. De végre sem
kerűlhette el sorsát. Az ország java kívánta, hogy fejére tegye a
koronát, mely égette velejét. Uralkodását csak vezeklésnek tekinti,
melyet, mint esengve reméli, rövidre szaband a kegyelem atyja. Istent
követ, embert segít, templomot épít, böjtöt tart, gyónást végez:
mindhiába. Hiába a papok vigasztalása, hiába a pápa feloldozása: lelke
csak nem nyughatik meg.

  Igy vérze szegény szív, ártatlan vezeklő,
  Nem vétek-ütötte nagy lelki sebektől,
  Imáiba’ bűnnek vádolva erényét,
  Könnyel oltogatva koronája fényét.

Csak Dezső püspök szavát hallja: «boldogok a békére igyekezők.» Rémes
látásai vannak; egymásután jelennek meg előtte a trónbitorlók, kik
bűnükért csúfosan vesztek: Péter, Aba Samu, Endre és édesatyja. Ime az
ellentétes jelenségek ellentétes viziói: Rikhárd azokat látja, a kik az
ő áldozatai; Géza meg azokat, a kiknek ő az áldozatuk. Nem képes tovább
viselni a koronát; visszakínálja Salamonnak. Térdein esd kegyelemért a
püspök előtt. Nem kívánja már azt sem, a mi jog szerint megilletné.

  Ország harmadrésze nekem immár nem kell,
  Beérem én annál sokkal kevesebbel.
  Szűz Anya temploma – alatta egy bolt van –
  Csöndes kicsi hajlék vár engemet ottan.

Így ég el, búban emésztődve, mint a csepegő fáklya. Azok, a miket e
czikk bevezetésében mondottunk, tisztán éreztethetik a tragikai elemeket
e bölcs és rajongó, kétségbeesett és bátor, imába merűlt és átoksújtotta
herczeg megindító alakjában.

Hogy azonban az ilyen jelenségeknek s általában a fejletlen szenvedély
képviselőinek tragikuma teljes-e, s hogy milyen viszonyban áll a
többiekhez, arról alább lesz szó.



XVI.  A szenvedély mértéktelensége.

Már a fejletlen erőt is egyszersmind mértéktelennek ismertük meg. De nem
az öszhangos emberi az, a mire nézve mértéktelennek látszik: csak az
állati féktelenkedik benne, melynek kormányzására az emberi fejletlen;
vagy pedig a szellemi emelkedik túl, az érzékinek nem kifejtésére, hanem
legyőzésére és megsemmisítésére törekedvén. A mértéktelenség nevével
különösebben másféle jelenségeket illetünk. Azokat, melyek a kiválóságot
s a kiválóság érzetét mint túlságost, renden kívülit mutatják, de mint a
benső, a szellemi által áthatottat s megnemesítettet. Az emberit, mint
ilyet, a maga teljességében. Általok az emberi erőnek nem az állati
vadsággal rokonságát, ehhez közeledését érezzük, mint inkább emberi
voltában magán túlemelkedését. A páthoszban eszmei és érzéki összeolvad.
Az elkapatottság, túlbizakodás, az æschylosi hübrisz ez, melynek
virágzása, mint a _Perzsák_ban olvassuk, «a balsors kalászát érleli». A
hübrisz, melynek ikertestvére és szövetségese a bié, az erőszak, s örök
ellensége a szofrozüné, az okosság. E mértéktelenség nyilatkozhatik
szerelemben, igazságszeretetben, kegyeletben, boszúban, haragban,
becsvágyban, féltékenységben, hatalomban, keservben, fájdalomban,
lelkesedésben, az ember szellemi életének valamennyi irányában. A mi
csak nagynak mutathatja az embert, ugyanannak mértéktelensége
feltüntetheti egyszersmind gyarlóságát.

A túlbizakodó erővel kiemeli magát az egyén az emberi mértékből: hitét
csalhatatlannak, gondolatát tévedhetetlennek, jogát kétségbe nem
vonhatónak, érzését mindenek fölött állónak, erejét végetlennek képzeli.
Mértéktelensége gyarlóság, mert alapja csalódás s a rendkívülit a rend
ellenségének mutatja. A rend pedig az egyetemes érdeke, megtestesűlése s
így sérelme is egyenesen az általánost illeti. Az egyénben külső és
belső, eszmei és érzéki egymással bizonyos öszhangban vannak: nagy lélek
nagy erővel, nagy elhatározások nagy tettekkel, nagy érzések nagy
erőfeszítésekkel; de nincs öszhangban az egyén az egyetemessel. A
partjain túlcsapó folyam fenséges képe, melynek vissza kell térnie
medrébe.

Sophokles Ajasának példája értesse meg velünk közelebbről a mondottakat.
Achilles halála után, fegyverzeteért, mint a legkiválóbb vitézség
jutalmáért, versengtek Ajas és Odysseus. Ajas a görögség legelső hőse
volt, ki egy ízben az egész tábort megmentette. Ennek daczára az
Agamemnon és Menelaos által vezetett haditanácsban Odysseus lett a
győztes. Ajas meg volt győződve róla, hogy ha Achillestől éltében
kérdezik, ki nyerje a hősiség díjául fegyverét, tőle senki sem ragadta
volna el. A sérelmen bősz haragra gyúlva elhatározta, hogy kardját Argos
vérében áztatja meg. Éjnek idején kitört sátrából, hogy legyilkolja a
vezéreket. De Pallas Athena őrűlt lázat küldött rá s elbódította:
ellenségei helyett a tábori barmokra és juhnyájakra rontott, azokat
kaszabolta s hordta foglyul sátrába. A mértéktelen elbizottság
természetes büntetése ez: midőn az erkölcsi egyensúly felbillen,
megbomlik vele együtt az értelmi is. Ajas fékevesztett dühe
tiszteletlenség volt az istenek iránt: azt hitte, mig megvan karjának
ereje, nincs szüksége más segítségre. Athena, a bölcsesség
istenasszonya, ily tanúlságot fejt ki e példából Odysseus előtt:

                  Az istenek
  Ellen ne ejtsen ajkad gőgös szót soha
  Ne fújjon föl kevélység, ha erős karod
  Vagy gazdag kincsed más embernél többre tesz,
  Mert egy nap porba sújtja vagy fölemeli
  Az ember dolgát; ám az istenek előtt
  Csak a jó kedves, gyűlölt minden a mi rossz.

Ajas, visszanyerve eszét, kétségbeesik a gyalázat fölött, melyet maga
hozott fejére. Szégyenét nem képes elviselni. Hogyan léphetne
megcsúfoltan öreg atyja elé, s mint szenvedhetné gúnyolódását a
seregnek, mely előtt eddig bámúlt példaképen volt? Gyalázatát nem tudja
túlélni. Büszkébb volt erejére és bátorságára, hogysem az ész szavát
meghallhatta volna. Most már értené, de későn:

  Jövőre hát meghajlunk majd az istenek
  Előtt, és megbecsűljük Atreus fiait.
  Uralkodók ők, hódolat való nekik.
  Miért nem? Hisz a legszörnyűbb, a legerősb
  Meghódol a fenségnek.

Csitúlni kezdő háborgása közt halljuk tőle a keserű életbölcseség e
fenséges szavait:

  Immár tudom, hogy ellenségemet csak úgy
  Szabad gyűlölnöm, mintha egykor újra jó
  Barátommá lehetne: és barátomért
  Csak annyit tennem, annyira szeretnem őt,
  Miként ha nem maradna mindig jó barát.

A mérték elve! Ajas nem tartotta meg s halálra szánja magát. Hiába
hozzák eléje fiát, a kis Eurysakest; hiába esdekel neki felesége,
Tekmessa; hiába figyelmezteti az istenekre. Ajasból újra kitör jellemző
dacza: az isteneknek többet semmivel sem tartozik. Tisztító fürdővel
lemossa szennyét: öngyilkossá lesz, mert a nemeshez csak szép élet vagy
szép halál méltó. A felindúlt királyok nem akarják megengedni
eltemettetését s heves vitát folytatnak testvérével, Teukrosszal. Végre
Odysseus a meggyalázott hős pártjára áll, kivívja és megadja
végtisztességét, s az életnek e sötét képébe a kiengesztelő elemet
olvasztja be.

A görög tragikusoknak kedvelt tárgya: a mértéktelen kiválóság. Aeschylos
Prometheusa egyike legfenségesebb példáinak. A hatalmas titán,
nemességére támaszkodva, jogában érezve magát s erejében elbizakodva,
összetűz a legfőbb istennel. Zeus mindenható erejének, mely gyötri őt, a
mindent elszenvedni képes s megtörhetetlen erőt állítja ellenébe.
Hasztalanok gyötrelmei, melyeknek meg kellene értetniök vele, hogy ő, a
furfangos Zeusszal szemben vak bolond csupán. Hiába inti engedékenységre
Hermes, hiába esdekel előtte a kar: akár a tengerhez beszéljenek, akár
őt szorítsák. A titkot, melyet az isten ki akar csikarni tőle, nem
árúlja el. Csak átkai vannak a fenyegetésekre, mignem a sziklát, melyhez
lánczolva van, Zeus itélete örvénybe sodorja s őt magát elevenen temeti
el. A _Perzsák_ hőse a szégyenszemre haza menekűlt Xerxes, kinek dölyfét
Salamisnál oly csúfos megaláztatás érte. Megtörten, férfias
fölemelkedésre képtelenül érkezik susai palotájába, hol vele szemközt
fenségesül emelkedik ki a végtelen fájdalmában is nemes és méltóságos
Atossa királyné alakja. A köz szerencsétlenségben megjelenik Dárius
király szelleme, hogy az isteni igazság és bölcseség tolmácsa legyen.
Tőle halljuk, hogy Xerxes, ifjú elbizakodásában, botorul, azt hitte: a
szent Hellespontot békóba verve rabjává teheti, s ember létére
Poseidont, valamennyi istennel együtt, leverheti. «Nem őrület szállta-e
meg lelkét?» kérdi. A költő, ki maga is ott harczolt Salamisnál, csak
katasztrofáját nyújtja a tragédiának, melynek egész lefolyását Herodot
írta meg. Nála olvassuk Xerxes mértéktelen elbizakodásának kitörését a
susai fejedelmi tanácsban: «Zeus egének határaig terjesztjük a perzsa
birodalmat; veletek együtt egy országgá teszek minden földet, Európán
át, egész a világ végeig. Hallom, hogy nincs város, nincs nép a földön,
mely ellenünk állhatna, ha Athént és Hellast meghódítjuk.» A döntő
ütközet után Phidias abból a márványból, melyet a perzsák diadalmi
emlékül hoztak magukkal, Nemesis szobrát faragta, az igazságos mérték
istennőjeét, ki a világ rendjét őrzi és sérelmét megboszúlja.
Aeschylosnak minden drámája, különösen _Agamemnon_ja, tele van
vonatkozással, hogy a mértéktelenséget mindig istencsapás várja.

Sophokles a szenvedély mértéktelenségét, Ajason kívül, Oedipusban és
Deianeirában fejezte ki. Amaz Laios király ismeretlen gyilkosát az
igazságérzetnek oly biztosságával kutatja és fenyegeti, mely csak istent
illetheti meg, hogy utóbb szenvedélyét a végzetes fordulat önmaga ellen
irányozza. Emez oly meggondolatlan hévvel igyekszik visszanyerni Iolétól
Herkules szerelmét, hogy a Nessos vérébe mártott ruhával gyilkosává lesz
férjének, a kit mindenek fölött szeret. Euripides Medeiáját pokoli
féltékenység gyötri. Kiirtja az egész korinthusi királyi házat, melynek
leányát Jason szerette, s hogy hűtelen férjét nyomorúlt létének utolsó
vigaszától is megfoszsza, leöli saját gyermekeit. A kolchisi varázslóné
szenvedélyének démoni ereje Senecának róla írt tragédiájában talán még
élesebben van kiemelve, mint Euripidesnél. _Hippolytos_ban Theseus
király, házának meggyaláztatásán fölgerjedve, gyilkosává lesz ártatlan
fiának.

A mértéktelenség, mely a klasszikai költészet ez alakjaiban s a modern
tragikai hősök legnagyobb részében is nyilatkozik, bizonyos törekvésben
való korlátlanság. E törekvés azonban, mintegy magával viszi s fölemeli
a lélek egyéb tehetségeit is. A mértéktelen érzés megaczélozza az
akaratot s a mértéktelen akarat a túlcsapongó képzelettől veszi
táplálékát és szolgálatában kiélesíti az érzelmet, melynek sejtése
szinte látássá, előérzete szinte tudássá magasúl. Csak Romeóra és
Juliára, Hamletre és Macbethre, Othellora és Learra gondoljunk: miképen
emelik, zaklatják, fejtik bennök akarat, képzelet és érzés egymást, s
tételünk értékére nézve azonnal tisztába jöhetünk. A tragikai hatás
szempontjából kiváló fontosságú következése ennek, hogy az elbizottság
mértéktelenségét rendszerint a fájdalom mértéktelensége vezeti költői
megoldásához. E mélység, rendkívüliség, kizáróság teszi a tragikai
szenvedést oly fenségesen kiengesztelővé. A csalódás, veszteség, bukás,
halál a tragikus hősre nézve sokkal többet jelent, mint az élet
közönséges embereire. Többet, nemcsak azokra, kik, mint a stagirita s a
franczia klassziczizmus kánona követelte, trónról buknak és koronát
veszítnek, s sorsuk hatását emeli a kivételesség, a ritkaság benyomása.
De többet, általában a tragikai hősökre, kik mind a kiválóság trónján
ülnek s a fenség koronáját hordják. Nem külső helyzetöknél, hanem belső
kiválóságuknál fogva, nem csupán látszatra, de valósággal is
hatalmasabban szenvednek, mélyebben megaláztatnak s többet vesztenek,
mint más emberfia. Az érzésnek e mértéktelensége, a fájdalom
korlátlansága, melybe a hajótörést szenvedett akarat átmegy, tesz rájok
nézve lehetetlenné bármi alkuvást sorsukkal. Kizáróságában kiszorít
lelkökből minden kilátást, reményt, vigasztalást. Midőn itéletöket
végrehajtja s a költői igazságszolgáltatás leghatalmasabb tényezője
gyanánt jelenik meg: egyszersmind betetőzi fenségöket.

Nyilatkozhatik ez a rendkívüli fájdalom, melyet a tragikai megsemmisűlés
érzetének nevezhetünk, különböző módon. Panaszban, elérzékenyűlésben,
kesergésben, mint Antigonénál, ki siránkozik, hogy neki nem lesz
nászdala, édes hitestársa, áldása gyermekekben; vagy Medeiánál, kinek
erőt vesz bősz dühén s könnyeket áraszt szeméből a szörnyű boszú felett,
melyet Jasonon áll. Nyilatkozhatik átkozódásban, dühöngésben, vad
felindulásban, mint a fergetegben örjöngő Learnél, ki a világot rengető
villámmal el akarná romboltatni a természet műhelyét s megfojtatni
minden csirát, miből a háladatlan ember keletkezik; vagy Timonnál, mikor
hátat fordít a gyűlölt Athénnek s a harag legvadabb kitörései közt
dobálja el ruháját. Mintegy önként, a maguk szántából látszanak
elszakadni a világtól; ez megsemmisűl rájok nézve s ők is megsemmisűlnek
benne. Nyilatkozhatik e fájdalom fenséges felemelkedésben is, mint a
halni készülő Ajasnál, ki utoljára köszönti a napot, a tündöklő
verőfényt, a trójai forrásokat és mezőket, s szülő hazáját, Salamist;
vagy Othellonál, kinek keserve felidézi harczi dicsőségének képét, s
egész valójának felbomlását jelentve, úgy önti megáradt cseppjeit, mint
gyógyerős nedvét a mézgafa. Megjelenhetik a lélek mámoros
féktelenségében s önkinzó vezeklésében is. Mindegyikre példát szolgáltat
Toldi Szalontán, hogy amaz «egy csók» mérgét elenyésztesse, majd belehal
borba, szerelembe; eszeveszett fővel, búja erős házán dúl minden erővel.
Majd meg a bakonyi klastromban kínnal az életét kinyújtani vágyik;
szerelemért, bűnért vezekelni váltig. A kifakadások átmehetnek néma,
sivár kétségbeesésbe, mint Bánk bánnál. Minde kitörésekben, különböző
formákban a fájdalom mértéktelensége jelentkezik; oly fájdalom, mely
egyensúlyos visszahatása a rendkívüli tévedésnek. Legyőzésére mikép
lehetne csak gondolni is? A szenvedés nagysága kiengesztel a szenvedély
nagyságával.

Ez a tragikai megsemmisűlés érzete: a czélját vesztett hős
lélekállapota; ez szerepe és hatása. Ilyes valamit keres Schopenhauer,
mikor a katasztrófa küszöbére jutott hős lelkébe pillant s mindig és
kizárólag csak lemondást talál benne az élethez való akaratról. E
gondolatot bizonyos erőszakoló részletezéssel fejtegeti Siebenlist, ki
mesterének töredékes gondolataiból a tragédiának egy külön bölcseletét
szerkesztette össze. Bármily kevéssé látszik az általánosíthatónak, úgy
szólván szükségkép következik a rendszerből, mely a tragikumot, mint az
élet visszásságának, igazságtalanságainak és nyomoruságának képét fogja
föl, s a katasztrófában a hősre szabadulást, a nézőre bátorítást lát a
végnek reménye által. A legnemesebbek is, azt mondja, hosszú küzdelem és
szenvedés után a czélokról, melyeket oly hevesen kívántak, önként,
szabadon és örömest mondanak le. Nem egy tragikus alaknál kétségkívül
megtaláljuk ezt a hangulatot, mely a hajótörés után általában az élet
ellen fordúl, föléje emelkedik s köszönti közelgő végét. De ez a
kategoria korántsem kimerítő s mindent magában foglaló. A tragikai
páthosz, midőn az egyetemessel folytatott küzdelmében szárnyaszegetten
elbukik: semmisnek érzi az életet, de csak a maga életét mindig s nem az
életet általában. Hányat marczangol a bűntudat, az eltévesztett pálya
átka! Hogyan illeszszük már e jelenséget a schopenhaueri tételbe? Hogyan
a kétségbeesett küzdelmet, melylyel Macbeth és Rikhárd napja kihúny?
Hogyan Antigone kesergését a nem élvezett örömökről? A szabad, önkéntes,
örömmel teljes lemondás az életről bizonyára feltetszik egyik-másik
tragikai pálya alkonyán; de nem valamennyién. A megsemmisűlés érzete: ez
közös mindegyikökkel. Czéljokkal azonosították magukat; a mint az
veszendőbe megy, pusztúlnak ők is, s törekvésök mértéktelenségét
szenvedésök mértéktelensége váltja föl. Panaszkodva vagy némán,
fölemelkedve vagy lesújtva, de egyéniségökre nézve mind a megsemmisűlés
érzetével vesznek. Hogy ez a megsemmisűlés és érzése nem mindig teljes
és nem mindig föltétlen, látni fogjuk.

Visszatérve kiindúló tételünkhöz, hogy a mértéktelen akarat mikép emeli
a lélek különböző tehetségeit, egyensúlyuknak megzavartatása daczára is:
értető például találjuk Macbethet. Diadalmasan jelenik meg, a fifei
csatából jöve, hol a Duncan király ellen lázadt Macdonwaldot verte meg,
a kernekkel és galloglassokkal együtt, majd meg a norvég Sweno királyt,
ki a zavarosban halászni akart. Ő a nap hőse; a sebesűlt századostól és
Rosse thántól halljuk, hogy ő, egyedül ő a győztes, nélküle elveszett
volna minden. Ime csak ő képes megvédeni a királyi hatalmat; vajjon nem
ő neki van-e e szerint legtöbb joga is rá? A ki erejére, bátorságára,
vitézségére első: állhat-e hatalomra hátrább? A mértéket már-már szeme
elől téveszti. Dicsőségében, hősisége tudatában nekihevűlt képzelete
mind magasabbra hág: Glamis thánja! Cawdor thánja! leendő király! A
boszorkányok szavában csak szíve titkos sugallatainak viszhangját
hallja. Banquo észreveszi, hogy a _király_ szóra megriad. Mi értelme
lehet más ez összerezzenésnek, mint hogy rajta kapták titkán. Borzad a
szótól s Banquoval beszélgetve, egyszer sem meri kiejteni, bizonyságul
arra, hogy annál többet gondol rá, hogy folyton azzal háborog. Lelkében
már nemcsak az alaktalan gondolat fészkelte be magát, hanem a sikerre
vezető bűn kísértése is.

      Miért győz rajtam a kisértet,
  Hogy égnek áll hajam, szörny-képitől,
  S higgadt szivem bordáimon vadúl
  Természetlen dörömböl! A való
  Félelminél a képzelt rém nagyobb;
  Ez eszme, melyben még a gyilkolás csak
  Agyrém, valómat úgy megrenditi,
  Hogy léterőm mind képzeletbe fúl,
  S előtte semmi sincs: csak a mi nincs!

Még iszonyodik a gyilkosságtól. Nincs semmi sarkantyúja a szándokot
segítni, mint a nagyravágy. De nagyravágyása már mértéktelen:
dicsőséggel, nagysággal, elismeréssel, kitüntetésekkel nem éri be.
Glamis és Cawdor thánja már; de ő nem elégszik meg azzal, a mije van;
képzelete nem szabadúlhat attól, a mije még nincs. A koronát akarja
minden áron; de ennek csak egy ára van: a bűn, melynek meg az egész
Macbeth az ára. A bűn ellen feltámad jobb része, mely innen kezdve végig
harczolva, küzdve ad föl lelkében minden talpalatnyi tért. Mily iszonyú
átalakulás megy véghez benne; az önző akarat fejlődésének mily
szakadatlan s megrendítő fokozatait tüntetik föl nyilatkozatai! Szívét
eleinte higgadtnak mondja s a Lady is azt panaszolja rá: több benne a
szeretet édes teje, mintsem hogy czéljához a rövid utat választaná.
Maga, egy jobb pillanatában, a királygyilkosság előtt így tör ki:

                  A sors
  Ha akar királynak, jó, tegyen királylyá;
  De úgy, hogy én ne is mozdúljak érte.

De meg kell mozdúlnia; fölzaklatott szenvedélye áttör a mértéken. Duncan
elesik s Macbeth, a lélekmardosás kínja között, félig kétségbeesve,
félig biztatva magát, az öncsalás tételére jut:

  A kezdett bűn istápja újra bűn.

Mintegy kényszerítve, nem tehetve máskép, halad tovább a vétek útján.
Dicsőségének egyetlen részese Banquo; s háza jövőjének, a boszorkányok
jóslata szerint, veszedelme az ő nemzetsége. A hős királyi valója
félelmet szűl; alatta a bitorló lelke legörnyed. Utjában állanak fiával
együtt; el kell őket láb alól tennie. De Fleance megmenekűl, s Banquo
szelleme megjelenik az új király lakomáján. Macbeth iszonyú
felindulásba, önkívületbe jő, melynek lecsillapodtával mondja:

  Ez öncsalódás, a mi megcsufolt,
  Csak a szokatlan újoncz félsze volt:
  Gyöngék vagyunk a tettre még.

A tett tehát nem tűnik már fel előtte a kénytelenség, a valóján
elkövetett erőszak színében. Már szeretné, ha elégséges, soha meg nem
rettenő ereje volna hozzá. A boszorkányoknak új, kétértelmű jóslata után
a megindúló erdőről s a nem anyaszülte ellenségről, a jövő látványának
izgalmában, mikor hírét veszi Macduff szökésének, bőszűlten kiált föl:

                  Ezután
  Szivem zsengéje mindenkor legyen
  Kezemnek is zsengéje! Rajta mindjárt,
  Tett koronázza első szándokom.

Ezután – tehát végkép elveti magától a meggondolást. A tettből, mely
első szándokát koronázza, Macduff ártatlan családjának
lemészároltatásából, már teljesen hiányzik a szubjektiv kényszer, még a
bűnös czéltudatosság is. Csak a megvakúlt szenvedély, a vért szomjazó
boszú műve az. Im, Macbeth erkölcsi érzésének teljes kihaltáig, hol
nincs már rá hatása a Lady halálának sem, s egyáltalában semmi értéke az
emberéletnek, a szenvedély minő fokozódása!

E rövid vázlat elég czáfolat Bodenstedt felfogására, ki Macbethben,
elejétől fogva, csak a kész, megrögzött, képmutató gonosztevőt látja. A
bűn természete ellen van; de megöli a királyt, mert a nagyravágyás
természetében van. E természet szemeink előtt alakúl át. Már királylyá
lett; de lenni semmi még, bizton lenni! Sorra kiirtja ellenségeit. Meg
akarja gyilkolni még azt a jövőt is, mely valaha háza ellen támadhat;
mert koronája meddő, királyi pálczája csak száraz ág, ha fia nem
örökölheti. Az, hogy igazán van-e fia, a mit Rümelin hánytorgat,
mellékes kérdés. Neki a hatalom teljessége kell, mely magában foglalja a
jövőről való rendelkezést, mintegy az élet határán túl terjedő hatalmat;
e nélkül csonkának érzi. Nagyravágyó, a jelenen és jövőn féktelenkedő
akaratát lázas képzelete izgatja; létereje valóban a képzeletbe fúl.
Macbeth csak félig él a való világban, félig a képzeletben, mely
boszorkányokkal, holtak árnyaival, véres fejekkel s a jövendő
látványaival van tele. Tragédiájában a való s az álomvilág csodás módon
hatnak össze, hogy őt mindig mélyebbre és mélyebbre sülyeszszék.
Schlegel jegyzi meg, hogy miután lemondott a másvilágról s lelke örök
javát a gonosz kezébe adta: csak annál aggodalmasabban ragaszkodik a
földi élethez; minél nyomorúltabb, annál irgalmatlanabb. Végre, Malcolm
kifejezésével, egészen hentessé lesz. De mig egyfelől megborzaszt és
elrémít, nem ragad-e másfelől bámulatra fenséges adományaival;
gyarlóságát nem épen ezeknek mértéktelenségében ismerjük-e föl?

A fejtegetést, melylyel más helyen Romeo és Julia szerelmének
természetéről részletesebben emlékeztünk meg, egészen ide
alkalmazhatjuk. E mindent magában foglaló érzés alkotja a veronai
szerelmesek kiválóságát, s mértéktelenségében fekszik gyarlósága. Nem
tud számolni sem a családi kötelességgel, sem a közviszonyokkal, sem az
élet komolyabb feladataival; mindezekre nem is gondol.
Ellenállhatatlanul, minden okosság ellenére, tör mindig a legközelebbi
czélra, s e czélban, minden emberi lehetségen túl, teljes kielégűlést
kíván. Igy kell egyszerre saját lángjokban fölemésztődniök s az eléjök
tornyosodó akadályokon összetöretniök. Így Othello is, ki nem okos, de
hő szerelmű; nem könnyen gyanús, de ingerelve féltésben dühöng.
Féltékenysége nem más, mint szenvedélyes szerelmének mértéktelensége;
ebben csodáljuk és szánjuk őt. Hősi szívét egyszerre keményíti és töri
meg, midőn Dezdemónát megfojtva, mint a tudatlan indus, botorul eldobja
a gyöngyöt, mi többet ér, mint népe birodalma. Lear király meg, ki egész
hosszú életét a hatalom tömjénfüstjében töltötte, azt hiszi, hogy
hatalma van a szív gyöngéd felindulásait is mintegy kicsikarni, köteles
adó gyanánt, s mint Zeising megjegyzi, uralkodni akkor is, mikor a külső
erőt kiadta kezéből és a szeretetet ellökte magától. A szenvedély
mértéktelensége mindnyájoknál átmegy a fájdalom, a szenvedés
mértéktelenségébe.

Tudjuk, hogy e mértéktelenség nemcsak az önző indulatokat juttathatja
tragikus lejtőre, hanem az önzetlen érzéseket és nemes törekvéseket is.
Elbizottságra ragadja, erőszakosságra csábítja őket s megzavarja
felfogásukat a kötelességek értéke, egymáshoz való viszonya és öszhangja
felől. Vonzalom, áldozatkészség, meggyőződés szenvedélyekké lesznek,
melyek kizáró uralmat nyervén az egyén felett, öszeütközésbe keverik az
egyetemessel, mely nem csak egyetlen kötelesség teljesítését kívánja
tőle, bármily szent legyen az, és semmi esetre sem követeli minden áron.
Kemény Zsigmond Gyulai Pálja egyike a legnemesebb lelkeknek. Tele van
eszményi ábránddal s magasztos tépelődéssel. Természet, tudomány,
költészet vonzzák s szeretne végkép közéjök menekülni falusi magányába,
Abafájára, megszabadúlva a gyulafehérvári udvarból, hol Báthori Zsigmond
kegyencze és tanácsosa. De mielőtt mehetne, egy nagy kötelesség
teljesítése vár rá. A fejedelem atyja, Báthori Kristóf, hajdan
becsületét mentette meg, s Gyulai akkor erős fogadást tett, hogy
rendületlen híve lesz neki és házának. Igéretét ismételte a haldokló
Báthori István lengyel király előtt, kinek meg a Békesi-forradalom után
életét köszönte. Az ifjú fejedelmet, kinek így tettel, tanácscsal,
szenvedések között is, gyámolítását fogadta, nagy veszély fenyegeti.
Báthori Boldizsár folyton bizonytalanná teszi Zsigmond trónját. A nagyok
s a nép rokonszenve a népszerű dalia mellett vannak; de Gyulai mindennek
daczára el van határozva, hogy megmenti urát. A villongás által
fölingerelt kormánytanács kimondja Boldizsár halálát, ha bármely
törvénytelenségre vetemednék. Gyulainak minden törekvése most már:
rábizonyítani az árulást, melylyel megbuktathatja. A fejedelemnek egy
elbizott olasz komédiását, ki a félelmes fogarasi grófot egy előadás
alkalmával harsogó zenekarral fogadta s tüntetett mellette, börtönre
vetteti. A véletlen, katonai mozgalmak, cselszövések azt sejtetik, hogy
az elzárt Senno igen szoros összeköttetésben van Boldizsárral, ki érette
talán törvénytelen föllépésre, erőszakoskodásra is kész s ezzel bemegy a
kelepczébe. Hogy ide ragadhassa, Gyulai nagy lelki harcz után
meggyilkoltatja Sennot. Ezzel azonban nemcsak czélt nem ért, hanem
inkább saját sírját ásta meg. Az olasz felesége, ki neki ifjukorától
titkos eszményképe volt, a léha fejedelem kegyébe jutván, boszút állt
férjeért. Gyulainak füstbe mentek álmai: a féltett Zsigmond vesztébe
rohant s ő maga, bűnterhelte lelkével, sohasem látta meg Abafáját. Ép
az, a kit szeretett, eszközölte ki bukását és halálát attól, a kinek
feláldozta nyugalmát és életét. Hála, hűség, önfeláldozás vezették: a
legszentebb elhatározás. Szívének egy nemes hajlama volt az, mely,
mértéktelenségében, gyarlóságát képezte. Épen nemességénél fogva, midőn
túlzásában a bűnt is kötelességének ismerte, összezavarta lelkében a jó
és rossz fogalmait. Kétkedővé tette felőlök s kétkedővé az emberi
szabadságban. Belső harczát, s a tragikum e fajának egész természetét,
megragadó erővel festi naplója, melyből a következő sorokat idézzük;
«Mikor Kristóf visszaszerezte álnokul elorzott becsületemet és én hálát
fogadék, nem csengő igéretekkel, de néma, szilárd eltökélésben:
képzelhettem-e, mekkora belterje van e szónak _hála_, s hogy ez egyedül
megtöltheti a szív két kamaráját, uralkodhatik a vér és nedvalkat
felett, szétronthatja az erény keskeny sorompóit, a bűn mérföldköveire
tűzheti ki hódító zászlóját, gyermekjátékként szórhatja el azon
kincseket, melyekért támadott, és a rokonszenv s kötelességérzet
talapjairól zsarnokkénynyel, mint a többi szenvedélyek, tűzi ki az élet
irányát, az akarat végczéljait.»

Az emberi szenvedélyeknek ez a mértéktelensége az, a mit az _Ember
tragédiájá_nak álomképei is feltüntetnek. A Farao hírszomja a gúla-építő
ezerek boldogságának, szabadságának, életének árán keres kielégűlést; az
athéni demagóg féltékeny szabadságszeretete nagy embereiben nem képes
azt látni, a mi tiszteletreméltó, csak azt, a mi veszedelmes; a bizánczi
pátriárka vallásos vérszomja ép oly őrűltségnek látszik, mint az agg
eretnek rajongó lelkesedése egy holt betű miatt. Igy fajúl a dicsőség
vágya mértéktelenségében elnyomássá, a szabadság szeretete irígy
féltékenységgé az egyéni kiválóság iránt, a hit őrűlt rajongássá, az
egyenlőség öröme féktelen vérszomjjá, a tudomány zsarnokává az érzésnek,
az egyéni erők szabad kifejtése alacsony érdekek hajhászásává. Mig Éva
megnyugszik gyöngeségében, megelégszik mosolya birtokában, mely e földre
gyönyört hoz, ha napsugár gyanánt száll egy-egy arczra: Ádám törekvéseit
sohasem fékezi mérséklet s ennélfogva sohasem követheti megnyugvás.
Kitűzött egyes czéljainak varázsa mindig a küzdelem varázsával párosúl s
utoljára egészen ebbe olvadni látszik. Ez természetes is, mert Luczifer
sohasem mutatja őt a czélnál, hanem mindig túl rajta. A becses eredmény
a lelkes küzdő kezéből, ki megharczolt érte, már a tömegébe ment át,
mely könnyen jutott hozzá és visszaél vele. Így történik, hogy Ádám
annyi csalódás után, az űrben folytatott párbeszéd alkalmával, már nem
is a czélban való megnyugvást keresi, a melyet lehetetlennek tart, hanem
csak a feléje való törekvés gyönyörét.

  Oh Luczifer, vezess földemre vissza:
  Ha oly sokat csatáztam hasztalan,
  Csatázzam újra és boldog leszek.

Ördögi kisérője, az ember örök ördöge, megint az elérhetetlenre, a
czélra, irányozza figyelmét. Ádám így felel:

  A czél: megszünte a dicső csatának,
  A czél: halál, az élet: küzdelem,
  S az ember czélja: e küzdés maga.

A küzdés, mely épen annálfogva örök, mivel hajtó szenvedélye
mértéktelen, az elértben és kivívottban, az elérhetőben és kivívhatóban
soha meg nem nyugvó. Farao, az athéni demagógok, a bizánczi barátok és
eretnekek, az álmodozó Kepler, a párizsi csőcselék, a londoni kufárhad,
a falanszter tudósa: mindnyájan azonegy igazság hirdetői. Mindenütt
ugyanaz: az örök ember és örök tragédiája.



XVII.  A szenvedély egyoldalúsága.

A fejletlenségen és mértéktelenségen kívül mutatkozhatik még a kiválóság
gyarlónak az egyoldalúság formájában is. Az emberi léleknek egyik vagy
másik érzése, vágya, törekvése külön, magára kifejlettnek s külön,
magában érvényesűlni kivánónak látszik. Míg a szemlélőnek nem nyújtja a
belső harmonia képét, magára nézve végzetes összeütközés s romlás
forrásává lesz. Azzá még akkor is, ha magában nem mutatkozik
mértéktelennek. Avagy első sorban, a külső viszonyok és belső
jellemvonások aprólékosabb vizsgálata nélkül, mértéktelennek tetszik-e
előttünk Antigone kegyelete, mely mindössze is egy meggyalázott testvér
tetemét átadja a föld nyugalmának, eltemeti? Midőn azonban ezt országos
tilalom ellenére teszi, az egyetemesnek fölfogásában egyoldalúságot,
kötelességére nézve félszegséget s ebben gyarlóságot tanúsít. A sérelem,
melyet az egyén a köz érdekén, az egyetemesen elkövet, nemcsak nála,
hanem sok más alaknál is, kiket tüzesebb szenvedély hajt, ennek nem
annyira túlságából, mint inkább egyoldalúságából látszik származni.
Majdnem kivétel nélkül az önzetlen akarat, a nemes érzések képviselői
tartoznak ide. Az egyén abbeli szilárd meggyőződésében, hogy valamely
jogos eszmét képvisel, nem tiszteli a jogos eszméket összességökben,
egyetemességökben. Egyetlennek szenteli magát s ennek egyoldalúlag
fölfogott érdekében szembeszáll az általánossal. Legfensőbbnek tartván a
maga eszméjét, föláldozza neki a másét, mígnem a megtámadott egyetemes
őt magát kivánja áldozatúl. Életet, világot, kötelességet csak bizonyos
oldalról tekint s törekvése szükségkép ellentétes lesz a harmóniával.
Mikép történik bukása? Vagy úgy, hogy szenvedélyét, mely még magában nem
mértéktelen, a helyzet kényszere nem engedi kivetkezni egyoldalúságából
s akár egyik, akár másik oldalon az egyetemesnek megsértésére
kényszerítvén, kikerűlhetetlen örvénybe vezeti. Szenvedélyének
egyoldalúságából nincs más menekvése, mint az ellenkező egyoldalúság; ez
pedig nem menekvés. Vagy pedig úgy, hogy az egyoldalú törekvés, a maga
külön jogának érzetében, akadályok által ingerelve, makacsságba, daczba,
mértéktelenségbe megy át s összezúzódik. A két eset nem különűl el
mindig tisztán egymástól: a kényszerű helyzet gyakran makacsságot
ébreszt s a dacz legtöbbnyire egyoldalú.

Hegel mindazon remekek között, melyeket az egész ó és új világ
teremtett, _Antigoné_t mondja a legkitünőbb és legmegnyugtatóbb műnek.
Nemcsak általában a tragédiára vonatkozó nézeteit fejti ki Sophokles
remekéből, hanem egyenesen ennek alapján fogalmazta a páthoszt, melyre
vonatkozó nézeteiről egy korábbi szakaszban már megemlékeztünk. Az ő
páthosza a cselekvésre törő, általános erkölcsi hatalom, a kedélynek
magában jogos ereje, az észszerűségnek és szabad akaratnak jelentős
tartalma. Megkülönböztetni kivánja a szenvedélytől, az alacsonynak és
sekélyesnek jegyei miatt, melyek fogalmába sorakoznak; a tragikai
páthoszból szerinte az önző, a kárhozatos maradjon kizártan. Szorosabban
szemügyre véve megjegyzéseit, úgy találjuk, hogy ezek, tiltakozása
daczára is, csak a szenvedélyhez, az érzéki hatalommal nyilatkozó
eszméhez, vezetnek bennünket. Az érvényesűlő észszerűség és szabad
akarat, a cselekvésre hajtott kedély ép oly könnyen veszti el nyugalmát,
mint egyensúlyát. Eszméjében élve, ez által teljesen áthatva, minden
áron valósítására törekedve, az egyén önzővé és kárhozatra méltóvá lehet
a nélkül, hogy fenségi színéből kivetkeznék. Hiszen épen Hegel
bocsátotta világgá a híres szólamot: «nagy emberek tisztessége:
vétkeseknek lenniök,» s a másikat: «a hősnek nem mondhatnánk
megalázóbbat, mint hogy vétlenűl cselekedett.» E mondatokkal ő maga úgy
utal a vétségre, tehát a kárhozatosra, mint a tragikai páthosz
momentumára. Ime, csak a fenségi színben mutatkozó szenvedély az, melyet
Hegelnek a páthoszra, s később a tragédiára vonatkozó fejtegetései
alapján is a tragikum forrásaúl nézhetünk. Mert ha páthoszát nagyon
betűszerinti értelemben veszszük, úgy a tragikum köre igen szükre
szorúl. Háttérben maradna benne a szubjektiv mozzanat, a közönségesen
úgynevezett emberi szenvedély tévedése, mely öntudatos ellentétbe
helyezkedik saját léte alapjával, az egyetemessel, s elszakadva tőle és
szembeszállva vele, romlásba rohan. Akár épen Antigonéval is
bizonyíthatunk. Csak a fölületesebb gondolkodás juthat arra az
eredményre, hogy Antigone tisztán és egyedűl helyzetének áldozata.
Általában bármily kényszerhelyzetbe jusson az egyén, romlása, mely
csupán e helyzetből s nem egyszersmind lényének valamely gyarlóságbeli
mozzanatából foly, nem lehet tragikai hatású. A kényszerhelyzetben
fejlődő küzdelem benyomása csak két esetben lesz valósággal tragikai:
vagy ha már e helyzetet magát az egyén szenvedélye teremtette; vagy
pedig ha lelki szervezetének oly gyarlóságát hozza nyilvánosságra, mely,
teljes szabadságának birtokában is, előbb-utóbb végzetes lenne rá nézve.
Jusson eszünkbe, a miket fentebb a szabad akaratról mondottunk. Antigone
helyzete elég kegyetlen, elég kényszerítő: bukása szinte
kikerűlhetetlennek látszik. Ne fektessünk súlyt rá, hogy ezt a helyzetet
is a pártharczok közt vérző, felfordúlt Thébában önmaga kereste, nem
maradván meg, atyjának halála után, a vendégszerető Athén békés falai
közt. Ez előzményeket figyelmen kívül hagyva, magának a tragédiának
Antigonéjában is ép úgy megvan a gyarlóság, mint Oedipusban, kire
Aristoteles szeret hivatkozni a tragikai tévedésnek, a hamartiának,
fejtegetésénél. Helyzetének tragikai föladata nem az, hogy őt egyszerűen
eltiporja, hanem hogy önmaga által semmisíttesse meg. A tragikai
momentum lelkében fekszik; a helyzet, a körűlmények csak kicsiráztatják,
egyoldalúságát képtelenségbe hajtják s örvénybe vezetik.

Lássuk közelebbről, miként. Kreon király Thébában, az ellenséges argosi
had megveretése és elvonúlta után, kihirdeti itéletét Oedipus fiaira. A
két királyfi egy napon, egymás által, gyilkolva és gyilkoltatva, húllt
el. Eteokles, ki hősi életét hazájáért áldozta, legyen minden díszszel
eltemetve s kisérje őt az áldozatok minden neme. A gonosz azonban soha
ne nyerjen oly jutalmat, mit a jó érdemel. Polyneikes, ki honára
támadott, hogy azt és isteneit tűzzel pusztítsa ki, temetetlen heverjen,
s a ki eltemetni merné, életével lakoljon. Antigone azonban, kit épen
testvéri szeretete hívott haza Athénből, a szigorú tilalom daczára
elhatározza, hogy boldogtalan bátyjának megadja a végtisztességet. Két
ellentétes kötelesség áll előtte. Egyikkel hazájának tartozik, melynek
érdeke az áruló rettentő büntetését követeli; másikkal az isteneknek,
kiktől a halottat elvonnia nem szabad, s a természetnek, mely szeretetet
öntött szívébe testvére iránt. E kettő közűl, melyek legalább is egyenlő
mértékben jogosak, ő csak az egyiket ismeri el: az utóbbit. Csupán ezt
tartja szem előtt, ezt követi. Polyneikest eltemeti s Kreon előtt így
védi magát:

  Nem Zeus volt az, ki e parancsot hirdeté,
  S Diké istennő, ki az árnyak közt honol,
  Az emberszív számára ily törvényt nem ad.
  Parancsodat nem tarthatám oly nagyra, én
  Halandó, hogy miatta megtagadjam a
  Nagy istenek örök, nem írt törvényeit.
  Isten törvénye nem ma, tegnap óta áll,
  Öröktül él, s korát nem tudja senki sem;
  Megtörni ezt a törvényt ember kedveért,
  S az égiektül érdemelni büntetést –
  Nem volt erőm. Hogy meg kell halnom, jól tudám,
  Itéleted nélkül is.

Nem az egybevetés, a szembenálló kötelességek mérlegelése, hanem tisztán
az érzés hangján beszél utóbb:

  Volnék anya, ki elhúnyt magzatot sirat,
  Vagy volnék hitves s látnám férjem hamvait:
  A törvény ellen nem lázadtam volna fel.
  S miért tevém most, mit nem tennék máskoron?
  Az elhúnyt férj helyett találnék másikat,
  Szülnék más gyermeket, ha egyik elveszett;
  De más testvért többé nem kaphatok soha,
  Ha már apám, anyám Hadeshez költözött.
  Ezért nyújtám a végtisztességet neked,
  Oh drága testvér!

Mily nemes, áldozatkész, fenséges lélek, mely eszményeért ily magasztos
fölemelkedéssel halni kész! A részvét, melyet bennünk ébreszt, első
megjelenésétől bús távoztáig kiséri. De nem kisérheti föltétlen
helyeslésünk. A szánalom daczára is be kell látnunk, hogy a maga
szempontjából, mint uralkodónak, Kreonnak is igaza van; ő is olyan elvet
képvisel, a haza szentségének s az igazságszolgáltatás
kérlelhetetlenségének elvét, mely szintén jog szerint uralkodik. Ha vad
volt is a görög szokás, mely a nagy bűnöstől megvonta a a temetést
(Ajastól is megtagadta Agamemnon s meggyilkolt fiától, Mutiustól, Titus
Andronicus), nagy erkölcsi érdeket védelmezett. Bizonyos tekintetben
következetesebb és igazabb volt, mint az Antigone joga. Ő mindig az
istenekre hivatkozik, holott ezek sem ismerhetik törekvését oly tisztán
és egyenesen nekik szolgálónak, mint Antigone hiszi. E jelentékeny
mozzanatra az eddigi magyarázatokban nem találunk utalást. Kreon első
beszédében világosan említi, hogy Polyneikes Théba isteneit is ki akarta
pusztítani. Ez isteneknek már nem lehet kedves szolgálat, ha valaki
ellenségök teljes bünhödésének útjában áll, mint Antigone. Mikor a nép
nekik tulajdonítja Polyneikes titokteljes eltemettetését, Kreon ismétli
vádját, hogy az elitélt föl akarta dúlni a templomokat és oltárokat:
mikép szállhatott volna rá az istenek kegye? A kar is, kommatikus
énekében, örök jogról beszél, melyet a szegény leány merész keze
megingatott. Bizonyosnak látszik, hogy ha van is e ponton Antigonének
igazsága, az semmi esetre sem teljes igazság.

Az ő páthoszának egyoldalúsága tehát egészen a természeti kötelességben,
a családi kötelék iránti kegyeletben fekszik. A vérszeretetben, mint
Sophokles derék magyar fejtegetője, Gondol Dániel, nevezi. E családi
érzés nemes képviselőjének látjuk Antigonet már a _kolonosi Oedipus_ban.
Világtalan és számüzött atyját hiven kiséri bolyongásaiban egész
haláláig. Szerető kezein hordja megtört, agg alakját. Megható szavakkal,
egész gyöngéd lelkét kiöntve, esd neki védelmet és sírt a kolonosiaktól.
Oedipus halála után sincs nyugta Theseus királynak gondviselő kezén. Az
ogygesi Thébába siet, hogy elejét vegye a testvéreire nehezedő jóslat
teljesűlésének s megakadályozza szörnyű halálukat. Mert neki mindene a
kegyelet, mindenhatónak is gondolja. Kreon esztelennek nevezi, mióta
csak él. A csapást nem háríthatja el, testvéreire lesújt a fenyegető
végzet keze: közös halállal vesztik egymás életét. Antigone minden
érzése innen kezdve az egyikhez, a boldogtalanabbikhoz, a meggyalázott
bűnöshöz fordúl. Már előbb, Kolonosban, a vakmerő fiú ellen fölgerjedt
atyját engedékenységre intette iránta. Úgy tartja, hogy a családi
köteléket nem szakíthatja el semmi a világon:

  Te adtad éltét, oh atyám, s ha ellened
  A rosszaságok rosszaságát tette bár,
  Mégsem szabad hasonló rosszal sújtanod.
  Hagyd őt! gonosz szülöttet s bosszus haragot
  Ismernek mások is; de a baráti szó
  Szelíd intése csillapítja lelköket.

Így eseng atyja előtt Polyneikesért; majd meg ehhez fordúl s kérten
kéri, hagyja abba Théba ellen szándékolt merényét. Hiába; a bűnös
áldozatúl esett balsorsának. Antigone szíve ettől fogva egészen az ő
gyászos emlékével telik meg. Nem ismeri, nem említi többé vétkét; csupán
azt tudja, hogy neki testvére. Kegyeletének iránta csak életével
áldozhat: habozás nélkül szánja rá magát s eltemeti bátyját. Tudja is,
mondja is, hogy megsértette vele a törvényt, de nem tehetett másként.
Keserve, szerencsétlen helyzetének kínja egész lelkét betölti s
elfogúlttá teszi mindenki iránt. Kreon elé vitetve, előbb daczosan
hallgat, azután daczos feleleteket ad, mint a ki szinte büszke rá, hogy
meghal, de előbb megmondja az igazat. Lázadását a törvény ellen oly
érdemnek tekinti, melyért dicséretet mond rá a bölcs. Egyoldalúságát
érezteti a kar is, melynek egyetlen szava sincs mentségére. Ő maga
azonban oly szentül meg van győződve igazságáról s egyszersmind
halálának kikerűlhetetlenségéről, hogy a megindítást, engesztelést,
kérlelést meg sem kisérli. Családjának élt, családjáért fog meghalni.
Kegyeletének egyoldalúsága mind szűkebb és szűkebb körre szorúl. Elein
általában családi érzésének élt: apját sírjához vezette s házának végső
romlását meggátolni sietett vissza. Most már Polyneikes lett egyetlen
gondolatává, mely minden szeretetét, lelkének egész tartalmát magába
olvasztotta. Még a tágabb értelemben vett családi érzés is e további
egyoldalúságába vész. Megfeledkezik mindenről, a mi rajta kívül van:
vőlegényéről, Hæmonról, is. Kreon előtt nem ő, hanem Isméne említi. Sőt
a holt testvérért igaztalan lesz az élő testvérhez. A mint Isméne
habozását észreveszi, ki aggódik vakmerő tervének következésein,
méltatlan gúnynyal utasítja el magától. Mintha csak érzéke is elveszett
volna ugyanannak az indulatnak másnemű nyilatkozásai iránt, mely a saját
lelkét hevíti. Isménéből is a testvérszeretet beszél: nem a hősi és
föláldozó, hanem a ragaszkodó és aggodalmas testvérszeretet. Antigone
már ezt sem érti; visszautasítja. Egészen elfeledte, hogy egykor,
Kolonosban, ő is ép úgy beszélt Polyneikeshez, mint most Isméne hozzá.
Mennyit változott azóta! Igaz, hogy végső panaszában megint bizonyos
teljességre emelkedik szeretete: emlegeti, hogy szülei tetemét is ő
mosta meg s ő fektette sírba; sajnálja a soha nem hallott nászdalt, a
soha nem ölelt férjet és gyermekeket. A hitvesi és anyai boldogság
vágya! De e keserű búcsú általában ellentétes hősi szilárdságával; a
költő, hódolva kora izlésének, inkább kiejti szerepéből, semmint
siratatlan küldje halálába. Az élet sajnálatába helyezte az élénkítőt és
szívszaggatót, mint Saint-Marc-Girardin megjegyzi. Az élet sajnálata
idézi eléje az élet szépségének képeit, ezek között a családi élet
különböző mozzanatait.

Ime Antigone szenvedélyének egyoldalúsága, melyet helyzete egész a
végletig hajt. Alakját, épen tragikai oldaláról, megvilágíthatja az
összehasonlítás egy rokon tárgyú magyar legendával, Bosnyák Zsófiával,
melyet Tompa dolgozott föl. Sztrecsén ura, a kegyes Zsófia férje, vadúl
zugolódik az isten ellen, hogy a dühöngő dögvész sorra ragadja el
jobbágyait. Nem marad már sem szántóvető, sem harczos. Im most is a
mezőn hét szálas testvér hullott el. A bősz várúr, daczolva a haragos
éggel, így kiált:

  Gyilkolni a ki tud,
  A temetést se bízza másra!
  S legyen bár a halott kisérete,
  Hollók s farkasok éhes serege:
  Mit bánom én!
  De embernek, ki a holtakhoz ér,
  Halál fején!

Felesége hasztalan kérleli, hogy a hét testvérfiú hadd nyugodjék;
hasztalan könyörög neki, hogy inkább fordúljon isten irgalmához. A zord
ember haragja csak új átokban tör ki. Őt átkozzák, ha tíz-húsz szolgája
harczban elesik mellette, s most annak, a ki ezrivel öldösi a népet, még
hálát mondjon? De Zsófia éjnek idején fölkel s eltemeti a halottakat. A
jótettek angyala följegyzi áldozatát, férje pedig halálra keresi a
parancstörőt. Földúlatja a sírt s kihányatja az eltemetetteket. Egy
gonosz szolgája elárúlja neki a titkot s a következő éjjel maga lesbe
áll. Zsófia újra megjelenik ásójával; de az ég csodája látatlanná teszi.
Harmadszor is hiába kér, hogy hadd porladjon, a mi porladandó. A
testeket harmadszor is kivetik s az úrnő megint eltemeti őket. Keresztet
is farag nekik s kezén mély sebet ejt. Míg kegyeletes munkáját végzi, az
alatt a szolga által bújtogatott várúr, új istencsodájából, ágyában
látja sértetlen kézzel feleségét. Hiába ad ki több parancsot; a
kereszttel megszentelt föld érczkeménynyé lesz, s kapa, csákány többé
nem dúlhatja föl. A kegyes asszony pedig álmot lát: saját ravatalát s
százados időközökben sírboltját, koporsóját. Holtteste épen marad a
messze jövendőben; a késő nemzedék, virággal hintve be, buzgó éneket
mond fölötte:

  Az Úr ím a kegyessel
  Mi nagy csodát teszen:
  Romlatlan víve által
  Időn s enyészeten.

Látni való, hogy a két monda között sok a rokon vonás. Amott a király,
itt a várúr ad oly parancsot, mely az istenfélelembe s a természet
törvényébe ütközik. Két nő, Antigone és Zsófia, ellenkezésbe jönnek
vele. Az is, ez is holtakat temet, kiket a hatalom arra kárhoztatott,
hogy temetetlen maradjanak, s halálos büntetést szabott a kegyetlen
parancs áthágóira. Az éj fátyla alatt végzik a temetést. Azonban a görög
szűz nem menekűl meg a fölfedezéstől s életével lakol, míg Sztrecsén
asszonya nemcsak büntetlen marad, hanem megdicsőűl. Hol van köztük s
tetteik közt az a különbség, mely különböző sorsuknak okát adja? Az
eltérés igen világos. Zsófia, kegyeletes munkájában, csak fenségesnek
mutatkozik, míg Antigone fenségében egyszersmind gyarlónak. Mert miféle
parancsot hág át amaz? Olyat, melynek semmi köze az egyetemeshez, sőt a
mely vadúl szembeszáll vele; az önző dühnek esztelen parancsát, a durva
önkény szeszélyét, mely istenkáromló és embergyalázó egyaránt. Majdnem
alacsony érdekből fakad, mely felbőszűl pusztulásán a neki szolgáló s
érte harczoló jobbágyoknak. Csak sért a nélkül, hogy bármit is
védelmezne. A balvégzet mindenható forrása ellen nincs ereje, nyomorúlt
áldozatain akarja kitölteni dühét. Kreon itélete más természetű. Az
árulók ellen védelmezi a haza és istenei érdekét, s egy nagy bűnöst
kiván példásan sújtani. Ősi szokásban gyökerezik, s a ki áthágja,
nemcsak a merő anyagi hatalommal daczol, hanem megsérti a haza eszméjét
is, a melynek megtámadása megtorlást kiván. Sztrecsén urának rendelete
bősz fölgerjedésből fakad, melylyel szemben az ellenszegülés inkább
szolgálat az egyetemes iránt. E szolgálatot végzi Zsófia: az isteni
félelem és emberszeretet öszhangjának áldoz. Fenséges elszánása nem
kisebb, mint az Antigonéé, mert az ég megmentő beavatkozásáról,
csodájáról mitsem sejthetett; de fölfogása tisztább, érzése
öszhangosabb. Nincs benne semmi egyoldalúság, semmi túlzás; még hitvesi
szeretetlenség sincs. Férjével szemben, kit gyöngéden óv az
istenkisértéstől, nem kihívó, nem daczos; titkon kiengeszteli még az ő
bűnét is. Antigone egy eszmének áldozza magát, mely egész valóját
elfoglalva tartja. Az ő természeti s Kreon állami törvénye közt megvan
az ellentét; de ezt jórészben az ő elfogúlt egyoldalúsága mérgesíti
kibékíthetetlenné. Az egyetemesben foglalt két eszmét elszakítva
egymástól, egy ép oly örök törvényt sért meg, a milyennek hódol.
Schlegel és Solger glóriával övezve látják csak meghalni, s régi
eszthetikájában Greguss is e nézet felé hajlik; de a legkitünőbb és
legbehatóbb Antigone-magyarázatok egyikének írója, Boeckh, nagy, majdnem
kizáró súlyt fektet tévedésére, tragikai vétségére. Ezek már az okai
annak, hogy míg Antigone kínhalállal vesz, Bosnyák Zsófia megdicsőűl.
Amaz tragikai alak, ez meg, mint Szent Erzsébet, legendai, tisztán
fenséges.

A romlás magva már Antigonénak egyoldalúságában megvan, mely Thébába
vezeti vissza; az elszánt makacsság, mely itt hozzá társúl, csak
végletre fejleszti, s menekűlését lehetetlenné teszi. A dacz azonban a
gyarlóságnak ugyane formájába tartozó jelenségeknél olykor egészen
elenyészőnek látszik. Így magát az egyoldalúságot tünteti föl teljes
végzetességében s a romlás közvetetlen okáúl: Arden Enoch, Tennyson
tragikai idilljének hőse is. A halász Enoch s felesége, Annie, boldogan
élnek egy kis tengerparti révfaluban. Jóllét, egészség, viszontszerelem,
gyermekek és tisztes munka: minden áldás házukon nyugszik. De egyszerre
csapás köszönt be hozzájok: a férj eltöri lábát s míg tétlenűl fekszik,
lelkét sötét bú szállja meg. A szegény ember sorsának bizonytalansága,
övéinek védtelensége baj, szerencsétlenség, pusztulás ellen. Képzeletét
rémképek izgatják és segítségen töri fejét. Bizonytalan vakmerőséggel
akar nekik biztos jövőt szerezni, a maga veszélyével venni elejét az
őket fenyegető veszedelemnek. Alkalom kinálkozván rá, elhatározza, hogy
távol világrészbe indúló hajóra száll, hogy onnan gazdagon térjen haza.
A szegény Annie ellenzi a tervet, nem daczczal csak kéréssel és szomorú
csókokkal.

  Eseng, könyörg, ha ő és gyermeki
  Szivén feküsznek, el ne hagyja őt.
  De mert nem önmagára, csak reá
  S kicsinyjeire gondol, hjába esd,
  S Enoch borongva, készülődni kezd.

El is megy; de épen ellenkezőjét éri el annak, a mit akart. Családját
hosszú nyomornak, nagy szenvedéseknek teszi ki, a maga boldogságát pedig
mindörökre eltemeti. A hajótörésből egy puszta szigetre vetődve, ott
hosszú és kínos évekig várva szabadúlását, csak sokára kerűl haza. Annie
már új család anyja lett, nagy küzdés után, de nemes elhatározásból. A
visszatért nem ismerteti meg magát: dolgozva, imádkozva, szent
szándékából erőt merítve, küzdi végig az élet harczát. Nemes, hű
léleknek nevezi a költő s meséje minden mozzanatában annak is festi. Mi
volt forrása boldogtalanságának, miben rejlik életének tragikuma? Minden
áldozatra készen szerette övéit; de bús tépelődései, komor képzelgése, a
sors csapása az életnek egyoldalú fölfogására, szeretetének egyoldalú
törekvésére vezették. Csak a jövő biztosságára, a vagyon áldására
gondolva, elfeledkezett róla, hogy a jelenlevő szeretet is támasz és
védelem. A gyámoltalanoknak nemcsak reményre, de gyámolra is szükségök
van. Egyoldalú fölfogással kereste boldogságukat, s míg értök fáradott,
minden bajnak, veszélynek, nyomornak kitéve hagyta őket. A minek maga
oly bátran eléje ment, nem lett volna szabad védtelen övéit is kitennie.
Mikor a szeretteiért küzdő egyik kar kötelességét teljesítette,
elmulasztotta a gyámoltalanok védelmére, ápolására hivatott másik kar
kötelességét. Ezen bukott meg, nem mértéktelenség, dacz vagy makacsság
okából, hanem tisztán az egyoldalúság gyarlósága miatt.

Némileg ellentétes képet nyújt Goethe Tassojának egyoldalúsága. Azok
közé a jelenségek közé tartozik, a hol az ellenállás által ingerelt
egyoldalúság kiválóan a dacznak, makacsságnak, heves elragadtatásnak
képét mutatja. Összeütközései is inkább ezekből látszanak származni,
mint magából az egyoldalúságból, jóllehet csak erre vezethetők vissza.
Alfonz herczeg ferrarai udvarának kényeztetett kegyencze a költő, ki
azonban csak félig él a földön, félig álomvilágában. Schlegel, a dráma
bírálatában, szépen csoportosítja a történeti Tassonak azokat a
jellemvonásait, melyekből képét Goethe megalkotta: «Könnyen lobot vető
enthuziazmusa az életben rendkívül izgatható érzékenységnek mutatkozott;
stíljének csöndes, szűzi méltósága félénk szerénységűl, művészi
büszkeséggel vegyűlve; költeményei hangjában a magasztos komolyság pedig
mint magányosságra és elmélkedésre való hajlam. Ezekhez járúlt még az
emberek iránt szeszélyes és sötét bizalmatlanság, mely örökké gyötörte
őt s nyugtalan menekvőként üldözte át az életen.» E vonásokat mind
fölhaszhasználta Goethe s belőlök alkotta költőjét, e képzelődő és
érzékeny, nemes és ideges, hiú és büszke alakot. Csupa képzelet és
álmodozás, s finom izgékonyságában nincs semmi ereje uralkodni magán.
Csak költői szeszélye, féltékeny önérzete s heves vérmérséklete vezeti.
Az életfelfogás egyoldalúságát képviseli; de a ferrarai udvar, mely
büszke lángeszére, még így is dédelgeti és rontja. A kényeztetés,
melyben hiúsága és gyöngéi részesűltek, még jobban megzavarja fölfogását
az életről, a lángész jogáról és hatalmáról. Az életnek ez egyoldalú,
ideális fölfogása, a lángész korlátlan szabadságával, természetesen
összeütközik a valóság rendjével. Tasso teljesen elveszti mérsékletét,
mikor Antonióban saját ellentétével tűz össze, a gyakorlati érdemekre
támaszkodó, komoly és megfontolt államférfival. A világfi lenéző
gúnynyal ingerli őt, s a költő, mindenről megfeledkezve, kardot ránt
ellene. Goethe drámája ellen sok kifogást lehet tenni, talán még azt is,
hogy: nem dráma. A küzdő ellentétek hatása egymásra, a világ és élet
befolyása rájok, Tasso kedélyének átalakúlása: mindez nem igazi
cselekvényben, hanem csak dialogokban jut kifejezésre. Egyebet is
vethetni ellene; de nem tarthatjuk találónak Bulthaupt megjegyzését,
hogy a költő, drámája második felében, Tasso jellemét mind jobban
elaprózza rá fordított túlságos gondjával, s gyönge oldalát nagyon is
rikító színbe öltöztetvén, új Tassot vezet elénk. E beteg képzeletű,
álmaiba merűlt, bizalmatlan és meghasonlott ember nem új Tasso, csak az,
a kivé a régi, a szenvedély fejlődésének törvénye szerint s a viszonyok
hatása alatt, szükségkép átalakúlt. Lelkének minden tartalékját
elvesztvén, szemei végkép elhomályosodván a valóság iránt: egyoldalúsága
végletessé lett. A Leonórának tett vallomással félszegsége elérte
tetőpontját, s a fájdalom tisztító sajgása közt, Antonio barátságával,
kiengesztelődik. A herczegné így jellemzi viszonyukat:

  Két férfi ők, már régen érezém,
  Kik ellenek, csupán mert kettejökből
  A természet nem egyet alkotott.
  Ha észre térhetnének önjavukból,
  Barátul állva egymás oldalán,
  Együtt mennének át az életen,
  Erő, szerencse s jókedvtől kisérve.

Végűl észre térnek. Tasso alapjában nem lesz mássá, a darab végén ép oly
kevéssé, mint annak második felében. De barátsága, Antonio iránt,
egyoldalúságának legalább elismerését s ezzel eszmei föladását jelenti.
E reflexióban keresett megoldás drámai értéke természetesen kérdéses.
Gondoljunk arra, a mit Goethe Zelterhez írt: «Nem születtem
tragédia-költőnek, mert természetem engesztelékeny. Azért nem is érdekel
a a tisztán tragikus bukás, mely már eredetileg kiengesztelhetetlen».

Cordelia is egyoldalúságának, egyoldalú igazsága makacs védelmének
áldozata. Szavakban fukar, kimért igazságszeretét mereven állítja atyja
elé, ki az aggkornak követelő szeszélyével, támogatásra és teljes
szeretetre szorúló gyöngeségével föltétlen odaadást, meleg ragaszkodást
kiván. Öreg már: tetteket várni a szeretet bizonyságaúl, ki tudja, van-e
ideje; hallani akarja legalább, a mi jól esik szívének. Meglepi az
öregkor hangulata, mely a szeretetet többre becsűli a hatalomnál; midőn
erről lemond, legalább cserében akarja adni amazért. Országát elosztja,
hogy osztatlanúl bírja gyermekei szívét. Ő legyen az egyetlen előttök,
csupán csak őt szeressék; nem kivánhatja-e, mikor atyjok s koronát ad
nekik érte? E hangulata nem állandó; mikor csalódik a szeretetben s a
durva önzés elveti előtte álarczát, lelke természetesen visszacsap az
elfecsérelt hatalom vágyába. Királysága legalább az övé volt, s most
ime, semmije sincsen. A lovaggal való beszélgetése közben a hálátlanság
izgatja föl s juttatja eszébe újra fölvenni tisztét, melyet gonosz
leányai örökre letettnek gondolnak. Háza romlásában jó leányának,
Cordeliának, is van része. Szereti atyját; de iránta való szeretete
kedveért sem tudja megtagadni tartózkodását, nemesen alárendelni
igazságát egy szeszélynek. Lear dúsabb harmadot kinál neki testvéreinél;
csak szavát vegye. Neki azonban csupán egy rövid szava van, hogy: semmit
nem mond. Szeret tiszte szerint, sem többé, sem kevésbbé; ha csupán őt
szeretné, nem menne férjhez. Midőn atyja szívtelennek nevezi, akkor sem
ragadja el a gyermeki szívnek oly természetes fölindulása; majdnem hideg
daczczal igazítja meg Leart:

  Őszinte csak, mylord.

Nemcsak hizelegni nem tud, midőn ez a hizelgés szinte kötelesség és
okosság is lenne, hanem igazán gyöngéd szava sincs. Nem veti magát atyja
keblére, hogy visszatartsa őrűlt tettétől, bármint vágynék jobb helyre
tenni őt testvéreinek megdicsért szívénél. A mily mereven ragaszkodik a
szigorú igazsághoz, oly rendületlenül bízik is benne. Búcsúja hideg és
szilárd:

  Mit a csel rejt, kifejti az idő.
  A képmutató kudarczot vall utóbb.
  Szerencse véletek.

Gondoljuk meg, mily izgató hatások között ejti e nyugodt szavakat:
atyjának megrendítő átka s romlásának félelmes sejtése a gonosz leányok
között; másfelől a frank király megható nagylelkűsége, ki koldúsan,
kitagadva emeli trónjára. Elmegy választottjával. Még melegebb szó
gyanánt is átallja ajkaira venni azt, a miről, meggyőződése szerint, egy
egész életnek kell beszélni. Ez életet éli is; nem késik megjelenni,
midőn a szeretet tettet kiván; de már nem engesztelheti ki vele a
végzetet, melyet egykor egy szavával elháríthatott volna. Gyermeki
kötelességének egyoldalú fölfogása gátolja benne, hogy e kötelességet,
bármily mélyen érzi, egész teljességében, szívvel és szóval, gyakorolja
is. Makacsságával megsérti az eszmét, melyet szolgálnia kellene s
romlásba dönti általa nemcsak magát, hanem szeretteit is.

Az egyoldalúság körébe tartoznak legnagyobb részt azok a törekvések,
melyeket Vischer az erkölcsi összeütközés neve alá foglal. Érti alatta
egyenlően jogosúlt elvek küzdelmét, melyeknek azonban az eszme
egységébe, az egyetemesbe, kellene foglaltatniok. Ide sorozza különösen
a forradalmak jelenségeit, melyeket kiváló mértékben tragikusoknak tart.
Hőseik nagyobbára az ifjúság hevével, a gondolat és tett erejével, a
külső és belső erő fenséges szövetségében állanak előttünk. Új rend
alapítására törekedvén, az emberi haladás szellemét képviselvén, nem
tisztelik a létezőnek, fennállónak tekintélyét, mely szintén szent és
szükségszerű. Ilyenek Sokrates, Bresciai Arnold, Danton és a többiek.
Ide tartoznék Dózsa is, ha a vele szemben álló rendet nem tünteti föl
Jókai oly egészen nyomorúltnak, a pusztulásra oly teljesen megértnek,
melynek a fenmaradásra többé semmi joga nincs. Ez a rend nem rend többé;
az összesség érdekét semmi szempontból nem védi, meggyőződését nem
fejezi ki; az egyetemesnek már semmi köze hozzá. Valóban a történet
Dózsája, a milyennek e népvezért az újabb kutatások fölmutatják, sokkal
tragikusabb, mint a költőé. «Általában tévedés, írja Vischer, a
forradalmat bukásában, mint teljesen vétlent gyászolni; a fennállónak is
megvan a maga joga. Középen fekszik az igazság. De a közvetítők épen nem
tragikusok. Cselekedni nem lehet fölforgatás nélkül; a közvetítő által
azonban egyszerűen semmi sem történik. Mikor a határozott akarat
vétkessé lett, csak a távol jövő hozza meg a hatásos közvetítést.
Antigonénak nem lehet testvérét el is temetnie, meg nem is; Kreonnak
sem: kiadnia egy törvényt s aztán nem hajtania végre. De kilátás lehet
rá, hogy a véres tanúlság jövendő esetekben meghozza gyümölcsét; az
összeütközést eleve kerűlő mérsékletet s az állam humanitását».



XVIII.  A szenvedély következetlensége.

A mint a kiválóság mutatkozhatik gyarlónak makacsságában, úgy
mutatkozhatik az ellenkező véglet, a következetlenség, által is. A
szenvedélyes törekvés sikerének egyik fő biztosítéka következetessége,
mely, magát soha meg nem tagadva, magával ellenkezésbe nem kerűlve,
egyenesen tör kitűzött czélja felé. Magában a következetességben
rendkívül ható erő rejlik. Ha ellenben a szenvedély nem marad meg
ingadozás nélkül, rendületlenül, választott útján; ha ellenkezésbe jut
magával, s a világ ellen folytatott küzdelmében egy belső harcz nyomai
is nyilvánosságra jönnek: a következetlenség gyarlósága előtt állunk. Az
ilyen szenvedély már csak megosztott erővel viaskodhatik, vagy önmaga
segít megrontani a saját munkáját. Mikép? A lelkesedéssel képviselt
eszme ellen, melynek szolgálatára szánta magát, bénítólag támad fel a
természeti, az érzéki ember; vagy az érzékibb szenvedély erőkifejtését
teszi kétkedővé, akadozóvá a későn ébredező megfontolás. Amott magában a
következetlenségben fekszik a gyarlóság; emitt pedig rendesen ennél
fogva buktatja meg az egyént a mértéktelensége vagy egyoldalúsága által
megsértett egyetemes. Ez az Achilles-sarok, melyen a sebet kapja s a
melynél fogva a végzet martalékává lesz. Nem kell bővebben magyaráznunk,
hogy e következetlenség a jellem teljességének, egészének szempontjából
már nem az: a következetlenséget képviselő indulatnak, tettnek csirája,
lehetősége eleitől fogva megvolt a lélekben. Eötvösnek a
parasztlázadásról írt regényéből való e tanúlságos idézet: «A szenvedély
ott, hol állandóság kivántatik, nem elégséges soha. Mint a golyó, melyet
az ágyú magasra vetett, végre, önsúlyától levonva, földre esik: úgy, ha
az indulat valakit pillanatokra elragadott is, nem maradhat senki
következetes természete ellen.»

Arany János _Etelé_je a jóslat által kijelölt hős, kinek a hármas hét
szám betöltével átadatik Isten kardja, hogy megbírja vele mind az egész
földet. Testi, lelki tulajdonainál fogva méltónak mutatkozik rá. Akarata
erős, karja győzhetetlen, szive fejedelmi, szeretete mély, szava szent
és becsvágya végtelen. Az egész hún nép benne látja azt, ki az idők
teljességében megigértetett, s ő is magában érzi a megigértet. De nagy
lelkéhez méltón, gondolni sem gondol rá, hogy ne igaz úton jusson méltó
helyére. Mikor bátyja megosztja vele a királyságot, hogy legyen Etele a
kard, míg ő a pálcza marad, lelke tele van nemes eltökéléssel, hogy az
egyezséget megállja. Buda esküjére ő is esküvel felel:

  Hadak ura, Isten, az enyém is halljad!
  Soha te ne segélj, ha cselekszem ollyat,
  Hogy e mai szertől valaha elállok,
  Jó Buda bátyámmal visszát ha csinálok.

Az áldozó oltár tüzéből felcsapó «vérharagos lángok» rosszat jelentenek:
a végzet kerekét nem lehet megállítani. A két hős nehezen állhat egymás
oldalán. Buda maga is érzi, hogy nem született uralkodónak, kénytelen
támaszt keresni s mégis király akar maradni; vele szemben a főnek
termett Etele, ki tudja, hogy csak bátyjának köszöni fejedelemségét, de
érzi azt is, hogy igazi hatalmának épen ő áll útjában. Mindegyikök érzi,
hogy ereje részben a másikon alapszik, s ez féltékenyekké teszi őket
egymásra. Nem férhetnek össze. Gyulai röviden és találóan jellemzi
viszonyukat: «Detre bizalmas suttogásai, a két királyné versengése, a
politikai viszonyok, a görög követség, a nép hangulata mind arra
szolgálnak, hogy egymás ellen ingereljék a két hőst, s ha egyik erőt
vesz magán, a másikat épen akkor ragadja el indulata. Budát alázza Etele
növekvő népszerűsége s őszinte férfiassága. Etelét sérti Buda
gyanakodása s tettvágya szenved a türelem fékén.» Minden arra látszik
munkálni, hogy Etelét mértéktelenségre ragadja. A harczos húnok őt
tekintik valódi fejedelmöknek, s a keleti császár követei is, az ő
kezében tudván a kard hatalmát, csupán vele kivánnak egyezkedni, föl sem
véve bátyját. Buda haragra lobban s szemrehányásain Etele is
fölháborodik. De legyőzi magát s másnap jó szóval és a görög ajándék
megosztásával kiengeszteli testvérét. Buda gyanakvó szivét azonban a
tövis újra meg újra sérti: a hadgyakorlaton Etele ereje, a vezetése
alatt álló sereg, megfélemlítő alakban mutatkozik előtte. Öcscse lelkét
pedig meg-meglepi a hatalom teljességének kisértése. A mátrai vadászaton
már a bölény-had martalékául látja a lova alá kerűlt Budát, ha egy
perczig is késik szabadításával. Csak tétlenül kellene maradnia: s az
egész hún birodalomnak ő az ura. Feltűnik előtte a kísértő Ármány
Budának csonka fejével: nem volna-e jobb bátyját halálra hagynia? De
csak mint a nap előtt elmenő holló, úgy röppent el az árnyék Etele igaz
lelkén. Egy kopjadöféssel leszúrja a bikát s örves buzogányával
visszaveri az egész csordát: Budát megmenti. Sorsának e jelenet képezi
fordulóját, mely a nagylelkű igaz hősiség magaslatán mutatja. Az öreg
Isten látván, hogy győztes akarattal győzi magát s megharczol a riadó
haraggal: méltónak tartja rá, hogy mindeneket meggyőzzön. A Világfáján
meg van írva:

  Úr az egész földön, ha ez egy hibáján.

Íme úrnak mutatja magát ezen is: az Isten felövezi kardjával. E kard
tehát vad indulatán vett győzelmének jutalma, a lelke nemesebb felébe
vetett bizodalom jele. Hozzá van kötve a világbírás; de azzal a
feltétellel, hogy Etele mindig meg tudja bírni magát és következetes
lesz a saját nagyságához. Megőrizve önuralmát, biztos kézzel fogja
tartani szenvedélyeinek fékét. De Etele nem marad fenségében
következetes. A mint a csoda-kard birtokába jut, elragadja szerencséje
és indulata. Az asszonyok új czivódását elég oknak tartja, hogy
elszakadjon testvérétől. Buda királylyal ezután nincsen köze semmi, ő
majd otthon ura lesz jó hadának, s Buda is parancsol annak, a kinek tud.
Íme már megtörte a kötést, megszegte a fogadást. Rálépett a tragikai
tévedés lejtőjére, melyen nem állhat meg többé. Nem is áll meg egészen a
végzetnek vakmerő kihivásáig. A Szávamenti harczból győztesen térve
vissza, az áskálódó, pártot szerző, várat építő Budát meggyilkolja. Az
Isten kardját, melylyel ez ellene áll, kiüti kezéből s a magáét hátúl
mellig mártja a megfutamodóba. Igaztalanság, ármány, ingerlő kihivás s a
harcz heve ragadták gyilkosságra; de csak elragadták. Megsérti vele
saját fenségét, mely következetlenségében gyarló oldaláról áll előttünk.
Kihívja Gyöngyvér átkát s a végzetet a maga, családja és nemzete jövője
ellen, mert megsérti az Istent, ki csak önlegyőzése jutalmául
ajándékozta meg kardjával. Jól látva egéből a gyilkosságot, szeme
könnyet ejtett a húnokért:

  Jaj! betelik, mondá, már íme betelnek –
  Népe jövendői számlálva Etelnek.
  Isten, alant földjén, ő lehetett volna;
  De nagy ily kisértés földi halandóra –
  Szólt; és megnyugodott, könnyét letörölvén:
  Hogy örök állandó amaz erős törvény.

A nagy epikai trilogia, mely _Buda halálá_val tragédiának indúlt,
befejezetlen maradt. Csak az összeütközést látjuk, a lakolást,
befejezést magában a mondában kell keresnünk. Meg is találhatjuk. A
szörnyű katasztrófa nem Etelének önérzetes kijelentésére utal vissza,
hogy: Budát szigorúan, de igazán büntette; hanem Gyöngyvér kétségbeesett
átkozódására: veszszen ki Etele magostul Krimhilda fiában. Nem a
hatalmas király föllengő lelkesűlése válik be: hogy a világ végeig
kimenjen a húnok birodalma, neve, dicsősége; hanem az Isten szava, mely
megszámláltnak mondja jövendőjét. A következetlenségbe esett szenvedély
játszotta el, s be kell telnie rajta az örök törvénynek, mely az
egyetemes ellen támadók sorsát megszabja. A költő is ebben az irányban
kivánta meséjét tovább fejleszteni. A második rész elejéről maradt
töredék a jóslaton kezdődik, «mely szerint Buda haláláért megjósoltatik
Etelének, hogy nagy birodalma az ő halála után elenyészik.»

Etele kiválósága egy isteni küldetés betöltésére hivatott. Testi és
lelki alkotása megfelel neki. De egy végzetes órában megzavarodik
valójának öszhangja, következetlenné lesz saját fenségéhez s elköveti a
tragikai tévedést. Schiller _Orleansi Szűz_ének már hivatása is
következetlenség magához. A természet arra alkotta, hogy kebelén
maradjon s kebelét megnyissa. Élnie kellene nyájai között, a mezők
csendjében, tisztelve atyját, meghallgatva derék kérője szavát, enyhet
és boldogságot árasztva maga körül. De a vészes idők forgatagja magával
ragadja. Szivét meghatja hazájának nyomora, melyet az angol hódító
jármába vert. Senki sem reméli többé szabadulását; csak ő hisz még
csodában, hogy: egy fehér galamb sasként fog a keselyűkre csapni, kik a
haza testét szaggatják. A dicsőség hazájáét, a legszebbet a nap alatt,
az országok paradicsomát, melyet isten szemefénye gyanánt szeret.
Bertrandtól sisakját kéri; a fehér galamb ő maga. Lelkének, mely mindig
az istennel, az isteni segítség szükségével foglalkozott, látása volt.
Az Úr, ki mindig szerette a pásztorokat, megjelent neki s őt választotta
ki csodatevő hatalma eszközévé: ragadjon fegyvert, harczoljon irgalom
nélkül és meg fogja menteni királyát. A csodák lelkével ihleti, föléje
emeli a természetnek; de viszont azt kivánja tőle, hogy ő is emelkedjék
föléje s tagadja meg. Szivét ne érje férfi szerelme, hiú gyönyörnek
bűnös lángja. Johanna felmagasztosúlva útnak indúl. Hősisége lelket önt
a franczia seregbe s betölti hivatását. Fogadásához nem lesz hűtelen. A
mint visszautasította otthon falusi kérőjének kezét, úgy válaszol a
táborban Dunois és Lahire ajánlatára is. Hiába inti az érsek, hogy: a nő
a férfi szerető társául született; ő egy más világ küldötte, melyen nem
uralkodnak a természet törvényei. A király is hasztalan veti magát
közbe:

  Ti kis hitűk, ti elvakúlt szivűek!
  Imé az ég fensége vesz körűl,
  Feltárva néktek csodatitkait:
  S ti asszonyt láttok bennem, semmi mást.
  Szabad-e nőnek harczi mezt felöltni
  S fegyverrel törni férfiak közé?
  Jaj énnekem, ha isten bosszuló
  Kardját kezembe’ hordozván, szivem
  Egy földi emberért dobbanna meg.
  Jobb lett vón akkor soha sem születnem!
  Hát szót se többé, hogyha szellemem
  Fölingerelve, sértni nem kivánod.
  A férfi-szem, ha vágyva rám esik, már
  Iszony nekem s szentségtelen merény.

Nemcsak a szerelmet, az érzés virágát, nem engedi meggyökerezni
szivében, hanem megtagadja a női lélek egész gyöngéd valóját. Nem is
ismeri nőnek magát; pánczélja szívet nem takar. Mint a halál angyala,
irgalmatlanul, kardján pusztulást hordva, szágúldja be a csatamezőket.
Nem könyörűl senkin, a kit britt anya szűlt. A wallisi Montgomery is
csak egy pillanatra állítja meg; nem tartóztatja föl a pokol küldötte, a
fekete lovag sem. A fenséges erőnek oly magas és hideg körébe emelkedett
nő, hogy már szinte nem is tetszik annak: kiválóságában fekszik
gyarlósága. Mert e rajongó és kegyetlen hősiség mily következetlennek
mutatkozik egyszersmind, midőn nemcsak a nőt, a női hivatást általában,
állíthatjuk vele szembe, hanem ha a természet gyermekére gondolunk,
kinek egy kis családi tűzhelyet kellett volna édessé tennie. Melegítenie
a szikrával, melytől most egy ország lángba borúlt. A vallás szava is,
az érsek ajakán, ilyennek mutatja őt. De ő nem azt hiszi hivatásának, a
mit az emberek általán; közvetetlen kijelentésnek lett részesévé, mely
megszabadította a természet korlátaitól. Azonban valósággal
megszabadította-e? Ha szíve csak egy perczre is gyönge lenne, mily
szörnyű boszút fog rajta állani a megtagadott és megsértett természet.
Igen; ne tekintsük megszegett fogadásának miszticizmusát, csak az
egyetemest, mely a természeti szükségszerűséggel ellene fordúl. Hős
ellensége, az angol Lionel, kit meg kellene ölnie, a csata hevében
megigézi. Végzetes szerelmében a természet érvényesűl, mely azonban
ránézve egy új következetlenség. Rajongása az volt a természet
irányában, a természetnek elemi erővel ébredt hatalma pedig újra az
rajongása irányában. Amabban női hivatását, ebben isteni küldetését
tagadja meg. Egyetlen pillantással talál szivébe útat a földi érzelem,
elejti kardját, zászlaját. Lionel megél, de neki vége.

Bayer és mindazok a műbírálók, kik e regényes színmű epikai machináját
drámai motivumokra kivánják visszavinni, Johanna szerelmében nem a
tragikai vétséget látják, hanem kezdetét bünhődésének. Mintegy véres
álomból ébred a természet valóságára. Egyszerre közönséges asszonynyá
lett; kimondhatatlan kínja, hogy nem lehet többé igazán az. Pestises
közelségétől, érintése szennyétől még Sorel Ágnest, a király szeretőjét,
is félti. Kettőnek érzi magát; de egyik lénye lehetetlenné teszi a
másikat. A mint előbb szivében nem hitt, most látásában kétkedik. Az-e a
bűne, hogy ölt, vagy az, hogy megszünt ölni? Nem tudja, csak a bűntudat
gyötrelmét érzi. Ez zárja le ajakát atyjának, az öreg Thibautnak,
rettentő vádjára, hogy lelkét az ördögnek adta el. Mért nem utasítja
vissza? Schmidt Julián így felel e kérdésre: «Johanna állítólag azért
hallgat, mert atyja vádló szavát büntetésnek tekinti, a mért érzésével
áthágta a szentek parancsát; valósággal azonban azért, mert magába kezd
szállani, kétkedés férkezik lelkébe. A váratlan, de előre érzett vád ez
okból sújtja le, a nélkül, hogy egészen értené. Felmagasztosúlt
hangulatának egységét elvesztette. Iszonyodás fogja el a vértől, melyet
kiontott, s a melyet nem lett volna szabad ontania, mert asszony volt;
és hogy csakugyan asszony, most tudja. Mint isten választott szentje a
szűz egészen kötelességébe veszett; nem érezte lényének belső
ellenmondását, melyet atyja helyesen felismert. Mint szerető nő,
elijedve jut tudatára démoni kettős természetének, s az atyaátok csak
külső kifejezése a magától való iszonyodásnak, melyet érez.» Egyik
következetlensége, midőn kardot övezett, kiragadta valójából; a másik
visszautasítaná hozzá, de akkor, midőn nem nyughatik meg többé benne.
Belső öszhangja felbomlott, készen van a romlásra. Még egyszer diadalra
vezeti végzete; de e diadalban aztán el is gázolja.

Brutust forradalomba sodorja sorsa. Eszményi álmai behálózzák borongó
lelkét: sokféle szenvedély üldi egy kor óta, melyeknek nevet, hangot
adni nem akar. Cassius fondor heve s zaklató szenvedélye tettre ragadják
bús tépelődését. Elhatározza, hogy Cæsarnak meg kell halnia, mert
nagyravágyó s a közszabadság ellene. Az ő döntő szava teszi lehetővé a
merény sikerét; az ő részvéte önt reményt az elégületlenekbe, mert
nevéhez Róma nagy véleménynyel van. Tiszta és őszinte, hős és gyöngéd,
emberszerető és kíméletes, az igazság barátja mindenekfölött, a Stoa
bölcs tanítványa. Szenvedély emészti hazája szabadságának hanyatlásán;
de nem látja egyfelől e közt s az erkölcsök sülyedése közt a
szükségszerű összefüggést, más felől szenvedélye épen nem forradalmi
természetű. Nincs meg benne sem a kíméletlen határozottság, sem a minden
eszközzel czélra törekvés, a közjóért az egyesek érdekének kész
feláldozása. Sem a katona kérlelhetetlensége, sem az államférfi mélyebb
felfogása. Nemcsak Cæsar szárnyalja messze túl ezekre, hanem Cassius is
maga mögött hagyja. Mikor Brutus, az emberszerető és makacsul az igazság
nyomához tartó bölcselkedő, élére áll a véres mozgalomnak,
következetlenségbe kerűl magával. Cassius is jól tudja s ki is fejezi:

  Nemes szívű vagy Brutus. Ám hiszem,
  Természeted más útra foghatom,
  Mint merre hajlik.

Maga Brutus szintén érzi ezt, s mikor a lelkében vívott sötét harczok
után, melyekben lényének uralkodó eszméje szenvedett vereséget, a hasadó
hajnallal várja az összeesküdteket, így beszél:

  Oh összeesküvés! szégyenled-e,
  Éjjel mutatni vészes arczodat,
  Hol legszabadabb a rossz? Úgy hol találsz
  Barlangra nappal, mely elég sötét
  Szörnyarczodat befödni?

A kézfogás, melylyel szövetségöket megerősítik, Brutus részéről egy
végzetes következetlenség megpecsétlése. Cæsart szereti és megöli: az
egyetemes nem ismeri összeegyeztethetőnek az ellentéteket, melyeket az ő
bölcselkedése kibékít. Az út, melyre lép, szükségképen bukásra vezet.
Nemcsak szeretetét tagadja meg Cæsar iránt, hanem saját valóját is. De
mégsem tudja annyira legyőzni, hogy újra meg újra elő ne törjön, új meg
új következetlenségekbe keverve őt. Olyan pályát, minőnek Brutus a
magáét képzeli és akarja, csak elvont gondolkodás konczipiálhat; az élet
nem ismeri, nem tűrheti. A következetlenségek e lánczolatából folyik
minden csapás, mely vállalatukat éri. A forradalmak élén csak olyan
vezető van helyén, ki elhatározásából minden következtetést megvonni
kész. Brutus mindig a maga eszményi felfogásával akar uralkodni a
realitás fölött. A forradalmi szellem logikája Cassiusban nyilatkozik
következetesen; de Brutus ideális elvein s életnézetén folyvást
megtörik. Tragikaibb s tragikumában meghatóbb viszony nem képzelhető,
mint az övék. Cassius ösztönszerűleg érzi mindig a helyesebbet, mert
lelke természetes útján halad; de Brutus folyvást a nemesebbet s
oktalanabbat állítja vele szemben. A hevesebb Cassius fogékony a
nemesség iránt, mindig enged Brutus tekintélyének s egymás után követik
el a balfogásokat. Cassius szeretné Antoniust, Cæsar veszedelmes
barátját is eltenni láb alól; de Brutus ádázatnak mondja a tervet s élni
marad az, a ki utóbb nyakukra hág. Sőt megfoghatatlan vaksággal engedi
át Antoniusnak Cæsar véres testét s a rostrumot. «Te nem tudod, mit
tészsz!» mondja Cassius; Brutus azonban azt gondolja, nagylelkűségök meg
fogja hatni s egészen részökre nyeri a népet. Antonius beszédének hatása
a romlás útjára kergeti az összeesküdteket. Brutus eszményi
emelkedettsége ezen is csak sietteti veszedelmöket. Sardesnél halljuk,
hogy inkább a sereg érdekét hanyagolja el, mintsem a föld népét
zsarolná. De előtte most a seregnek kellene legelsőnek lennie a világon:
ebben van utolsó reményök, ügyök sikerének záloga. Újra nem követi
Cassius tanácsát, hogy várják be az ellenséget s ők válaszszák a
csatatért; elvonúl Philippihez, hol tragédiájuk véget ér. Brutus utolsó
szavai, melyekkel kardjába dül:

  Caesar, most légy nyugodt,
  Nem öltelek meg fél ily örömest!

mily éles világításban mutatják életének nagy következetlenségét. Ennyit
Shakspere hőséről. Brutusnak két nevezetes mellszobra is van. Az egyik,
a római Capitoliumban, antik: egy gondolkodó elmélyedt tekintetével s
erőteljessége mellett is kissé méla tartással ábrázolja az utolsó
rómait. Egészen az angol költő végzetes alakja. A másik Michel Angeloé,
a firenzei Bargelloban. E daczosan kiszögellő csontozat, marczona alak,
vakmerően hátravetett fej, büszke arczél, sastekintet: ilyen lehetett
volna a győztes Brutus.

A következetlenségnek van más szerepe is a tragikumban, mint hogy a
gyarlóságnak képezze külön formáját, melyből az összeütközés keletkezik.
Társúlhat az a gyarlóságnak egyéb alakjaihoz, a fejletlenséghez,
mértéktelenséghez és egyoldalúsághoz, mint ezeknek visszahatása.
Ilyenkor nem a tragikai kitámadásnak és ütközésnek, hanem a lakolásnak,
a katasztrófának oka és alkalma. Az egyén nem következetlensége által
hívja ki maga ellen az egyetemest, hanem inkább hatalmának tudatára jut
benne maga felett. Az érvényesűlésre, a féktelen törekvés elnyomására
irányúló egyetemesnek belső nyilatkozása. Az egyén magába száll, emberi
rendeltetésének és tévedésének tudatára emelkedik, hogy emberi sorsa is
teljesedésbe menjen. Megtisztúlni, megváltatni kiván e magával való
következetlenségben, olykor menekvését is remélve, legtöbbször
reménytelenül. Mert már tovább ment, hogysem általa a végzetet
kiengesztelhetné. Inkább csak eszközévé lesz az lakolásának, melylyel
tartozik. Az erejét aczélozó belső öszhang felbomlik általa, szivóssága
megajzik, törekvése ingadozik, hite és bizalma megrendűl: ellenének
prédájává lesz. Bünhődésének első csapása az, melylyel a szilárd alapot
veszti el lábai alól. A bősz Coriolán ellágyúl Volumnia szavaira; de
következetlenségében, melylyel az egyetemes felé fordúlva megtagadja
rettentő magát, azonnal érzi bukása kikerűlhetetlenségét. A számüzött
hős, ki daczos gőggel fordított hátat a városnak, még bízott jövőjében;
a megtérő csak a sírt látja már maga előtt. Borgia Lukréczia anyai
szeretetében, Gauthier Margit odaadó szerelmében megtisztulásukat
keresik; mindketten csak veszedelmöket találják. Mikor Bodban fölébred a
testvéri érzés s vele sötét múltjának szégyene, ezzel együtt szállja meg
lelkét közel vesztének sejtése is; egy gyöngéd szót kér Maróttól, mert a
harcz végével fülébe már nem hat tán semmi hang. A ki látná, hogy
Danton, kit a sors viharnak rendelt, tisztítni a világot, megáll a
vérpadon szeretni egy kis leánynál, s hogy könny ég szemében:
megjósolhatná bukását. E jelenség, az egyetemes irányában érvényesülő
következetlenség az, melyre Kemény Zsigmond megjegyzése vonatkozik:
Nehéz, de a következetes szörnyalakok festésénél mégis «könnyebben
kezelhető eszközlője a drámai érdeknek, midőn egy szörnyeteg vagy
nyomorúlt egyén, kit különben gyülöletünk vagy megvetésünk kisérne,
valami emberi érzés, valami mozgásba hozott szenvedély által tisztúlni,
javúlni, emelkedni kezd; de mikor már részvétünkre igényt tart, föltámad
a múlt a megteremtett bonyodalmakkal együtt, föltámad a nemezis és
megsemmisíti őt.»

A megtérő következetlenségnek mesteri példáját tünteti föl Vörösmarty
_Két szomszéd vár_a. Sámson Tihamér megjön a harczból s egész otthonát
szétdúlva találja: családja egy szálig kiirtva, javai felprédálva.
Iszonyú boszút esküszik a bűnös Káldorok ellen:

  Testvérért testvér, és házatya húlljon atyáért;
  Szolgák szolgáért pusztúljanak; és legyen, a ki
  Felmarad a fajból, rabnőm a káldori lányzó:
  Lássam szép fiatalságát hervadni buvában,
  S hallhassam panaszát, az enyémmel gyászban egyenlőt.

Fogadását rettentően beváltja. László királytól engedelmet nyer, hogy a
szomszéd vár népét egyenkint párviadalra híhassa. Az elpusztúlt lakban
egyedül várja őket ádáz dühével. Mily megragadó fenség van e rémes
magányban! Tihamér nem tűr maga körül semmi élőt; még kedves ménjét is
ledöfi. Azután egymásután öldösi le a Káldorokat. Előbb a szolgák esnek
el: az óriás Sundó, társaival. A két Káldor-ifjú, Petur és Ipoly,
tévedésből egymás gyilkosa lesz; a harmadik, a szelid Simon, bősz
ellenségök csapásai alatt a szegény Enikőért esdve húll el. Maga az öreg
várúr is áldozatává lesz Tihamér dühének. Boszúja kitöltve: mindent
feláldozott neki; még csak Enikő van hátra. Kiölt magában minden
emberit. Mint a vadállatnak, csak a vérben tellett kedve. Így indúlt
Ságvára felé, melynek egyetlen lakója már csak a bús Enikő volt. Ezen
akarta betölteni fogadása utolsó betűjét. De a mint a kihalt, néma
várban megpillantotta a bájos szűzet, ki, az öreg Káldor pánczéljában
közelgő Tihamért atyjának gondolva, kebelére omolt s csókolta a jéghideg
érczet: a boszúálló, kemény szív megdöbbent.

  Fölrettent Tihamér s állt elszörnyedve magától,
  Mint villámtól vert, zivatartól megszakatott fa.
  A szépség könyvét kinyitá harczsorsa előtte,
  S olvasa benne nyomort, borzasztó tettei bérét.

A hervadó leányban, ki fölébresztette szívének szánalmát, gyöngéd
érzéseit, nemes következetlenségét: nemezise állott előtte. Megjelent
végzete, nem a zord és mindent eltipró erő, hanem a megható ártatlanság
és elbűvölő szépség alakjában. Ebben érezte tettei bérét, véres
boszújának igaztalanságát, azt, hogy van hatalom erősebb az erőnél, mely
felzaklatja az irgalmatlan irgalmát. A gyűlöletet, a boszút tette
czéljává életének, s íme most egyszerre egy más czél gondolata hódította
meg lelkét. A szépség képe más czélt éreztetett vele; de akkor, mikor ez
már nem boldogságává, csak bűnhödésévé lehetett. Azzá is lett. Enikő
szívét megszakította a kétségbeesés s végszava találkozóra hítta
Tihamért éjfélkor s éjfél után. A levente sírjába nyugtatta; de vádló,
örömre hívó és kétségbeesésbe sújtó képét nem temethette el. Árnyéka,
végsóhaja nemezisévé lett. Megjelent neki az elpusztúlt várban, meg
önásta sírjában, melybe menekűlni kivánt előle. Kiűzte mindenünnen, ki a
messze világba. Igazán és szépen írja Kemény Zsigmond, ki Gyulai előtt,
Vörösmarty fölött tartott emlékbeszédében, leghatározottabban mutatott e
költői beszély rendkívüli szépségeire: «A szenvedély, mely e két
szomszédvárt minden élő lényével együtt a föld színéről elsodorta, oly
nagyszerű és szabálytalan volt, mint a mily tragikai és borzasztón
felséges a költői elégtétel, melynek kiszolgáltatásakor Vörösmarty
lángesze saját magát haladta túl.»

A következetlenség, mely ekként a nemezis eszközévé lesz, nem mindig ily
módon, magába szállva, tévedését beismerve, kiválóságával az egyetemes
felé fordúlva mutatja az egyént. Olykor csakis következetlennek tűnteti
föl magához, a nélkül, hogy egyszersmind megtérő lenne. Lelkének
valamely rejtekező érzését, elnyomott indulatát a körülmények hirtelen
kiszöktetik, s ő ez által megtagadva magát, megbénítva erejét,
martalékává lesz végzetének. Annál kikerűlhetetlenebbűl, mert a mint
egész pályája sérelem volt az egyetemes iránt, úgy következetlensége, a
benne nyilatkozó érzés vagy törekvés, szintén az, csakhogy másnemű.
Ilyen alak Biberach, kinek jelleméből különben hiányzik a tragikumnak
fenségbeli alapja. Erkölcs, igazság, szeretet nem léteznek neki; csak a
haszon az, a mi gondolatait és tetteit vezeti. Szerencsevadász kalandor,
ki járja a világot s mindig oda kancsalog, a honnan többet remél. Urát,
a meráni Ottót, szolgálná; de a bonyolódó viszonyok között, a közeledő
zivatarban nem akarja koczkáztatni bőrét s Bánk bánnak és a
békétleneknek is árulkodik. Egész életében hideg és ravasz számításával
tartotta fenn magát. A növekvő veszély, melynek kikerűlésében nem
bizonyos, ingerűltté teszi; haragját csak fokozza, hogy nem is volt
érdemes e kelepczébe kerűlni, mert Otto fukarsága semmi igéretét nem
váltotta be. A jó tanácsért hozzá folyamodónak kereken felmondja a
szolgálatot:

  Most hát sziszegj azon gödörben, a
  Melyet magad véstél magadnak. Azt
  Csak meg fogod nekem bocsátani,
  Hogy érted én is abba esni nem
  Kivánkozok.

A gyávaság, melylyel szavait Otto fogadja, majd meg kardjával való
fenyegetőzése még jobban felingerlik a kalandort. Egészen megfeledkezik
magáról, talán legelőször életében. Önfeledt heveskedése közt kitör
belőle, hogy a herczeg gazságát elárúlta Bánknak, s Fülöp király
meggyilkolását is szemére veti. E félelmes titokban ketten részesek. A
ki folyton számításának biztosságából élt, elfeledkezik róla, hogy a
mindenre képes kétségbeeséssel áll szemközt. Hogy boszantsa Ottót,
árulójának hánytorgatja magát s emlékezteti arra az örökös veszedelemre,
melylyel az ő élete fenyegeti. Hirtelenkedése rögtön meg is boszúlja
magát rajta. A ki minden bajt oly óvatosan kerűlgetett, elvesztvén
nyugalmát, most maga rohan bele, mintegy vakon, a kardba. Csak egyetlen
pillanatra lesz következetlen számító, furfangos és hideg magához, s ez
az egyetlen pillanat már meghozza vesztét. Otto kardot ránt és leszúrja.



XIX.  Az epikai és tragikai jellem.

A kiválóságban és gyarlóságban a tragikus egyén lelkének fő tartalmát
ismertük meg, azt a döntő mozzanatot, mely úgy sorsára, mint eszthetikai
benyomására nézve határozó. Azt mondtuk, hogy kiválósága az, a mi az
egyetemessel folytatott küzdelmére bátorítja és képesíti; gyarlósága
pedig az, a mi e küzdelembe belekeveri s azt kikerűlhetetlenné teszi rá
nézve. Kiválóság és gyarlóság, a tragikai páthoszban összeolvadva,
voltakép egyet tesznek: a kiválóság gyarló, a gyarlóság kiváló. Erejének
rendkívüliségét az egyetemessel való mérkőzése érezteti; gyarlóságát
pedig e mérkőzés alkalma és eredménye, hadizenete és csatavesztése. A
kiválóság nem menti meg a bukástól, a gyarlóság nem fosztja meg a
fenségtől.

A páthosznak az egyetemeshez való viszonyában rejlik az alapkülönbség, a
mint fentebb már röviden érintettük, az epikus meg a tragikus hős
között. Amaz az egyetemes szolgálatában áll, annak hódol, azt fejezi ki
s juttatja diadalra; emez ellene szegűl s áldozatául esik. Gyakran
találkoznak egy csatatéren s összemérik kardjukat, mint Themistokles és
Xerxes, kik közül Aeschylos, a görög dicsőséget példázó tragédiája
hőseül, ez utóbbit választotta megaláztatásában; Szulejman és Zrinyi,
kiknek eltérő széptani jellemére már Kölcsey egész alaposan rámutatott;
Salamon és Szent László, kik közül az elsővel drámairóink folyton
próbálkoznak, mig a második epikusainkat vonzza. Egyikök kardját
vezérli, másikukét összetöri az egyetemes hatalom. Mind a kettő ezt a
hatalmat érezteti, a végetlen gondolatát ébreszti lelkünkben s a fenség
körébe emel. Csakhogy az epikus hős tevő, a tragikus pedig tagadó módon
fejezi ki azt. Az egyetemes amannak mellette, mig ennek ellene
érvényesíti hatalmát; amott a hősben, itt a hősön; amannak diadalában,
ennek bukásában. Az a zászló, mely az epikus hős kezében győztesen
lobog, s az a másik, mely a tragikusnak holttestét takarja be: egyiránt
az egyetemesnek jelképe. Amaz mindig a világ élén jár; páthosza fenséges
foglalata az összesség törekvésének, világos kifejezése egy fensőbb
hatalom akaratának. A mint nem a maga külön meggyőződését, önös eszméit,
személyes czéljait követi, hanem kiváló erejével csak az összességnek
szolgál: úgy sorsa, pályája is mintegy beleolvad az általánosba. Máskép
a tragikus hősnél. Az ő páthosza a magáé és egyedül csak az övé, mely
érvényesűlésre törvén, ellene szegűl az egész világnak. Tudatában van
elváltságának az egyetemestől; de tudatában kiválósága rendkívüli
voltának is. A mint ez által kiválik a közönséges emberek közül, czélja
is eltérő lesz az övéktől s másként alakúl pályája is. Akaratához
hasonlóan, sorsa is csak a magáé, legfeljebb még azé a töredéké, melyet
félelem, kényszer vagy tévedés hozzá kapcsol. Rikhárd bukásában ki
gondol másra, mint ő rá magára, mig Godfréd diadalában az egész nagy
keresztyénség ünnepli győzelmét. Salamonnal csak a hű Bátor Opos indúl
száműzetésbe, midőn Lászlót az egész nemzet kíséri koronázására. Az
epikus hős így, az egyetemessel öszhangzó érzése által vezetve, annak
örök végzését viszi teljesedésbe: a jó és a fény atyjának szolgálatában
megalázza a sötétségnek és a gonosznak birodalmát, mint Rusztem;
végrehajtójává lesz egy megsértett nemzet jogos boszújának s romlásává a
városnak, melynek az istenek vesztét határozták, mint Achilles; hazát
szerez az isten választott népének, mint Mózes, Aeneas, Árpád;
visszafoglalja a hitetlenektől az emberiség megváltójának sírját, mint
Godfréd; nemzete törekvésének útat nyit a félvilágon át, mint Vasco de
Gama; feláldozásával kiengeszteli az úrnak felgerjedt haragját
elvettetett faja iránt, mint a szigetvári Zrinyi; s osztályosává lesz a
menny és pokol fenséges rejtelmeinek, mint Dante. A tragikus hőst
ellenben csak saját keblének istene vezeti; mind a többi iránt
megtagadja az engedelmességet. Csak magában bízik s bízik is magához. A
világ rendjét, mely isten képét viseli, nem megvédelmezni s
helyreállítani, hanem a maga képére átteremteni törekszik. Átteremteni
olyanná, melyben a legfőbb hatalom az egyéni erő vagy az egyéni érzés
legyen. A felelősség teljesen rajta nyugszik s a kihítt nemezis megállja
boszúját fölötte. Vischer mondásával, hogy az éposz hőse az árral, a
drámáé pedig az ár ellen úszik, egészen egy jelentésű Jean Paulé: «Az
époszban a világ hordja a hőst, a drámában pedig egy Atlas a világot.»

E lényegbe vágó különbségek daczára is mutatkozhatik az époszi hős
bizonyos körülmények között tragikusnak. Nem mintha az epikai és
tragikai kiválóságnak egymást kizáró ellentétei egyszerre, egy időben
összeolvadhatnának benne; hanem amaz áthajolhat emebbe, fölváltathatik
általa. Az epikus hős kiválasztott voltában, szédítő sikereiben,
rendkívüli nagyságában elbízza magát: mivel általa minden lehetséges,
úgy tartja, hogy neki magának lehetséges minden. Páthoszában mindinkább
háttérbe szorúl az egyetemes eszméje s egyre több tért foglal el benne
az egyéni. Végre, teljesített vagy csak félig végzett feladata után
teljesen elszakad amattól; úgy szólván a maga kezére kezd dolgozni.
Szenvedélye, nagy tettei által támogatva, végletes túlzásokra ragadja s
belesodorja a tragikumba. Nem éri be emberfölötti nagyságával s
küzdelmének az összességet illető czéljával: emberi nagyságának
osztályrészét követeli. Nem veszi észre, hogy mikor így szembe kerűl az
egyetemessel, nemcsak általában emberi rendeltetését, hanem külön
hivatását is megsérti s a legteljesebb, legerősebb tragikum képét
mutatja. A jutalmazó isteni kéz, mely koszorúval várta, a nemezis sújtó
karjává változik át fölötte.

Itt két eset képzelhető. Bukhatik először csak maga a hős, miután az
isteni akaratot végrehajtotta, vagy legalább teljesűlését biztosította.
Lehet másodszor egyénisége annyira összeforrva népével, hogy vele együtt
az is elvész.

Lássuk példákban. A _Sahnáme_ hősének, Rusztemnek, feladata: megtörni a
sötétség országát, boszút állani Turánon az Ireds óta elkövetett
vértettekért, megzabolázni segítő ördögeit s megalapítani és biztosítani
Irán hatalmát. Hétszáz évre terjedő életén át a hőstetteknek végetlen
sorával tölti be hivatását. Irán trónjára ülteti a Kajanidákat, megveti
uralmok alapját, s egymás után vervén le ellenségeiket, megszilárdítja a
hatalmat kezökben. Győztes marad a föld és a pokol minden hatalma ellen.
Hazájának legerősebb és legádázabb ellenségét, Afráziábot, újra meg újra
megveri, országát elfoglalja, hősiségét megalázza, magát vesztébe
kergeti. Mazenderánban megöli a fő díveket, Ersenget és Szipedet, s
megszabadítja királyát. De diadalmas harczai közben nem kerűlheti ki a
nagyság végzetét: győzhetetlenségének hírét féltve, vétkes eszközökkel
is fentartani, megvédelmezni törekszik. Megsérti a természeti törvényt,
midőn féltékenységből saját ismeretlen fiának, a turáni hős Szórábnak,
furfangos árulással gyilkosává lesz. Megsérti az erkölcsit is, melynek
betöltésére hivatott, mikor a Kajanidák reménységét, a vitéz Iszfendiár
királyfit, elejti. Csoda-adományát, a szimurg-madár segítségét, épen az
ellen használja, a mire fordítania kellene. A ki az ifjú hőst megöli:
maga is halálra van kárhoztatva. A végzet keze, mely eddig támogatva
vezette, most már ránehezűl. A győzhetetlen martalékává lesz egy
alacsony ármánynak: nyomorúltan vész el a testvére által ásott veremben.
Elpusztúl, de csak akkor, mikor életének nagy feladatát már betöltötte.
Turán mindörökre megalázva s a világosság diadalának biztosítására,
befejezésére megjelent a próféta Zerdust. Az ige tisztaságával szemben
már tehetetlen a gonosz, a merő anyagi hatalom. Rusztem küldetése be van
végezve s tragikai nemezise csak őt magát követeli áldozatul.

Utolérheti végzete a tévedő hőst ennél korábban is: mikor életének
feladata még nincs bevégezve, de már biztosítva, hogy az isteni akarat
teljesedésbe megy. Achilles áll elénk példa gyanánt. Mikor Agamemnon
megfosztja kedves rabnőjétől, méltó haragra gyúlva, sátrába vonúl s nem
akar harczolni többé. Jól tudja, hogy a görögöknek az ő hatalmas karja
nélkül veszniök kell; hadd veszszenek hát. Személyes sérelmét föléje
helyezi hivatásának s mértéktelen boszúja nemcsak azokat fenyegeti, a
kik megsértették, hanem az ügyet is, melyet velök együtt szolgál.
Személyiségét az egyetemesnek szegzi ellenébe. Még Zeust is fölingerli
anyja által a görögök ellen. Hiába kérlelik, engesztelik; hiába ajánlja
neki Agamemnon, az elvett Briseis helyett, saját leányát, hét várossal
együtt: Achilles hajthatatlan marad. Az ostromlókat csapás éri csapás
után. Vezéreik sebekből vérzenek; a trójaiak áttörnek a tábor árkain s
ledöntik a bástyatornyot; Hektor betöri a kaput s a görög hajókig vezeti
népét; egy hajó is égni kezd: minden veszve látszik. Mindez Achilles
szertelen haragja miatt; erejének megtagadásával végveszedelembe sodorja
azokat, kiket győzelemre kellene vezetnie. Mértéktelen boszújának
büntetéseül kimondja Zeus, hogy el kell vesztenie legkedvesebb barátját,
Patroklust. A szívén ejtett seb lázította fel: egy új sebbel kell
bűnhödnie s ez által téríttetnie vissza hivatásához. Barátja elestén
fölgerjedve, végre fegyvert ragad s elejti a trójaiak legnagyobb hősét,
Hektort. Az _Iliász_ eddig vezeti pályáját. A monda azonban egész
kérlelhetetlenségében zúdítja fejére a megtorlást annyi nép
megnyomorításáért. Mint anyja megjövendölte, Páris és Apollo elejtik őt
a skæi kapunál, mielőtt a város bevételét megérhette volna. De Hektor
eleste már eldöntötte a hadjárat sorsát: az éposz itt be van fejezve s
még csak tragikai függeléke marad hátra. Achilles fegyverzetével együtt
az epikai küldetés Odysseusra megy át, ki okosságával aratja le, a mit
Achilles vitézsége vetett. A hős elesik, de már akkor, mikor a görögök,
a nimfák és a múzsák gyászdala fölötte csakhamar diadalénekbe olvad át.

Etele nem így végzi küldetését. A mint hatalomra jut, mindjárt megsérti
azt az alapot, melyen királyi széke épűlt. Népe és ő sokkal inkább
egyek, mint bármelyik éposz hőse nemzetével. Ha bukás várna rá, úgy
szólván senki sincs oldalán, a ki kivehetné kezéből az isten kardját.
Nincs Agamemnonja, Ajasa és Odysseusa; még Bulcsuja, Lehelje és Etéje
sincs. Népének nagysága egészen az ő személyes nagyságába látszik
olvadni: ezzel győz vagy vesz. A mint jellemvonásai benne egyesűlnek,
úgy ereje is csak általa nyilatkozik. Az isten is, mikor kardjával
megajándékozza, inkább csak rá gondol, mint a húnokra: ő egy velök. Ily
módon lesz tragikai vétke nemcsak neki magának, hanem egész népének
végzetévé. Királyi esküje, midőn kardját fölemelve mintegy őspéldáját
adja a magyar királyok kardvágásának, – büszke szavai nemcsak egy nagy
jövőnek, de egy egyetemes pusztulásnak távlatát is megnyitják szemeink
előtt. Az ódai lelkesedés sötét jóslatként végződik egy komor rímben:
_vége_. A trilogia töredékben maradt harmadik részének, _Csaba
királyfi_nak, első versszaka így hangzik:

  A mult idők homályán megszólal egy rege,
  Átilla veszedelmét siratja éneke:
  A végzetes menyekzőt, a bosszuló fiat:
  _Egész nemzet_ bukását ez egy halál miatt.

A tragikumba hajló époszi kiválóságnak mindegyik esete, melyre példákat
idéztünk, természetesen csak egy naiv mithologia alapján képzelhető,
mely az isteni mindentudással könnyen megalkuszik. Zeus csak általában
tud valamit a jóslatról, mely őt és hatalmát fenyegeti; de hogy voltakép
miben áll az, hogy kitől kelljen óvakodnia: annak nem juthat végére s
Prometheustól szeretné kicsikarni. Különösen az utóbbi eset, a teljes és
egyetemes bukás esete, hol a hős az általa képviselt ügygyel együtt lesz
semmivé, minő ellentétben látszik állani az isten mindentudóságának és
mindenhatóságának fogalmával. Az a hatalom, mely az ember sorsát intézi,
még sem erejében, sem tudásában nem mutatkozik korlátlannak. A természet
lázadó hatalmaival szemben nem nyújthat védelmet, s a jövő, melynek
alakulására ezek is befolynak, nem dereng egész tisztaságában szemei
előtt. Közelebb áll az emberhez s részese csalódásainak. Nem tudja
előre, mi történik kardjával, melyet egy halandónak ajándékoz. Hogy
Etele méltó rá, arra csak emberi következtetés útján jut: nem a jövőt,
hanem a múltat látva és figyelve. Látjuk szemeiből kicsordúlni a bánat
könnyét s halljuk vallomását, hogy amaz örök erős természeti törvény
alól még a választottat, a legelsőt sem volt képes kiragadni. Ennek az
egész fejlődésnek eszmei alapjára mutat rá Szász Károly a _Sahnáme_
ismertetésében. Dsemsid sáh isten kegyelmével és támogatásával
uralkodott századokon keresztül. Hatalom, fény és jólét övezték trónját;
meghódolt neki az egész mindenség. De végre elkevélyedett, imádtatni
kezdte magát; a szent móbedek gyászba borúltak; népek és királyok pártot
ütöttek ellene s a gonosz újra fölemelte fejét a földön. «Rendesen
harczban áll egymással a jó és rossz elv s az egész egyetemes világ, az
anyagi úgy mint a szellemi, e kettőnek harczától át van hatva. Egy
erőteljes szellem azonban, különös isteni erőkkel és segedelemmel
felruházva, ideiglenesen teljes diadalmat vívhat ki a jónak, mind önnön
magában, mind azon körben, hova jótékony befolyása kihat. E magasztos
erkölcsi eszme, mely egy keresztyén bölcsésznek becsületére válnék, az
által nyeri meg emberi valódiságát, hogy e diadal csak ideiglenes. Mig
az erkölcsiség tiszta s az emberiség javára irányzott törekvés
mocsoktalan: a gonosznak nincs hatalma; nem látható, nem kiható
legalább; mihelyt egy rést lel az emberi természeten, – s hol ne lelne?
– azonnal visszanyerte hatalmát. A Dsemsid története ímez erkölcsi
igazságot példázza.» S ebben egyszersmind, tegyük hozzá, az egyetemes
képviseletére hivatott, de utóbb vele meghasonlott hős példájának
eszthetikai igazságát.



XX.  A jellem teljessége.

E szolgálat a jónak, ez elpártolás tőle, e lakolás a hűtlenségért: mind
a kiválóság nyilatkozata. Láttuk e kiválóságot epikai és tragikus
formájában, láttuk amannak ehhez áthajlásában. De midőn az emberi
képzelet életet keres és teremt maga körül mindenben, ezt az életet
nemcsak egyes kimagasló, az egyénnek egész szellemi valóját meghatározó
és kimerítő tulajdonságokban találja. Mielőtt bármely széptani elmélet,
ideális vagy reális felfogás, vagy akár csak költői gyakorlat is
létezett volna: az emberi szellem már bizonyságát adta ilyen irányú
hajlamának. A megfoghatatlant az által hozta közelebb magához, hogy
minden egyes nyilatkozatát, valamennyi mozzanatát személyiségekké
képezte át. Értelme fölvilágosítást, kedélye megnyugvást, képzelete
gyönyörűséget keresett bennök. A megszemélyesítés a legelső trópus, az
emberi lélek teremtő munkásságának legősibb formája. Az eszmélni és
képzelődni kezdő lélek megszemélyesít mindent, a mi csak körülveszi, még
pedig gyakran nem csupán egy vonással, hanem a vonásoknak egész
szövedékéből álló képben. Az egyik magyaráz, a másik jellemez, a
harmadik ékesít, valamennyi együtt életet mutat. Az ég czikázó villámát
_isten nyilá_nak hallva mondatni, egy óriás nyilazónak erős és harczos
alakja tűnik föl szemeink előtt túl a felhőkön. A csillagmiriád által
képezett fényvonal _hadak útja_: vitézek robognak át rajta, kedveltjei
az istennek, dicsők és győzhetetlenek, nemcsak a maguk hirét, hanem
szorongatott unokáikét is féltők, kiknek segítségére sietnek. A
legegyszerűbb képben mily tömege a jellemző vonásoknak! Az ősnépek
képzeletében a búcsúzó nyár bájos királyleánynyá lesz, ki virágaival és
mosolyával a zordon tél fogságába kerűl s ott várja epedve a szabadító
királyfit: szép és bánatos, szerencsétlen és reménynyel teljes, jótékony
és szelíd. A nap istenné alakúl át, ki az ég és föld szerelméből
született, férjévé lesz saját anyjának s ragyogó szekerén befutván
keletről nyugotra az eget, az elköltözöttek birájául száll alá.

E példákban s másokban is, melyeket nagy számmal idézhetnénk, a
jellemvonásoknak bizonyos sokasításával találkozunk; kétségtelen
törekvéssel, hogy az élő természet tüneményei az emberi élet formáiba
vitessenek át. Annál élőbb, változatosabb és gazdagabb személyiségek
formáiba, minél inkább bontakozik ki maga az ember kezdetleges
életviszonyaiból. A tünemények külső, jellemző sajátságai belsőkké
lesznek; a természetnek egyszerűségökben nehezebben felfogható törvényei
az emberi lélek sokszerűségébe öltöznek át. Egymást szülő, föltételező,
társul követelő vonások sorakoznak a fő, az uralkodó tulajdonság körül s
ezt elvontságából az élet valódiságába avatják. Íme a képzelet, mely a
mithoszokban nyilatkozik, már ismerni látszik az igazságot, hogy az
emberi léleknek nemcsak egy oldala, nemcsak egy tulajdonsága, nemcsak
egy ismertető jele van. Mint Hegel mondja, nemcsak egy páthoszt hordunk
keblünkben istenünkül: együtt van abban az egész Olymp. A fő
tulajdonságon kívül, melyet a tragikai jelenségekben kiválóságnak
neveztünk, sok minden helyet foglal ott alakítva, módosítva, éltetve:
ösztöneink, érzéseink, vágyaink, indulataink, különböző lelki
tehetségeink sokasága, gazdagsága és kimeríthetetlen változatossága.
Azokat a kiváló tulajdonságokat már, melyeket részletesebben
ismertettünk, rendesen nyomon kisérik bizonyos társ- vagy mellékvonások:
a hatalomvágyat erőszakosság, az önérzetet dacz, a szerelmet
féltékenység, a gyűlöletet kegyetlenség, a vallásosságot szelídség, a
rajongást bátorság, a tépelődést bánat és így tovább. De mindezek csak
alapszálai egy sűrű szövedéknek, mely számos és különböző vonásokból
alakúl. E különböző jellemvonások együtt alkotják a jellem
sokoldalúságát és teljességét, s adják meg neki a való élet színét. Fő
biztosítéka ennek a teljesség, melynél fogva mi sem hiányzik belőle és
semmi sem felesleges benne. Olyan alakok, melyek a teljességnek feltünő
hiányában mutatkoznak, a hol az egész jellem egyetlen indulatból látszik
állani: már beteg lelket és pusztúló életet éreztetnek. A tragikai
küzdelem heve, vadsága oda csigázhatja a szenvedélyt, hogy ez féktelen
elhatalmasodásában az egyénnek egész lelki világát, érzését, gondolatát,
akaratát egymagában képviseli: de már ilyenkor mindig a katasztrófa
küszöbén vagyunk. A mit látunk, az nem maga az élet többé, csak utolsó
lobbanása. Macbeth Dunsinannál már semmi más, csak egy vérszomjas
kétségbeesés: felesége halálát föl sem veszi, mert nincs szívében húr, a
mely megrezdűljön rá; még babonás félelme is elhagyta.

A jellem tehát különböző tulajdonságok foglalata, melyeket természet és
élet alapítanak és fejlesztenek. Foglalata e sajátságoknak, melyek
sokasága és különfélesége a jellemben egységet alkotva mutatkozik. A
vonások teljessége egyéniséggé lesz, mely azokat a maga egységes és
jellemző tartalmául tünteti föl. Egységül, még pedig határozott egységül
a különféleségben. A sajátságok fölött, a következetességet és egységet
őrizve, uralkodik a páthosz, melyhez a legkülönbözőbb érzések,
viszonyok, gondolatok, elhatározások sem lehetnek hűtelenek. Lelket és
életet mutat az, de egy bizonyos lelket és egy bizonyos életet. A
jellemnek így felfogott teljességére kiváló súly esik az epikus hősnél,
kiben helyet kell találnia s kifejezésre kell jutnia mindannak, a mi
népe lelkét, külső és belső valóját, életét és törekvéseit jellemzi.
Öntudata egy ezével, s egy annál fogva, mert lelke is egy. A sokaság
benne egységgé lesz, de egyéniségében a sokaságnak benne kell
foglaltatnia. A homéri nagy époszok hősei, Achilles és Odysseus, a görög
népjellem képviselői. Gazdagok ennek fényes adományaiban; de kétes
értékű tulajdonságainak s gyarlóságainak is részesei. Képviselői nemcsak
a Trója alatt táborozó akhivoknak s a tenger végtelenjén hányatott
hajósnépnek, hanem mind az egész görögségnek. A nép szerette hőseit,
szívesen hallgatta vitézi tetteiket és kalandjaikat, mert bennök mintegy
magát látta, s láthatta is méltán, hőssé avatva. Az egyben a sokak
mindegyike megtalálta magát.

Hogy az époszi forma a jellemet ily sokoldalú teljességében mutatja,
nemcsak nagyobb terjedelme és nyugodtabb előadása, idő és hely
tekintetében korlátlanabb menete, részletező módja és epizódjai engedik
meg. Ez kevésbbé tartozik ide; inkább azt emeljük ki, hogy az epikus
hős, már természeténél fogva, hivatottabb a jellem többoldalú
feltüntetésére, mint a tragikai. Midőn felmagasodik előttünk, nem ködbe
emelkedik, mely elhomályosítja és eltünteti alakjának részleteit, csak a
nagy körvonalakat mutatván s ezeket is elmosódó bizonytalanságban: hanem
inkább fényesebb, tisztább légkörbe száll, mely minden jellemző vonását
élesebben emeli ki és szökteti szembe. Vörösmarty Árpádjának egyik fő
baja épen elmosódottsága, egyszínű volta. Toldy Ferenc, kritikai
leveleiben, szeretetteljes és aprólékos gonddal keresi jellemző
vonásait, alakjának különböző hatásos oldalait; de nem sokra mehet.
Hősisége nemcsak uralkodó, de majdnem kizárólagos tartalma lelkének.
Hozzá járúlna még isteni félelme; de erre nézve úgy szólván Aeneastól
kezdve valamennyi epikus hőssel rokon. A puszták harczos, költöző népe
lelkének, külső és belső életének jellemző vonásait hiába keressük
benne. A mint a költője által alkotott csodálatos, önkényessége és
ingatagsága által, nyomát viseli a magyar mithologia adatai
soványságának: úgy Árpád alakja is annak a hézagosságnak és
bizonytalanságnak, mely az ősmagyar életről való ismereteinket jellemzi.
Kétségkívül nem ez az egyedüli ok, mert hiszen Arany, egy szerencsés
gondolattal, tudott segíteni rajta, mikor a mostani magyar életet és
jellemet egy, Árpádénál sokkal távolabbi világba, a húnokéba, vitte
vissza. Hogy milyen gazdagon, minő művészi tapintattal és igazsággal,
azt Gyulai fejtette ki. A jellem változatosságának, sokoldalúságának
szempontjából példányul áll előttünk a _Zrinyiász_ hőse. A mint ez éposz
alapgondolatában egybeolvad a nemzeti és a keresztyén eszme: úgy képezik
ki az általános emberi s a nemzeti vonások Zrinyi alakjának teljességét.
Nemcsak általában hősnek és hivően végzetesnek mutatkozik, hanem magyar
hősnek és keresztyénnek. Küzdelmes századának feláldozó lelkesedése
tölti el keblét s vezeti tetteit, míg vallásos érzésében az igazi
keresztyén megadásnak és felmagasztosulásnak végtelen gyöngédsége hat
meg. Vitézsége elszánt és előrelátó, okos és félelmes. Viszonya
családjához, elesett és halálra kész barátaihoz, katonáihoz, ádáz és
furfangos ellenségeihez, nemzetéhez és uralkodójához; szerepe a
csatában, a tanácsban, a lakománál, a feszület előtt, a temetésen és
otthonában: az érzéseknek, indulatoknak, tehetségeknek mily gazdag
változatosságát, mily fínom árnyéklatait s mily erős egységbe
foglaltságát mutatja.

Bár ezek szerint a jellem teljessége és sokoldalúsága, föltételeül tűnik
fel igazságának és elevenségének: az eddig mondottakból is kitetszik,
hogy némileg más alakban mutatkozik az epikus hősnél és másban a
tragikusnál. E különbség csirája kétségkívül megvan valójuk
természetében; de feltünőbb kifejlődésre főkép ama formák által jut,
melyek művészeti kifejezésökre legalkalmasabbak és legszokottabbak, s
mint époszi és drámai jellemet állítják szembe őket. Amott a teljességre
esik a súly, mely föltételezi a határozottságot; itt meg a
határozottságra, melynek azután a teljesség lesz föltétele. A tragikai
küzdelem már megindulásában, majd folyásában és befejezésében, a
jellemnek szükségkép bizonyos korlátozottságát, kiváló határozottságát
érezteti. E határozottság főként az egységes páthosz által jut
kifejezésre, mely, mint legkiválóbb jellemvonás, az egyént elhatározásra
indítja, cselekvésre bírja s összeütközésekbe keveri. Uralkodik összes
lelki tehetségei, külső és belső élete felett s amazoknak színét, erejét
és nyilatkozása módját meghatározza. Ebből következik a lehetőség, hogy
a drámaíró, szemben az epikussal, részletrajz nélkül is elérheti a
jellem teljességének benyomását. Az uralkodó páthosznak erős, határozó
kiemelése könnyű szerrel fölébreszti, támogatja és útba igazítja a
hallgató utánképző tehetségét, s a hézagok mintegy maguktól kitelnek. «A
dramatikus, mondja Toldy, Vörösmarty époszairól írt egyik levelében,
kombináló, abstraháló tehetségünkre appellál azalatt, míg az epikus,
épen mint a képíró, csak felfogó tehetségünkhöz szól.» Kemény is
fejtegeti e gondolatot, a regényről és drámáról írt tanulmányában, s
szerinte a lángeszű drámaíró sem lehet ment bizonyos töredékességtől; de
az olvasó képzelődése s a szinész ügyessége, melylyel a költői teremtés
ujjáalkotásának szerepét átveszi, könnyen kipótolja azt. Tegyük hozzá,
hogy a páthosznak, mint minden irányban jellemző vonásnak, állandó
kiemeltsége folytán pótolhatja. A jellem teljességének ez az
öszpontosítása, a páthosznak föltétlen és teljes uralma, kiválóan fontos
a drámában, mert ez biztosítja a cselekvény szigorú megalkotását,
egységes tömörségét.

A mondottakat megvilágítja egy futó tekintet Odysseus alakjára az antik
époszban és drámában. Jellemének alapvonását, a furfangot, kijelölte a
monda. De mily máskép használta fel e vonást az epikus meg a drámaíró!
Homér hőse kipróbált és érett ember, határozott és kitartó, ki czélját
sohasem téveszti szem elől. Bátor szivóssága helyt áll a legnehezebb
megpróbáltatások között is. Most vitézségével győz, majd meg
leleményességével, mely mindig megtalálja eszközeit s nem épen válogatós
bennök. Ez alapvonások azonban még épen nem teszik ki az egész homéri
Odysseust. A különböző sajátságoknak, tulajdonoknak, módoknak rendkívüli
gazdagsága alkotja teljességét és különösségét, melyet minden oldaláról
a viszonyoknak gazdag változatossága mutat be. Ezek között nemcsak
bátornak és leleményesnek látjuk őt, ki tanácsban ép oly sűrűn és
hatásosan ontja a szót, mint harczban a csapásokat. Feltárúl előttünk
kedélyvilága is. Nem csupán erejében és okosságában szemlélhetjük, hanem
érzéseiben, emlékeiben, gyöngeségeiben, vágyaiban és reményeiben is.
Midőn Alkinoos király udvarában, Demidokos lantján megelevenűl a trójai
harcz, minden gyászával és dicsőségével, elérzékenyedik és könnyekben
tör ki. Gyöngéd kiméletét, nemes meghatottságát a szűzi bájjal szemben,
találkozása tünteti fel Nausikaával, a tengerparton mosó s vőlegényét
váró királyleánynyal. Lényének érzéki fele is kifejezésre jut, midőn
Ogygiában és Eéában, Kalipso s Circe rózsaláncai közt gyönyörteljes
tétlenségbe merűlve találjuk. De semmi sem irthatja ki belőle végkép
haza sovárgását, Ithaka képét. Mennyi kötelék kapcsolja oda lelkét: az
uralkodó, a férj, az apa kötelessége, vágya, reményei; s mily jellemzők
alakjára nézve mind e viszonyok. A várva várt jó király áll előttünk
Eumaeosnak, a hű disznópásztornak kunyhajában; majd a gondos, otthonát
szerető házi gazda, kire régi kutyája, Argos, annyi esztendő után is
ráismer s ki megindúltan, könnybe borúlt szemekkel tekint a hű állatra.
Már látja Penelopét, életének szeretett, vágyott társát, bár még nem
fedezheti fel magát előtte. Egész lelkében elérzékenyűlve,
meghatottságból elfogódva hallgatja feleségének csodaszép imádságát.
Végül a bújdosó, a csúfolt koldus egyszerre hőssé magasodik s önerejével
vívja vissza boldogságát. A mit senki sem birt el, fölkapja Eurytos
nyilát s véres bosszút áll a kérőkön. Látni való, hogy még így is, csak
nagyjában vázolva, inkább rámutatva mint elemezve: mily változatosnak,
sokoldalúnak és teljesnek mutatkozik a homéri, az epikus Odysseus
jelleme. Az ithakai királynak azonban jelentékeny szerepe jutott a
hellen mondának nemcsak epikai, hanem drámai feldolgozásaiban is.
Megjelenik Sophokles _Philoktetes_ében, az ifjú Neoptolemosszal együtt,
Lemnos szigetének kopár partjain, hogy az ott sínlő Philoktetestől
elcsalja vagy bármely úton hatalmába kerítse Herakles nyilait, melyeknek
birtokához kötötte egy jóslat Trója elfoglalását. Odysseusban, kinek
csalárd kiméletlensége taszította egykor e rémes magányba a nyomorékká
lett hőst, újra csak a czélnak mindent feláldozó cselszövőt látjuk, ki
egész lelkével feladata betöltésén igyekszik. E törekvése nem engedi
kifejezésre jutni a szerencsétlen, elhagyatott és beteg áldozattal
szemközt sem szánalmát, sem megbánását, sem emlékezését, kedélyéletének
semmiféle mozzanatát. Ezt az ifjú Neoptolemos képviseli, a fiatal szív
elnyomhatatlan nemességét és hősies egyenességét, mely méltatlannak
tartja magához a csalárdságot s irtózik a tehetetleneken való
erőszakoskodástól. Vele ellentétesen, mestere és társa csak hideg, durva
cselszövő. Ilyen Euripidesnél is, a hányszor csak föllépteti drámáiban.
Ilyen, midőn a boldogtalan Hekabétól elragadja leányát, Polyxénát, hogy
sírmenyasszonyúl áldozza Achilles haragvó árnyékának; vagy a
_Cyklops_ban, mikor a borra szomjas Silént rászedi s az egyszemű
Polyphemet furfangjával megnyomorítja. _Rhésos_ban is, melynek
szerzőjéről sokat vitatkoznak a filologusok, egész hasonlóan lép elénk,
midőn Diomedessel szövetkezve, éjtszakának idején, álarcz alatt csalfán
behatol a trójai táborba s álmában üti agyon a thrák bajnokot, hogy
pompás lovait kezére keríthesse. Czélja érdekében semmitől sem riad
vissza, eszközöket mindig talál s minden eszköz jó neki. A csel és
erőszakosság képviselője mindenütt; e tulajdonság oly uralkodó vonásává
lett jellemének, hogy mellette a többi mind eltűnik. A gazdagon
árnyékolt s a legkülönneműbb fényhatások alatt bemutatott Odysseusból a
drámában csak a cselszövő maradt meg. Nevének állandó homéri jelzője, a
polümétisz, a fortélyos, lett egész alakká. Bár itt is, ott is ez a fő
tulajdonsága, Sophokles és Euripides Odysseusában alig fedezné fel első
tekintetre régi ismerősét az, a ki vele csak a csábító nimfa karjai
között, a feákok szigetén vagy a szegény pásztor kunyhajában
találkozott.

Íme egy új és nevezetes különbség az epikai és drámai jellem között. E
különbséget azonban a keresztyén művészet nem érezteti olyan élesnek,
olyan mereven elkülönzöttnek, mint az antik, mely drámájában a jellemet
mindig egyetlen eszmének teszi kizáró s némileg általánosított
képviselőjévé. E kérdést behatóan és terjedelmesen vizsgálta Henszlmann
Imre egy régibb munkájában, mely a hellen tragédiáról szól, tekintettel
a keresztyén drámára. E tanulmány a mily gazdag fínom megfigyelésekben,
eredeti nézetekben, tágkörű fejtegetésekben, és tanulságos adatokban:
felfogására nézve ép oly egyoldalú. Egy, Boehmtől eredő
művészettörténeti tételből indúl ki; abból ugyanis, hogy a görögök
egészen Nagy Sándor koráig nem alkottak arczképet. Élő minták után is
csak Lysistratos dolgozott elsőben. Viscontival szemben tagadja
Henszlmann a régi föliratos képszobrok hitelességét; a mithikus és
történeti nevek szerinte csak rájok vannak fogva a képzelődésből, nehány
följegyzett adat figyelembevételével, készített képekre. A győztes
athléták eikónjai is csak oly szobrok voltak, melyek, méretek
segítségével, némi közeledést mutathattak az eredetiekhez. A minek
megalkotására a hellen művészek törekedtek, az inkább bizonyos állandó
szabályokhoz kötött tipus volt, mint a valóságnak hű és művészi
felfogásán alapúló eszmény. E fejtegetésekből von aztán következtetést a
drámára. A rajzoló művészetek, melyekben az egyéni idomok, vonások,
formák és módok természet szerint leginkább szembeötlők, kifejezi az
egész műszellem felfogását s a műeljárás irányát. Már Winckelmann
hangoztatta, hogy semmi sem magyarázza oly jól a hellen költőket, mint a
hellen plasztikának ránk maradt művei. A magyar eszthetikus
következtetése, hogy a görög költészet is épen úgy fogta fel a jellemet,
mint a művészet: az egyéniség alkotásába, kidomborításába nem
bocsátkozott, s az embereket csak általánosságban mintegy fogalmakká
képezte. Fő dologgá a tulajdonság fogalma vált, mely a mondai és
történeti nevekhez kötve volt; nem pedig a mód, melylyel ez a
tulajdonság a személyiségben módosúlva megjelenik. Mig a keresztyén
művészet kezdettől fogva a dolgoknak egyediségébe bocsátkozik, drámában
úgy mint a képzelet alkotásainak egyéb formáiban: addig a görög szellem
egészen ellenkezőleg jár el. Azokat a különbségeket, melyeket nem, kor,
faj, származás, foglalkozások idéznek elő az emberben, nem igen fejezi
ki, valamint a szelídebb érzéseket sem. Maga Aristoteles is az
éthoszszal csak homályosan jelzi azt, a mit mi a scholaszták későbbi
görög szavával kharakternek, vésetnek, nevezünk. Egyéb kifejezései még
határozatlanabbak. Inkább csak az erkölcsökre s a gondolkodásmódra
fekteti a súlyt, mint a teljes jellemre; bölcseleti felfogást,
általánosítást, simítgatást s abszolut következetességet ajánl. Ily
példákkal, erősségekkel, magyarázatokkal támogatja Henszlmann
dramaturgiai tételét.

A mi Aristotelest illeti, a mai eszthetikai és filologiai magyarázat
általában eltérő álláspontot foglal el a Henszlmannétól. Nemcsak
Hunfalvynál, hanem Ueberwegnél, Zimmermannnál, Schaslernél is, a
_Poetika_ hatodik fejezetében, az éthoszt kharakterrel találjuk
fordítva; mindegyikök a jellem mai fogalmának csiráját keresi benne.
Csak magának a stagiritának útmutatását követik, ki éthoszát a cselekvő
ilyen vagy amolyan megalkotásának, meghatároztatásának mondja. Az
éthoszban és dianoiában csak a jellem és gondolkodás összehatását
kereshetjük, melyből a cselekvés születik. A simítás ajánlása csak az
eszményítés szükségére, a bölcseleti felfogás pedig a belső igazság
következetes fejlődésére utal, szemben a külsőnek esetlegességeivel. De
helyreigazítást igényel Henszlmannnak magára a görög költészetre, ennek
a jellemzésben való tökéletlenségére vonatkozó felfogása is. A rajzoló
művészetekről vonván következtetést az előadókra, e következtetés
természetesen csak az által lesz igazolt, ha a képfaragásban általán a
hellen műszellemet fogja föl, melynek alkotásai a szobrok ép úgy mint a
drámák, kifejezője, Phidias mint Sophokles. De alkotásai aztán az
époszok szintúgy mint a tragédiák. Ha igaz az az állítása, hogy a hellen
szobrász nem vésett arczképet, mert a görögségnek az egyéni
visszaadására nem volt sem hajlama, sem képessége: úgy hiába keresnénk
igazi jellemrajzot Homérnál, az époszban is. A dráma Odysseusa nem
lehetne sokban különböző az époszétól. Henszlmann igyekezett e
tekintetben is következetesnek maradni tételéhez; de ép e
következetesség az, a mi gondolkodóba ejthet állítása iránt. Mindössze
annyit enged meg, hogy Homér epikus létére szerette személyeit több
oldalról kitüntetni és jellemezni, mint a későbbi tragikusok; így
Odysseusnak, ravaszságán kívül, még bátorságot és vitézséget is
tulajdonított. De hát a ravaszsággal és bátorsággal kimerítette-e azt a
gazdag és teljes jellemrajzot, melyet az _Odysseia_ nyújt hőséről?
Achilles képén, melyet Hegel oly fínoman elemez, aztán az Agamemnonén s
kívülök annyi másén, nem ragad-e el bennünket egyenlő mértékben a
szinezés ereje, mélysége és változatossága? Festett-e valaha költő
gyöngédebb érzelmeket, mint a milyenek Andromache búcsújában, vagy
Nausikaa epizódjában nyilatkoznak? Ime Henszlmann tételének ingatagsága,
mihelyt egyetemes érvényűnek próbáljuk tekinteni, a minőnek tekintenünk
kell. Tévedés nyilatkozik benne, mely az epikai és drámai jellemzés
természetszerű eltérését nem veszi kellő figyelembe. Nem a görög drámai
előadás külső föltételeit sem, a színpad és színi ábrázolás sajátszerű
viszonyait, melyek a költőt és szinészt a jellemeknek minél általánosabb
felfogására és kifejezésére vezették. A szinházak óriási nagysága
nemcsak az alak mesterséges megnagyobbítását tette szükségessé, hanem
már Thespis korában az álarcz végzetes reformját is, mely a tekintetnek
csak egyetlen mozzanatát állandósította, a jellemet egyetlen általános
kifejezésben adhatta vissza. A kép csak a lelkesedésnek és gyűlöletnek,
az elszántságnak és félelemnek merev külső formájával állt a néző előtt;
a költőnek és szinésznek jórészt le kellett mondania a részletezés
fínomságáról, a fejlesztés változatosságáról, az árnyéklás
módosulásairól, mert mindez bántó s majdnem nevetséges öszhangtalanságba
kerűlt volna a merev és egyszínű külsővel. Másfelől pedig a hangcső a
jellem különböző oldalai hangbeli kifejezésének, színezésének,
árnyéklásának állott útjában. Ím mennyi ok magyarázza az általánosítást.
De magyarázza a mondán nyugvó cselekvény egyszerűbb volta is, mely
rendesen a katasztrófába szorúlt s a jellemet csak páthoszának
magaslatán mutathatta, mikor az már a szenvedély logikája szerint is
általánosúlt, az egyes tulajdonságoknak, sajátságoknak, mellékesebb
jellemvonásoknak elnyomásával. A keresztyén tragédia köre, menete,
szerkezete egészen más: nemcsak magát a katasztrófát, a végkifejlést,
hanem az egész fejlődés folyamát érzékíti meg. A tragikai tárgyak
újabbkori feldolgozásai közt nem is drámákban, hanem csak némely
balladában találjuk meg azt, a katasztrófába szorított görögös
kompozicziót, mint a _Szondi két apródjá_ban s különösen a _Tetemre
hívás_ban. Ez az Immermann által (_Ajas_ról) analitikusnak nevezett
forma.

A hellen tragédia hősein a páthosz oly kizárósággal, oly határozottan
uralkodik, hogy maga látszik betölteni az egész lelket, más érzelmek
befolyásának nem enged, általok módosulást nem ismer s így kétségtelenül
bizonyos általánosságban mutatkozik. De azért épen nem nélkülözi a
határozottságot, nem mosódik élettelen abstrakczióvá. Hegel a szobrászat
alkotásainak plasztikai zártságához hasonlítja a sophoklesi alakokat.
«Mert a képfaragás is ki tudja fejezni a jellem sokoldalúságát, mondja.
Bár nyugalmában és némaságában, ellentétesen a kitörő szenvedélylyel,
mely minden erejét egy pontra veti, az erőteljes neutralitást állítja
elénk, mely összes tehetősségét nyugodtan zárja magába: azonban ez a
zavartalan egység még sem marad meg az elvont határozottságnál, hanem
szépségében mintegy mindennek szülőhelyét sejteti, a közvetetlen
lehetőséget, hogy a legkülönneműbb viszonyok közé lépjen át. A
szobrászat igazi alkotásaiban valamely nyugodt mélységet látunk, melyben
megvan a képesség, hogy minden hatalmat kifejtsen magából.» Igy Hegel.
Azonban a plasztika remekművei, még az ő magyarázata szerint is, csak
rejtik magukban a sokoldalúságot, a belső hatalmak egyetemességét;
nyilatkozásának csak lehetőségét éreztetik, nem magát. A művészet
természeténél, feladatánál és eszközeinél fogva, melynek körébe
tartoznak, mindig valamely általános eszmét érzékítenek meg s fejeznek
ki zavartalan tisztasággal: az istenek a biztosságot és bölcseséget, az
istennők a jóságot és szépséget, az athléták a hősi erőt. Ennyiben
rokonabbak a hellen drámai költészet alakjaival, mint rejlő
tulajdonságaikra nézve. Annyit minden esetre mondhatunk, hogy a jellem
teljessége, gazdagsága, sokoldalúsága sokkal jobban ki van fejlődve a
keresztyén, mint az antik drámában. E tekintetben a hellen tragikai
hősök elmaradnak az újabbak mögött, a mint meg általában a drámaiak nem
mutatkozhatnak a jellem minden irányú kifejlesztésének oly részletező
változatosságában és kiszínezett teljességében, mint az epikaiak. Vessük
össze Orestest Hamlettel, Klytæmnestrát Lady Macbethtel, Ajast
Brutusszal, Prometheust Fausttal, s érezni fogjuk a különbséget. A
shaksperei alakok egytül egyig mily kevéssé lennének azok, a mik, ha
egyetlen vonással képesek lennénk bemutatni őket! Hányféle hős, hányféle
zsarnok, hányféle cselszövő, hányféle szerelmes jelenik itt meg
előttünk; a közös tulajdonságok mellett mennyi eltérés s azoknak
maguknak mily különböző felfogása! A tipikus és individuális, fajképi és
egyéni jellemzés részletesebb fejtegetése a dramaturgia körébe tartozik.
Miben áll voltaképen egy szenvedélynek egyéni feltüntetése, kifejezése?
Nem egyéb ez, mint számos más, kevésbbé fontos, kevésbbé uralkodó
jellemvonás közé helyezése, velök összeszövése s általok való
áthatottságában, módosulásában bemutatása. A teljesség és határozottság
más szóval: az egyéni. Ennek a görögöknél nem kiképződését, csak
csiráját találjuk, melyet Vischer nem szinezésnek, csak szinhangulatnak
nevez. «Ámde azért ez alakok, mondja, épen nem élettelenek, sőt sokkal
elevenebbek, mint egy újabbkori rokon stilnek általánosságban tartott
jellemei, mert amazok oly kornak, oly népnek nézetéből fakadtak, melynek
körében ez az objektiv egyszerűség igazság volt, kinyomata egy
nevezetes, nagy páthosznak s egyszersmind az élet melegének».

A jellemnek e teljességét rendesen megtaláljuk a keresztyén tragédia
remekműveiben, kivéve azokat, melyekre Vischer czéloz: a melyek
egyenesen antik minták után másoltattak. Megtaláljuk, a mint hőseiket
hosszabb fejlődésen, átalakulásokon, küzdelmeken vezetik keresztül
előttünk. Úgy azonban, hogy a jellem minden oldalán mindig uralkodik a
páthosz, a fő szenvedély. Áthatja a hős lelkének valamennyi
nyilatkozatát, kihangzik szavaiból, kifejezésre jut tetteiben. Ez a
minden más felett uralkodó, minden másnak alapját megvető, magával
együtt minden mást czélja felé ragadó tényező. A jellemnek így
értelmezett teljességét két szempont is mintegy a tragikai hatás
föltételeül mutatja. Hatalmas segítőjévé, tényezőjévé lesz a
megrendülésnek, mikor a végzetes belső fejlődést érezteti velünk. Az
egyetemes ellen vívott küzdelem folyamán, a fő szenvedély mind jobban és
jobban előtérbe nyomúl, mind inkább és inkább kizárólagossá lesz a
lélekben. A jellem egyéb alkatrészei, melyekkel megismerkedtünk, a
katasztrófa felé már csak a fő páthoszba olvadásukban, általa
elnyomatásukban, pusztulásukban mutatkoznak. A több helyen kigyúlt
épület képe, melynek lángjai midőn egyesűlnek, csak beleolvadni
látszanak abba, a mely közülök legmagasabbra csap. Teleki Petron
Maximjának kitámadása szerelméből és becsületérzéséből ered; fölébredt
boszúvágya aztán még e két szülő-érzését is teljesen magába olvasztja,
midőn Juliát, s benne szerelmét és becsületét, feláldozza
Valentiniánnak, hogy boszúját annál bizonyosabban kitölthesse rajta.
Számítása, hogy lelkének megrontott öszhangja még helyreállhat, már
lélektanilag hamis s fő gyöngéje a _Kegyencz_nek. De a jellem teljessége
nemcsak a tragikai megrendűlésnek, hanem a szánalomnak is eszköze. A
hős, ki a mi mindennapi életünk színvonalán kiválósága által
fölülemelkedik, mintegy hozzánk tartozását s velünk való rokonságát
érezteti lelkének egyéb indulatai által s közelebb férkezik szívünkhöz.
Coriolánban csodáljuk a hőst, szánjuk a fiút; Macbethben féljük a
vérszomjas zsarnokot s részvéttel vagyunk a balsejtelmeitől gyötrött
ember iránt; Rikhárd fenséges gonoszsága fellázít, de megdobbantja
sajnálatunkat, midőn oly vágyakról halljuk szólani, melyek betelését
nekünk, mindennapi embereknek, megadta, s tőle, a nagytól, megtagadta a
sors. Hogy Brutust annyira szeretjük, abban nem Portia férjének s
Cassius barátjának van-e fő része?

Íme a jellem teljessége nélkül teljesnek mondhatnók-e a tragikai hatást,
midőn úgy a félelemnek mint a szánalomnak benne ismertük föl egyik
leghatásosabb eszközét.



XXI.  A tragikai vétség.

A tragikai jellemnek tehát mindig fő és legjelentősebb tartalma a
páthosz, mely valamennyi tehetségét uralma alatt tartja, törekvését
meghatározza, czélját kitűzi. Ez kiválósága és gyarlósága, nagysága és
végzete. Elhatalmasodván egész valója fölött, lelki életének egyensúlyát
megzavarja s tagadólag állítja őt szembe azzal az egyetemes öszhanggal,
melyből az egyén vétlen nem szakíthatja ki magát. Egyelőre még nem
nyomúl rombolva az általános ellen; csak nem gondol vele. Nem sérti meg
egy vagy más ponton; de már nem érzi vele egynek magát. Fegyvere
nyugszik; de a sejtelem izgatja, hogy ki kell vonnia, ha czélt akar
érni. Már nem akar és érez mást mint magát; az összeütközés azzal, a mi
magán kívül esik, csak idő kérdése. A megdagadt folyam vészes zajgással
rohan a sziklák között; még mitsem pusztított, de már fölzúdúlt és
túlcsapott medrén; áradata mihamarabb utol fogja érni a menekvőket,
kiket eltemet, s rátalál a házra, melyet romba dönt.

A lélek e ponton, megelőzőleg a tragikai kitörést, kétféleképen
mutatkozhatik. Lehet öszhangban magával, sőt egyenest abban a hiszemben,
hogy az általánossal is öszhangban van. Törekvése igazi irányának s az
egyetemessel szemben álló természetének világos tudata csak utóbb ébred
fel benne, arra az ellenállásra, melylyel találkozik. Későn, hogy a
kihítt végzet halálos csapását elhárítsa; s csak arra jókor, hogy a
szenvedésnek új forrását nyissa meg. Így Learnél, Brutusnál, II.
Józsefnél s az önzetlen akarat legtöbb képviselőjénél. Ez az egyik eset.
A másik, mikor a hős elejétől fogva látja, kikerűlhetetlennek tudja az
egyetemessel való összeütközést, s a megkezdődő külső harczot egy belső
küzdelem előzi meg lelkében. Gondolat és érzés, kötelesség és
szenvedély, vágy és meggyőződés tusára kelnek benne; a gondolatok
szakadatlanul űzik, vádolják és mentik egymást. Így látjuk Antigonét
tiszta tudatában helyzete kínjának, mely bármelyik elhatározását
sérelmesnek mutatja előtte valamely általános eszme irányában.
Határozata szilárd, egy pillanatig sem habozik választandó útja iránt;
de a megsértett eszme időről időre mint sivár, vészjósló szélzúgás járja
át lelkét. Így hányja Macbethet, a nyugton pihenő Duncan király
gazdáját, a nagyravágyás csábja s a bűn réme; amaz sarkantyúzza, ez
visszarettenti. Ily módon küzdenek Rodrigo és Chimene keblében a családi
becsület és a szerelem. Így vergődik Kemény _Gyulai Pál_ja a hála és
igazságosság követelése közt, melyeket egymástól kibékíthetetlenül
elszakadtaknak érez. A franczia klassziczizmus tragikus költői,
Corneille és Racine, erre a belső küzdelemre fektették a fő súlyt, ebben
keresték a kiválóan tragikai hatást. Szinte anatomiai hűséggel és
pontossággal festették egyes tényezőit, ezeknek egymásra támadását, a
harcz különböző mozzanatait s egész váltakozó folyását. Ebből következik
már deklamácziójuk pompája s különösen ebből, a gondolatok
vitatkozásának kifejezésére, előadásuknak szónokias színe. Mindig a
kötelesség és szenvedély csatáznak nálok. Racine, tragikusabb
felfogással, rendesen a szenvedélyt teszi urrá s annak győzelme által
vezeti örvénybe hőseit; Corneille ellenben a kötelesség oldalára hajló,
hősi lelkek költője, ki mindig inkább csodálatunkat mint szánalmunkat és
megindulásunkat gerjeszti föl. A tragikum a vészes szenvedélyek
fejlődése végkövetkezésökig: ezért tragikaibb Racine, mint, minden
hősies fensége daczára is, Corneille. De a hánykódó lélek harczának
mindaketten kiváló mesterei. Mindegyikök fő ereje a belső küzdelem
rajzában, a kibékíthetetlen ellentétek között folyó lelki harcz
festésében áll: a lélekrajzolás művészei.

Akár e lelki harcz következése gyanánt, akár a csalóka öszhang hirtelen
felbomlásaként, a felindúlt, szenvedélye által ragadott lélek szükségkép
kitör. Ellenállhatatlanul érvényesíteni törekszik magát a külső élet
viszonyai közt. Tettet követ el, melyben megnyilatkozik. Határozó lépése
a belső küzdelmet külsővé teszi s lemondást, visszalépést, jóvátételt
nem enged többé. Bebizonyítja vele, hogy ura sorsának; de érezteti
egyszersmind azt is, hogy áldozata. Végez s végzésével menthetetlenül
kiszolgáltatja magát végzetének. Antigone eltemeti bátyját, Orestes
boszút áll atyjáért, Macbeth megöli a királyt, Lear elkergeti leányát,
Bánk kardot húz a királyné ellen, Iréne feleségévé lesz hona
leigázójának. Ez a tett, mely által a tragikai törekvés kifejezésre jut,
mely által a hős határozott és visszavonhatatlan sértést követ el az
egyetemes ellen: a tragikai vétség. Különböző eszthetikusok különböző
nevekre keresztelték. Legtöbben _bűn_nek szokták nevezni. Így Szász
Károly, akadémiai értekezésében a tragikai felfogásról, következetesen
bűnt említ; Vörösmarty is a _bűntét_ kifejezést használja leggyakrabban
és legszivesebben; Zilahy Károly szerint a dráma czélja a büntetés
levén, ez mindig bűnt föltételez. Gyulai és Szigligeti vegyest
emlegetnek _bűn_t, _tévedés_t, _hibá_t. Greguss a _hibá_ban nyugszik meg
s védelmezi is röviden a bűn kifejezés ellen. A hiba azonban nagyon
kevésnek látszik arra a fogalomra, melyet jelentenie kell; midőn a bűnt
majdnem kizárja, igenis enyhe és szűkkörű. A hibás Prometheus s a hibás
Rikhárd: alig utalnak Aeschylos és Shakspere hőseire. A bűn meg a gonosz
cselekvését jelenti; a legtöbb esetben nagyon is soknak látszik s oly
kiválóan erkölcsi fogalom jelzőjének, mely, általánosságban használva,
tévedésekre vezet. Ha Antigonét, Ajast, Cordeliát, Juliát, Schiller
Izabelláját bűnösöknek mondjuk, felfogásunk kegyetlensége mintegy
igazolja végzetök kegyetlenségét s ezzel némileg hamis színben mutatja a
tragikai hatást. Míg a lélekben a romlásnak azt az állandó elemét, mely
az egyetemessel való összeütközésre hajtja, gyarlóságnak neveztük, a
tragikai tett általános jelölésére a _vétség_ szónál maradhatunk. E
kifejezés tágabb a fentebbieknél s mint ilyen megfelelőbb is, a
mennyiben sem a hiba, sem a tévedés, sem a bűn fogalmaival nem
helyezkedik oly érezhető ellentétbe, mint ezek egymás között. Ott is, a
hol szorosabb értelemben bűnről nem szólhatunk, a tettben mindig
kifejezésre jut a helyes útnak és czélnak el_vét_ése. Midőn a fogalomnak
ezt a jegyét emeli ki, a vétség szó nem utal oly élesen a gonosz
cselekvésre, az erkölcsi tévedésre, mint a bűn.

Szász Károly állandóan a bűn mellett marad s ez elnevezéssel is
kifejezést ad abbeli nézetének, hogy «a tragikai felfogást valamint némi
végzetesség, úgy erkölcsi vétség nélkül sem lehet képzelni.» Zeising is
ilyenformán gondolkodik, midőn a tragikus egyén két oldalát úgy írja
körül, hogy az «tökéletesnek mutatkozik eszthetikai, és tökéletlennek
erkölcsi tekintetben.» Beyer még jobban összezavarja a dolgot, mikor a
tragikumban kétféle vétséget különböztet meg: egy erkölcsit és egy
tragikait; emerre az antik, amarra pedig a modern tragédiák
szolgáltatnak példákat. Greguss szerint a tragikai hős erkölcsi eleme,
mivel hibát kell elkövetnie, voltaképen «erkölcstelen elem». Azt
hiszszük, az ethikai mozzanatnak a tettben ily határozott kiemelése
inkább tévedésbe ejt, mint felvilágosít a tragikum mivolta és természete
iránt. E felfogás, a világirodalom remekeire alkalmazva, sok mindent nem
tudna megértetni velünk s még többet magyarázna balúl. Reánk
kényszerítené mintegy, hogy sok esetben igazságérzetünket megsértettnek
tartsuk, midőn szépérzetünk kielégűlt s ebben ethikai felfogásunk is
természetes megnyugvását találta. A tragikai vétség mindenesetre lehet
erkölcsi is; de nem szükségképen az s így nem is mindig az. Lényege
legalább nem ebben fekszik. Az egyén kiszakadása nyilatkozik benne az
élet öszhangjából, különködése az általánossal szemben, kitámadása az
egyetemes ellen. A kiválóságnak oly kitörése, mely veszedelmes a köznek
nyugalmára, békéjére, érdekeire, s ennélfogva visszahatást idéz föl maga
ellen. Ha a tragikai vétségben mindig ethikai mozzanatot kutatunk; ha a
hősök homlokán mindig a Kain-bélyeget keressük: könnyen jutunk tévutra,
mely a börtönökbe, a gályákra, a gonosztevők közé vezet bennünket. A
tragikai alakok bűne pedig nem ide sülyedésökben, hanem inkább
kimagaslásukban áll. Nemcsak mint bűnösök nagyok, hanem mint nagyok
bűnösök. Vétségök sohasem közönséges; az erkölcsi felfogásunkba ütközés
fogalma sohasem meríti ki azt. A félelem, melyet bennünk fölkelt,
nemcsak a közrendet illeti, hanem őt magát is. Amazt féltjük tőle, őt
meg amattól. Érzésünknek e sajátságos megosztottságát a vétségnek nem
erkölcsi jelleme idézi föl. Ha közönséges bűnnel állunk szemben, sohasem
fordúl elő; a tragikai vétség hatásából ellenben sohasem hiányzik.
Erkölcsi felfogásunk, igazságérzetünk bizonyos arányosságot követel és
állapít meg bűn és büntetés között, mely időről időre a büntető
törvényekben nyer kifejezést. Ezt az arányosságot a tragikum nem ismeri.
Katasztrófája igazságérzetünket csak annyiban veszi tekintetbe, a
mennyiben nem csúfolhatja, nem sértheti meg. De kiválólag nem annak
kielégítésére törekszik, mint a büntetés, hanem fölzaklatott
indulatainknak, félelmünknek és szánakozásunknak megnyugtatására.
Kérlelhetetlen következetességével, megrémítő hirtelenségével és
szétzúzó súlyával nemcsak a közrendet illető félelemtől szabadít meg,
hanem a hőst illető félelmünket is kielégíti, midőn eltiprásában
fölemeli őt. Erről részletesebben utóbb lesz szó; most csak a
következtetést vonjuk ki röviden a mondottakból. Az irgalmatlanul sújtó
nemezist nem tekintjük és követeljük büntetésnek, a szó szoros
értelmében és a fogalom minden föltételével. Igazságérzetünk, mely a
büntetések fokozatait pontosan kiszabja s az erkölcsi kihágások,
vétségek és bűnök mértékéhez arányosítja, nem érzi sértve magát sem a
tragikai szenvedésnek és romlásnak aránytalan nagysága, sem a bukásban
nyilatkozó kiengesztelő mozzanat által. Egy felől helybenhagyjuk a
halálos itéleteknek e rémes egyhangúságát, másfelől nincs kifogásunk a
nagy bűnösöknek ily hősi végre juttatása ellen. Hogyan történhetik ez?
Nem máskép, mint hogy a tragikai vétséget sem tekintjük első sorban
erkölcsinek. Nem érezzük merőben az erkölcsi törvény alá vonhatónak,
tisztán erkölcsi természetűnek.

Ily felfogásra utalnak Aristoteles sokat vitatott helyei is a tragikai
felfogásról és eszményítésről. Hallottuk, hogy hősökül hírben és
szerencsében élő férfiakat kíván, kik valamely vétség által jutottak
boldogtalanságra. De minemű vétség által; milyen természetű a hamartia?
A példák, kiket Aristoteles idéz, mind nagy alakok, hősi természetek.
Elméleti fejtegetései is mindig ilyenekre mutatnak. A mimézisből, az
utánzásból, mint a művészet alapvető fogalmából, indúlván ki, a
tragédiát általában jobbak utánzásának nevezi, s a tragikus és komikus
költő között azt a különbséget állítja fel, hogy amaz jobbakat, ez pedig
rosszabbakat utánoz a közönséges embereknél. A sorsfordulat ne gonoszság
miatt történjék, hanem olyan embernek nagy (elég nagy) vétségéből, ki
inkább jó, mint rossz. A tragikai jellem első és fő kellékének azt
tartja, hogy jó legyen (khrézosz, talán inkább: derék). Ily emberek
tévedése, botlása, elragadtatása már az, a mit az aristotelesi hamartia
fogalma alatt érthetünk. Derék hősök haragja vagy könnyelműsége, kiket a
költőnek, még e természetökben is, megnemesítve kell felmutatniok, mint
Agathon és Homér tettek Achillessel. A tragikai vétség, mely nem
igazságérzetünket sérti főkép, hanem másnemű indulatainkat: a nagyság
iránti részvétünket, emberi szánakozásunkat s a végzettől való
félelmünket indítja fel. Aristoteles ide vonatkozó helyeinek figyelmes
összevetése könnyen megadja a feleletet Mannsnak, ki a hamartiában
mindig erkölcsi hibát, moralis Achilles-sarkot keres.

A tragikai vétség fogalma magában az antik drámában is éles és
határozott kifejezésre jut. A tragikum felfogásában a tettnek, mint
ilyennek, mint egyesnek, magában állónak, az egyén végzetes kitörésének
kiváló fontossága van. Míg a keresztyén tragédiában, különösen az önző,
gonosz akarat példáiban, az egyetemesre sérelmes tetteknek gyakran egész
sorozatát, lánczolatát találjuk, melyek jellemmé lettek: addig a
helleneknél a boszú, a harag, az irigység, az elkeseredés egyes
cselekedetein, nyilatkozatain fekszik a súly. Ez egyes tettek: Oedipus
hirtelen haragjának kitörése, Ajas dühöngése, Orestes boszúja s a
többiek, mind annak az uralkodó, fő szenvedélynek kifejezései, melyet a
hős bizonyos általánosságban képvisel. A keresztyén tragikus alakok
tetteinek egész sorozatában is mindig az ő sajátos páthoszuk
nyilatkozik, folytonosan ez mutatkozik döntő indítéknak; de mégis úgy,
hogy az egymásra következő tettek, a vétségek sora, lelki világuknak
most egyik, majd másik árnyéklatát jellemzik. A fő szenvedélyt magában
is kifejezi mindegyikök; de összetételökben egy jellemet domborítanak ki
előttünk. Macbeth valamennyi vétsége a hatalomvágyból sarjad; egyes
cselekedeteiből összerakhatjuk a vonásokat, melyek megértetik velünk,
hogy milyen ez a hatalomvágy. Megöli Duncant, mert nagyravágyó;
legyilkoltatja Banquot, mert féltékeny; lest vet Fleancenek is, mert
babonás; lemészároltatja Macduff házanépét, mert boszúálló; vadul
forgatja a vérbe mártott kést, mert vérszomjas; leveri az ifjú Siwardot,
mert vitéz és erős. Íme tettei, vétségei által éreztetve a legfelsőre
törő, féltékeny, babonás, boszúálló, kegyetlen és hősies hatalomvágy.
Látni való, hogy e különbség is, a tragikai vétségre vonatkozólag,
voltakép azon az eltérésen alapszik, melyet a tragikai jellemnek görög
és keresztyén felfogása között találunk.

Vischer, mint minden vétség csiráját, egy általa _ősvétek_nek nevezett
formát különböztet meg. E forma az egyetemest mint az egyéni kiválóság
alapját és hátterét mutatja be, mely megvolt ő előtte s a melyből ő maga
következik. Belőle vette fenségét, páthoszát, s ennélfogva mindezzel
neki tartozik. Az ősvétek formája íme tartozás, a lehetséges, de még nem
lett vétek. Az egyén megtagadhatja az egyetemest, de csak azért, mert ez
képesíti rá. «Ez alapnak, háttérnek mibenlétét megérteti a tragédia,
midőn az egész talajt, melyen a hős fellép, már az expoziczióban
végetlen, hatalmas bonyodalmak magjától terhesnek tünteti föl. A néző
tudja, hogy a hős aláaknázott földön jár: ez még örűl szabadságának,
mint tulajdonának. De már vétkes, legalább a kötelesség értelmében.
Érezni lesz kénytelen, hogy nagysága az egésztől van kölcsönözve. Habár
kész is ezt elismerni, nem kerűlheti ki, hogy tényleg tapasztalni legyen
kénytelen. Ez a még nem valóságos, az ősvétek.» Mikor a lehetségből
valósággá lesz; mikor az egyén, megtagadva kiválóságának alapját, az
első lépést teszi a végzetes úton, mely odavezeti, hogy amaz alapot
elismerni legyen kénytelen: előáll a tragikai vétség.

A tragikai vétség nem fenyegető lehetőség többé, hanem tett, melyben a
szenvedély, az egész tragikai jellem külsőűl. A korlátlanságra törekvő
akarat vagy érzés, a maga kiválóságának erejével s egyszersmind
fejletlenségének, mértéktelenségének, egyoldalúságának vagy
következetlenségének gyarlóságával kifejezésre jut általa. Midőn Brutus
fölemeli tőrét Cæsar ellen, e véres tettben megjelenik eszményi
lelkesedésének, önmegtagadásának egész nagysága s szofisztikájának egész
gyarlósága. Az invernessi szörnyű éj Macbethet a félelmes erő magasában,
de a mértéktelenség lejtőjén mutatja. Romeo, érzésben oly túláradó
gazdagon megy esküvőjére, hogy az élet harczára megkivántató minden
fegyverét eldobálja magától. Minden tragikai jellem különválást jelent
az általánostól, kiszakadást az egyetemes öszhangjából. E szakadást,
mely eladdig a hős lelkében lappangott, vagy a melylyel csak belsőleg
vívódott, a tragikai vétség egyszerre kifejezésre hozza,
jóvátehetetlenül nyilvánvalóvá teszi, mintegy megpecsételi. Oly módon
sérti meg az egyetemest, mely vissza nem vonható többé, s felidézi a
megtorlást maga ellen. A vétség: az összeütközésnek nyilvános, külső,
határozott ténye. Az egyén cselekvése által behat az egyetemesbe:
megcsonkítani törekszik azt a mi teljes, megzavarni a mi rendes,
szétválasztani a mi egységes. A természeti és erkölcsi világnak ez a
teljessége, rendje, egysége: az egyetemes. Sem a természet, sem az ész,
sem az erkölcs nem képviselhetők külön-külön, ellentétességökben fogva
föl s szembeállítva egymással. Nem, azok az eszmék, érdekek, hatalmak
sem, melyeket e körök magukban foglalnak; az egyik természeti szükség,
az egyik észbeli törvény, az egyik erkölcsi eszme ép oly jogos, mint a
másik. Épen mivel bennfoglaltatnak az egyetemesben, bármelyikök sem
helyezhető ellentétbe vele az érvényre jutás kilátásával. Rész az
egészszel, egyes az általánossal mint mérkőzhetnék? Egynek kiemelése
valamennyi közül: sérelmes mind a többire; bármelyikök megsértése:
támadás az egyetemes ellen. A tragikai vétség mindig ilyen sértés, ilyen
támadás. Midőn Savonarola a legszigorúbban felfogott erkölcsi eszmét
képviseli olykép, hogy azt a természeti szükségszerűségtől elszakítja, a
test megvetését prédikálja, az élet minden örömét kárhoztatja s még a
szellem kincseit is máglyára hordja: ép úgy megsérti a létnek egyetemes
öszhangját, mint akár III. Rikhárd, ki mintegy a természeti kényszer
nevében tagadja meg az erkölcsi törvényt. Mikor II. József az értelmi
haladás, az észszerűség nevében hadat izen az állami élet történetileg
kifejlett formáinak, ép oly tragikai ballépést követ el, mint például
Orestes, ki atyja emléke iránti kegyeletből anyjára támad. Macbeth az
ethikai törvényt megtörvén, felidézi maga ellen az egyetemest. A
visszahatásban, melyet kihí, természet, ész, erkölcs mind egybefoglalva
jelentkezik, bizonyságúl, hogy mind az egész sérelmet szenvedett. Az
angol udvarban élő menekűltek ez eszmék mindegyikének, egyetemének,
diadalát várják a vérszomjas zsarnok leveretésétől. A Lenoxszal
beszélgető lord szavai tisztán éreztetik ezt:

  Siward segélyivel (ha isten is
  Akarja) nyerjen asztalunk megint
  Bőv eledelt, jobb álmot éjeink,
  S mentsük meg ünnepünk’ s vigalmainkat
  A vérbe mártott késtől; szív szerint
  Szerethessük királyunk’ s szabadon
  Birjuk mi minket illet, – a mi most
  Mind, mind hiányzik!

A király szeretete, az ünnepek szentsége, a birtok szabadsága, az élet
nyugalma és szépsége: íme az egyetemes öszhangja, melyet Macbeth
gyilkossága megsért, s a melylyel a tragikai vétség az egyén
összeütközését jelenti.

E vétség az egyén szabadságából foly. Kifejtettük más helyen, hogy ez a
tragikai hatás egyik elengedhetetlen föltétele. De a szabadság, épen
mivel az egyén szabadsága, csak az egyéninek kötelékei között
nyilatkozhatik, csak az egyén természeti és erkölcsi határoztatásán
nyugvó, ezekből folyó szabadság lehet. Minden tragikus hős kétségkívül
szabadsága szerint követi el a vétséget és sérti meg az egyetemest;
azonban szabadságának ilyen vagy amolyan nyilatkozására egyéni mivolta,
ennek sajátszerűsége vezeti. Azért cselekszik úgy, mert akarja, mert
képes rá s mert lehet úgy tennie; de voltakép nem is cselekedhetik
máskép egyes voltánál, hajlamainál, véralkatánál, szenvedélyeinél fogva.
Ez vétke és mentsége együtt. Ez által döbbent meg, ejt félelembe s
engesztel ki maga iránt, emberi voltunkat, egyességünket, kisértéseinket
és gyarlóságunkat példázva. Hamlet, a mint halogatja boszúját, ép úgy
leszúrhatná hirtelen fölgerjedésében akármikor a királyt s talán
trónjára is ülhetne; de akkor bizonyára nem lenne Hamlet, nem az, a mivé
a természet alkotta őt, kiben hevesség és lelkiismeretesség bénító
küzdelmet folytatnak, mely elkerűlhetetlen pusztulásba vezeti. Tieck,
Raumerhez intézett levelében, Romeo és Julia katasztrófájáról a
következő megjegyzést teszi: «Némelyek hibáztatják, hogy e tragédia
befejezését csekély véletlenség idézi elő. Ez a véletlen csak látszat: a
tragédia és a végzet Juliának, de különösen Romeonak jellemében
nyugszanak. Ha ő nyugodtabb, előrelátóbb volna, ha nem gondolna azonnal
az öngyilkosságra, úgy nem lenne Romeo: akkor kutatott, fölvilágosítást
szerzett s a barátot meglátogatta volna. Neki is, Juliának is el kell
veszniök; ennek szükségszerűsége önmagukban rejlik.» E példa mellé a
magunk irodalmából odaállíthatjuk Teleki kegyenczét. Petron Maxim szabad
elhatározása szerint boszút áll feleségének vélt meggyaláztatásaért:
páthosza a becsületérzés; de boszúgondolatának alapja s kielégítésének
módja, a tragikai vétség, már mintegy kikerűlhetetlen szükségesség rá
nézve. Az sugallja, kormányozza és viszi teljességre, a mi korából
átment vérébe. Julia tiszta maradt, midőn férje gyürűjével Valentinián
magához csalta, «a rabló erőtlen vala ellene»; de Maximnak a bűnök és
hitetlenség világában lehetetlen elhinnie. Az aljasság, a bizantinizmus
levegőjétől ő is meg van mérgezve s e gyógyíthatatlan betegség tör ki
rajta. Korának erényei nem érnek sokkal többet bűneinél; hősi
fölemelkedésre képtelen s alacsony és furfangos fondorlatokban találja
kedvét és keresi czélját; uralkodás, élvezet, vétek és boszú mind
mesterkélt és végletes. E kór költözik Maximba is s hatalommá lesz
benne, mely érzékenységét, boszúállását, egész sorsát szükségszerűleg
meghatározza. A szabadakarat és kénytelenség e tragikai viszonyára
vonatkozólag mondja Hegel: «A tragikus hősök épen annyira vétkesek, mint
a mennyire ártatlanok; ebből a jellemből, ebből a páthoszból
cselekszenek, mert ez a jellem, ez a páthosz: maguk.»

E felfogással némileg ellentétben van Schiller nézete, melyet a tragikai
művészetről szóló értekezésében hangoztat. Részvétünk, szerinte,
csökken, ha a szerencsétlent saját megbocsáthatatlan vétke dönti
romlásba; szánakozásunknak, a gonosz leányai által meggyötört Lear
iránt, nem keveset árt, hogy e gyerekes vén ember koronáját oly
könnyelmüen vesztegeti el s szeretetét oly esztelenül osztja meg
gyermekei közt; a balsorsot a külső körülmények kényszerének kell
felidéznie, akkor részvétünk tisztább lesz s az erkölcsi visszásság
képzetei nem gyöngítik. E megjegyzést, melyet Schlegel is elfogadott,
helyeslőleg idézi Greguss, újabb eszthetikai előadásaiban, sőt
fordításával még erősebb erkölcsi színt ad neki. «Ha a nevezetesebb
tragikai hősökön végigtekintünk, mondja, meggyőződhetünk Schiller
nézetének helyességéről; Antigone, Hamlet, Romeo és Julia iránt
kétségtelenül nagyobb részvétünk van, mint Macbeth vagy Rikhárd iránt.»
Mint egész széptani rendszerét, úgy a tragikumot is merőben ethikai
alapra állítja, s a hős erkölcsi értékének foka szerint osztja alsóbbra
és felsőbbre. E kérdés tárgyalásába ezúttal nem szükséges bővebben
belebocsátkoznunk; csak röviden említsük meg, hogy e felfogás a tragikai
érzések közül egyoldalúlag emeli ki a szánalmat, mint a tragikai hatás
fő tartalmát s az osztályozás alapját. Egész eddigi fejtegetésünk annak
kimutatására irányúlt, hogy a nyilatkozó erőknek rendkívüli mértéke, az
összeütközés nagysága és kiegyenlíthetetlensége, a küzdelem hatalma s a
katasztrófának megrendítő és mégis megnyugtató ereje idézi föl az igazi
tragikai hatást.

A vétség alapja tehát mindig megvan az egyén jellemében, szenvedélyében,
páthoszában. Kitörésre azonban különböző módon juthat. Rá vezetheti
mindenek előtt maga a belső, lelki fejlődés, melyet a hős körülményei,
környezete, a rá nézve biztató vagy sérelmes események, minden
czélzatosság nélkül, támogatnak, segítnek s a végletig ragadnak. Így
Romeo szerelemre áhító szívének nem kell egyéb, mint hogy Juliával
találkozzék; meglátja őt egy bál mámorosító levegőjében, melyet fény,
zene, illat, szépség ingerlővé tesznek; lelkét már úgyis izgalomba
ejtette az ellenség házába lopózkodás veszélyes kalandja; utóbb a lány
édes, önfeledt szerelmének is bizonyságait veszi: mindez egész
természetesen ragadja őt a tragikum örvénye felé, hirtelen bár, de mégis
bizonyos fokozatossággal haladó belső fejlődésen át. Rikhárd király
sötét valóját, melynek a mostoha természet vetett alapot, egy hányatott
gyermekkor, családjának véres emlékei, az ifjuság hősi babérja, a fehér
és piros rózsa harczának iszonyai, a szerencse hirtelen változásai, az
árulások mindennapos képei, a Henrik király tehetetlen jóságából fakadt
köznyomor és egyetemes felfordulás: ezek érlelik a tettig, a rémtettek
sorozatáig. Bánk bán komoly lelkét a hazafi-fájdalom és szerelemféltés
indítják fel: Biberach cselszövényei, a királyné gőgje, az összeesküdtek
haragja, Tiborcz panasza, Melinda fenyegetett ártatlansága; végre a
megesett gyalázat kitörésre ragadja.

E belső fejlődésnek tetőpontján találjuk a tragikai hőst, midőn
szenvedélye már annyira hevíti képzeletét, hogy ez mintegy érzéki
alakban állítja eléje azt, a mivel gondolatai, érzései, egész lelke
titkon foglalkoznak. Szavakban hallatja, képekben láttatja vele azt, a
mi keserűségének, vágyának, szenvedélyének még egy fokkal feljebb
csigázása, vagy sikerrel biztatása által, felindúlt akaratát kitörésre,
tettre bírhatja. Így Hamletnél, kinek egész belső világát, mindjárt
kezdetben, olyannak találjuk, mely a léleklátást egészen természetesnek
tünteti föl. Atyjának rejtelmes halála óta mélabú tartja fogva,
megátalkodott bánat, mely nem tudásából, hanem csak képzeletéből
táplálkozik s viszont táplálja izgékony fantáziáját. Hangulata nehéz,
rossz álmai vannak, próféta-lelkét sejtések gyötrik. Terhét alig bírja
már, öngyilkosságon tépelődik: vajjon mért szegezte kánonát ellene az
Örökkévaló! A magányt keresi, mely ránézve, mint utóbb folyton látjuk,
sohasem néptelen. Egyetlen gondolatban, egyetlen érzésben él; közönye
minden más iránt szinte eltompítja érzékeit. A Wittenbergből érkezett
Horatiót köszöntve, kétkedik, vajjon nem téved-e? Viszont az eszmekörét
érintő dolgok iránt felfogása és képzelete egészen túl van csigázva.
Próféta-lelke tele sejtésekkel. Látások kinozzák; mint Horationak
mindjárt eleinte említi, egy éjjel látta atyját lelke szemében. Íme a
nagy, egész életére határozó káprázat előpostája. Innen csak egy lépés
van már odáig, hogy hallja is őt, a mint nemsokára csakugyan hallja. Bár
terjedelmesebb vitatása nem ide tartozik, nem vonakodunk kimondani, hogy
az egész lélekjelenést csak érzékkáprázatnak, úgy nevezett szubjektiv
csodálatosnak tartjuk, mely lélektanilag, a mint láttuk, kitünően van
előkészítve. Azonban a szellemet többen is látták, nemcsak Hamlet. Ebből
még nem az következik, hogy tehát a drámának tárgyias, önálló, külön
motivuma; csupán csak az, hogy a káprázatnak többen is részesei voltak.
Oly rendkívüli képtelenség-e ez, mikor akárhányszor halljuk, hogy egész
falvaknak, gyülekezeteknek, körmeneteknek voltak közös vizióik? A
helsingőri látomás mindegyik részesénél megtaláljuk a felizgatott
képzelet mozzanatát. Dániát haddal fenyegeti Fortinbras, s a katona
Bernardo és Marcellus lelke tele van az alig eltemetett hős király
emlékével, ki párharczban leverte a norvéget. Most érzik igazán hiányát;
most kellene megjelennie. Az öreg Hamlet, éjfél idején, sisakosan,
tetőtől talpig pánczélban, tehát harczra kész vitéz gyanánt jelenik meg
előttök. E kép, melyet leirnak, minden későbbi látásnak alapját képezi.
Horatio képzeletét már az őrök izgatják fel és irányozzák bizonyos
útbaigazítással; Hamletét valamennyien. Egyikök viziója a másikét kelti
föl, épen mint a hogy Arany _Árva fiú_jában a gyermek látása átragad az
anyára. Az egymásután következő káprázatok mindegyike természetesen
erősebb, teljesebb az előbbinél; a képre nézve, melyet a leirások után
mindenki előre megalkothatott magának, megegyeznek, de a vizió tartamára
nézve némi eltérés van közöttük. Hamlet káprázata a legerősebb, ő már
beszél a lélekkel, illetőleg szavakban hallja a lélek által azt, a mi
lelkében sejtelemként borongott. E szavak utalják tragikai pályájára.
Ily módon űzi Macbethet is örvénybe nagyravágyása, mely a
boszorkányjelenetekben mintegy érzéki képbe öltözik előtte s érthetőleg
tolmácsolja lelkének rejtett vágyait, titkos sugalmait és elnyomhatatlan
félelmét. Említsük még meg Bajza Jenő tragédiájából a trónra törő Zách
Felicziánt, ki előtt a Duna habjai koronát rengetnek. E képekben a hős
már némileg kiszállott magából, hogy mihamarabb az egyetemessel
szembeszálljon. Természetes azonban, hogy az ilynemű káprázatok csak
akkor jelennek meg, mikor a szenvedély már legmagasabb fokra hágott,
mikor a kebel alig rejtegetheti már páthoszát, mikor egészen közel áll a
kitöréshez s csak egy elhatározó érintésre van szüksége. E lélektani és
eszthetikai tétel igazságát mesterien érezteti Shakspere úgy Hamletben,
mint Macbethben. A nagyravágyó thán előtt ifjú korában, midőn először
kötött kardot, hogy hősi harczon babért arasson, a boszorkányok
bizonyára nem jelenhettek meg s hiába is jelentek volna.

Ha azonban a hős még nem jutott el az örvény szélére, honnan egyetlen
taszítás, egy pillanatnyi szédület már elveszítheti; ha a veszedelmes
szenvedély még nem hatalmasodott el benne, nem uralkodik egész valóján s
inkább csak csirája mutatkozik lelkében, melynek még érnie és fejlődnie
kell: ilyen esetben is közreműködhetnek bizonyos irányban öntudatosan
ható külső motivumok. Megjelenik oldalán a csábítás: valamely egyenes
útbaigazítás, czélzatos biztatás, szándékos ösztönzés vagy rövidlátó
tévútra-vezetés. Othello szerelmét féltékeny gyanakodássá, majd mindent
feledő, bősz felháborodássá szítja Jago. Brutus komor álmodozását
szerencsétlen és bűnös merényre ragadja Cassius lobogó heve. Phædra
vétkes szerelmét Oenone szítja s segíti teljesűlni rajta és Hippolyton
végzetét. Így állanak Szigligeti Török Jánosa mellett Balassa Menyhért,
Csiky Gergely Jánusának oldalán Rásdi, Salamon király tanácsszékén Vid,
Budáén a gót Detre. Természetes, hogy a csábítás a szenvedélyeket csak
felzaklathatja nyugtokból, de nem teremtheti; csak elhatalmasodásukat
segíti, nem megszületésöket; csupán valóvá érleli a lehetőt. Az
ősvétekbe veti meg lábát, hogy tragikai vétséggé érlelje. Brutus lelkét
csak amaz eleménél fogva ejtheti meg Cassius, mely rokon az ő
szenvedélyével s ennek lángjától könnyen fog tüzet. Beszélgetésök
kezdetén, a czirkus előtt, ily okát adja visszavonúltságának:

              Ha arczom elsötétűlt,
  Lelkem borúja csak magamra tér.
  Sokféle szenvedély üld egy kor óta,
  És ötletek, csupán nekem valók.

Brutusnak e magára irányúló borúját irányozza Cassius Cæsar ellen,
hevíti tetté. Othello is mi által lesz Jago prédájává? Heves és
erőszakosságra hajló természete, gyanútlan és könnyen ámítható kedélye,
féltékeny becsületérzése és égő szerelme által. De a cselszövő már hiába
csábítaná csak Romeot is, ki szintén szerelmes; azonban szerelme csupa
hit, teljesen egygyé olvad Juliával, úgy hogy kedvesének minden
szívdobbanása, minden gondolata egyszersmind az övé, minden kétkedést
kizárólag az övé. Macbeth mindakét formát együtt tünteti föl: az
önkéntés fejlődés magaslatán látjuk őt az első boszorkányjelenetben,
majd meg a csábítás hálói között a ladyval szemben.

Inkább az első, mint az utóbbi forma körébe tartozik annak az
ősgonosznak gyakori megszemélyesítése is, mely az emberi lélekben lakik.
Egyszer Luczifernek hívják, máskor Mefisztofelesnek, majd meg Ármánynak,
azután általában sátánnak, gonosznak, rossz szellemnek. Mindig a
tagadás, a rombolás, a rossz elvét képviseli. Érzékileg fejezi ki az
ember belső valójának ketté szakadását, melyek közül az egyiket változó
szerencséjű és kimenetelű harczra vezeti a másik ellen. Jelenti gonosz
ösztöneinknek, vágyainknak, indulatainknak önálló hatalommá erősödését.
Csábításnak szokták nevezni az ő föllépését és szerepét is az
embervilágban; de a csábító voltakép magunkból emelkedik ki, s bennünk,
érzéki voltunkban, kétkedésünkben, korlátoltságunk érzetében bírja
fegyvereit. Tompa _Kísértő_je lerajzolja az egész kört, mely az övé.
Krisztusnak igaz ember-voltát példázza a kisértő megjelenése; isteni
erejét pedig győzelme fölötte. Azt szokták mondani: az ördögöt nem jó a
falra festeni, mert megjelenik. A dolog úgy áll, hogy valósággal sohasem
jelenik meg, ha a falra nincs festve: bizonytalan körvonalai, homályos
színe, elmosódó képe lesznek valósággá. Az _Ember tragédiá_ja első
színében Luczifer azt mondja az Úrnak:

  Egy talpalatnyi föld elég nekem,
  Hol a tagadás lábát megveti,
  Világodat meg fogja dönteni.

Az ördög igen jól tudja, mit kér. E talpalatnyi tér nélkül, mely
kezdettől fogva neki adatott, nemcsak tehetetlen lenne, de nem is
léteznék. Megjelenése nem más, mint kibontakozás a lelki élet
homályából, fölmagasodás a talpalatnyi téren, hogy megdöntse az isten
világát. Így találjuk őt elejétől meghuzódva Byron Kainjában. Rejtekét
csak akkor hagyja el, mintegy az Adahnak megnyilatkozó szív
kétségbeeséséből lépve elő, mikor annyira erősödött, hogy már bízhatik
győzelmében. Ott lappangott már előbb a boldogtalan embernek olthatatlan
szomjában a megismerés után, tépelődésében az élet és halál kérdései
fölött, vívódásában a legfőbb hatalomnak és legfőbb jónak viszonyán.
Ebből a zugból lép ki s vezeti áldozatát a mindenségen, a halottak s a
még nem született nemzedékek világán keresztül vissza a földre, hol
Kainban az első lázadó az első gyilkossá lesz. Emlékezzünk Faustnak
hosszú és kínos vergődésére, mely rossz szellemét nagyra neveli s
megjelenését előkészíti. A gonosznak különben ily önálló személyiség
gyanánt kiemelkedése még nem jelenti biztos diadalát, csak határozott
szembeszállását azzal, a mi az emberi lélekben az egyetemes, az isteni
felé törekszik. A beköszöntött sátán igyekezete: teljesen hatalmába
keríteni s kárhozatba taszítani az embert, különböző véget érhet. Ha
legyőzetik: csak megkisértés volt, az epikus hősnek szerencsésen
kiállott próbája; ha győz: tragikai vétségbe sodratás. Luthernek
erkölcsi erejét a harag szétzúzó kitörésére ingerli a wartburgi sátán;
Etele a vadászaton gerelyét hajítja Ármány undok képe felé s elűzi őt.
De az első emberpárt megejti, Kaint és Manfrédet romlásba viszi a
gonosz, melynek Faust is, a német népdrámában és Marlowenál, martalékává
lesz. Giotto Judása mellett (a padovai Arena freskóján), ki épen árulása
bérét veszi föl, ott áll a győztes s prédájára várakozó sátán.

Hogy az ördögnek, az ember jobb része ellen folytatott küzdelme változó
véget érhet, egészen természetes, mert merev ellentétbe helyezkedvén a
jóval, ezt is ellenállásra, erejének összeszedésére serkenti. A hol a
rossz kezdettől fogva kétségtelen úr, a hol győzött már mielőtt harczolt
volna: ott nem is válik külön az embertől, hanem benne magában van
megtestesűlve. Kizár minden jót s korlátlanul uralkodik. A merőben
gonosznak, például III. Rikhárdnak, nem jelenik meg az ördög.



XXII.  Bánk bán vétsége.

A tragikai vétségnek még egy mozzanatát kell különösebben figyelembe
vennünk. Egy ind mithosz azt mondja, hogy Brahma, minden ember
teremtésekor, tetteit és szenvedéseit koponyájára írta, s a halandók
élete e jegyek szerint folyik. E monda épen azt a mozzanatot jelképezi,
melyről szólani akarunk. Azt, hogy a vétség, czélzatánál, módjánál,
tartalmánál fogva, szükségszerű és szoros kapcsolatban van a hősnek
jellemével, szenvedélyével, egész kiválóságával. Nemcsak egyszerűen
következik belőle, hanem mintegy ki is fejezi. Azok után, a miket
fentebb a tragikai kiválóság és gyarlóság viszonyáról mondottunk, ez
szinte magától értetődőnek fog látszani. A mint a gyarlóság nem más,
mint a kiválóság, az egyetemessel való összeütközésének lélektani okából
tekintve, tehát fejletlenségében, mértéktelenségében, egyoldalúságában
vagy következetlenségében fogva föl: úgy a tragikai vétségben is meg
kell ismernünk a kiválóságot és gyarlóságot, az egész embert,
törekvésének természetét, alapját és irányát. E törekvéssel mindig
benső, szerves egységben van az, a mire az adott körülmények között
vezet: a vétség.

Lássuk ezt az összefüggést egy-két példában. Oedipus király jelleme
világosan áll előttünk a _Tirannus_ban. Makacs jogérzettel, átalkodott
kérlelhetetlenséggel és átkozódó hirtelenséggel, mitsem törődik vele,
hogy a végzet ő reá is leskelődik s páthoszával talán maga sietteti a
sorsfordulatot. Tökéletesen ez a heves, elbizott és meggondolatlan
természet nyilatkozott előbb vétségében is, gyilkosságában és nászában,
noha a fejére nehezedő átok vigyázóbbá tehette, s az öreg embernek,
kivel összetűzött, és a királynénak, kit feleségül vett, már kora is
óvatosságra inthette volna. III. Rikhardban az akaraterő hatalma egyesűl
a számító ész biztosságával, a sötét önzés kénytelensége a tettetés
hajlamával és művészetével, az erkölcs cinikus megvetése a humor
fulánkjával. Nem vonásról-vonásra ez az ember, a «baljegyű Dick»-e az, a
ki Tewksburynél vad irígységgel és gyűlölettel döfi bele kardját a már
vonagló Edvárd herczegbe; a ki a védtelen Henrik királyt a Towerben
leszúrva, egyszerre szinlel és gyilkol, s Margit királynét is szeretné
megölni, csakhogy épen ne éljen s «ne töltse be szóval a földet»; a ki a
gyászba borúlt Lady Annát megejti, a lélekbuvár csalhatatlan
számításával s a gyöngédség álarczába bújt erőszakoskodással. Valóban
minden tettére, ezekre és a következőkre egyiránt, ráillik a mit a
királygyilkos Gloster, áldozatának holtteste előtt, magáról mond:

  A többi közt ím sorsom erre hítt.

Hát Petron Maxim szörnyű játéka vajjon lelkének miféle elemeit hozza
világosságra? Gyülöli az erkölcstelenséget; de maga is át meg át van
hatva korának megvesztegetett levegőjétől. Az erkölcs nevében boszút
akar állani az erkölcstelenség nyomorúlt képviselőjén, a császáron, ki,
hite szerint, meggyalázta házának becsületét. A boszút meg is állja, nem
hősi elszánással, hanem egy jól kiszámított, alacsony furfang
hálóvetésével, rideg önzéssel, ámítással, csábítással, saját
gyalázatának megfékezésével. Cselszövésében egy ritka élességű elmének
felsősége nyilatkozik környezete fölött, de egyszersmind zavar az
erkölcs alaptételei, s fogékonytalanság a hősi nagyság iránt. A romlott
kornak egész lelkesedése az erkölcsi eszme iránt egyetlen emberbe
látszik szorúlni, s még ez által is csak erkölcsi megtévelyedésben
nyilatkozhatik.

Azonban tételünknek nemcsak ily világos, könnyen elemezhető esetekben
van érvénye. Igazságát bebizonyíthatjuk a legbonyolódottabbakon is.
Mikor a hőst viszonyai és szenvedélye, a körülmények kényszere és a
pillanat heve oly tettre ragadják, mely látszólag ellentétben áll egész
valójával: a figyelmesebb vizsgálat ezt az ellentétet mindig csak
látszatnak fogja bizonyítani A tragikai vétség ilyenkor is, kivétel
nélkül és szükségszerűleg, az egyén természeti és erkölcsi
határozottságán alapúl, s erősebben vagy gyöngébben, de mindig biztosan
felismerhetőleg, azt juttatja kifejezésre. A vétség lényegében,
módjában, körülményeiben és közvetetlen okaiban mindig ott van a jellem
maga. Erre nézve alig idézhetnénk találóbb és meggyőzőbb példát Bánk
bánnál.

Bánk tragikumát sokan és sokféleképen magyarázták. E magyarázatok közül
Gyulai csak kettőre fordít némi figyelmet: Gyurmánéra, ki Katona hősének
bukását tisztán a felségsértésből származtatja, és Gregusséra, ki meg a
kielégített boszú sivár érzésében s kínos önvádjában keresi nemezisét.
Újabban mások is tettek kisérletet e nagy érdekű dramaturgiai
problémának minél helyesebb megoldására. Igy többek között Rákosi Jenő,
ki Gyulai könyvének birálatában ezeket írja: «Egy rendkívüli hős
kénytelen megsemmisűlése önnön rendkívüli tulajdonságai által: ez a
tragikum. A rendkívüli, mint áldozata a rendesnek. A nagy, a mely
jogaihoz nem juthat abban a világban, a melybe tétetett. Bánk bán
tragikuma, a mely megsemmisűlésre viszi őt: az ő nagy szíve, nagy
szerelme, becsülete, hűsége, idealizmusa abban a szívtelen és önző,
fajtalan és becstelen, tolvaj és haszonleső világban, mely a kisebbekből
összeesküvőket csinál, ő belőle pedig tragikai hőst.» E sorok a kérdést
általánosabb felfogásra vezetik vissza, mely a vétség mozzanatát
egyszerűen kiveti a tragikum elméletéből s ezt a rendkívüli nagyság
fogalmával meríti ki. A schopenhaueri eszme nincs részletesebben
tárgyalva, csak mintegy odavetve, s minden vele járó nehézség
megoldatlanul hagyva. Különösen a tragikai hatás megnyugtató eleme az,
mely az ő felfogása szerint lehetetlen. A nagyság, melyet épen
kiválósága miatt lever a törpék tömege, az alacsonyság által legyőzött
fenség: ebben gyönyörködnénk, ebben nyugodnánk-e meg? Schopenhauer
legalább kereste ez ellenmondás megoldását s a maga módja szerint meg is
találta. A tragédia, szerinte, elfordít bennünket az élet csábjaitól,
czéljain és javain túlemel s egy másnemű, bár megfoghatatlan lét felé
irányozza lelkünket; ezzel vigasztalást rejt magában s erőnket fokozza a
végső lemondásra. Rákosi, elméletének e kényes oldalára nem vet ügyet,
csak általánosságban mondja ki tételét és siet alkalmazni Bánk bánra.
Azonban ennek az alkalmazásnak is megvan a gyöngéje. Az a világ ugyanis,
mely Bánk bánt megbuktatja, összességében tekintve, épen nem az a
nyomorúlt világ, melynek jellemezve van. Nemcsak Gertrud és köre, a
merániak és jöttmentek, teszik ezt a világot, hanem alkotják, még pedig
jelentékenyebb s végül uralomra jutott részében: egy gyönge, de nemes
hajlamú király és udvara, jó hazafiak és hű jobbágyok. A katasztrófában
ép ezeknek erkölcsi felfogása emelkedik érvényre s méri az ellene támadt
Bánk fejére az utolsó csapást. A bán nem azért semmisűl meg, mert
általában nagy volt, környezete pedig aljas, hanem mivel nagysága nagy
vétségre ragadta. Ez nem mathematikai egyenlet, hanem lélektani és
eszthetikai szükségesség. Mindez újabb fejtegetéseknél világosabb és
világosítóbb Gyulai felfogása, mely nem egyetlen szenvedélyből, sem
valamely elvont gondolat alapján, hanem egy jellem különböző elemeinek
összetételéből, egymásra és a világra hatásából származtatja Bánk
tragikumát. Arany fejtegetései, megjegyzései, kivonatai kétségtelenné
teszik, hogy ő is e gondolat felé haladt s jegyzeteiből ugyanily
következtetést szándékozott kivonni.

Bánk nádor, a hadba indúlt király helytartója, őre a törvénynek, mintegy
közbenjáró a nemzet és fejedelme közt. Ennek daczára, minden törvényes
és szokásos rend ellenére, az állami és társadalmi élet alapföltételének
megtámadásával, sérelmeért maga vesz elégtételt magának, önbiráskodást
gyakorol. Ez az önbiráskodás egyszersmind igazságtalanság is. Ő, az
ország legfőbb birája, vakon, kihallgatás nélkül, igaztalanul itél s
erőszakosan végre is hajtja itéletét. Végrehajtja egy védtelen
asszonyon, noha férfiú voltánál, helyzeténél, állásánál, lelkületénél
fogva lovag, kinek tisztelnie kell a női gyöngeséget s tisztelte is mind
eddig. Még tragikai páthoszának tetőpontján, a királyné szobájába lépve
is így beszél a nőkről, e gyöngeségökben szánandó teremtésekről:

  Előttem, esküszöm, szentebbek is
  Lesztek ti, mint egy jó fiúnak a
  Szülőitől maradt ereklye. A
  Lehelletem fogom mérsékleni,
  Nehogy törékeny erkölcstök virágit
  Lelökje. Asszony! asszony! asszony!

Íme a pillanatokra még mindig tiszta öntudat, harczban a szenvedélylyel.
Az asszony, a kit megöl, a királyné. Egész lelkét a monarchiai eszme
tölti be; a király személye még gondolatban is szent és sérthetetlen
előtte. Meggyőződése szinte vallásává lesz s hitével olvad össze.
Emlékezzünk a békételenek jelenetére, e «napfényes epizodra, mely Bánkot
legnemesb oldaláról mutatja». Erélyével, bölcseségével, nemességével
lecsöndesíti a lázongókat. Peturt atyja szavaira emlékeztetve, ezekben
mintegy a saját, vallásába olvadt politikai meggyőződését fejezi ki:

  Az isten nem segít soha
  Fölkent királyok ellen.

A jobbágyi hódolat érzelmét átviszi a királynéra is, védelmezi a
kitörések és gonosz szándékok ellen, hogy nemsokára ő maga emelje rá
kezét. Ő, a monarchikus és alkotmányos érzésű államférfi, esküdt
ellensége minden forradalomnak, a törvény és béke rendületlen híve,
melyeket, mint «a király személye», tiszte szerint meg fog védelmezni,
esküszik,

  Habár tulajdon síromon fog is
  A békességetek virágzani.

És mégis sértődésében nemcsak szabad útjokra engedi a forradalmi
szenvedélyeket, hanem kitörésökre maga szolgáltat alkalmat és mutat
véres példát. Önnön jó hirét, méltóságát, büszkeségét sérti meg és
temeti el, mikor gyilkossá sülyed. «Ime Bánk tragikuma, ki önbiráskodva
nemcsak a társadalmi rend ellen támad fel, hanem önmagának erkölcsi
létalapja ellen is, – írja Gyulai. Midőn meggyalázott becsületeért
boszút áll, egyszersmind meggyalázza mindazt, min becsülete nyugszik,
méltóságát, hitét, politikai elveit, büszkeségét. A nádorból
tövénytapodó, a király kegyeltjéből felségsértő, az alkotmányos
államférfiúból forradalmár, a lovagból nőgyilkos, a büszke úrból
megalázott szerencsétlen lesz. Külső és belsőkép egyaránt elbukik. A
költői igazságszolgáltatás teljes, a tragikum oly erős, minél erősebb
alig lehet.»

Igaz, de nekünk azt kell kérdeznünk: mikép fordúlhatott ki ennyire
magából, mikor az örvény felé nem egyetlen uralkodó, elhatalmasodott
szenvedély sodorta, mely oly végzetesen alakíthatja át a külső és belső
embert? Kegyetlen helyzetére kell mutatnunk, melyre Gyulai nem fektetett
kiválóbb súlyt. Attól a körtől, mely ellenébe hat, jellemének minden
szála, lelkének minden oldala, belső világának minden érzékeny pontja
sérelmet szenved, mely visszahatásra, végletes kitörésre ingerli. A mint
bukását nem egyetlen szenvedély okozza, úgy kitámadását sem egyetlen
sértődés idézi elő. A férj szerelmét alávaló ármány fosztotta meg
imádatának tárgyától; a vallásos érzésre, melylyel a trón felé
tekintett, kegyetlen csapást mért a tapasztalás, hogy ott az alávalóság
székel; a nagy úr és lovag büszkeségét szennytelen becsületére, a buja
ármány alázta meg; az államférfi mérsékletét ábrándos képtelenségnek
bélyegezte az esztelen és kihívó zsarnokság; a hazafi fajszeretetét
felháborították az idegenekkel teli udvarnak kapzsi és csufondáros gőgje
s az elviselhetetlen köznyomor. Ime Bánk a támadás előtt, sebekkel
rakva, lelkében meggyalázott eszményeivel, kiirtott hitével s letiprott
érzéseivel, minde romok fölött, a kétségbeesés végletes kitörésére
ingerelve. A bonyodalom, melybe keveredett, megoldhatatlan. Helyzetének
súlyát még növeli, hogy egyetlen eszményét sem képviselheti, egyetlen
sérelmét sem torolhatja meg a nélkül, hogy ő maga mind a többit meg ne
sértené. A menekvésre semmiféle út nem nyílik előtte; a gondolat
szükségkép megáll, csak a mindenről megfeledkező szenvedélynek lehet még
tennivalója. Ugyan mikép tehetne mást, mint a mit tesz? Ha az udvar
kedvébe törődik, becsületét maga siet eltemetni s hazafiságán ejt
csorbát, melyet már kibékíthetetlennek érez Gertrud uralmával; ha
egyenesen a forradalom részére áll és szövetkezik a békételenekkel,
hűségén, egész eddigi politikai és erkölcsi felfogásán tesz erőszakot;
ha csupán csak felesége megmentésére, szerelmére gondol, nem törődve a
lappangó közveszélylyel: ezt csak mindkettőnek sérelmével teheti. Nincs
szabadsága semmire, csak önmagának megsemmisítésére. Vergődésében mind
megsérti az erkölcsi hatalmakat, melyeket eddig egyetemességökben
szolgált; kitörésével kihívja maga ellen és elbukik.

De hát itt már elodázhatatlanul fölmerűl a kérdés, hogy a tragikai
vétség csakugyan annyira kifordúltnak mutatja-e magából Bánkot, a
nádort, a hazafit, a lovagot, a szerető férjet, hogy teljesen nem
ismerhetünk rá többé; a királyné termében s koporsójánál valaki egészen
mást látunk-e magunk előtt? A vétség merő, összeköttetés nélküli vagy
nehezen összeköthető ellentétét mutatja-e a korábbi Bánknak, avagy csak
visszáját, melyben világosan felismerhetjük jelleme szövedékének
valamennyi alkotó szálát? A tételt, melyet a fejezet bevezetésében
fejtegettünk, bátran alkalmazhatjuk rá: megtalálhatjuk mindnyáját.
Egyiket a felfogás ferdesége által összekuszáltan, másikat visszájáról,
harmadikat ép elhamvadóban a szenvedély tüzén.

A hazafit, a büszke magyart és nagy urat s a szerető férjet nem nehéz
felismernünk. Az a honszeretet, mely nehány órával előbb Peturt
lecsendesítette, nagyon átalakúlt addig a pontig, melyen a királynéra
kardot vonni készűl: de Bánk szívének most is hatalmas érzése. Mily
erővel, mily szenvedélyes ékesszólással és igazsággal tör elő a nagyúr
vádjaiban! Láztól homályos szeme nem látja többé a kiegyenlítés
lehetőségét az országos ellentétek között, s bősz keserve a
közszerencsétlenség oka ellen fordúl, abban a meggyőződésben, hogy

              A legelső
  Magyar, ki a hazáját kedveli,
  Megtette volna rajta áldozatját.

Ez áldozattételben is felmagasodva látjuk a magyar oligarcha büszke
alakját, ki hódol a felségnek, de nem ismeri a megalázkodást s utálja a
hizelgést, mint nemzeti jellemével ellenkezőt. A jogát követelő nemzet
új sérelme, melyet csak az imént Mikhálban szenvedett, hazafiságát és
büszkeségét együtt zaklatja fel s oda dörgi a királynénak:

  Azt képzeléd, hogy isten vagy, mivel
  Letérdepeltek híveid, midőn
  A lánczokat reád rakták. Magyar
  Nem volt neked soha embered, mivel
  Hallatlan Endre idejéig az még,
  Hogy a teremtőjét kivéve más előtt
  Is térdre essen egy magyar.

A büszke önérzet hangját, dühének szilajabb kitörései közt, megőrzi a
gyilkosságig, sőt azon túl is, egészen a megsemmisítő erkölcsi csapásig,
mely katasztrófáját betetőzi. E büszkeség, mely a gőggel szemben
fenhéjázó, hű jobbágyai iránt leereszkedő, kegyes és hálás. Még a
fájdalom legkinosabb pillanatában is, Melindától vett végső bucsúja
alkalmával, eszébe jut, hogy mit tett Tiborcz Jadránál. A mint
büszkesége, úgy szerelme is ott van vészes támadásában. Hiszen főként ez
indítja a kitörésre eszeveszett kínját, romba döntött boldogsága miatt.
Háborgó lelkének fő tartalma: a boszúérzetbe fuladt szerelem. Gyűlölete
a királyné ellen nagyrészt visszája szerelmének Melinda iránt, mely nem
tudta megváltani a boldogtalant. Ez ragadja leginkább magán kívül, ez
tör ki belőle. Melindáért megállotta boszúját, ebben mintha
megnyugodnék; de hogy hazájának igazán szolgált vele, abban mindjárt a
tett után kételkedni kezd.

Azonban nemcsak e mozzanatok utalnak világosan Bánkra; a vétségben
mutatkozó élesebb, merevebb ellentétesség is, nyomozva, visszavezet
jellemének uralkodó vonásaihoz, egységéhez. Vissza nem csupán a
becsületére, rangjára, nemzetségére büszke Bánkhoz, hanem a hű
jobbágyhoz, a béke hivéhez és védelmezőjéhez is. Bár a vétség rideg
ténye megtagadása is magának, a szenvedélyes okoskodás, a töredékes
gondolatok, melyekkel szenvedélye ámítja magát s régi erkölcsi alapján
akarja igazolni tettét: bizonyítják, hogy a drága romoktól nem tud
végkép elszakadni s még őrzi őket. A felségtisztelet még él benne,
csakhogy nem egykori teljességében. A fölkent fejedelmet már elszakítja
a királynétól, sőt a maga erősségeül fordítja Gertrud ellen, kit
érdemetlennek mond rá, hogy a szerette jó király áldott szívét kezében
tartsa. Másutt, mindjárt a nagy párbeszéd legelején is, ily kegyelettel
említi s szinte megindúl bánatán: hogyan fogja találni visszajöttekor
népét. E népnek nyugalma, jóléte, békéje az, melynek feldúlásával
vádolja a királynét és udvarát:

              Midőn ti leg-
  Először, asszonyom, hazánkba jöttetek,
  A békességnek édes istene
  Pannóniára monda akkoron
  Egy átkot és a romlás angyala
  Mormogta rá az áment.

Él szívében mind a meggyőződés, hogy a nemzetnek béke kell, mind a
kötelességérzet, hogy ezt a békét neki kell fentartania és megőrzenie.
Csakhogy már nem úgy, a mint még tegnap lehetőnek tartotta és akarta: az
ellentétek kibékítése által. Vak volt eddig; de most már lát. Az
akadályt kell elejtenie, az elégűletlenség és villongások okát
ledöntenie s így vennie elejét a fenyegető forradalomnak. A békének ez
az akadálya, a lázongásnak ez az élesztője: Gertrud. Koporsójánál azt
mondja Bánk a királynak:

  Szükségtelen beszélni tetteit:
  Felért az égre a sanyargatott
  Nép jajgatása s el kellett neki
  Akármikép is esni, hogy hazánk
  Ne essen el polgári háborúban.

Íme a közbéke őre a gyilkos forradalmárban. Hát a lovag, a leventa, kire
Gertrud végső szorúltságában hivatkozik, hogy adja meg azt a
magaviseletet egy asszonyszemélynek, melyet a király hitvese nem nyerhet
tőle? Hova lett ez a lovag a nőgyilkos Bánkból? A lovagi felfogás alapja
a becsület szennytelensége és kényessége, kifejezése a szeplőtelen
nemességen nyugvó erő. Védelemre és hódolatra kötelezi a tiszta erény,
az ártatlan és gyönge nőiség. Ennek ép ellenkezőjét látja maga előtt
Bánk Gertrudban: egy férfias és zsarnoki asszonyt, a ki meggyalázza
nemcsak koronáját, de nemét is, a ki kenőcsli testét-lelkét és kerítővé
aljasodott. Lovagi felfogása, a szenvedély hevében, nemcsak nem
kimélheti őt, hanem inkább még táplálja gyűlöletét ellene. Fel kell
háborodnia, mikor lemoshatatlan szennyet lát lovag-becsületén: minden
tekintet szükségkép háttérbe vonúl előtte. Épen lovagi érzése éleszti
benne a boszú szenvedélyét s végletig korbácsolva azt, megsemmisíti
általa magát lovagi nemességét.

Utoljára hagytuk a birót. Bánk tette nem jogszolgáltatás, hanem vad
erőszak; egyenes tagadása és megsértése a társadalmi rend
alaptörvényének, melyet a birói hatalom képvisel; a végrehajtásban való
habozása mellett is elhirtelenkedett és igazságtalan cselekedet. Hol itt
a biró? Ott van mindenekelőtt abban a szubjektiv meggyőződésben, a
szenvedélynek amaz önáltató s ki is fejezett hitében, hogy igazságot
keres, mikor csak a megtorlásra gondol; hogy itéletet mond, mikor boszút
áll. Legalább képzeli magát birónak:

                  Asszonyom, én urad
  S birád vagyok; míg a király oda
  Lészen, királyod is vagyok.

De nem csupán ez önáltatásában, hanem egész viseletében is maradt valami
a biróból. Az a késlekedés és fontolgatás is, melyet Greguss szemére
vet: hogy «kézzelfogható erőlködéssel kell őt a tettre előkészíteni»,
nem más, mint a régi ember benne, melyet nem képes egészen megtagadni.
Bánk nádor, az ország főbirája, ki tiszténél fogva igazságot osztogatott
s a jogsértés és jogkövetelés közt perosztóúl, az okok és tettek
értékének mérlegelőjeként, a bűn és boszúvágy közt mérséklőül állott.
Úgy szólván már lelkébe van nőve a biró, ki mindig bizonyosságot keres
az igazságtétel alapjául, szavának okok által szokott súlyt adni s az
elhamarkodásban jogtalanságot lát. Lelkének ez a vonása, tisztének ez az
egyéniségébe átment tisztelete a katasztrófa tényezői között is
szerepel, s csak annál nyomorúltabbá teszi a nádort, midőn Myska bán
által megtudja, hogy a királyné magában Otto tettében ártatlan volt s e
szerint ő igaztalanul büntetett. És mily rendkívüli művészettel van e
vonás végig alkalmazva! Gertrud elé dobja bűneinek egész halmazát,
mintegy jó, igaz és teljes okát adva a kimondandó és végrehajtandó
itéletnek. Mindez már csak félig-meddig öntudatos. A meggondolás, mikor
a bán lelkének egyensúlya végkép megzavarodik, nem a maga igazi
valóságában jelenik meg, hanem csak némi szokás tehetetlen nyűge
gyanánt. Bánk végig fontolgat, végig hangoztatja jogát; de már
határozott, s szavaiból nem az itéletmondónak nyugodt körültekintése,
hanem a vádló szenvedélye hangzik. Fontolása nem a bíráló ész munkája,
hanem a fölzavart szív vergődése, mely önmagát végletekre izgatja.
Megtartja mintegy a régi ruhát magán, de rongyokra tépve kétségbeesett
küzdelmei közt. Habozása nem tehetetlenség, nem gyávaság, ép oly kevéssé
az mint Hamleté; hanem az igazság megszokott keresése oly lélekkel,
melyet a végzet már alkalmatlanná tett rá.

Ime a régi Bánk, vonásról-vonásra, a tragikai vétségben. Ő az, a szerető
férj, a magyar főúr, a komoly államügyek embere, egy felől a nemzeti
jogoknak és közvéleménynek, más felől a királyi tekintélynek
képviselője. Petron Maxim házi becsülete is gyalázatot szenvedett s ő is
boszút áll érte mint Bánk. De a két boszúállásban, a két vétség
természetében, mily élesen válik el egymástól a két különböző jellem!
Mindegyik benne van s általa érezteti különbségét. Maxim egy erkölcsileg
sülyedt, mesterkélt filozofián mesterkélt életre és élvezetekre nevelt
kor gyermeke, kiben él és hat az erkölcsi mag, de fejlődésében,
nyilatkozásában, megtévelyedésében magán viselve kora bélyegét és
befolyását. Vétségében, boszújában teljes kifejezésre jut ez az erkölcsi
zavar: kitámadása nemcsak fölemelkedik a szenvedély szertelenségébe, de
le is sülyed az ethikai felfogás lazaságába. Alattomos cselt sző s tudva
rontja meg együtt a bűnösöknek és ártatlanoknak egész seregét. Nem elég
neki, hogy Valentiniant megfosztja trónjától és életétől, meg is
gyalázza őt Eudoxiának, a császárnénak, elcsábítása által. Bánk az
egyenes igazság embere, ki ahhoz van szokva, hogy ne keressen kerülő
utakat, hanem szavának és tettének egyéniségével adjon súlyt s minden
körülmények között megfeleljen értök. Egyenest, meggondolás nélkül tör
az ellen, a kit gyásza okának tart, sérelmében felmagasodva sújtja le,
mitsem törődve a következményekkel. Maxim egy abszolut uralkodó
tanácsosa és kegyencze, kit már állása, helyzete hizelgésre és
ármánykodásra utal, melyek fő szerepet játszanak boszújának eszközei
között. Úgy szólván semmi köze a néphez, a körhöz, az országhoz; érdekei
rá nézve közönyösek, jólétével keveset törődik. Habozás nélkül fosztja
meg a birodalmat fő támaszától, Aëtiustól, s a nép maga csak lapda kezei
között, iszonyatos játékában. Bánk bán, a nemzeti akaraton nyugvó
közhatalom egyik képviselője, együtt érez népével; ennek elnyomatása és
fájdalma benne egyénivé lesz s boszújának egyik fő fontosságú
tényezőjeül jelentkezik. Valentinián egész hatalma, mely ellen Maxim
feltámad, csak katonai erőn alapúló kényuralom; el is temeti
mindenestől, reményével és jövőjével együtt. Bánk lelkében a felsőségnek
erkölcsi, sőt vallásos eszméje él. Endre trónját, melyre a nemzet
ültette s a melyen az isten védelmezi, épen nem akarja felforgatni: a
királyi ház múltja és jövője tiszteletének tárgya; urát és dinasztiáját
inkább megmenteni hiszi, ha a közviszály okát megsemmisíti. Maxim udvari
ember, kit az a tapasztalás nevelt, hogy a hatalom mindent jóvá tehet s
a fény mindent eltakar; ezen kívül Julia iránti szerelmének bizonyos
érzéki színe van. Mindez ott van a gondolatban, mely boszúállását
vezeti: hogy a nevét ért szennyfolt daczára egykor még boldog lesz a
meggyalázott Julia karjai között. Bánk lovag, ki vérkeresztséggel mossa
le becsületének mocskát, de idealizmusában Melindát nem nevezheti
hitvesének többé. Maxim szenvedélye fokozni látszik értelmi erejét: éles
számító és rideg önzőként tűnik föl, ki Valentinian uralmát mesteri
cselszövénynyel temeti romokba, hogy ezek fölé a maga trónját emelje.
Bánk bán vétségében csak a jövővel alig törődő keserv, a magának többé
mitsem kivánó kétségbeesés nyilatkozik.



XXIII.  Az egyetemesről általában.

Eddigi fejtegetéseinkben a tragikum elemei közül azokkal az eszmékkel,
érzésekkel, szenvedélyekkel foglalkoztunk, melyek az élet és világ
közönséges rendjéből kiválva összeütközésbe jönnek az általánosan
uralkodó törvényekkel, a megmásíthatatlan renddel, feltámadnak ellene s
legyőzetnek általa. E gondolatok és szenvedélyek az egyén agyában és
szívében laknak, őt hevítik küzdelemre és vezetik bukásra. Egy szóval:
vizsgáltuk az egyént, tragikai kitámadásában és küzdelmében. Figyelembe
vettük mindenek előtt azokat a tulajdonságait, melyek kiemelik a
közönséges ember-sorból s kellem és erő, báj és szenvedély által
kiválóságát alkotják. Ezt a kiválóságot láttuk az egyetemes
szolgálatában, azaz a világ rendjének öszhangjában. Láttuk azután ebből
az öszhangból kiemelkedve s megrontva azt; az egyetemestől vagy
elkülönözve magát, vagy egyenesen reá támadva. A kiválóság fő alakjainak
ismertetése után, részletesen vizsgáltuk azokat az okokat, melyek a
kiváló egyént ebbe a rendellenes, vészes helyzetbe sodorhatják, s arra
az eredményre jutottunk, hogy az egyetemessel összetüző egyén kiválósága
mindig gyarlósággal párosúl. E gyarlóság természetét kutatva láttuk,
hogy az mindig a legbensőbb kapcsolatban van a kiválósággal, ennek
fejlettségében, mértékében, viszonyaiban fekszik, a legtöbbször maga az.
Behatóan mutattuk ki, hogy mennyiben és mikép. Ezek voltak a szempontok,
melyekből tekintve tárgyaltuk a tragikum egyik elemét: az egyént, a mint
a köz-rendből kimagaslik, az egyetemessel szemben áll és vele
összeütközik. Ezzel eljutottunk a tragikum másik eleméhez, ahhoz, mely
az egyénnel áll szemben: az egyetemeshez.

Mit értünk e fogalom alatt, azt eddigi vizsgálataink is világossá
tehették. Honnan kezdve láttuk, hogy a hős feltartóztathatatlanul rohan
a bukás felé, mint egy nálánál nagyobb erőnek, győzhetetlenebb
hatalomnak áldozata? Onnan, mikor természeti határoztatásának,
szenvedélyeinek indítására az élet erkölcsi alapjait támadta meg. Onnan,
mikor valamely erkölcsi eszme hevűletében kiszállt a lét természeti
föltételei ellen. Onnan, mikor páthosza, saját jogosságának érzetében,
elfeledtette vele mindazon jogokat, melyek az övén kívül vagy az övének
ellenében állanak. Onnan, mikor kimagasló egyességében megzavarta az
élet öszhangos teljességét, egyensúlyát. Szóval, mikor az ő egyes ereje
olyan erőket hítt ki maga ellen, melyekkel szemközt a legnagyobb egyéni
erő is semmis. Ez érintett mozzanatok azok, melyekben már ellenséget lát
maga előtt. Ki ez az ellenség? Kétségkívül az, a kit megsértett. Az
erkölcsi és természeti rend, a jogok összefüggése, a társadalom
egyensúlya. De miféle általános fogalom tartalmába illeszthetjük be mind
a sérelmet nem türő s oly félelmesen és könyörtelenül visszaható
hatalmakat? Épen ezeknek a hatalmaknak teljes foglalata, minden irányú
összessége az, a mit egyetemesnek nevezünk, egyetemesnek kiterjedésénél
és érvényénél fogva. Azon benső törvények összessége, melyek, a
természetben vagy a közmeggyőződésben gyökerezve, az emberi életet
kormányozzák, fejlődését biztosítják, megzavartatását akadályozzák,
öszhangját a jogos érdekek védelme által fentartják és sérelmét
megtorolják. A természeti és erkölcsi világnak teljessége, rendje,
egysége, hatalma: ez az egyetemes.

Tegyük hozzá: győzhetetlen hatalma. Mert a mint az összesség oly eszmék
mellett látszik feltámadni, melyeket bár hosszú időn keresztül a
társadalmi lét sérthetetlen alapjainak, vezérlő gondolatainak tekintett,
de az új eszmék, ellentétes felfogások s ezek képviselőinek ostromával
szemközt többé megvédelmezni nem tud: e nemcsak ideiglenesen, hanem
hosszú időre s végleg is legyőzhetőknek bizonyúlt eszmék kiesnek az
egyetemes foglalatából. Az ellenök küzdő áramlat határozott győzelme azt
bizonyítja, hogy az összesség nem tartja többé szükségesnek a maga
védelmére uralkodásukat s elejti őket. Az állami és kormányformák, a
társadalmak vezéreszméi, vallásos meggyőződések, nemzeti felfogások és
szokások, melyek az egyetemesnek mind alkotó elemei, változnak. A
köztudatban gyökerező eszme valóban győzhetetlen s egyetemesűl jut
érvényre az ellene küzdő tragikai hős bukása által; a mint azonban
legyőzetik, ez annak a bizonysága, hogy gyökerei kiszáradtak s megszünt
az egyetemesnek része lenni. Jelentőségének ilyetén változásával az a
tragikai küzdelem is, mely körülötte folyik, irányt változtat. Korábban
az volt a tragikai pálya, mely ellene tört; most az lesz azzá, mely
mellette harczol. Miért? Mert előbb a közmeggyőződés ereje védte helyét
az egyetemesben, most ugyanannak a közmeggyőződésnek ereje tiltakozik
ellene, hogy ezt a helyet újból elfoglalja. Tehát akkor az ellene, most
a mellette vívott küzdelem sérti az egyetemest. Hogy az ily eszméknek,
melyek az egyetemesben foglaltattak, de a győzhetetlenség jellegét
elvesztették, mikép változik jelentősége, azt példázzák Luczifer szavai
Ádámhoz, ki az Űrből új küzdelemre vágyik:

  Holnap gúnyolod, miért ma vívsz;
  Gyermekjáték volt, a mí lelkesített.
  Nem vérezél-e el Chaeroneánál
  A megbukott szabadság védletében?
  És Constantinnal nem küzdél-e később
  Világuralmát hogy megalapítsd?
  Nem vesztél-e el hitmártir gyanánt,
  S később a tudománynak fegyverével
  Nem álltál-e a hitnek ellenében?

Az uralkodó eszméknek ezt a hullámzását éles ellentétekben fejezik ki az
_Ember tragédiájá_nak egyes színei. Az egyiptomi rabszolgát, ki talán
csak bús panaszszal tört ki sorsa ellen, halálra korbácsolják poroszlói
a közérzésen nyugvó kényuralomnak. Ugyanez a közérzés Athénben a
zsarnokság ellen fordúl s az ellenkező végletet emeli egyetemes
érvényre. Miltiadest elitéli csupán azért, mert egyéni nagyságát,
dicsőségét, erejét veszedelmesnek látja. Bizánczban a vallásos rajongás
hatalmán megtörik a szív érzése s máglyára jut a szabadabb gondolat.
Párizsban ugyane máglya vérpaddá változik, melyre a szabad gondolkodás
nevében zsarnokoskodó tömeg hurczolja a hűség és hit vértanúit,
ugyanannak az eszmének áldozatait, mely az egyetemesnek egykor uralkodó
eleme volt. A küzdő, fölfelé törekvő ember pályáján szakadatlanul új meg
új ellenségekkel találkozik, melyek voltaképen nem egyebek, mint korábbi
sikerei, oly eszmék, melyeknek ő maga vívott ki általános érvényt.

Igy váltakoznak az egyetemesben bizonyos eszmék. A míg az összesség
szelleme akként ragaszkodik hozzájok, hogy mintegy saját meggyőződését,
akaratát, önmagát látja és védelmezi bennök, addig legyőzhetetlenek, s
míg győzhetetlenek: az egyetemesnek részei. Oldalukon van az erő s
bizonyos mértékig az igazság is; egy franczia közmondás azt tartja: az
egész világ mindig okosabb, mint a legokosabb ember. A mint azonban
megszűnnek a közmeggyőződés kifejezői lenni, lassankint vagy egyszerre
elvesztik erejöket, melyet az összességből merítenek, s ezzel kiválnak
az egyetemes eszmeköréből. Még azokat a jogokat is, melyeket a
felvilágosodás irodalmának alaptételei «örök emberi jogoknak» neveztek
el, az emberiség korántsem érezte minden időben léte főbb
biztosítékainak, s mikor nem érezte, nem is kölcsönzött nekik olyan
hatalmat, melyben a mindenek ereje egyesűl az egyesek támadásai ellen.
Az egyetemesben foglaltató hatalmak azonban, az eszmék, melyeket az
összesség ereje támogat, nem egyenlő hamarsággal változók s nem is
mindannyian vannak változásnak alávetve. Míg a szokások szünetlen
hullámzásban vannak, nagyobb időközökben a vallási és politikai
meggyőződések is átalakúlnak, a szorosabb értelemben vett erkölcsi
felfogások egyben és másban szintén módosúlnak; de már a természeti
világ törvényei öröktől fogva változatlanok és sérthetetlenek. Pheron, a
nagy Sesostris fia, mivel a hullámzó Nilust dühében megsértette
lándsájával, tiz évig vakságban szenvedett. E tragikai motivum nem vész
el az őskor természeti felfogásának miszticzizmusával. Xerxes, ki
gőgjében megkorbácsolta a szent Hellespontot, mintegy az elemeknek is
erőszakosan abszolut urává akarván emelni magát, ép azzal az
elbizakodással hítta ki maga ellen az egyetemest s ép azt a megtorlást
szenvedte, a mely ezer év múlva II. Fülöp győzhetetlen armadáját érte a
Hebridáknál s még későbben Napoleon hadseregét Vilna mellett. A tragikai
eszme, melyet Aeschylos a _Perzsák_ban s Hugo Viktor az _Infansnő
rózsájá_ban kifejez, egy és ugyanaz. A dajka szavai:

                  A széles föld felett
  Felségteké minden, kivéve a szelet.

A szerelem azok között, kik egymás véréből valók, a vérbűn, mely miatt
Oedipus király földönfutó nyomorúlttá lett, egy teljesen elsűlyedt
világnézlet romjain átveti árnyékát egy merőben új világba: Alfieri
_Mirrájá_ba. A tragikai okozatosság erejét ép úgy és ép abban érezzük
mi, mint érezték egykor a görögök Sophokles tragédiáiban, vagy érezte a
régi Olaszország Manfredi _Szemiramisá_ban, ki saját fiának, Ninusnak,
birására vágyik. Mindezekről azonban utóbb lesz helyén részletesebben
szólanunk. Az ilyen természeti törvények azok, melyekről Antigone
mondja, hogy «nem ma s tegnap óta állanak, hanem öröktől élnek s korukat
nem tudja senki sem».

Minél bensőbb, minél szorosabb összeköttetésben vannak már az erkölcsi
felfogások e természeti törvényekkel, minél mélyebben gyökereznek
bennök: annál maradandóbbak s annál erősebbek. Ellenkezőleg minél
kevesebb közük van hozzájok, minél önkényesebbek, annál gyakoribb és
gyökeresebb változásnak vannak alávetve. Az emberi mívelődés története
lépten-nyomon szolgál bizonyságokkal állításunkra. Felvilágosít ez
nemcsak az egyetemesben foglalt eszmék természetéről és benső erejéről,
hanem bizonyos irányban magyarázatát adja a tragikai összeütközések
hatásának is. Minél állandóbb, minél inkább a természet törvényeiben
gyökerező eszmét képvisel a küzdő egyén, bár különszakítva s az
egyetemes ellen fordítva: annál mélyebben fogja felindítani részvétünket
s annál megrázóbb benyomása lesz bukásának. Gondoljunk csak Antigonera,
a «vérszeretet» fenséges áldozatára.

Ez egyszerű tétel fejezi ki a féltékenység két híres tragikus hősének,
Calderon Don Gutierrejének és Shakspere Othellojának viszonyát, s
egyszersmind magyarázatát találja általok. Amaz, midőn «orvosává lesz
saját becsületének», a spanyol nemesi felfogás, az udvari illem
kényességének alapján áll; ez pedig tisztán szerelmének alapján.
Gutierret nem sértett szerelme, hanem sértett becsülete, házának híre,
neve ragadja a nőgyilkosságra. Szerelme ellenkezőleg arra ösztönzené,
hogy kimélje Donna Menciát; annak érdekében szeretné, bár ne lenne a
becsület törvénye oly kérlelhetetlen, hogy szégyen nélkül kivonhatná
magát rendelete alól. De nem teheti. Nevénél és helyzeténél fogva
képviselnie kell ezt a becsületet, képviselnie azt a sajátságos
formáját, melyet a spanyol nemes felfogása az életnek legfőbb, uralkodó
elvévé emelt, s egyszersmind részben formasággá sülyesztett. Tette egy
sajátos világnézletből, a kasztiliai büszkeségből, fakad. Ezt a
felfogást a ház becsületéről, sérti meg Mencia, midőn a király testvére,
az infans iránt újra ébredő szerelmét elnyomni nem birja s csak magától
a gyalázattól tartózkodik. De az ő világának nézete szerint már ezzel
oly botlást követ el, mely szégyent hoz férje nevére.

                  Felhő sötéte
  Nem éri bár a napnak égi testét,
  De elhomályosítja mégis őt.
  Pálczát tör a világ látszatra is
  S a látszat íme ellenére vall.

A találkozások, az infans vallomása és kegyvesztése, Mencia
félbeszakított és félreértett levele: mind ellene bizonyítanak. Ha
mindazáltal a ház tisztaságát szenny érte a világ szemében, szenny már a
látszat által is, akár követtetett el maga a durva hűtlenség, akár nem:
elégséges joga van Gutierrenek tettére. Mencia oly kényes felfogás
áldozatává lesz, mely fölöslegesnek tartja különbséget tenni a hűtlenség
s a hűtlenségnek látszata között; a kettő jóformán mindegy előtte. Ez az
eszme, az ebből merített jog birja véres tettére Gutierret, a
becsületnek olyan fogalma, mely lényeges jegyeit egy kor társadalmának
múló felfogásából meríti.

Nem így Othello. Ő teljes lelkéből szereti Desdemonát, ki előtt féktelen
déli vérmérséklete gyöngéd ragaszkodássá, nemes vonzalommá szelidűl. E
szerelem vezeti egész tragikai pályáján. Feleségének adja nagy szíve
minden bizalmát, egész magát. Birása által csitúlnak el lelkének és
életének hányatásai, mint szélcsendben a tenger vihara, melylyel
Cziprusban az ő boldog sorsát példázza. Még hősi nagysága és ereje is
felmagasodik rajta: pelyhes ágygyá lesz neki a durva harczi fekhely;
gyönyört fog mindenben találni, a mi zord, kemény; s örömmel megy
csatába a törökre. Desdemonában megnyugvását, ösztönét, váltságát
találta s mindenét bírja.

  Kedves teremtés! Kárhozat reám,
  Ha nem szeretlek! S majd ha nem szeretlek:
  A régi khaosz újra visszatér!

Ebből a végtelen odaadásból meríti a boszú jogát, midőn szerelmében
megcsalva s így mindenéből kifosztva hiszi magát.

                  Hol szívem kincseit
  Leástam; a hol élnem kell, vagy épen
  Nem élnem; hol a forrás van, miből
  Létemnek árja foly, vagy végkép kiapad:
  Kiűzve lennem innen is, vagy ezt
  Posvány gyanánt látnom, hol undokan
  Rút békafaj költ, – oh fordúlj el itt
  Szent tűrelem, szép rózsaarczú cherub!
  S mint a pokol, oly zordan nézz te is.

Az eszme, melyet képvisel: egy erkölcsi köteléknek nem változékony
formájában és külsőségeiben, hanem lényeges, benső tisztaságában való
védelme. Tudjuk, hogy ez csalódás; de az ő lelkét igazságként tartja
elfogva egészen kijózanodásaig. Neki harczias zordonságában semmi
felfogása az iránt, hogy Desdemona szelíd tűrése nem vétkének
következése, hanem inkább teljes, szent odaadás. A sértett szerelem
szenvedélye vezeti. E szerelemnek önfeledt örjöngésében is bizonyos
nemességét érezteti Shakspere: a boszúállás barbár lefolyását melyet
Cinthio novellájában talált, a homokos zsákkal való agyonütést s a
szétzúzást a gerendával: megható módon alakította át. Othello bár
kegyetlen, irgalmas is: nem akarja kínozni Desdemonát; szereti. Látni
való, hogy az eszme, mely őt ragadja, elemibb, általánosabb,
természetibb, mint a _saját becsülete orvosá_nak indítéka. Othello
életével fizet Desdemonáért. Gutierrehez kegyelmesebb lehet királya,
kinek parancsszavára akként bünhödik, hogy hűtlenül elhagyott régi
kedvesének, Leonorának, kell kezét nyújtania. De mi bizonyára a
boldogtalan mór iránt vagyunk kegyelmesebbek, ki mélyebb szánakozást,
erősebb részvétet ébreszt. Joga elvakúlt csalódáson alapszik ugyan, de
hatalmasabb, mindnyájunkkal inkább közös annál, melynek Don Gutierre
valóságos birtokában van. Azt a sértett szerelem örök szenvedélye, emezt
egy gyors avúlásnak alávetett becsület-kódex tisztelete sodorja
vétségbe. Igy állítva őket egymás mellé, hatásuk tisztább világításban
fog előttünk állani, mint ha Carriererel Othelloban az örök becsület,
Gutierreben pedig a mulandó illemszabályok boszulóját látjuk.

Ime láttunk erkölcsi indítékokat, melyek többé vagy kevésbbé természeti
alapban gyökereznek. Minél szélesebb körre terjesztjük ki ebben az
irányban figyelmünket, annál bizonyosabban rá fogunk jutni arra az
eredményre, hogy az egyetemes köre nemcsak egymás mellé sorolva foglalja
mintegy külső egységbe a természeti és erkölcsi rendet, hanem ezek
törvényeit egymásból sarjadva, egymást áthatva, erősítve, kifejezve
egyesíti magában. A létnek természeti alapja, tisztábban vagy
homályosabban, erősebben vagy gyöngébben, behat és kifejezést talál a
világ erkölcsi rendjében. A szülők és gyermekek közötti viszonynak
alapja tisztán természeti: a származás, vérközösség; de e természeti
talajból mily fínom erkölcsi kötelék fonódik. Egy sereg embert táplál
egy darab föld s a míg táplálja, folyamaival és hegységeivel védelmezi
is. Ez tisztán természeti viszony. És mi más képezi alapját annak az
erkölcsi kapocsnak, mely a polgárt hazájához fűzi? E példák, fordított
irányban tekintve, arra az igazságra vezetnek, hogy az erkölcsi lét
törvényei, azon szoros összeköttetésnél fogva, melyben a természeti
renddel állanak, gyakorta érvényesűlnek ennek egész elemi hatalmával. Az
eumenidák, kik Orestest üldözik, a természeti és erkölcsi rend
boszúállói. Oly rémtettet torolnak meg, mely mindkettőre egyaránt
sérelmes volt s az egyik által megbántotta egyszersmind a másikat is.
Klytæmnestra a fenyegető haláltól való rettegésében így kiált fiára:

  Sárkányt szültem hát benned és neveltem.

A szülő és szerető anya: az egyetemes természeti és erkölcsi eleme
egygyé olvadva. A szülők iránti kegyelet nemcsak erkölcsi következése a
gondnak és szeretetnek, melylyel ápoltak és neveltek bennünket, hanem a
származásból folyó természeti szükségesség. Mint Vischer kifejezi:
«tőlük eredésünkben fekszik erőink és tulajdonaink titokteljes méhe,
mely erkölcsiségünknek is alapját képezi.» A két törvénynek emez
egymástól áthatottsága, e szoros kapcsolat közöttök magyarázza, hogy
bármelyik szenvedjen határozott sérelmet közülök, egységökben mint
egyetemes hatnak vissza rá. Mert a természeti törvény is, uralkodásában
létünk fölött, társadalmunk rendjében erkölcsi megtisztulásra és
jelentőségre emelkedik, míg az erkölcsi törvénynek természeti alapja
biztosítja erejét és maradandóságát. A mint az egyetemesben, a világrend
nagy harmóniájában, összeolvad a kettő úgy az emberi lélekben is. A
természeti határoztatás akaratunkban, tetteinkben, egész pályánkban az
erkölcsi fokán jelentkezik; szabadságunk annak alapján áll s annak
határai között érvényesűl. Viszont meg erkölcsi törekvéseink természeti
mivoltunkban gyökereznek.

Az egyetemesben foglalt törvények természetéről, köréről és viszonyáról
ezeket előrebocsátván, lássuk már őket külön-külön.



XXIV.  Az egyetemes: mint természeti törvény.

A természetről szólunk, mely legyőzhetetlen hatalmát az egyes ember
ellen zúdítja. Miféle jelenségek fejezik ki e hatalmat
legszembeötlőbben, legérezhetőbben, legmegrenditőbb alakban? Kétségkívül
a nagy természeti forradalmak s elemi csapások. Velök szemben a
legnagyobb emberi erő is tehetetlen s pusztulásra szánt. Az özönvíz,
melynek borzalmait Michelangelo festette a Sixtinában; a természeti
erőknek az a rettentő háborgása, mely Sodomát és Gomorát tűzesővel
rombolta szét s az egész Sziddim völgyét a holttenger hullámai alá
temette; a Vezuv borzasztó kitörése, mely Pompejit és Herculanumot izzó
hamuval borította el; az iszonyú pestisek, melyeknek Thukydides és
Boccaccio oly megrendítő rajzát adják; éhségek a milyet Manzoni ír le:
ezek és hasonlók, földrengések, tengeri viharok, tűzvészek, vízáradások
s mindenekelőtt a halál tartoznak ide. Az emberi szellem mindebben az
egyetemes nyilatkozását, isten akaratát látja. A bennök rejlő
veszélylyel daczolást istenkisértésnek mondjuk.

A természeti hatalmaknak ilyen ellenállhatatlanul romboló és megrémítő
jelenségeit a költők gyakran szövik be motivumul cselekvényeikbe, nem
mint a tragikai katasztrófa tényezőit, az egyetemes végső győzelmének
fegyverét, hanem csak általában a tragikai hangulat és benyomás
emelésére. Az emberi tehetséget meghaladó hatalmak jelentkezését
éreztetik bennök, az emberi erők harczának mintegy sötét hátterét, mely
mindent eltiporni képes s mindent magába olvasztani készűl. Jókai
különösen feltünő kedvvel és gyakran sző be regényeibe ilyen
indítékokat: nevezetes elemi csapásokat, emlékezetes természeti
veszedelmeket. Igy dolgozta föl az 1763. komáromi földrengést
_(Elátkozott család)_, az 1831. felvidéki halálos járványt _(Régi jó
táblabirák)_, az 1838. budapesti nagy árvizet _(Kárpáthy Zoltán)_ s egy
tiszai áradást _(Új földesúr)_, az 1863. országos inséget _(Szerelem
bolondjai)_ s egyebeket. Az északi ballada is szereti az ilyen vészes
mozzanatokat. Van egy német eszthetikus, Grube, ki Goethe balladáiról és
Schiller románczairól írt könyvében, «a természet elemi erőinek
közvetetlen nyilatkozását s hatásukat az emberi lélekre» a ballada
szükségképeni tartalmául jelöli ki s épen ezekben találja egyik sajátos,
a rokon költői fajoktól megkülönböztető vonását.

Ránk nézve azonban fontosabbak a tragikai költők. _Julius Caesar_ban a
gyilkosságot megelőző éj a borzalmak egész sorával terhes. A földtömeg
úgy reszket, mint a nád s gyilkos tűzzápor állja útját az embereknek:
Casca és Calpurnia festik részleteit. A megreműlt oroszlán az utczán
kölykezik s az éjmadár a köztéren víjjog és huhog; menekülők csoportja
lángban ég; a sírok megnyilnak s felvetik holtaikat; a fellegek között
tüzes vad férfiak harczolnak, hogy vér húll le a Capitoliumra.
Vészhirdető jelek a föld szakának, melyre szállanak. A boldogtalan Lear
király körül, ki a fenyéren bolyong, vad förgetegben tombol a természet.
Kent mondja, hogy mióta férfi lett, ilyen tűzáradást, a mennydörgésnek
ily szörnyű kitörését s ily iszonyú vihar dörömbölését nem hallotta. Míg
V. László álmatlanúl küzködik lelkiismeretével, a sűrű, sötét éjben
dühöng a déli szél s Budavár magas tornyán élesen csikorog az érczkakas;
dörög a menny s a megszakadó felhő tüzet, patakot, zugó sebes özönt
áraszt. Minde képekben, tüneményekben a természet nem egészen vak és
oktalan erő gyanánt jelenik meg, hanem bizonyos erkölcsi, vagy legalább
az erkölcsivel érintkező hatalom kifejezése gyanánt. _Julius Caesar_ban
a természet félelmes rombolása valóban egy nagy ember kényszerű vesztét
hirdeti, ki félelmessé lett az erkölcsi rendre.

  Koldús ha vész, nem tűn fel üstökös.
  Ha fejdelemnek halni kell,
  Lánggal jelenti azt az ég maga.

_Lear_ben már egy lépéssel odább jutunk az erkölcsi felfogás felé. Az
ősz király így beszél az elemek csatája közt:

  A nagy istenek, kik ily réműletes
  Dörömbölést tesznek fejünk felett,
  Hadd leljék fel most ellenségöket.
  Reszkess, nyomorú, kit még utól nem ért
  A törvény keze eltitkolt bűnödért!
  Nyilatkozzál, elzárkozott bűn,
  S feltárva rejlő tartalmad, kiálts,
  Hogy irgalomra bird ez iszonyú
  Törvényszolgákat.

A dühöngő elemek tehát törvényszolgák, kik a rejtező vétket kutatják. Az
erkölcsi felfogás még homályos: egy mindentudó igazságszolgáltatásnak
keresnie kell a bűnösöket, az istenek nem ismerik ellenségeiket; de a
természeti világ vonatkoztatása az erkölcsire, s e vonatkoztatásban az
erkölcsi mag már szembetünő. Még inkább az _V. László_ban. A vihar itt
az egyetemesnek háromszoros erejű és jelentőségű kifejezése. Egy az, a
mire Greguss oly szépen utal: a külső képben mutatott belső. «A háborgó
természet a király háborgó lelkének külső képe: az ő lelkében is a bősz
elemek tusakodnak, üvölt a szél, csapkod a zápor, villámlik és
mennydörög, csakhogy benne a rossz lelkiismeret mennydörgése szól, a
czikázó villám az ő esküszegését világítja meg rémesen belső valóját a
késő bánat zápora verdesi, azon csitíthatatlan félelem szélvésze járja
át, hogy véres itéletének átka előbb-utóbb mégis eléri, s a zúgó elemek
mintha egyre a megsértett nemzet boszúállását zúgnák fülébe.» Ez egy; de
az elemek felzúdulása érezteti velünk bizonyos közvetetlenségben is az
ég haragját a zsarnok ellen, ki ártatlan vért ontott. Maga is érzi, hogy
a szolga biztatása: «csupán a menny dörög» ránézve nem vigasztalás,
hanem szörnyű itélet. Az egyetemesnek ez a közvetetlen nyilatkozása
nemcsak a gonosznak vesztét hirdeti, hanem támogatást is a jóknak: módot
nyújt a fogoly Kanizsa és Rozgonyi menekűlésére. A természeti és
erkölcsi mind közelebb jutnak egymáshoz, amannak tüneményeiben egyre
világosabb kifejezésre jut emez. A Golgotha tragédiájának rémes
sceneriája: a meghomályosodó nap, a templomnak ketté hasadó kárpitja, a
földindulás, a megrepedező kősziklák és megnyilatkozó sírok, a kettőnek
teljes egybeolvadását mutatják a keresztyén világnézletben.

A hol nem jut is az egyetemesben az erkölcsi felfogásnak ily tág tér,
ily határozó befolyás: az emberi szellem ott sem nyugszik meg egészen
magukban a puszta természeti tüneményekben, mint merő esetlegekben.
Minden erkölcsi vonatkoztatás tulajdonképen magyarázatát keresi s okát
igyekszik megtalálni a jelenségeknek. A romboló, vészes erők
nyilatkozását eredményekül, hatásokul fogva fel, általánosítható
magyarázatul előáll a sors, a végzet képzete. A fátum, mint az egyéni
önállóság, szabadság, törekvés ellentéte s tagadása. A természeti
törvény, mint az egyetemesnek uralkodó tartalma, mint az élet legfőbb
kormányzója jelenik meg e felfogásban: általános romboló hatalom, az
embernek örök ellensége. Az ősi görög felfogás szerint még az istenek
is, kik voltakép e törvény képviselői, egyszersmind alárendeltjei is.
Aeschylos _Prometheus_ában olvassuk:

  _Prometheus:_ Furfang a Kényszer ellenébe gyönge.
  _Kar:_ S ki az, ki Kényszer útait kiszabja?
  _Prom._ Három Moira és a nem felejtő Erinnysek.
  _Kar:_ S gyengébb Zeus miként ők?
  _Prom._ A végzet ő reá se tesz kivételt.

Hogy mennyire tele volt képzeletök a végzettel, kitetszik abból, hogy
mily sokképen nevezték el fogalmát. Adraszteia, moira, pótmosz, aisza,
heimarmené, peprómené: mind őt jelentik.

Kikerűlhetetlenűl találkozik vele mindenki a halálban. Az egyetemes
mulandóságnak e komor gondolatát tolmácsolja a _Vihar_ban Prospero,
midőn a Ferdinand és Miranda előtt felidézett csodalátványok eltűnnek:

  A mint e látszat lenge szövete:
  Az égverő tornyok, nagy paloták,
  Dús templomok, maga e földgolyó,
  S mi rajta van, mind semmivé oszol,
  És mint e hiú látmány, nyomtalan
  Eltűnik. Olyanok vagyunk mi is, mint
  Az álmok anyagja: kurta életünk
  Keretje álom.

Mindenre s mindenkire az elmúlás, a halál vár. A buddhista mithologia
Marája a világ s a testi gyönyörök istene és egyszersmind a halál
fejedelme: mert a ki élni és szeretni akar, a természetnek adós a
halállal. Annak titkos erejéből vette életét, annak tartozik vele. Hiába
a zúgolódás, a csalfaság, a küzdelem ellene: minden egyéni lét ára az
elmúlás. A természeti kényszernek ez egyetemességében, épen az
egyetemességből fakad a megnyugvásnak némi forrása. Abból a gondolatból,
hogy «egy ember sem múlhatja a sírvermet, mind ahhoz járók vagyunk.»
Schiller vigasztalódása elhúnyta előtt: a halál nem lehet rossz, mert
hisz általános. A halálnak ez általánossága, az emberi sors közössége
enyhíti félelmességét s magyarázza az emberi léleknek bizonyos végletes
érzések közé vettetését vele szemben. Az egyiptomiak víg lakomáikon
körülhordozzák rokonaik múmiáit. A müncheni nép egy középkori pestis
iszonyú pusztításai között dalra gyújt, tánczra kerekedik és neveti a
halált. Élvezni akarja az életből azt a keveset, a mi hátra van; de erre
az élvezetre csak abból a gondolatból meríthet erőt, képességet, hogy:
íme senkinek sem megy különben, együtt és egyenlő módon vesznek el
mindannyian. A természeti kényszernek ez a személyválogatást nem ismerő
pártatlansága, az élet igaztalanságaival szemben, vigasztaló is. A földi
sors különbözéseit, a hatalom és nyomor, az élvezet és szűkölködés
kiáltó ellentéteit a vég közössége, a benne érvényesűlő föltétlen
egyenlőség által, mintegy kiengeszteli. Erdélyi János _Csontvazá_nak
szavai:

  Gőgben fejed ki hordod magasan,
  Vagy szolga lelked csúszik aljasan,
  Emlékezzél meg, eltávozva, rám:
  A legjobb leczkét néked én adám, –

nemcsak megfélemlítő leczkét, hanem vigasztaló eszmét is rejtenek
magukban. Megpendítik a haláltánczok alapgondolatát, melyek a legtöbb
műtörténetíró szerint hasonló tárgyú drámai előadásokból, párbeszédekből
vették motivumaikat. Az egyházi, különösen a dominikánus művészet, a
legiszonyúbb alakban tüntette föl a halált, mint az utolsó itélet ama
borzalmainak ajtónállóját, melyeket Orcagna és iskolája a fantaziának
oly rémes gazdagságával ábrázolt. E felfogás ellen, megragadva a halál
pártatlanságában rejlő vigasztaló mozzanatot, visszahatott a néphumor s
belőle fakadtak a háromszáz éven át divatozott haláltáncz-cziklusok.
Közülök csak a leghíresebbet, Holbeinét, említsük. Az átalakulásban
forrongó középkori társadalom visszásságai, elnyomásai, igaztalanságai a
művész lelke előtt egy félszáz képre terjedő sorozatban tűnnek föl.
Mindegyiknek közös megoldása a halál. Az erőszakos, leleményes, ravasz
és tréfás halál mindenütt az úr: a páthosz, humor, irónia bennök
egyiránt az élet semmisségét példázza. Pápa és barát, császár és koldús,
lovag és rabló, boldog menyasszony és bukott kártyás, földmíves és hajós
mind egy végre jut; a csont-ember ugyanabba a verembe taszítja, vezeti,
csalja őket. Csak a szegény Lázárt, ki esdekelve hívja, ezt a
mindenkitől elhagyottat, kerűli ő is. De a halál igazában irgalmasabb,
mint a művészi szeszély e képén.

Pártatlanságában még ott is, a hol szembetünőleg igaztalan, van valami
vigasztaló. Ott, a hol az erő teljességében, az ifjuság hevében s a
szépség fényében ragyogó életet dönt romba. Azt a gondolatot, mely a
természeti kényszernek ily durva erőszakosságaival szemben is
megnyugvást, sőt fölemelkedést keres, soha senki sem fejezte ki szebben,
mint Goethe, Schiller kora halála fölött ejtette ő e görög szellemű
szózatot: «Boldognak mondhatjuk őt, hogy az emberi lét magasáról
szállott a dicsőűltek közé. Az aggkor bajait, a lelki erők fogyatkozását
nem érezte. Férfi gyanánt élt és teljes férfi erejében költözött el. Az
az előny jutott osztályrészeül, hogy az utókor emlékezetében örökké
deréknek és erőteljesnek tűnjék fel. Mert az ember abban az alakban
bolyg az árnyak között, melyben a földet elhagyta s így marad meg nekünk
Achilles örökké küzdő ifjúnak. Hogy Schiller korán halt meg, annak mi is
hasznát látjuk. Sírjából erősíteni fog erejének sugalma s eleven ösztönt
ébreszt bennünk, hogy a mit ő kezdett, mindig tovább és tovább
folytassuk. Igy él ő majd abban, a mit akart és tett, népének és az
emberiségnek.» Ezek Goethe szavai. Őt hallva, fölmerűl lelkünkben a mi
költőnk képe. Petőfié, a mint az ifjúság, boldogság és dicsőség
sugaraitól övezve, kezében lanttal és karddal, eltűnt szemeink elől,
hogy örökké így, ebben a fenséges alakban, maradjon szemeink előtt.

Magában a halálban, mint ilyen általános, nagyot és kicsinyt egyaránt
sújtó nyilatkozásában a természeti törvénynek, még nem találhatjuk meg
az igazi tragikai mozzanatot, mint a hogy Zeising állítja. Azzá csak ott
emelkedik, a hol legyőzhetetlen ereje valami kiválósággal, a szépség,
hatalom, ifjúság, szerencse erejével mérkőzik s ezt tiporja el. Az élet
öröme, a törekvések sikere, a hatalom birtoka minél inkább elfeledtetik
az egyénnel létének föltételességét, azt, hogy egy megmásíthatatlan
természeti törvény uralkodása alatt áll: annál közelebb jut sorsa
teljességéhez, annál hirtelenebb veszély fenyegeti s annál megrendítőbb
lesz bukása. A sorsnak e mennykőcsapásai, melyek váratlanúl sújtják azt,
a mi kimagaslik, mint a villám a tornyok csúcsait, hegyek ormait s fák
sudarát: tragikai megrendűlést idéznek elő. Ez az, a mit Vischer a
_világtörvény_, az universum tragikumának nevez, universum alatt értvén
«a tragikai összfoglalatot, complexust, mivel itt a természeti alap lép
előtérbe, mig az erkölcsi szükségességnek föléje emelkedő világa, még
csak fejletlenül jelentkezik csirájában, úgy hogy inkább természeti
viszonynyal mint ethikaival van dolgunk.» Az egyéni kiválóság oly
természetű, hogy nem sért erkölcsi eszmét, nem bontja vétségbeli
ütközéssel az egyetemes öszhangját: egyszerűen a természeti kényszer
nehezedik rá s érvényesűl rajta. A magasban, hová ifjú erő, szépség hiv,
boldogság emel, veszélyes viharok járnak: az, a ki oda jut fel, könnyen
találkozhatik velök. Az esetleg, az ellenséges balvégzet rohanja meg,
mint Adonist a vadkan, mely Michelangelonak bargelloi szobrában is ott
vicsorítja agyarait a haldokló ifjú mellett. A kedves Linost kutyák
szaggatják szét, Bormost a vízár ragadja el. Az esetlegnek, a
véletlennek az ide tartozó jelenségeknél rendesen nagy szerepe van. Nem
történvén valóságos támadás az egyetemes ellen, nem érvén ezt sérelem
egy bizonyos határozott ponton, a honnan visszahatása kiindúl:
természetesen hiányzani fog ebből a tiszta, szemmel látható okozatosság.

Vörösmarty Szép Ilonkája, a naiv, érzelmes bájnak örökszép képe, a
tragikum e formájának adja példáját, mint a székely balladákban Kádár
Kata s Fogarasi István huga is. Ilonka ártatlan voltától ép oly távol
van a vétség, mint a menekvés lehetősége. Hiába keresünk benne csak
annyi tévedést is, a mennyit Melindában találtunk: neki módja sem lenne
védeni magát. Erősebb kihívást még kevésbbé fogunk találni. Nem csábít,
sőt nem is csábíttatik: a Vértes vadonában véletlen esik találkozása az
ismeretlen királylyal s szíve önkénytelenűl gyúl szerelemre a deli
vadász iránt. Nyugalma, boldogsága, élete úgy száll el, mint megrezzent
kezéről, első találkozásukkor, a pillangó. Hallgatag érzésében, szerény
és homályos vágyódásában, néma merengésében mi vétséget sem követ el: a
világtörvény teljesedik rajta. Abból a természeti kényszerből, mely
elhervasztja a liliomokat, folyik az ő liliomhullása is. A báj
eltűnésének e képe mellé sorakozik a boldogság, fény és hatalom
mulandóságának az a példája, melyet Kemény Zsigmond alkotott Csiaffer
basában, a _Két boldog_ egyikében. Hatalom és boldogság övezik budai
palotájában: urának kegye, kincsek sokasága, szivek szeretete s lelkének
nyugodalma. Mindez megérdemelt: Csiaffer istenfélő, vitéz, igazságos és
szerető szívű. Minden ok, minden kihívás nélkül érkezik meg hozzá
egyszerre a szultán halálos itélete, s a «boldog», Allah akaratában, a
világtörvény érvényesűlésében való fenséges megnyugvással siet veszte
elé.

A világtörvény tragikuma az, a mit a görögök az istenek irígységére, a
fthónoszra, vezettek vissza. Az élet szépségéből fakadó világnézletök
derűjébe sötét árnyat vetettek a természeti kényszernek bús és megrázó
jelenetei. Kétszeres fájdalommal látták, mint húll el a jó, a szép, az
erős a hitványak mellől. Ezt a keservet erőteljesen fejezi ki
Philoktetesnek egy kifakadása. A trójai hősök sorsa felől kérdezősködik
Neoptolemostól s megérti, hogy Achilles, Ajas, Antilochos és Patroklus
már mind meghaltak. A legnagyobbat magának Phoibosnak nyila terítette
le; a többiek is az isteni végzésnek lettek áldozatai. De Diomedes és
Odysseus, kik a nyomorúltat a puszta szigetre kitették, még élnek, s él
a veszekedő Thersites is. Erre a hírre fakad ki a beteg hős:

  Úgy is kell. Hisz még nem veszett el semmi rossz
  Jól gondoskodnak erről a nagy istenek,
  Kik gyakran visszahozzák Hades karjai
  Közül is mindazt, a mi csalfa és gonosz,
  És mindig sírba döntik azt, ki jó s igaz.
  Mit mondjak erről, mint dicsérjem ezt, holott
  Az istenekben is gonoszságot lelek?

Az isteneknek e gonoszsága abban az irígy félelemben áll, hogy
valamelyik halandó kiválóságában hozzájok emelkednék. A mint Homér
magyarázza: az emberek háborítatlan boldogságukban elfelednének
föltekinteni az istenekhez, s ők tisztelet és áldozatok hijával
maradnának.

E felfogás az istenek irígységéről az emberi kiválóságra, a görög
szellem különböző nyilatkozataiból egyenlő erővel sugárzik ki. Megleljük
az életbölcseségnek leggyakrabban hangoztatott tételében, mely mindenek
fölött mérsékletre, tartózkodásra, óvatosságra int; a költők tragikai
eszméiben, melyek a természeti kényszer hatalmát példázzák; sőt a
történetírók képzetében is a világesemények uralkodó törvényéről.
Herodot több helyen is kifejti bővebben: Solon intésében, melyet a
boldogságával dicsekvő Krőzushoz intéz, Artabanus beszédében, melylyel
Xerxest a scithák és görögök ellen indítandó háborútól visszatartani
kivánja s Amasis tanácsában, melylyel a túlboldog Polykratest arra inti,
hogy a leskelődő balsors kiengesztelésére dobja el magától legdrágábbnak
tartott kincsét. Geréb József gondosan állította össze egy értekezésben
Herodotnak ide vonatkozó nyilatkozatait. El van ezekben mondva, minő
irígy és ingatag az istenség. Sokakkal megízlelteti a szerencsét s aztán
romlásba taszítja őket. A kiválókat villámával sújtja s nem engedi
fenyleni, míg a kicsinyek nem ingerlik maguk ellen. Mindig a legnagyobb
épületekre s a legmagasabb fákra röpíti gyújtó nyilát, mert meg szokta
csonkítani mindazt, a mi felmagaslik. Hányszor győz le valamely kis
sereg egy nagyobbat, ha az isten irígységből rémületet vagy mennykövet
küld rá; nem tűri a földön senki másnak fenhéjázását mint a magáét.
Azért a tulságos szerencse mindig veszedelmes, mert magára vonja az
istenség haragját. Minél magasabbra emelkedik valaki, annál mélyebb
bukás várja s annál bizonyosabban. Az az igazán boldog, kinek életében a
sors szerény kedvezéseit enyhe csapásai váltogatják. Boldog az is, kit a
nagy öröm után azonnal sújt halála, mert meg lesz kimélve legalább a
visszaeséstől; ezért nevezi Solon oly boldogoknak Kleobist és Bitont,
mivel akkor haltak meg, mikor mindenki dicsérte és csodálta őket. A
népek és hősök, országok és királyok nagyságát is, mely a természet
törvényei szerint növekedett, a romlásnak hasonlóan természeti s
kikerűlhetetlen törvénye fenyegeti. Ebből a felfogásból, melyet Hegel,
vallásfilozófiájában, _egyensúlyozás_nak nevez, bár a természeti
kényszer érzete benne az uralkodó tényező, kiérzik némileg az
erkölcsinek az a fejletlen csirája, melyet Vischer említ.

A nagy szerencsétől az elbizakodásig, a fenhéjázásig csak egy lépés van;
egy röpke gondolat már sértővé teheti azt, a mi még csak fenyegető. A
hübrisz alapja, föltételei megvannak benne, az isteni irígység annak
veszi elejét. A Herodot által elbeszélt két, ide vágó monda hősei: a
boldog Krőzus és a szerencsés Polykrates, még nem tették meg ezt a
lépést s a tárgyaltuk körön egészen belül maradnak. Erejök nem csapott
hübriszbe, s a csapások, melyek amazt kedves fiának halálával, ezt meg a
jóniai haddal sújtani kezdik, nem az erkölcsi, hanem a természeti
törvény érvényesűlései. Ez azonban amazt is védelmezi, midőn oly
támadásoknak veszi elejét, melyek a lesújtott kiválóság részéről könnyen
és mihamarabb az erkölcsi ellen intéztetnének. Ekként érvényesűl az
egyetemes fogalma már magában a természeti törvényben, ennek legszélső
egyoldalúságában is. Említettük már, hogy eszméje a művészetben is
nyilatkozik. A szerencsének gyors változásai, a hirtelen csapások és
megfélemlítő fordulatok jeleneteivel sűrűn találkozunk a görög tragikus
költőknél. Sokszor felismerhetjük bennök az egyoldalú, eredeti
természeti nézlet nyomát, mely azonban hovatovább mindinkább enged az
erkölcsi felfogásnak.

Van-e ennek az eredeti antik felfogásnak valami nyoma a mi antikizáló
költészetünkben? Tudjuk, hogy az az egész harcz, mely költőinket a múlt
századi újjászületés után különböző zászlók alá gyűjtötte s egymással
szembe állította, inkább a formára, nyelvre, verselésre, mint a lényegre
vonatkozott. Klassziczistáink is inkább az antik formáknak mint az antik
szellemnek hódoltak, s inkább a római mint a görög költők tanítványai.
Különösen az ó-klasszikai iskola megalapítói, Baróti Szabó, Rajnis és
Révai. Nagyobb utódaiknál, Virágnál és Berzsenyinél, már inkább érezzük
a klasszikai szellem ihletét. Mindegyiköknél találunk, bár csak elvétve,
hangokra, fordulatokra, kifejezésekre, melyek a görög felfogás
viszhangjainak tetszenek a természeti törvény kérlelhetetlen
uralkodásáról. A lelkesítő ódák mellett, melyek a fel-fellobbanó nemzeti
tüzet élesztik, az újra meg újra beköszöntő sötétségben, a csalódás és
csüggedés óráiban amaz örök erős törvénynyel magyarázzák a hanyatlás
képét s készítik elő a szellemeket a fenyegető végső csapásra. Míg ennek
gondolata rettegteti őket, a virágzást követő hervadásnak, az emelkedést
felváltó sülyedésnek, a fényt elnyelő homálynak általános, természeti
szükségszerűségében keresnek némi elegiai megnyugvást. Virág, megáldván
a _hajót_, melyben hazáját példázza, hogy a tenger háborgása között
viseljenek rá gondot az egek, így folytatja:

  Mégis rettegek én. Nincsen az ég alatt
  Állandó dolog: a nap hamar elborúl:
    Jön egy fergeteg, a mely
      Ránk bút mennydörög és halált.

A _Vigasztaló_ban még élesebb kifejezésre jut e komor gondolat. A
költemény abból a hangulatból fakad, mely oly kiváló szerepet játszik az
egész antik költészetben: megnyugvást keresve a változhatatlanban, a
fenyegető és igaztalan esetlegben, önként tör ki belőle a keserű
szemrehányás a végzet ellen. A pokol bú-gond vele evez a hajóssal s
követi a lovagdandárt, sebesebben mint a szarvas s a felhőt rohanva üző
fergeteg. Mi marad számunkra, a vak megnyugvásnál egyéb, e világon,
mikor látjuk

  Hires Achilles mi hamartan elhalt!
  A vajudt Tithon mi soká nyavalygott!

Nem ez a feljajdulás volt-e az, melyben Philoktetes tört ki, mikor
Neoptolemostól meghallotta, hogy Achilles elesett, de Thersites még él.
Berzsenyi hatalmas ódája, a _Magyarokhoz_, ugyane felfogásnak viseli
bélyegét. Lelkesedését és haragját, az elkorcsosúlt s vesztébe rohanó
nemzedék ellen, az erkölcsi eszméből meríti. A tiszta erkölcs, mely
minden ország támasza, talpköve, megveszvén, érdemlett romlásba ragadja
a magához hűtelenné lett nemzetet. De a nyitott sír előtt, melyet a
költő képzelete fest, elhallgat a vád; fenséges felháborodását mintegy
elcsitítja fájdalma a közelgő pusztuláson. Lelke elfordúl a haragra
zaklató októl: a kibékítő megnyugvást keresi. Egy csodaszép fordulattal
a világtörvényre hivatkozik:

  De jaj, csak így jár minden az ég alatt!
  Forgó viszontság járma alatt nyögünk.
    Tündér szerencsénk kénye hány vet,
      Játszva emel s mosolyogva ver le.
  Felforgat a nagy századok érczkeze
  Mindent: ledült már a nemes Ilion,
    A büszke Karthago hatalma,
      Róma s erős Babylon leomlott.

E fenséges föllendűléssel a magyar költő föléje emelkedik példányának,
Horatius _Ad romanos_ czímű ódájának, melynek hatása alatt írta versét.
Ebben is a múlt ereje van szembeállítva a sűlyedt jelennel; de a római
lantos megtalálja a kiengesztelést a nagy istenek szent romjainak s
koromtól undok szobrainak kijavításában. Berzsenyi hatalmas ódájával
rokon egy másik költeményének, a _Temető_nek alapgondolata. A porszemek,
melyek egykor éltek, örűltek és szerettek, hatalmasabb képzetekre
izgatják a költő lelkét. Az elszórt kődarabokról Persepolis és Palmyra
képe int felé; Theba kevély tornyait s a márvány Babylon falát látja
leomlani. Az egyetemes elmúlás világtörvényének fogalmához emelkedik:

  Látom hangyabolyi míveidet, világ!
  Mint szórja s temeti a nagy Örök keze.

Ha az erősön és gyöngén egyként erőszakoskodó végzetet, a halált
általában, nem találhatjuk is tragikusnak, nem, például, mikor
jelentéktelen áldozatokat ragadván el, nem ébreszti föl bennünk a
végetlen, legyőzhetetlen hatalom képzetét: tragikai benyomás tényezőjeül
mutatkozik mindig, mikor valamely kiváló erőt semmisít meg. Szépség,
gazdagság, hatalom: mind erőt képviselnek, s a régiek felfogása szerint
a szerencse is fenségi elem: Brutus, gyászbeszédében, Cæsarnak
szerencséjét is magasztalja. Midőn a halál az erőset győzi le, annál
tragikaibb hatású, minél nagyobbnak mutatja bukásában a nagyot. Zeising
hasonlata: «mint a király ütése lovaggá avatja a harczost, úgy a sors
csapása hőssé emeli az embert». De a küzdő erők képzete kölcsönösen
emelkedik egymás által. Ha a nagyra dicsőség csak a végetlen által
győzethetnie le, ennek benyomása is megrázóbb lesz áldozatának nagysága
által. A halál, mely így a kiválasztottat a kiválóság színében mutatja,
mintegy felmagasztalja, maga sem tünhetik föl annak a ravasz és
kicsinyes ellenségnek, ki csak meglepés, árulás, cselvetés által képes
diadalt aratni. Csak mikor egész erejével, teljes hatalmában áll
előttünk, csak akkor érezzük benne Schiller gigászi sorsát, mely az
embert fölemeli, mikor eltiporja. Minél nagyobb erőt győz le, minél
inkább megfeszíteni látszik minden erejét, hogy győzhessen, annál
nagyobbnak, mintegy hősiesebbnek fog feltűnni maga is. A szemben álló
erőknek egymás által emelkedő képe, Cæsarnak egy napon született két
oroszlánja.

Hogy az emberi szellem mint alkotja meg az ismeretlen képét, ennek az
ismerthez való viszonyából, a halálét prédájából: tanúlságos példáit
láthatjuk ama különböző ábrázolatokban, melyekkel a művészi képzelet a
halált kifejezni törekedett. Fogalmát érzéki alakba kellett öltöztetnie;
ez érzéki alaknak fő tulajdonságul erőt mutatnia; ez az erő határoz az
alak felett. Az erő azonban, melynek képzetét a halál különböző esetben
felébreszti, különböző. A magabiró férfit erőszakkal veri le, az
aggastyánt csak kézen fogva vezeti sirjába. A műszellem már annak az
erőnek keresett megfelelő alakokat, mely a halál különböző áldozatainak
elejtésére szükségesnek mutatkozik: módosítva, változtatva úgy szólván
ezek által s ezekhez képest. Ha nem találunk is e haláltipusokban mindig
világos következetességet, tudatos törekvést, határozott rendszert: de
fellelhetjük kétségtelen nyomait annak a felfogásnak, melyre utaltunk, s
e nyomokban egyszersmind tételünk bizonyságait. A hadisten, Ares,
kiséretében megjelennek a csatatereken a Kérek, az erős, harczos férfiak
erőszakos, véres halálának istennői. Milyeneknek képzelték ezeket a
görög költők, különösen Hesiod; milyeneknek faragták mestereik az ékes
hadi szerszámokra, fegyverekre, paizsokra s festették vázáikra? Iszonyú,
sötét, ellenállhatatlan erejű alakoknak, vadállatok fogaival és
karmaival vérvörös öltözetben, kegyetlen vérszomjjal vicsorítva
fogaikat, az elesteket és sebesűlteket hurczolva magukkal. Tőlük
mennyire különböző, mily egészen más alakban mutatják a halál géniuszait
a xanthosi hárpia-emlék híres domborművei, melyek a görög szobrászatnak
legnemesebb kezdetei közé tartoznak. A másnemű halált: gyermekekét vagy
talán azokét a jámborokét, kik a szomszédos képeken áldozatokkal
járúlnak az istenek elé. Két, egymásnak megfelelő táblán látjuk a
hárpiákat, női felső testtel, kiterjesztett szárnyakkal, madárlábakkal
és farkkal. Két gyermek-alakot visznek ép tova. Mozdulatuk erőteljessége
mellett is könnyed: mintha csak lebegnének, de feltarthatatlan erővel;
alakjokban, kifejezésökben semmi rémletes. Overbeck is megjegyzi, hogy
«e komoly, szelíd lények, kik az elköltözötteket keblökre szorítják, mig
ezek is odaadólag nyújtják feléjök karjaikat: mennyire különböznek ama
kegyetlen és ragadozó alakoktól, a homéri költészet hárpiáitól, kiknek
hatalmát karmaik és roppant szárnyaik jelölik.» Ezeken kívül a
klasszikai népeknek még különböző tipusaik voltak a halálra. Euripides
_Alkestis_ében fellépteti magát Thanatost, a halált saját személyében,
feketébe öltözve, fekete szárnyakkal s késsel, melylyel a halónak egy
fürtjét vágta le áldozatul az alvilág isteneinek. Megjelenik a halál
gyakran az álom, Hypnos, oldalán, kinek ikertestvére, egy szép ifjú vagy
fiú alakjában, szárnyasan vagy szárnyatlanúl, kezében aláfordított,
lobogó fáklyát tartva. Az élettől vett szelid búcsú, könnyű távozás
jelképe, a hogyan a régiek általánosságban a halált tekinteni szokták.
Hogy e különböző képek alkalmazásában, vonatkoztatásában mily
kiterjedésű és fokú következetesség nyilatkozik: e kérdés szorosabb és
behatóbb vizsgálata nem lenne hálátlan feladat a régiségbuvárlatra.

Annak a megkülönböztető felfogásnak némi nyomát, melyet érintettünk,
megtaláljuk a középkor egyik leghatalmasabb és legmegragadóbb műemlékén
is, a pisai Camposantonak tizennegyedik századbeli nagy freskóján, a
_Trionfo della Mortén_. A föld urai, a hatalmasok és élvezők, életök
kárhozatos vetése után, lekaszabolva feküsznek egy halomban a középen:
királyok és királynék, lovagok és polgárok, papok és apáczák. Mind
olyanok, kiknek okuk volt ragaszkodni az élethez s küzködni a halál
ellen, mely a pokol kapuját nyitotta meg előttük. Legyőzte őket
hatalmuk, gazdagságuk, díszeik és képmutatásuk daczára. Iszonyú alakban
lebeg felettök. Egy rémletes nő-óriás, denevérszárnyakkal és karmokkal,
dühtől szikrázó szemekkel és éhesen tátott szájjal; felbomlott hosszú
haja és sötét ruhája vadul lebegnek; kezében a gyilkos kasza. Komor,
borzalmas fenségében igazi michelangeloi alak. A levegőben
ellenállhatatlanul száguldani látszik. Miután a gonoszokon elvégezte
dolgát, a boldog és jámbor nyugalomban élők kerti csoportja felé tart. A
szív békéjében pihenve gránátalmafák alatt elmélkednek, beszélgetnek,
zenélnek ezek. Rájok nézve, kik győztesek a bűnön s a kiknek nincs okuk
küzdeni a halál ellen, egészen más ennek a képzete. Felettök szállong a
két halál-géniusz: kecses angyal-alakok, egyik kezökben nyillal, a
másikban felfordított, égő fáklyával. A műtörténetírók vitatkoznak
fölötte, hogy nem valamely későbbi javító adta-e e jelvényeket kezökbe s
változtatta át őket, kik eredetileg egyszerűen angyaloknak voltak
festve, a halál képviselőivé. Ránk nézve a vita eredménye nem fontos.
Annyit mindenesetre bizonyítva láthatunk, hogy egy művész képzelete,
akár magáé a mesteré, akár a javítóé, más-más áldozatokkal szemben
más-más alakban ábrázolta a halált. A nagyok, gonoszok, ellenállók
leverője ama félelmes megéra, a jóké és békéseké a nyilas angyal. Még a
Holbein-féle _Haláltáncz_ból is meríthetünk némi tanúlságot. Itt már a
halál az ismeretes csont-ember. De nem merő váz; soványsága mellett is
látszik rajta, hogy rendkívüli erőkifejtésre képes. Hogy mily iszonyú
erővel ragadja meg áldozatát, talán legszembetünőbben példázza a kép,
melyen a vonakodó barátot hurczolja magával. Erejét ki is fejti
mindenütt, a hol szükség van rá: mikor a lovagnak fejéhez csapja paizsát
s a másikat kopjával szúrja keresztül; mikor a vérszomjas katonát,
elejtett ellenségének holtteste fölött, egy lábszárcsonttal veri le;
mikor a rablónak mint dühös oroszlán mutatja meg, hogy ki az országút
igazi ura; mikor a tengeri vész által hányt hajót a mélybe ragadja.
Csalfa az együgyűekkel és hiszékenyekkel, de erős az erősekkel szemben.
Kugler ellenében, ki e képeken a halált mindenütt egyenlőnek, mindig
ugyanannak az alattomos és kárörvendő démonnak látja s folyton a
lélekzet-szorító es-moll dallamot hallja: helyesen mutogatja Ilg Albert,
hogy az életnek más-más viszonyaiban más és más módon lép fel a halál.
Alig teszünk egyebet, mint e gondolatot fejezzük ki, midőn más-más
_alakot_ mondunk. Méltán kereshetjük nemcsak azt, hogy miképen lép föl a
halál az erejök által megkülönböztetett élők ellen, hanem azt is, hogy
_minő_ halál lép föl. A művész humora e rajzokban, az erőszakos halál
borzalmas képeiben szinte páthoszba megy át s a tragikumot érinti.
Egészen ennek a magaslatán száguldanak Dürer és Cornelius apokalypsisi
lovagjai, e félelmes, hatalmas és hősi alakok, melyek kaszájokkal,
pallosukkal és nyilaikkal a természeti törvény betelését példázzák az
egész emberiségen. Azt a hatalmat, mely erősebb az emberiség összesített
erejénél. Háttérben tartja egyikök a mérleget: a természeti törvényt
mintegy nyomon kíséri az erkölcsi szentesítés…

Ámde vegyük föl az elejtett fonalat. A sors leskelődő és alattomos
hatalom, mely a földi nyugalmat és jólétet folytonosan fenyegeti, s
kihívás nélkül is, váratlan és véletlen csapások által reátör: ez a
képzet mindenütt él az emberi lélekben s a világ folyásának
szemléletéből szakadatlanul új meg új táplálékot merít. Természetesen
annál erősebb és mélyebb, minél kevesebb ismeret, minél felületesebb
felfogás, minél szűkebb látókör az, mely a természet rendjét s általában
az anyagi és erkölcsi világ tényeit, összeköttetését tekinti. Minél
fogyatékosabb a tapasztalásunk, annál több jelenségben fog megrendíteni
bennünket a dolgok olyan titokteljes és mélyebb összefüggésének
sejtelme, mely a tapasztalat körén kívül esőnek látszik. Magától
értetik, hogy minél kisebb ez a kör, annál több minden marad kívül
rajta. Előitéletekben, ráolvasásokban, babonákban mind annak a rejtelmes
kapcsolatnak sejtése nyilatkozik. Ezen alapszik a csillagjóslás egész
elmélete, melynek egy töredékét öltöztette Tompa _Futó csillaga_ költői
képbe. Wallenstein leánya, Tekla, a csillagvizsgáló toronyban
vigasztalást merít a gondolatból, hogy:

  Az égnek mérhetetlen boltivén
  A szeretetnek koszorúja már
  Megfonva rég tündöklő csillagokból,
  Korábban, mint életre ébredénk.

Ebben az eszmekörben mozognak azok a műalkotások: mesék, mondák,
balladák, drámák is, melyek babonás hitre támaszkodnak, vagy legalább
indítékul használják föl azt s czélzatukkal rá hivatkoznak. A természeti
és erkölcsi világ nem értett kapcsolatát egyszerűen elfogadják nem is
érthetőnek, s erkölcsi vétségek visszahatásául a merő vakesetet. A
babona szerint valamely új épület tartósságát csak egy beléje falazott
áldozat biztosíthatja. A Déva várát rakó tizenkét kőmives is
haszontalanul dolgozik: a kit éjjel raktak, az nappal leomlott; a kit
nappal raktak, az éjjel leomlott. Kőmives Kelemen erre azt a törvényt
teszi, hogy a melyikök felesége hamarább kihozza az ebéd vékáját, kő
közé rakassék s ott megégettessék. A sors az ő feleségét éri, mint a
rokon tárgyú, oláh _árgesi zárdá_ban Manoliét, s a görög _artai_
_híd_ban az első mesterét. A monda maga a vaksorsnak babonás
felfogásából fakadt, hogy a népszellem mint vetett ebbe erkölcsi magot,
mikor mindenütt magukat a javaslókat sújtja: arra rámutat Greguss a
ballada elméletében. Ama babonás nézlet természetét élénken megvilágítja
azoknak a mondáknak legnagyobb része, melyek valamely megfogant átok
alapján fejlesztik cselekvényöket. A mű- és népköltésben nem egyszer
találkozunk viselős asszonyokra mondott átkokkal. A mi az idő méhében
rejlik, a balsors, titokteljes módon megy teljesedésbe az által, kit a
megátkozott anya méhe hord. Merényi közöl sajóvölgyi gyűjteményében egy
népmesét: a szegény ember kicsúfol benne egy koldúsasszonyt, kinek
hármas ikergyermeke van s otthon az alatt az ő felesége kilenczet szül.
A Miczbán-mondában, melyből Mészáros Ignácz novellát, Szigligeti pedig
drámát írt, s a melyet mellékesen Katona is felhasznál _Bánk bán_jában,
maga a bánné a csúfolkodó, kit egyszerre hét gyermekkel tesz csúffá a
végzet. Müllner _Vétek súlyá_ban is Don Valeros házanépén az az átok
teljesedik s vezeti az egész drámai fejlődést, melyet egy megbántott
koldúsasszony mondott terhes feleségére. Mindenütt látunk bizonyos
erkölcsi magot; de a visszahatás módjában, az egyetemes érvényesűlésében
mégis csak valamely titokteljes és megfoghatatlan természeti hatalommal
állunk szemközt, mely nem tetteinknek és sorsunknak okozatos
lánczolatában, hanem merő esetlegképen nyilatkozik. Nem annyira
megbántott vagy akár féltékeny ellenfelünknek, mint inkább
kibékíthetetlen, örök ellenségünknek látszik.

E felfogás az alapmotivumuk az úgynevezett sorstragédiáknak. A
vakságában kiismerhetetlen végzet uralkodik bennök, melynek még
következetessége is csupa véletlenség. Az egész irány, mely századunk
első negyedében főként a németeknél jutott rövid életű virágzásra,
Schiller _Messinai ará_jára támaszkodik. A fejedelmi ház két ifjú sarja
küzd meg benne életre-halálra, s juttatja egymást gyászos végre a
leányért, kiben végűl édes testvéröket ismerik meg. Mindez meg volt
jósolva álomlátásokban még Beatrice születése előtt s a képletes
jósálmok be is telnek. E végzetes történet azonban az antik tragikai
eszmének hasonlíthatatlanul mélyebb és tisztább felfogását érezteti,
mint a későbbiek. A messinai fejedelmi háznak igazi,
megengesztelhetetlen átkát vad, daczos, hatalmaskodó jelleme képezi. Ez
a jellem, melynek többé-kevésbbé osztályosa minden tagja a családnak,
idézi a végzetet fejére s mutatja, saját hősisége által, megrázó
hatalmúnak. Az álmok és hüvelyezéseik, a görög értelemben vett fátum
egész szerepe inkább csak az, hogy e tragikai eszme hatását támogassa.
Nem így a tulajdonképeni sorstragédiákban, melyek nem is követték
azonnal nyomon a _Messinai ará_t. Minor, ez iskola derék történetírója,
igen helyesen mutat rá a külső okokra, melyek felburjánzását
elősegítették. A súlyos csapásoknak egész sora s legkülönbözőbb nemei
készítették Németországon a szellemeket a sorsnak olyatén felfogására,
minőn e szinművek alapúlnak. A kormányok zsarnoki nyomása nehezűlt a
nemzetre, melyet még háborúk, inségek és ragályok sújtottak; élet,
vagyon és hatalom csak játéknak látszottak a végzet kezében; a hősök és
gonosztevők sorsa számtalan esetben egy és ugyanaz volt. Ime a
sorstragédiák komor előjátéka, mely hatásukat előkészítette. E hatás
alapja jórészt a közviszonyokban rejlik, melyeknek változása csakhamar
el is temette az egész irányt. Méltán. A _Február huszonnegyedike_
Wernertől, a _Világitótorony_ Houwaldtól, a nálunk is ismert _Vétek
súlya_ Müllnertől és mind a többiek csak a rejtelmes, a nyomasztó, a
megfélemlítő hatására törekszenek. Ezt a megfélemlítőt pedig nem
tetteink bérének kikerűlhetetlenségébe, hanem a tett és szenvedés
közötti okozatos összefüggés fölismerhetetlenségébe helyezik. Nyomorúlt
áldozatait nálok bábként dobálja a végzet, váratlanul és esetleg csap
reájok s maga is, mintegy tolvajként lopózván be a kiszemelt házakba s
rejtőzködvén ott, hogy alkalmas pillanatban előronthasson, egészen
kivetkőzik fenségi szinéből. A költő is mintha reszketne előtte s nem
merne szemébe nézni: kisérletet sem tesz rá, hogy megismerje. A kinek ép
az lenne a feladata, hogy megáldott szemeivel behasson a dolgok benső
alapjába és összefüggésébe; tisztán lássa és láttassa a vétségnek és
megtorlásnak, a mértéktelenségnek és bukásnak, az egyetemes
kihivatásának és visszahatásának világos kapcsolatát: művészete fő
elvévé e kapcsolat eltitkolását emeli. Maga hirdeti, hogy: e földön csak
a történeteket láthatjuk, okaikra az itélet napjáig kell várakoznunk.
Mennyire hiányzik minden fölemelő s még megnyugtató elem is e
fölfogásból! Midőn a bűnt sújtja, nem a bűnhödésnek ebből fakadó
erejével és kérlelhetetlenségével, hanem titokteljes, megfoghatatlan
módjával akar hatni. A benyomás mindig homályos marad, hogy vajjon a
szenvedés: megtorlás-e igazán, vagy pedig véletlen szerencsétlenség. Ha
van is erkölcsi eszméje, hatását sohasem ebből fejleszti, nem ennek
érvényesítésében keresi, hanem a vaksors, a merő természeti kényszer
félelmességének példázásában. Az egyetemes, a mint itt elénk van
állítva, borzalmas és oktalan szeszélyében csak Gloster keserű
kifakadására emlékeztet:

  Hallám régebben, hogy mik a legyek
  A pajkos gyermekeknek, az vagyunk
  Az isteneknek mink: mulatkozásból
  Öldösnek el bennünket.

Nem látunk-e rokonságot e felfogás s az új franczia naturalizmus
irányelve között? Az egyetemes nála is mint rideg természeti kényszer
nyilatkozik, mely eleve arra szánja s már akként alkotja meg áldozatait,
hogy minél biztosabb prédáivá legyenek. Mindent pusztán fizikai okokra
alapít, öröklött szervezeti tulajdonságokra, a vérmérséklet
változhatatlan érvényesűlésére; ezen kívül rá nézve nem létezik semmi.
Az embert sohasem látjuk, még nyomaiban sem, úgy, a mint maga alkotja
magát, hanem csak a mint a természet kikészítette vak erejének
játéklapdájaul. A rabszolgatartó mindenütt ugyanaz; csakhogy amott
sorsnak hívják, itt meg természetnek.

A sorstragédiáknak nem volt erősebb hatásuk a magyar költészetre.
Divatjuk ép abba az időbe esik, melylyel nemzeti föllendülésünk megindúl
s a nemzeti akarat erejébe vetett bizalom ébredezni kezd. E szellem
kétségkívül ép oly kedvezetlen volt eszméikre, mint a mily kedvező a
német közviszonyok talaja. De némi viszhangot mégis ébresztettek. A
felfogásnak, mely bennök nyilatkozik, némi elszórt nyomaira legalább
akadhatunk. Kisfaludy Sándor regéinek egy része, mint különösen
_Csobáncz_ és a _Szentmihályhegyi remete_, a vétlen erény bukását
példázza, mintegy a világtörvény tragikumát. A boldogságunkra leskelődő,
félreértések és esetlegek által romboló, kiismerhetetlen módon büntető
végzettel is találkozunk ez egykor oly népszerű költeményekben. Egyikök
a Miczbán-mondát adja elő. Csobáncz boldogságát «a sors mérge» dúlja
föl: a harczból megtérő várúr megöli ártatlan nejét, kit ismeretlen
testvérével találván együtt, hűtlennek hisz; közel rokonságban van vele
Vörösmarty _Széplak_ának tárgya. De a sorstragédiák ismert
mechanizmusából is találunk Kisfaludy regéiben egyetmást. _Tátiká_ban
Pongrácz hajdú, mikor karácsony éjjelén gyilkosságra indúl, egy
farkassal találkozik, ki halálfejet tartván fogai között, a
gonosztevőnek közel vesztét hirdeti; _Frangepán Erzsébet_ben a
boldogtalan ifjú asszony édes anyjának képe lehúll a falról s épen a
szív helyén szakad át, előre jelentve mintegy leányának véres halálát
gonosz férje, Cillei, által.

A sorstragédiák eszméinek azonban mindennél erősebb viszhangja üti meg
fülünket Gombos _Esküvés_ében. Ennek prológjában olvassuk a következő
sorokat:

  Hatalmas a sors, irgatlan lerontja
  Vitézünket ma, durva vaskezével;
  De halhatatlan lelkének jutalmát
  A csillagok közt feltalálja a hős!
  A mit művészeink itt mimelnek, egykor
  Le fogja vetni leplét és – való lesz.

Mi egyéb ez, mint egyszerű, még a kifejezésekhez is ragaszkodó
parafrázisa Jertha híres mondásának a _Vétek súlyá_ban? A sorstragédiák
verses elmélete. Corunnának megjósolta egykor egy pirenéi remete, hogy
szerencse fogja koszorúzni homlokát, de lator kéz által vész el, mint
szüléi. Menyasszonyát, Juliát, is sötét sejtelmek gyötrik. Nem láthatjuk
a jövendő titkát, «de az irígy pokol mérges virágokból fűzi koszorúját,
szép kéreg alá rejti gonosz magvát, s tekervényes utakon vezet
kárhozatra». A mennydörgésben az élet viharának zúgását hallja. «A rontó
villám hatalmas erővel ketté tördeli a hatalmas árboczfát s szörnyű
zúgással egy kősziklához csapódik a gálya; a fátumnak szoros végzései
meg nem változnak az ember sohajtozásaira.» A jóslat s a sejtések be is
telnek. Juliára szemet vet Czézár, a mirandolai herczeg fia, őt magát
elraboltatja, vőlegényét pedig párbajban elejti. A leány megőrűl s
dalában akkor is a spanyol remetét emlegeti. Ottavio, a herczeg, halált
mond az ismeretlen bűnösre, s még meg is esküszik, hogy itéletének áll.
Később saját fiában ismervén föl az elitéltet, kinek számára egész
Mirandola kegyelmet kér, nem akarja csúfos halálnak vetni oda. De hogy
esküjéhez is hű maradjon, élet-halálharczra állítja egy álarczos vitéz
kardja elé. Czézár győz s az elesett álarczosban atyját, Ottaviot,
ismeri meg, ki maga kereste a halálban megoldását az összeütközésnek
fejedelmi kötelessége és atyai szeretete közt. A kikerűlhetetlen végzet
komor eszméje, melyet e darabban oly sokat emlegetnek, tartotta
elfoglalva az ő lelkét is. Búcsújában, melyet a párbaj előtt fiaitól
vesz, folyton hangoztatja. «A planétáknak ki van rendelve örök ösvények,
az én útam is ki van jelelve.» «Én nem siettetem pályafutásomat; magában
érik a gyümölcs, magába húll a falevél, magába jön a tél s enyésznek a
századok.» «Az irgalmatlan sorssal ne húzzatok újjat, emberek! ön
ívetekről löveli vissza felétek a rontó kínhalált.» Azonban minde
gondolatok daczára, melyek más-más alakban sűrűn ismétlődnek, mint a
cselekvény vázlata is mutatja, az _Esküvés_ nem tisztán végzettragédia.
Gyulai helyesen jegyzi meg, hogy itt «a kérlelhetetlen sors egyszersmind
kérlelhetetlen nemezis; a sors kényével Gombos össze igyekszik
olvasztani a szenvedélyek tévedését».

A természeti felfogás, a szenvedélyek nemezise által, az erkölcsi terére
megy át, s az egyetemesben, mely a mirandolai katasztrófában érvényre
jut, mind a két eszme találkozik.



XXV.  A természeti törvény mint sértett.

A természeti törvény nem csak oktalan kényszer s egyensúlyozó erő
gyanánt szerepelhet a tragikumban. Nemcsak mint vaksors s mint az
erkölcsi rend őre, mely ennek sérelmét nem megtorolja, hanem még
csirájában, úgy szólván lehetőségében elnyomja. Maga is lehet sértett. A
világrendnek az az oldala is, mely kiválólag természeti törvényekben
határozódik, szenvedhet valóságos sérelmet s visszahathat az egyénre az
egyetemesben. Itt már valódi kihivás, valódi sértés, elkövetett vétség
az, a mivel találkozunk. A kiválóság, a szenvedély oly viszonyokat támad
meg, melyeknek alapját megmásíthatatlan természeti törvények képezik s a
melyek épen ezeknek révén nyertek örök erkölcsi szentesítést is.

Hogy Oedipus királynak ide vonatkoztatható egyik indítékát ezúttal
mellőzzük, ily természetű a Mirra-monda, melyből Alfieri leghíresebb
szomorújátékai egyikének tárgyát merítette. Ciniro, cziprusi király
leánya, Mirra, őrűlt szerelemre gyúl tulajdon apja iránt.
Szenvedélyétől, melynek gyötrelmét egész iszonyatosságában érzi, minden
áron menekűlni kivánna; de nincs ereje hozzá. Mikor Pereo herczegnek
kellene kezét nyújtania, az oltár előtt rohanják meg lelkét mind a
furiák s viperaostoraikkal és sötét ábrázatukkal az erinnysek. Nyomorúlt
vergődésének okát végre is be kell vallania. De csak félszókban vallhat
sürgető atyjának, s abban a perczben meg is öli magát. E cselekvény némi
antik talapzatra van állítva: Cecri királyné megsérti Aphroditét, mikor
leányának szépségével kérkedik, s az küldi Mirrára az őrületet. Azonban
ennek nincs igazi fontossága; alig valami köze a benyomáshoz, melyet a
tragédia ránk gyakorol. Csak Mirra eszeveszett szenvedélyét, borzasztó
küzdelmeit s ezek folytán félelmes pusztulását látjuk magunk előtt:
mindez eléggé megtetézi a tragikai megrendülést. E szenvedély
természetellenes; oly törvényt sért, mely nem csak erkölcsi, hanem
kiválóan természeti is. A szenvedélyből látjuk eredni a nemezist; hogy
az maga valami külső vagy külsőített okból ered, teljesen mellékes. A
tragédiának egy szellemes elemezője Grimm Herman, nem fektet súlyt az
alapjáúl szolgáló viszony természetlenségére; azt vitatja, hogy Mirra
szenvedélyében elég általán egy meg nem engedett szerelmet látnunk s
szükségtelen is más szempontból tekintenünk. A tévedés felől, mely e
nézetben rejlik, igen könnyen felvilágosít a szomorújátéknak két
nevezetes jelenete. Az egyikben Mirrát, kinek épen össze kellett volna
kelnie Pereoval, mikor örjöngő láza kitör rajta, vigasztalja az anyja.

  _Cecri:_
  Mig élnem adatik, virasztom élted’.
  _Mirra:_
  Virasztod? És te? Látnom mindörökké
  Előttem, két szememmel, tégedet?
  Borúljon az örök sötét reájok
  Inkább, vagy ássam én ki üregökből
  Saját kezemmel őket.
  _Cecri:_
          Ég, mi ez?
  Mit nem kell hallanom? Iszony beszéded!
  Engem gyűlölsz tehát?
  _Mirra:_
          Téged, te fő,
  Egyetlen és örök forrása minden
  Nyomoromnak.

A másik jelenet maga a vallomás, melyre Ciniro király leányát sürgeti. A
szerencsétlen ott nyög előtte.

  _Mirra:_
  Anyám az áldott, a ki kebeledre
  Borúlva halhat egykoron!
  _Ciniro:_
  Boldogtalan? Talán?…

Örökké kérdés marad. Mirra megöli magát, mielőtt az iszonyúan durva szó
elhagyná ajakát. E két jelenet hatása, melyben az egész benyomás
tetőzik, épen abból az eszméből fakad, abból meríti megrázó erejét, a
mit Grimm el kiván okoskodni a tragédiától. De képzelhető-e más, bárminő
meg nem engedett szerelem, ezen az egyetlen egyen kívűl, mely már az
egészen ki sem ejtett vallomással ennyire meg lenne érve a
katasztrófára? Mikor Mirra dadogni kezd Ciniro előtt, a tragikai
megrendűlésnek már azon a fokán vagyunk, mint mikor Othello megöli
Dezdemonát. Miből meríti a félig kimondott vallomás a tragikai vétségnek
azt az erejét, a minővel a gyilkosság hat ránk? Mi fogadtatja el velünk
Mirrának félszavát s Ciniro megdöbbent kérdését a tragikai fejlődés
tetőzetéűl? Semmi más, mint annak a viszonynak természetlen természete,
melyen az egész konczepczió nyugszik.

Ugyane motivummal találkozunk Ford _Kár hogy szajhá_jában, Shelley
_Beatrice Cenci_jében s a _Kalevalá_nak Kullervo-epizodjában. A magunk
irodalmában a XVI. századbeli _Apollonius királyfi_t, az újabbak közűl
pedig Vörösmarty _Vérnász_át említhetjük, melyben Telegdi saját leányát,
Lenkét, veszi nőűl, kit gyermekkorában kitétetett s a kivel ismeretlenűl
találkozik. Némi változattal Szigligeti _Dienes_e is fölhasználja szint
ezt az indítékot. Mindakét szomorújátékban a természetellenes érzésnek,
a tragikai ironia által a természetes érzés fölébredése lesz nemezisévé.
Az atyai szeretet támad föl hőseikben s épen ez vezeti őket bukásra. Az
egyetemes, mely kiválólag mint természeti törvény sértetett meg, a
természeti törvény érvényesűlését használja lakoltatásukra.

Kiválóan a természeti törvény sérelmét mutatja a görög Medeia-monda s a
tragédiák, melyeket Euripides, Seneca, Corneille, Klinger és Grillparzer
ebből a mondából merítettek. A kolchisi királyleány, ki Jasont hazájába
követte, vétkekkel terhelve miatta lelkét, azon a ponton áll, hogy
egyedűl taszíttassék ki a világba. Jason otthonra vágyik s a félelmes
varázslónéval nem fogadja be Hellas. Kedvese a korinthusi királyleányt
akarja feleségűl venni s még gyermekeitől is megfosztva bocsátani
úttalan útjára régi szeretőjét. Medeia mérgezett nászruhát küld az új
menyasszonynak s Kreusa a lángok martaléka lesz. De ezzel még nincs
kitöltve boszúja: oly nyomorúlttá akarja tenni a hűtelen Jasont, a
milyenné ember csak lehet. Megöli saját gyermekeit is. Az anyai szeretet
erkölcsi hatalmában egy örök és általános természeti törvény
nyilatkozik. Midőn Medeia, egyéni sérelmén felbőszűlve, elköveti szörnyű
vétségét, ezt a törvényt sérti meg. Boszúvágyó kétségbeesése
elhallgattatja benne az anyát, fölforgatva a természet rendjét, mely az
anyai szeretetet a legelemibb, legállandóbb, legerősebb hatalmúl oltja
be a női szívbe. Ép oly elemi, mint általános természeti törvény
nyilatkozik benne: az oktalan állat is ápolja, védi kölykeit. Ugyane
törvényt sértő példáúl idézhetjük az első Brutus mondáját, ki a római
köztársaság biztossága érdekében halálraítélte fiait. E tárgyat Alfieri
és Voltaire használták föl; az utóbbinak, kinek drámáját németből
Kisfaludy Károly magyarra is lefordította, tragikai stílje különösen
illik tárgyához: több benne a pompa és szónoklat, mint a természet. Némi
rokonságban áll hősükkel Shakspere Brutusa is: a második Brutus, kit
amaz elsőre emlékeztetve szólítanak tettre a titkos felhivások. Az
gyermekeit áldozta föl a közszabadságnak, ez atyai barátját. Politikai
rajongásból megölte Cæsart, kinek «angyala volt».

                  Oh itéljetek
  Ti istenek, miként szerette őt! –

mondja Antonius. Maga Brutus is, midőn az elkövetett gyilkosságot
védelmezi a rostrumon, kérkedik szeretetével áldozata iránt: «Ha valaki
van ezen gyülekezetben szíves barátja Cæsarnak, annak mondom, hogy
Brutus szeretete Cæsar iránt nem csekélyebb, mint az övé».
Idealizmusának mily mélységes természetlenségét tárja föl e nyilatkozat!

Mindezekben a tárgyakban a tragikai összeütközésnek vagy alapját képezi,
vagy legalább erejét fokozza a természeti törvényen elkövetett sérelem.
A vérközösség kapcsa: természeti forrása a családtagok erkölcsi
viszonyának. Ha e kötelék sérelme is oda sorakozik a tragikum tényezői
közé: a megrendítő benyomás kétségkívül fokozódik, mert oly hatalmat
látunk fenyegetve, mely a legáltalánosabb, legjótékonyabb és
leggyümölcsözőbb. Minden szerencsétlenségünk utolsó menedéke ez. A
különösen félelmes, megrázó, mely ilyféle tárgyaknak már természetében
rejlik, vonzza a tragikus költőket, Aeschylos és az Atridák óta, családi
összeütközések feldolgozására. E mozzanat teszi erősen tragikai
benyomásúvá az Árpád-ház történetét, melyben oly gyakorta áll szemben
atya a fiúval s száll harczra testvér a testvérrel, s a melynek rokoni
tusái egy családtalanúl maradt, szűzességet fogadott királyleány
magányos imáiban hangzanak el, mint az Atridáké a taurisi Iphigéniában.

A természeti törvény sérelmet szenvedhet oly törekvések által is, melyek
anyagiságunk kötelékeinek széttépésére irányúlnak. Az ember vakmerő
kézzel el akarja mozdítani a régi határt, a meddig uraságunk terjedhet a
természet fölött. E gondolatot példázza az Ikarus-monda, melyből Tompa
egyik legszebb költeményét merítette. A víz szélén űlvén atyjával,
sokért okolják a végzetet. Csábítja őket a túlpart, a tengernyomta
távol, melyet sem át nem repűlhet, sem meg nem lábolhat, ki földre
született. Hogy a bús sziget homokját elhagyhassák, szállniok kellene.
Merengésök közben lepi meg őket a vakmerő gondolat:

          Teremts magadnak
  Mit természet, sors megtagadtak!

Szárnyakat készítenek s repűlni kezdenek. Eredetileg csak szabadúlni
akartak; de Ikarust csakhamar elkapja a szabadság mámora. A magasba
emelkedve nem lát többé határt maga előtt. Már nem elég neki az sem,
hogy íme urává lett a légnek. Azt «illetvén, mi illethetetlen», az egész
mindenség fölé törekszik, annak központjába, föl a napig. Itt elolvadnak
szárnyai s utoléri a bukás. A természeti kényszer ellen küzdő szellem
tragikuma. A végességgel való küzdelemnek egy idevágó érdekes példáját
említi Gregorovius is _Hadrián_jában. A szellemeknek az a nagy zavara,
melyben az emelkedő keresztyénség s a sűlyedő pogányság találkoztak, sok
csodálatos rajongót szűlt. Ezek közé tartozott Peregrinus Proteus is, ki
a halál megvetését s a fölötte való győzelem lehetőségét hirdette.
Tanítványait maga körűl gyüjtötte egy holdvilágos éjtszakán, hogy
meggyőző bizonyságát szolgáltassa előttök tanainak. Fölhág a máglyára s
viharos beszéddel gúnyolja az alvilág hatalmait. Megragad egy lobogó
fáklyát s meggyújtja maga alatt kathedráját. Bizton várta, hogy az ég
csodája meg fogja menteni; de hiába, a fa lobbot vetett s a mestert
menthetetlenűl elragadta a megvetett halál. Ez elbeszéléssel eszmei
tartalom tekintetében rokon a Simon mágus mondájának befejezése. Simon a
kétkedő Nero császár előtt be akarja bizonyítani isteni hatalmát s
késznek nyilatkozik az égbe repülésre. Démonjai fel is emelik a
levegőbe, de Péter apostol az Úr hatalmával, ki a természet rendjének
alkotója és őre, leveri őket s a mágus földre zuhanva szörnyet hal.

Ime a természeti törvénynek különböző irányú jelentkezése. Helye,
feladata, munkája az egyetemesben, melyre Vörösmarty gnómája vonatkozik:

  A természet örök könyvét forgatni ne szűnjél:
  Benne az Istennek képe leírva vagyon.



XXVI.  Átmeneti formák a természeti és az erkölcsi törvény között.

Láttuk a természeti törvényt, mint általános kényszert, mely az
egyessel, csupán egyessége, léte okából kérlelhetetlenűl megfizetteti a
halál adóját. A nem fenmarad, de az egyénnek el kell vesznie: ez az
örök, természeti rend. Láttuk már némi vonatkozásban az erkölcsi
törvénynyel, mint ennek az őrét, mely még nem sérelmeket torol meg, csak
a kiválóság sérelmes fejlődésének vágja el útját. Fenyeget minden
nagyságot, minden erőt, álljon ez szépségben, ifjúságban, hatalomban
avagy dicsőségben. «Pusztító erejének viharzása» közt csak egy gondolat
nyújt némi megnyugvást. Az, hogy épen a kimagaslónak legnehezebb a lét
rendes viszonyai közé illeszkednie; hogy romlása nemcsak nagyobb
megrendűlést ébreszt, hanem nagyobb emléket is hagy maga után; s hogy a
sors, mely megdöntésében oly kegyetlennek tünik föl, egyszersmind sokkal
kegyesebb is volt iránta mint mások iránt, adományainak oly bőségével
halmozva el őt, minő közönséges halandónak nem juthat osztályrészeűl.
Láttuk végre a természeti törvényt, mint egyenesen sértettet s az
egyetemesnek visszaható tényezőjét, szemben az egyénnel, ki létének
természeti feltételeit tagadta meg vagy természeti korlátait hágta át.

A vétlen nagyságot csak a természeti rend fenyegeti, mely téllel váltja
föl a nyarat s halállal az életet. A nagyságtól, legyen az bár anyagi
vagy szellemi erőnek, egyéni kiválóságnak vagy szerencsének túlságos
mértéke, csak hajszálnyi távolságra fekszik a hűbrisz, az elbizakodás,
fennhéjázás. Ennek nyilatkozása már tragikai vétség, sérelme az erkölcsi
törvénynek, mely védelmezi a kicsinyeket a nagyok ellen, a nagyokat a
hatalmaskodók ellen. De még idáig is vannak átmeneti formák: az
egyetemesnek mint merő természeti kényszernek érvényesűlésétől igazi
nemezissé emelkedéseig. Formák, melyekben az egyetemes félig még vak
természeti, félig pedig már erkölcsi hatalomnak látszik. Így görög
felfogás szerint a végzetet, mely előbb-utóbb bekövetkező pusztulással
fenyeget valamely nemzetet vagy nemzetséget, az egyéni vétség csak
sietteti. Csapása azonban közvetetlenűl mégis csak erre hat vissza. A
_Perzsák_ban Dárius szellemétől halljuk:

  Oh jaj, mi gyorsan betelik a végezet
  Határzata, fiam fejére zúduló
  Csapással. Azt reméltem, istenink
  Itéletét késő kor érlelendi meg,
  S ím rajtad a kezök, magadtól híva rád.

A megmásíthatatlan végzet, e szavakban nyilatkozó felfogás szerint,
elhatározta Dárius házának vesztét, mely hatalomban már igenis magasra
emelkedett. Határzata bizonyára végbemenne az idők teljességében,
kihívás és vétség nélkül is. De akkor a mikor érvényesűl, kitörése mégis
sérelemmel kapcsolatos, ennek megfelelő visszahatásúl tünik föl. Xerxes
őrjöngő elbizottsága ingerli, ki birodalmát az ég határaig akarja
terjeszteni, okos tanácsra és rossz jelekre nem hajt s dölyfében az
elemeket, magát Poseidont is urasága alá akarván igázni, lánczokat dobat
a Hellespont szent hullámaira. A salamisi romlás, melylyel voltakép a
háza fölött függő végzet csapott le, egyszersmind az ő dölyfének
lakolása. Ime az ember, ki már, legalább rész szerint, a maga kezében
tartja sorsát.

Egészen a szomszédban érjük, s szintén átmenetűl tekinthetjük a határozó
hűbriszre, azt a jelenséget, mikor a végzet nem marad az áldozatáúl
kiszemelt nemzetségtől távol, mintegy rejtekből lesvén a legsújtóbb
csapásra alkalmas pillanatot. Ellenkezőleg, benne magában dolgozik
következetesen megrontására. A szenvedélyek örökűl mennek át apáról
fiúra s a vétség új vétséget szűl. A családokra nehezedő átok voltakép:
az egyetemesnek új meg új bűnök által való kihívása. E bűnök nemcsak
öröklött helyzetekből, hanem öröklött szenvedélyekből is folynak,
melyekkel szemközt az egyetemes mint erkölcsi törvény áll, míg
forrásukban ama sötét természeti hatalomra vezetnek vissza, mely sem
egyesek, sem nemzetségek nagyságát nem tűrheti. Erre vonatkozólag írja
Vischer: «A végzet az ősapa vétkét azzal boszúlja meg az unokán, hogy őt
új vétségbe keveri, s ezért, a mi pedig már magában büntetés az ősapa
vétkeért, lakoltatja is. Ez a végzet félelmes örvény, a legiszonyúbb, a
miről a görögök tudtak, a legkisértetiesebb, a mit ideáljok felmutathat.
Félig észszerű, erkölcsi hatalom, félig oktalan, azzal az állandó
törekvéssel, hogy magát jogosnak mutassa.» A családi átok és egyéni
szenvedély e tragikai kapcsának számos példáját szolgáltatja a görög
hősmonda. Ott van a Labdakidák családjának története, mely egy
természetellenes, undok bűnnel veszi kezdetét s atyagyilkossággal,
vérfertőzettel, testvérharczczal rohan vége felé. A nemzetség jellemének
mintegy jelképét mutatja az a sárkányharcz, melyet őse, Kadmos, Théba
alapítója, vívott. Minden akadály új felemelkedésre, minden veszély
merészebb ellenállásra, minden csapás sokszorosabb daczra ingerli őket.
Ezek az új meg új kitámadások csak azt a romlást teszik teljessé és
sokszorossá, melynek csirája féktelen vérökbe van oltva. Oedipus apja,
Laios, vad szenvedélyében elrabolja Chrysippost s az első
gyermekfertőzővé lesz. Phoibos háromszor meginti, engesztelje ki a
megsértett végzetet: ne házasodjék s haljon gyermektelenűl, mert ha fia
születik, ő általa fog elveszni s egész házát iszonyú csapások várják.
Laios nem hallgat az istenítéletre s maga nemzi Oedipusban végzetét. A
mivel ő ellenök szegűlt az isteneknek, fia ugyanazzal a kihívó daczczal
és szenvedélyes makacssággal üti le az úton ismeretlen agg atyját, veszi
feleségűl Jokastét, saját anyját, s rohan vesztébe, mígnem a vak
száműzöttet Kolonosban megszánják az istenek. A családi jellem még a
harmadik nemzedékben, Oedipus fiaiban, Eteoklesben és Polyneikesben is
rombolva érvényesűl. Amaz ádáz szenvedélyében, maga rohan ki Thébát
ostromló testvérére. Azt mondja, Aeschylos _Hetek_jében:

  Rég nem gondolnak már velünk az istenek!
  Kedvök csak egy: házunk végpusztulása.
  Fejünk felett az ősi átok terhesen
  Borong, meredt szemekkel. Laios gyermeki,
  Istenharagtól űzve, vár az alvilág.

Az átok teljesedésbe megy: a város kapuja előtt a bősz testvérek egymás
kezétől hullanak el. A család utolsó virágában, Antigonéban is, a
vérszeretet, melylyel meggyalázott bátyját eltemeti, mintegy vére
átkának, a kihívó elszántságnak, formájában jelenik meg, mely
összeütközésbe hozza őt a törvénynyel s ez összeütközést
kibékíthetetlenűl elmérgesíti. A kartól halljuk felőle:

  A lány daczában apja dacza újra él;
  Veszély előtt sem hajlik meg makacs szive.

Antigone eltapodásával betelt Laios házának végzete. Az ilyen végzetet
fogta föl a görög nézlet legfélelmesebb oldaláról, a természetiről. De
mikor így családok fáját öröklő, vészes szenvedélyek által folyton
ledőléssel látjuk fenyegetve; mikor a kimagasló ágakat egymás után
zúzzák porrá előttünk a villámok: mi is szinte összeolvadva érezzük az
ilyen jelenségekben az erkölcsi törvényt valamely sötét természeti
hatalommal. Gondoljunk a Balassák történetére a protestans korban. Ilyen
család s ilyen sors az, melynek művészi képét adja Tompának _Sírboltban_
czímű költeménye. A hősi, gőgös és erőszakos nemzetség végső tagjának
temetésekor, a kripta félelmes üregébe vezet, az immár betelt végzet
lakába, s itt mutatja sötét folyását.

  Mily történet! mi bősz lidérczek, árnyak,
  Kisérik a családot e helyig!
  Múltjában fény szomszédja a homálynak
  S az élet oly örvényesen telik!
  Mi a szülött, az volt előde nyilván,
  Hasonlók a vér és erkölcs szerint;
  Lelkes, szilaj s kegyetlen nép! A villám
  Ragyog, rémít, rombol, – s egyszerre mind.

A kihalt családot bősz lidérczek, árnyak kísérték e helyig: a
szenvedélyek lidérczei s a csapások árnyai. Egymást szülve és fölidézve,
mint a lánczszemek kapcsolódnak össze. Schiller _Messinai ará_jában
kiemeltük ugyanezt az eszmét, melyből Jókainak _Párbaj az istennel_
czímű novellája is fakad: az öröklött szenvedélyek által teljesedésbe
menő családi átok.

Az erkölcsi törvény sérelmére való átmenetűl tekinthető még az az antik
tragikai forma is, midőn a halandók, mintegy az istenek egymás közötti
versengésének, viszálkodásának esnek áldozatúl. Hogy mikép, azt Artemis
szavai fejezik ki legtalálóbban Euripides _Phaedrá_jában:

  Ha isten úgy akarja bűnbe tántorúl
  A föld fia.

E megtántorodás okozati lánczolata az isteni akaratra vezet, az
egyetemesnek képviselőjére. Aphrodite a dráma prologjában kijelenti,
hogy Hippolytos halálának ő lesz az oka: Artemisen akar vele boszút
állani, midőn ennek szűzies védettjét megrontja. Meg is rontja
mostohája, Phædra, átkos szerelmének fölidézése által. E szenvedélynek
maga a boldogtalan asszony is áldozatává lesz. Az istennők vetekedését
látjuk a troizeni királyi ház tragédiájában. Egy ifjú tiszteleteért
küzködnek s könyörtelenűl teszik játéklapdájukká az embereket: Artemis
Hippolytost, Aphrodite pedig Phædrát nekik szolgáló védettjeiket,
bukásba taszítják, a helyett, hogy a veszélyre intenék és megmentenék.
Az egyéni vétséget mintegy kivonják a beszámítás alól s az erkölcsi
világrendnek nem teljességét, hanem csak ellenmondásos homályát
képviselik. Az egyén egyszerre vétkes és ártatlan, mert vétségével csak
isteni akaratot tölt be; romlásában is összeolvad a természeti törvény
esetleges érvényesűlése s a nemezis szükségszerűsége. Ah, sóhajt föl
Hippolytos,

  Hogy átokúl lehetnek istenink is
  Ránk, emberekre!



XXVII.  Az egyetemes: mint erkölcsi törvény.

Ez átmeneti formák vezetnek bennünket oda, a hol már maga a tisztábban
kiváló erkölcsi törvény, mint igazán sértett és a sérelemre visszaható,
áll szemben az egyénnel. A dölyf, az elbizakodás már az élet erkölcsi
alapját támadja meg s a rá visszaható egyetemes nemezissé emelkedik
vaksorsból, természeti kényszerből, isteni irigységből. Az egyén
elbizottságában vagy oly hatalmak ellen lázad föl, melyeknek tekintélye
és ereje: az élet rendjének, békéjének, fejlődésének biztosítéka; vagy
oly érdekeket tapod, melyeknek szintén jogos létök van az egyetemes
öszhangjában. Azokkal az érzésekkel helyezkedik kihívólag szembe,
melyeken az erkölcsi rend nyugszik: tisztelettel, mérséklettel,
szeretettel és szánalommal. Nem akar ismerni magánál nagyobbat s mitsem
törődik a nála kisebbekkel. A nagyságnak ez a sértő dölyfe: a hűbrisz.
Az, a mit Heraklit szerint, jobban kell oltani mint a tűzvészt. Bayer
háromféle formáját különbözteti meg: a hatalom, a hősiség és az értelmi
erő elbizakodását, példáúl idézvén az elsőre Xerxest, a másodikra Ajast,
a harmadikra pedig Prometheust. Megtoldhatnók ez alakokat még egygyel: a
szerencsében való elbizakodással. Példája Niobe, a haragjában és
fájdalmában egyaránt szép thébai királyné, az antik világ _Mater
Dolorosá_ja, kinek mithoszát Ovidius beszéli el. Tizennégy gyermekében
büszkélkedve, megtiltotta az áldozatot Leto istenasszonynak, Phoibos és
Artemis anyjának, ki hozzá képest majdnem gyermektelen. Nem őt illeti-e
meg inkább a babérkoszorú, a nagy ősökben, fényes kincsekben és szép
gyermekekben gazdagot? Az isteni testvérek, haragra gerjedvén anyjok
sérelmén, íjakat ragadva szálltak Kadmos vára fölé s egymásután
nyilazták le Niobénak valamennyi sarját. Ime a dölyffé fajúlt boldogság
képe, melyet nehezen lehetne Bayernek akármelyik alakjába befoglalnunk.
De ez osztályozásnál egyébként is gyümölcsözőbbnek látszik annak a két
iránynak figyelembe vétele, melyben a hűbrisz az erkölcsi törvény ellen
intézett vétséggel hívhatja ki maga ellen az egyetemes megtorlását.

Vétségre egy felől a tekintély megtagadása vezetheti, feltámadás az
isteni vagy emberi tekintély ellen, mely az összességnek erkölcsi
meggyőződésén alapúl. Ajas, erejének, bátorságának és önérzetének
túlságában, megsérti mindegyiket. Mily nagynak, s nagysága jogában mily
kétségtelenűl elsőnek tartja magát! Nagy szót mond, de a hellenek között
hozzá foghatót nem látott Trója. E féktelen elbizakodás uralkodik minden
gondolatán, minden cselekedetén, s határozóvá lesz sorsára elejétől
végig. Gőgjében elfeledi ember voltát; nem ember módra érez és
gondolkodik. A hirmondó így beszéli el búcsúját atyjától, mikor a trójai
hadba indúlt:

  Ő már akkor esztelennek bizonyúlt,
  Midőn honát elhagyva atyja bölcs szavát
  Nem hallgatá. Így szólt ez: Légy azon fiam,
  Hogy győzz, de mindig istennel győzz a csatán.
  S ő esztelen gőgjében ekként válaszolt:
  Atyám, istennel győzhet még a gyáva is,
  Ki semmit sem tud; én magamban megbízom,
  Hogy isten nélkűl is dicsőséghez jutok.

A ki az isten segítő kezét ily dölyfös önbizalommal utasítja vissza,
mikép hódolna az emberi tekintélynek, hogyan illenék be a vezér akarata
által kormányzott seregbe? Mikor már a homályos jövőnek is így indúlt
eléje, hát még azután, hogy az egész, égő hajóira szorított görög tábort
a sánczokon áttörő Hektor ellen ő maga védelmezte meg? Gyásztörténetéből
Menelaos ezt a tanúlságot vonta ki.

  Rossz ember az, ki mint alattvaló
  Meg nem fogadja az uralkodók szavát.
  Mert nem virágzik ott a törvény és a jog,
  Hol fenn nem tartja erejét a félelem,
  S bölcsen nem kormányozható az oly sereg,
  Melyet nem óv a rettegés s a tisztelet.
  Gondolja meg az ember, bármi nagy legyen
  Testére, hogy csekély baj is megdöntheti.
  Kinek szívében félelem s szégyen lakik,
  Az, tudd meg, boldogúlni fog mindenkoron;
  De hol a gőgös kénye-kedveként tehet,
  Az olyan ország, hidd el, egykor elbukik,
  S örvénybe sűlyed, bármi jó széllel haladt.

A haragos király le akarja győzni, karjával kényszeríteni a halottat,
kit életében soha sem fékezhettek. Ajas épen ezzel a féktelenségével hí
ki maga ellen minden égi és földi hatalmat, melyekkel szemközt ereje,
hősisége semmisnek bizonyúl. Dühe, melyre Achilles fegyverzetétől
elüttetésén gerjedt, nem egyéb, mint dölyfének természetes következése;
örjöngése pedig, melylyel magát meggyalázta, csak dühének fokozódása.
Hiába hangzott Kalchas által az isteni szó, hogy még csak a végzetes
napon maradjon sátrában: a boszú őrűlt tüze hevítette. A megsértett
egyetemest halálával kell kiengesztelnie.

A dölyf azonban nemcsak a nagyok, hanem a kicsinyek irányában is
vétségre vezet. Amazoknak ellenszegűl, ezeken kegyetlenkedik. A
szegényeknek és gyámoltalanoknak gőgös sértegetése különös élességgel
ütközött bele a görögök erkölcsi felfogásába. A hazatért Odysseus
koldusnak öltözve jelent meg az ithakai palotában tobzódó kérők előtt,
kik, bortól és reménységtől elkapatva, tehéncsonttal dobálták. Pallas
Athene műve volt, hogy ne tartózkodjanak a keserítő gúnytól s még
nagyobb dühre hevítsék Odysseus szívét. Csakugyan úgy szólván ezzel
csordúl ki poharuk: az ismeretlen, megcsúfolt vendég felkapja a nehéz
íjat s leöldösi őket. Az egyetemes mintegy gondviseléseűl mutatkozik az
összességnek, melyet az egyesek gőgje elnyomással fenyeget. Midőn
hódolatot követel az istenek és becsülést az emberek iránt s megtorol
minden ellenkezőt: az élet erkölcsi rendjét, nyugalmát, öszhangját
védelmezi.

E rendnek föltételei és biztosítékai nemcsak az emberiség életének nagy
egészében, az idők folyásában s a viszonyok gyökeresebb változásai
szerint, módosúlni, átalakúlni, sőt megváltozni látszanak. Egy-egy koron
át azonban a ragaszkodás, tisztelet bizonyos eszmék és formák iránt, oly
tekintélylyel övezi őket, hogy az egyetemes elemei közé olvadnak, a
közmeggyőződésből általános szentesítést nyernek, mintegy erkölcsi
törvény erejével uralkodnak. A vezérletre hivatottakat, kik ha nem is
egyenes megsértésökkel, de mellőzésökkel a sikernek, közjónak új útjait,
eltérő irányait keresik: mindig veszély fenyegeti. Kihivása egész
nemzedékeket ronthat meg, nagy érdekeket vethet koczkára s nagy
eredményeket játszhat el. E rendkívüli következések, a fölidézett
általános szenvedés sokszor az államférfiúi belátás hiányát, a politikai
tévedést, a személyes benyomás érvényesítését a közszellemnek
ösztönszerű ellenszegűlése daczára: tragikai vétségűl mutatják. Legtöbb
esetben az egyetemes határozó mozzanatáúl az látszik kiemelkedni, hogy
megtorlás várja az eltérést oly irányoktól, oly eszméktől, melyeknek
érvényesítésében a nemzet hosszú időn át feladatát látta, boldogulását
kereste s üdvét és dicsőségét találta. A vezetők rövidlátása, tévedése,
hűtlensége bukásba sodorja nemcsak őket magukat, hanem a vezetettek nagy
tömegét is.

A magyar politika vezérgondolata, sok századon át, a nemzeti eszmének a
keresztyén eszmével elválhatatlan egybekapcsolása volt. E politika
alapját vetette meg Szent István s ez érvényesűlt a kunok, besenyők,
tatárok és törökök ellen folytatott küzdelmekben. A nemzetet ez
lelkesítette s ez kötötte szorosabban nyugothoz, mely szintén ennek
egész teljességében való követését tekintette a magyarság nagy történeti
feladatának. Lovagkorunk két legnagyobb hőse, Szent László és Hunyadi
János, e két eszme egységének nevében harczolt; győzelmeik ép úgy a
keresztyénség, mint a magyar nemzetiség diadalai voltak. A mohácsi vész
után egy nagy politikai párt megbontotta a régi egységet. A kétségbeejtő
viszonyok nyomása alatt a nemzeti lét biztosítását abban kereste, hogy,
legalább ideiglenesen, lemondott a keresztyén eszme képviseléséről, sőt
leghatalmasabb ellenségével, a törökkel, szövetkezvén, elnyomásában lett
részessé. Kiegyeztethetőknek, sőt egymást támogatóknak hitt oly
érdekeket, melyek legbensőbb természetök szerint ellentétesek voltak. Az
eredmény az lett, hogy arra is, a mit ez úton biztosítani akart, a
nemzeti létre, csak újabb veszélyt hozott. Ime a török párt tragikuma, a
mint oly megrázó erővel rajzolja előttünk Kemény _Zord idő_je, különösen
Verbőczi sorsában. «A ballépésekből támad a megtorlás; a bűnt az isten
megbocsáthatja a gyónónak s bánkódónak, de a félreismert politikai
érdekek kegyetlenek s természetökben fekszik a kérlelhetetlen
boszúállás». Az ünnepelt népszónok, ki egykor rövid időre hazája sorsát
látszott kezében tartani, maga járt Konstanczinápolyban, s a török
hatalom székhelyéről merőben hamis benyomásokkal tért haza. A klasszikai
tanúlmányokból merített ábrándjai táplálják optimizmusát s ez nagy,
majdnem döntő befolyást gyakorol a kormánytanácsban. A gyermek-királyt
leviszik a szultán sátorába s Buda kapui megnyilnak a török előtt.
Árulással fészkeli meg benne magát s a Boldogasszony templomában
fogadást tesz, hogy többé nem fogja feladni. Verbőczi már látja, az
iszonyú erőszakosság képei közt, hogy mikép segítette törekvése épen
azt, a mit ki akart általa kerűlni. De, még mindig azt hiszi, hogy jogi
formalizmusával sikeresen szegűlhet ellene a barbár hatalomnak.
Kicsinykedésben fenségesebb és meghatóbb küzdelem nem képzelhető annál,
a mit e szerencsétlen öreg ember folytat Szolimán basával és
környezetével. De fölemelkedése már egyszersmind bukás. Ez csak
teljességre megy, mikor ádáz ellensége megmérgezteti. Utolsó szavai:
«Tévedéseimnél is nagyobb kínokat szenvedek; ha halálom erőszakos volt,
tanúlságúl szolgálhat azoknak, kik természet elleni szövetségekben
bíznak». E tanúlság csak nagy későn hozza meg gyümölcseit. A nemzetet
sújtó tragikai végzet, mely a hegedősök és énekszerzők verseiben, a
politikusok beszédeiben s a prédikátorok intéseiben minduntalan oly
szívrázó följajdúlásokat fakaszt s oly mérhetetlen áldozatokat követel:
csak másfél század múlva látszik engedni szigorából. Akkor, mikor a
nemzeti meg a keresztyén eszme megint új, általánosabb és áthatóbb
erővel találkoznak, szorosabban olvadnak össze s összeolvadásukban
egyetemesebb hatást kezdenek gyakorolni, a mint Zrinyi Miklós nagy
éposza költői kifejezésre juttatja s Buda visszafoglalása megpecsételi.
A drámai költészet terén hasonló alakban mutatkozik az egyetemes
Obernyik _Brankovics_ában, ki népe ellen hűtelen lesz a magyar
szövetséghez, a törökhöz pártol s ezzel egész házát romlásba ragadja
magával.

Már e formákban olyan erőnek érezzük az egyetemest, mely nemcsak
bizonyos benne foglaltató eszméket védelmez külön-külön, hanem védelmezi
ez eszmék egységét, körének egészét, mely az emberi élet öszhangjában,
az ellentéteseknek látszó érdekek kiegyenlítődésében, az egyes
törekvéseinek az összesség által való jogos korlátozásában jut
kifejezésre. Az egyetemesnek ezen, elkülönzést és szétszakítást nem tűrő
foglalata nyilatkozik számos tragikai jelenségben, ha nem illetik is
ezek őt, mint határozottan erkölcsit csak mint egységest. Ennek az
egységnek megbontása, bár valamely külön erkölcsi eszme nevében és
érdekében, az egyetemesben foglalt erkölcsi hatalmak egyikének a
másikával szembeállítása: tragikai vétség. Az ilyen esetek, melyekben
jogosúlt erkölcsi eszmék egyoldalú képviselőit látjuk elbukni, éreztetik
velünk legerősebben, hogy ha a nemezist kihívó, az egyetemest sértő
kitámadások különböző nemeinek közös nevet és közös jelleget keresünk,
nem nyughatunk meg az erkölcsi vétségben s legkevésbbé általánosíthatjuk
a bűn fogalmát és kifejezését. Nem alkalmazhatjuk föltétlenűl és
valamennyi esetben még ott sem, a hol az egyessel az egyetemes
kétségkívül mint erkölcsi törvény áll szemben. Az egyetemesre nézve
lehet egy, magában erkölcsileg kifogástalan, sőt erkölcsi hatalom által
parancsolt tett is sérelmes, ha egy más, szint oly jogosúlt hatalomnak
ellene szegűl s páthosza, az egyetemes eszmekörének egészét figyelembe
nem véve, tör érvényesülésre. Hatalmakat, melyek az egyetemesben mint
egymásnak kiegészítői és támogatói vannak jelen, egyoldalúsága,
félszegsége ellenkezésbe kever s a fölzaklatott ellentétet csak saját
bukása által engesztelheti ki. Mintegy a maga testével kell betemetnie
az űrt, melyet ő ásott összetartó eszmék közé, hogy ezek ő fölötte ismét
egyesűlhessenek és kibékűlhessenek. Így állanak az új eszmék képviselői
a fennálló elvekkel, irányokkal és formákkal szemben, melyek még
egyetemesűl, az erkölcsi törvény erejével élnek és uralkodnak, s csak a
köztudat lassúbb folyású átalakulásával módosúlnak és vesztik el ebben
gyökerező erejöket. A haladás vezeti az emberiséget tökéletesedésének
czélja felé, a fennállóhoz való ragaszkodás őrzi a kivívott
eredményeket. Új javakat csak amaz szerezhet számára, békéjét csak ez
biztosíthatja. Mindegyik elv jogosúlt erkölcsileg: de nem az a kettőnek
rideg elszakítása és merev szembeállítása. A reformátorok páthosza
rendesen végletes egyoldalúságában képviseli eszméjét s előkészület
nélküli hirtelenséggel törekszik megvalósítani. Bármily engedményben,
alkuban a létező iránt, csak lemondást látnak, s páthoszuk a haladás
elvét merev ellentétességre, éles összeütközésre sarkalja vele. Az
egyetemes mint az erkölcsi eszmék egysége, mint az összesség érdekeinek
kimélésével s csak a közmeggyőződés alapján való haladás elve, feltámad
ellenök s eltiporja őket.

Mind e mozzanatok példájáúl áll előttünk Sokrates alakja. Azzal
vádolták, hogy az ifjuságot megzavarja s az istenekben való hitet
megingatja. A vád nem volt alaptalan. Egész filozófiája ellentétben
állott kora világnézletével. Ennek felfogása magukon a jelenségeken, a
természeten mint képen nyugodott; az övé a megismerő, itélő,
következtető szellemen, mely mindent magából fejt ki. A képzelet alkotta
sokistenhittel szemben állt tanítása a világ rendjét jelentő, legfelső
isteni hatalomról. Az ősszokás kényszerébe, az állam mindenhatóságába
élesen beleütközött az ő erős szubjektivizmusa. Két elv egymással
szemközt, az eszme egységéből külön szakított két hatalom. Mindegyiknek
megvolt jogosúltsága s mindegyik érvényesűlésre törekedett. Sokratest
elítélték s magára bízták büntetése megszabását. Ő azonban nem
alkudhatott fogságra vagy pénzbirságra: közköltségen eltartást kivánt a
Prytaneumban a hazának tett szolgálataiért. Ezzel aláírta halálos
ítéletét s egész valójával, sorsával a forradalmi szellemek ősképévé
lett.

A kiválóan tragikai benyomásról, melyet e nyugtalanúl előre törekvő
szellemek harcza gyakorol, már érintettük Vischer nézetét. A még
előkészítetlen jövő ütközik össze általok a még magát védelmező múlttal.
Az erkölcsi törvény érvényesűlését kerestük e küzdelmekben a nélkűl,
hogy az erkölcsi vétséget határozónak tartanók. E gondolat látszik
vezetni Gottschallt költészettanában, bár nem ád neki világosabb és
szabatosabb kifejezést, midőn a szóban forgó jelenségeket az ethikai
tértől elkülönzi s csak historiaiaknak nevezi. A következő sorokban
fejtegeti őket: «A történelem nagy korszakaiban, melyekben a
világszellem munkája legszembeötlőbb módon nyilatkozik, az egyén
erkölcsi összeütközésbe kerűl, mely valósággal tragikus, a mennyiben az
egyik oldalon a létezőnek szent és szükségszerű tekintélye, a másikon
pedig a haladás lelkesítő eszméje, az eleven cselekvésre ösztönző, benső
meggyőződés egyenlő joggal állanak szemközt. Ha a hős, a haladó
világszellem eszközének érezve magát, enged keble teremtő sugallatának:
vétkessé lesz a fönnálló világrend megsértése által, melynek áldozatáúl
is esik. A nagy vallásalapítók és reformátorok, meggyőződésök vértanúi,
a közszabadság előharczosai, valamint az imperátorok is, kik
életképtelen respublikákon a történeti szükségszerűség törvényét
végrehajtják, a szellem bajnokai, kik áldozatúl esnek egy nagy
fölfedezésnek: ezek a hősei a históriai helyzettragédiának, mely azonban
a népharczok, udvari és állami események, bitorlások és forradalmak
epikai tömegképeivé sohasem fajúlhat, hanem a világszellemnek mindíg
egyes emberben megjelenését követeli. A történeti korszakok
összeütközése, mint ilyen, nem tragikus, hanem csak az egyén, mely közte
összezúzódik». Így Gottschall, ki példákúl Sokratest és Mohamedet,
Bresciai Arnoldot és Savonarolat, Husst és Luthert, Columbust és
Galileit, Julius Cæsart és Cromwellt idézi. A dolog lényege abban
fekszik, hogy a hős a haladás elvét a létezővel kibékíthetetlennek
tekinti s ilyenűl is képviseli, nagyobbára az elbízott akarat
kiválóságának s az egyoldalúság gyarlóságának formájában.

A mondottakból önként következik, hogy a fönnállóban nem kereshetjük s
nem találhatjuk meg mindig az egyetemest. Csakis ott és addig, a míg
biztosítani képes a közjólétet, megelégedést, nyugalmat; míg valóban a
létezőhöz ragaszkodó közmeggyőződés, s nem egyeseknek vagy osztályoknak
önzö erőszakossága tartja fönn. Világos, hogy a Gottschall által idézett
példák egy része is már ide tartozik. A mint a csakis gonosz hatalom áll
szemközt, bár a maradandóság jogos elvének hamis álarczában, az igazság
képviselőjével, kit talán időre-órára sikerűl elnémítania, külsőkép
megbuktatnia is: kettejök viszonyát már nem tekinthetjük tragikainak.
Itt merűl fel a kérdés, hogy vajjon Krisztus pályáját, szenvedését és
halálát lehetséges-e tragikai felfogás alá vonnunk vagy sem. A legrégibb
Krisztus-dráma a negyedik századból maradt ránk, _Khrisztosz paszkhón_,
a szenvedő Krisztus czímmel, s állítólagos szerzője Nazianzi Gergely
vagy Laodiceai Apollinaris. Az előttünk folyó jeleneteknek
tulajdonképeni központja: Mária. Az ő gyötrődése és siralmai a fő dolog,
melyekben fia elfogatásának, elítéltetésének és halálának hírére kitör;
maga Krisztus csak rövid búcsúvételre jelenik meg. A cselekvény későbbi
folyama a keresztfa alá, azután a sziklasírhoz Arimathiai József
kertjében, majd meg Márk apostol anyjának házához vezet, hol a feltámadt
Üdvözítő még egyszer megjelenik. E nevezetes költemény sajátságos
keveréke a görög és alexandriai drámára utaló reminiscentiáknak, majdnem
idézeteknek, s az evangéliom szellemének és szavainak. Egy felől a
középkori egyházi színmű első példájának tekinthetjük, melyben ép oly
kevéssé kereshetünk tragikai felfogást, mint a misztériumokban. De más
felől mintegy csodálatos jövendőmondásnak tűnik fel az ezer év múlva
megszületendő új drámáról, melynek kiképződésére nemcsak a keresztyén
szellem, hanem az antik drámai felfogás is kétségtelenűl hatott. Szent
Gergely görög dialogjaiban az antik művészetet, Euripides és Lykophron
verseit, ép olyan formán használja föl a keresztyén szellem a maga
szolgálatára, mint a hogy a római Jupiter-szobrot Szent Péter hires
képévé formálta. A nevezetes színmű czélja, bizonyos dogmatikus eszmék
terjesztésén kívül, csak a vallásos érzés erősítése. Így a középkor
híres misztériumai, vangelioi, miracle-playi, autoi s husvéti játékai
mind nem tragikai megrendítésre, hanem csak jámbor megindításra
törekszenek. Naiv felfogásukat nem a világrend rejtélyes hatalmainak
képzete, hanem az egyház tanainak betűje táplálja és vezérli. Bár az
újabb Krisztus-drámák, melyek közűl csak az olasz Govean Felixét
említjük meg, a műforma fejlettségének egészen más fokán állanak,
felfogás tekintetében nincs köztük és elődeik között lényeges különbség.
Hősüket megszólaltatják fülünk hallatára, de az evangéliom szavaival;
testi alakjában, a földön járva mutatják be, de mennyei glóriájának
teljes ragyogásában. Igazi tragédiát Krisztusról még senki sem írt.

Vajjon írhatna-e? Megvannak-e a tragikai felfogás feltételei a tárgyban,
megvannak-e világnézletünkben, bennünk, kiket a költőnek meg kellene
győznie tragikai eszméjének igazságáról? Tisztán az eszthetikai
vizsgálat körében maradva s csupán a biztos történeti adatok tanúságát
fogadva is el, bizonyosnak tarthatjuk, hogy a Krisztussal szemben álló
rend semmi módon nem tekinthető az egyetemes képviselőjének. E rendet
már nem a zsidóság őszinte és benső ragaszkodása tarja fönn
hagyományaihoz, mint inkább vezetőinek őnző érdeke. A nép maga
elégedetlen; nemzeti és emberi megaláztatásában messiásra, szabadítóra
vágyik. Ilyenűl jelenik meg Krisztus. Vele szemben a létezőnek, a
fönnállónak jogára való hivatkozás hamis volt és hamis marad minden
időben. Az ő reformja nem ütközött bele a közmeggyőződésbe, mely már
elvesztette a szilárd talajt lábai alól. Minden ingadozott: Jeruzsálem a
szőrszálhasogatások, viszályok, gyűlölködés és vallási lázongások
fészke. A nép nem találta jólétének, nyugalmának őreit, erkölcsi
meggyőződésének kifejezéseit azokban, a kik uralkodtak felette;
boldogúlására új eszméket, új formákat keresett. A tudományból, mely a
hitéletet táplálta, hiányzott az erkölcsi erő. A papság nem állott a
vallásos mozgalmak élén. Csakis a maga érdekeit védelmezte, mint az
előkelők, a farizeusok, e hitetlen és képmutató arisztokraczia, mely
Renan szerint az oltárról élt, de haszontalanságnak tartotta azt. A
papság nem ápolta és szolgálta a zsidóságnak sem nemzeti, sem vallásos
meggyőződését: egyszerű eszközévé sűlyedt a római politikának, melylyel
csak saját hasznát igyekezett kiegyenlíteni. A Boéthuzim nevű hatalmas
papi nemesség, emelkedését Herodes szenvedélyének köszönte Marianna
iránt. Erkölcsi valójuk nem tagadta meg hatalmuk forrását: világiasak és
hitetlenek voltak, valódi epikureusok. A főpapi méltóság Hanan
családjának kezében volt. E családot általában kevélység, vakmerőség,
kegyetlenség és alattomos gonoszság jellemezték. A döntő szót, mely
Krisztust vesztébe taszította, Kaifás mondta ki, az akkori főpap, az
ádáz s titokban még mindig uralkodó Hanan veje. Lerontja az isten
templomát, hogy három nap múlva újra felépítse azt: e nyilatkozat volt
az elhatározó vád. A bősz felindúlás, melylyel hangoztatták, abban leli
magyarázatát, hogy a templomban az ő gazdagságuk és tekintélyök forrását
féltették. Nekik az ő templomuk kellett s nem az új. Ime Krisztus
ellenségei, a kik megölték. A tragikus hős fölött diadalmaskodó
egyetemesnek, legalább bizonyos döntő tekintetben, mindig igaza van: az
igazi tragikai megnyugvás ebből fakad. Kereshetjük-e az egyetemesnek
képviseletét, védelmét, az igazság magvát a pártban, mely Krisztust
keresztre feszítette? Hatalmát a közmeggyőződésből merítette-e? A
keresztyén legenda által táplált érzésünk csak az önzést, a pusztulásra
megért sűlyedést, a nemezissel daczoló gonoszságot látja oldalukon,
tehát mind oly mozzanatokat, melyek ép őket állítják szembe az
egyetemessel. E felfogásnak ad kifejezést az egész keresztyén művészet
ama számtalan műalkotásban, melyekben Krisztus elítéltetését s különösen
megfeszíttetését ábrázolta. A firenzei Capella Spagna falképétől kezdve,
Tintorettonak velenczei óriás freskóján át, egészen Munkácsy
festményeiig: a Krisztus vesztére törő alakok gonoszságát, az erkölcsi
rútat bennök, a testi rútságnak mily szakadatlan s mily változatos
típusai fejezik ki!

De, a mint már megjegyeztük, a történeti vizsgálat is erősíti, támogatja
felfogásunkat, mely Krisztusban az emberiség erkölcsi megváltóját, az
egyetemesnek isteni képviselőjét látja, kinek halála nem tragikai
nemezis, hanem vérengző erőszakosság. E halál nem is bukás. Nem bukása
még az elsietésnek, a makacsságnak, túlbizakodásnak és rajongásnak sem,
mely a körűlményekkel nem tud megalkudni. Ő nem alkudhatott meg; de nem
is volt szüksége megalkuvásra. Győzelme nem a kiegyenlítő, megérlelő,
előkészítő idő távolában, hanem úgy szólván azonnal bekövetkezett.
Képéből nem ment egyetlen vonás veszendőbe, valami olyas, a mitől a
halálnak az alapjában nagy törekvésű tragikai hősök alakját is meg kell
tisztítania. Mikor kivégeztetett, győzött egyszersmind; győzött nem
lelkének jobb fele, nem olynemű tökéletessége, mely addig csak a föld
gőzkörének homályában mutatkozhatott, hanem győzött egészen,
mindenestül, a mint volt. Szenvedésére és halálára a tragikai érzések
közűl csak szánalommal tekintünk, de ennek sem azzal a tiszta nemével,
melynek alapját Greguss nem helytelenűl keresi bizonyos egyenlőségi
érzetben, hanem inkább fájdalmas csodálattal. A másik tragikai érzést, a
félelmet, pedig egészen más mozzanatok enyhítik meg, sőt nyomják el.
Inkább a halál le-legyőzetését látjuk általa és saját részességünket
érezzük a végtelenben. A legtisztább fenség érzete. Ha a gyászos kép
egészében érzünk is valami tragikait, ez, mint Zeising megjegyzi, «csak
másodrendű, alárendelt elem, mely a főjellem fenségét tragikai
környezetben mutatja s a cselekvény összhatását csupán árnyékolja, de
lényegesen nem módosítja».

Háttérben, távol marad a gondolat, hogy a nagynak is buknia kell, hogy a
legnagyobb földi nagyság is csak emberi nagyság, melyet habár csak egy
szemernyi gyarlósága veszedelembe sodorhat. Ily mozzanatot, mely az
igazi tragikumnak oly fontos tényezője, találhatunk-e, vagy legalább
csak homályosan érezhetünk-e az ő alakján? Renan megkísérlette
kutatását, s e tekintetben Krisztus pályájának különösen egy pontjára
irányozza figyelmünket: a bethaniai csodára, Lázár feltámasztására. A
jeruzsálemi tömeg csodát kivánt tőle s ő nem tiltakozott ellene, hogy
Bethániában csoda történt. «E tisztátalan és rá nézve nyomasztó városban
Jézus nem volt önmagáé. Az ő lelkiismerete az emberek s nem az ő hibája
miatt elvesztett valamit eredeti tisztaságából. Kétségbeesve s
végletekig űzve, nem volt többé hatalmában önmagának. Küldetése
paracsolt neki s ő egészen önkénytelenűl engedelmeskedett. Magáévá
fogadta a csodákat». Ez lenne hát tragikumának sarka, a gyarlóság
mozzanata, melyen gyászos végzete megfordúlt. Renan az okozatosságot sem
téveszti szem elől: a bethaniai csoda, szerinte, jelentékenyen befolyt
Krisztus élete végének siettetésére. E csoda hírére űlt össze ellene
először a főpapi tanács. A tragikai következtetés bármily finoman van is
előadva, élesen és kibékíthetetlenűl ütközik bele a keresztyén
felfogásba, melynek alapján állunk, érzünk és gondolkodunk. E felfogás
Krisztust nem tekintheti máskép, mint az egyetemesnek a maga
teljességében való képviselőjét, mely minden fogyatkozást, foltot,
gyarlóságot kizár. Az ő benne vetett hit által tartatunk meg; más
szóval: az ő követése biztosítja öszhangban, egyességben maradásunkat az
istenivel, az egyetemessel. Nincs bölcselet, mely e tételt
kétségbevonhatná s üdvösségünknek a Krisztusétól bármiben eltérő utat
tudna mutatni. Szellemünk benne a tökéletesség képét látja, a fenséget
legmagasabb fokán s a legmagasztosabb gyönyörről, melyet ily kép
szemlélete nyújt, nem mondhat le. Ha nem őrzené is más, megőrzené hitünk
az emberiség erkölcsi tökéletesedésében, melynek szüksége van az ő
példájára. E példa mindörökre Krisztus marad s e szükségérzet mindörökre
távol fogja tartani az ő isteni alakjától a gyarlóság képzetét.

Ezt a gyarlóságot pedig megtaláltuk s megtalálhatjuk mind azokban a
tragikai hősökben is, kik nemcsak erejökkel és nagyságukkal vívják ki
megdöbbenésünket, hanem valamely erkölcsi eszméért lángoló
lelkesedésökkel és feláldozásukkal, mély részvétünktől kisérve, sietnek
bukásuk felé. Gyarlóságuk abban áll, hogy szétszakítják a mi
összetartozik; részeiben képviselik azt, a mit egészében kellene
szolgálniok; egymással szembe állítanak oly hatalmakat, melyek csak
egymást áthatva és támogatva igazán megtartók. Szólottunk a haladás és
maradás egyoldalú képviselőiről, kik rajongásukban vagy kegyeletökben
nincsenek tekintettel a másik elv jogára. A tragikum alapját e körben,
melyet Vischer általában _erkölcsi összeütközés_nek nevez, az képezi,
hogy az egyetemesből ellentétekűl vonatnak ki oly hatalmak, melyek
egymást föltételezik s melyeknek az eszme egységébe kell foglaltatniok.
Ez egység maga erkölcsi hatalom. Megsértése főként a mértékletesség és
egyoldalúság gyarlósága által, tragikai vétség még akkor is, ha nem
történik is épen oly tettel, mely a szó szoros értelmében s minden
körülmény között sérelmes lenne az erkölcsi törvényre. A történet
forradalmi korszakaiban, az állami és társadalmi intézmények erőszakos
átalakulásai közt, a hitélet rajongó küzdelmei során feltünő tragikai
jelenségek majdnem kivétel nélkül e körbe tartoznak. Jogos hatalmakúl
látjuk egymással szemközt _Antigoné_ban az állami törvényt és a
vérszeretetet, az _Oresteiá_ban a fiúi tartozást a meggyilkolt atya s a
bűnös anya iránt, _Julius Caesar_ban a republikanus és monarchikus
elvet, _Romeo és Juliá_ban a szerelmet és a családi kötelességet, _Bánk
bán_ban a becsület védelmét és a jobbágyi hűséget. Az egész franczia
klasszikai drámának majd valamennyi tragikai alkotása ebben a körben
mozog; indítékuk az összeütközés egyfelől a szenvedély, másfelől
valamely pozitiv kötelesség között. Corneillenél mindig az utóbbi győz,
míg utódja Racine rend szerint a szenvedélyt juttatja diadalra, azaz
vezeti a tragikai vétségig. Lope de Vegának is van egy híres tragédiája:
_Sevilla csillaga_, mely egy kiválóan tragikai erejű összeütközésbe
keveri hősét, Ortist; egy felől a jobbágyi hűség, más felől a barátság
és családi becsület. A spanyol fölfogás amazt juttatja győzelemre; de e
diadalból nem fakadhat üdv, csak romlás. Ortis, ki a buja király
parancsára megölte Bustost, barátját s menyasszonyának bátyját és
védelmezőjét a fölkent gonosztevő ellen, a mór harczokban találja
halálát, míg Estrella kolostorba vonúl.

A tragikumnak ezt a nemét, az erkölcsi összeütközését, becsűli Vischer a
legnagyobbra. De némi homályba, sőt tévedésbe esik fogalmának úgy
bölcseleti kimélyítése, mint túlságos kiterjesztése által. Ide sorolja
példáúl az egyénit, nemcsak mint egy általános eszme hivatott
képviselőjét, hanem oly törekvéseiben is, midőn magát és csakis magát
akarja az összesség ellenében érvényesíteni. Az egyéniség joga is jog;
de itt aztán jól meg kell egymástól különböztetnünk azokat a hősöket,
kik e jogért bizonyos általánosságban, a köznek szemmeltartásával s egy
erkölcsi eszme páthoszával küzdenek, meg azokat, kik e küzdelemben csak
magukra gondolnak, csak a saját hatalmok általánosítására törekszenek,
szemben minden más egyéniséggel, az egyetemessel. Ha a fogalmakban
zavart nem akarunk okozni, úgy Macbethet és Rikhárdot világosan távol
kell tartanunk a tárgyalt formától, melyet Vischer az elvek harczának
jellemez. Szerinte az ide tartozó jelenségeknél úgy tetszik, mintha már
nem is személyek, hanem tisztán elvek harczolnának egymással. Ezt sem
lehet megkülönböztető mozzanatúl elfogadnunk, mert hisz egy kissé
általánosítva a legtöbb tragikai összeütközésbe belemagyarázhatjuk az
elvi harczot.

Az ily összeütközések megoldása, a katasztrófa hátterében,
természetökből önként következik. Láttuk, hogy e jelenségekben fő
fontosságú az egyetemes egészének, uralkodó öszhangjának megsértése.
Ennek a harmoniának helyreállását, az egymás ellen fordított jogos
eszmék összebékűlését kell előidéznie a tragikai végzetnek. Erre nézve
pedig nem mindig elég magának a hősnek bukása. Ha az ő makacs
egyoldalúsága, melylyel eszméjét képviselte, a vele szemben álló
páthoszt hasonló egyoldalúságba kergette, hasonló daczra ingerelte: a
harmonia csak utánuk s csak megegyezés által állhat helyre. A
félszegségek elvesztik érdességöket, a forrongó eszmék megtisztúlnak
salakjoktól, a merev fölfogások hajlani kezdenek és simulékonyabbakká
lesznek, a csapások és szenvedések meghozzák tanúlságukat, a fél
igazságok összeolvadnak egy egész igazsággá: s kész a megegyezés.

Antigone ellene szegűlt a törvénynek, mely a zaklatott haza nyugalmának
visszaszerzésére szükséges volt. Áthágta Kreonnak, az államhatalom
képviselőjének, tilalmát s eltemette testvérét, egyedűl szíve
sugallatára hallgatva. Az összeütközést, melyet szenvedélyének
egyoldalúsága hítt ki, makacsságával még jobban elmérgesítette s halnia
kellett. Kreonnak igaza volt irányában; de neki sem volt teljes igaza.
Jogát igenis mereven érvényesítette, midőn a törvényt véres szigorral
hajtotta végre a családi érzésnek, a vérszeretetnek egy nemes
fölindúlása ellen is. Ő sem gondol a kiegyenlítés lehetőségére. Hæmon,
az elitélt Antigonét mentve és magasztalva, szemére veti atyjának, hogy
a «joggal daczol». Menyasszonyával együtt őt is meg fogja ölni. Ime,
ugyanarra az érzésre hivatkozik atyjában, melynek áldozata Antigone. Ha
föl tudná kelteni, bizonyára vele együtt ébredne az irgalom s meg lenne
mentve az egyetlen. Mindhiába. Kreon csak az itélet végrehajtása után,
Teiresias fenyegető jósszavaira rendűl meg. Gonosz sejtelem által
gyötörtetve, ingadozni kezd. A mit az egyik bűnöstől oly makacson
megtagadott, most megengedné a másiknak: maga rendeli meg cselédjeinek
Antigone eltemetését.

  Én is megyek, s megfordúlt szándokom szerint,
  Magam oldom fel őt, kit megköték magam.
  Mert látom legjobb megmaradni őseink
  Bevett szokási mellett éltünk végeig.

De már késő. Antigone maga után vonta a sírba Hæmont és Eurydikét, kik
Kreon életét becsessé tették. Ő maga megtörten, nyomorúltan éli túl
őket.

  Haj! gyászba borúlt körülöttem a lét
  Megölte a végzet e szív örömét.

Ez egymást fölidéző, egymásra visszavágó csapásokból mindenesetre
valamely kiegyezés sarjad: az egyén mérsékelni fogja makacsságát a
közhatalommal szemközt, ez pedig emberiesebb lesz itéletmondásaiban.
Julius Cæsart Rómának hanyatló ereje monarchiai törekvésre izgatja s
ennek esik áldozatáúl. De republikánus ellenségeit, Brutust s a
többieket is vesztökbe sodorja merev egyoldalúságuk s makacs
ragaszkodásuk oly hagyományokhoz, melyek a kor viszonyainak nem felelnek
meg többé. A philippii győzelem után Octavian társaival «osztja meg a
nap dicsőségét». Cæsar azt hitte, már itt az idő, melyben nem kell
osztoznia senkivel. Az elhullottak sírján még egy triumvirátus emelkedik
s ez átmeneti forma érleli meg a monarchiát. Romeonak és Juliának,
mértéktelen szerelmökkel, el kellett pusztúlniok a gyűlölködés
légkörében, mely őket körűlvette. «Mindnyájan bűnhödénk», mondja
holttestök előtt a fejedelem, s megtörik és eszére tér a gyűlölet.

Ha már az erkölcsi törvényt, mint ilyet, állítjuk előtérbe, az erkölcsi
összeütközések tragikai jelenségei végtelen változatosságot fognak
mutatni. A sérelem minősége, ereje, súlya rendkívül különböző lehet.
Olykor alig áll egyébből, mint hogy az egyén, a rázúdúló csapások közt,
a maga páthosza jogosságának érzetében, legalább szóval fakad ki oly
hatalom ellen, mely vétlen eltapossa őt, de a melyet ennek daczára is
tisztelnie kellene. Másutt tiszta lelkesedésből, merő jószándékból oly
ballépést követ el, mely egy fölötte joggal uralkodó erkölcsi eszme
szempontjából, de csakis ebből, már igazi vétség. Innen eljuthatunk
egész odáig, hol az erkölcsi törvénynek, jóllehet igaz sőt nemes
fölindúlás által sugallott, de már minden körűlmények között beszámítás
alá eső s megtorlásra méltó sérelmével, valódi erkölcsi vétséggel,
botlással, bűnnel találkozunk.

Három nőalakot idézhetünk e fejlődés fokozatainak példázására: Corneille
Camilláját, Kisfaludy Károly Irénéjét s a magyar népballada Fehér
Annáját. Camilla a Horatiusok testvére, római szűz, egy Curiatius
jegyese. A fegyverszünet Róma és Alba között, reményt ébreszt a
szeretőkben, hogy nemsokára egymáséi lehetnek, mikor a harcz újra kitör.
Hazája sorsát mindegyik fél a hármas testvérek, a Horatiusok és
Curiatiusok, küzdelmére bízza. A hazaszeretetnek győznie kell a rokoni
és baráti köteléken. Camilla bátyjai szembeszállanak vőlegényével s
hazájának érdeke kibékíthetetlen ellentétbe kerűl szerelmével. Mikor az
első hírt veszi két testvérének haláláról, örűl kedvese szabadúlásán, de
gyászba borítja véreinek eleste s Róma megaláztatása. Fordúl a koczka,
az utolsó Horatius leveri ellenfeleit. Camilla jajgat jegyeseért, kinek
véres fegyvereit hozza elibe bátyja, Kétségbeesésében megátkozza Rómát,
melyet boldogtalansága forrásának érez: lánggal pusztítsa el a villám!
Felbőszűlt testvére leszúrja az átkozódót; a ki hazáját megtagadja, az
családjából is kiszakította magát. – Iréne, a Konstanczinápoly
elfoglalásakor rabúl esett görög leány, elfogadja Mohamed szultán
szerelmét, hogy hitsorsosai és hazája sorsán segítsen befolyásával. Hogy
azonban szolgálhasson ezeknek, voltakép meg kell tagadnia honát is,
hitét is; eszményének csak tőlök elfordúlva áldozhat. De teljes
elfordúlása lehetetlen: régi vőlegényét, a görög Leot, szereti s nem
képes végkép megtagadni szerelmét. Mohamednek azonban nem áldozat, hanem
szerelem kell s csalódásának gyötrelmében elhatározza Iréne vesztét. Ez
két okból következik: áldozatának sikeréből ép úgy, mint
sikertelenségéből. Sikeréből, a mennyiben a szultánra gyakorolt
szelidítő befolyása föltámasztja a harczias párt ellenzékét, mely
czéljai akadályának ledöntésére, Iréne megbuktatására, törekszik. De e
bukás vállalata sikertelenségéből, szubjektiv fogyatékosságából is foly.
Nem tud nagy és nemes czélja érdekében teljes győzelmet aratni valója
fölött, igazi «erőt venni a szomorú nagyságra», elszakadni régi
emlékeitől s magát mindenestől, testestől-lelkestől odaadni Mohamednek:
a szultán haragját ezzel ingerli föl s ezzel sietteti végzetét.

  Szelíd remény, hová, hová tünél?
  Haszontalan sohajtlak; elhagyál,
  S magam feláldozása egy hiú
  Álom’ s csak ájtatos kivánat
  Volt, csalfa vélemény szülöttje.

A fejlődés a nemezisig, egészen természetes. Egy erkölcsi eszmét
megtagadni s szolgálni egyszerre, szolgálni épen az által, hogy
megtagadjuk: nem lehet. Épen annak a hatalomnak szempontjából, melynek
titkon áldozni akart, követett el Iréne erkölcsi vétséget, midőn hazája
leigázójának, vallása legfélelmesebb ellenségének nejévé lett. – A
szegény Fehér Annát, kinek történetét Greguss a legszebb magyar
balladának tartja, testvéri szeretete csalja bűnre. Oly tettre viszi,
mely minden körűlmények között sérelmes lenne az erkölcsi törvényre,
erősebben sérelmes, semhogy a nemezist a jó szándék, melyből
elkövettetett, kiengesztelhetné. Azt a gondolatot fejezi ki, hogy a
rossz még jó czélból sem szabad. Bátyja, Fehér Laczi, ló-lopásért Göncz
városa tömlöczébe kerűl. Anna kegyelemkérni keresi föl a hadnagyot s
aranynyal kinálja. De ez más föltételt szab: kiadja a betyárt, ha a szép
leány egy éjjel vele hál. A szűz lelki tusáját megható egyszerűséggel
beszéli el a ballada. Mitsem felel; elindúl némán fölkeresni bátyját,
csak azért, hogy látásából erőt merítsen. Elmondja a rostély-ablaknál,
mit végzett a hadnagygyal. A rab vissza akarja tartani s elriasztja; de
a szegény leány megadással tér vissza: föláldozni magát. A hadnagy
megcsalja, áldozata hiábavaló: még föl sem kel a bűn ágyáról, mikor
bátyját kivégzik. Tragikai végzete, mely nyomon követte vétségét,
teljes: gyalázatával sem érhette el czélját. A kiért elkövette bűnét, az
szégyenletes halállal veszett; maga semmivé téve, nyomorúltan maradt.
Szenvedése egy iszonyú átokban tör ki. Fehér Annával rokon Szigligeti
Nadányinéja, ki hogy elfogott férje életét megmentse, föláldozza magát a
buja fejedelemnek. Ép oly kevéssé ér vele czélt, mint amaz, sőt semmivé
teszi vele magát is, férjét is. Gyalázatán felbőszűlve, Nadányi
orgyilkossá sűlyed. Az országot megszabadítja zsarnokától; de
elidegeníti magától barátait s az új fejedelmet is, ki meggyilkoltatja.

Az ő tragikai vétségök mind a jóakaratban találja forrását; páthoszuk,
mely veszedelmökké lesz, egy-egy nemes erkölcsi eszme hevűlete. Egy
lépéssel tovább haladva, oly jelenségekkel találkozunk, kiknek ballépése
még nem rosszakaratból, nem ridegebb fajta önzésből, hanem csak
meggondolatlanságból, könnyelműségből, a léleknek valamely kisebb
fogyatkozásából ered. Amazok oly komolynak és uralkodónak éreztek
bizonyos erkölcsi kötelességet, hogy egy másikat készek voltak megszegni
miatta. Ezek nem érzik elég komolynak azt sem, melyet betölthetnének;
mentségök fogy s vétségök, bármily csekély forrásból fakad, súlyosodik.
Egy, magában talán jelentéktelen tettel fölzaklatják az egyetemest. A
tett, a megzavart világnak okozatosságában, előre nem látott, nem is
sejtett következéseket von maga után. Az egyén már ezekben nem akarja a
maga cselekedetét ismerni; de mikor mintegy általa megindítva rá
visszazúdúlnak, kénytelen felelni értök. Bánk is azt kiáltja Melinda
holtteste előtt:

  Nem ezt akartam én, nem ezt.

De a tragikai egyén akarata csak megindítja s nem vezeti végig a dolgok
folyását.

Alig magyarázhatnók e jelenséget alkalmasabb példán, mint Arany _Tetemre
hivás_án. Kund Abigél szép szeretője, titkos arája Bárczi Benőnek. A
levente heves és féktelen természetű: apja fia. Közte s Abigél közt nem
vala gát, mert szerették egymást; de a lány mégis csak «titkos arája»
volt. Elválaszthatta őket valamely külső akadály, talán Benő atyjának
akarata, mely a tetemre hivás jeleneteiben oly félelmesen erőszakosnak
mutatkozik. Ez az akadály is izgathatta Benőt; legalább abban akart újra
meg újra bizonyossá lenni, hogy a leány szereti őt. Igenre únszolta, új
szerelmi vallomásra. Abigél kaczér vonakodással felelt. Az ifjú lázas
hevületében öngyilkossággal fenyegetőzött, mire kedvese enyelegve tőrt
adott neki: nosza hát! A boldogtalan csakugyan megöli magát, szeretője
pedig ravatalánál megőrűl. Vajjon miben áll Abigél vétsége; hogy függ
össze e játszi tréfálkozással nemezise? Benőének vallotta magát; de
mégsem akart azzal a tartaléktalan, odaadó és mély szerelemmel,
szívvel-szóval az övé lenni, a miben e szenvedélyes, erőszakos s a
viszonyok által is zaklatott természet megnyugodhatott volna. Szeretője
volt; de a nélkül, hogy kedvese valóját igazán magába fogadta s ahhoz
simúlni igyekezett volna. Még megismerni sem igyekezett eléggé; tréfára
vette szörnyű fenyegetését, melynek beváltásáról természete kezeskedett.
Kedvese halálának képzete, mely egy vészes kitöréssel eléje idéztetett,
nem vette el kedvét a tréfától. Vagy ne lett volna kedvesévé, vagy ha
érdemesnek találta szerelmére, fogadta volna el minden következését s
szerette volna úgy, hogy e szerelem ifjára nézve legalább a megnyugvás
forrása legyen. De ő nem ismerte azt, a kit neki lett volna kötelessége
a világon legjobban ismernie; s játékot űzött azzal, a mivel nem lett
volna szabad, épen Bárczi Benő irányában nem, tréfálnia. Azt hiszszük,
Greguss téved e ballada magyarázatában s egészen ki van zárva a
fölfogás, melyet ő fejteget, hogy Abigélt szűzi szemérme tartóztatta a
vallomástól, s Bárczi Benő az első nyilatkozatra sürgette. Ezt az első
nyilatkozatot bizonyára nem volt kötelessége kiejteni; de ha egyszer
kiejtette, a másodikat már igen. Ő Benőnek «szép szeretője, titkos
arája» volt. Mint ilyen, kaczérkodott vele. Vallomása:

  Bárczi Benőt én meg nem ölte
  Tanum az ég s minden seregi!
  Hanem a tőrt én adtam neki, –

e vallomás csak külsőképen igaz, csak annyiban, hogy nem akarta megölni.
De a gyilkosság nem vezet-e vissza az ő vétségére? Az ifjúnak a
boldogságukra talán ellenséges körűlmények között csak a hit volt biztos
támasza kedvese szerelmében; mikor a leány ezt is ingatagnak mutatta,
lelke végkép elvesztette egyensúlyát s megölte magát. Pusztúlása Abigél
lelkét terheli a tragikai okozatosság kapcsolatánál fogva. A költő is
vétkesnek akarja mutatni: a holttest vérzik. Az egyetemes világosan
ellene fordúl s a ravatalnál, tiltakozása daczára, leveri felelőssége.
Megőrűlése nemcsak fájdalmából, hanem lelki vádjából is következik.
Dalában, melylyel a nyilt útcza során lefut, ki is ejti a szót, mely
mindent megmagyaráz, vétségét is, lélekállapotát is.

Ezek az alakok, kik rosszat tesznek nem ugyan jó, de nem is rossz
szándékból, elvezetnek bennünket végre azokhoz, kik a szenvedély
oktalanságával vagy épen öntudatos vakmerőséggel sértik meg az erkölcsi
törvényt, mely az embert ember ellen, a kicsinyt a nagy ellen, a
védtelent a hatalmas ellen, az igazat a gonosz ellen ótalmazza. Ők már
nem az egyetemes egységét bontva tévednek, mint azok, kik egy ebben
foglaltató eszmét képviselve törnek egy más, szintén jogosúlt s amazzal
organikusan összefüggő hatalom ellen. Vétségök a legenyhébb esetben sem
jóakaratból, hanem tévedésből folyik s határozott bűnben nyilvánúl. A
sértett eszme nem képez egységet a sértő törekvéssel, csak ez utóbbi van
benső összeköttetésben a föltámadó egyén kiválóságával. Innen nevezi
Vischer e formát az _egyszerű vétség_ tragikumának. Az akarat erkölcsi
értékére nézve azonban, mely e jelenségekben uralkodik, itt is nevezetes
különbség van. Ha csak Othellót vetjük össze Macbethtel, világos lesz
előttünk az egész fokozat, mely a gonosz fenségeig, az erkölcsi
törvénynek az egyéni erő nevében s alapján való tagadásaig halad. Az
uralkodó páthoszt itt tisztán az egyéni táplálja s az tűzi ki czélját.
Ily forrásból fakadva, s ily irányban törekedve, sokszor démoni
hatalommá emelkedik. «A jog, melyen e természetek állanak, mondja Bayer,
csak épen az ő erős akaratuk, erejök felsősége, értelmök sastekintete;
nem más az, mint a ragadozó állat joga prédájára, melyet a természet
adott meg neki hatalmas karmaival, vas izmaival s ugrásának erejével és
biztosságával. Fejöket félelmes, de csodálatraméltó nagyság fénye
övezi.» Az erkölcsi törvény mintha rájok nézve nem léteznék. Ha titkos
intései föl-fölhangzanak is lelkökben, rá sem gondolnak, hogy
elhatározásaikkal és tetteikkel, egészében vagy csak részeiben is,
képviseljék. Ez rájok nézve, természeti határoztatásuknál fogva,
lehetetlen. Czéljokat, melynek semmi általános igazolása nem lehet,
csakis magukra, egyéni különösségökre támaszkodva képviselik s az akarat
hajlíthatatlan erélyével törnek feléje és buknak el. A jellemnek ez
önállóságát Hegel csak ott találja, a hol az istenen-kivüli, a
sajátlagosan emberi teljes érvényre juthat.

E formának talán legvilágosabb, legzavartalanabb képét Macbeth nyújtja.
Benne tisztán az egyén támad föl az egyetemes ellen s sérti meg az
erkölcsi törvény összes hatalmait. Minden jogot lábbal tapod s
ártatlanok vére csepeg kezéről. Föltámadása is magából, egyedűl magából
indúl ki. Föltámadásában nem hivatkozik még erejére sem, mely
kétségkívül különb a Duncanénál, s ha sorsa más viszonyok között hívja
trónra, derekasabban meg tudta volna védelmezni ezt. Csak nagyravágyását
említi, mely ellenállhatatlanúl ragadja a királygyilkosságra.

  Nincs semmi sarkantyúm, e szándokot
  Sürgetni: mint a nagyravágy.

A sarkantyú czéljához vezette; trónra jutott, de csakhamar új gonosztett
szüksége áll eléje. A jelen az övé; de a jövő Banquo maradékainak van
igérve. Hatalma nem teljes, hiányzik belőle valami: a jövő birtoka.
Gyilkosokat küld a menekvő Banquora és Fleancere. Hát értök szennyezte
volna be szívét, miattok gyilkolta volna meg a kegyes Duncant,

  Értök csupán! és lelkem örök javát
  Azért adám kezébe a gonosznak,
  Hogy trónra őket ültessem: a Banquo
  Magvát tegyem királyokká! Pokol!

Következnek Macduff «csibéi» s a többiek. Hatalma már teljes lenne, de
nem biztos. Elégületlenség, lázongások, ellenségek fenyegetik és teszik
bizonytalanná. Macbeth egész hentessé sülyed, hogy vérengzéseivel
elnyomjon s megtoroljon minden ellenállást. Valamennyi elhatárzása,
tette, bűne csak magából indúl ki s a maga érdekére vonatkozik. Mindig
ő, és újra ő, egészen addig, míg semmivé lesz.

Az ily hősök pályájára vonatkozólag tesz Bayer egy fínom és eszméltető
megjegyzést. Az intézmények, melyek gátúl állanak előttük, gyakorta
olyanoknak látszanak, melyek nem alapúlnak valamely magasabb, objektiv
jogrendben, hanem csak puszta megegyezésen, sőt néha hagyományos
előítéleteken. Ily esetekben a világ korlátoltságát gonoszságuk
igazolásaúl tekintik, mely nemcsak képesíti, hanem mintegy föl is
jogosítja őket megillető helyöknek kiküzdésére. Edmund és Rikhárd
példáit hozza föl. Edmund _Lear király_ban fattyúgyerek. A társadalom
előitélete nehezedik rá születése miatt. Mindenütt érzi mellőztetését,
de érzi külső és belső fegyverzetének erejét is, melylyel testvérét
kijátszhatja és leverheti s a világot elhallgattathatja. Igaztalansággal
látja magát szemben, melyet, úgy hiszi, csak igaztalansággal győzhet le.

  Természet, istenem vagy: hódolok
  Törvényednek. Mért kéne a szokás
  Bilincseit hurczolnom, s magamat
  A nemzeteknek furcsasága által
  Kifosztni hagynom, mert tíz, tizenöt
  Hóval bátyám után vagyok? Miért
  Fattyú, miért korcs? ha szint’ úgy megütöm
  A mértéket, szint’ oly hős lelkű vagyok,
  S arczom, mint bármi tisztes hölgy fiáé?
  Mért bélyegeznek korcsnak, fattyúnak?
  Miért volnánk mi korcsok? Fattyú és korcs!
  Kik a természet fürge meglopása
  Közben hatalmasb alkatot, szilajb
  Erőt nyerénk, mint egy egész sereg
  Fajankó, kik fáradt, pállott, megúnt
  Ágyban, fél álom s éberség között
  Fogantanak. Törvényes! finom szó!
  Jól van… ha a csel sikerűl, a fattyú
  Edmund lesz úr a törvényes fölött.
  Növök, gyarapszom: a fattyúk javára
  Csináljatok most pártot, istenek.

E monologban, melylyel Edmund elénk lép, épen úgy föltárja azonnal
lelkét, mint Rikhárd a magáéban, tragédiája elején. Gloster tragikumának
ily irányú fejtegetésénél főleg a korabeli angol közállapotokra fektet
súlyt Bayer. A Yorkok között kétségkívül Rikhárdnak van legigazabban
királyi hivatása. De útjában állanak bátyja Clarence, s Eduárd fiai: a
törvényes örökösödés rendje. E rend azonban nem uralkodik többé
föltétlenűl Angliában. Lázadások, bitorlók, trónkövetelők, a fehér és
piros rózsa véres harczai közt, gyökeresen fölforgatták és
megrendítették. A nemzet rég hozzászokott, hogy mindig a legvakmerőbbnek
hódoljon. Ily körűlmények között csoda-e, ha Rikhárd még egyszer
megkisérli, hogy érvényt szerezzen az uralkodásra termett erő természeti
jogának? E fejtegetésből ki van feledve egy nevezetes mozzanat, mely
pedig kiválóan alkalmas Bayer tételének támogatására. Ez Rikhárd
rútsága, idétlensége, kit «az eb is megugat, ha elbiczegni lát.» Az
emberek ugyan nem merik idegenkedésöket, természetes ellenszenvöket
leplezetlenűl kimutatni a hatalmas herczeg előtt; de azért lépten-nyomon
érezni kénytelen, hogy nem tartják, nem tarthatják közéjök valónak.
Királyi származása és fényes egyéni tulajdonai daczára számkivetettje
azoknak az örömöknek, melyek széppé teszik a világot. Gúnynyal emlékszik
meg felőlök s az életnek ama szelídebb módjáról, melyben uralkodnak. A
mulató körök, a tánczzene, a fuvolának kéjelgő szava, a fürge pajkos
nymphák mosolya, melyekkel oly keserűen gúnyolódik, neki nem szólnak
igazán. Hiában is szólnának, sziszegi; utálja léha kéjét e napoknak s
magában az erőt akarja újra úrrá tenni a világon. Más helytt
részletesebben szólottunk róla, hogy mikép.

Jegyezzük még meg, hogy Bayer tétele azoknak a tragikai alakoknak is, a
kikre általában alkalmazható, sohasem vonatkozik egész pályájára, csak
mintegy támadására, kiindúlására. A kedvező, majdnem csábító viszonyok
bátorítják, segítik egy, őket talán igaztalanúl sújtó szokás, hagyomány
vagy előítélet elleni lázadásra. Küzdelmök azonban csakhamar vad
erőszakossággal csap át általában az erkölcsi törvény, az egyetemes
ellen irányúló harczba. Macbeth és Rikhárd csakúgy gázolnak az
ártatlanul kiontott vérben. A kik nem tudtak ellenökben egy előítéletet
tűrni, most az egész világrendet magukra zúdítják. Egyébiránt általános
eszme sohasem táplálta igazán páthoszukat; tartalma mindig egyéniségök
korlátlan érvényesítésének vágya volt, mely eszmék hangoztatásában
voltakép csak ürügyet keresett. Utóbb is megesik, hogy pályájoknak
végzetes pontjain mintegy igazolni törekszenek magukat. Rikhárdot a
vizió után «tudatának ezerféle nyelve» mind gazembernek vádolja; de ő
siet megfelelni nekik hősi hivatásának fennen hangoztatásával. A beszéd,
melyet katonái előtt tart, nemcsak a csüggedő seregnek, hanem a maga
kételyeinek is szól. Macbethből is kitör a keserv Dunsinannál, hogy rá
nem várnak «az aggkor ékei: szeretet, engedelmesség, hű tisztelet s igaz
barátok»; úgyis hiába kisérlene meg értök bármit: miért ne követné hát
tovább rendületlenűl útját? Ez igazolásra törekvéssel valósággal nincs
más czéljok, mint hogy bármily laza, bármily hamis megegyezésre jussanak
lelkiismeretökkel s aztán annál korlátlanabbúl, a belső akadálynak
legyőzésével törhessenek az egyetemes ellen. Lehetetlenségre törnek:
jogot szerezni a jogtalanságra. Egy ellenmondással több, melyen el kell
pusztúlniok. Az egyetemes mint természeti és erkölcsi hatalom támad
ellenök. Szenvedélyök a kétségbeesés őrjöngéseig, az önmegsemmisítésig
fokozódik, ama benső, természet-törvény által meghatározott fejlődésen
át, melyet Hegel oly mesterien magyaráz eszthetikájának a romantikai
műformáról szóló fejezetében. Erkölcsi hatalmak pedig, a megsértett
igazság, szabadság, becsület, kegyelet, azokban, a kik hódolnak nekik,
külső ellenségeket állítanak a gonosz hősök elé s eltiporják őket.

Vesztök után nem ring tovább az eszméknek megindított hullámzása, mint
az erkölcsi összeütközés tragikumánál láttuk. Egyezkedésre, békűlésre
nincs szükség; haláluk után azonnal helyreáll az egyetemest kifejező
rend, melyet csak az ő létök zavart meg. Az egyetemesnek ő belőlök nincs
mit magába fogadnia; semmi más dolga velök, mint hogy megbuktassa őket.
Hősiségöknek marad emléke; de egyéniségökkel együtt minden törekvésök
is, mely szorosan azt illette, veszendőbe megy.

Annál kevésbbé fogadhatunk el velök, magukkal, kiegyezést. Az egyetemes,
mely általok egész mivoltában, minden erkölcsi eszméjében megsértetik,
úgy hogy az erkölcsi törvénynek ők egyenes tagadását képezik: nem
kegyelmezhet nekik oly mozzanatok miatt, melyek vagy merő külsőségek,
vagy épen hamisak. A mint a hős sohasem alkuszik vele szemben, hanem
ellene egész valóját mérlegbe veti, úgy kiengesztelésére egész valójának
föl kell áldoztatnia. Nemcsak meg nem nyugtató, hanem valósággal lázító,
érzésünkre nézve, Calderon egy híres autojának, a _Kereszt imádásá_nak
(La devocion de la cruz), alapgondolata. A vallásos életnek egy
külsősége van itt győztesen szembeállítva annak lényegével, az erkölcsi
rend egész hatalmával és igazságosságával. Az ember elkövetheti a
legiszonyúbb vétkeket: ennek daczára egy külső, rá nézve teljesen
értelmetlen vallásos szokáshoz való ragaszkodás meg fogja menteni.
Eusebio babonás tiszteletet tanúsít a kereszt iránt. Atyja eltaszította
magától anyját, ki egy keresztfa alatt szűlte őt, lánytestvérével
együtt, mindkettejök testén egy kereszt anyajegyével. A lánykát az
asszony magával viszi, a fiút elhagyja. Eusebio felnő a kereszt
tiszteletében, de nem nagy dicsőségére. Erőszaktévő, rabló, gyilkos lesz
belőle. Többek között elcsábít egy apáczát; mielőtt azonban meggyalázná,
egy kereszt-jegyet pillant meg testén s megiramodik. Júlia, ki akaratban
már elkövette bűnt, a nélkül, hogy gyönyörét élvezte volna, utána ered s
nem térhet többé vissza a kolostorba. Fogadást tesz, hogy ha az ég nem
akarta befogadni, a poklot is el fogja rémíteni életével. A vadonban
bolyongva, rémtettet rémtettre halmoz. A rablókat üldözőbe veszi népével
Eusebio atyja, s a vad martalócz elesik a küzködésben. Gyónni akarna; de
mire a remete megérkezik, meghal. Azonban egyszerre fölemelkedik
halottaiból s bejelenti, hogy «bár bűnei számosabbak a fövenynél,
tisztelete a kereszt iránt megmentette istennek trónja előtt». Júlia
össze akarja gyűjteni a szétszórt rablókat, mikor megtudja, hogy Eusebio
testvére volt. Hálát ad a keresztnek, mely a vérbűntől megmentette, s
vezeklésre szánja magát. De atyja le akarja szúrni. Végső
kétségbeesésében átkarolja a keresztet, segítségért folyamodik hozzá s
kedveért azonnal meg is történik a csoda. A feszület felszáll vele a
magasba. Ki nyugodhatnék bele e megoldásba? A kereszt Krisztus tanai
teljességének jelképe, a milyennek ugyancsak Calderonnál, a _Kereszt
felmagasztalásá_ban (La exaltacion de la cruz) találjuk, a hol győzelme
a pogány bálványimádás, erőszakosság, szentségtörés és bűbájosság
fölött, fölemeli lelkünket. Jelképe az isteni irgalomnak. Jelentőségét
az összeköttetés adja, melyet képvisel az isteni és emberi közt, de nem
az istentől elfordúlt, hanem az istenhez fordúló emberi közt. Ha ez az
összeköttetés merőben hiányzik, imádása csak babona, melynek semmi köze
az egyetemeshez, mely senkit meg nem tarthat.



XXVIII.  A természeti és erkölcsi törvény mint sértett.

Az egyetemesben foglaltató természeti és erkölcsi törvény viszonyáról
már szóltunk, mielőtt külön-külön szemügyre vettük volna őket. Az
egyetemesről szóló fejtegetésünk záradékaúl vizsgáljuk még ezt oly
támadásokkal szemközt, melyek úgy természeti mint erkölcsi mivoltában
megsértik.

Az erkölcsi összeütközés tragikuma alá tartozó jelenségek némelyikéről
azt mondtuk, hogy tragikai vétségök az egyetemest különösen mint
egységest, mint egészet illeti. Sértik annyiban, a mennyiben egységéből
kiszakítanak bizonyos eszméket, hogy más, szintannyira vagy még inkább
jogosúlt eszmék ellen érvényesítsék. Ők az egyetemes körének úgy szólván
egész voltát illetik, míg azok, a kikhez most fordulunk, az egyetemesnek
egész körét sértik. Azok megbontják egységét, ezek, mindenestűl
megtagadva, szállanak szembe vele. A fejlődés nevezetesebb fokozatai
ezek: Antigone úgy tesz eleget egy természeti és erkölcsi
kötelességének, hogy megsért vele egy másik erkölcsi hatalmat; Rikhárd,
természeti adományaira támaszkodva, de ezeket elégségeseknek is tartva
czéljára, önzése sugallatából tör általában az erkölcsi törvény ellen;
Faust, Kain s az ő körükbe tartozó hősök, úgy törnek a végtelenre, hogy
az életnek természeti és erkölcsi korlátait egyaránt lerontani
igyekeznek. Az egyetemesnek egész körét megsértik, mind a benne
foglaltató hatalmakat, a mennyiben a lét biztosító és megnyugtató
törvényein, a természetin és erkölcsin, egykép túl akarják tenni
magukat. Oly magasabb hatalommal emelkedni az egyetemes fölé, mely sem
természeti, sem erkölcsi gátot nem ismer: oda, hol egyéniségöknek,
tudásuknak, élvezetöknek, hatalmuknak többé korlátja nincs. A mondákban,
melyeket az emberi szellem ily alakokról sző, s a költeményekben, melyek
e mondák eszmei tartalmát élesebb világításba helyezik, voltakép helyes
fogalmát keresi annak a szabadságnak, melylyel felruháztatott, annak a
végtelenségnek, mely osztályrészeül jutott. Mikép egyeztesse össze
anyagi léte szűk határait szelleme határtalanságával? Tépelődik és küzd
ez ellenmondások között, s képzelete, a legkülönbözőbb helyeken s a
legkülönbözőbb időkben, újra meg újra teremt alakokat, kik vágyaik
féktelenségével, akaratuk korlátlanságával, fenséges adományaikkal az
ellenmondás megoldását az ő látszólagos javára kiséreljék meg. Mintegy
új világoknak, az egész mindenségnek felfedezésére küldi ki őket az
égnek magasába s a tengereknek messzeségébe. Pusztulásukban és
megtérésökben, midőn az Örök előtt leborúlnak vagy egy parányi téren
jótett és munka által kibékűlnek, egyaránt megnyugvást keres.
Megnyugvást a lehetetlennek bizonyosságában, vagy inkább belátást, hogy
érvényesűlhet a végetlen a végesben is, erőt, hogy tovább küzdhessen s
bízva bízhassék.

A képzelet, mely ilyen küzdelmeknek fenséges képeit alkotja,
természetesen oly hatalommal ruházza fel hőseit, melyek halandónak nem
is adatnak. A démonit fejti ki lelkökben vagy lelkökből, melynek nemcsak
czélzata megtámadni az egyetemest, hanem csodás hatalma is van rá, hogy
ezzel közvetetlenül szálljon szembe. Ez a démoni erő mintegy
szövetségesökül, segítőjökül, megrontójokul van megérzékítve a sátán,
ördög, gonosz személyében. Valami olyan hatalomban, melynek fensőbb,
természetfölöttibb erő adatott a világon és a sorson. Ez erő, megtagadva
önforrását, melyből eredt, csak tagad és rombol. Személyiségének
változatai: a gúny, gyülölködés, düh, romboló ösztön s a többiek nem
egyebek, mint a gonoszra irányúló emberi szellem nyilatkozásai,
módosulásai. A német bábjáték Faustja válogat az ördögökben s végre
azzal szövetkezik, a mely oly gyorsnak mondja magát, mint az emberi
gondolat. Ez az igazi ördög, mely megszemélyesítése után is rávall
eszmei eredetére s ebből veszi egyik uralkodó jellemvonását. Az egyént,
ha teljesen erőt tud rajta venni s végkép elszakítani az egyetemestől,
zsákmányává teszi. Zsákmányává mindig a nélkül, hogy az egyetemes ellen
igazi győzelemre tudná segíteni. S ha egészen, mindenestől hatalmába
keríti is áldozatát, voltakép mi történik? Az egyén romlásba, kárhozatba
sűlyed s az egyetemes diadalmaskodik, hogy megsemmisítette ellenségét. A
jó győzelmének meg-megújúló képe. Megújúl e kép nemcsak abban az
esetben, mikor a gonosz, mintegy akarata ellen, végül a kiengesztelés és
megtérés pontjára juttatta az egyént, mint Goethe Faustját, hanem akkor
is, mikor végkép körmei közé kapja, mint a Marlowét: Fauste, in æternum
damnatus es. Az egyetemes győz ott mint itt. Ime egy új, igénytelen
magyarázata Mefisztó nyilatkozata igazságának, hogy ő:

                  Azon erőből rész,
  Mely mindig rosszra tör és mindig jót idéz.

Annak a körnek, melyet az ilyen alakok képeznek, szélén találjuk Byron
_Manfréd_jét. Ő nem kerűl a gonosz hatalmába, sőt úrrá lesz fölötte; de
csak az által lehet, hogy a jótól is elszakad. Kiválik az egyetemesből,
melynek körei, viszonyai, határai szűkek neki; minden hatalomnak
ellenébe áll s rémes egyedüliségben magaslik fel önállósága. Határtalan
vágyai túlcsaponganak az emberi lehetőségen: nem segítheti senki, meg
sem értheti. Az emberek csak kicsinységére emlékeztették; el kellett
szakadnia közülök. Szenvedélye, öröme, búja, ereje, mind távol tartották
tőlök. Tudást, jóságot, erőt egyaránt semmisnek érez; mind nem csöpögtet
bele reményt, hitet, szerelmet. Csak egyetlen lény értette meg: Astarte;
az is elhervadt kielégíthetetlen szívén. Magát vádolja gyilkosának.
Kimondhatatlan és megmérhetetlen fájdalom kinozza egy «mindig titkos óra
óta». Törekedett egygyé olvadni a természetnek forrongó és óriás
erőivel. Fölkereste bolyongásaiban a halál barlangját, s halomba gyűlt
por, csontok és koponyák között, fáradság, kutatás és vezeklés által,
szert tett a bűbájosság tudományára. Hatalma alá hajtotta a szellemeket,
melyeket lég, föld, tér s az élő mindenség ural. Mindhiába; az eredmény
csak annak a belátása, hogy más a tudás és más az élet fája. A tudásból
kivette részét s ez nem volt képes megbékíteni az élettel. A múltat nem
teheti nem történtté, s a jövő felett nem szerezhet hatalmat. Megidézi a
szellemeket; de ezek nem képesek neki megadni a mit kér tőlök: a
feledést. Mindig parancsol és sohasem hódol nekik; az által, hogy ő úrrá
lett fölöttük, nem lettek azok is uraivá. Nem kötelezte le magát nekik,
nincs mit félnie tőlök. Ezzel a hősi erélylyel, a függetlenségnek ezzel
a felmagasztosúltságával száll szembe Ahrimánnal is, kitől Astarte
láthatását akarja kicsikarni. A démonok hódolatra akarják kényszeríteni,
porba sújtani őt a pokol fejedelmének tűz-trónusa előtt. De Manfréd
rettenhetetlenül áll:

  Térdeltesd őt le hát az ott fenn
  Kormányzó Végtelen, az Alkotó
  Elé, ki őt nem erre alkotá.
  Ha térdre omlik – ketten térdelünk.

Faust leroskad a föld szelleme előtt, Ádám megdöbbenve mélyed magába;
Manfréd nem érzi úrnak maga fölött sem Ahrimánt, sem az Istent. Az
emberi gondolat, mely túlcsapongva tévelygővé, iránytalanná és
gyümölcstelenné lesz, benne az emberi akaraterő legfelső mértékével
párosúl. E kimagaslásban omlik össze, midőn megérkezik az, a kinek végre
hódolni kénytelen, a természeti törvény végrehajtója: a halál. Már érzi
lehelletét s elűzi a démont, ki bűnei büntetéseül magának követeli őt:

  A mit tevék, az téve van; kinomhoz
  Új kínt nem adhatsz. Halhatlan valóm
  Birája önmagának jó s rossz voltaért.
  Kinomnak árja önmagából serked
  És ott hal el; ő tér s idő magának.
  Halandósága köntösét levetve,
  Nem hagyja rajta színét a tünő
  Világ. Ha tudja önnön érdemét,
  Örömbe, búba ez meríti el.
  Te nem kisértél meg; hiába is!
  Nem vittél lépre, zsákmányúl sem ejtél.
  Magam valék megrontóm s csak magam
  Leszek. El innen, hitvány ellenek!
  Halál keze van rajtam, nem tiétek.

Az egyetemesnek, mely Manfréd kitámadásával szemben áll, mindkét
törvényét világosan láthatjuk tragédiájában. Érezzük, hogy a
természettel is, melynek magányában szivesen bolyong, voltakép meg van
hasonolva. A természetfölötti birtokáért áldozta föl a természettel való
megegyezésnek boldogságát. Örök törvényességéből a lét nyugalmát, s
nagyszerűségéből a lélek fölemelkedését a zergevadász meríti, ki
Manfrédet visszatartja az örvény széléről, hogy bűnös vérével ne
szennyezze be a szűzi völgyeket. Az erkölcsi törvény szavát az apát
hangoztatja, kinek szent intéseiben, fáradozásában mintegy az égi
kegyelem közeledik Manfréd felé. E bátor és megadó, szilárd és szelid
lélek az, mely az istenivel való harmóniát példázza. De Manfréd indítéka
még nem a gonosz elv, mely Faustot hatalmába keríti s Ádámot
elszakadásra ingerli az istentől. Tisztán a nagyság megférhetetlensége,
a korlátlan önállóság vágya, mely magából indúl ki s magában bizakodik.

Térjünk át azokra a jelenségekre, melyekben az ördögnek, az emberrel
való viszonyában, nem az az uralkodó jellemvonása, hogy valamely
rendkívüli, természetfölötti hatalom forrása, hanem valójában határozó
fontosságra emelkedik egy másik mozzanat, az, hogy: a jónak, az
erkölcsinek visszás elve, tagadása, ellensége. A természeti törvényt
csak azért segít megsérteni, hogy az erkölcsit megcsúfolhassa: a
diabolikus eszme, mely legélesebb kifejezésre a mágiában,
ördöngösségben, bűvös-bájosságban jut. A mágia értelme az, hogy az
ember, lelke szabadságának és üdvösségének árán, a maga szolgálatára
kényszeríti a pokol szellemeit, hogy önző vágyait kielégíthesse. E
vágyak természetes eszközökkel rend szerint betölthetetlenek s a
legtöbbször erkölcsileg is tilalmasok. Az ember már tudatosan akarja a
rosszat: bizonysága a szerződés, melyet az ördöggel üdvössége rovására
köt. Lelkét lekötvén, megtagadja saját erkölcsi czélját. Hogy a
természeti törvénynek, az emberi végesség törvényének, kényszerét
lerázhassa magáról, kész megsérteni az erkölcsi törvényt is; így
támadása az egyetemest mint egészet, mint a természeti és erkölcsi
törvény foglalatát éri. A népmondáknak s költői feldolgozásaiknak (a
varázsló Vergilius, a brittanniai Merlin, a magyarországi Klingsor,
Ördög Róbert) egész sora vonatkozik e jelenségekre s különböző
változataikra. E változatok különfélesége a czéloknak egymástól némileg
eltérő voltán alapszik, melyek az embert az ördöggel való szövetkezésre
bírják. Ezek a czélok kivétel nélkül az önzés mértéktelenségében
gyökereznek s ennyiben mindnyájan sérelmesek az erkölcsi törvényre; de
az indítékok sokféleségénél fogva, a tudás szomjától kezdve, a
méltatlanságok fölötti elkeseredésen át, egészen a test alacsony
ösztöneiig, más-más beszámítás alá esnek. Az ördög azonban, a maga
jártatóján vezetvén őket, utóbb rendesen gondoskodik róla, hogy egyikök
se maradjon tisztán az erkölcsi fertőtől, Faust ép oly kevéssé mint
Cyprianus, Theofilus mint Ádám.

E körnek a világirodalomban leghiresebb példája: Faust. A német
Faust-monda gyökerének általában, legalább alapgondolata első költőibb
és teljesebb kifejezésének, a Theofilus-legendát szokták tekinteni. Az
anatoliai egyház e vallásos mondáját a középkorban főleg Rutebeuf
franczia misztériuma s a jámbor Hrotswita deák hexameterei terjesztették
el. Az istenfélő Theofilus az adani egyház archidiakonusa volt, kit
püspöke minden ok nélkül, igazságtalanul fosztott meg tisztétől. Az
elkeseredett szent-ember mitsem akar tudni többé istenről, a ki nem
védelmezte meg. Egy mágiát űző zsidóhoz folyamodik, hogy visszanyerje
székét. Ez vezeti el éjnek idején a czirkusba, hol a Sátán trónol s égő
gyertyák és dicsőítő énekek között fogadja alattvalói hódolatát.
Theofilus is ezek közé sorakozik, lemond Krisztusról és Máriáról s
lepecsételt kötelezőjét átadja a pokol fejedelmének, ki hívévé fogadja s
homlokon csókolja őt. Theofilusnak hamarjában betelik minden kivánsága:
püspökétől visszanyeri tisztét s mint a Sátán alattvalója, fényes és
gonosz életet él. Azonban lelkiismerete, a jó elve mégis diadalmaskodik
felette; de bajából csak isteni hatalom szabadíthatja ki. Mária Panhagia
templomában negyven nap és negyven éjjel vezekel, mígnem a Szent Szűz
megkönyörűl a nyomorúlton s visszaszerzi neki az ördögtől a lepecsételt
kötelezvényt. A megtért és megmentett pap teljes bűnbánatot tart s három
nap múlva boldog halált hal. A Faust-monda magja világosan megvan e
legendában. Mi űzi Theofilust a gonosz karjaiba, vagy más szóval: mi
fejti ki benne ily végletesen a fennre törekvő, de egyszersmind önző
emberi szellem kettős alakját? Az elkeseredés, midőn az isteni igazság
fogyatékosságát látja az emberi dolgokban. Hát Faust? Őt is az
elkeseredés hajtja az emberi erő végességén, képtelenségén a mindenség
befogadására. Az ördög segítségével aztán mindakettő túltör az emberi
lehetőség határán. A népkönyvben, mely a Faust-mondának legelső irásba
foglalása, a boszorkánymester kötelezője így hangzik: «Minthogy
föltettem magamban, hogy kifürkészem az elemeket, de azokból az
adományokból, melyek onnan felülről osztályrészemül jutottak, fejemben
nincs rá képesség, sőt ember meg sem tanúlhatja: én hát átadtam magamat
a jelenlévő szellemnek, ki Mefistofilisnek nevezi magát, őt választottam
ki rá, hogy nekem megszerezze és megtanítsa.» A tudás vágya: ez kiindúló
pontja Faustnak, az eredeti mondában úgy, mint Goethénél. A mindenség

  Mily látvány! Ah de látvány csak – nekem!
  Hol foglak meg, természet, végtelen!
  Hol vagytok emlők? Hol ti lét-erek,
  Melyekhez ég és föld tapad,
  Miként e hervadt szív majd megszakad, –
  Tápláltok, folytok s én csak epedek!

Azonban Faust tehetetlen tudás- és életszomja, a monda folyamában, nem
annyira erkölcsi rugónak, mint inkább egy titáni természet mértéktelen
szellemi és érzéki élvezetvágyának mutatkozik. Goethénél, mint nagy
költeménye részletesebb taglalása alkalmával kifejtettük, minden ízében
megőrizte e jellemvonását: a népmonda varázslójából az önző akaratnak
mintegy világirodalmi jelképévé emelkedett. A világ rendjében, az
egyetemes uralma alatt, nem lelhetvén megnyugvást, a természet és
erkölcs törvényének megtörésében keresi azt. Úgyszólván minden lépése:
szerződése Mefisztofelessel, Margit tragédiája, szerepe a császári
udvarnál, egészen a boldogtalan öreg pár megrontásaig: támadás és
sérelem az egyikre mint a másikra. De végre neki is meg kell ismernie
teljességében az egyetemest és hatalmát. A sírja felé közelítő öreg
ember vak szemei előtt megnyilatkozik a természeti és erkölcsi törvény
egész tisztaságában. Belátja a mocsarak kiszárításával, a tengerpart
megvédésével, miképen lehet úr az ember a természet fölött, s ez
uralmának gyakorlásával miképen töltheti be egyszersmind erkölcsi
hivatását az emberiség javára. Az egyetemest, mely egészében
megsértetett, csak az engesztelheti ki, a ki egészében szolgálni is
kész: a természet és erkölcs törvénye szerint, egyiket mint a másikat,
egyiket a másikban. Íme az egyetemes, a maga teljességében, az ördög
körmei közül kimentett Faust példáján. De az áldozatul esett varázsló
katasztrófája is ilyennek mutatja. A Faustról szóló legrégibb
följegyzések egyikében, Gast János, bázeli pap, azt írja, hogy végül az
ördög fojtotta meg Faustot, ki a ravatalon, akármikép fektették is,
arczczal mindig a föld felé fordúlt. Nemcsak az erkölcsi törvény megy
hát teljességbe az által, hogy az ördög megfojtja s lelkét magával
ragadja a kárhozatba, hanem a természetinek betelését is mintegy
jelképileg kifejezi az említettük mondai vonás. Őt, a ki mindig az eget
ostromolta, a ki magát a halandók közös törvénye alól ki akarta vonni, a
világ végetlenét kereste: most kétszeres, ellenállhatatlan erővel
követeli a természet, a föld magának.

Lewes összehasonlítván Goethe _Faust_ját a Marlowéval s Calderonnak _A
csodatévő mágus_ czímű színdarabjával, azt mondja, hogy a három dráma
hőse közül, kik mind az ördöggel kötöttek bizonyos czélra szerződést,
Calderon mágusa adta el legolcsóbban a lelkét. Mi volt ez az olcsó ár, a
miért Cyprianus a gonosznak áldozta üdvösségét? Egy érzéki vágy
kielégítése. Ő is bölcselkedő, mint Faust. Antiochia mellett egy erdőben
Plinius mondása fölött töprenkedik, hogy: isten a legnagyobb hatalom és
jóság. A sok-isten hitében megrendűlve, már a keresztyén felfogás felé
közeledik; de az ördög résen áll s nem szeretné kibocsátani körmei
közül. Eleinte vitatkozással próbál szerencsét; ezzel azonban nem sokra
menvén, testiségének fölingerlésével akarja elcsábítani. Egy barlangban
megmutatja neki Jusztinának, a bájos keresztyén szűznek, odavarázsolt
képét s a bölcs vére lángra lobban. De Jusztina, mint a többi, érte
vetekedő ifjakat, Cyprianust is visszautasítja. A gonosz igéretet tesz
neki, hogy megszerzi a leányt, de csak lelke árán. Cyprianus mindenre
rááll, egy vérrel irott szerződésben leköti lelkét s a varázslatokba
mélyed. Az ördög felidézi a pokol szellemeit, hogy zaklassák fel
Jusztina érzékiségét; de utoljára is kudarczot vall. A szűz, bár
vonzódik Cyprianushoz, nem tántorodik meg erényében s az isten nevének
említésével mindörökre elűzi a kisértőt. A gonosz nem képes beváltani
igéretét, s a várakozó elé nem magát Jusztinát, csak árnyékát
varázsolja, mely az ölelés perczében csontvázzá omlik. «Ilyen,
Cyprianus, a világnak minden dicsősége!» Az ördög kénytelen bevallani
kudarczát: az ártatlanságot isten őrzi, a legjobb és leghatalmasabb
isten. Cyprianus fölveszi ennek az istennek keresztvizét s Jusztinával a
vértanu-halálban egyesűl. Mily érdekes eszmei tanúlság rejlik e mesében!
Cyprianus úrrá akar lenni a természet fölött, szolgálatába hajtani erőit
a maga bűnös czéljára. Hangjaival mint a csábítás eszközeivel veszi
körül Jusztinát. A szűzet a párját hivó csalogány dala édes sejtésekkel
tölti el a szerelem forró üdvéről. Beszél hozzá a folyondár, mely
gyöngéd simulással és hő vágygyal kúszik az ágra; az ölelkező ágak képe
feldúlja nyugalmát. A harmatot keblébe rejtő s tekintetével a napot
kereső virág is titkos vágyakat olt szívébe. Mindez Cyprianus
varázslatának lesz eszközévé. De a természet szava nem lehet ellentétben
az erkölcs szavával; kötelességünk kibékíteni a kettőt. Ezt érzi,
vallja, teszi Jusztina, mikor ellenáll a csábításnak. Cyprianus is,
bűnös vágyai és kisérletei után, egészen másféle hatalomnak jut tudatára
az anyagvilág fölött s ebben engesztelődik ki. E hatalom nem a
varázslat, hanem a hit, a szellem fölemelkedése a végetlenbe s
egyesűlése istennel.

Abban a körben, melyről szólunk s a melyben az egyén az egyetemessel
mint egészszel áll szemközt, mint természeti és erkölcsi törvénynyel
egyaránt és együtt: a legkiválóbb költői alkotások egyike Byron
_Kain_ja. A sötét, rejtelmes indulatok nagy énekesének nincsen
költeménye, melyben oly hatalmasan nyilatkoznék a tagadás szelleme, az
eget ostromló lázadás dacza s egyszersmind egy kimondhatatlan
szenvedésnek komor, félelmes mélysége, mint e misztérium. A daczos Kaint
egyként kinozza az élet súlya s a halál gondolata. Ebben megremegteti
vágyainak, lelke szárnyalásának korláta; amabban az örök igaztalanság
képe ingerli. Nem tud imádkozni, hálát adni az életért; hiszen egykor
úgyis meg kell érte fizetnie a halállal. Gyötri a halál kényszerűségének
s az élet nyomorának oka: szülei esete a paradicsomban. Hát miért
szenvedjen ő, szenvedjenek szerettei és minden elkövetkezendők a két
első bűnös miatt? Mi a jó és mi a rossz? Csak az isteni önkény az, mely
egyiket mint a másikat kiszabta és elnevezte. Ádám és Éva, az Úrnak
zsarnoki parancsa ellenére ettek a tudás fájáról; büntetésöket íme
szenvedik is érte mindnyájan és fogják szenvedni örökké, de hasznát nem
látták: ma is ismeretlenek előttük az élet és halál rejtelmei.

  Áldatlan lesz emléke mindörökké,
  Ki egyazon órán vetette el
  Az ember magvát, magvával a bűnnek.
  Megízlelék a vétek és tudás
  Gyümölcsét s, önbajukkal be nem érve,
  Nekünk is létet adtak s általunk
  A számtalan és megszámlálhatatlan
  Következő milljó és míriádnak,
  Örökbe hogy vegyék a kínokat,
  Mik kezdet óta gyűltenek.
  S az ősük én legyek! – Minden, de minden
  A bűn s a kín hosszú esztendein át
  A nem ismert halál rejtelmihez
  Vezet bennünket. – Íme a tudás-fa
  A mit igért, azt sem tartotta meg.
  A vétek súlyos árán legalább
  Megvettek vón’ minden felfoghatót,
  Minden tudást, titkát is a halálnak.
  De hát mit is tudnak? Hogy nyomorúltak.
  Kellett-e ehhez kígyó és gyümölcs?

Kainnak e kitörése alatt már jelen van Luczifer s megigéri, hogy
mindennel megismerteti, ha letérdel előtte. A daczos szív válasza
ugyanaz, a mit _Manfréd_ből ismerünk. Nem teszi, mert ő az istennek sem
hódol. Ez Luczifernek elég: a ki Ő előtte le nem borúl, az az ördög
előtt hajol meg. Kain az övé. Mint a népkönyv Faustját Mefistofilis,
Kaint is meghordozza Luczifer a világűrben. Megmutatja neki a kipusztúlt
nemzedékek, a præadamiták óriási árnyait. De a lét forrásához, Jehova
lakához, nem juthat el. A mit csak lát és hall, a rá és utódaira váró
nyomor képei és új fogalmai, mind az isten rendje ellen izgatják.
Kainban mindez s a csak félig kielégített vágy vad szenvedélylyé forr,
mikor Ábel véres áldozata kedvesen fogadtatik, az ő oltárát pedig
feldúlja egy forgószél. Hát az ő gyümölcseinél jobban tetszik az Úrnak a
mekegő anya fájdalma, kitől bárányait elragadják és vágószékre viszik;
kedvét találja a szegény állat kínjában az áldozó kés alatt? Dühében
szét akarja rombolni Ábel oltárát s leüti ellenálló testvérét. A
holttest előtt s lélekmardosása közben megérti, hogy az emberre még
nagyobb nyomor és nagyobb szenvedések is várnak, mint a minőket eddig
ismert. Világgá bújdosik; útjára csak felesége, Adah, s Évának egy
szörnyű átka kíséri. Az anyaátok oly rettentő, hogy benne már mintegy a
betelt végzet hat reánk.

A költemény eszmei tartalmának sajátságos magyarázatát adja Brandes e
szavakkal: «E dráma a küzdelmet festi egy felől a szenvedő és kutató
emberiség, más felől pedig a villámnak, viharnak és hadseregeknek amaz
istene között, kinek meggyöngűlt kezei kénytelenek a vas-fogásából
kimenekűlt világot elbocsátani. Az őt megtagadó világ kiirtására
vérpatakokat onthat és papjai által százával gyújtathat máglyákat; de e
máglyák hamvából sértetlenül emelkedik ki Kain s ezeket a papokat
halhatatlan megvetéssel ostorozza. Kain a gondolkodó emberiség, mely egy
szép napon az ég boltozatát szét fogja robbantani s a világtestek
millióit szabadon látja haladni Jehova tomboló mennykő-szekere fölött.
Kain a munkás emberiség, mely arczának verejtékében új és jobb édent
törekszik teremteni, nem a tudatlanság, hanem a megismerés és öszhang
édenét, és a mely, mikor Jehova rég be lesz varrva halotti köntösébe,
még élni fog s az újra föltalált Ábelt szívére szorítja.» E meglehetősen
zagyva szólamok a testvérgyilkos Kainban mintegy a reformátorok ősképét
ünneplik. Velejök szerint az emberi nem tökéletesedésének, haladásának
eszközeiül a nagy bűnöket is el kellene fogadnunk. E tan ép oly
erkölcstelen, mint alaptalan. Byron tragédiája, melyet magyaráz, valóban
az emberi szellem képét adja, mely elégületlenül, kétkedve, nyugtalanon,
lázadások közt előre tör. Az emberi haladás sokféle akadályokba ütközik.
Ez akadályok között kétségkívül legtragikaibb maga a bűn, melybe az
előretörekvő szenvedély téved. Az indítéknak emberi, mindnyájunkkal
közös volta részvétünket kapja meg, míg a szenvedély vétkes kitörése
félelembe ejt. Nem biztató jelenség, nem követendő példa áll előttünk,
hanem szívünkre ható tanúlság. Az emberi haladás ember voltunk
föltételeihez van kötve. Az első gyilkos e föltételek ellen tör, a
természet és erkölcs törvénye, az élet rendje ellen, mely az övéi
nyugalmát, életét biztosítja, s még neki is rendelt vigaszt és gyámot
feleségében, Adahban. Az emberi haladás képviselője; de Ábel is csak az,
mikor az elvesztett éden tétlensége után istenfélő munkához lát. Kainnak
az egyetemes elleni támadását fejezi ki maga Byron egyik, Murrayhoz írt
levelében: «Elkeseredés és düh, mely állapotának és tudásának kiáltó
ellentétéből fakad, vezetik vétségre, inkább általában az élet ellen és
minden életnek forrása ellen, mint egy bizonyos élő lény ellen.»

Az egyetemes eszméjével, ennek fejlődésével, változó és örök hatalmainak
viszonyával, sehol sem találkozunk teljesebb és határozottabb alakban,
mint az _Ember tragédiájá_ban. Alapgondolata élénken emlékeztet
Calderonnak egy autojára, _Az élet álom_ra, mely mintegy mellékdarabja a
hasonló czímű hires drámának. A Teremtő az elemeket az ember
szolgálatára rendeli; de a sötétség ura irigyen ellene tör s egy
Árnyékot idéz föl: a Bűnt. A föld leendő ura egy barlangban életre ébred
s az elemek megjelennek fölékesíteni őt. A Sátán és az Árny, baziliskus
és kígyó képében, a paradicsomba lopóznak; amaz megkísérti őt, s az
ember bűnbe esik. A Bűn kioltja a kegyelem világát, a nap elhomályosúl,
a hegyek megrázkódnak, a rózsák véres töviseket hajtanak, s egy szörnyű
égiháború megfosztja eszméletétől a boldogtalan teremtést. Bilincsek
között, újra állatbőrökbe burkolva ébred s azt hiszi: az éden fényes
képei csak álom voltak. De tán most is álmodik s még jobb életre
ébredhet. Megjelenik az Értelem, az Akarat, hogy keresse maga elveszett
üdvét. A Bölcseség megoldja lánczait, s magára övezi, hogy ellenségeit
tévútra vezesse. A Bűn és a Sátán, az eltávozott Ember helyett csakugyan
őt feszítik keresztre: a miképen egy fa és gyümölcse által vétkezett,
azonképen bünhődjék egy más fának törzse és ágai által. De a világ
megrendűl; az Ember, az Értelem és Akarat oda sietnek s a gonoszok
csakhamar látják, kit végeztek ki. Tehetetlenűl omlanak le a feltámadt
Bölcseség előtt. A halál meggyőzetik, eljő a víz lemosni a vétek
szennyét s a föld a kalászszal és tőkével a kegyelem zálogát hozza meg
az embernek, a ki felsóhajt: «Oh ha ez is álom, úgy nem akarok többé
fölébredni!» A Mindenható szavai zárják be az autot: «Álmodni fogsz, a
míg csak élsz; de őrizzed a legfőbb jót, mely néked adatott, különben a
halál álmából szűk börtönben lesz ébredésed!» Íme Madách Ádámjának őse,
ki a fél-álom fél-való képeiben engesztelődik ki sorsával, az isteni
kegyelem segítsége mellett. Íme Lucziferé is, ki az embert nemcsak
erkölcsileg akarja megrontani, hanem testileg is semmivé tenni, megölni.
Íme az ember tragédiájának vezérgondolata: az ember és emberiség élete
álom, melynek boldogító ébredést a legfőbb jó hitének megőrzése
biztosít.

Hogy a tragikum irányában Madách mily mesterien mélyítette ki e
gondolatot, más alkalommal behatóbban magyaráztuk. Itt csak arra akarunk
röviden rámutatni, hogy e nagy költeményben mily teljességgel áll
előttünk az egyetemes képe. Az Úrban, kitől a vétkes és elbizott Ádám
elszakad, s a rendben, mely e földön az ő erejét, jóságát és bölcseségét
képviseli, s a mely ellen Ádám harczot folytat, egész tartalma és
jelentősége tisztán tűnik szemünkbe. Az eszméket, melyeket eddig
fejtegettünk mint benne foglaltatókat, egymásután sorolják el az
Angyalok himnuszai:

  _Gábor főangyal:_
  Ki a végetlen űrt kimérted,
  Anyagot alkotván beléje,
  Mely a nagyságot s messzeséget
  Egyetlen szódra hozta létre:
  Hozsána néked, Eszme!

  _Mihály főangyal:_
  Ki az örökké változandót
  És változatlant egyesíted,
  Végetlent és időt alkotva,
  Egyéneket és nemzedéket:
  Hozsána néked, Erő!

  _Rafael főangyal:_
  Ki boldogságot árjadoztatsz,
  A testet öntudatra hozva,
  És bölcseséged részesévé
  Egész világot fölavatva:
  Hozsána néked, Jóság!

Tehát: eszme, erő és jóság; csak a szavak mások, a lényeg ugyanaz.
Calderon autojában az Erő, Bölcseség és Szeretet, kikben az isteni
tulajdonságok vannak megszemélyesítve.

De nemcsak e dicsőítő énekekben halljuk az egyetemesben foglalt
hatalmakat: sorra megjelennek ezek előttünk, a mint a küzdő Ádám
egymásután támadást intéz ellenök, megjelennek, hogy végül egyetlen
fenséges fogalomban olvadjanak össze. A természet törvénye az erők
örökös rendje ellen leghatározottabban az Űrben lázad fel, mikor
Luczifer oldalán felfelé törekszik a föld köréből. A föld szelleme
intőleg szól neki, hogy Antæus meséje nem mese; csak ő lélegzik benne, s
ha sorompóját áthágja, megsemmisűl.

  Ádám, Ádám, a végső percz közelg:
  Térj vissza, a földön nagygyá lehetsz,
  Míg hogyha a mindenség gyűrüjéből
  Léted kitéped, el nem tűri Isten,
  Hogy megközelítsd őt, – s elront kicsinyűl.

Isten: a természet rendjének őre. Mikor Ádám, daczolva véle, még feljebb
emelkedik, egyszerre megmerevűl s csak alantabb, a föld körébe térve
újra, nyeri vissza eszméletét. Másfelől az egyetemessel, mint erkölcsi
törvénynyel, áll szemben Ádám, többek között, a tragédiának két
legtragikusabb színében: a rómaiban és a párizsiban. Egyenest ellene vét
Sergiolus mámoros sűlyedtsége és Danton rajongó vérszomja. E törvény,
melynek oltalma alatt állanak az emberszeretet és emberi méltóság,
diadalmaskodik amannak megtérésében és emennek bukásában. Azonban
egyetlen helyen sem nyilatkozik az egyetemes inkább a maga
teljességében, hatalmainak egymást átható kölcsönösségében, mint a
katasztrófában. Ádám öngyilkosságra készűl, mikor Éva bevallja neki,
hogy anyának érzi magát. A lázadó le van győzve; élete nemcsak a magáé
többé. Megtér, de meg is nyugszik. Miben, mi által? Útat talál lelkébe
az egyetemes. Apának tudva magát, a természet törvénye nyilatkozik
benne, hogy élni akar: ez legyőzetése. Ám az apai szeretetben fölébred
az erkölcsi kötelezettség érzete is: ez megnyugvása. Míg Kaint, Byron
hősét, bukásba vezeti a tudás, hogy az emberiség osztályrésze a
kiirthatatlan fájdalom, Madách Ádámját megmenti az érzés, hogy e
fájdalomnak örök balzsama a kiirthatatlan szeretet.



XXIX.  Tragikum a görög és keresztyén drámában.

Az egyetemesben foglalt hatalmak nem mind örökök és változást nem
ismerők. A szokások, melyek már sok esetben egyetemesűl korlátozzák az
egyént, egyazon világfelfogás alapján is gyakran enyésznek és újúlnak. A
politikai s társadalmi eszmék és formák, melyek oly nagy szigorúsággal
uralkodnak felettünk, sokszor hihetetlen gyorsasággal váltják föl
egymást. A polczról, honnan Danton véritéleteit hirdeti az
arisztokratákra, nemrég még a királyság küldte a Bastilleba ellenségeit.
A vallásos meggyőződések története hasonló képet mutat: ugyanazon a
máglyán hányféle himnusz zengett már s hány vértanú hittétele
hivatkozott, még pedig nem is hiába, a jövőre. Az erkölcsiségnek sem
egész tartalma érintetlen; egy részben legalább mindenesetre ki van téve
módosulásnak, haladásunk mértéke, fokozatai szerint. Évszázadokon át
tekintve fejlődését, mozgásban levése, lassú alakulása
félreismerhetetlen. Ha csak az ókor legmíveltebb népének, a görögöknek,
erkölcstanát hasonlítjuk is össze a mienkkel, nem ritkán mélyre ható
különbségeket, sőt ellentéteket fogunk találni. Az erények nevei
ugyanazok maradtak, de a mívelődés változásaival és haladásával az
egyiknek régi köre mennyire kibővűlt, míg a másiké hogyan
megfogyatkozott! Mindez, a társadalmi, politikai, jogi, vallási és
erkölcsi eszmék változása, módosítja némileg időről időre magának az
egyetemesnek körét is. Az emberiség történetében lépten-nyomon
találkozunk jelenségekkel, melyek a maguk korában a legerősebb tragikai
összeütközések képét mutatják, holott ma, a mi felfogásunk alapján, a mi
időnk viszonyai között ilyen összeütközések lehetetlenek lennének. Miben
keressük ennek az okát? Az eszmék, melyeket az egyén megsértett, ma nem
tartoznak többé az egyetemes foglalatába, helyöket mások foglalták el.

A tragikum egyik határozó eleme az egyetemes. Ennek ilyen vagy amolyan
felfogása, körének kisebb-nagyobb módosulása kétségkívül hatással van
magára a tragikai felfogásra. Ha már a kisebb változásokat is tisztán
kiérezhetjük a spanyol meg angol, a német meg franczia, a renaissance, a
klassziczizmus meg a felvilágosodás korabeli tragikai költészetből,
melyek pedig utóvégre is egy közös világfelfogáson alapúlnak: két oly
merőben eltérő világnézlet, minő a görög és a keresztyén, mindenesetre
éreztetni fog bizonyos különbséget a kettőnek tragikai felfogása közt
is. Ez kétségtelen; a kérdés csak az: mily természetű, mily fokozatú ez
a különbség? Az egyetemes körének rész szerint való változása illeti-e a
tragikumnak lényegét? Vonatkozik-e arra a jelentőségre, melylyel a
tragikum két eleme, az egyén és az egyetemes, egymással szemben áll?
Igaz-e, hogy a tragikai felfogás súlypontja amott inkább az egyetemesre,
míg emitt inkább az egyénre esik? Elfogadhatjuk és igazolhatjuk-e a
tételt, hogy a viszony az egyéni szabadság és az egyetemes kényszerűség
között, a két felfogásban, lényege szerint különböző? Egy szóval: más-e
a görög és más-e a keresztyén tragikum?

Itt mint amott abban a költői fajban jut legtisztább, legvilágosabb
kifejezésre, mely tőle vette nevét: a tragédiában. Mind a görög, mind a
keresztyén tragédia, s általában a drámai művészet, vallásos eredetű. A
végetlen előtt leborúló ember magasztalja a hatalmat próbáiban, hirdeti,
hogy ki sem állhat neki ellen, hogy törvénye mindenha betelik. Az első
nyomok, melyeken így a dráma a görög és keresztyén templomokban
megindúlt, az első képzetek és eszmék, melyeket kifejezni törekedett,
már nyújtanak némi útbaigazítást, hogy hol keressük a különbséget, hol
az egyezést,

A hellen tragikai felfogás és művészet a legszorosabb, organikus
viszonyban mutatkozik azzal a természeti világnézlettel, melynek alapján
az egész görög mithosz, tudomány, művészet és életmód kifejlődött. Nem
élt még nép a föld kerekségén, melynek egész külső és belső világa
annyira tele lett volna a természet és élet szépségeivel; de a
legnemesebb élvezésnek e kiváló képességével szükségkép együttjárt a nem
közönséges érzékenység is mindaz iránt, a mi a lét harmoniáját, derűjét,
öszhangos szépségét fenyegeti és megzavarja. A tavasz illata elszáll s
virágai elhervadnak, a napsugár elveszti fényét és melegét, s a
koszorúk, melyeket ünnepelve halántékaira font, az életnek nemcsak
szépségét, hanem mulandóságát is jelképezik előtte. A szív minél inkább
megnyilt az örömnek, annál tártabban áll a bánatnak is; a szemek minél
mohóbban itták a fényt, annál nagyobb megdöbbenéssel tekintenek az
árnyakra, melyek e szép világot borítják. Oedipus kolonosi kara, az
attikai természet varázsától elragadtatva, énekli a hires strófát:

  A fényes Kolonos terén
  Vagy most, oh idegen!
  A hires mének földén,
  A viruló tanyán;
  Hol dalos csalogány zenéje
  Csattog, kesereg,
  Örök lombú völgyek ölében, –
  Repkény árnya alatt a szent
  Erdő isteni rejtekén;
  Itt, hova nap heve és zivatar
  Nem hat, arany gyümölcsöt
  Szél nem hervaszt;
  Itt, hol ujongva jár
  A vidám Dionysos isten,
  És vele jár isteni lányok serge.

Ugyanaz a kar zengi nemsokára, míg alig halt el az életöröm ama bájos
dalának viszhangja:

  Nem születni soha:
  Legnagyobb szerencse;
  S a második: ha világra jövél, hamar
  Visszasülyedni a semmiségbe.
  Míg virágzik az ifjú kor,
  És ölében a balgaság:
  Kit az, kit kerűl a nyomor?
  Kit nem ér el a gyötrelem?
  Körötte harcz, gyilok, viszály,
  Pártütés, gyülölködés;
  S a vég tehetetlen, átkos aggkor,
  Elhagyott, barátja nincs sehol,
  Ezernyi baj, nyomor átka sújtja.

Ki nem érzi, hogy e két hang egyazon lélekből foly; hogy az utóbbi ének
komor lemondása semmi más mint visszája az előbbi nyájas
gyönyörködésnek? A világvégzet sötét nyilatkozásai, pusztító ereje
meg-megdobbantják és elfogják az örömre született szívet. Körülnézve
nemcsak nyarat és verőfényt, aratást és életkedvet lát, hanem egy-egy
nap hiába várja a felhők közül a sugarat, a megszokott s örökre elnémúlt
dalt, a hűtelenné lett szerencsét. A nyarat tél váltja fel, a nappalt
éjtszaka, az örömöket bú, a sikert bukás, az életet halál. A mit lát, az
nem esetleg; bár megfoghatatlan, mégis törvény. Súlyosan nehezedik
lelkére. Értelmét keresné a dolgok mélyén, kozmikus felfogásában; de a
metafizika, melyre gondolata vezeti, csak a titkok sorát állítja eléje.
E megfoghatatlannak s mégsem tagadhatónak, ezen tőle oly különbözőnek s
hozzá mégis oly közelinek, ez általánosnak és sok esetben mégis oly
igaztalannak komor, megragadó hangokon adott kultuszának némely
mozzanata kifejezést. A tavasz elszálltakor Aphrodite az erdőkön
bolyongva siratta a szép Adonist; a termő ősz napjaiban, az anya-képbe
öltözött természet, Demeter, égő fáklyával s a nyár letüntén jajgatva,
kereste leányát, a Pluto által elrabolt Persephonét. Beköszöntött az
ősz, ködével, zivataraival, fagyával, s megkezdődtek Dionysos isten
szenvedései, kiben a termő erő legtovább élt, a szüret idejeig.
Ellenségei immár szétszaggatták s a delphii templomban, Apollo szobra
mellett, ott állt az ő sírja is, melynél a papok a legrövidebb napon
áldozatokat mutattak be. Bayer a földi élet istenségeiben, az
úgynevezett chthoni istenekben, Dionysosban, Demeterben, Persephonéban
keresi a görögség legrégibb tragikai ideáljait.

Kultuszuk képezi a dráma forrását. Az eleusisi misztériumokat, melyekben
papok és papnők Demeternek és Korának történetét adták elő, Alexandriai
Kelemen misztikus drámáknak nevezi. De fontosabb a Dionysos-kultusz. Ez
ünnepeken az isten kiséretét, satirok és mænadok képében, férfiak és
asszonyok képezték, s az általok előadott énekből, a dithyrambusból,
keletkezett a tragédia. Az oltáron bakkecskét, tragoszt, áldoztak s
innen hítták az áldozat-kisérő éneket tragédiának. Ez az ének, mely
Dionysos szenvedéseiről, sorsáról, viszontagságairól szólt, mind inkább
és inkább drámai és mimikai kifejezésévé lett a tartalmát képező
cselekvénynek. Az eredeti lirai és epikai forma, melyben előadatott,
hova tovább drámaibb alakot öltött. Aristoteles e tárgyban egyszerűen a
következőket mondja: «A tragédia, miképen a komédia is, rögtönzésekből
keletkezett, név szerint olyanokból, melyeket a dithyrambus karvezetői
adtak elő; csak lassankint képződött ki, a mennyiben minden, újonnan
kinálkozó magot kifejlésre juttattak, s ekként sok változáson menvén
keresztül megállapodott, miután sajátos alakjához jutott.» Az első,
legfontosabb lépés volt, mikor a karvezető kivált a többiek közül s az
istent ábrázolva, álarczát és jelvényeit magára öltve, életének
különböző mozzanatait nem múlt történet gyanánt, hanem megjelenítve,
mintegy szerepelve adta elő. A karének csak azokat az érzelmeket fejezte
ki, melyeket a jelenetek a hallgatóságban felköltöttek. Közöttük a
karvezető különböző helyzetekben lépett föl s végül mint hirnök
jelentette a cselekvény befejezését. Midőn Phrynichos amaz elsőhöz még
egy szinészt adott, úgy szólván készen volt a dráma, melynek további
fejlődése Aeschylosszal természetszerűen megindúlt.

A Dionysos-kultusz e lelkességének mi a magyarázata? Mi indította az
áldozókat ily élénk részvétre a szenvedő isten iránt, a fájdalomnak ily
elragadtatott kitöréseire, az ábrázolásnak ama közvetetlenségére, lehető
legteljesebb bensőségére, melyet a drámai forma képvisel? Semmi más,
mint hogy a legyőzött isten sorsában voltakép a magukét siratták,
szenvedéseiben az emberi lélek reményeinek és küzdelmeinek képét
alkották meg, melyek hasonló természeti törvények alatt állanak. Az
elmúlás, örök változás törvénye, melyből a termő erő istenének vége
évről évre megmásíthatatlanul elkövetkezik, nem legsötétebb árnyéka-e az
emberi életnek? A létnek korlátozottsága folyton folyvást ürmöt csepeget
az életöröm kelyhébe. A Dryas keservesen panaszolja sorsát, hogy oda van
lánczolva a fához, melyet nem ő választott lakhelyeül; életével,
öntudatával kapcsolatos a keserv, hogy tudna és akarna szabaddá lenni s
mégsem tud. Nem a maga legnagyobb fájdalmát öltöztette-e ebbe a képbe az
emberi szellem? Nem is maradt meg végig a mithoszi jelképnél. A végzet
vas karját panaszló bánatának az ember világához mind közelebb eső
képekben, tragikai eszményekben keresett kifejezést. Megénekelte Linost
és Bormost, a kedves pásztorfiúkat, meg Manerost, a királyfit, s az ő
vesztöket panaszló gyászénekeiben mind a természet rideg törvényét, a
kegyetlen halált siratja, mely nem kímél jóságot, ifjuságot, bájt. E
gyászénekek általánosak voltak nemcsak a görögségben, hanem a szomszédos
népeknél is. Herodot írja: «Az egyiptomiaknak többek között van egy
énekök, melyet Phœniciában, Cyprusban s egyebütt is dallanak, de
mindenhol más néven hínak. Nagyon hasonlít ahhoz, melyet a görögök
Linosnak neveznek. A mint sok mindenféle fölkelti bámulatomat
Egyiptomban, csodálkozom azon is, hol vehették ezt a Linos-dalt; nekem
úgy tetszik, hogy ez nálok elejétől fogva szokásban van. Linost
egyiptomi nyelven Manerosnak hívják; a mint mondják, egyetlen fia volt
az első egyiptomi királynak s a gyász-énekek az ő kora halálát
siratják.» Ezt a panaszos dalt a virágzó ifjuság hirtelen elmúlásán, a
tavasz gyors letüntén, széltében zengeni halljuk az ó-világban
Adonisért, Linosért, Lityersesért, Manerosért, kiket mind tavasz
korukban ragadott el a végzet. Ugyanez a végzet nehezedik a nagyságra.
Minél inkább kimagaslik a tömegből, annál fenyegetőbben s annál
bizonyosabban. A mint a nappalt fölváltja az éjtszaka, az életet a
halál: úgy következik a szerencsére a bukás, a felmagasztaltatásra a
megaláztatás. A természet változhatatlan kényszerének tetszik amaz mint
emez; a legszebb virágot hervasztó féreg s a legmagasabb fába csapó
villám egyazon törvény végrehajtói. Elnevezték az istenek irigységének,
kik szépségre, erőre, nagyságra nem tűrhetnek magukhoz hasonlót. A
szerencse, hatalom, boldogság csak ennek az irigységnek cselvetései,
melyek elvesztik a rövidlátó halandót. Tyche mikor tele marokkal szórja
ajándékait, voltakép csak a Nemesis kezére dolgozik. Százféle
változatban találkozunk e gondolattal Herodotnál és Aeschylosnál, kinek
Agamemnonjától halljuk e megragadó szavakat, mikor Klytæmnestra
biborszőnyeget akar a diadallal hazaérkezett király elé teríteni:

  Ne hídd ki rám az ég haragját, útamat
  Biborral födvén; istent illet ez csupán.
  Halandó emberűl e hímes szőnyegen
  Haladni félek. Embert és ne istent
  Megillető tisztesség jusson részeműl!
  A hír biborfény s szőnyegpompa nélkül is
  Hangozhatik. Nyugodt mérséklet, bölcseség
  Az égieknek legbecsesb ajándoka.
  Ha élte napja kívánt nyúgalomba’ száll
  Alá: úgy boldog a halandó!

Mindegy; az élvezett dicsőség teljessége után be kell következnie
nyomorúlt végének. Íme a hősök, királyok a végzet kezében. Az istenek
után ők lesznek a homályban tapogatózó, szenvedő ember tragikai típusai.
Nagyságukban megrendítők és vigasztalók: a nagyra hamarabb sújt a végzet
s bukásuk szörnyűbb; a szerencse választottjai a balsorsnak is
kiszemeltjei. Ebben a tragikai felfogásban, mely a természeti nézletből
fakad, határozó a természeti törvény, a maga kérlelhetetlen
félelmességében. A görög tragikai költészet kezdete az egyetemesnek
ilyen képzetét, a természeti kényszert, tünteti föl előttünk
uralkodónak.

Hát a keresztyén?

Annak a bölcsejét is a templomban kell keresnünk. Maga az ó-keresztyén
liturgia, mely minden későbbieknek forrását képezi, nem volt egyéb
jelképes drámánál, mely a keresztyén vallás leglényegesebb tartalmát, a
Megváltó áldozatát, hatásos jelenetekben tüntette föl, s a melyben maga
a nép is résztvett. A mise a papnak, diakonusnak s a közönségnek drámai
beszédváltása. E berendezés mintegy önként kinálkozott; nem is szükség
czélzatos számítást keresnünk benne, mely talán ily módon akart hatni a
látványosságokhoz, színi előadásokhoz, érzéki benyomásokhoz szokott
pogányságra, s versengeni az ariánusokkal. Ismét Alexandriai Kelemennek
egy kifejezését idézzük: «Krisztus élete az emberiség drámája». Nem
természetes-e, hogy ez a dráma kereste és megtalálta a drámai alakot? A
liturgiából mintegy szükségszerűleg fejlődött ki az igazi kultusz-dráma,
melynek nyomaira már a középkor túlsó felében találunk. Eusebius
Emisenusnak a negyedik századból maradt fenn egy nagypénteki homiliája,
mely valóságos kis dráma; Hades, a Halál és az Ördög beszélgetnek benne
az Üdvözítő megfeszíttetéséről. Egy ősrégi szent-galleni kézirat pedig
egy husvéti drámai mutatványnak részletes leirását tartotta fenn, melyet
Krisztus koporsója mellett a szent asszonyoknak és angyaloknak öltözött
barátok rendeztek. Általán kezdetben mindenütt maga a papság adta elő a
templomokban a vallásos drámai képeket, melyeknek tárgya legfőkép
Krisztus szenvedése, halála és feltámadása volt. A kultusz e
részleteivel vette kezdetét ama vallásos színjátékoknak, misztériumoknak
ezer éves divata, melyeknek tárgyai s előadó személyzete egyre
szaporodott. Az előadásokban utóbb világiak is résztvettek; a közbeszőtt
tréfák mindinkább megrontották áhitatos szinezetöket; utóbb száműzettek
a templomokból s az utczákon, piaczokon folytak. E misztériumok eredeti,
legrégibb tárgya: a Megváltó halála. Az új világnézlet legelső tragikai
eszménye: Krisztus; de Krisztusnak nem önállóan, magában tekintett
pályája, hanem az, melyet az emberiség egészével a keresztyén dogma
összekapcsolt. E felfogás az emberiség képviselőjének nézi Krisztust, az
emberré lett istent; gyötrelmeiben csak úgy magát, a maga nyomoruságát
siratja, mint a görög Dionysosban. De mégsem egészen úgy; siratja
nemcsak nyomoruságát, hanem bűneit is. A két felfogás között elég
szembeötlő különbség van. Míg a görög a megfoghatatlan és oktalan
világvégzet súlya alatt nyög, a keresztyén előtt a Megváltó szenvedései
és halála elégtételűl tűnnek föl az emberiség közvétkeért, melybe
Ádámmal sülyedt, kinek esete óta bűnben sínylik és halállal vivódik. Az
egyetemes képzete amott, a görög tragikai nézlet első nyilatkozásaiban,
természeti törvény, míg emitt már erkölcsi hatalom. Amaz nem igen keresi
az erkölcsi vonatkozást oly esetekben sem, a hol könnyen megtalálhatná;
emez a minden salaktól ment isten-ember megkinzatásában és keresztre
feszíttetésében is erkölcsi igazságtételt lát. A bűnös az egész
emberiség; az elégtétel csak isteni feláldozás lehet.

Íme a két világnézlet különbsége legrégibb, legelső tragikai
ideáljaiban. Az egyetemes amott inkább természeti, itt inkább erkölcsi
oldaláról felfogva. Azonban e különbséget ne élesítsük ki kelletén túl.
Mindenesetre eltávolodnánk a valóságtól, ha általánosságban vagy mereven
akarnók alkalmazni az egész görög meg az egész keresztyén tragikai
felfogásra. Igaz, hogy amaz az egyetemesnek mint természeti kényszernek
képzetéből indúl ki, míg emez az egyetemes erkölcsi törvénynek hódol
benne. Az is igaz, hogy amabban végig maradt valami nyomasztó, félelmes,
megmagyarázatlan, mely csak nehezen talál kapcsot az ok és okozat, a
tett és szenvedés között; holott emez, fejlődésének minden irányában, az
úgynevezett sorstragédiákat sem véve ki, erkölcsi kiegyenlítésre
törekszik, megnyugtatásra egy felsőbb hatalom végzésében, mely nemcsak
erő, hanem igazság is. Azonban mindennek daczára a görög tragikai
felfogásból ép oly kevéssé hiányzik az erkölcsi elem, mint a hogyan ott
lappang a keresztyénben is a természeti kényszernek félelmes képzete.

Bizonyságokért a tragikai eszmények kiképződésének akár legelső ideibe
visszamehetünk. Már a görögöknek rettegett isteni irigysége sem egészen
vak: csapásaival kikeresi és megtalálja a nagyokat és erőseket. De nem
is merőben igaztalan. Azokban az alkotásokban is, melyek az egyetemest
legrejtelmesebb, legzordabb oldaláról tüntetik föl, ez nem annyira a
nagyságot mint ilyet, hanem már inkább az elbizott nagyságot sújtja. Az
anyagi és szellemi erő, mely kihívja a nagy csapásokat, szinte
önkénytelenűl suhan át a vétlen fenségből a hübriszbe, s az a természeti
törvény, mely megaláztatásával, bukásával teljességbe megy, nincs híján
bizonyos erkölcsi mozzanatnak. Az elbizakodás, dölyf sérti az összesség
jogait. Mikor az athéni dráma oly végzetes következésűnek festi mindig a
nagyok dölyfét, felfogásában kétségtelen nyoma van a republikánus
nézletnek vagy ösztönnek, mely előtt veszedelemnek, véteknek tűnik föl
minden, mértéken túli hatalom. Az isteni irigység fogalmának fejlődésére
hatással van az emberi féltékenység, emberi irigység a túlságos
nagyságra. E gondolatot állítja elénk egy kiáltóan szinezett képben
Madách Miltiades-színe. A hübriszbe tévedt nagyság nemcsak a szerencse
kedvezése által emelkedik föl, hanem önakaratából fenyegeti elnyomással,
erőszakoskodással az alatta levőket. Az egyetemes, mikor Xerxest
megalázza, nemcsak a természeti törvényt érvényesíti, hanem védelmezi az
emberjogot a jogtalan erőszak ellen. Mikor az öntudat itt s a hübrisz
minden többi példájában, kapcsolatot keres a vétek és végzete között,
voltakép erkölcsi megfejtésére törekszik a vak természeti törvény
nyilatkozásainak. Az ethikai motivumok villanásai be-bevilágítják a
fátum sötétét. Azonban az erkölcsi indítékok között a görög felfogás
épen nem állapodik meg a hübrisznél. A tragikai nemezis szeméről korán
lehúll a kendő s oda sújt, a honnan kihítták. Az Atridák és Labdakidák
egész tragédia-sorozata, nem tekintve még ezuttal az eleve elrendelés és
beszámíthatóság mozzanatát, nem egyéb, mint szörnyű vétkek és szörnyű
megtorlások lánczolata. A thébai királyi ház mondájából Sophokles két
_Oedipus_ában megírja az atyagyilkos és vérfertőző király bünhődését s
az istenek kiengesztelődését iránta, _Antigoné_ban pedig a boldogtalan
királyi szűz veszedelmét, melyet az állami törvény megsértése által
idézett fejére; Aeschylos a _Hetek_ben, Polyneikes elestében, a görög
felfogás szerint legnagyobb vétket és sorsát állítja szemünk elé: a
szülőváros megtámadását. A mykenæi ház történetének tragikai képsora
Euripides _Aulisi Iphigéniá_jával veszi kezdetét, melyben Agamemnon kész
feláldozni dicsvágyának saját leányát. Klytæmnestra boszút esküszik
ellene s midőn Trójából győztesen hazatér, Aegisthosszal a fürdőben
gyilkoltatja meg. A férjgyilkosságra Orestes anyagyilkosságának iszonya
következik, majd rémséges büntetése és szabadulása: ezek tárgyai
Aeschylos trilogiájának: _Agamemnon_nak, a _Síráldozók_nak és az
_Eumenidák_nak; Orestes vétkét mondja el Sophokles _Elektrá_ja,
bünhödését és menekűlését pedig Artemis templomában Euripides _Taurisi
Iphigéniá_ja. Íme a bűnök és bünhödések szakadatlan kapcsolata. Más
kérdés, hogy az összeköttetés mennyire volt a görög tudatban tiszta,
zavartalan s a világnak milyen belső rendjére vezetve vissza; de
bizonyos, hogy alig van görög tragédia, melyben a végzet sújtásában ne
éreznők az erkölcsi megtorlást. Még _Prometheus_ban is, melyet a hübrisz
legtisztább példájául szoktak felhozni, Zimmermann elmésen mutat ki egy,
az istennel szemben tanúsított dölyfnél erősebb, s a mi felfogásunkhoz
közelebb álló erkölcsi vétséget. Prometheus segített Zeusnak saját
rokonai, a titánok, leverésében. Elhagyta a régi isteneket, kiknek
törzséből származott. Okos és előrelátó, ki inkább gondol magára, mint
az övéi üdvére: idegen istenekhez pártolt. Ekként követett el
Prometheus, az óvilág szigorú felfogása szerint vétket, melyért lakolnia
kell.

Mindez irodalmi, a tragikai költészetből merített bizonyságok után, ha a
görög tragédia elméletirójához, Aristoteleshez fordúlunk, mit hallunk
tőle? A merő gonoszság és aljasság bünhödését nem tartja ugyan
tragikusnak; de a nagy tekintélyben és boldogságban élő férfiak bukását
is csak akkor, ha «valamely vétségök», a hamartia, zúdítja rájok. Így
látjuk már, hogy az egyetemes egész körét a görög tragikai felfogás
szerint sem a természeti törvény tölti be; mindenesetre jut benne hely
az erkölcsinek, ha nem mutatkozik is ez egész tisztaságában. Egy vak
hatalom oly helyzetbe taszít bennünket, melyből nincs menekvésünk; de e
helyzet kényszerében a halálos végzet betelése mégis saját vétségünkhöz
kapcsolódik. A helyzet nem közvetetlenűl hozza fejünkre a bukást, hanem
az által, hogy közreműködni kényszerít bennünket valamely vétséggel
saját romlásunkon.

A keresztyén tragikai nézlet, mint láttuk, mindjárt kezdetben az
egyetemesnek erkölcsi eleméhez kapcsolódott. De e tekintetben ép oly
kevéssé maradt egészen egyoldalú, mint a görög. A mint ebben
meg-megvillan az erkölcsi felfogás fénye, amaz meg nem tudott teljesen
megszabadúlni a megfoghatatlan félelmétől, a természeti kényszer
rejtelmes benyomásaitól. Igaz, az élet, világ, természet minden
visszássága egy mindenható igazságszolgáltatás kezébe kerűlt s a
legtitkosabb erők is mintegy az erkölcsi eszme szolgálatába szegődnek: a
Krisztus halálakor kitört földrengés és égi háború az isten haragját
hirdette a bűnösök ellen, kik kínos halálra vitték a legártatlanabbat. A
világrend uralkodó, intéző hatalmává a végzet helyett a gondviselés
emelkedik. A hit, föltétlen megnyugvást követelve az isten jóságában és
bölcseségében, a túlvilágon kárpótlást, kiegyenlítést igér a földi élet
minden nyomoráért s megfosztani igyekszik a halált félelmességétől. A
halál megszűnik vég és rossz lenni. De az új világnézlet mégsem vonhatta
ki teljesen a fulánkot az emberi szívből, melyet időről időre komoran
fogott el korlátoltságának érzete s mélyen megdöbbentett oly
szerencsétlenségek általánossága s végetlen sora, melyeket alig volt
képes kiegyeztetni az erkölcsi törvény egyetemes uralmával. Az oktalan
fergeteg fel-felforgatta Kain oltárát s megzavarta a tépelődő
gondolatot. Villám, földrengés, tengeri vihar, háborúk, pestisek, melyek
egyaránt sújtanak igazat és gonoszt, föl-fölkavarták a lélek áhitatos
nyugalmát s nem engedték végkép szétfoszlani a vaksors képzetét. A lelki
életnek ez az eleme is hangot keresett a tragikai költészetben, hangot,
mely nem olvadhatott be teljesen és tisztán az erkölcsi hatalomnak
zengett világhimnusz harmóniájába.

E természeti nézlet nyomait ép oly korán megtalálhatjuk a keresztyén
drámában, mint a mily messze kereshettük a görögben az erkölcsi felfogás
csiráját. A legrégibb liturgiai drámák egyike volt az, melyet a Herodes
által leöletett gyermekek emlékezetére szoktak előadni karácson
negyednapján, apró szentek ünnepén. Az anyák ábrázolói, mint
Fulgentiusnak egy homiliája bizonyítja, jajveszékelve, gyászuknak
kétségbeesett panaszával s a zsarnokra szórt átkokkal jelentek meg. Az
eszme, mely az előadásban s leirt módjában kifejezésre jutott,
kétségkívül inkább a sötét kényszer elleni lázadás, mint a világrend
igazságosságában való megnyugvás volt. Még a templomi mutatványok között
találkozunk a tizennegyedik század közepén Spanyolországban a legrégibb
haláltánczczal, mely tárgyát még nem humoros oldaláról fogta fel, mint a
későbbi németek és francziák, hanem komolyan és ünnepélyesen. A Halál
két szűzzel kezdi meg a tánczot, melyet aztán pápákkal, biborosokkal,
patriárkákkal, királyokkal, püspökökkel folytat egészen a földmivelőkig
és mesteremberekig. Mikor egyet-egyet tánczra szólít, az egy strófában
panaszolja sorsát. Daczára a végül karba olvadó megadásnak és jámbor
érzelmeknek, e bús fohászok, panaszos jajgatások mik egyebek a
világtörvény természeti tragikumának hangjainál? E hangok a keresztyén
dráma egész történetének minden fázisában meg-megcsendűlnek, az
egyetemes képzetében fel-feltűnik a természeti kényszer sötét, félelmes
képe. Feltűnik olykor határozottabban és élénkebben is, mint a
sorstragédiákban, melyek hisznek a bűnt követő büntetés
szükségszerűségében, bár lemondanak a kapcsolat okozatosságának
megismeréséről. Erkölcsi felfogásukba ép úgy benyomúl a természeti
nézlet titokzatossága, mint a hogy a görögök természeti felfogásában
jókor megvillant az erkölcsi eszme; amaz nem homályosodik el végkép s ez
nem tisztúl ki teljesen. A világtörvény tragikai képzete másutt csak
egy-egy részletben, egy-egy lelki állapot borújában, a világon áthúzódó
egy-egy árnyékban jelenik meg, mint Shaksperenél is annyiszor: _Lear_ben
úgy mint _Hamlet_ben, _Timon_ban mint _Troilus és Cressidá_ban, a
királydrámákban mint a _Vihar_ban. Nyugtalan, a sorssal nehezebb
küzdelmet folytató lelkek nem egyszer keresnek megnyugvást magának a
görög világnézletnek teljességében, a világtörvény titkos de
kérlelhetetlen érvényében is. Nekünk is van egy szerencsétlen költőnk,
Ungvárnémeti Tóth László, kit nemcsak klasszikai tanulmányai, hanem
életének nehéz sora is vezettek eszményéhez, a görög világhoz.
_Nárczisz_ tragédiáját írta meg, egészen antik mintára, több költői
igyekezettel, mint sikerrel. Tévedései, gyámoltalansága, nehézkes és
költőietlen nyelve daczára is e sajátságos szomorujáték nincs híjával
bizonyos megható érzésnek. Egy-egy fordulata, kisebb részlete
fellebbenti perczekre előttünk a függönyt Thessalia völgyének vidám
bájáról s a nagy és titkos gyászról is, melyben, hősének példájával, az
ember közsorsát siratja. Larissa szép ifja, gyermeteg ártatlanságában,
visszautasítja Echo nympha szerelmét s kétkedve fogadja Iréne
fölajánlott szívét, hogy saját képébe szeretvén a viz tükrén, egy
rejtelmes végzet áldozatául pusztúljon el. A larissai szűzek virágot
szórnak sírjára s énekelnek.

  _Első szűz:_
  Ez a virág is úgy enyészik semmivé,
  Mint Nárczisz ifjú, szép, varázsló kelleme.

  _Második szűz:_
  Még a virágok veszteségök tűrhetőbb,
  Mint a halandók veszteségök; mert tudod:
  A mályva, zöld petrezselyem és jó illatú
  Kapor kihalnak őszszel a szép kerteken;
  De megint felélednek s megint zöldellenek
  A másik évre; nekünk pedig bátor, vitéz,
  Dús és tanácsos embereknek szüntelen
  Veszteglenünk kell majd, ha vedrünk bényelend!

Íme ennyi bizonyság, ennyi példa szól ellene, innen és túl, hogy a görög
meg keresztyén tragikai felfogás között mutatkozó alapkülönbséget
túlságosan ki ne élesítsük. E különbség az egyetemesnek egy felől a
görög természeti, más felől a keresztyén erkölcsi világnézletből folyó s
egymástól némileg eltérő felfogásában áll, melyet Schopenhauer röviden a
halhatatlanság hitére vezet vissza, azokra a képzetekre, melyeket a két
külön mívelődés a sírontúlról alkotott magának. Hogy e különbség nem
egészen merev s nem fejezhető ki szembenálló ellentétek formájában,
láttuk. A természeti törvénybe amott mindjárt kezdetben beleolvad az
erkölcsi; míg emitt az erkölcsi eszme fénye a világrend felfogásából
sohasem képes végkép száműzni a kényszer sötét képét.

Láttuk, hogy az ethikai hatalom kétségtelen helyet foglal a görög
tragikai felfogásban. Hátra van még arról szólanunk, hogy vonhatók-e
igazi erkölcsi beszámítás alá a vétségek, melyekre a görög nemezis
visszahat. Oedipus nyilatkozata, melyet a tőle tartózkodó kolonosiak
előtt tesz:

              Bizony nem én vagyok,
  Kitől féltek, sem tetteim; hisz ezeket
  Valóban inkább szenvedém, mint megtevém, –

ezen inkább elviselt, mint elkövetett cselekedetek általánosíthatók-e az
egész görög tragédiára, szemben a keresztyénnel, mely az erkölcsi
felelősség elvét föltétlen érvényre juttatta? Egy szóval a végzet
kérdéséhez értünk, melyet főkép a német eszthetika éles válaszfalul
szokott felállítani a két tragikai felfogás közé. Erre nézve írja
Vischer, a fenségről és komikumról szóló munkájában, a következőket:
«Szükségszerűség és szabadság máskép vannak vegyítve az antik
tragédiában mint a modernben. Az antik nézlet szerint a sors, a
kényszer, mely az embert leveri, eleve adva van; ez pedig, ámbár nem
vétlen, inkább csak végrehajtja magán a már régtől álló végzetet. A
régiek tragikai módszere a föltétlentől halad a föltételes felé; tehát
synthetikus. Ellenkezőleg a modern világban az első, a mi adva van, a
szubjektivitás: a szabadon és öntudatosan cselekvő hős; a reátörő sors,
bármily sok csirája van is elszórva, csak az ő tevékenysége által
keletkezik: ő ingerli föl szendergéséből, míg amott az mutatkozik az
első cselekvőnek. A sorsnak e modern felfogását azért analytikusnak
nevezhetnők, mert az egyestől emelkedik az általánoshoz, a föltételestől
a föltétlenhez.» Mi volt ez a fátum tulajdonkép, ez a minden létezőre
kiterjedő s a lét minden viszonyát eleve meghatározó hatalom? Valamely
föltétlen hatalomnak homályos képzetét, mely minden létezők fölött
uralkodván, a mindenséget egységbe foglalja s változhatatlan rendjét
meghatározza, az isteneken túl a fátumban alkotta meg magának a görög
szellem. Az emberek, hősök, de maguk a halhatatlan istenek is alá vannak
rendelve ennek a mindenható, elejétől uralkodó s örökig határozó
végzetnek. Az ég és föld ős-istenségei elvesztik hatalmukat Kronos
előtt, kit meg fia, Zeus, taszít le trónjáról; de Prometheus tudja, hogy
a fátum sújtoló keze ott lebeg az ő feje fölött is. Örök,
kiismerhetetlen elhatározás, változhatatlan kényszerűség szerint lesznek
és múlnak mindenek; semmi sem történik máskép, mint az erős anankéból,
Ate rendületlen határozatából. Az emberi akarat irányzása, a tettek
rugói, a körülmények találkozása, az életnek minden esetlegességei az ő
kezében vannak. Ő ülteti a szívekbe a romlás magvát s növeli
veszedelemmé és pusztulássá. Megtöri az erősöket, elhomályosítja a
híreseket, megalázza a dicsőket, lesújtja a szerencséseket. Jóslatokban,
istenek és szellemek kijelentéseiben tudtul is adja a jövendőt, melynek
aztán változhatatlanúl be kell telnie. Átkuk nem állapodik meg az egyén
romlásában, öröklővé lesz az utódokban, fiakban és leányokban, s
nemzedékről nemzedékre üldözi a nagyok nemzetségét.

De ezzel a végzetességgel, az emberi életútak fordulóinak ez eleve
kijelölésével, felsőbb hatalmak beavatkozásával, az egyéni szabadságnak
e való vagy látszólagos korlátozásával csakis és egyedül az antik
tragikai felfogásban találkozunk-e? A delphii orákulum három jóslata
vezeti kifejlésre Oedipus tragikumát. Az első Laiosnak szólt, hogy
egykor saját fia öli meg: ebből következett a gyermek Oedipus kitétele;
a másikat már ő maga hallotta, hogy feleségül fogja venni tulajdon
anyját: ennek következtében menekűlt Korinthból, melyet szülőföldének
gondolt, s rohant bele Thébában végzete torkába; ő kérte ki a harmadikat
is, hogy a Thébát dúló dögvész Laios gyilkosának fölfedezéseig nem fog
megszünni: ebből folyt a rejtelmek megoldása, a sorsfordulat, a tragikai
peripetia. A jósok közül, Euripidesnek kevesebb jelentőségű Theonoeján
kívül, főleg Teiresias és Kassandra érdekesek. Amaz fedezi fel Laios
gyilkosának kilétét s leplezi le a haragra gyúlt és hitetlen Oedipus
előtt bekövetkezendő nyomorúlt sorsát. Emez, Aeschylos _Agamemnon_jában
jövendöli meg a hazatért király halálát s a magáét is; de egyszersmind
megboszúltatásukat Klytæmnestrán, a «kutyán», és Aegisthoson, a «gyáva
oroszlánon», Orestes által. Jóslatát mintegy szent őrűlettől megszállva,
koszorúját eldobva mondja el s feltarthatatlanul berohan a palotába, hol
meg kell halnia.

  A házba lépek, sorsom s Agamemnonét
  Siratni benn. Elég volt élnem e napig!
  Oh idegenek!
  Üres jajszóval nem panaszkodom, miként
  Berekben a madár. Gondoljatok reám,
  Halottra már, ha egykor értem, asszonyért,
  Egy másik asszony veszni fog, s a férfiért,
  Kit árulás megejtett, másik férfi hal.
  Halál elé e végbucsúval távozom.

E fenséges jelenetre vonatkozólag, melynek tragikai erejéhez alig
hasonlítható valami a világirodalomban, Henszlmann teszi ezt az éles és
világosító megjegyzést: «E jelenet a helleneknek a kikerűlhetlen
sorsróli nézeteit legjobban képes kitüntetni; Oedipus, nem tudva, nem
akarva, sőt fátumát kikerűlni igyekezve rohan a sors kezeibe: de
Kassandra tudva és, ha nem akarva is, de mégis láthatlan erő által
kényszerítve, áldozatként kényszeríttetik az oltárhoz.» E fátum, az
orákulumokon és jóslatokon kívül, még istenek és alvilági árnyak
megjelenése s álomlátások által is kijelenti magát. Gondoljunk
Heraklesre _Philoktetes_ben, Artemisre _Hippolytos_ban, Athenára az
_Eumenidák_ban, Klytæmnestra árnyékára ugyanott s álmára a
_Síráldozók_ban, Darius szellemére a _Perzsák_ban s Euripides deus ex
machináira. Mindnyájan a végzetesség kifejezői, mely vaskezével az
emberekre és családjokra nehezűl.

Azonban ha a végzetességet, mint puszta tényt a maga tárgyi
jelentőségében tekintjük is, látni fogjuk, hogy a keresztyén világ
felfogásából s ezen nyugvó tragikai költészetéből épen nincs kizárva.
Nemcsak a sorstragédiákra s a velök közelebbi összeköttetésben álló
irodalmi alkotásokra utalhatunk, hanem a keresztyén világnézlet
legfelsőbb és legtisztább kifejezésére, Shaksperere is. Sürűn
találkozunk a végzettel jóslatok, babonák, álomlátások, lélekjelenések
képében, melyek vagy a tragikai gyarlóság kifejtésére s vétségig
csábítására, vagy legalább a katasztrófára több-kevesebb befolyást
gyakorolnak. Mindebben az a hit nyer kifejezést, hogy az ember sorsának
intézésére akaratán merőben kívül álló körülmények, felsőbb erők is
sokszor elhatározóan közreműködnek. Ott van a végzetesség képeül
Macbeth, kinek a boszorkányok megjósolják, hogy király lesz, de örökét
Banquo utódai bírják; megjövendölik azután azt is, hogy urasága és élete
addig tart, míg a birnami erdő meg nem indúl Dunsinanra, s nem
találkozik oly emberrel, kit nem anya szűlt. A mondások képletes
értelemben mennek teljesedésbe Macduff seregei a birnami erdő galyaival
ékesítve közelednek Dunsinan ostromára s a vérszomjas zsarnokot Macduff
öli meg, kit úgy vágtak ki holt anyja testéből. A míveletlen, babonás
thán lelkére erősen hat a rejtelmes jóslat, mely mintha csak a delphii
orákulum székéről hangzanék, jegyzi meg Greguss. Julius Cæsart inti a
jós márczius idusától s Calpurnia megálmodja vesztét; ő maga ép oly
hazugoknak tartja a jeleket, akár Oedipus Apollo és Teiresias szavát, s
ép oly betűig betelnek rajta. Pomfreti Péter megjövendöli János
királynak, hogy Áldozócsütörtökön délben elveszti koronáját; a zsarnok
felakasztatja a «durva rímekben gajdoló» jóst, de a végzetes napon
ráemlékezik, hogy igazat mondott. Hát Wallenstein és csillagai? A
tragédia elején a csillagok állása tettre biztatja, míg katasztrófája
küszöbén az astrolog Seni ijedten jelenti, hogy urát nagy veszedelem
környékezi. Nagyravágyó bizakodása mindig hisz szerencse-csillagában s
babonája mindig fél az ismeretlen Maleficustól, melylyel a sors
irigysége amazt fenyegeti. Az akaratos, tetterős szellem mindig érez
maga fölött valamely titkos, démoni hatalmat, mely szándékai és ezeknek
eredménye közé furakodik, s az ő akaratán kívül sorsára hat. Maga a
költő mondja prologjában, hogy hősét az élet kényszerével küzdve fogja
bemutatni

  S bünének a nagyobb felét a bal
  Csillagzatokra hárítandja.

A sorsnak e titkos hatalmát érzékíti meg Schiller némely balladájában
is, mint a _Polykrates gyürüjé_ben s az _Ibikus darvai_ban. Amott az
irigy végzet, itt a rejtelmes utakon járó, de kikerűlhetetlen Nemesis; a
korinthi szinpadon megjelenik a fúriák kara.

  S látszat s való között lebegve
  Hánykódik minden szív, remegve,
  S a bírótól szorongva fél,
  Mely lesben állva lát s itél.
  Mely titkosan, megfejthetetlen
  A sors sötét szálát szövi,
  Ott él csak, mélyen a szivekben,
  Ámde a napfényt kerüli.

Azonban a balladát nemcsak ilynemű, a klasszikai mondából vett tárgyak,
hanem saját természete is mintegy vonják a rejtelmes felé. Első
alakulásakor, északi szülőföldén már a komor, ködös természet zord
rémlátásai szövődnek össze erkölcsi rugókkal. Szereti a bűn és bünhődés
kapcsolatát, a vétségbe vonattatás elemi erejét, a hűség, hit, szerelem,
gyűlölet hatalmát fátumszerű titokzatosságukban tüntetni föl. Példákat
bőven találunk a nép- és műballadában egyaránt, úgy a külföld mint a
magunk költészetében. Gyulai Aranyt a ballada Shaksperejének nevezte. A
mint a shaksperei drámában felkutathattuk a végzetesség nyomait, ép úgy
megtalálhatjuk Arany balladájában is. Ott van népies balladái közül az
_Árva fiú_ és _Vörös Rébék_, a romantikusok közül _Bor vitéz_, _Tetemre
hivás_ és _Éjféli párbaj_. Mind a csodással, a természetfölöttivel adnak
művészi kifejezést – lélektani igazságoknak.

Lélektani igazságoknak, mondjuk; mert ide jutunk, ha a végzet benső
jelentőségére gondolunk, ha megkísértjük: az ember érthető törvényét
keresni abban, a mit a mindenség megfoghatatlan törvényeűl hallunk
emlegetni. Vajjon a fátum eleve elhatározásából, megmásíthatatlan
akaratából elkövetett vétség esik-e igazi beszámítás alá, azaz vétség-e
igazán? A sors szerencsével veri meg a halandót; hogy szerencséjében
elbizakodván, vétekbe essék, s aztán ő kedve szerint megronthassa. Nem
igy esett-e meg Ajas? Vagy épen kikerűlhetetlenné teszi neki a bűnt,
hogy kikerűlhetetlen büntetéssel sújthassa. Nem ezt mutatja-e Oedipus
példája? Ebben keresi a német eszthetika az életnek ama tragikai kettős
jelentőségét, ama megoldhatatlan erkölcsi ellenmondást, melyet az antik
tragikum élesen fejez ki a nélkül, hogy megoldását megkísérlené. Talán
senki sem állítja fel oly mereven ezt az ellentétet, mint Weisse és
Zeising. Amaz éles különbséget tesz az antik mithikus meg a keresztyén
magikus és kisértetes elem között, s amannak egész tárgyi valóságában
elfogadása nélkül az egész görög tragédiát értelmetlen esetlegek vak
játékának mondja. Zeising pedig azt találja, hogy az ókori tragédiában a
küzdelem merőben külső, a hősnek küzdelme valamely emberfölötti, isteni
vagy fátumszerű, hatalommal, míg az újkoriban főkép benső a harcz,
melyet az embernek positiv és negativ, isteni és démoni, erkölcsös és
erkölcstelen természete folytatnak egymás ellen; innen a vétség, mely a
küzdelemmel szükségkép kapcsolatos, a görög hősnél objektiv, a
keresztyénnél szubjektiv, amannál öntudatlan, ennél öntudatos. De
mindennek daczára azt találjuk, hogy a görög tragikai költészet
valamennyi remekművében a vétségre visszahat a lakolás. A megtorlásnak e
szükségszerűsége, az egyetemesnek mint erkölcsi törvénynek ez az
érvényesűlése, mindenesetre föltételezi a vétségnek bármely homályos, de
tagadhatatlan beszámítását. A beszámíthatatlan vétség, mely már maga
sorscsapás, s a rá minden igaz ok nélkül visszasújtó nemezis, fölkeltené
szánalmunkat és félelmünket; de a tragikai katasztrófában a lelket a
helyett hogy lenyugtatná és megtisztítaná, inkább ellenkezőleg a
végletekre izgatná s kétségbeesésbe kergetné. Ha az élet folyásának
általános képeül állana előttünk a tanúlság, hogy: bármit tégy, csak
bukás vár reád; hogy: minél derekabb vagy, annál bizonyosabb
kiszemeltetésed nemcsak bukásra, hanem bűnre; hogy: mindebben
szabadságodnak, akaratodnak, tenmagadnak semmi része sincs; hogy: Ajas
őrjöngése csak őrűlet s Oedipus nyomora csak szerencsétlenség: – e
tanúlság örök aláásása a lélek nyugalmának, örök megrontása a szív
minden erkölcsi rugójának, örök homályba borulása az élet szépségének. A
hol a vétség megszűnik vétség lenni, a balsors sem bünhödés többé; de mi
értelme van ott az erénynek s mit érhet az öröm? Azonban a görög szinpad
nem a kétségbeesés iskolája volt. Phrynichosnak egy elveszett darabja,
_Miletus eleste_, ama borzalmakat festette, melyeket Athén gyarmatának a
perzsáktól szenvednie kellett; Herodottól tudjuk, hogy a nép tetemes
bírságra itélte a költőt, «mivel saját szerencsétlenségöket ábrázolta».
A görög hallgatóság mást várt, másnemű hatást kivánt, olyat, a minőt
Aristoteles fejteget. Félelmet és szánalmat, de egyszersmind katharzist,
megtisztulást. Fölzaklatott érzéseink kiengesztelődése, megtisztulása
csakis a fölfogásunk szerint való igazságnak bizonyos jelentkezéséből,
megvalósulásából következhetik. Ilyenről pedig egyáltalában nem lehet
szó oly vétség megtorlásánál, mely erkölcsi beszámítás alá nem eshetik,
melynek elkövetése merő kényszer volt, mely maga nem szabadságában
mutatja az embert, hanem tisztán és egyedül az irigy végzet játéklabdája
gyanánt.

A nagy ellenmondásnak Vischer a következő elmés megoldását vagy inkább
csak magyarázatát adja: «A görögök nagyon is közel állottak a
természethez arra, hogy nehéz esetekben maguktól határozzanak; szabad
énjöket átdobták hát az istenekbe, ezektől a sorsba s jelek és jóslatok
által saját határozatukat idegen tanács képében származtatták vissza; a
külső viszonyok és belső természet, örökölt vérmérséklet által való
határozottság esetlege nem jutott náluk a gondolkodó öntudat és
akaratban tiszta kifejezésre. A mint ekként saját legbensőbb énjöket
átdobták a sorsba, úgy dobták át ezzel együtt a természeti határoztatás
és akarat közötti megoldatlan szakadást is; a sors ennélfogva félig
erkölcsi törvény, félig pedig a háttérben természeti hatalom, a megrontó
véletlent küldő, mely nem emelkedik erkölcsi összefűggéssé, nem oldja
föl magát: a tragikai kiengesztelődés tökéletlen marad, a mint a vétség
sem tiszta.» Így Vischer, kinek felfogása szerint tehát a sors voltakép
az emberből, annak határozatából indúl ki. Azt hiszszük, csak egy
lépéssel megyünk odább, mikor az ő tételéből az övétől eltérő
következtetést vonunk. E lépéssel a fátumban már nem az emberrel
szemközt álló, merőben külső hatalmat látunk, hanem saját indulatai
születésének, természeti alkata érvényesűlésének, szenvedélyei
fejlődésének és kitörésének meg a körülmények összehatásának képletes
kifejezését. Nem szabadsága tagadását, hanem az emberi és természeti
viszonyoktól való föltételességét. Tehát szabadságát ama viszonyok
között, melyekbe helyeztetett s felhasználásának, érvényesítésének
azokkal a föltételeivel, melyek természetében, vérében, jellemében adva
vannak. E kettőből alakúl sorsunk ma: jellemünkből és körülményeinkből,
azaz a mi akaratunkból és mások akaratából; ez a kettő érvényesűlt a
görög tragikai hősök pályájában is. Lelkületünkben és viszonyainkban, a
külső és belső okok szükségszerű összekapcsolódásában, voltakép a mi
sorsunk is adva van, akár a görögöké, csakhogy nincs előre kijelentve.
Mindössze is mi nem tudjuk előre, hogy ép oly bizonyosan vár ránk az, a
minek a bekövetkezését a helleneknek megjelentették orákulumaik. Az
orákulumok is csak a jellemben és a körülményekben látták és határozták
meg a jövőt. Ezek foglalatát a görög nézlet a fátum eszméjére vitte
vissza, mely felfogásában, vagy inkább képzeletében tárgyi hatalommá
emelkedett, a nélkül, hogy magjában, lényegében mást jelentett volna,
mint a mit mi értünk a sors alatt. A fátum fogalmában benne van a
szükségszerűség teljessége: a külső úgy mint a belső, a körülmények és
helyzet úgy mint a jellem természeti tényezői. A szükségszerűség számos
eleme, melyeknek életünk sora intézésére befolyásuk van, egy akarat
nyilatkozásának tekintve, kétségkívül félelmesebbnek tűnik fel, holott
voltakép a tragikum görög és keresztyén formájában csak egyazon gondolat
különböző kifejezéséről van szó. A mi föltételes szabadságunk meg az ő
föltétlen kényszerűségök között semmi esetre sincs meg az a belső,
lényegbe vágó ellentétesség, melynek alakjában viszonyukat legtöbbször
kifejeztetni halljuk.

Álljunk elő mi is ugyanazzal a példával, melylyel a különbség merev
felállítói bizonyítani szoktak: Orestes és Hamlet példájával
Aeschylosnál és Shaksperenél. Weisse e tárgyra vonatkozólag így
nyilatkozik: «Nagyon feltünő, hogy a shaksperei tragédia lényeges
indítékai, nem tekintve a lélekjelenést, a hős jellemében, a görögéi
pedig egyesegyedül az orákulumokban s az istenek tetteiben fekszenek.»
Nemcsak hogy nem feltünő, de nem is egészen úgy áll. Mi képezi Orestes
fátumát? Nemcsak boldogtalan helyzete, mely őt egy meggyilkolt apa s egy
gyilkos anya fiává tette, hanem jelleme is. Kegyelet és fájdalom dúl
benne nyomorúltan veszett atyjáért, kinek eljött sírjához, hogy egy
hajfürtjét tegye le ott áldozatul. E kegyeletet táplálja apja
nagyságának emléke, de táplálja, mint akár Hamletnél, a szégyenérzet is
anyja gyalázatán. Mikor Klytæmnestra jajgatni kezd Aegisthos halálán,
keserűen tör ki fiából ez a szégyenérzet:

  Szereted ezt az embert? Dőlj tehát együtt
  Egy sírba véle!

Nem ugyane motivum kifejezése-e, egy más vérmérséklet módosulásában,
Hamlet keserű tépelődése anyja gyöngeségén s az asszonyi gyarlóságon?
Orestest heves boszúérzet izgatja; a mint maga mondja, sárkánynyá, dühös
farkassá teszi. De a hazaszeretet és nagyravágyás mozzanatai is
mutatkoznak jellemében és vétségében. Nem tűrheti Mykenæ pusztulását «a
két asszony» alatt, meg akarja menteni. Megmenteni úgy, hogy
«királyiatlan halált halt» atyja pálczáját ő kerítse kezébe, a kit háza
jogánál fogva illet az. Kell-e több, jellembeli, belső indíték a tettre,
melyet elkövet? Magától halljuk, mikor Elektrának elmondja Apollo
parancsát, hogy álljon boszút:

  Ha hitlenűl hallgattam volna is, azért
  Meg kell történnie, olyan sok ösztönöm
  Ragad a czél felé: az isten szózata
  Apám gyalázatos végérül és az én
  Saját szivem’ szorongató nyomor.

Kiváló fontosságúak Apollo fenyegetései, melyekkel Orestest rémíti, ha
vonakodnék a kötelességévé tett boszútól. Mi mindennel fenyegeti? Hazája
veszedelmével, betegséggel, mely elhervasztja testét, lelkének a nyilazó
isten által meg-megújított kínjaival, ijesztő éjtszakákkal, őrjöngéssel.
Nem szóról szóra Hamlet sorsa-e ez, a ki halogatja a boszút? Nem ugyanaz
a fátum telik-e be rajta, a mely Orestest fenyegeti, s egyéb-e ez a
fátum, mint helyzetéből és jelleméből alakúló sorsa? Orestesnek ölnie
kell: ez végzete. Hát a szabadnak hirdetett Hamlet szabadsága vajjon
micsoda? Sem több, sem kevesebb, mint a maga helyzete és jelleme szerint
való szabadság. Szerencsétlen viszonyok hálójába van bonyolúlva;
lelkületének következése, hogy e hálót nem szakítja szét egy erős
elhatározással, hanem még jobban belebonyolódik és elvész. Ha Orestes
hitetlen és tépelődő természetű, ép oly kevéssé gyilkolt volna azonnal,
mint a hogy Hamlet nem halogatta volna a boszút, ha heves és tettvágyó.
Akkor Orestes Hamletnek, Hamlet pedig Orestesnek mutatkoznék. De mivel,
szinte teljesen hasonló helyzetben Orestes ép annyira nem Hamlet mint a
hogy ez meg nem amaz: ugyan mi okunk van a vérmérséklet által föltételes
szabadságot amattól teljes mértékben megtagadnunk, ennek pedig teljes
mértékben megadnunk? Helyzetök megegyezik. Hogy ebben a helyzetben
Hamlet tépelődik és hitetlenkedik, mielőtt ölne: jelleméből foly; de nem
kevésbbé következik jelleméből Orestesnek, hogy az első kinálkozó
alkalommal elhatározottan öl. Hogy Hamlet halogatja a boszút, az neki
épen olyan végzete, mint a milyen szabadsága Orestesnek az, hogy siet
vele.

De Orestes nemcsak a saját, hanem egyszersmind családja végzetének is
áldozata, mely irígyen és ádázon függ a Pelopidák fényes királyi háza
fölött. A ház alázórja, minden balságainak démonja. Agamemnon fiának
pályája csak egy lánczszeme a kapcsolatnak, melynek egyes mozzanatait az
_Oresteia_ nagy trilogiája mutatja be, s a melyet a népmonda még
előbbről kezd, Atreus és Thyestes vérengzésein. Mértéktelenség és
kegyetlenség öröklődnek apáról fiúra s átöröklődik velök a
mértéktelenség és kegyetlenség tragikus végzete is. Mi más e fátum, mint
a családi öröklött vérmérséklet, szenvedélyek, gyarlóságok elvonása egy,
fölöttük lebegő titkos hatalom eszméjében? A tragikai okozatosságnak
nemzedékeken át folytatott lánczolata. Egyik tragédia szűli a másikat; a
bűn véres vetéséből a boszú véres aratása következik. És a keresztyén
felfogás nem ismeri-e ezt a fátumot, habár nem rideg elvontságában, de
azért teljes félelmességében? Shakspere históriai drámasorozata, a York
és Lancaster házak nagy tetralogiái, Aeschylosnak nemcsak cziklikus
kompozicziójára, hanem felfogására is emlékeztetnek. «Mint a hogy a
görög költő, mondja Bayer, egy egész mithoszt, egy hőskori királyi
háznak egész sorsfejlődését ki akarta meríteni: úgy az angol költőnek
czélja is az volt, hogy az angol történetnek nagy dinasztikus harczait
egész lefolyásukban bemutassa, a végzetnek sötét szálát nemzedékeken
keresztül kisérje.»

Még egy példát. Orestes világosan tudja, mit tesz, s a mint Apolló szava
tulajdonképen nem volt egyéb, mint lelkének hangja: úgy Goethe
_Iphigeniá_jában a lélekmardosás víziói csak más kifejezési módja az
üldöző fúriáknak. De hát Oedipus; annak a bűne csak beszámíthatatlan?
Nem tudta kit öl meg, nem tudta kit vesz el: hol itt a szabadság, hol a
vétség? Bár a viszonyok az ő sorsára már lényegesebb, döntőbb befolyást
gyakorolnak, de azért a jellem itt sem marad kívül annak a tragikumnak
tényezőin, melyet Sophokles a legfélelmesebb drámai analysissel alkotott
meg. Müller Otfried volt az első, ki e mozzanatra rámutatott, élesebben
és mélyebben, mint Zeising, kinek Carriere az elsőséget tulajdonítja. A
hatalmas király Laios gyilkosát keresi; nem háborgatja semmi szorongás,
nem döbbenti meg a kétség, hogy talán ő maga a gyilkos, hisz az ő
életében is van egy sötét pont. Mértéktelen önbizalommal, szenvedélyes
és igazságtalan hevességgel támadja meg Teiresiast, ki őrá magára utal.
Isteni biztossággal veszi át a Nemesis szerepét s mondja ki átkát a
gyilkosra:

  Megtiltom, hogy ez embert, bárki légyen is,
  E földön, melyen mint király uralkodom,
  Akárki béfogadja, vagy szóljon vele,
  Vagy részesítse őt az áldozatban és
  Imákban, vagy megszentelt vízzel hintse meg;
  Mindenki űzze el házából őt, miként
  Mindnyájunk megfertőztetőjét; ezt adá
  Tudtomra most isten pythói jóslata.
  Az istenekhez fordulok: ne adjanak
  Sem termő földet, sem nejöktől magzatot
  Azoknak, kik nem teljesítik szavamat;
  A dögvész szálljon rájok s még rosszabb halál!
  De a gyilkost megátkozom, bár egyedül
  Tevé titokban, vagy többekkel frigyesen;
  Fejezze be hitványul hitvány életét!
  S ha tán házam lakója volt, s én tudva ezt
  Megtűrtem tűzhelyemnél, szálljon mind reám
  Az átok, melyet a gyilkosra mondtam én.

Beszélhet-e így halandó, ki nem tudhatja bűntől mentnek magát? Valóban
az istenekkel mérkőzik az, ki e szavakat ejti. Ez az elbizakodás, e
hirtelen hevesség nem rhetorikai motivum; több ennél: jellem. Jelen van
egész pályáján: czivakodásában Laiosszal s egybekelésében Jokastéval;
mindezekben nyoma sincs az ovatosságnak, mely az orákulum intésére tért
nyerhetett volna lelkében, ha vérmérséklete engedi. Jelen van utóbb is
hirtelen kétségbeesésében, melylyel oly nyomorúlttá teszi magát s mely
alapjául szolgál az isteni kiengesztelődésnek. Azonban Sophokles
tragédiájában nem az atyagyilkosság s nem a vérfertőzés az igazi
tragikai momentumok. Ezek csak abba a helyzetbe hozzák Oedipust, hol
jelleme, a hübrisz, oly féktelenül nyilatkozik. Ezzel avatkozik az
egyetemes jogába és sérti meg azt. Tragikai vétsége, Sophokles drámai
konczepcziójában, ez önfeledt elbizakodás, melyben jelleme nyilatkozik s
melyre a tragikai katasztrófa visszahat.

A fátum e felfogás szerint, melyet megkísérlettünk több oldalról
támogatni, nem zárja ki sem az erkölcsi eszme érvényesűlését, sem a
jellemnek, az akaratnak sokszor határozó szerepét a tragikumban. Nem
zárja ki, csak egy sajátságos elvonással, az egyén természeti
határoztatásának s a körülmények befolyásának egy akaratban
összefoglalásával ad neki kifejezést, melyben kétségtelenül megjelennek
a régi természeti nézlet nyomai. A végzet eszméjét, az előtte folyó
cselekvényekre vonatkoztatva, a kar hangoztatja, mintegy az ősi
vallásos, mithikus felfogás nyilatkozása. Egy régi világnézlet
maradványa, többnyire öreg emberek ajakán. «Minél többet mondó a
helyzet, írja Bayer, annál kevesebb mondanivalója van a karnak; minél
újabb és mélyebb az összeütközés, annál szótalanabbá és
jelentéktelenebbé lesz az.» A kar jelentőségének ez az átalakulása
egyszersmind a görög tragédia fejlődését is jelenti. A hőskori, mithikus
tárgyak felfogása egyre kevésbbé és kevésbbé mithikus. A fátum mind
inkább és inkább jelképes fogalommá, igazi tartalma egyre világosabbá, s
tolmácsa, a kar, egyre fölöslegesebbé lesz. A hős mind jobban képes maga
megértetni magát és sorsát. A peloponnesusi háború viharos, változó
szenvedélyei s a közállapotoknak ezekkel szemlátomást kapcsolatos
változásai, azután a sophistika törekvése a közkeletű fogalmak és
képzetek belső ellenmondásainak megvilágítására: mindez nem maradt
hatástalan a tragikai felfogásra s költészetre sem. A mint a végzetnek
egyszer jobban szeme közé néznek, a jellem szükségkép nagyobb
fontosságra s ennélfogva a páthosz nagyobb intenzitásra emelkedik.
Euripidesnél már a lélek benső küzdelme, a fékevesztett természet harcza
az erkölcsi eszmével, tisztán és tudatosan áll előttünk. A végzet csak
hagyományos szólásforma s a kar csupán a hős páthoszának,
alaphangulatának viszhangja. A tiszta drámai formát, a kompoziczió
szépségét megrontják a prologok s a deus ex machinák; de a lélektani
felfogás elmélyűl s a jellemrajz kiszélesedik. Világos példákban látjuk,
olyan példákban, melyek erre nézve alig igényelnek valami magyarázatot,
Heraklit állítását, hogy: az ember démona a jellem. Mikor az antik és
keresztyén tragikai felfogás különbségéről elmélkedünk, sohasem lenne
szabad szem elől tévesztenünk, hogy Aristoteles Euripidest tartotta a
legtragikusabb költőnek.

A mondottak meggyőzhetnek bennünket arról, hogy mily téves nyomon járnak
azok, kik a görögök tragikai felfogásában nemcsak a jellemnek, hanem az
erkölcsi eszmének sem tulajdonítanak fontosságot. Így Büchler Herman, ki
azt állítja, hogy az ókori tragédia az egyént nem jónak vagy rossznak,
hanem boldognak vagy boldogtalannak rajzolja. Nem; az antik tragikai
hősök is az erkölcsi törvény uralma alatt állanak s végzetök betelése
ennek az érvényesűlése fölöttük. Magyar eszthetikusaink közül is többen
vélekedtek ebben az irányban, bár a kérdést terjedtebben nem vizsgálták
s nézetöket behatóbban nem fejtették ki. Greguss általánosságban ennyit
mond: «Ha a görög tragédiák javarészét tekintjük, meg kell győződnünk,
hogy bennök a végzet mellett a jellemek is szerepelnek s a bukás a
jellemekből következő hibák eredménye, például _Antigoné_ban, ki ha nem
volna szerető testvér, az összeütközés elmaradna, továbbá _Ajas_ban s
_Oedipus_ban.» Ő hát a jellemet, bár szerepet tulajdonít neki, még
elkülöníti, mintegy szembeállítja a végzettel. Egy lépéssel tovább megy
Gondol Dániel, Sophokles szinműveiről írt s a Kisfaludy-társaságnál
jutalmat nyert értekezésében. Itt olvassuk a következőket: «A cselekvény
lényeges tartalma az emberi jellemet képző érzelmek, melyek a görögöknél
istenalakban jelentek meg, rendeltetésök levén az embereket izgatni és
tettre indítani. Ebből látni való, hogy nálok a tulajdonképeni tettet és
cselekvést isteneknek tulajdonítani sohasem lehetett: az, az emberé
magáé volt. A görög színművek cselekvényében hát két pártot találunk:
egyiket képezik az istenalakban levő örökhatalmú érzelmek, másikat az
emberek, kik ezen istenek befolyására szándékot tesznek fel, czélt
tűznek ki, és annak kivitelét cselekvés által eszközlik. Voltaképen ezen
istenek, mint tudjuk, az embernek saját tulajdonai, mert az ember
jellemének egyedüli lényegét ezek teszik. Ugyanazon érzelem hát majd
isten-, majd emberalakban jelen meg: egy részről mint emberi szenvedély,
akarat és czél; más részről mint önálló isten, mely egyes embertől
nemcsak nem független, sőt arra izgatólag fő fő befolyást gyakorló.» Így
Gondol, ki azonban már korábban a sorsot mint zord anankét, mint
mindenható szükségszerűséget, mint önálló hatalmat vette föl, a nélkül,
hogy az ellenmondásra gondolt volna. E szerint két, egymástól különböző
nézetnek lett tolmácsává, melyek közül a mi felfogásunk természetesen az
utóbbiban keresi az igazság magvát. Szász Károly, noha a végzetet még
merőben külső hatalomnak fogja föl s tragikai bűnül említi, hogy Oedipus
törekszik kikerűlni végzetét: végelemzésben a görög és keresztyén
tragikai felfogás között «csak fokozati, de nem elvi, nem lényeges
különbséget» talál. «Az egyes lázadása az általános ellen, tehát egy
jogosúlt indulat küzdelme egy jogosúltabb ellen»: ebben határozza meg
mindegyiket.

Hogyan fejezhetjük ki röviden vizsgálódásunk eredményét? A különbség,
mely a görög és keresztyén tragédia közt mutatkozik, jelentékeny részben
nem a tragikumot magát illeti, mint inkább csak stilbeli különbség. A
görög szinpad külsőségei s kedvelt mithikus tárgyai egyaránt bizonyos
általánosságban, uralkodó páthoszuknak olykor kizárólagos képviselőiül,
tüntetik föl a jellemeket, s nem abban a változatos teljességben, melyet
Shaksperenél s az újabbaknál találunk. A jellemzésnek e módja, ez az
inkább fajképi mint egyéni rajz szolgál a nézet alapjául, hogy az egyén,
mint ilyen, a hellen tragikusoknál fejletlen s fejletlenségében
alárendelt jelentőségű. De a görög drámai szerkezet is, az analytikus
kompoziczió, mely a katasztrófában szerette kifejleszteni egymásután a
már elkövetett vétség mozzanatait és bizonyságait, nem lehetett kedvező
a jellem sokoldalúságának bemutatására. Erről a jellemről, mely inkább
megtöretésében mint felmagasodásában áll előttünk, terjedt el a
felfogás, hogy annak a tulajdonképeni tragikai sorshoz nem is volt sok
köze. E jellembeli teljesség hiányának szinét növelte a görög erkölcsi
felfogás sajátszerűsége is, melyben a jó és szép fogalmai sokképen össze
voltak olvadva, s a mely az erényt főkép a mérték elvében, a vétket
pedig ez elv áthágásában kereste. Ide vonatkoznak a hübrisznek újra meg
újra ismétlődő képei a görög tragédiában. Ez a hübrisz azonban a
hellenek erkölcsi felfogásába élesen beleütközött, s bukása nemcsak
bukás, hanem megtorlás, melyben az erkölcsi eszme egész hatalma
érvényesűl. A jellem természeti határoztatása s a körülmények: nemcsak
eszközei, hanem alkotó elemei a fátumnak. A keresztyén tragédia
nagyjában elvetette e sötét hatalomnak mithikus felfogását és szerepét:
a sors nemcsak az egyénből fejlődik, hanem belőle is látszik fejlődni.
Mikor a keresztyén nézlet minden földi nyomort a bűnre vezetett vissza:
kiválóan erkölcsi avatásának adta bizonyságát. Az erkölcsi eszme egész
tiszta fényében ragyog Shaksperenél. A jellem a maga gazdag
teljességében, az akarat határozó szabadságában s tetteiért
kikerűlhetetlen felelősségre vonva. Az egyetemes képzete némileg
átalakúl. Az ősi természeti nézlet nyomasztó köde hova tovább mind
jobban foszladozik az erkölcsi és értelmi haladás napvilága előtt; de
azért a görög világfelfogásból nem hiányzik az erkölcsi eszme, sem a
keresztyénből a természeti. A tragédia, mely amazon nyugszik, meg az a
másik, mely ezen fejlődött, egyaránt félelmet és részvétet ébreszt
lelkünkben, s megtisztít és megnyugtat. Egyező okok egyező hatásokat
idéznek elő, s az egyező hatásokból egyező okokra következtethetünk. A
tragikum lényege nem változik, itt és amott ugyanaz: az egyén
kiválóságát gyarlósága harczra tüzeli az egyetemes ellen, s ezzel
romlásba ragadja. Az egyéni szabadság és egyetemes kényszer küzdelme a
tragikum ma és hajdan és minden időben.



XXX.  A katasztrófa.

A tragikai felfogás sohasem nyugodott meg igazán a merő esetlegben, a
fátum eszthetikai uralma alatt ép oly kevéssé, mint az erkölcsi eszmének
tisztábban ragyogó fényénél. A tragikai művészet minden időben érezte,
hogy a disharmonia, melyet a vakeset szűl, nem szép, hogy az oktalan
szenvedés ellenkezik az ő czéljával: nem engesztel ki, nem emel föl
bennünket, hanem inkább fellázít vagy kétségbeejt. A földi nyomor,
pusztulás, csapások képeit, melyek a vakeset játékainak látszottak, az
emberi szellem mindig elfogódással tekintette, s nem tudva megnyugodni
bennök, mikor költői motivumokul használta, egyszersmind bizonyos
irányban rend szerint át is alakította. Nemcsak a költők keresték a
véletlennek feltünő balságok s az emberiség erkölcsi élete között az
összefüggést, az okozatos kapcsolatot, hanem a népi felfogás is. A
tragikai mondák alakulásának törvényei között szembetünő helyet foglal
el az, melyet Klein a drámai nehézkedés törvényének nevez, a
Schopenhauer eszthetikai nyilatkozatait gyüjtő Siebenlist pedig, Fichte
kifejezésével, tragikai monismusnak. E törvény nem egyéb, mint a belső,
szükségszerű kapcsolat a jellem és tett, a vétség és megtorlás között.

Nem szükség mondanunk, mily fontosak itt a lakolás módja és eszközei is.
A nép tudatában van valamely véres esemény; képzelete bizonyos
kerekséget törekszik neki adni elbeszélésében; keresi, mivel kezdhetné s
egyszersmind mivel adhatná okát; ezt az okot minél szorosabb, minél
bensőbb összeköttetésbe igyekszik hozni magával az eseménynyel, ennek
tényezőivel, részleteivel, lefolyásával, kompoziczióját minél teljesebbé
és befejezettebbé tenni, azaz minél jobban kikerekíteni. Ekként hat
egyazon czélra eszthetikai és ethikai érzéke s nyilatkozik együtt a
tragikai monismusban a széptani és erkölcsi eszme. Oroszlánszívű
Rikhárdot nyil találta és ölte meg a csatában, Ulászlót Várnánál egy
jancsár lefejezte. A harczos közös sorsa érte mindegyiket, a mint
magyarul mondani szokták: katona-dolog; a személyválogatást nem ismerő
halál esetleg őket érte. A nép képzelete, mondája azonban nem nyugszik
meg a vakesetben: tragikailag fogja föl s a fölfogásban érvényesíti az
említettük törvényt. Rikhárd gyilkosa egy íjász, kinek rokonait
leölette; Ulászló sorsában, melyet elhirtelenkedés, árulás s az ellenség
túlnyomó száma eléggé magyaráz, főkép az esküszegő büntetését látja.
Etele haláláról Kézai krónikájában a következőket olvassuk: «Azon éjjel,
midőn Mikolttal menyegzőjét üllötte, az ivásba szokásánál jobban
belemerűle s a menyasszonyi éj gyönyöre után hanyatt fektében orra vére
megerede, s szabad folyása nem lévén torkára mene, s ott megaludván s
lélegzetét elfogván a világ félelmét megfojtá». E véletlen esemény Arany
_Csaba királyfi_jában tetté lesz, Krimhilda tettévé. Az új nászát ülő
király ellen a megcsalt feleség boszút liheg; töpreng sátrában, mikép
állja meg boszúját s az ő fiának, Aladárnak, mikép biztosítsa az
uralkodást Etele kedves gyermeke, Csaba, ellen. Megpillantja Alberik
látatlanná tevő «ködsüvegét».

  Egy gondolat!… fejére a süveget teszi,
  Látatlanúl a csarnok felé útját veszi,
  S megcsalva könnyű lépte, hol átsuhan, az őrt,
  A félvilág urának merít szivébe tőrt.

Emlékezzünk vissza Buda halálára: a világbíró hős majdnem orgyilkosként
ölte meg védetlen bátyját, mire a katasztrófában, a világbíró hős
védetlenűl, tehetetlen álomba merűlve, szintén orgyilkosság áldozatává
lesz. Áldozattá épen Krimhilda keze által, mely a viszály tüzét akkor
felszította a testvérek között. Íme a vétségnek a katasztrófáig húzódó
árnyéka: a krónikában elbeszélt véletlent a költő beilleszti a tragikai
okozatosság lánczolatába.

A jellem és a tett, a vétség és a katasztrófa benső, szükségszerű
összeköttetését, az utóbbit mint amannak kikerűlhetetlen fejleményét,
tüntetik föl Macbeth szavai, melyekben a gyilkosság előtt lelke háborog:

  Ha végrehajtva, azzal vége voln’:
  Jó volna gyorsan végrehajtani, –
  Ha gyilkom a következéseket
  Fölgombolyítni bírná s hálójában
  Fogná meg a sikert, – ha egy csapással
  Végezve volna minden, itt, csak itt,
  E földi partnak zátonyán: – a túlsót
  Könnyen veszem. De ily esetbe’ már
  Itt ér el az itélet, mert alig
  Adók a véres leczkét, – visszavág
  A tanító fejére. Ez igazság,
  Kérlelhetlen kezével, a kevertük
  Méregpohárt ajkunkra tolja.

A gondolatról, mely e szavakban foglaltatik, Klein, a dráma
történetírója azt jegyzi meg, hogy «az Shakspere saját kulcsainak egyike
nemcsak ethicotragikai alapeszméjének kincsestárához, hanem széptani
nézeteinek titkos szekrényéhez is». Mi e kulcs egyéb, mint a vétség
belső egységbe foglalása a katasztrófával, melyben a megsértett
egyetemes mulhatatlanul és engesztelhetetlenül visszavág a sértő
egyénre?

A katasztrófának, az egyén bukásának jelentőségét vizsgálva, azt
találjuk, hogy ez nem más, mint az egyetemes érvényesűlése az egyes
ellenében, a maga jogosúlt és ellenállhatatlan hatalmával. A lázadó
egyén elbukik s a világnak általa megzavart rendje, melyet az egyetemes
fogalma fejez ki, helyreáll. Az egyetemes tehát a katasztrófában, a
természeti vagy erkölcsi renden avagy mindakettőn elkövetett sérelem
megtorlójául, diadalmaskodó hatalommal jelenik meg. Milyen alakban lép
föl, milyen eszközökkel győz? Ezek a legközelebbi, feleletre váró
kérdések, melyeknek megoldásától függ a katasztrófa egész természetének
megvilágítása. Röviden azt felelhetjük, hogy az egyetemes háromféleképen
léphet föl. Megjelenhetik s érvényesűlhet merőben kívül képviselve a
tragikai hősön; megjelenhetik azután s hatalma teljességre emelkedhetik
ebben magában belűl; megjelenhetik végül, s ez lesz a leghatásosabb
forma, egyszerre mindakét alakban.

Az első esetben az egyetemes, a tragikai hős ellen, egészen ennek
alanyiságán kívül lép föl és győz. A szakadás ilyenkor teljes, az
ellenkezés egymást kizáró, vagy legalább az egyetemes nem foglal az
egyén belső világában tudatosan tért, nem ott hódít és hatalmasodik el.
Nem is indúlhat ki megrontására, megsemmisítésére közvetetlen magából,
mely a legtöbb esetben egyenes tagadása az egyetemesnek. Ide tartozik
legalsóbb fokon az esetleg felhasználása a hős megbuktatására,
természetesen abban a, némileg magasabb értelemben, melyre Aristoteles
utal. Hatásosnak mondja, ha egy képszobor véletlen ledűltében agyonüti a
szemlélőt, a ki épen a képben ábrázolt embernek gyilkosa; az esetleg a
csodálatos erejével hat a képzeletre, ha ez a tudatosság színében
láthatja. Ilyen a Niobe katasztrófája, a gyermekeit lenyilazó isteni
testvérekkel; így jelennek meg előttünk a Laokoon kigyói. Ide tartoznak
az Euripides-féle deus ex machinák is, midőn egészen egy felső hatalomra
bízatik a kibonthatatlannak látszó csomónak hol megoldása, hol csak
kettévágása. Az esetleget vagy felsőbb avatkozást csupán mint megtorlást
vonatkoztatja a kielégűlésre törekvő erkölcsi érzés s a képzelet a
vétségre, a nélkül azonban, hogy módja s eszközei tekintetében is erre,
okozatos kapcsolat által, visszavezethető, ebből származtatható lenne.
Gondoljunk a sorstragédiák igazságtételére, Marlowe _Tamerlán_jának s a
magunk irodalmában Kisfaludy Károly _Stibor vajdá_jának sokat ócsárolt
katasztrófájára: a zsarnok végzete egy kígyó marása által lesz teljessé;
de mi köze ennek Stibor vétkeihez? Erkölcsi érzésünket, az
eszthetikairól ezúttal nem is emlékezve, csak képzeletünk munkája
elégíti ki, midőn összeköttetésbe hoz egymással oly dolgokat, melyeknek
kapcsolata értelmünk előtt megfoghatatlan. Ámde e kapcsolat a tárgyaltuk
körben sem mindig ily laza, tisztán a képzeletre bízott. Az egyetemes
támadhat még egészen kívülről a hősre nemcsak mint véletlen, hanem
vétségének közvetetlen, szükségszerű következése gyanánt is. Olyan módon
és eszközökkel, melyeket a hős maga hítt, sőt mintegy jelölt ki. Épen
azok az ellenfelek törnek rá, kikben az egyetemest megsértette; épen
azok szereznek fölötte érvényt az erkölcsi törvénynek. Maga, az
egyetemesnek e külső képviselőivel szemközt, mindvégig a szilárd
ellenállás helyzetében marad; bukásában nincs része lelkiismeretének, az
önvádnak, a belső ítéletnek. Így képviselik és érvényesítik Shylock
ellenei az emberies érzés, a hővérű Percyéi az állami hatalom, Dózsáéi
pedig a társadalmi rend eszméjét és erejét. Kik ezek az ellenek?
Ugyanazok, a kikre Shylock kését feni, a kiket Percy karddal támad meg,
s a kiknek házait Dózsa felgyújtatta, családját kiirtatta. Az egyetemes
sérelme bizonyára magukból indúl ki; de érvényesűlésének eszközei, a
katasztrófa győztes hatalma egészen kívül áll rajtok.

E jelenségek körével szemben áll az a másik forma, a hol az egyetemes
győzelmének legjelentékenyebb tényezőjét magában a hősnek belső
világában találjuk meg. Itt ébred föl, folytatja harczát a
szenvedélylyel s vívja ki győzelmét, mely valódi tragikai
összeütközéseknél csak a hős megsemmisítése lehet. Az egyetemes eszméje,
akár mint egészé, akár mint egyes, velök szemben álló hatalomé, él és
hat bennök; de e hatás, a tragikai vétség elkövetése után, nem vihet
többé jó végre. Tudják jogosságát, de nem képesek érvényesíteni magukban
felsőségét saját páthoszuk felett. Így fejlődik ki bennök egy belső
harcz, melyet az egyetemes eszméje ví a szenvedély elragadtatásával, s a
melynek szükségkép az egyetemes diadalára kell vezetnie, mely azonban
csak az egyén feláldoztatásával lehet teljes. A rombolás munkája tehát
belűl indúl s legjelentékenyebb mozzanataiban belűl folyik: a hősnek
saját elhatározása által lesz teljessé. A hatalom jogosságának, mely
ellen küzdenek, elejétől fogva tudatában lehetnek, mint Phædra és
Medeia; vagy fölébredhet lelkökben ennek belátása, a külső viszonyok
tanúságtétele által, már a katasztrófában. Ámde az így magukba fogadott
egyetemesben nekik maguknak nincs többé mentségök: az rájok nézve belső,
romboló hatalommá lett, mely kérlelhetetlen ítéletét önmaguk által
hajtatja végre. Szenvedélyöket idejében nem tudták feláldozni neki, most
egész magukat kell föláldozniok. Az öntudat kínja ellen a halálban
kénytelenek menedéket keresni. Az ilyen hősök katasztrófája, kevés
kivétellel, öngyilkosságon végződik. Így Ajasé és Brutusé, így Othelloé
s nálunk Szigligeti Boricsáé is. Oedipus és Bánk nem lesznek
öngyilkosokká; de lelkiismeretök nem hajtja-e teljes mértékben végre
rajtok a tragikai megsemmisítés munkáját?

A katasztrófának leghatásosabb formája a kettőnek egyesítése. A hősön
végzetét külső és belső támadás, lelkiismerete és ellenfelei hajtják
végre s ő mintegy két tűz közé szorúlva bukik el. A menthetetlenség
benyomása itt a legerősebb, a végzet karja legsúlyosabbnak látszó, s a
külső és belső világ által képviselt egyetemes képzete a leghatalmasabb,
legfenségesebb. Macbeth és Rikhárd pusztúlásának képe, a «hentes» és
«véreb» veszte mily szörnyű s mégis mily fölemelő! Az utóbbi
tragédiájának van egy mozzanata, mely e nevezetes formát igen élesen
világítja meg, jóllehet a Shakspere-magyarázók eddig nem fordítottak rá
semmi figyelmet. A katasztrófa küszöbén Rikhárd sötét lelkébe is útat
talál az egyetemes, melynek egész hatalmáról eddig azt hitte, hogy joga
van magának bitorolnia. A bosworthi csata előtt, rémes viziójában,
lélekmardosásának szava szól; az hangzik kétségbeesett kínlódásában is a
látomány után:

  Tudatomnak ezerféle nyelve van,
  És minden nyelv másféle szóba tör ki,
  És minden szó elítél mint gazembert.
  Hitetlen hitszegés legfőbb fokon,
  Gyilkos gyilkosság legszörnyebb fokon,
  Korláthoz tör s kiált: Bűnös! bűnös!
  Kétségbesem. – Egy lélek sem szeret;
  S egy lélek sem szán meg, ha meghalok.

Már egy új, előtte eddig ismeretlen hatalom hálójában vergődik, melyben
meg kell fuladnia. Rikhárd, mikor a szeretetet kénytelen oly hatalomnak
ismerni el, melynek hódolnia kellett volna: már bensőleg meg van
semmisűlve a tudat által, hogy őtet senki sem szereti. Íme az egyetemes
jelentkezése, rombolása belső világában. De Rikhárdot külsőképen külső
ellenség teszi tönkre: Richmond. Azon az éjen, melyen a király, ő is
álmot látott; az egyetemes ugyanabban az alakban jelent meg neki, mint
Rikhárdnak, csakhogy más értelemmel. Reggel beszéli a lordoknak:

  Mióta elváltunk, legédesebb, s a
  Legjobbat ígérő álmom vala,
  Milyen valaha fáradt főmbe szállt.
  Úgy tetszett, mindazoknak lelke, a
  Kiket Rikhárd megölt, sátromba jött
  S diadalt ígért.

Íme az egyetemes, mely kívülről is rátámad Rikhárdra, s a megzavart
világrend helyreállítására, a győzelem biztosításával, mintegy a maga
képviselőjeül küldi Richmondot. Bosworthnál aztán győz a királynak külső
és belső ellensége, azaz győz az egyetemes önmaga által és ellenfele
által. Richmond egyesíti a piros és fehér rózsát s kívánja, hogy

  Az ég mosolygjon e kedves kötésen
  Miként haragvék a hosszú viszályért!

E fohász úgy hangzik, mint Orestes szózata az _Eumenidák_ végén, mikor
az Atridák tragikai végzete kiengesztelődik. Richmond, ki Rikhárdot
legyőzi, Malcolm, ki Macbeth rémuralmát dönti meg, Fortinbras, ki új
erőt hoz a rothadt Dániába, Alban, ki Lear király fölfordúlt
Britanniáját váltja meg: mind az egyetemes képviselői. Mikor a vétkesek
lakolását eszközlik, egyszersmind helyreállítják az általok visszájára
fordított rendet. Azonban a tragikai hősök győztes ellenfelei nem mindig
ilyenek. Lehet, hogy bennök sem jut tiszta és teljes kifejezésre az
egyetemes, hanem csak arról a bizonyos oldaláról, melyet a hős sértve
illetett. Gyakori eset az erkölcsi ütközés tragikumánál, a hol a hős az
egyik, ellenfele pedig a másik jogosúlt eszmét képviseli s igyekszik
érvényre juttatni a másik megrontásával. Ilyenkor aztán mindakettőt
bukás várja, egyiket a másik által, mert az egyetemes épen
teljességében, eszméinek harmoniájában sértetett meg s abban kell
győzedelmeskednie: a küzdő eszmék egységbe foglalása által. Példa rá
Antigone és Kreon viszonya. Antigone megsérti az állami törvényt, melyet
Kreonnak kötelessége megvédelmezni. Meg is teszi, de a kegyelet
érzésének, mely Antigone lelkét betölti, rideg megtapodásával. A hősi
leány elvész Kreon által; de győzőjét is maga után rántja a bukásba.
Épen a szívnek gyöngéd érzései által, melyeket Kreon megsértett, a
szerelem és anyai szeretet érzéseinél fogva, melyek Hæmon és Eurydike
halálának oka voltak, teszi semmivé a király életének minden örömét. E
kettős bűnhödéssel áll helyre a rend, békűl ki a kegyelet és a törvény.
Azonban itt s a rokon esetekben, a tragikai hős fölött ellenfele, akár
mint személyesen megtámadott, akár mint a sértett eszme hivatott
képviselője, mindenesetre jogában van s a lakolás közvetetlenül
igazságos. Ámde van eset arra is, hogy a, különben megérdemlett csapást
nem a sértett méri a hős fejére s így ő a maga részéről jogtalanul
cselekszik, noha maga a bukás épen nem ártatlanul sújtja áldozatát.
Ilyen esetben a csapás, mely a hősnek megtorlás, ellenfele részéről
vétség, mely szintén megtorlást idéz föl. Az ellenmondást csak az
oldhatja meg, hogy a bűnhödő a közvetetlenül nem érdemlett csapást
összeköttetésbe hozza valódi vétségével. A bűn, melyért Erzsébet Stuart
Máriát halálba hurczoltatja, nincs bebizonyítva; de ennek öntudatában
kiképződik a kapcsolat vétke és sorsa között; a boldogtalan királyné
kiengesztelődve hal meg abban az érzésben, hogy igaztalan itéleten
alapúló vesztével igazi bűneiért lakol; Erzsébet pedig, szeretett
kegyenczétől elhagyatva, önmagának terheül marad.

Az egyetemesnek, a maga különböző eszközeivel és eltérő módjain, való
imez érvényesűlése a kiváló egyén fölött: a tragikai katasztrófa. Az
egyén megsemmisűl s vele együtt semmivé lesz eszméje is, legalább a
gyarlóságnak abban a formájában, melyben keblét páthoszul töltötte el.
Ezt a teljes megsemmisűlést, együtt az eszmeét és érzéki alakjáét,
nevezi Solger tragikai ironiának. «Az ironia, mondja, lelkünknek az az
ereje, a mely által belátjuk, hogy csak annyiban van valóságunk, a
mennyiben ez az eszmének nyilvánúlása; hogy tehát ennélfogva ezzel a
valósággal együtt az eszme is semmivé lesz és elenyészik.» Vischer
természetesen ellene mond e fölfogásnak s vele együtt a többi
eszthetikusok is általán sokkal szűkebbre vonják a tragikai ironia
fogalmának körét. A katasztrófának egyik legjellemzőbb mozzanata, a
tragikum megrendítő hatásának egyik legnevezetesebb tényezője ez az
ironia. Mint az ironia általában, ez is a látszatnak és valónak bizonyos
ellentétén alapúl; a mint az ironikus fölfogás ellenkezőjére czéloz,
ellenkezőjét érteti annak, a mit mond: úgy az ironikus fejlődés is épen
az ellenkező czélhoz jut, mint a hova indúlt s a melyhez vezetni
látszik. Az egyén megzavarja a világ rendjét, megsérti az egyetemest s
kihívja végzetét. Minden erejét megfeszíti, hogy elszánt
szembeszállással úrrá legyen fölötte. Kiválósága a fölmagasodásban
tetőpontján mutatkozik; de midőn győzelem helyett a kikerűlhetetlen
bukás várja: mikor egész nagysága, a végetlennel szemközt, egyszerre
elenyészőnek, semmisnek tűnik föl: a fejlődés ironikus. Agamemnon,
hírének tetőpontján, diadalkoszorúsan lép be palotájába, hol nagysága
egy pillanat alatt semmivé omlik; Xerxes hatalmának teljességében már az
ég és föld urának érzi s tartja magát, mikor Salamisnál egyszerre tönkre
jut. Byron Sardanapalja, a pazar kéjelgés vakító fényében, a
tehetetlenség vánkosán heverve tölti életét. Álmodozó, lusta,
gyönyörökben tespedő. Mikor azonban hűtelen satrapái megtámadják,
egyszerre hőssé magasodik. De csak koszorút és sebeket szerezhet;
hatalmának vége. Nem akar nyomorúltan, foglyul élni; máglyát emeltet
kincseinek, kedvesének és magának, s a lángok előtt a végetlen gondolata
szállja meg lelkét:

  Világ lobog fel itten, a jövőt
  Tanítni, lázadó alattvalókat
  És elpuhúlt királyokat. Oh hány
  Nemzetnek, hősnek hírét fogja az
  Idő kioltni, s birodalmakat
  A porba sújtani, miként ez elsőt!
  Emlékét mégis annak, mit tevék,
  Kiméli majd s például őrizendi.
  Követni csak kevés fog, ámde senki
  Megvetni nem merészkedik.

Mikor így a férfias erő megaczélozta karjait s a fenség gondolata
megillette lelkét: a lángok összecsapnak feje fölött. E katasztrófa
hatásosságát, melyben az ironia szerepének oly nagy része van, többször
említi Kemény.

A tragikai ironia benyomása, megrázó hatása növekszik, mikor az ereje
teljében ragyogó hőst épen azok az eszközök buktatják meg, melyek által
a fenyegető csapást ki akarta kerűlni. Oedipus végzete elől futva, maga
rohan bele ennek hálójába, s utóbb, mikor egész királyi erejét latba
veti, hogy a közcsapást elhárítsa városáról, csak saját katasztrófáját
sietteti; Deianeira Herakles szeretetét akarja visszahódítani a Nessus
vérébe mártott ruhával, s gyilkosává lesz. Shakspere tragikai meséiben
Romeo és Julia vesztének épen az lesz eszközévé, a miben kétségbeesésök
a szabadúlást kereste: Lőrincz barát itala. V. László, a forrongó
magyarság közűl, a biztosabb cseh földre menekűl s hűs cseppet kér; az
ital, melyet épen ott s épen azoktól kap: enyhít, miként a sír. Azonban
a tragikai ironiának leghathatósabb képét azokban a hősökben találjuk,
kik, ellenkezőleg Goethe Mefisztójával, jót akarnak és rosszat mívelnek.
A tragikus egyén páthosza nemes; a kielégűlés, melyet czéljában elérni
kiván, nem az önzés vágya; a közjóra törekszik, hogy abból vehesse ki a
maga boldogsága részét. Czélját jónak tartja s csak azért küzd érte.
Küzdelme azonban az ellenkező eredményre vezet. Gyarlósága megzavarta
látását; a mit elérni óhajtott, az csak ő előtte tetszett jónak, s mikor
elérte, kénytelen gonosznak ismerni meg. Ez a gonosz lesz aztán rá nézve
is a szenvedés és romlás forrásává. Lear az odaadó szeretetnek akar
diadalt szerezni, s a szívtelenséget és fajtalanságot teszi úrrá
Britanniában; Verbőczi, a török szövetség pártolásával, hazája sorsán
akar segíteni s csak megaláztatásának és szenvedésének mértékét tetézi
még. Ha a czél s annak erkölcsi értéke iránt nincsenek is csalódásban,
elvétik a hozzá vezető útat, rossz eszközöket választanak, az ellenállás
talán fölizgatja s úrrá teszi felettök önző szenvedélyöket is: ily módon
munkálnak épen annak az ellenkezőjén, a mit megvalósítani kivánnának.
Shakspere hősei közűl Brutus, a közszabadságért fogva fegyvert, de
orgyilkos fegyvert, csak a végleges, állandó elnyomatás útját egyengeti;
Coriolan küzdelme, mely az arisztokracziai elv föntartására,
érvényesítésére indúl, csak az ellentétes, demokracziai áramlat
megerősödésére vezet. Kemény Zsigmond tragikai meséi is mind
többé-kevésbbé ez ironikus fölfogás kifejezései: Kassai István, midőn
öcscsének a Pécsiek fölött ádáz elégtételt akarna szerezni, Elemért
halálba kergeti; a Mikesek a családi szeretetnek, ragaszkodásnak
bizonyságaival csak a gyűlölködés magját vetik el. Gyulai Pál sorsa
egyike a tragikai ironia leghatalmasabb képeinek: minden erejével egy
nagy erkölcsi kötelesség betöltésére törekszik s végül kénytelen
bevallani, hogy csak gyilkos és semmi egyéb; álmai füstbe mentek; Senno
megöletésében csak a bűn rideg ténye érvényesűlt, nem a szándék.
Kifejlődését már föntebb így formuláztuk: a féltett Zsigmond, kinek
megmentésére a bűnt elkövette, vesztébe rohant; maga a lélekmardosás
zsákmánya lett és sohasem láthatta meg annyira sovárgott, kedves
Abafáját; épen az, a kit szeretett, Eleonora, épen attól, a kiért életét
és nyugalmát áldozta, Báthori Zsigmondtól, kieszközölte bukását és
kivégeztetését.

Van a tragikai ironiának még egy, egészen a katasztrófában érvényesűlő
nyilatkozása. A gonosz hős lelkébe már útat talált az egyetemes,
meghódol neki s szolgálni kivánná. Megtisztúlást, talán menedéket keres
egy nemes érzésben, valamely önfeláldozó cselekedetben, melylyel
önmagának egész addigi valója ellen fordúl. De ez a fellobbanás, e nemes
elhatározás már csak mint a következetlenség gyarlósága érvényesűlhet,
melynél fogva a végzet végkép megsemmisíti őt. Így lesz Borgia Lukréczia
bűnhödésévé fölébredt anyai szeretete; így Szigligeti Dienese is, mikor
vétkeinek szörnyű következéseit el akarná hárítani gyermekei fejéről,
épen ezek által támadnak azok ellene.

Tragikai ironia nyilatkozik a katasztrófa hirtelenségében is. A csapás
jöhet biztos, de lassú léptekkel, mint _Lear_ben. De jöhet rohamosan, a
tetőponton álló hőst egyszerre lepve meg és sújtva le. Mi érezzük,
látjuk, tudjuk a végzet kikerűlhetetlen közelgését; de a hős, külső és
belső erejének káprázatos teljességében, hatalmának önfeledt
élvezésében, sikereinek vakító mámorában mitsem sejt róla s hirtelen,
mintegy villámcsapástól érve, bukik el. Így éri a csapás a görög
mondában Oedipust, a németben Szigfridet, a svájcziban Gesslert, a
magyarban Etelét. Így vesz el a norvég ballada istenkisértő Tyro
királya. Ez a hirtelen változás az, a mit Aristoteles peripetiának,
sorsfordúlatnak nevez. «Abban áll, mondja, hogy a mit valaki tesz, az
ellenkezőre fordúl, még pedig a valószínűséghez vagy szükségszerűséghez
képest». E szerint a peripetia a sorsnak nem egyszerű átfordúlása jóból
rosszra, boldogságból és fényből nyomorra, hanem ironikus átcsapása
annak az ellenkezőjére, a mit a hős elérni törekedett. Mind e
mozzanatokat kitünő példában állítja elénk Teleki László _Kegyencz_e. Az
ironikus fejlődésnek mily művészete vezet a bukásnak és sikernek e
mesteri összeszövésére! Maximnak sikere lesz bukásává s e bukás szédítő
hirtelenséggel következik be rá nézve. A tragédia utolsó felvonásának
felét is még ellenének, Valentinián császárnak pusztúlása tölti be s az
utolsó jelenetek előtt úgy látszik, mintha Maxim mindent kezében
tartana, a minek birtokára csak törekedett. Gyalázatát vérrel mosta le,
cselszövénye császárrá emelte; ezzel a földi hatalom legmagasabb
csúcsára jutott s küszöbére annak a boldogságnak is, melyről felzavart,
szenvedélytől beteg lelke álmodott. «A fertőztetett nőt dicsőítve»
akarta újra keblére ölelni. De «egy gúnyos mennyei végzet kijátszotta».
A megrémítőnek nálunk példátlan művészetével zúdúl rá egyszerre
mindenfelől nemezise s a sokaság éljenzésére az új császár kétségbeesése
e velőt rázó szavakban tör ki: «Ne gúnyolj Róma!» Ő, ki boszúja kedvéért
minden szentet gúnyolt, most, irtózatos lélekmardosása közt, keserű
gúnynak érzi, hogy sorsa trónra juttatja s trónjának lépcsejéhez dobja
holtan mindazt, a mi életének értékét tette. Ott hever boldogsága
megmérgezve és büszkesége legyilkolva: felesége és fia.

És Maxim nem hal meg. Trónuson, hatalomtól és fénytől környezve, hagyjuk
el; de ő e hatalomban és fényben nem érte czélját, sőt megsemmisűlt.
Azért törekedett rájok, hogy becsületét és boldogságát szerezze vissza
általok. Mindezt örökre elvesztve, sikerét csak gúnynak érzi.
Küzdelmének rugója, tárgya, jutalma odavan, élete végkép megtörött,
páthosza kihamvadt, maga semmivé lett, semmivé mégis a nélkül, hogy
fizikai végét, halálát látnók. Bajza ugyan, ki a merő gonosz fenségét
még Shaksperetől sem igen volt hajlandó elfogadni, mint _Rikhárd_ról
írott kritikája bizonyítja, a _Kegyencz_től el akarja vitatni a tragikai
hatást; de véleményében sem az irodalom, sem a közönség nem osztozik. A
szörnyű nemezis, mely Maximot éri, nem hagyja kielégítetlenül erkölcsi
érzésünket: megrendít, de a büntető igazság érvényesűlésével meg is
nyugtat. A kegyencz áldozatává lett vétségének, pedig ím életben maradt.
Példája annak a kérdésnek vizsgálatára vezet bennünket: hogy a tragikus
fejlődésnek elengedhetetlen záróköve-e a halál, olyan szükségszerű
befejezése, mely nélkül a hatás csonka marad? A kérdés vitás. A
németeknél Freytag, nálunk Szász Károly nyilatkoznak leghatározottabban
a testi megsemmisűlés elengedhetetlensége mellett a tragédiában.
Freytagnak a drámai technikáról írott könyvében olvassuk: «A drámának
egy, magában zárt s egészen befejezett cselekvést kell ábrázolnia; ha a
hős küzdelme valósággal megragadta egész életét, úgy nemcsak régi
hagyomány, hanem benső szükségesség, hogy az életnek teljes
elpusztúlásával bizonyítsa be azt.» Szász Károly pedig, a tragikai
fölfogásról szóló értekezésében, így nyilatkozik e kérdésről: «A fizikai
halál múlhatatlan, és pedig két okból: egyike a tragédiában magában van,
másika a hatásban, melyet a nézőre tesz. Ha a hős megél s hogy úgy
mondjam meglábolja a nagy szerencsétlenséget, föl kell tennünk, hogy a
szerencsétlenség nem volt oly nagy, mint a küzdelemnek közepette maga is
érezte; vagy az erkölcsi ellenmondás volt csekély arra, hogy megoldása
abszolut lehetetlenség legyen, vagy az ő szenvedélye nem volt oly nagy,
hogy reá nézve halálossá váljék. Mindkét esetben a fölfogásban volt a
hiba. De ily megoldás által a tragikai hatás is csökkentve van. A néző
azon benyomással távozik, hogy a függöny legördűlésével hősére nézve még
nincs befejezve minden, mert nincs befejezve az élet. Lesújtva maradt
talán lelke a kétségbeesésig, meghasonlva talán az őrűltségig. De nem
láttunk-e lesújtott és kétségbeesett embereket megvígasztalódni?
őrűlteket kigyógyúlni? Othello, Romeo, ha megélnek, nem fognak-e egy új
Desdemonával vagy Júliával a lejátszott tragédia helyett talán komédiát
kezdeni? oly föltevés, mely a tragikai hatást gyökerében támadná meg. Ha
az erkölcsi ellenmondást megoldhatlannak föltételeztük, legyen az
valóban megoldhatlan e testi világban.»

A nagy példák közűl, melyek az ellenkező fölfogást támogatják, a nélkül,
hogy őt e fölfogásra téríteni képesek lettek volna, Szász Károly Katona
_Bánkbán_ját említi. Valóban nagy példa s a mellett kiválóan alkalmas
gondolkodóba ejteni bennünket a kérdés fölött: fölállítható-e a tétel
oly mereven, mint Szász Károly tette? Az erkölcsi ellenmondás és a
belőle következő összeütközés, mely Bánkbán lelkében, helyzetében és
sorsában nyilvánvalóvá lesz, a szó legszorosabb értelmében
megoldhatatlan; bármely irányban törekednék Bánk megoldására, semmiképen
nem tehetné a nélkül, hogy az egyetemessel, ennek valamely uralkodó
eszméjével, abszolut törvényével összeütközésbe ne kerűljön. Ha hűsége
emelkedik benne föltétlen érvényre: kénytelen megsérteni
hazafikötelességét; ha meg lelke ennek irányában ragadja, hűségét kell
megtörnie s e mellett családi gyalázatát sem háríthatja el fejéről. Nem
menekűlhet semmi módon; nem szabadíthatják meg sem lelkének nemes
tulajdonságai, sem okossága: szükségkép el kell vesznie. A tragikai
hatás teljes: Bánk megsemmisűl. Megsemmisűl, mint államférfi, mint
hazafi, mint lovag, mint férj; megsemmisűl létének egész erkölcsi
körében, annak egész jelentőségére nézve. Hogy e megsemmisűlés nem nyer
egyszersmind kifejezést a fizikai végben, a halálban, az mellékesnek
látszik. Bánk nem életének csak bizonyos irányában szenved vereséget,
hogy talán egy másikban új harczot próbálhasson, hanem minden irányban.
Teljes erkölcsi és fizikai ereje föl van emésztve, egész fegyverzetétől,
melylyel talán még harczra kelhetne, megfosztva. Nem hal ugyan meg, de
vége van. Maga mondja e szavakat:

  Az ég siket fájdalmaimra –
  Végsemmiség az én ítéletem –
  Az isten engem büntetésre nem
  Tart érdemesnek – az angyal, mely jegyezte
  Botlásaimnak számát, ily következést
  Húzó legelső lépésemkor el-
  Réműlt dicső helyén és félre fordúlt,
  Könnyes tekintettel törölte ki
  Nevemet az élet könyvéből.

Azt hiszszük, ezen a teljes, benső megsemmisűlésen fekszik a tragikai
katasztrófa súlya, melynek a fizikai halál csak a legtermészetesebb, de
sem nem egyetlen, sem nem múlhatatlan kifejezésmódja. A tragikus hős
páthosza egész lelkét betölti; életén nemcsak föltétlen hatalommal
uralkodik, nemcsak czéljait tűzi ki, küzdelmeit vezeti, sírját ássa,
hanem mintegy teszi azt. Benne és általa él s miatta és általa el is
vész. A mint legyőzetik; a mint a fejére zúdúlt szenvedésben tudatára
kénytelen ébredni akár czélja helytelenségének, akár ereje semmiségének
az egyetemessel szemközt; a mint a tragikai fejlődés látszatán túl
ironikus jelentőségét megérti: az élet oda van. Nem abban rejlik a
tragikai hatás titka, hogy fizikai végét látjuk-e vagy sem, hanem abban,
hogy ez a benső megsemmisűlés minden kétséget, a későbbi kiegyenlítés
minden lehetőségét kizáróan végbe megy-e szemeink előtt vagy sem. Az
élet, a puszta fizikai lét, mely az akarat és vágy valamennyi rugójától
megfosztva megmarad, nem valódi élet többé, csak Lukács Móricznak egy
grammatikailag talán rossz, de rendkívül kifejező szavával élve:
«tetsz-élet». Csak úgy tetszik, mintha élne a hős. Életének nemcsak
czélja nincs többé, de föltételei is hiányzanak, hogy czélt tűzhessen ki
magának. Hátralevő napjait inkább csak leéli, mint éli. A költő még nem
oldja meg föladatát, és hány tragikus író nem oldotta meg! a puszta
halál által, mely hősét esetleg, vétkével való benső kapcsolat nélkül
érte s mintegy külsőleg semmisítette meg a nélkül, hogy benne
páthoszának határozó része lett volna. Ellenben az összeütközés
hatalmának, a páthosz mindenek fölött uralkodó erejének rajza s a belőle
szükségszerűen fejlődő benső megsemmisűlésnek képe által a legteljesebb
tragikai hatást érheti el a halál föltüntetése nélkül is. Ha erre képes
s ezt megteszi, befejezte a tragikai okozatosság folyamát, előzményeiből
kihúzta a végső következtetést s nem kell félnie attól, a mitől Szász
Károly tart, hogy a néző képzelete tovább szőheti azt, még pedig nem
tragikai irányban s ekként hajótörést szenved a tragikai hatás.

Ez állításunknak más szempontból való megvilágítására idézzük Greguss
Shakspere-könyvének egy érdekes megjegyzését, melylyel azóta a német
Shakspere-magyarázat is elismerőleg foglalkozott: «Shakspere hősei,
legalább a java, kiábrándúlnak, lelkökben – a keserű tapasztalás
folytán, melyben részesűlnek – bizonyos átalakúlás megy végbe, melynél
fogva mintegy újjá születnek, igaz hogy későn, midőn elkövetett
hibájokat már jóvá nem tehetik, de meg vagyunk győződve, hogy el nem
követnék, ha ismét azon helyzetbe jutnának. Othello nem hinne többé
Jágónak, Lear ki nem tagadná Kordéliát, Macbeth meg nem ölné a királyt.
Ez a fölismerés, ez a magába szállás tagadhatatlanul egyik fő tényezője
a megnyugvásnak, melylyel az esemény gyászos végét fogadjuk, és
Shakspere óta minden tökéletes tragédia kellékének tekintendő.» Eddig
Greguss. Ha okoskodásából további következtetést húzunk, mire jutunk? A
megismeréssel a tragikai hős mintegy kifordúl magából: az okosan szerető
Othello és Romeo megszűnik Othelló és Romeo lenni. Mikor a költő a
fordúlatot érezteti, éreztetnie kell személyiségökben, ennek tragikai
jellemében való megsemmisűlésöket is. Ha ezt éreztetni tudja, akkor
aztán ahhoz az esetleg élőnek maradt Othellóhoz és Romeóhoz, kivel a
néző szeszélyes képzelete mégis egy új Desdemonát és új Júliát állítana
szembe, valósággal semmi köze nem lenne a réginek, és viszont az újnak
semmi befolyása a tragikai hatásra, melyet amaz előidéz. Othellónak,
kinek valóját a szerelem és becsület vak szenvedélyű kultusza teszi,
Romeónak, ki egész életét egyetlen érzés koczkájára veti, akár halnak
akár élnének, Desdemona és Júlia végével mindörökre végök van.

Nem szeretnők, ha félreértetnénk s valaki oda magyarázná szavainkat,
hogy ezek szerint hát a tragikai fejlődés a kibékűlés, a szerencsés
megoldás felé is irányúlhat. «A tiszta tragikus összeütközés már
eredetileg kiengesztelhetetlen», tanítja még Goethe is, ki pedig saját
alkotásaiban e tétel föltétlen érvényesítésétől mintegy természeténél
fogva vonakodott. A tragikai fejlődés szükségszerű befejezését, melyből
az igazi tragikai hatás következik, mindig az egyén megsemmisűlése
képezi, még pedig benső megsemmisűlése. Ez a fontos. A hős vagy holtan
marad a csatatéren, melyen küzdelme folyt, vagy legalább összetépett
zászlóval, fegyverzetétől megfosztva, mindörökre tönkretéve, a mi rá és
ránk nézve egy jelentőségű a halállal. E tekintetben is örök érvényű
Aristoteles utasítása, melyet a szánalomról és félelemről alkotott
elméletére alapít: «A szépen gondolt mesében szükségszerűleg ne
szerencsétlenségből szerencsére, hanem ellenkezőleg szerencséből
szerencsétlenségre történjék a változás». Dicséri Euripidest s a
«legtragikusabb költőnek» nevezi, mivel a legtöbb szomorújátéka
szerencsétlenül végződik; az ezzel ellenkező jelenségek okát «a nézők
gyöngeségében» keresi s «a költők engedékenységében», kik «közönségök
kivánságára hajtanak». Euripides művein kívül is a görög tragédia
legkiválóbb alkotásai, melyekben a tragikai fölfogás alakítólag
uralkodik a mithosz fölött, a hősnek vagy halálával, vagy legalább benső
megsemmisűlésével, a disztükhia megrázó képeivel végződnek. Az utóbbinak
példájára ott van Aeschylos Xerxese, a nagyság, hatalom, dicsőség
ellenkező végletébe kergetve; ott van Sophokles Kreonja és Oedipus
királya, kik mindenökből kifosztatva, bensőleg teljesen elnyomorodva
maradnak élőknek. Igaz, Shakspere nem kegyelmezett egyetlen hősének sem,
nem érte be az őrűlet szellemi megsemmisűlésével sem, hanem a tébolyúlt
Leart is halálba kergette; de számos nagy költőt tudunk, kik hőseiknek
ezzel a benső megsemmisűlésével, halál nélkül, méltón fejezték be
tragikai meséiket. A magunk irodalmában is _Bánk bán_on és a
_Kegyencz_en kívül, találhatunk példákat, Aranynak tragikai tárgyú
balladáiban. Ágnes asszony, Kund Abigél és Bende vitéz megőrűlnek,
katasztrófájukban a szellemi megsemmisűlés képét mutatják. Nem teljes-e
lakolásuk s ezzel a tragikai hatás? A mit Szász Károly mond, hogy
láttunk már őrűlteket meggyógyúlni, tökéletesen igaz; de vajjon
elképzelhetjük-e épen őket meggyógyúltaknak? Ágnes asszonyra börtön
várna, hogy «holtig vízen és kenyéren raboskodva bűnhödjék». A
lélekmardosás az élet verőfényén is elvette eszét; mikép őrizhetné ezt
meg a börtön magányos éjtszakájában? Hát Kund Abigél és Bende
meggyógyúlhatnak-e valaha? Gyógyúlás lenne-e az, mely újra tisztán
fölidézné amannak lelke elé az öngyilkos szerető, a tetemre hivás, a
vérző holttest iszonyú képeit, emennek meg a párbaj színe alatt
elkövetett gyilkosság gyáva iszonyát? E rémes emlékek, e szörnyű képek
örökre semmivé teszik őket; a homály mely lelkökre borúl, nem sokban
különbözik a sír éjjelétől.

Más szempont alá esnek az olyan mesék, melyek tragikai tényezőkből
vannak szőve, ezek elvezetve a tragikai vétségig, de azután katasztrófa
nélkül szerencsésen kibékítve s az egész derűlt végre juttatva. Más
szóval a «szomorú szabású, víg kimenetelű játékok», mint múlt századi
irodalmunkban (iskolai drámák) nevezve találjuk. Az ily történetekben a
tragikumnak csak elemeit, csiráját leljük meg, de nem magát teljes
kifejlődésében és igazi hatásában. Megnyugvásunk nem a nemezis erejében
és kérlelhetetlen igazságosságában, hanem kibékíthetőségében való
megnyugvás lesz; nem a fenség érzetében fölemelkedés s a szenvedélyek
megtisztúlása, hanem mintegy megszabadúlás a félelemtől. Mindez nem a
tragikum végbenyomása, nem az a hatás, melyre a tragédiaírónak
törekednie kell. Corneille nem hiába nevezte _Cid_jét elsőben
tragikomédiának. Azonban a költő, ha lemond is az igazi tragikai
hatásról s a tragikai tényezőket békés megoldásra kivánja vezetni, két
körűlményt nem hagyhat figyelmen kívül, ha a tragikai benyomáson innen
legalább általában művészire törekszik. Az egyik az, hogy békés
megoldás, derűlt befejezés csak az alapjában tiszteletreméltó hősöknél
lehetséges, kik a vétséget a körűlmények kényszerítő nyomása alatt, vagy
épen nemes fölhevűlésben követték el, mint Corneille Cidje vagy Kleist
homburgi herczege. A gonoszság vétsége, a nagy bűn sem erkölcsi, sem
széptani szempontból meg nem bocsátható; ethikai tekintetben
megtisztúlás helyett zavart okoz, művésziben pedig kielégítetlenül hagy,
midőn az élet komoly, költői fölfogását álérzelmessége meghamisítja. E
kérdésnek tanúlságos és jeles fejtegetését adja Gyulai Pál Feuillet
_Montjoye_járól írt bírálatában. De a hol nem mutatkozik is az erős
összeütközések kibékítése föltétlenül lehetetlennek, ott sem tévesztheti
a költő szem elől, hogy bocsánatát csak nagy szenvedések árán adhatja. E
szenvedések tisztító tüzében a hős mintegy megszabadúl salakjától s
lelkének nemes ércze tiszta ragyogásában tűnik szemeink elé. E benyomás,
meg a vétségnek és lakolásnak legalább megközelítő arányosítása
következtében erkölcsi és művészi érzésünk belenyugszik a bocsánatba.
Alig tudnánk e tekintetben találóbb példát mutatni a nagyot vétett Toldi
Miklós hosszú vezeklésénél _Toldi szerelmé_ben. Mily művészi
tapintattal, mily tiszta erkölcsi fölfogással vezeti e keserű próbán
keresztül hősét Arany, s vezeti végül is nem olynemű boldogsághoz,
melyet örökre eljátszott, hanem csak a király bocsánatában való
megnyugváshoz. Mindössze is arra jut, hogy kardja újra tisztává lesz s
hősként forgathatja azt hazájáért és királyáért. Lajos király így szól
hozzá:

    «Vétkeztél fiú, de lakolál is hétszer,
  Uradat veszélyből kisegítéd kétszer:
  Most ez övet, kardot, jer! az oldaladra, –
  Többször el ne veszítsd, úgy vigyázz magadra!»
    S drága övet, kardot neki általnyújta,
  A mi azt jelenté, hogy már lovag újra,
  Illeti, mint régen, udvari tisztesség.

Ennyi az egész: a király megbocsát s Toldi megnyugszik ura bocsánatában.
E megnyugvás, midőn végül őt, az egyedűliségre kárhoztatottat, csupa
boldog emberek környezetében hagyjuk, nem oldja föl a tragikai
hangulatot, mint Cid, hanem csak némi elegiaiba olvasztja át.
Mindazonáltal, ismételjük, a kibékítő végű cselekvényekben a tragikum és
tragikai benyomás sohasem teljes. Az igazi tragikum mindig
élethalálharcz; s az oly csomó, mely bármily nehezen, de mégis
megoldható, nem jelent élethalálharczot. A valódi tragikai hatás az
egyetemesnek csupán oly érvényesűléséből, oly diadalából fakad, mely az
egyént megsemmisíti.

Ez a megsemmisűlés, mint mondottuk, nem nyer minden esetben, föltétlenül
és múlhatatlanul a fizikai halálban kifejezést. De tagadhatatlan, hogy
ilyenkor mindig nagy és veszélyes próbára teszi a költő erejét, kinek
meggyőzően, minden kétséget kizáróan éreztetnie kell a véget, – a végnek
sajátos képe nélkül. Próbára teszi még a tragikai konczepczió erejét is:
az olyan nádszál-hőst, a minő Clavigo, természetesen meg kellett ölnie a
költőnek, ha történetét be akarta fejezni. E példa, különössége daczára,
inkább mellettünk, mint ellenünk tanúskodik.

Álláspontunk erősítésére hozzunk föl még egy bizonyságot. Utaljunk a
keresztyén népek némely tragikai mondáira, melyek épen a legnagyobb
vétkeknek méltó lakolását nem a halálban, hanem ellentétében, a
haláltalanságban keresik: ez a bűnhödés tetőpontja. Az idő végetlensége
valóság gyanánt van vonatkoztatva valamely élő lényre, ki e végetlenig
tartó végességnek tudatával is bír. Toldy nem e fogalmat akarja a hún
monda homlok-nyilas Detréjére ruházni, midőn őt «haláltalannak» mondja;
csak egyszerűen annyit kiván értetni, hogy a seb, mely másnak halálos
lett volna, őt nem volt képes megölni. A haláltalanság föltétlen
mentesség a haláltól. Látni való az is, hogy a haláltalanság fogalma
élesen különbözik a halhatatlanságétól. Mig ez örök fennmaradását
hirdeti annak, a mi nincs múlásra szánva: a léleknek, az eszmének, az
emléknek, addig a haláltalanság el nem enyészése annak, a minek
természet szerint el kellene enyésznie, a testnek. Amaz vígasztaló és
fölemelő, ez természet-ellenes és megfélemlítő. Meghalni nem tudni:
iszonyú. Arany örök zsidója gyötrődik ekkép:

  Pihenni már. Nem, nem lehet:
  Vész és vihar hajt engemet,
  Alattam a föld nem szilárd,
  Fejem fölött kétélű bárd…
          Tovább! tovább!
  Az üstökös meg visszatér,
  Kiröppent nyil oda is ér,
  Az eldobott kő megpihen:
  Én czéltalan, én szüntelen
          Tovább! tovább!

A haláltalanság képzete a népek szellemében a legiszonyúbb büntetés
gyanánt született meg. Ahasverus, a jeruzsálemi varga, átok gyanánt
viseli az élet végtelenségét, mert elhajtotta háza elől az Üdvözítőt, ki
ott golgotai útja közben meg akart pihenni. Más monda szerint a bolygó
zsidó Kertafilos, Pilátus ajtónállója, ki Krisztust öklével ütötte meg.
Most szerteszét jár a világon; minden száz esztendőben megbetegszik s
megifjúl; nem tud meghalni. Ilyen alak a repűlő hollandi is, ki
büntetésül arra van kárhoztatva, hogy örökké hányassék a tengeren s
partot sohase érjen; sötét hajóján magánosan támaszkodik az árboczhoz s
vészt és pusztúlást hirdet a hajósoknak, kik találkoznak vele. Istennel
daczolt, mert esküvel fogadta, hogy a Jóreménység fokán, melytől viharok
tartották távol, áthajózik, ha itéletnapig kellene is ismételnie
próbáit. Az örök vadász pedig, a német monda szerint, lábbal tiport
minden isteni és emberi jogot, hogy féktelen szenvedélyének áldozhasson;
most élete végtelen végeig kell üldöznie a vadat, mely egyetlen öröme
volt. Ki tagadhatja a tragikai fölfogásnak, mely e mondákban nyilatkozik
s épen a haláltalanságban tetőzik, erejét és teljességét?



XXXI.  A tragikum hatása.

Az ó-világ legnagyobb gondolkodójának csak egy kis töredékes és hézagos
irata maradt a költészetről s íme fejtegetéseinknek minden szála tőle
indúl vagy hozzá vezet vissza. Igy az is, s különösen az, melyben a
tragikum hatását szándékszunk vizsgálni. Aristoteles, költészettanának
hatodik fejezetében, akként határozza meg a tragédiát, hogy az «valamely
komoly, befejezett s jelentékeny terjedelmű cselekvénynek ábrázolása,
nem az elbeszélés formájában, hanem maguk a cselekvő személyek által, a
költemény különböző részeihez képest különneműen ékesített előadással,
mely szánalomra és félelemre indítás által ez indulatok megtisztítását
eszközli.» Tehát a félelem és szánalom s ezek megtisztítása: íme a
fogalmak, melyekben Aristoteles a tragikum lélektani hatását kifejezte.
A tudományos vizsgálat mióta csak széptani problémák behatóbb
vizsgálatához fordúlt, a tragikai hatás kérdésében, majdnem kizárólag az
idézett aristotelesi mondat magyarázatára szorítkozott. Különösen a
katharzis, a megtisztítás, fogalma lett beható eszthetikai és
nyelvészeti vizsgálódás tárgyává. A szavakban fukar s grammatikailag is
különbözőleg elemezhető szöveg, melynek részletesebb és világosabb
kifejtése valószínűleg meg volt a poetikában, de elveszett, tág kaput
nyitott az egymástól többé-kevésbbé eltérő magyarázatoknak. E megfejtési
kisérletek mind vagy ethikai, vagy eszthetikai, vagy orvostudományi
alapra vezethetők. Mindegyik iránynak itt csak legnevezetesebb
képviselőit említjük.

Az ethikai irányban okoskodók közül nevezetes Corneille nyilatkozata,
emlékezetes a miatt is, hogy Lessing az ő nézetéhez kapcsolja a maga
fejtegetéseit. Corneille Aristotelesnek arra a nyilatkozatára
támaszkodik, hogy «részvétet csak az érdemetlenül szenvedők, félelmet
pedig a hozzánk hasonlók keltenek föl». Ebből indúlva ki, a tragikai
hatásra vonatkozó helyet következőleg értelmezi: «A részvét oly
szerencsétlenség iránt, melylyel hozzánk hasonlókat látunk sújtva,
félelmet ébreszt bennünk, hogy minket is hasonló csapás érhet; e félelem
vágyat indít kikerűlésére; ebből a vágyból pedig az a törekvés
következik, hogy a szenvedélyt, mely szemünk láttára sodorta a szánt
személyt boldogtalanságba, megtisztítsuk, mérsékeljük, javítsuk, sőt
kiirtsuk; minthogy mindnyájunk belátása szerint meg kell szüntetnünk az
okot, ha a következést el akarjuk kerűlni.» E nézet ellen Lessing,
hamburgi dramaturgiájában azt vetette, hogy így a tragédia inkább a
többi indulatokat, gyűlöletet, szerelmet, nagyravágyást, féltékenységet
tisztítaná, mint épen azt a kettőt, a szánalmat és félelmet, melyeknek
tisztításáról Aristoteles szól. Sőt majdnem kizárólag amazokat, a
félelmet és szánalmat pedig oly kivételesen, a mily elvétve képeznek
vagy képezhetnének ezek tragikai indítékot: a tragédia, Corneille
szerint, azt a szenvedélyt tisztítja bennünk, melynek féktelenségét
ábrázolja. Lessing a maga katharzis-elméletét e szavakba foglalta: «A
megtisztítás nem áll másban, mint szenvedélyeinknek erényes tulajdonokká
változtatásában; a mi bölcseletünk szerint minden erénynek van innen és
túl véglete, melyek között helyet foglal: így a tragédiának, hogy
szánalmunkat erénynyé változtathassa, meg kell tisztítania mindegyik
végletétől; ugyanez értendő a félelemről is». A szánalom és félelem
összehatnak s mintegy egygyé olvadva tisztítanak meg a tragikai hatásban
egyfelől a közönytől s a túlságos odaadástól, másfelől az oktalan
rettegéstől s az elbizakodástól. Látni való, hogy a franczia költő s a
német műbiráló felfogása egy pontban megegyezik: mindegyik határozottan
ethikai jellemű; a tragikai hatás lényegét, a katharzist, mindegyik
bizonyos határozott erények kiképzésében keresi. Az ő útjokra jut a
német kommentátorok egyik legújabbika, Manns is. Ő grammatikailag is
máskép értelmezi az illető aristotelesi helyet, mely szerinte nem a
félelem és részvét megtisztításáról, hanem a velök, ezekkel az
indulatokkal járó megtisztulásról szól. E megtisztulás nem vonatkozhatik
másra, mint a félelemmel és szánalommal ellenkező indulatokra: az
önzésre és elbizottságra. A görög tragikai nézlet, melyben a hübrisz
motivuma oly kiváló, majdnem uralkodó szerepet játszott, támogatni
látszik e magyarázatot, mely ellen azonban a filologusok, grammatikai
szempontból, erős kifogást emeltek.

A tragikumnak az ellen a határozottan kifejezett moralis czélzata ellen,
melynek Lessing a fő képviselője, Goethe lépett fel leghatározottabban.
Ő mindenek előtt művész volt s mint művész, nem nyugodhatott bele, hogy
a műalkotás bármely, a művészivel nem azonos, rá nézve némileg idegen
czélra törekedjék, sőt hogy ebben a törekvésben fejezze mintegy ki
jellemét. Nem gondolhatta el, hogy Aristoteles a tragédiára vonatkozó
meghatározását, ennek a hatására s épen egy távolabbi hatására
alapította. Szavaiban hát más értelmet keresett, olyat, mely a művészet
fogalmának körén belül marad. Szerinte a szenvedélyek tisztítása a
cselekvénynek kiengesztelő befejezése által történik. Ha a tragédia a
félelmet és részvétet fölindító eszközeivel lefolyt, a szenvedélyek
kiegyenlítésével kell végeznie a színen feladatát. A stagirai bölcs is
kétségkívül magának a műnek erre a kiengesztelő megoldására, a tragédia
alkotására gondolt, nem pedig a hallgatók érzelmeire. Ezek csak a színen
ábrázolt indulatokat kisérik; képök által indíttatnak fel s képök által
nyugosznak le. A magyarázat filologiai oldalát sokan megtámadták; de
Goethe előtt ez jelentéktelennek tetszett. Értelmezése felől írja
Zelternek: «Még ha a magunk meggyőződését vinnők is bele Aristotelesbe,
azt is jogosan tennők, mert e meggyőződés ő nélküle is teljesen helyes
és alapos lenne.»

A tragédia moralis czélzatát, illetőleg a poetika ilyen értelmű
fordítását nemcsak az eszthetika alapfogalmából, hanem az orvosi műnyelv
történetéből kiindúlva is megtámadták. A katharzisban analogiát
kerestek, a testi élet bizonyos jelenségeinek átvitelét a lelkire. Az
első, a ki már ily irányban értelmezte Aristotelest, a franczia Egger
volt, a negyvenes évek elején tartott sorbonnei előadásaiban. Lelkünk
kóros anyagát a tragikai izgalom felszínre hozza s megszabadít tőle.
Egger felfogása e kérdésben a francziáknál ma is az «utolsó szó». A
németeknél Weil, de leginkább Bernays Jakab fejtette ki e pathologiai
analogiát legnagyobb készűltséggel s legáltalánosabb hatással.
Aristoteles politikájában a zenéről szólva, ennek erkölcsi és mulattató
hatásától megkülönbözteti tisztító, kathartikus befolyását. Olyan
emberek, kik egész az enthuziazmusig emelkedő kedélyizgalmaknak vannak
alávetve, fölindúlásukban gyakran lecsendesűlnek és megnyugosznak oly
énekek hallgatásán, melyek épen erős lelki mozgalmakat keltenek föl; ez
rájok nézve gyógyúlás és tisztúlás. Ugyanazok az énekek, melyek fogékony
lelkeket fölindúlásba hoznak, az eksztázisban szenvedőknek gyakran
visszahozzák egészséges, természetes hangulatukat. Igy a szorongatott
kedély épen bizonyos indulatok fölizgatása által szabadúl meg attól, a
mi terheli, nyomja. Az enthuziazmus fogalma alá sorolja Aristoteles a
szánalmat és félelmet s a léleknek túlságos hajlamát is irányukban;
rájok nézve már a katharzis: ha természetes és helyes mértékre
vezettetnek vissza. A katharzis eredetileg orvostudományi műszó s oly
gyógyító módot jelent, midőn az orvosszer a fölösleges, ártalmas
anyagtól a testet megszabadítja. Így használta Hippokrates. Azonban már
a pythagoreusok alkalmazták átvitt értelemben is a zene megnyugtató,
megtisztító hatására. Ilyen módon élt vele Aristoteles is, kinek szóban
forgó helyét Bernays, a mondottak alapján, ekként fordítja: «A tragédia
a szánalom és félelem (felkeltése) által ezen (szánalom- és
félelemszerű) kedélyizgalmaktól megkönnyítő szabadulást eszközöl». E
felfogás egész forradalmat idézett elő a katharzis-vizsgálatban, mely
azóta legnagyobb részben csak a Bernays-féle elmélet körül forog.
Általában a filologiai irányú kutatás előtt, melyben az illető
aristotelesi helynek egy eredeti grammatikai magyarázatával Télfy Iván
is részt vett, maga elé tüzött sajátos feladata szerint inkább
Aristoteles szövegének betűje, mint a tárgy természete lebegett.

Ennek kifejtése már a széptan feladata. Az eszthetikusok eleitől fogva
érezték, hogy van a tragikum hatásának egy olyan eleme, mely Aristoteles
szövegéből nehezen magyarázható ki. Ez maga az eszthetikai élvezet, a
művészi gyönyörködés a tragikumban. Aristoteles is mond ugyan erre nézve
egyetmást, de rhetorikájában tett legalkalmazhatóbb nyilatkozata is csak
távolról s közvetetten vonatkoztatható a tragikai hatásra. Itt olvassuk
a gyászdalokról, hogy ezekben a fájdalom mellett megzendűl az emlékezet
öröme is, annak fölemlítésére, hogy «mit tett és milyen vala ő», kit a
gyász-ének illet. Azonban ezen és más vonatkoztatható hely daczára,
Aristoteles elmélete ebben az irányban oly magyarázatot, kifejtést, sőt
kiegészítést igényel, mely a filologiai vizsgálat körén kívül esik.

A probléma egy kissé bonyolúlt. Az érzések, melyeket a tragikum fölidéz
bennünk, a szánalom és félelem magukban, természetök szerint,
kellemetlenek; senkinek sem telik kedve a részvétben és félelemben.
Pedig a tragikumot élvezzük, gyönyörködünk benne; vonzódunk feléje az
életben, elragadtatással nézzük véres képeit a szinpadon s idézzük
magunk elé a balladák sorai közül. Úgy tudjuk, hogy a gyönyörködés
forrása mindig valami vigasztaló, nemes, örvendetes; s itt íme
megrendítő, gyászos, sőt olykor borzalmas jelenetekkel állunk szemben,
ezek hatásának tárjuk föl szívünket. Csapásokat szülő vétkek, pusztító
szenvedélyek, hiábavaló küzdelmek, bukás és kétségbeesés képei vesznek
körül. És mi mégis vonzódunk feléjök, kedvünket találjuk bennök,
keressük őket. Talán mert a baj nem minket sújt? Hasznunkra akarjuk
fordítani mások veszedelmét, ismerni kivánván a szenvedélyeinkben rejlő
végzet útait, hogy okosan kikerűlhessük csapását? Igy akarjuk kitanúlni
a nyíl röpülését, melyről azt tartja egy régi mondás, hogy: ha látjuk,
lassabban jár? Vagy épen talán biztosságunkból jól esik a mások
nyomorát, nyugalmunkból a mások hányattatását, elégedésünkből a mások
boldogtalanságát szemlélni? Lucretius ismert verseit fogadjuk-e el
megfejtésül:

  Édes a más nyomorát a zajló tengerek árján
  Szél dühe közt szemlélni a partnak béke-fokáról.
  Nem hogy a más baja esnék jól; ám édes az érzés:
  Látni, minő bajtól óvott meg minket a jó sors.

Minde kérdésekre s a közös alapjokat képező felfogásra röviden
felelhetünk. E közös alap: az önzés. Ennek kellene a magukban kedvetlen
érzéseket, megőrizve a tragikai jelenségekkel szemben a biztosság
tudatát s érezve tanulságaiknak hasznos voltát, kellemesekké
változtatni. Az önzésnek természetében van, hogy mereven elkülöníti
magát mindentől. Vajjon képezheti-e az ilyen önzés, a kárörömig
magyarázható árnyéklataival, művészi élvezet, eszthetikai gyönyör
forrását, mely a léleknek mindig bizonyos odaadását, a szemlélet
tárgyába olvadását föltételezi?

Az angol Campbell s utána Blair Hugo a tragikai hatás gyönyör-érzetét
abban keresték, hogy a részvét által mintegy emberi lelkünk jósága
nyilatkozik s ez örvendetesen hat szívünkre. Örülünk azon, hogy úgy
érzünk, a mint érezni tartozunk. Lessing a szóban forgó problémát más
okoskodással próbálta megoldani. Minden heves indulat erősebb fokon
érezteti velünk saját valónkat. Ennélfogva szenvedélyeink közül a
legkedvetlenebbek is bizonyos tekintetben kellemesek. A kedvetlenség
csak a tárgyban van, mely a szenvedélyt fölkelti, nem pedig saját
alanyiságunkban, mi bennünk. Ha már ez a tárgy költött, a kellemetlen
mozzanat természetesen elesik s csak az izgalom kellemes érzése marad.
Látni való, hogy e magyarázat igyekszik fentartani a kapcsolatot
Aristotelessel, s annyiban igaz is, hogy a tragikai élvezet mindig
föléje emel a szenvedő, s szenvedése által szánalomra és félelemre
indító jelenségnek. De e mellett kettős gyöngéjét találóan emeli ki
Zeising. Egyik az, hogy csak a tragikai költeményekről, ábrázolásokról
szólván, megfejtetlenül hagyja magának az életnek tragikai képeihez való
vonzódásunkat; másik meg az, hogy igen is merev választó falat von a
szemlélő alany s a szemlélet tárgya között. Schiller egy külön
értekezésben fejtegette a tragikai tárgyakon érzett gyönyör kérdését,
melyben a Lessing-féle elmélet két gyöngéjét igyekszik kikerűlni. A
szenvedő ember, ki nem nyomorra, hanem boldogságra van rendeltetve,
czélellenesnek látszik a természetben, s mint ilyen fájdalmat okoz. De
ez a fizikai czélellenesség erkölcsi tekintetben lehet czélirányosság.
Kifejezésre juthat általa az erkölcsi törvény, melynek megnyilatkozása
mindig örömre derít, gyönyört ébreszt a fájdalom által is. Ez az öröm
fakadhat akár ártatlanoknak, akár vétkeseknek szenvedéséből. Amabból, ha
az ártatlanságnak ereje és bátorsága van, inkább elviselni a szenvedést,
mint megtagadni az igazságot s vétekbe sűlyedni; emebből, ha a bűnös
megbánása, kétségbeesése, bukása által a megsértett erkölcsi törvényt
visszahelyezve látjuk fenséges jogaiba. Ebben a felfogásban is megvan az
igazság magja. De a tragikum körét nagyon kiterjeszti, mikor
belefoglalja az egyetemest képviselő s csak időlegesen, külsőleg bukó
hősöket is. Másfelől nagyon érzik benne a Sulzer-féle erkölcsi felfogás
hatása; ellenkezni látszik az eszthetikai érzés természetével, midőn a
moralis czélszerűséget mintegy legfelső művészeti elvvé emeli. Vischer,
részletesebben tárgyalva a tragikai hatás kellemetlen mozzanatait és
fejlődésöket, nehány szóval siklik át a gyönyörön, melyet a végső
benyomásból származtat.

A mi eszthetikusaink sem terjesztik ki figyelmöket behatóbban épen e
fontos kérdésre. Szász Károly, valamint Névy is, csak röviden utalnak az
erkölcsi elégtétel s fölemelkedés örömére, mely a katasztrófában
nyilatkozó költői igazságszolgáltatásból ered. Szigligeti a tragikumnak
egész hatását két fogalomra szorítja: a szánalom (a részvét és félelem,
Lessing szerint is, alapjában egy indulat) és megnyugvás fogalmára.
Amazt önnön reményeinknek, aggodalmainknak, emlékeinknek és
szeretetünknek felébresztéséből és foglalkoztatásából magyarázza; emezt
pedig erkölcsi nézetünk megegyezéséből azzal a felfogással, melyet a
tragikai műalkotásban, különösen megoldásában találunk. Más, eredeti
alapon okoskodik Greguss. Szerinte a tragikum elemei: a fenséges és a
félelmes. Emebből következik hatásának kellemetlen mozzanata, amabból
vonzó ereje. A fenség képei, melyek között a tragikai cselekvény fejlik,
a tiszteletnek kisebb vagy nagyobb mértékét gerjesztik föl szívünkben.
Ez vonz a tragédia felé, melyben nemcsak vétkekkel és szenvedéssel,
hanem az emberi nagyságnak, emberi erőnek többé-kevésbbé tiszteletre
indító jelenségeivel találkozunk. Ehhez járúl az erkölcsi fölemelkedés
öröme, melyre az igazság föltétlen győzelme segít. Mindez szépen és
helyesen van mondva; de marad az egyéni kiválóság eszthetikai körének
olyan mozzanata, melyre csak nehezen, némi erőszakolással
vonatkoztatható. E mellett nem vet erősebb világosságot annak a
viszonynak bensőségére, melybe a tragikai jelenségekkel jutunk, s a
melyből élvezetünk is kétségkívül táplálkozik. Fölvilágosítatlanul
hagyja, hogy a tisztelet érzése mikép megy át a léleknek amaz izgalmába,
melybe a tragédia ép azokon a pontokon szokott ragadni bennünket, mikor
a tisztelet, legalább erkölcsi értelemben véve, mindenesetre apad.
Fölemelkedésünknek is csak okára utal, természetére nézve nem nyújt
fölvilágosítást.

Milyen következtetést vonhatunk a mondottakból; miben foglalhatjuk hát
össze a tragikum hatását lelkünkre? Kétségtelennek látszik, hogy a
szánalom és félelem, e «tragikai ikerpár», mint Klein nevezte, csakugyan
a fő, az uralkodó érzések, melyeket a tragikum fölébreszt. Az elméleti
fejtegetések mellé, melyek e tárgyra vonatkozólag immár egész irodalommá
szaporodtak, adjunk mi is egy, inkább a művészi gyakorlatra támaszkodó
megjegyzést.

Van az elbeszélő költészetnek egy olyan faja, mely egybefoglalva,
együttesen kifejezve adja a cselekvényt és hatását. Hatását épen a költő
lelkére, mely legfínomabban megérzi, legtisztább rezgéssel viszhangozza
és legvilágosabban, legegyszerűbben képes számot adni róla. E műfaj a
ballada, mely kiválóan szereti a tragikai tárgyakat. Az elbeszélő és
drámai részeket lirai felfogás hatja át s egész közvetetlenül lirai
helyek is szövik keresztül. E felfogással, ezeken a helyeken a költő
önnön lelkét tárja fel, kifejezvén bennök azt az érzelmi benyomást,
melyet tárgya gyakorolt reá. E kifejezésnek többféle módja van: az egész
elbeszélés lehet lirai színezetű, bizonyos hangulat komor árnyékával
teljesleg beborított; nyilatkozhatik aztán a költő szubjektivitása egyes
jelzőkben, közbeszurásokban, a bevezető vagy záró sorok elmerengése,
fohásza, kitörése; – de a költő lelkének fő, uralkodó hangulatát s ennek
állandó jellemét legtisztábban az ismétlő sorok, a refrain,
tolmácsolják. A tragikai tárgyú balladák refrainje legtöbbször nem
egyéb, mint a tragikum lélektani hatásának, az általa keltett
indulatoknak világos és félreérthetetlen nyilatkozása. A költő lelkét
megkapja valamely tragikai esemény; elbeszéli s hatását hallgatóira
mintegy az által is biztosítani, erősíteni kivánja, hogy az ő benne
magában keltett indulatokkal izgatólag szövi át az egész előadást,
azoknak a történet minden szakaszában, valamennyi fordulóján hasonló
szavakkal kifejezést ad. Ha megismerjük az érzést, melyből e többnyire
egyszerű kitörések fakadnak, voltakép a tragikum hatását ismertük meg.
Megismertük épen azoknál, kik legfogékonyabbak iránta s legélénkebben
tudják kifejezni. Vizsgálódhatnánk az angol-skót balladákon, az
atyagyilkos Edvárd, a fiát kivégeztető Buckingham herczeg, a Shaftesbury
püspök által vigasztalt királyfi balladáinak refrainjein; de Aranynak
refraines balladája is, _Ágnes asszony_, kiválóan tanúlságos e
tekintetben. Tárgya kétségtelenül tragikai: a bűnös szerelem iszonyú
vétke s iszonyú bűnhödése. E tragikai tárgy hatása hangzik újra meg
újra, minden szakasz végén a refrainben:

  Oh irgalom atyja, ne hagyj el!

E refrain az első szakokban mintegy Ágnes asszony titkos
fel-felfohászkodásának tetszik, kit az utczagyerekek, majd a
szomszédasszonyok szorongatnak, aztán tömlöczbe visz a hajdú s ott «a
rémtől népes éj» látásai gyötrenek. Ágnes lelke mind jobban elsötétűl,
egyre inkább veszti világos tudatát annak, a mit tett s a mi rá vár.
Szorongó és esenkedő fohásza egészen átmegy a költő ajakára, ki egész
lelkével belemélyedvén tárgyába, saját indulatát ugyanazokkal a
szavakkal fejezi ki, melyek boldogtalan hőse kedélyállapotát
világították meg. Oh irgalom atyja, ne hagyj el! A véres kép, a bűnbe
ragadott szenvedély, s nemezisül az őrület: annyira elfogják a költő
szívét, hogy önkéntelenül az a sóhaj tolúl ajkára: ne hagyja el az
isten. A titkos félelemtől megkapott, szorongó lélek sóhajtása ez: a
félelem hangja, a mint azt a tragikum fölveri. De az irgalom istenéhez
fohászkodik, az irgalom nevében fordúl hozzá. Ez az irgalom, ez a
tragikai részvét, tölti el szívét a szenvedő nyomorúlt iránt, ez tör ki
belőle ismételve, a mint Ágnes külsőleg és belsőleg egyre mélyebben
sűlyed. Ime a tragikai érzések, a félelem és szánalom, mily tisztán s
mily bensőleg összeolvadva mutatkoznak e refrainben. Arany _Endre
királyfi_ról szóló énekének ismétlő sorai egészen más természetűek,
tárgyi czélzatuk van. De befejező sorai s másnemű lirai nyilatkozatai
egyéb epikai dalaiban is ugyanezeket az érzéseket csillantják meg.
Emlékezzünk az _Árva fiú_ utolsó sorára, melyben, az erkölcsi nyomornak
a léleklátás félelmes fantasztikumával rajzolt képe után, felsóhajt a
költő:

  Szegényt, szegényt szánd meg uram, teremtőm!

Vagy _Zács Klára_ végső strófájára, midőn, az egymást szülő, s minden
mozzanattal fokozódó és terjedő vétkek elbeszélése után, a lantos,
félelemtől és részvéttől szorongó szívvel, énekli:

  Rossz időket érünk,
  Rossz csillagok járnak:
  Isten ója nagy csapástól
  Mi magyar hazánkat!

Ója meg az isten hazánkat; ne hagyjon el az irgalom atyja; szánakozzék a
teremtő: – mindez a megfélemedett szív sóhajtása, midőn a tragikai
végzet közeledését vagy betelését látja, a szenvedélyében kiváló egyént
szemben az egyetemessel, vagy már elomolva ennek ereje alatt. Nem
megfélemlítő-e a gondolat maga, s nem épen ezt az érzést fokozzák-e a
tragikai képek, hogy végességünket szüntelenűl a végetlen fenyegeti?
Hány és hány esetben tetszik előttünk igaztalannak a büntetés, a végzet
inkább fenyegetőnek és kegyetlennek mint igazságosnak, nagyon drágának
az ár, melylyel emberi voltunk adózni kénytelen az egyetemes törvények
sérthetetlenségének. Látjuk a legkiválóbbakat, kikben emberi nemünk
fényes tulajdonai tárúlnak föl szemeink előtt, kérlelhetetlen
pusztulásnak vetve alá. A nagy és erős áldozatok felé irgalmatlanul és
kibékíthetetlenül közelgő végzet, félelemre és szánalomra gerjeszt
érettök és irántok. Ez érzéseknek erős felindulásai között látjuk a
harczot és várjuk végét. Benső világunkat ez a fölhevűlés
tagadhatatlanul az izgalomnak bizonyos élvezetébe ringatja. De a
fájdalmas érzéseknek ez izgalmával csak a vad kedély vagy a lomha közöny
érheti be. Lelkünk valami magasabb, valami tisztább gyönyörre törekszik,
melyben érzésének és felfogásának ellenmondásai kiegyenlítődjenek.
Miképen történhetik e kiengesztelés? A félelem egy vészes és
kérlelhetetlen hatalom közelgésének érzete, melynek lelkünkben,
indulatainkban, szenvedélyeinkben is megvannak segítő társai. A belső
ellenség, mely a vár gyöngéit elárúlja s kapuit megnyitja az ostromló
előtt. E tudat, e sejtelem táplálják, izgatják félelmünket. A szánalom
meg az igazság mértékén túl való szenvedés képének hatása. Miért szenved
az ember? Ember voltáért; mert csak ember lehet; mert az emberi vesz
erőt rajta. Miért féltjük, miért szánjuk őt? Ember voltunkért; mert mi
is emberek vagyunk, mint ő; mert az emberi, a mi vele közös,
nyilatkozik, erőt vesz rajtunk. Ebből az emberi szempontból féltjük,
szánjuk, mentjük a tragikai hőst; mig az egyetemes, a maga
álláspontjából, mely fölül áll az egyes emberén, elitéli és
megsemmisíti. Midőn Antigone eltemeti testvérét, Lear megteszi a botor
osztályt, Romeo és Julia mindenről megfeledkezve egymás karjába dűlnek,
Brutus nagy szíve tüzet fog a szenvedély szikrájától, s a vészszel
terhes felhők egökre vonúlnak: többé vagy kevésbbé, egyiket inkább mint
a másikat, de bizonyára pártul fogjuk őket; emlékeink és vágyaink,
erényeink és gyöngéink, egész emberi voltunk mellettök szól. De az
egyetemes, melynek törvényét megsértették, rendjét megbontották, nem
lehet elfogúlt. Mindnyájunk fölött áll, s mindnyájunkat magába foglalva,
mindnyájunk érdekét képviseli, mikor megsemmisíti őket. Milyen lenne az
a világ, melynek rendjében helyet találhatnának mind ama boldogtalanok,
kiknek tragikai sorsa bennünket elfogúlt szánalomra indít? Mi csak az
egyes embert látjuk, a mint láthatjuk; az egyetemes pedig az egész
emberiség rendjét, a mint látnia kell. Bünhödésöket nem emberi mérték
szerint méri ki, melyet félelem és szánalom ingat, hanem isteni igazság
szerint, a mely megingathatatlan. Nem kegyetlenség, nem igaztalanság az,
a mit látunk; csak egy, a mi részrehajló felfogásunktól különböző, annál
fensőbb és mélyebb, mert természetesebb igazság. Ennek az igazságnak
megértésére, lelkünkbe fogadására vezet a tragikum. Mi történik velünk,
midőn szemeink előtt lefolynak a tragikai cselekvények, a kitámadástól
kezdve, a vétségen át, egész a szenvedésig, a katasztrófáig? Az
egyetemes nemcsak a tragikai hősnek, hanem minekünk is megnyilatkozik.
Mikor azt lesújtja, bennünket fölemel. Fölemel magunk fölé, az isteni
igazság megértéséhez, hogy e világon ne csak egyeseket, ne csak
jelenségeket lássunk, hanem ezek összefüggését, rendjét, örök
természetét és törvényeit. Az okok és okozataik eltéphetetlen kapcsolata
által meggyőz annak szükségszerű és természetes voltáról s ebben
igazságosságáról, a mi szemeink előtt történik.

Ekként emelkedünk fel a tragikumban; szemünk szűk határa kitágúl s a
fájdalmas érzések kiengesztelődnek. Az élvezet nem marad a félelem és
szánakozás izgalmában, hanem ezek átalakulása, kiegyenlítő megtisztulása
által megnemesedik. Oda emelkedve, a honnan a földi dolgoknak nemcsak
egyes szemeit láthatjuk, hanem egész lánczolatát tekinthetjük át: a
tragikai érzések ellenmondása magától feloldódik. Harmóniába olvadnak,
melyből a fájdalom mozzanata eltűnik, s megtisztúlnak. Az egyetemes
magaslatára szállva, szemtől szembe állunk az örökkel, igazzal, jóval.
Érezni fogjuk, hogy a mi igaztalannak látszott előttünk, abban csak a
legfensőbb igazság és bölcseség nyilatkozott az emberi természet örök
törvényei szerint. Megismervén a törvényt, azokat, a kik sújtó karja alá
kerűltek, nem tekintjük többé valamely idegen, zsarnoki önkény
áldozatainak. Sorsuk nem oktalanságot, hanem a mienknél mélyebb
bölcseséget hirdet, s csak igazság az, a mi betelt rajtok. A szenvedők
iránt nem leszünk közönyösökké, nem vesztjük el szánalmunkat; de e
szánalom megtisztúl, mert eltűnik belőle a kétkedés mérges fulánkja,
mely oktalan lázadásra izgat. A félelem sem lesz semmivé, de elveszti
borzalmasságát és keserűségét. A mi fölidézte, azt igazságos és jótékony
hatalomnak ismertük meg, mely nemcsak fenyeget, hanem egyszersmind óv és
védelmez is bennünket. Így tisztúlnak meg tragikai érzéseink. Így
emelkedünk megaláztatásunkból ahhoz az örömmel teljes tudathoz, hogy egy
sérthetetlen, bölcs és igazságos világrend őrködése alatt állunk.
Félelmünk, egy régi magyar kifejezéssel élve, _isteni félelemmé_,
szánalmunk pedig szerető, részvevő megadássá olvad át. Még pedig,
belátásunk alapján, önkéntes megadássá, melyben semmi megalázó, semmi
lesújtó nincs, a mely ellenkezőleg fölemelő és gyönyörrel teljes. Egy
pillantást vetve a végetlenbe, ennek egy sugara szívünkbe világít,
részességünket érezteti benne, megtisztít s a legmagasztosabb gyönyörrel
tölt el.

Igen, ha a tragikum csakugyan olyan természetű, hogy szükségkép
megnyugtat bennünket. Ha legalább mindig ilyennek mutatkozik ott, a hol
a művészet mélyebb és avatottabb szemmel tárja föl előttünk az élet
rejtelmeit s ezeknek megoldását, mintegy bizonyságul, hogy ezt az
elégtételt, az igazságnak ezt a természetes és szükségszerű uralkodását,
ha szemeink elég élesek lennének, megtalálhatnók az életben is
mindenütt, meg ott is, a hol a mi fölszines tekintetünk hiába keresi.
Nincs igazi tragikai műalkotás, azaz az élet tragikai jelenségeinek
nincs egyetlen igazán művészi ábrázolása sem, melyből ez a mozzanat
hiányzanék. A görög és keresztyén tragédia egyaránt oda törekszik, hogy
ezt a fensőbb, ezt a megnyugtató, ezt az indulataink természetéből
szükségkép fejlődő, ezt a világrendet biztosító igazságszolgáltatást,
egy szóval a költői igazságot juttassa minél élesebb, minél meggyőzőbb
kifejezésre. Ez a törekvés rá, bizonysága annak, hogy a tragikai
hatásnak lényeges, fő fontosságú tényezője.

Mindazok, a kik a tragikai művészetnek, és benne a tragikumnak, e
jellemző vonását kétségbe vonják, s nyilatkozatai által meg nem
győzetvén, szükségszerű uralkodását tagadják: főleg két gondolatra
támaszkodnak. Egyik az, hogy a tragikai szenvedés sok esetben
elégtelennek tetszik előttünk s épen ott, a hol a nemezisnek teljes
erejében és kérlelhetetlenségében kellene föllépnie; másik meg az, hogy
még több esetben igaztalannak, meg nem érdemlettnek mutatkozik. A költői
igazságszolgáltatás sem képes bizonyos ponton túl kielégítőbb,
megfelelőbb megoldással nyugtatni meg bennünket, mint a világi törvény,
mely egynémely vétekre halált mond s azontúl a bűnöknek egész skáláját,
egyeseket és halmozottakat, a szenvedély elragadtatásából folyókat s az
erkölcsi elaljasodás szörnytetteinek sorozatát, mind csak halállal tudja
büntetni. A tragikai költő is így tesz; csakhogy még hamarabb elkezdvén
a halálbüntetést, még kevésbbé képes arányosítani a vétket és lakolást,
még kevésbbé elégíti ki igazságérzetünket. Íme Antigonénak épen úgy
halállal kell fizetnie, mint Machbethnek, sőt amannak még szörnyűbbel,
kínosabbal, mint ennek. Más felől mi okon vesznek el Kordelia meg
Melinda? Megnyughatunk-e Rikhárd hősi halálában s Desdemona
meggyilkolásában? Elfogadhatjuk-e mindezt másként, mint amaz igaztalan
mérték művészi képeit, melylyel, e felfogás hívei szerint, az élet is
mérni szokott?

Bajza következőleg ír Rikhárdról: «E mű sötét és iszonyú; hajborzasztó
irtózatosságok, szörnyűség szörnyűségre torlasztva, csupa gyilkolási
tervek, és a szinlés minden mesterségei leábrázolva; minden háttérben s
egyedűl Rikhárd által mozgatvák a személyek mint bábok. Igazságtétel
kevés, legalább nem megnyugtató a hallgatóra nézve. Az álomjelenet
mesteri kép ugyan, és lélekkínokat mutat: de a harczbani halál, mely
dicsőségesnek szokott tartatni, míg némi dicssugárt is von ez emberi
szörnyeteg feje körül.» Nem tudjuk, nem Lessing egy helyének
félreértésén alapúl-e Bajzának ez a nyilatkozata. Lessing is tesz,
hamburgi dramaturgiájában, ilyféle megjegyzést, de nem Shakspere, hanem
a német Weiss Rikhárdjára vonatkozólag. Azonban akár ezt a megjegyzést
értette félre és tolmácsolta magyarul, akár nem: annyi bizonyos, hogy
Shaksperet máskép érthette volna. Rikhárd csakugyan a csatatéren esik
el, hősi halált hal s ez némi dicsfényt vet reá. E dicsfény nélkül
azonban ép úgy nem lehetne tragikai hős, mint a mennyire igaza lenne
Bajzának, ha a szörnyű ember vesztét csakis és egyedül ebben a glóriában
látnók. Gonosz valója ez által őrzi meg, a minthogy szükségkép meg kell
őrzenie, fenségi jellemét. De ha a csatatéren túl szétvonjuk a bosworthi
királyi sátor függönyeit; ha a vég pillanatának nem külső körülményeit,
hanem belső képét is keressük Rikhárdban: iszonyú szenvedés tárúl föl
előttünk, egészen és mindenben megfelelő befejezése egy iszonyú életnek.
A nagy monolog, az álomjelenet után, mi más, mint a
legelviselhetetlenebb lelki kín halálhörgése? Egész erejével támad föl
Rikhárd ellen nemezise: a tudat, hogy őt, a ki senkit sem szeretett,
senki sem szereti, senki sem szánja; neki, a ki mindent akart, egyszerre
mindent kell vesztenie. Be van végezve, nem kezdheti újra; csak a
szörnyű megpecsételés, a halál, van hátra. Ő valósággal a «halálok
halálával» hal.

Így merűlnek föl a halál órájában, önmagunkból kikelve, mind ama
titokteljes hatalmak, melyek életünk sorát, erkölcsi jellemét
meghatározták. Fölmerűlve könnyű elmúlássá vagy kétségbeesett
kinlódássá, kiengesztelt elnyugvássá vagy a leggyötrelmesebb kivégzéssé
teszik a halált, ezerféle változatban a szenvedélyek és életútak
ezerféle változata szerint. Nem maga a halál, fiziologiai
jelentőségében, bűnhödésszerű felfogásában az, a mi igazságérzetünket
kielégíti, hanem minősége, közelgésének benső hatása, elviselésének
módja. Íme a költői igazságszolgáltatásnak is megvan enyhítő itala, mint
az orvosnak, melylyel könnyűvé teszi az elmúlást; de megvannak mindazok
a kinzó eszközei, melyekkel a középkori vértörvényszékek a halálra
itélteket meggyötörték, összezúzták, megcsonkították a kivégzés előtt.
Nem ezen a kínpadon vergődik-e előttünk Tompa istentelen _haldoklója_,
vagy Shakspere Beaufort biborosa, fogékonytalanul mindakettő a vallás
enyhítő balzsama iránt, melylyel egyiket a pap, másikat a király
kinálja? Hányféle változata, milyen mélybe vágó különbségei vannak a
tragikai nemezis, a költői igazságtétel halálos itéleteinek, a közt a
halál közt, melybe Brutus kiengesztelődve siet, s ama másik közt,
melylyel szemben a bitorló János király oly nyomorúltan vergődik! Amaz
még ellenfelének megbántott szellemét is meg akarja nyugtatni önkéntes,
halálos áldozatával:

              Caesar, most légy nyugodt,
  Nem öltelek meg fél ily örömest;

emez irtózatos vivódása közt nem találhat egyetlen nyugtató gondolatot
sem:

  Oly rekkenő nyár dúlja keblemet,
  Hogy a belem mind porrá őröli;
  Hártyára tollal írott lap vagyok,
  Ez a sebes tűz hamvvá zsugorít.
  Mérgezve – rosszul –
  Halott, elhagyott, eldobott – –
  S nem hívja senki a telet nekem,
  Hogy számba dugná jégcsap újjait;
  Se országom minden folyóvizét
  Égő szivemre nem vezérlitek;
  Se éjszakot nem kéri senki, hogy
  Csókolja fúvó széllel kérges ajkam’
  S hűs enyhet adjon. Nem kérek sokat,
  Csak hűvös enyhet; és ti azt sem adtok,
  Ti szűkkeblűek, háladatlanok!

Fia, Henrik herczeg, könnyével vigasztalná. De hiába; a boldogtalan
király rákiált:

                  Éget a sava.
  Bennem pokol van, melynek ördöge,
  A méreg, itt bezárva zsarnokol
  Menthetlen elkárhozott véremen.

Íme halál és halál között, a mint az emberi szív takaró leplét félre
rántva, belátnunk enged, mily nagy a különbség, csak a tragikum mezején
is, s ennélfogva mily kimeríthetetlen változatosságban, mily
megszámlálhatatlan fokozatban jelenhetik meg általa a költői
igazságtétel. E gondolatnak egyik legszebb és legelmésebb fejtegetését
találjuk Gervinusnál. Az ide vonatkozó hely, melynek érdekét emeli az,
hogy egyenesen Shaksperere támaszkodik, így szól: «A mint a tetteket
Shaksperenél a körülményekből kell megitélnünk, úgy befejezésöket is
abból a viszonyból, melyben az a cselekvők törekvéseihez s az elbukók
öntudatához áll. Ebben fekszik Shakspere igazságtételének nyilt titka. A
halál _Lear_ben sokakat és válogatás nélkül ragad el; de Kordelia a
magasztos szabadító glóriájával, Lear kiengesztelődve, Gloster
mosolyogva, Kent örömmel hal meg; a többiek saját hálójokban megfogva,
czéljaiktól megrabolva vesznek; a világi lelkek elvesztve a világot,
mely nekik mindenök volt. Mi máskép esnek el: Macbeth egy hős keze
által, kitől mindig félt, és Rikhárd a vézna Richmondtól, kit mindig
megvetett! Nem a vég betűjén fekszik a súly, hanem a módban, a mint a
véget megálljuk; hogy az emberek elátkozva vagy megáldva mennek-e a
halálba, hajótörötten gonosz czéljaiknál vagy elérve a jókat, nemes
öntudattal vagy furdaló lelkiismerettel, mennyei megdicsőülésben vagy
pokoli kétségbeesés közt. A tragikai bukások nem egy vonalon fekszenek,
hanem a leggazdagabb különféleségben fokozódnak Rikhárdtól Kordéliáig.
Az a fenséges erkölcsi tanúlság pedig, melyet az örök igazságtételnek ez
a módja kifejez, abban áll, hogy a halál magában nem csapás, az élet
magában nem áldás, a külső jóllét nem boldogság, hanem az öntudat a
fontos; hogy az erénynek legnagyobb jutalma maga az erény, a véteknek
pedig legnagyobb büntetése maga a vétek.»

A tragikai megnyugvás különben épen nincs valami talio-szerű, valami
forbatoló igazságtételhez kötve. A mondottak csak annak a bizonyságára
szolgáljanak, hogy ott, a hol valóban tragikai jelenségről van szó, azaz
olyanról, a kiből nem halt ki a szánalomra keltő emberi, annak
bünhődését, ép az emberinek felkorbácsolása által a végetlenig
fokozhatja. Igazságérzetünk amaz oldalának, mely a nagy vétkek nagy
lakolását kivánja mindig megfelelhet s meg is felel. Sőt egyenesen
természetében van, hogy a mi világi igazságszolgáltatáshoz, terhelő és
mentő okok aggodalmas mérlegeléséhez, részvétünk érvényesítéséhez
szokott tekintetünk előtt aránytalanul sújtja áldozatait. A tragikai
végzetnek épen ez a természete uralkodik jellemző vonásként Kemény
mindegyik regényében, a derék Mikes-család tragédiájában ép úgy mint a
nyomorúlt «sardisi angyaléban,» Pécsi Simon bukásában mint Verbőczi
vesztében. Ámde ez aránytalanságában mindig megvan az indulatok egymásra
hatásának, a belső, okszerű fejlődésnek természetessége, mely az élet
intéző hatalmainak mélyebb belátására, útainak tisztább ismeretére s ez
által kiengesztelődésre, megnyugvásra, fölemelkedésre vezet.

Van ennek a kiengesztelődésnek egyéb formája is. Megszállja lelkünket
ott is, a hol a nagy szenvedés ártatlanokat vagy csekély hibákat
kegyetlenül látszik sújtani. A tragikai hősöknek gyarlósággal vegyűlő
kiválósága, féktelen szenvedélye vagy igaztalan csapásokat mér
környezetére, vagy magával rántja ezt. Akarva vagy akaratlanul elejtett
áldozatok hevernek körülötte, mikor az egyetemes karja alatt maga is
leroskad. A romlásnak ezt az egyetemességét, a szenvedés általánosságát,
mely a tragikai vétségből fakad, alig festette költő rövidebben és
megrázóbban, mint Tennyson abban a szemrehányásban, melyet Artúr király
tesz a kolostorban a hűtlen Ginevra királynénak. A házasságtörő asszony
romba döntötte az egész ország virágzását és nyugalmát. A földre
borúlva, megsemmisűlten fekszik nagy férje előtt és hallgatja szavait:

  Hogy fekszel ily alant, dicső apának
  Leánya! Boldog ő, hogy szégyened
  Nem érte meg. Jó, hogy nincs gyermeked.
  A mit te szültél: tűz és fegyver az,
  S véres rom és törvényszegés, rokon
  Gaz pártütése s vad pogány hadak
  Előnyomulása a tenger felől.

Következik a sötét kép részleteinek megvilágítása: a csapások,
szerencsétlenségek és szenvedések sokasága.

Az áldozatok egy része, kik a tragikai hős által vagy miatt ekként,
érdemetlenül szenvednek, nem esik önálló tragikai felfogás szempontja
alá. Gyermekek, egyéniségökben fejletlenek, az ébredező öntudatnak és
érzésnek csak általános, megható kedvességében részesek: Artúr herczeg
Huberttel szemben, vagy Macduff «csibéi». Szenvedésök és haláluk
érzékenyítő, melyben kiengesztelő mozzanatul épen ártatlanságuk,
tisztaságuk képzete uralkodik. Az égbe visszaröppenő sugár! Részvétünk
fájdalmát megédesíti a gyermeki kellem naiv nyilatkozása. Mások, mint
Desdemona és Melinda, a kellem tragikai formájába mennek át: bizó
gondatlanságukkal, az élet követeléseinek figyelembe nem vételével
idézik fejökre sorsukat. Ez a helyett, hogy a herczeggel szemben a
szigorú visszautasításnál megmaradna, némi asszonyos rokonérzést mutatva
a fájdalom iránt, mely Ottót az ő bájai miatt érte, ezzel csak ingerli
szenvedélyét s a maga romlását sietteti. Desdemona meg helyen és időn
kívüli heves pártfogásával zaklatván férjét Cassio mellett, gyanúba
keveredik, s e gyanúnak nőies, akaratos szeszélyeskedésével, a köteles
őszinteség hiányával, midőn a kendő elveszését tagadja is nem is, erős
táplálékot ád. Bűnhödésök mindenesetre nagyon aránytalan, hibájokhoz
mérve, de nem oktalan. A sorsukra befolyó indulatokból szükségkép annak
kellett következnie, a mi megtörtént. Már e mozzanat kiengesztelő, de
hozzájárúl még, hogy ha a szenvedés pillanataiban nem látnók őket, igaz
női tisztaságukat, lelkök örök szépségét tetőpontján, a megpróbáltatás
tüzének átható fényében, nem szemlélhetnők.

Minél tevékenyebb szerep jut a tragikai hős mellett oly személynek, ki
aztán áldozatává lesz; minél inkább fejlik ki egyénisége s minél erősebb
befolyást gyakorol a hős sorsára; szóval minél inkább előtérben áll,
mielőtt a csapás lesújtaná: rendszerint annál fejlettebben, annál
határozottabban találjuk meg benne a vétség mozzanatát s ebben
természetesen a tragikum egyéni elemeit, a kiválóságot és gyarlóságot.
Kordélia makacs igazkodásában megfeledkezik róla, hogy az igazi
szeretetnek szava is van akkor, mikor szerette a szót áhítja, s
daczoskodásával ősz atyjának felindúlt szenvedélyét a végletig izgatja;
hallgatása nem az egész királyi háznak néma halálos itélete volt-e?
Páris gróf _Romeo_ban, midőn szerelmetlen házasságot erőltet oly
világban, mely tele van forró szenvedélyekkel, izzó gyülölettel és izzó
szerelemmel, szükségszerűleg siet vesztébe. Macduff szenvedése sem ok
nélküli. Elfutott Macbeth elől, a zsarnok kényére hagyva azokat, kikről
magánál is inkább kellett volna gondoskodnia: védtelen övéit. Ezeknek
vesztében éri utól nemezise, melyet kihítt maga ellen. Rosse thán
eszélylyel menti felesége előtt; de az asszony nem alaptalanul tör ki:

  Eszély? Ott hagyni nőjét, gyermekét,
  Házát, javait, mindenét: a honnan
  Elfut maga! Ő minket nem szeret,
  Nincs benne a természet ösztöne;
  Hisz az ökörszem, e parány-madár,
  Fészkén maradva védi magzatit
  A bagoly ellen. Félelem csupán,
  Nem szeretet s eszély sem: ily futás,
  A józan ész daczára!

Kordélia gyermeki kötelességének lesz áldozatává; Párist azok a
szenvedélyek sújtják le, melyek közé jogtalanul lépett; Macduff a
családi érzés által bűnhödik, melyet megsértett. E példák egy oly
törvényre vezetnek bennünket, mely a tragikai megnyugvásra nézve kiváló
fontosságú. A felindulás, és megnyugvás alapjának szükségszerű közössége
ez. A mint a véletlen bukás, bármennyire megérdemelje is a hős, nem emel
fel, nem tisztít meg, szenvedélyeink és sorsunk belső okozatosságának
felmutatása által: úgy a kibékítés sem, mely nem abból a forrásból, vagy
nem egészen abból ered, melyből a tragikai fejlődés kiindúlt. Amott
semmitsem értet meg, s midőn egymás után feltünteti a bűnt és bűnhödést,
de nem láttatja összefüggésöket: a helyett hogy az egyetemeshez emelne,
csak föltétlen és vak hódolatot követel iránta. Ez sem nem megtisztulás,
sem nem gyönyör. Emitt meg hamis érzelmességgel vezet tévútra s a
helyett hogy megnemesítené, hogy a legtisztább élvezetté avatná, csak
mintegy elcsitítja felindulásunkat. E tárgyhoz irodalmunkban
legalaposabban Gyulai Pál szólt Szigligeti _Lelencz_ének birálatában.
«Elismerjük, írja, hogy a bűnbánat és bocsánat keresztyén erény,
ohajtjuk, hogy minél több ember gyakorolja; de kérdjük: vajjon a költő
azért ír-e drámát, hogy tévedéseink és bűneink bocsánatát hirdesse a
viszonyok és embertársaink részéről, vagy azért, hogy kimutassa a
megsértett erkölcsi, társadalmi és állami érdekek nemezisét? Azzal a
hangulattal bocsássa-e el a költő közönségét, hogy tévedéseinket,
bűneinket jóra fordítja a szerencse vagy embertársaink könyörülő szíve,
vagy azzal, hogy minden bűn és tévedés megboszúlja magát a földön, bár
az ég kegyelme sohasem záródik be előttünk?»

A törvény veleje, hogy ugyanaz az emberi indulat, mely mint ilyen,
szánalmunkat és félelmünket felindította, vezessen a megnyugtató
megoldásig s nyerjen ebben döntő szerepet, akár egyenes nyilvánulása,
akár a felidézett visszahatás által. A tragikai hős csak egy zászlót
ismer, az alatt szenved vagy elesik, de mással ki nem cseréli, hogy
békét köthessen.



XXXII.  A tragikum fajai.

A tragikumnak immár egész területét lehetőleg bejártuk s minden
nevezetesebb mozzanatában szemügyre vettük. Ezt a területet az
eszthetikusok nagyon különböző alapokon, más-más felfogásból osztják fel
egyes vidékekre. Részletesebben ismertettük azt a különbséget, igazi
értékének megvilágításáról sem feledkezvén meg, melyet a görög és
keresztyén világ tragikai eszméje között fel szoktak állítani. Ezt a
megkülönböztetést veszi fel Bayer József történeti módszere a további
osztályozásnál. Amabban, az antik világnézlet tragikumában, három fokot
különböztet meg, u. m. a naiv világfelfogásból (a Herodot-féle isteni
irigység), azután ennek az erkölcsi nézlettel való összeolvadásából
(Xerxes, Agamemnon, Oedipus), végül a természetinek föléje emelkedett
erkölcsi felfogásból (Siráldozók, Medeia) folyó tragikumot. A keresztyén
eszme-fejlődésben négy osztályt állít föl, u. m. a világgal meghasonló
jellemnek (III. Rikhárd, Coriolan), a gondolat benső meghasonlásának
(Faust, Manfréd), a türelmetlen s teremtő tetterőnek (Napoleon), és
utoljára a világtörténet elvi harczainak (Antigone, Julianus, Hutten
Ulrik) tragikumát. Minde fokozatok még sokszorosan és mesterkélten
vannak alosztályokra különítve, melyek számos ponton nemcsak
találkoznak, hanem minduntalan egybe is olvadnak. E rendszer kétségkívül
nagyon mesterkélt, nem egy helyen homályos és némi irányzatos
kiélesítésekkel, sőt erőszakolásokkal jár. De egy érdemét nem lehet
elvitatni: hogy mindazokat a különböző mozzanatokat, melyek a tragikum
felfogásánál és megismerésénél figyelembe jöhetnek, majdnem teljes
gazdagságukban és változatosságukban öleli föl.

Vischer dialektikai módszere másnemű, sokkal egyszerűbb felosztásra jut.
Mindenekelőtt megkülönbözteti a tragikumnak pozitiv és negativ formáját.
Amabba tartoznak a jól végződő tragikai összeütközések, a mennyiben a jó
ügy végső diadala a világrend művének látszik, mely szenvedéseken vezeti
keresztül a hőst, ki nem vétek nélküli, sőt megpróbáltatásra és
tisztulásra szorúló eszközének tűnik föl. A hős bukására vezető, negativ
formában jut aztán a világtörvény vagy universum, az egyszerű vétség és
az erkölcsi összeütközés tragikumának megkülönböztetésére. Az elsőnek
alapja az úgynevezett ősvétek, az általános emberi gyarlóság, az igazi
vétségnek lehetősége vagy fenyegető közelsége. A másodiké már a
tulajdonképeni vétség, mely valamely erkölcsi eszmét sért meg, a nélkül,
hogy egy másiknak, a megtámadottal kapcsolatosnak, képviseléséből,
páthoszából fakadna. Ilyen eset a harmadik, az erkölcsi összeütközés
tragikuma, midőn jogos eszmék kerűlnek egymással szembe s az egyén
vétsége itt az egyetemes öszhangjának megbontásában áll vagy belőle
származik. Erről a megkülönböztetésről, az egyes esetek jellemző
mozzanatairól annak idején részletesebben is megemlékeztünk. Gottschall
ugyanezt az osztályozást fogadja el költészettanában, de ő itt főleg a
drámában nyilatkozó tragikumról szólván, természetesen csak a két utóbbi
formát állítja föl. Az egyszerű vétséget nevezi a prædestinatio, az
erkölcsi ütközést pedig a helyzet tragikumának. Ez elnevezések,
különösen az első, épen nem szerencsések, mert a prædestinatio
mozzanatát egyképen megtaláljuk mind a két alakban. Amott egyéni
határozottságunkban, természeti alkatunkban nyilatkozik, itt meg
körülményeinkben, külső viszonyainkban; Antigone semmivel sincs kevésbbé
prædestinálva tragikai hőssé, mint akár Macbeth.

Az újabb német eszthetikusok osztályozási kisérletei közül még csak a
két eredetibbet, Köstlinét és Zeisingét említsük meg. Köstlin a
természet és cselekvés tragikumának megkülönböztetéséből indúl ki. Amaz
alatt külső és belső alkatunknak a természetessel, egészségessel,
tökéletessel, tisztával ellenkező tulajdonságait érti; mikor e
fogyatékos természeti sajátságaink tettekben jutnak kifejezésre: előáll
az utóbbi. A tragikum a vétségnek és sorsnak összehatása által lesz
teljessé. Kifejlődésének módjában keresi a különbséget az általa
felállított két fő forma között. Az egyik: a tragikai sors, melyet
tragikai vétség idéz elő; a másik: a tragikai vétség, melyre a tragikai
sors vezet. E megkülönböztetésnek vagy inkább formulázásának az a fő
gyöngéje, hogy tragikai sors alatt egyik esetben a szenvedést, másikban
pedig a helyzetet látszik érteni. Zeising a tragikai jelenségeket három
fő osztályba sorozza, a szerint, a mint az egyetemes mindent
megsemmisítő, mindenben részes, és mindent magában foglaló hatalomnak
mutatkozik. Az első esetben az egyetemes fogalma körülbelül összeesik
Vischer universumáéval. A másodikban, mint az egyén által megsértett
törvények, intézmények, rend forrása és őre, torolja meg a sértést, mely
voltaképen rajta magán követtetett el. A harmadikban egészen a
keresztyén vallásos felfogás istene az uralkodó, a ki csak a látszatot
semmisíti meg, de mindazt, a mi értékes, a mi eszmei, a mi megtisztúlt,
örök életre és hatásra fogadja magába, mint részét, mint hozzátartozót.
Sajátságos, hogy e kiválólag keresztyén formának legmagasztosabb
példáját, Oedipust Kolonosban, épen az antik költészetből idézi Zeising.
Ugyanő különben, a tragikum módosulásai nevén még egy más felosztást is
állít a szerint, a mint a tragikumnak vagy az érzékeny, vagy a
pathetikus, vagy pedig a démoni az uralkodó eleme. Az első kategoriába
sorozza azokat a jelenségeket, melyek nem magukban, nem önállóan véve
tragikusok, hanem inkább csak másokra nézve: a tragédiák
mellékszemélyei, a vétségek és csapások ártatlan áldozatai, kiknek
megható képe mintegy enyhíti a szenvedélyek félelmes benyomását. A
második kategoria viszont azokat a képeket foglalja be, melyek már
magukban tragikusok: a hősökét, kiket szenvedélyök véres harczba
bonyolít másokkal s menthetetlen bukásba taszít. A harmadik végül azokra
a jelenségekre terjed, melyek tragikusoknak mutatkoznak az abszolut, az
egyetemes irányában; ennek már nem is képviselőivel, hanem mintegy
közvetetlen magával szállanak szembe, mint Milton Sátánja és Byron
Kainja.

A magyar eszthetikusok közül, kik behatóbban foglalkoztak a tragikum
elméletével, csak az egy Greguss az, ki nézeteit, megfigyeléseit eredeti
rendszerbe csoportosítani igyekezett. Névy László, a tragédiáról írt
munkájának bevezetésében, egyszerűen elfogadja a Vischer-féle
kategoriákat, azzal a hozzátétellel, hogy az egyszerű vétség tragikumán
alapszik a jellemtragédia, az erkölcsi ütközésén pedig a
helyzettragédia. Vischer maga, nagy eszthetikájának költészettani
részében, nem vonja le felosztásából ezt a következtetést, s igen
helyesen. A jellem- és helyzettragédiának ilynemű szembeállítása könnyen
vezethet arra a félreértésre, hogy az utóbbi, természeténél fogva,
kizárja a jellemnek eredeti tragikai alkatát. Pedig _Hamlet_, ez a szó
szoros értelmében helyzettragédia, a szónak ép oly szoros értelmében nem
jellemtragédia-e egyszersmind? A király-drámák egész sorozatában szinte
mily sokszoros és benső összeolvadásban tűnik föl a jellem- és
helyzettragédiának Névy által elkülönített formája. Szász Károly
finomabban is, ovatosabban is különböztet, midőn csak annyit mond, hogy
az antik tragédia a helyzetet, a modern pedig a bűnt állítja előtérbe. A
kötelességérzet és szenvedély viszonyának alapján aztán ismét két formát
határoz meg. Az egyiket, melyben a hős keresztül tör a kötelességen,
szenvedélyének hódol, s ezzel felidézi maga ellen a tragikai végzetet; a
másikat meg, melyben legyőzi szenvedélyét s magát áldozza fel. A két
alakot Racine és Corneille tragédiáival magyarázza, melyeket épen e
szempontból, az alapjokat képező tragikai felfogás tekintetéből, Gyulai
is szép és figyelmes vizsgálat alá vett a franczia klasszikai drámáról
írt tanulmányában. Végül Greguss, ki a tragikumot a félelmesnek és
fenségesnek egyesűléséből származtatja, költészettanában következőleg
adja eredeti rendszerének vázlatát: «Minél inkább egyensúlyban van
egymással a fenségi és félelmességi elem, annál tökéletesebb, teljesebb
a tragikum. Alsóbb rendű vagy egyszerűen alsó tragikum az, melyben a
félelmes, felsőbb rendű vagy felső tragikum, melyben a fenséges elem
uralkodik. Akár a félelmesség, akár a fenség egy felől a hősben, más
felől a világban, a közben nyilatkozik, melylyel a hős összeütközik. Így
tehát mind az alsó, mind a felső, mind a teljes tragikumnak két-két
formája lehet.» E beosztást aztán, kéziratos eszthetikájában, még
egyszerűsíti Greguss akként, hogy az alsó és felső tragikumot közös
névvel félszegnek nevezi, szemben a teljessel vagy egészszel.
Osztályainak Vischer kategoriáihoz való viszonyát is maga érinti: az ő
felső tragikuma körülbelül az erkölcsi ütközés, melyet Vischer
legmagasabbra helyez; a legigazibb vagy teljes tragikum pedig nem más,
mint ennek második kategoriája, az egyszerű vétség.

A különböző osztályozási kisérletekhez, melyek közül csak a
legfontosabbakat emeltük ki, mi is járulunk egygyel, mely az
említetteknél egyszerűbb, s főleg a tragikum művészi feltüntetésére
nézve mutatkozik tanúlságosnak. Alapja nem a tragikai tényezőkben
nyilatkozó mozzanatok változatossága, sem az általok keltett lélektani
hatásoknak különböző árnyéklatai, hanem ama tényezőknek viszonya
egymáshoz, e viszony természete. A kérdés, melyet fölteszünk, mikor a
tragikai jelenségeket osztályozni kivánjuk, az, hogy a tragikum
tényezői, az egyén és az egyetemes, csak épen az ellentét viszonyában
állanak-e szemközt egymással, vagy egyszersmind küzdőkül? A tragikai
egyén bukása harczból következik-e, mely kiválóságát, alakjának fenségi
elemeit élénken fejezi ki, vagy pedig egyszerűen, számbavehető küzdelem
nélkül ragadja el végzete, az egyetemes, végetlen erőnek akadályt nem
ismerő érvényesűlésével? Szóval a tragikai végzet teljességét előzi-e
meg tragikai harcz az egyén és az egyetemes között? Ennek az eltérésnek
alapján különböztetjük mi meg a tragikumnak két formáját: a fogyatékos
és a teljes tragikumot.

Miben áll mindegyik?

Fejtegetéseink során több ízben találkoztunk olyan jelenségekkel, melyek
majd csak az erőszakos végzet áldozatainak tünnek föl, majd meg boszúra
emelt karjának úgy szólván első csapására esnek el. Mindenesetre megvan
bennök a tragikai fejlődés alapja: az ellentét egyén és egyetemes
között. E kibékíthetetlen ellentét azonban jóformán küzdelem,
erőfeszítés nélkül jut gyászos megoldásra. Az egyetemes nem lépésenkint
közeledik, hanem egyszerre tűnik föl egész legyőzhetetlen hatalmával és
semmisíti meg az egyént. A tragikai tényezők ütközése nem egyszersmind
tragikai küzdelem. E forma az, melyet fogyatékos tragikumnak neveztünk.
Két képzelhető esete van. Az egyik az, mikor az egyén kiválósága nem a
szónak szorosabb értelmében vett erő, hanem másféle adomány: ifjuság,
szépség, báj, szerencse, nemes ábránd. A gyarlóság mozzanata megvan
mellette: elszigeteltség, fogyatkozás, fenyegető túlzás, elbizakodás; de
már a vétségé vagy egészen háttérben marad, vagy legalább nem fejlik ki
tisztábban és határozottaban. Ide tartoznak mindazok a jelenségek,
melyekben az egyetemes tisztán természeti törvényül mutatkozik; azok,
melyeket Vischer az universum tragikuma nevével jelöl: Adonis, a
Niobidák, Hippolyt, Szép Ilonka. Szintén ebben a körben mutatkoznak azok
az alakok, kiknek kiválósága nem fenségi természetű, inkább kellemök,
női bájuk alkotja azt. Valójoknak épen egy nemes vonása: a túlságos,
olykor gondatlan magukban bizás, a világgal, boldogulása útjaival és
eszközeivel nem számolás: mintegy észrevétlenül szakítja őket el tőle,
szorítja védtelen magukra s vezeti a tragikai kiábrándulás, bukás
örvényéhez. Desdemona és Melinda sorsát e szempontból már igyekeztünk
megvilágítani. Említsük még meg mellettök Rozgonyi Piroskát is, ki a
keszii tornán azonnal észreveszi, hogy lovagiatlan, kegyetlen és
könnyelmű játék áldozatává lett. Még segíthetne, megmenthetné magát,
jövendőjét, de erőt vesz rajta a csalódás néma, mély keserve, és
hallgat. A büszkeség és szemérem, az igaz női báj e két uralkodó eleme,
mindvégig visszatartják a nyilatkozástól.

  Egy szóba kerűlne: világos azonnal;
  Tanú is akadna mellette bizonynyal,
  Ki felállna mindjárt, ki a csalást sejti:
  Hanem ő azt a szót soha ki nem ejti.
    Nem is úgy dajkálták, nem is úgy nevelték,
  Leányi szemérem leköti a nyelvét,
  Született szemérem, tanúlt kötelesség:
  Oh a leány sorsa csupa kénytelenség!

Piroskát lelkének épen ez a való női szépsége: a megadásban nyilatkozó
büszkeség, a született szemérem és tanúlt kötelesség sodorják bele a
tragikum árjába, gyönge magára utalva őt szemben az erős világgal. A
kellem tragikai jelenségei mellé sorakoznak az érzéki irányban fejletlen
szenvedély képviselői. Ők sem küzdenek; a páthosz, mely keblöket hevíti,
mintegy bensőségében marad. Nagyobbára inkább mulasztás mint tettek
által vétkesek: nem termettek az erőkifejtést igénylő feladatra, melynek
kötelességök lenne megfelelni. A harczokban, melyek VI. Henrik zászlaja
alatt vivatnak, neki magának legkevesebb része van: tétlen áhitatával
lesz átkává nemzetének.

A fogyatékos tragikumnak azonban van egy másik köre is, melynek hősei
épen nincsenek erő híján, sőt ez rendszerint kiváló mértékben jut
osztályrészökül. De nem nyerhet a végtelen ellenerő mértéke által igazán
fenségi színt; csak nem fér magában, s valódi ellenállás nélkül látszik
tombolni. A kiken dühét tölti, azok vele szemben nem jöhetnek számba.
Gyámoltalanok, erejökre nézve aránytalanul alája rendeltek s gondolni
sem gondolhatnak rá, hogy szembeszálljanak. Csak arra valók, hogy az
egyetemes megsértethessék bennök: erejéből mitsem bírnak s megtorlásának
eszközeiül nem alkalmasok. Az eszmei irányban fejletlen szenvedély, a
zsarnoki önkény, a vérszomjas hatalom szinte játszva tapodja el őket. A
Nerók, Caligulák, Stiborok tartoznak ide, Kemény szavával e «dühös
bikák», kiket végül az egyetemes hirtelen s a nélkül sújt le, hogy
csapását igazi harcz előzné meg.

A tragikai harcz az, mely a hős erejét teljes kifejlésében, megfeszített
tevékenységében, tehát egész hatásosságában mutatja. Ez szolgáltatja a
mértéket hozzá, midőn a végetlen erővel, az egyetemessel állítja szembe.
Fenségi benyomása jó részt abból ered, hogy még ennek a végetlen erőnek
ellenében is, habár csak ideig-óráig, de helyt képes állani. A tragikai
kiválóságnak és gyarlóságnak legélénkebb képét e harcz fejezi ki,
emezét, hogy összeütközésbe keveredik, amazét, hogy harczolni tud az
egyetemessel. Egy-egy pillanatra az egyéni a lehető legmagasabbra
emelkedik: az egyetemes szinvonalára. Az ember szinte emberfölöttinek
tünik föl, midőn az emberfölöttivel harczol s Learrel «oly dolgokat
tesz, miken megréműl a föld.» Rikhárd önzése, Othello sértődése, Brutus
szabadságszeretete, Romeo szerelme: ezek nyújtják a teljes tragikum
képét. A mondottakból elég világos, hogy a küzdelem fogalmának kiváló
helye van magának a tragikumnak elméletében. Jellemző mozzanatul
emelkedik ki nemcsak a tragédiának, hanem a tragikumnak fogalmában: ez
teszi teljessé a tragikai fejlődést és benyomását. Vonatkozása, értéke a
költészettanban különösen szembetünő. A dráma cselekvésben vezeti elénk
hősét, ki mindig kovácsa a maga sorsának. A cselekvény épen azt mutatja,
miként kovácsolja sorsát. A tragikai cselekvény, mely a tragikai
drámának vagy tragédiának tárgyát képezi, épen a hősnek az egyetemessel
folytatott küzdelme. Ezzel való összecsapásaiban, harczában kovácsolja
végzetét. Innen választ már a tragédia szükségkép oly hőst, kinek
pályája a teljes tragikumot mutatja: a kitámadást, vétséget, küzdést és
bukást. Csak e küzdelem által lesz a tragikum igazi drámai indítékká s
ennélfogva alkalmassá arra, hogy drámai formában nyerjen kifejezést.



XXXIII.  A tragikomikum.

Mind a teljes, mind a fogyatékos tragikumban megtalálhatjuk nemcsak a
tragikum két fő tényezőjét, az egyént és az egyetemest, hanem amannak
két jellemző mozzanatát: a kiválóságot és gyarlóságot is. Épen ezekből
következnek a tragikai hatás elemei: a szánalom és félelem s ezeknek
megtisztúlása a megnyugvásban. De van a teljes és fogyatékos forma
mellett a tragikumnak még egy olyan mellékterülete is, a hol a fenyegető
egyetemes nem a kiválósággal, hanem a nevetségessel, a fonákkal áll
szemközt. Ez egyenesen lép föl ellene vagy kihivás nélkül sújtatik le
általa. Jelentkezhetik mindjárt a hős valójának uralkodó vonása gyanánt,
vagy ennek eredeti kiválósága utóbb mehet bele át. A veszedelem, mely
fenyegeti s elsodorja, árnyékot vet a jelenség komikai derűjére s előáll
a tragikomikum. A szánalom, mely a hős iránt támad bennünk, annál
mélyebb, mert nem féltjük tőle a rendet. Ő fonákságával kiszakad belőle,
a nélkül, hogy komolyan fenyegethetné fölforgatással. Ha tesz is rá
kisérleteket, ezek nevetségesen ütnek ki, bizonyságáúl
ártalmatlanságuknak; csak a belső fonákságot tüntetik föl tettekben. Az
egyetemes nem is nemezisül lép föl ellene, csak annak az öszhangnak
kénytelen helyreállítójaúl, melyet inkább megzavar, mint megsért. Nem a
természeti vagy erkölcsi törvény komoly veszélye indítja föl az
egyetemest; csak megsemmisíti azt, a mi az élet komoly föladataira nem
való. A fonákság nevetséget ébreszt; de e benyomás sohasem fokozódik oly
erőssé, mint a tiszta komikumban, hogy a hőst kinevessük. Enyhíti
lelkének bizonyos nemes, tiszteletre vagy szeretetre méltó vonása. A
veszedelem aztán, mely fenyegeti vagy lesújtja, fölidézi általa magukat
a tragikai érzéseket: a szánalmat és félelmet.

Vannak tragikomikus képek és tragikomikus cselekvények.

Amazokkal nem ritkán találkozunk nagyobb tragikai műalkotások közt. A
nevetségest komor, veszedelmes tragikai háttérben mutatják, komoly
előzményekből következve, vagy komoly következésekkel fenyegetve. Ilyen
tragikomikus kép Lear király törvénylátása a majorházban. A
megháborodott öreg, Edgárt palástos bírónak, a bolondot törvénytudónak
nézi s a székeket hálátlan leányainak.

  _Lear._
  Ez Goneril. Im eskümet teszem ezen tisztes gyülekezet előtt, megtapodta a szegény királyban atyját.
  _Bolond._
  Lépj elő, asszonyság. Neved Goneril?
  _Lear._
  Nem tagadhatja.
  _Bolond._
  Bocsánat, nagyságos asszonyom, azt gondoltam, hogy karszék.
  _Lear._
  Itt egy másik, kinek kancsal szeme
  Mutatja szíve indulatjait.
  Fogjátok meg. Hej! fegyvert, fegyvert ide!
  Tűz, tűz! Meg vannak vesztegetve mind.
  Hamis biró, mért hagytad szökni őt?

Az érzékek fonák játéka, melyet e jelenet mutat, nevetséges; de mily
mélyen hatja át részvétünk a beteg és szerencsétlen öreg iránt s mily
félelmessé teszi végzete, mely benne ép úgy kifejezésre jut, mint a
tragédiának akármelyik pathetikus képében. Még csak Kemény _Zord
idő_jében mutassunk egy sajátságos jelenetre. Buda várát s az egész
országot a legnagyobb csapás fenyegeti. Alant táboroz a szultán; a
kormány tagjai sátrában, majdnem foglyokúl; az elfogott magyar katonák
lemészároltatásra szánva; az egész vár már tele janicsárokkal, kik
nemsokára ki fogják tűzni a félholdat a Boldogasszony templomára. Ilyen
a helyzet. A hét választóhoz czímzett korcsmában polgárok, katonák,
nemesek űlnek együtt s magukat hiú reményekkel csalva vagy kétségbeesve
álldogálnak. E közönség előtt ugrik föl az asztalra egy szegény, kopott,
megviselt lantos. Csak alig szabadúlt meg a börtönből, mert a török
ellen izgatott, s ime, ha egypár fillért keresni akarna, megint csak
ezzel a már kétszeresen veszélyes politikával kell előállania. Lelkesítő
nótára gyújt a török ellen, majd a Hunyadiak kardjáról énekel, kémektől
véve körül. Azután, hogy egy kis könyörületnek is hasznát vegye, nagyot
füllent az énekek török földön elhalt szerzőjéről, ki pedig véletlenűl
épen jelen van a korcsmában. Az iszonyúan közelgő veszély, a fölszított
lelkesűlés kitörései s a nyomorúlt öreg szánalmas hazudozása és ijedt
szökése: oly mélyen tragikomikus kép, mely a legellentétesebb érzéseket
hozza hullámzásba.

A tragikomikus cselekvényeknek is két formája van.

Az egyik, mikor a hős az egyetemesnek hevesen ellene szegűl; de harcza,
ha veszedelemmel nem járna, merőben nevetséges lenne. Nevetséges, vagy
motivumainál vagy nyilatkozása módjánál fogva. Vagy az indítékok
fonákok, melyekből a küzdelem ered, vagy ennek módja az. A világirodalom
két nevezetes alakja tűnik föl előttünk: az elmés nemes lovag Don
Quijote de la Mancha s az «embergyűlölő» Alcest. A megható és nevetséges
sohasem egyesűltek magasabb költői alkotásban, mint Cervantes hőse. A
lovagregények csodás világában és saját lovagi föladatában való hit: ez
pályájának s kudarczainak indítéka. Ő valósággal nemes lovag, sok szép
adománynyal fölruházva: nagylelkű, becsületes, bátor és udvarias, sőt
bizonyos tekintetben eszes is; de ha lelkének uralkodó eszméje, a
lovagvilág érintetik, azonnal kész bolond. Lovagiaskodó bolondsága
folytonosan új meg új, képtelennél képtelenebb összeütközésbe keveri az
élettel; de a legfájdalmasabb tapasztalatok sem tudják eszére téríteni,
hogy szakadjon el attól, a miben és a mi által él. Hóbortja mértéktelen
és gyógyíthatatlan. Minél több nemes tulajdonságot áldoz agyrémének,
csak annál nevetségesebb lesz. Nemes idealizmusában tiszteletre- és
szeretetreméltó, de idétlenségében komikus, az eszményinek és valónak
ama kibékítetlen ellentéte által, melyet képvisel, s a melynek
áldozatává lesz. Alakjának és történetének e tragikomikus jellemére
Győry Vilmos is rámutatott _Don Quijote_ magyar fordításának
bevezetésében; de még élesebben, még behatóbban Braunfels, a halhatatlan
spanyol regény német fordítója és kommentátora. Hát Molière Alcestje?
Szívvel-szájjal a legigazabb ember; de egyszersmind a legkövetelőbb is.
Képtelen követelése, hogy mindenki olyan legyen, mint ő. És mert a világ
nem akar megváltozni, mert nem is változhatik, minduntalan kiönti rá
epéjét, nem téve különbséget azok között, a kik csak tisztességtudók és
udvariasak, meg azok közt, a kik már ámítók és hazugok. Mindjárt első
jelenetében így fakad ki:

              Ostort e gyalázatos
  Vásárnak a barátság külszinével!
  Legyen az ember ember, s bárkivel
  Szemben, szívét nyelvén hordozza: hadd
  Tudjuk, ki szól, s üres bókból szövött
  Álarcz alá ne rejtse érzetét!

Lelkes becsületessége és igaz szívű egyenessége mily tiszteletreméltók;
de rideg követelése és zord fölindúlásai mily igaztalanok és oktalanok!
Szava kemény és szíve elkeseredett. Lépten-nyomon beleütközik annak a
világnak fölfogásába, szokásaiba, hangjába, melyben született és él. Nem
lát benne mást, csak áltatást és visszásságot, s minduntalan vét a jó
hang és tapintat legelső szabályai ellen. XIV. Lajos korában súlyosabb
volt e vétség, mint ma lenne. Az ő nemes szívéből is egy képtelen ábránd
fakadt s minden derék tulajdonságával ezt szolgálja. A maga képére
akarná átalakítani a világot s nem tudja belátni, hogy csakhamar mily
durvává, megférhetetlenné, czivódóvá lenne ez az idealisan igaz és
egyenes világ. Gondolkodásának e fonákságán kívül még egy más komikai
mozzanatot is mutat pályája. Ő, a ki még egy jó szót is sajnált
mindenkitől, ki nem a legszigorúbb egyenesség útján járt: egy szívtelen
kaczér asszony rabszolgájává lesz. Az emberektől azt követelte, hogy
emberi mérték fölött erősek legyenek: s milyen gyöngeséget bizonyít
maga! E gyöngeség által bűnhödik. Katasztrófája nem véres, de keserű.
Épen akkor, mikor az emberszeretet meleg kitörését halljuk tőle
Philinthez és Eliantehoz, kénytelen magára maradva elszakadni mintegy az
emberi társaságtól.

  Mindütt csalódva, vérig bántva én,
  E bűntanyát, hol diadalmait
  A vétek űli, itt hagyom, s megyek
  Keresni még a földön egy zugot, hol
  Becsűletesnek lenni tiltva nincs.

Elmegy s mi azzal a szánó érzéssel veszünk búcsút tőle, hogy, a
becsületet az ő nemes fonáksága szerint értve, ilyen helyet csak az
emberi társaságon kívül találhat.

Tragikomikus az a cselekvény is, melyben a hős nem valamely magasabb
eszmét képvisel fonákúl, hanem csak tudatosan vagy öntudatlanúl, külső
vagy belső fogyatkozása által komikus, de a veszedelemben mintegy maga
fölé emelkedik. Nem a rend ellen folytat fonák küzdelmet, nem valamely
agyrémnek szánalmas bolondja, nem is egy nagy, bár komikai színű tévedés
áldozata: egyszerűen csak mulattat. Ha az ilyen embert egyszerre
fölemeli a szenvedés, ha váratlanúl méltónak mutatja magát egy nagy
kötelesség betöltésére, ha az általa képviselt alsó komikum valamely
fenségi mozzanatba megy át: a tragikomikum képével állunk szemben. A
tréfás, a fenséges és vészes a legközvetetlenebb érintkezésbe jönnek. A
hős addig tréfál, addig bolondoz, addig együgyűsködik, mig a fenyegető
veszedelem, a közelgő halál alkalmat ad neki, hogy lelkének komoly,
magasztos tartalmát is kifejezze, mely mindaddig el volt rejtve. A két
benyomás: életök komikuma és haláluk tragikuma, olvad össze
tragikomikummá a cselekvény teljességében, egész pályájok képében. Ily
értelemben tragikomikus ábrázolatok a haláltánczok; a mulatság, tréfa,
vígság jelenetei a halál szeme előtt. Kitünő példája e formának a svéd
Runeberg _Sven Dufvá_ja. A félkegyelmű finn parasztlegény katonává lesz,
de annyi esze sincs, hogy a legközönségesebb fegyverfogásokat meg bírja
tanúlni. Azonban a harcz tüze hőssé változtatja. Mig azok, a kik képesek
belátni helyzetök veszedelmét, megfutnak, ő gondolat nélkül, szilárdan
megáll s egy maga föltartóztatja az oroszok rohamát egész a segítség
megérkeztéig. Sandels már holtan találja; szívét járta át egy golyó:

  Valljuk be, tudta a golyó, legjobban hol talál,
  – Szólt a vezér, – többet tudott nálunk mindannyinál.
  A mely gyarló s szegény vala, nem érte a fejet;
  S mi többet ért, nemes, derék szívébe rejtezett».

A híres tordai hadnagy, Vida György is, kinek facéciáit, egész életén át
folytatott s gyakorta elég ízetlen bolondoskodásait a múlt század
közepén Olasztelki Kolumbán János versekbe szedte, hősi halált halt a
törcsvári csatában. Idézhetjük még Tompa _Pipás kántor_át, ki iddogálva
és füstölve élte le napjait. A falujába tévedt, portyázó törökök
bajvívásra kényszeritik, a mi sohasem volt mestersége. Borsózott is tőle
a háta, de az utolsó pillanatban neki bátorodott, összeszedte magát s
kemény tartásban nem engedett a töröknek, a kit ha sikerűl levágnia, a
község mentes lesz az adótól. De a vívás bizony csak az ő vesztével
végződött, s halálának tragikomikus benyomását fejezte ki a közös
megjegyzés, a falu szája:

  Csak nagyobb pipás volt, mint kardos ő keme.



XXXIV.  A tragikum a művészetekben.

A tragikumnak minden jelensége, minden alakja több mozzanat sorozatában
vagy inkább egymásból fejlésében nyilatkozik. Teljessé az egyetemes
ellen való támadásában, vétségében, küzdelmében s bukásában lesz.
Fogyatékos alakjában is vagy ugyanezek a mozzanatok jelennek meg, a
küzdelmet kivéve, vagy legalább az ellentétes állapotoknak, nagyságnak
és bukásnak, virúlásnak és hervadásnak, jóllétnek és szenvedésnek
bizonyos egymás után következése, egymás által megértetése. A tragikum
természetének e fejlődő jelleme inkább az időbeli mint a térbeli
művészeteket teszi alkalmasokká kifejezésére. A tragikai fejlődés
azonban mindig az emberi élet körében mozog. Mindegyik forma az egyénnek
és egyetemesnek ellenkezését s ennek megoldását fejezi ki. Az
egyetemessel, ön-gyarlósága miatt meghasonlott emberi kiválóság: ez a
tragikai jelenség. Ez a jelleme meg azokra a művészetekre utalja a
tragikumot, melyek az embert ábrázolják s több vagy kevesebb
világossággal képesek nemcsak érzések kifejezésére, hanem az élet
összeütközéseinek s az ezekben ható eszméknek megértetésére is.

E kettős természeténél fogva a tragikum, mint ilyen, kívül marad azon a
művészeten, mely, mint térbeli, nem adhat folyamatosságot, nem fejezhet
ki cselekvényt, mint nem az embert ábrázolónak pedig nincsenek eszközei
arra, hogy az emberi élet mozgalmasságát állítsa szemünk elé. Az
építésről szólunk. Vannak ugyan ennek a művészetnek is alkotásai,
melyeknek benyomása bizonyos rokonságban áll a tragikai hatás félelmes
elemével. Vischer a vallásos építés alapérzését mindig tragikainak
tartja. A félelmes elem tekintetében gondoljunk az érzésekre, melyeket
hatalmas bérczi erősségek, óriási és rideg várlakok, tornyok, kapuk,
sötét és ódon faltömegek ébresztenek bennünk roppant méreteikkel,
alakjokkal, színökkel: az indiai viharák, a római katakombák és
czirkusok, a prágai ó hid, a veronai Scaliger-tér, a ferrarai vár, a
ravennai Theodorik-mauzoleum. Képzeletünk, benyomásuknál fogva, könnyen
összeköttetésbe hozza őket az emberiség tragikai küzdelmeivel és
szenvedéseivel, melyek bennök folytak végig vagy csöndesedtek le, s ezek
emlékének tekinti. Az egyiptomi piramisoknak ilyen tragikai vonatkozását
művészien használja föl Madách az _Ember tragédiájá_nak negyedik
színében. A szegény rabszolgák egyikét, a kik építik, holtra
korbácsolják előtte a felügyelők s az a Farao trónja előtt roskad le:

  Mért él a pór? A gúlához követ
  Hord az erősnek s állítván utódot
  Jármába, meghal. – Milljók egy miatt.

De a piramis csak emlékeztető jel e millió tragédiára. Némán emelkedik a
szín hátterén, s a tragikum maga, a költő szavaiban nyilatkozik,
melyekkel az emberi életnek egy jelenetét mutatja föl előttünk, rövid és
megrendítő lefolyásában. Az építés alkotásait a képzelet összeköttetésbe
hozhatja a történet tragikai eseményeivel, benyomásuk élénkítheti és
fokozhatja azt a tragikai hangulatot, melybe ez események emléke ragadja
lelkünket, de magát a tragikumot, közvetetlenűl és egyenesen, az
építésnek geometriai idomokat alkotó, térbeli művészete nem fejezheti
ki.

Vannak azonban térbeli művészetek, melyek nem geometriai idomokból
szerkesztik alkotásaikat, hanem az élő természetet s ebben kiváltkép az
embert ábrázolják. Az életet, de természetöknél fogva, mint térbeliek,
ennek nem folyását, hanem képét; az életet, a mint a térben mutatkozik,
annak egyetlen pillanatát. E pillanat azonban a szobrászatnál sem
szükségkép a tétlenség, a nyugvás pillanata. Az emberi alakot ez a
művészet sem csupán az eszményi kifejlettség nyugalmában törekszik
föltüntetni, hanem mozgásában, cselekvőségében, a benső mozzanatot
kifejező külső életnek jellemző pillanatában. A mozdúlatlanság a lelki
élet egyensúlyos nyugalmának kifejezése. A görög szobrászat sem
szorította föladatát soha az emberi alaknak csakis ilyetén ábrázolására;
fejlődésének minden fokán igyekezett benne az általánosabb lelki
tulajdonságokat nemcsak biztos egyensúlyukban, hanem mozgásukban, kifelé
hatásukban, a világra vonatkozásukban tüntetni föl. Abban a korszakban
is, a Periklesében, melyben a művészettörténet a görög képfaragásnak
legjellemzőbb és legkiválóbb alkotásait keresi, ott van a szobrászi
föladatok között az az emberi kép, mely a belső mozdúlatot, a lélek
fölindúlását, a tettre törő akaratot fejezi ki: az ember, nemcsak a mint
az isten megalkotta, hanem a mint épen maga alkotja magát. A Parthenon
czelláját, melyben a védő és áldó Athenának óriás alakja fenséges
nyugalomban székelt, metopok vették körűl, a kentaurok ádáz harczainak
képeivel. Phidias, az örök változatlanság képeinek, a mozdúlatlan isteni
kolosszusoknak mestere mellett, Myron dolgozott, ki az emberi alakot
épen valamely villámgyors mozdúlat futó pillanatában szerette ellesni és
ábrázolni: a diskusvető minden izma csupa erőfeszítés, mind az athléta
dicsvágyának tolmácsa, hogy övé legyen a pálma; a versenyfutó Ladas meg
épen a győzelem pillanatában, végkép kimerűlve és utolsót lehelve rogy
le. Praxiteles Aphroditéi, Hermesei és Erosai mellett föltűnik Skopas
művészete, mely az emberi szenvedély izzó hevével hatja át a hideg követ
s megragadó páthosznak ékesszóló tolmácsává avatja a néma márványt. A
vad enthuziazmus képét teremtette meg az őrjöngő mænadeban, ki lobogó
ruhájában, hátravetett fejjel, széltől zilált hajjal, meztelen karjaival
a megölt kecskét tartva, vérétől ittasan s a bacchusi mámor
szenvedélyével rohan előre. Kifejezést adott az indúlat mély
bensőségének is a szerelmes Aresben, ki kardját pihentetve, egészen
önlelkébe mélyedve űl s álmodozik Aphroditéról. A Niobe-csoportban, akár
az ő, akár Praxiteles szelleme alkotta, a görög szobrászat már egy
határozottan tragikai eszme kifejezésére törekszik a maga eszközeivel. A
jellemzés, az athéni filozofia spekuláczióitól támogatva, erősödik s a
drámai mozgalmasságig, a pathetikus elevenségig emelkedik. A pergamoni
és rhodusi iskolák mind tovább haladnak ebben az irányban: az emberi
szenvedély és szenvedés ábrázolásában. Laokoon és a megkötözött Dirke
csoportjai, a legyőzött gall harczosok alakjai s a gigászharcz óriás
domborművei a görög szobrász vésőjét mind közelebb tüntetik föl az élet
változásainak forrásához, az emberi szívhez. A külsőben ezt fejezik ki,
s nemcsak a test formáinak szépségével, hanem a lelki élet eleven és
jellemző nyilatkozásával hatnak. A cselekvény, melyet ábrázolnak, nem
marad többé abban az értetlen külsőségében, mint az æguincták harcza; az
emberek nem törnek egymásra s nem borúlnak elesett bajtársaikra
kifejezéstelen és merev arczokkal, nem ölnek fölindúlás s nem halnak
fájdalom nélkül. Az arczban a belső világ tükre mind élénkebbé,
változatosabbá, hivebbé lesz. De a pergamoni iskola a test-alkotás
kánonához sem ragaszkodik. A hagyományos formákba a természet új
tanúlmánya által új életet önt. A gall vitéz nem Polyklet ifjú
athlétáinak eszményi alakja többé; az idealis alakítás kibékűlve enged
helyet a hűség, valószerűség jellemző mozzanatának. Külső és belső
egyiránt mind változatosabbá, mind gazdagabbá lesz. A Villa Ludovisi
barbárja, ez a gall Dobozi, a mint egyik karján megölt feleségét tartja,
mig a másikkal kardját saját mellébe döfi: mily megrendítő kifejezése a
szerelem és hősiség ketségbeesésének. Mintha látnók Attalus győztes
görögjeit feléjök rohanni: nem tudta megvédelmezni legdrágább kincsét,
megfosztja hát tőle maga magát, s utána siet ő is. A capitoliumi
galliainak meg, ki haldokolva roskad öngyilkos kardja mellé, mily
világos és megható vonásokkal olvashatjuk aláhanyatló, megtört
tekintetéről a halál fájdalmát s a csatavesztés szégyenét. Im mint
közeledik a görög szobrászat mind jobban és jobban, a művészi föladat
kiterjesztésével s a fölfogás átalakításával és kiélesítésével, tragikai
képeknek tragikai hatású ábrázolására.

A milyen mértékben a szobrászat a tragikumot kifejezni képes: a Niobidák
csoportjában elénk állítja. A firenzei Uffiziák terme színpaddá lesz,
mely a legmegrázóbb tragédia fenséges katasztrófáját tünteti föl. A
boszúálló istenek, Apollo és Artemis, láthatatlanok, csak gyilkos
nyilaikat röpítik alá a magasból, hova Niobe, a pædagogus s a gyermekek
tekintenek. A sebesűltek és fenyegetettek, mint az ijedt nyáj tolonganak
két oldalról anyjok felé. A középen áll Niobe, matrónai szépségében a
thebai királyné, ki vakmerőn elbizakodva egy istenasszonynak föléje
emelte magát. Kissé előrehajolva, legkisebb gyermekét riadtan szorítja
térdeihez, mintegy saját testével védelmezve a láthatatlan ellenség
elől. Egyik fia már holtan terűl el a földön; egy másik és harmadik
sebesűlten roskad alá: a kit karjával tart, a térdre esett kis leányt is
nyíl érte; egyik nénje haldokolva omlik le bátyja mellé; az anya mellett
álló legidősb leány nyakában is ott van az ezüst íj gyilkos vesszeje. A
még sértetlen gyermekek hiába sietnek a sziklás úton Niobe felé:
érezzük, látjuk, hogy számukra nincs szabadúlás. Az anyai védelem is
átok nekik! Az isteni boszúnak be kell telnie a fenségöket sértő
királynén nyomorúlt kicsinyei által. És az anya ott áll közöttük,
balkarjával fölemelve leplét, hogy iszonyú gyötrelmének kitörését
elrejtse a győzedelmes istenek elől. Fenséges képe a tragikai
kiválóságnak. Az anyai szeretet, a védelem ösztöne önkénytelenűl
meghajtja térdét, de ennek daczára szilárdan áll s nem veszti
méltóságát. Minden ízében királyné most is. A lélek teljes erejével veti
föl fejét a vész forrása felé. Nem daczol többé az istenek szörnyű
hatalmával; de nem is adja meg magát nekik, nem roskad le előttök. Nem
esdekel kegyelmet; úgyis hiába tenné. A királyné áll előttünk, ki az
istenekkel mérkőzött szerencséjében s a legiszonyúbb csapás dülöngése
közt sem lett hűtelen magához. Mély megindúlással tekint az égiekhez;
tudja, hogy ők a boszúállók. A hatalom igazat ad nekik a földiek ellen.
Érzi erejöket, de csapásaik alatt sem tagadja meg fenségét. Ezzel az
erővel soha nem párosúlt a fájdalomnak megragadóbb kifejezése, mint
Niobéban. Ajkán egy sóhaj, melle összeszorúlt, szemöldei összevonva s
alsó pillájának rándúlása elárúlja, mint Overbeck éles szeme észrevette,
a kitörni készűlő forró könnyek árját. «Ama tekintet a hősnőt hirdeti, e
könnyekben a teremtett lény aláveti magát a földöntúli hatalomnak; már
el fogja takarni fejét s ha a jövő pillanatban gyermekei mind ott
hevernek majd anyjok körűl, Niobe isteni nagyságban és emberi
nemességben még állani fog, megmeredve, kővé válva megmérhetetlen
fájdalmában.» De még nem hevernek ott. Legkisebb lánykáját magához
szorítja, a többieket egy híján feléje közeledni látja, s keblét az a
tudat tölti el, hogy épen ő az oka vesztöknek, kinél menedéket keresnek.
Mily megrázó tragédia! Félelme átszáll lelkünkbe s egybeolvad a
részvéttel e boldogtalan királyné és nemezise fölött. Az isteni
igazságnak be kell telnie, az emberinek emberi mértékére
visszaszoríttatnia. A halhatatlanokkal kikötő halandó a halál által
érezze romlandó voltát. Mikor az istenek kegyelme kővé változtatja
Niobét, fölindúlásunk is elveszti élességét, megtisztúl s mi
fölemelkedve megnyugszunk.

E megoldás daczára a Niobe mestere is csak művészetének sajátos korlátai
között, csak rész szerint fejezhette ki tárgyának tragikumát: egyetlen
mozzanatba, egyetlen képbe szorítva az egészet. Hogy a katasztrófát mi
előzte meg s miként végződik az: nem tudjuk belőle világosan. Csak
sejtjük, hogy ez a Niobe, ki a legrettentőbb csapás fájdalmát is ily
emelt fővel viseli, mily elbizott lehetett szerencséjének napjaiban; a
ki a boszúálló istenekre is így néz föl, mily kihivóan tekinthetett
rájok, mikor hatalmuk súlyát nem érezte. De mindebben csak sejtelmekre,
következtetésekre vagyunk utalva bizonyosság nélkül. Sőt a monda
ismeretével kell közelednünk a csoporthoz, hogy e matrónában s körűle
elhúlló övéiben Niobéra és gyermekeire ismerjünk. A plasztikai mű maga
nem értetheti meg velünk, hogy minő vétség előzte meg az elénk tárúló
katasztrófát: a tragikai fejlődés kifejezése nem áll hatalmában. Niobe
tragikuma a Leto elleni kifakadással veszi kezdetét s az anyjában
megsértett két isten boszújával csak teljességre jut. E mozzanatokat,
kapcsolatukat, fejlődésöket nem látjuk a szobor-csoportban; de nem is
láthatjuk a plasztika térbeli művészete által. Ennek íme legtragikaibb
alkotása előtt is a fejlődés kívülről hozott ismeretével kell
képzeletünknek kipótolnia a hiányzó folyamatosságot, a térben látottat
némileg az időben történővé alakítania s így támogatnia és táplálnia a
benyomást, hogy tragikai hatássá emelkedjék.

A képírás is térbeli művészet, de mégis, már természeténél, anyagánál és
eszközeinél fogva, valamivel teljesebben fejezheti ki a tragikumot, mint
a szobrászat. Az asszír és egyiptomi, a görög és római képírás
emlékeiből látjuk, hogy a festés már eredetileg föladatának tartotta
nemcsak alakoknak, mint ilyeneknek, ábrázolását, hanem cselekvőségökben,
benső valójuk nyilatkozásában, sorsuk változásai között való
fölmutatását is. A festésnek legkorábbi tárgyai közt ott van nemcsak az
emberi test, hanem az emberi élet. Az ezer számra maradt pompéji
falképek legnagyobb része jeleneteket ábrázol az istenek és hősök
mondáiból, nem csupán szerelmi képeket, a szenvedély sovár vágyát és
édes kielégűlését, hanem erőszakos kitöréseit, küzdelmeit és
szenvedéseit is. Valóságos drámai jelenetek tárúlnak föl előttünk e
freskókon: Iphigénia föláldoztatása és találkozása Orestessel, Patroklus
eleste, Achilles búcsúja Briseistől és haragja, Perseus és Andromeda,
Laokoon veszedelme. Az antik tragikai monda megannyi jelenete. Folyó
cselekvények, összeütközések, harczok és bukások legjelentősebb
mozzanatai, melyek a tragikumot éreztetik, folyamatosságát egy-egy
nevezetes ponton megmutatják, de nem előadják. Medeia tragikumát csak
Euripidesből értjük meg s érezzük át igazán, mig Timomachos képe csak
egyetlen jelenetét tudja fölmutatni. A gyermekek, a pædagogus
fölügyelete alatt, koczkáznak egy asztalon, mig anyjok, sötét
tekintettel, magában küzdve, áll mellettök s szorítja kezében a végzetes
kardot. A művész, tragikai hatásra czélozva, bizonyára nem választhatott
volna jobb mozzanatot: félelmünket és részvétünket még nem izgatja
megrettent iszonynyá, borzadó utálattá, mint a hogy a közvetetlen
következő momemtumnak, a gyermekgyilkosságnak, képben ábrázolásával
okvetlen ezzé kellene fokoznia. A lélekállapotok föltüntetésével
megértet egy helyzetet, de ez által maga által a tragikai okozatosságot
csak sejteti. Azonban a festő, mint már megjegyeztük, erre nézve is
többet tehet, mint a szobrász.

A képírásnak már anyaga könnyebb, bánhatósabb; ábrázolatai szélesebb
körre terjedhetők; érzelmi hatásának s értetésének eszközei, módjai
változatosabbak és gazdagabbak. Az alakhoz járúl a szín, s az élő
természet képéhez, magyarázó és hangulatkeltő háttérűl, a holt
természeté. Mindezeknél fogva képesebb bonyolúltabb cselekvények,
mozgalmasabb és változatosabb indúlatok s erősebb összeütközések
kifejezésére. Tetszése szerint választhatja ki azokat a mozzanatokat,
melyek legtartalmasabbak, a múltnak és jövőnek legtöbb elemét,
legvilágosabb jeleit magukban foglalók. Az ábrázolt cselekvényekben
bizonyos pontig képes éreztetni az okokat, melyek a bemutatott
mozzanatot előidézték, s a fejleményeket, melyek belőle folynak, a
megelőzőt és a következőt. Segítő eszközei: a világítás sajátszerűsége,
a háttér fölhasználása, mellékcsoportok, alakok, részletek alkalmazása.
Ezek segítségével belefoglalhat a föltüntetett mozzanatba oly
utalásokat, melyek azt képzeletünk előtt szinte cselekvénynyé terjesztik
s folyóvá alakítják. Rafael freskója a vatikáni stanzák egyikében,
_Heliodor elűzetése_, ilyen természetű alkotás. Hasonlíthatatlan drámai
erő és élet van benne. A cselekvénynek épen az a mozzanata van
kiválasztva, mely az egésznek lefolyása fölött áttekintést nyújt.
Sejtjük a megelőző jelenetet, tanúi vagyunk a katasztrófának s
bizonyosak kimenetele felől. A nyitott oszlopcsarnok végén Oniás főpap
imádkozik az oltárnál. Az egész középtér üres előtte, hogy a mennyei
boszúállók villámgyors előtörése s a vétkesekre csapása annál
megfoghatóbbnak tűnjék föl. A templomrabló Heliodor már majdnem
biztosságban van zsákmányával; a csarnok legkülső sarkán találja a
nemezis. Itt ront reá az arany pánczélos égi lovag, míg a mögötte szálló
angyalok társaira emelik vesszejöket. A hirtelen támadás súlyától
leverve Heliodor már a földön hever. Az aranynyal telt urna kiesett
kezéből, míg a másikba tehetetlenűl szorítja lándsáját. Elomlásában,
letiportatásában is mily hatalmas alak. Réműlt tekintetében olvassuk,
mily kicsiny és veszendő mégis azzal az erővel szemben, melynek haragját
magára idézte. Érzi s elmondja némán, hogy nincs mentsége: a következő
pillanatban vége lesz a száguldó mén patkói alatt. Túlsó oldalon áll a
nép, a réműlet, harag, meglepetés, öröm mozgalmas és változatos
kifejezésével, mely hova közelebb az oltár felé az áhitat csöndes képébe
megy át. A tragikai érzéseknek egész skálája. A müncheni glyptotheka
úgynevezett hőstermének egyik falképeűl pedig Cornelius a _trójai
háború_ katasztrófáját festette, minden ízében tragikai fölfogással. Ott
áll, félig ájúltan egy oszlophoz támaszkodva, Helena, oka az egész város
pusztúlásának, mely oly makacsúl pártot fogott a házasságtörő asszony
mellett s állt ellene a megsértett görögség jogos fölindúlásának és
követelésének. Végzete ime szörnyen betelt. Köröskörűl minden rom és
pusztúlás. A király, Priamos, holtan hever a földön; Hekuba kővé meredt
fájdalmában; Neoptolemos megragadja Hektor fiát, Astyanaxot, hogy a
kövön zúzza szét; a győztes görögök osztoznak a prédán. A pusztúlásnak e
szörnyű képét nemezisűl érezzük. A középen ott emelkedik Kassandra,
isteni ihletében látva a dolgok összefüggését, mint bűnhödést s mint új
szenvedéseknek forrását. Agamemnon, kinek rabjává lett, megérinti
kezével, de karja önkénytelenűl elbocsátani készűl, mintegy érezvén az
érintés által, hogy mindez iszonyatosságokért mi vár majd ő reá is
otthon. Ott van Aeneas is, apját, gyermekét, házi isteneit szabadítva;
őt megmenti a hiven szolgált istenek kegyelme, s új és nagy hivatásra
szólítja. Íme a tragikai továbbfejlődés, újabb katasztrófák s a
kiengesztelődés mozzanatai. Még egy példát. Matejko _1773. varsói
országgyűlése_, a bécsi császári képtárban, szintén egy megrázó tragikai
katasztrófát tár elénk: Lengyelország első fölosztását. Az ország
megmocskolt és összetiprott térképe a padlaton hever s a király
leszállott trónjáról; ott hagyva hermelin-palástját. A terembe
összezsúfolva dühöngenek mind a szenvedélyek, melyek e katasztrófára
vezettek: a féktelen pártoskodás, vad erőszak, alacsony pénzvágy és
fejevesztett zavar. Egy országnagy meg egy püspök, a czárné képe előtt,
láthatólag örűlnek előre a Júdás-díjnak. A többiek is az önzés és érdek
rabjai. De a köznemesség képviselője, Rejtan Taddé, a novgorodeki követ,
hazafi-fájdalmában a düh önkívületéig emelkedik az előtte folyó aljas
jeleneten. A marsall int az orosz granátosoknak, hogy fogják el. A
diplomaták páholyából az orosz követ elégűlten tekint alá sötét
munkájának sikerere. A fölosztás alá van írva. A romlás képében a
reménynek egyetlen sugara annak az ifjúnak álmodozó arczán dereng, ki a
végzetes okiratot tartja kezében: Lengyelország még nincs elveszve!

Kifejezhet még a festés bonyolódottabb cselekvényt más módon is, úgy
hogy nem egyetlen képbe szorítja, hanem jellemző mozzanatait, a fejlődés
időrendi egymásutánjában, külön-külön alkotásokkal ábrázolja, cziklusba
foglalja. A képek könnyen kapcsolódnak egymáshoz, megértetik az
átmeneteket, megmagyarázzák egymást kölcsönösen, s a nézőt mozzanatról
mozzanatra, jelenetről jelenetre vezetvén, a történetet szinte
folyamatosságában mondják el. Rosenkranz a festés epikájának nevezi. Az
olasz és német művészek, Giottótól és Wolgemuttól kezdve, számtalanszor
mondták el új meg új képsorozatokban a keresztyén vallásos epikának
minden részletét, az ó-testamentomi mondákat, Krisztus pályáját, a
szentek legendáit. A mi Aquila Jánosunk a turnicsai templom falképein
Szent László történetének mozzanait sorolta egymás mellé. Hogarth egész
regényt írt rajzaiban. Az események és a fölfogás drámai természete
drámai jellemet adnak egy-egy ilyen cziklus benyomásának. A képek
mintegy önkénytelenűl kapcsolódnak össze szellemünkben valamely tragikai
eszme tolmácsolására. Ki nem érezte ezt, ha megfordúlt valaha a sixtina
kápolnában és szemtől szembe állott Michelangeloval? A mennyezet képei,
az ember teremtetésétől kezdve, a bűnbeesésen, az első gyilkosságon, az
özönvízen, a zsidó történet legdrámaibb mozzanatain át, egészen az
utolsó itélet óriás freskójáig: hasonlíthatatlan erővel fejezik ki a
keresztyénség nagy tragikai eszméjét a küzdő és szenvedő emberről,
minden jó végnek egyedűl az isten kezében létéről, az emberi természet
eredendő s örök gyarlóságáról, az istennek igaz és elkerűlhetetlen
büntető hatalmáról. Mily hatalmas szenvedők, mily félelmes küzdők, mily
nyomorúlt óriások ezek! Az utolsó itélet szenvedélyes elevenségéhez,
drámai mozgalmasságához, kifejezésbeli erejéhez, bármily jogos
kifogásokat emeljenek is kompozicziója, távlata és egyes részletei
ellen, mi sem fogható, a mit eddig ecsettel alkotott emberi szellem és
emberi kéz. Michelangelo rajzai, melyeket, mint Vasariból tudjuk,
Dantehoz készített, elvesztek; de soha művész nem teremtett megfelelőbb
és méltóbb illusztrácziót költőhöz, mint ő az utolsó itéletben Dantenak
egész színjátékához. A felhőkön trónol, angyaloktól körűlvéve, Krisztus,
a ki eljött itélni eleveneket és holtakat. Mellette és alatta boldogok
és mártirok, az itéletet hirdető mennyei követek és a sötétség
szellemei, föltámadók, üdvözűltek és elkárhozottak. Még nem magának az
égi üdvösségnek s pokolbeli kínoknak részesei, még küzdők amazért és
emezek ellen. Épen e momentum választása által különbözik Michelangelo
minden elődjétől. Minden várakozásban, mozgásban. A jók remegve várják a
szót, hatalmasan követelik igazukat, magukkal hozva s fölmutatva
szenvedéseiknek, mártír-haláluknak kínjeleit. A gonoszok még küzködnek a
végső ellen, dulakodnak fölfelé s meztelen testök minden mozdúlatát
átrezgi a kétségbeesés ereje. Míg Krisztus maga is, a mint lesújtólag
emelve ellenök kezét, elútasítja őket, küzdőnek látszik. Egy világbiró
óriás, Dante legfenső Jupitere, sommo Giove. Körötte ijedelem,
kétségbeesés, erőszakos dacz, tehetetetlen düh, harcz remény és
kétségbeesés között. Mily félelmes csatája az indúlatoknak e háromszáz
alakban! Athlétai küzdelem élet-halálra: a menny őrei elűzik a
tolongókat, míg lenn a másvilág csónakosa evezőjével veri őket vissza.
Szinte a természeti elemek csatája, melyek győzelemre vagy
megsemmisűlésre törnek. Nem ismernek kiegyenlítést: az erősebb győzni
fog s a legyőzöttön mitsem segít a kegyelem-kérés. Íme az emberiség nagy
tragédiájának záradéka. Elejét ott látjuk, a mennyezeten, midőn a
tetemtő újja életre kelti azt a sártömeget, melyben szemünk a
legfenségesebb emberi alakok egyikét, Michelangelo Ádámját, csodálja.

Így emelik a festőművészet alkotásai tragikai hatásra a bibliai
történeteket, a keresztyén mithoszt, a görög mondát, a históriát. Alig
mondhatjuk azonban meg, hogy ezek ismerete nélkül milyen hatásuk lenne
ránk amaz alkotásoknak. Kétségtelennek látszik, hogy mégsem igazán
tragikai. Nem a tragikumnak teljes, igazi, mindent magában foglaló
kifejezése még az sem, a mit a képírás nyújthat. Többé-kevésbbé mindig
bizonyos ismeretekre, történeti visszaemlékezésre van szükségünk, hogy
ábrázolatait egész jelentőségökben, mélységökben és terjedelmökben
fölfogjuk. Csak ha a cselekvények lefolyását elképzeljük, elénk állított
mozzanatait egymással összekötjük és kiegészítjük: csak akkor emelkedik
benyomásuk tragikai hatássá. A tragikai eseménynek a képírás inkább
emlékét idézi föl bennünk, képzeteinket tisztázza felőle, de nem
eredetileg megérezteti, valósággal kifejezi. Ily tárgyú alkotásai előtt
a fölvilágosító tudást rend szerint magunkból kell merítenünk s a
küzdelem maga voltaképen képzeletünk előtt folyik le, melyet a képírás
egy-egy jellemző mozzanat ábrázolásával csak fölelevenít, tevékenységre
serkent, útba igazít.

Az időbeli művészetek, természetöknél fogva a folyamatosság kifejezésére
képesek levén, a tragikum e mozzanatának megérzékítésére is képesebbek.
Így a zene nemcsak ott, hol szó kiséri mint Händel oratoriumaiban s a
tragikai operákban, nemcsak a hol programmjával valamely költői
alkotásra utal, mint Berlioz _Romeó_ja és _Faust_ja: hanem ha csak
magából és maga által akar megértetni mindent, még ott is ér el ebben az
irányban bizonyos eredményt. Pusztán a hangszerek zengő beszéde által
érezteti a tragikum hangulatát, az összeütközések erejét, fejlődését,
alakúlását és elcsitúlását. A dissonantiák fölébresztik bennünk a vágyat
a föloldásra, a teljes harmoniára. Hangok küzdenek egymás ellen s bennök
érzések, indulatok, szenvedések törnek egyoldalú érvényesűlésre,
egymásnak elnyomására; az ellentétek mind tovább szövődnek, újra meg
újra erőt gyűjtve fokozódnak s a harcz változó mozzanatai a ritmusnak
szenvedélyes lüktetésében vagy méla, kimerűlt lassúságában nyernek
kifejezést; roppant hangtömegek zajlanak föl, rontanak egymásra s
hullámzanak föl és alá lázas furiosok és prestissimokban, míg végkép
kimerűlnek fájdalmas andantékban és fáradt larghettokban. A dissonantia
aztán, mintegy a megharczolt küzdelem után, kibékűl a végtételben, mely
a legyőzött ellentéteket foglalja magában. Carrierenél olvassuk a
következőket: «Beethoven _kilenczedik_ symphoniája (D-moll) egy nagy
tragédia hangokban, mely az élet legmélyebb fájdalmaival küzködik, hogy
minden nyomorból és minden meghasonlásból ahhoz az érzéshez emeljen,
hogy mégis az öröm uralkodik, a mint Schiller himnusza hasonlót
tolmácsol. A _C-moll_ symphoniában is örömre derűl a bánat. Prometheust
érezzük föltűnni, a mint ereje tudatában büszkén és bátran fölmagasúl:
majd lelánczolva nyög, de a saskeselyűtől szaggatva is megőrzi szívében
az emberszeretetet; azután fájdalomba merűl, mígnem végre bensőleg
kiengesztelődik s az erkölcsi világrenddel öszhangba olvad: ünnepi
bevonúlását tartja az Olympra, körűlrajongva ezerek által, kiknek
jóltevőjök és szabadítójuk volt. Beethoven _Heroicá_jában is a hősiség
tragikuma egyesűl apotheozisával; küzdelemre következik a diadal,
megjelenik az élet fájdalma s fojtott gyászhangokban a halottas panasz,
mielőtt a jelen és utókor ünnepi diadal-éneke örömben zendűlne föl.»

E szavakból világossá lehetnek előttünk azok a határok is, melyeken túl
a zene kifejező képessége nem hatolhat. A tartalmi mozzanat benne
többé-kevésbbé mindig homályos, nem elég bizonyos, nem teljesen
határozott. Nem mondhat, nem nyilatkoztathat ki, nem értethet meg semmi
olyat, a mi a hallgató tudatában nem volt meg. Csak már ismertet
mutathat föl zenei világításban és színezésben, a hangulat teljes
kiaknázásával és fölébresztésével. E világítás és színezés azonban
bizonyos általános indulatokat oly melegséggel, bensőséggel, erélylyel
és hatásossággal fejezhet ki, mint semmiféle más művészet. Innen már a
tragikai fejlődésnek is inkább módját, általánosabb mozzanatait,
egyetemesebb természetét mutatja föl, mint egy bizonyos tragikai
fejlődést a maga konkrét valóságában. A fejlődésnek alaki oldalát fejezi
ki a nélkül, hogy határozott képzeteket ébreszthetne eszmei tartalmáról
vagy egyéni vonatkozásairól. Halljuk a harcz fölriadását, lezajlását, a
harmonia győzelmét az ellenállás fölött; de az összeütközés oka, a küzdő
felek kiválóságának természete, a vétség mibenléte, a győzelem eszközei
és módja homályban maradnak. Az egyéni erők harczát, a maga
határozottságában, a zene nem képes megérzékíteni; de hasonlíthatatlan
hatással fejezheti ki ama hangulatokat, melyek között minden tragikai
küzdelem folyik, s fokozhatja és mélyítheti azokat, melyeket az ilyen
összeütközés emléke, képe vagy ábrázolása ébreszt.



XXXV.  A tragikum a költészetben.

Egyetlen művészet van, mely a tragikum teljes kifejezésére képes, mely a
tragikai cselekvényt nem szükségkép hiányosan és egyoldalúlag tünteti
föl. Sem nem csak a külvilág néma képében, sem nem csak az érzéseknek
rejtelmes bensőségében, hanem egyik által úgy mint a másik által, s
mindegyiket az emberi életnek mozgalmas és tiszta tükrévé avatva a
teremtő igével, a megváltó szóval. E művészet a költészet, mely
leszállhat velünk az emberi szív legmélyére s biztos úton vezethet az
emberi cselekvés minden irányában. Nemcsak egyes mozzanataiban, hanem
egész lefolyásában fölmutathatja ezt. Az események összefüggése, a
fejlődés egész folyama, az okok és okozatok lánczolata világossá lesz
előtte és általa. A külsőben magyarázhatja a belsőt s ebben megértetheti
amazt. Eszmét, érzést, cselekvést a maga saját nevén nevezhet és a maga
hangján szólaltathat meg, s különöst és általánost egyenlő tisztasággal
tüntethet föl.

Igaz, hogy a küzdő erők nyilatkozásának egyidejűsége, melyet a
szobrászat, képírás, sőt a zene is kifejezhet, nála szükségkép
egymásutánná lesz; de sokszoros kárpótlást nyújt a tragikum teljessége
és minden irányú világossága által. Megérzékíti a kiválóság és gyarlóság
legkülönneműbb változatait, legegyénibb megjelenéseit; fölmutatja az
egyetemes képét ama természeti, állami, társadalmi, vallási és erkölcsi
viszonyokban, melyek ellen az egyén föltámad; megismertet az egyes
vétség tulajdon alakjával s a küzdelem egész folyamának váltakozó
mozzanataival; elénk állítja az egyetemest, eszközeinek, képviselőinek,
nyilatkozásának, érvényesűlésének sajátos és határozott formáiban. A
szobrászat és képírás mozdúlatlan alakjait megeleveníti s a zenében
nyilatkozó homályos érzéseket szavakba önti. Egyenlő világossággal
tünteti szemünk elé a szív mélyének titkos, még névtelen megrezzenéseit
s a világrendnek mindeneken uralkodó örök eszméit.

Tárgyunk tekintetében a költészet fő ágai közűl legkorlátoltabb a líra.
A tragikum, a mint benne megjelenik, legközelebb áll kifejezésének ama
tökéletlenebb, egyoldalú alakjaihoz, melyekkel egyfelől a szobrászatban
és képírásban, másfelől a zenében találkoztunk. A mit a líra nyújt, az
lehet a fejlődésnek egy-egy mozzanata magának a tragikus egyénnek
belvilágában tűntetve föl; s lehet egész folyama hatásának kifejezése a
költő lelkére. A tragikum tehát ott nem egészében, nem
folyamatosságában, itt pedig nem magában, hanem csak benyomásában. Vagy
egyetlen tragikai mozzanat, a mit nyújt: a költőnek saját sorsából
fakadó páthosza; vagy pedig egy-egy tragikai esemény, cselekvény, de
csupán hatásában fejezve ki. A tragikum, a mennyiben a költő
szubjektivitását érinti.

Ily értelmű tragikum megjelenhetik a líra több nemében, tisztábban vagy
homályosabban: az ódában ép úgy, mint az elégiában, a vallásos énekben
ép úgy mint a rhapsodiában. A végzet ellen lázongó indulatok kitörései
ép oly tragikus jelleműek, mint a lélek méla gyásza, mely megnyugszik az
egyetemesnek erőszakos érvényesűlésén, s ennek álláspontjára emelkedve,
reményének és hitének is hangot ad a jobb jövőben. A bűntudat, a
féktelen szenvedély, a világrenddel való elégűletlenség, az élet
egyetemes fájdalmai, nagy de megérdemlett csapások gyásza: mind tragikai
indítékai a lírának. Zeising különösen az elégiában keresi a tragikus
jellemű lírát. Az az elégia csakugyan, mely egy-egy gyászos eseményre
tekint vissza, de nem lágy érzelmességben olvadozva és folyva szét,
hanem az érzéseknek hevesebb fölindúlásával s végűl nemes
megtisztúlásával: élénken tűnteti föl, legalább hatásában, a tragikumot.
Kisfaludy Károly _Mohács_a a «nagy temetés», az országos pusztúlás komor
képeit a félelem és részvét zajlása közt idézi lelkünk elé, mígnem az az
emelkedett megnyugvás, melylyel az elégia végződik, a szörnyű tanúlság
hatásában, a nemzeti egyesség erejében való hit, méltó és jellemző
kifejlésévé lesz a tragikai érzések hullámzásának. Így tekint vissza
Tompa _Sírbolt_jában egy kihalt főúri család viharos történetére, melyet
kiválóságok és gyarlóságok örökölt lánczolata, föláldozás és önzés, hősi
erő és durva erőszak, fenséges és gyászos események: tragikai színbe
borítanak. A vészes elemek összeütközésének zúgása közben fakad ki
Vörösmarty lelkéből _A vén czigány_ rhapsodiája. A kép, mely eléje
tárúl, tragikai csapásoknak, szenvedéseknek, harczoknak, egy fölfordúlt
világnak képe; de a fékevesztett erők vad tombolásán, a viharos
éjtszakán túl már látja a «világ ünnepnapjának» derengését, hallja a
dalt, melyben kedvök fog telni az isteneknek.

Máskor a lírai költő oly érzéseknek ad hangot, melyek őt magát valamely
általánosabb tragikai fejlődés részesének mutatják. Pártjának,
felekezetének, nemzetének végzete sodorja őt is, s csak annyiban válik
ki, hogy a közérzésnek erősebb kifejezést ad, a dolgok gyászos folyását
magasabb szempontból tekinti. A páthosz, mely körülötte dobogtatja a
szíveket, általa nyilvánúl legtisztábban, a szenvedést ő érzi
legmélyebben, a dolgok kapcsolatát ő látja legélesebben, a megváltatást
ő hiszi legerősebben. A szenvedélyek diadalittas zajlása közt is megérzi
a közelgő veszedelmet, s ha kitört, az istencsapás az ő látó lelke előtt
istenítéletnek tűnik föl. A XVI. század magyar jeremiádjai nem egyebek,
mint a szenvedésekkel elárasztott nemzet bűnvallása, az egyetemeshez
emelkedése, az isteni igazság tudatára jutása a csapások ezerei által.
Más a hangja, de nem egészen ugyanaz-e a motivuma Berzsenyi ódájának _A
magyarokhoz_, melyben oly hatalmas szárnycsapásokkal száll föl a költő
az egyetemes magasába, s fölfogásában oly mesterien egyesíti ennek két
elemét, az erkölcsi és természeti törvény eszméjét. Petőfi forradalmi
költeményei, az elragadó és elragadott szenvedély tüzében, kevésbbé
éreztetik a tragikai vész mozzanatát; de Arany e korbeli lírájára, a
_Rodostói temető_ben, az _Álom-való_ban, a _Válság idején_ben s másutt,
a lelkesedés lobogása közt is ráborítja árnyát a közelgő félelmes.
Hangulata egészen tragikai, mely a kifejezésnek legmegrázóbb erejére s
az eszmének legteljesebb fenségére a _Rákhel siralmá_ban emelkedik.

Míg így a líra csak rész szerint fejezheti ki a tragikumot, egész
teljességében magában foglalhatja s visszaadhatja már a költészetnek az
az ága, mely a külvilágot tünteti föl, még pedig nemcsak képében, hanem
folyásában, cselekvésében is. Előadhatja a múlt vagy a jelen, a
befejezettség vagy a fejlődés alakjában. Greguss az eseményes költészet
nevével foglalja össze a két fajt: az epikait és drámait. Nem csupán ez
utóbbi, hanem az első is kifejezheti teljes valóságában a tragikumot.
Fejlődését nem kénytelen egyetlen mozzanatba szorítani, mint a
szobrászat és festés; nem is csak alaki oldaláról határozottságában,
hanem egész folyamában és teljes kiterjedésében mutathatja be.

A tragikum cselekvésben és szenvedésben jelenik meg; e cselekvést és
szenvedést az epikus költő elbeszéli. Fölmutatja forrását s a
mozzanatoknak egész sorát, melyeken át halad egész a katasztrófáig.
Vázlatai, képei, jelenetei nincsenek számra nézve korlátolva s tartalmuk
tekintetében a festői vagy plasztikai momentumhoz kötve. Nem is maradnak
a kép-cziklusok töredékességében: az elbeszélés egymásból fejleszti s
egymás által érteti meg őket. A tragikai benyomás is ezen az úton, a
képzeteknek és érzéseknek természetes fejlesztése által, erősödik:
szánalom és részvét nem egyszerre és erőszakosan zaklattatnak föl, hanem
az események haladásával fokozódnak és tisztúlnak meg. Bár a szobrászat
és képírás alkotásainak közvetetlen érzéki benyomása az epikánál
hiányzik, a képzelet segítségével pótolja a költő. Ha a képeknek és
szobroknak szükségök van az elbeszélésre, hogy megértessenek, az
elbeszélő költészet is állít lelki szemeink elé képeket, amazoknál
változatosabbakat és gazdagabbakat, hogy benyomása erősebb legyen.

Plato a tragikai költészet neve alá foglalta nemcsak a tragédiát, hanem
az époszt is. A görögség előtt az éposz fogalmát magától értetőleg csak
a homéri éposz határozta meg: ebben érezték és vizsgálták előadásbeli
sajátságait ép úgy, mint alap-jellemét és természetét. Az epikai és
tragikai hős összehasonlításánál bővebben szóltunk róla, hogy milyen
föltételek mellett és minő körülmények között alakúl az éposz tragikai
jelleművé, azaz: miképen jelenhetik meg benne a tragikum. A hősben,
isteni küldetése, az egyetemessel ideiglen öszhangos kiválósága mellett,
mind inkább erőre emelkedik az emberi gyarlóság mozzanata. E mozzanatnál
fogva meghasonlik az egyetemessel, melyet nemcsak szolgált, hanem
képviselt. Összeütközik, de csak miután küldetése, s ebben az egyetemes
akarata végrehajtva vagy legalább biztosítva van általa. A mi benne
isteni, az győz; a mi benne emberi, az bukik. Ily értelemben tragikai
költemény, tragikai éposz az _Iliász_. Egész konczepcziójában s egyes fő
szereplőinek pályájában egyaránt megtaláljuk a tragikum mozzanatait és
fejlődését. Már a monda, melynek maga is egy része, a trójai harcz
mondája, tisztán tragikai. Az, egész lefolyásában s személyeinek
sorsában. Agamemnon és Priamos, Patroklos és Hector s mellettök még
annyian, tragikai pályán sodródnak bukásukig. De magának _Iliászn_ak
tulajdonképeni cselekvénye is ilyen természetű. Achillesnek, a jogaiban
és érzésében megsértett hősnek haragja a tragikai indíték. Szörnyű
erejét érezzük, mikor a szorongatott görögök nélkülözni kénytelenek s
mikor belevegyűl a harczba. Ez a, minden ellenségét megsemmisítő
szenvedély, a mértéktelensége által előidézett csapásban, Patroklos
elestében, kegyetlenűl sújt vissza magára s csak a szenvedés által
engesztelődik ki. Íme, ha a teljes mondának még tragikaibb befejezését
figyelmen kívül hagyjuk is, maga az éposz mély és erős tragikus eszmét
fejez ki. A kiválóság és gyarlóság elválaszthatatlansága, az isteninek
és emberinek e kettőssége a földnek minden fiában, még abban is, kit az
istenek a maguk képviselőjének választottak, ki a megzavart rend
helyreállítására hivatott: a nagy nép-époszok mindegyikében megjelenik
több vagy kevesebb határozottsággal, inkább előtérbe állítva vagy
mellékesebben. Tragikai hang húzódik végig a _Mahabharatá_ban a Kauravák
és Pandavák küzdelmén s a befejező jelenettel a tragikai felfogásnak oly
gyászos fenségére emelkedik, mely páratlanúl áll a világirodalomban. A
győztes Judhisthira nem nyughatik meg diadalában s testvéreivel és a
szép Draupádival elindúl Indra ege felé. Az emberi szellem, mikor elért
mindent, a mit a földi élet határai között elérnie adatott, a végtelenbe
tör. De még ők is, a kiválasztottak, a diadalra jutottak, e végső
zarándok-úton sorba elesnek emberi gyarlóságuk érzésében. Bármily
nagyok, jók, szépek voltak, lelköknek egy kis foltja felidézi a halál
árnyékát. Csak az egyetlen Judhisthira az, ki emberi alakjában az égbe
juthat. Mindannak, a mi földi, ez az egyetemes, kikerűlhetetlen
megsemmisűlése: a legnagyobbszerű és legmegrázóbb tragikai kép. Firduzi
éposza a _Sáhnáme_, a _Nibelungok_ mind tragikai jelleműek. Ilyen a
breton Artúr-monda, a spanyol Cid-románczkör, sőt a _Kalevalá_nak
leghíresebb epizódja, az óriás Kullervo boszúállásának története is.
Arany is erős és tiszta tragikai felfogással indította és akarta
megalkotni hun trilogiáját, melyről már több ízben megemlékeztünk. Ha
nem fejezhette is be, eszméje már a _Buda halálá_ban s a _Csaba
királyfi_ töredékeiben élesen megvilágítva tűnik elénk, bizonyságáúl ama
hasonlíthatatlan költői erőnek, melylyel ő cselekvényeinek lélektani
alapját meg tudta vetni.

Hát az úgy nevezett modern éposz, a regény? Ennek prózai stílje a
tragikum páthoszának kifejezésére kétségkívül kevésbbé alkalmas, mint az
éposz verse. De más felől meg a beljebb hatható lélekrajz, a körülmények
sokszerűségének teljesebb feltüntetése, az egyénítés eszközeinek nagyobb
gazdagsága, a bonyolúltabb viszonyok megvilágításának kiválóbb
képessége, a terjedelemnek korlátlanabb szabadsága: mindez, bizonyos
tragikai jelenségeknek ábrázolására különösen alkalmassá teszi a
regényt. Az époszszal és drámával szemben főkép azokéra, melyek behatóbb
megvilágítást, részletezőbb megértetést igénylenek; szövevényesebb
indítékokból erednek; nem egyetlen csapáson haladva, lassabban, nagyobb
körben és változatosabban fejlődnek mind ennél fogva az élet képének
valószerűbb rajzát követelik. Az ilyen tartalmú és irányú regények
szerzői közűl csak egyet említünk: Kemény Zsigmondot, a mi
meggyőződésünk szerint a legkiválóbb tragikai költők egyikét. Az az
egész világ, melyet ő látott, érzett és ábrázolt, merőben tragikai;
hangulata, jellemei, cselekvényei mind azok. Kevés költőnek volt még
hozzá hasonló éles szeme, mely a földi szenvedések forrását az emberi
lélek leghomályosabb vidékein, legmélyén, már a legelső csöppek
szívárgásakor föl tudta fedezni. Azt az egész területet, melyen azután e
vészes, mérgezett vizek sötét árja, mindent elborítással fenyegetve,
hullámzik át, kevesen nézték, oly magasból s látták be oly véges végig,
mint ő. A jót és a rosszat, a mint egymással meghasonlanak, a
szenvedélyt és végzetet kölcsönhatásukban, kevesen fejezték ki hozzá
hasonló meggyőző, lebűvölő és megrázó erővel. Költészetének mélységével
vetekszik benső gazdagsága. Öt nagyobb és nehány kisebb regényében
bejárta a tragikum egész területét, s ennek nincsen alakja, árnyéklata,
mozzanata, mely Keménynél meg ne jelennék. De mégis leggyakoribb,
legtöbbször visszatérő indítéka: a jóból fakadó rossz, a nemes
indulatoknak végzetes megtévelyedése, az erény, a mely már vétekké lesz.
Irói pályájának tragikuma is rokon ezzel. Emberszeretetének kegyetlen
őszintesége, az emberi élet komor felfogása talán tovább ragadta,
hogysem a megnyugtató eszme világosabban sugárzanék ki költeményeiből.
Igen komoran, de egyszersmind igen magasan is áll közönsége fölött.
Ezért nem értik; de bizonyára eljön az idő, mikor közelebb jutnak,
felemelkednek hozzá és meg fogják érteni.

Az a költői faj, mely az elbeszélést lirai és drámai elemmel olvasztja
össze, a ballada, kiváló hajlammal van a tragikai tárgyak iránt s
különös képességet is mutat kifejezésökre. E sajátságos műforma a
képzeletnek és érzésnek heves fölindulását föltételezi. A mit lát, az
nem nyugodt költői szemlélet, hanem a cselekvény főbb mozzanatainak
eljátszatása. Oly eseményeket szeret, melyek a költő lelkét megfosztják
nyugalmától, megrendítik; a képzelet nem pihen meg a fejlődő
mozzanatokon, hanem csak átröpűl felettök vagy a jelen alakjában állítja
maga elé a legjellemzőbbet, mely analytikus módon mindent megértet; a
fölindúlt érzés szenvedélyes tüze vagy mély elborulása nyilatkozik az
egész hangban vagy közvetetlenűl a refrainekben. E műfajnak főleg az az
alakja mutat tragikai jellemet, mely északon a skótoknál, angoloknál és
skandinávoknál fejlett ki, bérczek ködében és tengerek partjain, a
természeti erők bősz csatái, vészes kitörései, sejtelmes nagyszerűsége s
az embereknek velök folytatott szüntelen küzdelme közt. Az a tragikai
hangulat, mely a végesnek, az egyéni erőnek a végtelen, a természeti
erők ellen vívott szakadatlan harczából fejlik, könnyen felfoghatólag
különös fogékonysággal és kedvvel fordúl az életnek minden ilynemű
jelenségéhez. A lélek tele van a tragikum magjával, képeivel pedig a
fantázia. A bérczek végtelen és szeszélyes lánczolatában, a tenger
páráiban, a hegyek ködében határozatlan körvonalú csodás alakokat lát:
természetes, hogy hőseinél is a legnagyobb felindulásokat a szubjektiv
csodálatos képében mutatja föl, mint Shakspere Rikhárdét, Macbethét,
Hamletét, Brutusét. A ballada-költő, ki fel akar indítani bennünket,
maga is mélyen fel van indúlva. E félelmes harczok, zsarnoki
kegyetlenségek, tengeri vészek, rabló és kalóz kalandok, szerencsétlen
és bűnös szerelmek elbeszélései mintegy egybefoglalva tüntetik föl a
tragikumot hatásával. A szánalom és félelem indulatai rezgenek át az
egész költeményeken, s zengenek különösen a fohászokban, kitörésekben,
ismétlésekben, refrainekben. A mi népballadáink közűl is a székelyek,
melyek szintén hegyek között születtek, egészen ilyen természetűek.
Indítékaik: az emberi szenvedély vészes fejlődése s a végzet letipró
hatalma. Már annál a sajátságuknál fogva, hogy túlnyomó részöknek nő a
hőse, főleg az érzés mértéktelenségét, korlátlanságra törekvését
mutatják tragikai motivumnak. A magyarországi zsivány-balladákban
kevesebb az ethikai momentum: így nem is mondhatók igazán tragikaiaknak;
de közöttük is van egy, mely e tekintetben a legkiválóbbak közé
tartozik: _Fehér Anna_. Arany a skót és székely népballada alapján
alkotta meg az igazi magyar műballadát. Mint amazok, úgy az ő
balladáinak legnagyobb része is tragikai tartalmú és hatású. Szorosabb
értelemben vett balladái között csak öt van, melyek más természetűek.
Gyulai, emlékbeszédében, Arany epikai dalainak e vonásáról írja:
«Egyszerűség, közvetlenség és plasztikaiság jellemzik balladáit, épen
mint a Goetheéit. Valóban nemzeti hiuság nélkül állíthatjuk Aranyt a
nagy német ballada-költő mellé. Bizonyára Goethe felülmúlja őt
kellemben, rejtélyes bájban, a bölcselmi eszmék érzékítésében, a
szerelem finom árnyalatú rajzaiban; de tragikai erőre mögötte marad. Ha
szabad volna merész kifejezést használni, Aranyt _a ballada
Shaksperejének_ nevezhetnők. Nehány balladája erős tragikai hatású.
Kevés versszakban egész tragédiát tár elénk, s nagy erővel rajzolja a
szenvedély demonizmusát, monomaniáját, a lelkiismeret furdalásai között
szenvedő lélek látomásait. E nők és férfiak lelke, a kiket szenvedélyök
bűnbe sodort, tele skorpióval: mardosásuk őrjöngővé teszi őket». A
tragikumot, mely a legkiválóbb nép- és műballadák konczepcziójában ily
kiváló jelentőségű, Greguss magának a ballada fogalmának lényeges
jegyeül emeli ki az ismert meghatározásában: _tragédia_ dalban
elbeszélve.

A ballada is át-átviszi már tárgyát a múlt formájából a jelenbe;
beszéltet, előttünk fejleszt, jeleneteket ad. _A Leir király és három
leányá_ról szóló ó-angol epikai dalban szemünk láttára folyik le az
osztozás jelenete, Ragan és Goneril hazug hizelkedése s Kordéliának
szóban fukar szeretete előttünk nyilatkoznak; előttünk tör ki az ősz apa
haragja. De innen kezdve az elbeszélő elem erőt vesz a drámain. Halljuk,
mint fejlődött odább a tragédia, mint vándorolt a boldogtalan apa
várkaputól várkapuhoz, mint őrűlt meg fájdalmában, minő nemezis érte
utól az egész háznépet. Azonban mindezt nem mint előttünk fejlődőt, mely
erősebb közvetetlenséggel ragadná meg lelkünket, csak mint múltat, mint
befejezettet. Közöttünk és a tárgy között ott áll az énekes, ki a múlt
alakjával érezteti, hogy ő már végig tudja azt, a mit nekünk most
elbeszél. Tragikai tárgya egy más költőnél nyerte meg igazán tragikai
alakját: Shaksperenél nyomról nyomra előttünk fejlik a cselekvény,
előttünk nyilatkoznak meg a szenvedélyek, előttünk csapnak össze s érik
katasztrófájokat. A költő egészen háttérbe vonúl, a jelennek mozgalmas
képében mutatja tárgyát s közvetetlen összeköttetésbe hoz vele.
Mennyivel mélyebb benyomást gyakorol ránk, a mit nem mint megtörténtet
hallunk, hanem mint történőt látunk. A mint a hálátlanság, bűnök,
kétségbeesés, igaztalanság egymást szülik és fejlesztik, minden
következő mozzanatot még valóban jövőnek érezünk. A bizonyosságnak ama
sajátos bizonytalansága ez, melylyel a tragikai fejlődés
szükségszerűsége oly hatalmasan zaklatja föl indulatainkat, szánalmunkat
és félelmünket. A félelem igazi, mert még nem következett be a csapás; a
szánalom a lehető legmélyebb, mert a szenvedés im előttünk vergődik. A
tragikai hatás itt éri el tetőpontját, tehát a tragikum itt van
legteljesebben kifejezve: a drámai formában. Lessing írja, a hamburgi
dramaturgia hetvenhetedik darabjában, a következőket: «A szánalom
szükségkép valamely jelen szenvedést kiván. Régen múlt vagy messze
jövőben bekövetkezhető bajt vagy épen nem szánhatunk, vagy legalább nem
oly erősen, mint az épen szemünk elé tárúlót. Szükséges ennélfogva, hogy
a cselekvényt, mely által részvétet akarunk ébreszteni, ne a múlt, azaz
ne az epika alakjában adjuk elő, hanem a jelen, azaz a dráma formájában
ábrázoljuk». Ime egyszerű magyarázata annak, hogy a tragikum
kifejezésére a dráma legalkalmasabb. De más felől a tragikumnak abból a
természetéből is, hogy legalább felsőbb alakjaiban, az emberi cselekvés
képe, önként következik, hogy legigazabb és leghatásosabb kifejezését
abban a költői ágban találhatjuk meg, mely kiválólag a cselekvés
költészete: a drámában.

A tragédia, melynek tartalma a tragikum, formája a dráma, a sajátlag
tragikai költemény.



TARTALOMJEGYZÉK.

I. A tragikum elemei 5

A tragikai hatás megnyugtató eleme 5. Az egyetemes hatalom
érvényesűlésének két módja 6. Ütközés az egyetemes és az egyén között 7.
A tragikai egyén kiválósága mindig gyarlósággal párosúl 8.

II. Az egyén kiválóságának széptani formái 10

Az eszme és alak viszonya a szép körében 10. 1. A kellem. Schelling a
kellemről 11. 2. A fenség 13. Képzeletünk munkája a fenség hatásában 14.
A fenség hatása 15.

III. A kellembeli kiválóság 17

Lehet-e a kellemes tragikussá? 17. 1. A kellem mint a köztől elzárkózó
18. Melinda és Kemény Tarnóczi Sárája. A kellem természetlen
elszigetelése 21. 2. A kellem mint csábító 22. Kleopatra 22. Adelheid
25. A franczia társadalmi dráma hősnői 26. Greguss a tragikus kellem
alapjáról 28.

IV. Fenségbeli kiválóság: a páthosz 29

Aristoteles a tragikus hősökről 29. A franczia és magyar új klasszikai
dráma hősei 31. Vörösmarty véleménye 32. Aristoteles nyilatkozatának
veleje: nagyság és erő 34. A fenséges erő 34. Az akarat önállósága 35.
Az erő mértéke 36. A páthosz 38.

V. Az egyéni kiválóság öszhangban az egyetemessel 40

Hormwitz szerint a fenséges tragikus is 40. 1. A páthosz mint állandóan
hódoló az egyetemessel szemben 41. Hunyadi János és Fernando herczeg 41.
2. A páthosz mint meghódolt 43. Pál apostol 43. A magyar közhangulat a
mohácsi vész után 41. E körbe tartozik-e Madách Ádámja? 45.

VI. Az egyéni kiválóság meghasonlásban az egyetemessel 37

A páthosz a végetlen ellenében 47. Hatásosságának oka 47. Szilágyi és
Hajmási 48. A tragikai egyén korlátlanságra törekvése 50. A tragikai
kitámadás fenségi elemei: Macbeth 51. Fenség a bukásban 52. Shakspere
szóképei 53. Ponsard Galileije 53. A korlátlanságra törekvő akarat 54.

VII. A korlátlanságra törekvő akarat: az elbizott akarat 55

Önzés és elbizottság 54. Az utóbbinak természete, tévedése és példái 56.
A hitehagyott Julianus 58. Savonarola 60. Aeschylos Prometheusa 63.
Shakspere Brutusa 65. Kemény Jenő Eduardja 67. Átmeneti forma az
elbizott akaratról az önzőre: Coriolan 68.

VIII. A korlátlanságra törekvő akarat: az önző akarat 211

Az önző akarat természete és csalódása 71. Bonaparte Napoleon 72.
Shakspere Julius Cæsarja 74. Arany Edvárd királya 77. A gonosz fensége:
III. Rikhárd 78. A gonosz önigazolásra törekvése 82. Magánya 83.

IX. Ádám és Faust 84

Kiindúló pontjok különbözése: csüggedés és elbizottság 84. Viszonyuk az
ördöghöz 87. Faust önzése és érzékisége: a Margit-epizód 90. A tragédia
második része: Faust a megoldás küszöbeig önző 92. Ádám viszonya Évához
95. Az önzetlenség mozzanatai Ádám pályájában 97. Ádám elbizottságának
kettős iránya 101. Összevetés: a két tragédia megoldása 104.

X. Külön forma-e a korlátlanságra törekvő ész? 106

Zeising nézete 106. A tudás mint a művészet tárgya 107. A tudásszomj
mint szenvedély 108. Hatvani, Bisterfeld, a boszorkányok 109. Miért nem
tekinthetjük külön formának az ész korlátlanságra törekvését? 110.

XI. A korlátlanságra törekvő érzés 112

Természete 112. Romeo és Júlia 113. A szükségszerűség mozzanata
tragédiájokban 116. A szegény Henrik legendája 117. Racine Phædrája 118.
Kármán Fannija 119. A nő az érzés kiváló képviselője: ennek tragikai
fejleményei 122. Átmeneti formák az érzés és akarat között: Teleki
Petron Maximja 123.

XII. Az egyén kiválósága és gyarlósága 125

A hős erkölcsi és eszthetikai joga: Szigligeti Boricsa 125. Elég-e az
erőfeszítés relativ nagysága? 127. A kiválóság magában nem lehet
tragikus 128. Kölcsey Körner Zrínyijéről 129. A gyarlóság sem lehet az
egyedűl 130. Tehetetlen-e Hamlet? 131. Hamlet tragikuma és fensége 134.
Goethe Clavigoja és Kisfaludy Károly Rajnáldja 136. Milyen gyarlóság van
kizárva a tragikum köréből? 137. Az ártatlanúl szenvedő gyöngeség:
franczia és német érzékenyjátékok 138. A sülyedtség 139. A kegyetlenség
139. Seneca Neroja és Kisfaludy Stiborja 141.

XIII. A tragikai gyarlóság természete és fő formái 144

A kiválóság és gyarlóság egymásba olvadva 144. Az ellenmondás megoldása
145. A gyarlóságnak négy fő formája 147.

XIV. A szenvedély fejletlensége: eszmei irányban 149

A szenvedély érzéki elemének túlsúlya: a thümosz 149. Rokonsága a
természeti erőkkel 150. Shakspere Northumberlandja és Timonja; Petőfi
Boricsa 151. A mennyiségi mozzanat: a tömeg szenvedélyei 152. Az
ádázság: Marlowe Tamerlánja 153. Az ó-angol dráma és Shakspere Titus
Andronicusa 155. Keménynek egy nyilatkozata 158. A gyülölködés: Eötvös
pór-hada 158. Marlowe máltai zsidaja 160. Shylock 162. Gyülölködés és
gyűlölet: Hamlet és Kemény Barnabás deákja 164. A gonosz alaki
kifejezése: a rútság 166. Köstlin természeti tragikuma 167. A fogalom
szorosabb meghatározása; Webster fehér ördöge és Hugo Borgia Lukréciája
165.

XV. A szenvedély fejletlensége: érzéki irányban 170

A szenvedély eszmei elemének túlsúlya 170. Csalódásai; viszonya a rokon
jelenségekhez 171. 1. A kötelesség félszeg felfogása: Shakspere VI.
Henrikje 173. Gyarlóságát hogyan emelte kiválósággá Shakspere? 175.
Eötvös Ulászló királya 177. 2. Oktalan bűntudat: Szász Károly Géza
herczege 178.

XVI. A szenvedély mértéktelensége 181

A hübrisz és természete 181. Sophokles Ajasa 182. Példák a görög
tragikusokból 185. A fájdalom korlátlansága 188. A tragikai
megsemmisűlés érzete 189. A Schopenhauer-féle lemondás az élet
akaratáról 190. A mértéktelen szenvedély emeli a lelki tehetségeket:
Macbeth tragikai fejlődése 191. Shaksperei példák 196. A nemes
szenvedélyek mértéktelensége: Kemény Gyulai Pálja 197. A küzdés
szenvedélye az Ember tragédiájában 200.

XVII. A szenvedély egyoldalúsága 203

Természete és összeütközésének magyarázata 203. Hegel Antigoneról 205.
Mí emeli tragikussá a kényszerhelyzetet? 206. Antigone fejlődése és
tragikuma 207. Antigone és Tompa Bosnyák Zsófiája 212. 1. A makacsság
jelentéktelen: Tennyson Arden Enochja 217. 2. A makacsság mint fontos
mozzanat: Goethe Tassoja 219. Cordelia tragikuma 222. Vischer a
forradalmak hőseiről 225.

XVIII. A szenvedély következetlensége 227

Miben áll a következetlenség? 227. Esetei 227. Arany János Eteléje 228.
A Buda halálának tragikai eszméje 232. Schiller orleansi szűze 233.
Brutus alakja Shaksperenél; viszonya Cassiushoz 237. Következetlenség
mint a boszúló nemezis eszköze 241. 1. A megtérő következetlenség:
Vörösmarty Két szomszédvára 243. 2. A megfeledkező következetlenség:
Biberach 245.

XIX. Az epikai és tragikai jellem 248

A tragikus egyén lelkének fő tartalma 248. Az epikai és tragikai jellem
viszonya; példák 248. Az époszi hős mint tragikus 251. 1. A sikert
kivíva: Rusztem 252. 2. A sikert biztosítva: Achilles 254. 3. Időleges
győzelem és általános bukás: Etele 255. A világnézlet, melyen e mondák
alapúlnak 256. Szász Károly Dsemsidről 257.

XX. A jellem teljessége 259

Az emberi képzelet személyesítő hajlama; példák 259. A jellemvonások
sokasítása 260. A jellem teljessége az époszi formában 263. Vörösmarty
Árpádja és a Zrinyiász hőse 264. A tragikai jellem teljessége 265.
Odysseus alakja Homérnél és a tragikusoknál 267. Henszlmann a görög és
keresztyén jellemrajz természetéről 271. Tévedése: Aristoteles éthosza,
a görög színpad 273. Az analitikus forma 276. Mi a szenvedély egyéni
kifejezése? 278. A jellem teljessége a tragikai érzelmek segítője 279.

XXI. A tragikai vétség 281

A páthosz öntudatlan és öntudatos ellenkezése az egyetemessel 281. A
belső küzdelem: Corneille és Racine 282. A tragikai vétség és magyar
műnevei 284. Erkölcsi és széptani jelleme 285. Az aristotelesi hamartia
288. A vétség formája a görög és keresztyén drámában 289. A vétség
kifejezi a jellem teljességét: Macbeth 290. Az ősvétség 291. A valódi
vétség mindig a teljes egyetemest hívja ki; ismét Macbeth 292. Szabadság
és kényszerűség a vétségben: Hamlet, Petron Maxim 294. Schiller
nyilatkozata e kérdésben; Greguss nézete 297. A tragikai akarat
kitörésének módjai: 1. A belső fejlődés 298. Tetőpontja; a viziók:
Hamlet 299. 2. A csábítás és izgatás 302. 3. Az ördög és szerepe 304.

XXII. Bánk bán vétsége 307

A vétség kifejezi a jellemet 307. Pédák: Oedipus, Rikhárd, Maxim 308. A
vétség és jellem közötti ellentét látszatossága 309. Rákosi tragikai
fölfogása 310. Vélemények Bánk tragikumáról: Gyulai, Arany 312. A
tragikai helyzet Bánkban 315. Bánk egyes jellemvonásai vétségében 317.
Bánk és Petron Maxim 323.

XXIII. Az egyetemesről általában 326

Mi az egyetemes? 326. Az egyetemes győzhetetlen hatalom; következtetések
328. Foglalatának változásai: az Ember tragédiájának egyes színei 329. A
természeti és erkölcsi törvények viszonya, tartósság tekintetében 331.
Következtetések a tragikai hatás szempontjából: Othello és Don Gutierre
333. A természeti és erkölcsi rend egymást áthatása 338.

XXIV. Az egyetemes: mint természeti törvény 340

A romboló természeti erők 340. Mellékes motivumul szereplésök 341.
Erkölcsi vonatkoztatásuk: Cæsar, Lear, V. László 342. A fátum képzete
344. A halál; a félelmességét enyhítő mozzanatok 345. A haláltánczok
347. Schiller és Petőfi 349. Tragikus-e magában a halál? 349. A
világtörvény tragikuma: Szép Ilonka és Kemény Csiafferje 350. Az isteni
irígység képzete a görögöknél 352. A természeti fölfogás nyomai
költészetünkben: Virág, Berzsenyi 356. Mikor tragikus a halál? 359. A
haláltipusok különbségének magyarázata 360. A xanthosi hárpia-emlék, a
pisai halálfresko, Holbein haláltáncza 361. Természeti törvény és babona
365. A sors-tragédiák: Schiller Messinai arája 368. Viszonyuk a franczia
naturalizmushoz 371. Nyomaik a magyar költészetben: Kisfaludy Sándor
regéi és Gombos Esküvése 371.

XXV. A természeti törvény mint sértett 375

Kapcsolat az előbbiekhez 375. 1. Vétség a vérközösség ellen: Alfieri
Mirrája s rokon költői motivumok 476. A Medeia-tragédiák 376. E körről
általában: az Árpádok 380. 2. Vétség a természeti korlátok ellen: az
Ikarus-monda és Peregrinus Proteus 381.

XXVI. Átmeneti formák a természeti és erkölcsi törvény között 384

1. A család fölött lebegő végzetet az egyéni vétség hívja ki: Dárius
385. 2. A szenvedélyek öröklése: a Labdakidák 386. 3. A vétség isteni
akaratból származik: Phædra 380.

XXVII. Az egyetemes: mint erkölcsi törvény 392

A hübrisz; Bayer nézete 392. 1. A dölyf fensőbbek iránt: Ajas 393. 2. A
dölyf alsóbbak iránt: Odysseus és a kérők 395. Ellenkezés a
közszellemmel; politikai ballépés 396. A magyarországi török párt 397.
Az egyetemes egységének megbontása: a reformátorok 401. Sokrates 402.
Gotschall históriai tragikuma 403. A szenvedő Krisztus 405. Tragikus-e
Krisztus pályája? 406. Vischer erkölcsi összeütközése 412. Tévedése a
fogalom körére nézve 414. Az erkölcsi ütközések megoldása: Antigone és
Kreon 415. Az erkölcsi törvény előtérben; a támadások különbözése 417.
1. Az elkeseredés szóbeli kitörése: Camilla 418. 2. Vétségek jó
szándékból: Iréne és Fehér Anna 419. 3. A szeszély vétsége: Kund Abigél
421. 4. A szenvedély oktalansága és tudatos gonoszsága: Macbeth 424. Az
ily hősökkel ellenes rend természete 427. Teljes föláldoztatásuk
szüksége. 431. A Kereszt imádása Calderontól 432.

XXVIII. A természeti és erkölcsi törvény mint sértett 435

Tájékozás 435. Az ide tartozó mondák lélektani alapja 436. A démoni és
megszemélyesítése 437. 1. Az ördög mint természetfölötti hatalom: Byron
Manfrédje 438. 2. Az ördög mint a jó ellensége: a Theofilus-legenda 443.
Viszonya Fausthoz 444. Cyprianus 447. Byron Kainja; Brandes magyarázata
449. Calderonnak egy autoja és Madách drámája 453. Az egyetemes
teljességének képe: az Ember tragédiája 455.

XXIX. Tragikum a görög és keresztyén drámában 458

A kérdés 459. A görög szellem érzékenysége a disharmonia iránt; nyomai a
mithoszban 461. A Dionysos-kultusz s a tragédia eredete 464. A görög
tragikai fölfogás a természeti nézleten alapúl 465. A keresztyén
liturgia s a misztériumok; alapjok az erkölcsi fölfogás 468. A különbség
nem merev 470. Ethikai vonatkozások a görög tragikusoknál; Aristoteles
471. Természeti nézlet a keresztyén drámában 475. Ungvárnémeti Tóth
László 478. A görög tragédia fátuma 479. Jóslatok és álmok 482.
Végzetesség a keresztyén költészetben 484. A természetfölötti: csak
lélektani igazságok kifejezése; a beszámíthatóság 487. A fátum a külső
és belső szükségszerűség teljessége; Orestes és Hamlet 492. A családi
végzet Aeschylosnál és Shaksperenél 495. Oedipus 496. A kar és a görög
tragikai felfogás fejlődése 498. A kérdés magyar fejtegetői: Greguss,
Gondol, Szász 499. Összefoglalás 502.

XXX. A katasztrófa 505

A vétség és megtorlás kapcsolatának törvénye 505. Etele halála a Csaba
királyfiban 507. Az egyetemes a katasztrófában 509. 1. A hösön kívül lép
föl 509. 2. Magában a hősben érvényesűl 511. 3. A két forma egyesülése:
Rikhárd 515. A hős ellenfelei 515. A tragikai irónia; elmélete és
formái; Byron Sardanapalja 517. A katasztrófa hirtelensége; a peripetia:
A Kegyencz 522. A halál szükségszerűségének kérdése a tragédiában; Szász
Károly véleménye 523. A tragikai megsemmisülés nem szükségkép fizikai:
Bánk bán 525. Magyarázata a páthoszból 529. Vezethet-e a tragikai
fejlődés kibékülés felé? 530. A haláltalanság; fogalma és példái 535.

XXXI. A tragikum hatása 538

Aristotelesnek ide vonatkozó helye 538. Magyarázatai. 1. Ethikai
irányban: Corneille, Lessing, Manns 539. 2. Eszthetikai irányban: Goethe
541. 3. Orvostudományi irányban: Egger, Bernays 542. A műélvezet
mozzanatának kérdése a tragikumban 544. Megfejtésének nehézségei,
Campbell, Lessing, Schiller, Vischer 546. Névy, Szigligeti, Greguss 548.
A tragikai hatás magyarázata a balladán: Ágnes asszony 550. A szánalom
és félelem megtisztulása s a fölemelkedés 553. Eltérő vélemények 558. 1.
A szenvedés elégtelensége: Bajza Rikhárdról 559. A halál különfélesége:
János király 561. 2. A szenvedés aránytalansága 564. A tragikai hős
áldozatai; felfoghatók-e s mennyiben tragikailag? 566. A felindulás és
megnyugvás alapjának közössége; Gyulai a Lelencről 568.

XXXII. A tragikum fajai 571

Osztályozások: Bayer József 571. Vischer és Gotschall 572. Köstlin és
Zeising 573. Névy, Szász Károly, Greguss 575. Különböztetés új alapon
577. 1. A fogyatékos tragikum és két formája 578. 2. A teljes tragikum;
viszonya a drámai formához 581.

XXXIII. A tragikomikum 583

Magyarázata 583. 1. Tragikomikus képek: Lear, Kemény lantosa. 584. 2.
Tragikomikus cselekvények 586. Két formájok: Don Quijote és Alcest, Sven
Dufva és társai 587.

XXXIV. A tragikum a művészetekben 592

A tragikum viszonya a térbeli és időbeli művészetekhez 592. 1. Építés
593. 2. Szobrászat 594. A szenvedély kifejezése a görög képfaragásban
595. A Niobidák 598. 3. Képirás; az ó-kori festés tárgyai 602. Rafael
Heliodorja, Cornelius Trójai pusztulása, Matejko Varsói országgyülése
608. A cziklusos ábrázolatok: Michelangelo Utolsó ítélete 606. 4. Zene;
Carriere Beethoven symphoniáiról 610.

XXXV. A tragikum a költészetben 614

A költészet és eszközei a tragikum kifejezésére 614. 1. Líra; Zeising
tragikai lírája 615. 2. Epika 619. Tragikai époszok: Iliász, Mahabharata
626. Tragikum a regélyben; Kemény 622. A ballada; Arany balladája 624.
4. Dráma: a tragédia 627.


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

164 |csakls |csakis

318 |t a tett után |mindjárt a tett után

337 |zél sebb körre |szélesebb körre

384 |Atmeneti |Átmeneti

419 |Ncm tud |Nem tud

420 |Alom |Álom

450 |Aldatlan |Áldatlan

628 |Shaksrerenél |Shaksperenél]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A tragikum" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.