Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: A falu jegyzője (1. kötet): Regény
Author: Eötvös, József, báró
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "A falu jegyzője (1. kötet): Regény" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET) ***


MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta

MIKSZÁTH KÁLMÁN

15. KÖTET

A FALU JEGYZŐJE

Irta

BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF

I.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1911

[Illustration]

A FALU JEGYZŐJE

REGÉNY

IRTA

BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF

ELSŐ KÖTET

TULL ÖDÖN RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1911

Révai testvérek tulajdona.

Franklin-Társulat nyomdája.



I.

A ki tiszai alföldünknek egy részét bejárta, vagy annak bármely táján
csak pár napig tartózkodott, bátran mondhatja, hogy az egészet ismeri.
Mint bizonyos családok arczain, úgy itt az egyes vidékeknél csak
közelebbi ismeretség után vehetni észre egyes különbségeket, s az utas,
kit homokos síkjainkon kocsijában álom nyomott el, ha pár óra mulva
fölébred, csak izzadó lovain s azon, hogy a nap alább szállt, veszi
észre haladását. A vidék általános jelleme, sőt egyes részletei ép oly
kevéssé emlékeztetik őt erre, mint azt, ki a tenger közepén duzzadó
vitorlákkal előre halad. A messze elnyuló legelők, melyeknek
változatlanságát csak itt-ott váltja fel egy vedertelen gémes kút, vagy
félig kiszáradt láp körül sétáló gólya, s a rosszul mívelt szántóföldek,
melyeknek tengerijét s buzáját Isten után csak az őrzi meg, hogy a lopás
is némi fáradságba kerül; itt-ott egy magányos tanya, hol bozontos
kuvaszok ugatva a birtok szentségét hirdetik, s a mult évről fölmaradt
széna- s szalmaboglyák arra intenek, hogy a birtokosnak vagy fölötte sok
takarmánya, vagy igen kevés marhája van; – ezt látta, midőn szemeit
behunyta, ezt, midőn azokat ismét fölnyitá. Magok a tornyok, melyek,
midőn utószor körültekintett, hegyes oszlopokként álltak a róna távol
határain, úgy látszik, mintha vele utaztak volna, legalább köztök s azok
közt, melyeket most lát, ép oly kevés különbséget vehetni észre, mint a
falu, melyhez akkor közelített s azon helység között (habár város volna
is), mely felé lovai most ügetnek. S ha kocsisától megtudja, hogy déltől
esti hat óráig aludva, egy egész mérföldet s egy darabot haladt,
elálmélkodik a csoda fölött. Ismert dolog, hogy kedélyünkre semmi nem
hat inkább, mint azoknak jelleme, kikkel társalkodunk s így természetes,
hogy a Tisza is eltáblabirósodott jurátusként felejtve vagy megbánva
ifjúságának Máramarosban elkövetett kicsapongásait, végre azon tájnak
jellemében – melyen tekervényes utakon tovább halad – részesül s kivévén
azon eseteket, hol mértéktelen sarkantyúzások miatt türelmét veszti vagy
valamely biztosság által tulajdon ágyából igaztalanul kiszoríttatott,
még kiöntéseiben is megtartja azon mértéket s méltóságos lassuságot,
melyet az iránta kiküldött választmány tanácskozásain s a folyó magyar
juris pereken kívül semmi, mi széles e világon foly, megtartani nem tud;
úgy hogy ezen áradásokat is, melyeknek időszakát ismerjük s melyeknek
kiterjedése földabroszainkon följegyeztetett, ép oly kevéssé nevezhetjük
kicsapongásoknak, mint azt, ha hivatalviselt tekintélyes férfiak
installatiók, tisztujítások vagy lakodalmaknál minden becsülettel
eláznak. Ha az áradás ideje megszünt, a víz, miként zaj nélkül jött, úgy
zaj nélkül távozik ismét s a szőke Tisza nyugodtan foly tovább alacsony
partjai között, valamint legjobb polgára hazánknak (mert hány van
nagyjaink közt, ki csak honában osztja el kincseit!), úgy egyszersmind a
legboldogabb, mert csak az ő szabadságát nem gátolja senki s Európa
nagyobb folyói közt ő az egyetlen, ki nemes öntudattal elmondhatja: hogy
egészen az maradt, mivé Isten teremtette.

Valahol a tiszai alföldön tehát – hogy végre történetemhez fogjak – a
tiszáninneni vagy túli kerület valamely megyéjében, nevezzük
Taksony-megyének, szorosan a folyó partja mellett, ott, hol az nagy S-sé
kanyarodik, nem messze három nyirfától, melyek kétöles homokdombon
állanak (ezt jegyezzék meg különösen olvasóim, mert miután mérföldekre
domb s főkép olyan, melyen fa állana, nincs, ezen jel által
legkönnyebben akadhatnak történetünk szinhelyére) fekszik Tiszarét
helysége, a Réty-családnak a magyarok első foglalása óta birt tulajdona,
mint ezt a nemzetség ügyvéde, teins Macskaházy Jónás hiteles s
ugyanakkor készült irományokkal minden órán bebizonyítni kész, ha
tudniillik Taksony-megyében valaki találkoznék, ki a Réty-család ázsiai
eredetét kétségbevonni bátorkodik.

A Réty-család egyike a leggazdagabbaknak. Fiai született táblabirák.
Mint a mostani családfőnek boldogult apja egyszer nemes büszkeséggel
mondá: nem halt meg egy is közülök, kiben a megye alispánját ne siratta
volna (reménylem haláluk után); s így természetes, ha azon fényből, mely
a családot környezé, kiáradtak egyes sugarak Tiszarét helységére is s
határát – a megye mérnökének állítása szerint, ki azt fölmérve, a
fönnemlített dombon kívül semmi egyenetlenséget nem talált – valódi
paradicsommá varázsolták.

A nagy kiterjedésű angolkert, melynek már majdnem harmincz év előtt
ültetett fái a homokos földben hihetetlen magasságra nőttek; a nagy tó,
melynek vizét némelyek ugyan kevesellék, de melyben a kevés víz szebben
zöldelt, mint maga a pázsit, valamint ez ismét esős napokban sokkal
homokosabbnak látszott az utaknál, melyek noha mindig új meg új földdel
hordattak meg ilyenkor, a kertész csodálkozására, idegenek által
sárosaknak tartattak; a nagyszerű kastély, melynek kúpos födelét arany
gombok ékesíték s melynek doriai rendszer szerint épült tornáczán az
alispán úr délután pipázni szokott s góth kapuja előtt mindig az
instánsoknak egy egész serege mélázott; a nagy udvar, jobbra
istállóival, balra nagy üvegházzal, mely mellett több emeletű tyúkólak
látszottak, nem is említve itt a nagyszerű szemétdombot, mely az
istállónak egyik felét majdnem eltakarta, – minden a kényelem s
nagyszerűség nyomait hordozá; s ha főkép a kapu elébe lépve egyszerre
töltésen találtad magad, mely a háztól kezdve egyenesen a megye
főhelyére vezet s csak ez egy ház számára épült – érzed, hogy alispánok
közelében járnak lépteid.

Minden, a mit a Rétyek építének, monumentális jellemet horda magán s a
mennyiben közemlékeknek egyik fő megkülönböztető jelök az, hogy
közköltségen épülnek, ez ismét egyike azon tényeknek, melyeken, mint a
család százados nemességén Taksony-megyében, nem kételkedett senki, s
mit ha némelyek rosszaltak is, a bölcs többség azon igazságos nézetnél
fogva helybenhagyott, hogy miután a közmondás szerint is: egyik kéz a
másikat mossa, itt még azt sem állíthatá senki, hogy ezen műtétnél –
mely a Rétyek s a megye adózói közt annyi idő óta folyt – az alispánok
kezei tisztákká váltak.

De minthogy e történet folyamában úgy is alkalmam leend olvasóimat a
Rétyek lakhelye s Tiszarét helységének minden szépségei s kényelmeivel
ismeretségbe hozni, most az egyszer legyen szabad a hosszú utczán végig
velök egyenesen a mezőre sétálnom, azon dombhoz, mely mint előbb
említém, mintegy negyed mérföldnyire áll a falutól s Török-dombnak
nevezik; s ha három fa nem volna is fölötte, már azért megérdemli a
látogatást, mert egészen tiszta napokon – minő az, melyen történetünk
kezdődik – tetejéről a tokaji hegy csúcsa sötétkék boglyaként látható.

Egy októberi nap meleg sugarai önték el fényöket Tiszarét messze terjedő
határára. Az égen nem vala felleg, mely tiszta kékjét elsötétítné; a
téren, merre csak a szem érhetett, nem volt egy szekér, mely zöld szinét
porfellegekbe boritná, csak a pacsirták ezerhangú éneke, mely az eget
eltölté, a távolban legelő falucsordának kolompolása s itt-ott egyes
munkás, ki kaszájával vállán, danolva hazafelé ballagott – szakíták
félbe az ünnepélyes csendet, mely között a nap a láthatár felé szállott.
A dombon, honnan a sz.-vilmosi erdőig láthatni s ha Tiszarét
akáczkerített házain túl tekintünk, a Tisza folyását mérföldekre
követhetjük, két férfi ült egymás mellett, elmerülve a vidék látásában,
vagy talán azon gondolatokban, melyek sokszor látott tájak előtt az
emberi szívet mintegy önkénytelenül megragadják s régmult napok emlékeit
hívják vissza. Van egy érzelem, a honvágyhoz majdnem hasonló, mely
minden emberi kebelben, ha éltének férfikorán túllépett, fölszólal s a
pálya végéhez közelgőt gyermeksége szebb napjaira inti; s mennyivel
kevesebb az, mit valóban emlékezetre méltót tevénk vagy tapasztalánk:
annyival szivesebben tekintünk azon korunkra, midőn legalább
feltételeink voltak dicsők s ezekből látjuk, hogy ha nem is a
kiválasztottak, legalább a meghivottak közé tartozánk mi is. S ha a
férfiak, kiket itt a dombon találunk, éltöket egy alföldi faluban
töltve, midőn agg korukban hosszú munkásságuknak terén körültekintének,
néha fölsóhajtnak, mert eszökbe jut: hogy egykor az élet is messze
rónaként terjede körülöttük, hol a szem akadályt nem talált s hogy a
messze terjedettnek csak oly kis darabját járhatják be, mert itt is
előbb nem gyanított határhalmok állának, melyeken túl munkásságukat nem
terjesztheték, valóban nincs mit bámulnunk. De bármiként legyen ez,
gondolatok – melyek még annak is, kit épen eltöltenek, többször urai,
mint tulajdonai – a történetiró birtokához nem tartoznak, azért nem
háborítva új barátinkat kényelmes ábrándaikban, csak azon leszek, hogy
személyöket ismertessem meg olvasóimmal.

Az ember külseje egy része sorsának. Az arcz, melylyel a társaságba
lépünk, néha részvétet, sokszor elidegenedést szül, s valamint Angliában
a teknősbéka hátára iratik a nap, melyen föl fog emésztetni, úgy sok
ember arczán a nélkül, hogy maga gyanítaná, fölírva hordja végzetét; s
talán olvasóim is, bármi gyönge leirásom után, több érdekkel tekintenek
személyeimre, kiket a Török dombon eleikbe vezetek, mintha száraz
szavakkal csak azt mondanám, hogy Tengelyi Jónással, Tiszarét
helységének jegyzőjével és Vándory Boldizsárral, ugyane falu reformált
lelkipásztorával találkoztak.

E férfiakra az, mit előbb külsőnknek életünkre gyakorlott befolyásáról
mondék, többé nem illik ugyan; előttök arczuk a szerencse kapuit
megnyitni vagy bezárni nem fogja többé. Őszülő fürteiken látjuk, hogy az
élet azon szakához értek, hol bármi rossz legyen a sorstól vetett ágy,
nincs egyéb hátra, mint lepihenni s elvárni az álmot; de ha az
emberismerő e férfiak arczain jóslatra nem találna is alkalmat, annyival
több s érdekesebb vala az, mit e vonásokon a multról olvashatott, s az
idő – mely mint uralkodók pénzeikre, az emberarczra mindig rányomja
bélyegét – talán soha ismerhetőbb nyomokat nem hagy maga után, mint e
két férfi tiszta vonásain, épen mert talán soha nemesebb anyagra nem
gyakorlá hatását.

Minden aristokratiának megvannak jelei, melyek tagjait a tömegtől
megkülönböztetik. Itt hosszabb körmök, ott inkább tätovirozott arcz; egy
hazában, mint Törökországban, zöld, másban, mint Velenczében, fekete
öltözet; néhol egy gomb a süvegen, más helyen szalag a gombházban,
fegyver az oldalon, vagy mint a régi perzsáknál, kezökben bot s rajta
alma, lovaikon czafrang vagy magokon egy pávatoll. Ki számíthatná el e
jelek s kiváltságok hosszú sorát, melyeknek mindegyike vágyakat ébreszt,
irigyeket s gyülölőket szül s melyek az embereket, ha a természeti
állapoton túl emelkedtek, azaz, mint egy elmés barátom néha mondani
szokta: vadállatokból háziállatokká fejlődtek, születésök első órájától
az utolsóig egymástól elválasztják s némely helyen, hol a művelődés még
továbbra haladt, az akasztófánál is arra emlékeztetik az átmenőt, hogy
ki ott függ, nemcsak tolvaj, de nem-nemes vala. A természetnek is megvan
a nemessége s nemeseinek ő is különös jeleket ád, melyek által
kiválasztottjait a tömegben megismerheted, bármennyit peroráljon is
istentelen korunk az egyenlőségről. Nem mondom én, hogy a természet oly
tökéletesen tudná elérni czélját, mint államaink. A természet nemesítési
hatalmát soha annyira nem terjesztette ki, hogy mint a chinaiaknál,
valakinek már meghalt elődei, vagy mint máshol, meg nem született utódai
egyszerre nemesekké emeltessenek; s a megkülönböztető jelekre nézve is
csak magasabb civilisatiónk emelkedett e részben oly tökélyre, hogy
minden egyén magasabb állását világosabban látjuk be, mielőtt hintajából
kiszállt, mint miután vele beszéltünk. De vannak esetek, hol a
természetadta nemesség mégis világos jelek által mutatkozik némely
egyedekben s ki például Tengelyi Jónást, a falusi jegyzőt csak egyszer
látta s ezeket olvasandja, kétségkívül el fogja ismerni, hogy reá nézve
ez állításom helyes, minek magyarázatára egyébiránt szükségesnek látom
megemlíteni, hogy Tengelyi százados nemes lévén, a fenforgó esetben a
természet az usus által is segített.

Ha Tiszarétre érve, hogy lovakat válts, a jegyző csinos háza elébe
hajtatál s régi szabású, de tiszta köntösében Tengelyi lépe elédbe, a
kiáltó hang, melylyel alsóbb osztálybeliekkel beszélni szoktunk, –
mintha azt gondolnók, hogy a természet által kevesebb füllel áldattak
meg, mint mi, – akaratlanul szelidebbé változott. Előtte a katonai
biztos nem mívelé szenteit s maga a főbíró, mire – bármi hihetetlen –
szemtanukat tudnék állítani, le szokta venni azon süveget, melyet talán
azért, hogy magasabbnak látszassék vagy hogy testének leggyöngébb részét
a levegő gonosz befolyásának ki ne tegye, más jegyző előtt levenni
egyébiránt még nem láttatott, noha ily alkalommal, nehogy tekintélye
szenvedjen, mindig rendkívüli meleg vagy az által iparkodék
megmagyarázni e szerfölötti megalázását, hogy hajait igazítá. Tengelyi
mintegy ötven éves lehetett s a ritkuló hajfürtök, melyek már régen
őszülni kezdének s a mély barázdák, melyeket az idő homlokára szántott,
még idősebbnek hirdeték őt. De valamint a tölgynek rögös kérge s görcsös
ágai századokról szólnak, holott ha föltekintesz, lombjainak vidor
zöldje csak tavaszra int s az agg fának dús életerejét hirdeti: úgy ha e
redős homlok alatt e szem lángoló tekintetét, ha ez ősz fürtök után a
magas, férfias termetet nézéd, meggyőződél, hogy azoknak egyike előtt
állsz, kiket az idő inkább megkeményített, mint megtört s kik e hosszú
életcsatában, mint zászlók a harcz között, csak ékességeiktől fosztattak
meg.

A férfi, ki Tengelyi mellé ülve, míg amaz a tokaji hegy kékellő csúcsára
függeszté szemeit, egy pár virág magszálait számlálá – valamivel
idősebbnek látszott s szabályos arczának szelid kifejezése mintegy
ellentétet képezett a komoly szigorral, melyet Tengelyi arczain
észrevevél. Ha Tengelyi érdekes vonásain hosszú küzdések nyomát látád,
melyeket az idő még el nem takarhata s szemeinek sötét lángjai arra
intenék, hogy e kebel szenvedélyei nyugosznak, de nem úgy, hogy többé
fölébredniök ne lehetne: Vándory arczai mint az ég, melynek színén az
átvonuló vész nem hágy nyomot maga után, zavartalan nyugalomban
mosolyogtak elédbe. Ott látád a küzdőt, látád a férfit, ki a sors
igazságtalanságát érezve, magát legyőzni nem engedé s küzd remény
nélkül, de bátran, mint a bajnok, ki csak még azért ví, hogy magát
győzöttnek vallani kénytelen ne legyen. Vándorynál papi köntösére nem
vala szükség, hogy eszedbe juttassa, miszerint azon férfiak egyike előtt
állsz, kiket Isten helyetteseinek küldött földünkre, hogy szenvedő
embertársaiknak vigasztalói legyenek, s ha az előbbinek látása azon
szomorú gondolatot ébreszté benned, hogy ismét egy becsületes emberrel
találkoztál, ki a világon boldoggá nem lett, a másik arczairól azon
vigasztaló meggyőződés mosolyga rád, hogy az erénynek nemcsak külön
szenvedései, de külön, semmi által föl nem ért örömei is jutottak e
földön.

Vándory végre letéve virágait, félbeszakítá a hallgatást, melyben a
barátok majdnem fél óra óta ültek egymás mellett.

– Hol járnak gondolatid, barátom?

– Tudom is én – viszonzá Tengelyi, barátjára fordítva szemeit; –
iskolaéveim, Heidelberg s jurátus korom körül. Emlékezel-e még
Heidelbergre barátom? Jó ideje, hogy nem láttuk, közel harmincz éve,
hogy az egyetemet elhagytam, de valahányszor e dombra feljövök s a
tokaji hegy csúcsát látom, a kedves város tűnik fel emlékemben; a zöld
hegyek s szőlők, a nagyszerű rom, mely a város fölött emelkedik; s ha
ezt vidékünk véghetlen unalmasságával összehasonlítom, sírhatnám a sors
óriási igaztalansága miatt, mely emberi lényeknek ily sivatagot adhata
lakhelyül.

– Ismét kedves vidékünket ócsárlod – szólt Vándory mosolyogva, megfogván
barátja kezét, – e mező nem zöldel-e szépen itt, mint bárhol a világon?
A folyó, mely ingó füvek közt kigyódzva tovább halad, ott az erdő
sötétje s távolban tornyok s a tokaji hegy: nem szép-e mindez? ha már az
égre föltekinteni nem akarsz s megfeledkezel, hogy tiszta kékje s az
alkonyodó nap sugárai mindenütt egyenlő szépek. Az igazságtalan, te vagy
barátom, ki végzeted adományait megismerni s éldelni nem akarod.

– Optimisták legnagyobbika! – szóla közbe nevetve Tengelyi, – nem
elég-e, hogy nincsen ember, kinek jó tulajdonait elszámlálni ne tudnád,
ha még Tiszarét vidékére is kiterjeszted oltalmadat, valóban azt kezdem
hinni, hogy Isten maga egész mindenhatóságával nem birna semmit
teremteni, miben te valami igen jót ne találnál.

– S rosszabb vagy szerencsétlenebb vagyok-e, mert Isten bölcs
határozataiban megnyugszom – szóla mosolyogva Vándory, – s mert e síkon
s ez emberek közt, kikkel napjaimat töltöm, a lehetőségig sok jót
keresek? A vidék, mely nagyszerűsége által bámulatra ragad, ha
részleteiben nézed, többnyire szegény, s így jársz az úgynevezett
nagyobb emberek közelebbi ismeretségével is. A sík, melynek unalmas
egyenlőségén szemeid elfáradnak, közelebbről nézve annyi termékenységet,
annyi egyes szépségeket mutat, hogy szinte elfelejted, mennyire
szegénynek látszott az egész. A magas csillagoktól a föld legmélyebb
gyomráig, hol rejtett erekben ágazik el az arany, nincs semmi, min az
ember gyönyört ne találhatna magának; miért ne keresnők hát e számunkra
rejtett kincseket? Miért ne választanánk oly álláspontot, honnan
szemeinknek a legszebb kilátás nyilik?

[Illustration: A barátok majdnem félóra óta ültek egymás mellett.]

– Azaz, ha ezt tenni birjuk.

– Birjuk – viszonzá nyájasan megszorítva barátja kezét Vándory, – hidd
el, birjuk, született optimisták vagyunk valamennyien, te mint én, vagy
akárki más. Isten boldogságra teremté lényeit s valamint a szent könyvek
szerint a pokol és mennyország a paradicsomból népesíttetett, úgy minden
szenvedés s öröm nem természetünk, hanem önakaratunk műve.

– És tapasztalásaink? – szóla közbe Tengelyi.

– Csak azt bizonyítják, mit velök bizonyítni akarunk, – viszonzá
Vándory. – Ki a jelennek jó oldalát föl tudja találni, multjában is elég
olyasra fog akadni, mi őt vidám életnézetében megerősíti. Annak, ki
vidám arczczal néz az élet folyójára, sima tükörén vidám arcz mosolyg
elébe, s a föld minden helyén öröm hangzik vissza bérczeiről, ha
örömhangokat küldél feléjök.

– Látom, nem birok veled – szóla nevetve Tengelyi, – reménylem, ha
majdan Macskaházyt szentnek nevezik, te lépsz föl mint az angyalok
prókátora s be fogod bizonyítni, hogy soha ember több erénynek oka nem
volt, mint ő, miután mindenki, a ki őt meg nem verte, a legnagyobb
győzelmet vívá ki önmaga felett; s maga a nyúl, melyet az úrfiak ott
űzőbe vettek – szóla, ujjával nyugat felé mutatva, hol a távolban több
lovas vágtatva közelgett agaraival, – ha téged kérdez, azt fogja nyerni
válaszul, hogy nyúlnak szebb halála nem is lehet, mint halálra
űzettetni. Hisz ha vasárnapokon hiveidet boldogságukra emlékezteted s
mindarra, miért a gondviselésnek köszönettel tartoznak – tevé keserűen
mosolygva hozzá – nem sokkal könnyebb feladatod.

– Ez durva, emberhez illetlen mulatság – szóla Vándory, egész figyelmét
az agarászatra fordítva, mely épen a Török-dombnak vevé irányát. – Meg
nem foghatom, mívelt ember miként gyönyörködhetik benne?

– Nemde s mégis akaratlanul magára vonja figyelmedet – szóla Tengelyi –
s érdekkel nézed az egyenetlen harczot?

Olvasóim között kevesen lesznek, kik az agarászat örömeit legalább
ifjúságukban ne élvezték volna. Férfiaknál az első elfogott nyúl ép oly
eltörülhetlen emléket hagy maga után, mint első szerelmök, sőt vannak,
kik talán alig mondhatnák, melyik kellemetesebb az emlékek közt. A
gyöngéd nők pedig, kik e falusi történetet figyelmökre méltatják,
bizonyára annyiszor hallották sokkal kedvesebb ajkakról az agarászat
örömeinek részletes leirását, hogy én ezuttal Szellő és Czigány
hőstetteit, s mennyiszer fordult meg a nyúl s miként szaladt végre
ellenkező irányban s miként fogatott el ez alkalommal épen a legutolsó s
legrosszabb agár által, – bátran elhallgathatom.

A nyúl végre el vala fogva, az agarászó társaság leszállva lovairól, a
lihegve köröskörül fekvő kutyákat czirogatá, s Tengelyi vágyteli
tekintetet vetve a csoportozatra, fölsóhajtott: – Hejh barátom, beh
boldogok ezek!

– A mi engem illet, – ismétlé Vándory, – én nem foghatom meg, mívelt
ember hogy’ találhat örömet ily durva időtöltésben?

– Elhiszem barátom, – szóla Tengelyi mosolyogva, – ritkán értjük más
emberek bánatát s még ritkábban örömeiket; de mindent összevéve, mivel
esztelenebb ez más örömeinknél, melyeket képzelt erőnk érzetében
találunk? A ki a czélt, melyet magának kitűzött, szemmel tartva, magát
hozzá minden perczben közelíteni érzi s azt végre elérheti, az boldog;
egy nyúl elfogása vagy egy világ meghódítása legyen az, mit magának
kitűzött, az érzet egy marad. Csak a nézőre s nem a cselekvőre nézve
létezik különbség.

– És a kegyetlenség, – szóla Vándory, – nem jut-e eszedbe e szegény
állat szenvedése, a tusának egyenlőtlensége, annyi kutya s lovas egy
gyáva nyúl után! Szinte undorító.

– A vita egyenlőtlensége – sóhajta Tengelyi – igaz, de a nagy küzködő
világon ugyan hol találsz egyenlő harczokat? Az angol gyáros napszámosa;
az amerikai gazda s rabszolgája, a gazdag s a szegény közt e világ
minden részeiben egyenlőbb harcz foly-e, mint milyet most látál? S ha
azokat, mik a mindennapi életben körülted történnek, figyelemmel
tekinted, nem jut-e eszedbe, hogy ama római császár, ki mulatságára
fegyvertelen szolgákat ölt meg circusában, bármennyi undorodással
említjük nevét, több követőkre talált, mint bármily más példa, mely a
történet évkönyveiben számunkra fentartatott. Oh hidd el barátom, az úri
mulatságok legkegyetlenebbike nem az agarászat, vannak olyanok,
melyeknél az üldözött nem élt üldözője vetésein, mint e nyúl, s nem
futhatott a kegyetlenség előtt.

Vándory csak nehéz sóhajjal felelt e kemény szavakra s ha optimista
lévén, talán belsókép azt gondolá is, hogy Tengelyinek igaza nincsen,
hallgatott.

A vadászatnak vége lévén, Réty Ákos, ki barátainkat messziről meglátta,
vadásztársaival hozzájok a Török-dombra jött s jó estét kivánva
beszélgetéseiknek véget vetett.

Ha nyájas olvasónőim a társaságot, mely az öreg lelkész s jegyző körül
összegyült, szemről-szemre láthatnák, nem kétlem, Réty Ákos s Kislaky
Kálmán vonnák magokra figyelmöket. Szebb fiatal embereket, mint
Taksony-megyében mondani szokták, hat vármegyében sem láthatni s főkép a
vadászat után, midőn az ifjak arczai lángolnak, sötét hajfürteik, miután
kis kerek kalapjokat levevék, rendetlenségökben még szebben körítik
homlokaikat s a kék agarászómentében sugár termetök jobban kitűnik –
mely női szem nem pihenne ez ifjú barátokon örömmel? Képeiken ép annyi
szép dolgokat olvashatni, mint Tengelyi vagy Vándory redős vonásai közt,
csakhogy mindez az ifjú sima arczokon szebb betűkkel áll feljegyezve s a
szemeknek becsületes tekintete melegebb. Én magyar iró lévén, ismerem
állásomat, s tudva miként e hazában a szolgabiróval tulajdon járásában
senki sem versenyezhet, mindenekelőtt erre s esküdtjére, kik Rétyt a
vadászatban s most a Török-dombhoz követték, fordítom figyelmemet.

Tudósaink szerint e hazát szittya vér lakja. Vannak napok, hol erről
megfelejtkezhetünk, sőt azok között, kiknek neveik legvilágosabban
bizonyítják ázsiai származásukat, nekünk nem-philologoknak néha egészen
más dolgok jutnak eszünkbe.

De Nyúzó Pál, e járás főbirája, ki fakó – s pedig nem forspontos – lován
az agarászatban részt vett s épen pipára gyujt, mintegy vigasztalásul
áll előttünk, hogy a szittya vér, melyből fajunk származik, még el nem
apadt e hazában.

Ha külföldieknek irnék, most * alatt szép értekezést irhatnék a
szolgabirói teendőkről s talán nőnemünk, mely éltében annyi
szolgabiróval társalkodott, nem is gyanítja mindazon terhes
foglalatosságokat, melyek legjobb tánczosaik vállain fekszenek s egy
másik irónk által két vastag kötetben leirattak; azonban elbeszélésem
távol lévén minden politikai czélzástól, elég legyen a tudatlanok
számára mondanom, hogy a szolgabirói hivatal minden kérdésen kívül a
legnehezebb, legtöbb bajjal s fáradsággal járó, mely széles e világon
valaki által viseltetik. Ő a közrend fentartója, a gazdag s szegény
védője, birája s apja járásának, kinek közbenjárása nélkül igazságot
senki sem találhat, kinek kezein alulról minden panasz, felülről minden
parancs keresztülmegy. Ő a vizek szabályozója, utak s hidak építtetője,
szegények pártfogója, iskolák fölvigyázója, fővadászmester, ha farkas
mutatkozik, protomedicus, ha dögmirigy közelg, békebiró,
váltótörvényszékek végrehajtója, büntetőtörvényi vizsgálódó, rendőrségi
biró, hadi biztos a szállásoló katonákra nézve, mezei rendőr, kórházak
felügyelője – szóval minden, in quo vivimus, movemur et sumus.

Ha azon öt-hatszáz férfi közül, kik hazánkban e hivatalt viselik,
hanyagságból egy nem teljesíti kötelességét, ezrek szenvednek. Ha egy
közülök részrehajló, több négyszögmérföldnyire az igazság
kiszolgáltatása megszünt e hazában. Ha egy tudatlan, legalább az adózó
népre nézve országgyűlésünk hasztalan alkotja törvényeit. S ha kegyes
olvasóim e terhekhez azoknak jutalmát mérik s meggondolják, hogy ez,
évenkinti száz vagy százötven forint fizetésen kívül azon biztos
kilátásban áll, hogy ha hivatalában részrehajlás nélkül járt el, három
év mulva valamely hatalmas ellenség által hivatalától megfosztva,
táblabirónak neveztetik, meg fogják vallani, hogy honunknak vagy
öt-hatszáz vagy legislegalább épannyi százezer szenvedő polgára van.

A szolgabirói hivatalnak e szerint, mint mindenki láthatja, két nagy
hibája van: fölötte sok munka s fölötte kevés fizetés; s ha egyesek, kik
e hivatalt viselik, ez alkotmányos bajon nem segítenek s egyikből –
értem a munkát – jó részt el nem hagynak, míg a másikból – értem a
fizetést – többet vesznek magokra, mint minek elvállalására törvény
szerint kényszeríttetnének, sőt ha a legügyesebbek, kik hivataluk
titkaiba beavatvák, e két javítást, melylyel hibás polgári
szerkezetünkön segítenek, nagy bölcsességgel nem egyesítik, úgy hogy
azt, mit hivataluk oly bőséggel nyujt – a munkát – csak akkor vállalják
el, ha egyszersmind abból, minek hiányában vannak, t. i. a fizetésből
valamire számolhatnak, nem láthatom át, miként nevelhetné tekintetes
Nyúzó Pál négy fiát a haza istápjainak, s miként léphetne fel főkép azon
méltósággal, melyet hivatala megkiván s mely az egész tiszaréti járást,
valahányszor főbirája határain átment, jótékony rémülésbe helyezé, –
értve természetesen ennek legaljasabb, t. i. azon részét, mely a polgári
szabadság legdrágább kincsét, az igazságot ingyen követeli.

De nem is szükséges ezeket tudni, hogy Nyúzó Pál előtt mindenki azon
szent félelemmel teljék el, mely a rend föntartására szükséges. Már maga
külseje rémüléssel tölté el, s pedig nemcsak a vétkest, hanem az
ártatlant is. Csontos szikár termete, a redős arcz, melynek mord
kifejezését sötét szakálla s hosszú lelógó bajsza még inkább növelék,
zöld villogó szemei, melyek Istentől nemcsak hogy lássanak, hanem hogy
sértsenek is, látszának teremtve; hozzá a rövid szárú pipa, mely nélkül
az angaricalis gyűléseken kívül a szolgabirót még senki sem látta, s
mely e szerint mintegy testének tagjai közé tartozék; s a rikácsoló
hang, mely minden vallatásnál vagy más törvénykezési eljárásnál az egész
falut rémülésbe hozá, oly egészet képezének, mitől a járásban –
gazembereket kivéve – mindenki remegett; s főkép ki őt kocsijában látá,
kénytelen vala megvallani: hogy az igazság sehol rettenetesebb alakban
nem lépe föl. A négy forspont ló, hadarászó kocsisával, ki, bármit
mondjanak némely elménczek, legjobb bizonyságot tehetne: mennyire siet a
magyar biróság; a lovagló kocsis után czifra forgós hajdú, – post
equitem sedet atra cura, a hajdú után egy egész kötelék bot, mely a
classikus régiségek búvárát akaratlanul a római lictorokra emlékezteti;
s a botok után a pipázó s néha káromkodó szolgabiró; végezetül az üres s
ah oly bő bőrzsák! mely – quia natura horret vacuum – azért utazott
urával, hogy betöltessék; – nagytól nagyobbhoz az ijesztő eszközöknek
oly fokozatát képezé, mely előtt nyugodtan a legbátrabb sem állhata meg.

Szolgabiró esküdt nélkül nem is képzelhető. Valamint a természet párosan
alkotá lényeit, úgy a magyar alkotmány, mely, mint tudjuk, egészen a
természet rendszabályain alapul, csak két lény: szolgabiró s esküdt
együttmunkálása által hozza létre az igazságot; s miután Nyúzóról
szóltam, Kant szerint a gyakorlati ész postulatuma, hogy Kenyházy urat
állítsam olvasóim elébe, ki nem épen mellette, de valamivel hátrább a
főbiró egyik agarával a legérdekesebb beszélgetésbe ereszkedett, s szive
jó kedvében némely nemzeti kifejezésekkel élt, melyek miatt az utolsó
törvényszék alatt egy pásztorember megfenyíttetett.

Kenyházy András vagy Bandi bácsi, miként leghivebb barátai által
közönségesen neveztetett, főbirájának jobb keze vala, s pedig nem olyan,
milyenek az esküdtek között néha találhatók, kik az irás szavai szerint,
nem tudva mit a bal – t. i. – szolgabirájok – tett, annak ép
ellenkezőjét teljesítik; hanem olyan, kik előljárójának minden akaratát
ismerve, csak azon iparkodik: hogy az egész, melynek felét képezi, minél
inkább gyarapodjék. Jó keresztyén létére Kenyházy főesküdt egészen az
irás azon szavaihoz alkalmazá életét, melyekben rendeltetik, hogy: ha
egyik pofánkon megcsapattunk, a másikat is tartsuk oda, – s valahányszor
főbirája megsértetett, – értvén a sértés alatt azon legnagyobbat, mely
birót érhet, t. i. a megvesztegetést – ő is oda tartá kezét, sőt kész
volt a legnagyobb haragra lobbanni, ha ezen méltatlanság rajta el nem
követtetett. Azonban csalatkozik, ki Kenyházyt ezért könnyen
megvesztegethetőnek gondolá, sőt e világon nem volt nehezebb, szinte
veszélyesebb dolog, s ki azon gorombaságnak, melylyel az esküdt nemes
fölindulásában minden megvesztegető iránt élt, egyszer tanúja volt,
bizonyosan remegve nyújtá ajándékit a szilárd jellemű birónak, ki
egyébiránt ilyen megbántások után is soha esküjéről meg nem feledkezett,
s olyanoknak, kikre ily alkalommal leginkább megbosszankodott, nehogy
indulatának engedjen, inkább szerfölött kedvezett, ha csak az ellenfél
még nagyobb megbántásokban nem keresé üdvét, mely esetben az esküdt
mindenkinek, ki, bízva ajándékában, őt már megvesztegetve gondolá,
legszebben bebizonyította függetlenségét.

S most a helyett, hogy Kenyházynak, kivel úgy is e történet alatt
sokszor találkozandunk, személyét leirjam, s ruházatának egyes
részleteit festegessem, a kék spenczlitől, melynek hajdanában egy gombja
sem hiányzott, a mellényt, mely mostani szinét csak a nap befolyásának
köszönheté, az idő által öszvezsugorított nyakravalót, mely most urán,
de melyen ura ép oly kényelmesen füghetett volna, a lovaglás alatt egész
a térdekig fölcsúszott szép egérszinű lábravalókat, s így le a
sarkantyús csizmáig, mely a kerek kalappal együtt az esküdt személyének
különösen nemzeties kinézést kölcsönze: – legyen szabad olvasóimat egy
előítéletre figyelmeztetnem, mely ha köztünk, hála az égnek,
gyakorlatilag nem létezik is, legalább elméletileg közönségesen
elfogadtatott: értem azt, mely megvesztegethető birák ellen létezik, s
teljes meggyőződésem szerint egyike azon igaztalan állításoknak, melyek
a millió száju közönség által ellenünk miveltebbek ellen csupa
irigységből terjesztetnek.

Ugyanis – nem szólva itt hazai törvényünkről, melyek szerint az
ajándékok elfogadása biráinknak megengedtetik, s melyek e részben még a
legmerészebb ujítók által sem neveztethetnek elavultaknak – vajjon nem
alapja-e minden morálnak a háladatosság? Nem egyike-e azon erényeknek,
melyek nélkül jó embert nem is képzelhetünk? s van-e jogunk azt kívánni
a birótól, hogy csak ő maga legyen háladatlan az iránt, ki vele jót
tett? «A mit magadnak kívánsz, azt tedd másoknak is» ezt parancsolja
vallásunk; már föltéve: hogy a biró annak helyzetében volna, kitől most
ajándékot fogad el, azaz ha oly perben állana, melynek igazságáról
tökéletesen meggyőződve nincs, nem kivánná-e ezen esetben ő is, hogy
birája tőle ajándékot fogadjon el, s kedvezőleg ítéljen? S nem
kötelessége-e tehát, midőn hatalmában áll – azt tenni felebarátjával,
mit ily alkalommal magának kívánna? A törvény általános elvei szerint
minden biró csak a perben előadott s bebizonyított dolgok szerint
mondhatja ki ítéletét; már ha az egymást majdnem fölmérő okok közt az
egyik fél még egy pár bankjegyet rakott irományai közé, s az ellenfél
ezen közhitelességű adatokra épen nem felelt, – a biró tehet-e mást,
mint annak adni az igazságot, kinek ügye jobban védelmeztetett? S nem
int-e ugyan erre a história, mely Jákób lencsetálától a párisi
békességig, sőt talán annál még valamivel tovább, a megvesztegetéseknek
hosszú sorát állítja elénkbe, például a jövő ivadékoknak, melyből
tanulhassanak. Ha az Alkmaionidák a delphii oraculumot meg nem
vesztegetik, Athén a Pisistradáktól talán meg nem szabadul; s ha a
megvesztegetett pásztor Thermopyláknál a perzsákat át nem vezeti az
ösvényen, Leonidás nem viheti véghez hős tettét. Ha az euboiaiak
Themistoklest, Themistokles pedig a többi vezéreket pénzen nem
vásárolják meg, a görög hajóssereg visszavonul, s a görög szabadság s
vele talán a polgárosodás elvesznek; – s csak hely hiányzik, hogy hosszú
árjegyzékben előadjam, mennyibe került minden népnek s korszaknak, hogy
szabad vagy szolga legyen. S kívánhatja-e valaki, hogy biráink ennyi
magas példa követésére föl ne buzduljanak? Hogy e nagy vásáron csak ők
osztogassák ingyen a kincset, mely reájok bizatott, vagy hogy e kis
becsületért adják azt mindenkinek, mi által, – mert hisz a köztisztelet
a tömegtől függ – aristokratikus országunk nem csekély veszélybe
jöhetne. Igaz, voltak esetek, hol egyes uralkodók ez előítéletben
osztozkodva, egyes birák iránt kegyetlenkedtek. Így tudjuk Herodotból,
hogy Cyrus egy királybirót, mert pénzért igaztalanul ítélt,
megnyuzatott, s bőrét azon székre vonatta, melyen helyébe lépett fia
később mint biró ült. Hasonló okból Darius egy birót felakasztatott; de
hála az égnek, ez időn rég túl vagyunk, s ha néha itt-ott botrány
történik is, – mert hisz az irás szavai szerint: szükséges, hogy
botrányok történjenek – legalább biztosak lehetünk, hogy ilyenen az irás
azon szava is: «de jaj a botrányt okozónak» kétségkivül be fog
teljesedni, s hogy példája bizonynyal vissza fogja azokat ijeszteni, kik
mint ő, elég szemtelenek lennének biráik ellen kikelni.

Azonban nem törvénykezésünk, hanem egy falujegyző történetének leirása
lévén feladatom, térjünk vissza a társasághoz, melyet a Törökdombon
hagytunk. Kálmán az öreg Vándoryval az agarászat kegyetlenségéről
vitatkozott; Tengelyi s Ákos csak kevés részt vettek a vitában, amaz,
mert a mint mondá, e tárgy azok közé tartozik, melyekre nézve, mint a
párviadalról, elméletileg csak egy véleményben lehetünk, s gyakorlatban
mégis valamennyien ép annak ellenkezőjét teszszük; ez, mert szivét más
szenvedélyek, eszét egészen más gondolatok tölték el, s ki őt, midőn az
öreg Tengelyit Vilma leányáról kérdezé, látta, meggyőződhetett, hogy
vannak dolgok, melyek Ákost az agarászatnál sokkal inkább érdeklik.

Tengelyi száraz rövidséggel s látszólag rosszkedvűen felelt, s másról
kezde beszélni.

Nyúzó, esküdtjével a tisztujításról s a közbizalom megszerzésének
módjairól szóltak, mely beszélgetésből azonban távolabbról csak egyes
helységek nevei s e szavak: tíz hordó, egy ezüst tallér stb. valának
hallhatók, melyeknél Kenyházy mindig egy: «No úgy megmaradunk»-at
mormoga fogai közt, nem birva örömével, sarkantyúit csapta egymáshoz,
mintha tánczolni akarna, s oly füstöket ereszte pipájából, hogy teljes
erővel járó gőzerőműhoz hasonlítanám, ha ily szünetlen dolgozó tárgyat
magyar nemes emberhez hasonlítani nem tartanám illetlennek.

A társaság indulni készült, midőn a cselédek által két lovasra tétetett
figyelmessé, kik, míg a beszélgetés a dombon folyt, ahhoz mindinkább
közeledtek. – A lovasok előtt s néha közöttök egy gyalog ember járt, s
Nyúzó, kit e jelenet különösen érdekelt, többször kérdé, vajjon nem
pandurok-e? Miután a lovasok közelebb értek, az ütlegekből, melyekkel az
előttök gyaloglót időről időre illették, csakhamar minden kétségen kívűl
kitünt, hogy a nemes megye szolgái közelgnek, kik a letartóztatotton
szokott előleges eljárást megkezdék.

– Lovagoljon valaki oda a pandurokhoz, s mondja nekik, hogy a
delinquenst egyenesen ide hozzák – szóla Nyúzó esküdtjéhez; – hihetőkép
egyike Viola bandájának. Statariális eset, s kár volna őt a faluba
vinni. Nemde mondtam – tevé hozzá Ákoshoz fordulva, ki az alatt szinte a
lovasokra fordítá figyelmét, – megkerítjük a madarakat? Ha már kitesznek
is hivatalomból, legalább azzal szolgálom meg a megye eddigi bizodalmát,
hogy a tisztújítás előtt itt e dombon még három ily semmirekellőt
akasztatok fel.

– Azaz: ha megkapod, – monda Ákos mosolyogva, – min, engedelmeddel, még
egy kissé kétkedem. Eddig Tengelyi úr nézeteinek czáfolatául, ki mindig
azt mondja, hogy e világon nehéz becsületes embert találni, – ti csak
ilyeneket kerítettetek hálóitokba; s ha nem csalnak szemeim, az, kit itt
hoznak – – Viola czimborája – tevé hozzá nevetve – a hatalmas zsivány,
kinek fölakasztásával megyénknek kedveskedni akarsz, az új Jaromir s
Angyalbandi – vén czigányunk.

Kislaky, ki most az öreg Petit – ez hires neve – hasonlókép megismeré,
szintén nevetni kezde, s az egész társaságból Vándoryn kívül – kinek
szive a rab szenvedésein megesett – senki sem tartá meg komolyságát.

– Szegény Peti – szóla tréfás sajnálkozással Ákos, – a hazának nincs
hasznosabb polgára; ha ház épül, ő veti tégláit; ha valahol lakat
romlott, ő igazítja meg, hogy a birtok biztosabb legyen; ha a ló
patkóját, vagy valamely táblabiró sarkantyúját veszti, ő veri fel; – a
lakadalmaknál ő húzza a brúgót, s ő ássa a sírt, ha valakit eltemetnek;
– sőt a rossz világ azt beszéli, hogy egyszer ifjúságában az államot még
hóhér alakban is szolgálta, s most így bánnak vele! Csak hiába, mindig
hálátlan a világ, s pedig még inkább hasznos, mint nagy emberei iránt.

– Nem tudom, miként enyeleghetsz – monda Nyúzó, mindinkább ránczokba
szedve homlokát, – a dolog statáriális eset lehet; én részemről legalább
nem hiszem, hogy a kit pandurjaim hoznak, az vén czigánytok és ha –

– Ha nem az – szakítá félbe Ákos nevetve, – ha valahogy fehér merészlene
lenni, természet szerint a felakasztásnak nem áll útjában semmi.

– Már most elég – szakítá félbe a főbiró Ákos enyelgéseit, egy pár szót
ragasztva beszédjéhez, mely minden eredeti magyarsága mellett is a
tudóstársaság szókönyvében eddig hiányzik; – ki mondta azt, hogy ez nem
czigányotok? de ki tudja, a vén gazember, kit ártatlan brúgosnak
gondoltál, –

– Nem tetette-e magát csak czigánynak, úgy-e? – kaczagott föl Ákos, kit
az érdemdús tisztviselő haragja mind inkább mulattatott – s most majd
kitűnik az igazság. Te kivetkezteted barna bőréből a gonosztévőt,
megmutatod, hogy a hires Viola, kitől az egész vidék retteg, nem más,
mint Peti czigány, és – –

– Nem fogom tűrni, hogy valaki által bolondnak tartassam – harsogá a
felbőszült főbiró, kinek mérgében még pipája is kialudt. – Kövesse meg
magát akárki, de Nyúzó Pál nem arra való, hogy vele tréfát üzzenek,
egyébiránt majd meglátjuk, ki nevet utoljára. Ki tudja, az oly igen
becsületes vén czigány mikkel foglalatoskodik még téglavetésen kívül, s
ha már egyszer a hóhér szerepét vivé, nem játszhatik-e ép oly jól más
szerepet valamely akasztófa körül. – A vén gazember, úgy hiszem, lógva
nem rosszul vehetné ki magát.

Mire a szolgabiró, elmésségén magát nevetésre kényszerítve, pipáját
ismét meggyujtá, s káromkodva az izetlen tréfák, a nem égő tapló, a nem
eléggé sebesen siető pandurok s a vén czigány miatt – várá a
szerencsétlen rabot.

Szegény Peti, ki azalatt a Török-dombhoz mindig közelebb jött, s már
ötszáz lépésnyire hajlongani kezde, nem is gyanítá a förgeteget, mely
közelítése alatt feje fölött öszvevonult, s melyet Ákos, tréfáinak
következését gyanítva, most minden módon enyhíteni iparkodott, – de
hasztalan. Nyúzó bosszúsága teljes dagályban emelkedett, neki kelle
valaki, kin mérgét kiadhassa, s Peti az első szavaknál, melyekkel birája
által fogadtatott, látá, hogy rossz pillanatban került a tekintetes úr
elébe.

– Hát végre hurokra kerültél, te drága madár – így harsoga, miután
inquisitusának teremtését arra, hogy vele becsületesen szólhasson,
eléggé keresztül mívelte, – no ne félj, lakolni fogsz, vén gazember.

– Ugyan kérem a nagyságos teins főbiró urat – sóhajta fel a
szerencsétlen, hegedűbe szorított brúgós rekedt torkának legnyájasabb
hangjával, – én –

– Hallgass – dörge közbe a biró, – én tudok mindent, s ne félj, majd
eszedbe juttatom neked is, ha tagadni akarnád.

– Nagyságos, méltóságos uram – hisz én ártatlan, szegény, vén ember
vagyok – sóhajta föl Peti, – én – –

– Ne ugass – lármáza Nyúzó – vagy úgy pofon nyallak, hogy még
föltámadáskor is emlékezni fogsz reám. Lássa csak az ember – az alávaló
még tagadni mer.

– Hisz én nem tagadok semmit, édes nagyságos uram – semmit sem – tevé
sirva hozzá – csak…

– Jobb is, ha nem tagadsz; úgy is téged nem igen kérdezünk – szakítá
félbe az öreget Nyúzó, – a tisztviselők mindent tudnak, s most – szóla a
pandurok egyikéhez fordulva – beszélje el kend János, miért hozták
előmbe e vén gonosztevőt?

– Hát csak úgy teins uram – viszonzá a megszólított, – mert azt
parancsolták, hogy minden gyanús embert fogjunk el.

– S azért – szóla közbe Ákos, ki az egész jelenet alatt látszólag
felgerjedve többé nem mérsékelheté haragját – a vén brúgóst fogták el,
kendtek valóban aranypénzt érdemelnének.

– Az majd később válik meg – mondá Nyúzó, mérges tekintetet vetve a
közbeszólóra, – szóljon kend bátran tovább – folytatá panduraihoz
fordulva, – hát mit tett ez a vén gonosztevő?

– Hát – folytatá a pandur, ki Ákos szavain, a mint látszott, kissé
meghökkent, s főbirája szokatlan nyájassága által ismét neki bátorodott
– az egész dolog csak úgy volt. Már délután valami három óra felé
lehetett, úgy-e Pista – szóla pajtásához fordulva, ki helybenhagyólag
inte fejével – midőn a Gyilkos csárdából, hol kissé megpihentünk s
falatoztunk, a sz. vilmosi erdő felé ballagtunk. Napkeltétől már délig
lovagoltunk, s félni kezdtünk, hogy a teins úr parancsolatának,
miszerint mindenesetre hozzunk valakit, nem fogunk eleget tehetni; midőn
Pista – kinek jobb szeme van – a sz. vilmosi erdőnél egy lovast lát s
mellette egy embert, ki vele beszélget. – Hátha ez Viola volna – szólt
Pista, ki ép pipára gyujtott. – Ejnye, ha ez Viola volna! – szólék én, s
odanézve csakugyan meglátom – –

– Violát? – kérdé Nyúzó oly hangon, melyből, ki őt úgy ismeré, mint
pandurja, könnyen észreveheté, mily felelet kivántatik.

– Őt, teins uram – viszonzá a kérdett, – mernék fogadni, hogy ő volt.

– Kend rosszabb szemeivel – szóla közbe Ákos – valóban csudálatos! Hát
még Pista miket láthat, ha kend is fél mérföldnyire ismeri meg az
embert.

– Majd megválik – szóla bosszúsan Nyúzó. – Ha rablók s utonállók ily
protectiót találnak, az ördög tudja fentartani a rendet. Szóljon kend
tovább, mi történt azután, nem látták-e közelebbről a gonosztevőt?

– Dehogy láttuk teins uram – viszonzá amaz, – alig indítottuk meg
lovainkat – szegény párák oly fáradtak voltak, hogy alig birhattuk
farkas-ügetésre is – s a zsivány elillant, s mikorra oda értünk, csak e
vén czigányt találtuk, ki sz. Vilmos felé sietett.

– No és – szóla türelmetlenül a főbiró, ki, mint látszék, reményében
megcsalatott.

– Természetesen mindjárt hegedűbe szorítva ide hozták – vága közbe Ákos,
– hisz ki tudja, mily szörnyűségeket vihetett volna véghez, ha egész sz.
Vilmosig eresztik! Ha a rablók űzésére mindig ily okos embereket
küldenek ki, maholnap vége lesz az utonállásnak, mert becsületes ember
nem mer kimenni házából.

Az öreg czigány, ki az alatt hallgatva sötét villogó szemeit
körüljártatá, észrevevé, hogy pártolókra akadt. Bátrabban álla
vizsgálója előtt, s csak azért rimánkodott, hogy hegedűjétől, mely kezét
már egészen feltörte, megszabadítsák.

– Majd bizony – kiáltá a főbiró, – kend megszokta a brúgót s e kis
hegedű igen jól illik kezére. – S itt Nyúzó s esküdtje az elmésségen
nagyot kaczagtak. Miután azonban Vándory, ki az egész jelenet alatt
látszólag meghatva, érzelmeinek többé nem parancsolhatott, a főbirót
kéré, s Kálmán és Ákos kérelmét pártolák, s Tengelyi embertelenségről
kezde beszélni: Nyúzó főkép azért, mert e kérelmekre, melyek a cselédek
jelenléte miatt diákul intéztettek hozzá, nem tudott felelni,
megparancsolá, hogy a hegedű vétessék le, s csak patibulandus s fautores
criminum-ról mormogva valamit fogai között – tovább folytatá
benevolumát.

– És azután, mikor a czigányt elértétek, mi történt? – szóla Nyúzó a
pandurokhoz fordulva, kik bámulva főbirájok szokatlan kegyességén, épen
a hegedű leszedésével bajlódtak, – elfogása után mit vettetek észre? Nem
találtatok semmit ez öreg akasztófáravalónál, mi őt különösen gyanussá
tenné?

– Hát az csak úgy volt – viszonzá a pandur, pederve bajszát s úrias
méltósággal s nemes öntudatának érzetében egyet köpve, – mikor a
czigányt utól értük – s ez pedig jó későn volt, mert az öreg more
átkozottan szaladt – Pista megszólítja – a czigány szörnyen megijed –

– Megijed? – szóla közbe Nyúzó, – szeretném tudni miért?

Mire az esküdt, fejét csoválva szokása szerint, egy «valóban gyanus»-sal
felelt.

– Kérem alásan – ellenzé, fájó kezeit dörzsölve a czigány, – mikor csak
úgy káromkodva rám fogják a pisztolyt, nem is gondolhattam mást, mint
hogy haramiák.

– Hallgass, átkozott barna kutya – kiáltá a szolgabiró, – mert úgy
megrakatlak, hogy fél esztendeig ki nem hevered, – beszélj tovább
Jancsi.

– Azután – folytatá ez – Pista kérdezi: merre ment Viola? s ő azt
mondja, hogy nem látta.

– Mikor mi pedig láttuk, hogy vele beszélt – szóla közbe Pista, ki
észrevéve főbirájának helybenhagyását, részesülni akart a becsületben,
mely belőle pajtására háramlott, – ez nem igaz, Péter czigány – mondtam
én, – kend itt beszélt vele szemünk látára, s ha nem vallja meg,
mindjárt más nótán tánczoltatjuk. A czigány még mindig tagadta. Hát ki
lett volna azon lovas ember, kivel kend előbb beszélt?

– No s mit mondott erre a czigány? – kérdé az esküdt, mély belátású
kifejezésre kényszeríte arczát.

– Hát csak azt felelte: hogy nem ismeri – felelt János, – s mikor erre
fölpattantam – mert hisz a mint a teins úr is tudja, Peti minden embert
ismer – szaladni kezdett.

– Oh édes nagyságos teins uram – rimánkodék a czigány, – hogyne
szaladtam volna, mikor agyba főbe kezdenek verni, s a hegedűt is rám
akarják tenni.

– Becsületes ember – szólt közbe az esküdt – nem fél a hegedűtől.

– Azt gondolám én is – viszonzá János, – mihelyt tehát tudtuk, hogy
gonosztevővel van dolgunk, mindjárt utána mint a forgószél – s fejére a
hegedűt s ide a teins úr eleibe – itt majd kisül az igazság.

– Kendtek becsületesen viselték magokat – szóla Nyúzó, – most vezessék
előbb hozzám ez öreg rókát s maradjanak ott; szükségem lesz kendtekre,
majd holnap talán a megyeházhoz küldjük e drága virágot.

– De kérem, – rimánkodék Peti, – mikor én ártatlan vagyok, oly ártatlan,
mint a ma született gyermek.

– Tudjuk, tudjuk, – viszonzá a főbiró, szavának legkeserűbb hangján, –
te nem is ismered Violát; nem is te patkoltad meg minap a lator
paripáját úgy-e?

– Hisz az igaz, hogy ismerem – sóhajta a czigány, – de mit tehetek én
róla, hogy húsz esztendeig egy helyen laktam vele. Hisz mielőtt először
a vármegye kezére került, oly becsületes ember volt, hogy birónak
választhatták volna. – Az igaz, hogy lovát egyszer megpatkoltam, de ily
öreg ember mit tegyen, ha csákányos, pisztolyos zsiványok jönnek hozzá,
s patkoltatni akarnak – szörnyű halált haltam volna, ha nem teszem.

– Hát becsületes kovácsokhoz mért nem járnak a zsiványok? – kérdé a
szolgabiró, esküdtjére nézve, ki mosolygó helybenhagyással integete
fejével.

– Én csak azt gondolom – viszonzá Peti nyugodtan, – hogy zsiványok azért
járnak inkább hozzám, mint más kovácshoz, mert én a falun kívül lakom.

– És mért lakik kend (a czímeket, melyeket az érdemes tisztviselő ide
ragasztott, ortographikus nehézségek miatt elhagyjuk) a falun kívül?

– Mert a teins viczispán úr, mióta egyszer Barna Jancsi viskójában tűz
támadt, nem tűri, hogy mi czigányok benn a faluban lakjunk – felelt a
czigány alázatosan, – elég baj ily öreg embernek!

Nyúzó, kinek az irás szavai szerint: egy eltévedt bárány, kit az igaz
útra – azaz a megye házához – vezethetett, kilenczvenkilencz olyannál,
mely soha a jó ösvényről el nem tért, kedvesebb volt, minden feleletben,
mely valamely vizsgálat alatt álló személy által adatott, a birói
méltóság megsértését látta; s nem képzelhetik olvasóim a hatást, melyet
szegény Peti egyszerű válaszai az érdemdús tisztviselőre tevének. Minden
embernek megvan hiúsága, melynek megsértését más lényegesebb károknál
nehezebben tűri; maga a jobb ember is neheztel, ha ítéletében csalódott,
s embertársai hibáit könnyebben bocsátja meg néha, mint azt, ha őket
jobbaknak találta, mint gondolá; mi csoda tehát, ha Nyúzó Pál – kit
önismeret (mely, bár mint tagadjuk is, emberismeretünknek alapja)
pessimistává tett, – senkit, kit egyszer gonosztevőnek tartott,
ártatlannak ismerni többé nem akart, s főkép ez esetben felbosszantva
Ákos tréfái által, mindent elkövetett, hogy az öreg czigány bűntettei
napvilágra jőjenek.

– Jól van jól – szóla elfojtva, a mennyire birá, mérgét, – majd
meglátjuk, ily hetykén viseled-e magadat nálam is; holnapig hires
czimborád meglesz, s majd szembeállításkor meglátszik. – Vezessék őt
kendtek hozzám; s hogy el ne szökjék, mert –

A czigány rimánkodott, s már a pandurok igazítani kezdték a hegedűt,
midőn Ákos megkönyörülve könnyein, kezességet ajánlt a főbirónak, s
kéré, bocsássa szabadon. Nyúzó örvendve, hogy tréfáit kérése
megtagadásával megbosszulhatja, tagadólag rázta fejét.

– Tudod – szóla a lehetségig nyájasan – örvendek ha kedvedet tölthetem,
de most az egyszer megbocsátasz; lehetetlen! Holnap reggelig Viola
kezeink közt lesz, s meglátjátok, e czigány czinkosaihoz tartozik.

– Ha Petit addig tartod magadnál – szóla Kislaky nevetve, – míg Violát
elfogod, örökös kenyérre fogadtad.

– Majd meglátjuk – viszonzá a főbiró gúnyosan, – én csak azt mondom,
hogy Viola még ma kezeim között lesz, s ha nem, nevessetek szemembe.
Bizonyos hirből tudom, hogy estve s pedig magánosan a tiszaréti
csárdához jő. Mihelyt elsötétedik, – a csapláros cselédei s mind, kik ép
a csárdában lesznek s hirt vihetnének, összekötözve a pinczébe záratnak,
s helyökben parasztos ruhában a commissarius és pandurjaim várják a
vendéget. – A többi magában értetődik.

– Igen, ha eljő – szóla közbe Ákos – de –

– Ez egyszer el fog jőni – viszonzá tisztviselői méltósággal az előbbi.
– Nyúzó Pálnak vannak kémei, kikben bízhatik. Most – szóla a pandurokhoz
fordulva – induljatok.

Ki e rövid beszélgetés alatt figyelmét az öreg Petire fordítá,
észreveheté kérdésen kívül a hirtelen változásokat, melyeken barna arcza
átment. A legnagyobb érdektől, midőn Viola elfogatása először
említtetett, egész a kétségbeesésig, midőn a készületeket hallá, tíz
érzelem vala kimondva keleti vonásain, de szerencséjére csak Tengelyi
vevé észre megindulását, s mikor Nyúzó figyelmét ismét reá fordítá, az
öreg könyörgő helyzetben álla ott a pandurok között, kik főbirájuk
parancsára lökdösve indulásra inték foglyukat.

– Kérem alássan nagyságos úrfi – szóla ez Ákoshoz fordulva, – ha már
épen mennem kell, s ártatlan öreg ember létemre tömlöczbe hurczolnak,
mondja meg a nagyságos úrfi édes atyjának, hogy az öreg Petit elfogták s
hogy nem én vagyok oka, ha a leveleket át nem adtam.

– Mily leveleket? – kérdé Ákos.

– Hát azokat, melyeket a teins viczispán úr reám bizott – szóla a
czigány, egy pár, ruharongyokba takart levelet vonva ki mellényéből,
melyet Ákosnak átadott. – Mindig én vagyok a nagyságos úr expressusa s
most sem késtem volna el, mert a nagyságos asszony is jó borravalót
igért, ha a leveleket még napvilágon Sz.-Vilmosra viszem, mert mondta,
hogy igen fontos dolog; s ha ezek… – a substantivumot Peti csak gondolá
– ott az erdőben el nem fognak – –

Soha iromány nagyobb változást nem tett még ember sorsában, mint mely e
levelek átadása után szegény Petire nézve történt. – S midőn Ákos az
egyik nyitott ivet átfutva Nyúzónak adá s ez rajta végig nézett, nem
képzelheti senki a zavarodást és bosszút, mely arczain mutatkozott.

– Meg kell vallani, ezt ügyesen intézted el – szóla Ákos valamivel
halkabban a főbiróhoz. – Ha a tisztujításnál kimaradsz, legalább azzal
vigasztalhatod magad, hogy az ellenfélt győzelmében segítéd, mert hogyha
a sz.-vilmosi háromszáz voks ellenetek szavaz, valamennyien kimaradtok,
arról még kétség sincs – ez pedig alkalmasint úgy lesz.

– Dehogy lesz – mormogá Nyúzó fogai közt, míg esküdtje a kimaradást
hallván említtetni, fejét csóválva nagyokat sóhajtott – dehogy lesz,
hisz a sz.-vilmosiak –

– Téged úgy sem igen szeretnek – vága szavába Ákos – s ha választanak,
csak atyám, vagy inkább jegyzőjök kedveért teszik, ki ismét nem
szemeidért, hanem más lényegesb okok miatt ragaszkodik atyámhoz. – Ma
reggel hirt kaptunk, hogy a Bántornyiak notárius uramékkal egyezkedni
kezdtek, de nem jöhettek rendbe. Atyám használta az alkalmat s e zárt
levélben mindent megigér, mit a falusi penna kíván, egyszersmind
holnapra meghívja az egész sz.-vilmosi nemességet, hogy velök kezet
fogjon s most ide állsz te panduraiddal s elfogod a hirnököt, hogy
ellenségeid, kik az alatt zsugoriságukat megbánták, megelőzzenek. – Ha
ez nem vígjátékba való – én nem tudom, min nevethetnék jobbizűt.

– De ki gondolta volna – szóla Nyúzó, – hogy apád ily fontos üzeneteket
ily ember által küld.

– Mikor már mondtam – viszonzá Ákos, látszólag örvendve a főbiró
zavarodásán, – hogy az öreg Péter hű emberünk s évek óta hordja
leveleinket; kinek juthatna eszébe, hogy az alispán fűtő czigányát
minden ok nélkül elfogják s hegedűbe teszik, s még kezességre sem
bocsátják ki.

– Igaz – szóla Nyúzó, kinjában fejét vakarva, – de mikor nem szól, mikor
egy szócskával sem mondja, hogy ily fontos levelekkel jár. Átkozott vén
gazember, – folytatá legnagyobb mérgében a szolgabiró, ki azon
kellemetes lények közé tartozott, kiknek mérge minden alkalommal
fölforr, s kik soha sem gorombábbak, mint midőn engedelmet kellene
kérniök; úgy hogy ha ők hágnak lábadra, majdnem nagyobb veszedelemben
forogsz, mintha te tetted volna – mért nem mondtad, hogy a teins alispán
úr parancsolatában jársz? Kedvem volna olyan huszonötöt vágatni rád,
hogy –

A czigány, ki most az egyszer hátulról biztosítva érzé magát, mondá,
hogy a pandurok úgy bántak vele, hogy még azt is elfeledé kinjában,
honnan jő. – Azonkívül – folytatá – a nagyságos asszony azt parancsolta,
hogy ez irásokat senkinek se mutassam, főkép, ki a teins vármegyéhez
tartozik, s én azt gondoltam, hogy végre úgy is kisül ártatlanságom.

– Ártatlanságod? szörnyűség! – szóla kezeit összecsapva Nyúzó, –
táskájában levelet hord az alispántól, s ő ártatlanságában bízik. De
most menj, lódulj, takarodj’, itt vannak leveleid s ha estig
Sz.-Vilmoson nem vagy, vigyázz magadra.

A czigány, noha a nap már a láthatárt éré, ellentmondás nélkül fejet
hajtva főbirája teljesíthetlen parancsára, Sz.-Vilmos felé sietett.
Nyúzó a czigány távollétében egész mérgét pandúraira fordítva, sok
káromkodás között álmélkodott szemtelenségökön, hogy az alispán tulajdon
czigányát elfogni merészlették. – Az esküdt vasraveretéssel vigasztalá a
bámulókat, kik csak pár perczczel előbb már kancsó borról álmodoztak.
Ákos s a többiek, majd Nyúzó hadarászó gesticulatióin, majd a czigányon
nevetve – ki időről időre visszanézve, Lóth nejének ellentéteként mindig
sebesebb futásnak eredt, valahányszor a fergetegként háta mögött zúgó
főbirót látá – útra készültek; s csak a jegyző és lelkész tarták meg
komolyságukat, s mikor a víg vadásztársaság tőlök búcsút véve, a falu
felé ügetett, s Nyúzó káromkodásai s a hahota, melylyel a többiek által
kisértetett, a távolból többé nem hallatszott, Tengelyi megfogá barátja
kezét s így szólt: – Mit mondasz, hát nincs-e igazam? az agarászat nem a
legkegyetlenebb időtöltés úgy-e, melylyel ez urak mulatnak?

– Oh Istenem – sóhajtá Vándory, – s ha arra gondolok, hogy ezek
tisztviselők, hogy ezerek sorsa oly emberek kezeiben fekszik, kik
szenvedő embertársokat látva még nevetni tudnak!

– S ki az, ki nem nevet embertársai szenvedésein? – szóla Tengelyi
keserűen; – a gyermektől, ki társának játék közt lábat tart alá, hogy
megbotoljék, a férfiúig, ki a láb-alátartásokat nagyban űzi vagy
legalább látja, nincs egy, ki embertársai botlásán ne örülne néha, ki az
elbukottat, főkép ha nagyobb bántalma nem történt, ki ne nevetné, miért
volnának ezek jobbak másoknál? De – tevé rövid hallgatás után hozzá – a
nap leszállt, menjünk mi is haza felé.

Vándory, ki most az egyszer ellentmondani nem mert, fölkelt s a két
férfiú hallgatva indult egymás mellett a falu felé.

– Nézd csak – szóla Tengelyi, ki egy perczre vissza fordulva megállt s
egy pontra mutatott, – nem vén czigányunk-e az, ki ott fut?

– Bizonyosan – viszonzá Vándory. – Szemmel követem, de nem tudom, nekem
úgy látszik, mintha inkább felénk, mint Sz.-Vilmos felé sietne.

– Úgy látszik barátom – felelt Tengelyi – ez egyszer a teins alispáni
parancsolatok nem fognak teljesíttetni. Peti vagy megvesztegettetett az
ellenfél által, vagy ki tudja, talán Nyúzónak némileg igaza volt s ő
csakugyan szövetségben áll Violával, s most hírt visz a készületekről,
melyek ellene tétetnek, s melyeket a főbiró oly igen bölcsen közlött
vele. De mi közünk hozzá, menjünk haza, hűvesedni kezd.

S ezzel a két férfi ismét elindult s gondolatokba mélyedten, szó nélkül
haladott a falu felé, honnét az estharang szelíd hangjai szálltak
üdvözletként a közelgők felé.

De hagyjuk őket most gondolataikra, éltök leirása – melyet a jövő
fejezetben találandunk – közelebb fog vezetni jellemök ismeretéhez,
mintha jelenöket bármi részletesen leirnám. Csak a mult azon egyetlen
kulcs, mely által az egyes emberekben látszólag létező ellentétek
megérthetők. Mint a folyónál, úgy többnyire az embereknél is nem annyira
természetök, hanem inkább azon út, melyen átfutottak, határoz
jellemökről; ki ezt figyelemmel követi, néha messze távolban, de mindig
föl fogja találni okát: miért zavarosak a folyam habjai? miért veszté
tisztaságát az emberi kebel? s Isten csak mert mindentudó, azért
véghetlenül irgalmas és igazságos egyszerre.



II.

Ott, hol a Kárpátok hegysora lejebb s lejebb szállva, végre zöld
dombokban ereszkedik Magyarország nagy rónaságára, két hosszan elnyúlt
halom között, melyeknek egyikét sürű tölgyesek, másikát szőlők fedik,
fekszik Bárd helysége. Szegény külsejű magyar falu, melyet – az
országúttól távol, mintegy elrejtve fekvén – még közel szomszédai is
alig ismernek, de melyhez az, ki egyszer ott volt, nyájas fekvése miatt
szivesen visszatér. E faluban élt majdnem félszázad előtt Tengelyi
Ézsaiás, a bárdi reformált község lelkésze s Jónás apja, kivel most mint
tiszaréti jegyzővel ismerkedtünk meg. Ez a hely, hol szent munkásságában
folyt élete, kevesektől ismerve, de szeretve mindenki által, ki vele
egyszer találkozott.

Ki a református lelkészek helyzetét e hazában ismeri, könnyen el fogja
hinni, hogy ötven év előtt, főkép oly kis helységben, mint Bárd, az öreg
Ézsaiás helyzete nem lehete fényes, s mégis olvasóim között (ha e könyv,
melyet rokonszenvei kunyhókhoz vezetnek, valaha termekbe jutna) kevés
van, ki termeiben annyi derült, annyi valóban boldog órákat élne, mint
az őszhajú bárdi tiszteletes házának szalma-fedele s a kis szoba
időbarnított gerendái alatt. Voltak napok, midőn szobája ablakát
valamivel nagyobbnak kivánta, sőt egypárszor életében föl is tevé
magában, hogy lakának e hiányát, mely őt főkép borús napokon szentirása
olvasásában akadályozá, maga költségén helyrehozatja. A kályha, mely
fűtésen kívül kenyérsütésre is használtatott, a szobának egy hatodát
foglalá el, s főkép nyári napokon, ha benn sütöttek, inkább melegített,
mint azt a kényelem megkivánta; s valahányszor a szomszéd lelkészek
látogatóba eljövének, nagy ócsárlás és lárma támadt a bárdi község
ellen, mely lelkészének még szobáját sem padlóztatja ki. Nem hiányzottak
fölszólítások s unszolások, hogy miként mások szobáik agyag alapja ellen
rég beadták alapos észrevételeiket a tractushoz, úgy ő is, kinek
hallgatását nekik szemökre hányják, végre szólaljon föl a papi méltóság
védelmére. De ha az idő ismét kiderült s Ézsaiás javítandó ablakát
megnézve, arra emlékezett, hogy hány szent igét olvasott mellette,
hányszor látá, ha estve házához visszatért, nejének kedves arczát a kis
táblák mögött; s midőn eszébe jutott, hogy e nagy kemencze télen mily
hosszú kemenczepadnak ad helyet s meggondolá, hogy ez agyag talap,
melyen föl s alá jár, ugyanaz, melyen apja, az egykori lelkész
prédikátióin gondolkozott, s ő első lépéseit mászta, akkor átlátá, hogy
végre is ablak, kályha s szobatalapzat legjobbak úgy, mint állnak; hogy
semmi kényelem azon emlékkincseket, melyek velök összekötvék, nem
pótolhatná ki: s a ház ott maradt régi egyszerűségében, szerény külső
alatt, mint a gyöngycsiga, egy házi boldogság egész kincsét rejtve. S ha
van, ki azt hiszi, hogy megelégedésünk földi javaktól függ, az e tűzhely
nyugodt körébe lépve meggyőződhetett, hogy a valódi szerencse nem külső
állásunk következése, s hogy kár annyit fáradni oly dolgokért, melyek
keblünk érzelmeit ép oly kevéssé változtathatják meg, mint a bibor vagy
dísztelen kötés azon könyv értelmét, mely belé foglaltatott.

Egy természetes, de váratlan eset földúlta e szerény házi boldogságot.
Erzsébet meghalt; s a szív, melyben egykor annyi szerencse megfért,
azóta csak egy nagy fájdalmat horda magában. Az öreg lelkész nem
panaszkodott, nem szóla mély bánatáról, nem tett semmit, hogy nevelje
vagy feledje keservét, de ki őt előbb ismerte és most, az érzé, hogy
fájdalma egyike azoknak, melyek idővel enyhülni nem szoktak, s hogy
vágya s reményei már csak a síron túl teljesülhetnek.

Egy volt, mi az öreg lelkészt e földön visszatartá: kis fia, Jónás. A
gyermek, mikor anyja meghalt, alig tölté be negyedik évét, s mi
történnék vele, ha apjától is megfosztatik? Az emberek többsége alig bir
elég szívvel, hogy csak övéit is igazán tudná szeretni; az idegen
árvának hol jutna egy kis szeretet e nagy világon? S mégis – a gyermek
oly szép vala. Égszinű szemei anyja szelid tekintetével nézének a bús
apára, beszéde annak szavára emlékeztetett, kitől az első szavakat
rebegni tanulá, arany fürteiben még mintegy nyomai látszottak a kéznek,
mely által oly szorgosan ápoltattak; mi legyen e gyermekből, ha szüléi
helyett csak kettős sírt találna a világon, hová bajai közt sirni
mehetne? S ha van élet a síron túl s a halál jégkeze a fonalat, mely az
egymást szeretőket összeköti, nem szakítja szét, Erzsébet boldog
lehetne-e Isten mennyországában, ha fiát magánosan tudná e földön? Az
öreg Tengelyi meggondolá mindezt, s mint annyi becsületes embernek, kit
egyéb vigasztalások elhagyának – kötelességérzete erőt ada neki életének
elviselésére.

A kis Jónás azalatt vigan fejlődött apja ápolása alatt. A boldog nem
gyanítá még: mi szomorú anyátlanul állni e világon, hol a szív mindig
szerelmet kér, s az anyai keblen kívül nincs hely, hol azt biztosan
találhatná. A gyermeki kebelben, hol annyi öröm megfér, nagy fájdalom
nem talál helyet. Mint a facsemete felszivja gyökerével a langy nyári
esőt, s a nap meleg sugárai alatt nő s fejlődik, de nem ismeri még a
vihar hatalmát, melynek nyugodt rejtekében eleibe nő: úgy az ember
létének bajaival csak később ismerkedik meg. A kis Jónás, ki az első
napokban, melyek anyja halálát követték, tízszer kereste őt, s ha nem
találta, sirva egy szegletbe ült, s éjjel kiterjesztve kis karjait,
anyja nevét rebegé álmai között, később mindig ritkábban említé kedves
ápolóját, míg végre a boldogság, melyet egykor anyja ölén élvezett, csak
mint egy szép álom, vagy lassanként elhaló zene kedves emléke tartá fenn
magát szivében, melynek bájló hangjaiból csak azon hatás marad meg,
melyet a hallgatóra tettek. Miként is lehete máskép? talán
legirigylendőbb kiváltsága a gyermeknek, hogy hamarébb felejthet.
Körülötte száz virág nyilik, – a mult sötét aknáiba miért merülne?
Körében ezer hang szólal föl, melyre szive földobog, s miként hallhatná
a távolból gyöngén fölszólaló szavakat?

Semmi sem zavarta kis Jónásunk boldogságát, s ki olvasóim közül
gyermeksége emlékeit megtartá, jobban elképzelheti azt, mint én
leirhatnám; elég ha mondom, hogy miként a fűszerrel telt edény illatát,
úgy e gyermeki sziv a boldogságot, melylyel csordultig telve vala,
elárasztá egész körére, s hogy az öreg Ézsaiás maga, kinek haja
évről-évre szürkült, midőn tekintetét az égtől, hol éltének szerelme
vára reá, földi körére fordítá, itt sem találta magát öröm s remények
nélkül.

Így multak az első évek. Jónás nyolcz esztendős vala s az öreg
tiszteletes elkezdé nevelését.

Ne várja senki, hogy neveléstani részletekbe ereszkedem. Az öreg
Ézsaiásnak egyetlen nevelési elve azon meggyőződés vala, hogy miután az,
ki meleg szerelmet nem érez keblében, sem valódi boldogságra, sem valami
nagynak kivitelére nem képes – az embert csak szeretet nevelheti az
életre. Ezen elv szerint bánt fiával, mi már azért is czélszerűnek
mutatkozott, mert ezen elv szive érzelmeivel ellenkezésben nem állván,
általa következetesen alkalmaztatott, s mert ez uton fiának legalább
azon kincset biztosítá, mely tanulmányaink egész tömegénél többet ér:
boldog gyermeki emlékeket, melyekre a férfi visszatekintve, végzetével
kibékül. – Tudományunk úgy is elég öröm árán vásároltatik meg, miért
áldozzuk fel e kincsért – mely után fáradva szivünk elszegényedik a
nélkül, hogy fejünk magát gazdagnak érzené – még a gyermek ártatlan
örömeit is, éltünk ez egyetlen tiszta élvezetét? – A gyermek kérdezett,
az apa felelt, a mennyire lehet részletesen s növendékének fölfogásához
mérve, s így lőn, hogy a kis fiú már tíz éves korában eszmék s fogalmak
tisztaságában semmi, vele egykorú gyermek mögött nem állt, habár nem is
azon rendszer szerint neveltetett, mely iskoláinkban divatozik, s
melynek egyetlen jó oldala talán csak az, hogy a gyermek idegen nyelven
kapván oktatást, mindazon esztelenségek által, melyeket tanul, kevésbbé
zavartatik meg, mintha azokat anyai nyelvén tanulná.

Ne gondolja azért senki, hogy Jónás azon csudagyermekek közé tartozott,
kiknek – főkép szép anyáknál, vagy oly házakban, hol jó ebédek adatnak,
– egész seregével találkozunk. Az öreg Ézsaiás, ki szegény legény lévén,
maga is komoly tudományos nevelést szerze magának, sokkal józanabb vala,
mint hogy fiát erre nevelné. Fogalma szerint valamint a morál nem egyes
fönséges tettekben, hanem abban áll, hogy éltünk minden tettei bizonyos
erkölcsi elvek szerint intéztessenek, úgy a valódi tudomány is kevés
elvek tökéletes fölfogásában s alkalmazásában keresendő; s minden
törekvése csak arra vala irányozva, hogy szűk körre szorítva észbeli
munkásságát, se el ne nyomassék a tárgyak súlya, se fölületességhez ne
szokjék azoknak sokasága által. Régi nyelvek s classikusok, mennyire a
gyermek azokat fölfoghatá, hozzá egy kis természet- s történettudomány,
épen annyi, hogy az anyagi világ csudálatos rendében Teremtőjét bámulni,
erények nagy példáiból az embereket szeretni tanulja, s mindenek előtt a
vallásnak tiszta, erkölcsi fölfogása, ez vala minden, mire az öreg
Ézsaiás fiát oktatá, s mit arra, hogy fia hivatásának megfeleljen,
szükségesnek gondolt.

Az öreg Ézsaiás t. i. jókor, sőt mint hiteles kútfőből tudjuk, már pár
órával születése után szép pályát választa kicsi Jónásának; s habár jobb
vala s józanabb, semhogy fiát arra kényszerítse, mégis a meggyőződés,
hogy Jónás őt egykor hivatalában követni fogja, oly erős vala az öreg
lelkészben, hogy a gyermek jövőjéről gondolkozva, más lehetőség még
eszébe sem jutott. Mint ha a bárdi lelkész-hivatalon kivül oly valami,
mi után a bárdi lelkész fia vágyódhatnék, nem is volna a világon; –
mintha gondolni sem lehetne, hogy fia máshol pihenjen agg napjaiban,
mint azon fák alatt, melyek egykor apja ősz fürtjeit árnyékozák. Ő, ki e
házban született s növekedett, ki e falak közt szorítá apját utólszor
kebeléhez, ki, mióta az meghalt s őt hivatalában követé, itt tölté
életét, kit a faluban minden ház, a temetőn minden sír olyanokra inte,
kiknek ő volt legjobb vigasztalója, s ki a pálya vége felé közelgve
érzé, hogy emlékei közt más keserűek nincsenek, mint melyeket a halál
hagyott: – miként álmodhatott más szerencséről, miként kivánhatott volna
fiának más pályát, mint melyen önmagát oly boldognak érzé? S miután
szerény kivánatoknak az épen legszebb jutalmuk, hogy mindig reményekké
válnak – miként kétkedhetett volna ennek teljesedésén?

De van valami minden gyermek kebelében, mire a nevelés hatalmát ki nem
terjesztheti: a gyermek képzelő tehetsége; s ez az, amitől az út, melyen
haladni fogunk, többnyire függ. Miként a gyümölcs, melyet a fa őszkor
hord, azon virágokból fejlődik, melyek tavaszkor ágain illatoztak: úgy
fejlődik a férfiúi tett a gyermek könnyű álmaiból, s ki fogja ezeknek
kijelölni határait? Igy volt ez a kis Jónással is. Míg apja jövőjéről
terveket alkotott, s kertében egy pár gyümölcsfát, udvarában szép
terebély hársat ültetett, sőt még arról is többször gondolkozott, miként
padoltathatná ki szobáját legolcsóbban, csak hogy szive kedvesének, ha
majdan a bárdiak lelkészévé válik, helyzete kényelmesebb legyen: addig a
tíz éves fiú más körökben járt gondolataival, s az ifjú lélek, mely e
szerény lak otthonos kényelmei közt már is megszorítva érzé magát, egy
távol szebb jövő reményei közt tévelyegve keresé örömeit.

Miként a hajós, csak miután vészeket ismert, vágyódhatik a kikötő után:
úgy az, kit az élet még nem hányt körül – a nyugalom élvezetét nem
foghatja fel; s minden ifjúnak első szüksége oly kört keresni magának,
melyben küzködve erejét megkisérthesse. Közelebbi alkalmat e gondolatok
ébredésére s irányozására a véletlen adott. – Az öreg Ézsaiás, ki ifjú
korában néhány német s hollandi egyetemet bejárt, más könyvek között egy
szép bőrkötésű Plutarchot is hozott magával, melyet egy akademikus
barátjától ajándékba kapott, s melyben minden életrajz előtt a leirt
férfi arczképe vala rézmetszetben látható. Ez lévén az egyetlen
képeskönyv házánál, természetes, hogy a kis Jónás vele jókor
megismerkedett, s valahányszor apja engedé, órákat töltött a komoly
férfiarczok nézésével, mig minden kép ösmerősévé, s szinte barátjává
vált. Apja, ki fiának tudvágyán örült, sok boldog órát töltött e képek
magyarázatával, s Jónás nem vala nyolcz esztendős, s már majdnem minden
kép nevét s történetét oly szépen tudá elmondani, hogy az öreg Ézsaiás
szemei néha örömkönyűkbe lábadtak, s habár sajnálta is, hogy az említett
könyv nem a biblia, mely mellett fiának a vallás történeteit mondhatta
volna el, valahányszor a gyermek Aristides erényeiről lelkesedve szólt,
s lángoló arczczal Leonidás vagy Sokrates hősi halálát elmondá, az apai
szív örömében dagadozva áldá a pogány irót, s barátját, ki neki e
könyvet ajándékozá, s mindazokat, kik elkészítésében részt vettek, le a
könyvkötőig. Hisz mi készítheté fiát jobban a vallás oktatásainak
elfogadására, mint azon férfiak története, kik először sejdíték a
morált, melylyel a keresztyénség általánossá lett?

E könyv Jónásnak egész életére elhatározó befolyással birt, s habár apja
nem mulasztá el őt figyelmessé tenni, hogy a szentirásnak, melyet később
tőle ismerni tanult s mely mélyen érdeklé a fogékony gyermeket, morálja
sokkal magasabban áll annál, melyet kedves Plutarchjában tanult, az első
benyomás megtartá hatását s valahányszor ideje engedé, visszatért kedves
arczképeihez, melyekhez lelke több rokonszenvet érzett s melyeknek
példái keblét inkább felmelegíték.

Sokszor, ha apja a szomszéd falukba ment, vagy hivatalos
foglalatosságiban eljárt, Jónás kiment a hegyek közé, czél s ösvény
nélkül tévelyegve a sötét erdőségben, míg lelke kedves ábrándjait
követé. A lakosok sokszor a bárdi rom mellett látták a gyermeket, majd
az erdős hegyeken jártatva szemeit, melyek azt egy részről környezék,
majd a távolban határtalanul terjedő rónaságon, míg az est pirosan
elvonult a határ fölött s ábrándjaiból fölébredve hazatért. S ki képzeli
a boldogságot, mely lelkét e pillanatokban eltölté? Nincs magasabb öröm
e világon, mint az, mely romlatlan szivet egy valóban nagyszerű tett
vagy ember emlékénél áthat. Mint minden nép kifejlődése első
korszakában: úgy a gyermek félistent lát minden nagy férfiúban, s Jónás
azon korban vala még, hol e gyönyört egész tisztaságában élvezheté.

Valamint az anyagi távolságról csak később támadnak fogalmaink, úgy van
az a szellemi világ körében is. A gyermek, a mit csak lát, azt egyenlőn
közelnek tartja, s bátran terjeszti karjait minden után. Az életet,
melyben még azt is, mi úgy szólván mellettünk áll, sokszor csak hosszú
kerület után érhetjük el – ő nem ismeri még; ő nem tudja, hogy a világ
magaslataira többnyire csak egy oldalról juthatni föl, s hogy mi egynek
könnyű, másoknak lehetetlen, s pedig csak azért, mert azon helyről, hol
ők állnak, út nem vezet a tetőre. A nagy férfi, kit bámul, a gyermeknél
egyszersmind példa, mely után törekszik, remény, melynél szive földobog,
s ez teszi boldogságát. Mint minden magánosan, azaz más gyermekek
társasága nélkül nevelt gyermek, – mert csak hasonlók társaságában nem
állunk egyedül, – úgy Jónás is ábrándozóvá s komolylyá vált, s ha valaki
a gyermeket hallá, midőn a Periklesekről s Gracchusokról szólt,
meggyőződött, hogy azok egyike előtt áll, kiket a végzet elítélt, hogy
nagyok vagy szerencsétlenek legyenek embertársaik közt; úgy is e kettő
nem igen távol áll egymástól!

Szerencsére e gondolat az öreg Ézsaiásnak nem zavará nyugalmát. A
lelkesedés, melylyel fia a régiek erényeiről szólt, a lángoló gyűlölet,
melylyel az emberi nem elnyomói ellen kikelt, s szánakozása mások
szenvedései iránt, az apát csak arról győzék meg, hogy fia jó lelkész
lesz. De az, hogy e lelkesedés másban, mint lángoló egyházi szónoklatban
törjön ki: gondolatainak körén kívül feküdt. Sőt maga is csak azon
fáradozott, miként erősítheti meg fiát még inkább e nemes érzelmekben.
Sokszor szólt a szegények szenvedéséről, a gazdagok szivtelenségéről, az
embereknek Isten előtti egyenlőségéről s hogy mennyire kötelessége
mindenkinek embertársai javára szentelni életét. S így lőn, hogy mikor
Jónás tizenhárom éves korában a debreczeni reformált főiskolába
küldetett, minden jó s rossz tulajdonai, melyek őt később jellemzék, már
kifejlődve voltak lelkében. Határtalan lelkesülés minden jó s nemesért,
minden alávalóságnak lángoló gyűlölése, rokonszenv minden szenvedés
iránt, bátorság mindig s mindenütt, hol igaztalanság ellen szóval vagy
tettel fel kelle lépni, de egyszersmind azon elvbeli szigor, mely néha
maga igaztalansághoz vezet: egy szóval mindazon tulajdonok, melyek
Utópiában Jónást a polgárok legerényesbikévé, magas civilisatiónk
közepett pedig tűrhetetlen vagy legalább oly emberré teszik, kit kerülni
szoktak. Az iskolában azonban, hol minden férfinak nyilvános élete
kezdődik, mindezen tulajdonok még tiltva nincsenek. Gyermekek között az
erény mindig többségben van, s azért nem csudálhatja senki a méltányló
szeretetet, melyet Jónás mind tanítói, mind pajtásai között talált. Azok
örültek gyors előmenetelén, melyet növendékjök, nagyravágyása által
buzdítva, a tudományokban tett; ezek tisztelték igazságszeretetét,
bátorságát, s habár komoly pajtásuk ritkán osztá gyermekjátékaikat,
mihelyt egymás közt összevesztek, vagy valakinek tanácsra vala szüksége,
ő volt békebirójok, tanácsadójok.

Igy mult el majdnem öt év boldog változatlanságban. Jónás éltének
legszebb, legtisztább élvezetű korszaka, azon korszak, melyben szíve a
világ követeléseivel még ellenkezésben nem állt, s a büszkeség és
nagyravágyás, melynek csiráit lelkében hordá, szabadon követheté czélját
a nélkül, hogy valakinek gyűlölségét fölébresztené. Maga a tanulás is,
mely más ifjaknak legnagyobb, sőt egyetlen kínja, tudomány után szomjuzó
lelkét azon gyönyörrel tölté el, melyet a tudományos pályának csak
kezdetén találhatunk, midőn – mint a hajós, ha duzzadó vitorlákkal
megindul – csak azt érezzük, hogy haladunk, s még nem gyanítjuk az elem
mérhetetlenségét, melynek magunkat átengedjük, s nem gondolunk arra,
hogy nehéz napok várnak reánk, melyek alatt nem érezve haladást, nem
látva czélt s partot magunk előtt, tévelyegni fogunk a véghetetlen
síkon.

Az öreg Ézsaiás az alatt nyugodtan folytatá életét. A szerény lak még
csöndesebb vala ugyan, mióta a kedves fiú köréből távozott, s az agg
lelkész, kinek már ezüst fürtök környezék homlokát, kertének gyümölcsfái
alatt, hol egykor gyermekének játékait nézé, most magánosan járt körül;
de lelke nem veszté derültségét. Mint a könnyű felleg, melyet a nap
ragyogó sugarai átvilágítanak, maga a vágy, mely távol kedvesei után
szivében néha támadott, csak egy örömmel több vala e tiszta kebelnek.
De, valamint a folyó bármily nyugodtan haladva végre a tengerhez jut; s
a virág szellő nélkül is elveszti leveleit, ha az idő lefolyt, mely a
természettől illatozására adatott: úgy az emberi élet szintúgy múlik
csend, mint vészek között. Ezsaiás érzé, hogy napjai számítvák, és e
gondolatban nem vala semmi, mi lelkét nyugtalansággal töltené. A halál
eszméje csak addig rettentő, míg benne az elválás eszméjével a
viszonlátás gondolata nem egyesül, s Ézsaiás meg vala győződve
halhatatlanságáról. Mint a fa, míg él, zöldelni meg nem szűnik, úgy e
jámbor kebel el nem veszté reményeit végső leheltéig, csakhogy azok most
egy más szebb hazából intének feléje.

Egy kivánata vala még: az, hogy fiának karjai közt végezze életét, s az
ég teljesíté e kivánatot is. – Jónás az őszi szünnapokban Bárdra jött.
Tiz hónapig nem látták egymást, s midőn a fiú apját oly évtörötten s
gyöngén, ez fiát oly épen s erősen látá, sirva szoríták egymást karjaik
közé, amaz fájdalomnak, ez örömnek könyeit hullatva. Jónás nem volt
pessimista. Valamint az emberek, úgy sorsunk iránt csak a tapasztalás
tesz gyanakodókká, s ő még azon boldog korban állt, hol minden fájdalom
váratlanul éri sziveinket, de mind a mellett apjára nézve nem kétkedett,
hogy e kedves lénynek napjai meg vannak számlálva. S Jónás nem
csalódott.

Egy hét – melyet apa s fiú szeretetöknek élvezetében töltöttek – elmúlt,
a nyolczadik nap első sugárai a jámbor öregnek hideg arczaira veték
fényöket; s a bárdi közönség könytelt szemekkel kiséré barátját
nyughelyére, melyen paraszt kezektől faragva, egyszerű kő jelöli a
helyet, hol a legnemesebb szívek egyike hamvad el, mely valaha emberi
kebelben dobogott.

Jónás egész életének új irányt adott apjának halála. Ismerve apja
kivánatát, eddig a theologiára fordítá egész szorgalmát. Minden
életpálya szép, mely által azt, kit szeretünk, boldoggá tehetjük, s ha
apja él s neki a bárdi lelkészséget átadja, ő kivánatinak kielégítésére
helyet s alkalmat talált volna ezen körben is. De most, miután az ok,
mely őt az egyházi pályán visszatartá, többé nem létezett, szabadon
követé saját vágyait s ezek őt zajosabb mezőre hívák. Azon korban,
melyben Jónás akkor állt, keveset találunk, ki nyugodt életpályát
választana magának. Az ifjú csak a hullámzó s nem a csöndes tengernek
érzi nagyságát, s erejének érzetében csaták s küzdelmek után vágyódik.
Jónás tehát a politikára szánta magát, s miután e pályán nálunk
jogtudomány nélkül haladni nem lehet, a jusra veté magát egész erejével;
s rövid cursusa alatt annyira haladt, hogy tanárainak ajánlatára
ösztöndijt nyerve, jogi tanulmányainak bevégzésére német egyetemre
mehetett.

Valamint kevés ember van, ki a honvágyat nem ismeri, s ha hazája
határain soha túl nem lépett is, nem érzene néha leirhatatlan vágyat
legalább azon hely után, hol született vagy ifjúságát tölté: úgy ritka,
ki főkép ifjú korában hazája határain túl ne vágyódott volna, s a
kálvinista diákok közt talán egy ilyen sem található. Természetes, hogy
ez érzemény Jónásunknál sem maradhatott el. Pénzzé tevé tehát mindenét,
mi apjától rá maradt, s mintegy hatszáz forinttal zsebében, útnak indult
egy pár társsal Németország, a tudományok ezen áldott Kolchisa felé, hol
mogorva arczú német professorok által őrizve, a speculativ philosophia
arany – s ép ezért oly nehezen emészthető – almái függnek, s honnan
tógátusaink aranygyapjú helyett az egyetemi matriculát s
bizonyítványokat hozzák magokkal. Mondám, elmene ő is tudományt keresni,
s három évig ülte a német egyetemek collegiális padjait. E három év
részleteitől azonban keresztyén szeretetből megkimélem olvasóimat, csak
azt említve itt, hogy idejének nagyobb részét Heidelbergben tölté, s a
többi között, mert hisz mely ifjúnak ne volnának számos barátai,
Rétyvel, ugyanazon teins alispán úrral, kinek falujában őt most mint
jegyzőt találjuk, a legszorosabb barátságban élt.

E három év – kétségen kívül a legboldogabb, mely e becsületes szívnek a
világon jutott – elmúlt, s Tengelyi Jónás egy pár forinttal zsebében
Pesten, azaz gyakorlati pályája küszöbén találta magát.

Egy öreg barátom – (szegény jámbor ember, míg élt, mindig azt hittük,
sokat beszél, csak most tudjuk, mi nagy baj az, hogy oly egészen
elhallgatott) – valahányszor egy-egy fiatal ember bohóságot követett el,
vagy ellenkezőleg valamely öreg ember oly czélt ért el, mely után soká
fáradott, azt szokta mondani: – Beh kár, hogy nem mint aggok születve,
visszafelé éljük létünket, az agg koron kezdve s hideg téli napjaiból a
férfikor derült s az ifjúság forró napjai felé haladva. Ha agg fővel,
hideg kebellel lépnénk az életbe, könnyen s olcsóbban nyernők
tapasztalásainkat, s midőn fáradságaink után végre czélt érünk, legalább
volna még erőnk szerencsénk élvezésére. – Az öreg, ki csaknem mindig ily
hasznos tárgyakkal foglalkozott, sokat törte fejét e thesis
bebizonyításán, s ha a világ kormánya csak oly constitutióval birna is,
mint hazánk, kétségen kívül indítványba hozta volna retrograd
rendszerét, – de én nem osztozhatom véleményében. Meglehet, kevesebb
ostobaságot követnénk el e rendszer mellett s egyenesebben haladhatnánk
czélunk felé, de törüld ki életedből bohóságaidat, vedd el azon
tévedéseket, melyek között haladtál, s ha csak a czél maga marad s azon
poros egyenes országút, melyen azt elérhetnéd – megelégszel-e? Igaz, nem
fogsz megbotlani, nem fogsz felbukni soha; de ha például, midőn
rókavadászatra készülsz, az elfogott rókát akkor adják kezedbe, mikor
épen lóra ülsz – örülni fogsz-e? s nem épen azon botlások s fölbukások
lehetősége-e az, mi vadászatodban legtöbb gyönyört ád? A világ, mint dr.
Pangloss mondá, legjobb úgy, mint Úristen teremé. Igaz, sokat
tévelygünk, sokat botlunk, sokat esztelenkedünk rajta, de végre e botlás
és tévelygés közt nem hiányzanak örömeink, s még nagy kérdés: ki
irigyelhetőbb, az-e, kinek léte legédesb gyümölcsöt hozott, de mint a
fügét virág nélkül, vagy kinek bájos, de gyümölcstelen virágzása juta
osztályrészül? Én az utóbbival tartok, s valahányszor bohóságaim eszembe
jutnak, mindig áldom Istenemet, hogy nem teremtett józanabbnak. Tizenegy
év alatt, meddig iskolába jártam, többet tanulhattam volna; s mint
jurátus sokkal hasznosabban tölthettem volna időmet; de hová lettek
volna mindazon szép labdázás s verekedés, séta s pajkosság és később
édes ábrándaim, ha szorgalmasabban járok iskolába s mint jurátus többet
az ülésekbe? Még egyszer mondom: legjobb a világ úgy, mint teremtetett.

De most, miután kis kerüléssel ismét a jurátusokhoz értem, térjünk
vissza Jónásunkhoz, (Ne vegye rossz néven senki, hogy többesben szólok,
mint az más, nem tudom hamarjában melyik magyar irónak rossz néven
vétetett – én mindig legalább tízezer olvasót képzelek hátam mögött, kik
történetem tekervényes útjain lépésről lépésre követnek, s azért nem
szólhatok máskép.) Nálunk magyaroknál a politikai, mint a házas élet,
mindig esküvéssel kezdődik, s pedig, mert Pythagoras elődeinknél
hihetőleg nagy tiszteletben állt, a hallgatás esküjével, melynek azon
sikerét nem tagadhatja senki, hogy jurátusok magok között törvényes
tárgyakról nem szólnak. Jónás tehát fölesküdött s másfél évig csörögteté
kardját a fölséges curia lépcsőin föl s alá; s így elkészülve ügyvéddé
vált.

Ezen egész idő alatt hősünk életében semmi rendkívüli nem történt, mit
följegyezni szükségesnek tartanék, kivévén azon egy negativ csudát, hogy
Tengelyi jurátus létére másfél év alatt csak kétszer volt kávéházban,
senkit meg nem vert s ki nem fütyült, minek természetes következése az
volt, hogy tekézni nem tanult, s csakugyan kevés barátot számíthatott
pajtásai között. Említhetném még az érdekes események között azt is,
hogy a censurán fáradozásainak daczára csak dicséretest kapott, de
miután ennél sokkal csudálatosabb az, hogy egy pár úrfi, kiket ő
készített a vizsgálatra, kitünővel bocsáttatott el, – kár volna tovább
tartózkodni e ténynél, főkép miután Jónásnak ez első igaztalanság,
melyet a gyakorlati életben tapasztalt, fájt ugyan, de csak épen addig,
míg szekerére ülve szerény alkalmatosságán Taksony-megye felé indult, mi
még ugyanaznap délután történt. Szekere első döczögéseinél, melyekkel az
ifjú ügyvéd éltének szinhelyéhez közelgett, a jövő fényes ábrándai
tölték el lelkét, s a multnak nem maradt helye annyi gondolatok között.

Kiváncsiak lesznek kérdésen kívül olvasóim, miért választá Jónás épen
Taksony-megyét jövő tetteinek szinhelyéül? s azt hiszik: vagy birtok,
vagy hatalmas összeköttetések várják e megyében, melyek nélkül, mint
valamennyien tudjuk, törvény s mindennapi tapasztalás szerint semmire
sem mehetünk; de kénytelen vagyok megvallani, hogy olvasóim ez egyszer
csalódnak. A legfőbb ok, mely hősünket e határozatra birta az vala, mert
Magyarország ötvenkét megyéje közül nem volt egy, hová menni több oka
lett volna, mihez még az járult, hogy minden taksonyi ismerőinek
állítása szerint míveltebb megye az országban nem található, míg a
szomszéd megyékből való pajtásai mind azt vitatták, hogy a hazában nincs
tövényhatóság, mely az értelmiségnek nagyobb szűkében lenne, s így
mindkét esetben ily szép készültségű ifjúnak, mint Jónás, jövője
biztosítottnak látszott; az elsőben, mert érdemei el fognak ismertetni,
a másodikban, mert szükég lesz reájok. Végre Réty, kivel még mint
jurátus a legregényesebb bárátságban élt, Taksony-megye alispánjának fia
lévén, aranyhegyeket igért, ha e megyében telepedik le.

Dobogó szívvel s mindazon érzeményekkel, melyek ifjú kebleket azon
számos pillanatokban eltöltenek, melyeket tapasztalatlanságukban
fontosaknak gondolnak, ért végre hősünk Porvárra, Taksony-megye
főhelyére. Ha ép vásárkor jő, az utas észrevehetné, hogy városban van.
Köznapokon Porvár közönséges falunak látszanék, ha az emeletes megyeház,
melynek kapuja előtt naponkint több javítandó gonosztevő hirdeti a
deresről jajgatva a magyar törvények hatalmát, nem emlékeztetne
mindenkit, hogy azon helyek egyikén áll, hol az igazság sujtó karja
pihenni nem szokott.

Átadta leveleit, melyekben a fiatal Réty őt apjának és porvári
ismerőseinek ajánlá, a kántornál egy kis szobát bérelt magának,
kihirdetteté ügyvédi oklevelét s munka után látott.

Orvos s ügyvéd mindig szegények testén s birtokán próbálják
mesterségöket, s azért hősünk is csak ezen kezdheté munkásságát; de
szíve kedvessé tette a nem jövedelmező munkát és soha szegények ügyvéde
több lelkesedéssel, több örömmel nem folytatá nemes mesterségét, mint ő.
Az ember- s igazságszeretet kisebb-nagyobb mértékben megvan minden
ifjúban, mindenik a jó s nemesnek egy kis tőkéjét hozza magával, melyet
küzdései közt később néha elveszt, de melyet egészen nem nélkülöz senki.
Jónásnál ez érzemények egész lelkét tölték el. Benne minden elnyomott,
minden szenvedő, kit mások elhagyának, barátot s védelmezőt talált. Ő
martyrja, vagy mint Porváron nem sokára mondák, egész bolondja volt az
igazságnak. Most mindenki gondoljon önmegyéjére s képzelje, mily sebes
előmenetelt tett volna hősünk azon körben. Porváron nem sok sikerrel
dicsekedhetünk.

Eleinte, míg csak büntető perekben dolgozott, állása még meglehetős
maradt. Igaz, hogy az egyik rab, kit ártatlannak tartott, halálra
itéltetett, s hogy egy pár más, kinek tettét menthetőnek állítá, a
közönségesnél szigorúbban fenyíttetett meg, mert mint a táblabirák
mondák: – Az ember csak megboszankodik, ha egy ily jött-ment prókátor az
egész törvényszéket leczkéztetni akarja, s ép azért meg kell neki
mutatni, hogy haszontalan beszédre nem hallgat senki, – de legalább ő
maga nem üldöztetett s csak vállat vonító szánakozással tekintetett még.
Miután azonban polgári perekben is megkezdé ügyvédi tevékenységét s egy
fő-fő táblabiró ellen, ki egy szegény adósának fizetni nem akart, oly
hatalmas replicát irt, hogy az perét még a taksonyi törvényszék előtt is
majdnem elvesztette: akkor a közbotránkozás nem ismert többé határt s
tizennégy napig, valahányszor két porvári az utczán egymással beszédbe
állt, nem volt szó másról, mint az ifjú ügyvéd szemtelenségéről. Az
ifjak, kikkel eddig megismerkedett, visszavonultak tőle, a kántor maga
fölmondá lakását, s kétségen kívül silentiumot kapott volna, ha az
alispán, fia kedvéért, nem szólal föl mellette s nem teszi figyelmetessé
a rendeket, hogy még ifjú, s kétségen kívül, ha egy ideig köztük lakik,
ifjúságának ezen hibáit megbánva, kitünő ügyessége által igen hasznos
szolgálatokat tehet a nemes publicumnak.

Ezek valának Jónás ügyvédi pályájának első léptei, s noha nem kedvező
körülmények között történtek is, hősünk talán tovább folytatja e pályát,
ha egy becsületes collégája, kinek ezennel mind magam, mind kiadóm
nevében köszönetet mondok, őt más gondolatokra nem hozza. Minden ember
fején – Gall szerint – a küzdés organuma (l’organ de combativité)
kisebb-nagyobb mértékben kifejlődve található, s ez organum, mely békés
századunkban csak szóvitákhoz vezet, sokszor ellenállhatlan hatalmú.
Tisztelt olvasónőimre hivatkozom, nem tapasztalták-e ezt – nem magukon,
mert hisz erről szó sem lehet – de férjeiken, rokonaikon? s nem
boszankodtak-e, hogy minden szelidségök mellett szóvitázni
kényteleníttettek? Ez vala Jónás főhibája is. Nincs ember, ki
szivesebben vitatkozott, mint ő, s természetes, hogy az ügyvédi pálya,
mely e hajlandóságnak oly tágas tért nyit, annyival kedvesebb lőn
előtte, mert rajta azon másik szenvedélye kielégítésére is alkalmat
talált, mely őt az elnyomott igazság pátolására készteté. Ezen kívül még
egy ok vala, mely őt e pályán visszatarthatá. A Kályhásy-család
táblaügyvéde ép akkor halt meg, s miután ezen becsületes ember az irás
szavai szerint, semmit sem vihetett magával, a Kályhásyak pereit is itt
hagyta, s a családfő, ki Porváron Tengelyivel megismerkedett, majhnem
eltökélte magában, hogy törvényes ügyeit reá bizza.

A mint mondám, egy embernek köszönhetjük, hogy ez nem történt. – Hajtó
Pál, Porvárnak eddig leghíresebb ügyvéde (megkimélem olvosóimat
leirásával, hisz megyei ügyvédeink nagyrészint ép úgy hasonlítanak
egymáshoz, mint pereik, egyik valamivel hosszabb, másik rövidebb – a
physiognomia ugyanaz) Hajtó Pál, mondom, rendkívüli hajlandósággal
viselteték hősünk iránt. Ha mások hevességét rosszalák, ő (ha maguk
voltak) egyre biztatá, hogy még élesebben támadja meg a törvényszéket, ő
őrzé meg erényét most is azon veszélyektől, melyek, mint sokan hiszik,
az ügyvédi pályát környezik.

– Barátom, te nem vagy ügyvédnek való – így szólt ifjú kedveltjéhez, –
téged magasabbra teremtett az ég. Ha úgy lennék, mint te, egészen a
politikára adnám magam, hisz látod, csak ez úton használhatsz igazán. A
mint a dolgok állnak, minden iparkodásod daczára egy pert vesztesz a
másik után, s fáradságod nemcsak hogy nem jövedelmez, hanem még
haszontalan is. Magyarországot reformálni kell, s erre épen te
születtél; hisz a politikával együtt űzheted ügyvédségedet.

E szavak sokszor s mindenféle alakban ismételtetve, végre meggyőzék
Jónásunkat; s a kinek ifjúkorában ily dolgok mondattak s ki el nem hivé,
az bátran hiú bohócznak vagy akárminek nevezheti; elég az hozzá, hogy
gyűlés közelgvén, egész komolysággal készült új hivatásához.

A nap eljött, Tengelyi elmondá beszédét, s az egész közönség elbámult
rajta. Nem a beszéd maga, mely, mint mindenki gondolhatja, diákul
tartatott, s melynek nyelve Ciceróét utánozva, annyira elavult, s elvei
annyira újak valának, hogy bámulásra már ez is elég okot nyujthatott,
hanem hogy egy fiatal ügyvéd, alig huszonnégy éves, nem is táblabiró s
még kevésbbé birtokos, szólni mert, ez oly meglepő, oly hallatlan dolog
vala már magában véve is, hogy a nemes táblabirói sereg első pillanatban
alig találhata szót indignatiója kifejezésére. Végre a sokáig
visszatartott nemes harag kitört egész hatalmában. Alispán, főjegyző,
főügyész és a fő-főtáblabirák egész serege fölzúdult a szerencsétlen
ellen, ki nemes czéhök körében kontárkodni merészelt. Tengelyi,
mindenről megfeledkezve, viszonzá csapásaikat s mosott alispánt,
főjegyzőt, ügyészt s fő-főtáblabirákat, egészben s egyenként, míg e
hosszú vita végén az egész közönség actiót kiáltott fejére. Utolsó
huszonöt forintja, melyet magával hordott, ott maradt a kegyetlen
főügyész kezei közt, s Jónás haragtól lángoló arczokkal tért vissza
lakába, esküdve, hogy bosszút áll e méltatlanságokért.

A mint látjuk: hősünk politikai fölléptében sem volt sokkal
szerencsésebb, mint az ügyvédi pályán, s első jutalmul, melyet
fáradozásaival kiérdemelt, a huszonöt forinton kívül, csak azt nyeré,
hogy Kályhásy, kit a gyűlésben különös szorgalommal oktatott, pereit
Hajtó barátjára bizá. De szilárd lelke nem csüggedett el azért. Minden
alispánnak, főügyésznek, jegyzőnek van mindig legalább egy ellensége: az
t. i., ki utána alispán, ügyész vagy jegyző akarna lenni; így vala az
Taksony-megyében is; s midőn a jelen tisztviselők ellen kikelt, Jónásnak
természetesen nemcsak ellenei, hanem barátai is támadtak. Főkép
Konkolyi, kit Réty ellenei alispánnak jelöltek ki, nem győzé eléggé
dicsérni eszét s bátorságát, melylyel föllépett. Konkolyi büszke volt,
vagy legalább annak tartatott, s azért a kisebb nemesség közt kevés
népszerűséggel birt. Réty e részben az ország minden alispánait sokkal
felülmulta, senki szivesebb hangon valakit uramöcsém vagy bátyámnak
nevezni, nejéről s gyermekeiről kérdezősködni, vagy végre egy pohár bort
ajánlani nem tudott – s ez utolsó népszerűség dolgában a főpont, mert
hisz szeretetünknek, mint a rét füvének, öntöztetni kell, hogy nőjön: –
senki több nemes társat egy huzamban kebléhez szorítani s megcsókolni
nem birt. Félni lehetett tehát, hogy ámbár Konkolyi részéről minden
megkisértetett, mi a nemességet érdemeiről meggyőzhette, s a szegényebb
nemesség csapszékekben, az előkelőbbek barátságos lakomáknál eleget
tapasztaltak, mi őket az alispán-jelölt hivatalképességére
figyelmezteté, mégis Réty népszerűsége a választásnál győzni fog.
Konkolyi ügyvéde Hajtó, ki e viszonyokat mindenkinél jobban ismeré s
tudta, hogy jó bor, minő principálisa szőlejében termett, szép kastély,
húszezer forint jövedelem s hozzá még a kamaráskulcs, a lehető legszebb
tulajdonok arra, hogy valakiből tökéletes alispán váljék, de hogy
ezekhez mindenek előtt még az is szükséges, hogy az annyi érdemmel
fölruházott meg is választassék; éjeket virrasztott a dolgok ily
aggasztó állása felett, midőn Tengelyi föllépte egyszerre új reménynyel
tölté szivét.

Elment tehát még aznap, midőn beszédét tartá, Jónásunkhoz. Elmondá,
mennyire fölindult azon méltatlanságon, mely rajta elkövettetett,
mennyire meggyőződött, hogy azon tisztviselői karral, mely ma vele is
érezteté zsarnokoskodását, tovább élni nem lehet, hogy mindennek csak
Réty oka, hogy bosszút kell állniok ezen alávalóságért, s hogy Konkolyi
ő nagysága is osztozik e nézetekben s örvendeni fog, ha egy ily kitünő
fiatal emberrel megismerkedhetik.

Valami hatása a hizelgésnek mindenikünkre van, s főkép szónok talán
nincs a világon, ki ha neki az mondatik, hogy beszéde által valakit
meggyőzött, kételkedni tudna e vallomáson. Estve Jónás Hajtó barátjával
elment Konkolyi kamarás úrhoz, s midőn a számos társaságot látá, mely
mind oly nyájas volt iránta, s szabad elveit annyira helybenhagyá,
szinte sírhatott volna örömében. A kamarás úr majdnem ugyanazokat mondá,
miket előbb Hajtótól hallott, s végre egész komolysággal fölszólítá,
hogy a jövő tisztválasztásnál hivatalt vállaljon. Mert, úgymond, miután
nem a megye törzsökös családjai közé tartozik, más mód nincs, mely által
szavainak hatást szerezhetne.

Eleinte Jónás vonakodott; ifjúságát, szegénységét s hogy a megyében
ismeretlen, egy szóval fölhozott mindent, mi neki e körülmények közt
akadályul lehetett. – Nem ismerjük-e mi? – szóla ellenben a nyájasan
mosolygó kamarás, – csak egy beszédből igaz, sed ex ungve leonem! Bizzék
bennünk s főbirónak teszszük. Hisz ön nemesember, s az Magyarországban,
bármi szegény s ismeretlen legyen, mindenné válhatik. – Jónás
tökéletesen capacitálva volt, s ha az éjjel nem hunyta is be szemeit,
Porváron aligha vonult valakinek fején több álom keresztül, mint az
övén. Hisz Magyarország alkotmányos ország, hol csak a többség határoz,
s ennek megnyerésére, legalább nemes embernek, érdemnél egyéb nem kell.
Százszor biztatta magát hősünk e gondolattal, s most, midőn a kir.
kamarás is ugyanazt mondja, midőn az ő meggyőződése szerint is magyar
nemesből minden válhatik, miként kételkednék ezen elv valóságán ő maga?

Jónás tehát testestül-lelkestül Konkolyiánussá vált. Hajtónak föladata
az vala, hogy neki a kisebb nemesség között minél nagyobb pártot
szerezzen. Szerencséjére a beszéd, melyért megactióztatott, e czélra
különösen alkalmatosnak mutatkozott. Jónás azon elnyomásról szólt vala,
melyben alsóbb osztályaink e hazában élnek. Hajtó megszerzé s a
változandók megváltoztatása után lefordítá e beszédet. Hol a beszédben
szegények említtettek, «szegény nemesemberek» tétettek. Hol a
büntetőperek hosszúsága s a rabok kínzásairól vala szó, ott az
említtetett: mi sebesen folynak le a megye nemessége ellen indított
büntető keresetek, úgy hogy némelyek közülök, mikor a végső itélet
hozatik, még meg sem halhattak. Hol Jónás szívreharólag festé a nyomort,
melybe az adózó nép a közmunkák által helyeztetik, jelesen, hogy marhái
elcsigázva annyi fáradság után maholnap elpusztulnak, ott a fordító az
annyi abactio és invagiatio súlya alatt naponként inkább elsoványodó
nemesi marhákra fordítá figyelmét, melyek minden urasági földek s
legelőktől elzáratnak. Hogy e fordítás, ha Jónás kezébe jut, talán nem
elégíti ki kivánatát, azt hiszem (minden iró ócsárolni szokta
fordítóit), hogy azonban e beszédnek így sokkal több hatása volt, az nem
szenved kétséget; s alig mult két hét s már a rácziak s pálfalviak s a
többi községek nem szóltak másról, mint jövendő főbirájokról, kinek
Konkolyi tanyáin a legnagyobb lelkesedéssel emeltettek naponkint a
tisztelet poharai. Midőn Réty pártja e taktikát észrevevé s
ellenméregként más fordítást köröztetett, már késő volt. Tengelyi
népszerűsége, főkép az által növelve, «mert ez áldott ember, ki a
szegényeket védelmezi, már egy actio martyrságán is keresztül ment», nem
volt oly könnyen megrontható. Valahányszor a nemesek Porvárra jöttek,
elmentek új tribunusokhoz, s valahányszor ő Konkolyival vagy a párt egy
másik fejével valamely nemesek hadnagyánál megszállt, éljenek fogadák.
Mindenki előhozá füstös leveleit, tanácsot kért s rábizta ügyét.
Véletlenül azon rabok közül, kiket a törvényszék előtt védelmezett, az
egyik ráczi nemes volt, azon táblabiró pedig, ki ellen az adóssági
perben oly hatalmasan allegált, a pálfalviakkal most épen tilalomtörés
végett viszongásokban élt. Így ez ügyvédi érdemek is nem kis hasznára
szolgáltak, s a jó vörös bor árjain, ugyanazon gályán, melyen Konkolyi
duzzadt vitorlákkal az alispánság felé evezett, szegény hősünk is
közelge főbirói hivatalához, melyre már a legszebb boldogítási terveket
készen tartá fejében.

Így álltak a dolgok, midőn a főispán, mint valóságos békeangyal, – mint
a fogadó küldöttség szónoka egészen új fordulattal mondá – a megyébe
jött. Konkolyi mellett nevezetes többség, Tengelyi főbirósága ellen alig
egy szó. De «minden dolognak két oldala van, így szóltak sokan, és végin
pattan az ostor, s a mely tyúk sokat kotkodácsol, keveset – és audiatur
et altera pars, mindenesetre jó volna transigálni». – De miként?
Konkolyira nézve nincs nehézség, az öreg Réti szivesen átengedi neki
húsz évig viselt alispáni hivatalát, de azon egy föltét alatt, hogy
Sámuel fia, ki a főispánnal együtt jött a megyébe, főbiró legyen s pedig
a legnagyobb szerencsétlenségre ép azon járásban, mely Tengelyinek volt
szánva. Mit tegyünk? ha egyezség nem történik, a megye zavarba jő s
egyes törvényhatóságában az egész haza kárt szenved; és ha történik? de
erre természet szerint mi Konkolyianusok nem gondolhatunk, Tengelyi meg
lenne csalva. Itt csak a főispán segíthet. Konkolyi tehát elment ő
excellentiájához és egy óráig tartó magánbeszélgetésben, a mint mondá,
szüntelen arra kéré, hogy Tengelyit főbirónak candidálja, de hasztalan!
A főispán nem engedett. Kétségen kívül utasítása lehetett, hogy Jónást a
candidatióból kihagyja; s midőn estve a Konkolyianusok vezéröknél
conferentiát tartottak, nem volt senki, ki ily körülmények közt valami
józan tanácsot adhatna. Igaz, ha Tengelyi le akarna mondani
követeléséről, melynek kivitelére a főispán nyilatkozata után úgy is
semmi remény, így minden a legszebb rendbe jöhetne. Az egész megye
nyugalma tőle függ, s ez áldozat által érdemet szerezhetne magának,
minőt soha fiatal ember nem szerze; de ki kívánhatná tőle azt? El kell
követni mindent, habár commissariust kapna is a megye.

Jónás azon korban volt, hol könnyebben semmire nem határozzuk magunkat,
mint épen áldozatra, s természetes, hogy e beszédeknek vége azon
határozott nyilatkozata vala, hogy minden követeléseiről szivesen
lemond, ha az által a közjót mozdíthatja elő. – Jól teszed – szóla őt
megölelve egy öreg táblabiró – még fiatal ember vagy, kezdjed
esküdtségen, mint mások. Réty úgyis testi-lelki jó barátod, azonkívül
úrfi s nem sokat fog gondolni járásával s te mindent kedved szerint
rendezhetsz el. A jövő tisztújításig pedig ő kétségen kívül valami
dicasteriumhoz fölebb megy, te pedig minden ellenszegülés nélkül
elfoglalhatod helyét. A főispán is mondta már, hogy gondja lesz reád. –
S a dolog el lőn határozva, Tengelyi főbiróság helyett esküdtségre
concurrált s tökéletes béke s egyetértés közt virradt föl a tisztújítás
nagy napja.

Réty lemondása, az alispánok, főügyész, jegyző s főbirák választása mind
úgy történt, mint előre ki volt csinálva; az ifjú Réty választásáig – ki
a főbirák között utolsó vala – nem mutatkozott véleménykülönbség; s ki a
tisztújítás előtti ingerültségnek tanuja volt, s mindazon szitkokat
hallá, melyekkel a most közhanggal választottak érintettek s a
transactióról értesítve nincs: alig hihetne szemének, hogy Konkolyi
veres s Réty fehér borából oly egybehangzó lelkesülést ihattak Taksony
patriotikus rendei, hogy ennyi színkülönbségnek de csak legkisebb nyoma
sem maradt a választásnál. Szintúgy maradtak a dolgok az alszolgabirói s
első két vagy három esküdti hivataloknál. Az egész egy jól betanult
szindarab mesteri előadásának látszott, s Tengelyi, ki Rétyt valóban
szereté s mindazon jót, mit egy esküdt embertársainak tehet, költői
lélekkel előre élvezé, oly biztos vala választásáról s oly nyugalommal
hallá nevét a kijelöltek között, minőt soha esküdt restauratión nem
élvezett. De vannak dolgok az égben s a föld felett, főkép tisztújítások
alkalmával, melyekről bölcseink nem álmodoznak, s ilyen vala az, hogy
Tengelyi, kit előbb a közakarat főbirónak kívánt vala, most, midőn
esküdtnek jelöltetik ki, egyszerre a legparányiabb kisebbségben látja
magát; s habár Konkolyi, mint Brutus fiainak halálos itéleténél,
hallgatva tűri el e csapást, mely szívének kétségen kívül mindenek
fölött fáj, s Hajtó annyira meg van hatva, hogy e jelenetnél a
tanácskozási termet elhagyni kényteleníttetik, s a fiatal Réty szomorúan
lehajtja fejét s hősünknek minden barátai nemes haragukban mind
elnémulnak, ez a dolgon nem változtat semmit. Tengelyi keresztül esett s
esküdtnek egy ráczi közbirtokos kiáltatott ki, ki Konkolyinak legjobb
kortese lévén, a köznemesség szeretetét magának is megszerzé.

Jónás el vala keseredve. Élte minden reményei, s mi még fájdalmasabb,
azon bizodalom, melylyel az emberekhez viseltetett, meg valának ingatva.
Fényes jövő helyett előtte komoran intve a szükség állt és senki a
világon, kihez ennyi baj között támaszkodnia, kiben bíznia lehetne.
Igaz, itt volt Réty; de habár valahányszor szóba álltak, kedves Jónás és
Samunak nevezék s igen barátságosan tegezék is egymást, azon napok, hol
a heidelbergi egyetemen jobb pajtás e két magyarnál nem volt, mégis
elmultak. A többiekről nem is szólok; a ki olvasóim között
tisztújításnál átesett, tudni fogja saját tapasztalásából, hogy azon
kisebbség is, mely őt hivatalára választani akará, mint homokos földön a
víz eső után, ily körülmények közt mindig eltűnik. Jónás egészen
elhagyatva állt s alig tűrhette volna életét, ha a kegyes végzet nem
nyujt új vigasztalást bajai között.

Jónás szeretett. Először életében s igazán, mint csak az szerethet, ki
visszataszítva mindenünnen, lelkének egész erejével azon egy lényhez
ragaszkodik, melyet a kegyes Istenség elébe vezetett, hogy reméljen és
élvezzen ő is. Nem leszek hosszas e tárgynál, s főkép Erzsi leirásával
egészen megkimélem olvasóimat. Leányok majdnem mind hasonlítanak
egymáshoz. Ha kedveseiket kérdezed, csak angyalokat találsz; ha másokkal
szólasz (nem mondom ugyanazon faluban vagy társasági körben élő
leányokkal vagy anyáikkal, hanem csak más férfiakkal), jobbadán bizony
csak jó, csinos, derék leányok azok nagyrészint mind. Ilyen vala Erzsi
is, (kivel mint Erzsébet asszonynyal nemsokára megismerkedünk), a
nevezetes csak az, hogy Jónás kedves személyes tökélyein kívül nem bírt
egyebet, s hogy hősünknek mindenekelőtt valami keresetmódról kelle
gondoskodnia, ha e szép világon, hol még a liliomoknak is csak igen
könnyű tavaszi köntös adatott, kedvesével együtt az éhenhalás
processusán keresztülmenni nem akar.

A sors Jónásnak ez egyszer kedvezni látszott. Apjának jó barátai, a jó
hír, melyet mint kitünő deák a debreczeni collegiumban maga után
hagyott, mindez segíté őt, midőn egy nagyobb község kántori helyeért
folyamodott; s habár e helyzet fényesnek nem nevezhető, szükségeiről
gondoskodva volt, s azon igéret, hogy az első nyilásnál a debreczeni
collegiumban professorságra számolhat, szebb jövőt igért.

Nem állt tehát szerencséjének útjában semmi, s a boldog kántor
örömdagadó kebellel vezeté ifjú nejét kis házába, melynek szalmafödele
ép úgy védheté őket vész s zivatar ellen, mint bármely palota, s melyben
ennyi szeretet egész mennyországot alkotott számukra. Csak egy valaki
feledve a számolásból: Erzsébet catholika volt. Jónásunk szerelme
hevében s annyi szép remények közt feledé hitéről kérdezősködni, s így
történt, hogy a reformált község felzúdulva a botrányon, hogy kántorja
más vallású nőt választott magának, hősünket egy év mulva elküldé, s
hogy, mi igen természetes, a professorsági remények is füstbe mentek.

Újra aggódni, újra küszködni kelle tehát mindennapi kenyeréért s Jónás
elkeseredett szívvel, de nyugodtan fogott e nehéz munkához. – Kit az
istenek gyűlöltek, abból nevelőt csináltak, – szól a deák közmondás, s
így természetes, hogy sorsüldözte hősünk sem kiméltetett meg a bajtól, s
hosszú keresés után csakugyan egy nevelői hivatalra tett szert. A ház,
melybe jutott, a jobbaknak, azaz azoknak egyike volt, hol a nevelő szép
fizetés és nyugpénz mellett a szakácscsal s komornyikkal majdnem egyenlő
lábon áll, s noha két fiú bizatott gondjára, mi már csak azért is elég
baj, mert két úrfi mindig többet lármáz s kevesebbet tanul, mintha csak
egy volna, s noha apai s anyai szeretet a két fiú között megosztva, a
nevelő fáradozásai sikeres ellensúlyát képezék, s mindazon kis bajok s
szenvedések, melyek egy nevelőnek életét elkeserítik, nem hiányoztak
nehéz ösvényén, – Jónás mindezt eltűré. Minden jobb ember életének
legfájdalmasabb időszaka az, melyben meggyőződve magas terveinek
kivihetetlenségéről, egoismusra kényszeríttetik, s kik előbb az egész
emberi nemet vagy legalább hazánkat akartuk boldogítani, vérző kebellel
egy kis szerencsét keresünk önmagunknak, Jónásra nézve rég eljött, ő
szerénynyé vált kivánataiban, Erzsébet vele egy házban lakott, jövője
biztosítva volt, ő megelégedett helyzetével. – Sorsa máskép határozá. A
ház, melyben nevelősködött, katholikus volt, ő reformált; mint midőn még
kántor volt s katholikus nőt választott magának, az egész község, úgy
most az apa barátai s az anya rokonai felzúdultak e vallási botrány
ellen, s jeléül, hogy e honban minden vallásfelekezet legalább a
keresztyén türelemre nézve egyenlő, Tengelyi ismét elbocsáttatott, s
mint gazdasági tiszt kezdé meg újra éltének nehéz ösvényét.

Tengelyi azon emberek egyike vala, kik minden foglalatosságnál
föltalálják az összeköttetést, melyben az valamely szép vagy nagyszerű
eszmével áll; s innen van, hogy valamint senki magát könnyebben új
életmódhoz nem határozá el, úgy senki többször csalódva nem érzé magát.
Így járt most is. Midőn magát gazdatisztségre szánta, Virgil Georgiconja
tölté el képzetét, később csak ablaka előtt a magas szemétdomb s azon
még sokkal mocskosabb érintkezések maradtak meg ábrándjaiból, melyekbe
hivatala által jött. Virgil Georgiconában egészen megfeledkezett az
urbariumról, s mégis ennek alkalmazása volt Tengelyi tisztségének
egyedüli, vagy legalább fő kötelessége, mihez még az járult, hogy ura –
igen szabadelvű nagyságos úr, ki Voltairet s Rousseaut majdnem könyv
nélkül tudá, – az urbariumot elavult s felvilágosodott századunkhoz nem
illő törvénynek tartva, azon szebbnél szebb javításokat kisértett meg,
melyek szegény Jónásunkat majdnem kétségbeejték.

Miután parasztjai sokkal kevesebb földet birtak, mint az úrbér szerint
birniok kellett volna s tudta, hogy egész idejöket, mely az Isten, úr s
megye szolgálatából fölmarad, telkeikre nem fordíthatják, a méltóságos
úr, ki a henyeség veszélyeit magáról ismeri, mint jó apa gondoskodott,
hogy gyermekei az úrbéri kötelesség felett is elégséges munkával
láttassanak el. Ezenkívül még más, igen czélszerű javítások hozattak be
e nemes férfiú jószágain. Így, mint jó hazafi nem ismervén el a
devalvatiót, mennyire hatalma terjedett, azaz jószágain, csak ezüst pénz
fogadtatott el s természet szerint ebben szedette a füstpénzt is.
Hasonlókép gondoskodott jobbágyai neveléséről. Nem azon közönséges
nevelést értem, mely irásban, olvasásban s több ily haszontalanságokban
áll, hanem azon fontosabb gyakorlatit, mely az életre készít s mert ezt
természet szerint az urasági udvarban kaphatni legczélszerűbben, egész
háza teli volt jobbágyfiúkkal s leányokkal, kik majd mint lovászok, majd
mind konyhaszolgálók, vagy a fonóban minden díj nélkül az élet
leghasznosabb mesterségeiben oktattattak.

Jónás, ki mindezen dolgokban akaratlan eszköz vala, szive keserűségében
evé mindennapi kenyerét s csak a szükség ellenállhatlan philosophiája
tarthatá őt vissza helyén, mely érzeményei- s meggyőződéseivel egyaránt
ellentétben állt. De mit vala tennie? hisz Erzsébet legalább boldognak
érzé magát s itt-ott volt egy köny, melyet letörölhetett, egyes
szenvedések, melyeknek enyhet nyújthatott e helyzetében is. Két év mult
el így, midőn egyszerre fenyegető levelek szórattak szét, melyekben az
uraság minden épületeire a vörös kakas leszállása igértetett. A
vizsgálatnak nem lett eredménye s épen pünkösd napján egyszerre csűrökön
s aklakon kívül Jónásunk háza is lángban állt. A többi tisztek lakásai
cseréppel lévén födve, kárt nem szenvedtek. A gonosztevők egyike tetten
kapatott s a statarialis biróság s később az akasztófa alatt nyilván
kimondá, hogy csak mindazon kegyetlen igazságtalanságok, melyek rajta az
uraság által elkövettettek, birták őt gonosztettére s hogyha a tisztek
előbbi bánásmódukat meg nem változtatják, találkozni fognak utána többen
is, kik rokonaik kedveért tettét ismételni fogják.

A botrány irtóztató vala. A méltóságos földesúr, kiben a megye egyik
legfelvilágosodottabb s szabadelvűbb táblabiráját tisztelé, ki soha
templomba nem ment, soha még az esküdtet sem nevezé máskép, mint
uramöcsémnek s ha az utczán végig ment, minden gyermeknek nyájasan
arczára veregetett (később, ha ily gyermekek lovászokká vagy más
cselédekké nőttek, e veregetés velük együtt nőtt), ily földesúr miként
lehetne ily úrbéri kihágásoknak elkövetője? Természetesen csak a tisztek
egyedüli okai mindazon elkeseredésnek, mely a jobbágyok között létezett.
Itt példa kelle, azt átlátta mindenki s leginkább a méltóságos úr maga;
s mivel minden tisztjei között nem volt senki, kihez ő méltósága
kevesebb szívvel viseltetett volna, mint Tengelyihez, miután ő vala
minden tisztek között az egyetlen, ki az igazgató világos, noha csak
szóval adott parancsainak ép az úrbéri viszonyokra nézve ellentmondott,
ki midőn a szerencsétlenség kitört, nyilván és kiméletlenül az uraság
ellen szót emelt, végre ő, kinek háza felgyujtatott s kit e szerint maga
a gyujtogató mint azt jelölte ki, ki ellen az ingerültség legmagasb
polczra hágott: semmi sem természetesebb, minthogy ismét ő választatott
áldozatul s minden kérés ellenére röviden elbocsáttatott.

Kevés butora s az, mit magának szolgálata alatt szerzett, elégett s
szegényebben, mint kiindult, tért vissza két évi fáradozás után
Porvárra, honnét annyi reménynyel távozott.

Itt kezdődik hősünk életének legszomorúbb, habár épen nem legköltőibb
szaka, mely alatt számtalan inség s önmegtagadás közt mindennapi
kenyeréért küzdött s melynek részletes leirásával olvasóimat nem fogom
fárasztani. Tengelyi kész vala mindenre, elvállalt volna minden
szolgálatot, nem irtózott semmi munkától, hasztalan! a sors nem engedé,
hogy valahol megpihenhessen. A hol gazdasági tisztséget kért, ott utolsó
szerencsétlensége, – ha pört keresett, a taksonymegyei birák
ellenségeskedése, mely miatt minden pöreit elveszté, – ha mint nevelő
ajánlkozott – majd elvei, majd vallása, majd nyugtalan természete, mely
miatt eddig nem férhetett meg sehol, hozattak fel ellene, egy szóval, ha
egy vagy más ügyvéd helyett itt-ott replicát vagy kérelemlevelet nem ir
s neje mosás- s varrással nem keres pár forintot, Tengelyi minden
tudománya s szorgalma mellett koldulni kényszeríttetik.

Így mult el ismét három év s a mit nem csudálhatunk eléggé, a nélkül,
hogy Réty, ki azalatt apja után örökségébe lépett s alispánná lett,
barátjáért csak a legkisebbet tett volna. Annyira tisztelé barátját,
hogy őt még legnagyobb inségében sem akará valamely adomány vagy ajándék
által megsérteni; a mi pedig befolyását illeti, mely által hősünket
valamely hivatal vagy tisztséghez segíthette volna, Réty azon ritka
erényű emberek közé tartozott, kik hatalmukkal soha barátjaik
elősegítésére vissza nem élnek; s így elvei által lekötve, azon szomorú
helyzetben látá magát, nem tehetni semmit leghivebb bajtársaért. De az
akarat egyiránt erősen élt keblében s miután Jónásunk három évig ennyi
bajjal küszködve, már majdnem lemondott minden reményről is, egyszerre
ott terem kis szobájában a nemeslelkű alispán s tudtára adva, hogy a
tiszaréti jegyző meghalt, kéri, nem vállalná-e el hivatalát?
nemeslelkűségének túlzásában annyira menve, hogy valamint az azelőtti
jegyzőt, úgy őt is a hivatallal összekötött telekre nézve fölmenti
minden úrbéri tartozásoktól.

Jónás megköszöné Réty gondoskodását s még azon héten kiment Tiszarétre,
hol őt történetünk kezdetén, mint e helységnek húsz éven át
hivataloskodott jegyzőjét, ősz fürtökkel, de még testi- s lelkikép ép
erőben találjuk.

Ha olvasóim ezen időről valami érdekest kívánnak tudni, legfölebb azt
említhetem, hogy Tengelyi pár évvel történetünk előtt Tiszaréten egy kis
curialis házat s fundust vásárolva magának, jegyzőségén kívül
gazdasággal foglalatoskodott; hogy egy leánya, Vilma s fia, Pista
született, kikkel mint az egész környék legszebb leányával s
legpajkosabb fiával nemsokára megismerkedünk; hogy Erzsébet asszony egy
idő óta jóval többet pöröl s Jónásnak Rétyvel való barátsága főkép az
utolsó követválasztás óta igen elhidegült. Más érdekest nem mondhatok.
Tengelyi e hosszú idő alatt nem változott; annyi szenvedés kissé
elkeseríté, de azon igazságszeretet, melyet rajta ifjúkorában láttunk, a
bátorság, melylyel minden elnyomás, minden törvénytelenség ellen
fölszólalt, ugyanazok maradtak s Erzsébet asszonynak igaza volt, ha
fejét csóválva azt mondá, hogy férje soha megokosodni vagy valamire
menni nem fog.

Tengelyinek már külseje is tiszteletet gerjesztett, de még inkább nevelé
ezen érzeményt a komolyság, vagy hogy úgy mondjam, ünnepélyesség, mely e
férfiú magaviseletét legszorosabb házi körében is jellemzé s mely által,
ha társasága kellemetlenné vált is, a falusi jegyző azon megvető
barátság kitöréseitől őrizteték meg, melyekkel leereszkedés neve alatt
sok becsületes ember felsőbbek által annyira kínoztatik. Felsőbbekkel,
kik által a megyei nemességre gyakorlott befolyása végett
fölkerestetett, senki az udvariasság szabályait szigorúbban meg nem
tartá, de senki hidegebb közönyösséggel nem viszonozhatá barátságukat. –
Felsőbbjeink – így szóla többször – minket alsóbbakat csak annyiban
becsülnek, mennyiben hasznunkat vehetik, mi őket, csak a mennyiben tőlük
félünk; én nekik használni nem akarok, félni nincs okom, miért fogadjam
hát, vagy keressem barátságukat? – Hogy Tengelyinek ezen tulajdona neki
barátokat nem szerzett, azt olvasóim könnyen átláthatják. A felsőbb
osztályok, midőn az alsóbbak legaljasabb hibáit magokévá teszik, eléggé
leereszkednek; ki vehetné nekik rossz néven, hogy legalább tulajdon
hibáikat, minő a büszkeség, másokban tűrni nem akarják. De falusi
jegyzőnél, ki befolyása által, melyet a nemességre gyakorol, hivatalában
biztosnak érzi magát s a kis házat, melyben lakik, mint nemesi tulajdont
birja, én függetlenebb teremtést nem ismerek. Így hősöm nyugodt lélekkel
nézheté mindazon neheztelést, mely az alispántól az utolsó esküdtig
majdnem minden kebelben ellene forraltatott. Tengelyi egyike vala
azoknak, kik – mint mondani szokta – Cæsaroknak vagy falusi jegyzőknek
születtek; azaz, ha véletlenül Cæsarokká nem lettek, a jegyzőségnél
magasabbra emelkedni nem tudnak s ő rég nem vágyódott más után, mint a
mivel birt, – meggyőződésből, mint maga mondá, vagy kénytelenségből,
mint ellenei hirdeték, én nem mondhatom; de józanul mindenesetre, mert
azon út, melyen magasra haladhatunk, nem olyan, hogy az által, ki azt
meghajlott fővel keresni nem akarja, föltaláltathatnék. De valamint
Tengelyinek ezen hibái vagy jó tulajdonai (nem tudom minek nevezzem s
olvasóimra bízom e fölötte kétséges tárgy elhatározását, mely bizonyosan
a szerint fog történni, a mint az alispánhoz vagy falusi jegyzőhöz
állnak közelebb) őt előljárói előtt gyülöletessé tevék: úgy nem vala
talán az egész ország jegyzői közt egy sem, ki azon nép között, melynek
ügyei rá bizattak, annyi népszerűséggel birna, mint ő. Voltak itt is,
kik elveinek túlvitt szigorúságát rossz néven vevék s azon fellengző
igazságszeretetet, melylyel minden jó ügyet személytekintet nélkül
pártola, sokallák. De végre Tiszaréten s tíz mérföldre a környékben nem
volt talán ember, ki Tengelyiről el nem mondaná, hogy becsületes ember;
s ez legbizonyosabb jele annak, hogy csakugyan az volt, mert valamint
nagy körökben semmi sem csalódik többször, mint a közvélemény, úgy egy
falu szűk korlátai közé szorítva biztosan építhetünk reá. A szinhely
nagyságával nőnek a csalódások, kis szinpadon csak azon hibák nem
vétetnek észre, melyek nem léteznek.

Szorosabb barátságban azonban Tengelyi csak egy férfival állott, Vándory
Boldizsárral, kivel őt olvasóim most a Török-dombon először láták. S e
barátság vala az, mi életének egyik fő örömét tevé.

Vándory s Tengelyi egyébiránt a legkülönbözőbb emberek valának, a kiket
csak elképzelhetünk s ép ez vala talán oka változhatatlan barátságuknak.
Ugyanazon tulajdonokat, melyeket magunk birunk, csak egyszer, azaz
önmagunkban szoktuk szeretni. E két barát hajlamai s tulajdonságai
kiegészíték egymást. Mintegy azért látszának egymás mellé állítva, hogy
bennök mindent, mi emberi kebelt nemesíthet, egymás mellett találjunk.
Tengelyi szigorúsága után, melylyel az emberekről szólt, Vándory derült
életnézete, ki mindennek jó oldalát kiemelve, mindenben valamit talált,
mit szeretnie lehessen, jóltevő vigasztalásként hatott reád.

Ötven éves koráig mindenki vagy kibékült, vagy megboszankodott a
sokaságra; s ha oly férfinál, ki, mint Tengelyi, többször szorult
barátaira, ez utóbbi történt, nincs mit bámulni s nincs mit neheztelni,
főkép ha e szigorúság csak az elméletben létezik s így volt ez
Tengelyinél. Ki őt beszélni hallva, azon ingerültséget, melylyel minden
gonoszról szólt, összehasonlítá tetteivel, meggyőződhetett, hogy
irgalmasabb férfi széles e világon nem volt annál, ki önmagát minden
gonosz kérlelhetlen üldözőjének hirdeté. Ne vádolják azonban olvasóim
következetlenséggel e férfiút, főkép a fiatalabbak ne, kik éltökből még
csak föltételeiket ismerve, nem tudják, mennyi erényeket vesztünk az
életben, mihelyt gyakorlásukra alkalmunk jutott. Ezer ember közt alig
van egy, ki nem épen azon tulajdonokról szólna legtöbbet s
legszivesebben, melyeket nem bir s nem ép azon dolgokra nézve szerezte
volna a legtisztább elveket magának, melyekre nézve érzi, hogy ily
elvekre szüksége van. Gyávák bátorságról, rossz birák
részrehajlatlanságról, önzők a hazáról szólnak legszivesebben; miért ne
tárhatna ki jámbor jegyzőm is néha szigorú elveket? Nyugodtan eltűrjük
az alávalóságot, szenvedjük, sőt néha kedveljük a legocsmányabb
erkölcstelenséget, ha kellemes alakban közelít hozzánk, miért ne volnánk
engedékenyek az erény kis hibái iránt? Ha tetsző formába nem öntetett
is, azért senki sem taszítja el magától az aranyat s nem panaszkodik
senki, hogy terhes elhordani vállain.

Vándoryról csak keveset mondhatok; azon idő óta, melyet mint lelkész
Tiszaréten töltött, hol hősünknél pár évvel előbb telepedett le, nyugodt
egyenlőségben folytak napjai. Multjáról mást nem tudunk, minthogy
Heidelbergben tanult s hogy ott, noha majdnem tíz évvel idősebb s
theologus, mégis egyedül Tengelyivel társalkodott. Családjáról s
gyermekkoráról soha nem beszélt. Azon, hogy magyar, senki sem
kételkedett, ki őt szólni hallá s ki Tiszarétre jövén, az agg lelkészt
ott látta hivei között, apának hinné gyermekei körében, annyi tisztelet
környezi a jámbor öreget, annyi szeretet mosolyg arczain mindenkinek
elébe. Maga a Réty-család osztozott e köztiszteletben s talán nem volt
ember, ki ez oly büszke házban annyi tekintélylyel birt, mint Tiszarét
szerény lelkésze.

Ez az, mit hőseim mult életéről mondani szükségesnek tarték. Ha
hosszasabb voltam s valakit olvasóim közül untattam, gondolja meg, hogy
nem éltem azon irói jogommal, mely szerint őt hosszú előszóval
vendégelhettem volna meg s ne tegye azért félre könyvemet. Regényem csak
az élet képe akar lenni s az nem lehet mindig mulatságos.

Már a nap lealkonyodott s csak még néhány piros felleg jelölé a helyet,
hol az eltünt, midőn a barátok a faluhoz értek s Vándory jó éjtszakát
kívánva, Jónástól elvált.

Hősünk magánosan s meglehet, mert a törvénykezési jelenet, melynek a
Török-dombon tanuja volt, érzelmeit sérté, vagy talán mert multjára
gondolt, komorabban, mint máskor, tért házába. De midőn a kapunál Vilmát
látá, ki vigan elébe lépett s midőn kebléhez szorítá a nyájas gyermeket,
a gond, mely homlokát ránczokba voná, eltünt s csak boldogságának érzete
tölté el szivét.

Be akart menni, leánya nyájasan visszatartóztatá:

– Előbb még egy kis kérésem van – szóla mosolyogva, – míg nem igéred,
hogy teljesítni fogod, nem eresztlek be.

– S mi volna az? – kérdé Jónás jókedvűen simogatva leánya arczát.

– Hogy meg nem haragszol – felelé Vilma kérőleg.

– Én – s ugyan miért?

– Tudtod nélkül tettünk valamit.

– Ha csak az, hogy meg nem haragszom – szóla Tengelyi nevetve, – azt
megigérem.

– És hogy helybe fogod hagyni.

– Ez más kérdés, de ha te tevéd – folytatá mosolyogva, – legyen
megigérve ez is.

S apa és leány bementek a házba, boldogan s meg kell vallani, jegyzőnk
részéről nem minden kiváncsiság nélkül.



III.

Tiszarét helységében, hová a jegyzővel s lelkészszel mi is visszatérünk,
azalatt csend és béke uralkodik. Egyes munkások, kik a mezőről haza
térve, kaszával vállaikon házaik felé ballagnak, itt-ott pár csevegő
szomszéd a kapuk előtt, vagy egy gyermekcsoport az utcza közepén, porban
játszva, ez minden, mit észrevehetünk s mi felett az estharang elzengi
dalát, lassú kongásokban, mintha fáradva volna ő is s félig szunnyadozva
mondaná el esti imádságát. Maga a korcsma, hol máskor vigan folyt a
táncz s Iczik zsidó jó áron, de hitelbe, még nem termett gabonáért méré
borát, ma üresen állt; s ha a csapszék ajtaján benézünk, csak a Rétyek
cseh kertészét s Ákos vadászát látjuk, kik, mint Izráel a pusztában
Egyiptom hústálaira, híg italok mellett hazájok jobb sörére emlékeznek.
Ugyanazon csendet találjuk az uraság udvarában is, mely köztudomás
szerint hazánkban a korcsma után a legzajosabb hely. Az úrfi, mint
tudjuk, kutyáival együtt agarászni ment. Az alispán a főügyészszel s
jegyzővel szobájába zárkózott s kétségen kívül igen fontos tárgyakról
beszélgetne, ha a közelgő est homálya s talán maga a beszédnek fárasztó
fontossága álomba nem szenderíti mindnyájokat. A teins vagy nagyságos
alispánné pedig, ki mint csattogány a berket, e házat máskor mindig
eltölti szavával s e kedves madártól talán csak abban különbözik, hogy
szava hangosabbá s szüntelenebbé lett, mennyivel inkább előhaladott élte
nyarában, a kertben sétál. Kövessük őt.

A tiszarétiek kertje, mint már említém, csudája vala az egész vidéknek.
Remeteház, szilvaaszaló, templom formára épült galambház, halastó s
hozzá halászkunyhó, barlang, parasztház stb., – mert ki mondhatná el
egyszerre a Rétyek képzelet- s szeszélyeinek fényes eredményeit, melyek
a szerencsés utast, ki kertökben körüljárhata, nem szünő meglepésben
tarták. Mindezeket bámulni lehet, leirni nem. A kertnek legtávolabb
részét mintegy húsz holdas erdő foglalá el, melyet a teins alispán úr
már rég kivágatott volna, ha a főispán – ki megszállva Rétyéknél, ez
erdőt dicséré leginkább – a tiszteletreméltó magas nyársudarakat nem
menti meg urok kertészi izlésétől. A magas nyárfák messzeterjedő ágai s
alattok a bokroknak egymásba font zöldje valóságos vadont képezének,
hová a dél forró sugára nem hatott; s ha a tizennyolcz tálas ebéd után
visszavonulhatál, itt félórára legalább szabadnak, nyugodtnak érezhetéd
magad. Ez erdőben csak egy út volt, mely számtalan tekervényekben rajta
keresztül vagy inkább körülvezetett s ez az, melyen most Rétyné ő
nagyságát leghivebb szolgájával, Macskaházy ügyvéd úrral, a legfontosabb
beszélgetésben találjuk.

Októberben vagyunk, az estharangot is hallottuk már, mint olvasóim talán
emlékezni fognak, e mellett még erdőben járunk, hol nappal is minden
homályosabb s azért olvasóim természetesnek fogják találni, ha
személyeink részletes leirásába nem ereszkedem, mit én, főkép Rétyné ő
nagyságára nézve, úgy is nem szivesen tennék. Ha azonban nappal volna,
olvasóim láthatnák, hogy Rétyné negyven és ötven között, azaz azon
korban áll, melyet negyvenen túllévő emberek a férfikor legszebb
idejének tartanak s mely e szerint ily férfias asszonynál is talán a
legszebbnek nevezhető. Termete magas s mint egyéb birtoka, szépen
arrondirozott. Haja – de ehhez mindaddig, míg olvasóim őt főkötő nélkül
nem látják, mi alig fog történni, jóformán közünk sincs – az erős
szemöldek s gyönge bajszocska szerint ítélve, hihetőkép fekete. Arcza
csupa nagyságos méltóság, néha s pedig elég csudálatosan, harmincz hónap
után visszatérő s hat hónapig tartó időszakokban, midőn a tisztujítás
közeledik, szerfölött nyájas és leereszkedő; egyébkor fölséges
büszkeségű, mit két hatalmas szemölcs még inkább nevel; egyike felső
ajkának jobbik oldalán, mely arczának, még ha mosolyog is, megvető
kifejezést ád, másika álla fölött. Királynőnek gondolnád, ha a megyei
hajdú, ki mellette áll, nem intene, hogy alispánnéval szólsz. Rétyné
dáma volt a szó legszorosabb értelmében. Háztartása pompás, ebédei soha
két óránál nem rövidebbek, udvara telve apró marhával s vendégekkel,
melyeknek előkelőbbjei a legpontosabb szolgálatot találják. Ha beszélni
hallod, valamely gazdag forrásnál képzelheted magadat, mely nem szünő
futásban minden tárgyakon elárad. Szava hatalmas és csengő, hogy Jerikó
falai rengenének s az egész háznép elhalványul hallatára. Az, a mit
mond, bámulásra gerjeszt minden elfogulatlant, nemcsak mert majdnem
szóról-szóra ugyanaz, mit az alispán mondani szokott s ezen házassági
egyetértés romlott korunkban csudálkozásra méltó, hanem főkép azon mély
juridicus tudomány által, melyet napjainkban már magyar asszonyoknál is
csak ritkán találhatni s mely az asszonynak oly különös bájt s kellemet
ad. Nem vala ügyvéd széles e hazában, ki törvényes tárgyakról
szivesebben s többet szólott volna, mint Rétyné s annyi tudománynyal s
mélységgel, hogy Macskaházy úr sokszor megvallá, miként legjobb
replikáit egészen ő nagysága tanácsa szerint készíté.

Ez utóbbi, kit most kegyes uraságával az erdőben sétálva találunk,
mintegy ötven s hatvan év között lehet; alacsony, száraz férfiúcska, kit
inkább hosszú megszokás, mint évek terhe hajtott meg. Halvány arcz,
hegyes orr s áll, bizonytalanul tekintgető szem, melylyel csak néha s
mintegy véletlenül találkozol, de mely szuró tekintetét azonnal elvonja,
mihelyt észrevétetett s kopaszság által nagyított homloka, melyet néhány
ritka ősz fürt környeze, oly egészet képezének, mely előtt minden ember
– a Réty-családot természetesen kivéve – rosszul érzé magát. E családnak
hivebb embere nem volt. Közel harmincz évet töltött a háznál s annyi jó
és rossz napokban részesült, hogy szinte a család egyik tagjává vált s
érdekeit talán állhatatosabban védé, mint a család maga. Csupa
haszonvágyból, mint ellenei hivék, valódi hajlandóságból, mint Réty
gondolá s ki tudja, némi tekintetben talán igaza volt mind ennek, mind
amazoknak. Az ember oly csudálatos vegyüléke a jó és rossz
tulajdonságoknak, hogy alig van, ki sokáig alávaló czél után fáradhatna
a nélkül, hogy valami jobb érzemény ne támadjon keblében, valamint ritka
az, kinek nemes indokai közé ne vegyülne előbb-utóbb egy kis haszonvágy,
hiúság, vagy más, ehhez hasonló nemtelenebb anyag is; s meglehet, hogy
Macskaházynak is előbb csak szinlelt ragaszkodása utóbb valódi
érzeménynyé változott, de nem engem illet ítélni az ember fölött.

Most azonban az egyetértés, mely Rétyné s hű ügyvéde közt létezett, úgy
látszik, meg vala zavarva. Az alispánné sebes léptekkel s látszó
fölgerjedésben jára föl s alá a fák alatt, Macskaházy egy lépéssel
hátrább s a szokottnál még inkább meghajolva követé hatalmas asszonyát;
csak néha egy-egy engesztelő szót szőve felingerült beszédei közé, de a
mint látszék, kevés sikerrel, mert amaz nyughatatlanul rázá fejét ily
félbeszakasztásoknál, mondva, hogy beszélni könnyű s hogy jól tudja úgy
is, miként Macskaházy senkit sem enged szóhoz jutni, de hogy a valódi
hűség csak tettek által bizonyulhat be s több efféléket.

– S én nyiltan megmondom önnek – mondá végre Rétyné, ki a szüntelen
beszélgetés vagy járás miatt fáradtan megállt s szemeit a kis ügyvédre
szegezve napernyőjével a földet üté, – az, mit ön mond, engem
kétségbeejt.

– De mikor mondom nagysádnak – viszonzá Macskaházy, ki mint látszék
hasonlókép kétségbeeséshez közelgett, habár egészen más okból, – hogy
erre semmi ok nincs, hogy kétségen kívül – –

– Oh tudjuk, – szakítá félbe az alispánné, – hogy ön kétségbe esni nem
fog; mit bánja ön a mi bajainkat. Ha koldusbotra jutunk, vagy az egész
világ előtt meggyaláztatunk, ön azért ügyvéd marad s ki tudja talán – –

Macskaházy sértve érezé magát s miután türelme elfogyott, véletlenül
azon nagy találmányt tevé, melyet a társas életben oly fölötte jól
használhatunk, hogy szenvedély ellen csak hasonló szenvedélylyel
léphetünk föl sikerrel. A harag, melylyel most szólt, sokkal inkább
hatott Rétyné kitöréseire, mintha a világ minden philosophjainak
okoskodásaival lép föl ellenök. – S hát ez a köszönet, – szólt a kis
ügyvéd nemes haragjában, – ez a hála, melyet harmincz éves
szolgálatimért érdemeltem? A család disze s becsülete fentartásáért én,
Macskaházy Ádám, fejemet koczkáztattam s köszönetül gyanusítást találok.

[Illustration: – Az, mit ön mond, engem kétségbeejt.]

– Ne vegye fel úgy ön – szóla közbe engesztelőleg Rétyné, ki észrevevé,
hogy kissé túlment hevében s hogy Macskaházy nem férje, kitől válóper
nélkül nem lehet megválni, – lám én asszony vagyok és szerencsétlen
viszonyaim – és –

– Asszony, asszony! az mind szép és jó, – szóla amaz, ki észrevevé, hogy
a csata rá nézve kedvezőleg fordul, – én ismerem nagysádat, nagysád nem
oly asszony, mint a többiek. A mit szól, azt replicába tehetni. Látom
jobb lesz, ha más helyet keresek magamnak, – ügyvéd, ki a család
bizodalmát elvesztette –

– De ki mondta, hogy bizodalmunkat elvesztette? – szakítá félbe kérőleg
a nő, – mi csak önben bizunk, mit tegyünk, ha önt elveszítjük? Azonkívül
– tevé hozzá a már ellentállhatlanná vált alispánné – ismeri
igéretünket. Azon nap, mikor az irományok kezembe jőnek, elmegyünk a
káptalanhoz s az inscriptió, melyet maga kívánt, kezében lesz.

– A mi az inscriptiót illeti, – dörmögé Macskaházy szelidebb hangon, –
Isten látja lelkemet, hogy nem azért teszem. Ám, ha méltóságtok hű
szolgálatimért, ob fidelia servitia, – felőlem gondoskodnak, én éltem
végeig meg fogom hálálni – de – –

– Hisz tudom, ön lelkéhez nem fér haszonvágy, de az inscriptió szép s
habár nem éri is föl azon szolgálatot, melyet családomnak tesz, mégis
szép osztályrész.

– Melyet bizonyosan meg fogok érdemleni, habár még száz akadály gördülne
is elémbe, – szóla nemes lelkesedéssel Macskaházy.

– S valóban azt gondolja, kedves barátom? – sóhajtá az alispánné, – én
kételkedem.

– S miért? Mert az első próbatét nem sikerült? Gyermekség! Minden jól s
helyesen vala elkészülve, ki tehet róla, hogy az ég ez egyszer nem
kedvezett. Az ember, ki Vándorynál betört, biztos és ügyes. Mondám neki,
hogy ne csak az irásokat, melyeket nagysád kívánt, hanem pénzt s egyéb
valamit érő dolgokat is vigyen el magával, azért, hogy a dolog
közönséges lopásnak látszassék s reánk semmi gyanú ne háromoljon. Ez
volt oka, hogy az egész nem sült el. A szerencsétlen tolvaj csak néhány
garast találva az asztalfiókban, több pénzt keresett. Az alatt a
tiszteletes visszajött s lármát ütött, még mielőtt Czifra az irásokhoz
juthatott. A tolvaj az ablakon ugrott ki s így illant el – Vándory nem
véteté űzőbe, mint másnap mondá: mert félt, hogy statarium alá kerülne;
s így látni, hogy néha a philanthropiának is vannak hasznai. – Az iratok
most Tengelyinél vannak, mint az öreg szolgálótól tudom, a nagy
vasládában az ajtó mellett, hol a jegyző a maga s a község irományait
tartja; s ne féljen nagysád, megtaláljuk azokat ott is. Sőt még
szeretem, így két legyet ütünk egy csapásra, úgy is Tengelyivel van még
egy kis számolásom.

– Remegek – szóla az alispánné, – a jegyző háza teli van emberekkel,
hátha a tolvajt megfogják.

– Fölakasztatjuk – szóla közönyösen Macskaházy – hisz statariumunk van.

– És ha az egészet megvallja?

– Nem fogja megvallani. Azt igérjük neki, hogy ha hallgat, bántása nem
lesz; ha pedig – tevé hozzá a kis ügyvéd enyelgő hangon – mégis vallani
akarna, nem lesz rá ideje; fölakasztatjuk, minekelőtte vallhatna.

– Oh ha tudná ön, – szóla Rétyné sóhajtva, szinte érzelgő hangon, –
mennyit küzdék, míg e lépésre határozám magam, mennyit szenvedek még
most is, ha arra gondolok, hogy – – –. De ki tehet róla? nevem
becsülete, gyermekeim java, – minden, mi az életben kedves s neki becset
ád, kényszerítnek –

– Mit nem tesz az anya gyermekeiért – viszonzá meghatva Macskaházy,
midőn szemeit törlé, a sötétségben könyekre nem levén szüksége, – mily
szív lakik nagysád keblében, azt csak én tudom. Ha tudná a világ,
leborulna előtte.

– Isten mentsen – szakítá félbe ügyvéde lelkesedését Rétyné, ki
egyébiránt nem vevé kedvetlenül óriási hizelgéseit s örült, midőn hallá,
hogy egy kis ügyvédi ügyességgel tette, melyet a pór lopásnak nevezne,
nemes feláldozásnak tekinthető, – Isten mentsen, hogy e tettről kivülünk
más valaki tudjon. A világ kegyetlen ítéletében, ki tudja, nem mondaná-e
– – – S itt az alispánné elakadt, talán bámulatában, mert érzé, hogy
arcza pirulni kezd.

– Ugyan miért kínozza magát nagysád? – szóla közbe Macskaházy,
földesasszonya zavarodását észrevéve, – mi rossz van az egészben, a mit
teszünk? Egy kis irományelsikkasztás, – oly dolog, mely naponként
történik, – s mely Magyarországban oly közönséges, hogy legfelebb az
által, ki magát sértve érzi, tartatik különösnek. Hányszor nem hallotta
nagysád, hogy egész perek vesztek el, nem hónapos vagy éves, hanem
harmincz éven át vastagra nőtt perek, minden irományokkal együtt, s mi
lett belőle? Keresték s végre, ha lehetett, újhoz fogtak, s nem szólt
senki felőle. Hát még ez esetben? Kötelezvényeket orzunk-e el, vagy
fassiókat, vagy donatiót? Isten ments! közönséges magánleveleket,
melyeket nagy részben maga a nagyságos úr irt s melyeket épen mert
családi dolgokat érdekelnek, más kezekben hagyni nem akar. A dolog maga
egészen ártatlan, legfelebb módja ellen lehetnének kifogások.

– Igen, igen, de a mód, – sóhajta az alispánné – háztörés, rablás, mit
tudom én, mily iszonyú neveket fognak adni az egésznek.

– Igen, háztörés, rablás, – szóla nyugodtan a tudományos jurista, –
mennyiben az egész a tett elkövetőjét illeti, de mi közünk hozzá? Ha
valaki más embernek, kit épen szentnek senki sem mond, de ki most
büntető per alatt nem áll, s ki mellett e szerint a «jus connatum bonae
existimationis» szól, beszéd közt elmondja, hogy tiszteletes Vándory
hálószobájában nagy diófaszekrény áll, melynek felső fiókja jobb
oldalánál bepecsételt s zöld szalaggal összekötött iratcsomó van, melyet
ő – t. i. a szóló – annyira szeretne látni, kiváncsiságból vagy
tudományos czélokból vagy akármiért, hogy annak, ki azt neki elhozza,
száz forintot adna, kérdem, van-e ebben valami vétkes vagy épen
büntetésre méltó? Kétségen kívül nincs. S most megyek tovább: ha
ugyanazon ember, például mondjuk A., a másiknak, B-nek, még azonfelül
azt beszéli, hogy a tiszteletes úr szombaton estve az udvarban vacsorál,
s hogy mivel kertfelőli ajtaját bezárni nem szokta, félni lehet, hogy
egyszer valaki estve a kertfalon át minden akadály nélkül házába mehet,
azután háló szobájába s így a szekrényhez, melynek felső fiókja jobb
oldalán fekszenek az iratok, ismétlem, ha valaki mindezt csak úgy
beszélgetés között elmondja – van-e ebben valami vétkesebb az első
beszélgetésnél? S ha később ezen egyed B., ki mellett a jus bonae
existimationis szólt, betör s az iratcsomót kezembe adja: én törtem be,
én raboltam a tiszteletesnél? Nem volna-e bolond, ki ezt mondani
merészlené? A mit igértem, azt megteszem, a száz forintot kifizetem,
mert természetesen szavát megtartani minden becsületes embernek
kötelessége, a többihez közöm nincs.

– Igaz, igaz, – sóhajta Rétyné, ki lelkiismeretét ez okok által teljesen
megnyugtatva érezé, – de a világ nem így okoskodik!

– A világ mindig ferdén ítélt, s így fog ítélni az utolsó ítéletig, s ez
kétségen kívül az első leend, mely általánosan elfogadtatik, – szóla
komolyan Macskaházy, ki mint jó reformált, theologiával szivesen
fűszerezé beszélgetéseit. – Az úgynevezett erényes embereknek egyik
mesterségök az, hogy legszebb oldalukat fordítják kifelé. Ne féljen
nagysád, erről a közönség beszélni nem fog.

– Ha az iratok még Vándorynál volnának, elhinném, – viszonzá Rétyné, –
de most Tengelyinél a falu házában, hol annyi ember jár-kel, hol éjjel
őr áll, kételkedem.

– Azt bizza nagysád reám; az iratok a vasládában vannak, ez elég; a
vasládának csak két kulcsa van, s mennyi lakatos e világon! – – Itt
Macskaházy gondolatfolyamát Ákos vizslája szakítá félbe, ki urát
megelőzve, Rétynéhez szaladt, s hizelkedve ugrándozék körülte.

– A vadászok hazajöttek – szóla Rétyné, – menjünk. – Már indulni
akartak, midőn a vizsla egyszerre a sürűnek fordulva, ugatni kezd. Az
ágak közt gyönge csörgés hallatszik, a kutya ugatva a bokrok közé
szalad, s észrevehetni, hogy valaki az ágakon keresztül tör. Végre a
vizsla fölsikolt s jajgatva sántán tér vissza az előbbiekhez, ép midőn
Ákos Etelka testvérével hozzájuk lép.

– Mi a baj? – kérdé Ákos, mostohájának kezét csókolva, ki azalatt hiv
ügyvédével együtt néma rémülésben állt.

– Nem hallottál semmit? – kérdé remegő hangon emez.

– Igen, vizslám ugatott, talán nyúl vagy róka.

– Nem, nem, tekintetes uram – viszonzá Macskaházy, még mindig arra
szögezve szemeit, hol a zaj eltünt, – fejemet teszem rá, hogy ember.

– Meglehet, szegény ficzkó a faluból, – szólt Ákos, vizsláját simogatva,
– ki megtudta, hogy holnap gyümölcsöt szedünk, s még egyszer használni
akarta az alkalmat, s az egész idő alatt, melyet rejtekében töltött,
hihetőkép ép úgy remegett, mint most barátom uram. Ej, be merész ember
ön; a franczia közmondás szerint a bátor csak a veszély után ijed meg, s
ezt soha sem láttam oly mértékben, mint most.

– Ez az ember hallgatózott, minden kérdésen kívül csak azért jött, hogy
hallgatódzzék, – szóla közbe aggodalmasan Rétyné, míg Macskaházy, karját
taszítva, vigyázatra figyelmezteté.

– Nem hiszem – szóla Etelka nevetve. – Macskaházy igen mulatságos úri
ember, de alig hiszem, hogy valaki, csak hogy beszélgetni hallja,
októberben ide a hüvösbe álljon.

– Édes Etelka kisasszony, magácska azt nem érti, – válaszolt az ügyvéd,
kihez nyugalmával egész ildomossága visszatért, – ő nagyságával fontos
dolgokról, pereinkről szóltunk.

– És hihetőkép az ellenfél ügyvéde azért rejté magát el e fák alatt,
hogy mesteri fogásait előre kitudja, nemde? – szakítá félbe Ákos nevetve
a szólót. – De ha annyira szivén fekszik, miért nem fogta el a zsiványt?
Tekintetes s vitézlő Macskaházy úr megbirkózik tízzel, s azt hallám,
csak egy volt – – –

– Én? – kiálta föl Macskaházy elrémülve már a gondolatnál – én magam?

– S miért ne? De jőjjön velem, most ketten vagyunk; ha csakugyan volt
itt valaki, mit még most sem hiszek, elfogjuk; ha nem, jót kaczagunk.

– De kérem domine spectabilis – szólt zavarodva Macskaházy, kit Ákos
kezénél fogva maga után húzott – így fegyvertelenül, sötét éjszaka,
mégis jobb lenne, ha cselédeket hínánk.

– Hova gondol – nevete Ákos, – hisz míg cselédeket találunk,
gonosztevőnk tízszer megszökik. Csak bátran barátom, anyám Etelkával
addig haza megy, mi pedig regényes kalandunkban járunk el; s győzünk
vagy – – – elszaladunk. Nemde barátocskám? – tevé nevetve hozzá, – ha
csak ijedtünkben a guta meg nem üt.

Macskaházy, ki még mindig annyira el vala rémülve, hogy e tréfákon
megharagudni eszébe sem jutott, csak némely észrevételt rebegett:
mennyivel jobb s czélszerűbb volna cselédeket vinni magokkal! De miután
Rétyné is kéré őt, hogy menjen Ákossal, s miután mint ildomos ember
kiszámítá, hogy az üldözendő gonosztevő hihetőleg utólérhetetlen, a kis
ügyvéd nagy merészen begombolá felső ruháját, s azon ünnepélyes óvással,
hogy mi őt illeti, ő nem fél, Ákos után elindult.

Rétyné s Etelka, amaz aggodalmak közt, ez Macskaházy félelmén kaczagva,
hazafelé indultak s a vizsla, hihetőkép az erdőben tett kellemetlen
tapasztalásaira emlékezve, ura helyett most az egyszer őket követé.

A bátorságnak különböző nemei között, melyek egyenlő mértékben senkinek
sem tulajdonai, Macskaházy ép azt birá legkevésbbé, mely zsiványok
elfogására szükséges, s habár nem merném állítani, hogy félt, legalább
annyit mondhatok, hogy nem igen kellemetes helyzetben érzé magát.
Képzelje ugyanis magát valaki helyébe. Macskaházy járatos vala a törvény
legtekervényesebb ösvényein, s a homálynak nem épen ellensége, de ily
út, milyenen most vékony lábacskái botorkáltak, ennyi tőke s ág, mely
járását egy hosszú botlássá tevé, fölülmulta képzetét, valamint azon
sötétség is, mely az erdő sűrű lombja alatt a haladókat körülfogá.
Gondoljuk ehhez, hogy Ákos fiatalsága hevében az úton inkább szaladt,
mint ment, úgy hogy ügyvédünk minden erőlködése mellett alig követheté
vezetőjét, ki minden kimélet nélkül törve az ágakon keresztül, hű
követőjét szünni nem akaró vesszőzés processusán vezeté keresztül. Más
alkalommal Macskaházy megemlékezve nemeslevelére, nem tűrte volna e
bánásmódot, most, miután szerény észrevételeire, melyeket e rohanó
haladás ellen megvesszőzött arcza tekintetéből tett, csak azt nyeré
válaszul: maradjon valamivel hátrább, hallgatott; s minden verés, botlás
daczára nem maradt hátrább egy lépéssel sem, hanem néma méltóságban,
mint a haldokló római, köpenyegével takarva arczát, nyomban követé
Ákost, azon gondolattal bátorítá magát, hogy ily sötétben puskával
senkit sem lehet eltalálni, azon esetben pedig, ha véletlen
szerencsétlenségből mégis találkoznának keresett ellenökkel, ő Ákosnak
segítséget szerezni azonnal haza szalad. Erre azonban nem nagy
valószínűség mutatkozott. Sötét éjszaka, zárt s még e felett kék
köpönyeggel takart szemekkel, még oly ügyes ember, mint Macskaházy
ügyvéd úr, sem lát igen tisztán; Ákos pedig, mint látszik, barátja
kedveért csak a legsűrűbb helyeket keresi, s a zajt hallva, melyet
követőjén a visszacsapó ágak tevének, oly jó kedvben érzi magát, hogy e
perczben senkinek, habár a világ legnagyobb zsiványa volna,
kellemetlenséget okozni nem akarna.

Negyedórai keresés után az erdőszélhez érve, Ákos végre megállt s midőn
Macskaházyhoz fordult, ki szemeit fölnyitva ismét lélekzetet vett, így
szólt: – Az erdőben nincs senki, arra esküt tehetünk, itt nem látszik s
nem hallatszik egy emberi teremtésnek legkisebb nyoma, most talán csak
elhiszi, hogy csalódott, s legfölebb nyúl volt, mi előtt annyira
elrémült.

– Egészen úgy tetszett, mintha emberlépteket hallanának, édes anyja ő
nagysága is megesküdnék reá.

– Ha úgy van – viszonzá Ákos, alig tartva vissza nevetését, – menjünk
még egyszer vissza, két vagy három sűrű helyet tudok, hol még nem
voltunk, talán ott van – –

– Dehogy van – sóhajta fel Macskaházy, Ákost, ki már visszafordult,
feltartva, – ha egy egér lenne is ott, ráhágtunk volna, annyira
keresztül-kasul jártunk, alig birnak lábaim, – s a kis ügyvéd sóhajtozva
törülé homloka izzadtságát.

– Jól van, – mondá Ákos, – ha azt hiszi, hogy az erdőben nincs, menjünk
itt a kert körül, talán másik oldalán találunk valakit, itt minden
csendes. – S ezzel Ákos átugrott az árkon, Macskaházy előbb az árok
közepébe, azután pár csodálatraméltó gymnastikus evolutióval föl másik
oldalára mászott, s a két kereső némán haladva egymás mellett, rövid idő
után a kert szögleténél fölfelé a fák által eltakartatik szemeink előtt.

Minden hallgat. Az éj sötét s kedvetlen, mint októberben lenni szokott.
A tiszta napnyugot után mindig több fellegek vonulnak össze a
láthatáron, s a téren hosszú sóhajokban lejt át az őszi szél, hideg
érintése alatt a fák gallyai s levelei remegnek. Csak itt-ott egy
csillag, mely néha a fellegekből kiragyog, s a távol mezőn fellobogó
pásztortüzek terjesztenek kis világot a tárgyak felett. Ákosnak s
követőjének léptei rég elhangzottak, s csak távol kutyaugatás, mely a
faluból hallatszik s egy messze pásztortűznél felhangzó dal, melynek
egyes hangjai a kertig hatnak, szakítják félbe az éj csendjét, midőn az
árokból, közel a helyhez, melyen a kettő átment, egy ember emelkedik
fel. Ha nem lenne is sötét, arczát és termetét széles kalapja s a nagy
bunda, mely vállain függ, eltakarnák. A férfi, mint látszik, a dalra
hallgatva mozdulatlanul áll, s miután bizonyossá vált, hogy senki sincs
közelében, halkan kilép az árokból és sebes léptekkel a mezei tüzek
egyike felé veszi útját.

De hagyjuk őt magára, – úgy látszik maga is ezt kívánja, – s térjünk
vissza Tengelyihez, kit ép akkor hagytunk el, midőn leányától vezetve
szerény lakába tért.



IV.

Láttál-e valaha házi boldogságot, olvasóm? Ha láttál, vagy azon
szerencsések közé tartozol, kik azt élvezik, ha az áldást ismered,
melyet kölcsönös szeretet egy családra áraszthat, ha tudod, hogy minden
hír s dicsőség, melyért fáradunk, mindazon vagyon, melyet oly forrón
óhajtunk, nem ér fel azon örömök legkisebbikével, melyeket tiszta keblek
kedveseiknek körében a világtól nem gyanítva élveznek: akkor lépj
tisztelettel a tiszaréti jegyző lakába s kérd Istenedet, hogy vészeit
magas paloták fölé küldje, de kimélje meg csapásaitól e csendes lakot,
hol e család önalkotott boldogsága között áldja teremtőjét.

Miután Tengelyi leányától vezetve szobájába lépett, botját s kalapját
szokott helyére téve, újra kérdé jókedvűen: mi hát azon kérés, melynek
teljesítését igérnie kellett, mielőtt önházába eresztették?

Erzsébet mondá, hogy csak leánya kedveért egyezett meg, s Vilma szavakat
keresve, melyekkel kérését legjobban előadhassa, még habozott.

– De hát fogom-e végre hallani a nagy titkot – szóla Tengelyi kissé
türelmetlenül, – csak valami gonosz tettet nem követtetek el?

– Igen, atyám – viszonzá Vilma nyájasan, – hisz megigérte, hogy nem fog
haragudni reám.

– Haragudni? mintha valóságos zsarnok volnék, – mióta szoktál félni
apádtól?

– Félni? – szóla leánya, apjára függesztve nyugodt tekintetét – azt
leányod nem fogja megtanulni soha. Ha hibáztam, megmondom s
megbocsátasz, – s úgy hiszem nem hibáztam, – várj egy perczig s mindent
előadok. – Tudod, executió járt a faluban s azért mentél ki a
tiszteletes úrral, mert mint mondád, nem segíthetsz e szegény embereken
s szívednek fáj nyomorúságukat látni. Mi honn maradtunk, s láttuk e
szörnyűségeket. Szomszédunknak elvették utolsó tehenét, itt átellenben
Farkas Jánosnál elszedték a dunnákat, vánkosokat az ágyakból, szegény
Péternétől, kinek néhány tyúkja s egy szamárkája volt, melyen tojásaival
a városba járt s egynek s másnak holmit hozott, elvették azt is, durván
s káromkodva, mintha gonosztevőkkel szólanának. Farkas fia nem akará
engedni, hogy az ágy, melyen anyja fekszik, elvitessék, s őt megverték s
kötözve vitték a szolgabiróhoz, honnan, úgy mondják, holnap a tömlöczbe
fog küldetni. Mi láttuk s hallottuk mindezt – folytatá szemeit törülve
Vilma, – s keservesen sírtunk. Anyám mondá, hogy mindez nem lehet
máskép, mert az adót törvény veti ki, s ezek nem tudták lefizetni
tartozásukat; én csak arra kérém Istenemet, hogy haza jőjj, hisz e két
vastag könyvben, melyet annyit forgatsz, úgy gondolám magamban, csak
lesz egy kis törvény, melyben az áll, hogy a szegényt, ki önvétke nélkül
tartozásának eleget nem tehet, mindenétől megfosztani nem szabad.

– Csalódol, kedves leányom, – viszonzá Tengelyi feszült kebellel, – e
két vastag könyvben ily törvényt hasztalan keresnél, nyolczszáz év alatt
ennek alkotására még nem ért rá nemzetünk.

– Oh, akkor nem is lesz Isten áldása e törvényeken, – szólt elfojtott
hangon Vilma, – de Isten neki, mi nem változtathatjuk meg, s ha a
törvényben erről nem áll is semmi, legalább a vallás parancsolja, hogy
felebarátink terheiben részt vegyünk, s azért megkérém anyámat s
átmentem Farkasnéhoz, ha nem segíthetnők-e valamivel. Nem vagyunk
gazdagok, de annyit mégis csak adott Isten, hogy egy-egy becsületes
emberrel megoszthatjuk kenyerünket, a nélkül, hogy éhen maradnánk s
Farkasék mindig jó szomszédaink voltak.

– Ezt jól tevéd leányom – szóla Tengelyi, kinek szemei könyekbe
lábbadtak, – Isten megáld érte. Ettem én is a nyomorúság keserű
kenyerét, s most midőn az ég megáldott, kapumat nem fogom elzárni
felebarátom előtt.

– Azt gondolám én is – szóla Erzsébet kezét szorítva – s áteresztém
lányunkat.

– Mikor Farkasékhoz jöttem – folytatá Vilma, – az egész házat
kétségbeesve találtam. A gazda ott ült a pitvarban s fejét öklére
támasztva üres istállójára nézett, az asszony összetett kezekkel járt
körül szobájában s fia után jajgatott, a kisebb gyermekek a kályha körül
ülve, a nélkül, hogy a történteket értenék, anyjokkal sírtak. A szobában
pár törött szék, az ágyból kihányt szalma, a legnagyobb zavar, mintha
ellenség pusztított volna a házban, hozzá még a szomszédok, kik majd
vigasztalva, majd az igaztalanság ellen szitkozódva nevelék a zavart. Az
ember szíve fáj, hacsak rágondol. Miután szegény Farkasnét azon
igérettel, hogy majd a tiszteletes úr szólni fog az alispánnal, s hogy
fiát nem fogják a megyeházhoz küldeni – mitől leginkább fél, mert
úgymond: a ki csak oda jön, mint valóságos zsivány jön haza –
megvigasztaltam, s ajánlám segedelmünket. Szépen megköszönte
jóakaratunkat, de mondá, hogy csak fia szabaduljon meg s majd segítnek
magukon. – Mi szegények – szóla a többiekhez fordulva, kik addig körül
állták – nem hagyjuk el egymást. Im e jó szomszédom pár napra ágyat ád,
ez itt egy czipó kenyeret, ez egy pár garast, s így talán megsegít az
Isten. Ha Kenyházy esküdt úr, kinek férjem pünkösdkor két lovat adott
el, megfizette volna árát, nem jutottunk volna ennyire. De ez a baj,
minket exequálnak a contributióért, s ha az embernek keresete van, nem
kap igazságot sehol. De restallatió lesz, majd elmegyek a főispánhoz, ki
mult restallatió előtt többeknek, kiknek Nyúzó főbiró úr tartozott,
megszerezte pénzöket. – Ej, kendnek még jó dolga van – szólt az öreg
Liptákné, ki ez egész idő alatt mellette állt, – kendnek férje van s
Jancsi is, mint a kisasszony mondja, szabad lesz s majd dolgozik. Kend
becsületes asszony, de szegény Violáné majd mit csinál? Halálán fekszik
csecsemőjével s hét éves kis fiával, mellette strázsa, s a szolgabiró
azt parancsolta, hogy mindenkit, ki csak a házhoz közelít, fogjanak el,
mert mind Viola czimborája. Pedig Zsuzsi szép, jó leány volt
gyermekkorában, mit tehet ő róla, hogy férje zsivány lett. Ha azon
segíthetne a kisasszony, Isten megáldaná. Kérdezősködtem, s elbeszélték,
hogy Viola, ki előbb magát jól biró gazda volt, most, mert gazdasága
után nem láthat, egészen elszegényedett. Marháit s gazdasági eszközeit
rég elszedték; telke parlagon hever, a mi egyéb vagyonából megmaradt,
azt károk fejében ma vitték el, úgy, hogy az asszony egészen elhagyatva
s minden nélkül kinlódik súlyos betegségében gyermekei között. Oda
vezettetém magamat; hisz engem talán még sem tartanak Viola
czimborájának, gondolám, s az asszonyt csak nem lehet úgy segedelem
nélkül halni hagyni.

– Igazságod van, kedves Vilmám – szólt a jegyző, leánya arczát
simogatva.

– A nyomorúság, melyet Farkaséknál láttam – folytatá Vilma, – nem volt
semmi ahhoz képest, mely most előttem állt. Már mikor a házhoz
közeledtem, irtózatos lármát hallék. A főbiró, nem tudom kitől,
megtudta, hogy Viola ma éjjel nejéhez jő; s három hajdút rendelt oda,
kik elrejtve, mihelyt belép, elfogják. Ez emberek borral készültek
hőstettökhöz és senkit a házból ki nem eresztének, mi nekik hihetőkép
azért parancsoltatott, hogy Violát senki ne tudósíthassa, mi lármájok
mellett igen fölösleges őrizkedéssé vált. A ház maga egészen üres volt,
egy kis hamuhalom a tűzhelyen, s a pad a kályha körül, melyet vályogból
lévén, el nem vihettek, s a katonák most kancsóiknak asztalul, magoknak
pedig székül használtak, ez volt minden, mi egykori kényelmeinek
emlékeül maradt, a többi az igazság kezeibe jutott. Mikor a konyhába
léptem, a hajdukáplár, ki levelekkel párszor megfordult házunknál,
azonnal megismert, s elémbe jöve, kérdé: mit akarok? Mondám, hogy a
beteg asszonyt akarom látni, mire ő megjegyzé, hogy bizony kár fáradnom,
mert Violáné már meg is halt, mi reá nézve annyival kivánatosb, mert, ha
holnapig él, az akasztófa elcsábítja férjét s özvegygyé teszi. Több
ehhez hasonnló tréfa után, melyet pajtásai röhögéssel követtek, a kamara
ajtajához vezetett, hol a beteg fekvék. Kértem, hogy csak kissé
csendesebben mulassanak, s bemenék. A kamara oly sötét vala, hogy
belépve, első pillanatban alig láttam. Egyik szegletben kevés szalmán
feküdt a szerencsétlen asszony, mellette egyfelől csecsemője, a másikon
egy hét éves fiú, ki anyja felé fordulva, könyek közt követé minden
mozdulatát. Minden hallgatott, csak a katonák hahotája szakítá félbe a
mély halotti csendet, mely a beteg körül uralkodott. Most úgy látszik,
csecsemőjével együtt elaludt, s a kis fiú, mihelyt rám ismert,
bizodalmasan hozzám vonult, s gyermeki felfogása szerint suttogva
elbeszélé szerencsétlenségöket. Már három napja, hogy anyja
megbetegedett. Első napokban még ágyaik voltak, ő kevés száraz gallyat
szedett a sövények mellett, az öreg Liptákné házuknál volt s főzött. Ma
reggel egyszerre eljött a főbiró s anyjának megparancsolta, hogy
százötven forintot fizessen. Neki nincs pénze s azért nem adhatott
semmit. Akkor a főbiró szörnyen káromkodni kezdett s megparancsolta
hajduinak, hogy mindent vigyenek el, anyját kihajtották ágyából,
Liptáknét maga a szolgabiró lökte ki a házból, s a három katonának, kik
a másik szobában isznak, megparancsolta, hogy senkit ki s be ne
ereszszenek. Akkor a főbiró elment. – Oh, azóta anyám még sokkal
rosszabbul van – folytatá a kis fiú szemeit törülve. – Kevés szalmát,
mit az ágyakból kiszórtak, szedtem össze, s itt csináltam egy kis ágyat
neki, alig birt oda menni, s azóta meg sem ismer. A főbiró s ott azok a
katonák a szobában oly szörnyüket beszéltek, hogy apám ma éjjel el fog
jőni, s hogy akkor majd fölakasztják. Most sokáig anyám is csak ezt
beszélte, s úgy sírt s kiáltozott, én féltem. Később kis testvérem is
sírni kezdett, eszembe jutott, hogy nem evett semmit, mert magam is
éheztem, s kimentem szomszédainktól valamit kérni. Senki sem adott. A
szolgabiró megparancsolta, hagy senki se merészeljen nekünk valamit
adni, s hogy dögöljünk meg, mint a kutyák. Csak kevés vizet hoztam s egy
pár virágot, melyet a bokorról szakítottam, hogy kis öcsémnek legyen
legalább mivel játszhassék, s hogy egészen üresen ne jőjjek haza. – S
ezzel a fiú, fejét ölembe rejtve, keservesen sírt.

– Szegény fiú – szóla Tengelyi, kinek szemei ez egyszerű történet
elbeszélése alatt nedvesedni kezdének, – jókor ismerkedik meg az élet
keserűségeivel. Reménylem – tevé Erzsébethez fordulva hozzá, – küldél
valamit a gyermekek számára, magam is mindjárt oda megyek s megnézem – –

– Ne fáradjon kedves atyám – szóla Vilma nyájasan, – nincsenek ott
többé, mi nem vittünk nekik semmit, őket hoztuk ide házunkhoz.

– Ide, az én házamhoz? – szóla Tengelyi megijedve – s meggondoltad-e a
következéseket?

– Igen – viszonzá Vilma nyugodtan, – meggondolám, hogy ha tovább ott
hagyom, meghal, s addig kértem s rimánkodtam a káplárnak, mig
igéretemre, hogy mindent magamra veszek, megengedte, hogy a szegény
asszonyt elhozhassuk, sőt még maga is segített.

– Hogy ott nem hagytad, azt jól tevéd – szóla Tengelyi, nyugtalanul föl
s le járva, – vitetted volna bárkihez, én szivesen fizetnék értök, de
itt az én házamnál, a legnagyobb zsivány családja, a tiszaréti jegyzőnél
szálláson! Mit fognak mondani elleneim?

– S nem montad-e atyám – viszonzá Vilma szeliden – ha keblünkben erős
meggyőződés mondja, hogy jól tevénk, az emberek ítéletét megvethetjük.

– Igen, ha egészen tisztában vagyunk magunkkal, – szóla Tengelyi. –
Viola, mondják, szereti nejét s most betegsége alatt bármily veszélyek
közt el fog jőni hozzá. Mit tegyek akkor? Mint tisztviselőnek esküdt
kötelességem elfogni őt, mint ember borzadok e gondolattól.

– Te nem fogod elfogni, nemde apám? – szóla Vilma hozzá simulva, – azt
te nem teheted!

– S ha nem teszem – szóla Tengelyi homlokát redőkbe vonva – ocsmányul
elkergettetem hivatalomból, zsiványok czimborájának neveztetem s ismét
koldulhatunk.

– Nem, atyám, az nem lesz – szóla Vilma bizalommal, noha szemei könyekbe
lábbadtak, – jó tettet Isten nem büntethet.

– Isten nem – viszonzá Tengelyi komolyan, – az emberek néha szokták. Ne
sírj leányom – tevé hozzá, talán csak agyrémekkel kinzom magamat.

– De nem neheztelsz reám – zokoga Vilma, – én nem tudtam mind ezt, nem
képzelhettem, hogy ily szerencsétlenségnek leszek oka.

– Neheztelni? – kiálta az öreg kebléhez szorítva gyermekét – reád
neheztelni, nem vagy-e jó s kedves, egyetlen leányom, éltemnek öröme s
büszkesége, legszebb emléke multamnak, reménye jövőmnek, egy egész
mennyország, melyet ez angyalnak köszönhetek – tevé hozzá kezeit
Erzsébet felé terjesztve.

– Igen, de ha Viola eljön – zokogá Vilma – s ha azután mindaz történik,
a mit mondál?

– Nem fog jőni – vigasztalá apja, ki most egy országot adott volna, ha
kételyeit ki nem mondja – s végre ha jön, talán nem tudja meg senki,
tudod nekem mindig kételyeim vannak. Te pedig minden esetre nem tehetsz
róla semmit. Ha idehaza vagyok s ez asszony helyzetét látom, én is
befogadom házamba, ha az egész világ fölzúdulna is ellenem. Törüld le
könyeidet, kedvesem – folytatá leánya homlokát megcsókolva – te jól
tettél. Így kedvesem, most menj be a beteghez, én addig Vándoryért
futok, ő fél orvos. – Isten áldjon meg.

S ezzel az öreg sietve elment, nehogy ő is könyekre fakadjon; s míg az
asszonyok a beteg ágyához ültek, szüntelen szidá gyáva lágyságát, mely
miatt a könyektől elszokni még vén korában sem tud.



V.

Az ismeretlen, kit előbb a kertárokból kibujni láttunk, most közel a
tűzhöz, de még világkörén kívül megállt, s vizsgáló tekintetet vete maga
körül. A lobogó szalmalángok kétes világában magas rémként egy kútágas
tűnt fel a homályból. A tűz mellett összegörnyedve, s kis pálczával
piszkálva az égő szalma között, egy férfi ült, ki ép most újra kezdé
énekét, s az ódonszerű dallamhoz így énekle:

  Más népeké a nagy világ,
  Nekünk hely nem marad;
  Hazátlan a czigány, szegény,
  Hazátlan – de szabad!

– Hát ismét nagyidai gyászdalodat énekled, öreg? – szólt az ismeretlen,
ki azalatt az énekeshez közelíte, s a végszónál kezét barátságosan
vállára tevé; – mi bajod?

Peti – mert csakugyan ő az, kivel itt ismét találkozunk, mihelyt
visszanézett, s az ismeretlennek arczát a tűznél meglátá, fölugrott, s
kezét megragadva elvoná a világos körből, melyben állott. – Az Istenért!
ha valaki meglát – szóla halkan, ellentálló barátjához.

– Megbolondultál – viszonzá a másik kiszabadítva kezét, s ismét a tűzhöz
közelítve – ott a kertárokban feküdtem, bőrömig vizes vagyok, hadd
szárítkozzam kissé.

– Nem, nem; menned kell – sürgeté Peti, – az egész falu telve
ellenségeiddel. Ki tudja, talán valaki közelünkben van, s ha rád ismer,
végünk, neked futni kell, a meddig lábaid birnak.

– De kérlek öreg – viszonzá Viola, ki azalatt kényelmesen a tűzhöz
terült, – félmérföldnyire nincs kívülünk ember a mezőn, mitől félsz?

– Téged megismernek félmérföldnyire is; tudod ma délután, mikor veled
szóltam, már a szt.-vilmosi erdő mellett voltunk, s a pandurok itt a
kertek szélén, még is az egyik rád ismert.

– Igen, mint mi ő reájok; gondolták, hogy én vagyok, – s ha olyan nagy
kedvök van velem megmérkőzni, velem – tevé hozzá, egyenkint kiszedve s
megvizsgálva pisztolyait, melyeket derekán viselt, – im készen vagyok.
Éjjel nem félek senkitől.

– Viola, Viola! utoljára is merészséged ront meg, – szóla szomorúan
Peti, – megveted a veszélyt s veszni fogsz.

– S nem jobb-e, – szóla a zsivány maga mellé vetve baltáját, – nem
jobb-e meghalni egyszerre, mint úgy élni, mint én? Átkozni a napot, ha
fölkél, mert világot terjeszt a földön, s üldözőimet nyomomra vezetheti;
remegni minden madártól, mely az ágat csörögteti; ellenséget látni
minden fatőben, ha estve az erdőn átmegyek; futni az emberektől, kiket
szerettem, s az erdő vadjai közt tölteni napjaimat, hogy mindezen kínok
után éjjel akasztófáról s hóhérokról álmodjam, – ez életem, hidd el
Peti, nincs rajta mit féltenem.

– És nőd, s gyermekeid?

– Igen – nőm s gyermekeim? – szóla emez s mélyen fölsóhajtva néze az
apadó lángokba, melyek ép elég világot árasztanak arczára, hogy Peti
láthassa a fájdalmas kifejezést férfias vonásain.

Viola szép férfi volt. A magas homlok, félig eltakarva hollófürteitől,
melyek vállaira folytak, fekete szemének merész tekintete, a férfias
kifejezés, mely napbarnított vonásait bélyegzé, s a természetes
méltóság, mely magas termetének minden mozdulatában nyilatkozott,
akaratlanul arra emlékeztetett, hogy azon emberek egyike előtt állsz,
kik a természettől gazdagon megajándékozva, saját körükben, bármily
magas vagy alacsony legyen az, az első helyet foglalják el.

– Ne szomorkodjál pajtás – szóla végre a csendet félbeszakítva Peti –
még minden jobbra fordulhat. Csak most menj el, itt egy perczig sem
vagyunk biztosan. A restallatió közelg, Nyúzó fél, hogy kimarad, s
mindent elkövet, hogy magának érdemeket szerezzen. Engem ma, miután
egymással szóltunk, a pandurok elfogtak, s eleibe vezettek; Isten verje
meg a hóhért, úgy gorombáskodott velem, úgy fenyegetődzött, hogy hajam
borzad, ha rá gondolok, s ha az áldott Ákos úrfi meg nem ment, most a
helyett, hogy melletted pihenek, a deresen feküdném. Kémei vannak
köztünk, nem nevezte meg őket, de annyi bizonyos, hogy minden lépésedet
ismeri, s ma is tudta, hogy a faluba jössz. Isten csudája, hogy
megmenekedtél. Ha nem csináltuk volna ki, hogy itt a tűznél találkozunk,
el nem kerülted volna vesztedet. A csárdás és cselédei megkötözve a
pinczében fekszenek, helyettök paraszt ruhába öltözött pandurok várnak
reád. Házad hasonlókép telve pandurokkal, s a faluban parancsolat van
adva, hogy mihelyt a templomharanggal jel adatik, mindenki vasvillásan
jelenjék meg. Mikor előtte álltam, Nyúzó káromkodva elbeszélte
készületeit, s mihelyt megszabadultam, ide ültem s egy órája ordítom
dalomat. Igazi szerencse, hogy találkoztunk.

[Illustration: Ne szomorkodjál, pajtás, – szóla a csendet félbeszakitva
Peti.]

– Házamban pandurok – szóla Viola felugorva – és feleségem, mondád
beteg?

– Arról ne aggódjál – szóla a másik, – Zsuzsi nincs a házban többé, s a
mennyire beteg embernek lehet, neki jó dolga van. A nótáriushoz vitték.

– Tengelyihez? – mint rabot?

– Nem, nem, minden gond s kimélettel, csak úgy felebaráti szeretetből.
Hejh! ritka dolog ám az, barátom! főkép mai időben, de Isten meg is
áldja érte.

– Felebaráti szeretetből – mormogá Viola fogai közt, – hátha csak
cselszövény ez is? Nőm a jegyző kezei között, s tudod-e, hogy ki Zsuzsit
kezei közt tartja, az életemet tartja kezeiben?

– Most az egyszer csalódol, – viszonzá a czigány mosolyogva, – magam is
azt gondolám eleinte, ki tehet róla, ha az ember nem gróf, hanem
czigány, nem igen bizik a tisztviselőségben; – s midőn hallottam, hogy
Zsuzsi a nótáriuséknál van, igen megijedtem. De mikor megmondták, hogy
az öreg Tengelyi nem is tudja, s hogy az egész Vilma által történt,
megnyugodtam. Legyen az öreg akármilyen, hogy leánya angyal, arra
esküszöm. De most ne késsünk, még virradtig Szt.-Vilmoson kell lennem,
hogy levelemet átadjam; neked minden percz, melyet itt késel, éltedbe
kerülhet.

– Nem megyek egy lépést sem, míg Zsuzsim állapotáról nem tudósítasz,
előttem az egész megfoghatatlan.

Peti jobban ismeré Violát, mint hogy ilyen hangon kimondott kivánatának
ne engedett volna, s azért a lehetségig röviden s elhallgatva neje
bajának nagyságát, elmondá, mit olvasóim Viola családjáról már tudnak.
Viola fokosára támaszkodva hallgatott, szobornak vélnéd, ha néha nehéz
fohászok nem emelik keblét.

– Szegény asszony, hát annyira kelle jutnod – szóla végre, – arra, hogy
mint a koldus a könyörületesség keserű kenyerére szorulj, hogy mint a
földönfutó, másoknál keressed hajlékodat. Istenem! mit vétett ez áldott
teremtés neked, hogy őt is üldöznöd kell?

– Menjünk, menjünk barátom! – szakítá félbe Peti – feleségednek nincs
semmi baja, s nekünk nincs időnk, hogy itt a világ igazságtalanságai
fölött álmélkodjunk, talán akad egyszer alkalom a visszafizetésre, akkor
majd megadjuk mostani bajaink árát, én legalább úgy hiszem, még egyszer
herczegileg befizetek Nyúzó uramnak. Már nagyobb bajban is volt ember,
mint te most, s azért nem veszett el, ha csak föl nem akasztották.

– Ki szól rólam? én rég megszoktam a bajt; kezemet embervér fertőzteti,
s talán igazságos: hogy Isten átka feküdjék fejemen, de ő, ő, kit úgy
szeretek – – ki senkit sem sértett meg, senkit, mióta él, meg nem
bántott; ki mint jó angyalom áll mellettem s kezemet föltartja, ha
bosszumban fölemelem, ki órákig térdepel a templomban, kinek egyetlen
vétke, hogy engem szeret – mért büntetni őt is? Üldözzenek, kínozzanak,
nembánom; akaszszanak föl engem, de őt ne bántsák.

– De hisz ki bántaná őt? – szóla Peti mindig türelmetlenebbül, – soha
jobb gondját nem viselték; de menjünk, mert Isten bizony pórul járunk s
csak te lészsz oka.

– Az egész faluban, mondád, senki nem fogta pártját; senki nem akará
magához fölvenni, Tengelyit kivéve.

– Mondtam már, hogy nem, – a főbiró eltiltotta, s nem merték.

– Jól van, jól, számolunk ezért; soha az egész faluban nem bántottam
senkit, soha egy darab marha sem veszett el gulyájokból, s mikor
háznépem inségbe kerül, nincs egy az egész helységben, ki róla
megemlékeznék, kinek eszébe jutna, hogy mindez máskép lehet, hogy Viola
talán a vörös kakast is rá ereszthetné Tiszarét falujára, s hogy még
annyi baj s lárma sem volna érte, mint hires Sodoma s Gomora városaiért.

– Igazad van – szóla közbe Peti, megragadva kezét – néha egy kis bosszú
csöppet sem árt, legalább eszökbe jut az embereknek, hogy még igazság is
van a világon s jobban vigyáznak magokra; csak most jőjj velem
Szt.-Vilmos felé, ott az erdőben egy pár napig biztosan lehetsz, a
kanász a mi emberünk, oda hívjuk majd a többieket is s tanácskozunk.
Most itt a faluban úgy sem tehetnél semmit, valamennyien lábon vannak
ellenünk.

– Menj csak előre, nekem még dolgom van itt.

– Hol? – kérdé Peti, bundájánál visszatartva a másikat, ki a falu felé
indult.

– Menj, mondom előre Szt.-Vilmosra s várj meg a kanásznál, nekem egy kis
beszédem van a jegyzővel, hajnalig veletek leszek, addig főzzetek
valamit, éhen vagyok.

– Talán a varjuk is éhen vannak, s rád bizták, hogy eleségnek
függesztesd föl magad számukra. Ha a faluba mégysz s főkép Tengelyi
házához, halál fia vagy.

– Ejh majd bizon! hát annyira megijedtél e kis készületen? Violát nem
oly könnyen fogják el, mint gondolod. Még egyszer mondom, menj s
készíttess jó gulyáshust számomra, s ha épen nagy megnyugtatásodra
szolgál: a hajducommissariust kötözve elhozom magammal és statáriumot
tartatok fölötte.

– Ez mind helyén volt, míg a tiszarétiek melletted voltak, akkor
biztosan járhattál körül, minden ház menedékül szolgálhatott, s nem volt
ember az egész határon, ki egy országért elárult volna. De mióta a
tiszteletest kirabolták, minden megváltozott, esküsznek, hogy te tetted,
s mind ellened fordultak.

– Majd utóbb kisül ez is, s ép azért kell Tengelyivel szólnom, hogy ez
iránt tisztába jőjjünk. Soha életemben úrforma embernek köszönettel nem
tartoztam, a jegyző az első, s ne mondja, hogy háládatlan voltam.
Eressz. –

– De mi haszna a jegyzőnek abból, ha téged elfognak – szóla rimánkodva
Peti, ki Viola tántoríthatlan föltételét látva, őt most a falu felé
követé.

– Tengelyi ellen alávaló cselszövény készül. Ugyanazon kezek a munkások,
melyek a tiszteletesnél raboltak, tudtára kell adnom – –

– Még ma?

– Igen, még ma, ki tudja, holnap nem lenne-e már későn; e jó madarak
igen éhesek prédájuk után. Legfelebb egy óra alatt mindent rendbe hozok,
menj te addig Szt.-Vilmosra.

– Én? – szóla a czigány, fejét rázva – abból, öcsém, nem lesz semmi, ha
már megbolondultál s magadat visszatartóztatni nem hagyod, azt legalább,
hogy ennyi veszély közt elhagyjalak, nem parancsolhatod. Ha Violát
fölakasztják, Peti czigánynak nincs mit keresni e világon.

Viola hallgatva megszorítá hív bajtársa kezét, s gyors léptekkel
közelgett a két czimbora Tiszarét felé, hol azalatt a zsiványok
elfogására annyi készület történt, mennyire a falu legöregebb lakósai
sem emlékeznek.

Viola házán s a külső csárdán kívül, hol mint olvasóim tudják, pandurok
vártak, még a helység főbb utczáin, a csapszéknél s mindazon
gazdaházaknál, hová a zsivány néha betérni szokott, katonák, pandurok
vagy legalább egy-egy kisbiró őrködött, míg Réty cselédei vasvillákkal s
dorongokkal fölfegyverkezve a nagy pajtában, s minden gazda parancsolat
szerint tulajdon házában várá az elhatározó pillanatot, melyben a
templomharang megkondul s mindenki az egyetlen szörnyeteg ellen kitör.
Azonkívül néhány a közjóért buzgó táblabiró, ki gulyáját különösen
félté, s néhány lelkes hölgy száz pengő forintot adtak össze, annak
dijául, ki a rablót elevenen vagy halva, mi reá nézve úgy is csak
huszonnégy órai különbséget tenne, az igazság kezébe szolgáltatja; s ha
csakugyan az éjjel Tiszarétre jön, magam is osztom Nyúzó főbiró úr
véleményét: hogy csak csuda által menekedhetik meg. Ez elsőre, t. i.
arra nézve, ha eljő-e a faluba? azonban némi kételyek léteznek. Míg t.
i. Nyúzó s esküdtje agarászaton mulattak, Kánya commissarius, ki
távollétükben Tiszaréten parancsnokolt, minden rendeleteket huszonöt
pálcza sanctió hozzáadással kidoboltatott, s habár a főbiró e taktikáról
értesülvén, igen káromkodott s megparancsolta, hogy senki a faluból ki
ne eresztessék, félni lehete, hogy Viola az ellene tett készületekről
tudósíttatik. Ezen meggyőződés végre oly erőssé vált, hogy tíz óra után,
mikor Viola Petivel Tiszaréthez közelgett, a készületekben elfáradt
lakósok, sőt a panduroknak nagy része is nyugodni ment.

– Várj kissé reám – szóla Peti társához, mikor a szérűkhöz értek, – hadd
nézzek körül. Ide az út mellé állítottak föl egy pár zsinóros gazembert,
lássuk, mit csinálnak.

Viola megállt, s míg az öreg rókaként az árkon átcsúszva a boglyák közt
eltűnt, fegyvereit igazítva várá társát.

Pár percz mulva Peti visszajött. – Alszanak – szóla nevetve, – no ha
mind így teljesítik kötelességöket, akkor jól vagyunk – s átmenve a
szérűkön, csakhamar a faluhoz értek.

Minden nyugodt s csöndes volt, a korcsma s faluházon kívül csak itt-ott
világíta egy mécs a kis ablakokon át; Peti társával sebes, de zajtalan
léptekkel halada tovább a házak között, kerülve, a mennyire lehetett, a
jártabb utakat, s majd egy utczasarkon, majd kertek között vagy sövény
árkában vezetve Violát, ki őt hallgatva követé.

A kastély után kétségen kívül Tengelyi háza volt a legszebb Tiszarét
egész helységében, sőt oly külföldi, kinek ízlése még annyira kimívelve
nincs, hogy azon olasz és franczia építészeti zagyvalékot megkedvelte,
mely kastélyainkat jellemzi, talán szebbnek s kényelmesebbnek tartaná a
szerény s majdnem födeléig zöld venyigével befont jegyzői lakot, kis
négy ablakával a főutczára s a hosszú folyosóval, mely babbal befont
faoszlopokon nyugszik, s a tiszta udvar felé néz. Azonban ez most a
dologhoz nem tartozván, csak azt említem, hogy házát egyik oldalán
keskeny udvar, a másikán valamivel szélesebb kert környezi, hogy a ház
egyik szomszédságában a helység-, másikán István kovács háza állnak, s
ennek átellenében az utcza másik oldalán Iczik zsidó boltja, az
egyetlen, mely Tiszaréten található, de ép azért kétszerte kitünőbb
nemcsak mint Európa s a két India kelméinek raktára, de szép sárga
festése és azon világos kék oszlopokon nyugvó tornácz által is, mely
alatt szombaton Icziknek egész, tizenöt főből álló családja szép
bársonybugyogókban ülni szokott.

Tengelyi házához csak két úton lehete jőni, a helységház vagy István
kovács műhelye mellett elmenve, s noha a műhelyből még kalapácscsörgés
hallatszott, Peti mégis tanácsosabbnak tartá ez utólsót, főkép miután
látá, hogy Iczik házában már gyertya nem ég, s hogy a zsidó kigyó, mint
mondá, belső barlangjába tallérzacskóihoz vonult.

Kilépve tehát a sötét szögből, mely István kovács háza mögül a főutczára
nyílik, Tengelyi lakása felé sietének. A kovács tüze vörös világot
terjeszte az utczára s a zsidó házára, melynek zárt ajtaja s ablakai
mögött, mint látszott, mindenki aludt már. Átmenve e világos helyen,
Peti, ki jobbra s balra tekintve mindent látott, s minden neszre
vigyázott, egyszerre megfogja Viola kezét. – Megláttak – sugá a zsidó
házára mutatva, hol az egyik oszlop mögül egy emberi alak látszék ki,
mely egy percz után a ház ajtaja mögött eltűnt – menj hamar a nótárius
házához, mindjárt a fal mellett a kerítésen rést fogsz találni, bújj be
s rejtsd el magad, de az Istenért, be ne menj a házba; ha a lármának
vége lesz, s látom, hogy biztosan mehetünk, eljövök érted.

Peti az utcza másik oldalára sietve, eltűnt a házak között, Viola nem
minden nehézség nélkül végre föltalálta a rést, s alig vonult a fák
mögé, midőn meggyőződött, hogy a czigánynak aggodalma nem volt
alaptalan. Különböző hangok, melyek az utczán hallatszottak, egy-egy
sebesen átvitt lámpa, s végre a megkondult harang mutaták, hogy a
népesség lábon van, s ki még kétkedett volna, azt Nyúzó szolgabiró, s
Kenyházy esküdt versenyző káromkodásai meggyőzték, hogy az osztó igazság
néha kétnegyed tizenegykor sem alszik még e hazában.

Hogy Viola helyzete e pillanatban épen nem volt veszély nélküli,
olvasóim könnyen át fogják látni. Tengelyi kertje nem vala oly nagy,
hogy abban valaki magát biztosan elrejtheté, mihez még az járult, hogy a
ház azon ablakai, melyek a kertre nyíltak, világítva lévén, annak egy
részére világosságot terjesztettek. Jóformán nem is kelle más, mint hogy
valaki a kert sövényén meglátva a rést, őt keresni jőjjön, s nem
mentheté meg senki. Ő azonban megszokva az ily veszélyeket, nyugodtan
várá a dolgok kimenetelét, s bizva jó csillagában s bátorságában,
nyugodtan készítgeté fegyvereit.

A lárma rövid idő mulva ismét csillapodott. A keresők a falu más része
felé tolongtak, s a távolból hallatszó szavak, s a még mindig fölkonduló
harang Violának tudtára adák, hogy a veszély, ha nem is egészen,
legalább nagy részben megszünt. Hazánkban ugyanis zsiványoknak ily
alkalommal csak az első negyedóra veszedelmes, mely ha elmult, senki nem
keres mást, mint ürügyet, hogy minden kereséssel fölhagyhasson. Keleti
nép vagyunk s nem azért jöttünk nyugotra, hogy itt újra fáradjunk, sőt
miután egyik barátomnak talán igaza volt, midőn minap mondá: hogy
meggyőződése szerint őseink csak azért hagyák el honukat, hogy oly hazát
keressenek, hol a nap később kél, s tovább aludhassanak, való
igaztalanság volna tőlünk utódaiktól azt kívánni, hogy Isten által a
legnemesebb népnek teremtve, életünket hosszú robotnak tekintsük. Viola,
ki már többször hasonló helyzetben lévén, e nemzeti jellemet ismeri,
nyugodtan, mintha nem is ő lenne, a ki kerestetik, fölállt s a ház felé
lopódzott.

E házban, ezen ablakok megett volt neje, az egyetlen lény, ki őt e
világon szereté, az egyetlen, kit magáénak nevezhetett, kinek nyájas
szavánál a zsivány érzé, hogy kitaszítva az emberek köréből, üldözve a
közhatalom, elítélve a törvények által, valamije még maradt, mitől őt e
világ meg nem foszthatá, s mi által ez élethez s Istenéhez kötve érezi
magát; s Viola szive, mely veszélyek között nyugodtan maradt, erősen
dobogott, midőn ablaktól ablakhoz lopódzva, végre az utólsóknak egyike
előtt megállt.

A szobában, melybe látott, mínden nyugodt vala. Az ágyon alvék, vagy
legalább mozdulatlanul feküdt neje, mellette a beteg felett őrködő Vilma
ült, távolabb az asztal mellett régi bibliájában az öreg Liptákné
olvasott, s időről-időre lábával egy mellette álló bölcsőt ringatott;
közel hozzá, széken, arczával ép az ablak felé fordulva, Viola kis fia,
korának boldog kiváltsága szerint aludva felejté bajait. A szobában
minden hallgatott, s Viola benézve, sokáig élvezheté a viszontlátás
keserű boldogságát, mely rég száraz szemeit tiszta cseppekkel tölté el.
E nő, ki betegen, talán a halál küszöbén önlakából elűzetve mások
könyörületére szorult, e fiú, ki megbecstelenített névvel, barátok s
rokonok nélkül, koldulva fogja föltartani életét, hogy ha majd megnő,
mint apja, zsiványnyá váljék ő is; e csecsemő, kinek még anyja sem
kívánhat egyebet, mint hogy minél előbb hagyja el e világot, melyben ha
anyja mellétől elvált, csak keserűség vár reá – lehet-e szomorúbb
látmány, mint ez? S mégis volt-e az üldözöttnek más valamije, mit e
világon magáénak nevezhete? Ha az erdőkben vagy a róna nádasai között
napokig bolyongott, mi vigasztalta, mi tartá föl lelkének erejét egyéb,
mint azon viszontlátás reménye, mely szemeit most könyekkel tölti? Oh
nem gyanítja senki, mennyi fájdalom fér meg egy emberi kebelben; nem
sejdítjük, mennyi nemes gondolat, mennyi szép s fönséges érzemény
rejtezik sokszor még annak kebelében is, kinek feje fölött a világ rég
eltörte az ítélet pálczáját!

A csecsemő most egyszerre sírni kezde. Liptákné karjaira vette, s föl s
alá járt a szobában. A kis Pista szemeit dörzsölve tekintett maga körül,
mintha nem tudná, hol van. Egyszerre a kis fiú az ablak felé tekint s
Violát, ki mindenről megfeledkezve mozdulatlanul álla ott, meglátja,
leugrik székéről s kezeit összecsapva – Apám, apám! fölkiáltások közt
feléje fut.

– A kegyes Isten ne adja, hogy itt legyen – szóla Liptákné, ki az alatt
szintén az ablakhoz jött – álmodban beszélsz jó fiú, hallgass, hogy föl
ne költsd anyádat.

– Édes lelkem nénikém – szólt a kis fiú suttogva, – nem álmomban
szóltam, bizony itt volt, ott állt az ablaknál, még kurta bundája
virágait is láttam.

– Hisz látod, senki sincs itt.

– Igaz – felelt a fiú félig sírva – most nincs itt, de itt volt, ezt
elhiheti nénikém; mikor az ablakhoz jöttem, egyszerre eltűnt ott a
bokrok közt, de bizonyosan a kertben van, mindjárt kimegyek, s előhivom.

– Mi jutott eszedbe fiú? – szóla Liptákné a gyermeket kezénél föltartva,
– hisz apád – – – és a jámbor asszony elhallgatott, nem találva szót,
melylyel a fiúnak azt, mit apjáról mondani akart, szeliden kifejezhetné.

– Igaz – viszonzá a fiú, szemeit törülve, – apámnak el kell bujni, de
úgy-e az nem igaz, hogy apám zsivány, mint a pandurok mondák?

– Nem, nem fiam – felelt Liptákné suttogva – csak maradj te nyugodtan, s
ne szólj senkinek; érted, senkinek, még a kisasszonynak sem, én majd
kimegyek s ha apád a kertben van, beszélek vele.

Vilma, ki a kis fiú kiáltásánál első pillanatban igen megijedt, most
maga is elhivé, hogy csak álmában szólt, s magához szólítva Pistát, az
ágy mellett maradt; Liptákné a kertbe ment.

Viola helyzete az alatt igen kétségessé vált. Visszavonulva az ablaktól,
hol fia által megismertetett, észrevevé, hogy mozdulatai még valaki
által kémleltetnek. A rés mellett, hol előbb bejött, valaki állt. A
kétes világban, melyet az ablakok e helyre vetének, nem ismerheté meg a
leskelődőt, de látta, hogy az alak, mihelyt észrevevé, hogy láttatott,
azonnal visszavonult, s tisztán hallotta, hogy futva távozik. Mit
tegyen? A kertben nem maradhatott, sokkal kisebb s minden oldalról
nyiltabb volt, mint hogy abban magát elrejthette vagy védelmezhette
volna. Az utczákon a falu népességén kívül katonák s pandurok álltak,
benn a házban csupa idegenek, kikre magát nem bizhatá. Már újra
megkondult a harang s közelgő lámpák s lépések arra intének, hogy
üldözői, hollétéről tudósítva, ismét talpon vannak. Ily körülmények közt
jött Liptákné, s halkan kimondva Viola nevét, ez, mert más módot nem
látott, egyenesen hozzá ment, s elmondá helyzetének egész
veszélyességét.

– Ej, ej miért jöttél öcsém épen ma? – szólt az öreg – holnaputánig az
egész lármának vége lesz, s bátran jöhettél volna.

– Jól van jól, de mit tegyünk most? Bevezethet kend a házba, a nélkül,
hogy észrevennék?

– A nélkül, hogy észrevennék – nem, de a nótárius nincs honn, s Vilma
nem lesz Judásod, csak várj itt reám. – S az öreg bement, s Viola falhoz
támaszkodva nyugodtan várá jöttét. A lárma az alatt még nagyobb lőn,
künn az utczán kardcsörgés, s a szolgabirónak mérföldre ható káromkodása
hallatszott, midőn a háznak kertfelőli ajtaja megnyilván, Liptákné a
várónak jelt adott, s Viola a fal mellett csuszva, úgy hogy az ablakok
világa őt nem érheté, eljutott menedék helyére.

– Hol van, hol? – harsogá Nyúzó a kerítés mellett, – hát végre hurokra
kerül a drága madár.

– Csak bátran fiúk – kiabálta az esküdt jóval hátrább, – csak bátran,
nincs mitől félni. A ki őt megfogja s kötözve a nemes vármegye kezébe
szolgáltatja, száz forintot kap. Csak előre fiaim, hogy az ördög vigyen
el.

– Hát a kert másik oldalán van-e valaki? – kérdé egy óriási hang,
melyben mindenki a csendbiztos szavára ismert.

Nem felelt senki.

– Átkozott naplopók, mit ácsorogtok itt? – ordítá ismét Nyúzó Pál. –
Miért nincs senki a másik oldalon?

– Azt parancsolta a teins úr, hogy ide jőjünk – szóla közbe remegve egy
pandur, mire feleletül csak egy csattanás, melyet ily sötétben könnyen
pofoncsapásnak is gondolhatott volna valaki, hallatszott.

– Lóduljatok át a másik oldalra, de ne felette sokan, kössétek meg jól.

– Ha ellentáll – kiáltá ismét az esküdt, – csak mindjárt agyon kell
lőni.

– Majd bizony – vága közbe az érdemes főbiró – a ki agyon lövi, azt én
verem agyon. Azon satisfactiótól, hogy én akasztatom föl, nem fosztatom
meg magamat.

Ily készületek, s rendelések között, melyek a szokott magyar
pontossággal adattak s teljesíttettek, Liptákné a zsiványt a kamarába
egy pár hordó mögé rejtette el, s nyugodtan bölcsőjéhez ült, mint
annakelőtte.

Vilma egész testén remegett.

– Ne féljen kisasszony – szóla Liptákné nyugodtan, – hisz nemes házban
vagyunk, ide nem jöhetnek be, már ha ilyen miféle szegény embernél
volnánk, az más, ott földúlnának mindent, de nemesi curián biztosan van
mindenki.

Ez egyszer Liptákné azonban csalódott, s nem sokára meggyőződhetett,
miszerint oly hazában él, hol az, hogy valami törvényben áll, arra, hogy
megtartassék, még épen nem elegendő ok, s hol a nemesi kiváltság
valamint donatió által nyeretik, úgy csak donatiók által élveztethetik
egész mértékben. Miután t. i. Nyúzó Pál úr a kertet minden oldalról
körülvevén, hatalmas kiáltásaira, melyekkel Violát megadásra fölszólítá,
s tüsténti fölakasztatás igéretével kecsegteté, feleletet nem nyert,
bővebb vizsgálatot tartva szükségesnek, minden cerimonia nélkül embereit
a résen, s másfelől a csak kilincscsel zárt ajtón bevezeté, s lámpákkal
s dorongokkal, virág- s dinnyeágyakon keresztül, legázolva Vilma rózsáit
s Erzsébet asszony szép nagyfejü káposztáját, előre nyomult a rendetlen
vad csapat mindkét oldalról, míg végre a kert közepén összetalálkozva,
az «akasztófáravaló» helyett, kit kiáltott, a csendbiztos teins Nyúzó
Pál urat látá maga előtt, s az egész tömeg ostoba bámészkodással nézett
egymás szemei közé.

– Bizonyosan a házban van – szóla végre Nyúzó; s mint minden tömegnél,
melynek valamely tárgyról még elhatározott nézete nincs, a legjózanabb
vagy legostobább ötlet azonnal közvéleménynyé válik, egy percz mulva nem
kétkedett senki Violának a házban létéről, s Kenyházy, ki azalatt
biztosítva, hogy ellenével találkozni nem fog, hasonlókép a többiekhez
jött, azon tanácscsal lépett elő, hogy föl kell kutatni a házat, mi
általános helybenhagyással fogadtatott. Nyúzó, ki a biztost hajdujával a
ház udvarába küldé, már közelgett a kert felé nyiló ajtóhoz, midőn
egyszerre Erzsébet asszony álla előtte, s gyöngéd asszonyi hangjának
fortissimójával az egész sereget megállítá.

Erzsébet jó s szelid teremtés volt, szeretve, sőt a bálványozásig imádva
férjét s Vilmáját, nyájasabb, nyugodtabb háziasszonyt széles e hazában
nem találhatunk, de volt egy pont, melyen túl férjén kívül senki
türelmét próbára nem teheté, a nélkül, hogy észrevegye, miként magyar
asszonynyal van dolga, s miként az asszonyoknak ezen neme, mely, mint a
rózsa, zsenge korában tán legszebben virít, őszi napjaiban erősebben is
szúr; – s e pont el vala érve.

Erzsébet az eddig történtekről nem tudott semmit. Tengelyi kilencz óra
felé az ispántól bizonyos sürgetős tárgy iránt levelet kapott s oda
ment; Vilma, mint tudjuk, Violáné betegágyához, Erzsébet ágyába vonult,
hol hamar elaludva, sem arról, hogy Viola házában elrejtezett, sem hogy
itt valaki által kerestetik, legkisebb fogalma nem volt. Midőn tehát a
lárma oly fokra hágott, hogy gyönyörű egészsége s még jobb lelkiismerete
mellett sem aludhatott tovább, kiugorva ágyából a kertbe nézett, s mikor
a káromkodást hallá, s eltiprott büszkeségét, a nagyfejű káposztát
látva, mindennek okát megtudá: olvasóim, kik mindenesetre mágyarok, s
talán házasok is, képzelhetik a nemes haragot, mely e női kebelt
földúlá.

– Hát mi ez? – szóla nem épen kellemes, de annyival inkább szívreható
discanttal, – ki mer sötét éjszaka becsületes emberek házára törni;
micsoda haramiák, zsiványok, gyilkosok dulongnak itt? Ki, mindjárt ki,
takarodjatok azonnal, ez nemes ház, itt nincs keresete senkinek, a kit
nem én hívok meg. A kárért majd lakolni fogtok.

Nyúzó, kinek ezen szavak között, nem tudom miként, a violentialis
törvények jutottak eszébe, s ki más részről tekintélyét veszélyeztetve
látta, kissé megzavarodva igazolni akará cselekvése módját.

De Erzsébet, zavarodását észrevevé s jól tudva, hogy a jog mellette
szól, nem akará hallani igazolását, s annyival hevesebben támadta meg a
főbirót, mennyivel inkább utálta őt, s mennyivel tökéletesebben akarta
használni ez alkalmat arra, hogy neki azt, mit közönségesen egy kis
poesissel igazságnak szoktunk nevezni, megmondja. Hiába! minden embernek
megvannak szenvedélyei, s azok többnyire annyival ellentállhatlanabbak,
mennyivel nemesebb a kútfő, melyből származnak. Miként volna a
többiektől különböző Erzsébet, miként kivánhatnók, hogy midőn keblének
egész haragja föltámadt, eszébe jusson: a főbiró bosszúja mennyit árthat
a legtökéletesebb jegyzőnek is.

– Tengelyiné asszonyom – szóla végre a főbiró, mérgében elfojtott
hangon, – mérsékelje magát. Én a nemes vármegye nevében jövök, gondolja
meg, hogy előljárója áll előtte.

– Előljáróm! – kiálta Erzsébet, – zsiványok, latrok előljárója az úr,
nem az enyim. Mit nekem vármegye, mit szolgabiró; én nemes asszony
vagyok, s majd meglátom, ki mer engedelmem nélkül házamba jönni?

Nyúzó ildomos úri ember volt, ki magát szükség esetében lábbal tiportatá
– ha t. i. valami haszonnal járt, – de végre türelmének főkép egy
jegyző-család irányában megvoltak határai, s azok rég áthágattak.

– Azt meg fogjuk látni – ordítá félig magán kívül; – előre legények! be
a házba, kutassátok ki minden szögletét, míg a zsiványra akadtok. A ki
ellentáll, azt kössétek meg, majd meglátjuk, ki parancsol itt?

– Botot adjatok, botot! – kiálta Erzsébet dühösen, s fölemelve férje
pálczáját, melyet egy szolgáló kezébe adott, – opponálok! – harsoga
diadalmas hangon, mely előtt az esküdt, ki ép előtte állt, megijedve
hátrált, s Nyúzó maga meghökkent. Azonban mindamellett nem hiszem, hogy
Tengelyiné jogai tiszteletben tartattak volna, ha szerencsére Ákos és
Macskaházy nem jőnek még jókor, s megtudva minden körülményeket, hogy az
egész gyanú egy ismeretlen zsidó szavain alapszik, ki talán Viola
czimborája, s csak tévedésbe akará hozni a keresőket, a felbőszült
szolgabirót vissza nem tartóztatják. Miben Macskaházy annyival munkásabb
vala, mert meggyőződve, hogy Viola a háznál nincs, átlátá, mi jól
lehetend az egész történetet Tengelyi gyanusítására használni.

A ház belsejében azonban rémülés vala. Vilma remegve s halotti
halványsággal arczain járt a szobában föl s alá. – Imádkozzál fiú
apádért – szólt Liptákné a kis Pistához, s míg az ártatlan gyermek
kezeit éghez emelve könyező szemekkel mondá el miatyánkját, ő maga az
ablaknál nézé s hallgatá a történteket. Csak Viola maga, ki rejtekében a
közelgő vészt hallá, s pisztolyát készen tartá, hogy fölfedeztetvén,
önszívébe lője, s neje, ki az ágyon magánkívül feküdt, maradtak
nyugodtan.

Midőn a dolgok Ákos jötte által jobb fordulatot vőnek, Liptákné ismét
nyugodtabb lett, s Vilmát, ki most sirásra fakadt, vigasztalni kezdé. A
kis fiú nem értve semmit, de biztatva, hogy apjának semmi baja sem lesz,
felkelt, s bámulva törülgeté szemeit, midőn egy új történet valamennyiök
figyelmének más irányt adott.

– Tűz! – harsoga künn az utczán. – Tűz, tűz! – hangzék az udvaron. –
Tűz! – ordítá az egész tömeg, mely a kertben állt, s midőn a harang
félreverése közben a láthatár egyik oldalán világosság terjede el, a
sokaság futva oszlani kezde. Csak a foglárok s pandúrok maradtak Nyúzó
parancsára helyeiken, ki még mindég azt reménylé, hogy Violát itt fogja
találhatni. De midőn végre az udvarból egy kocsis jött, s azt kiáltá,
hogy az alispán kertje ég, s minden kazlai lángba borultak, a közhatalom
is futásnak indult, s a szérűk felé tolult, hogy azt, mi az államot
legközelebbről érdekli, az alispán úr szénáját megmentse. – Egy percz, s
Tengelyi házában az oda tartozókon kívül nincs senki többé!

– Az Istenért! mentsd meg őt – szóla Vilma Liptáknéhoz, – csak hamar,
mielőtt visszajőnek.

– Ne féljen kisasszony, nem érik őt utól oly hamar. Szüléinek ne szóljon
semmit, főkép édes atyja nem bocsátaná meg soha.

S Liptákné a kamarába ment. Vilma anyját kiséré szobájába, hol ez,
fáradtan annyi fölindulás után, székre veté magát és sirva fakadt.

– Úgy, most mehetsz – szóla Liptákné félre tolva a hordókat, melyek
alatt Viola rejtve volt. – Az alispán szérűjén tűz van, menj ki a falu
másik oldalán, ott nem tart föl senki, úgy is talán kedvedért rakták e
tüzet.

– Hallja kend, még egy szót – mondá Viola, – én a nótáriuséknak sok
köszönettel tartozom, befogadták szegény feleségemet, azt Isten fizesse
meg nekik, s megtarták életemet, azért majd én köszönök. Mondja meg neki
kend ezt: Tudom, hogy vas ládájában mind neki, mind főkép a
tiszteletesnek nagybecsű irásai vannak, ezeket tegye más helyre, s
őrizze jól. Neki hatalmas ellenei vannak, s bizonyos uraknak s
asszonyoknak nagyon fáj a foguk az irományok után. Értette kend?

Liptákné fejével jelt adott.

– Hát mondja meg kend aztán a nótáriusnak, s most Isten áldja meg.

S a zsivány a kertajtón kilépve, a kerítés felé sietett, midőn egyszerre
valaki bundájánál megfogá.

– Ki az? – kérdé Viola, baltáját emelve.

– Hát nem ismersz? – felelt Peti; – nos, mit mondasz az illuminatióhoz?

– Nem tudom, hogy’ jöttem volna ki sötét lyukamból, ha tüzet nem raksz,
mindjárt tudtam, hogy te voltál; Isten áldjon meg érte.

– De most hamar Szt.-Vilmosra – szóla Peti, a kerítés résén, mely jóval
szélesebbé vált, áthágva – nézz oda, – szóla tovább, a mellékházra
mutatva – mernék fogadni, hogy az az átkozott Macskaházy áll ott.

– Ha az ördög fia is, csak menjünk, – szólt Viola. S a két czimbora
gyors léptekkel haladott az utczán végig s a kovács háza mögött eltünt,
míg Macskaházy, mert csakugyan ő vala ott, megösmervén Violát,
fejcsóválva haladt a szérűk felé.



VI.

Az a nap, mely e történetdús éjszakát követé, vasárnap vala. A tiszaréti
templom harangja lassú kongásaival rég ájtatosságra hivta a népet, mely
Vándory vigasztaló szónoklatánál az előbbi est zaját s az élet egyéb
bajait feledé. Az úri házban, melynek vallásossága, mint más magyar úri
családoké, inkább közgyűléseken, hol a linczi s bécsi békekötés került
szőnyegre, mint templomban vala észrevehető, mindenki a várt nemes
vendégek elfogadására készült. Ákos és nővére Etelka a kertben sétáltak.
Egyike vala ez azon szép őszi napoknak, milyeket, honszeretet nélkül
legyen mondva, csak Magyarországban találtam, s melyeknél néha eszembe
jut, hogy nemzetünk is, miként hazája, csak a bizonytalan tavasz s
változékony nyár után fogja feltalálni állandóan derült napjait. Dél
közelgett, s a nap meleg sugárokkal tölté a tájat, melynek új vetései
ismét zöldelni kezdének, s csak itt-ott egy darab fölszántott, vagy még
tarlóban álló föld emlékezteté a nézőt, hogy a virágzás s gyümölcsözés
napjai mögötte, s nem előtte fekszenek. A fák szinezett lombján gyönge
szálak függnek, mintha az ősz tövéhez akarná kötni a fonnyadó leveleket,
hogy ne hulljanak el, s ne takarják száraz vázaikkal a még zöldelő
mezőt, hol a magas georginák s szerény őszikék, habár a dér egyes
leveleiket elfonnyasztá is, még derült szinekben állnak.

A testvérek hallgatva jártak egymás mellett a kert száraz levelekkel
takart utain, míg Tünde, az egy, kinek Ákos agarai között e kiváltság
adatott, majd egy madár vagy lehulló levél után futva, majd a sétálókat
körülugrándozva, s ismét elszaladva, saját módja szerint élvezé a kert
gyönyöreit.

– Mi bajod kedvesem? – szóla végre Ákos testvéréhez, ki ép egy fonnyadt
georginát néze meg, – te ma kedvetlen vagy.

– Én? – viszonzá a leány mosolyogva, midőn nagy fekete szemeit a
virágról bátyjára fordítá, – úgylátszik, nem vagy jobb Macskaházynál,
ki, ha évenkinti sárgaságában narancs szemeivel körültekint, az egész
világot egy roppant sárga dinnyének látja.

– Igazad van – mondá Ákos, maga is elmosolyodva, – szörnyű unalmas
vagyok.

– Kétségkívül; de ez a magyar nemesi jogok közé tartozik, s főkép
testvérek közt régi szokás, cseppet se erőltesd magadat. – S a víg leány
ismét virágaihoz fordult s Ákost gondjaira hagyá, mi a vigasztalásnak
majdnem mindig legjobb, de egyszersmind azon neme, melyet legritkábban
találunk. Minden fájdalom, s főkép azon rossz kedv, mely hozzá oly
hasonló, hogy nem ritkán annak tartatik, ha külső okoktól táplálékot nem
nyer, enyhülni szokott; s mindenki öneszével legjobban fel tudja találni
vigasztalását. Barátaink, kik inkább bármi mást türnek, mint hogy
magokat velünk elunják, nem engednek erre időt, s midőn vigasztalni vagy
mulattatni akarnak, nemcsak disharmoniába jőnek érzelmeinkkel, hanem
bánatunk ellen küzdve, eszünket annak védelmére buzdítják, s a
vigasztalásnak sikere közönségesen csak azon meggyőződés, hogy bajunk
nagyobb, mint elébb magunk gondoltuk. Ha olvasóim azon emberekre
visszaemlékeznek, kiket egykor barátaiknak neveztek, míg azon nagy
reménybankrotnál, melyen keresztül mentek, ismerősökké devalváltattak,
nem jut-e sok keserű óra eszökbe, mely ép ezen túlbuzgóság által
hosszabbíttatott meg? Ha szomorú vagy, s magad sem tudod miért, hű
pajtásod addig fog kérdezni, míg végre eszedbe jut; ha valamely kis
kellemetlenség ér, olyan, mely inkább boszantó, mint fájdalmas, s melyet
a jövő órában elfelednél, Piladesed annyira fárad még más nap is, hogy
felejtsd, annyira kötözgeti kis sebedet, mely magától sokkal gyorsabban
gyógyulna meg, hogy háládatlanság nélkül sem páratlan szeretetét, sem a
kellemetlenséget, mely arra okot adott, nem felejtheted. Igaz, ha nagy
bajba esünk s valóban segélyre szorulunk, barátaink e kellemetlen
hibájokat egyszerre le szokták tenni és nem igen alkalmatlankodnak
szolgálatukkal, de nem jut-e eszünkbe ilyenkor: mennyivel jobb lett
volna, ha e non interventio elvét előbb kezdik alkalmazni, vagy mindazon
jóakaratot, azon számtalan parányi áldozatokat, melyekkel terhünkre
voltak, ezt egy alkalomra teszik el, s mit szeretetök nekünk szánt,
inkább egyszerre, mint fillérekben nyujtják, azaz úgy, hogy kis összeg
is elviselhetetlen. De ki tehet róla! kereskedő században élünk, s nincs
mit bámulni, ha azok is, kik látszólag önzés nélkül ragaszkodnak
hozzánk, legalább az által nyerészkednek rajtunk, hogy a lehető
legolcsóbb áron legtöbb köszönetet aratnak, s minél kisebb
szolgálatokért a tehetőségig sok háladatosságot cserélnek be. Kinek az
ég oly barátot adott, kire ez észrevételek nem illenek, az áldja sorsát,
mert bizony a kivételek közé tartozik. Ákos ezekhez számítható, s azon
sok szerencse-adományok között, melyekért a tiszaréti úrfi a megyében
boldognak tartatott, mint például: hogy apja alispán, anyja született
bárókisasszony, hogy szép s nagyrészint pusztai birtok vár reá, én csak
egyért irigyelhetném, ha t. i. azt, mit a sors magunknak is adott,
mástól irígyelni lehetne, s ez nővére.

Fájdalom, hogy olvasóimnak nem mutathatom be; leirásommal nem fogják
beérni. Sok szeretetreméltó asszony száll sirjába, ki, mint Hegel,
elmondhatná, hogy csak egy ember által értetett, s hogy ezáltal is
félreértetett, mert az egy, ki előtt szivét egészen kitárta, lázas
állapotban csak képzelete szemeivel látta szépségét; hát a szegény
regényiró hogy’ boldoguljon nők leirásával, főkép ha tárgya Etelkához
hasonló, kinél maga a festő zavarodásban keresné szineit? Ily szőke haj
s fekete szem, ily szabályos vonások leirására tenta s papiros vajmi
szegény eszközök; s hát a nyájas arcz szinezetéről mit mondjak? Ha
havasról szólok, melynek csúcsát a nap első sugarai pirosra festik, míg
aljok tiszta fejéren csillog, s nem találhatod az egymásba folyó szinek
határait, talán legjobb képét adom, s mégis a hideg bércz, a mozdulatlan
jéghalom, eszedbe fogja-e juttatni a nyájas hölgy piruló arczait, sötét
szemének ragyogó tekintetét, a piros ajkak mosolyát, egy szóval a
lelket, mely szép arczain elédbe sugárzik, s mint nyári est bájos
világítása a legcsunyább tájt, úgy a legközönségesebb arczot is széppé
tehetné? Etelka azon ritka egyediségek egyike, kiknek egész valója oly
harmoniában áll, hogy nem is gyanítjuk, mennyire kitünők egyes
tulajdonaik, s ha azon előitéletnek, hogy ész és szív ellentétben áll,
mely nagy részint olyanok által terjesztetik, kik a kettőnek egyikét sem
birják, czáfolatra lenne szüksége, pár nap Etelka társaságában elég,
hogy alaptalanságáról meggyőződjünk.

Testvérénél pár évvel fiatalabb, mégis Etelka vala az, ki Ákos
szenvedélyességét mérséklé, ő, kire ez szíve titkait bízta s pedig
annyival szivesebben, mert tudta, hogy azok, mi ily titkoknál, mint
Ákoséi, egyike a fődolgoknak, legsebesebb úton jutnak Vilmához, kit
nővére mindazon barátsággal fogott körül, melyre asszonyok csak az ő
korában s akkor is vajmi rövid időre képesek!

A testvérek végre fölmentek a csigadombra, honnét a falu, a nyugodt
Tisza, s a határtalan róna meglátszott.

– Jőnek – szóla Etelka Szt.-Vilmos felé fordulva, honnét nagy porfelleg
a várt nemes vendégek közelítését hirdeté – egy óra mulva zaj lesz a
házban.

– Adná az ég, hogy száz mérföldre lehetnék – szólt Ákos sóhajtva.

– Talán kevesebbel is beérnéd, ott a faluban, nem messze tőlünk, a
jegyző házánál, nemde?

– Ne szólj erről, ha csak rá gondolok, sirhatnám; tudod, tegnap mi
történt?

– Elég lármát ütöttetek, hogy meghalljam.

– Én nem reménylek többé.

– Ne szólj ilyeket, Vilma szeret, te változni nem fogsz, s atyánk – –

– Atyám? ha más akadály nem lenne – szóla Ákos szenvedélylyel, – én
tisztelem őt, de e tiszteletnek megvannak határai, s ha Vilma s apám
egymás mellett nem férnek meg szivemben, kész lennék kiszakítani annak
képét, ki előitéleteknek fia boldogságát áldozza föl; de reménylhetem-e
ezt Vilmától? s hidd el, az öreg Tengelyi kérlelhetetlenebb atyámnál.

– Ne hidd, Tengelyi imádja leányát.

– Nem ismered őt. – Igen, Tengelyi imádja leányát; vagyona, élete, nincs
e világon semmi, mit érte föláldozni kész nem volna, egyet kivéve, s az
becsülete; de mi ezt csak távolról érdekli, abban az öreg kérlelhetlen.
Azon szerencsétlen beszélgetés után, melyben mostohánk, ki szerelmemet
észrevevé, értésére adta, hogy leányával ritkábban jőjön házunkhoz,
Tengelyi hozzám jött, s elmondva a történteket, kért, kiméljem meg házát
látogatásaimtól, miután – mint keserűen kifejezé – nem jó, ha ily magas
rangú ifjak szegény lánynyal társalkodnak. Azóta, ha az utczán találva
hazáig kisérem, valahányszor a kapuhoz érünk, mélyen meghajtja magát s
én mehetek. Szóltam nejével, ki, Isten áldja meg érte, mindig pártomat
fogta, de az asszony, ki nem épen vakon engedelmeskedik férjének, azon
válaszszal utasított el, hogy ez egyben férje kérlelhetetlen. Szóltam
Vándoryval s minden optimismusa mellett csak azon vigasztalását
nyerhetém, hogy várnunk kell. S most gondold magadnak ehhez a tegnapi
méltatlanságokat, melyeket Tengelyi egészen családomnak tulajdonítand, s
hogy a közelgő tisztujításnál ellenkező pártokon állunk, legalább mint ő
hiszi, mert magam részt venni e pártoskodásban nem fogok: – s azután
remélj, ha tudsz.

– S én reménylek – szóla nyugodtan Etelka, testvére kezét fogva, – hol
egy részről minden nemes érzémény, a másikról csak okok szólalnak föl: a
győzelem nem mindig azon ügyé, melyet legjobban védelmezni, de azé,
melyért legmelegebben érzeni lehet.

– Gondolod? – szóla örömében szenvedélyesen megcsókolva nővére kezét
Ákos, – ó csak ezt tudjam, csak arról legyek bizonyos, hogy elleneim
fondorkodásai nem fogják elidegeníteni tőlem szivét.

– Ákos, Ákos! miket beszélsz – szóla közbe mosolyogva Etelka – mily
ellenek? mily fondorkodások? Hogy ti ifjak, mint Vándory mondja,
csakugyan nem ismerhettek középutat semmiben, s mint az ujoncz, ki
először áll ellenség előtt, vagy vakon mentek elébe minden veszélynek,
vagy minden bokor megett egész tábort, minden hulló levélben ágyúgolyót
képzeltek. Ki fondorkodnék ellened? Hisz maga Tengelyi belsejében talán
fiát sem szereti inkább náladnál, s valahányszor lát, alig győzheti le
magát, hogy nyakadba ne boruljon; s hidd el, ha ez nem lenne is így, ha
apja, anyja, az egész falu vagy az egész ország frigyre lép ellened, s
egy évig szüntelen rosszat mond rólad, Vilmát nem fogja megtéríteni. Mi
lányok gyöngék vagyunk s nem tudunk akarni, azt mondják legalább, s
meglehet igaz; de ép ez biztosít szerelmünkről; ha százszor
bebizonyítják, hogy szivünket érdemetlennek adtuk, ha okaik meggyőztek
is, mit használ? nincs erőnk mást akarni.

[Illustration: Tengelyi hozzám jött s kért, kiméljem meg házát
látogatásaimtól.]

– Kedves Etelkám, mi boldoggá tészsz! hát néha szóltok felőlem?

– Ha magam vagyok Vilmával, nehéz volna másról szólani. Tudod, én
Tengelyi nagy proscriptiójától ment vagyok, s mint elébb, úgy most
majdnem naponként elmegyek barátnémhoz. Az öreg eleinte kissé dörmögve
fogadott, de miután zongorához ültem s egy pár kedves dalát énekeltük,
komolysága eloszlott, s valahányszor ismét eszébe jut, egy negyed óra
alatt lemuzsikáljuk. Vilma imád, kezdetben, mikor elmaradásod okát nem
tudta, szomorkodott, miután azt tőlem meghallá, nyugodt lett, s most
vigasztalásaim után ismét teljes reménynyel néz a jövőbe.

– Csak láthatnám, csak egyszer egy perczre ismét.

– Majd meglátjuk, ki tudja, talán nem sokára, ha az öreg Tengelyi majd a
tisztujításra megy, addig legyen türelmed. De most menjünk, a kortesek
mindjárt itt lesznek, érkezésök szép lesz, azt látnunk kell.

– Hát gondolod, hogy Vilmát látni fogom? – szóla Ákos visszatartva
Etelkát, ki már a ház felé indult; – kérlek az Istenre, ne vond el tőlem
pártfogásodat.

– Bizonyos lehetsz, csak még egy pár napi türelem s meglátod őt.

Ákos szenvedélyesen keblére voná a szólót, s a két testvér sietve indult
a ház felé, honnan távol fergetegként iszonyú rivalgások hallatszottak.



VII.

Nálunk magyaroknál minden teremtés, nagyban vagy kicsinyben, legyen az
barátságos ebéd vagy sarkalatos törvény, fájdalom, nem a világossággal,
hanem lármával kezdődik, s így olvasóim képzelhetik a zajt, mely most
Réty házát eltölté. Kocsisok s hajdúk, kik mindenfélét hordozva ide s
tova siettek, a konyhában a szakács kuktáival, a pinczében az ispán s
udvarbiró, a kamarákban a gazdasszony és szolgálói, mindenki lármáz,
parancsol, veszekszik, hogy kiki alig hallhatja saját szavát; s a
nagyságos asszony, ki a felső emelet közép ablakánál várja vendégeit, s
a csend helyreállítására már utolsó pesztonkáját is leküldé, a nélkül,
hogy más sikert tapasztalna, mint hogy a zaj egy hanggal erősebb lett,
alig tarthatja meg azon nyájas mosolygást, melyet a megye úgy is csak
három évről három évre, ép a tisztujítások előtt, bámulni szokott.

A tornáczon Réty alispán úr, Kislaky Bálint, Nyúzó főbiró s még néhány
tekintetes elvbarátai pipázgatnak, s a háznak egy pár szegény rokona, ki
ily alkalommal mindig meghivatik, majd valakinek pipát gyújtva, majd más
szivességgel szolgálja le meghivatásaért tartozó háláját; míg Macskaházy
a dóriai oszlopok egyikéhez támaszkodva alázatosan jártatja körül kis
szemeit az egész társaságon.

E társaság, melyhez Magyarországban, főkép tisztujítások előtt, majdnem
mindenütt, külföldön sehol hasonlót nem találhatnák, számra kevés, de
oly egyedekből áll, kik Taksony-megyében kétségen kívül a legkitünőbbek.

Az első, ki közöttük figyelmünket magára vonja: Kislaky Bálint,
ismerősünknek, kivel Réty Ákos társaságában a Török-dombon találkoztunk,
apja. A jámbor öregen sok van, a mit szeretni, kevés, mit leírni lehet.
A kis gömbölyded férfi, szép ezüst hajával s piros arczával, kinek ajkai
mindig mosolyganak, szép kék szemei mindig jószívűen tekintenek reád,
tárt kebellel áll előtted. Hosszú elbeszélései, melyeket minden
alkalomnál ismétel, s melyeknek nagy kárukra ép végét feledé el, néha
untattak, de észrevéve, hogy e férfiban ép oly kevés hamisság van, mint
meséiben, neki e kis hibát mindenki megbocsátá és jobban érzé magát
társaságában, mint a legelmésebb körben.

A többiek közül, kik az alispán tornáczán mulatnak, azonban leginkább
két személy vonhatná magára az idegen figyelmét. Szükség, hogy olvasóim
e két, a megyében kitünőknek tartott egyediségekkel megismerkedjenek. E
két férfiú minden esetre megérdemli figyelmöket, habár a teins alispán
úrral egy véleményben nem lehetünk is, hogy az egész világon
hasonlójukat nem lehet találni, – mert részünkről azt hisszük, hogy az
úgynevezett «originalis» emberek faja, mely, fájdalom, mindenütt
feltalálható, egymáshoz más közönséges embereknél még inkább hasonlít. A
megyeház győzhetlen várnagyát, Karvaly Ágostont, s legdrágább
adószedőjét, Sáskay Tamást értem, s annyit túlzás nélkül mondhatok, hogy
hozzájok hasonló egyediségeket az egész megyében hasztalan keresnénk, mi
az adózó népnek nem kis könnyebbségére szolgál.

Karvaly Ágoston régi nemes ember vala, – olvasóim természetesnek fogják
találni, hogy leirásomat e megjegyzéssel kezdem; nálunk, hol e néhány
szócskával: «nemes ember vagyok» hidon s utakon átmehetünk fizetés
nélkül, olvasóim talán szinte nem fognak semmit kivánni személyeimtől,
kiket ily előfigyelmeztetéssel vezetek elejökbe, vagy legalább, mint más
birák, kegyesebbek lesznek irántok. Multja, önmagára nézve, egyike a
legérdekesebbeknek és sajnálni lehet, hogy története, melyet egészen
Goethe modorában, azaz: életet s költészetet vegyítve, szokott
elmondani, a jövő kornak nem fog feltartatni. Édes apjának ötödik fia,
ki ismét édes apjának ötödik gyermeke lévén, a karvali birtoknak csak
számolás útján kitudható részét kapta örökségül (mert a
Karvaly-családnak nemzetségfája csaknem az öt szám sokszorozási
táblájához hasonlított), Ágostonunkra nem nagy kiterjedésű birtok ugyan,
– a közmondássá vált hét szilvafa már apjára sem illett, – de legalább
annyi jutott, miből magyar nemes ember, ki, mint tudva van, inkább
jogaiból, mint földjéből tartja magát, becsülettel elélhet. Gyermekségét
apja curiája körül nemes rokonaival birkózva vagy a libapáston falusi
fiúkkal verekedve tölté; s ezen – a classikus Homér hőseinek
neveltetésére emlékeztető – előkészület urán a pataki collegium, hol
társai közt mindig az utolsó, s az agarászat, hol mindig az első volt,
oly tökéletesen kimívelék az ifjú szunnyadó tehetségeit, hogy apja,
kinek szemei, ha fiát káromkodni hallá, nem tudni, örömében-e vagy talán
azért lábbadtak könyekbe, mert ilyenkor rég elhunyt édes apja jutott
eszébe, minden túlzás nélkül elmondhatá: hogy ily fiú az egész megyében
nincs. Testvérei néha panaszkodtak, hogy kissé verekedő természetű, de
becsületére mondhatjuk, hogy soha erősebb emberrel szembe nem szállt,
sőt inkább elfutott, mint hogy valakit azon kellemetlenségnek kitegyen,
mely major potentiae actióból következni szokott.

A Karvaly-család szerencséjére – mert máskép ennyi próbatételek után az
öt testvérfejeknek egyike mégis gyöngének találtatott volna – az
1809-iki fölkelés a bátor ifjút a haza védelmére szólítá fel, s nincs
mit csudálnunk, ha a nemesség őt, ki harczias tulajdonainak már annyi
jeleit adta, hadnagynak választá. E háború, melyet felejtenünk nem kell,
mert a magyarnak, vagy inkább nemességének nagy nemzeti adóssága ez,
melyet ha Isten megsegít, egykor kamatos tőkével fizet le, hamarébb
végződött, semhogy Karvaly rendkívüli vitézségét megmutathatta volna;
minden, mit felőle mondhatunk, az, hogy a nagy strategikus remekletben,
mely által Xenophon visszavonulása homályba állíttatott, senki által nem
előztetett meg, s hogy senki az egész megye ezredéből e veszélyes időben
saját tűzhelye védelmére nálánál elébb haza nem érkezett; mely érdemről
azonban ő, mi az erény jellemző tulajdona, inkább hallgatott.

Van, mint mondják, az egyenruhában valami, az asszonyokra nézve
ellentállhatlan; azért-e, mint némelyek hiszik, mert jövendő urokat
szívesben választják azon rendből, mely minden egyebeknél inkább
subordinatióhoz szokott, vagy azért, mert az egyenruha a férfiakat
egymáshoz hasonlóbbakká teszi, s ha, a mi néha mégis megtörténhetik,
előbbi kedvesöktől nem értve, változásra látnák magokat kénytelenítve,
mihelyt szívök ugyanazon ezrednél maradt s bálványozásuk tárgyában csak
az arcz változott, nem is vádoltathatnak állhatatlansággal? nem
mondhatom, de annyi bizonyos: hogy midőn Ráczfalvy asszonyság Karvalyt
huszárruhában látta, sugár termete s a remekül pödört bajusz oly
tökéletesen megtevék hatásukat, hogy ő – ki mint az egész környék tudta,
noha kötelessége lett volna, még egykori férjét sem szerette – soha a
kék eget nem nézhette többé a nélkül, hogy Ágoston kék dolmánya ne
jutott volna eszébe, ki mentéje sujtásaival a szegény asszonyi szívet
oly erősen fonta körül, hogy a varázst csak papi áldás oszlathatta el.

Voltak a megyében, kik Karvalyt ez alkalommal haszonleséssel vádolták, s
főleg Ráczfalvyné rokonai, kik tőle örökséget vártak, lármáztak; sőt
voltak, kik a menyecskét jóval ötvenen túlnak hirdették. Én azonban, ki
az asszonyt legfelebb negyvenkilencz évesnek tartom, s jól tudom
mennyire fáradt férje, hogy azon vagyont, melyért állítólag házasságra
lépett, minél hamarabb elköltse, sőt, hogy miután minden egyéb
lassanként elfogyott, az utolsót, mi megmaradt, azaz nejét is,
odahagyta, sem az egyik, sem a másik rágalomnak hitelt nem adhatok, s
olvasóimat biztosakká teszem, hogy Karvaly, mennyiben Ráczfalvy úrtól
örökölt, legalább híven teljesíté az örökös kötelességeit, s nemcsak
igen sokszor siratta halálát, hanem, mit sok nép még szentebb
kötelességnek tart, teljes mértékben megboszulta jóltevőjét.

E katastroph után Karvaly ismét saját közlegelőjére szorult, s ha
házassága által magának szerencséjére ellenségeket nem szerez,
alkalmasint a nagy kortescsapat közt tünt volna el. De ismert dolog,
hogy alkotmányos országban az előhaladás legjobb módja nem az, ha minél
több barátokat, hanem az, ha oly elleneket szerzünk magunknak, kik a
gyöngébb párthoz tartoznak; s minthogy Karvaly üldözői szinte a
kisebbségben maradt félhez számíttattak, ő maga a többségtől pártolva,
csakhamar várnagygyá, hajdúkapitánynyá, sőt tiszteletbeli esküdtté
emeltetett, s mindazon kényelem s tiszteletben részesült, mely ezen
helyzettel összekötött. E férfiú ellentéte Sáskay Tamásban áll előttünk.

Vannak társaságok, hol két barátot nem találunk; olyan, hol pár egymást
becsületesen gyűlölőre ne akadnánk, talán nincs a világon; s
természetes, ha Taksony-megyében e szerepeket Karvaly és Sáskay
vállalták magukra. Maga e férfiaknak külseje mintegy ellenmondott
egymásnak és Sáskaynak elsárgult papirhoz hasonló képe, melyet valaki,
mert kellemetlen dolgokat tartalmazott, haragjában elgyűrt, száz
redőivel ép úgy nem illett Karvaly verhenyős arczához, mint nagy
szorgalommal előrefésült színetlen haja a várnagy borzas fejéhez, s ha
felszólaltak, első pillanatra észrevevéd, hogy az egyiknek rekedt,
vékony hangja a másiknak hatalmas bassusával soha össze nem hangozhatik.
E különbség, mely személyökben létezett, magokviseletökben is feltünt.
Karvalynak főtulajdona nyiltság volt, sőt Taksony-megye közönségének egy
része azt hivé, hogy kapitánya csöppel sem volna kevébbé
szeretetreméltó, ha ezen erényből jóval kevesebbet birna. Sáskay magába
zárkózva, még ha az iránt kérdeztetett is: hány óra? csak meggondolás
után s bizonyos óvások mellett felelt s nála – oh közönség! – ismét azt
találták sokan, hogy kár annyit zárkozódni, miután mint
gyógyszertárakban azon láda külsején, hol a méreg tartatik, úgyis
olvashatja mindenki, mit rejt. Még azon sok közlekedési apróságok is,
melyek férfiak között a mívelt világban léteznek, s valahányszor tűz
kell vagy burnótszelenczénket otthon feledtük, eszünkbe juttatják:
hányszor szorulunk embertársainkra, s oda vezetnek, hogy haragunkat
kiprüsszögjük vagy elfüstöljük, e két férfira nézve nem léteztek.
Sáskay, gyalázatára, nem pipázott; Karvaly homályos velejét burnóttal
nem szokta tisztítani, s nem volt remény, hogy e két úri ember valaha
máskép, mint ebédnél, lehet egy véleményben.

Sáskayt életében sok szerencsétlenség érte; csak azon legnagyobbat
említem, melyről erős lelkületénél fogva maga ugyan soha sem szólt, de
mely a megye jegyzőkönyvében áll. Főadószedő korában tudniillik a
reábizott pénztárban hiány találtatott, s habár eleget mondá ő, hogy a
pénzt ellopták, s habár az egész megye hitt szavának, sőt nem is
kétkedett senki, hogy Sáskay a tolvajt látta is, mikor szobájából
kiment, mit használt! A kormány ez egyszer, Sáskay nézete szerint is,
mind a haza, mind a természet törvényeit megsértve, az adószedőt
hivatalától felfüggesztette; s ámbár Taksony-megye tizenháromszor irt
fel és sérelemmel fenyegetődzött, az oly nagy érdemű férfi még sem
jelöltetett ki többé előbbi hivatalára, melyet a nemesség teljes
megelégedésével viselt, s melylyel fölruházva nem csak hogy magának
vagyont nem szerzett, de még egész birtokát kártyán el is vesztette.

Azt hinné talán valaki, hogy Sáskay a kormánynak ily igaztalan üldözései
után az ellenzék soraiba állt? De nagy lelkek nem így boszulják meg
magokat, sőt nem volt senki, ki a sajtószabadságnak, tisztviselők
felelősségének nagyobb ellensége lett volna, mint ő; a mi pedig a
népképviseletet illeti, ki őt e részben csak egyszer szólni hallá,
meggyőződött, hogy ha csak az állam teendőit a legnagyobb zavarba hozni
nem akarjuk, azoknak, kik az adót fizetik, annak kezelésébe befolyást
engedni nem lehet.

Mindjárt a fönnemlített szerencsétlenség után Sáskay helyzete kissé
kellemetlen vala a megyében. Köztisztviselőknek megvannak elleneik, s
így neki is. Idővel azonban minden folt, mely valaki becsületén történt,
– vagy azért, mert maga a folt gyöngébbé, vagy mert az egész piszkosabbá
vált – el szokott mulni, s így Sáskay is elég kellemesen tölté napjait,
sőt mióta maga konyhát nem tartott, sokkal olcsóbban s jobban ebédelt,
mint azelőtt. A mint mondók, elvei őt a conservativ párthoz csatolák,
kivévén a financziális kérdéseket, melyekben hivatásból különösen
gyönyörködött, s majd egy nemzeti bank, majd papirospénz, vagy megyei
kölcsönök terveivel előállva, legmerészebb újításokat javasolt; sőt
mondhatni, hogy új és új közpénztárak alkotása s mellé ügyes fináncz
emberek felállítása, kikre az egész kezelés bizatnék, fejében szinte
rögeszmévé vált.

A tornácz közepén, kék, ezüst gombos atillában, nagy ezüstkupakú pipával
s kis ezüstsarkantyús csizmákban Réty alispán úr áll, s ha midőn
olvasóimnak mindenek előtt nem a háziurat mutatám be, az udvariasság
szabályai ellen vétettem is, irói kötelességem parancsolá, hogy a
legérdekesebbet végére tartsam fel. Minden körnek megvan nagy embere.
Mint mai időben a kávé, úgy legalább egy nagy férfiú minden társaságnak
első szükségeihez tartozik; s valamint kávé hiányában surrogatumokhoz
nyulunk, mi, ha hozzá szoktunk, ép annyi élvezetet nyujt és nem oly
drága, mint a valóságos kávé, így szokott lenni a nagy emberekre nézve
is. Azon hadsereg, hol csak egy vezér és csupa közlegények volnának,
hivatásának rosszul felelne meg; s így szükséges az életben is, hogy
azon legmagasabb helyeken kívül, melynek elérését kevesen reménylhetik,
számos fokozatok létezzenek, melyekre emelkedni valószínűbb; csak így
reménylhető, hogy mindenki, nagyravágyásának tárgyat lelve,
lelkesedéssel teljesítendi kötelességeit. Ha csak örök hír reménye
buzdítaná a katonát bátorságra, az első lövésnél nem sok maradna a
harczmezőn. Arra, hogy a vezér csatáját megnyerje, szükség, hogy alatta
sokan káplárságot vagy őrmesterséget reményljenek. S így van az egész
világon, hol, bármit beszéljenek, a legnagyobb tettek nem egyes nagy,
hanem számtalan középszerű egyediségek által vitettek véghez.

Mi a világ minden részében igaz, kétszer az nálunk, hol ötvenkét megye
mindannyi kis hazaként áll egymás mellett; s ha Réty Taksony egy
részétől bálványoztatott és a másiktól minden alávalóság mintájának
hirdettetett, megnyugtathatjuk olvasóinkat, hogy a hazában legalább
ötvenkét ember él hasonló körülmények között, s hogy az, kivel most
találkozunk, sem az egyik, sem a másik ítéletnek nem felel meg egészen.

Réty azon férfiak közé tartozott, kiket legjobban ildomosoknak
nevezhetünk, s kik – habár a szó, mely e tulajdon megnevezésére szolgál,
csak rövid idő óta jött ismét gyakorlatba – alispánaink közt, hála az
égnek, soha nem hiányzottak.

Tudván, hogy valamint alispánságra emelkedni jobb mód nincs, mint ha
valamely párthoz csatlakozunk, úgy hivatalát megtartani vagy magasabbra
emelkedni nincs rosszabb: Réty mióta személye a megye többsége által
zászlónak tüzetett ki, mely körül pártok csoportoztak, kötelességének
tartá más zászlókként jól ügyelni, vagy mint ellenei mondák, forogni a
szél után. Réty a juste milieu embere volt; nem azon értelemben, melyben
e szó Európában használtatik, s mely szerint e politikai színezettől is
külön elvek fölállítása kivántatván, könnyen két pad közé juthatunk,
hanem úgy, mint Magyarország középelvű emberei lenni szoktak: egyszer
egyik, másszor a másik pártnak adva szavazatát – okos játszóként, ki
egyszerre vörösre s feketére is tesz, hogy semmi esetre vesztenie ne
lehessen. Az idő, úgy hiszik legalább sokan, politikában kétkedéshez
vezet, s magam is ismertem több becsületes embert, ki húsz éves korában,
ha kivántatnék, egy nap alatt a lehető legtökéletesebb alkotmányt
szerkesztette volna honunk számára s később egy kis törvény egyes szavai
fölött egész napokig elgondolkozott; háziurunknál azonban ép ennek
ellenkezője vala észrevehető. Mennyivel tovább élt, annál tisztábban
látta, hogy alispáni állásában minden lehető meggyőződések között a
leghelyesebb az, melyet a megyében legtöbben védenek; ehhez tartva
magát, azon ritka szerencsében részesült, hogy a többséget soha
önmeggyőződése ellen kimondani nem kényteleníttetett. Voltak, kik
meggyőződésének ezen hajlékonyságát rosszalák, mondatott, hogy mindig
elől menni nem nagy dicsőség, s hogy az kit valamely korcsmából
kitaszítanak, noha közönségesen ő jön ki első annak ajtaján, azért még
vezérnek nem mondható, s több ily rossz elmésség, de miután Réty
ellenei, mint mondám, mindig kisebbségben voltak, s azok is, kik
ilyeneket hirdettek, mihelyt egyszer többséghez jutottak, az alispánt
legbuzgóbb pártolóik között találták, s ily esetekben a nagylelkű magyar
szokás szerint annak, kit előbb leginkább ócsároltak, legnagyobb
lelkesedéssel éljeneztek: Réty mindent összevéve, jól érzé magát
taktikája mellett, s mi Taksony-megyében hallatlannak látszik, már
kilencz éven át, azaz három tisztújítás alatt tartá meg hivatalát.

Egy idő óta a szép viszony, mely közte s a megye között létezett,
azonban megzavartatott. Ne gondolja senki, hogy az alispán ily hosszú
hivataloskodás után talán elbizá magát; sőt emberemlékezet óta arcza
soha nem mosolygott oly nyájasan, soka karjai annyi táblabirót nem
öleltek még; háza nyitott s vendégszerető vala, mint azelőtt, s új
szakácsa, ki úgy főzött, hogy minden étel azon magyar félelem
allegoriájának látszott, hogy önzsirunkban fulunk meg, a legnagyobb
concessio volt, melyet a közvéleménynek tehetett. A bajnak egyedüli oka
abban kereshető, hogy a taksonyi alispán egy idő óta bizonyos elvekhez
kezde ragaszkodni, mit a többség, mely őt leginkább azért ajándékozá meg
bizalmával, mert e hibát benne eddig nem tapasztalá, nyugodtan nem
tűrhetett el. Réty beszédei eddig a parlamentalis szónoklat mintáinak
tartattak. – Nem szólok én erről, T. KK. és RR.! – így folyt előadása
közönségesen, – nem szólok én arról s távol legyen tőlem, hogy ezen
másik kérdés megvitatásába ereszkedjem, mely minket a czéltól elvezetne,
vagy oly tárgyak eldöntésére kényszerítene, melyekről most határozni még
nem tanácsos; az egész dolog csak attól függ: ezt vagy amazt akarják-e a
T. RK.? S itt következtek általános s szebbnél szebb nézetek a magyar
nép nemes jelleméről, vérrel szerzett szabadságunkról s más ily új s
nagyszerű tárgyakról; mire a szónok sokszor félbeszakasztatva harsogó
éljenek által, azon tagadhatlan axiomával végzé beszédét, hogy a nép
szava Isten szava, s hogy a tettes KK. RR. a haza javára legjobban
önmagok fogják eldönthetni a kérdést. – Így szólt Taksony-megye
Demosthenese egykor. Beszéde – hogy egészen új hasonlatossággal éljek –
tiszta folyóként, melynek sima fölszinét semmi sziklaként kiálló elv
vagy meggyőződés nem zavará, s melyben az egész táblabirói kar mintegy
tükörben önmeggyőződéseit láthatá, futott végig a tárgyakon. De egy idő
óta beszédein bizonyos fonal vonula át, gyönge még, de már is
észrevehető, s a megye egy része igaztalanul apostasiáról kezde szólani,
noha esküt tehetnénk reá, hogy Réty ötven éves korában, most először
életében látszik valamiről meggyőződni.

Mint a bűvész műtétei előtt, bár százszor látta is a közönség, mindig
csudálva tátja száját: úgy mindenki bámult az alispán változásán; nehogy
azonban olvasóim, mint a megye közönsége is, hasztalan keressék az
indokokat, mint jámbor történetiró, elmondom. Nagy embereknek
közönségesen megvan nagyravágyásuk s ez jó, mert csak ez az
közönségesen, mi őket nagy tettekre vezeti; nagy embereknek megvan
sokszor feleségök is, s ez megint jó, mert egy barátom szerint, kinek
nevét keresztyén szeretetből elhallgatom, csak így gyakorolhatják
magokat azon második tulajdonban, mely a valódi nagyság eléréséhez nagy
tetteknél nem kevésbbé szükséges: nagyokat tűrni panasz nélkül; de hogy
nagy férfiak nőinek szinte megvan néha nagyravágyásuk, s hogy az sokszor
ép ellenkező irányban működik, mint férjeiknél: – itt fekszik a baj,
melynek sok dicső név lett már áldozatává. Ez vala az eset Rétynél is, s
kérdem: a szilárd jellemű alispánnak, ki egész életén át mindig a
szótöbbségnek hódolt, lehet-e rossz néven vennünk, hogy házában azt
teszi, mihez közgyűléseken szokott? Az elégületlen lelkiismeret után a
földi bajok legnagyobbika oly nő, ki férje tetteivel meg nem elégszik, s
ki ne iparkodnék, hogy ettől szabaduljon? Szálljatok magatokba olvasóim
s mondjátok meg, nem tettetek-e soha semmit meggyőződéstök ellen,
csakhogy azon Jánustemplom ajtai, melyek a házi életben nőitek
rózsaajkai által képviseltetnek, bezáródjanak s béke legyen
birodalmatokban? S most nyájas asszonyi olvasóimhoz fordulok, kik ha nem
is magok, legalább nemök iránt mindig legszigorúbbak, s kérem őket,
legyenek hasonló engedékenységgel Rétyné iránt is. Asszonyok a
történetben ritkán számolhatnak helyre, sőt még országgyűlési
iratainkban is, azon özvegyeket kivéve, kik az alsó táblához eddig
követeket küldtek, kevés asszonyi nevekre találunk; nem természetes-e,
hogy Rétyné tudva ezt, minden hozzá irt levél föliratában saját
szemeivel látni, tulajdon füleivel hallani akará azon nagy- vagy
méltóságos, sőt talán kegyelmes czímet, mely, tagadni nem lehet, főkép a
pompás magyar nyelvben oly szépen hangzik? Azonkívül midőn más angyalok
is nem azért ereszkednek le a purgatóriumba, hogy ott maradjanak, hanem
hogy az elitélteket magokkal fölhozzák, ki rosszalhatja, hogy angyal
lévén ő is, ki született báró, azaz méltóságos kisasszony volt, ugyanezt
akará tenni férjével? Az alispáni hivatal azon határ, melyen túl
bizonyos pályán nem haladhatunk, s bámulhatjuk-e, ha egy asszony e
Rubiconnál megállni nem tud, midőn Cæsar maga nem birt elég jellemmel,
hogy ezt tegye? Mindezen okok együtt nem magyarázzák-e meg teljesen
Rétyné vágyát, mely őt nappal s éjjel nyugodni nem hagyá: hogy férje
báró legyen?

Réty maga, ki sokáig ellentállt, most is ugyan középutat javasolt, s
inkább a kamaráskulcs mellett szavazott, mi által báróság nélkül is
szert tehet a méltóságos czímre, szebbnek tartván, ha csak miután
állásában hátulról támadtatott meg, enged a körülményeknek; bizonyos
azonban, hogy mióta e gondolata támadt, mintha szemeiről fátyol hullt
volna le, mindent egészen más világban látott, s kettős erővel fáradt,
hogy alispáni helyzetét megtartsa.

Az alispán talán épen ezen rendkívüli helyzetéről, melyen e haza sok
alispána rendesen egyszer életében átmegy, gondolkozott; a többiek
hallgatva, egy fokkal alantabb, valószínűleg hasonló tárgyakról
ábrándozának, – hisz tisztviselők, s azok, kik hivatal után vágyódnak,
szívesen foglalkoznak a közdolgok azon legszebb részével, mely a
hivatalok czélszerű betöltésében áll – midőn a csend távoli, de hatalmas
éljen által félbeszakadván, a tekintetes társaság, mely a tornáczon
állt, egyszerre mozgásba jött.

– Éljen Réty! éljen Nyúzó! éljen a magyar szabadság! Haj rá! – S más
ehhez hasonló fölkiáltások, melyek közé néha egy kis káromkodás s egyes
pisztolylövések vegyültek, tölték a falut. E zaj felett a
tisztválasztásoknál nem hiányozható:

  Virágzik a tulipán,
  Réty lesz a viczespán;

e minden alkalomra egyaránt illő dal, melynek ríme állandóbb, mint azon
népszerűség, mely azt majd egy, majd más alispánra alkalmazza, mint
gyönyörű karének uralkodott. Képzeljünk hozzá egy egész szekeret teli
czigányokkal, kik a Rákóczit húzzák s a falu valamennyi kutyáinak
vonítását s oly hangászi élvezetünk lesz, melynél, hogy Shakespearerel
szóljak, angyalok sírhatnának.

– Ez lelkesedés! ez már népszerűség! – szóla végre Karvaly, ki bajszát
pödörve látszó gyönyörrel hallgatá a hangokat. – Bizony szép dolog, ha
az ember a közbizodalmat úgy birja, mint a teins úr. Szegény legény
vagyok, de vigyen el az ördög, követem alássan, nem adnám ötven
forintért, ha nekem csak egyszer így ordítanának e világon.

– Csak ne gyujtsanak föl semmit – sóhajta közbe a szegény rokonok
egyike, ki a mult tisztújításról nem beszélt annyi zöldeket, mint mások,
de annyival több zöldet, kéket, sárgát, s mit tudom én mit nem
tapasztalt öntestén, hogy szinte haja borzadt, ha bátyjaurának közelgő
feldicsőítésére gondolt, melyhez, mint ezelőtt három évvel, talán ismét
hátán fognak tapsolni.

– Felgyujtani? hát teringettét, kiről szólsz nyúlszívű teremtés? –
dörgött közbe a várnagy, – nem tudod-e, hogy nemesekről szólsz, hogy
Sz.-Vilmosnak háromszáz voksa van, s hogy ha az egész falut fölgyujtják
is, miután a teins úr assecurálva van, még örülnöd kellene, hogy
idejöttek s nem az ellenfél tanyájára?

– Karvalynak igaza van – szóla halavány öcscséhez fordulva Réty, – hogy
merészelsz így szólni vendégeimről? Én a sz.-vilmosiakat ismerem.

– Igen, én is, – szakítá félbe Karvaly – a raboknak egy tized része
közülök való, nem láttam soha derekabb ficzkókat; ki honn legtöbbet lop,
verekedik s gyilkol, az háborúban s restauratiónál mindig első ember.

– Talán vannak kivételek – szólt közbe éles hangjával Sáskay, – mint
hallám, a sz.-vilmosiak az 1809-iki insurrectiónál…

Minden jelenlévők s főkép Sáskay szerencséjére a kortesek azalatt egész
a kapuig jöttek, s a roppant éljen, melylyel az első kocsi beköszöntött,
minden további vitatkozást lehetetlenné tett; máskép Karvaly bizonyos
cassát felhozva, mivel az 1809-iki insurrectiót fizetni szokta, a
beszélgetésnek oly fordulatot ad, melynél bizonyos actiók
elkerülhetlenül szükségeseknek tartatnak, s melynél, mint a tapasztalás
már többször mutatta, Sáskay közönségesen megveretett.

Az egész nemes sereg mintegy harmincz szekeren jött, melyek a
sz.-vilmosi és a szomszéd falu parasztaitól requiráltatva, mint hallám,
közmunkába tudattak be, azon igen törvényes oknál fogva, minthogy ennyi
kocsi az úton talált rögöket széttörvén, valóban útjavításra szolgált.
Az első s utolsó kocsin sárga zászlók s rajtok e hazafiúi fölirások
láthatok, az egyik oldalon:

  Utat, töltést nem csinálunk,
  Réty lesz a viczespánunk.

A másikon:

  Nem adózni, nem fizetni,
  Hidon, vámon átmehetni,
  Be nem állni katonának,
  Törvényt szabni a hazának,
  Mondani, hogy a só drága:
  Ez a nemes szabadsága.

Minden nemesnek süvege vagy kalapja mellett félig zöld, félig sárga toll
vala látható, mi a párt reményeit s az ellenfél irigységét ábrázolá, s
azon kívül azon practikus haszonra is szolgált, hogy Réty hívei
tévedésből valamely oly koponyát ne törjenek be, mely alatt kedvező
eszmék uralkodnak.

Az alispán a nemesség éljenei s számtalan bókok között lelépe a tornácz
első lépcsőjére, s miután a vendégek nagy kört képezve hatalmas
«Halljuk!»-kal megkezdék az ünnepélyt, s a nemesek hadnagya elmondá,
hogy minden jelenlevőnek s főkép tulajdon érzelmeit szokás szerint szép
magyarságban a jegyző fogja előadni: a fölszólított ekkép kezdé
beszédét:

Dicső alispán!

Nagy hazafi!

Halhatatlan férfiú!

Tekintetes uram!

Ha Hellas vagy Róma a múzsáktól sugalt isteni szónoklatának roppant
árjával birnék, ha mint Orpheusról mondják, városokat építhetnék
szavammal, vagy fölzúgva a tehetlenség gyáva álmába merült világ fölött,
melyet annyi szent akarat felkölteni képes még nem volt, mely a
szabadság vérszínű hajnalában úszva, még mindig tovább szendereg, mint
egy Cato, O’Conell, Cicero vagy Mirabeau, hatalmas szavammal a tespedő
népeket tettre serkenthetném: ki volna, ki neked, nagy férfiú, ennyi
tiszta kebelnek, mely Sz.-Vilmoson nyugodtan dobogva nevednél, a polgári
kötelességek legszentebbikét, mely nagy férfiainak fölmagasztalt
tiszteletében áll, szerény hívséggel teljesiti, érzelmeit szebben
kimondhatná.

De mi vagyok én, hogy e roppant föladat: előtted kitárni annyi forró
sz.-vilmosi kebel érzetét, nekem juthatott? Alig élve át a játszi
gyermekkort, hol a szív ártatlanságának magasztos érzetében, mint
tavaszkor magas fán az illatos virágok, az emberiség terebély ágai
között föltárá kelyhét, nem tudva még, hogy ha majdan a zordon ősz zúgó
szele eljön, lehullva tövéről, melyen édes gyümölcscsé vált, a földön
rothadni fog, hogy belőle új fák s egész erdő nőjön – alig lépve a
nyilvános élet tekervényes pályájára, melyen szívének mágnestűjét
követve, a hazafiság tiszta csillagának sugarainál, mely egén ragyog,
száz vészektől környékezve, az igéret földéhez evez: a sz.-vilmosi nemes
tanács által szószólónak választva, hová forduljak annyi érdemeid között
nagy férfiú! tekintetes alispán! melyekről szólani tisztemden áll stb. –

Az egész beszéd egyike vala azon remekműveknek, melyeknek gazdag
képgyűjteményéről csak annak lehet fogalma, ki Hafiz költeményeit, vagy
a némely megyegyűléseken tartani szokott financziális beszédeket ismeri,
s melyeknél azon meggyőződés tölti el lelkeinket, hogy e nagy világon
minden, tenger és száraz föld, pyramis s templomtorony, Cæsar s a
megbuktatandó alispán hasonlók egymáshoz.

Miután a szónok egy ideig csillagát, s később Mózes tűzoszlopát követve,
Réty érdemein s a hazán és végre a sz.-vilmosi nemesség buzgóságán
tévelygett; miután a Duna torkolatai s Magyarországnak Nagy Lajos alatti
határainál egy perczig megállt, s innen a sz.-vilmosi határokra s az
irántok folyó metalis perre áttért, oly dolgok, melyeknek elintézése
csak Réty alispán és a sz.-vilmosi nemesség lelkességétől reménylhető, a
szónok még egyszer elmondá küldőinek roppant ragaszkodását, s a rómaival
e szavakban végzé beszédét: «Si fractus illabatur orbis, impavidum
ferient ruinæ.» Azaz, mint a nemes hadnagy kezeit összecsapva híven
fordítá:

  Virágzik a tulipán,
  Réty lesz a viczespán!

A szónoklatnak roppant hatása volt; s noha a szónok mindazon helyeknél,
hol a polgárokról vagy erényekről vagy ehhez hasonló tárgyakról szólt, a
nemes tanács parancsolatára sz.-vilmosiakról, sz.-vilmosi erényekről s
érzelmekről kényteleníttetett beszélni, s az említett metalis eset
felhozását is olyannak tartá, mi a közlelkesedésnek árthatni fog: soha
szónok inkább nem éljeneztetett meg, mint ő. A nemes hadnagy példája
után minden tizedik szavánál háromszoros éljen szakítá félbe beszédét,
úgy hogy – mi nálunk ritkaság – szinte sokallá a tetszést.

Az alispán, kit e megtiszteltetés, mint ily esetekben mindig, egész
váratlanul lepett meg, s ki, mi ismét mindennapi eset, alig talála szót
érzelmei kifejezésére, meglepetett ember létére szintén igen szépen
szólt. Elmondá: mennyire fáradt s mennyire vágyódik azon nyugodt házi
boldogság után, melyet családi körében élvez, s melyből őt semmi ki nem
ragadhatná, ha csak a sz.-vilmosiak hazafiúi bizalma nem szólítja fel őt
még egyszer azon pályára, melyen annyi keserűségek között haladott
mindeddig, de melyen a megtámadott nemesi szabadság védelme gyenge
erejének egész használatát talán megkívánja.

E beszéd, mint az elébbi, ismét éljenekkel fogadtatott, s miután a nemes
hadnagy kinyilatkoztatta, hogy a nemesek a nagyságos asszony
kézcsókolására kívánnak menni, az egész csapat ismét éljenek közt a
házba tolult, hol őket most egy ideig magokra hagyjuk.



VIII.

Nincs fontosabb pillanat életünkben, mint ebédeink; életnézetünk s
gondolataink legnagyobb része, sőt nem ritkán azon érzemények, melyek
emberi természetünket leginkább nemesítik, gyomrunk állapotától függnek,
s ki májbajban szenved – mint mi irók közönségesen – átlátja Pythagoras
és a braminok egész bölcsességét: midőn erkölcsi philosophiájukat a
konyhán kezdik. Csudálhatni, hogy annyi történetbuvár között, kik
korunkban inkább új rendszerek fölállításán, mint a régi állapotok
leirásában remekelnek, még nem találkozott senki, ki a különböző korok s
nemzetek élelemszereiben kereste volna nemünk nagy tetteinek okát, –
talán ez úton nagyobb eredményekhez jutnának, mint azok, kik mindent az
éghajlat- s fajkülönbségre vezetnek vissza. Én, ki sem ez új
történetirói iskola megkezdésére, sem Homér vagy Scott utánzására erőt
nem érzek magamban, az alispáni ebéd részletes leirása helyett, mely
olvasóim étvágyát ébresztené, csak azt mondom, hogy a lakoma, melyben e
napon az urak az alispán termeiben, s a nemesség a nagy pajtában
részesült, egyike vala a legfényesebb s legmagyarabbaknak, melyeket
képzelhetünk. Fenn az uraknál huszonnégy tál, melyeknél a mártások
annyira nem kiméltettek, hogy a négy becsinált mindegyikénél egy-egy
táblabiró öntetett le, s a szolgálattevő huszárok hüvelykujja
mindannyiszor megfürdött; magyar pezsgő, tokaji, fagylalt, szóval
lucullusi lakoma. Lenn a nemeseknél: gulyás és pörkölthús, tarhonya,
káposzta, turós csusza, gombóczok, pecsenyék, bor, pálinka, szóval egész
lakodalom. Az utolsó czigányig nem volt egy, ki – a mennyiben t. i.
fölkelhetett – nem jó kedvvel kelt volna fel az asztaltól.

Az ebéd végével, mihelyt a kávé szétosztatott, Etelka, ki az egész idő
alatt lehető nyájassággal teljesíté a házi kisasszony kötelességeit,
főfájás ürügye alatt visszavonult; Rétyné néhány előkelőbb táblabiróval
s lelkészszel beszélgetett, a többi urak részint a tornáczon, részint a
ház előtt pipáztak; s ha a nagyreményű sz.-vilmosi jegyzőt – ki magát
ebéd fölött sok czikornyás felköszöntés által kitünteté – nem látjuk a
többiek között, annak hihetőkép oka az, mert Etelka szobaleánya, Rózsi,
a ház másik oldalán lakik.

Ákos Kálmánnal a kert távolabb részén sétált.

Ákos és Kálmán majdnem egykorúak levén, mint szomszéd gyermekek éltöket
első éveik óta együtt tölték; barátságukat tehát alig szükség említenem,
mely az egész megyében szinte közmondássá vált. Legalább szomszédok
között ember-emlékezetére ilyes még nem létezett. Huszonkét éves korában
ki nem talál barátokat, ki nem ismer legalább egy lényt, kihez szive
egész erejével ragaszkodik, úgy hogy nem is képzelheti, miként élhetne,
ha ettől elszakíttatik? Mint az első szerelem, úgy az első barátság ott
áll éltünk legszebb emlékei között s bár az emlék néha egyszersmind
éltünk legkínosabb csalódását juttatja eszünkbe, multunkban nincs semmi,
miért a tudás fájának gyümölcsét, melyet ajkaink megizleltek, oly
keserűen átkoznók, minthogy ettől fosztott meg. Azonban, noha ifjú
barátaink éltöknek egy részét együtt töltve, valamint korukban, úgy
érzelmeikben egymáshoz közel álltak, a házi kör, melyben neveltettek,
sokkal inkább különbözött, minthogy azon hasonlóság mellett, mely minden
nemesebb jellemű ifjak között létezik, – mert hisz valamint a lomb
tavaszkor egyenlő zöldben függ ágain, úgy az ember is leginkább őszi
napjaiban változtatja szinét, – nem sokkal több különbség lett volna
közöttük is.

Vannak, kik a nevelés befolyását tagadják s ha ezalatt csak az értetik:
hogy az ember jellemét kényünk szerint képezni nem lehet, nincs senki
erről inkább meggyőződve, mint én, ki azon vastag kötetekben, melyek a
nevelésről irattak, általános rendszerek helyett csak oly szabályokat
látok, melyek bizonyos jellemű egyedekre alkalmazva sikerhez
vezethetnek, de ép azért másoknál a lehetőségig czéliránytalanok. De
valamint azon befolyás, melyet az egyes nevelő növendékére gyakorol,
csekély; s valamint nem ritka példa, hogy nevelők fáradozásai oly
gyermekeknél, kiknek keblében a szabadság utáni vágy hatalmasabb, ép az
ellenkező eredményekhez vezetnek, mint melyekre irányozva valának: úgy
azon kör, melyben gyermekekből ifjakká nőttünk, természetes hajlamaink
szerint különböző, de mindig ellentállhatlan befolyást gyakorol
jövőnkre; s ha visszatekintünk, nincs köztünk senki, ki ne érzené, hogy
sajátságainak nagy részét azon nevelésnek köszöni, melyet nem egyes
embertől, hanem a társaságtól, nem bizonyos terv szerint, hanem a
körülmények által kapott.

Ez vala oka azon különbségnek is, mely annyi érintkezési pont mellett
Ákos és Kálmán között létezett. Az öreg Kislaky t. i., kiben Kálmán
atyját, a megye volt alispánját s egyszersmind egyik legbecsületesebb
emberét tisztelé, nejével együtt a magyar nemesség azon részéhez
tartozott, mely, fájdalom! napjainkban mindinkább kihal s minden hibái s
gyöngeségei mellett legalább azért érdemli meg tiszteletünket, mert
elődeink szokásait s nemzetiségét tisztán fentartá: az ősök
miveletlenségét, de egyszersmind a hajdankor jószivű egyszerűségét, sok,
napjainkban szinte nevetségesnek látszó előítéletét, de velük azon
hitet, mely nélkül nemzetiségünk nehéz harczai között soha föl nem
tarthatta volna magát: hogy a magyar soha eltünni nem fog e világról.
Hogy ezen néposztály érdemei nemzetiségünk föltartására nézve
fölszámíthatlanok s hogy a jövő gyalázatos hálátlanságot követne el, ha
valaha elfelejtené, miként azon nemesebb művelődés ágai, melyeknek
gyümölcseit élvezi, csak az erős törzs nedvéből vonták termékenységüket,
a melybe oltattak, minden kétségen kívül van; de ép oly bizonyos az is,
hogy mint minden, úgy a magyar nemesi házak a história távolában sokkal
nagyszerűebbek- s szebbeknek látszanak, mintha azokat közelről
tekintjük.

Ha például olvasóim közül valamelyik Kislaky Bálint urat meglátogatná s
a kaputlan kerítésen behajtva a házba lépne, melynek kéménye csupa
vendégszeretetből, mint ura unalomból, mindig füstöl, hol a kuvaszokon
kívül, melyek minden közelgőt majdnem széttépnek, senki kötelességét nem
teljesíti s kivevén a mezei gazdaságot, sehol a rendnek nyoma sem
található: úgy hiszem a gazda szivessége, Borbála asszony szüntelen
kínálásai, sőt a pulyka pecsenye mellett is, mely számára süttetett, nem
igen jól érzené magát. Taksony-megyében a háztartások e neme
közönségesebb vala, semhogy a kislaki kastély ezen fogyatkozásai
feltüntek volna s miután a legtöbb s legtartósabb ismeretségek a száj
által történnek s pedig nem azért, mert vele beszélünk, hanem mert vele
eszünk: nem bámulhatja senki, hogy a vendégszerető háznak sohasem
hiányzottak vendégei s hogy az öreg Kislakynak kevéssé elavult
történetei, segítve a velük egykorú bor által, mely mellett előadattak,
mindig jókedvű hallgatókra találtak. E körben nőtt fel Kálmán,
irigyeltetve az egész vidéktől, szerettetve szüléi, dicsértetve a
vendégek, tiszteltetve a cselédek, magasztaltatva a lelkész s rector,
bámultatva az ispán s tiszttartó, imádtatva a vén gazdasszony által; s
ha e házban, hol közelítésénél minden kutya ugrándozott örömében s
minden ember szeretettel jött elébe, magát honosnak érezé, ha
szokásaival azonosult; csak az bámulhatná, ki őt több vagy kevesebbnek
tartja, mint jószivű, de közönséges fiatal embernek.

A régi magyar ház egyetlen fiától ki kívánna mást, minthogy belőle
magyar úrfi váljék. De Kálmán ismeré a világot is; Pest, hol iskoláit
végezé s életének azon legboldogabb évét töltötte, melyre a magyar
hetvenéves koráig vágyódva emlékezik, értem a juratuskodást s Ákossal
való barátsága, mely által a gazdag fiú akaratja ellen is magasb körökbe
vonatott, nem maradhatának befolyás nélkül nézeteire s az öreg Bálint úr
s Borbála asszony egész órákig elsóhajtozának néha kedves fiúknak
finnyás szokásain s az új divatú elveken, melyeket a városból hozott
magával, noha a polgárisodás korántsem terjeszté annyira rontó
befolyását, mint a jámbor szülők szivök szomorúságában gondolák. Való,
hogy Kálmán Pesten megváltozott s a parlagi úrfi, ki bécsi ruhákba
öltözködve, mióta szülei házát elhagyá, inkább magát, mint felebarátja
teremtését mívelé, sokat vesztett azon régi jó szokásokból, melyek az
ifjúság között egykor nemzetiség neve alatt divatoztak s egy-egy kocsmai
szolga megverése, ablakok s palaczkok összetörése s néha egy jól
muzsikált czigány dicső megjutalmazása által emlékezteték e hon
polgárait a régi alkotmány épségére; de «legyőzve bár, megtörve nem» –
mint koszorús költőnk mondá – Kálmán keblében a betyár szunnyadott, de
még élt egész épségében; csak alkalom kelle, egy kis parlagi társaság,
hozzá egy kis zene, valamivel több bor s a régi legény feltámadt hosszú
álmából; s pesti barátnéi, kik szerénységét magasztalák, a zajgó
úrfiban, ki nem ugyan törökkel szájában, de palaczkkal kezében Kinizsi
szép tánczát járá széles jókedvében, alig ismertek volna kedves
tánczosukra.

Ákos e tekintetben lényegesen különbözött tőle, sőt barátjának mintegy
ellentéte vala. A Réty-család gazdagsága s számos összeköttetései által,
melyekben főrendi házakkal állt, azok közé tartozott, melyek a nemesség
által közönségesen «fertály mágnások»-nak csúfoltatnak; s mi a
büszkeséget, nagyravágyást, szóval azon hibákat illeti, melyek
mágnásainknak, reménylem csak kajánságból, tulajdoníttatnak, sokkal több
joggal «ötfertály mágnásoknak» neveztethetnének, miután a Zrinyiek,
Frangepánok, Thurzók s Czudarok soha e tulajdonokban annyira nem
haladtak. A fertálymágnás Magyarországban egy egészen kivételi, hogy úgy
mondjam amphibialis lény. Helyzete által a nemesi, vágyai s
hajlandóságai által a mágnási renddel összekötve, hely nincs, melyet
elemének ne tartana s ismét nincs hely, melyben magát egészen
otthonosnak érzené. Sértve büszkeség által, ha felsőbbek társaságába
lép, kikkel magát hasonlónak inkább láttatja, mint érezi; megbántva
minden inas által, ki őt tekintetesnek czímezi: az érintkezés, melyet
felsőbb osztályokkal szüntelen keres, csak a keserűséget neveli, melyet
irántuk gyermeksége óta kebelében hordoz. – Mily nevetséges gőg – így
szól, ha ön lakába övéi közé visszatér, – mily utálatos büszkeség,
mintha hazánkban minden nemes nem volna egyenlő, mintha a báró vagy
grófi czím egy kis szócskánál egyéb volna, mely számtalan névhez csak
azért ragasztatott, mert magában nem hangzott úgy, hogy tiszteletet
vívhatna ki magának. – De ha a teins alispán vagy méltóságos kamarás
ekkép kiadta mérgét s az egyenlőség fentartására inasainak még valamivel
hosszabb vállzsinórokat csináltatott, mint minőket szomszédjánál, a
grófnál látott; te ki nemes vagy, de kinek családjából senki még alispán
nem volt, kamarás pedig épen nem is lehetne, vagy kinek évenkint egy
forint harminczhat krajczárral kevesebb jövedelme van, valahogy ne
gondold azt, hogy ezen szép egyenlőségi elvek reád is kiterjedhetnének.
A világon mindennek megvannak határai s az egyenlőség kiterjesztésére
nézve tévedések elkerülésére mindenki közönségesen önmagát választja
azon határpontnak, melyen túl a nivellatiót veszély nélkül terjeszteni
nem lehet. Ha gyűléseken pártolás, vagy tisztujításnál szavazat kell,
nemességed el fog ismertetni, az első rész kilenczedik czíme, a magyarok
ezredes alkotmánya, a pusztaszeri vér, mely a nagy áldomásnál
összekevertetett, itt nem feledtettek még el s mihelyt valakinek
szüksége van reád, nem látsz senkit magad mellett, ki magát egyenlőnek
ne vallaná. De menj csak egyszer szabadelvű nemes társad lakához,
nyujtsd neki inasai előtt tisztválasztáskor annyiszor szorítgatott
jobbodat, mert szeretni vagy nőül választani leányát: s ha ezt
megpróbáltad, majd alkotmányos egyenlőségedről szólunk ismét s meg
foglak kérdezni, mit tartasz felőle? A magyar nemesség vérrel szerzé
hazáját, vérrel vívá ki szabadságát, vérrel oltalmazza közös birtokát,
ha az valaha megtámadtatnék, – így szól a törvény – s ha vér helyébe
pénzt teszesz, mi úgy is minden értéket képvisel, az egész való maradt
még napjainkban is, azon kis különbséggel, hogy mivel vérből
mindenikünknek majdnem hasonló, pénzből pedig igen különböző mennyiség
jutott, az egyenlőség, mely a régi theoriából mintegy önkényt
következett, újabb időkben a történetek legtávolabbikai közé
számíttatik.

Minden ember, ki többnek akarna látszani, mint a minek önmagát érezi,
azon iparkodás által, melylyel kitűzött ideáljait akarja elérni,
nevetségessé válik; s a félénk, ki asszonyok közt párviadalairól beszél;
a szegény, ki másodkézből összeszedett rongyokkal fényüzést utánoz, mely
alatt mindenünnen szükség tekint ki; a pór, ki hogy nemesnek tartassék,
magas ösmeretségeivel kérkedik s kőbe faragva, szinekkel mázolva s
lenyomva minden kanálon új czimerét koptatja, gúny s megvetés tárgyává
válnék, bármik lennének is egyébiránt érdemei. A társaság, mely még azon
érdemeket is, melyeket valóban birunk, csak ritkán ismeri el, nem bocsát
meg annak, ki tőle még ennél többet kíván s majdnem úgy bánik vele, mint
uzsorásokkal bánni szoktak, vagy jobban mondva, bánni kellene: kit, mert
törvényes kamataival megelégedni nem akar, megfosztanak tőkéjétől is.
Egészen ily helyzetben valának a Rétyek is. Régi nemesség, szép vagyon,
alispánság és szép fiok, kinek még neje sem vala s ki e szerint
házasodhatott, – mi kelle még, hogy magoknak kellemes társasági állást
szerezzenek? De büszkeségüknek más táplálék kelle. Valamint nagy Fridrik
verseiben, Voltaire diplomatiai ügyességében, Richelieu drámáiban, Byron
lovaglásában keresé dicsőségét, úgy Réty alispán úr azon fáradott, hogy
valamivel többnek láttassék, mint mivé született; s a százados nemes,
ősei számtalansága mellett, a parvenu minden nevetséges oldalaival álla
előtted s nénjéről, a bárónéról szólt s távol rokonáról, a német grófról
s hogy ezzel s ezzel a herczeg hadnagygyal igen szoros viszonyban áll s
ma báró F. vagy gróf X.-től levelet kapott, stb.

Ákos, kit szüléi jókor Pestre küldének s ki nénje, báró Andorfyné
házánál a legjobb társaságban tölté napjait, sokkal több észszel birt,
minthogy szüléi gyöngéit át ne látta volna; s mi az életben többször
történik, ép annak ellenkezőjévé vált, mit naponként maga körül látott.
Ákos betyárrá lett, vagy jobban mondva, iparkodott, hogy annak tartassék
s ezért főkép a megye ifjúsága között határtalan népszerűséget szerzett
magának; mint oly ember, ki az által, hogy ámbár angolul és francziául
tudott s a félvilágot beutazta, mégis a mennyire tőle kitelt,
betyárkodásaikat utánozta, másoknak mintegy igazolásul szolgált. Szép
népszerűnek lenni s főkép ifjú korunkban nincs talán semmi, mi után
szivünk annyira vágyódnék. Később, miután tudjuk, hogy azon szeretethez,
mely oly roppantnak látszik, az egyes szivek mi keveset adnak, örömünket
elvesztjük e birtokon, melyet talán még többen vesztenek, mint nyertek
minden érdem nélkül. De hogy Ákost e népszerűség nem kissé erősítette
meg erőltetett betyárságában, azt tagadni nem akarjuk, annyival
kevesebbé, miután az ifjú Réty ezen erőlködése vala az, mi közte s
Kálmán között néha a legnevetségesebb ellentéteket idézte elő. Valamint
t. i. Ákos a betyárságban, úgy Kálmán a míveltségben helyezvén
büszkeségét, a két ifjú egymásnak mintegy példányul szolgált.

Ha téli napokban a megyei nemesség a megyeház teremében összegyült – hol
minden tánczmulatságok hihetőleg azért szoktak tartatni, hogy az adózó
nép, mely e termeket homloka izzadásában építé, lássa, miként izzad
ugyane helyen a nemesség is, – vagy ha valamely előkelő táblabiró
nevenapjának ünneplésére valahol nagyobb társaság találkozott: kérdésen
kívül a leglármásabb Ákos volt és senki divatszerűebben nem lépett föl,
mint Kislaky Kálmán; de ha poharak vagy társalkodás közt mindenki
magáról, vagy helyesebben mondva arról, minek látszani akart,
megfeledkezett: a szerepek megváltoztak s Ákos helyett, ki reggel
fűnek-fának beszélé, hányszor részegedett meg életében, este Kálmán
szemei jártak keresztben, noha talán senki sem ellenezte állhatatosabban
Ákos ivó theoriáit délelőtt, mint ő. Ne kárhoztassa senki a
fiatalemberek e szeszélyét; éltünk azon korában, melyben az emberek
ítéletét még oly valaminek tartjuk, mi után fáradni érdemes, mindnyájan
affectálunk.

Ákos, ki erőt véve magán, az ebéd kezdetén szokása szerint
betyároskodott, minél több való vígságot láta maga körül, annál
szótalanabbá vált s az ebéd vége felé egészen azon szomorú gondolatoknak
engedé át magát, melyekkel reménytelen szerelme szivét tölté. Kálmán,
kit ez alkalommal Etelka szomszédsága s a nyájas mód, melyben iránta
viseltetett, rendkívül fölvidított, – mert a bor leghamarabb száll
fejünkbe, ha víg gondolatok társaságát találja benne, – az udvariasság
helyett, melylyel az első ételeknél magát kitünteté, mindinkább a
parlagi úrfi hangján kezde beszélni: míg Etelka komoly tekintete s rövid
feleletei hibáját eszébe juttatták s az ebéd vége felé ő is, mint
barátja, szomorúan ült helyén, alig merve szólni szép szomszédjához.

Mihelyt az ebéd véget ért, Kálmán maga után a kertbe voná barátját, hogy
neki egész szerencsétlenségét elpanaszolja.

– Barátom – szólt padra vetve magát, – én a világ legboldogtalanabb
embere vagyok. Láttad ma testvéredet? ő nem szeret, utál, megvet.

– Magadon kívül vagy – mondá Ákos, melegen szorítva kezét, –
esztelenségeket beszélsz.

– Nem, nem – én jól tudok mindent; Etelka nem szeret, nem fog szeretni
soha s jól teszi, ily ember, mint én, nem érdemes reá, – én lemondok –
én – –

– Ne igyál bort soha Kálmánom; úgy látszik, elszomorít.

– Hát te is észrevetted? Hát csakugyan igaz? hát megbecstelenítve álljak
előtte? nem, soha! Holnap szabadságot kérek apámtól s utazni megyek,
elmegyek oly helyre, hol senki sem ismer, hol angyali testvérednek
alkalmatlankodni nem fogok soha, hol –

Ákos ismét félbeszakasztá s boldogtalansága okát kérdé, mire a másik,
mindazon részletességgel, melyre csak szerető képes, elmondá, mi nyájas
volt Etelka iránta az ebéd kezdetén; hogy ő, becsületére, alig ivott pár
pohárral, de hogy a mint látszik, a bor inkább hatott reá s hogy talán
valami illetlent mondott, miután az ebéd vége felé Etelka rá se nézett.
Hogy mindennek vége van, hogy ily utálatos teremtés, mint ő, ily angyal
után nem vágyódhatik, hogy ő örülni fog, ha Etelka más karjaiban fogja
föltalálni mindazon boldogságot, melyet tőle elfogadni nem akart, de
hogy ha e szerencse oly valakinek jut, kit ő ismer, annak kitekeri
nyakát s több effélék. Mint minden destillatiónál a retorta felső részén
számos csöppek látszanak, úgy az érmelléki víz-részei tiszta könyekben
peregtek le Kálmán arczain s Ákos, noha jól tudá «honnan e könyek»,
eléggé szereté barátját, hogy fájdalmánál szintoly részvéttel
viseltessék, mintha annak okát csakugyan nagyon fontosnak gondolná.
Mondá, hogy asszonyok ugyan nem szivesen látják, ha fiatalember más
valamitől részegül, mint bájaiktól, de, mint a jó pezsgő hatása hamar
eltünik s főfájást nem hagy maga után, úgy az ily haragé is. Biztossá
tevé barátját Etelka szerelméről s mi több, hogy testvére a rút grófot
megveti, szóval oly ügyesen járt el vigasztalásaiban, hogy Kálmán
lassankint fölvidulva, végre szenvedélyesen szorítá karjai közé barátját
s azon esküvéssel, hogy soha többé borhoz nem nyúl, örömében kisirá azon
végső cseppeket, melyek az ebéd alatt könyzsákjaiban összegyültek. Az
ifjú kor legszebb kiváltsága, hogy öröm s fájdalom oly közel feküsznek
egymáshoz; később talán ép annyi, sőt több okunk volna örömre, de
lelkünk elveszti rugékonyságát s ha egyszer elszomorodánk, annyi kell
vigasztalásunkra, hogy közönségesen ismét új baj ér, még mielőtt a régit
felejtettük.

Kálmán, ki csakugyan inkább szerelem, mint bortól részegedett meg, a
levegő, a járás és könyei után csaknem egészen kijózanodott s a két
fiatalember ismét a ház felé indult, hogy Etelkát fölkeresve, mint Ákos
mondá, az új békekötés nagy ünnepélye minél előbb véghez menjen; de ki
az köztünk halandók között, ki az életben csak a jövő perczre is
biztosan számolhatna? Ki az, főkép tisztujítások alkalmával, hol a
sorson s végzetünkön kívül még kortesek határoznak jövőnk felett?

Míg a fiatal barátok a kertben tartózkodtak, addig az öreg Kislaky, ki
szive jókedvében egy, sőt talán két pohárral is többet ivott, mint
szomjúsága enyhítésére szükséges vala, más dolgokon törte fejét. Az öreg
úr rég kedves Kálmánjának szánta Etelkát. Nem mondom, hogy épen csak a
leány vagyona hozá őt e gondolatra, de miután a két család birtoka
határos vala s pedig igen valószinűleg a teremtés első napjától mostanig
s miután a Rétyek jószága majdnem egészen leányágat is illetvén, egy
részének Etelkára kelle szállni, az öreg Kislaky joggal mondhatá, hogy a
gyermekek egymásnak teremtettek. Nagy hizelgő a bor, mindenkit megerősít
kívánataiban s az öreg Kislaky, kinek szemei egész ebéd alatt fián
függtek s ki jobb- és balszomszédját talán harminczszor is kérdé: ha
láttak-e valaha két fiatal teremtést, kik jobban illenének egymáshoz?
meg vala győződve reményei teljesültéről, ámbár forma szerinti kérésére,
melyet ebéd után az öreg Rétyhez intézett, csak azon választ nyeré, hogy
leánya érzelmeit nem ismeri; Rétynétől pedig, hogy ily fontos dologról
jobb tisztujítás után szólani.

Az öreg örömében kezeit dörzsölve járdalt az udvaron. Képzetében már
Kálmán s Etelka egész ivadéka ugrándozott körülötte s a jámbor apa szive
hatalmasan földobogott ez ábrándok között, midőn a pajtából fölhangzó
zaj gondolatainak más irányt adott. A kortesek, kik nagy művészek
módjára hosszú gyakorlatokkal készülnek a nagy előadáshoz, melynek
főszerepét ők játszák, a pajtában most másodszor ismétlék próbatétüket s
e pillanatban ép az albirákhoz jutván, midőn a kasznár, ki mint elnök,
itt a főispán helyét pótolá, a sz.-vilmosi járás első albiráját említé,
háromszáz hanggal «Éljen Kislaky Kálmán»-t kiáltanak. Az öreg úr, mert
mely apa maradna nyugodtan, ha fia dicsőségének fültanúja lehet,
szédelgett gyönyörködésében s midőn épen ispánját látá a pajta felé
menni, jó vagy rossz nemtője ez eszmét sugá fülébe: mennyire kár, hogy
fiának diadala náddal födött pajtában hangzik el s mi jó volna, ha
Etelka ennyi dicsőségnek tanuja lehetne! Magához szólítá tehát az ispánt
s elbeszélé neki a nagy családi titkot, melyet annyival inkább bizhatott
reá, mert nyelve most nehezebben mozgott s nem vala hihető, hogy e
bizalommal visszaél s kérdé: nem volna-e jó, ha a kortesek Kálmánt, ki a
kertben van, fölkeresnék s diadallal Etelka szobájába hoznák? Az ispán
ura nézeteit egészen helyeslé s mihelyt a pajtába ért s félnegyedig
«Halljuk!»-ot ordítva csendet eszközölt, oly remekül szónokolt, hogy az
egész tömeg azonnal útnak indult. Igaz, hogy Kislaky követének a
titokról szint azon fogalma vala, mint sok más embernek, ki alatta csak
oly valamit ért, mit önmagunk elbeszélni pirulnánk, vagy nem merünk s
azért más valaki által akarunk tudatni a világgal s hogy ennélfogva
Etelka s Kálmán lakodalma mindjárt beszéde elején kihirdettetett s
megéljeneztetett. Azonban annyi bizonyos, hogy a sz.-vilmosi háromszáz
nemes, kikről csak negyed óra előtt megesküdhettünk volna, hogy mint a
háromszáz spártai Thermopylaeknél, helyeiken fekve fognak találtatni,
irtóztató éljenek között gyenesen a kertnek vette útját s hogy Kislaky,
ki előttök szintén a kertbe futott, könytelt szemekkel mormogá fogai
között: Hejh mégis szép dolog a népszerűség!

Ne vessék meg olvasóim a jámbor öreget e vallomásaért s habár sokan
volnának közöttük, kik a nép kegyeit szivökből megvetik s ellene
szintúgy zúgolódnak, mint kedveseik ellen azok, kik őket
kérlelhetetlenek- vagy hivteleneknek találják: gondolják meg, hogy
Kislaky azok közé tartozott, kik e népszerűségben nem eszközt, hanem sok
ember szeretetét látják; s mert egyedüli fortélyuk, melylyel e kincset
kivívák, szivök jósága volt, nem is tapasztalák annyiszor ingékonyságát.
Úgy is Helenán kívül nincs, mi annyira ócsároltatott, mint a népszerűség
s mégis kevés ember van, ki miután tíz évig ostromlá a várat, melyben a
hívtelen mással tartózkodott, azt mint Menelaus ne fogadná szivesen
vissza házához.

Kálmán s Ákos már a házhoz közelegtek, midőn az öreg Kislakyval s
mindjárt utána az egész korteshaddal találkoztak, mely pázsiton s
virágokon keresztül egyenesen feléjük vevé útját. Az öreg, ki fiát
megölelve e szavakat mondhatá: – Hallod fiam, ez neked szól – nem
magyarázhatá meg a történteket, midőn – Éljen Kislaky Kálmán és angyali
mátkája, Réty Etelka kisasszony! – harsogott az ég felé s minden
beszélgetésnek véget vetett.

Kálmán s maga Ákos annyira meg valának lepve, hogy első pillanatban nem
tudák, mit tegyenek. De midőn az ispán szívrázó bassusával fölkiált: –
Vigyük az úrfit Etelka kisasszonyhoz, szeretett szolgabiránénkhoz – s
midőn egyszerre tíz kéz nyul a boldog szerető felé, őt lábáról föl
akarva emelni, Kálmán magához tért bámulásából s védni kezdé magát.
Kérni akart, káromkodott, maga az öreg Kislaky, ki fiát Etelkának
bemutatni s nem kikiáltatni akará a házasságot, elkövetett mindent, hogy
Etelka neve az ovátióból kihagyassék, mind hasztalan! Háromszáz
sz.-vilmosi torokkal csak a végítélet trombitája versenyezhetne s beszéd
nem használván, kézre került a dolog. Kálmán a nagy vonzalom ellenében
visszalökő erejének egész hatalmával dolgozott s nem mondhatni, hogy
derekas benyomást ne tett volna sok érte lángoló sz.-vilmosi kebelre,
minek azonban csak annyival vala szavánál több hatása, hogy szép átilája
széttépetett s egy palaczk vörös bor, mely feléjé nyujtatva széttört, a
küzdőt tetőtől-talpig leönté, ki most ég s föld között lebegve, hat
markos legény vállain hasztalan gyakorlá ökleit és sarkantyúit, az
előbbi kiáltások között egyenesen kedvese szobájához czipeltetett.

A zajra a vendégek a ház előtt összegyűltek s hallva Etelka s Kálmán
nevét, egy része bámult s más része gratulálni kezde. Az alispán
zavarában mosolyogva hajtogatá s csóválá fejét, hogy mozdulatai se igen,
se nemnek ne magyaráztathassanak; az alispánné, kinek szerencséjére a
tisztujítás s a Kislakyak befolyása jutott eszébe, mondá, hogy az egész
tévedés s hogy erről még szó sem vala; Karvaly pedig a kiáltókhoz
csatlakozva, hatalmas szavával hirdeté a szép pár dicsőségét, melynek
sz.-vilmosi tisztelői már Etelka ajtajához értek s küszöbe előtt a
levegőben tánczoltaták szerencsétlen imádóját.

Kálmán magán kívül volt. Így jelenni meg kedvese előtt, kitől még előbbi
hibáiért engedelmet kelle kérnie, széttépett átilával, borral leöntve,
háromszáz nemestárs karjai között, – ki nem érezné e helyzet kinait?
Kért, sirt, káromkodott, mindent egyszerre s mindent legkisebb siker
nélkül; szerencséjére azon istennő vagy angyal, mely a való szerelmet
pártolja, úgy intézte a dolgokat, hogy Etelka helyett csak szobaleánya
volt szobájában s így a tisztelgő csapat csak a piruló Rózsi s a
nagyreményű sz.-vilmosi jegyző előtt, ki bizonyosan véletlenül ott volt,
ordíthatta el jó kívánatait.

Azon boldogság után, melyet kedvesünk látásán érzünk, a legnagyobb –
mint egy szerelemben megőszült ismerősömtől hallám – bizonyosan az: ha
némely helyzetekben szivünk bálványával nem találkozunk; s nincs, ki ezt
valaha inkább érezte volna, mit Kálmán e pillanatban. Ákos, kit nővére
nevének kiáltozása boszantott, hogy ennek véget vessen, figyelmetessé
tette a tisztelt gyülekezetet, hogy minden szolgabirónak esküdtre is van
szüksége s hogy e hivatalra alkalmasabb egyén nincs e világon Pennaházy
Bandi jegyzőnél, ki e szavak után, rémséges kiáltások között, Rózsi
helyett a közvélemény által felkarolva, jövendő szolgabirájával együtt
az udvarra vitetett, hogy ott az alispán előtt bemutattassék, ki
mindehhez szüntelen mosolyogva, csak tökéletes helybenhagyását jelenté
ki.

Önigazolásomra – ha olvasóim közt valaki az által, hogy a sz.-vilmosi
jegyzőt Rózsinál találtuk, a valószinűség törvényét talán sértve látná –
csak azt mondhatom, hogy, ha nem is mint Hegel hiszi: minden a mi van,
az jó, – legalább minden, a mi való, közönségesen valószinű is s hogy
Rózsi fekete szemei s Pennaházy szőke pödört bajsza oly neműek valának,
hogy miután Sz.-Vilmoson – honnan Rózsi jó nemes házból származott –
többször találkoztak, csak természetes, hogy Tiszaréten fölkeresék
egymást; főkép miután – ha az említett fekete szemek s szőke bajusztól
elvonatkozunk is – kellemesebb két egyediséget alig találhatni. Rózsi,
ki asszonyával Pesten létekor magyar szinházba járt, több új s régibb
zsebkönyvet olvasott, sőt néhány verset könyv nélkül is tudott, azon
míveltebb szobaleányok közé tartozott, kik, mert közönségesen uraságuk
viselt ruháiban járnak s ugyanazt beszélik, mit úrnőiktől hallottak,
szinte kisasszonyoknak látszanak; s Pennaházy, ki egy hosszú
országgyűlés alatt a hallgatók között hatalmas szavával majd éljenezve,
majd más kijelentések által élénk részt vett a legfontosabb
tanácskozásokban s rejtett szavakkal gyönyörködteté a Nemzeti Ujság
olvasóit, ismertebb, minthogy érdemeiről szólanom kellene. Föl is
jegyeztem volna az érdekes beszélgetést, melyben e két szeretetreméltó
személy a kortesek által meglepetett, ha országos dolgok leirása nem
várna reám s e beszélgetés, minden gyönyörei mellett, nem lett volna
különösen – szótalan.

Olvasóim, kiknek nagy része kétségkívül tudja, mi kellemetlen minden
hölgynek s főkép szobaleánynak, ha valamely férfival magánosan
találtatik, képzelhetik a zavart, melylyel Rózsi annyi férfi
jelenlétében eltelt; miután azonban kedves jegyzőjét a kortesek vállain
mindjárt Kálmán mellett látá s hallá a közbizodalom szavát, mely őt
esküdtségre jelölte ki: megnyugodott sorsában, sőt kevesebb fájdalommal
látá karjaiból kiragadtatni bálványát, mintha az tulajdon lábain ment
volna el tőle. Csendesen összetakarítá a szobát, mely a kortesek által
kissé rendetlenségbe jött és sóhajtva, hogy Pennaházy még esküdtté s ő
Pennaházynévá nem vált, a kávés konyhába készült, midőn a mellékszoba
ajtajának nyilása vonta magára figyelmét.

E szoba Macskaházyé vala s Etelka szobájával ugyanazon folyosóra nyilt.

Rózsi a küszöbön állt meg s világosan hallá Macskaházy szavát, ki
ajtaját kulcscsal bezárva, midőn távozott, így szólt valakihez: –
Pontban hét órakor a jegyző kertje mellett.

– Ott leszek thekhinthetes uram! – felelt a másik hang, mely szinte
keleti, noha nem magyarnak látszott.

– A jutalmat ismered – válaszolt Macskaházy s a két beszélgető együtt
elment.

– Jaj nekem! – szóla végre az elrémült szobaleány, midőn a távozók
léptei a folyosó kövezetén nem hallatszottak többé, – Macskaházy
szobájában volt s mindent hallott, mert olyan füle nincs senkinek a
világon. – Talán csak nem szól a nagyságos asszonynak! S ezzel bezárva
ajtaját, s fogai közt szidva az ügyészt zsidójával együtt, eltávozott.

S most kedves olvasóim, habár néhánynak köztetek Rózsi társasága
kellemesebbnek látszanék is, fontosabb dolgok hívnak. Az alispán hat
órára conferentiát hirdetett, az óra közelg, menjünk a terembe.



IX.

Létezik e hazában – okát nehéz volna föltalálni, de a tény tagadhatatlan
– létezik e hazában bizonyos összeköttetés az ebéd s a politika között.
Én legalább azt tapasztaltam, hogy valamint jó szakácscsal ellátott s
vendégszerető táblabirák soha politikai befolyás nélkül nem maradnak,
úgy országos dolgokról való tanácskozásra mindig oly helyek szoktak
választatni, hol minden szék mult vagy jövő ebédekre int; s ezért ha van
nemesség, mely érdemes, hogy a római partriciatushoz hasonlítassék,
nézetem szerint csak a magyar az, kire Menenius Agrippa azon beszéde,
melyben a senatust az állam gyomrához hasonlítá, egészen alkalmazható.
Ez történt itt is, s a tanácskozmány szinhelyéül az ebédlő jelöltetett
ki, mely azonban most egészen más alakban áll előttünk. A nagy asztalt a
hófehér abrosz helyett zöld posztó takarja, palaczkok s poharak helyén
nagy tentatartók állnak, minden szék előtt tányér helyett egy-egy ív
papir, s ha a szoba falai s a kedves káposztaszag nem maradnak e
teremben, mely most ezüst kargyertyákkal világítva áll előttünk, alig
ismernénk azon helyre, hol pár órával ezelőtt annyi lárma s felköszöntés
hallatszott.

Most a kandalló körül, az ablakokban s pamlag mellett, hol az alispánné
ült, az egész társaság kis körökre oszolva csendesen beszélgetett. Magok
a családképek, melyek a falon függtek, úgy látszik, méltóságosabban
néznek le az új nemzedékre, mint az ebéd alatt, s midőn a család egyik
legnagyobb férfia, ki Rákóczy alatt kapitányoskodva, 1715 után, jeléül
miként tiszteltetett mindkét részről, donatiót kapott, a vastag Réty
Jeromos annyi étvágygyal látszott lenézni boldogabb utódaira, hogy
szinte megsajnáltuk; az alispán édes apja pedig, a kamarás, ki magát,
nem tudom miért, hátulról, midőn épen visszanéz, festette, bajsztalan
arczával, a háromszegű kalappal hóna alatt, s a kis békanyúzóval oldalán
egy csöppet sem emlékeztetett azon férfias erőre, melyet költőink az
erős apák korában keresni szoktak.

Azokon kívül, kiket olvasóim a tornáczon az alispán úrral már láttak, a
teremben számos társaságot találunk. Mindenek előtt két lelkész áll
előttünk, kiknek egyike talán valamivel vastagabb, másika valamivel
szárazabb, mint hivatala kívánná, de kik mint egyházi szónokok, főkép
tisztujításoknál, hol a vallás, mint tudjuk, oly nagy szerepet játszik,
egyaránt kitünők. Utánok négy vagy öt táblabiró s három szolgabiró,
kiket leirni fölösleges, mert hála az égnek! a táblabirói s szolgabirói
hivatal jellemző különbségeit olvasóim ismerik. Az ajtó mellett pár
esküdt, Pennaházy s egy tiszteletbeli aljegyző, kullogtak; a szobában
néhány uradalmi ügyész járt alázatosan körül, s a szegény rokonok –
egyet kivéve, ki az ebéd következtében valahol ledőlt s eddig elő nem
került – mint szegény rokonokhoz illik, inasi szolgálatokat teljesítve
sietnek fel s alá.

Az ablakok egyikében a társaságtól elkülönözve, s mint látszik, igen
érdekes tárgyakról beszélgetve, három férfi áll, kik, mihelyt a szobába
lépünk, figyelmünket magokra vonják.

E férfiak egyike, ki fölpedert fekete bajuszszal s fölfelé fésült
hajakkal annyi méltósággal emeli fejét, mintha keveselve ölnyi
magasságát, még nagyobbnak akarna látszani: Slacsanek úr, gr. Kővárynak,
e megye legnagyobb birtokosának, teljes hatalmu igazgatója, mely czimet
Slacsanek úr csak szerénységből tartja meg, miután az, ki, mint ő,
valamiről szabadon rendelkezik, s a jövedelmek nagyobb részét szedi,
joggal birtokosnak is nevezhetné magát.

A kis köpczös emberke, ki e nagy férfiú mellett áll s szüntelen beszél,
vagy legalább időről-időre fejét hajtogatva s kezeivel helybenhagyást
intve egyes szavakban mint: persze, majd, bizon, ejnye, ki hitte volna!
stb. részt vesz a beszélgetésben, nem más, mint báró Sóskuty ő nagysága.
Valódi gavallér, mint az asszonyok hirdetik, Magyarország legderekabb
mágnása, a férfiak ítélete szerint, kinek társaságában senkinek eszébe
sem jut, hogy mágnással van dolga, oly annyira, hogy a debreczeni vásár
alatt egyszer csakugyan szappanosnak tartották. Tiszteletre méltó
férfiú, kit németül kevesen, francziául soha senki szólni nem hallott, s
kinek conservativ elvei, melyekkel e haza dolgaihoz szólt, annyival
inkább dicsőségére szolgálnak, mennyivel inkább látjuk, hogy mi
személyét illeti, az ősi javakhoz épen nem ragaszkodik. A báró mintegy
hatvan éves lehetett; egykor – meg kell vallanunk – vörös haja fejéredni
kezdett, s e pirosság élete alkonyán, mint ilyenkor szokott, lejebb
szállva jelenleg oly szépen égett arczain, hogy rózsákhoz hasonlítanám,
ha ez uj hasonlatosságot nem kellene azon alkalomra eltennem, ha majd a
szépnemről szólok.

Hogy ily férfiak társaságában – melyeknek egyike valóságos mágnás,
másika még valamivel több, azaz igen gazdag gróf uradalmi igazgatója, ki
tisztujításoknál közel ezer szavazatról rendelkezik – oly ildomos
férfiú, mint Krivér főjegyző, csak alázatosan viselheté magát; hogy
arczán csak a szerénység s tisztelet azon ájtatos mosolygását látjuk,
melylyel némely szentek festetnek; hogy teste nem tehetett mást, mint
hajlongani, ajkai nem mondhattak egyebet mint: mennyire megtisztelve
érzi csekély személyét és ha kegyesen megengedni méltóztatnának… azt
bölcs olvasóim át fogják látni; ki pedig ennyi nyájasságot főjegyzőben
sokallana, annak magyarázatául mondhatom: először, hogy Krivér másod
alispánná akar választatni, másodszor, hogy általán véve önmagát
megalázni második természetévé vált. A főjegyző azon emberek közé
tartozott, kik politikai pályájukat mint nagy urak irnokai vagy
titoknokai kezdik, s később is azok iránt, kiktől valamit várnak,
annyival több alázatosságot tartanak meg, mennyivel kevesebbet
használnak föl e keresztyén erényből azok között, kik allattuk állnak.
Irva áll: ki magát megalázza, föl fog emeltetni, s miután Krivérnek ép
ez vala kívánata, tudván, hogy tisztujításoknál emeltetés nélkül semmire
sem lehet menni (mert ez egy napon a nemesség maga fölött akarja látni
tisztviselőit) az irás idézett szavai szerint elkövetett mindent, hogy
czélt érjen.

– Hát csakugyan bizonyosan tudja a teins úr – szólt Slacsanek a
főjegyzőhöz, – hogy az a szerencsétlen Veszősy is a Bántornyiakhoz
szegődött?

– Bizonyosan, Domine spectabilis, fájdalom – bizonyosan!

– Hát nem mondtam mindíg – vágott közbe a báró – nem mondtam ezerszer,
hogy Veszősyhez semmi bizalmam? Most három éve, mintegy tizennégy nappal
lehetett a tisztujítás előtt, délután volt, ha nem csalódom pénteken,
mikor a teins úrral a kávéház előtt találkoztam. Többen voltak ott, in
specie, néhány katonatiszt. Én pipára gyujtottam s oda ültem a teins úr
mellé a zöld padra a sátor alatt; bizony Domine Spectabilis, mondtam én,
az a Veszősy – –

– Teljesen igaza volt méltóságodnak – – de –

– Az a Veszősy – mondtam én – liberalis és a mi még rosszabb, olyan, ki
mindig elveiről szól, vagyonos ember és – –

– Igaz, igaz – szakítá félbe a neki tüzesedő bárót Slacsanek – de
Veszősy hatalmas ember, hiba, hogy azzá tettük, s hogy ép oly járásban
állítottuk főbirónak, melynek legtöbb szavazata van, de – –

– Azt akarja mondani teins ur – folytatá a báró, ki három «úgy van»-nal
fűszerezé az előbbinek beszédét – talán magunkhoz keríthetjük? Nemde el
kell csábítani őt? Ez az egész titok. Tudják-e a teins urak, mit? Én a
járásban lakom, majd vadászatot adunk, a törvény értelme szerinti
farkas-vadászatot. A parasztoknak hajtani kell, önök mind eljőnek, neki
is mint szolgabirónak jelen kell lennie, mert persze ha csak nyulakat
lövünk is, præsuppositione juris farkasok ellen vadászunk és akkor majd
– mint mondám, a szolgabirónak is jelen kell lennie – körülkerítjük. Én
tudok egy módot – először – –

– Igen – sóhajta közbe szomorú képpel a főjegyző – ha a fiatal báró,
kinek még több befolyása van a megyére mint nagysádnak, nem volna
ellenünk.

– Az átkozott gyerek – mondá a báró fejét csóválva – hányszor nem
mondtam pedig neki: fiam Bálint – –

– Talán ha méltóságod apai hatalmánál fogva –

– Helyes, tökéletesen igaza van barátom uramnak; apai hatalmamnál fogva
én a gyereknek mindent parancsolhatok. Mi mindenkor egy értelemben
vagyunk s a fiú mindenben engedelmeskedik, nem is javasolnám, hogy mást
tegyen; de ép ez egyben – –

– De csak épen ebben méltóztatnék a méltóságos úrfinak engedelmeskedni –
vélekedik Krivér.

– Igaza van amice! igaza! Én a fiút még kitagadom, valósággal kitagadom.

Slacsanek, ki tudá, miként a báró földi javai nem oly nagyok, hogy
elvesztésök veszélye valakire nagy hatást gyakorolhatna, vagy kinek
talán eszébe jutott, hogy kitagadásra előbb az öreg báró halála
szükséges, mire tisztujításig az időt kevesellé, más módokat javasolt.
Mire a báró válaszolá, hogy ő sok módokat tud. – Az első mindjárt: ha
megházasodnék; nem hiszi a teins úr, mennyi hatása van ennek az emberre,
főkép a mi családunkban! Mielőtt én megházasodtam, nem volt
szabadelműebb ember három megyében és most – – no de a fiú nem akar
házasodni; – hallatlan! de nem akar házasodni.

– Hát ebben a járásban hogy’ állunk? – kérdé Slacsanek ismét a
főjegyzőhöz fordulva, midőn látá, hogy a forrás, melyből a báró beszédje
most foly, alkalmasint fölötte bőnek mutatkozik.

– Itt is csupa veszedelem, ellenünk van először Tengelyi.

– Tengelyi! – kiáltott a báró – Tengelyi! egy falusi jegyző, no nagy
dolog! Tengelyi? s hány Tengelyi kell, hogy velünk a tisztujításnál
szembeszálljon?

– Csak épen egygyel több, mint mi magunk vagyunk – válaszolt a nagy
director; – a szavazatok, fájdalom, számoltatnak, s nem mérlegeztetnek,
s én kevés hatalmasabb ellenséget ismerek a jegyzőnél.

A báró elégedetlenül csóválá fejét. Krivér folytatá:

– Maga Ákos, ha nem tesz is semmit nyiltan ellenünk, de mellettünk sem.

– Ecce – vágott közbe a báró – fiam példája, ismét egy rossz gyermek, ki
nem apját akarja alispának; mondom est ad – –

– Csak a Kislakyak maradjanak, akkor a járást nem féltem.

– Igen, de a Kislakyak is bizonytalanok – mond ismét a jegyző, – Kálmán
anyjának parancsol, anyja apjának, s ez az egész járásnak; s félek,
mióta gróf Havasy e házhoz jött, Kálmán elégedetlen.

– De a mai történet, hisz Etelka mátkájának kiáltatott ki.

– Igen a kortesek által; és én tudom – tevé hozzá halkabban a főjegyző,
– nem mondom ugyan egész bizonyossággal, de nekem úgy látszott, mintha
az egész az alispánnénak nem egészen inyére lenne.

– Igaza van – szólt a báró hangosabban, – magamnak is úgy látszott, ép
az alispánné mellett álltam, s az időről beszélgeténk, mikor a kortesek
Kálmánnal jöttek. Kedves nagyságom, mondám én, midőn a kiabállást hallám
– –

– Vigyáznunk kell – szólt Slacsanek, kinek a báró az egészet úgy is már
kétszer elmondá – mert bizony rosszul állunk.

– A mi engem illet – válaszolt alázatosan mosolyogva Krivér – a teins úr
ismeri buzgóságomat, azért legalább jót állok, hogy az ellenfél
táborában semmi történni nem fog, miről pártunkat nem tudósítom.

– És ki az ellenfél terveit ismeri – szólt a báró vigan összecsapva
kezeit, – az félig megnyerte a csatát.

– Oh csak csupa ily nemesek volnának megyénkben, mint a mieink! –
sóhajta Slacsanek úr. – Ha nem úgy szavaznak, mint akarom, elveszem
földjeiket, s azután koldulni mehetnek új alispánjokhoz, ilyenek már
arra valók, hogy velök restauráljon az ember.

Az érdekes beszélgetés az alispán által szakasztatott félbe, ki az egész
társaságot, melyből immár senki sem hiányzott, az asztalhoz hivá, hol a
conferentiának kezdődni kelle.

Magyaroknak irok, s miután e hazában alig van, ki gyűlést nem látott
volna, s még dámáink is egy idő óta szivesen eljárnak üléseinkbe, hol
hazai dolgainkra kissé más módon nézhetnek le, mint különben tenni
szokták, nem szükséges, hogy ez ünnepélyes jelenet hosszasabb leirásába
ereszkedjem. Egy ülés a másikhoz hasonló. Középen zöld asztal. Körülte
néhány táblabiró, kiknek némelykor véleményeik, többnyire érdekeik
homlokegyenest ellentétben állnak; míg a nagyobb rész, érdek nélkül
firkálva előttük fekvő papirosokon, csak azért vesz részt a
tanácskozásban, mert a zöld asztalnál ülni dicső, s mi több:

  Egy kis ülés a hazáért,
  Meg nem árt;

vagy legalább sokkal kevesebbé, mint ha érte dolgozunk; ez képe majdnem
minden üléseinknek, s habár az, melyre a táblabirói kar Réty házában
összegyült, más gyűlésektől annyiban különbözött, hogy minden lárma- s
zavar nélkül ment végbe, a nagyságos asszony jelenléte ezt természetessé
teszi.

Miután az ülés Réty által szokás szerint megnyittatott, ő maga első,
Krivér főjegyző második alispánnak közakarattal kijeleltettek, s minden
jelenlevőnek, mint ily conferentiáknál szokás, vagy maga, vagy valamely
közel rokona számára hivatal igértetett, báró Sóskuty pedig minden
választandó tisztviselő fölött hosszú magasztaló beszédet mondott,
melyet csak az nem tartott remeknek, kiről benne szó nem volt, azon
módok kerültek most szőnyegre, melyek által a szükséges többség
megszerzendő.

Minthogy e tárgyban teins Sáskay úr oly jeles ismereteket szerzett
magának, s ez iránti nézeteit irásba foglalni sziveskedett, az elnök
véleménye szerint czélirányos volna a tisztelt urat e jeles munka
fölolvasására kérni; mire az indítvány elfogadtatván, ez nem kevés
köhécselés s mentegetődzés után megkezde előadását, mely alatt Karvaly,
hihetőkép, hogy megvetését mutassa, szemeit behunyá, sőt később
hortyogni is kezdett.

Előttem fekszik az egész munka, melynél, büszkén mondom, kevés kitünőbb
angol reportot ismerek, s mely ugyanazon formában szerkesztve, mint
ezek, Sáskay úrnak örök dicsőségére szolgál. De nehogy olvasóim, főkép
azoknak szebbik neme, e könyvet eddig olvasva, Karvaly példáját
kövessék, s mi irónak legiszonyúbb csapás, szép szemeiket hibáim fölött
behunyják: én csak azokat szedem ki az irott tizenkét ívből, mik
közelebbről a megyét illetik.

– Szokásban van Angliában – így kezdé fölolvasását Sáskay, kit az angol
nemzet tiszteletében senki fölül nem mult, – hogy mielőtt valamely tárgy
a parliament tanácskozásai alá kerül, annak megvizsgálása előbb mindig
néhány férfira bizatik, hogy az iránti véleményöket tanácskozási
könnyítés végett egy úgynevezett reportban beadják. Ez az út, melyet ő
is követni akar, pedig tizenkét okból, melyeknek csak utósóját említjük
mint legfontosabbat, mely az angol s magyar alkotmány közti
hasonlóságban fekszik.

A két alkotmány közötti rokonság tény, melyen, hazánkban legalább,
kevesen kétkednek, s habár az angol s a magyar magna charta, némelyek
szerint csak úgy hasonlítanak is egymáshoz, mint némely nagyobb
családokban az idősb s fiatalabb testvérek, kik közül az első minden
értéket, a másik csak fényes czimet bir örökül: ki tagadhatja, hogy
mindkettő a tizenharmadik század gyermeke, hogy a hét évvel fiatalabb
magyar nagy levél szinte nem sokkal jobb király által adatott ki, mint
minő az angol földetlen János vala, s hogy némely kicsiségeken kívül,
minő például: sajtószabadság, esküdtszékek, ministeri felelősség,
jogegyenlőség stb. egyéb fődolgokban nincs, mit az angoloktól
irígyelhetnénk. Gazdag clerusunk, az irott s nem irott jog közötti
különbség, pereink hosszúsága, ügyvédeink drágasága, biróink hatalma,
sőt csak keresni kell s magok az úgynevezett «rotten borough»-ok sem
fognak hiányzani. Hogy a dolog ezen állásában oly kitűnő férfiú, mint
Sáskay, szép párhuzamot vonhatott, s hogy minden hallgatóit meggyőzé,
magában világos; s habár később, midőn elvként fölállítván, hogy az
angol mint a magyar alkotmány alapja a szabad választás, erről kezde
beszélni s e tárgyban minden nagy iró nézeteit fölhozá – néhányan
Karvaly példáját követni kezdék: legalább mély csend uralkodott az egész
olvasás alatt, melyet csak egy erős «halljuk» szakaszta félbe, midőn e
szavakkal «már a mi jelen helyzetünket illeti» egyenesen Taksony-megye
jelen állapotára fordítá figyelmét.

– Két dolog van a világon – így folytatá az olvasó – melyért minden
magyar nemes ember, s így e megye nemessége is, melynél én magyarabbat
nem ismerek (helyes!) leginkább lángol: a vallás s hazája. – A szónokot
hosszú «Éljen!» szakítja félbe. – Azaz mint népszerűbb kitétellel
mondani szoktuk: először az, hogy a megye pecsétje a mi kezünkben
legyen; másodszor: hogy a régi alkotmány szerint magyar nemes ember
semmire se fizessen. Minden lelkesedés, mely nem e nemes kútfőből ered,
mely nem e czélok egyikének elérésére irányoztatik, hála a magyar
nemesség józan szellemének; tartós nem lehet, s habár egyes csábítóknak
sikerült a magyar népet – mert hisz alkotmányos értelemben csak a
nemességet nevezhetjük így – egy időre önérdekei ellen vezetni, a
tapasztalás győzelmesen megmutatta, hogy ezen abnormis, szörnyeteg
állapot nem tarthat soká, s hogy a magyar nemesség, mely szabadságát
vérével szerzé a csatamezőn, vérrel tudja azt megőrzeni a békés
tanácskozás szent termeiben is, mire újabb időkből sok dicső példát
hozhatnék fel. Igen uraim! – olvasá lelkesedve tovább a szónok – nagy
dolgok történtek. – S itt több esetek adatnak elő, hol az úgynevezett
subversiv párt, mely az alkotmányt, mint látszik, azért akarja
feldönteni, hogy romjaiból vasutainak töltéseket csináljon, a házi adó
vagy más kérdésekért ledorongoltatott; melyek rendkívüli tetszéssel
fogadtatván, midőn Sáskay elmondá, hogy ily példák után Taksony-megye
rendei hátrább maradni nem fognak, hogy ők is utólsó csepp véröket, sőt
végső filléröket is föláldozni készek alkotmányukért, erre nem szűnő
éljenek következtek.

Mi akarjuk a szabadságot! Igen, tekintetes conferentia, mi akarjuk a
sajtószabadságot, a kereskedési, lelkiösmereti szabadságot; akarjuk
mindenek fölött, hogy megyei autonomiánk oly botrányos beavatkozásoktól
megőriztessék, milyen például az, hogy minap a helytartó tanács az
úrbéri telkeken lakó nemesek adóját beszedetni rendelé; mi akarjuk a
haladást, akarunk bankot, melyből négy perczentre minden nemes pénzt
kaphasson, vasutakat, csatornákat, muzeumot s polytechnikumot; mi
akarjuk a nemzetiséget, de akarjuk azt is, hogy a szabadság, habár
nagyobbá válik, azért mégis nemes maradjon s féktelenséghez ne vezessen;
hogy az egész nemzet haladjon, de úgy, hogy a rend, melyben az most áll,
meg ne zavartassék; hogy a magyar nemzetiség virágozzék, de miután e
nemzetiség egyedüli képviselője a nemes, vele gyarapodjék a nemesség is.
A ki velünk ezt nem akarja, a ki jogainkat minden ajku s származatu
lakósokra kiterjesztvén, szabadságunkat (mely mint a papiros pénz, ha
szerfölötti mennyiségben kibocsátva minden kézen forog, elveszti becsét)
– meg akarja semmisíteni; ki oly politikai tévtanokat hirdet, mint hogy
vasutaink s bankunk, adómentességünk s az ősiség eltörlése nélkül nem
létezhetnek, az ellenünk, et hunc tu Romane caveto!

– Miután a törvény, mely által az úrbéri telkeken lakó nemesemberek adó
alá vettettek, e megyében, hála az égnek, még foganatba nem vétetett, a
nemesség legnagyobb része velünk egészen egy értelemben van, s mert
Bántornyiék mindig a házi adó fölvállalása s más ehhez hasonló tárgyak
mellett küzdenek, az első s legfőbb mód, melylyel a nemességet magunkhoz
köthetjük, abban áll: hogy Bántornyi alkotmány-ellenes czélzatait a
nemesség között, mennyire lehet, hirdessük.

– Persze – szakítá félbe Sáskayt a báró, ki tovább nem türheté a
hallgatást – ez könnyű és jó volna, ha Bántornyiék nem azt hirdetnék a
nemesség között, hogy pártuk nem a szegény nemeseket, hanem csak az
urakat akarja adó alá vetni, s hogy ők ez által temérdeket nyernek.

– Bolondság – mond egy öreg táblabiró félig álmosan, – föl kell
világosítani a nemességet.

– Hisz az a baj, hogy teszik – viszonzá a báró, – magam láttam a
számadást, melylyel korteskednek. A püspökre esik 50,000 forint minden
évben, gróf Kőváryra 30,000 s így tovább; a teins úr – folytatá Rétyhez
fordulva – 5000 forinttal áll ott, az egyes nemesek évenkint egy-egy
garast fizetnek és az utak oly jók lesznek, hogy a gabona ára, mely most
5 frt, felmegy 7 frt 30 krra, magam láttam a számadást, ők igen is
fölvilágosítják a nemességet!

– Hát jobban kell fölvilágosítani – szóla Sáskay, – majd egy számadást
bocsátunk ki, melyben a püspökre 1000, s minden nemesre 100 forint esik,
s a gabona ára 3 frtra száll.

– Nem hiszik, mondom, nem hiszik – válaszolá ismét a báró, – az utósó
nemesi adókivetésnél sem esett több egy-egy sz.-vilmosira egy garasnál
és –

– Nem mondtam – vága közbe Slacsanek, – hogy az ily kivetésnek rossz
következései lesznek? Mikor az erzsébeti pusztára – melynek felét
grófom, felét más nemesek birják – reánk 137 frt 30 krt, s a másik félre
csak 11 frt 36 krt vetettek, talán százszor mondtam, hogy rossz
következései lesznek, mert a kisebb nemességet inkább ijeszteni, mint
csábítani kell az adóhoz, de akkor –

– Talán bizony szemrehányásokat akarna a teins ur tenni? – szólt egy
táblabiró mérgesen az asztal másik oldalán.

– Igen, mintha nem volna igazságos, hogy a ki többet bir, többet
fizessen – mond egy másik.

– Ha t. i. mindketten nemes emberek – jegyzé meg helyesen Nyúzó – az
egész dolog, hogy is nevezted akkor Sáskay?

– Progressiv adó.

– Igen, progressiv adó, a legliberalisabb dolog a világon; a franczia
forradalom alatt találták föl.

– Én azt mondom – szólt hangosabban az előbbi mérges táblabiró – hogy az
erzsébeti adókivetés helyesen történt.

– És én azt, hogy nem helyesen – kiáltott föl neki tüzesedve Slacsanek.

Mire az egész társaság «helyesen történt, nem helyesen, igazság, rablás,
törvénytelenség, halljuk! rendre! halljuk az alispánt!» kiáltások
között, irtóztató lármával fölugrott az asztaltól, hová az alispán,
Sáskay s főkép a báró, hosszú békéltetés után végre a nagyobb részt
ismét összegyűjté.

– Ne szóljunk a multakról – mondá az alispán végre, miután a rend helyre
állott. – Megengedem, hogy az erzsébeti adókivetés a méltóságos gróf
által terhesnek tartatott, de ő méltóságának s főkép általánosan
tisztelt képviselőjének honszeretetök- s nagylelküségöknél fogva,
méltányolni fogják a körülményeket, melyek akkor ez adó kulcsát
javaslák, s a jó ügy tekintetéből, melynek akkor e megyében máskép
többséget szerezni nem lehetett, nem fogják rossz néven venni, hogy reá
ez egy alkalommal nagyobb adót vetettünk, annyival inkább, mert bizony e
szegény nemesség alig birja a terheket, melyek egy idő óta reá
nehezednek.

Miután Slacsanek ezen alázatos szavak által megengesztelődve
nemeslelkűen kijelenté, hogy minden ez alkalommal mondott helytelen
kijelentéseket rossz néven nem vesz; az alispán megköszönve a bárónak
igen finom tapintatra mutató figyelmeztetését, indítványt tett, hogy a
Bántornyi ellen indítandó agitátiónál inkább az emeltessék ki, hogy
pártja a portiót, katonatartást, forspontot s utcsinálást akarja a
nemességre vetni.

– Igazság – szólt egy ügyvéd nevetve, – ha a nemességet kapacitálni nem
lehet, csak diákul kell hozzá szólani, mint az egykori paraszt mondá:
semmitől nem borzad inkább, mintha deákul szólnak hozzá; a három szó,
melyet ismer: conscriptio, portio és contributio, maga lázadást
csinálhat köztök.

– Ne méltóztassék a dolgot tréfának venni – emlékezteté Krivér, – a
névtől sok függ, példákból tudjuk, hogy sok dolog, mely egy megyében
megbukott, megváltoztatott névvel keresztül ment s viszont.

– Igen s főkép tiszujításnál – szóla közbe a báró – mathematikai
igazság, hogy kinek két szótagú neve van, fél annyi kortessel
választathatik meg mint az, kinél négy szótagot kell kiáltani.

– Úgy tartom, eltérünk a tárgytól – emlékeztete Réty; – ha a tisztelt
conferentiának úgy tetszik, Sáskay úr meg fogja jegyezni, hogy a
nemesség leginkább az iránt leszen fölvilágosítandó, miként Bántornyi
pártja nem annyira nemesi adót, mint valóságos contributiót, s portiót
akar behozni (általános helyeslés). És most menjünk tovább.

Sáskay, a Bántornyi megrontására tett indítványt följegyezvén, most
minden erők concentratiójának szükségéről kezde olvasni, s miután
előadá, hogy minden centralisatió magában ugyan kártékony s veszélyes,
tisztujításnál azonban, ha sikert akarunk, elkerülhetetlen: az egész
megyében egy fő-, minden járásban egy alválasztmány kinevezését hozá
indítványba, melyek egymásközt összeköttetésben levén, a választás
czélszerű elrendezésével megbizassanak.

Ez indítvány, mint Magyarországban minden, miáltal a hivatalok száma
neveltetik, közhelyesléssel fogadtatott, s félórányi kissé lármás
tanácskozás után a hivatalok be is töltettek, természetesen nagy részben
a jelenlevőkből és pedig, mi sokkal csudálatosabb, a nélkül, hogy
halálos gyűlölségek támadtak volna, öt vagy hat esetet kivéve, hol
egyesek rossz néven vevék, hogy csak az alválasztmányok tagjainak s nem
elnökeinek választattak. Réty kinyilatkoztatván, hogy a központi
választmány elnökletét magára nem vállalhatja, mert mint kijelelt a
választásra semmikép befolyni nem akar, minden jelenlevők egyhangú
fölkiáltásával teins Slacsanek úr választatott e terhes, de szép
hivatalra.

– Még egy alázatos indítványom van – szóla a választások végeztével báró
Sóskuty: – minden szép és jó a világon az asszonyi nemtől veszi
eredetét; az asszony azon teremtés, mely stb. stb., mely okoknál fogva
azt indítványozom, hogy minden járásban egy pártfogó asszonyság
választassék.

Általános helyeslés fogadá e lovagias indítványt, mi azonban nem zárta
ki, hogy az még kilencz egymást követő szónok által különösen
motiváltassék, s csak miután az asszonyi nem minden érdemei
elsoroltattak, lehete tovább menni.

Ezek után Sáskay egyes intézkedésekre irányzá hallgatóinak figyelmét,
melyeket azonban, miután a tisztujítások tactikájához tartoznak, s
olvasóim nagy része által nemcsak ismertetnek, hanem néha alkalmaztattak
is, röviden említeni elég leend. A főbbek közé tartozik, hogy azon két
hid, melyen az egyik ellenséges járás nemessége a városba jön,
tökéletesen kijavíttassék, de úgy, hogy azok szétszedetvén, a
tisztujítás előtti napokban oly állapotban legyenek, hogy rajtok senki
át ne mehessen. Ugyanez javasoltatott a tiszai hidasokra nézve is, mert
valamint természetes, hogy az illető vámtulajdonosok, szeretett
szomszédaik bátorságáról gondoskodva, a hidasokat s kompokat épen most
javíttatják ki, úgy azt sem veheti senki rossz néven, ha az ácsmester
ennyi munka között a kijavítást csak épen a tisztujítás utáni napon
végezhetné el.

A második nagyobbszerű sakkvonás abban állt: hogy mindazon korcsmárosok
s husvágók, kiknél az ellenfél élelmeit venni fogja, lehető legrosszabb
bor s megromlott hus kiszolgáltatására birassanak, mi kevés
megvesztegetés mellett annál könnyebbnek látszott, minél nehezebb lenne,
minden tárgyismerők ítélete szerint, ugyane személyeket az ellenkezőre
megvesztegetni. Ezen rendszabály kivitelét egészen Nyúzó főbiró úr
vállalta magára, arra kötelezvén magát, hogy az említett egyedeket, kik
nagy részint nemtelenek, sőt zsidók, azon esetre, ha az ellenfél
fenyegetései által terrorizálva jó bort mérni merészlenének, czélszerű
eszközökkel rendre fogja utasítani.

Jöttek ezután több kisebb, a tisztujítási strategiához tartozó fogások,
melyek egyenkint csekélyeknek látszanak, de együtt véve sokszor roppant
hatást szülnek. Ilyen: hogy a főispánt fogadó küldöttségek többsége ezen
pártból neveztessék ki; az ellenfél legtulzóbb, s legostobább tagjai
pedig azért csatoltassanak hozzá, hogy ő excja, ki három év óta a
megyében nem volt, mindjárt a dolgok való állásáról tiszta fogalmat
nyerjen. Czélszerűnek látszott ezen kívül még az is, ha ő excja fáklyás
zenével tiszteltetik meg, s az öreg Körmöczy tanácsosnak pedig, ki ő
kegyelmességével barátsági, sőt mint sokan hiszik, oly viszonyban áll,
melynek évenkinti kamatait szedné, azaz, ha a fiscalis azokat rendesen
behozná, macskazene rendeztetik, mi a kedélyek ingerültsége mellett,
mely Bántornyi emberei közt Körmöczy ellen létezik, ki mindig a
Rétyekhez szított, nehéz nem lehet. Ha ezekhez még ő excja titoknoka jól
informáltatik, a terem jókor elfoglaltatik, s a főispán mellé néhány hű
s jóhangú ember rendeltetik, a sikeren kétkedni nem lehet. Minek
elősegítésére azonban kivánatos, hogy bizonyos, Sáskay által elsorolt,
nagy befolyású kortesek vagy Bántornyi táborából elcsábíttassanak, vagy
legalább árthatási szándékukban megakadályoztassanak; mire azonnal több
jelenlevő ajánlkozott, kik e veszedelmes ellenek lekenyerezését
egymásközt föloszták.

Csak egy vala még hátra, mi alkotmányos tekintetben talán kevésbbé
érdekes, de tisztujításoknál mindig a legnagyobb figyelemmel
tárgyaltatik, t. i. a pénz. Mielőtt Sáskay a tisztujítási budgetet
fölolvashatá, az egész társaságban különös nyugtalanság vala
észrevehető. Egy táblabíró véletlenül órájára nézve elbámult, hogy már
kilencz, s azonnal akart befogatni, mitől ő és mások, kik példáját
követni akarák, csak nehezen tartóztathattak vissza. A báró fejét kezére
támasztva főfájás ellen panaszkodott. Egy ügyvéd s a vastag Tüskey pedig
úgy vélekedtek, hogy az kétségen kívül a szerfölötti forróságtól jő, s
ezért a folyosóra mentek, míg egy ügyész, ki a sok munkában szinte
elszédült, indítványba hozá, hogy a tanácskozás, melynek figyelemmel
követésére a többség elégtelennek érzi magát, a jövő, talán mához egy
hétre tartandó ülésre tétessék át.

Slacsanek tekintélye, Nyúzó káromkodásai, melyekhez Rétynek azon
észrevétele, hogy ha a tisztelt gyülekezet e fontos tárgyról ma nem
rendelkezik, jobb minden tisztujítási tervekkel fölhagyni, miután a
korteskedés megkezdését továbbra halasztani nem lehet; s főkép Sáskay,
ki siralmas hangon rimánkodott, hogy csak hallgassák meg tervét, s látni
fogják, hogy annak kiviteléhez pénz nem kell, végre ismét székeikre hozá
vissza a társaságot, és Sáskay tovább olvasá memoireját.

Azon igaztalan panaszok között, melyekkel Magyarország vádoltatik, egyik
fő helyet foglal el a vesztegetés. A ki tisztujításainkban tettleges
részt vett, tudja ugyan, hogy az esetek sokkal számosabbak, hol nemes
társaink e vétekre nézve szenvedőleg, mint azok, hol cselekvőleg lépnek
föl, sőt hogy minden tisztujítást megelőző tanácskozásokban mihelyt
pénzbeli adakozásokra jön a szó, sok egyébként szép előadású szónok
hallgatni szokott; azonban miután a fönemlített előítélet létezik, csak
helyeselhetem, hogy Sáskay annak megmutatásával kezdé előadását, hogy a
tisztujításra kivánt pénz semmi esetre sem a nemesség megvesztegetésére
leszen fordítandó.

– Minden ország – így okoskodott Sáskay, – hol szabad választások
léteznek, arról gondoskodott, hogy e fontos jog független, azaz oly
egyedekre bizassék, kik anyagi szükségeken fölül állanak. Miután
törvényeink erről nem gondoskodtak és számos, egészen vagyontalan nemest
ruháztak föl választási képességgel, egyeseknek kell pótolni e hiányt s
gondoskodni, hogy a választók, legalább míg nehéz foglalatosságukban
eljárnak, minden szükségen fölül emeltessenek; mi természetesen csak úgy
történhetik, ha addig, míg a korteskedés s maga a tisztujítás tart,
étel, italról gondoskodva van, s néha egy pár forint adatik kárpótlásul
azoknak, kik nemesi kötelességök teljesítése által munkát mulasztva kárt
szenvednének. Hogy mindez nem megvesztegetési szándékból, hanem ép azért
történik, hogy a választóknak teljes függetlensége biztosíttassék,
világosan bizonyítja azon tapasztalás, hogy valahányszor ez intézkedés
valamely párt által elmulasztatik, a választók nem követhetve szivök
indulatát, az ellenfél jelöltjeinek szokták adni szavazatukat. S például
a jelen esetekben nem gondoskodni bizonyos tanyákról, melyeken a jó
elvek mellett becsoportozó nemesség tartásáról gondoskodva legyen, nem
volna más, mint nemes társainkat arra kényszeríteni, hogy Bántornyi
tanyáihoz menjenek; mi kétségkívül egyike lenne a legszörnyebb
veszélyeknek, melyek a megyét, sőt a hazát érhetik.

A báró s Tüskey itt nagyot sóhajtának; Karvaly bajszát pödörve mondá: –
csak próbáljon valaki Bántornyi tanyájára menni! – s azután valamit a
teremtésről kezde beszélni, mit azonban, mert alantabb hangon szólt, nem
egészen értheténk.

– Czélunk szent s dicső – folytatá Sáskay, – az eszközök, mert távol
legyen tőlünk, hogy az ellenünk annyiszor használt elvet, miszerint a
czél az eszközt szentesíti, kövessük – hasonlókép tiszták, sőt
dicséretesek. S van-e, ki rossz néven vehetné, ha elvbarátinkat ebédre
meghivjuk, vagy szükölködő nemes társainkat pár forinttal segítjük?
Semmi nincs, mi föltételeinktől visszatartóztathatna, tehát bátran
előre!

E fölszólítás minden tisztviselő s azok által, kik, mint Pennaházy, nem
nagy pénzáldozatokra érzék magokat lekötelezve, legnagyobb lelkesedéssel
fogadtatott; a többiek, főkép a báró szomorúan fölsóhajta Sáskay
szívrázó szavainál, s minden, mit ez utóbbi később az egyesületek
ellentállhatlan hatalmáról beszélt, s mily roppant erő rejlik a szegény
filléreiben, ha azok összeadatva, ahhoz értő emberek által egy bizonyos
czélra kezeltetnek, csak azon nyilatkozatra bira néhányakat, hogy az
idők rosszak, a rozsnak semmi ára, s hogy épen a sok egyesületekben
fekszik a baj stb.

– Az idők rosszak, az életnek ára nincs – igaz! mind igaz, – szólt
Sáskay, ki irományait letéve, ez ellenvetéseket olyanoknak tartá,
melyeket felelet nélkül hagyni nem lehet, – de vajon nem kell-e azért
annál inkább arról gondoskodnunk, hogy az idő hibáin segítsünk, hogy ha
nem is absolut, legalább relativ jóságú biztos vevőkről gondoskodjunk? S
én erre jobb módot nem ismerek, mint ha a megyének jó tisztviselői kart
szerzünk. Az idők rosszak voltak az utósó három évben is, de a zsidók,
kik az egész ország megrontásán dolgoznak, tekintettel voltak a
törvényes magistratus iránt, s mennyire én tudom, a teins szolgabirák
élete nem rothadott el vermeikben, úgy volt dohányunkkal, melyet mind
mint primae classist adtunk el, a gyapjúval, gubicscsal, szóval
mindennel; s e classikus közmondás: officium non fallit, ha passivumra
teszszük át, igaz marad s elmondhatni, hogy a tisztviselő nem csalatik
meg, még a zsidó által sem.

Úgy látszik, Sáskaynak e szavai némi hatással valának, legalább az
előbbi ellenvetések nem ismételtettek többé; midőn azonban a szónok
előadá, hogy tekintettel a jelen körülményekre, tervének oly alapot
állított föl, melyre semmi készpénz nem szükséges, egy majdnem
«éljen»-hez hasonló «halljuk» következett s minden jelenlevők osztatlan
figyelme bizonyítá, mennyi méltánylást találnak a mély belátású
nemzetgazda nézetei még saját megyéjében is.

Sáskay terve, mely ha majd a szerző által egész kiterjedésben
közöltetik, neki kétségen kívül dicsőséget fog szerezni, sokkal
tudományosabb, semhogy e szerény elbeszélésben helyt találhatna. Csak
rövid kivonatát közlöm tehát.

A bölcs férfiúnak nézete szerint minden tisztujításhoz három dolog
szükséges: élelmiszerek, pénz és mert hazánkban a többségnek több
nagylelkűsége, mint tőkéi vannak, hitel. Az elvek, melyek szerint a
Taksony-megyei tisztujítás financziális része rendeztetik, következők:

1-ször. Mindenki csak pénzben irhatja alá a segedelmet, melylyel hozzá
járulni akar.

2-szor. Minden élelmiszerek készpénzben és meghatározott áron
vásároltatnak meg, de csak azoktól, kik pénzbeli segedelmeket irtak alá,
s pedig azon arányban, melyben e segedelem nagyobb vagy kisebb vala.

3-szor. A szükséges pénzeket a megye Rothschildei fogják előlegezni, s
pedig, mit Sáskay ügyes negotiatióinak köszönhetni, öt percentre,
természet szerint váltó vagy szóbeli eljárás kikötése mellett. Minden
százért, mely aláiratik, a banquierek hetvenötöt fognak fizetni, mi, a
mint tudva van, Spanyolország minden kölcsöneinél sokkal kedvezőbb. Az
egyes kötelezvényre vagy váltóra mindig még két kezes irja nevét. A pénz
visszafizetése csak egy év mulva kivántatik, a kölcsönző házak azonban
készeknek nyilatkoztatják magokat a teins s nagyságos urak iránti
tiszteletből, szokott prorogationalis percentek mellett, az ily
hitelezések hosszabbítására is.

A terv, mint látszik, egészen a magyar nemesség geniusához vala
alkalmazva, mely valamint maga legszivesebben bízik a multban, úgy
azokat, kik tőle valamit követelnek, a jövővel szokta megnyugtatni.
Azonfölül miután az aláirt pénz mások által vala előlegezendő, az pedig,
ki azt aláirá, termésének egy részét önmaga által megszabandó áron
készpénzben eladhatá – világos, hogy azon dicsőségen kívül, mely
mindenkire háramlott, némelyiknek még az sem vala kellemetlen, hogy nagy
fáradság nélkül és pedig öt percentre pénzhez juthat. A készség,
melylyel minden jelenlevő nevét aláirá, legszebben bizonyítá a
közhelybenhagyást, melyet Sáskay terve talált és soha ember több joggal
nem dörzsölheté kezét, mint Taksonynak boldog Law-ja, ki most
megelégedett képpel járt körül a szobában, s örömtől sugárzó szemekkel
nézé időről-időre az ivet, melyen az aláirók névsora mind hosszabbra
nőtt.

A munka bevégeztetvén, a társaság elhagyá az asztalt, s mint az ülés
előtt, ismét kis csoportokra oszlott. A báró, mi az igen közönséges, de
azért nem kevésbbé kellemetes szokások közé tartozik, az egész ülést még
egyszer elbeszélte, pótolva akkor tartott szónoklatait azokkal,
melyeket, ha félbe nem szakaszták, még mondhatott volna. Sáskay és
Karvaly, szokásuk szerint, nem ugyan egymással, de egymásnak beszéltek,
s az utóbbi megjegyzé, hogy noha maga is nyolcz p. frtot irt alá, meg
nem foghatja, miként találhatott az oly általános helyeslésre, holott az
egésznek alapja nem áll és minden tisztujításhoz, eleség, pénz s hitelen
kívül, még valami kell, az pedig: legény a gáton. Mire Sáskay megvetőleg
vállat vonítva csak azt válaszolta, hogy ahol pénz és élelmiszerek
vannak, oly legényeket, minőknek bizonyos úri emberek 1809-ben magokat
mutatták, nem lesz nehéz találni. Karvaly bizonyos emberekről kezde
beszélni, kik mióta közpénztárak kezelésétől eltiltattak, mert nagyon is
jó gazdák módjára bántak vele, s kevesebbet adtak ki, mint bevettek,
mindig új cassák alkotásáról álmodoznak. S a két nagyérdemű férfiú
kétségen kivül összevesz, ha a terem minden oldaláról e kedves szavak
«itt van a leves» nem hangzanak föl, s ha a két vitatkozó, ismerve a
szokást, miszerint Magyarországban ily alkalmaknál néha kevesebb szék,
mint vendég található, nem sietnek helyeikre.

S most hagyjuk a társaságot kellemes helyzetében, s ha néhány olvasóim
az ülés hosszas leirása után talán azt reménylik, hogy a vacsora
részleteibe fogok ereszkedni, s a Taksony-megyében divatozó főzésről
némely tanulságos adatokat közlök: vigasztalják magokat azon
meggyőződéssel, hogy miután a taksonyi nemesség életének nagyobb részét
asztal mellett tölti, s pedig nem csak tanácskozva, ezen tárgyak
előadására többször leend alkalmam. Legyen elég ez egyszer elmondanom,
hogy a nagyságos háziasszony, ki Slacsanek és a báró között férjének
elnöki székét foglalta el, mind a szolgáló inasok többszöri megszidása,
mind az ételek többszöri kinálása által, házi asszonyi tisztét
fölségesen teljesíté, s hogy a vacsorát általánosan pompásnak s az
ételeket számolhatlanoknak tartották, még azok is, kik, mint sokan a
vacsora vége felé, minden tálat s palaczkot kétszeresen nem láttak magok
előtt.



X.

Míg a tiszaréti kastélyban e lármás dolgok történtek, addig a kis
jegyzőház nyugodtan állt, s csak a gyertyavilág, mely ablakaiból az
utczára sugárzott, mutatá, hogy lakói honn vannak. A háznak két szobája
volt, melyeknek ablakai az utczára nyiltak; az elsőben, külön kijárással
az udvarra, maga Tengelyi lakott s itt tartá hivatalos irományait; a
másikban, melynek egyik ajtaja a jegyző szobájába, másika a konyhába
nyilt, Erzsébet asszony s leánya laktak. A konyhának, mint tudjuk, egy
ajtaja vala a kert felé, melyen Viola a házba jött, a másik az udvarra
szolgált. Mindjárt a konyha mellett a kamra volt, melybe Liptákné az
üldözött zsiványt elrejté. A ház végét a cselédház, s azon kis szoba,
melyben most Viola neje betegen feküdt, foglalák el. Tengelyi az egész
napot Cserepesen Bántornyinál tölté, kinél szinte tisztujítási
tanácskozás tartatott. Erzsébet asszony Vándoryval, ki e napon nálok
ebédelt, a betegnél volt, s Etelka Vilmával beszélgetve a második
szobában ültek.

Nincs nagyobb szerencse – mint egy öreg asszony, kivel sokat
társalogtam, mondani szokta – annál: hogy beszélhetünk, s a jámbor
öregnek, ki azonban rég nem beszél többé, igaza volt. Főkép azon korban,
midőn még álmunkban beszélgetünk s beszélgetve álmodozunk, nincs nagyobb
gyönyör, mint midőn azt, mit úgyis tudunk, s mi szivünket eltölti,
kedves ajkakról hallhatjuk; s a két barátné e délután egész
kiterjedésben élvezte azt.

Etelkát s Vilmát a legszorosabb barátság köté egymáshoz. Miután Réty s a
jegyző sokáig barátságban éltek, a két leány úgy szólván együtt
neveltetett. Vilma a kastélyban tölté napjainak nagy részét, s Etelka
mestereitől vele együtt tanult; az alispán leánya pedig eljárt a jegyző
lakába s kis barátnéjával együtt nyeré azon oktatásokat, melyeket
Tengelyi a történet s természettudományban, s Vándory a vallásban,
kedves tanítványaiknak adtak; s habár később a szülék mindig távolabb
álltak egymástól, s Vilma egy idő óta barátnéját nem látogathatá meg
többé, sziveik nem változtak s ők csak inkább ragaszkodtak egymáshoz. Ha
városban, a nagy világ körében élnek, ez érzemény talán nem vált volna
oly meleggé; legalább a ritka dolgok közé tartozik, hogy a két legszebb
leány, a két legelmésebb férfi, vagy általán véve oly emberek, kik
egymáshoz közel állnak, a nagy világban különös hajlamot érzenének
egymáshoz. Falun, hol vetélkedésnek helye nincs, ép az ellenkezőt
tapasztaljuk, a közelállók egymáshoz simulnak; s így e két leány is.

[Illustration: Etelka Vilmával beszélgetve a második szobában ültek.]

Vilma, ki most lépett tizenhatodik évébe, soha Taksony-megye határain
túl nem lépett; csak annyit ismert a világból, mennyit barátnéjától, ki
már huszadik évéhez közelge és pár telet a fővárosban töltött, hallott.
Nagyban s kicsiben ő nem határozott semmit a nélkül, hogy Etelkát
kérdené, s ha Vándory néha mosolyogva mondá, hogy Vilma csak akkor tud
akarni, ha Etelkától reá engedelmet nyert, nagy részben igaza volt.
Fiatal olvasóim, kiknek egy része, mert senkitől függni nem akar,
bizonyosan inkább kész mindenre, mint hogy oly valamit tegyen, mi neki
józan emberektől tanácsoltatik, ne gondolják azért, hogy azon gyönge
teremtések egyike előtt állnak, kiknél jó s rosszra egyaránt hiányzik az
erő, s kiknek jellemök helyett csak körülményeiket említheti a leiró.
Vilma azon lények közé tartozott, kik erősen szeretni s ugyanezért
erősen bizni tudnak, s ha a világot nem ismerve, határozataiban inkább
szivét, mint okokat követett, nagy kérdés, rosszaljuk-e
vigyáztalanságát, vagy irigyeljük a boldogot? Botlunk valamennyien, de
legkevesebbet, ki bátran halad előre; s ez nem az, ki útját maga keresi.
Egyáltalában, ha eszünkbe jutna néha, mily nagy része úgynevezett
meggyőződéseinknek alapszik jó hiszemünkön, – csakhogy, midőn egy
közmondássá vált állításra építjük okoskodásunkat, nem mondhatjuk, kinek
auctoritásán indulunk: nem néznénk le oly büszkén azokra, kik
tekintélyeket követnek, s mint Vilma, csak addig akarnak, míg szivök
magának vezetőt nem választott. Etelka teljes mértékben viszonzá ez
érzeményt, s a két hölgy, ki mind helyzet-, mind jellemre nézve
látszólag oly távol álla egymástól (a szelid Vilma, kinek mindig
támaszra vala szüksége, ki határtalan vonzalmában akarni megfeledkezett;
s Etelka, kinek akaratát a kis háború, melyet gyermeksége óta
mostohájával folytatott, megedzé), mindazon barátsággal ragaszkodtak
egymáshoz, melyet érzeni csak a gyenge hölgykebel képes, de mely, ép
mert annyival szebb s magasabb azon érzelemnél, melyet mi férfiak
barátságnak nevezünk, nem is tarthat sokáig.

– Hát nem láttad őt? – szólt Etelka félretéve munkáját – bizony kár! nem
adnám sokért, ha egyszer Violával találkozhatnám; minden, mit felőle
hallok, érdekel. A szilaj bátorság, melyet még ellenei s maga Nyúzó sem
tagad el tőle; az, hogy mostani életmódjához kényszeríttetett, s főkép a
szeretet, melylyel neje s gyermekei iránt viseltetik, előttem e zsiványt
érdekessé teszik.

– Hogy’ beszélhetsz így? Isten tudja, hogy szánom a szerencsétlent, de
ösmeretsége után nem vágyódom. Te bátor vagy, én meghalnék félelmemben,
hisz mondják, hogy embereket is ölt, szörnyűségeket beszélnek felőle.

– Mese, ember, ki úgy tud szeretni, mint Viola, nem lehet szörnyeteg. –
Mondj nekem egyet a teins táblabirák közül, kiket naponkint látunk, s
kiket az egész világ felséges, jámbor embereknek tart – kiveszem
atyádat, – ki hasonló körülmények közt nejéhez jőne, halálos veszélynek,
sőt mi több, akasztófának kitenné magát, csakhogy beteg kedvesét lássa?
Vilmám, ez szép, ez nagyszerű a zsiványban is; én így akarnék
szerettetni bárki által, akkor boldognak érzeném magamat.

– Ha ez kell – szóla Vilma szinte letéve munkáját s barátnéja kezét
megfogva, – nincs oly dolog a világon, melyet Kálmán éretted ne tenne.

– Kivévén, hogy kedvemért egyszer egy pohár borral kevesebbet igyék,
mint közönségesen, vagy káromkodásával s azon szerencsétlen
affectatióval hagyjon fel, melyet utálok. Kálmán mindent tenne a
világon, az egyen kívül, mit tőle kivánok, s a mi épen hatalmában áll.

– Igazságtalan vagy, Kálmán tűzbe menne éretted.

– Igen, meg vagyok győződve, főkép ha egy pár ember jelen van, ki
bátorságát közhirré teheti. Kálmán bátor ember, tagadhatatlan, nem
ismerek senkit, ki életét kisebb dolgokért koczkáztatná; ő nem számít, s
hol becsületről van szó, személyes java őt semminek tevése vagy
elhagyására birni nem fogja. Igen, neki sok jó s nemes tulajdonai
vannak, én megengedem mindezt, csak azt ne mondd, hogy szeret.

– Fel vagy gerjedve ellene, bizonyosan szelességében valami csint
követett el, azért.

– Ő javíthatlan – szóla Etelka felkelve helyéről, – képzeld csak, ismét
lerészegedett!

– Talán ismét csalódtál, mint minap, midőn hosszú harag után végre
kisült, hogy Kálmán egész hét óta nem ivott egy pohár bort.

– Először nem hiszem, hogy akkor csalódtam, s azt gondolom, hogy Ákos,
szegény hugának barátja kedveért kissé hazudott; másodszor, ma
csalódásról szó sem lehet, egész ebéd alatt mellette ültem. De ne
szóljunk többé e kellemetlen tárgyról – tevé hozzá Etelka oly hangon,
melyből mindenki láthatá, hogy e tárgy neki legalább nem közönyös – én
Kálmánt ismerem, méltánylom jó tulajdonait, nem vagyok vak hibái iránt
sem, benne nincs való férfiúság. Ki annyi feltétel után egy pohár bornak
nem képes ellentállni, az bátor lehet, pillanatokra nemeslelkű, de nem
férfias, s valóban szeretni csak erős szív tud.

– Ákos máskép vélekedik barátjáról.

– Igen, Ákos – szólt Etelka, kényszerített mosolylyal palástolva
fölgerjedését, – s mit Ákos mond, azon kételkedni nem szabad? Ákos a
legderekabb férfi, kit ismerek, de férfi, s azért nem képes ily tárgyról
ítélni. Férfiak azon tulajdonokat tisztelik társaikban, melyeknek
legtöbb hasznát vehetik; s ha pajtásuk jó agarász, ha adott szavához
hív, ha hatszor megverekednék barátjáért, nem is foghatják meg, mit
kivánhatunk ennél többet? Nekem más fogalmam van e tárgyról.

A barátnék elhallgattak. Vilma észrevevé, hogy e beszélgetés Etelkának
kellemetlen s tovább folytatá munkáját. Etelka az ablakhoz állva
kinézett a sötét kertre, mely szokott csendében feküdt a ház mellett, s
melynek tegnapi kárait az éj eltakará.

– Képzelhetem apád haragját – szólt végre Etelka, ismét barátnéjához
ülve, – midőn tegnap haza jött s a történteket hallá.

– Úgy még nem láttam őt; szerencsére Vándory jött vele s ez áldott
ember, szenvedélyét kissé megnyugtatá, de becsület-szavára fogadta, hogy
addig nyugodni nem fog, míg igazságot nem szerez magának. Én úgy félek,
ha rá gondolok.

– Attól, hogy igazságot szerez magának? Ne félj kedvesem, – tevé hozzá
némi keserűséggel, – ez nálunk nem oly veszélyes.

– De hisz tudod, hogy az egész történetet szüleidnek tulajdonítja.

– S félek, mi mostohámat illeti, nem egészen ok nélkül.

– Igen, de atyám, téged kivéve, egész családodra újra megharagudott,
Ákosra is, pedig neki köszönhetjük megszabadulásunkat; ha ő nem jő,
feldúlják a házat, Violát megtalálják s meg vagyunk rontva.

– Ki tehet róla? Mindenki igazságtalan, némelyek, mert elveik nincsenek,
mások ép az elvek szigorúsága miatt. Vándory, mert minden emberben
félangyalt, apád, mert mindenikben ellenséget lát. –

– Anyám elbeszélé az egész történetet, Liptákné, én s az egész ház
dicsérte Ákos viseletét; hasztalan! Apám mondá, hogy kár volt az úrfinak
házához fáradni s megakadályozni a kutatást, mely legalább becsületét
tisztára mosta volna; s hogy Ákost hihetőkép mindent előre tudott s csak
azért hagyá a dolgokat ennyire jőni, hogy magának érdemet szerezzen
előttünk. Oh, ha apám tudná, hogy Viola itt volt! remegek e gondolatnál.

– Nem fogja megtudni soha; Liptáknéban bizhatunk, te nem szólsz, és – –

– De ha pörre kerül a dolog, apám mondá, hogy meg fogja esketni az egész
házat, anyámtól az utósó szolgálóig s akkor mit tegyünk?

– Nem fog történni, apád haragjában szólt, s később meg fog nyugodni.
Mindenesetre neki ne szólj a dologról, a mint őt ismerem, nem tartaná
titokban; s elég ellenségei vannak, kik a történteket kárára használnák.

– Liptákné is azt mondja. De nem képzelheted helyzetemet; én, ki soha
éltemben atyám előtt nem titkoltam semmit, s ki most e nagy hazugsággal
lelkemen állok előtte s nem merek szemébe nézni, ha velem szól, s nem
örülni, ha karjaiba szorít; ki valahányszor ajtó nyilik, remegek, hogy
titkom elárultatott s apám szeretetét elvesztém. Hidd el Etelkám, nem
tűrhetem e helyzetet.

– S mégis tűrnöd kell, kedvesem – szóla Etelka, sírva fakadt barátnőjét
megölelve, – atyád nyugalma, szerencséje kívánja; neki ez áldozattal
tartozol.

– Magam is úgy hiszem – válaszolt Vilma, könnyeit törülve, – de te nem
ismered apám egész jóságát. Ha mellém ül s arczomat simogatva, jó
leányának nevez, s elmondja hogy éltének boldogsága vagyok, s hogy az
egész világtól megcsalatva, szerelmem agg napjaiban jutalmat ad minden
szenvedéseiért, s nekem akkor eszembe jut, hogy minde szeretetét többé
nem érdemlem, hogy valamit titkolok előtte; hogy, tudva miként csak
teljes bizalmat kér tőlem, én nem teljesítem e kívánatát: mit tegyek?
Lábaihoz akarnék borulni s megvallani mindent, de akkor ismét nyugalma,
becsülete jut eszembe s magamba fojtom könyeimet.

– Szegény Vilmám – szólt Etelka felsóhajtva – s mégis alig tudom, ne
irígyeljem-e helyzetedet? Én rég nem tárhatom ki szivemet apám előtt. De
hidd el, minden rendbe jő ismét; a tisztujítás után, ha apám, mint
reménylem, hivatalából kilép, apád haragja szűnni fog. Mihelyt Viola
neje jobban lesz, talán Vándory veszi házához; a dolog lassankint
feledésbe megy, s akkor majd szólhatsz apáddal is.

– Igen, de addig! Viola tudta, hogy az egész falu elfogására készül s
mégis eljött. A mint Liptákné mondja, nem képzelheti senki, miként
szereti nejét; ki áll jót, nem jön-e el ismét, ma, holnap vagy akár
mikor? Házunk körül van véve kémekkel s ha elfogják? Jézus Krisztusom! –
sikolta föl egyszerre Vilma, a kert felőli ablakra meresztve szemeit –
itt van.

– Kicsoda? – kérdé Etelka, hasonlóan oda fordítva tekintetét – nem látok
senkit – –

– Most eltünt, de hidd el Etelkám, ott állt, tisztán láttam szakállas
képét a rostély mellett.

– Violát? hová gondolsz, ő talán harmadik megyében jár, s míg Nyúzó s a
fél megye itt tanyázik, nem is jő vissza Tiszarétre. Fel vagy gerjedve;
ha akarod, magam kimegyek s a kertben körülnézek.

– Hagyd el kedves Etelkám; meglehet hogy csalódtam, én gyermek vagyok.

– Egész testedben remegsz – szóla Etelka, megfogva barátnéja kezét, – ha
anyád látna, megijedne halványságodon, egy pohár vizet hozok, az segítni
fog.

Etelka fölkelt, hogy vizért a konyhába menjen, midőn a másik szoba
ajtaján gyönge koczogás hallatszott.

– Kérlek, maradj mellettem – szólt Vilma, megfogva Etelka kezét, – ki
lehet ez, ily későn? Én félek – –

– Talán a biró vagy más valaki, ki apádat keresi; meglátjuk. – Szabad!

Az ajtó lassan fölnyilt, és bejött – sok alázatos bók s engedelemkérés
közt egy idegen zsidó, ki a thekhintetes, nagyságos kisasszonyoknak jó
estvét kivánt.

Vilma előbbi félelme s e zsidó alázatos bókjai oly ellentétben álltak,
hogy Etelka, főkép midőn a rémülést látá, melylyel barátnéja még most is
az idegenre nézett, gyönge mosolyt nem nyomhatta el.

Az idegen azonban, ki a két szoba közötti ajtóban állva, kezében mocskos
kalapját forgatá, ha nem is hasonlított zsiványhoz, s látszólag gyönge
termete s fegyvertelen kezeivel nem adott is rémülésre okot, azon
egyediségek közé tartozott, kik a legbátrabbra is kellemetlenül hatnak.
Üveges Jancsi, mert ez a név, melyen e személy, legalább e megyében
neveztetik, egyike vala a legcsunyább teremtéseknek. Gyönge tagjai,
melyek az óriási fej terhe alatt látszólag meghajlának, a himlőhelyektől
széttépett arcz, melyet homlokára lógó vörös szakáll félig eltakart;
egyik szemén – mely, mint maga mondá, még gyermekkorában, midőn himlője
volt, kifolyt, – a nagy fekete tapasz, a másiknak bizonytalan tekintete,
mely szüntelen forogva mindent föl látszott keresni, csak szemedet nem:
oly egészet képezének, mely mindenkire visszataszító hatást gyakorolt s
melynek rútságát sem a kopott nadrág, sem a sárga ujjú mellény, sem a
kis szürke köpeny, mely ruházatát kiegészíté, nem takarhaták el. Maga
Etelka kellemetlenül meghatva érzé magát ez ember előtt, főkép miután
Vilma fülébe sugá, hogy ugyanezen arcz az, melyet előbb az ablaknál
látott.

– Mondtam, Tengelyi úr nincs idehaza, – szólt Etelka, – jőjön kend
később, vagy talán holnap reggel, akkor bizonyosan honn találja.

– Nagyságos kisasszony – szólt a zsidó, mindig kalapját forgatva s a
szobákban körültekintve, – ez szörnyű baj nekem, igen szükséges dolgom
volna a jegyző úrral.

– Hát jőjön fél óra mulva; vacsorára, úgy tartom, visszajő.

– Talán majd addig künn várok – szólt a zsidó, helyéről nem mozdulva; –
a teins úrnak nincsenek kutyái?

– Kutyái? – kérdé Vilma megijedve.

– Igen – ha kutyái nincsenek, majd az udvarban várok, máskép félek.

– Bátran várhat kend – válaszolt Etelka türelmetlenül, – nincs kutya a
háznál.

– Igen, de talán a szomszédoknál, idegen ember vagyok s taval a harmadik
faluban csakhogy szélylyel nem téptek, azóta úgy félek! – Itt az idegen
hosszú történetet kezde beszélni: mint ment át a falun, hogy’
támadtatott meg, mint köszönheté megmentését egy juhásznak, ki
véletlenül arra ment. – Bizony Isten, ha ő nem jő, oda vagyok, egész
köpönyemet széttépték, pedig még egészen jó volt, nem egészen új, de
nagyon jó, öt forint harmincz krajczáron vettem Pesten.

A zsidóban oly csudás vegyülete volt az álnokság s nevetségességnek, mi
Etelkát nevetésre készté, míg Vilma mindig nyugtalanabb lőn s még
egyszer kéré, hogy menjen el most s jőjön fél óra mulva; mire az üveges
azt felelte, hogy majd a cselédházba megy s ott várakozni fog. – A
cselédház nincs itt a szoba mellett, úgy-e kisasszony? ott nem fogok
alkalmatlankodni.

Vilma, kinek félelmét fölülmulta a türelmetlenség, melyet a zsidó
tolakodása benne gerjesztett, szárazon mondá: – A cselédház mellett
beteg van, s már háromszor mondtam, hogy fél óra mulva jőjön s ne
időzzön itt.

A zsidó alázatosan meghajtá magát s a konyhába nyiló ajtó felé ment,
melyet fölnyitott.

– Hová megy kend itt? – szóla Vilma.

– Alássan csókolom kezeit, engedelmet kérek, de úgy meg vagyok
zavarodva. Talán arra is kimehetek az udvarra?

– Az ajtó be van zárva, menjen kend, a merre jött. – S a zsidó ismét
meghajtva magát, Tengelyi szobáján át az ajtón, melyen jött, kiment, de
nem, mielőtt a másik szobában ismét két-három bókot csinált, kalapját
leejté s az ajtónál oly ügyetlenül viselé magát, hogy azt alig nyithatá
föl, mely idő alatt úgy látszott, egy szemével a szoba minden szögletét
átvizsgálá.

– Mit mondasz ehhez? – szólt Vilma, miután a zsidó elment – fogadni
mernék, hogy kém.

– Kém? meglehet; ez ember, úgy látszik, minden, a mire épen használni
akarják; s ha ellenség jőne hazánkba, talán az volna, de hozzátok mit
jőne kémlelni?

– Violát; tudod miként üldözi Nyúzó.

– Azaz, miként üldözte tegnap, ma hidd el legkisebb gondja is nagyobb
ennél. Nyugodt lehetsz; a zsidó valami panaszszal vagy kéréssel jött
apádhoz, s a ki e népet ismeri, nem bámulja tolakodását.

– De nem vetted észre, mennyit kérdezett, s hogy’ nézett körül a
szobában?

– Mert a kutyáktól fél, s talán törött ablakot keresett, melyet holnap,
ha eljő, kiigazíthasson.

Vilma korántsem vala megnyugtatva, s hihetőkép még többet szólt volna
aggodalmairól, ha ép akkor Tengelyi nem lép a szobába s Etelka előtt
meghajtva magát, leányát kebléhez szorítván, a beszélgetésnek véget nem
vet.

– Nem is reményltem – szólt Etelkához fordulva, míg Vilma apja kalapját
s botját szokott helyére raká, – hogy a kisasszonyt itt találom, a
kastélyban ma annyi vendég van.

– S nem tudja, hogy ez egy okkal több idejövetelemre?

– Igen, de mily vendégek! – szólt Tengelyi kissé keserűen – ily
embereket nem lehet eléggé becsülni tisztújítás előtt.

Etelka, ki sértve, hamarjában feleletet nem talált, csak azon
észrevétellel válaszolt, hogy Tengelyi úr, mint látszik, kissé rossz
kedvű. Mire Vilma, hogy a beszélgetésnek más fordulatot adjon, kérdé:
nem találkozott-e senkivel a ház előtt, egy zsidóval, – tevé hozzá – ép
most volt itt, alig birtuk kiigazítani.

– De igen – válaszolá a jegyző, – közel a házhoz, Macskaházyval beszélt,
ki hogy el ne feledjem, azt üzenteti Etelka kisasszonynak, hogy mindjárt
huszárt fog küldeni lámpással; nemsokára vacsorához ülnek s az alispán
már többször kérdezősködött a kisasszony után.

– És a zsidó mit kért kedves atyámtól? úgy látszott, fontos dolgai
lehettek, annyira vágyott még ma szólhatni.

– Fontos dolgai? Szegény nyomorultra nézve fontos dolgok, egyébiránt
puszta tréfa. A szegény ember a kastélyban dolgozott, s a teins karok és
rendek összetörték minden üvegét, s mert e nemes cselekedeten velök
nevetni nem akart, vagy mert zsidó, vagy mert csak egy szeme van, mint
mondá, nemes haragjokban meg is verték. A dolog kicsiség, mint a
kisasszony látja, – szólt Etelkához fordulva Tengelyi, – hány embert nem
vernek meg tisztújítások alkalmával, főkép zsidókat, csak már azért is,
hogy az új tisztviselőknél panaszkodva, mindjárt meggyőződjenek, hogy
reájok nézve minden a réginél maradt.

– De ez szörnyűség, atyám! – szólt Vilma, ki a zsidót szánni kezdé.

– Ki tehet róla kedvesem – viszonzá apja keserűen, – mi volna a magyar
szabadsága, ha még egy zsidó üvegest sem volna szabad megvernie?
Egyébiránt a dolog minden tekintetben rendben van; Macskaházy az egész
kár megtérítését igéré, s a zsidó, ki hihetőleg fájdalmai díját az
üvegtáblák árához fogja számítani, ezzel megelégszik.

Azalatt Erzsébet asszony s a tiszteletes, kik a beteget alva hagyák,
bejöttek s rövid barátságos beszélgetés után Etelka megölelvén
barátnéját, elhagyá a jegyző csendes házát, hol Erzsébet mindent
vacsorához készíte.



XI.

Hogy azalatt, míg Tiszaréten a conservativ párt részéről a közelgő
tisztújításra ennyi előkészület történt, Cserepesen, Bántornyi
főkvártélyában, a szakács s pinczérnek szintén nem voltak ünnepei: azt
olvasóim gondolhatják; miután azonban egymás ellen működő pártok
tetteikben többnyire csak úgy különböznek egymástól, mint ugyanazon
darab pénznek két oldala, melyen különböző fölirat s jelek mellett,
bármint forgassuk, ugyanazon érczet s nagyságot találjuk: nem szükséges,
hogy azon conferentiák részletes leirásába ereszkedjem, melyek a
tiszaréti ármányok kijátszására itt tartattak. Ki, mint Krivér, mind a
két tábor tanácskozásaiban részt vett, láthatá, hogy valamint a hölgyek,
úgy a nép szerelme mindig ugyanazon fortélyok által szereztetik meg.

Számra Bántornyi pártja hatalmasabbnak látszott, sőt Kislaky, Sóskuty s
Slacsanek kivételével a megye intelligentiáját s nagyobb birtokosait is
majdnem mind Cserepesen találjuk, s ha a lelkességről a lárma szerint
itélünk, a párt győzelme biztosnak látszik, miután hozzá, mint
szabadelvűhöz, az egész ifjúság is szegődött; csak két ok van, mely
miatt Krivér a dolog kimenetelét kétségesnek hiszi. Az első: hogy magát
a főügyészt s egypár alszolgabirót s esküdtet kivéve, az egész
tisztviszlői kar az ellenféllel tart, mi a jelen körülmények között igen
természetes, miután Bántornyi ügyét majdnem kizárólag olyanokkal köté
össze, kik, mint ő, a nemes közönségnek csak most akarák szentelni
tehetségeiket; de a «beati possidentes» a hivatalokra is kiterjedvén,
igen veszélyes is. A második, mi ennél sokkal aggasztóbb, az: hogy
Bántornyi barátai mindjárt a tisztújítás kihirdetése után elhatározák,
miként szándékaik kivitelére csak a capacitatio s nem a megvesztegetés
ocsmány eszközeivel fognak élni. Az indítvány Tengelyi által tétetett s
Bántornyi minden barátai között, azokat kivéve, kik választatni akartak,
oly általános helyeslést talált, hogy Krivér, a főügyész s maga
Bántornyi hiába használák ellene minden szónoki tehetségeiket. Igaz,
hogy Bántornyi s csáládja nem mulasztott el semmit, mi által pártjának
hibáját jóvá teheté, s hogy, becsületére legyen mondva, nemes
pártolóinak sem bor, sem pálinka nem hiányzott sehol; azonban az
ellenzéki conferentiának e meggondolatlan határozata, mely a Rétyánusok
által bizonyos commentáriusok mellett terjesztetett, megszülte erkölcsi
rossz hatását. Mondatott például, hogy Bántornyiék nem hiába szólnak a
zsidók emancipatiója mellett, kiknél fösvénységre nézve magok sem
jobbak, hogy megvetik a nemességet, mert máskép bizony csak jobban
vendégelnék meg, s ily nyilvános rágalmak ellen az alispáni kijelöltnek
titkolt bőkezűsége mit használt? A pártnak, mint Krivér mondá, hiányzik
a nyilvánosság hatalmas eszköze. Réty emberei faluról-falura mennek,
tanyákat nyitnak, zászlókat hordanak körül, a fiúknak színes tollakat, a
lányoknak szalagokat ajándékoznak; magok az iskolás gyermekek könyv
nélkül tanulták a kijelöltek neveit s a falusi piaczokon restaurálnak,
minden nemes legény tudja, hogy három pengő huszast kap, mihelyt Réty
alispánnak választatott, s mi addig szégyenlős koldusokként
titkolódzunk! Mit reménylhetni így?

Hogy ezen véleménykülönbség, mely Bántornyi hivei között nem a czél, de
– min annyi becsületes ember vész össze – az eszközök iránt létezett,
igen élénk vitatkozásokra adott alkalmat, s hogy néhányan a
hivatalvágyódók közül a pártot elhagyák s a másikhoz szegődtek: világos;
sőt az egész felekezet hihetőkép föloszlott volna rég, ha egy örvendetes
hír nem tartja együtt.

A főispán t. i., ki valahányszor Taksony-megyébe jött, a megye határain
küldöttséggel váratott, ez alkalommal igen nyájas levélben Bántornyinak
tudtára adta, hogy Cserepesnek veendi útját s ismerve a régi barátságot,
melylyel a földesúr iránta viseltetik, a hó harminczadikát annak házában
fogja tölteni, kinek hív alázatos szolgája gróf Marosvölgyi főispán. E
levél egészen ő excellentiája kezével irva, epochalis történet vala a
megyében. Hogy a főispán, ki eddig mindig Rétyéknél szálla meg, most
először, épen akkor, midőn az előbbi szabad elveitől eltért, s Bántornyi
mint a liberalisok kijelöltje lép föl, ez utolsónak házában száll meg,
nem mutatja-e világosan a rokonszenvet, melylyel ő excellentiája az
ellenzék elvei iránt mindig viseltetett? Így szóltak Cserepesen; míg
Réty felekezete e váratlan történetet vagy annak tulajdonítá, hogy a
főispán más úton jövén a megyébe, sehol jóravaló korcsmát nem találván,
kénytelenségből száll meg itt; vagy pedig e lépést a lehető legnagyobb
politikai hibának nevezé, mely később vagy előbb a gróf bukásához fog
vezetni. Mindazok, kik a nemesség megvesztegetése ellen nyilatkoztak,
főkép Tengelyi, e diadalt természetesen annak tulajdoníták, hogy az
ocsmány mód, melylyel Réty többséget keres, a főispán tudtára jött s
hogy ő kegyelmessége most az által, hogy Bántornyihoz szállt, akarja
megmutatni, mennyire rosszal minden korteskedést. S ezt nem bámulhatja
senki, ki természetünk gyöngeségeit ismeri, hisz ha kevesen vannak, kik
valamely történetet egymagok előidézhetnének, nem rikábbak-e még azok,
kik azt, a mi kedvök szerint történt, nem egészen önmagoknak
tulajdonítanák?

Bármi volt is azonban az ok, mely ő excellentiáját Cserepesre vezette,
az öröm Bántornyi házában nem vala csekélyebb, s alig mult nap, melyen
az ellenzéki felekezet pártolói azóta ne szaporodtak volna egypár kitünő
egyeddel, ki esküdtség vagy szolgabiróság után vágyott. Főkép október
harminczadikán a cserepesi ház tele volt elvbarátokkal, s noha a megyei
küldöttség csak ebédre, a főispán pedig vacsorára váratott, már reggel
alig lehete mozdulni a szobákban.

Bántornyi háza néhány év előtt egyike vala azoknak, melyekről, ha
sohasem láttuk is, egészen helyes fogalmunk lehet, s ha egyszerűen
mondom, hogy Bántornyiék kastélyban laknak, olvasóim nagy része minden
leirás nélkül a ház s a hozzá tartozó udvarokról a lehetőségig hű képet
alkothatott volna magának. Nyolcz ablak a ház hosszában, három széliben,
a ház közepén kétszárnyú vörösre festett ajtó, melyhez három lépcső
vezet; a ház négy szögletén egy-egy négyszögletű torony. Ki nem látta
mindezt százszor életében s ki nem tudja, hogyha az ajtón, mely fölött a
kőbe vésett czímer függ, belépett, kövezett pitvaron át egyenesen az
ebédlőbe jut, melynek jobb oldalán a teins vagy méltóságos asszony cum
appertinentiis, balra a háziúr s vendégek laknak stb. Ha történetem pár
évvel előbb játszik, a cserepesi ház leirásától, mint mondám,
fölmenthetném magamat; most azonban, mióta teins Bántornyi Jakab vagy
James, mint magát szívesebben hivatá, Angliából visszatért, maga Lajos
úr alig ismeri saját házát többé, s az ifijasszony, ki előbbi időkben a
házat határtalanul kormányozta s még most is, mióta Jakab megházasodott,
nem tudni mi okoknál fogva (talán mert kapitány özvegye volt) hatalmának
jó felét megtartá, estve sohasem ereszté ki leányát vezető nélkül,
nehogy, mi már kétszer történt, ismét eltévedjen s a cancellistához
jusson.

Van Angliában egy különös dolog, melyet comfortnak neveznek s mely e
nemzetnek annyira tulajdona, hogy a szót fordíthatlannak mondhatjuk.
Vannak, kik azt magyarul «commoditás»-nak akarnák nevezni, mióta azonban
a comfort a cserepesi házba behozatott, Taksony-megyében mindenki meg
volt győződve arról, hogy a két dolog között roppant különbség létezik,
s Jakab vagy James úrnak csakhamar azon elégtétel jutott, hogy ezen
állítása – melyért mindjárt visszatérte után annyit vitatkozott, –
általánosan el lőn fogadva.

A comfort főkép három dologban áll. Az első: hogy a ház külső alakjában
symmetria ne legyen. A második: hogy belsejében mindenféle kis folyosók
s főkép kisebb lépcsők legyenek a szobák között. A harmadik: hogy
mennyire lehet, az egész lakás egy, s pedig kis brámaféle lakattal
zárassék. Szőnyegek s jó karszékek igen kivánatosak, elkerülhetlen
azonban egy vagy több s pedig kőszénégetésre épült kandalló, melynek
szaga a comfortot Angliában tetemesen neveli s a világért sem volna
fával fölcserélendő.

Mindez, mihelyt Jakab úr Angliából visszatért, a Bántornyiak ősi lakában
alkalmazásba vétetett. A nyolcz ablakos kastély mellé egy egészen Laudon
encyclopedia of cottage architecture szerint tervezett angol emeletes
ház épült; a régi tornyok egyike, mely az új épülettel összeköttetésben
állt, fölemeltetett, s Lajos úrnak a tűzveszély ellen tett minden
észrevételeinek ellenére falépcsővel láttatott el. A ház egyik oldalán a
kert felé nagy üveg veranda, a ház másik végén be az udvarnak más
földszinti épület állíttatott, mely a tekeasztalt foglalá magában.
Szóval ki Angliában volt, vagy legalább festésekben látta a vidékeket,
melyekben a nagy brittek laknak, Bántornyi James háza előtt a boldog
szigeten vélheté magát, s ha a három vagy négy szilva-, s a valóban
tiszteletreméltó masánszki almafa nem pótolák is ki egészen a roppant
tölgyeket, melyek angol lakházakat környeznek, legalább a vörös és
fejérre festett fal, bizonyos távolból tekintve, a lehetőségig utánozá a
vakolatlan falakat, melyeket James Angliában annyiszor látott.

Hogy az istállónak egy része, melyben James lovai álltak, hasonló
változásokon ment át, hogy a kocsisok, lovaikat vagy szerszámaikat
tisztogatva, soha a darázsdongást, melyet angolok ily alkalommal
használnak, s melyet orthographice talán «pzsü»-vel irhatnék,
szolgálatvesztés alatt el nem hagyhatták, hogy végre a ház belseje nem
hazudtolná meg külsejét: önként értetik. Lépcsők, folyosók s verenda,
szőnyegek, kandallók s karszékek, szóval nem hiányzott semmi, a
brámaféle lakat pedig, melylyel az ispán részegségben az egész házat
egyszer oly tökéletesen bezárta, hogy a kulcs elveszvén, a ház népe
három napig a verenda ablakain járt ki s be, míg a teins úr, ki a másik
kulcsot óralánczán hordá, Pestről visszajött: ismeretesebb volt az egész
megyében, semhogy azt különösen említeni szükséges lenne. A régi
kastély, melyben Lajos úr lakott, csaknem egészen régi állapotjában
maradt, az egyetlen változás, melyet az öregebb háziúr öcscse kedveért
sok kérés után megengedett, az volt, hogy az ebédlő a ház közepéből azon
terembe tétetett át, mely az új épülettel összefüggött, s hogy ez
utolsóban a pipázás általán véve eltiltatott. A többi mind úgy maradt,
mint volt, s Lajos legalább ősi falai közt otthonosnak érezheté magát,
mi a jámbor embernek nem kis megnyugtatására szolgált.

Míg ez utóbbi az egymás után érkező vendégeket fogadá, addig Jakab s
Krivér beszélgetve a kertben járkáltak, melyből James a káposztát s
majoránát nem küszöbölheté ugyan ki, de mely, mióta ő utazásából
visszatért, útjainak régi egyenességét elvesztve, annyira
elangolosodott, a mennyire ez egy magyar konyhakerttől csak kitelik.
Jakab rosszkedvűnek látszott. Fejét rázva megállt, tovább ment, ismét
megállt, kezében tartott ostorával csizmáit veregeté; s valahányszor
Krivér valamit mondott, egy «most true», «yes» vagy más ily, az angol
parliamentben használt fölkiáltásokkal felelt, míg a másik, mielőtt
szólt, mindig körültekintett, mintha azt nézné, nincs-e valaki
közelében, ki őt hallhatná. A taksonyi főjegyzőnek régi szokása vala ez,
melyben annyira ment, hogy ha valakinek csak jó reggelt kivánt vagy az
órát kérdezé, szintén ezen vigyázattal élt.

– Meglátod – mondá Krivér, suttogásra szállítva le hangját, – hiába
fáradunk, ha csak tanyákat nem nyitunk és zászlókat nem tűzünk ki;
minden pénz, melyet osztogatsz s bátyád egész népszerűsége nem használ
semmit. Elfogadják a pénzt, szeretik bátyádat, de be se mennek a
tisztújításra, vagy ha bemennek, Réty kortesei által el fognak
csábíttatni.

– You are right my frend – azaz igazságod van – de mit tegyünk?

– Ha bátyádat arra vehetnéd, hogy csak valamit tenne, úgy mint Angliában
szokták, meting vagy müting, vagy hogy hívják – –

– Meeting, to meet: összejőnek – innen ered a szó.

– Ép azt akarám mondani, olyan valami mitingfélét kellene tartani, hol
az emberek összejőnek s isznak.

– Barátom csalódol, ez más; a hol az emberek isznak, azt politikai
dinnernek nevezik. A meeting csak tanácskozás, hol az emberek nagy
petitiókat irnak alá, százezer, kétszázezer aláirás, ennek van hatása.
Magam is voltam egy ily meetingnél, Glasgowban épen –

Krivér, ki ijedtséggel látá, hogy James úr kedves paripájára készül
ülni, hamar félbeszakasztá a beszédet. – Igen, tudom, te is aláirtad a
petitiót, akkor a szegény-törvények mellett agitáltatok; de hogy a
dologhoz visszatérjünk, hát ép ily politikai dinnert kellene adnunk. Te
beszédet tartanál, hol a párt politikai elveit előadnád.

– Először a királyért isznak s családjáért, mert azt tisztelni kell. A
kormányról szólhat mindenki, a mit akar, de a királyt, látod, barátom! a
királyt tisztelni kell, ebben áll az angol szabadság, azután –

– A főispánért –

– Ez hiba lenne, rosszul fogtad föl a dolgot; a királyi család után még
néhány általános toastokra van szükségünk: the church, army and navy,
azaz: egyház, hadi s hajóseregért kellene innunk.

– Nem tartom tanácsosnak – válaszolt Krivér fejét rázva, – a dolog rossz
hatást szülhetne, úgyis pápista pártnak csúfolnak, s ha még a papságért
iszunk, kálvinistáink mind elhagynának.

– Igazságod van, the Presbiterians: azaz puritánusaink vagy
kálvinistáink, mint nevezni szoktátok, mert tudnod kell, – tevé nagy
megelégedéssel hozzá, – a magyar kálvinisták s a skót puritánusok között
nincs semmi különbség, semmi, egyáltalában semmi, még iskolamesteröket
is egészen hasonló módon fizetik. Skótiában a zab ára szerint mérik ki
fizetésöket, nálunk némely tractusban a mester minden gyermekért in
natura egy véka zabot kap. Nem gyanítja senki a hasonlóságot, mely
Magyarország s Anglia közt létezik! És igazságod van: dissenterjeink is
szintúgy gyűlölik a magyar highchurcht, mint Angliában. De azért nem
tesz semmit, ha általánosan az egyházért iszunk, mindenik saját egyházát
gondolja alatta s nem compromittáljuk magunkat, és ha épen pápista
sympathiákkal vádolnának, magában az se baj, nézzünk Angliára, ott a
whigek s O’Conell –

– Ne szólj ezekről barátom! Hidd el, én a megyét ismerem, ezek az
emberek mind nem képesek fölfogni eszméidet, s csak árthatsz ügyünknek –

– Tudom, tudom – viszonzá Jakab, teljes mértékben élvezve a hizelgést, –
s ha úgy hiszed, el is hagyhatom az egyház említését, s csak a
hadseregért emelendem poharam –

– Az is talán nem egészen czélszerű, tudod, hogy a katonatisztek s
nemesség között zsurlódások vannak.

– Bizd rám az egészet, a hadseregnél kiemelem a magyar ezredeket, s
miután nálunk vasasok fekszenek, toastomnak csak jó hatása lehet. Igaz,
a tisztikar igen rossz néven veendi s talán párviadalaim lehetnek, de ki
tehet róla! Politikai pályán nem megy máskép. O’Conell is verekedett és
S. Francis Burdett és –

– Igazságod van, a részletes elrendezést egészen rád bizhatjuk, csak in
merito egyezzünk meg, mert bizony itatás nélkül nem boldogulunk.

– Igaz, de mit tegyünk? Bátyám s magam mindent tettünk, mi tőlünk
kitelt, a választás már eddig is egy évi jövedelmünkbe került –

– Nem is a pénz az, mi hiányzik, csak valamely nyilvános demonstratiót
tehetnénk, s minden jó lenne. Míg embereinknek bizonyos színű tollakat
nem adunk, pártunk szárnyai szegvék. Bird bátyádat férfias föllépésre s
győztünk.

– Elfelejted, hogy becsületszavunkat adtuk mindnyájan, hogy csak
becsületes módokon fogunk –

– Magunknak többséget szerezni igyekezni – vágott közbe Krivér, – ezek a
határozat szavai, azaz megengedve, hogy polgártársaink megvendégelése
nem becsületes mód, mit én részemről tagadok, ha ezen igyekezetünk nem
sikerül, más czélszerűbb eszközökről fogunk gondoskodni.

– Tagadni nem lehet, hogy a határozatot így is magyarázhatni, de vannak
emberek, kik a tárgyról máskép itélnek.

– Egy sincs. Mikor conferentiánk e szerencsétlen végzést hozta, azok,
kik magok hivatal után nem vágyódtak, azért pártolták Tengelyi
indítványát, hogy pénzbeli áldozatoktól meneküljenek. Hidd el, magatok
pénzén korteskedhettek, mennyit akartok.

– De Tengelyi?

– Tengelyi s mindig Tengelyi! S mindössze mi baj, ha ő elvál? Becsületes
ember, tiszta ember, megengedem, de végre mindent összevéve mégis csak
falusi jegyző, többet képzeltek hatalmáról, mint a mit az ér.

– Tengelyinek roppant befolyása van, főkép a lelkészekre, s ha ellenünk
fordul –

– Ellenünk? Hát nem tudod-e, hogy az nem történhetik? Tengelyi a
leginpractikusabb ember a világon. Sértsd meg, tégy vele a mit akarsz,
vagy hizelegj neki, hasztalan fáradtál, a jámbor azt hiszi, hogy egy
falusi jegyző meggyőződése többet ér minden tekintetnél. Legrosszabb
esetben is csak visszavonulna. Rétyék mellett fölszólalni sohasem fog,
azonkívül ha tenné, van mód, mely által befolyását semmivé tehetjük.

– És melyik az?

– Tengelyi – szóla halkabban Krivér – nem nemes ember.

– Mit hallok?

– Bizonyosan tudom; Macskaházy, kivel, mint tudod, jól vagyok, hogy a
Rétyék fondorkodásait kitudjam, becsületére mondta. Tudod, Tengelyi
Rétyékkel hajdan, az utóbbinak alávaló apostásiája előtt, jól volt,
együtt jártak iskolába s ismerik egymásnak minden titkaikat. Tengelyinek
nincs egy darab papirosa, melylyel nemességét bebizonyíthatná. A
főügyész is tudja az egész dolgot, de hallgatnunk kell, ha Tengelyi a
tisztújításnál velünk marad, tartsuk meg nemességében; ha nem, majd
tudjuk, mit tegyünk.

A főügyész, ki azalatt a beszélgetőkhöz jött, szinte bizonyítá az
állítást, s Jakab úr megnyugtatva gentleman szavára igérte, hogy bármit
mondjon bátyja, a pártzászlót azonnal kitűzi s mindjárt holnap politikai
ebédre hívja meg az egész környéket. Mire a két tisztviselő egyaránt
helybenhagyását nyilatkoztatá ki.

A kert azalatt mindig több s több vendéggel telt meg, kik James úr körül
csoportozva a három férfiú beszélgetését félbeszakaszták; s bármi
mulatságos is mindaz, mit James vendégeinek az angol lófuttatásról s
parliamentről beszélt; bármi szép látni a küzdést, melylyel magát minden
új jövevény ölelései ellen védelmezve, érkező barátainak jobbját majd
egy, majd mindkét kézzel csaknem görcsösen megrázá: magára hagyjuk a
társaságot. Ha ártatlan olvasóim közt néhányan, kik Krivért Réty házában
látták s őt most Bántornyival a kertben beszélgetni hallották, e
jeleneten csudálkoznak vagy azt valószínűtlennek tartják, önigazolásomra
csak azt mondhatom, hogy az egész történt dolog s hihetőkép annak
tulajdonítható, mert Krivér hazáját minden esetre szolgálni kivánván,
czélirányosabbnak tartotta, ha két, mint ha csak egy felekezet által
jelöltetik ki másod-alispánnak, főkép miután a Bántornyiak, ha tőlük
egészen visszavonul, Pénzesy főügyészben oly vetélytársat jelölhetnének
ki, ki mind vagyona, mind személyes befolyása által veszélyessé
válhatnék. S vajon bámulhatjuk-e ezt? Magyarországban, hol, kivévén a
telkes gazdákat, zselléreket, munkásokat, mesterembereket, gyárosokat,
művészeket, nem-nemes tudósokat, ügyvéd s orvosokat, nagyobb s kisebb
kereskedőket stb., majdnem minden egyéb ember szabad, kivévén
természetesen azokat, kik éhség, vagy mi nálunk közönségesebb, szomjúság
által kényszerítve eladták magokat; s hol e szabad nemzet, kivévén
külső, belső, hadi, kereskedelmi, egyházi, iskolai s némely más dolgokat
a selfgovernmentnek elve szerint egészen önmaga kormányozza magát:
Magyarországban, mondom, nem történik-e naponként száz ennél sokkal
nagyobb csoda? Mi, s talán te sem, kedves olvasóm – bármennyire legyek
meggyőződve magas észbeli tulajdonaidról – nem gyanítjuk ezt.
Természetünkben fekszik, hogy a mit megszoktunk, nem gerjeszt bámulatra;
s hogy míg a sphærák óriási rendjét közönyösséggel nézzük, csudát
kiáltunk, ha mint egyszer szent István asztalánál történt, valamely
pecsenye s pedig nem is borjupecsenye, hanem valamely sült szárnyas
állat – röpülni kezd; s azért megfogható, hogy mi, kik e csudák között
neveltettünk s élünk, azokat észre sem veszszük, de mondjuk el csak
szebbítés nélkül viszonyainkat külföldinek s látni fogjuk a hatást
melyet e dolgok reá tesznek. Ha megmagyarázzuk neki alkotmányunkat, mely
szerint a végrehajtó hatalom semmit végre nem hajt, s a törvényhozó oly
törvényeket, melyek mindenütt megtartatnának, nem hozhat, a birónak
pedig annyi más dolga van, hogy biróskdni sokszor ideje sem marad; hol a
polgári, mint a büntető pernél minden eljárás csak egy napig vagy számos
évekig tart, s a ki a statariumot elkerülte, évekig várhat pere
eldöntésére, hol az erőszakos elfoglalások s kivetések a polgári úthoz
tartoznak, s becsületes ember egész vagyonát elvesztheti, mert bizonyos
alkalommal valaki ellen botot nem emelt, hol a büntető perben sokkal
több függ attól, mit tett a vádlott ősapja, mint hogy mit tett ő maga,
mert sorsát nemes vagy nemtelen léte határozza el, s az igazság
istenségére nézve, mint hajdan a rómaiak más istenségeinél, külön
istenasszony létezik a patriciusok s külön a plebeiusok számára; hol a
szentirás szavai szerint attól, kinek nincs, még az is, mije van, el fog
vétetni, hol csak az fizet, ki majdnem koldulhatna; magyarázzuk meg
külföldinek állapotainkat, s ha ezek után hallja, hogy Krivér úr
megyéjében két párt conferentiáihoz járt, bizony nem fog csudálkozni;
főkép ha látja, hogy Krivér úr ezért nemcsak nem veszélyezteti állását,
sőt ép ellenkezőleg, mind a két párt által egyenlően tiszteltetik. De
most menjünk a házba.

Nem ismerek kellemetlenebb helyzetet, mint azon gazdáét, kihez falun
egyszerre sok vendég jő. Nálunk, hol minden látogató a házi ur által
személyesen mulattatni vagy untattatni akar és a legnagyobb rész
szüntelen félelemben él, nehogy más valakinek kitüntetése által
személyes méltósága szenvedjen, a boldogtalan házi úr ily alkalomnál nem
tudja, mit tegyen, főkép tisztujítás előtt, midőn minden sértés szomorú
következményeket szülhet, ebéd előtt, midőn arról gondolkozik: három
előkelő táblabiró közül melyiket ültesse a házinő jobb oldalához, oly
kínokat tűr, minőkről csak Párisnak lehete fogalma, midőn almájával
három istennő között kellett választania. Miután pedig minden ember
nehéz vagy jobban mondva bajos helyzetekben mindig háládatlan szerepet
játszik s annál ügyetlenebb, mennél inkább fél, hogy ügyetlenséget
követhetne el, olvasóim megengedik, ha azon nyájas köszöntéseket s
véghetetlen örömöt, melylyel Bántornyi számos vendégeit s jelesen az
egész küldöttséget fogadá, le nem irva, még az uri ebéd fölébe is a
felebaráti szeretet fátyolát borítom.

Már esteledni kezdett. James neje az új házban, melynek legszebb szobái
a főispán elfogadására készíttették el, s a verandában fölállított
thea-asztalnál tevé végső rendeléseit. Bántornyi Lajos egy nagy vendéget
váró háziur s egy választandó alispán nyugtalanságát egyszerre hordva
keblében járt föl s alá, nézte óráját, kiment a pitvarra s ismét bejött,
mondva, hogy ő excellentiája bizony már itt lehetne! Mire vendégeinek
egy része «bizony már itt lehetné»-vel, vagy «bizonyosan későn indult
el»-el felelt, míg a játszóasztalok egyikétől «pagat ultimo» vagy
«contra» hangzott; s a másik szobából átzajgó politikai vita, melyben
harmincz személy egyszerre négy tárgy fölött tizenkétféle véleményt akar
tisztába hozni, a háziúr panaszló szavait elnyomá. Már gyertyát
gyújtottak. James ott hagyva a politikai csatatért, melyben báró Sóskuty
s nagyreményű fia végre minden vetélytárs elnyomása után a beszéd
monopoliumához jutottak, két fáklyás lovászszal a főispán elébe
lovagolt, midőn az egész társaság kissé hangos, de nem kevésbbé szép
harmoniája egyszerre fölzavartatott.

A közép szobában, hol a játszóasztalok álltak a nagy dohányfelleg alatt,
mely asztalt s táblabirákat eltakart, mint midőn Vezuv gőzölgő csúcsa
alatt megindul (hogy egészen új hasonlósággal éljek) zaj támadt, oly
irtóztató, hogy maga Sóskuty félbeszakítá beszédét.

– Teins alispán ur, ez már sok! – kiáltott a játszók egyike, kinek
száraz halvány arczán mindenki Jánosy urat, a megye egyik főtáblabiráját
ismeré meg, – látott-e ilyet a világ? Pénzesy haza vitte pagátját!

– Hát persze ez baj! De hát mikor haza vitte, ki tehet róla? – szólt
Magyarország egyik legkerekdedebb másodalispánja.

– De mikor én betakarom.

– Hát miért takarta be a teins úr?

– Mikor nyolcz tarokkom van!

– S még sem tudja megfogni?

– Persze, mikor a teins ur zöldet játszik.

– Három volt, hát mit játszszam?

– Tököt, az Istenért, tököt, hogy ne huzzon.

– Tököt, majd bizony a királyomat?

– Mondja maga a teins úr – szólt Jánosy mindinkább fölgerjedve
Pénzesyhez, ki jókedvüen nevetve kártyáit keveré, míg az asztal körül
több és több néző sereglett össze, s Édesy majd az egyik majd a másiknak
magyarázá a szerencsétlen történetet.

– Menjünk tovább – szólt a negyedik játszó, Krivér, ki a zsidót számolá.

– Igy nem lehet játszani! – kiáltá Jánosy ismét – ha a teins úr még át
sem akarja hibáját látni.

– Mindenki tetszése szerint játszik – szól kissé haragosabban Édesy.

– Igen, de akkor játszszék maga, vagy ingyen s ne más emberek pénzén.

– Itt van három huszasa! – kiáltá Édesy, ki végre minden türelmét veszté
– s most hallgasson.

– A mi sok, sok; fogja az úr pénzét, vagy adja huszárjának, velem így ne
szóljon – s ezzel a táblabiró fölugrott.

– Az úr pedig menjen korcsmába, ha lármázni akar.

– Én korcsmába, én? – S itt a sok közbeszólás hallatlanná tevé
előadását, melyből csak «pagát, alispán, jó nevelés, toutlestrois» vala
kiérthető, mig Sóskuty rövid, kék, aranyrojtos magyarruhájában, mert az
egész társaság díszöltözetben várá a főispánt, majd a sovány
táblabiróhoz, majd az alispánhoz futva nyugalomra inté a vitatkozókat. –
Domine spectabilis hagyjanak fel a vitával, Jánosy ur már most rekedt,
mindjárt itt lesz a főispán. Szerencsétlen pagát! Csak gondoljanak a
főispánra! Ha megfogják! Végre emberek vagyunk! Bizony elreked. – S így
tovább, míg az ajtó fölnyilván, az alispán rohant a szobába, s e rövid
szavakkal «mindjárt itt lesz» minden gondolatnak más irányt adott, noha
a zaj inkább növekedett, mint fogyott e fordulat által.

– Helyes, helyes! hol van kardom? – kiált Sóskuty, a szoba szögletéhez
futva, hol a társaság fegyvertára állt s hová most a táblabirák egy
része futott, míg a másik az egyik mellékszobában fölhalmozott mentékért
küzdött.

– Kérem alássan, domine spectabilis! ez az enyim, zöld nyesttel! – kiált
a főügyész egy táblabirót föltartva, ki ép felkötve mentéjét kardjáért
sietett, s visszatartóztatva futásában nem kis haraggal tagadá ez
állítást, melynek alaptalanságát később a főügyész is megismeré, de nem
mielőtt kalpagja a tolongásban kezéből kiesett s összetiportatott.

– Kardomat nem találom! – kiáltá Édesy, új vesztesége fölött elfeledve
pagátjának szerencsétlen elfogását s hasztalan rimánkodva, hogy
ereszszék ki. Míg Sóskuty minden erejét arra fordítá, hogy a szobába
juthasson s mint Kassandra Trójának vesztét, süket füleknek hirdeté a
fenyegető veszélyt, hogy a küldöttség elnöke panyóka nélkül fog
megjelenni a főispán előtt, ha nem juthat a szobába. – Kérem alássan! De
kérem, én vagyok a küldöttség elnöke! Kék, arany czafrangokkal, be kell
mennem! De csak gondolják meg. – Míg végre a kivánt ruhadarab kissé
változott szinnel, mert szerencsétlenségére földre ejtetett s ott
gázoltatott, de csak egy-két gomb hijával jutott tulajdonosához, ki
fölvéve köntösét: – S most siessünk uraim! De kérem hisz már
elkészülhettek! A főispán itt van! – s több hasonló fölkiáltással nem
kevéssé nevelé a közzavart.

Itt menték, ott kardok vagy kalpagok körül forgott a vita, s a
küldöttség nem is vevé észre, hogy szónoka, főtisztelendő Zsolvay
esperest úr, ki míg a többiek ittak s kártyáztak, magánosan fel s alá
járva beszédjére gondolkozott, most megfosztva legfőbb ékességeitől, áll
a szoba közepén, háromszögü kalap s pallium nélkül, melyet a melegben
félre tett, egy második Cicero, ki valahányszor nyilvánosan szólt, mint
maga mondá, mindig elhalványult.

– Menjünk, menjünk! – kiáltott végre Sóskuty a küldöttséghez fordulva,
mely most fegyverkezetten sereglett körülötte, – az előszobában kell őt
fogadnunk.

– Domine illustrissime, oda vagyok! – sóhajtá a szerencsétlen szónok, –
sem kalapom, sem palástom.

– Hol van a kalap, hol a palást? Ő excelentiája mindjárt itt lesz, ide
egy kalapot, akárkiét, csak háromszögü legyen! – kiáltott fel s alá
futosva a küldöttség érdemteljes elnöke s szavára új zaj s keresés
támadt, annyival élénkebb s lármásabb, mennyivel szaporábban követték
egymást az ijesztő hirek, hogy a főispán már a pajtánál van, s hogy a
faluba jött, s már a kerthez ért; míg a kalap, mire mint táczára
tévedésből pár pohár állíttatott, végre megkerült, s épen az utósó
pillanatban papi palást is akasztatott Zsolvay nyakába. Ezek után az
egész küldöttség sok tolongás közt a pitvarba jutott.

Vannak perczek emberi életünkben stb. mint Schiller Wallensteinja mondja
– s hogy azok, melyekben főispán tisztújításra váratik, s a tisztelgő
küldöttség már a pitvarban áll és sebesen közeledni látja a fáklyákat,
melyek a nagy kormányzót homályos útjain fölvilágosítják – ezen perczek
közé tartoznak: nem szenved kétséget; s főkép akkor nem, ha a szónoki ki
a küldöttség nevében a megye érzelmeit tolmácsolandja, most először
életében tölti e nehéz tisztet, s remegve mint a hárslevél áll
paszomántos társa, között. Volt e megyének egy hires szónoka, – s mely
megyének nincs? – Kraveczky János ur, s valóban kár, hogy olvasóim nem
ezzel ismerkedhetnek meg ez alkalommal, kinél jelesebb installationalis
szónokot én nem ismertem. Erasmus Laus asinijáról többet szólnak az
emberek, mint Plinius Traján fölött tartott panegyriséről, mert a tárgy
nehézségei bőven pótolják az előadás szépségét, melyben ez utolsó az
elsőt talán fölülmulja, s mégis mi Erasmus érdeme főtisztelendő
Kraveczky Jánoséhoz mérve, ki ötvenhárom beszédet tartott hasonló tárgy
fölött s mindig hangos «éljen»-ek között végzé azokat. Ellenségei, mert
hisz kinek s főkép esperestnek ne lennének e világon ellenségei? hol az
esperest vörös övétől a bibornok vörös köntöséig, az iskolás gyermek
examenen nyert díszjelétől az aranygyapjuig, a legkisebb virágtól,
melyet kedvesünk, a dicső babérig, melyet a nemzet ad, nem kaphatunk
semmit anélkül, hogy ráadásként egy pár ellenség ne adatnék hozzá.
Ellenségei tehát, mint mondám, azt állíták, hogy e beszédek csak
ismétlésekből állnak, azonban miután Isten maga egyformán ragyogtatja
napját jók s gonoszok fölött, nem látom át, miért ne tenné ugyanezt
esperestünk is, főkép mint nagy történetbuvár jól tudván, mennyi
dicsőséget szerze a nagy Cato ugyanazon egy rövid mondásnak: «Censeo
Carthaginem esse delendam» ismétlése által. Igy azonban csak az esperest
irígyei szóltak, s biztossá tehetem olvasóimat, hogy a megszólított
személyek Kraveczky beszédeit soha unalmasoknak nem tarták s valóban
szívtelen, ki ezt nem a beszédek szépségének, hanem csak azon emberi
gyarlóságoknak tulajdonítja, mely szerint másról valami rosszat, vagy
magunkról jót hallani mindig mulatságos. De a nagy férfiú távol volt.
Réty, ki a főispánt pártjának legjelesbjeivel a megyeházánál várta, e
Demosthenest is magánál tartá, Zsolvay annyi baj után, melyen átment,
nem látszott igen megnyugtató hangulatban. A küldöttség, mely jól tudá,
hogy azon emberek, kik nem ultimæ informationis, közönségesen primæ
informationis szoktak lenni, aggodalommal tekintett szónokára, kinek
szavai mint az elsők, melyeket megyéjében hall, kétség kivül rendkívüli
hatást teendenek főispánukra. Egy váratlan eset azonban új irányt adott
minden gondolatnak.

A főispán már a kert kerítéséhez jutott, a fölállított iskolás gyermekek
s az összecsoportozott nép éljenezni kezdett, midőn egyszerre az
útárokban három mozsár dörrenik el. A lovak, melyeket Bántornyi ő
excellentiájának az utolsó állomásra előre küldött, ép úgy meglepetve,
mint ő eccellentiája, elragadják s a kapun berohanva feldöntik a hintót.
A fáklyás lovászok, mint egykor a filiszteusok rókái, midőn Sámson
farkukra fáklyákat kötött, rémülésbe hozák a falut. James úr lovagi
természeténél fogva a legközelebb úton, azaz fején keresztül, ugrik le
lováról. A pitvarban s ház előtt álló küldöttség borzadva csapja össze
kezeit s miután a lovak föltartattak s az összegázoltatás veszélye
megszünt, mind együtt fut a szeretett kormányzó elfogadására.

Ne várja tőlem senki, hogy a jelenetet, melynek most olvasóim tanui
lehetnének, részletesen leirjam. Nem vagyok, mint mindenki észreveheté,
erős a leirásokban s ennyi lárma visszaadására gyönge tollam elégtelen.
Elég legyen annyit említenem, hogy mind a főispánnak, mind kocsisának
minden elmondatott, mit e helyzetben várhattak s hogy az első egy kis
kék folton kívül, mely egyik szeme fölött látszott, baj nélkül huzatott
ki kocsijából s a lehető legnagyobb nyájassággal tevé biztossá az uri
társaságot, miként az egész dolog őt valóban rendkívül mulatá; ámbár
titoknoka, ki ő excellentiájával egy kocsin ment, s most az egyszer
urának nemcsak fontos hivatala, hanem még személye terheit is viselé, e
részben egészen különböző véleményben látszék lenni.

– Ki merte a mozsarakat elsütni? – szólt végre Bántornyi, miután a
főispán s az egész társaság a ház felé indult.

– Én, teins uram – felelt a kertész legény.

– És hogy’ mertél ilyenre vetemedni?

– Mert parancsolták.

– És kicsoda – szerencsétlen?

– Hát csak az ifjasszony, a kapitányné asszonyság mondta, hogy már csak
becsületesen kell fogadni az excelentiás urat. Tiszaréten is mindig
mozsaraznak, hát bizony mi sem vagyunk rosszabbak.

E fontos ok, vagy az ifjasszony említése volt-e? de annyi bizonyos, hogy
az eddig felbőszült házi úr csudálatosan megnyugodott e magyarázatban s
fogai közt asszonyok vigyázatlanságáról dörmögve valamit, szintén a
házba ment, melynek nagy termében azalatt az egész társaság összegyült s
a megyei küldöttség ép most lépe a főispán elébe.

A küldöttség fényes volt, azaz e szónak oly értelmében, melyben az
Magyarország igen sok törvényhatóságaiban használtatik, majdnem
kizárólag arany s ezüst rojtos ruhákból álló. Sóskuty rövid kék huszár
köntösében, melynek arany paszomántja s czafrangjai a posztó szinét csak
inkább gyaníttaták, a vörös kerekded arczczal, melynek fehér bajsza a
sok drága ércz között most szinte ezüstnek látszott, s ki egy egész
megye méltóságát érezve keblében, háromszor hajlott meg főispánja előtt,
a félkörben fölállított küldöttség, mely elnökének mozdulatait
csuszkálva és sarkantyúpengéssel követé, míg a megtisztelt jövevény
arczán, a most támadt kék folton kívül, nyájasabb leereszkedés nyomai is
láthatók, az ünnepélyes csend, mely a hajlongásokra következett, szóval
minden, tisztelettel tölté a néző kebelét s ha Zsolvay esperest úr ezek
látására még inkább elhalványult s gyönge remegő hangon kezdé a főispán
hosszú czimét elmondani, abban én semmi meglepőt nem látok. Aggasztóbb,
hogy a szónok reszketése, miután palástja zsebéből beszédét kivevé s a
negyedrét kéziratot felnyitá, látszólag erősebb, szava a főispáni czim
vége felé még gyöngébb, s végre szinte hallatlanná lett.

A czim után szünet.

Sóskuty halkan visszavonul a szónokhoz: – Csak bátran olvassa, akármi
legyen.

A szónok, ki addig remegve végig futá kéziratának első sorait, neki
erőlködve hozzá fog olvasásához. – Derült arczokkal lépsz tisztelőid
körébe, dicső férfiú! s hol eddig annyi kebel vágyódva sóhajtott utánad,
most minden sziv örömében dobog látásodon.

A főispán kendőjével takará derült arczainak egyedüli sötétebb foltját,
Sóskuty megnyugtatva érzé aggodalmát s a küldöttséggel együtt «helyes»-t
kiálta, csak a szomszéd falu lelkésze, ki ép Cserepesen lévén, a
küldöttséghez csatlakozott, fészkelődött nyugtalanul két vastag
táblabiró közt.

– Tisztelet s hála követi lépteidet – folytatá a szónok neki bátorodva –
s az egész megyéd határai közt nincsen ember, ki büszke ne lenne, ha
arra gondol, hogy te vagy, kit előljárójának nevezhet.

– Ez czifrán rakja – szólt a vastag táblabirák egyike, míg a szónok
hasonló hangulatban tovább olvasott s mindig bátrabban hangoztatá
csinosan esztergályozott szókötéseit, – ez Kráveczkynél még különb.

– Kérem alássan – szólt a lelkész mindig nyugtalanabbul – ezt a beszédet
én csináltam.

– Hogy irígykednek ezek a papok egymásközt – szólt a másik vastag
táblabiró az elsőhöz, ismét a szónokra fordítá figyelmét, ki egyébiránt
egyet fordítva kéziratán ismét halkabb hangon kezde beszélni: – A nyáj,
mely itt előtted áll – a küldöttség meglepetve fejét csóválja – csak egy
kis része a gondodra bizott nagy seregnek, mely mezőiden legel, s ki azt
elődbe vezeti – itt Sóskuty nagyon elbámult – az nem jobb a többieknél s
bár ruháidat viseli, nem nélkülözheti pásztori fölvigyázásodat.

A hallgatók egy része tüsszögött, néhányan suttogni kezdének, a főispán
maga nem nyomhatá le egészen mosolygását.

– Főtisztelendő uram, mit csinál? – suttogá Sóskuty – fordítson egyet. –
S a szónok fordított s félig magán kivül tovább olvasá: – Itt hasztalan
keressz tudományt, hasztalan a hazáért tett érdemeket, hasztalan
mindazt, mire emberek büszkék lehetnek, – a küldöttség mindig
nyugtalanabb lett – parasztokat látsz magad előtt. – Itt az indignatio
kitört –

– Ünnepi köntöseikben.

– Megbolondult a főtisztelendő úr?

– De mind jó keresztyének – sóhajta Zsolvay angyali resignatioval, –
nincs egy eretnek az egész seregben.

– Magán kívül van, kiáltsunk éljent. – Éljen! Éljen! – kiáltott az egész
hallgatóság.

– Kicserélték palástomat, – sóhajta Zsolvay s visszavonult; míg a
főispán röviden s mennyire nevetése engedé, köszönetét fejezte ki.

– Honnan vette elő főtisztelendő úr beszédemet? – szólt a kis plébános,
kit már a beszéd kezdetén oly nyugtalannak láttunk, mihelyt Zsolvayhoz
férhetett, ki a másik szobába vonult.

– Hagyjon békét ön; szerencsétlenné tett.

– Szép! ön elmondja beszédemet s én, ki azt fáradtságosan készítém,
holnapután mit mondjak a püspöki visitatiónál?

– Az Istenért, miért vette el palástomat?

– Ön palástját?

– Igen, nézze csak, benne kell lenni beszédemnek.

S a megszólított zsebéből hasonló kéziratot vonva ki, összecsapta
kezeit. – Igazság, ez ön palástja. – S a két szónok nagyon elszomorodott
s minden vigasztalás után – noha a főispán a történetet gyönyörünek
hirdeté – nem osztozott a jókedvben, melyben most a főispánt karai s
rendeivel együtt azon egy kivánattal hagyjuk, hogy e szép egyetértést a
tisztujítás nagy napjáig, melyen őket ismét látni fogjuk, semmi ne
zavarja fel.



XII.

Jó névnél nincs fontosabb dolog a világon, legalább vannak, kik ezt
hiszik, s azért olvasóim természetesnek fogják találni, ha most, midőn
Taksony-megye fővárosának nevet keresek, nem kis aggodalmak közt járok
fel s alá szobámban. – – – Nevezzük Porvárnak, mi legalább nyári
napokban a fogalmat tökéletesen kifejezi. Ha estve a csorda a városba
visszahajtatik, a por egy jól készült várerősség minden kellékeinek
megfelel, tökéletesen eltakarva az épületeket s visszaijesztve a bemenni
akarókat. Ha olvasóim jobbat találnak, tudassák velem, s én csak akkor
nem fognám követni tanácsukat, ha e könyv második kiadást nem érne, mire
természetesen most gondolni sem akarok. Ha hazánkban annyian
változtatják nevöket, s némely iró hármat el is tudott használni, miért
ne tehetné ugyanezt Taksony-megye fővárosa is.

A régi görögök meredek sziklákra építkeztek. Az ázsiai vándornép,
melytől mi származunk, a legtermékenyebb földet választá letelepedése
helyéül, s hol dús mezőt s friss forrást lelt, ott szállt meg nyájaival.
Ily szellemben jelöltetett ki egykor Porvár is város helyének. Miután az
egykori sátorok helyén házak épültek, a zöld pázsit eltünt ugyan s a
friss patak is, mely csörgedezésével apáinkat talán ide csalta, azóta
nagy pocsolyává öregbedett; azonban ki őszkor ablakán kinézve a jól
megtrágyázott s kocsikkal felszántott utczákat nézte, nem tagadhatá,
hogy Porvár Kanaán földén áll, s vannak hetek az évben, midőn a
legkevésbbé otthonos polgár is nehezen, vagy alig válhatik meg
lakhelyétől. Két végtelen utczán kívül, mely a várost ellenkező irányban
keresztül vágva a megyeháznál találkozik, Porvár házai csak sikátorok s
közöcskék által választatnak el egymástól, melyeknek tömkelege közt
annál nehezebben ismerhetni ki magát, minthogy minden gazda ugyanazon
terv szerint építtette lakhelyét, s a megyeházat s egy pár cseréppel
födött úrilakot kivéve, a többi szalma és zsindely födelü épületek
között alig vehetni észre különbséget. A város kellemeiről hallgatok.
Említhetném a sétatért, mely pár év előtt a városon kívül aláirás útján
készült, s melynek fái, talán mert közfelügyelet alatt álltak, ültetésök
ideje óta nem nőttek! a szederfa-iskolát, hol József-császár korából
megmaradt három fa évről-évre várja az új sarjadékot, míg új szeder
ültetvény helyett körében csak fejes káposzta tenyészik; a kövezetről is
szólhatnék, ha sáros napokban, mint most, e kövezet nem volna eltakarva,
úgy, hogy azt csak azok, kik kocsin jőnek, a zötyenésekből veszik észre.
Szóval, igen sokat említhetnék, de fontosabb dolgaim lévén, egyenesen a
megyeházába s pedig a főispánhoz megyek olvasóimmal.

Az előszoba, mint a civilisált világban minden előszobák, mert ezek
bizonyos emberekre különös vonzó erővel birnak, telve van várakozókkal.
Minden párt, minden véleményfelekezet itt találhatja képviselőit, kik
mint katona-nemzethez illik, kardosan várják a pillanatot, hol
legmélyebben tisztelt fősipánuknak legalázatosabb hódoló tiszteletöket
tehessék. Réty, Bántornyi, b. Sóskuty, Slacsanek, a tisztviselők hosszú
sora, a táblabirák egész tömege megjelent elnökénél, hogy magát a
tisztujítás előestéjén még egyszer ajánlja, vagy az elnököt igénytelen
tanácsaival segítse. Például: hogy A. esküdt a monarchia felforgatásán
töri fejét, s hogy az állam biztosítására elkerülhetetlenül szükséges
B.-t tenni helyébe; hogy ha D. tiszteletbeli jegyzőnek nem neveztetik, a
megyei jegyzőkönyvet folytatni nem lehet; s hogy a vallásos szabadság
veszélyben forog, ha a megye pennája, melyet évek óta reformált főjegyző
kezelt, más vallás hatalmába kerül, vagy ellenkezőleg: hogy mert a megye
pecséte úgy is protenstánsra bizatott, a tollat ugyanazon hitfelekezeti
egyedre bizni nem más, mint a catholicizmus megsemmisítése. S
valahányszor a tanácsadók egyike kijön s a főispánnal tartott
beszélgetését – kétszer annyi időt fordítva az elmondottak egyszerű
ismétlésére, mint mit benn töltött – párthiveinek elmondja, nagy öröm
támad a hallgatók között, mert a főispán velök mindenben tökéletesen
egyetért.

Gyetyagyujtáskor a tisztelgők nagy csoportja elszéledt, egy része a
tanyákra, másik a casinóba sietve, melynek tagjai ez estvére politialis
tekintetekből fáklyás zene helyett mécsek melletti zenét rendeztek
főispánuknak. Ő maga fáradtan annyi nyájasság után, titoknokával fel s
alá jár szobájában.

A taksonyi főispán – miután nem megyéjében lakom s általa semmi
hivatalra nem fogok kijelöltetni, olvasóim nem vehetik ítéletemet azon
stereotyp dicséretek egyikének, melyek széles e világon minden
főispánról, legalább beigtatása alkalmával elmondatnak – jeles ember
vala minden tekintetben. Nemzetünk vas-korszakában a magas állású
férfiaknak nagy jellemre s erős szívre vala szükségök, mely megaczélozva
csapások által, ellentálljon vagy széttörjön, de ne engedjen soha.
Századunkban, hol minden, mi magasabban áll, csak papirossal – azzal
melyre ujságok s azzal, melyre bankjegyek iratnak – támadtatik meg, elég
ha a szív kissé megkeményedett, elég ha a római «nil admirari»-t nemcsak
jóra, de mi nehezebb, az alávalóságra nézve is megtanulja; s e
tulajdonokat a taksonyi főispántól el nem tagadhatja senki.

Ha mindenek előtt külsejére tekintünk – mi, mint tudva van, a népre s
asszonyokra leginkább hat, mert mindketten sokszor változtatván
szeretetök tárgyait, nem lehetnek tekintettel oly tulajdonokra, miknek
megismerésére sok idő kell – legnagyobb ellensége meg fogja vallani,
hogy szebben pödört fekete bajuszt alig találhatni, mint melyet ő
excellentiája viselt. A haj is igen ékesen göndörítve környezi sima
homlokát, s szája körül nem szünő mosoly játszik – attól, melyet bölcsek
ajkai körül látunk csak annyiban különböző, hogy benne keserüséget nem
vehetni észre; valóságos titkos tanácsos mosolyoghat csak így. Mit
mondjak ruházatáról? mert miután más regényirók személyeik köntöseit
leirásuk egyik főtárgyának tartják, nekem sem szabad hátramaradnom. A
világ egészen másként mutatkozik, ha azt télben mezítláb, mint ha jó
bundában nézzük; a hölgy szivesebben borul keblünkre, ha szép atila,
mint ha szűr takarja; e nagy különbséget mi regényirók sem
ignorálhatjuk. Az arczon kívül, melyet már leírtam, s melynek kifejezése
magas helyzetű egyedeknél főkép ily alkalommal szinte a ruházathoz
tartozik, gróf Marosvölgyi öltözete egyszerű, de izletes. Zöld atila
agát gombokkal, bársonymellény, fekete nyakravaló s hasonló színű
nadrág, hozzá fénymázos fekete csizma – oly fényes, hogy magadat benne
láthattad, – ez jóformán minden, mit a főispán öltözetéről az nap
mondhatunk. A tökélyről, melylyel e ruhadarabok egytől-egyig
készíttettek, olvasóim, ha csak Bécsben nem készíttetik magok is
ruháikat, alig birnak tiszta fogalommal. A főispán belsejéről, az egyen
kívül, hogy belső titkos tanácsos, nehéz bővebben s igazságosan
szólanom. A természet midőn két fület s csak egy szájt adott nemünknek,
kétségkívül arra figyelmeztetett, hogy inkább hallgassuk, mit mások
mondanak, mint hogy saját érzelmeinket mondjuk ki, s a gróf a természet
ezen intését inkább követé, semhogy belső érzelmeiről sokat mondhatnánk.
Valószinű, hogy miként külseje, úgy a lélek is egészen azon helyre
illett, melyre a végzet által állíttatott. A bécsi rendőrség
mindenkinek, ki e városba jő, charactere után kérdezősködik, értve ez
alatt a czímet vagy hivatalt, melyet visel. A kérdés ezen módjában nagy
értelem fekszik. A jellem majdnem minden embernél később-előbb
helyzetéhez alkalmazkodik. Hatalmunkban áll bizonyos czimet el nem
fogadni, de ha egy ideig viseltük, majdnem mindig azzá leszünk, mi
czímünkhöz illik, s én meg vagyok győződve, hogy ha az emberek belsejébe
láthatnánk, ott erre nézve is a polgári állás szerint ugyanazon
hasonlóságokat fognánk találni, melyek az orvosok, lelkészek s bizonyos
mesteremberek külsejében észrevehetők. Legalább mi Marosvölgyi grófot
illeti, benne az utolsó ítéletnél is azonnal mindenki ráismerne a nagy
úrra, s legfeljebb az iránt maradhatnának fel kételyei, magyar nagy
úrral van-e dolga, mert hisz az utolsó ítéletnél ruha nélkül jelenünk
meg.

– S ön azt hiszi – szólt a főispán a kandallóhoz ülve, – hogy holnap
minden jól fog menni?

– Azoknak kivételénél, kik talán megveretnek, közkivánat szerint –
válaszolt a titoknok – Réty többsége világos. Bántornyi, ki úgy is csak
testvére kedveért lépett föl, nem bánja, ha átesik; pártja egy pár
kisebb hivatallal elégíttetik ki. A másodalispán jó, becsületes ember,
önként lemond hivataláról s helyébe Krivért mind a két fél akarja. Az
egész nem érdemes, hogy excellentiád csak egy perczig aggódjék.

– Csak kicsapongások ne történjenek.

– A városban két század gyalogság van, a vasasok holnap reggel jőnek, és
–

– De ön tudja, hogy ily eszközökhöz nyúlni nem akarok. A világ mindig
rossz néven veszi, azt mondják, hogy oly választás, melynél katonai erő
használtatott, a szabadság képét nem hordja magán.

– Sőt ellenkezőleg – viszonzá a titoknok mosolyogva – nem hiszi
excellentiád, mennyire vágyódik itt mindenki a katonaság után. Bántornyi
s Réty talán tízszer kérdék, megtétettek-e a nyugalom fentartására
szükséges rendelkezések? S midőn hallák hadi készületeinket, csakhogy
nyakamba nem borultak. Taksony-megyében már excellentiád előttöse alatt
megszokták a katonaságot, s vannak, kik szabad választást alig tudnak
szuronyok nélkül képzelni. Ha a szabadságot kedvök szerint festhetnék,
talán egy bakancsos s egy vasas közé állítanák az istenasszonyt.

– Ne enyelegjen ön.

– Mit tehetek róla, ha minde baj között néha nem nyomhatom el jó
kedvemet. Excellentiád e nagy mozgalomban, mely körülöttünk zajog, csak
az egészet látja: a nagy lármát s rendetlenséget, az általános
romlottságot, s ez szomorú; de mi kisebb emberek, kik a részletekre, a
pártok belsejébe nézhetünk, miként tartsuk meg komolyságunkat? Nem
nevetséges-e, ha eszembe jut, hogy a pártok, melyek most a megyét
kétfelé osztják, ezelőtt öt-hat évvel azon kérdésnél támadtak: csak
sárga, vagy fekete és sárga zsinórok varrassanak-e a hajduk
egyenruháira? s hogy azóta a sárgák s feketék nevezete annyi
gyűlölséggel említtetik az ellenpárt által, mintha hazaárulás köttetnék
e nevekhez. Ha excellentiád a tanyákon volna, fogadom, maga is nevetne.
Az egyikben Réty honszeretete emeltetik egekig, mert az utolsó gyűlésen
a húst kilencz krajczárra szállíttatta le; míg a szomszéd korcsmában a
megye minden nemes mészárosai a haza javát csak Bántornyitól reménylik,
ki oly buzgón vítt a tíz krajczár mellett; s mikor a kávéház mellett
elmentem, egy vezető ép azt vitatá, hogy Veszősyt főbirónak választani
nem lehet, mert soha a pagátot elfogni nem tudja. Excellentiád nem is
képzelheti mindazon tréfás dolgokat, mik körülte történnek. Épen most
volt Slacsanek nálam, keserüen panaszkodva, hogy két legjobb kortese
elraboltatott.

– Elraboltatott?

– Igen – viszonzá a titoknok nevetve – elraboltatott; azaz minden sértés
s baj nélkül, de mégis a Rétyek nagy kárára. Az egyik erdőkerülő a
püspöki uradalomban, talán emlékszik reá excellentiád az utolsó
tisztujításról? Óriási ereje, melylyel egy egész tisztikart vállain
elvisel, hangja, mely a harlemi orgonával versenyezhet, s főkép
tántoríthatlan hűsége, ha valamely párthoz szegődött: a kortesség
gyöngyévé teszik őt; azonkívül befolyása helyzeténél fogva roppant, mert
a püspöki uradalmak több nemes község között terülvén el, mint
erdőkerülő majd egy, majd más tilalomtörést elnézhet, s naponkint
barátokat szerezhet magának. Most ez ember testestől-lelkestől Rétyhez
szegődött s mit tesznek a sárgák? Ötszáz forintot igérnek egy más
erdőkerülőnek, ki barátja. Ez hozzá megy, sokat panaszkodik a sárgák
ellen, mondja, hogy míg egy csepp vére marad, nem fogja tűrni, hogy
közülök csak egy váljék szolgabiróvá. Zsoltáry, ha nem csalódom így
hivják, nagyokat káromkodik örömében; s midőn hallja, hogy másnap
barátjánál egy hordó bor mellett a tisztujítás fölött kis barátságos
beszélgetés lesz, oda igérkezik. Másnap elmegy s a társaság által, mely
titkos sárgákból áll, lerészegítve, kocsira tétetik, s most velök járja
be a megyét, nem is véve észre, miként Bántornyi zászlója lobog feje
fölött s faluról falura csak azért czepeltetik, hogy az a hiedelem
támadjon, mintha ő Rétyt elhagyta volna. Egy hete, hogy e tréfa tart,
Zsoltáry mindig részeg s folyvást azt vélve, hogy a feketékkel jár,
szörnyű éljeneket ordít. A feketék többször erőszakkal vissza akarák
foglalni, de veszteséggel visszaverettek, s három nemes község, mely
mindig az erdőkerülővel szavaz, vagy Bántornyihoz szegődött, vagy vezér
nélkül nem tudja, mit tegyen. A másik rablás a pálinkási jegyzőn
követtetett el, kit négyszáz forintért egy zsidótársaság vállalt magára,
mely vele szüntelen játszik s valahányszor a szerencsétlen
visszaemlékezve a tisztujításra, menni akar, őt nyerni hagyja vagy
veszteni, a mint épen szükségesnek találja, úgy hogy a szerencsétlen még
most sem került ki kezeik közül s holléte sem tudatik.

A főispán nevetett. – És Tengelyivel, a réti jegyzővel szólt ön?

– Mindjárt itt lesz, kegyelmes uram. Excellentiád nem képzelheti,
mennyit bajlódik e szegény ember. Soha becsületesebb lelkesedést, soha
több erényességet nem láttam. A jámbor hatvanhoz közelg s még sem látta
át, hogy a falusi jegyzőség nem azon helyzet, melyben a világot
reformálhatjuk.

– Unalmas lesz – szólt a főispán székén nyujtózkodva – de ki tehet róla,
ha mint mondja, nagy befolyása van.

– Nagyobb, kegyelmes uram, mint falusi jegyzőnek valaha volt. Vándory,
ki mint excellentiád tudja, az egész vidék kálvinista papjai által
oraculumnak tartatik, mindent tesz, mit ő akar; maga tanult ember, ki
valaha ügyvéd is volt, s most a félnemességnek kérelmek irásával,
törvényes tanácsokkal, s száz más módon ingyen szolgál. Ez oka, miért
már excellentiád előttöse őt tiszteletbeli esküdtnek nevezte ki, s Réty
vele sok ideig szoros barátságban élt –

– Tudom, tudom, dæmagog! Rég hallottam felőle.

– Talán nem annyira, mint excellentiád gondolja – monda a titoknok, ki
egyáltalában azon emberek közé tartozott, kik szegénység által bizonyos
helyzet elfogadására kényszerítve, állásuknak nem hozzák áldozatul
elveiket; szegény elfogott bajnokok az ellenség táborában, kiket arra
kényszerítnek, hogy az erősségeken, melyek barátaik ellen emeltetnek,
dolgozzanak, de kiknek rokonszenve azokkal van, kik ellen használtatnak.

– Tengelyi nem tartozik azok közé, kiket közönségesen e névvel nevezni
szoktunk. Az elvek, melyeket dæmagogok személyes czélokra eszközül
használnak, neki czélok, melyekért éltét áldozná föl. Valamint ruhájának
szabásában huszonöt évvel hátra, úgy gondolataival félszázaddal előre
van.

– Annál nagyobb baj neki – szólt a gróf mosolyogva, – ha fél századdal
előre van, nem hiszem, hogy élni fog, mikorra a többség utólérheti.
Mindenesetre szólni fogok vele. Az emberek e neme legveszedelmesebb.

– Nem hiszem kegyelmes uram! Mély meggyőződésű emberek többnyire
elkülönözve állnak, s nem könnyen gyüjthetnek pártot magok körül, mely
által veszélyesekké válhatnának. Hatalmas csak az lesz, ki az eltérő
érdekek s vélemények közt föl tudja találni a középutat; s excellentiád
látni fogja, ez nem Tengelyi szerepe. Meggyőződésében hajthatlan,
kérlelhetlen a következtetésekben, melyeket belőle von; sokan talán
érezhetik szavai igazságát, megvallani ezt kevesen fogják. Kik
vezércsillagul a szoros logikát tüzék ki magoknak, azokat a sokaság
ritkán követi.

– Hisz ön egészen lelkesedve szól jegyzőjéről – mondá a főispán, ki
titoknoka ügyességének sokkal több hasznát vevé, semhogy szabad elveit,
főkép így a la camera, nem tűrte volna, – majd meglássuk. A jegyző
feleséges, gyermekes ember, hozzá szegény. Krivér minden körülményeit
elmondá, talán lesz mód, mely által más útra vezethetjük. Sièyes ugyan,
ki ön előtt nagy tekintély, egy helyen azt mondja: kortársaink
tudatlanságát fölvilágosíthatjuk, előitéleteiket legyőzhetjük, de hatvan
éves ész tévedései ellen nincs gyógyszer. Azonban ki tudja, talán
Tengelyi még csak ötvenkilencz.

– Nagyon csalódnám, ha excellentiádnak igaza volna – szólt a titoknok
nyugodtan.

– És csalódni fog még sokszor életében – mondá a főispán felkelve
székéről, – ha terembe jő s asszonyokat lát, kiknek arczai a többieknél
pirosabbak, legyen meggyőződve, épen ezek festik magukat; és száz eset
között egyszer sem fog csalatkozni, ha e rendkívüli pirosságból azt
következteti, hogy ők pongyolában még halványabbak a többieknél. Nem
rossz néha ezen elv szerint itélni a politikai jellemekről is. De úgy
tetszik, hallok valakit – kérem önt nézzen ki, s ha Tengelyi, – hagyjon
magunkra.

A titoknok kiment, s kevés perczczel utána, mélyen meghajtva magát,
Tengelyi lépett a főispánhoz, ki őt szokott nyájassággal fogadva, ismét
a kandallóhoz állt, hová a jegyző követé.

– Megbocsát – szólt a főispán, – hogy miután a megye többi
tisztviselőivel hozzám nem akart jőni, én kéretém.

Tengelyi, ki valahányszor magasabban állókkal érintkezett, minél
kevesebbé hajlott meg felsőbbségök előtt, annál inkább érzé a
távolságot, hideg formasággal felelé, hogy ő excellentiája mindig
parancsolhat vele, s egyébiránt inkább ismeri helyzetét, semhogy falusi
jegyző létére, midőn a főispánnak annyian alkalmatlankodnak, azoktól,
kik arra inkább jogosítvák, csak egy pillanatot raboljon el.

– Ön csalódik bennem, ha azt hiszi, hogy az embert külső helyzetétől
elválasztani nem tudom, s önt collegáival egy sorba teszem.

– S excellentiád csalódik, ha gondolja, hogy ezt rossz néven venném. A
mi belső becsünket illeti, vannak esetek, midőn az a külső helyzettől
független marad, s nagy sziveket, fellengző gondolatokat találni
némelykor a paraszt gubája alatt is; de másokra nézve mindenki annyit
ér, mennyit hasznukra tehet. Nem az akarat, az erő az, mi bennünk
becsültetik, s ha falusi jegyző, mint én, magát talán néha valamivel
többre becsülheti, mint társai, igen hibázik, ha mástól hasonlót kiván.
Egyébiránt – tevé hozzá, mintegy megbánva a mondottakat – mit parancsol
excellentiád velem?

– Ezelőtt néhány évvel, midőn ön a Rétyekkel még barátságosabb lábon
állt, többször találkoztunk. – Tengelyi homloka a Réty név említésénél
redőkbe vonult. – Engedelmet – szólt a főispán, észrevéve fölgerjedését
– ha oly időkre s viszonyokra emlékeztetém, melyek önnek talán
kellemetlenek.

– Sőt igen megtisztelve érzem magamat, hogy excellentiád szegény
személyemre vissza méltóztatik emlékezni, noha fájdalom, alig birok
annyi befolyással, hogy e kegyességet kellőleg meghálálhassam.

Tengelyi szavaiban s főkép a hangban, melylyel azokat mondá, több
keserűség vala, mint hogy az a főispán figyelmét kikerülheté. – A dolog,
melyet öntől kívánni, vagy inkább kérni fogok, nem tartozik azok közé,
melyekhez befolyása szükséges. E részben minden öntől függ, egy kis
bizalom s barátság irántam, kevés jó akarat s örökre lekötelezhet.

Tengelyi azok közé tartozott, kik szomorú tapasztalások iskolájában
nevelve, az élet sötét oldalait annyira ismerik, hogy létünk világosabb
részeiben nem hisznek többé; s bámulni nem lehet, ha főkép azoktól, kik
nála magasabb társadalmi lépcsőn álltak, mindig csalatva, csak
bizalmatlansággal fogadá a főispán szavait, melyek nézete szerint talán
bevezetésül szolgáltak, hogy őt valami aljas vagy önző czél eszközének
csábítsa; s azért szárazon csak azt felelé:

– Ha, mi tőlem kivántatik, elveimmel megfér, excellentiád bátran
számolhat reám.

– Ne féljen ön, inkább ismerem s becsülöm, semhogy tőlem más kivánatot
föltehetne. A kevés óra, melyet együtt tölténk, mindaz, mit önről
hallok, meggyőztek, hogy ön azon egyediségek közé tartozik, kik a
körülményekkel transigálni nem tudnak, s ha alkalmuk nem adatott, hogy a
reájok bizott talentumot nemes czélokra használhassák, inkább elássák
azt, mint hogy uzsorára kiadják olyanoknak, kik vele visszaélnének.
Kérésem be fogja bizonyítani, mennyire méltánylom elveit.

Tengelyi, kinek e szavak jól estek, mert bármit mondjunk, kevés van, ki
ócsárlásnál, senki ki dicséretnél, főkép melyet érdemel, közönyös
maradhatna, meghajtá magát s a főispán kis szünet után folytatá.

– Ön, mint értesítve vagyok, tökéletesen ismeri a megyének állását;
helyzeténél fogva, mely által a nép alsó osztályaival is érintkezésbe
jön, számos dolgokat tapasztalhat, mik a főispán tudomására nem jönnek,
szóljon velem nyiltan, mint olyannal, ki minden jó tanácsot valóságos
jótéteményként fogad el.

A főispán szavai nyájasak voltak s oly hangon mondva, hogy ha más
helyről jönnek, Tengelyi egész bizodalmát megnyerték volna, itt a jegyző
hallgatott.

– Ne vegye kiváncsiságnak ön! – folytatá a gróf szünet után. – Holnap
tisztujításunk van, a megyének állása három évre határoztatik el, s ha a
körülményeket tökéletesen ismerem, befolyásom talán a megye javára
lehet.

Tengelyi, kivel a főispán először életében szólt ily hangon, már
felnyitá ajkait, hogy előtte egész szivét kitárja, de eszébe jutott,
hányszor hallá, hogy a gróf négyszem között a legérzékenyebb hangon a
legszabadabb elvek mellett nyilatkozik, csak hogy czéljait keresztül
vigye, vagy valaminek, mit tudni akar, ismeretéhez jusson; s a jegyző
csak azt válaszolá, hogy miután ő maga a pártok mozgalmain kívül áll, ő
excellentiájának taktikájok iránt semmi felvilágosításokat nem adhat.

A hizelgés, ha felsőbbektől alsóbbak irányában használtatik, sokkal
erősebb fegyver, mint az ellenkező esetben, s Marosvölgyi, ki
Taksony-megyében eddig nem szokott ennyi ellentálláshoz, kettőzött
nyájassággal folytatá beszélgetését. – Ön félreérti czélomat, hígye el,
a mi a pártok állását illeti, többet hallottam, mint nekem, ki
pártoskodásba elegyedni nem akarok, szükséges. De nincs-e a pártokon
kívül semmi e megyében, nem kell-e ismérnem e népnek állapotját? nem
kell-e tudnom, miként sáfárkodtak az eddigi tisztviselők? s azoktól,
kiket helyökbe tenni kivánnak, mit várhatnak azon osztályok, melyeket
magam körül képviselve nem látok? – Tengelyi szemei ragyogni kezdének, a
főispán látá, hogy a jámbort azon térre vezette, melyen érzelmeinek nem
parancsolhat. – Igen, Tengelyi uram, ez az, mit öntől tudni akarok,
szóljon nyiltan előttem.

– A nép helyzetét kivánja tudni excellentiád? – szólt mély sóhajjal
Tengelyi, – oh ki birná azt lefesteni méltó ecsettel! Midőn a megyébe
jött, nem nézett-e ki excellentiád ablakán, ha kocsija valamely falun
keresztül ment? S mit látott? Rongyos födelű kunyhókat, a földeket félig
parlagon, az embereket szomorúan körüljárva az utczákon vagy künn
marhájok után. Ipart s gyarapodást, azon derült vigságot, mely a nép
életét más országokban jellemzi, sehol. Kegyelmes uram, az ország, hol
boldog nép lakik, nem ilyen.

– Engedjen meg Tengelyi úr, de úgy hiszem, e szavakban kis túlzás van. A
magyar nép nem oly szerencsétlen, mint ön festi. Nem ismerek büszkébbet,
férfiasabbat. A magyar paraszt talán a legszerencsésebb, kit eddig
láttam.

– Ne ámíttassa magát külső szín által, kegyelmes uram! A magyar paraszt
emelt fővel jár körül a világon. Ha e népet látom, melynek nyakát annyi
század szolgasága nem hajtá meg, néha én is büszkének érzem magamat. Ugy
látszik, mintha a nép, mely ennyi elnyomás után még emelt fővel jár,
Isten által nem is teremtetett volna másra, mint hogy szabad legyen, de
ki e népet szerencsésnek hiszi, nem ismeri helyzetét. Nem látjuk
rongyokban, igen, mert soha ruházva nem volt s gyolcs ingén s gatyáján
kívül mást nem szerzett magának, de téli napokban kevesebbet fázik-e?
Nem panaszkodik, mert tudja századok óta, hogy szavának hatása nincsen,
de azért kevesebbet érzi-e a terheket, melyek vállait nyomják? kevesebb
fájdalommal válik-e meg fiától, ha az a katonaság soraiba állíttatik,
míg nemes szomszédának gyermeke csak agaraival gyakorolja bátorságát
jobbágya vetésein?

– Ön a nép között él – szólt a főispán nyugodtan – de higye el, e
részben mégis csalódik. Magyar parasztokat ismerek, kik a világ akármely
földmívelő osztályával a jólétre nézve kiállják az összehasonlítást.

– Igen, de hát ezen egyeseken kívül nem lakik-e senki e hazában, nem
laknak-e a magyar parasztokon kívül mások is országunk határai között,
kik nem kevésbbé hontársaink, kik nem kevésbbé igényelhetik
figyelmünket? Nézzen excellentiád e megye orosz népségére. Rongyosan,
éhségtől beesett halvány arczokkal látjuk e szerencsétleneket harmincz
faluban, s mi történt eddig e faj jobbléteért s fölvilágosításáért? Mi
történt, hogy e népet nemzetünkhöz kössük, hogy belőlök magyarokat, hogy
belőlök e hon hív polgárait neveljük?

– Önnek igaza lehet s a nemzet talán nem sokára át fogja látni való
érdekeit – mondá a főispán, – de mit tehet megváltoztatására a megyei
tisztikar? mit tehetek én?

– Sokat, igen sokat, kegyelmes uram! – mondá a jegyző lelkesedve. – A
nemesség megyei rendszerével sánczokat épített maga körül, melyek mögött
kiváltságait századokon keresztül védelmezni tudta a törvények ellen is.
De ha már ez állapotot változtatni nem akarjuk, e sánczok mögé miért nem
veszszük be a népet is? Azon szerkezet, mely elég erős, hogy nekünk
szabadságunkat megtartsa, oly gyenge volna, hogy vele, ha akarjuk, a
népet elnyomástól sem őrizhetnők meg? A tisztviselőknek befolyása
hazánkban óriási. Nézze excellentiád Veszősy járását s hasonlítsa össze
a többiekkel. Ott a lealacsonyító botbüntetés megszünt, a kisebb
gonosztévők számára egészséges fogház épittetett, a gyermekek iskolába
küldetnek, a közmunka, mert rendezettebb, könnyebben viseltetik el, s
mindez egy ember befolyása által, mindez, mert Veszősy átlátá, hogy oly
országban, hol a nép a törvények által eléggé pártolva nincs, a
tisztviselő hivatásának meg nem felelhet, ha hivatalos kötelességein
kívül emberi kötelességeit nem teljesíti. Oh vegye kegyelmes uram
pártolása alá e szegény népet, használja befolyását arra, hogy e
megyében oly tisztviselők választassanak, kik nagy hivatásukat megértik,
s nevét áldás fogja követni, minőt soha főispán nem szerzett magának e
hazában.

Marosvölgyi nem tartozott azok közé, kiket néhány magas elvek
hangoztatása által megnyerni könnyű. Bizonyos magasságról tekintve, az
emberek, nemcsak anyagi, hanem szellemi szempontból is, mind oly
kicsinyeknek látszanak, s ritka, ki ily helyzetben elég önbecsülést érez
keblében, hogy az egész emberi nemre általános megvetés nélkül
tekintsen. De volt a jegyző szavaiban valami oly meleg, oly meggyőző, mi
a hallgatót akaratlanul meghatá. Midőn Tengelyi kitárva keblét, azt, mi
lelkének annyi éveken át fájt, egyszerű szavakban elmondá: a főispán nem
érzett erőt kétkedésre, s a sóhaj nem vala szinlett, melylyel mondá: –
Volna bár igaza, s függne tőlem, hogy a népnek az lehetnék, mi lenni
akarok.

Tengelyi észrevevé e hatást, melyet szavai a főispánra tettek, s még
inkább lelkesülve folytatá. – – S nem függ-e hát excellentiádtól? A
megye mostani tisztviselői között is vannak becsületes emberek. Nem
szükség, hogy megnevezzem, a kegyelmes úr ismeri őket ép úgy, mint Réty,
Krivér, Nyúzó s annyi másnak alávalósága titok nem lehet előtte.
Tüntesse ki azokat, lépjen föl nyiltan emezek ellen, keresse fel azon
embereket, kik mint Édesy, szolgálattól elkedvetlenedve visszavonultak,
vagy azt szerénységből nem keresék. Higye el excellentiád, megyéje
gazdag szép jellemű férfiakban, s Taksonyt boldog nép fogja lakni
kormánya alatt.

– Igen, barátom! ha helyzetemben azt tehetném, mire szivem int, ha az,
kinek kezében legtöbb fonal egyesül, melyen a közdolgokat látszólag
vezetheti, nem volna ép ezáltal inkább le is kötve másoknál. Nem csak a
művész, de az is, ki a gyakorlati életre fordítja munkásságát, sokszor
kénytelen lemondani legszebb eszméjéről, mert az anyag, melylyel
dolgozik, nem alkalmas eszményének valósítására.

– De vajon a művész azért nem fárad-e legalább eszményének valósításán,
nem áll-e ott sokszor évekig márvány sziklája előtt, izzadó homlokkal
dolgozva kemény anyagán, míg gondolatát legalább megközelítheté? s nem
ez-e feladatunk a gyakorlati életben, a politika terén is, hol ideáljait
talán senki sem érte még utól, de hol a haladásnak még a lehetősége is
megszünt, ha senki vágyaival a létező viszonyokon túl menni nem mer, ha
senki oly czélokat nem tűz ki magának, melyeknek elérése majdnem
lehetlennek látszik? S e vágy, melyet excellentiád kimonda, nem tartozik
azok közé, melyeknek kielégítése lehetetlen. Mondja ki tisztán akaratát,
s a követők nem fognak hiányzani. Nem a honszeretet, hanem kitüntetési
vágy, félelem, az engedelmesség megszokása teszi, hogy egész seregek egy
hősként küzdenek. A polgári pályán a legnemesebb dolgok néha szinte
olyanok által eszközöltetnek, kik személyes, sokszor aljas czélok után
törekszenek. A hatalom legboldogítóbb része épen az, hogy aljas
indulatokat is nemes czélokra használhat, s azon szolgai lelkekből, kik
minden felsőbbségnek hizelegnek, a közjó eszközeit csinálhatja. Ha Nero
Antoninként czélul a birodalom boldogítását tűzi ki, azok között, kik
aljas örömeinek eszközei voltak, nem találtattak volna-e akárhányan,
kiket most a legerényesebb férfiak között említenénk? Higye el kegyelmes
uram, a hatalomnak soha sem hiányzanak követői, legkevésbbé akkor, ha
nemes czélokat tűz ki magának.

– Ön megfeledkezik helyzetemről; Réty, Krivér, azon emberek, kiknek
hivatalban maradását ön legkárosabbnak tartja, – magam más nézetben
vagyok – tevé hozzá a gróf, ki magát soha annyira elragadtatni nem
engedé, hogy állásáról megfeledkeznék, – épen azok, kik e megyében
politikai nézeteimnek istápjai; el lehet-e hagynom őket?

– Kegyelmes uram, sokkal inkább ragaszkodom saját meggyőződésemhez,
semhogy azt, mit mások eszméik létesítéseért tesznek, nem méltánylanám;
de a buzgóság, melylyel meggyőződésünknek minmagunkat föláldozzuk,
terjedhet-e annyira, hogy annak mások szerencséjét, jólétét, biztosságát
föláldozzuk, főkép ha azok politikai küzdelmeinkben részt nem vehetnek,
ha iránta egészen közönyösek? Jól tudom, azon véleményszinezet, mely
rokonszenvemet birja, nem cselekszik máskép, de az, mi rossz, jobbá
válik-e, ha többek által követtetik el? A népnek mi köze politikai
küzdelmeinkhez? Kizártuk minden befolyástól, meg szabad-e őt fosztanunk
azon nyugalomtól is, melyre, ha már kiskorúnak nyilvánítottuk, igénye
van? Ha már minden jogokat meg kelle tagadnunk tőle, meg kell-e tagadni
tőle az igazságot is, midőn annak kiszolgáltatását olyanokra bízzuk, kik
politikai küzdelmeinkben mellettünk állnak, de kiknek aljasságáról
magunk is meg vagyunk győződve. Kegyelmes uram! a nép nem vesz részt
politikai életünkben, minek szenvedjen győzelmeink miatt?

Marosvölgyi egy ideig hallgatott. – Higye el ön – szólt végre
érzékenyebb hangon, mint minőn őt évek óta valaki szólni hallá, – én
mélyen tisztelem az érzeményeket, melyeket kimondott. Ha helyzetemben
volna, látná, hogy vannak dolgok, nemesek, szépek, de melyeknek
létesítései egy ember erejét felülmulják. Ha van befolyásom a megyében,
az csak azon kis népszerűségemnek köszönhető, melyet hivataloskodásom
által szereztem; s ha ma követem tanácsát, e népszerűségnek holnapig
vége van.

– A népszerűségnek. Igen, kegyelmes uram, minden társaságnak megvan
népszerűsége is, a zsiványbandától Rómáig; hol emberek valami czél körül
egyesülnek, ki e czélt tetteivel előmozdítja, ki az elfogadott elvek
mellett leghangosabban nyilatkozik s küzd, elismerést talál társai
között, tapsra, koszorúkra, diadalokra számolhat. De hát e nemességen
kívül, mely gyüléstermeinket tölti, nem lakik-e senki e határok között?
Az éljenek felett nincs-e semmi, mi után nemes szivnek vágyódnia
lehetne? És a nép! Azon milliók, melyek hallgatva körültünk állnak, e
roppant sokaság, mely jótévőinek most csak csendes fohászokban
hálálhatja meg fáradalmait, de mely, ha napja eljövend, hangosabban
kiáltandja bajnokainak nevét, mint Magyarország egész kortesserege
együttvéve – nem érdemli-e, hogy értte fáradjunk?

Itt a szólót távol éljen szakítá félbe.

– Kegyelmes uram, az éji zene közelg, én megyek; excellentiádat
tisztelgők fogják környékezni, taps és éljenek, a közszeretetnek
leghangosabb és legsemmitjelentőbb kitörései. Bocsássa meg a nyiltságot,
melylyel szóltam, s ne feledje el a nagy csoport között, mely
körülfogandja, hogy minde zaj, minde lárma, mindezen lelkesedés csak itt
a megyeház közelében hallható. A nép csak néma hálával fizet, de áldásai
felhatnak az égbe s ha e hazának jövője van, az nem azokból fogja
választani nagy férfiait, kik most leginkább megtapsoltattak.

Tengelyi meghajtá magát. A főispán megszorítá kezét, s miután kiment,
sóhajtva néze utána.

– Mit mond kegyelmes uram – szóla a titoknok, ki most bejött, – nem volt
igazam? Ez az ember nem hasonlít a többiekhez, nem ide való.

– Mondja, hogy Magyarországban sehová sem való – szólt Marosvölgyi, s
ezzel az ablakhoz állt, honnan már a közelgő mécsek világa terjede el
szobájában.



XIII.

A mécsek eloltattak, a főispán vacsorája után visszavonult s minden
nyugodt vala ismét Porvárnak utczáin, csak az egyes tanyákon – hol a
kortesek, hogy külső befolyástól megőriztessenek, zárva tartattak –
hallatszott néha egyes rekedt hang, mely félig álmában Bántornyi vagy
Réty nevét kiabálta. E gyönge zajon kívül nem volt semmi, mi az idegent,
ha a városon átment, az óriási vajudásokra intené, melyek között
Taksony-megye új tiszti karát megszülendi. Ezen csendnek egyik főoka
abban kereshető, hogy eddig csak Bántornyi kortesei szállták meg a
várost, s így egyes párviadalokon kívül, melyek a magyar nemesség
bajnoki természeténél fogva ugyanazon párt emberei között is néha
előfordulnak, nagyobb csatára még alkalom nem nyílt. Réty emberei, mi az
erősebb pártnak nem ritkán szokása, csak a választás reggelén valának
megjelenendők s addig kis állomásokban közelgtek a nagy ütközet
színhelyéhez, inkább biztosítva így az elcsábítás ellen, s több hatást
igérve, ha egyszeri föllépésök az ellenfélt meglependi.

Menjünk e tanyák egyikéhez, mely mintegy másfél órányira Porvártól Réty
egyik jószágán üttetett fel, s hol most jó ismerőseinket, kiket már Réty
házánál látánk, a sz.-vilmosi háromszáz bajnokot találhatjuk. Kis
vendégfogadó ez, minőt alföldünkön százat láthatunk, hol, ha saját
számunkra nem találunk is szobát, legalább az istálló, melybe lovainkat
beköthetjük, nem mindig hiányzik, s hol az, ki valamit magával hozott, s
kést, villát hozott hozzá, hogy megehesse, jól is lakhatik. Az istálló s
a nagy állás, mely a vendégek kényelmére fris szalmával hintetett be,
telve nemességgel. Pennaházy jegyző, a csapat vezetője, gondosan bezárva
az udvart, hogy senki el ne szökhessék, a zsidó korcsmáros ágyát
foglalta el, míg a zsidó maga családjával azon egy szobának padozatán
hever. A vendégfogadó csendes, mintha semmi idegen nem volna falai
között, csak a csapszékben látunk még világot. E tágas szobában, melynek
falait néhány, a füst által elbarnult rézmetszeten kívül e nagy
alkalomnál egyes hazafiúi fölirások ékesítik, s melynek szögletében a
párt zászlói állíttattak föl, két embert találunk, kik gyönge mécs
világítása mellett, félig suttogva egymással szemközt ülnek.

E beszélgetők egyikében, ki az ajtóval átellenben ül, az üveges zsidót
ösmerjük meg, kit utószor Tengelyi házában látánk. A másik, ki épen
pipára gyújt, előttünk még ismeretlen; de ki Taksony-megye tömlöczében
ezen husz év alatt valamikor megfordult, hihetőkép első tekintetre
tudná, hogy Sz.-vilmosi János úr, vagy közönségesebb nevén mondva Czifra
Jancsival találkozott; sem az, hogy a tömlöczöt olyankor látta, mikor
Czifra benne nem volt, sem az, hogy őt egyszer látva, képét ismét
elfeledi, nem tartozván a valószinűségek közé.

Nem vagyok barátja Lavater tanának, sőt midőn e világon annyi ok van, mi
az embert embertársai ellen igazságtalanná teszi, szinte félek e
tudománytól, mely bizonyos alakú orrt, szemet vagy szájt egyes rossz
tulajdonságok bizonyos jelének hirdetve, a szerencsétlent, kinek a
természettől ép ily alakú arczvonalak jutottak, minden vétke nélkül az
emberek gyanuskodásainak teszi ki; de van valami az emberi arcz
kifejezésében mégis, egy leirhatatlan, de mindenikünkre egyiránt ható
kifejezés, mi bizodalomra vonz vagy visszataszít, szeretetet vagy
borzalmat gerjeszt már első tekintetre is. A tavasz meleg s az ősz hideg
napjai, vagy a nyári fergeteg, nem vonulnak át földünkön a nélkül, hogy
nyomokat ne hagynának magok után, s az emberi arcz hogyan ne tartaná meg
azon érzelmek és szenvedélyek benyomását, melyek rajta átmentek? s így
Czifra arczán is olvasható betükkel vala feljegyezve jelleme. Alacsony
homloka, melyet inkább szenvedélyek, mint az idő vont redőkbe, a borzas,
orra tövénél összefolyó szemöld, a szürke nyugtalan szem bizonytalan
tekintete, melyben a gonosztévő félelme s vadsága párosult, kiálló
állcsontjai s a halvány arcz félig eltakarva őszülő haja s szakálla
által, oly egészet képezének, mely előtt, ha scorbutban földagadt kékes
ajkait hozzá veszed, borzadnod kelle, főkép ha az izmos, majdnem a
szabálytalanságig erős tagogat tekintve az anyagi erőt látád, melylyel
ez ember a természettől megajándékoztatott.

[Illustration: E beszélgetők egyikében az üveges zsidót ösmerjük meg.]

– Ej, ej – szóla a zsidó fejcsóválva – ki hitte volna, hogy kend még úgy
maga jó kedvéből is elmegy a vármegyeházhoz?

– Mikor az ember nemes ember, s hivják – szólt a másik nevetve – s úgy
tekintetes úr módjára mehet el, az egészen más dolog. Eleget laktam a
vármegyeházat alól, fent sokkal szebb.

– Mégis talán jobb volna, ha kend inkább nem menne, ki tudja, ott sokan
vannak, kik ismerik, a várnagy, a hajdúk, még valami baja lehetne.

– Bajom? ördögadta! ki merne bántani egy sz.-vilmosi nemes embert? –
szólt a másik az asztalt öklével verve. – Ép azért megyek, hogy
megismerjenek. Majd ha föl s alá mehetek a pitvaron, s az az átkozott
tömlöcztartó, ki annyit boszantott, látja, hogy én nemes ember vagyok s
ő mégis mindössze haszontalan paraszt, tudom boszankodik. A világért sem
maradnék el, csak hogy haragjokat lássam, s ha egyik nem veszi le
előttem süvegét, kicsapom pipáját szájából.

– Ej beh jó dolog! – sóhajtott a zsidó – ha az ember nemes lehet.

– Bizony jó, Jancsi – viszonzá a másik megelégedéssel pödörgetve bajszát
– főkép az ilyenfélének, mint én. Mikor baj támad s az ember gyanúba
keveredik, ha százszor ártatlan, mindjárt elviszik a megyeházhoz, le a
tömlöczbe, vasat rá s aztán várhat, míg baja fölkerül. A nemes ember
azalatt szabadon jár, két három esztendőt megnyer, s ha épen tovább
állni nem akar s ítélet után bekerül is, legalább verést nem kap, s ha
sok atyafisága van, valami szolgabirónál konyhás rabbá lesz. Ej Jancsi,
az a voks beh jó dolog, s ha még meggondolja az ember, hogy nem kerül
semmibe!

A zsidó, ki azalatt késével az asztalt bökdösé, keserű tekintetet vete a
szólóra. – Kend menkő ember, Czifra, de vigyázzon magára, ha Viola
megtudná, hogy minap a tiszteletesnél kend szólott be, minden nemessége
mellett sem szeretnék bőrében lenni.

A zsivány késéhez nyulva dühösen nézé a szólót. – Zsidó! ne tréfálj
velem, mert bizony – A zsidó felugrott; pillanatig csend lőn. – Már hogy
bolondozhatik kend így? – szólt, ismét visszaülve székére – csak nem fog
megölni, mert veszedelmére emlékeztetem? mikor ön füleimmel hallottam
Violától, hogy annak, ki a tiszteletesnél betört, szétzúzza fejét, ha
tulajdon testvére volna is.

– Igen, de nem fogja megtudni – szólt a másik nyugodtabban – vagy talán
észrevetted, hogy Viola rám gyanakszik?

– Nem, de – –

– Vagy talán el akarsz árulni? – szólt ismét késéhez kapva. – Zsidó! nem
tudja senki más, mint te, hogy a tiszteletesnél voltam, és ha – –

– Ej Czifra – válaszolt az üveges, midőn székével ismét visszavonult –
kend valóságos bolond, mi közöm nekem Violához és a tiszteleteshez? Nem
vagyunk-e mi barátok? ki adta el minap is a szürkét, melyet a Tiszán túl
szerzett kend? és a süldőt, tíz forint harmincz krajczárt adtam érte.

– Akkor is megcsaltál – vágott közbe a másik, – egy süldő tíz forint
harmincz krajczár!

– Ha nem hiszed, kérdezd meg a mészárost, kinek eladtam.

– Igen, hogy azután hurokra kerüljek? Tudjuk, tudjuk; de Isten neki,
néked csalnod kell, zsidó természeted. A tiszteletes háztöréséről pedig
ne szólj, még Istenednek se; máskép Viola megtudhatja, csak most ne
szólj, később beszélhetsz a mennyit tetszik, mostanhoz egy hónapra
Violát fölakasztják.

– Ah! hogy-hogy? – szólt a zsidó ismét közelébb tolva székét.

– Hát minap mibe mult, hogy el nem fogták? Ha czimboráinak valamelyike a
viczispán szérűs kertjén tüzet nem rak, most függne.

– Igaz, igaz – szólt a zsidó – talán bizony kend csinálta az
illuminatiót?

– Én? – viszonzá villogó szemekkel a zsivány – van-e valaki a világon,
ki őt úgy gyűlöli, mint én? Viola még gyerek volt, az utczákon
futkosott, s ha pajtásaimmal bejöttem a faluba, kályha mögé bujt, mikor
én már egész bandával jártam a vármegyében, és most ördögadtát – szólt
az asztalra csapva öklével – csak látnád, hogy’ parancsol! Mikor a
tömlöczből kiszabadultam és pajtásaimmal ismét összecsaptam, ki lett
volna akkor az igazi fő ember? ki más mint én, Czifra Jancsi, ki őket
esztendőkig vezettem, ki a Tisza mentében minden szeget-lyukat ismerek,
s valamennyi csikós s gulyásnak jobban parancsolok mint urok. De persze
nekik más ember kellett. Violát már köztök találtam, a furfang, ki mint
az asszony minden csepp vértől reszket s minden gyerek sirásán
elsajnálkozik, nekik inkább tetszett s hallgatnom kellett, hacsak
főbeüttetni nem akartam. Ő parancsol, én engedelmeskedem, de majd
meglátjuk, ki lakomáz utoljára.

– Igazsága van kendnek – szólt a zsidó, a pálinkás palaczkot, mely
közöttök állt, feléje tolva – szinte nevetséges, hogy ily embernek Viola
parancsoljon.

– Igen – mondá a másik, nagyot hörpintve a palaczkból – és még hogy’
parancsol! Minap egy parasztnak ökrét hajtottam el a mezőről; mikor
megtudta, szörnyű káromkodások közt parancsolá, hogy hajtsam vissza,
mert szegény embernek kárt tenni nem szabad. Mikor tavaly egy zsidót
lőttem agyon, azt mondta, ha még egyszer teszem, főbe lő. Majd
meglátjuk, kinek szemét vágja ki előbb a varjú; nem jó annak, kinek
Czifra boszút esküdött.

– Most értem – szólt a zsidó – hát kendtől tudta meg a teins szolgabiró
út minap, hogy Viola Tiszarétre jő?

– Hallgass zsidó; s ha tőlem tudta volna meg, mi közöd hozzá?

– Igen – mondá a zsidó, székét az asztalhoz közelebb tolva suttogó
hangon – de én tudnék alkalmat, hogy Violán kemény boszút állhatnál s
egyszersmind szép pénzt is szerezhetnél magadnak –

– Halljuk! – ordított a zsivány, egyszerre kortes szerepébe esve, hogy
szintén rengtek a ház falai.

– Hallgasson kend – szólt az üveges megfogva kezét – hisz föllármázza az
egész házat. – A zsidó fölkelt s az ablakhoz menve kinézett az udvarra,
midőn mindent nyugodtan látott, ismét székére ülve, tovább szólt; – Kend
minapi fáradságáért a tiszteletes házánál nem kapott semmit?

– Átkozott zsidó – szólt a másik mérgesen – ismét erről szólsz.

– Legyen kend nyugodtan, én huszonöt forintot szerzek kendnek.

– Huszonöt forintot? – szólt hasonlóan suttogva a másik – s ugyan hogy’?

– Ha kendnek bátorsága van.

– Bátorság? szólt Czifra, szemeit társára függesztve.

– Tudjuk, tudjuk, hát jól vigyázzon: az irások, melyekhez minap nem
jutott, Tengelyi uramnál vannak –

– Jó, hogy tudom!

– Csendesen, csendesen, a nagy vasládában tartja, onnét kend nem veszi
ki erővel, ha én nem nyitom fel. De látja kend – s itt a zsidó,
mellényéből rongyba takarva két kulcsot vett ki – a láda kulcsai nálam
vannak, a szoba kulcsát is magammal viszem és – – –

– Átkozott zsidó – szólt a másik s csunya arczát nevetes ferdíté el még
inkább – már hogy szerezted e kulcsokat?

– Megnéztem a ládát, megismertem, hogy a porvári vásáron egy
ismerősömtől vették, attól kaptam a kulcsokat. A notárius restauratión
van, minden baj nélkül megtörténhetik az egész.

– Add ide – szólt a zsivány, – hadd nézzem meg.

– Nem adom én. – Czifra fölugrott, s kiragadva kezéből a kulcsokat,
mellényébe dugá.

– Igy, most nincs is szükségünk rád; elvégzem én azt magam is –

– Ne bolondozzék kend – szólt a másik, – mit csinálna a kulcsokkal?

– Hát bemennék – szólt nevetve a zsivány – s huszonöt forintod helyett
az egész száz forintot megszerezném! úgy is tudom, annyit kapsz.

– Ej, ej, Czifra, beh okos ember kend; de ugyan tudja-e hát a lakat
mesterségét? Pénzládát nem úgy csinálnak, hogy azt minden bolond, kinek
kulcsa van, felnyithassa, ha a fortélyt nem ismeri, egy esztendeig ott
állhat mellette.

– Micsoda fortélyt?

– De Czifra bácsi, azt nem oly könnyen fogja megtudni.

– Mondd meg zsidó – szólt a zsivány felemelve öklét – mert!

– Ne lármázzék kend, adja vissza a kulcsokat; jőjjön szépen velem s a
huszonöt forint meglesz. Kendnek más dolga nincs, mint hogy a ház előtt
strázsáljon s ha baj történik, például Viola jár ott vagy más valaki,
segítségemre jőjjön.

– De huszonöt forint! – Semmirevaló, száz forintot kapsz s nékem csak
huszonötöt igérsz!

– De ki megy be a házba? ki szerezte meg a kulcsokat? huszonöt forint
sok pénz, két tinó ára.

– Felezzünk – adj ötven forintot s elmegyek.

– Nem lehet – szólt a zsidó fejét vakarva – csak a kulcsokért tíz
forintot adtam.

– Ha nem lehet, jól van; én bemegyek a restauratióra s te menj imádkozni
a zsinagógába.

– Add ide a kulcsokat – szólt a zsidó nyugtalanul, – majd találok én
magamnak mást.

– A kulcsokat magamnál tartom – válaszolt a zsivány nevetve – ha más
pajtás kell, keress magadnak más kulcsokat is.

– Jól van hát, legyen negyven forint, s add ide a kulcsokat.

– Ötven vagy semmi.

Miután e vitatkozás egy ideig tartott, a zsidó Czifrával kezet csapott,
egyszersmind ennek kivánata szerint tíz forint előpénzt adott s
mindketten felvéve bundáikat útra készültek.

– Menjünk el mindjárt – szólt a zsidó az ajtó felé haladva, – ha a
hadnagyok felébrednek, téged nem eresztenek el.

– Igazság – szólt Czifra, a palaczkban megmaradt pálinkát felhajtva –
mint a marhát a vásárra, úgy viszik az embert restellatióra.

A két alak eltünt s csendes lőn a szobában, hol a mécs erősebben lobogva
végéhez közelge. Miután a távozók léptei elhangzottak, a bundák s szűrők
halmaza alól, mely a csapszék egyik szegletében feküdt, egyszerre Peti
czigány fekete arcza merült fel. Kifáradva a végtelen muzsikálástól,
melylyel a kortesek hosszú lakomáját füszerezé, a barna hegedüs pár
órával előbb az egyik pad alá vonult, s itt eltakarva a padra vetett
szűrök által, boldog álomba szenderült, melyből csak Czifra s a zsidó
beszélgetése által ébresztetett fel. – A czigány véletlen rejtekében
végig hallá beszélgetésöket s most midőn távozásokról biztos vala,
kimászva padja alól, nyakába akasztá bundáját s a mécset eloltva
kilopódzott a szobából. Kevés perczczel később künn a mezőn találjuk őt,
hol szokása szerint fütyörészve nagy léptekkel siet Szt.-Vilmos felé.



XIV.

A regények, mint mondják, korunk hőskölteményei, s ha a régiek utánzása
nem ellenkeznék elveimmel, Virgil első sorával kezdhetném fejezetemet:

Fegyvereket s a férfit énekelem stb. stb.

Elbeszélésünk a tisztujítás előestvéjéhez jutott. Porváron négyezer
nemes lélek jár föl s alá. A különböző pártok egyes csapatokban többször
találkoznak, «cætera quis nescit», mint Ovid mondja. A szabad római
népnek augurjai soha bot nélkül a jövőről nem határoztak, ki nem látná
által, hogy midőn mi magyarok új tisztikart választva, hazánk egyes
részeinek jövőjéről határozunk, szintén bothoz nyúlunk, ez csak azon
classikus nevelés következése, melyet iskoláinkban nyerünk. Hogy a
levegő helyett, melyben az augurok hadarásztak, mi néha anyagiabb
testeken jártatjuk lituusainkat, baj lehet, de csak a század szellemének
tulajdonítható, mely minden dolognak leghasznosabb oldalát keresve, a
botokat is a lehető legsikeresebb módon akarja alkalmazni. Ez történt
azon napon, melyhez elbeszélésünkkel értünk, Porváron is. Hallottunk egy
tiszteletreméltó s elég köpczös ispánról, ki eddig politikával nem
foglalatoskodván, most midőn a Bántornyiak hadjával ez első
tisztujításnál részt vett, a megyei pártok állását kék betűkkel
följegyezve vitte el hátán. Hallottunk egy mérnökről, ki mint honoriator
szavazni akarván, a hajdankor szokása szerint a csatamezőn veretett
lovaggá, s nem pedig egy, hanem annyi nemes kéz által, hogy maga is
sokallá megtiszteltetését. Voltak pápisták s reformátusok, kik mint
vallásuknak vértanui, bekötött fővel tértek vissza családjaikhoz; sőt
egy lutheránussal találkoztam, ki arról panaszkodott, hogy Servetként
futva az obscurantismus elől, a helvéteknél csak azt találta, mit a
rómaiaknál ki akart kerülni. De a hirlapok, melyeknek megyei levelezői a
pártok állásának statistikáját adják, hihetőkép szólnak leveretésökről
is, s engem szebb kötelesség vár. Egy szívben, mely szeretni tud, a
költő többet talál, mint a világ egész politikájában.

Első szerelmünk kedves napjai! ki írhatja le boldogságtokat méltó
ecsettel? ki mondhatja el azon fájdalmas gyönyört, mely az ifjú lelkét
eltölti, midőn szivét először erősebben dobogni érzi, s keblét
magyarázhatatlan sejdítések s ki nem mondható vágyak töltik el! Mint a
tengert – mely ha vész közelg, hullámzani kezd – lelkét nem ismert
nyugtalanság ragadja meg. Az árnyékos erdő, a mező virágai, barátok, a
tudományok, az egész világ nem csillapíthatják a zajt, mely belsejét
tölti, s mégis oly boldognak érzi magát, mint eddig soha életében! S ha
végre a vész kitört, ha minden vágyát s érzelmét egy tárgyba pontosítva,
ifjú lelkének egész hatalmával egy kedves lényt fogott körül; ha egy
asszonyt, nem, – ha egy angyalt talált, kit határtalan képzetének
kincseivel fölruházott, s leborulva bálványa előtt, minden gyönyört s
bánatot, mindent, mi szörnyű s fenséges életünkben, egyszerre, egy
pillanatban éreze; ha Istennek s elátkozottnak gondolva magát, egy
pillanatban bánat s örömének terhe alatt lesülyedett, s a mi keblét
tölti, több, mint hogy magába rejteni, nagyobb, mint hogy kimondani
tudná: ki találna szót ezen érzelme leirására?! – – – Boldog napok teli
bánatokkal! Mint a nap lenyugodva világos vonalt hágy maga után a
láthatár azon része fölött, hol eltünt: úgy hagyjátok ti ragyogástok
világos nyomát életünkön, emléketek mint az elhangzott dalnak kedves
visszhangja szólal fel, s a szív, melyet boldogsággal töltöttetek,
megtartja kincsének részét, mint az edény, melybe illatot zártunk; de
boldogságtokat leirni nem fogja senki; egy sóhaj, egy köny talán, ez
minden, a mit adhatunk; az álom eltünt s az ébredőnek nincsenek szinei,
hogy paradicsomát másokkal láttassa.

A ki valaha életében szeretett – mondják, vannak emberek, kik ezt
sohasem tevék, s meggyőződésem szerint csak ők átkozhatják végzetöket,
mely az élet keserűségeit megadá nekik s megtagadta egyedüli jutalmát –
de a ki valaha szeretett, képzelheti az érzeményt, melylyel Ákos a
tisztujítás előestéjén lovára ült, s Porvár zajos utczáit elhagyva,
Tiszarét felé száguldott. Már est vala, mikor Ákos, a nélkül, hogy
távozása észrevétetnék, elindult. A rónát, mely Porvár s Tiszarét között
fekszik, nehéz köd borítá, s a lovas, a gyepen tovább nyargalva, alig
tarthatá meg irányát. De ő nem érzé a hideg nedvességét, mely ruháit
áthatá, lelkén meleg terüle el, minőt a nap ragyogó sugárai nem
adhatnak, szivét örömök tölték, minőket a tavasz szelid hatása teremteni
nem képes. Neki a vidék, hol gyermeksége első napjaitól majdnem egész
életét tölté, soha ily szépnek, soha ily édeninek nem látszott még, mint
ez őszi nap ködös fátyola alatt.

Mint olvasóim emlékezni fognak, Etelka bátyjának megigérte, hogy
kedvesét a tisztujítás alatt meglátogathatja. A jó nővér megtartá
szavát, s Ákos boldogságban dobogó szívvel siet azon házhoz, melyből
vétke nélkül számüzetett, de hol egy pár óra a távollét minden
szenvedéseit kipótolhatja. Hogy Vilma s főkép a hölgynek anyja Ákos
jöttében megegyezett, azt azok, kik Tengelyinek önházában korlátlan
hatalmát ismerik, bámulhatják, de csak ha elfeledik, hogy a jegyzőnek
hazajötte a tisztujítás előestéjén csaknem a lehetetlenségek közé
tartozott, s hogy hatalom nincs, mely, ha a szív ellentmond,
feltarthatná magát.

Magyar háziasszony, ki vendéget vár, nem maradhat nyugodtan soha. Mint a
várparancsnok saját létét a reá bízott erősség fentartásával
ugyanazonosítja: úgy a ház s az asszony becsülete válhatlan kapcsolatban
állnak; s ha az idegen, kit asztalánál fogad, a legkellemetlenebb vendég
volna, ő fáradni s izzadni fog, hogy a malaczpecsenye, melylyel ez
tudtára adatik, legalább szép pirosan s izletesen legyen kisülve. Mennyi
gond nem fekszik hát vállain, ha az, kit vár, mint ezen alkalomnál, ép
azon fiatal ember, kit egyetlen leányának szánt. Csak falusi olvasónőim
képzelhetik Erzsébet asszonyom nehéz gondjait, csak ők tudják, a
legrendezettebb házban is mennyi van, mit ily alkalomnál helyére
állítani, tisztogatni, rendezni kell, a mandolatortának készítése mennyi
bajjal jár, mennyi vigyázat szükséges, hogy a pulykapecsenye, e hazai
ámorposta, el ne barnuljon, a leves, mely a szakácsné legrejtettebb
érzelmeit elárulja, ne sózassék el; egy szóval minden úgy legyen, mint
azt a háziasszony kivánhatja, és ha majdan az ebéd vagy vacsora asztalra
kerül s szokás szerint minden ételt ócsárolni, minden tálnál engedelmet
kérni kell, legalább öntudatában mosolygó arczczal tehesse ezt.

S Erzsébet örült Ákos látogatásának. Vilma maga nem lehetett boldogabb
szerelme által, mint anyja, ki, mint jó szülék közönségesen, habár mi
magát illeti, minden fényesebb jövőről lemondott s helyzetével egészen
megelégszik, leányának számára fényesebb állást óhajtott. Ákos a
legszebb, legneveltebb ifjú a vármegyében, kinél az egész szomszédságban
gazdagabb nemes ember nincs, ki apját talán alispáni székében követni
fogja, – Vilmának, a szelid angyali lánynak, lehet-e illőbb párja? Isten
maga, úgy látszik, egymásnak szánta e nemes teremtéseket. Így
gondolkozott Erzsébet, midőn a szobából, hol Vilmával pár perczig
beszélgetett, ötvenedikszer a konyhába ment. Mért tépni szét e szíveket,
melyek boldogan csak egymás mellett doboghatnak? A jámbor asszony, most
először életében, szinte neheztelni kezde férjére, ki Ákost házától
eltiltá, s valahányszor szerelme Vándory vagy Erzsébet által szóba
hozatott, neje reményeit balgatagságnak nevezé. Ő, ki egy trónról
mondott volna le, hogy szívét a szegény falusi jegyzővel oszsza meg:
miként gyanítaná, hogy mások nem így számolnak, s könnyebb szin-aranyat
találni e föld aknáiban, mint azon vegyületlen érzeményt, melyet ő
keblében hordoz. Nem voltak-e nálam is akadályok? így gondolkozott
tovább, nem intének-e szüleim, hogy inkább Macskaházyhoz menjek, ki
biztos kenyeret adhat; nem neheztelt-e apám? s mégis, nem vagyok-e
Tengelyiné mindamellett? s mit én gyenge asszony tettem, azt Ákos nem
tenné, mikor példánkon láthatja, hogy csak szerelem az, mi e földön
boldoggá tesz? És Erzsébet visszagondolván elmult életére, szemei
könyekbe lábadtak, midőn annyi boldogságra emlékezett, de eszébe
jutottak mult napjainak szenvedései is, annyi nélkülözés, annyi nyomor,
mely között életének legszebb napjai folytak, annyi komor aggodalom,
melyet Jónása arczairól szerelmének egész kincsével nem üzhetett el, a
mindennapi gondok, melyek egykor még anyai gyönyöreit is elkeseríték. Oh
nem, szólt szemeit törülve magában, e bajokat Vilmának ismerni nem
szabad, én boldog voltam így is, ő gyengébb s nem viselhetné el; én
tudom, mi keserves, ha naponként boldogságunknak egy részét mindennapi
kenyerünkért adjuk. Vilma boldogabb lesz. Ákos gazdag, s Vándory, ki őt
nevelte, ki őt mint tulajdon gyermekét szereti, hányszor mondta, hogy
érte jót áll. S a boldog anya már ott a kastélyban látta leányát, a
selyembutoros nappalit, képzelé magának benn a pamlagon ülve szép
Vilmáját, vele járt a kert magas fái alatt, vele ment a majorba s keble
dagadozott örömében, míg a konyha pattogó tüze mellett mindazon
boldogságon végig futott képzetében, mely kedves leányára várt.

S Vilma benn ült szobájában, szemeit körüljártatva a virágokon,
melyekkel szerény lakását kedvese jöttére fölékesíté; előtte fölnyitva a
könyv, melyet egykor tőle kapott, s melynek lapjain más gondolatok- s
érzelmeket olvasott, mint mikről az író szólt; kis zongoráján kitárva
Ákos legkedvesebb énekei, lelkében mindazon boldogság, melylyel a
szerelmes tizenhét éves hölgy tiszta lelkét eltöltheti. Ábrándozott ő
is, de a nagy kastélynak, Ákos neve s vagyonának nem volt részök
ábrándaiban. Lelkét véghetlen boldogság előérzete tölté el, melyet
leírni, melyet részletekre osztani nem lehet; s ha volt keserűség, mely
néha e boldog érzelmeken átvonult, épen Ákos fényes helyzete, mely
anyjának szívét gyorsabban dobogtatá, okozá e keserüséget. Oh, bár
szegény volna, nem birva senkit, kihez támaszkodhatnék, nem számolhatva
más örömökre, mint melyek Vilmája keblén várnak reá, nem élvezhetve, nem
reménylhetve semmit e világon, mint azon szerelmet, melynek birtokában
szíve minden egyébről megfeledkezik. Mi boldog volna e leány, ha érte
dolgozva, kedvesének minden örömét homloka izzadtságában kereshetné! de
nem boldog-e ő így is? Azon gyönyör után, melyet a gondolatnál érezünk,
hogy kedvesünk mindenét nekünk köszönheti, van-e nagyobb, mint az, hogy
mi köszönhetjük neki minden örömünket. Ha a magában legközönyösebb tárgy
kedvesünk szerelmére int, ha, mit magunk körül látunk, mindennapi
életünk szükségeinek kielégítése épen úgy, mint mondhatlan boldogságunk,
attól jön, kitől azt pirulás nélkül elfogadhatjuk, mert a köszönet
kimeríthetetlen kincsét hordjuk keblünkben s érezzük, hogy kinek mindent
áldozánk, annak adósai nem lehetünk, van-e nagyobb boldogság a világon,
mint ez? S Vilma ott ült nyitott könyve előtt s perczek s órák múltak a
nélkül, hogy a boldog ábrándozó észrevenné haladásukat.

Nem úgy Erzsébet, ki lényegesebb foglalatosságai között az időről meg
nem feledkezhetett. A pulyka barnulni, a torta keményedni kezdett, s a
jámbor asszony, midőn szobájába ment, fejét csóválva látá, hogy az óra
nyolczhoz közeledik. Midőn végre ez óra is elmult s ő még sem jött,
midőn kinézve konyhaajtaján a köd s sötétség közt még a szomszéd ház
fala is alig volt látható, lelkét szörnyű aggodalom tölté el.

Bement Vilmához, kit azalatt anyja kérdései az órára figyelmessé tettek
s azzal könnyíte lelkén, hogy leányát vigasztalni kezdé. – Ákos
bizonyosan itt lesz nem sokára – így szólt – s az egyetlen baj csak,
hogy az egész vacsora elromlik. Ne félj semmit leányom – folytatá a
lehetőségig víg hangon – az idő ugyan szörnyü ködös, a szomszéd ház
falát sem látni, de Ákos azért biztosabban megy, mint mások nappal. Még
farkasok sincsenek a nádasban, csupa tréfa ily legénynek sötét éjjel
lovagolni. – És a jó asszony nevetett Ákos szeszélyén, s hosszú
elmaradásán rendkívül vígnak mutatkozott.

De e szavaknak nem az vala hatásuk, mire czéloztak. Vilma, kit eddig
életében szerencsétlenség nem ért s ki magát ez órában oly véghetlenül
boldognak érzé, eddig nem is gondolt arra, hogy e szerencsét valami
megzavarhatná, de mihelyt anyja a szavainál eszébe jutott, hogy
valamely, Ákoson történt szerencsétlenség a lehetőségek közé tartozik,
előbbi nyugalma helyett mondhatlan aggodalmak tölték szivét. – Istenem,
ha baja történt – szólt fölugorva székéről – annak én vagyok oka.

Erzsébet, ki leánya halvány arczán észrevevé a hatást, melyet szavai
tettek, eleget vigasztalá őt. – A zsiványok Ákosra nem haragszanak,
lovai biztosak, ő ismeri az utakat, s valóságos nevetség gondolni, hogy
valami árokba esett, vagy épen a sz.-vilmosi lápok közé juthatott. –
Szóval, nem történhetik lovas emberen ködös októberi éjszakán
szerencsétlenség, melynek e jámbor asszony szive szorultságában teljes
lehetlenségét be nem bizonyította volna; de mind ennek Vilmára nem volt
hatása.

Szerencséje s egyszersmind átka ifjú napjainknak, hogy a lehetséges és
valószinű közt nem ismerünk különbséget. A boldogság, melyet csak
képzetünk teremtett, szivünknek élvezetet nyújt, minőt később való
szerencsétől is hasztalan várunk; de midőn valamely bajnak lehetőségéről
meggyőződünk, valóságán sem kétkedünk többé, s álmodott bajaink közt
ismét véghetlenül szerencsétleneknek is érezzük magunkat. Így vala ez
Vilmánál.

Felnyitva tábláit kinézett ablakán, s midőn a ködöt látá, mely fürteit
egy pillanatban megnedvesíté s neki a világos szobából kinézve még
sötétebbnek látszott, szive borzadott a gondolatnál, hogy Ákos ily
időben künn a nagy síkon tévelyeg. Kiment az udvarra, s a véghetetlen
csend, melyet csak a kutyák távol ugatása szakíta félbe, rémüléssel
tölté keblét, s anyjának vígaszai, ki neki százszor mondá, hogy az éj
annak, kinek szeme világossághoz nem szokott, nem is sötét, s hogy
majdnem lehetetlen útját eltéveszteni, csak még inkább nevelé
nyugtalanságát.

Fél óra mulhatott, midőn egyszerre távol lókopogás hallatszott. Vilma
dobogó szívvel figyelt e hangokra. A nesz elhallgatott, a lovas, úgy
látszott, bizonyos távolságban megállt, s a perczek órák valának, mik
alatt Erzsébet s leánya a lépteket számolák, melyekkel valaki ugyanazon
oldalról, hol a kopogás elhangzott, a ház felé közelgett. Képzelhetjük a
kellemetlen meglepetést, melylyel a várakozók a deli Ákos helyett
egyszerre Liptáknét láták a konyhába lépni, ki kurta bundájával vállán
egyenesen a konyha tüzéhez sietett, s midőn jó estét kívánt, vén tagjait
melegíteni kezdé.

– Csak kend az, Liptákné? – szólt, köszöntését viszonozva Erzsébet, míg
Vilma, alig nyomhatva el könnyeit, felsóhajtott: Oh anyám, ő nem jön,
bizonyosan baj érte.

– Talán nem indulhatott el jókor – szólt Erzsébet vigasztalólag – és
azután látva a ködöt, inkább holnapra hagyta.

– Holnapra hagyta – szólt mosolyogva Liptákné, ki a jegyző házánál azon
bensőségben élt, mely hajdanunk patriarchalis viszonyaira emlékeztetve,
faluhelyen felsőbbek és alsóbbak között még itt-ott még fenmaradt, s ki
azért Ákosnak jöttét oly jól tudta, mint bárki más. – Ne beszéljen a
teins asszony ilyeket. Ha a köd helyett csupa ménkő hullna az égről, hát
azt hiszi, hogy Ákos úrfi nem jönne? Van-e derekabb legény a
vármegyében, nem mondom az urak között, mert hisz az nem nagy dolog, de
köztünk szegények között is, úgy megtermett, mintha soha gatyánál egyéb
nem lett volna rajta és merész, mint akármelyik szegénylegény; s az ne
jőne, mert elsötétedett? Ej lelkem kisasszony, a kinek ilyen szeretője
van, mint magácska, bizony neki megy az a halálnak is.

– Ne szóljon kend ily bolondokat – szólt Erzsébet, alig rejthetve
örömét, melylyel Ákos dicséretét hallá, – Vilmám nem szeretője senkinek,
tudja-e?

– Jól van jól – szólt Liptákné, fejét hajtogatva – tudjuk, de mi szegény
emberek csak szeretőnek szoktuk nevezni. Isten maga mondta: szeressétek
egymást és sz – – de mit is akartam mondani, akár szeretője, akár
mátkája, a kire Vilma kisasszony vár, az eljön, ha az egyiptomi setétség
terülne is el a világon.

– Magam is azt hiszem, hogy eljő – mondá Vilma remegve, – Ákos oly
bátor, ő nem ismer veszélyeket, de épen ez aggaszt, az éj oly sötét, s
ha baja történt volna –

– Az éj setét – szólt komolyan, de oly hangon, melynél bizodalom tölté
el a hallgatót, Liptákné – de az Isten szeme nem őrködik-e a sötétségek
felett? s kinek akarata nélkül egy veréb nem esik a tetőről s egy
hajszál nem hull le fejünkről, megőrzi a jókat utaikon. Ne féljen édes
kisasszony, tevé hozzá enyelgőbb hangon, Ákos úrfinak nem lesz baja,
megfázott tán egy kissé, de ha szép koromszemébe néz, úgy megmelegszik,
mint ez a parázs a tűzhelyen. Szép dolog lenne, ha oly legény, mint ő,
Porvárról idáig nem tudna lovagolni sötétben. Már ha valami finnyás
gavallér volna, az más, de Ákos, Ákos legény, eszem a lelkét! Ő az én
tejemen nevelkedett fel, ő nem olyan, mint a többiek.

– Ej, Liptákné, bárcsak itt volna – szólt Vilma az öreghez, míg anyja a
szobába ment, – nem mondhatom, mint félek.

– Magam is szeretném – válaszolt suttogva amaz – ha a teins asszony
egyszer bemenne a konyhából. Tudok mást is, ki épen most jött még
távolabb útról, s ki szinte nem jöhet be a házba, mielőtt az úrfi
eljött.

– Az Istenért – szólt Vilma halkan – Viola itt van?

A feleletet léptek szakíták félbe s egy percz mulva Ákos álla a
tűzhelynél.

Nem fogom én azt, mit Vilma e pillanatban érzett, leirni, ily boldogság
leirására emberi nyelvünk nem bir szavakkal, de ki őt e pillanatban
látná, a véghetetlen örömet, mely nyájas arczán egyszerre felragyog, a
remegést, melylyel kezét nyújtja, a ki hallaná a hangot, melylyel Ákos
nevét mondja ki, s midőn vele a szobába siet, anyját híjja: az, az öreg
Liptáknéval, ki kis bundájával szemeit törülve a szép párnak utána néz,
elmondhatná: – Ej be boldog az az Ákos!

Ákos vén dajkája, ki szép növendékének ez izben még azt is megbocsátá,
hogy neki köszönteni elfelejtett, s ki az ifjút, kit emlőin hordott, ez
elmulasztás után is a világ legtökéletesebb emberének tartotta, fejére
húzva nagykendőjét, összefogá bundáját s kiment. – Most Violát hivom, –
mormogá magában – ezek is szeretik egymást. Ejnye – szólt, midőn fejét
csóválván tovább ment – bizony vén szemem könyekbe lábadt, mikor azt a
két gyereket láttam; ki tehet róla, hogy ilyenkor mindig Jancsim jut
eszembe. Hogy’ szerettem, mily boldogok voltunk s most künn fekszik
szegény, Francziaországban a mint mondják. Az irásban áll: mit Isten
összeadott, ember ne válaszsza el; azért a teins vármegye mégis
katonának állította.

E gondolatokból Liptáknét neve ébreszté föl, melyet, midőn házához
közelgett, valaki halkan kimondott.

– Ki van itt? – szólt az öreg asszony megállva.

– Én, én – suttogott a másik, kezét vállára téve – nem ismer kend?

– Te vagy Peti – mondá Liptákné bámulva, – Porváron gondoltalak; honnan
jösz?

– Az Istenért, ne szóljon kend ily fenszóval. Itt van ő?

– Viola?

– Hát ki más?

Liptákné, mióta hallá, hogy Violát tulajdon emberei között is kémek
környezik, vigyázó volt s hallgatott.

– Ellenem csak nem gyanakszik – szólt a czigány türelmetlenül – tegnap
reggeltől futok körül, szólnom kell véle még ma. Nem birnak lábaim, de
ha kend nem tudja, hol van, tüstént tovább futok.

– S oly fontos dolgod van Violával?

– Szükségkép beszélnem kell vele.

– Hát jer velem – suttogott Liptákné, ki a czigány nyugtalanságát látva,
előbbi gyanuját már is megbánta, – az ember csak vigyázóbbá válik, mai
időben annyi gazember van köztünk szegény emberek között is. – S ezzel a
kis házhoz érve egymásután bementek a kerítés ajtaján, Peti szokása
ellen botra támaszkodva, fáradtan, mint őt talán senki Tiszaréten nem
látta még.

A jegyző házában azalatt boldog pillanatok folytak. A szerelem, úgy
mondják, megrontja étvágyunkat, de négy órai lovaglás, főkép Ákos
korában, sokat helyrehoz, s Erzsébet asszonyomnak is minden oka vala
megelégedni vendégével. Ákos átfázva, most a jól fütött szobában
Erzsébet párolgó tálai előtt az otthonosság minden örömeit élvezé; s ha
Vilma piruló arczára nézett, ki vele szemközt ült, s anyját kinálásában
segíté, vagy egyes kérdéseket intézett hozzá, inkább hogy a felelőnek
szavát, mint feleletét hallja, mondhatlan boldognak érzé magát.

– Ugyan még egy kis darabot e tortából – szólt Erzsébet, midőn Ákos
minden jó akarata mellett enni megszünt, – persze nem oly jól készült,
mint melyhez a teins úr szokott, de csak mint szegény házunktól kitelik.
Talán kissé elbarnult, a teins úr annyi ideig nem jött, de puha, ugyan
méltóztassék.

Ákos, ki e pillanatban mindent megragadott volna, mi őt a tortától
megmentheté, czimzése ellen emelt panaszt. – Hát idegen vagyok, hogy
tekintetes úrnak neveznek? nincs szebb, nyájasabb szó, melyet számomra
találhatnak?

Erzsébet megzavarodott, de a tekintetben, melylyel Ákosra nézett, annyi
szeretet, oly kimondhatatlan boldogság vala kifejezve, hogy Ákos
megragadva kezét azt ajkaihoz szorítá. – Nevezzen Ákosnak, nevezzen
fiának, e világon nincs czim, mely után inkább vágyódnám.

– Kedves Ákosom, fiam, ha úgy akarja – szólt Erzsébet s szemében könyek
ragyogtak, – boldogítsa e leányt s Isten megáldja érte. Oh, Ákos, ön jó,
nemes teremtés, nincs e világon senki, ki Vilma szerelmét jobban
megérdemelné, de még sem gyanítja, mily kincset bir e leányban.

Felkeltek, Vilma anyjának keblére borult. Ákos szenvedélylyel csókolá
kezeit s lelke előtt saját anyjának emléke emelkedett.

– Nem vagyok-e én valóságos gyermek – szólt végre Erzsébet szemeit
törülve, – sirok örömömben, midőn így egymás mellett látlak, azon
boldogságra gondolok, melyet szerelmetekben találhatnátok, s elfelejtem,
mennyi akadály, mennyi talán legyőzhetetlen gát fekszik még köztünk s e
boldogság között. Menj kedvesem – szólt Vilmához fordulva – vitesd ki az
abroszt s edényeket, s nézd meg kissé testvéredet, alszik-e már. – S
midőn a lány, összetakarítva, a szobából kiment, az anya egy tekintetet
vetve utána, melyben egész szerelme összpontosult, megszorítá Ákos kezét
s remegő hangon mondá: – Ákos, boldogítsa őt.

Ákos felelet helyett visszadá a meleg szorítást.

– Oh, mert ön nem tudja, ön nem sejdítheti a szerelmet, melyet e
leánytól bir; férfinak, a legjobb, a legérzékenyebbnek sincs fogalma
erről. Ha valaha csalatva érzené magát, ha valaha –

– S oly alávalónak gondol-e – szakítá félbe Ákos szenvedélylyel, – oly
gyalázatosnak, hogy Vilmám szeretetére érdemtelenné válhatnám?

– Nem, Ákosom, nem – szóla Erzsébet nyugodtan, – én önt becsülöm, nem
szólnánk egymással ilyekről, nem szegtem volna meg férjem parancsolatát,
mit eddig soha nem tettem, nem fogadtam volna el önt így házamban, ha
nem volnék meggyőződve nemes szándékairól. Oh, de ön gazdag, önnek a
világon nagy jövendője van, ez az, mi szivemet aggodalommal tölti.
Nézzen csak végig az úri lakásokon, melyeket ismer, s vajon hány van,
hol való szerelmet, hol boldogságot talál? Kinek az élet száz örömmel,
száz élvezettel kinálkozik, ki a merre néz, valamit talál, miben
reménylenie, valamit, mi után vágyódnia lehet, kit nagyravágyása sok
lehető czélok kivivására int, kit dicséret, fény, népszerűség környékez,
bir-e az elég erővel, hogy szivét el ne oszsza ennyi tárgy között? S
Vilmának egész szív kell, hogy magát boldognak érezhesse, férje
szeretetének töredékei őt ki nem fogják elégíteni.

Erzsébet örült Ákos vagyonának, boldognak érzé magát a gondolatnál, hogy
leányát fényes helyzetben láthatja; ő maga pártolta, ártatlan
beszélgetései által talán nevelte Vilma szerelmét s mégis e pillanatban,
leányára nézve, aggodalommal telt lelke. Ez természete szivünknek, nem
teljesülhet egy kívánatunk is a nélkül, hogy épen a teljesülés
pillanatában a gondolat nem támadna szivünkben: nem lett-e volna jobb
más czél felé irányozni kívánatainkat? De e gondolat, mely Erzsébet
fején átvonult, nem állhata ellent Ákos meleg szavainak, ki szerelmének
változhatlanságáról sokkal inkább meg vala győződve, mint hogy azt, ki
maga sem kívánt egyebet, arról meg nem győzhetné.

– Hiszem, jó Ákosom – szólt ő, – én nem kételkedem, nem kételkedtem soha
szerelmén, bocsássa meg, ha az anya néha igazságtalan aggodalomra fakad,
főkép ily helyzetben, mint a miénk; meggondolta-e az akadályokat?

– Maholnap huszonnégy esztendős vagyok, s akkor ki parancsol velem? A
vagyon, mely anyámról reám maradt s melynek már birtokába léptem, elég
magam s nőm kitartására, s ha atyám, mit nem hiszek, egy ideig
neheztelne is reám, nincs szeretet a világon, melyet én Vilmám
szerelmeért becserélnék.

– Igen, kedves Ákosom, elhiszem – szólt Erzsébet, – de Jónásom! Nem
ismeri őt senki úgy, mint én. Érzékeny áldott teremtés, élő angyal; de
ha valamiről azt hiszi, hogy elveivel ellentétben áll, nincs erő, mely
őt reá birhatná.

– Kivévén szerelem – szólt közbe Ákos.

– Az sem, higye el, barátom, az sem – viszonzá Erzsébet, – Jónás nem
szeretett e világon senkit úgy, mint engem, Isten áldja meg érte, de a
mi meggyőződésével össze nem fér, azt soha sem érném el tőle.

– Meghiszem. De lehet-e meggyőződése ellen, hogy leányát boldogítsa? s
nem reménylhetjük-e, hogy bármi méltán érezze büszkeségét szüleim
ellenzése által sértve, ha állandóságunkat látja, kéréseinknek engedni
fog? S miért essünk kétségbe még apám helybenhagyásán is? Vándorynál
jobban őt ki sem ismeri, s ez nem mondá-e százszor, hogy megegyezéseért
jótáll?

Erzsébet végre megnyugodott. Ákos elmondá neki, hogy Vilmát a szomszéd
megyébe anyai birtokába vezetendi, hol mostohájával érintkezésbe jőni
nem fog, s Erzsébet, ki magának az egész ház belrendezését elmondatá,
örömragyogó arczczal szorítá leányát kebléhez, ki ép akkor a szobába
jött.

– Így gyermekeim – mondá, kezöknél fogva Ákost s Vilmát – szeressétek
egymást hiven s igazán, s a jó Isten nem fogja engedni, hogy valaki
szétszakítsa sziveiteket. Lám én s Jónásom mennyi akadály- s nehézséggel
küzdöttünk, s végre mégis összekerültünk. Ki e világon való szeretetet
talál, szerencse fia és a sors kedvezésére számolhat. Így kedvesim –
folytatá, Vilmát, ki kebléhez simult, homlokán csókolva – most szóljatok
egymással, beszélgessétek ki magatokat jól, ki tudja, mikor lehettek
ismét együtt.

S a jó asszony nagy székére ereszkedett s a kályha mellett boldog
ábrándokba merülve nézé a szép párt, mely az asztalok egyikénél suttogva
egymás mellett ült.

– Vilma – szólt Ákos halkabban, megfogva a piruló lány kezét – mikor
jöttem, szemeiben könyek ragyogtak, miért sirt?

– Nevessen ki, én gyáva leány vagyok, de mindnyájan aggódtunk, anyám is,
s lássa, mikor önt legnagyobb félelmem között úgy egyszerre magam előtt
láttam –

– Angyal, beh boldoggá tesz szerelme által, ha szemeibe nézek s látom
meleg tekintetét, mely rajtam nyugszik, ha szavát hallom, melyben annyi
érzemény hangzik, ha kezét ajkaimhoz szoríthatom s eszembe jut, hogy e
kéz az enyém leend, hogy egykor, talán rövid idő mulva, mindazon
boldogságot, melyet szerelme adhat, magaménak nevezhetem, úgy tetszik
álmodom és szinte félek, hogy valami bajnak kell történnie, mert nem
lehet, hogy ember ily szerencsés legyen a világon.

[Illustration: Vilma, – szólt Ákos halkabban, megfogva a piruló lány
kezét.]

– Oh, az Istenért, vigyázzon magára – szólt Vilma megijedve – ön megvet
minden veszélyt szembe száll mindennel, de gondoljon reánk, anyám ma is
annyi aggodalmakon ment át.

– Mert oly sokáig nem jöttem?

– Igen és a köd, mondják, hogy a sz.-vilmosi lápokban már több ember
veszté életét.

– Ha soha nagyobb veszély nem fenyeget, mint a porvári úton, kedves
Vilmám nyugodt lehet – szólt Ákos mosolyogva; – a sz.-vilmosi láp, ha
csakugyan oda jutnék, most nem elég mély, hogy gyermek fulhatna belé; s
az egyedüli veszély, melyen ma, szégyenemre, keresztülmentem, az volt,
hogy nem találtam egyenesen ide. A köd oly sötét volt, hogy ámbár
százszor lovagoltam Porvárról Tiszarétre, utamat vesztém, s talán még
most is a síkon tévelyegnék, ha midőn épen az irányról, melyet vennem
kell, tanakodva megálltam, egyszerre lódobogást nem hallok. Arra vevém
utamat, de alig közelgék a lovashoz, ez vágtatni, később száguldani
kezdett. Én utána, mennyire lovam birja, ez előttem mindig gyorsabban,
míg a köd között világot látok, arra veszem utamat, s csárdánknál lelem
magamat. A lovas alkalmasint a faluból való és zsiványnak tartott, de
bárki legyen, Isten áldja meg, hogy ép akkor jött utamba s ide vezetett;
ha ő nincs, ma nem láttuk volna egymást.

– És visszamenet? – szólt Vilma, aggodalomteli tekintetet vetve
kedvesére – anyám mondá, hogy még éjjel vissza fog lovagolni.

– Mit tegyek, ha azt akarom, hogy látogatásom titokban maradjon, jókor
reggel Porváron kell lennem. Lovamat a kert kerítéséhez kötém,
virradatkor ismét a megyeháznál vagyok. Egy napon kétszer, jót állok
érte, nem fogok eltévedni. De – tevé Ákos hozzá halkabban, midőn
észrevevé, hogy Erzsébet azalatt boldog gondolatai közt elszunnyadott –
Vilmám, ez nem maradhat tovább így, e bizonytalanság, melyben élünk,
tűrhetetlen. Beszélni fogok atyjával.

– Ne tegye azt – szólt Vilma kérő hangon, – míg ön atyja helyben nem
hagyja választását, apám megegyezésére nem számolhatunk.

– De apám helyben fogja hagyni választásomat. Ha kitárom előtte egész
szivemet; ha elmondom, miként szeretlek, s hogy szerelmeden kívül e
világon nincs semmi más, mi által magamat boldognak érezhetném; ha
elmondom, hogy az élet mennyország, ha veled oszthatom, átok, ha azt
magánosan kellene elviselnem, s akkor áldását kérem, semmit, mint
áldását: ő, hidd el, nem fogja megtagadni. Hisz atyám ő, s hányszor
mondá, hogy senkit e világon inkább nem szeret. Oh, Vilmám, mi boldogok
leszünk.

Vilma nem vonta vissza kezét, melyet Ákos szenvedélylyel megragadott,
nem szólt egy szót, melylyel reményeit helybenhagyná, de szemei
leirhatatlan boldogsággal függtek az ifjún.

– Igen Vilmám! mi boldogok leszünk. Szóltam anyáddal s elmondám egész
helyzetemet. A harmadik faluban egy házam van, mely anyámtól maradt
reám. Kicsiny s szerény külsejü. Atyám nekem adta át, hogy gazdálkodjam.
A rég elhagyott kertet ismét rendbe hoztam, a kis szobák kényelmesek.
Ott fogunk élni. Hol te vagy, ott paradicsom a világ. Magunkkal viszszük
szüleidet.

– Oh, be szép volna ez! – sóhajtott Vilma.

– Igen, kedvesem, s kis testvéredet nemde? és –

– Az öreg Liptáknét talán – szólt a hölgy mosolyogva örömében – oh, az
úgy szeret!

– Az öreg Liptáknét persze, majd Vándory is meglátogat néha.

– Igen, ő eljő bizonyosan. Jó nagy széket készíttetünk neki, olyant,
mint az ott a kályha mellett, mindig azon ül, ha hozzánk jő és mihelyt a
házba lép, egy pohár friss vizet hozatunk a kútról. Oh Istenem, beh szép
lesz az! Kert is van, nemde?

– Szép nagy kert, – szólt Ákos, ki látva az örömet, mely Vilma arczán
tükröződött, alig tarthatá vissza magát, hogy őt kebléhez ne szorítsa, –
teli rózsákkal.

– Rózsákkal? – vága közbe Vilma, kezeit összecsapva örömében – ha majd a
vadászatról visszajösz, vagy Porvárról, vagy innen, s távolról lovad
kopogását hallom, csupa rózsákkal jövök elédbe fejemen, kezemben; egész
szobám teli lesz virágokkal. Oh, mi ott boldogok leszünk!

– Vilma – szólt Ákos remegő hangon, kezét szenvedélylyel szorítva
ajkaihoz – gyaníthatod, sejdítheted-e csak távolról is, mi boldoggá
teszesz?

– Ki tudja! – szólt Vilma sóhajtva, s kezét szemérmesen visszavonva –
lesz-e ez valaha?

– Lesz-e ez valaha? – szólt ismét ajkaihoz szorítva kezét emez. – Ha
Isten két lénynek megmutatja a szerencsét, megfoszthatja-e attól?

Ákos kezei remegtek, halvány arczán s lángoló tekintetében szenvedély
vala kimondva, melyet Vilma még nem látott, s melyen szinte elrémült.

– Ákos – szólt szelid hangon – ön beteg, nyugtassa meg magát.

– Oh Vilma! ne vond vissza kezedet, ne szólj velem oly idegenen, nevezz
kedvesednek, szólíts tegezve kérlek –

Vilma hallgatott, kezei remegtek.

– Nem vagy-e jegyesem? Nem vagy-e enyém Isten s szived előtt, miért e
hideg válaszfal köztünk?

– Ákosom!

– Oh kérlek, tegezz, én nem tudok veled máskép szólni, a sziv nem ismer
más czimet. Lám első legnagyobb kérésem, ez az első, melyet tevék.

Vilma elpirult.

– Oh mondd, hogy szeretsz, mondd: hogy bármi történjék, tőlem elválni
nem fogsz, hogy enyim vagy.

– Tied – szólt halk, alig érthető hangon Vilma. S Ákos kebléhez szorítá
a remegő leányt, s az ifjú szenvedélyes csókja először ége szűz ajkain.

E pillanatban a mellékszobából, mintha valamely nehéz test esnék földre,
erős zörrenés hallatszott, reá elfojtott följajdulás, férfi léptek s
ismét csönd. Vilma, kiragadva magát Ákos karjai közül, fölsikoltott,
Erzsébet fölugrott székéről, Ákos gyertyával sietett az ajtóhoz, melyet
kinyitván, hallá, hogy a másik szobából valaki csuszkálva távozik.

Olvasóim emlékeznek a zsidó s Czifra összebeszélésére, melynek Peti
véletlenül tanuja volt. Ákos jelenlétét nem tudva a czimborák, a ködös
éjt feltételökre kedvezőnek hivék, s mihelyt a kovács tüze eloltatott s
az egész faluban csend leve, a kertek mögül, hol tartózkodtak, a jegyző
házához lopództak. Csend vala itt is. A konyha ajtaja rég bezárva, az
ablakok – az egy szoba, hol világ vala, fatáblákkal levén zárva –
sötétek; s a zsidó, Czifrát, ki fölfegyverkezve követé társát, a kapu
mellé őrül állítva, nyugodtan hozzáfogott munkájához.

Halkan felnyitá Tengelyi szobája külső ajtaját, s kis lámpáját bundája
alól kivevé s a vasláda nyitásához kezdett. Észrevevé ugyan a
beszélgetést, mely a mellékszoba ajtaján áthallatszott, de midőn minden
neszt a lehetőségig került, annál nyugodtabban folytatá munkáját, minél
inkább meg vala győződve, hogy a benszólók Erzsébet s Vándory, s minél
inkább el volt határozva ez utósótól, ha általa tetten kapatnék, késével
szabadulni. A láda fölnyitva, az irományok s egy zacskó ezüst pénz
kezében, s a zsidó halkan, mint jött, ismét az ajtó felé vonult, midőn
küszöbén, erős kezektől torkon ragadva, útjában megállíttatott.

– Ide az irományokkal tolvaj! – szólt suttogva megtámadója, s a zsidó
Czifrára gyanakodott, midőn a küzdés között elalvó lámpájának végső
világánál Violát megismeré.

Mihelyt az utóbbi a szándéklott rablásról a czigány által hirt vett,
vele együtt lesbe állt. A lopást, mielőtt az történnék, megakadályozni
nem állt hatalmában. Maga is a törvény üldözése alatt állva, ha a
zsidót, mielőtt gonosztettét elköveti, megtámadja, ez lármát üt s ő a
legnagyobb veszélynek teszi ki magát, s ennek hatalmában állt volna
merényét később elkövetni. Bevárá tehát, míg a zsidó a szobában volt,
akkor Petit a kapu felé küldve, hogy Czifrára vigyázzon, maga halkan a
szoba ajtajáig lopódzott, hol most közte s a tolvaj közt iszonyú küzdés
támadt.

– Ide az irományokkal – szólt elfojtott hangon Viola, – halál fia vagy,
ha késel.

A zsidó hasztalan küzdött, hogy a vaskéztől szabaduljon, mely torkát
szorítá. A lámpa a földre esett. Viola félve, hogy a zajra valaki kijön,
minden erejével az irásokat akará kiragadni. A zsidó kését Viola
mellének döfé, mire ez ellenét egy arczára adott irtózatos csapással
földre terítette. E lármára mellékszobában, mint tudjuk, zaj támadt.
Viola fölkapta az irásokat s Peti által követve futott. Mindez egy
pillanat műve volt. A zsidó föleszmélve az ajtón kivánszorgott, s mikor
Ákos belépett, csak a nyitott ládát, a földön egy zacskó pénzt s Viola
bundáját, melyet ez küzdés közben elvesztett, találta a szobában.

Ákos a nyitva hagyott külső ajtóhoz sietett, s midőn a gyertyával az
udvarra jött, a zsidót találta ott, ki a földön feküdve, mihelyt Ákost
meglátá, gyönge hangon segítségért kiáltott.

Ákos lehajlik. E pillanatban lövés hallatszik, melyre Ákos földre dől.

Erzsébet s Vilma, kik a mellékszobából utána jöttek, felsikoltanak.

A házból s szomszédlakból a lövésre emberek fut nak össze. A kovács,
midőn házából kirohan, embert lát, ki mellette elfut, s kiáltva:
Gyilkos! – utána szalad.



XV.

A Tiszaréten történteknek hire még Porvárra nem jutott, s Réty, noha
fiának elmaradásáért, melyet politikai okoknak tulajdonított, neheztelt,
jó kedvben s mosolygó arczczal tekintett körül tisztelőinek nagy
seregén, mely őt most lakásáról a nagy nemzeti ünnepély szinhelyére
hurczolá. Azt mondják, hogy magasabb állásuak azokat, kiknek
emelkedésöket köszönik, le szokták nézni, de hogy ez legalább
Taksony-megyében nincsen úgy, arról mindenki meggyőződhetett, ki a
nyájas, angyali alázatosságu kifejezést látá, melyet a magasra emelt
alispán-jelölt arczai ma viseltek; s nekem úgy látszik, hogy azon
sz.-vilmosi kortes, ki Rétyt lábánál tartván többször mondá: mi kár,
hogy szeretett elnökünket az egész három éven keresztül így nem
hordhatjuk vállainkon, nemcsak Rétynek hizelgő, hanem egyszersmind a
kortes helyzetében valóban practicus kívánatott fejezett ki.

A nemesség nagy száma miatt a tisztujítás szinhelyének az udvar
választatott, s evvel tulajdonkép elmondtunk mindent, mi az olvasó
tájékozására szükséges. Ha a magyar szent korona tagjai udvarukat nem
fenn a teremben, de a szó szoros értelme szerint, lenn az udvaron
tartják, az elrendezés a Tisza s Duna mentében mindenütt ugyanaz, s
legfelebb azon kis deszkabódé körül, mely alatt a főispán s néhány
előkelőbb táblabiró ül, található némi különbség, a mennyiben az a
legközelebbi erdők természete szerint fenyő-, vagy mint itt,
tölgyágakkal takartatik. A főispáni szék előtt mindenütt ácsmunkával
készült hosszú asztal áll, ez asztalt, mint hazánkban minden
tanácskozási asztalt, zöld posztó takarja (közbevetőleg legyen mondva,
ezen általános szokás az, mely több régiségbuvár véleménye szerint oka,
hogy bizonyos beszédeket magyarul zöldeknek nevezünk). Az udvart a
pártokra osztott nemesség tölti el, míg a megyeháznak minden s főkép a
teremnek ablakaiból gyöngéd nősereg néz le a küzdelem nagy helyére, hol
kova s aczél nélkül sok nemes szemekből a lelkesedés legszebb szikrái
csaholtatnak; hol mint a világ, úgy a tisztikar nagy haosból teremtetik;
hol annyi táblabiró arcz nemcsak lángol, de valósággal izzad
meggyőződése mellett, s a honfi, midőn e sereget látja, mely minden
hivatalra ajánlkozik, midőn a lelkesedést tapasztalja, melylyel annyian
kívánják hazájokat szolgálni: azon édes meggyőződéssel tekinthet maga
körül, hogy hazánk legalább tisztviselők hiánya miatt nem fog elveszni
soha.

A külföld gúnyolva szól alkotmányunkról. Nemességünk adómentességét
említik! Mintha bizony minden polgárosodott népeknél nem lenne
szokásban, hogy az elaggott katonák közköltségen tartatnak, s mintha nem
volna természetes, ha a magyar nemzet is nagy rokkanját, ki századok
előtt érte küzdött, szintén ingyen tartja s vajon e nemzet elvénült
rokkantja nem nemességünk-e? Népoktatásunk állapotja ellen lármáznak!
mintha bizony a dolgok ez állásában népünket önmegelégedésének
veszélyeztetése nélkül máskép lehetne nevelni, mint azt teszük. Sőt még
megyei szerkezetünket is, mint az lassankint a civilisatióval fejlődött,
megtámadják! mintha azon alkotmány, mely minden polgárt azon fölötte
kellemes jogban, hogy parancsolhasson, részesíti, s azon
kellemetlenségtől, mely az engedelmeskedéssel jár, fölmenti, nem volna
minden létezhető alkotmányok legszebbike s legboldogabbika! De jőjjenek
az ócsárlók tisztujításainkhoz, s mondják akkor, láttak-e valamit, mi
ehhez csak távolról is hasonlítható? Nem a választást magát, mert hisz e
jogot más, a sorstól kevésbbé kegyelt népek is élvezik, de a választás
módját értem.

Az egész megyében, főkép a választás szinhelyén, óriási rendetlenség
idéztetik elő: a polgári alkotmány kiemeltetik sarkaiból: a birák
megszünnek ítélni; a nemesi adószedő egy év óta nem szed semmit;
naponként új hirek jönnek, melyek szerint nemes emberek, egyenesen a
magyar alkotmány ellenére, mely szerint verni csak nem-nemeseket szabad,
megdöngettettek. Lehet-e helyzetet gondolni, melyben a rendnek szüksége
inkább éreztetnék, mely által mindenki annyira meggyőződnék, hogy a
tisztviselők munkássága csak az egésznek javára szolgál? S lehet-e
üdvösebb, mint ezen meggyőződés? Lehet-e szebb, mintha a tisztviselő,
midőn hivatalába lép, való messiásként fogadtatik? Ez egyik fő s a
mennyire tudom, sehol fel nem található tulajdona választó
rendszerünknek, mely, mint a mondottakból látjuk, a szigorú logika azon
szabályán alapul, hogy mielőtt embert valaminek tevésére birni akarunk,
előbb annak szükségét éreztessük vele. Alkotmányunk tökélyei azonban
ennél még nem állnak meg s főkép a választásnak módja az, miben
rendszerünk páratlan. Nálunk nem számszerinti többség határoz. A nagy
szám csalódik, reá bizni a nemzet s mi több, egy megye sorsát nem lehet.
A közbizodalom nem olyan valami, mit levonás vagy összeadás által
kiszámíthatni. Nálunk nem a szám, hanem az választ, mi egyenesen a
kebelből jő, nem szavazatok többsége, mely bármit mondjunk, csak anyagi
állati erő, hanem ép az, mi az embert az állatvilágban megkülönbözteti:
a szó. Pectus est quod movet, mondhatá a római, nálunk a kebel nemcsak
megindít, hanem alispánokat s szolgabirókat csinál, valósággal
uralkodik. S vajjon ily tisztikar, mely egyenesen választóinak
belsejéből jött, miként ne felelne meg bizodalmoknak? De mégis a világ
oly gonosz! Annyi szomorú tapasztalásokat teszünk naponként! jó ha a
tisztviselő, még mielőtt hivatalába lép, azon tulajdonokban
megerősíttetik, melyeket hivatalos eljárásában tőle leginkább kívánunk;
és im! tisztujításaink megfelelnek ezen czélnak is. Nem akarjuk, hogy
tisztviselőink büszkék legyenek s emelkedés után vágyódjanak – – de
van-e erre jobb mód, mintha őket a többiek feje fölött órákig
körülhurczolva, az emelkedés veszélyei s kellemetlenségeivel
megismertetjük? Akarjuk, hogy helyeiken szilárdan megállva, ne
ingadozzanak – – de mit tehetnénk czélirányosabbat, minthogy őket
karjainkon körültánczoltatva, bennök már választásuk alatt minden
ingadozás ellen undort s azon forró óhajtást ébresztjük, vajha csak
saját lábaikon állhatnának.

De hagyjuk ezt, regényt s nem politikai értekezést irok; s ámbár nálunk,
hol a politikai irodalom a költészet birodalmát elfoglalá s a
nemzetgazdaságról értekezők száraz szalma helyett csupa friss virágokat
nyujtanak: talán a költőnek nem lehet rossz néven venni, ha a politika
száraz sivatagjain tévelyeg. Nem fogok visszaélni jogommal s csak arról
tudósítom olvasóimat, hogy az nap Porváron a zöld bódé- s asztaltól
kezdve, mindazt, mit udvaron tartott tisztujításoknál más megyékben
láttak, feltalálhatták s hogy e szerint minden hosszasabb leirás
haszontalan. Volt valami az egészben, min egy-két öreg táblabiró fejét
csóválta; hogy az udvar közepén a két párt között egy század katonaság
állíttatott föl; de miután e világon minden halad, az ifjabbak, kik
korukat megérték, annál kevésbbé bámulták e tüneményt, minthogy egy idő
óta tisztujítások a szomszéd megyékben is úgy történtek s Taksony a
többieknél rosszabb nem lehetett; úgyis minden látványos darabnál a
katonaság nélkülözhetlen!

A tisztujításról szinte nincs, mit emlékezetre méltót mondjak. Miután a
főispán, mint ily alkalomnál közönségesen, inkább hogy annyi érzeménytől
feszült keblén könnyítsen, minthogy valaki által hallassék, beszédét nem
szünő «Réty, Bántornyi, Éljen, Voks!» kiáltozások közt bevégzé: Réty
hasonló sikerrel az egész tisztikar nevében bucsút vett; a tisztujítás
alatt netalán előadható esetek fékezésére törvényszék neveztetett ki s a
kijelölés után a két küldöttség, egyike báró Sóskuty, másika egy más
zöld, kék és vörösbe öltözött mágnás elnöklete alatt titkos
szavazatszedésre eltávozott; a pártok, fölkapva Rétyt s Bántornyit, nem
minden összeütközés nélkül a megyeház kapuján kitolongtak; s az udvar,
hol a főispánon kívül csak néhány pap, két királyi tanácsos s egy sánta
táblabiró maradt, aránylag csöndessé vált. Maga a gyöngéd asszonyi nem,
mely tisztikarok születésénél, mint általánosan minden születésnél, nem
hiányozhatik s tanácskozásainkban, legalább ha élénk vitát várunk,
mindig jelen van: visszavoná szép fürtű s főkötős fejét s a megyeház
másik oldaláról néze ki a csatára, mely most a szavazatszedő
küldöttségek körül kezdődött.

Porvár megyeházának közép kapuján kívül, a négyszög épület két oldalán,
még két bejárása van. Kényelem s főkép azok iránti gyöngéd
tekintetekből, kik köszvényben szenvedve az igen esős napot szabad ég
alatt nem töltheték, a küldöttségek e két bejárás alá állíttattak föl
vagy inkább ültettettek le. A nemesség a főkapun egytől utólsóig
kibocsáttatván, ezen bejárás elzáratott s mindenki csak egyenkint s
miután a járás szerint, melyhez tartozott, a jobb vagy a balkapu
küldöttségénél szavazott, eresztetett be ismét a mellékkapunál.

E parliamentalis taktika – engedelmet, ha ez annyi ellenzésre talált
szóval élek! de tisztujításainknál, hol e tudományt Bentham híres
munkájából megtanulni nem lehet s hol az, ki magát e részben kimívelni
akarja, inkább Montecucculi haditudományát olvassa végig, miből az egyes
seregek miként elhelyezéséről magának ismereteket szerezhet, e szó
bizonyosan alkalmatosabb bármely más kifejezésnél; – e parliamentalis
taktika tehát, mint mondám, minden nagyobbszerű rendetlenséget, – vagy,
mert azt, mi rendesen történik, rendetlenségnek nevezni nem lehet, hogy
magamat tökéletesebben kifejezzem, minden nagyobb verekedést – majdnem
lehetetlenné tett; s ha ezen intézkedések által a szabadság nem
korlátoltatott is annyira, hogy a különböző pártok emberei egymással
találkozva, a hivataloknak betöltésére nézve saját nézeteiket politikai
elleneiknek fejökbe verni itt-ott nem iparkodtak volna, mégis az ily
harczias epizódok csak rövidebb ideig tartottak s Taksony-megye
nemessége között sokkal több erős fő vala, semhogy ennek bármi káros
következései lehetnének. Nagyobb nehézség támadt magokra a
küldöttségekre nézve.

Taksony-megyének csak öt járása s mi még szomorítóbb, a megyeháznak csak
egy jobb oldala volt. Melyik legyen a két küldöttség vagy inkább a két
elnök között az, kire három járás bizatik s ki azon egyetlen egy jobb
oldalt elfoglalja, mely, mint mindenikünk tudja, a díszhely? Sóskuty a
megye egyik fő-főtáblabirája, fertályszázados, kamarás s azonkívül Réty
pártjának egyik fő embere; a másik nem oly régi kamarás, de báró helyett
gróf és vidéki. Ki megyei életünkben járatos, képzelheti a nehézségeket,
melyekbe a főispán a dolgok ezen állásában jutott, képzelheti az
aggodalmat, melylyel Sóskuty s egész küldöttségének – melyre csak két
járás jutott – elégedetlenségét észrevevé s melylyel elnöki székéről
látta, hogy mind a két küldöttség ládáival együtt a jobb kapu felé veszi
útját. Nem is tudom, e bonyolódás hová vezethetett volna, ha Krivér
Sóskutynak nem súgja, hogy ámbár reá csak két járás bizatott, ez a
nemességnek két harmadát foglalja magában s azért a tárgy fontossága
végett másra, mint báró Sóskutyra nem is bizathatik; a mi pedig a jobb
oldalt illeti, igen csalódnék, ki azt ott keresné, hová a szomszéd
megyei gróf ép most küldöttségével siet, a megyeháznál csak a megyeház s
nem a főispán levén a fődolog, a jobb oldal a középkapu szerint
számítandó s így ép azon kapunál keresendő, hol ő nagysága
küldöttségének hely készíttetett. Mire Sóskuty mosolyogva megjegyezvén,
hogy ily kicsiségekkel gondolni nem szokott, minden részek teljes
megelégedésére csakugyan kapuja alá ült s nem kevés beszéd között hozzá
fogott nagy föladatához.

Taksony-megyében az utolsó gyűlés alatt a titkos szavazat elve
fogadtatott el. A dolog, mint mondják, csak ezért hozatott szőnyegre,
hogy kitudassék: Réty vagy Bántornyi pártja bir-e többséggel, mert az
elsőnek mint valóságos alispánnak emberei a nyilvánosságot, a másiknak
pártja a titkos szavazást kívánták. A titkos szavazás győzött s
Tengelyi, ki ezen rendszabály által minden vesztegetésnek elejét véve
gondolá, mondhatlan örömmel hordozta körül a megye határozatát,
felolvasva, megmagyarázva azt mindennek, kivel csak találkozott. Ha most
a kapu alá lép, hol Sóskuty küldöttségével helyet foglalt s mivel
történetünk a tiszaréti járásban játszik, mi is megjelenünk, a jegyzőnek
örömében talán könyekbe lábadtak volna szemei, midőn a módot látja,
melylyel eszméi életbe lépnek.

A kis asztal, mely mellett a bárón kívül az öreg Kislaky, teins
Slacsanek s hogy Bántornyi pártja is képviselve legyen, a kijelölt
alispán testvére, James úr, még néhány táblabiróval telepedett le,
mindjárt a bejárás egyik oldalán a kazu mellett állt. Valamivel tovább
az udvar felé két spanyol-fal közé a szavazati láda állíttatott fel. A
kapu mellett vitéz Karvaly Ágoston s két hajdú, közel az asztalhoz Nyúzó
s esküdtje, kik járásuk nemességét legjobban ismerik, mellettök a megye
volt s úgy hiszszük, jövendőbeli főügyésze fogtak helyet, míg Macskaházy
úr, ki majd az udvaron a főispán körül, majd fenn a nagyságos asszonynál
forgolódott, időről-időre a szavazásnál megjelent s kérdezősködött.

A táblabirák rágyujtottak, a kapu kisebb ajtaja megnyilt s bejöttek
titkos szavazásra az egyes választók, kiknek mindegyike, mihelyt a
küldöttségét meglátá, szívrázó hangon: éljen Réty, éljen Bántornyi-t
kiáltott, mire közönségesen minden künlevők ép oly hangon feleltek; mely
nemzeti kötelességteljesítés után az egyes választó a spanyol-fal mögé
titkos szavazásra vonult vissza.

– Nincs a titkos szavazásnál szebb dolog a világon – szólt James úr,
midőn szivarját szájából kivéve, egy kortesnek, ki ép az asztal előtt:
Éljen Bántornyi-t kiálta, kezét rázá, – ha az angol alkotmányba ezt
lehetne behozni, nem volna tökéletesebb a földkerekségen. The ballot,
the ballot for ever, így kiáltunk mi radikálok; it makes man feel so
independent, azaz: csak ez adja meg az embernek való függetlenségét.

– Igen, csak ne ordítanának úgy – sóhajtott az öreg Kislaky, – öcsém! –
szólt egy korteshez fordulva, ki épen Réty alispánt élteté – ne ordíts
úgy, hisz titkosan szavaztok.

– Persze titkosan, – szólt emez, – éljen Réty alispánunk! – S ezzel a
spanyol-fal mögé vonult.

– Kérem alásan – szólt Kislaky fölugorva székéről – ez nem mehet így, ez
valóságos komédia.

– Igen, de ki parancsolhat kedves nemes társaink érzelmeinek? – vágott
közbe Sóskuty – az ember ily pillanatokban nem parancsolhat, az érzelem
erővel kitör és – – –

– Hát törjön ki, Isten neki! De miért e falak? – szólt Kislaky – úgy is
háromszor feldöntötték, csak idővesztés.

– Tekintetes uram – jegyzé meg Sáskay, – a nemes megye világos
parancsolatja – –

– De mikor a teins megye látja, hogy lehetetlenséget parancsolt – szólt
mindig melegebben Kislaky. – Hisz ezek az emberek mióta egyenkint
kiáltanak, még inkább ordítanak, mintha mindenik külön-külön meg akarná
mutatni a küldöttségnek, hogy ő birja legjobban. Estig sem leszünk
készen s itt oly légvonat van, hogy valamennyien megbetegszünk.

Sóskuty, ki az egész vitatkozás alatt, mely azonban a szavazást félbe
nem szakasztá, hasztalan iparkodott szóhoz jutni, most, kivéve szájából
pipáját, midőn méltóságosan körültekintett, azzal vete véget ezen zajos
s mint mondá, valóban botrányos vitatkozásnak, hogy a küldöttséget s
ebből Kislaky barátját sem véve ki, figyelmezteté, miként elnöknek ő
neveztetvén, kötelességénél fogva a nemes megye parancsolatait legkisebb
részletekben teljesítendi, habár azok még oly lehetetleneknek látszanak
is. Mire, Kislakyt kivéve, az egész küldöttség helybenhagyásával a
szavazás előbbi módon tovább folyt.

– De mondjon nagysád akármit – szólt Kislaky, ki még folyvást fejét
csóválva elégedetlenséget mutata – teljes lehetetlen, hogy így
folytassuk.

– De kérem – válaszolt megnyugtatólag James – árt-e az valamit, hogy
ezek az emberek itt valamely kijelöltet kiáltanak, ott a spanyol-fal
mögött nem szavazhatnak-e mégis titkosan? Quite independent.

– Igen, de – kiáltott a jámbor Kislaky.

– I say – szakítá félbe James, ki látja, mire szavaznak ott benn, bárkit
kiáltsanak is itt előttünk?

– De kérem – szólt Kislaky legnagyobb türelmetlenséggel – a szekrényen
minden fiók fölött az egyes kijelöltek nevei fel vannak irva, már a ki
olvasni nem tud, az hogy szavazzon? Tizet láttam bemenni, kiről tudom,
hogy egy betűt sem ismer. Ép most jő ki egyik a ketreczből. Hejh Pista –
mondá Kislaky, az egyik kortest, ki ép a szavazás után az udvarba akara
menni, feltartva – tud-e kend olvasni?

– Olvasni? – válaszolt a megszólított – nem olvasok én a Herkó páternek
sem.

– De tud kend olvasni mégis? – szólt Sóskuty közbevágva – csakhogy nem
akar, de tud?

– Dehogy tudok teins uram, nem vagyok én tót diák, öreg apám sem tanult
soha.

– Mit mondtam – szólt Kislaky diadalörömmel arczain – s hát melyik
lyukba tette kend golyóját?

– Hát az elsőbe – felelt a kortes, bundáját igazítva – mint szolgabiró
úr mondta. Éljen Bántornyi! – S ezzel a kortes az egész küldöttség nem
kis zavarodására kiment.

– Ez az ember Bántornyi mellett jött szavazni s Réty fiókjába tette
szavazatát – szólt Kislaky megelégedéssel, – már kérdem, mehet-e ez
tovább így?

– It is very extraordinary! – sóhajtott James úr, míg Slacsanek haját
simítva megjegyzé, hogy rendkívüli esetek minden választási rendszer
mellett jöhetnek elő.

– Rendkívüli esetek? Nézzük tehát – szólt a lelkesült Kislaky, ki mindig
a titkos szavazás legnagyobb ellenségei közé tartozott. – Tud-e kend
olvasni? – kérdé az elsőt.

– Nem.

– És kend?

– Én sem.

– És kend?

– Mint gyerek tanultam ugyan –

– És kend?

– Igen.

Mire Sáskay megjegyzé, hogy a mint a teins úr maga láthatja, az olvasni
nem tudók csakugyan parányi kisebbségben vannak; s James úr a kapuhoz
ment, hogy mindenkit golyójának a második fiókba vetésére felszólítson.

Kislaky boszankodott, Sóskuty, ki e napon rendkívüli elnöki tehetségeket
mutatott, hogy senkinek panaszra oka ne legyen s a megye határozata
mégis egész szigorúságában fentartassék, a spanyol-fal mögé két
táblabirót állított, kik két ellenkező párthoz tartozván, minden egyes
szavazónak a fiókok felirását megmagyarázzák s ezután a Réty-járás
szavazása minden zavar nélkül ismét tovább folyt.

Míg a kapu alatt a szavazatszedő küldöttségnél ezek történtek, addig
Tengelyink künn a kortesek között homloka izzadságában küzdött Bántornyi
mellett, ki versenytársától nem messze, mióta a szavazás kezdődött,
majdnem szünetlenül a levegőben tánczoltatott s barátait s atyafiait
százszor átkozá, kiknek hiúsága miatt jelen kellemetlen helyzetébe
jutott. Bántornyi, ki egész életét nyugodt falusi lakában tölté, nem
szokta meg a népszerűség meleg öleléseit, ő Rétyként nyájasan
mosolygani, hordozóinak lankadó erejét biztató szavakkal vagy egy-egy
jeles mondattal, melyek, mint Napoleon mondásai, egész serege által
ismételtettek, föleleveníteni nem tudá; s e magyar triumphus, mely a
régi rómaiakhoz legalább abban hasonlít, hogy a diadalmaskodó körül az
ócsárlók serege sohasem hiányzik, talán egész életének egyik
legkellemetlenebb pillanata volt. De pártok, mint ezt mindenki, ki
életében hasonló helyzetben volt, igen jól tudja, nem emberekért
támadnak, hanem ezek csak azért kapatnak föl, hogy a pártnak zászlói
legyenek; s ha a zászló széttépetik, vagy egyszerűn szólva, ha a
körülhurczolt kijelöltnek mentéje rongyokra szakad, úgy, hogy abból, mi
ennyi viszontagság után megmaradt, bizonyossággal senki sem mondhatja,
csakugyan mentét lát-e maga előtt? – a győzelmes párt büszkén mutatva
rongyos harczjelét rivalgani fog örömében, mint a hajósereg, ha nyájas
szelek helyett vihar által hajtatott kikötőjébe, zajos örömmel köszönti
a partokat, bár a szegény hajó, melyet használt, tüstént javításra
szorulna is. S Bántornyi kérései, rimánkodásai, sőt rugdalózása,
melylyel leeresztéseért küzdött, csak oda vezettek, hogy még erősebben
tartották.

Tengelyi az utolsó időben, miután James úr «public dinner»-je, melyben
nyolczszáz kortes részt vett, tudomására jött, nem kis mértékben
neheztelt Bántornyiékra, kik, mint mondá, adott szavokat megszegve,
midőn az ellenpárt nemtelen eszközeihez nyultak, magokat minden magasabb
gondolkozásúnak rokonszenvére érdemetlenné tevék; s ezért a jegyző
erősen feltevé magában, hogy a választásban ily viszonyok alatt részt
venni nem fog. De ki tehet róla! azon törvényt, melyet Solon athénei
polgárainak adott, hogy pártok összeütközésénél senkinek sem szabad
közönyösen maradni, maga a természet oltotta minden becsületes embernek
szivébe; s midőn a jegyző, a választás helyén megjelenve, a Réty-párt
rivalgásait hallá, midőn Macskaházy kezeit dörzsölve, azt mondta neki,
hogy az actiák jól állnak s midőn Nyúzó hat sz.-vilmosi által ép
mellette vitetett el: becsületes Jónásunk nem tudott ellentállani s a
nemesség között szónokolva találjuk őt a megyeház előtt, több
lelkesedéssel, mint bárkit Bántornyi hivei, vagy helyesebben mondva,
Réty ellenei között. A jegyzőt ez alkalommal, mint sok más politikával
foglalkozó becsületes embert, csak ellenzés birta arra, hogy ismét a
párthoz szegődjék, melyet többé magáénak nem nevezhetett. Hogy a jegyző,
ki athlétai vagy gymnastikai műtételekkel, melyek tisztujításoknál, mint
tudva van, a fő szerepet játszszák, magát ki nem tüntetheté, Rétynek oly
veszélyes ellene nem lehetett, mint azok, kik őt már harmadszor
hordozóival együtt földre rántották, az önként értetik. De Tengelyi
ismeré a megyei igazgatás minden hibáit s midőn közülök azokat számolá
el, melyek által a nemesek szenvedtek: nemcsak a lelkészek, jegyzők
uradalmi tisztek s azon míveltebb középrendű nemesség közt, melyre
mindig hatással birt, hanem még a korteseknél is némi hatást idézett
elő, ámbár szónoklatának nem csekély része veszett el a lárma között s
mit sok becsületes ember, ki tömeghez szól, fájdalmasan tapasztal, épen
azon okok, melyeket legerősebbeknek tartott, hatottak legkevesebbé s
Réty hivei örömmel láták az alkalmatlan szónokot végre szavazás végett a
kapun belépni, mely által hallgatóitól elválasztatott.

De ki irhatná le a bámulást, melylyel Tengelyi, most a kapu alá lépve,
azon intézkedéseket látá, melyek Sóskuty tanácsára a titkos szavazás
életbeléptetésére elfogadtattak. – Kérem alásan méltóságodat – szólt
Sóskutyhoz fordulva, miután a két táblabirót észrevevé, ki a szavazati
láda mellett minden egyes választónak utasítást adott – hogy’ engedheti
e visszaélést, mely egyenesen a megye határozatával ellenkezik?

– Visszaélést? – kiáltott Sóskuty, bámulatában feltátva száját – mely
visszaélést, ha szabad kérdenem?

Tengelyi, kivel együtt Kislaky Kálmán, a sz.-vilmosi jegyző, egy
tiszteletes s még néhány nemes lépett a kapu alá, a társasághoz fordulva
kérdé: – Vajjon hát nem titkos szavazat határoztatott-e az utolsó
gyűlésen?

– És mert az határoztatott – felelé Sóskuty – azért teljesítjük e
parancsolatot. Vagy azt hiszi kegyelmed, ha nem volna az, ide ültünk
volna a kapu alá, ide állítottuk volna e spanyol-falat, vagy nem
végeztük volna már rég munkánkat? Titkos szavazás! De hát mi ez egyéb,
mint titkos szavazás? – szólt mind inkább neki melegedve a báró –
nincs-e már rheumatismusom? És még azt merik mondani, hogy a megye
parancsolatát nem teljesítjük.

– Ez nem maradhat így – szólt Tengelyi folyvást növekedő indulattal,
midőn látá, hogy ez ellenmondás között a szavazás régi módon tovább foly
– elmegyek a főispánhoz s jelentést teszek, az egész választásnak újra
kell kezdődni.

– Kövesse meg magát – kiáltott mérgesen Slacsanek – notárius uram! S ne
higyje, hogy itt kupaktanácsa előtt áll; ha úgy tetszik szavazzon,
leczkéket nem fogadunk el senkitől, főkép – tevé hozzá megvető
tekintettel – ily falusi jegyzőtől nem.

– Akár fogadnak el, akár nem, – szólt Kálmán, ki Tengelyit mindig
szerette a Slacsanek durvasága miatt türelmét veszté – Tengelyi úrnak
igaza van, két tanu előtt nincs titkos szavazás.

– Magam is azt hivém – vágott közbe az öreg Bálint, kiben, midőn
pártolókra talált, kételyei újra föltámadtak – de a bölcs többség –

– Kérem alásan.

– Rogo humillime.

– Hadd szóljak én.

– Mindjárt megmagyarázom – kiáltának Slacsanek, Sóskuty és még egy
táblabiró egyszerre, míg az elnök mindent átható hangjával a többieket
legyőzheté.

– Kérem édes öcsémuram, mint édes atyja igen bölcsen megjegyzé, az egész
szavazási módot e küldöttség bölcs többsége határozá el s így hibáról
szó sem lehet. De ha nem volna is így, vajjon hát nem kell-e
Magyarországban mindenhez testimonium legale, két birói személy, hogy a
történtekről tanuságot adhasson? No lássa barátom, az a két teins úr ott
benn a szekrény mellett tanuságot fog tenni, hogy a nemesség titkosan
szavazott, absque ira et studio, egészen függetlenül.

Kálmán nevetett, Tengelyi a nélkül, hogy magát a zaj között érthetővé
tehetné, a határozatok szentségéről szólt s a szavazás félbehagyatott,
míg végre Nyúzó, kivel ép Macskaházy néhány szót váltott, haragos
arczczal előlépve, azon méltósággal, melyet a nélkül, hogy egyet köpne,
senki elérni nem tud, Tengelyit menteprémjénél fogva e szavakkal: –
Takarodjék kend haza, nemtelennek itt szava nincs – a kapu felé tolá.

Soha a világ legnagyobb szónokának beszéde ily hatást nem tőn még, mint
Nyúzó ez egyszerű szavai. Midőn egy év előtt a nagy rablás után, mely a
porvári vásáron elkövetteték, kisült, hogy az csupa nemesek által
vitetett végbe, sőt az orgazdák közt két tekintetes úr találtatik: az
egész megye csudálkozott; a táblabiró-sereget bámulás lepte meg az
utolsó törvényszéknél is, midőn egy földes úr harmincz éves perében
halálos ítéletet akarván mondani, a főügyész panaszkodva jelenté, hogy
az alperes tavaly meghalt: de így Porváron nem csudálkoztak még akkor
sem, midőn Karvaly a győri ütközet hirét negyven mérföldnyiről másodnap
meghozá. Sóskuty összecsapta kezeit, Sáskay sóhajtva ég felé tekintett,
Slacsanek megvető tekintetet vete az egész társaságra, maga az öreg
Kislaky, ki Tengelyit egyébiránt leginkább sajnálta, csak: «Ki hitte
volna ezt!» sóhajtá magában.

Tengelyi haragtól lángoló arczczal állt a többiek közt, megindulása nem
engedé, hogy csak egy szót szóljon.

Nyúzó ez egész jelenet alatt diadalérzettel tekinte körül s a büszke
jegyző megaláztatását talán még inkább élvezé Macskaházynál, ki
sopánkodásaival alig titkolhatá szive megelégedését.

– Igen – szólt a főbiró, a küldöttséghez fordulva – bármint bámulják a
teins urak, ez az ember nem nemes s midőn azt kötelességem szerint
bejelentem, egyszersmind kérem az egész nemesség nevében, hogy a
szavazástól tiltassék el.

Az udvarból, hol mindazok, kik szavazatukat már beadva összegyültek, a
lármára mindig többen sereglettek a küldöttség körül. A bejárás
fulladásig tömve volt.

Tengelyi lassanként visszanyeré nyugalmát. – És ki fogja nekem
bebizonyítani, hogy nemtelen vagyok? – szólt méltósággal.

– Onus probandi semper privato incumbit – válaszolt kis szürke szemeivel
pislogva a főügyész, ki vastag hasával alig juthatott az asztalhoz.

– Igazság! – kiáltott Sóskuty – incumbit privato, azaz, uraságod dolga
megmutatni nemességét. A nemességet meg lehet mutatni – itt elakadván, a
főügyész által váltatott föl.

– Van-e az úrnak királyi adománylevele, armalisa, vannak-e authenticus
transumtumai, vagy csak statutoriái «cum nos» záradékkal, vagy legalább,
mint azt Verbőczy I. rész 6. czímében kívánja, a quartalitium
fizetésérőli bizonyítványai?

– Kérem önt – szólt Tengelyi türelmetlenül ennyi kérdésre, mely, mint
sok kérdés a világon, nem azért tétetett, hogy reá felelet adassék –
senki Magyarországban jobban nem tudná nemességét bebizonyítni, de – – –

– Hát csak tessék – szakítá félbe a főügyész – talán majd a hatvan éves
usust fogjuk bebizonyítani; de ne feledje el uraságod, hogy ehhez is
irományok szükségesek. A genealogia bizonyíttatik authenticus osztály-
vagy keresztlevelekkel, hitelesített tanubizonyságokkal, csak tessék
Tengelyi uramnak.

– Irományaim házamnál vannak.

– Méltóztassék elhozni. Ugy-e méltóságos báró, mihelyt Tengelyi úr
irományait elhozza, mindjárt szavazhat? – S erre a főügyész nevetett.

– Igen, csak az irományokat méltóztassék elhozni – kiáltott Sóskuty
biztatva.

– De hisz mindig nemesi kiváltságokkal éltem, nemesi pénztárakba
fizettem.

– Fraus et dolus nemini opitulatur – vágott közbe Sáskay, – miért nem
hirdettette ki Tengelyi uram nemességét a megyében? –

– De mikor nemességemen nem kételkedett senki – vága közbe haragjában
reszketve a jegyző – mikor szolgabirónak jelöltettem, esküdtnek
neveztettem ki.

– A nemesség publicátiója mindig jó – szólt oktatva a főügyész,
hihetőkép tudva, mi hasznos, ha ily esetekben az ügyészi hivataltól
vélemény kívántatik, – lássa ön, ha azt teszi, most nincs baja.
Egyébiránt, hogy candidáltatott, sőt nemesi hivatalra kineveztetett, mit
sem bizonyít; hány hasonló eset van ott, hol a főügyészek nem vigyáznak,
hogy a nemesség az adózók terhére törvényellenesen ne szaporíttassék.

James nem nyomhatá el az érzelmeket, melyeket ez utolsó szavak szivében
gerjesztének. – Ejh be nemes teremtés a tekintetes úr! ha az adózónak
mindig ily védője találkoznék!

– De időnket nem veszthetjük – szólt Sóskuty türelmetlenül, – folytassuk
a szavazást s Tengelyi uram menjen haza irományaiért.

– Én szavazni akarok – szólt Tengelyi nyugodt méltósággal, – nemes
embert puszta előadásra nem lehet jogától megfosztani s nemességi
pernél, míg a per tart, mindenki előbbi állapotában marad.

– Tengelyi úrnak igaza van – szóla közbe egy fiatal ügyvéd, azon kevesek
egyike, kik az egész jelenet alatt a jegyzőnek pártját fogták, – a
királyi resolutio –

– De 21. Julii 1785 – szólt a főügyész, fejét hajtogatva.

– Azt parancsolja, – folytatá a másik – hogy mindenki, míg nemesítő pere
lefolyt, előbbi állapotában maradjon.

– Azaz, paraszt állapotában, mint jegyző uram, míg irományait elő nem
hozza – válaszolt Slacsanek.

– Mindig nemesnek tartattam. Szóljon ön, – mondá Macskaházyhoz fordulva,
ki az alatt szintén az asztalhoz közelített – majdnem harmincz éve
ismerjük egymást.

– Csak annyit mondhatok – válaszolt a megszólított kezeit dörzsölve –
hogy a tekintetes alispán úr jegyző úrral mindig mint nemes emberrel
bánt; egyébiránt a teins úr, mint tudva van, igenis kegyes úri ember,
kinek jóságát bizony sokan hálátlansággal fizetik. Tengelyi úr
irományait sohasem láttam, csak azt tudom, hogy nemessége a megyében
kihirdetve nincs, másunnan jött s vannak esetek –

– Üssétek le! Ki a paraszttal! – ordított a tömeg, s Karvaly, kinek
szava a többiek közül kihangzott, előre tolakodva, Tengelyi ruhájához
kapott. – Ide a ki életét szereti – kiáltott most Kálmán, ki az egész
jelenet alatt egyiktől a másikhoz fordulva, Tengelyinek pártolókat
keresett. – Tengelyi úr barátom; ki egy újjal nyúl hozzá, halál fia, ha
tizenhat élettel teremtette is az Isten.

Karvaly ijedten visszavonult, az öreg Kislaky fia mellé sietve a
Rétyekhezi viszonyára emlékezteté. Báró Sóskuty nagy méltósággal inté,
mily helyen van, s a főügyész, torkát köszörülve, actiókról beszélt.

De Kálmán nem tartozott azon egyediségek közé, kiket, ha vérök felforrt,
ildomos tanácsokkal vezetni lehetne; víg, sőt könnyelmű a mindennapi
életben, ez ifjú keblében volt valami, mi őt a mindennapi emberek
sorából kiemelé; s ki őt e pillanatban látá, a mint lángoló arczczal
annyi ellenség között az öreg jegyzőt védelmezé, ki szavának meghatástól
rezgő hangjait hallá: érzé, hogy azon emberek egyike előtt áll, kik mint
némely aranyaknak, annál gazdagabbak, minél mélyebben juthatunk
belsejökbe. Maga az öreg Kislaky nem tudta volna megmondani, nem öröm
facsarta-e a könyeket, melyek szemeibe tolultak, midőn fiát ekkép hallá
beszélni: – Mit nekem viszonyok! bánom is én; ha méltatlanságot látok,
minő ez, csak egy viszonyt ismerek, mely minden becsületes emberek közt
létezik, s nekik kötelességül teszi, nem engedni, hogy egy közülök gaz
fondorkodások által elnyomassék.

– De, domine spectabilis, kérem alásan, a megyeháznál vagyunk – szólt
szemeit ég felé emelve Sáskay.

– Isten engem, az ember elfeledhetné, hogy ott van – szólt növekedő
haraggal Kálmán – e ház a közcsend s bátorság fentartására épült, s
becsületes ember leütéssel fenyegettetik benne; itt minden polgár
igazságot vár, s nem talál mást, mint mely a közmondás szerint a borban
találtatik; itt birákat keresünk s fütykösöket találunk; bizony latrok
barlangjában gondolhatná magát az ember, ha itt körültekint.

– Micsoda! a fütykösök ellen szól? – riada föl egy nemeshadnagy – szidja
a nemességet. Actió! – Az egész tömeg actiót ordított, míg Tengelyi, ki
soha életében magát inkább meghatva talán nem érzé még, mint Kálmán
váratlan viselete által, félni kezde, miszerint nemes indulatától
elragadtatva, magának árthat, s azon kérést intézte hozzá, hogy őt a
megyeházból kivezetve, valami alkalmatosságot szerezzen, melyen
irásaiért Tiszarétre elmehessen.

– Actiót? Jól van nemes uraimék – szólt Kálmán gúnyosan, a nemességhez
fordulva – csak actiózzanak meg, hogy a perbeli irományokból legalább
megmutathassuk, miként Taksony-megyében elég, ha ily ember, minő ez – s
itt mondhatlan megvetés kifejezésével Nyúzóra mutatott – becsületes
emberről valamit mond, hogy az azonnal minden jogaitól megfosztassék. –
S ujjáról lerántva pecsétgyürűjét, az asztalra veté, s Tengelyit kezénél
fogva kivezeté.

– Menjünk barátom, lovaim két óra alatt Tiszarétre kapnak, magam hajtok,
estig az irásokkal itt leszünk.

A jelenvolt nemesek zúgtak, s Slacsanek, Kálmán apjához fordulva, félig
halkan mondá: – Ha Kálmán úrfi szolgabiró nem lesz, minket a teins úr
nem vádolhat. – Mire az öreg nagyot sóhajtott, s a titkos szavazás, noha
a spanyol-falak rég felforgattattak, tovább folytattatott.



XVI.

A jegyző házánál az utósó történetek óta szomorúság s aggodalom
uralkodott. A lövés, mely Ákosnak csak karját érte, nem volt ugyan
veszélyes, s az ifjú, hamar magához térve, önkivánatára még azon éjjel a
kastélyba vitetett; de a lopás, melynek kárát Erzsébet megítélni nem
tudá; Vilma állapotja, ki a szerencsétlen pillanat óta, melyben Ákos
földre borult, majdnem szünet nélkül reszketett és sirt; főkép pedig az,
hogy Ákost férje tilalmának ellenére házánál titkon fogadta, s hogy az
egész történet elferdítve, mint az kétségen kívül elő fog adatni,
leányának jó hirét megronthatja: a jámbor asszony szivét mély
aggodalommal töltötte el. Vilma ágyában feküdt, a cselédek ide s tova
futostak. Liptákné alig birá elutasítni a kérdezősködőknek nagy seregét,
kik kiváncsiságukkal a már létező zavart még inkább nevelék, s ki e
házat huszonnégy óra előtt látá, s most, méltán elszomorodhatott emberi
végzetünkön, mely a véletlennek nem csak azon szerencse felett, melyet a
külvilág kincseiben keresünk, de még a felett is, melyet csak szivünk
nyújt, ennyi hatalmat ád.

A családnak egyetlen vigasztalója Vándory vala, s csak szelid intéseinek
lehete köszönni, hogy Vilma végre nyugodtabbá lett s dél felé kissé
elszunnyadott; s maga Erzsébet asszony valamivel bátrabban nézett a
pillanatnak elébe, melyben férjével találkozni fog. Vándory, ki, mióta a
szerencsétlenség után a házhoz jött, azt nem hagyá el, s a feltört ládát
megvizsgálva látá, hogy saját irományai egészen, Tengelyiéinek pedig
nagy része elraboltatott, jól tudta a kár egész nagyságát, de
meggyőződése, hogy Isten a jó embert e világon nem hagyja el,
elterjedett a többiekre is, s maga Erzsébet is, ki hosszú házassága óta
férje jöttét először várá remegve, legalább némikép megnyugodott.

– Alszik – szólt Erzsébet, midőn a mellékszobából kilépve, az ajtót maga
után halkan betevé, s Vándoryhoz jött, ki az ablak mellett olvasott –
szegény alszik. Oh Istenem! ha Jónás ily halványan látja leányát! Mily
vig, mily piros máskor! – – És az anya szemeibe könyek tolultak.

– Mikorra Tengelyi haza jön – szólt a lelkész megnyugtatólag, könyvét
bezárva – Vilma ismét jól lesz. Ákos eltiltotta, hogy cselédei közül
valaki hirt vigyen, s a jobbágyoknak több dolguk van a vetéssel, semhogy
jó kedvből elmennének, s így barátom a tisztujítás vége előtt alig jő
haza, addig pedig bizzunk Istenben, Vilma kiépül.

– Oh én örökre szerencsétlen vagyok!

– Nyugtassa meg magát Erzsébet asszonyom – szólt, kezét a nő karjára
téve Vándory – hála Istennek! Ákos baja nem veszedelmes, s a rablás
által történt veszteség sem lesz helyrepótolhatlan. Nagy részint
irásokat vittek el s azok visszakerülhetnek.

– Igen, de a bizodalom, melylyel Jónás eddig irántam viseltetett, ki
fogja azt visszahozni? Ki fogja nekem visszaadni szerelmét, becsülését,
azon egész boldogságot, melyet birtam s melyet elvesztettem? Kérlek, ne
fogadd el Ákost házunkban, ne engedd Vilmával szólni, lányom nyugodalma,
becsülete kivánja, így szólt többször, s én megigértem, hogy kivánatát
teljesítni fogom, és most! Leányom becsülete! Oh, hogy nem fogadtam
szavát! – És Erzsébet zokogott fájdalmában.

– Baj, nagy baj! – mondá vigasztalva a másik – de Tengelyi jobb, semhogy
megbocsátani ne tudna. Legyen nyugodtan, szólni fogok vele. S a mi
leánya becsületét illeti, nincs mit aggódnia. Vilma s Ákos jegyesek, ki
tudja, talán a gyönge seb, melyet az ifjú kapott, javára van, mert
legalább sem a Rétyek, sem Jónás nem ellenezhetik a házasságot többé.

– Oh a Rétyek! – viszonzá Erzsébet sirva.

– A Rétyek? Erzsébet asszonyom őket rosszabbaknak képzeli, mint
érdemlik. Réty gyönge ember, de nem romlott szivű, s az asszony – –
van-e asszonyi teremtés, ki ily történet után fiát abban, hogy
vigyázatlanságáért mint becsületes ember eleget tegyen, akadályoztatná?
Még minden jól mehet.

– S ha meggondolom – szólt Erzsébet szemeit törülve, keserű kifejezéssel
– hogy mindezt Viola hozta házunkra, kinek feleségét s gyermekét
legnagyobb nyomorúságában fölvettük.

– Ki tudja, ő volt-e? – mondá a lelkész komolyan – nem kell mindjárt
ítélni.

– Nincs kétség. A zsidó, mihelyt kissé magához jött, elbeszélte, hogy
éjjel haza felé ballagva, midőn kapunkat nyitva látá, tudván, hogy
férjem Porváron van, mindjárt valami rosszat gyanított s bejött. Férjem
szobaajtaját szintén tárva találta, oda ment, megtudni, ha az úr haza
jött-e? E pillanatban Violától, ki zsákmányával ép az ajtón kijött,
földre teríttetett. A kovács, ki a gyilkost üzőbe vette, esküszik, hogy
az Czifránál, Viola egyik czimborájánál nem volt más; s maga Liptákné
megvallotta, hogy Viola ugyanez este a faluban, sőt Liptákné házánál
volt. Nincs kétség! A zsidó Viola ütésétől még most is betegen fekszik,
maga is megkérdezheti ha akarja.

– A zsidó hazudik – szólt egy asszonyi hang, melyre Erzsébet ijedve,
Vándory nyugodtan visszafordulván, Viola nejét, Zsuzsit látá, ki
beszélgetésök alatt halkan belépett, s az ajtó mellett állva, Erzsébet
végszavait hallá, – Viola a nemzetes asszony házában soha sem rabolt, s
nem fog rabolni soha, ha száz esztendeig élne is.

Erős meggyőződés szavai ellentállhatlanok, s ha annyi ezerek közül, kik
mióta földünk forog, létünk titkait új meg új vallások felállitásával
iparkodtak megmagyarázni, alig van egy, ki legalább néhány hivet ne
talált volna: ezt azon hatalomnak tulajdoníthatjuk, melyet Isten
azoknak, kik nem kételkednek, mások felett adott, s ilyen vala az,
melyet szegény Zsuzsi szavai e pillanatban még Erzsébet felett is
gyakoroltak.

– Legyen áldva az Úr neve, hogy úgy van – szólt Vándory, ki mindent, mi
az emberekben való hitét gyöngítheté, mintegy személyes veszteséget
tekintve, örült a hatáson, melyet az asszony szavai Erzsébetre tettek.

– Úgy van úgy, hígye el a tiszteletes úr – szólt Zsuzsi, s szavának mély
s mégis nőileg gyöngéd hangja reszketett e szavaknál, – Viola szegény,
szerencsétlen ember. Házától, földjétől elűzték, kergetik, üldözik
helyről helyre, mint a fenevadat, de ezt Viola nem tette. Darabokra
téphetik, szivét szakíthatják ki testéből, de háládatlanságot nem fognak
benne találni.

– Szép tőled Zsuzsi – mondá Erzsébet meghatva – hogy férjedet
védelmezed, hisz megesküdtél, hogy el nem hagyod bajban s nyomorúságban;
magam is szeretném hinni, hogy igazat mondasz, de hiába, minden férjedre
mutat és Viola, nem akarlak sérteni jó asszony, mit tehetsz te róla, de
férjed mégis csak zsivány.

Látva a kifejezést, mely Zsuzsi arczán e szavaknál átvonult, Erzsébet
maga megbánta, hogy kimondá. Vándory néhány vigasztaló szóval biztatá a
szegény asszonyt, ki azalatt elébbre lépve az asztalhoz támaszkodott,
mely mellett azok ültek.

– Igen, igen, Viola zsivány – szólt végre keserűen s összevont
homlokának redői, s a pirosság, mely arczán átfutott, mutaták
meghatását; – hagyja el tiszteletes uram, nótáriusnénak igaza van,
férjem zsivány, én lator felesége vagyok; hisz az egész falu, egész
megye tudja, fejére vérpénzt tettek, minden gyermek arról beszél! De ha
majd a végitélet napja eljő s Isten meg fog jelenni trónusán, körülötte
angyalai, mint szent irásomban írva áll, s ha ítélni fog a jók s
gonoszok felett s mindenkit érdeme szerint megjutalmazni, nem Violától
fogja számon kérni, miért lett zsiványnyá, hanem azoktól, kik őt reá
kényszerítették, kik őt üldözték, mielőtt vétkezett. Isten örökké
igazságos, előtte nincs különbség szegények s gazdagok között, ő látja a
sziveket s Viola meg fog állhatni előtte.

E szavaknál Liptákné, ki azalatt fejér kendővel fején s kis bundájával
vállain a szobába lépett s az asztalig jött, midőn magát köszöntve
meghajtá, Zsuzsi vállára tette kezét s így szólt: – Igazad van leányom,
bizzál Istenben s el nem hágy, – a többiek meghatva hallgatának.

– Igen, igen, bizzam Istenemben – szólt Violáné, midőn a belépőt
megismeré, szemeit szomorúan maga elébe meresztve – kend nénémasszony
százszor mondta, s mit is csinálna ily szegény ember, ha nem biznék
Istenében; de hígyék el, ha néha meggondolom egész
szerencsétlenségünket, ha eszembe jut, hogy bennünk senki e világon nem
bízik többé, hogy a legbecsületesebb emberek, mint itt a tiszteletes úr
s a nótáriusné, azt hiszik rólunk, hogy legnagyobb jóltevőink iránt
judássá válhatunk: akkor, néném, elhágy jó angyalom, s néha szinte azt
hiszem: a szegény embernek Istene sincs e világon.

– Ne beszélj ilyeneket Zsuzsi – szólt Liptákné komolyan, – írva áll:
könnyebben megy keresztül teve a tőlyukon, mint gazdag mennyeknek
országába. Nekünk szegényeknek nincs miért kételkedni az Úr kegyelmén,
hisz Isten fia szegények közül választá apostolait. Ha a nemzetes
asszony valami olyat mondott, mi neked rosszul esik, gondold: jóltevőd,
s a legjobb ember, ha károsodott, igazságtalan; maga férjem, Isten
nyugoszsza békében, egyszer, midőn tehenünket elhajtották, Peti
czigányra gyanakodott. Viseld el nyugalomban keresztedet, mint
üdvözítőnk.

– Igen, de ő Isten fia volt – szólt Zsuzsi sóhajtva – én gyenge ember
vagyok, s tudja-e valaki, mit szenvedtem én? Szegény, árva leány voltam,
apám s anyám jókor meghaltak, s ha kend, néném, nem fogad házához, talán
elveszek, mint a gyermekek, kiknek anyjok nincs, ki rájok vigyázzon.
Igy, Isten áldja meg érte, felnőttem a többiekkel, s a faluban nem volt
vígabb leány, mint én. Édes anyám, midőn szült, meghalt, de néném
asszonynál soha sem jutott eszembe, hogy valaki lehetne, ki engem inkább
tudna szeretni.

Vándory s Erzsébet meghatva hallgatának, Liptákné szemeiben könyek
ragyogtak.

– Igen, én víg voltam – szólt mindinkább lelkesülve Zsuzsi – azt hittem,
hogy boldogabb nem is lehetnék, s reggeltől estig áldottam Istenemet
ennyi szerencséért. S mégis, mindez nem volt semmi. Csak mióta Violával
megismerkedtem, tudom mi az, mennyországot birni e világon. Eleinte nem
is gondoltam, hogy oly ember, mint ő, engem szeretni tudna. Viola gazdag
volt, reá apjától egész telek maradt, háza a nótáriusén kívül legszebb
volt az egész faluban, marhája czimeres, és én, szegény árva leány
létemre miként hihettem, hogy engem fog szeretni. Ha künn a mezőn
aratásnál voltam, s ő négy ökrével, ott hol én dolgoztam, megállt,
kévéimet kötözni segített; vagy ha a Tiszánál ő merített vizet vedrembe,
vagy néha lakadalmakon szép rozmarint is hozott s velem tánczolt,
gondolám magamban: Viola jó ember; de az, hogy elvesz, nem jutott
eszembe, s imádkoztam, hogy Isten őrizzen meg ily kevély gondolatoktól.
De midőn Viola karácsonkor hozzánk jött s kérdezett: szeretem-e? s mikor
nem szóltam, de csak úgy lesütöttem szemeimet s ő derekamon fogva
magához szorított és mondá, hogy farsangra elvesz, velem megfordult a
világ s hivém, hogy az angyalok irigylik szerencsémet.

– Szegény asszony – szólt Erzsébet, szemeit törülve.

– Oh akkor nem voltam az! – folytatá lángoló arczczal emez. – Akkor az
egész világ egy nagy lakadalomnak látszott, szivemet öröm szorongatta,
sírhattam volna ama pillanatban, mint a gyermek. S mégis mindez csak egy
csöpp volt a tenger boldogsághoz képest, melyet később férjem házánál
találtam. Mikor első gyermekünk született s a kis Pista javára
gazdálkodhattunk, Isten áldása volt házunk s vetéseink fölött, marhánk
szépen tenyészett, buzánk tizszeres maggal fizetett. Ej hány menyasszony
lép boldogan férje házába, de nekem minden nap az előbbinél szebbnek
látszott, nem is emlékeztem lakadalmomra, oly szerencsésnek érzém
magamat.

Violáné, mintegy elnyomva az érzés által, melyet e boldog idők emléke
keblében gerjesztett, pillanatig hallgatott, végre elfojtott hangon
időről-időre félbeszakasztva beszédét, mintha feszült keble nem birna
annyi lélekzettel, hogy egész bánatát kimondja, ekkép folytatá: – Igen,
s lássák, hogy mind ennek vége van, ez az, mi fáj. Mi nem voltunk
kevélyek boldogságunkban, mi nem bántottunk senkit e világon. Férjem
megfizette portióját, leszolgálta ötvenkét marhás napját, s ha szegényt
látott, utósó darab kenyerét megosztotta vele. Isten mégis elhagyott
nyomorúságunkban. Viola jól birta magát, de csak paraszt volt és az urak
között haragosai támadtak. A fiscális, Isten verje meg, – szólt Zsuzsi s
keze ököllé szorult össze – gyűlölte férjemet, mert valahányszor a többi
parasztoknak bajuk volt, ha például illetőségöknél többször hajtattak
ki, vagy más valami, mindig őt választák szószólónak; és a főbíró boszút
esküdött, mert a semmirevaló utánam járt, s én becsületes asszony
létemre kiűztem házamból, mint kellett; s én mindig féltem, ámbár férjem
azt mondta, hogy míg kötelességének eleget tesz, addig a fiscális és
főbiró haragjától nem fél. De az urak mind összetartanak, s a szegény
embernek ártatlansága haragjok ellen nem használ. Most őszkor két éve,
hogy kis leányom született, reggel már rosszul éreztem magamat, férjem s
nénémasszony nálam voltak, akkor küldött a fiscális, bizonyosan mert
helyzetünket a bábától megtudta, házunkhoz, hogy Viola menjen mindjárt
négy lóval az udvarba, mert a nagyságos asszonyt fogja Porvárra vinni.
Férjem kiment s megmondta a hajdúnak, hogy ma nem mehet, hisz annyit
forspontozott már az esztendőn át, mint senki a telkes gazdák közül, de
hogy mégis szivesen elmegy akármikor, csak ma nem, mert gyermekágyban
fekszem. Gondoltuk, minden jól van, de fél óra mulva a hajdú megint
visszajött s mondta, hogy akármint legyek én, férjem kötelessége alól
nem mentheti fel magát, s hogy jőni kell, mert senkinek sincs a faluban
jobb lova. Viola boszankodott, de midőn kértem, hogy minden izgága
elkerülése végett küldje lovait legényünkkel, megtette, pedig igen kedve
ellen, mert lovait nem szivesen bizta másnak gondviselésére. S ismét
nyugodtan maradtunk. Nálam már a vajudások közeledtek, akkor jött a
hajdú kocsisunkkal vissza s mondá: hogy Viola jőjjön, mert a nagyságos
asszony minden más kocsissal fél. Viola látta fájdalmimat, s hogy nem
maradhatok nála nélkül, s mondá, hogy bármit tegyenek, elég ha lovait
odaadta, ő maga nem megy el tőlem a király fiának sem. Mire a hajdú is
azt mondta, hogy maga sem cselekednék máskép, de hogy mégis jobb lesz
elmennie, mert a szolgabiró az udvaron van s megesküdött: ha jó
szántából nem jő, erőszakkal viteti az udvarba, s akkor majd meglátja,
mi vár reá. Férjem maga is indulatos s néha fejes ember volt,
megboszankodott s azt üzené a szolgabirónak, az idei forspontját
leszolgálta, s hogy ő ma nem megy Istenének sem. A hajdú elment; azután
mi történt, nem tudom, oly rosszul lettem, hogy nem láttam s nem
hallottam magam körül semmit, de mint a szomszédok s itt nénémasszony
mondják, mihelyt a hajdú a kastélyba ment, a főbiró pandurjaival jött
házunkhoz s Violát káromkodások közt kirántva a szobából, hol magamon
kívül feküdtem, kötözve a kastélyba czipelteté.

– Úgy van – szólt közbe Liptákné, ki most Zsuzsi helyett a történetet,
noha a jelenlevők azt ismerék, mint sokszor cselekszünk, ha valami
nyomja szivünket, tovább beszélé, míg Zsuzsi szemeit kezeivel takarva
hallgatott, – egészen úgy történt, mint Zsuzsi mondja. Mikor Violát
elvitték, én utána mentem. Szörnyű volt látni. Menni nem akart, s
haragjában földre vetette magát, a hóhérok úgy czipelték, mint a marhát,
az embernek hajszála borzadott. Az egész falu szomorúan követte őt, de
nem volt, a ki segíteni merne, s csak úgy magunkban sirtunk s
szitkozódtunk, hogy az ártatlant, csupán mert menni nem akar, bottal,
fokosokkal agyba-főbe verik. A szolgabiró káromkodva s fenyegetődzve
ment a többiek előtt, hogy Viola majd meg fog lakolni makacsságaért. Én
Zsuzsiról csaknem megfeledkeztem s velök mentem egész az udvarig, mintha
előre éreztem volna a bajt, mely történni fog. Alig értünk oda, a főbiró
kérdé a hajdútól valamennyiünk előtt: elment-e Viola házához és
hányszor? megmondta-e, hogy az uraság szolgálatára hivatott? és Viola
miket felelt? S mit tudom én hány kérdést. – No várj, – szólt végre
derest hozatva – meglátjuk, nem jösz-e uraságod szolgálatára máskor,
majd adok én neked káromkodni, majd adok mondani, hogy Istenednek, hogy
a teins vármegyének sem mégy, parancsolatára. Huzzátok le. Viola ott
állt a pandurok között; ha száz esztendeig élek, sem fogom elfeledni a
képet, melylyel az udvaron állt. Feje két helyen fokossal beszakasztva,
arcza véresen, ajkai, melyeket összeszorított, csupa méregtől szinte
kéken. Kötözött kezei az udvaron föloldattak, most kiragadva magát a
hajdúk kezéből, mint oroszlán ugrott előre. – A kinek lelke van,
kiáltott, ne jőjjön közel. Mind hátráltak. De Nyúzó káromkodva lelkére
esküdött: ha nem huzzák le mindjárt, valamennyiöket felvágatja, s mind
neki rohantak. Akkor Viola körülnéz, meglát egy fejszét, melylyel ép
mielőtt az udvarba jött, fát hasítottak, s melyet az ördög útjába
vetett, felkapja, maga körül vág s egy pandúr s az ispán vérökben
fekszenek a földön. Viola az emberek között, kik eliszonyodva
félrementek, elszaladt, házához futott, lóra ült s ki a sz.-vilmosi
erdőségbe, mint Kain, kit Isten átka üldöz. Az ispán meghalt. Violának
emberek között nem volt maradása többé.

– S azóta Viola zsivány – szólt Zsuzsi, kezeit görcsösen összekulcsolva,
míg Liptákné az egész testén remegőt székre ülteté s Vándory sóhajtva ég
felé tekintett.

Az egyszerű történet, melynek teljes igazságát Vándory s Tengelyiné ép
oly jól tudták, mint bárki Tiszaréten, még inkább a mondhatlan fájdalom,
mely a szerencsétlen asszony arczán látható vala, mélyen hatottak a
jelenlevőkre, s csak az öreg Liptákné, ki Zsuzsinak hideg kezeit
szorítva, őt nyájas hangon többször nevén szólítgatá, szakítá félbe az
ünnepélyes csendet, mely a szobában uralkodott. Hol halott fekszik,
szótlanul állják körül a ravatalt; ki találna erőt beszédre, ha egy
kihalt emberi boldogság sokkal szomorítóbb képe előtt áll? Végre Violáné
felkelt s halvány arczainak kifejezése nyugodtabb, hangja erősebb vala,
midőn az asztalhoz lépve így szólt: – Most Isten áldja meg nótáriusné
asszonyomat, mindazokért, miket rajtam s szegény gyermekeimen tett. Én
elmegyek, felkeresem Violát s ha a rablott dolgokról valamit tud, vagy
nyomukba akadhat, ne féljenek, Tengelyi úr nem fog károsodni.

[Illustration: Csak az öreg Liptákné szakitá félbe az ünnepélyes
csendet.]

– Hová gondolsz? így nem ereszthetlek – szólt Erzsébet felkelve.

– Ne féljen nemzetes asszony – vágott közbe Violáné keserű mosolylyal
arczán – nem fogok elszökni, gyermekeimet itt a háznál hagyom, s lássa,
ha csak zsivány felesége vagyok is, azokat még sem hagyom el.

– Nem úgy volt értve, Zsuzsi, – mondá érzékeny hangon Tengelyiné, a
távozónak kezét nyújtva – de még beteg vagy s ha e hideg őszi napon künn
jársz, bajod lehet.

– Köszönöm – szólt emez meghatva – de most megint jól érzem magamat,
csak a mezőre érjek, a friss szél majd megpirosít. Itt nem maradhatok.
Violán nehéz gyanú fekszik. Tudok mindent. A zsidó s a többiek ellene
vallanak; hogy a faluban volt, abban nincs tagadás, bundáját itt a
szobában találták, minden ellene szól, s mások nem tudják, hogy az,
mivel őt vádolják, mégis lehetetlen. Ezt tisztába kell hoznom, meghalnék
kínomban, ha tovább itt maradnék s mindazon szörnyűséget hallanám, miket
férjemről beszélnek. Isten áldja meg nótáriusné asszonyomot. – S Violáné
megfordult s Liptáknétól követve az ajtó felé ment.

– Szegény asszony – sóhajtott Erzsébet szomoruan utána nézve, mintegy
akaratlanul – ez is jobb sorsot érdemelt a világon.

– Jobb sorsot? – mondá Violáné lelkesedéssel, midőn e szavakat hallva az
ajtónál megfordult – higye el a nemzetes asszony, ha ma még egyszer
születném s előre látnám mindazt, mit mint Viola felesége szenvedek, még
sem mennék máshoz. Felakaszthatják és én az akasztófa alatt ülve még is
áldani fogom Istenemet, hogy felesége voltam. Ily nemes szív, mint az
övé, nincs több a világon. Isten áldja meg kigyelmeteket. S ezzel
elment.

– Esküdni mernék – mondá végre Vándory felkelve s az ablakhoz menve,
mely mellett most épen Zsuzsi Liptáknéval elment – Viola ártatlan.
Ember, kit neje nyolcz évi házasság után így tud szeretni, nem lehet
alávaló. –

– Ki tudja? – válaszolt Erzsébet sóhajtva; – az asszonyi szív oly
különös, s a tövisek, melyek közé jutott, erősebben tartják vissza
sokszor, mint ha a végzet virágágyra fekteté; de, hogy Zsuzsi angyal, az
igaz, az ember szinte kételkedni kezd az isteni gondviselésben, midőn
látja, hogy ily lénynek ily sors jutott a világon.

– Kétkedni az isteni gondviselésen? – szólt lelkesülve Vándory, – de hát
nem hallotta-e a szavakat, melyekkel ez asszony tőlünk búcsút vett? Őt
nehezen érte a sors keze, a végzet sokszor ép a legnemesebb vállakra
rakja legnehezebb terheit, de hát nem boldog-e ő, mind e mellett? Azon
szeretet, mely egész keblét tölti, mely szivének minden dobbanásában
felszólal, mely életének életét teszi, nem ád-e több élvezetet, több
belső megelégedést keblének, mintha körülötte mindazon örömöket
felhalmozzuk, melyek egyes gonoszoknak néha jutnak? Meglehet, Viola nem
érdemli e ragaszkodást, talán e jámbor teremtés csalódik, de vajon maga
az, hogy a jó annyiszor csalódhatik, hogy csalódásait annyi ideig
megtarthatja, s mint a bálványozó érzéketlen szobra előtt, úgy az
érdemetlen mellett, kit szive körülfogott, mindazon magasztos
érzeményekkel telhetik el, melyek az embert e föld porán túlemelik, nem
teszi-e ép ez boldogságát? Nem teszi-e ép ez, hogy az élet jó s rossz
óráit felszámítva azon meggyőződéshez jutunk, miként a mérleg végre még
sem a jók ellen fordul? Oh higye el Erzsébet asszonyom, azt, ki így
szeretett, nincs miért sajnálnunk!

A lelkész Tengelyi által szakíttatott félbe. A jegyző, ki mindjárt a
botrányos jelenet után, melynek a szavazásnál tanúi voltunk, Kálmánnal
elindult, az úton Iczik zsidónak egyik fiával találkozott, kit apja
Porvárra küldött, hogy Macskaházynak hírt vigyen, s tőle hallotta meg a
történteket. Az utasok e pillanattól, a meddig a töltés tartott, azaz
Réty kastélyáig, repültek, itt nagy zökkenéssel lehajtva a töltésről,
Kálmán tapasztalá, hogy oly nyugtalanság nincs, mely magyar utakkal,
főkép melyek falukon vezetnek át, őszkor megküzdjön, s midőn a jegyző
házához közelgve a fáradt lovak végre a sárban elakadtak, Kálmán s
Tengelyi leszálltak s emez megköszönve Kislaky szivességét, gyalog
sietett hazafelé.

– Igaz-e, hogy kiraboltattunk? – szólt a belépő, szemeit a szobában
körüljártatva.

– Csak ládádat rabolták ki – válaszolt remegve Erzsébet – a többi – –

– Ládámat? A kulcsok? hol vannak kulcsaim?

– Hihetőleg még fiókodban lesznek, de a láda nyitva van.

Tengelyi ledobva bundáját a ládához sietett, visszaveté tetejét s midőn
mellé térdelt, az irományokat kezdé felhányni. A többiek néma
nyugtalanságban álltak mellette, arczának kifejezéséből mérve vesztesége
nagyságát. Végre a jegyző felkelt, s székre vetve magát, kezeivel fedé
be halvány arczát. – Oda vagyok! – szólt feszült kebellel – irományaim
elveszve, rajtam nem segít senki. – Erzsébet s Vándory mindent elmondva,
a mi mint hivék, bánatát vigasztalhatá, ő szótlan fájdalmában nem
válaszolt, s csak abból, hogy fejét néha türelmetlenül rázá, lehetett
észrevenni, hogy beszédöket hallja.

– Jól van, jól – szólt végre felkelve – csak az irományok vesztek el
úgy-e? tudom, tudom! A pénzt megtaláltátok, itt volt az ajtó küszöbén
nemde? De tudod-e, hogy nemtelenek vagyunk? Igen, jó asszony, ne bámulj
úgy! Nemtelenek mi s gyermekeink, parasztok! oly valami, mit megvetnek,
lábbal taposnak, minek birtoka nincs, minek érdeme nem lehet; olyanok,
minők itt e kunyhókban körülöttünk laknak, nem idegenek, mert hisz itt
születtek, s hely nincs, melyet e világon hazájoknak nevezhetnének, s
még sem honosok, mert hisz a haza az, mit magadénak nevezhetsz.

Tengelyi fölkelt s nagy lépésekkel járt föl s alá szobájában, a többiek
bámulva néztek egymásra. A kínos hallgatást végre a jegyző szakítá meg,
ki Vándory előtt megállva, röviden elmondá, mik Porváron történtek. –
Most – tevé hozzá keserűen – tudsz mindent. Nemességem bizonyítása
kivántatik. Más megyéből szakadtam ide, apám mint lelkész nemességével
soha nem gondolt, jogaim kétségbe nem vonattak, s azért nem tartám
szükségesnek, hogy nemességemet itt a megyében kihirdettessem, s ime az
irományok, melyekkel azt tehettem, elrabolva. Szegény fiam!

És a jegyző ismét székére veté magát s kezeivel takará el szemeit.

– Jónás, – szólt Vándory, barátja vállára téve kezét, – tudod, veszteség
ért engem is, mily tetemes az, mennyire hathat oly dolgokra, melyek e
világon talán léginkább szivemen fekszenek, te nem tudod, – de bizzunk
Istenben!

– Van-e gyermeked? – mondá szemeit Vándoryra függesztve emez –
veszteséged fiad létét fogja-e megrontani?

– Én értem egész fájdalmadat. Hidd el – tevé kezét szorítva hozzá – ha a
sors ezen csapása valóban érne s nemességedtől megfosztatnál, senki sem
osztoznék inkább bánatodban, melylyel azt gyermekeid miatt viselnéd; de
le kell-e mondani mindjárt minden reményről? Nem lehetséges, sőt nem
valószínű-e, hogy az irományok, melyek a rablóknak hasznára nem
lehetnek, egy vagy más úton visszakerülnek? S még ha ez nem történnék
is, nem bizonyíthatod-e be, hogy irományaid elraboltattak, s mind te,
mint apád nemesi kiváltságokkal éltetek. A királyi kegyelem, száz más
mód, mely által nemességedet visszaszerezheted.

– A királyi kegyelem? Egy szegény falusi jegyzőnek!

– S miért ne? – szólt lelkesülve Vándory – ha irományaidat nem találjuk,
fölmegyek magam Bécsbe, a trón zsámolyához borulok, elmondom egész
történetedet, elmondom, hogy gyermekeid vannak, fiad, ki most
nemességétől szerencsétlenség által fosztatott meg. Kinek Isten annyi
hatalmat adott, annak keble bizonyosan könyörülni fog, ha
szerencsétlenségedet hallja.

– Miért nem élünk álmaid világában? – mondá Tengelyi szomorúan – a világ
nem oly szép! Te Bécsbe, te, egy reformált falusi lelkész, a trón előtt,
hogy egy falusi jegyzőnek nemességet szerezzél! Ej, be boldog vagy, hogy
eddig élhetél s az élet tarka meséjéből még sem vontad ki az egy szomorú
oktatást, melyet benne találhatunk.

– Ismét azt fogod mondani, optimista vagyok, nemde? – szólt nyájas
hangon a lelkész. – Azt hiszed, szegény predikátor létemre nem merek a
király elébe lépni? Ne félj, bennem elég bátorság van, s az egész megye
pártolni fogja kérésemet. Ki a királynak alkalmat ad, hogy hatalmával
jótéteményre élhessen, annak nincs miért pirulni előtte; a kérés, melyet
tesz, mintegy ajándék, melyet nyujt. A király oly magasan áll, hogy a
falusi lelkész előtte magát azon fényes urak hasonlójának érezheti, kik
által különben lenézetett.

– Barátom – szólt Tengelyi, türelmetlenül fölugorva székéről – az
optimismus szép, jó dolog, de mindennek vannak határai! A megye pártolni
fogja kérésedet? De hát nem látod-e, hogy az egész rablás nem véletlen
eset, hanem csak egy egész tervnek része, mely megrontásomra ugyanaz
uraktól koholtatott, kiktől most számomra pártolást vársz. Vagy talán
az, hogy nemességem egész éltemen át soha kétségbe vem vétetett azon
pillanatig, melyben irományaim elraboltatnak s magamat többé védelmezni
nem tudom, csak véletlen volna? Véletlen, hogy a küldöttséghez csupa
elleneim neveztettek? Hogy soha, ma reggelig, mikor ez urak
megraboltatásomról czimborák által már tudósítva voltak, senki által nem
emlékeztettem, hogy nemességem még a megyében kihirdetve nincs, s
bizonyítására még készülnöm kell? mindez csak vak eset, puszta véletlen?
Oh csak láttad volna Macskaházyt, midőn ott a küldöttségi asztal mellett
állt, szürke szemeit reám függesztve, kárörömmel arczán, nem szólnál
így. Én pokolbeli cselszövénynek vagyok áldozatja, Viola csak vak
eszköz, azt elhiheted, mert az alávalósággal frigybe lépni, mert az
elnyomóknak eszközül szolgálni, mert az üldözőknek egyike lenni nem
akartam, le kelle tiporni büszkeségemet. Rajtam nem segít senki.

– Az Istenért Jónásom, ne beszélj így – szóla Erzsébet férje kezét
megragadva – szívem megszakad, ha ily reménytelenül látlak. Emlékezzél
vissza a multra, mennyi bajon vergődtünk át, mennyiszer estünk majd
kétségbe, és –

Tengelyi arczán leirhatatlan fájdalom vonula át, megszorítá neje kezét,
mely még az övében pihent s fojtott remegő hangon kérdé: mi történt
leányával?

Erzsébet elhalványult s hallgatott.

– Erzsébet! – kérdé még egyszer, reá meresztve szemeit a jegyző – mi
történt leányommal?

Erzsébet eliszonyodva Tengelyi arczának szörnyű kifejezésén, ismét
hallgatott s Vándory zavarodva szavakat keresett, melyekkel barátjának a
történteket elmondhassa.

– Hát igaz? – szólt végre eltaszítva neje kezét Tengelyi – leányom
megbecstelenítve!

Erzsébet sírt, Vándory mindent, mi barátjának fájdalmát enyhítheté,
egymásután elősorolt. Ákos becsületérzetét, a fiatal pár szerelmét, hogy
becstelenítésről szó nem lehet. Tengelyi halványan állt az asztalhoz
támaszkodva s reszkető ajkain nem jött ki egy szó, mely Erzsébetet
vigasztalhatá.

– Igen, igen – szólt végre keserűen mosolyogva – minden rendiben van, a
dolgok jobban nem is mehetnének. Én vissza fogom kapni nemességemet s
leányom becsületét, nemde Vándory? Te felmégy Bécsbe és a felség mindent
visszaad, mindent! Oh ha hely volna a világon, hol asszony jó hírét
visszanyerheti!

Vándory ismét néhány vigasztaló szót monda, hogy semmi ok sincs, miért
Ákos Vilmával anyja jelenlétében ne találkozhatnék; hogy Ákos becsületes
szándékkal jött a házhoz.

– De hát becsületes ember módjára jött-e házamhoz? – vága közbe Tengelyi
mindinkább elkeseredve. – Ha valaki hallja, hogy titkon Porvárról
ellovagolva, lovát künn kertsövényhez kötve, sötét éjjel tolvajként
házamba lopódzott, hová világos kivánatom következtében jőnie nem volt
szabad, hogy éjfélkor itt lányomnál volt, ki fogja hinni becsületes
szándékait?

– A jövő legjobban meg fogja mutatni – szólt Vándory nyugodtan – ha
Vilmád Rétyné lesz, ki mer valamit szólni ellene? – Erzsébet halkan
ismétlé e szavakat.

– Ha Rétyné lesz, úgy-e asszony? – szólt haraggal Erzsébethez fordulva
Tengelyi – s te kivánod ezt; te talán, midőn az egész történt, magadban
áldád Istenedet az esetért, mely Ákost biztosan leköti? S tudod-e, hogy
lányod szerencsétlenségére számoltál, hogy majd átkozni fogja emlékedet,
mert hiuságodnak élte boldogságát áldoztad fel? Leányom Rétyné; mert
megbecsteleníttetett, mert Ákosnak nem vala más menekülése; megvetéssel
fogadva a házban, melybe lép, gyűlölettel a családtól, mely őt körébe
nem veszi, hanem tűri, kiragadva természetes helyzetéből, szolgáló, kit
férje kegyelemből fogadott, kinél csak a kényszerítésre emlékezik, mely
alatt őt az otlárhoz vezette, s nem azon szeretetre, melyet karjai
között talált. Te nyomorulttá tevéd tulajdon gyermekedet.

Erzsébet sírt.

– Sírj, sírj, míg élsz, szerencsétlen asszony – szólt Tengelyi
szenvedélylyel – nincs könny a világon, mely bűnödet lemossa. Volt-e
jobb, szeretőbb gyermek e világon, mint leányod, s mit csináltál belőle?
Éltem büszkesége volt, szívem megifjodott, ha reá tekinték,
megfeledkeztem multamról, szinte szeretni kezdém az embereket ismét, ha
körüljárva köztük minden szó csak leányom magasztalásaiban hangzott, és
most! ha majd pirulnom, ha szememet, mint gonosztevőnek kell lesütnöm,
midőn Vilmám említtetik – –

– Az Istenért, légy irgalmas – szólt a székhez támaszkodva Erzsébet, –
ha szeretsz, ha valaha szerettél.

– Ha szerettelek? A mindenható Isten tudja, miként szerettelek;
házasságunk első napjától volt-e egy keserű szó, melyet ajkaimról
hallottál, volt-e kivánatod, melyet nem teljesíték, gondolat, melyet
előtted titkoltam? S mit tevél te annyi szeretet után? Ismerted
nézeteimet, kértelek, hogy Ákost ne fogadd el házunkban, te megigérted,
s a pillanatban, mikor ez igéretet tevéd, már kész volt a terv, hogy
megcsalhass. Ákos előre tudta a napot, melyen parancsomat megszegi,
megtanítád lányodat, miként csalja apját, s míg én bizodalmasan elmenék
s távol házamtól örültem azon pillanatnak, melyben ismét azon egyedüli
lények körébe léphetek, kikben e földön bizhatom, addig ti vártátok
vendégteket, nem kivánva mást, mint hogy valamikép idő előtt haza ne
jőjek. Ez a mód, metylyel szerelmemet viszonoztad.

– Isten látja lelkemet Jónás, ezt nem érdemeltem tőled.

Tengelyi szemeiben vad tűz lángolt. – Ne szólj hozzám – kiáltott
magánkivül, – menj el, hagyj békében, ha nem akarod, hogy elátkozzam a
pillanatot, melyben veled az oltárhoz léptem; hogy elátkozzam –

Tengelyi nem folytathatá tovább, a másik szoba ajtaja megnyilt s Vilma,
ki gyors léptekkel kijött, apjai lábaihoz borulva, kérő hangon kiálta: –
Apám!

Jónás, kit e napon annyi ért, ki magát polgári állásában megtámadva,
apai érzeményeiben sértve, ki magát azon egy által, kiben mindig bizott,
csalatva látá; eddigi boldogsága romjai felett nem győzheté le
érzelmeit, s indulata határtalan vala, mint a fájdalom, melyet érzett.
Vilma nyájas hangja szenvedélyeinek más irányt adott. Az átokra emelt
kéz nyájasan ereszkedett a kedves gyermek homlokára, a kemény szó
elakadt a szelíd gyermek előtt, ki térdeit átkarolva, kérő tekintetet
vetett a szerencsétlen apára.

– Megbocsátasz-e Vilmádnak – szólt gyönge hangon a leány.

– Jer szivemhez – szólt felemelve gyermekét Tengelyi. – S apa és lány
sírva feküdtek egymás karjaiban.



XVII.

Ákos sebe, mint olvasóim tudják, nem volt veszedelmes. A lövés, mely bal
karján átment, a csontot sértetlenül hagyá, s az ifjú szinte
megszégyenlé, hogy mint mondá, ily kicsiség miatt csak egy perczig is
eszméletét veszthette. A seborvos azonban, ki hamarjában Sz.-Vilmosról
hivatott s még inkább Vándory – mert az első minden diplomája mellett
alig talált volna engedelmességet – a sebláz miatt, melynek jönnie
kelle, a betegágyba fekteté. S itt találjuk őt most, elég rosszkedvően
vánkosai között, míg barátja, Kálmán szivarral kezében ágya mellett ül s
öreg huszárja, János a sérült kezet időről-időre hideg borogatással
takargatja. A szoba, hol a barátokat találjuk, tág és kényelmes. Az
asztalokon ujságok s könyvek, a falakon néhány híres magyar férfiúnak s
ép annyi még híresebb angol ménnek képe; a két ablak között zöld
posztóval bevont falon fegyverek, lovagló- s kocsisostorok, melyek
között egypár rókafark s odaszegzett nyúlfül arra int, hogy minde
vadászkészület nemcsak diszítménynek akasztatott oda; azonkívül pipa
mennyi kell, dohány s szivarok mindenfelől, egypár szép, női kezek által
készült sipka, mely a szekrényen díszlik, szóval minden arra emlékeztet,
hogy úrfiszobában vagyunk, nem említve a karszékeket, melyek mint tudva
van, a magyar falusi lakokban eddig majdnem kizárólag csak a fiatal úr
szobájában találhatók; azért-e, mert fiatal ivadékunk ülő
foglalatosságokat nem kedvelvén, a szülék czélszerűnek tartják, hogy
gyermekeiket az üléshez jó székek által csábítsák; vagy azért, mert
idősbjeink érezve, miként hazájok iránti tartozásukat csak ülés által
szolgálják le, hogy érdemök nagyobb legyen, e kötelességöket a
lehetőségig nehéz módon akarják teljesíteni, oly székekre ereszkedve,
melyeknek mindegyike valóságos kinzó eszköz; vagy végre talán mert
elfajultunk s az ivadék, mely megelőzött, legalább székei után itélve,
tízszer keményebb volt, – mindennek megitélése nem engem illet; azonban
tény: hogy az egész Réty-kastélyban nem volt szék, melyet Ákoséihoz
hasonlítani lehet, s hogy épen arról, melyen most Kálmán helyet foglalt,
Kenyházy esküdt egyszer délután fölkelni sem tudott, mit a jelenvoltak a
szék jóságának tulajdonítottak.

Azonban minde kényelem, melyet a kandallóban égő tűz még nevelt, az
ifjak kedvét nem derítheté föl. Mióta Ákos s Kálmán Porváron egymástól
elváltak, oly sok történt! Ákos lelkét, miután boldogsága közepett oly
váratlan baj érte, komor sejdítések tölték el; Kálmán, ki azon meleg
részvét által, melylyel Tengelyi mellett föllépett, Rétyéket újra
megsértette, noha tettét nem bánta meg, benne új akadályt látott, mely
közte s Etelka között emelkedik; s az ifjak, miután egymásnak
történeteiket elmondák, gondolataikba merülve hallgattak. A szobában
csend vala, s maga Tünde, Ákos kedvencz agara, osztozni látszék urának
rossz kedvében s az ágy előtti pokróczon kerékbe feküdt s ha néha urára
föltekintett, halkan morogva ismét behunyta szemeit. Csak az öreg János,
ki időről-időre friss jégborítást vagy más valamit hozott, járt pengő
sarkantyúkkal föl s alá a szobában, néha midőn ifjú ura szomorú képét
látá, rosszkedvűen fejét csóválva.

– Teins uram! – monda végre a huszár, midőn ura karjáról, mint látszék,
több jó szívvel, mint ügyességgel a borítást levevé.

– Vigyázzon karomra – kiáltott Ákos.

– Oh, én vén szamár! – sóhajtott az öreg – mindig rosszul veszem le a
ruhát.

– Semmi baj, most nem fájt – szólt Ákos, megsajnálva hű cselédjét s
egyszersmind elmosolyodva erőlködésein, melyekkel érintéseit a
lehetőségig nyájasakká tenni igyekezett. – Mit akartál előbb mondani?

– Hát csak azt akartam mondani, – válaszolt János – bizony rossz időnk
van.

Ákos az ablak felé fordult s mondá, hogy fertelmes. Kálmán felkelt s
miután egy ideig a kertbe kinézett, nol a fonnyadt lomb, mely még a
fákon függött, a színtelen pázsit s a köd, mely az egész tájat elborítá,
szóval egy homályos novemberi nap szomorú gyászkiséretével a legvígabbat
is elkedvetlenítheté, felsóhajt s ismét hallgatva tért vissza székére;
míg János, ki azalatt fát tett a kandallóba, újra fejét csóválá s fogai
közt egyet káromkodott Kálmán ellen, «ki a helyett, hogy a beteget
mulatná, ott ül eltátva száját, mint a fancsali feszület, s nem szól
semmit.»

– Bizony az a krumpli, mit most szednek – szólt János, ki ismét
visszatért az ágyhoz s hosszú bajszát pödré – mind elromlik.

– Meglehet – felelt Ákos s ismét hallgatás lőn.

– Eje, ej – sóhajtott a huszár – csak ne menne senki agarászni
határunkon, ily vizes napon az egész vetést elrontják.

Senki nem felelt, csak Tünde kelt föl helyéről s s párszor körülforogva
ismét lefeküdt.

– Ez a kutya is egészen neki szomorodott, teins uram! – jegyzé meg
János, minden módon igyekezve, hogy valami beszélgetést idézzen elő, de
mind hasztalan! Végre kiment s friss jégborítással tért vissza.

– Hisz épen most raktál, – szólt Ákos türelmetlenül.

– Ha jó, teins uram, hát minél többször rakjuk rá.

– Nem bánom, add ide – mondá Ákos, s a sebre új borítást tétetett. János
az előbbivel kifelé indult. Egyszerre mintha egy gondolat villanna át
fején, a huszár megállt. – Teins uram! – szóla.

– Mi kell?

– Hát csak az, kérem alássan: fel se vegye a teins úr, katona dolog, nem
tesz semmit.

– Mit ne vegyek fel? – szólt Ákos bámulva.

– No hát azt a kicsiséget, a lövést. Nem esik jól az embernek, tudom,
hiszen nekem is volt részem benne, Aspernál s később a lipcsei
ütközetben, még Francziaországban is kaptam egyet-kettőt a ferkóktól, de
se baj! Nem kell szomorkodni teins uram. Isten, azt mondják, valamennyi
asszonyt egy oldalbordából készítette, a hol pedig a csont mind ép, ott
mégis egész legény egy kikerül.

– Bohó, talán csak nem gondolod, hogy sebemen aggódom?

– Hát min teins uram? – szólt a huszár jókedvűen, csakhogy valami
beszélgetés kezdődőtt, – hisz jól tudom, az ilyen úrnak jobban fáj.
Mikor kimasiroztunk, ha az úrfiak közül a regimentben valamelyiknek csak
kis ujját vágták meg, kész volt a szomorúság, némelyik még ispitályba is
ment! Végre ők is megszokták. Háborúban az ember mind egyforma lesz,
golyó s kard bemegy egyikbe úgy, mint a másikba, s ép úgy meg is
gyógyul; a tiszt koplal, mint a közkatona, s ha valamihez jut, szintúgy
eszik. Béke idején az ember nem is hinné –

Ákos elmosolyodott, de arcza előbbi szomorú kifejezését vevé fel, midőn
sóhajtva hozzátevé: – Hidd el János, ha más bajom nem volna, mint ez a
gyermekség, nem látnál ily rosszkedvűnek.

– Más baj? Igazság! Ej no, hogy is felejthetem el – szólt az öreg huszár
s egész képe mosolygott, midőn fejét hajtogatva minden módon tudni
akará, hogy Ákos baját tökéletesen felfogta. – A nótárius kis Vilmája,
úgyre bár? Ej, az a szerelem ép olyan, mint a dohány, mikor új, oly
erős, könnybe lábbad az ember szeme, ha csak rá néz. De tudja-e teins
uram, mit tennék én, ha úgy lennék, mint a teins úr?

– Mit?

– Hát elvenném.

– Bohó, csak tőlem függne!

– Hát kitől? Ej! – szólt az öreg fejét csóválva – hisz e kis lövés miatt
a teins úr nem lesz nyomorék, s még akkor is, higye el, ha valakinek
három keze volna s a teins úrnak csak egy, Vilma még se menne máshoz.
Legyek akármi, ha Vilma valaha másé, mint a teins úré lesz, – s ezzel az
öreg fejét csóválgatva s még mindig valamit morogva fogai közt, kiment.

A baráságos állás, melyben Jánost urával találjuk, olvasóim egy része
előtt talán csodálatosnak látszik. E viszony megértésére szükséges
tudniok, hogy az öreg János, ki 1814-ben, noha olvasni csak keveset,
írni épen nem tudott, mint káplár ezüst emlékpénzzel s kereszttel tért
vissza a háborúból, s Taksony-megye által huszárnak fogadtatván, innen
rövid idő mulva Ákos apjához, akkori főszolgabiróhoz került. Ez idő óta,
jóval mielőtt mostani ura világra jött, János a Rétyeket el nem hagyta.
Mikor ura főbiróból alispánná emelkedett, János, mint mondá, vele
avandsirozott. Ott volt Ákos anyja temetésén, urával ment, midőn ez
második nejéért, kivel e történetben találkoztunk, mint kérő járt; s ha
a becsületes katona az új alispánnénak nem állt is annyira kegyeiben,
mint érdemlé, s habár a nagyságos asszony nem volt is egészen az ő kedve
szerint és sokszor beszélt nemcsak Ákossal, hanem a cselédházban is a
mult jobb időkről, hol a kastélyban még nem nagyságos, hanem teins
asszony parancsolt, a Rétyek s János nem válhattak meg egymástól, mert
mint az utóbbi mondá: a kenyér az emberben hússá válik s azért
becsületes ember, ki annyi ideig valakinek kenyerét ette,
testől-lelkestől övé lesz; s mert ha az öreg néha morgott s ebédnél több
tányért s palaczkot tört, mint szükséges vala, a Rétyek jól tudták, hogy
nyalkább legényt találhatnának és sok arcz van a világon, melyhez a
sárga zsinorú kék dolmány jobban illenék, mint János verhenyős képéhez,
melyet csak homlokán a hosszú sebhely s órási bajsza ékesíte, ez is oly
színű, mintha vörös paprika szép fejér sóval vegyíttetik, – de hogy
hívebb embert, olyat, kiben minden viszonyok között ennyire bizhatnának,
a földön nem lelhetnek; s maga a nagyságos asszony, talán mert e
tulajdonokat tisztelé, talán mert lelkének jól esett, hogy oly valaki
váltja tányérait, kinek mellén több színű szalagot láthatott, sokkal
nyájasabb volt iránta, mint más cselédekhez lenni szokott. Ily
viszonyokban ismerkedett meg Ákos Jánossal. Minden befolyásnak
leghatalmasabb eszköze a megszokás. Ministerek, kik hivatalaikat sokáig
viselték, ha tehetségeik gyengülnek, sőt ha fejedelmeiknek bizalmát
elvesztik is, szükségesekké válnak, s bár mindenki ismeri hibáikat,
tőlök megválni mégis lehetetlen; mi csoda tehát, ha János tekintélye is
napról-napra nőtt, főkép ha tudjuk, hogy a kulcsári hivatal, mely a
házban a nagyságos asszony szerfölötti pontossága miatt szüntelen
változott, ilyenkor mindig a huszár által töltetett be, ki ha Rétyékről
szólt, soha máskép, mint «mirólunk» nem beszélt; s az egész ház
becsületét legalább ép úgy hordá szívén, mint az alispán maga.

Úri házak gyermekei s cselédei között mindig barátságos viszonyt
találunk. Nem is lehet máskép. Emberi gyengeségeink közé tartozik:
szívesen társalkodni olyanokkal, kiket magunk is felsőbbeknek tartunk, s
kik velünk mégis úgy bánnak, mintha mi lennénk a felsőbbek s ezen vágy
sehol sem találja annyira kielégítését, mint gyermekek s cselédek
között. A szolgának jól esik, hogy valakivel, kit nagyságos úrfinak
nevez, kinek csizmáit tisztítja, sőt kinek egykor talán bérében álland,
tökéletes egyenlőség lábán társalkodhatik, habár az úrfi most csak három
láb magas is; a gyermek örül, hogy végre egy felnőtt, nagy bajuszú
embert talált, ki vele barátságosan beszélget, miután apja, anyja s a
többiek mind, kiket az úri szobákban talál, őt föl sem veszik, vagy
legalább mindenesetre csak gyermeknek tartják. Az úrfi s inas tehát
szoros barátságba lépnek egymással, melyet számtalan kis szolgálat,
számtalan kis titok, melylyel szülők s uraság megcsalatnak, mindinkább
nevel, s ha néha a szolga elküldetésével végződik s azon szomorú
tapasztalások elsejét képezi, melyet egyenlőség utáni vágyunkkal a
világon teszünk, azért nem kevésbbé kellemes.

Az öreg huszár, ki senkit gyermekeknél inkább nem szeretett,
katonáskodása alatt, csak ha falukban szállásolva gazdasszonya
gyermekeit hordozhatá körül karjain, élvezte elébb ezen örömet, s
valahányszor a ficzkókat, mint mondá, nagyon megszerette, ismét
elszállásoltatott; de mióta Ákos a világra jött, reá szebb napok
derültek. A gyermek még dajkánál volt, s a huszár, ha ideje engedé, már
kis úrfia körül járt. Ha Liptákné, mert tudjuk, hogy ő vala Ákos
dajkája, a szobából kiment, ő vette karjára, s ha a gyermek, kit térdein
tánczoltatott, néha mosolyogva nézett rá, felkaczagott örömében. Mikor a
gyermek pokróczán mászni s végre járni kezdett, János mellette ült a
földön s vigyázott, hogy fölbukva meg ne üsse magát; s midőn először
tatá-t mondott, szemei ragyogtak örömében, mert neki legalább úgy
látszott, mintha János-t akart volna mondani. Hosszú bajsza, melyre
mindig büszke volt, csak most, mióta Ákos kis kezeivel tépdesé – s úgy
látszott, semmin több örömet nem talált, mint e vörös bajuszon – nyeré
egész becsét előtte, szóval az öreg János egész idejét úrfiával tölté, s
ha néha ura által megdorgáltatott is, is, hogy huszárból dajkává vált,
szíve, melybe az ég annyi szeretetet rejtett, most először érzé magát
kielégítve, midőn a kis Ákos oly teljes mértékben viszonzá
hajlandóságát.

Gyermekek néha a szépnek érzetével születnek, s nem ritkán látjuk, hogy
a legszilajabb, ki minden idegentől sírva elbuvik, szép asszonyhoz első
pillanatban szeretettel simul; de ha a szépség némely gyermekre nem bir
is hatással, s ha Ákos, ki Jánosánál senkit szívesebben nem látott,
hihetőkép ezek közé tartozott, azon természeti ösztön, melynél fogva a
gyermek azokat, kik által szerettetik, mindig megismeri, s melyet
követve ép oly ritkán csalódik, mint később tapasztalások után indulva
sokszor – ezen ösztön erősen nyilatkozott benne is, s a gyermek soha
boldogabbnak nem érzé magát, soha nyugodtabb nem volt, mint ha Jánosával
lehetett.

Réty azon emberek közé tartozott, kik ha az örökös már egyszer a világon
van, nem igen gondoskodnak másról, mint hogy öröksége minél nagyobb
legyen; miután tehát Ákos anyja meghalt, János s az úrfi
társalkodásainak nem voltak többé akadályai, sőt a fiatal nevelő is, ki
Ákos hetedik évében a házhoz jött, örömmel látta, hogy növendékét az
öreg huszárra bizhatja, míg maga mindazon számos foglalatosságokat
teljesíti, melyek fiatal úriembernek vállait terhelik. Ha igazság volna
a világon, sőt ha csak regényekben is türetnék, mondanám: hogy Ákos az
öreg huszár által neveltetett; de azt legalább bizonyíthatom, hogy a
gyermek örömei közt nem volt egy, melyet nem öreg barátjának
köszünhetett. Szép napokon ő járt vele a kertben, a mezőkön, ha szél
fútt, ő bocsátá fel a nagy sárkányt, melyet szép aranyos papirossal
fölékesítve maga készített; ha esett, ő igazította a kis malmot s
hajókat, melyek ilyenkor az udvaron végig futó csatornákon a gyermek
nagy örömére vízre bocsáttattak, sőt a hosszú téli estéken is Ákos
egyedüli boldogságát a szép mesék s hosszú történetek képezék, melyeket
a régi katona bajszát pödörve órákig elregélt.

Nagy korban születve, hol minden országnak léte mintegy újra kérdésbe
vétetett, hol százados állapotok egy ütközet sorsa szerint változtak
vagy dőltek el s minden nemzetnek, majdnem mondhatnók minden embernek
erős igyekezetre vala szüksége, hogy magát előbbi helyén fentarthassa:
János, mint az egész ivadék, melyhez tartozott, sokat tapasztalt
életében. Tizenhat éves korától a zászló alatt állva, ő közelről látta,
ő részt vett a történetekben, melyeket most esténkint úrfiának
elbeszélt; s képzelhetjük a részvétet, melylyel ez minden kicsiséget
tízszer végig hallgatott. János előadásában voltak bizonyos hiányok, az
elbeszélő például mindeddig nem foghatá meg, hogy azok az átkozott
ferkók tulajdonképen mit akartak rebelliójokkal, s a huszár, kinek
százada történetesen mindig csak parancsolatra vonult vissza, azon kis
történeti tévedésben élt, hogy seregeink a háború kezdetétől végig
mindig győztek; de mind a mellett a hallgató s beszélő egészen
kielégíték egymást. Ákos, mint minden gyermek, minél több részleteket
kivánt. János, mint a nép embere, mindig leginkább ezek elmondásában
gyönyörködött, s tagadni nem lehet, hogy Ákos első történettudományát
apja huszárjától nyerte. Hogy ez attól, melyet iskolában vagy könyvekben
szerzünk, különbözött, nem szenved kétséget; valamint
történetkönyveinkben a népről, úgy János elbeszéléseiben ép a vezérek s
felsőbb osztályokról nem sok említés tétetett, még nagy kérdés azonban:
kevésbbé valók avagy érdektelenebbé váltak-e ezen előadásai? Egész
képzelő tehetsége ily módon János által foglaltatott el. A gyermek, ezen
elbeszélésekből választván ideáljait, természetesen nem Napoleont, hanem
Horvát kapitányt, ki alatt János szolgált s kit az elsőnél sokkal
nagyobb férfiúnak tartott; ezekből meríté tudományát, s tudjuk, hogy a
ki a gyermek képzelő tehetségére hathat, az egész valójának irányt ad,
János ellenben, ki életéből senkinek annyit, mint Ákosnak el nem mondott
még, egész multjának emlékét szereté benne, s nem tudom, mi történik, ha
Réty alispán, midőn fiát Pestre iskolába küldé, nem az öreg Jánost adta
volna hozzá inasnak.

Itt a viszony külsőleg valamivel kevesebbé látszék barátságosnak. Ákos
fiatalabb barátokat talált, a tudományok s az élet szívének s eszének,
melyek felett egykor korlátlan hatalommal János uralkodott, más
foglalatosságokat nyujtottak, sőt a vén inas, ki nem egyszer nevelői
szerepet vállala magára s urát, hol csak lehetett, szemmel tartá,
mihelyt esett, felczipő s esernyővel, mihelyt hűvesedett, köpenyeggel
jött utána, az úrfinak néha kellemetlenné vált; de Ákos sokkal jobb
vala, semhogy boszúsága ilyenkor is egy pillanatnál tovább tarthatott
volna, s ha haragjában oly valamit mondott, mi az öreget sértheté, fél
óra mulva engedelmet kért s ismét régi barátságba lépett. Ákosnak nem
voltak titkai az öreg huszár előtt soha. Egyetemi s juratusi évei évei
alatt, mint miután ismét együtt Tiszarétre visszatértek, a szolga, ki
ura képén kedélyének minden változását észrevevé, ismeré szíve minden
mozdulatát, osztozott minden gondjaiban, s így most is a nyilt,
barátságos mód, melylyel Vilmáról szólt, sem Ákos, sem Kálmán előtt nem
vala váratlan.

– Az öregnek tulajdonkép igaza van – szólt Kálmán, rövid hallgatás után
folytatva a beszélgetést, melyet János kimenve abba hagyott – Vilma
szeretetétől téged senki meg nem fog fosztani; barátom! nincs okod
szomorkodni.

– Nem is azért szomorkodom – válaszolt felemelkedve ágyában s kezét
karjára támasztva Ákos. – Vilma nem tartozik azok közé, kiknek
szeretetét, ha egyszer birjuk, könnyen el lehetne vesztenünk. De vajon
boldoggá fogom-e tehetni őt? Ez aggaszt.

– Nem szoktad meg az ágyat, azért búsulsz – mondá Kálmán.

– Nem, nem – folytatá Ákos – csalódol; ha van ember, derült életnézetű,
én az vagyok. Vándory maga nem nagyobb optimista nálamnál, ő mindenben a
jó, én mindenben a víg oldalt szoktam feltalálni; de azon pillanat óta,
melyben ma éjjel e baj történt, mintha megváltoztam volna. Akármint
iparkodom, nem birom magamat felderíteni. Nyugtalan vagyok, mint még
soha életemben nem voltam, egész lelkemet bús előérzetek töltik el,
mintha nagy szerencsétlenség várna reám, melyet elkerülnöm nem lehet.

– Sok vért vesztettél, ez az egész.

– Nem az, – válaszolt Ákos, fejét szomorúan rázva, – mikor Vilmát
először keblemhez szorítám, mikor szive dobogását érzém, s ép akkor,
boldogságom közepett riasztattam fel szerencsés álmaimból, egyszerre a
gondolat támadt lelkemben: vajon nem éltem utósó nagy öröme volt-e ez,
melyet e pillanatban élveztem? Eddig, ha Vilma eszembe jutott, csak
nyájas, örömteli jövő állt képzetem előtt, most miután legszebb
álmaimból ily durván ébreszttettem fel, több figyelemmel tekintem
helyzetemet s nem sok megnyugtatót találok. Senki nejét boldoggá nem
teheti, ha a helyzet, melybe őt állítja, ha az emberek, kikkel őt
érintkezésbe hozza, érzelmeivel ellentétben állnak! S mit várhatok?
Vilmám apja s szüleim halálos ellenségek.

Kálmán, ki félig-meddig érzé e szavak igazságát, felsóhajtott.

– Reménylhetem-e, hogy szüleink valaha megegyeznek? Nem azon megegyezést
értem, mely abban áll, hogy miután meggyőződtek, hogy szándékunkat
akadályozniok nem lehet, egyesülésünket eltűrik, de értem azt, mely
szivből jő, s mégis ez kellene, hogy Vilmám szerencsés legyen. A
szerelemnek nem elég, ha tűretik, neki részvét kell, s ha midőn
boldogságunkról szólunk, tulajdon szüleink vállat vonítanak, vagy
kétkedő mosolylyal hallgatják szavainkat, a szív minden szeretete
mellett magánosan érzi magát; s ha kettős szeretettel ragaszkodik is ily
viszonyokban ahhoz, a kit választott, nem boldogsága, hanem fájdalma
érzetében teszi azt. Boldogsághoz két lény szükséges, ki egymást
megértse; azon mennyei pillanatokban, melyeket kedvesünk karjai között
élvezünk, az egész világ hasztalan zugolódik ellenünk; de nyugodt
szerencséhez, s ez az mit a házasságban keresünk, két sziven kívül, mely
egymást érti, még vajmi sok kell!

– Idővel tán ez is kiegyenlíttetik – szólt Kálmán biztatva – de most,
meg kell vallanom, az öregek becsületesen gyülölik egymást, az ember
szinte azt hinné, osztályos atyafiak. Képzeld csak, mihelyt Tengelyi ma
a zsidótól hallá, hogy irásai elraboltattak, abból, hogy nemessége épen
akkor vonatott kétségbe, mikor a rablás történt, mindjárt egész
cselszövényt következtetett, melynek főmestere – – –

– Apám? – kérdé Ákos ijedten.

– Nem ép az; ismeri a helyzetet, melyben házatokkal állok s csak
Macskaházyról szólt, de az egészből láthatám, hogy őt is csak mások
eszközének tartja.

– Apám ily tettre képtelen – szólt Ákos gondolkozva.

– Talán nem is annyira reá, mint mostohádra gyanakszik. Felhozta a másik
rablást is, mely a lelkésznél megkisértetett, hol szintén csak irományok
kerestettek, miután a tolvaj érintetlenül hagyva mindent, mit a szobában
találhatott, csak ép azon fiókot törte fel, melyben Vándory irásai
voltak. A tiszteletes irományai most Tengelyinél voltak s a jegyző nem
egyszer mondá útközben, hogy e két lopást ugyanazon kezek vitték véghez,
vagy legalább ugyanazon fő gondolta ki. A többi közt – tevé hozzá kis
szünet után, mint ki oly valamit kérdez, miről nem tudja, nem fog-e
rossz néven vétetni – nem hallottál semmit Vándory irományairól?

– Nem én – válaszolt Ákos, – töprenkedtem, miként lehetnének e jámbor
lelkésznek oly fontos irományai, melyeknek elrablását mások kívánhatnák,
vagy ő maga félthetné.

– Azt mondják mindenfelől – válaszolt Kálmán halkabban – hogy ez
irományok családodat érdeklik.

– Családomat?

– Tudod, apádnak egy testvére volt – folytatá Kálmán – nagyapád első
nejének gyermeke, s apádnál tíz vagy tizenöt évvel idősebb. Nagyapád
második neje, ki egyszersmind nagyanyád, mikor apád a világra jött, a
szegény fiút úgy kinozta – – –

– Hogy elszökött – vága közbe Ákos; – hallottam az egész történetet, úgy
látszik, a Rétyek nem igen szerencsések második nejeikkel; de mi köze
ennek Vándory irományaihoz?

– E szegény bátyád – folytatá Kálmán – mint mondják, Németországba
szökött, hihetőkép valami egyetemre, mert már tizenhét éves, s mint
mondják igen mívelt fiú volt; s az emberek azt hiszik, hogy Vándory őt
ismerte, vagy talán még most is ismeri, s hogy az irások talán őt
illetik.

– Furcsa – mondá Ákos gondolkozva.

– Tudod, milyenek az emberek; atyádnak Vándoryhoz mutatott rendkívüli
barátsága, főkép a befolyás, melyet még mostohád felett is gyakorol,
azon gondolatra hozza az embereket, hogy a tiszteletesnek oly dolgokat
kell tudnia, melyek által apádra e befolyást gyakorolja, s főkép most,
mióta az irományrablás történt, nem lehet fejökből kiverni a dolgot. Én
egy szót nem hiszek az egészből.

– Minden esetre feltünő eset – szólt Ákos mindinkább gondolatokba
mélyedve – két rablás pár hét alatt, mely mind kettő világosan csak
irományokra czéloztatott. De –

Itt a beszélgetőket János szakítá félbe, ki friss borítással kezében, a
sebésztől követve a szobába lépett.

– Teins uram, itt hozom a jeget s a feldsert – monda jókedvűen – most
minden jól lesz.

A kis egyed, mely feldsernek neveztetvén, mérges tekintetet vetett
Jánosra, Ákos ágyához ment, s miután az előbbi borítást leszedve s a
sebet megnézve, a beteg állapotával megelégedését kijelenté, nagy
vigyázattal friss ruhát tett Ákos karjára. Az öreg János, ki semmit e
világon nem szenvedhetett kevésbbé, mintha urának más valaki a legkisebb
szolgálatot tevé, fogai közt morogva, hogy ő azt már eddig tízszer is
felrakta volna, haragos tekinteteket lövelle a szegény tudósra. Ez
egyszer Jánosnak csakugyan nem volt igazsága. Serer úr mindent
érdemelhetett a világon, de haragot csakugyan nem; benne minden
tekintetben szeretetre méltó egyediséget találunk, s azon tizenhat év
óta, melyet Sz.-Vilmoson töltött, embernek, ki mint János soha beteg nem
volt, ellene panasza nem lehetett.

Vannak emberek, kikkel a sors különös játékot űz, s ezek közzé tartozott
Serer is. Mint nevéről láthatni, ereiben nem tiszta ázsiai vér buzgott s
az augsburgi Allgemeine szerkesztője, ha boldog pillanataiban a németfaj
roppant légióit felszámítja, hihetőkép a sz.-vilmosi sebészt is azok
közé sorozza, kiknek jogánál fogva hazánk majdan a szent római
birodalomra oltott német-egységnek egyik ága leend. Valamint a Dunát
német folyónak, – mert eredetét Németországban veszi, – úgy Serert
bizonyosan németnek tarthatni; s mégis a sebész egy szót sem tudott
németül, s még arczának egész kifejezése, sőt vonásai sem tartottak meg
semmit, mi eredetére emlékeztetett. Benne a német nemzetiség tökéletesen
átváltozott, s akár a sovány barna arczot s fekete haját, melyet
anyjától örökölt, akár a nem kevés kenőcscsel tőhegyesre pödört
bajszocskát, melyet önfáradozásának köszönt, tekintsük: Sererben minden
oly magyar, hogy ha utazóink egyike, ki népünk eredetét keletfelé
keresi, vele Ázsiában találkozik, őt, mint az ősmagyarok egyik ivadékát,
talán könytelt szemekkel szorította volna karjai közé.

A sors, úgy látszott, nem akarta természetes helyén hagyni Sererünket
semmiben, s valamint nemzetiségre, úgy életmódra nézve sebészünk nem
követé eldődei nyomdokait. A Serer-család, mennyire csak történetét
követhetjük, mindig csizmadia mesterséggel foglalkozott. Tóni, mert ez
új ismerősünk keresztneve, vala az első, ki e szép művészethez semmi
hajlandóságot nem mutatott, s bár külsőleg kedvelni látszék apái
foglalatosságát s főkép a szurokhoz, melylyel néha egész képét bemázolá,
rendkívüli hajlandóságot mutatott, való hivatással még sem birt; mit
apja már abból is gyanított, mert noha reá csak készen kiszabott darabok
összevarrása bizatott, mégis e magában könnyűnek látszó foglalatosságban
is úgy járt el, hogy minden pár, mely kezein megfordult, néhány nap
mulva a parasztok által fölfeselve nem kevés káromkodások közt hozatott
vissza apjához. – A gyermek mindig locsog, – mondá az apa, majd
tulajdon, majd reményteli magzata fejét rázva. – Nagyon ostoba, – szóla
a legény, ki ily alkalmaknál néha az asztalt, néha inasa hátát veregeté.
– Ebből suszter nem lesz, – mondák mindketten. S a negativ meggyőződés
után talán alig tudták volna meghatározni, tulajdonkép mire szenteljék a
fiú jeles tehetségeit, ha a kis város borbélya, hol Sererék éltek, kinek
ép Tóni bőbeszédűsége tetszett, s ki talán azt hivé, hogy a gyermek,
mert mint az egész ház panaszlá, munkáját csak felületesen végzi,
borbélynak született, őt magához inasnak nem fogadja.

Ez vala Tóni szerencséje. Az emberi lét egyik szélsőségétől a másikhoz
vetve, a lábtól egyszerre a főhöz emelkedve: a fiú, ki nem arra
teremtetett, hogy művei lábbal tapodtassanak, egyszerre helyén,
valóságos elemében érezte magát. Igaz, a fejér szappanbuborék, melyben
ujjai gyönyörrel körülhaboztak, nem pótolá ki egészen azon élvezetet,
melyet a szurokban talált, s a kis borbély nem egyszer vetett vágyó
tekintetet a szomszéd fiára, ki őt apjánál inasi helyében követé s szép
fekete kézzel s arczczal jár körül a városban; de ő, kit eddig minden
darab bőrért, melyhez késével nyult, nehéz fenyíték ért, nem
rendelkezhetett-e a lakosok felének bőrével szabadon? nem gyakorolhatá-e
képzelő tehetségét korlátlanul annyi fejen, melyet naponkint megnyirt,
majd garádicsot, melyen ámorok látszának fel s alá járni, majd, ha toupé
kívántatott, gyönyörű csigadombot teremtve művészi kezével a
polgárfejeken, ha nem említjük is a gyönyört, melylyel ünnepeken a
tanácsbeliek s városi honoratiorok egy részének fodrokat égetett. S a
borbély nem beszélhet-e többet, mint bárki más a világon? Ki szegezheti
hallgatója nyakához kését, véres boszút fenyegetve, ha közbeszól? Ki
tudja meg, ki közli gyorsabban a helység ujdonságait? Mely
hirlapszerkesztő biztosabb közönségéről? Vezérczikk helyett
beszappanozza, tárcza helyébe langy meleg vizet vesz, s hazai
tudósításaiban mindig többet, a külföldiekben kevesebbet közöl, mint a
mi történt, s közönsége nem marad el. Ki ne lenne boldog ily helyzetben,
főkép ha apjától havonkint három váltó forint subventióval segíttetik, s
az egész városban, még a tanácsot sem véve ki, legtisztább kezekkel
járhat körül?

A görög allegoria szerint a sphinx feltartóztatá az utast s rejtélyt
mondván neki, őt, ha azt feloldani nem volt képes, széttépte. Ezen
allegoria való még napjainkban is. Mindenikünk elébe, midőn az életbe
lépünk, rejtély állíttatik fel, s ki ezt, mely nem egyéb, mint
hivatásunk megértése, feloldani nem tudja, elvész; ki reá felelni tud,
ki magával tisztába jött, hogy hadvezérnek, vagy tudósnak, vagy, mint
Serer, borbélynak született, annak jövője biztosítva van. Az emberek
többnyire nem azon harczban vesznek el, melyet külviszonyaikkal, hanem
abban, melyet önmagukkal küzdenek, s ki ezen túl van, habár lassú
léptekkel, de szüntelen haladni fog a pályán, melyet választott, s mint
Sererünk kis város borbélyából pesti borbélylegénynyé, innen
diplomatikus s később valamely megye járásbeli sebészévé emelkedhetik, a
nélkül, hogy különös szerencsére szüksége lenne.

A tudományos előmenetel, melylyel az ifjú a pesti egyetemen a sebészetet
hallgatá, korántsem vala oly kitünő, mint azt vártuk. A természet, mely
neki, mi a kérdezést illeti, oly rendkívüli képességet adott, úgy
látszik, megtagadta tőle a felelés tehetségét, legalább pajtásai ennek
tulajdoníták szokatlan némaságát, melyet vizsgálatok alatt rajta észre
lehetett venni. Sőt mi a gyakorlati sebészetet illeti, erre nézve sem
felelt meg Sererünk pesti gazdája reményeinek, ki a borotválás közt
legényén azon észrevételt tévén, hogy késével többször a bőr alatt, mint
fölötte dolgozik, azt hivé, hogy inkább sebésznek, mint borbélynak való.
De miután e világon nem a tudomány, hanem a szeretet mível csudákat:
midőn Taksony-megyében a sebész meghalt, s özvegye, ki egyszersmind
Serer főnökének testvére volt, Pestre jövén a nyalka sebészt meglátta,
ennek tudományra nem vala többé szüksége. Az asszonytól kölcsönzött
pénzzel letette vizsgálatait, sebészet mesterének neveztetett; s miután
nejével a megyébe jött, hol az első férjétől reá maradt tőkéi által,
melyek egyes tisztviselőknek kölcsönöztettek, nem csekély befolyást
gyakorolt, rövid idő mulva a Sz.-Vilmoson lakó megyei sebész helyére
neveztetett ki, hol őt e napig találjuk, s hol az egész világ által
doctor úrnak czímeztetik.

A megye főorvosán kívül, ki tanári oklevelénél egyebet az egyetemről nem
hozván magával, a doctor czímet nem osztogatá bőkezüleg, nem is
javallanám senkinek, hogy Serer úrhoz máskép szóljon. A legkisebb
szócska, mely őt előbbi hivatására inté; ha valamely neveletlen ember,
mint János, őt feldsernek nevezte; sőt ha jelenlétében valaki csak
borotváit köszörülé, az ildomos férfiút szörnyű haragba hozá; s midőn
egyszer a sz.-vilmosi borbély, kire most szakállát bizá, későbben jött s
a doktor urat borotválkozva találván, szive örömében mondá, hogy a teins
úr úgy érti a mesterséget, mintha maga is borbély lett volna, –
tudvalevő dolog, hogy a borbély fényes nappal a házból kidobatott.

– A seb szép, nagyon szép – szólt Serer, midőn a borítást vigyázva
takargatá – merem állítani: nem láttam szebb sebet.

– Jött volna chirurgus úr háborúba, – mormogá János – ott szebbeket
láthatott volna.

– Mit ért kend hozzá – válaszolt a másik, – a szép seb nem az, mely
legnagyobb.

– Igen, hanem oly kicsi, hogy magától meggyógyul – mondá a huszár, s hol
feldserre nincs szükség.

Serer boszús tekintetet vete a huszárra. – Hogy méltóztatott aludni?

– Jól.

– És most az érzés?

– Az is jó.

– Semmi alteratió?

– Semmi.

– Tehát tökéletes apirexia, azaz láztalanság?

– Ugy hiszem.

– Talán már étvágy is volna?

– Bizonyosan.

– Mondtam ugy-e? A mandulatej ily alkalommal csudákat mível.

Ákos mosolygott.

– Nem hinné senki, a mandulatejnek milyen hatása van! Tehát minden jól
van?

– Tökéletesen.

– Csak azt sajnálom, hogy előbb nem hivattattam, hogy eret vághattam
volna.

– De hát miért, ha a teins úr jól van, – szólt a huszár.

– Hallgasson kend, én azt mondom, – szólt az orvos méltósággal, – az
érvágásnak ily alkalommal csudás hatása van.

– A homoeopathák nem vágnak eret soha – mondá Ákos oly komolysággal,
minőt Kálmán, főkép midőn a hatást látá, melyet e szavak a kis sebészre
tettek, megtartani nem tudott. Valamint t. i. Serer, mihelyt borbély
vagy borotva csak távolról említtetett, lángra gyúlt: úgy mihelyt a
homoeopathiáról szó tétetett, az ildomos férfiú minden türelmét
elveszté.

– A homoeopathák? – szóla keserűen – de hát mit tesznek a homoeopathák?
Adnak-e gyomortisztítót, melegítőt, erősítőt, jalappát s chinát,
orvosságot, hogy a beteg izzadjon, s az izzadság ellen
antispasmaticumokat, antiphlogisticumokat, antirheumaticumot,
aromaticumot, cardus benedictust, rhabarbarát, tartarust, sal mirabile
glauberi-t?

– Az Istenért! – vágott közbe Kálmán – már rosszul érzem magam.

– Ki hallotta, hogy homoeopatha valakinek visicatort vagy más flastromot
rakott fel, és a meleg, hideg s jégborítékok, lábvizek, ülő s egész
fürdők? Mit ér nekem oly orvos, kitől egy kaszontalan bécsi italt,
elixirium viennensé-t sem kaphatok!

– Doctor úrnak igaza van – szakítá félbe a szólót Ákos mosolyogva – a
beteg sok élvezettől fosztatik meg, ha magát homoeopathiára adja; az
orvosi tudomány feladata – – –

– Az, hogy az orvos gyógyítson – pótolá Serer – s kötelességének eleget
tegyen; hogy megpróbáljon mindent, mit a gyógyszertárban találhat, s ha
maga nem boldogulhat, hívjon össze consiliumot, míg a beteg meg nem
gyógyult.

– Vagy meg nem halt – mondá nevetve Kálmán, mire az öreg János nagy
megelégedéssel szintén felkaczagott.

– Vagy meg nem halt? – kiálta Serer, rikácsoló hangon, – jó orvos
kezében tíz beteg közül nem hal meg egy, az is csak mert megrögzött
betegsége van s későn folyamodott segedelemhez. És ha a beteg meghal, az
az orvost felmentheti-e kötelességétől, hogy neki mindent beadjon, mit
az egyetemben tanult? Feleljen erre a teins úr, ha tud!

– Igen, de a homoeopathák is beadnak sokat – szóla Ákos mindig fentartva
komolyságát – és betegeik meggyógyulnak.

– Hiszem, persze – válaszolá a sebész gúnyosan, – de ha a természet nem
volna! Oh, a természet néha csodákat mível!

– De nem mindegy-e az, ha a beteg meggyógyul? – kérdé Ákos.

– Épen nem mindegy, ha a természetet nem segítik s magára hagyják, mint
főorvosunk mondja, megerőlteti magát, minek később mindig káros
következményei vannak.

– És ha önnek betegei meggyógyultak, ki tudja – szólt Ákos – azokat nem
a természet gyógyította-e meg?

– Mi tudjuk, teins uram, mi, kik az egyetemre jártunk s professorainktól
öt évig tanultunk, hogy a beteg nem gyógyul meg, ha neki bizonyos
orvosságokat nem adunk be – válaszolt Serer méltósággal. – Kik a
tudományban nem járatosok, kik, mint a homoeopathák, sem chemiát, sem
botanicát, sem mineralogiát, sem anthropophagiát, anthropologiát akarám
mondani, a mi az orvosi tudományhoz mind szükséges, nem tanultak,
mihelyt valamely nagy curát teszünk, azzal állanak elő, hogy a beteget a
természet gyógyította meg. Mi azt jobban tudjuk; miért tanultunk volna
öt évig a pesti egyetemben, ha még ezt se tudnók?

– Igazság – szólt Ákos – miért tanultak volna annyit, ha többet nem
tudnának, mint bármely más ember a hazában!

– És ha homoeopathának nehéz betege van – folytatá Serer lelkesülten –
nem hí-e mindjárt aleopathákat? Például minap Porváron az öreg
ügyvédnél?

– A ki harmadnapra, miután a főorvos általvette, meghalt? – vágott közbe
Kálmán. – Beszéltem előbbi orvosával s azt mondá, hogy miután a betegség
gyógyíthatlan volt, és látta, hogy a beteg szörnyen kínlódik, azért
hítta az aleopathákat, mert ő maga gyenge orvosságaival talán még egy
hónapig se tudta volna megszabadítani fájdalmaitól. Az aleopathiával
sebesebben ment.

E megtámadás erősebb vala, semhogy azt sebészünk még tulajdon betegétől
is eltűrhette volna. Meggyőződve tudománya hasznairól, mint meggyőződve
csak az lehet, ki belőle évenkint háromszáz forint biztos fizetést,
szabad lakást és a látleleteknél nem egy szép mellékkeresetet húz,
meggyőződve tudománya valóságáról, mint ki iskolakönyvein kívül az
orvosi tudományról mást nem olvasott, s ki a biblia ellen felhozott
kételyeket félig sem tartá oly vétkeseknek, mint ha valaki amazok ellen
szólt: Serer mondhatlan boszúval s megvetéssel tekinte maga körül, főkép
az öreg Jánosra, kinek örömében, midőn a feldsert megtámadva látá, egész
képe ragyogott, s ki fejével s minden tagjaival helybenhagyást integete,
leginkább Kálmán érthetőbb tréfáira. – De hát van-e abban csak
mákszemnyi ész, mit a homoeopathák tesznek? – szólt végre a megtámadott;
– egy felnőtt erős ember megbetegszik, például egész tál kocsonyát
felfal s gyomrát elrontja, eljő a homoeopatha s mit ad be? Kérem alásan,
mit ad be ily alkalommal? egy csöpp camomillának milliónyi részét. Már
kérdem, józan ember hogy foghatja fel eszével ennek hasznát? Egy egész
tál kocsonya és –

– Igen, – válaszolt Kálmán nevetve, – de én azt se foghatom fel
tulajdonképen, ha sok turós lepényt, vagy töltött káposztát ettem s
hideglelést kapok, china miért segít?

– Az igen természetes, hogy a teins úr ezt nem érti – szólt a sebész
azon megelégült mosolygással, mellyel tudósok be nem avatottak irányában
szólni szoktak; – a teins úr nem járatos az orvosi tudományban, de ez
magában igen világos és egyszerű. A chinának van bizonyos ereje, mely a
hideglelést megszünteti, semmi sem természetesebb ennél; Isten a chinát
különösen azon czélból teremtette, hogy vele a hideglelést
meggyógyítsuk.

– De honnan van, hogy mikor Isten a kolbászt s töltött káposztát, mitől
hideglelést kapunk, itt nálunk teremtette, a chinát mégis nem itt hagyá
nőni?

– A teins úr csak enyeleg – mondá főcsóválva Serer, – így tudományos
dolgokról szólni nehéz; de azt csak nem fogja tagadni senki, hogy ha
valamiből oly parányi adag, mint a homoeopathák állítják, oly nagy
hatást tesz, többnek még nagyobb hatásúnak kell lenni; s ha egy csöpp
camomillának milliomod része már valakit meggyógyíthat, én, ki három
findsával adok legalább, még többet használok. A mint igaz is, mert a
camomilla-thea jó mennyiségben csudákat tesz.

– A mint veszszük – válaszolt Kálmán pajkosan, – minden a módtól függ,
melylyel a szert alkalmazzuk. Doctor úr egy tekercs boton, egy nagy
mogyorófa padon órákig elülhet minden kellemetlenség nélkül, s mégis ha
a tekercsből egy pálcza kivétetik s azt például János bizonyos módon
alkalmazza, akkor, ámbár előbb az egész mogyorópad rossz hatást nem
okozott, úgy hiszem – mit gondol János? – szólt az öreghez fordulva, ki,
mintha már a botot kezében érezné, markát összeszorítva nevetett.

– Hát én – felelt ez – csak azt hiszem, hogy a homopatica és a – – nem
tudom hogy hivják, mindegy. Ha gyomrom fáj, bort iszom, s mikor a
kulcsárnak tüdőgyulladása volt, a gazdasszony paprikás pálinkát adott be
neki, s mi is csak meggyógyultunk. Életünk Isten kezében van, mint a
tiszteletes mondja, s ha valaki nem érte el végső napját, azt megtartja,
ha száz doctort hína is.

Nem tudom, mik lehettek volna János e merész szavainak következései, ha
a sebészt, kinek mérgében szemei szikráztak, épen midőn szólni akart, a
teins alispánné jötte nem szakítja félbe. Melyet észrevéve, midőn
kézcsókoláshoz sietett, azonnal a jégborítások s mandulatej csudálatos
hatásáról, s miként Ákos már minden veszedelmen kívül van, kezde
beszélni.

Rétyné nem látszott jó kedvében és sem az orvost, sem Kálmánt, ki magát
mélyen meghajtá, nem méltatá nagy nyájasságra; azonban Ákos mindig
különös hatalommal birt mostohája fölött. Ez asszony, ki indulatát soha
senki irányában nem mérséklé, vele mindig szelíden, vagy legalább
udvariasan bánt, s most is midőn ágya mellé ült, részvéttel kérdé, hogy
érzi magát?

Serer Jánossal friss borításért ment; Kálmán észrevéve, hogy társasága
nem kivántatik, az ablakhoz állva a kertbe nézett. – Látod-e Ákos –
szólt Rétyné halkan – mi következik abból, ha az ember a helyett, hogy
tisztujításnál kötelességét teljesítené, lányokhoz jár.

Ákos hallgatott, de arczai égtek. – Nincs okod magad szégyenleni – szólt
Rétyné enyelegve – Vilma szép leány és – – –

– Nagysád! – szólt Ákos feszült kebellel.

– Vilma – folytatá amaz – csinos leány, s ti fiatal emberek, hol van
egy, ki ily alkalommal kezét nem nyujtaná az után, mi önkényt
ajánlkozik. A leánynak dolga becsületére vigyázni.

Rétyné szavai enyelgők, szinte nyájasak valának, mégis volt valami a
hangban, mi Ákos egész vérét arczába hajtá, s az asszony maga, noha
meglepettnek tetteté magát, igen is jól tudá az ifjú felgerjedésének
okát, midőn ez remegő hangon szóla: – Nagysád kérem, egy szót se többé
ily hangon; Vilma –

– Igen csinos kis leányka – mondá az asszony, mindig enyelegve, de úgy,
hogy idegen is észrevehette volna a keserűséget, mely szavaiban
rejtezett – kissé kegyesebb mint gondoltam, de végre ez anyjának gondja;
ily leányok, kik uriasan neveltetnek, mindenféléket vesznek fejökbe.
Tengelyi meggondolhatta volna maga is, hogy e nevelés nem jegyző
leányának való.

– Vilma mátkám! – szólt Ákos erőt véve magán s mennyire lehetett,
nyugodtan.

– Mátkád? Rétyné nevetésre kényszeríté magát. – És hányadik, ha szabad
kérdenem?

– Az első – szólt nyugodtan az ifjú – s arra esküszöm, az utolsó is. – S
Rétyné lesüté szemeit a nyugodt, elhatározott tekintet előtt, melylyel
Ákos reá nézett.

– Lázban beszélsz? – szólt végre a lehetőségig nyájasan mosolyogva, –
Vilma Rétyné! s ily történet után!

– Ha Vilma mátkám – szólt Ákos folyvást mostohájára függesztve szemeit –
nem látok semmi rendkívülit a történetben.

– Ha feleséget véssz magadnak, mondá apám sokszor testvéremhez – szólt
Rétyné – ne végy soha olyat, ki lakodalom előtt becsületénél inkább
szeret, nehogy a lakodalom után mást még náladnál is inkább szeressen.

– Nagysád – szólt Ákos, összevonva szemöldeit – ne becstelenítse nemét,
s önmagát az által, hogy becsületes leányról így szól.

– Persze, becsületes leány, hisz Ákos ott van éjjel tizenkét óráig; s
megölne mindenkit, ki kétkedni merne.

– Méltóztassék, – szólt Ákos keserűen – jövendőbeli menyéről miért ne
szólhatna kedve szerint.

– Menyemről? s tudod-e, hogy Tengelyi nemessége is kétségbe vétetett?

– Tudom! Ha Vilma nőm, nemességre nincs szüksége többé; egy okkal több,
hogy nőül vegyem.

– Tengelyinek, mint mondja, irományai vannak, melyekből nemességét
bebizonyíthatja.

– Voltak – szólt Ákos, élvezve a zavart s aggodalmat, mely mostohája
képén látszott, – az irományok elraboltattak. A Tengelyi-családnak nincs
többé senkije, kire támaszkodhatik, mint én, de reám számolhat.

– Hisz azt hallám – szólt Rétyné s arczának kifejezése látszólag
változott – hogy a rablás nem sikerült, s Tengelyi irományai nem jöttek
a zsiványok kezeibe.

– Sőt épen ellenkezőleg – válaszolt Ákos, ki mostohájának fölgerjedését
észrevevé; – a pénz s minden egyéb visszakerült, csak az irományok
vesztek el.

Rétyné arczán öröm sugárzott, melyet minden erőlködése mellett, Ákos
előtt egészen eltitkolni nem tudott, midőn kérdé: – Kik lehettek a
tolvajok?

Ákos, ki az egész idő alatt szemeit nem fordítá el mostohájától, mondá,
hogy az egész falu véleménye szerint a rablás Viola által követtetett
el. Mire Rétyné sietve fölkelt s mondván, hogy még valami sürgetős dolga
van, elsietett.

Kálmán, ki a beszélgetésnek csak utolsó részét hallá s maga is
észrevette a változást, melyet a rablásróli hir Rétynére tett, bámulva
nézett utána. Ákos, felülve ágyában, fejét csóválva egy perczig
gondolkozott. – Kálmán! – szóla végre – mondád, hogy Tengelyi a rablás
bujtogatójának mostohámat tartja?

– Majdnem világosan mondta.

– És azt hiszed, hogy a rablást Viola követte el?

– Viola, vagy a zsidó és ennél nem találtak semmit.

– Tudja az ég, én alig hihetem – szólt Ákos, fejét rázva. – De ha az
irományok Violánál vannak, ő visszaadja, annyi bizonyos.

– Kétségen kívül, ha fojtásnak nem használta el.

– S te minap mondád, hogy Viola gulyástoknál többször megfordul. Tudod-e
mit? Nyargalj oda mindjárt, mondd meg neki, hogy Violát keresse fel, ha
az irományokat visszahozza, igérj neki s Violának akármit. Tudod,
Kálmán, az átkozott seb miatt magam nem mozdulhatok – szólt haragosan
bekötött kezére tekintve, – életem boldogsága függ tőle, kérlek siess.

Kálmán, ki az alatt kalapját s bekesét siettében alig tudá föltalálni,
homlokára csapva szidni kezdé magát, hogy’ is nem jutott ez régen
eszébe! – A gulyás által bizonyosan megkapjuk az irásokat – szólt s
megszorítva barátja ép kezét, elsietett.

Ákos égő homlokát kezére támasztva ült ágyában. – Ha ez igaz volna! –
szólt magában s szomorú gondolatokba merült, melyekből csak János
ébreszté őt fel, ki friss borítással jött s beszélé, hogy a nagyságos
asszony azóta mindig Macskaházynál van. Rövid idő mulva Kálmán lovának
kopogása hallatszott s a kocsi zörgése, melyet az alispánné, nem tudni
miért, mihelyt Ákostól kijött, újra befogatni rendelt s melyen most
Macskaházy elindult.



XVIII.

«Sirva vigad a magyar» így szól a közmondás; miért is vigadna máskép? Ha
az ősöknek arczvonásai ivadékról ivadékra fenntartják magukat:
bámulhatjuk-e, ha azon kifejezés is, mely az eldődök vonásainak életet
adott, szintén átszáll a késő unokákra? S hajdanában a magyarnak annyi
oka volt sirni! Más nemzeteknél az újabb kor meggyógyítá a multnak
sebeit. A népdal majdnem mindenütt megtartá a bús melódiát, mely oly
korban támadott, midőn az elnyomott népnek érzelmei nem lehettek
egyebek, mint szomorúak; de nálok régen vigabb szavak tétettek az
előbbiek helyébe, vagy legalább az énekesnek vigabb hangja feledteti a
dalnak valódi jellemét. Nálunk alsóbb osztályainknak nincs okuk vígságra
a jelenben sem s a dal szomorúan hangzik most is, mint azon napokban,
midőn Budának falain félhold uralkodott. Hisz vannak emberek e hazában,
kik csak falujok viszonyait ismerve, nem igen gyanítják, hogy ez ország,
mióta a törököt elűztük, változáson ment keresztül s a jobbágy, midőn
füstpénzforintját a kastélyba viszi, a török garasra emlékezve, félig
sem borzadhat annyira a multtól, mint azok, kik egy századdal ezelőtt,
végső krajczárig letisztázva hazájok iránti tartozásukat, azért, mióta a
töröktől megszabadultunk, adót nem ismernek. A komorság, mely a magyar
népet jellemzi, azonban meggyőződésem szerint történetén s jelen állásán
kívül még vidékünk szomorú jellemének tulajdonitható. Ki az, ki e hon
rónáin végig tekintve, meg tudná tartani vidámságát? Az őserdő, mely e
tájakat talán egykor eltakará, rég kivágatott s az áthatlan
növényfátyol, melylyel e föld szűz testét egykor takarta, az ember
fejszéje alatt eltünt, de helyette csak pusztaságot találunk. Ha más
országok lakója a vidéken körültekint, mennyi van, min szive örülhet!
Mindenfelől házak, fák, kerítések, viruló vetés, mindenütt valami, mi őt
eldődeinek munkásságára emlékezteti, mi új, elevenebb szorgalomra inti,
hogy mint ők, úgy ő munkája által földi létének nyomait hagyja maga
után. Pusztáinkon csak a határhalmok intenek arra, hogy e föld egyesek
által tulajdonnak neveztetik, noha alig tudjuk, lehet-e azt tulajdonnak
nevezni, mi csak abban áll, hogy másokat valaminek használatából
kizárunk s nem abban, hogy vele magunk élünk s az általános
elhagyottság, a munkátlanság csendje, mely e tájakon elterül,
szomorúsággal tölti lelkünket. Hány ivadék tünt el e határokon a nélkül,
hogy létének nyomát hagyná maga után! S az átmenő miként ne emlékeznék,
hogy egykor sirjába fog szállni ő is, eltünve a nagy róna alatt, nyom
nélkül, mint az, kit a határtalan tenger habjaival elborított.

Ha ily vidéket – pedig a mondottak szóról-szóra illenek Tiszarét egész
környékére – novemberi nap szürke világításában látunk, a szív
akaratlanul szomorú sejdítésekkel telik el.

Dél rég elmult, midőn Zsuzsi Liptáknétól kisérve, a falut elhagyá. A
külcsárdánál egy ideig pihenve megálltak s a fiatal asszony, kis
podgyászával hóna alatt, melyben férjének kevés eleséget vitt, magánosan
haladott Kislak felé, hol a gulyásnál Violáról valamit hallani remélt. A
gulyás tanyája Tiszaréttől jó kétórányi járás és Zsuzsi, ha néha mély
gondolataiból föleszmélt, érzé betegségéből visszamaradt gyengeségét.
Nem egyszer ült le fáradtan s ha ilyenkor szemeit körüljártatva, a nagy
pusztaságot látá maga körül és magát rajta oly magánosan, oly
elhagyatva, a nagy csend, melyben önlélekzését hallhatá, rémüléssel
tölté lelkét. Eszébe jutott, hogy a napokban farkasokról hallott
beszélni, eszébe jutottak gyermekei, férje, ki talán e pillanatban új
veszélyben forog; s ismét útnak indult, nem új erőt, hanem új
nyugtalanságot érezve szivében, mely annyival inkább növekedett,
mennyivel inkább érzé, hogy czélját jelen gyenge állapotában a nap
leszállta előtt el nem éri. Egyszerre lódobogás ébreszté fel
ábrándaiból, lelkén a gondolat villant át, hogy Violája száguld utána;
dobogó szívvel fordult meg, de a lovas Kálmán vala, ki gyorsan haza felé
nyargalt. Így ért a kőfeszületig, mely a kislaki határon áll s noha
romlásnak indult, mióta a pápista földesasszony, ki azt részbirtoka
mellett felállíttatá, meghalt, lépcsőkövén a vándornak nyughelyet
nyujta. E kereszt mellé ült Violáné. Eszébe jutott, hány szerencsétlen
térdelt e lépcsőkön, hány panaszlá itt keserű bajait annak képe előtt,
ki földünkre szállt, csakhogy az emberi szenvedéseket egész
keserűségökben ismerni tanulja, hány kelt fel vigasztalva a feszülettől
s a kálvinista asszony lelkén a pápista keresztnél azon nyugalom terült
el, melyet nem egy vagy más vallásos rendszer, hanem csak az Isten által
jobb emberek keblébe teremtett vallásos érzemény ad s melyet sok, ki
egyes vallások tanai felett könyveket írt, talán soha sem ismert
életében.

Az asszony fölkelt, hogy tovább menjen, midőn egyszerre nevén
szólíttaték. A hang ismerős vala, de nem annyira, hogy első pillanatban
tudná, kitől jő s midőn megfordulva Czifrát látá, ki a kereszthez
támaszkodva, fejével köszöntést integetett, Zsuzsi visszaijedt. Mióta
Czifrát először látta, mindig borzadással tekinte reá. Ismerte
alávalóságát, tudta, hogy minden kegyetlenség, mely Viola czinkosai
által elkövettetett, ez embernek műve s az egész szeretet, melylyel
férjéhez viseltetett, sokszor nem vala elég erős legyőzni undorodását,
ha őt ennek társaságában látá. Viola is egy idő óta gyanakodni kezde
ezen társa hűségén s többször mondá, hogy még Judásává lesz. Mindez
összevéve, megmagyarázza a borzadást, mellyel a szegény asszony a
zsiványra nézett, midőn ez furkós botjára támaszkodva, különös
mosolygással, mely arczának még csunyább kifejezést adott, kérdé, hová
megy?

Violáné felelt, hogy a kislaki gulyáshoz.

– Úgy-e, férjedet keresed? – szólt a másik, bundáját vállán igazítva – a
gulyás talán tudni fogja. Mi ujság nálatok a faluban?

– Hát nem tudja kend? – szólt Violáné, szemeit a szólóra szegezve – azt
mondják pedig, kend is ott volt férjemmel.

– Violával? Hát a faluban volt?

– És kend nem tudna semmit a rablásról, mely a nótáriusnál tegnap éjjel
történt?

– Hát kirabolták? – szólt nevetve – no mit mondtam! Mihelyt hallám, hogy
Violának szabad járata van a házhoz, előre mondtam, hogy rablás lesz a
vége. Oly legény, mint Viola, nincs három megyében, vele nem lehet
tréfálni.

– Ne beszéljen kend ilyeneket. Esküdni mernék, nem Viola követte el a
rablást.

– Meglehet, én nem tudom. Hát ki lett volna? – szólt Czifra egykedvűen.

– Az egész falu mondja, hogy kend.

– Az egész falu? Peti czigány talán? – kérdé Czifra, lángoló szemeit az
asszonyra szegezve.

– Petit nem láttam, mióta Porvárra ment, de a kovács, ki kendet üzőbe
vette, az egész falu, mondom –

– Az egész falu bolond és a kovács még bolondabb, ha oly valakit vett
üzőbe, a kit Czifrának gondolt. Ha én lettem volna, nem sokat locsogna
merészségéről. Éjjel minden macska fekete, szeretném tudni, miről ismert
meg, talán bundámról – tevé hozzá nevetve s bundáját vállára húzva, – az
sem piszkosabb másénál. Sok jó szerencsét! mennem kell. – S a zsivány az
úton, mely a kereszt mellett Garacs felé fordul, fütyörészve tovább
ballagott. Zsuzsi soká nézett utána. Miután elindult, kis idő mulva
kocsizörgést halla s látá a hintót, melyen Macskaházy szinte Garacs felé
hajtatott. Mikor a hintó Czifrát utoléré, kit Violáné időről-időre
visszafordulva szemmel követett, megállt, a bennülő rövid ideig a
zsiványnyal beszélgetett, azután ez hátul a bakra ülvén, a kocsi tovább
haladt.

Zsuzsi bámulva kettőzteté lépteit; de már sötétedni kezde, mikor a
tanyához közelgett.

Itt az öreg gulyást s Petit találta. – Nem láttad-e Czifrát? – szólt
emez nyugtalanul, ki midőn az asszonyt meglátá, társával eleibe jött.

– Igen – felelt Violáné.

– És hol?

Violáné elbeszélé egész találkozását, mialatt Peti arczán, főkép midőn
hallá, hogy Macskaházy Czifrát kocsijára vevé s Garacsra hajtatott, a
legnagyobb kétségbeesés vala látható.

– Mindennek vége van! – szólt végre, kezével homlokára csapva – hogy is
szólhatott kend Czifrával Violáról? Most ha jókor nem jövök, elfogják.

– De az Istenért, mi történt? – kérdé az asszony remegve.

– Nincs időm, István mindent elbeszél, én itt egyenesen a legrövidebb
úton futok a sz.-vilmosi erdő felé. Ha kendnek lovai elérkeznek, hajtson
lóhalálba. Tudja a helyet, talán még előbb jöttünk, mint a szolgabiró
emberei. A Tisza, hála Istennek, még az idén nem öntött ki. Az Istenért,
ne kimélje lovait, István.

S a czigány sebes ügetéssel Sz.-Vilmos felé sietett.

Violáné, ki Peti s az öreg gulyás szavaiból észrevevé, hogy férje
veszedelemben forog, remegő hangon kérdezé: – Mi történt?

– Még eddig semmi, légy nyugodtan Zsuzsi, – mondá emez, – ha valami
történik, felakasztom magam, de csak miután Czifrát izmokra téptem.

– De mi történt? az Istenért, mondd el könyörületességből – sóhajta
Zsuzsi, midőn a házba lépve, hova épen értek, a tűzhely melletti padra
ereszkedett. Az öreg gulyás nem kevés káromkodással önmaga ellen,
elmondá a dolgok helyzetét, mely Violára nézve épen nem vala
megnyugtató. Mindjárt a rablás után, melynek valódi történetét Violáné a
gulyástól hallá először, férje lóháton a tanyához jött s Istvánnak,
kinél az egész banda majdnem naponkint megfordult, meghagyá, hogy ha
Peti, kit ide rendelt, vagy hívei közül más valaki őt keresné, a
sz.-vilmosi erdőbe, szokott rejtekéhez utasítsa, hol míg a rablás által
okozott lárma tart s Tengelyinek az irásokat valami módon vissza nem
szolgáltatja, rejtve fogja magát tartani; kérvén egyszersmind, hogy ez
alkalommal pár napi eleséget küldjön számára. A gulyás Czifra árulásáról
még mit sem tudott. Viola sietségében megfeledkezett felőle szólni.
Petivel, mióta ez hallgatódzva az árulásnak nyomába jött, a gulyás nem
találkozott és semmi sem természetesebb, mint hogy midőn Czifra délután
a tanyához jött s Violáról kérdezősködött, István egy kulacs bort s pár
font húst adva kezébe, őt a sz.-vilmosi erdő rejtekéhez utasította. Csak
egy órával később, midőn Peti megérkezett, ki a rablásnál Violától
könnyebb szaladás végett elvált, hallá, hogy árulóra bizta titkát. Azok
után, miket Violáné tulajdon szemeivel látott, Czifra szándékáról nem
lehete többé kétség s a szegény asszony meggondolva minden
körülményeket, kétségbeesve ült ott a padon, a fájdalomnak azon nemébe
merülve, melynek az ég könyeket nem adott vigasztalásul.

Két óra mult, hogy Czifrát s Macskaházyt látta, Garacs a sz.-vilmosi
erdőhöz félórával közelebb, a főbiró házánál kész lovaskatonák s
commissariusok, – s ők gyalog miként érhetnének előbb Viola rejtekéhez,
hogy neki hírt vigyenek. Itt nem vala mit reményleni! –

– Csak szekerem jőne már – szólt a gulyás, háza elébe menve. – Beküldtem
a faluba két óra előtt s még sem jő. No várj átkozott fattyú! Ha
lovaimhoz juthatok, még idején ott leszünk. Azok a szolgabirák sem
sietnek úgy, mint kend Zsuzsi lelkem gondolja, főkép most restallatió
után. Ki tudja, otthon van-e már? Igaz, Peti mondta, hogy a főispán haza
küldte. De átkozom én magam is. Hogy az ördög harminczháromszor leütött
volna menkő teremtésével, mikor számat tátottam az előtt a gazember
előtt! Na, ne félj semmit, Zsuzsi lelkem, jókor jövünk még, meglásd,
nincs jobb lova senkinek. De ki is gondolta volna, hogy Czifra ily
gazember lehet, harmincz esztendeje, hogy zsivány s még ő árulkodik, no
várj, várj! Mindjárt Czifra után Kálmán úrfi volt itt s elbeszélte, hogy
a nótáriusnak irásai vesztek el s kért, hogy szerezzem vissza, hogy
mondjam meg, hol van Viola; az Istenre kért s hozzá káromkodott is s én
nem mondtam neki egy szót, csak azt igértem, ha Violával valamikor
véletlenül találkozom, majd szólok vele; s ennek a kutyának mindent
elmondok. De – kiálta föl, midőn baltáját s bundáját, egy sebesen
közelgő kocsi zörgését hallva, felkapta – itt vannak lovaim.

A kis szekér, két izmos sallangos sárgával, a konyhaajtó előtt állt meg.
– Úgy, Zsuzsi jer, ülj hátra a kocsiba s takard be magad jól – szólt,
Violánét szekérre emelve; – te pedig, lódulj, – mondá kocsisának, kit,
kezéből kivéve gyeplőit, üléséről lelökött, – majd adok én neked
korcsmában mulatozni.

S a lovak száguldva megindultak a mezőn. A szekér csengő zörgése nem
sokára elhangzott s a kuvaszok, kik utána futottak, rég elhallgattak,
csak Bandi kocsis állt még előbbi helyén, minden sötétség daczára, mely
a téren elterjede, a távozó szekér után bámészkodva. – Istók bácsi –
szólt, fejét, mely nem épen nyájasan érintetett, vakarva – talán csak
nem lopja el Viola feleségét, hiszen nem marha!



XIX.

Vándor! ha Taksony-megye tiszai járásába igazságot jöttél keresni – s
miért ne tehednéd ezt? miután a jámbor igazság sokszor úgy elbúvik
előttünk, hogy az egész világot kikutatnók utána – s Garacs helységéhez
jössz: húzd le saruidat! Így kezdhetném e fejezetet, ha – mint sokan
kívánják – azon pathoshoz emelkedni tudnék, mely újabb időben legjelesb
magyar műveinket – mert bennök úgyis semmi természetes helyén nem áll –
csaknem fordíthatlanokká teszi. De szerény iró lévén, egyszerű
gondolataim kimondására is alig találok szavakat. A gazdagokat, kík
minden tárgynak három substantivumot találva, mindeniket három
adjectivum kiséretében küldhetik a világba s tropusaik és figuráik
gazdag tárházában felhalmozva tartják beszédök ékességeit – csak
irigyelhetem, de példájok követésére nem érzek erőt magamban s azért
visszatérek egyszerű elbeszélési modoromhoz. Igen, olvasóm, ha Garacsra
jösz, hová történetemmel átmegyek, húzd le saruidat; nem azért mondom,
mert e falu Nyúzó Pál főbiró úr lakhelye s főkép ha járásában
tartózkodol, neked szent hely, melyet így kellene megtisztelned; nem is
azért, mert szent Ágoston szerint még vallási tárgyaknál is, minő a
bőjt, legjobb azon helynek szokását követni, melyen tartózkodunk s
Garacson az egész világ mezítláb jár: hanem minden magasabb szempontokat
mellőzve, hogy jó bagaria csizmát húzhass lábaidra, mik nélkül ősz
időben, mint most, az utczán végig nem mehetsz.

Valamely történetphilosophiában olvastam – nem mondhatom hamarjában,
melyikben, mert volt idő, midőn még nem tudva, hogy az emberek a
történetben, mint minden tudományban, csak azon igazságokat keresik,
melyeknek épen hasznát vehetik, sokat foglalatoskodtam ily munkákkal, –
valamelyikben tehát a sok között, mondom, olvasám, hogy a phœniciaiak
csak annak köszönhetik a hajózási tudományban tett nagy haladásaikat,
mert mindazon anyagoknak bőségében voltak, melyek a hajózásra
szükségesek. A ki csak egyszer Garacson volt, meggyőződhetik ezen
állítás helytelenségéről. Soha emberek a plastikai művészetekre
kedvezőbb helyen nem lakhattak. A föld a legtisztább agyag, az egész
utcza olyan, hogy belőle mintázni lehetne, a hová lépsz, lábad legszebb
lenyomata visszamarad, úgy, hogy mihelyt a föld megszárad, rézöntéseket
tehetnél nyomaid után; valóságos lelke a sárnak, mint mondani szokták: s
mégis szobrászt, sőt még egyetlen egy fazekast sem találhatni a faluban.
És aztán higyjen az ember a tudósoknak! Egy öreg ismerősöm van,
főőrmester volt egykor az insurrectiónál, valahányszor őt Bécs felől
kérdi valaki, alázatosan megvallja, hogy ott nem volt; de említsd csak
Párist, Rómát, Lissabont, Konstantinápolyt: s egész órákig fog szólni az
egyes utczákról s piaczokról s a boldog napokról, melyeket ott töltött.
Úgy látszik, tudósaink néha őt utánozzák. Ha a jelen pillanat s óriási
mozgalmairól szólunk velök, megvallják alázatosan, hogy nem tudják, mit
jelentenek; de csak menjünk pár századdal vagy ezreddel hátrább s minden
csupa világosság, a legkisebb tettnek legparányibb indoka, az eszmék
sorozata, az érzelmek minden következései, előttük semmi rejtve nem
maradhatott. Ha kérdenéd: mi lehet oka, hogy Pharao hét vastag s ép
annyi sovány tehénről álmodott, talán volna tudós, ki értekezésben
elmondaná az egyiptomi király vacsoráját, melynek ez álom
tulajdonítható. Szegény népek! éltetekben politikusok próbálják rajtatok
theoriáikat s ha kihaltatok, eljő a történetbuvár s ismét theoriáira
használ fel. Nincs mit irigyleni sorsotokon!

Eltértem! Ne vedd rossz néven nyájas olvasó; tudod, régi szokásom s
azonkívül az író kötelességeihez tartozik a tárgyakhoz alkalmazni
modorát s Garacsról szólva, miként ne élnék egyes kitérésekkel? A főbiró
lakhelyének ép az vala legkitünőbb jelleme, hogy benne egyenes úton
senki sem járhatott, annyira össze-vissza álltak az egyes házak, annyira
tekervényesen kigyózott a majd keskeny, majd szélesebb tér, mely
utczának neveztetett s mely e czímet legalább annyira megérdemli, mintha
azon jobbágylakásokat, melyek között elnyúl, házaknak nevezzük; mert ha
az adó, mint Angliában, az ablakok vagy kémények száma szerint vettetnék
ki, az egész faluban nehéz lenne egy házat a közterhek alá vonni, talán
ez az ok, hogy Garacson csak füstpénz követeltetik.

Taksony-megye nem tartozik azok közé, melyeknek falui jólét s kényelem
tekintetében nevezetesek s az angol farmer nem sok gazdaházat találna,
melynek sárból tapasztott falai s vasvillával felhányt szalma-fedele
alatt magát jól érzené; – s mégis Garacs nyomorult kinézésben jóval
meghaladta szomszédait. Akaratlanul elszomorodtál, ha a rongyos födelű s
roskadó kunyhók közt áthajtattál s a halvány beesett arczú népet látád,
mely a falut lakta s mely úgy látszik, soha e határok között jól nem
érzi magát, míg egyenkint a falu túlsó oldalán bekerített helyre
kivitetik s keresztjei alatt először pihen meg, mióta e földre jött.
Maga a templom – e palotája azoknak, kiknek a földön csak kunyhók
jutottak, melyre a nép máshol büszkén tekint, melyet virágokkal s zöld
ágakkal ékesít, mint tulajdon házát soha nem – itt roskadófélben áll. Az
alacsony falak, melyeket a rohadt zsindelyzet az eső emésztő hatalma
ellen rég nem óvhatott már, csak támaszok által tartatnak fel a végső
sülyedéstől; a torony, mely a templomnak bemeneteül szolgál, több helyen
szétrepedve, alig birja csak a kettős vaskeresztet is, mely magas
födelén inkább csügg, mint áll; a harangok rég levétettek s külön
faálláson függnek. Minden pusztulásnak indult, minden a szegénység
nyomait hordja magán, mintha a vallás, mely az embereknek vigasztalásul
adatott, e roskadó födél alá azért vonult volna, hogy hiveiben
kielégíthetlen vágyakat ne ébreszszen. A templomot s paplakot, mely (ha
lehet) még szegényebb állapotban áll mellette – három oldalról tó
környezi, benőve náddal és sással, hátul egy pár lelkésznek szerény
emlékköve áll s ha véletlenül vasárnap jössz ide, mikor épen
harangoznak, míg a tóban a békák örökös dalukat szomorúan tovább zengik
s a falu szegény lakói rongyosan roskadó templomukba zarándokolnak:
szomorúság lepi meg szivedet, melynek kifejezésére talán alig
találhatnál szavakat. Garacs örömtelen hely egész éven át, de csak
vasárnapon, ez áldott ünnepen, melyet Isten az embernek örömre s
pihenésre rendelt, érzed e nép egész nyomorúságát.

Azonban csak egyik oldalát láttuk a képnek és sérteném azon igazságot,
melylyel mint iró az olvasónak tartozom, ha nem említeném, hogy
ugyanezen falu magasabb szempontból, azaz azon födeleket tekintve,
melyek itt-ott a sárkunyhók fölött emelkednek – egészen más, sőt
valóságos úrias kinézést mutat. A Garacsiak, Bámériak, Andorfiak, Nyúzók
s nem tudom hány úri család, mely e helységnek leányágat illető
birtokába jutott, szebbnél-szebb curiákat építének s habár ezeknél is az
utczán talált építési anyag vagy legfölebb vályog használtatott, az
ellentétnél fogva, melyben e magasabb épületek a falu kunyhóival álltak,
szinte paloták között képzeléd magadat s a sok oszlopzat, mely mint
tudva van, classikai izlésünknél fogva minden nemesi curiának főjellemei
közé tartozik, néha Hellásra, főkép Spártára emlékeztetett, hol, tudjuk,
a heloták száma a polgárokét mindig felülmulta. Azon vastag könyvekben,
melyeket diákul a jog testének szoktunk nevezni (e test lelkének
természetéről tudósaink sokat vitáztak a nélkül, hogy tisztába jöhettek
volna; még halhatlansága sem állíttatott minden kételyen fölül), van egy
törvény, mely szerint a földesúr, ha gyermekei közül egynek lakásul
belső telket nem adhatna, egyes jobbágyteleknek kibecsülésére
jogosíttatik föl. Nincs is semmi természetesebb, minthogy földesuraink
mind jobbágyaik, mind gyermekeik apái lévén, közöttük úgy osztják fel
földeiket, mint nekik tetszik; s ha Garacson e törvény szorgalmatosabban
követtetett is, mint azt a jobbágyok talán kívánták: legalább a
természetnek azon rendelése, miszerint az ember főfeladata nemesíteni az
anyagi világ adományait, e közbirtokosok által annyira teljesíttetett,
hogy alig lehetett nemtelen földet találni e falu határai között. A
garacsi nemesség a szabadföld eszméjét rég valósítá birtokában, még
mielőtt az hirlapjaink által megpendíttetett s a jobbágy szabad
költözködhetési joga annyira nem vétetett kétségbe senki által, hogy nem
egy paraszt család vándorolt tovább s hogy mindenét magával vihesse, még
szekérről sem kelle gondoskodnia.

E curiáknak, melyek a helységre ily jótékony hatást gyakoroltak,
legszebbike kétségkívül Nyúzó főbiró úr lakháza volt s olvasóim Garacson
– ha nekik kalauzul nem szolgálnék is, – látva a szépen kijavított
kerítést, a mérges-zöldre festett falat, melyen hat ablak nyílik s
melynek szinét a tornácz gyönyörű kék oszlopai még inkább kiemelik,
máshova nem térnének be, mint ide. Igaz, hogy a födélnek csak egy
harmada zsindelyeztetett még be, de miután a főbiró ismét három évre
választatott, valószinű, hogy a még eddig szalmával fedett kétharmad is
nemsokára zsindelyezve lesz; s a kéményből oly vastagon gomolyog a füst,
hogy akaratlanul jó vacsorára kell gondolnunk.

Nyúzó csak körülbelül egy óra óta jött meg Porvárról. A tisztujítás,
melyet Tengelyivel együtt hagyánk el, később szokatlan gyorsasággal
folyt le. A nemesség tudósíttatván, hogy Bántornyi emberei között
nemtelenek találtatnak, majdnem egyhangúlag ellene fordult s már
tizenkét órakor nagy többséggel Réty kiáltatott ki alispánnak. Neje, ki
a Tiszaréten történtekről már valamivel előbb hirt vett, mihelyt ezt
hallá, kocsira ült s Macskaházyval hazafelé hajtatott. Krivérnél mint
másodalispánnál – mert Édesy, ki e hivatalt eddig viselé, önként
lelépett – nem volt nehézség; miután pedig azon párt, mely az első
tisztviselőknél legyőzetett, itt is, mint közönségesen, visszavonult, a
tisztújítás ezután csak papmarasztáshoz hasonlíta s két óra előtt
bevégeztetett. Mire a főispán szintén értesíttetvén az állítólag Viola
által elkövetett rablásról, a járásbeli főbirót esküdtjével azonnal
nyomozás s a rabló üldözése végett kiküldé.

A taksonyi főispán tehát – így csalódik a hatalom e világon – a főbirót
esküdtjével együtt pandúrok s biztosok kiséretében hihetőkép Tiszaréten
képzeli; mi, belépve szobájába, nyugodtan, nagy tölgyasztala mellett
találjuk az érdemes férfiút s ha Kenyházy esküdt mellette nem ül, talán
alig jutna eszünkbe, hogy a főbirót hivatalos kiküldetésében látjuk. A
két férfiú mozdulataiban, melyekkel poharakat töltöttek s tálakat
ürítettek ki, nem volt semmi, mi arra mutat, hogy zsiványok elfogásában
járnak el. Olvasóim ezen bámulnak talán; ha azonban meggondolják, hogy
épen tisztujításról jövünk, melyen Nyúzó három évre ismét főbirónak
választatott s hogy a német közmondás, mely szerint új seprők legjobban
sepernek, nálunk sokszor megfordítva áll, – a seprők közt ép akkor
tapasztaltatván legtöbb szorgalom, midőn azoknak megujítása kívántatik,
– bizonyosan nem bámulnak annyira, mint sok más dolgon, főkép ha azon
számos okot meggondolják, mely érdemdús tisztviselőnket arra birá, hogy
Tiszarét helyett, hová küldetett, egyenesen haza Garacsra menjen.

Mindenek előtt Nyuzó, hogy a főispán iránt tiszteletét s hivatalos
buzgóságát tanusítsa, még mielőtt megebédelt, indult el hivatalos
útjára; miután pedig minden mozgás, s így az is, melyet a kijelölt
tisztviselő a kortesek vállain tesz, az étvágyat neveli: ki kivánhatná
igazságosan, hogy a tiszaréti járás törvényes birósága éhgyomorral egész
Tiszarétig hajtasson s ne menjen inkább Garacsra, mi Porvárhoz jó másfél
órával közelebb fekszik? Irva áll a szentírásban: hogy boldogok, kik
éheznek és szomjuhoznak az igazság után (talán ez oka, miért tartatik
hazánk, hol ily szomjuságra annyi alkalom van, némelyek által a világ
legboldogabb országának) – de hogy az is boldog állapot, ha maga az
igazság, vagy mi ugyanaz: ha azok, kikben az igazságot személyesítve
látjuk – éheznek, az nincs megírva sehol, s Nyúzó miért tenné magán az
első kisérletet? Azonkivül Pista és János pandurok Garacson, a biztos
hihetőkép Sz.-Vilmoson vala, s azután, mint Kenyházy esküdt úr igen
helyesen megjegyzé, a teins vármegye csak nem kivánhatja, hogy ők magok
fogják el Violát? Esteledett s ily ildomos ember – főkép ha neki, mint
Nyúzónak, egy egész banda boszút esküdött – zsiványt inkább kerül, mint
keres; végre, – s ez ok a jellemes tisztviselőkre talán nem volt minden
hatás nélkül, – miután az utólsó rablás Tengelyin követtetett el, Nyúzó
s esküdtje nem igen bánják, ha a gonosztevők csak akkor kerülnek az
igazság kezei közé, midőn az elrabbolt tárgyak többé kezeik közt nem
találhatók. Szóval, Nyúzónak száz oka volt, miért nem ment még aznap
Tiszarétre, s ki őt ó-bőrszékén, pipával szájában ott látá ülni nagy
asztala mellett, melyen már édes apja ítéleteket irt s most két üres s
egy megkezdett borczilinder a jelen házi úr foglalatosságait mutatja,
míg egy félig fölemésztett tál kocsonya, csontig lemetélt sódar, s a
brinza, – miből, fájdalom! csak a faedény maradt meg, – az ebéd
élvezeteire emlékeztetének: nem mondhatá, hogy Nyuzó, midőn haza jött,
helytelenül cselekedett. A házban annyi magyar kényelem látszék
mindenfelől; magyar ember szive emelkedett, ha csak körültekintett.

A kényelemnek, tudva van, első kelléke, hogy semmi utunkban ne álljon.
Nyúzó szobája e tekintetben tökéletesen kielégítheté a legtúlzóbb
kivánatokat. Az ágy, mely a szoba egyik szögletében állt, nem lehete
keskenyebb; egy, hozzá mind barna szinre, mind keskenységre, mind arra
nézve hasonló szekrény, hogy reá is ruhák, irások, kalap s bot, szóval
minden, minek egyéb helye nem volt, halomra hányatott; egy kis asztal az
ablakok egyikében; négy bőrszék s egy lábnyi szélességü hasonló pamlag
nem igen akadályoztaták a vendég mozdulatait; s maga a nagy asztal annyi
különféle dolgokra használtaték – a vendégek nagy része Garacson
közönségesen rajta ül, – hogy a helyet, melyet elfoglal, tökéletesen meg
is érdemli, mit nem mindenkiről mondhatunk hazánkban. De ha a szabad
mozoghatás magyar embernek Nyuzó szobájában jól esett, főkép korunkban,
hol Pestet utánozva, faluhelyeken is a butorok oly össze-vissza
rakatnak, hogy közöttük botlás nélkül elmenni majdnem lehetetlen, mi
ezen élvezet ahhoz képest, hogy belépve, mindenki látá, miként itt azt
teheti, mihez épen kedve van? Ádám és Éva akkor érzék először, hogy
édeni boldogságuk elveszett, mikor szégyenleni kezdvén magokat egymás
előtt, öltözetről gondoskodtak; s mit mondjanak azon szegény honosink,
kiket évről-évre uj korlátok fognak körül, kik ha gőzhajón utaznak, mit
kebleikben érzenek, azt ki sem köphetik anélkül, hogy valaki ellenök
keserű panaszokra ne fakadna; kik itt-ott elkorcsosodott asszonyaink
termeiben még pipára sem gyújthatnak, bár legfinomabb ezüstből volna is
kupakja. Kényelmes hely az, hol az ember magát kényelmesen érezheti, hol
magát geniroznia nem kell, – hála Istennek! hogy legalább még magyar
szavunk nincs ez átkozott fogalom kifejezésére – s ki ilyent keres, e
háznál jobb tanyát nem találhat. A pipa- s kandallófüstben rég elbarnult
fal, melynek egyedüli ékessége a magyar vezérek vörös és kék atilában
festett képei, (mind szép bajszos magyar ember, csupa izmosságból görbe
lábakkal, fejökön kalpag, kezeikben buzogány vagy zászló, lábaik alatt
nevök aláirása, úgy hogy Attilára s testvérére Budára oly hamar reá
ismersz, mint ha évekig vele laktál volna) a padozat, melyet régóta
ismét föld takar, magok a pókhálók, melyek a szoba gerendáiról
kényelmesen lecsüggnek, mintha a belépőnek mondanák: ne genirozza magát
ön úgyis azon világítás mellett, mely nappal a két kis ablak
elhomályosodott tábláin e szobába hat, vagy estve az egy faggyú
gyertyától elterjed, kár lenne.

Nyúzó érzi helyzetének mindezen kényelmeit, s visszatámaszkodva székén,
boldog ábrándokba merűl, minők csak szolgabirónak lehetnek, ki magát
ismét három évre megválasztva látja. – Megvagyunk! – szólt néha,
nyájasan mosolyogva; – megvagyunk! – szólt ismét, az asztalra csapva –
no várjatok! – s összeszorítá fogait, hogy a rövid szárú pipa homlokáig
emelkedett. Keblét leirhatatlan boldogságnak érzete tölté, a fél
vármegyét megverte volna örömében. Néha lelkét egyszerre szomorúság
szállta meg; ez természete emberi nemünknek. Ha öröm könnyet facsar
szemeinkből, nem tudjuk soha, nem fogja-e fájdalom tölteni szivünket,
még mielőtt amaz arczainkon lepergett; s Nyúzónak e ház oly teli vala
emlékekkel. Ez asztal, mely mellett ült, nem volt-e ugyanaz, melyen
negyvenöt év előtt, mindjárt születése után először, s mint a megyében
sokan mondják, utószor megmosatott, nem mellette élte-e legkeservesebb s
legboldogabb óráit, azokat, melyekben egy togátustól olvasni, s
melyekben egy táblabirótól färblizni tanult; nem e mellé ülteté-e kedves
feleségét, midőn őt házához hozva, örömében úgy megrészegedett, hogy még
maig sem tudja, miként került aznap ágyába; s annyi boldog lakoma s
nehéz ítélet, miknek ez asztal vala szinhelye s miknek bor- s
tentanyomait az máig megtartá! Eszébe jutott a hetven forint
negyvenhárom krajczár, mit a tisztújításra költött, eszébe jutott édes
apja, ki szinte szolgabiró volt e járásban s őt nem egyszer megtépázta e
szobában, eszébe jött menteprémje, melyet a kortesek elszakítottak, s
hogy felesége most két éve két első fogát törte ki, de egyszerre
szomorúságának közepette ajkai ismét mosolyogni kezdének. –
Megmaradtunk! – szóla, félig magában s a bú messze elszált homlokáról. –
A járásban sok zsidó van, így gondolkozott magában és ha édes apja meg
nem hal, ő nem lehetne főbiró; a prém melyet elszakítottak, ugyis
semmibe se került, s hihetőkép hasonló utódot fog találni; s ha felesége
kitörte fogait, legalább csak a felső fogakat törte ki, s mégis oly
tokányt, mint ő, senki sem főz a vármegyében; s mindent összevéve
boldogabb ember még sincs járásában nálánál. Kivéve talán esküdtjét,
mert ha, mint némelyek hiszik, igaz, hogy annyival boldogabbak vagyunk,
mennyivel kevesebbet tudunk magunkról, boldogabbak álmunkban mint ébren,
legboldogabb akkor, ha végre álmaink sem bántanak többé: ez bizonyos
valószinüséggel bir. Az esküdt, két könyökét az asztalra támasztva fél
óra óta kedvencz dalát éneklé:

  A ki Nyuzót nem szereti, haj! haj! haj!
  Azt az ördög elviheti, haj! haj! haj!

De ámbár szava mindig erősebbé s harsogóbbá lőn; mint félig kiürített
poharából észrevehető, nincs egészen magánál. Erre mutat arcza is, mert
noha szemei nyitvák, mégis vonásainak kifejezése olyatén, minőt csak
alvajáróknál látunk.

– Te Bandi! – szólt végre a főbiró, kit esküdtjének nem szünő éneke
kényelmes ábrándaiban zavart.

A másik tovább danolt, csakhogy szava hangosabbá lőn.

– Bandi, mondom, ne ordíts úgy! – Bandi a szólóra emelé szemeit, de az
ének csak még hangosabbá lett.

– Részeg! – gondolá Nyúzó magában s felkelve nem minden nehézség nélkül,
esküdtjéhez ment s megrázá vállánál, mire a másik fölemelve fejét,
mintha álomból ébredne, bámulva kérdé: – Mi kell, no?

– Hát megvagyunk – szólt a főbiró, kinek fejébe, úgy látszik, más
gondolat e napon nem fért. És a törvényes bizottság nevetni kezdett
hosszan, hangosan, a falakat megrázó hahotával, mint magok a vezérek,
kiknek képei a falon függtek, sem nevethettek örömükben, midőn
Szvatopluktól az egész szép hazát egy fejér lóért kapták meg.

– Mit nevetsz? – szólt végre Nyúzó, kinek képe egyszerre egész birói
komolyságát visszanyeré.

– Azon nevetek – válaszolt a másik, mindig kaczagva – hogy készültek
ellenünk, s azért mégis megvagyunk!

– Igazság, bruderkám, megvagyunk, – szólt a főbiró most ismét mosolyogva
– csak úgy van az, szemesé a világ!

– És fülesé – pótolá a másik a félig tölt poharat kiürítve.

– Igazság! mi megmaradtunk, no várjatok csak; – szólt, öklével az
asztalra csapva – mást akartatok szolgabirónak, majd meglássuk, kinek
volt igaza.

– És helyettem kit akartak! – folytatá a másik szinte nemes haragra
gyulva – azt a Görögi Vinczét, jött-ment embert, épen most került ki az
utósó iskolából. – Mit az esküdt annyival nagyobb hibának tartott,
minthogy maga soha az utósó iskolában nem volt s tudományait a
negyediknél végzé, mi mint tudva van, némely megyében birói hivatalok
viselésére untig elégnek tartatik.

– Főkép az a Tengelyi vigyázzon magára – vágott közbe Nyúzó, s arczán
mindazon keserüség vala látható, mely azt józan állapotában jellemzé, –
rég föltettem magamban –

– Jó, hogy nem nemes ember többé, – mondá az érdemes esküdt. – Jobban
hozzá férhet az ember.

– S még mi menjünk – mormogá a másik – hogy kárát megkerítsük.

– Igen, s késő éjtszaka, rossz időben, mikor becsületes ember otthon
marad – tevé hozzá pótlólag az esküdt – s a zsiványok az embert minden
bokorból agyonlőhetik. Majd bizony, ki hallott ilyet?

– No látod Bandi, – válaszolt a másik, mélyebb belátás kifejezésével –
az csak onnan van, mert ezeknek a nagy uraknak nincs semmi megyei
praxisok. Magunk között legyen mondva, Bandi, a mi főispánunk se jobb a
többinél. De se baj! ő parancsol s az ember aztán azt teszi, a mit akar;
látod öcsém, minden hivatalnak megvan a maga hatásköre.

– Igen, de éjjel még se kellene kiküldeni az embereket – s az esküdt
hihetőkép folytatta volna bölcs megjegyzéseit, ha kocsizörgés, mely az
udvarban hallatszott, figyelmét magára nem vonja.

– Ki lehet ez? – szólt a főbiró gondolkozva, – azt hittem, nem is
tudják, hogy haza jöttem.

– Valami istansok, – mondá Kenyházy nyugodtan s friss pohár bort töltve
magának, – most egymásután fognak jőni, hisz megmaradtunk!

Macskaházy, ki bundájában a szobába lépett, minden további találgatásnak
véget vetett.

– Te vagy, barátom? – szólt Nyúzó a száraz ügyvédet kebléhez szorítva s
kétszer megcsókolá úgy, hogy más országban a legszebb asszony
megelégedhetett volna – jó, hogy jösz, majd preferánczozhatunk.

– Servus humillimus! – dörmögött az esküdt, ki a felkelést ez egyszer
inkább nehéznek, mint szükségesnek tartá.

– Ma nem játszunk, – szólt Macskaházy, alig szabadulhatva Nyúzótól, ki
ismét csókoláshoz fogott – azonnal indulnunk kell.

– Indulnunk, s hová? – kérdé Nyúzó.

– Igen, hová? – viszhangozá Bandi – ma egy tapodtat sem megyünk,
preferánczozunk, ugy-e Pali?

– Dehogy megyünk, dehogy! – mondá emez, ismét Macskaházy után nyúlva, ki
látva a két tisztviselő állapotát, türelmetlenül rázá fejét, – ha nem
maradsz itt jó szántodból, kiveszszük kocsikerekedet, ugy-e Bandi?

– Igen, kiveszszük és aztán a teins úr mehet, a hová tetszik.

– Bizony, választatástoknak később is megihattátok volna áldomását –
szólt Macskaházy vállvonítva.

– Talán bizony azt hiszed, hogy részeg vagyok, – kiáltá Nyúzó – hogy nem
vagyok eszemen? Átkozott prókátor! Ki az első alispán? Réthy és a
második? Krivér és –

– Tudom, tudom, de az Istenért, szóljunk hát józanon.

– És ki az esküdt? – dörgé Bandi – Kenyházy András, éljen!

– Jól van, hát szóljunk józanon, – válaszolt a főbiró, összeszedve magát
– hát hová kellene mennünk?

– Sz.-Vilmosra.

– Nem vagyok én részeg, hogy most kimenjek – kiáltott az esküdt.

– És miért? – kérdé tovább Nyúzó.

– Viola ott van, ma kell őt megfognunk, vagy soha; holnapig a rablott
irásokon túladott.

– Majd elfogjuk holnap – válaszolt Nyúzó méltósággal.

– De mikor mondom, hogy holnapig az irásokat nem találjuk többé nála.

– Annál jobb, – mondá a másik nyugodtan – majd bizony, éjtszaka fogok
járni, nyakamat törni, csakhogy Tengelyi uram irásait szerezzem meg;
járjon maga utána, ha tetszik.

– Igen, járjon maga utána, ha neki tetszik – ismétlé nevetve az esküdt.
S Macskaházy kétségbeesett tekintetet vete a két érdemdús tisztviselőre.
Végre Nyúzót karjánál fogva az ablakok egyikéhez vezeté, hol vele sokáig
halkan beszélt, mig az esküdt, előbbi melódiájához visszatérve, ismét
fejét kezére támasztva, halkan énekelni kezde:

  A ki Bandit nem szereti, haj! haj! haj!
  Azt az ördög el viheti, haj! haj! haj!

– Ha úgy van, – szólt Nyúzó némi idő után, mely alatt Macskaházy, mint
látszék, egész szónoki tehetségét kimeríté rajta – az egészen más.
Bandi! hallod-e? menj ki s mondd a panduroknak, hogy mindjárt
nyergeljenek.

– No ez már más, – szólt emez, az ajtó felé tántorogva – a pandurokat
elküldhetjük.

– De miért nem mondád ezt mindjárt? – szólt a főbiró, ki most sokkal
józanabbnak látszott, mint előbb maga Macskaházy reménylé.

– Hisz csak esküdtedre nem bizhatok mindent. Küldd előre a pandúrokat
Sz.-Vilmosra, s mondasd a biztosnak, hogy néhány vasvillás emberrel s
pandúrral az erdő melletti csárdánál várjanak. Esküdtedet hagyd itthon,
csak bajunkra lenne.

– Igazság, de ha Czifra rászed, s az egész csak cselszövény, mely
vesztünkre koholtatott, – s Nyúzó sápadtabbnak látszott, – Viola nekem
boszút esküdött, s Czifra bandájához tartozik.

– Ne félj, nem szükséges, hogy épen közel menjünk, magam sem szeretem a
puskalövéseket. Egyébiránt Czifra biztos ember s kezünkben van.

Egy idő mulva Kenyházy bejött s mondá, hogy a pandúrok már Sz.-Vilmos
felé indultak.

– Menjünk hát – szólt Macskaházy ismét magára akasztva bundáját.

– Hát te is elmégy, Palikám? – szólt bámulva az esküdt, midőn Nyúzót
szinte bundában látá.

– El, te itt maradhatsz.

– De mit csinálhatsz nálam nélkül?

– Majd csak próbálunk valamit, – szólt Nyúzó nevetve – te vigyázz a
házra.

– Furcsa, – gondolá magában Kenyházy, midőn azok ketten kocsira ültek s
Czifra, ki ez idő alatt a pitvarban várt, hátul felkapaszkodott, –
szolgabiró esküdt nélkül!

És Nyúzónak elhagyott jobb-keze, midőn a kocsi elhajtott, visszament a
szobába, többször csóválta fejét, egy pohár vörös bort ivott, s tovább
éneklé:

  A ki Bandit nem szereti, haj! haj! haj!
  Azt az ördög elviheti, haj! haj! haj!

Mig végre az álom lelkes dalának is véget vetett, s a Nyúzó-curián csak
a kutyák ugatása szakítá félbe a nagy éjjeli csendet.



XX.

Ha boszorkány-szemekkel birnánk, kik – mint jámbor apáink hitték –
éjtszaka mint nappal mérföldekre láttak, s ha a téren, melyen
történetünk játszik, valamely magasabb hely volna található, most
valóban ritka dolognak lehetnénk tanui. A rónán, hol őszkor, főkép
miután az estharang a távol faluk tornyain elhangzott, csak a tanyákról
áthallatszó kutyaugatás, s néha távol lókopogás szakítják félbe az
ünnepélyes csendet, most egy hintó és egy szekér hajt egyszerre
Sz.-Vilmos felé. Két rendbeli utasok, ilyenkor, s e téren!… a dolog oly
rendkivüli, hogy olvasóim talán hihetetlennek tartanák, ha nem beszéltem
volna el, hogy ez éjjel a kislaki gulyás Violánéval, s Nyúzó
Macskaházyval, mindketten a sz.-vilmosi erdő felé indultak, az egyik
pár, hogy Violát akasztófára kerítse, a másik, hogy őt megmentse; az
egyik, mint kérlelhetetlen ellen, a másik őrző angyalként. Mi e
történetet még rendkivüliebbé teszi, az, hogy ez alkalommal a barátok az
ellenségeknél inkább sietnek, mi, mint tudva van, a legritkább esetek
közé tartozik, miután a közmondássá vált tanácsot: lassan haladj, tovább
érsz, senki barátainknál inkább követni nem szokta, úgy, hogy tíz eset
közt kilenczszer épen akkor érnek segítségünkre, mikor hasznukat többé
nem vehetjük s ők azon keserű panaszszal vádolhatják végzetöket: mért
nem jöttek csak valamivel előbb? Hogy a jelen esetben ellenkezőt
tapasztalunk, az leginkább két oknak tulajdonítható. Az első, hogy Viola
barátai nem művelt emberek, s így azoknak szokásait magokévá nem
teheték; a második, hogy ildomos emberek – s Nyúzó s Macskaházy kétségen
kivül ezekhez tartoztak – még inkább szeretik magokat, mint a mily
mértékben másokat gyűlölnek, s ha valakit fel akarnak akasztatni, az
eljárást nem szivesen kezdik azon, hogy tulajdon nyakukat töressék, mi –
Nyúzónak tántoríthatatlan meggyőződése szerint – okvetlenül megtörténik,
ha a tiszaréti kocsis öt igáslovával úgy hajt az egész úton, mint Garacs
faluban megkezdé.

– Átkozott gazember! – kiáltott a főbiró, fejét dörzsölve, mely hatalmas
zöttyenés által a kocsifödél vasrészeivel nem a legnyájasabb
érintkezésbe jött – zsákokat viszesz a vásárra, hogy a lyukakra nem
vigyázsz? Lassan! mondom lassan! máskép úgy nyakad közé vágok –

– Kérlek, ne félj – szólt Macskaházy, szintén fejét dörzsölve, – nincsen
a megyében biztosabb kocsis, mint ez; a nagyságos asszony is vele jár.

– Biztos ember? részeg, mondom, Macskaházy barátom, részeg mint a csap.

– Dehogy részeg, mióta Porvárról jöttünk, nem is fogott ki.

– Jaj nekem! – kiáltott Nyúzó, kikapva pipáját, mely egy második
zökkenésnél oly mélyen beütődött szájába, hogy ha nappal lenne, mindenki
azt hitte volna, a főbiró ez elválhatlan kedvesét végre szeretetében el
akarta nyelni, – jaj nekem, ez végsőítélet. Állj meg, kocsis! állj meg,
mondom! én kiszállok.

– Várj csak egy keveset – mondá Macskaházy türelmetlenül, – itt csak nem
szállhatsz ki a sár közepett, mindjárt kijövünk a gyepre, s az sima,
mint az asztal.

– Csupa disznótúrás – sóhajtott a főbiró, ki azalatt pipáját félretevé,
de az utolsó élvezet után, melyet szárából szítt, még mindig köpködött,
az még veszedelmesebb, itt legalább lágyan eshetnék az ember. Én
kiszállok.

– De ha kiszállsz, holnapig nem érünk Sz.-Vilmosra.

– Jaj, jaj, jaj! mindjárt felfordulunk! – kiálta Nyúzó, – uram teremtőm!
állj meg! tartsd a kocsit te gazember! Jancsi! – E felkiáltások, melyek
alatt Nyúzó, kezeivel görcsösen a vánkosokhoz kapaszkodva, egyszersmind
azon gondolkozott, mily oldalon lehetne legjobban kiugornia, egy lejtős
helynek valának tulajdoníthatók, melyen a kocsi farolva kissé
meghajlott. Mielőtt azonban az ily nyájasan felszólított hajdú magas
bakjáról leszállhatott, a kocsi ismét egyenesen állt.

– Menjünk! menjünk! – szólt Macskaházy elnyomva nevetését – a gyepen
vagyunk, itt egyenes az út! csontig átfázunk, ha ily lassan megyünk.

– Csak a csont maradjon meg épen – jegyzé meg a főbiró, ki mig a kocsi
állt, kissé nyugodtabbnak látszott.

– Igen, – mondá a másik – de rheumatismusom – tudod, mennyit szenvedek;
a levegő oly nedves, az egész vidék teli van betegekkel.

– Már hogy’ lehet az ember ily hypochondrikus? – gondolá Nyúzó magában,
míg a lovak lassan ügetve tovább haladtak, s Jancsi régi magyar szokás
szerint szarkaként egy felhágóról a másikra ugrándozva, a kocsinak majd
egyik, majd másik oldalához csimpaszkodott. – Meglásd – szóla szomorúan
utitársához, miután a kocsi minden erősebb mozdulatát káromkodás vagy
jajkiáltások követék, – nem jövünk ép tagokkal Sz.-Vilmosra.

– Ej, barátom, ne légy oly poltron – mondá Macskaházy, – látod, én
nyugodt vagyok és én is csak csüggök éltemen.

– Neked könnyű – sóhajta a főbiró, – nőtelen ember vagy; de lám én!
feleségem s négy gyermekem.

Az ügyész, ki midőn eszébe jutott, hogy neki sem felesége, sem gyermeke
nincs, ebben arra, hogy életéhez ragaszkodjék, talán ép oly erős okot
talált, csak a nedvesség s hideg szél ellen panaszkodott. – S pedig még
bodzatheát sem hoztam magammal – mondá nyugtalanul, – ha nem találok
Sz.-Vilmoson s jól ki nem izzadhatom magamat, meglátod, halálos beteg
leszek.

– Ne légy oly hypochondrikus – mondá a főbiró, miután nem szünő
kiáltozásaira a kocsis lovainak gyenge ügetését lépésre változtatá. S a
két férfi egy ideig hallgatva ült egymás mellett, álmélkodva mindenik,
pajtásának gyávaságán.

Kit nevezhetni bátornak? ez egyike azon kérdéseknek, melyekre felelni
sokkal nehezebb, mint első pillanatra látszik. Egy vén franczia
ismerősömtől hallám többször, hogy jól nevelt ember, ha veszedelemmel
találkozik, elébb körülnéz, s ha maga van, elszalad; ha pedig tanukat
lát, bátran neki áll; – és ez bizonyos tekintetben igaz; de végre mit
bizonyít egyebet annál, hogy művelt ember mások ítéletétől inkább fél,
mint egyéb veszélyektől; két veszély között az elől hátrál, melyet más
fel sem vesz – a közvélemény elől; s lehet-e ezt bátorságnak nevezni? Ha
öngyilkosság követtetett el, a társaságnak egy, főkép fiatalabb része
bámulja a bátorságot, mások fejet csóválva gyávának nevezik a
szerencsétlent, ki élte terhét tovább vinni nem merte. Kinek van itt
igaza? egyiknek sem, vagy mindenkinek? Nincs senki, ki e világon
semmitől sem félne; nincs senki, ki bizonyos tárgyak előtt, melyeknek
látásán mások elijednek, nem tartaná meg bátorságát. Barátom van,
merész, hogy százakkal szembe szállna, mutass neki egy kis ártatlan
kigyót, s elkergeted; egy földes urat ismertem, félt mindentől, vizen és
szárazon, kocsin, lovon s gyalog, a kutyáktól, mennydörgéstől, az utolsó
földindulás óta földindulásoktól, s mióta a pesti árvizről hallott,
árvizektől, nappal ökrök s bivalyoktól, éjjel zsivány- s
kisértet-bandáktól: azt hivém, végre feltaláltam a gyávaság ideálját, s
im, akkor hallám, hogy mikor a cholera uralkodott, senki a megyében több
bátorságot nem mutatott. Ez ember szüntelen kaczagott a többiek
gyávaságán, s nagy gyönyörrel s azon élvezettel, melyet a bátor érez, ha
oly valamit tesz, mit senki utánozni nem mer, evé töltött káposztáját és
sárga dinnyéit bámuló vendégei előtt, kiket a főorvos mind szörnyű
halállal fenyegetett, ha ehhez hasonló merényekre vetemednének. Im,
földesuramnak is megvoltak hős pillanatai, őt sem lehete egészen
gyávának neveznem, s valóban azok, kik – mint sokan – nem a czélt, hanem
csak a bátorságot becsülik tetteinkben, nem tudom, hogy’ boldogulhatnak
ítéleteikkel. Az előtt fogják-e levenni kalapjokat, ki négy lábnyi magas
akadályon lovával átszökik, s táncz után fagylaltot eszik; vagy az orvos
előtt, ki ha csak lovat lát, elhalaványul, de a pestises betegnek puszta
ujjakkal megtapintja daganatát? Van egy neme a merészségnek mindenikben;
az emberek ítélete hihetőkép akként fog különbözni, miként magokat vagy
az akadály átugratására, vagy a beteg megérintésére képesebbeknek érzik.
Hisz az erényeket úgy értelmezi mindenikünk, hogy magát az erényesek
sorából ki ne zárja; mindenki oly morált képez magának, mely mellett
megélhessen.

Ismét eltértem… sebaj! – A kocsi a gyepet elhagyva az országútra tért, s
kit e hazában őszkor e szerencsétlenség ért, nem haladhat oly hamar,
hogy bármennyi eltérések után nem volna utolérhető. Az utasok helyzete
nem változott. A kocsis káromkodik, Nyúzó minden zöttyenésnél jajgat s
káromkodik, Macskaházy pedig a kikerülhetetlen betegség miatt
sóhajtozik, míg a hajdú a kocsi egyik feléről a másikra siet s minden
oldalon szidással fogadtatik, mert mindig késő jő, s éppen akkor
csimpeszkedik a kocsi egyik vagy másik oldalába, mikor az úgy is arra
hajlott s e segedelem nélkül is felfordulhatna. Czifra a kocsi hátán az
egész idő alatt mélyen alszik s mi azon meggyőződéssel hagyhatjuk itt e
társaságot, hogy ha így haladnak, a gulyás két sárga lovával jóval előbb
ér a sz.-vilmosi erdőhöz.

István gulyás maga is azzal vigasztalá magát s szomorú társát. Igaz, jó
három órája, hogy Violáné Garacs mellett Czifrával találkozott, s Garacs
jó útban talán egy órával van közelebb a sz.-erdőhöz, mint István
tanyája. De a szolgabiró – kiről Peti által tudta, hogy otthon van –
talán nem indul el mindjárt; azután az urak kocsiban járnak, s útjok
rossz; míg ő könnyű szekeren, a legjobb gyepen szinte repülhet. És végre
van-e valakinek a világon két oly sárgája, mint István gulyásnak?

Már sötét volt, mikor elindultak. A hold első negyede, melynek a
debreczeni kalendárium szerint ma este kelle megjelenni, a nehéz
ködfátyolon nem hathatott keresztül s valóban magyar pásztor-ember
tájismerete vala szükséges, hogy e roppant síkon irányát el ne veszítse.
Itt egy határhalom, vagy elhagyott gémes kút, mely a ködből setét
kísértetként kiemelkedett; ott egy mult évről fenmaradt fél
szalmaboglya, vagy árokhányás, vagy néha messze távolságra egymástól
magányos fűzfák, melyek az áradás járta réten felnőttek, s véletlenül
megmaradva, most az őszi szélben vékony lombatlan ágaikat suhogtaták; ez
vala minden. A gulyás bátran tovább hajtott, kétkedés nélkül, mintha a
világ legjártabb országútján haladna, s a sárgák neki feküdtek a hámnak,
mintha a garaboncziás diák sárkányaival futnának versenyt. A lovak úgy
mentek, de úgy… István nem tudta, mit tegyen örömében. Feje felett
suhogtatá ostorát, barátságosan szólítgatva kedves tátosait: – Vércse
ne!… ne te sárga!… hogy kapaszkodik az istenadta!… mondom, nincs oly ló
Magyarországban.

Fűzfák s határhalmok, gémeskút s boglya, mintha elrepülnének a szekér
mellett. A lovaknak sörénye messze szállt párolgó nyakuktól; a gulyás
visszavetve bundáját, lobogó inggel, mintha szélvész ellen hajtana, ült
a szekér elején; a lovak rohanva haladtak, mintha a föld égnek lábaik
alatt, mintha ketté akarnák hasítani a ködfátyolt s tulsó felére érni,
még mielőtt az utánok ismét összefolyhatott.

– Ne félj semmit, Zsuzsim – mondá a gulyás vigan, – ott leszünk, még
mielőtt az az átkozott főbiró kikapaszkodik szobájából. Ne te Vércse!

– Adja Isten! – sóhajta Zsuzsi.

– No az ördög elvihetné, ha még így is későn jőnénk – válaszolt a
gulyás. – Monddsza Zsuzsi, de igaz lelkedre mondd, mentél-e így
éltedben?

– Soha, – válaszolt ez, kinek gondolatai máshol jártak.

– Hiszem! Sárga ne!… No, Zsuzsi, semmi szomorúság, egy óra mulva ott
vagyunk, s elmegyünk a sz.-vilmosi csikóshoz gulyáshúsra; ha más nincs,
egy csikó csak találkozik s azzal vége. Teringettét, hogy húznak, egész
kezem elzsibbadt – tevé hozzá a boldog kocsis, jobb kezébe fogva
gyeplőjét, míg megfájult balját ép oly gyönyörrel lógatá maga mellett,
mint ki egy darab aranyat hordva fárad el, s a fájdalmakon, melyeket
érez, kincsének nagyságát méri.

A lovak egyszerre hortyogva félreugrottak. – Mi volna ez?! – kiáltott a
gulyás, ki bal kezével hamar ismét a gyeplőket ragadta meg s ostorához
kapott. – Sárga! Vércse!… ah, ez a baj – szóla, szemeit a ködbe
meresztve, midőn a farkast, mely útjokon keresztül futva, most nem
messze tőlök állt, meglátá. – Férget láttatok, no csak menj Kislakra,
átkozott, Tisza és Bodor majd megtépáznak. Reménylem, Peti nem
találkozott vele; no mi baj, vén czigányhús a farkasnak sem kell.

A nyugtalanság azonban, melyet Violáné Petiért, a farkast látva, érezni
kezdett, s melyet István természettudományi megjegyzése szétoszlatni
képes nem volt, nem tarthatott sokáig, miután alig indulva meg újra, egy
határdombnál, melynél át kellett menniök, maga a czigány állt.

Peti felült. – Idején jövünk – mondá, a gulyás mellé ereszkedve, – a
garacsi út, melyen azok jőnek, feneketlen, s mi gyepen megyünk.

– Csak férget ne láttunk volna; – szóla szomorúan Zsuzsi, – mindig
hallottam, az nem jót jelent.

– Legyen eszed, Zsuzsi – válaszolt a gulyás nevetve, – hány férget
láttam én életemben, mégis itt vagyok. Mi bajunk lehetne?… ni, a sárgák
nem is izzadnak.

– Csak a szekér ne törjék el – mondá Zsuzsi aggodalommal, – higye el
kend, én ma mindentől félek.

– Dehogy törik el – válaszolt a gulyás egyet suhogva ostorával, – hisz
nem fakó, nem is hintó. A hintó és szekér közt ép az a különbség mint az
úr és paraszt között. Amaz nagy, magos, csupa vánkos, kifestve
elől-hátul, úgy ránézve egész pompa, de ha bajba jön rossz úton, vagy ha
hidasra eresztik, zötty! oda van!… csupa sróf és haszontalan ág-bog
minden felől, mihelyt nem jár töltésen, vagy lágy gyeputon, sárba marad;
az ilyen szekér pedig elmegy mindenütt, főkép az én szekerem! A
kerekeket magam faragtam, a vasat Peti verte rá. Ne, te sárga!

Peti nem egészen osztozott István nyugalmában. – Csak vizet ne érjünk –
szólt többször, fejét vakarva – mindig esik, s ha valahogy a lápok
megteltek –

– Ne félj, Peti minden rendiben lesz; s te is Zsuzsi, ne búsulj. Öcsém,
Pista, ki ott a Tiszán túl lakott, a mult héten halt meg. Már régen
felmondott uraságának s elbocsátó levelet s passust is kapott. Ezekkel a
haszontalan irásokkal, melyekkel Pista felesége most úgy sem tehet
semmit, te Violával és gyermekeiddel elmehetsz akárhová. Magam is tudok
szolgálatot húsz mérföldre innen, s ott ismét mint becsületes emberek
élhettek. Ez a vármegye kemény dolog, – tevé hozzá a gulyás egyet
suhantva – csak az jó benne, hogy nem messze tart. Mit mondasz Peti?

De Peti nem szólt, nem felelt Zsuzsinak semmit, ki e jó hirek hallására
mintegy új reménycsillagot láta emelkedni sötét láthatárán, s remegő
hangon kérdezé: – Nem volna-e ez több boldogság, mint hogy azt
szerencsétlen helyzetökben reményleni lehetne? – A czigány, keselyü
szemeit a sötét ködbe meresztve, mozdulatlanul ült helyén, csak néha,
midőn aggályosan fejét csóválá, lehete látni, hogy nem alszik. A gulyás,
ki ezt nehányszor észrevevé, ilyenkor egyet suhantva ostorával, csak azt
válaszolá: – Nincs semmi baj, ne félj, Peti, mindjárt ott leszünk. – S
ők hallgatva tovább mentek; csakhogy a köd, úgy látszott, még
homályosabban ereszkedett le; a tér, melyen lovaik száguldva haladtak,
még elhagyottabbnak látszott. Határhalom, fűzfa, boglyák s kutak rég
eltüntek s a ki népünk bámulatos ügyességét nem ismeri, melylyel útján
eligazodik, habár látszólag semmi sincs, mitől irányt vehetne, alig
foghatná meg, a sietők miként nem tévedtek el régen. A pocsogás, mely
egyszerre a lovak lábai alatt hallatszott, véget vetett haladásuknak.

A gulyás, noha nem szólt, régen osztozott Peti aggodalmaiban. Egyes
világosabb foltok, melyeket itt-ott a köd között is észrevett, eszébe
juttatták, hogy a Tisza talán mégis kiáradt. Most nem volt többé kétség.
A hely, melyen szekerökkel megálltak, noha a kákás fű széles leveleivel
a vizet eltakarta, már el volt borítva. A czigány leugrott s pocsogva
előre ment. Előtte széles vízláp terjedett el, melynek határát a ködben
nem láthatá. Visszafordult, s jobbra keresett utat, itt is víz
mindenfelől, csak egyes sötét foltok álltak ki szigetekként a nagy
áradásból, mely az emelkedő víz által mozgásba hozva a síkot, s
hullámozva tovább gerjed. Csak balfelől látszott egy hátasabb hely, mely
még szárazon állt s hova Peti a lovakat most kivezette. – Ezen talán még
az erdőig jöhetünk, – mondá elébbi helyére ülve, – az áradás még nem
töltött el minden lápot; vigyázz, István, maradj mindig a víz mellett,
máskép eltévedünk, ez a sárga ér –

– Jézus Krisztusom! – kiálta Zsuzsi, kinek lelkében egyszerre minden
aggály újra fölébredt, – későn jövünk és szegény férjem!

– Még jókor jöhetünk – válaszolt a czigány biztatva, noha szavának
hangjából a legnagyobb nyugtalanság vala észrevehető; ha a víz a
békahágón át nem ment, a Fekete-tót szárazon találjuk s akkor minden jól
van. Csak rajta, István.

– Átkozott Tisza – mondá emez, párolgó lovait ostorával biztatva.

– Dehogy a Tisza! hogy beszélhet kend így – szólt a czigány fejét rázva,
– mikor a víz innen jő. Még tegnap láttam a Tiszát Réten, s az alig
mozdul; ez mind a Rákérből jő, mióta az urak új töltést csináltak,
egészen neki bolondult.

– A menkő üsse meg, itt is víz! – kiáltott a gulyás gyeplőjén
visszarántva lovait, melyeknek egyike lebukott. Peti, térdig gázolva a
vízben, a szekér elébbi irányában tovább ment. – Itt nincs baj – kiálta
végre, miután a nem széles éren átjutván, ismét szárazon látá magát, s a
szekérhez visszatérve, a hortyogó lovakat a víznek vezeté. – Ne féljetek
bolondok, Pista gulyásnál még többhöz fogtok szokni. – A szekér
szerencsésen a tulsó parton ismét szárazra jött. S így mentek tovább,
hol az árvíz a gyepet el nem borítá, vágtatva, az egyes kisebb ereken át
Peti által vezetve, míg egy széles vízróna minden további haladást
lehetlenné tett.

– A Fekete-tó betelt – kiáltott a czigány összecsapva kezeit, – nincs ló
a világon, mely ezen átmenne.

– Maradjatok itt, – szólt Zsuzsi remegő hangon – átmegyek én magam.

– Te, Zsuzsi? Az kellene még! – mondá a gulyás, Violánét, ki már
szekeréről leszállni készült, helyén erőszakkal visszatartva, – a tó
teli van mélységekkel, s főkép te, ki beteg voltál, ha egyszer
elcsúsznál, nem birsz fölkelni, s oda vagy.

– Ereszd bundámat! Isten megsegít; férjemet csak nem hagyhatom el végső
nyomorúságában; tudod, föl akarják akasztani. – S ezzel a szegény
asszony a szekérről leszállni készült.

– Legyen eszed, Zsuzsi – mondá a gulyás, hasonlókép leszállva
szekeréről, – ha férjedet fölakasztják s te itt fulsz belé a vízbe, mi
lesz gyermekeidből?

Zsuzsi leült a szekér mellé, s két kezével eltakarva képét, sirt
keservesen.

– Ne félj, fiam – mondá a gulyás biztatólag, – majd elmegyünk, én vagy
Peti; az erdő, látod, előttünk áll, valahogy csak átgázolunk – Ej, Peti!
Peti! te is oly vén ember vagy! minek hoztál ide?

A czigány, ki azalatt szemeit mindenfelé jártatva, mint látszott, magát
tökéletesen irányozni iparkodott, e panaszra csak azt mormogá, hogy az
út, a melyen jöttek, sáros időben két órával közelebb, s hogy mikor most
négy napja erre járt, a víznek még nyoma sem volt. – Ne félj, Zsuzsi, –
tevé hozzá – én átmegyek, ha az ördög elvisz is, átmegyek, csak hagy
ismerjem ki magamat egy kissé. Nem az a nagy fa-e ez, hol minap voltunk?
– szólt a gulyáshoz Peti, kezével a tulsó partra mutatva, hol a ködből
az erdő sötét egyenes falként átlátszott, melyből csak itt-ott egyes
magasabb sudarak emelkedtek ki.

– Igen, meglehet – felele a gulyás, e magasabb sudarak egyikére fordítva
figyelmét, – csak az az átkozott köd ne lenne… de az erdő szélén több
magas fa van, az ördög ismeri meg.

– Balra a fától – folytatá a czigány gondolkozva – mintegy kétszáz
lépésnyire, az erdőben nyilás van. Aznap azon jöttünk át szekerünkkel;
nem emlékezik kend?

– Hogy a menkőbe ne emlékezném, s jobbra, hacsak le nem kaszálták, a
fához még közelebb nádasnak kell lenni.

– Igazság! – válaszolt ismét a czigány – még mondtad, mily jó lenne
kerítésnek. No, menjünk, te jobbra, én balra, ha a nyilást megtalálom, s
ez csakugyan az a fa, akkor átgázolok. A fától egész a tóárok másik
partjáig hátas hely van.

– Veletek megyek – szólt Violáné, ki, mint a rab ítéletét, e
beszélgetésnek minden szavát remegő figyelemmel hallgatá, felkelve, –
nem maradhatok itt nyugtalanságomban magam.

– Zsuzsi lelkem, – mondá a czigány, ki már futásra készült, megfordulva
– beteg voltál, a föld csupa sár és iszap, megfáznál, ülj le itt s várj
meg.

– De visszajöttök? nem mentek át nálam nélkül? Az Istenre kérlek, Peti,
ne hagyjatok itt, – kiáltá a szerencsétlen nő a távozó után.

– Ha átmehetünk, – kiálta vissza a czigány, még egyszer megfordulva – én
magam viszlek hátamon a tulsó partra. – Ki e pillanatban a czigány
mellett áll, egy cseppet láthatott volna, mely barna arczredői közt
lefolyt.

A férfiak a köd homályában eltüntek, csak Zsuzsi maga állt ott a víznek
szélén, a tulsó partról átsötétlő erdőre meresztve szemeit. – Ily közel,
s én nem mehetek hozzá, – sóhajta, s lelkét a szerelem minden fájdalmai
dulták szét.

A szegény asszonynak igaza volt; a vizen túl alig ezer lépésnyire a
helytől, hol neje feléje terjeszti vágyó karjait, találjuk Violát s
társait. Taksony-megyének, a Tisza mentében fekvő síkságán, nagyszerű
tölgyesei vannak. Valamint a homok szép hajlongó nyíreit s remegő
nyárfáit termi meg, s némely helyen a festőileg elhelyezett facsoportok
között a legszebb kertben képzelhetnénk magunkat, ha az ember mívelő
keze itt-ott burgonya és tengeri földjeivel az egésznek hatását nem
rontaná meg: úgy a kemény agyagban, mely a Tisza két partját képezi,
hatalmas tölgyek emelik sötét koronáikat, nem ápolva emberek által, de a
természet egész pompájában emelve széles sudaraikat az ég felé, melyeket
nem a fejsze, hanem csak az idő vagy a Tisza döntenek meg. Miután a
fának ára Magyarország e részében oly csekély, hogy ezen tölgyek
kivágatása többe kerülne, mint mit fájokért kapni lehet, az egyetlen
jövedelem, melyet belőle a birtokos húz, csaknem egyedül a makkolásban
áll, mely jó esztendőkben az erdőket a tiszai földesurak egyik
legjövedelmezőbb tulajdonává teszi. Ledőlt s helyökön rohadó fákat ily
erdőben találni ép úgy nem ritkaság, mint Amerika őserdeiben; s az idő
még talán távol van, hol a műveltség kiterjesztve hatalmát ide is, a
Tisza sötét tölgyesei jövedelmezőbbek lesznek, de szebbek bizonyosan
nem, mint most, midőn sötét ágaik alatt csak a varjuk ezrei ütötték föl
tanyájokat.

E nagyszerű tölgyesek egyike vala a sz.-vilmosi határon is. Az erdőség,
mely e határ kiöntéseknek kitett s így a gazdaság más nemeire
alkalmatlan részét takarta, lenyult egész a Tiszáig, melynek tulsó
partján hasonló, még mértföldekre terjedő tölgyesek álltak. Jó
esztendőkben, ha tudniillik makk termett, ez erdő teli volt zajjal s
élettel. Makkolásra fogadott állatok ezreinek röfögése s száz kondásnak
éneke s fütyülése hangzott a fák alatt, melyek nem egy sebet
mutathatának, mit e pásztorok pajkossága baltákkal sötét kérgökbe
vágott. Ha ilyenkor a sz.-vilmosi erdő mellett átmentél, a fák között
itt-ott nagy tüzet s körülötte bundájokba burkolt emberi alakokat
láthattál. Néha a sürűből egy magányos duda, vagy furulya is kihangzott,
néha víg hahota, hogy szinte irigyelhetéd ez embereknek sorsát, kik oly
kevéssel vigan s megelégedve lehetnek, s kiknek minden gondjait egy
kancsó bor elűzi. Most halotti csend terül el ez erdő felett. A tölgyek
ez évben épen nem termettek; s a pásztorkunyhók, melyeket a kanászok
mult esztendőkben, csak épen hogy a legnagyobb fergetegtől legyen hova
menekülniök, építének, most vagy elhagyatva állanak, vagy
szétdüledeznek. A kanász építésközben nem gondol utódaira; ha a kunyhó,
melyet rakott, másnap, miután nyájával tovább ment, szétomlik, annyival
jobb; ha esztendőre visszajő, ujat épít magának nem nagy fáradsággal.
Szive épen annak örül leginkább, ha holvoltának mennyivel kevesebb
emléke marad.

E kunyhók egyikében, abban, mely Szt.-Vilmostól legtávolabb fekszik,
vonult meg Viola társaival. Viola bandájának legbiztosabb s kedveltebb
menhelye vala ez. Az erdőn át azon oldalon, hol a kunyhó állt, nem
vezetett út; maga a kunyhó körül sürű rengeteg s mióta pár év előtt nem
távol e helytől egy biztos és két pandur agyonlövettek, a megye
legbátrabb szolgái sem igen mertek e helyhez közelíteni. Ha árulástól
nem kell félnie, Viola oly biztosan aludhatott e födél alatt, mint
bármely király palotájában. S az miként juthatott volna eszébe? Petin s
István gulyáson kívül titkát csak olyanok tudták, kikre, ha azt
felfödözik, akasztófa vár.

E kunyhó, melynek egyik szögletében, kis hordón ülve, Violát találjuk,
egyike vala a nagyobbaknak, s ámbár butorzatában nem látunk semmit, mi
korunk kényelmeire emlékeztetne, a faajtóból, melylyel az alacsony
bejárást el lehete zárni, s a nádfödelen, mely itt-ott ráborított
ágakkal kijavíttatott, észre lehetett venni, hogy e kunyhó soha egészen
elhagyatva nem volt.

A fal mellett, mindkét oldalon, kevés szalma, mely bundákkal takarva a
zsiványoknak ágyul szolgált, egy darab deszka négy faragott lábra
szegezve, melyet asztalnak használtak, s egy kormos vas bogrács, mely a
falon függött, volt egyébiránt a jelenlevők fegyverein s két kulacson
kívül minden, mit e szűk hajlékban találunk, s mire a kunyhó közepén
pislogó tűz bizonytalan világát veti. A kunyhó nádfödele, mely a falak
mellett annyira leereszkedett, hogy alatta egyenesen megállni nem
lehetett, a sok tüzelés által koromfeketévé vált, de ámbár a kunyhónak
kéménye nincs s a füst csak a nyitott ajtón s egyes kis lyukakon, melyek
a falban e czélból csináltattak, megy ki, a benlét az égő tűz mellett
elég türhetőnek látszik.

Viola mély gondolatokba merülve ül a szoba homályos szögletében, míg két
czimborája, ki e pillanatban vele van, bundákon nyujtózkodik, s néha
fölpiszkálva a parázst, vagy félig unalomból, félig bánatból – mint
magyar ember tűznél szokott – nagyokat sóhajtva, nézi a mindig inkább
elapadó lángokat.

A regényiróknak egy idő óta szokása bájló szinekkel festeni a vétket.
Mint a lovagregény boldog emlékű korában, az irók egészen új, soha nem
létezett középkort alkottak képzetökben, csupa hivség-, s hősi erényből
összegyártva, hogy az ember – én magam emlékezem gyermekkoromból ily
érzeményekre – szinte vágyódott az ököljog boldog időszaka után s
mintegy megvetéssel fordult el pulya századunktól, melyben senki várából
az átmenő kereskedőket meg-megrohanni nem szokta, s a kínpad s
boszorkányégetés megszüntével minden, mi költői volt, elenyészett: úgy
most a vétek minden nemeinek nyájasan mosolygó képei készíttetnek a
jámbor közönség számára, oly szépek, oly csábítók, hogy szinte bámulni
lehet, miként nem találkoznak többen, kik e képek utánzását tűzik ki
magoknak czélul. Költők, egyéb művészekként, szivesebben választanak
magoknak typusokat, mint hogy a természetet örök változékonyságában
követnék, s ha egyszer egyike a nagyobbaknak bizonyos úton megindult, a
többiek utána rohannak, a nélkül, hogy egyéb jutna eszökbe, mint az,
miszerint eldődeiknél az ösvényen hátrább ne maradjanak. Ez az, mit
századunkban a művelt világ majdnem minden irodalmában is észrevehetünk.
– A középkor nem ismert irgalmat a gonosztevő iránt, s mégis mennyi van
sokszor a vétkesnek életében, mi, habár emberi igazságunk szerint tettét
büntetnünk kell, részvétünket, könyörületünket érdemli!
Felvilágosodottabb korunk jól tudja ezt. A vad szenvedélyek, melyek
eldődeinket kegyetlenségre ragadták, rég elnémultak, s mégis lázas
állapotban, rohanva anyagi érdekeinek kielégítése után, korunk részvét
nélkül elfordul a szenvedésektől, melyeket socialis viszonyai által
előidézett, vagy melyeket legalább, ha ápoló kezeit feléjök terjeszti,
enyhíthetne. Nagy irók érezték ezt, s midőn a társaság legundokabb
sebeit merész kezekkel feltakarták, midőn emberi természetünk azon nemes
részeire emlékeztetének, melyek a gonosztevő kebléből nem veszhetnek ki
soha egészen, midőn figyelmessé tettek, hogy azon undoron kívül,
melylyel tetteitől elfordulunk, van még valami, mit a bűnös iránt
érezhetünk, – szánakozás szerencsétlenségén: tettök nemes s
tiszteletreméltó volt. A sokaság érzéketlensége elleni visszahatás
lelkesíté őket műveikhez, s épen ezért sokszor – mi minden
visszahatásnak szükséges következése – túlmentek első szándékukon, s
csakhogy az undort s gyűlölést, melylyel az emberek nem annyira a vétek,
mint a vétkes ellen viseltettek, enyhítsék: szeretet vagy bámulat
tárgyaivá emelték azokat, kik iránt csak sajnálkozást akarának
gerjeszteni. S még egyszer mondom, e tett szép s nemes volt. Van az
irónak egy magasabb feladata, mint hogy bizonyos mennyiségű fehér papirt
fekete karczolással töltsön be, s ki ezt érzi, azt egy pár kedvező
birálat, vagy azon művészi élvezet, melyet művei alkotásában talál, ki
nem elégíthetik. A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy
érdekeitől különválva, nem a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek
nemesítése után törekszik. S ki az Istentől nyert tehetségeit, a
helyett, hogy velök embertársai legszentebb érdekeiért küzdene, a
művészi forma mélyébe elássa, csakhogy valamikép csorbát ne szenvedjen;
ki magas helikonáról, félistennek képzelve magát, kora szenvedéseiben
csak művészi studiumok tárgyát látja, s míg a föld vérben áll, s az
egész emberi nem vajudások között új életnek indul, virágokról s a langy
esti szellőről énekel: azt bámulhatjuk hideg magasságában,
irigyelhetjük; tisztelet- s szeretetünket azonban csak az érdemli, kinek
Isten szivet adott, hogy embertársai szenvedéseit megérthesse. De ha a
költőtől, ki nemes emberi czél után fáradva, hogy erősebben hathasson,
azt, mi a művésznek legdrágább, műve szépségét is feláldozá,
tiszteletünket meg nem tagadhatjuk, ha bámuljuk az önmegtagadást,
melylyel ő, ki keble mélyében gyémántokat találhatott, inkább éles
ekével szántotta fel földjét, mert érzé, hogy e munkával ön dicsőségére
kevesebbet, de embertársainak hasznára többet tehet, ha az így támadott
művek hibáit az érzelemért, melyből származtak, szivesen megbocsátjuk, s
megfeledkezünk gyengeségeiről, mert érezzük, hogy mi ellen a kritikus
kifogásokat tehetne, azt az embernek bámulni kell, hogy a könyvben nem
szép mű, hanem szép emberi tett fekszik előttünk: mit mondjunk a
mázolókról, kik minden magasabb czél s indok nélkül e műveket utánozzák,
kik romlott képzetökkel gyönyörködve mindenen, mi szörnyű vagy undok, a
rothadást, mely között amazok illatos virágot találtak, fölvájják, nem a
virágért, hanem mert nekik jól esik az ocsmányságokban körülkapargatni;
kik a vétekben nem a nemesebb emberi természet mindig fenmaradó
töredékeit, hanem az erényben is mindig csak azon aljas indulatokat
keresik, melyek szerintök minden tetteink egyedüli alapját teszik; kik,
mint Diogenes lámpájával embert, úgy új szörnyeteget keresnek képzelmök
mélyében, s inkább örülnek, ha feltalálták, mint ha embertársaiknak egy
új vigasztaló gondolatot nyujthatnának. Oh, ha valaha ez oly regényesnek
festett zsiványéletet közelebbről látnák, azon éhséget, mocskot s
mindennemű nyomort, melyek között e kalandok játszatnak, e hősöknek
egész aljasságát, kiknek bátorsága sokszor nem más, mint a félelem az
akasztófától: – a kép más volna, mint melyet adnak!

– Te Mészáros! – mondá az egyik, kit az egész vidék Rácz Andor neve
alatt ismert, ősz haját visszasimítva homlokáról, – mit mondasz, nem jó
volna egy kis gulyáshús?

– Az ördög vigyen el – dörmögött a másik, ki eddig a tűzben piszkálva
meredt szemekkel nézé a lángokat, – minek beszélsz ilyekről.

– Meg egy kis dohány, – folytatá a másik nevetve – úgy-e egy pipa dohány
sem volna rossz?

– Átkozott hóhér! – kiálta a másik, kinek ifjú, részegeskedés által
elbutult arczain boszúság mutatkozott, – mikor nincs, minek boszantod az
embert.

– Hát csak úgy! – válaszolt Rácz, – vagy talán nem tetszik? – tevé hozzá
azon méltósággal függesztve szemeit ifjabb társára, melylyel ily öreg
zsivány, ki mesterségét hat bandával egymásután majdnem huszonöt
esztendeig üzé, ily suhanczra nézhet.

– De mikor mindig tréfálsz – mondá Mészáros, az égő fát megtaszítva
lábával, – kora reggeltől vagyunk itt, s nincs egy falatunk. Ha ez soká
tart, felakaszthatnak bátran, elébb míg éhen halunk meg.

– Hát mért nem mégy valamiért? – mondá Rácz, gúnyosan mosolyogva.

– Mikor minden ember lábon van ellenünk, – sóhajtott emez – adszide a
kulacsot, hadd igyam legalább egyet.

– Melletted van, – válaszolt a másik, midőn nevetve nagy kulacsot
mutatott, mely Mészároshoz közel állt.

– Nem ezt, – szóla emez, fejét rázva, oly képpel, mintha méreggel
kinálnák – hisz ez csak víz, ott melletted áll.

– Ebből ugyan nem kapsz fiú – mondá a másik, messzebb tolva a kulacsot,
mely után a fiatal zsivány kezét kiterjeszté, – úgy is több pálinka van
fejedben, mint ész, s éhgyomorra, tudod, megárt. – S az öreg zsivány
nevetett.

– Adszide, – szólt emez, mindig haragosabban – én inni akarok, nem
vagyok bolondod, nekem nem parancsol senki.

– Majd meglátjuk, – mondá az öreg zsivány, s midőn sötét szemeit
pajtására szegezve, kezét, melylyel ez ismét a kulacs után nyult, izmos
markával megszorítá, mindenki láthatta volna, hogy a tekintetet, melyben
a banda között áll, nem tisztán hosszú tapasztalásainak köszönheti, –
ülj le gyerek és maradj nyugodtan.

– No várj, vén kutya, – kiáltott a másik, ki, mint látszott, a
kulacsból, mely után ismét vágyódott, már több s nem hasztalan
libatiókat tett, felugorva, s a falról lekapva fokosát – majd meglátjuk,
ki parancsol nekem.

Rácz, ki minden mozdulatait figyelemmel követé, ekkor szinte felugrott,
torkon fogta a fenyegetőt, s még mielőtt fokosát fölemelheté, falhoz
szorítá s kicsavarta fegyverét kezeiből. – Majd adok fattyú, – szóla
lángoló szemekkel – a kanászok elég disznót öltek e fal mellett, ha
moczczansz, egygyel több lesz.

– Mi a baj? – szólt Viola, ki beszédeikre, míg azok e tettleges
fordulatot nem vevék, nem figyelt, de most szintén felkelt hordójáról.

– Ez a fiú erőnek erejével pálinkát akar, – mondá az idősebb zsivány, ki
most szerencsétlen pajtását eleresztette s mosolygó megelégedéssel
nézte, hogyan dörzsöli fájó nyakát – s én neki mindjárt más valamit
adok.

– Hát adj neki pálinkát, ha van, – mondá Viola – – nekünk úgy sem kell.

Mészáros reményteli tekintetet vetve a kulacsra, felkelt s feléje
indult.

– Nem adok biz én, – mondá Rácz, elébe állva – a fiú úgy is többet ivott
mint kellene, részeg ember mindig bajba kever.

– De mikor éhes vagyok – szóla a másik, kérő tekintetet vetve Violára.

– Mért lett zsivány belőled, – mondá Rácz gúnyosan mosolyogva – hisz nem
parancsolta senki?

– Hát neked ki parancsolta? – mormogott ez fogai között.

– Az más, – mondá emez komolyan – én desentor voltam! Tíz esztendeig
szolgáltam a császárt, a legnagyobb háború idejében, s mikor haza
jöttünk s nem akartak elereszteni, tudja az ördög mért, az jutott
eszembe, hogy eleget katonáskodtam, s hogy most egyszer megpróbálhatja
más is. Oda dobtam puskát s patrontást, s azt hittem, meg tudok élni, ha
nem állok is silbaktot. Ha mészáros fia lettem volna, mint te, bizony
nem járnék itt az erdőben, és Viola sem, azt elhiheted.

– Mit bánom én, – szólt a másik, kit a komolyság, melylyel az előbbi
szólt, úgy látszott, nem igen érdekelt – zsiványélet, pajzán élet, én
inni akarok.

– Add neki a kulacsot, – mondá Viola ismét – hadd töltse kedvét.

– Igen, de már most is részeg – válaszolt Rácz, ki a kulacsot a földről
fölvéve, még mindig kétkedve tartá kezei között. – A hol csak
megfordultam, minden bandának szerencsétlensége a részegségtől jött.

– Ma nincs mit félni – mondá Viola – legfölebb ha még Peti jön, ki által
István gulyáshúst küld. A szolgabiró Porváron, s a hajdúk magokban, ne
félj, nem jőnek ennyire; ha tudnák, hol vagyunk, elkerülnének inkább.

– Ej, nem kell azt hinni soha; – mondá Rácz, fejét csóválva – a
veszedelem akkor üt ki, mikor az ember legkevesebbé gondolja. Isten
neki, ha akarod. – S ezzel rosszkedvűen odanyujtá kulacsát, melyből a
másik minden szitkok mellett, melyek között vele megkináltatott, az
állati örömnek bizonyos kifejezésével nagyokat szörpentett.

Ezek után a kunyhó ismét békességben állt. – Mészáros, ki egy ideig hős
tetteiről beszélt, midőn látta, hogy a másik szavaira nem válaszol s nem
is figyel, elhallgatott s álomba merült. Rácz, könyökét térdére
támasztva, ült a tűz mellett. Viola kiment a kunyhó elébe.

Az éj sötét vala. A magas tölgyek, melyet a helyet környékezék s
melyeknek csúcsai a ködben eltűntek, még inkább nevelék a homályt, s
csak a gyönge tűz, melynek fénye a kunyhó ajtaján keresztül az ellenében
álló bokrok elszáradt lombjára esett, terjeszte némi világot az egészre.
Miután a kunyhóban a beszélgetés megszünt, véghetetlen csend terüle el
az egész vidéken. Néha az őszi szél egyes rohamokban szálla át az erdő
felett, a tölgyek száraz lombja, mely még az ágakon függött, csörögni
kezde, a sudarak között mintegy hosszú fájdalmas sóhaj hallatszott,
mindig távolabb s távolabb, míg a gyenge nesz eltűnt, s a fák ismét
hallgató mozdulatlanságban álltak. Néha fenn egyes varjúkárogás
hallatszott, a madarak, melyek az erdőben ezrenként tanyáztak,
fölébredve, nehéz szárnyaikkal verdesék a csörgő ágakat, azután ismét
véghetetlen csönd s hallgatás mindenfelől. Viola ott állt a kunyhó
előtt, s lelkét leirhatatlan szomorúság tölté el. A sötét éj, a
hallgatás, az elhagyottság, melyben magát látá, s melyet még kínosabban
érzett, ha a kunyhó ajtaján betekintve, azon társakat nézé, kik neki e
világon maradtak… minden fájdalommal tölté lelkét. Mi boldog volt ő
egykor! Ha a mezei munka bevégződött, s az ősz, mint most, hosszú
estéivel eljött, Viola ott ült meleg szobájában, térdén hintázva kis
fiát, szemét Zsuzsira függesztve, ki a lobogó mécs mellett nem szünő
szorgalommal tánczoltatá orsóját. Künn köd borula el a a vidéken, a
kastély s parasztházak, a templom s a Tisza partjai eltűntek fátyola
alatt; de a boldogságot, melyet a gazda szegény lakában talált, az idő
változásai nem takarhaták el szemei elől. A természet elteríti ködét
egész tájak felett, hóval takarja földünket, mely alatt a vidám zöldnek
s virágzásnak nyomai is eltűnnek; azon boldogság felett, melyet
keblünkben hordunk, a természetnek Isten nem ada hatalmat, csak
embereknek adta azt. Ki hinné, hogy a virág, mely az érzéketlen
természetre bizatott, biztosabb gyenge tövén, mint boldogságunk, melyet
csak érző emberek ronthatnak meg? Viola nyugodtan nézett a jövő elébe,
boldogsága nem ártott senkinek, nem akadályozott senkit élvezetében;
mitől félhetne, ki az emberektől oly keveset kíván? A szerencsétlen
visszagondolt mindezekre s mellét nehéz sóhaj emelé az emlékeknél.

– S mégis – mondá magában s öklei görcsösen összeszorultak – mégis
feldúlták házi boldogságomat! Teljesítettem minden kötelességemet, nem,
én többet tettem, mint mire köteles voltam… teljesítettem minden
parancsolataikat, levettem süvegemet a hóhérok előtt, alázatos voltam,
mint a kutya, megcsókoltam volna a sarut lábaikon, csak Zsuzsimat s
fiamat hagyják békében, csak házi csendemet ne zavarják fel, és mégis!

Viola még egyszer átgondolá a méltatlanságokat, melyeken keresztülment.
Miként akarák őt kényszeríteni, hogy nejét vajudásai között elhagyja;
miként hurczolták őt végig a falun; miként akarta Nyúzó megveretni, s
végre a pillanatot, melyben a fejszét meglátva, élét az ispány
koponyájába vágá, s az emberi vér látására először borzadott el önmaga
előtt. – Nem, nem – szóla, kezét éghez emelve, – bocsássa meg Isten
vétkemet, én nem bánhatom meg, a mit cselekedtem; ha most ott vagyok,
körülöttem az örömükben nevető hóhérok, s egyszerre a fejsze előttem
csillog, felkapom ismét s jaj annak, ki előmbe jő. De ti, kiket nem
bántottam soha életemben, s kik nyomorulttá tettetek, kik miatt nőm s
gyermekim koldusbotra jutottak, kik belőlem gonosztevőt csináltatok, kik
kiüztetek az erdő vadai közé, kik miatt e világon s az örökkévalóságban
elkárhoztam… te fiscális és főbiró, vigyázzatok magatokra, oly szentül,
mint Isten néz le reám, én boszút állok rajtatok.

E pillanatban az erdőben nesz hallatszott. Viola, előrehajtva fejét,
figyelni kezde. Mintha emberek közelgenének. A földet takaró száraz
levélben csörgés, néha egy törött ágnak recsegése hallatszott s a varjuk
károgva felszálltak s az erdőt szomorú hangjaikkal tölték el.

– Ki lehet ez? – gondolá Viola magában, – talán Peti s a gulyás; de azok
hogy’ jőnek Szt.-Vilmos felől? – S most az erdő másik oldaláról hasonló
nesz hallatszott, s a lépések mindinkább közelegtek. – Itt sok ember
jár! – mondá Viola – ezek talán engem keresnek? – Nem vala többé kétség;
az éj csendében már a közelgők suttogása is hallatszott, Viola berohant
a kunyhóba, magára zárá ajtaját, lábával meglökte Mészárost, s röviden
elmondá Rácznak a történteket.

– Nem mondtam!? – szólt az öreg zsivány felugorva s kétcsövű puskáját
fogva, – s ez itt – Mészárost meglökve – részeg mint a csap.

Ez utolsóban Rácz nagy igazságtalanságot követett el; szegény pajtása,
ki most a lökdösést angyali nyugalommal eltűré, mióta hallotta, hogy
ellenség közelg, tökéletesen kijózanodott. – Nem szökhetünk-e el még
valahogy? – szóla halkan, remegő kézzel megszorítva Rácz karját.

– Körül vagyunk véve, – válaszolt Viola, – ha nem sokan vannak, azért
semmi baj. A fegyverek megtöltve?

– Négy dufla, hat pisztoly, – mondá Rácz, kinek arczán vad merészségnek
kifejezése vala látható, – csak jőjjenek, itt jó vacsora vár rájok.

– Gyujtsd meg a mécset s állítsd a szegletbe, hogy a nyílásokon ki ne
világítson. Takard el a tüzet hamuval. – Mészáros remegve
engedelmeskedett. – Te Rácz s én a két első nyíláshoz állunk az ajtó
mellett. Te Mészáros, ha valakit látsz, ki az oldalhoz közelít, azt lődd
le, kilőhetsz egyszer jobbra, másszor balra, csak hogy senki ne dughassa
be fegyverét a nyílásokon. Ne félj fiú, nem lesz bajod.

Minde készületek gyorsabban történtek, mint én elmondhatám. A hamuval
takart tűz füsttel tölté a kunyhót, mely között a mécs, a kunyhó egyik
szegletében az asztalra állítva, csak gyenge világot terjeszte. Az ajtó
mellett, puskával kezökben, Rácz s Viola álltak, kinézve a kis
nyílásokon, melyek lőrések gyanánt hasonló megtámadások esetére a fal
ezen oldalán készíttettek. Hátul Mészáros jára fel s alá, nem egyszer
hörpentve a lőpor mellett az asztalon álló kulacsból, melyre Rácz most
nem vigyázott többé. A lelkesítő ital azonban, úgy látszik, elveszté
hatalmát az ifjú felett, ki mindig inkább elhalványodva s reszketve,
mennél inkább közelgeni érzé a veszélyt, félig magán kívül járt fel s
alá a kunyhóban. – Csak ez egyszer szabadulhatnék még, – mormoga körmeit
rágva, – én becsületes ember leszek ismét. Istenem, ha megfognak,
felakasztanak!

– A madarak itt vannak, – kiálta egy erős rikácsoló hang, kiben mindenki
Nyúzó főbiró szavát ismerheté meg; – a kunyhóban világot látok.
Körülvettétek-e mindenfelől? szóljatok!

Negyven vagy ötven hang, mely e felszólításra egyszerre felkiáltott, a
zsiványoknak tudtára adá, hogy meneküléshez reménység nincsen. Mészáros
keresztet vetve letérdelt.

– Főbe ütlek kutya, – kiáltott Rácz, – menj a nyíláshoz s a ki közel jő,
lődd főbe, ha jól védelmezzük magunkat, mind itt hagyják fogaikat. –
Mészáros egy nagy korty pálinkát ivott s az egyik nyíláshoz ment.

– Adjátok meg magatokat zsiványok! – kiáltott Nyúzó, – ha a nemes
vármegye ezen felszólítására nem engedelmeskedtek, statárium útján
fognak veletek bánni.

A kunyhóban minden hallgatott.

– Előre legények, törjétek be az ajtót, rajta! – kiáltott a főbiró. Két
pandúr s néhány paraszt az ajtó felé rohantak, de mielőtt fejszéik még a
deszkákat érheték, néhány lövés hallatszott s kettő a megtámadók közül
vérében vánszorgott a földön, a többiek visszafutottak. A kunyhóból Rácz
dörgő szava hallatszott: – A kinek élete van, jőjjön.

A pillanatban, midőn társai lőttek, Mészáros, ki félig magánkívül álla
nyílásánál, szintén elsütötte fegyverét; a sors úgy akarta, hogy e
lövésre is egy, ki a kunyhó azon oldalára állíttatott fel, lerogyott, mi
által az ostromlók közé oly rémülés jött, hogy része szaladásnak eredt.

A harcznak ezen megkezdése után egy ideig csend vala mind a kunyhóban,
mind megtámadói között. Ott a zsiványok újra töltötték meg fegyvereiket,
itt Nyúzó s a commissarius körül az ostromlóknak egy része tanácskozott.
Emlékezetre méltó, hogy e hadi tanácsnál Macskaházynak szavát nem
halljuk, e szerénység felülmulja legvérmesebb várakozásainkat.

– Biz én nem tudom, hogy fogunk boldogulni, teins uram – mondá a
commissarius, egyik kezében pisztolyát, másikban széles insurgens
kardját forgatva, mely az 1741-iki nemes fölkelésből családjánál, mint
sok nemes házakban, megmaradt s melynek fringia felirású vasa nem
jöhetett volna bátrabb kézbe.

– Hát neki kell rohanni még egyszer, és még egyszer, és ismét, –
válaszolt a főbiró, lábával tombolva – míg a gazembereket megfogjuk,
megkötözzük, és akasztófához hurczoljuk.

– Hiszen ha lehet, – mondá a másik, vállat vonítva, – rajtam nem múlik.

– Ha lehet! ha lehet! – kiálta Nyúzó indulattal – minden lehet, a mit én
parancsolok. – Itt Nyúzó, ki vezéri tehetségeit már az által bizonyítá,
hogy nagy hadvezérek módjára seregének mozdulatait kormányozta, de magát
a golyók körén kívül tartá, újabb jelét adá azon hasonlóságnak, mely
közte s századunk legnagyobb vezére, Napoleon között létezett, ki mint
tudva van, a lehetetlen szót nem francziának mondá.

– Én nem bánom, – szólt a commissarius haraggal – én neki megyek, ha az
ördög volna is, csak a többiek jőjjenek utánam.

– A ki nem megy, – kiálta Nyúzó, – poltron kutya, főbe kell ütni
mindjárt.

– Hát jőjjön a teins úr velünk, én nem tudok ezeknek az embereknek
parancsolni.

– Hova gondol commissarius úr! – válaszolt Nyúzó sokkal csendesebb
hangon – nem is az én kötelességem, és azután szemmel is kell tartani az
egészet.

– Azt se bánom, – mondá a commissarius megvető tekintetet vetve
előljárójára, melyet ha ez a sötétben nem látott is, legalább a hangból,
melyen e szavak mondattak, gyaníthatott. – Előre legények! – kiáltott a
commissarius; – a főbiró még hangosabban ismétlé e parancsszót, és egy
távolabb álló vastag tölgy megett is rikácsoló hang hallatszott, melyben
az ildomos Macskaházy szép szavát ismerhetik meg olvasóim. A
commissarius feje felett forgatá kardját s a pandúrok s néhány
paraszttól követve a kunyhó felé rohant. Midőn az ostromlók az ajtóhoz
közeledtek, a kunyhóból ismét lövések fogadák, a csövek tüze villámhoz
hasonló világot terjeszte egy pillanatra az egész felett, utána minden
sötéten állt, s csak fájdalmas nyögések, melyek a földről hallatszottak,
mutaták, hogy e lövések is találtak.

Az egész csapat hátrálni kezdett. – Csak előre, most előre, – kiáltott a
commissarius – még mielőtt újra tölthetnek. Nincs semmi veszedelem. – S
ezzel a commissarius a csapat legbátrabbjaival ismét a kunyhó felé
rohant, honnan ismét lövések irányoztattak feléjök, melyek által a
commissarius bal keze s egy pandúr mellen keresztüllövettek.

A commissarius felkáromkodott dühében s fájdalmában. – Nincs több
lövésök! rajta, rajta! – kiáltá s egy mellette álló parasztnak kikapva
fejszéjét kezéből, újra az ajtónak rohant. A többiek, részint mert
csakugyan hivék, hogy a zsiványoknak töltött fegyverök többé nincs,
részint mert a bátorság, mint a félelem, mindig ragadós, s maga a
küzdelem, a veszélynek érzete, a gyávábbat is indulatba hozza, felemelve
fegyvereiket siettek utána. A kunyhóból egy lövés a másikat érte, s
majdnem mindenik leteríté emberét. A megsebesültek jajgatása, az
ostromlók s ostromlottak káromkodásaival s a lövésekkel együtt oly zajt
képezének, mely annyival szörnyebbnek látszott, mennyivel sötétebb
fátyolt boríta az éj az egész felett, melyen csak a lövések villanása
terjeszte néha pillanatnyi fényt. A commissarius intő szava s a
fejszéknek döngése, melyekkel ő s egy paraszt az ajtót verék, áthangzott
a lármán.

– Ide a puskával, – kiálta, elvetve fejszéjét, s a fegyvert pandúrai
egyikének kezéből kiragadva. – Ez neked való, Viola, – s ezzel fegyverét
az ajtónak szegezve, elsüté.

E lövésre benn a kunyhóban valaki felsikoltott s összerogyott. De
mielőtt a commissarius örömét szavakban kimondhatá, a kunyhóból egy
második lövés hallatszott, melyre a fejszével mellette álló paraszt
halálosan találva földre rogyott.

– Ide más puskával – kiáltott a commissarius. De kik parancsát
követheték, nem voltak többé mellette. Az egész tömeg tarthatlanul
futott a főbiró felé, ki az egész jelenet alatt káromkodni s a küzdőket
biztatni meg nem szünt; de tántoríthatlan vezér létére a csata
szinhelyéhez egy lépéssel sem jött azért közelebb.

A commissarius, ki végre látá, hogy egymaga a zsiványokon nem
győzedelmeskedhetik, miután az ajtórésen át ismét lövés történt, mely
jobb vállát éré, káromkodva visszavonult a többiekhez.

Az ostrom vissza volt verve; a legyőzött had hatalmas vezére körül
csoportozott. Nyúzó magán kívül vala mérgében. A zsivány, kit annyi
ideig keresett, itt volt kétszáz lépésnyire tőle. Ő a tanyát körülfogta
őreivel és seregeivel, ő mindent elrendezett gondosan, mint bármily
hadvezér, ki várakat ostromol… és a lator társaival ellentáll tulajdon
főbirája parancsolatának, noha tudja, hogy mihelyt kezébe kerül, fel
fogja akasztatni! Azután ez alávaló emberek, kiknek kötelessége, hogy a
zsiványokat megfogják, kiket ő különösen e czélból hozott magával s kik
most el merészelnek szaladni, ha hátok megett tulajdon szolgabirájok
áll, áll pedig bokáig sárban, hideg novemberi éjtszakán, midőn magát a
legnagyobb náthának teszi ki, s így alattvalóinak példát ad, hogy
veszély nincs, melylyel a hazafi a közjó kedveért szembe nem szállna. A
dolog hallatlan! És még pipája is! A nedves dohány nem ég, szára nem
szelel, és Nyúzó Pál ne káromkodjék, ne szidja az egész világot
teremtésétől e napig, hol ötször csaholt tüzet egymásután s nem birta
meggyújtani pipáját. Ha nem lett volna sötétebb, semhogy valaki Nyúzó
arczának dühös kifejezését láthatá, a lövések előtt szaladók aligha
főbirájok előtt meg nem álltak volna, ki haragjának egész hatalmával
fújva nem-szelelő pipájába, mint szikrát szóró tűzjáték, vagy illőbb
hasonlósággal élve, mint lángokat okádó griff állt a magas tölgyek
mellett.

– Hát semmirevalók! hol van a zsivány? – kiálta földhöz csapva pipáját,
melyen minden erőlködésével nem segíthetett – hol van Viola? Hogy
merészeltetek visszajőni nála nélkül?

A gyülekezet hallgatott, a hajdúknak egyike a szerencsére lágy sárba
esett pipát emelé fel.

– Verd ki, de jól, te gazember, – mondá ehhez fordulva a főbiró – nem
szelel. Nem mondtam-e százszor, – kiálta ismét a többiekhez – hogy nekem
a zsiványokat kötözve hozzátok el?

– Teins uram, – fohászkodott az egyik alázatos hangon, – mi mindent
elkövettünk, három vagy négy halva fekszik, a többieknek fele sebet
kapott, a commissariusnak is bal karjába lőttek.

– Legalább tíz zsivány van a kunyhóban, a merre az ember csak néz, csupa
puskacső, – mondá egy másik – lehetetlen boldogulni.

– Lehetetlen! ki mondta azt, hogy lehetetlen? – kiálta a főbiró dühösen,
– szeretném tudni, ki merte mondani, hogy lehetetlen. A mit én
parancsolok!… hol van a gazember?

– Igazsága van, – mondá a commissarius, ki azalatt szintén a többiekhez
jött, – ily emberekkel, mint ezek, Violát nem fogja meg senki. Vedd
kendőmet – tevé hozzá, a pandúrok egyikéhez fordulva – s kösd be bal
karomat. Akárhogy, csak erősen, hogy a vér kevesebbé folyjon, míg
feldsert találunk.

– De mikor én mondom, hogy meg kell fogni, – kiáltott Nyúzó sértett
méltóságának érzetében, – ki parancsol itt?

– Próbálja meg a teins úr, ha tetszik, én nem tehetek semmit; két lövést
kaptam, se jobb, se bal kezemet nem birom, gyereket sem foghatnék meg.

– Baj, – mondá Nyúzó, fejét csóválva – hogy commissarius úr épen most
kapott sebet, de hát maradjanak vissza azok, a kik lövést kaptak. Ti
többiek álljatok sorba. No, úgy fiaim! no rajta, hogy az ördög vigyen
el.

A főbiró felkiáltását a kunyhóból egy pár lövés követte, és soha Gorgon
feje sereget úgy nem állíta meg helyében, mint ezeknek hallása az
ostromlókat. Nyúzó, úgy látszott, még hátrált.

– Rajta, rajta, semmirekellők! – így kiáltoza a fa mögül, de mindenki
helyén maradt; ha a megtámadók helyett ők lennének a megtámadottak, soha
sereg szebben nem viselte volna magát.

– Nem fogsz engedelmeskedni? – szólt Nyúzó méregtől elfojtott hangon, az
egyik mellette állót torkánál megragadva; – nem lódulsz mindjárt a
kunyhóhoz?

– Nem biz én – válaszolt a másik nyugodtan, félre állva.

– No várj, hogy’ hínak?

– Kovács Miska, szt.-vilmosi nemes ember; nem megyek én az Istenének
sem!

– Nem ismertem meg kendet. És ez? – kiálta egy másikhoz fordulva.

– Ez öcsém, András, ez is nemes ember, ez se megy.

– De hát a parasztok hol vannak?

– A kiket nem lőttek agyon, elszaladtak.

– Gyáva, haszontalan paraszt nép; – kiálta a főbiró – no majd adok!

– Teins uram – mondá a commissarius a főbiróhoz, – menjünk haza.
Megtettünk mindent, mit tőlünk a nemes megye megkívánhat, többre senkit
kötelezni nem lehet. Mindössze alig vagyunk tizenöten, a többi halva és
sebesülve fekszik, vagy haza szaladt; ha utolsóig agyonlövetjük
magunkat, Violát még se foghatjuk meg. Mihelyt észreveszi, hogy ily
kevesen vagyunk s a kunyhó emberektől körülvéve nincs, el fog illanni, s
a sötét erdőben ki mehet utána?

Nyúzó már hajlani kezde ez okokra, melyeknek fontosságát maga is átlátá,
midőn Macskaházy, ki miután a küzdés zaja megszünt s hosszú
tapasztalásból meggyőződött, hogy a zsiványok golyói ennyire nem érnek,
rejtekéből a többiekhez jött s új tanácscsal lépett fel. – Fel kell
gyújtani a kunyhót – mondá, – ha melegök lesz, majd kijőnek. A
puskásokat a fák mögé állítjuk, mihelyt egy a zsiványok közül kijő, le
kell lőni.

E szavak alig kimondva, új életet hoztak az egészbe. A commissarius
kaczagott örömében. Tűzszerszám, kéngyertyák s egy szurkos fáklya
adatott a pandúrok egyikének, ki a felgyújtás tisztét magára vállalá s e
gyujtószerekkel a kunyhó hátulsó részéhez lopódzott, hol nyílás, melyen
lövéstől tarthatna, nem volt. A puskások a bokrok között rejtődztek el,
s Nyúzó, ki Macskaházyval maradt, örömében megölelé barátját ez angyali
gondolatért.

A zsiványoknak helyzete azalatt még szomorúbb volt. – Rácz, kit a lövés,
melyet a commissarius az ajtón keresztül tett, mellben talált, hörögve
feküdt a szalmán; a föld, nyughelye mellett, sikamlós lett vérétől.
Mészáros fel s alá tántorgott a kunyhóban, káromkodva s imádkozva
egyszerre, átkozva a napot, melyen született. Pálinkával akará
feltartani merészségét, de az erős italnak nem volt hatása reá, agyában
az egy szörnyű veszélynek gondolata mindennek ellentállt. Viola nyugodt
vala s hallgatott. Meg volt győződve, hogy végnapja eljött, s félelem
nélkül nézett a halál elébe, csak neje és gyermeki miatt aggódott. – Egy
perczig, mikor az ostromlók utolszor visszavonultak, menekülésről kezde
gondolkozni. Ha a födelen keresztültörve a kunyhó hátulsó oldalán
kimegy, e sötét éjjel, ki tudja, talán elillanhat – de akkor szemei öreg
pajtására estek, ki vérében hevert lábai előtt. Eszébe jutott, hogy más
alkalommal életét neki köszönheté, s nem akará őt elhagyni bajában. Most
hallá, hogy ellenségei új megtámadáshoz készülnek, érzé, hogy késő s
panasz nélkül várá végzetét.

– Csak lőjj, – szóla, midőn a kunyhó előtt a lármát hallá, Rácz, fejét
könyökére támasztva, s szava hörgő vala, mint a haldoklóé – lőjj mindig,
míg csak egy van közelünkben.

– Nincs postánk többé, – mondá Viola nyugodtan, – puskapor a mennyi
kell, a serét elfogyott.

– Ördög és pokol! – mondá a másik, nehezen véve lélekzetét – nincs
serétünk?

– Nincs, – felelt Viola, – egy puska és két pisztoly még megtöltve, a
többi üresen.

– Add ide az egyik pisztolyt – mondá halkan a zsivány, egyik kezét Viola
felé terjesztve.

Viola megérté e kívánat czélzatát s szomorúan oda nyujtá a kívánt
fegyvert, melyet a másik görcsösen markába ragadva, egy sóhajjal
szalmájára visszaesett. – Úgy, – mormogá fogai közt – most jöhetnek;
elevenen legalább nem hurczolnak az akasztófához.

– Te Viola, – szóla Mészáros halkan, Ráczra mutatva, ki behunyt
szemekkel mintegy magánkívül feküdt – meghalt.

– Hisz látod, miként emelkedik melle.

– De meg fog halni, úgy-e bár? Hogy lenne Viola, – tevé hozzá suttogva –
ha megadnók magunkat, talán megbocsátanak?

– Megbocsátanak? – szóla Viola kaczagva – fiam, azt elhegedülte szent
Dávid; ha agyon nem lőnek, holnap estig az akasztófán függünk, te is, én
is.

– Nem úgy megbocsátani – mondá ismét a fiatal zsivány mindig vékonyabb
hangon, mintha valaki gégéjét szorítaná – nem úgy egészen megbocsátani,
hogy ismét szabadon mehessek; csak úgy értem, hogy bezárnak öt, tíz,
húsz esztendőre, nem bánom s megvernek fertályesztendőnként s
koplaltatnak, dolgoztatnak, nem bánom, akármit, csak ne akaszszanak fel.
Mit gondol kend, Viola, ezt nem tennék, ha kérem, ha szépen, térden
állva kérem. Édes Viola, még oly fiatal vagyok, s látja, kend jól tudja,
én nem öltem meg senkit, most is csak a levegőbe lőttem.

– Szegény fiú, – mondá Viola, midőn kezét társa reszkető ujjaiból
megszabadítá – mondd ezt birádnak. De mi ez? – kiáltá egyszerre a kunyhó
szegletére mutatva – füst!

– A kunyhó ég! – hangozék künn. – Lökjetek vissza mindenkit a tűzbe –
kiáltott Nyúzó erős hangja a lárma közt, míg a kunyhó belseje nehéz
füsttel telt.

– Felgyújtották a kunyhót, – szóla Viola elborzadva – ez szörnyű!

Rácz felnyitá szemeit s ismét könyökére támaszkodva körültekintett; a
kunyhó egyik szegletén már a tűz átlátszott s szörnyű forróság kezde
terjedni. – Meg ne hadd magadat fogni elevenen, – kiáltá végső erővel –
ha lehet, lődd le a főbirót, azután halj meg. – S ezzel a vén zsivány
főbelövé magát. Vére Viola kezére fecscsent; ő kétkedve álla, mit
tegyen.

– Miatyánk Isten! – kiáltá Mészáros, térdre borulva – megégünk; adszide
a csutorát, talán elolthatom. Ez is ég! – kiáltá eliszonyodva, midőn a
pálinka kék lángokban folyt el a földön; – ki vagy a menyekben… Viola,
Viola! miért loptad el a nótárius irásait?… ez mindennek oka. – A
szerencsétlen ajkához szorítva csutoráját kétségbeesve ivott, míg a füst
s erős ital következésében a földre esett s ő is Rácz mellett feküdt.

Violát ez utolsó szavak az irományokra emlékeztették, melyekről a
veszedelem között megfeledkezett. El vala határozva, hogy e kunyhó falai
alá temeti magát; legalább ha Zsuzsi gyermekeit a helyre akarja vezetni,
hol apjok fekszik eltemetve, ne kelljen őket az akasztófához vezetni. De
most teheti-e ezt? Tengelyi emberszeretőleg befogadta nejét s gyermekeit
házába, ez irományok reá nézve a legfontosabbak, és most itt hagyja
elégni magával s azon hirrel menjen ki a világból, hogy legnagyobb
jóltevőjét szerencsétlenné tette. Ez nem lehet.

A lángok mindig tovább terjedtek, a kunyhó hátulsó részén égő szalma
hullt a földre, Viola haja égni kezdett, melle nem talált lélekzetet a
forró levegőben, szemei a füstben elvakultak, még egy percz, s szándéka
nem állt volna hatalmában. Még egy tekintetet vete társaira, s az
irásokat kezében tartva, fölnyitá az ajtót s kirohant.

Miután a kunyhóban egy ideig zaj nem hallatszott, s noha a szalmafödél
magas lángokban állt, az ajtó fel nem nyilt és senki sem mozdult,
mindenki azt kezdé gondolni, hogy mint a commissarius mondá, a zsiványok
használva a setétséget, elillantak. A pisztolylövés, melylyel Rácz
életének véget vetett, nem változtatá meg e meggyőződést, miután igen
természetesnek látszott, hogy az ott hagyott fegyverek egyike a tűzben
magától elsült. Maga Nyúzó s Macskaházy boszankodva, hogy reményökben
megcsalattak, de félelem nélkül közelgtek az égő viskóhoz. Így történt,
hogy midőn Viola leégett hajakkal s a füstben elvakult szemmel, irásait
kendőbe takarva kezében tartva a kunyhóból kirohant, épen e két férfival
találkozott. Macskaházy kiragadá az irásokat kezéből s visszafutott. A
többiek irtóztató kiáltással össze-szaladtak s Violát körülfogák.

A zsivány kezében nem vala fegyver, de a félelem, melyben neve az egész
vidéket annyi ideig tartá s melyet kétségbeesett védelme még inkább
nevelt, visszatartóztatá a bátrabbakat is; s ha kezében fegyver, ha
karjaiban még erő volna, keresztültörve ellenein, talán még
megszabadulhatna. De Viola nem gondolt többé ellentállásra. A lelki s
testi kínok, miken keresztül ment, felemészték ércztestének erejét.
Messze felnyitá szemeit, de nem látott, hosszú lélekzetekben szivá
magába a friss levegőt, melle emelkedett, mintha szét akarna repedni,
kiterjeszté reszkető karjait s egy nehéz fohászszal földre rogyott.
Magán kívül vala. Ekkor az egész csoport diadalt kiáltott leterített
ellensége felett s nem volt senki, ki önmaga nem akarná megkötözni
lábait s kezeit annak, kinek nevénél máskor remegett.

Miután Nyúzó nem kis nehézséggel ez örömzajt lecsöndesíté, hogy a rabnak
Szt.-Vilmosra átvitele iránt rendeléseit megtehesse, a kunyhóból nyögés
s gyenge jajgatások hallatszottak. – A jelenlévők borzadtak s halotti
csend lőn a kunyhó körül, melyet csak a tűznek pattogása s a
szerencsétlennek mindig hallhatóbb kiáltása szakíta félbe.

– Talán kihozom – szóla a pandúrok egyike, emberiebb a többieknél.

A szólót irtózatos dörrenés szakítá félbe. A puskapor, melyet a
zsiványok ott tartának, felgyult, a kunyhó födele szétvetve egyes égő
darabokban esett le az erdő s az emberek között, a nélkül azonban, hogy
közülök, kik új szaladásnak eredtek, valaki megsértetnék.

A vidéket halotti csend tölté el. A jajgatás, mely a kunyhóban
hallatszott, elhallgatott, a világosságot, melyet az égő födél elébb
minden tárgyra vetett, ismét homály váltá fel, s csak a széthányt
gerendák közül veté még itt-ott egy égő darab vörös fényét körére, míg
az egész felett a lőpor füstje meleg ködként ereszkedett.

– Megjárhattuk volna – szólt a commissarius, ki a többiek között először
nyeré vissza egész nyugalmát. – Átkozott gazemberek!

– Nem lehet többé baj? – kiáltá Nyúzó messze hátulról, hova egy fa mögé
bujt, s hangja remegett.

– Nem, teins uram – szóla a commissarius vissza.

– Igen, de ha még puskapor lenne a kunyhóban.

– A puskapornak az a természete – válaszolt a másik mosolyogva, – hogy
egyszerre sül el. De csak maradjon a teins úr ott. Nincs többé dolgunk.
Fogja fel két erős legény a zsiványt – szóla a többiekhez fordulva, kik
lassanként körülötte összegyültek – s Szt.-Vilmosra vele.

Viola, ki még mindig ájulásban vala, a földről fölemeltetvén, az egész
csoport Szt.-Vilmosnak vette útját.

– Megvannak az irások? – szólt Nyúzó suttogva Macskaházyhoz.

– Meg – válaszolt a másik hasonlóan, – tűzbe dobtam. – Végre lépteik az
erdőben eltüntek s az iszonynak helye ismét nyugodtan állt.

Ne várják olvasóim, hogy az érzelmeket leirjam, melyek Viola nejét ez
idő alatt eltölték.

Rövid idővel, miután őt elhagytuk, Peti s a gulyás visszatértek. Az
egyik a nyílást, a másik a nádat megtalálta, a magas fa az vala, melyről
szóltak s levetve csizmáikat átmenni készültek. A lovak lábaira bilincs
tétetett. – Peti egy erős bottal kezében előre ment; a gulyás Zsuzsit –
ki az Istenére kéré, hogy magokkal vigyék – vállára véve, utána gázolt.
Alig értek azonban a víz közepéig, midőn az erdő egyszerre a megtámadók
zajával telt el.

– Későn jöttünk – kiáltott Zsuzsi, – vigyetek át, hadd haljak lábainál.

Lövések hallatszottak, a szétszaladó parasztok közül néhány az erdő ezen
részének vevé futását s a gázolók elég közel valának az áradás tulsó
partjához, hogy a futóknak lépteit hallhassák.

A gulyás ismét remélni kezdett. – Ne félj Zsuzsi, – szóla biztatva –
látod, a gazemberek mind elfutottak.

Peti vigyázva tovább ment, s így értek a parthoz, De a zaj újra
kezdődött, ismét lövések s lárma, új ostrom.

Zsuzsi kiragadva magát a gulyás kezeiből, nem tudva, mit akar, mit tesz,
félig magán kívül rohant a lárma felé. A férfiak erőszakkal
visszatartották. Térdre veté magát, de lelkét csak egy gondolat tölté el
s az Violának veszélye vala. Minden hang nem jött-e ellenségétől? minden
lövés nem érheté-e keblét? Ő nem imádkozhatott. Kétségbeesve tépte haját
s lelkében átkot mondott az egész teremtés felett. – Egyszerre az
erdőben nagy világosság terüle el. Az ostromlók kiáltása, kiktől nem
voltak ötszáz lépésnyire, nem hagya kétséget oka felett. – Zsuzsi
felugrott, éghez emelé kezét. – Felgyujtják a kunyhót; férjemet égetik
el; – kiálta szívhasító hanggal s magán kívül rogyott Peti karjai közé.



XXI.

Mikor Violáné magához tért s követőivel az ütközetnek szinhelyére jött,
minden nyugodt s hallgatag vala ismét. A léptek, melyekkel a győzedelmes
sereg kötözött rabjával és sebesült pajtásaival Szt.-Vilmos felé
sietett, rég nem hallatszottak; a kurjongatás, melylyel diadalát
ünnepelé, a távolban elhangzott, s csak a varjuk nagy serege, mely
álmából felijesztetett, szállonga még károgva az erdő felett. A kunyhó
körül a nyitott helyen, mely mindenfelől bokroktól körülvéve a hajléknak
mintegy udvarul szolgált, itt-ott szétszórva parázszsá égett fatöredékek
hevertek, s egy félig megmaradt gerenda, – mely még néha lángot vetve,
mint gyászszövétnek lobogott a kiégett falak felett – gyenge bizonytalan
világot terjesztett a romokon.

Violáné nyugodt vala. Az emberi szívben az örömnek s fájdalomnak csak
egy bizonyos mennyisége fér meg; ha a kehely egyszer színig telve van, a
tenger árjai átmehetnek rajta s egy cseppel sem fogják nevelni
tartalmát; ha a mérleg egyszer elveszti egyensúlyát s a serpenyők egyike
bizonyos pontig lement, rakj rá mázsákat, s míg terhe alatt el nem
törik, mélyebbre nem nyomhatod le.

A szerencsétlen asszony rég elérte e pontot. Midőn a kunyhóhoz jött,
kezével takarva szemeit, egy ideig hallgatva állt. Peti s a gulyás, ki
Violánét vezette, szintén nem szóltak; végre az asszony, erőt véve
magán, gyorsan a kunyhóhoz ment s benézett.

– Peti, – szólt, visszafordulva, a füsttől elfojtott lélekzettel –
gyujts tüzet, elég fát s parázst találhatsz a földön, hadd keressem
férjemet.

Peti, sóhajtva, parázst ment szedni. A gulyás, – kinek a kétségbeesett
nyugalom, melyet a szerencsétlen asszonyon észrevett, százszor
borzasztóbb vala, mintha őt haját tépve látná, – kezével törülé szemeit.
– Zsuzsi lelkem, – szólt végre – menj oda hátrább a fák alá, majd mi
keressük… azaz nem férjedet, az, meglátod, nem is volt itt, hanem csak a
többieket, ha csakugyan valakinek baja történt volna. Légy nyugodt
Zsuzsim, – tevé hozzá, megfogva kezét – férjed nem is volt itt, meg
mernék esküdni reá. – A szegény ember tudta, hogy hazud, tudta, hogy
mihelyt Peti tüze fellobog, Violát – talán félig elégve – a romok között
fogják találni, vagy hogy legalább üldözőinek kezeibe került; de ő
üdvösségét adta volna, ha e szerencsétlennek szivébe csak egy perczre
ismét reményt önthet.

– Hagyja el kend István, – mondá Violáné nyugodtan, – tudok mindent, el
vagyok készülve mindenhez. Meglátják, nem lesz bajok velem, ha félig
elégve találom is; csak még egyszer láthassam. Neki jobb itt ez elégett
falak, mint ott ellenségei között, legalább nem szenved többé.

– De mikor már mondom, hogy Viola nem volt itt; – válaszolt István –
teremt-úgysegéljen, üdvösségemre mondom, nem volt itt! Hát mi az
ördögnek keresgélnél a füst között? Ez, látod, nem asszonynak való, ha
véletlenül valami undorítót találsz, ki tudja, nem árt-e meg. Menj
vissza s mi majd mindent megnézünk.

Violáné azonban nem vala azon gyenge, érzékeny teremtéseknek egyike,
minőket főkép műveltebb osztályaink asszonyai közt találunk. Azon
lágyságot, azon akarát nélküli hozzánk simulást, mely az asszonyiasság
nevezete alatt felsőbb osztályok hölgyeinél oly ellenállhatlannak
tartatik, a falunak e test- s lélekben erős leányában ne keresse senki.
E szivet keményebb anyagból alkotá a természet. Ha férjét veszély
környezé, a helyett hogy remegne, ő vele osztozott veszélyeiben; ha
szenvedőt látott, ő nem sírt, de segített; ő nem halványult, nem ájult
el a seb előtt, hanem bekötözé; nem sóhajtozott, hanem dolgozott
gyermekeiért. – Ott az erdő szélén, midőn hallva az üldözők kiáltásait s
a lövéseket, látva a vörös fényt, mely között talán férje leheli ki
életét, s ő jelen sem lehetett szenvedéseinél, a lelki erő, melynek
hasznát nem veheté, elhagyá a szerencsétlen asszonyt, s magán kívül dőlt
követői karjai közé. De e gyengeség pillanatai elmultak; érzé, hogy
férjének s gyermekeinek talán szüksége van reá, s a tetterő, melylyel
kedveseinek használhatott, ismét feltámadt szivében.

– Köszönöm István, hogy így gondoskodik rólam – szólt meghatott hangon,
– nem szükség, hogy aggódjék, ismét jól érzem magamat. Akármit lássak
itt a kunyhóban, valami bizonyost fogok tudni, s lássa kend, az jobb. Ha
férjem meghalt, elássuk itt a fák alatt, legalább a helyet fogjuk
ismerni, hol pihen, s eljöhetek gyermekeimmel sírjához, s itt sírhatjuk
ki könyeinket.

– Mondom, Viola nincs itt – szólt a gulyás, – de látod, ha félig elégett
embereket látsz… a dolog mégis nem asszonynak való. Még ha egészen
egészséges volnál, Isten neki, de így! Mikor tanyámon most két
esztendeje tűz támadt, csak két tehén égett belé, s mégis mikor
nagyságos asszonyom jött, s a szegény fekete dögöket látta, úgy
elborzadt –

– Nem vagyok én nagyságos asszony, – viszonzá Zsuzsi keserűen, – ők
borzadhatnak, elájulhatnak; én zsivány felesége vagyok, nekem ilyenekre
nincs időm. Hej, bátyám, ha tudná, mióta Viola zsiványnyá lett, mily
gondolatok jártak át szegény fejemen, milyeket álmodtam; ha estétől
reggelig házamban vagy kinn a mezőn férjemet vártam s ő nem jöhetett,
mily iszonyú lehetőségeket képzeltem magamnak, – akkor nem félne, hogy
valamitől még elborzadhatok e világon. Bármi vár reám, csak a
szerencsétlenségnek egy neme lesz; én esztendőkig a pokolnak minden
kínait egyszerre tűrtem képzetemben.

A tűz, melyet a czigány azalatt a kunyhó körül rakott, lobogó világot
kezde terjeszteni. Violáné körültekintett. Az ajtó előtt a szt.-vilmosi
parasztnak holtteste feküdt, ki a commissarius mellett az ajtón
keresztül agyonlövetett; valamivel távolabb a bokrok közelében még egy
pár holttest vala látható. Violáné megnézé a halottakat, s látva, hogy
egy sem férje, égő darab fával bevilágítva a kunyhóba nézett.

Nem fogom leirni a látványt, mely előtt maga az öreg gulyás
elhalványodott. Az asztal feldőlve még füstölt, a kunyhó belsejében
puskák s pisztolyok feketévé égett agyakkal hevertek. A szerencsétlenek
közül, kik itt végzék éltöket, az egyik hamuvá égett szalmaágya felett,
a másik a szegletek egyikében feküdt.

– Ő nincs itt – szólt végre Violáné, miután a holttesteket, ámbár
vonásaik ismerhetlenekké váltak, sokáig figyelemmel nézte. – Nincs ezüst
gyürű ujjaikon, s férjem gyürűjétől meg nem válik. – Violát megfogták.

– Dehogy fogták, – mondá a gulyás, ki még mindig reményeket akart
ébreszteni a szerencsétlen asszonyban – ő hihetőkép –

– És ez mi? – vágott közbe Zsuzsi, ki lehajolva egy kétcsövű puskát
emelt fel – e fegyvert férjem mindig magával hordá. Fogja kend – tevé
hozzá – s tartsa meg emlékül.

– Igen, mihelyt találkozom vele, visszaadom, – mondá a gulyás.

– S most Isten áldja meg jó szándékáért, – folytatá Violáné – ha tovább
jőne velem, kend is bajba keveredhetnék; Peti elkisér Szt.-Vilmosra,
bizonyosan oda hurczolták férjemet.

S ezzel a barátok elváltak. A gulyás, szomorú gondolatokba elmerülve,
lovaihoz, s miután azokat előbbi helyükön találá, tanyájához vevé útját.
A zsivány felesége Petivel Szt.-Vilmos felé sietett.

Itt a zaj, melyet az üldözőknek kiindulása s még inkább győzelmes
visszatérte okozott, lassanként elhallgatott. Nyúzó s Macskaházy a
nemesek hadnagya házába aludni mentek. A falusi lakosok, kik az
ostromban részt vettek, részint házaikban pihentek, részint a kocsmában
felejték a veszélyeket, melyeken keresztülmentek. Maga Viola, kit a
faluháza nyitott szinében kötöttek ki s két hajdú és ép annyi paraszt
strázsált, fáradtan álomba szenderült. Midőn a szerencsétlen az erdőn
keresztül Szt.-Vilmos felé hurczoltatván, elfogatása óta először magához
jött s körültekintve a szurokszövétnek bizonytalan világánál, melylyel a
pandurok egyike a sereget vezeté, reménytelen helyzetét látta, s a
történtekre tisztán visszaemlékezett: azonnal Tengelyi irásai jutottak
eszébe. Mikor az égő kunyhóból kilépett, annyira elkábult, annyira
elvakítva volt, hogy nem is tudta, kinek kezeibe adá, vagy inkább, ki
által ragadtattak el, s többször kérdezé azokat, kik őt felváltva hordák
– mert a főbiró, midőn magához jött is, nem engedé, hogy saját lábain
menjen – nem tudnak-e semmit felőlök. A kérdezettek vagy épen nem, vagy
tagadólag feleltek, egyet kivéve, ki, a többieknél beszédesebb, elmondá,
hogy azon pillanatban, mikor a kunyhóból kilépett, az ajtóhoz közel csak
a főbiró és Macskaházy álltak, s hogy egyik közülök valamit ki is
rántott kezéből; mi volt azonban, azt nem mondhatná.

Viola, mióta ellenségeinek kezeiben látá magát, minden ellenállással
felhagyott, s panasz nélkül tűre minden kinzást, melyet a hosszú
küzdelem által felbőszültektől tűrni kényteleníttetett. Miután
Szt.-Vilmosra értek, Viola többször kérdé Nyúzót – ki a szinben állva,
poroszlóinak megparancsolá, hogy kössék meg jó erősen, ha feltöri is
kezeit, csak el ne szökjék, – nála vannak-e irásai? A válasz azonban
csak káromkodásokban állt s hogy ehhez semmi köze, vagy hogy azt sem
tudja, mily irásokról szól s más ehhez hasonlókban, mikből Viola
láthatá, hogy Tengelyi irományainak átvétele Nyúzó által el fog
tagadtatni, vagy hogy azok Macskaházy kezébe kerültek, ki annyi ideig
törekedvén, hogy birtokukhoz jusson, ez irományokat tulajdonosuknak
visszaadni bizonyosan nem fogja.

– Hát ezért adám meg magamat, ezért kerülök akasztófára? – szóla végre
magában, midőn Nyúzó a többiekkel távozván, ő őreivel egyedül maradt; s
míg azok nehéz léptekkel fel s alá jártak, fáradtan a földre veté magát.
– Miért nem maradtam a kunyhóban? miért nem lőttem inkább főbe magamat,
mint Rácz tevé? Ők most nyugszanak, rám ocsmány halál vár; és hasztalan!
Tengelyinek irásait még sem menthettem meg. Engem Isten elátkozott mikor
születtem!… Nem akartam-e a becsület ösvényére visszatérni százszor? s
midőn ehhez minden út előttem zárva volt, nem akartam-e legalább azon
egy jó tettet, melyet valaha embertől tapasztaltam, meghálálni? s mit
használt?! Isten maga nem akarja, hogy életemben valami jót tehessek!
Haljunk meg hát, nem bánom, az akasztófán, ha úgy kell. Az ember nem
diadalmaskodhatik végzetén. – E gondolatok Viola lelkének visszaadták
nyugalmát. Szomorú vala e nyugalom, minő azé, ki látva, hogy végzetének
ellenállnia nem lehet, miután reményével felhagyott, akarat nélkül
átengedi magát a szükségnek, mely ellen küzdenie többé nem lehet, de
nyugalom mégis; s a rab, álomba mélyedve, egy időre elfelejté szörnyű
helyzetét.

Igy találá Violát Peti, ki társát a falun kívül hagyva, a faluházához
csak maga jött. Az udvarba Peti nem mehetett be, a főbiró szigorú
parancsa szerint a rabbal beszélni még őreinek sem vala szabad; azonban
a kapu mellett őrt álló hajdútól, kinek azt beszélé, hogy épen most jött
ki Porvárról, megtudta, hogy Viola Kislakra fog vezettetni, hol a
statarium összeül, s hogy az öreg Kislaky úrhoz – ki e járásban
statarialis elnök – már lovas katona küldetett. E hírrel a czigány,
miután még egy szomorú tekintetet vetett a szin felé, mely alatt Viola
bundájába takarva a földön feküdt, Zsuzsihoz visszament.

– Láttad őt? – szólt az asszony, elébe sietve, midőn a czigányt
közeledni látá.

– Láttam, a faluházánál van.

– Benn a faluházában? – kérdé az asszony élénken; mert mint olvasóim
talán tudják, népünknek véleménye szerint, mihelyt valamely gonosztevő
födél alá jön, azaz rendes tömlöczbe, a dolog statarialis eset lenni
megszünt.

– Benn – válaszolt Peti felakadva – nem épen benn a házban, de a szin
alatt.

– Kikötve? – kiáltott Violáné kezeit összecsapva. – Istenem, az éj mily
hideg, – tevé hozzá, most először észrevéve, hogy fázik – s ő kikötve,
ott szabad ég alatt.

– Nem szabad ég alatt, – mondá a czigány vigasztalólag – a szin födve
van.

– Van-e bundája? – kérdé a nő, félig levéve magáét – különben ezt
vihetnéd neki.

– Hogyne volna! – válaszolt Peti – jó nagy bundával takarva láttam.
Alszik.

– Alszik! – szóla Violáné megfogva a czigány kezét – úgy-e s az emberek
látják, hogy alszik? nem hiszi senki, hogy csak tetteti magát?

– Már miért hinnék?

– És mit mondanak az emberek ehhez? nem látják-e, hogy férjem ártatlan?
Ki hallotta valaha, hogy gonosztevő aludhatnék? No mondd, beszéld el
Peti, mit mondanak az emberek ehhez?

Peti csak azt válaszolá, hogy nem szólt senkivel, hogy egyébiránt talán
fel fogják menteni. – Mihelyt virradni kezd, – tevé hozzá, – Violát
elviszik Kislakra; ha vele szólni akarsz, ott alkalmad lesz;
Szent-Vilmoson nem eresztenek hozzá senkit.

– Tudom, tudom – szólt Violáné elfojtott hangon, – Kislakon statarium
lesz s fel fogják akasztani. Mit gondolnak ők vele, hogy ártatlan, s
lelkiismerete oly nyugodt, hogy kemény földön jobban alszik, mint ők
ágyaikban; nekik élete kell. De jerünk, jerünk, – folytatá elindulva s
Petit kezénél fogva, – jerünk Kislakra, hamar, látnom kell őt.

– Szegény asszony, hogy birnál te Kislakig menni?

Én? – válaszolt Zsuzsi – ne félj, én elmegyek; nem soká fogom lábaimnak
hasznát venni úgy is, minek kiméljem.

Szerencsére Petinek Szt.-Vilmoson ismerőse vala, egy kovács pajtása, ki,
mint czigány, a falun kívül lakott, s két kerekű taligán, befogva a
rossz gebét, mely viskóján s a kovács-szerszámon kívül egyedüli
tulajdonát képezé, Violánét Kislak felé fuvarozá, míg Peti maga, hogy
Tengelyinek hírt vigyen s Viola gyermekeit az asszony kívánata szerint
magával hozza, Tiszarét felé vette útját.

[Illustration: Petinek kovács pajtása Violánét Kislak felé fuvarozá.]



KÉPJEGYZÉK.

  1. Eötvös József báró arczképe  II
  2. A barátok majdnem félóra óta ültek egymás mellett  9
  3. – Az, mit ön mond, engem kétségbeejt  71
  4. Ne szomorkodjál, pajtás, – szóla a csendet félbeszakítva Peti  89
  5. Tengelyi hozzám jött s kért, kiméljem meg a bárót látogatásaimtól
     111
  6. Etelka Vilmával beszélgetve a második szobában ültek  167
  7. A beszélgetők egyikében az üveges zsidót ismerjük meg  218
  8. Vilma, – szólt Ákos halkabban, megfogva a piruló lány kezét  239
  9. Csak az öreg Liptákné szakítá félbe az ünnepélyes csendet  272
  10. Petinek Kovács pajtása Violánét Kislak felé fuvarozá  371


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

12 |létezlk |létezik

46 |hamarjábán |hamarjában

88 |tűzhoz terült |tűzhöz terült

218 |látta, mikot |látta, mikor

270 |főbí ó |főbíró

283 |hoÁályos |homályos

290 |pillannál tovább tarhtatott |pillanatnál tovább tarthatott

300 |kaszontalan |haszontalan

305 |Tengelyi-családnmk |Tengelyi-családnak

310 |Zsuzssi |Zsuzsi

320 |országának; |országának)

322 |vilíágítás |világítás

323 |télig kiürített |félig kiürített

328 |iylenkor |ilyenkor

329 |Núyzónak |Nyúzónak

329 |gész úton |egész úton

330 |legjobbban |legjobban

336 |poesogva |pocsogva]




*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "A falu jegyzője (1. kötet): Regény" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files. We designed Doctrine Publishing
Corporation's search system for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.




Home