Title: A falu jegyzője (2. kötet): Regény
Author: Eötvös, József, báró
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A falu jegyzője (2. kötet): Regény" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET) ***


MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta

MIKSZÁTH KÁLMÁN

16. KÖTET

A FALU JEGYZŐJE

Irta

BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF

II.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1911

A FALU JEGYZŐJE

REGÉNY

IRTA

BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF

MÁSODIK KÖTET

TULL ÖDÖN RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1911

Révai testvérek tulajdona.

Franklin-Társulat nyomdája.



BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF.[1]

1813–1871.

A ki tehetséges és fogékony fiatal magyar a mult század első felében
sokat járt külföldön, mind nehéz podgyászszal jött haza. Hozott benne
először is jókora mennyiségű byroni világfájdalmat (annak a kornak ez
volt az erkölcsi epidémiája). Hozott aztán mámoros elragadtatást a
nyugati kultura gazdagságától és szépségeitől; keserű szégyent az
itthoni elmaradottság miatt; haragos türelmetlenséget a hazai
intézmények és közállapotok ellen, a melyeket a nyugati intézmények
fénye a kelleténél is sötétebbnek mutatott; izgató vágyat az egész
magyar élet megreformálására és egy halom mintát, a melyek szerint ezt a
reformot meg kell csinálni. Idehaza pedig kissé idegenül néztek rá, mint
afféle európéerre, a ki itthoni intézményeink lényegét nem érti, a
hamisítatlan magyar szellemtől elrugaszkodott, a kit épen azért meg
lehet hallgatni, mert elvégre mégis csak okosan beszél, egyet-mást el
kell fogadni jónak abból, a mit mond, de eszméiért lelkesedni, őt magát
vezérül elfogadni veszedelemmel járó dolog.

Ilyesformán állott a harminczas-negyvenes évek magyar életében báró
Eötvös József. A cselekvés vágyával jött haza; tehát először attól
kellett megszabadulnia, a mi a cselekvésben megbéníthatta volna: a
világfájdalomtól. Hogy ezt kiküszöbölje magából, megírta 25 éves korában
(1838) első regényét, a _Karthauzi_-t. Ez a legtisztább lyra, a mit
valaha írt; egész meséje, a milieu, a melyben ez a mese lefolyik, az
alakok, a kik körül bonyolódik, mind csak ürügy benne, hogy az iróban
felgyülemlett beteges, ifjúi érzéseket le lehessen csapolni. Talán azért
hat ma is legfrissebbül Eötvös összes művei közül, mert a költőknek
mindig a lírájuk él legtovább.

Eötvös életében fordulatot jelentő életrajzi étappe a Karthauzi: ettől
fogva megszabadult a mélabútól s teljes erővel belevethette magát kora
politikai mozgalmaiba. Abból a politikus-tipusból való volt, a mely ma
már jóformán teljesen kiveszett, akkor azonban Európaszerte s kivált
Francziaországban és Angliában javában virágzott. A politikus, a ki
szabad idejében tehetséggel és kedvvel űzi az irodalmat is s ha lehet,
szívesen használja fel politikai czélok eszközéül. Eötvös első sorban
politikai publiczista volt, a ki Széchenyi után a legtöbb eszmét dobta
bele a közéletbe, jóformán teljes, minden térre kiterjedő politikai és
társadalmi programot dolgozott ki s azt hirdette szépirodalmi műveiben
is. Minden munkája, még verseinek túlnyomó része is, iránymű, valami
közéleti tendentia szolgálatában.

Az a regénye, melyet e kötetekben kap az olvasó, _A falu jegyzője_, hét
évvel a _Karthauzi_ után jelent meg, 1845-ben. Hogy a régi vármegyét
állítja benne bonczasztalra, mint minden magyar politikai és társadalmi
baj eredendő okát, azt tudja mindenki. Ezen a körön belül aztán szóba
kerül az ő s elvbarátai, az ú. n. centralisták egész munkaprogrammja: a
jobbágyság, a választási visszaélések, a börtönügy, iskolaügy, a
közbiztonság, a zsidók emancipatiója és még egy sereg fontos és kevésbbé
fontos, de akkor egyformán égetőn aktuális ügy. Ma ezek mind antiquált
dolgok, jól-rosszul megoldottuk valamennyit s nem égeti a körmünket
egyikük sem. _A falu jegyzője_ tendentiabeli tartalma, mely
megjelenésekor roppantul izgatta az embereket, lelkes híveket és haragos
ellenfeleket szerzett Eötvösnek s a melynek kedvéért ő a regényt írta,
közömbös a mai olvasónak. És a regény mégis érdekes nekünk ma is.
Érdekes, pedig jól látjuk kompoziczióbeli ingadozásait s mindig érezzük,
hogy alakjai csaknem kivétel nélkül önkényesen konstruált marionettek,
melyek létüket csupán az író tendentiájának köszönhetik s melyeket az
író tetszése szerint rángat ide-oda. Nem emberileg megalkotott lények,
hanem merő figurák az író gondolatainak illusztrálására. Az egyik a
vármegyei urak családi politikáját jelenti, a másik a vármegyei
közigazgatás atrocitásait, a harmadik a választási visszaéléseket, a
negyedik a közügyekben való léha könnyelműséget, az ötödik a jobbágyság
embertelen szenvedéseit, a hatodik a nemes és nem nemes ember közti
különbség igazságtalanságát – és így tovább. Az egy Vándori, a rousseaui
szellemű pap nem jelent politikát: ő Eötvöst magát jelenti, a mi benne a
Karthauzi forrongó gyötrelmei után lehiggadt. Ha ezekből a Rétiekből,
Nyúzókból, Tengelyiekből és Violákból kivonom azt, a mi bennük
tendentia, alig marad belőlük egyéb, mint a ruhájuk.

Mi érdekel tehát mégis a regényben, a melynek nyelvén is folyton
megérezzük az avatag hervadtságot? Miért tudjuk alakjának sorsát mégis
rokonszenvező figyelemmel kisérni mindvégig? Először is azért a
lendületért, a melylyel az író a maga egész egyéniségét, erős
meggyőződését és igazában való hitét beleviszi művébe. Ott látjuk mindig
a regény mögött Eötvöst, a ki igazat mond, mert föltétlenül érzi annak
az igazságát, a mit mond. Az író szelleme él ma is, nem avult el s
összetartja a regény széthulladozó elemeit. Önmagából alkotta meg a
regényt, a maga lelkének ideáljait, a maga életének tartalmát vetítette
ki bele. Ezért a regény a maga egészében egységesen, következetesen van
concipiálva és kifejlesztve s folyton fentartja a kontaktus érzését az
olvasó és az író között. Nem Nyúzó vagy Macskaházy, nem is Tengelyi és
Viola érdekel, hanem Eötvös gondolatainak az az eleme, a melyet ők
jelentenek. Az író önmagát nyilatkoztatja ki bennük előttem. Ettől az
alakok is reliefet, tehát életet is kapnak. Vér lüktet a marionettekben;
az író szíve vére. Még inkább életet, igazságot kapnak a jelenetek.
Ezekkel szemben odaállít minket az író a maga perspektivájába s abból
nézve eleveneknek, igazaknak látjuk őket. Távlatból nézve az actióban
levő embereknek csak a legkirívóbb vonásait veszszük észre s mindjárt
valószinűbbeknek tünnek fel az író önkénye szerint mintázott alakok és
beleillenek az egész jelenet elevenségébe. Nemcsak kortörténeti
ismereteink segítségével, hanem szemünkkel, közvetlenül is látjuk, hogy
ezek a jelenetek, ha nem történtek is meg, de megtörténhettek volna.
Ezzel pedig az író megnyert a maga igazának, a maga szemével láttatja
velünk a regényt. Tehát elérte azt, a mi az írónak czélja s hatásának
alapfeltétele: a suggestiót. Mellékes, hogy politikailag vagy
psychologiailag igaza van-e, fődolog, hogy a maga hitét, a maga igazáról
való érzését át tudja vinni belénk is.

Szóval a tulajdonképeni hatást mégis csak a művész eszközeivel éri el. S
írói az az ügyesség is, a melylyel alakjait fel tudja ruházni a külső
valószerűség szinével, a mely pillanatokra csaknem teljesen el tudja
feledtetni belső valószinűtlenségüket. Látási illuziót kelt velük,
szemléletessé tudja őket tenni: velük kapcsolatban egy csomó ismerős
képzetet kelt életre bennünk, a melyek révén ismerősökké válnak az
alakok s a jelenetek is. A magyar földből nőttek ki, a magyar
traditióból s a magyar kulturállapotból, mindenki fölfedezi bennük,
tudva vagy tudatlanul, azokat a vonásokat, a melyek ismerősek, a
melyeket nem egyszer látott maga előtt az életben. Az egész regény a
magyar földből nőtt ki, ilyet nem írhatott más, csak magyar író.

Hogy a regény hatását ezek a tagadhatatlanul benne meglevő írói vonások
adják meg, azt bizonyítja az is, hogy _A falu jegyzője_ külföldön,
kivált Angliában is hatást tett, merőben írói tulajdonságai révén, mert
hiszen politikai tartalma idegen földön teljesen érdektelen volt.
Hiányai a műforma, az irány-regény tipikus hiányai, olyan természetűek,
hogy kiküszöbölésükkel alig lehet irány-regényt elképzelni. Erényei
igazi írói erények; az író lelke szólal meg bennük, a mely Eötvösben
lakozott.

Nagyjában ugyanezek a kritikai szempontok állanak harmadik regényére is,
a _Magyarország 1514-ben_ czímű történeti regényre (1847.). Ez is
irány-regény, a jobbágyság felszabadításáért küzd. A tendentia azonban
nem olyan kirívó benne, nyilván azért, mert concentrálva van egy
gondolatra s mert a történelem rekonstruálásának nehézségei is erősebb
önfegyelmezésre szorították az írót. Ezért emberei emberibbek, nem
annyira s nem mind a politikai czélzatból táplálkoznak. Ebben a
regényben jutott Eötvös legközelebb az írói tárgyilagossághoz. A
romantikus történeti regény módszereivel van csinálva, melyek ma már
avultaknak tetszenek, de a Walter Scott – Jósika-féle történeti regény
kosztüm és kulissza-stilusához képest jelentékeny haladást jelent a
történelem lelkének megelevenítése irányában.

Eötvös utolsó regénye, a _Nővérek_ (1857.), már nem jelent semmi
tekintetben haladást. Az erkölcsi és paedagogiai didaktikus czélzat
túlhatalmasodik benne és elfojtja az irodalmi tartalmat. Ezzel a
regénynyel bucsuzott el Eötvös az irodalomtól s azontúl egészen a
politikának és főleg a kulturpolitikának szentelte minden erejét.

Ha most meg akarjuk állapítani Eötvös írói munkásságának summáját, ezt
találjuk: adott három regényt és néhány költeményt, a melyek még ma is
élnek, érdekelnek, gyönyörködtetnek. Adott egy állambölcseleti könyvet
_(A XIX. század uralkodó eszméi)_, mely nemcsak a maga kora európai
irodalmának egyik legkiválóbb műve a maga nemében, hanem ma is mély
tanulságok forrása. A magyar regényirást ő emelte európai szinvonalra; ő
volt az első magyar író, a kit nemcsak nemzete hallgatott meg, hanem
mondhatni egész Európa; csaknem minden művelt nemzetben voltak s vannak
olvasói. A politikában az elsők egyike s mindenesetre a legnagyobb
hatású volt azok között, a kik a politika központi problemájául a
társadalmi politikát tűzték ki. Nemes lendületű humanista volt, a
legjobb szívek és legszebb elmék egyike a magyar fajból.



XXII.

Vannak a megkülönböztetésnek sokféle nemei. Az eledelek, melyekkel az
emberek testöket táplálják, alig különböznek annyira, mint azon tárgyak,
melyekben hiuságuk kielégítést keres; s ha azon dolgokat tekintjük,
melyek által egyesek magokat a közönség fölébe emelve gondolják,
bámulhatnánk, ha nem jutna eszünkbe, hogy rákok, csigák s más ehhez
hasonló tárgyak, melyek mintegy természetes undort gerjesztenek, mégis a
legfinomabb eledeleknek tartatnak, noha kétségen kivül csak a legnagyobb
éhség birhatá az első embert arra, hogy azokat megízlelje. Pedig ki
tagadhatja, hogy a mi hiuságunk kielégítését illeti, művelt országokban
mindig ily szükség uralkodik, a megtiszteltetés után vágyók tömege
minden arányon kívül felülmúlván azon megtiszteltetések számát,
melyekben részesülhetnek. – A dolgoknak ezen állásában a természet
főjótéteményei közé tartozik, hogy miként testi táplálékra nézve nem az
eledelek egy nemére szorítá az embert, úgy hiuságát olykép alkotta, hogy
az kielégítését a legkülönbözőbb tárgyakban találhassa. Való, vannak
emberek, kiket anyagi eledelekre nézve tisztán húsevő állatoknak
mondhatnánk, s a hiusági étvágyban ezekkel azokat hasonlítjuk össze,
kiknek nem is megtiszteltetés, mi vagy egyszerre, vagy évenként ennyit s
ennyit nem jövedelmez; mások ellenben ártatlan növény-emésztők, s alig
élnek egyébbel, mint zöldséggel; nyájas, jámbor teremtések, érdemesek,
hogy egy sorba állíttassanak azokkal, kiket egy ártatlan czím, jel vagy
taps egekig emel. De csak jöjjön a szükség ideje, a hus- és
növényemésztő, az, ki jövedelmező, vagy ki csak szépen hangzó
megtiszteltetést kiván, nem lesznek válogatók, hanem egyenlő hévvel
fognak nyúlni mindenhez, mihez férhetnek; s a természet a hiuságnak
gyomraink felett még azon nagy elsőséget adná, hogy ez utóbbi, ha sokáig
koplaltunk vagy szerfelett jóllaktunk, emésztésre alkalmatlanná válik,
mire a másiknál alig találunk példát.

Mi magyarok e tekintetben a mívelt nemzet nevét minden szomszédainknál
talán inkább érdemeljük, s alig ismerek hazát, hol a megtiszteltetésnek
annyi, s meg kell vallani, oly olcsó nemei léteznek, mint nálunk. Ha
hallgatok is azon számos élvezetekről, melyeket csak maga a népszerűség
nyújt, az egyszerű helyesléstől a szűnni nem akaró éljen kiáltásokon
keresztül egészen a fáklyás zenéig (melyekre nézve rosszul világított
városainkban csak a ritkaságot sajnálhatjuk, miért a rendes világítást
velök nem pótolhatjuk még) hány fokozat, s mégis mennyi gyönyör
mindenikben! Mily ellenállhatlan hatalom, mely tettre vagy legalább
szólásra lelkesít, (a magyar kocsisok némely vidékekben szólításnak
nevezik, ha lovaikat tettlegesen megverik, miért ne nevezhetnők mi a
megzavart súlyegyen helyreállítására tettnek, ha csak szólunk), s mégis
mily olcsóság ennyi haszon mellett! Soha a népszerűségnek nagy eszköze
ily kiterjedésben s ennyi ügyességgel, mint hazánkban, nem használtatott
fel. Mi más nemzeteknél a legnagyobb fényűzésnek tartatik, mire csak a
természettől leggazdagabban megajándékozottak számolhatnak, az nálunk
mindennapi kenyérré vált, s Pyrrhus követei, kik elbámultak, midőn a
római senatust látva, mintegy királyok gyülekezetében gondolák magokat,
mit mondanának, ha tapasztalnák, hogy országunk határai közt a
népszerűeknek egy egész népét birjuk, kik közül a népszerűségben egyik a
másikat fölülmúlja, a nélkül, hogy közülök a legnagyobb rész valaha azon
veszélybe jöhetne, hogy Aristidesként polgártársai által a miatt
küldessék számkivetésbe, mert mindenkitől a legerényesebbnek tartatik.
Tudja mindenki, nem vagyok túlzó magasztalója honi állapotainknak, sőt
olyakat is mondtam már életemben, mik által az Isten földi szavával – mi
alatt, mint tudva van, a nép szava értetik – ellentétbe jöttem, noha
ildomos férfinak ez Isten szavát is csak magyarázni kellene; de
Magyarországnak felsőbbségét e tekintetben nem tartom kevésbbé
tagadhatatlannak annál, melylyel Anglia a pamutszövetekben bir, s mely
szinte nem a kelme minőségében, hanem az ár csekélységében fekszik.

Mutasson nekem valaki országot, hol a népszerűség kevesebbe kerülne.
Máshol egész éltedet kell hazádnak szentelned, sőt néha meg kell halnod.
Testedet, véredet kivánják, hogy érettök nagy nevet cserélhess be.
Nálunk, ha a marhahus tizenkét krajczárba kerül s indítványt tészsz,
hogy tíz krajczárra szállíttassék le, elérheted e czélt. Ez az, miáltal,
mint Angliában a penny-kiadások által a tudomány, nálunk a dicsőség
mindenki által megszerezhetővé válik, s minek azt köszönhetjük, hogy a
népszerüség, mely a világ minden részeiben, mint tudva van, könnyen
aristokratiához vezet, nálunk a legdemokratikusabb institutióknak
egyike. A közvélemény annyit karol fel, hogy közöttük senki magát e
miatt a többiek lenézésére feljogosítva nem érezheti s mégis mindenik
azon üdvös korlátok között tartatik, melyeket a népszerűség máshol csak
egyeseknek állít; pedig tudva van, mennyire üdvösek e korlátok s mily
áthághatatlanok. Valamint sok férfi, a szentirás azon parancsára nézve,
hogy a nő urának szót fogadjon, eretnekségben él, csakhogy házi csendjét
feltartsa, úgy azok, kik népszerűséggel birnak, többnyire ez akaratos
kedves irányában való papucs-kormány alatt élnek, csakhogy az ingatag,
melytől megválniok nem lehet, más bálványt ne válaszszon magának.

De ha a népszerűségről – bármennyire közönséges nálunk a
megtiszteltetésnek ezen neme – hallgatok is, nem bir-e hazánk a
táblabirói institutióban számnélküli hiuságok kielégítésére oly eszközt,
minővel Európa népei közt egy sem büszkélkedhetik. E nem szűnő forrása
megtiszteltetésünknek, ez eleven példája az evangelium öt cipója- s hét
halának, melyből ezerek jóllaknak, s a helyett, hogy az eleség fogyna,
mindig többel kináltatnak; az emberi észnek e bámulatos találmánya, mely
által mindenikünk ötvenkétszer felhághat ugyanazon egy lépcsőn s mindig
azon meggyőződéssel, hogy most ismét magasabban áll, s mindenikünk
legalább valami czímre tehet szert, – Magyarországot megtiszteltetés
tekintetében irigyelhető helyzetbe állitja, s ha ehhez még azon számos
küldöttségeket adjuk, melyekhez annyi megyében többnél több tagok
neveztetnek; annyi casinót s egyéb egyesületet, melyek mindenikénél
ismét számos választmányi tag szükséges, kiknek mindenike kineveztetése
által különösen megtisztelve érezheti magát: nem tagadhatni, hogy e
világon alig találunk helyet, hol az egyes polgár annyi kitüntetésre,
vagy – mi ugyanaz – annyi különböző hivatalra számolhatna, mint nálunk.

Olvasóim talán kérdeni fogják: miért irom mindezt? Mire nem mondhatok
mást, mint hogy azért teszem, hogy tudtokra adjam, miszerint az öreg
Kislaky, ki a megyét soká mint alispán szolgálta, ez érdemeiért a
tiszaréti járás rögtönitélő törvényszéke elnökének neveztetett ki, s
mert olvasóim nem értenék, miért fogadta el a szelid öreg kegyetlen
hivatalát, ha őket azon általános szokásra nem figyelmeztetem, mely
szerint minden ember, ki az alispánságon keresztül ment, hivatalra
vágyódik, s ha más nincs, még a statárium elnökségét is örömmel
elfogadja, főkép ha az, mint a kislaki járás vérbirósága eddig, azon
kellemetes magyar hivatalok közé tartozik, melyeket viselve mindig
mondhatjuk, hogy nekünk is valami s pedig fontos dolgunk van a nélkül,
hogy valaha fáradoznunk kellene.

Kislakon, hová Viola elfogatásának hire másnap virradóra eljutott, –
mert Nyúzó a tiszttartót hivatalos levélben kérte, hogy a rögtönitélő
törvényszék elfogadására s a rab őrzése s kivégezésére szükséges
előkészületeket tegye meg, – rendkívüli mozgást találunk. A vastag
tiszttartó, ki máskor annyira távol vala minden túlbuzgóságtól, hogy a
szomszédok nem egyszer mondák, miként csak azért tartatik Kislakon, hogy
a sőrék magoknak rajta példát vehessenek, – ma jókor reggel felhúzta
legszebb ezüst gombokkal fölékesített köntösét, s fel s alá járva
udvarán, fiatal ispánjával s öreg béresével tanácskozott, ki, mint
faragó, a szükséges akasztófa elkészítését magára vállalta. – Aztán csak
hogy minden commoditás meglegyen, – mondá az elsőhöz fordulva – s főkép
az akasztófára vigyázzon kend, – szóla folytatólag a másikhoz – szedje
össze eszét, hogy jó magas s főkép erős legyen. Az urakról gondoskodva
van, – szólt ismét megfordulva az ispánhoz, – maga csak arra vigyázzon,
hogy a pandurok s cselédek is megkapják a magokét. Kend czöveket ver be
itt a fészer alatt jó erősen, oda kötjük; és a béresek ma ne menjenek
szántani, egy kis példa nekik sem árt; a vizipuskát készen kell tartani.
– S így tovább, míg az érdemes tiszttartó elfáradva megállt s homloka
izzadságát törölve, felsóhajtott: Ej be sok dolga van az embernek! –
mire két társa, helybenhagyólag intve fejével, szinte felsóhajtott.

De még nagyobb zavart okozott e hir magában Kislaky házában. – Az
érdemes tiszttartó fáradott, azt nem lehet tagadni, sőt annyi szorgalmat
tanusíta, hogy ki őt ma látá, szinte sajnálta, hogy a faluban nem
tartatik naponként egy-egy statarium, mi által ő a polgári társaság igen
munkás tagjává válhatnék; azonban mind e fáradságot személyes
fontosságának érzete bőven pótolá. Rá nézve e nappal uj epocha nyilt,
mely szerint éveit ezután szintúgy számíthatná, mint eddig a nagy
jégesőtől. Szegény Kislakyné mindezzel nem vigasztalá magát, s midőn
tiszttartójától először hallá, hogy a törvényszék házában fog összeülni
s Viola tulajdon határán akasztatik fel, kétségbeesve csapta össze
kezét, mintha házát nagy szerencsétlenség érte volna. – De hát minek
jőnek épen hozzánk? – mondá a legnagyobb fölgerjedésben, – nem elég
nagy-e a vármegye, hogy épen itt szemem előtt kell felakasztani
zsiványaikat?

– Nagysád elfelejti, – válaszolt a tiszttartó, ki a határnak ily módoni
megtiszteltetését sokért nem adta volna, – hogy a teins úr, mint a
vármegyének volt igen érdemes alispána, a tiszaréti járásban a
rögtönitélő törvényszék elnökének neveztetett ki. Már az igaz, hogy a
törvényszék más helyen is összeülhetett volna, azonban az illendőség úgy
kivánta, hogy a többiek inkább elnökük házához jöjjenek, mi reá nézve
legkisebb alkalmatlansággal jár. Nagysád látja, csak megtiszteltetés és
–

– Köszönöm a gratiát, – vága közbe földesasszonya – ha itt akasztják
fel, nem merek kimenni házamból.

– Nagysád tévedésben van, – jegyzé meg a vastag tiszt, – sőt a
közbátorság igen nevekedni fog ily példa által. Magam is tudok hasonló
esetet, pár év előtt történt a szomszéd vármegyében. Két egész
esztendeig egymást érték lopás és gyújtogatás; arra felakasztanak
kettőt, pedig az egyik nem is tartozott a zsiványokhoz s egészen
ártatlan volt, s attól a pillanattól fogva a gonosztettek megszűntek.
Csak akaszszanak fel ezúttal egyet, oly nyugodtan fogunk élni, mint a
mennyországban.

– De hisz minket a zsiványok most sem bántottak – mondá Kislakyné.

– Igen, – válaszolt a tiszttartó – de csak látná nagysád a gulyás
számadását, a mit megettek, felér egy becsületes rablással.

– Inkább ették volna meg esztendei termésemet, mint hogy tulajdon
határomon egész esztendőn át felakasztott embert kellessék látnom. – S
ezzel a jámbor háziasszony kiment, hogy vendégeinek elfogadására mindent
elkészítsen; míg a tiszttartó nem bámulhatva eléggé asszonyának
rendkivüli szeszélyét, mely szerint akasztott zsiványtól inkább fél,
mint ha az elevenen járna körül határán, minden elébbi parancsolatait
még egyszer ismételé s fel s alá járva folyosóján, pipával várta a rabot
vagy a teins törvényszéket – a melyik éppen elébb érkezik; míg a kapu
előtt a falu lakóinak nagy része ácsorogva várá a történendő dolgokat.

Kislak csak egy magyar mérföldnyi távolságra van Szt.-Vilmoshoz, s Nyúzó
rabjával s esküdtjével, ki hirt véve hivatalos társát fölkereste, az
elsők, kik a szomorú dráma személyei közül Kislakon megjelennek.
Valamivel később érkezett meg Macskaházy, ki elébb még Tiszaréten volt,
s végre két kocsin a házi úr s a birák, kik Porvárról jöttek.

Az első hintóban Kislaky báró Sóskutyval, a másikban Zátonyi táblabiró s
Völgyesy alügyész ültek, ez utolsó, valamint hivatalában, úgy a helyre
nézve, mely neki a kocsiban jutott, mindent elborító szomszéda mellett,
csak tiszteletbeli helyzetet látszék elfoglalni. A főügyész elébb maga
akart eljőni, részint azonban, mert azon ritka főügyészek közé
tartozott, kik mindennemű polgári eljárást, mint például tagosítás s
urbéri rendezéseket, hol az adózó nép védelmével bízatnak meg, magoknak
tartván fel, alattvalóikat inkább a büntető tárgyakkal bízzák meg;
részint, mert a törvényszéknek jegyzőre van szüksége s maga e hivatalt
elvállalni nem akarta, az ifjú Völgyesyt küldé maga helyett, ki csak
most neveztetvén ki, e tisztet örömmel fogadta el, s elég készültséggel
birt, hogy szükség esetében a többieket törvényes tanácsával segítse. –
Azon számos okok között, melyek a többség kormánya mellett szólnak,
ritkán említett, de azért nem kis fontosságú az, hogy hol valamely
tárgyról egyenlő joggal többen határoznak, e többség majdnem mindig
egynek vezérletét követi, míg hol a dolognak eldöntése csak egyre
bízatik, ez sokszor több tanácsadóhoz folyamodik, s így ép ott, hol
legtöbb egységet várhatnánk, közönségesen legkevesebbet találunk; s ki
hazánk közdolgaiban járatos, főkép a törvényszékekre nézve meg fogja
vallani, hogy többségeink e tulajdonnal kitünőleg birván, mindennek a
lehetőségig czélszerű elintézését nem is gátolja egyéb, mint hogy
többségeink tanácsadók helyett néha kegyenczeket választanak magoknak, s
azokat, mi kegyenczekkel mindenütt történik, sokszor változtatják.

Völgyesy külsejében nem vala semmi, mi a nézőre kellemes hatást tehetett
volna. Alacsony gyenge termete, kissé púpos háta s a halvány beteges
arcz, melynek vonásait himlőhelyek ferdíték el, azon fiatal emberek
sorába helyezék őt, kik, ha vagyonuk nincs, még arra sem formálhatnak
igényeket, hogy csak csinosaknak tartassanak; azonban míveltsége s főkép
azon szerénység, melylyel tudományát inkább elrejté, mint mások előtt
fitogtatá, azon ritka emberek közé helyezé őt, kiket majdnem mindenki
dicsér, mert bennök oly tulajdont, melyet irígyelhetne, nem lát.
Porváron csaknem általános vala a vélemény, hogy Völgyesy kedves ember,
mindamellett – mi alatt mindenki púpos hátát érté – s az öreg Kislaky,
ki megtudván, hogy Viola elfogatott s hogy elítélésénél neki kell
elnökölni, talán nejénél is inkább megijedt, nem örült kevesebbé, mint a
báró s a vastag táblabiró, midőn hallák, hogy jegyzőül a fiatal
alügyészt vihetik magokkal. Az első, mert a jegyzőnek szép törvényes
ismeretei vannak, a másik, mert órákig hallgatni, a harmadik, mert igen
jól tarokkozni tud.

Midőn e társaság Kislaky házához ért, Nyúzó s Macskaházy már a tornáczon
vártak, s az utolsó nem kis megelégedéssel dörzsölé kezeit, midőn a
törvényszék tagjait látva, meggyőződött, hogy közöttök egy sincs, kinek
túlzó philanthropiájától félnie lehetne.

A háziasszony, ki a kocsikat hallva szintén a tornáczra jött, vendégeit
a lehető legnagyobb nyájassággal reggelire hivá meg, mi azonban
Macskaházynak azon igen alapos észrevételére, hogy az idő már közel jár
tizenegy órához, s hogy miután a napok rövidek, sietniök kell, ha
valamit végezni akarnak – elmellőztetett.

– Hiszen ma már úgy sem végezhetünk – jegyzé meg Kislaky szerényen.

– Ugyan kérem domine spectabilis, miért ne? – kérdé a vastag táblabiró.
Méltóztassék meggondolni, míg a delinquens exequálva nincs, a
statarialis sedriának együtt kell maradni, s nálam holnap vetnek s
krumplit szednek, okvetlenül haza kell mennem.

– Persze, pessze, – mondá Sóskuty, – minek az a sok huzás-vonás,
rögtönitélő törvényszékre küldettünk ki, nekünk rögtön kell ítélnünk,
ebben fekszik főkötelességünk. A delinquens megvan, mi is öten vagyunk
itt; öcsém uram – tevé hozzá Völgyesyhez fordulva – szokott ügyessége
szerint az itéletet fél fertály óra alatt felteszi s azzal punctum.
Isten mentsen meg, – folytatá uriasan meghajtva magát a háziasszony
előtt – hogy nagysádnak soká alkalmatlankodjunk.

– Semmi alkalmatlanság – mondá emez szokott szivességével – de hisz
talán ezt a szegény embert csak nem fogják felakasztani?

– Dehogy nem, édes nagysám, – mondá a táblabiró nevetve – mintha már
függne; tizenöt statariumnál voltam életemben s mindig felakasztottunk
valakit. Az egész vármegyében nincs senkinek több praxisa, mint nekem.

Ezelőtt egy órával Violának neje s gyermekei voltak Kislakynál, mert a
rabbal, mielőtt a törvényszék előtt megjelent, a főbiró parancsa szerint
senkinek szólni nem lehetett. A jószivű asszony a szerencsétleneknek
külön szobát adatott, s megindulva a szegény nő könyörgésén, megigéré,
hogy hacsak lehet, férjének életét meg fogja menteni. Az elhatározott
mód, melyen Zátonyi szólt, egyszerre leveré reményeit, s csak azt jegyzé
meg, hogy Viola talán nem oly vétkes, mint azt sokan gondolják.

– Kérem alássan nagysám – válaszolt Sóskuty szokott udvariassággal – oly
vétkes vagy nem oly vétkes, az nekünk tökéletesen mindegy; a kérdés csak
az, a ki előnkbe állíttatott, zsivány-e vagy nem? Száz embert ölt-e meg
vagy egyet sem, egy milliót rablott vagy tíz krajczárt, ahhoz semmi
közünk; csak azt kérdjük, zsivány-e és hogy’ fogták meg? ha fegyverrel s
ellentállva – függ.

– De kérem méltsádat, – mondá Kislakyné melegebben, – egy pár garasért
embert csak nem lehet felakasztani?

– Lehet bizony – vága közbe a táblabiró méltósággal, – egy pár petákért,
ha az eset máskép statárium alá való. Magam is jelen voltam párszor,
mikor az, kit felakasztottunk, három heti rabságra nem ítéltetett volna
talán, ha rendes törvényszék elébe kerül, s azért mégis lógott.

– Én csak gyenge, tudatlan asszony vagyok, – mondá a háziasszony
mindinkább lelkesedve – de azért, ha én ott vagyok, az még sem történt
volna.

– Elhiszem, – válaszolt Sóskuty, ki elvből s megszokásból, hol
asszonynak valami szépet mondhatott, soha az alkalmat nem mulasztá el; –
nagysád csupa kegyesség, csupa angyali gratia; de lám, mi férfiak
vagyunk s egészen más, hozzánk ily engedékenység nem illik. A teins
vármegye azért küldött ki, hogy példát állítsunk fel, nekünk e szép
bizodalomnak meg kell felelnünk.

– Kérem alássan, – szólt most Macskaházy, ki már régen
türelmetlenségének jeleit adá – fogjunk hozzá, az idő múlik.

– Igazság, – mondá Kislaky, ki addig majd feleségére, majd táblabiró
társaira tekintve, a lenagyobb zavarban melegíté kezeit a kályhánál –
még tanúkat is kell kihallgatnunk, és –

– A tanúkkal nem sok bajunk lesz – szólt Nyúzó, – minden világos. Ha úgy
tetszik, a tiszttartó házában minden készen van, ebédig kétszer is
túleshetünk rajta.

– Hisz Viola tizszer megérdemlette, hogy felakasztassék – mondá
Macskaházy már az ajtó felé indulva.

– Az majd a vallomásból fog kitünni, – szólt egy szép férfi-hang, melyre
valamennyien Völgyesy felé fordultak, – meghallgatás nélkül előre
ítéletet senkire kimondani nem szabad.

– Ez az ember nekem nem tetszik – suttogott Macskaházy, ki e szavakra
szintén megfordult, Nyúzó fülébe. Kislakyné, ki a kis fiatal embert
eddig alig vevé észre, midőn szavát, melynek a természet azon szépséget
adá, melyet testétől megtagadott, hallá, barátságos tekintetet vete reá.
– Igazsága van, – mondá nyájasan – ne ítéljünk senki felett, kit meg nem
hallgatánk. A teins úr bizonyosan irgalmas lesz e szerencsétlen ember
iránt.

– Nem vagyok táblabiró – válaszolt az ifjú, – nincs szavam – s ezzel
Völgyesy meghajtva magát, a többiekkel elment, s Kislakyné férjével, ki
egy pár perczre visszamaradt, maga maradt.

– Gondold meg Bálint, – szólt az asszony, férjét érzékenyen kezénél
fogva, – ha mind nem egyeznek meg, halálos itéletet kimondani nem lehet.
Ha emberhalál történik, minden egyesnek lelkiismeretén fekszik.

– Hisz lelkem, – válaszolt a férj sóhajtva, – ha tőlem függ, hacsak
lehet, én bizony nem kivánom senkinek vesztét; de –

– Tudom öregem, – mondá az asszony – teljesítsd kötelességedet; de
gondold meg, egy ember élete nem oly valami, mit ismét visszaadhatsz;
légy inkább kegyesebb.

– Hacsak lehet, lelkem, bizonyosan.

– Még egyet, mondá a jószivű nő a már távozóhoz, – ha a nélkül, hogy
kötelességedet sértenéd, a szegény ember feleségét s gyermekeit hozzá
eresztheted, engedd meg, hogy legalább e pár órát még együtt tölthessék.

– Mihelyt a törvényszék megengedi, – mondá az öreg, ki alig nyomhatá el
könyeit; s ezzel sóhajtozva s nem egyszer átkozva a pillanatot, melyben
e törvényszéki elnökséget elfogadá, indult a többiek után a tiszttartói
lak felé.

Itt a törvényszék elfogadására már minden el vala készítve. A kapu előtt
vasvillás béresek s parasztok lökdösék vissza az oda tolongó népet,
melynek nagyobb része, mint ily alkalomnál közönségesen, asszonyokból
állt. A fészerben, melynek egyik oldalán ekék s boronák halomra
hordattak, Viola czövekhez kikötve hajdúk s pandúrok között várá
ítéletét. A folyosón Czifra s Üveges Jancsi, kik tanúknak berendeltettek
s a másik oldalon Liptákné és a tiszaréti kovács, kik önként jöttek,
álltak, s midőn a törvényszék tagjai a mélyen hajlongó tiszttartó által
a tanácskozásra készített szobába vezettettek s az ajtó utánok
bezáratott, az ünnepélyes csend, mely e sokaság között egyszerre támadt,
mutatá a pillanat fontosságát.

– Isten könyörüljön rajta, – mondá Liptákné suttogva a kovácshoz, –
nekem nincs reménységem.

– Bizony nekem sincs, – szóla a másik, – csak azt sajnálom, hogy azt a
kettőt ott nem akasztják fel inkább helyette. – S ki e pillanatban
Czifrára s a zsidóra nézett, alig tehetett volna mást, mint osztakozni
véleményében; legalább az előbbi, – kinek e pillanatban talán eszébe
jutott, mi közel állt többször ahhoz, hogy hasonló sorsra jusson, –
nyugtalanul körültekintve, mélyen arczára vont kalapjával épen nem
látszott olyannak, minőnek a jólelkű tanút magunknak képzelni szoktuk.

– Szeretném tudni, ki fogja felakasztani, – szólt egy vén asszony
szomszédjához, ki minden erőlködése mellett a villás embereken keresztül
nem törhetett, – csak ügyes ember lenne, hogy a szegény nyomorult ne
szenvedjen sokáig. Azt mondják, ha a hóhér nem érti mesterségét, az
ember felakasztva egy napig is elél.

– Igazán komám, – felelt emez, ki azalatt előbbre fészkelődve nyert jobb
állását egy béresnek lökése által ismét elveszté, – hát én csak azt
hiszem, hogy valami czigány fogja felakasztani. Talán a viczispán
czigánya, látja kend, ott jár. Ni, hogy néz, bizonyosan az lesz, szinte
félek tőle.

– Ne beszélj oly bolondokat Verus, – szóla közbe egy öregebb ember, ki
az előbbiek mellett állt, – Peti Violának testi-lelki barátja, most is ő
hozta gyerekeit Tiszarétről, s nem láttátok elébb, mily barátságosan
szólt feleségével? Ha ő lenne a hóhér, Violáné csak nem szólna így vele;
azt még te sem tetted volna, mikor boldogult férjed élt. Neked nem volt
hóhérra szükség, úgy-e bár, te magad kínoztad agyon.

– Már hogy’ beszélhet kend ilyeneket, – mondá az özvegy hangosan, –
mikor utolsó betegségében doctort is hivattam neki.

– Igen, – mondá a másik asszony – de ki fogja felakasztani hát?

– Mit tudom én, – válaszolt a férfi.

– Czigánynak kell lenni, – jegyzé meg a kisbiró felesége, ki férjének
minden pártolása mellett a házba még sem juthatott be. – János pandúr,
sógorasszonyom keresztkomájának testvéröcscse, azt mondta, hogy
akasztani mindig czigánynak kell, ha mást nem találnak, a ki jószántából
teszi, contributió fejébe kényszerítik rá.

– Talán nem is akasztják fel, – mondá az első asszony.

– Magam is jobban szeretném, – válaszolá a férfi, – mert ha a határon
akasztják, tudja komám, egész esztendeig szél lesz.

– Talán gratiát kap, – jegyzé meg egy vastag fiatal asszony, ki az egész
beszélgetést figyelemmel hallgatá s nagyokat sóhajtozott a szorongatások
között.

– Gratiát, – mondá a férfi – igen majd gratiát; a hol azok oda benn
egyszer összeültek, várhatsz reá. Statárium van.

– Hát mi az a statárium? – kérdezé az asszony.

– Mi? Hát a statárium csak az, hogy az urak összeülnek s azután egyet
felakasztanak. Ennek úgy kell lenni.

– De hátha nem akasztja fel senki? – kérdezé ez kiváncsian tovább.

– Hej be ostobán kérdez kend – felelt amaz, – arra, hogy valaki
felakasztassa magát, az embert fogni kell; de mikor hallotta valaki,
hogy olyan, a ki mást felakaszszon, nem találkozott.

– Igen, de ha mégis megtörténnék? – kérdezé a kis asszony tovább.

– Mit tudom én… akkor az urak magok akasztanák fel, vagy talán önmagokat
aggatnák fel az ajtó küszöbéhez csupa szomorúságokban, hogy mást nem
akaszthatnak.

A kapu előtt ehhez hasonló beszélgetések folytak, s az ácsorgó sokaság,
mely faluhelyen, mint városban, soha helyzetével nem elégszik meg
inkább, mintha fal előtt állhat, mely megett valami történik, élénk
figyelemmel követett minden mozdulatot. Minden, mi a házban s körülötte
történt, midőn a tanúk a szobába hivattak s a rab a törvényszék elébe
vezettetett, mozgalmat s számtalan kérdést és észrevételt idézett elé:
látták-e Violát? s milyen halovány? s hogy hosszú haja lenyiratott stb.
A törvényszék azalatt rég megkezdette ülését.

A táblabirák szokás szerint megeskettettek, a rögtönitélő biróság
szabályai felolvastattak, s Nyúzó, ki szintén a táblabirák között fogott
helyt, irásban beadá jelentését. Azonban ha már a szabályok
felolvasásánál Völgyesy magaviselete, ki az egész hosszú szabályokat
lassan s a mennyire csak lehetett, értelmesen olvasá fel, igen különös
vala, s ha Nyúzó nem kissé neheztelt, midőn az unalmas felolvasás alatt
szomszédjával beszélni akarva, a fiatal ügyész által intetett, miként a
szabályok felolvasása azért kivántatik, hogy meghallgassák, s ha Zátonyi
már akkor sajnálkozva figyelmezteté Sóskutyt, hogy denique e fiatal
embernek praxisa nincs, máskép tudná, hogy e felolvasás csak épen
formadolog, s hogy életrevaló jegyző azt négy percz alatt, minden
pontnak csak kezdetét olvasva, elvégezheti; milyen volt az egész
törvényszéknek csudálkozása s haragja, midőn a főbiró jelentését
felolvasva, már a rabért akart küldeni s egyszerre Völgyesy azon
állítással lépett fel, hogy e jelentésből Viola esetét olyannak, mely
rögtönitélő törvényszék elébe való, nem tarthatja.

– Mit, nem e törvényszék elébe való? – szólt Nyúzó elbámulva – és
Völgyesy úr azt nekem mondja, a megye legidősebb főbirájának? Már ez
mégis sok!

– A tekintetes úr igen hibázik – szólt az előbbi nyugodtan, – ha ebben
részemről csak a legkisebb sértési szándékot keresi, de –

– Sértési szándékot? – vágott közbe Nyúzó, – nem sértési szándékot,
valóságos sértést keresek benne s azzal vége. Nézze csak a teins
törvényszék – folytatá a többiekhez fordulva, midőn a szabályokat,
melyek az asztalon feküdtek, felkapá – itt a hatodik szakasz nyolczadik
pontjában mi áll: Az összegyült biróságnak a történet tökéletes leirása
előterjesztendő, melyben a rabnak vétke, kereszt- és vezetékneve,
betűkkel nem számokkal kiirandó életkora stb. stb., – és hát
jelentésemben nem foglaltatik-e a történet tökéletes leirása, nincs-e
itt a vétek, a kereszt- és vezetéknév, s a rabnak kora, pedig nem
számokkal, hanem nézze tekintetes elnök úr – betűkkel kiirva. És én hát
nem tudnék tökéletes jelentést készíteni, én nem volnék képes valakinek
életkorát betűkben kiirni? Kérem alássan ez vexa, valóságos vexa, én
inkább elmegyek, mint hogy így bánjanak velem.

Az elnöknek s a táblabiráknak közbeszólása az érdemes tisztviselő
felindulását lecsillapiták ugyan egy kissé, ha azonban e szenvedélyesség
arra vala számítva, hogy Völgyesyt, ki az egész megyében mindig a
legszerényebb fiatal embernek tartatott, további szólástól elijeszsze, a
számítás nem mutatkozott helyesnek. A fiatal ügyész, mihelyt szóhoz
jöhetett, nyugodtan csak azt jegyzé meg, hogy tekintetes Nyúzó úr
stilistikus készültségén épen nem kétkedik, de hogy e jelen leirásból,
mely kétségen kívül hiteles, nem tűnik ki, hogy a rab folytonos
üldözésben fogattatott el, mi minden rögtönítéletnek egyik főkelléke.

– Nem folytonos üldözés – mondá Nyúzó alig mérsékelhetve mérgét; –
fejére díj van téve, egy évnél tovább kergetjük a megye egyik végéről a
másikra, s még a folytonos üldözést is tagadja.

– Igazság domine spectabilis, – mondá Zátonyi mosolyogva, – ez ugyan
rossz argumentum volt; denique a fiatalság… de most vezettessük be a
rabot.

– És én még egyszer mondom, – folytatá mindig nyugodtan Völgyesy – a
folytonos üldözés e jelentésből nem tűnik ki. Violának utolsó vétkes
tette a tiszaréti jegyzőnél tett háztörés, s e tett óta az üldözés nem
folytattatott szakadatlanul.

– Már ha nem statarialis eset, – mondá Kislaky örömmel megragadva
mindent, mi által kellemetlen hivatalától szabadulhatott – utasítsuk a
rabot a rendes törvényszék elébe… úgy is –

– Az Istenért, kérem a teins urat, ne hagyja magát confundáltatni,
hallatlan scandalum volna, ha Violát a rendes törvényszék elébe
utasítjuk. Ha ez történik, fogadni merek, a megye mindjárt elvesztené
statariumát, minek is volna neki, ha még ily esetben sem tudja
használni.

– A teins jegyző úr mintha megfeledkeznék arról – mondá Macskaházy
szokott éles hangján, – hogy a rögtönítélő törvényszékek egyenesen
haramják és zsiványok ellen rendeltetvék, s hogy mihelyt ezeknek
valamelyike üldözése alatt fegyveresen ellentáll, e törvényszék
illetőségéről szó sem lehet.

– Épen nem feledkeztem meg erről – válaszolt Völgyesy, – de miként sül
ki ezen jelentésből, hogy Viola csakugyan haramja?

– Miből sül ki?! – mondá Zátonyi összecsapva kezét, – hát nem áll-e a
jelentésben világosan, hogy Viola ismert zsivány s haramja?

– Kérem alássan, – vágott közbe most Sóskuty, ki az egész vita alatt
észrevételeit halkan csak Kislakyval közlé – én ateins úrnak mindjárt
megfogom magyarázni, még fiatal s nem veheti rossz néven senki, hogy
tapasztalása nincs, ilyeneket az ember nem tanulhat könyvekből. Itt az
utasításban igen sok áll, kit kell zsiványnak nevezni, de ez mind nem
practicus dolog. Zsivány csak az széles Magyarországban, a kit
zsiványnak mondanak. Vox populi vox Dei. Ha ilyent megakarnak fogni s
ellentáll, statarium elébe kerül s felakasztják.

– Csak azért, mert ellentállt? – mondá Völgyesy élesen.

– Csak azért, – válaszolt Sóskuty méltósággal, – ellentállni a
törvénynek nem szabad senkinek, kivévén – tevé hozzá – nemes embernek
okkal-móddal.

– Nem jöttünk ide disputálni, – szólt végre Zátonyi türelmetlenül, –
Völgyesy úrnak voksa úgy sincs. Szavazzunk.

– Igen, de mégis, – mondá Kislaky.

– Mondom: luce meridiana clarius, a napnál világosabb! – kiáltá Zátonyi,
– a dolog világosan s törvény szerint csak elénkbe tartozhatik.
Voksoljunk.

A táblabirák szavaztak. Az elnök sóhajtva kimondá, hogy a többség
véleménye szerint a tárgy a rögtönítélő törvényszék elébe tartozik s a
tanúk behivattak.

Miután olvasóim a viszonyt, melyban Czifra és a zsidó egymáshoz álltak,
ismerik, ha mondom, hogy tanúbizonyságaik tökéletesen megegyeztek, nem
fognak annyira bámulni, mint én, a regényiró, kinek főfeladata a
közönséget meglepni, azt kivánhatnám.

– Duo testes omni exceptione majores, két becsületes tanú – mondá
Zátonyi, midőn a tanúk visszavonultak, burnótszelenczéjét körülnyújtva –
nincs kétség.

– Igazság – sóhajta Kislaky – pedig megeskettük; mikor a zsidó minden
átkát elmondá maga felett, én magam elborzadtam, lehetetlenség, hogy
hazudott volna.

Sóskuty, kinek mondásait a hely szüke miatt mindig csak kivonatban
közölhetjük, igen szépen értekezve az eskü szentségéről s főkép Nathan s
Abiran kellemetlen esetéről, melyről a zsidó esküvésben említés tétetik,
megjegyzé, hogy mióta Istenben boldogult felesége meghalt, s azon három
consiliumban, mely felette tartatott, valamennyi orvos azon meggyőződést
mondá ki, hogy a lehető legczélszerűbb módon gyógyíttatik, soha nagyobb
megegyezést nem látott, mint e tanúságok között.

A főbiró egyet köpve örömében, azt meré állítani, hogy hosszú birói
gyakorlata alatt soha jobb tanúk nem fordultak meg előtte.

– Legyen szabad a teins úr ezen állításán kissé kételkednem, – szóla
Völgyesy, ki midőn látá, hogy Kislakyt kivéve, a törvényszék egyéb
tagjai a rabra bensejökben kimondák a halálos ítéletet, még mielőtt őt
meghallhatták, feltevé magában, hogy részéről megmentésére is mindent
elkövet. – Én épen e bizonyságok szokatlan összhangzásában látok okot
arra, hogy vigyázóbbak legyünk. Főkép ha a tanúk jellemét tekintem,
nekem akaratlanul összebeszélés jut eszembe.

– Ah, amice, a mi sok az sok, – mondá Zátonyi fejét csóválva, még a
tanúk megegyezésében is házsártoskodásra keresni okot, ez hallatlan.

– Mikor a tanúk ily tökéletesen megegyeznek, – sóhajtott Sóskuty, – de
minden szóban, minden betüben megegyeznek, összebeszélésről szólmi –
szörnyüség. Denique prókátor.

– Mennyibe ez utolsó szavak sértésemre valának talán czélozva, –
válaszolt az ifjú ügyész, szemeit Sóskutyra függesztve, oly hangon,
melynek hallásán amaz, ki épen szomszédjának valamit súgni akart,
elhallgatott – biztossá tehetem méltóságodat, hogy czélja el nem
éretett. A prókátori czim a legszebb s legocsmányabb lehet, a mint az,
ki viseli, megérti valódi hivatását, vagy nem. Azonban, mi a tanúkat
illeti, hogy a tárgyhoz visszatérjek, még egyszer figyelmessé teszem a
tekintetes törvényszéket, hogy azon rendkívüli összhangzás, mely e két,
legalább is gyanus személynek tanusága között létezik, bennem azon
meggyőződést gerjeszti, hogy összebeszéltek.

– Csakugyan azt hiszi Völgyesy úr? – mondá Kislaky nyugtalanul, – úgy
talán inkább –

– Dehogy hiszi, – mondá Macskaházy mosolygásra kényszerítve magát –
nekünk prókátoroknak mennyivel rosszabb az ügy, melyet védelmezünk,
annyival több gyönyörüségünk van, ha a birákat megakaszthatjuk.

– Teins Macskaházy úr csalódik, – felelt Völgyesy, – a tárgy, melyről
szólunk, oly fontos, hogy azt, ki esze fitogtatására e pillanatban
kedvet találna, csak sajnálni lehet. De mondja maga a teins úr… Czifra
az egész megye által ismert gonosztevő, zsivány –

– Kérem alássan – vága közbe Nyúzó, Szentvilmosi János, – mert a
tekintetes törvényszéknek valakit csúfnéven hínni nem illik – jelenleg
becsületes ember, hivatalosan jelenthetem, hogy mióta a megye fogságából
megszabadult, tökéletesen megjavulva, Viola czimboráitól elvált s hogy
az előttünk álló gonosztevő elfogásában is nem csekély érdemet szerzett.

– Jól van, folytatá Völgyesy mindig inkább lelkesedve védelme közben, –
engedjük meg, de ezen Czifra vagy Szentvilmosi János, vagy bármiként
hivják, ki jelenleg becsületes ember, de egész életén át zsivány volt s
napjainak nagyobb részét a megye tömlöczében tölté, mit vall? Vallja
először, hogy Viola vele rablási szándékát előre közölte. De ha
mellőzzük is, mennyire csudálatos, hogy ez történhetett, ha a tanú
csakugyan becsületes keresetmódhoz fogva, a rab czimborája lenni
megszünt. Vajon hát Szentvilmosi János, ki a rablásról előre
tudósíttatott, ugyan miért nem akadályoztatta meg azt?

– Igazság; csalódol Nyúzó barátom – mondá Kislaky – ez nem lehet
becsületes ember.

Nyúzó zavarodva vakarta fejét, Völgyesy tovább szólt. – A második, mit a
tanú vall, az, hogy midőn a rablás éjtszakáján Tiszarét falujához
közelgett, egyszerre lövést hallott s látta Violát, ki puskával mellette
elszaladt. De miért jött a tanú Tiszarétre, holott mint mondá, a többi
szt.-vilmosi nemességgel tisztujitáshoz készült? miként történt, hogy őt
Tiszaréten senki nem látta? hogy, a mint kérdésemre mondá, be se ment a
faluba, melyhez oly közel volt, s hol kétségén kívül dolga lehetett,
máskép éjjel Porvárról ennyire nem ment volna.

– Gyanús, igen gyanús, – mondá Kislaky, míg Zátonyi egyet szippantva
burnótszelenczéjéből, megjegyzé, hogy a dolgok ezen állásában talán
Czifrát sem ártana vasra veretni.

– De hol marad akkor a két jólelkű tanú? – szóla Völgyesy diadalmasan.

– Igazság, – válaszolt a táblabiró minden zavarodás nélkül – a Czifra
elleni inquisitiót el kell halasztani, most tanúságára szükségünk van.

– De ily tanúságra embert csak nem fogunk halálra ítélni!? – mondá
Völgyesy, alig titkolhatva el belső borzadását.

– A teins úrnak nincs voksa, válaszolt szárazon Zátonyi, – mi majd
meglátjuk, mit teszünk Most talán a rabért küldhetnénk – folytatá,
Kislakyhoz fordulva.

– De kérem a teins törvényszéket, – szóla ismét az elébbi, látva, hogy
fáradozása sikeretlen, de nem lankadva azért, – ha a tanúk minőségét nem
veszszük is tekintetbe, ha e két embert, kiknek egyike a megye
fogházából kikerült gyanús személy, másika egy ismeretlen zsidó,
tökéletes hítelességű bizonyságoknak tartjuk is, méltóztassék figyelembe
venni, hogy e két ember nem ugyanazon tényeket bizonyítja s így nem
tekintethetik két tanúnak.

– Két ember nem két tanú? – szóla Zátonyi – hallott-e ilyet a világ!

Sóskuty ujjain kezdé bebizonyítani, hogy kettő csakugyan kettő s nem
kevesebb, s Kislaky maga nem vala egészen tisztában magával, noha
Völgyesy elég szorgalommal igyekvék bebizonyítani, hogy miután a zsidó s
Czifra egészen más dolgokról szólnak, amaz a rablásról magáról, ez
azokról, mik előtte s utánna történtek, minden egyes tényről csak egy
tanú szól.

Sóskuty ujjain talán tízszer számolá elő, hogy kétszer kettő = négy,
egyszer kettő pedig kettő s nem egy; ez okoskodás táblabiráink
mathematikus fejeire ellenállhatlan hatást gyakorolt; s a jelenlevők
mind meg valának győződve, hogy a fiatal ügyvéd óriási sophismát
mondott, mely ha nem ily intelligentiájú társaság előtt mondatik el, a
birákat tévutakra vezetheté.

Macskaházy, mihelyt az irányt, melyet a tanácskozások vevének,
észrevevé, nem győzé eléggé magasztalni fiatal collegáját, ki az ördögöt
magát fehérre tudná mosni prókátori fogásaival. Ez ügyes taktika által
Kislaky, kire Völgyesy szavai eddig hatással voltak, lassanként elveszté
bizodalmát, s csak ez vala az, mit Macskaházy kívánt, a többi birákon
nem volt oka kétkedni.

Völgyesy érezte e helyzetet, s felsóhajtva hallgatott, a törvényszék
pedig a rabot akará maga elébe hozatni, midőn a hajdú, ki a szoba ajtaja
mellett állt, jelenté, hogy még két tanú van, ki meghallgattatni kíván,
s az elnök engedelmével Liptákné vezettetett a szobába.

Liptákné, elhallgatva, hogy Violát az nap Tiszaréten látá, csak az iránt
adott bizonyságot, mikép Viola Tengelyinek annyi köszönettel tartozott,
hogy róla a rablást feltenni lehetetlen, annyival inkább, minthogy
Viola, kivel régi ismeretségben élt, s kinek hitvese atyjafia is, neki,
Liptáknénak, két héttel elébb maga mondta, hogy a nótárius irásait el
akarják rabolni, s hogy tegye figyelmessé.

– S ugyan kiről beszélte, hogy az irásokat el akarják rabolni? – kérdé
Nyúzó gúnyosan.

– Nem nevezte meg, csak azt mondta, hogy hatalmas emberek.

Itt Macskaházy mosolyra erőlteté magát. – Mese – szóla megvetőleg.

– Olyan igaz, mint hogy én itt állok teins uram, – mondá az öreg
asszony, felemelve kezét – megesküszöm reá s nem hazudnám, ha a világ
kincseit nyerhetném vele.

– És a nótáriusnak megmondta-e kend, a mit Viola üzent? – kérdé ismét a
főbiró.

Liptákné akadozott

– Csak bátran jó asszony, – biztatá Kislaky nyájasan, – ne féljen
semmit.

– Teins uram, megvallom, – szólt Liptákné, – ha akarnék is, nem tudnék
hazudni; csak azért nem mondtam meg az öreg Tengelyinek, mert házánál
mondta, s féltem, ha a nótárius megtudja, hogy szegény Viola házánál
megfordult, meg fog haragudni, s még szegény Zsuzsit is elküldi.

Macskaházy s Nyúzó mosolyogva integettek egymásra.

– Más mondani valója kendnek nincs? – kérdé az utóbbi. Mire az asszony
kibocsáttatott.

Az utána jövő kovács csak azt bizonyítá, hogy midőn a lövés hallására a
jegyző házához szaladt s a gyilkost, ki a kapun puskájával épen akkor
ugrott keresztül, űzőbé vette, Czifrát ismerte meg benne, s hogy meg
merne esküdni fejére, hogy az nem Viola, hanem Czifra volt.

Miután ez kibocsáttatott, s a két tanúbizonyság röviden leirva, a még
egyszer behivottak által aláiratott, a törvényszék a rabot hozatá fel
fészeréből.

– E két tanúbizonyság, – mondá a várás alatt Nyúzó, – mint a teins
törvényszék látja, ép annyit ér, hogy vele pipát gyujthatunk. Az öreg
banya Violával közel rokonságban van, s így mellette bizonyságot nem
tehet; a tiszaréti kovács minden este részeg, s ily állapotában Violát
könnyen Czifrának nézheté.

– Igaz, – mondá Kislaky.

– Mindenesetre e tanúbizonyságok is érdemlenek tekintetet, – jegyzé meg
Völgyesy – legalább mi Czifra – vagy mint főbiró úr őt nevezni szereti –
Szentvilmosi úr hitelességének megítélését illeti. Száz eset van a
világon, hol az, ki valamely gonosztettet elkövetett, maga mint tanú áll
elő más ellen.

– Ez is igaz, – mondá az elnök.

– Tudják-e mit? – mondá Zátonyi, mint kinek fején egyszerre nagyszerű
gondolat villant át, – akasztassuk fel mind a kettőt.

– Mit gondol, amice, – válaszolt Sóskuty, míg Kislaky s Völgyesy bámulva
fordultak a szólóhoz, – hisz a másik nem áll a statarium előtt.

– Ha oda állíttatik, ott áll, – vágott közbe a másik, ki a rögtönzött
gondolatába úgy látszék belészeretett. – Magam tudok egy esetet. Egy
gonosztevő már az akasztófa alatt ráismert valamely czimborájára, ki
épen arra ment, megmutatja a szolgabirónak, ez utána küld. A gazember
szaladni kezd, végre utólérik, védelmezi magát, visszahozzák s oda
akasztják mindjárt a másik mellé, s mikor a szolgabiró statarialis
sedriához visszajött, azt referálta, hogy egy helyett kettőt akasztatott
fel.

Zátonyi nevetett, Völgyesy ég felé emelé szemeit.

– No, de lehetett is akkor lárma, – mondá Sóskuty, – nem szerettem volna
a főbiró bőrében lenni.

– Lárma… igen, – válaszolt a táblabiró még mindig mosolyogva, – egy kis
lárma volt, nálunk minden akasztófára való talál protectiót; a
szolgabirót kiszidták, azt hiszem, talán cassálták is volna, ha nem
resignál; egyéb baj nem volt, s a gazember mégis függött.

– Valóságos gyilkolás, – mondá Völgyesy – szörnyűség!

– Amice, – szólt Zátonyi, szánakozó tekintetet vetve az ifjú ügyészre –
denique nincs még praxisa; tudok én statariumokról még szebb
historiákat. Egyébiránt nem akarom a teins törvényszékre reá
kényszeríteni véleményemet, csak azt mondom, bizony kár, ha nem
akasztjuk fel mindkettőt. De itt jön a rab.

Most az ajtó megnyilt s őreitől körülfogva Viola lépett a szobába.

A rabnak belépte az egész törvényszékre észrevehető hatást tett.
Kislakynak szivét azon könyörületesség tölté el, melyet nagy
szerencsétlenség látásán minden jobb ember érezni szokott, még akkor is,
ha teljesen meggyőződött, hogy az nem érdemetlent ért; Völgyesy, ki azok
után, miket eddig látott s hallott, kedvező ítéletet alig mert
reményleni, borzadott a gondolatnál, hogy ezen ember, kit most ép
egészségben lát maga mellett, egy pár óra mulva az élők sorából kilép,
nem mert Isten rendelé, de mert embertársai akarták, mert közöttök nem
találkozott, ki az erény azon csiráinak, melyek e kebelben is kétségen
kívül rejteznek, kifejlődésére időt akarna engedni. Macskaházy látszó
nyugtalansággal tekinte maga körül, midőn a lánczcsörgést hallá, s
Sóskutynak arczán, ki a hires zsiványt nem látta még, ép annyi
kiváncsiság vala kifejezve, mint Nyúzóén káröröm, midőn az elítélendő
előttök megjelent; csak Zátonyi kinálá körül legnagyobb nyugalommal
burnótszelenczéjét, mintha az egész történetben nem lenne semmi, mi őt
csak távolról is érdekelné.

– Hát végre hurokra kerültél, te drága madár; – így szakítá félbe a
csendet Nyúzó, a rab felé fordulva – no, most kit akasztunk fel?

Az elnök e váratlan kitörésre bámuló tekintetet vete a főbiróra. Ez,
midőn feléje fordult, nevetve folytatá: – A teins úr nem is tudja, mily
viszonyban állunk mi ketten egymáshoz. Viola és én régi ismerősök
vagyunk. Úgy-e bár, Viola? – tevé hozzá, a rabot gúnyosan megszólítva –
régen keressük egymást, s Viola eskü mellett megigérte, hogy ha kezébe
kerülök, felakasztat. Úgy-e bár?

– Az nem igaz teins uram, – szólt a rab, s mély férfias hangja szinte
jól esett a főbiró rikácsoló szavai után, – ha a teins úrnak boszút
esküdtem, tudja a világ, volt okom reá, mert csak a teins úrnak
köszönhetem, hogy nem mint becsületes ember haltam meg; de hogy
felakasztatom, azt nem igértem meg soha.

– Tudjuk, tudjuk, – gúnyolódék a főbiró – most csupa alázatosság, de
csak kerültem volna kezeid közé, te bizonyosan megtartottad volna
igéretedet. Látod, mikor hallottam, hogy nekem azt szántad, akkor én is
megesküdtem reá, hogy ha meg te kerülsz az én kezembe, én akasztatlak
fel. Csupa fogadás. No, és hát most kinek volt igaza?

– Hogy végem van, azt jól tudom, – mondá Viola, sötét szemét a főbiróra
szegezve, – rajtam nem segít senki, én halál fia vagyok, de a teins úr
nem jól teszi, hogy szerencsétlen emberrel tréfát űz.

Völgyesy, ki az egész jelenet alatt alig tudott érzelmeinek parancsolni,
megindulásában remegő hangon, nehogy a rabtól értessék, deákul
figyelmezteté a törvényszéket, hogy a vádlott s a birák egyike között
halálos ellenségeskedés lévén, más birótól kelletik gondoskodni, mi
azonban csak annyiban méltatott figyelemre, hogy Nyúzó az elnök által
eléggé rossz deákságban megintetett, miként hasonló nem ide tartozó
tréfákkal hagyjon fel. Mire azonnal a rabnak vallatása kezdetett meg.

Viola nyugodtan s egyszerűen felelt az egyes kérdésekre; végre, mintegy
megunva ezen eljárás hosszúságát, az elnökhöz fordulva így szólt: –
Minek e hosszú kérdezősködés? Kár, ha a teins törvényszék velem idejét
veszti; a főbiró úr előre mondta, hogy fel fognak akasztani, minek
fecsegjek életemért? Megvallok mindent, akármi, nekem mindegy. Higyjék
el e teins urak, ha nem volna feleségem, gyermekem, én nem vártam volna
máig s magam akasztottam volna magamat valamely fára az erdőben.

– Hogy vallhat meg kend valamit, – szólt Völgyesy meghatva, – ha nem
tudja, miről vádoltatik. Im igazságos birái előtt áll, szóljon úgy, mint
Istenéhez szólna, nyiltan s igazán, a birószék még nem törte el a
pálczát feje fölött.

– Köszönöm teins uram jó indulatát, – mondá a rab – de rajtam nem segít
senki. Zsivány vagyok, fegyveresen fogtak el, reám nem vár más, mint
akasztófa, s inkább elébb, mint később. Kiméljenek meg a kérdésekkel.

– Ha makacsul vallani nem akar, – mondá Macskaházy, ki a dolgok ezen
fordulatát látva, ismét nyugodtabb lőn – kényszeríteni nem lehet, az
utasításban világosan kimondatik, hogy minden erőszakos vallatás ez
esetben tilos. Felolvassuk a kérdéseket s ha nem felel, úgy veszszük,
mintha minden vádakat elismerne.

– Igen, de ezen embernek – szóla Völgyesy – elébb tudnia kell, hogy
sorsa nem egyedül Nyúzó Pál főbiró úrnak akaratától függ; hogy a teins
törvényszék védelmét szivesen ki fogja hallgatni, s hogy ítéletében nem
haragot vagy gyűlölséget, hanem a tiszta igazságot fogja követni, s
akkor a rab talán nem fog hallgatásánál makacsul megmaradni. Látja kend,
– folytatá Violához fordulva, – élete ezen urak kezében van, kik érte
csak Isten előtt fognak számolni. Gondolja meg, ha nem szól, számára
mentség nincs a világon, gondoljon feleségére, gyermekeire, s mondja
nyiltan, nincs semmi, mit védelmére mondhatna?

Kislakynak szemei nedvesedni kezdének; Macskaházy mérges tekintetet
vetett a szólóra. Zátonyi ásítozott.

– Én nem mondok semmit védelmemre, – válaszolt a rab.

– Gondolja meg jól, – sürgeté Völgyesy, szinte kérő hangon, – lám a
teins törvényszék figyelembe fogja venni minden szavát; hisz ezek az
urak elég nehéz kötelességet teljesítenek, s nem akarják senkinek
halálát, s bizonyosan csak az igazság szerint fognak ítélni. Ha van
mentsége, adja elő.

– Az instructio hatodik részének tizedik szakasza szerint a rabot
igéretekkel vallomásra biztatni nem szabad, – szóla közbe Zátonyi,
legbölcsebb kifejezésre szedve össze arczát – figyelmessé teszem
tisztelt jegyző urunkat erre.

Völgyesy a nélkül, hogy e szavakat figyelemre méltatná, még egyszer kéré
a rabot mentsége előadására. Kislaky ismétlé e kérést.

– Tekintetes uraim! – szólt a rab, kit a részvét, melyet Völgyesynél
észrevett, látszólag meghatott. – Isten áldja meg kegyességért, hogy
rajtam segíteni akarnának, de lássák, mind hasztalan. Nem, mintha semmi
sem volna, mit mentségemre mondhatok, sőt ha majdan Istenem előtt meg
fogok jelenni, ott, hol minden tudva van, én irgalmas itéletet várok;
itt a földön számomra nincs mentség. Lám, teins uram, – tevé kis
hallgatás után hozzá – ha mondom, hogy egykor becsületes ember voltam,
mire egész Tiszarét helységét hozhatom tanúbizonyságul, használ-e az
valamit? ha mondom, hogy nem saját akaratomból, hanem kénytelenségből
lettem zsiványnyá; hogy soha szegény embert nem károsítottam, s uraktól
is én magam csak épen annyit raboltam, hogy élhessek; hogy – kivévén
midőn magamat védelmeztem – senkit soha életemben nem bántottam:
kevésbbé fogok-e büntettetni? A mit czimboráim tettek, az nekem
számíttatik be; én zsivány vagyok, s azzal vége.

– Mindez a biró ítéletére nagy befolyással lehet, – mondá Völgyesy –
hogy’ volt az, a mit kend mondott, hogy nem saját akaratából lett
zsiványnyá?

– Kérdezze a teins úr a főbírót, – monda, tekintetet vetve Nyúzóra, mely
elől ez szemeit elvoná – ő meg fogja mondani, miért lettem zsiványnyá. –
S ezzel a rab fölgerjedésében remegő hanggal elmondá első gonosztettének
történetét.

– Mind szóról-szóra igaz, – sóhajta Kislaky, – Tiszarétre jöttem másnap
s az alispán úr maga beszélte.

– Nihil ad rem, – jegyzé meg Zátonyi. – Völgyesy érzelmeit nem fogom
leirni.

– De mit használ mindez? – folytatá a rab, kinek halvány arczai ez
elbeszélés alatt lángolni kezdettek, s kinek keze akaratlanul ököllé
szorult – mit ér, ha mindezen ocsmányságot, mely rajtam elkövettetett, s
melynél vérem, ha rá gondolok, újra felforr, elmondom, kevesebbé zsivány
vagyok-e azért? később fogok-e akasztófára jutni? El kelletett volna
tűrni a pálczáztatást, megcsókolni a hóhérok kezét, vagy épen ott
kelletett volna hagyni feleségemet vajudásai között, mikor a nagyságos
asszony velem Porvárra akart kocsizni; haszontalan paraszt létemre hogy’
mertem szeretni feleségemet, hogy’ merészeltem ellentállni, mikor a
szolgabiró parancsolta, hogy lehúzzanak? úgy-e teins urak? Bolond
létemre azt gondoltam magamban, hogy habár paraszt vagyok, miután
kötelességemet leszolgáltam, ott szabad maradni beteg feleségemnél nekem
is; én nem gondoltam, hogy a szegény ember kutya, kit verhet s üldözhet,
a kinek tetszik; itt vagyok teins urak, akasszanak fel.

– Meg is lesz, – mondá haragosan Zátonyi, ki minden érzéketlensége
mellett a rab végső szavainak értelmét tökéletesen felfogá, oly keserű
volt a hang, melylyel azok kimondattak. – Vakmerő ellenszegülésedért,
melyet, úgy látszik, még most sem bántál meg, két halált érdemelnél.

– Látja a teins úr, – mondá Viola, Völgyesyhez fordulva, ismét
nyugodtabban – hisz mondtam, emberek előtt nincs semmi, mit mentségemre
felhozhatok. De még egy kérésem van a teins törvényszékhez.

Macskaházy látszó nyugtalanságban dörzsölé kezeit. A rab folytatá: –
Midőn az égő kunyhóból kijöttem hol Rácz agyonlőtte magát s nekem sem
volt többé maradásom, bizonyos irományokat hoztam ki magammal, melyek
egy nappal előbb a tiszaréti nótáriustól raboltattak el.

– Tehát a rablást elismered? – vága közbe Zátonyi.

– Nem ismerem el, Isten látja lelkemet, hogy a rablásban ártatlan
vagyok, – válaszolt a zsivány, kezét éghez emelve, – de ez nem tartozik
ide; én csak azt mondom, hogy az irások nálam voltak, s hogy kihoztam
magammal a kunyhóból; s ha ez a rablásra nézve bizonyságot tesz ellenem,
ám legyen, én csak azt mondom, hogy kihoztam magammal.

– Mese – dörmögött Nyúzó.

– Nem mese, teins uram, hanem tiszta igazság! – válaszolt a rab,
reáfüggesztve szemeit. – Mikor az égő házból kijöttem, el voltam
vakulva, fegyver nélkül léptem ki s csak az irásokat tartottam magam
előtt. Tisztán éreztem, hogy valaki a csomót kezemből kiragadta,
esküvést tehetnék rá. Mindjárt azután magamon kívül rogytam a földre, s
mikor magamhoz jöttem, már kötözve a pandúrok s parasztok kezei között
találtam magamat, kik Szt.-Vilmos felé hurczoltak. Mindjárt
kérdezősködtem az irások felül, mert Tengelyi uraméi, s csak azért adtam
meg magamat, hogy ezek ne égjenek el velem, mert a nótáriusnak nagy
szüksége van rájok; de a többiek mind csak azt mondták, hogy mikor
kijöttem, senki a főbirón s Macskaházy uron kívül közelemben nem volt, s
a főbiró úr egészen eltagadja, hogy irásokat hoztam volna magammal.
Mínden alázatossággal kérem a tekintetes törvényszéket, méltóztassék a
főbiró úrnak megparancsolni, hogy az irásokat adja által.

– Vigyen el engem mindjárt az ördög, – szóla Nyúzó haraggal, – ha csak
egy darab irást láttam.

– Teins uram, – szóla Viola érzékenyen, – lám, kezében vagyok, szabadon
töltheti rajtam kedvét, felakasztathat, mikor tetszik; de az irásokat ne
tagadja el. Én Tengelyi uramnak nagy köszönettel tartozom, feleségemet s
gyermekemet fogadta fel legnagyobb inségökben, s ezt azzal akartam
meghálálni, hogy ezen irásokat, melyek reá nézve fontosak,
visszaszerzem. Ocsmány halálnak tettem ki magamat –

– Semmirevaló, gazember! – kiáltott Nyúzó, felugorva székéről – hogy
mersz ilyeneket rám fogni. Ez alávalóság, én statisfactiót kérek a teins
törvényszéktől.

– A teins törvényszék kezeiben vagyok, – mondá a rab felgerjedve, –
verhetnek, kinozhatnak, nekem mindegy, csak az irásokat adják vissza.

– Bizonyosan kabala, – súgott Macskaházy Zátonyinak – Tengelyi azt
beszéli, hogy nemességi irományai raboltattak el, ki tudja, mily
összeköttetésben van ez emberrel.

– Persze, – válaszolt a másik fejét hajtogatva.

– Azt csak nem fogod mondani, – kiáltott Nyúzó még dühösebben, – hogy az
irományokat én loptam el?

– Én csak azt mondom, hogy az irásokat kihoztam magammal, – válaszolt
Viola – hogy azokat valaki kiragadta kezemből, s hogy ez iránt a teins
törvényszék mindazokat, kik ott voltak, megkérdezheti. Senki más, mint a
főbiró s teins Macskaházy úr, hozzám közel nem állottak, s erre kész
vagyok esküt letenni. Isten, kinek színe előtt még ma meg fogok jelenni,
úgy legyen irgalmas irántam, mint a hogy igazat mondok.

– Különös, nagyon különös, – mormogá Kislaky.

– Azt a teins törvényszék csak nem fogja tűrni, – mondá Nyúzó, ellökve
székét – hogy színe előtt közbiráinak egyike e zsivány által tolvajnak
neveztessék.

– A mi sok, sok, – szóla végre Zátonyi nemes haragjában, a rabra
függesztvén mérges tekintetét, – ha nem veszed vissza azonnal, a mit
mondál s nem kérsz engedelmet a törvényszéktől, ötvenet vágatunk rád,
majd akkor máskép szólsz.

Viola nyugodtan válaszolá, hogy hatalmukban áll, de hogy a mit mondott,
ismételni fogja végső lehelletéig; s Zátonyi talán már kimondta volna
itéletét, mely bizonyosan pártolás nélkül nem maradott volna, ha
Völgyesy deákul nem emlékezteti, hogy ugyanazon hatodik rész tizedik
szakaszában, melyre elébb a táblabiró maga hivatkozott, fenyegetések s
veretés nem épen úgy tiltatnak, mint kegyelem-igéretek.

Miután azonban erre Sóskuty megjegyzé, hogy az instructiónak ily
magyarázata képtelenséghez vezet, mert ha az elfogadtatnék, a rab az
egész törvényszéket összeszamarazhatná, sőt megverhetné a nélkül, hogy a
felakasztáson kívül más bántása lehetne: a rab talán még sem kerülte
volna el ez új sanyargatást, ha Völgyesy minden komolysággal nem
nyilatkoztatja ki, hogy bármit határozzon a törvényszék, ha a rabon
vallatása alatt legkisebb sértés követtetnék el, azt ő nemcsak a
vármegyénél, hanem felsőbb helyeken is be fogja panaszlani. Mire Sóskuty
csak a mostani ifjúság szemtelenségéről, Zátonyi alávaló denunciansokról
mormogott valamit, s a dolog abba hagyatott.

E rövid beszélgetés alatt, mely egy általa nem értett nyelven tartatott,
Viola nyugodtan állt, csak arczának kifejezéséből vala látható az érdek,
melylyel az egyes szólók mozdulatait követé. Macskaházy Nyúzóval
suttogva beszélt.

– A tekintetes törvényszék meg fogja engedni, – szólt végre Macskaházy
azon nyájas mosolygással, melyet közönségesen használt s mely miatt a
megyében mindenki azt mondá, hogy a tiszaréti fiscalis csupa becsület,
noha más országokban, hol a ‚becsület‘ szó udvariasság kifejezésére nem
használtatik, talán egészen más itéletre találna, – hogy miután a rab
engem is vádol, néhány kérdést intézzek hozzá. Kend azt mondja, hogy
mikor a kunyhóból kilépett, én is ott álltam. Látott-e kend?

– Én nem, – mondá Viola, – annyira el voltam vakulva a füsttől s a
lángtól, mely benn a kunyhóban volt, hogy egy ideig nem láttam semmit.
De a hajduk meg a parasztok mind azt mondják, hogy a teins urak voltak
ott, és én éreztem, hogy valaki az irásokat kiragadja kezemből.

– S hát a füst benn a kunyhóban igen nagy volt? – kérdé Macskaházy
tovább.

– Szörnyű, teins uram, alig láttuk egymást, és mégis néha meg a láng oly
fényt terjesztett egyszerre, hogy szinte megvakultunk.

– S hogy’ hozta kend ki irásait?

– Hát csak mellettem feküdtek bundámon, felkaptam s kivittem, kék
kendőbe voltak takarva.

– Ez az ember igazat mond, – szóla Macskaházy mosolyogva a
törvényszékhez – legalább saját meggyőződése szerint. Mikor a kunyhóból
kirohant, valamit tartott kezében; első pillanatban nem tudva, nem
fegyver-e, melylyel magát védelmezni akarja, kirántám kezéből, s csak
akkor láttam, hogy csak ártatlan kendő, melyben valami takarva volt. De
– tevé hozzá nevetve s a rablóhoz fordult – ha azt hiszed, hogy irásokat
hoztál ki magaddal, úgy szegény nyomorult, igen csalódtál. Ugyan hozza
el a tekintetes főbiró úr azt, mit Violától elfogásánál elvettünk.

Nyúzó kiment.

– A kendőben nem volt más, mint irásaim, – mondá a rab, kinek arczain
Macskaházy szavainál kezdetben a legnagyobb öröm, később a legnagyobb
nyugtalanság vala észrevehető. A meglepetés, a düh, mely Viola egész
valóját megragadá, midőn Nyúzó visszatérve, a kendőt az asztalra téve s
belőle Sóskuty s Zátonyi nevetve csak egypár fehérneműt vevének ki,
leirhatatlan. – Ez az ő kendője vala, ugyanaz, melybe Tengelyi irásait
betakarta, hogy bántás rajtok ne történjék; miként fogja bebizonyítani,
hogy az irások belőle kivétettek? Ha Nyúzó s Macskaházy szüntelen
tagadják, hogy tőle valamit kezökhöz vettek, annyi jelenlevők között még
talán találkozhatott volna valaki, ki látva hogy a kunyhóból valamit
hozott magával, erről bizonyságot tehete, – így mily eszköze maradt,
mivel e két embernek alávalóságát bebizonyíthatná? Ő, a zsivány, két
ember ellen, ki mint biró felette ítélni fog!

– A tekintetes törvényszék látja – szólt Macskaházy a legnagyobb
részvéttel, melyet a rab iránt most mutatott, – hogy ezen szegény ember
egyáltalában nem valami hazugsággal akarta a biróságot ámítani. Én
meghiszem, sőt igen valószínű, hogy Tengelyi irásai nála voltak, az is
hihető, hogy azokat ki akarta hozni magával; de a mint elébb mondá, a
füst s láng egészen elvakítá szemeit, s az irások helyett fehérruháit
hozta ki. Igen természetes –

– Persze, – szóla közbe Sóskuty – ily környülállások alatt magam sem
tudom, mit tennék; talán méltóztatik emlékezni, mikor a szomszéd
megyében a perceptornál tűz támadt, a szegény úgy megijedt, hogy csak
egy pár csizmáját mentette meg, a cassa mind porrá égett. Mikor a
visitatio jött, a vasládában a bankók helyett csak egy halom papirhamut
találtak.

– Tekintetes törvényszék! – szólt végre Viola.

– Ne méltóztassék felindulni – vága közbe Macskaházy mindig nyájasan –
azon, mit ez ember talán mondani fog, esküdni mernék, hogy csak
meggyőződése szerint beszél. Ő nem érdemel büntetést, abban szenved, mit
mi törvénytudók «ignorantia invincibilis»-nek nevezünk.

– Igen, igen, – jegyzé meg Sóskuty – a remedium juridicumoknak egyike.

– Tekintetes törvényszék, – szóla ismét a rab legnagyobb felgerjedésben
– én szegény elítélt gonosztevő vagyok s a teins főbiró és Macskaházy úr
hatalmas urak, azt tudom; de én Istenem előtt fogok megjelenni még ma,
mi okom volna hazudni, s legyek örökre elátkozott, büntessen Isten
gyermekeimben tizediziglen, ha ebben a kendőben nem voltak irásaim.

– Hisz mondtam a teins törvényszéknek, – szóla Macskaházy mindig
nyájasan – ez az ember el van fogulva; ha kínpadra húzzák, nem fogna
mondani mást. Igen természetes. Kend csalódott, – tevé hozzá a rabhoz
fordulva – nyugtassa meg magát. Már gondolja meg maga, mi oka lehetne a
teins főbiró úrnak, vagy nekem, hogy Tengelyi irásait, ha csakugyan
kihozta volna magával, a törvényszéknek ne mutassuk be szintúgy, mint e
kendőt s e fehér ruhát?

– Igen, – szóla Sóskuty – mi oka lehetne erre e teins uraknak? lehet-e
ezt csak feltenni is?

Viola egy ideig hallgatva, mintegy mély gondolatokba merülten néz maga
elébe; végre felemelé fejét, kéré, hogy a hajdúk küldessenek ki, s midőn
Sóskuty s Zátonyi nyugtalanságát észrevevé: – Kötözve vagyok – szóla – s
a tekintetes urak hatan, nincs mit félni.

A hajdúk kiküldettek. – Ekkor Viola, szemeit Macskaházyra szegezve ekkép
szólt:

– A mit a tekintetes uraknak most fogok mondani, azon bizonyosan,
Macskaházy úron kívül, mind bámulni fognak; nem is szóltam volna soha e
dologról, valamint most is azért küldettem ki a hajdúkat, hogy
vallomásomat a tekintetes törvényszéken kívül más ne hallja, mert
feleségem s gyermekem Tiszaréten laknak s halálom után a földes uraság
talán gratiával lesz az árvák iránt. De, mert azt kérdezik, mi oka
lehetne Macskaházy úrnak Tengelyi úr irásainak eltitkolására, csak azt
mondom, hogy a tekintetes úr ezt maga hihetőkép legjobban fogja tudni;
hogy egyébiránt nagy okának kellett lenni, máskülönben azokat bizonyosan
nem rabolta volna el, pedig az egész rablás az ő parancsolatára történt.

Macskaházy elhalványult.

– Meg kell vallani, ez szép gonoszság, – szóla remegő hangon, de mindig
mosolyogva – kiváncsi vagyok, miként fogja a rab becsületes ember ellen
ez állítását bebizonyítani.

– Ne is hallgassuk meg, – ismétlé Sóskuty, ki többször órájára nézve,
úgy is már félteni kezdé ebédjét.

Völgyesy szólásra inté, s Viola, többször félbeszakasztva Zátonyi és
Sóskuty által, kik – főkép midőn a tisztelt alispánnét említeni hallák –
érzelmeiket mérsékelni nem birták, elmondá az irományok rablásának egész
történetét, miként azt olvasóim tudják, azon pillanattól kezdve, midőn a
kertben Macskaházy s az alispánné beszélgetését meghallgatá, addig,
mikor Tengelyi házánál a zsidót földre teríté s tőle a rablott
irományokat elvette. – Előadása egészen való vala, azon egy kivétellel,
hogy senkit bajába keverni nem akarván, sem azt, hogy midőn Tiszaréten
üldöztetett, a jegyző házánál volt s Liptáknéval szólt, sem hogy a zsidó
s Czifra által szándéklott rablásról Peti által vett hírt, nem említé.

Macskaházy, ki a hosszú előadást nyugodtan, megvető mosolygással ajkain
végig hallgatá, most azon kérést intézé a többiekhez, hogy a rabhoz ő
intézhessen némely kérdéseket. – Nem mintha magamnak s főkép nagyságos
asszonyomnak védelmére szükségünk lenne, főkép ilyen vádlóval szemközt,
– mondá megvetéssel – de csakhogy ez ember maga hazugságainak
oktalanságáról meggyőződjék. Mikor kend – folytatá Violához fordulva
éles hangon – azon állított beszélgetést köztem s Rétyné ő nagysága
között hallotta, nem szólt senkivel iránta?

– Nem.

– Emlékezzék vissza jól, – folytatá gúnyolva az ügyész – nem mondta
senkinek, csak úgy általánosan véve is, hogy a jegyző irományait valaki
el akarja rabolni? Jó, ha megismerjük czimboráit is. Például nem mondott
ilyen valamit Peti czigánynak, vagy Liptáknénak?

Viola, ki igen jól tudta, mily következéseket vonhat barátaira, ha
megtudatik, hogy vele folyvást összeköttetésben maradtak, ezt állandóan
tagadá.

– S mikor kend Tiszaréten üldöztetett, hol tartózkodott? – kérdezé
Macskaházy tovább.

Viola mondá, hogy az üldözés alatt Tiszaréten nem volt.

Az ügyész behivatá Liptáknét, felolvastatá előbbi vallomását, mely
szerint Viola Tengelyit a szándéklott rablásról általa tudósíttatni
akará, s kérdé, megmarad-e mellette? mire az öreg asszony esküvést
ajánlva mondá, hogy igen.

– Viola azt vallotta, – szóla Liptákhnéhoz Macskaházy tovább – hogy
kenddel ez iránt akkor szólt, mikor üldözése alatt Tiszaréten a jegyző
házánál rejtve volt. Máskor miként is szólhatott volna kenddel?

Liptákné azon meggyőződésben, hogy Viola csakugyan e vallomást tette,
mondá, hogy ez teljesen igaz, de hogy Tengelyi nem tudott semmit, hogy
az üldözött házánál tartózkodik.

Macskaházy arczai ragyogtak, midőn Liptáknét kiküldve, a törvényszéket
kérdezé: – Láttak-e valaha szemtelenebb hazugságot? Az egyik azt mondja,
hogy a rablási szándékról, melyről engem vádol, senkinek sem szólt, a
másik, hogy arról előre tudósíttatott s pedig azért, hogy Tengelyit
vigyázatra intse, mit azonban, nem adva elő semmi okot, ő tenni
elmulasztott. A rab azt állítja, hogy üldözése alatt Tiszaréten nem
volt; tanuja, hogy az illető tárgyról épen akkor s ott szólt vele.
Hallod-e? – tevé hozzá, Violához fordulva gúnyosan – ha még egyszer
életedben hazugságra alkalmad volna, készülj jobban hozzá. De menjünk
tovább. Kitől kaptad azt a hírt, hogy az üveges zsidó s Czifra a
nótáriusnál rablást szándéklanak?

– Azt nem mondhatom, – válaszolt Viola, ki inkább hatszor halt volna
meg, mint hogy leghívebb barátját bajba keverje.

– Valóban kár, – folytatá az ügyész – igen szeretném ismerni a
drágalátos virágot, ki neked ily híreket hoz, hacsak valami ördögöd
nincs.

– Mondom teins uram, – válaszolt nyugtalanul Viola – csak azt mondtam:
tudtam, hogy a rablás történni fog.

– És miként? – kérdezé ez tovább.

– A zsidó s Czifra közel Porvárhoz egy vendégfogadóban beszéltek össze.

– S te hallottad összebeszélésöket?

– Nem, nekem más mondta.

– Azt neked ördögöd súgta meg, menkő ember vagy, – szóla mosolygva a
kérdő – de ha épen oly bizonyosan tudtad, hogy a rablás történni fog,
hát miért nem tettél tüstént jelentést?

– A teins úr tudja, hogy fejemre díj tétetett.

– Igen, a te fejedre, az igaz, – válaszolt Macskaházy, – de az a másik,
ki neked hírt adott, nem tehetett-e jelentést a megyénél? Vagy ha talán
ő sem szeret találkozni tisztviselőkkel, miért nem mondta meg
Tengelyinek magának? vagy Vándorynak, kit, mint mondják, a rablás szinte
érdekel?

– Én nem tudom, – mondá a kérdezett – talán Tengelyi urat nem találta és
tudta, hogy én is meg fogom akadályozhatni, hát csak nekem mondta meg.

– Rendkívüli, – mondá Macskaházy mindig gúnyolva – hogy az, ki valamely
rablást megakadályozni kíván, épen zsiványhoz folyamodik. És ugyan, te a
rablás megakadályoztatására csak magad mentél? – társad, vagy az, kitől
a hírt vetted, miért nem ment veled?

– Nem volt szükséges – mondá Viola.

– Mégis, miután tudtátok, hogy a rablásra ketten készülnek, – mondá az
ügyvéd – különös, hogy nem mentetek el ketten. Lám, már most is mi jó
volna pajtásod tanubizonysága. Hiszen ha csak a gonosztett
megakadályozására mentetek, a másikat bátran megnevezheted, a nemes
megye részéről még jutalomra is számolhat.

– Magam voltam, – mondá Viola, mindig inkább elvesztve reményét, főkép
midőn Nyúzó arczain a kárörömet látá s a mondhatlan megelégedést,
melylyel Zátonyi s a báró az ügyes kérdezőnek helybenhagyást integettek.

– Jól van, hát magad voltál, – folytatá Macskaházy – és a gonosztett
színhelyén kit láttál?

– Csak a zsidót, ki kinn állt, – felelt Viola – mást senkit.

– Nem láttad-e ott Czifrát?

– Nem, a zsidó csak maga volt.

– De a zsidó azt mondja, hogy te követted el a rablást s fejedre fog
esküdni, – folytatá Macskaházy.

– Nem bánom, – válaszolt a rab – én megmaradok állításomnál.

– Nincs más mondani valód? – kérdezé Macskaházy.

– Nincs.

– Talán a rabot ki lehetne vezetni? – szóla az ügyész az elnökhöz
fordulva; mire ez parancsolatot adván, a hajdúk behivattak s Viola velök
a szobát elhagyá.

Száz szóvita között, melyek e világon naponként kisebb vagy nagyobb
közönség előtt több vagy kevesebb zajjal folynak, alig van egy, mely az
igazságért vivatnék. Az emberek legnagyobb része csak azon fárad, hogy a
többség neki adjon igazságot. Nem az ismeret fájának gyümölcse az, mi
után az emberek napjainkban vágyódnak; a többség megelégszik, ha csak
másokkal hitetheti el, hogy evett belőle, bár maga jól tudja is, hogy
soha a fához sem közelített. Oly édes mondhatni: mégis nekem volt
igazságom! a valónak feltalálása nem nyujthat nagyobb élvezetet. E
természetes hajlamunk, melynél fogva a philosoph theoriájának
legszörnyebb következéseit elfogadja inkább, mint hogy annak hibásságát
elismerné, – mely szerint a régiséggyüjtő Lisippus aranyának állítja
azt, mit drága pénzen mint olyant megvett, habár ezerszer meggyőződött
is, hogy az csak utánzás – sehol sem hat annyira és sehol sem
károsabban, mint büntető eljárásunknál; s olvasóim – ha ilynemű
tárgyakkal foglalkozó férfiakat ismernek – bizonyosan tapasztalták, a
közönséges életben legjámborabb férfiak mily bosszusak, ha valamely
bűnvádi eljárásnál a tettest nem fedezhetik fel. Macskaházynak, mint
olvasóim tudják, még más okai voltak, melyekért kíváná, hogy Viola a
törvényszék által vétkesnek ismertessék; s így képzelhetik az örömet,
melylyel a rab kikérdezése által a birákra tett hatást észrevevé.

Az ellentét, melyben Viola s Liptáknénak mellette tett vallomása
egymással állnak; az egész vádnak valószínűtlensége, mely a rab által
Macskaházy s főkép az annyira tisztelt alispánné ellen emeltetett,
meggyőzék a jelenlevőket, hogy – mint Nyúzó mondá – az egész alávaló
koholmány, s maga Völgyesy minden jóakarata mellett, melylyel a rabon
segíteni kivánt, alig gondolhatott egyebet. Ha a zsidó és Czifra a
jegyző kirablására csakugyan összebeszéltek s ez alkalommal oly
vigyázatlanul jártak el, hogy beszélgetésöket egy harmadik meghallá, –
mi legalább a sokat próbált Czifrára nézve a valószínűségek közé nem
tartozik – ki fogja hinni, hogy ezen harmadik, meg akarván
akadályoztatni a gonosztettet, épen Violához, Czifrának egykori
czimborájához fordul? hogy a zsidó s Czifra, ha magokat vétkeseknek
érzik, mint tanuk fognak fellépni, noha az utolsó nem is hívatott? s
végre nem vallotta-e be Viola, hogy a rablás csak a zsidó által
követtetett el, s hogy Czifrát a helyszínén nem találta? míg a kovács
épen arra esküszik, hogy Czifrát látta s őt vette űzőbe; miből világos,
hogy e tanu vagy tudva hamisan vall, vagy legalább, hogy setét éjtszaka
lévén, az előtte futó embert csak tévedésből nézte Czifrának.

– A dolog napfénynél világosabb, – mondá Zátonyi, miután mindezen
körülmények a törvényszéki tagok által ismételve felhozattak – a rab nem
tagad semmit, hamar aláiratjuk a vallomásokat, tartunk egy kis
szembesítést s azután röviden ítélhetünk. Az óra kettőre jár, a rabnak
három órát kell engednünk, hogy a halálra készüljön, s ötkor már sötét
van; ha ma akarjuk végezni, sietnünk kell.

– Az alig lesz lehetséges, – mondá Kislaky, ki annyival nyugtalanabbnak
látszott, mennyivel közelebb jött az ítélet pillanata.

– Dehogy nem, – válaszolt Zátonyi – csak siessünk, nekem még ma
szükségkép haza kell mennem, krumpliszedésem után kell látnom s azután
szántani is akarok.

– Csak siessünk, siessünk, – inte Sóskuty is, kit úgy látszott, inkább
az elkésett ebéd, mint a közelgő ítélet nyugtalanított – angyali
háziasszonyunkat csak nem várathatjuk tovább.

– E tárgy ma nem végeztethetik be, – szóla közbe Völgyesy – a rabnak
vallomása hosszú, legalább két órára van szükségem, hogy azt
jegyzeteimből annak rendje szerint elkészíthessem.

– Az nem lesz szükséges, – mondá Nyúzó, – mihelyt Viola kezembe került,
esküdtem jelenlétében kihallgattam őt. A rab, mint a tekintetes
törvényszék tudja, semmit nem változtatott s vissza nem vett; ha nem is
oly szép magyarsággal irott, mint azt a teins úr csinálná, elég jó, hogy
– a rabbal aláiratván – a perhez mellékelhessük.

A táblabirák azon készséggel, melyet gyűléseinkben, ha azok az ebéd
órájánál tovább tartottak, s minden száj beszéd helyett, még kellemesb
mozgásra készül, közönségesen észrevehetünk, egyhangúlag elfogadák ez
indítványt s csak Völgyesy rázá tagadólag fejét azon megjegyzéssel, hogy
miután a rab előbbi vallomását ugyan sem vissza nem vonta, sem meg nem
változtatta, de sok olyakat vallott, miknek előbbi vallomásában nyoma
nincs, kötelességének tartja mindezeket is pontosan feljegyezni.

– Feljegyezni, mit? – kérdé Sóskuty bámulva – azt, hogy a nótárius
irományait teins Macskaházy úr s az alispánné ő nagysága raboltatták el?

– Mindent, mit a rab a törvényszék előtt vallott, – válaszolt Völgyesy
nyugodtan.

– Ez hallatlan! – kiáltott Nyúzó.

– A teins úr ismeri kötelességét mint biró, – mondá az ügyész – én
ismerem a magamét; ön lelkiismerete szerint fogja kimondani ítéletét,
én, kinek voksom nincs, fel fogok jegyezni mindent, mi felfogásom
szerint a tárgyhoz tartozik.

– Sed rogo domine spectabilis, – szólt Zátonyi, ki egyik kezében nyitott
burnótszelenczéjét tartva, a másikat összeszorított ujjaival éghez
emelé, annyira megijedt – hova gondol?

– Kötelességemre, – válaszolt nyugodtan a megszólított – s az
parancsolja, hogy az esetnek előadásában, mely reám, mint jegyzőre
bizatik, semmit, mi fontossággal birhat, el ne hagyjak.

– De hisz vannak oly dolgok is, melyek a tárgyhoz épen nem tartoznak, –
jegyzé meg Sóskuty – ha a rab nekünk prédikácziót tartana vagy a
tyúkszemek ellen valami orvosságot javasolt volna, azt is felirná
kegyed?

– A dolgok, melyeket a rab itt mondott, felfogásom szerint fontosak –
felelt a jegyző.

– De tisztelt barátom, – szólt a báró minden lehető udvariassággal –
méltóztassék meggondolni, Zátonyi úrnak még ma haza kell menni, hogy
krumplit szedessen; és ha a gonosztevő fecsegését szóról-szóra le akarja
irni, ez lehetetlen. Azonkívül háziasszonyunk is elég régen vár; az
udvariasság is azt kívánja, hogy siessünk.

– Hol egy ember élete forog kérdésben, Zátonyi úrnak krumplijai még egy
napig várhatnak; s én legalább ily alkalomnál az udvariasság
szabályaival nem sokat gondolok.

– Úgy látszik, – mormogott Zátonyi.

– Szörnyű antetirozottság! – sóhajtott a báró.

– Hát talán mégis – mondá Kislaky félénken – az ítélet kimondását
holnapra hagyhatjuk, addig a teins úr felteszi a vallomásokat, és
Zátonyi úr –

– Tökéletesen lehetetlen, – válaszolt emez – senki buzgóbban a nemes
vármegye iránti kötelességeit nem teljesíti, mint én; nincs büntető
törvényszék, melyben részt nem vennék; de így, csupa vexa miatt,
gazdaságomat elhanyagolni nem fogom.

– Isten mentsen meg, – mondá az öreg Kislaky nyájasan – de mikor a
jegyző úr kinyilatkoztatja, hogy magát lelkiismerete szerint a rab egész
vallomásának feljegyzésére kötelesnek érzi, s mikor látjuk, hogy azt fél
óra alatt nem végezheti el –

– Ej bliktri! – szóla Zátonyi haragosan – tizenöt statariumnál voltam,
pedig higye el a teins úr, oly esetek voltak közte, hogy ha a dolog
rendes törvényszék elébe kerül, hónapokig eldisputáltak volna rajta, s
mégis mindeniken keresztül estünk egy nap alatt, s épen itt kellene
felakadnom? Soha életemben ily prætensiókat, minőket a jegyző tesz, nem
hallottam. Az utasításban egyszerűen az áll, hogy a rab vallomását
aláirja, s hogy abban neve, életkora, gonosztette s elfogatásának módja
bennfoglaltassék. Az, hogy minden szamárság, mit neki a törvényszék
előtt locsogni tetszett, szintén feljegyeztessék, nem áll sehol az egész
utasításban; s mondjon nekem Völgyesy úr csak egy józan okot, melynél
fogva ezt kívánja, miután a rabnak Macskaházy úr által történt
megkérdeztetése után azokat, miket az mondott, valóknak, reménylem csak
nem fogja tartani.

– Okom, – válaszolt Völgyesy – mert az irományok hitelessége azt úgy
kívánja; s ha ez nem volna is, méltóztatik tudni, hogy a tiszaréti
jegyző ellen nemességi per kezdetett, s hogy Violának vallomása,
legalább mennyiben az némely irományoknak Tengelyi házánál elkövetett
rablását elismeri, a legnagyobb fontosságú lehet.

– Miután úgy látszik, – szóla Macskaházy élesen – némelyeknek igen
szívökön fekszik, hogy én s főkép Rétyné ő nagysága a perirományokban
becsületünkben gázoló módon említtessünk, én részemről, ha a teins
törvényszék többsége úgy kívánja, azt épen nem ellenzem, legalább a
tisztelt asszonyság megismerheti barátjait, mert hogy e tárgyak említése
nem szükséges, az, úgy hiszem, mindenki előtt világos.

– Isten mentsen meg, – mondá a báró – hogy ez irományokban valami olyan
vétessék fel, mi ő nagyságának csak távolról is kellemetlen lehetne, és
–

– Minden embernek megvan saját nézete, – vága közbe Macskaházy – és a
teins törvényszék meg fogja ítélhetni saját bölcsesége szerint, mennyire
lehet kellemes a nagyságos bárónőnek s magamnak, ha Viola alávaló
rágalmai a perben előadatván, minden dicasteriumokon keresztül járnak,
főkép ha a zsivány érdemlett büntetését elnyeri s nekünk a vádak
alaptalanságának bebizonyítására mód nem engedtetik. Rágalmazz bátran,
mond a közmondás, mindig marad valami! Mennyire illő s méltányos, hogy
Völgyesy úr, ki a tisztújításnál Réty úr elleneihez tartozott, most ez
alkalmat használja fel, hogy boszút álljon, azt mindenki meg fogja
ítélhetni.

Az olaszok, ha káromkodnak, bármint szidják is az Istent s minden
szenteit, mindig kiveszik városuk patronusát; azonban Padua főpiaczán
jobb volna talán szent Antal ellen becstelenítő szavakat emelni, mintha
azt egy hatalmas, épen most választott alispán ellen tulajdon megyéjében
tennők; s csak természetes, ha miután Macskaházy megmagyarázá, mennyire
sértve érezné magát a Réty-család, ha Viola vallomásának azon része,
mely a nagyságos asszonyt illeti, az irományokban felvétetik, az egész
társaságot mintegy szent borzalom ragadta meg.

– Ez valóságos alávalóság! – kiáltott Nyúzó.

– Míg én itt ülök, – harsoga az asztalra ütve Zátonyi – a zsivány
alávaló hazugságaiból egy szó sem említtetik az irományokban.

Sóskuty fejét csóválva, a megyében uralkodó pártoskodás felett
sopánkodott, mely szerint egyesek még birói eljárásukat is arra
használják, hogy politikai elleneiken boszút állhassanak.

Maga az öreg Kislaky, fia kedvéért kerülni akarván az alispánnal minden
összeütközést, megijedt a gondolattól, hogy elnöksége alatt oly valami
történjék, mi által Réty s főkép nagyságos felesége magát sértve
érezhetné, s kedves Kálmánja azon kis reménytől is megfosztassék, mely
neki, miután a tisztújítás alatt Tengelyi védelmére fellépett, Etelka
kezének elnyerésére még maradt. – Völgyesy úr – szóla engesztelő hangon
– bizonyosan nem értette így indítványát. Tisztelt alispánunknak sértése
bizonyosan távol vala szándékaitól, csakhogy nem gondolta meg, hogy a
rab egész vallomásának részletes leirása szükségkép kellemetlenül fog
hatni e nemes családra. Ha az irományok itt nálunk, a megye archivumában
maradnának – tevé hozzá Völgyesyhez fordulva – ez más volna; de így,
mint a dolgok állnak, tisztelt jegyzőnk maga sem kívánhatja, hogy e
megye legelőkelőbb családainak egyike megbecsteleníttessék, főkép
miután, ha a rab büntetését elnyeri, mint Macskaházy úr megjegyzé, az
ily ocsmányan rágalmazottak elvesztik a főeszközt, mely által magokat
igazolhatnák.

– Ki akadályozhatja Macskaházy urat, hogy ezen védelmére szükséges
eszközt fentartsa? – szóla Völgyesy, kinek egyébkor halvány arczait
szokatlan pirosság futá el.

A többiek bámulva néztek egymásra, Völgyesy folytatá:

– Utasításunk szerint csak egy kedvező szavazat szükséges, hogy a rab a
haláltól felmentessék. Ha Macskaházy úr magát vagy Rétyné ő nagyságát az
előttünk tett vallomás által rágalmazva gondolja, ha – mint magam is
hiszem – e rágalom alaptalanságának bizonyítására nem szükséges egyéb,
mint hogy Viola életben maradjon s az ellene tett vizsgálat
folytattatván, bebizonyuljon, hogy hazudott, és hogy – min szinte nem
kétkedem – később önmaga vonja vissza állításait: miért nem adná
Macskaházy úr, vagy akárki azok közül, kik itt szavazattal birnak, e
felmentő szavazatot?

– Az igaz, – mondá Kislaky, ki így két legfőbb kívánatát, azaz, mind a
rabnak felmentését, mind a Réty-család lekötelezését egyesíthetni
gondolván, egészen felderült – én magam, csak már hogy a teins alispán
iránti tiszteletemet bebizonyíthassam, kész volnék –

– Per amorem! domine spectabilis, – mondá Zátonyi, ki ijedtségében
burnótszelenczéjet ismét nyitva hagyá – hát ezt a gazembert nem
akasztatnók fel?

– Ez szörnyűség! – szólt Sóskuty, szemeit az éghez emelve, – a
legnagyobb zsivány kezünkbe kerül, teins Nyúzó úr, mi nevét örökké
dicsőitendi, meg fogja élete veszedelmével, elénkbe állítja, mi
statárium vagyunk, s szabadon bocsátjuk! hová fog vezetni ez?! és ha még
valami –

– Én részemről – vága közbe Nyúzó – ugyan nem leszek bolondja többé
senkinek, az ördög veszélyeztesse életét, ha ily gazember azután még
felmentetik.

– Nem akasztatni fel az ily embert! – kiálta Zátonyi – tizenöt
statáriumnál voltam, ily prostitutio még nem történt rajtam. Hisz ez a
gonosztevőknek valóságos pártolása.

– Persze, – lármázott Sóskuty, – valóságos proemium a rablásra;
irtóztató példa!

– Igy az ördög sem fogja feltartani a közbátorságot – harsogott a
főbiró, s az asztal körül zaj támadt, melyből csak egyes szavak – mint:
scandalum, publicum, hallatlan, fautores, criminum, gyalázat – valának
kihallhatók, míg Völgyesy nem kis nehézséggel kevés csendet
eszközölhetett ki magának, s a biráknak értésére adhatá, hogy nem a
rabnak tökéletes felmentését, hanem annak a rendes biróság elébe
történendő állítását hozta indítványba.

– Persze, persze, – válaszolt Zátonyi haragosan – mintha nem tudnók, a
rendes törvényszékek miként szoktak ítélni. Három esetre emlékezem, –
magam nem voltam jelen, máskép, fogadom a scandalum nem történt volna –
hol a rab a statárium által a rendes birósághoz utasíttatott, s mi volt
a következése? Az egyik három hónapra, a másik egy esztendőre
ítéltetett, a harmadik épen felmentő sententiát kapott; pedig tíz
forintba mernék fogadni, hogy zsivány volt. Ne féljen, mi nem leszünk
oly bolondok. A statárium nem azért adatott a nemes megyének, hogy vele
ne éljen.

– A rögtönítélő törvényszéknek hatalma, – mondá Völgyesy, megvető
tekintetet vetve a szólóra, – úgy tartom, nem azon feltétel alatt
adatott a nemes vármegyének, hogy magát évenkint egy bizonyos számú
akasztás által erre érdemesnek mutassa.

– Az instructióban nyilván benn áll, – szólt Sóskuty, ki azalatt az
utasítást forgatá, – hogy a büntetés nem lehet más, mint akasztófa;
tehát csak nem fogja tagadni senki, hogy tőlünk az kívántatik, hogy a
gonosztevőket felakasztassuk, hogy ez hivatásunknál fogva kötelességünk
–

– Engedelmet, – vága szavába Macskaházy, – miután a rabnak felmentése,
vagy a rendes törvényszékhez való utasítása, legalább mélyen tisztelt
elnökünk által, Rétyné ő nagyságának s bizonyos tekintetben az én
kedvemért hozatott szóba: én, ki ő nagyságának ügyeit vezetni szerencsés
vagyok s magas jellemét ismerem, nevében kinyilatkoztatom, hogy ez
emelkedett érzelmű asszonyságnak csak fájni fogna, ha hallaná, hogy
személyes tekintetek, melyekkel a teins törvényszék iránta viseltetett,
az igazság kiszolgáltatását akadályozták.

– Ez nemes declaratió, – mondá Sóskuty, ragyogó képpel körültekintve.

– Mi engem illet, – tevé hozzá a szóló, meghajtva magát, szinte ájtatós
képpel – bár igen jól tudom, mily éles fegyverek fognak talán e zsivány
vallomásából ellenem készíttetni, bár személyes érdekeimnél fogva semmit
sem kivánhatnék inkább, mint hogy a rab életben maradva, még
világosabban bebizonyíthassam minden állításainak hamisságát, mint azt a
teins törvényszék előtt már tettem: mégis sokkal inkább ismerem
kötelességemet, semhogy személyes érdekemnek a közjót feláldozzam; és ki
nem látja át a következéseket, ha példát adnánk, miként még ily zsivány
is, minő Viola, ha valaki ellen bármi alávaló s hihetetlen rágalmakat
mond, magát a rögtönítélő törvénykezés szigorúsága alól kivonhatja.

Sóskuty felkelt, s az ügyészt e nemes nyilatkozat után megölelé.
Zátonyi, ki egész életén át mindig függetlennek mutatkozott,
valahányszor arra becsületes alkalmat – azaz olyant, hol függetlensége
senkit sem sértett – talált, kinyilatkoztatá, hogy ő részéről, ha e
nemes nyilatkozat nem tétetik is, nem kevésbbé szigorú ítéletett mondott
volna, mert a birónak első kötelessége, tökéletes függetlenség; – s
Kislaky e pillanatban nem tudta, mit tegyen, ha Macskaházy által nem
emlékeztetik, hogy csak még azon kérdés maradhat fel: vajon a rabnak a
főbiró előtt tett vallomása irassék-e alá általa, vagy pedig egy egészen
új készíttessék, mi által az ítélet másnapra halasztatnék?

– Az előbbi vallomást kell hitelesíteni, – szólának egy hangon a
többiek; csak Kislaky mondá, hogy alázatos véleménye szerint talán mégis
jobb volna, Völgyesy úrnak nézete szerint, máskép tenni fel a rab
vallomását. Mire azonban Zátonyi úrtól megjegyeztetett, hogy a
legfelsőbb utasítás szerint a szavazatok összhangzása csak a halálos
ítélet kimondásánál kívántatik, s hogy itt már a többség határozott.

– Azon esetben – mondá Völgyesy – a teins törvényszék engem jegyzői
hivatalomtól kegyesen fel fog menteni; mert én részemről
kinyilatkoztatom, hogy a jegyzőkönyvet máskép, mint mondám, szerkeszteni
nem fogom.

Kislaky e nyilatkozat által látszólag kellemetlenül vala érintve, s a
zavar, melylyel elnöki székén ült, még inkább nevekedett; maga Zátonyi
meghökkent, s a báró, felugorva székéről, Völgyesyhez futott, megrázta
kezét, s kéré igen tisztelt barátját, hogy ne vegye rossz néven, ha
véleménye a többség által el nem fogadtatott. – Csak végre emberek
vagyunk mind, a legügyesebb köztünk hibázhat, – mondá nyájasan – im, mi
valamennyien méltányoljuk nemes szándékát s jeles tehetségeit, de a
többség ellen nem lehet kifogása senkinek; méltóztassék meggondolni, a
többségnek mindenikünk alája tartozik magát vetni. Ön által fogja látni
később – stb. – A báró, ki talán mert útközben náthát kapott, vagy talán
mert ebédje későbbre haladt, eddig rendkívül kevés beszédű vala, de ez
alkalomnál kitünteté egész szónoki tehetségét, minden siker nélkül
azonban, mert Völgyesy, végig hallgatva minden okait, csak azt
válaszolá, hogy senki a többség határozatainak nem hódol szívesebben,
mint ő, de hogy vannak dolgok, melyekre nézve becsületes ember csak
önmeggyőződésével számolhat, s hogy a jelen eset azok közé tartozik.
Mire a törvényszék még nagyobb zavarba hozatván, szilárd jegyzőjének
kívánatához talán hajlott volna, ha Macskaházy nem segíti ki azon
ajánlatával, hogy miután senkit meggyőződése ellen valamire
kényszeríteni nem kell, s az instructióban arról, hogy az öt ítélő
táblabirón kívül még külön jegyző szükséges, említés nem tétetik, ha úgy
kívántatnék, a jegyzőséget, mely úgy is csak még a vallomások
aláirásában s a rövid ítélet feltételében áll, szivesen magára vállalja.

– Elfogadtatik, a legnagyobb köszönettel elfogadtatik! – kiálta Zátonyi;
– teins Völgyesy úr, ki csak most lépett a megye szolgálatába, majd meg
fogja látni, mily gyümölcsöket hoz, ha valaki a reábizott kötelességet
nem szorosan úgy akarja teljesíteni, mint azt a többség kívánja. Majd
meglátja, mennyire halad úgynevezett meggyőződésével.

– Teins Völgyesy ur – szóla Macskaházy, minden tőle kitelhető
nyájassággal, mely egyébiránt rikácsoló hangja által majdnem gúnyként
hangzott, – kétségen kívül csak azért vitte a dolgokat ennyire, hogy a
gonosztevőt érdemlett büntetésétől megmentse. A czél, megengedem, szép
és nemes lehet, legalább philantropikus századunkban, főkép ily fiatal
úri emberben igen megfogható; azonban megbocsáthatatlan hiba volna
tőlünk idősebbektől, ha az igazság kiszolgáltatásában magunkat ez által
gátoltatnók. Én, mint mondám, magamra vállalom a jegyzőséget, de teins
Völgyesy ur most, midőn látja, hogy czélját a lemondás által el nem
érheti, talán maga kész lesz hivatalát ismét felvállalni, s én ily
kitünő ügyességű pennától –

Völgyesy azon emberek közé tartozott, kiket közönségesen hidegeknek
tartunk. Már mint gyermek testi gyengesége miatt nem osztozhatva
kortársainak zajos örömeiben, s magános élethez szokva, az ifjú, ki
mennyivel tovább élt, annyival inkább érzé, mi óriási szerencsétlenség
érte azt, kinek hibás testalkotást adott a természet, mindinkább
visszavonult az emberektől. – Púpos hátu vagyok – így szóla sokszor
magában, – mit keressek én az emberek között, hol csak megvetés vagy
könyörület tárgya lehetek? Őrizkedjél azoktól, kiket a természet
megjelelt, így szól a közmondás; őrizkedjetek inkább ti, kiket a
természet valami testi hibával megátkozott, az emberektől; bajotoknak
rokonszenvet, érzelmeiteknek viszonzást nem fogtok találni köztök.
Érzelmeimnek viszonzást! – gondolá tovább, s ajkai néha keserű mosolyra
vonultak, – igen, ha az emberek közé mennék, s végre – mert hisz szivem
nem zsugorodott össze, mint gyáva testem – egy lényt találnék, kihez
magamat ellenállhatatlanul vonzódva érzeném, kinek egy szaváért éltemet,
mosolygásáért üdvömet adnám, ugyan volna-e nevetségesebb, mint ez? Én a
törpe, a púpos hátú, egy szép hölgynek lábaihoz borulva s szerelmet
kérve! soha furcsább dolgot ember nem hallott még. Minek nagyszerű
gondolatok, minek fönséges érzelmek nekem? Ha az igazság mellett
lelkesedve felszólalnék, az ügynek csak árthat, a legszentebbet csak
nevetségessé teheti, ha mellette a púpos nyomorék szavát emelte; nincs
oly fönséges, oly férfias tett, szó, melynél könyörületes mosolyra nem
vonulnának az emberek ajkai, midőn hallják, hogy tőlem jő; nekem nincs
mit keresni az emberek között! – E gondolatok Völgyesyt természetesen
magába zárkozottá tevék. Kinek sebe van, bizonyos lehet, hogy a
fájdalmas érintések nem maradnak el, s így az ifjú ügyész, valahányszor
társaságba lépett, néha egy véletlenül kimondott szó s néha épen a
miatt, hogy az, mi őt testi hibájára emlékeztetheté, figyelmesen
kerültetett, mindig kellemetlenül érzé magát. Egész magaviseletében
bizonyos kényszerítés, bizonyos féltékenység vala észrevehető, mely
egyéb kitünő, főkép elmebeli tehetségeit háttérbe szorítá, s közelebbi
ismeretség, melyhez jelleménél fogva kevesen férhettek, vala szükséges,
hogy valaki érdemeiről helyesen ítélhessen. – Szegény Völgyesy, nincs
szerényebb ember a világon – ez vala a mód, melyen Taksony-megyében
felőle mindenki szólt, s miután itt, mint majdnem mindenütt a világon, a
pénz s az emberek csak külső nyomatjuk, nem belső értékök szerint
fogadtatnak el: alig volt valaki, ki az ifjú ügyészben szerénységén
kívül még valamit keresne.

Mennyivel általánosabb volt Völgyesy jelleméről Taksony-megyében ezen
ítélet, annyival nagyobb bámulat fogta el az egész törvényszéket, midőn
a szilárd módot látá, melylyel az ifjú magát ez alkalommal viselé, – s
Sóskuty, Zátonyi, az öreg Kislaky maga nem egyszer csodálkozva néztek
egymásra. – Völgyesy, kinek ez első hivatalos foglalatossága vala, s ki
először életében alkalmat látott maga előtt, hol valakinek használhat s
egyszersmind meggyőződése mellett küzdhet, kötelességének érzetében
megfeledkezett mindenről. – Ő ellene vala a halálos büntetésnek
általában véve is, de kettősen az, hol a vissza nem vehető ítélet oly
formákhoz köttetik, melyek a birót csalódások ellen nem biztosítják.
Neki nem fért fejébe, miként lehet egy részről kimondani, hogy
rögtönítélő törvényszék halálos ítéletnél egyebet nem mondhat ki, s a
másikról elmellőzni mindazon formákat, melyek ott, hol sokkal kisebb
büntetésekről van szó, mellőzhetetleneknek tartatnak, s csak azért
fogadta el örömmel kiküldetését, mert meg vala győződve, hogy mint a
törvényszék jegyzője, a halálos ítélet elhárítására alkalmat találand.
Először gondolhatá hasznosnak, szükségesnek magát, s keblében feltámadt
egész önérzete. – Hogy egy tiszteletbeli alügyész fáradozásai ennyi
táblabirói meggyőződés ellenében sikerhez nem vezethettek, azt olvasóim
közül legalább azok, kik közdolgokban megfordultak, által fogják látni.
Oly országban, hol az, vajjon szólhatunk-e? születésünktől függ, csak
következetes, ha a szólók között is nem az, mit mondanak, hanem csak a
polgári állás, melyet elfoglalnak, vétetik tekintetbe, s csak Völgyesy
tapasztalatlanságát bizonyítja, hogy őt ezen neheztelni látjuk. De hogy
miután eddig nem tudta még, miként mívelt századunkban valamint nem jó
púpos háttal, úgy nem veszély nélküli egyenes lélekkel születni, mert
azok, kiknél a nevelés a lelket az életre szükséges görbeségekkel el nem
látta, örök kisebbségre ítélvék, e tapasztalás az ifjúnak fájt; az
szinte természetes, s nem is bámulhatjuk, ha a gúnyt, melyet Macskaházy
nyájas mosolygása rosszul takart, észrevéve, indulatát nem mérsékelheté
és midőn székéről felkelt, azon szavakkal adta át Macskaházynak az
irományokat, miszerint a világnak minden kincsei őt nem fogják arra
birni, hogy az egész eljárásban, melyet birói gyilkolásnál egyébnek nem
tarthat, legkisebb részt vegyen.

Kár, hogy epikus költő nem vagyok, soha szebb mezőm hivatásom
bebizonyítására nem vala, mint midőn Völgyesy ezen szavainak
következését leirnám. Homer Achilles haragjának festésével kezdi
Iliászát, de mi egy Achilles öt táblabiróhoz mérve? s hol találni
szavakat azon indulat leirására, mely mint tudva van, nem haszontalan
kardok kivonásában, hanem feltarthatlan szóárban mutatkozik?

– Ez gazság! – kiáltott Nyúzó.

– Infamia, – mondá Zátonyi.

– Kövesse meg magát! – rikácsolt Macskaházy.

Sóskuty oly sebesen hadart, hogy még első szavait sem érthettük, s maga
Kislaky, mennyire rögtön pirosuló arczain észrevehetni, haraggal monda
valamit a zaj között.

– Tekintetes táblabiró urak! – mondá végre Völgyesy, miután nem kis
erőködés után szóhoz jöhetett, – én nem akartam senkit személyesen
sérteni; engedjék, hogy szavaimat megmagyarázzam.

– Megmagyarázni, megmagyarázni, mit? – kiáltott Zátonyi mindig
mérgesebben, – azt, hogy a tekintetes törvényszék gyilkosokból áll? De
tudja-e, hogy az úrnak többé szava nincs? Az, ki birákat dehonestál,
infamis; az úr infamis.

– Igen, – szólt közbe a báró, – infamisnak declaráljuk.

– Statarialis úton? – vága közbe Völgyesy keserű mosolygással.

– Statarialis úton vagy máskép, az nekem mindegy, – folytatá az előbbi,
– a ki biró vagy törvényszék ellen így beszél, az infamis, benn áll a
corpus jurisban, nincs kétség és pedig egészen helyesen van.
Törvénykezési rendszerünket dehonestálni szörnyűség!

– Est ad horripilationem! – kiáltott közbe Zátonyi. S ez általános
borzadás, melyet minden jelenlevők, volt jegyzőjök merényén, majd
deákul, majd magyarul hangosan kifejeztek, nem engedé, hogy a szólót
tovább lehessen hallani. Magyar törvénykezési rendszerünk, tudósaink
véleménye szerint, az Anjou-ház uralkodása alatt hozatott be hazánkba
Francziaországból; igen valószinű, hogy a kocsonya is ugyanezen
fejedelmek alatt terjedt el honunkban, legalább a franczia név:
cochonade erre látszik mutatni; s talán e két nemzeti jótéteménynek
köszönheti ez idegen ház, hogy közüle egy a nagynak nevével
tiszteltetett meg, melyre Hunyady Mátyásunkat nem tartottuk méltónak. –
Völgyesy, ki e két, honunkban legkedvesebb indigenák egyike ellen
felszólalt, csak magának tulajdoníthatá az ingerültséget, melylyel
mindenki ellene fellépett. Az infamiávali fenyegetések azonban, úgy
látszott, nem tevék meg hatásukat, s a jegyző nyugodtan jártatá szemeit
az egész társaság felett, míg végre ismét szóhoz juthatott.

– Mondjanak ki reám törvényes infamiát statarialis úton, ha úgy tetszik,
– szóla megindulás nélkül, – de engedjék meg, hogy nem azok kedveért,
kik úgy látszik, a rab kivégeztetésénél egyebet nem kívánnak, hanem azon
mély tiszteletnél fogva, melylyel elnökünk iránt viseltetem –

– Captatio benevolentiæ! – kiáltott közbe Zátonyi – tisztelt elnökünk
nem szorult ilyenre ily emberektől –

– A teins törvényszéknek nincs figyelmeztetésre szüksége, – lármázott
közbe a báró.

– Azon nehéz felelet terhére, mely minden itt jelen volt tagra háramolni
fog, ha e jelen eljárás szomorú végéig folytattatnék.

– Mi a manó! birót feleletre vonni? hallatlan! – mondá Sóskuty.

Zátonyi, burnótszelenczéjébe nyulva, megjegyzé, hogy csak ijesztgetni
akar.

– Halljuk, halljuk! – szólt Kislaky a legnagyobb figyelemmel.

Völgyesy, az utasítással kezében, figyelmessé tevé a törvényszéket, hogy
a rögtönítélő törvényszék, csak a mennyiben magát szigorúan szabályaihoz
tartja, járhat el törvényesen; már pedig ezek szerint a jelen eset nem
tartozik hatásköréhez.

– Ez szép ignorantia, – mondá Zátonyi megvetőleg, – azonban mai időben
fiatal embereknél megszoktuk; soha Violánál inkább statarium alá való
rab nem volt.

– Igen, de a többi környülállások? – szólt közbe az ifjú ügyész.

– Szörnyű tudatlanság! – mondá a táblabiró mindig fentebb hangon – talán
nem ellentállva fogatott el? vagy Tengelyi irásait azért rabolta el,
hogy magát velök táplálja? mi szinte mentségül szolgálhatna; vagy nem
húsz éves még? vagy zavart elméjű? vagy azon haramja csoport vezérei és
czimborái, melyhez tartozott, rendes törvényszék elébe állíttattak? –
Zátonyi ez elsorolás alatt önmegelégedéssel körültekintve,
szelenczéjével, melyet minden egyes kérdésénél markához csapott, mintegy
magának tapsolt.

Völgyesy csak azt jegyzé meg, hogy az eset olyan, melyet a törvényszék
három nap alatt tisztába nem hozhat.

– Három nap alatt? – válaszolt Zátonyi nevetve – majd meglátjuk; három
nap alatt husz ily gazemberen túladunk; most is rég bevégeztük volna
teendőinket, ha az úr impertinens kapczáskodásaival nem zavar.

– S hát elfeledni méltóztatott a rabnak vallomását, melyben bizonyos
vádak –

– Ez nem tartozik a dologhoz, – szakítá félbe a szólót Sóskuty, – az
irományokban nem áll semmi, s én el fogom feledni.

– Méltóságos uram! – szóla Völgyesy bámulva.

– Ő méltóságának teljesen igaza van – szólt Zátonyi, – mindazon badar
beszéd, mit a rabtól hallottunk, nem a species facti-hoz való; minderről
a jegyzőkönyvben szólni fölösleges. Sok dolga volna az embernek, ha
minden haszontalanságot, mit a rab magát mentegetve elmond, fel kellene
jegyezni.

– De az irományok kiegészítése? – vága közbe Völgyesy mindig hevesebben.

– Haszontalan formaság, – válaszolt a táblabiró, – s itt az utasítás
hatodik részének ötödik szakában világosan azon meghagyás áll, hogy e
törvényszék minden, a törvénykezés rendes útján különben szokásban levő
formaságok mellőztével ítél.

– Igen, mi minden törvényes formák ellen ítélhetünk, mint nekünk
tetszik, – ismételte a báró méltósággal.

– Hogy a tekintetes urak a rabot felakaszthatják, – kiálta végre
Völgyesy minden mérsékletét vesztve, – az nem szenved kétséget; de hogy
eljárásukat soha birói eljárásnak tartani nem fogom, hogy benne soha
mást erőszaknál nem látandok, az szintén igaz.

– Micsoda? – kiáltott három hang egyszerre.

– A törvényszék nem áll oly férfiakból, minők az utasítás szerint a
birói helyek betöltésére kívánttatnak.

– Ez sok, ez már mégis sok! – kiáltott Zátonyi felugorva székéről, – nem
vagyunk-e mi táblabirák? nem eskettettünk-e meg ülés kezdetén, hogy
ítéletünket egészen a legfelsőbb helyen meghatározott szabályok szerint
fogjuk kimondani?

– S nem vagyunk-e törvénytudó, érett és nyilítéletü férfiak? – folytatá
a báró.

– Ki vele! ki vele! – harsogott Nyúzó.

– Actiót! – kiáltott Sóskuty.

Sok idő kellett, míg Völgyesy a zaj között érthetővé teheté magát arra
nézve, hogy meggyőződése szerint a biróban részrehajlatlanság is
szükséges.

– Bliktri! – harsogott Zátonyi – erről nem áll semmi az instructióban.

– Igen és ha volna, – folytatá körülhadarászva kezeivel Sóskuty, – ki
vádolhat minket részrehajlással? Mondatott-e csak egy szó a rabnak
védelmére, kivevén uraságod által, kinek, hála az égnek, voksa nincs?

– Valóban kiváncsi volnék, – mondá éles hangon, szemét az ifjú ügyészre
függesztve, Macskaházy – a teins úr mily módon fogja bebizonyítani
részrehajlásunkat.

– E kiváncsiságot kielégíthetem, – válaszolt, haragja mellett is
legalább külsőleg nyugodtabban, a megszólított. – Mi önt illeti, miután
azon egy módot, melylyel magát a rab által emelt vádtól tökéletesen
igazolhatná, s mely nem más, mint ha a rab életben marad, magának
fentartani nem akarja: valószinűnek látszik, hogy a vádnak a vádlóval
egyszerre megsemmisítése érdekében fekszik. A főbiró úrra nézve, mi a
részrehajlást illeti, kétség nem lehet; Nyúzó úr, birói székén, mint
hóhér fogadta azt, kiről ítélnie kellene.

– Alávalóság! gazság! impertinentia! ki vele! actio! – kiáltatott
mindenfelől.

– Hol az ítéletre minden szavazatoknak egyenlősége kívántatik, – szólt
Völgyesy magasabbra emelve szavát, – s öt közül az egyikre nézve
valószínü, hogy a rabnak elítélése személyes érdekében fekszik; a másik
nyilván a törvényszék előtt kinyilatkoztatja, hogy vele személyes
ellenségeskedésben él: törvényes ítélet nem mondathatik ki.

A lárma elnyomta az ügyész szavát.

– Én mindent el fogok követni, hogy ez égbe kiáltó vétket mindenki által
tudassam! – kiáltott a félbeszakasztott, majdnem magán kívül haragjában;
– legfelsőbb helyig megyek panaszommal, hogy ez alávaló bánásmódnak
érdemlett büntetést eszközöljek ki.

– Alávaló denuntians! Nem ismeri az 1805-iki törvényeket! gyalázatos! –
s más ehhez hasonló kiáltások, melyek között leginkább a főbiró hangja
vala kihallható, Völgyesyt meggyőzték, hogy minden további szólás
haszontalan; s már menni akart, midőn Nyúzó felugorva gallérjához nyúlt:
– Ki veled púpos hátú! – kiáltott dühösen.

– Ezért számolni fogunk, – mondá Völgyesy kalapját feltéve, s égő
arczczal hagyá el a szobát.

A zaj, mely e vitatkozás alatt a szobában, hol a törvényszék tartatott,
támadt, az ajtó előtt állóknak figyelmét nem kis mértékben vonta magára.
A halk beszélgetések, melyeket a hajdúk s pandúrok részint magok között,
részint a tanukkal vagy a házhoz tartozó cselédekkel folytattak,
elhallgattak, s minden fül az ajtó felé fordult, honnan mindig nevekedő
lárma hallatszott, s azokra nézve legalább, kik e hallgatók közül, mint
sokan, talán azt hivék, hogy gorombaság s igazság többnyire együtt jár,
azon megnyugtatás terjedhetett el, hogy soha igazságosabb birák
törvényszéken együtt nem ültek. Liptákné, úgy látszott, más nézetben
volt; ő az ajtóhoz közel ülvén, minden egyes szót meghalla, s nem
egyszer mondá sóhajtva a mellette álló kovácshoz: – Ej, az urak nagyon
haragszanak egymásra; szegény Viola, hogy épen ilyenkor kellett kezeik
közé kerülnie! – A többiek vegyületlen gyönyörüségekkel hallgaták a
zajt, mely által az ítélőszék sajászerüleg nyilvánossá vált. Tudva van,
hogy a nyilvánosságnál polgári szabadságunknak jobb biztosítéka nincs;
valamint a legerősebb méreg – a kéksavany – elveszti erejét, ha a nap
sugarainak kitétetik: úgy alig van valami annyira veszélyes, mi, ha
teljes világosságban áll, ártatlanná nem válnék; azonban nem hiszem,
hogy a magyar demosnak azon tagjai, kiket a tisztartói lak folyosóján
összegyülve találunk, erre e pillanatban gondoltak volna, s a
gyönyörűség, mely minden arczon e nyerseségek hallásánál elterjedt,
alkalmasint csak azon kellemes érzésben veheté eredetét, mely
mindenikünket eltölt, ha azt, mit régen szivén hord, más valaki által
kimondva hallhatja.

Csak Viola nem osztozott, mint látszott, az általános érdeklődésben. A
folyosó kartámaszához dőlve állt őrei között elmerülve egy tárgynak
látásában, melyen szemei mozdulatlanul függtek. A kapu mellett neje,
egyik gyermekével karján, s mellette kis fia állt és a zsivány előtt
eltünt minden egyéb.

A szegény asszony, mihelyt a törvényszék kezdetét vevé, ide a kapuhoz
jött s bemenetelt kért; s miután az őrök e kérését megtagadták,
megfeledkezve a dolog lehetetlenségéről, erőszakkal akará kivinni
szándékát. Mind hasztalan; a főbíró parancsa szerint a pandúrok lökdösve
taszíták vissza a tolakodót. Midőn a szegény Zsuzsi minden erőlködésnek
hasztalanságát látá, s noha kéréseiben, könyörületből, a nézők egy része
által pártoltatott, az udvarba nem jöhetett, a vasvillákkal felállított
parasztok egyike mellett foglalt helyet. – Viola látta mindezt, látta a
kegyetlen módot, melylyel neje s gyermeke visszataszíttatott, látta a
fájdalmat, mely e kedves teremtés arczán elterült, az erőlködést,
melylyel könyeit elnyomá. Életét adta volna, ha oda mehet s kebléhez
szorítva kedvesét, a szivnek dobogását érezheti, melynek szeretetét az
egész világ el nem rabolhatja tőle, s itt kelle állnia pár lépésre s
mégis elválasztva tőle. Valami oly mondhatatlanul keserves vala e két
ember helyzetében, mi még a nem felette érzékeny őrökre is fájdalmasan
hatott, s közülök egynél több könyörületre fakadt, midőn e két egymástól
távol s mégis egymásban oly egészen elmerült szerencsétlen teremtésre
nézett.

Midőn a törvényszék szobájának ajtaja megnyilt s Völgyesy a folyosóra
lépett, Viola megfordult, gondolá, hogy ítéletének meghallgatására
hivatik, s vágyódott a pillanatra, mely után, mint az őröktől hallá,
nejével együtt lehet. – Vége van? – kérdezé a kijövőt.

– Még nincs, – mondá emez halkabban.

– S a teins ur elmegy?

– Nincs szavazatom, – felelt az ügyész sóhajtva – nem lehetek semmi
hasznára.

– Tudtam, – mondá Viola s arczán keserű mosolygás lejte át. – Isten
áldja meg azért, hogy szegény ember létemre annyit fáradott értem; de ha
könyörülni akar rajtam, kérem, csak azt vigye ki, hogy szegény
feleségemet ide ereszszék. Ott áll a kapu mellett a nyomorult,
gyermekeivel, körüllökdösik s nem eresztik hozzám. Ezeknek az embereknek
nincsen szivök. Csak itt mellettem lehessen, mást nem kívánok; hisz
kötözve s pandúroktól körülfogva vagyok, egy pár óra mulva halál fia,
mit árthat a teins vármegyének, ha egy szegény asszonynak szive
valamivel kevesebbet fáj?

– Meg lesz kívánata, – válaszolt Völgyesy mélyen meghatva, s miután a
kapunál Viola nejét s gyermekeit maga ereszté az udvarba, gondolatokba
merülve elment.

A jelenetet, melynek a folyosón állók most tanui voltak, midőn a
szerencsétlen nő gyermekeivel lelánczolt férjéhez jött, nem fogom
leirni. A szerencsétlenek nem szóltak, de midőn a zsiványnak kis fia
sírva apjának a kötelektől feltört egyik kezét csókolá, s a nő reszketve
megszorítá a másikat, s a rab halvány arczain nehéz könyek peregtek le:
a nézők között alig maradt egy szem szárazon.

Benn a szobában a táblabirák nemes indignatiója azalatt lecsillapult.
Macskaházy az irásokat átvéve, ezeknek rendezésével foglalkozott. Nyúzó,
fogai között dörmögve, szidá Völgyesy szemtelenségét; a többiek közönyös
tárgyakról suttogtak egymás között, elég jó kedvüen, Kislakyt kivéve,
kinek nyugtalansága, mióta az alügyész távozott, mindig szembetűnőbbé
lőn.

Csak még a rab vallomásának aláirása kivántatott. Viola behivatván,
midőn vallomása előtte felolvastatott, megjegyzé, hogy benne
mindazokról, melyeket ma Tengelyi irásairól a törvényszék elébe
terjesztett, semmi sem foglaltatik; miután azonban Macskaházy mondá,
hogy csak az a kérdés: vajon e vallomásban foglaltakat valóknak
állítja-e? s hogy minden egyebet, a mit mondott s a mi nem e tárgyhoz
tartozik, a törvényszék külön fogja feljegyezni, nehézség nélkül irta
oda nevét.

[Illustration: A szerencsétlenek nem szóltak.]

A per készen vala ítéletre, s Zátonyi nagyot ásítva, ajánlá körül
szelenczéjét azon megjegyzéssel, hogy soha több baja statariumnál nem
volt még; míg a báró talán huszadszor nézte óráját, a törvényszéket
figyelmessé tevé, hogy három óra mult, a hosszu koplalástól már a feje
is megfájult, s hogy sietniök kell.

Macskaházy, röviden elősorolva még egyszer a perből kivilágosodott
tényeket, azzal végzé előadásait, hogy ez esetben a halálos ítéletről
kétség nem lehet. Ugyanazt mondá más szavakkal Nyúzó. Zátonyi nevetve
megjegyzé, hogy e perben érzelgő asszony sem mondhatna mást. A báró
udvariasan meghajtva magát, egész kiterjedésében osztozék tisztelt biró
társainak annyi okokkal támogatott ítéletében. Csak Kislaky vala hátra
még s ki a jámbor öreget látá, a mint székén körülfészkelődve a birák
egyikétől másikához fordult s hallva az egyes szavazatokat, felsóhajtott
s kezeit éghez emelé, míg végre a sor reá került s piros arczai talán
évek óta először elhalványultak s a papir, melyet ujjaival sodorgatott,
reszketni kezde: az nem nézhetett sajnálkozás nélkül becsületes képére.

Gondoljuk magunkat helyzetébe. Kislaky nyájas, jószivű ember vala,
egyike azon boldogoknak, kik végzetök által nyugodt kedélylyel
megajándékozva s szerencsés helyzetbe állítva, soha sorsukkal vagy az
emberekkel küzdeni nem kényteleníttetnek s kiknek, hogy akaratjok
küzdelmek által megszilárduljon, vagy érzelmeik elkeseríttessenek,
alkalmuk nem vala. Szeretve nejétől, ki reá, minthogy neki magának
akarata nem volt, határtalan befolyást gyakorolt; szeretve fiától, az
ismerősöktől, cselédeitől s jobbágyaitól, viszont szeretve mindenkit,
csak jót s kedvest téve mindenkinek, Kislaky elvénült a nélkül, hogy ez
élet sötét oldalaival megismerkedett volna; a nélkül, hogy egyszer oly
valamire kellene magát határoznia, mi szive érzelmeivel ellentétben
állt; s most egyszerre az kívántatik tőle, hogy ő, ki ez életnek egész
becsét ismeri, ő, ki még egy kutyát sem tudna bántani: rögtön-halálos
ítéletet mondjon ember fölött!! A többiek kimondták ítéletöket, de ha a
szavazóknak csak egyike ellenkezőleg nyilatkozik, a rabnak élete mentve
van, nemcsak a jelen pillanatra nézve, hanem hihetőkép egészen; mert nem
valószinű, hogy Viola, ha később halálra itéltetnék is, királyi
kegyelemre nem számolhatna, miután a halálos félelem minden kínain már
egyszer keresztül ment. Egy emberélet kezében van. Egy szó s
fölmentheti; egy szó s ki e szerencsétlent a hóhérnak általadja, ő lesz.
– S más részről birói kötelessége, a közbátorság fentartásának érdeke,
melyet ő, mint hazánkban sok becsületes ember, csak a legszigorúbb
eszközök által gondolt megoltalmazhatónak. Az elnök hallgatva ült székén
s nem tudá magát semmire határozni.

– De kérem alássan, – mondá Sóskuty, ismét kihúzva óráját – tisztelt
háziasszonyunkat tovább csak nem várathatjuk már.

– Igazság, – szólt Kislaky, felébresztve mély gondolataiból, – már késő
van, hagyjuk az itéletet holnapra; ma a szerencsétlen executio úgy sem
történhetik meg.

– És miért ne? – kérdezé Zátonyi bámulva – nekem okvetlenül haza kell
mennem még ma, máskép holnap nem szánthatok.

– De a rabnak legalább is három órát kell adnunk – jegyzé meg az elnök –
s ötkor tökéletesen sötét lesz, sötétben pedig nem hajtathatjuk végre az
ítéletet.

– Tisztelt elnökünknek igazsága van, – vága közbe Sóskuty, – ma este
tarokkozunk, úgy is még egy elfogott pagat-ultimóval a teins úrnak adósa
vagyok. De nem látom által, az ítéletet miért nem mondhatnók ki ma, hogy
holnap reggel kevesebb dolgunk legyen.

– Mert, mert – mondá Kislaky nyugtalanul – a halálos ítéletnek kimondása
csak tőlem függ; én megvallom, nem vagyok tisztában magammal.

– Domine spectabilis, – szólt Zátonyi összecsapva kezeit, – korában s
miután annyi ideig megyei hivatalokat viselt s nincs tisztában magával!
Tizenöt statariumnál voltam s mindig első pillanatban tisztában voltam
magammal. Jó, hogy barátai közt van, mert bizony megítélnék.

A többiek bámulva néztek egymásra s Nyúzó alig tarthatá vissza magát,
hogy a megvetést, melyet e gyengeség benne gerjesztett, nyilván ki ne
mondja; de Kislaky állandó maradt bizonytalanságában s sem fölmentő, sem
kárhoztató ítéletet nem mondva, mindig csak azt kéré, hogy az egész
holnapig halasztassék.

Macskaházy, ki czélját, midőn Völgyesy távozott, elérve gondolá, ujra
nyugtalanná lett. Ő ismeré emberét s tudta, hogy ha Kislaky az ítélet
kimondása előtt haza megy, neje s Kálmán kéréseinek s Völgyesy
okoskodásainak ellentállni nem fog s azért mindent el akart követni,
hogy Viola halálos ítélete, melynek végrehajtása nálánál senkinek inkább
szivén nem feküdt, mindjárt mondassék ki.

– Reánk nézve – szólt a lehetőségig nyugodtan az ügyész – mindegy; ha a
teins úr úgy kívánja, hogy csak holnap ítéljünk, a dolog közönyös s én
részemről csak a rab sorsának könnyítéseért kívánnám az egész tárgyat
bevégezni. Ha az ítélet kimondatott, szabadon társalkodhatik nejével s
gyermekeivel, nyugodtabban készülhet a halálra, megteheti rendeléseit,
ha netalán még teendői vannak. Azonban, ha a teins úrnak legkisebb
alkalmatlanságára volna, ez természet szerint csak mellékes tekintet.

Zátonyi, midőn a hatást, melyet e szavak Kislakyra tevének, észrevevé,
azt adá hozzá, hogy Viola ugyan nagy gonosztevő s kétségkívül
megérdemlené, hogy tíz napig siralomházban tartassék; hogy azonban ember
ember marad s ő a Macskaházy úr által mondottakat a teins törvényszék
tapasztalt emberszeretetébe ajánlja, miután úgyis az itélet minőségére
nézve józan emberek között kétség nem lehet s Violának életét megmenteni
valóságos polgári bűn volna.

Macskaházy elmondá, hogy ez bizonyosan soha az annyira tisztelt elnöknek
szándékában nem volt, hogy ily gyengeség soha eszébe nem juthatott, hogy
senki nálánál jobban nem tudja, miként a birónak ítéleteiben személyes
hajlamait vagy szenvedelmeit tekinteni nem szabad, hogy Kislaky úr, bár
vérző kebellel s önmegtagadással, soha a megyének benne helyezett
bizalmát megcsalni nem fogja. Sóskuty a humanitásról szólt hosszasan s
bebizonyitá, mennyire kívánja az emberszeretet, hogy Violát mindjárt
halálra ítéljék. A példának szüksége említtetett s az, hogy ki a
gonosznak megbocsát, a jókat bünteti; mit tudom én hány, az ezerszer
elmondott okok közül, melyek a halálos büntetés mellett felhozatnak s
senkit még meg nem győztek, kinek az ég elég szivet adott, hogy azon,
mit naponként maga körül lát, kételkedni merjen. Nyúzó szörnyűnél
szörnyűbb gonosztetteket beszélt el, melyek Viola és czimborái által
állítólag elkövettettek s el fognak követtetni a megyében, ha a
statarialis biróságtól való félelem megszünik; míg a jámbor öreg,
megtámadva mindenfelől, nem látva maga mellett senkit, ki titkos
aggodalmait osztaná, nem tudva, mit feleljen oly okokra, melyeket egész
életében czáfolhatlanoknak tartott s melyeknek most is csak szive
mondott ellent: nehezen felsóhajtva, kimondá a várt ítéletet.

– Isten látja lelkemet, – szóla, szemeit éghez emelve – nem tudom mit
adnék, ha az embernek életét megmenthetném; de nem szeghetem meg
kötelességemet.

Macskaházy mindjárt hozzáfogott az itélet irásához; a többiek minden
módon fel akarák deríteni elnöküket, kinek keblére, mióta az ítéletet
kimondá, felelősségének egész érzete nehezedett.

E pillanatban az ajtó megnyilt s fiát kezénél tartva, két hajdútól, kik
őt hasztalan iparkodtak visszatartani, követve, Violáné rohant a
szobába.

A szegény asszony, miután a folyosóra jutott, kisebb gyermekét
Liptáknénak adva, egy ideig nyugodtan álla férje mellett, hol neki az
őrök könyörületből helyet engedének. A csend, mely a szobában, hol a
birák együtt ültek, mióta Völgyesy elment s a rab vallomását aláirta,
támadott s a mellette álló hajdúnak halk észrévétele, hogy bizonyosan
most készítik az ítéletet, lelkét véghetlen aggodalommal tölték. – Csak
bemehetnék, – szóla egyszer-másszor szomszédaihoz – ha megkérem,
lehetetlen, hogy elítéljék – s szemei szüntelen az ajtón függtek, mely
mögött élte fölött határoznak. Végre nem türhetve ez állapotot tovább,
Liptáknéhoz ment, ki épen az ajtó mellett ült s midőn senki reá nem
figyelt, fiával berohant az ajtón, mielőtt őt valaki visszatarthatá.

– Irgalmat! – kiáltott a szerencsétlen, Kislaky lábaihoz borulva –
irgalmat teins uram! ne öljék meg férjemet.

Kislaky meghatva e jelenettől, fel akará emelni a térdelőt.

– Nem, nem, – zokogá emez, – hadd térdepeljek itt, én és gyermekem.
Csókold meg a teins úr kezét, lám, tőle függ apád élete, – mondá, a kis
Pistát maga mellé húzva, – oly jó úr, neki fogunk köszönni mindent.

– Kérem, ne öljék meg apámat, – sírt a kis Pista.

– Micsoda szemtelenség ez? – kiáltott Nyúzó – a teins törvényszék nem öl
senkit.

– Nem, Isten mentsen meg, – szólt az asszony szeliden, – ne hallgassanak
ez ostoba fiúra, ha azt mondta, hogy ne öljék meg apját. Nem tudja, mit
beszél, szegény paraszt gyerek, nincs nevelése; magam sem tudom, mit
beszélek.

– Szegény asszony, – mondá Kislaky – a birónak nehéz, de szoros
kötelességei vannak, és –

– Nem is azt kérem teins törvényszék, – mondá Zsuzsi mindig térdelve, –
hogy a büntetéstől fölmentsék. Büntessék meg keményen, akárhogy, csak ne
öljék meg – Istenem, megint a szerencsétlen szót mondtam! Ne
haragudjanak reám. Büntessék Violát, hosszú, nem bánom, örök fogsággal,
ha kell, csakhogy életben maradjon. Talán maga mondta, hogy nem bánja a
halált, oh, Viola sokszor beszél ilyeket. Ne higyjenek neki, lám, akkor
nem látta gyermekeit; most, mióta a kis Pistát ismét megcsókolta, nem
szólna így. És kisebb gyermekem is oly szépen mosolygott reá. Oh, ha
látnák, ha csak hallhatnák szép kis szavát, ha apját híja, nem hinnék,
hogy Viola meg akar halni!

– Mire való ez a haszontalan asszonyi vinnyogás? – kiáltá Nyúzó, –
szeretném tudni, ki eresztette be ezt hozzánk. Takarodj’, férjed meg fog
halni, ha nem szereti, annyival jobb.

– Hát azt mondtam, hogy ő nem szereti? – sóhajta Violáné, ki e szavaknál
más gondolatra jött – Istenem, mit beszélek! Sőt Viola csak épen halálát
kívánja; lássák, nem is büntetés neki, ha őt büntetni akarják, be kell
zárni, százszor mondta életében: inkább meghalok, minthogy tömlöczbe
zárjanak.

Kislaky szorult kebellel nézé a szerencsétlent s szemeiben köny
ragyogott. Sóskuty a legnagyobb türelmetlenséggel nézé óráját.

– Úgy-e, teins uram, be kell zárni? – folytatá az esdeklő, észrevéve
Kislaky felgerjedését, – mit neki a halál, egy percz s vége van; de
nekünk! két gyermekem van, ez itt s egy künn Liptáknénál; mit
csináljunk, ha e gyermekeknek apját felakasztják?

Zátonyi megjegyzé: hogy a gyermekekre nézve mindegy, akár felakasztják,
akár húsz évig tömlöczben marad.

– Nem, nem, – mondá Zsuzsi, – a teins uraknak az mindegy, nekünk nem.
Férjem jól fogja viselni magát, én felmegyek gyalog Bécsbe, térdeimen
fogok csúszni a király előtt, míg férjemnek grátiát ad s ha nem is,
legalább néha elmehetek a tömlöczébe, megmutathatom gyermekeimet, hogy
nőttek; ételt hordhatok neki, ruhát… Oh, csak zárják tömlöczbe, az egy
egész mennyország nekem. A halál, az szörnyű!

– Két fertály négyre, ez szörnyűség! – sóhajtott Sóskuty.

– Hagyjon békét kend, – mondá Zátonyi, szelenczéjéből szippantva – késő,
ítéletünket kimondtuk.

– Az ítéletet! a halálos ítéletet! – kiáltott Zsuzsi, midőn elborzadva
fölugrott.

– Itt van, – szólt Nyúzó gúnyoló hangon, egy ív papirra mutatva, melyet
Macskaházy épen beporzott.

– De ha rossz, ha hibás ítélet, – szóla feszült hangon a nő, – ha én
mondom, hogy nem ér semmit, mert Violának a halál nem büntetés, csak
minket tenne szerencsétlenné.

– A mi megvan, az megvan, – szólt Zátonyi, – ne háborgasson haszontalan
rimánkodásával.

– Isten engem, mindjárt háromnegyed lesz, – tevé hozzá a báró, – így
holnapig maradhatunk itt.

– De kérem – mondá Zsuzsi, mindig inkább eliszonyodva, – mi ez az ív
papiros, hisz mást vehetnek s arra mást irhatnak s férjem élni fog.

– Majd bizony, nem eleget fáradtunk, – enyelge Nyúzó, – Macskaházy úr
kend kedveért mindjárt ujat ír.

– Nem kedvemért, egy ember életeért.

– Szegény asszony, – szóla most Kislaky, szemeit törülve, – az ítéletet
nem szabad megváltoztatnunk.

– Nem szabad! – kiáltá Zsuzsi, szemeit éghez emelve.

– Lehetetlen, – válaszolt Zátonyi nyugodtan s a szegény asszony egy
sikoltással földre dőlt. – – –

– Hála Istennek, – szólt Sóskuty Zátonyihoz halkan, miután az asszony
kivitetvén, az ítélet Violának, ki azt tökéletes nyugalommal hallá,
felolvastatott s a törvényszék tagjai a kastély felé indultak – ezen
túlestünk volna!

– Elég ügygyel-bajjal; soha ilyen statáriális sedriát nem láttam, –
mondá a másik.

– Denique, ha a præses gyenge, – jegyzé meg Sóskuty.

– Persze, mikor egy statáriális præses ily asszonyi rimánkodásokon
elpityeredik, – szóla közbe Nyúzó, – ki tudja, elvégezzük-e ma?

– Négy óra mult, fogadok, az egész ebéd oda van, – sóhajtott Sóskuty –
pedig jobb pecsenyét az ember nem eszik sehol.

Míg a táblabirák így mulattak, Kislaky távol a többiektől mély
gondolatokba merülve haladt háza felé. Lelkét egy új, soha nem gyanított
érzés, lelkiismeretének furdalása tölté el. – Istenem – mondá magában –
ez ember élete lelkemen fekszik, soha nyugodt nem leszek többé! Miért
mondtam ki a halálos ítéletet?

Oh, miért vannak törvények, melyeknek szükségéről az ész meg nem
győződhetik s melyeknek teljesítésénél a jobb ember szivét borzadás
tölti el!



XXIII.

Midőn Völgyesy a törvényszéket elhagyva a kastélyhoz visszatért, az
udvaron Kálmánt s Ákosnak huszárját, az öreg Jánost találá, kik fel s
alá járva egymással beszélgettek. Kálmán, kezében nyitott levelet
tartva, a másiknál valamivel előbb járt. A nyugtalanság, melylyel majd
megállt, majd sebesebb lépésekkel tovább ment, majd követőjéhez fordulva
valamit kérdezni látszott, – mutaták felgerjedését, míg az öreg huszár
komoly kifejezéséből, melylyel időről-időre bajszát pödré, látszott,
hogy a hír, melyet hozott, nem lehete örvendetes. Az udvar másik oldalán
egy lovász két paripát vezetett körül s a nemes állatok párolgásából
gyanítani lehetett, hogy kik rajtok jöttek, inkább az idő, mint lovaik
becsét vették tekintetbe.

Völgyesy inkább fel vala gerjedve e pillanatban, semhogy valakinek
társaságát keresné s midőn látta, hogy Kálmán által észre nem vétetik,
már a házhoz közelített, midőn az előbbi, figyelmessé téve követője
által, utána rohant s őt karjánál feltartá. – Vége van? – kérdé a
legnagyobb felgerjedésben Völgyesyt, ki megijedve az indulatosságon,
melylyel e kérdés tétetett, megállt.

– A mennyiben oly dolgot, melynek kimenetelét tudjuk, bevégezettnek
mondhatunk, – válaszolt Völgyesy, – vége van, sőt az ítélet ki volt
mondva, még mielőtt összeültünk; egyébiránt még együtt ülnek.

– S akkor hogy’ jösz te ide? – kérdé Kálmán tovább, bámulással – azt
hivém, a törvényszék tagja voltál.

– Igen, szavazat nélküli tagja, – válaszolt a másik keserüen – s
elmentem, mert… e hely – tevé hozzá félbeszakasztva magát – nem arra
való, hogy ezekről szóljunk. Ha a történteket tudni akarod, menjünk
szobádba, ott szólhatunk. Magamnak is kérésem lesz hozzád.

– Menjen addig legényemhez, János – mondá Kálmán ehhez fordulva s –
adasson magának egy pohár bort. Lováról majd az én legényem gondoskodik.

– Az nem járja, teins uram, – felelt az öreg, fejét rázva – elébb a ló,
aztán az ember, elébb abrak, aztán bor, ez régi huszárregula s azután
nem látja a teins úr, hogy Ákos úrfi Fecskéjén jöttem ide? Azt ily
ficzkóra nem bizom.

– A mint akarja János, – mondá Kálmán mosolyogva, – csak ha lovával
készen van, jöjjön fel mindjárt, beszédünk lesz együtt. – S ezzel Kálmán
s Völgyesy az előbbinek szobájába mentek, míg János, még egy ideig
körülvezetve lovát, vele együtt az istállóba ment s míg lovát lenyergelé
s megtisztogatta a lovász s a kocsisnak nem egy érdekes szabályt közlött
a paripatartás legjobb módjáról, melynek bizonyításául a felejthetlen
sárgának példáját hozá fel, mely a lipcsei csatában alatta
agyonlövetett.

– Az Istenért, mi történt? – mondá, mihelyt a szobába jöttek, Kálmán, –
miért hagytad oda a törvényszéket?

– Mert nem akartam részt venni a gyilkolásban, – szólt a másik, fel s
alá járva, szenvedélylyel, – mert nem akartam eszköz lenni, még
akaratlan eszköz sem, oly tettnek végrehajtásánál, melynél személyes
boszú s alávaló érdekek a birói hivatal szent palástja alatt követik
ocsmány czéljaikat.

– Fel vagy gerjedve, – mondá Kálmán, bámulva a szenvedélyes módon,
melylyel a máskor oly nyugodt Völgyesy e szavakat mondá, – nem lehet,
hogy hol apám jelen van, ily dolgok történjenek.

– Magam is azt hittem – viszonzá Völgyesy, – nem lehet senki, ki apádat
nálamnál inkább tisztelné. Apád jó, áldott ember, ha soha nem ismertem
volna őt, azok után, miket ma láttam s hallottam, szintén nem mondanék
egyebet. De apád – engedd meg őszinteségemet – gyenge s ez az, mi
szivének nemes indulatait hasztalanokká teszi. Hidd el, barátom! mi e
világon rossz s alávaló történt, annak feleletterhe nemcsak azokon, kik
azt gonoszságukban tervezék, hanem nagyobbrészt azon becsületes
embereken fekszik, kik gyengeségökből tűrték az alávalóságot. A gonoszok
hatalma nem bennök, hanem a jók gyengeségében fekszik. Tátott torokkal
hirdetik hazugságaikat, mi nem merünk felszólalni a való mellett; emelt
fővel járnak czéljaik után, mi alázatosan visszavonulunk előttük; gonosz
szenvedelmeik elérésére nincs fegyver, melyhez nem nyulnának, mi gyáván
félünk a harcztól, legfeljebb szavunkat emelve, néha azt is úgy, hogy az
Istenért, senkit meg ne sértsünk, mint Pilátus, megelégedve mosván
kezeinket, ha az ocsmányság, melyet megakadályoztathatánk, megtörtént,
csak mi magunk ne járultunk légyen hozzá szavunkkal. Kinek merészsége
nincs, hogy meggyőződése mellett felszólaljon, annak jósága ingó nád,
mely ha a vész megragadta, hajlongva sóhajtozik, de bús szavával az
ellenkező elemet nem fogja feltartani futásában.

Nagyon is igaz, – mondá Kálmán sóhajtva, – s félek, néha apámra is illő.
De kérlek, mondd el hát, mi történt?

Völgyesy, mennyire lehet, röviden elbeszélé a történteket, személyes
megsértéseit is, melyekért, mihelyt a törvényszéknek vége lesz,
Nyúzótól, mint mondá, elégtételt fog kívánni. Kálmán a lehető legnagyobb
nyugtalanságban hallá az egészt. – Azt nem lehet, – szóla végre,
felugorva székéről, melyre az elbeszélés alatt leült, midőn Völgyesy
elhallgatott, – halálra ítélni embert ily viszonyok közt! Ne hidd, atyám
nem fog megegyezni soha.

– Meg fog egyezni, – mondá Völgyesy keserűen, de nyugodtan, – szive
fájni fog, talán egész életén át szemrehányást fog tenni magának
gyengeségeért, de meg fog egyezni, vagy hihetőkép mostanig már
megegyezett, arról biztos lehetsz. Mihelyt azon kérdés, hogy Viola
vallomásának azon része, mely Tengelyi irományait illeti, a perben nem
fog említtetni, eldöntetett: az ítélet kétséges nem lehetett többé.
Viola esete minden egyéb tekintetben statáriális biróság elébe való; az
egy, mit a halálos ítélet ellen felhozni lehetett, azon körülmény vala,
hogy több tárgyak felvilágosítva nincsenek. Mihelyt ezekre nézve
felvilágosítás nem kívántatik, a rab halála bizonyos, főkép ha – mint
mindenből meglátszik – a biráknak egy része azt személyes érdekből
kívánja.

– Szörnyűség! – szóla Kálmán, fel s alá járva a szobában – s e levél,
melyet Tiszarétről kapok. Meg kell őt mentenem, ha még százszor halálra
ítélték.

– Levelet kaptál? az alispántól? – kérdezé a másik.

– Nem, – válaszolt Kálmán, – tudod, Ákosnak jobb karja sértetett meg s
helyette Etelka írt. Olvasd magad, – tevé hozzá, a levelet általadva,
míg arczai Etelka nevénél elpirultak.

A levél így szólt:

«Az irományok, melyek Tengelyitől elraboltattak, a legnagyobb
fontosságúak. Okunk van hinni, hogy Ákos, talán egész családunk
szerencséje, ez irományok feltalálásától függ, melyek most egy
alávalónak kezei közt vannak. A rablást nem Viola követte el. Minden,
mit hihetőkép e tárgyban vallott, való. Viola ez egész ügyben nemesebben
viselte magát, mint hasonló viszonyok között akárki a világon; szörnyű
volna gondolni, hogy ártatlanul halált szenvedett. – Némelyek mindent el
fognak követni, hogy elítéltessék, mert ha Viola nem él, Tengelyi
irományai iránt senki tanubizonyságot nem tehet. Mentse meg őt! Az első
kérés, melyet éltemben önhöz teszek s a nemes mód, melylyel magát a
tisztujítás alatt Tengelyi irányában viselte, azon reményre jogosít,
hogy nem hiába tettem s valamint Ákos, úgy én örök hálára leendünk
lekötelezve e nemes tetteért.

Etelka.»

– Látod, meg kell őt mentenem, ha éltembe, ha üdvösségembe kerül, meg
kell mentenem, – szólt szenvedélylyel Kálmán, fel s alá járva.

– Itt nagyszerű gazság történik, – mondá Völgyesy gondolkozva – e levél
megerősít mindenben, mit a törvényszék alatt gyanítottam.

– De mit tegyünk? szólt, mindig növekedő nyugtalansággal, a másik. –
Lemegyek egyenesen a törvényszékhez s megmondom Macskaházynak: hogy
gazember, hogy a tolvaj ő, hogy – –

– Nyugodtan, barátom, – mondá Völgyesy, megfogva Kálmán kezét, ki már az
ajtó felé indult, – mindent, a mi zajt üthetne, kerülnünk kell. Azok
után, miket eddig e dologban hallottam, Macskaházy maga is csak eszköz s
félek, oly emberek vannak érdekelve, kiket te s még kevesebbé Etelka és
Ákos, büntető perbe keverni nem akarhattok.

– De talán mégis, ha lemennék, – mondá Kálmán, ki e megjegyzésnek
helyességét érzé, – hisz csak egy felmentő szó szükséges.

E pillanatban lépett be János a hírrel, hogy a teins urak már jönnek s
Viola halálra ítéltetett.

Kálmán kétségbeesve csapott homlokához. – Átkozott! – kiálta, – hogy
épen ma kelle távol lennem. Ákos kérésére, mert tudtam, hogy gulyásunk
Violának jó embere s talán az irományokat megszerezheti, tegnap este
haza jöttem. Miután gulyásunk azt mondá, hogy Violát nem látta,
virradatkor kilovagoltam pusztánkra, hogy csikósunkkal is szóljak. Mikor
elmentem, Viola elfogásáról s hogy ide hozzák, még szó sem volt. A
puszta jó három órányira van s csak miután ott lovamat jól kipihentettem
s már visszafelé jöttem, jutott e levél kezembe.

– Persze, mert nem tudtam, hogy a teins úr a pusztán van, – mondá János,
– egész reggel lovagoltam ide s tova, míg egy pásztorembertől hallottam,
hogy arra nyargalt.

– Kend, János, nem tehet róla, – mondá Kálmán – átkozott végzetünk! Ha
honn vagyok, Violának baja nem lett volna, arra esküszöm; de most miután
halálra ítéltetett – –

– És hát aztán? – kérdé János, bajszát pödörve.

– Kend tudja, mi áll e levélben, – szólt Kálmán, – miként mentsem meg
most, miután el van ítélve?

– Ha a teins úr Etelka kisasszony, akarám mondani, Ákos úrfi kedveért, –
javítá ki magát János, midőn a pirosságot, mely Kálmán arczán elfutott,
észrevevé, – Violát meg akarja menteni – –

– Akarom-e? életemet adnám, ha tehetem.

– No akkor ez a kis ítélet nem nagy baj. Hej, teins uram! – tevé hozzá
János – ha mind az, ki Magyarországban akasztófára ítéltetett, függene,
nem győzné az ember kötéllel.

– Kend elfelejti, – szólt közbe Völgyesy, – hogy statáriumról van szó,
ez más dolog, de – –

– Persze, persze – mondá János fenszóval; – teins uram, – tevé hozzá
halkan, Kálmánhoz – ne beszéljünk ily dologról idegenek előtt.

– Völgyesy úr előtt bátran szólhatsz – mondá Kálmán fenszóval, – ő
mindent tud. S ha módot találhat kend, mely által e szegény embernek
életét megmenthetjük, mindent el fog követni, hogy becsületes
szándékunkat elősegítse.

– Már ez más – mondá János mosolyogva, – a teins urak különben nem
szeretik, ha valakit akasztófára szántak s más beléelegyedik.
Megharagszanak néha, ha gratiát kap, hát ily emberre hogyne
haragudnának, mint én!

– De hát mily módon akarja kend Violát megszabadítani? – kérdé Völgyesy
érdekkel.

– Azt még nem tudom, – válaszolt ez, – előbb ki kell menni
recognoscirungra; de majd találunk módot. Ma nem akasztják fel Violát s
mégis fura dolog volna, ha egy egész hosszú éjszakán át nem tudnám őt
megszabadítani. – Hisz a teins úr itthon van, pinczéje tele borral, pénz
is mennyi kell, kulcs, lajtorja, kötél, ló, hej! – tevé nevetve hozzá –
nem hallották-e soha Trenk történetét?

– Öreg János, ha ezt véghez vihetnéd! – kiáltott Kálmán, örömében
nyakába borulva. – Parancsolj mindennel, mire szükséged van, ne kimélj
semmit, rám is foghatod az egészt.

– Jól van, jól – mondá János, bajszát simítva, – az öreg János sem oly
bolond, mint sokan gondolják. Mikor az ember annyi esztendeig a császárt
szolgálta, csak tanul valamit. De csengetnek, menjenek a teins urak
enni, máskép észreveszik, hogy meuterungot csinálunk, én lenn körülnézek
s majd ebéd után szólunk.

– Számolhatsz hálámra, míg élek, – szólt Kálmán Völgyesyvel kimenve.

– Jól van, jól, – mormogott az öreg huszár, – mikor az ember a császárt
szolgálta annyi esztendeig és az asperni ütközetet megnyerte és azután
Párist is elfoglalta: az embernek nincs szüksége háladatosságra, főkép
ha oly ura van, mint az enyém s öreg napjaira nem kell kenyeréről
gondoskodnia. No ugy-e, de Kálmán úrfinak jól esnék, ha kisasszonyunk ő
iránta volna háladatos, – gondolá magában tovább, midőn a szobából
kiment – azt se bánom; derék fiú, úgy megüli lovát, majdnem mint az én
uram, pedig az tőlem tanulta. Kálmán s Etelka szép pár, a fiú jól illik
házunkhoz. – S ezzel a tiszttartólak felé indult, hol Peti jöve elébe.

Az ebéd, mint olvasóim a történtek után gondolhatják, nem vala a
vigabbaknak egyike. Völgyesy s Kálmán elmerülve gondolataikba, ültek
székeiken. A vendégszerető háziasszony nem kinálá ételeit senkinek s nem
kért engedelmet a rossz főzésért, ámbár a sült, mely jó három órával
tovább forgattatott, mint közönségesen, hogy sokat ne mondjak, a
legbarnábbak közé tartozott; s az öreg Kislaky, ki a nején történt
változást észrevevé s megérté a szemrehányó tekintetet, melylyel e
jámbor asszony őt éltében először fogadta, szótlanul ült tányérja előtt.
Nyúzó s Kenyházy, kik most ismét hivatalos szokásuk szerint egymás
mellett ültek, elkövettek ugyan mindent, hogy a jókedvet, mely kívülről
jönni nem akart, belülről azzal pótolják, mi a szentírás szerint az
emberi szivet felderíti, de a nélkül, hogy a hatalmas poharak, melyeket
kiürítének, a két érdemes úri emberre más hatást gyakorolnának, minthogy
az első mindig mérgesebb ránczokba szedte arczát, a másik nagyokat
ásított.

Mindenki örült, midőn a hosszú ebédnek vége lett, s főkép Kálmán, ki az
utolsó ételeknél alig titkolhatá el türelmetlenségét, mihelyt a többiek
felkeltek, Völgyesyvel oda hagyá a termet.

– No, hogy’ vagyunk öreg János? – mondá Kálmán, mihelyest az öreg
huszárt meglátá, ki a folyosón pipázva állt.

– Jól, teins uram! – válaszolt a megszólított – jerünk szobájába, ott
elmondok mindent.

– Hát azt gondolod, hogy a szerencsétlent megmenthetjük? – szólt az
előbbi, midőn a szobába jöttek.

– Semmi kétség, – válaszolt János – a kit a commandans valami várba be
akar ereszteni, vagy mit is mondok, a kit a profusz, mert hisz most
teins uraimék a profuszok, ki akar ereszteni: annak kutya baja.

– De, hogy’? miként? szólj!

– Hát csak úgy, – mondá a huszár halkabb, majdnem suttogó hangon. –
Tiszaréti tiszteletesünk itt van, s mihelyt látta, hogy Viola e hideg
novemberi éjtszakára szabad ég alatt van kikötve, alatta csak kis
szalma, hogy lefeküdhessék, mellette szegény felesége s a gyermekek. Úgy
dideregnek szegények – pedig Isten ugyse szép gyerek mind a kettő, a
kisebbik mindig mosolyog s kapkod bajszom után, az ember nem győzi
nézni. – Hát a mint mondtam, mihelyt a tiszteletes úr ezt látta,
mindjárt mondta, hogy ez nem szabad, hogy valóságos kinzás és a királyi
parancsolatban az áll, hogy ha hideg van, a rabot szabad ég alatt
tartani nem szabad. Gondolom magamban én: ej, be okos ez a parancsolat!
mert már töprenkedni kezdtem magamban, ha itt a fészer alatt marad,
hogy’ szabadíthatjuk meg? mikor a szamarak négy lámpást állítottak
melléje, hogy minden mozdulatát láthassák. De erről persze nem szóltam
semmit, hanem csak azt mondtam a tiszttartónak, ki maga is ott volt,
hogy jobb is lesz, mert bizony csak biztosabb, ha a rabot zár alatt
tartják.

– De mit használ ez? – mondá Kálmán türelmetlenül. – Ha Violát bezárják,
mivel vagyunk közelebb czélunkhoz?

– Ej, sokkal, teins uram, igen sokkal, – válaszolt János mosolyogva. –
Mikor az ember maga van s csinálhat a mit akar, s nem látja senki: akkor
az ember sokat vihet véghez. Egynek sokszor több esze van, mint száznak
és az ember egymaga erejével is csudákat tehet, csak meg lehessen
próbálnia erejét. De mikor az embert mindenfelől nézik és látják, a
legerősebbnek is elvész bizodalma. Mihelyt mozdul, tíz rohan rá, s az
egész bátorsága csak arra való, hogy kinevessék. Csak tegyék egyszer
Violát a polyvakamrába, mert a tiszttartó mondta, hogy más helye nincs,
holnapig – – kereshetik.

– De hogy’? – kérdé most Völgyesy, szinte türelmét vesztve a huszár
hosszadalmasságán.

– Hát úgy, teins uram, – szólt a huszár, még halkabban suttogva, mint
azelőtt. – A polyváskamara a tiszttartó házának tulsó végén van. A
magtárból, mely a ház másik oldalán áll, ajtó nyílik egyenesen a
tiszttartó pallására, nemde?

– Úgy van, úgy! – válaszolt Kálmán érdekkel – tovább.

– Nohát a magtárból a tiszttartó pallására, mint mondtam, ajtó nyílik.
Ha a magtár az enyim, nem csináltattam volna, de a tiszttartó úrnak
commoditására van, s most nekünk is.

– Tovább, tovább, – mondá Kálmán, mindig türelmetlenebbül.

– A magtárkulcs – folytatá az előbbi nyugodtan – édes anyjánál van, azt
a teins úr megszerzi, úgy-e?

– Meg.

– Más nem is kell. Éjtszaka, ha valamennyien a házban alszanak,
elmegyünk a magtárba, onnan az ajtón keresztül a tiszttartó pallására,
onnan a kamara fölébe. A kamara csak úgy ragasztatott a házhoz, s
pallása csak deszkázva van. Peti czigány mindezt ismeri. Lassan
felszedünk két deszkát, létrát eresztünk a szobába, melyen Viola feljön
s velünk vissza ki a magtár ajtaján. Ha egyszer künn van, a teins úr
gulyása, kihez Peti már elment, lovát készen tartja és az egésznek vége.

Kálmán örömében összecsapta kezét, Völgyesy megvallá, hogy a terv
kétségen kívül a legjobb, mit e körülmények között kigondolni lehetett,
hogy azonban kivitele még annyi dologtól függ, hogy most már örvendeni
idő előtti volna.

– Ha Viola a kamarában és a magtár kulcsa kezemben van – mondá János, –
a többiért jót merek állni. A kamarának nincs ablaka, melyen
beláthatnának, s ha Viola mindenkit elküldött s aludni ment,
csinálhatunk, a mit akarunk.

– Igen, de az őrök? – jegyzé meg Völgyesy. – A tiszttartó, ki a padláson
minden zajt meghallhat, s lármát üthet?

– Az őröket magamra veszem, – válaszolt megvetéssel a huszár. – A
commissarius betegen fekszik, s ha a teins úr a főbirót s esküdtet
leitatja, úgy, hogy inspectióra nem jön, a mi nem nehéz dolog, s mint jó
háziúr a strázsáknak bort adat, hogy a hideg éjszaka meg ne fázzanak: a
tiszttartó lármát üthet, a mennyit akar. De ettől nem kell félni; a
tiszttartó, ha egyszer fekszik, nem könnyen kel fel ágyából. Csak a
kulcsot kapjuk meg, s azután hogy Violát oda zárják, máskép baj.

– Ha más nem kell – mondá vigan Kálmán, – nincs baj, – s ezzel Völgyesyt
magával híva, ismét a terembe visszasietett. – Mégis jó fiú az a Kálmán,
– gondolá az öreg huszár magában, míg lassú léptekkel a tiszttartólak
felé indult, – vétek volna másnak adni kisasszonyunkat. Igen, de ha nem
szereti? lehetetlen! – vigasztalá magát belsőképen – nem ül paripáján
senki szebben, mint ő. Ily úrfit nem mindennap találunk
kisasszonyunknak.

A teremben az előbbieken kívül az ifjak Vándoryt találák, ki miután
kérését a törvényszék tagjai elébe terjeszté, élénken czáfolá az
ellenvetéseket, melyeket főkép Zátonyi s a báró kérése ellen tettek; az
első, mert mint mondá, a nép fogalma szerint statarialis gonosztevőt
szabad ég alatt kell tartani; a második, mert ez úri háznak még több
nyugtalanságot okozni nem volna illő. De a tiszteletes kívánata Kálmán
szülei s főkép anyja által oly hévvel pártoltatott, hogy az ifjak
közbeszólása e czél elérésére szükséges sem vala.

– Nem tartom ugyan szükségesnek, – mondá Macskaházy nyájasan, – hogy a
rab szobába zárassék. Az utasítás világosan téli időről szól, s Viola,
úgy hiszem, a hideg szelet, mely künn fú, megszokta.

– Ha nyaka megfázik – gunyolódék közben Nyúzó, – holnap nyakravalót kap.

– Ne enyelegj, – folytatá Macskaházy sóhajjal, midőn a rossz hatást,
melyet a főbiró szavai, esküdtjét kivéve, mindenkire tettek, észrevevé,
a – dolog nagyon is komoly. A mint mondám, nem tartom ugyan
szükségesnek, főkép a felsőbb utasítás értelmében nem tartom annak, hogy
a rab más helyre tétessék által. Ha azonban tisztelt háziasszonyunknak
ezzel legkisebb kedvet szerezhetünk, épen nem ellenzem Vándory úr
kívánatát, – feltéve, hogy a biztosságról gondoskodva legyen. Az ablakok
rostélyozva, az ajtó bezárható állapotban, s hogy a szükséges strázsák
felállítása el ne mulasztassék.

– Ha a teins urak parancsolják, – szólt most közben a tiszttartó, ki
Vándory után szinte feljött, – én a rabot oly helyre tudom tenni, hol
semmi ablak nincs.

– Igen, pinczébe – jegyzé meg Zátonyi, – mindjárt gondoltam, ez lesz a
legjobb.

Vándory felsóhajtott.

– Nem, nem, – mondá a tiszttartó – pinczéinkben bor van, oda nem
ereszthetek senkit, a teins uraságnak jószágára, mi rám bizatott,
vigyáznom kell; de a pelyvás kamarába. Az lakattal zárható, köröskörül
nincs ablak, s ha az ajtó elébe csak egy strázsát állítanak, Viola oly
biztos, mintha Munkács várában volna.

Vándory s főkép Kislakyné felszólaltak a terv ellen is, de miután
megjegyzésök, hogy a kamarát nem fűthetni, még Kálmán által sem
tartatott fontosnak: határozattá lőn, hogy a rab a kamarába zárassék, s
maga Nyúzó esküdtjével s Macskaházyval, ki a rab biztosságáról tulajdon
szemeivel akart meggyőződni, elkisérék Vándoryt a tiszttartó házához,
hogy az áttételnél jelen legyenek.

– Vigyázz magadra, – mondá Völgyesy Kálmánhoz, midőn hátrább maradva a
többieket követék, – mikor a hideg kamara mellett nyilatkozál,
Macskaházy gyanakodó tekintetet vete reád.

– Igazságod van, – szólt a másik, homlokára csapva, – mihelyt politikára
van szükségem, mihelyt csak egy kis ész kell: kész az ostobaság. De majd
helyre hozom, ha meglátjuk a kamarát, annyit mondok ellene, hogy –

– Ez is hiba volna, – szakítá félbe Völgyesy mosolyogva, – hadd őket
magokra, s ha pelyvás kamarátok a legrosszabb hely házatokban, bizonyos
lehetsz, hogy Viola oda záratik.

Völgyesynek e jóslatát a történet igazolá; s miután Macskaházy túlvitt
óvatosságból kérdezé, jó materiából épültek-e a falak? s a tiszttartó
méltósággal megjegyezte, hogy teins Kislaky úr curialis épületeit sárból
rakni nem szokta, egy asztal, pad s kevés szalma vitetett a kamarába, az
ajtó elébe két strázsa állíttatott, s Viola minden jelenlevők teljes
megelégedésével a jéghideg kamarában maradt Vándoryval, ki miután
rabjának több testi kényelmet szerezni nem tudott, legalább vigasztaló
szavával akará deríteni éltének vég pillanatait.

Az öreg Kislaky azalatt nejétől követve fejfájás ürügye alatt szobájába
vonult, s míg Zátonyi s a báró fel s alá járva egy másik szobában,
háziurok nevetséges gyengeségéről, Vándory bolond philanthropiájáról s
Völgyesy szemtelenségéről szóltak, nem egy vágyó tekintetet vetve az
asztal felé, hol a tarokk-kártyák feküdtek, s csak Macskaházy és Nyúzó
váratott, hogy játszáshoz fogjanak: addig a háziúr fejét kezére
támasztva ült kandallója mellett, mély gondolatai között felejtve még
azt is, hogy pipája régen elaludott.

– Trézsi lelkem, – szólt végre az öreg, nejéhez fordulva, ki szokása
ellen munkátlanul ült mellette, s majd férjét, majd a kandalló ropogó
tüzét nézve, szinte szomorú gondolatokba mélyedett, – én szerencsétlen
ember vagyok.

Kislakyné felsóhajtott, de nem szólt. A jó asszonynak magának is úgy
látszott, hogy derült életökre sötét felhő borult, mióta házukban egy
ember fordult meg, bármily gonosztevő lett légyen is, kinek Kislaky
életét megmenthette volna.

– Úgy-e Trézsi, – folytatá az öreg szomorúan, – te sem fogsz szeretni
úgy, mint eddig, még Kálmán sem? Mindig az fog eszetekbe jutni, ha
láttok: lám, ez az öreg ember megmenthette volna életét s nem tette.

Kislakyné néhány vigasztaló szót monda közbe, férje szomorúan csóválta
fejét. – Nem, nem, Trézsikém, én jól tudom, én megmenthettem volna ez
embert, s ő mégis meghal. Vére lelkemen fekszik.

A jó asszonynak szive megesett szomorúságán, s a helyett, hogy mint
akará, szemrehányásokat tegyen, azzal vigasztalá, hogy a feleletteher,
ha csakugyan az itéletért valakit felelet terhe nyom, egyaránt fekszik
mindenik biró vállain, hogy egyébiránt már többször életében vett
büntető törvényszékekben részt, s bizonyosan mindig a törvények s
meggyőződése szerint itélt.

– Az más, egészen más! – válaszolt Kislaky szomorúan. – Más
törvényszéknél az ember kimondja voksát tiszta meggyőződése szerint, s a
mit a többség határoz, az történik. Oly eset, hol a rabnak élete csak
egy ember szavától függne, nem fordul elő. Az itélet feljebb megy a
királyi táblához, a felséghez, s ha végre a gonosztevő a legkeményebb
büntetést kapja is, senki szemrehányást nem tehet magának, hogy a rab
halálának ő maga volt oka. De itt, ha meggondolom, hogy csak felmentő
szavazatom, sőt nem is az, hanem csak annak kimondása kivántatott, hogy
a rab rendes biráinak adassék által, s hogy én halálára szavaztam, hogy
én tulajdon kezeimmel adom át hóhérjának e szerencsétlent: ez borzasztó!
Teheti-e ezt oly ember, kinek szive van, érdemli-e az, a ki tette, hogy
valaki szeretve közelítsen hozzá?!

– De ha így veszed a dolgot, – mondá Kislakyné, kinek szemei könyekkel
teltek, – miért szavaztál, az Istenért, halálra?

– Miért? – szólt a háziúr felkelve székéről s fel s alá járva
szobájában, – mert gyáva, haszontalan ember vagyok, mert midőn
körülöttem mindenki azt mondá, hogy magamat nevetségessé teszem, ha a
zsiványt el nem itélem, nem tudtam ellentállni; mert Macskaházy s a
többiek azt kiabálták, hogy ha Viola vallomása a perhez csatoltatik, a
Rétyek még inkább megboszankodnak reám, s eszembe jutott, hogy azon
esetben Kálmánunk Etelkát nem kapja meg. Völgyesy is elment s magamra
hagyott, mintha minden összeesküdött volna ellenem.

– Én Rétyékről ily gazságot nem tehetek fel, – monda gondolkozva a nő.

– Én sem – válaszolt Kislaky, – Macskaházynak alávalósága az egész,… s
én becsületes nevemet, lelkem nyugalmát vesztem általa!

– Nyugtasd meg magadat, – szólt felesége, megszorítva kezét, –
becsületes nevedet nem fogja senki megtámadni.

– Dehogy nem. Völgyesynek talán igazsága van; most, midőn a dolgot
nyugodtan átgondolom, magamnak is úgy látszik, hogy a jegyzőkönyv nem
rendesen szerkesztetett. Kinek fogják ezt hibául tulajdonítani, mint az
elnöknek, nekem. De hagyján; mondják, hogy szamár vagyok, mondjanak
akármit, én nem bánom, de ha kimegyek házamból s e szerencsétlen embert
látom, kit künn határomon felakasztottak, s kinek életét megmenthettem
volna, ha eszembe jut felesége s gyermekei, kik lábamhoz borulva
könyörögtek életeért: éltem nyugalma elveszett.

– Nem fog elveszni, – szólt közbe Kálmán, ki az alatt halkan a szobába
lépve, apjának végszavait hallá. – Ha atyámuram nem ellenzi, Viola
szabad még ma, s vére ez egyszer senkinek lelkét terhelni nem fogja.

A szülék bámulva megfordultak. – Ne tréfálj fiam, – mondá az öreg
Kislaky, – a mit mondasz, lehetetlen.

– Meglehet törvényesen az, – válaszolt az ifjú jókedvüen. – Valamint
törvényesen lehetetlennek tartatik, hogy két tanu szintúgy hazudjon,
mint egy, vagy hogy biró részrehajló lehet s csalódhatik; azonban hála
az égnek, vannak még más lehetőségek is.

– A statáriumnál nincs felebbvitel, – sóhajtott az apa.

– Dehogy nincs – mondá a fiú, – azon felebbvitel, mely minden földi
dolgoknál megvan. A felebbvitel a jövőhöz.

– Nem értelek, – szólt az öreg bámulva.

– Én értem, – vága közbe anyja, kinek szemei az egész idő alatt kedves
fia mosolygó arczain függtek – el akarod szöktetni, nemde fiam?

– Úgy van, kedves anyám. Felebbezzük a pert. Ha Viola kiszabadul, vagy
más biró, vagy végre élete végén Isten elébe kerül, s ott a mai
törvényszéknek itélete új biró által fog megvizsgáltatni. A dolog
törvényesen lehetetlen; de valamint sokan censurára úgy megtanulják
hazai törvényeinket, hogy azokat, melyeket kebleikben a világra hoztak,
elfeledik: úgy én e nem tanult törvényeket tartom eszemben, s nem bánom
egy cseppet sem, ha az egész világ azt mondja is: Viola megmentése
törvényes tekintetekben nem helyesen történt,… csak belsőm mondja, hogy
jól cselekedtem.

Kislakyné imádta fiát, s olvasóim képzelhetik az érzést, melyet ezen
mosolygó arczczal, de mély érzelemnek hangjaival kimondott szavak benne
gerjesztének. – Igazságod van, – mondá örömragyogó szemekkel, –
embertelen törvény, mely azt rendeli, hogy egy szegény szerencsétlen
embert itt tulajdon határunkon akasztassunk fel. Isten is megáld érte,
ha megmentheted.

– Igen, de – szóla közbe az öreg Kislaky, kinek arczán a rövid örömsugár
után, mely rajta átfutott, midőn Viola megmenthetésének lehetőségéről
hallott, most ismét azon bizonytalanság vala észrevehető, mely e
becsületes embert, valahányszor tőle valaminek elhatározása kívántatott,
elfogá – én nem látom át, miként –

– Azt bizd rá, – szakítá félbe a szólót neje, – mihelyt Kálmán első
szavait hallám, meg valék győződve, hogy termékeny fiatal eszével valami
módot gondolt ki – –

– Ez egyszer édes anyám csalódott, – szóla nevetve Kálmán – a termékeny
fiatal ész, mely Viola elszöktetésére módot talált, az öreg János s a
vén Peti czigány esze volt; hanem a mód azért jó marad. – S itt Kálmán
elmondá János tervét, melynek végrehajtása Violának a kamarába záratása
által már megkezdetett.

– Hát azért ellenezted úgy, hogy Viola jobb szobába ne tétessék? – mondá
Kislakyné, – nem foghattam meg.

– És mi másért? – válaszolt Kálmán. – De a mint látja, nekünk tervünk
kivitelére két fontos dolog szükséges: a pincze- és a magtárkulcs.
Magyarországban, főkép törvényes dologban, e kettő nélkül nem mehetünk
semmire E kettőt, édes anyám, ez egyszer rám kell bízni.

– Teljes szivemből, – mondá az asszony, ki most egész derültségét
visszanyerte, s asztalfiókjából sok közül két nagy kulcsot vett ki,
melyet Kálmánnak általadott. – Ne kimélj semmit, igyák ki egész
pinczénket, adass tokajit a hajdúknak, ha szükséges, csak mentsd meg e
szerencsétlent.

Az öreg Kislaky azalatt nagy léptekkel, látszólag a legnagyobb
felgerjedésben járt fel s alá szobájában. – Mi bajod, öregem? – mondá
neje nyájas hangon, midőn utána ment s kezét vállára tevé.

– Arról gondolkozom – szóla az öreg megállva, – mi szörnyű helyzetbe
hozott gyengeségem. Hatalmamban állt, hogy a szerencsétlent megmentsem,
egészen a maga rendén, törvényesen tehettem azt, s most, hogy hibámat
jóvá tegye, fiam valóságos criminalitásba keveredik, talán elrontja
élete szerencséjét, s én nem is mondhatom, hogy ne tegye.

– Ne gyötörje magát agyrémekkel, – mondá Kálmán, – már miként ronthatnám
el éltem szerencséjét az által, hogy e szerencsétlenen segítek?

– Ha Rétyék megtudják, hogy Violát te mentetted meg, – válaszolt apja, –
ismered az asszonynak szenvedélyességét. Már azt is, mit a
tisztújításnál Tengelyiért tevél, ki tudja, fogja-e valaha megbocsátani?

– A mi azt illeti – szólt Kálmán nyugodtan, – nincs mit aggódnunk. Én
sem Rétytől, sem nagyságos nejétől kegyelmeket nem kívánok; s a mi
Etelkát illeti, e sorokból látni fogja, hogy e dologról máskép
gondolkozik. – S evvel a János által vett levelet apjának átadá.

– Angyali teremtés! – szólt anyja, ki férjével együtt olvasá Etelka
sorait. – Igazságod van fiam, Violát meg kell mentened.

– Az első sorok, miket Etelkától életemben kaptam, – mondá Kálmán
lelkesülve, – ha gonosztettet kívánna tőlem, én megtenném, s hát még
ezt!

– Isten mentsen meg, hogy visszatartóztassalak, – szólt az öreg
visszaadva a levelet, – czélod szent s nemes. De mindamellett
törvényeink szerint mégis büntett. Ha nem sikerülne! Ha megtudnák!
Remegek.

– Ha nem sikerülne? – válaszolt Kálmán jókedvűen – de hát mi szükséges
sikeréhez más, mint hogy a hajdúk lerészegedjenek s hideg éjjel Nyúzót s
esküdtjét a szobában tartsuk. Az ajtó, mely a magtárból a tiszttartó
padlására vezet, a mi oldalunkról van bezárva; nincs nehézség, nálam van
a pincze- s magtárkulcs!

– De ha mégis megtudják? – mondá az apa még mindig nyugtalanul, – ha
criminalis pert kapsz?

– Criminalis pert? Nem tudja, édes apám, – mondá Kálmán nevetve, – hogy
a büntető kereset közgyűlésen határoztatik el? S mit féljünk? nálam van
a pincze- s magtárkulcs! – S ezzel Kálmán a kulcsokat, melyeket elébb
diadalmasan felemelt, zsebébe dugva, elment.

– Boldog fiú! – mondá anyja, szeretetteli tekintetet vetve utána – hogy
is ne lenne szerelmes Etelka belé!

– Boldog! – sóhajta Kislaky, a kandalló mellé ülve, – csak ne tudja meg
senki e tettét; szép tett, igaz, de criminalitas.

– Ne kinozd magadat ily gondolatokkal.

– És ha eszembe jut, hogy mindezt elkerülhettük volna, ha felmentő
itéletet mondok.

– Minek törődni ezen? Viola megszabadul s nyugodt lehetsz.

– Mégis szörnyű törvény, – sóhajtott az öreg háziúr, – mely becsületes
embert annak tesz ki, hogy ha teljesíti, egész életében többé nyugodtan
ne aludhassék.

És a jámbor házaspár hallgatva ült egymás mellett, míg az asszony, a
vacsorára teendő készületekre emlékezve, kiment, s Kislaky, pipára
gyújtva, tarokkozó vendégeit keresé fel, kik számos contrájok között a
háziúrról s főfájásról, mely állítólag távollétét okozá, rég
megfeledkeztek.



XXIV.

Mondják, nincs nehezebb dolog, mint embereket észre hozni, s meglehet,
igaz. Hisz mióta a föld tengelye körül forog s rajta emberek
körüljárnak, hány kísérté meg e nehéz feladatot! s hány tapasztalta,
hogy hasztalan fárad! – Nehéz dolog embereket észre hozni; de vannak
alkalmak, midőn az is nehézséggel jár, hogy őket eszöktől
megszabadítsuk, – s Kálmán ez este százszor átkozá végzetét, mely úgy
látszott, nem engedé, hogy Nyúzót lerészegíthesse. Macskaházyról nem is
szólok. Az ügyvéd azon teremtések közé tartozott, kik mindig józanok. –
Ennél Kálmán még kísérletet sem tett. A többiek, a bárót sem véve ki,
nagy erőltetés nélkül, mintegy önként teljesíték fiatal gazdájok
kívánatát. De a főbiró, mint szikla, melyen a zápor nyom nélkül patakzik
le, mint sziget, melyet a tenger árjai hasztalan mosnak, a legjobb vörös
s fehér bor hatalmának ellentállt. Nyúzó közönségesen kerti borral élt,
s Kálmán pinczekulcsát arra használta, hogy azon jó, de közönséges vörös
s fehér bort, melyet Kislaky vendégei máskor kaptak, a legerősebb egri s
hegyaljaival cserélje fel. A főbiró nem tartozott azok közé, kiken –
mint mondani szoktuk – soha a gyengeség erőt nem vesz, s magok olvasóim
Garacson oly állapotban látták őt, minőbe őt most Kálmán helyheztetni
kíváná; de a gyűlölt Völgyesynek jelenléte Macskaházynak intései,
leginkább pedig a nemes dicsvágy, hogy eddig szerzett hirét, mint
Taksony-megyének legerősebb ivója, ne koczkáztassa, oly tökéletesen
ellensúlyozák a bornak hatását, hogy ivási remekletei után is a
részegségnek még semmi nyomai nem mutatkoztak.

– Le akarsz részegíteni, úgy-e? – mondá Nyúzó, miután ismét egy pohár
vörös bort ürített ki, oly képpel fordulva Kálmánhoz, mintha keserű
orvosságot ivott volna. – Hagyj fel ily bolondságokkal. Nincs ember, ki
engem részegen látott.

– Láttalak bruderkám, – szólt az esküdt, barátságosan mosolyogva, – s
pedig emberségesen részeg voltál.

– Kicsoda? – kiáltott Nyúzó.

Zátonyi, ki két könyökére támaszkodva, mély gondolatokba merülten nézé
Macskaházyt, ki ép a kártyákat keveré, a lármára felnézett s megjegyzé,
hogy csakugyan szép statarialis eset, melyet ma láttak. – A
tizenhatodik, melynél életemben jelen vagyok s mindeniknél végeztünk
valamit.

– Az nem tartozik a dologhoz, – mondá haragosan Nyúzó, – én kérdeni
akarom ezt az én esküdtemet –

– Nem tartozik a dologhoz? – szakítá félbe Zátonyi, mindazon
elevenséggel, melyet nehézzé vált nyelve engedett. – Nem vagyunk-e most
is statarialis eljárásban? A törvényszék együtt marad, míg az ítélet
végrehajtva nincs.

– Bolondság! ez sem tartozik a dologhoz, – válaszolt a másik, fejét
haraggal rázva – mikor én Kenyházyt akarom kérdezni –

– Bolondság! – szakítá félbe a táblabiró, a kiosztott kártyákat,
melyeket épen kezébe vett, méltósággal az asztalra csapván, – mikor én
mondom… mit is akartam mondani… igaz, ez nem bolondság, domine
spectabilis, kövesse meg magát, gondolja meg kivel beszél s hol szól. A
hely szentségét vegye figyelembe, mi itt statarialis sedria vagyunk.

Nyúzó mindig türelmetlenebbé vált. Kálmán, ki egy becsületes
veszekedéstől czéljának elérésére többet remélt, mint még hegyaljai
borától is, helybenhagyást integete Zátonyinak, míg ez nagy
önmegelégedéssel folytatá: – Igen, igen, semmi tréfa! semmi nevetség!
míg a gonosztevő kivégezve nincs, mi mint statarialis biróság ülünk
együtt. Benn áll az instructióban; mint statarium eszünk, mint statarium
tarokkozunk, mint statarium –

– Ne kiabáljon a teins úr úgy, – harsoga a főbiró betartva füleit.

– És én akarok kiabálni és én fogok kiabálni, – folytatá Zátonyi mindig
hevesebben, – s szeretném látni, ki fog megakadályoztatni benne. Én
Taksony-megyének oly táblabirája vagyok, mint bárki más; most
harmadikszor candidáltak alispánnak.

A báró, ki a vitatkozás alatt kártyáit megnézve hatalmas játékra
készült, a lehető legnagyobb türelmetlenséggel játszásra inté társait,
de hasztalan. Minden tárgyak között, melyek felett emberek vitatkoznak,
nincs egy, melynél több lárma s keserűség támadna, mint ha az forog
kérdésben: ki józan köztök? s sok ember, ki soha életében egy pohár bort
nem emelt ajkaihoz, hajba kapott legjobb barátjaival, csakhogy
józanságát senki kétségbe ne vegye. Ki várja, hogy akár Nyúzó, akár
Kenyházy ez alkalommal oly könnyen megnyugodjanak, főkép miután Kálmán
mindent elkövetett, hogy vitájok keserűségét nevelje, s a főbiró
Völgyesy ajkai körül gúnymosolyt vélt észrevehetni, melyet nem
tulajdoníthatott egyébnek, mint hogy e gyűlölt ellenség azon merész
ajánlkozásának kivihetőségén kételkedik, miként ő, Nyúzó Pál, minden
pohárra, melyet Kenyházy iszik, hármat ürítend ki, a nélkül, hogy
megrészegednék.

– Már barátom, a mi sok, sok, – mondá Kálmán, – ezt soha életemben nem
hiszem.

– Nem hiszed? – kiálta Nyúzó.

– Nem én, – válaszolt Kálmán, – fogadok akármibe.

– Jól van; két fejős tehén, agaram ellen.

– Nem bánom, noha az agár nem sokat ér, úgy is elveszted.

– Áll a fogadás, ide a poharakkal.

Kálmán alig titkolhatta el belső örömét. Macskaházy mindent elkövetett,
hogy a fogadás visszavonassék; Kenyházy azonban nevetve kiüríté első
poharát. Nyúzó, igérete szerint, felhajtott utána hármat, s a játék
valamivel lármásabban tovább folyt.

Míg Kálmán ily módon az urakkal foglalatoskodott, addig János nem kisebb
sikerrel működött a hajdúk s őrök között, úgy hogy egy kislaki parasztot
s egy vén hajdút kivéve, ki maga is katonaviselt ember vala, nyolcz óra
után alig találkozott valaki az udvarban, kit a legnagyobb hizelgő
józannak mondhatott volna.

A rabnak kamarájában, melynek ajtaja elébe épen e két józanabb őr
állíttatott, mély csend uralkodott. Miután Vándory, ki őt a vallás
vigasztalásaival a halálhoz elkészítette, távozott, neje ment hozzá, s
azóta az őrök, ha néha fülöket az ajtóhoz tevék, csak a halk suttogást
vevék észre, melyben a két szerencsétlen egymástól végbucsút vett, a
főbirónak szigorú parancsolata szerint csak kilencz óráig levén
megengedve akárkinek, hogy a rabbal szólhasson.

E külső csend leirhatlan nyugtalansággal tölté Violának s nejének
szivét. Sokszor gondolt életében azon halálra, melynek most elébe megy.
A pillanattól, hol a szentvilmosi erdőben megfogatott, sorsa el vala
határozva, s ő nem kért, nem mentegeté magát birái előtt, nem annyira
büszkeségből, mint mivel tudta, hogy minden ebbeli fáradsága sikertelen.
A halál végre mi más, mint éltünk elvesztése, s vajon az élet e
szerencsétlennek mit nyujtott olyast, minek veszte felett kesergenie
lehetett volna? Maga, neje s gyermekei, kiknek szeretete azon egyedüli
kincs, mely neki e világon megmaradt, nem lesznek-e boldogabbak vagy
legalább nyugodtabbak, ha a szerencsétlenség, melynek szüntelen
fenyegető veszélye egész éltöket egy hosszú kínná teszi, végre
megtörtént? Hisz mit tehet ő nejeért, ki általa házi boldogságának
örömeitől megfosztatott s földönfutó koldussá tétetett? Mit tehet
gyermekeiért, kiknek atyjok neve szégyenbélyeget süt életökre, kiknek
nem kivánhat, kiktől nem kérhet mást, mint hogy példáját soha ne
kövessék? – Ha majdan nem leszek, – így gondolkozott magában – senki e
vidéken Violáról szólni nem fog. Ki tudja? talán nőm is végre el fogja
felejteni az elátkozott teremtést, ki egész életére csak kínt s szégyent
hozott. Gyermekeim megváltozott névvel máshol fogják keresni
szerencséjöket, s minden jó lesz ismét. Jobb ma, mint holnap meghalni –
s Viola oly nyugodtan várta sorsát, mint kit egy hosszú ideig
előrelátott csapás ér, melynek gondolatával rég megbarátkozott. Ez élet
iránti közönyösség nem oly ritka népünk között, mint azt olvasóim talán
gondolják. – Valamint a rosszabb római imperatorok korában bámulattal
látjuk a könnyűséget, melylyel annyian öletöktől majd önként, majd a
zsarnok parancsolatára megváltak s valamint e tüneménynek okait nem
annyira a stoa tanainak befolyásában, mint azon practicus meggyőződésben
kereshetjük, hogy az életen nem sok veszíteni való van: úgy népünk
könnyen válik meg életétől, hol napibére vajmi sokszor nem éri fel a
fáradságot, mellyel érte szolgált. – Maga Violának neje, mikor a halálos
itéletnek meghallása után ismét eszmélethez tért, nyugodtabb vala, mint
előbbi kétségbeesését látva, valaki gondolhatá. A fenyegető vész, mely
fejök felett annyi ideig lebegett, lecsapott, – e világon nem vala többé
semmi, mitől félniök kellene; – s a végső reménynyel eltünik
nyugtalanságunk is.

Az öreg János jó hirei felzavarák e nyugalmat. A vén katona eleinte
feltette magában, hogy az egész megmentési tervet az utolsó perczig
Violával nem közli. – Isten mentsen meg! – így szólt Kálmánhoz, midőn ez
azon szándékát nyilatkoztatá ki, hogy a szegény embereket tovább
reménytelen állapotukban hagyni nem akarja, – a teins úr mindent
elrontana. Ha az asszony megtudja, hogy férjét megszabadítjuk, nem fog
uralkodhatni magán, észreveszik és akkor vége mindennek. Legjobb, ha
utolsó perczig nincs reményök, akkor legalább senki változást rajtok
észrevenni nem fog.

Jánosnak okoskodása oly helyesnek látszott, hogy Kálmán által
ellenmondás nélkül elfogadtatott, s az öreg huszár később önmagán
tapasztalá, mennyire veszélyes valakire titkokat bizni, midőn vén bolond
létére – mint később többször életében mondá – alig találkozott
Violánéval magányosan, alig látá ez asszony szótalan kétségbeesését,
midőn az egészet maga kilocsogá, s a leirhatlan boldogság kifejezését
látva, mely a szerencsétlennek arczán egyszerre átsugárzott, örömében
észre sem vette, hogy ha e pillanatban valaki a szobába lép, Zsuzsi
szerencsés mosolygásából, melylyel Jánosra tekintett, igen sokat
gyaníthatott volna. Ki tehet róla! az élet, bármennyit beszélünk
tervekről s előre tett számításainkról, nem sakkjáték. A legildomosabb
játszó tudva, hogy nyerése nem kizárólag ügyességétől, hanem nagyrészint
a sorstól vagy véletlentől függ, nem óvhatja meg magát azon
szenvedélyektől, melyeket minden sorsjátéknál működni látunk; az alakok,
melyekkel terveinket kivisszük, nem érzéketlen fabábok, hanem érző s
hozzánk hasonló lények, kik szenvednek s örülnek, mint mi, kikhez
százféle érzemény s indulat köt. – Ki birja ily viszonyok között mindig
megtartani tervét? Midőn az öreg huszár a szobába lépve, hol Violáné
gyermekeivel ült, a halvány asszonyt látá, ki alvó gyermekét ringatá
karjai között s szomorú gondolataiba merülve nem is véve észre beléptét;
midőn a kis Pista vörösre sirt szemekkel elébe lépett s őt a gyermek
ellentállhatlan nyájasságával kezénél fogva anyjához vezeté s kéré, hogy
vigasztalja őt, s midőn a gyermek Zsuzsi karjai között a neszre
felébredett s mosolygva nyitá fel szemeit anyjára, kinek szemei e
mosolygásnál könyekbe lábadtak: akkor Jánosnak feltételei mind füstbe
mentek, s midőn Violáné kisdedét ajkaihoz szorítva felsóhajta: – A
szegény nyomorult nem tudja, mi hamar árva lesz – az öreg, kemény
kezével szemeit törülve nem válaszolhatott mást, mint: – Nem lesz biz’
az lelkem Zsuzsi, ép oly keveset, mint belőled özvegy nem lesz – s csak
a bámuló tekintetből, melyet az asszony reá vetett, vevé észre, mit
mondott.

A titkot e szavak után már nem lehetett többé megtartani; a kis Pista
kiküldetett tehát, s János suttogva elmondá minden készületeit. – Látod,
– tevé jókedvűen hozzá – hogy mindenről gondoskodtunk. Sebaj, pár óra
mulva, mikor az urak s a strázsák hortyognak, pedig derekasan
felöntöttek a garatra, férjed szabad lesz, jó lóra kap s azután
kereshetik. Nem kell mindjárt lemondani a világról, nem kell
kétségbeesni. Azaz, mit is mondtam? – igazítá ki magát – kell bizony,
szomorkodjál csak, essél kétségbe, jajgass, rimánkodjál, máskép az urak
észreveszik. Vén szamár létemre nem is kellett volna megmondanom az
egészt, nem fogod magad tettethetni s akkor mindennek vége volna.

Violáné, mindig suttogva, férje elszöktetése iránt mindenféle kérdéseket
tett Jánosnak.

– Add ide egy kissé gyermekedet, – mondá, miután ezekre felelt, – hadd
nézzem meg, hadd tánczoltassam meg térdemen. Ej be szép gyerek ez! –
mondá s egész arcza mosolygott, midőn a kisdedet vigyázva kezeibe vevé.
Soha szebbet nem láttam – s hogy nevet a csintalan, mintha százszor
körülhordoztam volna; dehogy engedjük, hogy apjának baja történjék! Ej,
Zsuzsi, ha nekem ily gyermekem volna!

– Az enyimek szeretni fogják kendet, mint második apjokat, – szólt az
asszony, tekintetet vetve Jánosra, melyben az anyának boldogsága, midőn
gyermekét dicsérni hallja, egész háladatosságával vegyült.

– Igen, mint második apjokat, – válaszolt az öreg, sóhajtva, – de ha az
embert úgy szeretik, mint első apjokat, az mégis egészen más lehet.
Látod-e Zsuzsi, én sokszor gondolkozom arról, miért nem adott Isten
nekem is gyermekeket? Azt mondják, mert nem volt feleségem. Igen, de
miért nem volt feleségem? Ha háboruba nem kellett volna mennem, most már
unokám lehetne, s hidd el, itt ez ezüst emlékpénzt és keresztemet oda
adnám ma mindeniket egy ily gyermekért, mint a tieid, – mind a kettőt
odadnám biz én egyetlen egyért. De Isten neki! talán azért nincs
gyermekem, mert valamennyit egyformán szeretném akkor is. A gyermek
mikor kicsi, mind egyformán szép, nincs is különbség köztök, fürgék,
elevenek, mint a kis halak s később a feléből is béka válik.

János ekkor közelgeni látá a kis Pistát, ki Vándoryval együtt
visszatért, hogy anyját apjához hivja, s csak még hamarjában azon intést
adva, hogy a világért el ne árulja magát, távozott nem kis aggodalmak
között, midőn a szobát elhagyá s meggondolá mindazon veszélyeket, melyek
titkának közlése által támadhatnak, ha Violáné reményeit elárulná.

Az öreg Jánosnak aggodalma azonban e tekintetben egészen felesleges
volt. A jó hir, melyet Violánénak hozott, s melyet ez, mihelyt magát
férjével magányosan látta, vele közlött, mondhatlan nyugtalansággal
tölté sziveiket. Ez természetünk, – a lombatlan fa nyugodtan áll, s a
legerősebb szél alig ingatja száraz ágait; a zöld sudarak remegve
hajlonganak a leggyengébb szellő érintése alatt, – s ki Violát most
látá, midőn szabadulása oly valószinűnek látszott s felgerjedésének okát
nem ismeré, nem gondolhata egyebet, mint hogy a szilárd férfiún végre a
haláltól való félelem erőt vett. És bámulhatjuk-e ezt? Nem lüktetett-e
minden erében azon életerő, mely, bármennyi kínok között folyjanak
napjaink, mindenikünket ösztönszerűleg létéhez köti? Nem látá-e nejét
maga mellett? Nem jutott-e szükségkép eszébe, hogy gyermekeinek reá még
szükségök van? – Viola régen gondolkozott élete módjának
megváltoztatásáról. Most biztos kilátás nyilt előtte. A kislaki
gulyásnak öcscse, miután előbbi urától bizonyítványát s elbocsátó
levelét s a megyétől útlevelét megkapta, meghalt, épen azon pillanatban,
midőn nejével s három gyermekével a harmadik vármegyébe készült, hol
neki bátyja ajánlatára, ki előbb maga ott lakott, gulyási szolgálat
igértetett. Az irományok az öreg Istvánnál valának, ki Violát, öcscse
helyett, maga oda akará vezetni. Ott, husz mérföldre előbbi élete
szinhelyétől, magányos tanyán, senki által nem ismerve, nem nyílik-e új
élet, új szerencse az ennyit üldözöttnek? s minde boldogság, melyet oly
közel, melyet maga előtt látott, nem függ-e egy hajszálon? – Ha
valakinek a házban eszébe jut, hogy a tiszttartó padlását a magtártól
csak egy ajtó választja el, s a magtár elébe őrök állíttatnak? ha a
dörömbölésre, melyet a padlás deszkáinak felfeszítése okozni fog, a
strázsák felébrednek? – – száz lehetőség, s mindeniknél a boldogság
helyett, melyet maga előtt lát, ocsmány halál s neje s gyermekeinek
nyomorusága! –

Ily állapotban találá rabját Nyúzó, ki miután esküdtjét holt-részegen
szobájába viteté, Macskaházy s a tiszttartó kiséretében, nem ugyan
biztos lépésekkel, de annyival több méltósággal arczán, tíz óra felé
lépett a kamarába. – A változás, mely Violán történt, sokkal
szembetünőbb volt, sem hogy főkép Macskaházy s a tiszttartónak figyelmét
elkerülhette volna, – s miután Nyúzó, a kamarában körüljárva, a falakat
a legnagyobb, figyelemmel tapogatta, s a szalmát botjával felturkálta, a
tiszttartó neki fülébe sugá, hogy a zsivány egész bátorságát
elvesztette.

– Elvesztette!? – mondá Nyúzó, felkaczagva. – Ugy-e bár, hát hol most a
bátorság, Viola?… Miért vagy most oly alázatos, hisz máskor
legénykedtél?

– Teins uram, – válaszolt a megszólított, ajkait harapva, – a lépés,
melyre készülnöm kell, nem gyerekség, s az embernek szive is van.
Feleséget s gyermeket hagyok magam után, s ki tudja, szegényekből mi
lesz.

– Feleséged persze Zsuzsi? – no – tevé mosolyogva hozzá – arról majd
gondoskodom.

Violának felforrt vére, de erőt vett magán s hallgatott.

– És gyermekeid? hát, ha majd felnőnek, – folytatá a főbiró jókedvűen, –
oda kerülnek, hova te. De minek ennyi locsogás? – szakítá félbe magát
egész főbirói méltóságával. – Te Zsuzsi, lódulj, elég időtök volt
pityeregni, és te készülj holnap reggelre.

A rab, kiben e pillanatban helyzete bizonytalanságának kínos érzete ép
úgy feltámadt, mint nejében, remegve megölelte őt, s a szerencsétlen
asszony nem birt megválni férjétől, kit görcsösen átfogva karjaival,
fájdalmának egész szenvedélyével szorította kebléhez.

– Mondom, elég időtök volt pityergésre! – kiáltott Nyúzó, botjával
türelmetlenül egy székre csapva, – ki innen s azzal vége. – Zsuzsi, kit
a főbiró, midőn szava nem fogadtatott, kendőjénél fogott, ellentállás
nélkül elvált férjétől s az ajtón kiigazíttatott, hová őt Macskaházy s a
tiszttartó követték. Nyúzó még egy perczig megállt s szemeit a rabra
függesztve, megelégedett mosolygással nézé sápadt arczvonásait s a
remegést, melyet ajkai körül észrevett s félelemnek tulajdonított. – No,
Viola, – mondá végre nevetve – ki akasztatja fel holnap a másikat?
Megigértük egymásnak ugy-e? – lám, én szavamat tartom. – S ezzel a
főbiró kiment s az ajtót bezárta maga után.

A tömlöcz ajtaja mellé, mint mondám, a két legjózanabb őr állíttatott
fel; miután azonban a regényiró is a valószinűség keskeny korlátai közé
szoríttatik, meg kell vallanom, hogy annyi bor után, mennyit János
biztatására e két ember ivott, e józanság nem vala olyan, hogy vele
Macskaházy megelégedett volna, s épen sóhajtva panaszlá a tiszttartónak,
miként ura túlvitt vendégszeretete következtében az egész ház részeg,
midőn Nyúzó a rabtól kijött.

– Ki részeg? mi részeg? – mondá mérgesen a szólóhoz fordulva, kinek csak
utolsó szavát hallá. – Kikérem magamnak, itt senki nem részeg, senki nem
lehet részeg, azt mondom én, és punctum.

– Ne prostituáld magadat, – súgott Macskaházy fülébe, – ki szólt rólad?
de itt ezek az emberek, nézd csak, leitták magokat, mint a csap.

– Igazság! – kiáltott most Nyúzó, – mind részegek vagytok, semmire
kellők, felakasztatlak. Ha a zsivány elszökik, egyik lóg közületek, úgy
vigyázzatok magatokra. Csúfság lerészegedni az embernek, elinni eszét,
mint a vadállat.

Az őrök természetesen esküdtek, hogy egy csepp bort sem láttak s hogy
rabjok, ha ördög volna is, bizonyosan nem szökhetik meg. Macskaházy
azonban biztosabbnak gondolá, ha mindemellett az ajtót lakattal
bezárván, a kulcsot magával viszi, mit azonban Nyúzó, mint egyenesen
hivatalába való beavatkozást, annyival kevesebbé tűrt, mennyivel inkább
észrevevé, hogy a kulcs Macskaházy által azért kivántatik, mert
józanságához bizodalma nincs. A főbiró tehát önzsebébe dugta a kulcsot,
s nem kevés káromkodással, mely között a részegség ocsmány bűne ellen
kikelt, aludni ment.

Kislakon minden ismét csendes lőn. A birák nehéz fáradalmaik után
ágyaikba vonultak. A kapunál s ház körül felállított őrök, mihelyt a
főbiró távozott, lefeküdtek s a kislaki bor dicséretét hortyogák. A
tiszttartó fejére húzta hálósüvegét, s fontosságának s e napon mutatott
ügyességének érzetében dunnája alá bújt; s habár Violáné a
bizonytalanság minden kínaival keblében dobogó szivvel ült az ágy
mellett, melyen gyermekei aludtak, s most először életében nem érzé
megnyugtatva szivét, midőn az angyali békét látá, melyet az álom
gyermekarczaikon elterít; habár Kálmán sebes léptekkel méré fel s alá
szobáját, alig várhatva a pillanatot, melyben terve kiviteléhez hozzá
foghat, s maga az öreg Kislaky most először évek óta nem talált álmot és
sóhajtozva hánykolódott ágyában: az úri udvar körül minden hallgatott, s
csak a kutyák, melyek a faluban időről-időre felszólaló társaiknak
feleltek, szakíták félbe ugatásaikkal az ünnepélyes csendet.

A rab kamarájában szintén minden hallgatott, s az ajtó elébe állított
őrök, mihelyt a félelem, melybe a főbiró által hozattak, hatni megszünt,
nagyokat ásítva várák a pillanatot, melyben mások által felváltatnak.

Az éj sötét s hideg vala. A felhők, melyek az eget egész napon át
takarták, leereszkedve, nedves ködfátyolt borítának a tér felett, s noha
mindketten János segedelmével derekasan felmelegíték gyomraikat, a
nedvesség, mely ruhájokon keresztül kívülről jött, győzni kezde a
nemesebb nedvek felett, melyeket belsejök mágában rejtett, s noha a
katonaviselt hajdú nyugodtabban tűré sorsát, társa sóhajtozva
panaszkodott a hideg ellen, melyben ha fel nem váltják, ő bizonyosan
megfagy.

János, egyaránt megelégedve az éjtszakával, mely oly sötét vala, hogy
három lépésnyire sem lehetett látni, s a külső őrökkel, kik mind mélyen
aludtak, azalatt Petivel találkozott, ki Viola lovával a kert kerítése
megett várt. Az öreg czigány vas rudat, fogókat, szóval minden a padlás
felfeszítéséhez szükséges készületeket hozott magával s azon hirrel
jött, hogy István gulyás éjfél előtt lovaival s szekerével a
szérüskertnél lesz, hogy Zsuzsit s gyermekeit elvigye. Peti tanácsa
szerint Viola nejét s gyermekeit a főbiró hatalmában hagyni nem
lehetett. István gulyás legjobbnak találta, ha ezeket egyenesen új
rendeltetésök helyére viszi, Viola maga lóháton utánok jöhet.

Az öreg János e hirekre nem kis megelégedéssel pödré bajszát, – s miután
Viola jó lovát megsimogatva a kerítéshez kötötte s Petinek meghagyta,
hogy a magtár közelében rejtezzék el, maga ismét a kamara előtt álló
őrökhöz tért vissza, kiket boszúságára még ébren talált.

– Hát nincs-e még tíz óra? – szólt, midőn Jánost megismeré, az egyik, ki
elfáradva leült, s hogy bundáját jobban összefoghassa, puskáját maga
mellé a földre fektette.

– Persze, – szólt sóhajtva az előbbi, – inkább hatszor robotra mennék;
még katonának is sok. Im pajtásom háborúban is volt, mégis azt mondja,
soha ily sokáig vártát nem állt.

– Ki tehet róla – mondá a másik, – mikor parancsolat.

– Persze parancsolat, – sóhajt ismét az előbbi, – az uraknak könnyű
parancsolni. Menj ide, menj oda, állj itt, fázzál, koplalj! – ők
jóllakva lefekszenek. Még ha legalább enni adnának, vagy egy kis
pálinkát – csak hogy meg nem fagyunk.

– No várjanak kendtek, – mondá János, – Kálmán úrfi, mikor ma jöttem,
égett bort adatott, fenn áll a szobában, még majdnem az egész palaczk
teli van, majd abból hozok.

S ezzel János elment, s Kálmántól, kit a dolgok állásáról tudósított,
egy majdnem teli palaczk sligoviczával s egy darab kenyérrel tért
vissza.

– Látják kendtek, – szólt az öreg huszár, miután palaczkából egy kortyot
nyelt s azt előbb a hajdúnak, azután a másik őrnek odanyujtá, – ez mind
csak onnan van, mert a házban nincs senki, a ki becsületesen
commandirozni tudna. Ha akár a főbiró, akár más valaki ezek közül az
urak közül valaha katona lett volna, nem kellene itt állniok,
gondoskodott volna ablőzungról s most pihenhetnének, hanem így –

– Hisz végre csak felváltanak! – szólt az őr elijedve a kilátástól, hogy
az egész éjt itt töltendi.

– Boldogok, a kik biznak az Úrban, – mondá János nevetve, – szeretném
tudni, kivel váltsanak fel, mikor a többiek mind alszanak.

– Add ide még egyszer azt a palaczkot, még mindig fázom – mondá az őr,
türelmetlenül rázva fejét, míg társa, nagyokat sóhajtva, fegyverére
támaszkodott.

János mielőtt a kívánt palaczkot odanyújtá, úgy tetteté magát, mintha ő
is innék, s e cselekvés által a hajdút példája követésére birá. Az egész
ideig az öreg huszár azzal mulatá őreit, mennyire bizonyos, hogy senki
felváltásukra jőni nem fog. Azalatt a palaczk mindig kézről-kézre ment,
míg az egyik őr végre szörnyet ásítva esküdött, hogy mi őt illeti, ő nem
tarthatja ki tovább s mindjárt lefekszik; a hajdú is, bár a szigoru
parancsolatról szólt, megvallá, hogy maga sem tudja, hogy’ marad ébren
reggelig.

– Tudják-e kendtek, mit? – mondá János barátságos hangon. – Katona ember
vagyok, eleget strázsáltam életemben s egy cseppet sem vagyok álmos,
menjenek a fészer alá s feküdjenek a száraz szalmára, ha érzem, hogy
álmos leszek, felköltöm. Addig kialuszszák magukat, s holnap, ha a
szolgabiró jön, ébren lehetnek.

Ez ajánlat a paraszt-strázsától azonnal, a hajdú által, kiben régi
katonai engedelmességének még némely nyomai megmaradtak, kételyek után
elfogadtatott, s János rövid idő mulva a fészerből hortyogást halla,
melyből valószinűvé vált, hogy terve kivitelének többé semmi útjában nem
áll.

Az öreg huszár letevé fegyverét, melyet a hajdútól általvett s halkan a
fészerhez lopódzott. Meggyőződvén, hogy csakugyan mindkét őr már alszik,
azonnal a magtárhoz sietett, hol Peti s Kálmán a legnagyobb
türelmetlenséggel várának reá.

János lehúzta csizmáit, – a czigánynak erre nem volt szüksége, – s
miután a lépcsőzeten lámpást gyújtottak, csendes lépésekkel felsiettek a
magtár padlására, míg Kálmán utánok nézve az ajtó előtt megállt, s
köpönyegébe burkolva dobogó szivvel hallgatódzott: nem történik-e
valamí, mi által terve utolsó pillanatban megakadályoztatnék.

Nem soká álla így, midőn egyszerre lépéseket halla. A közelgő a háztól
jött, hol a törvényszéki tagok aludtak s Kálmán, a magtár másik oldalára
vonulva, már káromkodni kezde magában, hogy Nyúzót nem birta eléggé
lerészegíteni, midőn az alakban, mely nagy bottal s lámpással kezében
lassú lépésekkel közelgett, Macskaházyra ismert. Kálmán első pillanatban
bizonytalan vala, mit tegyen, s volt egy percz, melyben az ildomos
ügyész a leütésnek legnagyobb veszélyében forgott, ha az ifjúnak eszébe
nem jut, hogy az zaj nélkül nem történhetik s hogy minden percz,
melylyel az előbb történik, Viola megmenthetésének valószinűségét
kisebbíti.

Macskaházy lámpásával mindig tovább haladt a kamara felé, s alig
képzelhetni a meglepetést s haragot, mely keblét eltölté, midőn a
kamarához érve lámpájával körülvilágitott s látá, hogy a rab őr nélkül
hagyatott. – Mindjárt gondoltam, szóla magában, hogy itt valami gazság
czéloztatik. – Kálmán úrfi Nyúzót s minden őröket és cselédeket
lerészegített. Meg akarják szabadítani, világos! A törvényszéknél nem
sikerült, most erőszakot czéloznak. Vissza kell mennem, felköltök egy
pár embert s akár magam strázsálok itt reggelig… Violának meg kell
halni! ha ügye rendes törvényszék elébe kerül, vallomásaival engem kever
belé, s ki tudja, számos elleneim mellett mi lehetne következése?!

Az ügyvéd már visszafelé fordult, midőn a rab kamarájában hallatszó zaj
figyelmét magára vonta. Ugy látszott, mintha recsegést hallana. Az
ajtóhoz illeszté fülét s világosan hallá, miként emeltetik ki egy
padlásdeszka, s miként eresztetik le valami a kamarába. – A padláson
törnek be! – kiáltott fel – átkozott! nincs itt senki? Várjatok
semmirevalók, itt vagyok! – S Macskaházy minden ildomossága mellett
annyira megfeledkezett magáról, hogy a rabhoz bement volna, ha Nyúzó, a
kamarát elzárva, a kulcsot nem viszi magával.

E lármára, melyet a kamarában dolgozókon kívül, kik épen a padláson
talált lábtót a tört résen leereszték, Kálmán is hallott, a fészerben
alvó őrök felébredtek, de nem annyira, hogy teljes eszmélethez jussanak;
annyival nagyobb rémülés tölté el a szegény tiszttartó szivét, ki egy
idő óta a halálos félelem minden fokozatain szintúgy keresztül ment,
mintha ő lett volna az, kit a törvényszék elitélt.

A tiszttartó, mint mondám, soha életében büszkébb érzelmekkel nem tette
fel hálósüvegét, mint ez este. A leereszkedő mód, melylyel a törvényszék
minden tagjai s főképen a báró – ki mégis csak szinte mágnás – vele az
egész napon át szóltak, a fontos megyei, sőt mondhatni országos feladat,
melyet ez nap teljesített, a bámulatra méltó találékonyság, melyet
minden dolgoknak czélszerű elrendelésében tanusított, s melynek hire
kétségen kívül messze száll, önszemei előtt, – noha az érdemes férfi
magát soha lenézni nem szokta – mintegy kettőzteték becsét. A tiszttartó
tökéletesen meg volt elégedve magával. – Hej! – így álmélkodott –
ilyenekre születtem én! mit ér az ostoba gazdálkodás! Szemetet hordatni,
szántatni, vettetni, nyomtattatni, ez nem nekem való. Nekem juristának
kellett volna lennem, az Isten arra teremtett. – Átgondolá, mi lehetne,
ha jogot hallgatott volna. Alispán, ki tudja, talán a hétszemélyes
táblánál biró, főispán, kamarapræses, vagy ország zászlósa.
Törvénytudóból mi nem lehet Magyarországban?! Képzete, segítve az
erősebb bor által, melyet a vacsoránál a többiekkel ő is ivott, nem
ijedt vissza semmitől, és a vastag ember nyugtalanul hánykolódott körül
ágyán, mintha mind e hivatalok már-már vállait terhelnék.

De tudjuk, az álomnak nincs erősebb ellenszere ily ábrándozásnál. A
hasonszenvi gyógyítás elveit látszik bebizonyítani, hogy éber álmaink,
melyeket szerelem vagy nagyravágyás előttünk átvezet, elűzik azon
kedvesebbeket, melyek önként jőnek, s melyek között lelkünk ép úgy
kipihen, mint amazoknál elfárad, s a tiszttartó bármiként hunyta be
szemeit, bármennyiszer kényszeríté magát ásításhoz, teljességgel nem
birt elaludni, mi más embernek is kellemetlen, hát még tiszttartónak, ki
ahhoz szokva nincs. A szerencsétlen, ki máskor, este felé,
beszélgetéseivel egész társaságokat el tudott altatni, s kinek
mestersége most önmagán kudarczot vallott, elkövetett mindent, hogy
tűrhetetlen helyzetéből szabaduljon, s hogy magát álomba szenderítse.
Számlálni kezde. Hasztalan, a számlálás közt hivatalos számadásai
jutottak eszébe, s mennyivel inkább elmélyedett összeadás s
levonásaiban, annyival inkább úgy látszott, hogy semmi össze nem üt. A
tiszttartó felnyitá szemeit s körültekintett. A leégett gyertya
világítása mellett a szobában minden rémületes alakot vett magára. A
mult évek rovásai, melyeket régi magyar gazdák szokása szerint a szoba
gerendáin tartott, nagy árnyékot vetettek, mindannyi óriási bot, mely
feléje nyult, s a lobogó világban ingadozva, fenyegetődzni látszott.
Borzadva eloltá gyertyáját, de mit ért? – A számadások helyét most
mindenféle rablások emléke váltotta fel. A megye legnagyobb zsiványa
halálra itélve a házban tartatik, ki tudja, mily számos bandája van? S
ha ez, hogy vezérét megmentse, a házra törne, mi lesz belőle szegény
tiszttartóból, ki a haramját legnagyobb szorgalommal őrizteti, maga
rendelte meg az ácsnál akasztófáját, s nem egyszer mondá az udvaron száz
ember előtt, hogy Violának függni kell, mit a zsiványok eddig bizonyosan
megtudtak? S nem hált-e ő két esztendő óta, mióta őt a guta kerülgeté,
mindig nyitott ajtókkal? Nem jöhetnek-e, miután a máskor a pitvarában
háló hajdú ma strázsálni ment, a zsiványok minden akadály nélkül
szobájába? A tiszttartó félelmében izzadni kezdett. E pillanatban feje
felett a padláson mintha lépéseket hallana. – Elrémülve felült ágyában.
Fülei csengeni kezdtek, de mégis tisztán hallá a lépéseket s mindjárt
utána a neszt s recsegést, melyet a deszkák felfeszítése okozott. Nem
lehet kétség. – Irgalmas Isten! – szóla halkan s kezei akaratlanul
imádságra szorultak össze. Mit tegyen? Be kell-e zárnia ajtaját? – – de
fülei csengnek, mintha egy nagy madár szárnyütései lebegnének körülötte,
szive oly csudálatosan dobog, keble feszül, hogy alig vehet lélekzetet,
hozzá a hideg veríték homlokán s e remegés minden tagjaiban, mind a
gutaütésnek világos előjelei. – Ha bezárom az ajtót s senki segítségemre
nem jöhet, veszve vagyok, – így gondolá magában s dunnája alá bújt. Más
részről e recsegés, mely mindig erősebb lett s az éj csendjében úgy
hallatszott, mintha a mellékszoba padlása feszíttetnék fel; ki tudja,
hány zsivány van, s miket kell szenvednie kegyetlenségöktől, ha az ajtót
nem zárja be, hogy legalább míg az feltöretik, segítség-kiáltásra időt
nyerjen? Halála így még biztosabb. Végre, nem valószinű-e, ha a hideg
szobában így izzadva felkel, a guta azon pillanatban ütheti meg, melyben
ágyából kiszáll? A szerencsétlen sóhajtozott, imádkozott kínjában; tíz
esküvést tett, hogy soha magányosan egy szobában hálni nem fog, hogy még
holnap elveszi gazdasszonyát, hogy soha vacsorára bort nem iszik; de e
feltételek mind csak a jövőn segíthetének, s a jelenben mégis e két
szörnyű veszély állt előtte, mely lelkét rémüléssel tölté, s mely között
nem tuda választani. Végre, midőn Macskaházy kiáltó szavát hallá, melyet
félelmében meg nem ismert, a látszólag közelebb álló veszély legyőze
minden más tekintetet, s a tiszttartó magára véve dunnáját, felkelt s az
ajtó felé ment. De ki képzeli borzadását, midőn egyszerre a pitvar
ajtaját megnyilni s valakit sebes léptekkel szobája felé sietni hall.
Sietett ő is s leejtve dunnáját, már a kulcs felé nyult, midőn ajtaja
felrántatik s egyszerre egy bundás ember áll előtte.

Van egy pillanat, melyen túl a félelem kétségbeeséssé válik s a gyávát
hőssé változtatja, s ez tiszttartónknál bekövetkezett. – Félig
magánkívül, dühösen, mint ki életeért küzd, kiméletlenül, mint ki
kiméletet nem vár, ragadá meg a belépőt, s a jövő perczben Macskaházy
segedelemért ordítva a földön hevert.

– Zsivány! – kiáltott a tiszttartó, ellenét torkánál szorítva, míg másik
kezével fejét s vállait döngeté.

– Megbolondult! – sikoltott a másik, ki megtámadójának fülébe
kapaszkodva, magát szinte veréssel s karmolással védelmezé, míg az
iszonyú zajra emberek lámpákkal jöttek, s a két küzködő, derekasan
összeverve, véres orral s szájjal elválasztatott s bámulással egymásra
ismert.

– Hát a teins úr akart kirabolni? – mondá a tiszttartó bámulva.

– A tiszttartó megbolondult! – kiáltott Macskaházy – az világos, zárjuk
be itt szobájába; de jerünk hamar, mert a rab szökik. – S ezzel
valamennyien e tanácsot követve, a lihegő háziurat, rácsukva ajtaját,
magára hagyák s Macskaházy után a kamarához siettek, míg amaz elbámulva
az ügyész szemtelenségén, remegve a félelem, harag s megerőltetés
következtében, állt ott fehér hálósüvegében. Végre a szoba hűvössége
ismét gutaütésre emlékezteté, s ágyába bújva, vánkosai között
álmélkodott tovább a világ álnokságán.

Hogy Macskaházy a rabot kamarájában, mely feltöretett, nem találta
többé, az, ha az időt meggondoljuk, melyet a tiszttartó karjai vagy
inkább körmei között töltött, csak természetes. Macskaházy még a kamra
ajtajánál kiáltozott, mikor Viola már a padlásra ért, honnan egy
perczben Kálmánnál termett, s rövid köszönetet mondva, szabadban látá
magát. Kálmán a magtárt bezárva, Violánéhoz sietett, hogy neki hírt
vigyen s őt a hátulsó kert ajtajánál gyermekeivel kibocsássa; s még alig
értek a kertbe, midőn a sietve távozó lókopogást hallva, meggyőződtek,
hogy a rab biztosságban van. – Az asszony Kálmánnak erőszakkal kezet
csókolva, szintén elsietett; ő maga boldogan, mint ki egy jótett
öntudatával bir, a tiszttartói lak felé ment, honnan mindinkább növekedő
zaj hallatszott.

A zajt s rendetlenséget, melyet Kálmán itt talált, nem fogom leirni,
olvasóim ismerik a személyeket s az állapotot, melybe a kislaki pincze
segedelmével jutottak. Elég legyen mondani, hogy az egész ház, urak,
szolgák, pandurok s a faluból a lármára becsődült parasztok gyertyákkal
s lámpásokkal vad zavarban futkostak egymás között, s miután mindenik a
kamarába nézett, s mindenik megmagyarázá, hogy a rab bizonyosan a
padláson szökött ki, – min senki nem kételkedett – mindenki tanácsolt s
parancsokat osztogatott, s senki a rabot üldözőbe venni a maga részéről
szükségesnek nem tartá, úgy hogy Macskaházy éberségének csak véres orra
s betörött fogai maradtak jutalmul.

Már szürkülni kezdett, midőn valamennyien bámulással hallván, hogy senki
a rab után nem küldetett, – nagy valószínűség arra, hogy az magától
visszajő, nem lévén – érzeni kezdék, hogy éjjelöket álmatlanul
töltötték, s ennyi fáradság után rövid nyugalmat keresni ismét éji
hajlékaikba vonultak, Kenyházyt kivéve, kit sem a lárma, sem hajdujának
ismételt rázásai, sem Nyúzó káromkodásai, nec ardor civium, nec frons
instantis tyranni, felébreszteni képesek nem voltak.

Midőn Kislaky fiával szobájába jött, a jó öreg Kálmánnak nyakába borult.
– Akármi legyen következése, – szólt meghatva – Isten áldjon meg, hogy
lelkemet az örök szemrehányástól megmentetted. Én statarialis biró nem
leszek soha többé életemben.

Kálmán meghatva megszorítá kezét s szintén szobájába vonult, s az úri
ház s tiszttartólak körül ismét csend lőn.



XXV.

Nincs kínosabb helyzet a világon, mint midőn munkás ember betegség vagy
más körülmények által nyugalomra kényszeríttetik. Főkép fiatalabb
napjainkban érezzük e kínokat, hol személyes befolyásunkat sokkal
fontosabbnak tartjuk, mint később, s úgy látszik, mintha a világ vagy
legalább azon kör, melyben forgunk, nem mozoghatna, ha mi nem nyúlunk
kerekei közé. Ez vala Ákosnak helyzete azon egész idő alatt, melynek
történeteit az előbbi fejezetekben leirtam, – s alig hiszem, hogy az
orvos és Vándory komoly intései őt szobájában tarthatták volna, ha
Etelka apjával Tiszarétre nem jön s bátyjának nem mondja, miként Vilma,
kit azonnal meglátogatott, tőle mint szerelmének jelét kívánja, hogy
orvosának tanácsát kövesse.

Az alispán, mint mondám, kevés órával neje után érkezett meg Tiszarétre.
Réty sokkal ildomosabb férfiú vala, semhogy, mihelyt a tisztújítást
bevégezve látta, hol akaratát az utolsó esküdtig keresztül vitte,
véghetetlen aggodalommal ne szólt volna Ákosról, habár tudta, hogy sebje
legkevésbbé sem veszélyes. – Az apa apa marad, – mondá vigasztalóihoz,
kik között okainak számára s bőségére nézve leginkább báró Sóskuty
tünteté ki magát. – Ákos egyetlen figyermekem. Nem mintha lányom iránt
nem viseltetném hasonló szeretettel – az egész világ tudja, mennyire
imádom Etelkát is – de Ákos egyetlen figyermekem, s ki tudja, nem csal-e
a hír, mely sebét könnyűnek mondja? – Kézen ejtett sebek, mint igen
tisztelt főorvosunktól – az említett épen jelen volt – többször hallám,
néha tetanust s halált okozhatnak,… s ha szegény Ákosomat elveszteném! –
Az alispán valahányszor előadásában ezen ponthoz ért, mélyen sóhajtva
szemeit törlé. Szívreható vala őt fájdalmában látni. Az első hírnök után
egy pár órával Tiszarétről egy második érkezett, ki által a kulcsár,
Ákosnak parancsolata ellen, de mert gondolá, hogy a hír más módon úgyis
már Porvárra érhetett, az alispánnak az úrfi sebéről azt irá, hogy az
egész, Serer s Vándory véleménye szerint, kicsiség. De ámbár Réty e
hírre kinyilatkoztatá, hogy e szerint másnap reggelig Porváron fog
maradni, s a főispán ebédjéhez ült, az apának aggodalma azóta csak
növekedni látszott, olyannyira, hogy a főispán, ki nyugtalanságát
észrevevé, maga felszólítá őt, hogy az ebédet odahagyva, siessen haza s
győződjék meg fia állapotáról tulajdon szemeivel. Réty, örök hálájának
kinyilatkoztatása mellett, elfogadta ezt, s leányával s a főorvossal, ki
buzgóságát ez alkalommal az által bizonyítá be, hogy az ebédtől a
fagylalt előtt kelt fel, hazafelé sietett, míg a vendégek az egész ebéd
alatt határtalan apai szeretetét magasztalták. Hogy Réty haza érve fiát
minden veszedelmen kívül találta, – min egyébiránt, köztünk legyen
mondva, belsőkép egy perczig sem kétkedett – olvasóim tudják; az pedig,
hogy a főorvos a betegnek állapotát megtudva, Serernek mandulateje
helyett azonnal limonádét rendelt, azok előtt, kik valaha életökben egy
beteghez két orvost hivattak, annyira magától értetik, hogy
elhallgatnám, ha egy pár egészséges olvasóra nem számítnék. Ezen orvosi
tanácskozmány s jó vacsora után az egész tiszaréti háznép jókor aludni
ment, mire főkép a háziúrnak, reggeli fáradalmai után, nagy szüksége
volt.

Ákos baja senkire az egész család közül nem hatott annyira, mint
Etelkára, nemcsak mert senki a házban a beteget inkább nem szerette, de
mert egyszersmind a legtisztább barátsággal ragaszkodott Vilmához is, s
érzé a következéseket, melyek e történetből reá háramlandanak, s melyek
miatt most önmagának szemrehányásokat tett, ő lévén az, ki Vilmát s
anyját arra birta, hogy Ákos látogatásába beléegyezzenek. Miután Etelka,
bátyjának jó éjtszakát kívánva, aludni ment, s szobaleányát, ki a
mellékszobában hált, elküldve, maga maradt, nyugtalanul jára fel s alá
szobájában,… s mennyivel többet gondolkozott az egész történet felett,
annyival több aggodalommal tekinte a jövőbe. – Sokkal jobban ismeré
mostoháját, mint hogy annak Ákos és Vilma házasságára való megegyezését
valaha reménylhetné; ily viszonyok közt pedig apjának megegyezése sem
várható, sőt bizonyos, hogy ő is el fog követni mindent, hogy fiát
szándékában akadályoztassa, – és Ákos mit tegyen, hol engedni, sőt hol
igéretének teljesítését csak elhalasztani is becstelenség volna? A
történtek után a család benső csendének felbomlása bizonyos, – s Etelka
jobb s nemesebb teremtés vala, hogysem a gondolat, miként apa s fiú
talán pár nap mulva mint ellenségek fognak megválni egymástól,
fájdalommal nem töltené lelkét.

Egy volt e szerencsétlen nap emlékei között, mi lelkének jól esett, azon
mód, melylyel magát Kálmán Tengelyi irányában viselte. Etelka ismeré
szeretetét. Majdnem együtt nevelve, legalább első gyermekségük óta mint
testvérek társalkodva egymással – mire Kislak szomszédsága száz alkalmat
nyujtott – Etelka sem maradhatott közönyös Ákos barátja iránt. Ha
hallgatok külső tökélyeiről, melyek, bármint szabadkozzanak ez állítás
ellen sokan, az asszonyi szívre szintén megteszik hatásukat, Kálmánnak
jelleme is olyan vala, mely épen a jobb asszonyokat leginkább érdekli. A
nyiltság, melyet arcza kifejezett, határtalan bátorsága s azon férfias
becsületérzés, mely minden szavából kitünt, őt érdekessé tevék, főkép
oly lány előtt, ki magát bábbá nem alázva, a férfiban nem felpiperézett
bábot, hanem férfit keres, – s Etelka nem egyszer mondá Ákosnak, hogy
kívüle Kálmánnál senkit inkább nem szeret. De Etelka egyike vala azon
hölgyeknek, kiknek érzelmei inkább mélyek, mint szenvedélyesek levén,
magokat egykönnyen elragadtatni nem engedik, – s valamint tisztelőjének
jó tulajdonait senki inkább el nem ismeré, úgy senki nem látá tisztábban
a hibákat, melyek azokat elhomályosíták. Kálmán szenvedélyessége, a
gyengeség, melylyel magát a pillanat benyomásaitól elragadtatá, hiúsága
végre, e hiba, melytől senki közülünk nem egészen ment, s mely iránt
mégis talán épen azért valamennyien oly szerfelett szigorúaknak
mutatkozunk, nem kerülték el figyelmét, – s valahányszor Ákos barátja
mellett szót emelt, nővére mondá, hogy jövőjét oly férfira, ki ezen
hibákat oly mértékben birja, mint Kálmán, bízni nem fogja, míg
javulásának jeleit nem tapasztalandja. Hiú kaczérkodókat kivéve, nincs
leány, ki midőn magát valóban szeretve látja, közönyös maradhatna. Mint
a szerelem istene bekötött szemmel irányozza nyilait: úgy ha szenvedély
szemeinket elvakítá s nem tudjuk mit teszünk, leginkább hatunk többnyire
kedveseink szívére. De ki Etelkát birni akarta, annak nemcsak szivét, de
meggyőződését kelle megnyernie, s ez az, mi eddig Kálmánnak nem
sikerült. A mód, melylyel magát Tengelyi irányában a tisztújításnál
viselé, azonban sokkal magasabbra állítá őt kedvese szemeiben. Kálmán
fellépése nemes vala már magában is. Helyzetében, ki a Tengelyi s Rétyek
között létező ellenségeskedést ismeré, s midőn a jegyzőnek védelmére
felszólalt, érzé, hogy maga s Etelka között egy új válaszfalat emel
minden szavával: ily cselekvéshez valóságos önmegtagadás, valóságos
erény kellett, mi végre nem más, mint önzésünket alárendelni
meggyőződéseinknek. Etelka, ki Kálmán egész szeretetét ismeré, teljes
mértékben érzette ezt, s ki e pillanatban szívébe nézhetett volna,
hihetőkép azt látná, hogy Kálmán itt ép annyival közelebb jutott
czéljához, mint magát bátorsága által attól eltávolítva gondolá,…
legalább Etelka reá emlékezve soha sem számolá fel kevesebbé hibáit,
mint épen ez éjjel.

E gondolatok Etelkát, midőn végre ágyba feküdt, sokáig nem hagyák
aludni, s alig szunyadott el, midőn kocsizörgés ismét felébreszté
álmaiból, melyekben a tisztujítás, zsiványok, testvérének véres alakja s
Kálmán arczvonásai csudálatos vegyületben tüntek fel. – Etelka felült
ágyában. Sebes lépések hallatszottak, melyekkel valaki a lépcsőn
feljött, a folyosón végig ment, s a mellékszobának ajtaját felnyitva
belépett. Macskaházy vala ez, ki Viola elfogatása után az irományokkal
Tiszarétre visszatért, s kinek szobája – mint olvasóim, e történet
előbbi részeire visszaemlékezve tudni fogják – épen Etelka szobájának
szomszédságában vala s tőle csak vékony téglafal által választatott el;
s valamint a szobaleány, midőn az utolsó tisztujítási conferentia
alkalmával e szobában a sz.-vilmosi jegyzővel mulatott, s később látá,
hogy Macskaházy az egész idő alatt szobájában volt, félt, hogy az ügyvéd
e beszélgetés minden szavát meghallá: úgy Etelka most az éji csendben
minden mozdulatot észrevett, mely a mellékszobában történt. – Honnan
jöhet ez ily későn? – gondolá magában, s nem tulajdonítva több
fontosságot az egésznek, már ismét aludni készült, midőn Macskaházy
szavai figyelmét felgerjeszték.

Az ügyész azalatt hihetőkép gyertyát gyujtott, s most, a nesz után
ítélve, irományokat néze át. – Itt vannak, – szóla félhalkan,
összefüggetlen szótagokban – itt vannak mind Tengelyinek nemeslevelei, –
no, most keresheted nemességedet büszke jegyző! – S itt az irományok,
melyeket a nagyságos asszony annyi ideig keresett; úgy, be velök
asztalfiókomba, s legyen ember, ki ezeket tőlem olcsón kicsikarja. – S
ezzel Macskaházy valamit szekrényébe zára s kezeit dörzsölve, jára fel s
alá szobájában. Kevés idő mulva a folyosón ismét lépések hallatszottak.
– A mellékszobának ajtaja megnyilt s Macskaházy szokott rikácsoló
hangján felszólalt: – Rendben vagyunk nagysám. Violát megfogtuk,
kétségbeesve védelmezé magát, de meggyujtottuk tanyáját s kifüstöltük,
mint a méheket. Az irások is mind kezembe kerültek.

– Hol vannak? – mondá a másik hang, melyben Etelka azonnal mostohája
szavát ismeré meg; – halkabban.

– Tűzbe dobtam, mihelyt kezembe kerültek, – szólt a másik – így legalább
nem csinálnak több galibát; mind együtt voltak Tengelyi irományai s
Vándory levelei, mik után nagysád annyira vágyódott.

– Szóljon halkabban, az Istenért! – szakítá félbe a szólót az alispánné.
– Etelka apjával tegnap este visszajött, s ha nem alszik, mindent
meghall. – Mire Macskaházy, ki az alispán s leánya visszatéréséről eddig
semmit nem tudott, suttogásra mérséklé hangját, úgy hogy Etelka többé
mit sem hallhatott; s midőn mostohája ismét elment, nyugtalanul veté
magát körül ágyán reggelig, míg bátyjához sietve, a dolgokat, melyeknek
véletlenül tudásához jutott, vele közölheté. Mihelyt Ákos a történteket
hallá, Kálmánnak levél iratott s az öreg János Kislakra nyargalt.

Ezek után, miket pótlólag előadni az egésznek megértésére szükségesnek
látszott, olvasóim megfoghatják a nyugtalanságot, melylyel Ákos s Etelka
az nap reggelén, melyen János Kislakról visszatért, egymás mellett
ültek. Viola meg vala mentve, de mit tegyenek most? Azok után, miket
tudtak, nem lehete kétség, hogy Vándory irományainak elrablása szüléik,
vagy legalább mostohájok parancsolatára történt. – Igaz volna-e, hogy –
mint Kálmántól minap hallá – ez irományok apjának szerencsétlen
testvérét, ki apai házát fiatal korában elhagyá, illetik, s hogy Vándory
e családi titokban beavatott? S ha ez úgy van, miért e titkolódzás,
miért nem szólt eddig, miért nem szól most? Lehet-e Vándoryról feltenni,
hogy ha a családnak e szerencsétlen tagja még élne s valaki által annak
jogaitól való megfosztása czéloztatnék, Vándory ily aljassághoz
segédkezet nyujtana? – De ha az egész nem erre vonatkozik, mily
irományai lehetnek a jámbor lelkésznek, melyeknek megsemmisítése
mostohájoknak annyira szívén fekszik, hogy miatta valóságos gonosztettre
vetemedjék? – Az egész egy nagy rejtély, s mindenütt egyenlő
bizonytalanság, mit tegyenek ők magok?

Az irományok, melyek között Tengelyi nemességi bizonyítványai valának,
nem semmisíttettek meg. Etelka hallá, midőn Macskaházy azokat fiókjába
zárta, s épen mert Rétynének azt hazudta, hogy az irományok elégtek, nem
lehetett kétség, hogy azokat megtartani s még más czélra használni
kívánja. Ákos hogyan jusson ez irományokhoz, melyeknek egy része őt oly
közelről érdeklé? Nyilván számot kérjen-e Macskaházytól? De nem fog-e
mindent tagadni? Nem fog-e épen ily megszólítás okul szolgálni, hogy az
irományok megsemmisíttessenek? S mily módon kényszerítse őt prédája
visszaadására, ha nyilván nem lép fel, s miként teheti azt, oly esetben,
midőn a gonosztevő csak saját szüleinek eszköze?! És ha ismét hallgat,
nem fog-e Macskaházy a birtokában levő irományokkal száz gazságot
elkövetni, melyeknek felelet-terhét részben az veszi magára, ki azokat
megakadályoztathatná? Vannak pillanatok, hol eszünket, mely által
helyzetünk minden veszélyeit belátjuk, átkozzuk, s irígységgel nézünk az
állatra, mely ösztönét követve nyugodtan halad a természet által elébe
jelelt úton; pillanatok, melyekben érezzük, miként akaratunk úgynevezett
szabadsága nem más azon szerencsétlen, egyedül az embernek adott
kiváltságnál, hogy kétkedhetik.

– Mit tegyünk? – szóla végre Ákos, miután minde lehetőségeket egymásután
elszámolá, felugorva pamlagáról s felkötött kezével türelmetlenül fel s
alá járva szobájában. – Engedjük-e, hogy Tengelyi itt szemünk láttára
egy gazember által jogaitól megfosztassék, míg mi összetett kezekkel
nyugodt tanui vagyunk ez alávalóságnak, melyet talán
megakadályozhatnánk? vagy nyiltan lépjünk-e fel, mi, Rétynek gyermekei,
tulajdon szüléink ellen? – Szörnyűség! –

– Ne tegyünk semmit, mi oly esetben, midőn arról, mit tenni kell,
tisztában nem vagyunk magunkkal, mindig a legokosabb, – mondá Etelka. –
Macskaházy egy pár napig sem az irományokat megsemmisíteni, sem azokat,
a nélkül, hogy észrevennők, valami alávalóságra használni nem fogja.
Addig vigyázzunk mindenre, mi körülöttünk történik. Nem szokásom, sőt
elveim ellen van, de asszony lévén, nem fogom annyira elnyomni
kiváncsiságomat, hogy szomszédom falán ne hallgatódzzam. Ha valamit
észreveszünk, vagy valami jó eszünkbe jut, később elhatározhatjuk
magunkat.

– Az egyenes út a legjobb, – válaszolt fejét rázva testvére –
hallgatódzni, kémkedni nem nekünk való. Ezek az emberek tízszer
megcsalnak, s biztos lehetsz, ha évekig állsz Macskaházy falánál, nem
hallasz többé egy szót. Legtermészetesebb, ha apámmal szólok.

– Ha azt akarod, hogy az irományok még ma megsemmisíttessenek, – mondá
Etelka – nem szükséges egyebet tenned. Akár, mitől Isten mentsen meg,
mostohánk s Macskaházy lépései ismeretesek előtte, akár nem: annyi
bizonyos, hogy mihelyt valaki gyanítja, hogy a titoknak egy részét
birjuk, az irományok azonnal örökre eltűnnek.

– Igazságod van, – szólt bátyja, székre vetve magát – tűrnünk,
színlelnünk kell, legalább mennyire tőlünk kitellik.

– Vigyázz magadra, – mondá most Etelka, midőn a pamlagról felkelt s
távozni készült – apám lépteit hallom a folyosón, hihetőkép Vilmáról
szóland veled: Végy erőt magadon s tartsd meg nyugalmadat.

S ezzel a hölgy, kezet nyujtva s apjának, kivel az ajtónál találkozott,
kezet csókolva, kiment.

A viszony, melyben apa s fiú egymáshoz álltak, sohasem birt azon
melegséggel, azon teljes, határtalan bizalommal, mi által a családi élet
boldogítóvá válik. Bármi közel állunk egymáshoz, ha szíveinknek közös
vágyai nincsenek, összeforrni nem fogunk soha; s a vérrokonság nem
pótolhatja azon kötelékeket, melyekkel közös meggyőződések két lény
egész valóját összefűzik. Azonban ne gondolja senki, hogy az alispán s
fia között örök viszongást, sőt ellenségeskedést találhat, – mi apa s
fiú között nemes házainkban, fájdalom! gyakori eset – sőt mind az öreg
Réty látszó szeretettel viseltetett fiához, mind ez soha a tiszteletről,
melylyel apjának tartozott, nem feledkezett meg, s talán egyik sem
gyanítá, hogy a békesség, melyben élnek, nem egyetértés, hanem csak
annak eredménye, mivel nincs tárgy, melyben találkozván, összeütközésök
lehetséges volna. A távolság, szellemi, mint anyagi világban, oly
fogalom, melyhez csak tapasztalás által juthatunk, s mint a gyermek, míg
a tért, mely őt egyes tárgyaktól elválasztja, meg nem mérte, mindent
egyenlő közelnek gondol: úgy apa s fiú, az egyik emelkedési terveit, a
másik ifjú lelkének sugallatát követve, hihetőkép nem is gyaníták még a
távolságot, melyben egymástól álltak, noha a zavarból, melylyel az
alispán, most midőn azért jött, hogy fiával Vilma iránt szóljon, ennek
kezét szorítá, látni lehetett, hogy ő legalább e pillanatban talán
sejdíti a viszonyt, melyben fiához áll.

A szokott egészségrőli kérdezősködések után, melyeket azonban Ákos
kinézése szükségtelenné tett, mindketten egy ideig hallgatva ültek
egymás mellett, míg végre az alispán, erőt véve magán, a beszélgetést
megkezdé.

– Fiam, – szólt ajkait mosolyra kényszerítve, mit közönségesen tenni
szokott, ha azon kifejezésről, mely a jelen pillanatban a
legczélszerűbb, magával tisztába nem jöhetett – még szemrehányásokat
kellene tennem utolsó kalandodért. Gondold meg, mik egy apának érzelmei
ily pillanatban.

– Kedves atyám, jó, hogy e tárgyról szólunk, – mondá Ákos s hangjának
remegésében belső meghatása vala észrevehető – tisztába kell hozni e
dolgot s pedig mentül elébb, jobb most, mint csak egy órával később.

– Csak ne hirtelenkedjünk el semmit, – vága közbe az alispán – kinek a
mód, melylyel fia a beszélgetést felfogá, nem tetszett. – Fel vagy
gerjedve, szóljunk inkább másról, még talán gyengének is érzed magadat.

– Nem, atyám! – válaszolt élénken Ákos – fia becsülete forog kérdésben,
itt hirtelenkedésről szó nem lehet. Tudja, hogy Vilmát szeretem – az
alispán ajkai mosolygásra vonultak, mit Ákos észrevéve, elpirult. – Ne
féljen, nem fogom leirni ez érzeményt, úgy látszik, úgysem fognék
megértetni; de atyám ismeri a vigyáztalanságot, mire Tengelyi, ki nem
akará, hogy házához menjek, makacssága által kényszerített.

– Tengelyi bizonyos tekintetekben mindig józan ember volt, – vágott
közbe Réty.

– Legyen! erről sem fogok vitatkozni, – folytatá Ákos mindig melegebben
– mennyire józan, vagy nem, embertől oly dolgokat kívánni, melyeknek
teljesítése lehetetlen, mennyire czélszerű oly érzemények ellen küzdeni,
melyeknek elnyomása helyett csak eltitkolásukat érhetjük el, mindez nem
ide való. Apám tudja, mi történt, tudja, hogy Vilmának minden
ártatlansága mellett jó híre szenvedett, hogy elégtétellel tartozom és…

– Kedves fiam, – szólt közbe, fejét csóválva az alispán – ne engedd
magadat túlzásokra ragadtatni! Vilma becsülete, én nem tudom, miként
szenvedhetett volna az? Az egész, meg kell vallani, Tengelyi házának nem
szolgál díszére, főkép Vilma anyjának nem; de a mi a leányt illeti,
Istenem, tizenhét esztendős!

E szavak s főkép a mód, melylyel azok mondattak, Ákost legbensőbb
érzelmeiben sérték, s a változott hang, melyben szólt, apjának hamar
eszébe juttatá a hibát, melyet elkövetett. – Hagyjunk fel a gúnynyal,
apám, – szólt komolyan – s beszéljünk nyugodtan a tárgyról. Azok által,
mik történtek, Vilma hírének szenvednie kellett. Ha egy perczig
kételkedtem volna, a mód, melylyel anyám e szobában felőle szólt, elég
volt felvilágosításomra. A dolgok ezen állásában csak egy mód van
hibámat jóvá tenni, s valamint régen tisztába jöttem magammal, hogy
Vilmát nőmül választom: úgy most el vagyok határozva, hogy azt továbbra
halasztani nem fogom, s azért kérem megegyezését.

Rétynek különös ellenszenve vala minden kérdésnek oly módon való
felállítása ellen, hogy arra csak egyszerű igen vagy nem-mel
felelhetett, s főkép e fontos tárgyra nézve alig képzelhetni a zavart,
melybe az érdemes férfit fiának szavai hozák. Csak a hirtelenkedés
veszélyeiről rebegett valamit, s hogy a tárgy fontosabb, semhogy abban
rögtön valamit határozni lehetne.

– A mi engem illet, kire nézve e tárgy kérdésen kívül legfontosabb, –
válaszolt Ákos – biztossá tehetem apámat, hogy egy évnél több, mióta
elhatároztam magamat; azonkívül gondolja meg, hogy Vilma azok után, mik
történtek, csak mint jegyesem léphet megszégyenülés nélkül a világ
elébe, s én nem akarom egy nappal is hosszabbítani e kínos állást,
melybe a családot hoztam.

– Kedves fiam, – mondá Réty oly érzékenyen, minővé hangja csak válhatott
– én teljes mértékben méltánylom gyöngédségedet, s bizonyos lehetsz,
hogy mindenben, mit ifjú vigyázatlanságod jóvátételére czélszerűnek
látunk, teljes segélyemre számolhatsz…

– Hát helybenhagyását birom? – vága közbe apja kezét szenvedélylyel
megragadva, Ákos.

– Mindenre, – folytatá az alispán – mi arra szükséges, hogy Tengelyiék
könnyelműséged által kárt ne szenvedjenek. Isten megáldott vagyonnal, ha
szükségesnek látod, inscriptiót adunk neki, Vilmát fényesen kiházasítjuk
és –

Ákos eleresztve apja kezét, felugrott pamlagáról.

– Apám! – szólt s arcza lángolt – hát elfelejti, hogy Vilmát szeretem,
hogy senkit sem szeretek úgy a világon, hogy ez érzemény általa
viszonoztatik, s hogy készebb vagyok lemondani mindenről, mint hogy őt
más karjain lássam?! – Az alispán zavarodtan simítá hajfürteit. – Igen,
– folytatá Ákos – ne gondolja, hogy háztartásomra valami segedelmet
kérek. Anyámnak birtoka, mely már kezemben van, elég, hogy belőle nőmmel
eléljek. Rendelkezzék saját birtokáról, rendelkezzék mindenről kedve
szerint apám, én megegyezésénél nem kérek egyebet; ne tagadja meg azt
fiától!

Az alispán nem vala érzéketlen, s fiának e szavai mélyen hatottak
szívére; de ő életének azon korához ért, melyben elveink, melyeket
közönségesen érdekeink szerint választunk, érzelmeink irányában ép oly
erősekké válnak, mint fiatalabb napjainkban gyengék; s a befolyás,
melyet Rétyné férje felett gyakorolt, nagyobb vala, hogysem ez engedett
volna; s minden, mit Ákos apjától válaszul nyerhetett, csak azon
általános szójárásokban állt, melyekkel azok, kik mély érzeményt
felfogni soha képesek nem voltak, szenvedélyeink ellen okoskodni
szoktak, s melyek közönségesen vagy érzelmeink tagadásában, vagy azon
régi állításnak száz változataiban állnak, hogy az emberi szív ingatag,
s idővel minden sebéből kigyógyul, mi a szívnél oly igaz, mint más
betegségeinknél, csakhogy itt is a gyógyulás sokszor halál által
történik, s hogy valóban nincs mit örvendeni rajta, ha a szív sebével
egyszersmind érzékenységét veszté el.

Ákos tántoríthatatlan vala, s még elhalasztásról sem akart hallani
semmit, noha apja végre ünnepélyesen kinyilatkoztatá, hogy ha most útra
megy, s feltétele egy év mulva nem változott, ő a házasságot ellenezni
nem fogja.

– De kérlek fiam, – szólt végre az alispán, míg a legnagyobb
felgerjedésben a szobában fel s alá járt – gondold meg, mit teszesz;
gondold meg, hogy szenvedélyednek egész jövődet áldozod fel. Senki nem
tudja jobban, mint tenmagad, miként szeretlek; soha egy szót nem hallál
tőlem, melylyel kívánatidnak ellenszegültem. Politikai elveid
ellenkeznek azokkal, melyekben én élek, hagyján! én tisztelem
meggyőződésedet s az időre bizom, hogy mint másokat, úgy téged az igaz
útra térítsen; lelkem legforróbb kívánata vala, hogy hozzád illendő
nővel lássalak, – s ámbár én részemről többet ismerek, kik minden
vágyaimnak megfelelnének; nem biztam-e önsorsod meghatározását egészen
magadra? Nem élvezted-e szabadságodat oly mértékben, mint talán soha
fiú, kinek szülei élnek?… Csak most engedj kéréseimnek! gondold meg, a
lépés, melyet tenni akarsz, olyan, melytől nincs visszalépés.

– Én meggondoltam mindent, s el vagyok határozva – válaszolt Ákos
nyugodtan. – Vilma birtokán kívül nincs a világon semmi, mi szívemet
kielégíthetné.

– S ismered-e a világot? S tudod-e csak azt, szívednek mily szükségei
fognak támadni, ha majdan ifjúságod elmult? – folytatá az alispán
élénken. – Korodban szerények vagyunk kívánatainkban, egy szalmafödél s
kedvesünk szerelme, ez minden, mit igénylünk; a mi még hibáznék, azt
ifjú képzetünk pótolja; s ha, mint vad népekről beszélik, kik aranyukat
kis tükrök vagy üveggyöngyökért oda adják, ifjú korunkban egész
birtokunkat egy pár töredékeny örömért odavetjük: oka egyedül az, mert e
muló élvezetekben kimeríthetetlen kincseket látunk. De hidd el fiam, a
szívnek vannak szükségei, melyeket huszonnégy éves korunkban nem
ismerünk, melyek csak később támadnak, de melyeknek kielégítése
szerencsénkre szintoly szükséges. A férfi kitüntetés után vágyódik, mint
az ifjú szerelem után sóvárgott; miután egész boldogságunkat egy szív
szeretetében helyhezve, magunkat kielégítve nem találtuk, sokaknak
tisztelete, vagy legalább hódolatában keressük pótlékunkat.

Ákos mosolyogva rázá fejét.

– Ne rázd fejedet – szólt Réty tovább, – az idő jőni fog nálad is, mint
mindenikünknél. Nemes jellemű ifjú vagy, távol minden önzéstől s
haszonvágytól, jól tudom; de végre ember, s nem tagadhatja meg senki
közös természetünket. Valamint testi, úgy lelki tulajdonaikra nézve,
azon számtalan különbségek mellett, melyeket emberek vonásain
észreveszünk, s melyekért az egyik szeretetre méltónak látszik, míg
mástól undorodva elfordulunk, vannak bizonyos fődolgok, melyek különböző
formákban, de mindenütt feltalálhatók, s valamint orra, szája, füle
egyenlőn megvan a legszebb s legrútabb arcznak: úgy azon főhajlamokat,
melyek lelkünk természetét képezik, más vegyítékben, de fel fogjuk
találni mindenütt. Higyj fiam, apádnak, az idő el fog jőni, hol a
kitüntetés utáni vágy fel fog támadni lelkedben is; napok, hol lelkedet
a gondolat, miként nagy tehetségeid parlagon hevernek, keservvel fogja
tölteni, hol kortársaidat látva, kik nálad minden tekintetben alantabb
állván, annyira föléd emelkedtek – átkozni fogod balgatagságodat,
melylyel magadat e pályáról kizártad.

– De ha úgy volna is, – szólt Ákos, kit apja szavai nem győztek meg, de
kire azok mélyen hatottak, mert látá a megindulást, melylyel azok
mondattak, – ha a nagyravágyásnak ördöge feltámadna végre bennem is, ki
áll jót, hogy azt, bár minden tanácsait követném, ki fogom elégíthetni?
S e Tantalus-almák, melyek felé annyian nyujtják kezeiket, kinek
elégíték ki szomját? Ki vágyódott valaha kitüntetés után a nélkül, hogy
élete végén, azt, mit elért, haszontalannak tapasztalva, kielégítetlenül
nem szállt volna sirjába?

– Ez való lehet egyesekre, olyanokra nézve, kik elérhetetlen czélt
tűztek ki magoknak, – válaszolt az alispán.

– De ha én azok közé tartoznám? – szóla közbe Ákos. – Eddig nagyravágyás
nem bántott soha; de azt érzem magamban, ha valaha e szenvedély bennem
felébred, e czél, melyet magamnak kitűzök, olyan leend, melyet milliók
közül elérni alig adatott egynek. Egy megyének nagy férfia lenni,
nagyságoltatni, méltóságoltatni azon pár ezer ember által, kik ismernek,
büszkén emelni fejemet, mint a nádszál, mely posványból ered, magam
körül a rohadt elemmel, melynek növésemet köszönöm, inogva s hajlongva,
hogy ellentállásomban gyengeségemet ne áruljam el; ez nem azon czél, mi
után valaha vágyódni tudnék, – s tűzhetnék-e ki mást!

– Miért ne? – válaszolt az alispán élénken, ki ámbár érzé, hogy fia
keserű szavaival önhelyzetére czéloz, örült a fordulatnak, melyet a
beszélgetés vett, – ily fiatal emberből, mint te, minden lehet e
világon. Való, az út, melyen hazánkban magasabb polczra törekszünk, nem
kellemetes. Helyzetedben a megyei szolgálatot nem kerülheted el; de nem
vagy-e fiatal? nem áll-e nyitva előtted az út, hogy ott kezdhesd, hol
mások végzik? Három év mulva lelépek s helyemet neked adom által.
Ismered helyzetemet s tudod, hogy oly valamit igérek, mit teljesíteni
hatalmamban áll. Nem szükség, hogy elveidet megtagadd, sőt mennyivel
inkább lépsz fel ellenem, annyival bizonyosabb választásod, s légy csak
egyszer alispán, abból mindenné válhatsz, országbiróvá, ha iparkodol.

– De kedves apám, – szóla Ákos, nem nyomhatva el egészen a mosolygást,
mely midőn e fényes terveket hallá, ajkain átvonult, – ha az életpálya,
melyet előmbe tűzött, csakugyan olyan volna, milyenen járni óhajtok; ha
csakugyan kedvet éreznék magamban, miután pár évig bizonyos úton
haladtam, mihelyt látom, hogy rajta tovább, azaz új hivatalhoz nem
juthatok, által térni más, épen ellenkezőre, ha én is azokhoz akarnék
tartozni, kik Mahometként egy ideig a hegynek parancsolják, hogy
hozzájok jőjjön, s miután az nem mozdul, felkelnek s magok mennek a
hegyhez: ugyan miként akadályoztathat Vilma czélom elérésében?

– Fiam, – szóla az alispán, midőn bámulva Ákosra tekintett, – hát
elfelejted, hol élsz? nem tudod, hogy e megyében családi befolyás nélkül
semmire sem mehetsz? A személyes érdem – zerus, mely értékedet
tízszerezi, ha állásodat, mint számot, elébe teheted, a nélkül semmi.
Azt hiszed, valaha alispánná lettem volna, ha boldogult anyád, vagy
második nőm helyett nemtelen leányt veszek feleségül?

– Minek szükséges, hogy nőm nemes legyen, ha én az vagyok?

– Igen, – válaszolt Réty, ki a vitatkozás hevében legbensőbb gondolatait
kitárta, – ha az, kit választál, nem épen Vilma, nem egy falusi jegyző
leánya volna. Ha úgy tetszik, végy nemtelen leányt feleségül, gazdag
kereskedőét, tőzsérét, megkeresztelt zsidóét, ha kedved tartja, nem
bánom, én nem ragaszkodom családi előítéletekhez, s jól tudom, hogy a
vért, mely ereinkben foly, senki sem látta még; de végy gazdagot, s
állásod nem hogy romlanék, de javulni fog. Korunkban a nemzetségfák csak
még annyiban becsültetnek, a mennyiben osztály-követelésnél bizonyságul
használtathatnak, s a két ivadék óta nemesedett pór megvetéssel néz le a
százados nemesre, ha ez gyalog megy el fényes hintója mellett; de neked
vagyon kell fiam, ha emelkedni akarsz. Jószágaim, bármennyit adnék, ha
megváltoztathatnám, mindkét ágat illetik. Ha nőd semmit nem hoz
házadhoz, csak annak felét fogod birni, mit most én birok és –

– Kedves apám, – szakítá félbe Ákos a szólót, – ne folytassuk e
beszélgetést, mely mindkettőnknek csak kellemetlen lehet, s mely
szándékomat nem fogja megváltoztatni. El vagyok határozva. Hacsak
szivemről volna a szó, talán erőt érzenék magamban feláldozni egész
boldogságomat, csakhogy apámnak fájdalmat ne okozzak; most, hol
becsületem, hol Vilmának jövője forog kérdésben, feltételem
változhatatlan. Ne állítson beleegyezésének megtagadása által azon
szomorú kénytelenségbe, hogy éltem legfontosabb lépését akaratja ellen
tegyem.

– Gondold meg fiam, – szólt Réty kérő hangon, – mennyit fáradtunk
boldogult nagyapád s én, hogy családunkat e polczra emeljük, s te
egyszerre egy fél századnak fáradságait fel akarod áldozni
szenvedélyednek? Gondold meg szegény apádnak házi békéjét, melyet örökre
feldúlsz, mert nőm s Vilma soha e világon barátságosan találkozni nem
fognak, s anyád készebb elhagyni házamat, hogysem valaha e szerencsétlen
házasságba beléegyezzen. Gondolj nővéredre, kinek szinte egész jövőjét
elrontod, mert ki volna az, ki egy falu jegyzőjével sógorságra akarna
lépni? – S az érdemes alispán hihetőkép még sok dolgot hozott volna fel,
melyeknek meggondolását fiának ajánlaná, ha e pillanatban az ajtófél nem
nyilt s a nagyságos asszony nem lépett volna a szobába, mi által az
egész beszélgetés más irányt vett.

Réty okoskodásai kétségen kívül ép oly kevéssé győzheték meg fiát, mint
ez apjának azt magyarázhatta volna meg, hogy ember tökéletes józanság
állapotában egy szegény falusi jegyző leányát a taksonyi alispánságnál
többre becsülheti; de Ákos apját inkább szereté, s a hang, melylyel ez
szólt, melegebb vala, semhogy intései szivét egészen érintetlenül
hagyhaták. Midőn mostohája a szobába lépett s a szónoki szerepet, mint
közönségesen, magára vállalá, Ákos vére a parancsoló hangok előtt
felforrt, s minden szavában csak azon megvetés vala látható, melyet ez
asszony iránt, főkép mióta benne gonosztevőknek czimboráját látá,
érezett.

– Hát szóltál Ákossal? – mondá, férjéhez fordulva, éles hangon az
alispánné, – s mit mond?

– Szóltam, – válaszolt a megszólított zavarodottan – s Ákos azt mondja,
hogy – azaz a jelen pillanatban, – hogy –

– Hogy Vilmáról lemondani nem fog, – vága szavába Ákos nyugodtan, – sem
a jelen pillanatban, sem ezentúl.

– Majd meglátjuk, – mondá Rétyné, boszús tekintetet vetve a szólóra, –
ha az úrfi azt hiszi, hogy e házasságban valaha megegyezünk –

– A mi nagysádat illeti, – szólt Ákos oly hangon, melyből belső
megindulását mindenki észreveheté – soha sem számoltunk e megegyezésre;
egyébiránt –

– Apád sem fog megegyezni, – szakítá félbe indulattal az asszony, –
férjem soha nem mondott mást, esküdni mernék reá.

– Nagysádnak igaza van, – folytatá Ákos mindig inkább megindulva, – de
atyám szeretetét birtam mindeddig; nem hiszem, hogy e szándéka
megmásolhatatlan volna.

– Apádnak e szándéka megmásolhatatlan, – szólt Rétyné mindig hevesebben
– nemde férjem? – s midőn az alispán többször fejét hajtogatá – soha!
soha! sem ő, sem én, ez őrültséghez megegyezésünket adni nem fogjuk.

– Ez esetben – válaszolt az ifjú hideg megvetés tekintetét vetve a
szólóra – apám megegyezése nélkül leszek kénytelen azt tenni, mire
magamat, mint becsületes ember, kötelezve érzem, s elhagyni a házat,
melyet mások, úgy látszik, oly tökéletesen elfoglaltak, hogy számomra
hely sem marad többé.

– És az úrfi ugyan hová megy, – szólt a mostoha gúnyosan, – ha többé
szerencsénk nem lesz? Talán mátkája uradalmaira vonul vissza? – S az
asszony kaczagásra kényszeríté magát.

– Nem lesz szükséges, – válaszolt a másik, kinek arczát felindulásában
halotti sápadtság lepte el, s ki alig birá leküzdeni az érzelmeket,
melyek keblét tölték, – a jószág, mely anyámról reám maradt, elég, hogy
belőle becsülettel eléljek. Ha ő élne, nem szorultam volna arra, hogy
apám házát ekkép hagyjam el.

– Alávaló! háládatlan! kigyó! – kiáltott Rétyné, nem tartóztathatva
magát, – szememre hányod, hogy mostohád vagyok. Én született báró
Andorházy kisasszony vagyok, nem szorultam reá, hogy haszontalan
nemesemberhez menjek; nekem nem volt gratia, inkább én tiszteltem meg
családotokat. Anyád jószágaira ne számolj rossz fiú! nem vagy még
huszonnégy esztendős, apád nem fog kiadni semmit.

– Ne méltóztassék megfeledkezni, – válaszolt Ákos nyugodtan, hogy két
hónap mulva az leszek.

– És én mondom nem! nem, és százszor nem! E házasságból nem lesz semmi!
– kiáltott az alispánné magán kívül. – Én nem tűröm, hogy rajtunk e
gyalázat történjék. Ha máskép nem, apád ki fog tagadni, el fog átkozni,
rossz fiú. Én nem fogom tűrni, hogy a név, melyet viselek,
megmocskoltassék.

Ákosnak arcza lángba borult, szólni akart, az indulat elfojtá szavát.

– Én nem fogom tűrni, hogy menyem egy falusi jegyzőlány, hogy névtelen,
vagyontalan, nemtelen leány legyen, kit én megvetek.

– – Nagysád, – kiálta Ákos.

– Igen, erkölcstelen személy, olyan, ki házasságod előtt ringyód volt!

Ez utolsó szavaknál, melyeket az alispánné legnagyobb indulatában
mondott, Ákos szenvedélye nem ismert többé határokat. Félig magánkívül
rohant mostohája ellen, s apja alig birá visszatartani felemelt karját.
– Hogy merted e szót kimondani, alávaló! – kiáltott félig magánkívül, –
zsiványok czimborája, tolvaj, ki e házra szégyent hozol, ki, ha szólni
akarnék, e megye tömlöczében haramiák közt találnád helyedet?!

Ki e pillanatban az alispánnét látja, midőn halotti sápadtsággal arczán,
reszketve, szemeit a földre süté, megsajnálta volna ez asszonyt; s nem
tudom, az alispán – ki a történteket nem ismerve, fiának magaviseletében
a legóriásibb háládatlanságot látá, melyet fiú valaha apja ellen
elkövetett – mit tesz, ha Vándory épen akkor a szobába nem lép s a kínos
jelenetnek véget nem vet.

Midőn a lelkész bejött, Rétyné férjét, kezénél fogva, magával hívá.
Ákos, kit betegsége elgyengített, pamlagára veté magát és sírva fakadt.

Nem múlt el egy fertály óra, mely alatt Vándorynak a történteket röviden
elmondá, midőn az inas Ákosnak apjától levelet hozott, melyben ez vele
tudatá, hogy e házat, mihelyt egészsége engedi, el kell hagynia, s ámbár
az öreg lelkész igéré, hogy az egészet kiegyenlítendi, Ákos nem akart
egy órával tovább is maradni. Röviden bucsút vett Etelkától, ki a
történteket megtudva, bátyjához sietett, s Vándoryval még azon órában a
lelkész lakához ment.



XXVI.

A sebekről, melyeket keblünkben szerelem okozott, sokat beszélünk; de
nem igazságtalanság-e, hogy e szerelem gyógyító hatalmáról nem
emlékezünk meg panaszaink között; hogy elfelejtjük, miként az érzelem,
mely annyi kínok kutforrása lehet, szivünket egyszersmind a világ más
csapásai ellen megedzi, s midőn reánk új, előbb nem ismert fájdalmakat
áraszt, azoktól őriz meg, melyeket egyébként tűrnénk? Nem tapasztalá a
szerelem e gyógyerejét senki inkább, mint Ákos, ki elüzve apai házától,
megfosztva fényes kilátásaitól, melyekről csak fájdalommal mondhatunk
le, mégis szerelme által a föld legboldogabb emberének érzé magát.

Vándory, mihelyt vendégét lakába vezette, elment Tengelyihez. A jegyző,
egy távolabb lakó barátjától, kivel helyzetét tanácsot kérve közlé, csak
az előbbi nap késő este érkezett haza, s épen Kislakra készült, hogy
Violával szóljon, midőn a rab megszökéséről hirt vett. Olvasóim
képzelhetik a fájdalmat, melylyel magát a reménytől, hogy irományairól
valami bizonyost halljon, újra megfosztva látá, főkép miután az, mit
Kislakon hallott, gyanúját a Rétyek ellen még inkább megerősíté. Vándory
szelid biztatásai azonban félig-meddig megnyugtatták kedélyét, s egy
majdnem félórai beszélgetésnek, mely alatt a lelkész barátjának elmondá
azt is, hogy Ákos apai házától kitiltatott – eredménye az volt, hogy
Tengelyi megigéri, miként részéről leánya választásának többé
akadályokat tenni nem fog. Mire Vándory örömragyogó szemekkel megölelve
barátját, Ákoshoz sietett s őt magával hozá.

Mennyire hatott a jegyző határozatának megváltoztatására barátjának
szónoklata, vagy azon meggyőződés, hogy a történtek után Vilmának
jövőjét csak úgy biztosíthatja, hogy az Ákos nejéve válik; vagy végre
Vilma maga, kinek minden tekintete egy ellenállhatlan könyörgésként
emelkedett apjához: nem fogom elhatározni; bizonyos csak az, hogy midőn
Ákos Vándoryval a házhoz jött, a jegyző melegen szorítá az ifjú kezét, s
midőn ez, védelmére csak véghetlen szerelmét hozva fel, a multért
engedelmet kért, sokkal hamarébb teljesíté e kérést, mint azt közönséges
szigoruságától reményleni lehetett.

– Végre, – mondá, miután Ákost leányához vezetve szobájába visszatért,
(az érzelmeket, melyekkel a hölgy az ifjút fogadta, leirni szép
olvasónőimre bizom, ki azokon éltökben vagy már átmentek, vagy bizonyára
egyszer átmenendenek) – végre, – mondá – mit tegyünk? Szeretik egymást,
s úgy látszik, maga a sors így akarta.

– Régen mondom, – válaszolt Vándory mosolyogva – csak nem akartad hinni,
e két ember együvé való.

– Bár igazad legyen! én más véleményben voltam, – szólt Tengelyi
komolyan. – Ha a szabadságról lemondunk, legalább egyenlőséget kell érte
becserélni, hogy magunkat boldogoknak érezhessük, s a szerelem könnyen
elfárad, ha szüntelen felemelkednie vagy leereszkednie kell a tárgyhoz,
melyet körülfogott. Én lányomnak más, hozzá külső helyzetben is hasonló
férjet kívántam, kívántam olyat, kinek karjai között soha eszébe ne
jusson, miként kínos még kedvesünktől is szerfelett sokat elfogadni, mit
hasonló adományokkal nem viszonozhatunk; de a sors máskép akarta, s
valamint meghiusítá kívánataimat, úgy a jövő által, reménylem, meg fogja
hazudtolni okoskodásaimat. Ákos becsületes ember, olyan, ki szegény s
most nemtelenné vált fiamnak talán pártját foghatja. Vilmának hire csak
ha Réty nejévé válik, állíttathatik helyre, s képzelhetni, miket fog az
alispánné elkövetni, hogy jó nevében gázoljon, – képtelenség volna e
házasságot tovább akadályoztatni, bármennyire ellenkezik is az
elveimmel.

– Engedj meg barátom, – szól fejét csóválva Vándory, – elveid egészen
hibásak. Valakit vagyonáért tisztelni balgaság; de vajjon az, ki valaki
iránt csak birtokáért igazságtalan, kevesebbet hibázik-e? Az embernek
becse önmagában fekszik.

– Kétségen kívül, – vága közbe Tengelyi, – de vajjon a tölgy, ha szűk
üvegházban ültetéd el, fel fogja-e annyira emelni sudarát, mint az, mely
az erdő közepett hajtja ágait?… S a gyümölcsfa nem válik-e
terméketlenné, ha örök árnyékba állítod, hol a nap meleg érintése nem
hathatja át törzsét?… S nincs-e ez így emberekkel is, kikben a
természettől nyert hasonló csirák a szerint fejlődnek ki, vagy vesznek
el, mint azt a helyzet, melybe állíttattak, magával hozza?… Hidd el
barátom, én tapasztalásból szólok. Ritkábban csalódunk, ha az embernek
becsét megítélve, értékét személyes tulajdonaitól levonjuk, mint ha azt
azokhoz hozzáadjuk. Egyébiránt vannak kivételek, s reménylem, Ákos ezek
közé tartozik. – Mit, hogy a jegyző nemcsak mondott, hanem hitt,
arczának kifejezése mutatja, melylyel leányát, kire a boldog szerelem
minden bájait önté, Ákos mellett látá.

A szerelem, mely a jegyző csendes házának nyugalmát nem régen feldúlta,
most elárasztá minden örömeit lakói felett, s Erzsébet, férje meleg
kézszorításából észrevevén, hogy hibája megbocsáttatott, örömkönyező
szemekkel néze majd a boldog párra, majd férjére, kinek megelégedése
neki e föld minden kincseinél többet ért.

Annyival több aggodalmat találunk a tiszaréti kastélyban.

Az alispán, ki mindjárt a jelenet után, melynek tanui valánk, nejétől
minden eddig történteknek titkaiba beavattatott, s Macskaházytól a
törvényszéken előfordult vitatkozásokat meghallá, mély gondolatokba
merülve járt fel s alá szobájában; Rétyné azalatt hálószobájának
pamlagán indulatos keservének engedte át magát. Hát ezért tettem
mindent, ezért koczkáztattam lelki nyugalmamat, becsületemet, egész
létemet, hogy e háládatlan tulajdon házamban ekkép bánjék velem? – így
szólt magában. – Miért fáradtam, miért adám magamat ez alávaló
Macskaházi kezébe, kit utálok? Nem azért-e, hogy a család tekintetét
neveljem, hogy neki, épen neki, a semmirekellőnek dús birtokot
szerezzek, hogy előtte nagyobb kilátást nyissak? És most! – Az indulatos
asszony sírt haragjában. – Oh, én szerencsétlen! Mi volt éltem egy
hosszú küzdésnél egyéb, hol érzelmeimet mindig oly czéloknak áldoztam
fel, melyeket nem érhettem el. Szerettem, de az, ki szerelmemet birta,
nem birt egyebet s én érzém, hogy szivem azon nyugodt szerencsénél
többre vágyódik, melyet kedvesem karjai közt találhattam volna, s
Rétyvel léptem az oltárhoz, mert úgy látszott, birtoka s tulajdonai
által oly helyre emelkedhetem, hol magamat jól fogom érezni, – s im
tekintetes alispánné vagyok, s mint az fogok meghalni. Férjemben nincs
annyi lélek, hogy többet reménylhetnék. Lemondtam fellengző álmaimról s
más alapra kezdém építni terveimet. Talán Réty gyermekei emelkedhetnek a
helyre, melyet apjok elfoglalni gyenge. Mi közöm nekem e gyermekekhez?
nem véremből származtak, nem az enyéim; de végre azon nevet viselik,
melyet én, s bármint utálják mostohájokat, az állásban, melyre
emelkedhetnek, én is osztozom. Velök emelkedem én is. Éltem új irányt
vett. Minden fáradozásom ide czélzott, – s most minden megsemmisül,
minden terv, hosszú évek számolása, minden! s csak mert Ákos Vilmát
szereti. Ő, ki előtt a világ nyitva áll, s ki mindent oda vet egy
jegyzőleányért, – s én még boszút sem állhatok érte! – Rétyné újra s
újra átgondolá helyzetét, módot keresve, mely által Ákost feltett
szándékában akadályoztathassa; hasztalan! Lelkét tehetlenségének érzete
sujtá le s azon meggyőződés, hogy az utált jegyző, kit gyűlölt, mert meg
nem vetheté, rajta diadalmaskodni fog.

Az asszony elmerülve e kínos gondolatokban ült pamlagán, midőn az ajtó
megnyilt s Macskaházy lépe be. Az alispánné, feléje fordulva, férjéről
kérdezősködött.

– Az alispán úr igen fel van gerjedve, – mondá ügyvéd, kényelmesen
asszonya mellé a pamlagra ereszkedve, min Rétyné, a dolog szokatlansága
miatt, nem kissé hökkent meg, miután Macskaházy máskor ő nagysága előtt
csak sok ajánlásra s akkor is tisztelő távolságban foglala helyet. – Nem
képzelheti nagysád, a jó úr mennyire aggódik; nekem is szemrehányásokat
tett. Nem is csuda, a dolog főbenjáró, s persze az ő állásában –

Már esteledni kezde, s a szobában homály terjede el; de Macskaházy
hangjában, egész magaviseletében valami olyan vala, mi Rétynének
feltünt. – Ön ma különös kedvben van, – szakítá félbe a szólót – különös
jó kedvben, mint látszik, s én nem látok semmi okot reá.

– Én látok édes nagysám – mondá a másik vígan, – ha az ember hosszú
ideig valami után fáradt s végre czéljánál látja magát, én azt hiszem,
joggal lehet jó kedvben.

– Igen, de mi elértük-e czélunkat? – válaszolt az alispánné sóhajtva. –
Viola ismét szabadságban van s ránk nagy gyanú nehezedik.

– Nevetség! – mondá Macskaházy mindinkább jókedvűen, – mintha Viola
szabadsága nekünk árthatna. Nem ítéltetett-e halálra? nem tudja-e, hogy
ha ma jelenik meg, hogy ellenünk vádat emeljen, holnap felakasztják? s
azt hiszi nagysád, a zsivány, csakhogy Rétyné ő nagysága s a szegény
magam ellen olyan dolgokat beszélhessen, melyeket senki nem hisz, meg
fog jelenni a törvényszék előtt? Az ellenünk emelt gyanú agyrém,
melylyel kár magunkat kínozni; mennyivel súlyosabb a vád, melyet Viola
emelt, annyival kevesebb hitelt fog találni.

– Oh ha ma Ákost hallotta volna, nem szólna így! – viszonzá az alispánné
– neki biztos hirei lehetnek.

– Tréfa! – szólt a másik – tréfa, mondom. Ákosnak biztos hirei? kérdem,
honnan? Kétségen kívül hallotta, mik a törvényszéken történtek, s
haragjában elmondta, ép úgy, mint nagysád valamely vénasszonyt, ha
rosszul surolt, boszorkánynak nevez, a nélkül, hogy egy perczig azt
hinné, hogy seprőn a Szent-Gellért hegyére tánczolni száll. A jó hir
olyan, mint a tőke, ki egyszer megszerezte magának, később kamatjaiból
él, sőt, ha egy kis ügyességgel bir, háromszor annyit kap hitelre, mint
tőkéje valaha ért, csak mivel az egész világ gazdagnak hiszi.

– Ön ma rendkívül jó kedvben van s mindent rózsaszinekben lát, – mondá
az alispánné, csudálkozva ügyvédje szeszélyén, ki egyébkor minden
nehézséget nagyítani szokott.

– Miért is ne? szólt, mennyire tőle kitelt, bizodalmas hangon az előbbi,
– mikor az ember egész életét egy család szolgálatának szentelé, s oly
veszélynek tette ki magát, mint én utolsó időben, s végre a jutalom
pillanatját elérte. Szegény ember, hogy ne örülne!

– Nem értem önt, – mondá Rétyné, midőn szemeit a válára mereszté.

– Dehogy nem érti édes nagysám! – válaszolt az ügyvéd, nyájas enyelgő
hangon, midőn az alispánnét kezénél fogá, – már hogy’ tréfálhat szegény
szolgájával így! nincs-e nekem, ha Vándory irásait kezembe keríthetem,
hív szolgálatomért, propter fidelia servitia, inscriptio igérve? – Egy
pár nappal, mielőtt e házban az utolsó tisztujítási conferentia
tartatott, szóltunk e tárgyról. Nagysád bizonyosan emlékezik; a kertben
voltunk.

– Tudom, tudom – szakítá félbe a szólót Rétyné.

– És akkor – folytatá emez – mik voltak nagysád szavai? – Édes
Macskaházym, az nap, melyen az átkozott irásokat kezébe keríti, együtt
elmegyünk a káptalanhoz. – Oh, nagysám, én jól emlékezem erre, e szavak,
melyek által örökre hálára kötelezett, arany betűkkel állnak feljegyezve
keblemben, és –

– Minek hozza fel ön ez igéretet? – vága szavába türelmetlenül az
alispánné – vagy talán kételkedik szavamban?

– Isten ments meg! – szólt, bizalmasan ismét kezét szorítva, Macskaházy
– épen ellenkezőleg; meg vagyok győződve, hogy igéretét teljesíteni
akarja, s épen csak azért jöttem kérdezni, mily módon tegyük fel az
inscriptionalis levelet? Nagysád átláthatja, hogy miután az oklevélben
érdemeimnek említése szükséges, szerénységem –

– Nem engedi, hogy az érdemek, melyekkel az inscriptiót szerezte,
különösen elsoroltassanak. – S Rétyné keserűen nevetett. – Ne féljen,
gondom lesz reá, a kivánt oklevél kezébe fog adatni; de nem annyira
sürgetős, reménylem, hogy még ma vagy holnap kell történnie?

– Ki tudja! – válaszolt az ügyvéd sóhajtva – az ember halandó, és –

– Talán csak nem vagyok haldoklóhoz hasonló, reménylem? – mondá Rétyné,
ki Macskaházy szemtelen tolákodásai miatt mindinkább veszteni kezdé
türelmét.

– Isten mentsen meg, – szóla közbe ismét sóhajtva az ügyvéd, – hogy
leghivebb szolgáját ily csapás érje! De végre, ki biztos holnapjáról? és
én, ki magamnak nagysád házánál ez igért kegyes ajándékán kívül semmit
nem szereztem, miként koczkáztassam mindenemet?

Az alispánné elfojtá az indulatot, mely Macskaházy szemtelenségénél
benne támadt, s a lehetőségig nyugodtan figyelmezteté őt, mennyire fogná
nevelni a gyanút, ha az inscriptió, mely titokban nem maradhat, épen e
pillanatban adatik ki. – Várjunk még egy ideig, – tevé az alispánné a
lehetőségig nyájasan hozzá – csak egy ideig várjunk még, míg a most
támadt zaj egy kissé elhallgatott, s becsületszavamra igérem még
egyszer, a jutalomra számolhat.

– Már kérdezem én – szólt Macskaházy, elragadtatással csókolva az
alispánné kezeit, – van-e ily asszony széles e hazában, mint az én
főnököm, ennyire meggondolt, ügyes, ildomos?! Ritkállom az ügyvédet, ki
ennyi előrelátással vinné dolgait. Nagysádnak igazsága van, inscriptió a
jelen pillanatban a legnagyobb bajba keverhetne; s magam is azért jöttem
tulajdonképen ide, hogy nagysádat erre figyelmeztetve, más valamit
hozzak javallatba, mi által nemes szive szint oly nagylelkűen
jutalmazhatja szolgálatimat s minden a legbiztosabb titokban marad. Az
egész dolog igen egyszerű – tevé rövid szünet után hozzá. – Nagysád
nekem a teins úr által maga rendjében elfogadott öt darab váltót ad
kezembe, mindeniket csak tízezer pengő forintról, s természet szerint,
hogy nagysádnak legkisebb alkalmatlanságot ne okozzon, oly fizetési
időszakkal, hogy félévenként csak egy-egy ily váltó váltassék be, azután
–

– Ön tréfál! – szólt az alispánné, bámulattal Macskaházyra tekintve, –
ötvenezer forint pengő!

– Soha nem szóltam komolyabban, – válaszolt a másik szeliden – által
méltóztatik látni, hogy –

– De hisz ez az igért inscriptiónál háromszor több! – szakitá félbe
Rétyné, indulattal felugorva pamlagáról.

– Körülbelül, ha a földnek mostani becsét felvesszük, – viszonzá a másik
kis gondolkozás után, midőn szintén felkelt, – úgy fog kiütni; de a mint
mondám, által méltóztatik látni, az irományok megszerzése mennyivel több
bajba került, mint azt előre láthattuk; mennyi veszélyeknek tettem ki
magam s nevem is mennyire compromittáltatott Viola vallomása által.
Azonfelül a zsidónak is sokat kelle fizetnem; ki tudja, mily drágán
leszek még ezután kénytelen hallgatását megvásárolni, pedig az
nagysádnak is szintúgy érdekében fekszik, minthogy a zsidó, úgy hiszem
az egésznek összefüggését igen jól ismeri, – csak igazságos tehát, hogy
–

– S ön azt hiszi, hogy ezen szemtelen kívánatát teljesiteni fogom? –
mondá Rétyné a legnagyobb haraggal, – hogy oly bolondok leszünk, akár
én, akár férjem, s vagyonunkat adósságokkal fogjuk terhelni?

– Meg vagyok győződve, – válaszolt a megszólitott nyugodtan, – ha
nagysád minden körülményeket szokott bölcsesége szerint megfontolva,
érdemeimet számba veszi, vele született nagylelküségénél fogva –

– Soha! soha! – szakitá félbe Rétyné – erre ne számoljon. Ugy-e,
Macskaházy uram! hát most ismerkedünk meg egymással, most tünik ki azon
buzgóság, melynél fogva szivén csak családom java fekszik?

– Úgy tartom, nincs köztünk új ismerkedésre szükség, – mondá szokott
éles hangján az előbbi – s valóban kár, ha nagysád felindulása által
becses egészségének árt, holott előre tudom, miként, a mint mondám,
minden körülményeket meggondolva, örömmel fogja elfogadni ajánlatomat.

– Ajánlatát?! alávaló szemtelen! – kiáltott Rétyné mérgesen – szeretném
látni, ki kényszerithetne? Nem függ-e tisztán kegyelmemtől, fogom-e csak
igéretemet is teljesiteni? Hol vannak tanúi, hol a bíró, ki engem reá
szoríthatna? Minden szabad akaratomtól, nagylelküségemtől függ; főkép
miután a feltétel, mely alatt az inscriptiót megigértem, ön által nem is
teljesíttetett, s az irományok, melyeket kezembe szolgáltatni magára
vállalt, soha szemeim elébe nem jutottak, s most is még Vándory vagy mit
tudom én kinek kezében lehetnek, míg ön hallatlan szemtelenségével, hogy
tőlem pénzt csikarjon, mindazt, mit elégetésökről beszélt, csak hazudta.

– Ha csak ez az, mi nagysádat aggasztja, – mondá az ügyvéd gúnyoló
hangon, – s igen természetesnek tartom, hogy úgy van, – köztünk, a mint
látszik, mindenki jól teszi, ha magát a lehetőségig biztosítani
igyekszik; ez aggodalmat el fogom oszlatni, miután az irományok
kezeimben vannak s nagysád által jelenlétemben akármikor áttekinthetők.

Az alispánné, mintha előtte villám csapott volna le, meredten bámult s
ijedten állt Macskaházy előtt, s remegő hangon kérdé: – Nem emlékezik-e,
miként azt mondta, hogy az irományokat tűzbe dobta?

– Emlékezem, – válaszolt az ügyvéd ismét gúnyosan – sőt mi több, nemcsak
mondám, hogy az irományokat elégettem, de első pillanatban, midőn
kezembe kerültek, tenni is akartam; hála az égnek, hogy nem tettem;
legalább meggyőzhetem nagysádat érdemeim valóságáról.

– De miért nem adta hát kezembe? – mondá az alispánné remegő hangon,
melyből meglátszott, hogy Macskaházy indokait sejdíteni kezdi.

– Miért nem adtam kezébe? – mondá az ügyvéd kaczagva – s nagysád azt
most kérdi tőlem? Hát csak, mert nem akartam, miután egész életemet e
család szolgálatának szenteltem, haszontalan cselédként elküldetni; mert
fáradságom érdemlett jutalmát bennszületett nagylelkűségére bízni
tanácsosnak nem gondoltam; mert mindenesetre czélirányosabb, ha magamat
bolondnak tartani nem hagyom senki által.

– Szóljunk nyugodtan egymással, s ha előbb indulatom elragadott, ily
régi barátok, mint mi, miért ne volnának engedékenyek egymás iránt, –
mondá az alispánné, mosolygásra kényszeritve magát. – Az irások ön
kezében vannak, s mindenki tulajdonának maga szabja árát. De Macskaházy
úrnak nem lehet komoly szándékában ötvenezer forintot kérni.

– Egy garassal sem fogadok el kevesebbet! – válaszolt a másik nyugodtan.
– Oly irományok, melyekért ily jellemű asszony, mint nagysád, oly
gonosztettekre vetemedik, minőket együtt véghez vittünk, kétségen kívül
felszámolhatatlan becsűek.

– Hóhér – mormolá Rétyné fogai között, midőn szobájában nyugtalanul fel
s alá járt. – Barátom, – szólt végre, midőn, magába fojtva mérgét,
Macskaházy előtt megállt, – gondolja meg helyzetemet, nekem magamnak
ennyi pénzről rendelkeznem nem lehet. A váltók érvényességére szükséges,
hogy azok férjem által fogadtassanak el; már hogy’ reménylheti ön, hogy
férjemet ennyi pénz kiadására birhassam?

– Én ismerem a hatalmat, melyet nagysád e házban az egész család felett
gyakorol, – válaszolt Macskaházy ismét gúnyosan, – s csak nagysádtól
függ, hogy szokott szelid módjával az alispánt a váltók elfogadására
birja. Nagysád ellenállhatatlan, azt tudja mindenki.

Az alispánné nem felelt e gúnyoló szavakra, s a szoba sötétebb vala,
semhogy Macskaházy a könyeket láthatná, melyeket a harag szemeiből
facsart; de ki csak a sebes lépteket hallá, melyekkel fel s alá járt,
képzelheté felindulását. Az ügyvéd kinézve az ablakon, nyugodtan egy
nótát dobolt ujjaival. Hosszabb szünet után az alispánné egyszerre
megállt az ügyvéd előtt, s erős elhatározott hangon kérdé: – Az, mit
mondott, utolsó szava-e?

– Utolsó szavam, – válaszolt a másik szintén határozottan.

– Ön nem adja vissza ötvenezer forinton alól irásait?

– Bizonyosan nem, – válaszolt amaz, meghökkenve a hangon, melyen az
alispánné a kérdéseket hozzá intézé.

– Hát tartsa meg! – kaczagott fel Rétyné – s csináljon velök a mit akar;
mit bánom én? Akár Ákosnak több, akár kevesebb vagyona lesz, miután
velem így bánt s Tengelyi leányát veszi nőül: nekem ehhez igen kevés
közöm s másra ez irományok úgy sem használhatók.

– Csináljak az irományokkal, a mit akarok? – szóla bámulva a fordulaton,
melyet a dolgok vettek, Macskaházy – akármit?

– Akármit, – folytatá Rétyné mindig kaczagva, – alig foghatom meg,
miként nem jutott eszembe azonnal, hogy mióta Ákos határozatát tudom, ez
irások teljesen közönyösek előttem s mai bánásmódja után, ön várhat, míg
az egykor igért, de most visszautasított inscriptióhoz jut.

– Majd meglássuk! – mondá legélesebb hangján a másik, – az irományok,
miután nagysád Ákos határozatát ismeri, szemei előtt minden becsöket
elvesztették, – meglehet, – asszonyi sziv mindig változékony, – előttem
a közönyösöknek tartott papirszeletek megtarták értéköket. A mód, melyen
szereztük, nagyságos asszonyom, – tevé hozzá, az alispánnét kezénél
fogva – szabja meg az irományok árát.

– Hogy’ érti ezt? – kérdé Rétyné ijedten.

– Igen egyszerűen, nagyságos asszonyom, – válaszolt a másik, előbbi
gúnyoló hangján. – Viola az előbbi törvényszék előtt az alispánné
őnagyságát lopás rablási bujtogatással vádolta. Egy tanú s hozzá
zsivány, ki ily magas jellemű személy ellen emel vádakat, alávaló
rágalmat mond, melyet senki sem hisz. De ha ezen egy tanú után még egy
másik lépne fel, én példának okáért, ki a zsivány minden szavát szép
körülményes előadásommal megerősíteném s szavaim bebizonyítására az
irományokat mutatnám elő, melyeket együtt loptunk s melyeknek
tartalmából mindenki látja, hogy azoknak elrablása nagysád úri családján
kívül senkinek érdekében nem feküdt, nem volna-e ez roppant lárma a
vármegyében?

– Ijesztgessen ezzel másokat, – mondá az alispánné indulattal, – míg
tudom, hogy meg nem ronthat, a nélkül, hogy magát is megrontaná, nyugodt
vagyok.

– Ne méltóztassék oly felette nyugodt lenni, – mondá a másik keserüen –
talán ez egyszer a számolás csalhatna. Nem egészen egyenlően állunk a
dolognál. Nekem az elrabolt irományok tökéletesen közönyösek. Nagysádnak
legnagyobb érdekében volt, hogy azokat magának megszerezze. Ha most én
szegény prókátor létemre megjelenek a teins törvényszék előtt s
elmondom, miként egész életemet e házban töltve, magamat háladatosságom
által esküdt kötelességemen túl engedém ragadtatni s nagysádnak ez
irományok megszerzésére segédkezeket nyujtottam; de hogy végre látva
azon szerencsétlenséget, mely tettemből következett s ellent nem
állhatva lelkiismeretem furdalásainak, inkább magamat adom fel s az
irományokat a törvényszék kezei közé teszem le: nem lesz-e az egész
jelenet érdekes és szivreható? Nem számolhatok-e kegyes ítéletre azon
biráktól, kiknek mindegyike hasonló ügyvédet kívánna magának?!

– Ördög?! – kiáltott Rétyné, magát a pamlagra vetve, s égő arczát
kezeibe takarva.

– Sőt reám nézve az egész dolog a dicsőségen kívül anyagi haszon
tekintetében sem oly rossz, mint első tekintetre látszik, – folytatá az
ügyvéd, mintha csak fenszóval gondolkoznék. – Nincs semmi, mit Ákos, ha
Tengelyi irományait visszaszerezhetem, nem adna. Ha előre bizonyos
kikötéseket teszek, talán szép hasznot szerezhetek magamnak. Maga
Vándory, ki semminek inkább, mint megtért bűnösöknek nem örvend, szólni
fog mellettem. Ellenben nagysád –

– Ne kínozz hóhér! – kiálta Rétyné, kezeit görcsösen összekulcsolva.

– Alispánné a megye tömlöczében! folytatá a másik előbbi hangján. –
Megengedem, nemsokára a pártfogás a büntetést talán fél, vagy fertály
esztendőre fogja leszállítani. De mégis tömlöczben! és pedig lopásért,
melyet zsidó czimboraságában elkövetett! és azután a szembeállítások, a
tanúvallatások –

– Macskaházy! – kiáltott felugorva pamlagáról az alispánné – ön nem
képes ezt tenni!

– Annyira vagyok – viszonzá a másik nyugodtan, – hogy ha a váltók egy
hét alatt kezemben nincsenek, az egész dolog a törvényszéknek be fog
jelentetni.

Rétyné legnagyobb felgerjedésben párszor fel s alá jára szobájában. – A
váltók kezében lesznek, – szólt végre remegő hangon, megállva előtte.

– Öt darab váltó, mindenik tíz-tíz ezer forintról, s az alispán
elfogadásával, – folytatá az előbbi.

– Tudom.

– A lejárás minden egyes váltónál – – –

– Tudom, tudom! csak hagyjon el, – mondá az alispánné csaknem rimánkodó
hangon.

– Mihelyt a váltók kezemben vannak, az irományok átaladatnak, – tevé
hozzá, kalapját véve, a másik. – Alázatos szolgája. – S ezzel Macskaházy
elhagyá a szobát, melybe az inas épen gyertyákat hozva, nem bámulhata
eléggé, mi lelte egyszerre a nagyságos asszonyt, ki halványan, minden
tagjában reszketve állt asztala mellett.

Midőn Macskaházy léptei a folyosón elhangzottak, a legközelebbi
kályhalyuk ajtaja megnyilt s Peti dugta ki borzas fejét. A fütő czigány,
ki gyanitva, hogy Tengelyi irományai még Macskaházy kezében lesznek,
mióta Tiszarétre visszajött, hallgatódzásra adta magát. Midőn az
ügyvédet este felé az alíspánnéhoz látta menni, halkan utána sietett s
szokott foglalatossága helyéről, fülét a kályhához tartva, mely
szerencséjére fűtve nem volt, az egész beszélgetést végig hallgatá.

– Ejnye Peti, mi lelt? – szólítá meg a távozót János, ki gyertyával
kezében, vele a folyosón találkozott, – csupa korom s hamu képed.

– Nem csuda, – mondá a megszólított, képét ingujjával törölgetve, –
mikor kályhából kályhába bujkálok.

– Csak bujkálj, – szólt a másik, – fűts nekik itt a házban jó melegen,
hadd szokjanak a pokolhoz. Én uramhoz megyek, holmiját összeraktam,
nincs több dolgom a kastélyban.

– Hát kend is elmegy? – kérdezi a másik sóhajtva.

– El biz én, – válaszolt János, nem hittem volna soha, hogy e háztól,
hol annyi kenyeret ettem, így fogok megválni, a nélkül, hogy csak Isten
áldjont mondjak; de hisz urfimnak is úgy kellett elmenni. Jó éjtszakát!

S ezzel János, gyertyáját a konyhában letéve, a lelkészlak felé indult,
míg Peti felvevé bundáját s a kertbe lopódzott, hol sebes léptekkel
tovább haladva, a homályban eltünt.



XXVII.

Az utolsó fejezetben leirt estét követő napon Réty házában külsőleg
minden ismét szokott rendében folyt. Az alispán arczán talán mélyebb
gondoknak kifejezése vala észrevehető, mint máskor, s Etelkát elhagyta
szokott vidámsága; de mindenki munkája után járt, s Ákos neve csak a
cselédházban említetett, hol, mióta az úrfi s öreg huszárja elmentek,
senki sem fáradott ki dicséretökben. Hisz a szeretet megszerzésére, mint
tudjuk, nincs biztosabb mód, mint ha távozásunk, vagy épen halálunk
által biztosítjuk kedves barátainkat s szomszédainkat, hogy velünk végső
ítélet előtt találkozni nem fognak. Szinte kár, hogy mindennapi életünk
között néha nem jut eszünkbe, miként nagy útra készülünk valamennyien, s
a nap talán közel van, melyen örökre el fogunk válni, meglehet, ez által
engedékenyebbekké válnánk egymás iránt. Az alispánné halványabb vala,
mint egyébkor, de ő is, úgy látszott, megnyugvék helyzetében, s habár a
nyájas mosolygás, melylyel Macskaházynak kézcsókolását fogadá, egy kissé
feszültebb volt, mint közönségesen, ezt az ügyvéden kívül, ki emberek
előtt szokott alázatosságát vette fel, senki nem vette észre. Rétyné
azok közé tartozott, kik bármiként hevüljenek fel, soha helyzetökről s
czéljaikról megfelejtkezni nem szoktak. Voltak pillanatok, melyekben
szenvedélye kitört, de ez hasonló volt az éjhez, melyben az eget villám
hasítja át, s mi rémülve látjuk, mily vészfellegek tornyosulnak a
sötétben; s alig tekintheténk e kebelnek titkaiba egy perczig, arcza
ismét hidegen mosolyogva áll előttünk, mint máskor. Macskaházy sokkal
inkább ismeré Rétynét, semhogy szinlelt nyugalmában bízna, főkép miután
múlt este indulatának kitörését látta, s szobaleányától hallá, hogy az
alispánné egész éjjel le sem feküdt, hanem fel s alá járva szobájában,
reggel felé az ablakot oly erősen csapta fel, hogy kettő eltört, mi
benső nyugodtsága jelének alig vala tekinthető. Az ügyvéd a legnagyobb
vigyázattal kémlelé tehát minden mozdulatát, de mint mondám, semmi sem
vala észrevehető s csak a szobaleánynak tünt fel, hogy az alispánné, a
helyett, hogy a törött ablakokat a zsidóhoz vitetné, őt magát rendelte
mindjárt reggel magához, s mi még csudálatosabb, az egész idő alatt,
melyet a zsidó munkájánál töltött, nemcsak maga a szobában maradt, de
nem is emelte szavát szidásra csak egyszer sem, mely rendkívüli történet
azonban gyengélkedésének tulajdoníttatott, Rétyné ez nap többször
panaszkodván, hogy rosszul érzi magát.

Harmad nap Rétyné férjével és leányával egy szomszéd jószágra indult, s
Macskaházy maga maradt a házban.

Az ügyvéd rendkívül nyugtalannak érzé magát. – Ez asszony, – szólt
magában, midőn a kocsi a kapun kigördült, s ő mély gondolatokba merűlve
szobájába visszatért – boszút forral ellenem. Bizonyosan valami kész
terve van, mely iránt magával tisztába jött, nem lenne máskép oly
nyugodt. Ha szidna s lármáznék, nem bánnám; e keserű nyájasságra nem
voltam elkészülve. De ugyan min törheti fejét? – Macskaházy átgondolt
minden lehetőséget, s neki úgy látszott, hogy az alispánné semmit ellene
nem tehet a nélkül, hogy önmagát meg ne rontsa. – De végre nem
történhetik-e mindemellett, hogy boszúvágyának önbiztosságát feláldozza?
– így gondolt magában – sőt ha ezt teszi, nem valószinű-e, hogy az
egésznek végre is csak én leszek áldozatja? Nem voltam-e én az, ki a
rablásban egyenes részt vett? s miként bizonyítsam be Rétyné
czimboraságát? Viola ki tudja mikor kerül elé, a zsidó mindent tagadni
fog, s egy bűnvád alatt álló ügyvédnek szava fog-e tekintetbe vétetni a
hatalmas alispánné ellen? Pártfogóról kell gondoskodnom, – szolt
magában, nagy léptekkel fel s alá járva szobájában, – az egész világ
gyűlöl s egy ember, legyen a legokosabb, annyiak ellen nem tarthatja fel
magát. De miként?

Átgondolva helyzetét, Macskaházy előtt két út nyilt. Az első, ha az
alispánné kegyeit ujra megnyeri, mire a legbiztosabb módnak az látszott,
ha Ákos házasságát megakadályoztatja. A második, ha Ákosnak kedvét
keresi, – s miért nem volna ez lehetséges s pedig a nélkül, hogy magának
legkisebbet ártson? Ha a váltók kezeibe adatnak, – így folytatá
gondolatait – ő Vándory irásaiból néhány darabot visszatarthat; az
alispánné nem ismeri a levelek számát, s azért nem veheti észre. Ezeket
Tengelyi irományaival együtt ő, Macskaházy, később átadja Ákosnak, s
elbeszéli a módot, melyen hozzájuk jutott, s a részt, melyet mostohája
az egészben vett. Ákos már nevének becsületeért sem fog szólni senkinek;
Macskaházy vallomása ily módon teljes hitelességgel bir, s Rétyné
őrizkedni fog oly lépésektől, melyek inkább magának mint neki ártanának.

Macskaházy teljesen megnyugtatva érzé magát e kilátás által, s mert azon
emberek közé tartozott, kiknek azért sikerülnek tervei, mivel semmit ok
nélkül elhalasztani nem szoktak, csak alkalmas pillanatot vára, hogy
magát Tengelyiékkel érintkezésbe tegye. Mihelyt délután bizonyosságot
szerzett magának, hogy a jegyző Vándoryval s Ákossal sétálni ment, s
hogy csak az asszonyokat fogja honn találni, Tengelyi házához vevé
útját, – s odamenve még egyszer átgondolta szerepét s azzal bátorítá
magát, hogy bármi kellemetlen módon fogna a háznál fogadtatni, végre is
csak asszonynyal leend dolga. Ily gondolatok között jött a házhoz.
Halkan koczogott s a szobába lépett.

Erzsébet és Vilma, kik egymás mellett ülve, asszonyi munkával
foglalkoztak, bámulva néztek a belépőre, – s az előbbinek hangja,
melylyel kérdé: minek köszönhetik e látogatást? nem vala a
legbarátságosabbak egyike. Azonban Macskaházy annyi lelki nyugalommal
mondá, miként csak tiszteletét kívánta tenni, hogy végre a háziasszony
nem tehetett mást, mint széket ajánlani váratlan vendégének.

[Illustration: Erzsébet s Vilma bámulva néztek a belépőre.]

Macskaházy előre látta ezt, s azért választa oly pillanatot első
látogatására, melyben az asszonynyal maga lehessen, mert sejdíté, hogy
ha Tengelyit honn találta, mindazon szép dolgok elmondására, melyektől e
családdal való kibékülését várá, alig leend alkalma, igen valószinű
lévén, hogy a jegyző a beszélgetést Macskaházy kidobásával kezdi meg.

A beszélgetés eleinte az időjárás, a termés s más ehhez hasonló tárgyak
körül forgott, s Erzsébet már hinni kezdé, hogy az ügyvéd minden különös
ok nélkül, mint mondá, csak látogatni jött, midőn Vilma kiment s az
egész más fordulatot vett.

– Jó, hogy e kedves gyermek kiment, – szólt, székét valamivel közelebb
tolva Macskaházy, – nekem a nemzetes asszonynyal dolgom van, mely egész
családját, ez angyali Vilmácskánkat is közelről érdekli, de melyet csak
ily eszes és tapasztalt asszonynak mondhatok el, mint az, ki itt előttem
ül.

E magasztalások úgy, mint az édeskés hang, melyen azok mondattak, nem
tevék Erzsébetre azon hatást, melyre czélozva voltak; azonban a
jegyzőné, ki az ügyvéd által mégis oly valaminek tudásához reményelt
juthatni, mi családját érdekelheté, erőt vőn magán s kéré, hogy szóljon
tartózkodás nélkül.

– Édes Erzsébet asszonyom, – folytatá az előbbi, mennyire lehetett,
érzékeny hangon, – engedje, hogy ismét e névvel éljek, mely egykor
szivemnek oly kedves vala, s melynél ifjúságom emlékei támadnak fel
előttem.

– Jobb lesz, teins fiskális uram, ha ilyenekkel felhagyunk, – mondá
Tengelyiné türelmetlenül – tudja, hogy azon időben is, melyről szól –

– Tudom, tudom! – sóhajtott Macskaházy, – hogy akkor is, midőn húsz és
néhány év előtt szivemet s kezemet a nemzetes asszonynak ajánlottam,
kérésem megvetéssel utasíttatott vissza, s a nyomor, melynek Tengelyi
urammal elébe ment, elfogadhatóbbnak látszott, mint a nyugodt boldogság,
melyet karjaim között találhatott volna, – pedig mennyi szenvedést nem
kerülhettünk volna ki mindketten, ha az én kedves Erzsébetem akkor
Tengelyi uramnak látszólag fényes tulajdonait, melyek végre is semmit a
konyhára nem hoznak, kevésbbé tiszteli!

– Ha fiscalis úrnak beszéde van, főkép olyan, mely gyermekeimet illeti,
ám szóljon! – válaszolt Erzsébet, ki felindulását, midőn férjéről így
halla beszélni, el nem nyomhatá, – férjemről az én jelenlétemben
hallgasson, vagy beszéljen úgy, mint ő érdemli.

– Ments meg Isten, – szólt az ügyvéd alázatosan, – hogy Tengelyi uramról
valami sértőt mondani, vagy csak gondolni akarnék. Én Tengelyi uramat
tisztelem, s habár méltó okom volna neheztelésre, mert hisz ő az, ki
által éltem főboldogságától, mely a nemzetes asszony birtokában állt,
megfosztattam, és –

– Kérem a teins urat, – szakítá félbe a szólót, kire egy megvető
tekintetet vetett Erzsébet, – hagyjunk fel e haszontalanságokkal.
Ismerjük egymást. A tisztelet s szeretetnek, melylyel irántunk
viseltetik, annyi tanuságaival birunk, hogy valóban kár ez iránt csak
egy szót is vesztenünk.

– Látom, – szólt az ügyvéd felsóhajtva, – hogy a nemzetes asszony szint
azon tévedésben van, mint maga Tengelyi úr, mintha az utolsó kellemetlen
történeteknek, melyek őt Porváron érték, én lennék oka, vagy
előmozdítója. Nem veszem senkinek rossz néven, ki felőlem ekként szól; a
jövő meg fogja mutatni e vádak egész alaptalanságát.

– Adja az ég, hogy úgy legyen! – mondá Erzsébet sóhajtva – és bármennyi
okunk legyen is panaszra az eddig történtekért, a teins fiscalis úr
legalább az én részemről legnagyobb háladatosságra számolhat, ha szegény
gyermekem javára valamit tehet.

– Semmi háladatosság, édes Erzsébet asszonyom – szóla neki melegülve az
ügyész, – semmi háladatosság. Nincs forróbb kívánatom, mint hogy
megmutassam, miként azon szeretet, melyet egykor éreztem, nem mult el a
nélkül, hogy barátsággá ne váljék. Én tökéletesen megjutalmazva érzem
magamat, ha ezt tettel bebizonyíthatom, s úgy hiszem, most alkalmam van
reá.

Erzsébet nem győzé bámulni a szivességet, melylyel Macskaházy egyszerre
szólt, s ámbár az egészben valami gazságot gyanított, minden tőle
kitelhető nyájassággal mondá, hogy kétségen kívül a fiscalis úrnak
helyzetében, s nagy befolyása mellett igen sok alkalmatossága lehet,
melyben egy szegény falusi jegyző háznépén segíthet.

– Ne higye a nemzetes asszony, – mondá az ügyvéd szerényen, – hogy
befolyásom oly nagy, mint azt az emberek hirdetik. Sokan úgy beszélnek,
mintha a Rétyék házában csak az történnék, mit én akarok. Mindent, mit
az alispán vagy a kevély báróné tesz, rám fognak, s nem hiszi senki,
mennyi ellenséget csinál ez nekem, – pedig Isten látja lelkemet, ha a
házban az történnék, mit én akarok, a dolgok máskép mennének. De hagyjuk
ezt, – tevé egy kis szünet után hozzá, – tagadni nem lehet, hogy a
Rétyék házában mindamellett bizonyos befolyással birok, s épen ez által
lehetek önöknek talán hasznára. Tengelyi úr ellen, a mint hallom,
nemességi per kezdetett?

A nyugodt mód, melyen e kérdés épen az által tétetett, kit Erzsébet
minden, férje ellen mozgásba hozott cselszövények főtervezőjének
tartott, annyira meglepé őt, hogy nem felelt.

– És az irományok, melyekkel Tengelyi úr nemességét bebizonyíthatná, –
folytatá a másik kérdéseit, – úgy hallám, mind elraboltattak?

– Úgy tartom, – válaszolt Erzsébet, ki elvégre mégis megsokallá az
ügyvéd szemtelenségét, – Macskaházy úr ezt oly jól tudja, mint bárki más
a világon.

– Értem a czélzást, – szólt Macskaházy nyugodtan mosolyogva – noha
megvallom, renkívülinek tartom, hogy e részben reám vettetik a gyanu,
kire nézve – ha ily tett nem ellenkeznék is annyira jellememmel, hogy
azt rólam józanul feltenni nem is lehet – tökéletesen mindegy, bárkinek
kezében vannak azon irományok, melyek e házból elrabottattak. Vagy
mondja a nemzetes asszony maga, mily gondolható érdekem lehetne Tengelyi
úr nemesleveleihez, holott semminemű atyafiságban vagy osztályi
viszonyban nem állunk?

– Én mindezt nem értem, – mondá az asszony vállat vonva, – csak azt
tudom, mit férjem mond s a mit Viola vallomásairól hallottam, s azok
után –

– De kérem édes nemzetes assonyom, – vága szavába az előbbi, – ha úgy
volna, azt hiszi, jönnék én magam, ide tulajdon házukhoz? Hisz a világ
legszemtelenebb emberének kellene lennem, sőt a legbolondabbnak, – tevé
hozzá, midőn észrevevé, hogy az első lehetőség, melyet felállított,
Erzsébet által nem tartatik annyira hihetetlennek, mint gondolá, – igen,
a legbolondabbnak édes Erzsébet asszonyom, ha miután annyi bajnak teszem
ki magamat, csak azért, hogy Tengelyi uramat kellemetlenségekbe
keverjem, most ismét mindent elkövetnék, hogy e dolog kiegyenlíttessék s
belőle házukra semmi baj ne következzék.

– A fiscális úr ennek eddig nem sok bizonyítványait adá, – mondá
Tengelyiné szárazon.

– Az ég látja, – szólt Macskaházy szemeit felfelé emelve, – mi
igazságtalan a nemzetes asszony irántam! Ha tudná, mennyit fáradtam,
hogy azt, de nem tartozik a dologhoz, kit – e lépéstől
visszatartóztassam, nem beszélne így. De a mint mondom, én tettekkel
akarom bebizonyítani barátságomat, s úgy hiszem, ezek után maga Tengelyi
úr vissza fogja venni kemény ítéletét.

– Isten adja, hogy úgy legyen! – mondá Erzsébet, – részünkről mindig a
legnagyobb háladatosságra számolhat, és – tevé hozzá kissé büszkébben –
talán ezentúl háladatosságunk bebizonyítása inkább fog hatalmunkban
állni, mint eddig.

– Semmi háladatosság, – vágott szavába az ügyvéd, ki Erzsébet czélzását
megérté, – ne szóljon háladatosságról, bizony megsért, én tisztán
barátságát kívánom. Az irományok tehát – tevé halkabban hozzá, kis
szünet után, mely alatt körültekintve, magát arról győzé meg, hogy senki
a szobában nincs, s székét Erzsébethez közelebb tolá – mondom, az
irományok, melyek Tengelyi uramtól elraboltattak, a mint a nemzetes
asszony hiszi, olyanok, melyek által férje nemességét tökéletesen
bebizonyíthatja?

– Minden kérdésen kivül, – válaszolt a kérdezett mindinkább bámulva
Macskaházy különös magaviseletén.

– Hm, hm! – folytatá a másik mintegy magában – fontos irományok! A
keresztelés nem szükségesebb az üdvösségre, mint Magyarországban a
nemesség, hogy az ember becsülettel élhessen; s én igen felfoghatom a
fájdalmat, melyet e veszteségen érzenek, főkép ha kis fioknak jövője jut
eszökbe –

– Az Istenért, ne kinozzon! – szakítá félbe elmélkedéseit Tengelyiné, –
ha valamit tud ez irományokról –

– De ugyan kérem a nemzetes asszonyt, – kérdé az előbbi, nem is figyelve
a másik kérésére – minden irományok raboltattak-e hát el, melyek által
nemességöket bebizonyíthatták? nem maradt kezökben semmi oklevél?

– Semmi! – sóhajtott Erzsébet, – férjem, rendes ember lévén, mind egy
csomóban tartotta, s azt elvitték. Ha valamit tud felőlök, – tevé hozzá
kérő hangon – ne tegye szerencsétlenné gyermekeimet. Ha valaha életemben
megsértettem, az Istenre kérem, ne boszulja meg ez ártatlanokon!

Erzsébet gyülölte s megveté Macskaházyt; de mihelyt azon meggyőződés
támada benne, hogy ez ember gyermekeinek hasznára lehet, minden más
tekintet háttérbe szorult s az anya összekulcsolt kezekkel könyörgött az
előtt, kitől máskor undorral elfordult.

Macskaházy alig titkolhatá el örömét, midőn a hatást látá, melyet
szavaival tett. – Hej, – szóla végre sóhajtva – ha tőlem függne! – Higye
el kedves Erzsébet asszonyom, csak tudnám, hol vannak az irományok, nem
volna boldogabb ember, mint én! Ha szükség, gyalog elmennék utánok az
ország végeig, nem lenne nyugtom, mig fel nem találtam.

– Hát nem tudja, hol vannak? – kérdé Tengelyiné bámulva.

– És miként tudnám én azt? – válaszolt a másik nyájasan, – csak gondolja
meg édes Erzsébet asszonyom maga. Minden, mit Viola vallásánál a
rablásról beszélt, koholmány. Bármi fontosak legyenek Tengelyi ur
irományai tulajdon családjára nézve, az alispánnéra vagy magamra nézve
azok tökéletesen közönyösek, s nem lehet feltenni, hogy valaki a
legfontosabb ok nélkül oly veszélynek tenné ki magát, minővel a
rangunkféle emberekre nézve az járna, ha rablókkal czimboraságba
lépnének. A vád, mely ellenünk e tekintetben emeltetett, csak nevetséges
lehet; s ugyan mi módon szerezhettem volna az említett irományokról
tudomást magamnak?

– De ugyan mi által használhat a teins ur gyermekeimnek – kérdezé ismét
szárazabban Erzsébet, – ha nemességünk visszanyerésére semmit nem tehet?

– De ki mondta azt, hogy nemességök visszanyerésére semmit nem tehetek,
sőt nem fogok tenni igen sokat? – válaszolt az ügyvéd mosolyogva. – Mi
szükség ehhez az irományokra?

Tengelyiné, ki első pillanatban gunynak vevé e szavakat, reá mereszté
szemeit; Macskaházy mindig mosolyogva tovább szólt. – Édes Erzsébet
asszonyom Magyarországban él, de úgy látszik, nem igen tudja, mi
történik körülötte. Ugyan ki hallotta valaha, hogy nemességet csak épen
irományok által lehet megszerezni vagy megtartani? – Igaz, ez is egy
mód; néha adomány vagy nemes-levél által a felség is nemesít egyetmást;
de ez csak egy mód, s Isten mentsen meg, hogy ez lenne a
legközönségesebb. Ha mindekitől, ki kiváltsággal él, leveleit kérnék,
inkább meggyérülne számunk, mint a mohácsi veszedelem után. Lássa, édes
nemzetes asszonyom, van a nemesedésnek egy más, sokkal jobb s
czélszerűbb módja: – az usus. Ujabb időben, hol mindennek magyar nevet
csinálnak, törvényes szokásnak szokták nevezni; de ez a dolgot nem
fejezi ki, miután ott, hol törvény van, az ususra szükség nincs, sőt az
ususnak az főtulajdona, hogy oly valami szokást jelent, mely a törvényen
nem alapszik, vagy épen szokásban nem is volt. Például tegyük fel: a
nemzetes asszonynak valami jószága van, nekem mellette egy kis darab
földem. Minden esztendőben tovább megyek ekéimmel s egy darabot hozzá
szántok, míg birtokom háromszor olyanná válik, mint egykor volt. A
nemzetes asszony végre pert kezd. Én megmutatom, hogy ususom volt, hogy
mindig ennyire szoktam szántani és vetni. A nemzetes asszony mondja,
hogy ez rossz szokás, mert a föld az övé. Mindegy, nekem ususom van, – s
csak törvénypert kezdhet ellenem, az pedig száz esztendeig tart. Vagy
teszem, közbirtokosok vagyunk, a jószágnak fele az enyim, a másik a
nemzetes asszonyé. Én emberek emlékezetére mindig juhokat tartottam, – a
nemzetes asszony nem; végre maga is juhokat akarna tartani,… én nem
engedem; ha nyája közös határunkra jő, elhajtatom, s miért? mert ususom
van.

– De mit használ mindez nekünk? – kérdé Tengelyiné türelmetlenül.

– Hát csak azt, – válaszolt a másik mosolyogva, – hogy mint minden
egyéb, úgy a nemességi kiváltság nálunk Magyarországban leginkább usus
által szereztetik meg, s ehhez nincs szükség irományokra.

– Nem értem, – mondá Erzsébet.

– Pedig igen természetes, – folytatá az ügyvéd oktatólag. – Teszem. A.
vagy B.-nek nincs egy darab irománya, melylyel nemességét
bebizonyíthatná. Tegyük fel, talán ő maga is tudja, hogy nemtelen
családból származott; de a megyében barátjai vannak, s ennek köszönheti,
hogy reá adó soha kivetve nem volt, s az egész megye nemzetes vagy épen
tekintetes urnak nevezé. Már most, ha nemessége iránt valamely
rosszakarója által kérdés támasztatik, nem volna-e szörnyü baj reá
nézve, ha azt kellene bebizonyítania, hogy teszem, eldődei a hazáért
véröket ontva szereztek nemességet? – Ő e helyett azt mutatja meg, hogy
soha a közterhekben részt nem vett, – s nemessége mentve van! főkép ha
még azt bizonyíthatja be, hogy valamely tiszújításnál megverték vagy ő
vert meg valakit, nincs is, ki valóságos ususán kételkedni merne. Tudok
esetet, hol valaki nemességi perbe keveredve csak azt mutatta meg,
miként apja lólopásért több izben fogva volt és soha pálcza-büntetésre
nem ítéltetett – és az usus be volt bizonyítva. Higyje el nemzetes
asszonyom, igen csalódik, ha azt hiszi, hogy a nemesség bebizonyítására
irományok kivántatnak. Sok megyében minden tisztújításnál százakat
csinálnak s oly jó nemeseket, mint bárki más a világon; csak barátok
kellenek és –

– Igen, de vannak-e nekünk barátaink? – sóhajtott Tengelyiné.

– Vannak bizony, – szólt az előbbi tovább, fejével barátságosan
integetve, – s pedig oly barátok, kik érdekökben mindent elkövetni
készek, s ha épen kivántatnék, még arra is tudnának akármennyi esküdt
tanukat találni, hogy Tengelyi uram egyenesen grófoktól származik. Maga
az alispán –

– Az alispán mindent el fog követni ellenünk.

– A nemzetes asszony csalódik, – vága szavába az ügyvéd, – ha az alispán
látni fogja a részt, melyet Tengelyi ur dolgaiban veszek, ő maga azon
lesz, hogy a főügyész által kezdett per feledékenységbe menjen vagy
legalább kivánatunk szerint dőljön el. Réty ur ő nagysága magában véve
igen jó szives uri ember, s ha azon egy ok, mely a két ház között
viszongásokra alkalmat adott, elmozdíttatnék, meg vagyok győződve,
szintúgy szeretné Tengelyi urat most, mint egykor, mikor együtt a német
egyetemet járták.

– Nem értem önt.

– Az egész viszongásnak oka – folytatá Macskaházy bizodalmas hangon, –
azon szerelem, melyet az alispán fiánál a mi angyali kis Vilmácskánk
iránt észrevett. Higye el édes nemzetes asszonyom, semmi más, mint ez.
Ha ez valami módon elmozdíttatik, minden rendében van. Ki tehet róla? a
házasság, mint mondják földi mennyország! nem csuda, hogy mindenik,
midőn belépni készül, azt hiszi, hogy feljebb kell emelkednie és az
alispán – végre emberek vagyunk valamennyien –

– De nem tudja-e fiscalis ur, – kérdé Tengelyiné, ki most az ügyvéd
szándékát gyanítani kezdé, élesebb hangon, – hogy ha az alispán ur
neheztelésének csakugyan ez oka, ez elmozdíthatatlan? Ákos maga
rendjében megkérte leányomat, s valamint Vilmám szeretetét, úgy tegnap
óta megegyezésünket is birja. – Érti-e ön? Férjem megegyezését is! Ha az
alispán úr barátságának megszerzésére más módot nem tud, mint hogy
leányom boldogságát feláldozzam, akár ne is szóljunk tovább.

– De hát ki szól Vilma boldogsága feláldozásáról? – mondá Macskaházy
szinte neheztelő hangon. – Hisz ez angyali teremtés szerencséje kinek
fekszik inkább szivén, mint nekem? De vajjon, hát e kedves leány csak
úgy lehet-e szerencsés, ha alispán fiához megy? – Szép név s birtok,
kétségen kivül jó dolgok; higye el nemzetes asszonyom, senki nem tudja
ezt jobban, mint én. Az embernek jól esik, ha leányát kastélyban, ha
szép négylovas hintóban láthatja; de ez maga nem tesz boldoggá senkit!
Hisz voltak idők, hol maga is, nem mondom épen ily gazdag, de legalább
oly férjet találhatott volna, ki mellett minden házi gondoktól ment
lehetett – és mégis Tengelyinek nyujtá kezét és így –

– Ha fiscalis ur azt hiszi, – szakítá félbe Tengelyiné a szólót, – hogy
e házasságot azért kivánjuk, mivel Ákos gazdag: erősen csalódik; sőt
adná az ég, hogy ő hozzánk hasonló sorsu lenne! legalább senki nem
keserítené el leányom örömét; Isten úgy is egymásnak teremtette e két
embert!

– Ne higyje édes nemzetes asszonyom; – válaszolt a másik, fejét
csóválva. – Az Isten csak egyszer elegyedett házassági dolgokba; s
miután az oly rosszul ütött ki, s Ádám neki teremtett feleségével együtt
a paradicsomból elüzetett, azóta nem elegyedik a dolgokba. Mindenik
magának keresi párját s rosszul cselekszik ki nem magához hasonlót
választ. Én részemről, ha leányom volna, soha magasabban álló vagy
gazdag embernek nem adnám. Igaz, sok élvezetben részesíthetik nőiket,
melyre azok szegényebb háznál nem számolhatnak, – mindenféle kényelem,
fényűzés, öröm, mit tudom én?! – de azt a való szerelmet, lássa édes
Erzsébet asszonyom, – szólt az ügyész, hangját érzékenynyé változtatva,
– azt az igazi szerelmet, mint mi azt értjük, azt gazdag házban még sem
lehet találni.

– Ákos kivételt képez, – mondá Erzsébet, ki beszéd között, mint
asszonyok, sokszor elfeledé, hogy beszélni nem akart, – ő Vilmát imádja
–

– Kérdésen kivül, – vága szavába Macskaházy nyájasan – kit nem imád ő?
Nincs érzékenyebb sziv a világon! De lássa, az imádás, édes nemzetes
asszonyom, igen különös dolog; az ember térdre borul, ég felé emeli
kezét, félig magán kivül van és végre, ha imádságát elmondta: felkel és
tovább megy. Az embernek természete különös: nem hisz semmit oly erősen,
hogy azon soha nem kételkednék, s ismét nem tart semmit annyira
lehetetlennek, hogy azt néha nem hinné; főkép ha valamit igen kivánunk,
vagy valamitől igen félünk, hajlandók vagyunk csudákat hinni
valamennyien, – s noha Erzsébet Macskaházy egész aljasságát ismeré, a
kétely, melyet Ákos szeretetéről kimondott, látszólag hatott reá, ámbár
csak azt válaszolta, hogy ő Vilmának jegyesét ismeré, s ha nem becsülné
őt, bizonyosan nem adta volna neki leányát.

– A nemzetes asszony jól teszi, ha Ákost tiszteli, – szólt
helybenhagyólag integetve fejével az ügyvéd – a világon nincs jobb s
becsületesebb ember, mint ő. Hisz első gyermeksége óta ismerem, –
hányszor tánczoltattam térdeimen! – tulajdon fiamat nem szerethetném
inkább. Hogy érzékeny, hogy szeretetében nem oly állandó, mint mi
meglettebb koru emberek a fiatalságtól kivánjuk, ki veheti azt rossz
néven? Lássa a nemzetes asszony, ily rangu fiatalembernél, minő Ákos, az
csaknem lehetetlen.

– De én kivánom ezt! – szólt hévvel Tengelyiné.

– Ha leányomat neki adom, én megkivánom, hogy mást ne szeressen.

– Az nem megy, – mondá Macskaházy mosolyogva, – ha Ákos hozzánk hasonló
ember volna, a kivánat csak méltányos lenne; felsőbb körökben
nevetséges. Mit mondana a világ hozzá, ha ily ember, mint ő, feleségén
kivül nem udvarolna senkinek? Megszólnák.

– De Ákosról csak nem tud semmi rosszat? – kérdé Erzsébet mindig
élénkebben.

– Rosszat? Isten ments meg! – válaszolt a másik nyugodtan. – Semmit, mi
legkisebbé ellene szólna. Ákosnak vannak szeretői, de –

– Szeretői! – kiálta a másik ijedten.

– Hát mi rossz volna ebben?

– Mi rossz?! – válaszolt Erzsébet, ki hevében egészen elfelejté, kivel
szól. – Ha most, midőn leányomnak százszor mondá, hogy senki mást e
világon nem szeret, szeretői lennének – hisz ez a legnagyobb alávalóság!

– De mikor már mondom, – szólt megnyugtató hangon az előbbi, – hogy ezt
ily fiatal uraknál rossz néven venni nem lehet.

– De én rossz néven fogom venni, – vága közbe az előbbi, – inkább, mint
hogy ily valami történnék, készebb lennék –

– Édes nemzetes asszonyom, – szólt most Macskaházy ismét körültekintve s
székét még valamivel közelebb vonva, – ismerem nézeteit, s azért
becsületes ember lévén, ki sorsában a legnagyobb részt veszi, kénytelen
vagyok azon meggyőződésemet kifejezni, hogy Ákos a nemzetes asszony
kivánatainak soha megfelelni nem fog. Jó, becsületes, elmés fiatal
ember, de mint mondám, hivséget, állandó szeretetet követelni tőle
képtelenség! Ha vejében ezt keresi, – tevé hozzá halkabban, Erzsébet
kezét fogva, minden tőle kitelhető nyájassággal – én ismernék egyet.

Erzsébet bámulva néze reá.

– Igen, kedves Erzsébet asszonyom, – folytatá Macskaházy mindig
melegebben, – én ismerek egyet, kinek hivsége minden próbát megáll,
kinek állandósága tántoríthatlan. Embert, ki talán külső fényből
leányának kevesebbet nyujthat Ákosnál, de kinek karjai között Vilma
mindazon csendes boldogságot fel fogja találhatni, melynek egész becsét
a nemzetes asszony annyira tudja méltányolni. Én magam, kedves Erzsébet
asszonyom, – tevé hozzá, kérdő tekintetet vetve a mellette ülőre, ki
bámulatában szót nem talált, – kész vagyok Ákos helyét elfoglalni.

– A fiscalis ur?! – szólt kezét összecsapva végre Tengelyiné.

– És miért ne? – folytatá a másik mindig nyájasabban. – Való, nem vagyok
oly ifju, mint akkor voltam, midőn kezemet a nemzetes asszonynak
ajánlám; de nem vagyok vén, mondhatom, legjobb koromban, – azonkivül
helyzetem megjavult, s becsületes ellátás helyett, mit akkor igérhettem,
most szép vagyont hozok nőmnek. – Százötvenezer forintnál többre megy
szerzeményem. Ha Vilma feleségem: Tengelyi nemességéről kérdés sem
tétetik többé, sőt talán Rétyék részéről még valami inscriptiót is
reménylhetnék. Sokkal józanabb vagyok, semhogy azokat, mik Ákossal
történtek, rossz néven venném és –

Macskaházy, ki a közte s Vilma között kötendő házasság hasznait
felszámolva, a hatást, melyet szavai Tengelyinére tettek, nem is vette
észre, a legnagyobb meglepetéssel hallgatott el, midőn Erzsébet,
egyszerre felugorva székéről, az ajtó felé mutatva, szenvedélyesen
kiáltá, hogy hagyja el a házát tüstént.

Az ügyvéd szólni akart. Az érzemény, melylyel ez ildomos férfiu Vilma
iránt viseltetett, mint olvasóim tudják, a nyugodtabbak közé tartozott.
A gondolat, hogy a megye egyik legszebb leányát feleségül veszi, nem
vala kellemetlen előtte, főkép ha az által egyszersmind egyéb terveit
elősegítheti; ha ez azonban nem sikerülne, Macskaházy más utat fog
választani, s nem valószinű, hogy ezért sok szivfájdalmakat érzene. A
szerelem – hogy e tárgyról, mely épen azért hasonlíttatik oly különböző
dolgokhoz, mert csaknem annyiféle, mint azok, kik róla szólnak, én is
hasonlattal éljek – nem mindenkinek Pegazus, mely által magát
elragadtatni engedi. Vannak emberek, kik azt jól betanított paripa vagy
épen kocsilóként használják, melyen magokat s holmijokat oda vontatják,
hová tetszik, s Macskaházy ezek közé tartozott. Ha Tengelyiné szólni
hagyja, ő kétségen kivül visszavonja vagy legalább teljes megelégedésre
magyarázza ki szavait; de a jegyzőné nem volt oly kedélyállapotban, hogy
neki erre időt engedjen. A gondolat, hogy ezen ember rágalmait, noha
alávalóságát ismeré, egy pillanatig elhivé, hogy Ákosban, ha csak egy
perczig is, kételkedett: annyira felindítá a máskép nyugodt asszonyt,
hogy az ügyvéd minden iparkodása mellett szóhoz nem jöhetett, s már
menni akart, más alkalomra hagyva az egésznek kiegyenlítését, mikor az
ajtó megnyilt s nem kis rémülésére Tengelyi maga lépett a szobába.

– Mit akar az ur itt? – szólt a jegyző, homlokát komoly ránczokba
szedve.

Macskaházy felelni akart, de Tengelyiné felmenté e fáradságtól, midőn
előadását oly kifejezésekkel füszerezve, melyekre az ügyvédet érdemesnek
tartá, a történteket férjének elmondá. Szavainak valósága ellen nem
lehete kifogása senkinek, azon egy kivétellel, hogy mindent az alispánné
meghagyásának tulajdoníta, noha ez egyszer, mint tudjuk, Macskaházy
egészen önfeje szerint indult.

– Takarodjék mindjárt – s szemtelen pofáját e házban ne lássam többé! –
Ezek voltak az egyedüli szavak, miket a jegyző Macskaházynak mondott, s
ámbár mindent elkövetett, hogy magát mérsékelje, ki a hangot, melyen e
szavak mondattak, hallá, sejdítheté belső felgerjedését. Épen e
mérséklet azonban tévedésbe hozá Macskaházyt, s midőn a helyett, hogy
távoznék, tettét magyarázgatni kezdé, s barátságáról, melylyel az egész
család iránt viseltetik, szólt: Tengelyinek haragja nem ismert többé
határokat, s maga Erzsébet megijedt, midőn férjének állapotát látá.

– El házamból tüstént! el semmirekellő! – kiáltott Tengelyi – ha nem
akarod, hogy kidobjalak.

– De kérem, édes nemzetes uram, – szólt a másik nyugtatólag, –
méltóztassék engem kihallgatni; úgy tartom, az ajánlat, melyet tettem,
nem olyan, mely által e bánásmódot megérdemeltem; ha Vilma –

– Ne nevezd, – szakítá félbe a jegyző – ne merészelj felőle szólni
alávaló! Te, leányom férje? te rabló, zsivány, söpredéke az emberi
nemnek!

A lármára Vilmán s Liptáknén kivül, kik a szobába jöttek, több átalmenő
az ablakoknál állt meg s kiváncsian benézett. Macskaházy, ki e tanuk
által biztosítva gondolá magát, hogy megveretni nem fog, s egyszersmind
érzé, hogy ha e bánásmódot nyugodtan eltűri, egész tekintélye elvész:
most egyszerre magasabb hangon kezde beszélni.

– A mi sok, sok! – mondá rikácsoló hangján. – Nótárius úr meg fogja
bánni szavait.

– Megbánni! megbánni!! – kiáltott Tengelyi mindig nagyobb indulatban.

– Igen, igen, édes nótárius uram, – folytatá a másik gúnyolva, – meg
látszik feledkezni, hogy nem nemesember többé, ha! ha! ha!

– Gazságodra emlékeztetsz? – kiálta az előbbi botját emelve, mig karját
neje s leánya alig birták visszatartani.

– S habár magamat megalázva, leányát nőül kértem, nem kellene soha
megfeledkezni a különbségről, mely köztünk létezik.

– Igen, különbség, azon különbség, mely becsületes ember s gonosztevő
között létezik. Hagyjatok! – kiálta nejéhez fordulva, ki kezét még
mindig visszatartá. – Macskaházy jól kiszámítá a pillanatot, melyen túl
maradása veszélyessé válhatnék, s még egy pár fenyegetést mondva, épen
akkor érte el az ajtót, mikor a háziur megszabadulva, botjával utána
rohant.

– Ez az ember még kezeim által hal meg! – szólt Tengelyi, midőn az
udvarról, hová az elősiető ügyvédet követte, Vándory által, ki épen a
házhoz jött, szobájába kisértetett, s a jegyző fáradtan felindulása után
egy székre veté magát, s alig nyerheté vissza nyugalmát, noha a többiek
s később Ákos, ki Vándory után eljött, nem egyszer mondák, miként ez
alávaló nem is érdemli, hogy becsületes ember miatta csak egy perczig is
felinduljon.



XXVIII.

Mig Tengelyi, családja körében megnyugodva, végre hevességét maga bánni
kezdé, s mig azok, kik a jegyző házánál történt lármának az ablakoknál
vagy az udvar kapuja mellett tanui voltak, elszéledve, majd azt, hogy
Tengelyi az ügyvédet meg akarta ölni, s azt, beszélték el
szomszédaiknak, hogy Macskaházy megveretett s kidobatott, majd azt, ez
csak futás által menekülhetett: addig e beszélgetéseknek tárgya, kinek
megszidása az egész faluban kárörömmel fogadtatott, a legnagyobb
felgerjedésben jára fel s alá szobájában.

Olvasóim tudják az okot, melyért Tengelyiéket felkereste. – Miként is
lehettem oly bolond – szóla magában – hogy Vilmát megkérjem? Csak ostoba
hivségem, melylyel a Rétyék iránt viseltetem, birhatott reá. Ha Vilmát
elveszem is, mit nyerhetek? – Az ötvenezer forintnál, melyet magamnak
kikötöttem, tőlök többet semmi esetre nem csikarhatok ki; s ha most Ákos
házasságát akadályoztatom is, e háládatlan asszony soha nem fogja
megbocsátani, hogy ennyi pénzébe kerültem. Ostobaságot követtem el, az
világos! – De ki is hitte volna, hogy ez asszony annyira fel fog
indulni, s hogy szóhoz sem enged jutni? – S mikor Tengelyi hazatért,
miket nem kelle eltűrnöm a cselédek s parasztok előtt? még boszút sem
állhatok! – Ákost nem szabad megsértenem. – Utóljára is nem marad más
hátra, mint hogy Tengelyi nemes-levelét s egyet-kettőt Vándory irományai
közül, ha egyszer a váltók kezemben vannak, Ákosnak átadjam s neki az
egészet felfedezzem, így legalább criminalis pertől mentem meg magamat.

Macskaházy még ezen határozat által sem érzé egészen megnyugtatva magát,
miután a lehetőségek közé tartozott, hogy Ákos, ki őt régóta gyűlölte,
még azon esetben is, ha a rablást önmaga fedezi fel s az irományoknak
egy részét általadja, őt a biróságnak bevádolhatja. De, gondolta
magában, előre kikérem becsületszavát, ily emberek, mint Ákos, ily
előítéletekre sokat tartanak, s azonkivül nem hozhat bajba a nélkül,
hogy mostoháját belé ne keverné s ettől őrizkedni fog, bármiként utálja
is ez asszonyt, miután nevét viseli, nem fogja azt megmocskolni. Ekkép
vigasztalva magát, gyertyát gyújtott s Vándory irományait kezd átnézni.

Már tizenegy órához közelgett, mikor az ügyész e munkát bevégzé s a
levelek közül, melyekből az irományok nagyrészint álltak, egy párt
kiszedve s külön szekrénybe zárva, a többieket előbbi helyökre
visszatette s aludni készült.

Macskaházy most az egész dologra nézve nem aggódott többé. – A leveleket
átolvasva meggyőződött, hogy a Rétyek minden nyilvánosságot kerülni
fognak, s hogy birói eljárástól mit sincs félnie. Jókedvüen jára párszor
fel s alá szobájában. – Így, – szóla magában – még egy pár nap s az
ötvenezer forint kezemben van. Ha Ákosnak mindent felfödözök s az
irományokat, melyeket félretettem, kezébe adom, biztosítva vagyok ez
asszony bosszúja ellen is. Végre nem hasztalan fáradtam annyi éven át! –
S ezzel Macskaházy az ajtó felé ment, hogy azt bezárja.

Ráfordítá a kulcsot s megpróbálta: az ajtó nyitva maradt. Ujra
megkisérté: a kulcs forgott, de az ajtó nem záródott be. Macskaházy
bámulva csóválta fejét. – Soha ez ajtóval baja nem volt és most
egyszerre mi történhetett rajta? Rá akará tolni zárját, de bármint
iparkodott, a tolózár sem vala megmozdítható – s az ajtó nyitva maradt.
– Az ördög tudja, mi lelte ez ajtót, – szólt boszankodva, többször
becsapva ajtaját s újra megkisértve, nem zárhatja-e be mégis? Eszébe
jutott, hogy mióta Ákos kiköltözködött s Etelka szüleivel elment, a ház
oldalán egészen maga lakik. Az utólsó időben annyit hallott zsiványokról
beszélni, hogy a gondolat, miként az éjt magányosan s nyitott ajtókkal
kell töltenie, őt első perczben aggasztá, sőt felgerjedésében neki úgy
látszott, mintha kályhájában valami mozgást venne észre, de miután oda
ment s hallgatódzva mindent ismét csendesen talált, megnyugodott. –
Megbódultam-e? – szólt még egyszer ajtajához menve s ujra megkisértve
bezárását. – Abban, hogy ajtómat be nem zárhatom, mi ok van rémülésre? A
hajdu, midőn takarítás után szobámat becsukta, megfeszítette lakatomat;
hogy pedig a tolózárt nem mozdíthatom, természetes, hisz soha nem éltem
vele s berozsdásodott. – És ezzel Macskaházy levetkezett, s ágyába
feküdve azon kellemes gondolatoknak engedé magát által, melyekhez csak
oly ember juthat, ki egyszerre tetemes pénzösszegnek birtokába jövén,
arról alkot terveket, hová fordítsa vagyonát?

E kellemes ábrándokból az ügyészt azonban nem sokára nesz zavará fel. A
lépcsőn léptek hallatszottak, halkan, de tisztán. Macskaházy meg vala
győződve, hogy nem csalódott. Tisztán hallá az egyes lépteket, melyekkel
valaki lépcsőről-lépcsőre feljebb jön s végre a folyosón szobája felé
közelget, – s épen ki akart ugrani ágyából, midőn ajtaja halkan megnyilt
s előtte bundájában Viola állt.

– Viola! – szólt remegő hangon Macskaházy, mert kiáltására nem vala
ereje, annyira elborzadott, midőn magát a zsiványnyal magányosan látá.

– Jó, hogy ismersz, – mondá a másik, az ajtót maga után bezárva s
egyenesen az ágyhoz menve. – Ha segítségért kiáltasz, halál fia vagy!
Ugyis hasztalan lármáznál, a ház ezen oldalán nincs senki, a ki
hallhatna.

– Dehogy kiáltok, dehogy lármázok én, – szólt a másik s arczán halotti
halványság terült el, – hisz kend csak nem fog engem bántani. Ha pénz
kell, szegényebb ember vagyok, mint gondolja, de a mim csak van, azt
elviheti. Miért is bántana kend engem szegény beteges embert? hisz a mim
csak van, mindent oda adok.

– Miért bántanálak? – szólt Viola a szerencsétlen ügyvédre oly
tekintetet vetve, melynél vére elfagyott, – talán lehetne okom. Ne hidd,
hogy a multról egészen megfeledkeztem. Minden, mit rajtad elkövethetek,
ha minden csepp véredet egyenként ontom is ki, nem fizeti meg, mit te
rajtam elkövettél.

– Kend nagy tévedésben van, – szólt az ügyvéd kétségbeesett tekintetet
vetve maga körül, – én –

– Ki volt oka – szólt a másik komoran, – hogy zsiványnyá lettem? Kinek
köszönhetem, hogy üldözve, mint a vad állat, erdők- s pusztákon
kóboroltam, mig feleségem gyermekeimmel a könyörületesség keserű
kenyerére szorúlt? – Mondd, hogy nem te voltál; hogy nem te követtél el
mindent, hogy halálra itéltessem; hogy nem te vágyódtál életem után;
hogy nem vagy halálos ellenségem?

– De mikor én mindent, mindent oda adok, a mim csak van, – válaszolt a
másik könyörgő hangon, – uramtól is lesz egy pár száz forint nálam, azt
is elviheti, habár később vissza kell téritenem, és –

– Kell is nekem pénzed, – szakítá félbe megvető hangon a zsivány a
szólót, – add ide az irásokat, melyeket alávaló zsidóddal együtt a
nótáriusnál elraboltál.

– Az irásokat? – mond az ügyvéd, bámuló tekintetet vetve Violára, – mily
irásokat?

– Ugyanazon irásokat, – szólt a másik homlokát ránczokba szedve –
melyeket, mikor elfogtak, kezemből kiragadtál, melyek helyett a
törvényszéknél fehér ruhát mutattál elé, melyeket ha nem adsz ki
mindjárt, ez ágyból nem fogsz felkelni.

– Tudom, tudom, – mondá Macskaházy, ki a hangból, melyen Viola szólt,
látta, hogy türelmét próbára tenni nem lenne tanácsos – az irományok
nálam voltak, – igaz, hogy én ragadtam ki kezedből, – de látod, mihelyt
birtokomba jutottak, tűzbe dobtam. Minek titkolódzzam előtted, úgy is
mindent tudsz; ezen irományok megsemmisítése Rétynének nagyon szivén
feküdt s én, a mint tudod, hív embere voltam mindig, mindig; – mihelyt
hozzájok juthattam, az égő kunyhóba vetettem, hogy több baj ne legyen
velök.

– Mondd ezt másnak, – szólt a zsivány nyugodtan – én tudom, hogy az
irások itt nálad vannak; hogy Rétyéktől kiadásukért ötvenezer forintot
kívánsz.

– Ki mondta ezt kendnek? – szakítá félbe elbámulva Macskaházy, kiben
egyszerre azon gondolat támadt, hogy Viola az alispánné zsoldjában áll.

– Akárki, – válaszolt amaz szárazon – de ha éltedet tenmagad nem
becsülöd ötvenezer forintra s az irásokat nem adod ki mindjárt, látni
fogod, hogy lehelleted, melyet csak rosszra használtál, előttem még
kevesebb becsű.

– De kérlek, – szólt az ügyész rimánkodva, – csak mondd, kitől tudod,
hogy az irások nálam vannak? ki küldött hozzám?

– Ne fecsegj, – mondá Viola, bundáját visszavetve, – hanem kelj fel s
add ide irásaidat, mert –

A zsiványnak egész magaviselete mutatá, hogy mindenre elhatározott, – s
Macskaházy érezve, hogy ellentállnia nem lehet, szó nélkül kelt fel s
ment asztalához, míg Viola, minden mozdulatára figyelve, a szoba
közepében megállt.

Az ügyvéd kezei remegtek, midőn a fiókból az irományokat kivéve, az
asztalra tevé. Két csomó volt ott, melyeknek egyikében Vándory levelei,
másikában Tengelyi fontosabb irományai voltak összekötve; ezenkívül még
néhány egyes levél Tengelyitől, mely ezen irományokkal egy papirba
takarva, a zsidó által a többivel egyszerre vitetett el s így
kézről-kézre Macskaházyhoz került. – Itt vannak, – szólt elfojtott
hangon, – de kend nem tudja, ez irományok mily becsűek reám nézve, kend
nem veheti hasznát, kérjen akármit és –

– Tartsd meg pénzedet, mondom – szólt a zsivány megvetéssel, midőn az
asztalhoz közelített. E pillanatban az ügyvédnek eszébe jutott, hogy
fiókjában töltött pisztolya van, melyet, hogy egészen fegyvertelen ne
legyen, egyszer oda tett. Ha meggondoljuk, hogy az irományok, melyektől
meg kelle válnia, reá nézve ötvenezer forintot értek, senki nem
bámulhatja, hogy minden természetes gyávasága mellett, mintegy
akaratlanul a fegyverhez nyúlt s azt Violára szegezé; de a pisztoly nem
volt felhúzva s a jövő percz az ügyvédet földre terítve, a fegyvert a
zsivány kezében találá.

Ez volt Macskaházynak veszte. Viola nem volt kegyetlen. A gondolat, hogy
egy embernek vérét ontotta, sokszor borzadással tölté el lelkét s ámbár
azzal menthette volna magát önszemei előtt, hogy e tettet önvédelem
között s a legnagyobb kétségbeesés pillanatában követte el: a nép embere
közönségesen a szándékos és más emberölés között nem nagy különbséget
tesz s mindkettőt gyilkosságnak nevezi; s így ő is tette fölött
elfelejté annak indokait s nem egyszer mondá, hogy mindent, mit azóta
szenvedett, csak vétke büntetésének tekint. Macskaházynak, ha az
irományokat által adja, nem volt oka félnie. A küzdés között, melylyel a
zsivány most a pisztolyt ellensége kezéből kiragadta, feltámadt
indulata. A gyülölség, mely keblét ez ember iránt tölté, kitől annyit
szenvedett s ki most éltét fenyegeté, háttérbe szorított minden egyebet
s félig magánkívül rohant a szerencsétlenre, ki segítségért kiáltva, a
földről felkelni iparkodott. – Irgalmat! – kiáltott Macskaházy elfojtott
hangon, midőn a zsivány torkát megragadta.

– Volt-e neked, mikor Zsuzsi koldult? mikor engem akasztófára itéltél? –
mondá emez.

Macskaházy arcza kékült, szemei kiduzzadtak; de a kétségbeesés erőt ada
gyenge kezeinek, midőn a fényes kést, melyet a zsivány az asztalról
felkapott, maga fölött látá. E küzdés azonban nem tarthatott soká… Viola
a házban lármát hallott; a cselédek felébredve Macskaházy sikoltásaira,
közeledtek, – összeszedte egész erejét s kése háromszor merült a
szerencsétlennek mellébe.

Viola a felszökő vértől nedves kezekkel felugrott, felkapá az asztalról
az irományokat s nem is véve észre, hogy néhány levelet elhullat,
kirohant a szobából, épen elég jókor, hogy az udvarra érjen, még mielőtt
futásában valaki által feltartatnék. Megláttatva itt a kocsis s még egy
ember által, ki az istállóból lámpással jött s üzőbe vétetve, a mezőnek
vevé futását s végre a Tisza partján álló bokrok alatt eltünt.

A cselédek, kik mindjárt ezután Macskaházy szobájába rohantak, az
ügyvédet vérében, a halállal küzdve találák. A rablásnak nyomai nem
látszottak, még az óra s tárcza is ott feküdt az ágy mellett.

– Rablás! gyilkolás! – kiáltott a vastag szakács, ki hálósüvegében s
gyertyával első jött a szobába. – Utána!

– Doctort! – kiáltott egy másik.

– Papot! – sikoltott a szakácsné.

Mindenki vad rendetlenségben futott ide s tova, míg a mindig nagyobb
számmal összegyültek közül kettő a haldoklót ágyára fekteté.

– Utána! utána! – hörgött Macskaházy – irományaim –

– Mily irományok? – kérdé a szakács, a beteget egy kissé felemelve.

– Tengelyi, – mondá Macskaházy végerejét összeszedve; a többi, mit
hihetőkép mondani akart, nem vala érthető, ajkai mozogtak, de szavak
helyett csak hörgés vala hallható, mitől a jelenlevők borzadtak.

E pillanatban egyszerre a folyosón a hajdú kiáltása hallatszott, ki,
mint mondá, a gyilkost megfogta s mindjárt azután az üveges zsidót
torkánál fogva a szobába húzta. – Itt van, – mondá nem kis
megelégedéssel – a kályhában találtam.

– Ah alávaló! – kiáltott a szakács, a remegő zsidót az ágyhoz vonva. –
Úgy-e teins uram, – szólt Macskaházyhoz, – ez volt?

Az ügyvéd fejét rázá, ajkai mozogtak, de nem vala érthető semmi.

– De teins uram, hisz nem is lehete más! – mondá a szakács ismét, – csak
intsen a fejével, úgy-e ő volt?

Macskaházy ismét fejét rázá, megragadta a szakácsnak kezét s ismét
szólni akart, – hasztalan! Még egyszer felnyitá ajkait, mintha
lélekzetet keresne s vad kétségbeeséssel tekintve maga körül, visszadőlt
vánkosára – és meghalt.

– Csak tudnám, mit akart mondani, – szólt a szakács, miután a halott
betakartatott s az üveges zsidó, minden esküvéseinek daczára, melyekkel
ártatlanságát bizonyítá, erősen megkötözve a pinczébe záratott. – Mikor
a zsidót mutattam neki s kérdeztem: nem ez ölte-e meg? szörnyen rázta
fejét s mégis éltemet teszem rá, ezt nem követte el senki más, mint e
semmire való üveges.

– Mikor még szólni tudott, – mondá a szakácsné, szemeit törülve, nem
mintha Macskaházy halálát bánná, de mert, felfogása szerint,
fejérszemélynek ily alkalomnál úgy illik, – a fiscalis úr Tengelyit
nevezte.

– Ne szóljon az ifjasszony ily bolondokat, – válaszolt a szakács, –
Tengelyi uramról ilyent csak gondolni!

– Már én nem tudom, – vágott szavába amaz, ki szóvitára alkalmat
találva, tökéletesen megvigasztalva érzé magát, – de a fiscalis úr,
mikor kérdeztük: ki a gyilkos? csak mégis Tengelyit nevezte; úgy-e bár?
– mondá a többiekhez fordulva, kik mind szavainak valóságát bizonyíták.
– És mikor azután már szólni nem tudott, én jól vigyáztam ajkaira, azok
épen úgy mozogtak, mintha Tengelyit, mindig csak Tengelyit akarna
mondani. Mikor boldogult férjem – Isten nyugtassa meg! – vizibetegségben
halálos ágyán feküdt, három napig nem tudott szólni; de én csak ajkaira
néztem s mindent megértettem. Menj el, jőjj ide, adj vizet, a mit csak
akart, én mindent megtettem – és az asszony ismét törülni kezdé szemeit.

– Csak a nótáriusra az ifjasszony nem fogja e gyilkosságot fogni akarni?
– mondá a szakács felindulva.

– Isten mentsen ily alávalóságtól! Én nem mondok mást, – válaszolt emez
mindig hevesebben, – minthogy mikor a fiscalist kérdeztük: ki ölte meg?
Tengelyit nevezte és azt oly tisztán s érthetőn, hogy valamennyien
hallottuk, – s erre, ha kell, megesküszöm.

– Jól van, jól – mondá a szakács rosszkedvűen, ki tudja, mit akart
mondani?

– Én nem tudom – folytatá az előbbi még mindig neheztelve, – csak azt
mondom, hogy a fiscalis mindig Tengelyit nevezte s ezt fogom mondani a
végső ítéletig.

– Majd a szolgabiró ki fogja sütni, azért jót állok, – mondá a szakács,
– s végre is látni fogja mindenki, hogy nekem volt igazságom s hogy a
gyilkosságot a zsidónál nem követte el senki más. De most zárjuk be a
szobát s küldjünk a szolgabiróért s esküdt emberekért. Régi időből
tudom, hogy ott, hol valami rablás vagy gyilkosság követtetett el,
semmihez nyulni nem szabad.

S ezzel valamennyien a szobából kimentek, hol a véres halott a sötétben
magányosan hagyatott.



XXIX.

Azoknak megértésére, mik Macskaházy meggyilkoltatása után történtek, még
egyszer azon este eseményeihez kell visszatérnünk, melyen a
szerencsétlen ügyészt Tengelyi házában utólszor láttuk. A jegyző
családja, melyhez most Ákos is tartozott, Vándoryval, ki évek óta
majdnem minden estét e házban töltött, barátságos beszélgetés közt ült
együtt Erzsébet szobájában, míg Tengelyi maga a másikban leveleket írt.

Irás között a jegyző figyelmét gyenge koczogás vonta magára, mely
ablakán hallatszott. Felnézett s miután senkit nem látott, tovább
folytatá munkáját… miután azonban e nesz még kétszer ismételtetett,
felkelt s felnyitá ablakát… Ismét nem látva senkit, türelmetlenül
kérdezé, ki által háborgattatik? s már be akará zárni ablakát, midőn egy
kis levélke dobatott a szobába s léptek hallatszottak, melyekkel valaki
a fal mellett, a nélkül, hogy láttatnék vagy szólna, a sötétben
távozott.

– Mi lehet ez? – szólt a jegyző, midőn ablakát betevé, a levelkét a
földről felvevé s vele asztalához ment; – talán csak nem fenyegetés?
Mióta itt lakom, nem volt eset – s sem én, sem a község bosszúra okot
nem adtunk –

A levélke, melynek a jegyző mindenekelőtt külsejét vizsgálá meg, goromba
papirra volt irva, mint összedörzsölt állapotából gyanitani lehetett
olyanra, mely már több szolgálatot látott; pecsétnyomó helyett krajczár
használtatott, – a felirás nemzetes Tengelyi nótárius uramhoz szólt, – s
a jegyző, midőn a pecsétet feltöré, nem kis meglepetésére ezeket olvasá:

«Én a nemzetes úrnak örök háladatossággal tartozom. Az emberek azt
mondják, hogy az irásokat én raboltam el házából, de alávaló gazság
ilyeneket mondani. – A rabló az üveges zsidó volt, kit a viczispán
fiscálisa birt rá, – én csak a zsidótól vettem el; de mindezt hosszú
elbeszélni. Jőjjön a nemzetes úr ma éjjel a nagy nyárfához, mely
mindjárt a rév mellett áll, nem elébb, mint tizenegy órakor, – éjfélig
az irásokat mind kezébe visszahozom, ha életembe kerülne is, – hisz a
nemzetes úr tulajdon házában tartotta feleségemet s gyermekimet. Az
Istenért, jőjjön bizonyosan. – Ne féljen tőlem, habár zsivány vagyok is,
életemet adnám nótárius úr egész háznépeért, – és ha ma nem jő, nem
tudom, kinek adjam az irásokat, – még éjjel át kell mennem a Tiszán, a
faluba jönni nem merek. Azután még azt is instálom minden
alázatossággal, ne szóljon senkinek az egész dologról és csak maga
jőjjön. Fejemre vérpénzt tett a vármegye, – ha tudják, hogy itt járok,
halál fia vagyok. Egészen a nemzetes úr kezébe adom magamat.

Viola.»

E sorok, melyeknek átolvasása, a gyakorlatlan kéz s itt-ott rendkívüli
orthographia miatt, Tengelyinek némi fáradságába került, a becsületes
jegyzőt nem kis nyugtalanságba ejtették. Mit tegyen? Ha a zsivány
meghivását nem követi, az irományok hihetőkép örökre elvesznek. Viola,
ha egyszer a megyét elhagyja, őrizkedni fog attól, hogy visszatérjen s
inkább eldobja e reá nézve haszontalan papirokat, csakhogy bűnjelekül ne
használtathassanak ellene; és ha elmegy – ha ő, egyike azoknak, kiket a
törvény fentartása leginkább illet, zsiványnyal titkon összejő, a
nélkül, hogy arról jelentést tenne, – mily világot vethet ez reá, miután
már az is, hogy Viola feleségét s gyermekeit házába felvevé, ellenségei
által azon vádra használtatott, hogy gonosztevőkkel czimboraságban áll.
Másnak talán az jutott volna eszébe, hogy hivatalos kötelességeit saját
érdekével úgy egyesítheti, ha a helyett, hogy maga menne a találkozás
helyére, több embert visz magával s a zsiványt elfogatván, egyszersmind
a nála talált irományokat magához veszi. E gondolat azonban nem fért
jelleméhez s ha a világ boldogsága igértetett volna díjul, – ő erre
képtelen vala. Előtte csak a két fentebbi lehetőség állt s
kötelességének érzete s az apai szeretet között habozva, a legnagyobb
felgerjedésben járt fel s alá szobájában, majd arra, hogy a zsivány
meghivását követni fogja, majd az ellenkezőre határozva magát; s midőn
Erzsébet a szobába jött, hogy őt a vacsorához hívja, mind ő, mind a
többiek, nem csodálkozhattak eléggé nyugtalanságán, mely még a
cselédeknek s Liptáknénak is feltünt. A levélkéről, melyet, hogy más
kezébe ne jőjjön, elégetett, senki mitsem tudott. Ha Erzsébet, vagy más
valaki, a mellékszobában hallotta volna is, hogy Tengelyinél koczogtak s
hogy ablakát felnyitá: a kisbirák néha tízszer eljöttek napjában s a
nélkül, hogy a házba lépnének, ablakánál kérdeztek egyet-mást s így a
dolog közőnségesebb vala, semhogy valakinek feltünhetett s Tengelyinek
rossz kedve egészen a Macskaházy által okozott boszúságának
tulajdoníttatott.

Vacsora végével Vándory Ákossal elment, Tengelyi pedig nejének s
gyermekeinek jó éjtszakát kívánva, azon ürügy alatt, hogy még irnia
kell, szobájába zárkózott s miután helyzetét még egyszer átgondolá, arra
határozta magát, hogy a zsiványt fel fogja keresni. – Viola ittlétéről
jelentést nem tehetek semmi esetre, – így gondolá magában – ily
alóvalóságot nem kívánhat senki tőlem! S ugyan miben sérteném meg
hivatalos kötelességemet, ha gyermekeim kedveért jogaim visszaszerzésére
mindent elkövetek!? Ha irományaim csakugyan nála vannak, annyival jobb;
ha nem, legalább azon szemrehányástól mentem meg magamat, hogy valamit
elmulasztottam, mi által sajátomhoz juthattam volna. Hogy e lépésem
valaki által megtudassék, arra nincs valószinűség, – s végre mitől
féljek, ha lelkiismeretem semmivel nem vádol?

Már tizenegyhez közelgett, midőn a jegyző ily gondolatok között házát
halkan elhagyá, s kertjén keresztül a Tisza partjához ért. – Esős
novemberi éj vala, az égen nem látszott egy csillag sem, a tájon
sötétség terült el s Tengelyinek egész tájismeretére vala szüksége, hogy
a keskeny úton, mely kertek között a mezőre vezetett, tovább ballagva,
árokba ne essék. A faluban mindenki régen aludt s Tengelyi a nélkül,
hogy valakivel találkoznék, ért a helyére, mely neki Viola által
kijelöltetett.

Nyárban e hely a tiszaréti határ egyik legkellemesbike vala. Az óriási
nyárfa messze elterjedő árnyéka alatt egy kis pázsitos hely terült el,
melynek füve, a nap sugaraitól megőrizve, mindig szépen zöldelt, ha a
juliusi forróság az egész határt már kopárrá égette is. E helyet három
oldalról sürü bokrok s néhány alacsonyabb fa, a negyedikről a Tisza
nyugodt tükre környezé, melyre a nagy fának egyes ágai kinyultak.
Tengelyi sok órát töltött e fa alatt barátjával, ki ily alkalommal nem
egyszer mondá, hogy szebb helyet a Tisza mentében csakugyan nem
találhatni s hogy ha a Török-domb nem lenne is, e fa maga Tiszarétet már
a kellemes lakhelyek sorába állitaná. Most e hely szomoru s elhagyottnak
látszott, a fa alatti tért száraz levelek takarták. Fenn a lombtalan
ágak között süvöltve zúgott át az éjszaki szél, míg a Tisza habokat
vetve csapdosá a partot. A jegyző, bundájába burkolva, nyugtalanul járt
fel s alá, időről-időre, ha a bokrokban valami nesz hallatszott,
megállva s midőn magát meggyőzé, hogy senki sem jő, ismét tovább
folytatva kedvetlen sétálását, vagy a révészházhoz fordítva szemét, mely
tőle csak mintegy kétszáz lépésnyire lehetett s melynek ajtaján a
konyhában még égő tűz kis fénykört terjeszte el.

Majdnem egy fél óra mult így s Tengelyi már hinni kezdé, hogy Viola
megbánta vagy nem teljesítheti feltételét, midőn azoknak kiáltásai, kik
a zsiványt Macskaházy meggyilkolása után űzőbe vevék, hozzá jutottak.

Tengelyi embereket hallva, kik gyilkost, rablót kiáltva, hozzá
közelítének s meggyőződve, hogy Viola valahogy megismertetett s űzőbe
vétetett, nehogy e gyanus helyen találtassék, sebes léptekkel
visszavonult a falu felé.

Kevés perczczel, miután Tengelyi e helyet elhagyá, egy csomó irást
kezében tartva, Viola tört keresztül a bokrokon. A zsivány egy
pillanatig megállt s körültekintett; miután látá, hogy a jegyző nincs
többé itt, s hátul a bokrokhoz közel üldözőinek kiáltásait hallá, egy a
parton álló kis sajkába veté magát s erős lökéssel eltávozva a parttól,
evezni kezdett.

– Itt van! itt kell lennie! – kiáltott a kocsis, ki noha lámpása
elaludt, a zsiványt idáig soha szeme elől el nem veszté. Társai, kik
szinte így valának meggyőződve, iszonyú lármával keresék a gonosztevőt a
bokrok között, úgy hogy a mindig tovább távozó evező ütései nem vétettek
általok észre s a zajra a révész két fiával kunyhójából a fához sietett.

– Mi a baj, Ferkó? – kiáltott a révész, midőn az égő darab fa
világitásánál, melyet szövétnekként magával hozott, az uraság kocsisára
ismert: – talán ellopták lovadat?

– Nem, nem! – mondá emez, lámpását meggyújtva – megölték fiscalisunkat;
mi idáig kergettük a gyilkost s itt a bokrok alatt tünt el. Csak épen
most láttam, – itt kell lennie; segítsen kend keresni.

– Mi a manó! – válaszolt a révész elbámulva – a fiscalist megölték? –
No, nem nagy kár érte; de ha kendtek a gyilkost keresik s azt csakugyan
idáig kergették, az nincs többé itt, – épen most, mielőtt kendtek
jöttek, hallottam valakit innen sebesen a falu felé menni; ugy-e Andris,
te is hallottad?

– Az lesz, bizonyosan az, csak utána! – kiáltott a kocsis, nem is várva
a fiúnak feleletét s követve a többiektől, a falu felé sietett ugyanazon
úton, melyen Tengelyi csak imént ment haza felé.

– Szemlátomást meglátszik, hogy erre ment, – szólt a révész, midőn a
nagy sárban alig követhetve fiatalabb társait, csakhogy sietésöket
mérsékelje, figyelmöket az útra irányozá. – Ni, még a nyomokat is
meglátni, – ez mind friss nyom, – még a víz is meglátszik, a mint minden
lépésnél körülfecscsent.

– És ez mi itt? – mondá a kocsis lehajolva s valamit a földről felvéve.
– Bot és pedig urias bot, réz csákánynyal, – ezt talán most lopta s itt
vesztette. – Csak utána! e nyomon tovább; bizonyosan a kertek között
bújt el. – S az egész csapat a kocsis után, ki lámpájával mindig a
nyomot követé, a jegyző kert kerítéséhez ért.

– Mi az ördög! – szólt a kocsis, ki a kerítés ajtajánál pár lépéssel
tovább menve, egyszerre lámpásával megállt – itt nem látni több nyomot!

A többiek, kezéből kivéve a lámpást, szintén megnézték az utat. A friss
nyom, melyet eddig követtek, eltünt. – Szemlátomást nem látni semmi
nyomot! – mondá a révész, – csak talán a föld nem nyelte el? ott hátul a
kerítés ajtajánál még láttam.

– Talán a kerítés mögé bújt, – szólt a kocsis egy kissé gondolkozva; –
maradjanak kendtek itt, én átmászok s megnézem, – hátha itt találjuk –

– Hagyja el kend, még főbe ütik, – mondá a révész, Ferkót
visszatartóztatva, ki már félig átmászott s kit egy a többiek közül
követni akart, – mi közünk van ahhoz, hogy a fiscalist megölték? Bár
tavaly vitte volna el az ördög, nem kellene most százötven forintot
fizetnem esztendőnkint. – De a kocsis, kit bizonyosan nem Macskaházynak
szeretete birt arra, hogy gyilkosát üldözze, a nélkül, hogy ez ildomos
tanácsra hallgatna, a legnagyobb figyelemmel végig ment a kerítésen s
azon meggyőződéssel tért vissza, hogy a gonosztevőnek nyoma veszett. Már
ismét vissza akara menni, midőn a révész egyik fia, ki addig az ajtó
mellett állt, észre vevé, hogy a kertnek a házhoz vezető útján szintén
nyomok látszanak. A kocsis lámpásával oda futott, a többiek, kik azalatt
az ajtót megpróbálva, azt nyitva találák, szintén bementek s mindenki
világosan látá a nyomot, melyet eddig követtek s mely egyenesen a házhoz
vezetett.

– A nótárius házában van; ott van talán a fészer alatt, – mondá a
kocsis, ki, mint minden ember, ha valami után erősen fáradott, bár az
reá nézve tökéletesen közönyös legyen, most mindent inkább tűrt volna,
minthogy egész fáradtságát meghiusulva lássa; – jerünk be, ott
megtaláljuk.

– Már hova gondol kend! – szólt a révész a már indulót visszatartva; –
nótárius uram házánál a zsiványt csak nem fogja keresni?

– És miért nem? – válaszolt a másik; – nem tudja-e, hogy e háznál már
több zsivány is megfordult? Úrfinkat is itt lőtték meg.

– De kend szemlátomást elfelejti, hogy Tengelyi uram háza nemes curia, –
mondá a másik.

– Bánom is én! – szólt az előbbi tovább menve – mikor Violát kerestük,
akkor is feldúltuk e házat, pedig maga a szolgabiró vezetett.

– Igen, de azok urak voltak, – mondá a révész, – minket ebrúdon dobnak
ki.

– Majd meglátjuk! – én a nagyságos asszony liberiás kocsisa vagyok s
szeretném látni, mily nótárius dobna engem ki házából! – S ezzel Ferkó,
a nélkül, hogy magát többé feltartatná, két társával, ki vele a
kastélyból jött, egyenesen az udvarba ment, míg a révész fiaival valamit
mormogva fogai között, miként nem ártana, ha e büszke cselédeket egyszer
jól megvernék, hátrább maradt.

De bármi nagy volt is a kocsis bátorsága, midőn Tengelyi, ki csak imént
jött haza s még le sem vetkezett, a zajra, melyet hallott, egyszerre
szobájából az udvarra lépett s erős hanggal kérdezé; mit akarnak itt?
Ferkó meghökkenve, első pillanatban szótlanul állt s csak később
mondhatá el, hogy Macskaházyt megölték s hogy gyilkosának nyomait
követve jöttek idáig.

Nem fogom leirni az érzeményt, mely a jegyző keblét e pillanatban
eltölté. – Viola levelére emlékezve, nem lehete kétségben, hogy az
ügyész e szerencsétlen által gyilkoltatott meg, valószinűleg azért, hogy
az irományokat tőle elvegye, – s Tengelyi borzadott e gondolatnál, hogy
a gyilkosságnak, habár tudatlanul, ő vala indoka. A kocsis és társai
minden míveletlenségök mellett észrevevék a hatást, melyet e hír
Tengelyire tett, s bámulva néztek egymásra, míg a jegyző, kinek kezében
a gyertya reszketett, miután magán erőt vett, egyes kérdéseket tett a
gyilkosság elkövetésének módjáról s idejéről.

– Utána jöttünk, – mondá a kocsis, majd Tengelyinek bokáig sáros
csizmáit nézve, majd társaihoz fordulva a legnagyobb zavarban, – a Tisza
partjáig előttem szaladt, világosan láttam, onnan nyomán jövünk.

– Azaz, követem alássan, – mondá a révész, – hogy szemlátomást nyomon
jöttünk, az olyan igaz, minthogy itt vagyok; de hogy épen a zsivány
nyoma volt-e? azt biz én nem tudom; és én a többieknek itt mondtam is,
hogy ne jőjjenek be, mert tudom, hogy a ház curia, de –

– Kend bolond! – mondá Tengelyi a legnagyobb felgerjedésben, – ha azt
hiszik, hogy a gyilkos házamban van, kutassanak fel mindent, hogy egy
hely ne maradjon vizsgálat nélkül.

A lármára lassankint a ház többi lakói is felkeltek. Erzsébet Vilmával
sietve felöltöztek s Tengelyi, lámpással elől, szobáról-szobára, a padra
s istállóba ment el követőivel, míg valamennyien meggyőződtek, hogy
semmi idegen a háznál nincs. Tengelyihez azalatt a biró jött, hogy őt a
kastélyba hívja s a jegyző a többiekkel elment.

– Látta kend, – szólt a kocsis, ki a révészszel hátrább maradt s a
többieket követé, – miként reszketett a nótárius, mikor hallotta, hogy a
fiscalist megölték?

– Hát hogyne láttam volna! – mondá emez, – hisz csak van szemem!

– És azután csizmája bokáig sáros volt, – folytatá az előbbi.

– Nagy csoda, ily időben! – válaszolt a révész, bámulva Ferkó furcsa
beszédeit.

– Bizony Isten, ha nem ismerném a nótáriust tíz esztendő óta, én –

– Talán csak nem hiszi, hogy a fiscalist ez ölte meg? – vágott szavába
az előbbi, megállva.

– Én bizony, mert a házban mást nem találtunk, azt hinném bátyám, –
mondá a kocsis halkan társához.

– Megbolondult-e kend? – kérdé a révész s ezzel mindketten gondolataikba
mélyedve, szó nélkül mentek egymás mellett.



XXX.

Ha az emberek oly nagylelkűleg bánnának mindennel, a mit birnak, mint
gondolataikkal, való boldogság volna élni! Egyéb birtokunkra nézve abban
gyönyörködünk, hogy másokat belőle kizárunk, csak gondolatjait közli
mindenki szivesen s ha valami eszébe jutott, nem nyugszik, míg elméje
legújabb gyümölcsében nem részesíté szomszédait. Történjék, sőt
mondassék csak valami új s az emberek között azonnal gondolatcsere
támad, a legigazságosabb csere a világon, hol ritka ad mást, mint ócska
dolgokat s még ritkább kap mást, mint ócskákat vissza. A boldogság, mely
reánk a mennyországban vár, úgy hiszszük, nagy részben az angyalok s
üdvezültek énekében áll; e földön az emberek örömei természet szerint
egy fokkal alantabb keresendők s kétségen kívül abban találhatók, hogy
beszélhetünk. – Mint a méh minden virágból mézet: úgy az ember a
legkellemetlenebb tárgyból egy hosszú beszélgetés minden édességeit
vonhatja ki s pedig nemcsak azon ritka s a természettől megáldott
teremtések, kiknek az ég tulajdon gondolatokat adott, hanem mindenikünk;
mert hisz eszmék, mint a pénz, szaporodni látszanak körözések által s a
zacskó inkább peng, ha fölötte tele nincs. Valamint azon arany, melyet
Krœsus egykor a görög bölcsnek mutatott, valószinűleg el nem veszett,
hanem aranyokra verve, talán épen midőn ezeket irom, örömdobogó szívvel
olvastatik át valamely tőzsér által: úgy van az eszméinkkel is. A
gondolat, mely ezredek előtt egyben támadt, milliók által használtatott
azóta; ezerek hivék gazdagoknak magukat, ezerek hetvenkedtek birtokával,
mert hisz a gondolat, mint a pénz, azé, ki vele él. Ki nagy sommákat
penget, az gazdagnak tartatik, habár minden darab előtte ezer kezeken
fordult volna meg. Van még egy hasonlat, mely a pénz s beszéd között
létezik s mert véletlenül e tárgyra jöttem, miért ne mondjam el? –
Valamint azon országokban, hol arany s ezüst a földben terem, ritkán
találunk sok nemes érczet forgásban s áldott hazánkban papirral
fizetünk, míg Anglia- s Francziaország aranyinkat méri: úgy van a
gondolatokkal is; ki velök élni akar, nem keresi fáradságosan, hanem
felgyüjti, mit mások homlokuk izzadságában napvilágra hoztak; mert hisz
pénznél csak az, hogy legyen mit kiadnunk, gondolatoknál, hogy legyen
mit elmondanunk – képezi az egésznek becsét; az eszmék ujsága, sőt a
tárgy kellemetessége, közönyös; maga a beszélgetés az, mi élvet ad.

Az emberi nem ezen természete mellett olvasóim nem bámulhatják, ha a
tiszaréti kastély lakóit Macskaházy meggyilkoltatása után nem találják
oly levert állapotban, mint azt első pillanatban talán gondolák. A
borzadás, melyet az ügyvéd halála okozott, megszünt s az esemény most
csak a beszélgetésnek kimeríthetetlen tárgya maradt, melyben a konyha
tüze mellett az egész ház részt vett. Noha csaknem az egész háznép
mindjárt a gonosztett után majdnem egyszerre rohant Macskaházy
szobájába, mégis nem volt közöttük, kinek valami különös mondani valója
nem lett volna s reggelig, hol a társaság együtt maradt, a történet
majdnem annyiféleképen adatott elé, mint Hannibalnak az Alpokon való
átmenete; mindenik külön hypothesist állíta fel, melynek bebizonyítására
egész erejét megfeszíté.

Ezen előadások között a legnagyobb különbség a haldoklónak végszavai
iránt fejlődött ki. A szakácsné, a kulcsártól s mindenestől pártolva,
esküvés mellett azt állítá, hogy Macskaházy, mikor kérdeztetett, ki ölte
meg? egyenesen ezen kérdésre felelve nevezte Tengelyit. A szakács, kinek
ily roppant hazugság ellenében lehetetlen vala tisztán az igazságnál
maradni, s ki, mint vitatkozás között sok becsületes ember, szükségesnek
tartá az igazságnál még valamivel többet mondani, szinte Istent s annak
minden szenteit hivá tanubizonyságul arra, hogy az ügyvéd csak azt
mondta, hogy Tengelyi úrral szólni akar, mire nézve szinte a
konyhaszolgáló, az inas s egy pesztonka vele tökéletesen egyetértettek.
Tengelyire, ki még éjtszaka a házhoz jött, s a szobát, melyben a
gonosztett elkövettetett, a birák által bepecsételteté az, hogy a
haldoklónak utolsó szava az ő neve volt, észrevehető hatást tett, s
képzelhetni, hogy ez nem kissé nevelé a viták élénkségét. Reggel végre a
szolgabiró, kire az egész éjtszakán át szakács s szakácsné egyaránt
hivatkoztak, eljött.

– Megölték fiscalisunkat, – mondá a szakács, még azalatt, hogy Nyúzót
kocsijából kisegíté.

– Szegény teins úr! – vága közbe a szakácsné – és utolsó szava –

Itt a szakács nagy örömmel jelenté, hogy a gyilkos megfogatott.

– Azt én fogtam, – szólt a hajdú.

– Igen, a kályhalyukban fogták, – pótolá a pesztonka.

– Nem fogták meg! – mondá hangosabban a szakácsné.

– Az az üveges zsidó, a kit a teins úr ismer, – szólt közbe a szakács,
ki mint a legmagasabb rangú személy, különösen felhivatva érzé magát,
hogy a szolgabirónak ő adja a szükséges felvilágosításokat.

– Csakhogy elszökött, – szólalt fel Ferkó kocsis, ki most szinte előre
tolakodott – a Tiszáig kergettük, ott –

– Lenn van a pinczében, – mondá a mindenes – úgy megkötöztem kezét,
lábát, hogy –

– Igen teins uram, – folytatá a kocsis, – úgy szaladt, nem tudtuk
elérni; mikor a bokrokhoz jött –

– Az ajtó maga rendjében be van pecsételve, a zsidót bezárattam – mondá
a szakács méltósággal.

– Nem volt biz az zsidó soha életében, – vágott szavába a szakácsné.

– De bizony a zsidó volt! – kiáltott a szakács, pesztonka s
konyhaszolgáló egyszerre.

– Hát ha a zsidó volt, – kiáltott a szakácsné, – a teins fiscalis úr
minek rázta fejét így ne?! – s ezzel a szakácsné fejét irtózatosan rázni
kezdé, míg a többiek azt, hogy zsidó volt, s hogy nem volt zsidó,
kiáltozák egymás ellenében.

– Megbolondultak-e valamennyien? – harsogott végre a szolgabiró hatalmas
szavával a lárma között, – az ember tulajdon szavát nem hallhatja e
fecsegés között.

Mind hallgattak, csak a szakácsné rázá még mindig fejét, azt súgva az
esküdtnek fülébe, kihez közel állt s kiben türelmesb hallgatót remélt,
hogy a fiscalis úr, miután megölték s a zsidót látta, épen így tett.

– Édes szakács úr, – szólt végre Nyúzó, ez érdemes férfihoz fordulva,
szelidebb hangon, – nem kaphatnánk-e früstököt? szörnyen megfáztunk.
Mire a megszólított arra kérve a teins urakat, hogy addig csak az ő jól
fűtött szobájába menjenek, rövid idő mulva a reggelire szükséges
sligoviczát s kenyeret hozá, csak addig, míg a kávé vagy más, a mit
parancsolnának, elkészül.

Míg a szakácsné panaszkodva, hogy ki sem hallgatják, rosszkedvűen
szobájába ment, s a kávé-csinálást a pesztonkának engedé által, addig a
szakács a főbirót egészen akkép értesíté a történtekről, mint azokat
magénak elképzelte. Szerinte Macskaházy minden kérdésen kívül a zsidó
által öletett meg, ki mihelyt a tettet elkövette s embereket hallott,
még mielőtt valamit elrabolhatott volna, a kályhalyukba menté magát,
honnan a hajdú által kihuzatott. – Ha az embernek a gyilkosságról csak
egy kis fogalma van, – folytatá a szakács előadását, – világosan látja,
hogy nem is lehet más. Minden gyilkos, ha tetten kapják, elbujik hordó
vagy deszka alá, vagy valami kályhalyukba, százszor olvastam ily
históriákat; de az a szakácsné nem tud semmit és azután disputál.

– Persze szakács úrnak igazsága van, – mondá Nyúzó, miután második
poharát kiitta, s gondolataiba mélyedve, véletlenül harmadikat töltött
magának. – A dolog világos, kár is minden nyomozás.

– De nem mondtam-e én mindjárt? – szólt az esküdt a legnagyobb
önmegelégedés kifejezésével integetve fejével.

– Mit mondtál mindjárt Bandi? – kérdé a főbiró, ki csak arra emlékezett,
hogy esküdtjét alig birta felkölteni.

– Hát azt mondtam, – válaszolt a másik büszkén, – hogy ezt a
gyilkosságot bizonyosan valami oly semmirevaló gazember követte el.

– Igazság, Bandi mindjárt mondta ezt, – szólt a főbiró, – én nem
gondoltam volna, hogy ez a zsidó ilyenre vetemedik; szegény Macskaházy,
áldott jó ember volt!

– És még minap hogy’ tarokkozott, – mondá elérzékenyedve Kenyházy, –
kétszer húzta be a zsidót. Zátonyinak öt tarokkal elfogta ultimóját és
most az a zsidó –!

– De a zsidó mindent tagad, – szólt midőn az épen behozott kávét, vagy
mi annak neveztetett, vendégei elébe helyezé, a szakács – hacsak a teins
úrnak nem sikerül.

– Nem sikerül? – kérdé Nyúzó, boszús tekintetet vetve a szakácsra, hogy
ily valamit csak gondolni mert, – egy haszontalan zsidónál, s nem
sikerül! Húsz esztendeje szolgálom a vármegyét s még mindent kisütöttem,
a mit csak akartam.

– Hisz az egész világ tudja ezt, – mentegetődzött a szakács, – mindenki
irígyli járásunkat, hogy a teins urat birjuk; de ezek a zsidók néha
szörnyű makacsok.

– Ha szólni nem akar, – mondá Nyúzó, félre taszítva kiivott findzsáját –
majd kiált.

– Elől Pali, hátul a hajdú, – mondá megelégedett mosolylyal az esküdt, –
én meg az asztal mellett tentával s papirossal. No majd lát valamit
szakács úr, fogadom, ilyent még nem látott. Ha mi valakit körülfogunk,
az nem tagad sokáig, azért jót állok.

A kávézás, melyre a két tisztviselő inkább csak azért határozta el
magát, hogy mívelt embernek tartassék, ez alatt be vala végezve.
Kenyházy bámulva, mint ily alkalomkor mindig, az emberek balgatagságán,
kik Magyarországban, hol a legjobb bor s pálinka terem, a kávéra
vetemedtek, – egy pohár sligoviczával mosá le a kellemetlen italnak
emlékét. Nyúzó meggyújtá az ivás közt félre tett pipáját, s miután
torkát köszörülve a szobában egy párszor fel s alá járt, a szakácsnak
tudtára adá, hogy a rabot felhozathatja, s hogy a hajdú készen legyen.
Mire emez, ki már úgy is alig mérsékelheté kiváncsiságát, azonnal
elment, s Kenyházy jókedvűen, mert egy pár ív konyhapapirt talált az
almáriumon, melyre az önkéntes vallomást felirhatta, a nélkül, hogy a
megyének beszámolandó papirost fogyasztaná, pennákat vágva készült
munkájához.

Olvasóim ismerik a módot, melylyel Nyúzó az elébe állított gyanus
személyekkel bánni szokott, s azért ne várják, hogy az üveges zsidónak
vallatását hosszasan előadjam. Igaz, vannak, kik azt hiszik, hogy
bánásmódunkat mindig azon egyedek jelleméhez kell alkalmaznunk, kikkel
dolgunk van; de ezen általánosnak látszó elv többnyire csak oly
személyek irányában alkalmaztatik, kiknél bánásmódunkat később
megbánhatnók, – alsóbbakra nézve majdnem mindenki bánásmódját
Prokrustes-ágynak tekinti, melyet mindenkire egyenlően alkalmaz. Ha az
egyed, ki kezei közé akadt, nem illik belé, annyival rosszabb neki;
húzni, vonni fogja, vagy összetörni, míg beléillesztheti; – mit bánja ő,
hogy’ tetszik neki? s Nyúzó ezen többség közé tartozott. A főbiró egyike
vala azon embereknek, kiknek a természet, úgy látszik, kötelességül
tevé, hogy azzal, kivel épen szólnak, mindig parallelvonalt képezzenek;
ha ez fejét felemeli s hátraveti magát: meghajlanak; ha a másik hajlik
meg: felemelik fejöket s hátragörbülnek méltóságuk érzetében. Ily
jellemek, melyeknek magyarázatára e geometriai formánál jobb módot nem
ismerek, hazánkban nem ritkák, s olvasóim talán ismerőseik között is
fognak találni olyanokat, kikre jellemzésem illik; én részemről,
fájdalom! sokra akadtam, kinek emberekkel való bánását jóváhagyni csak
akkor lehetne, ha az alsóbbak iránt mutatott büszkeség pótlékául azon
kutya-alázatosságot fogadjuk el, melylyel felsőbbek iránt mindig
viseltetnek. Ha azon tiszteletet, melyből egy résznek kelleténél többet,
a másiknak kevesebbet adtak, összeszámítjuk, s az egész mennyiséget az
egyesek közt újra felosztjuk, talán kisülne, hogy mindenkinek megadták a
magáét. – Nyúzótól az üveges zsidó más bánásmódot, mint melyet Peti
czigány a Török-dombon tapasztalt, nem várhata; sőt sorsa nehezebb vala,
a mennyiben senki jelen nem volt, ki pártját foghatá; és mind Kenyházy,
mind a szakács, ki a zsidókat utálá, mindent elkövettek, hogy a főbirót
még inkább felgerjeszszék szerencsétlen vádlottja ellen. A zsidó
azonban, noha minden kérdés úgy intéztetett, hogy feleletét mintegy
magában foglalá, a gyilkosságot állandóan tagadta.

Nyúzó nem osztozott a zsidók iránti előitéletben. Ellenszenve semmi
esetre nem ment annyira, mint a szakácsé, ki oly nép iránt, mely hurkát
s kolbászokat megvet, sódartól undorodással elfordul, s kocsonyáról
hallani sem akar, természetesen semmi rokonszenvet nem érezhetett; sőt
voltak, kik a főbirónak az úr választott népe iránt részrehajlást
hánytak szemére, s azt állíták, hogy előtte zsidó ellen pert nyerni
majdnem ép oly nehéz, mint – (elfelejtém hamarjában, mily vármegyében).
De mindennek megvannak határai, s ha a főbiró a zsidó népnek gazdagabb
részét korunk felvilágosodott szempontjából tekinté is, ebből nem
következik, hogy ugyanezen elvek szerint járjon el oly egyed irányában,
ki mint az üveges, egész töredékeny vagyonát hátán hordá, s drágakövet
az egy gyémánton kívül, melylyel tábláit vágja, nem birt. Az
emancipatió, tagadni nem lehet, hazánkban nagy lépéseket tesz. A zsidók,
– mert magokat egyenesen nem emancipálhatják – lassanként mindenféle
kötelezvények által a keresztyéneket kezdik mancipálni, s ez, mint tudva
van, eredményre nézve egyre megy. A zsidóság hazánkban e pillanatban oly
hegyhez hasonló, melynek alja még sötét homályban áll, de melynek
aranyozott csúcsára nézve a nap már feljött; – s ha az üveges, népének
ezen részéhez tartozik, bizonyosan más volna helyzete; – így, miután
senkinek gyapját vagy gubicsát meg nem veheté, sőt még a
dohánykereskedésben sem vett részt, kedvezésekre számot nem tarthatott,
s birája bizonyosan nem felejté el, hogy eldődei üdvezitőnket keresztre
feszíték.

A főbiró, miután vádlottján a vallatásnak minden nemét – a Kenyházy
által említett körülfogást is ide értve, melyhez a hajdú botjával
felhivatott – megpróbálta, a legnagyobb felindulásban jára fel s alá a
szobában. – Farkasgúzsba köttetlek, agyonveretlek, ha nem szólsz! –
kiálta, midőn a szerencsétlent ismét mellbe löké, s az remegve könyörgő
hangon újra ártatlanságát bizonyítá.

– Ártatlan! – kaczagott a főbiró – s így néz ki az ártatlanság? – mire
Kenyházy s a szakács, a zsidóra fordítva szemeiket, szintén nevetni
kezdének, míg Üveges Jancsi egy szeméből nehéz könyek gördültek le
arczán. Meg kell vallani, a zsidó külsejében nem vala semmi, mi őt arra
jogosítá, hogy bárki által az ártatlanság képének tartassék. Veres haja,
mely a pinczében, hol az egész éjt tölté, megnedvesedett, s még
mélyebben lógott le homlokába, mint máskor; ruhája s szakálla még
mocskosabb vala, mint közönségesen, s csunya arczvonásait a fájdalom,
melyet kötéllel összeszorított kezei okoztak, még inkább elvadítá, –
gonosztevőt nem lehetne máskép festeni; – de a zsidó azért mindegyre
hirdeté ártatlanságát. – De kérem a tekintetes főszolgabiró urat –
rimánkodott – és a tekintetes esküdt urat és a szakács urat is, a ki
engem régen ismer –

– Igen, hogy semmirevaló gazember vagy, – szólt az utóbbi, – a ki
valahányszor valamit csináltattam, mindig megcsalt.

– De kérem alássan, biz én nem csaltam meg senkit; – sóhajtott a másik,
– a kastélyban az ablakoknak nagy táblái vannak és az üveg igen drága és
én –

– Megint másról locsogsz, akasztófára való! – kiáltott a főbiró, – még
egyszer kérdezlek utólszor, ha nem vallasz, meglátod mi történik veled;
miért ölted meg a fiscalis urat?

– Nem öltem meg biz én, – válaszolt sirva a kérdezett, – már miért öltem
volna meg? Macskaházy úr jó kegyes uram volt, ha ő élne, nem bánnának
így velem!

– Persze, ha nem ölted volna meg, – vága szavába a főbiró.

– Én nem öltem meg, – folytatá a másik mindig zokogva; – mikor szakács
úr engem Macskaházy úrhoz vezetett s kérdezte: én öltem-e meg? a
fiscalis úr nem tudott szólni, de mindegyre rázta fejét. Mondja szakács
úr maga, – szólt tovább ehhez fordulva.

– Az igaz, – mondá emez, – mikor e gazembert az ágyhoz vezettem s a
fiscalis urat kérdeztem: ez gyilkolta-e meg? ő fejét rázta; de ki tudja,
mit értett alatta, talán már magán kívül is volt.

– Nem volt magán kívül, – mondá a zsidó könyörgő hangon – már hogy lett
volna magán kívül, mikor szakács úr kétszer kérdezte meg, s az áldott
szegény fiscalis úr mindig rázta fejét.

– Alkalmasint ez lesz, – szólt most Kenyházy, – miről a szakácsné, mikor
jöttünk, szüntelen fecsegett.

– A szakácsné igen, – folytatá a rab – és az egész ház mind ott voltak s
látták, hogy a fiscalis úr fejét rázta; áldott ember! Nem is tett semmi
mást, mihelyt a szobába jöttem, hanem mindig rázta fejét.

– Hivja be valaki azt a szakácsnét, – szóla Nyúzó, ki most szintén ez
asszony különös magaviseletére s szüntelen fejrázására visszaemlékezett.

– Bizony kár, ha teins úr ezzel fárad, – mondá a szakács, – fecseg mint
a kofa, s végre még is bizonyos, hogy a fiscalis urat csak az az
átkozott zsidó ölte meg.

– Azt én is tudom, – mondá Nyúzó méltósággal, – de a formákat minden
vallomásnál meg kell tartani; – s ezzel hajdúját elküldé a szakácsnéért.

Katalin, vagy mint közönségesen neveztetni szokott: Kata asszony – mert
mint ő maga többször helyesen megjegyzé, szegény özvegynek senki nem
adja meg a magáét, s még nevét is megrövidítik, mintha csak
konyhaszolgáló volna, – míg természetes ellensége, a szakács, benn a
vallatásnál volt párthiveivel, azaz a kulcsárral és mindenessel folyvást
a főbiró ostobaságáról beszélt, ki okos embert nem is kérdez. – A
szakács bizonyosan tévedésbe fogja hozni, nincs árulkodóbb ember a
világon! A nagyságos asszonynál is minden izgágának ő oka, s most
mindent a zsidóra fog tolni, pedig a zsidó oly ártatlan, mint a ma
született gyermek. Mikor Macskaházy ágyához vezették stb. –

Alig lépett be a hajdú főbirájának parancsával, hogy az ifjasszony mint
tanu elébe jőjjön, midőn e panaszok helyett a főbiró egyszerre fain
emberré vált, s Kata, egy kis tükördarab előtt, mely a konyhaablakon
állt, helyreigazítva főkötőjét, miután azon meggyőződését nyilvánítá a
jelenlevők előtt, hogy most az igazság bizonyosan ki fog sülni, – a
meghivást követve, nem kevés bókkal jelent meg a vizsgálók előtt.

Kata, ki még soha mint tanu biró előtt nem állt, első pillanatban
meghökkent, midőn tőle neve s élete módja, melyet úgy hivé, az egész
világ tud, s főkép kora kérdeztetett. A gúnyos mosoly, melyre a szakács
ajkai vonultak, midőn magát alig hallható hangon negyvenkét esztendősnek
mondá, s még inkább az, hogy a főbiró által mindjárt ezen előleges
kérdések után arra intetett, hogy vallomására meg fog eskettetni, s ha
az igazságtól eltér – büntettetni: azon gondolatot támaszták benne, hogy
az egész csak az alávaló szakácsnak kabalája, ki őt bajba akarja
keverni, minek elkerülésére mindjárt ez intés után megjegyzé, hogy a mi
korát illeti, ő keresztlevelét nem látva, semmi bizonyost nem mondhat,
hogy azonban, a mi saját meggyőződését illeti, ő még sokkal fiatalabbnak
tartja magát. A szakács s esküdt felkaczagtak, s Nyúzó mosolyogva
kijelenté, hogy csak a többiekre nézve mondjon igazat, saját korára
nézve akár huszonnégyet mondhatott volna, – minek oly késő megtudását a
szakácsné kétségen kívül sajnálta.

Az ezt követő kérdések: – Ismerte-e Macskaházy urat? Mióta? Látta-e már
a zsidót életében? Mit tud felőle? stb. – a szakácsnét azon kellemetlen
benyomásért, melyet kikérdeztetése előtt első pillanatban érzett, bőven
kármentesíték. Ő azoknak vala egyike, kik Istentől nyert szónoki
tehetségeiket el nem ássák; Katalin asszony beszélt reggeltől estig
tisztán jószántából is; – ki várhatna most rövid feleleteket tőle, midőn
neki talán életében először kötelességül tétetett, hogy beszéljen, s a
főbiró őt különösen arra inté, hogy előadásában semmit el ne hagyjon.
Katalin elmondott mindent, hol szolgált előbb, miként jött a házba, mi
történt azóta, mikor veszett először össze a szakácscsal, miként
csalatott meg ugyanezen zsidó által egy forint huszonnégy krajczárig,
midőn mult vásárkor tizenkét rőf kék kartont hozatott magának
Debreczenből. A jó asszony a szó szoros értelmében nem hagyott el
semmit; ha tudós társaságunknak tagja volna, – mire, ha mindazok, kik a
nyelvet mívelik, e czímre alkalmasak, neki is nem kis hivatása van, – ez
egy vallomás után parentatióját lehetne irni.

Nyúzó rosszkedvűen jára fel s alá a szobában. Az esküdt, ki egy egész
könyv irására magában hivatást nem érzett, félre tette pennáját; a
szakács mosolyogva néze majd az egyik, majd a másikra, mintha mondani
akarná: nem volna-e igaza, midőn előre mondta, hogy ez asszony
kikérdezése haszontalan?

– De végre – mondá a főbiró, nem mérsékelhetve többé türelmetlenségét –
mit akar az ifjasszony mindezzel? Gyóntatóatyának tart-e vagy
bolondjának, hogy egész életét kezdettől egész mostanig elmondja?

– Követem alássan, – szólt a szakácsné bámulva, hogy ily dolgok valakit
nem érdekelhetnek, – mikor a teins úr mondta, hogy ne hagyjak el semmit.

– Hogy ne hagyjon el semmit, mi a dologhoz tartozik, – szakítá félbe
Nyúzó a szólót, – ezek voltak szavaim.

– Igen, – folytatá a másik, – de ha nevemért s állapotomért kérdeznek, s
én azt mondom, hogy özvegy vagyok, akkor csak férjemet is meg kell
nevezni, és hogy meddig éltünk egymással, s kérem alássan, azt is, hogy
jól éltünk, s mikor halt meg, s mily betegségben, és –

– Jól van, jól, – vágott szavába a főbiró, belsőkép átkozva a
fecsegését; – de most mondja meg, ha lehet röviden s egyedül e kérdésre
felelve: igaz-e, hogy mikor ez átkozott zsidót szakács úr a haldoklóhoz
vezette, Macskaházy fejét rázta?

– Igaz bizony, – válaszolt a kérdezett, kihivó tekintetet vetve a
szakácsra, – persze rázta fejét, és ha a teins úr még látta volna,
miként rázta; mióta férjem halálos ágyánál voltam, – szegény ember,
Isten nyugtassa, szakács volt –

– Tudjuk, tudjuk, – vágta közbe a főbiró türelmetlenül, – és vizi
betegségben halt meg; de mondja meg, ifjasszony most csak azt, vajjon
igaz-e, hogy szegény meghalt barátom, midőn szakács úr másodszor is
ugyane kérdést intézte hozzá, ismét rázta fejét?

– Igen, és a teins urak nem is hinnék – folytatá az előbbi, – miképen
rázta fejét; a mint mondom, épen úgy, mint boldogult férjem, Isten
nyugoszsza, az utolsó tizennégy nap és éjtszaka mindig nála voltam –

– Ki tudja, talán már magán kívül is volt, – szólt közbe a szakács.

– Kicsoda? férjem magán kívül? – mondá az előbbi, – férjem magánál volt
végső pillanatáig, nem tudott már szólni, szegény ember, nem is értette
senki, csak én magam, de a mit akart –

– Ki szól itt férjéről? – vága szavába Nyúzó, – Isten nyugtassa, neki is
elég baja lehetett a világon; csak az a kérdés: Macskaházy, mikor
kérdezték, s fejét rázta, nem volt-e magán kívül?

– Magán kívül? – kérdé a szakácsné; – követem alássan, azt csak oly
bolond mondhatná – a tekintet, melyet a szakácsra vetett, mutatá, kit
ért, – a ki az embert, ha szólni nem tud, nem érti. Én férjemet, mikor a
viz mellére jött s többé nem beszélhetett, végső pillanatig megértettem.
Oly szomorú édes szemeket csinált rám, mintha csak úgy mondaná mint
máskor: édes galambom, köszönöm. De hogy a fiscalishoz visszatérjek, –
tevé hozzá, szemeit törülve, midőn a főbiró türelmetlenségét észre vevé,
– szegény, hogy lett volna magán kívül, hiszen mikor kérdezték, még
szólt.

– Szólt? és mit? – kérdé kíváncsian a főbiró.

– Hát nem sokat, az igaz, – válaszolt az asszony, – de világosan, mind a
kik jelen voltunk, hallottuk. Mikor szakács úr kérdezte: ki ölte meg?
csak azt mondta: Tengelyi; azután mindjárt rájött a hörgés.

– Tengelyi?! – kiáltának a főbiró s esküdt elbámulva, majdnem egyszerre,
– ez különös!

– Miként is hallgatnak a teins urak ily haszontalan fecsegésre? – mondá
a szakács türelmetlenül – ez asszony, csakhogy szólhasson, halálos
ítélet alá hozná tulajdon apját.

– Haszontalan fecsegés, a mit én mondok?! – kiáltott a szakácsné; – hát
miért kérdez engem a teins főbiró úr? s miért irja fel esküdt úr azt, a
mit mondtam? Ha a teins főbiró úrnak terhére vagyok, nem bánom, én nem
láttam, nem hallottam semmit; ha nem kérdeznek, én bizonyosan nem
szóltam volna senkinek.

A főbiró alig juthatott szóhoz, hogy a szakácsot arra intse, miként a
tanut ne zavarja; s emezt újra kérdezé: tisztán emlékezik-e, hogy
Macskaházy csakugyan Tengelyit nevezte halála előtt?

– Hogyne emlékezném! – folytatá emez félbeszakadt beszédjét, – mikor a
fiscalis, szegény tekintetes úr, csak oly tisztán szólt, mint mi most
szólunk. Tengelyit mondott, az egész ház ott volt, valamennyien
hallották.

– Azt nem is tagadja senki, – szólt közbe a szakács, ki minden intés
mellett nem birhatá magát hallgatásra, – a kérdés csak az, mikor nevezte
Tengelyi urat? miért nevezte? és itt én mondom –

– Akkor nevezte, mikor a zsidót ágyához vezették s azt kérdék tőle: ez
ölte meg? – vágott szavába a szakácsné, ki a régi vitát újra megkezdve,
mindig inkább neki lelkesedett. Először fejét rázta, azután Tengelyit
hítta, azután –

– Nem úgy volt! – szakítá félbe a szakács a szólót, – először nevezte
Tengelyit, azután csak később rázta fejét.

– S én meg azt mondom, hogy először rázta fejét, azután nevezte
Tengelyit, – kiáltott a másik, – mind azt fogják mondani.

– S én az ellenkezőt mondom! – lármázott még hangosabban az előbbi, s a
ki nem úgy vall, az hazudik, ha száz esküvést tesz is le reá.

– Az egész házat felhíhatom tanubizonyságul, – szólt ismét a főbiróhoz
fordulva lángoló arczczal az asszony.

– És én szinte felhíhatom tanubizonyságul, – válaszolt a szakács.

– Az egésznek tisztába hozására – mondá végre a főbiró – alig is leend
más mód, mint további tanuvallatások,… s míg a hajdú kiküldetett, hogy a
háznép közül azokat híja be, kik Macskaházy halálánál jelen voltak, a
szakács és szakácsné tovább veszekedtek. Nyúzó Kenyházyt figyelmezteté,
hogy jegyezze fel különösen, miként a szakácsné vallomása szerint
Macskaházy, midőn halála előtt gyilkosa iránt megkérdeztetett, Tengelyit
nevezte.

Ha a főbiró a többi tanukat, kiket a hajdú a konyhában mind együtt
talált, s kik vele most a szobába jöttek, csakugyan azért rendelte maga
elébe, hogy a kérdésben levő pontot tisztába hozza, nem csalódott senki
reménységében inkább, mint ő. Kettő helyett, az igaz, hat tanu álla most
előtte, de közöttök az igazságnak azon kriteriumához sem juthatott,
melyet a többségben keresünk, miután a kulcsár és mindenes most is a
szakácsnéval, a szolgáló s pesztonka a szakácscsal tartva, egészen
egyenlő voksokkal álltak egymás ellenében.

Végre – mondá a főbiró, miután e lármát egy ideig békességesen
meghallgatá, vállát vonva – a dolog tökéletesen mindegy. Elébb rázta-e
fejét Macskaházy vagy később, ahhoz semmi közünk; fődolog csak az, hogy
mikor kérdezték: ki ölte meg? világosan a nótáriust nevezte, s erre
nézve valamennyien megegyeznek. Ezt, reménylem, feljegyezted? – szólt
Kenyházyhoz fordulva, ki még tovább irva, fejével intett.

A vitatkozók bámulva néztek egymásra; a szakácsné, kinek nem az vala
szándoka, hogy Tengelyi ellen gyanút támaszszon, s ki minden
mellékgondolat nélkül egyedül azon állítását akará bebizonyítani, hogy
az ügyvéd csakugyan elébb rázta fejét s később nevezte Tengelyit, most
megijedve a főbiró szavain, elhallgatott; csak a szakács tarta még elég
lelki nyugalmat, hogy Nyúzót figyelmetessé tegye, miként ő ezen
állításban soha meg nem egyezett, s most is azt mondja, hogy a haldokló
Tengelyit ugyan nevezte, de nem akkor, mikor gyilkosa iránt
kérdeztetett. Valamennyien helybenhagyólag integetének fejeikkel, főkép
a szakácsné, ki mióta szavainak következését látta, csaknem sírva mondá,
hogy ő szegény özvegy s a nemzetes szakács úr bizonyosan jobban érti e
dolgokat, hogy azonkívül a fiscalis úr véres mellét látva úgy megijedt,
hogy nem is tudta, mi történik körülötte. A főbiró azonban a
szerencsétlen tanut, ki előbbi vallomását most minden módon visszahúzni
akarta, azon figyelmeztetéssel némítá el, miként mi mondva van, az az
esküdt által feljegyeztetett, s hogy ha azokat, mik vallomásában
Tengelyi ellen gyanút támasztanak, visszavonja vagy módosítja, majd meg
fogja látni, mi történik vele azért, mert a biróság előtt hazudni
merészelt. Mire az asszony elrémülve a kályhához vonult s csak nehéz
sóhajokban könnyíté keblét, nehogy ismét valamit mondjon, mit később
megbánna.

– Én nem tudom, – szólt azalatt a szakács, ki Tengelyinek egyik legfőbb
tisztelője levén, mindazon hódolat mellett, melylyel a főbirói hivatal
iránt viseltetett, Nyúzó utolsó szavain látszólag megindult – mindabban,
a mit a teins úr eddig hallott, mi ok volna a legkisebb gyanúra a
nótárius ellen?

– Mi ok? – szólt a főbiró megvető tekintetet vetve a szólóra – azt semmi
esetre sem szakács uram fogja megítélni; egyébiránt úgy hiszem, némi ok
csak van; midőn ez az asszony s még két tanu világosan állítják, hogy
Macskaházy haldokolva – pedig a halál pillanatában adott tanusága annyit
ér, mintha száz esküvel erősíttetnék – Tengelyit mondta gyilkosának.

– Én nem mondtam azt soha, – sóhajta a szakácsné, midőn a kályhától
ismét előre jött – én csak azt mondtam, hogy a fiscalis elébb rázta
fejét, azután szólt; sohasem juthatott volna eszembe, hogy Tengelyi úr
az által gyanúba jöhet.

– Hiszen végre igaz, – mondá a szakács elég szárazan, mert nemes ember
létére a módot, melyen Nyúzó hozzá szólt, rossz néven vevé – gyanúja
lehet, a kinek tetszik, s az is igaz, hogy engem kérdezni nem fognak:
csak azt gondolom, hol gyilkosságról van szó, ily ember ellen, mint
Tengelyi uram, minden bolond beszéd után gyanakodni nem lehet.

– De nem mondta-e szakács úr maga, – kérdé éles hangján a főbiró, – hogy
Macskaházy a nótáriust nevezte?

– És ez teljesen igaz, – válaszolt a másik – de épen nem csudálatos,
miután Macskaházy úr Tengelyivel egész életén át összeköttetésekben
volt. Sokan hiszik, hogy a nótáriussal nem bánt úgy, mint kellett volna;
még tegnap is erősen összeszólalkoztak, – ki tudja, a fiscalis úr utolsó
pillanatban nem szállt-e magába?

– Ugyan úgy-e? hát még tegnap este erősen összeszólalkoztak? ird fel ezt
is Bandi! – mondá esküdtéhez a főbiró. – Igazság! ők ketten egész
éltökön át halálos ellenségeskedésben voltak egymással. És hát azt
mondja a szakács úr, még tegnap este erősen összevesztek?

A szakács nem tagadhatta ennek valóságát; a többiek szintén bizonyíták
ezen állítását; a szakácsné pedig, ki azt hivé, hogy Tengelyinek az
által használhat, mindazon nagyításokkal beszélé el a jegyző s ügyvéd
között történteket, melyekkel azok a faluban elbeszéltettek.

– Különös, igen különös! – mondá Nyúzó esküdtjéhez fordulva. – A
nótárius Macskaházyval összevesz s a legszörnyebb fenyegetésekkel válik
el tőle. A mint a szakácsné mondja, a nótárius azt esküvé, hogy szegény
barátom az ő kezei által fog meghalni, – s azután mindjárt reá ugyanazon
éjtszaka emezt meggyilkolva találják szobájában. Reménylem, ezt
kiemelted, Bandi? – szóla esküdtjéhez fordulva, mély gondolkozás
kifejezésére kényszerítve arczát, nehogy az öröm meglátszassék, melyet a
miatt érzett, hogy Tengelyit bajba keverheti.

A szakácsné szólni akart, de midőn látta, hogy Nyúzó reá épen nem
figyel, félhalkan csak azt jegyzé meg az esküdtnek, hogy ha a fiscalist
nem a zsidó, hanem más valaki ölte meg, ő nem tudja, a zsidó mit
kereshetett a kályhalyukban; mire a főbiró, a helyett, hogy felelne,
azon kérdéssel fordult a zsidóhoz: kik voltak e gonosztette elkövetésére
tanácsadói, segítői, vagy biztatói? – Mert hogy a tettet magát senki
más, mint te, alávaló kutya, el nem követte, – tevé hozzá mérgesen –
arról kétség nincs. Vallj igazán! úgy is látod, hogy czimboráidnak már
nyomán vagyunk; ha tétovázás nélkül megnevezed, talán segíthetsz
magadon. Ha még egy perczczel tovább tagadsz…; itt a főbiró nem monda
többet, de jobb kezén, melynek épen tenyerét mutatta, a zsidó
chiromantia nélkül annyira olvashatá jövőjét, hogy mintegy
ösztönszerűleg vállát felvonva egyik arczát rejté el, s a mit
valamennyien előreláttak, kétségen kívül bekövetkezik, ha kocsizörgés
épen e pillanatban a főbirót az ablakhoz nem csábítja.

Az alispán, ki, mint tudjuk, az előbbi napot közel jószágán tölté,
mihelyt a házában történt gyilkolásról hirt vett, nejével s leányával
azonnal Tiszarétre indult, s vele majdnem egyszerre érkezett meg Serer,
kiért a látlelet elkészítése végett még éjjel szekér küldetett. Etelkát
kivéve a többiek azonnal a vallatás színhelyére siettek, hol egy ideig
mindenki a háziurat s asszonyt fogadva, a rabot nyugodtan hagyá.

Az alispán s főkép neje mélyen meghatva látszának.

– Szörnyűség! – mondá Réty, midőn a főbirótól a történet részletes
leirását meghallá – ily gyilkosság s pedig tulajdon házamban, ennyi
cselédek között; hallatlan merészség! Szegény feleségem egészen oda van!
már tegnap mintha sejdítette volna, hogy szerencsétlenség fog történni,
soha úgy felgerjedve nem láttam.

– Ne beszélj olyakat, – szólt türelmetlenül Rétyné, s ajkai körül
különös reszketés vala észrevehető – még végre holdkórosnak kiáltasz ki,
ki mindent előre lát. Rosszul éreztem magamat, mint ma is, ez az egész.

A főbiró s esküdt kijelentették sajnálkozásukat. Serer azonnal az ütér
után nyult; a zsidó arczán, kire az alispánné e pillanatban nézett,
különös kifejezés vala látható, majdnem gúnyhoz hasonló, melyet azonban
senki, figyelmét reá nem fordítva, észre nem vett.

– A gonosztettet – szólt ismét Réty – csak oly valaki követhette el, ki
a házban jó ismeretes; a legkülönösebb az, hogy rablás, a mint hallom,
nem történt.

– Még nem tudjuk, – mondá Nyúzó – a cselédek azt mondják, hogy a
meggyilkoltnak óráját s tárczáját a szobában találták, bővebb
vizsgálatot nem tevénk, miután Macskaházy a teins úr fiscalisa lévén,
gondoltuk, hogy talán irományok lehetnek holmijai között, melyek a
családot érdeklik, s az ajtót, melyet a birák bepecsételtek, zárva
hagytuk, míg a teins úr visszajő, vagy ez iránt valamit rendelni
méltóztatik.

– Azt jól tették, – szólt közbe az alispánné élénken, – Macskaházy
kezében mindenféle peres irományok voltak, melyek csak engem illettek.
Magam fel fogok menni.

– Nagysád, – mondá kezét összecsapva Serer, – beteges állapotjában! hová
gondol nagyságos asszonyom?

– Az az én dolgom, – válaszolt az alispánné szárazan.

– Bizony jobb lenne, ha nagysád nem megy fel, – jegyzé meg most a
szakács minden alázatossággal, – még a holttest is ott van, és…

– A holttest? – mondá Rétyné, nem titkolhatva el borzadását – azt vigyék
ki, – tevé hozzá erőt véve magán, – majd azután felmegyek. Én legjobban
tudom, hol szokta tartani irásait, s nem lehetek nyugodt, míg meg nem
győztem magamat, hogy semmi el nem veszett.

Serer, az esküdttel s a cselédekkel, az alispánné kívánatának
teljesítésére, eltávozott. Rétyné a legnagyobb felgerjedésben jára fel s
alá a szobában.

– Legalább a gonosztevőt, – mondá Nyúzó Rétyhez, ki mély gondolatokba
merülve mellette állt, – hála Istennek! megkerítettük. Ezt a zsidót –
tevé hozzá a rabra mutatva – mindjárt a tett után a kályhalyukból húzták
ki.

– Üveges Jancsi? – szólt fel az alispánné, egyszerre megállva, az
lehetetlen!… Tudom, hogy Macskaházy mindig pártfogója volt és…

– Lelkem, – mondá Réty – ez nem bizonyít semmit. Fájdalom, igen is sok
példa van, hol ily alávaló teremtések épen legnagyobb jóltevőjükön
követték el gonosztetteiket.

– Annyival inkább, – vágott szavába a főbiró – minthogy minden kérdésen
kívül áll, miként a zsidó ez esetben csak más boszújának eszköze volt.

Az alispánné annyira elhalványult e pillanatban, hogy mind férje, mind
Nyúzó egyszerre kérdék: rosszul érzi-e magát? Mire amaz csak azt kérdé:
vajon a zsidó megvallotta-e gonosztettét?

– A mit úgy szorosan véve vallásnak lehet nevezni, – válaszolt a főbiró
– a zsidó még nem vallott semmit; azonban az legkisebb gondom. Kihozom
én belőle, ha még oly makacs volna is; és a bűnjelek olyanok, hogy a
tettesről kétség sem lehet, s itt Nyúzó nagy megelégedéssel elmondá
mindazt, mi nézete szerint Tengelyit terhelé.

Alig képzelhetni a hatást, melyet a főbiró szavai mind az alispánra,
mind nejére tettek. Amaz egyre rázta fejét s mondá, hogy Tengelyiről ily
valamit feltenni nem lehet; ez egyszerre megnyugodva látszott s csak azt
jegyzé meg, hogy miután Macskaházy s a jegyző között csakugyan halálos
ellenségeskedés létezett, nem tudhatja senki, szenvedélyes ember, mint
Tengelyi, mire vetemedhetik.

– Majd kihozzuk, – mondá Nyúzó önmegelégedéssel – én kifacsarom a
zsidóból, ha mégegyszer oly gazember volna is.

– Már ha így bánnak velem, – szólt emez, szemét az alispánnéra
függesztve – én bizony megvallok mindent.

– Bánni veled? majd meglátod, hogy’ bánnak veled, – mondá Nyúzó
mérgesen, – ha szép szerivel nem szólsz, majd megismerkedtetünk a
farkasgúzszsal.

– A nagyságos asszony – szólt a zsidó rimánkodó hangon – régen ismer,
mindig becsületesen viseltem magamat; de a tekintetes úr úgy megkínoz,
hogy végre inkább mindent magamra veszek. Hátul a hajdu ver, elől a
főbiró úr maga mellbe lökdös s szakállamat tépi. Én akárkit belékeverek
inkább a bajba, semhogy tovább ennyit szenvedjek.

Az alispánné a főbirót az ablakhoz hivá, s neki halkan mondá, hogy a
zsidót csakugyan ártatlannak hiszi, s hogy jobbnak tartaná, ha
vallatásánál semmi erőszakos eszközök nem használtatnának. Nyúzó, midőn
lelkére esküdött, hogy a zsidó hazudik, s hogy a lehetőségig nyájasan
bánt vele eddig is, belsőkép nem győzé csudálni az egész Réty-család
különös szeszélyét. – A fiatal – így szólt magában, míg az alispánt s
nejét az ügyész szobájába követé, honnan a holttest azalatt kivitetett –
a czigányokat veszi pártfogása alá; az öregek, úgy látszik, a zsidókat
pártolják; ha így megy, maholnap az igazság kiszolgáltatása lehetetlenné
válik.

Midőn a szobába lépett, Rétyné nem titkolhatá el meghatását. A nagy
vérfolt, mely a szobának egyik oldalán az asztal mellett látszott,
közelében a még véres kés, mely a cselédek által ugyanazon helyre
tétetett vissza, hol azt, midőn először beléptek, találák, a padozaton
körülhányt irományok, – minden a szörnyű tettre emlékeztetett, melynek e
szoba tanúja volt; s az alispánné, midőn szemeit e tárgyakon
körüljártatá, elborzadva állt meg az ajtó mellett. – Asszonyi gyengeség,
semmi más! – mondá, midőn férje s Nyúzó meghatását észrevevék, őt kérék,
hogy inkább menjen vissza; – ne féljetek, el fog mulni. Ki tehet róla?
Macskaházy hív emberünk volt, még nem szoktam meg a gondolatot, hogy ily
szörnyű módon kelle őt elvesztenünk. – S ezzel erőt véve magán, először
az asztalfiókban, később az ügyvéd más szekrényeiben keresé az
irományokat, melyekért ennyit tett, a nélkül, hogy eddig birtokukhoz
jusson, s melyek közül most is csak azon néhány levelet találhatá,
miket, mint olvasóim emléhezni fognak, Macskaházy meggyilkoltatása előtt
külön tett.

Az alispánné jól tudva, hogy e néhány levél Vándory irományainak csak
egy kis részét teszi, a legnagyobb türelmetlenséggel hánya fel mindent;
hasztalan! s már hinni kezdé, hogy Macskaházy, a többit elégetve, csak e
pár levelet tartá meg, mely arra, hogy velök a kívánt váltókat
kicsikarja, elégséges vala, midőn férje s Nyúzó beszélgetése, kik addig
minden a szobában talált tárgyakat megvizsgáltak, figyelmét magára
vonta.

– A mint mondom, teins uram, – szólt Nyúzó – e véres irományok, miket a
földön találtunk, mind Tengelyié, a két levél ott az asztalon egyik
tekintetes, másik nemzetes és vitézlő Tengelyi János úrhoz stb. szól, s
itt épen most találok a földön egy számadást félig véresen, mely egészen
a nótárius kezével irott. Vilmának könyveket, nyolcz forint, – tevé
hozzá olvasva, – Erzsébetnek ruhára tíz; a munkásoknak stb., stb.,
méltóztassék maga általnézni.

– A dolog tagadhatatlan, – mondá Réty, midőn az irást, melyből Nyúzó
olvasott, kezébe vevé – ez Tengelyi irása; de miként jöhetett ez ide?

– Már mi engem illet, – válaszolt Nyúzó sóhajtva – azok után, miket a
vallatásnál hallottam, én talán megmondhatnám.

– Lehetetlen! teljes lehetetlen! – mondá Réty, ki minden hibái mellett
becsületesebb ember volt, semhogy a jegyzőről ily valamit feltehetne; –
főbiró úr nem szólhat komolyan. Tudja, nem szeretem Tengelyit, nincs is
okom rá; de minden emberek között, kiket ismerek, bizonyosan ő volna az
utolsó, kiről ily valamit feltehetnék. Nem foghatom meg az egészet.

Rétyné, kinek e beszélgetés élénk figyelmét vonta magára, jól érté az
egésznek összefüggését. Miután tudta, hogy az irományok, melyek Tengelyi
házától elraboltattak, Macskaházynál voltak, igen természetes, hogy a
jegyzőhöz szóló egyes levelek s más irományok is itt találtattak; csak
azt nem foghatá fel: ha Macskakázy, mint már hinni kezdé, a megtalált
leveleken kívül a többi irományokat elégeté, miként történhetett, hogy
szobájában Tengelyi egyes levelei elszórva találtattak? s pedig olyanok,
melyek, a jegyzőt kivévén, senkire nézve fontossággal nem birtak, s
lelkén a gondolat villant át, nem raboltattak-e el mégis ez irományok –
vagy maga Tengelyi, vagy felszólítására más által. E gondolatban az
alispánnét még inkább megerősíté az, midőn hallá, hogy a zsidónál hamis
kulcsok, de semmi elrabolt tárgyak nem találtattak. Ha az irományok akár
a jegyző, akár más által, kit ő erre felfogadott, raboltattak el, – így
gondolkozott tovább, mert hisz ritkán találkozik, ki rosszban más
valakiről oly valamit feltenni nem akarna, mire magát késznek érzi: s
így az alispánné is Tengelyit e tettnek elkövetésére nem tartá
képtelennek, – a legbiztosabb mód, mely által ezen irományok
ártalmatlanokká válnak, az, ha a jegyző ellen támadt gyanu mindinkább
neveltetik. Tengelyi maga azt állítá, hogy irományai Macskaházynál
vannak, s most, ha azok kezébe kerültek is, nem léphet fel velök a
nélkül, hogy az ellene támadt gyanut megerősítse.

E gondolatok után, melyek agyán pillanat alatt átvonultak, Rétyné el
vala határozva magaviselete iránt; s midőn az asztalra tett véres
irományok egyikét felvéve megnézé, azon meggyőződését mondá ki, hogy a
dolgot mindenesetre szigorúan kell megvizsgálni, ha csak azért is, mert
a gyilkossággal más valaki vádoltatik, s ő részéről a zsidót teljesen
ártatlannak hiszi. – Meglehet, – tevé hozzá – hogy a semmirevaló lopni
jött a házhoz, de ha rajta a vérnek nyomai nem látszottak, lehetetlen,
hogy a gyilkolásban részt vett volna, hisz az egész szoba csupa vér.

– Megvizsgálni! – igen, – mondá Réty, ki a gondolaton, hogy az, ki
ifjúságában egykor legjobb barátja vala, ily gonosztettel vádoltatik,
annyira megindult, hogy e pillanatban az engedékenységről, melyet neje
iránt máskor mutatott, megfeledkezett; – meg fogjuk vizsgálni, meg fogom
vizsgálni magam, hogy az alávaló rágalom, mely Tengelyi ellen
koholtatott, egész semmiségében tünjék ki még ma.

– Bámulom e nem szokott lelkesedést, – szólt Rétyné halk, de keserű
hangon, midőn Nyúzótól követve, férjével a lépcsőkön le ismét a szakács
szobája felé ment; – nem volt eddig szokásodban Tengelyit ennyire
pártolni.

– Ennyire pártolni, – válaszolt az alispán szintén halkan, de a
legnagyobb felgerjedésben – úgy tartom, többet üldöztük ez embert, mint
miért Isten előtt számolhatunk! – De mindennek megvannak határai. Ez
embert, ki egykor barátom volt, ki évekig házamban élt s ki mindent
összevéve, nem vétett ellenünk semmit, mit mi bőven vissza nem
fizettünk, oly bűnnel vádolni, mely főbejáró büntetést von maga után, –
ez több, mint hogy nyugodtan eltűrhetném.

Az alispánné látva, hogy férje nincs oly hangulatban, hogy vele e tárgy
iránt tovább szólhatna, csak azt jegyzé meg, hogy az egésznél rágalomról
szó sem lehet, s hogy részéről maga sem kíván egyebet, mint hogy a
bűnjelek, melyek eddig mind Tengelyi ellen mutatnak, máskép
magyaráztathassanak meg. Mire az alispán, ki azalatt a szakács szobájába
lépett, csak azzal felelt, hogy ebbeli kívánata bizonyosan teljesedni
fog.

Serer s az esküdt a látlelettől már e szobába visszatértek s fel s alá
járva, a sebek nagyságáról szóltak, melyeket a sebész – megtudva, hogy a
gyilkosság csak egy szegény zsidó által követtetett el – természet
szerint ép oly előreláthatólag halálosaknak talált, mint megfordítva oly
esetekben, hol a vádlott előkelő volt, tagadhatatlanul be szokta
bizonyítani, hogy az agyonütött nem sebei, hanem egy e pillanatban
bekövetkezett gutaütés, vagy más valami belső baj miatt halt meg. – A
rab s mellette a hajdu előbbi helyükön álltak, s az előbbi nyugtalan
tekintetet vetve maga körűl, a legnagyobb felgerjedésben várá a
pillanatot, melyben kikérdeztetése folytattatni fog.

Az alispán még egyszer behivatá a cselédeket, s miután őket vallomásuk
következéseire inté, még egyszer kérdé Macskaházy halálának
körülményeiről. A szakácsné sírva fakadt, mintha a teins fiscalis úr
akkor nevezte volna Tengelyit, mikor a szakács őt gyilkosa iránt
kérdezé, de hogy bizonyosan csalódott, s hogy ő ostoba asszony, ki
mindent csak félig ért. Szintúgy vallott a kulcsár és mindenes, s habár
a többiek is előbbi ellenkező vallomásuknál megmaradtak, nem tagadta
senki, hogy a haldokló, midőn a zsidó elébe vezettetett, fejét rázta s
az egész idő alatt Tengelyi nevén kívül semmit sem mondott, úgy mint az
is valamennyiök által bebizonyíttatott, hogy az ügyész meggyilkoltatása
előtti estén a jegyzővel keményen összeszólalkozott, s általa bottal
űzetett ki házából.

– De hisz a zsidónak mindent tudni kell, – szólt az alispán, ki mély
gondolatokba merülve, a szobában egy ideig fel s alá járt. – A
kályhalyukban találták, azt nem tagadhatja; ha nem is vett volna részt a
gyilkolásban, neki mindent hallani kellett. Semmirevaló! – szólt a
zsidóhoz fordulva – mit kerestél rejtekedben?

– Lopni jöttél, nemde, gazember? – szólt közbe, látszólag a legnagyobb
felgerjedésben, Rétyné – tagadd, ha merészeled, miután még a hamis
kulcsokat is nálad találták.

A zsidó, ki régen észrevette, hogy a gyanu Tengelyi ellen fordul,
felfogta az adott intést s térdre borulva megvallá, hogy csakugyan
lopási szándékkal jött. – A nagyságos kisasszonynak sok mindenféle
drágaságai vannak, – szóla rimánkodva – minap, mikor az ablakot
javítottam, láttam meg. Szegény szerencsétlen ember vagyok s azt
gondoltam, ha ezeknek csak egy részét szerezhetem meg, segítek magamon.
A kisasszony nem volt idehaza, – kérem tekintetes nagyságos uraim, csak
most könyörüljenek rajtam, nem teszem soha többé, becsületes ember
leszek!

– Figura! – vágott szavába gúnyosan mosolyogva a főbiró – most persze
azt akarná, hogy csak tolvajnak tartsuk, mert ha a gyilkosság sülne ki
reá, felakasztanák, de azért mégis bizonyos, hogy része volt az ölésben
is.

– De ugyan kérem, – rimánkodott a zsidó még mindig térdepelve – már
miként lett volna részem benne? Hisz a fiscalis maga tízszer is intett
fejével, hogy nem én öltem meg; azután ily gyenge ember, mint én, oly
erős urat, mint Macskaházy, hogy is ölhetne meg?

– No már zsidó, – mondá Nyúzó – keress más mentséget. Macskaházy
erejéről most hallok először szólni életemben.

– Igen, kérem alássan, – folytatá a rab könyörgő hangon – de ha az ember
valakit meg akar gyilkolni, így fegyver nélkül, mint engem találtak,
csak nem megy oda!

– Egy nagy konyhakést találtunk a kályhában, – vágott szavába a szakács.

– Biz én nem tudtam, hogy az ott van, – sóhajtott a rab – talán a házhoz
való s valaki ott felejtette.

– Persze a házhoz való! – szólt közbe ismét a szakács. – Tegnapelőtt
loptad a konyhában.

– De kérem alássan, – folytatá igazolását a zsidó – hát az a kés, melyet
ott találtak, véres volt-e, és ha a fiscalis urat én öltem volna meg a
késsel, nem lettem volna-e véres én is?

A kulcsár itt megjegyzé, hogy a zsidók nagy mesterek, csak a minap egy
olyan volt a háznál, – így szól – a ki feliratta papirosra mindenki
által nevét, s alig fordult meg az ember, az irás elenyészett. Ki tudja,
az üveges nem tanulta-e tőle meg e mesterséget? s pedig tudvalevő dolog,
hogy vérfoltokat könnyebben moshatni ki akármilyen tentánál!

Ez okoskodás, az esküdtet s szakácsnét kivéve, senkire nagy hatást nem
tett, s az alispán maga elismeré, hogy a vérmennyiség után, melyet
Macskaházy vesztett, csakugyan alig foghatni meg, gyilkosa hogy’
maradhatott volna vérfoltok nélkül. De – tevé hozzá a zsidóhoz fordulva
– ha nem te ölted is meg, azt nem tagadhatod, hogy a kályhalyukban
voltál? Neked mindent hallani kellett, neked a gyilkost ismerni kell.

– Persze hallottam, – mondá a zsidó sóhajtva – mindent kezdettől végig;
még most is borzadok, ha eszembe jut!… Tízszer segítségére akartam menni
a szegény úrnak, de először féltem, azután meggondoltam, ha ott
találnak, s ha valahogy baj történt, még rám fogják.

– S hát mit hallottál? – vágott szavába élénken az alispánné – te
legjobban mondhatod, csakugyan Tengelyi volt-e? mint, úgy látszik, a
főbiró gyanítja, – tevé hozzá magát mintegy kiigazítva, midőn a
tekintetet látá, melyet férje a kérdésnél reá vetett.

– Ha valahogy azt hiszed, – szólt az alispán szintén a zsidóhoz fordulva
– hogy más becsületes embert gyanuba keverve magadon segítesz, úgy
csalódol. Akármit mondasz, a főgyanu rajtad marad.

A zsidó sokkal okosabb vala, semhogy ily viszonyok között Tengelyit
egyenesen vádolná s mást mondana, mint hogy a gyilkos tettetett hangon
szólt s hogy csak azt hallá, miként bizonyos irásokat kért vissza. –
Tengelyi urat is hallottam egypárszor nevezni, – tevé hozzá félénken –
de, a mint mondom, a gyilkost én nem ismertem meg. Azok, a kik űzőbe
vették, talán legjobban megmondhatják.

Ferkó kocsis, ki eddig csak mint néző veve részt a vallatásban, midőn
most az alispán által azoknak körülményes elmondására szólíttatott fel,
miket tapasztalt, nem kis zavarodással vakará fejét. Vannak emberek, kik
mindent, mi kötelességökhöz nem tartozik, határtalan buzgósággal
teljesítenek; ezekhez tartozott Ferkó is. Midőn a házban lárma támadt, ő
volt az első, ki a béressel – kivel épen beszélgetett – a zsiványt űzőbe
vevé, habár az istálló, melyben egy gyertyát égve hagyott, százszor
kigyulna azalatt. De mikor üldözése oly egészen más eredményhez
vezetett, mint gondolá, s mikor a helyett, hogy a gyilkost megfogja,
nyomról-nyomra Tengelyi házáig jött s végre a jegyzőt magát látá; az
élénkség, melyet az egész üldözés alatt mutatott, egyszerre megszünt, s
benne csak azon gondolat támadt: nem lenne-e jobb, ha semmit nem látott
volna? – Benne, min bámulnunk nem lehet, a jegyző ellen csakugyan gyanu
támadt; de akár azon félelem, mely a szegényebbet oly országban, hol
mint nálunk, személyes bátorsága a törvény által tökéletesen biztosítva
nincs, tartóztat, hogy valami hatalmasabb ellen fellépjen; akár az, hogy
Macskaházynak halálát oly nagy szerencsétlenségnek nem tartá, mely
végett a jegyzőt, kinek ő maga is köszönettel tartozott, háborgatni
érdemes volna: Ferkó egyszersmind elhatározá, hogy semmit, mi által a
jegyzőre gyanu háramolnék, mondani nem fog, s miután e határozata
legjobb barátja, azaz Peti czigány által helybenhagyatott, csak úgy adá
elé egész kalandját, mintha a gyilkost a Tisza partjáig kergetve, ott
nyomát elvesztette s azután társaival azért ment volna a jegyzőhöz, hogy
neki az egészről jelentést tegyen.

A kocsis most is egészen így beszélé el a történteket, s kétségen kívül
mindenki megnyugodott volna előadásában, ha a béres, ki szintén jelen
volt, – s mint Ferkóval előre kicsinálta, mindenre nézve vele
tökéletesen egyet értett, csakhogy valami különöst mondva magát
kitüntesse – a botról nem szól, melyet az úton találtak s mely a
révésznél van. Midőn most a révész hivatott, minden Tengelyit terhelő
körülmények egymás után kijöttek, s az egész annyival gyanúsabbnak
látszott, mennyivel inkább iparkodtak a kérdezettek, – a révész nem
kevésbbé Ferkónál – hogy a gyanút a jegyzőről elhárítsák.

– De hát a bot, a melyről szóltok, – mondá Nyúzó, kinek vonásain a
vizsgálat ezen eredményénél a legnagyobb megelégedés látszott – hol van?

– Hát kérem – válaszolt a révész – a botot, mikor a Tiszától Tengelyi úr
házához mentünk, ott az út közepén találtuk, szemlátomást ott feküdt.

– De hol van? – kérdé ismét Nyúzó élénken.

– Hát kérem minden alázatossággal, – felelt az előbbi – kinn a konyhában
hagytam, csak bottal a teins főbiró úr elébe nem jöhetek!

– Hozza be kend mindjárt! – parancsolá a főbiró, s a révész kimenve, pár
percz után egy fekete pálczával jött be, melynek gombját rézfokos
képezé. Ha tündér egyszerre pálczájával nyult volna a társaság közé,
alig idézhetett volna elé nagyobb hatást, mint a révész, ki most e botot
a főbirónak átadá. Nyúzó diadalragyogó képpel átadá azt az alispánnak,
ki összecsapva kezét, mintegy elmeredve bámulatában állt, míg Rétyné
néhány halk szót válta az esküdttel, s a szakács mintegy akaratlanul
felsóhajta: – Ez Tengelyi úr botja! – A révész s minden jelenlevők
elbámulva álltak.

– Kendtek meg fognak esküdni, – szólt most Nyúzó a révész s kocsishoz
fordulva – hogy ez ugyanazon bot, melyet tegnap találtak.

A révész, ki százszor elátkozá belsőkép önmagát, hogy a fokost nem dobta
inkább a Tiszába, minden alázatossággal csak azt jegyzé meg, hogy a bot
ugyan bizonyosan az, melyet találtak, de hogy sem ő, sem pajtásai egy
szóval sem mondták, hogy e botot a gyilkos vesztette el; miután a fokost
Tengelyi kertje közelében találták, igen valószínű, hogy a jegyző aznap
elvesztette. Mire Nyúzó a szólót csak arra figyelmezteté, hogy akkorra
tartsa beszédét, ha kérdeztetik; s minden jelenlevőket azon intéssel
küldte ki a szobából, hogy senki a legszigorúbb büntetés alatt az udvart
elhagyni ne merészelje.

A cselédek egymásután szomorúan kimentek, a rab elvezettetett, s a
szobában csak Réty nejével, az esküdt s szolgabirája maradtak.

– Mit mondtam? – szólt végre emez Rétyhez fordulva – a dolog úgy hiszem,
világos!

– Nem lehet kétség! – mondá Rétyné, újra az asztalra tett fokost nézve –
százszor láttam e botot Tengelyi kezében; s rezén nevének első betűi
állanak: T. J., szörnyüség!

– Én nem tudom, – mondá Réty a legnagyobb felgerjedésben, – a bűnjelek
mind Tengelyi ellen mutatnak, de belsőmben van valami, mi nekem azt
mondja, hogy lehetetlen!

– De kérem a teins urat, – szólt Nyúzó, ujjain előszámirva gyanújának
egyes okaít, – Tengelyi tegnap Macskaházyval összevész s boszút
esküszik. Ma éjjel az utóbbit meggyilkolják. Midőn a haldoklót kérdezik:
ki ölte meg? Tengelyit nevezi. A zsidó, kiről most magam is hinni
kezdem, hogy csakugyan lopásért jött, hallja, hogy a gyilkos
Macskaházytól Tengelyi elrabolt irományait követeli. A kocsis a
gonosztevőt mindjárt tette után üzőbe veszi s nyomát a Tisza partján egy
pillanatra elveszti, de midőn a révészszel tovább keres, nyomról nyomra
a jegyző szobájáig ér, kit éjfélkor még felöltözve, egészen sárosan s a
legnagyobb felgerjedésben talál. Macskaházy szobájában Tengelyihez szóló
leveleket s más irományokat találunk összevérezve – s most e bot. Volt-e
valaha ennyi bűnjel együtt?

– Megengedem, – válaszolt az alispán fejét rázva – de mindez Tengelyi
jelleme ellenében, melyet harmincz év óta ismerek, előttem nem bir
bizonyító erővel.

– Már ez sok! – szólt Rétyné éles hangon, – úgy látszik, megint a
nótárius testi-lelki barátjává váltál.

– Én nem váltam barátjává, – mondá az alispán komolyan, – de ily dolgot
soha nem fogok hinni felőle.

– Szolgálni fogok bővebb bizonyságokkal, – válaszolt Nyúzó, – mindjárt
házához megyek, s ott vallatom őt s háznépét.

– De meggondolta-e főbiró úr, hogy – szólt az alispán, midőn neje által
azon megjegyzéssel szakittatott félbe, hogy Nyúzónak igazsága van,
máskép a bűnjelek elenyésztethetnek.

– De Tengelyi nemes ember, – mondá ismét Réty.

– Nemesembernek mondja magát, – pótolá az alispánné – és a gyűlésen
elhatároztatott, hogy míg nemességét be nem bizonyítja, mint nemtelennel
fogtok vele bánni. Menjen csak a teins úr mindjárt házához, – tevé hozzá
Nyúzóhoz fordulva, – ha ide vezettetné, az egész falu összeszalad, s ki
tudja, a jegyző talán mégis ártatlan, nem akarnám megszégyeníteni.

Nyúzó esküdtjével kezet csókolva távozott, s a szobában csak az alispán
maradt nejével.

– Hát valóban hiszed – szólt az első, nejét kezénél fogva, komolyan, –
hogy Tengelyi ily tettre képes volna?

– S miért ne? – kérdé az asszony, szemét férjére függesztve.

– De Tengelyi egész eddigi élete, Tengelyi jelleme, melyet szintúgy
ismersz, mint enmagam.

– Én Tengelyiről csak egyet tudok, – mondá az alispánné éles hangon, –
azt, hogy ellenségem; s ne félj, erről nem fogok megfeledkezni! – S
ezzel Rétyné férjét magára hagyá.

Réty szivét borzadás tölté el, midőn ez asszony lelkét egész
meztelenségében látva, eszébe jutott, hogy eddig egész életét e
szivtelen teremtés kivánata szerint irányozá, ki még ily pillanatban sem
tud megbocsátani. – És ha Tengelyi csakugyan e szörnyű tettre vetemedett
volna, – így gondolt magában, – mi az, mi őt arra majdnem kényszeríté,
mi más, mint azon üldözések, melyeket alávaló gyengeségemben
megengedtem? S miért? Oh, ha a mult hatalmunkban volna, vagy valaha
gondolhatám, hogy mind ennek ily véghez kell vezetni!… De legalább most
eleget teszek kötelességemnek. Nyúzó, ki régen észrevette, hogy ha
Tengelyit sérti, nőmnek kedves szolgálatot tesz, a szerencsétlen ellen
használni fogja hivatalának egész szigoruságát; – én magam leszek ez
egyszer pártolója! – És az alispán e szándékkal azonnal a jegyző házához
sietett.



XXXI.

Tengelyi, ámbár az ellene támadt gyanúról még mit sem sejdíte, az éjet
kínos érzelmek között tölté. Későn térve vissza házához, fáradtan ágyára
vetette magát, de lelkének felgerjedt állapota nem engedé, hogy
nyugalmat találjon. Azon meggyőződés, hogy a szerencsétlen ügyvéd Viola
által gyilkoltatott meg; érzete annak, miként ő maga a zsivány
jelenlétét tudva, a helyett, hogy a gonosztettet megakadályozná, a Tisza
partján várá annak véghezvitelét, melyből minden haszon egyedül reá
háromolhatott, – borzadással töltötte lelkét. Neki úgy tetszett, mintha
a gonosztevő czimborája volna; mintha ő, ki eddig majdnem túlzott
szigorussággal teljesíté minden kötelességeit, most az emberek
tiszteletére egyszerre érdemetlenné tette volna magát. Mihelyt szürkülni
kezdett, elment Vándoryhoz, hogy tőle az új szerencsétlenségében
tanácsot kérjen.

Vándory, ki télben-nyárban négykor kelt, már fenn vala, s midőn ajtaját
nyilni hallván, könyvéről feltekintett, nem kevéssé bámult, Tengelyire
ismerve, kit ily korán ritkán, s ennyire elváltozott arczvonásokkal soha
nem látott.

Tengelyi röviden elmondá a történteket.

– Szörnyűség! – sóhajtott elborzadva Vándory. – Vétkeinek közepette, a
nélkül, hogy egy percz engedtetnék, melyben bűneit megbánhatná!

– Igen! – szólt kétségbeesve a másik, – s nem fekszik-e az egésznek
felelet-terhe rajtam, ki gyanitva, hogy irományaim Macskaházynál vannak,
elgondolhatám, hogy Viola csak erőszakos módon juthat hozzájok, s ki a
helyett, hogy őt ebben megakadályoztassam, a zsívány meghivását
követtem, hogy véres zsákmányát tőle átvegyem?

– Víola tette szörnyű! – vágott szavába a lelkész, – én értem a
borzadást, melylyel e gondolat szivedet tölti, hogy e szerencsétlen azt
hihetőképen csak irományaid visszaszerzése végett követte el; de vajjon
tudtad-e ezt? s miként állt volna hatalmadban Violát tettétől
visszatartóztatni?

– Ha kötelességemet teljesítem, – válaszolt a jegyző komolyan, – mely
azt parancsolá, hogy mihelyt a zsivány ittlétéről tudomást szereztem,
annak elfogatását eszközöljem –

– Elfogatását? – mondá Vándory szinte elijedve a gondolattól, – oly
embernek az elfogatását, ki magát reád bízta? s oly körülmények között,
hol nem arról hogy birájának, hanem csak hogy hóhérjának adjad által,
van a kérdés? – miként szólhatsz így?

– Való, a kötelesség, melynek teljesitését tőlem polgári állásom
követelé, nehéz vala, – szólt Tengelyi szomorúan, – de kevésbbé volt-e
kötelességem? Ha minden polgár, valahányszor az, mit a közjó követel,
egyes nemesebb érzelmeivel ellentétbe jő, magát kötelessége alól
fölmentheti, nem bomlik-e fel állományunk? Ha irgalom annak, ki a
gonosztevőt az igazság sujtó karja ellen oltalmazza, mentségül szolgál,
kit fogsz mint orgazdát büntetni?

Vándory felhozá, hogy ha ezen okoskodás más esetben állna is, ott, hol
halálos büntetésről van szó, senkit még polgárilag sem lehet kötelezni
arra, hogy felebarátjának halálához segédkezet nyujtson; hogy ő részéről
készebb volna a legszigorúbb büntetésnek kitenni magát, hogysem valaha
ily kötelességet teljesítsen; hogy Tengelyi helyzetében minden
becsületes ember bizonyosan ugyanezt tette volna, – szóval felhozott
mindent, mi barátját vigasztalhatá. Tengelyi mindezekre csak azt
válaszolá, hogy ő az egész dolgot egészen más világban tekinti, s hogy
azok, kik felőle ítélni fognak, kétségen kívül vele egy értelemben
lesznek.

Vándory, ki jól látta, mily károsan hathat barátjára, ha a levél, melyet
Violától kapott, közhirré válik, mindent elkövetett, hogy őt az egész
történet bejelentésétől visszatartóztassa, melyből semmi haszon, s reá a
legnagyobb kár háramolhatik, miután számos ellenségei, kik őt már azért
is gyanúsíták, hogy Viola nejét házába felvevé, most kétségen kívül
újabb rágalmakra fogják használni e hirt. De Tengelyi e tekintetben
hajthatatlan volt. – Csak nyiltság által óvhatjuk meg magunkat hazugság
ellen – így szólt, – ki a valót elakarja titkolni, előbb utóbb annak
megváltoztatására fog kényszeríttetni, s tudod, ha akarnám is, én nem
erre születtem! Ez esetben pedig nem is volnék reá feljogosítva, miután
Macskaházy meggyilkoltatása iránt egy embert nehéz gyanú terhel, s
vallomásom arra szolgáland, hogy az róla elháríttassék. – Minden, mit
Vándory barátjától elérhetett, az volt, hogy felfedezésével várni fog,
míg Réty visszatér, s azt neki teendi.

– Igazságod van – mondá Tengelyi keserűen, – ki tudja, ha az egész
történetet elmondom, Nyúzó vagy alispánod, kit, úgy hiszem alap nélkül a
másiknál jobbnak tartasz, nem küldenek-e vasban a megyeházhoz? Való!
hogy helyzetemben szintúgy cselekedtek volna, – legalább Rétyről az
egész világ tudja, miként zsiványokat eleséggel tart, csakhogy nyájait
ne bántsák; de hisz ők nemesemberek, parasztnál, mint én ez más!

– Miként gondolhatsz ilyenekre? – szólt a másik megnyugtatva.

– S miért ne? – válaszolt Tengelyi keserűen mosolyogva. – Olvastam
többször, hogy a tizenhetedik században több udvarnál a nevelendő
koronaörökös mellett más szegény gyermek tartatott, ki, valahányszor a
herczeg leczkéit meg nem tanulta, vagy más valami csinyt követett el,
derekasan megveretett, hogy példáján amaz lássa, mit érdemlelt volna ő;
nálunk, úgy látszik, e szokás fentartotta magát. Koronánk úgynevezett
tagjai nem büntettetnek; de hogy a példa ne hiányozzék, annyival
keményebben sujtatnak mások! Mi ezt illeti, Réty s Nyúzó közt nem nagy
különbséget fogsz találni.

[Illustration: Igazságod van, – mondá Tengelyi keserüen.]

– Hidd el, barátom, – mondá a lelkész fejét rázva, – igazságtalan vagy
Réty iránt. Megfoghatom, hogy te, ki vele egykor oly szoros viszonyban
álltál, most, miután barátok lenni megszüntetek, szigorúabb vagy iránta,
mint mások; de én őt jobban ismerem. Ő belsejében nem romlott meg úgy,
mint gondolod; vétke inkább csak gyengeség, mi miatt neje akaratának
ellentállni nem tud.

– Igen, gyengeség, – szólt Tengelyi, – nevezd annak, ha úgy tetszik; de
ha e gyengeség minden alávalóságnak mentségül szolgálhat, miért vagy hát
Nyúzó vagy mások iránt szigorúabb? – Ha az, ki legjobb barátját
szükségében elhagyá, sőt szerencsétlenségét tulajdon emelkedésére
használta; ki elveit százszor megtagadta; ki meggyőződését vitorlakét
használta, hogy egyszer egy, másszor más oldalra igazítva azt, minden
széllel az óhajtott part felé haladjon – ha az nem érdemli megvetésedet,
s már igazolva látod, ha gyengeségére mutathatsz: mily joggal fordulsz
el a gonosztevőtől, kinek tette borzadást gerjeszt? hisz ő is, lám csak
gyengeségből vétkezett! A szenvedély, mely őt gonosztettére kényszeríté,
erősebb vala, hogy sem annak ellentállhatna. Ne vesd meg Nyúzót, mert az
igazságot áruba bocsátja, – szegény, nem tehet róla! gyengeség, semmi
más. Hiába, a pénznek nem tud ellentállni! Nincs ok, miért a hazugot
utáld, őt is csak képzete ragadta el, vagy oly körülmények között él,
hol az igazság kimondására erőt magában nem érez. Fogadd el a
gyengeséget mentségül, s a különbség, mely jók s rosszak között létezik,
megszünt; nincs gonosztett, melynek elkövetője iránt másra, mint
sajnálkozásra érezhetnéd feljogosítva magadat, hisz bűnének oka nem más,
mint hogy érdeke vagy szenvedélyei őt szerencsétlenségére rossz irányba
ragadták el.

– Távol legyen tőlem, hogy ezt tegyem, – mondá Vándory nyugodtan; – jól
tudom, hogy az erény nem más azon erőnél, melylyel elveinkhez
ragaszkodunk, s nem akarom védelmezni Rétyt azokért, miket tett. Csak
azt állitom, hogy bármi menthetetlen legyen is gyengesége, van egy
bizonyos pont, melyen túl az bizonyosan terjedni nem fog, s hogy sem
neje befolyása, sem más érdek őt olyakra nem birhatja, miket felőle
feltevél. Nyúzóra nézve nem vagyok meggyőződve erről.

– Ez ez, miben csalódol, – szólt a jegyző felgerjedve. – Réty mint
Nyúzó, s ez mint a többiek; ha az egész megyén végig mégysz, nem fogsz
találni hármat, kik oly ember iránt, ki magát nemesi kiváltsággal nem
védelmezheti, a legkisebb kiméletre érzenék lekötelezve magokat; s ez
az, mi, ha eszembe jut, hogy fiam hihetőkép a nemtelenek sorához
tartozik, szivemet keserűséggel tölti.

Vándory szólni akart, Tengelyi szenvedélylyel folytatá: – Tudom, mit
akarsz mondani. Mi gazdagok vagyunk szabadelvű emberekben; nemcsak a
hazában, itt e megyében is szebbnél szebb kijelentéseket hallhatsz
mindenfelől. – A szabadság, az egyenlőség, a népnek jogai – mit tudom
én! A mívelt világban nem hangzik szép phrasis, melyet nem fordítunk le,
melyet nem hirdetünk tátott torokkal; de tekints a szavak értelmére, s
ha magadat ámitani nem akarod, mit találsz? Szabadságot s egyenlőséget?
igen, azon szabadságot, melylyel a nemes saját s a népnek dolgait viszi,
a nélkül, hogy tőle Istenen kivül valaki számot kérhetne! – azon
egyenlőséget, melynél fogva az utolsó kortes a jobbágyra szint azon
megvetéssel néz, mint a zászlós úr! A népnek jogait? igen, azon népét,
melyről Verbőczy szól, s mely alatt a nemesség értetik! tovább e
szabadelvű urak nagylelkűsége nem terjed. Hisz a magyar paraszt nem
szavaz tisztujításoknál, nem éljenez, nem szokott fáklyás-zenéket
csinálni, miért keresse valaki kegyeit?!

– Fel vagy gerjedve, – mondá Vándory, – nem szólnál máskép ily
általánosságban. Vannak egyesek, ezt, ha igazságos vagy, nem tagadhatod,
kikre vádjaid nem illenek.

– Egyesek – szakítá félbe Tengelyi – igaz, vannak, kikre szavaim nem
illenek, s kik undorral fordulnak el a tömegtől, mely körülettük zajong.
De az, hogy e hazában néhány száz, vagy legfeljebb ezer ember van, ki
úgy érez, mint mi, kiknek lelke, midőn ez óriási hazugságot, mely között
élünk, látja, fáj, mint a mienk, vigasztalhat-e? Fiam kevésbbé fog-e
megfosztatni polgári jogaitól, kevésbbé fog-e megvettetni, lábbal
tiportatni?

– Fiad nem fog lábbal tiportatni senki által, – mondá Vándory nyugodtan.
– Bármi szomorú legyen az állapot, melyben hazánk nem-nemes lakói
jelenleg vannak, az nem tarthatja fel magát többé, – s ki tudja, nem
fognak-e jőni idők, hol fiad áldani fogja végzetét, mely által
nemességétől megfosztva, a nép soraiba löketett vissza, de csak hogy
egész osztályával azon állásra emelkedjék, melyet egykor mint
kiváltságost elfoglalt, s melyet ezentúl mint jogot követelhet?
Megengedem, hogy azok, kik most a szabadság elveit leginkább
hangoztatják, nem komolyak szándékukban; de vajon a szó, melyet
kimondanak, nem győz-e meg ezreket mind a mellett? – s ha a kő akaratuk
nélkül, sőt ellene indult is meg, nem fog-e azért mégis oda gördülni,
hová azt természetes súlya vonja, elragadva mindent, mi neki ellentállni
akarna?! – Igen, barátom, – tevé hozzá, lelkesedéssel megragadva
Tengelyi kezét, – szebb napok közelgnek, e nemzet minden osztályaira
szebb jövő vár, s bár hajam ősz, én még látni reménylem az időt, midőn
jelen állapotunk, egy nehéz álomként elvonulva, majdnem hihetetlennek
fog látszani még azok előtt is, kik egész éltöket benne tölték.

Tengelyi épen válaszolni akart, midőn az ajtó megnyilván, Liptákné
rohant a szobába. – Az Istenért, jőjjön a nemzetes úr mindjárt haza, –
mondá az asszony lélekzetén kívül.

– Mi történt? – kérdé Vándory s Tengelyi majdnem egyszerre, megijedve
mindketten a módon, melyen Liptákné szólt, s mely bennök azon gondolatot
támasztá, hogy a jegyző házánál szerencsétlenség történt.

– A főbiró s esküdt jöttek a házhoz, – válaszolt amaz, még mindig az
előbbi hangon.

– Jó asszony, mi lelte kendet? – szólt Vándory bámulva. – Mi rendkívüli
van abban, hogy a főbiró barátom házához jő? Nem jő-e hivatalos
dolgaiban húszszor évenként?

– De tudja-e a tiszteletes úr, miért jött? – mondá Liptákné. – A főbiró
azt mondja, hogy a fiskalist, azt az átkozott Macskaházyt, a nemzetes úr
ölte meg! s ott van esküdtjével s hajdúival s minden egyes embert
egyenként kikérdez.

Tengelyi megszokta a sors csapásait; ő annyiszor érezte az emberek
igazságtalanságát, mint, többször mondá, semmi rosszat tőlük tapasztalni
hogy nem fog, min bámulna; azonban e hír, melyet Liptákné hozott, mégis
készületlenül találta őt. – Ez sok! – mondá, s hangja remegett, – el
voltam készülve mindenre, de hogy valaha gonosztettel fogok vádoltatni,
hogy valaha biró előtt az iránt leendek kénytelen védeni magamat, hogy
gyilkosságot nem követtem el, ezt nem hittem soha!

– Lehetetlen, – szólt Vándory, ki, barátjánál nem kevésbbé megindulva,
kalapját s botját keresé, hogy Tengelyit házához kövesse. – Az egész
csak félreértés lehet.

– Én is azt gondoltam eleinte, – mondá Liptákné szomorúan. – Mikor a
főbiró a nemzetes asszonynak mondta, hogy Tengelyi úron nehéz gyanú
fekszik, s hogy őt vallatni fogja: azt hittem, csak tréfál; de mikor a
szolgálót behítták és a bérest és a szomszédokat, s egyiket a másik után
kikérdezték, míg az esküdt minden betüt felirt, láttam, hogy a gazember
csakugyan úgy tetteti magát, mintha e szörnyű dolgot hinné. A nemzetes
asszony, mikor őt akarta kikérdezni, mondta, hogy ő nemes asszony, s
másra felelni nem tartozik, mint a mire felelni akar,; a főbiró azt
felelte, hogy a nemzetes úr nem nemes többé, s hogy ha nem felel, majd ő
tudni fogja, miként kényszerítse. Mikor ezt hallottam, elfutottam ide a
nemzetes úrért, hogy csak valaki legyen a háznál, ki ilyen törvényes
dolgokat ért.

– Hisz látod, minden rendiben van, – mondá Tengelyi barátjához keserűen,
– miért is fáradtak volna annyit, hogy nemességemtől fosszanak meg, ha
nem az vala a szándékuk, hogy annyival jobban üldözhessenek.

– De – szólt Vándory.

– Csak jerünk, jerünk, – szakítá félbe Liptákné, – midőn a háztól
elmentem, épen az alispán is oda jött.

– Jerünk! – mondá Tengelyi a lelkészhez még nagyobb keserűséggel, –
hallod, nincs mit aggódnunk, ott van Réty barátunk is, kinek pártolására
számolhatunk. – S ezzel a férfiak Liptáknétól követve a jegyző házához
mentek.

Itt a dolgok azalatt Tengelyire nézve mindig rosszabb alakban tüntek
fel. Erzsébet szilárdan ragaszkodva nemesi kiváltságához, nem
birathatott arra, hogy a főbiró kérdéseire feleljen; de minden, mit a
többi kihallgatott vallott, egyaránt a jegyző ellen szólt. A szomszédok
bizonyságot tettek a szóvitáról, melynek következtében Macskaházy a
házból tegnap bottal űzetett ki. Az egyik világosan emlékezett Tengelyi
szavaira, melyekben Macskaházyról szólva, mondá: hogy ez ember még kezei
által fog meghalni. A szolgáló urát tizenegy óra felé ki látta menni a
házból, mi egyébként soha szokása nem vala. Az előmutatott pálczát az
égész háznép a jegyző tulajdonának ismerte, szóval, minden oly
összhangzásban volt, hogy az alispán, ki Nyúzót minden lehető kiméletre
intve, a vallatás nagy részénél jelen volt, ámbár bensőleg meggyőződve
Tengelyi ártatlanságáról, nem tagadhatá, miként a külső jelek csakugyan
ellene bizonyítanak.

Midőn Tengelyi Vándorytól követve a szobába lépett, minden szem feléje
fordult, s Nyúzót kivéve, nem vala senki, ki a szenvedélyes keservet,
melyel Erzsébet férje nyakába borult, közönyösen nézte volna.

– Nyugtasd meg magadat, – mondá Tengelyi nyogodtan, – nem ma
tapasztaljuk az emberek üldözését először s a jó lelkiismeret mellett,
Isten segedelmével, most sem fogunk elnyomatni ellenségeink által.

A méltóság, mely Tengelyi egész magaviseletében mutatkozott, nem hatott
senkire inkább, mint az alispánra, ki egykori barátjához közelítve,
érzékeny hangon bizonyossá tevé, miként csalódik, ha a főbiró ittlétét
üldözésnek tekinti. – Különös körülmények találkozása által – így szóla
tovább – a legbecsületesebb ember azon kénytelenségbe juthat, hogy magát
igazolnia kell, s ez, meg vagyok győződve, Tengelyi úrnak a jelen
esetben nem sok fáradságába fog kerülni.

– Nagy köszönettel tartozom – mondá Tengelyi szárazan – a jó
véleményért, melyet a tekintetes úr irántam nyilvánítani méltóztatott, s
meg vagyok győződve, hogyha a teins úrtól függ vala, azon eljárás
követtetett volna irányomban is, melyet hasonló esetben minden jó hírű
ember joggal követelhet, azonban legyen szabad a főbiró úrtól kérdenem:
mik hát azon viszonyok s körülmények, melyeknél fogva reám Macskaházy
meggyilkoltatására nézve – mert azt hallom, ezzel vádoltattam – a
legkisebb gyanú háramolhatik?

– Mindjárt szolgálunk Tengelyi úrnak, – mondá a főbiró, ki most, mint
minden hivatalos eljárásnál, esküdtjét oda értve, mindig pluralisban
szólt, s Nyúzó egyenként elsorolá azon olvasóim által ismert
körülményeket, melyek Tengelyire gyanút vetettek, míg esküdtje minden
egyes pontnál fejét hajtogatá, mintha legalább jelek által akarna
részesülni az eddig oly ügyesen vitt vizsgálódás dícsőségében. – Már
miután Macskaházynak gyilkosa nem ismertetik, – így végzé előadását, –
miután rablás nem történvén, senki nem tudatik, kinek e férfiú halála
érdekében feküdhetett volna, ellenben Tengelyi úrnak iránta való
gyűlölsége köztudomású dolog, melynek legújabb bizonyságára csak a
jegyző úr tegnapi kitöréseit említjük, melyek között, mint több tanú
állitja, világosan azt mondá, hogy a most meggyilkolt még a jegyző úr
által fog meghalni; miután tudatik, hogy a meggyilkolt iránt azon
igazságtalan gyanúban élt, mintha némely irományai általa raboltattak
volna el, s így e gyilkolás igenis érdekében feküdhetett: mi a
legsúlyosabb gyanú okát találjuk Tengelyi úr ellen, annyival inkább,
minthogy a gyilkosság éjjeli fél tizenkét óra felé történvén, egy
tanúnak vallomása szerint a nótárius úr házát aznap éjjeli tizenegykor
szokása ellen elhagyá, s midőn a rabot üldöző kocsis és révész még
néhány társaikkal éjfél felé e házhoz jött, Tengelyi úr ismét szokása
ellen még ébren, felöltözve és pedig egészen összesározott ruhákkal
találtatott, főkép miután nemcsak a gyilkolás szinhelyén lelt irományok,
hanem a bot is, melyet a gyilkost üldöző révész a Tisza partjától
Tengelyi úr házához vezető úton talált, a jegyző úrnak valóságos
tulajdonához tartoztak. Mit mond nótárius úr ezekhez?

E hosszú előadás, mely, mint olvasóim látják, egészen a magyar
törvényszéki ítéletek irásmódján mondatott el, azaz, melynél a
lehetőségig sok mindenféle tárgy a lehetőségig kevés pont felhasználása
mellett adatott elő, Nyúzót magát kivéve, talán nem bámultatott senki
által annyira, mint hív esküdtje által; azonban ennyi bűnjeleknek ily
módoni összeállítása nem kis hatást tett másokra is, s főkép Tengelyi,
ki azoknak egész fontosságát érezve, átlátá önigazolásának nehézségeit,
nem titkolhatá el meglepetését, s egy perczig hallgatott.

– Ne méltóztassék megzavarodni Tengelyi úrnak, – mondá Nyúzó gúnyosan, –
csak a tiszta igazságot méltóztassék előadni. Mi, a mint a nótárius úr
látja, minden uvariassággal kérdezünk.

– Ne felelj neki egy szót se, – szóla közbe Tengelyiné szenvedélyesen, –
még hála Istennek, nem mutatta meg senki, hogy nem vagyunk nemes
emberek, téged szólásra nem kényszeríthetnek.

– Én szólni akarok, – mondá Tengelyi ismét visszanyerve nyugalmát, –
szólni fogok; nincs ember a világon, kit, ha tudnám, hogy ellenem ily
gyanúban van, nem tartanék érdemesnek arra, hogy vele a dolgok való
állását megismertessem.

– Hisz látja Tengelyiné asszonyom, férje minket feleletére érdemeseknek
tart, – szólt a főbiró mindig gúnyolva, mert miután az alispán által
kíméletre intetett, csak ily módon töltheté boszúját. – Hadd szóljon,
fogadok, mihelyt beszél, minden tisztába jő, úgy is a mi a nemesi
kiváltságot illeti, már elébb mondám, hogy hol a nemesség mellett irás
nem szól, mi jó kálvinista létünkre, az ily traditióra nem sokat
tartunk.

– Ha Nyúzó úr azt hiszi, – mondá Tengelyi, kinek vére arczába szökött, –
hogy a gúnyoló szeszély hivatalos állásának tekintélyét nevelheti, a
teins alispán úr talán kegyes leend őt tévedéséről meggyőzni. Mi magát a
dolgot illeti – tevé hozzá, erőt véve magán, – nem tagadom, hogy sok
körülmény első tekintetre ellenem látszik szólni; egyébiránt, a dolgok
való állásának előadása, úgy hiszem meg fogja győzni még a főbiró urat
is, hogy csalódott. – S itt Tengelyi körülményesen előada minden
történteket. A gyanú, melyet irományainak elrablása iránt Macskaházy
ellen nyilvánított, a kislaki törvényszéknél történtek után helyzetében
csak természetes vala, valamint e gyanúnak alaposságát semmi nem
bizonyíthatá inkább, mint az, hogy az ügyész szobájában oly irományok
találtattak, melyeknek birtokához Macskaházy csak e rablásban való
részvétele által juthatott. Annak magyarázatára, miért hagyá el házát
tegnap szokása ellen oly későn, s miként történt, hogy a révész s kocsis
által összesározott ruhákkal találtatott, a jegyző elmondá a levélnek
foglalatját, melyet Violától oly rejtélyes módon kapott.

– És ugyan honnan van – kérdé Nyúzó, ki az egész idő alatt kételkedő
mosolygással ült ott, – hogy Tengelyi úr Viola meghivását azonnal
követte? hogy késő éjszaka egészen magányosan s fegyver nélkül, mint
mondá, egészen magányos helyre ment, csak azért, hogy az ország
legnagyobb zsiványával találkozzék, kitől mások harmadmagokkal is
félnek?

– Én soha életemben Violát nem bántottam – válaszolt Tengelyi, – s azért
nem is féltem tőle, főkép miután hozzám írt soraiból látám, hogy magát
irántam háládatosságra kötelesnek érzi. Azonkívül mit tehettem egyebet?
más módot, mi által a tőlem elrablott irományokhoz juthattam, nem
ismerék, elfogadtam azt, mely ajánlkozott.

– És ugyan kérjük, – mondá ismét Nyúzó, – a levelkét, melyről szó van,
nem lehetne látnunk? érdekes volna, hacsak már azért, hogy a híres
zsivány kezevonásával megismerkedjünk.

– A levélkét az író kérése szerint azonnal elégettem, – válaszolt
Tengelyi.

– Az igen kár volt, – szólt Nyúzó, – főkép ha Tengelyi úrnak ez igen
rendkívüli és legalább is csudálatos mesének, vagy akarom mondani
előadásnak bebizonyítására két jólelkű részrehajlatlan tanúja nincs,
kikkel Violától vett levelét közlé.

– Én a dolgot csak Vándory barátommal közöltem ma reggel.

– Igen, ma reggel, értem, – folytatá az előbbi, – mikor már a faluban
voltam s vizsgálataimat megkezdém. Más mondani valója Tengelyi úrnak
nincs?

Tengelyi kijelenté, hogy elmondott mindent, mi a dologhoz tartozik.

– Azokból, miket hallánk, – szólt a főbiró esküdtjéhez fordulva, – annyi
legalább Tengelyi úr önvallomása szerint is bizonyos, hogy ő a
gyilkosnak szándékát ismerte.

Tengelyi megjegyzé, miként ő, mennyire emlékezik, ezt egy szóval sem
mondta.

– Úgy tartom, e részben minden tagadás feleslegessé vált, – mondá éles
hangon a főbiró. – Jegyző úr elismeri, hogy irományait Macskaházy
birtokában gondolá. Már ha ez így van, Viola sorait véve – ha azok
csakugyan irattak volna – miként gondolhatott csak egy pillanatig mást,
mint hogy a zsivány erőszakos módon fog ez irományokhoz jutni. Sőt –
folytatá a főbiró rövid hallgatás után, mely alatt szemeit a jegyzőre
szegezé, – már önvallomása szerint majdnem a bizonyosságig kisül, hogy a
gyilkosságnak elkövetését nemcsak előre tudta, hanem benne mint felbujtó
részt is vett, miután Viola maga sem az irományoknak becsét nem
ismerheté, sem magát megszerzésökért ily veszélynek, minő e
gonosztettével össze vala kötve, ki nem tette volna, ha arra más valaki
által nem buzdíttatik; s hogy ez csak a jegyző úr lehetett, világos,
minthogy ez irományok megszerzése senki másnak érdekében nem feküdt.

Tengelyi szólni akart, Nyúzó folytatá: – És ki teszi ezt? ki követi el e
szörnyű bűnt? kérdem. Egy jegyző, oly ember, kinek a gonosztevők
üldözése kötelességében áll, s ki a bizodalmat, melylyel iránta a megye
s nagyságos urasága viselteték, arra használja fel, hogy házát
gonosztevők tanyájává tegye. Ez súlyosabb eset, – szólt esküdtjéhez
fordulva, tovább – hogysem mi róla végezhessünk. A vádlottat be kell
küldenünk a megye házához, s pedig jó őrizet alatt, nehogy Viola s
czimborái, kik, a mint látszik, vele szoros összeköttetésben állnak, őt
az igazság kezei közül kiszabadítsák.

Az alispán, ki a dolgok kifejlődésében érzékeny részt vett, Nyúzót
figyelmessé tevé, hogy erre semmi szükség nincs, miután Tengelyi urért,
ha úgy kívántatnék, ő szivesen maga is felvállalja a kezességet; de
Nyúzó, ki eddig az alispán kívánatát teljesítendő, mindazon durvaságtól,
melylyel máskor hasonló alkalommal élni szokott, visszatartóztatá magát,
nem tartá szükségesnek, hogy előljárójának e pontra nézve is engedjen, s
ünnepélyesen kijelenté, miként a feleletteher rajta fekszik, s ő ehhez
hasonló esetben kezességet elfogadni nem fog, ha Tengelyinek nemessége
nem vonatott volna is kétségbe, miután nyilvános rablók czimboráinak
letartóztatására nézve még a nemesi kiváltság sem vétetik tekintetbe.

– Hogy’ merészel az úr engem rablók czimborájának nevezni! – kiáltá
Tengelyi, ki a mérsékletet, melyre magát eddig kényszeríté, tovább
fentartani képes nem volt, – ön, kiről az egész megye tudja, miként nem
egyszer hivatalát orgazdaságra használta fel?

A mi Tengelyinek ezen vádját illeti, meg kell vallanunk, a jegyző alig
mondhatott volna olyat, mely az érdemdús főbirót, főkép alispánja s
ennyi emberek jelenlétében, kellemetlenebbül érinthette volna, miután a
megyében csakugyan több esetről beszéltek az emberek, hol az elrablott
marha a tulajdonosok által állitólag Nyúzó istállóiban találtatott meg,
min természetesen az emberek annyira elbámultak, hogy első pillanatban
nem tudva mit mondjanak, elhallgattak, s ha később valamely tanuval az
istállóba visszatértek, a marhát soha többé nem találták ott. Azonban a
pillanatnyi zavar, melybe a főbiró hozatott, csak arra szolgált, hogy
elfojtott dühét kitörésre ingerelje, s minden kimélettel felhagyjon,
melylyel magát eddig viselte. – Hogy’ merészelem így nevezni?! – kiálta
a felbőszült tisztviselő, – hogy’ merészelem én így nevezni, ki a
tekintetes nemes megyének főbirája vagyok? s ha a teins alispán úr iránt
kimélettel nem vagyok, régen vasra verettem volna, miután tudva való
dolog, hogy mikor Violát mult restauratio előtt itt a faluban kerestük,
a zsivány az egész idő alatt e házban rejtve volt, hová midőn őreimmel
belépni akartam, a nótáriusné még oppositióval szemtelenkedett
fenyegetni.

– Ki mer házam ellen ily rágalommal fellépni? – kérdé a jegyző mindig
hevesebben – Viola az én házamban? – Felfogadtam nejét s gyermekeit,
mert nyomorúságban voltak; a zsiványt nem láttam soha! – Szólj te
Erzsébet, – mondá nejéhez fordulva, – volt-e Viola valaha házamban?

Erzsébet, ki, mint Tengelyi maga, arról, hogy Viola Vilma megegyezésével
Liptákné által a házban elrejtetett, mit sem tudott, esküvéssel
bizonyítá, hogy az üldözött soha, mióta rossz életre adta magát, e
házban nem volt; mire a főbiró, gúnyosan mosolyogva, Liptáknét hivatá
elé, ki azt, mit a rögtönítélő törvényszék előtt esküvéssel vallott,
többé vissza nem veheté. – Igazság, teins uram, – mondá az asszony
sóhajtva, – hogy mikor Violát a faluban üldözték, szegény az egész idő
alatt itt a házban volt. Én magam rejtettem el a kamarába a hordók alá,
de sem a nemzetes úr, sem a nemzetes asszony nem tudtak semmit felőle,
annyira féltem, ha megtudják, hogy még azt sem beszéltem el nekik, a
mire szegény Viola, mikor elment, kért, hogy megmondjam, hogy a nemzetes
úr irásaira vigyázzon; s pedig ha elmondom, ki tudja, mennyi bajt
kerülhettünk volna ki.

– A ki hiszi, üdvezül, – mondá a főbiró gúnyosan – miként vezethetted
volna a zsiványt e ház kamarájába, a nélkül, hogy valaki tudná?

– Ki mondta azt, hogy senki nem tudta? – válaszolt Liptákné. – Én csak
azt mondtam, hogy a nemzetes úr nem tudta, s a nemzetes asszony sem, ki
akkor már alunni ment. Mikor szegény Viola a házhoz jött, csak Vilma
kisasszony s én voltunk ébren. Épen Zsuzsi ágya mellett ültünk, mikor az
utczán a lármát hallottuk. Én kimentem a kertbe s ott találtam Violát,
körül volt véve a ház mindenfelől, sehol menekülés, azt tudtam, ha
megfogják, fel fogják akasztani, s kértem Vilmát, hogy a szegényt a
házba hozhassam. Az angyali leánynak megesett szive szerencsétlenségén s
megengedte. Ez az egész; ne üdvezüljek, ha kivülünk más valaki tudta,
hogy az, a kit keresnek, itt van. Ha rosszul cselekedtünk, hogy Violát
elrejtettük, ám nem bánom, csináljanak velem, a mit akarnak, úgy is elég
vén vagyok, s nem bűnös senki más, mint én!

– Ne félj, meg fogsz lakolni te is, vén boszorkány! – mondá a főbiró
mérgesen. – Most még csak a kisasszonyt kell kérdenünk, úgy látszik, az
egész család egyetértésben van. Hívja be leányát, – tevé hozzá
Tengelyihez fordulva, – hadd kérdezzük meg azt is.

– Mit, az én leányomat?! – szólt Erzsébet szenvedélylyel, – abból ugyan
nem lesz semmi! Leányom Réty Ákosnak jegyese, azt próbálja valaki
megsérteni, ha merészli – Vilmám ily emberek előtt! vallatva mint a
gonosztevő! – S a jámbor asszony hihetőkép még többet mondott volna, ha
Tengelyi maga nem kéri, hogy menjen leányaért, mint kívántatott.

– De meggondoltad-e kedves Jónásom? – kérdé Erzsébet, bámulva férjét.

– Mondom, menj szobádba, s hídd ki leányodat, – válaszolt Tengelyi
komolyan, – én meg vagyok győződve, hogy Liptákné hazudik. Soha leányom
nem titkolt semmit előttem.

Erzsébet kiment s rövid idő mulva leányával tért vissza a szobába. A
szépségnek hatalma ellenállhatlan, s maga Nyúzó, minden természetes
nyersesége mellett, midőn a hölyet látá, ki anyjától vezetve előtte
megjelent, e halvány szabályos arcznak szelíd kifejezése előtt elveszté
bátorságát, s váratlan nyájassággal mondá, miként bizonyos
körülményeknek felvilágosítása szükségessé teszi, hogy némely kérdésekre
feleljen – azaz ha e pillanatban ellenére nincs, mert azon esetben ő
kikérdeztetését szivesen máskorra is halaszthatná.

– Nem lesz szükséges, – mondá Tengelyi szárazan. – Szólj nyiltan, – tevé
hozzá Vilmához fordulva – igaz-e, hogy Viola, mikor a faluban kerestett,
házunknál elrejtve volt?

– Atyám, – szólt Vilma, s halvány arczait egyszerre pirosság futotta el.

– Ne félj semmit, kedvesem, – folytatá amaz biztató hangon, – lám te jó
kedves leányom voltál mindig, soha semmit szüleid előtt nem titkoltál
el. Mondd meg tartózkodás nélkül: igaz-e, hogy Viola házunknál volt, s
hogy te ittlétére engedelmet adál?

Vilma hallgatott, a szegény leány egész testén remegett, s maga Nyúzó
sajnálni kezdé a hölgyet, midőn a hatást látá, melyet e kérdések reá
tettek.

– Mondom, ne félj Vilmám, – folytatá Tengelyi ismét, – én tudom, hogy az
egész csak rágalom. Tudom, hogy nem lettél volna képes ily valamit tenni
engedelmem vagy legalább a nélkül, hogy később tudósítanál. Lám ez
asszony itt – tevé hozzá, Liptáknéra mutatva, – kitől mást vártam s
érdemeltem, azon hazugsággal mentegeti magát, hogy Violát engedelmeddel
rejtette el házunkban.

A gondolat, hogy az igazságnak nyilt megvallása Liptákné igazolására
szükséges, Vilma szivében háttérbe szorítá a gyermeki félelmet, mely őt
eddig visszatartóztatá, s a szegény leány, könytelt szemeit apjára
emelve, bizonyságot tett, hogy ez asszony igazat mondott. – Bocsánatot
kedves apám! – tevé hozzá könyörgő hangon, – a szerencsétlenségnek
egyedüli oka én vagyok. Én magam mondtam Liptáknénak, hogy ha lehet,
Violát rejtse el házunkban; én magam kértem őt, hogy csak apámnak ne
mondjon semmit, mert tudtam, hogy bármi természetes, ha mindent
elkövetek, hogy egy szerencsétlent halálától megmentsek, mégis apám,
mert Violát gonosztevőnek mondják, ez esetben neheztelni fog.

– A ki hiszi, üdvezül! – mormoga Nyúzó fogai közt, míg Kenyházy nagyokat
sóhajtott, s Réty megjegyzé, hogy az egész előadásban semmit, mi azt
valószinűetlennek tenné, nem lát.

Tengelyi, az egész idő alatt szemeit éghez emelve, hallgatott, de
arczának kifejezése mutatá, hogy lelkén azon fájdalmaknak egyike vonul
át, melyeknek kimondására nyelvünknek szók, szemeinkben könyek
hiányzanak. Vilma néma kétségbeeséssel függeszté szemeit apjára, s a
kínos hallgatást csak Vándory szakítá félbe, ki midőn barátjához
közelített s kezét fogá, kéré, hogy ne nyomassa el magát fájdalma által.

– Ne félj, – mondá Tengelyi komoran – ha oda kelle jutnom, hogy tulajdon
leányomtól csak úgy hallhatok igazságot, ha biró előtt kérdezem, nincs
többé, min e világon bámulhatnék. De hagyjuk ezt! – tevé hozzá egy
sóhajjal, a főbiró- s esküdtjéhez fordulva, – vessünk véget e kínos
jelenetnek. A mit a teins urak vizsgálatuk által megtudni kívántak,
tudják, a bűnjelek mind ellenem szólnak, nincs ok, miért többé
fáradjanak. Engedjenek két órát, hogy dolgaimat rendbe szedve,
családomtól búcsút vegyek; nem bánom, őriztessék házamat addig, a mint
tetszik, s azután vitessenek be Porvárra.

– Ha Tengelyi úrnak mentségére semmi több mondani valója nincs, – szólt
Nyúzó felkelve, – csakugyan véget vethetünk az egésznek. A dolog
világos. Két óra mulva szekere készen lesz, addig rakja össze holmiját,
s előre mondom, jól fogja tenni, ha hosszabb maradásra készül.

– Mi vele megyünk! – mondá Erzsébet könyekre fakadva, – én férjemet nem
fogom elhagyni végső nyomorúságában.

– Kedves Erzsébetem – szólt a jegyző meghatva, – maradj te itt házamnál.
Miután ily terhes vád emeltetik ellenem, szükség, hogy védelmemre
készüljek, s legjobb, ha egy ideig magamra hagytok.

Erzsébet még inkább sírt, s Nyúzó, miután még megjegyzé, hogy úgy sem
tudja, mennyire egyezett volna meg a tömlöcz szabályaival, hogy a
vádlott családjával szólhasson, esküdtjével együtt a szobát elhagyá; s
én részemről azt hiszem, hogy valamint e viszonyok között a jegyző
családjának semmi kedvesebbet, úgy önmagára nézve semmi czélirányosabbat
nem tehetett volna, miután alig hagyá el a házat, midőn Ákos a
legnagyobb felgerjedésben a szobába lépett.

Ákos, ki, miután Vándoryval tegnap este mátkájától haza tért, a fél éjet
szobájában fel s alá járva boldog ábrándok között tölté, midőn
szerencséjének érzetében végre lefeküdt, oly édes álomba szenderült,
hogy noha szobája a lelkész szobájához a második vala, sem Tengelyi, sem
Liptákné jöttéről mit sem hallott, s csak most, midőn az öreg János
által felébresztetett, tudá meg mind az elkövetett gyilkosságot, mind
azon lépéseket, melyeket a főbiró Tengelyi ellen tesz. – Az érzelmeket,
melyek Ákos szivét e híreknél eltölték, s melyekkel midőn a jegyző
házához sietett, kedvesét halványan, siró anyja mellett látá, nem fogom
leirni. – Az Istenért, mi történt itt? – mondá mihelyt a szobába lépett.

– Kedves Ákosom, – szólt kezét megragadva, Erzsébet – oda vagyunk,
nevünk megbecstelenítve. Férjemet gyilkossággal vádolják s a megye
tömlöczébe fogják vinni, – itt könyei elfojták szavait.

– És apámat én rontottam meg, – szólt kétségbeesve Vilma. – Ákos! ha
valaha szeretett, mentse meg őt – s ezzel a szerencsétlen leány magán
kívül az ifjú karjai közé rogyott.

Ákos, Erzsébettől követve, kedvesét a mellékszobába vivé; a jegyző
hallgatva nézett utánok, s szemében köny ragyogott, midőn Vándorynak
kezét szorítva halkan mondá: – Ha elmegyek, légy te e szegényeknek
apjok.

Réty mélyen meghatva állt ott az egész jelenet alatt; azonban a hideg
formaság, melylyel Tengelyi, valahányszor az alispán mellette szót
emelt, pártfogását visszautasítá, visszatartóztatta őt e részvétnek
nyilvánításától. Most erőt véve magán, midőn a jegyző s Vándoryhoz
közelített, megindulástól elfojtott hangon kéré, hogy bármi történt is
közöttök eddig, most legyen meggyőződve, miként ő mindent el fog
követni, hogy egykori barátját e szerencsétlen helyzetből megmentse.

– Igen köszönöm a meleg részvétet, melylyel a tekintetes alispán úr
helyzetem iránt viseltetik, – mondá Tengelyi hidegen, midőn a szólóhoz
fordult. – Megvallom, nem is vevém észre, hogy még szerencsénk van, úgy
hivém, hogy miután a dolog, mely érdekét ébreszté, bevégeztetett, a
főbiróval együtt eltávozott. Hisz a teins úr látja, minden rendiben van,
a gonosztett, úgy látszik, egészen kisült ellenem.

– Tengelyi! – mondá Réty mélyen meghatva, – ne legyen igazságtalan
irántam! Engem e házhoz semmi más nem vezetett, mint hogy jelenlétem
által önnek, ha lehet, hasznára legyek, s Nyúzót azon kiméletre birjam,
melyet hivatalának teljesítése ily esetben megkíván.

– Ha a teins úrnak ez vala szándéka, – szólt Tengelyi keserűen, –
egyszerűbb lett volna, ha a tisztujításnál nem használja befolyását
arra, hogy oly szolgabiró választassék, kit csak előljárójának jelenléte
tartóztathat vissza attól, hogy hivatalával vissza ne éljen.

– Nem fogok önnel erről vitatkozni, – válaszolt az alispán zavarodtan, –
csak arról akarom biztossá tenni, hogy bármi súlyosaknak látszassanak a
jelek, melyek ön ellen szólnak, én ártatlanságáról meg vagyok győződve;
reám számolhat.

– Teins uram, – mondá Tengelyi komolyan, – volt idő, hol a számolás ezen
nemével foglalkoztam. Barátim elég jók voltak meggyőzni, hogy azon
véghetlen s határtalan érzés, melyet barátságnak nevezünk, sokkal
fenségesebb, semhogy reá e földön számolhatnánk. Rövid idő mulva talán
meg fogok jelenni biráim előtt, s ha a teins úr elég erőt érez magában
megfeledkezni a barátságról, melylyel irántam eddig viseltetett, örömmel
fogom látni közöttök; most megbocsát, ha távozom. Csak két órát
tölthetek házamban, s azt családommal akarom tölteni. – S ezzel mélyen
meghajtva magát, Tengelyi, Vándoryt magával vezetve, a mellékszobába
ment.

Réty sokáig utána nézett, azután mélyen felsóhajtva, a házat elhagyá.



XXXII.

Minden elválás bánatos érzéssel tölti lelkeinket. Kevés napok leforgása
alatt annyi történhetik, hogy még a boldogabb ember is, midőn
kedveseitől búcsút vesz, alig titkolhatja el megindulását, midőn barátja
kezét utolszor szorítja. – De mi ezen érzés ahhoz képest, mely a keblet
eltölti, midőn kedveseink körét életünk szomorú pillanatainak egyikében
kényteleníttetünk elhagyni! A szív, mely a multat s jövőt mindig a
jelennek világításában látja, csak fenyegető veszélyeket sejt maga előtt
ily pillanatokban, s nem szabadulhat a gondolattól, hogy a kört, melyből
habár csak napokra kilép, mikor visszatér, úgy, mint elhagyá, nem fogja
többé feltalálni. Hogy Tengelyi veszélyes állásában mindezt kettősen
érezé, természetes; s valóban egész férfiasságára vala szüksége, hogy
kesergő családja számára vigasztaló szavakat találjon, hol semmit, mihez
reményei horgonyát köthetné, maga előtt nem látott, főkép leányának
vigasztalatlansága szivét soha nem érzett keserűséggel tölté el.

– Ne sírj, kedves leányom! – mondá Vilmához fordulva. – Lám, apád
ártatlan, azt tudhatod. Kevés nap, s a dolgok való állása ki fog
világlani, s akkor visszatérek hozzátok, s te ismét szép víg leányom
léssz, nemde?

– Oh atyám! – szólt Vilma s hangja remegett, – te tömlöczbe, ott a rossz
emberek között, hacsak egy napra, egy órára is, s ha meggondolom, hogy
mind ennek én vagyok oka!

– Te leányom? – kérdé Tengelyi bámulva – mikép kínozhatod magad ekkép?
Azt gondolod talán, hogy vallomásod helyzetemet nehezítheti?

– Atyám, – mondá a hölgy szomorúan, – ne szóljon ily nyájasan velem, én
nem érdemlem szeretetét. Nem fogják-e most e rossz emberek atyámra
fogni, hogy Viola elrejtését maga is tudta s csak el akarja titkolni, s
ha ez nem lenne is, mi hozta minde szerencsétlenséget reánk, ha nem az,
hogy Zsuzsit s gyermekeit házunkhoz fogadtuk? s azt én tevém!

– S épen mert ez oka szerencsétlenségteknek, – szólt közbe Vándory, –
Isten nem fog elhagyni bajaitok között. A gondviselésnek útjai
csodálatosak, de jó tett soha embert nem vezetett még romláshoz.

Tengelyi e szavaknál mélyen felsóhajtott; de Vilma nyugodtabbnak érzé
magát, s maga Erzsébet csendesebben zokogott, midőn Vándory arra
emlékeztette, hogy talán épen ez igazságtalan vád leend az út, mely
ellenségeinek megszégyenítéséhez vezetend, s melyen talán elrabolt
irományaihoz juthat.

Tengelyi maga azzal vigasztalá nejét, hogy fogsága minden esetre csak
rövid lehet, s hogy addig is, miután Vándory nálok marad, nem fognak
pártfogó barátok nélkül hagyatni.

Erzsébet újra kéré, hogy őt Porvárra követhesse, de a jegyző érzé, hogy
ha azon kínos pillanatokban, midőn lába a tömlöcz küszöbén átlép,
családja keservét látná maga körül, szilárdsága megtörne ennyi szenvedés
alatt, s Vándory segedelmével arra birá feleségét, hogy legalább most,
az első napokban álljon el feltételétől.

– Ha, a mitől nem félek – tevé hozzá, – rabságom tovább tartana,
bejöhettek később. Az első napokban szükség, hogy egészen enhelyzetemmel
foglalatoskodjam. Völgyesy, mennyire ismerem, becsületes ember s
szivesen magára vállalja védelmemet. Ákos módot fog szerezni, hogy
tőletek minél többször tudósítást kapjak. De hol van Ákos?

Erzsébet mondá, hogy midőn az alispán elment, ő is eltávozott, hihetőkép
hogy vele szóljon, s rövid idővel ez után, melyet Tengelyi a kevés
holminak összerakására használt, mit magával vinni szándékozott, Ákos
maga lépe a szobába. Az ifjúnak arcza lángolt, szemein látszott, hogy
sírt.

– Szóltál apáddal? – kérdé Erzsébet a belépőt élénken.

– Szóltam! – mondá emez remegő hangon.

– S mit mondott? – kérdé Erzsébet s Vándory majdnem egyszerre.

– A legszebb, legépületesebb dolgokat, arról meg lehettek győződve, –
válaszolt Ákos keserűen. – Sírt, valósággal sírt, nyakamba borult,
kedves fiának nevezett; mondá, hogy Tengelyinek ártatlanságáról meg van
győződve, hogy szive vérzik, ha arra gondol, miként ily becsületes ember
s ki egykor barátja volt, ennyire szerencsétlen helyzetbe juthat. Mit
tudom én! Ő elmondott mindent, mi akárkit a világon meggyőzhetne, hogy
Tengelyi ártatlan, s hogy minden becsületes ember kötelessége pártját
fogni; de minde szép beszédnek vége az vala, hogy kérésemet nem
teljesítheti, s miután Nyúzó kezességet elfogadni nem akar, ő nem
kényszerítheti reá – szóval, hogy nem tehet semmit. Hisz nem mondta-e,
hogy szive vérzik, – mi többet kívánhatunk tőle?

– Azt előre mondhattam volna, – szólt Tengelyi nyugodtan.

– Nem, barátom! – folytatá Ákos indulattal, – azt te nem mondhattad
volna előre. Ha Istennek angyala jő le, s azt mondja nekem, hogy apám
így fog felelni kéréseimre: én nem hiszek neki. Ti nem tudjátok, miként
kértem őt. Sírtam, mint a gyermek, lábaihoz borultam, anyámnak emlékére
hivatkoztam; mondtam: ha életében valaha szeretett, ha tőlem örökre
megválni nem akar, ha nem akarja, hogy átkozzam végzetemet, mely őt adta
apámnak, csak egy kérésemet teljesítse, – s ő megtagadta!

– S ki tudja, – mondá Vándory, kinek a keserűség, melylyel Ákos apjáról
szólt, fájt – nem szólt-e igazat, midőn mondá, hogy kérésedet nem
teljesitheti.

– Hát azt gondolod, – válaszolt Ákos még keserűebben, – ha apám
Tengelyiért csakugyan kezességet vállalt volna, vagy ha, mit tőle később
kértem, őt tulajdon házának valamely szobájában akarja őriztetni, míg e
szerencsétlen dolog világosságra jő, Nyúzó ellent merne állni
kivánatának? Igen, de mit fog mondani a nagyméltóságú főispán? nem
veszik-e rossz néven a teins Karok és Rendek, ha ő Tengelyinek, kit e
megyében sokan gyűlölnek, pártját fogja? Ez az, mi apámat, most mint
mindig életében, meggyőződésének követésétől visszatartóztatá, miért
fiát magától eltaszította!

– Ne ítélj apádról ily szigorúan – mondá Vándory meghatva, – ki tudja,
mily nehéz küzdelmeibe került, hogy kérésedet megtagadja.

– Hagyjuk ezt! – szakítá félbe Ákos. – Mikor a háztól elmenék, Nyúzó már
a kocsikat rendelé. Kevés időnk marad; ne keserítsük ezt oly
vitatkozásokkal, melyek semmihez nem vezethetnek. Ha megengeded, – szólt
Tengelyihez fordulva, – veled megyek Porvárra.

A jegyző ismétlé, mit már családjának mondott, s csak arra kéré Ákost,
hogy a mennyiben lehet, őt fogsága alatt Vilma s Erzsébet hogylétéről
tudósítsa. – Hogy pártfogásodba ajánljam, – tevé hozzá mosolyogva, –
arra nincs szükség!

– Oh, bár e pártfogásra még több jogom volna! – mondá Ákos, Tengelyinek
kezét szorítva, – bár Vilmát nőmnek nevezhetném! Ki tudja, mit apám fia
boldságáért nem tett, azt talán megtenné nevéért.

– Értelek, – válaszolt Tengelyi nyugodtan. – De, hála az égnek!
ártatlanságom bebizonyítására pártfogóra szükségem nincs; becsületes
nevénél nem adhatok leányomnak más hozományt, de mielőtt azt
helyreállíthatám, nem fogom soha engedni egyesülésteket.

Ákos felelni akart; a kocsi zörgése, mely a ház előtt hallatszott,
minden gondolatoknak más irányt adott.

Tengelyi, nehogy családja könyeit látva elcsüggedjen, sietve megölelé
nejét s leányát, s felvéve bundáját, a kocsiba veté magát, melyet Réty
érte küldött, Nyúzónak nem kis boszúságára, ki a jegyzőt teljességgel
szekeren, s vasban akará Porvárra vitetni.

Tengelyi mellé az esküdt ült. A kocsis mellett s hátul a bakon egy-egy
hajdú foglalt helyet, – s a szerencsétlen jegyző áldá Istenét, midőn
Ákosnak még egyszer kezét szorítva, a lovak végre elindultak s őt
kétségbeesett családjának látásától elvonák. – Bármi vár reá ott, hová
megy, jobb embernek semmi kinzóbb e világon nem lehet, mint ha
keservekben kell látnia azokat, kiket szeret.

*

Hagyjuk most Vilmát anyjával s Ákossal, kikhez később Etelka jött,
fájdalmukban, s kövessük a jegyzőt a megye házához.

Midőn lord Byron Velenczében az úgynevezett «fohászok hidján» állt, a
gondolat, hogy minden oldalán palotát s tömlöczöt lát, a nagy költőnek
szép elmélkedésekre adott alkalmat:

  I stood in Venice on the bridge of sighs
    A palace and a prison on each side.

A velenczei dogepalota, mint tudva van, egyaránt híres pompás termei s
szörnyű börtönei által, melyek fenn az ón tető, s lenn a canalis alatt a
palota fényét szenvedésekkel keríték be. Való képe ez sok államnak, hol,
kik a boldog középnél magasabban vagy alantabb állnak, az állam
áldásainak élvezetéből kizáratnak; s mondhatlan szenvedéseket látunk
mindenfelől, melyek között egy pár száz bohócz vagy ámító a szabadság
feltartásáról tanácskozik. Velencze kétségen kívül szép, szép a doge
palotája, szépek Byron sorai is, melyek az utasnak – ha gondoláján a
szomorú hid alatt, melyen a velenczei rab birája elébe vagy a halálhoz
vezettetett, átmegy – akaratlanul eszébe jutnak; de abban, hogy a
dogepalotában palotát s tömlöczöt együtt látunk, magyar ember csakugyan
semmi bámulásra méltót nem találhat; sőt nálunk minden gyermek tudja,
miként a tömlöcz nem is lehet máshol, mint a megye palotájában vagy
legalább palotája alatt, mi kétségen kívül a legczélszerűbb, már csak
azért is, mert miután a karok és rendek valahányszor nagy számmal
összegyülekeznek, előre gondoskodnak, hogy tanácskozásaik alatt
szomjuság által ne kínoztassanak – a megyeházban borpinczére szükség
nincs, s így a rabok számára oly helyet, mely minden másra
haszonvehetetlen, a pinczéken kívül alig találni.

Vannak emberek, – mert e kétlábú tollatlan állatnak, miként Plátó az
embert értelmezé, mi nem jut eszébe, főkép miután természetének hiányát
a jámbor lúd tollaival pótolá s ezekkel emelkedik? – mondom vannak
emberek, kik tömlöczeink ezen helyzetét rossznak hirdetik. Hígvelejü
ábrándozók, misericordianus fráterek, politikus különczök, kiknek gyenge
fejökbe nem fér, hogy minden dolgok között épen tömlöczeink igénylik
legkevésbbé figyelmünket; s kik midőn örvendenek, hogy a pest-budai part
lánczhíddal köttetik össze: egyszersmind nem tartják közönyösnek, hogy
rabjaink – s közöttök talán sok ártatlan – harmincz vagy még több fontos
lánczokkal járnak körül. De az ildomos többség, hála végzetünknek! nem
hallgat e holdkórosok szavára, s Taksony-megye rendei börtöneiket eddig
minden haszontalan ujításoktól menten tartották. Tagadni nem lehet, itt
is történtek újabb időben dolgok, melyek nemzetünk geniuszából fejlődött
büntetési rendszerünket veszélylyel fenyegeték. Nem régen ezelőtt egy
fiatal táblabiró utazott keresztül a megyén, csak azért, hogy tömlöczeit
megtekintse; s noha a várnagy ez napon minden rabnak egy fél messzely
pálinkát adatott s rájok parancsolt, hogy valamennyien kártyázzanak,
csakhogy az idegen meggyőződjék, mi jól bánik Taksony-megye rabjaival:
ez, magyarázhatatlan vakságában, sokat lármázott Karvaly úr
tömlöcztartása ellen. Még nagyobb veszély fenyegeté a régi állapotot,
midőn épen e látogatást követő télen, egyik szomszéd megye börtönében öt
vagy hat rabnak lába megfagyott. Mert ámbár a megye minden tőle
kitelhető gonddal járt el, s az illető lábakat fafürészszel levágatá, s
ámbár a betegek, kiken e sebészi műtét véghezvitetett, egyen kívül mind
meghaltak s így nem panaszolkodtak, s ámbár ehhez hasonló esetek már
többször történtek és soha elébb különös figyelmet nem gerjesztének:
most az egész hazában egyszerre hallatlan lárma támadt az említett megye
rendeinek kegyetlensége ellen. Mintha bizony ők lennének okai, hogy az
említett tél rendkívül hideg volt, s mintha épen akkor, mikor az alsó
tömlöczben e lábak elfagytak, fenn, hol egy szobában nyolczvan rab
együtt tartatott, nem panaszkodott volna mindenik a hőség ellen, világos
tanuságul, hogy ily gonosz emberek a legellenkezőbb vádakkal lépnek fel
felsőbbségök ellen. De miután az idegen táblabiró, ki a porvári
casinóban a börtönök mikénti javításáról szép felolvasást tartott,
tovább utazott; s a szomszéd megye azok irányában, kik az elfagyott
lábakról kérdezősködtek, fel tudta tartani autonomiáját; úgyszintén az
ezen esetből támadt lárma megszünt, s az erre vonatkozó parancsolatok a
levéltárba tétettek: Karvaly úr is megmaradt régi tisztán magyar
rendszerénél, melynek czélirányossága mellett már az is szól, hogy a
nevelőintézetnek (hisz minden börtön újabb időben annak tekintetik)
növendékei évről-évre szaporodnak.

Olvasóim tudják, hogy megyeházaink nemcsak tanácskozó helyül szolgálnak.
Ez épületek, melyeket ha nem is a nemesség épített, kizárólag a nemesség
használ – kivéve a tömlöczöt, hol a nem-nemest is eltűri – kellemesb
czélokra is használtatnak. Például a nagy terem – melynek zöld asztala
mellett reggel a legszebb hazafiság szavai hangzanak, vagy néha illő
komolysággal (melyet, mint tudva van, semmi a pipázásnál inkább nem
nevel) halálos ítéletek mondatnak ki, – kétségen kívül a legillendőbb
hely, hol az alispán nagy ebédjeit tarthatja. Ez azon hely, hol a
rendnek hiányát, melyet reggel a tanácskozásnál tapasztalánk,
helyrehozza – az esti tánczvigalom, midőn száz pár, a hegedűk s brugók
hangjainál, a legszebb táncz-rendben mozog. A megyeház ezen mellékes
czéljainak egyik legfőbbike az: hogy találkozó helyül szolgáljon, – s
noha a megyei főhelyeken egy idő óta majdnem mindenütt casinók jöttek
létre s a táblabirák társalkodásra más termeket is találhatnának, a
legkényelmesebb mégis csak a megyeháza marad, melyet hosszú megszokás
mindenkinek kedvessé tett; s alíg mehetünk jegyzői vagy főügyészi
hivatalba a nélkül, hogy a dolgozó egyedeket egész társaságtól ne
találnók körülvéve, mely, hogy a munkán segítsen, beszélgetve s pipázva
a szobában fel s alá jár. A magyar nemességben sok van, mi Rómára
emlékeztet, s ilyen azon hajlamunk is, melyet követve a lehetőségig
legtöbb időnket megyeházainkban töltjük. A római csak forumán érzé jól
magát, – a táblabirónak a megye házánál kedvesebb helye nincs. Itt
mulat, itt dolgozik, nem eszik sehol jóízűbben, mint azon asztalon, mely
mellett tanácskozott, nem kártyázik senkinél szivesebben, mint a
főügyész vagy főadószedő hivatalában. E szokás divatozott
Taksony-megyében is, s így olvasóim nem bámulhatnak, ha Nyúzó – ki,
mihelyt vallatását Tengelyi házánál bevégzé s az alispánnét annak
eredményeiről tudósította, Porvárra indult, – itt megérkezve, a főügyész
szobáiban egész társaságot talált, s mely, miután a főbíró által a
történtekről értesíttetett, ott maradt, hogy az egykor oly büszke s most
rabságra jutott falusi jegyzőnek megérkezését várja. A háziúr közelében
a megye egykori adószedője Sáskai, Zátonyi táblabiróval, egymásnak
burnótszelenczéjöket kínálva, a mostani világ romlottságáról szólnak. A
kandalló mellett Bántornyi James néhány al- s a főjegyzőnek, ki székén
elaludva, nem távozhatott, a jurynek eljárását magyarázá meg, tudományos
előadását egyes igen érdekes s ép azért már sokszor elmondott angol
példákkal világosítva fel; míg egy nyugalmazott kapitány, ki Porváron
élt, ezen esetet is a jelen büntető eljárás felette nagy szelidségének
tulajdonítá, s néhány táblabiró, fejét hajtogatva, mélyeket sóhajtott,
vagy legfeljebb egyes felkiáltásokkal, mint: bizony igaz! már két
esztendeje, hogy nem fejeztek le senkit! végre minket is megölnek! –
buzdítá a szenvedélyes előadású szónokot. Maga Völgyesi, ámbár ily
társaságoknak nem nagy kedvelője, ma jelen volt, s a többiek – főkép
Nyúzónak – nagy megbotránkozására többször kijelenté azon meggyőződését,
hogy Tengelyit e vádra nézve egészen ártatlannak tartja. Porvár
előkelőbb férfiai közül csak a másodalispánná lett Krivér hiányzott, ki
miután Nyúzótól hallá, hogy az alispánné a rabot a lehető legnagyobb
szigorusággal kívánja tartatni, míg az alispán ellenkezőleg a legnagyobb
kíméletet parancsolta, ily ellenkező kívánatokat egyesíteni nem tudván,
sokkal czélirányosabbnak tartá, ha a megyeháztól távozik és Tengelyi
fogadását másokra hagyja.

Kenyházynak belépte s a hír, hogy rabjával együtt szerencsésen
megérkezett, minden egyes beszélgetésnek véget vetve, a közfigyelmet az
esküdtben központosítá, s mondhatom, hogy Bandi minden érdemei mellett,
fellépése soha ily nagy hatást nem tett, még akkor sem, mikor szürke
báránynyal béllelt mentéjét, melyben most a szoba közepén áll, először
húzta fel. Van egy római közmondás, hogy: ki jól el tudott a világ
figyelme elől rejtőzni, jól élt; s én részemről nem vonom kétségbe ez
állítás valóságát. Természetünkben fekszik, hogy a tapshoz, melyet ez
élet szinpadán találunk, ép oly könnyen szokunk, mint nehezen azon
tojás- és rothadt almával való dobáltatáshoz, mely szintén e
mesterséggel jár; – s úgy hiszem, kevés ember tüntette ki magát, ki
élete végén be nem vallotta volna legalább önmaga előtt: hogy sokkal
jobb vala elrejtve maradnia. Nálunk azonban, úgy látszik, e régi
közmondás nem nagy meggyőző erővel bir, s alig van valaki, ki magát
kitüntetve látván, a dolgot oly felette kellemetlennek hinné, – s midőn
a világ által mázsának tartatik – mindamellett hogy oly könnyen érzi
magát, mintha csak egy fél fontot nyomna – mégis ne nézne ép oly
megelégedéssel maga körül, mint Kenyházy e pillanatban. – Bizony nehéz
út volt! – mondá, midőn homlokát ránczokba vonva, képének a lehetőségig
ünnepélyes kifejezést ada. – Soha sem hittem volna, hogy ennyi bajunk
lesz!

– Hát volt baj? – kérdé Nyúzó élénken, – mindjárt gondolám! sokkal
későbben jösz, mint vártalak. Tudtam, hogy valaminek kell lenni, mi
utadban feltartóztatott.

– Feltartóztatott? – válaszolt az előbbi, – és még mennyire! Ha két
hajdú nincs velem, nem tudom mi történik?

– Mi a manó! – szólt a főbíró bámulva, – hát a nótárius végre
ellentállt? vagy csakugyan megszabadítására tétetett kisérlet?

– Nem épen ez, – felelt az esküdt, ki az érdeket látva, melyet e
kérdések a jelenlevőkben gerjesztének, igen sajnálá, hogy azokra
tagadólag kell felelnie, – de elakadtunk. A hidak egyikét most
igazítják, a kocsisnak le kellett menni a töltésről, s a hintó tengelyig
sülyedt a sárba. Ha mint mondám, két hajdúm nincs, s én s a nótárius
maga nem segítjük a kocsit tolni, holnapig ott maradtunk volna, s akkor
a zsiványok, úgy hiszem, a rabnak megszabadítását megkisértették volna.
De csak próbálták volna meg, – tevé hozzá öklét felemelve hősi
kifejezéssel, – majd meglátták volna, kivel van dolguk!

Későbbi érkezésének ezen magyarázata sokkal természetesebb vala, semhogy
a hallgatókat egészen kielégíthetné; azonban a főérdek, mely Tengelyi
személyében központosult, megmaradt, s három-négy hang egyszerre
kérdezé: a nótárius útközben mit csinált? Miről beszélt? Hogy’ viselte
magát?

– Hát sehogy’ se – válaszolt a kérdezett; – miután a teins alispán
nagyon szivemre kötötte, hogy rabommal a lehető legnagyobb kimélettel
bánjak.

– Micsoda! – vágott szavába a főügyész, kire e szavak még több hatást
tevének, mint minden jelenlevőkre, – az alispán úr csakugyan ezt
parancsolta volna?

– És pedig mennyire! – válaszolt az előbbi. – Soha oly határozottan nem
hallám beszélni, mint mikor azt mondá, hogy: Tengelyi úr – még úrnak is
nevezte, úgy tudom mintha most szólna – hogy Tengelyi úrnak, mondá,
ártatlanságáról meg van győződve, s hogy mindent elkerüljek, mi úgy is
kínos helyzetét még kellemetlenebbé tehetné.

– Csudálatos! – mondá fejét csóválva Sáskay.

– Én is annak tartottam, – folytatá az esküdt, – de mert már a teins
alispán úr úgy kivánta –

– Én a teins alispánnak ezen intését igen természetesnek tartom – szólt
közbe Nyúzó, ki a hatást, melyet esküdtje szavai főkép a főügyészre
tettek, látván, bensőkép átkozá Bandiját. – Szegény, mit tegyen? Fia
belébolondult a nótárius leányába. Ha most, midőn Tengelyi bajba
keveredett, nem tetteti magát, mintha mellette mindent elkövetne, Ákos,
szenvedélyességében, ki tudja, mire vetemedhetnék. Azonban én ismerem
való gondolkozását e tárgyban. – A nagyságos asszony még mielőtt
elmentem, különösen megkért, hogy a gonosztett kinyomozásában, mely
által leghivebb emberétől fosztatott meg, a legnagyobb szigorúsággal
járjak el, s tudva van, hogy az alispán nejével soha ellenkező
véleményben nincs.

– Én nem tudom, – mondá fejét vakarva az esküdt, – meglehet hibát
követtem el; de mikor a teins alispán nekem ezeket mondta, biz én még
nem is kötöztettem meg, s minden becsülettel bántam vele. Beszélni is
akartam mindenféléről, de alig felelt.

– A rossz lelkiismeret! – mondá Sáskay sóhajtva.

– Magam is azt hiszem, – folytatá az előbbi, – mikor még pipázni sem
akart, pedig háromszor is megkínáltam.

– Azt esküdt úr el is hagyhatta volna, – mondá Zátonyi komolyan. – Rabok
irányában mindig fel kell tartanunk auctoritásunkat; mindig egy bizonyos
gravitással kell fellépnünk, máskép még egészen hasonlóinknak képzelik
magokat.

– No se baj! – mondá Nyúzó jókedvűen, midőn ez intésnél esküdtjének
levertségét észrevevé, – hiába, te Bandi, mindig galant gyerek voltál.
Hozasd fel rabunkat, hadd adjuk által; itt, ne félj, majd a kellő
gravitással bánnak vele.

Az esküdt kiment, s kevés perczczel később Tengelyi a várnagy s egy
hajdú kiséretében lépett a szobába, Völgyesytől követve, ki mihelyt
érkezéséről hirt vett, a szobát elhagyva eleibe ment. A jegyzőnek
magaviselete komoly s férfias vala, mint mindig, egyenlően távol
kérkedéstől s alázatosságtól, s a nyugalom, melylyel azok előtt
megjelent, kiktől sorsa nagy részben függött, Zátonyit s Nyúzót kivéve,
a többiekre nem maradt hatás nélkül.

– Nézd csak, mily átkozott büszke, – mondá a főbíró a főügyészhez
halkan, – majd megtörjük!

– Persze, persze! csak az alispán ne vette volna pártfogása alá, –
válaszolt emez sóhajtva.

A rab s irományok átadásának s átvételének formasága hamar be vala
végezve, s Tengelyi hallgatva várá a pillanatot, melyben mint rab
tömlöcztartója által börtönébe vezettetik, midőn Karvaly azon kérdéssel
fordult a főügyészhez, mily vasat veressen rabjára?

E kérdés Karvaly helyzetében igen természetes vala, nemcsak mert
tapasztalásból tudta, hogy vannak az életben oly körülmények, midőn az
elszökéshez rendkívüli hajlandóságot érzünk magunkban: de mert
Taksony-megyében, mint e haza igen sok törvényhatóságaiban, a vas és vas
között nem kis különbség létezett, s a rabra nézve nem lehetett
közönyös, ha egypár fontos láncz vagy azon félmázsás békók egyike
veretik-e lábaira, melyek e megyében oly erőseknek mutatkoztak, hogy
nemcsak a rabok szabadulási kisérleteinek, hanem azon felsőbb
parancsoknak is ellentálltak, melyek által ily nehéz vasak használata
tiltatott. Való, e megyében eddig azon szokás divatozott, hogy a lánczok
megválasztása Karvalynak bölcs belátására bizatott, s ő ismét e jogát
egészen a hajdúkáplárnak adta által; de a jelen eset, hol az alispán,
mint Kenyházytól hallá, a legnagyobb kíméletet kívánta, azok közé
tartozott, melyekben Karvaly a felelet terhét inkább másra akarta
hárítani.

Bármi természetes vala tehát e kérdés, mégis a főügyész látszólag
megzavarodott rajta, s csak azt jegyzé meg, miként részéről jónak
tartaná, ha a vasra veretéssel a másodalispán visszatéréseig várnának.

– Már minek? – mondá Nyúzó türelmetlenül, – a rab a főügyésznek adatik
által, s nem látok semmi okot, melyért e dolog elhatározásával várni
kellene. Veress reá akármicsoda vasat, egyet a nyolcz vagy tíz fontosak
közül, s azzal vége.

Mielőtt még a főügyész e felszólításra felelhetne, Völgyesy lépe fel
azon véleménynyel, hogy a vas felveretesében csak hasztalan kínzást lát,
mennyiben az a rabnak biztos letartóztatására nem szükséges.

– Úgy látszik, – mondá Zátonyi rosszkedvűen, – Völgyesy úrban minden
gonosztevő pártfogóra talál.

– Minden gonosztevő nem, – válaszolt emez komolyan, – de azt, ki
valamely gonosztettel vádoltatik, s kinek ártatlanságáról meg vagyok
győződve, védelmezni dicsőségemnek tartom, s ezen oknál fogva magam
kértem meg Tengelyi urat, hogy ügyét reám bízza.

– Igy hát alügyész úrban Tengelyi prókátorát van szerencsénk tisztelni?
– mondá Nyúzó megvető mosolylyal tekintve Völgyesyre.

– Desperatarum causarum advocatus! – nevete Zátonyi. – Csak Viola ne
szökött volna meg, majd megláttuk volna, védelmének mi hasznát veszi.

– Mily hasznát veszik védelmemnek, nem tőlem függ, – mondá Völgyesy,
megvetéssel nézve a szólóra, – én csak azt nyilatkoztathatom ki: miként
kötelességem szerint mindent el fogok követni, hogy azt, kinek védelmét
magamra vállaltam, minden sanyargatástól megoltalmazzam, melyet sem
törvényeink, sem a környülmények nem kívánnak, s meg vagyok győződve,
hogy e részben tisztelt alispánunk egész támogatására számíthatok.

Ez utolsó szavak a főügyészre nem hibázták el hatásukat s miután
Tengelyit a hajdúkkal kiküldé, a rövid tanácskozásnak – melyet a
jelenlevőkkel nagyrészint halkan tartott – az lőn eredménye, hogy
Tengelyi további rendelésig csakugyan vas nélkül zárassék el.

Karvaly s Nyúzó igen rosszkedvűen hallák e határozatot, s főkép az első
megjegyzé, mi borzasztó igazságtalanság (midőn az egész felelet terhe
rajta fekszik), hogy Tengelyi elszökése ellen azon óvó szereket nem
használhatja, melyek nélkül rabot biztosan tartani nem lehet. Azonban az
alispánnak akarata, főkép pár héttel választása után, többet nyom,
semhogy ellene egy várnagy okai győzhetnének, s Karvaly ellenmondásával
csak azt nyeré, hogy Sáskay arra emlékeztette, miként rabot tömlöczben
tartani sokkal könnyebb, mint bizonyos embereket a csatamezőn, – s az
általános hahota alatt még elmés feleletét sem teheté érthetővé, mely
szerint a megyeházban minden tárgynál kettős vigyázat kívántatik, tudva
lévén, hogy bizonyos pénztárnak tartalma, noha lábatlan volt s vasban
tartatott, mégis bizonyos emberek kezelése alatt eltűnt.

A várnagy megvető tekintetet vetve maga körül, vállait vonítá, s miután
a közvígság megszűnt, s maga a nyugalmazott kapitány valamivel
mérsékeltebben nevetett, csak azon óvását adá elé, hogy miután a teins
alispán azt kivánja, hogy Tengelyivel minden kímélettel bánjanak,
legalább nem őt okolhatják, ha e parancsolat nem egészen teljesíttetik,
természetes lévén, hogy mivel a rab vas nélkül záratik el, őt csak a
legerősebb alsó tömlöczöknek egyikébe teheti.

Olvasóim nem érthetik e szavak értelmét, s főkép a borzadást nem, mely
Völgyesy arczán mutatkozott, midőn azokat hallá – ha velök Taksony-megye
börtöneit meg nem ismertetem. Ne higye az olvasó, hogy midőn ezeket
leírom, talán azon törvényhatóságra czélzok, melyben ő él, vagy hivatalt
visel. Én a taksonyi tömlöczöket írom le; nem hibám, ha hazánk sok
megyéjének fogházai hozzá mind maiglan hasonlók maradtak.

Hajdanában a rabokat föld alá zárták, nincs is semmi czélszerűbb. Ily
eljárás mellett az ártatlanul lánczokat viselőnek szenvedései botrányt
nem okozhattak; a vétkesnek sorsa pedig még elijesztőbb példaként
hatott, ha titkon elfogatva, zárt ajtók megett tanu nélkül elítélve,
földalatti börtönbe vezettetett, s senki azt sem tudta, hova tünt el?
Kik a szentirás szavai szerint: nem a gonosznak halálát, hanem azt
kívánták, hogy megjavuljon s éljen, azzal vigasztalhaták magokat, hogy
pinczében a bor megjavul, s hogy ugyanez történik talán oly emberekkel
is, kiket sokszor épen a bor vezetett gonosztetteikhez. Kik kevesebbé
érzelgően gondolkoztak, elmondhaták, hogy miután a pokol köztudomás
szerint alant fekszik, ők rabjaiknak csak az utat rövidítették meg, mely
oda vezet.

Alkotmányunk, mint egy elmés barátom minap megjegyzé, a középkor
alkotmányaihoz tartozik, – s igazsága van! Megromlott prózai századunk
nem is érdemli, hogy fiai ily alkotmánynyal bírjanak, annyira szép s
regényes az! Földmívelésünk állapotja, s a törvények, melyek azt
előidézték; közlekedési eszközeink, akár vizen, akár szárazon; iskolai
rendszerünk; azon szabadság, melyet mi nemesek élvezünk, s melyet
hazánkban még másoknak hasonló szabadsága sem korlátoz; polgári s
büntető törvénykezésünk – lehet-e valami mind ennél költőibb?! Valóban,
csak Scott kellene, s hazánk Skócziát regényességre nézve háttérbe
szoríthatná, a nélkül, hogy a költőnek szüksége volna történetével pár
századdal hátramenni. A középkorban egyeseknek adott várhatalom nálunk
még divatban van; s a regényes középkori kínpad helyett dereseinkben
legalább igen szép pótlékra tettünk szert. Hazánk tehát, a mint mondám,
középkori alkotmánynyal bir; az egész, hogy új hasonlattal éljek,
gyönyörű, egészen góth ízlésben készült épület! – Való, vannak egyes
részei, melyek az úgynevezett parókamodorra emlékeztetnek, de az majdnem
minden góth épületnél így van. Az is igaz, itt-ott ez épület düledezni
kezd, úgy, hogy csak támaszok által tartatik, melyek miatt néha alig
mozdulhatunk belsejében – – de végre góth, s ez a fődolog, nemcsak
regényiróra nézve, ki sehol jobban nem érezheti magát, mint hegyes ívek
alatt, de azoknak megnyugtatására is, kik nem foghatják meg, rabjaink
miért tartatnak sok helyen föld alatt? holott köztudomású dolog, miként
góth épületben, minő állományunk, a rabot máshol tartani nem is lehet.

Taksony-megye, noha minden magasabb szellemi kérdésekre nézve a haladás
zászlóját tűzte ki, aljas anyagi dolgokat, főkép ha azok pénzbe
kerültek, nem tarta figyelemre méltóknak; s így a mult században
megyeházával együtt épült földalatti tömlöczeit is változás nélkül
tartotta meg. Ne képzeljenek magoknak olvasóim – kik közül sokan
tömlöczöket csak a szinpadon láttak – hosszú magas bolthajtást, melynek
félhomályában az egyetlen rabon kívül, ki nagy lépésekkel fel s alá jár,
csak egy ágyat, vízkorsót s darab kenyeret látnak. A porvári börtön
félig sem oly borzasztó. Az udvaron van egy ajtó, ha azt felnyitják,
tizenkét lépcsőt látunk magunk előtt. Ha ezeken lemegyünk, folyosóra
jutunk, s hosszán végig tekintve, husz vasrostélyt veszünk észre,
melyeknek mindegyike egy-egy külön börtönbe nyílik. Ez az egész. Sehol
rémséges magasságú boltozat, melynek zárkövét a szem a homályban alig
érheti el. – A porvári börtönök szép alacsonyak, valamivel magasabb
ember nemcsak szemével, hanem kezével is felérheti. Sehol vizkorsó,
hanem, a mennyire a rabok pénzzel győzik, borkulacsok s egész palaczkok
pálinkával. Semmi magányos fel s alá járás – mi az elzártak száma miatt
nem könnyen volna eszközölhető, miután minden egyes három öl hosszú s
másfél öl széles börtönben nyolcztól tizenkét rab található, – hanem a
legmulatságosabb társaság, kényelmes pipázás s heverészés, hatalmas
káromkodások, s ének, – szóval minden, mit magyar ember csak kivánhat. A
porvári alsó tömlöczök, mint olvasóim ezekből láthatják, azokra nézve
legalább, kiknek számára építtettek, korántsem voltak oly borzasztók,
mint azt némelyek hirdetik; tanuk s vádlottak azonban, kik tömlöczi
élethez nem szokva, annak társasági örömeit nem élvezék, s néha
hónapokig ide zárattak, mégis panaszkodni szoktak. Nem mintha attól
kellene tartaniok, hogy tömlöcztartójok által elfelejtve szomjan
halhatnak meg, mert az utczára menő ablakokon esős napokon mindig elég
viz folyt be börtönükbe, de főkép a levegő ellen, mely – mindig csak
azokról szólok, kik hozzá nem szoktak – rossznak látszott, s talán oka
volt, hogy e tömlöczben a scorbut soha meg nem szünt, s az úgynevezett
börtönláz évenként uralkodott.

Ennyire egészségtelen tömlöczök minden kérdésen kívül igen
kellemetlenek, főkép miután előítéleteinknél fogva szokássá vált minden
beteget orvossággal ellátni, s a gyógyszertárak oly méreg-drágák;
azonban nem hiszem, hogy ez maga Taksony-megye rendeit új börtönök
építésére birta volna. Midőn a gyógyszertári árjegyzékek szerfölött
magasra emelkedtek, a közgyűlés, a főorvos ellenmondásának daczára,
elhatározta, hogy bizonyos drágább orvosságok ne használtassanak; később
pedig, szintén határozatilag, börtönei számára a homoeopathiát fogadta
el, mi által a költség igen mérsékelt mennyiségre szállíttatott le, úgy
hogy az új börtönök felállítását bizonyosan nem aljas pénzérdek javaslá.
– De van bizonyos szám, melyen túl bizonyos nagyságú börtönbe még
Taksony mindenható rendei sem zárhatnak el többet s egyedül ezen
körülménynek lehete köszönni, hogy a megye, ámbár rabjainak felét
kezesség mellett mindig szabad lábon tartá, végre mégis tömlöcz
építésére határozta el magát. Az újabb tömlöczök, mint
felvilágosodottabb korunkhoz illik, már nem föld alá, hanem emeletes ház
formájában építtettek, s mindössze nyolcz középszerű s egy nagyobb
szobából állottak, melyeknek elsőiben mindig huszonöttől negyven,
utolsójában ötventől nyolczvan rabig tartatott. A rabok egészségi
állapotja ez új, úgynevezett felső tömlöczben nem vala kedvezőbb, mint
az elébb leírt pinczékben, mi az idősebb táblabiráknak egy részét
teljesen meggyőzé, miként a számos betegségi esetek csakugyan nem e
tömlöczök rosszaságának következései.

Ilyenek voltak a tömlöczök, melyekben Taksony-megye ötszáz rabját tartá,
s olvasóim nem bámulhatnak, ha Völgyesi borzadott a gondolatnál, hogy
Tengelyi ezeknek akármelyikébe záratik. A megyeház első emeletében
azonban e tömlöczökön kívül még négy kisebb szoba volt, mely oly rabok
elzárására használtatott, kik vagy polgári állásuk, vagy más
tekinteteknél fogva a közös tömlöcztől felmentettek; s a fiatal ügyész
védettje részére azt követelé, hogy míg pere tart, ezeknek egyikébe
helyeztessék el.

– Majd bizony! – mondá Zátonyi nevetve, – magányos börtön egy falusi
jegyzőnek! hallott-e ilyet a világ?

– I say, – szólt közbe Bántornyi James – Völgyesi úrnak igazsága van.
Minden rabot magányosan kell elzárni, solitary confinement. Benn csak
egy ágya van, faszék és asztal, melyen dolgozik, a szentirás, vagy ha
pápista, nem bánom, egy feszület; nincs ennél jobb, magam láttam
Angliában. Nem olvasta senki a második reportot, Second Report on prison
discipline?

– Ugyan hagyjon fel a teins úr ezekkel az angol haszontalanságokkal, –
vágott szavába türelmetlenül Zátonyi, – hála Istennek, Magyarországban
élünk.

– De kérem, I say – mondá ismét az előbbi – a solitary confinementnál
nincs szigorúbb büntetés; az auburni rendszer, melyet Bridewellben
láttam, semmi hozzá képest.

– Persze, még czukrot, kávét kellene adni rabjainknak, – szólt nevetve
ismét Zátonyi, – és rizskását, mint minap valaki Amerikáról beszélte,
hol az a tömlöczrendszerhez tartozik. De ugyan kérem domine spectabilis,
mikor az egész megyeházban mindössze harminczhárom börtön van, miként
fog ötszáz rabot úgy elzárni, hogy mindenik külön-külön lakjék? Hisz
nincs hely!

– Nincs hely? – szólt itt a nyugalmazott kapitány szokott indulatos
hangján – és miért nincs hely? Mert a helyett, hogy az embereket, mint
kellene, felakasztanák, ide zárják; ez az ok! Csak függne tőlem, majd
lenne hely, jót állok. Ötven bot vagy akasztófa! a többi mind szamárság.

– Én épen nem ellenzeném, hogy Tengelyi magányosan zárassék el, – mondá
most Völgyesyhez fordulva a főügyész, kire, úgy látszott, a hír igen
hatott, hogy az alispán Tengelyivel minden lehető kímélettel kiván
bánatni, – de valóban, nincs helyünk, – a négy kisebb tömlöcz, melyet
magányos elzárásra használunk, el van foglalva.

– Tehát mégis négy tömlöcz, melyben a rabok magányosan záratnak el! –
vágott szavába élénken James úr. – Mit mondtam? végre oda jutunk mi is,
hol Anglia áll. A solitary confinement be van hozva négy rabra nézve;
lassanként ki fog terjedni a többiekre is. Én, mint O’Connel, elfogadom
a legkevesebbet is részfizetésként.

– Igazságod van! – mondá a főügyész már félve, hogy Millbanke
tömlöczének századszor fogja hallani leirását; – de mit tehetünk róla,
hogy négy szobába egyenként elzárva csak négy ember fér, s hogy e
magánybörtönök el vannak foglalva.

– Elfoglalva! s ugyan ki által? – kérdé James, kit, mint mindig mondá,
semmi a tömlöcztartásnál inkább nem érdekelt, majdnem épen úgy, mint
mindenikünket az érdekli, mi vele halála után történni fog, a nélkül,
hogy kiváncsiságát tapasztalás által kielégíteni vágyódnék.

– Hát teins uram, – válaszolt Karvaly, – az elsőben a bárót tartjuk.
Szegény úr, már harmadik esztendeje hogy itt van, pedig biz az
ártatlanul szenved.

– Indeed? ártatlanul? – kérdé James.

– Biz úgy! – válaszolt sóhajtva a várnagy, ki minden rabjai közül talán
ez egy iránt érze könyörületet. – A báró heves ember volt, s néha bizony
megtörtént, hogy egyet-mást a parasztok vagy cselédek közül megveretett
vagy maga is megzsákolt. Ki tehet róla? mikor a parasztokkal máskép
bánni nem lehet. Más becsületes emberen is megtörténik és senki sem szól
felőle. Ő szerencsétlen volt. Már vagy harmincz esztendeje lehet, mikor
egyik inasát oly erősen főbe ütötte, hogy véletlenül meghalt, s akkor
mindjárt pert kezdtek. A per alatt, mely csendesen tovább folyt, s
melyet már mindenki felejteni kezdett, a báró szerencsétlenségére új
bajba keveredett. Igen sokat tart kertjére, s a parasztok egyre lopták
gyümölcsét s virágait, úgy, hogy végre boszúságában megesküdött, hogy
akárkit lopáson kap, arra negyvenet veret. Másnap szerencsétlenségére
egy fiút fogtak, a ki épen cseresnyét szedett a fáról. A báró szavát
akarta tartani, – s ki tehet róla? – a fiú csak tíz esztendős volt – nem
tartotta ki, s meghalt. Erre szörnyű lárma támadt – új per, s a nemes
megye nem tehetett mást, mint hogy a bárót hat hónapi fogságra ítélte; a
hétszemélyes tábla az ítéletet négy esztendőre terjesztette ki, pedig
már hetven esztendős; valóban szörnyű kegyetlenség ily embert négy
esztendőre elzáratni!

– Yes, yes! emlékezem mondá James, – mikor Angliából visszatértem,
hallottam felőle beszélni. De azt hivém, hogy a báró régen megszabadult,
hisz minap láttam jószágán!

– Ha néha ki nem eresztjük – mondá a főügyész – egész gazdasága tönkre
jut.

– A második szobában – folytatá a várnagy, – a fiscalis van bezárva, a
ki, mint a teins úr tudja, hamis váltókért záratott el. A harmadikban
egy mérnök ül, ki bankócsinálásért került fogságba.

– No s mit tapasztalt Karvaly úr? – kérdé James a legnagyobb érdekkel, –
nemde e magányos elzárás, a solitary confinement, csudálatosan jóhatású
a rabokra?

– Csudálatosan jó hatású, – válaszolt a kérdezett egész komolysággal. –
A báró, mióta nálunk van, meghízott; nincs is egyéb panasza, mint hogy –
a mint mondja – soha tarokkban annyit nem vesztett, mint mióta esténként
Sáskayval játszik, s hogy egy idő óta kedve szerinti bort nem találhat,
– gyengéli mindegyiket.

– Bor s kártya a solitary confinementhez nem való, – jegyzé meg James, –
azonban már Angliában is felhagynak a felette szigorú rendszerrel. Hát a
másik kettő mit csinál?

– A fiscalis, a kit a hamis váltókért zártak be, – folytatá az előbbi, –
olyanoknak, a kik pénzt keresnek vagy pénzt akarnak kiadni, törvényes
tanácsokat ad. A bankócsináló egyre ír s rajzol. A teins úr talán látta
a quodlibetet, melyet minap csinált. A közepiben az alispán úr arczképe
volt, köröskörül mindenféle irások, két vagy három ötös és tízes is, s
oly tökéletesen utánozva, hogy senki nem ismerhette volna meg.

– Már ez jól van! – mondta James helybenhagyólag fejével integetve, –
munka a prison-disciplinák lelke, csak ez javíthatja meg a gonosztevőt.

– De kérem, – szólt végre Völgyesy, ki az egész beszélgetés alatt alig
titkolhatá el türelmetlenségét, – egyik e magán-tömlöczök közül üresen
áll, miért nem lehetne Tengelyit ide zárni?

– Lehetetlen, – válaszolt a várnagy szárazon. – A teins megye azt
határozta, hogy egynek e tömlöczök közül, váratlan esetekre számítván,
mindig üresen kell maradnia.

– De hát ez nem váratlan eset-e? – kérdé Völgyesy.

– Akár váratlan, akár nem, – mondá a várnagy bajszát pödörve s gránátosi
méltósággal lenézve a kis ügyészre, – a teins megye azt parancsolta,
hogy egy szoba üresen tartassék, s én ehhez tartom magamat. Azonkívül a
notáriust e szobába zárni semmi esetre sem lehet: Rétyné ő nagysága
három esztendő óta eleségkamarának használja s a kulcs nála van.

Ez utolsó ok, mint olvasóink látják, olyan volt, mely ellen Völgyesy nem
győzhetett. Maga a főügyész sem hivé, hogy a kimélet, melylyel Réty a
rabbal bánni kiván, annyira mehet, hogy kedvéért felesége
eleségkamaráját kiüríttesse s azért határozottan ellentmondott fiatal
collegájának, ki valóban rendkívüli tapintatlanságot árult el, midőn a
dolgok állását megtudva, még tovább vitatá kivánatát.

– De végre, – mondá Völgyesy, midőn látta, hogy e téren nem győzhet, –
ha az alispán úr eleségkamrája csakugyan azon czélra, melyre építtetett,
nem fordítható többé, mi akadályoztat, hogy inkább a három rab közül,
kik úgy is már elítéltettek, kettőt egy szobába ne tegyünk, s az így
megürült tömlöczöt Tengelyinek adjuk?

– Az kellene még! – kiáltott fel Karvaly, – a báró szépen nézne
szemembe, ha szobájába még valakit hoznék, főkép ha hallaná, hogy ez egy
notárius kedvéért történik.

Völgyesy még többször emlékezteté a jelenlevőket, mennyire sértő és
igazságtalan, ha becsületes ember, minő Tengelyi, elismert gonosztevők
közé záratik, de Nyúzó véget vetett e hosszú vitatkozásnak, midőn, oly
tekintettel Völgyesyre, melyben megvetés haraggal párosult, megjegyzé,
hogy ily gyermekség felett napokig vitatkozni nevetséges, s hogy
Völgyesy úr a perben védelmezheti notáriusát, a mint akarja, de jól
fogja tenni, ha nem felejti el, miként tiszteletbeli alügyész a
megyeházánál nem parancsol.

– Hadd el öcsém! – mondá egyik a táblabirák közül, midőn Völgyesy
felelni akart, – ha megharagítasz, nótáriusodat még vasra veretjük – s a
fiatal ügyész azért csakugyan jobbnak tartá, ha az érzelmeket, melyek
keblét szorongaták, magába fojtja.

– Mindenesetre – szólt most a főügyész Karvalyhoz, – oly tömlöczbe kell
zárni, hol kevesen vannak.

– Numero huszba teszem, – felelt Karvaly, – ott mindössze csak öten
vannak. A vén orgazda, ki most tizenkettedik esztendejét üli, egy
gyilkos, egy lótolvaj s két gyerek, gyujtogatásért.

– Jól van, – válaszolt helybenhagyólag a főügyész, – ott legjobban
elfér. Ha Tengelyinek valamire szüksége van, – tevé hozzá, – mindent,
mit csak lehet, adni kell neki. A teins alispán akarja, hogy minden
kimélettel bánjunk vele.

Völgyesy szorult szívvel követé Karvalyt a folyosóra, hol Tengelyi,
padon ülve, nyugodtan várá a felette tartott tanácskozásnak végét.

– Bámulom, hogy legalább is fél mázsás vasat nem verettek lábaimra, –
mondá a jegyző, midőn a határozatot hallván, Völgyesyvel a tömlöcztartó
kiséretében a lépcsőkön lement. – Hatalmukban vagyok; legyen bizonyos a
teins úr, ők éreztetni fogják velem.

Az ügyész mondá, hogy ez embertelen bánásmód legfeljebb csak holnapig
tarthat, s hogy maga kimegy az alispánhoz, ki midőn azt üzenteté, hogy
Tengelyivel minden kimélettel bánjanak, nem akarta, hogy a legnagyobb
gonosztevőkkel együvé zárassék.

– Kár fáradnia, – mondá Tengelyi keserűen, – először, mert lépéseinek
nem lesz sikere; másodszor, mert azon ponthoz értem, hol egy
szenvedéssel több vagy kevesebb, közönyössé vált. Ön nagy
szerencsétlenségnek tartja, hogy gonosztevőkkel egy börtönbe záratom, –
legyen csak ily idős, s látni fogja, hogy ebben a tömlöcz az élettől nem
annyira különbözik, mint most hiszi. – S ezzel a jegyző nem tűrve, hogy
őt a tömlöcz ajtajánál tovább kisérje, fiatal barátjának kezét szorítá s
Isten szabad ege alatt még egyszer körültekintve, a tömlöcztartó- s egy
hajdúval a lépcsőkön lement.

Midőn Völgyesy, ki mély gondolatokba merülve soká a tömlöcz előtt állt,
végre a nehéz ajtókat becsapni hallván, lassú léptekkel a megyeházat
elhagyá, Kislaky Kálmán jött elébe. Tiszarétről érkezett, s mint mondá
azért, hogy Tengelyi mintlétéről kérdezősködjék, miután maga Ákos
mátkáját a kedélyállapotban, melybe az utolsó történetek által jutott,
elhagyni nem akarta. Az érzeményt, melylyel Tengelyi sorsát hallá,
olvasóim képzelhetik. Visszasietett a kocsmába, hol lovát hagyta, s a
nélkül, hogy a szegény állatot kipihentetné, felült, s ismét Tiszarét
felé nyargalt, meggyőződve, hogy az alispán, ha Tengelyi helyzetéről
értesíttetik, ez illetlen bánásnak azonnal véget vetend.



XXXIII.

Még a nap nem nyugodott le, midőn Tengelyi Völgyesytől búcsút véve,
tömlöczébe vezettetett. Mielőtt a szerencsétlen küszöbön átlépne, még
egyszer körültekintve nézé a nap végső sugarait, melyek az őszi ködön
napok óta először áthatottak s a megyeház kéményeit fénybe boríták.
Szive szorult a gondolatnál, miként Istennek ezen adományai, a napfény s
szabad levegő, melyeket minden koldus élvez, tőle ezentúl elvonatnak.
Lenn a tömlöczben már sötét vala. Az alacsony ablakok mocskos
üvegtábláin kívül, melyek itt-ott papirral beragasztva a világosság
kiszorítására már magokban is elégségesek lettek volna, erős
vasrostélyzat s drótfonás a nap sugárait e szerencsétlen helyről annyira
kizárák, hogy ott még déltájban is legfeljebb félhomályt lehete találni.
Alkonyat felé, mint most, az, ki a világos udvarról lejött, míg szeme
lassankint a homályhoz szokott, tökéletes sötétben érezte magát. E
sötétség, főleg pedig a nedves rossz bűzű levegő, melyet a belépő már a
negyedik lépcsőn érezni kezde, annyira lenyomó hatást gyakoroltak
Tengelyire, hogy a tömlöcztartó biztatásait alig hallá, ki minden
vagyonosabb rabban jövedelmi kútforrást látva, iránta sem mulasztá el
ily alkalommal közönséges udvariasságát. Miután ez érdemes tisztviselő,
ki egyébiránt káplári czímet is viselt, rabjának a kamarában a
lehetőségig jó helyet csinált, hová podgyászát lerakta, s a többi,
helyeikből kiszorított rabokat káromkodva megintette, hogy új társuknak
semmikép ne alkalmatlankodjanak, még egyszer kérdé Tengelyit, nem
kiván-e semmit éjszakára?

A jegyző mondá, hogy legfeljebb még egy szalmazsákot vagy madráczot
óhajtana.

– Meglesz – mondá a másik, – természetesen még kölcsön kell kérni
valakitől, s az, nem tudom, mit fog érte naponként követelni; de ha az
úr megfizeti, bizonyosan meglesz.

A jegyző késznek nyilatkozott.

– No semmi baj! – folytatá az előbbi, – kinek pénze van, nálunk mindent
kap: bort, pálinkát, hust, akármit, csak pénz legyen. Nem rossz lesz, –
tevé hozzá halkan Tengelyihez, – ha ezeknek itt egy kis bort vagy
pálinkát hozat. Valahányszor új rab jő, mindig meg szokták inni
áldomását, s ezek ma igen rossz kedvűek, mert helyökből kiszorítottuk.
Jó volna egy kissé kedvökben járni, máskép ezer baja lehet velök.

Tengelyi mondá, hogy ha jónak látja, hozzon akármit, csakhogy rabtársai
által békében hagyassék.

– Természetesen az illendő fizetés mellett.

Tengelyi kérdé, mennyire lesz szükség? s a kívánt pénzt azonnal kezeibe
adá.

– Halljátok-e! – szólt most a tömlöcztartó, – ez az úr jó becsületes
ember. Ma lámpagyujtáskor bort s pálinkát hozat nektek, igyátok ki
egészségére, s hogy senki ne háborgassa semmiben. – S ezzel a
tömlöcztartó, míg a setétben több hang az igéret felett zajosan
kinyilatkoztatá örömét, a vasrostélyt bezárva, eltávozott. Tengelyi
leült podgyászára, s fejét kezére támasztva, szomorú gondolatokba
mélyedett.

Ha volt valaha ember, ki szilárd jelleme által a férfi nevet megérdemlé,
ő vala az. Elhagyatva barátjaitól, vagyon s pártfogó nélkül, üldözve a
sors által, Tengelyi eddig férfiasan megküzdött végzetével, s habár
sokszor remény nélkül, soha a bizodalmat önmagához nem vesztette el, –
most először érzé elcsüggedni lelkét. Helyzete szörnyebb vala, mint hogy
azt átgondolva, vigasztalást találhatna. Eddig minden bajai közt
legalább szabadságát s becsületes nevét tartotta meg, – most
megfosztatott ezektől is. Gonosztevők társaságába zárva, minden jobb
ember iszonynyal fordul el tőle, s nincs mód kezében, mely által
ártatlanságát bebizonyíthatná.

Midőn Macskaházy meggyilkoltatásának minden környülményeit átgondolá,
meggyőződött, hogy hacsak Viola a hatóság kezébe nem kerül, s tettét meg
nem vallja, – minek mindkettejére semmi valószinűség nem létezett, – a
gonosztettnek gyanuja rajta marad, s reá csak becstelen halál, vagy élte
fogytáig tartó rabság vár; s mi lesz akkor gyermekeiből, kikre egyedüli
örökségül csak meggyalázott nevét hagyhatja?

E szomorú gondolatokból Tengelyit a tömlöcz másik oldaláról hozzá
intézett szavak ébreszték fel.

– Nem kell szomorkodni atyafi, – szólt egy rekedt gyenge hang, – itt ez
átkozott pinczében elég hideg van úgy is; a ki búsul, megbetegszik.

Tengelyi a setétben nem láthatá a szólót, de a megtörött hang, a nehéz
lélekzet s köhécselés, melylyel beszélt, meggyőzé, hogy a beszélő igen
öreg lehet.

– Már mit ér ez az örökkévaló hallgatás? – mondá az előbbi, midőn
észrevette, hogy az új jövevény válaszolni nem akar. – Ha az ember
együtt lakik, meg kell ismerkedni egymással; mi mindössze is nem oly
szomorú életet élünk, mint sokan hiszik. Ugy-e fiúk?

– Nem bizony! – válaszolt itt egy férfi- s gyermekhang egyszerre a
setétből.

– Nem bizony! – szólt az előbbi rekedt nevetés közt, – csak hogy kis
Imrécskémet itt minden fertály esztendőben megvesszőzik, Pistát meg, ha
itélete Bécset megjárta, le fogják fejezni, ez egy kis baj!

– Minek szól kend ilyenről? – mondá most a férfihang látszólag remegve.

– No sebaj! – mondá az előbbi, – talán grátiát kapsz. Csak húsz
esztendős voltál, mikor a tót gyereket megölted; úgy is elég szamárság
volt, hogy ha már valakit megölni akartál, e haszontalan olajárost
kerested ki magadnak. Csak tizenöt garast láttál volt nála. Én is már
kétszer voltam halálra itélve, s azért mégis itt vagyok; s ha
lefejeznek, gondold, édes apádat meg felakasztották, s utoljára talán
mégis később halsz meg, mint én. Hej, mikor az ember kilenczvenhárom
esztendős –

– Kilenczvenhárom esztendős! – sóhajta fel mintegy akaratlanul Tengelyi,
kit ez egész beszélgetés borzadással töltött.

– Kilenczvenhárom esztendős, – folytatá a másik köhécselve, – úgy-e sok?
s pedig ötvennégy esztendőt töltöttem a tömlöczben, – s csak megvagyok,
– s ha Isten éltet, szt. István napjára megint kiszabadulok.

– Ötvennégy esztendőt?! – kérdé a jegyző bámulva.

– Bizony, inkább több, mint kevesebb, – válaszolt az előbbi. –
Lólopásért is voltam zárva; marhalopásért nem tudom hányszor; aztán meg
gyilkosságba keveredtem. Kétszer bezártak gyujtogatásért, de akkor
ártatlan voltam; most pedig azt fogták rám, hogy a pásti rablásnál, hol
három embert megöltek, én voltam az egésznek főmestere. No, – tevé hozzá
nevetve – szt. Istvánra kiszabadulok; meglehet a teins uraknak mégis
igazságuk volt, mikor rám fogták.

– Kend apó próbált ember, – mondá a gyermeki hang, – ugyan beszélje el
azt, mikor a zsidót megölték.

– Majd neked, – szólt köhögve az öreg, – nem látod, hogy köhögök? Kérd
meg Pistát, hogy ő beszélje el, mikép ölte meg a tótot?

– Az nem tud oly jóizűen beszélni, mint kend apó, – válaszolt a gyermek.
– Ha kend szól, szinte kedve jő az embernek.

– No ne félj, neked is lesz részed benne, – mondá az öreg nevetve s
köhécselve egyszerre. – Ha te nem ölsz meg valakit, mielőtt még bajszod
nő, ne jőjjek ki soha tömlöczömből.

– Megölök biz én akárkit! – mondá a gyermek dicsekedve, – csak
ereszszenek ki egyszer.

– Nem mered te azt, – mondá az öreg ingerkedve.

– Nem merem? – szólt a gyerek rikácsoló hangon, – majd meglátja kend!
Mikor ide zártak, akkor félénk mamlasz voltam, ha csak kést láttam,
elfutottam előle; de mióta kend apó annyi szép históriát mondott el,
egészen megváltoztam. Még éjtszaka is a vén zsidóról álmodom, kit az
erdőben a fára akasztottak. Csak legyen ismét baltám, én vele fagalyakat
nem vágok többé!

– Jól van jól! – mondá az öreg – belőled derék gyerek lesz! de mit
csinál pajtásod?

– Megint alszik, – válaszolt a gyermek.

– Megint? – mondá az öreg mérgesen, – rántsd meg üstökét, de jól, hogy
felébredjen, azután vágd pofon. Utálatos gyerek, soha sem lesz semmi
belőle.

A fájdalmas kiáltozás, melyet Tengelyi most hallott, s a könyörgő hang,
melylyel egy más gyermek irgalomért kért, mutaták, hogy a vén gonosztevő
parancsolata teljesíttetett; s ámbár a jegyző feltevé magában, hogy
rabtársaival semmi érintkezésbe lépni nem fog, a gyermek jajgatásai
elfeledteték feltételét. Felkelt, s a tömlöcz azon oldala felé menve,
honnan a szó hallatszott, haragosan kérdé: miért nem hagyják alunni a
szegény fiút?

– Hagyja békével gyerekeimet, – mondá az öreg zsivány nevetve, – néha
meg kell őket tépáztatnom, az a neveléshez tartozik. Elég bajom van
velök. Imrécskémből talán lesz valami, az becsületemre válik; de ebből
az alamuszi fattyúból soha nem lesz semmi. Pedig egy esztendeje, hogy a
két gyerekkel bajlódom.

– Kend is jobban tenné, – mondá Tengelyi komolyan, – ha halála órájára
gondolna, mint hogy vén korában e szegény gyermekeket rontja.

– Dehogy rontom, – szólt a másik köhécselve, – sőt embereket csinálok
belőlök. Megköszönhetik a nemes vármegyének, hogy őket hozzám záratta,
itt legalább tanulhatnak valamit.

E pillanatban a tömlöcz nagy ajtajának nyikorgása szakítá félbe
beszélgetésüket. Lámpa hozatott, mely a folyosó azon végén függesztetvén
fel, hol Tengelyi börtöne állt, az őt környező tárgyakra világosságot
vetett. Borzadott, midőn a helyet látá, hová szerencsétlen sorsa s
ellenségeinek gonoszsága által jutott. Nem a barna foltok, melyek az
alacsony tömlöcz falán szemébe tüntek, míg más helyeken, hová a lámpa
világított, a leszivárgó nedvesség fényes cseppjei látszottak; nem a
helynek elhagyottsága, hol félig rothadt szalmán s egy törött korsón
kívül semmi, mi az embernek már szükségessé vált kényelmeihez tartozik,
nem vala látható; nem is az undorító mocsok, mely őt mindenfelől
környezé, tölté őt borzadással, – mindez csak anyagi szenvedéseket
foglal magában! – Minden nélkülözés, a legkínzóbb testi szenvedések,
maga a halálnak veszélye, mely őt ez egészségtelen helyen talán
környezé, szivét nem ijesztheté meg; de midőn a nehéz vasrostélyra
nézve, melynek rúdjai a börtönfalra sötét árnyékot vetének, s
lánczcsörgést hallva maga körül, rabsága s az ocsmány bűn jutott eszébe,
melylyel vádoltatik; midőn körültekintve azokat látá, kikkel együvé
záratott: férfi keble nehéz fohásztól emelkedett.

A börtön egyik szögletét a vén rab foglalá el, kivel Tengelyi imént
beszélt. Összezsugorodva szalmája felett, háttal a falnak támaszkodva
ült ott, s feje lehajlott úgy, hogy alig lehete látni vonásait; csak ha
néha beszéd között feltekintett s villogó szemeit valakire függeszté,
tünt fel az arcz, melyre majdnem százados bűn nyomta rá bélyegét. –
Egyike azon arczoknak vala ez, melyeket egyszer látva, felejteni nem
szoktunk; s maga a tömlöcztartó, minden érzéketlensége mellett, bizonyos
félelemmel közelgett ezen rabjához, ki, mint mondá, inkább kisértethez,
mint élő emberhez hasonló. A fehér szakáll, mely képének alsó részét
majdnem egészen eltakará, a fejéről lelógó ritka ezüsthaj, mélyen
beesett szemei s halántékai: minden azt mutatá, hogy oly korhoz jutott,
minőt kevesen érnek el, s mely másnál tisztelet, vagy legalább
könyörületesség tárgya. Nem úgy ezen embernél. Szemeinek tekintete,
melyek, mintha az egész testet túlélték volna, ifjú tűzben ragyogtak
hosszú szemivei alatt, s az egész arcznak leirhatatlan s ijesztő
kifejezést adtak, mutatá, hogy e tömlöczpatriarchánál, ha a gonosz
véghezvitelére szükséges erő hiányzik is, legalább az akarat megmaradt;
s midőn kiszáradt remegő kezeit feléd emelé, könyörületesség helyett
inkább megnyugtatást érezél, hogy e kéz tőrt ragadni nem képes többé. Az
elgyengült hang, mely csak mult gonosztetteinek elmondására s káromlásra
használtatott, undorral tölté lelkedet, s bármily boldogtalan helyzetben
látád őt, nem kivánhattad, hogy e szerencsétlennek szenvedései, kinek
szivéhez soha bánat nem fért, máskép, mint a halállal végződjenek.

Az öreg mellett térdeire könyökölve s fejét kezeire támasztva, szintén a
földön, egy gyermek ült, – legalább gyenge tagjai s vékony gyermeki
szava szerint itélve, legfölebb tizennégy évesnek gondolád. – Képén
időelőtti vénség látszott. E halvány arczokon az ifjúság szelid
mosolygását hasztalan kereséd; a gyermeki homlokon redők látszottak, s
vidám tekintet helyett szemei tompa gondatlansággal néztek körül,
kivévén, ha a mellette ülő vén rab által néha nevénél szólíttatott, vagy
reszkető kezének érintését érzé, mely haját simogatá. Akkor érzelem
kifejezése lelkesíté arczát, s úgy látszott, mintha a gyermek belső
ösztön által szeretni kényszeritve, érzelmeinek egész kincsét ez egy
alávaló teremtésnek akarná adni. A másik gyermek, kinek jajgatása
Tengelyit előbb közbeszólásra birta, mióta a folyosóra lámpa hozatott,
mozdulatlanul állt a vasrostély előtt s az égő mécsre mereszté szemeit.
Ha néha a láng fellobbant, a gyermek arczán leirhatatlan gyönyör
látszott, összecsapta kezeit s felkaczagott örömében; ha a mécs
gyengébben égett, szomorúan panaszkodott, hogy bizonyosan rosszul
igazították s megint el fog alunni, mint minap! – Oh, csak kimehetnék! –
sóhajta – csak én gyújthatnám meg! Kihúznám bélét szép magasan, olajt
töltenék rá, s lobogna szépen, vörös, sárga, kék lánggal, még szebben,
mint most. Ni, ni! hogy felnyúl a láng; csak nőjj, nőjj lángocska, fel,
fel egész a háztetőig, az egész város fölébe, fényesen s melegen. Oh,
nézzék csak, mi szép! – S a szegény fiú a vasrostélyhoz szorítá égő
arczait. – Oh, csak közelebb mehetnék! csak hozzá nyúlhatnék!

– Majd bizony, – mondá az ifjú gyilkos, ki a tömlöcz másik szegletében
bundájába takarva hevert, – hogy megint az egész tömlöczöt felgyújtsd.
Takarodj a rostélytól kölyök, mert üstöködnél fogva húzlak el.

– Jól teszed Pista, ha megüstökölöd, – szólt köhécselve az öreg, – minap
is majd megfúltunk a füstben. Látod a gyerek egészen magán kívül van, se
nem hall, se nem lát.

Tengelyi, midőn a fiatal rabot, ki felkelve már a szerencsétlen gyermek
után nyúlt, visszatartóztatá, kérdé: miként történhetett, hogy e fiú még
a tömlöczben is valamit meggyújtott.

– Hát soha ilyen gyereket nem láttam, – felelt amaz. – Órákig
rimánkodott, csakhogy kohám s aczélomat adjam neki. Ha kezébe kapta,
erőszakkal kellett visszavennem. Elcsiholt volna reggelig, s
valahányszor a szikrákat látta, nevetett s kiabált, mint a bolond.
Egyszer egy darab taplót lopott tőlem, meggyújtotta s az öregnek
szalmájába dugta, majd megégett.

– De üsd már nyakon Pista, – mondá az öreg, kiben e veszély emlékénél a
gyűlölség, melylyel e gyermek iránt viseltetett, újra feltámadt, s
Tengelyi alig menthette volna meg a szerencsétlent a bántástól, ha épen
akkor a tömlöcztartó kulacscsal s egy itczés palaczk pálinkával nem jő a
rostélyhoz, s az öreg, Pista és a kis Imre gondolatainak más irányt nem
ád.

– Hozd csak ide azt a pálinkát Imrécske, – mondá az öreg, – te meg fogd
a kulacsot Pista s hadd békével azt a haszontalan gyereket, ha az ott,
ki a pálinkát hozatta, úgy kivánja; nem bánom, holnapig bámészkodhatik a
lámpásra, csak taplódra vigyázz. Hát kigyelmed nem iszik? – szólt
Tengelyihez fordulva, kire, mióta a lámpa hozatott, a legnagyobb
figyelemmel tekinte, s kinek felelete, hogy inni nem fog, a tömlöczök
régi lakóját talán még nagyobb bámulásba ejté, mint becsületes külseje s
börtönben szokatlan tisztaságú ruhája.

– Mit bánom én! – szólt végre, miután ismételt kisérletei, melyekkel
Tengelyivel beszédbe ereszkedni iparkodott, nem sikerültek, – a pálinkát
ő fizette, hagyjuk most békével. Holnap – tevé hozzá halkabban –
megkínozhatjátok, míg ismét pálinkát hozat, így pinczének használhatjuk,
úgy látszik, pénze van. Igyál Imrécském, csak a pálinkához tartsd magad,
már most is félre áll szemed, ne bándd, ehhez is szokni kell, azért
mégis legény lesz belőled.

A vén rab ezen számításának köszönheté Tengelyi, hogy most békén
hagyatott, s míg ifjú rabtársai az erős italtól részegülve mindig
hangosabb hahotában nyilváníták örömüket, s vén mesterök végre álomba
szenderült, szabadon átengedheté magát gondolatainak. Vannak emberek,
kik közdolgokkal nem foglalatoskodhatnak a nélkül, hogy egy félórában
tízszer személyes érdekeik ne jutnának eszökbe, – de vannak olyanok is,
kiket épen ellenkezőleg, minden gondolat, melyet személyes helyzetök
bennök támasztott, általános, az egészet illető tárgyakra vezet, s
Tengelyi ezekhez tartozott. A szerencsétlen állapot, melyben magát látá,
s a veszélyek, melyek által környeztetett, eszébe juttaták: hány, az
övéhez hasonló szenvedések takarvák e haza száz tömlöczfalai által, – s
a jegyző megfeledkezett személyes bajáról, midőn azon állapotra fordítá
gondolkozását, melyben a büntető igazság honunkban majdnem általánosan
találtatik.

És ha vannak tárgyak, melyek a férfi-szivet is borzadással tölthetik, ez
azokhoz tartozik. Nem szükséges, hogy érzékeny philanthropia
szempontjából tekintsük tömlöczeinket, – hisz tudom, egy idő óta a
philanthropia gúny tárgyává vált! Mert az arany között itt-ott hamis
ércz találtatott, voltak, kiket gyengeség, vagy, mert valódi
emberszeretet keblöket nem hatotta által, ez érzeménynek utánzása
túlságokhoz vezetett; napjainkban mindenki szabadkozik a philanthrop
nevezettől. De vessünk, mint hideg számolók, csak egy tekintetet
börtöneinkre, s vajon mi, kik haladásunkban büszkélkedünk a
tizenkilenczedik század közepett, még tovább tűrhetjük-e ezen állapotot?

Miután jelen socialis viszonyaink mellett sokan vannak, kik hosszú
meggondolás után sem igen láthatják által, hogy a jogállapotok
fentartása az ő érdekökben is fekszik, átlátom, hogy az államban szigorú
büntetések kivántatnak. De vajon hát szükséges-e azért, hogy a rab
börtöne homályában büntetésén kívül ezer szenvedéseknek tétessék ki,
melyeket sem ő, sem birája, sem azok, kiknek büntetése például
szolgálhatna, nem gyanítanak? vajon szükséges-e, hogy a rab sorsa inkább
a tömlöcztől, melybe véletlenül került, vagy hajdúi kedélyétől, mint
birájától függjön? hogy míg gyűléseinkben a halálos büntetés
megszüntetéséről szebbnél-szebb beszédeket tartunk, a tanácskozó-terem
alatt rabjaink ragályos betegségeknek áldozatai legyenek? – Legyenek
büntetéseink szigorúak, kegyetlenek, nem bánom. – Léptessük életbe Drako
törvényhozását, mely szerint minden bűntett halállal fenyíttetett.
Közbátorságunk egyedüli védője legyen a bakó; legyen államunk talpköve
az akasztófa, – borzadni fogunk ily törvényektől, de a kegyetlenség csak
látszólag nagyobb. Napjainkban nem végezzük ki rabjainkat
hóhérpallossal, de ki tömlöczeink küszöbén átlép, morális halálra
itéltetett, s a vesztőhelyet, melyen életét egy perczben végzené,
sokszor csak hosszú nyomorral cserélte fel, mely őt kínosabb úton
sirjához vezeti. – S hány ártatlan, ki, mint Tengelyi, csak azért, mert
valamely gonosztettel vádoltatott, – hány, kinek bűntette csak
pillanatnyi szenvedély vagy véletlennek vala eredménye, lakja
tömlöczeinket!

Ne vegyék olvasóim egészen eltérésnek a mondottakat. Azon szerencsés
helyzetben vagyok, hogy nézeteim e tárgyra nézve hősöm nézeteitől nem
különböznek, s a fönnebbiekben körülbelül azon gondolatok foglaltatnak,
melyek Tengelyi lelkén a pillanatban, hová történetünk jutott,
átvonultak.

Ez álmélkodásokból, melyekben, miután lerészegült tömlöcztársai álomba
merültek, senki által nem zavartatott, Tengelyi a tömlöczajtók isméti
felzárása s egy rabnak belépte által ébresztetett fel, ki, midőn
Tengelyi mellé madráczot, takarót s vánkosokat rakott le, magát mint
Csavargós Gazsit, e tömlöcznek lakóját, jelenleg pedig a főügyész
konyhás rabját mutatá be, s még egy kis kosarat húzva ki a vánkosok
közül, melyben egy palaczk bor, kenyér és sült vala, a jegyzőt tudósítá,
hogy mindez Völgyesy úrtól jő, s hogy csak ma legyen béketűréssel,
holnap külön szobát kap. – Majd megcsinálom én az ágyat, – tevé hozzá
jókedvűen, – hogy király is elfeküdhetnék rajta. A fiscalis úrnák is én
csináltam.

– Nem akar kend valamit enni? – mondá Tengelyi, ki, miután egész napon
át ételhez nem nyúlt, minden szomorúsága mellett jóizűen falatozni
kezdett.

– Köszönöm alássan, – válaszolt amaz, – jóllaktam. Ma este a főjegyzőnél
vacsora volt s ott szolgáltam én is; akár holnaputánig koplalhatnám.
Reménylem, csak jó a bor? – mondá, egyszerre megállva ágyvetésében,
midőn észrevette, hogy Tengelyi borát alig kóstolja. – Völgyesy úr
különösen szivemre kötötte, hogy a legjobból hozzak. Magam voltam a
kocsmában, s ha én megyek, a kocsmáros nem szokott tréfálni, tudja, ha
egyszer megcsal, mindjárt az «Oroszlánhoz» járok.

Tengelyi alig nyomhatá el mosolygását, midőn e rabot hallá. – Győződjék
meg kend maga, – mondá a palaczkot oda nyujtva, – én úgy sem iszom
többé.

– Köszönöm alássan, – szólt a rab a palaczkot ajkához emelve. – Ah, –
tevé hozzá, midőn ivott, – ez már bor! Isten tartsa Völgyesy urat s a
nemzetes urat is. Ha mindennap ily bort adnak, életem fogytáig nem
mennék el.

– Kend, úgy látszik, megelégedettnek érzi magát fogsága alatt? – szólt
Tengelyi.

– Nem oly rossz dolgom van, mint akkor gondoltam, mikor behoztak; –
válaszolt a másik jókedvűen. – Szolga ember voltam egész életemen át,
most konyhás rab vagyok, a különbség nem nagy. Sőt néha rossz időben, ha
én szárazon a konyha ajtajában ülök, s eszembe jut, hogy’ hajtottak
máskor télben-nyárban munkára, úgy látszik, soha jobb dolgom nem volt.
Koszt jó, ruha jó, néha egy kis borravaló, és a hajdúk se bántanak, –
szegény ember ily szolgálattal mindig beérheti.

– De hát nem jut-e kendnek eszébe a szabadság? – kérdé Tengelyi élénken.
– Nem vágyódik-e, hogy e lánczoktól megszabaduljon?

– A lánczok, az igaz, néha bosszantanak, – válaszolt a másik nyugodtan,
– főkép ha csizmát váltok, nem hiszi senki, mennyi bajom van velök,
pedig már a legkönnyebb vasat verték reám. De ki tudja, ha a lánczokat
leveszik rólam, nem kell-e, csakhogy mindennapi kenyeremet szerezzem,
sokkal nagyobb terheket czepelni vállamon? – És a szabadság? no, ha igen
szép idő van, főkép csillagos estéken, néha eszembe jut, hogy jó volna
pajtásaimmal a mezőn körülnyargalni; s néha otthon is szeretnék lenni,
mert ott a csapszékben a bor jobban esett, mint ez átkozott porvári
kocsmárosoknál. De hát a szabadságnak is megvan a rossz oldala: – az
embernek szolgálatba kell menni.

Tengelyi felsóhajtott. – No nem kell szomorkodni, – mondá Csavargós, ki
e pillanatban mindent inkább gondolt volna, mint hogy a jegyző az ő
erkölcsi romlottsága felett sóhajtozik. – Holnap az urat külön szobába
teszik s nem lesz semmi baja. Ha Völgyesyt vallotta prókátorának,
megszabadul, oly biztosan, mint én itt vagyok. Ebben a pinczelyukban az
ördög sem tartaná ki; nincs egy valamire való ember az egész tömlöczben.

– A társaság másokban sem lehet igen jó, – szólt közbe Tengelyi ágyára
feküdve.

– Dehogy nem! – mondá a másik. – Voltam én tömlöczben, hol egész
boldogság volt lenni. Csupa próbált ember; soha szebb históriákat nem
hallottam. Az egyik alig végezte, már a másik kezdte; még asszony is
volt köztünk. De itt az embernek kétségbe kellene esni.

– Hát ez nem a kend tömlöcze? – kérdé Tengelyi.

– Nem bizony; – válaszolt a másik – én közönségesen a fiscalis úr
konyhájában vagy az udvaron hálok. Ma csak azért jöttem le, mert
Völgyesy úr mondta, hogy vigyázzak, hogy a nemzetes úrnak valami baja ne
történjék.

– Bajom?

– Ettől a vén gazembertől minden kitelik; – mondá a konyhás rab. – Az
egyik gyereket egy párszor úgy megkínozta, hogy majdnem szörnyű
nyavalyába esett.

– De hát miért hagyják e gyereket nála? – kérdé a jegyző borzadva.

– Hát azt mondják, – felelt a másik, ki azalatt szintén bundájára feküdt
– hogy valahányszor csak férfit zártak hozzá, mindenik, mihelyt
kiszabadult, nagy gonosztettet követett el. Pistát is azért zárták ide,
mert azt, úgymond fiscalis uram, bizonyosan le fogják fejezni. Az ilyen
gyerek, ha kiszabadul is, nem tehet nagy csint.

– De mi csint tehettek azok eddig, hogy rabságra jutottak? – kérdé a
jegyző ismét.

– Az furcsa dolog! – válaszolt a kérdezett nagyokat ásítva; – a faluban,
honnan valók, egy tűz a másikat érte, s a vizsgálódásnál kisült, hogy
csupa gyerekek rakták, mind úgy tizenhárom-tizennégy esztendős
suhanczok. Völgyesy úr azt mondja, hogy betegség! Meg is hiszem; a
gyermekeknek egyike már mióta fogva van is gyujtogatott; de akár
betegség, akár nem, a szolgabiró a többieket megvesszőztette s ezt a
kettőt, minthogy szüléik nem élnek, beküldte ide hozzánk. Ha felnőnek,
szép gazember lesz belőlük. Jó éjtszakát! – S ezzel Csavargós bundájába
takarózva, rövid idő mulva hortyogni kezde.

Tengelyi egy ideig ébren maradt, s a mécsnek mindinkább elapadó
világánál alvó társait nézé. Végre a fáradtság, melyet szokatlan
felgerjedése, az utazás s az, hogy mult éjtszaka nem aludt, okoztak,
meghozták álmát. – Hagyjuk őt pihenni; s adjon az ég boldog álmakat
minden szenvedőnek.



XXXIV.

Vannak az emberi életben pillanatok, hol az, ki munkássága czéljául dús
vagyont, hatalmat vagy kitüntetést tűzött ki, mélyen érzi iparkodásainak
haszontalanságát. A széles úton is, melyen a többség a szerencse külső
adományai után fárad, van egy pont, hol az, ki rajta halad, midőn annyi
fáradság után még mindig távol czéljától, midőn a körülötte tolongó
tömeg által minden lépésében akadályozva, s mégis magányosan találja
magát, azon szomorú meggyőződésre jut: hogy a megelégedés, melyet
keresett, ezen úton el nem érhető; s ki a sokaságtól elválva, magányos
utakon törekszik felfelé, nem hogy a tömeg fenséges állását bámulja, de
hogy önmagát emeltebbnek érezhesse; nem hogy sokaktól láttassék, de hogy
szemeinek tágasabb kilátás nyiljék; nem mert magasságáról uralkodni
akar, de mert szabadság után vágyódik: az, habár a kevesektől járt
ösvényen néha erejét lankadni érzi is, soha annyi keserűséggel nem
tekinthet multjára, mint most az alispán, ki szobájában fel s alá járva,
midőn jelen helyzetét átgondolá, azon meggyőződéshez jutott, hogy egész
életének irányát elhibázta.

Rétyt a természet nem alkotta érzéketlennek. Fiatalabb korában nem volt
senki, kinek másokhoz simulni, kinek sokaktól szerettetni annyira
szükséges vala, mint neki. A sors által nem rendkívüli, de nem is
középszerű elmetehetségekkel, szép vagyonnal s azon külső tökélyekkel
ajándékozva meg, melyek arra, hogy szerencsések legyünk, belső
jelességünknél talán még szükségesebbek, az ifjú Réty joggal boldognak
mondhatá magát. Úgy látszott, személyes tulajdonaiból, valamint
helyzetéből nem hiányzott semmi, mi őt azzá teheté, s ha természetét
követve a körön, melybe a végzet által állíttatott, túl nem emelkedik,
most hihetőkép azon szerencsés egyediségek egyikét látnók benne, kiknek
az élet majdnem minden kívánságaikat megvalósítá.

De volt Réty jellemének egy oldala, mely minde reményeket meghiusítá:
gyengesége, s mi azt, hol az nem észhiányból ered, közönségesen követni
szokta: – hiúsága, s ezek nem engedék, hogy azt, mit sorsától nyert,
nyugodtan élvezhesse. Kiragadva természetes helyzetéből e hibái által,
élte a csalódások s keserűségek hosszú sorává vált. Valamint azon
ragaszkodás, melyet rajta iskolatársai s első ifjúságának barátjai
tapasztaltak, nem érzékenységnek, hanem nagyrészint annak volt
következése, mert Rétynek mindig szüksége vala valakire, kihez
támaszkodhassék, úgy midőn az egyetemről visszatérve a gyakorlati életbe
lépett, szüleinek nézetei s tanácsai nem maradhattak befolyás nélkül az
ifjúra; s ámbár ő atyja nagyravágyó terveinek eleinte inkább engedett,
mint bennök osztozott, rövid idő kellett, hogy a hiúsághoz hajlandó ifjú
a kilátást megkedvelje, mely naponként szemei elébe állíttatott s azon
kitüntetések után maga is vágyódjék, melyeket eleinte csak azért nem
taszított el magától, mert atyja kívánatainak ellenállni nem tudott.

Olvasóim tudják, miként Réty mindjárt első fellépésénél egyetemi
barátjával, Tengelyivel jött összeütközésbe. Az ifjú érzé tettének
aljasságát, s elkövetett mindent, hogy atyját e szándékáról lebeszélje.
Százszor mondá, miként megvetné önmagát, ha legjobb barátja iránt ily
bánásra képes volna. De mikor atyjától hallá, hogy ez által életének
legszebb reményét hiusítaná meg; mikor anyja rimánkodott s a férfiak
mondák, hogy soha a megyében ily fiatal, az asszonyok, hogy soha ily
csinos főbiró nem volt, s valamennyien abban megegyeztek, hogy Tengelyi
e hivatalt úgy sem nyerheti el: Réty nem állhatott ellent, s minden
szebb feltétel s nemesebb érzés, mely keblében felszólalt, csak arra
használt, hogy átlátva hibáját, barátja társaságát ezentúl kerülje,
nehogy előtte megszégyenülve álljon.

A közélet körébe ragadtatva e lépés által, megszokva azon apró
dicsőséget s haszontalan kitüntetéseket, melyeket a megyei élet nyujt s
melyek a hiúságnak inkább ingerül, mint kielégítésül szolgálnak (s
felfogásom szerint főokai annak, hogy e hiba nemzetünknél annyira
elterjedett), Rétynek természetes hajlama ily körülmények között még
inkább kifejlődött; s csak természetes, ha apja után az alispáni széket
elfoglalva, magát e helyen, hol őt hódolók fogták körül, teljesen
kielégítve érzé.

Voltak, kik neki már ekkor elvtelenséget vetettek szemére s azt hivék,
hogy a tartózkodás, melylyel minden tárgy iránt nyilatkozik, mélyen
átgondolt tervből ered, de ők tévedtek. Az alispán sokáig nem kívánt
mást, mint hogy Taksony-megyében ő legyen az első, ő az, kit leginkább
szeretnek s magasztalnak; óvatossága csak onnan származott, mert senkit
megsérteni s így magát egy magasztalótól megfosztani nem akará. Hiúsága
szerény vala követeléseiben. Azon emberek közé tartozott, kiknek nem
nagyszerű dicsőség vagy hatáskör szükséges, hogy magokat kielégítve
érezzék, de kik örvendenek, ha lassanként lépcsőről-lépcsőre mászhatnak,
csakhogy mindig oly embereket találjanak magok körül, kik által
bámultatnak; s miután a taksonyi alispánság e követeléseknek megfelelt s
Rétynek eszébe se jutott, hogy minden párttól egyaránt kedveltetni
férfinak a lehető legnagyobb szégyen, ő nem is kívánt egyebet.

E látszó megelégedés azonban csak addig tartott, míg körülötte senki nem
találkozott, ki azt megzavarja, s a hiú férfi csak addig élvezheté jelen
kitüntetését, míg benne senki magasabb vágyakat nem ébresztett. Ákos
anyjának halála s második házassága előidézte ezt.

Réty, ki első házasságánál szívét követte, mert szerencséjére szüleinek
akarata ez alkalommal önkívánataival ellentétben nem állt, midőn második
feleségét választá, csak hiúságának kielégítését kereste, s oly nőt
hozott házához, ki noha szegény, nagy családból származott, s részint
szépsége, részint esze miatt mindenkitől egyaránt magasztaltatott. A
gondolat, hogy sokak által irigyeltetik, hogy majdnem mindenki bámulja,
miként ő özvegy létére a környék legszebb leányát kaphatta meg, szívének
minden más boldogságnál jobban esett, s később is, midőn átlátá, hogy
neje szépségén s elmésségén kívül még más tulajdonokkal is bir, legalább
nagy vigasztalásul szolgált. E nő, kit olvasóim ismernek, azon
helyzetben, melyet mint Taksony-megye alispánnéja elfoglalt, magát
megelégedve nem érezheté.

Fényes, habár elszegényedett családból származva, melynek egyes tagjai
magasabb hivatalokat viseltek, s így az alispánnét szüntelen csak arra
emlékezteték, mennyivel szerényebb helyzetben él ő, hanem egyszersmind
férje emelkedésére segédkezet is nyujthatának, épen a lehetőség, melyet
emelkedésére maga előtt látott, a büszke asszonynak jelen állását
türhetetlenné tevé, s azon pillanattól, melyben férje házába lépett,
czélul tüzte ki magának, hogy Réty hiúságát azon magasabb nagyravágyásra
változtassa által, melyet ő maga érzett.

Ily befolyás ellenében az alispán megelégedése nem tarthatá fel magát.
Ha eddig örült, hogy a megyében elsőnek tartatik, most naponként arra
emlékeztetett, mi csekély e dicsőség s mennyire nem érdemes, hogy egy
élet czéljául tüzessék ki. A közszeretet s bizodalom hangos kitörései,
melyek mint a káromkodás, sehol nem közönségesebbek, mint hazánkban,
elveszték becsöket Réty előtt, mióta naponként arra intetett, hogy
inkább borának, mint érdemeinek köszönheti. A helyzetében szükséges
leereszkedés mindig terhesebbé vált a gúny által, melylyel őt neje ily
önmegalázásért – mint azt büszkeségében nevezé – üldözni szokta; szóval
az alispán, ki egész élte boldogságát abban kereste, hogy vele mindenki
megelégedjék, nejénél most csak elégedetlenséget, gúnyt s mindazon
czéloknak, melyek után fáradott, megvetését találá, s mintegy megalázva
érzé magát önszemei előtt.

Csalódik, ki azt hiszi, hogy ki ifjú korában gyengének mutatkozott,
később mint férfiú szilárdabb jelleművé válik. Sőt valamint az, ki
meredek hegyen állva lefelé kezd sietni, akaratlanabb szaladásnak indul,
minél tovább ér: úgy az ember pályája kezdetén könnyebben állhat ellen,
mint később, midőn már egy bizonyos irányban elragadtatá magát; s Réty,
ha nejét soha forrón nem szerette is, az eszes s mindig egy czél után
törekedő asszony nem szünő befolyása által hamar oda vezettetett, hogy
eddig szerencsésnek tartott helyzetéből magasabbra kivánkozzék.

Rétynek élte azóta szerencsétlenné vált. Kit az ég hiúnak teremtett, nem
arra való, hogy magának magasabb vagy távolabb fekvő czélokat tűzzön ki.
A hiúság szüntelen kielégítés után vágyódik, neki minden szavára taps,
minden tettéért dicséret, minden pillanatban magasztalók kellenek, s
magasabb czélok kivívása csak azoknak adatik jutalmul, kik mindezeket
nélkülözni készek. Réty tudta, hogy ha emelkedni akar, egy bizonyos utat
kell választania, de midőn ezt tevé, az általános megelégedés helyett,
melylyel hivatalát eddig viselé, egyszerre ellenségeket látott maga
előtt, kiknek megtámadása s ócsárlásai őt szerencsétlenné tevék. Ha
ismét természetes hajlamának engedve czéljairól megfeledkezett s előbbi
modorához, mely szerint minden pártnak megelégedését keresé, visszatért,
a köztapsot, melyet rövid időre aratott, elkeseríté nejének
elégedetlensége. Az alispán minden tetteiben habozás és bizonytalanság
vala észrevehető, s nem érezé a kétes helyzetet, melyet elfoglalt senki
inkább mint ő maga.

Mennyivel kellemetlenebbé vált azonban állása, s mennyivel inkább
sejdíteni kezdé, hogy közte s azon párt között, melyet új czéljainak
feláldozott, való kibékülésről többé szó nem lehet: annyival nagyobbá
vált a hatalom, melyet felette neje gyakorolt. Annyit áldozott fel
megelégedésének, hogy legalább ennek tökéletes elérése után kelle
fáradnia és végre minden hiú ember könnyen változtatja meg hiúsága
tárgyait, s ha magát e téren reményeitől megfosztva látja, vágyait más s
néha ellenkező czélok felé fordítja, – s így Réty is. Meggyőződve, hogy
a népszerűség, melylyel egykor birt, visszaszerezhetlen, ő most egészen
osztozott neje kívánatában s majdnem vakon követte tanácsait.

E gyengeség, melylyel neje iránt viseltetett, Rétyt oda vezeté, hogy
barátai tőle mindinkább visszavonultak. Tengelyi, kivel mióta őt
Tiszarét jegyzőnek fogadá, főkép míg első neje élt s özvegy korában a
régi lábon állt, ismét alig jött a házhoz. Vándory maga, ki nála eddig
mindennapos vala, hidegebbnek látszott. Az öreg Kislaky s Bántornyi
Tiszarétre, hol előbb sok víg órát töltöttek, ritkábban jöttek. Az
alispán körül csak hizelgőinek csoportja maradt, Macskaházy s hozzá
hasonló emberek, kik az alispánné hatalmát ismerve, az uralkodó
hatalomnak minden módon kedvében jártak, úgy hogy Réty, ha nejének
ellent akart volna is állni, senkit, kihez támaszkodhatik, maga mellett
nem látott, s nehogy a a megalázó akaratlanság, melybe jutott, mások
által is észrevétessék, végre a gyengeségnél közönséges szinleléssel úgy
tetteté magát, mintha az, minek ellent nem állhatott, tulajdon
akaratának lenne kifolyása.

Olvasóim tudják a részt, melyet Rétyné Tengelyi irományainak
elrablásában vett. Midőn Viola vallomása által, mely, mint mindenki
gondolhatja, titokban nem maradt, az egész dolog közbeszélgetés tárgyává
vált, nem volt senki a megyében, ki a zsivány előadásának hitelt adva,
az alispánt az egész terv részesének ne gondolná. Ezen szigorú ítélet
azonban ismét igazságtalan vala. Réty nejének tervét, mielőtt az
véghezvitetett, nem ismerte, sőt bármennyire érzé azon irományok
fontosságát, melyeket Vándory s később Tengelyi kezében tudott, az
alispán minden hibái mellett becsületesebb, s ha ez nem volna is, sokkal
gyávább vala, hogysem a gonosztettben, melyet neje czéloz, valaha
megegyezett volna. Miután azonban a dolog megtörtént s neje által Viola
vallomásáról tudósíttatott, mit tehetett?

Elborzadva kérdé nejét: vajjon a zsivány igazat mondott-e?

– És ha minden, a mit a zsivány mondott, igaz volna, – válaszolt neje –
ha azt, mivel vádoltatom, tettem, nem tettem-e családom javára, nevednek
fentartására, érdekeid előmozdítására? Fel fogsz-e lépni ellenem? Biró
elébe fogod-e idézni nődet, mint rabot? Önmagad fogsz-e gázolni a
névben, melyet viselsz? – Tönkre teszed magad s még ártatlanságodat sem
fogod elhitetni az emberekkel. Az egész világ most is inkább téged, mint
engem vádol. Ha ellenem fellépnél is, a világ ebben is egy új
alávalóságot s nem bűntelenségedet fogja látni. Előtted egy út áll, az
egyedüli, melyen becsületedet megmentheted, az, hogy egész befolyásodat
e szerencsétlen történet elpalástolására használd.

Réty soha szerencsétlenebbnek nem érzé magát, mint e pillanatban. Lelke
eliszonyodott a gondolattól, hogy gonosztevőkkel akaratlan czimboraságba
jutott. Ő előre látá mindazon nehézségeket, melyekbe e tett
elpalástolása által jőni fog. Sejdíté, hogy éltének nyugalma elveszett,
s hogy mint a gonosztevőnek, ezentúl minden pillanatban a szörnyű titok
felfedezésétől kell remegnie, – s mégis mit tehetett? – Neje helyesen
fogta fel állását. Vagy mint a gonosztett üldözője, vagy ha azt
eltitkolni segíté, mint részese kelle fellépnie; középút nem volt. Hogy
e kettő között Réty a másodikat választá, jelleménél fogva természetes.
A befolyás, melyet neje felette évekig gyakorolt; meggondolása annak,
hogy a tett eltitkolása lehetséges, s ha az sikerül, becsületes nevét s
jelen állását megtarthatja, holott ellenkező esetben, ha az egésznek
felfedezéséhez segédkezeket nyujt, legtitkosabb családi viszonyai
közbeszélgetés tárgyává válnak, s ő maga, ha nem is a biró, legalább a
közvélemény által elítéltetik: alig engedett választást s az alispán oly
irány követésére látá magát kényszerítve, melyet rosszalt, sőt melytől
egész valója borzadott.

Macskaházy meggyilkoltatása által ez állás még nehezebbé vált.
Macskaházy szobájában egyes irományok találtattak, melyek Tengelyi
sajátjai voltak. Míg Tengelyi tartatik a gyilkosnak, ez irományoknak
ottléte az által magyarázható, hogy a jegyző azokat gonosztette
elkövetésénél ottvesztette; de ha ő felmentetik, nem válik-e ezen
irományok ott találása által a vád valószínűbbé, mely az alispán ellen
ez irományok elrablása iránt emeltetett? nem fogja-e maga Tengelyi e
körülményt annak bebizonyítására használni? – Vesztőhelyre vinni egy oly
embert, kinek ártatlanságáról meg vagyok győződve, ki egykor barátom
volt s kinek leánya fiam neje lesz; vagy enmagamat örök gyalázatnak, sőt
szigorú büntetésnek kitenni; ez a választás, mely számomra marad, – így
szólt Réty magában s szívét leirhatlan kínok tölték el.

Réty, mint gyenge emberek közönségesen, azt, kinek hatalmától
megmenekülni nem tudott, azaz nejét, nem szerette soha; a hidegség,
melylyel iránta viseltetett, most gyűlöletté változott. Elhagyva
barátjaitól, megvetve s talán gyűlölve tulajdon gyermekei által,
megfosztva a közbecsüléstől, mely után egész életén át vágyódott, kitéve
veszélynek s gyalázatnak – ez vala a helyzet, melyben magát látá; s Réty
annyival inkább gyűlölte nejét, mennyivel kevesebbé bocsáthatá meg
önmagának a gyengeséget, melylyel eddig tanácsait követte.

Az alispánné sokkal inkább ismerte férjét, semhogy a változást, mely
kedélyében történt, észre ne vette volna. A büszke asszony azonban e
látszó hidegséget azon megvetéssel viszonzá, melylyel oly emberek, kik
bár rosszat, legalább erősen akarni tudnak, olyanok iránt viseltetnek,
kik magukat általuk eszközül használtaták, meggyőződve arról, hogy
férjének jóléte önterveinek sikerülésétől elválaszthatlan, közönyösen
látá annak haragját.

Az alispánnak nyugtalanságát, melyet helyzete eléggé megmagyarázhat, ez
alkalommal azonban, úgy látszott, nem kevéssé nevelé egy levél, mely
asztalán feküdt s melyet, midőn a szobában körüljárva néha asztala
mellett megállt, időről-időre fölvett s látszólag a legnagyobb
felgerjedésben helyenként újra olvasott.

A levél, mint irásából láthatjuk, Vándorytól vala, s miután
regényolvasók mindig azon kiváltsággal birnak, melyet egyes kormányok
néha igénybe vesznek: hogy mindenkinek legtitkosabb leveleit szabadon
elolvashatják, legczélirányosabbnak tartom, ha a levelet, mely Rétyt oly
nyugtalanságba hozá, itt egész kiterjedésében előmutatom.

A levél így szólt:

«Kedves öcsém!

Tudod, nem szoktam visszaélni e névvel, mely egykor szívemnek kedves
vala, de melylyel élni megszüntem, mióta meggyőződtem, hogy használása
neked káros lehet. Testvéred vagyok, de nem követeltem soha más jogot,
mint melyet szíved ád, s most is csak azért akarlak emlékeztetni e
viszonyunkra, hogy szavam, ha lehet, az ösvényről, melyen jársz,
visszatérítsen.

Te egy örvényen állsz, Sámuelem! Tekints körül! még egy lépés, s a
rossz, mit tevél, talán helyrehozhatlan; becsületed, mely most
veszélyeztetik, talán elveszett; lelkedet oly tettek fogják terhelni,
melyeket késő bánatod helyre nem hozhat többé. Oh, térj magadba öcsém! s
gondold meg, azon külső fény s földi vagyon, melynek már ennyit áldozál,
megérdemlik-e, hogy értök lelked nyugalmát örökre koczkáztasd?

Volt egy idő, hol Tengelyit barátodnak nevezted; de hagyjuk ezt! Jónak
látád szétszakítani e köteléket, s ámbár egy becsületes embernek
barátsága ép oly jótéteménye az Istennek, mint ha egy nagy férfi
szeretetét nyerhettük meg, te eltaszítád e jótéteményt magadtól, ám
legyen; de ha Tengelyi soha barátod nem lett volna, ha ellenségednek
tartod, vajjon nem szólal-e fel szived, midőn őt ezen helyzetben látod?
Meg vagy győződve ártatlanságáról, ismered a viszonyokat, melyeknek ő
áldozatja, tudod mindezen szerencsétlenségnek kik okai, ismered az
alávalókat, kik hogy ön gonosztetteiket elpalástolják, ellene vádat
emelnek; tűrheted-e, hogy e föld legbecsületesebb embere ellenei által
így elnyomassék? hogy a legjobb, legszeretőbb család ennyit szenvedjen,
miután segíthetsz, miután ennyi embernek megmentése csak tőled függ?

Nem gondoltam, hogy azt, mit tőled legszorosabb kötelességed kíván,
kérni kényteleníttessem; meg voltam győződve, hogy miután Tengelyi
szenvedéseinek oka nagyrészben magad vagy, mindent el fogsz követni, mi
önvétked helyrehozására kívántatik; úgy látszik, csalódtam, sőt tulajdon
fiad kérései nem birhattak arra, hogy e szerencsétlen, általad
megrontott család sorsát csak enyhítsed is. Lelkemnek fáj, de szükséges,
hogy emlékeztesselek sokszor tett igéretedre, miszerint semmi igazságos
kívánatomat megtagadni nem fogod; hogy eszedbe juttassam azon
kötelességeket, melyekről – mint annyiszor állítád – soha megfeledkezni
nem akarsz.

Igen, Sámuel, ha a mult időre visszatekintesz, nem tagadhatod, hogy
mindig testvérileg bántam veled, s javadra sokat áldoztam fel, mi az
emberek nézete szerint nagy becscsel bir.

Még gyermek valék, midőn anyám meghalt, de már eléggé kifejlődve, hogy a
változást észrevegyem, mely főkép miután apánk másodszor házasodott meg,
helyzetemben történt. Mióta anyád e házba lépett, jó napjaim elmultak.
Mielőtt gyermeke született, gyűlölt, mert arra emlékeztetém, mi után
leginkább vágyódott; később pedig, mikor a világra jöttél: mivel félt,
hogy apám örökségét meg fogom osztani veled. Az egész világ sajnálta
helyzetemet, nem hiányoztak, kik ellened gyűlölséget igyekeztek bennem
ébreszteni, de én forrón szerettelek mind e mellett. Nekem úgy látszott:
mindazon kínzás, melyet apám házában, mióta te a világra jöttél, tűrök,
semmi az örömhöz képest, melyet élvezék, ha karjaim közé szoríthattalak,
ha bátyádnak neveztél, ha egyes szavakra vagy valamely játékra
taníthattalak. Mostohám üldöz, így gondolám magamban, apám nem véd,
szidnak és kínoznak, de végre van testvérem, s ha majd az felnő, mi
boldogok leszünk egymással.

Gyermekségem annyira szerencsétlen volt, hogy reményeimmel mindig a
távol jövőben kelle tévelyegnem, s minél idősebb levék, annyival
tűrhetetlenebbnek tetszett állapotom. Hét esztendős korodban hozzád
nevelő jött s elválaszttattam tőled is. Apám egész szeretetét benned
központosítva, irántam naponként hidegebbé vált. Anyád mindinkább
gyűlölt, magok a szolgák visszavonultak tőlem, s úgy látszott,
közmegvetés és üldözés tárgya lettem. Nem tűrhettem többé helyzetemet.
Tizenhat éves korában mindenikünk többet remél az élettől s inkább bízik
magában, mint hogy merész feltételektől visszaijedne. A kötelékek,
melyek mindenikünket később oly ellenállhatatlanul lánczolják munkássága
köréhez, még gyengék, s az ifjú nem gyanítja, hogy midőn más pályára
lép, bajait közönségesen csak újakkal cseréli fel, s hogy az örömek,
melyeket élvezett, kipótolhatlanok. Hosszú küzdés után elhagyám e hazát
s a külföldön kerestem nyugalmat s szabadságot.

Hosszú évek multak, mióta ezt tevém, de ha szobádban körültekintek, mely
akkor apámé volt, s a pillanat jut eszembe, melyben kezét utólszor
ajkaimhoz szorítám, lelkemet még most is bánat tölti el. Ha egy szerető
szót szól, ha nyugtalanságomat észrevevé, látva az el nem titkolható
könyeket, melyek arczomon lefolytak, a helyett, hogy mint máskor tevé, a
pityergő gyermeket türelmetlenül elküldi, csak egyszerűen szomorúságom
okáért kérdez: soha határozatom véghezvitelére nem éreztem volna erőt
magamban. Én apámat szerettem még e pillanatban is; egy meleg szó
ajkairól, s nekem mennyi önszemrehányás, apámnak talán mennyi bánat meg
lett volna kimélve.

Apám, mint sokszor mondád, szeretett, s én elhagyám őt. Oh, Sámuel, ez
fáj lelkemnek! s noha még félig gyermek valék, fájt már akkor, midőn
házunkat elhagyám. De ifjúságunk napjaiban, hol magunk előtt mit szívünk
érez nem titkolhatjuk el, ki gyanítja, hogy a szerelem, melyet mások
iránt éreznek, hidegség palástjába rejtőzhetik? S én azon meggyőződéssel
mentem el, hogy senki által nélkülöztetni, senkitől visszakívántatni nem
fogok, téged talán kivéve, ki gyermekjátékaid között észre fogod venni a
hiányt, mely távozásom által történt, s ki talán vissza fogod óhajtani
bátyádat.

Anyámnak egy közel rokona, ki mindig különös szeretettel viseltetett
irántam, s ki, miután a módot látá, melylyel velem mindenki bánt, e
lépésre leginkább bátorított, segédkezet nyujtott czélom kivitelére is.
Ő szerzé meg a szükséges irományokat, melyekkel azon név alatt, melyet
most viselek, külföldre meheték; neki köszönöm, hogy távollétem első
éveiben, noha majdnem pénz nélkül indultam el, szükséget nem ismerék. –
Három év leforgása után e bátyám meghalt s oly sebesen és váratlanul,
hogy hollétemről senkit nem tudósíthatván, segélyezésem iránt
rendeléseket nem tehetett, s Göttingában, hol akkor épen egyetemi
éveimet kezdém, egyszerre önerőmre hagyatva látám magamat. Senki a
hontalanságnak kínjait nálamnál fájdalmasabban nem érzé. Könnyen símulok
bárkihez, s mire később tapasztalás tanított, azt már félig
gyermekkoromban sejdíteni kezdém: hogy alig van ember, kiben közelebb
ismeretség után igen sok szeretetreméltót nem találhatnánk, s így nem
voltam barátok nélkül külföldön sem; de a gondolat, hogy mindezen
kötelékek, melyek szívemet egyes emberekhez fűzték, végre ha hazámba
visszatérek, mégis meg fognak szakadni; hogy azok, kiket szeretni
tanultam, nem ugyanazon körben fogják később használni erejöket, mint
én; hogy semmi maradandó viszonyba nem léphetek: elkeseríté minden
örömeimet. Olyanhoz valék hasonló, ki e földön élve halhatatlanságot nem
hisz, s így félve a haláltól s azt gondolva, hogy ez mindennek véget
vet: nem örülhet létének, mely ez élet szűk határai közé szoríttatik. Ha
társaim hazájukról szólván, lelkesedésökben részt nem vehettem; ha
láttam, miként köztök azok is, kik egymástól távol álltak, legalább
honuk multjában s jövőjében egy közös emlék- s reménykincset birnak,
mely őket egybefűzi, s melyben csak én, a számkivetett, nem
részesülhetek: lelkemben véghetetlen vágy támadott távol hazám után. –
De nem biztam atyám szeretetében, nem hittem, hogy gondatlan lépésemet
megbocsáthatja, s magamba fojtám vágyamat. Az, hogy bátyám halála után
senki által nem segíttetém, határozatom megváltoztatására indokul nem
szolgálhatott. Kevés szükségeim voltak, s azoknak fedezésére munkám elég
vala, sőt mint hasonló helyzetben minden ifjú, a gondolat, hogy mindent
magamnak köszönhetek, az önmegelégedésnek egy nemével tölté szívemet,
melyet semmivel nem cseréltem volna fel.

Tíz évnél többet töltöttem így. Honi emlékeim távolabb estek tőlem s
kevesebb fájdalommal töltének. Maga nyelvünk, melyet csak ritkán
gyakorolhaték, szokatlanná vált, s egyetemi gradust véve, új hazámban
otthonosnak kezdém érzeni magamat; s habár a reményről, hogy
szülőföldemre egykor visszatérek, le nem mondék, legalább már nyugodtan
várám a pillanatot, melyben ezt tehetem, midőn hírt vevék, hogy a
heidelbergi egyetemre jöttél. Az ottani deákok névsorában olvastam
nevedet. Más Réty Sámuel is lehetett a világon, de nekem szívem mondta,
hogy testvéremet fogom találni. Félbehagytam a magántanítással, melyből
Göttingában éltem, félbeszaszakasztottam összeköttetéseimet, s hozzád
jövék, hogy éltem tapasztalásait s azt, mit tanultam, hasznodra
fordíthassam.

Nem azért irom mindezeket, hogy szemrehányásokat tegyek – úgy hiszem, a
szorgalom, melylyel egyetemi éveid alatt segítélek, nem volt egészen
hasztalan és szeretetem a messze idegen földön szivednek jól esett, – de
tudom, helyzetemben mindenki szintúgy cselekedett volna s ha érdemem
volt, azt bőven megjutalmazá a boldogság, melyet társaságodban élvezék.
Honi nyelvemen, ifjúságom boldog emlékeiről szólhattam ismét,
kérdéseimre testvérem felelt s évek óta először ismét azon meggyőződés
ébredt keblemben, hogy nem állok egészen elhagyatva a világon. Nem,
Sámuelem, nem szemrehányásokat akarok tenni, de vissza akarlak
emlékeztetni a boldog napokra, melyeket együtt tölténk, – a napokra, hol
közöttünk titok nem vala, hol az, hogy én tőled valamit kérjek, minek
megadása neked kellemetlen volna, ép oly valószinűtlennek látszott, mint
az, hogy te kérésemet megtagadhatnád.

A viszonyt, melyben egymással álltunk, senki nem gyanítá, sőt voltak,
kik bámulák, hogy annyira különböző korunk mellett ennyire barátok
lehetünk. Maga Tengelyi, ki előtt egyébiránt titkunk nem vala, soha nem
sejdíté, hogy testvérek vagyunk. Csak magunk között határoztuk el, hogy
ha egyetemi esztendeid elteltek, együtt térünk meg apám házához, együtt
kérjük bocsánatát a meggondolatlan lépésért, melylyel agg napjait
elszomorítám.

Az ég máskép rendelé. Ismerted az angyalt, kinek szeretete minden egyéb
kötelékeket velem elfelejtete s azon határozatra birt, hogy
Németországot válaszszam hazámnak. – Cselekvésem vétkes vala kétségen
kívül; bármi csekély legyen az erő, melyet magában érez, elhagyni
hazáját nem áll soha senkinek szabadságában s vétkezik, ki az Isten
által számára kijelölt napszámot elhagyva, más térre fordítja talán csak
itt valóban használható tehetségeit. Tudtam általad azt is, hogy apám
vágyódik utánam; de egyszer szerettem éltemben s midőn választanom kelle
szerelmem s kötelességeim között, ennyi boldogságnak feláldozására nem
éreztem keblemben erőt. Ha a hölgyet, kit magamnak választék, mint nőmet
apám házához vezetem, ő, kinek büszkeségét ismerém, öröm helyett csak új
fájdalmat fogna érezni. A gondolat, hogy fia egy mesterember leányát
választá párjául, nézetei szerint nagyobb szerencsétlenség vala, mint
mit fiának megtalálása pótolhatna s te magad jobbnak látád, ha a kis
hivatalt, melyet nyertem, elfogadva, álnév alatt egy ideig még külföldön
maradok.

Emlékszel-e még elválásunk pillanataira, Sámuel? A gondolat, miként
egymást sokáig látni nem fogjuk, fájdalommal tölté szivünket, szemeink
könyekkel teltek, midőn utólszor kezet nyújtánk s mégis boldogok valánk.
Te egy munkás élet küszöbén látád magadat, melyben ifjúságod feltételeit
valósíthatni gondolád; én szerényebb kilátásokkal, a viszonzott szeretet
egész boldogságát hordva keblemben, tekinték a jövőnek elébe.

E legboldogabb korszaka életemnek, mint tudod, rövid vala. Kevés hónap
mulva, miután te hazádba visszatértél, nőm meghalt s annyi szerencséből,
melylyel magamat környezve látám, csak emlékeim maradtak. Te, kinek
bánatomat legjobban elpanaszolhattam volna, távol valál; Tengelyi, ki,
mint tudod, kívüled szivemhez legközelebb állt, még előtted tért vissza
hazájába. Volt idő, mikor azon élvezet, melyet a tudományokban találtam
s azon örömek, melyeket az ismerőseimmel való társalkodás nyújta,
lelkemet kielégíték; de a szív hamar megszokja a szerencsét s most,
miután a szeretet boldogságát ismerni tanultam s tőle egyszerre
megfosztatám, lelkemet leirhatlan szomorúság, ellentállhatlan vágyódás
tölté el. Elhatározám, hogy haza térek s a nélkül, hogy szándékomról
tudósítanálak, útnak indultam.

Látni akartam apámat s házi viszonyait, mielőtt magamat előtte fiának
vallom. A mit e házban találtam, midőn kívüled senkitől nem ismerve,
küszöbén először átléptem, meggyőzött, hogy jobban teszem, ha míg atyám
él, magamat nem nevezem meg. Ha nevem- s követeléseimmel fellépek,
anyádnak gyűlölsége talán újra fel fogott volna támadni ellenem s
vesztett fiának feltalálása csak apám végnapjainak nyugalmát zavarhatá.
Feltettük, hogy nem szólunk s miután közbenjárásod által e falu
lelkészének választva itt telepedhettem le, minden ok megszünt, melyért
e helyzet változtatását kívánatosnak tarthatám. Mint a családnak egyik
tagja éltem házunkban, apám, kit talán természetes ösztöne vezérlett,
határtalan szeretettel fogadott s bár nem ismerve, arra szentelhetém
napjaimat, hogy végső éveit derültebbekké tegyem.

Végre anyád meghalt, kevéssel utána apám is, kinek hátralevő erejét a
fájdalom, melyet neje vesztén érzett, hamar felemészté. Midőn
végórájához közelgett, ágyához borultam s elmondva titkomat,
bocsánatáért kértem. Szemeiben könyek ragyogtak, végső erővel kebléhez
szorított, fiának nevezett s áldást monda fölöttem. Te a szobában
voltál; atyánk ágyához hítt téged is s mindkettőt kezünknél fogva kért,
hogy egyetértők legyünk s egymást soha el ne hagyjuk.

Atyám halála után annak, hogy álnevemet letéve, mint testvéred lépjek
fel a világ előtt, semmi útjában nem állt. De azon idő alatt, melyet
veletek töltöttem, sokat tapasztaltam, mi e természetesnek látszó
lépéstől visszatartóztatott. Atyám nem volt takarékos s vagyonát
adósságokkal terhelte. Te magad nőddel többet költöttél, semhogy, míg
apánk élt, szintén adósságokba ne keveredtél volna; ha most mint
testvéred lépek fel s az apai örökségnek felét követelem, oly vagyonbeli
állapotba hozlak, melyben megszokott életmódodat nem folytathatod.
Fellépni nevemmel s nem követelni örökségemet, nem vala kivihető,
nemcsak mert ily lemondás által magadat a jövőre biztosítva nem
érezhetéd, hanem mert nem akartam, hogy a világ előtt irántam ennyire
lekötelezettnek látszassál. Azonfelül azon idő alatt, melyet mint
lelkész a faluban töltöttem, megtanultam kedvelni új hivatásomat s
érzém, hogy azt családi nevem alatt, a nélkül, hogy különcznek
neveztessem, nem folytathatom többé. Maga a lárma, melyet Réty
Boldizsárnak fellépése okozni fog, az, hogy közbeszélgetés tárgyává
válok, visszatartóztatott titkom fölfedezésétől s két nappal apám halála
után magam kértelek, hogy valóságos viszonyunkról senkinek ne szólj.
Hisz veled maradhattam, testvérileg szerethettelek így is s nekem más
nem kellett.

Nagylelkűségről szóltál akkor; a mit tettem, az talán nem vala az.
Megvallom, voltak perczek, mielőtt magamat e lépésre határozám, hol az,
mit tenni akartam, áldozatnak látszott. Nincs ember, ki néha életében
vagyon után ne vágyódott volna s míg emberek lesznek, kiknek
szenvedéseit vagyonunkkal enyhíthetjük, e vágyban nincs, mit
szégyenlenünk kellene. Miután azonban egész helyzetemet meggondolám, az
okok, melyek azt javaslák, hogy benne megmaradjak, számosabbak voltak s
valamint soha tettemet meg nem bántam, úgy akkor önmegtagadás nélkül
határozám el magamat. Biztosítva voltam a szükség ellen s te önként
igérted, hogy soha semmit tőled nem kérhetek, mit te megtagadnál; így ha
néha valakit segíteni akartam, saját birtokra nem vala szükségem.

Igen, Sámuelem, te nekem megigérted ezt; az idő eljött, hol téged ez
igéretre emlékeztetlek.

A világ fogalma szerint sokat áldoztam neked. Nevet, melyre magad is
büszke vagy, szép vagyont, polgári állást, melyet irigyelhetőnek
mondhatni; bármi távol van lelkemtől a nagyravágyás, nem egyszer érzém
életemben, hogy embertársaimnak inkább használhattam volna, ha születési
jogaimról le nem mondok. Oh, öcsém, ne ébreszd bennem a meggyőződést,
hogy mindezt érdemetlenért tettem, hogy mindenemről csak azért mondtam
le, hogy általad rosszra használtassék!

Tengelyi sorsa tőled függ, megmentheted s visszaszerezheted megtámadt
becsületét. Nem szükséges, hogy a módokat elmondjam; de ha valaha
szerettél s apád végkérése szent előtted, ha nem akarod, hogy a
pillanatot átkozzam, melyben szeretetem által arra biratám magamat, hogy
önérdekeimet jólétednek alája rendeljem: gyermekeid boldogságára,
önnyugalmadra kérlek, tedd azt, mit tőled kötelesség- s önlelkiismereted
kíván, mit tőled az kér, ki, miként minden vagyonát, úgy életét neked
áldozta volna s áldozná, ha javad kívánja,

bátyád Boldizsár.»

Az alispán épen ismét e levél végső sorait olvasva át, székére veté
magát s szemeit az égő gyertyákra meresztve szomorú gondolatokba
mélyedett, midőn az ajtó megnyilt s egyszerre bátyja állt előtte.

Kálmán Porvárról visszatérve, egyenesen Vándory házához ment s elbeszélé
neki Tengelyi helyzetét. S a lelkész azonnal az alispánhoz sietett, hogy
vele barátja iránt szóljon.

Vándory jötte meglepé az alispánt; nem vala elkészülve, hogy bátyjával
most szóljon s látszó zavarban nyújtá kezét a belépőnek. A lelkész nem
fogadá el kezét s közönségesen oly szelid arczain ünnepélyes komolyság
vala észrevehető.

– Boldizsár, – szólt az alispán szomorúan, rövid szünet után, mely alatt
szemeit a lelkészre függeszté, – nem fogadod el kezemet, melyet szeretve
nyújtok feléd?

– Sámuel, – mondá emez komolyan, – ha a szivek megváltak, minek
fogódzzanak kezeink? Ezek az egymástól távozókat nem fogják együtt
tartani.

– Hát te is, – szólt az alispán fájdalmasan, midőn magát székébe
visszaveté, – te is eltaszítasz magadtól? Oh, Boldizsár! ha még te is,
ki oly irgalmas s oly szerető vagy mindenki iránt, fölöttem pálczát
törtél!

– Én nem törtem pálczát senki fölött, – válaszolt Vándory mélyen
meghatva a fájdalom által, mely testvére arczain mutatkozott, – s
elhiheted, nem jöttem volna hozzád, ha nem lennék meggyőződve, hogy a jó
indulat, melyet Isten kebledbe teremtett, győzedelmeskedni fog a bűnös
szenvedélyek fölött, melyeknek magadat átengedéd. De nincs időd késni,
ha magadhoz nem térsz, a rossz, mit tevél, talán helyrehozhatlanná
válik. Tengelyi tömlöczben –

Ritka az, ki azon ember iránt, kit megsértett, főkép ha hibáját jóvá nem
teheti, néha a gyűlölségnek egy nemét nem érzené keblében. Vétkes
tetteinknek érzete oly kínzó, hogy tőle menekülni akarván, mindenhez
folyamodunk s inkább igazságtalanná válunk az egész világ iránt, hogysem
a kínzó igazságot önmagunknak megvalljuk; nem bámulhatjuk tehát, ha Réty
Tengelyi nevénél e pillanatban hasonló érzelmekkel telt el; s csak arra
emlékezve, mit a jegyző végett szenvedett, Vándoryt félbeszakasztá. – Ne
nevezd őt, – mondá türelmetlenül, – bár soha se hallottam volna nevét
életemben!

– Hát annyira jutottál, – sóhajtott Vándory, – hogy tetteid megbánása
helyett gyűlölséggel szólsz arról, kitől bocsánatot kellene kérned?!

– Bocsánatot tőle?! – szólt Réty s arcza lángolt. – Ki dúlta fel életem
csendjét, mint ő? kinek köszönhetem, hogy egyetlen fiam házamat haragban
hagyta el s fülem hallatára átkozá végzetét, mert neki engem adott
apául? ki foszt meg benned az utolsó szívtől, melyet eddig birhattam?
Mutass egyet fájdalmaim között, melyet nem általa vagy miatta szenvedek
s térden állva bocsánatot fogok kérni tőle.

– És ki mind ennek oka? – kérdé Vándory nyugodtan.

Az alispán hallgatott.

– Ki oka, – folytatá Vándory feddő hangon, – hogy a szelid kötelék,
melylyel egykor az élet kettőtöket összefűzze, szétszakíttatott? ki
üldözé a másikat?

Az alispán szólni akart, Vándory félbeszakasztá.

– Tengelyi tömlöczben, a legnagyobb gonosztevőkkel egy börtönbe zárva s
te, a megye alispánja, csak arra használod Istentől adott hatalmadat,
hogy kínozod azt, ki egykor barátod volt s kit most gyűlölsz, mert
minden rosszat, mit neki tevél, elfelejteni nem tudsz. Kinek van itt oka
panaszra?

– Én Tengelyi szenvedéseinek oka nem vagyok, – mondá az alispán
türelmetlenül, – meg vagyok győződve ártatlanságáról, de az igazság
karját, habár látnám, hogy hibázik, én nem tarthatom fel.

– Sámuel, – szólt a lelkész szomorúan, – e mentség jó lehet emberek
előtt, de fogsz-e vele felléphetni Isten előtt, ha tőled majdan Tengelyi
szenvedéseiért számot kér?

– Én mindent tettem, a mit csak tehettem, – válaszolt Réty mindig
nyugtalanabbul, – tulajdon kezességemet ajánlottam; kértem Nyúzót,
meghagytam esküdtjének, hogy míg Tengelyi rabsága tart, vele minden
lehető kimélettel bánjék; többet józanul senki sem kívánhat tőlem.

– Én sem, testvéred sem kívánhat tőled többet? – mondá Vándory szemeit
öcscsére függesztve, – az, ki érted mindent feláldozott, mit mások e
világon becsesnek tartanak?

Réty látszó zavarral tekinte körül.

– Ne félj, – mondá a lelkész s évek óta talán először keserű mosolygás
játszék ajkai körül, – nincs senki a szobában, ki szavaimat hallhatná,
ki előtt magadat szégyenlened kellene, midőn arra emlékeztetlek, hogy
testvéred szól hozzád.

Réty szólni akart, Vándory félbeszakasztá.

– Igen, testvéred. Az irományok, melyekkel születésemet
bebizonyíthatnám, elvesztek s világi biró talán elutasítana, ha most
egyszerre nevemet s birtokomat követelve lépnék fel. Te tudod, hogy
valót mondok s nem fogod tagadni, hogy testvérileg bántam veled.

Réty háladatosságáról rebegett valamit.

– Ez háladatosságod? – kérdé Vándory keserűen; – ez azon testvéri
szeretet, melynek birtokában minden egyébről lemondva, magamat gazdagnak
érzém? ez teljesítése azon nem kért, de általad számtalanszor adott
igéretednek, hogy soha semmit, mi emberileg lehetséges, tőled nem
kívánhatok, mit te megtagadnál?

Réty szólni akart, Vándory félbeszakasztá.

– Én bíztam szavadban, bíztam annyival erősebben, mennyivel inkább meg
valék győződve, hogy semmit tőled kérni nem fogok, minek teljesítése
nagy áldozatodba kerülne. Boldogok voltunk mindketten e viszonyok alatt
s én midőn a befolyást látám, melyet helyzetemben a földmívelő nép
jobblétére gyakorolhaték, nem egyszer áldám Istenemet, hogy magamat e
pálya elhagyására elcsábíttatni nem engedém. Maga a viszony, melyben
egykor Tengelyihez álltunk, helyreállt. A derék férfiú mindent, mit
általad szenvedett, megbocsátva, szilárd lelkének egész barátságával
fogott körül s úgy látszott, a szeretet, mely közted és közte az
egyetemen szinte közmondássá vált, tovább fog élni gyermekeitekben. S ki
oka, hogy e szerencsés napok megváltoztak?

Réty ismét szólni akart.

– Nem akarok senkit vádolni, – folytatá Boldizsár, – csak kérdezni
akarlak: ha ezen időt későbbi életeddel összehasonlítod, hol lelkedet
nagyravágyás ragadta meg s terveidnek szivedet feláldozád, mikor voltál
boldogabb? – Sóhajtasz! – tevé hozzá rövid szünet után, mely alatt,
mintha feleletét várná, szemeit reá függeszté. – Oh, Sámuelem, miért nem
hittél akkor nekem, miért nem követted benső érzésedet, mely tetteid
ellen felszólalt? – Nem szólok a szívtelen módról, melylyel Tengelyivel
bántál. Ákos Vilmát szereté. Tudtad, éltem leghőbb kívánata, hogy e két
fiatal ember, kiket én neveltem s kiről tudtam, hogy egymást
boldogítandják, el ne választassék egymástól; de büszkeséged nem
tűrheté, hogy fiad egy jegyző leányát vezesse az oltárhoz s Tengelyi,
kit egész éltében barátnak neveztél, megszégyenítve küldetett el
házadtól.

– Nem ismertem nőm szándékát, – szakítá félbe Réty a szólót, – máskép
bizonyosan nem tűrtem volna, hogy Tengelyivel így bánjék.

– Hagyján! – folytatá az előbbi, ki mindig melegebben, majdnem
indulatosan kezde szólni, – nem fogok veled vitatkozni arról, mennyiben
egyezik meg ezen állításod azokkal, miket később tettél. Bármennyire
ferde a nézet, apának a világ fogalmai szerint joga van gyermekeinek
jövőjéről határozni s én nem fogok szemrehányásokat tenni, ha e joggal
visszaéltél is. De vajjon irományaim elrablása – –

Réty görcsösen megragadá a lelkész kezét, arcza égett.

– Hát te is?! – mondá fájdalmas hangon; – te is képesnek tartanál ily
ocsmányság elkövetésére?!

– Isten látja lelkemet, – szólt szemeit az éghez emelve az előbbi, –
midőn házamnál az első rablási kisérlet tétetett, a gondolat távol vala
tőlem. Önként lemondék minden követelésekről, melyekhez születésem
feljogosított, miként juthatott volna eszembe, hogy valakinek érdekében
lehet engem azon irományoktól megfosztani, melyekkel jogaimat
bebizonyíthatám; a levelek, melyeket egykor tőled vagy nőmtől kaptam,
magamon kívül ki előtt birhattak becscsel? Mennyire nem gyanakodtam
irántatok, láthatád abból, hogy midőn a történet után irományaimat
Tengelyi gondjára biztam, e határozatomat előtted s nőd előtt magam
beszéltem el. De miután a rablás Tengelyi házában megtörtént, miután
Viola vallomásában egyenesen Macskaházyt s nődet vádolá, miután
meggondolám, hogy Tengelyi irományai senki előtt annyi becscsel nem
birhatának, hogy ily gonosztett elkövetésére birják s leveleid, melyek
kezemben voltak, születésem bebizonyítására csakugyan elégségesek lettek
volna –

Vándory, mielőtt mindezen egyes tételeknek következését kimondaná,
elhallgatott; Réty kezével takarta el arczát.

– Nem vagyok természetemnél fogva gyanakodó – mondá a lelkész, midőn a
fájdalmat látá, melyet szavai Rétynek okoztak, – éltem legnagyobb
keserve, hogy felőled csak egy perczig ekkép kelle gondolkoznom.
Magyarázd meg minde szörnyű körülményeknek találkozását s én áldani
fogom Istenemet, ha tőled igazságtalanságomért térden állva bocsánatot
kérhetek.

Réty fölkelt s szobájában egy párszor a legnagyobb felgerjedésben fel s
alá járt. Azon pillanatok egyikéhez jutott ő, hol a szív, tovább nem
viselhetve terhét, kitárja legtitkosabb érzelmeit. Ha birája előtt áll,
ha vallomása életébe kerülne, a szerencsétlen férfi elmondott volna
mindent. Minden tűrhetőbbnek látszott, minthogy senkivel helyzetéről ne
szóljon. – Vess meg, – mondá szenvedélylyel, miután elbeszélte, mi részt
vett neje az irományok elrablásában, mit ő csak a tett elkövetése után
tudott meg, – vess meg bátyám, vond el tőlem örökre szeretetedet, melyre
úgy is érdemes nem vagyok, de én nem cselekedhettem máskép.
Szerencsétlen végzetem úgy akarta, hogy e szörnyeteget válaszszam
nőmnek. Családi összeköttetései, szépsége s a magasztalók, kik őt az
egész vidék legkitünőbb hölgyének nevezék, elvakítának. Mielőtt őt az
oltárhoz vezettem, nehogy határozata, melyre, mint jól tudtam, vagyonom
befolyás nélkül nem volt, megváltozzék, nem említém soha testvéremet;
miután nőmmé vált, napról-napra föltevém magamban, hogy őt e titokba
beavatom, napról-napra vártam a kedvező alkalmat s mindig elhalasztva
feltételemet, soha annak kivitelére elég bátorsággal nem birtam; így
történt, hogy nőm e viszonyról mindaddig semmit sem tudott, míg annak
felfödözését meggyőződésem szerint továbbra nem halaszthatám. Észrevéve
Ákos szerelmét, e szerencsétlen asszony, ki büszkeségének mindent
feláldozni képes, azt kívánta tőlem, hogy Tengelyit vagy inkább leányát
kitiltsam házamból. Megvallom, szerettem volna, hogy fiam máskép
válaszszon, de részint mert téged, ki iránt annyi köszönettel tartozom,
megsérteni nem akartalak, részint mert fiam önbelátásától vártam
szándéka megváltoztatását, mindig elleneztem nőm akaratát. Ekkor ő, hogy
– mint mondá – gyengeségemet jóvá tegye, önmaga tette azt, mire engem
nem birhatott. A gondolat, nem fogsz-e te, midőn legjobb barátodat
általam megbántva látod, annyira neheztelni, hogy megbánod nagylelkű
tettedet, melyért ily hálátlansággal fizeték, mondhatlan aggodalommal
tölté lelkemet. Szemrehányásokat tettem feleségemnek s miután általa
kigúnyoltatám, hogy egy szegény lelkész- s egy falusi jegyzőtől annyira
félek, elmondtam a viszonyt, melyben hozzád állok s miként ha a
hatalmadban lévő irományokkal, melyeknek nagy része saját kezemmel írt
levelekből áll, élni akarsz, csak tőled függ, hogy jószágaink felének
birtokába helyezzed magadat. A szerencsétlen asszony nem bízott
nagylelkűségedben s elcsábítva az alávaló által, ki teljes bizalmát
birá, gonosztettekre vetemedett. Mondd magad, előre láthattam, vagy csak
képzelhettem-e, hogy midőn a viszonyt, melyben hozzád állok, nőmmel
közlöm, szavaimnak ez lesz következése?

– Szegény Sámuelem! – sóhajta Vándory.

– Oh, bátyám, – folytatá a másik, szemeit ég felé emelve, – nem sejdíti
senki, mit szenvedek! Gyermekeim megvetéssel fordulnak tőlem el,
becsületes nevem veszélyben forog, te magad gonosztevők czimborájának
gondolsz.

Vándory szólni akart.

– Ne szólj, ne vigasztalj; – mondá emez. – Gonosztevők czimborájának! s
hát nem vagyok-e az, kényszerítve helyzetem által, hogy minden
befolyásomat ez alávalóság elpalástolására használjam?

– Való, a kötelékek szentek, melyek nődhez kötnek, – mondá a lelkész
rövid gondolkozás után, – te el nem hagyhatod őt bajában, sőt bármi
mélyre sülyedett, te őt, a mennyire lelkiismereted engedi, védelmezni
tartozol. Fel szabad, sőt fel kell áldozni önmagadat, ha java kívánja;
de hol egy embernek élete forog veszélyben s vétkes nőd büntetlensége
csak úgy érethetik el, ha érte az ártatlant áldozod fel – –

– Értelek, – válaszolt a másik, – s hidd el, ha nőm feláldozása
Tengelyinek hasznára lehetne, egy perczig sem kételkedném. Én ez
asszonyt ismerni s gyűlölni tanultam. De ha nőmet a biró elébe állítom,
ha tulajdon, ha gyermekeim nevét megmocskolom, mit használok? Mennyivel
bizonyosabb, hogy Tengelyi irományai ügyvédünk által nőm parancsára
raboltattak el, annál valószinűbbé válik a biró előtt, hogy a gyilkolás,
melylyel vádoltatik, csakugyan Tengelyi által követtetett el.

Vándory átlátá e nézet helyességét s midőn maga is meggyőződött, hogy az
alispán Tengelyi megszabadítására jelenleg semmit nem tehet, szomorúan
csak arra kérte, hogy a jegyzőt fogsága alatt legalább minden
haszontalan kínzástól oltalmazza meg.

Réty bámulva hallá a módot, melyen Tengelyi iránt adott parancsai
teljesíttettek s megigéré, hogy holnap maga Porvárra megy s a
szerencsétlen rabot minden lehető kényelemmel látja el.

– Így Sámuelem, – szólt Vándory meghatva, – tégy mindent, mit szegény
Jónásunk sorsának enyhítésére tehetsz; a többit bízd Istenre.

Réty felsóhajtott.

– Ne mondj le reményeidről, – folytatá az előbbi biztató hangon, –
meglátod, végre minden jó lesz.

– Bátyám, – mondá Réty szomorúan, – kit önkeble vádol, annak nincsenek
reményei;

A hang, melylyel e szavak mondattak, mélyen hatott Vándoryra. Azért
jött, hogy öcscsének szemrehányásokat tegyen; de mihelyt fájdalmát látá,
e föltétel feledve volt s a jámbor lelkész most csak vigasztalásra érzé
fölhíva magát. Elmonda minden lehetőséget, mely által Tengelyi szomorú
helyzetéből megmenekülhet; emlékezteté öcscsét azon üdvös befolyásra,
melyet ő mint a megye alispánja a vádlott sorsára gyakorolhat; szólt
azon boldogabb napokról, melyek bizonyosan jönni fognak, hol Ákos s
Vilmának szeretete felbonthatatlan kötelékekkel fogja újra összefűzni az
egykori barátokat. – Valamint a félelem, úgy ragályos a remény is s Réty
nem állhata ellent a bizodalomnak, melylyel bátyja a jövőről szólt s
végre önmaga is nyugodtabbá lett.

– Boldizsárom – szólt végre, – mi boldog vagy te, kinek keblét annyi
bizalom tölti el, hogy a kincs, melyet magadban hordasz, elterjed azokra
is, kik hozzád közelítenek.

– Boldog? igen Sámuel, én az vagyok, – válaszolt emez, testvére kezét
fogva, – de hidd el, ti is azzá lesztek. Optimistának szoktál nevezni,
meglátod, hogy életnézetem nemcsak a legboldogítóbb, hanem a
leghelyesebb. Kinek hite nem puszta szavakban áll, az nem kétkedik Isten
jóságában. Én, részemről, előbb hiszem, hogy a nap többé fel nem jő
láthatárunkon, mint azt, hogy Isten nem boldogságra teremtette az
embereket. Te más úton akartál szerencséssé lenni, mint melyet a végzet
elődbe jelölt s nem panaszkodhatol, ha boldogtalanná váltál. A bányász,
ki a föld gyomrában kincseket keres s munkássága czéljául oly tárgyat
jelölt ki, melyet a sors előtte elrejtett, örök sötétben dolgozik, de a
hegytetőn melegen világít a napsugár most is, mint mikor aknájába
merült. Térjen vissza homályos ösvényéről s e szép világot minden
örömeivel oly bájolón fogja ismét találni, mint azt elhagyá. De öcsém, –
tevé hozzá, – Isten veled, éjfél elmult, mennem kell. Holnap reggel
veled megyek Porvárra, addig is vigasztalják boldog álmok lelkedet!

Réty a távozót kebléhez vonta s midőn hosszú ölelkezés után elváltak,
mindkettőnek könyek ragyogtak szemeiben.



XXXV.

Azon ponthoz értem, hol elhagyva előadásom eddigi modorát, történetem
fonalát megszakaszthatom. A regény- s történetírónak legszebb
kiváltságai közé tartozik, hogy érdektelen korszakokon átlejtve, csak
azt veszi föl előadásába, mit legszebbnek vagy nagyszerűebbnek tart;
miért ne élnék e kiváltsággal, melyet az életben is néha oly nehezen
nélkülözünk? Ha a gazda tavaszkor földjét megmunkálta s elvetette, néha
mi jól esnék neki aludva átlejteni az időszakon, mely e pillanat s az
aratás között fekszik; s ha életünk regényét bevégeztük, – mert hisz van
regénye minden életnek s a legszárazabb tanárnak voltak napjai, midőn a
kevés nedvesség, mely még benne volt, könyekben pergett le arczán, – mi
jól esnék aludni a rövid ábránd után, mely néha oly unalmas valósághoz
vezet! A sors az embertől ez adományt megtagadta s csak a regény- és
történetíró tartotta fel e kiváltságot.

A regény- s történetíró; – a komoly tudományt s derült művészetet miként
mertem egymás mellé állítani? – De valóban oly nagy-e a merény? Kik való
vagy legalább valóknak tartott történeteket azért adnak elő, hogy
belőlük többnyire hamis erkölcsi tanokat vonjanak ki, magasabban
állanak-e azoknál, kik, hogy bizonyos morális igazságokat jobban
elmondhassanak, egy történetet költenek, mely sokszor hasznosabb, sőt
néha valóbb is igen soknál, mit történetkönyveinkben tanulunk? Ki a
jelen erkölcsök képét adva, kortársaink jellemén a századokon keresztül
viselt lánczok nyomait mutatja fel, nem inti-e az embereket ugyanarra,
mint azok, kik régiségtáraikban a valódi lánczokat csörgetik előttünk,
melyeket apáink viseltek? nem intenek-e arra mindketten, hogy
őrizkedjünk a szolgaságtól? A valónak felkeresése az, mit a regény-,
mint a történetíró feladatául kitűz; s az előbbi, ha állításainak
bebizonyítására az emberi természetre hivatkozhatik, miért pirulna a
tudós előtt, ki minden tényt tíz irott oklevéllel bizonyíta be. – A
történetíró nagy jellemek leirásával foglalkozik, – a regényíró néha a
mindennapi élet szerényebb körében választja személyeit; de csakugyan
oly nagy-e e különbség? Azon jellemek, melyeket nagyoknak nevezünk, nem
koruk s körülményeik által váltak-e azokká? A történészet egy nagyszerű
microscop, a hová fordítod, óriásokat látsz, de azért az általad bámult
egyén nem válik nagyobbá s a dicső jellem néha tökéletes képmása annak,
mely évekig észrevétlenül melletted állt. Nem tetteinek szinhelye, nem a
lárma, melylyel fellép, nem czíme teszi valóban érdekessé az embert. Az
egyetlen jel, min valóban nagy sziveket a gyáva csoport között, mely
nagyságot utánoz, kiismerhetsz: a nagy szeretet, melylyel valamely nemes
tárgy iránt elteltek s a történet nem mindig ilyenekből választja
marionetjeit, melyekkel az egyes korszakoknak eszméit eljátszatja.

De ismét tévelygek, s mint a világon sok becsületes ember,
kötelességeimről szólok, a helyett, hogy azokat teljesítsem, azaz
regényemet folytassam; – azonban három hónapra (s pedig ily hosszú
időszakon lejtettem át), ennyi elmélkedés talán nem sok, s ha olvasóim
megfontolják, hogy egy egész kellemetlen tél leirásával kiméltem meg
őket, megbocsátják e kitérést, főkép ha tekintetbe veszik, mennyi
történhetett Taksony-megye főhelyén a farsangon által, mi engem leirásra
csábított már csak azért is, hogy az ellenem emelt vádat – miként
történetem csak aljas körökben forog s a paraszt szemvedések
apthoeosisát foglalja magában – megczáfoljam.

Tudva való dolog, hogy a magyar nemesség, mely a nemzet többi rendeivel
mindenben testvérileg osztozik, Castor és Polluxként a parasztokkal úgy
rendezte el dolgait, hogy nyárban, őszkor és tavaszkor ezek, télben ő
maga fáradjon, s pedig nemcsak nappal, hanem egész éjszakákon keresztül;
azt tűzvén ki magának feladatul, hogy a hires csárdás, melynek
fentartása, mint mindenki átlátja, a nemzet legnagyobb érdekében
fekszik, mindig nagyobb tökélyre emeltessék. Csak tőlem függ, s ha e
három hónap történetét elmondom, oly bálokat irhatnék le, melyeknek
leirásánál szép olvasónéim szivöket dobogni, tiszteletreméltó anyáik,
kik őket tánczvigalmakra vezetni szokták, egész testöket izzadni
érzenék. Bálokat, mondom, olyakat, melyek a szegények számára tartattak,
s melyekből, mindent levonva, harminczkét forint tizenkét krajczár
tiszta jövedelem az inség enyhítésére maradt; egyet, mely a kisdenóvó
intézet javára adatott, s melyből, ez intézetre nézve anyagi haszon
ugyan nem, de annyival nagyobb morális jó háromolt, miután egy
földesasszonynak gyermeke, azalatt, míg anyja idegen kisdedek javára
tánczolt, szamárhurutban meghalván, a kisdedóvás szüksége az egész
megyében elismertetett; bálokat, mondom, melyek a polgári casino
termeiben tartattak, s melyeken felvilágosodott századunk szelleméhez
képest az egész nemesség részt vett, noha a nemes casino polgári
meghivóitól soha ezen megtiszteltetés viszonzását nem kívánta meg.
Ebédekről szólhatnék, hol ha a közmondás: in vino veritas, igaz, az, ki
a felköszöntéseket hallá s megérté, – mihez legalább négy pohár bornak
kiivása kívántatott, – meggyőződött, miként e haza nemcsak jó borokban,
de nagy férfiakban is gazdag, – s hol olvasóimat annyira jó társaságba
vezethetém, hogy azok között, kik lerészegedtek, a legalsóbb rangú
legalább is főesküdt volt. Játszó társaságoknál mulathatnék, hol azon
francziák, kik a nyilvános játék törvény általi eltiltását hazájokban
ellenezték, meggyőződhetnének: mennyire hibáztak e törekvésökben, miután
a játék törvény által el lehet tiltva, s azért a kávéházban a
fáró-asztal mellett szint oly jól mulathatni, főkép ha a bank az
alispánok egyike által tartatik, mert – birálóim engedelmével ismét deák
szavakkal élve – a közmondás szerint præsente medico nihil nocet, ha az,
ki a törvények fentartásával megbizatott, jelen van, a törvények
megszegése természetesen senkinek nem árthat. – Elmondhatnék sok
nemzetes esti mulatságot, vitézlő szerelmet, sőt néhány tekintetes
házasságot is, s azok, kik regényemet szivesen nemesebb körökben látnák
mozogni, elbájolva olvasnák ezen kötetemet, – – de ki tehet róla! nem
mindenki bir azon finom tapintattal, mely ily dolgok leírására
kívántatik, s annyi ideig foglalkoztam regényem szegény személyeivel,
hogy végre magam is szinte alparasztosodtam.

Senki nem tiszteli a nagy világot inkább, mint én. Voltak idők, hol
szerettem is, s ez érzemény – mint sokszor – azzal végződött, hogy
hajlandóságom egykori tárgyát csupa tiszteletből, a mennyire lehet,
kikerülöm. Azt is tudom, hogy oly regény soha nem érdekelt szobaleányt,
melynek hőse nem legalább gróf; inasok pedig nem tapsolnak, ha pénzökért
nem valami herczeget látnak meghalni. De hiába! azon különczök közé
tartozom, kiket a kis világ – melyet Isten teremtett – az úgynevezett
nagy világnál inkább érdekel; kik a napkeletet szebbnek tartják, mint ha
az utczáról valamely nagy úr termeiben a gyertyák gyújtását kémlelhetik;
s oly szerencsétlen valék, hogy több érdekes egyediséggel találkoztam,
ki gyolcsingben, – mint olyannal, ki divatos köntösben járt; a
minta-regénynek irását, melynek minden kitünő személye tizenhat őssel
bir – s az egy jóra való ember is, ki parasztnak látszik, a regény végén
felnyitja ruháját s csillagot mutat, hogy mindenki a herczegre
ráismerjen – ügyesebb kezekre kell biznom. Ez utódom Porvár magasabb
társaságában sok egyént fog találni, kit én olvasóimmal nem ismertettem
meg, s kit ő igen jól használhat.

Ott van mindenek előtt Csatlósy táblabiró úr, hires hazafisága által
ismeretes, nemcsak Taksony, de a szomszéd megyékben is. Ha kedves
ételeit kérded: a kocsonya s disznótokánynyal nem mérkőzhetik semmi;
izlése szerint Beethoven művei Bandi czigány nótáit nem pótolhatják;
soha idegen kelmét – kivévén csak ha a magyarnál olcsóbb – nem vásárol.
És mennyire szereti hazáját?! Ha vele egy ideig társalkodtál, a haza, a
szabadság, mindazon felséges szavak, melyeknek hallásánál máskor
szivedet dobogni érzéd, annyira szokottakká válnak, hogy kimondásuk csak
oly hatást tesz, mintha valaki jóreggelt vagy alázatos szolgát mondana.
Nem mindennapi szeretet ez, mely tolakodás által kedvesének
alkalmatlanná válik, hanem rendkívüli érzemény, minőt Schiller
Toggenburgjában leirt, hol a lovag ott ül a zárdája előtt, s felnéz
kedvesére, s néz mindig, néz végső órájáig, és soha nem tesz semmit, de
szeret véghetetlenül. Schiller egy más lovagról is énekelt, kinek
kedvese keztyűjét vad állatok közé dobta, s őt felszólítá, hogy azt
hozza vissza. A lovag megtette, de elhagyta kedvesét. Csatlósy, ha
egyetlen kedvese, a haza, tőle ily valamit követelne, egészen máskép
viselte volna magát. Ő ott hagyta volna a keztyűt, de szeretete nem
változott volna, – e szeretet benne második természetévé vált. Tudja
mindenki, nincs érzelmünk állandóságára nézve semmi veszedelmesebb,
mintha kedvesünk sok költségünkbe kerül. A rendes fizetés elöli legszebb
érzelmeinket. A táblabiró tudta ezt, s ezért őrizkedett, hogy kedves
hazájával ily viszonyba ne jőjjön, legfelebb néha egy kis ajándék vagy
nagy igéret – ez az, mi szerelmünknek nem árt, s mire ő késznek
mutatkozott. Csatlósy tagja, sőt választmányi tagja vala majdnem minden
társaságnak. Azoknak egyike, kik a választmányi ülésekben meg nem
jelennek, s évenkinti aláirásukat meg nem fizetik, de minden névkönyvben
feltalálhatók, s így a számos részvétleneknek például szolgálhatnak.
Szóval Csatlósy egyike a legtiszteletreméltóbb egyedeknek, valóban
népszerű jellem, habár nem oly ritka, mint ennyi érdemei után
gondolhatnók.

Palaczky, volt főbiró, szintén érdekes egyéniség. Miután Solon azt, ki
az atheni polgárok között semmi párthoz nem tartozott, büntetéssel
fenyíté: ha e törvény Corpus juriusunkban állna, Palaczky jutalomra
számolhatna – mindig nemcsak egy, hanem valamennyi párthoz tartozván.
Senki nálánál nem tudta jobban, miként arra, hogy haladjunk, szükséges
egyszer jobb, másszor bal lábunkkal előre lépni; senki nem volt inkább
meggyőződve, hogy a természet, midőn két fület s pedig mindeniket fejünk
különböző oldalán s csak egy szájat adott, mely e két fül között áll,
arra akart figyelmeztetni: hogy hallgassunk jobbra s balra mindenre, mit
mások körülöttünk mondanak, de beszédünkkel maradjunk mindig a két
vélemény között. Szóval, Palaczky a világ legildomosabb embere volt.

Nem kis szerepet játszik ezeken kívül Talléros János, Porvárnak
millionárusa, kinek legalább kétszázezer forintja van, s ki
Taksony-megyében az új kor aristokratiáját, azaz a pénzaristokratiát
képviseli. Nevetségessé szoktuk tenni az aristokratiának ezen nemét épen
úgy, mint a régiebbet tiszteljük. Én nem látom át miért? A régi
aristokratiának kezdete homályos, s valóban nem egy család alig tudja
megmondani, kitől származik; nincs-e ez így újabb aristokratiánknál is,
hol senki nem tudja: a tőzsérnek apja vagy nagyapja hol szerezte az első
forintot, melyen roppant vagyona épül? Az első, ki nagy családokból
magát kitünteté, sokszor hires rabló volt, ki hatalmas karával egész
vidékeket rémülésben tartott. A tőzsér néha hires uzsorástól, vagy
csalótól, vagy tolvajtól származik. Nagy családok emlékei legalább
hazájok, de néha a világ történeteivel összekötvék; de nem úgy van-e az
pénzaristokratáinkkal is, kik egész vagyonukat az öt vagy három
percenteseknél szerezték. Nagy családok, ha valamely uralkodó meghal,
gyászt öltenek fel; de volt-e valaha királyoknál hasonló gyászolás
ahhoz, melyet Európa tőzsérei között Filep Lajos halálánál látni fogunk?
Nagy családok ivadékát néha arczvonásairól ismerjük meg; de nincsenek-e
jellemes vonásai a pénzaristokratiának is; azoknál különös hajlamokat s
szeszélyeket találunk, – ezeknél is; azok a nem-nemest néha megvetik, –
ezek azt, kinek pénze nincs – mindig; szóval a hasonlatosság tökéletes,
s csak észre mutat, ha Porváron az új aristokratiának képviselőjét a
főispán után leginkább tisztelik.

Még sokakat említhetnék, Zászlósy urat, ki mióta a diáknyelv divatból
kijött, elszomorodott nagyon, mert – mint mondá – e szerint egészen
hasztalanul járt iskolába. Egy mezei táblabirót, ki soha regényeket nem
irt, hanem szántatott, vettetett, pálinkát égetett és sőréket hizlalt, s
így egészen oly ember vala, ki a politikára kiképezte magát, miután
hihető, hogy egész életében gazdálkodva megtanulta, miként válhatik ez
is jövedelmezővé, legalább magára nézve. A megye főmérnökét, kinél senki
jobban tarokkozni nem tudott, s egy tudóst, ki úgy járva körül, mintha ő
valami különös volna, miután semmi másnak nem tarthatott, végre nagy
tudományosság hiréhez jutott; de a mint mondám, másokra kell biznom
mindezeket, s visszatérnem Tengelyi családjához, mely Porváron egészen
visszavonulva élt.

Tengelyiné kevés nappal, miután férje elzáratott, szintén Porvárra jött
s egy kis házban vevé lakását. A szegény asszony alig birta el keservét.
Erzsébet büszke vala férjére. Igaz, egy falusi jegyző feleségének
büszkeségre talán kevés oka lehet, de a tisztelet, melyben férje az
egész megyében állt, Vándorynak s egykor magának az alispánnak
barátsága, az általános bizodalom, melylyel majdnem mindenki iránta
viseltetett: feljogosíták őt, hogy emeltebb fővel járjon körül, mint más
jegyzők feleségei. A hová jött, mindenütt férje magasztalását hallá;
nincs becsületesebb ember a megyében, mint Tengelyi, – ez vala a
közvélemény, s ennek tudása Erzsébetnek jobban esett, mint ha
nagyságoltatnék. És most – férje tömlöczben, ocsmány gonosztettel
vádolva, kitéve oly veszélyeknek, melyekre csak borzadva gondolhatott. –
Erzsébet erős lelkű asszony vala; Tengelyi minden bajai közt benne
mindig támaszt talált, melynek szilárdságában bizhatott; de az, mi most
történt, több volt, mint a mit a szegény nő elbirhatott. Mintegy
elkábulva fájdalmában járt körül, kis háztartásának gondjai elveszték
előtte érdeköket, – leánya maga sem birá többé felderíteni kedvét, s kik
őt előbb ismerék, most résztvevőleg suttogták egymásnak, hogy Erzsébet
szerencsétlenségét túl nem fogja élni.

Egészen máskép hatottak e viszonyok Vilmára. Mint a virág, melyet minden
szellő ingat, s melynek a természet, hogy eltiportatástól megőrizze,
csak szépségét adta, – ilyen volt ő boldogabb napjaiban. Senki e szelid
teremtésben, mely a gyengeség minden szeretetreméltó tulajdonaival birt,
lelki erőt s szilárdságot nem keresett volna. Apjának szerencsétlensége,
s a kétségbeesés, melyben anyját látá, erőt adának neki, hogy azzá
legyen, mire szüleinek szükségök vala: vigasztalójok. Vilma meg vala
győződve apja ártatlanságáról, s erősen remélé, hogy az igazság ki fog
világlani nem sokára, de a helyzet, melyben e tisztelt férfit látá,
mélyen fájt szivének, annyival inkább, mert azt hivé, hogy
szenvedéseinek egyik oka ő maga. Éjtszaka ha észrevevé, hogy anyja
alszik, néha órákig térden állva kérte Istenét, hogy könyörüljön
szülőinek ártatlan szenvedésein; arczát vánkosával takarva sírt sokszor
reggelig, de mikorra anyja felébredt, Vilma már letörülte könyeit s
nyugodtnak látszott. Szinlelt derültsége néha megnyugtatá még anyját is;
s kik e hölgyet előbb ismerék, főkép kik a szenvedélyes keservnek tanúi
voltak, melylyel apjának szerencsétlensége őt az első pillanatokban
megragadta, alig magyarázhaták magoknak a változást, mely, mióta
Porvárra jött, rajta történt. Kevés ember tudja, hogy azon gyengeség,
melynek kútforrása a szív, erővé válik, mihelyt nem kedveseinek
kívánatai, hanem nagy viszontagságok ellen kell küzdenie. Az önző, ki,
hol érdeke vagy csak szeszélye úgy kivánja, a mindennapi életben
tántoríthatlanul ellenáll kedvese kívánatainak, gyáván enged, ha akarata
nagyobb erővel jő összeütközésbe; de kinek szivét szerelem tölti el,
arra a külvilág csapásai épen ellenkezőleg hatnak. Így edzé meg Vilma
szivét azon szeretet, mely mindent tenni képes, mert mindent tűrni kész,
s Ákos szerelme több boldogságot nyujtott neki, mint mit a világ minden
szenvedései tőle elvehettek. A szegény leány néha szinte
szemrehányásokat tett magának, hogy családja bajai között ily
szerencsésnek érzi magát.

Ha valaha fiatal ember, Ákos megérdemlé e szerelmet.

Van egy kor életünkben, hol mindenikünk megunva a bizonytalan
álmodozást, végre bizonyos czélt keres magának. Életünknek egyik
legkellemetlenebb időszaka ez; de miként ifjú testünk a tavaszi lázban,
úgy a lélek e betegségében fejlődik ki, mely alatt mindent, mit maga
körül lát, undorral tekint; – s Ákos e koron túl volt. Ha más
viszonyokban él, ha mindazok, miket apja körül lát, őt a pályától,
melyen amaz járt, vissza nem ijesztik, vagy ha Vilmát nem ismeri, talán
a közélet körébe vetette volna magát; hisz ki látja át ifjú korában,
hogy azon eszmék, melyekért lángolunk: szebbek, mint hogy azokat
valósítani lehetne; s hogy az, mit tevékenységünkkel a közélet mezején
elérhetünk, nem érdemli, hogy érte lelkesüljünk. Ákos más helyzetben,
mint sok jeles tehetség e hazában, valószinűleg szintén csak azon
fáradott volna, hogy azt, mi eszméiben magasabb, azon középszerűségre
szállítsa le, mely mellett sokakkal együtt járhat; hogy nagyszerű
érzeményeit hangos szavakra váltva, teli markokkal szórja ki az emberek
között; de a tapasztalások után, melyeket apjánál tett, Ákosnak ily
élethez kedve nem lehetett. Az ifjú többször jött érintkezésbe a
tömeggel, s a mit ilyenkor látott, nem buzdítá őt arra, hogy kegyei után
fáradjon. A tömeget szeretni vagy gyűlölni, becsülni, vagy bárminő
emberi érzelemmel viseltetni iránta, valóságos képtelenség, – gondolá
sokszor magában. – E lelketlen emberhalom, mely echoként közönyösen
szólal fel minden hangnál, csak elég erősen s azon helyről kiáltassék
feléje, melyre felelni szokott, nem érdemli, hogy szeressed vagy
gyűlöljed. Mint a homokoszlop, melyet a fergeteg a pusztán felkapott s
mely a vándor karavánt eltakarja; mint a lavina, mely midőn a bérczről
dörögve a völgybe zuhan, erdőt s falut magával ragad: ilyen e tömeg
mozdulataiban. Elem, melynek hatása fenséges, nagyszerű s borzasztó
lehet, de melynek akaratlan hatalmát becsülni ép oly balgatagság, mint
iránta megvetést szinlelni. A legjózanabb, vigyázni, hogy vele
érintkezésbe ne jőjj. Ákos úgy hivé, hogy ki egy szeretett lénynek
boldogítását tűzte élete czéljául, elérhetőbb, de nem kevésbbé szépet
választott magának, mint ki babérért fárad, s főkép miután Vilmát
szenvedni látá, kizárólag neki szentelte életét.

Az alispán maga nem ellenezte többé fia kívánatát, Ákos boldogságának
csak azon aggodalom álla útjában, melyet Tengelyinek még mindig
bizonytalan sorsa miatt érzett.

Kálmán osztozott barátjának ez aggodalmaiban, mégis soha ember talán
boldogabbnak nem érzé magát, mint ő ez egész idő alatt.

Etelka az utolsó történetek által ismerni tanulta ez ifjú jellemének
jobb oldalait. – A lelkesedés, melylyel minden alkalommal, hol valakit
elnyomatni látott, felszólalt; a férfias elszántság, melylyel, ha
segélye kívántatott, fellépett: elfelejteték hibáit, vagy inkább
meggyőzék Etelkát, hogy miután e földön teljes tökélyt találnunk nem
lehet, jobb olyanhoz ragaszkodni, kinek tévedései a főből, mint
olyanhoz, kinek hibái a szívből erednek. Igaz, hogy Kálmán vígabb
óráiban még most is lármásabb volt, mint azt az illendőség kíváná, s
minden szeretete mellett, melylyel Etelka iránt viseltetett, nem
győzheté le magát annyira, hogy sokszor az agarászatról ne szóljon, sőt
valahányszor az idő engedé, ne vadászszon, – de mindezen kis hibák
mellett Etelka rég el vala határozva, s az egész világ által Kálmán
jegyesének tekintetett, ámbár mostohája százszor mondá, hogy soha e
házasságban megegyezni nem fog.

Magára Tengelyire az, mit rabsága alatt szenvedett s tapasztalt, nem
maradt hatás nélkül, csakhogy e hatás, mint szilárdabb jellemű
egyediségeknél mindig, a helyett, hogy jellemét megváltoztatná, inkább
eddigi erényei s hibái megerősítésére szolgált. Olvasóim ismerik
Tengelyit. Azon egyediségeknek egyike vala ő, kiket a végzet nagyszerű
tulajdonokkal keskeny körökbe állított. Mint a tölgynél, mely sürű
erdőtől körülvéve szabadon nem nőhetett, a csomós össze-vissza görbült
ágakon a küzdelmek nyomát látni, melyekkel keskeny körén áttörni
iparkodott: úgy ily férfiaknál sokszor csak szögletességökön vesszük
észre, hogy tágasabb körbe valók, mint hol őket találjuk, – s nincs e
földön senki, ki szánakozásunkat inkább érdemlené, mint ezek. Egy nagy
taposó malom az élet, melyben ha lebukni nem akarunk, előre kell
iparkodnunk, s ezen emelkedési vágy, mely az egészt mozgásban tartja,
szükséges az egyesnek boldogságára is, de csak annyiban, a mennyiben a
legközelebbi lépéseknél túl nem terjed. Mint a tudományokban, úgy az
életben a legnehezebb, de egyszersmind a legszükségesebb kijelölni a
határokat, melyek közé munkásságunkat szorítani akarjuk, s ki ezt nem
teszi, mindig szerencsétlenné válik. Sokszor igazságtalan irántunk a
sors, s nem teljesíti legszerényebb kívánatainkat sem; s ha mi magunk
voltunk igazságtalanok követeléseinkben, mit várhatunk egyebet, mint
hogy ifjúságunk felette szép reményei később megboszúlják magokat? mit
várhatunk mást, mint hogy magunkon is tapasztalandjuk, miként az
embernek, nem annyira az, a mit vesztett, mint az, a mit el nem ért,
tölti fájdalommal keblét. Tengelyi érezte mindezt, s sokszor feltevé
magában, hogy felhagyva minden magasabb vágyakkal, tisztán saját körére
fogja szorítani munkásságát. E hazának átalakítása nem oly feladat,
melyet a tiszaréti jegyző magának kitűzhetne – így szólt sóhajtva, –
miért keressek ellenségeket magamnak, fáradságom nem vezethet
eredményhez. A gyöngy is csak akkor nyeri egész becsét, ha átfúrva sorba
fűzhető; az ember akkor ér legtöbbet, ha természetes sorából ki nem lép.
De nyugodtabb pillanatainak ezen gondolatai a szegény jegyzőnél csak
addig tartottak, míg valakinek elnyomatásáról vagy igazságtalanságáról
hallva, ismét új sikeretlen küzdéshez felhíva érzé magát. Azon
inpractikus emberek közé tartozott ő, kik soha átlátni nem akarják, hogy
mívelt századunkban az, ki az elismert morál parancsait mindig követni
akarja, s elfelejti, miként minden erkölcsi parancsnak számtalan
polgárilag parancsolt kivételei vannak, sokkal biztosabban jut
vesztőhelyre, mint a mennyek országába.

Főképen most, mióta új szerencsétlensége által szive elkeseredett,
Tengelyi még hajthatatlanabbá vált. Völgyesy tanácsa, s Vándory, sőt
Ákos kérései nem birhaták őt még arra sem, hogy Rétyvel csak szóljon.
Minden eszközt, melyet vádlottak igazolásukra használni szoktak, de mely
erkölcsi fogalmaival ellentétben állt, ő haraggal elutasított magától,
habár Völgyesy nem egyszer figyelmessé tevé őt a nehézségekre, melyeket
védelmének önmaga gördít elébe.

– Ártatlan vagyok – szólt ily alkalommal, – s az ki fog sülni, most vagy
később. Ha már be kell bizonyítanom, hogy nem vagyok gonosztevő, nem
fogom azt soha tenni oly eszközökkel, melyeket használva, önmagamat
lealacsonyítom.

Hasonló vitatkozásban találjuk a jegyzőt fiatal ügyvédjével most is.

Az alispán, mihelyt Porvárra jött, Tengelyit az alsó börtönből, hová
először záratott, azon szobába helyeztette által, mely, mint tudjuk,
eddig Rétyné eleségkamarájának használtatott. Mennyire a hely engedé, a
rabnak azon szerény kényelmek megadattak, melyekhez tulajdon házában
szokott, s melyek által helyzete, főkép miután családja látogatásának
akadály nem gördíttetett elébe, tűrhetőbbé vált. E szobának ablaka az
udvarra nyilt, s Tengelyi a vasrostélyokon át nézé a derült márcziusi
napot, melynek sugárai alatt a tetők hóborítékának végső fehér foltjai
lassanként leolvadoztak. Völgyesy a legnagyobb felgerjedésben járt a
szobában fel s alá.

– De gondolja meg, tisztelt barátom, – szólt emez szintén az ablak
mellett megállva, – mily megalázás lehet abban, ha Rétyvel egy pár
nyájas szót szól, vagy a főispánt, ki oly barátilag nyilatkozott minden
alkalommal, egyszerü levél által kéri, hogy perének döntése
elhalasztassék?

– És én mondom, hogy van benne megalázás; – válaszolt a jegyző
türelmetlenül. – Én nem fogok koldulni senki előtt, nem fogok kegyelmet
kérni senkitől, ártatlan vagyok, ítéljenek el, az az ő dolguk.

– De hisz nem szükséges, hogy kegyelemért kérjen, – szólt az ügyvéd
sóhajtva, – én nem kívánok mást, mint hogy csak barátságosan bánjék
velök, hogy azokat, kik részvétet mutatnak, magától el ne taszítsa, mint
minap Krivérrel s a főügyészszel tevé, kikből ismét ellenségeket
csinált.

– S minek köszönhetem e részvétet? – válaszolt a jegyző az előbbi
hangon. – Azt hiszi, ártatlanságomnak? Isten mentsen; ha a főispán
felőlem nem szól kedvezőleg, legnagyobb ellenségeim lennének s
ilyenekkel társalkodjam? Mikor Ádám a paradicsomban maga volt,
vadállatokkal mulatott; sokan akarták ezt tenni napjainkban is, de a
tapasztalás mutatta, hogy ily társalkodás nem marad bűntetlen. Rúgnak,
harapnak mind, legjobban tesz, ki tőlük őrizkedik.

– Édes Tengelyi uram, – szólt ismét az előbbi majdnem könyörgő hangon, –
gondolja meg a vád szörnyűségét, a következéseket!

– Fel fognak akasztani, le fognak fejezni, nemde? – mondá a jegyző
keserűen, ki vita között, főkép mióta szabadságától megfosztatott,
többnyire inkább szenvedélyét, mint belátását követé. – Tegyék, s
szálljon vérem fejeikre, nem az első ártatlan leszek, kit meggyilkoltak.
Végre így vagy amúgy, meg kell halnom egyszer, s rövid idő mulva emlékem
elvész az emberek között. A Lethe, mely a régiek szerint a halottak
országát az élettől elválasztja, nem csak azoknál, kik rajta keresztül
mentek, de az innenső parton maradottaknál is eltörli az emlékeket.

– És családja? – szólt Völgyesy fájdalmasan, – gondoljon családjára
barátom.

Tengelyi arczán mondhatatlan fájdalom kifejezése vonult át; kezével
takarva szemeit, egy ideig hallgatott. – Mit akar, hogy tegyek? – szólt
végre meghatásában remegő hanggal. – Azt kívánja, hogy Nyúzót térden
állva pártfogásáért kérjem? megvesztegetésekhez kell-e folyamodnom?
pénzért hamisan esküvő tanukat vásárlani, vagy más ehhez hasonló
eszközökhöz nyulni, melyektől undorodom? noha nem titok előttem, hogy
ilynemű perorvoslatoknak hatása sokkal nagyobb, mint azoké, melyekről
iskoláinkban tanulunk. Hazánkban a büntető-jog a homœopathia elveit
követi, s ki alávalósággal vádoltatott, néha csak az által segíthet
magán, hogy aljasságra vetemedik. Biráink itt Porváron fajunk keleti
származását akarják bebizonyítani, mely szerint tisztviselőhöz ajándék
nélkül senkinek közelíteni nem szabad. Én tudom mindezt; de kívánhatja-e
tőlem, hogy öreg napjaimra egész éltemet oly tettekkel gyalázzam meg,
melyeket megvetek?

– Ön fel van gerjedve, barátom; – mondá Völgyesy, a jegyzőt barátságosan
kezénél szorítva.

– Felgerjedve? – válaszolt amaz keserűen, – képzelje magát helyzetemben,
s mondja, maradhatok-e nyugodtan? Nagy reményekkel léptem az életbe,
bolondság volt, de ki tehet róla! mielőtt tapasztalásait reményeiből le
nem vonta, minden ember, kinek Isten lelket adott, úgy jár. Le kellett
mondani reményeimről; meggyőződtem, hogy Sysiphus, ki, a régiek szerint,
a hegyre fel egy sziklát hengerített, mely bizonyos magasságról mindig
visszagördül, előbb fogja bevégzeni munkáját, mint azok, kik a mindig
visszasülyedő népet aljasságából kiemelni akarják; hogy a danaidák
hordaja hamarább betelik, mint az igazságtalanság mértéke itt e földön:
– s egy kis kört választék életemnek. Hír és név nélkül akartam átmenni
e világon, fáradva szüntelen kis körömben, de csak erre szorítva
munkásságomat. Hány embernek élete hasonló az órához, melynek minden
kereke szüntelen forog, melynek lógonya ugyanazon helyen jár fel s alá,
s melynek más czélja nincs, mint hogy a mutató végső órájához jőjjön.
Így akartam élni én is, csak családom boldogítására, legfölebb hogy
azoknak, kik hozzám legközelebb álltak, néha valami jót tegyek, ez vala
egyedüli kívánatom, – s im, ezt sem kelle elérnem! Erzsébetemet
szerencsétlenségem sírba dönti, leányom hasztalan titkolja előttem
bánatát, én jól tudom, hogy mit miattam szenvedett, örökre el fogja
keseríteni; fiam talán megbecstelenített névvel lépend a világba, s most
végre még az kívántatik, hogy meggyőződésemet áldozzam fel! Ez több,
barátom, mint hogy nyugodtan elviselhetném.

– Barátom, – mondá Völgyesy meghatva, – nem fogja tagadni senki, hogy
becsületes ember önvétke nélkül soha szomorúabb helyzetbe nem jutott,
mint ön; de én csak azt állítom, hogy abban, ha a főispánt és Rétyt
kéri, hogy perének eldöntése elhalasztassék, nincsen legkisebb
megalázás, sem más valami, miért e lépést tenni vonakodhatnék.

– Ha ítéletem elhalasztását kérem, mi más ez, mint világos elismerése
annak, hogy ügyem igazságában nem bízom – válaszolt Tengelyi fejét
rázva.

– Mondja inkább – vágott szavába Völgyesy, – elismerése annak, hogy a
szükséges körülmények még perében eléggé felvilágosítva nincsenek.
Magunk kénytelenek vagyunk megvallani, hogy a mint a dolgok most
állanak, minden bűnjelek ellenünk szólnak. – A közvélemény Tengelyi úr
mellett nyilatkozik, jelleme annyira ismert, hogy habár a körülmények
puszta előadásán kívül ennyi vádak ellen semmi bizonyítványokkal nem
léphetünk fel, mégis a legnagyobb rész ártatlanságán nem kétkedik. Ha
esküdtszékeink volnának, ma ítélet alá bocsáthatnók a pert, de birák
csak a perben előadottak szerint mondhatják ki ítéletöket, s így
elmarasztalásnál jelenleg alig várhatunk egyebet. Idővel ki tudja, mily
körülmények fejlődhetnek ki. Talán a zsidó, ki most typhusban halálán
fekszik, kiépül, s igéretek által arra birható, hogy igazat valljon;
talán Violának jöhetünk nyomára, s akkor az egész vád magában
elenyészik; talán –

Itt az ügyvédet az öreg János szakítá félbe, ki a nélkül, hogy valaki
jöttére ügyelne, a beszélgetés alatt a szobába lépett s annak utolsó
részét hallá. Az alispán engedelmével tudniillik és Ákos kérésére azon
kevés szolgálat, melyre Tengelyinek tömlöczében szüksége vala, Jánosra
bízatott, s az öreg huszár naponként tízszer jött, s ha más dolog nem
volt, s a jegyzőt magányosan találta, pár vigasztaló szóval akará
deríteni fogságát. Voltak pillanatok, hol e szerfölötti buzgalom
Tengelyinek terhére esett, de még akkor is a jószivűség, mely a vén
huszár minden szavából kitünt, elfelejteté beszélgetéseinek
unalmasságát, s Tengelyi nem egyszer mondá, hogy soha nemesebb szivet
nem ismert, mint mely e bérruha alatt dobog.

– Hát kérem a teins urat – mondá az öreg huszár az asztalhoz közelítve,
mely mellett Tengelyi Völgyesyvel szólt, – csakugyan igaz volna-e, hogy
ha Violának nyomára jöhetünk, a nemzetes úr vádja alól felmentetik?

– Nem szenved kétséget – mondá Völgyesy, – csak Viola kerüljön kezünkbe.
Ha ő, mit eddigi magaviselete után remélhetünk, Macskaházy
meggyilkoltatását bevallja, ügyünk meg van nyerve.

– De hát akkor – szólt a huszár gondolkozva – fel kellene keresni
Violát.

– Mióta Tengelyi úr itt van – mondá Völgyesy sóhajtva, – azon fáradunk.
Kiadattuk a parancsot minden szolgabirónak, irtunk minden megyébe, de
hasztalan! nem tud senki nyomára akadni.

– No, így nem is csuda, ha nem akadnak nyomára; – válaszolt a huszár
fejét csóválva. – Dobbal verebet fogni! Viola nem lesz bolond, hogy
szolgabiró elébe álljon.

– De mit tegyünk? tud-e kend más módot? – kérdé Völgyesy.

– Tudok biz én – felelt János, – pedig nincs is más mód a világon. Ha
valaki lopott portékára vagy zsiványra akar akadni, csak megint
zsiványnál jöhet nyomára. Violát ismerőseinél kell keresni, azok
bizonyosan tudják, hol van.

– Liptáknét kérdeztük; kérdeztük Peti czigányt, – szólt Völgyesy.

– No, a mi a czigányt illeti, – vágott szavába az előbbi, – fogadni
mernék, hogy a vén kópé ma oda vezethetne, ha akarna; de ki tudja, nem
volt-e magának is valami része fiscalisunk halálánál? és azután Violának
mindig jó embere volt. Azt gondolja magában: a nemzetes úrnak sok
pártolója van, s nem sok baja lesz; s ha Viola a vármegye kezére kerül,
felakasztják.

– A mi azt illeti – mondá Völgyesy, – Peti tudja, maga az alispán mondta
neki, hogy Viola statarium elébe kerülni nem fog. Ha pedig rendes biró
elébe állíttatik, miután Macskaházy meggyilkoltatásán kívül semmi
nagyobb gonosztettet nem követett el, s főkép miután a halálos félelmet
már egyszer kiállta, jót állok, hogy halállal nem fog büntettetni.

– A teins úr jót áll, de Peti nem hiszi, – szólt a huszár, – legjobb
barátját, hol akasztófáról van a szó, senki az előljáróságnak feladni
nem fogja, ha mindjárt az egész vármegye jót áll is, hogy nem lesz
bántása; de vannak mások –

– De kicsoda? – kérdé Völgyesy.

– Hát teins uram – válaszolt a másik, – akármelyik a zsiványok közül, a
kiket itt fogva tartanak. A becsületes emberek nem ismerik egymást, de a
zsiványok mind egy compánia. Itt van, példának okáért, a főfiscalis
úrnak konyhás rabja, Csavargós Gazsi, bocsássák azt szabadon, csak
két-három hétre. Én magam elmegyek parasztruhában vele, jót állok, hogy
el nem hagyom szökni, s ha Violát nem hozzuk magunkkal, nem bánom, ne
hígye senki, ha elmondom, hogy megvertük a Ferkót Aspernnál.

Völgyesy, mint megyei ügyész, ismeré a szoros összeköttetést, melyben
tömlöczrendszerünk mellett rabjaink szabad társaikkal maradni szoktak, s
melynél fogva a gonosztetteknek egy része a tömlöczben terveztetik és
senki ellopott portékáihoz csakugyan nem juthat, ha irántok nem a rabok
között tudakozódik, s azért János tanácsát oly jónak tartá, hogy a
konyhásrab elbocsátására való engedelmet az alispánnál még ma
megszerezni igéré, úgy hogy Jánossal már holnap reggel elmehessen.

– Jobb lesz még ma éjtszaka; – mondá János kis gondolkozás után. – Ha
valaki a rabok vagy hajdúk között Csavargóst velem elmenni látja, holnap
estéig valamennyi zsivány az egész megyében megtudja. Espionnak
tartanak, s nem akadunk rá Violára soha többé.

Völgyesy helyeslé óvakodását.

– És ezután követem alássan – folytatá a huszár egy kissé zavarodtan, –
nem mintha a nemzetes úron nem segítenék szivesen, Isten látja lelkemet,
mindent tennék, hogy ez átkozott tömlöczből megszabadítsam: de hát a
szegény Viola is ember, és aztán a felesége is áldott teremtés, meg a
gyerekei oly szépek s úgy tépték bajszomat s bácsinak neveztek, – teins
uram, nem akarnék munkás lenni abban, hogy apjokat felakaszszák. Más
büntetés akármi, de halál, teins uram, az furcsa dolog.

Völgyesy ismétlé az előbb mondottakat, melyeknek helyességét végre a
huszár maga is átlátá.

– No, ha úgy van, teins uram, – mondá bajszát pödörve, – és miért ne
volna úgy, főkép, ha még a viczispán úr is meg fogja igérni – hisz a
teins uraktól függ, kit akasztanak fel – ne legyek becsületes ember, ha
Violát magammal nem hozom. Neki is szegénynek, jobb, ha strafját
kiállja; s hogy feleségének s gyermekeinek bajuk ne legyen, arról majd
az én uram gondoskodik. No csak ereszszék ki velem Gazsit, s hallani
fognak az öreg Jánosról nem sokára. Hej, furcsa commandókkal mentem én
ki életemben, s mindig becsülettel jöttem haza. Nem kell mindjárt
lemondani a világról. – S ezzel a huszár elment. Völgyesy s Tengelyi még
egy ideig e lépés valószínű sikeréről szóltak, melyhez az elsőnek sok, a
másodiknak igen kevés bizodalma volt; végre az ügyész, barátjának kezét
szorítva, elment, hogy az alispánnal a konyhásrab szabadon bocsátása
iránt beszéljen.

Tengelyi az emberi élet bámulatos bonyodalmairól gondolkozott. Ki áll
oly magasan, hogy előre mondhatná: Ezen ember, kit megvetek, sorsomra
soha befolyással nem fog birni! Miként a legnagyobbszerű tények néha a
legkisebb körülményeknek következései: úgy a legszerényebb körökben
elfolyt élet néha a legnagyobb világtörténetekkel áll összefüggésben; s
lehetnek, sőt vannak bizonyosan számtalan esetek, hol egy vagy más
valaki nem válik szabóvá, ha Napoleon Sz.-Ilona szigetére nem jő. Ki
ismeri az összefüggést, melyben az emberek élete egymással áll, s mely a
jónak és gonosznak, a magasan álló s az alávalónak sorsát egymástól
feltételezi? bizonyos csak az, hogy nincs hang oly távol álló, mely
életünk harmóniájával nem vegyülhetne, vagy azt nem ronthatná meg, – s
miért vagyunk hát büszkék?

[Illustration: Tengelyi az emberi élet bámulatos bonyodalmairól
gondolkozott.]



XXXVI.

Martius hónapig jöttem elbeszélésemmel, s kik Porváron, vagy talán más
megyei fővárosokban megfordultak, tudják, hogy az évnek ezen szaka az,
melyben tömlöczeinkben legtöbb halálozások történnek. Arra, hogy az év,
melyben történetünk játszik, e részben másoktól különbözzék, nem tudok
okot, miután a tömlöczök téli hónapokban, hol mindenki melegebb lakást
keres, az idén szint oly nedvesek s tisztátlanok voltak, mint máskor, s
így csak természetes, ha most, midőn elbeszélésem úgy kívánván,
olvasóimat a börtönökbe visszavezetem, lakóik között az évenként
uralkodó typhust találják. Porváron a dolgok ezen állapotján senki nem
ütközött meg, ép oly kevéssé, mintha például azt jelentenék, hogy
valamely adószedő pénztára sorvadásban szenved, mert hisz mindennek
megvannak természetes betegségei, a tömlöczöknek szintúgy, mint a
pénztáraknak, s az egész megye – az orvosokat is ide értve – valóban
stoikai nyugalommal látá a tömlöczi koporsót, mely naponként néha
kétszer-háromszor mindig új halottal a megyeház udvarából kivitetett.

Regényemnek egy nagy hibája az, hogy felette sokat okoskodom; néha
szinte megsajnálom olvasóimat. Nem tudja nálamnál senki jobban, mennyire
boszantó, ha az iró, történetének fonalát elhagyva, minden perczben
okoskodni kezd. Egy ismerősömmel a hegyek között jártam egyszer. Jó,
becsületes ember volt, ki a természeti tudományokból éppen annyit
tudott, a mennyit egy pár óra alatt kényelmesen elmondhatott, s így a
tudósoknak azon neméhez tartozott, kik tudományukat, mint a nyári ruhát,
nem hasznukért, de csak azért szerezték meg, hogy tisztességesen
megjelenhessenek s minden alkalmat megragadnak, hogy magoknál
tudatlanabbakat bámulatra ragadjanak. Ezen érdemes férfiú, noha csak
azért indultunk egymással útnak, hogy a legmagasabb csúcsok egyikéről a
napot lealkonyodni lássuk, minden tíz lépésre megállt s egy növényt
szakítva le, a botanikáról, vagy egy követ emelve fel, a mineralogiáról
szólt. Nem boszankodtam életemben soha inkább. – S im most pár évvel
később szintúgy cselekszem olvasóimmal. Azért követnek, hogy oda
vezessem, hol Ákost és Vilmát, mint boldog házaspárt, az oltárnál
láthassák, s én minden lépten feltartom s magyarázatimmal untatom őket.
De ki tehet róla! minden embernek megvannak hibái, (Vándory a
jótulajdonokról is azt hiszi), vagy talán azt is mondhatnók: élete
különböző korszakaiban minden ember átmegy a hibáknak majdnem minden
nemein, s alig mondhat embertársai ellen oly valamit, mit néha magára is
nem alkalmazhatott volna; az enyém jelenleg a felette sok okoskodás, –
nem segíthetek rajta! Tudom, sokszor oly dolgokat mondok el, melyeket
nálunk mindenki ismer s így nem regénybe valók; azt is tudom, hogy az
emberek az igazságot, mint az aranyat, akkor becsülik leginkább, ha elég
lágy s mindenfelé csavartatható, mire sokszor nem elég figyelemmel
voltam; – több szerelmes jelenetet kell vala leirnom, melyekből ifjú
olvasóim mint egy új Kniggéből megtanulhatnák, miként viseljék magokat
bizonyos körülmények között; néhány nagylelkű tett is emelte volna művem
becsét, s kétségen kívül egy fejezet, hol, mint az angol lordok
szinművekben aranyokat, úgy személyeim a nemes érzelmeket zacskónként
szórták volna: száraz mindennapi előadásimnál több hatást tesz. Tudva
való dolog, hogy a regény bajszos férfiak- s főkötős asszonyoknál csak a
gyermeki mesét pótolja, mely akkor legkedvesebb, ha az, mi benne
elmondatik, sehol a világon fel nem található. – Én mindezt tudom, s
százszor mondám el enmagamnak, de hibáim megjavítása, melyet magamban
százszor föltevék, soha sem sikerült. Úgy tartom, Archimedes mondá, hogy
új világot tudna építeni, ha csak egy pont adatik neki, mely a miénken
kívül fekszik; én nem birok ily ponttal; ki kívánhat más világot tőlem,
mint melyben élek, mely minden gondolatom s érzelmeimet lekötötte,
melyen kívül még képzelmi tehetségem sem otthonos? Ha Danton engem
kérdez vala, hazánkat magunkkal vihetjük-e czipőnk talpán? azt feleltem
volna, hogy igen. Elviszszük magunkkal hazánkat czipőnk talpán, sőt, ha
midőn elmenénk, czipőnknek talpa sem volt, vagy épen mezitláb indultunk
útnak, elviszszük mindenütt magunkkal, még az álmok országába, még a
szabad költészet körébe is. Én legalább nem vagyok eléggé költő, hogy
még akkor is, midőn művemet alkotom, a szomorú valót elfelejthetném, s
ha olvasóim nem bocsátanák meg e gyengeségemet, minden, mit tehetek,
csak az, hogy hibáimat bévallom s javulást igérek.

Im a jelen esetben a porvári tömlöczben naponként történt számos
halálozásokról szóltam. Volt-e valaha szebb alkalmam orvosi
rendszerünkről beszélni? A gondolatok természetes fonala oda vezetne, s
szebbnél szebb adatokat sorolhatnék el, melyekből olvasóim talán bámulva
látnák, mi rendkívüli módokon gondoskodunk betegeink gyógyításáról.
Egész orvosi policziánk rendszerét adhatnám elő, s meggyőzhetnék
mindenkit, hogy boldog földünk a policziának ezen nemétől, mint
egyáltalában minden nyilvános policziától, egészen ment. – De legyőzöm
hajlamomat s nem mondok semmit; vajon nem nagy önmegtagadás-e ez? főkép
miután a taksonyi főorvosban oly egyeddel ismerkedhetünk meg, ki
többször életében megmutatá, miként semmi a világon nincs, mi kevesebb
alkalmatlansággal, sőt néha annyi haszonnal járna, mint ha orvosi
tekintetben kiadott rendelések betű szerint megtartatnak.

Pár évvel ezelőtt az ország nagy részében marhadög uralkodott. Felsőbb
rendelés következtében Taksony vármegye is elzáratván, minden idegen
marhának behajtása büntetés alatt tilalmaztatott. Mi történt? A
főbiráknak egyike ugyanakkor a szomszéd megyében marhát vesz s azt haza
akarja hajtatni. A megye határánál felállíttatott biztos és őrök e
marhákat nem akarják beereszteni, s a főbiró azon kellemetlen helyzetbe
jő, hogy ámbár ökreit máskor néha szomszédai határán is legeltette, most
még arra sem nyerhet engedelmet, hogy azokat tulajdon mezejére hajtsa. A
birtok szentségét annyira sértő állapot azonban nem tartott sokáig. A
főorvos tudniillik, látva, hogy a felsőbb rendelésben csak idegen
marhának behajtása tiltatik, meggyőződvén, miként oly ökrök, melyek a
megye egyik főbirája által megvétettek, idegeneknek józanul nem
mondhatók, azonnal megadá az engedelmet. Egy más alkalommal, s részint
talán ennek következésében, mert akkori tette a helytartótanács által
rosszaltatott, a főorvos tizennégy nappal a porvári vásár előtt
indítványt tett a gyűlésen, hogy miután már több esztendőn át a marhadög
mindig e hónapban ütött ki, a megye a vásár hetében elzárassék. A
szomszéd megyékben akkor ugyan nem volt dög, azonban bizonyos, hogy a
taksonyi földesurak ökreit soha jobb áron Porváron el nem adták, s a
főorvos ritka közkedvességet szerzett magának.

Sok ehhez hasonló tetteket adhatnék elő, melyek által a taksonyi főorvos
magának közkedvességet szerzett; azonban csak a legszükségesebbnek
elmondására akarok ezentúl szorítkozni, s ezekhez a kritika főszabályai
szerint jellemeimnek motivatiója tartozik, azaz a jelen esetben
megmutatása annak, miért lett főorvosom épen Taksony-megye főorvosává?

Egyik legnagyobb nehézsége minden magyar tárgynak – s ez talán oka,
miért választják iróink annyiszor a külföldet történeteik szinhelyéül –
abban fekszik, hogy alig találhatunk olyat, mely alkotmányos kérdésekkel
a legszorosabb összeköttetésben nem állna. Nálunk a politika valóságos
mindennapi kenyerünk, melylyel mindenik él, és sok, kinek semmi más
eledele nincs, néha gyomrát is elrontja; nincs tárgy, melynek
megértésére államtudományi ismeretekre szükség nem volna, s nem
szólhatok, például, főorvosomról a nélkül, hogy Taksony-megyének
alkotmányos állásáról említést ne tegyek. Tudja mindenki, hogy a
főorvosnak ki által történendő kinevezése megyei szerkezetünk controvers
kérdései közé tartozik. Azt hiszi talán valaki, arról foly a vita:
vajjon a megyei orvosok a magyar egyetem orvosi kara vagy az ország
főorvosa által neveztessenek ki? Isten ments meg! Megyei autonomiánknál
fogva csak a főispáni kinevezés s a tisztujításon történendő választás
között lehet kérdés, s ennek eldöntése annyival nehezebb, mennyivel
bizonyosabb, hogy igen sok magában józan ember lehet a világon, ki az
egyikre oly kevés okot talál, mint a másikra.

Midőn a jelen főorvos előde meghalt – az egész vidéken híres ember volt,
ki vadászaton még madarakat is nyúlseréttel lőtt, s minden betegeinek
ugyanazon labdacsokat adá be, az eredmény mindkét esetben hasonló vala,
azaz a kisebb madarak és betegek szerencsésen átcsúsztak, – midőn,
mondom, ezen úri ember meghalt, e kérdés természetesen ismét szőnyegre
került. A főispán azonnal egy igen kitünő fiatal embernek igérte e
hivatalt, kinek minden tekintetben jó conservativ elveit ismeré, ki
tanári oklevéllel birt, öt esztendeig egy úri házban mint nevelő
szolgált, s magát ez idő alatt igen kitünteté, a Szép mulatságokban egy
pár költeményt s rejtett szót is közlött, egyébiránt római katholikus
volt. Taksony rendei választási joguknál fogva azonban mást neveztek ki.
Igaz, nem ismerte senki a megyében, de mondatott, hogy francziául s
angolul tud, azonkívül a selyembogártenyésztést is tökéletesen érti,
több külföldi gazdasági egyesületnek tiszteleti tagja, nemcsak az orvosi
tudományt, hanem Patakon a just is elvégezte, s azonkívül született
református. Az egész megye ily körülmények között természet szerint két
pártra oszlott, s egy évnél több mult, mielőtt a viszongások, melyek a
rendek s kormányzójok között támadtak, ismét kiegyenlíttettek, mi csak
akkor történt, miután mind a főispán, mind a megye kijelöltje önként
lemondottak, s a vitatkozó részek egy harmadikban, azaz a jelen
főorvosban megegyeztek. Mint lutheránusnak, vallási fogalmai sem a
főispán nézeteivel, ki kálvinistát nem akart, sem a rendek kivánataival,
kik teljességgel nem akartak pápistát, összeütközésbe nem jöttek,
azonkívül nem lévén sem conservativ, sem másféle elvei, az új főorvos
minden párthoz egyenlőn közel állt, nem nevelt soha senkit, nem tudott
sem francziául, sem angolul, nem értette a selyemtenyésztést, nem irt
verseket, nem is volt tagja semmi külföldi vagy belföldi társaságnak, s
így egészen arra születve, hogy az ellenkező pártok szavazatait
egyesítse, s mint Taksony-megyének békeangyala lépjen fel.

A főorvos, mint olvasóim látják, már első föllépése által egész
Taksony-megyét a törvényhatósági élet legközönségesebb s egyszersmind
legnagyobb bajából, azaz belső viszongásaiból gyógyítá meg. Lehettek,
kik e szerencsés eredménynek érdemét nem egészen neki tulajdoníták, de
míveltebb emberek tudják, hogy a főorvosnak e megyei nyavalya
megszüntetésére nézve legalább épen annyi érdeme van, mint sok nagynevű
collegájának leghiresebb gyógyításainál, s már ez első föllépés orvosi
híre megalapítására elég lehetett volna, ha tudniillik egy tény, bármi
nagyszerű, mai világban arra, hogy híressé váljunk, elég lehetne. A
históriában nevet szerezhetünk magunknak egy nagy tett által, mint azt
Mucius Scaevola, Horatius, Cocles, Curtius és számtalan példa mutatja, –
az életben ez nem elég. A multnak nagy férfiai nyugodtan állhatnak magas
talapjaikon, melyekre az idő által helyeztettek, s Brutus, ha tőrét soha
nem mozdítja is többé, híres marad mindörökre; de ki még emberek között
él, csak ha szüntelen tolakodik s lármáz, emlékeztetheti e szüntelen
mozgó tömeget jelenlétére.

Ki néhány irodalmi hírességet ismer, azonnal át fogja látni állításom
helyességét. Azt hiszi valaki: arra, hogy magunknak az irodalomban nevet
szerezzünk, egy oly munkára van szükségünk, mely a lángésznek bélyegét
hordja magán s melynek minden lapján mély gondolatokat vagy fenséges
érzelmeket találunk? Isten ments meg! Mi az, mi utczáinkon világít? a
csillag-e vagy az olajlámpa? Amaz tisztábban ragyog, öröklő változatlan
szépségben lövelli ránk sugárait, amaz magasan áll; de az olajlámpát
közelebb érjük, láthatjuk mécsét, világát, sőt füstjét, s végre nincs
nap, hol nem gyújtatnék meg újra. A csillagot elfelejthetjük, a lámpa
még szagával is jelenlétére emlékeztet, csak, mint mondám, mindennap
meggyújtassék, – az irodalmi híresség megszerzésének egész titka ebben
fekszik. Olvasóim, ha e kincs után vágyódnak, oktatásomat követve,
bizton elérhetik.

Irjon akárki közülök néhány versecskét, mindeniket más zsebkönyvbe, vagy
folyóiratba, hogy neve többször forduljon elő. Minden egyes versecskéről
egy barát különböző folyóiratokban kedvező vagy legalább oly birálatot
ád ki, melyben némely hibák erősen megrovatnak, de mint a genialitás
óriási botlásai adatnak elő. Ily kritikák antikritikákra adnak alkalmat,
ezekre ismét felelni kell, botrány támad, s a ki a versecskét irta,
híres férfiú. Hogy nevét fentartsa, csak kevés kell már. Néha munkáinak
új jelentése, néha ismét egy kis irodalmi botrány vagy birálatocska; ki
egyszer feljutott, mennyivel könnyebb, annyival kevesebb fáradsággal
fentarthatja magát a hír ingó hullámain; csak a mint mondám, neveztetni
magát akárhogy, akárki által s mikor, csak neveztetni magát, ez az egész
mesterség. A vakondok, ki a földet egy sokaktól járt ösvény közepén
feltúrta, inkább emlékezteti tevékenységére az átmenőt, mint Achilles
távol fekvő nagyszerű tumulusa által.

Az iró s orvos munkássága között vannak bizonyos hasonlóságok, – innen
van, hogy orvosok, kik saját tudományukban elismerést nem találtak, oly
szivesen vetik magokat az irodalomra, – egyik az emberi nem erkölcsi,
másik anyagi hibáinak megjavításával fárad, mindketten többnyire hasonló
sikerrel; a hír megszerzésére nézve azonban az orvos nem követhet jobb
utat, mint melyet irodalmi dicsőség után vágyódó olvasóimnak ajánlék.
Magáról beszéltetni: ez a mód, mely által orvosok nevet szerezhetnek, és
senki a taksonyi főorvosnál mesterségének ezen részét jobban nem érté.
Neki minden évben legalább tíz halálos betege volt, ki mind meggyógyult.
Minden kiépülő szivesen hallja, hogy veszélyben forgott, s így az
orvosnak ily alkalommal alig van szüksége másra, mint hogy ha betege
csudálatos megmentéséről beszél, ellent ne mondjon. Neki évenként a
hazai s néhány inkább olvasott külföldi lapokban többször nyilvános
köszönet mondatott, – s ily hálanyilvánítások természetesen annyival
több hatást tettek, mert mindig egészen ismeretlen emberektől jövén,
mindenki látá, hogy nem a magasztalt tanár valamely barátja által
nyomattak az ujságba. Neve dicsőitésében a homoeopathák, aleopathák,
hydropathák, sőt azok is, kik az orvosi tudománynak legbiztosabb
vezérfonalát az alvajárók tanácsaiban keresik, egyenlő lelkesedéssel
részesültek. A főorvos minden betegét azon rendszer szerint gyógyítá,
melyet maga kívánt, s így nemcsak azon kellemetes helyzetbe jutott, hogy
betegei, ha bajuk történt, csak magokat okolhaták, de mindig védőkre is
számolhatott. Ha a beteg érvágás után halt meg, a homoeopathák egy
hanggal csak a beteget vádolák, ki teljességgel aleopathikus rendszer
szerint akarta magát gyógyíttatni, míg ott, hol az érvágás elhagyatott,
az aleopathák minden bajt csak a homoeopathia káros hatásának
tulajdonítának. Ha a főorvos ezen szép tulajdonságaihoz hozzá számítjuk,
hogy minden hypochondrikus agglegénynek azt javaslá, hogy megházasodjék,
kisasszonyoknak soha a tánczolást meg nem tiltá, s minden gyengélkedő
nőt, ki tőle tanácsot kért, nyáron át valamely fürdőbe küldött, a
férfiaknak, kiket homoeopathikus rendszer szerint gyógyított, a
pipázást, az aleopatháknak legkedvesebb ételeiket, s a hydropatháknak a
bort megengedé: nem bámulhatja senki a közbizodalmat, melyben ez ildomos
férfi Taksony és a szomszéd megyékben részesült.

Ragályos betegség próbaköve minden orvosnak. Hol a nyavalya az orvost,
ki ellene küzködik, száz halállal fenyegeti, hol kötelességét
teljesítve, minden pillanatban veszélynek teszi ki életét, melynek
nagyságát senki önmagánál inkább nem ismeri: ez a pillanat, hol az orvos
azon nagyszerű bátorságnak s önfeláldozásnak példáját adhatja, melyhez
csak emberszeretet lelkesíthet. – Én ismerek ily férfiakat. – A typhus,
mely most a tömlöczben uralkodott, hasonló alkalmat adott a porvári
főorvosnak is, s meg kell vallani, hogy ő most hiv maradt jelleméhez, s
legfőbb kötelességét, mely főorvosra nézve ragályos betegségeknél az,
hogy a nyavalya elterjedését akadályozza, pontosan teljesíté, s nehogy a
ragály általa, ki naponként minden előkelőbb házaknál megfordult,
másokkal közöltessék, betegeit inkább – nagy önmegtagadással, mert mily
orvos ne örvendene, ha sok beteghez juthat – egészen magokra hagyá, mi
által egyszersmind az éretett el, hogy a porvári rabok egészen a
természetre bizattak s a gyógyszertári számadás felette nagyra nem nőtt;
ennyi gondjára bízott beteg mellett, kik közül naponként egynéhány
meghalt, a főorvost senki hibás gyógyítással nem vádolhatá s érzékeny
szive sok fájdalomtól kiméltetett meg.

A porvári tömlöczök – mint olvasóim tudják, – azok által legalább,
kiknek számára építtettek, nem tartattak felette kellemetlen
lakhelyeknek. A rokonszellemű társaság, bor, pálinka, kártya, ének s
beszélgetés, főképen téli időben oly tökéletesen kipótolák a szabadság
élvezetét, hogy Taksony-megyének nemes és nem-nemes lakosai között több
olyan találkozott, ki őszkor addig iparkodott, míg magának télre a
megyeház ezen részében lakást szerezhetett. De ki e helyt most látá,
borzadott.

A tömlöcznek ugyan külön kórháza volt. A megye rendei nem akartak
ellentállani felsőbb parancsoknak, azért egy szobában a beteg rabok
számára hat ágy állíttatott fel. E kórház, ámbár közönségesen csak
ötszáz rab volt a háznál, többnyire telve volt, s gondolni lehet, hogy
ragályos nyavalya idejében a betegek elkülönözése ily korház mellett
lehetetlenné vált, s mindenik ott maradt, hol a betegségtől eléretett.
Nem volt börtön, melynek lakóit egy hónap óta a halál nem kevesítette
meg. A felső tömlöczökből, hol harmincz, sőt nyolczvan rab együtt
tartatott, néha reggel két-három hullát vittek ki. Lenn, hol a mirigy
még gyilkolóbbnak látszott, egyes börtönkamarák lakói, egy-két
szerencsétlent kivéve, kihaltak.

A rabok között tompa kétségbeesés uralkodott. A legbátrabbat borzadással
tölté a halálnak képe melyet mindenfelől látott, s magok a hajdúk, kiket
szolgálatuk naponként egy párszor a tömlöczbe vezetett, ha dolgukat a
lehetőségig sietve elvégezték, borzadással szóltak azokról, miknek tanui
voltak. A tömlöczök, honnan máskor víg lárma s dorbézolás hallatszott
fel, most közönségesen néma csendben álltak. Az ablakokon át, melyek az
utczáról le világítának, esténként egyházi énekek hallatszottak, s a
szomorú kar, mely mintegy a föld mélyéből hangzott fel, rémüléssel tölté
az átmenőket. Néha éj közepett, ha minden egyéb hallgatott, az őr a
rabok imádságát hallá, s ha ez elhangzott, ismét csend lőn, mint a
sírban. A rabok ritkán s akkor is suttogva beszéltek egymással. Ha a
hajdúk reggel a tömlöczökbe jöttek, hogy azokat, kik még egészségesek
maradtak, egy fél órára az udvarra ereszszék, a vasrostélyokhoz
támaszkodva találták őket. Mindenki rimánkodott, hogy csak tömlöczét
nyissák fel mentül elébb, nehogy a szerencsés pillanatokból, melyeket
Isten szabad ege alatt tölthet, csak egyet is veszítsen. Voltak esetek,
hol azok, kiket a betegség már megragadott, nem tarthatva fel magukat
önlábaikon, társaikra támaszkodva, végső erővel vánszorogtak fel a
lépcsőn, hogy csak még egyszer szíhassák be a tavasz éltető levegőjét. A
lenn maradottak, kik a betegségen keresztülmenve gyengeségök miatt e
gyönyörben nem részesülhettek, szomorúan néztek boldogabb társaik után,
míg ezek közül néha egy pár visszatért, hogy szerencsétlen pajtásukat
felvigyék.

A börtönök elsejében mindjárt a lépcső mellett több másokkal két testvér
vala elzárva. Pásztorember mindkettő, becsületes szüléknek gyermekei,
kik midőn egy nagyrészint betyárságból elkövetett bűntettért esztendei
fogságra ítéltettek, csak azon egyet kérék ki kegyelmül, hogy egy
börtönbe zárassanak. E testvéreknek egyike, a fiatalabbik, még félig
gyermek, mindjárt az első hetekben megbetegedett, és soha anya gyermekét
nem ápolá oly gondosan, mint e szerencsétlen most bátyja által
ápoltatott. Ő vala az, ki öcscsét a bűntett elkövetésére birta, kinek
kedveért az a börtönbe került, s most halni lássa tulajdon testvérét,
kinek akaratlanul gyilkosává vált? Betegsége kezdetén valahányszor hajdú
jött, az Istenre kérte, hogy hívjon öcscséhez orvost, vagy hogy vigye ki
a tömlöczből s kérje az alispánt, hogy ő, az idősebb s vétkesebb,
állhassa ki a büntetést mindkettőjökért. – Tartsanak itt két esztendeig,
ha kell, halálom órájáig, csak e szegény fiút ereszszék ki, ártatlan,
csak én csábítottam el; – így rimánkodott összekulcsolt kezekkel a
hajdú-káplár előtt, s ez érzéketlen embernek szemei néha könyekkel
teltek, midőn kéréseit hallva, azt kelle felelnie: hogy nem
teljesítheti, mert a teins vármegye azt rendelte, hogy a meddig a
betegség tart, nehogy az tovább terjedjen, senkit a tömlöczből
kiereszteni nem szabad. – Később, midőn öcscse felgyógyulásához reménye
nem vala többé, a szerencsétlen nem szólt senkivel. Hallgatva ült ott,
ügyelve a betegnek minden mozdulatára, kezeivel támogatva fejét. Ha a
vasrostély reggel kinyittatott s a rabok az udvarra bocsáttattak, akkor
vállára emelé testvérét s kivitte magával az udvarra, hol ismét melléje
ült, fejét, mint a gyermekét, egyik karjára fekteté, s hallgatva várt,
míg a félóra eltelt s börtönébe visszahivatott. – Minek czipeled ezt
magaddal? – szólt egyszer az udvaron a hajdúknak egyike hozzá – nem
látod, hogy meghalt. – A rab elborzadva néze testvérére, ki
mozdulatlanul mellette feküdt. Arczához tartá ajkait, nem érzé
lehelletét, szivére tette kezét, az nem dobogott, szemébe nézett, bennök
nem vala élet többé, a tagok mind elmeredve, az egész test jéghidegen,
nem lehete kételkednie. – Meghalt! – kiáltott irtóztató hangon, s magán
kívül halott testvére mellé rogyott. Társai levitték a tömlöczbe, de a
szerencsétlen fel nem eszmélt többé. A láz megragadta őt is, s kevés
nappal utána a halál véget vetett szenvedéseinek.

A szomszéd börtönben egy más rab gerjeszte sajnálkozást még rabtársaiban
is. Tíz évre ítéltetett, s annyit töltött tömlöczében, haja őszülni
kezdett, tagjai annyi szenvedések után elveszték egykori erejöket, de ő
kiállta büntetését. Azon napig, mikor megtörött testtel, de lánczok
nélkül fog visszaléphetni a világba, csak még néhány hét vala hátra.
Künn nem vár senki reá, senki szeretve nem fogja fogadni a visszatérőt,
de ő szabad lesz, s ez egy gondolat elfelejteté fogsága hosszú
szenvedéseit. Midőn a betegség a tömlöczben mutatkozni kezdett, lelkét
mondhatatlan nyugtalanság tölté el. Föl s alá járt börtönében, minden
pillanatban kérdé társait: miként érzik magokat? naponként tudakozódott
a hajduktól, nem halt-e meg senki? egy szóval egész magaviselete azon
halálfélelmet tanusítá, melyet életében először érzett, talán mert
először látott maga előtt egy nagy reményt. Midőn fogságából csak még
néhány nap vala hátra, a láz megragadta őt is. Szörnyű vala látni
kétségbeesését. Elmondá rabtársainak, hogy néhány nap mulva szabad
lenne; szülőhelyéről szólt s a jövőről, melyet mint becsületes ember ott
akarna tölteni, s most meg kell halnia. Néha imádkozott és sírt, néha
elátkozá születését s káromkodott Isten ellen, ki őt e tíz esztendőn át
megtartá, csakhogy miután minden kínokat kiszenvedett, szabadulása
pillanatában foszsza meg életétől. Ez élet először kincs neki, a világ,
melynek élvezetétől tíz hosszú évig elzáratott, paradicsomként áll
képzete előtt, a zöld mező, melyen mások gondatlanul mennek át, a folyó
nyugodt tüköre, a roppant láthatár, melynek szépségét szabadsága
napjaiban nem gyanítá: mondhatlan vágygyal töltik el a rabnak lelkét,
reájok gondolt, felőlök álmodott hosszú éveken át, s most, midőn mind az
övé lehetne, midőn a reménynek, melyen szíve tíz esztendeig csüggött,
teljesülni kell – most haljon meg? Most, mielőtt magát életében még
egyszer szabadnak mondhatja, mielőtt tagjairól a lánczok végre
levétetnek? A láz elvevé eszméletét, de e kínos godolatok fentarták
magokat a beteg vad álmai között is, s a szerencsétlen, noha magánkívül,
egyre panaszkodott kegyetlen sorsa ellen, mely őt szabadságától
megfosztja, míg a halál nála, mint annyiaknál, e kívánatot végre
teljesíté. – Mert hány volt e tömlöczben, kinek e szomorú lakhelyet csak
sírjával lehete felcserélni.

S ha e sors még csak vétkeseket érne! ha az áldozatok között, kiket a
halál magának naponként kiválaszt, nem lennének olyanok, kik vétkök
nélkül jutottak e helyzetbe! De ez nem volt, nem lehete így. Hazánkban,
mint tudva van, azon legszentebb polgári jog, mely szerint senki, melőtt
birája által elítéltetett, nem büntettethetik, a nemesség kiváltságaihoz
tartozik s így nem találunk tömlöczöt, hol a raboknak nagy része nem
állana olyanokból, kik puszta és sokszor alaptalan vád következtében
záratnak el, s évekig a legnagyobb gonosztevőkkel egy börtönben hasonló
szenvedéseket állnak ki. Igen, évekig, s lesz-e valaki oly merész, hogy
mert a legújabb időről beszélek, szavaimat túlzással vádolná? Lesz-e
valaki, ki csak azt állítja, hogy az esetek, mikről szólok, a ritkaságok
közé tartoznak? Menjetek végig, ti, kik mindenkit, ki a létező bajokra
int, túlzással vádoltok s gyáva philanthrophiának nevezitek, ha valaki
eszetekbe juttatja a kegyetlenségeket, melyek a büntető igazság neve
alatt e honban még most is naponként elkövettetnek; menjetek végig, ti
kitünőleg gyakorlati férfiak e hon tömlöczein, s mondjátok, hányat
fogtok találni, hol a büntető eljárás úgy volna elrendezve, hogy a
vádlottaknak egy része nem évekig várna ítéletére? hányat, hol az
elítélt rabok s a még per alatt álló vádlottak között a bánásmódra nézve
különbség tétetnék? Lánczok s hetenként két napi bőjt, ez a fogsági
büntetésnek közönséges sanyarítása; de vajjon nem viselnek-e lánczokat a
vádlottak is? nem bőjtölnek-e az elítéltekkel? s mi más köztök a
különbség azon egyen kívül, hogy az elítélt gonosztevő büntetésének
határát ismeri, míg a sokszor ártatlan vádlott semmit maga előtt nem
lát, mihez reményét köthetné? De minek bámuljuk ezt? eseteket mondhatnék
el olvasóimnak, nem egyet vagy kettőt, nem is olyat, melyet mult
századok krónikájából merítettem, hanem oly időből, hol az emberi jogok
említése tanácstermeinkben már közönségessé vált, s mégis egyes emberek,
a nélkül, hogy bűntettért elítéltettek, sőt a nélkül, hogy ilyennel csak
vádoltattak volna, hosszabb ideig tartó fogságot szenvedtek. Igen,
hosszabb ideig tartó rabságot, és lánczokban s gonosztevők társaságában,
csak valamely tévedés vagy a tömlöcztartó gondatlansága következtében,
ki egy vagy más ily egyedet, ha például mint tanu a megyeházához jött,
véletlenül lánczra veretett, s azután míg a hiba valamely szerencsés
véletlen által ki nem világosodott, ott tartott a többiekkel, – hisz egy
rabbal több vagy kevesebb, nem szaporítja gondjait, és az alispánoknak
sokkal több dolguk van, semhogy a tömlöczök megvizsgálásával
fáradhatnának. Mondom, felhozhatnék ily eseteket, s olvasóim – azok t.
i., kik állapotainkat máshonnan, mint az akadémia heti üléseiben
szerzett tapasztalásaikból ismerik, jóval megszaporíthatnák azokat; de
először, átlátom, hogy miután tömlöczeinkből pénzért s szép szavakért
néha olyanok is szabadon bocsáttatnak, kik a biró által elzárásra
ítéltettek, talán a megzavart súlyegyen kívánja azt, hogy helyökbe
olyanok zárassanak el, kik nem a tömlöczbe valók; másodszor nem is
szeretném, ha valaki által túlzó philanthropnak tartatnám, s azért ezen
esetek elmondását akkorra tartom fel, ha valaki valószínűtlennek
gondolná, hogy a porvári tömlöczben igen sok vádlotton kívül szinte egy
ily tökéletesen ártatlan egyed találtatott, ki öt hónapi gondolkodás
után még e pillanatban sem foghatá meg tulajdonképen, mi módon jutott a
tömlöczbe.

A szegény ember, kivel épen bűntelensége miatt rabtársai mindig a
legnagyobb megvetéssel bántak, most is a többiektől elkülönítve ült
magányosan a börtön egyik szegletében. Fiatal neje, ki megszabadítására
mindent tett s kevés vagyonát hasztalan kisérletekben eltékozolta,
naponként háromszor jött a börtön ablakához és benézett. Ezek voltak az
egyedüli pillanatok, hol a nyomorult rövid időre tompa fájdalmából
feleszmélt. A vasrostélyhoz ment, melyen át a folyosóra nyíló ablaknál
nejét láthatta; mondá, hogy jól érzi magát, kérdezősködött szülői s
gyermekeiről, s ha a könnyeket szemeibe nyomulni érzé, maga küldé el e
kedves teremtést, kinek önfájdalmát elárulni nem akarta. Végre e
szerencsétlen nőnek leginkább Völgyesy közbenjárása által sikerült férje
ártatlanságának bebizonyítása. Reggel, midőn a börtönök felnyittattak,
neje lement a hajdukkal, hogy tudtára adja, de ő magánkívül feküdt
szalmáján, s visszanyert szabadságát rövid napok mulva örökre biztosítá
a halál.

Voltak a legmegrögzöttebb gonosztevők között, kiket a szüntelen
fenyegető veszély ájtatosakká tett, s kik remegő hangon gyermekéveik
félig felejtett imádságait elmondva, vallásukban keresték
megnyugvásukat. Mások erős italokban akarák elmeríteni félelmök érzetét,
s az adományok, melyek, mióta a ragály uralkodott, a tömlöczperselybe
bővebben folytak, – mert hisz azok iránt, kiket életveszély fenyeget,
mindig irgalmasabbak az emberek, kár, hogy ez irgalom akkor jő, mikor
reá legkisebb szükség van – nagyrészint pálinkára fordíttattak, s csak
arra használtak, hogy e szerencsétlenek egy pár órára bajaikat részegen
elfelejtsék. Mások ismét tompa fájdalomban ültek szalmájokon, szó
nélkül, mintha közönyösen várnák a pillanatot, melyben a ragály őket is
meg fogja ragadni, míg egyesek vad kétségbeesésben átkozák végzetöket, s
szörnyű káromkodásokkal tölték a tömlöczöt, néha mintegy magokon kívül
erőtlen dühhel rázva a vasrostélyt, mely őket ez eleven sírba zárá.

E szerencsétlenek szenvedéseit csak két férfiú szerény munkássága
enyhíté. Az egyik Vándory, a másik a porvári börtönnek katholikus
lelkésze volt. A megye termében épen akkor vallásos tárgyakról folyt a
vita, s a két vallás hívei határtalan lelkesedéssel küzdöttek a
házassági szerződés mi módoni kötése iránt. Vándory s lelkésztársa – bár
ezért sokak által vallásos közönyösséggel vádoltattak – jobbnak tarták,
ha a házban, hol vallásról annyian szólnak, ők ketten teszik azt, mit
vallásuk parancsol. A küzködő egyház Taksony-megyében, úgy látszott,
eléggé vala képviselve; nem ártott tehát, ha legalább két embernek
eszébe jut, miként az egyháznak a küzdésen kívül még más feladásai is
vannak, s ott, hol határtalan lelkesedéssel a születendő gyermekek
vallási neveltetéséről vitatkoznak annyian, s Jeruzsálemöket feldúlva
gondolják, ha a reversalisok által egy pár gyermek más vallás
szertartásai szerint kereszteltetik, legalább két ember arra fordítja
idejét, hogy azon számtalanok közül, kik a törvény értelme szerint
katholikusoknak vagy protestánsoknak neveztetnek, legalább néhányakat
vallásuk tanaiban oktassanak s haláluk előtt a hit vigasztalásaiban
részesítsenek. Ha Vándory s e katholikus káplán vallásukról szólnak, nem
hiszem, hogy sok pontra nézve egymással meg tudtak volna egyezni; míg
csak cselekedtek, nem vala közöttük különbség, – s noha az egyik Rómában
új Babilont, a másik minden malasztnak kútforrását látá; noha az egyik,
míg reversalisok léteznek, a másik, mihelyt azok eltiltatnak, vallását
veszélyeztetve gondolá; az egyik istentelenségnek mondá, ha az egyház
minden decretalisai el nem fogadtatnak, a másik bálványozásnak, ha
valaki hitének alapját a szentíráson kívül másvalahol keresi: Vándory,
valahányszor Tiszarétről bejöhetett s a káplán naponként idejöknek nagy
részét a tömlöczben tölték, s mindkettőnek vigasztaló szavai új reményt
öntöttek sok szerencsétlennek szívébe, ki, ha e biztató szózat nem
hangzik fel, kétségbeesésnek engedte volna által magát. Voltak, kik e
szelid férfiaktól először elfordultak, sokan megvető gúnynyal fogadták
oktatásaikat; de ki az, ki főkép szerencsétlensége óráiban a vallás
vigasztalásait soká nélkülözhetné? A hit néha nem elégíti ki eszünket,
érteni akarunk, s a vallás megfoghatlan rejtélyeket nyújt, – de vajon a
szív feltalálhatja-e nélküle megelégedését? Vezesd ki a kételkedőt Isten
természetébe, ott, hol magas bérczek a láthatárt elkerítik, s a szem,
melynek messze kilátás kell, mintegy akaratlanul az éghez emelkedik;
ott, hol a bérczről lezúgó patak dörgése, a madarak éneke s a szellő,
mely a lombon átsuhog, ezer hangban szólalnak fel körülöttetek, melyekre
a szív megindul s az ész hasztalan keres értelmet; mutasd a magas eget
neki, mikor a nap a láthatár felett elvérezve leszáll, vagy a hold
milliónyi csillagok között csendesen terjeszti ezüst világát, s kérdezd
akkor társadat: kételkedik-e még? s a természetnek mindezen csodái nem
hatnak a szívre annyira, mint egy valóban jó ember közeledése, ki
hitétől lelkesítve, csendes munkásságával embertársai boldogításán
fárad.

Vannak újabb időkben emberek, kik a tömlöczökre fordítva figyelmöket, a
költészetnek egy új nemét alapították meg, egy nemét az ártatlan
pásztorkölteményeknek, melyek a tömlöczben játszanak. Minden nagynak s
szépnek, mit e világon látunk, megvan carricaturája, mely vele majdnem
egyszerre támad, s a philanthropiának ezen kinövése, mely szerint minden
gonosztevő csak egy szerencsétlen, embertársai által meg nem értett s
véletlenül a jó útról eltért becsületes emberként festetik, kétségen
kívül ép oly nevetséges, mint az emberi észnek más ehhez hasonló
tévedései; azonban nem kevésbbé hibázik, ki ellenkező szempontból
indulva ki, a tömlöcznek minden lakóját, sőt azoknak csak nagyobb részét
is javíthatlannak hiszi. A legnagyobb férfi, kinek tetteit századok
magasztalják, közelebbről tekintve, végre mégis csak ember, s a
legnagyobb gonosztevő, kitől undorodva elfordulunk, szintén még ember
marad. A tettek, melyeket amannál bámulánk, ennél borzadással említünk,
csak egy egész életnek egyes pillanatai, s valamint a nagy férfiban az
emberi természet számos gyengeségei, úgy a legnagyobb gonosztevőben
egyes jó tulajdonok megmaradnak, s ez az, mi által a rabok javíthatása
sok esetben lehetségessé válik, de mindig csak olyanok által, kiket
vallásos érzelmek ehhez lelkesítenek.

A hatás, melyet főképen Vándory a rabokra gyakorolt, szinte csodálatos
vala. Ha a tömlöczbe jött, s a rabok szavát vagy csak lépteit hallák,
öröm sugárzott minden arczon. Az egyes börtön lakói, melybe lépett,
tisztelettel fogák körül vigasztalójokat, s a meg nem szokott részvét, a
régen vagy talán soha nem hallott szerető mód, melylyel hozzájok szólt,
megnyitá a legmegrögzöttebb gonosztevő szívét szelid oktatásainak. Ki
Vándoryt a rabok között látta, nem bámulhatott optimismusán, melylyel
minden tanítványát megjavíthatónak, sőt nagy részben már megjavítottnak
hirdeté. Jelenlétében csakugyan úgy látszott. Az emberek nagy részének
jelleme külső hatások által fejlődik, mintegy visszhang a szív, azon
hangon felel, melyen megszólíttatott, s a legnagyobb gonosztevő, kit
sorsának kiméletlen érintései s az emberek igazságtalansága elvadítának,
hol való részvétet lát, ritkán állhat ellent e szelid befolyásnak.

Legszembetünőbb vala Vándorynak ezen hatása az üveges zsidóra, ki
Macskaházy meggyilkoltatása iránt, mint tudjuk, gyanuba jött, s Porvárra
hozatott. Minthogy e zsidó a gyilkosság elkövetése után Macskaházy
szobájának kályhalyukában találtatott, vallomása Tengelyi perére a
legnagyobb fontossággal birt, s Völgyesy, mint a jegyzőnek védője, azt
kíváná, hogy magányosan zárassék el, mely kívánat ez alkalommal annyival
könnyebben teljesíttetett, minthogy az alispánné által is pártoltatott.
A fakamaráknak egyike üríttetett ki e czélra, s a legszükségesebb
készületek megtétele után, melyékhez egy belől fülő kályhán, rossz
ágyon, s az ajtóra vert erős új lakatokon kívül alig tartozott más: ez
lőn a zsidónak börtöne, hol nem háborgatva senki által, szerencsétlen
helyzetéről gondolkozhatott. Az alispánné, ártatlanságáról, a mint
mondá, meggyőződve, eleinte részvétet mutatott e szerencsétlen iránt,
sőt mindjárt fogsága kezdetén őt egyszer meg is látogatta, – a mit a
tömlöcztartó, Rétyné világos parancsa ellen, nehogy e nemes tett
titokban maradjon, többeknek elbeszélt. – E magasrangú úrhölgyön kívül
azonban senki legkisebb könyörületességet sorsa iránt nem tanusított, s
vallatásait kivéve alig volt, ki hozzá csak szólna. Maga a hajdú
megvetéssel állítá elébe nyomorú étkeit, s hallgatva vagy goromba
tréfákkal hagyá el kamaráját, s a rab teljes kiterjedésben érezé a
magánynak minden kínjait, melyeket a jövőben oly kevés remény, a multból
semmi nyájas emlék nem derített.

Nyájas emlékek! hisz ő zsidó volt; ez élettörténete. Születve, hogy
családja nyomorúságát oszsza, anyja ápoló karjai között feltartva, hogy
már zsenge gyermekkorában e világ igazságtalanságával megismerkedjék,
elhagyva szülői házát, hogy szabadság helyett egész elhagyottságát
érezze, küzködve mindennapi kenyeréért, nem becsületes munkával, mert
hisz attól a zsidó eltiltatott, de fortélylyal s csalfasággal, földön
csúszva, mint a hernyó, melyet az átmenő gondatlanul eltapos,
gyűlöltetve, üldöztetve: – ez az, mit a zsidó multjában talál, ez az,
miről e rab emlékei szóltak. Boldog a gyermekkor! a férfi, ha élete
minden czéljait elérte, diadala legszebb pillanatában vágyódva tekint
vissza ártatlan játékaira, s szívesen felcserélné babérját a vegyületlen
örömekért, melyeket akkor élvezett; de a zsidó mit talál, ha e korára
emlékezik? – megvetést, mely már első gyermekörömeit elkeseríté. Midőn
önlábain először megy keresztül faluja utczáján, a gyermekcsapat
csúfolva fut utána. A harcz, melyet egész életén át ő, az egyes, a
sokasággal küzdeni fog, ott kezdődik élete küszöbén, a gúny s megvetés
elkeseríti élete kelyhét első cseppjeiben. Szeretni fog ő is, de kiért
életét adná, azt megvetve látja mindenki által; kit trónra emelne ifjú
lelkesedésében, azzal nem oszthat meg mást, mint saját gyalázatát, a
gyalázatot, melyet nem érdemelt, s melytől ép azért nem szabadulhat; a
gyalázatot, melyet őseitől öröklött, s melyet gyermekeire hagyand; a
gyalázatot, mely szörnyű átokként egész faja fölött kimondatott, s
melytől őt semmi erény, semmi nagy tett fel nem mentheti.

S mi bámuljuk, ha a zsidó megromlott, ha azon magasabb érzelmeket,
melyek az emberi természetet nemesítik, e népnél ritkábban találjuk?!
Engedtünk-e neki tért, hol e nemesebb érzelmeket használja? e haza
gyermekének ismerte-e őt, hogy tőle szeretetet kívánhatna? mi
felebarátilag bántunk-e avval, kit most önösséggel vádolunk? Vegyük el
az erénynek minden földi jutalmát, rendezzük el társaságunkat úgy, hogy
jótettek után se honfitársainknak tiszteletére, se nevünk dicsőségére
számot ne tarthassunk, s ugyan hány fog még haladni az erénynek
ösvényén!? Ez a helyzet, melybe a zsidó e művelt század közepett
legalább honunkban állíttatott. A mi ennyi elnyomás után lelkében nemes
érzelmekből még megmarad, csak az égő gyűlölésben mutatkozhatik, melyet
irántunk érez.

Az üveges zsidó népének e közös szenvedésein kívül még más okokból is
megérdemlé mindenkinek szánakozását. Visszataszító külseje, mely őt
mielőtt vétkezett, már gyanússá tevé, s beteges teste kettősen
szerencsétlenné tevék őt; s főkép most fogsága alatt, hol minden
vonásain a félelem nyoma látszott, alig lehete embert képzelni, ki
inkább sajnálkozást gerjeszthete. – De a mint mondám, a zsidó iránt
senki könyörületességet nem érzett, sőt úgy látszott, ő maga sem számolt
részvétre, – s Vándory, ki látogatásait nemcsak saját vallása híveire
szorítá, s többször hozzá is elment, mindig magába zárkózva találta őt,
s hamar meggyőződött, hogy e szerencsétlen által csak kémnek tekintetik.
A lelkész mindent elkövetett, hogy e rabnál is, mint a többieknél,
bizodalmat ébreszszen, sőt annyival inkább reménylé, hogy a zsidó által
oly dolgoknak jöhet nyomára, melyek Tengelyinek használhatnak; de hiába!
A zsidó a legnagyobb alázatossággal fogadá Vándoryt, minden kérdésre
felelt, sőt néhányszor megkereszteléséről is kezde beszélni, de minden
feleletből kilátszott, hogy a lelkész látogatásait csak vallatása egy
más nemének tekinti; s Vándory, meggyőződve, hogy jötte a rabnak terhére
van, végre elmaradt.

E viszony azonban most egészen megváltozott. Több hónapi fogság után,
mely alatt nedves, félig földalatti kamarájából szabad levegőre nem
bocsáttatott, az uralkodó tömlöczláz megragadta a szegény zsidót is s
nem vala felgyógyulásához semmi reménység, talán az egyen kívül, hogy a
megye orvosai által gyógyításba nem vétetett. A zsidó elhagyatva feküdt
kamarájában, annyival szerencsétlenebb a többi rabnál, mert ha néha
lázas álmaiból egy pillanatra feleszmélt, még vizet sem kaphatott,
melylyel égő szomját enyhíthetné. Mintha már meghalt volna, róla, úgy
látszott, az egész világ megfeledkezett, s maga az alispánné minden
részvéte mellett, melyet eddig mutatott, mióta hallá, hogy
felgyógyulásához reménység nincs s hogy lázában érthetetlen nyelven csak
összefüggés nélküli szavakat mond, egészen megnyugodott.

Vándory vala az egyetlen, ki jószívűségének hírét most sem hazudtolta
meg, s valamint akkor, mikor észrevevé, hogy látogatásai a zsidónak
kellemetlenek, önként elmaradt: úgy most mindent elkövetett, hogy e
szerencsétlennek helyeztét legalább némikép enyhíthesse. Ha Porváron
volt, naponkint kétszer-háromszor is elment a beteghez. Saját pénzén egy
szegény asszonyt fogadott, ki a napnak nagy részét nála tölté, egy
szóval mindent tett, mi erejétől kitelt, s mit az ájtatos férfi
keresztyéni kötelességének gondolt, mely azon kicsiny szolgálatoktól,
melyekkel embertársaink iránt jóakaratunkat bizonyítjuk be, a
legmagasabb erényig mindent, mi szép és jó, magában foglal. Az ember,
kiért Vándory mindezt tevé, zsidó volt, s mi több olyan, ki, a mint
látszott, a keresztyén lelkész oktatásai által magát meggyőzetni nem
engedé s megtéréshez kevés hajlamot mutatott; de eretnek létére
Vándorynak úgy látszott, hogy a samaritanusról irt evangelium által a
felebaráti szeretetnek parancsa nemcsak vallástársainkra terjesztetik
ki, s hogy a szent könyvben, melyhez életét irányozá, nekünk embereknek
csak szeretet tétetik kötelességül, s ő ehhez tartá magát.

Ha a zsidó zavart álmaiból pillanatokra feleszmélt, sokszor Vándory
szelid vonásait látá maga mellett. Ha néha éjjel felébredett s egy kis
vizért fohászkodott, melylyel égő szomját enyhítse, ott volt ápolója, s
csendesen ágyához lépve teljesíté kívánságát, s ha a beteg kérdezé: mi
küldte őt hozzá? – ismét Vándory nevét hallá. Mint egy fensőbb
gondviselés, mely szükségeit előre látja, mint egy őrző angyal, kit
Isten szenvedései között vigasztalásul hozzám küldött; így tünt föl a
váratlan jóltevő e boldogtalannak képzetében, s a vad álmok között,
melyekkel a láz agyát felzavará, mintha segítségül híná, néha Vándorynak
neve hangzott, s az öreg asszony, ki nála volt, azt állítá, hogy
valahányszor e nevet kimondá, mindig nyugodtabbnak látszott.

Majdnem három hét mult a nélkül, hogy a beteg állapotában változás
történnék, végre a láz elmaradt s a rab magához tért. Felgyógyulásához
nem vala remény most sem. Teste nem birt elég erővel, hogy a szükséges
krisisen átmehessen s csak eszmélete tért vissza rövid időre, mint az e
betegség végső szakaiban néha történik. Kínos állapot, hol a halál egy
pár óráig pihenni hagyja martalékát, csakhogy, miután e földön még
egyszer körültekintett, mindent, mit veszt, még egyszer maga előtt
látva, új erővel ragaszkodjék létéhez.

A zsidó tisztán látá helyzetét, s úgy látszott, megnyugodott benne. Csak
egy kívánata vala, az: hogy Vándoryt, mielőtt lázába visszaesik, még
egyszer láthassa. Ápolójától, kit magához térve kérdezett, megtudta,
hogy nem álmodott, midőn a lelkészt többször ágyánál gondolá, s hogy
mindazon jótéteményt, melyet betegsége alatt tapasztalt, csakugyan neki
köszönheti. Vándory aznap nem vala Porváron, s a beteg óráról-órára
nyugtalanabb lett, midőn látá, hogy jóltevője, ki, a mint mondatott,
délre váratik, még mindig nem jő. – Nem halhatok meg nyugodtan, – mondá
többször az öreg asszonyhoz, ki ágya mellett ült – ha a tiszteletes
úrral nem szóltam. Köszönnöm kell mindazon jóért, mit velem tett, s
azután – tevé hozzá halkabban – lelkemet egy titok terheli, oly dolog,
melynek tudása Vándory úrnak szívén fekszik, tudja-e jó asszonyom, s
melyet csak neki mondhatok meg. Menjen kérem, s kérdezze, nem jött-e még
meg?

Az asszony ismét fölment Tengelyihez, hová a lelkész, ha a városba jött,
közönségesen mindenek előtt menni szokott, s ha azon hírrel tért vissza,
hogy Vándory mégsem jött, a beteg majdnem kétségbeesve veté magát vissza
vánkosára. Végre késő délután a kamara ajtaja megnyilt s a lelkész ott
állt a beteg ágya mellett, ki ápolóját ismét Tengelyihez küldve, már
szinte lemondott reményéről. Nem fogom leirni az érzelmeket, melyek a
zsidó szívét e pillanatban tölték. Csak gúnyt s megvetést találva egész
életén át, félve, gyűlölve az embereket, kikben eddig csak üldözőit
látta, nem bízva senkiben, mert soha részvétet nem tapasztalt, nem
remélve jót még Istenétől sem, ki őt, úgy látszott, csak hogy szenvedjen
állítá e földre, nem szeretve senkit, mint ki szülőit nem ismeré, s
kihez soha senki szeretve nem közelített: lelkének minden jobb érzelme
most életében először egyszerre szólalt fel. Vándory vala az első ember,
ki hozzá nyájasan közelített, s a szív, melyet az élet csak gyűlölni
taníta, megnyilt e szelid érintés alatt. Mindazon háladatosság, melyet
máskép jóltevői iránt egész életén át érezhetett volna, mindazon
bizalom, melyek szükségét ő is magában hordá, de melyet senkinek nem
adhatott, mindazon szeretet, melyre lelke képes vala, egy pillanatban
tölté keblét, s a szerencsétlen mindezen érzelmek kifejezésére csak köny
nyeket talált.

– Nyugtasd meg magadat, barátom, – mondá Vándory mélyen meghatva e
jelenet által, – véghetlenül irgalmas az Isten s könyörülni fog rajtad
is.

A rab görcsösen szorítá kezét s könyei egyre folytak, de nem felelt.

– Lám, jobban érzed magadat, – szólt ágyához ülve nyájasan a lelkész –
ki fogsz gyógyulni, élhetsz s még a társaság hasznos tagja válhatik
belőled.

– Oh édes tiszteletes uram, – mondá a zsidó gyenge hangon, melyet néha a
könyek elfojtának – végem van, én érzem, hogy meg kell halnom, nem is
azért sírok. Nekem nem sok örömöm volt a világon; még szülőimet sem
ismertem, s ily szegény zsidó, mint én, nem sokat veszt életével; ha a
föld alatt leszek, ott talán békével hagynak. De ha mindazon jóra
gondolok, mit a tiszteletes úr velem tett, rajtam, kivel mindenki eddig
mint a kutyával bánt, ha arra gondolok, hogy mindezt keresztyén tette
velem, s épen Vándory úr, kinek én – itt a rabnak szavát ismét elfojták
könyei, kezével eltakará arczát s zokogott.

Vándory, ki vallásáról sokkal inkább meg vala győződve, semhogy annak
terjesztése iránt közönyös lehetne, – a proselitismus nem kinövése,
hanem szükséges következése minden erős hitnek, – azt gondolá, hogy a
pillanat eljött, melyben e szerencsétlent megtérítheti, s Isten
véghetetlen kegyelméről kezde szólni, ki a sokáig tévedőt, habár utolsó
pillanatában térne meg, el nem taszítja magától.

A zsidó felfogta e szavak értelmét, s letörülve könyeit, szomorúan rázta
fejét. – Tiszteletes uram, – mondá sóhajtva – ne kívánja tőlem ezt.
Apáim vallását nem hagyhatom el. Mily alávalónak kellene lennem, ha
miután életemben alig tettem más jót, mint hogy magamat vallásomtól
elcsábíttatni nem engedém, most megrontom még ezt is s hitemtől
elpártolok. Nincs semmi, mit a tiszteletes úrért nem tennék, csak ez
egyet ne kívánja tőlem.

[Illustration: Nyugtasd meg magadat, barátom, – mondá Vándory mélyen
meghatva.]

– Ne gondold, – mondá a lelkész megindulva, – hogy megtérésedet magamért
kívánom, vétkeznél, ha életednek e legfontosabb lépésére nézve mást,
mint saját meggyőződésedet követnéd. Magadért, lelked üdvösségeért
szólok, a keresztyén vallás a szeretet vallása –

– A szeretet vallása?! – szólt a beteg, kinek arczaira egy pillanatra
közönségesen keserű kifejezése visszatért – kérdezzen minket zsidókat,
mit tapasztaltunk? Ha több ily keresztyént ismertem volna, mint a
tiszteletes úr, – tevé hozzá, midőn a hatást, melyet szavai Vándoryra
tevének, észrevevé, nyugodtabban – ki tudja, talán elhagytam volna
vallásomat. Én részemről a zsidók között is kevés jó embert találtam. De
– folytatá egy kis szünet után, mely alatt, mintha magát arról akarná
meggyőzni, hogy a lelkészen kívül senki jelen nincs, a szobában
körültekintett – lelkemet titok terheli, melyet mielőtt meghalok, a
tiszteletes úrral közölnöm kell, – s fogyni érzem erőmet.

Vándory a beteg ágyához közelebb tolta székét, s a zsidó, gyengesége
által többször félbeszakasztva, elmondá azt, mit olvasóim Tengelyi s
Vándory irományainak elrablásáról tudnak, s mi által Macskaházy s az
alispánnénak részvéte, melyet már Viola vallomása után sokan hittek,
minden kétségen kívül állíttatott.

– De ki ölte meg Macskaházyt? – kérdé Vándory, ki a rabnak minden szavát
a legnagyobb figyelemmel követé – a helyről, melyen találtattál,
hallanod kelle mindent, mi a szobában történt.

– És én hallottam is mindent; – válaszolt a zsidó. – A gyilkosság Viola
által követtetett el, meg merek esküdni reá. Talán egy fertályig beszélt
Macskaházyval, s én mindjárt megismertem szavát.

– És miért nem mondtad ezt vallomásaidban, szerencsétlen?! – sóhajtott
Vándory. – Nem tudtad-e, hogy egy más ártatlan vádoltatik e
gonosztettel, s hogy igaz vallomásod becsületét, talán életét mentheti
meg?

– Miért nem mondtam? – szólt a zsidó szemeit Vándoryra függesztve, –
mert a nagyságos asszony azzal fenyegetett, hogy ha Tengelyi igazolására
csak egy szót szólok, az egész gyanú egyedül rajtam marad.

– De mit kerestél azon éjjel, mikor a szerencsétlen ügyvéd
meggyilkoltatott, a kastélyban? – kérdé ismét Vándory.

A zsidó rövid ideig hallgatott. – Miért ne mondjam – szólt végre, –
megigértem, hogy hallgatni fogok, de ez asszony elhagyott
nyomorúságomban, minek kiméljem őt? Egy nappal, mielőtt Macskaházy
meggyilkoltatott, Rétyné s az ügyvéd összevesztek. Nem akarta kiadni az
irásokat, melyeket Violánál talált; akkor az alispánné magához hivatott,
s kétezer forintot igért, ha –

Vándory elborzadva összecsapta kezét.

– Megelőztettem, – folytatá a zsidó halkan, – máskép Macskaházy kezeim
által halt volna meg.

A zsidó visszaveté magát vánkosára. Vándory mély gondolatokba merülve
ült ágya mellett. A mit hallott, borzadással tölté el lelkét s
egyszersmind reménynyel, mert átlátá, hogy a mit hallott, Tengelyi
igazolására a legnagyobb fontossággal bir. Rövid gondolkozás után
Vándory azonban meggyőződött, hogy ez egész vallomás Tengelyinek nem
használhat, ha az, mielőtt azsidó ismét előbbi eszméletlenségébe
visszaesik, nem ismételtetik legalább még egy teljes hitelességű tanú
előtt, miután a birák neki magának, mint Tengelyi legjobb barátjának,
teljes hitelt adni nem fognának.

– Barátom, – szólt a lelkész fölkelve, – áldjad Istenedet, ki neked időt
s erőt adott, hogy vétkeidet megbánhasd, s azokat legalább némi részben
jóvá tehesd. Azok, miket nekem mondtál, mennyire én látom, elégségesek,
hogy Tengelyit a gyanútól, melynek súlya alatt szenved, megtisztítsák;
de hogy őszinte vallomásod hitelességgel birjon, szükség, hogy legalább
két tanú előtt, kiket magammal fogok hozni, ismételtessék.

– Még egyszer mondjam el, miknek emlékénél borzadok? – mondá szomorúan a
zsidó.

– Emberi kötelességed, lelkednek üdvössége kivánja tőled ezt, – szólt
ünnepélyesen Vándory, – miként remélheted, hogy Isten irgalmas lesz
irántad, ha te e földön az elnyomott igazságnak segédkezet nyújtani nem
akartál?

A zsidó egy ideig hallgatott. – Tengelyi a tiszteletes úrnak barátja, –
szólt végre szemeit Vándoryra függesztve, – hogy háláljam meg
jótéteményeit, ha nem így?

– Ha gyengének érzed magadat, – mondá Vándory meghatva e szavak s főkép
a mód által, melyen azok mondattak, – pihenj ki, s pár óra mulva jövünk.

– Nem, nem, – válaszolt amaz, – most mindjárt, vagy soha. Érzem, az idő,
mely alatt még szólhatok, rövid lesz. Jőjön vissza a tiszteletes úr
mindjárt, s hozzon magával akárkit, én el fogok mondani mindent, s
legyen következése akármi, én az alispán s minden ember boszúján túl
vagyok.

– Nem szükség, hogy vallomásodban akármi olyat mondj, mi által magadat
az alispánné boszujának kitehetnéd, – mondá Vándory, ki ha barátját
máskép is megmentheté, senkit büntettekkel vádolni nem akart. – Te, mint
mondád, az irományok elrablására nézve csak Macskaházyval szerződtél,
most sem szükséges, hogy ennél többet mondjál. Ha kiviláglik, hogy a
szerencsétlen ügyvéd Viola által gyilkoltatott meg, az, hogy te is
hasonló szándékkal jöttél-e a házhoz, s ki által buzdíttattál e tettre,
Tengelyinek helyzetére befolyással nem lehet.

– De én nem akarok elhallgatni semmit, – mondá a zsidó, s vonásai ismét
vad kifejezésöket vevék fel. – Hadd álljak boszút az alávaló asszonyon,
ki engem minden rosszra reá vett, s mikor miatta szenvedek, elhagyott
nyomorúságomban.

– S van-e időd boszúról gondolkozni? – mondá Vándory komolyan.

A zsidó egy ideig hallgatott. – Legyen, mint a tiszteletes úr akarja, –
szólt végre a szemeit lelkészre függesztve, – én mindenre kész vagyok. A
tiszteletes úr jót tett velem; bár többet tehetnék háladatosságom
bebizonyítására. De – tevé hozzá, könyeit, melyek e szavaknál ismét
szemébe léptek, letörülve – menjen mindjárt, siessen, ki tudja, fogom-e
teljesíthetni csak egy óra mulva igéretemet.

Vándory behivá a beteg ápolóját, ki az alatt a kamara előtt állt, s maga
sietve elment. A zsidó a falnak fordult, s fáradtan a beszélgetéstől,
rövid időre elszunnyadott.



XXXVII.

Vándorynak első gondja, midőn betegét elhagyá, természetesen az volt,
hogy teljes hitelességű tanukat találjon, kik a zsidónak jelenlétökben
ismételendő vallomásairól bizonyságot tegyenek. A megye házánál volt;
épen a tavaszi közgyülések tartattak, s így bizonyosan tudhatá, miként
ha csak a nagy lépcsőn felmegy, a kisebb vagy nagy teremben mindenesetre
ülésre fog akadni, honnan egy pár tagot magával vihet. Ide sietett.

Találunk minden országban valamit, mi, mihelyt határain átléptünk,
figyelmünket magára vonja, s az egész nép életének különös jellemet ad.
Angliának világkereskedése van; Francziaországban az egész népet a hadi
dicsvágy lelkesíti; Hollandiában ott vannak a csatornák eredményei s
egyszersmind képe azon csendes munkásságnak, melylyel e nép hazáját a
tengertől előbb kiküzdé, később megőrizte s kertté varázsolá;
Németországot megáldotta Isten philosophjaival, kik azon határok között,
hová az emberi ész nem hathat, országokat találtak magok s bámuló
hallgatóik számára. Hazánkban minden idegennek, kétségen kivül, azonnal
– üléseink számtalansága tűnik szemébe. Kereskedés s ipar, tudományok s
művészet, dicsőség, sőt még a szorgalom is oly dolgok, melyekben az
elsőséget másoknak kell engednünk; egy van, miben a magyar népet – e
szót természetesen csak alkotmányos értelemben, azaz Verbőczy szerint a
kiváltságosokra értve – senki felül nem mulja: üléseink. Nincs nép e
föld kerekségén, mely annyi üléseket tartana, mint mi.

Vannak, kik azt hirdetik, hogy nyolczszázados alkotmányunk még most is
egész erejében fennáll. Ez nézetem szerint óriási csalódás. A magyar
nemességnek felkelési joga, melyet az aranybulla adott – a leülés s
gyűlések tarthatása jogává változott át, s csaknem kivétel nélkül
elmondhatjuk, hogy minden, mi e hazában egykor állt, az most
leülepedett. E hon – hogy egészen új hasonlattal éljek, – egy óriási
karszékké változott, melyben a táblabirák ezerei ülnek; ki vonhatja
kétségbe, hogy azon módon, melyen annyi egyes aranyeret szerez, végre e
hon rejtett kincsei is napvilágra fognak jőni? Nálunk, úgy látszik,
mindenki ezt várja, legalább nem tapasztaljuk, hogy a közjó
előmozdítására üléseken kivül más eszközök használtatnának.

Külföldiek hazafiságunk ezen nemét hihetőkép nem méltányolják eléggé. Ők
nem tudják, mi az: angaricalis gyűlésen résztvenni s ülni reggel a
közgyűlésben – mert szükséges, délután egyletek választmányainál – mert
hasznos, este játszó-asztal mellett – mert gyönyörűséges. Ha ezt
életökben csak egyszer megpróbálták volna, fogadom azt bámulnák inkább,
miként találkozik e hazában annyi ember, ki ezt kitartja? minek
magyarázatára nem tudok más okot mondani, minthogy azok, kik
legbuzgóbban járnak üléseinkbe, egyszersmind szólás végett legtöbbször
kelnek fel, s így legalább terhes ülési foglalatosságukból néha
kipihennek. Igen, nem fogja tagadni senki, az ülések száma, a helyett,
hogy kevesednék, naponként szaporodik, s valóban nem foghatom meg, a
magyar orvosok egyesülete miért nem tűzte még ki jutalomkérdésül azon
okoknak megfejtését, melyek kronikus ülési betegségünket előidézték s
fentartják? Hogy e kérdés az ő körükhöz tartozik, világos azon számos
betegségi symptomákból, melyeket, ki csak ülést látott, észrevehetett, s
melyek annyira különbözőbb alakban mutatkoznak. Néhányan légvonalt
éreznek s megfázástól félnek; egyik izzad, a másik szomjuhozik, míg a
harmadik tyúkszemeit érzi; sokan ásítanak – mi, mint tudva van, a
romlott gyomornak legbiztosabb jele; s egy rész – mintegy lázban –
félrebeszél. Mennyit nem vehetne ügyes orvos észre e betegségnél! mily
szép könyveket irhatna az ülési nyavalya okairól!

De hol vagyok?! Vándoryt a megyeház teremébe akartam kisérni, hol a
megye szine ismét ülést tart, s üléseink nagy számáról s ennek okairól
szólok. E tévelygések, melyek elbeszélésem fonalát minden pillanatban
félbeszakasztják, mint olvasóim láthatják, csak szerfölötti
lelkiismeretességemnek tulajdoníthatók, melylyel minden egyes tényt
motiválok. Annak, hogy Taksony rendeit, kik az egész reggelt gyűlésben
tölték, délután ismét ülésnél találjuk, miként adjam okát, ha azon
általános ülési szenvedélyre nem emlékeztetem olvasóimat, mely hazánkban
létezik? Más embernek könnyű a dolga. Az egyik hires tudós, a másik
dicső hazafi, vagy nagy ember, vagy talán nagy úr; ha kérdezed: miként
lettek azzá, s miben fekszik érdemök? senki nem tartozik felelni, a
dolog úgy van; – miért? ahhoz nincs közöd; csak mi szegény regényirók
vagyunk a szomorú kénytelenségben, személyeink minden egyes cselekvésére
elégséges okokat adni elő. Mintha az életnek való képét festvén, nem
lenne igen természetes, hogy személyeinknek legalább fele soha nem
tudja, tulajdonképen miért tesz egy vagy mást.

Bántornyi James úrról azonban, kit a terembe lépve az elnöki székben
találunk, ezt, főkép e pillanatban, nem mondhatta senki. Az állatkínzás
elleni, általa alapított egyesület alakításának ki nem látja elégséges
okát abban, hogy ilyetén egyesület Angliában is létezik? s ily egyesület
elnöki hivatalára hol lehetne hazánkban alkalmasabb egyedet találni
James úrnál, ki lóversenynél s rókavadászatokban mindig élénk részt vesz
s így az állatok iránti hajlandóságát már tettlegesen bebizonyítá?
Mindjárt, miután Angliából visszatért, Bántornyi egészen más
gondolatokkal foglalatoskodott. Tudjuk, Wilberforce és mások mily
dicsőséget szereztek magoknak a fekete rabszolgák felszabadítása által,
melyet fáradságos küzdelmek után a britt birodalomban keresztülvittek.
James hasonló dicsőség után vágyódott. Való, hogy tökéletesen fekete
embereket – mi kétségen kívül sokkal szebb volna – nálunk találni nem
lehet; azonban számos czigányaink legalább barnák, s anyagi tekintetben
nem is sokkal kedvezőbb helyzetben vannak, mint az angol gyarmatok
rabszolgái valaha voltak; s Bántornyi indítványozott társasága, melyet e
haza szines népessége javát előmozdító társaságnak nevezett, legalább
oly czimmel birt, mely angolra fordítva is igen szépen hangzanék. A
részvét sem hiányzott volna. Mióta Bántornyi az angol
rabszolga-emancipatiónak rendszerét a megyében megmagyarázta, a
táblabirák, kik arról eddig csak rövid ujságczikkek szerint itéltek,
miután megtudták, miként a fokonkénti emancipatió azzal kezdődik, hogy a
szolga tíz esztendeig mint úgynevezett tanítvány hetenként legalább négy
napig dolgozni tartozik, a philanthropiának ezen neme iránt különös
részvéttel viseltettek, s azt úrbérünknél, hol a hazátlan zsellérek
oktatásáról ennyire gondoskodva nincs, sokkal jobbnak tarták. Azonban,
ki hinné, a czigányok magok épen nem mutatkoztak hajlandóknak sorsuk
ilyetén javítására, s miután e nevelési rendszer a megye néhány
emberbarátai által több czigányon megkisértetett, s ezek a hetenkénti
négy napos munka elől megszöktek, Bántornyi átlátá, hogy hazánk ily
társaságnak működésére még meg nem érett, s hogy más térre kell
fordítania munkásságát.

Az állatkínzásnak megszüntetése volt a tárgy, melyet magának választott,
s első tekintetre, úgy látszott, nem választhatott volna jobban.
Mindenek előtt nem tagadhatja senki, hogy ebbeli törekvése tisztán angol
volt. Azután valószinű, hogy ez esetben azok, kiknek javítása
czéloztatik, nem fognak ellentmondani. A természetes rend is, úgy
látszik, ezt követeli, miután tudva van, hogy Isten az állatokat az
embereknél egy nappal előbb teremté, s ha e sorozatot felzavarni nem
akarjuk, elébb kell gondoskodnunk az állatok, mint az emberek
biztosításáról. Azonban nem hiszi senki, James úrnak itt is mennyi
nehézségekkel kelle küzdenie. Voltak először részvétlenek, olyanok, kik
az első pillanattól részvétlenek valának, s még számosabbak, kik csak
később, miután megtudták, hogy az egyesületi pénztárba évenként egy
forint pengőt kell fizetniök, váltak azokká. Maga Vándory, kinek
részvétéről ismert philanthropiájánál fogva James legkevesebbé
kétkedett, rendkívül hidegnek mutatkozott, s mihelyt az állatkínzás
szóba jött, kórházakról, kisdedóvó intézetekről, s más hasonló
tárgyakról kezdett beszélni, melyek az állatkínzással semmi
összeköttetésben nincsenek. Mintha bizony nem volna meg mindennek a maga
ideje, s mintha az iskolákról, a halálos büntetés eltörléséről s a
botozás megszüntetéséről nem lehetne szólni később, mint azt Anglia
példája legszebben mutatja, hol az állatkínzás ellen működő egyletek,
mint tudjuk, a hétfarkú macskával igen jól összeférnek. A részvétleneken
kívül fölléptek az egyesület ellen azok, kik Kassandraként mindent
mélyebben látva, valamint az első casinónál a jakobinus clubbot már
alakultnak hivék, úgy most az állatkínzás megszüntetésének veszélyeire
figyelmeztették polgártársaikat, világos lévén, hogy azok, kik most csak
állatokról szólnak, könnyen oly tárgyakra terjeszkedhetnek, melyek
alkotmányunkat veszélyeztethetik. Mások ismét az első rész kilenczedik
czímét láták megsértve, ha magyar földes úr, a szent koronának valóságos
tagja, oly szolgaságra jut, hogy tulajdon igás lovát kedve szerint nem
is verheti meg; s mikor James úr, azon megyének példájára, mely
kölcsönös tűzkármentesítést hozott be, de úgy, hogy a nemesek magokat
ezen szabálynak alávetni ne kényteleníttessenek, alapszabályai közé azt
vevé fel, hogy az egyesület az állatkínzást csak a megye nem-nemes
lakosai között fogja megakadályoztatni, új nehézségek támadtak azon
kérdésnél: mennyiben nevezhető kínzásnak az, ha valamely jobbágy
előfogatra hajtatva, az utak rosszasága miatt lovait megverni
kényteleníttetik? s csak James úr rendkívüli tapintatának köszönhetni,
hogy a társaság e csiklandós kérdésnél föl nem bomlott. Miután t. i. a
szabályokban kimondatott, miként állatkínzásnak nem neveztethetik azon
verés, mely vonó- vagy más marhán nemes embertől vagy annak
parancsolatára követtetik el, úgy szinte azon verés sem, melyet a
jobbágy úri munka vagy előfogat alkalmával lovain véghez visz, vagy mely
szeptember hó végétől ápril kezdetéig a megye főútvonalain történik, hol
ostor nélkül ezen hónapokban haladni lehetetlen, a társaság legnagyobb
ellenei elhallgattak.

James úr sokat fáradott; gyönyörű négy pej lovából kettő döglött meg,
annyit járt körül a megyében, míg az egész előkelőbb nemességet
részvétre birhatá; de végre a társaság fennállt, s első elnökéül
egyhangúlag alapítója választatott Voltak az egyesületnek ellenségei
most is, Vándory például – ki máskor, ha szenvedések enyhítéséről vala
szó, annyira lelkesedett, s kinek az állatkínzás megszüntetése kedvencz
eszméi közé tartozott, – nem foghatá meg, hogy míg lenn e megye
tömlöczében a rossz tartás miatt a rabok halnak, fenn a megye teremében
arról folynak a tanácskozások: miként lehetne a lovak s szarvasmarhák
szenvedésein könnyíteni; és azok, kik forintjokat, melylyel, mint a
társaság tagjai, évenként tartoztak, már lefizették, – szerencsére nem
voltak sokan, mert a porvári társaságok tagjai is a hazaszeretettel járó
dicsőséget szivesebben vették árjegyzékre, mint készpénzen, – de ezek,
mondom, nem foghaták meg, hogy azon pénzből, melyet a marhák javára
összeadtak, még eddig a társaság titoknokán kívül senki mit sem kapott;
de minden ellenségeskedés és gyanusítások mellett a társaság fennállt, s
ez kétségen kívül a fődolog.

– Élni, ez főczélja életünknek, – így szólt, hamarjába nem mondhatom
meg, melyik hires iró, az sem jut eszembe, melyik híres munkájában. Ha
olvasóim nem hiszik, hogy e szavakat német mondta, fogják rám, – ez
eszme nem a legrosszabb indigena lesz azok között, kiket már fölvettünk,
s kiknek franczia, angol vagy német természetöket egy kis bajsz által,
melyet rájok pedertünk, szerencsésen megmagyarosítók. Mi itt az emberi
életről mondatik, áll igen sok dologra nézve a világon. Fennállnak, hogy
fennálljanak, ez legfőbb czéljok; a gyermeknek játék, a férfinak valami
foglalatosság kell, hogy el ne unja magát, s azon dolgok nagy részének,
melyeket a legkomolyabb képekkel s néha homlokunk izzadságában
teljesítünk, alig van más hasznuk, – kiveszek természetesen minden
hivatalos foglalatosságot, mely fizetéssel jár, miután itt a haszon
magában a fizetésben fekszik. – A porvári állatkínzás elleni társaság
gyűléseket tartott, elnökkel s választmányi tagokkal birt, sőt
titoknokát s pénztárnokát fizeté; mi kell több? Ily viszonyok között
Jamesnek nem volt szüksége túlzott optimismusra, hogy az általa
alapított egyesület fennállását, sőt kiterjedését remélhesse. A magyar
különös utánzási hajlammal bir; mit a külföldön lát, főkép mit az idegen
szokások között feltünőnek tart, azonnal megkisérti hazánkban is.
Leghíresebb tudósunk talán azért látott széles e világ minden népeiben
magyarokat, mert alig találhatunk a föld kerekségén oly valamit, mit
némelyek nálunk meghonosítani nem akarnának. Ha a lófuttatás és
rókavadászat Angliából áthozatott, miért ne az állatkínzás elleni
egyesületek is? Én James úr ezen okoskodása ellen legfölebb azt
mondhatnám, hogy a logikus egymásutánban hibázott, mely most, a mennyire
felfogom, a kakasviadalok meghonosítását igénylé, – ez azonban csak
egyedi nézetem, s James úr, látva első egyletének sebes terjedését,
talán pótolni fogja e hiányt, mely miatt Anglia virágzó állapotához
eddig nem vergődhettünk fel. Hogy az állatkínzási egylet virágzó
állapotban volt, s már eddig is nagy eredményekhez vezetett, azt a
társasági jegyzőkönyv bizonyítá. A jelen ülésnek titoknoki előadásában
igen sok eset adatott elő, melyből minden elfogulatlan meggyőződhetett,
mennyire terjed a társaságnak szelleme Taksony-megyében. Csak néhányakat
legyen szabad felhoznom.

Nem egészen két hónapja mult, hogy a porvári nagy utczán a főügyész úr
kocsisa egy fuvarossal találkozván, észrevevé, hogy ezen ember, midőn
kitér, lovait igen veri. A kocsis megszólítja embertelen társát, de a
sár nagy vala, s a másik, a helyett, hogy e baráti intésnek engedne, még
inkább ostorozza szegény páráit. A kocsis hangosabban kezdi dorgálni a
megrögzött állatkínzót, de ez felelet helyett csak káromkodik s a
lovakat annál erősebben üti. Erre a főügyész úrnak emberszerető kocsisa
leugrik bakjáról, s szép szavak nem használván, a fuvaroshoz visszafut,
eléri, – mi annyival könnyebb volt, mert szekere épen akkor akadt fel –
lábánál fogva lerántja üléséről, s úgy megdöngeti, hogy alig ülhetett
fel ismét.

Határozat. A társaság a kocsisnak ebbeli emberszerető tettét, melyből
örömmel tapasztalja, miként az állatkínzásra nézve már a nép alsó
osztályai között is felvilágosodottabb nézetek kezdenek terjedni,
különös méltánylásra tartja érdemesnek, s a kocsisnak nevét, mely Katona
Péter, dicsérettel fogja említeni jegyzőkönyvében.

N. N. a megyének egyik táblabirája, utolsó februariusban falujáról
Porvárra utazva, út közepén észreveszi, hogy lovai a mély sárban
eltikkadtak. Az említett úr, nehogy a szegény állatokon baj történjék,
azonnal kifogatja lovait s kocsisa által a szomszéd faluból nyolcz
előfogati parasztlovat hozat magának, melylyel útját tovább folytatja.

Határoztatott. N. N. új bizonyítványát adá ez által is azon mívelt
érzelmeknek, melyeket a társaság rajta mindig ismert, s ezen érdeménél
fogva az egylet tiszteletbeli tagjának választatik, miről szóló oklevél
az elnök által kiadatni rendeltetik.

Nem fogom olvasóimat több jegyzőkönyvi idézetekkel fárasztani; legyen
elég mondanom, hogy a közszellem, mely mint néhány megyében, úgy
Taksonyban is két-három ember által képeztetik, már egészen az egyesület
mellett nyilatkozott, s bármit mondjanak néhányan a közszellem ellen,
melyet haszontalan szélnek neveznek, tudjuk, hogy az emberek többsége
mégis e szerint fordítja köpönyegét, és sokszor kezébe veszi előtte
kalapját, csak hogy valahogy le ne fújja fejéről.

Midőn Vándory a terembe lépett, – mert egyenesen ide vevé útját, hol
tanukra alkalmas egyéneket legkönnyebben találhatott – épen igen érdekes
vitatkozások folytak egy szamár fölött, mely tulajdonosa által
megveretett. Az egyesület mindjárt keletkezése óta három nagy pártra
vala osztva. Az egyik, a túlsó bal oldal, jótéteményeit minden létező
állatra ki akará terjeszteni; a másik, mely e társaság megrögzött
conservativjeiből állt, az egylet működését csak a lovakra kívánta
szorítani; míg a harmadik, mely, mint Ancillon, e túlzó ellentétek
közvetítésén fáradott, az egyesület fontolva haladó pártja, a szamarakat
vevé pártfogása alá, kiket a lovak kiváltságos állásában részesíteni
kívánt. Ez utolsó párt a legközelebbi gyűlésben már nagy győzelmet
vívott ki, miután keresztül vivé, hogy az öszvérek – fájdalom, hogy
Taksony-megyében ily állat nem létezett – ezentúl lovaknak
tekintessenek; innen a szamarak emancipatiójához csak még egy lépés
vala, s olvasóim gondolhatják a lelkesedést, melylyel ezen párt a jelen,
őt oly közelről érdeklő esetben küzdött.

Bármi szépek voltak azonban az ezen alkalommal tartott beszédek, valódi
mintái a magyar szónoklatnak, melynek szabályai szerint a legszárazabb
politikai tárgynál majdnem ép annyi költői szótag kívántatik, mint
szerelmes jelenetekben édes nagysám s kedves teins uram czímezések, –
bármennyi virággal fonták körül az általok pártolt szamarak füleit egyes
szónokok, míg elleneik a lovak által régi időben e haza iránt tett
rendkívüli érdemeket emelék ki, különösen azon igazságtalanságra
emlékeztetve, mely elkövettetnék, ha azon állatok nem részesíttetnének
különös kiváltságokban, melyeken apáink Hunnia földére jöttek, s minden
csatáikban győztek, úgy, hogy a régi dicsőségnek majdnem fele őket
illeti, s alig mondhatjuk meg, mi lett volna a magyar nemességből, ha
valamit, mire felülhet, nem talál: Vándory úgy látszott, az egész
vitatkozást nem méltatá figyelmére, s miután előbb Völgyesyvel, ki a
nélkül, hogy tanácskozásaiban részt vegyen az ülésnél, s azután
Bántornyi Lajost, kinek testvére kedveért az egyesületi ülésből
elmaradni nem lehetett, félre hívá, s ezzel is az ablakok egyikében
suttogva beszélt, a három férfi látszólag a legnagyobb sietséggel
elhagyá a termet.

De mennyivel több közönyösséget mutatott Vándory az egyesület
tanácskozásai iránt, annyival több érdeket gerjesztett jötte, s főképen
az, hogy sietve távozván, Bántornyit s Völgyesyt magával vitte, kik azt,
mi velök kétségen kívül közöltetett, hallva, annyira meglepve s
érdekelve látszottak, hogy az első tulajdon testvérének legszebb
beszédét még végig sem hallgatta, a másik pedig keztyüit is az asztalon
hagyá. Egy rész azon törte fejét: miért jött Vándory? a másik inkább
azon: miért ment el, főkép miért hítt még egy pár embert magával? míg
sokan legmegfoghatatlanabbnak azt tarták, hogy épen Völgyesyt s
Bántornyit hítta magával, hol kívülök még annyi mást találhatott volna.
A hypothesiseknek egy egész serege támadt, melyek között majd az, hogy
Völgyesy s Bántornyi egy bizonyos, akkor igen beteg ügyészhez hivattak
el, kit végakarata elkészítésére mindeddig senki nem birhatott, s kit
Vándory talán reá vett; majd az, hogy tanúságuk valamely házasságnál
kivántatik, látszott a valószinűebbnek. Az érdek, melylyel az egyesület
tanácskozásait eddig mindenki követte, e percztől lankadott s James úr,
miután egy ideig mindent elkövetett, hogy a jelenlevőket szórakozásukból
a tárgyhoz visszavezesse, nem tűrhetve többé az ide s tova járást s a
suttogásokat, kénytelennek látá magát az ülést feloszlatni, mi által a
szamarak igazságos igényeinek elismerése egy nappal későbbre
halasztatott.

Hogy James úr a dolgok ezen fordulatán boszankodott s Vándoryra mert
jött, s Völgyesyre s tulajdon bátyjára, mert az ülést ott hagyák,
neheztelt, nem veheti senki rossz néven. Keveset ismerek, ki a
közfigyelmet másokkal szivesen megosztaná, s ki, elnöki székről a
legszebb beszédet mondva, hallgatóit suttogni s ide s tova járni látja,
mint James úr, annak ülés után egy kis rossz kedvet mindenki
megbocsáthat; volt azonban a megyeházban valaki, kire Vándory
magaviselete még sokkal kellemetlenebb benyomást tett – Rétyné.

Az alispánné épen hálószobájának az udvarra nyiló ablakánál ült s
dolgozott, midőn Vándoryt a zsidótól kijőni és sietve a megyeház lépcsői
felé menni látta. A dolog Rétynének feltünt, de nem aggasztá őt. Mióta
tudta, hogy a zsidó egészen magán kivül van s felgyógyulásához semmi
remény nincs, nem kérdezősködött többé felőle, s oly nyugodtnak érzé
magát, mintha már meghalt volna. Most, midőn Vándoryt a zsidónak
tömlöczéül használt kamarából kijönni látta, a szerencsétlen ismét
eszébe jutott. Mit bánom, akár él, akár nem – így szólt magában, – a
zsidó magánkívül van; e higvelejű pap bizonyosan ismét papolt neki
valamit, miből amaz egy szót sem értett, s most megelégedve, hogy
mondókáját elmondhatta, fölmegy Tengelyihez, hogy ugyane hangon tovább
beszéljen. S az alispánné folytatá munkáját, mindazon megvetéssel
gondolva a lelkész hasztalan fáradozásaira, melyet úgynevezett practicus
emberek olyanok iránt éreznek, kik munkásságukkal forintok s garasokban
felszámítható hasznot nem aratnak. – Miután azonban rövid idő mulva az
udvaron ismét lépéseket hallott, s lenézve, Vándoryt látá, ki Völgyesy s
Bántornyi Lajos kiséretében a zsidó börtönébe visszament, s mindjárt
azután a beteghez rendelt ápolóné onnan kijött: az alispánné szivét
nyugtalanság tölté el.

– Mi lehet ez? – gondolta magában. – A zsidó magánkívül volt;
felgyógyulásához semmi remény; mit kereshetnek ezek szobájában? Különös,
igen különös. Völgyesy Tengelyinek ügyvéde, s Vándory – hátha a zsidó
mégis jobban érezné magát, és – – Meg kell tudnom! – szólt magában
tovább. – Az asszony, ki a zsidót betegsége alatt ápolá, ott áll az ajtó
előtt, neki mindent tudnia kell.

Az alispánné, leküldé szobaleányát, s kevéssel azután nem kis bókkal az
öreg asszony lépe be szobájába. A szegény egészen meg vala zavarodva,
annyira bámulá, hogy a nagyságos alispánnéhoz fölhivatott.

Az alispánné a mennyire lehetett, titkolá fölgerjedését, s miután a még
mindig csudálkozó asszonynak elmondta, mennyi ideig ismeri e zsidót, kit
most is ártatlannak gondol, s hogy épen ezért nagy részt vesz sorsán s
miután őt eddigi szorgalmas ápolásáért megdicsérte, dobogó szívvel
kérdé: miként érzi magát a beteg most? s nem tudja-e, miért ment Vándory
még két úrral épen e pillanatban tömlöczébe?

Az asszonynak feleletei, bármi alázatos hangon mondattak el, nem valának
olyanok, hogy az alispánné magát általok megnyugtatva érezheté, sőt még
nagyobb aggodalommal tölték lelkét. A zsidó, kinek eszmélete tökéletesen
visszatért, miért vágyódott Vándory után annyira? mi lehet azon titok,
melynek felfödözése előtt, mint az ápoló asszony mondá, nem halhat meg
nyugodtan, miért küldetett ki ez ma, mikor a lelkész betegével egy
óránál tovább szólt? s most Bántornyi Lajos és Völgyesy miért hivattak a
beteghez, ha nem azért, hogy tett vagy teendő felfödözéséről tanuságot
tegyenek?

– Kend nem tudja, – kérdé az alispánné remegő hangon, miután az asszony
elég hosszas előadását a legnagyobb figyelemmel végig hallgatá, – a
zsidó tiszteletes Vándory úrral miről szólt?

– A tiszteletes úr kiküldött, – mondá a másik nyugodtan, – bizony pedig
nem volt semmi szükség reá, nem voltam bőbeszédű soha s az én koromban,
úgy hiszem, csak rám is lehetne már bizni valamit. De a tiszteletes úr
kiküldött s így nem tudok semmit, csak azt hiszem, hogy gonosztetteit
vallotta meg.

– Honnan gondolja azt kend? – kérdé ismét az alispánné, kinek szokatlan
fölgerjedése most az öreg asszony figyelmét is magára voná.

– Hát én bizony nem hallgatóztam, – mondá amaz, – ha akartam volna is,
füleim gyengébbek, semhogy a zárt ajtón át valamit érthetnék, de csak
úgy hiszem, hogy arról szóltak. Soha a tiszteletes urat oly meglepett
képpel nem láttam, mint mikor a zsidótól kijött. Isten tudja, mi szörnyű
dolgokat hallhatott tőle! A zsidó, mikor én a szobába visszajöttem, egy
perczig nyugodtabbnak látszott, de alig ültem ott s megint újra
türelmetlenné lett. – Ha akarják, hogy valamit valljak – mondá többször
hozzám, – miért nem jönnek már? – Mondtam neki, hogy a tiszteletes úr
csak most ment el s hogy maradjon nyugodtan. De ő mindig hánykolódott és
sóhajtozott; szörnyű volt látni, nagyságos asszonyom, hogy’ bántotta
lelkiismerete s nem is volt nyugta, míg a tiszteletes és az urak vissza
nem jöttek. Akkor csak azt kérdezte: ezen urak előtt mondhatja-e el
vallomását? s mikor hallá, hogy igen, egészen nyugodtnak látszott; engem
pedig kiküldtek. De nagyságos asszonyom – tevé hozzá bámulva, midőn a
halványságot, mely arczát elborítá, észrevevé – talán nagysád is rosszul
érzi magát?

Rétyné összeszedé minden erejét. – Nem, jó asszony – mondá a lehetőségig
nyugodtan, – menjen le betegéhez, az urak hihetőkép mindjárt ki fognak
jönni.

– Igaz, nagyságos asszonyom, – szólt amaz, – úgy is a nyomorult nem él
holnap reggelig, de ma éjjel még talán szüksége lesz reám. No, csakhogy
az igazság süljön ki végre. Úgy-e nagyságos asszonyom, az a fődolog.

– Jól van jól, – mondá Rétyné elfojtott hangon, – majd ki fog sülni az
igazság. – S ezzel a vén asszony kezet csókolva visszavonult; míg
Rétyné, nehogy jelen fölgerjedett állapotában valaki által láttassék, az
ajtót elzárva, pamlagára veté magát s egy ideig néma kétségbeesésbe
merült.

A zsidó mindent megvallott; Rétynének erről, azok után, miket az
asszonytól hallott, kétsége nem lehetett s remélheti-e, hogy Tengelyinek
leghívebb barátai valamit, mi a jegyzőnek hasznára lehet, akármi áron
elhallgatnának?

– Mit tegyek? – szólt magában elborzadva a helyzet előtt, melyben magát
látá, – nincs-e semmi mentség? – Rétyné felugrott pamlagáról s mély
gondolatokban sokáig fel s alá járt szobájában. – Nincs semmi! – mondá
végre, megállva. – Tengelyi esete nagyobb lármát ütött, hogysem most
ítélet nélkül elsimíttathatnék; s kire bizzam magamat szörnyű
helyzetemben? kitől kérjek tanácsot? kinek pártolására számolhatok?
Férjemre?! – arczán leirhatatlan keserűség látszott – tőle kérjek
pártfogást? s minek? szeretett-e valaha? nem gyűlöl-e most, mennyire
csak gyáva lelke ily érzésre képes? nem lehetek-e bizonyos, hogy azon
perczben, melyben veszélyben lát, elhágy, sőt nehogy az ellenem emelt
vádak reá is kiterjesztessenek, üldözőimhez áll? – Nem! inkább akármit,
minthogy magamat ez ember előtt megalázzam! De mit tegyek? – Az
alispánné ismét fel s alá kezde járni szobájában; nyugtalanságából,
melylyel időről-időre fejét rázá, látni lehetett, hogy magát addig
semmire nem határozta el. Végre, mintha agyán egyszerre egy gondolat
villanna át, megállt s szemét a szoba egyik szegletében álló
irószekrényre függeszté. – Nem, mondá elborzadva – ez nem szükséges, ez
nem lehet! – S mintha futni akarna gondolatjai elől, még sebesebben
folytatá járását. A szekrény varázserővel magához vonta tekintetét, úgy
látszott, nem szabadulhata iszonyú gondolatától s bármerre ment, szemei
akaratlanul a szekrényhez tapadtak. – Megbódulok! – szólt végre, midőn
szemeit kezével takarva, a szoba közepén megállt, – mióta ez iszonyú
gondolat fejemben támadt, nem tudok szabadulni tőle. Istenem! Istenem!
segíts rajtam!

Az alispánné egy ideig mozdulatlanul állt, szive dobogott, melle
feszült, mintha szét akarna repedni s köny nem áztatá szemeit. – De
miért volna e gondolat oly iszonyú? – fűzé tovább gondolatait
nyugodtabban, miután kétségbeesésének első rohama lecsillapult. –
Meghalni – miért borzad szivem e gondolattól? A halál csak attól
foszthat meg, mit e földön birunk s nekem van-e valamim, minek veszteért
kesergenem lehetne? Gyermekeim nincsenek, nem is kívántam soha magamnak;
de ha lennének, talán lekötve érzeném magamat e földhöz. Férjemet
utálom. Azon állást, mely után vágyódtam, nem érhettem el – s most csak
szégyen s büntetés vár reám. Balgatagság volna tovább kétkedni.

[Illustration: Az alispánné egy darab ideig mozdulatlanul állt.]

Rétyné szekrényéhez ment, kihúzá egyik fiókját s egy elég nagy
üvegpalaczkot vőn ki, mely fejér, a czukorhoz hasonló porral vala félig
telve. – Így, – szólt félhalkan, midőn a palaczkot remegő kézzel maga
elébe tevé – ezen arsenicummal a fél megyét másvilágra küldhetem. Míg ez
kezemben van, büntető ítéletet nem fog fölöttem mondani senki! – Az
alispánné egy ideig mély gondolatokba mélyedett; ezt fogják tenni
hihetőkép olvasóim s minden esetre birálóim is, kik azt, hogy Rétyné,
mihelyt reá szüksége van, azonnal mérget talál, valószinűtlennek
hirlendik; azonban ily vád a lehetőségig igazságtalan volna. Sem abban,
hogy Réty házában, mint annyi úri magyar házakban, patkányok voltak; sem
abban, hogy az alispánné azokat kiirtani akarta s e czélra a
legközönségesebb eszközt használá, valószinűtlenség nincs. Az, hogy
Rétyné az arsenicumot, melyet ugyane czélból hazánkban száz háznál
találunk, mindig magánál s zár alatt tartá, ritka gondosság, de olyan
rendes gazdasszonytól, mint ő vala, kitelik. Ki pedig talán a méregnek
mennyiségét hiszi valószinűtlennek, az mint tiszta theoretikus szól a
dologról, tapasztalásból tudván mindenki, hogy arsenicumot csak
patikában nehéz kapni, míg kereskedőknél fontszámra veheti, a kinek
tetszik s magam egy festőinassal találkoztam egyszer, ki mestere számára
egy font arsenicumot vitt kék papirosba takarva az utczán végig. Ki ezen
kétkedik, kérdezősködjék; nem ártana, ha azok tennék, kiket az orvosi
rendőrség fenntartása illet.

– De azt mondják, méreg által a halál kínos; – így szólt hosszabb
gondolkozás után, szemeit az előtte álló palaczkra függesztve, Rétyné
magában. – Hallottam emberekről, kik órákig iszonyú fájdalmakat
szenvedve s csak borzasztó szenvedések után, melyek alatt önmagokat
elátkozták, tudtak meghalni. Hátha nekem is ez lenne sorsom? hátha erős
természetem a méregnek ellentállna, ha órákig ott kellene feküdnöm élet
és halál között, érezve, mint szakítja szét a szörnyű méreg belsőmet,
miként küzd testem minden egyes tagja az enyészet ellen? s e hosszú
haldoklás, e határtalan kínok közt senki, ki szenvedéseimet részvéttel
látná, senki, ki szerető kezekkel a halálos verítéket hideg homlokomról
letörölné?! Tűrni mindezt magányosan, vagy olyanoktól körülvéve, kiknek
minden szava, minden tekintete arra int, hogy nem szenvedéseim, de létem
megszünte az, mire vágyódva várnak? – Borzadott s mintegy akaratlan
mozdulattal tovább tolá a palaczkot.

Határozata meg vala törve. Nem tudá, mit tegyen, nem látott más utat,
menekvést maga előtt s ez egy ellen fellázadt egész valója. Ott állt
néma kétségbeesésben, előtte a méreg, melyhez szeme akaratlanul mindig
visszatért, mely után néha kezével nyult s melytől ismét borzadással
elfordult. – Sokat fogok bevenni, beveszem mind, – szólt ismét magában s
ujjai görcsösen szoríták a palaczkot, melyet ismét kezébe vett, – úgy
legalább nem fogok szenvedni, egy percz s mindennek vége van. – De
meghalni most, midőn még húsz évig élhetnék! – Rétyné ismét elereszté az
üveget s egy székre vetve magát, szemét kezével takarta el.

– De hátha e vén asszony megcsalt? – szólt most egyszerre, mintegy
meglepetve e vigasztaló gondolat által, mely most először villant fel
agyában, – ha minden, mit a zsidó vallomásáról beszélt, nem igaz? vagy
ha a zsidó Vándoryt csakugyan magához hivatta s vallomásokat tett, nem
vallhatott-e egészen más dolgokat? Mi oka lehetett volna arra, hogy
engem vádoljon, holott mindig jóltevője valék?

E gondolatok Rétynét egy pillanatra megnyugtaták. Visszatéve a mérget
fiókjába, bezárta szekrényét s szinte bámult, miként ragadtathatá el
magát annyira félelme által, hogy mindjárt e kétségbeesett gondolatokra
jutott. De e nyugalom nem tarthatott sokáig. Az alispánné sokkal
eszesebb asszony volt, minthogy helyzetét nyugodtabban átgondolva, nem
látta volna, miként az, mire minden reményét építi, legfölebb a
lehetőségek közé tartozik, sőt alig valószinű – s Rétyné ismét előbbi
aggodalmaiba esett vissza.

– Bizonyosságot kell magamnak szereznem, – mondá végre. – A zsidó
hihetőkép még él, tőle tudhatom meg legjobban, mit vallott; s ha Vándory
által elcsábíttatott, talán arra birhatom, hogy vallomását visszavegye.
S ezzel Rétyné, köpönyegbe burkolva, elhagyá szobáját s egyenesen a
zsidó börtöne felé sietett.

Már este volt; senki az alispánnét, midőn a megye sötét udvarán
keresztül ment, nem vevé észre; s miután a börtön, melyben a zsidó
feküdt, mióta betegsége miatt senki elszökésétől többé nem félt, majdnem
mindig nyitva hagyatott, Rétyné a kamarában állt, a nélkül, hogy
valakitől láttatott volna. S a vén asszony, ki a betegnek gondját
viselte, nem kissé bámult, midőn mécse világánál egyszerre a nagyságos
asszonyt ismeré meg s tőle kérdeztetett: miként van a beteg?

– Nyugodtabban, sokkal nyugodtabban, – válaszolt az asszony fölkelve
székéről, melyen első pillanatban ülve maradt. – Mikor az urak elmentek,
mondta, hogy mióta mindent elmondott, mi szivén feküdt, sokkal jobban
érzi magát Azóta majdnem mindig szunnyadozik. Szegény ember, ha még azt
tudná, hogy a nagyságos asszony is kérdezősködött felőle, sőt hogy itt
is volt –

– Menjen ki kend, – mondá Rétyné reszkető hangon – s várjon reám az
udvaron; ne mondja senkinek, érti-e, senkinek, hogy itt vagyok. Szólnom
kell a szerencsétlennel, mielőtt meghal. Kend tudja, – tevé hozzá, midőn
az asszonynak bámulását észrevevé, – hogy Macskaházy, kit e zsidó
megölt, leghívebb emberünk volt; erről kell beszélnem vele. Ha csakugyan
magába szállt, talán felelni fog az én kérdéseimre is.

– Már hogy magába szállt, – szólt az ápolónő, még mindig késve a
kimenéssel, – az bizonyos. A tiszteletes úr egészen megtérítette. Csak
mégis jobb volna talán, ha itt maradnék. A beteg szavamat jobban
megszokta, nekem bizonyosan hamarább felelne; s azután az is meglehet,
hogy ismét szörnyű álmaiba esik vissza s akkor egészen dühös és nagysád
–

– Menjen ki kend, mondom, – szakítá félbe Rétyné a szólót – s várjon
reám az udvaron; s a mint mondám, ne merészelje senkinek elbeszélni,
hogy itt voltam.

E szavak oly hangon mondattak, hogy az asszony minden kiváncsisága
mellett tovább a szobában maradni nem merészelt; s miután rosszkedvűen
bundáját fölvéve, az ajtón kiment, az uraságok büszkesége ellen mormogva
valamit fogai között, kik, ha beteget ápolni kell, szegény embert hínak,
de mihelyt a beteg ismét magához jő, úgy, hogy tőle valami érdekest
hallani lehet, az ápolót kiküldik s csak magok beszélnek vele.

Rétyné, miután előbb az ajtóhoz ment s kinézve meggyőződött, hogy az
asszony, kit elküldött, nem hallgatódzik, a betegnek ágyához ment s a
zsidót megszólítá.

A beteg nem felelt; egyenetlen lélekzete, a nehéz fohászok, melyek
időről-időre mellét emelék, míg ajkai körül s egész testén néha azon
különös rángás vala látható, melyet haldoklókon észreveszünk, mutaták,
hogy órái számítvák. Rétyné dobogó szívvel állt ágya mellett s nézé az
elszáradt arczot, melyet a halál már átváltoztatott, de a beteg behunyt
szemekkel nem felelt megszólítására. Nyugtalan vala, mintha valamit
keresne, körülkapart takaróján; de úgy látszott, tovább szunnyadott.

Rétyné, meggyőződve, hogyha a zsidóval szólni akar, időt veszteni nem
szabad, midőn ismételt megszólításaira nem felelt, a beteget gyengén
megrázá.

A zsidó felnyitá szemét, körülnézett, de midőn csak egy asszonyt láta,
kit hihetőkép ápolójának gondolt, ismét a fal felé akart fordulni.

– Hát nem ismersz? – szólt az alispánné remegő hangon, – ne fordulj el,
nézz reám, én vagyok.

– Hagyjatok békét, – mondá a zsidó gyengén, majdnem érthetetlenül, – a
mit tudtam, megmondtam, mindent megvallottam; mi kell még?

– De hát nem ismersz? – szólt ismét Rétyné, majdnem könyörgő hangon, –
nézz reám, én vagyok, Rétyné.

– Rétyné?! – szólt a zsidó bámulva, midőn megfordulván, az alispánnéra
mereszté fénytelen szemeit.

– Ki más jönne hozzád? – mondá a másik nyájasan, – ki gondoskodik
felőled? kinek fekszik jóléted szivén?

– El tőlem, iszonyú asszony, – szakítá félbe szavait a beteg, – hadd
haljak meg legalább békében. Miért jösz? hisz látod nincs erőm, hogy
raboljak, vagy valakit meggyilkolhassak.

– Magadon kívül vagy, – mondá Rétyné halkan, – hogy beszélhetsz így? ha
valaki hallaná.

– Bánom is én, – válaszolt a zsidó nyugodtabban, – én nem félek többé
senkitől.

– Ne hadd magadat rászedni, – mondá Rétyné halkan, – azt mondják úgy-e,
hogy meggyógyulásodhoz semmi reménység nincs? De lásd, ezt csak azért
teszik, hogy belőled vallomásokat csaljanak ki. Én az orvostól magától
tudom, hogy minden veszélyen kívül vagy, csak még gyengeség maradt
betegséged után hátra, ez is nemsokára elmúlik. Csak most vigyázz
magadra. Ma is, mint hallom, Vándory még két úrral volt nálad –

Az alispánnét itt a zsidó kaczagása vagy inkább hörgése szakítá félbe,
melyre a félig haldokló e szavak hallatára fakadt. – Hát azért jösz,
nemde – szólt tompa hangon, midőn kiszáradt ujjaival Rétyné kezét
görcsösen megszorítá, – tudni akarod, mit vallottam gonosztetteimből,
melyeket veled követtem el? Nyugodt lehetsz, mindent megvallottam,
érted? mindent! Azon pillanattól, midőn Macskaházy velem először az
irások elrablása iránt szólt, azon estéig, mikor épen ezen irásokért
Macskaházyval összevesztél s magadhoz hivattál, hogy pár új táblát
vágjak ablakodba s akkor munka között azt mondád: ha Macskaházyt valaki
megölné –

– Hallgass, szörnyeteg! – szakítá félbe a szólót Rétyné, midőn kezét a
zsidó ujjaitól megszabadítani iparkodott.

– Szörnyeteg! nemde, szörnyeteg? – mondá a zsidó s tompa szava, midőn
beszélésre kényszeríté magát, a hallgatót borzadással tölté, – de hogy’
fogják nevezni azt, ki engem azon tettekre birt, melyekért tőlem
mindenki eliszonyodik?

– Alávaló zsidó! – szólt Rétyné, – ki hisz neked, ha ellenem vádakat
emelsz?

– Fognak hinni, – válaszolt a zsidó, – a mit én mondtam, azt mondta
Viola is; nem fog senki kételkedni rajta.

– Vissza kell venni vallomásodat, – mondá Rétyné remegő hangon, – új
tanukat fogok hozni s azok előtt elmondhatod, miként előbb igéretekkel
birtak arra, hogy ellenem hamisan valljál, de hogy minden, a mit
mondtál, csupa koholmány, érted-e?

– Én nem fogok visszavenni semmit vallomásomból, – válaszolt a beteg, –
egy szót sem.

– Zsidó, – mondá az alispánné szenvedélyesen, – ha nem teszed –

– Fenyegetődzzél másnak, – szakítá félbe amaz, – reám igéreteid s
fenyegetéseid nem hatnak többé; holnapig ott vagyok, hol zsidó létemre
is e világ hatalmasai fölöttem nem uralkodhatnak többé. De te, te – tevé
hozzá végső erővel, – ki engem minden rosszra csábítál s mikor miattad
szerencsétlenné lettem, elhagytál; te biró elébe fogsz állíttatni, –
börtönbe kerülsz, mint én, – a vesztőhelyre. Megálmodtam betegségem
alatt. – Középen te és én, mellettünk a hóhér nagy fényes karddal.
Czifra is ott volt s Macskaházy s köröskörül roppant nép és a székre
ültettek. – Itt a beteg megtörött szavai érthetlenné váltak, tovább
szólt, de magán kívül vala s Rétyné a beteg hideg kezének rángatásaiból,
melylyel karját még mindig erősen megszorítá, érzé, hogy végső halálos
küzdelmeihez közeleg.

Az alispánné, miután karját nem kis nehézséggel a haldoklótól
megszabadítá, mintegy magán kívül rohant ki a kamarából, hol az ápoló
asszony betegét, midőn hozzá visszatért, magánkívül s végső
vonaglásaiban találta.

Az érzelmeket, melyek Rétynének keblét e pillanatban eltölték, nem fogom
leirni. Vannak szörnyek, mint az anyagi, úgy érzelmeink világában,
melyeknek festésére ecsetet nem találunk s miket ez asszony most
szenvedett, ezek közé tartoztak. Szobaleánya, kivel a lépcsőkön
találkozott s ki által gyertyákat s egy pohár vizet rendelt magának a
szobába hozatni, elborzadott, midőn asszonyát ily állapotban látá.
Arczát halotti halványság takarta, egész teste remegett, szemei elvadult
tekintetet vetének körül.

– Nagysád talán beteg? – mondá Julis, midőn a gyertyákat az asztalra
állítá, – talán a főorvosért mehetnék? itt van a háznál.

– Mi közöd ehhez? – szólt Rétyné csillogó szemeit a szegény leányra
vetve, – állítsd a vizet ide mellém s takarodjál.

A leány kiment s Rétyné, bezárva szobáját, maga maradt.

Az emberek részvétét elutasíthatjuk magunktól, de kiváncsiságukat
bizonyosan nem; s ki főkép szobaleányról azt teszi föl, hogy szót fogad,
ha óvakodásra intetik oly valamitől, mihez semmi köze nincs, teljes
meggyőződésem szerint, csalódni fog. Legalább a jelen esetben így volt;
s Julis, mihelyt asszonyától a fent írt módon kiküldetett, szobájában
magányosan találva magát, nem ismert fontosabb kötelességet, minthogy
azon ajtó mellett, mely őt asszonyától elválasztá, hallgatódzzék.

Mit Julis benn hallott, még inkább nevelé kiváncsiságát. Rétyné fel s
alá járt. Leült asztalához s írt. Ismét fölkelt s mintha papirt tépne
szét. Újra körül járt. Felnyitá szekrényét. Megint íróasztalához ült a
Julis világosan hallá nehéz fohászait. – Később s leánynak úgy látszott,
mintha az alispánné valamit keverne poharába.

– Csakugyan beteg, – gondolá magában, – bizonyosan cseppjeit veszi be;
mégis jó volna, ha valakit hínék.

A szobaleány ismét az ajtóhoz illeszté fülét s csengést halla, mintha
valaki egy poharat erősen az asztalra tesz; s midőn ebből asszonyának
rossz kedvéről ítélve, föltételét már megváltoztatá s czélirányosabbnak
tartá, nem híni senkit, úgy látszott, mintha az alispánné pamlagára
vetné magát s a szobában fájdalmas nyögést hallana.

Ezt tovább hallgatni, a nélkül, hogy okát ismerné, több vala, mint mit
szobaleány ildomosságától kívánni lehetne s miután Julis az ajtón
többször koczogva s asszonyát megszólítva feleletet nem kapott, az
alispánnénak szigorú tilalmáról, szenvedélyességéről, szóval mindenről
megfeledkezve, egyenesen urához futott.

Kevés pillanattal azelőtt az alispánhoz Vándory jött. Rendkívül fel vala
gerjedve s kérdé, nem látta-e nejét?

Miután Rétytől hallá, hogy egész nap feleségével nem szólt s
nyugtalansága okáért kérdeztetett, Vándory elmondá, hogy midőn épen most
Tengelyinél volt, az öreg asszony, ki a zsidót betegsége alatt ápolá,
azt jelentette, hogy az alispánné épen halála előtt nála volt s vele
hosszabb ideig maga beszélt. Vándory elsorolá mindazon körülményeket,
melyeket az ápolónőtől hallott. – Barátom, – tevé hozzá, – nőd
szenvedélyes asszony, megtudta, hogy a szerencsétlen, ki most nincs
többé, előttem s többek előtt vallomásokat tett, nem ismeri tartalmukat
s talán vádolva gondolja magát. Ki tudja, mire nem képes
kétségbeesésében? kérlek, menj hozzá s nyugtasd meg. A zsidó
vallomásában nincs semmi, mi által nőd veszélyeztetnék. Becsületszavamat
adhatom reá, a szerencsétlen csak Macskaházyt vádolá.

A lelkészt e szavaknál Julis szakítá félbe, ki a szobába rohanva,
mindent, mit asszonya ajtaja mellett hallott, elmondott.

– Jerünk, jerünk hamar! – kiálta Vándory, – talán még elég jokor jövünk.
– S a férfiak a jövő perczben az alispánné ajtaja mellett álltak.

Az ajtó zárva vala. Benn a szobában nyögés hallatszott.

– Fel kell törni! – kiálta Vándory s miután Rétyvel együtt egész erővel
az ajtónak rohantak, a gyenge zár engedett.

A czél, miért jöttek, nem vala többé elérhető. A pohár, mely az asztalon
állt s melynek alján az italnak kis része megmaradt, mellette az üveg
arsenicummal, Rétyné tette iránt nem hagytak kétséget. Segíteni nem
lehetett többé.

Midőn férje a szobába lépett, a szerencsétlen asszony még élt, reá
függeszté szemét s úgy látszott, mintha szólni akarna; de midőn Réty a
pamlag mellé térdelve kezét megragadá, görcsösen összeszorult ujjai
hidegek valának, mellét még egy nehéz fohász emelé s férjére meredt
szemei elveszték fényöket.

Ő nem vala többé.

[Illustration: Segíteni nem lehetett többé.]



XXXVIII.

Minden ember, a legszerényebb körben töltötte bár életét, egyszer magára
vonja embertársai figyelmét, s e pillanat az, melyben eltemettetik.
Ilyenkor a magas torony harangja megkondul a legszegényebbnek; ki egész
éltén át elhagyatva állt, annak koporsója körül emberek gyülnek össze;
ki örökös akadályok miatt semmikép nem haladhatott, annak temetése előtt
a tömeg kitér; s a nyomorult, miután életében semmit magáénak nem
nevezhetett, örök áron egy darabka földbirtokot szerez, melyet szabadon
használhat végső ítéletig, a nélkül, hogy tilalomtörésért büntetnék. A
halottat részvét s tisztelet fogja körül, – s miért? Azért talán, mert
ki józanul cselekszik, tiszteletet érdemel s az emberek többsége alig
tehet okosabbat életében, minthogy tőle búcsút vesz? vagy talán azért,
mert meggyőződésünk szerint a halott azt, mi mindnyájunkat egyaránt
érdekel, de mit a legokosabb is csak hisz, – végre megtudta? – Igaz, a
halálnál nincs jobb magyarázó a világon. Ki élete becséről kétkedik s
nem tudja, érdemes-e az, mit e földön elérhet, hogy érte fáradjon: az
első esetnél, hol ismerősei közül valaki meghalt, tisztába jöhet.
Valamivel kisebb vagy nagyobb temetés, czímerek vagy csak a puszta név a
koporsón, a sír fölött mausoleum vagy fakereszt, melyeknek felállítási
költségei különbözik, de melyek egyenlőn elhagyatva állnak; egy rövid
beszélgetés a szomszédok között, vagy nyomtatott gyászlevél, vagy
hirdetés a honi hirlapokban, vagy talán nekrologok a külföldi
hirlapokban is, – egy óra, tizennégy nap, vagy egy hónap mulva csend s
közönyösség – – ez a dicsőség. Egy darab fekete fátyol a kalapon, vagy
teljes gyászruházat, szegényeknél vitatkozás: ki fizesse a temetést?
gazdagoknál: kié legyen az örökség? – – ez az, mi a birt szeretetre
emlékeztet. S mi a barátságot illeti, ki nem tudja, hogy bármennyiszer
szorítottuk barátaink kezét, az eset ritka, hol e szorongatások után
valami visszamaradna, mi barátunkat csak annyira emlékeztetné is reánk s
kézszorításainkra, mint tyúkszemeink arra, hogy egykor csizmáink által
szoríttattunk. Ki éltének ezen díjával be nem éri, vigasztalja magát
azzal, hogy a kivételek közé tartozik.

Ezek közé tartozott Rétyné is, kinek halála Porváron s az egész megyében
több lármát okozott, mint minden, mi a Tisza mentében évek óta
emlékezetre méltó történt. Maga az, hogy Rétyné meghalt, magára vonta
volna a közfigyelmet. Ha gazdag földesasszony, ki, mi több, még
ötvenedik évét sem érte el, jó konyhát tartott s a legszebb ruhákban
járt, egyszerre meghal, a dolog még akkor is borzasztó, ha halálánál
minden illő formák megtartattak s a beteg, csak miután fölötte két
orvosi tanácskozás tartatott, mult ki a világból. De mi ez az alispánné
esetéhez képest? A főorvos akkor hivatott, mikor Rétyné már magán kívül
volt s ő minden tudománya mellett nem mondhatott mást, minthogy ha csak
öt perczczel előbb jő, a nagyságos asszonyt bizonyosan megmentette
volna. Serer, ki épen Porváron lévén, a hírre szinte a házhoz jött, csak
azon meggyőződését nyilváníthatá, hogy mit a nagyságos asszony ivott,
bizonyosan nem volt czukros víz; de orvosi tanácskozásról vagy patikáról
nem lehetett szó, még annyi idő sem maradt, hogy Serer mandulatejét,
mely, a mint mondá, néha csudákat tesz, ajánlhatná. Az alispánné meg
vala mérgezve s mi több, saját maga által, az iránt nem lehetett kétség
– s valamint Taksony-megyének orvosi kara méltó panaszt emelhetett
törvényes közbenjárásának ilyetén elmellőzése ellen: úgy a porvári
társaság egész szorgalmát arra fordítá, hogy e szörnyű történet titkos
indokait felkeresse.

A Réty-család s azok, kik hozzá – mint Vándory vagy Kislaky Kálmán –
közelebb álltak, az egész történetet szerencsétlen véletlennek nevezék.
A szegény alispánné, ezeknek állítása szerint, sokszor magneziával élt,
melyet ugyanazon szekrényben tartott, hová egy pár nappal előbb a
patkányok kiirtására vett arsenicumot elzárá, – szerencsétlen tévedés,
mely este a gyengén világított szobában oly könnyen történhetett,
megmagyaráz mindent. A közönség, mely önként ajánlott magyarázatot
elfogadni nem szokott és sohasem kételkedik inkább, mintha valami
hivatalosan tudtára adatik, nem nagy hitelt adott e magyarázatnak, – s
mivel, ha már igazsághoz nem juthatunk, mindenki legszivesebben csalja
meg önmagát, inkább gyanításokban kerese világosságot, miben ez
alkalommal Julis által, ki asszonya halálánál jelen volt, nem kissé
segíttetett. Az érdemes szobaleány annyit beszélt Rétynének egy idő óta
mutatott szomorúságáról, főkép rendkívüli magaviseletéről, melyet utolsó
nap rajta észrevett, hogy senki nem kétkedhetett, miszerint az alispánné
szándékosan mérgezte meg magát; s miután az, hogy szobájának ajtaja
zárva találtatott, szintén erre mutatott, csak azon okok iránt lehetett
véleménykülönbség, melyek az alispánnét e határozatra birák.

Maga Réty nejének halála iránt nem szólt senkivel; akár elmebetegség
volt legyen szörnyű lépésének oka, mint azt sokan hirdeték, kik a mint
mondák, rendkívüli szenvedélyességét mindig ily betegség jelének
tartották; akár az birta e kétségbeesett határozatra, mert látá, miként
Ákos s Vilma házasságát nem akadályoztathatja, s inkább meg akart halni,
mint hogy annak tanúja legyen, mit családjára nézve gyalázatosnak
tartott; akár végre, mint a porvári asszonyságok férjeiknek a dolgot
magyarázták, az alispán kétségen kívül megsértette nejét, s makacssága
által, melylyel a szerencsétlennek valamely kivánatát ellenzé, gyilkolta
meg feleségét, mint erre a világon számtalan példa van: Réty nem szólt
senkivel, de kik őt ismerék, észrevevék a hatást, melyet neje halála reá
tett.

Ne gondolja azért senki, hogy e fájdalom visszatérő szeretetének lett
legyen tanúsága. Nem tartozik ugyan a ritkaságokhoz, hogy midőn oly
házaspár közül, mely egész életén át egymással rosszul élt, egy meghal,
a másik mint egy csuda által a meghalt iránt keblében egyszerre
véghetetlen szeretetet födöz fel. Valamint a mindennapi élet surlódásai
között egyes hibáknál nagyon is könnyen megfelejtkezünk minden jó
tulajdonokról: úgy ha életünk társaitól örökre elválasztatánk, többnyire
csak jó tulajdonaik emlékét tartjuk meg, s gyenge emberi természetünk
úgy hozza magával, hogy majdnem mindent kincsnek tartunk, mihelyt tőlünk
visszaszerezhetlenül elvétetett. Réty bánatának azonban nem ez vala oka.
Való szeretetet e nő iránt nem érzett soha, s ha egykor érzett volna is,
oly oldalról tanulta ismerni újabb időben, hogy erről többé szó nem
lehetett; s a szomorúság, melyet rajta neje halála óta mindenki
észrevehetett, azon szemrehányásokból vette eredetét, melyeket magának
ez alkalommal tett. Mindazon szerencsétlenségnek, melyet maga körül
látott, nagy részben nem ő maga volt-e oka? Neje halála után egy
megkezdett levelet talált iróasztalán, melyet a boldogtalan asszony
hozzá intézett, s melyben egész szerencsétlenségét néki hányta szemére s
nem volt-e ez legalább részben igaz? Midőn a multra visszatekintett, nem
kelle-e Rétynek megvallani, hogy mindazon dolgok, melyeknek neje egyik
áldozatául esett, nem történnek, ha ő maga reájok alkalmat nem ad? Ha
nejével a helyzet iránt, melyben Vándoryhoz áll, mint kötelessége
magával hozta, nyiltan szól, a szerencsétlen asszony vagy feleségévé nem
válik, vagy legalább a gondolatot, hogy a lelkész férjének testvére,
megszokva, soha azokra nem vetemedik, mik által magát Vándory
követelései ellen biztosítani akarta. Saját tulzó engedékenysége volt
az, mi nejét azzá tette, mivé vált, s a nem titkolt gyűlölség, melyet
iránta utolsó időben mutatott, birta e nőt kétségbeesett határozatára,
mihez soha nem jut, ha férjében támaszt lát maga mellett. E gondolatok
Réty lelkét mély fájdalommal tölték el, s maga Vándory szelid
vigasztalásaival sem birá felderíteni szomorúságát.

A zsidónak vallomása, mely Rétyné halálát okozta, s Porváron mindenkire
annyi hatást tett, csak azon következéseket nem idézte elé, melyekre
czélozva volt, s Tengelyinek állása nem sokkal vált általa kedvezőbbé.
Azon, hogy Macskaházynak Tengelyi irományai elrablásában része volt, már
előbb is kevesen kételkedtek: de ez a jegyző iránt létező gyanút inkább
nevelé. Ha az elrabolt irományok Macskaházynál voltak, mit a zsidó
vallomásában is állított, egy fontos ok létezett, mely egyedül Tengelyit
birhatá a gyilkosság elkövetésére. A zsidó azon állítása, hogy a
büntettet Viola követte el, mint egy tanúnak, s mi több, kétes jellemű
tanúnak vallomása, nem bizonyíthatott annyit, hogy reá azon számos
bűnjelek ellenében, melyeknél fogva a jegyző vádoltatott, fölmentő
ítéletet építeni lehetne. Tengelyin csak úgy lehetett segíteni, ha
Viola, az igazság kezébe kerülve, Macskaházy ellen elkövetett bűntettét
megvallja. Ez volt a jegyző barátjainak s ellenségeinek meggyőződése, s
ehhez, kivéve Vándoryt, nem volt senkinek nagy reménye. Több két hétnél
mult, mióta az öreg János Csavargóssal Porvárt elhagyta; s nem látszott
valószinűnek, hogy miután az ország minden törvényhatóságai Viola
fölkeresésére hasztalan szólíttattak fel, miután Ákos, Kálmán, Völgyesy,
szóval azok, kiket Tengelyi sorsa érdekelt, e czélra mindent elkövettek,
az, miért annyian hasztalan fáradtak, egy vén huszárnak sikerülhet.

Valószinünek látszott, hogy Peti czigány Violának hollétét ismeri; de a
barna kályhafütő, Ákosnak minden kérései s igéretei daczára, mindig csak
azt mondá: hogy Violát a statárium óta nem is látta s ezen állításon
kívül mást, mint esküvéseket, melyekkel azt bizonyítá, tőle hallani nem
lehetett. A kislaki gulyásból, kiről tudatott, hogy Viola elszökése után
feleségét s gyermekeit lovain ő vitte el, szintén nem lehete kivenni
többet. Szerinte ő Zsuzsit csak három mérföldnyire egy bizonyos csárdáig
vitte a hol a szegény asszony férjét be akará várni. Mi történt a
családdal később, nem tudja; s Kálmán hasztalan kért s káromkodott,
igért s fenyegetődzött, többet az öreg gulyás kínpadon sem mondott
volna. Maga Liptákné is minden szeretete mellett, melylyel Tengelyi
egész családja és főkép Vilma iránt viseltetett, ha kérdezék, hosszasan
mentegetődzött, hogy semmit sem tud, s végre Ákosnak bevallá, hogy habár
tudná, sem lehetne őt arra birni, hogy megmondja. – A teins úrfi tudja,
mennyire szeretem, – mondá egyszer Ákoshoz, midőn tőle ismét kérésekkel
ostromoltatott. – Kit is szerethetnék inkább? A többi gyermekek, kiket
mellemen hordoztam, meghaltak, csak az úrfi maradt meg; de ezt ne kérje
tőlem. Ha életemmel megszabadíthatnám Tengelyi urat, tenném; de hogy
Judássá váljak, azt ne kivánja senki. Tengelyi úrnak barátjai vannak,
meg fog szabadulni így is, s ha nem, legalább becsületesen tartják, s
háznépéről gondoskodva van. Violára akasztófa, családjára végső inség
vár; ha Zsuzsi közel rokonom nem volna is, inkább leharapnám nyelvemet,
mint hogy eláruljam. – Mindazok, kik Viola hollétéről valamit
tudhatának, e szerint úgy látszott, hallgatásra határozták el magokat; s
ámbár Vándory vigasztalá barátjait, hogy Istenben bizzanak, úgy
látszott, e bizodalom nem egyhamar fog igazoltatni; legalább János,
miután két heti keresés után a legkisebb nyomra nem akadott, már maga is
kétkedni kezdett, fogja-e adott igéretét teljesíthetni.

Arról, hogy Viola a szomszéd megyékben nincs, sem János, sem Csavargós
nem kételkedett. Az is, mint Csavargós többször mondá, valószinünek
látszott hogy az ország határain túl nem ment; de széles e haza ötvenkét
megyéinek melyikében keressék? ez oly kérdés vala, melyre az öreg János
minden strategikus ismeretei mellett sem felelhetett. – Bizony ez a
Viola átkozott gyerek, – mondá többször pajtásához, – úgy retirált, az
ördög sem tudna reá akadni. Hej, milyen generális válhatott volna
belőle!

– Mi az, retirálni? – kérdé egy ily alkalommal Csavargós, ki mióta az
öreg Jánossal járt, nem szűnő gyönyörrel hallgatá elbeszéléseit, s mióta
a háborúról s az egykori huszárnak nagy tetteiről hallott, szinte
megvetéssel nézett önéletmódjára, melynek legérdekesebb pillanatai a
katonaélettel nem mérkőzhetnek.

– Hallott e ilyet a világ?! – mondá bámulva a huszár, – hát azt sem
tudod, mi a retirálás? De nem csuda, – tevé hozzá rövid gondolkozás
után, – nem szolgáltál háborus időben, hogy megtanulhattad volna. Hát
öcsém, a retirálás csak az, mikor az embert visszafelé commandirozzák.

– Értem, értem, – szólt a másik, ki ez értelmezést nagy figyelemmel
hallgatá, – mikor az embert az ellenség megkergeti.

– Bohó! – mondá a másik hevesen, – hisz akkor jóravaló ember soha sem
retirálna. Soha életemben nem voltam ütközetben, hol nem mi győztünk, és
mégis hányszor nem retiráltunk! – Olvasóim tudják, hogy János, ki maga
mindig csak rossz kedvvel s parancsolat következésében vonult vissza az
ellenség elől, azon meggyőződésben élt, hogy szolgálatának egész ideje
alatt seregeink nem győzettek le soha. – A retirálás csak az – folytatá
előadását, – mikor az ember az ellenséget jól megveri és azután
visszamegy. Érted-e most?

– Értem – válaszolt Gazsi, – csak azt nem tudom, miért megy hát vissza
az ember, ha az ellenséget megverte?

– Hát bohó, – szólt a másik könyörülő mosolylyal, – azért megy, mert
commandirozzák, s ha mint katona nem engedelmeskedik, főbe lövik.

– De miért commandirozzák, hátra felé? – kérdé Gazsi tovább, ki
kételyeit az eddig hallottak után még mindig nem érzé felderítve.

– Az nem a mi dolgunk, – felelt János rossz kedvűen, mert ép ezen kérdés
vala az, – melyet magának százszor tett és soha megfejteni nem tudott, –
a katona azt teszi, mit neki parancsolnak, a többi mást illet. Miért
commandirozzák hátra felé? – mormogott tovább – ostoba kérdés! Hát talán
hogy avandzsirozzanak; mert a ki legtöbbet retirál, azt leginkább
avandzsiroztatják; vagy meglehet azért, hogy az ellenség megint
összeszedhesse magát s ujra megverhessék. Látod, Gazsi, ha katona
lennél, s ily kérdéssel állsz elő, főbe lőnek.

Hasonló beszélgetésekből Csavargós Gazsi sokat tanulhatott, míg az öreg
János bennök nem kis gyönyört talált, oly annyira, hogy mióta Ákos
felnőtt s katonatörténeteit meghallgatni nem szokta, talán soha inkább
megelégedve nem érzé magát, mint mostani társával; útjának czélja
azonban mindemellett nem közelíttetett meg. A kislaki gulyás neki is
csak azt mondá, hogy semmit sem tud. Minden kérés s pajtáskodás más
feleletet nem húzhatott ki belőle, s ha mást kérdezett, szint azon
felelettel utasíttatott el.

– Mintha összebeszéltek volna, – mondá János sokszor rossz kedvében, –
mind csak azt feleli, hogy nem tud semmit. Épen úgy tesznek velem, mint
lovászunk. Az is, ha a lótisztitásról vagy abrakolásról neki valamit
mondok, azzal áll elő, hogy azt már régen tudja; ezek meg azt mondják,
hogy nem tudnak semmit. Azt, miről az ember szólni akarna, azt mindenik
tudja már; a mi iránt kérdez, arra senki nem felel. – De e panaszok sem
a gulyást, sem mást annak elmondására, mit vagy nem tudtak, vagy mondani
nem akartak, nem birhaták, s János és Csavargós tovább vándoroltak
tanyáról-tanyára, s mindenütt ugyanazon feleletet kapták.

Három vármegyét barangoltak be így, s ámbár Csavargós ez életmódot
megszokta, János pedig napokig erdőn, réteken s posványon keresztül
lovagolva néha ismét katonának képzelheté magát, s fölemelkedve
kengyelében mondhatlan gyönyörrel néze körül a síkon, hol lovas ember
semmi magasabbat magánál nem lát, – e hasztalan keresés végre
mindkettőjöknek kellemetlenné vált. – Oly czélok után fáradunk majdnem
valamennyien, melyekről mások, sokszor az egész világ tudja, hogy
általunk eléretni nem fognak, – sebaj! csak mi magunk tudjuk megtartani
ellenkező meggyőződésünket; de ha végre azt vesztjük el, s csak azért
haladunk még tovább, mert kötelességünk, vagy becsületérzetünk, vagy
hiúságunk, mely sokszor az előbbinek épen ellenkezője, úgy kivánja,
akkor – sóhajtsunk fel, – az öreg János káromkodott – s menjünk tovább.
Az öreg huszárnak philosophiája szerint: ki egy úton, ha csak ballagva
is, tovább megy, mindig messzire jut, sőt végre az elérhetetlennek
gondolt czélt is elérheti, mint azt a keresők jelen esetben tapasztalák.

Április azzal vádoltatik közönségesen, hogy változékony. Nem tudom,
mennyire árthat ez a hónap jó hirének, legalább hazánkban, hol épen nem
szükség áprilisra várnunk, ha fergeteg után, melytől szinte elborzadunk,
véghetetlen nyugalmat, – könyzápor után egyszerre derültséget, borút s
napsugárokat, keleti s nyugoti, déli s éjszaki szelet egy órában akarunk
látni; annyi azonban bizonyos, hogy azon esztendőben, hol János és
Csavargós Violát keresték, senki e hónapot változékonynak nem nevezheté.
Az öreg huszár, noha fiatal korától sok nyomorúsághoz szokott, midőn
naponként csontig megázott, eleget átkozá ápril kétségbeejtő
állandóságát. Egyszer különösen elveszté egész türelmét.

A harmadik megyében jártak, majdnem húsz mérföldnyire onnan hazulról.
Reggel óta lovon ültek, s már dél rég elmúlt, midőn Csavargós végre öreg
pajtásának megvallá, hogy a tanyát, hová őt vezetni igéré, nem tudja
feltalálni. Miután Gazsinak állítása szerint a gulyás, kihez mentek, tíz
mérföldnyire minden pásztorembert ismer, az öreg azon reményben, hogy
itt végre Violának nyomára jön, eddig mindent eltűrt, most keményen
megtámadá vezetőjét; de mit vala tennie? Erdő közepén voltak, útat
veszítve s habár János megesküdött, hogy vén létére soha ily gyerekkel,
minő Gazsi, útra nem indul többé, most nem tehete mást, mint hogy
bundáját, a mennyire a szél engedé, összefogva, magát a gondolattal
vigasztalá, hogy holnap Porvárra visszatér, s hogy az alatt Csavargós
után tovább ballagott, ki minden fát megnézve, letördelt vagy az úton
keresztbe tett ágakat keresett, mikkel szegény-legények az erdőben
útjaikat megjelölik. Már az est közelgett, midőn a sűrűből feléjök
világító pásztortűz a tévelygőket jó útra vezeté. Az erdő közepén végre
a tanyához értek, melyről Gazsi szólt, s azon öröm, melylyel János a jó
tűz mellé feküdt, alig lehete nagyobb annál, melylyel az itt tanyázó
gulyás Csavargóst fogadá. Úgy látszott, a vén gazda Gazsival sokkal több
munkát végzett együtt, mint mi a megyének valaha tudomására jött.

Violáról, ki iránt János gazdáját, mihelyt az magát fiatal pajtásával
kibeszélte, kérdezé, a gulyás nem tudott semmit. Legalább ez vala első
felelete; később azonban, miután e kérdés hozzá Csavargós által újra
intéztetett, rövid gondolkozás után azt válaszolá, hogy ha ma nála
maradnak, holnap reggel oly emberhez fogja vezetni, ki e részben talán
többet mondhat. – Nem messze innen – szólt tovább, – ősz óta egy gulyás
lakik, ki a ti vidéketekről jött. Máskép semmi ember, nem pajtáskodik
senkivel, nem kereskedik marhával, szóval, haszontalan ember, de mivel
onnan való, meglehet, Violáról tud valamit.

– Ki lehet az? – mondá gondolkozva Csavargós, – nem tudok pásztorembert,
ki tőlünk múlt őszkor ide szakadt volna!

– Hát a kislaki gulyásnak testvéröcscse – válaszolt a másik, – bátyja
derék legény volt, de ez haszontalan semmi ember, szóba sem áll
senkivel.

– A kislaki gulyásnak testvéröcscse, – szólt Gazsi bámulva, – az nem
lehet, az tavaly őszkor meghalt.

– Meghalt?! – mondá az előbbi még inkább bámulva – mikor tulajdon
szemeimmel láttam; szép barna ember, feleségestül, gyermekestül jött, s
te azt mondod, meghalt.

– Én csak azt mondtam, hogy a kislaki gulyásnak öcscse meghalt, – szólt
Gazsi nyugodtan, – az, kit annak gondolsz, élhet, nem bánom, akármeddig,
csak István gulyás öcscse soha sem lesz belőle.

– De mikor mondom, hogy az, – szólt a másik hevesen, – azt hiszed, nem
ismerem István gulyást? esztendők óta nem sokat voltam nálatok, de
fiatalabb korunkban István és én jó pajtások voltunk. Most is, mikor
öcscse feleségét s két gyerekét ide hozta, nálam hált meg. Az egyik
beteges volt, de a másik szép gyerek, – különb ember válik belőle, mint
apjából, nem hiába, hogy Pistának híják, mint öreg bátyját s engem is.
No, hiszed-e már, hogy csakugyan a kislaki gulyás testvéréhez foglak
vezetni? – tevé hozzá, míg Gazsi s az öreg János szemeikkel integettek
egymásnak.

– Fejemet teszem rá, – mondá Csavargós a huszárhoz, midőn hosszú
beszélgetés után gazdájok lefeküdt s elaludt, – az, kiről szól, nem más,
mint Viola maga.

– Magam is azt hiszem, – válaszolt János halkan, – de hallgass, míg
hozzá nem vezetett; ne mondd gazdánknak, kivel van dolga!

– Majd bámul – mondá a másik, – ha azt hallja, hogy szomszédja, kit
semmi embernek mondott, Viola volt. No, holnap meglátjuk. – S ezzel
Csavargós a tűz mellé heverve, alvásra készült, míg az öreg János minden
fáradsága mellett még soká hánykolódott fekhelyén. Meggyőződve arról,
hogy Violát megtalálta, újra kétkedni kezdett, nem lenne-e mégis jobb,
ha őt békén hagyja? – Szegény, úgy látszik, becsületes emberré lett –
gondolá magában, – minek bántsam? Tengelyi urat semmi esetre nem fogják
felakasztani, s ki tudja, ha Viola kezökbe kerül, megtartják-e szavokat?
s akkor, ha felesége kétségbeesik, s szegény gyermekei árvaságra jutnak,
ki más lesz oka, mint én, mert alávaló espion módjára jártam utána. –
Belső küzdelmében Jánost csak az vigasztalá, hogy ha Violát fölkereste
is, abból még nem következik, hogy őt a vármegyének fel fogja adni, s ha
vele szólhat, talán módot találhat, hogy Tengelyi megszabadujlon s Viola
még se kerüljön fogságba. – Eleget szenvedett szegény, s most bizonyosan
boldog; hisz oly szép gyermekei vannak, – ments meg Isten, hogy én
rontsam meg szerencséjét. – S e megnyugtató gondolatok között a jótékony
álom végre elnyomta őt is.

Térjünk most vissza Violához, kit történetünk folyama alatt hosszabb
ideig elveszténk szemünk elől, s kit most, mint olvasóim kétségen kívül
gyanítják, a kislaki gulyás testvérének neve alatt azon tanyán találunk,
melyhez Csavargós ismerőse a keresőket vezetni igérte. E tanya bővebb
leirását bátran elhagyhatom, nem hiszem, hogy olvasóim között olyan
legyen, ki életében gulyástanyát nem látott. S ilynemű épületek
hazánkban, kevés kivétellel, hasonlítanak egymáshoz. Viola tanyája a
jobbak közé tartozott, s minden esetre olyan vala, melyben szegény ember
jól érezheté magát. Háza nem vala oly nagy s kényelmes, mint az, melyet
Tiszaréten egykor lakott, de a nádfödél, újra kiigazítva, megőrzé lakóit
az eső ellen, fehér falai tisztaságukban messze világítának a nagy róna
fölött, hol mérföldre más emberi lak nem állt, s maga ez elhagyottság,
melyben az utas szemei előtt feltűnt, a kis háznak a lakhatóság s
kényelem különös szinét adák. Megette hosszú dombsor emelkedett, alján,
hol az erdő régen kivágatott, ritka, de terebélyes fákkal, fölebb sürű
erdővel, mely mérföldekre terjedett, míg e dombok alatt, a meddig a szem
láthatott, határtalanul nyúlt el a nagy rónaság, s egyes tornyokon,
melyek itt-ott a láthatáron feltűntek, s a nagy síkon legelő nyájakon
kívül semmi nem volt, mi a nézőt arra emlékezteté, hogy lakott földön
jár. Közel a házhoz istálló, s mellette néhány fészer s szénaboglya
állt, ajtaja előtt egy pár bozontos kuvasz nyujtózott a tavaszi nap
meleg sugáraiban.

Viola boldog lehetett új lakhelyén. A menedéket, melyet keresett,
feltalálta, s távol volt az emberek társaságától, mi annak, ki, mint ő,
tőlök sokat szenvedett s csak új üldözéseket várhat, már magában egy
neme a szerencsének; – boldog lehetett volna, mondom, ha boldogságunk
csak jelen helyzetünktől függne. – Miután azonban ez nem így van, az
öreg János erősen csalódott, midőn őt szerencsésnek gondolá. Már csak
az, hogy életének előbbi szinhelyét elhagyni kényteleníttetett,
elkeseríté örömeit, ha reá új körében ilyenek vártak volna is. Valamint
műveltebb ember, kinek a természet szivet adott, honából kitiltva, soha
megelégedettnek nem érezheti magát, s ha a szerencse rá halmozná minden
adományait, az idegenek közt mindig magányosnak s elhagyottnak érzi
magát: úgy ragaszkodnak a nép szegényebb osztályai nemcsak a honhoz, de
születésök helyéhez. Életök szűkebb körökben foly le, s az összes
hazának eszméje tőlök közönségesen távolabb fekszik, hogysem azt tisztán
felfogni képesek volnának. Az utolsó paraszt szereti hazáját, szereti,
mint oly valamit, mit teljesen megfogni s értelmezni nem tud, de minek
nagysága előtt meghajlik s mi iránt magát háladatossággal lekötve érezi,
– hasonló szeretettel ahhoz, melylyel az ember Isten iránt viseltetik;
de a szegény embernek valóságos hazája az, melyet szivének semmi nem
pótolhat ki: a falu, melyben született, a kis hely, hol ifjú napjait
tölté. Helyhezd őt tíz mérföldre születése helyétől, s a gondolat, hogy
a magyar korona birodalmában maradt, nem fogja enyhíteni fájdalmát,
melylyel falujától megvált. A hely, hol első éveit tölté s szüléinek
szerény laka vagy talán sirja áll, a kis mező, melyen évekig dolgozott,
a fák, melyek alatt annyiszor megpihent, a kút, melynél talán kedvesével
először találkozott, kipótolhatatlanok – emlékei nem a nemzet, hanem
családja vagy szomszédai történetéből állanak, s ha új lakhelyén az
emberek ugyanazon nyelven szólnak is, fog-e velök ugyanazon tárgyakról
beszélhetni, melyeken kívül való érdekkel előtte semmi nem bir? Nem
fog-e mint idegen állani az idegenek között, majdnem épen úgy, mintha
honát hagyta volna el? mintha falutornyának láthatárán kívül nem volna
más hely a világon, hol magát egészen otthonosnak érezheti. S nem egy
egész-e életünk, melynek egyes pillanatait szétszaggatnunk nem lehet,
melynek örömei nagy részben reményeinkben fekszenek, melynek boldogságát
emlékeink föltételezik? s mi volt Violának akár multjában, akár
jövőjében, mire megnyugvással tekinthetett? Mint a nyári vész, mely a
bérczen átvonulva, azt nemcsak zöldjétől s virágaitól fosztja meg, de
néha lemossa földjét s csak terméketlen sziklákat hágy maga után, így
sorsunk csapásai néha jelen örömeinknél többet rontanak el. A kebel,
mely fölött átvonultak, pusztán marad utánok, azon része, melyben örömei
termettek, elveszett, s nyájas napok jöhetnek ismét, de a sziv örökre
terméketlenné vált: ilyen volt az, mit Viola szenvedett. Felejtheté-e az
emberek igazságtalanságát, s hogy napjait fenevadként üldözve tölté?
felejtheté-e, mit önmaga tett, s mi előtt, valahányszor reá gondolt,
egész valója borzadott? Nem volt-e gyilkos? nem fertőzteté-e embervér
kétszer kezeit? s miként reméljen szerencsét ő, kit lelkiismerete soha
nyugodni nem hágy, ki a jövő pillanatban mindentől, mit még tulajdonának
nevez, megfosztva láthatja magát? A jövő szüntelen fenyegetve állt a
szerencsétlen előtt. Még senki az egész vidéken nem ismeré valódi nevét,
s ura s azok, kikkel érintkezésbe jött, a kislaki gulyás öcscsének
tarták őt; de nem függött-e egész biztossága egy hajszálon? Ha egykori
ismerősei közül valaki e vidékre jő vagy véletlen által kisül, hogy
idegen útlevéllel s név alatt jött, nem fog-e világosságra jönni minden?
s akkor mi vár reá, ki már halálra itéltetett? Violának remegni kellett
minden embertől, kit tanyájához közeledni látott; remegni tulajdon kis
fiától, hogy ártatlan beszélgetéseivel szüleit el ne árulja; s van-e kín
ennél nagyobb? Mégis mindemellett Viola végre talán megszokta volna
helyzetét, s ha nem is szerencsésnek, legalább nyugodtnak érezheté
magát. A végzet, mely az embernek ön helyzete meghatározására oly kevés
befolyást adott, pótlékul úgy alkotá szivét, hogy minden helyzetbe végre
bele tudjon szokni. Ha Viola nejét, mint reménylé, boldogan láthatja,
szeretetében, melyet iránta s gyermekei iránt érzett, talán
megfeledkezhetett volna mindenről, még a veszélyről is, mely őt
szüntelen környezé; hisz maga Damokles kardja, ha valakinek évekig feje
fölött lebegne, végre el fogná veszteni ijesztő hatalmát. De ez nem
történt.

Zsuzsinak nem sok kelle, hogy magát szerencsésnek érezhesse. Egy vala ő
azon lények közül, kiknek Isten, midőn a földre küldé, hivattatásul azt
adá, hogy szeressenek, s míg ennek megfelelhetett, ő boldognak érzé
magát. Míg maga mellett férjét s gyermekeit látja, míg éltének minden
pillanatait nekik szentelheti, míg róluk gondoskodhatik, míg értök
dolgozhatik, ő nem kiván többet. Midőn a szegény asszony férjét szabadon
látá, s gyermekeivel a kislaki gulyás kocsiján új lakhelye felé utazott,
egészen boldognak érezé magát. Éltének legfőbb reménye teljesült, s
minden, a mit szenvedett, elenyészett a boldogság érzete előtt, mely
lelkét tölté. Távol az emberektől, messze eddigi élete szinhelyétől, hol
senki férjét nem ismeri s egészen új életet kezdhet: ez vala évek óta
egyedüli vágya, s ez teljesült. Letérdepelt, midőn új tanyája küszöbén
átlépett, s forró imájában, melylyel Istenhez emelkedett, csak mély
hálálát mondá ki, mintha nem volna semmi, mit ennyi boldogság után még
kérnie lehetne.

E boldogság azonban nem tartott sokáig. Vannak lények a világon, melyek
csak vagy határtalanul boldogok, vagy egészen szerencsétlenek lehetnek,
s Zsuzsi ezek közé tartozott. Ha kedveseit megtarthatja, mennyek
országában nincs öröm, mely után vágyódnék, az egyen kívül, hogy a
szeretet, melylyel övéit öleli, öröklő leend; ha ezektől megfosztatik,
van-e valami, mi őt bánatában vigasztalhatná? S ez történt.

Kisebb gyermeke mindig gyenge s beteges volt. – Miként is lehetne
máskép? – szólt Zsuzsi sokszor, ha kisdede arczán azon szomorú
kifejezést vevé észre, mely kis gyermekeknél testi betegségnek
legbiztosabb jele, – keservet szítt emlőimről, s keserű könyeimmel
mostam le arczáról mosolygását. Szelid kék szeme, mióta megnyilt, nem
látott mást, mint bánatot maga körül; miként ne lenne szegény gyermek
szomorú? – A nyugtalan életmód, melyre anyja az utolsó időben
kényszeríttetett s melyben e gyönge gyermek osztozott vele; a hideg őszi
levegő, melynek órákig ki volt téve, s végre a sebes út, midőn az egész
család új lakhelyére sietett, látszó hatással voltak úgy is bizonytalan
egészségére. Fölgerjedett állapotában, míg férje élteért aggódott,
Zsuzsi nem is vevé észre a változást, mely kisdedén történt; de alig ért
új házához, hova pár nappal később Viola is megjött, midőn a veszélyt
gyanítani kezdve, egyszersmind minden reményről is lemondott. – Néhány
nap mulva, melyet a legnagyobb aggodalommal töltött, a gyermek meghalt,
s egy kis sir a tanya mellett mindaz, mi Zsuzsinak kis kedveséből
maradt.

E gyermek halála az anyának mélyen fájt, még inkább talán, mint máskor
fájt volna, mert e csapás boldogsága közepett váratlanul érte szivét; de
midőn férje szomorúságát észrevevé, ki gyermeke halálában Istennek
büntetését látá, Zsuzsi érzé, hogy férjének vigasztalásra van szüksége s
legyőzé még anyai keservét is. – Ki tudja, – szólt sokszor, – talán jobb
volt gyermekemnek, hogy elhagyá e világot, hol eddig is csak szenvedett.
Talán Isten csak azért küldé ránk ez új szerencsétlenséget, hogy fölötte
nagy boldogságunkban el ne bízzuk magunkat, – s végre nem marad-e kis
Pistám, ki naponként nő, s a legderekabb gyermek, kit valaha életemben
láttam? S neki igaza volt; míg egy gyermeke marad a nőnek, kinek egész
szeretetét adhatja, keserghet, de soha sorsa által egészen leveretni nem
hagyja magát. A gyenge kéz, melynél gyermekét vezeti, egyszersmind
legbiztosabb támasza éltének; s a kis Pista csakugyan szeretetreméltó
gyermek volt. Víg, egészséges, minőt anya csak kivánhat, s e mellett oly
nyájas és szerető, mintha sejdítené, hogy kis testvére halála után
anyjának egész boldogsága tőle függ.

Tél közepe táján Pista himlőbe esett. Az anyának gondjait, melyekkel a
beteget ápolá, nem fogom leirni; csak, ki anyát ily helyzetben látott,
képzelheti mindazon szeretetet, mely egy asszony keblében megfér; csak ő
tudja, mint lehet az anya gyermeke betegágya mellett, ugyanakkor, mikor
szivét mondhatlan kínok töltik el, víg s mosolygó, csakhogy kedvesének
néhány derült pillanatot szerezzen; egyedül ő ismeri azon erőt, mely míg
használhat, mindent elbir és soha nem lankad el. Három kínos hét után,
melyet remény s aggodalom közt töltött, végre meghalt e gyermeke is, s a
szegény asszony, midőn e kedvesét testvére mellé fekteték, érzé, hogy ez
után semmi nincs a földön, mi őt még boldoggá tehetné.

Zsuzsi nem panaszkodott, nem szólt szerencsétlenségéről, sőt elkövetett
mindent, hogy fájdalmát férje előtt titkolja; de a sápadt arcz, melyet
mosolyra kényszerített, az akaratlan fohász, mely néha mellét dagasztá,
hangja, mely, ha valami által gyermekeire emlékeztetett, egyszerre
remegni kezdett, míg maga elfordult, hogy férje a szemébe nyomuló
cseppeket ne lássa, érthetőbben szóltak, mint bármily panasz, melyben a
szerencsétlen anya fájdalmát kiöntheté; s Viola inkább szereté nejét,
hogysem általa megcsalathatnék. Ő meglátta a titkolt könyek nyomát a
kedves arczokon; megérté a soha ki nem mondott fájdalmat, s szilárd
lelkét bánat töltötte el, keserűbb, mint melyet eddig életében érzett.
Szenvedni látnunk, kit véghetetlenül szeretünk, s érzeni egyszersmind,
hogy fájdalmát enyhítenünk nem lehet, van-e a világon ennél kínosabb
érzemény? s Violának úgy látszott, hogy csak azért mentetett meg a
haláltól, hogy élte kelyhének e legkeserűbb cseppjét kóstolják ajkai. –
Én szerencsétlen, – szólt egykor magában, midőn a mezőn magánosan legelő
marhája után nézve, szemeit a nagy rónán végig jártatá; – nem lesz-e hát
elég mit eddig szenvedtem, még ezt is el kelle érnem?! Talán ha
kiszenvedtem volna a halálbüntetést, könyörült volna Isten gyermekeimen,
most a mindenható kedveseimben büntet. Kezeimet vér fertőzteti, de mit
tehet Zsuzsim, mit tehetnek erről szegény gyermekeim? Irgalmas Isten,
mit vétkezének ők ellened?!

Ismét ily gondolatokba merülve ült Viola a dombon, mely háza mögött
emelkedett, midőn figyelmét a tányáról szokatlan kutyaugatás vonta
magára, s szemeit arra fordítván, egy idegent látott egyenesen feléje
közeledni. – Viola, mint helyzete javallá, egészen elkülönözve élt; maga
a kislaki gulyás, mióta a tanyán lakott, csak egyszer látogatta meg őt;
s a vidék pásztoremberei s szegény-legényei tapasztalván, hogy Viola
velök semminemű czimboraságba ereszkedni nem akar, ritkán jöttek
tanyájához, s ezért egy idegennek közeledése már magában is figyelmet
gerjesztett; mennyivel nagyobb volt Viola bámulása, midőn a közeledőben,
kinek vonásai előtte már távolról ismereteseknek látszottak, végre az
alispán huszárjára ismert, s általa saját rég nem hallott nevén
szólíttatott meg.

János, mihelyt a tanyát távolról meglátá, gulyás vezetőjének megköszönte
fáradságát s Csavargóst vele küldötte el. Hogy Violával bizalmasabban
szólhasson, csak maga jött, s Viola még mindig alig hitt szemének, midőn
az öreg, máskor oly rendesen felöltözött katonát most parasztruhában a
hosszú utazás alatt megnőtt szakállal látá maga előtt.

– Kend az János? – mondá bámulva, midőn szemeit a jövőre mereszté, – s
ily öltözetben?

– Ugy-e furcsa? – válaszolt a másik jókedvűen, – hiába, meztelenül
születtünk, s meztelenül fektetnek a sirba vagy legfölebb gatyában; a
katona paraszt volt, s megint paraszttá válik, ez a világ forgása; s
végre ez a ruha nem is oly rossz, csakhogy oly embernek, ki, mint én,
sokáig begombolva járt, ha megszorítva nincs, mindig valamije hiányzik.
Első napokban úgy tetszett, mintha nem is lennék felöltözve.

– De honnan és mi hozza kendet ily messze földre? – kérdé az előbbi.

Az öreg János, ki jelen járatának helyességéről egészen meggyőződve soha
sem volt, megzavarodott e kérdésnél. – Hát csak meg akartalak látogatni,
– mondá kis szünet után, mely alatt fejét vakará, – azaz fel akartalak
keresni, – tevé hozzá még nagyobb zavarban, – fontos beszédem volna
veled. Nem kell azért megijedni, öcsém, – szólt tovább, midőn a
bámulást, melylyel Viola e szavaknál reá tekintett, észrevevé, – abból,
mivel megigértem, hogy fel foglak keresni, nem következik ám, hogy
másnak is megmondom, hol találhat. Szólok veled s azzal vége, te
tehetsz, a mit legjobbnak látsz. Belőlem ugyan a teins urak, ha
megnyúznak, sem fognak semmit kivenni; én még desertort nem adtam fel
soha életemben.

Violának kiváncsisága e szavak által még inkább növekedett, s az öreg
János, kérésének engedve, azonnal hozzáfogott utazása okainak
előadásához. Nem szükséges, hogy az öreg huszárt kissé hosszas
elbeszélésében kövessük; a benyomásról, melyet szavai Violára tevének,
olvasóimnak úgy sem lehete fogalmuk. – Mily átkozott teremtés vagyok én,
– mondá, szemeit kétségbeesve ég felé emelve, midőn Jánostól Tengelyi
helyzetét hallá, – a kihez csak közelítek, gyűlölve vagy szeretve,
szerencsétlenné teszek mindenkit. – Viola kezével takarta szemeit, s
elmerülve fájdalmában, hallgatott.

– Látod-e, – szólt megnyugtatva az öreg huszár, – nem kell hinned, hogy
Tengelyi úrnak oly igen rossz dolga van. Nincs is tömlöczben, hanem
szobában tartják; enni, inni a mennyi kell; én magam szolgálom, s
gondolhatod, hogy Ákos úrfinak jövendő ipjára van gondom; csak az az
átkozott criminalis per, vagy nem tudom hogy’ hívják, ne volna! nem
tudni mire ítélhetik, ha nem sül ki ártatlansága és akkor –

– Nem akartam-e javát? – szólt, a beszélőt szenvedélyesen
félbeszakasztva, Viola, – ember nincs a világon, kinek annyit
köszönhetek. Feleségem s gyermekimet fogadta fel házában; éltemet adtam
volna érte; egy embernek vérét ontottam, mert azt hivém, hogy haszna
kivánja – s hová vezetett háladatosságom? Hogy őt, a világ
legbecsületesebb emberét tömlöczbe hoztam; s ha te nem jösz s
helyzetéről nem tudósítasz, általam talán vesztőhelyre jut. Oh, János,
miért fáradott kend, hogy a haláltól megmentsen? örömnap lesz az,
melyben én meghalok! A veszett kutya, ha betegségét érzi, elfut a
háztól, melynek kenyerét ette, hogy jóltevőit szerencsétlenné ne tegye;
lám, én rosszabb vagyok a veszett kutyánál – legjobb barátimat rontom
meg.

Az öreg Jánost mélyen meghatotta Viola fájdalma, s a mennyire lehetett,
azzal vigasztalá a szerencsétlent, hogy talán mégis valami módot
találhat, mi által Tengelyin segíteni lehet.

– Mi azt illeti, – szólt Viola valamivel nyugodtabban, – ne aggódjék
kend. Három nap alatt Porváron lehetünk: az irományok, melyeket
Macskaházytól elvittem, nálam vannak, véresek még most is, s ha az
egészet, a mint történt, elmondom, Tengelyi úron gyanú nem maradhat.

Az öreg János gondolkozva csóválta fejét. – Öcsém, nem hiszem, hogy jó
lesz – mondá, – ily dolgot jobb előre meggondolni. Oda menni könnyű. Itt
vagyok, én, Viola, öltem meg Macskaházyt, – ezt minden gyerek
elmondhatja; de ha egyszer bezártak, kiszabadulni, ez nehezebb, s arra
kell gondolnunk. Igaz, az urak azt mondják, hogy éltednek nem lesz
bántása, maga a viczispán is igérte; de végre, ki tudja? A mit az urak
ily szegény embernek igérnek, arra nem mindig jó sokat adni, s úgy
hiszem, tanácsosabb, ha előbb más módot próbálunk meg. Teszem, az
irásokat nekem adod, én elviszem, elmondom, hogy veled szóltam, s mikor
az irásokat átadtad, magad elbeszélted, hogy Macskaházyt te gyilkolád
meg.

– Nem fogják hinni, – vágott szavába Viola.

– Jól van, – folytatá a huszár, – ha magamnak nem hiszik, még egy tanút
hivok. Csavargós Gazsi igen jó gyerek, ki velem jött, s most a szomszéd
gulyásnál van. Két becsületes tanú elég minden bizonyságra; vagy mert
Gazsi talán nem egészen becsületes, s néha lopni szokott, elhíhatjuk
magát a gulyást harmadiknak. Igy el kell hinniök. Te addig, míg mi
Porváron ezeket valljuk, feleségeddel, gyermekeiddel tovább állsz,
mikorra érted ide jőnek, üres helyedet találják. Mit mondasz, nem lesz-e
ez jobb?

– Nincsenek többé gyermekeim, – szólt Viola, s arczán mondhatlan
fájdalom kifejezése vala látható – az utolsót, kis Pistánkat, most két
hónapja temettük el.

– Pistát? – mondá az öreg János, – kis Pistámat? hej, öcsém, az
szörnyűség!

– Őt s kisebb testvérét – folytatá az előbbi remegő hangon; –
gyermektelenül állok, s szegény Zsuzsi nem fogja soká túlélni kedveseit.
Napról-napra fogy; hej szegény, nem éri meg a levelek hullását, melyek a
fákon most hajtanak!

A két férfi egy ideig hallgatva ült egymás mellett; Viola mély
fájdalomba merülve, az öreg János könnyekbe lábadó szemekkel. – Bizony,
öcsém – szólt végre az utóbbi meghatott hangon, – Isten tudja, miért
bánik némely szegény emberrel oly keményen. Azt mondják, egy helyre
jövünk végre valamennyien, mintha e földön csak úgy átmasiroznánk a
másvilág felé: de meg kell vallani, azok, kik az arier gardba jutottak,
néha elveszthetik türelmöket. Az elsők fölemésztenek mindent, övék az
egész dicsőség, a hátulsóké a verés s koplalás. Életemben többször éltem
ily nyomorúságot. Mikor a sereg retirál, a legbátrabbakat küldik hátra,
s én háború idejében sokszor jártam úgy a leghátulsóbbak között; de lám,
öcsém, ép akkor tanultam, hogy nem kell soha lemondani a világról. Mert
először, ha az ily szolgálatnak vége van, okos generális mindig a
legutolsókat dicséri s jutalmazza meg a többiek előtt, s bizony az Úr
Isten is csak így tesz majd a más világon; s azután nem tudja senki,
miként fordul még a szerencse. Hála Istennek, feleséged még megvan.
Neked még tíz gyermeked lehet. Igaz, nem lesz olyan, mint a kis Pista
volt, oly kedves gyerek nincs, s nem egyhamar lesz széles e világon, de
gyerek, s lám én mindig azt mondom, a kinek még gyermeke lehet, az nem
tudja soha, mily szerencse vár reá. Öcsém, én csak azt mondom neked,
bolond lennél, ha a tekintetes urak kezébe adnád magadat; erre még
mindig időd marad.

Viola meghatva hallgatá végig az öreg katona tanácsait, de midőn János,
feleletet várva, szemeit fiatalabb társára függeszté, ez szomorúan rázta
fejét. – Nem tudja kend, mennyit szenvedtem már eddig is, máskép nem
adná e tanácsot, – így válaszolt. – Ne adjam magamat biráim kezébe, s
kerüljem el büntetésemet még tovább: ezt javasolja kend? De azt hiszi-e,
hogy az, mit így szenvedek, nem százszorta súlyosabb minden büntetésnél,
melyet reám mondhatnak? Halálra fognak ítélni, igen, én megérdemeltem;
de mi egy halál a legkínzóbb, azon szüntelen remegéshez képest, melyben
élek, mióta itt lakom! Húsz mérföldre mentem el onnan hazulról; de mi
húsz mérföld? Mint kend most, úgy más akárki fölkereshetett vagy
véletlenül rám ismerhetett. Ha valakit távolról házam felé jőni láttam,
hányszor nem bújtam el a leggyávább teremtésként az erdőben; ha uram,
vagy más valaki előbbi életemről kérdezett, hányszor nem érezém a vért
arczomba tolulni, midőn remegve, mint gonosztevő birája előtt, oly
kérdésekre feleltem, melyek véletlenül s különös szándék nélkül
tétettek. Igy élni, János, nem élet; ha felakasztanak, csak pokolbeli
kínoktól mentenek meg.

– Már felakasztani nem fognak, – szólt közbe János biztatva. – A
viczispán, hála Istennek, összeveszett feleségével, és azóta egészen más
emberré lett. Megigérte, hogy életednek semmi esetre bántása nem lesz, s
ő bizonyosan meg fogja tartani szavát; azaz, ha lehet – tevé hozzá; – de
ki tudja, bir-e a többiekkel? s én mindig azt mondom, sokkal jobb, ha –

– Ne szóljon kend nekem erről többet, – szakítá félbe a szólót Viola, –
tudom, hogy szándéka jó, de én el vagyok határozva. Hígye el, mióta
gyermekeim meghaltak, sokszor gondolkoztam arról, nem lenne-e jobb, ha
magamat önként átadom a törvénynek? s talán ha kend nem jő, s Tengelyi
úr szerencsétlenségét meg nem tudom is, feladtam volna magamat önként,
csakhogy a kínoktól megszabaduljak, melyek között most élek. Mielőtt kis
Pistám meghalt – s szegény gyerek úgy el volt csúfitva himlői által,
kend nem is ismert volna reá, csak édes szelid szava maradt meg, még
most is mintha fülembe csengeni hallanám – mit is akartam mondani? –
tevé hozzá szemeit kezével törülve, – ha fiamra gondolok, megfelejtkezem
mindenről. – Igen, mielőtt kis Pistám meghalt, egész betegsége alatt
mindig csak arra kért, hogy többé zsiványnyá ne legyek. Ugy-e apám, nem
lesz zsivány többé? Ez volt az utolsó szó, mit tőle hallottam; s ha itt
maradok, ugyan teljesíthetem-e ezen kérését? Jőjjön a legalávalóbb
gonosztevő, kivel zsivány koromban találkoztam, s ismerjen rám, nem
kényszeríthet-e csak az által, mert titkomat tudja, minden alávalóságra,
sőt a legundokabb gonosztettre? Mihelyt nevemen szólíthat, szolgája
vagyok, s így becsületességem csak a véletlentől függ.

János, érezve e szavak valóságát, felsóhajtott.

– Látja kend, a ki kezét embervérbe mártotta, annak meg kell halnia, –
folytatá az előbbi, – sokszor gondolkoztam erről, s látom, hogy ez
természetes. Az embernek úgy sincs nyugodalma ily tett után. Ha biráim
elítéltek, nyugodt leszek; a nélkül lelkiisméretem nem hagy pihenni.
Igaz, nem volt soha szándékomban valakit megölni; nem én, hanem a sors
akarta, hogy gyilkossá legyek; de akkor a sors azt is akarta, hogy
gyilkosságomért szenvedjek; s mit ér, ha ellene küzködöm?

– Igen, de Zsuzsi mit fog csinálni!? – mondá János mély fohászszal.

Viola egy ideig hallgatott; arczán leirhatlan fájdalom kifejezése vala
látható; ujjai görcsösen összeszorultak a bot körül, melyet kezében
tartott; melle feszült, mintha szét akarna repedni. – Mit fog Zsuzsi
csinálni halálom után? – szólt végre remegő hangon, – oh ha erre
gondolok, elhágy bátorságom! De mit tehetek? Ha látnám, hogy a szegény
asszonynak keservét enyhíthetem; ha nem volna oly szerencsétlen, hogy
teljes meggyőződésem szerint még szerencsétlenebbé halálom által nem
válhatik: nincs kín a világon, melyet nem tűrnék el. Ha lelkiisméretem
furdalna is, ha remegve kellene töltenem életem minden napjait, ha
tudom, hogy örökre elkárhozom: hígye el, János, én elviselném mindezt
panasz nélkül, csak azt látnám, hogy életem Zsuzsinak vigasztalására
van. De a szegény asszonynak szive telve van színig keservével, abba sem
új bánat, sem vigasztalás nem fér, sőt jelenlétem csak azon egy
könnyebbségtől fosztja meg, mit talán abban találna, hogy szabadon
sirhatna. A helyett, hogy vigasztalnám, csak nehezítem fájdalmát, melyet
előttem elnyomni iparkodik, s mely csak annyival inkább nehezül lelkére.
Nem, nem! – folytatá szenvedélyesen, – ezt nem tűrhetem tovább;
történjék, minek történnie kell, egyszerre. Talán ha én is meghaltam,
megkönyörül rajta Isten s elveszi e világról, hol azoknak, kik Violát
szerették, úgy sincs nyughelyök; s ha nem, legalább, ha engem
felakasztottak, nincs többé mitől félnie, s jó emberek majd gondját
viselik. Kösse össze kezeimet, János, s vezessen egyenesen Porvárra, ez
legjobb, mit velem tehet.

János Viola szavaiból látá, hogy határozata megváltozhatlan, s annyival
kevesebbet szólt többé föltétele ellen, mennyivel inkább érzé azon
okoknak helyességét, melyeket ez támogatására felhozott. – Utoljára is
talán igazad van, – mondá rövid gondolkozás után. – Felakasztani nem
fognak, arra fogadni mernék, s rád nézve is talán jobb, ha strófodat
kiálltad, legalább azután szabad ember vagy. De mi a megkötözést illeti,
az ostobaság volna. Ha magad akaratából jösz, érdemednek fogják
tulajdonítani, s annyival kisebb büntetésed lesz. Isten ments meg, hogy
én vezesselek oda; éltem végnapjáig szégyenleném, ha valaki azt mondaná:
Violát az öreg János fogta meg.

– Jól van, – szólt Viola rövid gondolkozás után, – ha kend jobban
szereti, menjen előre, s mondja Tengelyi úrnak, ne féljen, legfölebb
négy nap mulva Porváron leszek. Bojtárom nem sokára haza jő, marhámat
arra bizhatom, s Zsuzsinak is mondhatok valamit, hogy ha elmegyek, meg
ne ijeszszem; úgy is elég nehezen fogok megválni.

– Mindenesetre legjobb lesz öcsém, – szólt az öreg János, – ha már
rászántad magadat, jobb, ha legalább most Zsuzsinak nem szólsz. Később,
ha egyszer Porváron vagy, majd én magam jövök feleségedért; s ha a
viczispántól meghallja, hogy éltedet nem bántják, maga is nyugodtabb
lesz. Ne félj öcsém – tevé hozzá, Viola vállára ütve, – még végre minden
jó lesz, egy pár esztendőre bezárnak, s azután ismét mint becsületes
ember térsz vissza Tiszarétre. De mennem kell, – szólt körültekintve, –
Zsuzsi haza jöhetne, s ha nálad lát, főkép ily ruhában, bizonyosan
megijed. Isten veled, öcsém. – S ezzel az öreg huszár ismét a ház felé
indult, hol lovát hagyta. Miután kevés lépésre haladott, János egyszerre
megfordult s visszajött. – Tudod-e öcsém – mondá Violához, ki az előbbi
helyen megállt, – elfelejtettem mondani, ha határozatodat megbánod, ne
jőjj. Tőlem bizony, míg magad el nem jősz, senki tanyád helyét megtudni
nem fogja. Legfölebb azt mondják, az öreg János nagyobb szamár, mint
maga gondolta, mert Violát nem tudta feltalálni. Az se baj. Isten veled.
– S ezzel János, a nélkül, hogy feleletre várna, ismét útnak indult; s
Viola nem sokára lovának távozó kopogásából hallá, hogy a tanyát sietve
elhagyá.

– Hát életemnek legalább valami haszna lehet, – így szólt magában; –
Tengelyi jótevőm, meg akartam hálálni tettét, s csak új
szerencsétlenségbe kevertem; ettől meg fogom menteni. Óh, de Zsuzsimból
mi lesz!? – Viola fájdalmas gondolatokba merülten fejét kezére támasztva
ült ott, mikor neje haza jött, s őt megszólítva, mély ábrándjaiból
fölébreszté: neki úgy látszott, hogy férje sirt; de a szegény asszony
gyermekei sirjától jött, s e könyekben nem látott semmi feltünőt.



XXXIX.

Violára, mielőtt feltételét teljesítheté, még nehéz pillanatok vártak.
Határozata változhatatlan vala, de miként találjon oly ürügyet
távozásra, mely nejét megnyugtassa? Mióta e tanyán laktak, Zsuzsi,
valahányszor férje csak egy pár órára távozott, a legnagyobb
nyugtalanságban élt, s ezen féltékenysége, mióta gyermekei meghaltak,
még erősebbé vált. Férjén kívül neki e világon nem vala semmije; s nem
forgott-e az szüntelen veszélyben, ha emberek közé ment, hol valaki
által megismertethetett? Viola százszor neki készült, hogy nejének
tudtára adja, miként még az este néhány napra útnak indul, s százszor
újra elhalasztá szándékát. Egyszer úgy látszott, mintha Zsuzsi ma
derültebb volna, mint máskor, s ily pillanatban nem akará megrontani
kedvét; másszor ismét arcza kifejezését a közönségesnél még
szomorúabbnak képzelé, s akkor a pillanatot arra, hogy szándékát vele
közölje, nem tartá alkalmasnak; s nem tudom, miként teljesítette volna
föltételét, ha neje, észrevéve elfogultságát s a készületeket, melyeket
útjára tett, maga nem kérdezi ezeknek okáról. Miután férjétől hallá,
miként távolléte alatt a házhoz jött ispánnak parancsa szerint még ez
éjjel el kell mennie, hogy a szomszéd megyéből ura számára marhát
hajtson, Zsuzsi elhalaványult. De mit tegyen? Az okot, melyért
tanyájától nem szivesen távozik, nem mondhatá senkinek, s a szegény
asszony még áldá végzetét, midőn férjétől vigasztalásul azt hallá, hogy
a hely, hová megy, Taksonymegyétől még távolabb fekszik. – Ott még
kevesebbet félhetek, hogy valaki rám ismer, – így szólt Viola többször,
s Zsuzsi, hogy férjének helyzetét ne nehezítse, legalább úgy tetteté
magát, mintha ez által csakugyan megnyugtatva érzené magát.

Viola, kinek, valahányszor nejére nézett, a fájdalom jutott eszébe,
melyet e szerencsétlen érzeni fog, ha a dolgok valódi állását megtudja,
jellemének egész szilárdsága mellett néha alig tarthatá vissza könyeit;
de erőt vett magán ő is, s midőn este nejét utólszor kebléhez szorítva
lovára ült, nem vehette volna senki észre felgerjedését. Maga Zsuzsi nem
gyanítá, hogy midőn férje ajkairól az utolsó Isten veled-et hallá, a
szerencsétlennek szivét azon sejdítés tölté, hogy utólszor szólt
kedveséhez. Viola rég megszokta a szenvedést; mint a tenger sötét
habjai, úgy arczának mindig komor kifejezése eltakará a vészt, mely
keblében dúlt; de midőn jó lován az erdő felé vágtatva annyira jött,
hogy mozdulatai az utána néző által nem láttathattak, rég leküzdött
keserve kitört, s szemének keserű cseppjei sűrűn peregtek le arczán.

Már este volt, mikor Viola elhagyá házát. A lealkonyodott nap végsugárai
csak még gyenge világot terjesztének a láthatáron, s a félhold, mely
könnyű fellegek között lebegett az égen, fényesen önté le ezüst
sugárait, s minden ünnepélyes csendben állt szelid világítása alatt. A
természet bájai nagy bajainkat nem felejtetik el velünk, de elveszik
keserűségöket. A szenvedélyes bánat helyett, melyet emberek között vagy
szobánkba zárkózva érezénk, szelid szomorúság tölti lelkünket; úgy
látszik, mintha az egész természet részt venne fájdalmunkban, mintha
minden csillag sajnálkozva nézne le reánk; a nagy láthatáron
körültekintve, érezzük egész parányiságunkat, s önszerencsétlenségünk
kisebbnek látszik, midőn eszünkbe jut, mily kevés s mily mulékony egész
létünk. A nyugalom, melyet maga körül látott, végre nyugodtabbá tevé
Violát is. Lépésre mérsékelé lovának sebes futását, s letörülve könyeit,
fel a csillagokra nézett, honnan annyi fönséges remény ragyog le minden
szenvedőre.

Midőn a dombra ért, honnan néhány hónap előtt új tanyáját először
meglátta, egy perczig megállt s visszanézett. A távolság s a hold
bizonytalan világa miatt csak egy fehér folt s nem messze tőle egy
gyenge pásztortűz vala minden, a mit látott. Eszébe jutottak mindazon
remények, melyekkel e helyre jött, – a keservek, melyeken azóta
keresztül ment, – gyermekei, kiket a hegyoldalon eltemetett, s végre a
szerencsétlen nő, kire életének legnehezebb csapása vár, – s e
gondolatoknál ismét köny nyomult szemébe; de fájdalmának szenvedélyes
kitörése után Viola visszanyerte ismét szilárdságát. – Ki tehet róla? –
így szólt, midőn egy nehéz fohász után ismét útnak indult, – sorsát
senki nem kerülheti ki; én szerencsétlenségre születtem.

Viola föltevé magában, hogy Tiszarétre megy, s Réty Ákos kezeibe adja
magát, vagy ha ezt nem találná ott, legalább Liptáknét nejéhez küldi; s
miután e hely a tanyától, hol nejét hagyá, jó húsz mérföldnyire volt, s
Viola, hogy senki kezeibe ne kerüljön, főkép Taksonymegyébe érve, minden
jártabb utakat elkerült, többnyire csak éjjel ment, hosszú utazása alatt
ideje vala gondolkozni. Gondolatait többnyire neje foglalta el. –
Szegény Zsuzsi! – így szólt sokszor magában, – csak miatta ne kellene
aggódnom, de ha megtudja, hogy a vármegye kezébe adtam magamat, kétségbe
esik. De mit tehetek? Végre is megtudták volna hollétemet. Valamint az
öreg János, úgy más is fölkereshetett, s akkor még rosszabb volna
dolgom. Igy, ha magamat feladom, legalább Tengelyi úr irásait nem
vehetik el tőlem, rajta segíthetek, és ki tudja, nem kapok-e végre mégis
gratiát, mint János mondta? – S ez utolsó gondolat a szerencsétlennek
nem kis vigasztalására szolgált. – Ha valaha férfi nyugodtan nézett a
halál elébe, ő vala az; de a gondolat, hogy életét hóhér kezei által
veszítse, borzadással tölti a legbátrabbat is; s Viola, nejére gondolva,
készebb vala mindent eltűrni inkább, mint azt, mit e kedves teremtés
túlélni nem fogna. – Zárjanak be tíz esztendőre – gondolá magában, –
kínozzanak, tegyenek velem akármit, az, hogy élek s hasznomra lehet,
fenn fogja tartani Zsuzsim erejét, s én is el fogok tűrni mindent, ha őt
néha láthatom. Hisz végre minden elmúlik, s mint az öreg János mondta,
még mint becsületes ember végezhetem napjaimat. Ilyen emberi
természetünk; ha oly helyzetbe jutottunk, honnan semmi kedvező kilátás
nem nyílik, a kisebb rosszhoz kötjük reményhorgonyunkat, de egy napig
sem maradhatunk remény nélkül.

Viola minél tovább gondolkozott helyzetéről, annál nyugodtabbnak érzé
magát. A két emberölésen kívül, melynek mindegyikénél mentségére annyi
okot hozhatott föl, soha nagyobb bűntettet nem követett el. Maga az,
hogy a halálos félelmet kiállta s most önmaga adja magát biróság kezébe,
a legkeményebb ítéletet elháríthatja róla, s azonkívül nem számolhat-e
Réty Ákos s általa annyi becsületes ember pártfogására, ha Tengelyit
jelen szerencsétlen helyzetéből megmenti? Legnagyobb aggodalma, midőn
harmadik éjjel Tiszaréttől már csak néhány mérföldnyire volt, az vala,
hogy mielőtt magát s irásait Réty Ákos- vagy Vándory-nak átadhatta,
Nyúzó pandurjainak kezeibe kerül. Viola a magával hozott irományok
fontosságának okát nem ismeré, de miután ez irományok utolsó elfogatása
alkalmánál tőle elvétettek s Nyúzó által eltagadtattak, félnie kellett,
hogy a főbiró, kinek jellemét tapasztalásból ismeré, ez irományokat most
is, ha kezébe kerülnének, elsikkasztaná, s föltevé magában, inkább végső
csepp vérig védelmezni magát, hogysem Tengelyi irásait más, mint biztos
kezekbe tegye le.

Már hajnallani kezdett, midőn a szt.-vilmosi erdőhöz ért. Lova, melyről
egész éjtszaka le nem szállt, fáradt vala; s a helyről, melyen állt, még
jó két óráig kelle mennie, mielőtt Tiszarétre érhetett. Viola
megsajnálta jó lovát, melynek életében annyi hasznát vette, de átlátta a
veszélyt, mely reá nézve abból támadhat, ha fényes nappal közeledvén a
faluhoz, még mielőtt föltételét teljesíthetné, megismertetik s
erőszakkal a szolgabiróhoz hurczoltatik. Az erdőnek épen legsürűbb része
e télen kivágatván, a fák között, főkép most, midőn ágaikat még lomb nem
takará, rejteket találni nem lehetett, s ezt látva, neki mégis
legtanácsosabbnak látszott, ha útját tovább folytatja. – A nagy
rónaságon – gondolá magában – távolról meglátok s kikerülhetek
mindenkit; s te jó Hollóm – szólt, midőn kedves paripájának nyakát
veregeté, – ma még meg kell tenni szolgálatodat, gondom lesz, hogy jó
kezekbe kerülj. Talán Ákos úrfi istállójába fogad s agarász-lónak
használ, hisz megtanulhattad a szaladást, eleget kergettek előbbi
uraddal, én rajtad többé ülni nem fogok. Viola ismét szomorú
gondolatokba merülve folytatá útját, s lova, mintha osztoznék ura
bánatában, leeresztett fővel ballagott tovább a fák között, melyeken
annyiszor átszáguldott.

Szomorú ábrándjaiból Violát lódobogás ébreszté föl. Arra nézett, s a kis
erdővel körülfogott rétnek, melyen épen átment, másik oldalán három
lovas pandurt vett észre, kik mihelyt őt megláták, feléje tartottak.
Kitérnie vagy elrejtőznie nem lehetett, megsarkantyúzta tehát lovát s
futásban keresé menedékét. – Megállj! – kiáltának üldözői – vagy halál
fia vagy! – midőn utána rohantak; de Holló, minden fáradtsága mellett, a
pandurlovak által nem vala oly könnyen elérhető, s a pár lövés, mely
utána tétetett, csak nevelé sebességét. Viola egyenesen Tiszarét felé
tarta futásában; a pandurok, nem vesztve őt szemeik elől, bizonyos
távolságban utána nyargaltak.

Ákos épen Tiszaréten volt. Az alispán mióta neje meghalt, nem szivesen
ment ki jószágára, s fiára bizá gazdaságát, ki most is a tavaszi szántás
végett több napot töltött itt, – s mert az utolsó időben történteknek
emléke neki is kínos vala, nem a kastélyban, hanem az öreg Vándorynál
lakott. Vándory, szokása szerint e reggelen is jókor fölkelve, midőn az
egészen tiszta eget látá, nem állhatott ellen a vágynak, hogy ismét
egyszer a Török-dombról nézze a felkelő napot, s magával híva Ákost,
vele ugyanazon helyre ment, hol őt történetünk kezdetén először
találtuk.

Kevés fiatal ember van a világon, ki reggeli álmát könnyen hagyná el, –
s Ákos nem jó kedvben követé öreg barátját, ki út között szüntelen a
felkelő nap szépségéről szólt, s előre élvezé a gyönyörű látmányt, mely
reájok a Török-dombon vár, sőt egyik hősöm szégyenére, meg kell
vallanom, hogy ámbár a napkelet soha pompásabb szinekkel nem takarta a
láthatárt, e látvány őt ma hidegen hagyá.

Múlt ősz óta, hol az agarászat után Tengelyi- s Vándoryval a
Török-dombon találkozott, Ákos nem vala itt, s igen természetes, ha most
ugyanazon helyre jövén, azon dolgok jutottak eszébe, melyek a domb körül
akkor történtek, s hogy a napkeletről majdnem elfelejtkezve, Vándoryt
ezekre emlékezteté. – Mintha ma volna, oly elevenen áll előttem minden –
szólt a lelkészhez fordulva, – hol most mi állunk, veled akkor szegény
Tengelyi állott. A domb alatt lovaink, előttetek Kálmán s én jobbra, ott
az átkozott Nyúzó, mintha még most is káromkodni hallanám, midőn a
szt.-vilmosi erdő felé nézve meglátá, hogy pandurjai valakit hoznak, s
én nem akartam hinni, hogy Violát fogatta meg.

Ákos e szavaknál mintegy akaratlanul a szt.-vilmosi erdő felé fordult, s
jó szemével észrevevé a lovasokat, kik a fák közül épen most jöttek ki a
síkra. – Mi ez? – szólt Vándoryhoz, midőn arra mutatva, őt is a
lovasokra figyelmezteté, – átkozott sebesen jőnek, elől egy, utána
három, mintha itt is valaki üldöztetnék.

[Illustration: Ákos e szavaknál mintegy akaratlanul a szt.-vilmosi erdő
felé fordult.]

– Isten mentsen meg, – szólt Vándory sóhajtva – elég volt, hogy e
helyről egyszer ily szörnyűséget kelle látnom.

– És pedig mégis úgy van, – mondá Ákos, ki szemeit az alatt a lovasoktól
nem fordítá el, – az, ki elől jár, űzőbe vétetett, réteken és
szántóföldeken vágtat keresztül.

– Legyen Isten szegénynek irgalmas, – szólt Vándory, szemeit éghez
emelve.

– Ha zsivány, nem menekülhet meg többé – mondá Ákos, – egyenesen a
falunak kergetik, s már lova is gyengülni kezd, üldözői jóval közelebb
vannak hozzá mint elébb.

– Talán nem zsivány, – szólt Vándory, ki a lovasok mozdulatait szintén a
legnagyobb figyelemmel követé.

– Bizonyosan az, vagy olyan, kit annak tartanak – szólt rövid szünet
után, – már a pandurok fegyvereit is kiveszem. Szegény ember! lova
egészen kifáradt, egyik üldözője nyomában van. Most az üldözők
legközelebbike lovastól felbukott; megint pár perczre megszabadult;
bárcsak friss lovat adhatnék neki.

Viola helyzete – mert olvasóim gondolhatják, hogy ő az, kit Ákos a
Török-dombról lát – az által, hogy legközelebb jött üldözője felbukott,
csakugyan e pillanatban kedvezőbbé vált. A második pandur, midőn
felbukott pajtásához jött, ki lovastul együtt egy szántóföld árkában
feküdt, feltartá lovát s leszállt, hogy segítségére legyen; a harmadik
oly távolságra maradt el, hogy Viola, ki most már nem kivána mást, mint
a falut a pandurok előtt elérve, irásait biztos kezekbe adhatni által,
már czéljánál gondolá magát. – Csak most ne hagyj el jó Hollóm, – mondá,
midőn nehézkes ugrásokban tovább haladó lovát ismét megsarkantyúzá, –
hajrá Holló! – De mindennek megvan határa, végre a legjobb ló ereje is
kifogy, s Viola érzé, hogy az övé alig birja terhét. A szegény pára,
mely egész utolsó éjtszaka utazott, s most egy fél óra óta kergetés
között, ujonnan felszántott földeken s árkokon keresztül ment, ügetni
kezde, s Viola, ki egy részről már a Török-domb közelében s így majdnem
czéljánál látá magát, a síkról visszanézve mindinkább közelgeni látá
ellenségét, szóval és sarkantyúval hasztalan biztatá. A lónak fehér
tajtékkal elborított teste remegett, fekete sörényéről nehéz cseppekben
patakzott le az izzadság. Viola tántorogni érzé lépéseit, de a
kétségbeesés elnémíta minden egyéb érzelmet s még egyszer oldalába vágá
éles sarkantyúit. A ló fájdalmában felszökött s végső erővel még egyszer
szaladásnak indult. De az ellenség nyomán vala. – Állj meg! – ordított
egy vad hang Viola háta megett, s az üldözött borzadva látá, hogy a
pandur csak pár lépésre van már tőle. Nem látva más menedéket, kirántá
pisztolyát nyeregkápájából, s hogy visszaijessze, ellenére szegezé. De a
pandur, ki lőfegyverét szinte kezében tartá, alig látá e mozdulatát,
midőn iszonyú káromkodással pisztolyát Violára süté.

Az ellenek oly közel voltak e pillanatban egymáshoz, hogy a lövés alig
hibázhatott, s Viola felkiáltva lova nyakára rogyott. A ló megijedve a
közel lövéstől, még egy pár ugrást tett, s haldokló lovasával együtt a
földre rogyott.

Mindez a Török-dombhoz oly közel történt, hogy Ákos, ki mihelyt a lövést
s annak következéseit látá, oda futott, még elég jókor jött, hogy a
lováról leugrott s fokosával szerencsétlen ellenségéhez közelgő pandurt
minden további kegyetlenkedéstől visszatartóztathatá.

– Ne merészeld e szerencsétlent bántani, alávaló – kiálta Ákos a
legnagyobb indulattal, midőn Violát lova alól kiszabadítani iparkodott,
– nem látod, hogy többé ellent nem állhat?

– Szerencsétlent? – mormogá a másik, ki az alispán fiát látva,
parancsának ellentállni nem mert, s kiben olvasóim pandurköntösben is,
melyet egy idő óta viselt, az egykori zsiványra, Czifrára ismertek
volna; – nem látja a teins úr, hogy Viola? Az ötszáz forint, mit annak
igértek, ki őt halva vagy elevenen a nemes vármegye kezeibe adja, az
enyém. Csak, reménylem, meghal, mielőtt pajtásaim ide jőnek, máskép a
pénzből ők is követelnék részöket.

Ákos nem hallá ez embertelen kivánatot, s egész erejével dolgozva, végre
Czifra s Vándory segedelmével a szerencsétlent kihúzá lova alól.

– Meghalt, – mondá Ákos, midőn a vérző testet a zöld pázsitra fekteté, s
halvány arczáról csakugyan Violára ismert.

– Még eddig nem halt meg, – válaszolt Vándory, ki azalatt a beteg mellé
térdepelve, sebét vizsgálta, – a seb mellének baloldalán mély, s
felgyógyulásához nincs remény, de pár óráig még élhet, talán még szólhat
is. Üljön kend lovára, – szólt a pandurhoz fordulva, – nyargaljon a
faluba azonnal s hivjon embereket, kikkel e szegény embert házamhoz
vitethessem.

– Nem megyek biz én; – mondá a megszólított. – Majd bizony bolond
leszek. A nemes vármegye annak, ki Violát elevenen vagy halva kezébe
adja, ötszáz forintot igért; ha elmegyek, ide jőnek pajtásaim s magoknak
követelik a pénzt, pedig a teins urak látták, hogy én lőttem agyon.

– Ha nem mégysz, mindjárt főbe lőlek itt ezzel a pisztolylyal, kutya! –
kiáltott Ákos, Violának a ló mellett fekvő lőfegyverét felkapva. –
Vérpénzedet, ha más nem, magam fizetem meg.

Ez az utolsó biztatás a fölemelt pisztolylyal egybevetve, Czifrát
sietésre inté, s Ákos Vándoryval egy ideig magok maradtak Viola mellett,
ki még mindig eszméletlenül feküdt a földön. A panduroknak egyike – mert
miután Czifra a faluba küldetett, pajtásai szintén e helyre jöttek –
vizért ment, de sem ez, sem Ákos és Vándory biztató szavai a
szerencsétlent fel nem ébresztheték eszméletlenségéből.

Fél óra múlt, s már a faluból emberek jöttek, midőn Viola szemeit
fölnyitva, körültekintett s életének némi jeleit adá.

– Nem ismersz? – mondá Ákos, midőn hozzá lehajolva, kezét megfogá, –
nézz rám Viola.

– Ismerem, – mondá a zsivány, ki az alatt magához jött, gyenge hangon –
jó, hogy itt van, épen a teins úrhoz akartam menni. – Viola melléhez
nyult, mintha valamit keresne. – Gombolja csak fel mellényemet, – mondá,
miután meggyőződött, hogy azt maga nem teheti, – s vegye ki az irásokat,
– Tengelyi úrnak irásai, melyeket a zsidó Macskaházyval ellopott, s
azért jöttem, hogy általadjam. Véresek, – tevé hozzá, midőn az
irományokat Ákos kezeiben látá, – ujra véresek; most nem tesz semmit,
hisz csak az én vérem. Tengelyi úr jóltevőm volt, megszolgáltam jóságát;
mondják neki, hogy csókoltatom kezét, s ne gondolja, hogy Viola oly
alávaló ember volt, ki jóltevőjét megkárosíthatta volna.

Míg Viola ezeket mondá, a faluból több s több ember gyűlt össze, kik a
haldoklót körülfogák.

– Barátom! – mondá Vándory mélyen meghatva, – talán nem is tudod, hogy
Tengelyi ugyanezen irományok végett szörnyű gyanuba keveredett?

– Tudom – szakítá félbe Viola, – Jánostól hallottam s azért akartam
magamat a nemes vármegye kezeibe adni, hogy a gyanutól megtisztítsam.
Halljátok-e emberek? – szólt most a körülállókhoz erősebb, de
időről-időre félbeszakasztott hangon, – ki azt mondja, hogy Macskaházyt
Tengelyi úr ölte meg, hazudik; a gyilkos én vagyok. Csak az irásokat
akartam elvenni tőle, melyeket a zsidóval együtt Tengelyi úrtól
ellopott, de pisztolylyal fenyegetett s indulatomban megöltem. Úgy
legyen Isten irgalmas lelkemnek, mint Tengelyi úr egészen ártatlan e
tettnél.

Viola fáradtan elhallgatott; a nép mélyen meghatva állt ott, sok szemben
könyek csillogtak. – Hej, öcsém, – mondá egy öreg paraszt, ki Vándory
mellett állt, – miért kellett épen neked ily sorsra jutnod? Szomszédok
voltunk, s azt gondoltam, te fogod behunyni szemeimet, ha meghalok, mint
én tettem apádnak.

– Bátyám, – szólt Viola gyenge hangon, midőn szemeit a szólóra
függeszté, – ha kend házam mellett elmegy, s az üresen áll, vagy benne
más emberek laknak, gondoljon néha Violára is; Isten látja lelkemet, nem
én vagyok oka, hogy azzá lettem, a mi utolsó időben voltam; bocsássa meg
Isten azoknak, kik okai voltak.

E pillanatban Liptákné jött. Midőn a történtekről hírt vett, ide
sietett, s most áttolakodva a sokaságon, midőn rokonát a földön s a
körülötte álló népet látá, könybe lábadó szemekkel kérdé: mit ácsorognak
itt, s miért nem viszik Violát a faluba, hol becsületesen gondját
viselhetnék?

– Hagyja el kend néném, – mondá, mindig nehezebben véve lélekzetet,
midőn Liptáknét megismeré, – nekem nem viselé többé senki gondomat,
végem van s nincs mit panaszkodnom. Vért ontottam, véremmel lakoltam
érte; ez Isten parancsolatja. Hagyjatok meghalni itt, a mezőn, melyet
szántottam, Isten szabad ege, a meleg napsugárok alatt.

Viola szava gyengült, intésére Liptákné melléje térdepelt, hogy szavait
hallhassa. – Menjen kend néném Zsuzsihoz – mondá alig hallhatóan, –
mondja: bocsásson meg, hogy most, midőn tőle elmentem, megcsalám; nem
cselekedhettem máskép, jótevőmet nem hagyhattam el bajában; és ha
megmondtam volna, hová megyek – itt Viola szava érthetetlenné vált, még
egyszer felnyitá szemét, melyet elgyengülve előbb behunyt,
körültekintett, még egyszer rebegé neje nevét, s a sóhaj, melylyel azt
kimondá, vala utolsó lehellete.

– Legyen Isten irgalmas minden bűnös iránt, – mondá egy vén paraszt a
körülállók közül, – lelkét sok vétek terheli.

– Ő sokat szenvedett – szólt Vándory meghatva, – nyugodjék békében e
nehéz élet után.

*

Azoknak leirását, mik Viola halála után történtek, nyájas olvasóimra
bizhatnám, kik, ha könyvemet eddig félre nem vetették, kétségen kívül
minden egyes személyemnek legközelebb jövőjét önmagok ép oly jól
ismerik, mint én. Legközelebb jövjőét mondám, mert habár bizonyos, hogy
Ákos Vilmával, s Kálmán Etelkával a lehetőségig boldog párokká váltak, a
jövőért ki merne jót állni? noha én mind a két esetben, hogy ha húsz év
mulva ismét Tiszarétre vagy Kislakra jövök, hol az új házasok
letelepedtek, ép oly megelégedett arczokat reménylek találni, mint midőn
a boldog ifjak kedveseiket először ősi lakukba vezették.

Az alispán ritkán jön Tiszarétre. Az ott történtek emléke mindig
kellemetlenül hat kedélyére, annyival jobban érzi magát Porváron.
Letette betegeskedés ürügye alatt hivatalát, lemondott kamarás és
tanácsi czímek utáni vágyairól, s azóta kevés megelégedettebb embert
láthatni. Sokan azt hivék, hogy Pesten fog letelepedni, de csalódtak.
Vagyona s alispáni érdemei által ő Porváron az első, véleménye, mint
hajdanában, mindig a többségé, mi által elérte, hogy a többség által
mindig bámultatik, – s alkotmányos országban mi kell egyéb az embernek,
hogy magát boldognak érezze?

Az öreg Kislaky nem vágyódik ily dicsőség után, sőt biztosan mondhatom,
hogy az első alkalom után, melyben mint rögtönítélő törvényszék elnöke
hivataloskodott, azonnal lemondott e díszes czíméről is, de kedves
Kálmánja boldog, s ez a becsületes öreg úrnak s nejének elég. Ha Etelka
férjével néha kevesebbé elégszik meg, mert Kálmán még most is szerfölött
kedveli az agarászatot, azzal vigasztalja nejét, hogy a 811-iki bor is
idei bor volt egykor, s hogy fia is majd kiforrja magát.

Az öreg Tengelyi eleinte szomorú volt. Oly szerencsétlenség, mint melyen
ő keresztül ment, elkeseríti a legvidámabb kedélyt, s a jegyző a komoly
jellemekhez tartozott egész életén át. Neje kérése soha nem birhatá őt
arra, hogy lakását a kastélyba tegye át. – Alacsony házban születtem –
mondá mindig, – így akarok meghalni. – De a boldogság, melyet maga körül
látott, a sok jó, mit veje segedelmével a tiszaréti lakosokon tehetett,
kiknek annyi ideig jegyzőjük volt, földeríté végre őt is. Takarékmagtárt
s kisdedóvó iskolát alapított, gyümölcsfákat ültetett a házak s utak
mellé, s e szüntelen munkásság, melyben napjai folytak, derültté tevék
agg korát, világos tanulságul mindenkinek, hogy valamint az erőmű, ha
hasztalan vesztegel, idővel elrozsdásodik, s annyival fényesebb,
mennyivel szüntelenebbül dolgozik: úgy az ember, ki egész életén át
fárad, el nem veszti díszét öreg napjaiban sem.

A kislaki s tiszaréti házak legjobb barátjai Völgyesy és Vándory
maradtak. Az első, baráti körökben lassanként elszokott emberkerülő
életmódjától, s át kezdé látni, hogy ha sokan elég balgatagok az embert
külső formája után itélni meg, nem kisebb balgatagság, azért, hogy
ilyenek előtt kitérjünk, minden társaságtól visszavonulni; mert ha az
emberi társaságban a bolondok s gonoszok még oly nagy többségben
volnának is, azon kevés józan s becsületes ember, kit benne találhatunk,
megérdemli, hogy mint a gyöngyhalász, őket keresve, a társaság mocskos
habjaiba merüljünk. És Vándory – boldogok között élt, oly körben, mely
optimismusának mintegy bizonyításul szolgálhatott, miként nem lett volna
boldog ő! Hogy a levelek birtokába jutva, melyek által születését
bebizonyíthatá, sem nevét, sem helyzetét nem változtatta, magától
értetik. Több élvezetet, több való szerencsét ő e világon nem
találhatott volna, mint kis lelkészlakában, hová minden, ki segélyt
keresett, oly szivesen betért. Soha a szeretet, mely tiszta szivét
tölté, nem veszte semmit melegéből, soha bizodalma, melylyel az isteni
gondviselés s az emberek jobb természete iránt viseltetett, nem
ingadozott. Mint a csipkebokor, melyről a szentirásban olvasunk, ilyen
vala e férfi lelkülete; a láng, mely szivében égett, világot s meleget
terjesztett, de nem emészté fel oltárát, épen azért, mert nem földi láng
vala.

[Illustration: Gyümölcsfákat ültetett a házak és utak mellé.]

Az öreg János, kit Ákos gazdájának tett, de ki mind a mellett soha
huszárköntösétől meg nem vált, első esztendőben teljesen megelégedve nem
érzé magát, de miután Ákosnak fia született, a vén katonának leghőbb
óhajtása teljesült s alig várhatja a pillanatot, melyben sok győzedelmes
csatáit e második Réty-ivadéknak elmondhatja.

Néhányan olvasóim között talán tudni szeretnék, mi történt Nyúzóval?
Hogy a törvényes bizonyság, mely ezen már azért is kiválólag magyar
könyvben a kezdettől minden fontos pillanatokban jelen volt, végén se
nélkülöztessék, elmondom, ámbár a főbirónak vége nem oly regényes, mint
kivánnám. Úgy ítélünk emberekről, mint az időről. A mezei gazda áldja, a
sétára készülő uracs átkozza az esős vasárnapot; még a jégesőnek s
állandó szárazságnak is vannak a buzakereskedők közt magasztalói, s így
nincs ember, ki néha, ha valakinek épen gazságával használt, igen derék
embernek nem tartatnék. Nem csuda tehát, ha Nyúzónak is voltak barátai,
csak szerencsétlenségére az alispánné halála után kevesebb, mint
mennyire helyzetében szüksége vala. A főbiró elvekhez alkalmazá egész
életét. Felfogása szerint a mindennapi kenyér az, mit bölcsek a
szükséges alatt értének, – hozzá szép ház, birtok stb., stb. az, mi
hasznosnak neveztetik; jó hír s köztisztelet, ez felfogása szerint a
voluptuosumokhoz, a luxushoz tartozik, mi után józan ember csak akkor
fárad, ha a két elsőnek bővében van. Ez elvnek helyes alkalmazása Nyúzót
bajba keverte. Bizonyos közmunkák, melyek Garacsnak szebbítésére
fordíttattak, s ehhez hasonló dolgok, melyekről bővebben szólni nem
akarok, az érdemes tisztviselőnek annyira rossz néven vétettek, hogy
hivatalától esküdtjével együtt elmozdíttatott, mi Garacs vidékének nem
kis kárára vált, miután a főbiró házának még be nem födött harmada
mindeddig várja cserepét, s a kerítés sem készült el, a mennyire én
tudom.

Miután az urakról szóltam, s így birálóm előtt, ki e művemet azzal
vádolá, hogy benne az első helyet a nép alsó osztályainak engedém át,
javulásom jelét adám: nem akarják-e tudni olvasóim, mi történt
Zsuzsival?

Története rövid és egyszerű. Midőn Liptáknétól férje halálát meghallá,
lerogyott nénje karjai közé s egy ideig eszmélet nélkül maradt. Mikor
magához jött, elment gyermekei sirjához, s leborulva a most először
zöldelő halmokon, könyek között búcsút vett kedveseitől s nénjével
Tiszarétre költözött. Kérte, hogy ott lakhassék, hol férjével élt, s
miután Ákos a házat Liptákné segedelmével úgy igazíttatá el, mint az
egykor állt, oda vonult. Elzárkózva mindenki elől, magányosan töltötte
napjait, maga Liptákné csak ritkán láthatá őt, más senki a faluból
nappal nem találkozott vele. Csak este láták szomszédai megnyilni
ajtaját, s akkor a szegény asszony a Török-dombhoz ment, s ott maradt
virradtig.

Ákos, fiatal nejével egy nyári éjtszaka a Török-domb felé sétálva, egy
asszonyi hangtól e régi népdalt hallá énekelni:

  Ezen a nyári éjszakán
  Ragyog a csillag igazán;
  Ott, hol az a csillag ragyog,
  Én is oda való vagyok.

Vilma gyanítá az énekest.

Másnap reggel, mikor a faluból több gazda kaszáival munkára ment, a
Török-domb közelében ugyanazon helyen, hol néhány hónap előtt Viola
meghalt, a fűben egy asszonyt találtak. Föl akarták kelteni, de ő nem
ébredett többé fel.

Történetem végéhez értem. Isten veletek, olvasóim! Ha vannak köztetek,
kik elbeszélésem mindennapiságán megbotránkoztak, s tartózkodás nélkül
kimondják: hogy hacsak akarnának, sokkal szebb könyvet irhatnának, –
legyetek meggyőződve, nem rendkívüli, de való dolgokat akartam
elmondani. Ha néhányan a nyiltságot rosszaljátok, melylyel honi
állapotaink árnyoldalairól szóltam, hígyétek el, ha nem volnék
meggyőződve, hogy ez állapotok megváltoztatása tőlünk függ, inkább
fényoldalaikat kerestem volna föl, hogy titeket s enmagamat nyájas
csalódásokkal vigasztaljam. Ha a képet, melyet előtökbe állítottam,
valótlannak tartjátok, győzzetek meg, hogy minde dolgok, melyekről
szóltam, ha nem is egy megyének szűk határai között, de hogy nem
történhetnek, hogy nem történnek hazánkban, s áldani foglak e
meggyőződésért; valamint legforróbb óhajtásom az, hogy e regény minél
előbb valószinűtlenné váljék. Nem mulatni, használni akartam; ha
törekvésem nem volt sikeretlen, más dicsőséget nem kivánok
fáradságomért.

S most Isten veled is, hazám nagy rónasága, hol ifjabb koromban a szőke
Tisza partjain sok víg s szomorú napot töltöttem s hová, midőn e munkát
irám, képzelmem annyiszor visszatért! Szépek e hegysorok, szép a Duna
messze elnyúló tüköre, melyeken szemem magas lakásomból áttekint; de ne
szóljon senki ellened honomnak dísze, zöld rónaság! Végetlenül, mint a
tenger árjai, terülsz el szemünk előtt, s nagyságodnak nincs látszó
határa, csupán az ég, mely kék boltozatával tarka. Körülötted sötét
hegyláncz nem emelkedik, s a fölkelő nap hótakart csúcsokra nem tűzheti
arany koronáit; magas fűved kaszálatlanul szárad el tövén, folyóid nádas
partjaik között némán haladnak tovább, a hegykúpok váratlan
változékonyságát, a völgyek meglepő fordulatait tőled a természet
megtagadta; s a vándor, ha egyenlő felszineden átment, egyes szépségek
emlékét nem fogja lelkében találni, – de mégis nem állt-e sokszor
meghatva, bámulva nagyszerűséged előtt? Ha a nap szürke határod fölött
csendesen fölmerül s ragyogó sugárait egész felszineden akadály nélkül
egyszerre elönti, vagy ha délibáb a dél forró hevében árnyatlan téreid
fölött tavakat fest, mintha a szomjuzó föld a tenger árjairól
álmodoznék, melyeket azt egykor takarták; vagy ha az éj sötét nyugalma
borult el a messze határ fölött, s míg fönn csak a csillagok, lenn
itt-ott pásztortűz világít, a földön végetlen csend terül el, úgy hogy a
vándor a magas fűvön átsuhogó esti szellőt hallhatá, nem tölté-e el ily
pillanatokban leirhatlan érzemény kebelét? érzemény, melyet a magas
Alpok fönséges csudái közt nem talált, s mely búsabb talán, de
nagyszerűbb, mint te nagyszerűebb vagy e föld minden bérczeinél, honom
korlátlan rónasága, te párja a végetlen tengernek, zöld s határtalan,
mint ő, hol a szív szabadabban dobog s szemünk nem talál korlátokat!

Te a magyarnak képe vagy, nagy rónaságunk! Reményzölden, de pusztán
állsz, arra teremtve, hogy termékenységeddel áldást áraszszál magad
körül, de még kopáran. Az erők, melyekkel Isten megáldott, még
szunnyadoznak s az ezernyi évek, melyek fölötted átvonultak, nem láttak
dicsőségedben; de az erő, rejtve bár, még él kebledben, a gaz maga, mely
határodon oly dúsan felnő, hirdeti termékenységedet, s szivem mondja,
közelg az idő, hol virulni fogsz. Virulni te szép rónaságunk, s virulni
a nép, mely egy ezred óta síkodat lakja. Boldog, ki a napot elérheti!
boldog, ki legalább azon öntudattal vigasztalhatja magát, hogy minden
tehetségével e szebb idő előkészítésére dolgozott.



JEGYZET.

_A falu jegyzője_ 1845-ben jelent meg először, Pulszky Ferencznek
ajánlva.

Megjelenése nem pusztán irodalmi esemény volt, hanem politikai is.

Eötvös 1840 óta nagyhírű tekintélye volt a reform-pártnak, az 1843-iki
országgyűlésen meg Batthyány Lajossal együtt a főrenditáblán az ellenzék
vezére. Az ellenzék kebelében ez időtájt alakult a centralisták köre.
Eleinte csak heten tartoztak e körbe: Eötvös, Trefort Ágoston, Csengery
Antal, Szalay László, b. Kemény Zsigmond, s a vidéken Szontágh Pál és
Madách Imre. (L. róluk: Beksics Gusztáv, _Magyar doctrinairek_.
Budapest, 1882. Aigner Lajosnál.) A közigazgatás központosítását s a
kormány felelősségének elvét sürgették. Midőn Kossuth 1844. juliusában a
kiadóval való meghasonlása következtében megvált a _Pesti Hirlap_
szerkesztésétől, Szalay László vette azt át, s a lap a centralisták
organuma lett. Eszméik legbuzgóbb harczosa Eötvös volt. Hosszú
czikksorozatban bizonyította, hogy a közigazgatás központosítása a
kormány felelősségével kapcsolatban nem veszélyezteti szabadságunkat,
sem összeköttetésünket Ausztriával. A kormánynak, hogy valamit tehessen,
hatalomra van szüksége, hatalmát csak a felelősség mérsékelheti,
melylyel az utasitás nélküli országgyűlésnek tartozik. Kikelt a
megye-rendszer ellen, mely biztosítja ugyan alkotmányunkat, de
egyszersmind gátolja a nemzet kifejlődését s örökös oppositiójával s
utasítási jogával minden reformot akadályoz.

E támadások heves visszatetszést keltettek, mert a közvélemény, s maga
Kossuth is, a megyékben az alkotmány védbástyáit látta. Az ellenzék
vezéreinek, köztük gróf Batthyány Lajosnak kértére Eötvös a lapban,
melynek szerkesztését 1846 elején Csengery Antal vette át, föl is
hagyott czikkeivel. De támadásait a megye-rendszer ellen folytatta.
Csengery segítségével rendszerbe foglalta czikkeit s 1846-ban _Reform_
czímen kiadta. Azonfelül egy irányregénybe fogott, melyben szintén a
megyei rendszer árnyoldalait akarta feltüntetni. E regény _A falu
jegyzője_.

E monumentalis műben egész addigi munkásságát összeolvasztotta.
Megelevenül itt a _Reform_ minden eszméje; főtárgya azon visszásság,
hogy hazánkban egy rendé minden jog kötelesség nélkül, a másiké minden
kötelesség jog nélkül. Tengelyi nemesi levelének elvesztével elveszti
összes jogait. Nincs e regényben semmi visszaélés rajzolva, a mit a
_Reform_ ne bizonyított volna. Semmi sincs tehát képzeletből véve,
minden tényen alapul. Egyéb munkáinak czélzatait is beolvasztotta e nagy
művébe. A mit a zsidók emancipatiójáról (_Budapesti Szemle_, 1840) és a
fogházjavítás (1838) ügyében irt, azt itt föleleveníti az üveges zsidó
nyomorúságának s a börtönök és rabok állapotának rajzában (II. kötet,
XXII. 254 – 257; 265 s köv. lapok. XXXIII. 276–290; XXXVI. 350–360).
Nagy fontosságú, a mit az iró hivatásáról mond (I. kötet. XX. 378–381) s
a regény- és történetiró feladatának rokonságáról. (II. kötet, XXXV.
320–321.) A költészetről itt elmondott nézeteit kiegészítik
_Magyarország 1514-ben_ czimű történeti regényének előszava, s _A
franczia drámai litteratura és Victor Hugo_ czimű tanulmánya.

Megjelenésekor az _Életképek-ben_ Vas Andor, (1845, 11. sz. márczius 15,
a füzetes kiadás első füzetéről) a _Szépirodalmi Szemlé_ben (1847)
Kelemenffy László foglalkozott vele.

Szigeti József _Viola_ czimmel szindarabbá dolgozta át, melyet a Nemzeti
szinházban 1872. febr. 2-án adtak először.

_A falu jegyzője_-ért 3200 frt tiszteletdijat fizetett a kiadó. (Id.
Szinnyei József: _Magyar irók élete és munkái_.)

_Kiadások:_ Megjelent 1845-ben, Pesten, Hartleben Konrádnál, előbb
nyolczíves havi füzetekben, később három kötetben. – Harmadszor
1865-ben, Pesten, Emich Gusztávnál, három kötetben. – Negyedszer
1881-ben, Ráth Mórnál, Pesten, két kötetben. Ugyanakkor ötödik kiadása a
_Családi könyvtár_ czímű gyüjteményben, három kötetben. – Hatodszor
1891-ben, Ráth Mórnál, három kötetben. Jelen kiadás a hetedik.

_Fordítások:_ Már 1846-ban németre fordította gróf Majláth János. (_Der
Dorfnotär_. Aus. d. Ung. übersetzt von Joh. Graf Majláth.) Pest,
Hartleben Adolfnál. Ujra 1851-ben, ugyanott, harmadszor és negyedszer
1871-ben és 1878-ban Bécsben. Ezeken kívül megjelent a Reclam-féle
_Universal Bibliothek_-ban (931–935. sz.) Veilheim Adolf fordításában.

Angolra lefordította Wenckstern Otto _Village Notary_ czímmel; (London,
1850.) Pulszky Ferencz előszavával.

Olaszra lefordította Helfy Ignácz. E fordítás 1855-ben Veronában jelent
meg.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Mikszáth Kálmánnak, e vállalat szerkesztőjének elhunyta
folytán ezt a bevezetést Schöpflin Aladár írta.]



KÉPJEGYZÉK.

  1. A szerencsétlenek nem szóltak  59
  2. Erzsébet s Vilma bámulva néztek a belépőre  142
  3. Igazságod van, – monda Tengelyi keserűen  209
  4. Tengelyi az emberi élet bámulatos bonyodalmairól gondolkozott  309
  5. Nyugtasd meg magadat, barátom, – mondá Vándory mélyen meghatva  334
  6. Az alispánné egy darab ideig mozdulatlanul állt  352
  7. Segíteni nem lehetett többé  361
  8. Ákos e szavaknál mintegy akaratlanul a szt.-vilmosi erdő felé
     fordult  394
  9. Gyümölcsfákat ültetett a házak és utak mellé  400


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

19 |mélyről szólunk |melyről szólunk

22 |kendenk nincs |kendnek nincs

26 |feje fölört |feje fölött

35 |megggyőződjék |meggyőződjék

50 |fucsább |furcsább

95 |mogállt |megállt

108 |kogy fiát |hogy fiát

120 |beszélgetes |beszélgetés

121 |kogy hozzájok |hogy hozzájok

121 |kedvad |kedved

151 |íehet-e |lehet-e

156 |menyilt |megnyilt

181 |hatá- ha |határai, s ha

202 |esak mint |csak mint

203 |Macskabázynak |Macskaházynak

205 |lgpásért |lopásért

208 |teljeitését |teljesitését

243 |azonbán |azonban

266 |foka |főokai

277 |maradandő |maradandó

282 |Boldizsár.« |Boldizsár.»

301 |vígabbb |vígabb

307 |kerdeztük Peti |kérdeztük Peti

326 |megvetó |megvető]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A falu jegyzője (2. kötet): Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.