Title: Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet)
Author: Gyulai, Pál
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET) ***


DRAMATURGIAI DOLGOZATOK

IRTA

GYULAI PÁL

ELSŐ KÖTET

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IRODALMI INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1908

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

DRAMATURGIAI DOLGOZATOK

I.

1850–1863



1850



ALFÖLDI SZINMŰTÁR.[1]

Az Alföld, a mily gazdag gabonában, oly szegény irodalmi terményekben s
a minő nagy tiszteletben áll előtte a szalonna és töltött káposzta, épen
oly kevés becsűek a könyvek. Az írók és könyvárúsok bizonyságot
tehetnek. Túl a dunai részen mindig két annyi könyv kel el, mint a Tisza
áldott vidékén; Debreczenben közelebbről is megszüntek a _Csokonai
lapok_ és Szegednek egyetlen lapja még mindeddig nem tudott
fölelevenülni. Szomoru dolog; annyival inkább, hogy az alföld a magyar
elem fészke.

Azt hitte az ember, hogy a mult évek, midőn minden ember kénytelen volt
hirlapot olvasni, e vidéket is közelebb hozzák az irodalomhoz. A
hirlapok után majd könyvek következnek, s a szellemi haladás megkezdi
emelkedését. Azonban, úgy látszik, hogy Debreczen, Szeged és más alföldi
nagyobb városok polgárainak még most sem vált életszükségletökké egy kis
olvasás. Elég a kalendárium, melyben a vasárnapok, időjóslat, magzatok,
atyafiak, komák és komaasszonyok névnapjai feltalálhatók.

Igen rosszul van ez igy. Nincs miért büszkélkedni a tősgyökeres
magyarsággal, magában az csak holt kincs. Jó pénzzé kell verni és
forgásba hozni, hogy vegye hasznát az ország. Ugy fáj az ember lelke a
látományon. A nemzet életerős tagjai munkátlanul, tétlenül, s a szellem
lekötve bennök. A jó s legépebb magyar természet, annyi szép képesség
kifejletlenül, vagy tévesztett irányban.

Holott itt alakulhatna meg a valódi magyar középrend, melyre annyira
szükségünk van, s találhatná mind szám szerint, mind anyagi tekintetben,
legerősebb támaszát az irodalom s általa a nemzeti műveltség.

A serdülő nemzedék nyujt is e reményekre némi kilátást. Azért nem kell
elcsüggednünk. Mindenekelőtt az alföldi hirlapokat kell ujra
feltámasztani, s velök a közélet és irodalom részvétét. Lassan-lassan
megnyílik a szellemi élet világa. Az alföldi embernek sok patriarchális
eszméje van, s inkább megveszi azt a lapot vagy könyvet, mely saját
szülötte városában jött ki, még pedig ismerős irótól, mint az idegent. A
többi aztán magától jön. De a hangot el kell találni kedélyéhez. Ez a
legfőbb.

Ha igazságosak akarunk lenni, meg kell vallanunk, hogy ez mindeddig
hiányzott. Például a _Csokonai lapok_ – mást most mellőzzünk – oly
diákos és tapintatlan modorban valának szerkesztve, hogy megszünésökben
csak az irodalmi közöny sajnálható.

Már e szempontokból is örvendenünk kell e vállalatnak, habár szinműtárak
hazája nem a vidék, hanem a főváros, hol szinész, drámairó és műveltebb
izlésü közönség kölcsönös hatással vannak egymásra. A kiadónak czélja
koronként megjelenő füzetekben egy eredeti s egy forditott szinmüvet
közleni. Ez is mind jó, csak félünk, hogy az eredeti szinművek sorozatát
alkalmasint megbukott, el nem fogadott vagy évtizedek óta heverő,
becscsel soha nem birt, s már divatból is kiment szinművek fogják
kitölteni. Legalább a jelenleg közlött eredeti mű ilyesmit gyanittat.
Igy az irodalomnak mit sem használunk. A rossz, selejtes költői műveknek
közlönyt inditani meg nagy bűn. Izlést ront, s csökkenti a jók hitelét.
Tudományos könyv legyen bármily hiányos, mégis mindig tartalmaz valami
jót, s viszonyosan hasznos is lehet. Nem igy a költői mű.

Ez első kötet Horváth Cyrill akadémiai rendes tagnak egy öt felvonásos
szomorujátéka kezdi meg _Vetélytársak_ czim alatt. Horváth Cyrill régi
drámairó már, de alig hihető, hogy egy-két szorgalmas könyvtárnokon
kívül, valaki emlékezzék műveire. Jobb is lett volna nyugodni a
borostyánokon. Most nincs az a boldog idő, midőn az akadémia száz
aranynyal jutalmazta a csinos jambusokat, s Tóth Lőrincz és Jakab István
voltak a koszorus drámairók. Ma már senki sem ir, olvas és játszik ily
darabokat. Kinevetik vele az embert, legyen bár még oly becsületes
arcza, kétszer oly tudós neve és háromszor oly tiszteletet igénylő
ruhája.

Furcsa alkatrészekből állottak e drámák. Első s fődolog volt csengő és
pengő jambusok; dagályos képek mennél hosszabbra nyujtva, hogy
kiadhassák az iveket, mit a cselekvény nem tudott, a kornak a régi
magyar előidőkből kellett vétetni; aztán megjelentek a személyek, német
lovag-drámákból megszökött, s attilába erőszakolt hősök, egymást
halálosan gyülölő várurak, bölcs remeték s módfölött okos vén cselédek;
vitéz lovagok, kiknek erényét majdnem gyűlölni kell, s gyáva ostoba
bűneíket szánni. Szerelmes halvány leányok, kik tengert pityeregnek és
szélvészt sóhajtanak. E diszes társaság, miután öt hosszu unalmas
felvonást német érzelgések és magyar táblabirói pathoszszal telebeszélt,
rendszerint elpusztitotta egymást, vagy boldog lett, egy-egy álerkölcsi
eszmét hagyva megemésztésül a nézőknek. Körülbelül ezekből áll Horváth
Cyrill drámája is.

Legyen ennyi róla elég s mellőzzük a részleteket. Becsületünkre!
átolvasásuk is szörnyü fáradságba került. Aztán egy akadémiai tagnak
sokkal több ismerete van, mintsem egy irodalmi ujoncz fejtegetéseire
szoruljon. Más baj is van itt: az a csodálatos mánia, mely a csizmadiát
szokta elérni, midőn politikus lesz; vagy a borbélyt, ki erőnek-erejével
doktor akar lenni. Birálat helyett jó tanácsot akarunk adni.
Sziveskedjék Horváth Cyrill kerülni a múzsákat s dolgozzék akadémiai
szakmájában valami olyat, mely, ha nem kitünő, legalább hasznos lehet;
ne compromittálja az akadémiai tagsági czimet, melyet már annyiszor
compromittáltak, s éltesebb létére ne alkalmatlankodjék nekünk, kiknek a
fiatalokkal is elég bajunk van.

A másik szinmű, Hugo Victor _Borgia Lucretiá_-ja fordítva a kiadótól. A
választás dicsérendő; Hugo Victor, a német kritikusok ellenére is, a
jelesebb drámairók egyike. A hol genialitás van, hamar békülünk a
hibákkal, s a költészetnél lelkesülnünk kell. Eredetisége mellett
feledjük különczségeit, eszméiért megbocsátunk erőszakosságának. Ő annak
nem oka, hogy iskoláját elferditék, modorrá aljasiták, s tizenöt év óta
csak jellemeit nyesik a drámagyártók, kik közül a világ alig tanulta meg
egy-kettő nevét.

Borgia Lucretiában is mily óriási feladattal küzdött meg, s mily nagy
eszmét vitt keresztül. Egy női szörnyet tesz érdekessé, drámaivá azzal,
hogy anyai szeretetet gerjeszt szivében. Összhangzásba hozza jellemével,
bár testvérét gyilkolta meg és atyja ágyasa volt. A gyülölet mellett
részvétünk ébred, haragunkban szánjuk. Csupán az egyetlen erénye,
roppant bünei mellett, s ezért szenvednie, buknia kell. Minő mély
igazság és kiengesztelődés!

Ajánljuk a kiadó figyelmébe Hugónak a többi, még magyarra nem forditott
drámáit is; úgy Delavigne Kázmért, kitől a magyar szinpad semmit sem
bir. Nem volna fölösleges a régibb és újabb spanyol drámákhoz is
hozzányulni; mert a spanyol drámairodalom gazdag, s a spanyol költészet
népdalai után itélve a mienkkel leginkább rokon minden nyugotiak közt.
Csodálatos, hogy a spanyol drámákat forditóink mindeddig elhanyagolták.

A kiadó forditása nem művészi, s még csak nem is hibátlan. A _vous_-t
épen oly gyakran használja a magyarban, mint a hogy a franczia szokta.
Egy-egy lapon huszonnyolczat is megszámlálhatni: «Azon nap, midőn
tizenhat éves lettem, a halász nyilvánitá, hogy nem az apám légyen, mig
csak a világon férfiak hadjáratra s nők gyönyörélvezetre fognak
találtatni.» Ez mind francziául van. «Minden kedélyeimet teljesítik.»
Ennek nincs értelme. A _kedély_ kedvteléssel vagy vágygyal van
fölcserélve. A herczeg szolgájához gúnyosan igy szól: _Kedvesem_. Ez
sajátságos kifejezés s magyarban a _barátom_mal leginkább
megközelíthető.

Nem hiányzanak a nyelvtani hibák sem. Ezeket nyesegetni, meglehet,
pedantság, de elkövetni mindenesetre több a figyelmetlenségnél.
_Törődni_ ik-es ige, _folyik_ ik-telen vagy legalább kétes, s ilyenkor
jobb iktelen alakban használni. Az _ik_-kel különben is el van árasztva
nyelvünk. _Megbocsájtani_ tájszólás; ki mondja főnevét igy: _bocsájnat?_
stb.

A kiállitás és nyomás becsületére válik a kecskeméti nyomdának.



1853



KALMÁR ÉS TENGERÉSZ.

Dráma 4 felvonásban. Irta Czakó Zsigmond. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1853 február 25-én.

Nem nekünk jut először eszünkbe: mivé lesz a magyar szinészet, ha
jeleseink lassan-lassan kidőlnek. Csodálatos! A legmostohább korszakban,
midőn legjobb szinészeink ötvenkét megye vándorai valának s a szinpad
csak a festett falak varázserejével rendelkezett, csapatonként állottak
elő a nagy tehetségek, mig most, a nem épen a kedvezőtlen körülmények
között, alig látunk egy-kettőt, a kik némi reményekre jogosithatnának.
Honnan van ez? oly kérdés, melyet feszegetni csak német bölcsész
tudhatna, mert neki van tehetsége és türelme oly dolgokról elmélkedni,
mikről nem szükség s eredményre jutni ott is, a hol eredményt elérni
nehéz. Utoljára is abban kell megnyugodnunk, mit a hires Monte-Christo
az élet titkának nevezett: «Várjunk és reméljünk.» Mi még bátrak vagyunk
hozzá tenni: reméljünk és csalódjunk és ujra reméljünk. Tapasztalásból
szólunk, épen mint a hires Monte-Christo.

Hervei Ida kisasszony először lépett föl nagyobb szerepben (Bilsenné):
tehát öreg nő szerepében ifju leány. Ez már magában igen méltánylandó
valami s mi a legjobb véleménynyel léptünk a szinházba. Igaz, nem épen
nagy figyelemmel néztük végig a szinművet, mert akaratlan a multba
tévedt gondolatunk, midőn az ifju költő e darabjával első diadalát
ünnepelte s kora halála eszünkbe juttatja azt, hogy azóta
drámairodalmunk is a szinészet sorsában osztozik: itt is várnunk és
remélnünk kell, azonban Hervei Ida kisasszony egyetlen szavát sem
vesztettük el s hiven kisértük mozdulatait.

Hervei Ida kisasszony jó szinpadi alak, hangja erős és nem kellemetlen,
de szavalni, arcz- és tagjátékot kell még tanulnia. A kezdő
elfogultságát talán a folytonos gyakorlat legyőzi s nem is ez az, a min
mi fönnakadnánk. Kevés jelét láttuk a jellemfölfogásnak és
visszaadásnak. Bilsenné vallásos, szigoru, nyers és indulatos öreg nő.
Előttünk ifju hölgy állott élénk mozdulatokkal, kinek csak néha jutott
eszébe, hogy haja már megőszült. Midőn indulatba jő, s átkozódni
látszik, csak annyit jegyzett meg magának: itt föl kell emelnem hangomat
és kezemet, de a helyzet lélektani jelleméről nem gondolkozott és
szerepét nem tudta egyöntetüvé alakitani. Ez véleményünk ma esti
játékáról, de tehetségégéről nem mernénk határozottan szólani. Még nem
fog ártani néhány próba, hogy mind ő tisztába jőjön magával, mind a
közönség vele. Az igazgatóság, ugy hiszszük, ezután is alkalmat
szolgáltat arra, hogy Hervei Ida kisasszony haladását bemutassa s
tehetségéről mind jobban meggyőzzön bennünket, annyival is inkább, mert
az a szakma, a melyre ő hivatottnak érzi magát, fontos és nincs eléggé
képviselve.

A közönség részvéttel volt a föllépő iránt s kihivásokkal bátoritá.



IRA ALDRIDGE.

1853 márczius 24-én.

Az afrikai Roscius, az egyetlen Othello, mikép Aldridge-t Európaszerte
nevezik, pár nap mulva körünkben lesz s kétszer fog föllépni a nemzeti
szinpadon. Helyén látjuk rövid vázlatban közölni életrajzát és szólani
valamit művészi jelleméről s azon hatásról, melyet Európa fővárosaiban
tőn. A szempontok, melyekből magasztalói és ócsárlói kiindulnak,
æsthetikai tekintetben nem egészen eldöntött kérdések, de a magyar
közönségnek biztos vezérfonalul szolgálhatnak, hogy elfogulatlanul
élvezhessen s itélhessen meg egy művészt, ki nem csak azért nevezetes,
mert egy elnyomott és magasabb szellemi emelkedésre képtelennek tartott
népfaj képviselője, hanem egyszersmind azon nagy szinészek közé
tartozik, a kik Shakespeare műveinek adnak életet s vele mintegy
rokonságban tehetségök tragikumot és komikumot egyesit.

Aldridge fejedelmi sarj, épen mint Othello. Ősei a Fulah-törzsnek voltak
fönökei Sanegal partjain, Afrika nyugati részén. Egy amerikai
missionarius utat talált oda. – Hősünk nagyatyját igyekezett megnyerni a
keresztyén vallásnak. Ez hajlott rá és szokásba akarta hozni a
keresztyén foglyok kicserélését, a helyett, hogy rabszolgákként
eladassanak. A törzs ezen fölháborodott s lázadás ütött ki. A
missionárius még a lázadás kiütése előtt harmadnappal visszatért
Amerikába, magával vive egyik fiut, Aldridge atyját és gondoskodott,
hogy keresztyén nevelésben részesüljön. Ezalatt az egész fejedelmi
család kiirtatott s a lázadás vezére vette át az uralkodást. Az egyetlen
életben maradt fiu lelkészi pályára szánta magát, de titkon azt az
óhajtást táplálá, hogy hazájába visszatérvén kivivja örökösödési jogát s
néptörzsét a keresztyén hitre téritse. Meg is jelent hivei között, de
czélja nem sikerült. Ujra kiütöttek a régi viszályok s a nép két pártra
szakadt. A trónkövetelő, a kiütött polgárháboruban megveretvén, csak
futással menthette meg életét. Kilencz évig élt elrejtőzve hivei
egyikénél, nejével, egy négernővel, kit még Amerikában vett el.
Lehetetlen volt szabadulnia. A vidéket kémek vették körül, kik reá
vadásztak.

Itt született Ira, ki még most is emlékszik, hogy mint nyolcz éves
gyermek, a kunyhó előtt játszván, hol szülői rejtőztek, mint fogatott el
egy fegyveres kémtől, a ki arczán atyja vonásaira ismert, s mikép
szabaditá meg egy öreg nő, ki őt fiának hazudá. Végre nagy bajjal
Amerikába menekültek, hol atyja szines társainak lelkésze lőn. – Szülői
őt is lelkészi pályára szánván s nagy gondot forditottak neveltetésére.
Azonban egy szini előadás, melyen történetesen jelen volt, életpályáját
máskép döntötte el. Ugy hitte, hogy szinésznek született. Ő maga beszéli
el, mennyire el volt ragadtatva, bűvölve és sejtelmeit mint mulá felül
mindaz, mit látott, hallott, érzett. Az előitélet, mely népfaján
nehezül, az akadályok, melyek minden lépten eléje gördültek, nem
rettenték vissza. Egy ifju művész lelkesülését, ki tárgyán
szenvedélylyel csügg, semmi sem olthatja ki. Szerepeket kezdett tanulni
s először egy magán szinpadon lépett föl; társai néger műkedvelők
voltak, kiket ő maga tanított be. Az előadás sikerült, a fehérek gunyos
élczei természetesen nem maradtak el.

Első kisérletei e korszakából egy mulatságos adomát beszél el róla
Mathews, hires angol szinész, ki épen akkor tőn tanulmányutat az az
Egyesült Államokban s egyik előadásán jelen volt. Hamletet játszta.
Midőn a hires «lenni és nem lenni,» monologot szavalja s mindjárt elején
e helyre ér: «and by opposing end them» a közönségnek egy ezzel
hangzásra nézve csaknem egyező néger dal kezdete jut eszébe: Oppossum up
a gum tree (a zacskós-állat gummifára mász) s nagy zajjal kényszeriti
Hamletet, hogy ezt énekelje el. «Jól van, uraim és asszonyaim, úgy
látszik, önök inkább kedvelik a zacskós-állatot a gummifán, mint
Hamletet.» És elénekelte a dalt, azután tovább szavalá a hires
monologot. Ez az ő humora, mi vendégszerepléseinél most is megujul; mert
ugyan nem e jelenet ismétlése-e az, midőn Othello és Macbeth után
ugyanazon este _Mungó_-ban lép föl, s mint ostoba szerecsen rabszolga
kaczagtatja meg közönségét, melyet elébb sirásra birt, megrázott?

Ira tanulni akart s tovább képezni magát. Jeles szinészeket akart látni
s mindent elkövetett, hogy a Chatam-szinház előadásaira bejuthasson. Egy
tanulótársa segité rá, ki Wallack szinész jelmezeit hordá föl esténként
a szinházba. Barátja halálával ő foglalta el helyét s mint a legelső
szinész inasának bő alkalma lőn a szinészet titkaiba bepillanthatni.
Itt, a szinfalak közt képezte ő magát, örömmel szenvedve bántalmat,
lealáztatást, csak hogy czéljához juthasson.

Atyja most sem mondott le azon szándékáról, hogy belőle lelkészt
neveljen. A Shenectady College-be adá, majd 1828-ban Európába is
átküldé, hol a glasgowi egyetemen másfél évet töltött. Se az atyai
szigor, se hittani tanulmányai nem gyöngiték régi hajlamát. Szenvedélye
a szinészethez szellemi fejlődésevel növekedett. Azon elhatározással
indult Londonba, hogy szerencsét próbál. Senkitől nem ismerve, egyedül
hajdani gazdájától, Wallacktól ajánlva, számtalan akadályokkal kellett
megküzdenie, mig egyik külvárosi szinházban fölléphetett. Othellót
játszá s nagy tetszést nyert. Ez fölbátoritá. A Coburg-szinházhoz
szegődött, noha ez sem tartozik az első ranguak közé. Itt Oronoko,
Gambia, Zarambo s más szerepekben a közönség kegyenczévé lőn.

Othello szerepét nem csak a szinpadon játszsza, hanem az életben is.
Azonban még mind eddig boldog Othello. A történet im ez. Midön egykor a
_Rabszolgák_ czimű szinműben Gambiát játszá, egyik barátjától játék után
egy páholyba kéretett. Berks grófságból egy kőztiszteletben álló férfiu
és parlamenti tag családja akart megismerkedni vele, mely művészete
iránt nagy tisztelettel viseltetett. E rövid találkozás elég volt arra,
hogy a parlamenti tag leánya Desdemona szerepét játszsza és Aldridge hat
hét mulva elmondhassa a bámuló rokonoknak:

  Hogy a leány velem jött, az való,
  Az is való, hogy összeesküvénk.

Nem vádolták be, hogy bájitalt, bűvös mesterséget használ. De atyja épen
ugy gondolkozott, mint Brabantio, a mi különben nem akadályozá
boldogságukat.

Neje hiven kisérte a vidékre, hova visszavonult hogy nagyobbszerű
föllépésre készüljön a főváros valamelyik első rangu szinpadán. Nyolcz
évet töltött vidéki szinpadokon folytonos gyakorlat és tanulmány közt.
Most először Dublinban akart föllépni. Az igazgató eleinte nem akart
vele egyezkedni. Valami izetlennek találta, hogy Britannia egyik
legjelesebb szinpadán néger játszszék. Végre engedett. Aldridge
Othellóban akart föllépni. Az igazgató figyelmeztette, hogy Kean, kit
épen vendégül vár, mindig haragudni szokott, ha szerepeit előtte
játszszák, aztán vakmerőség is tőle, _Othelló_-ban lépni föl, mert a
közönség hasonlítást fog tenni közte és Kean közt. Aldridge megmaradt
szándéka mellett és – győzött. Maga a megérkezett Kean is a tapsolók
közé vegyült s ajánló levelekkel látta el. Szerepei szaporodtak. Végre
1833-ban föllépett Covent-Garden szinházban, hol megalapitá művészi
hirét, mely azóta mindig növekedik. Ármányok utóbb a Surrey-szinházba
szoriták. Oda hagyta Londont, de a kitüntetések követték. A többek közt
1838-ban a saint-domingói parlament egy üdvözlőirattal tisztelte meg s
az akkori elnök számfeletti segédének nevezte ki, mit a londoni consul
hivatalosan juttatott értésére. Később ujra visszatért Londonba s még
nagyobb sikerrel játszott. A londoni lapok telvék magasztalásával. A
_Punch_ természetesen humorral ir róla: «Ira furor brevis est. Jól
választotta csodálatos keresztnevét, s talán azért csinál mindenütt
furorét.»

A mult évben kezdé meg szárazföldi vendégszerepléseit. Németországban
lépett föl s legnevezetesebb fővárosaiban tetszést aratott. A porosz
király bemutattatá magának s a tudomány és művészet arany érempénzével
jutalmazta. A mult hóban látogatta meg Bécset. Jelenleg Pestre utaztában
Pozsonyban vendégszerepel. – Aldridge külseje megnyerő és deli. Valódi
hősi alak. Közép nagyságu, jól megtermett erős férfiu, egy kissé hizásra
hajlott, a mi azonban még nem ártott növése szabályosságának. Barna
arcza kifejezéssel teljes a nélkül, hogy némely szinész bágyadt
szenvelgésével birna, s épen ugy hatalmában van, mint termete. Egyedül
egy kissé nem szép orr zavarja a különben szép fej összhangját. Szemei
hasonlóképen kifejezésteljesek és beszélők. Organuma hatalmas, teli,
mély érczü. Játékának stilje főbb vonásokban a legjobb angol szinészek
iskolájából való, melyre saját eredetisége bélyegét nyomta. A nyugodt
helyeken könnyen társalog, mintegy oda vetve, a csak kissé
szenvedélyeseken is a szavalatig emelkedik, a mi drámai éneklés a szó
művészi értelmében, az ugynevezett nagy stil. Mozdulatai mindig nemesek,
méltóságosak. Néger eredetének köszöni azon természeti hangokat,
melyeket ugyszólva ő hozott szinpadra. Hosszan nyujtott «Oh» fölkiáltása
megható, oroszlánias mormolása, mely a szenvedély viharát megelőzi,
legmegrázóbb, mig sirása, mint a gyermeké, meginditja az embert. Ily
pillanatokban szemében valami csodálatos fájdalom nyilatkozik. Midőn
égre tekint, szemgolyójának sötéten kékesfehére fölfordul s arczának a
legmélyebb szenvedés kifejezését adja.

Legkedvenczebb szerepei Othello, Macbeth, Mungo. Othellóban a
legeredetibb. A féltékenységet, e legféktelenebb szenvedélyt, még senki
sem ábrázolta ily igazán, mit nagyon elősegit néger származása. A
valóság és művészet egyesül e két szerepben. Othello csak ilyen lehet,
mikép Shakespeare teremté. A komikumban is épen oly jeles, mint a
tragikumban. E sokoldaluságát még azok is elismerik, kik szemére
hányják, hogy egész repertoireja csak egy-két szerep, melyeket nem nehéz
egy egész életen át betanulni. Berlin- és Bécsben ugyan a közönség
osztatlan tetszésében részesült, de a műbirák két pártra oszoltak.
Ócsárlói egész művészetét csak modornak nevezik, melyből egyedül a
féktelenség övé, a többi utánzása Kean- és Macreadynek, nem épen
mindennapi tehetséggel és tanulmánynyal. Az izlés nevében tiltakoznak a
barbárság betörései ellen. Hatását ritkán nevezik æsthetikainak s nem
akarják elismerni, hogy különb a német Othellóknál, bár gunyosan
megengedik, hogy egyetlen. Művészietlen természetiesnek tartják a
szenvedély vulkáni kitöréseiért, természetietlen művésznek a nagy
stilért, az ellentétek igen szem- és fülbántó kitüntéseért, mit angol és
franczia iskolának neveznek. Azonban ne feledjük el, hogy a német
kritikusok Rachel irányában sem voltak elég méltányosak és rögeszméjök,
hogy Shakespeare műveit a német szinészek játszák legjobban. Arra is
gondoljunk, hogy Shakespeare drámáiban az egyéni a fő minden
következményeivel, s a szenvedélyek legigazabb ábrázolása.

Mi igaz és mi nem azon magasztalás- és ócsárlásokból, miket e rövid
czikkben futólag érinténk, a jövő héten tanui lehetünk.



ÁRMÁNY ÉS SZERELEM.

Irta Schiller, forditotta Szenvei József. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1853 április 10-én.

Kitünő előadás, gyér közönség. Nem igen tapasztalhatni utóhatását azon
lelkesülésnek, mely a drámai művészet iránt Ira Aldridge itt létekor
közönségünkben oly örvendetes jelenségként tünt föl. Pedig a mai est
telt házat érdemelt volna. A szerepek legjobb kezekben, az előadás
szabatos és összevágó, – oly dolgok, mikkel fölötte ritkán találkozunk,
de talán többször lehetne bennök részünk, ha irántok élénkebb részvétet
tanusitanánk. Nálunk divat a drámákat inkább csak az első előadáskor
nézni meg, mintha csak a szinmű ujdonságának volna érdeke. Ennek
kellemetlenül kell hatni szinészeinkre, mert mintegy lenézése
művészetöknek. Másutt a jeles szinészt kitünő szerepeiben mindig örömmel
nézik, sőt épen mert egy szerepet számtalanszor kell játszania, módjában
van azt oly tökélyre vinni, a mi nálunk csaknem lehetetlen.

Ne vegye senki rossz néven tőlünk, hogy a szinészek helyett a közönséget
kritizáljuk. A sikerült előadás teljesen jogot ad reá. Lendvay
(Ferdinand), Jókainé (Lady Milford), Szentpéteri (Müller), Fáncsi
(Wurm), László (Kalb) művészetök teljes erejében jelentek meg. Tóth
(elnök), minden igyekezete mellett is, szerepének finomabb árnyalatait
nem tudta ugyan kiemelni, de nem rontott. Bulyovszkyné iránt, ki Luiza
szerepét tudtunkra most először játszotta, méltó elismeréssel kell
lennünk. Ő fokonkénti haladást tanusit. Szavalata tiszta, hangsulyozott,
s játékán gondos tanulmány vonul át, ha nem is mindig mély felfogás. E
szerepével is szerencsésen küzdött meg. Kivált az utolsó felvonásban,
midőn Ferdinand illetlen szóval gyalázza meg, fölkiáltása valami megható
volt. A fájdalom és szemrehányás önkénytelen hangja vala az a legmélyebb
szerelemben fölolvadva.



ÁRGYIL ÉS TÜNDÉR ILONA.

Eredeti néprege 3 fölvonásban, népdalokkal, zenével és tánczokkal. Irta
Szigligeti Ede. Zenéjét szerezte Doppler Károly. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1853 április 16-án.

Mit és mit ne irjunk e műről? Legtanácsosabb volna könnyedén véve a
dolgot elmondanunk: szombaton este meglehetős számu közönség gyült föl,
vasárnap még számosabb; sokan gyönyörködtek a diszitményeken: az
aranyalmát termő fán, a délibábban, a manók, virágok, lepkék és tündérek
tánczán, megtapsolták a népdalokat, Füredi urat és Alkári kisasszonyt;
nem kevesen borzasztóan unatkoztak, kivált ha történetesen nem volt szép
szomszédnőjök; a drámairók méltatlankodva emlegették, hogy a drámabiráló
választmány épen oly szigoru, mint engedékeny; a kritikusok csóválták
fejöket és élczekre készültek, aztán mindenki hazament, lefeküdt,
elaludt s reggelre mindent elfeledett – kivéve talán a gyermekeket, kik
még sokáig fognak Tündér Ilonával álmodni; a drámairókat, kiknek Árgyil
fegyverül fog szolgálni visszautasitott drámáik védelmében; a
kritikusokat, kik eddig már gyilkolják – a halottat.

Sajnáljuk, hogy nem lehet épen ily könnyedén vennünk a dolgot. Egy
eredeti mű, melynek érdekét már a ritkaság is kezdi emelni, több
figyelmet érdemel. Irnunk kell róla. Kötelességünk, épen mint a
szinészeknek végig – játszani.

Azonban eljárásunkon az előadás sokat könnyit. Föl vagyunk mentve, hogy
a mű tartalmát elmondjuk, s részletes birálatba bocsátkozzunk. A manók
(Hegedűs, Tóth, Turcsányi) oly zajt ütöttek, melyből bajos volt kivenni
emberi artikulált hangot; a vén székelynek (Réthi) csak tizedik szavát
lehetett érteni; aztán magának a műnek meséje is sokkal ziláltabb s a
cselekvény szálai lazábban kapcsolódnak, hogysem a zene, táncz és
diszitmények közt megosztott figyelem azt egyszerre fölfoghassa. Csak a
mű alapeszméjéről és a cselekvény főbb vonalairól lehet szólanunk.

Szigligeti e művét, ugy látszik, nem irta szinműi igénynyel. Népregének
nevezi, mi az elbeszélő költészethez tartozik. Tehát akarattal dob el
magától minden drámai alapot. Szabad-e ezt szinköltőnek tenni? Nem
vitatjuk, elég az hozzá, hogy bárminő szempontból tekintsük e művet,
egykép elhibázott.

Tündér Ilona meséje, mely Olaszországból átszivárogva századok óta forog
népünk ajkán, tisztán keresztyén alapu. Az eszményitett szerelem, az
ábránd és a mély sentimentalismus, melyet a királyfi és a szép
tündérleány képvisel, csak a keresztyén világban található föl, miből
természetesen foly, hogy az egész mese, ha időhöz és helyhez köttetik,
már alapeszméjénél fogva csak azon tündérvilágba férhet be, melyet a
keresztyén phantasia a keresztes háboruk utáni időkben alkotott a
szaraczénoktól kölcsönzött jó és rossz nemtőkből. Szigligeti visszamegy
az avarok korába, oly korba, mely e mese szellemével homlokegyenest
ellenkezésben van. Történeti alapot keres és hősöket, kik beszélhessenek
hazáról, nemzetről. Itt egy közbeszőtt megjegyzést nem hallgathatunk el.
Ideje volna, ha drámairóink békét hagynának már az avaroknak s általában
az inkább époszi, mint drámai kornak, melyből számunkra csak fényes
magyar ruhát, kardcsörömpölést halásznak ki, s felsujtásozzák a mai kor
eszméivel rhetorikai-lyra kisérete mellett.

Szigligeti nem elégszik meg azzal, hogy a mese szellemén ily erőszakot
tesz. Tovább megy s minél több époszi elemet vegyit művébe, mi aztán
puszta allegoriává fajul. Ez természetes következménye volt a mese hibás
fölfogásának. Föllépnek Hadur és Ármány, az Idő, Mult, Jelen, Jövő s
átveszik a drámai személyzet sorsának elintézését. A kedves kis
gyermeteg népregéből, mely keresetlensége s egyszerüsége által oly vonzó
és költői, allegoriai mű kerül ki, hol minden symbolikussá válik és az
egész szellemvilág szabad, könnyü mozgását elveszti azért, hogy illő
következeteséggel képviselhessen valami indulatot, valami fogalmat,
valami tulajdont. A tündérekről lehullott az idom, az ideg, a csont, a
bőr, az emberi, az egyéni, hogy emblemává, eszmévé válhassanak. Ily
kezelése a hitregéknek a legköltőietlenebb valami.

Aztán az egész nem azon gyermeteg, átengedő képzelőerővel van
kidolgozva, mely a jól sikerült tündérmesékre szükséges, mert a mese
utoljára is egy álom, melyet Ilona kristály koporsójában álmodik. A
költő őrizkedett, hogy meg ne szólják babonásságáért. Mikor a
szellemvilágot játszatja, mintegy igyekszik megmutatni, hogy megírta
ugyan a tréfát, de nem hiszi. Ő rationalista, avarai is azok, s
óhajtaná, hogy a közönség is az legyen. Az egész darabon át, midőn a
tündér- és manóvilágot megjelenteti, mindig azon fentartással él, hogy
ezt bizony csak Árgyil látja, a többi nem. Szóval, csak a királyfi
monomaniája a léleklátás, miért aztán az egész szinpadi személyzet le
egészen a kertészlegényig sült bolondnak tartja is. Még a boszorkányt is
álomjáróvá teszi a csodálatos indokolása végett, csakhogy megmenthesse
művét – nem a költészetnek, hanem a valóságnak. Való és ábránd, rege és
történet van összevegyitve benne, mindegyikből a legprózaibb rész,
összhang és éltető szellem nélkül.

Mindez a népregét illeti. Mint szinműről nem lehet szólani róla. Még
szerkezetét is alig emelhetjük ki, a mi különben Szigligetinek erős
oldala. Mi nem is óhajtjuk, hogy tündéres szinműveknek bővében legyünk.
Ki merjük mondani, hogy a tündérvilágból lehetetlen valódi szinművet
irni; legfölebb csak komikai alapon lehet, mikor aztán a jelen életbe
kell átjátszania. Goethe _Faust_-ja sem az, bár legfönségesebb
költészet; Shakespeare _Nyáréji álma_ is minden szépsége mellett sem bir
drámai érdekkel. A magyarnak épen nincs érzéke az ilyszerü művekhez,
minek egyik oka, hogy népköltészete mesékben igen szegény lévén, a
szinpadon mindig csak a költő csinálmányaival találkoznék, nem azon
kedves alakokkal, melyek bölcsőjét körüllebegték.

Azonban Árgyil és Tündér Ilona talán még egy darabig fönn fogja magát
tartani szinpadunkon. A kiállitás igen fényes volt, a népdalok
tetszettek, a diszitmények sikerültek, kivéve a forgószelet, mely sehogy
sem akart forogni.

A czimszerepet Bulyovszkyné és Feleki adták, elég igyekezettel.

Legjobb lenne ballettá alakitani az egészet, ez hosszabb életet
biztositana számára.

Több lap keményen megrója a szigoru drámabiráló választmányt, mely oly
engedékeny. Semmi szavunk nem lehet rá. Egy körülményt azonban nem
mellőzhetünk hallgatással. A választmány épen ugy pálczát tört a mű
fölött, mint az összes journalistika s csak mint olyant ajánlá, melyben
a diszitmények, táncz, Attila árnya, avarok, csillogó ruhák és phrasisok
az eddigi szokás szerint talán sokáig kamatozni fognak a pénztárnak. A
közönség nem nyilvánitott tetszést s igy a választmány szigora
hatalmazta föl, melynek ellenében épen a közönségre szokás hivatkozni.

Legjobb az egyenes ut az izlés dolgában is.



CID.

Dráma 5 fölvonásban Irta Corneille Péter, forditotta Hegedűs Lajos.
Előadatott a Nemzeti Szinházban 1853 április 18-án.

Ez már harmadik forditása a nagy franczia szinköltő egyik legjelesb
művének, melylyel a franczia dráma fénykora kezdődik.

Az elsőt ezelőtt nyolczvan évvel vettük gr. Teleki Ádám kezeiből s a
nyelv akkori fejlettségéhez képest csaknem genialitással dolgozva. Ő a
Bessenyei által hozzánk átültetett alexandrinekben adá, néhol áradozón
és sok szabadsággal ugyan, de egészben véve hűn a styl méltóságos
páthoszához.

A második a Gregussé, mely 1847-ben jelent meg Szarvason. Greguss az
ötös jámbust választá, melyet már rég drámai nyelvvé szentesitének
költőink. Ennek mindenesetre elsősége is van nálunk trochæusi lejtésü
alexandrin fölött, mely sem szavalatra nem oly alkalmas, se a komoly
dráma méltóságához nem illik egészen. De kérdés: a franczia klasszikai
iskola drámait lehet-e elég jellemzően visszaadni ötös jámbusainkon? Nem
jobb szolgálatot tennének-e a rimelt alexandrinek jambusi lejtéssel,
mint a hogy a francziában van, s mikép az már nálunk is megkisértetett,
nem ugyan szinmű, hanem épen egy franczia tanköltemény forditásában. Ez
mintegy külsőkép is jellemezné azt a szellemi különbséget, mi a
shakespeare-i és franczia classikai szinművek közt van s hűn
visszatükrözné a Corneille és Racine-féle művek kellemes feszességét,
finom ragyogását, rhythmusos páthoszát s korlátolt szenvedélyeit. Ez
azonban csak egy sejtelmes ötlet, minek igazolása a kisérlettől függ. A
mi magát a forditást illeti, arról már elmondá véleményét a kritika.
Megjelentekor a _Szépirodalmi Szemle_ igen derék és részletes birálatát
közölte. Elmondta, hogy a forditó egészben hathatósan megközelitette
föladatát, ha egyes helyeken kivánni valót hagyva is, hogy eredetiét
értelme minden redőiben fölfogta s s azzal meg is tud víni, midőn nem
sajnálja a fáradságot; párhuzamos sorokban összehasonlitja azon
helyeket, melyekben az eredetitől messze elmaradt, kimutatja a nem
eléggé szabatos jambusokat, a rhythmus hiányát s nyelvtani tévedéseket.
Mi még bátrak vagyunk hozzátenni, hogy Greguss nem birta elég költőileg
kezelni a nyelvet s a legtöbbször még akkor is hiányzik nála a báj,
midőn a legfinomabb árnyalatokat vissza tudja adni; aztán kitételei, sőt
egyes szavai is sokkal bölcsészetiebbek, hogy sem költőiek lehetnének s
nyelvtani különczségei majd mindig zavarják a stil méltóságát.

Fölülmulta-e Hegedűs elődeit, tökéletesebbet nyujtott-e vagy nem?
könnyedén nem merjük elhatározni. Egyszeri hallás után, csak ugy
emlékezetből, bajos igazságos összehasonlitást tennünk. Annyi bizonyos,
hogy Hegedűs jambusai igen is szabad jambusok, inkább próza, s
műforditói igényre, a szó valódi értelmében, nem tarthat számot. De egy
classikai mű forditása kivált olyané, melyben a dictióra van legtöbb
suly helyezve, nem könnyü föladat s nehézségekkel küzdeni is érdem. Mi
méltánylattal zárnók be futó észrevételeinket, s megköszönnök Hegedűsnek
azt a buzgalmát, melyet e jeles mü szinrehozatala körül kifejtett, ha
toldozásainak barbarismusa nem hatna reánk oly kedvetlenül. Hegedűs
szabadságot vett Corneille gondolataihoz toldani egyet s mást a
magáéiból. A _Pesti Napló_ ezt, mint megérdemlé, megrótta, izlési bűnnek
nyilatkoztatván. S ime a _Hölgyfutár_, ki az irodalmi bünök védelmében
oly _con amore_ szokott lándzsát törni s jó példával maga megy elől,
felszólal mondván: hogy Shakespeare bizonyos tekintetben elavult drámáin
egész jeleneteket változtatnak, igazitják jobbra-balra s ezekről még
senki sem mondá, hogy «bepiszkoló toldók». Nem vitatva, hogy mennyiben
változtathatni s mennyiben nem valamely drámán a szinrehozatal
körülményeihez képest, csak azt kérdjük: szabad-e ugy változtatni, hogy
a mű szellemén s a jellemeken erőszakot tegyünk? Shakespeare szinre
alkalmazói, kiknek különben mi nem nagy barátai lehetünk, legalább
vonakodnak bántani a költő szellemét s inkább a kihagyásokban tünnek ki.
Hegedűs toldásai rontanak, kirínak a műből és semmi körülmény által nem
igazolhatok. A harmadik fölvonást Diego szavai a legszebben végzik,
midőn igy szól: «menj, kövesd nyomom, harczolj, hadd lássa meg a király,
hogy a mit Gormazben vesztett, benned föltalálja;» mit ezután mint
Rodrigo mond a galamb-, oroszlán- és hazáról a mellett, hogy fölösleges,
Rodrigo nem is mondhatja, mert ő lovag és hős, ki nem szokott
hetvenkedni s épen e pillanatban inkább sötét elbusulás, mint kitörő
lelkesülés árad el kedélyén. Miket Chimène szerepébe toldott, azt
Corneille bizonyosan még szebben megtette volna, ha szükségét látja. –
Hanem ő alkalmasint ugy volt meggyőződve, hogy nem szükség az érzés és
helyzet minden árnyalatát szavakkal kisérni s bizni kell valamit a
szinésznőre is.

Ennyit a forditásról.

A mi az előadást illeti, azt nem sorozhatjuk a jobbak közé. E mű fő
ereje a szavalatban fekszik, s ez szinészeink közűl kevésnek erős
oldala. Egyedül Jókainé szavalt szépen, a műhöz méltón. Többször
megtapsoltatott. Azonban ő sem volt az a Chimène, a kit Corneille
gondolt s minő szerepének mélyebb fölfogása s tanulmánya után lehetett
volna, a büszke és lángoló szerelmü Chimène, a déli égalj
szenvedélyével. Mind a mellett nem értünk egyet azon szini referenssel,
ki e szerepet Bulyovszkynénak (Donna Uraque) szerette volna adatni.
Bulyovszkiné az ily szerepekben legkevésbbé van helyén; ő még nem birja
a tragikumot s a szenvedélyek erősebb nyilatkozatait.

Szigeti Rodrigó helyett, ki a lovagiasság eszménye, egy közönséges
szerelmest játszott. Szavalata csak két hangból állott: siró sóhaj- s
neki eresztett fölkiáltásból. Azt sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy
Hegedűs toldásait különös előszeretettel emelte ki, kivált a harmadik
fölvonás végén csaknem a sugólyukra lépett s ugy dörgötte el az
oroszlány, galamb és haza tirádáját. Itt jól eltalálta a hangot.

Fáncsi (Don Diegue) különös gonddal játszott, s hűn személyesité a
tehetetlenné vált aggot, de nem egyszersmind a hajdani hőst. A romok nem
mutatták eléggé, hogy mi nagyszerü volt az épület.

A többi szereplőkről nincs mit szólanunk, elég ha megemlitjük, hogy
Hegedűs (Don Fernando) betölté helyét, s Tóth (Don Gomez) szavalata
sokat rontott. A csekély számu, de válogatott közönség nagy tetszéssel
fogadta a művet. A forditó kihivatott.

Örvendetes jelenség.



HÁROM SZIN.

Eredeti vigjáték 4 fölvonásban. Irta Kovács Pál. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1853 május 18-án.

Meglehetős számu közönség gyült föl azon közönyhöz képest, melyet drámai
előadásaink alkalmával a közelebbi hetekben sajnosan kellet
tapasztalnunk. Jele, hogy az eredeti szinművek irányában folytonos érdek
és részvét nyilatkozik. A mű nem tett ugyan valami nagy hatást, de
megbukottnak épen nem mondhatni. A két első fölvonás elég tetszéssel
fogadtatott, s bár a két utóbbiban meggyérültek a tapsok, mindamellett
kevés unatkozott arczczal találkoztunk. Mutatja, hogy a közönség némi
elnézéssel viseltetik drámairóink irányában, s műveikben mindent élvez,
a mit csak élvezhetni.

Minő eljárást kövessen ilyenkor a kritika? Nem volna-e üdvös valamit
tanulnia közönségtől s kiemelnie mindent, a mit bármi tekintetben
kiemelnie lehet. Ennél a jelen művet illetőleg semmi sem volna könnyebb,
ha nem tartanánk attól, hogy ránk illeszthetik e példabeszédet: mást
beszél Bodóné, mikor a bor árát kérik. – Ezzel csak ezt akarjuk
kifejezni, hogy mind az, a mit e vigjátékban kiemelhetni, épen nem
komiko-drámai érdekü, hanem valami egyéb s bizonyosan az irna rá
legszigorubb birálatot, ki följegyezné azon helyeket, melyek leginkább
megtapsoltattak.

Paradoxonnak tetsző állitásunkat bebizonyithatni hiszszük.

A mű tartalma röviden ez:

Egy kisvárosi vendéglőbe egymásután négy nőtelen férfi száll meg: Ősváry
ügyvéd (Szigeti), Dr. Porhanyó (Tóth), Geldmann kereskedelmi ügynök
(László), Lentei huszártiszt (Feleki). A vendéglős mindegyiknek
elbeszéli, hogy Kádos Gerőnek (Udvarhelyi) mily gazdag és szép leánya
van. Mind a négyen házassági tervekkel indulnak látogatóba, de a leányt
nem találják honn, csak a házgondviselőnőt Deborát (Kovácsné), kinek
Geldmann és Porhanyó, mint házikisasszony udvarolni kezdenek. A más
kettő nevet rajtok; ebből aztán kisül, hogy tévednek. Deborát mindegyik
igyekszik maga részére vonni.

Ezalatt megérkezik Kádas Gerő, Menyhért testvérével s három leánynyal. A
három közöl csak egy az övé, a más kettő testvéréé, ki azt a tervet
ajánlja, meghallván a leánynézők hirét, hogy maradjon titok: melyek az ő
leányai s melyik az egyetlen örökös, mert csak igy fognak a kérők szivök
szerint választhatni. Gerő ur elfogadja a tervet s miután Debora nem
ismerheti meg gazdája leányát, mert már tiz év óta nem látta s
megnyugszik abban, mivel hitetik, hogy a három közöl egyik se a
házikisasszony, a titok biztositva van. A leányok bemutattatnak. A kérők
közöl kettő, Ősváry és Lentei, csakhamar szerelmes lesz Róza
(Bulyovszkiné) és Lilába (Komlossi I.). A más kettő kiknél a pénz a
fődolog, azon törik fe öket, hogy kitalálják: melyik a valódi. Sehogy
sem sikerül s midőn az utolsó felvonásban Kádas Gerő háromféle szinü
ruhában öltöztetett leányait választás végett kiállitja, visszalépnek
azon jó hiszemben, melyet Debora erősitett meg bennök, hogy az egyetlen
örökös, a gazdag Kádas-lány, nincs a választandók közt. Ősváry és Lentei
megmaradnak választottaik mellett, kik Menyhért leányai. A valódi
házikisasszony Tini (Latkócziné) hajadon marad.

E vázlatból is látszik, mennyire nem tudott a különben mulatságos
helyzetekkel kinálkozó meséből drámai cselekvény alakulni, Egyetlen
személy sincs, ki szinműi értelemben cselekvőleg hatna a fejlődésre. A
bonyolódást egészen a korcsmáros és Kádos készitik elő s gyakorolnak rá
egész végig legnagyobb befolyást, mig a vigjáték hősei szenvedőlegesen
viselik magokat A harmadik fölvonásban tökéletesen be lehetne fejezni a
művet; tehát épen ott, hol a bonyolódásnak a legmagasb pontot kellene
elérni s egyszersmind előkésziteni a kifejlést. A cselekvény a harmadik
fölvonásban megáll s csak a mű végén ad némi életjelt. E megállapodást
szerző Debora tréfáival igyekszik feledtetni, s valóban a nők közt
Debora a főszemély, sőt benne és körüle látszik összpontositva a mű
komikuma, holott ennek a mese szelleme szerint a kérők és leányok közti
viszonyból kellene kifejlődni. Azonban ez egészen mellőzve van s innen a
cselekvény szálai természetes szövődésökben megakadályozvák, s a három
lány a cselekvény elébb vitelére annyira szükségtelenül előállitva, hogy
akár az utolsó fölvonás végéig ne is lássuk őket s a vigjáték nem
szenved csorbát, sőt talán annyiban nyer, mennyiben megkiméli a nézőket
legekvésbé sikerült alakjaitól s azon nem igen nőies társalgástól minő
például: «Fölmelegithetném ugyan udvarlómat – mond egyik leány – de nem
szeretem a fölmelegitett ételt.»

Jellemekről nem lehet szó, legalább mi szinműben cselekvény nélkül nem
képzelhetünk jellemet. Ismert stereotyp alakok a szerző beszélyeiből,
hol ő azokat sokkal érdekesebben is tudja fölhasználni. Szinészeink
szorgalma mind a masquirozás-, mind a játszásban igen sokat tőn, hogy
rajtok egy-két jól talált vonást fölismerhessünk.

S már kérdeni fogják olvasóink: mi az tehát, mit e vigjátékban
élvezhetni? Mindaz, mi csupán magában nem szinmüi érdekü, például:
élczek, találó észrevételek, s ügyes czélzatok, s egy-két különben
mulatságos jelenet, melyek a műnek, mint egésznek, hátrányára vannak.

Ugy hiszszük, igazoltuk paradoxonnak tetsző állitásunkat. Mert
megdicsérhetni-e vigjátékot azzal, hogy sikerült élczei vannak, mig
komikai jellem- és helyzetekben szegény? Ez épen annyit tenne, mint
kiemelni a drámában a szép lyrai helyeket, a nem drámai dictiot?
Vigjátékban a komikum nem az élczekben áll. Az csak másodrendü dolog, s
ugy alkalmazva, mint e jelen műben van, még ártalmas is. Itt a személyek
csupán azért látszanak élni, hogy elméskedjenek. Mindegyik egy-egy
Saphir, ki fölolvasást tart – s nem annyira rajtok nevetünk, mint
elmésségökön. S ez igen nagy baj; nem ugyan az életben, hanem
vigjátékban.

Az előadás a legjobbak közé tartozott. Különösen Szigetit kell
kiemelnünk, ki Ösváryt egész végig igen eredetileg adá, s belőle érdekes
alakot teremtett. A többi szerepek mind a legjobb kezekben. Az egész
személyzet kitapsoltatott s a darab szerencséje az elmésségeken kivül
leginkább a sikerült előadásnak tulajdonitható.



PÉNZ ÉS BECSÜLET.

Vigjáték 5 fölvonásban. Irta Ponsard, francziából forditotta Országh
Antal. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1853 május 25-én.

E mű méltán tesz oly nagy hatást Párisban. Ponsard a classicismus hive,
ki eddig csak tragédiákat irt s mindig a multból vette tárgyait,
közelebb lép az élethez, hogy korának Aristophanese legyen. Érdekes
jelenet. Ott, a hol nem rég egy magas állásu egyén nyilatkozott igy:
többre becsülöm az utolsó dobost, mint a legnagyobb irót – egy az
ó-világ tanulmányozásába merült költő emelkedik föl s ajkán csendes
mosolylyal, homlokán magas gondolatokkal mély értelmü gunyt hallatt az
uj világ phraseologiája s becsületgőgje fölött, mely sehol sem oly
otthonos, mint Francziaországban.

Sárba tapodni eszmét és férfiakat, a kik tegnap még bálványok voltak; a
körülmények szerint cserélni meggyőződést; a corruptiót ezer alakban
gyakorolni; a könnyelmüség és gyalázatnak az elvek szentségét
kölcsönözni s mindezt az ékesszólás csillogásaival aranyozni meg: oly
dolgok, melyeknek gyakrabban volt tanuja a franczia közélet, se hogy
társadalmi állapotára is mélyen ne hassanak s ne idézzenek elő a családi
életben is éles ellentéteket az ugy nevezett világi becsület és valódi
erkölcs közt. A becsület keresztje a sziv fölött, s a kereszt becsülete
a szivben nem élcz, melyet a fájdalom humora pattantott ki, de tény,
melyet Teste és Praslin herczeg esetén kezdve annyi sok más igazolt.

E tragikus ellentétek komikai oldalát állitja elő Ponsard vigjátékában s
azon eszmét viszi keresztül rajta, hogy becsületes embernek lenni
kedvező körülmények közt olcsó erény, balsorsban pedig majdnem
lehetetlenséggel határos, de nem lehetetlen. Már az első fölvonásban
megtudjuk, mit akar a költő s miután egy egyszerü mese bonyolodásán és
kifejlésén nevettünk, megindultunk, s a háttérben mintegy korunk tükrébe
pillantánk, ugyanazon eszme zendül meg lelkünkben utóhangkép.

A mű hőse egy gazdag fiatal ember, George (Feleki), ki magasztos
eszmékkel lép az életbe. Előtte a becsület bálvány. Mély megvetéssel
szól azokról, kik áruba bocsátják meggyőződéseiket, vagy bárminő
viszonyok közt haszonért föláldozzák a becsületet. Követeli, hogy a
becsületes ember a legnagyobb nyomorban se ingadozzék s később, midőn ő
maga is nyomorba jut, szigoru elveit feledvén, satyrája kezd lenni
önmagának. S e körülmények közé a becsület taszitja. Atyja tetemes
adósságot hagyott hátra. Az ő egész vagyona pusztán anyai örök, melyet
el kell vesztenie, ha atyja adósságait kifizeti. Erre ugyan nem
kényszeriti törvény, azonban tisztelvén atyja emlékét, sajnálván
hitelezőit, enged a becsület szavának. Szegény lesz, ki csak ecsetére
támaszkodhatik. S itt megnyilik az élet iskolája. Szereti Mercier
(Szentpéteri) gazdag bankár leányát Laure-t (Komlóssi Ida) s viszont
szerettetik. Az atya, a becsületrend vitéze, nem ellenzi a viszonyt a
örvend, hogy leányát ily derék férfiu fogja birni, kit bárminő
körülmények közt örömest választana vejéül. Az ifju szaván fogja őt,
egyszersmind értesitvén körülményei változásáról. Az öreg szép phrasisok
fedezete alatt «becsületesen» kezd visszavonulni s megtagadja leányát.
Laure, ki különben szereti George-ot, atyjának engedelmeskedni akar s
ellenére testvére Lucile (Bulyovszkyné) gunyainak egy szép phrasisban
lemond róla s férjhez megy egy köztiszteletben álló bankárhoz, kit nem
szeret. Georgenak semmije sincs s valami vállalathoz akar fogni. Atyja
hitelezőihez fordul, kiket utolsó fillérig kielégitettet s kik
hálájokban szolgálatukat ajánlák vala föl. Ezek is szép phrasisokban és
jó tanácsok mellett megtagadják tőle a kölcsönt. Meghasonlásba jő
magával nem tudja türni a nyomort, nélkülözést: hivatalok után
kérdezősködik, melyekről azelőtt megvetéssel szólott s el akar venni egy
gazdag agg leányt (Miskolczi J.). Az örvény széléről barátja Rodolphe
(Szigeti), s Lucile, kibe belé szeret és szerelme fordulópontot idéz elé
kedélyében, vonják vissza egy estélyen, melyet ügyvivője ad. A
becsületes ügyvivő aztán kölcsönt szerez számára. Vállalathoz fog, mely
szerencsésen sikerül. Ezalatt Laure férje, ki pazar jellemtelen ember,
megbukik s magával rántja apósát is. Mercier épen a legkomikusabb
dühében tör ki veje ellen, ki oly józan oly practicus, a költészetről
annyira nem tart semmit és még is megbukott, midőn George megjelen s
nőül veszi Lucile-t.

Ime röviden a mese, mely mikép Ponsardnál mindig, egyszerü s nem
gyönyörködtet szinpadi csinyekkel s mesterségesen szőtt bonyodalmakkal.
Ponsard a franczia szinköltészetben reactiót jelent az elfajult
romantikai iskola ellenében. Ő elvetette a cselekvény megriadt folyamát,
mely eseményt eseményre halmoz, erőszakosan vagy véletlen old és
személyeit bészélni se hagyja, hanem űzi őket, hogy minél sebesebb
gőzerővel vonják a cselekvényt – csattanásra. Ő jellemeket, szenvedélyt
akar festeni, biztos fejlesztő mozgásban, a kor erkölcseit föltüntetni
embereiben, eszmét lehelni a mű belső életeül s nyelv és dictio bájával
is kiemelni minden mozzanatot.

E művében is megtaláljuk mindezt. Mily finom komikum a jellemek- és
helyzetekben, minő lélektani mozzanatok, mennyi könnyüség és erő a
kidolgozásban, és kellem s elmésség a párbeszédekben, s minő gazdag
szellem, költői kedély s derült humor ömlik el az egészen! A genius
nyomát érezzük mindenütt.

Azonban önkéntelen kérdenünk kell:

Vajon jellemekben nyujt-e e mű élesen kijelölt egyéneket, a minőket mi
drámai müvészet remekeinek hiszünk?

Vajon midőn korunk erkölcsi phraseologiáját gunyolja ki, nem lesz épen
akkor ő maga is mint drámairó egy kissé phraseolog, mert többet ad a
dictiora, mint szükség, s kelletén tul töm meg majd minden jelenetet
maximák- s irányczikkekkel.

Vajon az eszme, mely az egész műven átvonul, nem uralkodik-e
korlátlanul, egészen a görög tragédiák fatumához hasonlón a személyek
fölött és sorsukat nem ez határozza-e el inkább, mint drámailag szabad
akaratjok. S épen ezért nem úgy látszik-e, mintha a cselekvény az
eszméből merülne föl s nem ellenkezőleg s ez által a drámai erő és
illusio egy része veszendőben volna?

Kérdések, melyeket nem mernénk a műre nézve kedvező szempontokból
vitatni. Nem is szükség. Ponsardot rég ismerjük iskolája hibái- és
szépségeivel. A classikus költő nem szokott egyént adni, csak typikus
alakot, dictiókkal szeret jellemezni; személyeiben inkább a kort tükrözi
vissza s az eszméket testesiti meg. Im itt egymással szembetéve a két
franczia rendszer. Nem áll-e felettök Shakespeare elérhetlen magasban?

A mű nálunk is nagy hatást tőn, mit elősegitett az előadás. Uj darabot
rég nem játszanak a szinészeink ily szorgalommal s összevágón. A
szerepek is jól valának kiosztva. Sajnáljuk, hogy hely szüke miatt az
előadásról nem szólhatunk bővebben. Legyen elég Szentpéterit, Szigetit,
Bulyovszkynét, Komlóssi Idát kiemelnünk. Feleki is megállta a helyét.

Közönség nem nagy számmal. Néhány jelenet és sok mondat lelkesülten
megtapsoltattak.



1855



A MÁRVÁNYHÖLGYEK.

Dráma 4 fölvonásban előjátékkal, énekkel és zenével. Irták Barrière és
Thiboust. Francziából fordította Csepreghy Ferencz. Zenéjét szerzette D.
F. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1855 július 20-án.

Sokan azt mondják, hogy két féle költészet van: egyik, melyet a
kritikusok és tudósok dicsérnek; másik, melyet a világfiak és
nagyközönség. Amaz a halhatlan költészet, mely mindig untat; ez a
halandó költészet, mely mindig gyönyörködtet.

Szegény halhatatlan költők, ki irigyelné a ti sorsotokat! Minő hideg,
minő nyomorult e halhatatlanság. Műveiteken elalszik a szép hölgy, ásit
a világfi, meg nem illetődik a tömeg, legfölebb bámul benneteket oly
föltétel alatt, hogy többé nem alkalmatlankodtok. Ott feküsztök a
könyvtárban, szépen bekötve, illetetlenül. Csak a kritikusok jönnek
hozzátok, nem azért, hogy gyönyörködjenek, hisz a tagadás és guny, a
kiaszott sziv és rideg értelem e szánalomra méltó képviselői nem tudnak
gyönyörködni, hanem, hogy kommentárokat irjanak rólatok, föl nem
található szépségeket fedezzenek föl bennetek s elhitessék a világgal,
hogy nagy költők vagytok. A közönség szivesen elhiszi és folyvást unja
magát. Csak a tudósok emlékében éltek, kik megirják életrajzotokat,
betöltik neveitekkel az irodalomtörténet lapjait s érczemléket
inditványoznak sirotokra. A közönség ujra mindent hisz, örömmel fizet s
már most nem is unja magát, hanem olvassa és bámulja, műveitek helyett,
az aranyos sirverset, a pompás érczemléket.

Boldog halandó költők, ki ne irigyelné a ti sorsotokat? Ti nem
szorultatok a kritikusok és tudósok fáradozásaira. Műveitek nem a
könyvtárakban és nem illetetlenül hevernek. Minden szép hölgy oly mohón,
oly kiváncsian csügg rajtatok, hogy néha férje-, gyermekei- vagy
kedveséről is megfeledkezik. A világfi örömest föláldoz értetek egy
estélyt, hol talán unná magát s még egy légyottot is, ha történetesen
imádottjával szakitani akar. A nagy közönség tapsol s egymás kezéből
tépi ki könyveiteket. Tietek az élet öröme, tietek minden; a papir, a
mennyit csak beirhattok; a pénz, a mennyit csak beseperhettek; a nap, a
mennyit csak leélhettek. Tietek minden, kivéve a halhatatlanságot, az
ércz siremléket, a kritikusok magasztalását, az irodalomtörténetirók
phrasisait, melyek bizonyára nem irigylésre méltó dolgok. A választás
nem nehéz s alkalmasint innen van, hogy annyian választják a második
szebb pályát, hogy annyi a halandó költő s oly kevés a halhatatlan.

De vajon igaz volna-e mindez? Nem tudom. Legalább igy beszélik. Én se
többet, se kevesebbet nem tudok, mint azt, hogy a költészet csak egyféle
lehet: a valódi, s bár ne dicsérjék a kritikusok és ne tapsolja meg a
közönség, mégis költészet marad s bár ne tapsolja meg a közönség és
dicsérjék a kritikusok, még se változik át nem költészetté. Voltaire
elég tudós és genialis ember volt és Shakespearet izléstelen parasztnak
nevezte, mégis Shakespeare mindeddig a legnagyobb drámairó. «KOszorukkal
fojtotok meg» – kiáltá Voltaire egyik drámája adatásakor a lelkesült
párisi népnek, mégis Voltaire gyönge drámairó. Az kritikus sokszor
csalódik, a közönség még többször. Mit bizonyit ez? Azt, hogy valamely
költői mű értékét nem lehet a kritikusok és közönség tapsaitól
fölfüggesztenünk, hanem éreznünk, itélnünk kell a magunk szive és
eszével is s mindenek előtt megvizsgálnunk: vajon nem előitéletek
vezetik-e félre a kritikusokat, vajon nem oly indokok lelkesitik-e a
közönséget tapssal, melyek kivül esnek az æsthetikai gyönyör határain?

Sok mű roppant tetszésben részesül a nélkül, hogy műbecse volna. Mi
ennek az oka? Sok minden. Először is az, hogy a szerzőnek, ha nincs is
elég költői tehetsége, de sok ügyessége és eszélye van s művének oly
alapeszmét választ, mely a közönséget politikai vagy társadalmi
szenvedélyeinél fogva leigézi. Hány mű köszöni szerencséjét valamely
hevesen vitatott politikai kérdésnek, valamely társadalmi forrongásnak,
valamely helyi érdeknek! A taps elhangzik, a mű kimegy a divatból, mint
akármely frakk, kabát vagy kalap. De nincsenek-e művek, melyekben
hiányzik mindez, költői becsök sincs s mégis nagy tetszésben
részesülnek? Vannak, az úgynevezett _par excellence_ gyönyörködtető
művek, melyek ép úgy elmulattatják az embert, mint domino, billiárd, egy
vidor társaság kellemes fecsegései és pletykái, egy álarczos bál vagy
épen orgia izgalmai. A költő, minthogy nem tudhatni a közönség
æsthetikai érzéseire, másnemü érzéseit veszi igénybe; vagy ha tud is,
nem akar, mert igy több sikert, több tapsot, több jövedelmet remél. Ha a
lélektan, a természetes fejlődés alapján nem tud mesét, cselekvényt
alkotni, mely a szellemhez szóljon, alkot olyat, mely a képzelődést
megvesztegetve a kiváncsiságot kelti és fokozza föl; ha nem képes
meghatni, megborzasztani igyekszik; ha kedélyünket nem emelheti, nem
épen dicsérendő hajlamainkat izgatja; ha nem bizik jellemei- és
párbeszédeiben, a diszitmények-, jelmezek- és tánczosnőkbe veti
reményét; egyszóval: ha lelkünkre és szivünkre nem számithat, számit
szellemi restségünk- vagy érzékiségünkre. Az ily ügyesség sokat pótol,
bár nem pótolhatja a költészetet; az ily ügyesség sikert arathat, de
azért nem lesz költészet. Azonban bizonyos pontig senki sem veheti rossz
néven a közönségnek, ha ily műveken jól mulatja magát. A közönség nagy
része nem annyira élvezni, mint szórakozni jár a szinházba: menekülni
akar a szalon unalmai-, a dolgozószoba fáradalmaitól. Miért ne mulasson?
valóban miért ne, ha befizetett. Mi rossz van abban, ha az ember mulat,
kellemes izgatottságba jő: például, ha dominózik, billiárdozik vagy
részt vesz egy vidor lakoma tréfáiban; ha mosolyog, ha megborzad, mert
egy kellemes vagy kellemetlen botrányt, pikant bonmot-t, bizarr adomát
hallott. Én részemről soha sem tudom hibáztatni a jól mulató embereket,
de ha a jól mulató emberek közül valaki azt mondja, hogy e mulatság a
költészet élve, kissé boszankodnom kell s azt mondanom, mindez nem
költészet, hanem mulatság, vagy legalább nem a költészet mulatsága, mely
a lelket és szivet veszi igénybe, hanem sok más egyébé, melyeket hosszas
volna előszámlálnom.

E talán nagyon is érzékeny gondolatokat a nagyon is érzéketlen
_Márványhölgyek_ keltették föl bennem. Szerzőjök azon
nyolczszáznegyvenhárom élő franczia drámairóhoz tartoznak, kik – mint
Planche oly találóan megjegyzi – éjet-napot összetesznek, szünet nélkül
dolgoznak és mindennap uj művet dobnak ki a vásárra s kiket egyedül az
oly siker reménye vezet, mely nyereséget hajt. E mű Párisban roppant
tetszésben részesült. Vajon tulajdonithatni-e a nagy sikert költői
becsének? Nem. Ha csak egy futó pillantást vetünk a franczia lapok- és
folyóiratokba, látni fogjuk, hogy a roppant tetszés okai épen olyan
nemüek, minőket az elébb emlitettem: bizonyos helyi körülmény és igénybe
vétele a közönség æsthetikai, de oly érzéseinek, melyeknél fogva a
sikerre a legtöbbször bizton számithatni.

A dolog igen egyszerü. A _Márványhölgyek_ a _Kaméliás hölgy_ nélkül soha
se részesült volna oly nagy tetszésben. Barrière és Thiboust
kizsákmányolták a Dumas fia szerencséjét, ki ezelőtt pár évvel a
fentebbi czim alatt egy regényt s később drámát irt. Dumas fia, kitől
szinpadunkon még egyetlen dráma sem fordult meg, legtehetségesebb az
ifju franczia drámairók közt, s ha nem is nagy, de reményteljes költő. A
_Kaméliás hölgy_-nek minden hiánya mellett sok érdeme van. E mellett már
tárgyánál fogva nagy hatást kellett előidéznie. A költő egy «femme
perdue»-t rehabilitál és eszményit. Ezt régebb is tették a franczia
költők, de egyik sem annyiszor s annyi sikerrel, mint Dumas fia, kinek
_Diane de Lys_, _Le Demi-Monde_ czimü művei is ezen eszme körül
forognak. Ez a franczia viszonyok, különösen a franczia költők és
művészek élményeiből foly, mire nem árt egy futó pillantást vetnünk.

A francziáknál a két utóbbi században, ha egy iró vagy művész tehetsége
által kiemelkedett a tömegből, tüstént tagja lett az ugynevezett jó
társaságnak. Akkor, ha nem is összeolvadva, csak megkülönböztetve és nem
szétválasztva volt a társadalmi és irodalmi fensőség. Egyik a másikra
hatott s a költők jó társaságnak kivántak tetszeni, köréből meritettek
lelkesülést, vettek tárgyat és mintát. A politikai körülmények
szétválasztották e két kört, szakadás állott be az irodalom és az
ugynevezett jó társaság közt, mely utóbbi nagyon is kezdé megtisztitani
magát s azt hitte, hogy a zárt ajtók és ablakok által az uj eszmék
hőseivel, magukat az uj eszméket is kizárja. A jó társaság elvonultabb,
kizáróbb, komorabb és kétkedőbb lőn s elveszté régi befolyását. Azonban
helyébe egy uj alakult, különböző elemekből összeállitva, melyet az
elfogult vagy felületes vizsgáló könnyen a réginek vehet vala. Az
ifjuság, a zaj, ünnep, mulatság és szépség kedvelői, a független
egyéniségek, a könnyelmü világfiak másutt kezdettek keresni, mit a jó
társaságban már föl nem találhatának. Hozzájok csatlakoztak a költők,
irók és művészek, kiket semmi kötelék nem csatolt többé a jó társasághoz
s kik alig ismerve más törvényt, mint képzelmüket, igen jól találták
magokat e körben, melynek csakhamar hangadóivá váltak. S minő nők
kezdették itt játszani a főszerepet? Oly hölgyek, kik szépségök, eszök,
művészetök által kárpótolni hitték azt, mivel ritkán birtak: a jó
származást, a tiszta multat, a szeplőtlen jó hirt. A régi pogány világ
kicsiny és bizarr kiadása látszék megujulni, oly világ, hol a «domum
mansitat, lanam fecit» az anyák és nők kötelessége lőn, a fény, pipere,
művészeti élvek, a szellemdus férfiak hódolatai pedig a courtisane-oknak
jutottak osztályrészül. Innen a franczia költők hajlama ily nőket venni
tárgyul, tanulmányozni örömeiket és nyomoraikat, elfödni gyalázatukat,
pártjukat fogni és rehabilitálni nem keresztyénileg a szánalom és
bocsánat érzéseihez folyamodva, hanem büszkén, merészen, követelőn és
hirdetve, hogy az igaz szerelem egy pillanata képes tisztává varázsolni
egy egész kicsapongó, meggyalázott életet. – E költői paradoxonnal
régebb is foglalkoztak a franczia költők, de törekvésöket nem koszoruzta
eléggé népszerü siker. – Dumas fia kivivta a koszorut. A _Kaméliás
hölgy_ épen az, mi Manon, Marion, Bernarette, de a szini optikán, e
nagyitó üvegen, melyet a költő jól alkalmazott, megszépült s belopta
magát a képzelődésbe. A közönségben igen sok nő volt, a ki képmását
látta benne. Midőn azt mondja féltékeny kedvesének multját illetőleg:
«Ugy hiszem, oly férfiut választottam, ki elég magas szellemmel bir,
hogy engem megértsen;» midőn egyik barátnéja halálos ágyára hajol s e
bibliai szavakat susogja fülébe: «Neked sokat meg lehet bocsátani, mert
sokat szerettél»; sok nőnek lelkesülnie kellett, mert e szavak titkos
gondolataik- és határozatlan vágyaiknak feleltek meg. A költő a párisi
nővilág nagy részét elbájolta, mert gyöngeségének hizelgett, mert
botlásait eszményité.

Később más körü nők is szorgalmas látogatói lőnek e műnek, a női
kiváncsiságnál fogva s izgatva bizonyos zavart és bizarr érzéstől, mely
a rendes viszonyból ismeretlen tájak felé vonja a szivet, óhajtva
szihatni pillanatra e költészet meleg és egészségtelen legét, vágyva
látni e veszélyes tündéreket, kiknek bájai és csábitásairól annyi
magasztalást hallottak férjeik és testvéreiktől. A mű sikerét, a költő
tehetségén kivül, nagyban elősegité a nővilág rokon- és ellenszenve,
hálája és bosszuja, kiváncsisága és szeszélye. Azonban számos tiltakozás
is kezdett fölszólalni a gyalázat és bün e dicsőitése ellen. Sokan
megtagadták a hüséget és igazságot e műtől s hihetlennek tartották, hogy
egy meggyalázott bünös sziv oly tisztán és feláldozóan szerethessen.
Sokan mérgelődtek e merészségen s a mű ellen lázitották a közvéleményt.
Önként fölmerült az az eszme, hogy jó volna a _Kaméliás hölgy_-nek
ellendarabját megirni, rehabilitálni a becsületes nőket a nem becsületes
nők ellenében, fölmutatni egy ifju embert, egy művészt, hogy mint
alacsonyul le, mint hasonlik meg, mint vesz el, mert gyöngyöt keres a
szeméten és talál szemetet gyöngy nélkül. Igy született meg a
_Márványhölgyek_ czimü dráma, mely csaknem oly tetszésben részesült,
mint a _Kaméliás hölgy_, noha költői becs tekintetében tőle messze
marad.

Ime a tetszés titka, mely kivül esik az æsthetikai gyönyör határain.
Bizonyos esemény, bizonyos helyi körülmény, bizonyos szerencsés időpont
ügyes fölhasználása képes bármily gyönge művet ünnepeltté tenni. A
franczia közönség egy része azt hitte, hogy elégtételt nyert, a másik
izgalmat talált abban, ha ma az ellen tapsolhat, mi mellett tegnap
tapsolt. De a roppant tetszésnek még más oka is van. E mű épen ugy
elmulattat valakit, mintha valamely nem épen tisztességes helyen keresne
szórakozást. Barrière és Thiboust nyilt, őszinte szabadszáju emberek,
kik ridegen, költői fátyol nélkül tárnak föl előttünk mindent s hatni
akarnak buja hajlamainkra. Hogy-hogy, hisz a mű nagyon erkölcsös irányu?
Épen az a baj. Én régebben ösztönszerüleg sohasem éreztem rokonszenvet
oly emberek- és költőkhöz, kik sokat beszéltek az erkölcsről. Most némi
tapasztalat nyomán alig állhatom őket s azt hiszem, hogy Rousseau soha
sem mondott igazabbat, mint akkor, midőn azt mondá: «Midőn az erény
elhagyja a szivet, az ajkakra menekül.» A franczia költők némelyikét
nagyon megszállotta az erkölcsösség. Nem árt kétkedni az
erkölcsösségben. A költészetben az erkölcsösség maga a költészet, tiszta
és költői felfogásu az életnek, embereknek és viszonyoknak s biztos
költői igazságszolgáltatás, melyet a világrend kényszerüsége parancsol,
azaz a valódi keresztyén világnézet, melyet se a tudomány, se a
pietismus, se a hypocrisis, se az előitélet tévedései be nem mocskolták.
S ennek a költői mű compositiójában kell nyilatkozni s nem phrasisokban,
bensőleg müködnie s nem mázkép reá kenve. Némely franczia költő vagy
látszólagos erkölcsi nézeteket véd, vagy erkölcsi irány örve alatt jogot
tulajdonit magának a szemtelenségre, jól tudván, hogy ezen mindenki
mulat, mig amazt elfeledi. Az erkölcsi irány, a fenhangzó phrasisok
daczára a _Márványhölgyek_ nem annyira ellen, mint mellékdarabja a
_Kaméliás hölgy_-nek. Dicsőitve vagy alázva, megkoszoruzva a szerelem,
vagy megbélyegezve a gyalázat által mindig csak a courtisanet látta a
párisi nép, mindig csak a halvány veszélyes alakot, ki hatalommá
emelkedett, ki miatt a költők összevesztek s előszeretettel tárták föl
botrányait, melyek mindig mulatságosak, legyen bár az alapeszme mellette
vagy ellene s az legyen művészettel vagy művészet nélkül földolgozva. A
botrány bárminő alakban hatást idéz elő.

Valóban a _Márványhölgyek_ nem érdemelték azt a nagy tetszést. E műnek
igen csekély költői becse van, bár némi ügyességet nem lehet tőle
megtagadni. Cselekvénye alapjában elhibázott, jellemei nem drámaiak. E
mellett a költők az alapeszmét inkább csak érintik, mint beléje hatnak
és kifejtik. Ugy látszik, nem volt más czéljok, mint kizsákmányolni
Dumas fiát, pikáns erkölcsi predikácziót tartani s beszerezni annyi
pénzt, a mennyit csak lehet.

Az előjáték kétezer évvel történik a dráma előtt. A költők Görögországba
vándorolnak, hogy a párisi courtisanet, Marcot, Aspasia, – a párisi
szobrászt, Raphaelt, Phidias mellé állithassuk. – Phidias három szobrot
készit! Aspasiát, Phrynét és Laist a gazdag Gorgias megrendelésére,
azonban az elkészült szobrokat nem akarja kiadni, – mert beléjük
szeretett. «Lais, Aspasia, Phryne!» – kiált föl «hölgyek vagy szobrok,
én titeket szeretlek. Vésőm második életet adott nektek, halhatlanokká
tett. Éljetek és szeressétek, legyetek enyéim, mint én tietek vagyok,
máséi nem lesztek, a művész teremtményeit, a lángelmét és szerelmet
megvenni nem lehet.» De Gorgias áll jogszerü követelése mellett, őröket
hozat, hogy a szobrokat elvitesse. Ekkor Diogenes azt inditványozza,
hogy adja elő mindenik fél igényét és határozzanak a szobrok. Phidias
elő áll s igy szól a szobrokhoz: «Lais, Aspasia, Phryne, éltetöket nekem
köszönitek és én szeretlek titeket, szegény vagyok, ti vagytok mindenem.
Maradjatok nálam.» A szobrok nem mozdulnak. Most Gorgias áll elő s
elkezd gazdagságával kérkedni. A szobrok feléje hajolnak és mosolyognak.
«Rátok ismerek szivtelen hölgyek, ilyenek voltatok, ilyenek lesztek» –
mormolja Diogenes s lefekszik aludni.

Jules Janin a következőket jegyzi meg az előjátékról: «E dráma el
lehetett volna a görög keret nélkül is. Phidiasnak, Laisnak, Diogenesnek
nincs helyök e szatirában. Nem kell vala a régiekhez nyulni, midőn az
ember oly csekély ujkori; nem kell vala görögöt beszélni, midőn az ember
oly keveset mond francziául.» Azonban a franczia kritikusok e mű
legnagyobb hibáját mellőzik. S ez az, hogy a hős épen nem drámai vagy
tragikai személy. Szegény Raphael, a te szerelmed nem szenvedély, hanem
monománia. Bukásod meg nem rázhat, csak szánalmat kelt, melyet, ha
őrültségedből kigyógyulnál, ha halálos álmodból fölébrednél, bizonyára
nem köszönnél meg. S te Marco, te szörnyü hölgy vagy, mert nincs benned
annyi bármily bünös szeretetreméltóság, hogy egyetlen férfiut is semmivé
tehess; nem foghatjuk meg, mikép tetted semmivé szegény Raphaelt is.
Nagyon szörnyü vagy és még sem vagy szörnyü, mert szörnyüségedet nem
hihetjük; lehetnél bünösebb, rosszabb, de igy, a hogy a költők elé
állitottak, nem vagy nő, nem vagy courtisane, igazán márványhölgy vagy.
Raphael egyébiránt derék fiu, ki egy Páris melletti mulatóhelyen
őszintén beszéli el Desgenais barátjának, hogy minő boldog: jó anyja
van; szobrai közül megvett egyet a kormány s tizezer francot tőkésitett;
műterme pompás, hálószobája kicsiny egy kis ablakkal, keletnek. De a
ligetben nemcsak ő és öt barátja mulatnak, hanem Aspasiák és Laisok, az
Alcibiadesek és Gorgiasok egész társasága. Egyik közülök Marco, egy szép
művésznő, – szörnyü asszony, fölkaczag Raphael naiv vallomásain.
Hihetőleg semmivé akarja tenni boldogságát, elkölteni tizezer francját,
noha ez utóbbira aligha szüksége van, mert udvarlója Ferenc gróf, nagyon
gazdag. Raphaelt a társaság meghivja ebédre; Marco karját ajánlja föl,
barátja hiába inti; Raphael ott marad s természetesen belészeret e
szörnyü asszonyba. Legalább a második fölvonásból ezt sejtjük, Raphael
műtermében ül s igy kiált föl: «Ó Marco, Marco! vészes syrén,
megfoghatlan teremtmény, kinek szeme mosolyog és körmei a szivet
marczangolják. Beszél veled, nyájasan édeleg és szive? Oh Marco, hol a
szived?» Ugy látszik, Raphael épen nem táplál illusiókat kedvese felől,
de azért mégis szereti. Hiába inti anyja s barátja, ki neki a következő
tanácsot adja: «Ha épen szeretni akarsz, szeress falusi leányt, ki
sohasem volt Párisban, vagy szeresd házmestered leányát, ha énekiskolába
nem jár; szeress varróleányt, ki hamisan énekel, de igazán szeret, ki
egész héten keblén hordja az ibolyát, mit vasárnap együtt szedtetek és
boldog lehetsz; de ha Marcót szereted, véged van.» Raphael mégis szeret,
noha becsületére legyen mondva, kissé ingadozik. A vihar egy paraszt
leányt hajt be a műterembe, az anya és barát azt hiszik, hogy az épen jó
nő lesz Raphael számára. Raphael is osztozik a szép tervben, de a
szörnyü Marco épen akkor küld egy levelet hozzá, Raphaelnek menni kell
és elmegy. A boldog szerelmesek hat hetet töltenek együtt egy nyári
mulató lakban, de Marco unni kezdi, vagy jobban mondva egészen megunta
az idylli életet. Legalább a harmadik fölvonásból ezt sejtjük, Raphael
bokrétát hoz kedvesének, melyet az az asztalra dob s oly gorombán bánik
szegénynyel, hogy az ember vére föllázad, nem a gorombaság miatt, hanem
hogy a jámbor szobrász mindezt türi, sőt a legföláldozóbb,
legnevetségesebb szerelemmel viszonozza. Még az nem elég. Raphael a
türelem és szerelem valóságos vértanuja. Frense gróf paczkázásait is
eltüri s csak azon busul, hogy Marco ujra Frense gróf karjaiban akar
unatkozni. Azonban mindent ő sem türhet el. Ideje már, hogy megőrüljön.
Eltávozik. Ekkor Marcót épen látogatóba jött barátnéi azzal kezdik
faggatni, hogy Raphael oda hagyta s alkalmasint azon paraszt leányát, ki
a vihar elől műtermébe menekült s kit anyja a házhoz fogadott. Marco
hiába erősiti, hogy épen az ellenkező történt. Fogadásra kerül a dolog,
Marco győzni akar. «Oh még nincs vége – kiált föl – majd meglátjuk, hogy
ki győz, Marco-e vagy a szende ártatlanság. Nem szenvedhetem a
leányokat, ők is gyülölnek engem. Utálom a vászonszoknyás
ártatlanságot.» Az eltávozott Raphael épen belép. Marco megörvend, mert
megnyeri fogadását. De Raphael nem távozott volt el, sőt az
oldalszobában hallgatózott. Most már ő lesz goromba, megutálja Marcót,
őrjöngeni kezd s haza megy meghalni. A negyedik fölvonás nem egyéb, mint
Raphael halála. A megbánás és fájdalom lázrohamai közt meghal az
ártatlan parasztleány ápoló karjaiban. Épen, midőn behunyja szemét, nem
tudni miért, megjelenik Marco. Desgenais azt kérdi tőle: «Raphaelt
keresi ön? Ott van!» – s a halottra mutat. Marco felsikolt. «Csöndesen,
a mellékszobában anyja alszik» – szól Desgenais s a függöny legördül.

Ime a különben szomoru történet, melyben semmi drámai, semmi tragikai
nincs. Hogyan is lehetne Raphael drámai, tragikai személy? Hiszen akkor
érdeket kellene maga iránt gerjesztenie s oly tulajdonokkal birnia,
melyek vonzók vagy megdöbbentők. Ő csak szánalmat gerjeszt, a mi a
tragikai érdeknek épen ellenkezője. A tragikai személy vonz vagy
megdöbbent s midőn szenvedélyei vakmerőségre, tévedésre vagy bünre
vezetik, aggódunk érte, midőn fölidézte maga ellen a nemezist és
megbukik, a nélkül, hogy eltörpülne, megrázkódunk, talán könyezünk, de
egyszersmind megnyugszunk, ennek igy kellett történni; mert igy kivánta
a világrend és kedélyünkben semmi ingerlő, semmi fájó dissonantia nem
marad hátra; mert fölindulásunk, a megnyugvásban ringatózik; Raphael
téved, de tévedése, a mint a költők előállitják, nem a szenvedélye,
hanem a monomániáé. Indokolja-e valami Marco iránti szerelmét? Nem. De a
szerelmet lehet-e, kell-e indokolni? Ugy nem lehet, mint azt, hogy
kétszerkettő négy, de ugy lehet, a mint az élet bizonyitja s a mint a
költészet kivánja. Legalább fölfoghatóvá lehet tenni, mint tette minden
valódi költő. Ellenkező esetben oda minden költői hatás. Miért ne
történhetnék meg például, hogy valaki meglát egy szép leányt az utczán,
belészeret s bár soha sem szólt vele, soha sem láthatta többé, bujában
főbe lövi magát érte? Mi van ebben lehetlen? A tett oka lehet
lélekbetegség, lázroham vagy akármi, mit az orvosok kimagyarázhatnak. De
próbálja meg valaki az eseményt tragikummá dolgozni föl, nevetséges
lesz. Igy minden halál, minden szenvedés tragikaivá válhatnék és semmi
sem volna könnyebb, mint tragikai hatást idézni elő, a mi annyira nehéz.
Azonban, hogy Raphael nem válhatik tragikai személyé, annak nagyrészt
Marco az oka. Hogy érdekelhetne bennünket Raphael szerelme és bukása,
midőn Marco ugy van rajzolva, hogy nem érthetjük Raphael szenvedélyét?
Ez a Marco szörnyü egy nő, nem azért, hogy rossz, lehetne rosszabb, csak
volna valamely oly tulajdonsága, a mi férfiut őrültté képes tenni.
Valamely férfiu tiszta, áldozó szerelmét bünös s talán több mint bünös,
hitvány nő iránt indokolni nehéz, de nem lehetlen s még tragikumra is
alkalmas. Az életben ez néha megtörténik s a költő erős phantasiával,
mély lélektani eljárással megfoghatóvá s talán költői hatásuvá is
teheti. De hogy költői műben oly csábitó nő szerepeljen, kinek szépségén
és ékszerein kivül nem hogy bármi szempontból becsülendő, de ingerlő és
megdöbbentő tulajdonai nincsenek s tele a legundokabb vétkekkel; az a
legköltőietlenebb gondolat, mi csak lehet. És Marco ilyen és Marco még
sem ilyen. – A szerzők oly szörnyüvé akarják tenni, a milyen nő nincs és
mégis Marco nem oly szörnyü. Jelleme fejlődésének csak három mozzanata
van: egyik midőn Raphael boldogságán fölkaczag, másik midőn reá un,
harmadik midőn fogadásból ujra vissza akarja hóditani. A többi
szörnyüsége nem előttünk történik s igy nem drámai, az elébb emlitettek
pedig, melyek előttünk történnek, oly kevéssé vannak fejlesztve,
marquirozva, hogy inkább ráfogás, mint jellemzés. Untalan halljuk a
többi személyektől, hogy milyen szörnyü nővel van dolguk s előttünk
hallgatag, mozdulatlan szobor áll – egy valóságos márványhölgy.

E két személy, minden más segély nélkül képes volna semmivé tenni
akármely művet. Miért szóljak hát magáról a cselekvényről, mely
nélkülözi a drámai fejlődést s nem egyéb, mint tableauk összefüzése?
Miért emeljem ki a többi személyeket, kik közül csak Desgenaisre
forditottak a költők némi gondot? E derék journalista elég elmés
erkölcsi leczkéket tart ugyan, de oly kevéssé foly be a drámai
cselekvényre, hogy nélküle is lepereghetne az egész szomoru történet.
Hát az előadásról mit mondjak? Nálunk e mű nem idézett elő oly nagy
hatást, mint Párisban; talán mert erős idő volt s gyér közönség jelent
meg, talán azért, mert bennünket a courtisane-ok miatti pör kevéssé
érdekelhet, talán mert az előadás bágyadt volt. Marcót Bulyovszkyné
adta. Rosszul játszott s költőktől elrontott szerepet költőileg
fölfoghatatlanabbá tette. Valaki azt beszélte nekem, hogy Bulyovszkyné
akaratból játszott rosszul, a mire igen fontos és méltánylandó okai
voltak. Én nem tudom, nem hiszem, s ha ugy volna is, nem tartoznám se
tudni, se hinni. Elég az hozzá, hogy Bulyovszkyné rosszul játszott, a
mit rosszul tett, mert Bulyovszkyné tud jól is játszani. Egressy
(Desgenais) alkalmasint nem akart rosszul játszani, nem is játszott
rosszul, de szerepébe önthetett volna több gunyt és több finomságot s
kalapja lehetett volna divatosabb. Egyébiránt a divatban én nem lehetek
illetékes biró. Komlóssy Ida (Mari) mindent megtett, a mit lehetett, de
arról nem tehetett, hogy szerepe annyira naiv volt. Feleki (Raphael),
Bolnai (Fresne gróf) is jól akartak játszani. Bocsánat, hogy csak oly
félvállról s oly indokolatlanul birálok, mintha divatlapjainkat venném
példányul. De az embernek nem nagy kedve lehet oly mű előadását
fejtegetni, mely művészeti szempontból nem érdemli meg az előadást. Hadd
muljék el tőlem most e keserű pohár s hadd üritsek ki egy más keserü
poharat; hadd biráljam a birálókat.

Nem a szinbirálókat akarom birálni, se az én birálóimat, kik a
_Budapesti Hirlap_-ban közölt s lyrai költészetünket illető czikkeimre a
_Divatcsarnok_-ban epigrammokat, a _Sonntagsblatt_-ban pedig élczeket
szórnak ellenem. S itt csak azért érintem e tárgyat, mert belőle egész
polemia fejlett ki s bár nem vettem részt benne, sokan azt gondolhatják,
hogy én, ki elég merész vagyok véleményemet másokról kimondani, nem
vagyok elég türelmes a mások rólam mondott véleményeit meghallgatni.
Kénytelen vagyok kinyilatkoztatni, hogy én igen jól tudom, mi az irónak
joga és kötelessége. Nekem jogom van mindenki irói egyéniségéhez, de
nincs magánjelleméhez s köteles vagyok eltürni mindazt, a mi bárminő
alakban irói egyéniségemet s nem magánjellememet illeti. A
_Divatcsarnok_-nak joga van rólam azt mondani, hogy kicsiny kritikus,
beteges költő, unalmas novellairó vagyok, hogy Toldi buzogányával
puritán kálvinista módra tördelem a költők oltárképeit, sőt ha tetszik,
mint ezelőtt két évvel, még torzképeimet is kiadhatja. A _Sonntagsblatt_
csak jogával él, midőn hirdeti, hogy Schillert és Börnét erőlködöm
utánozni s igazságtalan vagyok a magyar Bürgerek és Immermannok iránt.
Valóban nyomtatásban megjelent czikkről, előadott szinműről, kiadott
könyvről minden olvasó elmondhatja a maga véleményét, epigrammját,
élczét. Mindenkinek joga van okosat vagy nem okosat, sikerült vagy nem
sikerült élczet mondani; joga van épen ugy mást, mint magát iróilag
nevetségessé vagy nem nevetségessé tenni. E jogot én tisztelem, sőt
semminek nem örülök inkább, mint a czikkemre megjelenendő
«Antikritiká»-nak, mely a mint hallom, nemcsak elménczkedni fog, hanem
hozzá akar szólani a dologhoz is. Azért legyünk türelmesek, tiszteljük
az irói jogot, érezzük az irói kötelességet. Rajtam e tekintetben
bizonyosan semmi sem fog mulni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_U. i._ Ennyit megnyugtatásul. S most e kis intermezzo után áttérek más
intermezzóra s birálom a _Magyar Sajtó_ egyik kritikusát. E lap 17ik
számában az áll: «Figyelemre méltók különösen Dux Adolf urnak, Petőfi
költeményei gyakran igen szerencsés forditójának legujabb áttételei, név
szerint Vörösmarty _Vén Czigány_-a és Arany _Tetétleni Halma_, melyek
elég hiven s mert költőileg, sokkal hivebben ujitják meg az eredetieket,
mintha mindenütt szóhoz tapadnának. A bú orgiái, mikből a remény oly
jelentőleg csillámlik föl; e nagyszerü zárköve azon költő
énekpalotájának, ki élte hajnalában oly hathatósan fölrázta a nemzetet,
ki annak dicső napjait oly magasztosan énekelte meg s leghivebb
hangadója volt a fájdalom és örömek minden mozzanatainak, mik a nemzet
szivét dobogtatták; magokhoz méltán lelik itt tolmácslatukat. A
_Tetétleni Halmon_ czimü szép költemény csonkitva adatik, tudniillik
annak utolsó hat versszaka nélkül s mégis teljesebben az eredetinél,
mely e záradék apostrophája által egy nemileg idegenszerü gondolatba és
érzésbe csapván által, tulteljes leszen s gátolja a megpenditett hur
utánrezgését, miben oly véghetetlen szépség fekszik. Nagy költők is
vétettek néha abban, hogy nem ismerték föl mindig a pontot, a hol
végezniök kellett. Vessük össze Schiller német költeményeit első
dolgozásaikkal; tekintsük Berzsenyi hires ódáját a _Magyarokhoz_,
melynek első alakjában még egy végstrophája volt: mennyivel hathatósb
érzéssel eresztenek el végeik elhagyása által! Azért köszönettel
tartozunk Dux ur finom érzésének és bátorságának, hogy inkább a
hathatósságra, mintsem a hűségre tekintett.»

Mellőzöm a Vörösmarty _Vén Czigány_-ára mondott vélemény elemzését s
csak az Arany költeményéről szólok. Védeni akarom s különösen azért,
mert némely kritikus, mig elismeri _Toldi_ költője epikai tehetségét,
nem sokra becsüli lyráját. Mindenesetre Arany nem dalköltő, ritkán is ir
ugynevezett dalt, de ódái, elegiái, románczai, balladái minden ujabb és
régibb magyar költővel diadalmasan kiállják a versenyt; a mi pedig
nyelvének erejét és zenéjét illeti, egyetlen magyar költő sem
versenyezhet vele. Az nem az ő hibája, hogy némely magyar kritikusnak
nincs érzéke a költőihez s az egyszerüt nem birja fölfogni. A _Magyar
Sajtó_ kritikusa már csak azért is ily kritikus, mert le tudta irni e
bombastot «énekpalota zárköve». De iztelenségét leginkább elárulja
azzal, hogy Arany elegiájának végső hat versszakát kihagyatni kivánja.
Miért? mert e költemény compositióját nem fogta föl. Valóban Arany e hat
versszak nélkül igen kiszélesitett epigrammot ir, melyben csak a _Magyar
Sajtó_ kritikusának telhetik vala kedve. Arany elegiát akart irni s ugy
megirta, a mint csak kell. Compositiója az: a költő megáll a tetétleni
halmon. Elmereng. A domb csekély, mintha csak a szél hordotta volna
össze, mégis nagy nemzeti emlék, mert itt sátorozott hajdan a diadalmas
Árpád. És akkor néhány plastikus vonással elénk rajzolja a magyar
tábort. Mintha hallani Lehel kürtjét…

  Nem, nem, – csak a szomszéd Abony vagy Törtel
  Kanásza mulatá magát a kürttel.

A költő elnémul s mit jelent ez? Azt, hogy minden oda van s mi
megmaradt, egyedül e szép, e termékeny föld. S a költő ekkor ujra
megszólal s megáldja e szép, e termékeny földet. Most már kérdem: e
gondolat, ez érzés idegenszerü-e, gátolja-e a megpenditett hur
utánrezgését? Nem, sőt méla kinyugvásban hangoztatja vissza, mi oly
szépen megfelel az egész hangulatnak. Avagy azt hiszi-e a _Magyar Sajtó_
kritikusa, hogy egy költemény a kedélynek csak egy, legfölebb két
mozzanatából állhat? Nem hiszem, hogy ezt merné erősiteni? A dolog
sokkal egyszerübb. _Magyar Sajtó_ kritikusa alkalmasint olvasta valahol,
– hogy sok nagy költő toldás által rontotta el compositióját s
olvasottságának hasznát kivánva venni, azt kivánta egy szerinte nem nagy
költőtől, hogy csonkitás által rontsa el compositióját.

Ennyi az egész, se több, se kevesebb s most már bocsánatot kérek, hogy a
_Márványhölgyek_-től idáig tévedtem s olvasóimat is márványszobroknak
képzelém, kik elég türelmesek végig hallgatni az én aesthetikai
vitáimat.



LELKIISMERET.

Dráma 2 szakaszban, 6 felvonásban. Irta Dumas Sándor, forditotta
Bulyovszky Lilla. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1855 augusztus 21-én,
Egressy Gábor javára.

Nem tudom, mi nyujtott nagyobb gyönyört: az előadás-e vagy a közönség?
Gyönyörü közönség volt. A páholyok tele, pedig se opera, se ballett nem
volt; a karzat is tele és nem népszinműre; a földszint is tele és
drámára. Mindez egy meleg augusztusi este történt. Izzadni és lelkesülni
lehetett. Hanem a közönség részvéte csakugyan fölébredne a dráma, a
szólóművészet iránt; ha szinészeink csakugyan kedvet kapnának igazán
játszani és szavalni, ha a drámairóink érdemesnek tartanák olyat is
irni, mit igazán játszhatni és szavalhatni, ha a magyar szó a költészet
és szinművészet diadalai között tartaná ünnepeit: nemde szép nyáresti
álom a zümmögő tömeg tolakodásai közt, egy eléggé kényelmes zártszéken,
honnan untalan felbolygatják az embert?

A tele szinháznak is megvan a maga árnyoldala. Ilyenkor az első felvonás
elsőbb jelenetei alatt mindent lehet tenni: gondolkozni, álmodozni,
értekezni, udvarolni csak figyelni nem. A közönség nem jelen meg
pontosan. Ez igy divat. Sok idő telik bele, mig a zaj csendre verödik, a
ruhák suhogása elhal, a társalgás kifárad s a zaklatott zártszéknyitónő
visszaugrik csengetyüjéhez. Drámairóink ezt figyelembe vehetnék. Az első
jelenetekbe semmi olyat nem kellene irniok, mi a cselekvényre
vonatkozik. Műveikből tulajdonkép hiányozni kellene a kezdetnek. Hadd
kezdődnék minden szinmű az első felvonás közepén vagy végén, mikor a
közönség begyül és figyelni kezd. S ez nagyon könnyü. Például az első
jelenetekben a kártyázó inasok elmélkednének az uri helyzet nyomoráról,
aztán vesznének össze s vágnák egymás hátához a széket, vagy egy csinos
szobalány némi piquant mosoly után énekelne el valamely kedvencz dalt s
tánczolva à la Pepita, vagy holmi daliák bölcselkednének a harczról,
dicsőség és győzelemről s rántanának kardot. Minő bámulat, minő ijedtség
fogná el a közönséget s a beállott csendben mily illendően
megkezdődhetnék a szinmű. Ime egy nem ugyan széptani, de igen gyakorlati
tanács! S miért nem merném kimondani. A kritikát nálunk ugy is azzal
vádolják, hogy csak az elmélethez ért s csak rosszakarata van. Óh nem! A
szegény magyar kritikának tapasztalata és szive is van, s én hiszem,
hogy tapasztalat és önváddal megtelt szive még igy fog kiáltani a
megbántott költőkhöz: én nem követelek tőletek semmit, csak ti se
követeljetek tőlem.

Dumas előtt alkalmasint valami ilyes gyakorlati szempont lebeghetett,
midőn a _Lelkiismeret_-et irta. Ő nem jeleneteket, hanem egész három
felvonást irt, melyekből csak pár jelenet tartozik a többi háromhoz, az
egész műhöz. E mű tulajdonkép a második felvonásban kezdődik s csak a
negyedikben indul tovább. Vajon nem fölösleges-e a második felvonás is?
Teljességgel nem. Ebben már az expositio is megkezdődik, mert Ruhberg
Eduard meglopja atyját, a pénztárnokot. Eduard a mű hőse. Már első
megjelenésével érdeket gerjeszt maga iránt. Feldult arczczal lép be,
hitelezői üldözik. Ki nem volt közülünk valaha adós, ki nem érezte azon
rettentő állapotot, midőn fizetnünk kell s nem tudunk? Már ez magában
tragikus. De Eduard ennél többet is érez. Neki több szüksége van pénzre,
mint nekünk: ő kártyázni szokott és szeretni vél egy gróf, egy
Königstein kisasszonyt. Még ez sem elég. Neki becsületbeli adóssága is
van. Egy éjjel 1000 tallért veszt, melyet reggelre ki kell fizetnie egy
bárónak. Ha nem fizet, oda becsülete, oda a grófkisasszony: a reggelinél
a báró elfogja mondani az egész Königstein családnak, hogy Ruhberg
Eduard minő hitvány ember és szegény ördög. Nem elég ok-e mindez arra,
hogy meglopja az álladalmi pénztárt adósága kifizetése végett, remélvén,
hogy később bizonyos baráti kölcsön utján visszalophatja az ellopott
összeget? Neki becsületét kell megmentenie, hogy gazember legyen,
kedvesét kell megnyernie, kit csak pénzeért szeret, hogy atyját, kit
igazán szeret, meggyalázza és elveszitse. Azonban épen pénztárvizsgálat
van. Az öreg Ruhberg összerogy e nagy csapás alatt. Eduardot gyötreni
kezdi a lelkiismeret, bevallja bünét s miután Alden ellenőr, kinek fia
Ruhberg kisasszonyt vesz nőül, kifizeti az elorzott összeget, elbujdosik
a nagy világba, hogy magát megjavitsa. A harmadik és negyedik felvonás
közti idő alatt tökéletesen megjavitja magát. A negyedik felvonásban már
mint Stevenssel találkozunk vele, ki bajor ministeri titkár s udvari
kegyencz. Stevens rég elfeledte Eduard kedvesét, a Königstein
kisasszonyt s egy Sophie nevü grófnőt szeret; de Eduárd bünére még mind
emlékszik s a lelkiismeret mardosásán kivül még azon félelem is gyötri,
hogy az irigy udvaronczok lehuzhatják álarczát. A leggyötrőbb
helyzetekbe jut és kivivja magát, mert Sophie grófnő angyal, ki igy
kiált föl: «Eduard, a vétek nagy, de az isten könyörületessége
határtalan, mint szerelmem», mert a minister emelkedett lelkü
államférfiu, ki ekép nyilatkozik: «A ki igy megtudja javitani magát,
több előttem, mint aki soha sem botlott.» Stevens boldog ember lesz:
nőül veszi Sophie grófnőt, kir. tanácsosi és bárói rangot nyer s
feldiszittetik a bajor polgári érdemrend nagy keresztjével.

Ime a drámai jellem, a drámai cselekvény, a költői igazságszolgáltatás!
Olvasóim talán csodálkozni fognak, hogy a genialis Dumas, ki Hugo
Viktorral együtt a franczia dráma ujjáteremtőjeként lépett fel, mint a
régi melodrámák plagiátora végzi pályáját, hogy az érzéki Dumas annyira
sentimentalis lett, mennyire Iffland is alig sülyedt, hogy a kissé
frivol Dumas oly erkölcsös költővé kezd válni, mintha Török János
széptani leczkéit hallgatná. Nem csoda. Ezelőtt 25–30 évvel Dumas
szegény irnok volt, ki nehány száz frankból elégülten meg tudott élni;
most hires iró, ki százezer frank mellett is szükséget szenved. Hogyan
álmodozhatnék hát a dicsőségről? Akkor lelkesülve csüggött pályáján,
mert költő akart lenni, hitt az erkölcsben, mert ifju volt. Most mint ex
professió költőnek hogyan legyen hite a költészetben s mint vénülő
emberhez, kit többé, szenvedélyek nem zaklatnak, nem illő-e, hogy
moralistává váljék? Akkor még nem kellett annyit dolgoznia, hogy
megbénitsa találékonyságát; akkor még műveiben az élet dobbanása
lüktetett s nem szorult arra, hogy az Iffland és Kotzebue-féle drámák
csontvázait galvanizálja.

Valóban a _Lelkiismeret_ nem egyéb, mint az Iffland és Kotzebue-féle
érzékeny drámák reminiscentiája fölvegyülve némi franczia «verve»-vel.
Dumas halottakat támaszt, az eltemetett német drámák kicsinyes házi
nyomoruságait, hitvány szenvedélyeit, dőre vagy ráfogott büneit,
nevetséges vagy hazudott erényeit és hamis erkölcsi kiengesztelését. Ez
elemek mindig megrontották a drámairodalmat. Mi köze a komoly
drámairónak a dőre vagy ráfogott bünhöz, midőn csak a sziv démoni
nyilatkozásainak festése lehet megrázó, drámai érdekü? Miért hassa meg
szivünket a nevetséges vagy hazudott erény, midőn az ember isteni
részének küzdelmei után áhitozunk? S az oly hitvány szenvedélyek, minő a
játék, részegség s több efféle, hogyan lehessen tragikai és drámai
indok, ha a tragikai és drámai csak emelkedett szenvedélyek: büne- és
erénybe játszó tévedéseiből merülhet fel? S miért higyjünk oly költői
kiengesztelésbe, mely épen ugy megtagadja az életet, mint sérti erkölcsi
érzületünk? S vajjon Ruhberg Eduard szenvedélye nem ily hitvány-e és
büne, mire e szenvedély vezeti, nem ily dőre-e? Hihetünk-e javulásában,
midőn az nem előttünk, nem a cselekvényben történik s eleme nincs letéve
jellemébe? Az elkövetett bün, mely a javulás tetőpontján feltámad és
semmivé teszi a hőst, tragikai érdekü. Az egyén elbukott és jogosan, az
eszme győzött és jogosan: mindkettőt a közönség részvéte fogja kisérni.
De miért ne emelkedhetnék föl az egyén az eszme győzelmével, a közönség
részvéte mellett? Fölemelkedhetik, de nem oly kiengesztelés alapján,
minőt itt Dumas nyujt. Ruhberg Eduard tanácsos, báró s isten tudja még
mi lesz! A társaság soha sem szokta megbocsátani az ellene elkövetett
bünt. Ezt csak egyesek tehetik és teszik. Egy királyi tanácsos, egy
báró, egy grófi hölgy férje, ki meglopta a közpénztárt, fényes
helyzetének csak kellemetlenségeit és hiányait érezheti. Dumas e külső
kiengeszteléssel elrontja azon belsőt is, melynek némi elemeit nyujtja.
S vajjon a külső kiengesztelés nem gyermekes-e? Nem az élet
megtagadása-e az optimista és tulnan grófi hölgy, kik ugy vannak festve,
mintha valamely falusi kunyhóban növekedtek volna s mitsem tudnának az
állam és társadalomról. De miért tovább szőni ily lelkiismeretes
kérdéseket e lelkiismeretlen _Lelkiismeret_-ről? Hiszen talán Dumas nem
is akart drámát irni, talán csak a német kritikának akarta megmutatni,
hogy ő is tud még elmés és moralis lenni, hogy franczia léttére is
ismeri a német eszményt s képes hősét tanácsosi és bárói ranggal
jutalmazni.

Az előadás a sikerültebbek közé tartozott. Különösen Egressy (Eduard) és
Bulyovszkyné (Sophie) tüntették ki magukat. Egressy mint jutalmazott
tapsok és koszorukkal fogadtatott. Szigeti (Alden) a nyers ellenőrt igen
találóan személyesité. Folytassam-e tovább is igy? Nem folytatom. Csak
azt ismételném, mit a divatlapok ezelőtt már egy héttel megirtak s mit
ezután egy hét mulva ujra meg fognak irni. Alig foghatni meg, hogy az
ily phrasisokban mi örömet találhat az iró, mi érdekét a szinész és
közönség. De hát miért nincsenek jó vagy rossz, de mégis birálatok?
Ezekhez egy kis idő, egy kis fáradság, egy kis tér kell. Én nem fogom
kimélni a fáradságot, ha időt és tért nyerhetek, hogy elmondjak pár
eszmét szinészetünk jelen állásáról.

Addig én is csak e phrasissal sóhajtok föl: Oh lelkesülés, ki ezelőtt
félszázaddal megteremtéd a magyar szinészetet, jőj ujra közénk, lehelj
ihletet fásulni kezdő gyermekeidbe, csattogtasd szárnyaidat a szinpadon,
a nézőhelyen, csak most, csak még egy félszázadig; hiszen te épittetted,
neked épittettük e csarnokot s te igen jól tudod, hogy miért!…



DIOCLETIÁN.

Eredeti dráma 5 szakaszban, írta Szigligeti Ede. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1855 szeptember 19-én, Jókainé javára.

E mű alapeszméje az őrjöngő Diocletián végszavaiban van letéve, midőn
így kiált föl: «Úgy-e, ki vért vetett, vért arat?»

A hős egy véres bűnért bűnhődik, melyet azért követett el, hogy a trónra
juthasson s melyet az által akar kiengesztelni, hogy a trónról lemond. E
véres bűn nem előttünk történik; mint régen megtörténtet mindjárt az
expositióban halljuk elbeszélni.

Arius Aper és Diocletián jó barátok voltak s mindketten főtisztjei
Numerián császárnak, ki a persa hadjárat után annyira elgyengült, hogy
folyvást a hordszék és sátor leplei közé kellett temetkeznie. A kormányt
Arius vitte, a sátort Diocletián őrzé s a császár láthatlan lett Ez
hónapokig tartott, a hatalom már Ariusnál volt s csak Numerián halála
hiányzott, hogy császárnak kiáltsák ki. De a sereg valakitől felbujtatva
gyanakodni kezdett, dühe kitört, megrohanta az imperatori sátrat és
Numerián holttestére talált. Arius gyanúba jött és vasra veretett.
Diocletián mint vádló lépett fel ellene a haditanács előtt, megesküvén,
hogy ő ártatlan s Arius bűnös. Arius is esküdni akart, de mielőtt egy
hangot szólhatott volna, Diocletián dühösen feléje fordult, így kiáltván
föl: «Ez Numerián gyilkosa» és szívébe döfte kardját.

A sereg Diocletiánt, Numerián valódi gyilkosát kiáltotta ki császárnak.
Azonban Diocletiánt a szerencse és hatalom nem tették boldoggá. Az önvád
kínjai közt az apán elkövetett bűnt a fiúban akarta jóvá tenni. Ariusnak
volt egy természetes fia, a kit hajdan neje előtt el kellett titkolnia.
Diocletián tudva ezt, egészen magáig emelte a fiút, uralkodótársul
vevén.

Diocletiánt – kivált egy hosszabb betegség után – folyvást üldözi az
önvád. Meg-megjelen neki a megölt Arius szelleme. Megutálja a
dicsőséget, a trónt, az életet, önmagát. Az első szakasz épen azzal
végződik, hogy összehívja népét, lemond az augustusi koronáról,
Galeriust nevezi ki utódjául s nőül adja neki leányát, Valeriát, ki
ugyan Liciniust szereti s érte minden áldozatra kész, de minthogy a
feltörekvő ifjú inkább csak atyja kegyéért szereti őt s nem akar
elszökni vele, hódol atyja kívánságának. Arius szelleme a lemondó
Diocletiánnak pálmakoszorút nyujt, ki aztán nyugodtan vonul magánéletbe.

Hat évig él Diocletián csendesen gazdálkodva dalmátiai jószágain.
Azonban a birodalom bomlásnak indul Galerius rossz kormánya
következtében. E közben Diocletiánhoz Maximin, hajdan Augustus társa, a
ki vele együtt mondott volt le a hatalomról, követet küld és
felszólítja, hogy kövesse példáját, vegye vissza a trónt s űzze el
Galeriust. Diocletián szívében már rég kialudt a becsvágy és még a
hazafiság is érzéketlen marad. De családi viszonyai szívén találják s
mély búba merítik. Alig távozik Maximin követe, neje érkezik meg,
magával hozva leányát, Valeriát, kivel a kicsapongó Galerius a
legrosszabbul bánt. Az atya fölindul, nem akarja visszabocsátani a
kötelességéhez még most is hű nőt és bosszút forral Galerius ellen.

Ekkor megjelen a főeunuch, kitől Galerius visszaküldi nejének a
jegypénzt és jegygyűrüt, fölmenti esküje alól, mert egy borzasztó
betegség jelenségei mutatkoznak rajta, mely hosszas szenvedés után csak
halállal végződhetik s nem akarja, hogy ifjú szép neje hozzá mint
élőhalotthoz legyen kötve. Az atya örvend, de Valeria lelkesülve kiált
föl: «Visszatérek hozzá!… Én hitvese vagyok s most helyem beteg férjem
ágyánál van!» «Nagylelkü gyermekem, hidd el, ezt az istenek följegyzik»,
sóhajt föl az atya s leányának erénye enyhíti fájdalmát.

Ezután nemsoká Galerius meghal. Temetésére megjelen Maximin, Augustus
társa is, ki a szép özvegybe szenvedélyesen beleszeret s még a temetés
előtt szerelmet vall neki. Azonban Valeria, ki csak kötelességének és
első szerelme emlékének él, visszautasítja ajánlatát. Maximin boszut
esküszik s a főeunuch által Valeriát mint hűtlen nőt vádoltatja be, ki
mostoha fiával, Caudidiánnal titkos viszonyban élt. Diocletián
felindulva Maximinra ront és számot kér tőle. Maximin sértőn felel,
Diocletián kitör s vissza akarja venni az eldobott hatalmat, de senki
sem engedelmeskedik neki. «Temessetek el engem is, én már halott
vagyok!» – kiált föl egészen megalázva. A halálra itélt Valeria
nyugodtan várja halálát, de Maximin oly szenvedélyesen szereti őt, hogy
nincs ereje megöletni. «Nem foglak letörni – mond neki – de megtöröm
büszkeségedet», legyetek száműzve. Ha majd az éhség, nyomor, magány
megtör, magad fogsz kegyelmet kérni.» «Bízzatok a sorsban, még meglátjuk
egymást», kiált távozó családja után Diocletián. «Igen atyám, még él
Licinius» – felel Valeria.

A száműzött Valeria anyjával Syria pusztáin bolyong, mindenütt őrizve,
zaklatva Maximin katonáitól. Diocletián, hogy találkozhassék
családjával, kénytelen koldus ruhába öltözni. Míg az atya, nő és leány a
viszontlátás örömeit élvezik, azalatt a trón miatt véres harcz foly
Maximin és Licinius közt. Maximin megveretve és üldözve épen Valeria
kunyhójába téved s az általa annyira sujtott család előtt megöli magát,
hogy ne juthasson Licinius híveinek kezei közé. Valeria örömre gyulad s
így kiált Licinius híveinek: «Vigyétek Liciniushoz, ő értem harcolt, ő
szeret engem!» «Hah, nem halok meg boszu nélkül» – kiált fölemelkedve a
haldokló Maximin – ne örvendj büszke nő, Licinius győzött, de Constantin
volt frigytársa s hogy e frigy tartós legyen, Licinius nőül veszi
Constantin nővérét, a bájos Constantiát.» Vigy uradhoz – mond Valéria
remény és kétség között Licinius egyik vezérének – gyors légy, fejeddel
játszol. Meg kell előznünk a nászt, vagy a halál előz meg».

Maximinnak igaza volt; Licinius épen nászát ünnepelte Nikomédiában,
midőn Valeria oda megérkezik. Licinius megdöbben, míg Constantin és
Constantia szinleg örömmel fogadják a szerencsétlen családot. Azonban
Constantin ez eseményt fölhasználja Licinius ellen, kitől a győzelem
után különben is meg akart szabadulni, követeli tőle, hogy hajtassa
végre Valerián a bírák által hozott véritéletet, melyet Maximin
száműzetésre enyhített mert az ellenkező esetben sértett nővére miatt
kész boszura fegyverkezni. A sértett Constantia hasonlót követel. A
nagyravágyás és féltékenység szövetkeznek Valeria ellen. Licinius enged,
de titkon meg akarja menteni hajdani kedvesét, a kit még most is szeret
s a ki mellett nyilván a viszonyok kényszerűsége miatt lehetetlen állást
foglalnia.

Az annyit szenvedett és annyira csalódott Valeria heves szemrehányásokat
tesz Liciniusnak s legalább anyját akarja megmenteni. Ekkor lép föl
Diocletián, indulatosan kérdezvén, hogy kinek parancsából hirdetik ki
újra a véritéletet leánya ellen? Constantintól ugyanazt a megaláztatást
szenvedi, mint azelőtt Maximintól. A felbőszült, a megalázott öreg
megátkozza a hálátlanokat, kiket ő emelt ki a porból s kik őt porba
alázzák. «Vigyétek az öreget, viseljétek gondját, mert elméje háborog» –
szól Constantin. Azonban épen e perczben jelenti a testőrvezér, hogy
Valeria és anyja megszöktek. «Megszabadultak? – kiált föl Diocletián –
istenek, igazságos istenek, itt a porban imádlak».

Diocletián nejétől és leányától elszakadva, örömtelenül s tébolyszerü
melancholiába sülyedve él salonai palotájában. Neje és leánya még
egyszer látni óhajtják s hogy mint halálra ítélte meg ne ismerjék őket
koldusruhában jelennek meg palotája előtt. Diocletián meglátva őket, így
kiált föl: «Inség leányai, mi döntött titeket nyomorba? Talán jót
tettetek? Talán fogadott fiaitok voltak koldusok gyermekeiből, ti nekik
adtatok mindent s ők elvettek mindent? Nemde ők fényben éltek, míg
nektek nem hagytak egyebet koldusbotnál?» Aranyat szór a koldusnőknek,
de azok nem mernek szólani.

Diocletián visszasűlyed sötét melancholiájába. «Oh vajha maradtam volna
itt szülőföldemen – sóhajt föl – Apollo tagadta volna meg tőlem
ajándékait: a tűzészt, nagyravágyó lelket, tetterőt, most itt volna nőm,
keblére hajtanám ősz fejemet. Valeriám lábaimnál ülne, kezemet szorítaná
szívéhez, vagy arczomat csókolná. Most senkim, senkim, oh nőm, szegény
nőm, gyermekem, Valeriám!» Valeria fölindul atyja szenvedélyein s e
szavakban tör ki: «Szegény Diocletián!» Az atya ekkor megismeri leányát,
nejét, de nem mer hozzájuk szólni, mert elárulhatná, vérpadra vihetné
őket. Az udvari szolgák azt hiszik, hogy urok magánkivül van. Valóban
Diocletián őrjöngeni kezd: «Én nem vagyok Diocletián, ő hatalmas volt,
reszketett alatta a föld, reszkettek népei, ő a világ ura volt.
Diocletián meghalt, én a rabszolga vagyok… Az ott nem Valeria-e, nem az
én nőm-e? Én őket bíborban hagytam, ha ők ezek, el e ruhával, úgy én is
koldus leszek. Nos Arius, jól van-e ez így?» «Vigyétek – szól a főeunuch
– ő megőrült.» E szóra a nő és leány sikoltva borulnak Diocletiánra,
mikor aztán a főeunuch rájok ismerve, végrehajtja rajtok a
vérítéleletet. «Az átok enyészik, ő megbocsát, most bocsát meg. Úgy-e,
ki vért vetett, vért arat? – kiált őrjöngve Diocletián és összeroskad.

Íme a mű meséje a legapróbb részletekig. Csaknem akaratlan jött tollam
alá, mert többször és figyelmesen vizsgáltam át, hogy legyőzzem azt a
kételyemet: vajon Diocletián drámai, tragikai egyén-e, vajon a
cselekvényben van-e belső élet s ezáltal előidézett drámai egység? Most,
midőn a mesét terjedelmesen leírtam s emlékemben a legapróbb részlet is
felújult, még több okom van meggyőződni az ellenkezőről.

Vizsgáljuk.

Mi az a drámai hős, hiszen minden hős drámai, ha drámában szerepel? Mi
az a tragikai hős, hiszen minden hős tragikai, ha szerencsétlen véget
ér? Mi az a drámai egység, hiszen az egység minden költői mű föltétele s
nincs szükség e külön elnevezésre?

E kérdések teszik a dráma lényegét, e pontoknál dől el: vajon valamely
mű dráma-e, vagy csak dramatizált lyra, eposz, regény? Honnan mégis,
hogy kritikusaink e kérdéseket érintik legritkábban s drámaköltőink
mindíg e pontokon szenvednek hajótörést? Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy
én nem új igazságokat hirdetek s nem eredeti eszméimet akarom elmondani.
Ezek az eszmék oly régiek, mint maga a drámaköltészet, melynek
természetén alapulnak s oly örök igazságok, mint a hogy a költészet,
lényegében, egy és örök a kor és divat bármily változatai közt. S ezt
egyszer s mindenkorra csak azért jegyzem meg, mert el akarom ismerni azt
a hibámat, melyet úntalan szememre vetnek, hogy tudniillik bírálataimban
csekély eredetiséget tanusítok. Miért ne vallanám be, hogy nem én
találtam fel a költészet örök törvényeit, melyeket annyi mulandó műre
alkalmazgatok? Miért titkoljam azt a gyöngeségemet, hogy semmitől sem
óvakodom inkább, mint attól a nálunk annyira bálványozott eredetiségtől,
mely a költészet örök törvényei fölött akar diadalmaskodni.

De a dologra.

A drámai, a tragikai hősnek, bárminő jellemű legyen, bárminő viszonyok
közt szerepeljen, három sajátság nélkül nincs létjoga. E sajátságok nem
a kritikusi önkény teremtményei, hanem a költészet általános s a szinpad
viszonyított követeléseinek felelnek meg. Először a hősnek bírnia kell
teljes részvétünket, jeles vagy nagyszerű, vonzó vagy megdöbbentő
tulajdonai miatt. Emelkedett jellem nélkül nincs dráma s a hitvány bűn
vagy gyáva erény épen olyan kevéssé költői, mint drámai becsű, mert csak
undort és sajnálkozást gerjeszt. Másodszor szükséges, hogy a hőst erős
és határozott szenvedély vezesse, mely összeütközik a jogos
viszonyokkal, a hagyományos erkölcsökkel, a kegyelettel, a
kötelességgel: szóval azzal, a mit társadalmi-, erkölcsi- vagy
világrendnek nevezünk. Ez az összeütközés a cselekvény magva, a
katastropha eleme s minél jogosítottabb egyénileg a szenvedély, mely
keztyűt dobott a világrendnek, annál erősebb a drámai érdek s annál
tragikaibb a katastropha. E pont a költői tehetség próbaköve, mert míg
egyfelől az alkotás erejét vagy gyöngeségét tárja föl, addig másfelől
bizonyságot tesz a világnézet felületességéről vagy mélységéről.
Harmadszor a hős csak cselekvő jellem lehet. Attól a pillanattól kezdve,
melyben az összeütközés kezdődik, folytonosan fejlesztőn kell hatnia a
cselekvényre, bonyodalmakat idéznie elő s felköltenie bűneivel,
tévedéseivel vagy vakmerőségével a nemesist, a bukást, a katastrophát,
mely megrázón hat reánk, mert egy kitűnő egyént látunk bukni, mely
kiengeszteli szívünket, mert a bűn, tévedés vagy vakmerőség bűnhődését
látjuk. De a katastrophának nemcsak megrázónak és kiengesztelőnek kell
lennie; szükséges egyszersmind, hogy jellemző, erős legyen s valami
tényben mutatkozzék.

Így kivánja ezt a drámai alak, a színpadi korlát, a mely részletes és
finom indokolást követel s a költőt csak tényekben engedi beszélni. E
harmadik pont a kiválón drámai tehetség próbaköve, mert e nélkül nincs
drámai hatás, míg a regényíró, szenvedőleges hőssel, kiengesztelő ugyan,
de nem tényben mutatkozó katastrophával a leghatásosabb regényeket
írhatja. Innen van, hogy minden drámai tárgy lehet egyszersmind
regénytárgy is, de nem megfordítva s épen itt tűnnek föl a dráma és
regény közti nagy különbségek, melyeknek fejtegetése messze vezetne.

Az a három sajátság, melyeket előszámláltam, minden nagy drámairó
hősében föltalálható. Shakespeare hősei épen e sajátságok miatt válnak a
drámai, a tragikai hősök példáivá. Nem nagyszerű egyén-e Coriolán, a
vitéz és büszke aristokrata? Vitézsége és büszkesége nem hozza-e
összeütközésbe a néppel és Róma intézményeivel s midőn sértett
büszkeségében hazája ellen fegyvert fog, nem dobott-e keztyüt a
társadalmi és erkölcsi rendnek, miért lakolnia kell? – Nem vonzó, kitünő
jellem-e újra Brutus, e tiszta és lelkes hazafi? Nem épen hazafisága
jön-e összeütközésbe a családiasság, a baráti kötelesség érzelmeivel és
a viszonyok kényszerüségével? Ő szereti Caesart, de megöli, mert jobban
szereti Rómát, meg akarja menteni Rómát, de az elaljasult Róma
menthetetlen s neki buknia kell egy eljátszott élet, az elveszett
szabadság romjai közé temetve. – Hamletnek, e mélyen érző és szülőit
annyira szerető fiúnak, nem anyján és nagybátyján kell-e boszút állnia
atyjáért? Nem jön-e összeütközésbe a kegyelet és kötelesség legerősebb
érzelmeivel, melyeknek küzdelmében összeroskad? – A szenvedélyes,
őszinte, a lovagias Othellót nem épen szenvedélyessége, őszintesége és
lovagiassága teszi-e féltékenynyé, tévedtté, bűnössé s nem folytonosan
maga idézi-e föl maga ellen a nemezist: a boldogtalanságot és halált? –
Lear nem jó atya-e, ki szereti leányait s nem épen az a tévedése, hogy
igen szereti őket? E szenvedélyes és szeszélyes szeretet nem teszi-e
megfoghatóvá a különben majdnem megfoghatatlan gyermeki hálátlanságot, a
melyet ő folyvást ingerel s a mely őt megbuktatja?

E drámai, tragikai hősök mind nagyszerű és kitünő jellemek. Mindeniket
erős szenvedély ragadja az összeütközésre, a mi folytonos cselekvőségben
a tévedések és bűnök bonyodalmát idézi elő s erős bukásban vagy
katastrophában nyugszik el. E három elem nélkül nem képzelhetünk drámát
és tragédiát, mert a szembe tett szenvedélyek jogos összeütközése nélkül
nem jöhet létre drámai cselekvény, mert a bűn vagy erény még magában nem
drámai érdekű és a szerencsétlenség vagy halál még nem tragikai.

S most már e szempontból kiindulva, nevezhetni-e Diocletiánt drámai vagy
tragikai hősnek? Hol vannak kitűnő tulajdonai, melyek felköltsék
részvétünket? A történelem kitűnő egyéniségnek festi, azonban a drámában
a cselekvény folytán jellemének ilyes oldala alig tűnhetik ki. Ő csak
egy igen gyönge, bűnbánó ember, a ki sóhajt, átkozódik, rémeket lát és
szereti nejét, leányát. Van-e benne erős szenvedély, mely bűnre vagy
tévedésre vezesse? Volt a nagyravágyás, mely véres bűnre ösztönzé.
Azonban ez nem előttünk történik, rég történt s a műnek csak meséjéhez,
nem cselekvényéhez tartozik. Mikor a cselekvény kezdődik, Diocletián
csak bűnbánó egyén gyanánt jelen meg, ki a sors csapásait folyvást
önmegtagadással tűri s a kit csak szánnunk lehet.

De miért ne lehetne tragikai hős egy bűnös, ki bűnét akarja
kiengesztelni, tisztulni, javulni, emelkedni kezd, de ellene támad a
mult, bonyodalmaiból nemezis fejlik ki, hogy megsemmisítse. Bizonyára az
ilyen hős is tragikai, mert itt is erős összeütközés állhat elő a
viszonyok kényszerűségével, mely erős drámai és tragikai katastrophában
lelhet kinyugvást, noha, mint Hugo Viktor _Borgia Lucretiá_-jában
megmutatta, nehéz s nem épen a legtermészetesebb drámai feladat.

Azonban Diocletián nem ilyen, mert nem cselekvő, hanem csak
szenvedőleges jellem. Azonkívül, hogy a trónról lemond, öt felvonáson
keresztül semmit sem tesz egyebet, mint csak tűr és szenved. Mindaz, a
mi őt éri, s a mi miatt bűnhődik, inkább valami történetes, mint a
szabad akarat, a szenvedély küzdelméből folyó s tőle felidézett drámai
tény. Bűne s azon cselekmények közt, melyek bűnhődését okozzák, oly laza
a kapcsolat, hogy nem lehet drámai érdekű. Úgy, a hogy a költő hősét
felfogta, csak akkor tehette volna drámai hőssé, ha Diocletián
visszavonultságában sem talál nyugalmat s midőn tapasztalja, hogy a
birodalom bomolni kezd, Galerius hálátlansággal fizet: feltámadt
szívében a becsvágy és boszu, nem tűri megaláztatását, még egyszer
vissza akarja vívni a koronát, de ezáltal még nagyobb csapásokat von
magára, családjára s alattok összeroskad. De a történet ilynemű
alakításra oly csekély alapot nyujt, hogy miatta a történeti hűség
szenvedett volna. A költő alkalmasint ezért dobta el ez alapot, de
ugyanakkor egyszersmind a drámait, tragikait is eldobta, mert midőn
Diocletián a trónról lelép, egyszersmind a drámai tért is oda hagyja,
többé semmit sem hat, a cselekvény folyamára leánya lép előtérbe s az
események akkor is megtörténhetnek, ha a hős az első szakaszban meghal,
kivéve a végjelenetet, midőn leányát megismervén, vérpadra juttatja.

A drámai hős határoz mindíg a dráma sorsáról s a hős közvetlen
befolyásának hiánya legtöbbször maga után von még egy más ballépést is,
mely egymaga képes a drámának halálos döfést adni: a drámai egység
hiányát, mert drámai hős nélkül hiányzik a központ, hova a cselekvény
egységbe olvadjon; hiányzik a fejlesztő erő, mely a legtermészetesebb, a
legrövidebb úton készíti elő a kifejlődést. Mi az a drámai egység,
hiszen az egység minden költői mű életföltétele s e külön elnevezés
szükségtelen? Igaz, de e külön elnevezés sokat jelent, mert azt jelenti,
hogy a költői egység a drámában a legerősebb; minden cselekvények közt a
drámainak kell legkerekebbnek lennie s a költői művek közt egyedül a
dráma az, hol az expositio után minden jelenetnek siettetnie kell a
kifejlődést.

Nem is lehet máskép. Mint a hős cselekvősége, úgy ez sem a kritika
önkényéből foly, hanem a dráma és szinpad természetéből. A dráma egy pár
óra alatt foly le, még pedig a szinpadon. Az idő rövidsége és a szinpad
korlátjai tiltják az epizódokat s mihelyt a nézőket nem köti le sebes,
fokozatos és a katastrophára siető fejlődés, a lankadás és unalom
kikerülhetetlen. A drámaíró nem élhet az epikus vagy regényíró
szabadságával, a ki nem nézőkre, hanem olvasókra számítva s nem
korlátozva a szinpadtól elejtheti a cselekvény fonalát, más, szorosan
össze nem tartozó, de rokoneseményekre ragadhatja figyelmünket s a
részletezés és staffage kedvéért oly epizódokra is vehet szabadságot,
melyeket inkább csak az alapeszme és hangulat köt össze, mint a
szigorúan vett cselekvény. A regény még a kettős cselekvényt is megtűri,
ha egy pontban össze tud olvadni, míg a dráma ezzel a hatást mindíg
veszélyezteti, még oly költőnél is, mint Shakspeare, ki _Lear
király_-ban e hibáját hőse nagyszerűségével és tragikai költészete egész
bűbájával sem tudja egészen fedezni.

_Diocletián_-nak nincs ugyan egészen kettős cselekvénye, de annyira
nélkülözi a benső életet, a fokozatos fejlődést, hogy egészen vontatottá
és lazává válik. Mindjárt a második felvonásban semmi sem történik, a mi
a cselekvényt előre vinné. Minden, a mi benne előfordul, csak esemény és
nem drámai tény. Minddíg csak azt halljuk, mi történt előbb, vagy mi
történik a színpadon kívül, mintha most kezdődnék az expositio. A
harmadik felvonásban ugyan a cselekvény élénkülni kezd, megkezdődik a
bonyodalom, hogy a negyedikben egy újabb bonyodalomnak adjon helyet. E
két bonyodalom bensőleg igen kevés kapcsolatben van egymással. Maximin
cselszövése és Licinius hitszegése csaknem két külön dráma alapeszméje.
S az ötödik felvonás, a katastropha minő pusztán melodrámai hatású!
Egyébiránt az egész drámában e végjelenet az egyetlen, melyben költői és
lélektani mozzanatok vannak, a mit Egressy (Diocletian), leszámítva pár
nyelvbotlást, nagy sikerrel és művésziesen emelt ki.

Mondjak-e még többet? Talán elég lesz, talán igen is sok volt. Legyen
szabad az előadásról csak annyit jegyeznem meg, hogy az nagy fénynyel
ment végbe, hogy Jókainé (Valeria) zajos tapsokkal és számos koszorúval
üdvözöltetett s nagy kedvvel, a közönség teljes megelégedésére játszotta
szerepét, melyben igen kevés volt a játszani való. Ha a szinésznő
örömest játszik gyönge szerepet, miért ne írhatna a kritikus is örömest
az ily szerep előadásáról? Nem tudom, miért ne? De nekem soha sincs
kedvem szinésznőink vagy szinészeink fény- vagy árnyoldalait rajzolni
oly szerepekben, melyeket ki nem állhatok. Nagy gyöngeség. Ez is
hóbortjaimhoz tartozik, melyért még nem rótt meg se a _Magyar Sajtó_, se
a _Hölgyfutár_.



DIVATHÖLGYEK.

Vigjáték 5 felvonásban. Irta ifj. Dumas Sándor, fordította Feleki
Miklós. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1855 október 3-án, Feleki Miklós
javára.

E mű eredeti czíme _Le Demi-Monde_, mely nyelvünkre fordítva
érthetetlen, mert gúnynév, a párisi társadalom egyik különös és
veszélyes osztályának gúnyneve. Ez az osztály ugyan nálunk is megvan,
noha más szinezettel s nem szerepet játszva, mint Párisban, de még nincs
neve talán épen ez oknál fogva. A fordító kénytelenségből használt oly
czímet, mely az eredetit nem fejezi ki szabatosan. De hát mi ez a
_Demi-Monde_, mi az a félnagyvilág? Erre legjobban megfelel Jalin
Olivér, a mű egyik főszemélye, midőn hozzá hasonló kérdést intéz egyik
barátja, Nanjac Raymond, egy Afrikából hazajött katonatiszt, a ki úgy
látszik annyira sem ismeri Párist, mint mi pestiek, a kik csak
könyvekből ismerjük.

Jalin Olivér körülbelül igy felel meg barátjának: «Oh barátom, sokáig
kell buvárkodni a párisi élet rejtekeiben, míg megismerhetjük annak
minden árnyalatát s még ekkor sem könnyű e magyarázat. Minden ide
tartozó nő multján van egy fekete pont, nevén egy folt, de egyik a
másikat annyira takarja, hogy alig észrevehető. Származásukra,
külsőjökre, előitéleteikre nézve hasonlók a jó társaság hölgyeihez, hová
nem tartoznak s alkotják azt a világot, melyet _Demi-Monde_-nak
nevezünk, mely nem az aristocratia, se a bourgeoisie, de a mely mégis
mint uszó sziget lebeg Páris óczeánján s fölszed, magához von mindent, a
mi kiválik, kiköltözik, menekül e két szárazföld valamelyikéből. E világ
ki nem jelölve, de mindenütt él, azonban a párisi könnyen ráismerhet – a
férjek távollétéről. Sok férjes nő van itt, ki sohasem látta férjét. Ez
egy egészen új világ. Hajdan a házasságtörés, úgy, a mint most értjük,
nem volt meg. A férjek engedékenyebbek voltak s azon dolog
értelmezésére, melyet ma házasságtörésnek nevezünk, más szót használtak,
sokkal triviálisabbat, melylyel Molière gyakran él, ki a férjeket tette
inkább nevetségesekké, mint a nőket vádolta; de mióta a férjeknek
törvényekkel fölfegyverkezve joguk van számüzni a kötelességéről
megfeledkezett nőt, a házassági viszonyok megváltoztak s egy új világ
állott elő, mert hová menekülnének különben e compromittált,
szétválasztott, eltaszított nők? Az első, a ki ily sorsra jut, szégyenét
könnyeibe rejti, elvonul a világ szemei elől, a második fölkeresi az
elsőt és mikor már ketten vannak, szerencsétlenségnek nevezik azt, a mi
hiba, tévedésnek azt, a mi bűn. Ily mentséges vigaszt gondolnak ki
magoknak. Mikor hárman vannak, meghívják egymást ebédre és ha negyedik
is akad, kész a kontratáncz. Körülök csoportosulnak még az ifjú leányok,
a kik bukással léptek föl az életben, az álözvegyek, az álférjesnők,
szóval mindazon balhelyzetű nők, a kik másoknak akarnak látszani, mint a
mik. Ez az áltársaság nem szükölködik udvarlókban, mert itt a szerelem
könnyebb, mint a felső és olcsóbb, mint az alsóbb körökben. Mi lesz
aztán e nőkből? Nem tudhatni. Ha az ifjúság oda, az udvarlók eltünnek,
következik a megbánás, lélekfurdalás, nyomor, elhagyottság. Némelyek
közűlök férfiakhoz csatlakoznak, kik elég balgák komolyan szeretni őket;
mások eltűnnek, a nélkül, hogy tudatni akarnák, hova. Némelyek a magasra
törekvés és leesés félelme közt küzdik át az életet, mások bánkódva a
család, a gyermekek nevében férjök bocsánatáért könyörögnek. A közös
barátok közbevetik magokat s néha szerencsével. A nő már elvénült, senki
sem beszél róla, a világ szemet húny s lassan és titkon egy kis ajtón
beereszti azt, a ki kapun és nyilvánosan távozott el.»

Íme a _Demi-Monde_, íme az a kör, hol az ifjú Dumas phantasiája oly
örömest mulat. E fiatal költő három drámát írt, s mind a három ebben a
körben játszik. Mintha itt nyert élményei volnának lelkében a
legélénkebbek, mintha itt pazarolta volna el szívének kincseit s titkos
bú és elkeseredés ösztönözné most menteni, majd pellengérre állítani e
szerencsétlen és veszélyes nőket. A _Dame aux Camélias, Diane de Lys_ és
_Demi-monde_ ugyanazon eszme különböző változatai. Ő mint drámairó
kizáróan a «femme perdue»-ek költője, kik közt Gauthier Margit a
legköltőibb, Lys Diana a legbecsületesebb és d’Ange bárónő a
legélethűbb. A művek mindenike nagy hatást tett. A tagadhatlan
tehetségen és ügyességen kívül sokat tett a sikerre a tárgy
tulajdonsága, különössége s azon boszúság és örvendezés, melyeket e
rajzoknak a közönség különböző osztályai közt, könnyen érthető okokból,
föl kellett költeniök. E művek csakhamar megalapíták a költő hirét. A
közönség tapsaihoz a kritikusok méltánylata is járult. A franczia
kritikusok legtekintélyesebbjei is méltánylattal szólnak tehetségéről,
kiemelik ügyességét, rajzai pontosságát, élénk és elmés párbeszédeit,
sőt _Demi-monde_-ját a legújabb franczia drámairodalom legjobb termékei
közé számítják s különösebben csak azt vetik szemére, hogy miért mozog
mindíg ugyanazon körben, miért nem festi a fél nagy világ helyett az
egész nagy világot, mert az igazat megvallva a «femme perdue»-ek e
csoportjában alig van valami, a mi valóban érdekelhetné az embert; ezek
az özvegyek, kiknek soha sem volt férjök ezek a bárónők, kik nem tudni,
honnan jönnek és gyakran igen könnyen megzavarodnának, ha atyjokat
kellene megnevezniök, felköltik ugyan egyelőre a kiváncsiságot, de
elvégre is unalmasak.

Vajon a méltánylat mellett ez-e a legnagyobb szemrehányás, a mit az ifjú
Dumas érdemel? Kétlem. Igaz, e kör nem lehet a költészet rendes köre;
igaz, e körből írni nehéz, mert az ember önkénytelenül paradoxonokba
téved, ha e nőket költőileg akarja érdekesekké tenni; avagy igen
természetesen feldúl minden idealismust, ha pusztán hűségre törekszik s
míg tragikuma könnyen nevetségessé válhatik, komikuma mosoly helyett
undort is idézhet elő; de azért nem lehetlen, s Francziaországban, hol a
nők annyira nagy szerepet játszanak, talán szükséges, korszerű is.

Az ifjú Dumas nem tudta legyőzni a nehézségeket, a melyek szinműben
kevésbbé is legyőzhetők, mint regényben. _Demi-monde_-ja elvégre is
gyönge mű akár általános költői, akár szorosan vett drámai szempontból.
Hiába hat szemfényvesztően reánk az ügyes szerkezet, az elmés párbeszéd,
pár szerencsés helyzet és jellemvonás, az alap egy mélyebb tekintetre
ingadoz és összeomlik. A költő, úgy látszik, inkább tud regényt, mint
drámát írni s regényi conceptiókat szorít a dráma szűk korlátai közé, a
mi megbénítja a compositiót; regényi motivumokkal akar elérni drámai
hatást, s míg cselekvénye lassan mozgó lett, jellemei nem lehetnek
egészen érthetők és valószínűek. A költő, úgy látszik, nagy erkölcsi
szónok, s nem veszi észre, hogy a modor, melylyel nézeteit hirdeti,
erkölcstelen, vagy ha nem is egészen az, mindenesetre olyan, hogy a
szerelem- és nőtisztelettel minden költészetet feldúlni igyekszik. A
költő pelengérre akarja állítani a társadalom legveszélyesb nőit s mit
tesz? Ellenök oly férfibálványozást állít föl, mely akkor is türhetetlen
lenne, ha a férfiak a lovagiasság és emelkedett jellem oly példányképei
volnának, a milyenek nem.

Kisérjünk felvonást felvonásra, jelenetet jelenetre s meg fogunk
győződni, hogy ezek az állítások nem alapnélküliek.

Az első felvonásban Jalin Olivér szállásán vagyunk. Ez egy vidor,
harmincz éves fiatal ember, 30,000 franknyi földbirtokkal, ki
tapasztalás végett vagy hajlamból-e: nem tudhatni, egy kis kirándulást
tesz a _Demi-Monde_-ba s ez állítólagos özvegy d’Ange bárónő kedvese. Az
első jelenetben épen Vernières asszony látogatja meg, egy valódi özvegy,
ki a eltemette férjét, szerencséjét, becsületét és estélyeket adva,
pazarolja unokahuga, Marcelle nászhozományát, a kit szeretne minél
jobban férjhez adni. Épen nem bánná, ha Olivér venné el, de ennek
ilyesmi eszeágában sincs, bár némi hajlammal viseltetik iránta. Miért?
Mert azt hiszi, hogy ez ártatlan leány a _Demi-Monde_ hölgyei körében
egészen meg fog romlani, s erre egészen atyailag figyelmezteti is
Vernières asszonyt. Ez túlságosnak tartja aggodalmát, aztán különben is
sebaj, ha Olivér nem is veszi el Marcellet. Érkezett Afrikából egy
sokkal derekabb vőlegény, Nanjac Raymond, a ki Párisban alig ismer
valakit. Vernières asszony épen ezért fölkéri Olivért, hogy ha
megismerkedik Raymonddal, ne szóljon oly kiméletlenül unokahugáról, mint
szokott. Egyébiránt Vernières asszony látogatásának ez csak mellékes
czélja volt. Tulajdonkép azért jött Olivérhez, hogy megtudja: vajon
Latour és Maucroix urak, kik nála egy estélyen kártyázás közben
összevesztek, kibékültek-e s megkérje őt, mint Maucroix segédjét, hogyha
párbajra kerülne a dolog, hallgassák el a valódi okot, mert nem szeretne
törvényszék elé állíttatni, vagy nevét hirlapokban olvasni. Olivér
megnyugtatja, aztán Santis asszonyt fogadja el, ki hasonlókép özvegy, de
élő férjnek, Richard Hippolytnak özvegye, a kit megcsalt s a ki megtiltá
neki, hogyn evét viselhesse. Ez okonő Santis asszony. Ez is a
_Demi-Monde_ egyik hölgye. Hiú és fecsegő, festi magát, vagyona
fogyatékát éli és szeretne visszamenni férjéhez. Santis asszonynak
különben nincs dolga Olivérrel, csak Vernières asszony után jött, csak
fecsegni akar a házigazdával, ki a leggyöngédtelenebb bókokkal és jó
tanácsokkal halmozza el. Azonban Olivért nemcsak nők látogatják, oh nem,
férfiak is jönnek hozzá. Íme Richard Hippolyt lép be, ki hasonlókép a
párbajról tudakozódik, mint Maucroix leendő második segédje. A magára
maradt két barát nem sokat beszél a párbajról, melynek kiegyenlítését
remélik, de annál többet a nőkről. Hippolyt elbeszéli neje egész
élettörténetét. Ez egy nagy botrány. Olivér csinosabb botrányokat beszél
Lornen grófnéról, a ki nem tartozik a _Demi-Monde_-hoz, a ki szereti őt,
s a kit épen egy levélben akar kötelességére téríteni, s egy más
hölgyről, ki a _Demi-Monde_-hoz tartozik, kit nem nevez meg s kit épen
nincs szándoka kötelességére téríteni. E hölgy d’Ange báróné,
tulajdonkép Susanne, ki a párbeszéd végével éppen a mellékajtón
kopogtat. Hippolyt távozik s Susanne megjelen. Ez már a harmadik özvegy,
a ki Olivér látogatására jő s bizonyára a legkedvesb. Susanne hajdan
Thonnerius marquis kedvese volt s 300,000 frank tőkéje van. Jónak látta
szép butoraihoz illő czimet venni föl s bárónénak hivatja magát. Szép,
elmés, üres szívű, a cselszövények által megromlott lelkű, a ki
mindenkép férjhez akar menni. Ifjú, szép, előkelő és derék férjre
vadász. Bádenből érkezett meg s kedvesét, kinek már két hét óta nem írt,
először is azzal a kérdéssel lepi meg: akarja-e nőül venni? Olivér
vonakodik. Susanne nem haragszik meg érte, s most már házasság helyett
csak barátságot követel, okos, hallgatag és védelmező barátságot. Olivér
sejti, hogy kedvese, a ki férjhez akar menni, már talált egy jó
bolondot. Valóban Raymond jó fiú, előkelő, fiatal, gazdag, derék. Egyéb
hibája nincs, minthogy tiz évig szolgált Afrikában s csak annyit tud a
világról, mint egy tizenötéves gyermek s azon szerencsétlenség érte,
hogy sebet kapjon, Bádenben töltse a fürdői évszakot és szenvedélyesen
beleszeressen Susanneba. Susanne megdöbben Nanjac Raymond nevét hallva s
láttatlanul akar távozni. «Ah, ön fel van indulva – mondja Olivér –
tehát ez a Nanjac… «Ön álmodik, bocsáttassa be, előtte akarok távozni,
mond az őszinteség cselszövényében bízó Susanne s a belépő Raymondot
üdvözölve távozik. Raymond, mint Latour segéde, kiegyenlíti Olivérrel a
párbajt s mielőtt távoznék, e kérdéseket intézi barátjához: hogy hívják
e nőt, a ki az elébbtávozott, előkelő hölgy-e, özvegy-e, mi oknál fogva
volt itt s minő viszonyban van vele? Olivér mindezen kérdésekre
kielégítőleg felel, mint illik Susanne okos, hallgatag és védelmező
barátjához. «De mi érdekből jött e nő önhöz, csak a barátság színe alatt
– folytatja kérdéseit Raymond: «Erre csak azt mondom – felel Olivér –
hogy ha d’Ange bárónő más érdekből jó könnyen távozhatott volna e
mellékajtón úgy, hogy ön vagy más valaki meg ne lássa.» Raymond föltárja
titkát, elmondja, hogy azért kérdezte mindezt, mert d’Ange bárónét nőül
akarja venni.

A második felvonásban Vernières asszony szalonjában vagyunk és estélyen.
Ez a számítások estélye. Vernières asszony arra számít, hogy Marcelle
meg fogja hódítani Raymondot, Santis asszony pedig arra, hogy
visszahódítja férjét. És Susanne? Neki van legtöbb elintézendője és
számítása. Először is Thonnerins marquissal jő tisztába, kit gyámjának
nevez, ki kedvese volt s ki róla atyailag gondoskodik. Felvilágosítást
kér vagyoni állapotjáról. Háromszázezer frank – felel a marquis – egy
szó a jegyzőmnek és a szükséges iratok a kezei közt lesznek.» Susanne
elmondja, hogy férjhez szándékozik menni s meg akarja nevezni kedvesét.
«Ne nevezze meg, mert talán ismerem s ekkor kénytelen leszek vagy egy
becsületes embert megcsalni vagy önt elárulni.» Susannenak valóban jobb
titokban tartani kedvese nevét, titokban menni férjhez és elutazni. Ő
mindezt igen jól tudja, tudja azt is, hogy Raymond nővére járatos a
marquis családjához, hogy Olivér, mint Raymond barátja, könnyen
házassága megrontásán fog dolgozni. Ő előrelátó, túljár mindenik eszén
és ért és a cselszövényhez; ráveszi Raymondot, hogy szerelméről ne
szóljon se nővérének, se Olivérnek.

Ez finomul rajzolt jelenet. Susanne őszinteséget, mély érzést és
szeretetreméltó szeszélyt tettet. Raymondnak hinnie kell, hogy mindez
nem egyéb, mint az igaz szerelem gyöngéd tartózkodása. Vernières és
Santis aszszony számításai távolról sem sikerültek ily jól. Marcella
mindent elrontott. Óh ez az ártatlan kis leány! Ő a _Demi-Monde_-ban
növekedett föl és oly romlott modorra nézve, a mily romlatlan szívben.
Félre hívja Raymondot s őszintén tudtára adja, hogy nejévé szánták, de
neki semmi kedve a házassághoz. Santis asszony épen pórul jár. Férje,
Hippolyt e szavakkal utasítja vissza: «Bizonyára most utolszor látjuk
egymást.»

Hát Olivérnek mi szerep jutott ez estélyen? Az, hogy jobbra balra szórja
elmésségeit, melyek gorombaságoknak is beillenek. Különösen Marcelle
sértegetésében telik kedve; szemére veti, hogy mint kis leány oly
dolgokról beszél, mik nem illenek korához. «Én nem vagyok kis leány, én
nő vagyok – mond Marcelle.» «Ezt mondották nekem is, de ön ránti
tiszteletből nem hittem el» – felelt Olivér. Marcellet mélyen sérti e
gorombaság, de egyszersmind érzi, hogy érdemes reá. E percz óta javulni
kezd és szenvedélyesen Olivérbe szeret, a kit titkon föl is kér, hogy
mentse meg nagynénjétől, ragadja ki a _Demi-Monde_-ból, ha mindjárt
vissza viszi is a nevelőintézetbe.

Olivérnek, ki Lornan grófnét visszautasította, Susannetól elesett, épen
ideje van szeretni a javuló leányt, kit megmenteni szándékozik. Azonban
ő Raymondot is megakarja menteni. Hogyan mentse meg? Nagy és nehéz
kérdés. Nem mondhatja neki; ne vedd el e nőt, mert szeretőm volt. Ily
lovagiatlanságra nem sülyedhet. Azért csak úgy távolról akarja értésére
adni, hogy őrizkedjék e nőtől. Elmondja, hogy mily veszélyes e kör,
megmagyarázza, hogy mi az a _Demi-Monde_. Mind hiába. Raymond épen nem
ütődik meg, hisz Susanne már mindezt elmondta neki épen így. «De hát ha
a bárónő így ismeri a kört, miért él benne?» – kérdi a csodálkozó
Olivér. «Én is azt kérdém tőle – felel Raymond – s azt mondá, hogy
régibb barátságos összeköttetései sodorták e körbe, aztán különösen
érdekli Marcelle, a kit meg akar menteni. Egyébiránt közelebbről
szakítani akar e társasággal.» «Mikép»? – kérdi Olivér. «Az titok –
felel Raymond – de nyolcz nap mulva nagy ujságot fog hallani ön.»

Íme Susanne mily jól számított, mily jól ismerte Olivért s mily jól
eleve kijátszotta cselszövényét. Azonban az okos nő tudja, hogy még sok
mindennel kell megküzdenie és felszólítja Olivért, küldje vissza
szerelmes leveleit. Vajon miért e kivánat? Talán fél, hogy e levelek még
Raymond kezeibe kerülhetnek? Oh nem; Susanne akarja, hogy e leveleket
elolvassa Raymond. – Meglátjuk, miért.

A harmadik felvonásban Susanne szalonjában vagyunk. A szép özvegyet
Marcelle látogatja meg. A javuló leány elpanaszolja barátnéjának, hogy
menekülni akar nagynénjétől Thonnerins marquishoz, a ki azelőtt négy
évvel leánya mellé akarta venni társul. Vajon igéretét teljesítené még
most is a marquis, vajon lenne Susanne közbenjáró? Susanne fölajánlja
magát, levelet írat vele a marquishoz, melyet elvinni igér. Míg Susanne
a marquisnál mulat, megérkezik Olivér és a visszakivánt leveleket az
asztalra helyezi. Távozásakor Raymonddal találkozik. A jó afrikai már
beadta a hadügyminiszterhez lemondását, házasodni akar s mindezt
Susannenak tett igéretének, ellnére is föltárja Olivér előtt. Olivér
kötelességének tartja megmenteni barátját és világosabban beszél. De
Raymond sokkal inkább szereti Susannet, mintsem fölvilágosodni bírjon.
Végre Olivér ki meri mondani, hogy Susannenak sohasem volt férje, s ha
Raymond bővebben akar hallani e nőről, kérdezősködjék Thonnerins
marquistól, kinek házához nővére úgy is járatos. A jó afrikait mindez
megzavarja és meglátván a leveleket, valóságos gyanú és féltékenység
ébred szívében. Azt hiszi rólok, hogy szerelmes levelek, melyeket
Susanne Olivérnek írt. Olvasni akarja. «Egy nő levelei szentek, bárki
legyen az» – kiált föl Olivér. Elvégre is Olivér ott hagyja a leveleket,
miután Raymond becsületére fogadja, hogy azokat el nem olvassa. Ezalatt
hazajő Susanne s tudtára adja Raymondnak, hogy a jegyzőnél járt;
elolvassa keresztlevelét, megholt férjével kötött házassági szerződését
s a férje haláláról szóló bizonyítványt. Raymond hivőn magához veszi e
hamis iratokat. Susanne azt is elbeszéli, hogy Thonnerins marquisnál
járt Marcelle ügyében, kit tüstént tudósítania kell ügye állásáról.
«Írjon hát neki levelet» – kiált föl Raymond. Susanne némi tettetett
vonakodás után irni kezd. Ekkor Raymond átadja neki az Olivér által
hozott leveleket és engedelmet kér tőle, hogy azokat elolvashassa.
Susanne megengedi. Raymond fölbontja a leveleket s összehasonlítja a
kézirást Susannenak Marcellehez írt levelével. Az irás nem ugyanaz. «Itt
valaki játékot űz velünk – szól Raymond. Susanne elkéri s átfutja a
leveleket. «Ezek szerelmes levelek, s nem épen leggyöngédebbek – szól
gúnyosan. «S ön nem tudja, ki írta e leveleket?» «Hogy tudnám, midőn
nincsenek aláírva.» «S nem ön írta volna e leveleket?» «Ön örjöng;
hasonlít-e az én irásom ehhez» – valóban szeretném, ha hasonlítana, e nő
szépen ír.» E párbeszéd után a jó afrikai elmondja, hogy Olivér olyasmit
sejtetett vele, mintha Susanne Olivér szeretője lett volna. «Ön megbánta
házassági ajánlatát s most e cselszövényes ürügy alatt akar
visszavonulni,» – kiált Susanne fölindulva. Összezördülnek. «Mindennek
vége köztünk» – mond Susanne s a faképnél hagyja bánkódó kedvesét.
Raymond távozik, hogy később visszajövén lábaihoz boruljon méltatlanul
gyanusított kedvesének. Ezt Susanne igen jól tudja s épen ezért egész
diadalérzettel veti szemére Olivérnek lovagiatlanságát, mely egyébiránt
házassági tervét eddig még épen nem dönthette meg. Olivér nem tud a
dologról fölvilágosodni. Susanne elmondja, hogy Raymond olvasta a
szerelmes leveleket összehasonlította a kéziratot Marcellehez írt
levelével s meggyőződött, hogy a két kézirat egészen különböző. «Önnek
hát kétféle kézirata van» – mond a csodálkozó Olivér. «Nem, csak egy, ez
is elég» – felel Susanne s elbeszéli, hogy Olivérhez írt szerelmes
leveleit mind Santis asszonynyal iratta volt, mert számított ily
esetekre. Az így kijátszott Olivér kénytelen Raymond előtt minden vádat
visszavonni, a ki ekkép ujra Susanne hatalmába esik.

A negyedik felvonásban Susannenak ujabb gátakat kell legyőznie. Ő igen
jól sejti, hogy Raymond, Olivér árulása következtében, tudakozódott
felőle Thonnerins marquisnál, s a marquis, ha eleinte nem is, de később
föl fogja előtte fedezni multját. Ezért bánatost tettetve elpanaszolja a
marquisnak, hogy férjhez meneteléből már nem lesz semmi. Olivér
elrontotta az egészet s ő bosszúságában utazni szándékozik. A marquis
örvend. «Lássa ön – szól hozzá bizalmasan – Raymond nálam járt ön felől
tudakozódni. Én nem szólottam semmit, hivén, hogy e házasságból úgy sem
lesz semmi. De eljöttem önhöz, még egyszer ismételni, mit már mondottam
volt egyszer, hogy abban a komoly pillanatban, melyben megismerem azt a
férfit, a ki önt csakugyan el akarja venni, meg fogom neki mondani a
tiszta igazságot. Vártam néhány napot és jól tevém, miután ön más
okokból is meggyőződött, hogy e házassági lehetlen.» A marquis azon
hitben távozik, hogy Susanne csakugyan lemondott házassági terveiről.
Susannenak épen erre van szüksége, mert a marquis jóhiszemében
hallgatván, Raymonddal könnyen elbánhatik s ha egyszer nejévé lesz s
elutazik, nincs oka többé semmitől tartani. De Susanne egyszersmind
boszút is akar állam Olivéren. Erre az Olivér és Lornan grófnő közti
viszonyt akarja fölhasználni. Megkéri Santis asszonyt, hogy eszközöljön
ki egy titkos légyottot közte és Lornan grófnő közt, mintha ezt Olivér
érdeke kivánná, a ki elég oktalanul Marcellet akarja elvenni és ezt
mindenkép meg kell akadályozniok. Santis asszony jól elintézi a
megbizást, Lornan grófnő még ma meglátogatja Susannet, Susanne még ma
meg fogja alázni Olivért, mert egy jó hirű nő fog látogatást tenni nála,
mert rossz hírbe fog keverni egy nőt, kit Olivér becsül és talán szeret
is. Susanne diadalérzettel fogadja a nála összegyülekező társaságot:
Vernières asszonyt, ki boszankodik, hogy Olivér unokahugát elrontotta s
rábirta egy társalgói állomás elfogadására; Raymondot, a ki boldog
szerelmes és a nász napjáról beszél; Olivért, a ki Hippolyt barátjával
lép be és sejt valamit Susanne cselszövénye felől. A szolga Lornan
grófnőt jelenti be. Olivér jő és kirohan, hogy megakadályozza Lornan
grófnő belépését. «Mit tett ön? – kérdi Raymond a visszatért Olivértől.
«Megmondtam Lornan grófnőnek, hogy nem akarom, hogy ide belépjen.» «Mi
oknál fogva?» «Azon oknál fogva, mely szerint a becsületes ember
tartozik ballépésektől megőrizni a becsületes nőt.» «Különösen, midőn e
becsületes nő kedvese azon becsületes embernek – vág közbe Susanne. «Ön
hazudik, asszonyom!» – kiált föl Olivér. Ekkor Raymond föllép védeni
leendő nejét és párbajra hívja Olivért. Susanne diadalt ül, de egy
közbejött körülmény ismét fenyegetni kezdi házassági tervét. Thommerins
marquis levelet küld hozzá, melyben ez áll: «Ön megcsalt engem, ön
elbolondítá Raymondot s a tőlem lehetlennek nyilatkoztatott házasságot
végre akarja hajtani. Egy órát adok önnek annak szétszakítására. Ha ön
erre egy óra alatt nem talál módot, mindent fel fogok fedezni
Raymondnak.» Susanne megdöbben. «Magam vallok meg mindent – kiált föl –
nem, küzdeni fogok mindvégig; nyerjünk időt, ez a fődolog.» Ezzel leül
és ír. Raymond meglepi s tudni akarja, mit ír, mi van abban a levélben,
melyet úgy rejteget. Susanne vonakodik. A felizgatott Raymond erővel
facsarja ki kezéből a levelet és elolvassa. A levél Thonnerins
marquishoz szól, melyben Susanne felkéri a marquist, hogy hallgasson,
hiszen az nem bűn, hogy őt szereti Raymond s ő viszont szereti; legyen
kegyelmes, ha Raymond megtudja az igazat, ő meg fog halni szégyenében.
Ekkor Susanne mindent felföd Raymond előtt. Elmondja, hogy egy nagy
ifjúsági tévedése van, hogy nem báróné, hogy férje sohasem volt s hogy
egész vagyona Thonnerins marquis ajándéka s kéri Raymondot, hogy hagyja
és feledje el örökre. Raymond tovább vallatja. Susannenak nincs több
vallandója s megesküszik, hogy Olivérrel soha sem volt szerelmi
viszonyban. S a jó afrikai mit tesz? Szereti, még most is szereti
Susannet s csak azon áldozatot kéri tőle, hogy Thonnerins marquisnak
küldjön vissza mindent. Susanne megteszi. «Ah Susanne – kiált föl
Raymond – magam sem tudom, mennyire szeretem önt!»

Az ötödik felvonásban Olivér párbajra készül. Hippolyt barátja hiába
erősíti, hogy e párbaj lehetlen. «Csak azt kell bevallanod Raymondnak –
így szól – hogy Susanne kedvese voltál s el van intézve minden, mert
Raymond kinyilatkoztatta, hogy ha ezt szemébe mondod, kezet szorít veled
és sohasem fogja többet látni Susannet.» Azonban Olivér szerint meg kell
történnie a párbajnak, mert itt többé nem Susanneról van a kérdés. A
készület foly és karddal fognak vívni. Midőn Olivér épen távozni akar,
megjelen előtte Marcelle, hogy búcsút vegyen tőle, mielőtt elhagyná
Párist. Olivér titkolja előtte a párbajt, de megvallja, hogy szereti.
Olivér távozása után Susanne lép be és fölfedezi Marcellenek, hogy
Olivér párbajt ment vívni. A megrémült Marcelle imádkozik, Susanne pedig
cselszövényen töri fejét. Ha Olivér meghal, semmi baj, de ha Raymond
halna meg, miért ne lehetne ő tovább is Olivér kedvese s talán neje is,
hátha Olivér csak féltékenységből tett mindent? Ezért Marcellenek azt a
ajánlatot teszi, hogy várják be Olivért, ki mindkettőjöknek szerelmet
vallott s kinek valódi hajlamáról meggyőződniök most a legjobb alkalom
nyilik. Ezért vonuljon egyikök a mellékszobába s hallgassa ki a másik
beszélgetését. Az egyiknek szerepét természetesen Susanne vállalja el.
Künn kocsirobogás. Olivér lép be és megsebesítve. «Mi történt Raymonddal
– kérdi Susanne. «Meghalt – felel Olivér, s egyszersmind megvallja neki,
hogy mindazt, a mit tett, féltékenységből tette, mert őt szereti.
«Utazzunk el – kiált karjaiba dőlve Susanne. Az ajtó megnyilik s épen,
egészségesen Raymond lép be, ki mindent hallott s ki végre meggyőződik
arról, hogy Susanne hitvány nő. Susanne oda van. Raymond azzal
vigasztalja, hogy a Thonnerins marquisnak visszaadott vagyonát
kárpótolni fogja. «Én nem vagyonára vágytam, hanem nevére – kiált föl
Susanne, egy óra mulva ide hagyom Párist, holnap túl leszek
Francziaországon.» «De önnek semmije sincs, mindent visszaadott a
marquisnak» – mond Olivér. «Nem tudom, mikép történt, de a vagyonomat
illető iratok egy része asztalomon maradt.» Tehát a szép nő mégis elég
óvatos volt nem tenni koczkára mindent. Olivér mindent megnyert és
Marcellet nőül veszi. A jó afrikai is mindent megnyert, csak Susannet
nem, de nő helyett talált egy jó barátra, ki érte megsebesíttette magát
s kit a világ legbecsületesebb emberének tart.

Ennyi a mű tartalma inkább az eredeti, mint a fordítás szerint, mely se
nem hű, se nem szabatos s telve oly közbeszurásokkal, melyeket a
fordítónak ifj. Dumas aligha köszönne meg.

A tartalom ily terjedelmes közlését talán unják is olvasóim. Valóban,
iró nem tehet rosszabbat, mint a midőn untatja olvasóit, kivált ha még a
mellett el is késik, mint én, ki nem egészen önhibám miatt nem először
követem el e legnagyobb journalistikai bűnt. De tehetek-e róla, ha
szükség kényszerít ily részletesen elbeszélni a tartalmát, mert csak így
lehet érthetően kimagyaráznom azt az eszmét, mit e mű bennem felköltött.
S miféle eszme az? Nem új, sem eredeti. Kemény e lapok hasábjain
_Szinművészetünk_ czímű czikkeiben már régebben érintette ezt, midőn
kimondta, hogy a drámairodalom mindenütt hanyatlik s ennek egyik oka a
regény, mely elnyelte az eposzt s fenyegeti a drámát.

A legújabb franczia drámai iskola minden esetre igazolja e nézetet. A ki
ez iskola termékeinek tartalmát és alakját részletesen vizsgálja,
meggyőződhetik arról, hogy a Hugo Victortól alapított iskola kiment a
divatból. A franczia kritikusok azt már többször megjegyezték. Úntalan
ismétlik, hogy a közelebbi harmincz év alatt a franczia dráma két nagy
változáson ment át. 1825–1835-ig, az irodalmi ujjászületés e nagy
mozgalmában, mely néhány jeles művet hozott létre, a szinpadot, a
történelem és a phantasia foglalta le. A költő a hatás és meglepetés
minden eszközét igénybe véve, a mult vagy jelen eseményeit akarta a
tömeg előtt megeleveníteni. Az idők megváltoztak. A mostani drámaköltők
kevésbbé találékonyak, de annál többet elmélkednek s álmok hüvelyezése
helyett mindent összegyüjtenek, mi a szalonban, utczán vagy bárhol
található. A szinpad többé nem követeli, hogy a társadalom az ő képére
teremtse magát; megelégszik, ha a társadalom hű képe lehet.

Ez mind igaz, de a régibb és újabb franczia drámai iskola közt a
különbség nem csak ennyi. Mitt tett Hugo Victor, midőn megújította a
franczia drámát? Azt mondta, hogy a classikus dráma inkább egy pogány,
mint keresztyén társadalom kifejezése. Ezért nem a görög és római
történetből vette tárgyait, hanem a középkorból. E mellett széttépte a
franczia classikusok merev drámai szabályait, az idő és hely egységét, a
mit az angol irodalomban Shakspeare már rég megtett. Nem említve az
ellentétek elméletét s más részleteket, melyek Hugo egyéni költészetéből
folynak, ez a lényege a franczia romantikának. De mindezen ujítások
mellett is igyekezett megtartani a szoros drámai formát, cselekvényt és
jellemzést.

S mit tesz az ujabb franczia dráma? Tartalmára nézve csaknem kizáróan a
jelenre vonatkozik s itt is oly tárgyakat választ, melyek az úgynevezett
modern regények tárgyai s ez utóbbinál fogva kénytelen feldulni a valódi
drámai formát, cselekvényt, jellemzést. A franczia dráma tulajdonkép nem
egyéb, mint dialogban írt regény, vagy jobban mondva regénykivonat
dialogban. A szinpadon színtelen regényeket látunk, melyek drámáknak
hazudják magokat és se drámák, se regények nem lehetnek. Mit bánom én,
akár regény, akár dráma, mit érdekel engem a pedáns kritika forma körüli
aggodalma, ha az műélvezetet nyújt – mondhatják a nézők. Úgy van,
mondhatják és mondják, de hogy sokáig fogják-e mondani, kérdés, s épen
itt a bökkenő. Mert miért gyönyörködjék sokáig a közönség oly drámában,
melyet regényben százszor szebben, százszor jobban olvashat?
Érdekelheti-e oly tárgyak drámai feldolgozása, melyek természetöknél
fogva csak regényben fejthetőkki, csak regényben érdekesek, sőt érthetők
is? Fog-e elébb-utóbb az, a ki tisztán művészi élvezetet ohajt, egyébért
járni szinházba, mint az operáért és balletért s ha igen, fogja-e egyéb
mulattatni, mint a nők szemcsövezése és társalgás szomszédjával? Midőn
néhány kontár a kitünő irók öt-hat kötetes regényeit dramatizálni
kezdte, sokan megütődtek s úgy tekintették e jelenséget, mint dráma
hanyatlását, talán nem egészen ok nélkül, talán túlaggodalmasan. Most
sokkal több ok van az aggodalomra, mert valódi költők állottak elő, kik
majd mind oly tárgyakat dolgoznak fel drámává, melyek a formába nem
férhetnek be, mert a közönség a korviszonyok hangulatánál fogva kiválón
oly tárgyak iránt van előszeretettel, melyeknek csak a regény lehet
valódi és természetes formája. Nem egészen formai dolog hát e kérdés,
vagy oly formai dolog, mely a lényeget teszi, mert ha valahol, a
költészetben igaz, hogy a forma teszi a dolgot. A ki maga regényt vagy
drámát írt, vagy gondolkozott róluk, érteni fogja a kérdés szövevényeit,
a ki pedig nem írt s ez elvont fogalmak körül nem tudja tájékozni magát,
könnyen megértheti, ha szobrokra és festményekre egy pillantást vet s
utána gondol: vajon a festész teheti-e azt, a mit a szobrász, vajon az
ok nem az anyagban van-e, melyből dolgoznia kell, vajon anyag és alak
nem állanak-e a legszorosb összeköttetésben?

A legújabb franczia drámai iskola a drámait támadja meg a drámában s
kárpótlásul semmi olyast nyújt, a mit a regény százszor jobban ne
nyújthatna. Széttöri a formáit az anyagért és semmivé teszi az anyagot a
formáért. Ez főjellemvonása ez iskolának, mely épen ennélfogva sehogy
sem rejtheti méhében az ujjászületés csiráját. Példája a _Demi-monde_.
Ifj. Dumas e művében egy társadalmi osztály rajzát akarta adni. De vajon
adhatni-e ezt drámában? Oly kevéssé, mint valamely politikai intézmény,
kor vagy népélet rajzát. Mindez a drámában csak háttér lehet, melyből
kiemelkednek az egyének, vagy árnyak, mely kellő világításukra szolgál.
Mindez a regény dolga, melynek ereje és varázsa a részletezésben van
Drámában a részletezés semmivé teszi a drámai hatást. Drámában fő az
egyén, körüle kell megfordulnia a cselekvénynek; formája csak ennyit tűr
meg s ezt is inkább nagy és kiemelkedő, mint finom vonásokban.

S mit tesz az ifjú Dumas, hogy czélját, egy társadalmi osztály
ismertetését elérhesse, de a melyet még sem érhet el? Műve tartalmát
figyelmesen vizsgálva csakhamar észre veszszük, hogy igyekszik akarata
ellen minél kevésbbé drámai lenni.

Mindjárt először is feltünő az, hogy e műben néhány oly személy
szerepel, kik tulajdonkép egyszer sem lépnek föl. Ilyen a többek közt
Lornan grófnő, pedig e nő elhatározó befolyással van a cselekvény
fejlődésére. E mellett Hippolyt, Santis, Vernières asszony több tért
foglalnak el, mint a mennyi megillethet oly személyeket, kik a
cselekvényre kevés befolyással vannak. Honnan van ez? Mert a költő egy
osztályt akart megismertetni, a _Demi-monde_-ot s e személyek nélkül
rajza hiányos lett volna és e személyeknek sokat kell beszélniök, hogy
magokat és körüket megismertethessék.

Regényben mennyivel könnyebben és hatásosabban czélt érhetett volna a
költő, mennyi más személyt léptethetett volna még föl, a kiket most
mellőznie kellett s a kik teljesebben föltárták volna előttünk e kör
titkait. S ha tovább vizsgálódunk, nem tünik-e föl különösen az is, hogy
a nők úntalan látogatják a férfiakat, mintha a férfiszoba boudoir volna
s immár a nők udvarolnának a férfiaknak? Igaz, e nők nem a jó társaság
hölgyei, de Olivér nem úgy jellemzi-e őket, mint a kik származásukra,
külsőjökre, előitéleteikre nézve hasonlók a jó társaság hölgyeihez? S ez
természetes. Minél inkább annak akar tartatni valaki, a mi nem, annál
jobban figyel fölvett szerepének külsőségeire. Olivér szavai szerint az
ifjú Dumas ezt jobban tudja, mint bárki. Miért vét hát mégis ellene,
miért akarja valószinütlenné tenni cselekvényét? Mert kénytelen volt,
mert tárgyát, a mind azt felfogta, csak így volt képes beerőszakolni a
dráma korlátai közé. Regényben mint nem kellett volna küzdenie e
nehézséggel; mily könnyen összehozhatta volna a nőket a férfiakkal, a
nélkül, hogy mint a drámában, untalan szobájokig fáraszsza.

A jellemzésben sem találjuk meg a drámait. A mű személyei többé-kevésbbé
mind olyanok, melyek csak regényben domborodhattak volna ki egészen
élethű alakokká. A dráma korláta rájok nehezül és megbénítja őket;
azután annyi különböző elem vegyítéke van bennök, hogy kifejtésökre a
drámai cselekvény, mely inkább csak egyszerű és határozott
szenvedélyeket tűr meg, nem elegendő.

Regényben a szerző könnyen elkerülhette volna azt a hibát, hogy midőn
Olivért lovagiasnak akarja festeni, lovagiatlannak fesse. E lovag, ki
mindvégig teljességgel nem akarja megmondani Raymondnak, hogy Susanne
kedvese volt, a regényben bizonyosan nem lesz kénytelen a szerelmes
levelek titkát elárulni. A költő talált volna más módot, melylyel
meséjét tovább szője. Regényben Olivér bizonyosan kevesebbet okoskodik,
moralizál és gorombáskodik, mert a költőnek lett volna módja, hogy
mindezt önmaga tegye meg. Regényben Raymond jelleme is máskép ütött
volna ki. Inkább értettük volna a jó afrikai együgyűségét és erős
szenvedélyét; ott ki lehetett volna vinni, hogy se komikai, se tragikai
szinezettel ne birjon és mégis érdekes legyen. A drámában e miatt oda a
hatás. Nem tudjuk; nevessünk-e a jó bolondon vagy szánjuk? Midőn mindent
megtud Susanne multját illetőleg és épen Susannetól és mégis szereti őt,
itt drámailag vagy erős komikumnak, vagy erős tragikumnak kellene
kifejlődnie. Nem fejlődik, mert a költő sem akarja. Mindezt regényben
kár nélkül teheti vala. Itt kárral teszi s elvégre is Raymond előttünk
érthetetlen marad. Még a legsikerültebben rajzolt alak, Susanne is
szenved a drámai nyűg miatt. Regényben részletesen festve mennyivel
természetesebben tűntek volna föl a nő cselszövényei, melyekben a
subtilitás miatt kevés a drámai s a drámaivá lenni akarás miatt kevés a
valószinű. A mű végén mennyire kénytelen a szerző néhány szóval
megrontani a legtöbb előszeretettel rajzolt jellemét. Susanne bevallja,
hogy Thonnerins marquisnak nem küldötte vissza mind a vagyonát illető
iratokat. Ezt azon Susanne vallja be, a ki még kijátszatásakor is azt
mondja Raymondnak, hogy nevéért és nem vagyonáért szerette s még
megaláztatásakor is a becsület némi maradványaival takarózik. Miért
teszi ezt a költő? Mert nem tudja máskép tudtára adni a közönségnek
Susanne csalfaságát. Regényben egy tollvonással segíthetett volna a
bajon.

S vajon a véghatás, melyet ez a mű reánk tesz, miért annyira
határozatlan, miért hogy a kedélyt sem tragikailag, sem komikailag nem
érdekli. Egyéb okok mellett bizonyosan a forma miatt. E tárgy drámai
alakban alig idézhet elő más hatást. Regényben egészen máskép ütött
volna ki. A költő oda állíthatta volna saját egyéniségét; humorával vagy
iróniájával kibékíthette volna mindazt, a mi máskép könnyen sértheti az
æsthetikai érzést; a viszonyok és egyének részletes és lélektani
rajzával érdeket gerjeszthetett volna fel s úgy festhette volna
_Demi-monde_-ját, hogy az valószinűbbnek s mégis költőibbnek tünjék föl.
Így kedvetlenül fordulunk el a rajztól. Nem találjuk se hűnek, se
költőinek, s e nőket, kik iránt a költő ellenszenvet akart bennünk
felkölteni, csaknem szánjuk, mert a férfiak mindíg alázzák bennök
nemcsak az egyént, hanem magát a nőiséget is; mert e férfiak épen nem
érdemlik becsülésünket. Mi joga van a goromba Olivérnek leczkézni a
_Demi-monde_ hölgyeit, midőn ő maga is köztök él és velök szoros
viszonyban? Miért érdekeljen bennünket az együgyű Raymond, ki elég
ostoba szeretni Susannet s elég rideg csalódását épen nem venni
komolyan? S miért érezzünk a költő iránt rokonszenvet, ki a nőkről
minden eszményi zománczot letörül s nem annyira romlottságukat akarja
felmutatni, mint azon tisztelet és lovagiasság ellen küzd, mely a
férfinak a nő iránt bárminő viszonyok közt kötelessége.

Épen azért méltánylandó volt Bulyovszkyné, ki Susanne jellemét némi
költői fénynyel igyekezett bevonni, épen azért hibáztatható Feleki, ki
Olivér jellemét durvábban fogta föl, mint a hogy a költő festi.

Ez előadás egyébiránt Bulyovszkynénak valóságos diadala volt. Alig
játszott valaha oly művészi egyöntetűséggel, mint ma. Minden jelenete
sikerült. Csak azt sajnálom, hogy a mű hosszas fejtegetése után nincs
terem játéka fényoldalait kiemelhetnem, csak azon örülök, hogy mégis
alkalmam van, – habár csak néhány sorban is – gáncs nélkül mutatnom be
hódolatomat oly tehetség és szorgalom iránt, kit a mi
«demi-critique»-ánk egyik közlönye annyira ledorongolni igyekszik.



SIGNORA RISTORI.

Berlin, 1855 november 26-án.

A porosz fővárosban közelebbről három egyén nyújtott rendkivüli
élvezetet a művészet és irodalom barátainak: Joachim, hegedüvirtuoz, ki
egy pár nap előtt adta utolsó hangversenyét; Philarète Chasles, híres
kritikus, a Collège de France egyik tanára, ki az énekakadémia
nagytermében nem rég kezdte meg felolvasásait az angol és franczia
regényirodalomról; Ristori, a turini királyi szinház tagja, ki hazatérő
útjában Berlint is meglátogatta s a királyi dalszinházban kétszer lépett
föl.

Mint magyarnak, talán Joachim hazánkfia iránt kellene leginkább
érdeklődnöm; mint olyan, ki néha kritikával foglalkozom, talán Philarète
Chasles eszméit tartoznám fejtegetni; de őszintén szólva, engem csak
Ristori érdekelt, csak róla tudok írni, vagy jobban mondva
elragadtatásomról.

E kis hazafiatlanságot, e kis közönyt a tudomány iránt meg tudom
magamnak bocsátani. Miért is ne? Joachim nem tud hegedűjén annyi édes,
annyi fájó hangot kicsalni, a mennyit Ristori egyetlen sóhaja magába
zár; Philarète Chasles nem magyarázza oly mélyen és hűn az angol és
franczia regény-irodalom hőseit, mint Ristori Alfierit és Schillert s
elvégre elragadtatásom örömei közé hazai művészetünk gondjai vegyültek:
a mi árva tragédiánk sebeit kötözgetém.

Meglehet, hogy egész Berlinben talán csak én voltam ennyire
elragadtatva, én szegény ábrándozó, a ki évek óta esengem a tragédiát és
évek óta nélkülözöm. De tehetek-e róla, hogy én néha a szinházban a
fölindulást, a megilletődést keresem: vágynám visszaidézni tünedező
álmaimat, elpazarolt könyeimet s egy felemelkedett érzésben feledni az
élet apró nyomorúságait? De tehetek-e róla, hogy nem láthatom Rachelt,
hogy a mi szinésznőink a tragédiákban sohasem tudtak eléggé meghatni,
hogy a német szinésznők között csak Seebachot s csak Gretchen szerepében
bámulhattam, hogy a berlini királyi szinház nőszemélyzetében egyetlen
kitünőbb szinésznő sincs? De tehetek-e róla, hogy Ristori nagy szinésznő
s hogy engemet, bár előadásaira egy franczia fordításból csak nagy
bajjal készülhettem el, elragadott, megrázott s visszaadta hitemet a
tragédiában.

Ristori több, mint a hogy a hír beszélte. Az valótlan, hogy a párisi
journalistika csak azért emelte, mert Rachelre ingerült volt s hírét
inkább a műtárlatra Párisba tódult idegenek állapították meg, mint a
kritika és műértő közönség. Ő alkalmasint van annyi, ha nem több, mint
Rachel s jelenleg Európában a tragikai múzsa egyetlen gyermeke. A német
közönség és kritika is meghajolt előtte. Berlinben rendkivüli hatást
idézett elő. Közönség és kritika egyformán el volt ragadtatva. Csak egy
pár kritikus észak-német hidegvére tiltakozott a déli szenvedélyesség
ellen, vetette szemére az olasz-franczia páthoszt, a túlzott arczjátékot
s látszott mintegy óhajtani, hogy kissé szelidebben, kissé jobban
játszszék, mint talán a szép Fuhr Lina, vagy a jó Birch-Pfeiffer
asszony. Szegény Lessing, ha tudtad volna, hogy midőn hazád irodalmát a
franczia irodalom jármától megmented, mennyi nevetséges jelenetre adsz
egyszersmind alkalmat! Hány jámbor földid fejét zavarta meg a te
nagyszerű polémiád! Azóta a legrosszabb német drámaíró is megvetőn
tekint Corneille- és Racinera, a legegyügyűbb német szinész is fitymálva
emlegeti Talma vagy Rachel páthoszát s még a legderekabb német kritikus
is hazafias kötelességet hisz teljesíteni, ha legalább életében egyszer
neki ronthat a francia vagy általában a román művészetnek.

Azonban Ristori legkevésbbé szorult az én védelmemre. Benne minden
megvan, a mi szinésznőt nagygyá tehet. A természet semmit sem tagadott
meg tőle s ő maga mindent megszerzett. Az ő érdemei nem pusztán a
franczia-olasz szinészeti iskola kitünő sajátságain alapulnak, melyeket
annyira hűn képvisel. Neki megvan az a sajátsága, a mi minden
művészetben csak a lángészé: az egészben keresni a hatást, az
egyöntetűségben szabatosságot, a természetesben az eredetit és újat. Ő
egyetlen saspillantással s a legtermészetesb oldalról fogja föl szerepét
s egyszersmind e szellemben emeli érvényre. Talán a részletek apróbb
árnyalataiban ejt hibát, de ott soha sem, hol az egész körrajzzá alakul.
A részleteknek az a lelkiismeretes kidolgozása, túlpontos érvényesítése,
melynek az egész legtöbbször áldozatul esik, a természetesnek az az
aggályos keresése, melyből oly természetesen foly a mesterkélt, az a
szenvedélyes előszeretet a nagy mozzanatok iránt, mely szüntelen a
nekikészülés és ellankadás hangulatait szűli, egyiránt távol vannak tőle
s mennyi élet, hűség, összhang ez egészben felfogott, természetesen
visszaadott, egyöntetűen érvényesített szerepekben, több, mint a mennyit
a költő beléjök lehelt, mert Ristori egyszersmind teremt: jóvá tesz,
vagy eltakarja a költő hibáját.

E geniális nő többé már nem fiatal. Túl lehet harminczadik évén. Nem
ingerlően bájos, hanem szabályosan szép s inkább magához vonz, mint
meghat, mint csodálatra ragad, vagy megdöbbent. A tiszta nőiség az, mi
egész lényén elömlik. Termete szoborszerű, melyen a ruha festői
redőzetben hullámzik. Mozdulatai nyugodtak s nemességöket a szenvedély
legkitörőbb perczeiben sem vesztik el. Taglejtésében semmi habozás vagy
erőltetés. A taglejtés nála együtt születik az érzéssel, a szóval s ez
utóbbit mindig önkénytelenül pótolja. Midőn meghajlik és összerogy,
avagy rohan és karjait tárja ki, mind a legplastikaibb és még sem az,
mert hol a szobrász, ki az idomokba élő és folytonos szenvedélyt tudjon
lehelni: a kétségbeesés, az öröm, az elfojtott bánat, a kitörő düh
emelkedő és szálló árnyalatait? Arcza bámulatosan mozgékony és kifejező.
E finoman metszett ajkak és szemek s ezek a jelzett arczvonalak
beszélnek; kimondják, a mit a szív titkolni akar, de a mit többé nem
titkolhat, a mit e szó képtelen kifejezni a sejtelem leggyöngébb, az
akarat legönkénytelenebb mozzanatától kezdve a küzdelem és tett viharos
kitöréséig s a küzdelem és kétségbeesés perczeiben mily erős és mély
fájdalom nyilatkozik ez arczon, e szemekben. Kedved volna elfordulni a
szinpadtól, de oda vagy bűvölve, mert a szenvedélyek e hű rajza sohasem
hágja át a művészet határait s borzadály helyett csak a legmélyebb
tragikai hatást érzed. S mit mondjak szavalatáról? Hangjának
változatossága annyira végtelen, hogy még oly finom árnyalatokat is ki
tud emelni, melyet az értelem alig jelölhetne ki; oly tisztán beszél,
mintha csak a levegő csendülne meg s olyan mély érzéssel, mintha
szívében volna ajka s a bensőség e mély kifejezése bizonyos déli
lágyságban olvadoz. Talán épen ezért a megvetés, gúny, harag, gyűlölet
kevésbbé sikerülnek neki. Hagyján. E hiányt gazdagon kárpótolja, mert
mosolyogni és sírni, szeretni és meghalni csak ő tud a világon. Mennyi
érzést, mennyi gondolatot leplezhet föl egyetlen sóhaj, egyetlen
zokogás! Mennyi költészet rejlik egyetlen hangban, egyetlen szóban!
Mennyire vetekedhetik a szavalat az ének hatásával. Ristori bírja a
tragikai szavalat legnagyobb titkát: igen érezhetőn, mégis úgy emeli ki
a rhythmust, hogy az értelmesség semmit sem szenved; megköti bizonyos
emelkedettség, mégis oly szabadon rezegteti az érzések árnyalatait,
mintha csak akkor gondolta volna ki a verssorokat.

Még ez nem minden. Úgy látszik, mintha e nőben valamely rejtélyes varázs
volna. Mintha nem is volna szinésznő, mintha nem is játszanék, hanem
élne, valóban érezné, a mit játszik; mintha nem is tudná, hogy tapsoló
közönség gyönyörködik kínjain, csak magával volna elfoglalva s nem
annyira művészetével, mint egyéniségével hatna. Csalódás! Annyira
megszoktuk mesterségnek nézni a művészetet, hogy többé nem ismerünk rá,
annyira kizártuk a lelkesülést a művészetből, hogy mintegy
megbotránkozunk benne. E rejtélyes varázs titka egyszerű: Ristori
lelkesülve játszik, Ristorit lelkesíti a tragikai költészet. E deli
termet, e mozgékony arcz, e szép hang a természet adománya; e mély
belátás a szerepekbe az értelem műve; e készség a kivitelben a
gyakorlatból foly; de az erő, mely mindebből teremt, a bűbáj, mely
mindezt átjárja, a szívben rejlik. Hathatna-e oly mélyen reánk, ha maga
is nem volna mélyen meghatva, ha nem értené a tragikai költészet nagy
eszméit, ha nem visszhangzanának kedélyén azok az érzések és
szenvedélyek, melyeknek örömét és kínját, tévedését és bukását rajzolnia
kell? Csoda-e tehát, ha felindul, ha szenved, ha sír, ha neki e festett
ház, e szűk szinpad az élet tágas világa? E nélkül megszűnnék művésznő
lenni, mert csak a lelkesülés tud előidézni lelkesülést, mert csak a
lelkesülés a művészet forrása. Ez az, a mi élessé és áthatóvá teszi az
észt; ez az, a mi hitet és kitartást önt a szívbe; ez az, a mi
mindkettőt a teremtés ereje és örömével áldja meg. Ez tulajdonképen a
lángész, a tanulmány, a dicsőség: minden.

Mindamellett Ristori szerepléseinek sikere egyelőre igen kétségesnek
látszik. Csak kétszer léphetett föl: először Alfieri _Mirrá_-jában;
másodszor: Schiller _Stuart Máriá_-jában.

Alfieri iránt kevés rokonszenvvel viseltetnek a németek, már csak azért
is, mert sok tekintetben Corneille és Racine tanítványa. Költészetének
egyszerű férfiassága szerintök merev zordonság. Nem méltányolják eléggé
azt a körülményt, hogy Alfieri, midőn megújította az olasz drámát, az
érzelgő lágyság és czifra üresség ellen indított visszahatást s a
visszahatásnak mindig természetében van, hogy tovább menjen, mint
kellene. Azt is feledik, hogy Alfieri, bárminő drámai iskolához
tartozott is, valódi költő volt, oly drámaköltő, kihez hasonlót a
németek Goethén és Schilleren kívül nem tudnak felmutatni.

Annyi igaz, hogy _Mirra_ legkevésbbé oly mű, mely az Alfieri iránti
elfogultságot el tudná oszlatni. E mű alapeszméje tudniillik, hogy egy
leány szereti tulajdon édesatyját, a legkétségesebb becsű tragikum.
Tartani lehetett, hogy a legművészibb játék sem győzheti le azt az
ellenszenvet, melyet e mű bizarrsága okvetlen felkölt.

A másik műre nézve sem voltak kedvező kilátások. Egy híres német,
úgyszólva nemzeti dráma, az imádott Schiller műve nem igen pontos s e
mellett rövidített fordításban. Fölfoghatja-e egy olasz nő Schillert,
vagy ha fölfogja is, eltörölheti-e azon sok jeles Stuart Mária emlékét,
kiket a német közönség és kritika mint fölülmulhatatlanokat ünnepelt?
Mindezek ellenére is a diadal tökéletes volt. A német közönség el volt
ragadtatva, feledte Alfierit, feledte Schillert és meghódolt Ristorinak.

Mirra királyleány és boldogtalan; fiatal, szép, e mellett menyasszony és
halni akar, senki sem tudja bánata okát, szülői sem, kik jók, gyöngédek
hozzá; vőlegénye sem, a kit maga választott; dajkája sem, a ki anyja,
testvérje, barátnéja egy személyben. Mirra atyját, tulajdon édesatyját
szereti. E bősz és bűnös szenvedély egész ifjúságát elhervasztotta.
Anyját, ki vetélytársnéja, gyűlöli; atyja elől, kit bírni óhajt,
menekül; vőlegényét, kit becsül, sajnálja; dajkája, ki vigasztalni
igyekszik, terhére van. Önmagát megveti s átkozza s még panaszolnia,
imádkoznia sem lehet. Szenvedélyét sivár lelkierővel igyekszik titkolni
és szüntelen elárulja magát.

Mindez feltűnt Ristorin már első jeleneteiben. Lassan és méltósággal
lépett elő, de mintegy meghajolva az önvád és fájdalom súlya alatt;
szemérmes, de megtört fényű szemei, melyek hol lángba, hol könnybe
olvadnak; nyugodt arcza, de a melyet remegő ajkai meghazudtolnak, a
kisértetiest és megindítót különös vegyületben játszták. Atyja épen
akkor vőlegényével, Pereóval hagyta őt. Midőn megpillantja atyját,
összerebben; aztán erőt vesz magán, Pereóhoz közeledik, az elfojtott kín
sziszegő hangján suttogva magában:

  _Ei con Pereo mi lascia…? Oh rio cimento!_
  _Vieppiü il cor mi si squarcia._[2]

Pereo tudakolja bánata okát s le akar mondani kezéről. Mirra ezalatt
mind nyugodtabb lesz, de ez a vőlegényt inkább elszomorítja, mint
vigasztalja. Ekkor azzal menti magát, hogy csak azért bús, mert el kell
válnia szülőitől. Aztán mintha fájna, hogy tettet, hogy nem tud eléggé
tettetni, némi izgatottsággal esküszik szerelmet vőlegényének, ki hinni
kezd neki s el van ragadtatva. Azonban lassan-lassan önfeledtté,
búskomolylyá válik, noha még mindig biztató hangon mondja e szavakat:

      _No; questo è il giorno; ed oggi_
  _Sarò tua sposa. – Ma, doman le vele_
  _Daremo ai venti, e lascerem per sempre_
  _Dietro noi queste rive.»_[3]

Pereo bámul és kérdi: hogyan lehet az, hogy szülőiért búsul s mégis
örökre akarja őket elhagyni. Mirra arcza búskomorabb kifejezést ölt,
egészen elméláz s a lemondás mély bánatával sóhajtja:

  _Il vo’; per sempre_
  _Abbandonarli; e morir di dolore._[4]

Pereo azon fölkiáltására, hogy arcza s beszéde kétségbeesést árul el,
újra erőt vesz magán. Nem tagadja szörnyű fájdalmát, de legyőzni igéri
és gyöngéden susogja:

  _Sollievo in te…!_[5]

Pereót e mosoly kétségbeejti s a szülőkhöz siet, hogy felbontsa a
házasságot. Ekkor Mirra kevés mozdulatot tesz, Pereo vissza akarja
tartóztatni és egyedül marad. Kétségbeesése egy bősz kiáltásban tör ki.
Megijed önmagától, fél egyedül maradni s gyermekesen örvend, hogy
dajkája belép, kinek kérdezősködése, vigasza azonban még inkább
felindítják. Mélyen elkeseredik, halni akar. Kéri dajkáját, hogy ölje
meg, mire ez sírni kezd. Ekkor ő is könnyekre fakad, zokog, megenyhül.
Jól esik hitetni magával, hogy még van ereje legyőzni szenvedélyét és
Pereóhoz menni férjhez. Arcza nyugodt lesz, bár szemeiben még könnyek
csillognak; fölegyenesedik, bár tagjai még remegnek s az elhatározás
öröme és büszkeségének egy futó sugara villan meg szomorú alakján.

E jelenetekben Ristori folyton két hangulat közt hánykódott s midőn
átment a harmadikba, ezt amazokban olvasztá föl. Legyőzni, titkolni
akarta kétségbeesését, de küzdelmével mindig elárulta, pillanatokra
eltitkolta, legyőzte, de mindig kifáradván, álmadozásba sülyedt, a mi
ismét ugyanoda vezette vissza. Végre panaszolnia, sírnia lehetett s
ettől enyhülni, erősödni látszott. Csak látszott. Ez enyhület inkább a
kifáradt kétségbeesés volt s ez erőben a még folyvást tartó küzdelem
nyilatkozott.

A következő felvonásban már e lélekállapot legszélsőbb végleteit tünteti
föl. Némi könnyelmű derültséggel lép be, de a mint együtt látja atyját,
az ő kedvesét, anyjával, ki neki vetélytársnője, elsötétül és reszketni
kezd. De anyjának gyöngédsége s atyjának aggodalma bűnét és gyalázatát
még mélyebben éreztetik vele, mint valaha. Szemei vad lángban égnek,
ajkai rángatódznak, szívéhez kap és tüzes arczkifejezéssel suttogja
fogai közt:

          _O Mirra, è questo_
  _L’ultimo sforzo. – Alma, corraggio._[6]

Mindhiába, Mirra az elhatározás erejével sohasem tudja legyőzni
kétségbeesését. Neki sírnia, panaszkodnia kell, hogy erőt és enyhülést
nyerhessen. Most is csak, miután panaszkodott, menthette magát; sírt, de
ki meri mondani, hogy kedélye már gyógyul, hogy Pereo neje akar lenni,
csak ekkor tud mosolyogni, csak ekkor suttoghatja gyöngéden e szavakat:

          _Or mi ritraggo_
  _A mie stanze, per poco: asciutto affatto_
  _Recar vo’il ciglio all’ara; e al degno sposo_
  _Venir gradita con serena fronte._[7]

Azonban a mint a menyegző órája közeledik, mind nyugtalanabb lesz, az
elfojtott kín újra ránehezül s a végküzdelemre egész erejét látszik
összeszedni. Már lobog az oltár, összegyült a násznép. Mirra dajkájára
támaszkodva jelen meg. Halvány és mozdulatlan, mint egy márványszobor,
nyugodt és hallgatag, mint egy halálra vált. Mintha vasakarata
összezúzta volna szívét, mintha semmi fájdalma nem volna már. A vallás
szolgája imádkozik s a megzendülő kar a szerelem testvérét, Hyment
dicsőíti. Mirra lelkét ringatni látszik az ének, egy önfeledt pillantást
vet atyjára és összerendül. Dajkája fülébe susogja, hogy reszket. _Taci:
deh! taci_,[8] válaszol egy haldokló sóhajával. _Non, non è ver, non
tremo_,[9] ismétli erős hangon. A karének újra megzendül s a szerelem és
Hymen anyját, Venust dicsőíti. Mirra egy heves mozdulatot tesz, mintha
végerejét akarná összeszedni. Hasztalan! Keze nehezülő fejen simul el,
szeme káprázik, térdei inganak. A karének újra megzendül s az alvilág, a
fúriák ellen kér segélyt az istenektől. Ekkor Mirra, mintha keblében
érezné a fúriákat, vadul kitépi magát dajkája s szülői karjai közül s
eltorzult arczczal, görcsös vonaglások közt tántorog az oltárhoz. Szemei
egy pontra merednek, bősz hangon kiáltoz és szülői karjaiba roskad.

Ez a jelenet hasonlíthatatlan. A kétségbeesés ily hű s annyi művészi
hatással kivitt rajza minden várakozást fölülmúl. Az ájulásnál csak
felocsudása meghatóbb. Néhány pillanatig mozdulatlanul, életjel nélkül
fekszik. Arczán a megfagyott kín, a kínok közt kiszenvedett halott
kifejezése. Üvegesedett szemei csak lassan és bágyadtan élénkülnek,
merevült teste meg-megmozdul, ajkairól egy sóhaj lebben el, és
föltekint, atyja haragos pillantásával találkozik, atyja szigorú szavait
hallja. Mintegy örülni látszik, hogy atyja ingerült ellene, féltérdre
emelkedik és halált kér tőle. Atyja megtagadja és távozik. Ekkor Mirra
hirtelen feláll, anyjához rohan, ki hasonlóképen megtagadja tőle a tőrt.
Ezért mintegy oka lévén anyja ellen felindulni, egyszersmind mintegy
vetélytársát támadja meg benne. Vádlón emeli föl szemeit s megrendítő
zokogással kiáltja:

          _Tu prima, tu sola,_
  _Tu sempiterna cagione funesta_
  _D’ogni miseria mia._[10]

De midőn anyja e megfoghatatlan felindulásán összeborzad és sírva tárja
ki karjait, mintha álomból ébredne, rábámul, megszégyenülve süti le
szemeit, a félelem, engesztelés, a tehetetlen fájdalom hangján mondja el
e mentő és kétségbeesett szavakat:

          _Tu, sì, de’ mali miei cagione_
  _Fosti, nel dar vita ad un’ empia; e il sei,_
  _S’or di tormela nieghi; or, ch’io ferventi_
  _Prieghi ten porgo._[11]

Atyjával szemben hasonló finom lélektani árnyalatokat tüntet föl. Ez a
katastropha az utolsó felvonás. Az atya szigorú szemrehányásokban tör
ki. Mirra felindul, de nem a szemrehányásokon, hanem mert atyjával
egyedül van. Tekintete mind atyján csüng s mintha növekedni érezné
szenvedélyét, hevesen felkiált:

  _Deh! perchè allor… non mi uccidevi?_[12]

Atyja elmondja, hogy Pereo meghalt s érte ölte meg magát. – Mirra
sötéten néz maga elé, elméláz és önkénytelen lebben el ajkairól:

          _Io sola, io degna sono_
  _Di morte… E ancor respiro?_[13]

Ez az öngyilkos mélázása. E percztől fogva féltjük őt. Hangjában nemcsak
az önvád csendült meg, hanem egy sivár szándék visszhangja is: a halál
vágya és sejtelme. S ekkor atyja ráriad, tudni akarja titkát;
felszólítja, hogy nevezze meg kedvesét, mert ily kétségbeesésnek csak
szerelem lehet oka. Mirra egész testében megreszket és majd félénken,
majd dühösen, de atyjától elfordulva ejti ki e szaggatott szavakat:

  _Io?… d’amor?… Deh! nol credere…_[14]

A mint tovább foly a párbeszéd, az atya majd szigorún, majd gyöngéden
szól. Mirrát valamely tébolyszerű hangulat fogja el. Mintegy jól esik
titkától menekülni, melyet nem mer kimondani, csak távolról czéloz rá;
mintegy örül, hogy közeledik halála, noha nincs ereje öngyilkossá lenni.
Végre atyja elutasítja magától. Mirra az elfojtott szerelem egész
szenvedélyét, az elválás egész fájdalmát egy mosolyba olvasztva, remegő
hangon kiált föl:

      _Da te morire io lungi?_
  _Oh madre mia felice! almen concesso_
  _A lei sarà… di morire… al tuo fianco._[15]

A titkot arcza, hangja, beszéde egyaránt föllebbenté. Mindent feled és
édes odaadással csügg atyján, de midőn ez összeborzad s istentelennek
nevezi, bőszülten riad föl s rohan végig a szinpadon, mintha el akarná
rejteni magát; magán kívül ragadja ki atyja kardját s döfi keblébe.
Mindez egy percz műve volt. A mihez nem volt ereje, de a mit óhajtott,
megtörtént. Atyja lábinál halhat meg s végperczében, midőn szeretnie
szabad, egyszersmind bűnhődhetik. Gyöngéden tekint fel és boldog.
Pillanatra árny vonul el arczán. Anyja jut eszébe s kéri atyját, hogy
anyjának ne szóljon titkáról. Szemei még mindig boldog mámorban égnek,
de midőn anyja belép s megtudván titkát, atyjával együtt odahagyja,
arcza sötét, sivár kifejezést ölt, csak ápolására siető dajkájának
megjelenésére vonul el egy fájdalmas mosoly ajkain, rendül meg szemében
egy könny – a kétségbeesés utolsó enyhülete.

Mindezt Ristori megrázó hatással érvényesítette. Nem tudja az ember, mi
benne bámulatosabb: a tehetség-e, vagy a tanulmány, melyeket az
ugynevezett geniális szinészek nem tudnak együtt gondolni; a
lelkesülés-e, vagy a számítás, melyeket a kritikusok az úgynevezett
tárgyilagosság nevében külön választanak? Ristori megmutatta, hogy e
négy dolog tulajdonképen egy. Mirra természetellenes és egyhangú szerepe
ily hihetőn, ennyire változatosan csak a lángész megfeszített
szorgalmának, csak a lelkesülés egész életre kiható erejének sikerülhet.
Hátha még _Stuart Máriá_t is ide gondoljuk.

Mi mindent teremtett Ristori Stuart Mária szerepéből? E szép és
szerencsétlen, e büszke és megalázott, könnyelmű és nemes szívű, bűnös
és jogtalanul lefejezett királynő, talán most talált először méltó
képviselőre. Ristori mind kiemelte e vonásokat. E mellett a költői és
történeti Máriát összeolvasztani igyekezett; a katholikus királynőt is
személyesíte, ki hiteért szenved és hitéből merít vigaszt és erőt.

Az első jeleneten méltóságot és gyászt önt el. Ez udvarhölgyeihez
intézett szavait:

  _Un ornamento la reina non forma._[16]

nemcsak ajkai ejtik ki, hanem egyszersmind arcza, mozdulatai is. E
méltóság oly vonzó, mert bájai aranyozzák és bánata szenteli meg. S
nemcsak börtönőrével szemben királynő, hanem udvarhölgye irányában is.
Csak midőn vádolja magát hajdani bűneiért és bősz éji látomásait kezdi
elbeszélni, szakadoz le róla a láthatlan királyi bíbor s lesz
szerencsétlen nő, a ki barátnét, testvért keres. Ez önvád alatt melyet
inkább hevesen, mint bensőséggel, inkább az izgatott képzelődés, mint az
összezúzott szív hangján mond el, a könnyelmű és ideges nőt tünteti fel.
Innen foly az a hirtelen átmenet is az öröm és remény hangulatába a
Mortimerrel való jelenetben. Egy mosoly, mely a Leicester neve
említésekor Mortimer kétkedésére fölsugárzik arczán, a szerelmes nőt
állítja elénk, egész Máriát elénk állítja, mert e mosoly több, mint a
szerelem mosolya, egyszersmind a boszúé is, az Erzsébeten veendő boszúé.
Ristoriban az arczjáték a legbámulatosabb. Ezzel a parkjelenetben is
mesés hatást idéz elő. Midőn belép, mintegy virradni látszik bánatos
arczán az öröm, de csak egy pár perczig tart. A szabad lég, a virágok
illata, az egész természet inkább csendes bánatra, búskomoly ábrándra
hangolják, mint kitörő lelkesedésre vagy édes álmadozásra. Inkább magába
szállva, mintegy imádkozva szavalja el azt a szép magánbeszédet, mint
örülve és élvezve. Néhol hangja sóhajban hal el. Csak midőn
Francziaországot említi, fogja el a gyermekkori emlék édes mámora; csak
midőn Erzsébetre czéloz, rezdül meg hangjában a keserűség és indulat s
ez egyszersmind átmenet arra az iszonyra, melyet Erzsébet közeledésének
híre költ fel benne. Mint reszket és sápadoz Paulet beszéde alatt,
mennyi belküzdelmet fejez ki a Talbottal való jelenetben s midőn e jó
öreg, megnyugtatására, azt mondja neki, hogy Leicestertől nincs mit
tartania, mert Erzsébet udvarában ez azon egyetlen, a ki nem óhajtja
vesztét, minő mosolylyal ejti ki e szavakat: _Ben lo sapea_.[17] E
mosoly ugyanaz, a mit fentebb láttunk, de most a boszúvágy kifejezése
erősebb benne, mint a szerelemé. A boszúvágy mindinkább erőt vesz rajta.
Imádkozva kulcsolja át olvasóját, mert vallásos érzéseibe akar menekülni
a szívében uralkodó daemonok elől – s ím belép Erzsébet.

Mária ott áll egész testében reszketve s nem akar Erzsébetre tekinteni,
hogy inkább erőt vehessen magán, de mintegy a kiváncsiságtól ösztönözve,
föltekint és összeborzad, mert Erzsébet arczán nem olvas jó indulatot.
Ekkor elfordul tőle, majd újra rátekint, megpillantja Leicestert is, és
némi hiú önérzet, finom gúny villan meg ajkai körül, mert Erzsébet nem
szép, ő sokkal szebb. Úgy látszik, mintha az elfojtott félelem,
büszkeség és düh tehetetlenné tennék. Azonban győznek jobb érzései.
Áhítattal emeli szemeit égre, lassan s mind nyugodtabban közeledik
Erzsébethez, csak a térdeléskor remeg vissza egy perczig s inkább
kifáradva, mint akaratból omlik lábaihoz. Ez az alázat, melyet vallásos
érzés emel; ez a fájdalom, melyet nem leplez többé büszkeség, oly
széppé, meghatóvá, fönségessé teszik. Ez az arcz, ez a hang csak egy
könnyelmű és nemes szívű, csak egy bűnös és vallásos hölgyé lehet s minő
lélektanilag megy át a fölindulásba. Erzsébet gőgös szavaira nem indul
fel mindjárt, inkább a bámulat hangját hallatja, mintha nem hinne
önmagának, mintha lehetetlen volna, hogy Erzsébet ily gőgös és hideg
legyen. Még egyszer könyörög és sír, de hangján már érzik a keserűség, a
helyzet örvénye mindinkább sodorja és előttünk áll a büszke királynő és
szenvedélyes asszony. Ki mondja meg: mikor fejtett ki Ristori több
művészetet, akkor-e, midőn inkább királynő volt, mint asszony és
megalázta Erzsébetet, vagy midőn egészen asszony volt és a boszu és
szerelem lihegésével kiáltotta Annának:

  _Anna! quanto son lieta. Io l’abbassai_
  _Agli occhi di Roberto._[18]

Mindezt semmi sem fejezhette volna be méltóbban, mint az utolsó jelenet.
A közönség oly mélyen fel volt indulva, mintha a nőt valóban a vérpadra
kisérné. Nem csoda. Ristori szomorú és fönséges alakja egész tragikai
dicsfényben ragyogott. Beléptekor némi dacz, némi lemondás ült
egyébiránt sápadt és szenvedő arczán. Azonban, midőn hagyakozik, búcsut
vesz cselédeitől, mindinkább csendes fájdalomba olvad. Se ki nem tör, se
el nem lágyul: meg akarja kimélni cselédeit. Csak egy pillanatig nem bír
magával, az utolsó Istenhozzád elsóhajtásakor. Épen azért tüstént int
kezével cselédinek, hogy távozzanak, de ebben a kézmozdulatban van
valami, mi azt látszik kifejezni: oh maradjatok! Távozásuk után
nyugodtabb lesz s midőn gyónni és imádkozni kezd, egy térdelő szentté
változik át. Fájdalom, alázat, remény olvadnak össze vonásain s végre a
túlvilági boldogság azon rejtélyes derűje sugárzik fel rajtok, melyet a
nagy mesterek haldokló szentjein bámulunk. Cecil beléptével a derűre
futó felhő vet árnyat: az elhatározó percz, a halál közeledése. De azért
nyugodtan beszél Cecillel és csendes felindulással törli le Anna
könyeit, kinek Cecil a siránkozás miatt megtiltja, hogy asszonyát a
vérpadra kisérje: _Oh no, non piangera_,[19] kiáltja a nőiesség
leggyengébb hangján, kezével födve el udvarhölgye arczát. A sheriff már
megjelent, a dob tompán pereg. Ekkor erőt vesz rajta a borzadás, inkább
idegein, mint lelkén, csaknem összerogy, de egy felpillantás az égre s a
kebléhez szorított feszület visszaadják erejét. Vallásos fönséggel
fordul a kapunak, mely a vérpadra vezet s megpillantja Leicestert. Még
egyszer s utolszor felindul, megragadja a Leicester karját, még egyszer
kitör egész szenvedélye, de a pap által eléje tartott feszületre nézvén,
csendesülni kezd. Szemei merően függenek a feszületen, ajkai imát
susognak, a hit erején megtörik szenvedélyének e végső küzdelme is;
egészen szakít a világgal s arczán újra felsugárzik ama túlvilágias
derű. Megindul. A legfensőbb lépcsőről még egyszer visszatekint, inkább
megáldva cselédeit, mint búcsuzva tőlök s eltűnik, mint égbe emelkedő
vértanú.

Ilyen Ristori, kit nem annyira birálni, mint rajzolni akartam. Miért is
birálnám? Eléggé megbirálta őt némely német lap, a többek közt a
Gutzkowé is; elég bölcsen kifejezték, hogy művészetében nincs semmi
eredeti, egészen Rachel, csak szebb és jobb kiadásban; elég pontosan
kijelölték, hogy mennyiben engedhető el neki olasz származása s
mennyiben nem; elég alaposan bebizonyították, hogy játéka oly kimért,
mint a classikai dráma s oly korlátlan, mint a romantikai. Egész halmaz
birálat áll előttem, melyet nem tudok végigolvasni. Hát vajon az enyémet
fogja-e valaki végigolvasni, ha nem is Debreczenben, legalább Pesten?
Hát vajon lesz-e oly magyar szinésznő, ki a Ristorira szórt
magasztalásaimért meg nem haragszik reám? Mi jut eszembe? Elmélkedés
helyett álmodozom. Lelkem elvándorolt e hazából, hol a nagy kritikusok
mellett oly kicsinyek a szinészek és költők s ott mulat az én édes
hazámban, hol nincsenek kritikusok, csak nagy szinészek és nagy költők;
ott ballagok a Nemzeti Szinház csarnokában a nagy költők közt, ott ülök
régi helyemen s nézem a nagy szinészeket, kik épen tragédiát adnak. Oh
miért kell nekem végigvárnom mind az öt felvonást? Oh én édes magyar
tragédiám, miért kell nekem ily hosszan néznem a te sebeidet és be nem
kötözhetnem?

De mit akarok én? Ristori játékát követelem-e szinésznőinktől? Oh nem.
Egész Európában csak egy Ristori van. Külföld szinészeivel akarom-e
összehasonlítani szinészeinket? Miért ne? Nekünk egy pár igen jó
szinészünk és szinésznőnk van s nem egy vígjáték s nem egy szinmű fordul
meg sikerülten szinpadunkon. Mit kívánok hát többet? Úgy félek a
gúnymosolytól, hogy alig merem kimondani: tragédiát. Hiába büszkélkedünk
aranyozott és koszoruzott szinműveinkkel: Nekünk nincs tragédiánk, hiába
ámítjuk magunkat: szinészeinkből a tragikai szellem, a pathosz egészen
kihalni készül. De talán csak én látok ily sötéten, egyedül én, ki a
nélkül, hogy gazdagítottam volna valamivel irodalmunkat, túlkövetelek;
kit a kritikában nem annyira komoly szándék és érett megfontolás vezet,
mint önkínzó ábránd és faggató gúny; ki még mielőtt külföldnek egyetlen
göröndjét tapodtam volna, már egész külföldieskedő lettem s elvesztém a
hazai művészet becsülése iránti érzésemet. Meglehet. Valami olyat érzek,
mi a lelkiismeret furdalásához hasonlít. Oh csak én, egyedül én vagyok a
hibás!

Miért is volnának a szinészek hibásak? Hogyan alapítsák meg ők a magyar
hang ezer báját, midőn drámaíróink oly nyelven írnak, minővel
hírlapczikket sem kellene; midőn a rhythmusos nyelv végkép száműzve van
tragédiánkból s a párbeszéd oly élethű, mint a hogy az utczán beszélnek?
Miért ne kiméljék ők idegeiket, miért ne legyenek hidegek,
szenvedélytelenek, midőn drámaíróink ugyanezt teszik s talán nevetve
írják számukra azt a sok érzelgő és rémes tréfát? Honnan meríthetnének
ők tragikai lelkesülést, midőn drámaíróink tragikai alakjai oly
szánandók s tragikumuk alig több, mint tőr és méreg. Nem, nem, a
szinészekben nincs hiba. De miért volnának a drámaírók hibásak? Miért
írjanak ők emelkedett tragédiai nyelven, miért kínlódjanak hónapokig a
rhythmuson, miért igyekezzenek nyelvünk egész erejét, szellemét
kifejteni, midőn szinészeink prózába szedik a jambust, aztán így sem
tanulják meg? Miért írjanak ők valódi tragédiát, miért fessenek erős
szenvedélyt, emelkedett jellemet, határozott egyént, miért helyezzenek
súlyt a lélektani mozzanatok finom árnyalataira, midőn szinészeink
restelnek gondolkozni s mindent az ő typikus rámáikba öntenek? Ők sokkal
jobban értik a tragikai költészetet, mint bárki. Hiszen ők szinészek és
Shakespeare is az volt. Nekik megvannak az ő jelmezeik, melyek együtt
járnak a szenvedélyekkel; nekik megvannak az ő fogásaik, melyek soha sem
tévesztik hatásukat. Hiszen ők találták fel a szinpadi hatás híres
elméletét, hiszen tulajdonkép csak ők tudnak drámát írni.

Nem, nem, a drámaírókban nincs hiba! Azután elvégre is, miért
igyekeznének a szinészek és drámaírók vállvetve fölemelni tragédiánkat?
Ki nézi, ki hallja? Közönségünk ugyan szorgalmasan járja a szinházat, –
e tekintetben nem lehet ellene panasz – de a tragédiát inkább dicséri és
únja, mint nézi és élvezi. Nincs-e igaza? Nem alapos-e mentsége, midőn
azt mondja, hogy a közelebbi években elég valódi tragédiát látott,
azután eleget búsul otthon, miért búsuljon a szinházban is? Közönségünk
megúnta a declamatiót; többé nem táblabiró; kifáradt a nagy
szenvedélyekben: philister akar lenni, feled és vigad.

Oh, se a közönségben, se a drámaírókban, se a szinészekben nincs hiba.
Egyedül én vagyok a hibás, az én túlkövetelő, ingerült és külföldieskedő
egyéniségem oka mindennek. Valóban büntetést érdemlek; megérdemlem, hogy
irodalmi száműzöttként bolyongjak külföldön s évekig ne lépjem át
szinházunk küszöbét. Pedig érzem, hogy én is magyar vagyok, ha nem is
oly tősgyökeres, mint Vas Gereben; hogy én is hazafi vagyok, ha nem is
oly nagy, mint Vahot Imre. Miért ne kérkedjem én is hazafiságommal
legalább egyszer életemben. Miért ne valljam be, hogy bennem is megvan
az az erény, melyet honvágynak neveznek. Ha tudnátok, hogy mint vágyom
néha haza! Mily örömest odaadnék minden olasz és német drámát egyetlen
estéért a magyar szinházban, habár meg kellene is siketülnöm a _Magyar
Sajtó_ szerkesztőjének tapsai miatt, mint annyiszor! Mily örömest
odaadnám az egész berlini hangverseny-saisont, egyetlen magyar
népdalért, habár Lisznyai palóczdala volna is az és Bratka énekelné is!
Mily örömest fölcserélném az egész _Unter den Linden_-t Nagy Frigyes
szobrával együtt, egyetlen szűk utczáért Pesten, habár találkoznom
kellene is ott valamennyi szerkesztővel, habár mindnyájan zaklatnának is
azokért a kéziratokért, melyeket nem tudom, mikor írok meg!

Mennyi bohóságot fecsegek össze! Elég, elég, igen is sok.



1856



MÉG EGYSZER RISTORI.


I.[20]

Berlin, 1855 deczember 28.

Épen karácsony első napján kaptam meg a _Vasárnapi Ujság_ 51-ik számát.
Alig bontottam ki, tüstént szemembe tünt egy ily czimü czikk: _Egy kis
vitatkozás_. Jelszó: «Amicus Plato, amicus Aristoteles, sed maxime amica
veritas.» Magyarul: «Barátom Kemény Zsigmond, barátom Gyulai Pál, de még
inkább barátom az igazság.»

Tehát karácsonyi ajándékul az igazságot kapom és épen öntől, ki eddig
igen kevésre látszék becsülni az irodalmi igazságokról szóló vitákat,
gondolám és mohó vágygyal olvasám végig czikkét. Azonban az ön
igazságával sem jártam máskép, mint azon jó öreg uréval, ki minden héten
meglátogatott bennünket, azaz engemet és szegény barátomat, Pákh
Albertet, midőn még együtt laktunk az Uri-utczában. Ugy hiszem, ön is
találkozott hébe-korba nálunk ezzel a jó öreg urral. Emlékezhetik, hogy
épen oly fájdalmas felindulással beszélt, mint ön, ha nem is hajhászta
annyira a hatást, épen azt mondotta, a mit ön, hogy feltalálta az
igazságot, ő kért bennünket, írnók le, bocsátanók világ elé eszméit,
mert ő már nagyon öreg, reszketnek kezei, nem dolgozhatik. E látogatások
mindig és egyaránt lehangoltak bennünket és az öregurat. Az öreg ur
megharagudott ránk, mert nem hittünk igazságában, mi pedig
megharagudtunk magunkra, mert az öreg urnak kellemetlen órákat okoztunk.
Egyszer kértem Pákhot, engedné meg, hogy irjam meg a _Vasárnapi
Ujság_-ba az öreg ur igazságát, hadd teljék szegénynek kedve, hadd
vitázzon aztán fölötte a világ. Pákh mindig ellenállott az én gyerekes
kérelmemnek. Ön sokkal szerencsésebb, önnek megengedte Pákh, hogy a
_Vasárnapi Ujság_-ban fölfedezze az igazságot. Én megint a régi
szerencsétlen vagyok, lehangolva érzem magamat, mint azon látogatások
alkalmával, mert épen úgy nem tudok hinni az ön igazságában, mint az
öreg uréban. Vajon az ön kedélye edzettebb-e? Vajon megfogja-e bocsátani
nekem, ha netalán egy pár kellemetlen perczet okoznék önnek?

Azonban lehangoltságom mellett is némi örömet érzek. Ön félretéve minden
magán tekintetet, nem rettegve a gyanusítástól, nyiltan és szabadon
mondotta ki ellenemben véleményét. Ez ritka jelenet journalistikánkban,
hol a tisztán irodalmi szempontok rendesen másodrangú szerepet játszanak
s a legtöbben inkább félnek a gyanusitástól, mintsem megvethetnék a
képmutatást s az olcsó dicsőséget többre becsülik a való érdem utáni
törekvésnél. Ez az örömem még más öröm reményével is kecsegtetett.
Reméltem, hogy ön más tekintetben sem követi az új uralkodó divatot s
nem fog ugy polemizálni velem, mint Erdélyi Jánost kivéve mindazok, kik
valaha csak ellenem írtak. Csalódtam s őszintén megvallom, rosszul esik,
hogy ön Török Jánost utánozza, nagy hűhót csap s tulajdonkép még vitázni
sem akar, az igazságost játsza, mégis oly állitásokat tulajdonit nekem,
melyeket nem mondottam, ez az a mit legjobban gyülölök irodalmi
vitáinkban, ez az mit öntől legkevésbbé vártam. Aztán az is rosszul
esik, hogy ön az én rágalmazóim közé áll, sőt tovább megy, mint ezek s
engem a legrosszabb indulatu embernek és hütelen magyarnak szidalmaz.
Mily megalázó szerep ez önhöz. De ez az ön dolga, nem az enyém. Az én
dolgom védeni magam, ha ugyan rágalmak ellen védheti magát az ember,
összetörni az ön czikkét, mi egyébiránt nem nagy mesterség, s mindenek
fölött óltalmazni a szabad irodalmi vélemény jogát, melyet ön
terrorizálni merészel. Eljárásomban igyekszem lovagias lenni. Egyetlen
betüt sem fogok irni, mi önre, mint szinésznő férjére és drámairóra
vonatkozhatnék. Egyedül csak Jókaival, a journalistával, az idézet egyik
irójával akarok számolni, nem használva más fegyvert, mint azt, melyet
ön kezembe adott.

Ön az e lapokban megjelent _Signora Ristori_ czikkem miatt indult el
keresni az igazságot s födözte föl, hogy a legrosszabb indulatu ember
vagyok, mig ön önmegtagadó lélek, hogy hütelen magyar lettem, mig ön
napról-napra nagyobb hazafi. Ön egyébiránt engem méltányolni is tud, s
czikkemben mindazt, a mit Ristoriról irtam, fölöttébb magasztalja. Ettől
megkimélhetett volna. Ön mint journalista annyi gyönge müvet dicsért,
hogy itéletére igen keveset lehet adnom. E gyönge müveket bizonyosan nem
azért dicséri, mintha nem volna izlése, hanem mert jó embernek akar
látszani, ki mindenkinek csak használni tud. Kétkednem kell, vajon most
nem azért dicsér-e engem, hogy igazságosnak látszassék, vajon nem azért
magasztalja-e eszemet, hogy szivemet annál nyomorultabbnak mutathassa
be? S mit tettem én, hogy ön a legnépszerübb magyar iró, a
legelterjedtebb néplapban, mely hasábjait eddig irodalmi vitáknak nem
nyitotta meg, a nyomorult és hazafiatlan sziv gyalázatának bélyegét
süsse reám? Először azt, hogy czikkem vége felé igy szólok: «Vajon
lesz-e oly magyar szinésznő, ki Ristorira szórt magasztalásaimért meg
nem haragszik reám?» Ön azt mondja, hogy ez «jellemsértő gúny, mert a ki
pályatársai dicséretéért haragszik, nem becsületes ember.» Én oly
szigoru erkölcsbiró nem vagyok, hogy önnek e véleményében osztozzam.
Szerintem az amolyan harag nem becstelenség, csak emberi, csak művészi
gyöngeség, melyet nem tartozunk kimélni. De álljon akár az ön véleménye,
akár az enyém, az mitsem változtat a dolgon. Nekem jogom volt azt
mondani, a mit mondottam, mert adatok és élmények jogositottak föl reá,
melyeket ugyan, nyilvánosan átallok elmondani, de önnek – ha kivánja –
magánlevélben megirhatok. Épen azért e pontot illetőleg a közönség előtt
vesztett perem van ön ellenében; épen ezért teljesitem az ön kivánságát
s ezennel ünnepélyesen megkövetek minden magyar szinésznőt s
kinyilatkoztatom, hogy ők nem haragudhattak meg reám, csak legfölebb
mosolyoghattak rajtam, mint hóbortos enthusiastán.

Menjünk tovább; lássuk, miféle bünt követtem még el. Ön azt állitja,
miszerint én nem kevesebbet mondok, mint hogy a magyar müvészek és a
külföldiek közt még összehasonlítást sem lehet tenni. Én ezt nem
mondottam. Czikkemben szóról-szóra ez áll: «De mit akarok én? Ristori
játékát követelem a szinésznőinktől? Oh nem! Egész Európában csak egy
Ristori van. Külföld szinészeivel akarom összehasonlitani szinészeinket?
Miért ne? Nekünk egy pár igen jó szinészünk és szinésznőnk van, s nem
egy vigjáték, nem egy szinmű fordul meg igen sikerülten szinpadunkon.
Mit kivánok hát többet? Ugy félek a gunymosolytól, hogy alig merem
kimondani: tragédiát. Hiába büszkélkedünk aranyzott és koszoruzott
szinmüveinkkel, nekünk nincs tragédiánk; hiába ámitjuk magunkat,
szinészetünkből a tragikai szellem, a pathos kihalni készül.» Azt
teszi-e ez, mint a mit ön reám fog? Nem épen ellenkezőleg azt teszi-e,
hogy a magyar és külföldi szinészek közt lehet összehasonlitást tenni,
ez kedvezően üt ki, mert nekünk pár igen jó szinészünk és szinésznőnk
van s nem egy vigjáték, szinmü fordul meg igen sikerülten szinpadunkon.
Nem azt mondottam-e, hogy csak tragédiánk nincs, hogy szinészeink csak a
tragédiákban gyöngék és szinészetünkből ez a tragikai szellem, pathosz
is, mely eddig megvolt, kihalni készül? Vajon a berlini királyi szinház
szinésznőiről kedvezőbben nyilatkoztam-e, mint a mieinkről? A tragédia
Európa legtöbb fővárosában többé-kevésbbé rossz lábon áll. Ez elismert
dolog. Vajon nemzeti bűn-e az, ha valaki azt rólunk is kimondani meri,
hivén, hogy mindezen segiteni lehetne, ha az illetőkben több volna az
ügyszeretet és komoly szándék. Most már kérdem öntől, ki az igazság
barátjának hirdeti magát, igazságos-e irányomban? Most már kérdem öntől,
hogy az indulatok ama legrosszabbikából, a legbünösebb hiuságból, melyet
nekem tulajdonit, nincs-e önben is legalább egy szemernyi, midőn, hogy
ékes beszédet tarthasson, olcsó tapsokat nyerhessen, nagy hazafinak
mutathassa magát, nem pirul a más szavait elferdíteni? Nem követelem
öntől, hogy visszavonja rám fogott állitásait. Megelégszem azon
elégtétellel, hogy mindezt szemébe mondhattam, hogy ön saját maga előtt
kénytelen elismerni, hogy méltatlanul bánt velem. És most, mielőtt
tovább czáfolnám czikkét legyen szabad megmagyaráznom Ristori-féle
czikkemet, melyet ön nem értett meg, vagy nem akart érteni. Én Ristorit
jellemezve és játékát bonczolva némi eszményképet akartam festeni
szinészeink és szinésznőink elé szemben azon szerintem tévfogalmakkal,
melyek köztük a genialitást és tanulmányt, a tárgyilagosságot és
felindulást, s mindenekfölött a tragikai stilt illetőleg divatoznak.
Mindezt igyekeztem az aesthetikai fejtegetés hangján tartani, a mennyire
tőlem telt. A mit a czikk végén drámairóink, szinészeink és
közönségünkről irtam, az nem aesthetikai fejtegetés, hanem humorféle
akart lenni. Erőt vett rajtam bizonyos humorhoz hasonló hangulat, melyet
nem igyekeztem elnyomni. Reméltem, hogy humorban olvasva könnyebben
elhihetők lesznek eszméim, mint máskép hittem, hogy ha sötét
szeszélyeskedésnek bélyegzem meggyőződésemet, több joggal és kevesebb
ártalommal tehetem nevetségesekké azon vádakat, melyeket drámairó,
szinész és közönség egymás és a kritika ellen szoktak emelni. Hittem,
hogy a külföldieskedés vádja alól valahogy kimenekülök, ha azt magam
mondom ki; ha tréfás megjegyzések közt sejtetni engedem, hogy a
hazaszeretet nem dőre bámulása annak, a mink van és a mink nincs s nem
is az irodalmi és müvészeti dicsőségtől függ. Hittem, hogy czikkemet
mindenki csak legfeljebb hóbortnak fogja tartani s nem egyszersmind
rossz akaratunak s igy kevesebb tévedéssel érezhet ki belőle némi
igazságot és fájdalmat. Meglehet, hogy humorom nem sikerült. Meglehet,
hogy a humorból irónia, az iróniából sarcasmus lett. Mindez könnyen
megeshetett. Hiszen én szerkesztettem lapot, voltam
drámabiráló-választmányi tag, irtam szinbirálatot, sokat vitáztam a
drámairókkal és szinészekkel, sőt még a szinésznőkkel is, kiknek talán
jobb lesz vala udvarolnom. Tudom, hogy minő nézetek uralkodnak e
körökben. Tapasztalataim és élményeim nem valami derültek s mindig
kedélyemre nehezülnek, ha valami ide vonatkozót irok. Hogy mindezt nem
tudom elnyomni, nem tehetek róla. Ez nem bűn, csak emberi, csak
kritikusi gyöngeség, mely nem érdemel ugyan kiméletet, de oly nagy
büntetést sem, mint a minőt ön reám ró.

Öntől, kit a legnagyobb magyar humoristának tartanak, mindenesetre
megvártam volna, hogy ha nem méltányolja is humoros kisérletemet, de
legalább nem érti félre. Ha ön így szól, hozzám: az ön humora rosszul
sikerült, aztán ily kényes kérdésben nem szabad humorizálni, önnek
alapos fejtegetésbe kellett volna bocsátkoznia: talán hosszu fejtegető
czikkel állok elő. Ha ön azt mondja nekem: ön, a mint nem eléggé
határozott beszédéből sejthető, a tragédiában az úgynevezett nagy stil
hive s a classicisimus felé látszik hajlani, mig én s a szinészek a
romanticismust pártoljuk: talán eszmecserébe bocsátkozhatunk s
kölcsönösen fölvilágosithatjuk egymást. Ön mindezt nem teszi. Mit tesz?
Nagyon szánandó dolgot.

Eleinte nem kétkedik jóakaratomban, azt hiszi, hogy öntudatlan teszek
rosszat s jó utra akar téritni, később mégis megtagadja tőlem
jóakaratomat, rossz szivünek és hazafiatlannak nevez. Ha ön oly
következetesen viszi ki legujabb regényében jellemeit, mint e rövid
czikkében azon szerepet, mit eljátszani jónak vélt: akkor ön aligha
derekabb regényiró, mint polemikus. Legyen ön eziránt mindig
figyelemmel, mert akadnak oly olvasók is, kik az ilyesmit észreveszik, a
nélkül, hogy rossz szivüek és hazafiatlanok akarnának lenni. Ezután neki
fog ön s erős szinekkel festi azon borzasztó jövendőt, mit czikkem
szinészetünkre nézve okvetlen elő fog idézni, mi sem több, sem kevesebb,
mint hogy a szinészek és színésznők odahagyják a szinházat, a czirkuszba
szegődnek, vagy a szinháznál maradnak s nem fognak igyekezni, a közönség
is circusba megy, vagy az is otthon marad, a drámairók pedig nem irnak
több tragediát, hanem csinálnak kalendáriumot. Ön, mint egyik beszédéből
kitetszik, hisz a mozgóasztal jóslatában, bizonyos titkos hatalomban,
melyet asztal- vagy asztrálszellemnek nevez. Alkalmasint ez sughatta
önnek ezt a borzasztó jóslatot. Az én költőietlen, elfásult lelkem nem
tud hinni sem az asztrálszellemben, sem jóslatában. Hígye meg ön, hogy
nem vagyok oly népszerű iró, sem annyira tekintély, hogy ennyi
katastrophát idézhetnék elő. Nekem sokan mondották már, hogy ne irjak
birálatokat, mert azokat senki sem olvassa. Az irók és szinészek közül a
legtöbben hol nyiltan, hol elburkolva, nem egyszer adták tudtomra, hogy
feljebb érzik magokat, mintsem pedáns és epés czikkeimet csak olvasásra
is méltatnák. Oly czikk, melyet kevesen olvasnak, nem lehet nagy hatásu.
De ha mégis az ön asztrálszellemének igaza volna, ha csakugyan mind
beteljesednék az, a mit mond, ha a szinészek vagy a szinésznők közül
valamelyik, kiket ön martyrokként jellemez, megunná a martyrságot s az
elég tisztességes fizetést, és kötéltánczosnak állana be; ha a közönség,
mely ön szerint tudja hazafi kötelességét, kezdene kimaradozni a drámai
előadásokból: akkor tüstént haza megyek, beállok szinésznek, minden
szerepet eljátszom, még a nőieket is, miután leggeniálisabb költőink
egyike, Lisznyay egyik tankölteményében bebizonyította
kisasszonyságomat; akkor kiállok a szinház csarnokába s megengedem a
_Magyar Sajtó_ szerkesztőjének, hogy azzal a nagy bottal, a melylyel a
_Tenger és Szerelem hullámai_ adatásakor oly viharosan szokott
dörömbölni, halálra verjen. A drámairóknak nem tudom, miként adjunk
elégtételt; ők czikkem előtt is csináltak kalendáriumot s talán nem
kevesebb, fáradtsággal, mint drámát. Hadd ne panaszolhassanak ezek is
reám. Ha valamelyik közülök miattam mond le a tragédiáról, én fogom
pótolni helyét. Előveszem a franczia drámákat, innen is kivágok egy
jelenést, amonnan is; tanulmányozom az avar és csuvasz mythologiát s
magam is toldok hozzá valamit; történeteinkből kikeresem a nagy neveket
és személyeimre aggatom, irok tragœdiát minden héten egyet. Merjen aztán
valaki engem megbirálni, akár mint szinészt, akár mint drámairót! Tudom,
hogy kiáltani fogom, ne bántsatok ti hazaárulók, mert én vagyok a
nemzet, a haza.

De én csak gyermekeskedem, mondhatja ön, mig ön komoly és elkeseredett,
mint az utolsó itélet. Miért nem egyszersmind oly igazságos is? Ön
néhány vonással szinészetünk és drámánk fejlődését rajzolva, érinti azon
balkörülményeket, melyeken csak a legkitartóbb lelkesülés tudott
győzedelmeskedni, a mi elvégre is egy előre haladó intézetet alapitott,
melynek most vannak müvészei, költői és közönsége, kik ugy, a hogy meg
vannak elégedve egymással. Senki sem hirdeti jobban nálamnál a hazai
müvészet és irodalom iránti lelkesülést s épen az esik rosszul nekem,
hogy azt a szinészek és drámairók többet hordozzák ajkukon, mint
szivükben. Én nem vagyok megelégedve se a drámairókkal, se a
szinészekkel, se a közönséggel, mert ők nagyon is meg vannak elégedve
önmagokkal; mert szeretném, hogy jobban meg lehetnénk elégedve
egymással. Elismerem, hogy Nemzeti Szinházunk sok tekintetben előre
halad, de az előhaladást tragédiáinkra nézve tagadom. Ne hígye ön, hogy
azon elfogultak közé tartozom, kik az ujabb irodalomban csak hanyatlást
látnak. Én voltam az, ki az ujabb irodalomért nem rég lándsát törtem,
kikelve Toldy ellen, ki erről csaknem megvetőleg nyilatkozott; senkinek
nincs több hite irodalmunk jövőjében, mint nekem, ha nem bámulom is
multját és jelenét annyira, mint sokan. Szerintem irodalmunk a közelebbi
hat év alatt is nagy haladást tett a történetirás mezején éppen ugy,
mint a regény, eposz, ballada terén, sőt még a kritikában és stilben is.
A tragédiáról mindezt nem mondhatom. Vessen ön egy vizsgáló pillantást
tragédiánkra 1830-től mostanig, s igazat fog nekem adni.

Minő képet tár elénk tragédiánk 1830–40-ig? Ez években minden költő
tömegestül tódult e térre, s az akadémia jutalmakkal élesztette a
lelkesülést. E költők tiszteletet érdemelnek, ők legalább akartak
tragédiát irni s hitték, hogy a tragédiának is költői műnek kell lennie.
A verselésre, dictióra, nyelvre nagy gondot forditottak, de közülök
senki sem volt sok drámai tehetséggel megáldva. Nyelvök inkább volt
lyrai, mint drámai; kevéssé értették a drámai cselekvény szerkezetét;
nem birtak jellemeket alkotni s alapeszméjökből hiányzott e valóban
tragikai elem. Müveik napjaikban csaknem elfeledvék. Azonban
kisérleteikben nem voltak nyomnélküliek. Utat törtek s a drámai nyelv
kifejlődésének első stádiumát küzdötték át. Katona _Bánk Bán_-ja az
egyetlen magyar tragédia, melynek, fájdalom, le kellett tünni
szinpadunkról, s melyet még sokáig nem nevezhetünk egészen magunkénak,
nem e korból való. Ez azon korból maradt reánk, melyről ön elég
gondatlanul a többek közt azt is irja, hogy nyelvünk a néptől el volt
rontva s a tragédiára nem kinálkozott méltó tárgy. Katona elszigetelten
áll szinirodalmunkban elődők és utódok nélkül. Egyedül ő az
tragédiaköltőink közt, ki mély pillantást vetett történeteinkbe, ki
jellemeket s mi több, magyar jellemeket tudott alkotni s compositiójában
a tragikum magasságáig emelkedett. Müvének viszontagságaiban tanulság és
szigor rejlik. Ha van hazánkban valódi költő, ki ezért elkeseredni tud,
mert a közönség és kritika előtt nem bir népszerüségre vergődni s
hütelen akar lenni önmagához, gondoljon Katonára, kinek müvét a
kritikusok számba sem vették, a közönség hidegen fogadta, mégis harmincz
év alatt lassan-lassan egyetlen müvével az egyetlen és ünnepelt magyar
tragédia költőjévé lőn – gondoljon mondom Katonára és dolgozzék tovább.

S mit látunk 1840–1848-ig? A lyrai, epikai költők és regényirók
visszavonulnak a tragédiától, hol nem termett számukra babér. Mások
foglalják el a tért, kik már azelőtt is tettek kisérleteket e téren és
több sikerrel. Ez évek nevezetesebb tragédiáit majd mind szinészek
irták, kik kevesebb gondot fordítottak ugyan a dictióra és nyelvre, de
felhasználván szinpadi tapasztalataikat, annál jobban értették a
cselekvény szerkezetét; nem alkottak ugyan jellemeket, de ismervén a
szinészek egyéniségét, tudtak szerepet irni; nem hatottak ugyan a
tragikai összeütközések erejével, de kitanulván a közönség gyöngéit, a
szinpadi csinyekben nagy ügyességet fejtettek ki. E müvek sem tragédiák
a szó valódi értelmében, de tiszteletet érdemelnek, mert tragédiánkat
tovább vitték s a fejlődés ez ujabb stadiumát küzdötték át. A Szigligeti
és Czakó müveit értem; Szigligetinek természetesen csak tragédiáit, mert
népszinmüvei, vigjátékai, bohózatai egészen más szempont alá esnek.

Ez évek törekvése és küzdelme után mutatkozik-e most egy ujabb, mely
akár aesthetikai, akár irodalomtörténeti tekintetben anynyira
tiszteletreméltó volna, mint emezek? Haladt-e azóta tragédiánk! Nyert-e
ujabb lendületet bármely oldalról? Tesznek-e azóta költőink mélyebb
történeti tanulmányokat? Kisérik-e a tragikait a szabad akarat és
szenvedély amaz összeütközésébe az erkölcsi világrenddel, mi nélkül
nincs tragœdia? Nem elődeink szinpadi csinyeit használgatják-e? Lehet-e
verseknek nevezni ugynevezett gyönyörü jambusaikat, szavalatosabb és
drámaibb-e prózájuk? E kérdésekre feleljen ön s mielőtt felelne, tudja
meg, hogy én nem a lángeszek remekmüveit követelem tragédia-költőinktől,
csak a komoly törekvést, csak a hitet a tragédiában. Ez az, a mivel
czikkemben vádoltam őket; ez az, a mivel most is vádolom.

Lássuk most szinészetünk tragikai oldalát; mert én czikkemben csak erről
szóltam. Mellőzve azon tiszteletreméltó törekvéseket, melyeket jobb
szinészeink, különösen a Nemzeti Szinház megnyitása óta e tekintetben
kifejetettek; mellőzve kritikánknak azt a különös eljárását, hogy a
szinfalszaggatással együtt a pathost is üldözte és müvészi nyugodtság
örve alatt a hidegséget tette uralkodóvá tragédiánkban, egyedül csak a
jelenre szoritkozom. Még egyszer mondom, hogy szinészeinkről, csak mint
tragikai szinészekről akarok szólani, mert különösebben csak e
tekintetben ismerem el őket olyanoknak, minőknek magokat hiszik, mert
csak e tekintetaen látok előrehaladás helyett hanyatlást. Mindezt azért
ismétlem annyiszor, hogy még az se érthessen félre, ki elfogultsággal
olvassa soraimat. Aztán azt sem szeretném, ha már az egész szinész és
drámairóvilág haragját magamra vontam, hogy az öreg Szentpétery is
megharagudjék reám. Neki sok hálával tartozom. Nem tudom, fogok-e látni
valaha oly Falstaffot s nagybácsikat, mint ő; nem is emlitve a régi jó
táblabirákat, kiknek ő talán utolsó képviselője szinpadunkon. Én őt
jelenleg a legnagyobb magyar szinésznek tartom, de gyönge tragikusnak.
Nem hiszem, hogy e nyilatkozatomat ő is nemzeti bünnek tartsa. De
Istenem! miféle nemzeti bün van abban, ha tovább megyek s azt mondom,
hogy Jókainé jeles szinésznő, de igen szép tragikai tehetsége
kifejezésére sokat elmulasztott s az ujabb időben nem annyira lelkesül
szerepeiért, mint elhanyagolja azokat; hogy Egressy Gábor, a mennyit
használt igen dicsérendő fáradozásaival tragédiánknak, épen annyit
ártott ferdeségeivel, melyeket mint genialitásokat utánoznak
pályatársai, különösen hetykén pattogó, különczködve megszaggatott s a
tragédiához oly méltatlan szavalatával, melyet a tragikai szavalat
példányául tüzött ki kritikánk; hogy Komlóssy Ida, bármennyire
méltánylandó némely vigjátékban és szinműben, a tragédiában a fájdalmat
kinlódással fejezi ki és szavalatában valami kellemetlen éneklést
érzésnek hisz; hogy Bulyovszkyné, kinek érdemeit és erélyét én ismertem
el leginkább, bármennyire jeles a vigjátékban és szinműben, a
tragédiában még csak most tesz némi sikerültebb kisérleteket; hogy az
ujabb szinészek közt, bár némely szerepben sok élvezhetőt nyujtanak,
nincs tragikai tehetség, sőt hiányzik bennök a komolyabb idetörekvés is.
S mondottam-e többet abban a bünös czikkben, mint ezt, midőn azt mondám,
hogy szinészetünkből a tragikai szellem és pathosz kihalni készül?
Nincs-e igazam? Jobb tragikai szinészeink egy része nem halt-e meg, vagy
nem lépett-e le a szinpadról, mig a másik rész babárain nyugszik, vagy
ferdeségeiben tesz előhaladást? S van-e az ujabb szinészi nemzedékben
törekvés: emelni a tragédiát? A természetesség és müvészi nyugodtság
nevében nem józanon, jámborul és hidegen rajzolják-e a viharos
szenvedélyeket? Igyekeznek-e a szavalatban megállapitani némi
emelkedettséget, némi tragikai stilt? Ne értsen ön félre. Nem kivánom,
hogy szinészeink az olasz, franczia, angol, német szinészeket utánozzák;
ne utánozzanak senkit, de tanuljanak mindeniktől, de gondolkozzanak és
lássák át, hogy tragédiánk szánandó állapotban van. Először is
győződjenek meg arról, hogy ha a költő kothurnust huz, a szinésznek is
azt kell huznia; hogy ha a költő rhytmusos nyelven ir, a szavalat sem
lehet társalgás. Aztán felhasználván elődeik tévedéseit és vivmányait,
igyekezzenek nyelvünk és nemzeti jellemünkhez képest némi tragikai stilt
megalapitani, a mennyire azt tragédiánk s nagyrészt gyönge forditásaink
engedik. Ugyanezt mondom a kritikusoknak is; ugyanezt mondom magamnak
is, s ha körülményeim engedik, bizonyosan nem mulasztom el egy pár
gondolattal járulni ide. Ezt az aggodalmat, ezt a vágyat akartam én
humorba olvasztva Ristori-féle czikkemben kifejezni. Mondja meg ön, igaz
lelkére, nemzeti bün-e ez? Meglehet, hogy humorom csak guny volt. Nem
busulok rajta. Az a szertelen és üres fenhéjázás, mely e pontot
illetőleg szinészeink és drámairóink közt uralkodik, nem érdemel
egyebet. Azonban a guny mellett volt még czikkemben egyéb is. Ha ön az
egyebet nem értette: akkor vagy eszében vagy szivében kételkednem kell,
Tessék választani.

Ime büneim egy része. Lássuk még mivel vádol ön? Valami olyasmit mond,
hogy nem szégyellem világfájdalommal mentegetőzni. Én sohasem mondtam,
mint kritikus, hogy világfájdalmas vagyok. Abban a czikkemben csak
ennyit mondtam: «de talán csak én látok ily sötéten» s ez némi humoros
gyöngédség akart lenni szinészeink és drámairóink irányában. Török János
egyik kritikusa fogta reám a világfájdalmat, mert aestetikai elveket és
irodalmi izlést kivántam tőlük, a mi máig is hiányzik belőlük; mert
pártosságaikat és következetlenségeiket hánytam szemökre, mire a mai
napig sem feleltek. A mint ön Török Jánost utánozza, bizonyosan önt is
fogja utánozni más; azért jelen és jövendőbeli vádlóimat utasitom a
legujabb lyrai költőinkről irt czikkemre, hol a világfájdalom ellen
irtam, s annyiban a legnyomósabban, a mennyiben a zeszmét felbonczolni
és értelmezni is törekvém, a mit magyar irodalomban előttem senki sem
tett.

A mit ön szerencsémről, boldogságomról, a világ iránti hálátlanságomról
mond, mint magán dolgokat mellőzöm, de czikkének végét szóról-szóra ide
igtatom, hogy olvassák, kik még nem olvasták, minő eszközökkel vadászsza
a népszerüséget oly iró, ki különben is elég népszerü.

«Honnét hát az a nagy világgyülölet – mondá ön – melynek egy királyságot
kell megenni, hogy étvágyát elverje? Azt is megmondom én. Nem
világgyülölet, nem önmeghasonlás az, a mi az én tisztelt barátomat
aludni nem hagyja, hanem az «önteltség.» Kicsinynek találja ön azt a
szerepet, a mire egy magyar költő hivatva van (a mint hogy kicsiny is
az): morzsát-morzsára hordani egy nagy hangyabolyhoz, melynek nemzeti
irodalom a neve s nevezetesebb szerepet lát abban, hogy e hangyabolyt
széjjelrugja. Mint nagyon fárasztó és dicstelen pálya áll előtte az, a
melyen mi járunk, szerény irodalmi napszámosok, a kik gyenge szóval
két-három embernek dalolgatunk nemzeti nagyságról, önérzetről, balga
reményekről és sokkal messzehangzóbb szónak találja azt a gunykaczajt,
mely ezt a jámbor müködést a külföld magasából lecsufolja. A minden
emberi indulatok legrosszabbika az, tisztelt barátom: a gonosz hiuság,
mely «világfájdalom» álnév alatt fészkelte be magát egy gyanutalan
becsületes ifju szivébe.

Mi is régen megjöttünk onnan – Berlinig sem voltunk érte – a hol
megtanultuk, hogy a magyar nemzet kicsiny nemzet, hogy a magyar nemzet
költői és müvészei bizony kicsiny költők és müvészek; hogy a magyar
nemzet költőinek és müvészeinek dicsősége bizony kicsiny dicsőség; de mi
azért szeretünk parányi nép apró költői lenni, s meg vagyunk elégedve
azzal a kis szereppel, melyre hivatva voltunk, ha azt be tudtuk tölteni,
s kérünk titeket is, nagyon tisztelt barátaim, hogy ha egyszer
visszajöttök közénk azért, hogy irói asztaloknál jobban is éltetek, ne
szégyeneljetek ismét közénk ülni s ne piruljatok a mi szegénységünk
miatt.»

Minő beszéd az, hogy én megvetem a magyar iró szerepét, midőn én is
magyar iró lennék, ha volnék; midőn minden évben én is irogatok valamit,
s egy év óta kizáróan irodalmunk egyik elhagyottabb ágát, a kritikát
művelgetem, ha nem is sikerrel, de nem min den kellemetlenség nélkül?
Hogy a magyar nemzet kicsiny nemzet, a magyar dicsőség nem méltó a
fáradtságra: én ilyen értelem nélküli és sületlen dolgot soha sem
mondottam. Hogy iróink némelyikéről minő véleménynyel vagyok:
megmutattam Petőfi, Arany, Kemény, Tompáról irván, kiknek teljesebb
igazságot akartam szolgáltatni, mint előttem mások, s hol önt is, kinek
müveit egyébiránt tüzetesen sohasem biráltam, védelmezém egyik méltatlan
megtámadója ellen. Hogy a nemzeti önérzet szentséges alkatrésze volna a
szinészek és drámairók bámulása, azt kereken és minden indokolás nélkül
tagadom. Hogy a legrosszabb indulatu ember és hazafiatlan szivü vagyok:
erre önérzetem, mit ön büszkeségnek is nevezhet, tilt többet felelnem
annál, mint a mennyit eszméim védelmére mondottam. Hígye ön s ön után
bárki rólam azt, a mi tetszik, azzal én se jobb, se rosszabb ember nem
leszek, mint a minő azelőtt voltam. Hogy ön a magyar közönséget egy-két
embernek mondja, megvallom, nem értem. Egy-két ember csekély szám, hát
azon tiz-tizenkétezer ember, kik a _Vasárnapi Ujság_-ra előfizetnek,
melynek ön fődolgozótársa? Hát azon olvasók, kik az ön regényeit két
csekély kiadásban is elkapkodják? Ne gondolja, hogy hizelegni akarok a
közönségnek, soha sem tettem, s ezután sem fogom. Én épen olyan
nevetségesnek találom, midőn közönségünk azzal, hogy egy kis élénkebb
részvétet mutat müvészetünk és irodalmunk iránt, ha félig teljesiti
annyiszor elmulasztott kötelességét, fennen dicsekszik: mint a midőn
iróink némelyike nagy képpel kiáll s untalan részvétlenségről
panaszkodik, nem is kétkedve, vajon megérdemli-e az annyira követelt
részvétet? Nem önre czélzok, ön valóban megérdemli mind kitünő
tehetségénél, mind nagy munkásságánál fogva, hanem azon nem épen jogos
sápitozókra, kiknek czikornyáit ön is eltanulta. Egyébiránt ön ezt nem
először teszi. Emlékszem, midőn még egyszer igy kiáltott föl a
_Vasárnapi Ujság_-ban: «Nem tudom menjek-e ez uton (tudniillik az iróin)
vagy megforduljak, felkeressem az ősi barázdákat és szántsak és vessek?»
És mégis ön leczkéz engem, miért vádolom részvétlenséggel a közönséget,
holott én sem többet, sem kevesebbet nem mondottam közönségünkről, mint
azt, hogy a tragédiát inkább dicséri és unja, mint nézi és élvezi, s ezt
mint nem épen dicsérendő tulajdonságát ujra bátor vagyok érinteni.

Minő hosszan, pedáns módon és unalmasan polemizálok – mondhatja ön –
pedig tulajdonkép csak most akarok szólni arról, a mi fontos, pedig
tulajdonkép most akarok még pedáns és unalmas lenni. Ön polemiájában
ellenem oly eljárást követ, mely ellen a legerélyesebben tiltakoznom
kell. Ön eljárása lehetlenné akarja tenni a kritikát, terrorizálni a
szabad vélemény jogát az által, hogy mindazokra, kik önnel művészi és
irodalmi dolgokban nem egy véleményen vannak, vita és czáfolat fejében a
hazafiatlanság bélyegét süti. Nem égeti homlokomat e bélyeg, de itt benn
fáj valami, hiszen nekem is van szivem, vagy legalább volt azelőtt
hat-hét évekkel.

Oh irodalom, hazám irodalma, mire való vagy te? Arra-e, hogy egy pár
forintot juttass nekünk, egy pár nő vagy kisasszonyka kegyébe segits,
arczképeinkkel ajándékozz meg s fenhéjázó életrajzokkal, sületlen
magasztalásokkal, örvendeztess bennünket? Akkor én hátat forditok neked
örökre és benned senki üzletét, mulatságát nem háborgatom.

De ha te a nemzeti miveltség zászlaját lobogtatod, akkor engedjék meg
nekem a te istened és vezéreid, hogy én is küzdjem e szent zászló alatt
a magam módja szerint, bármily ügyetlenül, akkor engedjék meg, hogy én
is elmondhassam a haditanácsban nézeteimet, aggodalmaimat, fájdalmaimat,
ha mindjárt ostobák és nevetségesek is azok, bármily bizarr és durva
nyelven, a mint nekem az Isten adta. De hová tévedtem? Hiszen nekem
ellágyulás és könyörgés helyett a legerélyesebben tiltakoznom kell.
Tehát ezennel tiltakozom az ellen, hogy a hazában bárkinek joga volna
engem rossz hazafinak nevezni azért, mert az irodalmi és müvészi
dolgokban máskép gondolkozom, mint ő; hogy bárkinek több joga lehetne
irányomban e tekintetben, mint véleményemet megczáfolni, összetörni,
nevetségessé tenni, ugy, a mint neki tetszik. Jól tudom, hogy
tiltakozásomnak csak annyi eredménye lesz, mint a régi jó
táblabirákénak, kik mindig tiltakoztak és jegyzőkönyvbe tétették jogaik
sérelmét. De annak is megvolt, ennek is meg van az a haszna, hogy az
ember kibeszéli magát. Egyébiránt tudja meg ön s mindenki, a kit illet,
hogy ha milliószor hirdetik is hazafiatlanságomat, ha minden jogtalan
utat elkövetnek is irói függetlenségem csökkentésére: az nem fog engem
visszatartóztatni attól soha, hogy véleményemet, meggyőződésemet az
irodalmi dolgokban szabadon és függetlenül ki ne mondjam. És ide nem
kell valami nagy lelki erő, csak egy kis kötelességérzet, a mennyi az
utczaseprőnek is van, ha hivatásáról tart valamit.


II.[21]

Berlin, 1856 január 30-án.

Későre kaptam meg a _Magyar Sajtó_ 149-ik számát, melyben ön _Signora
Ristori_ czimű czikkemet megtámadja. Ez az oka, hogy feleletemmel
csaknem elkéstem. Nem baj. Néhány czikkére teendő megjegyzésem most se
fölösleges, s fölhívásom, a melyet önhöz intézek, még most is
teljesíthető.

Az ön czikke, pár indokolatlan állítás s néhány alkalmasint szerepeiből
emlékében maradt dagályos phrásison kívül, nem foglal magában egyebet,
mint a már mástól reám kimondott hazafiatlanság vádját. E kényelmes és
népszerű vád mindenütt divatos, de sehol se annyira, mint nálunk, a
minek, fájdalom, megvan a maga igen természetes oka. Angolországban nem
egy journalista vádolja Dickenst és Thackerayt hazafiatlansággal. Miért?
Mert kiméletlenül leplezgetik föl az angol társadalom sebeit. Én
végtelenül kevesebbet tettem, csak színészeink hanyagsága,
tragédiaköltőink könnyelműsége s közönségünk philister hajlamai fölött
humorizáltam s önök mégis oly érdemet tulajdonítanak nekem, a minővel e
két nagy regényíró bír.

Ezután nem fogok többé vitatkozni e vád ellen, sőt úgy fogom venni, mint
bókot. Valóban kezdek büszke lenni az önöktől reám ruházott hazafiatlan
czímre, ha elgondolom, hogy kit neveznek önök hazafias kritikusnak. Önök
szerint – legalább beszédeik és tapasztalataim után azt kell sejtenem –
az a hazafi kritikus, a ki fejtegetés és birálat helyett üres
phrásisokat farag; leplezi fogyatkozásainkat, mégis előhaladásunkban
remél, kérkedőn hirdeti dicsősségünket s a tehetséget a nem tehetséggel,
az érdemet a nyegleséggel egy sorba helyezi; rosszakaratnak hirdeti az
elvek jogos szenvedélyét s a magánérdekek szenvedélyének hódol,
tekintélyt követel, épen oly pártos, mint következetlen, untalan a haza
nevét koptatja s azt hiszi, hogy ezáltal már szolgálta is. Idézzek-e
adatokat? Ezelőtt egy évvel idéztem eleget, noha csak egyetlen lapból,
ha kivánják, idézni fogok többet és tízannyit. Én ennek a kritikának
határozott és kérlelhetetlen ellensége vagyok, mert nevetségessé tesz
bennünket az idegenek előtt; mert nem termékenyíti az irodalmat; mert
eszmezavart idéz elő; mert lehangolja a becsvágyat; mert hizeleg a
hiúság szeszélyeinek; mert fölbátorítja a könnyelműséget és hanyagságot.

Van-e szükség kritikusra vagy nincs? ez oly kérdés, mely irodalmunkban
újra föllátszik merülni. Elég szégyen, hogy e kérdésről még most is
vitáznunk kell, miután oly kritikusaink voltak, mint Kazinczy, Kölcsey,
Bajza, Erdélyi, s munkálkodásaik oly jótékony hatását mutatják föl
irodalmi évkönyveink. Részemről nem vitázok s utasítok minden írót s
olvasót irodalmunk multjára. Vigasztalásul mégis mondhatók mindenkinek
annyit, hogy a kritikus nagy költőt és művészt épen úgy nem teremtett
soha, mint nem tudott elnyomni. A nagy költő és művész, azon a nagy
befolyáson kívül, melyet kora gyakorol reá, mindig maga teremti magát,
ha van elég tehetsége s ha nem restel mindent megtenni tehetségének
kifejtésére. A kritika csak az utat egyengeti számukra, csak az ízlés
érdekeit védi, csak gyönyörködik és haragszik; csak tapasztal, észlel,
fejteget s hátrahagyja tanulmányai és küzdelmei tanulságát, melynek a
legnagyobb költő is hasznát veheti, ha a legtöbb esetben nem is
föltétlenül. Szigorú legyen-e a kritika vagy nem, az másodrangú kérdés,
a fődolog az, hogy legyen elve, jelleme és mértéke. Én a szigorú kritika
híve vagyok, mert visszahat kedélyemre azon csaknem a nevetségességig
ment üres engedékenység és pártosság, a mi irodalmi közlönyeinknek
majdnem mindegyikében divatos, mert meg vagyok győződve, hogy irodalmunk
e válságos korszakában szükség van őszinte, szigorú szóra, sőt éles
gúnyos hangra is, mind az írók, mind a közönség irányában.

Miért magasztaljam én a mi közönségünket, midőn kötelességét csak félig
teljesíti azzal, hogy bizonyos irányban némi élénkülő részvétet mutat
irodalmunk és művészetünk iránt? Ez a közönség untatlan ajkain hordja a
nyelv és nemzeti műveltség ügyét és érdekében sokkal kevesebbet tesz,
mint a mennyit tehetne.

Nem szégyen-e, hogy egyetlen tudományos folyóiratunk a részvétlenség
miatt nem felelhet meg hivatásának? Nem szégyen-e, hogy közönségünkben
nem találkoznak annyian, a kik részvények útján, mi másutt is szokás,
egy irodalmunkhoz méltó tudományos folyóiratot alapítsanak, mely a
tudományok európai fejlődését figyelemmel kisérhesse és hazai
tudományosságunkal is előmozdítsa? Ezelőtt húsz évvel az akkori
szükségekhez képest volt ilyen folyóiratunk. Most alig van. Ezelőtt
tíz-húsz évvel volt kritikai folyóiratunk, sőt voltak különféle
szakfolyóiratunk is. Most alig van egy-kettő. Nem szégyen-e, hogy oly
művekből, melyek fordításban idegen nemzeteknél is figyelmet
gerjesztettek, nálunk alig kél el néhány példány? Nem szégyen-e, hogy
kevés kivétellel azoknak az íróknak van legtöbb közönségük, a kiknek a
legtöbb ismerősük vagy oly jóbarátjuk van, kik elég fáradhatatlanok
összehajhászni az előfizetőket. Valóban, ha szavaim hatását remélhetném,
a gúny és fájdalom legélesebb fegyvereit használnám közönségünk ellen,
mely kegyúrnak, maecenásnak hiszi magát s még kötelességét sem teljesíti
egészen.

Miért ne legyen szigorú a kritika az írók irányában is? Csecsemő korát
éli e irodalmunk, nincs-e, ha nem is nagy, de elég díszes multja? Nem
voltak-e, nincsenek-e oly íróink is, kik akármily irodalomban
becsülettel megállhatnának? Miért ne legyen önérzetünk, melylyel a mult
emléke s a jövő reménye egyaránt emeljenek? Miért ne követeljünk
egymástól többet, mint a mennyit adunk; annyit, a mennyit adhatnánk.
Miért álljunk össze egymás dicsőítésére azért, hogy ellenségeinknek
jogos szatirákra, sikerült torzképekre adjunk alkalmat? Aztán elvégre is
a művészetet és irodalmat soha sem tarthatja fön, csak emelheti a
pusztán nemzeties részvét; szükségeseké kell magukat tenniök, különben
elvesznek, haszontalanokká válnak. Nekem kevés hítem van oly irodalomba,
mely csak a nemzeti érzésre támaszkodik s nem egyszersmind a tudománynak
és míveltségnek a viszonyokból követelt szükségeire. Sötét
világfájdalmas nézet – mondhatják sokan. E vád ellen sem fogom többé
védeni magam; úgy veendem, mint bókot, szánakozván azon derült méretű
boldogokon, kiknek oly jó kedvök van Még egyszer mondom, hogy az
irodalomnak és művészetnek szükségesekké kell magukat tenniök s ezért
tartozik az itészet magasabb szempontokból kiindulva. Ezt próbáltam én
meg néhány czikkben a szépirodalmat illetőleg, melyben némi jártasságom
van, s nem vádol a lelkiismeret, hogy rosszat tettem. Bár kisértenék meg
mások is ugyanezt irodalmunk más ágaiban s többi készültséggel és
kitartással, mint én. A mozgalom élet jele, a nyugalom lassú halál.
Előbbre kell vinnünk szükségesebbé kell tennünk irodalmunkat s minden
lehetőt megtennünk érdekében, a mit még nem tettünk meg. Ez legyen az
irodalomi kritika és közönség jelszava. Ez eszme nem ábránd, álmodozás,
sőt nagyon is rideg, fájó és gúnyos igazság. De miért beszéltem én
mindezt – mondhatja ön – hiszen önt csak a színház és tapsok, csak a
dráma és jó szerepek, csak költői, azaz magasztaló birálatok érdeklik.
Igaza van. Hadd szóljak hát ezekről.

A fővárosi közönség tiszteletet érdemel, hogy köteleségét híven
teljesíti és színházán annyi részvét és szeretettel csügg. De vajon
minden tiszteletünk mellett nem lehet-e megrónunk azon tulajdonságát,
hogy a magasabb, a valódi drámai költészet iránt nem viseltetik elég
érdekkel? Én voltam tanuja színházunkban oly jelenetnek, melyben a
közönség fölfedezte, hogy Shakspeare nem nagy költő. Tapasztaltam, hogy
a páholyok legtöbbször társalogni szoktak, midőn az úgynevezett
szavalati drámák kerülnek színpadra. Az sem kerülte el figyelmemet, hogy
a színésznő szép öltözékével néha nagyobb hatást idézett elő, mint
játékával; hogy némely színész modoros fogásait inkább megtapsolják,
mind szerepének valóban művészien csinált részeit. Ezt önön is
tapasztaltam. A szinészek jól tudják mindezt, valamint a költők is s
nincs annyi büszkeségük, hogy a közönséget, alázó hódolat helyett,
meghódítani igyekezzenek, közönségünk igen sokszor nem annyira a költők
és színészek becsvágyát táplálja, mint inkább hiúságaiknak hizeleg; nem
annyira azon igyekszik, hogy színházunkban a költészet és magyar szó
bájai tartsanak ünnepet, mint inkább, hogy látványa és puszta időtöltése
legyen. Aztán a koszorú is oly olcsó lett már, hogy maholnap ingyen
adják, míg a sok kihívás miatt utoljára éjfélig fog tartani az előadás.
Miért ne legyen a szellemi jutalomnak becse? Miért váljék a taps és
koszorú költészete a legridegebb prózává? Mindezt, sőt ennél többet is
tartozik elmondani a kritika s ha a közönség sértve érzi magát,
szabadságában áll pedansnak nevezni a kritikust, ki aztán ismét azzal
vigasztalhatja magát; bizony ez többé kevésbbé másutt is úgy van azon
különbséggel, hogy másutt a színház ügye nem oly jelentékeny, mint
nálunk.

S vajon a színészet irányában mért ne legyen szigorú a kritika? Mai
szülött-e színészetünk s félszázados multja nem elég díszes-e? Igaz,
szinházi viszonyaink nem állanak a legjobban, de szinészeink állása
eléggé biztosítva van arra, hogy művészetöknek élhessenek. Miért ne
kivánjunk tőlük igyekezettel, előhaladását, tanulmányt. Miféle eredményt
idéztek elő engedékeny birálataink? Ösztönzés és önérzet helyett oly
fönhéjázást, melyet ha valaki illetni mer, csaknem a gonosztevő hirébe
jő, oly önelégültséget, mely csak nevetséges lenne, ha nem volna
egyszersmind számandó is. De a szigorú birálat csak elkeseredést, csak
daczot szül – mondhatja ön, állítását saját példájával igazolva mind a
multból mind a jelenből. Meglehet. De a kritika nem tartozik számba
venni az egyéni szeszélyeket, s ha helyes eszméket fejteget,
mindenesetre szélesbbíti az ízlési látkört, gondolatokat ébreszt s elébb
utóbb némi jó eredményt szül, ha nem is épen annyit, mennyit az itész
jóhiszeme remél. S miért legyen az itész engedékeny a drámaírók iránt?
Annyira kevés önérzetük legyen-e, hogy oly gyönge műveket is
magasztaljunk, minöknél már jobbakat birunk? Miért ne követelhetnök
drámairodalmunk továbbfejlődését? Miért ne mondjuk drámaíróinknak, hogy
ha szeretik a dicsőséget, szeretniök kell az utat is, mely oda vezet?
Igaz, drámaíróink nincsenek oly jól díjazva, de a díj és jutalom még
sohasem teremtett jó drámát. Francziaországban elég jól vannak díjazva a
drámaírók mégis elég haszontalan művet írnak. Schiller negyedrész annyit
se kapott drámáiból, mint amennyit a sok mostani rossz német drámaíró
kap, mégis a német drámairodalom egyik alapítója lett. Katona nem, hogy
kapott volna valamit «Bánkbán»-jáért; sőt belé vesztett, mégis oly művet
írt, melyre akármely nemzet csaknem oly büszke lehetne, mint mi.

A díj igen szükséges, igen jó, de nem minden. Tekintsünk vissza
irodalmunk multjára, s tanuljunk meg onnan valamit, mit, úgy látszik
feledni akarunk. Kifizette meg Kazinczynak azt, hogy egész életét
nyelvünk megújításának s irodalmunk emelkedésének szentelte? Senki; de
azért ő nem csüggedt el, hatás-e Vörösmartynak eleinte egyenként többet
azon művekért, melyekkel költészetünkben korszakot alkotott, mint a
mennyit mi kapunk néhány jelentéktelen hirlapi czikkeinkért? Nem, s ő
mégis tudott dolgozni. Eszményies, ábrándos fölfogás, fogják mondani
sokan, de én tényekről, személyekről szólok, kiknek oly sokat köszönhet
irodalmunk, nemzetiségünk, becsületünk. Ne vénüljünk meg, mielőtt még
ifjak lettünk volna, ne engedjük kialudni szívünkben a lelkesedést, ha
mindjárt többet kellene is szenvednünk érette, mint elődeink!

Most áttérek az ön czikkének azon két indokolatlan állítására, melyekről
föntebb emlékeztem.

Ön így szól: «Miként fogja föl e fohász (tudniillik az én czikkem) a
tragédiát, vagy általában fölfogja-e?… abba most nem ereszkedem, csak
azt jegyzem meg, hogy ez a sopánkodás, egyéb gyarlóságai mellett, még
csak nem is eredeti, hanem utánzása és visszhangja azon híres franczia
classikai párt sápítozásainak, mely azért vált leginkább bohózatossá,
mert a franczia classicitást állította föl, mint legmagasabb eszmény
képét az újkori tragédiának». Mi módon juthatott ön e gondolathoz, nem
tudom elképzelni. Alkalmasint ez is olynemű geniálitás és szívbensőség,
a mit az én prózai és szívtelen gyengeségem föl nem foghat.
Ristori-czikkem távolról sem fejtegette a tragédia alapelveit; a
franczia drámai iskolának pedig se classikai, se romantikai elméletét
nem állította föl eszményképül. E mellett régibb czikkeimben annyira nem
hirdettem soha a franczia classikai iskola idő és hely egységét s más
sajátságait, hogy ezekkel épen homlokegyenest ellenkező nézeteket
fejtegettem, mindig Shakespearere hivatkozva. Legfeljebb Alfierival
állhatna ön elő. De mit mondodtam én? Azt, hogy Alfieri bárminő
iskolához tartozott is, valódi költő, oly drámaköltő volt, kihez
hasonlót a németek Goethén és Schilleren kívül nem tudnak fölmutatni.
Vajon iskoláját védtem-e? Vajon nem költői, tehetsége mellett
szolaltam-e föl a német kritikusok ellenében, kik iránta igazságtalanok?
Vajon Racine és Corneille költői tehetségét nem ismerték-e el a franczia
romantikai iskola vezérei s legelhatározottabb hívei is, noha
iskolájokat a leghevesebben támadták meg? Aztán _Mirrá_-ját nem
mondotta-e a legkétesebb becsű tragédiának, a mit ön jónak látott
elhallgatni, hogy erkölcstelennek mutathasson be, mint a ki egy lánynak
atyja iránti szerelmébe gyönyörködöm? Vajon nem azzal vádoltam e mindig
tragédiaíróinkat, hogy az erkölcsi világrend törvényeit nem értik
eléggé, s épen azért nem képesek előidézni se erős tragikai
összeütközést, se költői igazságszolgáltatást? Hogy ön mindezt nem
akarja tudni. Nem csodálkozom, mert tudom, hogy nálunk az a
legdivatosabb polemia, mely az eszméket nem támadja meg, hanem
elfacsarja és haszontalankodik, de azon megint ön csodálkozhatnék, ha én
az ily eljárás iránt a legkisebb tisztelettel is viseltetem. A mi
egyébiránt az önök erkölcsi és aesthetikai elveit illeti, azokat épen
nincs kedvem magamévá tennem.

Ha ön föntebb idézett soraiban nem a tragédia elméletére czéloz, hanem
arra, mit azok nem jelenthetnek; a tragédia elvállására s azt hiszi,
hogy én azon tragikai stil és hagyományok iránt, mit a classikai dráma a
franczia és olasz színészetben hátrahagyott, rokonszenvvel viseltetem,
akkor mond valami olyant, a mit Ristori czikkemből kiolvashatni. A
franczia classikai dráma igen természetes okoknál fogva nagy mértékben
kifejté a franczia színészetben a pathoszt, az emelkedett szavalatot.
Mint mindennek, úgy ennek is megvan a maga árnyoldala, de fényoldala oly
nagy, hogy a franczia színészet dicsőségét alkotja. Corneille és Racine
nem hijába írták oly szépen, mindig találkoztak színészek és színésznők
egész Rachelig, kik verseikkel elbájolják a félvilágot. Bármennyit
gunyolódjanak a németek a franczia színészet pathoszával, ők a
szavalatban soha sem tudtak annyi bájt fejtene ki, annyi hatást idézni
elő s hijába hivatkoznak az angolokra, kik hasonlókép nagyra becsülik a
pathoszt, a minek mi is tanúi lehettünk Aldriage vendégszerepléseikor.

A franczia classikai dráma másfelől nagyban elősegíté a színészeti
plastika kifejlődését is. A költők tárgyaikat nagyrészt a görög vagy
római mythologiából és történetekből vévén, már maga az öltözék
kényszeríté a színészeket némi plastikára, a mit a régi classikai
irodalom és művészet iránti rokonszenv még inkább elősegített.
Teljességgel nem szándékozom a franczia classikai dráma elméletét akkor
védeni, midőn azt már az idők és kritikusok egyaránt megbuktatták, csak
azon hagyományait érintem röviden, melyeket a franczia színészetben
hátrahagyott. A franczia classikai dráma sok tekintetben szembe tette
magát a keresztyén világnézettel s így nélkülöznie kellett korunk
legerősbb tragikai elemeit; továbbá az idő és hely egységével tűrhetlen
békót fűzött a költőkre; míg végre a jellem alkotásban soha sem
emelkedett az egyéniségig, csak typosokat teremtett, a szenvedélyeknek
csak általánosított képviselőit festette. Azonban az általánosított
szenvedélyeket a költészet és ékesszólás nagy erejével állítá elő s
hozzá szoktatta a szinészeket a szenvedélyek élénk festéséhez, a mit
ezek már csak azért is kénytelenek voltak megtenni, hogy az egyéniség
hiányát valami egyébbel pótolják. Az élénk és pathetikus franczia nép
oly előszeretettel csüggött a classikai dráma e színészeti hagyományain,
hogy midőn a romantikai iskola győzelemre jutott is, ezek csak
módosultak de nem vesztették el jogaikat. Mindez miért ne érdemelné meg
a magyar itészek és szinészek figyelmét. Miért ne mondhatná valaki
közülünk, hogy a német színészet befolyása nem volt reánk mindig
jótékony s nem árt másfelé is tekintgetnünk? Miért ne mernök sejteni,
hogy nyelvünk hangzatosbb mint a német és több és másnemű pathoszt
kíván? Miért ne higyjük, hogy szónoki nép vagyunk, s nem ártana, ha e
művészetet színészeink is mívelnék, midőn más úgysem mívelheti? Miért ne
erősíthetnök, hogy az egyénítés, mi az újabb színészet legnagyobb
hódítmánya, s miben az angolok és németek annyira kitünők, nem hogy
kizárnák pathoszt, de a szükséges módosítások mellett épen megkívánja?
Miért ne kívánhatnók meg, hogy a magasabb tragédiákban bizonyos tragikai
stylünk alakuljon meg, annyival inkább, hogy e tekintetben már birunk
némi hagyományokkal is? – Miért ne bölcselkedhetnék valaki e kérdésekről
egy franczia vagy olasz előadás erős benyomásai után? Én ugyan Ristori
czikkemben mindezt nem tevém, csak a közönség, tragédiaírók és színészek
kölcsönös vádjai fölött humorizáltam; csak a szavalat és pathosz
mellőzése, csak azon nyugodtság és hidegség ellen keltem ki, mi
tragédiáink előadásaiban uralkodóvá vált, de ha tettem volna is,
követék-e valami nagy bűnt? Mindebből láthatja ön, hogy nem vagyok épen
a legrosszabb akaratú ember, sőt az ön kedvéért fölveszem egy pillanatra
a jó ember szerepét is. Ezennel kinyilatkoztatom, _hogy_ én megnem
bocsájtva semminemű hanyagságot, nem bámulva semminemű és bármennyire
bámult ferdeséget, az ön és más jelesb színészeink és színésznőink
tehetségeit, őszintén becsülöm s ha a tragödiákban igen sokkal kevésbbé
méltánylom önöket, mint más itész, annak oka az én polemikus itészetem,
mely szépirodalmunk és színészetünk néhány vezérelvét ostromolja s nem
annyira a tehetségek fényoldalait tünteti föl, mindinkább iskoláik
_árnyoldalaira mutat_. Nem tudom, érti-e ön e mondatot, de magyarul van
mondva s épen nem új eszme.

Lássuk most már azon második indokolatlan állítást. Ön azt mondja, hogy
e mondatomnak: «_Az_ ő (Ristori) érdemei nem pusztán a franczia, olasz
színészeti iskola kitünő sajátságain alapulnak, melyeket annyira _hűn
képvisel_» – nincs értelme. Hogy miért, azt természetesen nem mondja
meg. Ennek így is megvan a maga értelme, de még inkább meglesz, ha ön a
rá közvetlenül következő mondatot is elolvasná, mely ez: «_Neki_ meg van
az a sajátsága, mi minden művészetben csak a _lángészi_ stb.» Ebben se
logikus, se æsthetikai ellenmondas nincs, s azt teszi, hogy a Ristori
érdem, nem pusztán a franczia-olasz színészeti iskola kitünő
sajátságaié, melyek már magokban is nagy hatásnak, hanem egyszersmind a
lángészé.

Ennyit nem annyira feleletül az ön czikkére, melyben egyetlen a dologra
vonatkozó gondolat sincs, hanem inkább rövid itészi pályán némi
igazolással, melyről ha nem is örökre, de legalább egy időre lelépni
szándékozom. De mielőtt lelépnék, még végig akarok önnel vivni egy
harczot a tragödia fölött, ha mindjárt tragikomikailag ütne is ki. Ön
azt mondja: miként fogom én föl e tragédiát, vagy egyátalában
fölfogom-e, abba most nem ereszkedik. _De_ kérem, én fölhívom, hogy
ereszkedjék bele és fejtse ki nézeteit szemben az _enyéimmel_. Azonban
nézeteimet a tragédiáról nem fogja megtalálhatni Ristori-cikkemben,
melyben majd semmi sincs, mi határozottan ide vonatkozhatnék. Elméletem
a tragödiáról leginkább fellelhető _Diocletian_-ról írt birálatomban,
mely a _Pesti Napló_ mult évi folyamának valamelyik szeptemberi számában
jelent meg. Ez épen nem kimerítő czik, csak könyed hirlapi dolgozat,
mint minden czikkem, de elég arra, hogy kimerítő vitatkozást alapjául
szolgáljon. Kiváncsi vagyok hallani az ön nézeteit, mert őszintén
megvallom, hogy azokat eddigi czikkeiből sehogy sem tudtam kivenni, s
azt hiszem ezzel más sincs különben.

Aztán a tragédia elméletéről vitatkoznunk épen nem fölösleges, mert
irodalmunk e tekintetben igen szegény. Tehát harcz és háború! Hadd
kürtöljön a várkapus, nyiljanak meg a sorompók, csattogjon a fegyver, s
a közönség készüljön egy mérges párviadal szemléletére, mely ha nem is
fog oly nagyszerűen kiütni, mint a Toldié, de talán méltó lesz arra,
hogy Toldy irodalomtörténetébe följegyezze. Akár én essem el, akár ön,
küzdelmünk az irodalomra nézve nem lesz minden haszon nélküli. Azonban
előre figyelmeztetem, hogy a dologhoz kell szólania, különben ott hagyom
önt is, mint Török Jánost s ön is kénytelen lesz maga önmagát sebezni
össze. Egyébiránt lehet ön szenvedélyes, eszmékért szabad szenvedélyesen
küzdeni; lehet gúnyos is, e fegyvert nagy írók is használják, csak
azokat a czifra phrasisokat kerülje, melyeket úgy látszik, költészetnek
képzel, de én prózának is kevesellek s a polemia legtöredékenyebb
fegyvereinek tartok.

Ön bizonyosan engedni fog fölhívásomnak, különben azt a jogos gyanút
kelti föl, hogy inkább szeret kötekedni, mind irodalmilag polemizálni s
több bátorsága van vádakkal állani elő, mint eszmékkel. Tegyen ön
bármit, én mindenkép ki leszek elégítve, s ha kritikai pályám fölött
pálczát tört is a közönség, azt a mivel bevégzem, alkalmasint
méltányolni fogja; mert vagy az eszmét polémiájára adok alkalmat, vagy
leálarczozok egy fönhéjózó és eszme nélküli polemikust.


III.[22]

Berlin, április 26-án.

Ön a mult év végén megtámadván Ristoriról írt czikkemet, a többek közt
azt mondá rólam, hogy a tragédiát nem értem. Erre bátor valék fölhívni
önt, hogy állítását indokolja és fejtse ki nézeteit szemben az
enyéimmel, s minthogy Ristori-czikkemben semmi sincs, a mi szorosan a
tragédia elméletére vonatkoznék, utasítám önt oly czikkemre, a
Szigligeti _Diocletián_-járól írt birálatomra, mely épen ezt fejtegeti.
Ez által nem egyebet akartam elérni, mint azt, hogy az ellenem megindult
hazafiuskodó polemiát az æsthetikai térre vigyem, a hova tulajdonkép
tartozik s ott vagy az eszmék polemiájára adjak alkalmat, vagy
leálarczozzam önt, mint fenhéjázó és eszme nélküli polemikust.

S miként fogadta ön fölhivásomat? Egyszerűen visszautasítá, azt mondván
rólam, hogy velem vitába nem bocsátkozhatik, mert ahhoz nekem se
«szellemi erőm» se «szakértelmem» se «tapasztalatom» se «érettségem» se
«érzékem» nincs. Jól van. De ha ön engemet, mint írót ennyire megvet,
nem kellett volna annyira figyelmére méltatnia, hogy megtámadjon; vagy
ha kegyeskedett leereszkedni hozzám s azt mondani rólam, hogy a
tragédiát nem értem, méltóztatott volna egyszersmind állítását indokolni
is, össze meg összetörvén a tragédiáról írt elméletemet. Mibe került
volna ez önnek? Óriási ereje mily könnyen semmivé tehet vala oly törpét,
a minő én vagyok. Ugyan miért nem tett semmivé? Mennyi dicsőség háromlot
volna önre! Azok a lyrai költők, a kikkel én oly igazságtalanul bántam,
fönséges ódákban halhatatlanították volna önt; a szinésznők és
szinészek, kiket én néha megróni mertem, a közügyért félre téve minden
személyes rangkórt, lakomát rendeztek volna az ön tiszteletére s Török
János, ez idő szerint legnagyobb hazafi, kit én elég rossz szivű valék
rágalmazni, elérzékenyülve nyújtotta volna önnek a hazafikoszorút s
mindig compact betűkkel szedette volna az ön nevét vezérczikkeiben
újdonságaiban is, mint a Széchenyiét és Komlóssy Idáét. Mennyire
elvakithatta önt a büszkeség, hogy mind ezt nem gondolta meg.

Hagyján! Csakhogy igazán meg tudott volna vetni engem. De ön nem képes
elég büszke lenni, sőt még elég gőgös sem. Végetlenül jobban játszik a
színpadon, mint a tárczában. E tárczai vendégszereplése sehogy sem
sikerült. Mennyit nem beszél ön az egyenítésről s mennyire nem tudja
önmagát, mint büszke művészt egyéníteni. Higyje meg, e szerepet nagyon
rosszul játsza. Mindjárt az első jelenetben nagy hibát ejt. A büszke
művész, a ki engem oly mélyen megvet, nem átalja oda alázni magát, hogy
velem három hónapig foglalkozzék. Ez oly ellenmondás, melyet még Török
János sem tudna összeegyeztetni, pedig ő az effélékben figyelemre méltó
furfangosságot fejt ki. Úgy van: ön büszkén visszautasítja ugyan
fölhivásomat, de ugyanakkor egyszersmind czikkeket kezd meg ellenem,
melyekből ötöt három hónap alatt szerencsésen be is végezett. S mit
foglalnak magukban e nagy erőlködések közt írt czikkek? Vajon bonczolat
alá veszik-e az én tragédiáról írt elméletemet? Nem, hiszen ön engemet
megvet, nem akar vitázni velem, legkevésbbé oly dologról, mi megérdemli
a fáradtságot. Mit tesz hát ön? Birálni törekszik azon czikkemet,
melyben önt vitára hivtam föl. Azonban e czikkemben újra semmi sincs, mi
szorosan a tragédia elméletére vonatkoznék, mert az nem akart egyéb
lenni, mint felhívás, itészi eljárásom igazolása s felvilágosítása azon
két ráfogásnak, melyek ön első czikkének egész tartalmát tették. E
szerint önnek úgynevezett birálatában, igen természetesen, e pontok
védveit kellett volna ostromolnia. S mit tesz ön? Megtámadja nézeteimet
a tragédiáról, vagy jobban mondva holmi összetépett, elfacsart
mondataimból, oly mesterséggel, melyet a legutolsó zugprókátor is
megvetne, oly széptani nézeteket következtet és fog reám, melyeket soha
nem vallottam. Hova sülyed az ön büszkesége? Csaknem Fallstaff
mesterségéig. Valóban Fallstaff nem mond annyi valótlanságot, mint a
mennyi ráfogást ön használ ellenem czikkeiben. Sajnálom egész vitánkat.
Nem kellett volna alkalmat adnom arra, hogy a legelső magyar színész s
annyira kitünő æsthetikus magát ennyire compromittálja, ha ugyan
journalistikánk némely pontokban nem kezdene oda jutni, hol többé semmi
se compromissio.

Most már mit csináljak önnel, miután az eszmék polemiája lehetetlenné
vált köztünk? Leálarczozzam-e mint fenhéjázó és eszme nélküli
polemikust? Nem teszem, mert ha tenném, négy nagy tárczát kellene tele
irnom s öt-hat napig untatnom a közönséget azzal, hogy én ezt meg ezt
mondottam, s nem azt, a mit ön reám fog; nogy állitásaimnak értelme ez
meg ez, s nem az, a mit ön mond; hogy innen is amonnan is kikapott
mondataimat így meg így ferdíti el; hogy itt meg itt nem ellenem beszél
s tulajdonkép mindent, helyest és helytelent, össze-viszza zavar s
egyetlen gondolatot sem fejt ki végig. Nem lehet visszaélnem e lapok
szerkesztője és olvasói türelmével, kik különben is már megunták az én
hosszadalmas Ristori-peremet. Aztán azt hiszem, hogy ön az én segítségem
nélkül is eléggé leálarczozta magát. Minthogy azonban ezt se ön, se
mindenik olvasó nem tartozik elhinni, ezennel győzöttnek nyilatkoztatom
magamat; önnek engedek minden diadalt, leteszem fegyvereimet,
föltétlenül meghódolok s eltűröm, hogy valamikép Török János magát nem
rég («_Magyar Sajtó_» _97. sz._) Megváltónkhoz hasonlította, kiről a
gonosz és irástudó farizeusok kétélü fegyverei visszapattantak: úgy ön
Hunyady dicsőségével kérkedhessék, kin Cilley ármányai megtörtek s az
egész színházi személyzet elénekelhesse fölöttem: «Meghalt a cselszövő,
nincsen többé viszály!»… Úgy hiszem e nyilatkozatommal megelégszik ön s
épen nem fogja rossz néven venni, ha daczára föltétlen meghódolásomnak,
polemiája egyetlen pontjára pár megjegyzést teszek. Nem cáfolni akarok,
isten mentsen, sőt ellenkezőleg ön legsúlyosb vádját szándékozom
igazolni, bevallván bünömet. Utolsó czikkének végén ön ezt mondja: «A
költőről jut eszembe, hogy Vörösmarty utolsó költeményére, a «Vén
czigány»-ra ez a berlini polemikus oly értelemben fejezte ki kritikáját,
hogy e költeménynek csupán a feje (első verse) emberi: a többi része se
nem hús, se nem hal, mint Fallstaff jegyzi meg a csaplárosnéról.
Tanulságos példa ismét arra, mikép szokott a hivatlan itészkedő saját
magára irni legkegyetlenebb birálatot. Ime ez a polemikus itészkedő
világosan kimondja magáról, hogy neki sem a költői mélységhez érzéke,
sem a művészi nagyságról fogalma nincs.»

Ön geniális ember lévén, ki gondolkodás nélkül, öntudatlan szokott irni,
alkalmasint nem tudja, hogy e sorokban tulajdonkép mit fejezett ki.
Azért megmagyarázom. Ön sem többet, sem kevesebbet nem fejezett ki, mint
ezt: lássátok ez ember nemcsak Egressy Gáborról szólott tiszteletlenül,
hanem Vörösmartyról is, ime e törpe a nemzet mindenik _nagy_ fiát
megtámadja. E fogás bizonyosan megtette a maga hatását. Ha sikerül Török
Jánosnak handabandáit Széchenyi nevével takargatni, miért ne sikerülne
Egressy Gábornak fenhéjázó és eszme nélküli polemiáját a Vörösmarty
nevének aegise alá helyezni? Miért, ugyan miért ne? Egyébiránt azon
tény, mit ön ellenem végsoraimban fölhoz, igaz s csak kissé van
elferdítve. A dolog így áll: Vörösmarty «Vén czigányát» nyilvánosan,
lapban soha se biráltam ugyan, hanem a «Magyar szép könyve» egyik
szerkesztőjének szállásán, hol több iró volt jelen, midőn véleményemet
kérdezték körülbelül így nyilatkoztam felőle: e költemény első versszaka
kitünő szép, a másodikban már kiesik a költő az alaphangulatból, több
helyt dagályba csap, míg forma tekintetében nem mindenütt ismerhetni meg
benne a régi Vörösmartyt. Nem vitatom: vajon magántársaságban mondott
szavaiért felelős-e az ember a közönség előtt s vajon volt-e önnek joga
az úgynevezett birálatomat nyilvánossá tenni? Mindegy. A mit mondok,
soha sem szégyeltem és tudom mindig indokolni s ha a kérdéses költemény
kezemnél volna, avagy itt helye lehetne, hogy azt biráljam, nem
mulasztanám el bővebben kifejteni véleményemet. Azonban, ha én
Vörösmarty e költeményét nem tartom valami kitünőnek s legkevésbbé oly
remeknek, mint ön, következik-e ebből az, hogy én Vörösmartyt nem
tisztelem s nem tartom egyik legnagyobb magyar költőnek? Bizonyára nem.
Igaz, én Vörösmartynak még több ily s ezeknél gyöngébb költeményét is
tudnám előszámlálni; igaz, se eposzait, se drámáit nem birtam annyira
magasztalni mint mások, de ha azon költeményeiről van szó, melyekben ő
valóban nagy ha azon hatás jő kérdés alá, melyet ő nyelvünkre s nemzeti
érzésünk felköltésére tett, ha szóval egész költői pályájáról kell
szólani, alkalmasint inkább és nyomósabban tudnám azt méltányolni, mint
ön, a minthogy ezt tettem is. Meglehet, hogy ön e szavaimat, kissé
elferdített kiadásban, mint kegyetlenséget, vérárulást, nemzeti bűnt
fogja hirdetni. Nem botránkoznám meg benne. Van irodalmunkban egy nem
annyira párt, mint csoport, – ide tartozik ön is, – mely brutalitással
akar terrorisalni minden neki nem tetsző irodalomtörténeti vagy széptani
véleményt. E párt kegyelete otromba dicsőítés, nemzeti önérzete émelyitő
kérkedés s hazafisága a sértett hiúság vagy üzérkedés nyeglesége. De
elég. Oly ponthoz értem, mely mindig indulatossá tesz. Jobb hallgatnom,
különben is elég rossz hirem van.



1857



A SZINHÁZI NAPTÁR ÜGYÉBEN.


I.

A _Magyar Sajtó_ és _Hölgyfutár_ közti polemiába akarok beleszólani, nem
mint érdekelt fél, hanem mint olyan, kire kellemetlenül hatott a vita
folytán kifejlett botrány s ki sajnálja, hogy elvkérdés
személyeskedésnek lőn föláldozva. Egy pár év előtt nyiltan és névtelenül
sokkal többször irtam mind a _Hölgyfutár_, mind a _Magyar Sajtó_ ellen,
mintsem ez egyetlen oknál fogva is ne hihetném magamat ez ügyben
pártatlanabbnak másoknál.

A mult évben gróf Bethlen Miklós, Dobsa Lajos és Tóth Kálmán urak
_Szinházi Naptár_ című vállalatot indítottak meg oly igéret mellett,
hogy a tiszta jövedelmet _részben_ a nemzeti szinház nyugdíjintézetének
adják s így vállalatuk minden pártolója ezuttal e kegyelt intézetnek is
áldozik. A vállalat szerencsésen sikerült s a szerkesztők igéreteiket
megtartva, a nyugdíjintézetnek 100 darab aranyat adtak át s mint
naptárjuk boritékján megjegyzik, igéretükön fölül Fáncsy Lajos elhunyt
jeles művészünk leányát buzditáskép külön negyven aranyban
részesítették. E szerint a közönség nem volt kijátszva, mert tudta,
mennyiben áldozik a nyugdíjintézetnek, amennyiben a szerkesztők nem
voltak szószegők, mert nem csak igéretöket teljesíték, hanem annál
valamivel többet. Ez nem lehet kérdés tárgya, ez bevégzett tény, melyet
mindenkinek el kell ismerni.

Egészen más és egészen nyilt kérdés az: vajon helyes-e jótékony cél cége
alatt adni ki könyvet s mégis a jótékony célra a tiszta jövedelemből
csak bizonyos részt – harmadát vagy felét, az mindegy – ajánlani oda.
Azt hiszem nem helyes, mert árt az irodalom erkölcsi tekintélyének,
veszélyezteti a jótékonyság e szép módjának sikerét, s oly kellemetlen
helyzeteket szülhet, melybe a legbecsületesebb ember is
belekeveredhetik, ha jó hiszemben, de gondolatlanul hódol e divatnak,
melyet hirlapjaink inkább dicsérve, mint megróva, csaknem kétség alá sem
jöhető elvvé emeltek.

A jótékony czél czége az egész tiszta jövedelem oda ajánlása nélkül, oly
kérdéseket ébreszt a közönségben, melyek rosszul eshetnek az embernek,
nem mintha kényesebbnek tartaná a reá ruházott irói czimet más
czimeknél, hanem mert szivén fekszik az irodalom erkölcsi tekintélye,
melyet elvégre a szerkesztők is képviselnek, s a jótékonyság ügye, mely
e miatt majd mindig szenvedni szokott. Hová lesz a tiszta jövedelmek
másik része? Nem elég-e a kiadó szerkesztőnek és iróinak fáradságuk
jutalmául bizonyos méltányos tiszteletdíj? Illő-e nyereségre is
számítaniok akkor, midőn philanthropok akarnak lenni? Hogyan lehet
kockáztatásról beszélni, hiszen szabadságában áll a szerkesztőnek nem
indítani meg vállalatát, ha előfizetői gyéren mutatkoznak, vagy ha szó
lehet kockáztatásról, nem kockáztat-e a közönség is, előfizetve s nem
tudva: vajjon azt, mit _részben_ jótékony célra adott nem emésztik-e föl
_egészen_ a kiadási és dijazási költségek? Nincs-e okunk, ha nem is
gyanús szemmel nézni, de nagyon hibáztatni e félkegyelmű cégeket? E
kérdések igen természetesek és jogosak, de ha nem volnának is azok, az
eredmény ugyanaz lenne. A magánkörben elmondott kérdések nyilt
támadásokká válhatnak a lapok hasábjain s mint szokás, nem elv, hanem
személy ellen intézve. Valaki a méltányosság szempontjából azt
vitathatja, hogy ennyi meg ennyi tiszta jövedelemhez képest csekély volt
ez vagy amaz jótékony célra adott összeg. Mennyi félreértés és
kellemetlen helyzet merülhet föl. Az önérdek, irigység elkeseríthetik a
vitát, a rágalom megteheti a magáét s az ügy különös természeténél fogva
az egészből nem származhatik egyéb, mint vagy nagy botrány vagy nagy
igazságtalanság vagy mindakettő egyszerre. A különben is elégedetlen
közönség még elégedetlenebb lesz, gyanús szemmel néz nemcsak ily hanem
másnemű irodalmi vállalatokat is, s mindinkább elhül a jótékonyság e
szép módja iránt, melyet aztán majd a legnagyobb szükség esetében sem
lehet sikerrel igénybe venni.

Mindezt rég el kellett volna mondani a lapoknak s illő kimélettel, de
nagy erélylyel elvvé emelni, hogy minden jótékony cél cége alatt
megindult vállalat tartozik cégének áldozni egész tiszta jövedelmét.
Azonban a lapok ezt mindig elmulasztották. Ezért természetes volt, hogy
a divatnak nemcsak gróf Bethlen Miklós, Tóth Kálmán és Dobsa urak
hódoltak folytatva naptárukat, hanem jónak látta Szigeti úr is új
szinházi naptárt inditani meg, a nyugdíjintézeti választmány pártfogása
mellett a tiszta jövedelemnek felét igérve. Végre a _Magyar Sajtó_-ban
felszólalt valaki Szathmárból, azon helyes elvet fejtegetve, hogy a
_Szinházi Naptár_-nak egész jövedelme legyen a nyugdijintézeté, mert
különben a cég csak üres hang, s az előfizetők célja nem lesz elérve.
Mindenki azt várta, hogy a _Magyar Sajtó_ pártolni fogja e helyes elvet
s mind a két naptár szerkesztőit felhivja az egész tiszta jövedelem
odaajánlására. A _Magyar Sajtó_ mást tett: csak Szigeti úr naptára
mellett izgatott s gróf Bethlen Miklós, Dobsa Lajos és Tóth Kálmán
urakat felhivta naptáruk megszüntetésére. E logikátlanságot élesen
lobbantá szemére a _Hölgyfutár_, de az irodalmi polémia határai közt.
Erre a _Magyar Sajtó_, vagy a mint később kiderült, Török János úr egy
sokkép rágalmazó cikkel felelt, mit aztán a _Hölgyfutár_ oly módon
viszonzott, mely csak azok előtt menthető, kik ismerik a
magán-körülményeket s tudják, hogy a _Hölgyfutár_ e lépésre kényszerülve
volt. Török János úr folytatta rágalmait s csak akkor hallgatott el,
midőn Dobsa Lajos és Tóth Kálmán urak több igen méltánylandó ok miatt
megszüntették naptárukat s előfizetőiket Szigeti úrnak küldötték.

Ime röviden az egész polémia, mely nem szül hasznot, csak botrányt.
Pedig az elvkérdést ki kell vivnunk mind az irodalom, mind a közönség
iránti tekintetekből. Ez elv sokkal természetesb, jogosabb, mintsem a
mondottakon kivül még bővebb fejtegetésre is szorulna. Ezért bátor
vagyok felszólitani lapjaink szerkesztőit, hogy támadjanak meg minden
jótékony cél cége alatt megindult vállalatot, mely nem egész tiszta
jövedelmet ajánl jótékony célra s ezt kezdjék a Szigeti úr vállalanát,
hol különben is holmi koczkáztatásról legkevésbbé lehet szó. Felszólítom
továbbá irótársaimat is, hogy közremunkálásukkal oly vállalatot ne
támogassanak, mely nem hódol ez elvnek s így a Szigeti úrét sem
mindaddig, mig a nyugdijintézetnek csak bizonyos részt igér, részemről
nem támogatom, mivel ugyan a vállalat keveset vagy épen semmit sem
veszt, de az elv nyer valamit, talán egy két hivet az irók közül s
erkölcsi súlyt a közönség részéről.


II.

A _Magyar Sajtó_ 83-ik számának nyiltterében a _Szinházi naptár_ ügyében
írt czikkemre egy hosszú czikk jelent meg Török János úrtól, melyet nem
hagyhatok egészen szó nélkül.

A czikk nagyrészt felszólalásom indokát gyanúsítja. Ez indok szerinte
nem egyéb, mint moralis alakba burkolt bosszú, melyre magamat láthatlan
rugók által ingereltetém. A ki elfogulatlanul olvasta czikkemet,
észrevehette, hogy elv mellett és visszaélések ellen küzdöttem, a
személyek közt nem téve különbséget. Nekem Szigeti úr ez ügyben épen
annyi volt, mint Tóth Kálmán és Dobsa Lajos urak, már csak azért is,
mert mindegyikre egykép alkalmaztam azt a helyesnek ismert elvet,
tudniillik, hogy minden jótékonysági czég alatt megindult vállalat
tartozik czégének áldozni egész tiszta jövedelmét. Minden czikkből csak
annyit szabad kiolvasni, a mennyi benne van s valamely tett láthatlan
indokait bosszúnak nevezni nem kevesebb, mint logika nélküli rágalom.

Ez értelem nélküli rágalmon kivül van még Török úr czikkében egy pár
fenyegetőzés, melynek eredményét nyugodtan várom s egy csoport ferdítés,
melyekre nézve czikkemre utalom az olvasót.

A dolog érdemébe, a felállított elv megvitatásába nem bocsátkozik Török
úr. Most is csak azt ismétli, a mit már többször elmondott. Újra
elmondja, hogy a nyugdíjintézeti választmány nem ereszkedhetik
vállalkozási kisérletekbe, hogy Szigeti úr a maga koczkázatára adja ki a
naptárt s minthogy veszthet, tehát illő nyernie is s több effélét. A
választmány ellen senki sem beszél. A választmány igen helyesen teszi,
hogy nem ereszkedik vállalkozási kisérletekbe; valamint azt is helyesen
tette, hogy nem a Tóth Kálmán és Dobsa Lajos urak vállalatát ajánlá a
közönség pártfogásába, hanem Szigeti úrét, mint olyant, mely amazoknál
többet, fele jövedelmet igér. Azonban ez semmit sem bizonyít a mellett,
hogy vajon Szigeti úr helyesen tesz akkor, midőn félkegyelmű czéget
használ s így a méltányos díjon kivül, mely már magába is ellensúlyozza
azt a sokszor emlegetett koczkázatot, még nyereségre is számít. A
koczkázat kikerülhetlen mind a közönség, mind a szerkesztő részéről, az
egész tiszta jövedelem odaigérése esetében épen úgy, mintha csak
bizonyos részt igérünk. Ez a dolog természetében fekszik, min egyikünk
sem segíthet. De azon nem csak segíthetünk, de tartozunk is segíteni,
hogy a jótékony czél varázsát ne gyöngítse az üzérkedés jogos gyanúja, s
az irodalom ne legyen kitéve megaláztatásoknak. Csak másfél év óta
kezdenek divatozni irodalmunkban e félkegyelmű jótékonysági czégek.
Ezelőtt mindenki cynismusnak tartotta volna ilyesmivel előállani,
kivétel nélkül mindenki egész tiszta jövedelmet ajánlott, például br.
Eötvös, Császár Vahot és mások. Ez elvkérdés, itt személyes tekintetek
nem határozhatnak. Épen azért újra felszólítom a szerkesztőket és
irótársaimat az elv kivivására. A sikeretlenség nem a mi hibánk lesz, de
ha meg nem bélyegezzük e botrányos visszaélést, kötelességet mulasztunk.


III.

A _Magyar Sajtó_ 84 és 85-ik számaiban újra czikkek jelentek meg a
_Szinházi Naptár_ ügyében. E czikkek jelleme is ugyanaz, mi az eddigieké
volt: egy kis cynismus, jó adag korlátolt felfogás s némi ferdítés. Csak
a rágalom hiányzik belölük, mi mindenesetre érdem, s miért a nem mindig
felelős szerkesztő köszönetet érdemel.

Egyik czikk a szerkesztő tollából foly s korlátoltabb felfogású
mindeniknél. A szerkesztő jó tanácsot ad a nyugdíjintézeti
választmánynak s ezt lapja változatlan elvének nevezi. Szerinte a
választmány még ez évben intézkedni tartozik és akép, hogy az egész
vállalatot vegye át saját koczkájára valamely nyomdatulajdonos, a
szerkesztő húzzon kellő dijt és procentáatiot, a tiszta jövedelem pedig
jusson minden levonás nélkül a nyugdíjintézetnek. Miért a választmánynak
beszélni és nem Szigeti úrnak? A választmány nem használhatja e jó
tanrcsot, mert olyasmit cselekednék, mi körén kivül esik. Az ő tiszte e
tekintetben nem lehet több, mint elfogadni és megköszönni az adományokat
és támogatni pártfogásával minden oly vállalatot, melyből az intézet
némi személyes biztosíték mellett hasznot remélhet. A többi a vállalkozó
dolga, tehát a jelen esetben Szigeti úré, ki tetszése szerint
egyezkedhetik a nyomdatulajdonossal, de ha kiadási költségeken,
szerkesztői és irói dijakon kivül még procentuatiót is akar húzni, ismét
csak nyerészkedő lesz, s megint ott vagyunk, ahol voltunk.

Azonban a szerkesztő úr korlátolt felfogása itt meg nem állapodik. Neki
nem csak a választmány köréről nincs fogalma, hanem a journalistika
természetét sem ismeri. Ugyanis czikke végén oda nyilatkozik, hogy kész
megelégedni a dolog mostani rendével s így megváltoztatja változatlan
elvét, ha azt a választmány nem veszi foganatba. A hirlapok nem azért
szoktak tenni valamely indítványt, melynek helyessége és kivihetőségéről
meg vannak győződve, hogy aztán lemondjanak róla csak azért, mert az
illetőknek nem tetszik. Ily körülmény még erélyesebb küzdelmet tesz
kötelességökké. Az úgy van a világon mindenütt s e nélkül elvesztené a
journalistika egyik létezési jogát. Ma egyet, holnap mást beszélni, s
mások szeszélye vagy önérdekének áldozni föl a meggyőződést, lehet
korlátolt felfogás, de mindenesetre a legnagyobb journalistikai bűn.

Szigeti úr korlátolt felfogásán már kevésbbé csodálkozom. Ő szinész s
csak szerepeit tartoznék tudni. Azért nem vehetem rossz néven tőle, hogy
hivatlan és illetéktelen erőszakoskodásnak nevezte felszólalásomat, de
tartozom neki megmagyarázni, amit nem tud s minek megértésére még csak
gondolkozás sem szükséges. Arra, hogy valaki hirlapi czikket vagy
könyvet merjen irni, nem kell sem oklevél, sem kinevezés, még csak
pártfogói ajánlat sem. Ide mindenki hivatalos, itt mindenki illetékes s
bele szabad szólnia bármily ügybe. Egészen más kérdés: okosan szól-e
valaki? Hanem Szigeti úr nem ez értelemben nevez engem hivatlan és
illetéktelen erőszakoskodónak. Ő úgy látszik, épen úgy tagadja
felszólalási jogomat, mint kicsinyli egyéniségemet. Ily fontos ügybe
csak nagy érdemű és megpróbált jellemű egyén avatkozhatik, szóval: aki
szereti a félkegyelmű czégeket. Más felől azt hiszi, hogy
felszolalásommal olyasmit követtem el, mi rablás. Megtámadtam
tulajdonjogát, néhány képzelt száz forintot akartam kivenni zsebéből s
tenni nem ugyan a magaméba, hanem a nyugdíjintézet pénztárába. Mindegy.
Az erőszak erőszaknak marad akár magunk, akár más számára rablunk.
Börtönt érdemelnék s kegyelemben részesülök. Szigeti úr megkegyelmez
nekem mint Rómának, midőn Attila szerepét játssza. Megelégszik egyszerű
óvással, melyben kijelenti, hogy erőszaknak nem enged s törvényes és
határozott jogáról nem mond le.

Mi az a törvényes és határozott jog? Szigeti úr azt is megmondja egy
másik, a közönséghez intézett czikkében. E czikk egyébiránt nem annyira
jogi okadatolás, mint történeti elbeszélés. Megtudjuk belőle mindazt,
amit már mások is elmondottak, mit mindnyájan tudunk. A választmány nem
adhat ki naptárt, mert az intézet pénzét, mint alapítványi tőkét, nem
szabad bárminemű üzletbe fektetnie. Ezt tudta a választmány, azért nem
lett kiadó, tudta Szigeti úr s ezért lépett elő azon ajánlattal, hogy
saját rovására és felelősségére ad ki naptárt s a tiszta jövedelem
felében a nyugdíjintézetet részelteti. A választmány elismeréssel
fogadta az ajánlatot s minden kitelhető módon pártfogolni igérte. Ennek
következtében áll a programmon az intézeti elnök és szinházi igazgató
pártfogói ajánlata. Igy nyert a vállalat «Nemzeti Szinházi
nyugdijintézeti» jelleget. Ezért nem tarthat a választmány igényt a
tiszta jövedelemhez, ezért illeti Szigeti urat törvényesen és határozott
joggal a felerész. Mindez egy betüig igaz és senki sem kételkedett
benne. Senki sem mondá, hogy a választmány nem fogadta el Szigeti úr
ajánlatát vagy hogy helytelenül cselekedett. Én s e lapok szerkesztője
csak magát az ajánlatot róttuk meg, mint irodalmi cynismust.

Senki sem vitatta, hogy a választmány egész jövedelemhez tart igényt és
Szigeti úr fele résznél többet tartozik beszolgáltatni. Mi csak azt
vitattuk, hogy az ily eljárás nyerészkedés, mely nem fér össze a
jótékonysági czéggel, elidegeniti a közönséget, árt az irodalom erkölcsi
tekintélyének, ezért az irók részéről nem támogatni, hanem megbélyegezni
való. Szigeti úr mindezt mellőzi. Pedig erről vártam hosszú, szép
beszédet, illően hangsúlyozva. Mennyire meglehetett volna bizonyítani ez
eljárás tiszteletre méltóságát. Mily könnyü védeni egy irót, ki
philanthrop akar lenni, az emberiség ügyében intéz felhivást a
közönséghez s a munkadíjon kivül még nyereséget is kiván! Mily
dicsérendő egy színész, ki elaggott pályatársai érdekében lép föl, s a
maga érdekét a túlon túl egész a nyereségig szeme előtt tartja! Ily
szónoklatot vártam Szigeti úrtól. Csak ekkor végezhette volna be czikkét
méltón ama büszke felkiáltással: Ennek folytán vállalatomat a közönség
kegyes pártfogásába felemelt homlokkal ajánlom.

Fényes úr czikkére is csak ilyesmit felelhetek. Ő is mellőzi az eljárás
erkölcsi oldalát, melyre én fősúlyt helyeztem. Ő is pusztán
mellékeszmékkel bajlódik, csak hogy más oldalról. Először is azon
botránkozik meg, hogy még soha föl nem talált elvet állítok föl, t. i.
minden jótékonysági czég alatt megindult vállalat tartozik czégének
áldozni egész tiszta jövedelmét. Fényes úr, ki sok féle tudományt mível
tudhatná, hogy vannak dolgok, melyeket nem szükség feltalálni és
hirdetni, mert léteznek, szemünk előtt és szivünkben. Irodalmunkban a
közelebbi időkig hallatlan volt a félkegyelmű jótékonysági czég, mert az
írók cynismusnak tartották volna. Ezért nem volt szükség hirdetni az
elvet, most szükség, mivel találkoznak írók, kik az ellenkezőt felemelt
homlokkal hirdetik. Szigeti úr az elv czáfolatában sem szerencsésebb,
nem csak azért, mert oly alapföltételeket czáfol, melyekből teljesen nem
indultam ki. Épen nem mondám, hogy a jótékonysági czég alatt megindult
vállalatoknál a vállalkozó koczkáztatásáról és veszteségéről szó sem
lehet.

Közönség, szerkesztő egykép koczkáztat az egész tiszta jövedelem
átengedése esetében épen úgy, mintha csak bizonyos rész van igérve. Ezen
nem lehet segíteni, ez a dolog természetében fekszik. Legfeljebb Szigeti
úr koczkáztat kevesebbet másoknál, minthogy a nyugdíjintézet iránti
részvét élénk és általános. Mindez ki van fejezve czikkeimben. Én csak
azt állítám, hogy jótékonysági czég alatt nyerészkedni, árt az irodalom
erkölcsi tekintélyének s a jótékony czélnak sincs hasznára. Ezt most
állítom, ha még egyszer oly fájón hat is Fényes úr érzékeny szivére. Azt
sem mondám, hogy valamely irodalmi vállalat sikerére elég a jótékony
czég s a szerkesztő anyagi és szellemi munkásságának nincs reá
befolyása. Annyira van, hogy érte méltányos díjt érdemel, mi
mindenesetre oly valami, mit a legjelesb szerkesztők és írók is
megköszönhetnek s mi megérdemli a koczkáztatást is. Csak a nyereség
erkölcsi jogát tagadtam s ezt tagadom most is, mert ha valamely ügyért
az emberek philanthropiáját vesszük igénybe, magunk sem lehetünk
szatócsok vagy uzsorások.

Fényes úr czikkének többi része nem érdemel figyelmet. Meghagyom azon
hitében, hogy a félkegyelmű jótékonysági cégek előmozdítják a
jótékonysági ügyet, nem idegenítik el a közönséget. Hadd támogasson ő
minden ily vállalatot s higyje azt hazafiui kötelességnek. Azt sem
magyarázom meg, hogy ha valaki ártott a nyugdíjintézetnek, az egyedül
Szigeti úr és jóakarói, kimélem mély philanthropiai fájdalmát is, melyet
neki felszólalásom okozott. Csak sajnálatomat fejezem ki azon, hogy
találkoznak írók, kik ez eljárásban nem látják azt, mit látniok kellene,
az irodalom erkölcsi tekintélyének aláztatását és szépirodalmi és
néplapjaink annyirai gnorálják az egész dolgot, mintha még annyiban sem
tartoznék reájok, mint mondani valójukban elménczséget gyártani a
beküldött kéziratokra.



A NEMZETI SZINHÁZ ÉS DRÁMAIRODALMUNK.

Ezelőtt harmincz évvel írta Kölcsey azt az el nem mondott híres
beszédét, mely kihatott később az egész országra. E percz óta a szinész
büszkébben merte magát a nemzeti nyelv és míveltség apostolának nevezni,
mert a haza egyik első rangú írója mondá a szinházról: «Itt leszen
nyelvünk egyik bátorságos révpartja; itt leszen a haza, hol mostani
számkivetése után megnyugszik; itt leszen a tűzpont, melyből valahára
teljes erejében lobbanhat ki, hogy a maga bámulást érdemlő tulajdonainak
tartozott rangját a többi európai nyelvek mellett elfoglalja». A
megyékben inkább kezdék hinni, hogy a nemzeti szinház csakugyan oly
közügy, mely figyelmet érdemel, mert egy hires író, egy komoly és
önmérséklő férfiú, a szenvedély hangján írta a részvétlenekhez: «Ez-e az
a hazafiúság, melyre Pestvármegyének rendei számot tartottak, mikor
elvégezték, hogy minket is meghívjanak-e szép szándék elősegélésére?
Ez-e a buzgóság, melyet tőlünk a nemzeti nyelvnek közügye vár? Ez-e az a
fennérzés, melylyel magunkat magyaroknak nevezni büszkélkedünk?» A
szigorú erkölcsbirák és a léha képmutatók, kik megtanulták Rousseauból,
hogy a színház erkölcsi romlást okoz, nem mertek többé szólani, mert egy
feddhetlen jellem fakadt e szemrehányásokra: «Ront a játékszin! Miért
mégis az idegentől vissza nem irtózni? Oh jól értem én, hogy mi az
úgynevezett romlás eszközei nélkül el nem lehetünk. Mi szeretünk
romlani, mi akarunk romlani, de romlásunkon is idegen színt akarunk
láttatni.» Az áldozni habozóknak – akarva nem akarva – meg kellett
nyitni erszényöket, mert egy ritkán gunyos ajak kifogyhatlan gúnynyal
kérdé tőlök: «A haza kiván nem vért, nem határtalan feláldozást, csak
bővségünkből kiván valamit, csak felesleg valónknak egy részét kivánja,
s mi, kik a vendégfogadás törvényeit gyakran érdemetlenek iránt is nem
minden vesztegetés nélkül gyakoroljuk; mi, kik bizonyos alkalmakkal
csillogás által kiismerszeni annyira szeretünk, hogy a kimélést
alacsonyságnak fognók tekinteni: mi vonjuk-e be markainkat a nemzetiség
közoltára előtt, mi ne tartsuk-e alacsonyságnak a kislelkű kimélést?» Az
ellenmondás elnémult, vagy lelkesedéssé vált, mert a felindulásban
kifáradt szónok e megbélyegző fordulattal végezte szónoklat formájába
öntött czikkét: «Ha van köztünk, ki a gyalázatos nevét hordozni nem
irtózik, keljen fel és czáfoljon meg.» Ez elébb csak kéziratban keringő,
később nyomtatásban is megjelent czikk mindenütt újabb és erősebb
lendületet adott a részvétnek; néhány év mulva már emelkedtek a Nemzeti
Szinház falai; nem sokára országgyűlésen is szőnyegre került az ügy s a
Felség hozzájárultával megajánltatott a dotatio.

Miért újítni meg e napok emlékét, miért hivatkozni e czikkre? Talán a
közönyt és részvétlenséget kell újra ostromolni? Oh nem. Hála Istennek,
ezen túl vagyunk! A mit akkor Kölcsey csak néhányad magával érzett, most
mindnyájan érezzük, s bár szinházunk még most sincs annyira biztosítva,
a mennyire körülményeink közt is lehetséges, a hiány pótlása bizonyosan
nem a részvétlenségen fog mulni. Azonban Kölcsey nem csak izgatott,
ortromolt, lelkesített – hanem hitt, remélt és álmodozott is. Előtte oly
szinház lebegett, melynek jelleme nem csak a falakra festett országos
czímer, hanem egyszersmind az az önérzés, melylyel belép küszöbén a
közönség; az a lelkesedés, mely felülemeli az önbecsérző szinészt a
mindennapi élet körén; az a nemes hazafiúság, mely által a költő
tulajdon érzéseit a nemzetéivel olvasztja össze. Ő hitte, hogy a szinház
a közönséget, a közönség a szinházat kölcsönösen fogják nemesíteni;
remélt szinészetünk és drámánk jövőjében; szinészekről álmodozott, kik
többé nem az idegen ízlés rabszolgái; költőkről, kik új pályát törve,
saját életünk multját és jelenét varázsolják elénk halhatlan új
műveikben.

Az óta sok év tölt el; Kölcsey rég a sírban nyugszik; de szent fájdalma
s hő lelkesedése folyvást él közöttünk; s most, e harmadik évtized
fordulásán, mintegy számot kérve kérdi tőlünk: Vajon beteltek-e azok a
szép remények, melylyekben oly mélyen hittünk; vajon haladunk-e azon
eszmény felé, melyről oly jól esett álmodoznunk? Kérdések, melyekre
felindul a szív, s az ajk nem mondhat határozottan se igent, se nemet.
Mégis e néma felindulásban több van, a mi vigasztal, mint a mi fáj.
Nincs okunk pirulni a multért, mert fontos eredményeket vívtunk ki;
reménynyel tekinthetünk a jővőbe, mert elégületlenek vagyunk a jelennel,
s nem hiszünk abban a hazug dicsőségben, melyet az együgyű jóakarat,
vagy az önmagának hizelgő hiúság igyekszik ránk vitatni. Ez
elégületlenséget öntudatra emelni és eszmékre vive vissza gyümölcsözővé
tenni: oly feladat, mely megérdemli a fáradságot. Kölcsey szelleme hív,
int és biztat. Az ő álmait kell hüvelyeznünk, az ő reményeit táplálnunk,
az ő hitében erősödnünk. Tovább kell fűznünk az eszmék lánczolatát is,
ott, a hol ő elejté. Akkor a szinház anyagi érdekeiről kellett
gondoskodni, most leginkább a szellemiek igénylik részvétünket; akkor
arról volt szó, legyen-e szinházunk, most azért kell küzdenünk, hogy
kitűzött czélja felé haladjon; akkor szónoklatra és pártfogásra volt
szükség, most elmélkedésre és kritikára, s ez utóbbi nem tehet jobbat,
mintha összehasonlítván a multat és jelent, saját viszonyaink
szempontjából vizsgálja bajainkat, s ez úgyszólva történeti alapon izgat
azon eszmék mellett, melyekben a jővő küzdelme s talán dicsősége is
rejlik.

Minő különbség régi s mostani szinészeink állása közt! Kölcsey élénken
festi a nyomort és megvetést, mely a legjelesebbnek is egyetlen jutalma
volt. Kötéltánczosokként barangoltak városról-városra többször ébresztve
szánalmat, mint fogékonyságot a művészet iránt. Az utasok jól ismerték
őket; tudták, kiket visznek azok a megterhelt és mégis könnyű kocsik,
melyekről festett vásznak és aranyozott papirdarabok csüggenek alá s
tetejében télen is nyári ruhában fütyörész néhány beesett arczú úr és
didereg egy pár fátyolos ifjasszony. A városok vendégfogadósai hónapok
múlva is emlékeztek reájok a sok fúrás-faragásról, melylyel megrongálták
a nagy teremet s a hosszú árjegyzékekről, melyeket nem tudtak kifizetni.
A fővárosban nem hogy szinházépületjök lett volna, de még a fölléphetési
engedélyért is perelniök kellett. Többször kisérelték meg hol Pestre,
hol Budára telepedni és sikertelen küzdelmek után mindannyiszor
kénytelenek voltak újra nyakukba venni a vidéket. Aristocratiánk
ezereket pazarolt idegen művészekre s alig találkozott egy Wesselényi,
Ráday és Vida, kik a hazaiakat vegyék pártfogás alá. A megyék ugyan
tettek értök valamit, de a pillanatnyi segély csak alamizsna volt. A
míveltebb körök szégyelték vagy megvetették őket, az alsóbbakban csekély
volt a fogékonyság. Nem a szellemi szükség töltötte meg olykor a
szinházat, hanem a kiváncsiság. A vagyonosabb nemesség külföldieskedése
s a magyar polgári elem fejletlensége lehetetlenné tette az állandó
közönség megalakulását. A jó polgárok csak bámulni tudtak, a büszke
nemesek csak gúnyolódni szerettek. A magyar nem művésznek való, mondák
az idegen míveltségű ifjú urak; az ó-divatú öregek pedig, kik délelőtt a
haza ügyét védtek a megyegyűlésen, megbotránkozva szemlélték este az
előfüggönyt, melyre nagy betükkel volt felírva: éljen a nemzet, s
mosolyogva mormolták fogaik közt: a nemzet megél, csak ti tudjatok
megélni. Valóban kevesen voltak, kik a szinészet hatását a nemzeti
míveltség fejlesztésére fel tudták volna fogni. Valóban a szinészek nem
tehettek okosabbat, mintha megélni igyekeztek. El is követtek ezért
mindent. Nem kimélték a görögtüzet s a czifrábbnál czifrább tableaukat.
Oly műveket férczeltek össze, oly czímeket gondoltak ki, hogy csodájában
is begyült a közönség. A kit aztán bekaphattak, igyekeztek megtartani s
kedvéért akár bajazzókká váltak. Nemcsak művészetöket, hanem magokat is
készek voltak lealacsonyítani. Jutalomjátékaik alkalmával személyesen
hordozták szét a színlapot s ültek ki a pénztárhoz, megköszönni a
nagylelkű közönség filléreit. Se vásár, se főispáni beigtatás, sőt
nagyobbszerű névnap se eshetett meg nélkülök. Sátort ütöttek az
állatmutatók bódéi mellett s együtt hízelegtek a muzsikus czigánynyal. S
ha mégsem volt miből fizetni az adósságot, ha kifogytak az utolsóelőtti
és legeslegutolsó előadásokból is, megáldták a jó nagyságos úrfit vagy
urat, ki valamelyik színésznő szép szemeiért segélyt nyujtott számukra,
vagy jószágára vitette ki őket korhely pajtásokul. Szóval, néhány
szerencsésebb évet kivéve, a régibb szinész alig volt egyéb, mint most
iparlovag vagy bohócz, majd koldus vagy élősködő.

Ily körülmények sokat árthatnak, de még magokban nem akadályozzák a
művészet lassú és biztos fejlését. Kevés különbséggel így volt az
eleinte Angol-, Franczia- és Németországon is. Az anyagi jóllét és külső
dísz a művészetek haladásában ritkán ok, a legtöbbször következmény.
Fődolog némi hagyományos hajlam, fogékonyság és érdekeltség. Ennek
hiánya akadályozta leginkább szinészetünk fejlését.

Másutt a színészet vallásos és nemzeti szokások földjén csirázott. A
mysteriumok és utczai tréfák, a leendő tragédia és komédia elemei mindig
kedvencz mulatságai voltak a népnek, s így a szinháznak később mintegy
szükséggé kelle válnia. Nálunk a mysteriumok nagyon szűk körben
divatoztak, s az utczai bohóczok idegenekből teltek ki. Történetíróink
emlékeznek ugyan kóbor szinészekről, két vagy három drámai költeményünk
nyomtatásban is fenmaradt, de mindent összevetve, legrégibb szinészetünk
vagy majdnem egészen idegen volt, vagy nem a népszellem önkéntelen és
tartós nyilatkozata.

Ezért a mult század vége felé, midőn néhány buzgó hazafi felszólalt a
magyar szinészet mellett, nem a meglevő elemek ápolásáról és
nemesítéséről volt szó, hanem egy mezőben új és idegen valami
átültetéséről. A szinház nem belső szükségkép nyilatkozott, hanem mint
abstractio s a nemzeti visszahatás egyik mesterséges eszköze. A szinpad
magyar lőn, de a szellem idegen maradt; a német szinészet halvány
másolata nem elégíthette ki az elnémetesedett mívelteket, a nép pedig
érzéketlenül nézte és hallgatta, a mit se érteni, se érezni nem birt. A
szinész maga sem tudta, mit csináljon. Hiányzott az alap, a melyre
építsen, a hatás, mely lelkesítse. Nem csoda, hogy a nagy hévvel
felkarolt ügy, a visszahatás gyöngültével, csak tengődni tudott. Nem
csoda, hogy szinészeink hiában küzdöttek a lehetetlenséggel s a
legtehetségesebbek ereje is megtört. Nemzeti szinészet nemzeti drámai
költészet nélkül nem állhat elő; a hagyományos nemzeti szellem képző
erejét még a lángész sem pótolhatja; s a szinész, mint a haldokló
viador, örömest hordozza sebeit, ha gyönyörittas közönség taposlja meg.
Ezt nélkülözvén szinészetünk mindent nélkülözött, s arra volt
kárhoztatva, hogy jól rosszul önmaga alkossa meg saját elemeit.

Most máskép van minden. Hatvan év nehéz küzdelme közönséget teremtett. A
fölébredt közszellem s a fejlődő irodalom, szinészetünk e hű
szövetségesei, felizgatták a fogékonyságot. Az állandó és dotált szinház
létrejöttével egész új korszak derült föl. A vándorok menhelyre
találtak, hol tisztesség és közbecsülés váltotta föl a nyomort és
megvetést, pálya nyilt a művészi törekvéseknek és táplálékot nyert a
becsvágy. Az ifjú és emelkedő magyar főváros s a már önbizalommal küzdő
nemzeti szinészet egymást gyámolíták. Segítségül jöttek a költők és
kritikusok is. Elmélet és gyakorlat a nemzeti drámai költészet
megalapításán fáradoztak. Némely, ha nem is épen becses, de folyvást
törekvő drámai kisérlet egy kis magyar életet varázsolt a szinpadra. Ez
szinészetünknek némi nemzeti színt adott s közelebb hozva az élethez, a
hatás eszközeivel ruházta fel. A közönség növekedett részint
érdekeltségből, részint hazafiságból, részint divatból. Ma már bizton
elmondhatjuk, hogy oly közönségünk van, melynek szükségévé kezd válni a
szinház. Ott ül az aristocratia, s mi más ez, mint ezelőtt hatvan, sőt
csak húsz évvel is! Hűn megjelen a középrend, mely naponként erősbödik
számban, vagyonban és míveltségben; nem hiányzik az alsóbb osztály s
egész lelkéből tapsolja meg népszinműveinket. Most nyári hónapban is
annyi a közönség, a mennyi hajdan a bőjti napokban sem volt. Most nem
hallunk gúnyt és senki sem közönyös, sőt oly jóakaratú, elnéző és
részvevő, mint a minő gúnyos, követelő és érzéketlen volt egykor. E
mellett a szinésznek megkülönböztetett állása van. Nem magánember
zsoldosa, hanem országos intézet tagja. Nem kénytelen művészetét vagy
önmagát lealacsonyítani. Díja, ha nem vetekszik is a külföldiekével,
fölmenti az élet gondjai alól. Megtiszteltetésekben részesül s vénségére
nyugdíjat várhat. Van ideje tanulni és kipihenni magát. A főváros és a
vasútak által közel hozott külföld könnyebbé tették önmívelhetését. A
társaságokban nem fogadják többé előitélettel, s csak egyéniségétől
függ, hogy szívesen látott vendég legyen. Ha vidékre rándul
vendégszerepelni útja, egy kis diadalmenethez hasonló. Hányszor térnek
vissza koszorúkkal és ékszerekkel, s mennyi mindent tudnak beszélni a
sok ünnepélyes lakomáról és fáklyás zenéről, melyekkel megtisztelte őket
az ifjúság! A vidék követi a fővárost s mintegy vetekszik vele.
Nevezetesebb városainkban gyökeret kezd verni a szinészet. Arad,
Szabadka, Miskolcz nem rég építettek állandó színházat s már Debreczen
és Nagyvárad hasonló mozgalmairól értesülünk. Maholnap a vidéki színész
sorsa is jobbra fordul és művészi nemesülésök hatással lesz a fővárosi
szinházra, melynek az eddiginél több módja lesz belőlök újonczozni.
Mindez tény és örvendetes haladás. Közönségünk még soha soha sem
csüggött ennyi előszeretettel a szinészeten; érdekeltsége viszonyainkhoz
képest oly nagy, mely a nem mindennapi becsvágy törekvéseit is
megérdemli.

Mégis honnan az, hogy az ifjú színészi nemzedék nem jogosít annyi
reményre, mennyit a régi valósított? Mégis mi az oka, hogy a míg azelőtt
harmincz évvel a nyomor és hányódás közepett a jeles és törekvő
tehetségek egész csoportja állott elő, kik később a pesti szinpad
díszeivé fejlettek, most a kedvezőbb körülmények közt, ha nem hiányzik
is egy pár új tehetség, csekélyebb a törekvés és aránylag hanyatlást
tapasztalunk?

Tagadhatatlan, hogy sokat háríthatni az időre. Akkor még minden előttünk
állott; megifjúltunk és lelkesülésünkben visszanyerni hittük, a mit
elvesztettünk s kiküzdeni, a mit nem bírtunk. Ez a szellem teremtő
erővel hatott mindenüvé; a fejlődő politikai, irodalmi és társas élet
magával ragadta a szinészetet, mely aztán önmegalapításával igyekezett
folytatni a mult század kezdeményét. A szinésznek hazafiui becsvágya
támadt, mely táplálta a művészit. Kiérdemelni a nemzet figyelmét, részt
venni az újjászületés nagy munkájában, oly gondolat volt, mely a
nyomorban is emelte a lelket s a hányódás közepett is megtermékenyíti a
munkásságot. Nem ugyanezt hirdette-e Kölcsey el nem mondott, de
mindenütt olvasott beszédében s mást fejezett-e ki Vörösmarty _Árpád
ébredésé_-ben? Íme a szónok, költő és vándorszinész hogyan találkoznak
egymással a küldetési hit és lelkesült önbizalom e napjaiban.

Most sok van a hátunk megett; kimerültség és csalódás nyomják a kedélyt.
Kétkedni tanultunk és hidegebbek vagyunk. Mélán tekintünk a multba s
mintha félnénk a jővőtől, meg-megrendül önbizalmunk. Érezzük, hogy az
időben sok a bomlasztó, s kevés az alakító erő. Azonban mindez nem
fásultság, se tehetlenség. Eltűnt előlünk sok bolygó fény, melyeket
csillagoknak hittünk, de sarkcsillagunk a homályon is átrezg hozzánk.
Szívünk nem égett ki, s ha mélyen sebzett is, van erőnk önismeretre
törekedve tájékozni magunkat s igyekezvén megtartani, a mink volt, a
további fejlődhetés útját egyengetni.

Társadalmunk s az irodalom ez erősbülő hangulatából többet meríthetne
színészetünk; inkább érezhetné napjaink önmegtagadó hazafiasságát, mely
a legnagyobb erőfeszítést kivánja. A mai szinésznek nincs annyi hazafiúi
becsszomja, mint a mennyi a réginek volt. Talán többet és jobban tud
beszélni róla, de bizonyosan nem érzi oly mélyen; inkább tudja
fontosságát, mint teljesíti kötelességeit, s éber gondok helyett
csalálmokba ringatja magát. Régen élénk volt a hiány és elmaradottság
érzete s épen azért folytonos fejlődést vagy legalább küzdést
tapasztaltunk; most nagy az önámítás és fenhéjázás s épen azért
hanyatlást vagy tespedést látunk; régen a közönség kissé emelkedő
hazafias részvéte ösztönül szolgált s kölcsön kép fogadtatott el, mely
után kamat jár; most adóvá kezd alászállani, mely követeltetik; a régi
szinész rongyai közt is büszke volt arra, hogy magyarnak született, most
találkozik olyan is, a ki csekélyli a magyar dicsőséget. S ezt nemcsak a
kosmopolita énekes és énekesnő teszi, hanem némely drámai szinész is.
Nem rég egyik fiatal szinészünk külföldi szinpadon kisérte szerencsét s
most már egyik legjelesb és legtörekvőbb szinésznőnkről rebesgetik
ugyanazt. Amaz lehet kivételes különczség, ez puszta hír, de mégis oly
valami, mely már csak azért is, mert vita és pletyka tárgya lehet,
figyelmet érdemel.

Másutt a hazafiasság csak emeli és nemesíti a művészi becsvágyat, nálunk
majdnem egyedül szüli és táplálja. Ha a magyar tudós, író és művész azon
beteges ábránddal kezd tépelődni, hogy miért nem született oly hazában,
hol egy félvilágra hathatna dicsőségével; ha nem merít önfeláldozást a
rokon és ellenszenv összeolvadt szenvedélyéből, mely nálunk annyi
mindent pótol s melyet semmi sem pótolhat; ha pénzvágy miatt vagy
hiúságból feledni kezdi, hogy neki a honnak, a honért és a honnal kell
élnie: a legtragikomikusabb önmeghasonlás fog bekövetkezni s irodalmunk
és művészetünk elveszti súlypontját.

Hála Istennek, még távolról sem közeledünk ez örvény felé. Se vádra, se
félelemre nincs elég okunk. Szinészeink csak panaszolnak, affectálnak és
szeretnek szerepet játszani a szinpadon kivül is. Mióta inkább ismerik a
külföldet s magasabb eszményök van a szinész állásáról, mióta köztünk
világhírű művészek fordultak meg, mióta nemzeti viszonyaink, vágyaink és
reményeink mérsékeltségét parancsolják, megszokták a sóhajt és panaszt.
Irígylik az énekes sorsát, a kinek az egész világ nyitva van; búsulnak,
hogy csak egyetlen nagyobbszerű szinházunk levén, nincs hova menniök;
nem fenyegetőzhetnek, ha összetűzve az igazgatósággal, díjaikat akarják
fölemelni, vagy szeszélyeik érvényét kivívni; kérkednek, hogyha így meg
így volna, mily óriási művészek tudnának lenni, a míg most vagy nem
lehet, vagy nincs miért megerőltetni magokat.

Hiú álmadozás, üres fecsegés, melynek alig volna fontossága, ha nem
koptatná az erélyt s nem szülne bizonyos fásult hangulatot! Hol az a
hazafias büszkeség, mely az önérzetben is talált jutalmat, az a
törhetlen elszántság, mely a részvétlenséggel is meg tudott küzdeni, az
a lelkesült igyekezet, mely részben a tehetséget is pótolja? Tünedezni
kezd lassan és öntudatlanul. Gyöngülvén a hazafi becsvágy, gyöngült a
művészi is, s ez utóbbi annyival inkább, mert a közönség részéről kevés
táplálékot nyer. Közönségünk részvékeny, hazafias, de talán épen azért
nem akarván büntetni, jutalmazni sem tud emelőn és termékenyítve. Tapsai
és koszorú elámítják a hiut, elkeserítik a becsvágyót s akadályozzák
mindkettő haladását. Kevés különbséget tevén, épen úgy jutalmazza a
legjelesebbet, mint a kevésbbé jelest. Elnézése fölbátorítja a
hanyagságot, elszunyasztja a törekvést és táplálja az önámítást. Innen
foly aztán az, hogy a szinész azt is művészetének tulajdonítja, a mi a
hazafiasság vagy bátorítás szüleménye s a meg nem érdemelt kapcsokra
hivatkozik a legméltányosb kritika ellenében is. Míg a hazafias részvét
némi ízlési szigorral nem párosul s a koszorú és taps oly olcsó lesz,
közönség és szinész egymást fogják rontani.

Íme szinészetünk aránylagos hanyatlásának különböző okai. De vajon
igaz-e, hogy hanyatlunk, habár csak aránylagosan is? Oly kérdés, melyre
legjobban megfelel egy kis visszapillantás a multra.

Szinészeink ezelőtt ötven-hatvan évvel a német szinészetet utánozták,
sokkal kényszerübben is német míveltség uralkodott költészetünkben, mint
azelőtt a németek a francziát s a francziák az olaszt. Csak kissé mívelt
köreinkben a német iskola kezdte meg diadalmas küzdelmét s a Pesten már
virágzó német szinház mintegy mintául szolgált a leendő magyarnak.

Németországon 1791 előtt a Gottsched iskolája megbukása után, a
legféktelenebb természetiességnek hódolt a színpad. Színész és költő
arra törekedett, hogy a természet hangját minél inkább s minél
erőteljesebben hallassa. Lessing úgynevezett polgári drámái; Goethe
_Götz von Berlichingen_-e és _Schiller Haramjá_-i adták e lendületet. A
vers nyűgét félre dobva s a franczia conventionalis formák romjain
büszkén emelkedett a próza és valóság, most a nekivadult indulatok, majd
a siránkozó ellágyulás kiséretében.

Ha a szinpad lázas hévvel igyekszik másolni az életet, nem jár rossz
úton, de még csak leendő művészet s csak a fejlődés forrongását éli.
Érezték ezt Goethe és Schiller és később czélul tűzték ki: megbuktatni a
részint általok is előidézett természetiességet. A weimári minister és
szinházigazgató, a jénai tanár és drámaíró korlátlan hatalommal kezdik
osztani parancsolataikat.

Ha az eddigi szinpad a valóság hű utánzása volt, a leendőnek mintegy az
élet irányadójául és mintaképeül kellett szolgálni. A természetes
beszélgetés rhythmusos szavalattá vált, nem ugyan a Gottsched idejebeli
alexandrin, hanem jambusok szerint. Mozdulatok és csoportozatok a
plastika szabályaihoz alkalmazódtak. Most már a szinésznek nem volt elég
némi természetes ész és élénk kedély, hanem finom érzékkel, nemesített
érzülettel és tudományos képzettséggel is kellett rendelkeznie. Az eddig
mintául szolgált természetet az eszményi antik váltotta föl. Ez az irány
nehezen hódított, sokfélekép módosult, de elvégre is győzött s meg volt
egyengetve az út az eszményi szinpad felé, melyhez a német színészet,
többször megkisérlett eltérések daczára is, mind a mai napig hű maradt.

Szinészeink, kik a hazánkba telepedett német színészeket vették
példányul, e másod kézből nyert iskola növendékei voltak. Nem levén
drámai költészetünk, német fordításokból éltünk és szinészeink
igyekeztek úgy adni szerepeiket, a hogy azt a németektől látták. A
tragédiában átvették a rhythmusos szavalást, s minthogy verset nem
szavalhattak, a prózát szavalták úgy, keveset ügyelve a magyar
hangsúlyra. Bizonyos éneklő modor pótolta a rhythmust és mesterkélt
taglejtés a plastikát. Most gúnyosan emlegetik mindezt s nem ok nélkül.
Szigligeti méltán mondja _Drámai állapotjainkról_ czímű czikkében régibb
szinészeinkről, hogy még «jó reggelt» sem tudtak egymásnak mondani a
szinpadon bizonyos szenvelgett páthosz nélkül.

Azonban nem kell felednünk, hogy szegények alig tehettek mást, s jól
tették, hogy bizonyos formákhoz jól-rosszul ragaszkodtak, miuthogy
önmagokból lehetetlen volt meríteniök. Legalább küzdöttek valamiért,
fegyelmezni engedték magokat valami által, s ez elég volt arra, hogy a
művészetről: bárminő, de mégis fogalmat nyerjenek.

E küzdés és fegyelem lassanként fejlődést idézett elő. Elég csak Kocsit
és Kántornét említenünk, kivált ez utóbbit, ki e holt formákba annyi
életet és emelkedést tudott önteni. Ő valóban a kedvezőtlen anyagi és
szellemi körülmények közt is hűbben és méltóbban szolgálta a tragikai
múzsát, mint utána bármelyik szinésznőnk.

Alig telt el harmincz év s már mutatkozott a visszahatás, s a pesti
szinház megnyiltával új irány kezdett lábra kapni. A már megszólaló
kritika semmit sem üldözött inkább, mint a páthoszt, melyet álnak
nevezett a nélkül, hogy a valódit megmagyarázta volna. A nyelvészek
visszakövetelték a magyar hangsúlyozást s minthogy ez az egyszerűbb,
mondhatni társalgási modorban, inkább volt valósítható, öntudatlan
ellenszenv fejlődött ki a rhythmusos szavalat iránt, noha most már
voltak jambusban írt tragédiáink is. A néha nevetségig emelkedő
mesterkélt taglejtést bizonyos mérsékeltség váltotta föl, melyet a
természetesség művészi nyugalmának neveztek.

Lassanként meggyőződéssé vált a természetességet tartani művészetnek. Az
egymást sűrűbben követő magyar drámák, különösen népszinművek, melyek
jól-rosszul a hazai életet igyekeztek vázolni, hozzá szoktatták a
szinészt, hogy ismert a lakokat másoljon, a mit egyénítésnek neveztek
el, bár a legtöbbször alig volt több photographirozásnál. Ez új műszó
köpenye alá menekült aztán minden különczfogás, bizarr szeszély, sőt még
a félszegség és hiba is. Az egyénit szembe állították az eszményivel nem
annyira, mint külön rendszert és iskolát, hanem mint a művészet egymást
kizáró elemét. Igazán és igaztalanul, de mindig egyoldalúan
Shakespeare-re történt hivatkozás, kinek művei rossz prózai fordításban
többször kerültek szinpadra, míg a francia romantikusok művei felettök
nem diadalmaskodtak. Itt a természetesség már nem ismert határt s a
kirívó ellentéteket és érzéki oldalról fölfogott szenvedélyeket könnyebb
volt visszaadni, mint Shakespeare lélektani mozzanatait. A szinészek
kaptak rajta; most már beszélhettek szavalat nélkül s egyéníthettek
masquirozás által is.

Ily gyűrűzetben hullámzott az új irány, melynek meg volt az a jó oldala,
hogy széttörte a kölcsönzött formákat, közelebb hozta a művészetet az
élethez és segítette önmagából fejleni.

Az ár folyama a tehetségek egész nemzedékét hozta magával. Többé nemcsak
egy-két jeles szinészünk volt, hanem egy egész csoport; most már nemcsak
nehány jelenést láthattunk sikerrel előadva, hanem egész művet. Elég
legyen csak Megyerit, Szentpéterit, Barthát, Lendvayt, Egressyt,
Lendvaynét és Laborfalvi Rózát említenünk. Úgyszólva ők alapították meg
színészetünket. Vezette őket, lebegett előttük valami: ösztönszerű
sejtés, mely eszmévé virradott s ezért küzdve egy fejlődési fokot vívtak
ki, mely bárminő tévedések árán is mindíg nagy nyereség.

Ez hiányzik s az újabb nemzedékben ez az, a mit hanyatlásnak nevezünk. A
közelebbi tíz év alatt láttunk ugyan feltünni egy pár új jeles
tehetséget, de semminemű szellemi mozgalmat, mely új hódítással akarja
gazdagítani szinészetünket s mintegy élesztőt vessen belé. A régi
nemzedék részint sírba szállt, részint nyugalomba lépett, részint
kiégett becsvágygyal halad pályája vége felé, s az új, mely elfoglalja
helyét, nem hoz magával új ösztönt vagy eszmét s így fejlődési elemet.
Bulyovszkyné jól pótolja és sokban felülmúlja az egykori Lendvaynét,
Szerdahelyi feledtetni fogja Lászlót, Komlóssy Ida, Munkácsy Flóra,
Szigeti, Feleki, Tóth sok érdemet szereztek, de ők is, mint a többi, a
régi nyomokon járnak föl s alá, sem jobbra, sem balra, legkevésbbé
előre.

A természetiesség ösztöne, az egyénítés balfelfogása uralkodik most is
szinpadunkon, mindinkább elhasználódva s vesztve fejlesztési erejét. Még
örvendetes volna, ha e rendszert végig vinnék s bár művészietlenül, de
erőteljes féktelenséggel rajzonák az életet és szenvedélyeit. Ezt
haladásnak tarthatnók, mely talán hamar idézne elő oly visszahatást,
mely képes lehetne a megnyert nyers anyagot feldolgozni.

De eddig nem mennek, megállapodnak azon a ponton, mely nem kiván
fáradságos figyelmet vagy nagy megerőltetést. Innen előszeretetök a
melodrámák és könnyed vígjátékok s közönyösségök az erős tragikum és
komikum iránt. Az egyénítés és jelzés műszavait halljuk mindennap oly
büszkén és mély hittel, mint költészetünkben a népies kifejezést. A nagy
hűhó miatt szinészeinket művészetökben legalább is a németalföldi
festész-iskola nagymestereinek hihetnők, de ha megvizsgáljuk az
elméletet s még inkább a gyakorlatot, kiderül: hogy ez egyénítés és
jelzés alatt valami olyas fogalom rejilk, mely igen hasonlít a
photographiáéhoz.

Hát nem művészet-e a photographia? Az igaz, miért ne lehetne? Hiszen
visszatükrözi az egyént a legfinomabb részletekig s még egyetlen
hajszálat sem hibáz el. Nem hizelegve senkinek, nem eszményítve semmit,
pontos és hű másolatot nyújt egész a szolgaiságig.

De épen ez a baj, épen ezért nem művészet. A művész ecsete kevésbbé hűn
és pontosan, de igazabban, szebben s így művészien fest. Ismerve a
vonalok titkos iratát, az arczizmok rejtélyeit, a küzdő szenvedélyek
színvegyületét s azokat a kinyomatokat, melyekben az érzések, indulatok,
hajlamok, rögeszmék megjelennek, a lelket is oda leheli, most válogatva
és összpontosítva, majd mellőzve és kiemelve. Ez az eljárás, melyet
eszményítésnek neveznek, nem sérti meg az igazságot, csak kimagyarázza;
nem törli le az egyéni jegyeket, csak czéljaira használja föl. E nélkül
nincs a festészetben iskola, legyen az akár olasz, akár németalföldi, s
csak az eszményítés kisebb vagy nagyobb fokáról lehet kérdés s csak
akkor szabad szembe állítani az egyénit az eszményivel, mint két külön
rendszer ellenséges elveit. A legeszményítőbb festész sem nélkülözheti
az egyénítés bizonyos fokát s a legeszményítőbb műveiben is feltalálható
némi egyénítés; mert a rideg valóság önmagával soha sincs összhangban, s
ezt mindig a belévetett eszme eszközli; mert a puszta egyéni hajhászása
arra tévedésre vezet, hogy az esetleges és anyagi erőt vesz a lényesen
és szellemin s minden eszmei jelentőség veszni indul.

A költészetben sincs máskép. A drámaíró, akár Sophokles, akár
Shakespeare tanítványa, mindig eszményit, azaz uralkodik a természeten
és szabadon alakítja a valóság által nyújtott elemeket, azon eszme
szerint, melyet ki akar fejezni. Ezért az élet töredékes és elszórt
eseményeit folytonosokká téve egészszé olvasztja össze, a jellem és
szenvedély nyilatkozatait gyúpontba szedi, s a körvonalakat most emelve,
majd arányosítva igyekszik elérni mindennél nagyobb czélját, a költői
hatást.

Idézhetné-e ezt más elő, mint emez a szellem sugárain derengő élet
megfejtve és kimagyarázva, ez ég és föld összeölelkezése, ez új és mégis
ismerős világ, melynek egyik fele kivülünk, a másik pedig bennünk él. E
szabadság és kötelezettség alól nem oldozhatja fel magát a szinész,
kinek kötelessége szolgálni, a költőt. Ha a költő az eszme ereje által
teszi érthetővé a valóságot a színisz nem ölheti meg az anyag által a
szellemet. Ha a költő, bár földhöz van kötve, ég felé tör: a szinész nem
rohanhat a prózaiaság mocsárába. Ha a költő a szép formák nemesítő
hatása alatt mutat föl mindent: a szinésznek nem lehet feladata e
formákat össze törni. Ha a költőt a rhythmusos nyelv nem akadályozza,
sőt elősegíti a jellem és szenvedély festéseiben: a szinész nem állíthat
ellenkezőt.

S vajon többé-kevésbbé nem ezt teszik-e színészeink? Az eszményítés
iránti érzék naponként apad, s az egyéni örve alatt a legüresebb
realismus felé közeledünk. Ez az, a mi leginkább sülyeszt s csak az
eszményítés bizonyos foka felé törekvés önthet szinészetünkbe új
életerőt s fejlesztheti az emelkedés útján. E mellett tartozik küzdeni a
kritika, ide kell törekedni drámaíróinknak, kik elvégre is legnagyobb
befolyással vannak a szinészet fejlesztésére.

Íme, drámairodalmunkhoz értünk. Hát itt emelkedést látunk-e? Aligha.
Itten is ugyanazt tapasztaljuk, a mit szinészetünkben: hanyatlást, mert
a közelebbi tíz év alatt semminemű új szellemi mozgalom, fejlődési elem
nem nyilatkozott. Itt is legjobban megmagyaráz mindent egy kis
visszapillantás a multra.

Ezelőtt hatvan évvel nem volt drámairodalmunk, s harmincz évig
vándoroltak szinészeink költők nélkül. Majdnem kizáróan a német múzsa
uralkodott szinpadunkon. Azon nehány eredeti műről, melyek e korban
divatoztak, inkább az irodalom történetírója tartozik emlékezni, mint a
szorosan vett æsthetikus vagy még ez sem. Simai, Bessenyei, Boér,
Verseghy, Dugonics, Szentjóbi neveit csak a kegyelet említheti. Részint
átdolgozott, részint eredeti műveik nyom nélkül enyésztek el. A legtöbb
szinművet szinész írta; magyar ruhába öltöztetett egy-egy német
lovagdrámát vagy bohózatot; ennyi volt minden.

Az irodalom és szinpad közt hiányzott az összeköttetés. Az írók
szétszórva laktak s többnyire falun; a főváros nem volt központja se a
magyar társas életnek, se irodalmi és művészeti törekvéseinknek. A
költők magányaikban csak lyrában ömledezhettek, s a drámai új nem, mely
minden hagyományosságot nélkülözött, inkább kiváncsiságból vonzotta
őket, mint belső ösztönből. Ha mégis írtak, épen nem tartották szemök
előtt a szinpadot, melyet alig ismerhettek. Becsvágyuknak nem volt semmi
tápláléka. A kritika mindennel inkább foglalkozott, mint drámai és
szinészi ügyekkel, s a szinész megvetett állapota, a közönség
érdekeltségének hiánya, vagy vágyat sem ébreszthetett, vagy lehangolt
mindenkit. Szóval társadalmunk, nemzeti viszonyaink és irodalmunk
fejletlensége épen azon szellemnek nem kedvezett, mely a drámaíró
levegője.

Most minden máskép van. A német múzsa többé nem uralkodik szinpadunkon,
a bécsi bohózatokat pedig épen leszorították népszinműveink. Bár most is
elég idegen művet kell látnunk, de ezek az összes európai irodalom jobb
termékei. Műsorozatunk többé nem a külföldi s legkevésbbé a hazai német
szinpadoké, mert közönségünkben némi önálló ízlés fejlődött ki. Nehány
évtized annyi eredeti művel gazdagítá a szinház könyvtárát, hogy
válogathatunk is bennök. Ma már oly iróink is vannak, kik kizárólag a
szinpadnak szentelik erejöket s nem megvetendő díjt húzhatnak. Alig van
hónap, melyben két-három új mű ne kerüljön színpadra. A közönség annyi
hazafias érdekeltséggel, sőt előszeretettel viseltetik irántok, hogy
néha az ízlés kivánalmait is feláldozza. A szinpad, irodalom és közönség
közt kölcsönös hatás fejlődött ki. Lapjaink szorgalmasan foglalkoznak a
szinházzal. Bár sok is a szó és haszontalankodás, kevés a gondolat és
fejtegetés, de a pesti színház megnyilta óta mindíg voltak kritikusok,
kik jelentékeny hatást gyakoroltak a közízlésre.

Minő haladás ez néhány évtized alatt! Ma már némi önérzettel mondhatjuk
el, hogy van drámairodalmunk, mely, ha nem vetekedik is a nagy nemzetek
legjobb termékeivel, de értéke van s ez érték nem csak viszonyos, hanem
egyszersmind általános is. Az utóbbi jóval csekélyebb amannál, de reánk
nézve ez is nagy kincs, mert benne oly alapunk van, mely lehetővé teszi
a nagyobbszerű emelkedést.

Ez alap első szegletkövét Kisfaludy Károly vetette meg. Mindnyájan
hallottunk arról a lelkesülésről, melyet műve 1819- és 1820-ban
ébresztettek. Ezt az eddig hallatlan részvétet nagy termékenység
viszonozta. Az újabb időben senki sem írt több színművet, senki sem
vívott ki nagyobb tetszést nálánál.

Azonban az idő itélt fölötte s feledékenységbe sülyeszté tragédiáit. Nem
történt igazságtalanság. Valóban e művek mind alapeszmére, mind a
kidolgozásra nézve csekély becsűek. Elvitázhatlan jótékony hatásuk nem a
műbecsben, hanem abban rejlik, hogy ő volt az első, ki szinpadunkon
tisztult és szabatos nyelvet tett otthonossá, némi sikerrel küzdött meg
a rhythmussal s a hazai tárgyak iránt, ha nem is drámai, de legalább
költői érdeket tudott gerjeszteni szónoki és lyrai hangulatai által.

Vígjátékai már sikerültebbek. Sok szerencsével járt Kotzebue nyomain,
többel, mint az ujabbak Scribe-éin, s ha találékonyságát nem érte utól,
erkölcstelenségét és durvaságát sem sajátította el. A magyar nemesi és
népéletből vett rajzai a legjótékonyabban hatottak. A szinész oly
szerepet nyert, melynek eredetijét is tanulmányozhatta; a közönség a
hazai élet képein gyönyörködhetett, s az írók e példa után kezdtek saját
társas életünkbe merülni. Fáy, Csató, Kovács Pál, Gaál mind e hatás
szülöttei.

Kisfaludy érdemeit csak az tudja méltányolni, a ki ismeri régibb
drámairodalmunkat. Kölcsey méltán magasztalta őt 1827-ben. Drámai
próbáink közül a komoly nemben még egy sem tünt fel, mely a kritikusnak,
mint kritikusnak figyelmét megérdemelné, a vígban pedig egyedül
Kisfaludy Károly az, kire a múzsa mosolygott. Igaz, ő e nemben sem
hagyott hátra remekeket, de igen olyanokat, melyek felülemelkednek a
középszerűségen s az úttörő szerencsés kezdeményei.

A vele egykorú Katona leginkább a tragédia terén mozgott, s
_Bánk-bán_-ja, mely 1819-ben a Kisfaludy diadalai után volt előadandó, a
censura miatt nem kerülhetett szinpadra, s csak nyomtatásban jelent meg.
E mű, mely mind e mai napig a legkitünőbb magyar tragédia s melyet
egyedül állíthatunk szembe a külföld legjobb műveivel, korában csekély
méltatásban részesült, a mi azután költőjét végkép elnémítá. Nem ide
tartozik vizsgálni e különös tünemény okait. Elég az, hogy Katona
megelőzte korát s egyetlen tragédiája később sem volt képes iskolát
teremteni s mindíg kívül állott a hatás és visszahatás azon mozgalmain,
melyek közt drámánk fejlődött.

Kisfaludy után Vörösmarty kezdett irányt adni. Az ő tragédiáit vette
mintául az ifjabb nemzedék, s Garay, Tóth Lőrincz, Jakab, Vajda, Horvát
Czirill, sőt egy pár darabjában maga Szigligeti is az ő tanítványai
voltak részint hajlamaiknál fogva, részint, mert csak így hitték
megnyerhetni az akadémia koszorúit. Vörösmarty a lyra és eposz
segélyével lett drámaíró, mind végig ily elemekből dolgozott s nagyobb
sikert érdemlő törekvés után sem tehette magáévá a drámaíró sajátságait.
Ez iránt ma már nincs kétség, sőt a meggyőződés egész az
igazságtalanságig ment. Mostani drámaíróink gúnyosan emlegetik
jambusait, melyek szépen hangzanak, de nem indítják meg a szívet;
hőseit, kik sokat énekelnek a szenvedélyről s elfelednek szenvedélyesek
lenni; kevéssé bonyolult cselekvényeit, melyek néha az első felvonásban
is megoldhatók.

Mindebben sok igaz van, de az sem szeved kétséget, hogy Vörösmarty
hatása oly fejlődési fok volt, melynek sokat köszönhetünk; ő buktatta
meg végkép a szinpad durva és romlott nyelvét, melyet már Kisfaludy is
ostromolt. Jambusai máig is legszebbek nyelvünkön s némely újabb
drámaíró jól tenné, ha nem is rhythmust, legalább egy kis szókötést
tanulna tőle. Az ő nemzeti multunkon csüggő lelkesedése s az a nemes és
emelkedett kedély, mely minden művén tükröződik, mintegy megszentelték a
szinpadot, s fennen hirdették, hogy a drámaírónak is költőnek kell
lenni, a mit ma már feledni akarunk.

Vörösmarty valóban költő volt, de költészetéből épen a tulajdonképeni
drámai elem hiányzott. A közönség hamar betelt a lyrai ömledezésekkel, s
bárminő, de másnemű felindulás után esengett. Az erős visszahatás előre
látható volt s a kritika, mely nálunk örömest gyárt elméletet a költők
hibáinak igazolására, csak sietteté ezt. Lassanként a drámának két külön
elmélete támadt, melyek egyike a költői, másika a szinpadi hatást tűzte
ki elvül; ezt a közönség, amazt a költők védelmére, s e kettő közt
egészen elpárolgott az egyetlen jogos hatás, tudniillik drámai.

A közönségnek igaza volt. A szinpad nem lyrai palaestra s mégis a
helyzetek hangulatai szerint a különböző egyéni szenvedélyek hathatós
kifejezésére nélkülözhetetlen bizonyos lyrai elem. Az éposz egészen más
törvényeknek hódol, mint a dráma, mégis a tragédia sem gyülöli a nagy
egyéniségeket, a mondai és történeti homályt, mely a körvonalokat
nagyítani engedi. A dráma formája tágabb, mint a hogy a classikai iskola
tanította, de nem oly tág, minőnek a franczia romantikusok hirdetik és
szigorúbban költői, mintsem annyi prózai elemmel vegyülhessen, a mennyi
a regénynek úgy szólva életföltétele. A szinpad a tettek küzdelme, eleme
a sebes fejlődés és folytonos cselekvény, de ha az nem oly alapeszméből
csirázik, mely emelkedett világnézlet s nem azon lélektani
összeütközéseken sarkallik, melyeket tragikumnak és komikumnak nevezünk:
minden bonyodalom, szerkezeti ügyesség és szinpadi csiny mellett is csak
a kiváncsiságot fogja kielégíteni, s nem a kedélyt; s csak mulattat,
mint a bűvész mutatványa, de nem hagy nyomot a lélekben.

Mindezt Szigligeti sok részben tagadni törekszik. Legalább művei arra
mutatnak, sőt _Drámai állapotunkról_ szóló elméletében is többet
fejtegeti a dráma külsőségeit, mint lényegét, s elég őszintén vallja be
mestereit is, midőn a franczia romantikusokról azt mondja, hogy sok jót
és rosszat tanultunk tőlök; különösen megtanultuk azt, hogy miként kell
és lehet ügyes előadás és rendezés mellett kevesebb talentummal
könynyebb tartalommal és gyengébb szinészekkel is hatni.

A franczia romantikusok nyomai sokkép kimutathatók drámairodalmunkban. A
szinpadi hatás titka nem volt egyéb, mint az ellentét, a kivételes
lélekallapot, a szenvedélyek érzéki oldala, a mesterkélt bonyodalom, a
véletlen, a korlátlanság, a látvány: szóval mindaz, mi a franczia
romantikából, a mi viszonyainkhoz volt alkalmazható.

Annyira eredetieknek látszó népszinműveinken is észrevehető a franczia
népdrámák hatása. Itt is, mint ott, szüntelen meg van alázva a felsőbb
társaság az alsóbb rovására, s alapja az össze nem olvadható
tragikomikai elem.

Ez a rendszer öntudatlanul is kényszeríté a költőket, hogy ne az életet,
hanem a szinpadot tanulmányozzák, s a szív titkai helyett a szinészek
tehetségeit. Azok a költők, kik ez irányban leginkább kitüntek, magok is
szinészek voltak. Czakó és Szigligeti, bármenynyire különböznek
egymástól, abban tökéletesen megegyeznek, hogy leginkább szerepet
igyekeztek írni s a közönség kiváncsiságát, vagy bizar hajlamait vették
igénybe. A többiek is, mint Obernyik, Nagy Ignácz, Vahot ezt az elvet
fogadták el, megtoldva a politikai irány s a napi érdekekre való
hivatkozás törekvéseivel. Teleki László és Hugo Károly némi külön
csoportozatot alkottak, a mennyiben inkább törekedtek a drámai hatás
felé, azonban egyik első kisérlete után végkép elhallgatott, a másik
pedig sokkal kevésbbé értette viszonyainkat és nyelvünket, hogysem
nyomot hagyhatott volna maga után.

Így lett állandóvá a szinpadi hatás elve. A költők hatni akartak minden
áron, s valóban hatottak is. Azóta növekededik közönségünk, azóta vannak
oly szinműveink, melyek legalább kielégítik a mindennapi szükséget. E
mozgalomnak jó oldalát nem lehet el nem ismernünk. Költőink megtanulták
becsülni a színpadot s ha túlbecsülték is, minden esetre egy fokkal
tovább vitték drámairodalmunkat. A szinpadi hatás elmélete egy pár
pontban sokkal közelebb érinti a dráma lényegét, mint az általános
költői hatásé. Aztán erős érzéket fejtett ki, bár nem annyira a belső,
mint inkább a külső, de mégis a forma iránt. Némi technikai
virtuozitással dicsekedhetünk s nem estünk azon bajba, mint az új
tehetségesebb német drámaírók, kik a szinpadot lenéző conceptiók miatt
saját szinpadjokon is megveretni engedték magokat a francziák által.
Szigligetit e tekintetben nem méltányolhatjuk eléggé. Húsz év óta látja
el színpadunkat oly művekkel, melyek ha nem küzdenek is a
halhatlanságért, de legalább élnek hónapokig, évekig. Az ő egészben vett
munkássága fejlődési fokot alkot s így oly halhatatlan érdem, melyet
senki sem fog tőle elvitatni.

Mind eme, mind ama korszak költői küzdöttek valamiért, kivívtak valamit
s e valami mindíg haladás volt. Ez az, a mi most hiányzik s a mit
hanyatlásnak nevezünk. Jelen drámairodalmunk se újabb lendületet nem
vőn, se a régibb törekvéseket nem látjuk egy vagy más tekintetben úgy
kiegészítve, hogy nyereségnek tarthassuk. Drámaíróink ugyanazt teszik a
mit elődeik, s ha nem rosszabbúl, bizonyosan nem jobban. Dobsa, ki egyik
kedveltebb drámaíró, talán többet nyujt a szemnek, mint Czakó, de a
léleknek jóval kevesebbet; Kövérnek néhány élénk vígjátékot köszönünk,
de még eddig semmit se bírunk tőle olyant, a mi akár alapeszmében, akár
kidolgozásban felülmulja a régieket, sőt a frivol iránti hajlama
valóságos kórjel; Jókai nehány sikertelen kisérlet után _Manlius
Sinister_-ével méltán ébresztett figyelmet, de aztán itt meg is
állapodott s úgy látszik sokkal könnyebben rögtönöz regényt és novellát,
mint drámát; Szigeti egy pár tetszéssel fogadott népszinművet írt, de a
népszinmű most is ott áll, a hol azelőtt s még talán annyiban sülyedett,
a mennyiben össze nem olvadt elemei forrongásából semmi sem
kristályosodik.

A többi kisérletekről még ennyit sem mondhatni. Ez az itélet
igazságtalannak látszhatik, mert nem szoktuk meg az igazságot, s
alkalmasint a hazafiutlanság vádját vonja maga után, mert szeretjük az
olcsó hazafiaskodást. Mindegy, csak félre ne értessünk! Még egyszer
ismételjük, hogy drámánk mostani állapotja nem annyira azért nevezhető
hanyatlásnak, mintha újabb műveink nem versenyeznének a régiekkel, hanem
a mi egykor fejlődési fok volt, ma már megszűnt az lenni. A szinpadi
hatás elve végkép elhasználta magát s merő absurditássá nőtt ki. Midőn
ezelőtt tizenegy évvel Szigligeti e szavakkal köszöntött be a
Kisfaludy-társaságba: «Drámát, vigjátékot, vagy épen szinművet kellett
volna felolvasnom, de ezt önzésem ellenzé; nem akartam leginkább
szinpadi hatásra dolgozott műveimet a puszta felolvasás által
öltözékeiktől megfosztva meztelenül bemutatni; az ily kivetkőztetett
gyermek reám, apjára, nem sok díszt hozandott», s a szinpadi hatás
elméletét fejtegette, nem volt szükség éles polemiára. Akkor szerényen
mutatta be magát egy diadalra jutott rendszer s jó szolgálatára
hivatkozott: most csak bűneivel kérkedik s a drámát egészen el akarja
szakítani az irodalomtól.

Vajon tudjuk-e, hova kezdünk jutni? Oda, hol a dráma végkép megszünik
költői mű lenni, végkép száműzi a rhythmust; nyelve a hirlapírók
rögtönzéseihez lesz hasonló s inkább fogja tisztelni a karzatot, mint a
történetet és társadalmat.

Ehhez járul még azon a hatásvadászat által annyira kizsákmányolt
természetiesség, melyet drámaíróink is épen úgy egyénítésnek neveznek,
mint szinészeink. Nálok is a különös és kirívó pótolja a jellemzetest,
az esetleges a lényegest, az anyagi a szellemit; s csak a puszta életet
kivánván rajzolni – noha ez is ritkán sikerül – mind inkább vesztik
érzéköket a tragikum és komikum iránt, a mi eszményítés nélkül nem
képzelhető. Minő a csodálkozás, ha a kritika szomorú vagy víg
történeteiket nem hajlandó tragikai vagy komikai conceptióknak
elfogadni; minő a visszatetszés, ha a dráma ál- vagy korcsnemei helyett
a tragédiát és komédiát sürgeti, mint egyedül fő vagy jogos nemeket.
Pedig csak ez von ki bennünket a szinpadi hatás örvényéből, s tesz
lehetővé egy újabb fejlődési fokot a szinműi hatás felé; pedig csak így
olvadhat be drámánk az irodalomba, nyer eszményi tartalmat s válik a
történet és társadalom fönséges magyarázójává.

Keletkezik-e közelebbről ilyes mozgalom, fog-e emelkedni
drámairodalmunk? oly kérdések, melyeket fejtegetni merészség.

A dráma nemcsak a költészet legmagasb kifejlésének virága, hanem
egyszersmind a legvirágzóbb nemzeti élet adománya. E kettő csak
elválhatlan. Valóban, nagy drámai költők csak ott állhatnak elő, a hol
egy nagy jövendőre hívott nemzet nemzetiségét megalapította és
terjeszteni kezdi, hol nagyszerű forrongás után az anyagi és szellemi
törekvések szép egyensúlya áll be, s a hol egy sülyedő korszak romjain
diadallal emelkedik az új és megtermékenyíti a szellemeket. Ily korban
éltek Shakespeare, Calderon, Racine, Corneille, s hogy Goethe és
Schiller nem voltak képesek oly értelemben alkotni nemzeti drámát, mint
ezek, oka leginkább a kedvezőtlen német viszonyokban keresendő.

Hát akkor mi magyarok mit mondjunk, s nem kell-e elcsüggednünk? Oh nem!
A drámai aranykorig még sok oly dicsőséges fokozat van, melyeket bárminő
körülmények közt elérhetünk s melyeket elérnünk ugyanazon erős érzés
ösztönöz, mely nemzeti önfentartásunk forrása. Azonban ide nehéz
küzdelem vezet: az önismeret fáradalma, az elégületlenség fájdalma s a
lelkesülés törekvése.



DÓZSA GYÖRGY.

Történeti szinmű 4 felvonásban. Irta Jókai Mór. Előadatott a Nemzeti
Szinházban, 1857.


I.

A mit tájékozó bevezetésünkben csak érintettünk, tartozunk kifejteni; s
ezt részint hosszabb elméleti czikkekben, részint e rövidebb biráló
szemlékben akarjuk megkisérteni. Amott a szinészet és dráma legfőbb
kérdései körül fogunk vizsgálódni, itt a szinpad nevezetesb jelenségeit
veszszük szemle alá.

Kitűzött szempontjaink sem az abstract tökély, sem az öntetsző szigor
szempontjai, sőt ellenkezőleg viszonyaink concret felfogásából folyók.
Szerintünk a magyar szinészet és drámairodalom még nem ért ugyan
virágzási korszakot, de azért a közelebbi évekig folytonos fejlődésben
volt. Most sülyedni látszik, a mennyiben semmi újabb mozgalom nem
mutatkozik, mely tovább fejlését bizonyítaná. Midőn ezt fölfejtettük,
nem az abstract tökély követeléseivel állottunk elő, hanem csak a
fejlődés egy újabb fokozata mellett izgattunk, melyet bajaink bonczolata
mintegy önmagától tűz ki. Szinészeink csak photographizáló
természetiessége ellenében némi eszményítést kivánni, nem annyi, mint a
Talma és Ristori művészetét követelni tőlök; a szinpadi hatás
elhasználtnak nyilvánítva, a drámai hatás felé törekvést sürgetni,
végetlenül kevesebb, mint csak a shakespeare-i és molière-i művek iránt
bírni fogékonysággal. Értsük meg egymást. A kritika, ha nem nagyobbszerű
jelenségekkel van dolga, rendesen a körülményekhez alkalmazza magát s
méltánylata vagy hibáztatása majd mindig viszonyos. Ez elv különösen a
fejlődés forrongásaiban vagy más válságos időkben bír érvénynyel, midőn
a kritikus tiszte nemcsak ítélni, de egyszersmind küzdeni is. A mi
bizonyos körülmények között méltánylatra, sőt túlbecsülésre is
számíthatott, mert haladás volt, később hibáztatást vagy épen
megtámadást idézhet elő, mert sülyedéssé vált. Kisfaludy Károly
tragédiái a magok idejében megérdemelték a méltánylatot s épen azért ma
is irodalomtörténeti becscsel bírnak, nem azért, mert jeles művek, hanem
mert elsők valának, melyekben a magyar Musa némi erővel szólalt meg.
Vörösmarty, kivált a nyelv és dictióra nézve, tovább vitte, a mit
Kisfaludy kezdeményezett. Ők ketten nevezetes fejlődési fokozatot
képviselnek, épen úgy, mint később Szigligeti és Czakó, kik a szinpadi
hatás elvénél fogva új hódítmánynyal gazdagíták a színpadot. Azonban
megállapodhatunk-e itt? Megállapodtunk s épen azért sülyedünk. E
sülyedést nem segítheti elő a kritika is, s midőn ellene dolgozik, nem
remekekre vár, hanem csak haladást óhajt, s legkevésbbé túlszigorú, mert
csak a puszta törekvést is képes méltányolni.

Ezt azért jegyezzük meg, mert kritikától elszokott irodalmunkban minden
túlszigornak látszik, a mi divatlapjaink stereotyp csevegéseitől elüt; s
mert épen egy oly műről akarunk szólani, mely csak ezelőtt tizenöt vagy
harmincz évvel számíthatott volna méltánylatra. Jókai _Dózsa György_
czímű tragédiáját értjük, mely csodálatosan egyesíti a
Kisfaludy-Vörösmarty és Szigligeti-Czakóféle tragédiák gyöngeségeit. A
mű jambusokban van írva, de ha e jambusok jobbak is, mint Kisfaludy
nagyon is szabad jambusai, jóval gyöngébbek a Vörösmartyéinál s mint
párbeszédek csak egy pár szép lyrai hangulatig, s néhány erőteljes
rhetori dictióig emelkednek. Tehát újra ott vagyunk, hol ezelőtt
harmincz évvel, sőt hátrább, mert azóta harmincz év telt el. A conceptio
nélkülöz mindennemű tragikai alapeszmét; a cselekvény fejlődésében
kevesebb a drámai élet, mint Szigligeti vagy Czakó jobb műveiben, de nem
hiányzik a szinpadi hatás, ha nem is épen emezek virtuózitásával
alkalmazva. Tehát újra ott vagyunk, a honnan menekűlni óhajtanánk: a
szinpadi hatás elvénél s talán egy kevéssel hátrább; mert Jókai meg is
akarta magát különböztetni, s oly vakmerő játékot űzött a történeti
személyekkel, sőt az egész korral, minőt elődei soha sem mertek. Íme a
nagyszerű tragédia, melyet Egressy, Shakespeare imádója és Schiller
ócsárlója, annyi dicsérettel halmozott el; melyet Császár, Alfieri
tisztelője és Petőfi szigorú bírálója, nem győz magasztalni, s melyben
divatlapjaink kritikusai egy új drámai iskola hajnalát üdvözlik. Valóban
könnyen érthetjük a túlszigor vádját. A szegény magyar kritika maholnap
terror alá jut, ha elég gyáva lesz megijedni a zajongástól.

A drámai hatás mellett izgatván, először is a szinpadi hatás elvét kell
megtámadnunk e tragoediában. A szinpadi hatás oly műszó, melyet sokkép
értelmeznek, s mely alatt a többség egészen mást ért, mint a mit
tulajdonkép jelent. A drámának hatni kell, és épen a szinpadon, a hová
írták; ezt annyira nem lehet tagadni, hogy a drámai forma egész elmélete
ez egyszerű tényen alapszik. Innen a legszorosb egység, mely nem tűr
episodot, a sebesen fejlődő cselekvény, mely egyenesen a megoldás elé
siet, – mert az előadás legfeljebb csak negyedfélóráig tarthat; innen a
csak nagy vonásokban kivihető jellemzés, mint a frescoképeken; mert a
finom részletezés a szinpadon nem tehet hatást; innen a _par excellence_
cselekvő személyek küzdelme és az erős tényben mutatkozó katastropha;
mert a költő csak személyei által szólhat s nincs eszköze a passiv
személyt, a lassú fejlődést, a szembeötlőleg nem látható katastrophát
érdekesekké tenni, mint például a regényírónak. Azonban a hatás és hatás
közt különbség van. A műben ott lehet a szoros egység, ha alapeszméje
bizarr ötlet vagy tév-világnézlet, mely legfeljebb csak izgatni képes; a
cselekvény rohanhat, ha a véletlen vezeti vagy egész fejlődése csak
kiváncsiságunkat ébreszti föl; a költő festhet nagy vonásokkal, ha csak
érzékeinkre tud hatni; személyei lehetnek cselekvők, ha küzdelmeik nem
érdemlik részvétünket; a katastropha mutatkozhatik erős tényben, ha csak
borzasztani és ellágyítani bír, s nem egyszersmind megrázni és
fölemelni. Mégis a költő hatni fog, ha elég ügyességgel bírt a drámai
formának a szellemtől megvált eszközeivel meglepni és kijátszani a
kevésbbé mívelt nézőt. Sőt, ha elég merész – s miért ne lenne az, midőn
ezáltal legalább egy pár évre a népszerüséget bitorolhatja – még tovább
is mehet s a hatás drasztikusabb eszközeit is megragadhatja.
Hivatkozhatik a napi szenvedélyekre, igénybe veheti a közönség hiuságát,
szeszélyeit, korlátoltságát, erkölcstelen hajlamait. Lehet
szemfényvesztő, bohócz, circusrendező. Bizonyos hatás ritkán fog
elmaradni, mert a tömeget ideig-óráig épen úgy ámíthatja és ronthatja a
költő, mint akármely politikai charlatan. A szinészek a legtöbbször
kapnak az ily hatásos darabokon; részint mert tetszik a tömegnek;
részint mert – a mint Heine mondja – feltalálhatják kedvencz
jelmezeiket, testszín tricoköltészetöket, megtapsolt kirohanásaikat,
hagyományos grimassaikat, aranyfüstös phrasisaikat, s az egész affectált
műczigányságot: oly nyelvet, melyet csak a szinpadon beszélnek,
virágokat, melyek csak e csinált földben virulnak, gyümölcsöket,
melyeket csak a szinpad lámpafénye érlel, oly természetet, hol nem
isten, hanem a sugó leheletét érezzük, a szinfalrázó tombolást, szelid
fájdalmat fuvolakisérettel, kendőzött ártatlanságot a bűn karjaiban,
trombitaharsogást, dobpergést s több effélét.

Nem mondjuk, hogy Szigligeti és Czakó a hatás ez utóbbi nemeivel éltek
volna; utánzóik ugyan lesülyedtek ide is, de szerencsére kevés
szerencsével. Ők magok inkább azon eszközöket vették igénybe, melyeket a
puszta, úgy szólva önmagáért álló forma nyujt s hatottak technikai
ügyességgel, tehát a bensőtől meg-megváló külsővel. Erre vetvén a
fősúlyt, műveikben nagyobb a szerkezet ügyessége, mint a compositio
ereje, érdekesb a külső bonyodalom, mint a benső fejlés, aránylag többet
ér a kidolgozás, mint az alapeszme, s a tragicum hiánya vagy gyöngesége
miatt, inkább tudják a nézőt szórakoztatni, vagy megdöbbenteni, mint
megrázni és fölemelni. Hatottak, mert a hatás eszközeit alkalmazták,
habár hiányosan vagy félszegen, nevezetes jelenségként tüntek fel
irodalmunkban, mert elődeik épen a forma titkait értették legkevésbbé s
azért bizonyos pontig jótékony befolyást gyakorolva, haladásnak voltak
eszközlői. A hiba nem a hatás eszközeiben rejlik, hanem a hiányos vagy
félszeg alkalmazásban s a kórjel az, hogy túlbecsüljük a külsőt, sőt
hibáink és gyöngeségeink öszvegét eszménynyé akarjuk emelni. A külső és
belső öszhangja, az eszmével összeforrott forma, minden eszköz, melyeket
a szinpad természete nyujt vagy parancsol a szellem jó szolgálatában és
a szellemhez irányozva: ez az, a mit drámai hatásnak nevezünk, a mit
elérni minden irodalomban kevésnek sikerült, de a hova törekedni
mindenütt érdem s nálunk kétszerte.

Szigligeti egyik hirlapi cikkében nem rég azt jegyzé meg, hogy ő
ugyanazt nevezi szinpadi hatásnak, melyet mi drámainak mondunk s így
csak szavakban van köztünk különbség. Valóban azon értekezésben, melyet
ezelőtt tíz évvel a Kisfaludy-társaságban olvasott vala föl, és melyet
kijavítva a _Szinházi Naptár_-ban adott ki újabban, sok olyasmiről szól,
mit drámai hatásnak is lehet nevezni. De mi szükség egy jó műszót
olyannal váltani föl, melyet az egész világon csak bizonyos hiány vagy
félszegség megjelölésére használnak. Mégis csalódnánk, ha azt hinnők,
hogy Szigligeti ok nélkül nevezi a drámai hatást szinpadinak.
Értekezésében sok jó gyakorlati tanácsot ad, noha töredékesen,
össze-visszahányva s ritkán kifejtve. Sokat gondolkozhatott a drámáról,
többet mint a mennyit leírni képes, de vizsgálódása legörömestebb a
külső felé irányul s elméletében is a fősúlyt a dráma mesteremberi
oldalára fekteti. Például, hogy csak egyet említsünk, beszél a
tragédiáról s egy árva szóval sem magyarázza meg a tragikumot. Lehet-e
tragédiát tragikum nélkül írni, úgy látszik oly kérdés, melyre
dramaturgiánk igennel felel. Legalább Szigligeti értekezéséből az jő ki.
Jókai ez elmélet szerint írta tragédiáját s talán épen a Szigligeti
tanácsa után.

Dózsa Györgyben valóban csak a tragikum hiányzik, e csekélység, a mit
tragédiaköltőink elmélete és gyakorlata annyira mellőzhetőnek hisz. Ezen
kívül sok olyasmit találhatni benne, a mi hatásra számíthat. Jókai nem
érti ugyan annyira a bensővel meghasonlott forma titkát, mint elődei, de
ebbeli hiányait tudja pótolni holmi ezzel egy értékű dolgokkal. A műnek
nincs határozott alapeszméje, a cselekvényben hiányzik a központ, de a
költő oly érzületre támaszkodik, mely sokaknál sokat feledtet. A _Régi
jó táblabirák_ költője, ki nem rég zsákmányolta ki a hajdani kiváltságos
osztály részvétét, most jónak látta a régi jó aristocraták iránti
ellenszenvre hivatkozni. Költői igazság helyett, mely oly kevéssé szokta
legyezni az aristocratiát, mint a democratiát, politikai éretlenségnek
hódol, mi a hatásnak sokszor nagy eszköze. A cselekvény nem fejlődik
folytonos erővel, de azért a költő gondoskodik a hiba kárpótlásáról is.
Például a második felvonás eleje csak hátráltatja a fejlődést, de nem
hatás nélküli, mert egy pár hazafias dalt hallunk elszavaltatni, s ez
mindig hat a magyarra, miben egyébiránt semmi rosz nincs. A dalok elég
szépek s lapjaink, melyek szép lyrai versek nagy szűkében vannak,
közlésökkel csak önérdeköknek szolgáltak s nem a dráma jó hírének. A
negyedik felvonás végén, hol a bonyodalomnak a katastropha felé sebesen
kellene sietni, egy regényes episod tolja föl magát, mely a
katastrophára legkisebb befolyással sincs, de a jelenet elég érzékeny,
valóságos melodrámai, melyet akár fuvolával kisérhetni. Egy szegény
leány áldozza föl magát kedveséért, ki őt nem szereti, egy titkos
szerelmes öli meg kedvesét tévedésből. Az ember sajnálkozik és
fölizgatva érzi magát, mit minden esetre csak hatás eszközölhet. Az
utolsó felvonás kissé bágyadt, de úgy hiszszük, velünk együtt mindenki
kiváncsian várta, vajon meg fogják-e sütni Dózsát, a mint híre járt. E
hatásos jelenettől megkimélt a költő; csak egyik személyével, Lórával
nézette végig s mondatta el e hajborzasztó kegyetlenséget. Kárpótlásul
ez is elég. A kegyetlenség hallva is elég borzalmas undort kelt s
felizgathatja a politikai éretlenséget, mi szintén hatás s mit, ha
szinpadról jő, bátran nevezhetünk szinpadinak.

Mindez megvan a műben, mindez hatás. De hol van az a hatás, melyet a
tragédiától vár lelkünk s a mely nélkül hijábavaló mindennemü szinpadi
mesterkedés? Hol a tragikai hős, ki lebilincselje részvétünket jeles,
nagyszerű vagy megdöbbentő tulajdonai által? Hol a tragikai
összeütközés, mely vagy a viszonyok kényszerűségén, a hagyományos
erkölcsökben, a kegyelet, a társadalmi rend, az állami és családi
kötelességek követelésein alapszik, vagy a hős hibáiból, tévedéseiből,
büneiből foly, a szenvedély, kisértés, csáb, az ármány által kifejtve?
Hol a tragikai katastropha, midőn a hős vakmerővé, tévedtté vagy bünössé
válván, a nélkül, hogy eltörpülne, nemesist idéz föl maga ellen és
megbukik, hogy könnyezzünk sorsán, mert megérdemelte részvétünket, hogy
megnyugodjunk bukásán, mert vakmerőségeért, tévedéseért vagy büneért
lakolt? Sehol; vagy a hol mutatkoznék is, csirájában elfojtva! Dózsa
vitéz férfiú, nemességet nyer s a keresztes hadak fővezérévé emelkedik;
nagyravágyó, hűtelen lesz régi kedveséhez s egy oligarcha hölgybe
szeret. Ez oly expositio, melyből válhatik tragikum. Szerelmét
nagyravágyása idézi elő, új helyzetéből foly s a nélkül, hogy
eltörpítené oly tévedés és bűn, a miben nemesis rejlik. Azonban a költő
nem e viszonyra fekteti alapeszméje súlyát. Ez egészen csak mellékes
dolog, miből semmi derekas nem fejlődik, egy kis szerelmeshistoria,
talán az asszonyok kedveért. Jól van. A költő alapeszméje e szerint
valami egyéb. Dózsa nagyravágyó, kinek nemes célja van; hatalmas úrrá, a
haza szabaditójává, második Hunyadi Jánossá akar válni. Talán
akadályokkal küzd, talán az oligarchia a király által elvéteti tőle a
fővezérséget, a mint azt évkönyveinkben olvassuk? Nem. Jókai Dózsáját
senki sem akadályozza célja kivitelében. Vele csak gúnyolódik az
oligarchia, különösen Zápolya; aztán meghallja anyja halála hírét, ki
Zápolya börtönében arája becsületéért halt meg, s csúfondárosan
temettetett el; találkozik régi kedvesével, kit Zápolya el akar tőle
rabolni. Tehát a kegyelet érzéséből támadt bosszú az, a mi elvonja
céljától s előidézi bukását, miből ismét származhatik tragicai érdek?
Nem. Dózsa nem igen akar anyjáért boszút állani, kedveséért még kevésbé,
kit már nem is szeret; őt leginkább sértett büszkesége bősziti föl s
csak akkor tüzi ki a forradalom zászlóját s fordítja seregét nem a
török, hanem az aristocratia és aristocrata intézmények ellen, midőn
Zápolya a fővezérség jelvényét tépi le melléről s önnépe előtt
meggyalázza. Ebből is válhatik tragikai érdek. A megbukott forradalom
rend szerint tragikum, főleg ha a megalapított rend, a jogosan létező
ellen támadt föl s nem tudott helyébe olyat állítani, a mi megállhasson,
mert nagy ballépései, túlságai, bűnei miatt eljátszotta a siker jogát.
Így Dózsának azért kellene bukni, mert semmivé akarja tenni a fennálló
rendet, mely a nagy visszaélések dacára is életerősb s így több létezési
joggal bir, mint az ő új társadalma. Jókai máskép gondolkozik s egészen
Dózsának ad igazat; szerinte a XVI-ik század hajnalán az aristocratiai
alapon nyugvó társadalom egészen elhasználta magát s az 1789-ki francia
elveket csak alkalmazni kellett. Legalább az egész műből ez jő ki; nem
csak az aristocratiát rajzolja egészen romlottnak, hanem az általa
képviselt társadalmi rendet is. Az semmit sem használ, hogy Bornemisza
és Csáky Lóra némi rokonszenvet gerjesztő mázzal vannak kifestve; ők
tulajdonkép nem képviselik a fennálló rendet s titkon többé kevésbbé
Dózsával tartanak, sőt Lóra végszavaiban azon jobb nap fölvirradása után
eseng, mikor teljesülni fog mindaz, a mit Dózsa akart. Dózsát tehát
Jókai nem buktathatja meg felforgatási vakmerőségért, melyet épen
ellenkezőnek fest s így ez alapon nem fejlődhetik tragicum. Jól van. De
Dózsának mégis bukni kell, a mint hogy meg is bukik. Miért? Talán
tévedései, túlságai, bűnei által játszodja el a siker jogát? Talán
roszul használja hatalmát vagy vágytársai irigységével, ármányaival kell
küzdenie, a mi benső feloszlásra vezet? Nem. Dózsa mérsékelt, eszélyes
férfiú, társai pedig az engedelmesség példányai. Talán a nép
értetlensége, dühe, bősz szenvedélyei, sőt saját boszúvágya oly
lépésekre sodorják, melyek minden nyomán nemesis kel ki? Nem. Egy pár
hadnagy, holmi megbukott mesterember, beszél ugyan vagyonfelosztásról s
több efféléről, de a nép sokkal okosabb hadnagyainál, nem osztozik e
nézetekben, sőt ha osztaná is, Dózsa nagy fegyelmet képes fentartani s
így minden csak tőle függ. Dózsa maga pedig kegyes jó úr, ki nem szereti
a vérontást, pusztítást, épen nem aristocrata, hogy kegyetlenkedjék,
jogtalanságokat kövessen el, s legfeljebb csak fenyegetőzni képes. Talán
épen lágysága, engedékenysége buktatja meg? Oh nem. Azon tettéből, hogy
az elfogott főurakat, legnagyobb ellenségeit, szabadon bocsátja, nem
származik semmi olyas, noha származhatnék, a mi drámaivá válva
elősegítené a katastrophát, vagy megfoghatóvá tenné. Társai nem
lázasztják föl ellene a népet, csak gyanakodni kezdenek reá, s meg
akarják ölni a fogoly Csáky Lórát, kit e tett indító okának hisznek.
Azonban ez sem történik meg; semmi viszály nem támad a vezér és népe
közt, minden marad ugy a hogy volt és Dózsa mégis megbukik. Miért? Mert
meggyőzik. Ily katastrophával még a történetiró sem elégítheti ki
olvasóit, nemhogy a költő. Oly hőst, ki nem követ el vakmerőséget, kinek
nincsenek tévedései vagy bűnei, megbuktatni s iszonyú kinok közt
végeztetni ki, a legundorítóbb eszme, a mit költő kigondolhat s a
tragédiai kontárság ne továbbja.

De ne ragadjon el hevünk, legyünk lelkiismeretesek s ne hallgassunk el a
műből semmit, mi még tragikai indoknak hazudhatja magát. Dózsának
csakugyan van nagy bűne, tudniillik az, hogy nem hisz egy jövendőmondó
czigánynőnek, ki azt jósolja neki: egy ellentől félj csupán, a ki a bort
meg nem iszsza – és megkegyelmez Bornemiszának, mielőtt a nevét tudná.
Ezért kell szegénynek Jókai szerint lakolnia a kinok kinjával, egyébért
semmiért. Ime a tragikai katastropha a vak sors legnevetségesebb
indokára alapítva. Legkevésbé sem csodálkozunk, hogy Dózsa nem hisz a
cigánynő jóslatában s így szól:

  Bolond nő, ám bolondabb a ki kérdez
  Tőle okos szót és a legbolondabb,
  Ki tartogatja azt.

Ő felvilágosodott ember s már politikai elveinél fogva ismeri a XVIII-ik
század philosophusait de ha babonás volna is, mit ér, ha mi nem vagyunk
azok, Dózsa bűnét nem látjuk bünnek s bukását nem foghatjuk meg? Jókai,
úgy látszik, hallott valamit a régi görög tragoediák fatumáról s jónak
látta _à la_ Kakas Márton kiparódiázni. Valóban ez a mű közepén
előrántott fatumféle valami s oly költőietlenül alkalmazva, nem több
paródiánál. Lehet-e napjainkban a görög fatumot vagy ezzel rokon elemet
alapúl venni és mennyiben, még döntetlen kérdésnek nézhetik sokan, de
azt mindenki elismeri, hogy azt csak a mythikus tárgyak szenvedik meg, s
akkor is a mű organismusába olvadva s élő szenvedélyekre támaszkodva, a
viszonyok által kimagyarázva s az ezer Scylla és Charybdis közt a
phantasia rendkivülien hitető erejével kivíve. Jókainak már tárgya sem
türt meg ily alapot, feldolgozása pedig a legelhibázottabb. A jóslat még
annyira sem döbbenti meg Dózsát, hogy zavara valami látható tényben
mutatkozzék. Ha e pillanat óta elvesztené önbizalmát, félszeg
rendelkezéseket tenne és mindinkább sodortatnék tévedésről tévedésre,
bűnről bűnre, még értenénk valamit s lehetne kisütni egy kis tragikumot.
Így nem értünk semmit, a műnek nincs tragikai hatása s legfeljebb csak a
politikai éretlenekre hathat, mert egy ártatlanul megbukott nagy embert
bámulhatnak, kin az aristocratia iszonyú kegyetlenséget követ el s ez
elég nekik.

Jókai épen oly költőitlenűl fogta föl Dózsát, mint a mily hűtlenűl a
történethez. E két hiba a jelen esetben egymást segítette elő. A költő,
ha csak kissé hűbb a történethez, költőibbé válhatik. Jól tudjuk, hogy
ez eset nem mindig áll. Néha a történeti hűség ellentétben van a költői
igazsággal, s ekkor a költő tartozik hűtlen lenni a történethez, mivel
hódolnia kell a költői igazságnak, a művészi világ e gondviselésének, mi
mindennél több. Mi sem tanácsolnánk mást, de egyszersmind megjegyeznők,
hogy a költő szerencsétlenül választotta tárgyát, s ha eleget is tett a
költői igazságszolgáltatásnak, megrontotta az illusiót, mely minden
költői mű alapföltétele s így a költői igazságszolgáltatásnak is egyik
része. Tudjuk, hogy nagy tekintélyek szólanak ellenünk. Lessing más
nézetben van s a magyar költők, ha egyebet nem is, ezt jól megtanulták
hamburgi dramaturgiájából. Valóban Lessing a legtöbbször jogosan és
mindig erős dialecticával védi a költői igazságot a történeti hűség
ellenében, s csak abban hibázik, hogy a kérdés egyik fontos oldalát
érintetlenül hagyja. Az ifjabb Corneille _Essex gróf_ czimű tragédiája
birálatában így tanít: «Röviden szólva, a tragédia nem dialogizált
történet; a történet a tragédiára nézve nem egyéb, mint nevek
repertoriuma, melyekkel megszoktunk bizonyos jellemeket összekötni.
Talál a költő a történetben sok oly körülményt, melyeket tárgya
egyénítésére és kidíszitésére használhat: jól van, használja. Csak hogy
ezt épen oly kevéssé lehet neki érdeműl tulajdonítni, mint az ellenkezőt
hibául». Ha ez azt teszi, hogy a történethez hű tragédia még nem költői
érdem s a történethez hűtelen tragédia birhat nagy költői érdemmel,
tökéletesen igaz. Lessing talán csak ezt akarta kiemelni. De a kérdésnek
más oldala is van tudniillik: vajon a történethez hűtelen és nagy költői
érdemmel biró tragédia nem lesz-e költőibb, ha a történethez hű marad,
vajon a legjobb költői mű hatását is nem fogja-e paralyzálni
szétrombolása azon illusiónak, mely a néző kedélyében oly eleven, meleg,
szent s melyet a költő oly hideg és vakmerő kezekkel érint. Erre
lehetetlen igennel nem felelni, annyival inkább, mert a költő történeti
hűsége nem a történetiróé. A költő éveket napokká tehet, tetszése
szerint mellőzheti a nem lényeges adatokat, kiegészítheti, alakíthatja a
lényegeseket, az inkább regényesen érdekes, mint történetileg fontos
episodokból csak a történeti háttért tarthatja meg, a kétes és vita
alatti kérdésekben saját felfogása után indulhat, sőt tovább mehet s nem
követi a történetirót, hanem a hagyományt, az oklevelek dacára is ki nem
irható naiv hitet. Mindezt teheti a költő s épen az illusio végett, de
azt nem teheti, nem szabad tennie, hogy ismert és nevezetes
egyéniségeket jellemeikkel épen ellenkező világításban tüntessen föl,
hogy meghamisítsa a nagy tényeket, s meghazudtolja a történet szellemét,
– s annál kevésbé, minél ismertebb, minél nemzetibb tárgyat dolgoz föl.
Próbálja meg például valaki Hunyadi Mátyásnak III. Rikhárd jellemét
adni; irja meg tragédiáját oly nagy erővel, oly elragadó
igazságszolgáltatással, mint Shakspeare a magáét, bizonyosan meg fog
bukni, mert könnyelmün ellenkezésbe jött a köztudattal, mert vakmerően
játszott a nemzeti hagyományok iránti kegyelettel s nem bir hitetni.

Ha a történeti hűtlenség még a jó tragédiában is méltán hibáztatható,
mennyivel inkább meg kell rónunk azt oly műben, mely a történeti hűséget
a költői igazság ellenére mellőzi. Dózsa jelleme nagy szabadságot ad a
költőnek. A történet csak annyit mond róla, hogy vitéz, durva, dölyfös
és kegyetlen ember volt. Jókai sok mindent csinálhatott volna belőle,
csak ártatlant és kegyest nem, festhette volna nemes jelleműnek, ki
fokonként sülyed, csak tett volna belé némi daemoni hajlamokat. A nép
bőszültségét és kegyetlenségeit élénk szinekkel festik történetiróink;
Jókai megelégszik az aristocratia kegyetlenségei illustrálásával. A
történet sokat beszél Ulászló kormánya gyöngeségéről, mely vészbe
döntötte a hazát, Jókai mindent az aristocratiának tulajdonit. Az
oligarchia akkor valóban romlott volt, de nem oly nyomorult és aljas,
minőnek Jókai festi, különben le sem győzhette volna a nagy Dózsát, ki
Jókai szerint a tiszta democratiát képviseli, holott nem képviselt
egyebet az elnyomott nép rosz szenvedélyeinél. S minő Zápolyát fest,
mivé teszi Európa egyik legnagyobb oligarcháját, a kit utóbb királylyá
emeltek? Impertinens léhává, szivtelen kéjenccé s kérkedő kegyetlenné.
Nem mondjuk Zápolyát nagy embernek; ereje nem állott arányban
nagyravágyásával, több volt a hiúság benne, mint a becsszomj, ohajtá a
haza veszélyét, hogy alkalma legyen megmenteni; a veszély eljött, ő nem
volt képes megmenteni s csak sirni tudott érte. Azonban ez árnyoldala
mellett fényoldalairól sem feledkeznek meg történetiróink. Jó hadvezér
volt, igazságos biró, jártas a közügyekben s nagy népszerűséggel birt az
egész magyar birodalomban. Mint magán embernek még több tiszteletre
méltó tulajdona volt. A mi a Dózsán elkövetett kegyetlenséget illeti, az
tulajdonkép nem az ő műve. Ő Dózsának csak megbuktatója, nem bakója
volt. Amaz iszonyatos kínhalált úgy akarta a kor szokása, mely Dózsa
kegyetlen leleményességét hasonló leleményességgel rendelé
visszatoroltatni; úgy akarta a temesvári itélőszék, melynek tagjai a
törököktől tanult s Kinizsy által adott példát kivánták követni s
mennyiben a megfenyitendő büntett még iszonyatosb volt, fölülmúlni.

Mindezt tudva – s ki nem tudja, ha Magyarország történetét csak
felületesen is ismeri – még akkor sem nézhetnők végig e művet zavart
illusio és megbántott nemzeti érzés nélkül, ha az valódi költői mű
volna. Azonban Jókai azt mondhatja, hogy épen az illusióért lett hűtelen
a történethez, mert csak így hathatott a politikai éretlenekre, mert
csak így támaszkodhatott az aristocratia iránti ellenszenvre. Jól van;
vette tapsaikat, elégedjék meg vele, de tőlünk és azoktól – s ilyenek
nagyon sokan vannak a hazában, – a kik tiszteljük nemzeti
hagyományainkat, ne várjon egyebet a legélénkebb hibáztatásnál.


II.[23]

Válaszomat sokan fölöslegesnek tarthatják méltán. A ki birálatomat és
Jókai fölszólalását figyelemmel olvasta, magyarázat nélkül is
eligazodhatik s akár helyeselje, akár ne széptani nézeteimet, könnyen
átláthatja, hogy Jókai nem akar engem érteni s a ráfogás, gyanusítás és
pletyka oly mellékösvényein jár, melyeket, ha nem megvetni, legalább
kerülni tartoznék. Azonban némi magyarázat még sem maradhat el; részint
mert lehetnek nem elég figyelmes olvasók; részint mert egy pár vádat föl
kell világositani.

Jókai polemiája igen sokban hasonlit tragédiájához. Tragédiájában a
tragikum hiányzik, polemiájában az okadatolás; ott a politikai, itt az
irodalmi éretlenek tapsait vadásza, sőt tragédiájának egész
mellékdarabját irja meg, melyben ő maga játssza az ártatlanul elkinzott
hős szerepét nagy szinpadi hatással. Nem látjátok? Ott ül koldusruhában,
bekötözött tagokkal, mintha sebei volnának. Sir, rimánkodik, könyörög,
koldul. Panaszolja fünek-fának, hogy holmi nagy urak hajdui árulkodnak
utána s üldözik, mint országháboritót, pedig jámbor, békés ember s a mi
keveset tett, az olyan, mit báró urak is tesznek; bezzeg ezeket nem
bántják, mert hatalmasak, csak őt üldözik, mert utban levő szegény
ember; hijába lépett egyezségre egyik hajduval, hogy legyen iránta jó
indulatu – mégis üldözi; égbekiáltó árulkodás!… ő nem lázasztó, ki a
szőlődézsma, és tagosztály ellen izgat, sőt ellenkezőleg kezét-lábát
csókolja a méltóságos, nagyságos és tekintetes uraknak, mégis bántják
ezek a kegyetlen hajduk, kik buzgóbbak uraiknál. És jajveszékel és
alamizsnáért nyujtja ki kezét. Hálás szerep, meginditó jelenet, egészen
Jókaias tragikum. Az ember önkénytelen szánalomra lágyul; magam is
örömest vetném oda a részvét filléreit, ha nem ellenem szólna a panasz s
nem kellene fölkiáltanom: ne komédiázzék kend, ne ámitsa a világot, nem
bántotta kendet senki, lóduljon a dolgára!

S ez nem tréfa, hanem komoly valóság. Jókai oly méltatlanságok
következtében koldulja a közönség részvétét, melyeket rajta senki sem
követett el. Untalan csak arról panaszol, hogy én őt, mint
országháboritót, mutattam be, ki drámája által a köznépet a szőlődézsma
és tagosztály ügyében teendő egyezkedések ellen bujtogatja; bevádoltam,
beárultam az egész aristokratia nevében és az aristocratiának (értse, a
ki érti!), hogy drámájában megtámadta a magyar aristocratiát; művének
politikai hatását fejtegetve, a magyar nép éretlenségéről beszéltem, s
kardot huztam a végveszélylyel fenyegetett nemesség ügyében.

Mindebből egyetlen betü sem igaz!

Birálatomnak idevonatkozó helyei a következők: «A _Régi jó táblabirák_
költője, ki nem rég zsákmányolta ki a hajdani kiváltságos osztály
részvétét, most jónak látta a régi jó aristocraták iránti ellenszenvre
hivatkozni. Költői igazság helyett, mely oly kevéssé szokta legyezgetni
az aristocratiát, mint a democratiát, politikai éretlenségnek hódol, mi
a hatásnak sokszor nagy eszköze.» Más helyt: «A műnek nincs tragikai
hatása s legföljebb csak a politikai éretlenekre hatott, mert egy
ártatlanul megbukott nagy embert bámulhatnak, kin az aristocratia
iszonyú kegyetlenséget követ el, s az elég nekik.» És végül, midőn a
történeti hüségről van szó, mely épen a költői illusióért szükséges, ez
áll: «Jókai azt mondhatja, hogy épen az illusióért lett hütelen a
történethez, mert csak így hathatott a politikai éretlenekre, mert csak
igy támaszkodhatott az aristocratia iránti ellenszenvre. Jól van; vette
tapsaikat, elégedjék meg vele, de tőlünk és azoktól, – s ilyenek nagyon
sokan vannak e hazában – kik tiszteljük nemzeti hagyományainkat, ne
várjon egyebet a legélénkebb hibáztatásnál.»

Azt teszi e az, a mit Jókai rám fog? A legtávolabbról sem. Szavaimnak,
melyet egész birálatom, még bővebben kimagyaráz, röviden ez az értelme:
Jókai nem szolgáltat költői igazságot, mert a néplázadást tévedések,
bünök, minden benső kényszerüség nélkül buktatja meg, az aristocratiát
physicailag és erkölcsileg lehetlennek festi, mégis győzelemre juttatja
s e költőietlen eljárására hihetőleg befolyt holmi speculatió az
aristocratia iránti ellenszenvre, mi valóságos politikai éretlenség;
Dózsa nem tud tragikai hőssé emelkedni, épen ártatlansága miatt, a mű
egészen nélkülözi a viszonyok vagy szenvedélyek nemezisét, mely nélkül
nincs tragicum s legföljebb csak azoknak tetszhetik, kik a költészetben
is politikai éretlenségök kielégitését vadászszák. Jókai hütelen a
történethez, mert a legcsattogóbb tapsok kedvéért nem akarja elrontani
azon politikai éretlenek illusióját, kik Dózsát, mert a nép ügyéért
küzdött, tévedés és bün nélküli erényhősnek hiszik és Zápolyát, mert az
aristocratia győzelmét vivta ki, csak a leggazabb embernek tudják
képzelni. Látható, hogy megrovásom alapja tisztán széptani volt s oly
kevéssé aristocrat, mint democrat szinezetü. Ha Jókai nem Dózsáról,
hanem Coriolánról ir tragédiát s oly ártatlannak festi, oly oknélkül
buktatja meg ezt is, mint amazt, ugyanazt irom, a mit Dózsáról irtam,
tudniillik a költő politikai éretlenségre támaszkodik és költői
igazságszolgáltatás helyett, az aristocratiának hizeleg. Szóval ez a
tragikum kérdése, nem az aristocratia vagy democratiáé, s midőn Jókai az
utóbbi térre viszi a vitát, csak irodalmi éretlenségre támaszkodik, azok
tapsait hajhászsza, kiket nem érdekel a dolog lényege, de szeretik a
népszerü phrasisokat s jóizüen nevetnek holmi Hovelvek-Antrum- és
Bathrend-féle értelem nélküli elmésségeken.

E szerint mindazt, mi Jókai művének politikai hatására vonatkozhatnék,
teljesen mellőztem. Nem fejtegettem, hogy Dózsa igy fölfogva jelen
politikai viszonyaink közt nem épen jótékony hatásu, hogy behegedt
sebeket téphet föl, melyeket érinteni a költőnek is csak óvatosan
szabad, hogy a költő tartozik érteni korát s több ilyesmit, miből a
rabulista kibetüzhette volna azon állításokat, melyeket Jókai reám fog.
S mindezt nem azért mellőztem, mintha nem tartoznék a kritika körébe, a
kritikának nem azok a határai, melyeket Jókai talán Vajda és Szegfii
kritikai dolgozataiból ismer – hanem azért, mert meg voltam győződve,
hogy Jókai nem politikai rosszakaratból irta Dózsáját ugy, a hogy irta,
legföljebb költői speculatióból, hatáshajhászatból, vagy épen
korlátozottságból; mert a műnek ez oldalát fejtegetni több ok miatt
kényesnek tartottam; mert elvégre megigértem neki, hogy művének
politikai hatásáról nem fogok szólni. Ez tulajdonképen nem valami
ünnepélyes igéret volt, hanem egyszerű nyilatkozat. Jókai panaszolta
nekem, hogy a _Magyar Néplap_ szőlődézsmát és tagosztályt emleget s
némelyek rosszakarattal gyanusitják, mintha az aristocratia ellen
ingerelné a népet. Én olyasmit feleltem reá, hogy származhatik valami
jóakaratból s lehet mégis rossz hatása; a tragédiát elhibázottnak
tartom, de politikai rosszakarattal nem fogom gyanusitani s több
effélét.

Jókai rég igyekszik föltüntetni igéretemet, mintha azt báró Eötvös
kedvéért tettem volna, hogy ne legyen kénytelen báró Eötvös regényére
hivatkozni. A dolog kissé máskép áll. Ellenkezőleg, biztattam Jókait,
hogy irjon báró Eötvösről minél többet s minél erélyesebben; én
szeretem, ha az irók nyiltan kimondják egymás művéről itéleteiket, s a
magam részéről senkit sem tisztelhetek és szerethetek anynyira, hogy
ellene, ha meggyőződésem kivánja, ne irjak.

Jókai igéretemet oly kevéssé akarja érteni, mint birálatomat s mint
szószegőt mutat be a közönségnek. Nem botránkozom meg benne. Jókainak
mániája szeretni minden könyvet, gyülölni minden kritikát, magasztalni
minden irót, gyalázni minden kritikust. Nem tesz föl róluk semmi jót s
igyekszik őket erkölcstelen embereknek festeni. Alkalmasint mélyen meg
van győződve, hogy a kritikus nem is lehet becsületes ember; rossz férj,
hütlen szerető, csalfa barát, kárörvendő és irigy, szivtelen,
megvesztegethető és mindenek előtt hazafiatlan. Legalább minden eddigi
polemiája ilyes meggyőződésre mutat. Nem szokott eszméért szállni sikra
s mindig csak gyanusitani szeret. Nem nagy lélekbuvárlat kell hozzá,
hogy polemiái tartalmát előre megmondja az ember. Ha megbirálnák a
_Magyar nemzet története_ czimü munkáját, melyben a tudatlanság a
könnyelmüséggel vetekszik, tüstént igy kiáltana föl: «Az a kritikus a
Szalay barátja, s haragszik, hogy az én históriám jobban kel, mint
barátjáé, ahhoz a clubhoz tartozik, mely ellenem összeesküdött, ilyen a
magyar kritika.» Ha regényeit birálnák, melyeket eddig csak dicsértek s
elismernők bennök az elismerni valót, megrónák a megrovandót, igy irna,
vagy iratna Kakas Márton által: «Ezek a rossz hazafiak megakarják
rontani a magyar irodalmat, magok nem tudnak irni, csak a másén
rágódnak, irigylik népszerüségemet, jövedelmemet stb.» Ha megrónák azon
bárgyunál bárgyubb czikkeket, melyeket Tóth József a _Magyar Sajtó_
tárczájába irt, s melyeket Jókai oly nagy hangu elbizottsággal
magasztalt s ajánlott a közönségnek, mindjárt kész volna a felelettel. A
kritikusokat eszi a méreg, egy szinész jobb széptani dolgozatot irt,
mint ők, féltik a konczukat, s több efféle. Ha tragédiáját birálja
valaki s benne tragikum helyett politikai éretlenséget talál, uczczu
neki, ráförmed: Te árulkodó, te szószegő, te… te… isten tudja még mi! A
hiuság és önzés e nevetséges mániájából aligha kigyógyul Jókai.
Egyébiránt vigasztalhatja magát azzal, hogy nálánál jelesebb irók is
szenvedtek e betegségben. A kritikus e betegség rohamait, melyek
rendszeresen gyanusitó feleselésekben jelentkeznek, nem is veheti rossz
néven. Természetesnek találja és élesen megrója. Ennyi minden, a mit
tennie kell. Én e kötelességet Jókai irányában már egyszer teljesitém,
most másodszor teljesítem s ha isten éltet, alkalmasint teljesiteni
fogom még egynehányszor.

A mondottak után bizton befejezhetném polemiámat; a főkérdés
megczáfolásával a többi magától elesik, de mégis folytatom, hogy még
inkább földeríthessem Jókai szemfényvesztő fogásait és szólhassak a báró
Eötvös regényéről, a melyre való hivatkozással Jókai rajtam oly mély
sebet vél ejthetni.

Jókai el akarván hitetni a közönséggel, hogy én az ő tragédiáját nem a
tragicum hiánya és a puszta hatáshajhászat miatt támadtam meg, hanem
mert megtámadta benne az aristocratiát, a szőlődézsma és tagosztály
ellen izgatott s a XVI. század kényurait festve, megsértette a mai kor
önfeláldozó nemességét, szörnyen mentegetőzik s művét az oligarchia s
nem az aristocratia ellen iróknak vallja be. Szememre veti, hogy nem
értem az oligarchia és aristocratia közti különbséget, e két fogalmat
kényem-kedvem szerint cserélgetem. Csáky Lórát (egy leányt) oligarchának
nevezem és legyaláz minden valaha létezett magyar oligarchiát és
föltétlenül magasztalja a magyar aristokratiát Árpád idejétől egész
napjainkig.

Összezavartam-e az oligarchia és aristokratia közti különbséget, az
közönyös a vita alatti kérdésre nézve. Ha már Jókai az oligarchia ellen
irottnak vallja be tragédiáját, azt kellett volna bizonyitania, hogy
művében az oligarchák mint oligarchák s nem mint aristocraták
szerepelnek, hogy Dózsa nem az aristocratiai intézményeket, hanem az
oligarcha kormányt akarta megbuktatni, s nem a nemességet szándékszott
kiirtani, hanem csak az oligarchákat. Egyébiránt Jókai az oligarchia
fogalmát nem a legszabatosban magyarázza meg. A philosophia és politikai
műszavak rendesen szorosb és tágasb értelemmel birnak és ritkán
szószerintivel. Oligarchia szoros értelemben azt teszi, a minek Jókai
állítja, kevesek uralkodását, azon különbséggel, hogy az oligarchia
rendesen az aristocratiai intézmények kinövése, midőn nehány aristocrata
bitorolja az egész aristocratia jogát, vagy még annál is többet. Azonban
széles értelemben mindazokat oligarcháknak szokás nevezni, kik az
aristocratiában roppant birtokaik, vagy családi összeköttetéseik, vagy
személyes érdemeiknél fogva tulnyomó befolyást gyakorolnak a
közdolgokra, különösen azon korban, midőn még a királyi hatalom nem volt
a XIV. Lajos fogalmai szerint megszilárdulva.

S ez értelemben Hunyadi is csak olyan oligarcha volt, mint Zápolya;
mindenik a kisebb nemesség vállain emelkedett, amannak fia lett király,
ez maga, s a különbség köztük az, hogy az egyik nagy ember volt, a másik
nem. Hogy az oligarchiában a nő nem szokott uralkodni, mikép az
egyeduralomban, abban Jókainak igaza van. Nem is ez értelemben neveztem
Csáky Lórát oligarcha leánynak, hanem csak úgy, mint oligarchának
leányát, – ha herczeg leányt lehet mondani, mért ne oligarcha leányt is
– oligarcha leánynak pedig nem érzülete miatt gondoltam, hiszen ő
tökéletes democrata, ki egészen fölfogja és méltányolja Dózsát, hanem
mert Ulászló udvarában az első palotahölgy szerepét játszsza, Zápolya is
kacsingat rá, ki, mint tudjuk, mindig királyleányok keze után járt s
hihetően nem jelentéktelen születési hölgyeknek udvarolt oly fényes
ünnepélyen, a minővel az első és második fölvonás kezdődik.

Azonban, mint fennebb is mondám, mindez keveset foly be a kérdés
lényegére. A fődolog az: vajon Dózsa az aristocratia mellett fogott e
fegyvert az oligarchia ellen, vagy a nép ügyében az aristocratia ellen?
Ez utóbbin senki sem kételkedik; csak maga Jókai, ki polemiájában
egészen mást állít, mint a mit tragédiájában festett. Zápolya és társai
műve egyetlen jelenetében sem szerepelnek, mint oligarchák, azaz kevesen
uralkodik, kik megszorítják a királyi hatalmat s az egész aristokratia
jogait bitorolják, hanem mint aristocratát, s Jókai görög philologiája
ellenére, nem épen a legjobbakként. Valóban e fölött idővesztegetés
vitatkozni. Elhagyom hát. Azon paradoxont sem bonczolom, hogy Amerikának
oligarchiája van aristocratia nélkül; Giskrát, Fortunatus Imrét, Fuggert
sem bántom; azt is bizvást hiheti tőlem Jókai, hogy a mohácsi
veszedelmet egyedül az oligarchia okozta s a kisebb nemességnek nem volt
nagy része benne, hogy oligarchák nem feküdtek a csatasikon, hogy
Zápolyára csakugyan bebizonyult a készakarva elkésés, s a mohácsi
veszedelem után tüstént szövetkezett a törökkel és meg sem kisérlé
megmenteni az ország függetlenségét, de azon hizelgésnek is beillő
bókot, melyet a magyar aristocratiáról mond, nem hagyhatom szó nélkül.
Ugyanis azt állitja, hogy a magyar aristokratia tartotta fönn mindig az
országot, az oligarchia vesztette el mindig. Jókai úgy látszik hamar
feled és hamar tanul, s a hatás kedvéért most egy, majd más rokonszenvet
vesz igénybe s mindig a politikai éretlenekét. Szerinte a magyar
aristocratia mindig fentartotta az országot, tehát soha sem dönté
vészbe, soha sem voltak nagy bünei, mindig hazafias, bölcs, a polgári
erény példányképe volt. Ilyesmit semminemü osztályról nem lehet mondani,
legkevésbbé egy századokon át uralkodó hatalomról. A magyar
aristocratiának, mint minden aristocratiának, minden hatalomnak, minden
politikai pártnak megvoltak a maga tévedései és bünei, melyek részint a
hatalom természetéből folytak, részint egyes nevezetes egyéniségek által
lönek előidézve, részint bizonyos korszakokban a megromlottságból
állottak elő. A történet hiven feljegyezte a fény és árnyoldalt, a
hazafiság és sülyedés, a gyöngeség és erő, az erény és bün korszakait s
ezt elismerni nem szükség, hogy aristocrata vagy democrata érzelmüek
legyünk, csak igazságosaknak kell lenniök s ez elismerés által még nem
gyaláztuk vagy magasztaltuk a jelen nemzedéket s nem itéltünk semminemü
politikai rendszer vagy elv fölött. Jókai ezáltal akar kimenekülni a
politikai éretlenséggel kaczérkodás vádja alól, hogy más és épen
ellentétes politikai éretlenséggel kacérkodik s azt tevén mégis a
«Budapesti Szemlét» akarja gyanusitani holmi szolgalelkü
uszályhordással. Mindent föláldoz egy kis gyanusitásért, nehány sor
hatásáért, egész czikke szellemét, egész tragédiáját, önmagát. Valóban
nem én irok Jókai ellen, nem én czáfolom meg czikkét, hanem ő maga.

Még utolsó sánczából kell kivernem Jókait, melyben annyira biztosnak
érzi magát. A báró Eötvös regényére való hivatkozást értem. Lássuk, hogy
áll ez a kérdés.

Jókai azt állitja, hogy ő tragédiájában azt tette, a mit báró Eötvös
_Magyarország 1514-ben_ czimü regényében, sőt sokkal kevesebbet. Nem
nemzeti bün Dozsát valamely költői mű tárgyául választani. Eötvös
regényében kegyetlenebb kifakadások vannak, a democrat eszmék
merészebben kifejezvék, pedig midőn e mű megjelent, sokkal válságosabb
időket éltünk, mint most. Akkor a jobbágyság még nem volt fölszabaditva,
a nemzet kiváltságos osztálya pártokra szakadott, s ha valaha, csak
ekkor lehetett Dózsa rémképét egy politikai irányu mű által fölidézni.
Akkor miért nem róttam meg báró Eötvöst a politikai éretlenséggel való
kaczérkodását, miért rovom meg csak Jókait, honnan e kettős felfogása
egy és ugyanazon dolognak! Hihetősen onnan, mert báró Eötvös egy
hatalmas, nagy befolyásu férfiu, kinek én kegyét hajhászom,
pártfogoltja, tányérnyalója vagyok s több efféle.

Először is azt jegyzem meg, hogy báró Eötvösnek sem régebb, sem ujabb
regényeiről soha sem irtam sem birálatot, sem ismertetést. Jókai
közelebbről is irt és oly magasztalást, melyet én minden pontjában
teljességgel nem irnék alá.

Másodszor: 1847-ben, midőn Eötvös regénye megjelent, még tanuló diák
voltam s birálatok helyett chriákat dolgoztam tanáraimnak. Harmadszor:
Jókait sehol nem vádoltam azzal, hogy miért választá Dózsát műve
tárgyául, hogy Dózsa vagy más személyei miért fakadnak ki XVI.
századbeli aristocratia ellen, hogy a népmozgalom jól rosszul democrat
eszméket képvisel, hanem a következőkkel: nem tud költői igazságot
szolgáltatni s a nép és aristocratia festésében politikai éretlenségre
támaszkodik; nem tudja tragikailag megbuktatni Dózsát és a forradalmat,
talán épen a politikai éretlenek kedvéért s több ilyesmivel, miket már
elég bőven fejtegettem. A kérdés tehát csak a körül foroghat:
támaszkodott e Eötvös politikai éretlenségre, ugy fogta e föl Dózsát, a
forradalmat és aristocratiát, mint Jókai?

A napokban ujra elolvastam báró Eötvös három kötetes regényét, de semmit
sem találtam benne, a mi Jókait igazolhatná. Itt nincs helye birálni a
regényt, föltüntetni fény és árnyoldalait; mindezt mellőzöm s csak arról
szólók: támaszkodott-e a szerző politikai éretlenségre. Ezt báró Eötvös
már előszava miatt sem tehette, hol a történeti regénytől oly szoros
határok közt követeli meg a történeti hüséget, minőket a műbiró nem
kivánhat. Mint idézeteiből s egész munkájából látszik, regényére annyi
történeti tanulmányt tett, mennyi történeti tudományos műnél is számot
tenne s Jókai történeti hütlenségét semmi se viláigosthatja fel
könnyebben a nagy közönség előtt, mintha elolvassa báró Eötvös regényét.
Eötvösnél tulajdonkép nem is Dózsa képviseli a democratiát, hanem
Lőrincz, a czeglédi pap s miután a szerző a művészet határai közt egész
vadságában festi a néplázadást, a katastrof felé igy kiáltat föl
Lőrinczczel: «Hogy szabadságért küzdjön, hittam föl a népet, s az
vadságában felülmulta egykori zsarnokait. Egy jobb lét alapját akarám
lerakni s csak ingoványt láték körülöttem, melyre épiteni nem lehet stb.
A harcz, a melyet kezdék, nagyobb, hogysem azt egy ivadék bevégezné. Az
anyagi szabadság, melyért a nép fegyvert fogott, mindaddig el nem
érethetik, mig szellemi szabadsága ki nem vivatott s talán századok
mulnak el, mig az megtörténik.» Mond-e valaki ilyesmit Jókai
tragédiájában? Van e festve a néplázadás tévedése és büne, hogy
indokolva legyen a bukás? Teljességgel nincs! S hogyan festi báró Eötvös
Dózsát és környezetét, a katastróf előtti jelenetekben? Dózsa utánozza a
fényüzésben és oligarcháskodásban Zápolyát s bősz és részeg
szenvedélyeknek engedi át magát, melyeket csak testvére iránti szeretete
enyhit. Egész táborán észrevehető, hogy az embereknek volt okuk
föltámadni, de tévedéseik és büneikkel megszeplősiték az eszmét és
eljátszották a siker jogát. Hogy báró Eötvös az aristocratiának nem
kedvezett, igen természetes, de nem festette oly nyomorultnak, mint
Jókai, s jobbjait nem czimboráskodtatta a lázadókkal s ügyelt arra, hogy
ugy tüntesse föl, mint oly társadalmi kényszerüség képviselőjét, melynek
győzelme Dózsa ellenében elkerülhetlen és benső szükségesség. Én csak
ennyit kivántam Jókaitól. Ezt teljesitve, még nem irt volna jó
tragédiát, mert a conceptiótól még sok van a kivitelig, de legalább
politikai éretlenség helyett tragicum lesz vala művében.

A mi végül Jókai azon megjegyzését illeti, hogy mielőtt a magyar nép
valamelyik osztályának politikai éretlenséget vetek szemére, nőjjek még
egy kicsit, csak mosolyognom lehet. Én nem neveztem a magyar nép sem
egyik, sem másik osztályát politikai éretlennek, csak Jókait, magasztaló
birálóit s azokat, kiknek a tragédia Dózsa és a forradalom éretlen
fölfogásáért tetszik. Ennek kimondására nem szükség nagyság, csak annyi
értelem és izlés, mennyit birálatomban kifejteni igyekvém. Jobb lesz, ha
megjegyzi magának: bármily nagy érdemei vannak és lehetnek, oly nagy
ember soha sem lesz – mert ilyenné iró nem emelkedhetik – hogy
gyanusitásokkal terrorizálhassa a szabad véleményt, elnémithassa a
kritikát.

Mindig találkozni fog magyar kritikus, ki e vakmerőségéért büntetni
fogja és megbélyegzi.



1858



EGY KIS CURIOSUM.

«Némely kritikus – mond Macaulay egyik essayjében – oly véleményben van,
hogy a nő, ha merészelt könyvet bocsájtani közre, e tette által minden
nemét illető előjogról lemondott s a legszigorúbb kritika alul sem
igényelhet kivételt. Mi más véleményben vagyunk. Megengedjük ugyan, hogy
oly országban, hol számos írónő találkozik, kiket tehetségök és előnyeik
elég hatással ruháznak föl, hogy a közvéleményre befolyjanak, a
legveszélyesebb következményekkel járna, ha valamely hibás történeti mű
vagy egészségtelen bölcselet, csak azért, mert e bűnt egy lady követte
el, megrovás nélkül maradna. Azonban úgy hiszszük, hogy a kritikus ily
alkalommal jól cselekszik, ha azon becsületes lovagot utánozza, kit
kötelessége Bradomante ellen kényszerített sorompóba lépni. A lovag,
amint a rege mondja, szerencsésen védte az ügyet, melynek bajnoka volt,
de mielőtt megkezdte volna a viadalt balisordját kevésbbé halálos
karddal cserélte föl, aztán ennek is gondosan kitörte hegyét és élit».

Ily tompa karddal akarunk mi küzdeni Bulyovszkyné ellen, ki a _Wiener
Zeitung_ január 21-iki esti lapjának tárczájában, alkalmasint magyarul
megjelenendő utirajzából, egy figyelemre méltó töredéket bocsájtott
közre. A töredék nem azért figyelemreméltó, mintha képes volna érdekes
széptani vitára adni alkalmat. Oh nem! Az egész csak csinos csevegés
akar lenni, mi nőnek oly jól illik s épen ezért legnagyobb hibája az,
hogy kissé nehézkes és igényteljes. De ezért még nem szólalnánk föl; van
más dolgunk is. A miért föl kell szólalnunk, az a bizonyos kósza vágy,
hiú ábránd, vétkes becsszomj, szánandó erőpazarlás, mi egyik fiatal
színészünket már semmivé tette, most egyik legjelesebb színésznőnket
fenyegeti s még lassankint színészetünk divatos betegségévé válhatik. «A
színművészet hazájának – mond Bulyovszkyné – kosmopolitikai
természeténél fogva nem vetnek határt hegyek és folyók, mégis meg kell
vallanom, hogy sehol sem találtam oly honosnak, mint a német nemzetnél,
mely művészetének eredeti tisztaságát a leglelkiismeretesb hévvel őrizte
meg. Ott még nem fogyó fényben ragyog a szivet és lelket emelő Thália,
míg túl a Rajnán – és sajnálattal mondom – innen a Lajthán is, a kihivó
Terpsichore s a kaczér Melpomene csillogó kiséretükkel az előtérbe
léptek. Szeretem hazámat, mint magyar nőhez illik s ha valaha sikerülne
a dicsőség meredek magasságára jutnom, nyert babéraimat legörömestebb a
hazai géniusz lábaihoz tenném le, de mindennek daczára a távolba
tekintek keresni azt, mi itt nem található: az égalj ott nem oly
boldogító, de elismerés követi a törekvést és számára szabadabb,
szélesebb küzdtér s kevésbbé korlátolt látkör nyilik. Azonban hova ragad
képzeletem? Lelkemnek oly húrját érintettem, mely örökös rezgésben van s
oly kevéssé juthat nyugalomra, mint amily kevéssé képes nyugalmat adni.
Ha merészlenék a húroknak hangot adni, az egy mélyen elrejtett
szenvedélynek lenne rhapsodiája, melynek chaoszából csak a hivatott
lehetne képes kivenni a harmoniát.»

E vallomás eléggé határozott, ha nem is elégé világos. Megerősíti azon,
a lapokban és társas körökben már többször szőnyegre került hírt, hogy
Bulyovszkyné oda akarja hagyni a magyar színpadot, hol nem méltányolják
eléggé, hol tehetségének kifejtésére igen szűk kör nyilik s mint német
vagy franczia színésznő akar szerencsét kisérleni, avagy a legjobb
esetben, egy kis társaságot alakítva a la Rachel és Ristori be akarja
utazni az ó és új világot. A kritika mindezt nem hagyhatja szó nélkül s
nem kérve engedelmet sem Jókai, sem Szegfi úrtól, bonczkés alá veszi a
művésznő _szándékát_ s amennyiben _gyanúsítja_ is, amennyiben
megmagyarázza neki, hogy amit ő mély s talán tiszteletre méltó
szenvedélynek hisz, valami egészen egyéb, hogy túlbecsülve magát, jobb
sorsot érdemlő tehetségét megrontani igyekszik, hogy elvégre nem érti
művészetét, mert benne a lehetlent akarja megkisérleni. – Azon
művészetek, melyeknek közlönye a nyelv, mint a költészet és színészet,
soha sem válhatnak kosmopolita természetüekké, még akkor sem, ha minden
nemzeti tartalmukat elvesztették.

A nyelv bizonyos földhöz, bizonyos levegőhöz, bizonyos nemzethez köti
őket, még pedig a legtermészetesb s épen azért legzsarnokibb
kényszerűségnél fogva. Anyanyelvén kivül sok nyelvet megtanulhat az
ember, kivált fiatal korában, beszélhet, irhat rajtok s valahogy még
szónokolhat is, de hogy csak kettőt is – legyen bár egyik saját
anyanyelve – úgy elsajátíthasson, hogy rajtok egész a költészet vagy
szavalat valódi művészetéig emelkedhessék, az teljes képtelenség. Ime a
kényszerűség, melyet mindenki belát, ki a művészetek mélységeibe
bepillantott s melynek vasigájába a legnagyobb lángész is ellenmondás
nélkül hajtja fejét. Miért? Hiszen a legbajosabb nyelvtant is meglehet
tanulni s a gyakorlat és szorgalom minden akadályt legyőz. Valóban
mindent, kivéve e lehetlenséget. A nyelvtanból sokat tanulhat a költő és
színész, de a rhythmust és szavalatot, a szenvedély és hang, a gondolat
és kifejezés titkait az élő és ezer változatban élő nyelvből kell
ellesnie, s ide, a tehetségen és szorgalmon kívül, két nyelvhez két
emberélet kellene még akkor is, ha az alkotó phantasia két formához
szokhatnék s nem érezné magát csak egyben szabadon. Mi a költő nyelvét s
a színész szavalatát nemzetivé teszi, az mind oly számtalan finom
árnyalattól függ, melyekről az olvasó és hallgató hirtelen számot sem
tud magának adni, de melyekből ha egyetlen egy is hiányzik, már a
legkellemetlenebben érezhető s egyetlen egy is elég, hogy az egészet
paralyzálja vagy épen nevetségessé tegye. S mindezt soha sem tanulhatjuk
meg egészen, be kell szívnunk, mint a levegőt, hogy vérünkké válva,
táplálja phantasiánkat. E nélkül költő és színész örök meghasonlásban
fog szenvedni, a gondolat és forma átkos meghasonlásában, mi kihűti
lelkesedését, megbénítja alkotó erejét vagy a legjobb esetben, szűk
körbe szorítja, modorba ejti.

S azon kívül hogyan szerezhető meg az a sok minden, mi, ha nagy részt
nem függ is a nyelvtől, de leginkább bizonyos nemzetiség éles
sajátságaiból foly? Hogyan lehet egy idegen phantasiája elég fogékony,
elég teremtő oly dolgokban, melyeket gyermekségünk óta kell látnunk,
hallanunk, értenünk, éreznünk, hogy a művészetben visszatükrözhessük?
Hogyan hathat be az idegen valamely idegen nemzet kedélyvilágába
annyira, hogy legfinomabb, legelrejtettebb, legvisszhangzóbb húrjain
képes lehessen játszani?

A tapasztalat lehetlent mond s az irodalmak és művészetek története
elítél minden kétnyelvűséget. Még nem volt nagy költő, ki két nyelven
egyenlő erővel és bájjal tudott volna írni. Az ó világban rendesen
barbár volt az egyik nemzet a másikra nézve, s ha a római költő meg is
tanult görögül, nem mert egyszersmind írni a nyelven, vagy ha mert, soha
sem emelkedhetett a classicusok soraiba. A középkorban latinul írtak a
költők, de épen azért kénytelenek voltak békét hagyni nemzeti
nyelvöknek, vagy ha nem tartották szégyennek azon írni, latinul írtak
rosszul, s ez áll még a prózaírókra nézve is. Az újabb időben, mikor a
franczia nyelv világuralomra látszott jutni, sokan megkisérlék franczia
költőkké válni és csekély szerencsével. Nagy Fridrik, mint franczia
költő és stylista mind végig középszerű maradt, bár Voltaire javítgatta
műveit, németül pedig rosszul írt. Goethe franczia verseivel gúnyolódni
szoktak a francziák. Heine verset nem, csak prózát mert írni francziául,
de ez nem tette volna híressé s csak a német formában találta magát
otthon. Béranger, saját nyilatkozata szerint, annyira el volt foglalva a
franczia nyelv titkainak tanulásával, hogy nem maradt ideje idegen
nyelveket tanulni. A költészetben a nyelv fele a gondolatnak, néha maga
a gondolat s a költő vagy mélyebben szereti művészetét, vagy önzőbb,
mintsem feláldozza vagy nevetségessé tegye magát. A színésznek ugyanezen
helyzete van. Még soha sem hallottuk, hogy német színész franczia
színpadon, vagy viszont, föllépni merészelt volna. Az megtörtént, hogy
némelyek idegen földön nevelkedve vagy ifjú korukban idegen nyelvre adva
magukat, idegen nemzet művészeivé váltak, de aztán többé nem is
kaczérkodtak nemzeti nyelvökkel, nem jutott eszökbe a két nyelvű
művészet s megmaradtak pályájukon. Ristorinak Párizsban sokan
tanácsolták, hogy játszék francziául, nem mert, s hajtott azon
kritikusok intéseire, kik bukását jósolták.

S Bulyovszkyné, ki csak jeles tehetség, meri azt tenni, mit a lángelmék
sem mernek. Még a magyar nyelv titkait sem érti a művészet kimeríthető
mélyéig, s hiszi, hogy a német vagy franczia nyelveket maholnap magáévá
teheti! Meg van győződve, hogy kitünő német vagy franczia színésznő
lesz, aztán visszatér, hazájába, a nemzet géniusz lábaihoz tenni
babérait! Ah, asszonyom, ön nem tudja mit csinál!

Ön soha sem tévedhet oly nagyon, mint e wiener zeitungi czikkben
tévedett. Önt sokan hibáztathatják, önön sokan mosolyoghatnak, de én
szívemből szánom és sajnálom – illusiómat: azt hittem, ön érti
művészetét – s istenem! ön oly kevéssé tudja vagy akarja érteni, mintha
ma lépne először színpadra, vagy még annyira sem.

Ugyan mi indíthatta önt e lépésre, e czikkre, e tévedésre, e bohóságra?
A művészet szeretete nem, mert hogyan szerethetné ön azt, mit, a mint
megmagyaráztam, nem tud vagy nem akar érteni. Talán az elégedetlenség, a
fájdalom, a nagyravágyás? Alkalmasint. Legalább czikkében így sóhajt
föl: tekintetem a távolba száll, hol elismerés követi a törekvést és
számára szabadabb küzdtér és szélesb látkör nyílik. Valóban meltán
mondja e sóhaj után: de hova ragad képzeletem? Ön képzelődik. A beteg
képzelődés hiú ábrándja mindaz, mit ön oly mély és tiszteletreméltó
szenvedélyként ápol keblében. Az ábránd mindent feledtet önnel, mi való
s mindent reméltet, mi soha sem fog betelni.

Tehát az ön törekvését csakugyan nem követte volna elismerés? Vajon az-e
az ön állása a színháznál, a közönség előtt, a hirlapok véleményében, mi
ezelőtt nyolcz évvel volt? Én úgy tudom, hogy ön egyik elsőrangú
színésznőnkké emelkedett, kit a fővárosi közönség számtalan tapsokkal és
koszorúkkal halmozott el, néha olykor is – bocsánat a kifejezésért –
midőn nem egészen volt érdemes rájuk. Vidéken egész diadalutat tőn s
számos kitüntetésben részesült. Mindezt elismerésnek lehet ismerni el,
még Németországban is, ön álmai boldog hazájában. Avagy talán a kritika
ellen van panasza? Önt a kritika mindig jeles tehetségnek ismerte el s
ha nem minden szerepét itélte sikerültnek, ha némely szerepkörben nem
találta oly kitünőnek, mint másban, ez a legtermészetesb valami a
világon. Még nem volt oly nagy költő és művész, kinek árnyoldalai ne
lettek volna s a kritikának magasabb hivatása van, mint hizelegni vagy
bókokat mondani. A kritika talán igazságtalan is volt ön iránt?
Elhiszem. Ez oly valami, mit a közpálya egyetlen férfia vagy asszonya
sem fog elkerülni soha, s ha elkerülhetne, talán nem is volna jó, mert
csak a szabad vélemény korlátozásával történhetnék meg. Jól emlékszem,
hogy évekkel ezelőtt önt egy lap csaknem üldözte; de találkozott valaki,
ki önt védeni igyekezett, s az a valaki épen az volt, ki ön ellen most
tompa kardot forgat, noha mindinkább kedve jő azt kiélesíteni. Azt is
tudom, hogy nem rég, Prielle Cornélia vendégszereplése alkalmával, sem
voltak elég igazságosak önhöz, művészete és önmaga iránt. Ah, asszonyom,
ön nagyon beteg, s én aligha ki fogom gyógyítani.

Talán az igazgatósággal vannak kellemetlen összeütközései, talán
cselszövénynyel is küzd? Meglehet, avagy nincs úgy, mit tudom én; ide
elegyedni nem a kritika dolga. Azonban azt tudom, hogy akárhova menjen
ön, soha sem fog kifogyhatni a vádakból a kritika, közönség és szinházi
viszonyok ellen. Ön beutazta Német- és Francziaországot, de úgy látszik,
csak hiú ábrándokat hozott haza és igen kevés tapasztalást. Ha
mégegyszer kimegy és mint német vagy franczia szinésznő, bizonyosan
többet fog tapasztalni, még akkor is, ha sikerülne a lehetlenség, s
bukása nem volna bizonyos. Ön vissza fogja óhajtani a közönséget, mely
csak tapsolni tud, de nem egyszersmind fütyülni is; a szegény magyar
kritikát, mely midőn a legigazságtalanabb volt is ön irányában, nem
eshetett önnek oly keservesen, mint esni fog a külföldi legigazságosabb;
a mi színházi viszonyainkat, melyek elvégre korlátoltságuk miatt sem
adhatnak nagy tért a cselszövényeknek. Ön vissza fog térni csalódva és
bűnbánóan. Már késő lesz. Eljátszott három dolgot, melyek mindenike nagy
kincs; a magyar közönség részvétét; egypár kipótolhatlan szép évet, s
ereje nagy részét. Az istenért, asszonyom, mit csinál! Alvajáróként
mélység felé közeledik. Ébredjen, még egy lépés, és soha sem fog többé
fölkelni.

Azonban talán igazságtalan vagyok önhöz Nincs szándékában a kétnyelvű
művészet, magyar színésznő akar maradni csak mint Rachel és Ristori
akarja beutazni a világot, hogy felmutassa, mily magasra emelkedett
önben a magyar művészet.

Meglehet. Czikkéből azt is épen úgy ki lehet olvasni, mint ama másikat.
S csakugyan ez utóbbi kevésbbé absurd szándék, de szintén oly beteges
ábránd és hiú erőpazarlás. Túlbecsüli magát, innen ered minden baj.
Tudja e minő szinész vagy szinésznő látogathat meg idegen nemzetet? Csak
olyan, ki a maga szerepkörében a legrendkivüliebb s egyetlen tünemény.
Ön minden esetre jeles színésznő, de ilyennek legtúlzóbb tisztelője sem
nevezheti, még akkor sem, ha csak bókot akar mondani. Hallott-e ön
valaha, hogy Rachelen kivül, valamire való franczia színésznő külföldre
utazott volna, pedig vannak ott jelesnél jelesebb tehetségek. Legfeljebb
egy-egy vaudville csapat vándorolja be Európát, mert a sajátságos
franczia genre érdekes az idegenek előtt, kiknek jórésze egyszersmind
érti a nyelvet is. A német színész már nyelve miatt sem igen mer
tulmenni a Rajnán s hogy néha Londonban játszik, az csak felsőbb
pártfogás következménye. S mit játszanék ön Németországon? Hihetőleg
magyarra fordított német drámákat. Németországnak ez idő szerint
egyetlen nagyobbszerű szinésznő sincs, de az az egy-két jelesb tehetség
minden esetre jobb önnél. S mit játszanék Francziaországban? Alkalmasint
magyarra fordított vígjátékokat. S ön e szerepkörben akarna mérkőzni a
franczia szinésznőkkel? Mintha nem is járt volna ön Párisban soha s a
mult nyarat nem Francziaországban, hanem Moldovában töltötte volna. S
vajjon a magyar nyelv, melyet Német- és Francziaországban senki sem ért,
nem fogná-e önt még jobb viszonyok közt is megrontani. Ha mégis
népszínműénekesnő volna? E sajátságos genre még érdekelheti az
idegeneket, s hogy élvezzék, nem oly mulhatlanul szükséges nyelvünk
ismerete. De a fejlődő magyar tragédiát kár az idegenek elé vinni, még
akkor is kár volna, ha önnél jelesb tehetség képviselné előttük
színművészetünket. Nem így használhat ön a magyar színművészetnek, hanem
úgy, ha honn marad, s hiú ábrándok helyett kétszerezett igyekezettel
fejti szép tehetségét, minden nap a magyar szavalat egy-egy titkát fejti
meg, s új meg új diadalokkal szolgál nemzetének. Itt koszorú és taps vár
önre, ott gúny és lenézés. Óh, asszonyom, kimélje meg magát, kiméljen
meg bennünket!

Miért polemizáljak tovább? Miért bonczoljam ön czikkének azon
állításait, melyek a német és franczia színművészetre vonatkoznak. Ön
szerint a franczia színészet alul van a középszerűségen, s a német
folytonos emelkedésben. A legjelesb német kritikusok ellenkezőt
állítanak, s untalan csak a német költészet és szinművészet hanyatlását
emlegetik. De erről nem vitázok. Még egy más húrt sem akarok pengetni.
Nem vette-e észre, asszonyom, hogy egész polemiámban kerültem a
hazafiságra való hivatkozást! Nem szeretem a hazafi-phrasisokat. A
hazafiságot éreznünk kell, s nem beszélnünk róla. Ha a hazafiság
elhagyja a szivet, rendesen az ajkára száll. S ön is jobban tesz vala,
ha nem emlegeti hazája iránti szeretetét, hanem hallgat és érzi. Mégis
lehetlen, hogy végül Arany egyik versét némi változtatással ne intézzem
önhöz:

  A meddig ily nép fogja őt körül,
  Nép, melynek érzi keble, zengi szája
  A színésznek nyelvét – addig terül,
  Ott éri végét a színész hazája;
  Azon túl maga jövevény,
  Szava üvegházi növény,
  Legszebb illatja, szine kárba megy:
  Széles világon nincs népe, hona – csak egy
  Innen, hogy ő e népet és hazát
  Szeretni tudja kimondhatlanul.
  Nem a dijt méri, melyet tán az ád,
  Oltára nem önző lángokra gyúl;
  És, bárha szük és bárha gyér
  A jutalom és a babér:
  Ő a honért, a honnal s honnak él –…



1862



EGY SZINHÁZI ZSEBKÖNYVRŐL.[24]

_Thalia Zsebkönyv_, melynek Rousseauból van véve jeligéje, a ki a
szinház legszenvedélyesebb ellensége. S még minő jelige: «Il faut des
spectacles dans les grandes villes, et des romans aux peuples
corrompus.» Az ember csodálkozik rajta és sehogy sem találja ki okát. E
csodálkozás még nagyobb lesz, ha olvassuk az egyik szerkesztő czikkének
elején: «Még mai nap is találtatnak elfogult balga emberek, kik e
magasztos müvészet iránt bizonyos ellenszenvvel és előitélettel
viseltetnek. «Miért hát oly iróból venni jeligét, ki, bár nagy szellem,
minden esetre amaz előitéletes emberek közé tartozik? Ugy látszik, hogy
a szerkesztőket a Rousseau mondatának első része hozta zavarba: nem
vették észre, hogy annak más nemü értelme is lehet, mint a minőt ők
óhajtanak, noha a mondat második része eléggé megmagyarázza a valódi
értelmét.

Azonban ez minket ne zavarjon meg. E vállalat jó szándéku, ment minden
nyerészkedésből, ifju lelkesedés szüleménye, s remélni lehet, hogy a jó
szándékhoz és lelkesüléshez lassanként még egyébb is fog járulni, mert
fájdalom meg kell vallanunk, hogy igy nagy részt gyönge dolgozatokkal
nem igen lehet valamit elérni.

A zsebkönyvet Jókai ismeretes _Prológ_-ja nyitja meg; utána Fésüs
Györgynek _A budai magyar népszinház keletkezése_ czimü czikke
következik. Népszinházunk keletkezésének történetét veszszük benne. Kár,
hogy az érdekes adatokat, kevéssé szabatos, sőt néhol ferde elméletek és
ötletek füzik össze. Szerző a magyar szinmüvészetet, vagy igen tul, vagy
igen alá becsüli, sehol sem jár a rendes uton. Minő állitás például ez:
«Ugyanis a többi (más) nemzeteknél a mulatság és müvelődés a czélok,
melyeket a szinmüvészetnek el kell érnie. Nálunk e kettő csak mellékczél
gyanánt tünik fel, s harmadik vagy talán inkább legeslegelső és főczél,
a nemzetiség fentartása mellett.» Az igaz, hogy a szinészet is befoly a
nemzetiség erősbitésére és nemesitésére, épen mint az iskolák, irodalom
s több efféle, de hogy egymagára fentartja a nemzetiséget, a
legalaptalanabb állitás. Aztán hogyan lehet az, hogy a szinmüvészetnek
maga a müvészet csak mellékczélja? Hiszen a szinmüvészet csak annyiban
foly be a nemzetiség erősbitésére és nemesitésére, s igy fentartására,
amennyiben megközeliti müvészeti hivatását. A franczia és angol irodalom
nem azért hódit, mert az irók francziául és angolul irnak, hogyan is
irnának máskép, s ezen a studiumon már mi is tul vagyunk, hanem mert
jeles vagy remekmüveket irtak vagy igyekeznek irni. A hamis elvek
hirdetése mindig megboszulja magát. Ha a magyar szinmüvészet főczélja
pusztán a nemzetiségi érdek, akkor elégedjünk meg, ha szinészeink jól
beszélnek magyarul, ne várjunk tőlük semminemü müélvet, mit Fésüs úr sem
óhajt.

Az is furcsa állitás e czikkben, ha a magyar nemzet az egész középkoron
át egész Európának védfalát képezte a mindinkább növekedő ozmán
birodalom ellenében. Az egész középkoron át nemzetünk sem lakott mostani
lakhelyén, a törökkel pedig csak a középkor vége felé gyült meg a
bajunk. Egyébiránt a mint már emlitettük is, e czikkben érdekes adatok
vannak elősorolva, melyeknek egy részét olvasóinkkal is közöljük. Szerző
előadván Molnár szinigazgató és az ifjuság kezdeményezését, Buda város
községtanácsa gyámolitását, a második bizottmány alakulását, igy
folytatja közleményét:

«A kiegészitett bizottmány most ujabb megkeresményeket s aláirási iveket
bocsájtott ki, még magához az országgyüléshez is egy irásbeli
folyamodványt intézett, azt a népszinháznak országos intézetté emelésére
kerve, mely kérésre az országgyülés azonban feloszlása miatt nem
válaszolhatott, s igy a szinház ezentuli sorsa a jövő titka.

A felhivás visszhangra talált sok buzgó hazafinál s ezek adakozásaiból
amint már jelentékenyebb összeg gyült össze, a bizottmány telket
keresett s erre nézve a lánczhidtól balra fekvő magtár a
legalkalmasabbnak találtatott. Nem érdektelen e magtárról néhány szót
szólanunk. Kezdetben, amint azt támoszlopai mutatják, Budavárának alsó
határfalát képezte, később épületté egészittetvén ki (1470–1480.) Mátyás
király istálónak használta; a törökök idejében Mustafa pasa (1566–1579.)
őrtanyává változtatta át, mig a törökök kiüzetése után (1688–1848.)
kincstári magtár lett belőle. Ezen épület falai között tehát, melyben a
nagy király lovai, később a hitetlenek őrei tanyáztak, azután majd két
századon át a kincstár gabonája tartatott, végre e prózai dolgok utóda
Thalia lőn.

Ezen telek a lánczhidtársulaté volt, mely azt félévi felmondás kikötése
mellett, évenkint 1500 forintért bérbe adta, mire a bizottmány Kimnach
testvérek, budai ácsmesterekkel megegyezett, kik a szinházat 10,000
forintért felállitani megigerték. De a bizottmány az eképen épitendő
szinházat igen kisszerünek tartván és Kimnach testvérek sem nyujthatván
elég garantiát, az alkudozások ezekkel félbeszakittattak, s a bizottmány
örömmel fogadta el Gerster és Frey épitész urak ajánlatát, kik
nyilvániták, miszerint képesek lesznek a szinház tervét dij nélkül
elkésziteni s az épitészeti munkálatokat is a jó ügy iránti kegyeletből
segiteni.

Az épitész urak a tervet és költségvetést, mely hozzávetőleg 36,000
forintra számittatott, elkészitvén, azt a budai városi szépitő
bizottmánynak nyujták be, mely a terv ellen azt a kifogást tette, hogy
az épitendő szinháznak a takarékpénztár ujra épült házával párhumos
homlokzattal kell birnia s innét a szinház csarnokának mostani ferde
alakja.

A terv készen lévén, s a bizottmány csekély pénzösszeg fölött
rendelkezhetvén, az építésre szükséges előkészületek megtétettek és
1861. junius 15-én reggel az csakugyan meg is kezdetett.

A épités megkezdése a pesti szinház épitésének első napjaira
emlékeztetett. Lélekemelő látvány volt látni a bizottmány, szinészek,
szinésznök és pesti jogászok kisded csapatát, kik durva munkához nem
szokott kezeikbe, talán életökben először, ásót, kapát fogtak, azután
talyigákon hordták a fövenyt félóra hosszáig ki a partra.

Két hónapig tartó megfeszitett munka után végre, a szép szinház szept.
14-én megnyittatott, még délelőtt, sőt délután is lehetett látni a
munkások sürgő csapatát, mig a kalapácsütések elhangzottak és esti hét
órakor azon épületben, melyben először nagy királyunk paripáinak
nyeritése, később vad tatárok lármája hangzott, megcsendült az első
nyilvános magyar szó s a zsufolt ház lelkesen vett részt a megnyitási
ünnepélyen.»

A népszinház jelen állapotára nézve a következőket veszszük:

«Mi a közönségnek a népszinház iránti részvétét illeti, az ellen
panaszkodni nincs okunk, azonban egy fájdalmas érzést el nem
titkolhatunk, ha a szinház jövőjét vesszük tekintetbe.

Mert im a részvét, ha nem tulságos is, de mégis olyan, hogy a szinház,
különösen a város által évenként ajánlott 1000 forint segélyezés
mellett, szépen megállhatna és szép hivatásának napról-napra inkább
megfelelhetne.

De mint fennebb emlitettük, a telek csak fél évre volt bérbe adva s igy
annak letelte után, ha netán a lánczhidtársulat akadályokat görditene, a
nemzet közadakozásából épült szinházat talán le kellene bontani, vagy
legalább ennek zsarnoki önkénye alá jutna. Hogy ezen mindenesetre
aggasztó körülmény elháritassék a bizottmány folyamodványt nyujtott be
Buda város tanácsához, hogy a telket, melynek vételára 82,000 forintra
rug, a lánczhidtársulattól a szinház javára vásárolja meg.

A város elejétől kezdve nagyobb részben elég lelkesnek mutatkozott a
szinház ügye iránt, s igy most is majdnem biztos sikernek nézett elébe a
bizottmány folyamodványa, midön egyesek ellenvetése az ügyet annyiban
hátráltatta, hogy a telek a lánczhidtársulattól ugyan megvásároltatott,
de a város nem vette fel a szinházat az általa pártfogolt intézetek
sorába, hanem azt az eddig még ideiglenes bizottmány további felügyelete
alatt hagyván, magának az érintet összegből négy százalékot fizettek.

És igy ez összegnek a napi jövedelmekből kell fedeztetnie, azonkivül az
épitkezési költségek sem lévén egészben fedezve, ezek is a napi pénztárt
terhelik. Ez iránt a bizottmány már felhivást intézett a nemzethez,
melyben a pénzállapot pontosan ki van mutatva és a nemzet ujabb
pártfogására van kikérve. S im bizton reméljük, hogy a nemzet, mely
eddig segité elő e szinház ügyét, azt továbbra sem fogja elhagyni, hanem
inkább oly állapotba helyezendi, hogy kitüzött czéljának és magasztos
hivatásának egészen megfelelhessen.

Ezt mi is óhajtjuk és reméljük, s épen azért szeretjük, ha a jó ügyet
oly czikkel compromittálják, mint aminő e zsebkönyvben az Urváry Lajos-é
_A budai népszinház jövője_ czim alatt. E czikknek nem annyira némely
üres phrasisai s æsthetikai balfogalmain botránkoztunk meg, mint iukább
azon, hogy Urváry a nemzeti szinház rovására izgat a budai népszinház
mellett. «Szinmüvészetünk – mond a többek közt – ezelőtt egy helyen
központosult: a nemzeti szinpadon. Boldog-boldogtalan ide hozza
eszmeszülötteit s boldog-boldogtalan csalódott. Csalódott az intézet
hivatásában. Ezen legkevesebbet sem csodálkozhatni, ha meggondoljuk,
hogy a nemzeti szinház, egy kis korszakot kivéve, maga sem tudta, hogy
miért létezik s azt a mai napig sem tudja.» Hogy a nemzeti szinház
mennyiben oldja meg feladatát s mennyiben nem, hogy e tekintetben minő
anyagi szellemi akadályokkal küzd, ahhoz sok szó férhet. Azt sem
tagadjuk, hogy a visszaélések sem hiányoztak soha az intézetnél. De hogy
a Nemzeti Szinház azt sem tudná, hogy miért létezik, vagy például ezt
jobban tudná a Budai Népszinház, azon legyen szabad kétkednünk. Sőt a
dolog ellenkezőleg áll. A budai népszinház igazgatójának épen az a baja,
hogy néha téveszteni látszik szinháza hivatását s versenyezni akar a
nemzeti szinházzal. Mi szükség a budai népszinházban tragédiákat s
magasb vigjátékokat adni? A társaság sem alkalmas reá, a szinház
sajátságos jelleme fejlődését akadályozza. E szinháznak a népszinmüvek,
kisebb vigjátékok, melodrámák szinházának kell lennie, ebben kell
versenyeznie a nemzeti szinházzal, hogy idővel leszoritsa e térről. Csak
igy van értelme e két szinháznak. Nagy hiba egymással szembe állitani,
mert ha a kettő között kellene választani, bizonyára minden okos ember
előtt nem volna nehéz a választás. Szerencsére nem az az eset; két
szinházunk van, mind a kettő megállhat egymás mellett, idővel egymást
fogják kiegésziteni, s a közönség és irodalom egyiktől sem akarja
megvonni részvétét.

A zsebkönyv többi része beszélyekből és verses költeményekből áll. Három
beszélyt veszünk: _Ferike, a szép mosóné_, gr. Batthyány Juliától; _A
tévedések_, Toldy Istvántól; _Rang és becsület_, Maszlaghy Ferencztől.
Ehhez járul még Balázs Frigyesnek _Emlékek a közelmultból_ czimü nem
tudni miféle prózai dolgozata, mely vázlat akar lenni angol modorban, de
tulajdonkép semmi sem. Őszintén megvalljuk, hogy mind a három beszély
igen kellemetlen benyomást tett reánk. Nem vártunk sokat, s talán
valamit még képesek leszünk méltányolni bennök, ha némi erkölcstelen
érzület, mely többé-kevésbbé mind a hármon elvonul, el nem rontja vala
minden kedvünket. Eszünk ágában sincs megtámadni egy nő s két fiatal iró
szivét, sőt azt hiszszük, hogy a mint a meg nem állapodott jellemeknél
vagy ábrándozóknál gyakori eset, elméletök- vagy példányképökben rejlik
inkább a hiba, mint érzületükben. De ily felfogása a világnak, ennyi
rothadt elem együtt, még is több, mintsem élesb szó nélkül maradhatna.

_A Ferike, a szép mosóné_, czimü beszély, mint egészen rendén levő
dolgot, fest oly viszonyt, mely a társadalom legelemibb felfogásával is
ellenkezik, Ferike (a név Francziskának szörnyü szerencsétlen forditása)
segitőnője Sárának egy molnár-utczai derék mosónőnek és kedvese
Laczinak, Sára fiának. Semmi de semminemü körülmény nem akadályozza,
hogy elvegyék egymást, mégis csak aztán gondolkoznak, hogy oltár elébe
lépjenek, midön már megszületett gyermekök. A derék Sára asszony mindezt
nagyon helyesnek találja, s igy látszik, hogy ő is csak a kritikusra
bizta a megbotránkozást.

A Maszlaghy beszélyében Arándy báró fogadást tesz, hogy elcsábitja
Marit, egy árva leányt, Elek testvérét. Fogadását meg is nyeri; Elek
dühöng és átkai megrepesztik testvére szivét. Elek a csábitón is bosszut
kiván állani, csellel a bálból magához csalja s Mari koporsójánál meg
akarja ölni, azonban Arándy báró azt igéri Eleknek, hogy testvérét
Irént, kit szeret s kitől viszontszerettetik, nőűl szerzi neki, ha
megkegyelmez. Elek természetesen megjuhászodik s elveszi Irént. A
tanulság belőle az, hogy ha az ember leányt csábit, legyen nővére, kivel
kiengesztelhesse a felbőszült testvért, sőt csábittassa el a nővérét, ha
főrangu leányt akar nőül nyerni.

A Toldy István novellettája még legszelidebb. Itt a játsziság még
valamennyire enyhiti a dolgot. Azonban ebben is elég van, a mi
visszatetszhetik a finomabb izlésü olvasónak. Jól nevelt s a költő által
szeretetreméltónak rajzolt lyánykák csak amugy iriák s hányják ki az
ablakon a szerelmes levélkéket az alig ismerős jogászoknak s mennek ki
késő este hozzájok légyottra az uj téri ligetbe. Boldog jogászok,
szerencsétlen lánykák, még szerencsétlenebb kritikus, kinek mindezt
végig kell olvasni.

A versekkel is hamar végezhetünk. Jókai prológján, Vörösmarty három és
Petőfi egy költeményén kivül, van az Albumban Dalmadytól egy, Thalytól
kettő (forditás), Malvinától kettő, Wohl Jankától egy, Berecz Károlytól
egy, Berczik Árpádtól három (egyik Schiller Glocke-jának forditása),
Hilóczy Bélától kettő, Szél Farkastól egy, Rácz Miklóstól egy, Csukássy
Józseftől egy. Valóban nem lehetett volna ellentétesb összeállitás, mint
egyfelöl Vörösmarty és Petőfi erő- és pathoszteljes határozott lyrája,
vagy Jókainak, bár az alkalmiság némi hátrányától nem ment, de azért
teljes hangu prologja; másfelöl amaz érzelmi sekélyesség,
határozatlanság, mely a többi eredeti költeményen, alig némi kivétellel,
uralkodik. Amott mindenik dal, ugy szólva, egyéni, határozott, élesen
jellemzett vonásokkal, képe az olvasónak erővel is képzeletébe nyomul, s
egyszer olvasva mindig rá fog emlékezni; emitt a képzelet erőlteti meg
magát, hogy a költő álláspontjára helyezkedjék, hogy felfogjon valamit
érzéseiből, hogy megkülönböztesse azt, ami neki uj gyanánt nyujtatik,
attól, ami közhelyül lézeng benne, isten tudja mióta. Az érzelem
rendesen oly félszerü, oly muló, oly határozatlan mozzanatra
szoritkozik, – azért aztán a kifejezés is oly halvány, bizonytalan, hogy
könnyebb rostával vizet meriteni, mint ebből az olvasónak valami
határozottat és kiválót fogni fel.

Az érzés egy buborék, a dal pillanatnyi játéka annak: eltünő nyom
nélkül. Ilyen e könyvben Dalmady kis verse is. Huga menyasszony,
bucsuzik; sir vele a ház. Ő arra gondol, kedvese és igy fog-e majd sirni
a menyekzői napon. Egy percznyi felhő e gondolat mert eloszlatja
mindjárt előre képzelt mosolya boldog menyasszonyának. Elég-e ennyi a
költői meghatottságból egy dalra? És különösen egy magyar dal
jellemzetessége, Petőfi után? Mi nem szeretnők, hogy a magyar dal
keresve az érzések árnyalatait, ily érzelemparányokat röpke és halvány
benyomásokat szedjen föl. Ilyen a Rácz Miklósé: _Fényes sugár_… Hilóczy
Béláé pedig: _Gyermekévek_ oly határozatlan érzésben olvad fel végül,
hogy nem tudni hányadán vagyunk vele. Gyermekkorában, ugymond, a dajka
dalán, mennybe álmodta magát. Most ifju, «ujra mennyben él szerelme» –
tehát a szerelem boldogságát élvezi, de «tudja isten» – igy végzi – most
is inkább szeretne boldog gyermek lenni.» Hát igaz szerelem-e az ilyen,
vagy határozott-e ily érzés? Nem százszorta igazabb a népdal:

  Mikor én kis gyermek voltam,
  A dióért majd megholtam,
  De már mivel nagyobb vagyok
  A leányért majd meghalok.

S nyerne-e vele a dal, ha már most azt mondaná: «tudja isten, mégis nem
mondanék-e le a leányról egy – dióért!» Hilóczy másik verse _Egy
szinésznőhöz_ az érzelmi és értelmi határozatlanságot a nyelvre is
átviszi, igy:

  (A sors) Szivet alkot, angyalarczczal (szivnek arcza!)
      Husdarabba éltet ad,
      S benne, annyi szenvedélyt, mint
      Holdvilág a jégre hat

Berczik Árpád elég jól mondja el azt a kis eszmét, hogy szeretné sorsát,
mint a mágusok a csillagokból, kedvese szép szemeiből kiolvasni, és
találóan teszi a nem uj gondolathoz, hogy a csillag az égen, a kedves
szemei orczáján ragyognak – s az arcz az ő mennyországa; de másik
költeménye, melyben szivét a naphoz hasonlitja, meg ellentétbe teszi
ezzel, álképpel játszik. A nap nem azért borul el s hideg, mert tél van,
hanem azért van tél, mert a nap hideg. Különben a fiatal önzéstelen
szivet jól festik a végsorok, hogy csalódás után sem szün meg szeretni,

  Hanem ujra s ujra bizom
  S ujra-ujra szeretek.

Csukássy _Ábránd_-ja külformában jó, a hangulat egy refrainban volna:
«Künn az eső esik csendesen» – s e mellett foly az ábránd, de a hangulat
Petőfi négy ökrös szekerét juttatja eszünkbe, s a sziv regénye nem oly
eredeti mint ott. A boldogság tetőpontját nem mint Petőfi
«csillagválasztással», – hanem e léha kifejezéssel festi: «irigyelve
néztek ránk az angyalok». E határozatlanságból, melyet ifju költőink
kedvelni látszanak, még leginkább emelkedik valami positiv érzéshez
Berecz Károly költeménye: _Ne huzd czigány_… Legalább tisztában vagyunk
vele, mely idők benyomása alatt iratott. – Malvina _Oszkár és
Fatime_-ja, az ő gyanusitásaival igen prózai, de a _Kedveshez_ jobban
ir, egy pár képet helyesen alkalmaz, egy lélekállapotot elég szabatosan
fejez ki. Wohl Janka a többiekkel ellenkező tulságban jár, vagy inkább
«áll az örvény szélén – tekintetében az őrület jele» – ő nagy
szenvedélyekkel akar játszani, de nem igen bir velök, utoljára is
allegoriai személyesitésben fárad ki páthosza. Szél Farkas balladája (a
férj megöli gyanuból nejét, nyomban rá megnősül s a nászéjen megőrül)
lehetne ballada, de erősebb lélektani indokolással. Szaggatott beszéd
nem elég arra.



A VIGJÁTÉKRÓL.[25]

E munka néhány felolvasásból van összeállitva, melyeket a szerző
Baselben tartott. Nem nagy igényü könyv, mélyebb analysis sincs benne,
de nem is akar ilyen lenni. A szerző egy lehetőleg összevont, de élénk
és vonzó rajzát akarta adni a vigjáték történelmének. Czélját el is
érte. E mellett szempontjai és itéletei nagyrészt helyesek; kellemes
olvasmány, s nem ártana átdolgozni vagy leforditni magyarra. A
nagyközönség is élvezhetné, ugyis irodalmunk talán a vigjátékkal
foglalkozott legkevesebbet. Kóstolóban rövid ismertetését adjuk egy
német lap után.

A vigjáték eredetét általában véve, a mint mindenki tudja, a görögöknél
kell keresni. A tragédia a Bachus-ünnep játékai- és énekeinek köszöni
lételét, a komédia a különböző népünnepek rögtönzött bohózataiból állott
elő. Azonban mig a tragédia a mythologiából meritette tárgyait, a
komédia tisztán csak a satira körében mozgott s czélja nem volt egyéb,
mint kigunyolni a még élő s meg is nevezett személyek cselekedeteit és
elveit. E divat egész Aristophanesig tartott, ki régibb műveiben még élő
és megnevezett személyeket gunyolt ki. Athénnek a lacedaemoniak általi
bevételével mindezt tilalom szüntette meg s az ugynevezett régi komédia
a középbe ment át, hova Aristophanes szintén tartozik s mely a valódi
életet rajzolta ugyan, hanem már költött nevek alatt.

Aristophanes az első hires név a vigjáték történetében, kivált műveinek
formája bámulatos Versei a legfinomabb attikai bájt lehelik, mond Mähly;
nem vehetni észre rajtok, hogy egy művészi kéz kimért uton vezet és
szabályoz mindent; a rohanó árnak könnyed, de biztos gátat vet, s a
természetes szépségre a szabályosság bélyegét üti. Igaz ugyan, hogy e
folyam nem a tragédi mélységes nyugalmával s meg nem zavart
egyenmértékében áradoz, mindegyre fodros hullámocskákat vet, melyek
fölülemelkedve a viz szinén, a partokat jobbra-balra érintgetik, de ez
élénk mozgás, e játszi ringás mindig bizonyos szabályozott körben
ismétlődik. A mi a tartalmat illeti, természetesen, szemben a
tragédiával, a motivumoknak tulajdonképeni fejlődése, a cselekvény, nem
szabályos, s benne a költő korlátban önkénye uralkodik. Aristophanes az
egyenes vonalt gondosan kerüli, gyakran szilajon átvágja, elágaztatja, a
legkülönösb és furcsább alakzatokra használja föl, vagy pedig épen a
phantasia végtelenébe veszteti. Egy motivumot elejt s a közben már egy
mást ragadott meg; az ember a valóság földjéről mindjárt-mindjárt a
phantastikus világ légi jelenetei közé van emelve, a hol a rend, a
szerves fejlődés elmélete föl van forgatva, sőt a nehézség physikai
törvénye is elvesztette erejét. Minden egy nagy tűzbe van sodorva,
melyet csak villámok világitanak, a lángész villámai.

A mint tudjuk, a görög komédiában három korszakot különböztetnek meg a
régi közép- és uj komédiát. Ez utóbbiban már a tárgy is költött volt.
Nagy veszteség, hogy e korszakból egyetlen mű sem maradt reánk; kitünő
költők művelték e genret s köztük Menander, kit oly nagy magasztalással
emlegetnek. Mindazon, bár gyönge másolatok, melyeket az őt utánzó római
vígjátékairók hagytak reánk, mind az összes műértő régi világ véleménye
ugy tüntetik föl Menandert, mint nagy költőt, kinek műveiben az
általános humanitás lehe a legfinomabb műveltség virágillatával egyesül
s a ki igen jól ért ahhoz, hogyan kell a selejtest; köznapit és
esetlegest közértékü jellemrajzzá olvasztani s typikai példánynyá
emelni.

Menaderrel kezdődik az ujabb vigjáték is, mert a drámai oekonomia, a
cselekvény tervszerű keresztülvitele, a bog megkötése és kioldása
tekintetében is remek műveket irt, mit annyival inkább bámulhatni, mivel
a vigjátékban használható motivumok akkor nem voltak oly bőségben, mint
most. A mi számos és apró árnyalatokba vesző viszonyaink, osztályaink,
életmódunk, nem állottak a görög vigjátékiró rendelkezésére. A szerelem
érzése is, mely az élet és vigjáték oly változatos anyaga, akkor sokkal
egyszerübb volt s hiányzott erkölcsi alapja, a menynyiben leginkább a
hatærákkal való viszonyokra vonatkozott. De ha a házasság a görögöknél
nemesebb és szentebb lesz vala is, a nő még sem foglalhat kitünőbb
állást a vigjátékban, mivel ez nem benn a házban folyt le, hanem künn az
utczán, a ház előtt, hol a görög nőnek tulajdonkép nem volt mit keresni.
E szokást ugyan a chorus eltüntével könnyen meg lehetett volna
változtatni, a menynyiben az előbbi korszakokban, chorus kivánta a
cselekvény ily nyilvánosságát, azonban nem érezték szükségét, a
házasságra alapitott családéletnek még nem volt nagy hatása a
kedélyekre.

A rómaiak egészen a görögöket utánozták. Leghiresebb vigjátékiróik,
Plautus és Trentius, anyagot és formát tölök kölcsönöztek. Plantusnak
sok az elnézése, szeszélye, kombináló tehetsége s érzéke a komikai
iránt. Mind születésére mind műveltségére nézve a nép gyermeke lévén,
jól tudja rajzolni az alsóbb osztályokat s még nyelvsajátságaikat is
feltünteti. Az anyagot illetőleg, minden esetre a görögök utánzója, de
néha eredeti feldolgozó. Rabszolgái és parasitái soha sem fogynak ki a
humoros ötletből, találó élczből; szójátékai gyakran szerencsések s
akaratlan is megnevettetik az embert; a mi a cynismust illeti, sem több,
sem kevesebb nincs benne, mint a mennyit egy szolid római baj nélkül
eltürhet; mindenütt friss szin, hegyke vonások, nyers humor és sehol
unalom. Terentius szelidebb, lágyabb természet s a tulajdonképeni
komikai erőt illetőleg sokkal szegényebb is Plautusnál, de a diadalok
művészetében s a társalgás finom sima nyelvére nagyon fölötte áll. A ki
a hibátlan latin stilusban akarja képezni magát, nem mellőzheti
Terentius iskoláját; a ki mulatni kiván, Plautushoz kell fordulnia.
Terentius az anyag feldolgozásában mindig ugyanaz, nem kicsapongó,
kimért; az alaprajz csinos, a jellemzés gondos, majd mindenik művében,
de sokkal inkább görög, mint Plautus.

Róma sem a drámának, sem a komédiának nem volt valódi termőföldje. A
barbárság idejében hirét sem hallhatni e művészetnek, csak mikor a
mysteriumok és moralitások már rég divatban voltak, állott elő ismét egy
vigjátéki genre az utczai és farsangi bohózatokból. Az olaszok az elsők,
a kik ujonnan valódi komédiákat kezdettek irni. A későbbi időből
különösen két nevet kell kiemelnünk: Gozzit és Goldonit. Goldoni, nem
alap nélkül, azt hitte, hogy a vigjátékirónak a valódi élet képét kell
adni művében; aggályos hűséggel is másolta azt s e közben csaknem
megfeledkezett a költészetről, Az élet száraz részleteit gazdagon
föltalálhatni vigjátékaiban, de a költői felfogásnak, a lángész
sugarainak, melyek e tömeget megvilágitanák semmi nyom sincs bennök.
Vele összehasonlitva Gozzi phantasta, de phantastikája életet fejez ki s
legkalandosabb cselekvényei sem siklanak ki egészen az élet uralma alól.
A szabályok szinmű mértéket egyébiránt nem lehet műveire alkalmazni
alkalmazni. Gozzit nem hasonlíthatni ugyan Shakespearehez, kinek
mélységétől nagyon távol van, de azon költői nemre nézve, a melyben
dolgozott, mindent megtett, a mit lehetett, sem többet, sem kevesebbet;
mindenesetre költő volt.

Az olaszokat a spanyolok követték, kik a vigjátékban még kitünőbb hely
elfoglalására látszottak hivatva. Mindenesetre Cervantes nagysága nem a
vigjáték tervén emelkedik; de a ki a komikai regény oly remekét tudta
megteremteni, természetesen tehetségeinek kellett lennie az ezzel oly
rokon vigjátékra is. Fájdalom, korábban irt vigjátékai elvesztek, pedig
alkalmasint ezek voltak a jobbak, mert a későbbieket, úgy látszik,
inkább lázas sietségben irta, mint költői nyugalomban; nem
homályosíthatta el Lope de Vega emelkedő csillagát, műveiben nem volt
elég fény s a világon egyetlen költő sem versenyezhetett a termékenység
e csodagyermekével. Ha Cervantes a vigjátékban sokkal nagyobb költő is,
még sem lehetett volna rossz néven venni a spanyoloktól, sőt az egész
világtól, hogy bámulatteljes tiszteletökkel egyedül azon férfiun
csüngöttek, ki a költészet kertét, mintegy varázslóként, a legpazarabb
bőségben ültette be a legszebb, a legillatosb, bár néha csak különös és
bizarr, virágokkal. Lope de Vega hihetlen sokat irása mellett is tetőtől
talpig költő volt, tevékeny és termékeny majd minden nemben, de a
drámaiban még is legkitünőbb. S nem csak írt drámákat, élete egy
szerelmi és harczi kalandokkal teljes dráma. Később a papi pályára
lépett, hogy nyugalomban egészen a költészetnek szentelje magát. Nem
tudja az ember művei számát bámulja-e, vagy azt a könnyüséget, melylyel
irt, vagy azt a költőiséget, mely a pazarlás mellett is, bőven áradt
szelleméből. Egy pár száz műről nem bizonyos, vajon ő irta-e, maga
1500-at vallott be, alkalmasint kevés, mert néha reggeli előtt fárdság
nélkül megirt egy-egy szinművet. Kivált a találékonyságban nagy, azaz
cselekvényt fejleszteni, személyei egymáshoz való viszonyaiból, a külső
körülményekből a legkülönbözőbb helyzeteket, fordulatokat és
katastrophokat állítani elő. E mellett szelleme mozgékony, mélyen lát a
természetbe és életbe, érzesei hevesek, phantasiája és gondolatja
emelkedett, s éles érzéke van a szenvedélyek felfogására. Mindenesetre
árnyoldalai is vannak. Az ellentétekkel igen kirivón játszik, képeit
tulhamozza, csak versei dallamosságának összhangját nem zavarja semmi.
Stilusa nemes, elragadó, tele röppenő élczczel és áradó
szenvedélyességgel. A mi jellemrajzát illeti, bár kevés ecsetvonással
rajzol, de kellőn tud kiemelni, s különösen erős a nők rajzában. Komikai
személyei parodiakép állanak szembe hőseivel s a reflectáló elem
képviselői. Különös előszeretettel viseltetik a vigjátékhoz, ez
legkedvesb gyermeke.

A spanyoloktól a francziák sokat tanultak. A franczia vigjáték
legbevégzetteb alakja Molièreben tünik föl. E férfiura méltán büszke
nemzete, s ha a csodálók tulzása mértéken felül emelkedik is, mint La
Harpenál, ki azt mondja, hogy Molière s a vigjáték ugyanegy fogalom, azt
csak ellensulynak vehetni a németek irányában, kik őt nagyon kicsinyitni
törekednek, például Schlegel, ki szerint Molière csak XIV. Lajos udvari
bohócza. Molière lángész, ki mindig megtalálja a helyest s az élet
teljét lelke tükörében tisztán felfogván, még tisztábban és szebben
sugároztatja vissza. Igaz, nem Shakespeare, se minden tekintetben remek
vigjátékot nem írt, de megtett mindent, mi korában és körülményei közt
csak tehető volt. Ha Molièret helyesen akarjuk megitélni, tekintetbe
kell vennünk, hogy maga előtt nem talált példányt s neki magának kellett
utat törni az ugynevezett jellemvigjátékhoz. Ő alkotta meg először az
ujabb komédiának modern tartalommal megtelt formáját, szilárd alapot
adva neki és gondos jellemrajzzal gazdagítva. Mindez halhatatlan érdeme
a művészet történelmében. Hogy Molière nem mindig eredeti, azért épen
úgy nem lehet hibáztatni, mint Shakspearet; Terentius és Plautus
szorgalmas tanulmányától nem is lehetett egyebet várni. Alakjai egész a
velőig nem egyének ugyan, de az ember szolgai másolata s az átalánositó
typus közt mégis középet tartanak. Műveitől épen nem lehet elvitatni az
erkölcsi hatást csak azért mert nem tüntet fel czélzatosan ilyes irányt.
Inkább azért lehet hibáztatni, hogy néhol igen sok benne a philosophiai
elmélkedés. Molière vigjátékai mellett a Beaumarchaiséi a
legjelentékenyebbek. Szinei kissé kirivók, de élethűk, az erkölcsi
elvetemültség örvényeit festik. _Figaró_-ja elősegitette a franczia
forradalom kitörését. A nép a főhősben, a ravasz, de életvidor s
erkölcsileg még el nem gyöngült komornyikban, saját képét látta,
valamint urának vakmerő erőszakoskodásaiban a fensőbb körökét. Ily
hatásu mű nem lehet kitünű tulajdonok nélkül. Valóban Beaumarchaistől
nem lehet eltagadni az elmés és élénk dialogot, a mozgékony cselekvényt,
a drámai hatást, a kirivó, de erős ellentétet, a színpadi jártasságot.
Az ujabb franczia vigjátékirók nagyon meghajlanak Scribe előtt, a ki
királyként uralkodik felettök. Scribe csakugyan mind termékenységre,
mind tehetségre nézve ritka tünemény. Néhány vígjátéka valódi példái a
technikai bevégzettségnek, de a költészet gyöngéd lehelete nem érzik
rajtok, s a röpke szellemdússág enyelgése sehogy sem pótolja e nagy
hiányt. A jellem lelkiismeretes rajzával nem sokat gondol, ereje inkább
a technikai mechanismuson nyugszik, az élő organismushoz nem annyira
érzéke hiányzik, mint inspiratiója. Előtte az intrigue, a helyzet a fő,
s ezt oly módon hajtja is végre, hogy e tekintetben mint példányt
tanulhatni.

Az angolok közt először is Shakespearet kell emlitenünk, de egyszersmind
előre kimondanunk, hogy Shakespeare vigjátéka nem nyujthatja tökéletes
képét költészetének. Tragédiáinak némely komikai alakjai, mint Fallstaff
s a bohóczok majdnem jobban bizonyitják komikai erejét, mint
tulajdonképi vigjátékai. Ő nem érzi szükségét a tragikum és comikum éles
elválasztásának, mindkét elemet összeolvasztja, épen mint az élet. Mai
izlésünk nem kedveli ez összeolvasztást, ezért Shakespeare ma már e
tekintetben nem szabhat törvényt a vigjátéknak. Aztán másfelől
Shakespeáre vigjátékai nagy részt olasz novellákból vétetvén, nagyon
távol állanak a mai élettől és felfogástól. Legtöbb vigjátékát, mostani
osztályozásunk szerint, az úgynevezett nézőjátékok közé sorozhatni. Nála
a vígjátékot leginkább a kibékülő, derült bevégzés jellemzi, ugyanis
vigjátékai fejlődése gyakran aggodalom, rémület és szánakozás közt
hánykodtatja a nézőt. A spanyol és franczia vigjátékoktól a
Shakespearéit kiváltkép a jellemek éles rajza különbözteti meg, melyben
Shakespeare felülmulhatlan. Aztán Shakespeare felülmulhatlan. Aztán
Shakespeare költészetének megvan az az előnye, hogy mindig, még akkor
is, midőn a burleszket érinti, mélyen erkölcsös, noha soha sem tűz ki
czélzatosan erkölcsi irányt. Ő, mint Gervinus megjegyzi, az életet, mint
egészet fogja fel, s maga is egész ember. Hát ha még ide vesszük azt a
derék, ős, egészséges realismust, mely minden tulzást kizár mind fel,
mind lefelé! – Sheridánnak kitünő tehetsége volt a vigjátékra; művei
közt a _Rágalom iskolája_ és a _Vetélytársak_ legjelesbek. Majd minden
megvan bennök, mi egy valódi vigjátékiró tulajdona. A jellemrajz
részletezése oly teljes, hogy alig találhatni benne átalánositó vonást,
a szinezés oly hű, hogy túl gondosnak tünhetnék föl, ha, mint főtörvény,
nem urlaná a világitás leghelyesb elosztása. Valódi angol humor s azon
egészséges elmésség nyilatkozik műveiben, mely önkénytelen e helyzethez
simul. Jól választott tárgyain szigorú erkölcsi komolyság s csaknem
polemikus irány ömlik el.

A vigjátéki irodalom terén a dánok is oly nevet tudnak felmutatni, mely
a maga idejében, nemcsak hazájában, hanem Németországon is nagyon hires
és népszerü volt. E név: Holberg. Születésére nézve nem volt dán, hanem
norvég. – Bergenben született – azonban lakás és hivatal dánná tették.
Németországon sokáig kedvencze vala a közönségnek, büszkesége e
szinészeknek és példánya a vigjátékirónak. Lassanként egészen leszorult
a német szinpadról, ma már alig adják műveit. Mintegy harminczkét
vigjátékot irt melyeknek tárgyai a dán nemzeti életből vannak meritve. A
polgár- és földmivesosztályt rajzolja kiváló előszeretettel. Az
elmésség, gunyor, komikai erő, őszinte érzés, mély értelem oly
összeolvadása tünteti ki a dán irodalom ez első kisérleteit a vigjáték
terén, hogy aránylag csak kevés nemzet mutathat föl hozzájok hasonlókat.

A német vigjáték történelmét Mähly mintegy tizenkét lapon tárgyalja.
Igaz, a német vigjátéki irodalom távolról sem vetekedik a franczia vagy
angollal, de egy némettől mégis megvárta volna az ember, hogy saját
nemzete költészetéről többet szóljon, ha mindjárt csak a jelenre hatás
szempontjából is. Ismertetésünkben mellőzzük e részt, azonban Kneschke
után, ki újabban a német vígjáték történelméről egy egész könyvet írt,
ismertetni fogjuk a német vigjátékot is e lapok újalakú folyamában,
annyival inkább, mert az ujabb időkig, mikor Scribe jött divatba, a
magyar vigjáték majdnem egészen a német után indult.



1863



A PAJTÁSKODÁS.

Vigjáték 5 fölvonásban. Írta Scribe, forditotta Feleki Miklós.
Előadatott a Nemzeti Színházban 1863 január 2-án.

A politikai és divatlapok tárczaírói meglehetős rosszul fogadták e
művet, mely, ha jól emlékszünk, ezelőtt húsz évvel a Nagy Ignácz
_Szinműtár_-ában is megjelent Erdélyi Jánostól fordítva, sőt elő is
adatott nemzeti szinpadunkon, noha már kevesen emlékeznek reája.
Őszintén megvalljuk, hogy mi a közönséggel együtt, ha nem is a
legjobban, de meglehetősen mulattunk, s egy kissé komikai hatást tett
reánk, midőn annyira megtámadva láttuk Seribet, mintha ő volna
legrosszabb vígjátékíró s e műve legkevésbbé sikerült. Azt értjük, ha
egyik politikai nagy lapunk szigorú kritikusa, ki jó ízlésének annyi
jelét adta, ki Molière-nek oly őszinte bámulója, nem örömet lel benne,
sőt azt is megbocsátjuk neki, ha politikai irányműnek nézi, miben épen
nincs igaza, de ezek a többi tárczaírók, kik dicsérik Sardout, bámulják
Feuillet-t, nagyon gyönge művekben gyönyörködnek, ez már mulatságos,
vagy legalább is mulatsághoz hasonló.

Nem becsüljük túl Scribet; nem tartjuk első rangú költőnek, de a
másodrangot bajosan lehet elvitatni tőle. Nem írjuk alá Villemainenek
dicséreteit, melyeket reá halmozott azon ünnepélyes és udvarias órában,
midőn 1835-ben a franczia akadémiába bevezette, de azt el kell
ismernünk, hogy az újabb kor legtehetségesb vígjáték-írója. Látjuk nagy
hibáit, melyek rossz hatással voltak majd minden nemzet vígjátékára, a
miénkre is, de elismerjük jó tulajdonságait is, melyekből nem árt
tanulnunk, okosabban mint eddig. Több van benne, mint csak drámai
technika, miben példány; van neki phantasiája is, s leleményessége nem
pusztán mechanikai combinatio, úgy hogy bátran elfogadhatjuk egy
nálunknál szigorubb kritikus e következő ítéletét: «Scribetől még
legnagyobb ellenségei sem vitathatnak el egy nagy előnyt: tisztán lát,
czélzatait láthatólag és szabatosan kiemeli s helyesen itélő szeme van.
Scribenek tökéletesen birtokában van e másodrangu leleményesség, mely
hirtelen fölfedezi tárgyának minden segédforrását. A hosszas
gyakorlatnak köszöni azt a titkot, hogy miként kell a várakozást a
világos expositio által fölkelteni s azt a bonyodalom változatosságával
folyvást ébren tartani. A nézőnek nem kell megerőltetni magát; Scribenél
a cselekvény mindig oly jól van előkészítve, hogy még a lusta néző is
követheti a fejlődést. Személyei, ha nem mindig igazak is, de folyvást
érdekesek, néhány éles vonás kitünteti őket, legalább szemünket
foglalkoztatják s tetszetős csoportozattá alakulnak. Az ember ritkán
érez heves fölindulást, azonban kiváncsisága folyvást igénybe van véve s
mi több, bizonyos kellemes feszültség kiséri egész a mű végeig.»

Átalában a franczia drámairodalomnak a restauratio és a juliusi dynastia
alatti lázas mozgalmát mi sokkal többre becsüljük a mostani nyugalmasb,
de erőtlen korszaknál, Hugo Victor és Scribe végtelenül följebb állanak,
mint az ifjú Dumas, Augier, Sardou stb. Hugo Victornak már nagy érdeme
az is, hogy széttörte a classicismus békóit, s habár az ellentétre
alapitott rendszere, a szenvedélyek materialisticus festése, a kivételes
dolgok iránti előszeretete s erőszakos, korlátlan phantasiája sokat
ártanak még jobb műveinek is, de legaalább kiváló érzéke volt a
drámaihoz s nagy összeütközéseket, erős szenvedélyeket igyekezett
rajzolni. Az ujabb franczia drámaírók épen a drámait akarják száműzni a
színpadról s kerülik a nagy fölindulást. Scribeben a legjobb akarattal
se fedezhetjük föl a mélyebb komikumot, a jellemrajzban se nagy, de tud
alkotni drámai és egész cselekvényt, s ha nincs is eszményi magasb
emelkedés, soha sem hiányzik belőle a józan ész moralja. A mostani
franczia vígjátékírók nagy részt, cselekvény helyett, egyes jelenetet,
genreképeket adnak és hideg moralizalással vagy épen cynismussal
untatják az embert. Épen azért mi nem bánjuk, ha Scribe gyakrabban
fordul meg színpadunkon Neki még sok oly műve van, melyek színpadunkon
nem adattak. – Csak azt nem óhajtjuk, ha Scribe vagy más régibb költő
művei közül olyakat fordítnak le, melyek már jól le vannak fordítva, s
így a mit ingyen kaphatna meg a színház, azt pénzen veszi meg, minő a
jelen eset is.

E vígjáték nem tartozik Scribe legjobb művei közé, de nem is a roszabbak
közül való. Egy csoport embert rajzol a társadalom különböző köreiből,
kik kölcsönösen emelik, pártolják egymást, hogy elhiresedhessenek,
pénzre tegyenek szert, hivatalra juthassanak, rangot vagy jó parthiet
nyerhessenek. Egy követválasztás körül forog ugyan a cselekvény, de
azért nincs benne politikai irány. Scribe nem a parlamentaris rendszer
visszaéléseit akarta kigunyolni, sem valamely politikai párt ellen
lődözni nyilait. Ő általában csak azt az industrialismust, szédelgést
ostorozza, mely a franczia irodalomban, köz- és magánéletben anynyira
fölütötte fejét. E rajz Párisra még jobban illik most, mint 1837-ben,
midőn e mű először adatott, s oly általánosan van tartva, hogy
kicsinyben más fővárosokra is illik, ezért tapsolt meg közönségünk
nehány oly helyet, melyekben vonatkozást érzett a mi viszonyainkra is.

A pajtáskodók feje Césarine, egy pair neje, ki szerelem nélkül ment
férjhez egy vén emberhez, s unalmában politikát űz, cselt sző, s
uralkodik környezetén. Szeret egy fiatal ügyvédet, Edmundot, ki őt
kerüli, de nagyon szerelmes mostoha leányába, Agathába, s ez viszont
belé. Césarine minderről semmit sem tud. Agatha azt hiszi, hogy ha
kedvese képviselővé választatnék, atyja nem tagadná meg tőle kezét,
legalább egyszer igy nyilatkozott. Bátorításul ezt el is mondja
Edmundnak, ki most életre-halálra képviselő akar lenni. Azonban a
pajtáskodóknak más jelöltjük van, s befolyások nagy az illető választó
kerületben. Edmund nem szövetkezik, sőt összevész velök. Minden reménye
füstbe ment, kétségbe van esve: szerencsére akad neki is egy pártfogója,
Zoe, Montlucar tudós neje, ki nagy rokonszenvvel viseltetik iránta. Ez
nyomára jövén Césarine Edmund iránti hajlamának, elhiteti vele, hogy
Edmund szereti őt, titkon, reménytelenül s épen azért kerüli, mert nem
akarja fokozni szenvedélyét. Ekkor Césarine mindent elkövet Edmund
képviselővé választatása ügyében. A mit eddig tett, meg kell
semmisíteni. A pajtások új parancsot vesznek, s mindenik hévvel dolgozik
az új irányban, mert mindenik vár valamit a miniszternél annyira
befolyásos Césarinetől, kivált az orvos, ki általa már egyetemi tanár
lett s most Agathe kezét reméli elnyerhetni.

A szerelmes Césarine nagy erélyt fejt ki. Edmundot csakugyan
megválasztják képviselőnek, megnyeri Agatha kezét, Césarine és társai
porul járnak s a függöny legördül.

A mű főszemélye tulajdonkép Césarine, e büszke, ravasz és számító nő,
kit szerelmi szenvedélyénél fogva rászed egy általa lenézett egyszerűen
csintalan nőcske. Az erkölcsi tartalom nélküli éles számítást és erélyes
akaratot kijátszodja a sokkal gyöngébb erő, egy részvétteljes szív, mely
boldogítni kívánja az ifjú párt; az önző pajtáskodók, kik mindig csak a
magok érdekét tartják szem előtt, egész erővel dolgoznak magok ellen s
épen ellenségök érdekében. Ez jó fölfogás, valódi komikai alap. Egészen
más kérdés, vajon a fejlesztés, a jellemek sikerültek-e? Césarine
különben érdekes alakjára nagyon kevés gond van fordítva. Nagyon árt
neki, hogy pajtásai s egész környezete csak bábok. Ily bábok mozgatása
nem kíván sem nagy észt, sem erős akaratot. Aztán a tulzások sok helyt
rontják a hatást s a valószinűtlenségek az ilusiót. Oly hirlap, mely ma
egyet, holnap mást beszél, keveset tehet akárki érdekében, mert
lehetlen, hogy valami hatása legyen a közvéleményre; oly férjet, kín oly
könnyen lehet uralkodni, mint Césarine férjén, még az utolsó perczben is
rávehetni, hogy ne adja oda Edmundnak leányát. A pajtások is igen durván
vannak rajzolva, bár egypár jellemző vonással. Az egészben Rigaut
Oszkár, a pajtáskodók követjelöltje s Zoe a szabatosbban kidolgozott
jellemek. A párbeszéd élénk, a szerkezet kitünő, s a cselekvény folyvást
föntartja az emberben azt a nem mély, de kellemes érdekeltséget, melynek
Scribe valóságos mestere.

A mi az előadást illeti, bár nem épen udvariasság, de mégis kimondjuk,
hogy a férfiak jobban játsztak, mint a nők. Prielle Kornélia kissé
lágyan fogta föl Césarine büszke, cselszövő és szenvedélyes jellemét. Ha
e vonásokat kitünteti, a mű komikuma is élesebben emelkedik ki.
Szigligeti Anna Zoe szerepében épen azt a jószívű csintalanságot nem
találta el, mely a jellem alapját képezi. A férfiak közt legjobb volt
Szerdahelyi, mint Rigaut Oszkár. Tóth, ki a pair szerepét adta, igen ki
akart emelni holmit és túlozott. Egyébiránt nem csodáljuk, hogy sokszor
beleesik e hibába, ma is megtapsolták érte.

A fordításról nem mondhatunk még csak fölületes itéletet sem. A
jövő-menők sokszor felköltöttek helyünkről, s a szomszéd páholyban
folytatott elég hangos párbeszéd mindegyre megzavarta figyelmünket. Csak
annyit jegyeztünk meg, hogy Prielle Kornélia többször emlegette a
követté kinevezést, választás helyett. Nem tudjuk: vajon a fordító
hibája-e vagy a játszóé?



AZ ELADÓ LÁNYOK.

Vigjáték 3 felvonásban. Irta Szigligeti Ede. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1863 január 16-án.

Nem nagy tetszésben részesült uj mű, hanem sok helyen mulattató s az
egészet elég érdekeltséggel nézte végig a közönség. A magasb szempontu
kritika előtt is gyengének találtatnék; de több jó inventiója,
párbeszédeinek természetessége, gyakran találó kifejezései s az érdeklő
fordulatok sok enyhitő körülményt mutatnak fel a műnek menthetőségére
nézve. Ismertetésére elmondjuk meséjét.

Gondosi (Szigeti) gazdag földbirtokos, özvegy ember, s gondjainak
főtárgya Piroska férjhezadása, ki egyetlen gyermeke. Számos kérő jelent
meg a háznál; de vagy a lánynak, vagy az apának nem tetszett egyik is;
már pedig, ugymond, csak oly kérő lenne elfogadható, ki mindkettőjöknek
tetszik, mert ha a lány szereti, s később rossz férjnek bizonyul be, a
lányt furdalná a lelkiismeret, hogy szót nem fogadott apjának, ha
ellenben a lány nem szereti, az apa tehetne magának szemrehányásokat.

A vigjáték kezdetén egyszerre három uj kérő jelen meg a falusi háznál.
Gondosi lelkiismeretes próbára akarja tenni mindeniket, s e próbák
foglálják el a vigjáték nagy részét. Gondosi főképen kártyásnak vagy
iszákosnak nem szeretné adni leányát. A három kérőt szépszerével próbára
teszi e két fegyvernemben, tudniillik a poharazásban ás a
kártyajátékban. A pohárkedvelő oly kevéssé tagadhatja meg hajlamát
bizalmas társaságban és jó bor mellett, mint a kártyás, ha egyszer
belekerül a játékba. Két kérő ily módon csakhamar elárulja magát, midőn
Gondosi mindháromnak mintegy pályázatot nyit, igen kedvező alkalmakat
adván nekik. Egyikre kétségtelenül bebizonyul, hogy kártyás, másik nagy
hajlamot mutat a kedélyes iszogatásra – s mint Gombosi megjegyzi, ez
könnyen vezet észrevétlenül az iszákosságra. A harmadik kérő se nem
iszik, se nem kártyázik. Takarékos, sőt fösvény – talán uzsorás? –
Bebizonyul, hogy e gyanu alapos volt. Mindezen furfangos tűzpróbák
fölöslegesek; mert Gondosi Piroska (Szigligeti Jolán) különben sem volt
legkisebb hajlammal a három kérő egyikéhez is s míg atyja ama
kisértésekben fáradozik, azalatt ő nagy lélektani tapintattal
elidegeniti magától kérőit s ugyszólván kikosarazza apja háta mögött.

Gondosi csak most kezdi gyanitani, hogy az ő furfangos leánya
alkalmasint a maga fejétől oszt kosarakat; de hogy mi okból, föl nem
birja fogni.

Piroska pedig egészen tisztában van magával. Ő szereti Gondosi fogadott
fiát, a háznál lakó Illeit (Szerdahelyi). A családapa annyival inkább
észrevehette volna ezt, mivel a fiatalok magok sem lévén meggyőződve
egymás szerelméről, aggodalmak s kölcsönös gyötrődések közt élnek. De
Gondosi az ily symptomákban oly avatatlan, hogy teljesen meg van
győződve, mikép tanulmánya-végzett fogadott fia elégedett és boldog
fogna lenni Piroska nevelőnőjével, Lenke kisaszonynyal (Prielle
Cornelia), e minden tekintetben derék s még eléggé fiatal hölgygyel.
Gondosi tökéletesen boldog, mig kedvencz terveit táplálhatja. Piroskának
egy elfogadható kérőt előbb-utóbb találni fog s Lenkét Illeihez adja: ők
megérdemlik egymást.

De csakhamar felzavarodik a boldogság oly oldalról, a honnan legkévésbbé
várta volna. Egy látogatóba hozzá ment özvegy szomszédné elmondja neki,
mit beszél a rossz világ, hogy tudniillik ő, Gondosi, a magát korosnak
hivő családapa, nőül akarja venni Lenkét, a társalkodónőt. S miért ne?
Hiszen akár korát nézze, mi csak harmincznyolcz év, akár tükrét, mely
idősbnek nem mutatja, akár végre saját szivébe tekintsen, melyben a
Lenke iránti vonzalom több valamivel a tiszteletnél és hálánál – ez
eszme nem látszik se oly képtelennek, se oly nevetségesnek, mint első
tekintetre hivé. Az özvegy ember e tünődésének köszönhetjük e mű
legsikerültebb jeleneteit. Szigligeti jól játszta, kivéve, hogy, mint
egy bennünket megelőző biráló megjegyzé, tán fiatalabbnak kell vala e
személyt feltüntetnie. Nem osztozunk egy másik biráló azon
ellenvetésében, mintha a lehetetlenséggel határos lenne, érdeklővé tenni
e vén, e bárgyu vén szerelmest. Nagy szigor a _Független_ tárczairójától
ily lesujtó anathemát mondani a negyvendik évöket be nem töltött
férfiakra.

Gondosi viszonya és ennek kimenetele emlékezetet a _Lowoodi árva_
Rochesterére és Eyre Jane-ére. Eyre Jane Lenke, e kényes becsületérzetü
nő, azonnal ott akarja hagyni a Gondosi házát, mihelyt ez szerelmet vall
neki. Azonban, bár kevesebb bensőséggel, küzdelemmel és lélektani erejü
motivummal Lenke is eláll szándékától és Gondosinévá lesz.

Ezalatt Piroska viszonya is szerencsés kifejléshez jut. Illeit, kit
különben is folyvást busit Gondosi édesapai jósága, mit meg nem bir
hálálni, most kétségbeejtő lelkiismeretfurdalások bántják, hogy
jóltevője egyetlen lányával ő, a szegény és magáról nem sokat tartó
ifju, szerelmi viszonyba keveredni elég vakmerő és hálátlan volt. Hogy a
reménytelen és hibáztatandó viszonynak véget vessen, elhatározza, hogy
kibujdosik Amerikába. El is indul, csak a kapufélfától véve bucsut. De
Piroska észreveszi távozását s látja is már, mint halad messze kedvese a
sikon. Szerencsére épen egy rablókat kutató lovas pandur megy el a
palánkon kivül, midőn Piroska szemével kiséri Illeit. A szerelem
találékony s Piroska elhiteti a pandurral, hogy a ki most oly sietve
halad, a keresett rablók közé tartozik. A pandur visszahozza Illeit és
kis podgyászát, épen mikor Gondosi és Lenke között az egyezség
létrejött. Az ifjak bevallják most szerelmüket s Gondosi rendkivül örül
neki. Megdorgálja őket, mért nem vallották be vonzalmunkat; mert
Illeinél szive szerint valóbb kérőt nem találhatott volna Piroskának.

Ez röviden a mese, ez a cselekvény kivonata, mi még nem igazolja, miért
hivjuk e vigjátékot _Eladó lányok_-nak. Van azonban egy epizód, melyben
mind e czim jobban van igazolva, mind a mű tulajdonképeni erkölcsi
intentiója jobban kitünik, habár a mese általános irányával nincs eléggé
összhangzásban. A fent emlitett szomszéd özvegyasszonynak (Szatmáriné)
két eladó lánya van, kiknek számára minden áron vőlegényt szeretne
találni s maga e nő is óhajtaná elvétetni magát Gondosival. Az
özvegyasszony özvegyen marad; de Piroska kérői közül kettő az ő két
leányához pártol átal. Az özvegyasszony csak annyiban foly be a
főszemélyre Gondosira, hogy ő figyelmezteti a vigjáték elején a
társalkodónőre. A kifejlésben semmi más része nincs se neki, se
lányainak.

A műben kétféle komikum elemei vannak meg kisebb-nagyobb mértékben.
Egyik a minden áron férjhez menni és férjhez adni akarók komikuma, mely
azonban csak epizód marad. Másik a főszemély, Gondosi komikuma, kiben
épen nem az a nevetséges, mintha vén létére is szerelmesdit akarna
játszani, hanem ellenkezőleg, hogy korosabbnak véli magát, mint a minő,
s ugyszolván méltósága alattinak vallja szive hajlamát. A kétféle
komikus irány rontja a mű egységét, s vagy egyiket, vagy a másikat kell
vala jobban kiemelni – igy mindkető hiányosan van kivive.

A mi pedig a nevezett komikaibb epizódot illeti, abban a főszemély,
tudniillik az özvegy nő, bár sok jellemző és hatásos vonással van
előállítva, megszünik komikai hatásuvá lenni tulságosan kirivó
magaviselete által. Ha e nőt több észszel áldotta volna meg a szerző,
csak okosságból sem lenne olyan kihivó. Egy másik alak hatásából is
sokat von le, hogy igen együgyünek van előállitva. Ez a három kérő
egyike, ki ivásra árul el hajlamot. A mi parlagi embereink járatlanok
lehetnek a szaloni társalgásban, de épen elfogulatlanságuknál fogva több
józan észt mutatnak, mint Szolnoki, kit Feleki különben jól
személyesitett. Azután szeles jókedvének tulcsapásai oly kifejezéseket
adnak szájába, melyek a mai közönségre rossz hatást tesznek.

Minden fogyatkozása ellenére korántsem tartjuk némely laptársainkkal oly
gyenge, oly értéknélküli műnek, melynek elfogadásáért a drámabiráló
választmány megrovást érdemelne. Mindenesetre az előadható müvek közé
tartozott jelen viszonyaink között s kerültek már szinpadunkra ennél
gyengébb művek, a nélkül, hogy lapjaink oly szigorral léptek volna fel
ellene, mint most e vigjáték ellen. Az _Eladó lányok_ nem valami jeles
mű; de annyi értéke van, hogy bátran kérjen szigorú igazságtételt s
követelje, hogy iránta is legyenek annyi elnézéssel, amennyivel még
teljesen megbukott drámákat is itéltek, melyben legalább a tehetség
jeleit kétségtelenül felfedezték.



XI-IK LAJOS.

Dráma 5 felvonásban. Irta Delavigne Kázmér. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1863 február 23-án.

Delavigne e művét már többször adták szinpadunkon és mindig elég
hatással. Egy drámai cselekvény és hős nélküli mű, és mégis ennyi hatás!
Nem épen mindennapi jelenség, épen azért megérdemel egy pár szót. XI-ik
Lajosban nagyon kevés vagy épen semmi sincs, mi őt drámai hőssé
emelhetné. Ő csak egy beteg, haldokló zsarnok, ki fél a haláltól, de
halálkinjai közt is folyvást uralkodik, lefejezteti ellenségeit,
megcsalja frigyesét, mindenben czélt ér s végre meghal, lélekben oly
kevéssé megtörve, hogy utolsó perczében is lefejeztetheti Nemours
herczeget s egész pathoszszal megáldhatja Francziaországot, melynek
javára annyit áldozott. Hol itt drámai erős érdek és tragikai hatás?
Tudjuk, hogy a nagy bűnök tragikuma más, mint a nagy tévedéseké, s a
szörnyek, egy Richard, Caligula másként válnak érdekesekké, mint a
Coriolanusok és Brutusok. Azonban épen az a baj, hogy Delavigne sem egy
sem más módon nem tudott XI-ik Lajosból tragikai személyt alkotni.
Például, minő nagyszerű és megdöbbentő alak Shakespeare Richardja.
Zsarnok, kegyetlen ő is, de egyszersmind hős és nagyeszü ember;
merészségének, ravaszságának minden sikerül, de minden ujabb siker
közelebb viszi a bukáshoz. A siker tetőpontján, diadalának mámorában,
föltámad ellene minden nemü megsértett érdek, az egész világ, s ő a
romok között küzdve esik el. Hugo Victor Borgia Lucretiája is szörny, de
szenvedélyesen szereti fiát s az anyai szerelem tisztitó befolyása alatt
javulni, emelkedni kezd, azonban már késő, föltámad ellene multja és
saját fiának kardja alatt kell elvérzenie. Ime hogyan lehet drámai,
tragikai személyekké emelni a szörnyeket és nyomorultakat. XI-ik
Lajosban majdnem semmi ilyes. Egyetlen érdekes vonás benne csak az, hogy
betegen is uralkodni akar, hogy nehezen válhatik meg az élettől, hogy
örökké uralkodni szeretne. De vajon vezeti-e ez valami katasztróf felé?
Nem. Minden épen úgy történik, mintha egészséges volna és senki se várná
halálát.

Delavigne tulajdonkép nem drámát irt, hanem csak történelmi, lélektani
és pathologiai tanulmányt, mely ez érdekességénél fogva sokkép igénybe
veszi figyelmünket és kiváncsiságunkat. Ime a hatásnak, ha nem is épen a
drámainak, egyik oka. Hogy Párisban a maga idejében még nagyobb hatással
adatott, az igen természetes. Delavigne e művet 1832-ben irta, tehát a
juliusi foradalom után. A népnek nagy tapssal kellett fogadnia, mert az
idősb Bourbon-ág egyik hőse, a régi királyság egyik képviselője volt
benne gyülöletessé téve. Ime a hatás másik oka, mely többé-kevésbbé most
is, másutt is sokat tesz e mű sikerére.

A cselekvény szintén igen szegény. XI-ik Lajos az utolsó felvonásban
ugyanaz, a mi az elsőben volt, jellemében nincs semmi fejlődés és drámai
érdek. Az egész cselekvény a körül forog, hogy Nemours herczeg, ki
boszut akar állani atyjáért, hogyan menekülhessen meg a zsarnok dühétől,
s utoljára sem menekülhet meg. Ha XI. Lajos egypár perczczel később hal
meg, Nemours nem fog a vérpadra lépni, azonban ez egypár percz miatt
szegénynek meg kell halnia. Ily külsőség, történetesség határozza el a
végkifejődést. A jelenetekben nincs belső szükségesség, lazul
kapcsolódnak össze s csak arra szolgálnak, hogy XI. Lajos jellemét kellő
világitásba helyezzék. Mintha nem is drámáról volna szó, csak történelmi
rajzról. Azonban, meg kell vallani, hogy e czélra jól vannak választva
és szerkesztve a jelenetek és felhasználva a franczia romantika minden
hatásos eszköze. Delavigne, ki eleinte a franczia dráma klaszikai
iskolájához tartozott, e drámájával egészen átment a másik táborba. XI.
Lajos jelleme is egészen a franczia romantika módja szerint van alkotva.
Nagy szerepet játszik benne az ellentét egész a groteszkig; kár, hogy a
szinek igen kiáltók, s a jellem különböző alkatrészeinek összeolvasztása
nem mindenütt sikerült. Mindemellett e jellem, a mint mondani szokás, jó
szerep s igen háládatos tért nyujt a szinész virtuozitásnak, mi a mű
hatásának harmadik főoka.

Ma is Tóth adta a czimszerepet és a közönség tapsai közt. Ugy látszik,
kedvencz szerepei közé tartozik s nagy gondot fordit reá, mit teljesen
méltánylunk a közönséggel együtt. Azonban a taps mellé kénytelenek
vagyunk egypár megjegyzést is csatolni. Tóth rendesen inkább a részeket
tanulja át és dolgozza ki, mint az egészet, s innen, hogy egy-egy
jelenet tőle majd mindig hatásosb, mint az egész jellem. Ma is az ő
XI-ik Lajosából teljesen hiányzott a hatalomvágy zord erélye, s ama
politikai rögeszme láza, hogy minden bünt az állam jólétéért követ el,
melyekre a költő meglehetős sulyt helyez. Ő a jellemnek leginkább csak
ravaszságát, képmutatását, s halálfélelmét emelte ki, melyek sikerültek
is. Az átmeneteket sem igen tudta összeolvasztani, kivált ott, hol némi
komikai árnyalat van. Delavigne nem azért tett e jellembe bizonyos
komikai adagot, hogy nevetséget gerjeszszen, hanem, hogy árnyalja a
daemonit, mely e jellemnek egyik alkatrésze. Az igaz, hogy ez néhol a
költőnek sem sikerül, de a szinész sokszor enyhitheti s enyhítni is
tartozik a költő hibáját. Tóth épen kitüntette, és ott is, hol a költő
nem volt hibás.



AZ AUTOMIMIKÁRÓL.

Hugo Károly automimikai előadása az Európa teremében 1863 február 26-án.

Mi az automimika? Egy uj müvészet, Hugó Károly ur találmánya, mely sem
szinészet, sem művészi felolvasás, hanem mindenikből valami; szóval az
midőn valaki kiáll jelmezben és játszik egyszerre öt-hat személyt, egész
drámát. Mi nem hiszünk ez uj müvészet jogosultságában. Mi szükség oly
müvészetre, mely a szinészet hatását igyekszi elérni, de nincs hozzá
elég eszköze s épen ezért nem idézhet elő illusiót, legyen bármily nagy
tehetség az előadó? Mi szükség a müvészi felolvasás határait mind kijebb
terjeszteni, egészen a szinészetbe olvasztani, s veszélyeztetve azt a
hatást, melyet ez eszközénél fogva elérhet, kapkodni olyan után, a mi
elérhetetlen.

A szinészet több ember szenvedélye által előidézett cselekvényt ábrázol,
s ugy, mintha minden ép előttünk történnék meg. A legtökéletesebb
illusiót igyekszik felkelteni, s erre nézve felhasznál mindent, egész a
diszitmények- és jelmezekig. Most előáll az automimikus egy ember
jelmezében s azt kivánja tőlünk, nézzük őt több embernek, ebben a
pillanatban öregnek, a másikban ifjunak, most férfinak, majd nőnek,
holott ez illusio előidézésére csak egyetlen eszközzel rendelkezik, a
hanggal. A müvészi felolvasás, a mint azt Tieck gyakorolta és Boz
Dickens ujra divatba hozta, sem előttünk történő cselekvényt, sem élő
személyt nem kiván ábrázolni. A mint a neve mutatja, csak felolvasás. De
abban különbözik másnemü felovasástól, hogy a hang és szavalat által
némi mérsékelt s épen nem szinészies tag- és arczjáték kiséretében,
jellemzetesen igyekszik kiemelni a személyek helyzeteit és
szenvedélyeit, mi sokkal hatásosbbá teszi a müvet, mintha magunk
magunkban olvasnók. Az automimikus megveti a felolvasó egyszerü polgári
ruháját, eldobja a könyvet, jelmezbe öltözik, azonban képtelen lévén a
szinészszel versenyezni, egyszersmind megrontja a felolvasó egyszerü
hatását is, a nélkül, hogy valami egyébbel birná pótolni.

Ez ugyszólva előleges nézetünket az automimikáról csak megerősiti Hugó
ur előadása. Az a két rész volt benne legsikerültebb, melyek tulajdonkép
szinészeti monológok: Nostradamus jelenése a _Pokoli szinjáték_-ból s
Apolló segélyül hivása. A valóban automimikus rész: néhány jelenet
_Brutus és Lucretia_ czimü tragédiából csekély hatást tett, bár Hugó ur
szépen és jellemzetesen igyekezett szavalni. Őszinte tanácsunk az: vagy
csak monológokat játszik Hugó ur jelmezben s igy küzdjön a szinen
koszorujáért, vagy pedig polgári ruhában üljön az asztalhoz s igyekezzék
felülmulni Tiecket és Dickenst. Az automimika számára nem teremhet
koszoru, legfeljebb csak akkor, ha Thespis korába esnék vissza a drámai
müvészet, de ekkor is mihamar előállana Aischilos és Sophocles reformja.



EGY UJ SZINMÜTÁR.[26]

Ez ujonnan megindult szinmütár, épen mint a régi, eredeti és forditott
szinmüveket közöl. Szigligeti _Béldi Pál_ czimü szomorujátéka nyitja meg
a gyüjteményt, melyet Sardou _Jó barátok_ szinmüve követ, forditva
Szerdahelyitől. Örvendünk e vállalatnak már csak azért is, mert kezdett
kimenni divatból a szinmüvek kinyomatása s a dráma mintegy megválni
látszott az irodalomtól. Talán e körülmény volt egyik oka annak, hogy
tiz-tizenöt év óta az irodalom egyik ágában sem lehetett oly kevés
gondot és csint tapasztalni, a nyelvre nézve, mint épen a drámákban.
Némelyik szinmüiró nem is irt, csak beszélt, mintha az utczán fecsegne s
majdnem mindegyik csak a szinpadon kivánt babért aratni s nem
egyszersmind az irodalomban is. Régebbi költőink csak az olvasóknak
irtak, az ujabbak nagyrészt csak a nézőket tartják szem előtt. Mindkettő
veszélyes egyoldaluság. Az ugynevezett költői hatás éppen oly keveset
ér, mint a szinpadi; a drámai hatás a valódi, a mely olvasót és nézőt
egyaránt elragad. A rhetori pathosz vagy épen dagály hanyatlásán nincs
mit örvendenünk, ha helyette drámáinkban az utczák nyelve és köznapiság
akarnak uralkodni. Reméljük, hogy e szinmütár is segélni foja a drámának
közelebb hozását az irodalomhoz, kivált ha a szerkesztő egy kissé
szigoru lesz nemcsak az eredeti, hanem a forditott munkák
megválogatásában is.



TARTUFFE.

Vigjáték 5 felvonásban. Irta Molière. Előadatott a Nemzeti Szinházban
1863 márczius 9-én.

E művet csak úgy hirtelenében rántotta elő az igazgatóság Kövér _Kiadó
szállása_ helyett, melynek ez este kellett volna először szinre kerülni.
Talán ez volt oka, hogy az előadás sokkal kevésbbé sikerült, mint
rendesen. Csak Kövérné és Tóth tettek kivételt. Az első Elmirát
játszotta nagyon jó kedvvel. Különösen örültünk, hogy alig lehetett
észrevenni szavalatán azt a vontatott, éneklő hanghordozást, mely e
jeles szinésznőnknek annyira árnyoldala. Tóth a czímszerepet adta. Kár,
hogy ő a jellemet inkább csak külső, mint belsőkép fogja föl s itt is
némi túlzott fogásokra fekteti a fősulyt. Örömest ereszkednénk e jellem,
valamint Tóth játéka fejtegetéseibe s ezt a legközelebbi alkalommal,
midőn több időnk és terünk lesz reá, meg is teszszük, most hadd
bíráljunk egy más szinészt, _Magyar Sajtó_ czímű bohózat egyik komikus
alakját.

Nem azon vádakra és élczekre akarunk felelni, melyeket a _Magyar Sajtó_
ujdonságírója és kritikusa kivált egy hét óta a _Koszoru_ ellen szór.
Nincs okunk óhajtani, hogy a _Magyar Sajtó_ jó véleménynyel legyen
rólunk. Hadd higyje, hogy a _Koszoru_ a nyegle irodalmi vállalatokat
pártolja, hogy csak oly írókat dicsér, a kikre féltékeny nem lehet, s a
valódi tehetséget elnyomni igyekszik, például Vajda Jánost, kinek
handabandás röpiratait még _Figyelő_ korában nem méltányolta. Zilahy
Károlyt, a kit nem tartott oly nagy kritikusnak, mint a boldogult
_Csarnok_ és Bajza Jenőt, kiről nem mondott se jót, se rosszat, csak az
ő érdekében sajnálta, hogy színre kerülendő drámáját pajtásai oly nagyon
magasztalják s így túlkövetelővé teszik irányában a kritikát és
közönséget egyaránt. Hadd higyje ő mindezt. Ilyesmit örömest szó nélkül
hagyunk, nyugodtan eltűrünk, de Molière egyik remekműve felett valaki
oly könnyedén és tudatlanul pálczát törjön, azt már nem tűrhetjük el még
a _Magyar Sajtó_-tól sem.

A _Magyar Sajtó_ kritikusa nem tartja szerencsés választásnak _Tartuffe_
színrehozatalát s e művet épen nem számítja a Molière sikerültebb
darabjai közé. Még eddig Molièrenek mind bámulói, mind ócsárlói e
következő öt művét tartották legfőbb műveinek: _L’École des Femmes,
Tartuffe, Le Misantrope, L’Avare, Les Femmes savantes_.

A ki _Tartuffe_-öt gyönge műnek tartja, Molièrenek minden nevezetesebb
művét gyöngének kell tartania; nagyjában mindeniken ugyanazon szellem
vonul át s jellem, mese, szerkezet tekintetében is édes testvérek. Nem
érthetni hát, hogy a _Magyar Sajtó_ miért nevezi Molièret nagy költőnek.
Ha _Tartuffe_ gyönge darab, Molière sem valami derék költő. S miért
gyönge mű _Tartuffe_? Azért, mondja a _Magyar Sajtó_ kritikusa, mert az
akkori viszonyokra illett, azon légkörnél fogva, melyet XIV. Lajos és
Maintenon asszony szenteskedése az akkori társadalomnak teremtett,
minden vonása az életből volt véve, életbe vágott, semmi sem volt
túlozva, de most Tartuffe torznak és az undorítóig kétesnek tetszik
előttünk. Mi úgy tudjuk, hogy Molière e művet 1667-ben írta, midőn se
XIV. Lajos, se Maintenon aszszony még nem voltak oly szenteskedők, mint
később. Furcsa is lett volna, hogy a király és kedvese kigunyoltatni
engedjék magokat épen Molière-től, a ki kegyöktől függött.

A darab adatását épen a király rendelte el némely udvaronczai ellenére.
Molière 1673-ban halt meg, XIV. Lajos 1715-ben, így több mint harmincz
év után s leginkább csak utolsó éveiben volt szenteskedő, sőt a franczia
kritikusok épen azt jegyzik meg, hogy Molière mintegy ösztönszerüleg, a
lángész jós tehetségénél fogva, előre érezte azt a vészt, mely a király
uralkodásának végét megrontja. A mi azt illeti, hogy _Tartuffe_ a
mostani korra nem illik, ezen az állításon mindenki nevetni fog, ki csak
felületesen ismeri is Francziaország és Európa viszonyait. Hisz a mai
franczia vígjátékköltők is meg-megkísérlik az ily alakok rajzolását,
habár sokkal kevesebb szerencsével mint a _Magyar Sajtó_-nak a
_Corpus-juris_-sal együtt elavult Molièreje. Igaz, hogy a korviszonyok
változtával a képmutatásnak és szenteskedésnek más, s a napi események
szempontjából érdekesebb formái is vannak, de hogy a Molière alakja
örökké élő marad, mert az emberi szív mély tanulmányán s a művészet
varázsán alapszik. Csak az tagadhatja, ki nem ismeri az emberi szivet s
nincs elég érzéke a művészet magasabb elveihez. Így elavult Macbeth,
Othello, Falstaff is, mert a mai társadalomban más módosulással
nyilatkoznak azok az emberi örök szenvedélyek, melyeket Shakespeare
bennök kifejezett. De ily szempontból is megállja a sarat. Ma is
közelebb áll az élethez, mint sok más halhatatlan költő halhatatlan
alakja.

«Azonban – folytatja a _Magyar Sajtó_ kritikusa – épen mivel a mű iránya
és alapgondolata az élettel oly közel érintkezésben állott, a költő nem
lehetett képes a komikum szemlélődő színvonalára emelkedni, a szatira
támadó álláspontján maradt; továbbá ugyanazon okból a széptani helyett
szükségeskép és mindenekelőtt erkölcsi tanulságra kellett törekednie.
Ezzel műve hatását és sokáig tartó kapósságát biztosította, de belbecsét
megfélegesítette.»

Ebből először is az a tanulság, hogy a vígjátékköltő oly tárgyat ne
válaszszon, mely az élettel közel érintkezésben áll, mert szükségkép
gyönge vígjátékot fog írni. Ez épen olyan új tan, melyet teljességgel
nem értünk, valamint a komikum szemlélődő színvonalát sem. Még azt sem
foghatjuk meg, hogy idézhet elő valaki hatást csupán erkölcsi
tanulsággal. Azt tudjuk, hogy a drámaíró ideig-óráig pótolhatja a drámai
hatást holmi szinpadi fogásokkal, szemfényvesztő bonyolódással, a
közönség szenvedélyeinek való hízelgessel, de hogy egy dráma két
századig fenntartsa magát pusztán erkölcsi prédikáczióval, ez új tény az
irodalmak történetében. Továbbá az is furcsának tetszik előttünk, hogy a
_Magyar Sajtó_ kritikusa Tartuffe alakját undorítónak nevezi, megtagad
tőle minden komikumot, mégis alább a czímszerep parodikus vonásairól
beszél, holott a parodia az alsóbbnemű komikumhoz tartozik. E
zagyvalékkal tulajdonkép nem egyebet akart mondani, csak nem volt reá
képes, mint azt, a mit a németek már untig elcsépeltek, hogy tudniillik
Molièreben néha a szatirai elem túlsúlyra kap s inkább philosoph és
moralista, mintsem kellene. Azonban a _Magyar Sajtó_ szerencsétlenségére
a philosophálás és moralizálás vádja legkevésbbé illik a _Tartuffe_-re,
a mi pedig a szatirai elemet illeti, a jó németek még eddig nem tudták
megmérni, hány nehezék szatirai elemet bír el a komikum, melyet ily elem
nélkül képzelni épen oly bajos, mint a humort.

Annyi bizonyos, hogy Molière tudott a burleszkhez, a könnyedébb
vígjátékhoz is, de itt nem állapodott meg, egy magasb genret igyekezett
megteremteni. A fensőbb vígjátékot, melyben őt eddig még senki felül nem
multa. Az tehát a kérdés, jogos-e e genre, sajátképen a Molière
vígjáték?

A világ és a legnagyobb kritikusok elismerték, épen azért nem volna
bajos igazolnunk. Azonban igen hosszas lenne, inkább világhírű
kritikusokhoz utasítjuk a _Magyar Sajtó_ kritikusát, kiktől jobban
megtanulhatja mint tőlünk. A _Magyar Sajtó_ kritikusa mindezzel még nem
elégszik meg, mindent le akar húzni szegény Molière _Tartuffe_-jéről.
«Különben a tárgy – folytatja – a szerző tolla felett annyira
uralkodott, hogy még a hatás szokásosabb eszközeit sem kívánta
fölhasználni. _Tartuffe_-nek meséje alig van, szerkezete pedig nem állja
ki a bírálatot. Minden bonyolulat és megoldás a hallgatózás simplex
eszméjére van építve.»

Ugyan mi van hát jó e darabban? Úgy látszik semmi, csak morál. Egy oly
műről mondani, hogy nem állja ki a bírálatot, midőn Molière főműveit a
forma és szerkezet tekintetében még ellenségei is mintaszerűknek ismerik
el! Hát még az, hogy minden bonyolulat és megoldás a hallgatódzás
simplex eszméjére van építve! Az tehát nem tartozik a dologhoz, hogy
Tartuffe szerelmes Elmirába, hogy a férj vakon hisz Tartuffeben, hogy
Elmira cselt vet Tartuffenek és elbujtatja férjét, ki aztán kihallgat
mindent? Ez mind semmi, csak simplex hallgatózás. O beata simplicitas!
Ha már a _Magyar Sajtó_ Molière ellen akart írni, miért nem támadta meg
azért, hogy inkább typusokat rajzol, mint egyéneket; legalább valami
olyast mondott volna, a mi igaz, bár magában még nem dönti meg Molière
nagyságát. Ha épen _Tartuffe_-t akarta megtámadni, miért nem támadta meg
az utolsó jeleneteket, a végkifejlést, mely legalább vitás pont. Vagy
végre, miért nem nyitotta föl Schlegelt, ki azt hitte, hogy második
Lessing lesz, ha sárba tiporja Molièret; ő legalább a sok nem igaz közt
mond igazat is, legalább nem logikátlan és ki tudja fejezni magát. Ha
_Magyar Sajtó_ kritikusa egy pár könyvet forgat, még egyebet is elkerül,
nem fogja czikke végén a romanticismus vígjátékírójának nevezni
Molièret, a mi nagy tudatlanság.

Moliére és romanticismus!

Úgy látszik, a _Magyar Sajtó_ azt hiszi, hogy a görög és latin
költészeten kívül a többi mind romantikus; úgy látszik, hogy semmit sem
hallott a franczia költészet classikai iskolájáról, melynek Molière épen
oly hőse, mint Racine és Corneille. És egy ily kritikus mer pálczát
törni Molière _Tartuffe_-je fölött, egy ily tudós nevezi a Kisfaludy
Társaságot tudatlannak! De legyünk csendesen. A _Magyar Sajtó_
szerkesztője kimondta, hogy a politikában nincs szükség tudományra,
tapasztalatra, elég a vak ösztön. Csoda-e, ha dolgozó társai mesterök
bölcs mondását az irodalomban is követik?



KIADÓ SZÁLLÁS.

Vigjáték 3 felvonásban. Irta Kövér Lajos. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1863 márczius 11-én.

Sajnáljuk, hogy Kövérnek ez az új vígjátéka teljességgel nem jelöl
haladási pontot pályáján, sőt meg kell vallanunk: a _Kiadó szállás_-ból
még az is hiányzik, a mit eddigi jobb vígjátékaitól legszigorúbb birálói
sem tagadtak meg. Értjük az elevenséget élénk menetet s a technikai
jártasságot.

E művében is van ugyan egy pár élénk jelenet, jó ötlet, de csak úgy
mellesleg, az egész nagyon vontatott, lassú menetű s oly epizódokkal
terhelt, melyek legfeljebb regényben lehetnek helyökön, de nem drámai
műben. Ilyen például a Stahlmajerné titkára és cselédei közötti jelenet,
mely egy lépést sem viszi a cselekvényt előre, sőt még csak nem is
világosítja. A szobaleány és Gombási is szükségtelen személyek, s
bohóskodásuk, mely a cselekvényre semmi befolyással nincs, igen sok tért
foglal el. Magában a főcselekvényben is sok a szószaporítás, nyújtás; a
nagybátya első átöltözködése elmaradhatott volna, elég lett volna a
második is, természetesen ahhoz idomított változtatással. Szóval abból,
a mit e műben valódi cselekvénynek lehet nevezni, legfeljebb egy
egyfelvonásos vígjáték telt volna ki.

Kövér régebbi műveiben sok szinpadi jártasságot tanusított, a jellemzés
soha sem volt ugyan erős oldala, a mélyebb komikum felé sem törekedett,
de értett a mulatságos helyzetek föltalálásához, tudta a jeleneteket
arányosan felosztani, s a cselekvényt sebes folyamban peregtette le, ha
mindjárt nem erős lélektani alapon is. E vígjátékából mindez hiányzik; e
mellett úgy tetszik nekünk, mintha régibb hibái megnagyobbodtak volna. A
_Kiadó szállás_ jellemrajzáról alig lehet szólani. A költő egy csoport
egyént kapott föl az életből, de még nagyjában sem tudta átalakítani s
félig-meddig sem lehelt beléjök benső életet. Attól a hordártól, kit a
rendezőség az utczáról hivott be, hogy a szinpadon a nagybácsi után
vigye holmiját, a költő személyei csak annyiban különböznek, a mennyiben
némelyik jó vastagon egy kis regényes vagy bohózatos mázzal van bevonva.
Néha azt hittük, hogy az utczán vagyunk, csak holmi _Veszedelmes
nagynéne_-féle átöltözködések s némi torzképes tréfák juttatták eszünkbe
a szinházat.

Azonban mindez sokkal megbocsáthatóbb, mint az, hogy a szerző Rejtei
urat, a szerelmest, az írót, a kit oly szép színben kiván felmutatni,
meglehetős hitvány fráternek festi. Ez az ifju Stahlmajernétől, a kivel
viszonya volt, Csillagné javára, kit el akar venni, kierőszakolja azt a
százezer forintot, mely Stahlmajer szinlett csődje miatt fizetetlen
maradt, még pedig azzal a fenyegetéssel, hogy különben hozzá írt
szerelmes levelét közölni fogja férjével. Szóval Rejtei lovagiassága
nagyon gyanús vagy már egyáltalán nem is gyanús, hanem ellenkező színben
tűnik fel.

Az iró legkedveltebb alakjának jellemzésével nem azt éri el, a mit akar,
hanem épen az ellenkezőt. Így vígjátéka sem igazi vígjáték, csak néhány
mulatságos jelenetnek sorozata.



A KÁRTYAVETŐNŐ.

Dráma 5 felvonásban, előjátékkal. Irta Séjour Victor, forditotta Feleki
Miklós. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 márczius 23-án.

Holmi alsóbb rendű szinpadok számára való franczia szinmű, melyet
szerzője alkalmasint akkor írt, midőn a Mortara-féle eset foglakoztatt a
közfigyelmet s így kedvező alkalom nyilt a közönség kiváncsisága
kizsákmányolására. Hosszú és unalmas mű, melyben van ugyan elég
mesterkedés, de annál kevesebb valódi költészet.

Géméa, zsidónő férjével együtt örökségi ügy miatt elutazván, még
csecsszopó lánykáját Márthánál hagyja, kinek férje a tengerészetnél
szolgál. A lányka megbetegszik; Mártha gondosan ápolja, sőt
gyógyulásáért Istenhez könyörögvén, fogadást tesz, hogyha a gyermek
megél, megkeresztelteti. A gyermek felgyógyul. Mártha teljesíti, a mit
fogadott, végrehajtatja a keresztelést az _Annunciata_ kolostorban,
honnan egy magasrangú hölgy magával viszi a gyermeket és sajátjának
fogadja. Az anya haza jő s nem találja gyermekét. Mártha csak annyit
vall meg, hogy megkereszteltette, de arról, hogy a ki az a hölgy, ki
sajátjának fogadta, mélyen hallgat. Az apa is megjő, mindketten reá
támadnak. Mártha ijedtében szörnyet hal és titkát sírba viszi. A zsidónő
elindúl a világba keresni gyermekét.

Ennyi az előjáték, mely meglehetős szükségtelen rész ugyan, mert magába
a darabba, mint multat, bele lehetett szőni, de mindamellett legjobb az
egészben. Legtöbb benne a drámai fejlődés és költői igazságszolgáltatás.
Mártha fogadalmából, mely jól van motiválva, önként foly az egész
bonyodalom. A zsidónőt, ki nyereségvágyból utazik el, mintegy
nemezisként éri leányának elveszte, míg Mártha halála a megrablott anya
elégtételeként tűnik föl, noha nagyon materialistikus eszközzel van
rajzolva, mert ha jól vettük ki, Mártha nem annyira a belküzdelem és
ijedtség szorongatásai között hal meg, mint inkább azért, hogy mint
szoptatós nőnek, a tej a fejébe megy. A többi részben, a tulajdonképi
drámában, ennyi sincs, az egész egy csoport drastikus esemény gyuradéka,
melylyel a szerző nem egyebet czéloz, mint kínozni a kedélyt, ha ugyan a
nézők elég együgyűek kínoztatni magokat.

A dráma mintegy tizenhét-tizennyolcz évvel kezdődik később. Genuában
vagyunk. Mártha fia Ottavió, kit anyja a Géméa bosszuja elől atyjához a
hajóra küldött volt, már házasulandó fiatal ember, Doriani gróf, atyja
érdemei következtében, ki egyszerű tengerészből admiral lett. A zsidó
lány, keresztyén néven Paula, Lomellini herczegné leánya és Ottavio
arája. Géméa kártyavetőnő lett, nem szükségből, mert gazdag, hisz egyik
rokonától milliókat örökölt, hanem mert azt hiszi, hogy úgy sikeresebben
felkutathatja elveszett lányát. Egy csoport részint szükségtelen,
részint hosszura nyujtott jelenet után Géméa megismeri a herczegnében,
ki hozzá kártyavettetés ürügye alatt pénzkölcsönért jött, azt a nőt,
kinek uti kocsijában, mindjárt a Mártha halála után, reá ismert volt
lánykájára, kit megtámadván, meg is sebzett körmével, de a ki aztán
sebesen elhajtatott, s azóta egész mostanig szeme elébe nem került.
Géméa szobájába zárja a herczegnét, leányához rohan a herczegi palotába,
elmondja, hogy ő az anya, mit azonban Paula nem hihet. Ezalatt Ottavio
egy becsületes gazemberrel, Rucchionival, ki az egész darabban sokat
lábatlankodik, kiszabadítja a herczegnét. Géméa felszólitja őt, hogy
esküdjék meg Paulára, mint saját gyermekére; a herczegné kész a hamis
esűre, de minél inkább közeledik a térdeplő szent képéhez, annál inkább
elhagyja ereje, nem tud hamisan esküdni s Paula meggyőződik, hogy ő
csakugyan a kártyavetőnő leánya. Géméa magával viszi megtalált
gyermekét, Génua legszebb palotáját veszi meg számára, mindennel
elhalmozza, a mit csak pénzen szerezhetni, de Paula nem boldog. Anyja
azt kivánja, hogy azt a nőt, kit eddig anyjaként szeretett, gyűlölje
vele együtt. Paula nem gyűlölheti, de ami több, valódi anyját sem
szeretheti úgy, a mint ez kivánná. A herczegné látogatása heves
összeütközésre ad alkalmat. Mindkét nő magának követeli a lányka szivét;
egyik szülési fájdalmait hozza fel, a másik nevelési gondjait; amaz
Izrael istenére hivatkozik, ez keresztyén vallására emlékezteti. A két
anya küzdelmei közt a szegény leány ereje megtörik és megőrül. Az
orvosok nem birnak segíteni a bajon, azonban segít ő maga magán, a
mennyiben látomásai vannak és fölfedezi az egyedüli orvosszert, mely őt
meggyógyíthatja, a mi nem egyéb mint az, hogy két anya béküljön ki és
szeresse egymást. Az anyák kibékülnek, Paula meggyógyul és végre
valahára mintegy féltizenegy óra felé, a függöny legördül.

Az ember azt hitte, hogy a gyermekét nem találó anya Mártha fián,
Ottavión igyekszik boszut állani, s az ez által fölidézett nemezis alatt
vész el, mind maga, mind leánya, mind a herczegné. Így kellett volna
fejleszteni az eseményeket, azonban a szerző másnemű hatást vadászott.
Tudta, hogy közönsége előtt kedvesb a kalandos és érzékeny, mint
valószínű és költői. Neki kinozni kellett az ártatlan leányt, mert ez
megható; rajzolni egy herczegnét, a ki nagyon affectálja az anyai
szeretetet, melyet oly mértékben teljességgel nem érezhet, mert ez
curiosum, és végre kibékíteni a bosszút lihegő zsidónőt, mert a sok köny
után jól esik egy kis vidámság. Egyébiránt az egész darabból csak az a
tanulság, hogy az ember ne igyekezzék zsidóhölgynek születni, mert
könnyen két anyára tehet szert, kik szeretetökkel megőrjíthetik, s nem
mindenki lehet oly szerencsés, mint Paula, hogy belőle hamar
kigyógyuljon.

Néhány jelenést kiválón megtapsolt a közönség, de ez nem a költőt
illette, hanem Jókainét, ki Géméa szerepét kitünően játszotta. Hogy a
közönség nem igen kedveli e darabot, onnan is kitetszik, hogy másnapi
ismétlésére kevesebben jelentek meg. Nem búsulunk érte; a Nemzeti
Szinház közönségének jó, ha van egy kis önérzete, s többre becsüli magát
a Porte-Saint-Martin közönségénél.



GRITTI.

Tragédia 5 felvonásban. Irta Szigligeti Ede. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1863 április 1-én.

Bartók Klementina kisasszony az anya szerepében lépett fel, mint olyan,
ki első kísérletét teszi. Megvalljuk őszintén, hogy első kísérletet nagy
szerepben épen oly kevéssé kedvelünk, mint tanácsolunk. Még ott is, hol
színészi conservatorium van, nagyon rendkívüli és sebesen fejlődő
tehetség legyen az, ki egyszerre a legnagyobbszerű szerepekben lép föl.
Hát nálunk, hol a leggondosabb előkészület is csak nagyon hiányos és
egyoldalú lehet! Mi jobbnak tartjuk, ha a kezdő szinész vagy szinésznő
némi tájékozó előkészület után kis szerepekben teszi első kísérleteit, s
fokozatos gyakorlat mellett folytatja tanulmányait. E módszert, kivált
nálunk, számos ok és körülmény támogatja. A szinpadi és közönség előtti
gyakorlat többet ér mindennél, ha a kezdő folyvást figyelemmel kiséri a
közönséget, önmagát s fejteni igyekszik tehetségét. Egy pár kis
szerepben, ha jól megtanul mozogni vagy csak állani is, már nagy
tanulmányt tett. A kisebb szerepeket könnyebben és teljesebben
feldolgozhatja s ha némi sikert vív ki, mintegy magától fejlik
tehetsége, fokozatos örömben és haladásban; ez mind az ő kedélyére, mind
a közönségre a legjobb hatással van. A nagy szerep nagytehetségű
kezdőnek is ritkán sikerül, nem is említve, hogy vannak lassan fejlődő
tehetségek. A sikertelenség vagy félsiker hamar lehangolja a kezdő
szinészt, s ami annyira veszélyes, könnyen elégületlenné teszi – nem
magával, a mi nem volna nagy baj, hanem az egész világgal. Az ilyen
mindjárt a félreismeret lángész szerepét játszsza, s azt hiszi, hogy a
nagy dícsvágy annyi, mint kifejlett nagy tehetség, kész művészet, a mi
pedig, legalább egyelőre, nagy hátrányára van tehetsége fejlődésének.
Még nagytehetségű kezdő szinész is könnyen csalódik azon szerepkörben,
melyet magának választott s csak sikertelen küzdelmek után fedezi föl
valódi hivatását. Bármily tehetségű szinész, kisebb szerepekben kezdve
pályáját, e veszélyeknek és csalódásoknak sokkal kevésbbé van kitéve;
semmit sem koczkáztat vagy játszik el. Ha nagy jövője van, biztosabban
közeledik feléje, ha a sors szerényebb kört mutatott ki számára,
könnyebben beléje találja magát, jobban megfelel neki. S vajon van-e
művészet, melyen másod- és harmadrangú művészekre nagyobb szükség
legyen, mint épen a szinészin?

Ezek az általános nézetek semmire sem illenek inkább, mint Bartók
kisasszony első fölléptére. Nem mondhatni, hogy őt a természet pazarul
áldotta meg, bár nem volt hozzá épen mostoha. Jó szinpadi alak, hangja
nem igen kellemes vagy nagyterjedelmű, arcza sem kiválóan kifejező, de
mindkettő olyan, mely nem teszi alkalmatlanná a színésznői pályára. Mint
halljuk, már egy év óta tanul, s íme, alig tudott többre menni, mint
fennakadás nélkül elmondani szerepét. Az érzések és indulatok
árnyalatairól nála még szó se lehet; az öröm és fájdalom egypár
stereotyp kifejezése mindaz, mit művészetkép nyújtani képes. Szavalata a
hangnak egyhangú felemelése és leeresztéséből áll; állásában,
mozdulataiban semmi kifejezés és biztosság. Ha ezelőtt néhány hónappal
egy pár jelentéktelen szerepben lépett volna föl, s úgy próbálkozott
volna meg némi jelentékenyebbel, de akkor sem ily nagygyal, inkább
ítélhetnénk tehetségéről. Most, ha e nagy szerepből ítélnők meg őt,
könnyen igazságtalanná válhatnánk, mert meg kellene tagadnunk tőle a
tehetséget s legföljebb csak szorgalmát dicsérhetnők meg. Neki lehet
tehetsége s talán jó szinésznő is válhatik belőle, de ha folyvást ily
nagy szerepeket játszik, bajosan fog boldogulni.



COUQUI CLAUDINA VENDÉGSZEREPLÉSE.

1863 április 10-én.


I.

E kitünő művésznőt nem előzvén meg épen világhír, némi elfogultsággal
kelle megküzdenie. Azonban mindjárt első fölléptével meghódította a
sziveket. Azóta mind emelkedőben a tetszés s úgy látszik, hogy sokkal
mélyebb hatást tett közönségünkre, mint a hogy rendesen a tánczosnők
szoktak. Mind ezzel nem akarunk valami hallatlant mondani. Megengedjük,
hogy azok a híres művésznők, kik tiz-tizenöt év alatt nemzeti
színpadunkon szerepeltek egy s más tekintetben felülmulták Couquit, de
nem hiszszük, hogy közülök bármelyik jobban értett volna nálánál ahhoz,
hogyan kell eszméket, érzéseket, szóval egy egész drámai cselekvényt
kifejezni tánczmozdulat és arczjáték által.

Talán némelyek mosolyogni fognak, hogy mi a balletben is drámai
felindulást keresünk s tánczosnőt szinésznői oldalról méltánylunk.
Tulajdonkép nekünk volna okunk mosolyogni azokon, kik a balletet nem
tartják egyébnek, mint jelentekre osztott bálnak vagy pusztán a
legnehezebb tánczképletek mutatványainak. A balletnek is drámai
cselekvényt kell kifejezni; a különbség a dráma és ballet közt leginkább
csak az, hogy ez utóbbi szó helyett zene kiséretében táncz, arcz- és
tagjáték által fejezi ki az emberi szenvedélyeket.

A balletszerző oly mesét keres s oly jelenetekből alkotja össze a
cselekvényt, melyeket táncz, tag- és arczjáték által könnyen
megértethetni. A zene, táncz, arcz- és tagjáték öszhangzata a
cselekvénynyel alkotja a valódi balletet, minélfogva a ballettánczosnő
művészetét egy jó részben az határozza meg, vajon képes-e a
lélekállapotokat bájjal és jellemzőn kifejezni. A legszebb táncz, a
legbájosabb mozdulat csak fél értékű a balletben, ha nem a kivánt eszme
és érzés kifejezése. Innen magyarázhatni meg, hogy Elsler soha sem volt
képes egészen felülmulni az első Taglionit, ki a balletben az arcz- és a
tagjátékra, szóval a drámai kifejezésre, annyi súlyt fektetett.

E szempontból kiváló méltánylatot érdemel vendégművésznőnk. Mozgékony
izmú arczával az érzések legfinomabb árnyalatait is kifejezi. Mozdulata,
táncza mindig összehangzik a helyzet lélekállapotával, jellemző bájjal
fejezi ki a különböző érzéseket, a mi csak akkor romlik meg egy kissé,
midőn nyaktörő képleteket rajzol előnkbe, a mi az újabb időben annyira
divatossá lett s árt a jó balletnek. Természetesen ilyenkor a testi
megerőltetés erőt vesz az arczon, a lélek kifejezésén. Azonban
dicséretére mondhatjuk, hogy az ilyesmi sokkal ritkább nála, mint más
tánczosnőknél.

Már négyszer lépett föl, _Gizella_ és _Szerelmes ördög_ czímű
balletekben, mindkettőben kétszer. E balletek, melyek a jobbak közé
tartoznak, eddig is adattak szinpadunkon, de senki sem tudott adni akik
annyi plastikai érthetőséget, a megszólalásig hű kifejezést, mint
Couqui. Mi szépen halt meg, mint Gizella, híven a természethez, de a
szép formák határai közt, semminemű materialistikus eszközt nem
használva, s midőn villivé változva, tánczolta körül kedvesét s tőle
búcsúzva szállt vissza sírjába, mily jellemző bájjal fejezte ki a
szerelmet, mely a sírban sem hamvadhat el.

A _Szerelmes ördög_-ben még jelesebb volt. Élénken éreztette velünk a
dæmonit újabb meg újabb változatban, a cselekvény fejlődése szerint. A
pajkosság és ellágyulás, a féltékenység és boszu, a csáb és harag számos
árnyalatban elevenedtek meg arczán, tánczán, mozdulataiban. A
végjelenetet pedig, midőn leküzdve magát, egész kedélyében átváltozik s
dæmonból angyallá lesz, annyi erővel adta, hogy játéka kitünő színésznők
játékával is versenyzett.

Sajnáljuk, hogy negyedik előadása nem volt oly látogatott, mint a három
első. A kevesebb közönség nem hangolta le a művésznőt; _Gizella_ most
még inkább sikerült neki, mint először s a közönség nem szűnt meg
tapsolni. Méltánylatunkkal nem izgatni akarunk a ballet mellett
szinházunknál; a Nemzeti Színház főczéljának nincs köze a ballettel,
pénzünk sincs elég, hogy megbírhassuk, de mindig jól esik méltányolnunk
a kitünő művésznőket, kivált oly oldalról, melyet nálunk nem vesznek
eléggé figyelembe.


II.

Couqui kisasszony háromszor lépett föl a _Farsangi kalandok_ czimü három
szakaszos balletben, melyet tulajdonkép nem tudja az ember, minek
nevezzen. Ha ez is ballet, akkor minden ballet, melyben tánczolnak az
emberek, a redoutebáltól egész a csárdabeli mulatságig. Semmi
cselekvénye, semmi értelme az egésznek. A _Szinházi Látcső_ közli ugyan
cselekvényét, de a színpadon alig látunk valamit belőle. Úgy látszik,
hogy csak egy pár jelenetet vettek fel belőle, a többit kihúzták; bele
toldottak sokat, a mi nem tartozik hozzá, s bevégezni épen nem tartották
czélszerűnek. Lett belőle aztán egy izléstelen egyveleg, melyet
balletnek nevezni nem volna szabad egy Nemzeti Szinház szinlapján. Nem
az a baj, hogy rossz ballet, hanem hogy nem ballet. Couqui kisasszonyt
is meg kell rónunk, hogy ily semmiségben lép fel, midőn oly jól tudja
kifejezni a ballet drámai oldalát. A _Farsangi kalandok_-ban semmi tere
nem volt, hogy e tehetségével ragadja el nézőit; csak tánczolt,
kellemmel ugyan, de minden drámai kifejezés nélkül. Mit is fejezett
volna ki, hiszen nem volt mit. Jobb lett volna, ha ez úgynevezett ballet
helyett egy izléssel szerkesztett egyvelegben lép fel. Itt is
megmaradhatott volna a carnevali jelenet, mely az egészben legjobb, s
inkább helyén lett volna a magyar táncz is. Hogy magyar tánczát
megtapsolták, mondanunk se kell. Nem hibáztatjuk, hanem az a sok virág-
bokréta meg koszorú sokkal inkább megillette volna a derék művésznőt a
_Szerelmes Ördög_-ben vagy _Gizellá_-ban, melyben művészetének
fénypontját láttuk, mint most, midőn csak egy koszorúról levette a
nemzeti szalagot és oldalára tűzte, szép volt tőle, de nem olyas, a mi
művészi enthusiasmust érdemeljen.



A SZINHÁZI KIHIVÁSOKRÓL.

1863 május 3-án.

Némelyek felettébb dicsérik a németországi főbb szinházak közönségének
magaviseletét: nem oly enthusiasta, kitörő, zajos, mint a franczia,
csöndesen mulat s bizonyos kritikai komolysággal tapsol; s óhajtják,
hogy a mi Nemzeti Szinházunk közönsége is így viselje magát. Mi magában
még nem tartjuk nagy bajnak sem az enthusiasmust, se a zajt, ha maga
helyén történik s azt hiszszük, hogy bajos a nemzeteknek vérmérsékét
octroyálni. De lehetnek és vannak is visszaélések, melyek sem a nemzeti
szellem, sem a vérmérsék kifolyásai, s melyeket épen azért nem árt
ostromolni. Ilyennek tartottuk mi mindig, kivált a drámai előadásoknál,
azt a sok kihivást, melylyel közönségünk hol jelenet, hol felvonás közt,
mindjárt-mindjárt kiparancsolja a szinészt, négyszer-ötször, sőt hatszor
is egymásután. A szinész a felvonás végén meghal, a közönségnek kedve
kerekedik föltámasztani, s íme a szegény halott a jövő perczben már
mosolyog és hajlong előtte; a szinésznő egyik jelenetben örökre
elbúcsuzik kedvesétől, de a közönség nem engedi, visszaparancsolja s
megkivánja tőle, hogy a sok sírás után már mosolyogjon is egyet; a
szinésznek át kell öltözni vagy szerepét kivánná még egyszer átfutni;
van rá idő azután is, gondolja a közönség, elébb hajtsa meg magát; a
szinésznő a fárasztó jelenetek után kissé pihenni óhajtana, hogy is ne,
gyönyörködni akarunk mosolyában, csak jőjjön ki, mosolyogjon, s hálálja
meg tapsainkat. Szóval e nálunk annyira divatozó kihivás rontja az
illusiót, vontatottá teszi az előadást, s legtöbbször nem is a közönség
véleményének kifejezése, hanem csak egy pár ember zajoskodása. Föl is
akartunk már szólalni egy párszor ez ügyben, azonban megvalljuk
gyöngeségünket, kissé átallottuk. Azt hittük, hogy majd a színészek így
fognak felkiáltani: ezek a kritikusok már a kihivást is irigylik tőlünk,
azt is el akarják vitatni, a mire ellenökben eddig oly bátran
hivatkozhattunk. Annyiban hagytuk hát az egész kérdést, melyet különben
sem tartottunk nagyon fontosnak, de minthogy magok a színészek kezdenek
felszólalni a kihivás ellen, többé nem hallgathatunk, s örömest
pártoljuk őket.

Ime Egressy Gábornak a _Szinházi Látcső_-ben közrebocsátott felszólalása
egész terjedelmében:

«A kihivások legyenek megszüntetve mindenkorra, akként, hogy a Nemzeti
Szinházi rendes tagjainak legyen megtiltva a kihivásra megjelenni a
szinpadon. Országos szinház méltóságával alig lehet megegyeztetni azon
kihivási jeleneteket, melyekre némely, különben talán igen buzgó
pártfogói intézetünknek, engedik magokat ragadtatni, gyakran a közönség
nagy részének nem kis boszuságára. Egész általánosságban szólunk e
dologról, midőn mondjuk, hogy a hol a kihivások régen kimentek a
divatból vagy divatban sem voltak soha, a _Théâtre Français_-ben és a
bécsi _Burgtheater_-ben a közönség részéről a legnagyobb elragadtatásnak
sincs más kifejezése, mint a taps, az illető felkiáltások kiséretében. E
kifejezésben találja legszebb koszoruját ama szinpadokon a művész is. A
taps oly régi szokás, mint a szinművészet. A kihivás nem annyira
fokozata e kitüntetésnek, mint korcs kinövése, mely midőn a művészt meg
akarja tisztelni, annak személyét egyszersmind lealázza, szolgájává téve
szeszélyének. A szinházi kitüntetésnek neme, kétértelműsége mellett, még
ártalmas is, a mennyiben a mű benyomását zavarván, rontja az illusiót;
továbbá késlelteti az előadást, hátráltatván a szinpad átváltoztatását,
s az illető tagok átöltözködését.

Egressynek igaza van, azonban mi nem reméljük, hogy e visszalépéstől
egyszerre el lehessen szoktatni a közönséget. Azért tanácsunk az, hogy
az igazgatóság csak a jelenetek és felvonások közti kihivásokra való
megjelenést tiltsa meg a drámai színészeknek, de a játék végén történni
szokott kihivásokra ne terjeszsze ki tilalmát.



A MENEKÜLTEK.

Dráma 5 felvonásban. Irták Sand György és Meurice Pál. Fordította Feleki
Miklós. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 április 27-én.

E szinmű Sandnak _Les beaux Messieurs de Bois-Doré_ czímű regényéből van
véve, mely 1858-ban jelent meg. Nem tudjuk: vajon Sand részt vett-e az
átdolgozásban vagy csak felajánlotta regényét e czélra; annyi bizonyos,
hogy egyetlen drámája sincs annyi technikai készséggel kidolgozva, mint
ez.

A regény minden részletére nem emlékezünk már, csak annyit tudunk, hogy
a szinmű cselekvénye egy pár pontban különbözik a regénytől s az
átdolgozók lényeges változtatásoktól sem riadtak vissza. Ezt a világért
sem úgy említjük föl, mint hibát. A regényből készült drámák rendesen
épen abban a bajban szenvednek, hogy nagyon is a regény befolyása alatt
állanak; az átdolgozók ritkán emelkednek független költőkké, kik újra
teremtenek, hanem csak másolók maradnak, kik megelégszenek a regény
scenirozásával. Azonban, midőn a _Menekültek_ íróinak elvbeli
függetlenségét méltányoljuk, csodálkoznunk kell, hogy az gyakorlatilag
oly keveset eredményezett. E dráma sem több jól rendezett tableauk
összegénél s hatása inkább melodrámaszerű, mint drámai; többet veszi
igénybe kiváncsiságunkat, mint kedélyünket s nem annyira szenvedélyeket
rajzol, mint eseményeket csoportosít. Azonban vannak jó tulajdonai,
melyek előnyösen különböztetik meg más hozzá hasonló franczia drámáktól.
Nincs benne hóbortos philosophia, erkölcstelen erkölcs, nem kap a
rémjeleneteken, megveti a testi és erkölcsi szörnyüségeket: szóval, ha
mélyebben nem indítja is meg az embert, bizonyos kellemes
felületességgel mulattatja, s ez elég arra nézve, hogy a repertoiren egy
darabig fen maradjon. Már kétszer adták s nem mondhatni, hogy
közönségünknek ne tetszett volna.

A színmű 1616-ban játszik s hátterét a hugenották küzdelmei képezik. A
cselekmény jó része nem egyéb, mint egy régebben elkövetett bűn
leleplezése és megboszulása. Így felvéve, már a tárgy sem eléggé drámai.
A drámai cselekvénynek lehető keveset kell foglalkozni azzal, a mi
azelőtt történt, avagy állani a mult befolyása alatt. A multtal való
foglalkozás leginkább az expositio dolga s nem a szorosan vett drámai
cselekvényé. Mennél többet kell beszélnünk arról, a mi azelőtt vagy künn
történt, annál roszabbul választottuk tárgyunkat. A görögök példáját itt
nem hozhatni fel. Ők trilogiákat írtak s így a mult csak annyiban volt
mult, a mennyiben egyik dráma után más dráma következett; mindenik
bevégzett egész volt, habár tárgyuknál fogva kapcsolatban egymással.
Senki sem értette jobban Shakespearenél, hogy a mi azelőtt vagy künn
történt, azzal keveset kell bajlódni a drámaíróknak. Drámai
cselekvényeinek gyökerei nem a multból táplálkoznak; expositiói
bámulatosak, sőt még _Hamlet_-ben is, melynek tárgya egy régebben
elkövetett bűn megboszulása, a leleplezés már az expositióban
megtörténik, figyelmünk egészen a jelen felé fordul s a hős küzdelme és
boszuja veszik igénybe teljes részvétünket. A _Menekültek_-ben a
leleplezések s a multban gyökeredző felvilágosítások nagy tért foglalnak
el, a legtöbbször drámai mozzanat nélküliek s a cselekvényt nem annyira
bonyolítják, mint nyujtják.

A mű másik hibája az, hogy Sciarra d’Almivár, a mű egyik főhőse, a hogy
itt van előállítva, a legérdektelenebb személy, a kit leálarczoznak s
boszú áldozatául esik. A bűn, mint drámai alap, vagy nagyszerűsége által
válik drámai alappá, nagyszerűsége által válik drámai érdekűvé, vagy
mint az alapjokban nemes vagy jogos szenvedélyek korlátlansága,
tévedése, mikor aztán mindíg valami részvétre gerjesztő indokot rejt
magában. Pusztán criminalis esetek csekély értéküek. Sciarra d’ Almivár
bűne ugyan nem puszta criminalitás, de közel áll hozzá s maga oly
érdektelen s indokolatlan egyéniség, hogy küzdelme és bukása legfeljebb
csak erkölcsi érzésünket veszi igénybe s nem egyszersmind az æsthetikait
is.

A mű harmadik hibája szintén nem csekély. A boszú nagy munkáját egy
gyermek kezdi meg, de végrehajtani nem lévén képes, nemcsak hogy
segítségre szorul, hanem kénytelen egészen másoknak engedni át,
Jovelinnek és Bois-Doré marquisnak. A boszú tulajdonkép hármok közt
oszlik meg. Innen aztán az, hogy a kifejléskor az események nem
összpontosúlhatnak eléggé, a szenvedély ereje is megoszlik, a mi
sokfélekép gyöngíti a drámai érdeket. Mario iránti részvétünk sem az,
mit egy drámai hős ébreszt föl. Már kora is kizár ilyesmit. Csak
szánjuk, s midőn szánalmunkhoz más érzés is vegyül, ő megszünik cselekvő
személy lenni; Jovelin és Bois-Doré marquis lépnek föl helyette, kiket
eddig figyelembe se vettünk. Igaz, a gyermeket bajos lett volna Sciarra
d’Almivárral szembeállítani; jó hogy Jovelin és a marquis vívnák a
párbajt, de az is igaz, hogy a megosztott érdeket nem pótolhatja az
események változatossága s a helyzetek regényessége. Szegény Mariót
Bois-Doré marquis nagyon háttérbe tolja, aztán Jovelin is előáll az ő
szerelmi históriájával. A személyek iránt nem fejlődhetik mélyebb
részvét, s inkább csak az események kimenetelére vagyunk kiváncsiak.

Mindent összevéve, nekünk inkább tetszett az előadás, mint maga a dráma.
Szinészeink a szokottnál több gonddal és kedvvel játszottak. Különösen
Egressyt kell kiemelnünk. Ő Bois-Doré marquist játszotta, e
szeretetreméltó vén piperkőczöt és lovagot egyszersmind, a ki vigad,
udvarol és uriasan semmiskedik, egész addig, míg feltalálja öcscsét;
ekkor aztán levetkőzi hazug fiatalságát és tiszteletreméltó öreg
nagybátya lesz, kit lovagi becsület és testvéri szeretet egyaránt
boszura ingerelnek.

Kevésbbé sikerültnek tartjuk azt a jelenetét Marióval, midőn ez
elbeszéli neki életét s ő öcscsét véli föltalálhatni benne. Itt majd
semmi átmenetet nem vettünk észre. A marquis levertebb, érzékenyebb
volt, mint kellett volna s meghatottsága csak általánosságban, árnyalat
nélkül volt játszva.

Mariót Szilágyiné sok érzéssel s a közönség tapsai közt adta, de nekünk
úgy tetszik, hogy több nőiséget, mint gyermeki bájt tüntetett föl s
inkább egy kora érett lyány, mint fiú állott előttünk. Feleki Jovelinban
sikerültebben emelte ki a védő és boszuálló lovagot, mint a szerelmest;
Felekiné, mint Beuvée Laura, kedves jelenség volt, de mivel talán
szerepe kevés hatásos mozzanatot nyujtott, nem fordított reá annyi
gondot, mint a mennyit nagyobb szerepeire szokott. Színésznőinknél ezt
többször tapasztaljuk, mint színészeinknél, s nekik talán könnyebben is
megbocsáthatni, ha ugyan a kritika erényei közé tartozik a gyöngéd
udvariasság. Komáromyról, Sciarra d’Almivar személyesítőjéről nincs
kedvünk írni; e jellem oly rosszul van kigondolva és írva, hogy nem
csoda, ha a szinész nem tudja, mit csináljon vele. Mindamellett
figyelmeztetjük őt arra, hogy a mozdulatok és állások szép és jellemző
formái a szinészet köréhez tartoznak. Általában erre aránylag kevés gond
van szinházunknál. Nem szoborszerű mesterkedéseket kivánunk, sem typikai
schemákat az egyéni rovására. Óhajtásunk csak az, hogy a kellem és erő,
az öröm és fájdalom, szóval a szenvedélyek és érzések árnyalatait ne
csak arczczal és szóval igyekezzünk kifejezni, hanem az állással és
taglejtéssel is természetesen mindíg a művészet határai közt.



A DRÁMABIRÁLÓ VÁLASZTMÁNYRÓL.

1863 május 24-én.

Mint drámabíráló választmányi tag szólalok fel egyik tagtársam ellen, a
ki igazságtalansággal vádolja e választmány egyik osztályát. Nem
tartozom ehhez az osztályhoz, nem magamat védem, sőt tulajdonkép
társaimat sem akarom védeni, mert nem tudhatom, hogy csakugyan igazuk
van-e vagy nincs. Csak ez állítólag igazságtalanság orvoslatára ajánlott
mód helytelenségét kivánom kimutatni s helyébe jobbat ajánlani.

Az ügy ez. Bajza Jenő _Zách Feliczián_ czímű szinműve, egy ellenében
három biráló előadásra nem ajánlván, visszautasíttatott. Ezért nagy zajt
ütött egyik politikai lapunk, azt mondván, hogy _Bánk bán_-t kivéve
_Zách Feliczián_-nál nincs jobb tragédiánk, sőt Katona tragédiája
körülményeit összehasonlítván a Bajzáéival, úgy mutatta fel Bajzát, mint
félreismert lángészt és üldözött költőt, kit irodalmi ellenségei
elnyomni törekednek. Nem ütköztem meg e nyilatkozaton, de egyszersmind
kevés sulyt is helyeztem reá. A ki Molière egyik remekéről azt mondja,
hogy sehogy sem állja ki a bírálatot, attól kitelik, hogy egy némi
reményre jogosító vagy épen talán gyönge drámát akár remekműnek
hirdessen. Azután Tóth Kálmán szólalt fel a _Bolond Miská_-ban, nem mint
humorista, hanem mint dramaturg és drámabíráló választmányi tag. Ő is
nagy igazságtalanságnak tartja a választmány eljárását s oda
nyilatkozik, hogy _Zách Feliczián_ a legszerencsésebb compositio, a
cselekvény egysége s legtömörebb nyelve miatt, melyen valaha fiatal
költő írt, megérdemlik, hogy Bajza Jenőt hozsonnával fogadják.

Őszintén megvallom, hogy némi elfogultsággal olvastam e sorokat s maig
sem adok nekik hitelt, már csak azért sem, mert irodalmunkban _Bánk
bán_-on kívül egyetlen drámát sem ismerek, melyre a föntebbi itélet
illenék, sőt _Bánk bán_-ra sem illik, mert ez is legfeljebb szerencsés
compositio, de nem a legszerencsésebb. Tíz év óta, mióta járom a Nemzeti
Szinházat s birálom a szinműveket, sokszor hallottam én már ily
magasztalást s mindig csalódtam; azért nem könnyen hiszek el valamit, ha
mindjárt drámaírók mondják is, kik rendesen nem igen szokták egymás
darabjait dícsérni. Azonban én nem olvasván _Zách Feliczián_-t,
természetesen nem ítélhetek a dolog érdemére nézve, s csak némi
analogiából s a nyilatkozók irodalmi egyéniségéből indulhatok ki, a mi
megőrizhet ugyan a hiszékenységtől, de nem ad jogot valódi itéletre.
Lehet, hogy _Zách Feliczián_ jeles mű; lehet, hogy még jó darab sem,
csak figyelemre méltó jelenség, mely érdemes az előadásra; lehet, hogy
ilyen sem, s a visszautasító birálóknak igazok van. Szóval, én mindezt
lehetőnek hiszem, de a legkedvezőbb esetben is lehetetlennek tartom ez
állítólagos igazságtalanságot úgy orvosolni meg, a hogy Tóth Kálmán
javasolja.

Mit javasol ő? Se többet, se kevesebbet, mint azt, hogy Bajza Jenő adja
be szinművét még egyszer, valami más czím alatt, ezt nem akadályozhatja
senki s ő biztosítja a költőt, hogy a választmány fölismeri azon
életrevaló elemeket, melyek legkevésbbé valók arra, hogy egy terczettel
eltemettessenek. Tehát Tóth Kálmán azt akarja divatba hozni, hogy az
igazgató minden visszautasított drámát más czím alatt köteles legyen
elfogadni, a választmány pedig megbírálni. Tehát az igazgatónak joga van
ily gyermekeskedéssel boszantani a választmányt, sőt talán épen azokat a
tagokat, kik visszautasították. Vagy azt hiszi Tóth Kálmán, hogy az
igazgató más bírálókhoz fogja küldeni a szinművet s három bíráló fölött
más három bírálóval töret pálczát, mindaddig, míg találkozik három derék
ember, kik elég igazságosak lesznek fölfedezni az igazságot? Az igazgató
ily jogáról nem tudunk semmit s ha ilyesmit kísért meg, bizonyosan sokan
ki fognak lépni oly választmányból, mely megaláztatni engedi magát. Vagy
Tóth Kálmán épen magában a választmányban fog indítványt tenni, hogy ez
vagy amaz visszautasított darab adassék ki más bírálóknak? De vajon a
választmánynak is van-e joga három tagja felett más három taggal hozatni
ítéletet? S ha van, mi fog következni? Tóth Kálmán elfogadott vagy
elvetett, néhány szinművet; adassanak ki új bírálóknak s így tovább, míg
aztán a drámabíráló választmány köznevetség tárgya lesz s önmagát fogja
mindennap megalázni, ha ugyan ily rendszabályokat el tud fogadni.

Így hát a netalán történhető igazságtalanságokat sehogy se lehet
orvosolni? Oh igen, csak nem a választmány compromittálásával. A
választmány akármelyik tagja felett csak az egész választmány ítélhet s
egyik vagy másik osztály ellenében csak az egész választmányra
hivatkozhatni. E hivatkozási jogot bajos megadni a drámaíróknak, mert
akkor minden visszautasított szinmű új bírálat alá kerül. Hanem meg
lehetne adni az igazgatónak. Föl lehetne szabadítani arra nézve, hogy az
oly visszautasított szinművet, melytől sikert remél, terjeszthesse az
egész választmány elé, azaz ülést hirdetve, olvastassa föl a szinművet,
melyet aztán a tagok szótöbbséggel vagy újra elvetnek, vagy elfogadnak.
Sőt e hivatkozási, e közülés elébe terjeszthetési jogot meg lehetne adni
a választmányi tagoknak is, de nem egyeseknek, hanem például a
választmány harmadrészének, azaz, ha a választmány harmadrésze meg van
győződve valamely igazságtalanságról, legyen joga az igazgató által
ülést hivatni össze, hol aztán a szinmű sorsát az egész választmány
döntené el a fennebbi módon.

Ezt a indítványt talán a választmányi ülésre kellett volna halasztanom,
de minthogy Tóth Kálmán, mint valamelyik lap mondja, szép
szabadelvüséggel a hírlapi térre lépett ki, nekem is követnem kellett e
példát. Most nincs egyéb hátra, mint az igazgató és tagtársaim
figyelmébe ajánlanom indítványomat, melyet valamelyik ülésben, vagy akár
hírlapban megvitatva, bizonyosan még sokkal jobban formulázhatni.



A CSALÁD ÖRÖME.

Vigjáték 3 felvonásban Bourgeois Anicet és Decourcelle után fordította
Feleki Miklós. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 május 15-én.

Kissé elkéstünk birálatunkkal. Ilyenkor alig tud az ember valami olyat
mondani, mit a többi lapok többé-kevésbbé, félig vagy egészen már el nem
mondottak volna, kivált ha a szinmű gyönge vagy jó oldalai nagyon is
szembetűnők.

E vígjáték hiányait is eléggé megjelölték lapjaink s mi talán már nem is
szólanánk hozzá, ha nem tapasztaltuk volna, hogy legfőbb hibáját még
senki sem érinté. E hiba sem több, sem kevesebb, mint a komikai alap
teljes hiánya. Soha sem volt anynyira divat vígjátékot komikum nélkül
írni, mint most Francziaországban, a vígjáték e classikai földjén. Úgy
látszik, sok mostani franczia vígjátékíró épen úgy nem tud egész
lelkéből nevettetni, mint közönsége nevetni. Talán mindenik lelkében
zavartabb, homályosabb az erkölcsi eszmény, mintsem a nevetségesség
ellentétét eléggé érezhessék. A világ bohóságait, az emberek
gyöngeségeit egyik sem tartja oly bohóságoknak és gyöngeségeknek mint
kellene. Ritkán telik kedvök élesen kitüntetni és büntetni valamely
tévedést, túlságot, balgaságot vagy gyöngeséget. Inkább szórakoztatni és
szórakozni kivánnak. Egy-egy pikáns történetet találnak fel, melyben a
meztelen botrány kiszorítja a komikumot s a bonyodalom nem annyira
komikai, mint pusztán váratlan helyzeteket fejt ki. Inkább
kiváncsiságunkat veszik igénybe, legfeljebb izgatnak, de nem nyújtanak
æsthetikai gyönyört. A cselekvény ritkán fejez ki valamely határozott
eszmét; a fő hős ritkán jár pórul, a mi nélkül épen úgy nincs komédia,
mint tragédia tragikai bukás nélkül; vagy ha pórul jár is, az ok nem
szenvedélyében vagy tévedésében rejlik. Az érdek sokfelé oszlik, a
mellékszemélyek rendesen komikaibbak, mint a fők, a párbeszédek
elméssége, a jellemek erőltetett különössége, s némi stereotyp tréfák
nyomulnak leginkább előtérbe, s midőn kijövünk a szinházból, jó ha csak
annyit mondhatunk, hogy csak szórakoztunk s nem egyszersmind
boszankodtunk is.

E jellemzés a mostani franczia vígjáték nem minden csoporzatára illik.
Vannak más csoportozatok is, bár nagy részt ezekben sem sok a
vigasztaló.

Megvalljuk, hogy mi a most jellemzett osztály iránt a legnagyobb
ellenszenvvel viseltetünk.

Az ily vígjátékban, mint a _Család öröme_, nem tudja az ember mi és ki a
nevetséges. Mit akarnak kifejezni a költők? Azt-e, hogy mily nevetséges
az anyósnak bele avatkozni elegyedni gyermeke és veje dolgába, s elvégre
könnyen pórul járhat e miatt? Nem. Az anyós itt nagyon mellékszemély s a
családi összezördülés a vígjáték kezdete előtt mintegy kilencz-tiz évvel
történt. Avagy azt akarják tudtára adni a világnak, hogy mily
nevetséges, ha az egymást szerető házaspár kis ok miatt elválik
egymástól? Nem. Egyik házaspár sincs nevetségessé téve. A költők
tulajdonkép azt hirdetik, hogy ha az ember kis ok miatt oda hagyta
feleségét, s kilencz-tiz évig szeretőket tartott, s végre ráunt e sivár
életre, béküljön ki újra nejével, a nő pedig bocsásson meg neki. Hogy mi
ebben nevetséges, nem foghatni meg, ha ugyan magán az írón nem nevetünk,
kinek a szerelemről és házas életről ilyen furcsa fogalmai vannak.

Vajon az egyik főhőst, Sylly Györgyöt, elfogadhatjuk-e komikai alaknak?
Elég gyönge, sőt csaknem nyomorult ember, de a költők teljességgel nem
akarják nevetségesnek festeni, sőt szánalmunkat és rokonszenvünket
igyekeznek iránta felkölteni. Azt hiszik, hogy mindenki oly könnyen
megbocsát neki, mint neje, mert elég bátor az ő becsületéért párbajt
vívni. Sylly neje sem komikai személy, sőt rokonszenves, szenvedő alak,
kit sajnálunk egész addig, míg férjével kibékül; aztán megbánjuk, hogy
sajnáltuk. Cecile leányuk szintén nincs nevetségnek festve. Ez egy
koraért, eszes és szeretetreméltó lyány akar lenni. Esze elég is van, de
szeretetreméltóságából hiányzik valami, mit nőiségnek neveznek. Az anyós
Barmont asszony, s Cecile vőlegénye, Duxornel Hector, akarnak
tulajdonkép komikai alakok lenni. Sőt az anyós meg is bukik, elmegy a
háztól, mikor leánya és veje kibékülnek. E szerint Barmont asszony volna
a legfőbb személy a vígjátékban, az ő eltávozása teszi tulajdonkép a
komikai katastrophát. Csak az a baj, hogy Barmont asszony csak multjával
foly be némileg a cselekvényre és magában a műben sokkal mellékesebb
személy, mintsem a cselekvény súlypontja lehetne. Aztán megvalva az
igazat, Barmont asszonynak több igaza van, mint akár leányának, akár
vejének. Oly férfi, ki elhagyja szeretett nejét, kilencz évig
egyetlenegy gyermekét még látni sem kívánja és szeretőket tartva
Párisban úgy él, mint egy fiatal roué, csakugyan nem érdemli meg a
boldog házas életet. Nem azon csodálkozunk, hogy az anyós ellenzi a
kibékülést, hanem inkább azon, hogy oly keveset tesz akadályozására,
miért aztán bukásában ez okon is kevés a komikum.

Az egész darabban a Hector jellemében van legtöbb komikum, azaz a
komikumnak némi árnyalata. Vitéz katona, ki nem rég tért vissza
Afrikából. Azonban, a mily vitéz a csatatéren, oly félénk a társaságban,
az asszonyok körül. E komikai ellentét teszi érdekessé. Egyébiránt ezt
már annyiszor használták a franczia vígjáték és regényírók, hogy kezd
stereotyppá válni. Mint Cecile eszköze s így mellékszemély,
természetesen kevéssel járulhat a vígjáték alapeszméji kifejezéséhez s
így a cselekvény menetére. Mindenesetre ő a legjobb alak; kár, hogy a
költők nem rajzolták oly jól, mint talán kigondolták; félénksége és
ügyetlensége néhol csaknem a bornirozottságba megy át, a mit bizonyára
nem akarhattak.

E csak felületesen odavetett bonczolás is képes igazolni fentebbi
jellemzésünket. Sajnáljuk, hogy szinészeink ily műveket nemcsak
egyszer-másszor, mintegy kivételesen, hanem nagyon is sokszor
kénytelenek játszani. Ily szerepek betanulása keveset hat művészeti
erejök kifejtésére. Nagy részt elcsépelt, stereotyp dolgok; mind
gyöngébb kiadásban, melyek nem igen vehetik igénybe a szinésznek se
lelkesülését, se ambitióját. Ez nagyon hozzá szoktatja aztán a szinészt
a modorossághoz, mihez különben is elég a hajlam nálunk. Ezt nem az
előadásra kivánjuk értetni, mely nem volt gyöngébb a szokottnál. Azonban
nekünk úgy tetszett, mintha ez új darab szerepeiben már legalább is
húszszor láttunk volna minden szereplőt. Tudjuk, hogy ennek egyik oka
maga a vígjáték, de a másik ok bizonyosan ott rejlik, hogy nagyon
sokszor játszanak szinészeink ily műveket s mintegy vonatnak a stereotyp
játszásra, még talán akkor is, midőn maga a szerep az elégnél is több
anyagot ad az ellenkezőre.



RICHELIEU.

Dráma 5 felvonásban. Irta Bulwer, fordította Tóth József. Előadatott a
Nemzeti Szinházban 1863 június 8-án.

Már mintegy axioma, hogy a jó regényírók bajosan írhatnak drámát. Nem
alap nélküli állítás; számos példa igazolja, sőt okát is könnyed
megérthetni, ha egy pár futó pillantást vetünk a dráma és regény közti
különbségekre. A regény alatt természetesen a mai regényt értjük, mely
többé nem naiv elbeszélés, se phantastikus rajz, hanem a társadalomnak
eléggé philosophikus bírálata. A részletezés mind a cselekmény
fejlesztésében, mind a személyek jellemzésében oly tulajdona a mai
regényírónak, minél semmi sincs drámaitlanabb. A szinpad természete
concentrált cselekményt kíván, nem bírja meg a sok részletet, s négy-öt
felvonás határai közt egy részletesen felfogott jellem épen oly
kifejleszthetlen marad, mint hatástalan. A szinpad a nagy- és erős
vonásokat kedveli s a legsebesebb fejlődést; a szembe tett szenvedélyek
küzdelmére helyezvén a fősúlyt kevésbbé veszi tekintetbe a viszonyok
rajzát, mely a regénynek éltető eleme. S ha ide veszszük a mai regény
legháládatosb tárgyait, melyek se terjedelmök, se szövevényök miatt nem
valók drámai compositióra, továbbá a költői igazságkiszolgáltatása
eszközeit, melyek nagyrészt drámában hatástalanok vagy épen lehetlenek,
mindinkább világos lesz, hogy a mai regény a drámának csaknem teljes
ellentéte, habár a hajdani naiv elbeszéléshez képest sok másodrendű
dolgot kölcsönzött a drámából az előadás élénkségét illetőleg. Nagyon
természetes hát, hogy a regényírók, kik conceptióban, compositióban,
kidolgozásban egyaránt hozzá szoktak a drámaiatlansághoz, bajosan
lehetnek drámaik még akkor is, midőn drámát írnak.

Különösen Bulwertől nem lehet sikerült drámát várni. Regényeiben
legkevésbbé sem hajlik a drámai compositio felé, aztán az a nagyon is
reflexiós modor, melylyel a cselekvényt és személyeit kíséri,
világosítja, bonczolja, már előre is igen kevés szerencsét igér neki a
drámai jellemzéshez.

Valóban nincs is sikerült drámája, bár régebben többször tett kísérletet
e téren. E jelen drámája sem egyéb, mint egy összetöpörödett regény,
melyet maga nem kísérhetvén szokásos reflexióival, személyei által
mondat el egy csoport ilyesmit. Richelieu néha nem más, mint Bulwer, ki
fel-feltárja nekünk, hogy mint gondolkozik ő Richelieuről. Hanem ez mind
semmi ahhoz képest, hogy mennyire vontatott a cselekvény s mennyire
nincs a műben valódi drámai conceptio. Ha Bulwer regényt ír
Richelieuről, bizonyosan érdekessé fogja vala rajzolni a nemesség
küzdelmeit a királyi hatalommal s Richelieu egy nagyobbszerű történeti
alakként tünik fel a cselekvény folyamában. Így csak egyszerű cselszövő,
ki sokat beszél ugyan kedves Francziaországáról, de igazában igen
keveset tesz érte. Már a drámai forma miatt sem rajzolhatta a költő
Francziaország viszonyait, de másfelől oly cselszövényre vetette műve
fősúlyát, mely inkább egy _Pohár viz_-féle vígjátéknak szolgálhat
alapul, mint egy komoly drámának. Az egész nem egyéb, mint Richelieu
küzdelme a kezéből már-már kisikló főhatalomért. Ismét győz, s tovább is
ministere marad XIII-ik Lajosnak. De vajon lehetünk-e iránta nagyobb
részvéttel, mint a másik párt iránt, mely meg akarja buktatni? A költő e
tekintetben egészen homályban hagyja a nézőt s legfeljebb a történelemre
utasítja. A gyámleányához való viszonya sem olyan, mi részvétet
gerjesztene iránta. Számításból adja férjhez; ezzel ugyan maga ellen
idézi a király haragját, de e tettének nem sokkal több erkölcsi becse
van, mintha Juliát, szintén számításból, a király kedvesévé tette volna.
Richelieu küzdelme nem ébreszt bennünk több érdeket, mint bárminő
cselszövény, melynek kifejlődése, ha nem bárgyuság, elvégre is ingerli
kíváncsiságunkat. Szivünk hidegen marad s phantasiánkat semmi sem
ragadja meg.

Mindamellett nem hibáztatjuk a fordítót, hogy szinpadra hozta e művet.
Bulwer oly kitünő író, hogy leggyöngébb művében is van valami élvezetes.
Itt sem hiányzanak szép gondolatjai, megakad egy-egy jól rajzolt alak s
egy pár sikerült jelenet, s az egészen valami oly szellem ömlik el, mely
megkülönbözteti őt a mindennapi dráma férzelőktől.

A czimszerepet Tóth játszotta, de nem épen sikerrel. Voltak átgondolt, s
talán sikerült jelenetei is, de most is hiányzott játékából valami, a mi
sokszor hiányzik nála, midőn nem úgynevezett genreszerepet játszik,
melyben kitünő.

Azonban e gáncs nemcsak őt illeti, hanem szinészeink és szinésznőink
majd mindenikét. A mily jelesek jobb szinészeink az oly jellemek
visszatükrözésében, melyek nem kívánják az erősb szenvedély rajzát vagy
emelkedettebb hangulatot, épen oly ritkán sikerül nekik felemelkedni a
magasabb drámai stilig. Ez szinészetünknek oly baja, mely nem érintést,
hanem tüzetes tárgyalást érdemel, mit alkalomszerint meg is fogunk
tenni. Tóthnak egyébiránt e szerepében sok minden szolgálhat mentségére,
miért nem is kívánju szigorubban megitélni; elég lesz, ha
figyelmeztetjük arra, hogy valahányszor erősebb szenvedélyt akar
kifejezni, beleesik bizonyos sápítozó és síránkozó hangba, a mi majdnem
modorává kezd válni. Oly szinésznek, mint ő, nem lesz nehéz magát
mérsékelni és fegyelmezni.



GAUTHIER MARGIT.

Dráma öt felvonásban. Irta ifj, Dumas Sándor. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1863 junius 10-én. Bulyovszky Lilla (jól magyarul
Bulyovszkyné) asszony, a drezdai színház tagjának első fellépte az Irói
Segélyegylet s a Jogász Segélyző egylet javára.

Talán nekem nem is volna szabad szólanom, hallgatnom, elbúnom kellene,
vagy ha szólok bűnbánóan felkiáltanom: tévedtem, bocsássátok meg
gyarlóságomat. Íme Bulyovszkyné két nyelvű színésznő, épen oly szépen
tudja szavalni Goethe és Schiller nyelvét, mint a Vörösmartyét és
Petőfiét, s homlokát testvéri egyetértésben övedzik a negyven millió
német s a nyolcz millió magyar nemzet koszorúi. Íme Bulyovszkyné
ellenmondhatatlanul megczáfolta azt az állításomat, hogy az irodalomés
művészettörténet a költészet és szinészetben elitél minden
kétnyelvűséget, hogy lehetetlen költőnek és szinésznek két nyelven a
stil és szavalat titkait egyenlő művészettel elsajátítani s annyira
behatolnia két nemzetiség kedélyvilágába, hogy a legfinomabb,
legelrejtettebb húrjain is játszhassék. Íme Bulyovszkynénak sikerült e
lehetlenség, végrehajtotta, mit nagyobbszerű szinésznők megkisérleni sem
mertek; legyőzött oly akadályokat is, melyek egy Ristorit is képesek
voltak megbuktatni.

Íme egy hallatlan tényt kell beigtatnunk a művészet történetébe, mint a
magyar szellem vívmányait.

Irótársaim közül s a közönségből bizonyosan nem egy gondolkozik így, s
én mégis szólni merek, sőt lényegileg most is ragaszkodom ezelőtt öt
évvel a _Pesti Napló_-ban megjelent czikkemhez, melyben a Bulyovszkyné
szándéklott két-három nyelvű szinészkedését hiú ábrándnak, vétkes
becsvágynak és szánandó erőpazarlásnak neveztem. Nem makacsságból
teszem, hanem meggyőződésből. Nem ismerek kritikust, még a
legnagyobbakat sem véve ki, a ki soha se tévedt volna. Az ízlés kérdései
nem mathematikai problemák; a mi pedig engemet illett, sokkal ifjabban
és kevesebb készülettel léptem a kritikai pályára, mintsem ne tévedtem
volna, talán többször, mint a hogy magam is hiszem. Aztán lehet-e
kedvezőbb alkalma egy kritikusnak a bűnbánó szerep eljátszására, mint
épen nekem a jelen? Egy nő irányában vallanám be tévedésemet, s hányszor
nem tartozunk a nőknek igazat adni akkor is, midőn épen semmi igazuk
sincs?

Egy tapsviharral és koszorúzáporral fogadott művésznő diadalkocsijába
fognám be magamat s nekem is jutna valami a tapsból s koszorúból,
melyekben úgy sem volt soha részem. De nem tehetem, meggyőződésem
tiltja. Hogyan is tehetném csak azért, mert ünnepelt művésznőnk a bécsi
várszinházban nem tetszett, a berlini királyi színházban még nem
léphetett föl; egy pár kisebb német szinpadon, mint a weimarin,
münchenin sikert vívott ki ugyan, de a német kritikusok folyvást azt
jegyzik meg róla, hogy szavalatán valami idegen íz érzik; a magyar
kritikusok pedig s köztük Bulyovszkyné legrajongóbb tisztelői is, azzal
állanak elő, hogy hangsúlyozása itt-ott németes s észrevehetni rajta,
hogy rég nem játszott magyarul. Mindez legkevésbbé sem ösztönözhet
állításom visszavonására. Ma is épen oly kevéssé hirdethetem, mint
ezelőtt öt évvel: magyar szinészek legyetek németekké, hogy jobb magyar
szinészek lehessetek, mert a két nyelvű művészet a tökéletesség kitűnő
fokát alkotja; s ha visszahúznám is állitásomat, ha elismerném is
Bulyovszkynénak teljesen sikerült a két nyelvű művészet, ismernék-e el
egyebet, mint kivételt a szabály alól, tarthatnám-e el egyebet vele,
mint azt, hogy rendkívül könnyen tanul idegen nyelveket, a mi még
magában a szinészi tehetségnek sem szükségképi, sem kiváló nyilatkozása.

Öt év alatt egy pár magyar és német lap nem egyszer emlegette és
magyarázta félre Bulyovszkynéról irt czikkemet; szememre hánytak, hogy
nem æsthetikai, hanem nemzetiségi és hazafiúi szempontból indultam ki.
Ez nem igaz. Készakarva mellőztem a hazafiúi szempontot s inkább csak
azért boszankodtam, hogy Bulyovszkyné oly sokat emlegeti hazája iránti
szeretetét. Elmondották, hogy tagadtam valamely idegen nemzet művészévé
válás lehetőségét. Ez sem igaz, sőt ellenkezőleg elismertem, hogy
némelyek idegen földön növekedve, vagy ifjú korukban idegen nyelvre adva
magokat, idegen nemzet művészeivé váltak, de aztán többé nem is
kaczérkodtak nemzeti nyelvökkel, nem jutott eszükbe a két nyelvű
művészet s megmaradtak pályájukon. Tulajdonkép csak a két vagy három
nyelvűséget támadtam meg költészet- és szinészetben egyaránt.
Elmondottam, hogy az oly művészetek, melyeknek egyik főeszköze a nyelv,
soha se válhatnak kosmopolita természetűekké; hogy anyanyelvén kívűl sok
nyelvet megtanulhatna az ember, kivált fiatal korában, beszélhet, irhat
rajtok, de hogy csak kettőt is úgy elsajátíthasson, hogy rajtok a költői
stil és szinészi szavalat valódi classicitásáig emelkedhessék, az
képtelenség; ide két élet kellene még akkor is, ha az alkotó phantasia
két formához szokhatnék, s nem érezné magát csak egyben szabadon; mi a
költő nyelvét s a szinész szavalatát nemzetivé teszi, az mind oly
számtalan finom árnyalattól függ, melyekről a hallgató és olvasó
hirtelen számot sem tud magának adni; mindezt soha sem tanulhatjuk meg
egészen, be kell szívnunk, mint a levegőt, hogy vérünkké válva táplálja
phantasiánkat; e nélkül költő és színész örök meghasonlásban fog
szenvedni, a gondolat és forma átkos meghasonlásban mi kihüti
lelkesedését, megbénítja alkotó erejét; vagy a legjobb esetben szűk
körre szorítja, modorba ejti. Elmondottam, hogy ezen kívül bajosan
szerezhetni meg azt a sok mindent, mi ha nagyrészt nem függ is a
nyelvtől, de leginkább bizonyos nemzetiség éles sajátságaiból foly; hogy
egy idegen phantasiája nem lehet elég fogékony, elég teremtő oly
dolgokban, melyeket gyermekségünk óta kell látnunk, hallanunk, értenünk,
érzenünk, hogy a művészetben visszatükrözhessük. Ez rövidre vonva
czikkem lényege, ily értelemben mondottam lehetetlennek a két nyelvű
szinészetet s ehhez, ismétlem, most is ragaszkodom.

Távol legyen tőlem Bulyovszkynénak a német szinpadokon kivívott
diadalait épen semmibe se vennem. Megvallom, nem hittem ennyi sikert,
azonban lapjaink némelyikének tendentiosus közleményei e tekintetben
épen nem ámítanak el. Teljességgel nem mellőzhetni, hogy Bulyovszkyné a
bécsi várszinházban megbukott, a berlini királyi szinpadon nem léphetett
föl; Weimart bajos túlbecsülni, mert szinpada csekély hírű, valamint
Münchent is, melynek szinházában magam is eleget unatkoztam; a drezdai
sikere minden esetre legnevezetesebb, de tudnunk kellene valamit
részleteiről, így azt sem tudjuk, legalább én nem tudom, hogy a «drezdai
szinházi tag» czím csak oly czím-e, melynek osztogatásában
Németországon, a czímek hazájában, nagyon bőkezűek, vagy valami mélyebb
jelentőségű dolog? Továbbá hiteles adatok birtokába kellene lennem,
mennyi esik Bulyovszkyné diadalaiban magára szinészi tehetségére, mennyi
német szavalatára, mennyi a német nemzet vendégszerető udvariasságára,
mely mindíg szívesen fogadta a német-magyart, mennyi a curiosum
újdonságára, mennyi magára a német szinkritikára, mely nem sokkal áll
jobb lábon, mint nálunk, a mennyiben nevezetesb írók nem igen
foglalkoznak vele. Végül arról is meg kellene győződnöm, vajon
Bulyovszkyné valóságos rendes német szinésznő-e vagy csak néhány
szerepet tanult be, melylyel aztán, mint vendég, bejárja a német
kis-nagy városok számtalan szinházait?

Mindezt nem tudva, biztosan nem itélhetek, azért egyszerűen elfogadom a
sikert s csak azt kérdem: volt-e oly német szinbiráló, ki meg ne
jegyezte volna, hogy Bulyovszkyné szavalatában van valami, a mi nem oly
német hogy a Gretchenek és Klärchenek szerepeit játszhassa; német-e
annyira, hogy a specificikus németségben a német szinésznőkkel
versenyezhessen, föllépett-e ily szerepekben s ha föl, nagy sikerrel-e?

E kérdéseket Bulyovszkyné legrajongóbb tisztelői sem igenelhetik. Én
legalább a róla írt német birálatokból nem tudtam ilyesmit kiolvasni. S
most mit írnak róla a magyar lapok, majdnem kivétel nélkül? Nem azt-e,
hogy szavalatán itt-ott idegen hangsúlyozás érzik s a nyelvet illetőleg
észrevehetni rajta egy kis gyakorlatlanságot. Valóban, én e tekintetben
is nagy figyelemmel kisértem az előadást, s nehány helyt nagyon
kellemetlenül csapott fülembe némely szó közép szótagjának fölkapása;
például, ha jól emlékszem mindjárt az első felvonás végén: _sirrasson_
stb. E mellett a két első felvonásban, volt beszédében valami olyan nem
magyarság, mit nem lehet hangsúlyozási hibának mondani, de a miről épen
úgy nem tudok számot adni, mint némely mondat magyartalanságáról, s
nyelvérzékem mégis megütközik rajta. Igaz, hogy az utolsó felvonásokban
mindez már kevésbbé volt észrevehető, hogy nem sok idő mulva talán
egészen el fog maradni, sőt arról is meg vagyok győződve, hogy
Bulyovszkyné még most is jobban tud magyarul szavalni, mint németűl; de
vajon előnyére lesz-e, ha mint német szinésznő ismét egészen magyar
színésznő lesz, s mint magyar szinésznő fog-e nyerni, ha visszatér új
hazájába? Én nem azt kötöm lelkére, a mi egyik koszorújának szalagjára
volt hímezve: «A nagy világon e kívül nincsen számodra hely»;
szabadelvűbb vagyok s azt mondom: vagy itt, vagy ott, de a két nyelvű
művészeten oly kevéssé van áldás, mint a kétkulacsos politikán. A
szinészetben, költészetben, sőt a műprózában is egyik nyelv a másiknak
ellensége. Minél tökéletesebb lesz Bulyovszkyné az egyikben, annál
inkább fog veszteni a másikban, vagy egykép hibákat ejteni mindkettőn.
Mily léha ambitio, mennyire nem értése e színészetnek a két nyelvvel
való küzdelem, s mennyire feladata minden költő- és szinésznek saját
nemzeti nyelve soha egészen ki nem buvárolható titkaiba mélyedni!
Valóban, ha Bulyovszkyné azt a nagy szorgalmat és kitartást, melyet a
német nyelvre fordított, saját nemzeti nyelvére fordította volna, talán
ez este úgy hallottuk volna szavalni, mint talán magyar szinésznőt még,
soha s csakugyan talán mind megérdemelte volna azt a sok koszorút,
melyeket lábaihoz dobtak.

Tudom, hogy sokan rideg grammatikusnak fognak nevezni. Tudom, hogy az
ily beszéd csekély méltánylatra számíthat hazánkban, hol annyiféle
nyelvet beszélnek az emberek s egyet sem tudnak jól; hol a fensőbb
osztályok nem ismerik nyelvünk finomságait; irodalmunk tele van
germanismussal s a bájosés szűz magyar nyelv szentélyébe való törekvés
vajmi ritka. Francziaországban inkább értik az ilyesmit, hol Dumast
rossz stilistának tartják, Guizottnak nyelvhibákat hánynak szemére s
Rachelt, midőn hosszas külföldi útjából visszatért, oly keményen
megleczkézték némely francziátlan fogásaiért, a mint én Bulyovszkynét
távolról sem merem. Azonban kiválóan sajnálnám, ha olvasóim közül
kevesen értenék meg azt, hogy a művészetben, különösen a költészet- és
szinészetben, az általános emberin kívül van nemzeti elem is, melyet
egészen elsajátítani nem lehet, hogy például a legelső franczia vagy
német szinész sem fogja a mi szinpadunkon, nekünk úgy játszani a magyar
táblabirót mint játszotta Szentpéteri, vagy Tiborczot, mint Bartha és
Petúrt, mint Egressy.

E szerint most is ragaszkodva régi czikkem lényegéhez, örömest
visszahúzom belőle azt, a miben a tények félig-meddig megczáfoltak. Én
nemcsak a két nyelvű művészetet tartottam bizonyos értelemben
lehetetlennek, hanem czikkem végén bukást is jósoltam Bulyovszkynénak a
külföldi szinpadokon. Ez nem teljesült be egészen. Szolgáljon
mentségeműl, hogy Bulyovszkyné _Wienerzeitung_-i czikkéből s a lapokban
szállongó hírekből sok mindent ki lehetett magyarázni; tisztán nem
tudhatta az ember: vajon német vagy franczia szinésznő akar-e lenni vagy
mindkettő egyszerre, vagy épen csak _à la Ristori_ kíván körútat tenni
egy magyar társasággal. S én ehhez alkalmazva birálatomat, mertem oly
biztosan jóslani. Hogy Bulyovszkyné német s csak német szinésznő lett,
mutatja belátását. A mi szinművészetünk már multjánál fogva is sokkal
rokonabb a némettel, némikép még most is másolata s nem tudott egészen
önálló stilt megalkotni. Így könnyebb volt az átmenet és biztosabb a
siker. A franczia szinpadon még csekély eredményt sem vívhatott volna
ki; annál kevésbbé mindkettőn. A franczia szinészetnek egészen más
stilja van, s a nyelv és szavalat ezer természetes és szabályzott
finomságaiban sokkal bajosabb a németnél. Egy Ristori is megbukott itt,
pedig a rokon olasz nemzet leánya volt, s a francziáktól is bálványozott
szinésznő.

A mi Bulyovszkyné játékát illeti, most nem bocsátkozom részletes
birálatba. Elvárom a második előadást, midőn Gauthier Margitnál méltóbb
szerepben lép föl s talán egészen ment lesz az elfogultságtól, melyet
most a két első felvonásban nagyon is észre lehetett venni rajta. Hanem
elmondok némi általánosságot s kissé szigorúbb szempontból, mint eddig.
Én ugyan soha sem indultam ki oly hazafi szem pontból, mely palástolja a
hiányokat s hizeleg a nemzeti hiúságnak, de tekintetbe vettem mindig
körülményeinket. Bulyovszkyné fölment ettől, ő bizonyos tekintetben
lemondott nemzetiségéről, európai követelésekkel áll elő, illő, hogy én
is követelőbb legyek.

Mindenki tudja, hogy én Bulyovszkynét bizonyos szerepkörben mindig
legjelesbb szinésznőnknek tartottam; általában véve pedig legtörekvőbb,
legszorgalmasabb tehetségünknek, bár soha sem mentnek némi beteges
ambitiótól. Ezt most is elismerem. De lehetetlen azon elsőrendű, bár
különböző fokozatú szinésznők közé számítanom, kik magokkal szokták
ragadni Európa főbb városait, sőt e mellett azt is meg kell vallanom,
hogy öt év alatt, mióta nem láttam, bizonyos irányban haladt ugyan, de
tehetsége alapjában nagyobb fejlődést nem vett. Nála most is túlnyomóbb
a reflexio, mint a phantasia, kivált ott, hol a tragikum felé hajlik,
nincs meg az a saspillantása, mely egy szerep lényegét egyszerre
felfogja s nagy erővel visszaadja; szerepében sok finom részletet
dolgozgat ki, de egy kerek egészszé ritkán olvasztja; felfogásában és
alkotásában több gond, mint erő, több tanulmány, mint eredetiség
nyilatkozik. Most is Gauthier Margit szerepében sok szép részletet
nyújtott, de két pontra csekély súlyt helyezett, pedig e nélkül szerepét
nem érthetni eléggé, én legalább nem értem, tudni illik Margit
blazírtságára, mely nélkül heves szerelme némikép indokolatlan és erős
impressionabilitására, mely leginkább megmagyarázza e nő gyors és
excentrikus változásait.

Bizonyára most sokkal jobban játszotta e szerepet, mint régebben, de
inkább részletekben, mint egészben véve; kivált jelenete Armand atyával
rendkívül kitünően sikerült. A miben haladt Bulyovszkyné, az a
mozdulatok nemessége, plasticitása s több nemű árnyalás, a szenvedély
élénkebb kiemelése, melyeket bizonyosan senki sem méltányol jobban, mint
én.

De azt is kénytelen vagyok megjegyezni, hogy Bulyovszkyné ezzel az új
vívmányával néha vissza él, a mennyiben elég affectatiot is vegyít belé.
Íme Bulyovszkyné haladása, melyet a német szinpadon nyert, s melyet
megnyerhetett volna a nélkül is, hogy német szinésznővé válják; különben
én soha sem tagadtam, hogy a mi nincs a nemzetiséggel kapcsolatban,
olyat a külföldi szinészetből sokat tanulhatni, kivált ha nem utánozunk.

A szinház tömve volt, s zajos taps és számtalan koszorú fogadta a
vendégművésznőt. Ha közönségünk ezzel azért akarta jutalmazni
Bulyovszkynét, hogy német szinésznő lett, vagy a két nyelvű szinészet
mellett kivánt demonstrálni, nagyon sajnálnom, de azt hiszem, hogy nem
tett egyebet, mint kedvencz s rég nem látott szinésznőjét üdvözölte, kit
örömest látna a Nemzeti Szinház tagjai közt, a mi ellen nincs semmi
szavam. Hogy e zajos fogadtatásban volt egy kis erőltetés is, nem
tagadhatni, már csak azért sem, mert azután néhány nap mulva egy más
tüntetésnek is voltunk tanúi Prielle Kornélia és Felekiné részére.

Mindíg távol tartottam magam az ilyesmitől, nem szólok bele, a fiatalabb
és lelkesebb kritikusokra bízom, kiknek épen nem vagyunk hiányában.



LECOUVREUR ADRIENNE.

Dráma 5 felvonásban. Irták Scribe és Legouvé, fordították Csepreghy
Ferencz és Egressy Béni. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 június
23-án.

Szilágyi Pál nyugalmazott szinész félszázados jubileumául és javára.
Bulyovszky Lilla (jól magyarul Bulyovszkyné) asszonynak, a drezdai
udvari szinház tagjának utolsó föllépte.

Egy hozzá méltóbb szerepben vártam Bulyovszkyné fölléptét; a második
előadás részletes bírálatát igértem, remélve, hogy egészen ment lesz az
elfogultságtól. Ez teljesült is, amaz nem. Lecouvreur Adrienne jó szerep
arra nézve, hogy a szinésznő virtuozitását kimutassa, de költői becsre
nézve nem sokkal áll feljebb Gauthier Margitnál. Nem tudom, honnan van
az, hogy kitünő, sőt nagy szinésznők is ritkábban tisztelik a nagy
költőket s kiváló szeretettel fordulnak oly művekhez, melyek sokkal
mesterkéltebb hatásra vannak számítva, mintsem valóban megindítók
lehessenek. De másfelől e szerep nem olyan, hogy Bulyovszkyné kitünő
tehetségét a legerősebb oldalról mutathassa be. Az ő valódi szakmája
most is oly kevéssé a tragikai, mint ezelőtt öt évvel. Soha sem
hibáztattam, hogy e szerepkörben is kísérleteket tesz, de folyvást
hibáztatnom kell, hogy másik szerepkörét elhanyagolja, melyben egyedűl
vívhat ki hervadhatatlan koszorúkat. Számos vígjáték, drámát, sőt
tragédiát is ismerek, melyekben a szerepek mintegy Bulyovszkynénak
vannak írva. Sokszor gyönyörködtetett folyékony, finom társalgása;
csevegni senki sem tudott jobban a magyar szinpadon, mint ő; a vidám
enyelgést, a könnyed ironiát, kaczérságot, sőt az érzelmesség bizonyos
fajait majdnem mindig sok bájjal és erővel fejezte ki. Lehet, hogy
ejtett itt-ott hibákat, megtörtént néha, hogy szerepe felfogásában
megtévedt; a reflexio olykor megbénította önkéntességét s művésziebben
kívánva adni egyet-mást, a mesterkéltség örvénye felé lépdelt, de mindig
tudott hatni s bizonyos varázszsal kötötte le nézőit. E varázs mindjárt
vesztette erejét, mihelyt kilépett e körből s az erősb a viharosb
szenvedélyek küzdelmét ábrázolta. S különös, e szerepeire fordított
legtöbb gondot, holott kitünő tehetségének fényoldalai itt nagyrészt
elhalványultak, s az árnyoldalak kaptak túlsúlyra. Nem a teremtő
phantasia alakjai állottak előttünk, hanem a reflexio fáradságos
mozaikművei. Méltányoltuk a szorgalmat, bámultuk a gondot, tanulmányt,
de nem egyszersmind a tanulmány eredményeit is.

Már arcza és hangja sem olyan, minővel nagyobbszerű tragikai szinésznővé
válhatnék valaki. Arczán legörömestebb mulat a mosoly, ajkai körül a
finom gúny, szemében az enyelgés. A mély fájdalom kitörését, a dűh,
boszú, megvetés kifejezéseit csak keresi, de nem találja meg. Hangja a
mily finom árnyalatokra képes a társalgásban, épen oly monotonná vagy
erőtlenné válik az erősebb felindulásban. A mily önkénytes nála a
csevegés, enyelgés, sőt a csendes meghatottság is: épen oly nehezen
bírja meg a korlátjokat áttört szenvedélyek rohamait. S e szerepekben
rendesen inkább részleteket nyujt, mint egészet, s a mi ezzel a
legtöbbször együtt jár, ritkán tudja biztosan rajzolni a jellem
körvonalait. Csak az oly mozzanatra helyez súlyt, melytől hatást remél;
csak ott dolgozgat ki sok finom részletet, hol mintegy feltünni vágyik;
de nem önti el egész játékán a jellem alapszínezetét, a főszenvedélyt
vagy az érzések és szenvedélyek vegyületét, melyből, mint magából nőtt
ki a cselekvény. E mozzanatokat mintegy várja, nagy gonddal emeli ki, de
a legtöbbször aztán ismét közönybe esik vissza, egész addig, míg nem jő
valami hatásos mozzanat. E mozzanatok nagyrészt elég jól vannak
gondolva, de nem mindíg jól játszva, és nagyon sokszor hiányzik belőlök
az a czement, mely a jellem alkatrészeit összetartja. E mellett
legsikerültebb tragikai jeleneteiben is érezzük, hogy ez csak játék,
szinészkedés. Nem tud eléggé hitetni, teljes illusiót teremteni, a mi
másik szerepkörében nem egyszer sikerül neki.

Természetes, hogy minden oly szempontból van mondva, minőt
Bulyovszkynénak európainak hírlelt nevezetessége mintegy magával hoz.
Természetes, hogy mindez nemcsak a régi Bulyovszkynéra illik, hanem az
újra is. Ő haladt ugyan, de a mint már mondám, tehetsége nagyobb
fejlődést nem vett, se művészetének alaptermészete nem változott meg.
Mint régebben, úgy most is jobban játszotta Gauthier Margitot, mint
Lecouvreur Adriennet, pedig épen nem volt elfogult, sőt bátrabb, jobb
kedvű volt, mint a hogy Adrienne szerepe megkívánta. Hangsulyozása is
most hibátlanabb volt, mint Gauthier Margitban. Csak a második
fölvonásban vettem észre egy pár hibát: például: _igen, velem közlendő,
felkiált_ stb. a végső felvonásokban inkább betüket hagyott ki egy-egy
szóból: _semmi_ helyett _semi_-t, _szelleme_ helyett _szeleme_-t
mondott. Azonban grammatikusi ridegségem mellett is mindezt könnyebben
megbocsátom vala, mint azt, hogy nem annyira Adrienne szerény,
tartózkodó, de nemesen önérző, gyöngéd, de azért belül folyvást égő
szenvedélyessége, melybe, mint a szinésznőknél rendesen, az érzés némi
montirozása vegyül. Bulyovszkyné valamivel bátrabb, jobb kedvű volt,
mintsem eléggé szerény és tartózkodó, valamivel vidámabb, mintsem eléggé
gyöngéd lehessen. A heves és viharos természetnek csekély sejtető
árnyalatát tüntette föl a nyugodtabb pillanatokban. Igen sokat és
sokszor mosolygott. Részemről sokat elengednék mozdulatai nemességéből,
finom részletezéseiből, melyeket ujabban elsajátított, ha arczán
kevesebbszer látnék mosolyt, melynek kedvességét egyébiránt a világért
sem akarom elvitatni. Most is, mint a multkor, elsőbb jelenetei kevésbbé
sikerültek, mint a későbbiek. Michonnetvel való jeleneteinek épen annyit
használt, mint ártott, hogy édes atyja játszotta e szerepet s épen ez
ünnepélyes este. Emelte a hatást s nem csoda, hogy a közönség élénk
tetszését nyilvánította, midőn karjaiba borult és felkiállott: ennek
köszönöm mindezt, ez atyám, de egyszersmind ártott is, mert nem annyira
Adrienne-t és Michonnet-et láttuk magunk előtt, mint Bulyovszkynét és az
ő édesatyját. Az a hely, midőn Adrienne szerepét próbálja, jobban volt
kigondolva, mint eljátszva. Nem úgy igazította meg magát, hogy élénken
kitessenek a javított helyek. A galamb meséjét szépen szavalta, de nem
nagy bájjal és gyöngédséggel, a mit talán az is okozhatott, hogy
Lendvai, ki Maurice grófot játszotta, oly esetlenül szólott belé, hogy a
legégőbb gyöngédség is megfagyhatott volna. Sikerültebb volt Rachel
híres jelenete, midőn Adriennet a féltékenység kinozza és megszabadítja
vetélytársnőjét. Hogy reám e jelenet kevésbbé hatott, mint a körülem
tomboló fiatalságra, meglehet, bennem van a hiba, a ki erősb tragikai
felindulások után áhítozom. Különösen rosszul hatott reám, midőn
Bulyovszkyné Rachel híres _oui_-át mondotta el, a mi magyarul
_hiszem_-mel van fordítva. Ez mind kigondolva, mind játszva jól volt, de
mihelyt bevégződött a mozzanat, Bulyovszkyné meglehetős közönyössé vált
s úgy szagolta bokrétáját, mintha nem ment volna át valami nagylelkű
küzdelmen. A negyedik felvonás híres jelenetében két hibát találtam
midőn Adrienne rosszul takart czélzatokban társalog a herczegnővel, nem
tudta eléggé vegyíteni tartózkodását felindulásával, a finomságot
dühével, a fájdalmat boszúvágyával; midőn szavalni kezd a társaságnak,
csak későre találta meg a kellő hangulatot s csak a végsorok sikerültek
annyira, hogy teljességgel nem vettem rossz néven szomszédaim zajos
tapsait. A végső jelenetben mindent megtett, mi tehetségében állott, de
ki tehet róla, hogy e tehetség nem határozottan tragikai. Teljesen
méltánylom azt a mozzanatot, midőn kissé megdőlve merően áll s a
levegőbe néz; igen szép alak volt, méltó fájdalmához. Azt is örömmel
szemléltem, hogy a haldoklás perczeiben nem folyamodott materialis
eszközökhöz, de a legjobb akarat mellett is meg kell vallanom, hogy
arczával, szemével, hangjával keveset tudott kifejezni, s bocsássák meg
rajongó tisztelői bűnömet, még mindíg örömestebb tapsolok, ha a kín
tördelt hangjai helyett kedves csevegését hallom s mosolyában
gyönyörködhetem.

Nem tudom, fel fog-e még lépni vendégművésznőnk, azt sem, vajon van-e
kedve ismét a hazai művészetnek szentelni tehetségét. Hogy a közönség és
hírlapok óhajtják, nem szenved kétséget. De egyszersmind azt is hallani
itt-ott, hogy főbb szinésznőink tömegesen vissza fognak vonulni a
nemzeti szinpadtól, ha Bulyovszkynét az igazgatóság szerződteti. Én
ugyan nem kedvelem a szinházi pletykákat, nem szoktam bele szólani az
igazgatás dolgaiba, soha sem ajánlottam senkit szerződtetés végett, sőt
megvallom, oly kevéssé értek a szinház igazgatásához, mint akár a
_Hölgyfutár_ és _Magyar Sajtó_ kritikusai, a kik mindennap beleszólnak,
de lehetetlen e szállongó hírt megjegyzés nélkül hagynom. Először is nem
hiszem, nem tudom feltenni szinésznőinkről, hogy ha hazafiúi érzelmökben
sértve érezték magukat Bulyovszkyné által, ily módon kivánnának rajta
boszút állani. Ez nem volna egyéb, mint a szinház érdeke elleni
dolgozás, a hazafiasság leple alatti hazafiatlanság, vagy a mi szinte
oly rossz, puszta ürügye a versenytől való félelemnek. Nem szükség
bővebben magyaráznom a dolgot s tovább szónokolnom Bulyovszkyné mellett,
épen nekem, a ki két nyelvű színészkedését mindíg kiméletlenül
megtámadtam. De ha én tudok az akadémiában és Kisfaludy-társaságban egy
teremben ülni és kezet szorítani azokkal, kik túlbuzgalmukban
kritikáimért majdnem hazaárulónak kiáltottak ki, bizony szinésznőink is
örömest játszhatnak egy oly szinésznővel, ki szinészetünk egyik dísze, a
ki nem ellenök vétett, csak maga ellen, midőn megszünt magyar művésznő
lenni, a nélkűl, hogy egészen németté váljék.



SZINHÁZI DOLGOKRÓL.

1863 július.


I.

«Oly keveset értek a Nemzeti Szinház igazgatásához, mint akár a (mult
félévi) _Magyar Sajtó_ és _Hölgyfutár_ kritikusai.» Így szóltam a minap,
s ez nem tréfa, hanem őszinte vallomás, melyet ismételnem kell, midőn
épen a Nemzeti Szinház igazgatását illető kérvényről kell egy pár szót
szólanom. Nincs szándékom egészben véve a dolog érdeméhez szólani, a
mire se elég ismeretem, se elég hiteles adatom nincs, de elmondok a
dolog körül egyet-mást, mik talán figyelmet érdemelnek.

Ha egy idegen kérdezné tőlem, mi a legjellemzőbb különbség a külföldi és
a magyar szinkritika közt, minden habozás nélkül azt felelném: leginkább
az, hogy a magyar szinkritika rendesen keveset foglalkozik a szin- és
dalművek birálatával, magával az előadással, de annál többet a szinház
igazgatásával, untalan bele szól, szerződtetést és elbocsáttatást
követel, pártolja a szinészeket és szinésznőket kik fizetésjavítást
kivánnak, baja van az énekmester, a kardalnokok, a szinházi szolgák
fizetésével, közönség elébe hurczol egy csoport szinházi pletykát, az
elégedetlen szinészek és szinésznők közlönyévé avatja magát, s oly nagy
zajt üt minden kicsinységből, mintha egy miniszter megbuktatásáról vagy
valamely nemzeti nagy kérdés kivívásáról volna a szó.

Valóban szinikritikánk ez annyira jellemző oldala példátlan az európai
journalistákban. Sehol sem olvastam, hogy a kritikusok a
szinházigazgatók megbuktatásában, a szinészek fizetései fölemeltetésében
vagy leszállíttatásában keressék ambitíóikat s a művészeti oldal helyett
gazdaságukkal és személyökkel foglalkozzanak; mindenütt megelégesznek az
æsthetikai itélettel, csak ezáltal kivánnak hatni az igazgatásra, sőt
többre, mint kritikusok, nem is érzik magokat jogosítva. Egy
államszinház elvi reformja vagy újonnan rendezése idéz elő másutt is
vitát, de az igazgatás speciális és személyes kérdései miatti zaj
egészen csak a mi találmányunk. Pedig ha van Európában szinház, melyet
igazgatni s igazgatásról itéletet hozni nehéz, ez a mi Nemzeti
Szinházunk. Másutt az operának és drámának külön szinházai vannak, így
könnyebb találni szakértő igazgatót; nálunk e művészeti két ág egyesítve
lévén, oly nehéz, hogy Nemzeti Szinházunknak még egyetlen igazgatója sem
volt, ki a művészet e mindkét ágában szakértő lett volna; Bajza oly
kevéssé, mint Ráday s a többiek. Bizonyosan most sincs senki íróink vagy
főuraink között, kit ily értelemben szakértőnek lehetne nevezni, a ki e
mellett külföldön vagy itthon a szinházigazgatást speciális tanulmányává
tette volna.

Nekünk sajátságos viszonyainknál fogva folyvást meg kell elégednünk oly
igazgatókkal, kik több vagy kevesebb tájékozottsággal a művészetben elég
belátók a szinház művészeti intelligentiája s a valódi közvélemény
útmutatásait a legjobb módon felhasználni; elég lelkiismeretesek és jó
gazdák a szinház pénzviszonyait soha sem téveszteni szem elől, s elég
türelmesen szigorúak igazságosan és tapintattal kormányozható szinészi
népet. S ha ide veszszük még azt is, hogy színigazgatónknak az opera és
dráma gyakran ellentétes érdekeit egyaránt védeni és ápolnia kell; hogy
a magasb művészeti igényeket épen úgy szolgálni tartozik, mint kénytelen
gondoskodni mindennapi kenyeréről, mert subventiója mindig csekély volt
s a mi most kilátásban van; sem annyi, hogy egészen fölmenthesse a
megélhetés gondjai alól, még nehezebbé válik szinházigazgatóink pályája.
Még mennyi nehézséget lehetne előszámlálni a társadalmi viszonyoktól fel
a politikaiakig! S vajon e sok nehézséget tekintetbe veszi-e
kritikusaink és journalistáink többsége; szól-e szinházunk igazgatásához
elég eszélyesen, alaposan, igazságosan s a szinház érdekeinek tekintetbe
vételével? Bajos igennel felelni, kivált azon lapokat illetőleg, melyek
legtöbb zajt ütnek a szinházigazgatás kérdésével.

A dráma és opera közti szerencsétlen küzdelem előidézésében jó része van
jornalistáinknak. E küzdelem egy idejü színházunk megnyiltával s még
máig is tart. A közönség egyik legbefolyásosb és áldozóbb része majdnem
kizárólag az opera érdekei ápolására ösztönzi az igazgatót;
journalistáink legtöbbje keveset ad az operára, kivéve akkor, ha
valamelyik igazgató ellen vádkép hozhatja fel; majdnem elnyomására
törekszik, sőt még az országgyűlési bizottságban is találkozott tag, a
ki az opera teljes eltörlését indítványozta; mintha bizony egy már
virágzásnak indult művészeti ágat helyes volna eltaposni; mintha az
bizony lehetne módunk két szinházat, egy operait és drámait állítani, és
fentartani; mintha eltörlesztésének Nemzeti Szinházunknál Pest viszonyai
közt nem az volna következése, hogy az ujtéri szinház újra divatba
jőjjön s a mi nemzetink félig-meddig kimenjen divatból. Az igazgató,
kinek kötelessége a színházi pénzviszonyaihoz képest mindkettő érdekeit
ápolni, folyvást két tűz közé van szorítva s mindkétfelől csak vádakat
hall. Azonban ez még hagyján, némileg természetes, mert szinházunk
szervezetéből loly. De semmikép nem nevezhetni természetesnek kritikánk
fentebb jellemzett eljárását, mely, mióta szinházunk fennáll, folyvást
divatozik s az igazgatók pályáját annyira nehezíti. Az igazgatási,
pénzügyi, szerződtetési és fegyelmi kérdések előtérbe tolása pusztán
csak izgatási eszközzé válik. A czél nem hatni az igazgatóra, hanem
megbuktatni; egész ministernek nézik, a ki ellen rendszeres ellenzéket
kell szervezni. Egy pár elégedetlen szinész, egy pár boszus journalista
vagy drámaíró egyesül s kész a harcz életre halálra. Ide járul még
néhány kezdő író, kik irodalmi pályájuk boldog éveit élvén, semmiben sem
találnak nagyobb gyönyört, mint Demosthenesként mennydörögni a szinház
zsarnoka ellen s tudtára adni a világnak, hogy ők is élnek s uralkodni
akarnak. A szinész igaz és nem igaz adatokat, híreket hord ki a
színháztól; a journalista feldolgozza. Oly dolgok válnak a mindennapi
vita vagyis inkább zaj tárgyává, melyekhez csak kivételesen, nagy
discretióval s hiteles adatok nyomán lehetne nyulni. Az igazgató elleni
gyűlöletből nem kiméltetnek a szinház érdekei sem. Egy pár tévedés elég
arra nézve, hogy az igazgató a színház elleneségének, megbuktatójának
kiáltassék ki, mintha lehetne igazgató, ki egyben-másban ne tévedjen,
kivált a mi szinházunknál. Minden bajért, mely a színház szervezetéből
vagy az eszközök elégtelenségéből foly, egyedül az igazgatót teszik
felelőssé. Az összes szinházi személyzet hibái, az olyanok is, melyek
nincsenek kapcsolatban az igazgatással, az igazgató hibáiul rovatnak
fel. A Nemzeti Szinház igazgatásának kérdése oly könnyűnek tetszik, hogy
ujdonságírók, kik keveset értenek a drámához, semmit az operához, soha
sem tették tanulmányuk tárgyává a szinház belviszonyait, csak úgy írnak
róla, mintha a bérkocsisok gorombaságát kellene megróniok. Husz harmincz
sorban minden nap ukázokat bocsátanak ki az opera és dráma
szervezéséről, hogy kit kell s kit nem kell szerződtetni, kit nem szabad
elbocsátani s több efféle, melyeknek ha nem engedelmeskedik az igazgató
jaj, neki, mert elárulta egyik legdrágább nemzeti intézetünket. E
rendszeres izgatás, zaj és pletyka rendesen nemcsak megbénítja az
igazgató intézkedéseit, hanem elfordítja tőle a közönséget is. Az
igazgatónak bajos minden hírt megczáfolni, minden támadást visszaverni,
sőt némely kényes természetű ügyében épen lehetetlen. Egy pár
tekintetélyesebb politikai lap vagy irodalmi folyóirat közönyös a
szinház beldolgai iránt, vagy mert nem akar egyoldaluan ítélni, vagy
mert nem tartja fontosnak, s nem óhajtja gyümölcstelen polemiáknak
megnyitni hasábjait. A legtekintélyesb szépirodalmi irók nagy részt
szintén így gondolkoznak. Az az egy pár ember, ki a kritikával
tüzetesebben foglalkozik, resteli ártani magát oly dolgokba, melyek
tulajdonkép nem tartoznak az æsthetikai kritika körébe, melyekben nem
tartja magát competens bírónak, vagy ha tartja is, kétkedik az adatok
hitelességében s nincs módja vagy ideje utánok járni. Szóval az
igazgató, ha nincs valami nagy szerencséje és figyelmetlenségből vagy
kénytelenségből megsértett nem épen kíméletre méltó érdekeket, csakhamar
maga ellen látja a lapok többségét. A zaj mind erősbül, a közönség
lassanként mindent elhisz, mert a kik bátran és sokszor állítanak
valamit, mindíg hitelre találnak azok előtt, kik azt bizonyosan nem
tudhatják. Az igazgató kénytelen visszavonulni, jő egy másik, kit nagy
hozsánnával fogadnak, de a ki egy pár év mulva szintén úgy jár, mint
előde, miben aztán az a legrosszabb, hogy igazgatóink hamar változván,
egyik sem szerezhet magának elég tapasztalatot, gyakorlottságot s mindig
újonczok kisérleteivel kell találkoznunk.

Íme az okok, melyek alapján hibáztatnom kell a kritikának oly nagy
mértékben s oly könnyelmű módon foglalkozását a szinház belügyével, a
mint ez nálunk oly régóta divatos. Íme miért nem ajálhatni elég
tapintatot és eszélyt mindazoknak, kik a szinház igazgatásába beleszólni
elég competens bíróknak tartják magokat, legyenek akár ellenségei, akár
barátai az igazgatónak. Rajzom talán túlzottnak tetszik, pedig nincs
benne más túlzás, mint az, hogy egy pár évtized eseményei vannak
összepontosítva benne. Hogy a jelenre sok illik belőle, bajosan
tagadhatja valaki, sőt van két oly adatom is melyeket, mint egész
újakat, meg sem említettem. Egyik a budai szinház melletti izgatás a
Nemzeti Szinház és igazgatója rovására; a másik több írónak és művésznek
a legfelsőbb helyre benyujtandó kérvénye, mely többek közt a Radnotfáy
igazgató úr elmozditását kéri. Nemzeti Szinházunknak minden leendő
igazgatója el lehet reá készülve, hogy kivált ez utóbbi eszköz fel fog
használtatni ellene, mert mindig találkozik egy pár iró, kik elég
erélyesek husz-harmincz sort fogalmazni és aláírókat szerezni, ha
mindjárt oly írókat és művészeket is, kik soha sem járnak a szinházba. E
kérvénynek épen az előttem a legroszabb oldala, hogy ha divatba jő, még
inkább meg fog nehezíttetni az igazgatók pályája, melyet tulajdonkép
könnyíteni kellene.

De miért e kérvény, miért a szenvedélyes és makacs megtámadás, melyet
Radnotfáy úrnak mindennap szenvedni kell; miért kiáltják ki a Nemzeti
Szinház megbuktatójának, a legroszabb igazgatónak, ki valaha csak volt
és lesz? Nem tudom. Nem vagyok oly bölcs, hogy mindent megfejtsek.
Lehet, hogy divatba jött s a divat ragadós, s ha gróf Ráday nem épen
fontos okokból legkitünőbb igazgatónknak kiáltatott ki, miért ne
kiáltsuk ki Radnotfáyt szintén nem fontos okokból a legroszabb
igazgatónak? Én nem védhetem Radnotfáy urat, nem itélhetek
igazgatásáról. Az operához semmit sem értek, soha sem tettem
tanulmányaim tárgyává, se a szinház belviszonyait, se az igazgatást; nem
ismerem a szinház budgetjét; nem tudom az igazgatónak mily hatásköre
van, mennyit tudhatni be neki, s mennyit a felette álló szinházi
bizottságnak; minő terhekkel, mily állapotban vette át a jelen igazgató
a szinházat elődjétől; min segíthetett volna s min nem stb. Szóval én
csak a drámához s a drámai előadáshoz értek, szóval én oly keveset értek
Nemzeti Szinházunk igazgatásához, mint a boldogult _Magyar Sajtó_ s a
nem boldog _Hölgyfutár_ kritikusai; legfeljebb csak abban különbözőm
tőlök, hogy sejtem a szinházunk igazgatásának nehézségeit s jobban
használom logikámat az igazgatás ellen támasztott zaj megitélésében,
mint ők, kik épen legtöbbet zajongnak. E csekély készülettel kell hát
síkra szállanom az elhírhedt kérvény ellenében, még pedig csak azon
ismertetés alapján, melyet róla Reviczky Szevér a mult félévi _Magyar
Sajtó_ 133-ik számában közrebocsátott. Ne várjon tőlem az olvasó valódi
bírálatot, csak egy pontban akarok, mint bíráló beszélni, a többiben nem
leszek más, mint egy ember a közönségből, ki pusztán csak logikájára
támaszkodik. De kifogyván a térből, fejtegetéseim többi részét a jövő
számra kell halasztanom.


II.

Tehát kérvény készült, mely több író és művész nevében a jelen igazgató
elmozdítását, új rendszer behozatalát sürgeti, s mely a legfelsőbb
helyre fog beadatni. Reviczky a múlt félévi _Magyar Sajtó_ már idézett
számában megismertette e kérvényt s felhívta az írókat, művészeket és
szinészeket (e megkülönböztetés szerint a szinészek nem tartoznak a
művészek kategóriájába) a kérvény aláírására. Sokan csodálkoztak, hogy
Reviczky állott e kérvényező írók és művészek élére, a ki se művész, se
drámaíró, se zene- vagy dráma-kritikus és soha a szinház ügyeivel nem
foglalkozott. Én nem csodálkoztam. Reviczky sok mindent megkísért az
irodalomban, sok mindenhez hozzászól, utoljára valamelyiket csak
eltalálja. Aztán tekintetbe kell vennünk azt a körülményt is, hogy a
múlt évben, midőn Reviczky az _Új nemzedék_ élére állott. _A
csoportosulás mint eszme_ jelszót írta ez új irodalmi párt zászlójára;
az _Új Nemzedék_ ugyan megbukott, de a jelszó mind tartotta magát s íme
új csoportosulás állott elő, s bár az eszmék itt is meglehetősen
hiányzanak, de Reviczkynek nem lehetett hiányozni.

Azonban halljuk mit akarnak ő és társai: «Ők – úgymond Reviczky
czikkében – abban a hitben vannak hogyha a Nemzeti Szinház igazgatása a
jelen állapotban hagyatik, a magas évi segélypénz nem fogja azt az
eredményt előidézni, melyre oly vágyva vágyik a szinház ügye iránt
érdekelett irodalom, művészvilág és országos közönség. Több éve múlt,
hogy a hazafiui lelkesedés által alapított drága közintézet eredeti
czéljához, a magyar drámairodalom művelése- és terjesztéséhez, oly
viszonyban áll, a mi, ha nem hanyatlás, minden esetre erőpazarló
vesztegelés. Az iránytévesztés, a visszaélések szaporasága, a szinház
belső érdekeinek szembeszökő ignorálása: a jelen igazgatóság vagy talán
jobban mondva igazgató alatt kezd a tetőpont felé haladni.» Felemlítik
továbbá a sérelmeket általánosságban. «A szinház tagjainak
megválasztásában és eleresztésében semmi tapintat és lelkiismeretesség:
a pénztár hasznavehetetlen tagok összehalmozása által terhelve; az
eredeti szinműirodalomra kevés gond fordítva; az æsthetikai szempontok
elhanyagolva; az igazgatásba oda nem illő befolyások harapózva s az
egész közvetlen ügykezelésben avatatlanság, érzék- és szakképesség
hiányának jelei.» Mint a pesti irodalom és művészvilág tagjai,
orvosoltatni kívánják e bajokat; óhajtják, hogy a jelen igazgatás alatt
elharapozott visszaélések megszűntetése végett hallgattassék meg az
1861-ki országgyűlés által kinevezett színházügyi bizottság véleménye,
vagy szereztessék arról a maga rendes útján tudomás; engedtessék meg,
hogy változott igazgatási rendszer és más igazgató mellett a magas évi
segélypénz áldást hozó adománynyá váljék a Nemzeti Szinházra nézve.

Reviczky polemiával kíséri az ismertetést, tiltakozik a kaján föltevések
ellen, megrójja az alkalmazkodó melléktekinteteket, megtámadja a
töprengő pessimust, ürügyűl bitorlott politikai kifogásokat,
nagyképüskedést, semlegességet. E vádak egy jó része leginkább a _Pesti
Napló_ és _Koszorú_-ra vonatkozhatik, melyek épen nem barátjai az egész
zajos kérvényezésnek. Mit mond a _Pesti Napló_ egyik dolgozó társa e
vádjára, az az ő dolga a _Koszorú_ nem elegyedik czáfolatába s a
kérvénynek úgynevezett politikai oldalát egészen mellőzi. De annyit
mégis megkérd: vajon hiszik-e komolyan a kérvényezők az országgyűlés
által kinevezett bizottság összehivását, holott az akkor sem hívatott
össze, midőn a subventio kérdéséről folyt a tanácskozás? Továbbá, mit
értenek ez alatt «vagy a maga rendes útján», mi alatt sok mindent lehet
érteni? És végre, ha csakugyan eszméjök van a kérvényezőknek a szinház
reformjára nézve, súlyos vádjaik az igazgató ellen s nem elég nekik a
hírlapok tere, vajon nem volt-e alkalmuk a múlt télen épen a subventio
ügyében összehívott tanácskozás elébe terjeszteni mindazt, mi szívükön
fekszik? Husz-harmincz soros kérvény helyett egész részletes
memorandumot dolgozhattak volna kapcsolatban a subventio kérdésével; e
mellett előadhatták volna vádjaikat a szinházigazgató ellen, minden zaj,
tüntetés nélkül, a mi a szinház érdekeinek is inkább használ vala. Miért
jut eszökbe csak most a szinház reformja, miért lépnek föl csak most
Radnotfay ellen? E kérdések sokat levonnak abból a kegyeletből és
«kötelességhű» éberségből, melyet Reviczky emleget s némi szenvedélyes
torsalkodást is gyaníttattnak. Egyébiránt a kérvényezőknek az
országgyűlési bizottsággal való paradirozása fogalomzavar. Az 1861-ki
országgyűlés kinevezett egy bizottságot, hogy megvizsgálja a szinház
hiányait, tegyen jelentést rólok s készítsen javaslatot arra nézve, hogy
mikép lehetne a Nemzeti Szinházat neve méltóságához illő állapotba
helyezni mind anyagi, mind szellemi tekintetben. A bizottság eljárt
kiküldetésében, beadta jelentését, javaslatát s ezzel megszünt bizottság
lenni. Jelenleg semmi nemű országgyűlési szinházi bizottság nincs se
jogilag, se tényleg. Hogy a kormány a subventio kérdésében e bizottság
néhány tagjait is meghívta, csak azt mutatja, hogy ő is bizalmat
helyezett azok némelyikébe, kiket az országgyűlés ez ügyben kiküldött
volt, de a meghívott tagok természetesen csak mint szakavatott egyének
jelentek meg s nem mint az ország képviselői. Ez egyének összehívása s
megjelenése se alkotmányos, se alkotmánytalan eljárás, csak épen
tapintatos, a mi minden esetre viszonyaink közt méltánylatot érdemel, de
kár reá holmi alkotmányi dogmákat építeni.

A mint a múlt számban előadtam, teljességgel nem vagyok barátja annak,
hogy szinikritikánk nagyobb részt mellőzi a művészeti oldalt s
igazgatási és gazdasági kérdésekkel foglalkozik. Hogy ez nem a
szinikritika köre, könnyen megfoghatni; de egyszersmind nem állítottam,
hogy egy államszinház reformja vagy újonnan rendezése ne foglalkoztassa
a hírlapokat s hogy az igazgatásnak netalán nagy visszaélései, hibái,
kivált a pénzügyet illetőleg, a körülmények szerint mintegy kivételesen,
discretióval, hiteles adatok nyomán napfényre ne hozassanak, mint
bármely közintézeté. Azonban épen az a baj, hogy hírlapjaink minden nap
emlegetik a reformot, mindennap támadják az igazgatót, de sohasem
foglalkoznak komolyan az ügygyel. Írt-e a kérvényező írók közül
valamelyik tüzetes czikket a szinház reformjáról, a kilátásba helyezett
subventióval kapcsolatban? Adott-e tervet a szinház újonnan rendezésére,
s épen Reviczky, ki annyi mindenhez szól, annyi vasútat épít,
építtetett-e csak egy légváracskát is Nemzeti Szinházunk jövőjének? Az
igazgató eljárása vétetett-e tüzetes bírálat alá, hiteles adatok nyomán,
mintegy számokkal kimutatva?

Hallottunk elég zajt, gúnyt, olvastunk oly czikket is, mely a
szabadjegyek elvételét egyik fő sérelemként tárgyalta, de olyat egyet
sem, mely a dolgot derekasan felfejteni igyekszik, s igazolni képes e
súlyos vádakat: «lelkiismeretlenség, az igazgatásba oda nem illő
befolyások elharapózása, a pénztár megterheltetése, a szinház érdekeinek
szembeszökő ignoralása» stb. Még a politikai életben is a kérvényeket
tüzetes tárgyalások szokták megelőzni a hírlapokban. Ha már divatba
hoztuk a kérvényt a szinházigazgatás ügyében, vajon a szinház reformja s
az igazgató csúfos elmozdítása nem érdemelnek-e még egy kis behatóbb
analysist? S miért csak az igazgató letételét kérni, miért nem vádolni a
színházi választmányt is, mely a legfőbb dolgok elintézésébe szintén
befoly, az igazgatóval együtt felelős, s mely elég lelkiismeretlen
eltűrni színházunknak a végelpusztulás örvénybe hanyatlását?

Még tovább fűzhetni e kérdéseket. Ha a kérvényezők a hírlapokban nem
fejtegették tüzetesen se a színház reformját, se a jelen igazgatás
hiányait, visszaéléseit, miért nem csatoltak kérvényökhöz egy
emlékiratot, mely mind a két kérdést kimerítőn tárgyalja? A kérvényező
írók és művészek nem mint a nagy közönség tagjai léptek föl, hanem mint
szakértő emberek, az irodalom és művészet érdekében. Így egy kimerítő
emlékirat készítése kétszeres kötelességök lett volna. Reviczky ugyan
indítványozza, hogy, ha majd többen lesznek, gyűljenek össze, «s
bízzanak meg keblökből szakismeret és tükörtiszta gondolkodásmód
tekintetében kiváló pár egyént a szinház ügyének tárgyalásába ereszkedő
emlékirat szerkesztésével, mert ebből ki fog tünni felszólalásunk
indoka.» Nem tudom, megtalálták-e a kérvényezők «e szakismerő és
tükörtiszta gondolkodású egyéneket» kik megírják azt, mit ők tulajdonkép
nem tudnak eléggé tisztán? Sok mindent olvashatni lapjainkban a
kérvényezők megbizottjairól, a kérvény felviteléről, de hogy valami
emlékiratot is szerkesztettek volna, arról hallgat az írás. Íme egy
újabb ok, hogy elhamarkodott, könnyelmű lépésnek tartsuk e kérvényt, még
akkor is, ha különben helyeselnők.

De még más oldalról is fontos ellenvetésre találhatni. A kérvény legfőbb
czélja, a mint Reviczky előadja, Radnotfay elmozdítása. Jól van, de
van-e a kérvényezőknek igazgatójelöltjök? Ha egy kérdést annyira
személyhez kötünk, egy más személyt kell vele szembeállítanunk. A
kérvény hallgat a kérvényezők igazgató-jelöltjéről. Megengedem, hogy ez
nem hiba, noha akkor nem kellett volna oly élesen személy ellen intézni
a kérvényt. De miért nem emlegetik a kérvényezők főbbjei a
rendelkezésekre álló lapokban igazgató-jelöltjöket? Vagy ezt nem szükség
tudnunk? Lehet, hogy Radnotfay tévedett, hibái vannak, de vajon jobb
jő-e helyébe? Ha már az igazgatókat teszszük-veszszük, nem jó volna-e a
hírlapoknak hozzászólani, hogy az a leendő igazgató mennyiben alkalmas
egyén, be fogja-e tölteni helyét? Vagy a kérvényezők czélja csak a
Radnotfay megbuktatása, aztán nem bánják bár ki lesz, a többit egészen
azokra bízzák, a kik Radnotfayt jó igazgatónak nézték s eltűrték, hogy
szerintök tönkre tegye a színházat? Ez a kérvény szempontjából sem
helyes logika.

A kérvényezők neveinek oly mély titokba burkolása sem igen szól a
kérvény mellett. Az ily kérvényekről való tudósításokban divat, épen az
ügy érdekében nemcsak az aláírók nagy számát emlegetni, hanem a
nevezetesb aláírókat is. A kérvényt pártoló lapok alig emlegetnek egy
pár kérvényezőt, de annál többször olvassuk itt-ott, a «magyar irodalom
és művészet képviselői», «a magyar írók és és művészek nagy része»,
«hatvan journalista, író és művész írta alá már a kérvényt». De kik azok
a művészek és journalisták és írók? A szinészek nem. Midőn Reviczky
fennebi czikkében aláírásra szólította fel őket, nyilatkozatot adtak ki,
melyben visszautasították a felszólítást, szükségtelennek nevezték a
kérvényt s a mennyiben az igazgató működéséről már döntő ítéletet akar
hozni, méltánytalannak, időelőttinek is; egyszersmind indokolni is
igyekezték nyilatkozatukat, mindenesetre több okkal, mint a kérvényezők
kérvényöket. A politikai lapok szerkesztői sem vettek részt a
kérvényezésben; közülök csak Lonkayt halljuk emlegetni. Eötvös,
Csengery, Jókai, Arany szintén nem írták alá a kérvényt. A zene- és
dráma-kritikusok közül csak Ábrányi és Zilahy léptek föl. De legyenek
bárkik az aláírók, több okból tiltakoznom kell némely pesti és bécsi lap
azon állítása ellen, hogy a kérvény az összes magyar irodalom és
journalistika véleménye. Ha az összes magyar irodalom és journalistika
helyesnek látta volna beleavatkozni a dologba, talán csak szabatosabban
tudott volna fogalmazni húsz-harmincz sort, mint a kérvényezők.

Én nem olvastam a kérvény eredetijét, de nincs okom föltenni
Reviczkyről, hogy azt hűtelenűl igyekezett volna ismertetni. S mily két
nagy hiba ötlik fel benne, mindjárt az első tekintetre. Egy helyt ez
áll: «Több éve múlt, hogy a hazafiúi lelkesedés által alapított drága
közintézet eredeti czéljához a magyar drámairodalom művelése és
terjesztéséhez, oly viszonyban áll» stb. Tehát a Nemzeti Szinház eredeti
czélja csak a magyar drámairodalom művelése és terjesztése. Különbözik-e
e meghatározás szerint Nemzeti Színházunk a Toldy István _Nemzeti
Szinház_ czimű szinműtárától, melynek czélja szintén a magyar
drámairodalom művelése és terjesztése? Alább ismét ez áll: «Az egész
közvetlen ügykezelésben avatatlanság, érzék- és szakképesség hiányának
jelei.» Az avatatlanság hiánya annyi, mint avatottság vagy legalább is
nem avatatlanság. Ezt akarják-e a kérvényezők mondani? Aztán miféle szó,
mit tesz az az érzékképesség?

De a mint mondani szokás, ne kapaszkodjunk a szavak egérfarkába, hanem
küzdjünk meg a gondolatok hiénáival, szóljunk a kérvény tartalmához.
Hadd próbáljam meg hát. Nem vagyok ugyan erős ember, de talán e hiénák
sem oly erősek, hogy hamarjában széttépjenek.


III.

Második czikkem megjelente óta maga a hirhedt kérvény is megjelent a
_Sürgöny_ hasábjain. Reviczky elég híven ismertette; a fogalmazás ebben
sem szabatos; a stilushibák mind benne maradtak, a Nemzeti Szinház
meghatározása meg van ugyan bővítve, de most is épen úgy illik Toldy
István _Nemzeti Szinház_-ára, mint azelőtt. Azonban egy pár különbség
mégis van Reviczky ismertetése és az eredeti szöveg között. Először egy
helyt, mindjárt elől, Reviczky és társai, az egész magyar irodalom és
művészvilág nevében szólanak: másodszor a kérvényben csak az 1861-iki
országgyűlés színügyi bizottságáról van szó, s ki van hagyva ez: «vagy
arról a maga rendes utján tudomást szerezni»; harmadszor a kérvényezők
nem kívánnak más igazgatási rendszert, csak más igazgatást és igazgatót;
a kettő közt egy kis különbség van, bár meglehet, az illetők nem is
gondoltak reá. A kérvényt ötvenöt úgynevezett író, művész és journalista
írta alá. Nem tagadhatni, hogy van köztök néhány író, művész és
journalista, de mindegyiket csak az fogja annak nevezni, ki mindenkit
írónak tart, a ki ír, művésznek, ki dilletánskodik, és journalistának,
ki valamelyik lapnál notizeket szerkeszt vagy fordítgat.

De ne bajlódjunk a nevek és szók egérfarkával, hanem küzdjünk meg az
eszmék hiénáival, mint a múlt számban igértem. Valóban kár volt ily
igéretet tennem. A kérvényben tulajdonkép nincsenek eszmék, csak vádak,
a kérvényhez nincs mellékelve semmi nemű emlékirat; csak nevek, mintha a
csoportosúlás már eszme volna. Mihez szóljon az ember? Collegialis
igazgatást vagy teljhatalmú felelős igazgatót óhajtanak-e a kérvényezők;
művezetőket kívánnak-e az igazgató mellé rendeltetni némi önálló körrel
stb? Minderről hallgatnak; még csak általánosságban sem szólanak azokról
a reformokról, melyeket a subventióval kapcsolatban életbe kellene
léptetni. Sehol a gondolatok hiénái. E tekintetben a vitának tárgya
sincs, s én a kérdés azon oldalához sem szólhatok, melyhez talán némi
szakértéssel szólhatnék.

A kérvény csak vádol. S csak az igazgatót vádolja-e? Nem. Mint a múlt
számban is megjegyzém, e kérvény, bár elhallgatja, egyszersmind a
szinházi bizottság ellen is van intézve. Nem tudom tisztán, mily
viszonyban áll az igazgató a szinházi választmányhoz, de azt tudom, hogy
az igazgató nem egészen független s a bizottságnak is van része a dolgok
vezetésében. A kérvényezők ennélfogva épen úgy kérik a szinházi
választmány elmozdítását, mint az igazgatóét s talán az «igazgatás» s
«igazgatóság» szó alatt épen ezt értik. Ha nem ez lett volna czéljok, az
igazgató elleni panaszaikkal először is e bizottsághoz fordúlnak vala.
De ők nem azt tették. S kikből áll e választmány? Nem köztiszteletű
hazafiakból-e, kik közelebbi tizenkét év alatt, a legsúlyosabb viszonyok
közt is oltalmazták, ápolták, sőt fentartották a szinházat? Nem gróf
Károlyi György volt-e az, ki, midőn nyilvánosan nem volt szabad a
szinház számára gyűjteni, magán úton kétszázezer forintot gyűjtött, s
oly segélylyel járult hozzá, mely nélkül csakugyan a bukás szélén állott
volna? Hol voltak akkor Morländer, Bexheft, Spiegel, Beermann, Király
János, Friebeisz Ferencz, b. Jósika Kálmán, b. Pongrácz Emil, Sipos Pál,
Bényei Gábor, Urváry Lajos, Deák Farkas stb., a magyar irodalom és
művészvilág e kérvényező ismeretlen nagyságai, hogy megmentsék «drága
közintézetünket?» Hol volt Reviczky az ő «kötelesség hű»
bőbeszédűségével, lármás «éberségével?» Szerkesztett-e csak egy
albumocskát is az inséggel küzdő szinház javára, mint «ügyfél» és
«atyafi»? Ez a hála az úgynevezett magyar irodalom és művészvilág
részéről e köztiszteletű hazafiak iránt, hogy még jóakaratjokat is
kétségbe vonjuk.

A szinházi bizottmány és igazgatás ellen felhozott vádakat két részre
oszthatni: először olyanokra, melyek megalapításában bajosan ágazhatnak
el a vélemények, mert adatok, tények, számok által kell igazoltatniok;
másodszor olyanokra, melyek, mint talán æsthetikai nézetek eredményei,
vita tárgyai lehetnének, ha ismernők azokat a nézeteket. A kérvényezők
csak árnyoldalakról és hiányokról panaszkodnak, de aztán oly
árnyoldalakat emlegetnek, melyek minden fényoldalt kizárnak s az egész
szinházat egy nagy árnynak, hiánynak, visszaélésnek tüntetik föl. A mibe
Reviczky befoly, ott bajos szabatos fogalmazást várni, ezért kár is
fennakadni rajta. Lássuk a vádakat, melyek szerint a színház a bukás
szélére jutott. «A színház derék, hasznavehető s népszerű régi tagjai
közül sokan eleresztve» – mond a kérvény. Sokan? Én úgy tudom, hogy csak
Füredy, Réthy és Tóth Soma eresztettek el a közelebbi szerződtetések
alkalmával, sőt ez utóbbi saját kérelmére vissza is fogadtatott a
pénztár megterheltetése nélkül. Mit érthetnek a kérvényezők az egy pár,
a néhány kifejezés alatt, ha nekik három is sok? Aztán, vajon e
művészurak nem kináltattak-e meg régi szerződésökkel, nem azért mentek-e
el, mert több fizetést kívántak?

Sőt épen ezért. Az igazgató e szerint tartozik minden fizetésjavítást
kívánó művésznek eleget tenni, mert az irodalom tagjai úgy kívánják,
mert különben mint a szinház «atyafiai és ügyfelei» tüstént agyonlövik –
egy kérvénynyel. Így a hírlapok lassanként a fizetésjavítást kívánó
szinészek közlönyeivé válnak s az egyesek érdekei emelkednek a szinház
érdekei fölé. Keveset értek a szinházigazgatáshoz, de csekély
tapasztalást kell belátnom, hogy a journalistika ily eljárása hová
vezet. Aztán ily nemű elbocsátás most először történik-e a Nemzeti
Szinháznál? Nem volte-e oly idő, midőn szintén pénzügyi kérdés miatt a
magyar drámai művészet elsőrendű tagjai bocsáttattak el? Miért nem
kérvényezett akkor is Reviczky? Kovács Ödön, Kun Pál, Szász Béla nem
voltak a magyar irodalom tagjai. De az volt Remellay, Szabó Richard,
Medve Imre stb. miért nem kérvényeztek akkor is, miért tisztelik meg
csak Radnotfayt e nagyszerű föllépéssel?

«A pénztár új, szükségfölötti s haszon nélkül csupán a számot szaporító
tagok szerződtetése által kimerítve – folytatják Reviczky és társai. A
kérvényhez nem lévén a vádpontokat igazoló emlékirat mellékelve, nem
tudja az ember, kik e haszontalan, szükségfölötti tagok? operaiak-e,
vagy drámaiak? Az operához nem értvén, nem szólhatok hozzá. Hogy a
drámai tagok közt új, szükségfeletti, haszontalan tagok volnának, nem
vettem észre. Egyébiránt az a felfogástól is függ. Az aláírók között
vannak olyanok, kik Bajza Jenő _Zách Feliczián_-ját jeles műnek tartják,
míg a drámabíráló választmány tagjai közül többen ellenkező véleményben
vannak.

Egészen más az, hogy a pénztár kimerítve: ez már nagyon is positiv
kérdés, a hol számok döntenek. De mit tesz e pénztárnak e kimerítése?
Azt-e, hogy Radnotfay túlment a rendes budgeten, többet költött, mint a
hogy szabad lett volna, zavarba hozta a szinház pénzügyét? Vagy csak
azt, hogy mindazt kiadta, mit kiadnia szabad volt, bár nem helyesen, s
nem takarított meg semmit, holott valamit megtakarítni lett volna
kötelessége? Nem tudom, de ha tudnám, se szólhatnék hozzá, mert nem
ismerem a szinház budgetjét s általában semmi nemű pénzügyi positiv
adatom nincs. A kérvényezők hihetőleg birtokában vannak mindazon
adatoknak, melyek e vádpontot támogatják. Reményi Ede alkalmasint
mihelyt Olaszországból hazajött, első gondja volt, hogy megvizsgálja a
szinház pénzügyi állását; Szegfi Mór a szerkesztéstől fenmaradt idejét
szintén az adatok kikutatására fordította, így Udvardy Vincze, Színi
Károly, Vajda János urak. Kár, hogy nem közölték adatjaikat az illető
helyen; így nagyon hiányos eljárásuk, mert semmit sem igyekeznek
bebizonyítani. Tőlem ugyan mondhatják, hogy akár kétszázezer forintig
megkárosította Radnotfay s a színházi bizottság a színházat. Nem lévén
kezeim között adatok, egy betűt sem írhatnék ellene. Mind a mellett azt
hiszem, hogy egyik kérvényező, Reményi Ede, nagyon hibáztatná
eljárásomat, ha minden biztos adat nélkül, csak úgy egyszerűen,
meggondolatlanul bevádolnám őt a közönség előtt, hogy általa a
Petőfi-szoborra gyűjtött pénzösszeg nem biztos helyre van kiadva
kamatra, a miről semmit sem tudok. Miért másokkal azt tenni, a mit nem
akarunk, hogy ők velünk tegyenek?

«Az igazgatásba oda nem illő befolyások elharapózva – mond ismét a
kérvény. Ez megint sek mindent jelenthet: számos visszaélést, botrányt,
melyeket nem véleményeknek, okoskodásoknak, hanem szintén adatoknak kell
igazolniok. Én e vádhoz se szólhatok. Nem vagyok beavatva az igazgatás
és szinfalak titkaiba. Lonkay, Riedl, Szende, Hegyi Gyula, Reményi Antal
hihetőleg legtöbb fölvilágosítást adhatnak e tekintetben; lehet, hogy
nekik elég idejök van a szinfalak közé, a próbákra ki s bejárni.
Szabados János, ki tudtomra Szegeden lakik, alkalmasint itt ügynököt
tart, ki őt mindenről értesíti, a mi a függönyök mögött történik. Így a
többi kérvényező urak is bizonyosan egy csoport adatot halmoztak össze e
vádjoknak a szükség esetében támogatására. Kár, hogy a kérvényhez nem
csatolták az adatokat. Így vádjok csak nagy általánosság, mely nem
bizonyít, hanem épen bizonyításra szorúl. De mondhatni: nem közöltek-e a
lapok elég visszaélést, kivált a múlt «félévi» _Magyar Sajtó_ és
_Csáládi kör_. Valóban e lapokban sok olyat olvashatott az ember, mik e
vádat némileg támogathatnák. De hihetek-e én könnyen a múlt félévi
_Magyar Sajtó_-nak és _Családi kör_-nek, midőn a _Magyar Sajtó_-ban egy
reám vonatkozó tényt, továbbá egyik czikkem lényegét egészen elferdítve
olvastam, midőn a _Családi kör_ egy ártatlan novellámból oly valamit
kerekített ki, a mi nincs benne? Alkalmasint nem rossz akaratból
történt, hanem egyébből. Némely írónak és művésznek nagyon nobilis
phantasiája van; könnyen összezavarja, megmásítja az eszméket, adatokat,
miből aztán valami olyan kerekedik ki, minek kevés a tényleges alapja.
Hányszor nem tapasztalják, hogy holmi semmiségből mily iszonyú pletyka
keletkezik. Aztán egészen más hírlapba írni valamit hallomás után,
melyet jobban értesülés esetében visszavonhatni; egészen más nagy zaj
közt váddal lépni föl s a legfelsőbb helyen. Ily esetben el kell
készülve lennünk mindenre, s kétségbe vonhatlan adatokkal és hiteles
tanúkkal támogatnunk vádjainkat. A kérvényezők tudják, hogy mily adataik
és tanúik vannak, de tőlem nem kivánhatják, hogy akár czáfolatukba, akár
támogatásukba elegyedjem.

«Az æsthetikai szempontok elhanyagolva» – folytatja a kérvény. E vád is
meglehetős homályos. Azt teszi-e, hogy a szinházunk igazgatásában az
űzleti szempont túlnyomóbb az æsthetikánál, vagy, hogy átalában
æsthetikai szempontról szó sem lehet? Sajnálom, hogy nem vehetem ki
tisztán a vádat, mert legalább egy részben hozzá szólanék. De egy
megjegyzést még sem nyomhatok el. Ha végig tekint az ember a kérvényezők
során, alig van egynéhány, kinek æsthetikai szempontjairól tudna valamit
a világ. Én legalabb Oldal, Eltér, Kulifay, Kulcsár, Kiroly, stb.
æsthetikai nézeteinek még hírét sem hallottam. A kiket ismerek is,
annyira különböznek egymástól, hogy nem okoskodhatom ki, így együtt minő
æsthetikai nézetek uralmát követelik a kérvényezők. Dobsa és Zilahy
dramaturgiai szempontjai nagyon különböznek egymástól, ezt mindenki
tudhatja, a ki a _Szent István_ czímű dráma fölötti vitákat olvasta.
Zilahy Molière _Tartuffe_-jét gyenge műnek tartja; hibáztatta az
igazgatót, hogy miért adatja épen ezt a Molière vígjátékai közül. Nem
hiszem, hogy pártolná Riedl, vagy Hegyi Gyula csak a classicismus
híréért is. A mi a kérvényező zenekritikusokat illeti, természetesen,
mint laikus nem szólhatok szempontjaikról, de annyit észrevehettem én
is, hogy meglehetős következetlenek. Reményi ugyanegy hónapban, ha nem
is ugyanegy lapban, magasztalja az olasz zenét s nevezi a Wagner zenéjét
egyedül igaznak. Ábrányi saját lapjában egykor keveset tartott Reményi
művészetéről, most egekig emeli. Minő æsthetikai szempontok ezek? Hogy
tudhassa az ember mit értsen a kérvényezők æsthetikai szempontjain?


IV.

Mint valamely miniszternek, egy csoport jegyzékre kell válaszolnom.
Lássuk az első nagy hatalmasságét. Reményi csodálkozik, hogy én, saját
vallomásom szerint, a zenéhez nem értve, beleszólok, itélni merek, e
mellett ignorálok és ferditek. Továbbá megjegyzi, hogy velem valami
olyat hitettek el, a miből semmi sem igaz, s hivatkozik a _Zenészeti
Lapok_-ban megjelent czikkeire. Hogy a zenéhez nem értek, még egyszer
ismétlem, de egyszersmind hozzáteszem, hogy csak oly részhez szóltam,
melynek megitélésére elég egy kis általános aesthetikai képzettség meg
egy kis logika. Reményi rosszul van értesülve; velem senki sem hitetett
el semmit, saját szemeimmel győződtem meg a dolog valóságáról. Az egész
igy történt. Meglátogattam egyik barátomat, hol több jó ismerősömmel
találkoztam. Itt kezembe akadva a _Hon_ 169. és 170-ik számai,
elolvastam a tárczában Reményinek Wagnerről irt czikkeit. «Ily czikkeket
– mondám barátaimnak – én is tudnék irni, noha nem értek a zenéhez;
nincs benne egyéb frázisnál, s oly nemü tájékozottságnál, melyet
akármelyik lexiconból megszerezhetni». «Nem az abban a nevezetes – mondá
házigazdánk – hanem az, hogy Reményi, a ki itt oly határozott, sőt tulzó
pártállást foglal el Wagner mellett, nemrég majdnem ugy magasztalta
Mayerbeert, Rossinit, Donizettit, Verdit, az olasz operát, szóval sok
oly dolgot, melyek Wagner elméletével és gyakorlatával a legjelesb
ellenkezésben vannak». Ezzel hirlapcsomagjaiból kivette a _Zenészeti
Lapok_ 1862-ik 29-ik számát, melyben Reményi berlini diadalát irja le.
Elolvastam az illető czikket. Barátomnak igaza volt. Reményi Meyerbeert
nagy embernek nevezi s a többi közt igy ir róla: «Meyerbeer elmondhatja,
hogy lyrai és _drámai zene netovábbját_ (a _Hugenották_ negyedik
felvonását) teremtette; nyugodtan meghalhat, miután saját müve által
emelt magának _elévülhetlen_ emléket, s már _élve átlépte az üdvlelde
küszöbét_». Vajon igy nyilatkozik-e Meyerbeerről Wagner is az _Oper und
Drama_ czimü müvében, melynek bevezetését a _Zenészeti Lapok_ is közlik,
s melynek töredékeit Reményi is idézi a Wagnerről irt czikkében? Nem
támad-e Meyerbeerre a legkiméletlenebben, nem nevezi-e operáit
olyanoknak, melyekben szerinte az operai tévirány s legundokabb, a
leglealázóbb alakban jelen meg? Vajon Reményi nem visszhangozza-e Wagner
e szavait általánosságban, nem nevezi-e az ugynevezett jövő zenéjét örök
igazságnak, magát Wagnert titánnak? Melyik itt már az örök igazság, a
_non plus ultra_, a Wagner vagy Meyerbeer iránya-e? Reményi közvetve
vagy közvetlenül mindeniket dicséri, vagy megtámadja, a mint kedve
szöszszen vagy szüksége van reá.

Barátom azután egy más czikket adott kezembe a _Zenészeti Lapok_ idei
38. 39. 40. 41. 42. és 43-ik számait, melyekben Reményi olaszországi
utját irja le. Ezeket is elolvastam A 43-ik számban mindjárt feltünt e
hely: «Nincs egy-egy nehezebb feladat, mint talpra esett s igazán
kedélyes humorral tölt buffooperát irni; az e nemben sikerültek aztán
elévülhetlenekké is válnak. Hányszor hallottam már Rossini _Sevillai
borbély_-át vagy Párisban, midőn még a páratlan müvész Lablanche élt;
hányszor gyönyörködtem Cimarosa _Matrimonio segreto_ czimü dalmüvében.
De az is igaz ám, hogy az ily remek buffo-operák előadásának sikere nem
a tulzott bohóczkodó, de igazán finom humoros előadástól függ».

Továbbá a 42-ik számban dicséri Verdit, hogy olasz melodikus géniuszát
összekeveri a német (de nem Wagner-féle) irmodor sajátságaival. Utolsó
két dalmüvét nagyra becsüli s így kiált föl: «_Ha melodikus forrása ki
nem apad_, jogosan lehet tőle várni, hogy ezután inkább a valódi, mint
az álmúzsáknak fog élni és hódolni». A 43-ik számban Donizettit
illetőleg így sóhajtoz: «Edgardo, Donizetti géniuszának az elévülhetlen
ideálja!» Illik e mindez egy annyira tulzó Zukünftler szájába, a minőnek
Reményi mutatja be magát a «_Hon_»-ban? Dicsérheti-e az az olasz operát,
aki igy ir Wagner irányáról az operában: «A rosszakarat – mond Reményi –
a tehetetlenség, a mozdulatlan tétlenség, a kiczirkalmozott formákban
való undok dörzsölés, a sötétebb korszakokban fölállitott sablonok
bálványimádása, szóval a nyegleségnek nyerészkedésre és hatásvadászatra
alapitott hazug pagodája le van rombolva, megsemmisülve Wagner örök
igazságra fektetett zenéje által». Vajon kikre érti mindezt Reményi, ha
nem a régibb, kivált az olasz operairókra? Azonban ő azzal védi magát,
hogy miért ne dicsérhetnők Wagner mellett az olasz opera most ébredező
szebb jelenségeit, Shakespeare mellett a többi jó drámairót? Oh igen!
Ezt bizvást teheti egy objektiv kritikus, ki a különböző irányok fény-
és árnyoldalait feltüntetni igyekszik, de nem az, ki oly tulzó
pártállást foglal el, mint Reményi. Aztán itt nem a kisebb és nagyobb
tehetségekről van szó, hanem az opera két oly irányáról, melyek
egymással életre-halálra küzdenek. Ime az okok, a miért én, mint laikus
is, merhettem meglehetős következetlenséggel vádolni Reményi urat. A mi
a Petőfi-szoborra begyült pénzt illeti, senkit sem gyanusitottam
egyetlen szóval sem; örvendek rajta, hogy a pénz biztosan kamatoz s
óhajtom, ha már czikkeim nem kamatozhatnak a szinház javára,
kamatozzanak legalább Reményi urnak annyit, hogy azután jobban
meggondolja a mit ír s a mit aláir.

A második jegyzék a _Családi Kör_ szerkesztőségétől van hozzám intézve.
Emlékezhetnek arra e lap olvasói, hogy ez év elején egy _Nők a tükör
előtt_ czimü novellát irtam, melyben a többek közt nem általában az
irónőket, hanem csak az irónők bizonyos faját igyekeztem kigunyolni, oly
fajt, melyet nem hiszem, hogy még a _Családi Kör_ is oltalmába vegyen.
Novellám e pontját három oldalról támadhatni meg: vagy azért, mert
nincsenek oly irónők, s ha igen nem oly számosan, hogy szatira tárgyai
lehessenek; vagy mert hívtelenül festettem; vagy mert műveimnek egy
csepp aesthetikai becse sincs. A _Családi Kör_ nem ezt tette, hanem
fogta magát s _Néhány szó a nőnem érdekében_ czim alatt (neki az irónő
és nőnem ugyanegy) egy hosszú czikket irt, mely igy kezdődik: «Az öreg
tudta, hogy az irónők nem igen szoktak kötni és himezni», irja Gyulai
Pál a _Koszorú_ egyik közelebb megjelent számában, és nem először
történt, hogy Gyulai éles gúnyainak és kiméletlen nyilvános bevádolások
tárgyává teszi az irónőket. Semmi szóm nem volna hozzá, ha egyes
példányokra vonatkoznának vádjai; minden állásnak és osztályuak vannak
ép ugy becsülésre méltó, mint kigunyolásra alkalmas példájai és a kinek,
mint Gyulainak, kiváló hajlama van a gunyorra, inkább az utóbbiakat
választja költészete tárgyául. De Gyulai nem egyes példányokról
nyilatkozik ilyen becsmérlőleg hanem az egész osztályról; most azt
mondta, hogy az irónők nem szoktak kötni meg himezni másutt meg, valahol
a _Szépirodalmi Figyelő_-ben, kétségbevonja, ha jó anyák lehetnek, egy
harmadik és negyedik alkalommal meg egyéb nemes női tulajdonokra tartja
őket képteleknek, szóval a ki Gyulainak egyes nyilatkozatait egy
egészszé foglalja össze, annak lehetetlen az irónőben mást, mint
nevetséges, szánandó, vagy épen megvetendő teremtést látni». A _Családi
Kör_ elhallgatta, hogy én novellát irtam. Olvasója azt hihette, hogy én
értekezést irtam s az nem az irónők bizonyos faja, hanem általában az
irónők ellen van intézve. A mit novellámból idéz, s a mire épiti
értekezése jó részét, az nem az iró objektiv véleményeként van oda irva;
hanem mint a novellai személy subjektiv meggyőződése. Vajon szabatos
eljárás-e ez; vajon nem olyasmit kerekitett e ki a _Családi Kör_
novellámból a mi nincs benne? De menjünk tovább. Nem igaz, hogy több
izben irtam az irónők ellen. Csak egyszer fejtegettem az irónők kérdését
az 1858-ki _Pesti Napló_-ban. A _Szépirodalmi Figyelő_-ben erről soha
egy betüt sem irtam, s kétlem, hogy más is azt s ugy irta volna, mint
azt a _Családi Kör_ állitja. Hogy én mennyire s mint nem vagyok barátja
az irónőjének, azt elég bőven kifejtettem a _Pesti Napló_-ban. Ha a
_Családi Kör_-nek polemiára volt kedve, vette volna e czikket alapul s
ne adott volna számba elferditett vagy együgyüen formulázott
ellenvetéseket, s ne irta volna polemiáját ugy, hogy olvasója azt sem
tudhatja, mi van mindebből a novellában s mi nincs.

Szóval a _Családi Kör_ azt a dolgozatomat tolta előtérbe, melyben semmi
nincs az irónők ellen, a miben pedig van, egészen mellőzi s kénye, kedve
szerint állitja föl a tételeket, hogy annál kényelmesebben czáfolhassa
meg. Azonban mindezt nem panaszkép mondom, én már hozzászoktam az
ilyesmihez, tőlem irhat akármit a _Családi Kör_, csak azt ne kivánja,
hogy könnyen higyjem a mit ír. Hiszen, uramfia, legujabb számában is
olyat állit rólam, minek nincs alapja. Azt mondja, hogy Reviczky
Szevérnek fiatalságát hibául róvom föl. Hol van erről egyetlen szó is
első és második czikkemben, melyekre a _Családi Kör_ hivatkozik?

De elég ebből az unalmas dologból ennyi. Lássuk a _Hölgyfutár_ és
Reviczky Szevér, ha nem is ugyanazonos, de együttes jegyzékét. Elfogadva
a fegyvernyugvást, nem folytatom tovább polemiámat a kérvényezők ellen,
sőt e nyilatkozatukra is csak egy pár rövid megjegyzést teszek. Először:
én is küzdöttem oly akadályokkal, a minőt ők emlitenek, de tekintetbe
vévén a körülményeket, mégis tudtam irni. Reviczky kedvező helyzetét
senki sem emlegette se kárörömmel, se a nélkül; én részemről nagyon
kedvezőtlennek tartottam eleitől fogva. Hogy a kérvényezők tanultak
valamit eljárásuk birálatából, s emlékiratot készitettek, az nagyon
örvendetes; jobb későn is, mint soha; hogy a _Pesti Napló_-nak nincs
része a kérvényben, azt mindenki tudta, de az, hogy semleges volna, nem
áll, mert anynyira nem kedveli a kérvényt, hogy még eddig mint tényt sem
registrálta. Egyébiránt rám nézve tökéletesen mindegy lesz vala, akár
pártolja a kérvényt, akár nem. Ha pártolja, csak sajnálkoztam volna a
szerkesztőn, hogy oly kevés belátása van, mint egyik dolgozótársának, ki
semmi tekintetben nincs hivatva, hogy e lapnak irányt adjon.



HAMLET.

Tragédia 5 felvonásban. Irta Shakespeare, fordította Vajda Péter.
Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 augusztus 22-én. Paulai és
Paulainé, a kolozsvári Nemzeti Szinház tagjai mint vendégek.

Csak helyeselni lehet, hogy vidéki szinészeink jobbjai koronként egy pár
vendégszerepben fellépnek szinpadunkon. Nemzeti Szinházunk még sokáig
nagyrészt a vidéki szinészekből fog újonczozni s egy pár jó újonczra
nagyon szükség volna. Paulai mindenesetre első sorban áll azok között,
kikből adandó alkalommal újonczozni lehet. Nem mindennapi tehetség, ha
nem is kifejlett művész. Nagyobb szerepei szellemét nem fogja föl
egészben helyesen, de a mit felfog, néhol meglepően játszsza. Az arcz-
és szemjátékban nem erős, mozdulatai sem kitünőek, inkább csak kézjátéka
sikerül, de hangja tiszta, rokonszenves, szavalata elég szabatos, kivált
az élénkebb helyeken, mert a nyugodtabb perczekben néha holmi prédikáló
hangba esik belé, de leginkább örvendhetni annak, hogy hajlama és
képessége van a pathosz kifejezésére, a mi szinészetünkből, részint
ferde elméletek nyomán, részint a tehetség hiánya miatt, kivált az ifjú
nemzedékből kezd majdnem egészen kiveszni. Azonban, hogy e méltánylatunk
mellett is egyenesen kimondjuk, hogy a czímszerep nem sikerült
Paulainak, azon senki sem fog csodálkozni, a ki _Hamlet_-et figyelemmel
olvasta. Hamlet a legnehezebb szerep Shakespeare drámáiban, mert a
legcomplicáltabb motivumok szövevénye, s nagyon ritkán egyesülnek
valamely szinészben oly tulajdonok, melyeknek úgyszólva chemiai
összeolvadásából kell előállítani e jellemet. Hamletben egy hős, egy
finom udvari, egy éles elméjű tudós, egy erényes ember, Dánia reménye
elveszését sajnálja Ophelia. S valóban mindebből van valami Hamletben,
de a hőst a beteges lelkiismeretesség és kétely gyávává és cselszövővé
teszik, csak akkor gyúlad föl tettereje vagy hősisége, midőn mozgékony
phantasiája heves indulatba ejti, mikor azután, mint rendesen a
fontolgató tétlen emberek, balságokat követ el; a társaságkedvelő derült
udvari finomságába a bizalmatlanság, melancholia, gúny epéje olvad, mely
néha egész a durvaságig ragadja; a tudós éles elméje csak sophismákat
gyárt tétlensége palástolására, meghasonlásba hozza a világgal s
önmagával, hogy már-már se esze, se szíve nincs helyén; gyöngesége majd
minden erényét bűnre változtatja s egy nagy tett örve alatt, a melyre
képtelen, nemcsak másokat csal meg és sodor veszélybe, hanem önmagát is;
és végre Dánia reménye, a helyett, hogy atyját megboszulja, hazáját
felszabadítsa, csak önkinzó komédiát játszik, melyben mindent a véletlen
dönt el.

Íme csak egy pillanatra is mily látszólagos ellenmondás, mennyi
különböző elem Hamlet jellemében. S ha nemcsak az általános benyomást
veszszük, ha jelenetről jelenetre vizsgáljuk, mennyi alkatrész tünik föl
még s mennyi módosulást szenved a cselekvény s a kedélyhangulat szerint
mindez s mégis a jellemvonások e chaoszába mily egységet tudott önteni a
költő. A különféleség ez egységét visszatükrözni bármely szinésznek
nehéz, még akkor is, ha minden ide szükséges tulajdon megvan benne, mert
a vegyítés aránya és módja az, a mi itt leginkább dönt. Néhány kitünő
szinésztől láttam Hamlet szerepét itthon és külföldön, de mindenikben
éreztem valami hiányt, a miről hirtelenében magam sem tudtam volna
számot adni. Egyik a finom udvari ember modorára helyezett több súlyt,
mint a mennyit kellett volna; a másik a kitérő jelenetekben fejezett ki
itt-ott olynemű erőt és szenvedélyt, melyek ellenkezésben vannak Hamlet
tehetetlenségével; a harmadik a szójátékot és élczet nem tudta jól
beleolvasztani a melancholia alaphangulatába; a negyedik alig emelte ki
Hamlet szellemi és rangbeli fensőségét, melylyel kivált a nyugodt
pillanatokban egész környezetén uralkodik; az ötödiknél a tettető és
valódi Hamlet különbségei igen élesen állottak egymással szemben, holott
mintegy fokozatosan, úgyszólva egymásba kell játszaniok, kivált az
Opheliával való híres jelenetben. De elég. Nagyon halvány vonásokban
élnek emlékemben az előadások benyomásai, csak arra emlékszem élénken,
hogy a mint említettem, mindíg éreztem valami hiányt és soha egészen nem
állott előttem az a Hamlet, a kit Shakespeare oly mély psychologiával és
erős phantasiával rajzolt. De épen azért, mert elméletből és
tapasztalatból tudom, mily nehéz e szerep, sokkal engedékenyebb szemmel
nézek benne végig akárkit, mint másban. Bizonyára egy vidéki fiatal
szinésznek kétszeres joga van ez engedékenységre mindnyájunk részéről s
valóban örömest méltányolnám Paulai Hamletjét, ha észre vettem volna,
hogy igyekszik valamennyire a szerep mélyére hatni. A baj az, hogy úgy
látszik, nem érti szerepét s csak egy búsongó heves ifjút állít elénk, a
ki atyját meg akarja boszulni. A legegyoldalúbb általánosságban fogta
föl a sokoldalú s anynyira complicált szerepet s kivált a melancholia
humorának s az önkinzó gúnynak egyetlen hangját sem hallatá. Csak a
harmadik felvonás negyedik jelenete sikerült vendégművészünknek, midőn
Hamlet anyjára támad, mint oly hely, mely kevébbé complicált a többinél,
s melyet a heves felindulás kevéssé árnyalt pathosza is hatásossá tehet.
Azonban, midőn Paulai Hamletjét nem méltányolhatjuk, örömest
méltányoljuk szép tehetségét, mely könynyebb, hozzávaló szerepekben
bizonyára még inkább ki fog tűnni.

Paulainé a királynét adta, elég gondosan; kár, hogy ez az egyébiránt
tehetséges és gyakorlott szinésznő szavalatát bizonyos méltóságos
hanghordozás csaknem modorossá teszi. A többi szerepekről legyen elég
annyit megjegyeznünk, hogy Tóthot és Prielle Kornéliát kivéve,
mindnyájan gyöngén és készületlenül játszottak, sőt Tóth és Prielle
Kornélia sem játszottak úgy, a hogy tudnak. Hogy a tragédia nálunk nem
jó lábon áll, hogy az 1830–1848 közti korszakhoz képest hanyatlik, azt
ezelőtt hat évvel elég bőven kifejtettem a _Budapesti Szemlé_-ben. Azóta
a viszonyok keveset változtak; most csak annyit adok még hozzá, hogy
ezen se subventio, se igazgató, se petitio nem segíthet. Új tehetségeket
teremteni nem áll hatalmunkban; a meglevő többé-kevésbbé jeles
tehetségek közös törekvése tehet legtöbbet s így leginkább
szinészeinktől függ, hogy ne haljon ki köztünk a drámai művészet
tulajdonképi fönsége. Szinészeink a mily kedvvel s készülettel játszanak
némely vígjátékot és drámát, nagyrészt épen oly kedvetlenek a
tragédiában, kivált a Shakespeareéiben, melyeket jobbadán még csak
Egressy Gábor tart fenn szinpadunkon. Nem mulasztjuk el erről adandó
alkalommal többször és bővebben szólani. Most még csak a
Shakespeare-fordításról akarunk egy pár szót koczkáztatni. _Julius
Caesar_-t kivéve, Shakespeare drámái művészietlen vagy magyartalan
fordításban adatnak színpadunkon. _Lear király_-t nem Vörösmarty,
_Coriolan_-t nem Petőfi fordítása szerint adják. Igaz, hogy főbb
szinészeinknek, kik tizenöt-húsz év óta játszszák valamely fordítás
szerint szerepeiket, bajos és kényelmetlen egy egészen új fordítást
betanulni, de talán Shakespeare, meg aztán Vörösmarty és Petőfi
tehetnének e tekintetben kivételt. A Vajda Péter _Hamlet_-fordításánál,
mely elég művészietlen és magyartalan, nincs ugyan jobb, de vajon a
Kisfaludy-társaság nem igyekszik-e Shakespeare meghonosításán, vajon a
szinházi bizottság és az igazgatóság nem tesznek vala-e jobban, ha azzal
az összeggel, melyet két drámai jutalom kitüzésére fordítottak, a
Kisfaludy-társaság törekvését támogatják? Az akadémia két drámai jutalma
untig elég, ezeket sem igen koronázza a siker, s egy teljes és jó magyar
Shakespeare fölér nagyon sok koszorúzott és koszorúzandó drámával.
Némely lap vádolja az igazgatóságot az eredeti drámirodalom
elhanyagolásával. Nem vizsgáljuk, mennyiben alapos e vád, de azt bátran
kimondjuk, hogy részünkről nem abban látjuk az eredeti drámairodalom
előmozdítását, ha csak egy párszor adható eredeti dráma betanulásával
kinozzuk szinészeinket és Shakespeare meghonosítását s gonddal adatását
nagyobb nyereségnek tartjuk mind az irodalomra, mind a szinművészetre
nézve a drámajutalmak kitüzésénél.



BÁNK BÁN.

Tragédia 5 felvonásban. Irta Katona József. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1863 augusztus 26-án Paulai és Paulainé, a kolozsvári szinház
tagjai mint vendégek.

Bocsássanak meg olvasóim, hogy ismét egy régi szinműről irok. Bizonyára
nem tartozik jó tulajdonaink közé, hogy közönség, szinész, kritikus
egyaránt csak új dolgokon kap. A nagy vagy kitünő költők művei
mindenesetre nagyobb tiszteletben részesülhetnének nálunk. Mily szép
volna például, ha közönségünk nemcsak az új szinművek előadásán jelenne
meg nagyobb számmal, ha lennének nagybecsű kedvencz darabjai, melyeket
örömest nézne mindíg; mily szép volna, ha szinészeink néhány örökbecsű
mű lehető gondos előadásában helyeznék főbüszkeségöket; ha néhány
nagyobbszerű szerepet folytonos tanulmány tárgyává tennének, s így
évenként az egész drámai személyzet mintegy bemutatná tiszteletét
egy-egy nagy költő és saját művészetének fönsége iránt; mily szép volna,
ha a kritikus a helyett, hogy az igazgatás gazdasági kérdésével
foglalkozik, a szinészek játszását birálná, kivált oly szerepekben,
melyek az analysist megérdemlik. Angolországban nemzedékről nemzedékre
száll a Shakespeare iránti tisztelet; Francziaországban Molièret épen
úgy megtapsolják most, mint ezelőtt kétszáz évvel. A németnek ugyan
nincs se Shakespeareje, se Molièreje, de Schillerjét és Goethéjét
szintén kitünteti és Shakespearet annyira meghonosította szinpadán, hogy
népszerűbb nemzeti költőinél. Az 1849. év előtt nálunk is tapasztaltunk
némi ilyes törekvést, mely legalább kezdetnek elég volt. Egressy
Shakespeare meghonosításán fáradozott, Lendvai versenyzett vele. Néha a
közönség csak azért ment szinházba, hogy lássa, vajon Othellót vagy
III-ik Richardot Egressy vagy Lendvay játszsza-e jobban. Egy pár jelesb
eredeti drámát nagy kedvvel, gonddal adtak, ha nem is teljes sikerrel.
Katona _Bánk bán_-ját szinészeink élesztették föl hamvaiból. Volt idő,
midőn e műben minden kis szerepet legjelesb szinészeink játszottak.
Egressy, Lendvay, Bartha, Szentpétery, Fáncsy, Jókainé, Lendvayné stb.
együtt s egymást támogatva működtek. Közönség, kritika egyaránt érezte e
hatást és visszahatott reá. Most Shakespeare meghonosítása majdnem
egészen megszakadt. A lefolyt tizenöt év alatt csak két újabb
Shakespeare-fordítás fordult meg szinpadunkon. _Antonius és Cleopátrá_-t
alig láttuk egy párszor s már a lomtárba került. Jelesb eredeti
színműveink gyakoribb és kedvvel adatása lassanként kezd kimenni
divatból. _Bánk bán_-t 1857 óta, mikor adatása újabban megengedtetett,
alig láttuk egy párszor. Másfél év óta senki sem rántja elő, egy vidéki
szinésznek kell feljönni, hogy a legjobb magyar tragédiában ismét
gyönyörködhessünk, ha ugyan gyönyörködhetni, midőn a szinészek egy része
szerepét sem tudja jól s az egész előadás vontatott, összevágás nélküli.
Ezt érdemli-e a legjobb magyar tragédia? Igy tesz-e eleget a Nemzeti
Szinház egyik főczéljának, mely a magasb drámai művészet fejlesztése?

Mindez nem az igazgatóság ellen van intézve. Nem vagyok egy véleményben
szépirodalmi lapjaink nagy részével, melyek minden baj okát az
igazgatóban keresik. Az igazgató rá kényszerítheti a szinészeket jobb
repertoirera, több próbára, nagyobb pontosságra, de szellemet, törekvést
oly kevéssé önthet beléjök, mint a közönségbe részvétet a tragédia
iránt, mint a kritikába eszmét és elveket. Részemről az igazgatót
legkevésbbé hibáztatom, hanem első sorban a szinészeket, aztán a
közönséget s végre a kritikát. Nincsenek nagy követeléseim s csak annyit
óhajtok, a mennyi lehetséges. Néhány örök becsű tragédia, egy pár
moliére-i vígjáték jól betanulását és gonddal adatását óhajtom, melyek
mintegy ünnepnapjai legyenek a drámai művészetnek s melyekben minden
szerepet, még a legcsekélyebbet is, a legjobb erők vállaljanak el. E
néhány mű, ha szinészeink évenként többször ismétlik s nem csupán
szükségből rántják elő, lassanként mind tökéletesben fog előadatni. A
főszerep-játszó oly támogatásra talál társai részéről, mely emelni fogja
lelkesedését, s így ő is hajlandóbb lesz viszonszolgálatkép más ily
szinmű csekélyebb szerepében is föllépni. De a szinészek ilynemű
törekvése nem lehet tartós, ha a közönség nem kiséri részvéttel, ha csak
új szinműre gyűl fel nagyobb számmal, ha általában közönyös oly művek
előadása iránt, melyek a szinész tehetségét és tanulmányát leginkább
megpróbálják. E törekvést és részvétet éleszteni a kritikának volna
feladata. Azonban nálunk a kritika többet foglalkozik a szerződtetési
kérdésekkel, a szinészek fizetésével, mint játékával; az örökbecsű művek
előadásáról, ha nem ujdonság, épen hallgat, vagy ha néha szól, ritkán
mond egyebet üres phrásisoknál.

Ily gondolatokkal tépelődve egész előadás alatt, talán kevesebbet
figyeltem az előadásra, mint kellett volna. Annyit mégis ki merek
mondani, hogy a czímszerep csaknem úgy felül van Paulai erején, mint
Hamlet. Bánk jelleme is sokkal bonyolultabb, mintsem egyetlen uralkodó
szenvedély rajzával, melyhez, úgy látszik, Paulai leginkább ért, ki
lehessen emelni. Csak nagy általánosságban fogta fel szerepét, s ez
általánosságban is voltak hibák. Bánk nem oly ifjú ember, mint Paulai
elénk állította; mindenesetre negyven és őtven közti férfiú; büszke,
méltóságos oligarcha, ki nemcsak környezetének, hanem a királynénak is
imponál. Örömmel jegyezzük meg, hogy a részletezésben, mely különben
Paulainak nem erős oldala, egy pár sikerült mozzanatot vettünk észre.
Ilyen volt például az első felvonás vége, midőn a rejtekajtóból előjő.
Paulai a meztelen kardot nem emelte magasra, mintha valakit meg akarna
ölni, mint azt nem egy jeles szinész tette már szinpadunkon. S ez így
van jól. Bánk az előbbi jelenetben, midőn bejő és visszatántorog,
hűtelennek hiszi nejét, mert kezét az előtte térdeplő Ottó kezében
látja; ezért benn rejtekben kardot húz, hogy megrohanja Ottót; azonban
tanúja levén Melinda boszus felindulásának, a ki visszautasítja Ottót,
megcsendesedik. Az ok elenyészett, a miért megrohanhatná vetélytársát s
midőn később meztelen fegyverrel s magánkivül jő ki rejtekéből, a
fegyver semmi egyebet nem jelent, mint szórakozottságát; elfeledte
visszadugni s egész nagy felindulása a királyné párbeszédére vonatkozik.
Az utolsó felvonásban is egy pár hely igen sikerült Paulainak; kár, hogy
Bánk fokozatos megsemmisülését kevésbbé tüntette ki, pedig a költő nagy
súlyt helyez. Paulainé sok méltósággal játszotta a büszke királynét, sőt
a multkor tőlünk megrótt méltóságos hanghordozása is itt inkább helyén
volt, mint _Hamlet_-ben. Azonban a finomabb, kivált a daemonias
árnyalatokat, ő sem emelte ki, s egészen csak a büszkeségből dolgozta ki
szerepét.

Prielle Kornélia Melinda szerepét sokkal sikerültebben játszota, mint a
multkor az Opheliáét. Kivált az őrülési jelenetekben volt kitünő. Az
első felvonásbeli jeleneteivel már kevésbbé lehettünk megelégedve.
Melinda sokkal ártatlanabb, szelidebb és naivabb, mint a hogy ő fogta
fel. Épen e szelídség, ártatlanság és naivság sodorják örvénybe. Ez
különösen az Ottóval való jelenetekben érvényesül, a kit mintegy bátorít
még akkor is, midőn visszautasítja szerelmét. Arra is figyelmeztetjük a
tisztelt szinésznőt, hogy a harmadik felvonás első jelenetében e szép
helyet:

  Nem, azt ne mondja az udvar, mert hazud’
  Mindenkor, ez ne mondjon engem annak;
  Ah én szerencsétlen vagyok _(földre rogy)_.

ne hagyja elsiklani. Melinda nem meri kimondani azt a gyalázatos szót, a
mivel vádolják; szűzi szemérme még most sem hagyta el. Az _annak_ szót
valami oly hangon kiemelni, mely mindezt éreztesse velünk, s melylyel
némi átmenetes ellentét legyen a kitörő fájdalom, mely alatt összerogy.

Legjobb volt Tóth, mint Biberach. Ez legjobb szerepeinek egyike, s nem
sok gyakorlat és tanulmány kellene még hozzá, hogy az eltakartabb
czélzatokat is érthetőkké tegye a közönség előtt. Különösen ajánljuk,
hogy az első felvonásban jobban emelje ki azt, midőn Ottóval beszélve,
tulajdonkép a rejtekben levő Bánkhoz szól, s a végső jelenetben némi
erős felindulásba vegyítse a gúnyt. Okát maga a jelenet eléggé
kimagyarázza. Biberachot a rossz fizetés, kevés haszon s még hozzá a
veszély ingerlékenynyé tették. Heveskedett és őszintén, pedig ebből nem
húzhatni hasznot. Eszélye csak egy pillanatban hagyta el, csak kissé
engedett a szív felindulásának, s íme életébe került.

Nem hagyhatjuk említés nélkül Szigligeti Annát Izidora szerepében. Ez a
fiatal szinésznő, tehetségéhez képest, néhány hónap óta szép fejlődésnek
indult. A minap a _Menekültek_-ben, midőn Szilágyiné helyett lépett föl,
részesült érdemlett tapsokban. Ma szintén kitünt s a mi több, oly
szerepben, melyet rendesen minden hatás nélkül játszanak szinpadunkon.
Nem tudjuk, miért, e szinésznőt folyvást gúnyolja s csaknem üldözi egy
pár lap. Azért-e, mert a nevezetesb szinésznők ellen nem mervén szólni,
egy kezdőre kényelmesebben kiönthetik mérgöket, vagy azért, mert oly
férfú leánya, kinek drámairodalmunkban s a Nemzeti Szinház körül nem
mindennapi érdemei vannak? Nem tudjuk, de mindenesetre nagy szegénység.

A többi szereplőről jobb nem szólanom.



BRANKOVICS GYÖRGY.

Tragédia 5 felvonásban. Irta Obernyik Károly. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1863 szeptember 9-én.

E művet leginkább Egressy játéka tartja fenn, ki Brankovics szerepét
folyvást nagy virtuozitással játszsza. Nincs is e műben szorosan véve
egyéb, mint e szerepnek egy pár oly jelenete, mely alkalmat ad a
szinésznek az atyai fájdalom hatásos rajzára.

Brankovics jellemének mint egésznek, kevés érdeke van. A költő nem úgy
bonyolítja a cselekvényt, hogy Brankovics szenvedése, bukása valóban
drámai és tragikai legyen. Ő családja és országa érdekében föláldozza a
magyarok szövetségét, melynek biztosítására aztán kezesekül küldi fiait
a török udvarba. Az ember azt várja s a fejlődés is úgy indul, hogy
midőn a magyarok győzelmesen nyomulnak elő a török ellen, Szerbországban
forradalom üt ki, mely kényszeríti Brankovicsot a magyarok oldala
mellett a török ellen indulni, vagyé pen megfosztja trónjától Ennek
következtében azután a szultán megöleti fiait, s így Brankovics mindazt
fölidézi maga ellen, a mit hogy elkerüljön, nem borzad vissza még a
hitszegéstől sem. Azonban a költő egészen más fejlődést ád
cselekvényének. Brankovics lecsöndesíti az elégületlen szerbeket, hű
marad a török szultánhoz s csak akkor ránt ellene kardot, midőn a török
szultán arra a kósza hírre, mintha a szerbek elpártoltak volna,
kiszúratja fiai szemét. Oly félreértés dönt tehát, melyet semminemű
ármány nem készített elő s így csak puszta véletlen. E miatt Brankovics
szenvedése sem oly megindító, mint lett volna különben. De másfelől nem
is igen valószínű, hogy a szultán csak kósza hírre kiszúrassa szemét oly
ifjaknak, kiknek testvérét szenvedélyesen szereti, kivált akkor, midőn
annyira érdekében van, hogy Szerbországot elvonja a magyarok
szövetségétől. Általában a szultán nagyon elhibázott jellem, valamint
Mara is, a ki szintén bábnak van rajzolva. Továbbá a szultán viszonya
Marával kettőssé teszi a cselekvényt; szerelmöknek kevés befolyása van
az egész folyamára s épen semmi a kifejlődésre.

Mindezzel nem oda izgatunk, hogy e mű kiszoruljon a repertoireból; sok
ügyességgel van összeszerkesztve s Egressy játéka kiváló érdeket
kölcsönöz neki, sőt ellenkezőleg azt óhajtanók, hogy minden eredeti
régibb mű, melynek egy vagy más szempontból némi kiváló érdeme van,
koronként megforduljon szinpadunkon. Az ily eredeti művek száma is
csekély s mindenesetre érnek annyit, mint némely, talán kelleténél
többször adott, külföldi művek.

Azoknak, a kik azt hiszik, hogy a szinész csak pusztán a költő szolgája,
Egressy ma eléggé bebizonyítá az ellenkezőt. Jobban megalkotta a
Brankovics jellemét, mint a költő. Igaz, hogy ez könnyebb a kis, mint a
nagy költők műveiben, de itt is marad a szinésznek elég alkotni valója.
Hogy ne menjünk tovább, példa van reá: a magyar közönség előtt is eléggé
ismeretes Aldrigde, ki Othello szerepében nemcsak a költő intentióit
testesítette meg, a mi már magában is alkotás, hanem a megadott alapon
saját phantasiájából is oda teremtett egy csoport oly vonást, melyek a
jellemet mind érthetőbbé, mind hatásosabbá tették. Obernyik
Brankovicsában kevés a kiváló egyéni, sőt typikus vonás is; nagy
általánosságban van tartva, majd minden árnyalat nélkül. Egressy egy
elvénült hőst mutatott be, ki testileg meglehetősen meg van törve, de
keblében oly erős szenvedélyek lobognak, melyek testi erejét is emelni
tudják. Innen van, hogy midőn a csatából visszajő, fiaitól támogatva lép
be: a nyugodt pillanatokban csendes, kimerült, szaggatottan beszél,
azonban mihelyt szenvedélyei igazgatják, heves, kitörő, erélyes s
mintegy megifjodni látszik. Kiváló súlyt helyezett továbbá Egressy az
apai gyöngédségre is, melyet a költő első felvonásokban nem emel ki
annyira, a mennyire a későbbi felvonások megkivánják. Egressy
Brankovicsa mindjárt fiai nézésébe merül, gyönyörködni látszik bennök,
meg-megöleli őket, s midőn hozzájok szól, hangja érzelmesebb,
olvadékonyabb. S mind ebbe Egressy némi szerb nemzeti vonást is
olvasztott, némi erős indulatosságot, mely a korhoz képest a vadsággal
határos. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy némi szerbséget szavalatába
is átvitt, mert egy pár helyt úgy tetszett az embernek, hogy valóban
szerb beszél, a ki rosszúl hangoztatja a magyar szavakat és különös
módon hangsúlyoz. Nem a kitörő szenvedély hangsúlyát értjük, melynek
szabályait nem lehet meghatározni s mely ritkán függ a nyelvtanitól,
vagy jobban mondva az értelmitől, mert e kettő egy a magyar nyelvben,
hanem a nyugodt beszédét, melylyel Egressy meglehetősen önkényesen
bánik. Nem tudjuk, itt jellemzési okból beszélt-e egy párszor oly
különös módon, de ilyesmit, noha más szinezettel, többé vagy kevésbbé
feltünőn, nem egyszer tapasztaltunk nála. Sajnálnók, ha ifjú szinészeink
épen ezt tanulnák el Egressytől, a kitől egyébiránt annyi szépet
tanulhatnak. De mellőzzük a gáncsot. Egressy az apai fájdalom
jelenetében elég gazdagon kárpótolt mindennemű hangsúlyozást. Itt is
felülmúlta a költőt, kiegészítette, helyreigazította s a fájdalom rajzát
fokozatosan szerves egészszé alkotta. Csupán csak egyetlen egy
mozzanatra van megjegyzésünk. Abba a helybe, midőn Brankovics megátkozza
az istent, talán némi őrültszerűséget kellett volna önteni, mintha nem
tudná, mit beszél s mintha fájdalma e magas fokon kifáradt volna már és
csak akkor nyer erősb lendületet, midőn a bosszu indulatától vesz új
táplálékot.

Brankovics nagyobbik fia szerepében Egressy Árpád tette első kisérletét
a főváros közönsége előtt. Ez a fiatal szinész szép reményekre jogosít.
Termete deli, arcza kifejező, hangja érczes. Szavalata nagyon értelmes
volt. Hogy inkább tisztességes szónok, mint valódi szinész gyanánt
szavalt, az természetes. Az indulatok árnyalatait hangban, arczban,
mozdulatban csak a gyakorlat és tanulmány adja meg, a mihez sok
szerencsét és kitartást kivánunk neki. A szultán szerepét Komáromy
játszsza. Neki az a szerencsétlensége, bogy a legtöbbször oly szerepeket
kell játszania, melyekből nagyon bajosan lehet valami érthetőbbet és
hatásosabbat teremteni. Ezért nem akarjuk súlyosbítani keresztjét és
csak annyit jegyzünk meg, hogy nekünk úgy tetszett, mintha egy helyt
vagy a sugó, vagy emlékezőtehetsége cserben hagyta volna. A szultán
meghittje, Cselebi szerepében Odry bohóskodott, hogy miért, ő tudja. E
kis szerep teljességgel nem komikus, Odry pedig annyit fintorgatta
arczát, hajtogatta magát, izgett, mozgott, mintha utasításába lett volna
adva, hogy ma okvetlen megkaczagtassa a karzatot. Mara szerepében
Szigligeti Anna szép igyekezetet tanusított. Figyelmeztetjük, hogy első
jelenetében, midőn elbeszéli szerelmét dajkájának, igen a közönségnek
beszélt. Az, hogy elforduljon dajkájától, lesüsse szemét, mintha
szégyelné előtte titkát, helyes felfogás, csak hogy a kivitelben oly
színezetet kell adni az egésznek, hogy félre ne érthessük e törekvést.
Szigligeti Annáról eszünkbe jut a _Független_. A minap, midőn
méltányoltuk e fiatal szinésznőt egy pár szerepben, azt jegyeztük meg,
hogy «nem tudni miért, e szinésznőt folyvást gúnyolja, csaknem üldözi
egy pár lap; azért-e, mert a nevezetesb szinésznők ellen nem mervén
szólni, egy kezdőre kényelmesebben kiönthetik mérgöket, vagy azért, mert
oly férfiúnak leánya, kinek drámairodalmunkban s a Nemzeti Szinház körül
nem mindennapi érdemei vannak? nem tudjuk, de mindenesetre nagy
szegénység». A _Független_ magára vette az általánosságban tett czélzást
mely első sorban nem is őt illette s leczkét tart nekünk a vélemény
függetlenségéről, ő, a _Független_. «Azt hiszszük, – mond egyedül
független laptársuk – hogy midőn Gyulai Pál a rossz verseket tönkre
zúzza, nem igen jut eszébe: hogy vaiamely iró atyja nem valamely
érdemdús férfiú-e? Különös, hogy egy bíráló maga ily szempontokat kíván
meghonosíttatni a birálat munkájában.» Valóban különös, de az még
különösebb, hogy a _Független_ ily különösséget következtet szavainkból.
Azonban az a legkülönösebb volna, ha szóba állanánk a _Független_-nel,
ki egy eléggé egyszerű mondatot sem képes vagy akar megérteni. Van annyi
önérzetünk, hogy ilyesmi ellen ne mentegessük magunkat. Nem először
teszszük s alkalmasint nem utolszor.



BULYOVSZKYNÉ BERLINBEN.

1863 szeptember.

Néhány porosz lap fekszik előttünk, melyek Bulyovszkynénak a berlini
királyi szinpadon való vendégszerepléséről írnak. Már kétszer lépett fel
_Stuart Máriá_-ban és _Romeo és Juliá_-ban. A _Berliner Allgemeine
Zeitung_ elragadtatva magasztalja alakját és öltözékét. «Úgy tetszett
nekünk – mond – mintha rámából lépne ki valamely egykorú képíró által
elővarázsolva: nemes szenvedő arcz, fájdalom által sujtott, de meg nem
hajolt termet, egészen akkori jelmezben.» Ruhájának anyaga, színe,
vágása egészen az volt, melyet a banzi kolostorban mutatnak; öv, gallér,
hajviselet egészítették ki e képet, mely lehető hű volt a történelmihez.
«Azonban – folytatja – e fényes foszlányok még nem teszik a királynőt;
vendégművésznőnk szellemben távolról sem közelítette meg annyira
Schiller Máriáját, mint a történelminek testi alakját.» Hibáztatja benne
különösen azt, hogy a szenvedélyt idegességgel fejezi ki. Mindamellett
hivatott színésznőnek nevezi s egyszersmind a drámai technika tökélyes
mesternőjének. A _Breslauer Zeitung_ berlini levelezője sokkal
kedvezőbben nyilatkozik róla, bár dicséreteibe némi oly illetlen
személyeskedést is vegyít, minőt Bulyovszkyné a magyar journalistikában
soha sem tapasztalt. Legobjectivabbnak látszik a _National Zeitung_
birálata, melyet egész terjedelmében közlünk, annyival inkább, mert
egyik politikai lapunk igen részrehajló kivonatban közölte.
«Bulyovszkyné – mondta a _National Zeitung_ – legforróbb köszönetünket
és elismerésünket érdemli, hogy mint született magyar nő, ennyi időt,
fáradságot fordított nyelvünk megtanulására s költőink alakjainak
megtestesítésére. Csak erős lelkesülés, s a német művészet szeretete
bátoríthatta őt e nehéz feladat megoldására. Bármily hiányokat találjunk
is játékában, ez azérdeme érintetlen marad s ez értelemben minden német
örülni fog, hogy nyelvét egy oly tehetséges nő ajkáról hallhatja.
Azonban azt, hogy e nyelvet a maga tökéletes tisztaságában beszélje, még
nem érte el Bulyovszkyné; az idegen hangsúlyt még gyakran nagyon is
észrevehetni rajta. A mi a vígjátékban talán még bizonyos kellemet
kölcsönözhet, zavarólag hat a tragédiában; _Stuart Mária_ magas eszményi
stiljába pedig épen nem illik. Úgy tetszik nekünk, hogy a művésznő első
vendégszerepét nem jól választotta meg. A mi őt kitünteti, az az
értelmes kiszámítás, bizonyos hidegen fontoló érzék, a jellemzetesre
törekvés, ide hajlik már arczulata s egész alakja. A mi királyi fönség
és páthosz hiányzik benne. Hangja sem állja ki a szenvedély viharát. Az
ő Mária rajzában sok finom vonás volt, bizonyos neme az aprólékos
rajznak, de a géniusz egyetlen szikrája sem, mely az egész alakot
megvilágítsa. Sajátságos volt ez előadás, se a schilleri, se a
történelmi Máriát nem tüntette föl. Bulyovszkyné az ötödik felvonásban
valami oly hangot és megtört magatartást vett föl, mely félig túlvilági
átszellemülést, félig fásultságot akart kifejezni. De hogyan lépett a
vérpadra? Könnyek nélkül, bátran, fényesen öltözve, mintha ünnepélyre
menne. A hóhér háromszor érinté s még csak nem is rezzent össze. Oly
Stuart Mária, a ki e lassú ünnepélyes egyhanguságban, minden bensőség
nélkül mondja Leicesternek:

  Borulj le Erzsébet lábához és ne
  Legyen jutalmad büntetésed is!

Soha sem volt még se Schiller drámájában, se a történelemben. Az első
felvonás magasabb vígjátékként hatott a nézőre; úgy a hogy Bulyovszkyné
adta át a levelet és képet Mortimernek, se egy királynő, se egy Stuart
nem viselheti magát szemben alattvalójával. Malborough herczegné volt a
_Pohár víz_-ből, vagy Margaréta a _Navarrai királyné regéi_-ből.
Mindenütt csak az értelmet, a reflexiót láttuk, még pedig a rosszul
számító reflexiót; csak egyszer a szívet, a harmadik felvonásban. Itt
néhány szerencsés mozzanata volt, hangokat hallottunk, melyek a lélek
mélyéből jőnek. Bulyovszkyné tehetségét ez első előadásból nem akarjuk
megitélni, másban alkalmasint szerencsésebb lesz. A ki magában géniuszt
érez, az büntetlen szakíthat a művészet hagyományaival s újat teremtve,
magát a művészetet is előviheti, de a ki csak tehetség, jól teszi, ha a
régi formáknál marad és számbaveszi erejét.» Második vendégszerepéről
_Romeo és Juliá_-ban így ír szintén a _Nationale Zeitung:_ «E mű égi
fényéből és déli varázsából volt valami Bulyovszkyné Júliájában is. Alig
találhatni már színészeinknél a tragikai nagy stilt; nincs erejök a
tragikum előadására, a közönségnél pedig hiányzik hozzá az érzék.
Nincsenek többé hőseink, tulajdonkép nem hiszünk igazán bennök. Egy más,
bizonyos democratiai felfogás erőt vett mindnyájunkon. A nép és a dolgok
magasra emelkedtek becsülésünkben, az egyén pedig lesülyedt. Korunk a
genre, a vázlat korszaka. Nem Scott Walter történelmi regényei tetszenek
többé, hanem az életrajz és emlékiratok. Ezért sikerülnek a modern
tragédiák oly ritkán szinpadunkon, ezért vonják le színészeink a
tragikumot oly örömest a genre körébe: szinészt és közönséget ugyanegy
átok sújt. Így vendégszereplő művésznőnk Júliája is nem tragikai alak a
szó magasb értelmében, de mégis igazabb és meghatóbb, mint volt Stuart
Máriája. A skót királynő úgyszólva mozaik alak, mely valóban se élni, se
halni nem tudott; ellenben Julia él, szeret és szenved. A művésznő
magatartása most szabadabb volt s organuma teljesebb és kedvesebb. A
második felvonás erkélyjelenete, mint előadásnak fénypontja újabban is
bizonyítá, hogy Bulyovszkynét mind tehetsége, mind alakja a vígjáték
körébe utasítják. Ez az arcz csak mosolyogni tud, egyetlen vonása sincs
Niobe fájdalma vagy Phædra szenvedélye számára. Júliát az erkélyen
eszményibbnek, nagyobbszerűnek képzelhetjük, mintegy környezve a
borzasztó halál sejtelmeitől, de a mi kecses, ábrándszerű és gyöngéd e
jelenetben, annak Bulyovszkyné kedves és bájos képviselője. Többi
jelenetei nem sikerültek ennyire, mind a mellett holmi elrontásról épen
nem lehet szó. E jelenet fénye egész a végjelenetig világított: így
huzódik nyári éjben Olaszország tengerén egy fényes vonal a hajó után a
habokon. Egész előadásában legtisztábban fejezte ki a művésznő Júlia
fájdalmát a szülőivel való jelenetben, a hol ezek természetlen módon és
sértő nyereséggel erőltetik Párishoz férjhez menni. Mesterkéltebbnek
tünt fel nekünk az üvegcse elvetése e szavak után: «Romeo, ezt érted
ittam ki.» Az ablakhoz tántorgást és visszatántorgást nagyobbszerüen és
egyszerübben kellett volna játszania. Stuart Máriával szemben e szerep
mindenesetre rendkívüli haladás: a közönség láthatólag meg volt lepve és
örvendett. Bulyovszkyné Júliájának genreszerüségét nem tekintve –
ugyanis kivéve Seebachot néhány jelenetben, ki játszik már nálunk
cothurnusban? – az egész alakon bizonyos déli melegség, szerelmi ábránd,
ha nem is szerelemmámor huzódott át. A fájdalom kifejezésében hiányzott
a mélység és nagyszerüség, de nem a meghatottság, és nemesebb volt, mint
Mária megtörtsége: egy szóval az egész derék játék volt, minőt évek óta
nem láttunk a királyi szinpadon.» Ime egyik berlini legtekintélyesb lap
véleménye Bulyovszkyné játékáról. Vajon máskép nyilatkozik-e róla, mint
mi ezelőtt néhány hónappal? Néhol szóról-szóra csaknem azt mondja, a mit
mi. A különbség köztünk és közte az, hogy mi első czikkünket pedig nem
igyekeztünk annyira megczukrozni, mint ő. Valóban, a berlini lap
czukortartóval kezében némi nevetséges ellentétbe jő meggyőződésével,
melyet sehogy sem tud elnyomni. Az erkélyjelenetet Bulyovszkyné előadása
fénypontjának nevezi, az egész előadását derék játéknak, mégis
ugyanakkor a vígjátékba utasítja a tragikai Julia eléggé dicsért
képviselőjét. Mindamellett Bulyovszkyné alkalmasint szerződtetni fog a
berlini királyi színházhoz, mert jeles színésznő, ha nem is tragikai s
általában véve nem valami rendkívüli nagy tehetség. Németország hanyatló
szinészete nem igen mutathat fel oly sok jeles szinésznőt, hogy
Bulyovszkyné fölösleges lehetne. Szerződtetéséből hihetően alkalmat vesz
egy pár lapunk megmagyarázni nekünk azt, hogy mennyire legyőzte
Bulyovszkyné a két nyelvű szinészkedés akadályait. Azonban jó lesz
meggondolni, hogy a _Nationale Zeitung_ véleménye szerint a tisztelt
művésznő szavalatán még nagyon is érzik az idegen hangsúly; midőn pedig
nemrég nemzeti szinpadunkon szerepelt, mi éreztünk szavalatán némi
idegenszerűt, ha nem is oly nagy mértékben, mint a berliniek. A
kétnyelvű szinészkedés tehát – egyebet nem is említve – még nem
sikerűlt. Választani kell a tisztelt művésznőnek a kettő közt. Úgy
látszik, a német felé hajol; nem szólunk ellene, de kérjük, ha csakugyan
elhatározta magát, ne kivánjon ismét magyar szinésznő lenni. Ha ő el
lehet nyelvünk nélkül, ez is el lehet nélküle; ha neki kicsiny a magyar
nemzet, ő sem oly nagy, hogy ily kicsiny nemzet is nagyon érezze
hiányát.



EGY BÚJDOSÓ KURUCZ.

Szinmű. Irta Szigligeti Ede. Zenéjét szerezte Böhm Gusztáv. Előadatott a
Nemzeti Szinházban 1863 október 2-án.

«Ma igen jó, vagy épen remek művet fogunk látni; ez első azon darabok
közt, melyeket az új drámabíráló-választmány ajánlott előadásra, a
drámabíráló-választmányban izléses emberek, sőt szigorú kritikusok ülnek
s így csak jó vagy épen remekművet ajánlhatnak.» Valami ilyest vettem ki
néhány hátam mögött ülő úr társalgásából. Nem azért mondták, hogy én is
halljam s épen nem gúnyból. Nem csodálkoztam rajta. Már többször volt
alkalmam tapasztalni, hogy nálunk a művészeti és irodalmi dolgokban
itt-ott, még a mívelt embereknél is furcsábbnál-furcsább felfogásra
találhatni. Ha némelyek azt hiszik, hogy holmi nagy összeg pénz virágzó
drámai és szinészeti korszakot képes teremteni, hogy egy kitünő igazgató
magyar Rácheleket és Talmákat varázsolhat szinpadunkra, miért ne higyjék
azt, hogy eddiginél egy kissé szigorúbb drámabíráló-választmány épen a
magyar Shakespearekkel ajándékozza meg a magyar drámairodalmat? Azonban
azon már csodálkoznom kell, hogy ilyen felfogás még hírlapokba is
becsúszik. Íme másnap a fennebbi párbeszéddel analog magánbeszédet
olvastam egyik esti lapunkban: «Ez ephemer életű mű első azok közül,
melyek az újonnan alkotott drámabíráló-választmány rostájában maradtak.
Greguss, Egressy és Tóth Lőrincz fogadták el», kiált föl a referens némi
kimélő gúnynyal. Oh boldog fiatalember, mert nem lehetsz más, ki a nem
ephemer életű költői műveket oly mindennapi dolgoknak tartod! Oh
szerencsés kritikus, ki nem tudod még, hogy szigorú absolut szempontból
tekintve, egy pár mű kivételével egész drámairodalmunk alig áll
egyébből, mint ephemer becsű művekből! Azon urak párbeszédébe nem
szólhattam belé az illem megsértése nélkül, de a te rövid monologodhoz
hozzá szólok, ez már kötelességem s egész atyailag megintelek: ne
kivánd, hogy örök becsű műveket fogadjon el a választmány, mert akkor
bajosan lesz szerencséd új eredeti műhöz s alkalmasint te lészsz az
első, ki az eredeti drámairodalom elnyomásával fogod vádolni a
választmányt; elégedjél meg, ha azon harmincz-negyven mű közül, melyeket
szinházunkhoz évenként beadnak, néhány olyant fogunk el, melyek egy vagy
más tekintetben kitünnek s méltók az előadásra. Ez is elég gondot ad
nekünk; a többi a közönség és kritika dolga.

A legtöbb lap úgy szól Szigligeti e legújabb művéről, mint teljesen
megbukott darabról. Mi úgy vettük észre, hogy a közönségnek eléggé
tetszett s nem minden ok nélkül. Már tárgya olyan, hogy rokonszenvet
ébreszt. A múlt század első évtizedei a csak közel múlt évtized emlékét
költik föl. A kedély kész a benyomások elfogadására. Továbbá a mű három
első felvonása kitűnő ügyességgel van összeszerkesztve; annyira, hogy
minden bensőbb drámai élet nélkül is meglehetős érdeket gerjeszt s
folyvást leköti figyelmünket. Egy pár sikerült genreképi alak, jól
beillesztve, kellemesen szövődik át az egész cselekvény folyamán. Mindez
magában oly dolog, a miért nem lehet hibáztatni se a szerzőt, se a
közönséget. Egészen más kérdés: vajon egészben véve sikerült költői
mű-e? Nem tartom annak, sőt Szigligeti jobban sikerült művei közé sem
sorolhatom. Azonban úgy hiszem, hogy lapjaink hibáztak, midőn a tragédia
vagy szorosan vett dráma szempontjából itélték meg e melodramatikus
művet. Megengedem, hogy e genret el lehet ítélni, de azt hiszem, hogy e
genreban írt sok oly franczia műnél jobb, melyek a mi divatlapjaink
szigorú kritikáját diadalmasan kiállották.

Szigligeti se tragédiát, se szoros értelemben vett drámát, se
vígjátékot, se bohózatot nem akart írni. Mellőzte a drámai költészet e
két fő- s e két alnemét. Azon vegyes nem terén próbált szerencsét,
melynek határozatlan stilja s válfajai különfélesége miatt tulajdonkép
nincs neve és sokan csak melodrámának nevezik, még akkor is, ha hiányzik
benne a zenekiséret. Különböző stilok vegyülete ez, egyaránt felveszi a
tragikai és komikai motivumokat, habár az érzelmes az uralkodó elem
benne. Rendesen a szembe tett érdekeket és szenvedélyeket törekszik
kibékíteni s ennyiben még leginkább hajlik a szorosabb értelemben vett
dráma felé. Tárgyát kiválóan a csodálatos és kalandos teréről szedi,
kedveli a látványosságot s nagyobb hatás kedvéért a legkiválóbb
mozzanatokat zenével kiséri. Örömest folyamodík a tündérmeséhez,
mondához, criminális perekhez, történeti és jelenkori par excellence
regényes eseményekhez. Tárgyban és formában nagyon változatos. Olykor,
moralizáló hajlamánál fogva, hasonlít valamennyire a középkori
moralitáshoz, máskor az úgy nevezett polgári drámához. Sokszor nem
egyéb, mint dramatizált regény; néha politikai és társadalmi irányt tűz
ki s leginkább a nagy tömegre igyekszik hatni. A tündéres és látványos
szinmű, a rémdráma, a történelmi és korrajz, szóval a mit nem lehet
osztályozni, mind az ő körébe vág. Sőt a mi népszinműveink egy jó része
sem egyéb, mint ily melodrámai mű s épen azért Szigligeti nem tett
helytelenűl, midőn e darabját a harmadik előadáskor népszínműnek
keresztelte. Leginkább a francziáknál van e nem divatban, bár a német
szinpadon is eleget találhatni. A franczia classikai tragédia zsarnok
uralma alatt írt komolyabb hangulatú művek, melyeknek tárgya a
jelenkorból vétetett, alkották meg leginkább e nemét. Később a
romantikai iskola győzelmével, mint alsóbb rendű romantikai drámák
kezdtek szerepelni. Némely boulevardszínház, kivált a
Porte-Saint-Martin, majd mind oly művel táplálja a közönségét.
Szinpadunkon is számtalan fordúlt meg ilyen, melyek közül legyen elég a
nem rég adott _Kártyavetőnő_-t említenünk.

Nincs se időm, se elég ismeretem e tárgyról bővebben vagy épen
kimerítően írni. Máskor talán tüzetesebben és derekasabban szólhatok
hozzá. Most csak annyit említek, hogy az æsthetikusok e nemmel nem igen
bajlódnak; egyszerűen megvetik, vagy oly kétes becsűnek mondják, melyet
valódi költőnek jobb meg se kísérleni. S ez természetes. E téren még
egyetlen nagy költő sem jelent meg, mint törvényhozó lángész. Aztán
másfelől az æsthetika, a határozott stilt, a szigorú műformát
legkevésbbé a drámában adhatja föl. Azonban azt nem tartom helyesnek,
hogy e nemet tudtomra senki se vette behatóbb vizsgálat alá, mert, hogy
egyebet ne említsek, az oly művek felett, mint Raymond tüneményes
darabjai, csak puszta kategoriákkal nem lehet pálczát törni. Nem
igazolni akarom e nemet, egyéni hajlamaimnál fogva épen nem kedvelem, s
visszaéléseit épen úgy ismerem, mint akárki. De tény az, hogy számos
költő dolgozik e nemben, s a nagy tömeg sok kedvencz darabja innen telik
ki.

Vajon ily körülmények közt helyes-e, ha a kritika mindig csak
megvetéssel szól e művekről, a negativ terén marad, s nem igyekszik némi
positiv álláspontot foglalva el, a mennyiben lehet e téren is szolgálni
az ízlést?

E szempontból méltánylatot érdemel e mű, a mennyiben a szerző kerülte a
melodrámák durvább eszközeit s átalában a közönség nemesebb érzelmére
kívánt hatni. A komikumot is úgy vegyítette művében, hogy nem ártott
vele az egész alap hangulatának. Csak a népjelenetekben érint egy-egy
vidámabb húrt, s e jelenetek nincsenek csak úgy oda férczelve. A szolga
hallgatózása, ki annyiszor pórúl jár; Peti ispán nevetséges
félytékenysége, mind lényegesen befolynak a cselekvényre.

Némely lap rossz néven veszi a szerzőtől, hogy illő helyen itt-ott
éneket vegyített művébe, hogy egy pár jelenetet zenével kisértet, hogy a
szinház új holdvilágát felhasználta. Ha csak ennyi baja volna a
melodrámának, az æsthetika könnyen igazolhatná. Nagyobb baj az, hogy a
szerző nem igen igyekezett némi bensőbb drámai élettel is nemesíteni
melodrámáját. Személyei csaknem mind úgynevezett állandó kész jellemek,
a kik semmi nemű belső fejlődésen nem mentek át. Ödönfi és neje
jellemében látunk ugyan fejlődést, de nem annyit, a mennyi négy
felvonást betölthetne. Innen aztán, hogy a tulajdonképi cselekvény
nagyon későre indul s jobbadán a külső események befolyása alatt
fejlődik. Igaz, a szerző oly ügyesen csoportosítja az eseményeket és
személyeit, oly tapintatosan készíti elő a figyelmet a titokszerű kurucz
megjelenésére, hogy a valódi fejlődés hiányát alig veszszük észre. De
annál inkább észre veszszük, midőn kivillanván a titok, egy csoport
összeütközés áll elő, melyek akár jobbra akár balra dőlhetnének. Ez
okozza azt is, hogy a mellékszemélyek genre képei, alakjai sokkal jobban
sikerültek, mint a főbb személyeké. A genreképi alak egy pár jelenetben
is kidomborúlhat, a drámai személynek a cselekvény bensőbb
folyamatosságára van szüksége.

Ha e benső folyamatosságot inkább megközelíti szerző, oly melodrámát ír,
mely a jobb franczia melodrámákkal bátran kiállja a versenyt. Tudjuk,
hogy a melodráma kedveli a váratlant, az eseményeknek inkább külső, mint
benső kapcsolatát, sőt némikép ez egyik főjellemvonása, szemben a
szigorú értelemben vett drámával. Azonban, ha a drámai költészet e kétes
becsű nemének jobb hírt akarunk szerezni, jó lesz minél közelebbi
kapcsolatba hozni a valódi drámával. Nem izgatni akarunk a melodráma
mellett, de ha már divatban van, jobb ha nemzetit látunk, mint idegent,
jobb ha nemesíteni törekszünk, mint ha elvadulni engedjük.



SZÉCSI MÁRIA VAGY MURÁNYVÁR OSTROMA.

Szinmű dalokkal, 3 felvonásban. Irta Szigeti József. Zenéjét
szerkesztette, részben eredetileg írta Erkel Gyula. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1863 október 16-án.

Megint új melodráma, eredeti melodráma, a jövő héten talán a harmadik,
azután egy negyedik s úgy tovább. Legközelebbről, a mennyire lehetett,
méltányolni igyekeztem a drámai költészet e kitagadott fajzatát, s íme,
úgy látszik, a sors jutalmul a melodrámák egész záporával készül
megáldani. Talán drámaíróink nem is akarnak egyebet írni melodrámáknál?
Oh jaj, ha talán nekem is részem lesz e melodráma-korszak előidézésében.
Ha bűnt követtem is el mult czikkemben, már eleget lakoltam érte.
Szigligeti melodrámájában még el tudtam nyelni egyet-mást, még azt is,
mikor a kurucz leánya oly czifrán ömledez a szerelemről, de ez a Szécsi
Mária, ez a Wesselényi majdnem beteggé tett. A mű jobb és derültebb
részei sem tudtak felvidítani. Az émelygős sentimentalismus,
politizálás, szerelmeskedés és hazafiaskodás még folyvást üldöz. Mintha
most is fülemben csengenének Mária és Wesselényi felkiáltásai: «Mi az
élet szabadság nélkül?» «De mi a szabadság élet nélkül» stb.

Tréfa, a mi tréfa, nem kell a melodrámák ellenségének lennünk, hogy
drámairodalmunk sülyedését lássuk a drámai költészet fő- és alfajai
elhanyagolásában s e kétes faj túlbuzgó mívelésében. Nem annyira az a
baj, hogy melodrámákat kezdünk írni, mint az, hogy a tragédiát és a
szigorúbb értelemben vett drámát, a vígjátékot és bohózatot aránylag
elhanyagoljuk. Ha nincs hajlamotok vagy erőtök a tragédia magasb
szárnyalásához, fogjatok a kevesebb igényű drámához, dolgozzátok fel a
jelen élet kisebbszerű, de azért nem kevésbbé érdekes és költői
összeütközéseit; ha unjátok a fensőbb vígjátékot, dolgozzatok a közép
fajban, vagy épen ereszkedjetek le a bohózathoz. Aztán nem bánjuk, ha
néha-néha egy-egy melodrámát írtok, a tehetség és ízlés itt is nyujthat
æsthetikai gyönyört. De magában e genre nem méltó, hogy drámairodalmunk
súlypontja legyen; nem olyan, hogy az írót emelje, inkább az írónak kell
emelnie s mihelyt nem igyekszik erre, könnyen megronthatja tehetségét
is.

Mindezt nem ok nélkül mondjuk el épen most, midőn Szigeti legújabb
művéről akarunk szólani egy pár szót. Szigeti drámaírói tehetségét és
technikai készségét senki sem fogja kétségbe vonni, bár ízlését nem
mindíg lehet dicsérni. Azonban e tehetség leginkább a vígjátékra van
utalva, ott is leginkább a bohózat terére. Midőn Szigeti néhány évvel
ezelőtt egy pár népszínművet írt, mi sokkal inkább örültünk e művek
irányának, mint élveztük magokat a műveket, noha bizonyos tekintetben a
sikert nem lehetett tőlök megtagadni. Olyasmit látunk bennök, mintha az
a sok mindenféléből összevegyített valami, melyet mi népszínműnek
nevezünk, kezd kristályosodni s legelőször holmi nemzeti bohózat
kiválására lehet reményünk. Szigeti népszinműveit a bohózati elem
túlnyomósága különbözteti meg rendes népszínműveinktől. Jól ismeri az
alsóbb néposztályok életét, élénk érzéke van a genreképszerű
jellemzeteshez, kedveli a komikus vonások bohózatos túlzását s nem
hiányzik benne egy jó adag nyers, de legalább nagyjában egészséges
humor. Mindehhez csak tisztultabb világnézetek s némi művészi forma
lennének szükségesek, hogy Szigeti nemzeti bohózatunknak egyik merészebb
kezdeményezője legyen. A bohózat nem csekély dolog, épen oly jogos
genre, mint a vígjáték s ha Molière és Shakespeare mívelhették e nemet,
bizony Szigetinek sem válhatik szégyenére. Azonban ő inkább kedveli a
vígjátékot és melodrámát, mint a bohózatot, melyre legtöbb tehetsége
van, s úgy látszik, nem tartozik ambitiói közé, hogy magyar bohózat
erőteljesb kezdeményezője legyen. Nem mondjuk, hogy a vígjátékaiban nem
találhatni néhol a szerencsésb inventio nyomaira, egy-egy sikerültebb
rajzra; de itt is ott jobb, hol a bohózatos felé hajlik s általában a
mélyebb s magasabb komikumhoz nincs erős érzéke. Melodrámáiról még
kevesebb jót mondhatni. Midőn komoly összeütközést, vagy hevesebb
szenvedélyt rajzol, valami oly émelygős sentimentalismusba esik, mely
csaknem kiállhatatlan. Ilyenkor mind a compositiót, mind a jellemrajzot
illetőleg a reflexio dolgozik benne, holmi felületes és roszszúl számító
reflexio. Csak a színpadi routine takarja e nemű művei szegénységét s
egy pár bohózatos alak menti meg a bukástól.

Ily műve _Szécsi Mária_ is, melyet nem számítunk ugyan az úgynevezett
bukott darabok közé, mert a közönség aránylag meglehetős tetszéssel
fogadta, de meg kell vallanunk, hogy nagyon kevés van benne olyasmi, mit
az engedékenyebb kritika is méltányolhasson. Szécsi Mária története oly
tárgy, mely első pillanatra nagyon alkalmasnak látszik a költői
feldolgozásra; de valósággal nem épen a legalkalmasabb. A mint tudjuk,
számos magyar költő dolgozta föl már e tárgyat komoly alapon: Gyöngyösi,
Kisfaludy Károly, Arany, Petőfi, Tompa, de egyik sem írt belőle valami
elsőbbrendű művet. Lenni kell valaminek a tárgyban, hogy ily kitünő
költők sem tudták kitünőbb művé megalkotni. Valóban, okát hirtelenében
nem tudom megmondani. Úgy látszik, hogy a tárgy regényes külszíne nagyon
megkapja a phantasiát; de bensője nem elég gazdag, hogy az alkotást
nagyon előmozdítsa és sokkal több komikai elem van benne, mint egyelőre
látszik. Nem kisebbíteni akarom azokat a kitünő költőket, kik e tárgyat
feldolgozták, sőt elismerem, hogy majd mindenik helyesen fogta föl,
midőn a tiszta nőiségnek, a szerelemnek a nőietlen hősködés feletti
győzelmét testesíték meg Máriában. Azt sem hibáztatom, hogy Szigeti
meglehetősen eltért e felfogástól, de csodálkozom, hogy ő, a ki inkább a
komikum terére van hivatva, nem komikailag fogta föl Máriát. Meg vagyok
győződve arról, hogy Szécsi Mária legalkalmasb vígjátékra, amolyan
Scribe-féle vígjátékra, minő a _Pohár víz_. Talán nem érzett magában
elég hajlamot az ily fajta vígjáték finomságaihoz, bohózatnak pedig,
mint nem elég alkalmas tárgyat, nem dolgozhatta föl? Nem tudjuk, elég az
hozzá, hogy melodrámát kisérlett meg. Jól van, de akkor tartotta volna
meg a régibb költők felfogását, a kik ezt úgyszólva egymástól vették át
s mégis eredetiséggel, sőt több költői erővel testesítették meg, mint
elődeik.

Szigeti Máriájában is a szerelem ül diadalt a hősködés felett, de
tulajdonkép nem a természetes szerelem, vagy legalább is nem a szerelmes
nő a hősködő felett. Nincs e műben se hősködő, se szerelmes Mária, csak
a szerző mesterkélt reflexiója jár-kel szoknyásan és sisakosan. Szigeti
Máriájának már első szerelme Wesselényi volt; a körülmények szakíták el
tőle s adták Bethlen Istvánhoz, kinek most özvegye. Ez eddig jó. Az
ember azt várja, hogy a nem boldog nő, ki nőietlen különczségekbe
igyekszik temetni bánatát, most egy újabb lelki fejleményen megy át s a
szerelem által ismét nővé válik. Szigeti letér e természetes útról,
minderre majdnem semmi súlyt sem helyez. Oly kevéssé festi a harczias,
mint a szerelmes nőt. Az ő Máriája akkor kezd inkább felindulni, midőn
Wesselényi mintegy megkérésképen elbeszéli első felesége halálát, a ki
nehezen halt meg, mindíg csak gyermekeiért búsult s azt tanácsolta neki,
hogy vegye nőül Máriát, mert csak ő lesz a gyermekeknek igazi anyja.
Felindulását még inkább fokozza Wesselényi, midőn megmagyarázza az
együgyű asszonynak, hogy tévúton jár, az övé az igazi hazafiság útja s
egy csoport tirádát hord össze az egyetértésről, a haza állapotáról s a
maga nagy érdemeiről. Mária már kész hozzámenni, szívét és Murány várát
egyaránt feladni, de a katonai becsület visszatartja. Segít a dolgon. Ír
az erdélyi fejedelemnek, hogy mentse föl esküje alól; a fejedelem nincs
otthon, de helyette Illésházy, utólagos jóváhagyás reményében, minden
tekintetben fölmenti. Megérkezvén a fölmentés, már csak a lakodalom van
hátra, de a várnagy semmit sem akar tudni a vár feladásáról, kirohanást
tervez s azzal vigasztalja Máriát, hogy úgy intézte el a dolgot, hogy
mikor az ellenség a vár birtokába jut, a puskaporos bástya felrobban s a
légbe röpíti a győzelmes sereget. Mária elszörnyűködik, már most
emberbaráti szempontból is igyekszik az ellenség kezére játszani a
várat, a mi meg is történik.

Íme a szerző Máriája, ki megnyerhetné pörét talán még a katonai
törvényszéknél is, de nem a kritikainál. Ez alak rajzából is láthatni,
hogy a műben teljesen hiányzik minden bensőbb drámai élet. Pusztán csak
események lánczolata és látvány. Az oly szerencsétlenül rajzolt Mária
jellemének sokat árt az is, hogy ő látogatja meg követ képében
Wesselényit s nem ez őt, mint a hogy az e tárgyat feldolgozott költőknél
találjuk. Továbbá szintén e szempontból az sem helyes, hogy Mária
környezetében Bukkenbuk és Gyűszűsi játszák a főszerepet. Egyik sem
alkalmas arra, hogy emelje Mária alakjának méltóságát. Nem mondjuk, hogy
e két bohózatos alak fölösleges e műben; mindkettő befoly valamit a
cselekvényre: Bukkenbuk, midőn az őröket elfogatja, Gyűszűsi, midőn
postáskodik. De igen előtérben vannak, sok helyet foglalnak el.
Egyébiránt Bukkenbuk, Fallstaff e halvány másolata, legjobb az egészben,
kivált ha Szigeti játszsza; Gyűszűsivel is megbarátkoznék az ember, ha
szerző vagy az előadó színész egy kissé mérséklené igen is túlzott
casperliádjait.

Talán igen szigoruaknak látszunk. Mindegy. Nem lehetett elnyomnunk
meggyőződésünket. Félünk, hogy a melodráma túlsulyra kap
drámairodalmunkban, továbbá inkább becsüljük Szigeti tehetségét, mintsem
ne figyelmeztessük valódi körére, hol számára koszorúk virulhatnak.



EGRESSY LEVELE.

1863 november 8-án.

Mit irjak e rovatba, midőn e héten egyetlen új szinmű sem fordult meg
szinpadunkon, a régibb szinművek előadását pedig elfoglaltságom miatt
nem nézhettem meg. E kérdést intéztem magamhoz s nem tudtam rá felelni.
Nagy baj, ha az írónak se tárgya, se gondolatja. Azután én, fájdalom,
azon írók közé tartozom, a kik nagyrészt csak akkor gondolkoznak, mikor
írniok kell. Nem mindíg teszem ugyan, van elég mentségem is, de se az,
se ez nem vigasztal. A mi vigasztal, az a tapasztalásom, hogy elég író
van, ki akkor sem gondolkozik, mikor ír. Ej, gondolkozzunk hát és
írjunk, vagy ne is gondolkozzunk, csak írjunk. Hát ha így levetkezzük a
pedáns, nehézkes író nevét, némi genialitásra tesszünk szert s talán még
a divatlapok is bevesznek tárczaírónak. De hát miről írjak? Épen
gondolkozni akartam szinészetünk egy pár föltünőbb árnyoldaláról, midőn
asztalomon egy irat ötlött szemembe, melyet ezelőtt egy pár héttel
félretettem alkalom szerinti közlés végett, de már egészen
megfeledkeztem róla Ah, Egressy engem kihúz a hinárból, ma legalább nem
kell se gondolkoznom, se írnom; mára gondolkozott is, írt is ő
helyettem, s úgy hiszem, se a szerkesztő, se az olvasó nem fogja rossz
néven venni, ha egyszer szinkritika helyett szinkritikám birálatával
szolgálok, annyival is inkább, hogy a tárgy nem érdemetlen a figyelemre.

A dolog igen egyszerű. Egressy egy magánlevelet intézett hozzám, mely
egyik róla írt kritikámra vonatkozik. A levél nekem tetszett, nem azért,
mert egy pár bók is van benne, hanem mert bizonyos szempontból jól és
finom ironiával van írva. Oly dolgok, melyekkel ritkán van szerencsém
találkozni az ellenem írt polemiákban. Megkértem Egressy urat, hogy
engedné meg kinyomtatnom e levelet. Szívesen beleegyezett. Íme a levél:

«Uram! Bocsánatot kérek, hogy egy hosszú levéllel kell önt
«meglátogatnom». Ez a kritikai pálya alkalmatlanságai közé tartozik.
Önnek azon színházi szemléje adott reá okot, melyet _Brankovics György_
előadásáról a _Koszorú_ 22-dik száma közlött. Legyen szabad legelőbb is
köszönetemet kifejeznem azért a figyelemért, melyre ön Árpád fiam akkori
föllépését méltatni szíveskedett. Aztán, ha a magyar színészet
megbizottja volnék: megköszönném azt az igazságtételt is, mely szerint
ön ellene mond azon szegény felfogásnak, mintha a szinész pusztán
szolgája volna a költőnek.

Az én előadásomra a többek közt azt a megjegyzést teszi ön, hogy abba a
helybe, a hol Brankovics az Istent megátkozza: némi őrültszerűséget
lehetett volna vegyítenem. Lehetett volna biz azt, az igaz: de én azt
gondolom, hogy az indulat legmagasabb foka, minő az is, hol a fájdalom
dühe átokban tör ki, már így is magánkívüli állapot, s itt az
őrültszerűség erősebb színezete már túlzássá válhatnék, s rontaná a kép
harmoniáját.

Azt az észrevételt is teszi ön, hogy én rosszul hangoztatom (néhol) a
magyar szavakat, különös módon hangsúlyozok. A gyöngédség, a jóakarat, a
melylyel ön e gáncsot szelidíti, ellensúlyozza, megczukrozza: oda mutat,
hogy ön e hiba létezéséről erősen meg van győződve, s a figyelmeztetés
hozzám is levén intézve: megnyerőn akar inkább hatni reám, mint
visszataszítón. Hiszen hogy a kritikai eljárásban sem árt olykor egy kis
diplomatia: az bizonyos; s e részben én is Claudiussal tartok, a ki azt
mondja, hogy: «A dán királyhoz nem szólsz hasztalan, észszel ha szólsz.»
Mély belátás, meggyőződés, őszinte jóindulat hozzám sem szólt hiába
soha, ha nem nagyon válogatta is a szavakat. Tehát ezuttal is, a mint az
ön czikkét elolvastam: újra szigorú vizsgálatot tartottam magam fölött.
Különösen átfutottam azon szerepeimet, melyekben a hangjárás nálam már
változhatlanul meg van állapítva. Azonban a kérdéses hibát mindeddig nem
vagyok képes magamon észrevenni. Hogy tehát e hibának öntudatára
juthassak: nincs más mód, mint fölkérem önt, lenne szíves nekem e végett
egy rövid órát áldozni, ha szabad ideje lesz. Én akkor majd eljátszom ön
előtt Brankovics nyugodtabb helyeit, s más szerepeimből is a hasonlókat,
hogy azután a nekem tulajdonított hibákra mintegy ujjal mutathasson.
Szeretném, ha mások is lennének jelen azok közül, kik e részben önnel
netalán egy véleményben volnának.

Ki tudja, hogy ez a kis vizsgálat nem válik-e majd kölcsönössé, s nem
nyerünk-e majd általa mind a ketten a sokratesi önismeret dolgában? Mert
például emberi dolog, sőt logikai kényszerűség is, hogy ha a nekünk
tulajdonított hibát magunkban a legjobb akarat mellett sem találjuk:
tehát szemeinket kifelé irányozzuk, s összehasonlításokat tegyünk. Azért
engedelmet kérek, hogy én a magam combinatióját itt mindjárt
megkezdhessem.

Én már épen harminczkét év óta beszélek a szinpadon így, mint most.
Beszédemnek soha sem volt más jelleme magyar hangoztatás tekintetében,
mint a mi van jelenleg. Miskolczon nőttem föl, mely középpont felső és
alsó Magyarország között, s azon helyekhez tartozik, hol a legtisztábban
beszélnek magyarul. Értek valamit latinul, németül, francziául, de semmi
más nyelvet nem beszélek, mint a magyart. A franczia pathosz hangja nem
ragadhatott reám, mert azt az én fülem nem találja szeretetreméltónak; a
németet sem. A magyar dialectusokat mind ismerem s nehányat meglehetősen
utánzok; de épen azért, mert azokat ismerem: nem vegyíthetem beszédembe
a nélkül, hogy ne tudnám. Honnan vettem tehát én azt az idegen hangot, s
mi az tulajdonképen: még csak nem is képzelhetem. Vajon nem az a
sajátsága-e ez az ember hanghordozásának, a mit így szoktunk nevezni:
Brassai modora, Eötvös modora, Arany modora, Kazinczy Gábor modora,
Székács modora? Toldy modora? De hiszen ez a sajátság nem volna épen
olyan nagy hiba, mert ámbár a színész hanghordozása legáltalánosabb, s
így legtöbb változatra kell képesnek lennie, azért végre mindíg volt és
lesz efféle különbség a legnagyobb művészek beszéde között is, azaz:
volt és lesz Rachel modor, Ristori modor, Macready modor, Aldridge
modor, Megyeri modor, Szentpétery modor, mert e sajátság az egyéniségtől
elválaszthatatlan.

De különösen van egy körülmény, a mely az én helyzetemet kritikusaimmal
szemben igen furcsává teszi. Én Vörösmartyval tizenegy éven át 1837-től
1848-ig (a külföldön töltött időmet leszámítva) csaknem mindennap együtt
voltam. Nőtlen korában együtt vacsoráltunk: vacsora után Megyerit és
engem számtalanszor magához hívott, s maga készítette pezsgő (ezzel egy
időben szenvedélyesen foglalkozott) és fekete kávé mellett felváltva
szavalgattunk, beszélgettünk (æsthetikai dolgokról) anekdotáztunk és
danolgattunk néha éjfél után két három óráig is. Ő legjobban szerette
szavalni Berzsenyi melancholikus verseit. Egyike voltam azoknak, a
kiknek először mondta el vagy olvasta fel minden új költeményét,
darabjainak meséjét és egy-egy elkészült jelenetét. Mily finom és kényes
hallása volt a magyar hangokra nézve: nem szükség mondanom. És
Vörösmarty mindez idő alatt nemcsak hogy soha sem vett észre beszédemben
magyartalan hangokat, hanem színbirálataiban, melyeket az _Athaeneum_
közlött, beszédem tisztaságát és szabatosságát például mutatta föl, még
oly collegáimmal szemben is minők Megyeri, Szentpétery. Lendvay stb.
voltak. Ha fáradságot venne ön magának e birálatokat áttekinteni, látni
fogná, hogy így van, a mint mondom.

Most már merre induljak? Vörösmarty mintául állítja föl beszédemet, ön
pedig mint rettentő példát mutatja be azt az új nemzedéknek. Nem kell-e
önkénytelenül arra a gondolatra jönnöm, hogy összemérjem egymással két
oly derék kritikusom illetékességét e kérdésben, a kik egymásnak ellent
mondanak?

Meg kell vallanom, hogy az erdélyi úrhölgyek társalgására mindig
elragadtatássa emlékezem. Soha sem hallottam valami bájosabbat, mint a
magyar beszéd, erdélyi művelt hölgyek ajkán. De azt hiszem, se az
erdélyi hölgyeket meg nem sértem, se magammal nem jövök ellenmondásba,
ha azt mondom, hogy az erdélyiek beszéde, szerkezeti sajátság,
hanghordozás és kiejtés tekintetében: dialectus. És én még egyetlen
erdélyi embert sem ismerek, a ki dialectusnak- világos, vagy legalább
elfogulatlan öntudatában lett volna. Többet mondok: önöknek még latin és
német beszédjök is dialectus a magyarországival szemben. Önök így
beszélnek: váldé béné, siné, finé, généticé (ez utóbbi szónak utolsó
hangzóját Brassai még nyomtatásban is megaccentisálta. Lásd Brassai
_Logiká_-ja, 163. l.) _énergicé, mensé(æ) geschichté_, _ersté, zweité,
liebé, keiné, beweisé_ sat. sőt nevezhetnék erdélyi urat, a ki a
franczia nyelvet is ilyen erdélyi dialectussal beszéli. Magyarul pedig
így beszélnek önök a többek közt: _magyaar, eltakaar, heely, keenyje,
hajnaala, baarna, Gábór, Káróly, gyértya, dicsőség_, sat. Nem akarok
ezzel nyelvészeti vitába bocsátkozni, csak azt mondom, hogy az önök
hangjárása a mienktől nagyon különbözik; hogy önöknek még pathoszuk is
tájszerű, hogy a dialectust beszélők, általában subjectiv állásponthoz
levén kötve, saját szokásukat hajlandók a hangbirodalom középpontjának
tekinteni, s ebbeli nézeteikhez a mértéket saját hang-járásukból
kölcsönözni.

Íme, mindezen conjecturák az én részemre látszanak ugyan kedvezőknek:
azonban mégis ki tudja, nem hibázhatom-e olykor a hangok alkalmazásában,
már akár különczségből, akár valami szeszélyből; akár abbeli
buzgalomból, hogy beszédemet minden oldalról magyarázni, illustrálni
törekszem? Azért, hogy teljes megismerésre juthassak, ismétlem
kérelmemet, mert a hang dolga végre is olyan természetű, hogy az iránt
puszta irás által tisztába nem jövünk soha.

Pest, 1863. szeptember 24.

Tisztelettel _Egressy Gábor_.

Eddig a levél, a melyre most igen kevés megjegyzésem van. Elfogadtam
Egressy úr ajánlatát, s egyszersmind megigértem, hogy főbb szerepeiben
kiváló figyelemmel fogom kisérni, s a bővebb tapasztalatok nyomán,
valamelyik szinkritikámban visszatérek e tárgyra. Most csak annyit
jegyzek meg, hogy én Egressy úr szavalatát nem az erdélyi magyar vagy
székely tájszólás szempontjából biráltam, nem is mint tájszólást
hibáztattam. A mit én hibáztattam, az bizonyos sajátság, a mit Egressy
úr is igen jól sejt, vagyis e sajátságnak néha nagyon is feltűnő
túlsága. Egressynek igaza van, midőn a művészek egyéni sajátságainak
jogait védi, azonban nem ez a kérdés, hanem az: vajon e sajátság a nyelv
és művészet határain belül jelen-e meg vagy sem? Tulajdonkép ez a mi
vitánk sarkpontja.



A KIRÁLY HÁZASODIK.

Vigjáték 4 felvonásban. Irta Tóth Kálmán. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1863 november 7-én.


I.

Nincs áldás szinkritikáink óhajtásain és aggodalmain. Méltánylatunk
ellenünk fordul, vágyaink betelése pedig csak újabb aggodalmakat szül. A
minap, Szigligetinek egy nem ugyan jeles, de nem érdem nélküli
melodrámája adatásakor, alkalmat vettünk genre némi méltánylatára, s íme
a másik héten ismét egy új és sokkal gyöngébb melodrámával kellett
találkoznunk. Megijedve a melodráma-ártól, aggódva kiáltottunk föl: e
genre nem arra való, hogy drámai irodalmunk súlypontja legyen,
legfeljebb csak egyszer-másszor járja meg nemzeti szinpadunkon; ne
míveljétek e kétes becsű genré-t, írjatok tragédiát, drámát, vígjátékot,
bohózatot. Kivánságunk betelt, a másik héten csakugyan egy új eredeti
vígjáték került a szinpadra, s íme most ismét bűnbánón kell
felkiáltanunk: inkább melodrámát, mint ily vígjátékokat; inkább _Szécsi
Máriá_-t, még e komoly párbeszédet is eltűrjük benne: «Mi az élet
szabadság nélkül?» «De mi a szabadság élet nélkül?», noha meg kell
vallanunk, hogy Tóth Kálmán ilyesmivel nem boszantotta fülünket, s midőn
a velenczei háborút ellenző Erzsébet királyné így kiáltott fel: «Mi a
tenger becsület nélkül», Lajos király nem viszonzá Wesselényi módjára:
«De mi a becsület tenger nélkül».

De hagyjuk a tréfát. A dolog komolyabb figyelmet is megérdemel. Oly
költőről van szó, a ki a szépirodalom két különböző ágában egy s más
tekintetben sikert vívott ki, sőt mint drámaíró is elismerésre talált.
Ez utóbbi körülménynél fogva nagyon sajnáljuk, hogy első kisérletét
kivéve, nem ismerjük a szerző többi drámáit, s így a midőn mint
drámaíróról először kell róla itélnünk, könnyen az igazságtalanság
vádját vonhatjuk magunkra, mert e vígjátékban a drámai tehetség kevés
nyomaira akadunk. Nem az a baj, hogy a mű gyönge, hanem hogy tulajdonkép
nem drámai mű; lehetne rossz organismusa, de semmi nemű drámai
organismusa nincs, sőt még a közönséges szinpadi mesterség is nagyrészt
hiányzik belőle. A legjobb akarattal is keveset méltányolhatunk e
vígjátékban. Az első felvonásban a király incognito-jelenete szemben a
báni családdal, az utolsóban Fiori és a bán leánya közti párbeszéd egy
része mindössze is az, a mi jól van írva, s még e részletek is csak
magokban jók s nem mint az egész compositio szerves tagjai. De mily
csekélység ez ahhoz a sok mindenhez képest, a mi e műben lehangolja az
embert! Azt sem tudjuk, hol kezdjük.

A szerző törekvése mindenesetre méltánylást érdemel. Egy alig mívelt
téren, a történelmi vígjáték terén, tett kisérletet. Nem ugyan ő az első
kezdeményező, mint lapjaink állítják, hisz már Kisfaludy Károly is
probált ilyesmit, még inkább Szigligeti _Rózsa_ czímű művében, de annyi
igaz, hogy azóta senki sem míveli e tért. Őszintén megvallva, mi nem
vagyunk épen lelkesült barátjai a történelmi vígjátéknak, noha tudjuk
élvezni, mint bárki más. A vígjáték épen úgy kedveli a jelenkort, mint a
tragédia a multat. A mohos századok már magokban némi fönséget
kölcsönöznek a tragédiának, a költő inkább nagyíthatja a körvonalakat, s
a nagy szenvedélyek rajza hatásosabbá válik, ha a monda vagy történelem
ismert és nagy tényeit veszi tárgyául. A jelenkor ellenkezőleg épen a
vígjátéknak kedvez; a közelség élesebben tünteti föl az emberek
bohóságait, a korviszonyok, társadalmi állapotok, divatos szenvedélyek a
legjobb anyagot szolgáltatják annak, a ki az embereket törpeségök,
balgaságaik és nevetséges tévedéseik rajzával kivánja gyönyörködtetni.
Mindez nem azt teszi, hogy nem lehet tragédiát írni a jelenből, és
vígjátékot a multból. Csak a nehézségekre kivántunk mutatni, melyek a
legnagyobb költő erejét is paralysálhatják. Különösen áll ez a
vígjátékra nézve, s alkalmasint innen az a jelenség, hogy a legnagyobb
vígjátékírók békét hagytak a történelemnek. A történelemi tárgyak
önkénytelen ragadják a költőt, hogy csak az cselszövényre helyezze a
fősúlyt, s itt is leginkább a véletlen által idéztesse elő a komikai
helyzeteket. Minél történelmibb a tárgy, minél nagyobb események és
személyek körül forog a cselekvény, az örvény annál veszélyesebb. A
költő kénytelen a történelmi nagy tényeket kicsinyes okokból vagy épen
valami nevetséges véletlenből származtatni, s bármily mulatságos
cselekvényt szőjön, véghatása nem lehet más, mint a leghibásabb
pragmatismus: tudniillik, hogy az egész történelem a balga véletlenségek
bohózata. Scribe legnagyobb mester e téren, s ő sem kerülte ki ez
örvényt, legalább egyik főműve, a _Pohár víz_, minden jelessége mellett
ily hatást tesz az emberre. Épen azért jobb oly történelmi adomákat
venni tárgyul, melyeknek kevés vagy épen semmi közük nincs a történelmi
nagy eseményekhez, nem csak a fentebbi okból, hanem azért is, hogy
fölmentessünk a történelmi hűség jogos követelései alól, melyet a
vígjátékban alig lehet megtartani. De különösen vigyázni kell a költőnek
arra, hogy minél távolabb tartsa magát nemzete történelmének nagy
eseményei- és hőseitől, különben a legnagyobb vigyázat mellett is
okvetlen frivolnak fog feltünni közönsége előtt, mely mindenről
könnyebben mond le, mint a nemzeti kegyelet érzelmeiről. Inkább idegen
nemzetek történelméből válaszszon tárgyat, ha csakugyan szerelmes a
nagyobb eseményekbe és férfiakba. Scribe így tett, kimélte nemzetét s az
angol és dán történelemhez folyamodott.

E szempontokból kiindulva nem azért hibáztatjuk Tóth Kálmánt, hogy a
történelmet nem vette tekintetbe, hogy művében, kivéve a király
házasságát a bosznyák bán leányával, alig nyugszik történelmi alapon
valami, hanem azt, hogy első Lajost vette tárgyul, nemzetünk e nagy
királyát és kedvencz hősét. Igaz, nem tette komikai személylyé, de
fájdalom, törpébbnek tünteti föl bármely komikai személynél, a mennyiben
bizonyos bohózatos alakok játékszerévé alacsonyítja le. Valóban Lajos,
udvarában csak mulat, tánczol; a közdolgokba neki van a legkevesebb
befolyása, mindezt anyja által két ügyetlen minister intézi s elvégre is
őt a szégyenből, az országot a veszélyből egy eleinte bárgyúnak rajzolt,
de aztán hirtelen megügyesedett ifjoncz menti meg. Azonban talán még ezt
is eltürnők, ha más oldalról kárpótlást nyerhetnénk. Mindennél nagyobb
baj az, hogy a műnek tulajdonkép nincs cselekvénye, vagy jobban mondva
oly kettős cselekvénye van, melyek egyike küzdelem nélkül kezdődik és
végződik az első felvonásban, másika pedig a második felvonás végén
küzdelemmel kezdődik, de a harmadikban oly alapon nyer megoldást, mely
ellen valószinűség és izlés egyaránt tiltakoznak. Így két felvonás marad
a négy felvonásból; a többi szükségtelen s e két felvonás legfeljebb
összeenyvezve alkothat valami organismust. De magyarázzuk ki magunkat.

A királyt két minisztere össze akarja házasítani az udvarnál mulató
velenczei herczegnővel, Fiorival. Hogy miért, kivehetni ugyan, de nem
érthetni eléggé tisztán. Azért-e, hogy befolyásuk inkább
megszilárduljon? De hiszen az anyakirályné által eléggé uralkodnak a
királyon, legfeljebb a királyné halála utáni időre kivánják magokat
biztosítani. Azért-e, hogy e házasság véget vessen a velenczei
háborúnak? De a háború úgy van feltüntetve, hogy oly kevéssé
akadályozhatja e házasságot, mint nem azt, hogy a doge rokona az egész
háború folyama alatt az udvarnál igen vígan mulasson a királylyal.
Azonban ne bajlódjunk ezzel, elég az hozzá, hogy a ministerek házasítani
akarják a királyt. Kár, hogy csak az akaratnál és beszédnél maradnak és
nem tesznek semmit. A királyt e tekintetben nem veszi körül semminemű
cselszövény se anyja, se Fiori, se a miniszterek részéről. Egészen
szabadon bele szerethet az udvarnál hirtelen megjelenő bosnyák bán
leányába, Erzsibe. Az ember azt várná, hogy most kezdődik a cselszövény,
a küzdés. A világért sem. A királyné, a két miniszter s Fiori számba se
veszik Erzsit, sőt Fiori nélkül az egész darab befolyhatna, elég lenne,
ha csak a nevét emlegetnék, annyira nincs befolyása a cselekvényre. A
király tőlök még az nap elvehetné kedvesét. De talán Erzsi részén van az
akadály? Nincs, szereti a királyt, legfeljebb attól fél, hogy a király
nem szereti s játékot űz vele. De hiszen ezen könnyű segíteni. A
királynak nincs oka vagy akadálya, hogy későbbre halaszsza becsületes
szándéka kinyilatkoztatását. Miért nem kéri meg valamivel előbb,
mindjárt az első felvonás végén vagy a második elején. Így hamar vége
volna az egésznek s Erzsit is fölmentené hogy holmi szoborgyúrással
mutassa ki titkos szenvedélyét.

Ennyi az egyik cselekvény, mely semminemű drámai küzdelmet nem mutat
föl, sőt még törekvést sem ily irányban. A mű többi részét egész az
utolsó felvonásig a miniszterek mesterkedései töltik be, kik meg akarják
akadályozni a velenczei háborút. E czélból elhitetik az anyakirálynéval,
hogy a római császár sértőleg nyilatkozott róla udvara színe előtt.

Remélik, hogy a királyné e miatt háborúba keveri fiát a római császárral
s így két háború nem folyhatván, a velenczei abban marad. A királyné
csakugyan ráveszi Lajost a hadüzenetre, azonban követ érkezik a római
császártól a fenforgó pletyka megczáfolására s nagy tisztelete
kifejezésére. A miniszterek, nehogy a követ a királylyal találkozzék s
így a hadüzenet dugába dőljön, a követet szép szín alatt becsalják egy
félreeső szobába, hogy aztán oda zárják, azonban pórul járnak, mert
Kopjai, kinek sok oka van haragudni reájok, őket is a követhez zárja, s
az egész dolgot bejelenti a királynak. Az ármány kisül, a királyné
megutálja a minisztereket s beleegyezik, hogy fia elvegye Erzsit, a mit
egyébiránt eddig már csak azért sem akadályozhatott, mert semmit sem
tudott e viszonyról.

Először is nem foghatni meg, hogy a miniszterek miért óhajtják annyira a
római császárral való háborút s a velenczei megszakadását. Hisz nekik
legfőbb érdekök az volna, hogy a királylyal elvétessék Fiorit; s
mindamellett semmibe se veszik a bán leányát, kitől leginkább
félhetnének. Megindulhat a római háború, megszakadhat a velenczei, ha
egyszer Erzsi királyné. Nem érti az ember törekvésök hasznát. De hátha
még oda veszszük, hogy úgy törekednek e haszontalan czélra, hogy, ha azt
elérik is, bukások bizonyos. A király Kopjai segítsége nélkül is
elébb-utóbb meg fogja tudni a dolgot s kénytelen lesz kiűzni őket
udvarából. Hát ha még meggondoljuk, hogy ármányukat némi mindennapi
számítás sem támogatja. A római császár követe nem utazik kiséret
nélkül, de ha úgy utazik is, az udvari cselédség már tudja, hogy követ
érkezett s így az egész dolog könnyen a király fülébe juthat. E mellett
ezek a nagy cselszövők, kik nagy Lajos udvarában uralkodnak, épen
ellenségök segítségével akarják végrehajtani durva cselszövényöket.

De elég. Ne bonczoljuk tovább e szeretlen cselekvény össze-vissza hányt
tagjait, mellőzzünk egyebet is, sok mindent, mert lapokat kellene
összeírnunk a mű hibáiról, mert kimélni akarjuk a szerzőt, ki e
szerencsétlen kisérletét talán nem sokára egy jobbal fogja feledtetni.


II.

Nem e mű második vagy harmadik előadásáról akarok írni, hanem jóvá tenni
egy hibát, melyet a mult számban e műről megjelent birálatomban
elkövettem s e módosítás alapján részben újabb birálat alá venni a
vígjátékot. Figyelmetlenségből vagy a zaj miatt vagy mert gyöngélkedtem,
elvégre mindegy, egy pár helyt félreértettem a szerzőt, miért bocsánatot
kell kérnem mind tőle, ki iránt igazságtalan voltam, mind olvasóimtól,
kiket, bár akaratlanul, némikép félrevezettem. Sajnálom, hogy e
vallomásomhoz nem csatolhatom még ezt is: mindenben tévedtem, e vígjáték
csakugyan sikerült mű. Én méltán figyelmetlen szinkritikus hirébe
jöhetek, de e vígjáték mégis gyönge kisérlet marad. Hanem lássunk
dologhoz. A szerző maga figyelmeztetett tévedésemre s egy nyilt levél
kiséretében megküldé nekem vígjátéka kéziratát is. A nyilt levél így
hangzik.

«Kedves barátom! A _Koszorú_ mult számában _A király házasodik_ czímű
vígjátékom drámai egységéről igazságtalanul nyilatkozol, s nem akarod a
többi közt átlátni, hogy a római császár ellen való izgatás a velenczei
herczegnő trónra jutásával a legszorosabb kapcsolatban áll, s hogy ezen
idegen herczegnő trónra jutása az, a mi a darabban előforduló
cselszövések főczélját teszi. Itt küldöm darabomat; győződjél meg, hogy
vígjátékom meséjét legalább is nem jól fogtad fel. Vitatkozás helyett –
a mire se időm, se kedvem – ime az _argumentum ad hominem_. Olvasd és
lásd, hogy arról a drámai egységről nekem is van valami sejtelmem.

Egyébiránt nyugodjál meg, te csak azt nem akartad látni darabomban, a mi
benne van, de némely kritikusok olyakat is látnak benne, a mik ott
teljességgel nincsenek. A te véleményedre súlyt helyezek s ezért
óhajtom, hogy meggyőződjél, hogy én is gondolkozom egy keveset, mielőtt
írnék s a legrosszabb esetben is, legalább törekvéseket mutatok el a
benső forma iránt, ha ezt azután nem is tudom úgy kifejezni, a mint
óhajtanám.

A darabomra vonatkozó kritikából eddigelé csak azt az észrevételt
fogadhatom el, a mely a kamrajelenet bohózati stiljét kárhoztatja; ezt
mentse ki az, hogy én Guido és Balbo öltözékét egészen máskép képzeltem,
mint a hogy ők megjelentek. Ez az öltözet emelte oly nagyon azon jelenet
élességét; mindíg baj, ha jelmezpróbát nem tartunk. Az utóbbi előadáskor
e jelenet átalakítva adatott.

Végre még egyet. A kik a _Koszorú_ mult számát vidéken olvasták,
bizonyosan arra a gondolatra jöttek, hogy az én darabom formaliter
megbukott. Nem volt tehát szép tőled, hogy darabom szinpadi sikerét
elhallgattad; hogy nem említetted meg, hogy művemet a közönség elvégre
is oly zajjal és tetszésnyilatkozatokkal fogadta, a minőben nem minden
darab szokott részesülni; hogy harmadik előadása is nagyobb közönséget
vonzott a szinházba, mint előtte való napon egy új opera.

Már azt vitathatjátok, hogy én még a drámai egység primitiv ismeretével
sem rendelkezem, hanem hát legalább hagyjátok meg nekem a közönség
tetszését vigasztalásul s ezt, ha keveset adtok is reá, legalább ne
ignoráljátok.

_Tóth Kálmán_.»

 ;

Figyelemmel végig olvastam a megküldött vígjátékot; most sem találtam
ugyan benne valóságos drámai egységet, de hogy birálatomban hibáztam,
azt hamar át kellett látnom. A két miniszternek különben nem valami
mélységes és finom politikájában, egy pont elkerülte figyelmemet és
tévednem kellett. Azt értettem, hogy Lajos király miniszterei a
velenczei háború megszakadásáért kivánják a római császár elleni
háborút, mert egyszerre két nagy háborút nem lehet folytatni; azt is
felfogtam, hogy a velenczei háború megszakadása szerintök a királynak a
velenczei herczegnővel való házasságát fogja elősegíteni, de hogy mi
módon segíti elő, azzal nem voltam tisztában. Azt hittem, a királyt, a
ki szerelmes a velenczei herczegnőbe, csak az akadályozza a házasságban,
hogy a háború folyama alatt átallja ellenségének a dogénak rokonát nőül
kérni. E hiedelemből folyt az az ellenvetésem is, hogy ha a háború nem
akadályozza a velenczei herczegnőnek a magyar udvarban víg mulatását a
királylyal, bizony nőül vételét sem akadályozhatja. Azonban a
miniszterek számítása egészen más; ők a római császár elleni háborúval a
velenczei békét akarják kivívni, a velenczei béke szükségességével pedig
nyomást gyakorolni a királyra házassága ügyében. Tudják, hogy a magyar
seregek hátrányban levén a a velenczeiek ellen, Lajos nem fog ugyan
gyalázatos békét kötni, de előnyösre hajlandó lesz; előnyös béke pedig
csak úgy jöhet létre, ha a király elveszi a velenczei herczegnőt, mert
ekkor a doge engedni fog. Mindezt elmondja egyik miniszter a másiknak
mindjárt az első felvonásban. (III. jelenet.) Ime: «Tudva van a
magnificus előtt, hogy mióta a magyar hadakat Erberach vezérli, a
velenczeiek előnyben vannak; a király ő felsége tehát a velenczeiekkel
csak hátrányos békét köthetne, azt azonban a diadalokhoz szokott magyar
király büszkesége meg nem engedi; a király ő felsége legszerényebb
esetben is Jadra birtoklását tüzné ki a béke feltételeül; hogy tehát a
király kedvező békét köthessen, s a római császár ellen indulhasson,
kétségtelenül nem fogja megvetni azt az eszközt, mely Delfinót, a
velenczei dogét a béke megkötésére hangolná; s ez az eszköz nem más,
mint hogy ő felsége Delfino közel rokonát, a velenczei herczegnőt nőül
vegye.» Nemcsak így elbeszélésben, hanem mint a cselekvényre ható indok
is előjő még egyszer e tárgy a tanácsülés jelenetében is (II. felv. IX.
jelenet), midőn a király így szól: «Ez esetben megkötöm Velenczével a a
békét. De Delfino nem fog Jadráról lemondani.» A miniszter ezt feleli
reá: «Delfinót felségednek elhatározása bármi czélnak megnyerné. Ha
felséged, a mit az ország óhajt s a mitől felségednek minden szépre,
nemesre fogékony szíve sem idegen, ha mondom, felséged ezt legmagasb
elhatározásával végrehajtaná s Delfino rokonát, a báj és női erényekben
annyira gazdag velenczei herczegnőt a trónra emelné.»

Íme e helyeket mind magam ellen idézem és igazságot szolgáltatok a
költőnek. Mentségemre szolgálhatna talán, hogy se a _Független_, se a
_Pester Lloyd_ referensei nem említik ezt az indokot birálataikban, hogy
maga a szerző se igyekszik kitüntetni se az expositióban, sem a
cselekvény folyamában, de ez keveset változtat a dolgon, s ennélfogva
tartozom e lapok mult számában megjelent birálatomból mind azt
visszavonni, a mi figyelmetlenségemen alapult. De egyszersmind
kötelességem mind magam, mind olvasóim irányában az is, hogy a most már
mindenben jól megértett művet legalább egy részben újra bonczolás alá
vegyem.

Előszőr is kénytelen vagyok kijelenteni, hogy a miniszterek
cselszövényét, mely egyszersmind az egész mű bonyodalma, nem támogatják
se a jellemek, se a körülmények. Guido miniszter társának, Balbónak
csupán árnya levén, szóba sem jöhet – nem államférfiú, csak méltóság- és
hivatalvadász. Nincs benne feltüntetve politikai pártczélzat, nem vezeti
a hatalomvágy láza; minden tekintetben közönséges ember. Mondja ugyan
egy helyt, hogy az egyház érdekeit kivánja előmozdítani, a
schismatikusokat szándékszik kiirtani, de ez csak képmutató szójárás
nála. Főczélja a megürült esztergomi érseki szék elnyerése, a mit a
darab folytán mind ő, mind mások többször kiemelnek. De ily czélból
miért oly nyaktörő vállalatokba elegyednie? Ha oly nagy befolyása van a
királyné által a királyra, ha a király kedves vezérét, Kontot képes volt
letétetni, helyébe Erberachot ültetni, bizony magát is könnyen
kineveztetheti érseknek az anyakirályné által. De képzeljük, el őt
államférfiui szenvedélyekkel, olyanformán, hogy az anyakirályné halála
esetére félti befolyását rály házassága által kivánja biztosítani. Vajon
s azt a ki elég biztosíték-e a herczegnő? Nem igen. A herczegnő nem
vallásos, mint az anyakirályné.

«Hiúságánál fogva uralkodunk rajta» – mond Guido, de a herczegnő hiúsága
ki lesz elégítve, ha a trónra jut s inkább fog férje kedvében járni,
mint Guidónak; így ez hála fejében csak az érsekséget remélheti, a mit
akár most is elérhet, mert a király inkább engedelmeskedik anyjának, kit
szeret, mint leendő nejének, kit inkább csak politikai érdekből vesz
el». Azonban gondoljuk e viszonyt is máskép. Vajon Guido cselszövényének
a legnagyobb hiszékenység mellett is remélhetni-e sikerét?

Ő egy általa kigondolt és elterjesztett rágalomra épít mindent. Ilyesmi
alkalmas eszköz lehet sok esetben, csak a fenforgó viszonyok között nem.
Egy ministernél kevesebb eszű ember is meggondolhatja, hogy a római
császár, midőn kérdőre vonják, nem fog elismerni oly sértő
kifejezéseket, melyeket soha sem mondott, s ekkor vége az egésznek. Vagy
arra számít Guido, hogy a király követe, a ki felvilágosítást kér, vagy
a császár követe, a ki felvilágosítást hoz, elpusztulnak az úton, vagy
ha megérkeznek is, senki se fogja megtudni megérkezésöket, s neki
módjában lesz őket holmi cisternás kamrába zárni? Csodálatos, a római
császár sértő kifejezéseinek nyoma van a történelemben, bár a király
házasulása utáni időszakban, s mégis szerző ezt csak Guido
koholmányaként használja, holott amugy jobb szolgálatot tett volna. E
mellett mit használ Guidónak, ha a király hadat izen is? A római
császárnak ez csak újabb alkalmat ad arra, hogy a félreértést kiderítse.
Avagy Guido az új követet is cisternás kamrába fogja zárni? Miért
törekednék hát e haszontalan czélra, s úgy hogy bukása bizonyos, ha
netalán eléri is, mert a király előbb-utóbb megtudja a dolgot, kiüzeti
udvarából, s a herczegnő csak a királyné haragja miatt sem fogja
megvédhetni. S miért épen Kopjait vennie segítségül, a kiről tudja, hogy
a király kedveli, a ki rája elvett jószágainak bitorlása miatt
haragszik? S miért épen oly kamrába zárni a követet, a honnan könnyen
kiszabadíthatja magát, mert a bán és leánya gyakran megfordulnak a
mellékszobában és meghallhatják kiáltását? De nem csak a német kérdést
intézi Guido uram ily rosszul, a velenczeivel sem bánik el különben.
Tudja, hogy a király csak akkor köt békét Velenczével, ha ez Jadrát
átengedi; épen ezért a tanácsülésben biztosítja is a királyt erről De
mivel? Csak puszta szóval, semminemű okirattal a velenczei dogétól vagy
tanácstól. Vajon hihetni-e, hogy Lajos könnyen hisz neki, midőn különben
sincs kedve a békére? De másfelől épen Guido annyit beszéli: két háborút
nem folytathatni egyszerre, hogy a király, a ki szintén osztozik e
nézetben, mindaddig nem üzenhet háborút a római császárnak, míg
Velenczével a békét nemcsak elhatározta, hanem meg is kötötte. Ki tudja,
vajon a doge ráveheti-e a tanácsot arra, hogy rokonságának érdeke miatt
megcsorbuljon a köztársaságé? Tehát a hadizenet a szerző intentiója
szerint is lehetetlen a jelenetben, mégis megtörténik és Guido
fogalmazása szerint indul. Aztán a királynak is nincs-e elég módja
legalább egy darab időre lecsillapítani anyját, elhalasztani a háborút,
kijátszani Guido ármányát, nem igérni meg a herczegnő nőül vételét,
kitől bensőleg már egészen idegen?

Úgy hiszem, ennyi is elég megdönteni Guido cselszövényét, a mű
bonyodalmát. Vajon a cselekvény másik ága jobb-e és szerves kapcsolatban
van-e amazzal? A királynak a bán leányával, Erzsivel való viszonya
nélkül is megtörténhetnék az egész miniszteri ármány, tehát a mű
főcselekvénye, mert ezt az se elő nem segíti, se nem akadályozza. Két
pont van, a mit kapcsolatul lehet fölvenni, de ez még nem alkot
organismust. Midőn Guido látja, hogy Erzsi a királynak tetszik, így
kiált föl: «Mintha ő felsége a banilla által érdekeltetnék; még ma meg
kell történni a herczegnővel való eljegyzésnek.» Tehát Erzsi sietteti a
Guido cselszövényét, de aztán Guido többé semmit sem ad Erzsire. Nagy
hibája az egész darabnak, hogy Guido cselszövényét egész a
végkifejlődésig nem akadályozza semmi, nem talál ellenhatásra s így a
drámai érdek csekély. A másik pont az, midőn a király a tanácsülésben
kezd megbarátkozni a herczegnővel való házassággal, mert Erzsitől
visszautasítva hiszi magát. Tehát a király az első felvonásban szerette
Erzsit, a másodikban visszautasítva hiszi magát, nem hajt többé reá, s e
szerint épen a darab kezdete előtti helyzetében maradt, nem ment át
semmi oly változáson, mely akadályul szolgáljon vagy küzdelemre adjon
okot. De miért higyje a visszautasítást oly hölgytől, ki az incognito
jelenetben oly hevesen bevallott szerelmet szivesen fogadta? A király e
változás okát könnyen kitalálhatja; tudhatja, Erzsi attól fél, hogy csak
játékot űz vele s nem veszi nőül. Miért nem oszlatja el aggodalmát, s
midőn a második felvonásban is hevesen megragadja kezét, miért nem
mondja: Szeretlek és nőül veszlek! Erzsi aggodalmát könnyü eloszlatni;
lám Kopjai épen olyasmivel oszlatja el, a minek fel kellene költenie.
Azután mi szükség arra, hogy Erzsi azzal az izetlen szoborgyúrással
fejezze ki szerelmét? A király már értesítve van Kópjai által
szerelméről, s így az egész szoborleleplezési jelenet fölösleges.
Szerves kapcsolat-e, drámai egység-e mindez? Hát a negyedik felvonásra
mit mondjak épen a drámai egység szempontjából? A harmadik felvonásban
az egész bonyodalom véget ér, a szerző mégis megtoldja egy felvonással
csak azért, hogy a királyné meggyőződjék a herczegnő vallástalanságáról
s így annál nagyobb rokonszenvvel forduljon Erzsi felé. Ennyi okon
minden vígjátékot és tragédiát még meg lehet toldani egy felvonással.

Végül, ha mind e tévedést elkerülte volna is a szerző: hol a világos és
drámai expositio, az ügyes scenirozás, hol a komikai alap a
cselekvényben és jellemekben, hol a phantasia ereje, mely életet öntsön
a műbe s gyönyörteljes illusiót a nézőkbe? De a darab tetszett, mondja a
szerző s én ezt nem említettem meg. Igaz, de Isten látja lelkemet, nem
rossz czélzatból. Világos tényt tagadni kábaság még képmutatónak is, s
nekem nincs erre hajlamom. Mindíg volt annyi bátorságom, hogy ha
kellett, a közönség tetszését bonczkés alá vegyem, kárhoztassam vagy
legalább kimagyarázzam.

Tóth Kálmán vígjátékát többször zajosan megtapsolták s a szerzőt hívták.
De én úgy tudom, hogy ilyesmi majd minden eredeti darabbal megtörténik,
bármily gyönge legyen is.

A darab tetszett, mert van benne a «hazapuffogtatás» és elménczkedés,
mert fraterek vannak benne csuffá téve, a mi ritka jelenség
szinpadunkon. Midőn Kopjai azt mondja, hogy a fraterek eszik gabonáját,
óriási taps hangzott fel. De vajon aesthetikai, drámai hatás-e ez? Nem
kivánom, hogy Tóth Kálmán helyeselje darabjáról elmondott nézetemet, de
azt óhajtom, hogy a közönség tetszésének okait néha-néha analysálja.
Vonjon el e polemiából magának ennyi tanulságot; én a magamét már
elvontam: igyekezni fogok a birálandó színművekre gondosan figyelni, de
ha szomszédaim zaja vagy a zártszéknyitónő költögetése miatt valami
elkerülné figyelmemet, kérem a drámaírókat és színészeket,
világosítsanak fel, mindig kész leszek a legfényesb elégtételt adni.



A LELENCZ.

Eredeti népszinmű 4 felvonásban. Irta Szigligeti Ede. Előadatott a
Nemzeti Szinházban 1863 november 20-án.


I.

«Ez nem népszinmű, ez regényes dráma, sőt szomorújáték». Ily s ezekhez
hasonló megjegyzéseket hallottam a színházban s olvastam később a
lapokban is. De vajon mi az a népszinmű, ki tudja, ki határozza meg
valahára? Vas Gereben hallgat, pedig ő volna a magyar nép választott
æsthetikusa s a leendő Petőfi-Társulat született elnöke; a _Hölgyfutár_
szerkesztői se szólnak, pedig korszakot akarnak alkotni a magyar
dramaturgiában s a szinházi bérkocsi kérdését már is szerencsésen
megfejtették; a német míveltség magyar képviselői is némák, pedig ez
sokkal könnyebb feladat, mint bebizonyítgatni, hogy Bulyovszkyné mutatta
meg először a németeknek, mi a valódi német kiejtés, mely kiemelkedett a
tájszólások barbarismusából. Tréfa, a mi tréfa, de valóban csodálni
lehet, hogy a magyar kritika, mely annyi népszinművet birált, oly
kevéssé foglalkodott a népszinmű elméletével. Még annyira sem ment, hogy
fogalmát meg tudja határozni. Mi, kik most először birálunk
népszinművet, pótolni kivánjuk ugyan e hiányt, de nem igérhetünk tüzetes
fejtegetést, legföljebb egy kis tájékozást, mely egyszersmind birálatunk
kiinduló pontja.

A népszinmű se vígjáték, se dráma, se tragédia, de mindebből valami;
vegyes nem, mely sok mindent magába olvaszthat, sőt a zenét és éneket is
segédűl veheti. Egy neme a melodrámának, vagyis modern melodráma
tragikomikai alapon, legtöbbször társadalmi iránynyal. Nem mondjuk, hogy
a magyar népszinművet a franczia democratia eszméi, melyek nálunk is
terjedezni kezdettek, nevezetes befolyással voltak reá. A franczia
népdrámák többé-kevésbbé váddal léptek föl a társadalom ellen a
socialismus érdekében; a mieink is vádolták a társadalmat, de inkább
csak szerény reformot sürgettek. Előszeretettel rajzolták politikai és
társadalmi intézményeink hiányait s a nép érdekében kivántak hatni. A
politikai vezérczikkek fejtegetéseit: a jobbágyság eltörlésétől a
börtönrendszer javításáig, örömest fogadták műveik alapeszméjeűl
általában ott is, a hol nem vettek fel valamely specialis kérdést,
részvétet igyekezetek kelteni a társadalom alsó osztályai iránt és
sokszor igen is kirívóan a fensőbb osztályok rovására. Politikai életünk
democratiai mozgalmainak egyik hatásaként tűnt fel a népszinmű
szinpadunkon. Ez volt egyik forrás, melyből népszinműíróink merítettek;
a másikat az irodalom nyujtotta, a hol szintén hasonló forrongás
mutatkozott.

A fejlődő nemzeti költészet örömest fordult a népies felé; részint
democratiai ösztönből, részint művészi czélból; erősebb kapcsolatba jött
a magyar élettel s nem vetette meg többé a genrerajzot. A magyar dalokat
nemcsak jambusokban és trocheausokban irták már s költői rhythmusunk
ismét összeolvadt a zenével. Mindez elősegítette a népszinmű fejlődését.
Szigligeti egész virtouzitással öntötte drámai formába mindazt, mi a
politikai és irodalmi mozgalmakban czéljára szolgált. Megszületett a
magyar népszinmű, melynek fővonásai lettek: formában határzatlan drámai
stil, szellemben democratiai irány, tartalomban magyar élet genreképi
vonásokban, tragikomikai oldalról, népzene és népdal kiséretében.

Íme a magyar népszinmű, melyet majdnem osztatlan tetszéssel fogadott a
közönség és kritika. Nem csodálkozunk rajta. E népszinművek elűzték
szinpadunkról a német bohózatokat és melodrámákat, közelebb hozták a
szinpadot a magyar élethez s közönséget teremtettek.

Mindkettő nagy nyereség volt, s az még ma is, és nemcsak egy
szempontból. De azon már csodálkoznunk kell, hogy a kritika minden szó
nélkül elfogadta a népszinműi formát. Megengedjük, hogy a népszinmű jó
volt s talán most is jó fejlődési foknak, átmenetnek azonban fejlődnie
kell s e fejlődés nem lehet más, mint hogy össze nem olvadható elemei
forrongásából álljanak elő határzott stilu drámai alnemek; oly nemek,
melyek majdnem mellőzve vannak drámairodalmunkban, pedig sokkal több
művészi jogosultságuk van, mint a népszinműveknek, melyek helyöket
elfoglalják. Azt a sok mindent, a mi népszinműveinkben össze van gyúrva,
csak a humor bírhatná el és békíthetné ki. De a humor a legerősb
subjectivitását, legföljebb humoros alakot rajzolhat, de nem irhat
humoros drámát. Ezért a tragikum és komikum, a bohózatos és érzelmes
összeolvasztása soha sem tehet valóban művészeti hatást. Shakespeare
vegyít ugyan tragédiáiba komikai elemet, de csak a népjelenetekben, s
csak annyit és úgy, hogy semmi ne zavarja meg a mű stilusát.
Népszinműveinkben a tragikum és komikum lényeges elem, épen ezért igazán
se meg nem hatnak, hanem csak disharmonikus hangulatban lebegtetnek.
Továbbá a szoros értelemben vett társadalmi irányt se bírhatják meg a
népszinműveink; erre a dráma formájánál sokkal alkalmasabb a regényé,
mert széles tért nyújt a detailrajzra s még ott is kérdés: vajon a
regényt nem vetkezteti-e ki költészetéből az egyoldalú polemia s az a
sok prózai elem, melyet az irányregény okvetlen magával hoz. E mellett
az ének, zene sem olvadt úgy össze népszinműveink bensőjével, hogy
organismust alkosson. Szóval ki kell válni ez összegyúrt, de össze nem
olvadható elemeknek és saját formájokat felvenni. Miért ne válhatnék ki
például a komikai és bohózatos elem, hogy megteremtse a magyar bohózatot
és vaudevillet?

Mi részünkről Szigeti egy pár népszinművét azért méltányoljuk leginkább,
mert irány felé látszik törni; ez okon óhajtottuk a minap: vajha kapna
kedvet a magyar bohózat megalkotására az eddiginél nemzetibb alapon.
Folytassuk tovább a felbomlási vagy fejlődési folyamat. Az ének- és
zenerészből miért ne állhatna elő az önálló magyar operette?

Szigligeti nem rég már egy kisérletet tett is e téren, melynek csak
örvendenünk lehet. Hát az érzelmes, tragikai részszel mit csináljunk?
Szülessék meg belőle polgári, vagy ha jobban tetszik népdrámánk. A többi
aztán legyen melodráma; a polgári drámát is, tudjuk sokszor ide fogják
levonni, de nem bánjuk, mindenesetre nyerünk. Ím Szigligeti a mi
tanácsunk nélkül ilyesmit czéloz. A _Lelencz_ népszinműve ilyen kiván
lenni s épen azért nem tehetjük, hogy ebbeli törekvését ne üdvözöljük.

Valóban a _Lelencz_ ha nem is mindenben, egy pár lényeges vonásban
különbözik Szigligeti eddigi népszinműveitől. Nincs benne ének, zene,
táncz; egészen dráma akar lenni. Nem iránydarab; nem a lelenczház
szükségességét kivánja bebizonyítani; a fensőbb és alsóbb osztályokat se
állítja egymással szembe, hogy amazok csak a bűn, emezek csak az erény
képviselői legyenek. A komikai és tragikai elemet se vegyíti össze, mínt
régibb népszínműveiben, kivált _Czigány_-ában. Szóval, mint föntebb
mondottuk, polgári drámává kívánja emelni népszinművét, viszonyainkhoz
alkalmazva, a hol sok tekintetben nagyobb szerepet játszik a vidéki alsó
középosztály, mint a szó szerinti bourgeoisie. E tisztább stíl felé
törekvést méltányoljuk mi leginkább e műben s épen nem bánjuk, sőt
örülünk rajta, hogy némelyek, még a kritikusok sem találták meg benne
azt a népszinművet, melynek fogalmával, úgy látszik, nem igen vannak
tisztában. Valóban, épen ezért sajnáljuk, hogy méltánylatunkat nekünk is
gáncsolással kell megzavarnunk. Azonban megvalljuk, hogy mi egyeben
ütköztünk meg, mint kritikustársaink. Egyik azt hibáztatja, hogy e műben
a szerelem nagyon alárendelt szerepet játszik, pedig drámát szerelem
nélkül nem lehet képzelni. E szerint _Julius Caesar, Coriolán, Macbeth_
nem volnának drámák.

A második a palacsinta adomája ellen kel ki erősen, melyet csak
elbeszélni hallunk a multból. «Íme az egész mű, mint négy doriai
oszlopon, akként nyugszik a négy palacsintán» kiált fel birálónk.

Mi nem védjük e palacsintás adomát; épen oly ízléstelen, mint a
foghagymás rostélyos bizonyos vigjátékban, azonban nem tartjuk lényeges
hibának, sőt azt hiszszük, könnyen kiigazíthatni, mert nem egyébért van,
mint a rector szemérmetessége feltüntetéseért s így tiszteségesebb
adomával is helyettesíthetni a cselekvény legcsekélyebb sérelme nélkül.
A harmadik azt rója meg, hogy a szerző a regényírók sok szabadalmával
él: nem törődik az idő és helyegységgel, véletlenek által szővi a
cselekvényt és sokat hagy történni a szinfalak mögött. Nem tudtuk, hogy
az idő- és helyegység oly classikai bajnokai lappanganak köztünk,
valamint azt sem, hogy véletlen által szőni a cselekvényt a regényírók
szabadalma. Mi nem tudunk semmit e szabadalomról, s óhajtjuk, hogy
regényiróink se tudjanak.

Valódi véletlenség e műben csak egy helyt fordul elő, midőn Erzsi haza
tér s testvére gyermekét megmenti. Nem védjük e véletlenséget sem, de
nem tartjuk e mű lényeges hibájának, mert csak bonyolítja a cselekvényt,
nem oldja fel s általában nem zavarja meg a jellemfejlesztést. Nagyobb
baj az, hogy midőn Szigligeti polgári drámává emelte népszinművét, nem
tudta kikerülni a polgári drámák egyik örvényét, bizonyos beteges
sentimentalismust, bizonyos érzékenyítő befejezést, mely ha nem is
mindig erkölcsi érzésünk, de mindenesetre idealismusunk rovására kiván
szívünkre hatni a mennyiben felindít megnyugtatás nélkül, vagyis egészen
más alapon nyugtat meg, mint a melyen felindított.

Ez a mű legnagyobb hibája, melyet nem takarhatnak el se a drámai élénk
jelenetek, se a jól rajzolt alakok. De kifogyván a térből,
fejtegetésünket a jövő számra kell halasztanunk; addig talán másodszor
is szinpadra kerül az új mű, s még érthetőbbé válik birálatunk.


II.

E hó 6-án újra szinpadra került e mű és nagy közönség előtt. Mi is
megnéztük másodszor is s még inkább meggyőződtünk, hogy befejezése
hibás. De miért gáncsoljuk a befejezést, miért nevezzük beteges
sentimentalismusnak, mely idealismusunk rovására akar szívünkre hatni,
felindít megnyugtatás nélkül: vagyis egészen más alapon nyugtat meg,
mint a melyen felindított? Lehet-e ezt máskép befejezni? mondhatja a
szerző. Nem a keresztyén morál legfönségesebbikét érezzük-e e művön
átvonulni: a megbocsátást? Avagy tévedéseink nemesise elől nincs-e
menekvés a költészetben, holott az élet gyakran ellenkezőt mutat? Oly
kegyetlen legyen-e a költő, hogy se meg ne bocsásson, se meg ne
bocsáttathasson, még a bűnbánóknak sem?

Íme ott egy szegény sorsú leány, Julcsa, a ki szolgálatjával keresi
élelmét; bele szeret egy rangbeli ifjúba, a ki megcsalja és odahagyja. A
szerencsétlen meg akarja ölni magát és szíve alatt nyugvó gyermekét,
azonban egy öreg komornyik rábeszélésére, a ki sejti szándékát,
visszariad ez újabb bűntől s élni kiván gyermekéért. Nehány hónap telik
el. Julcsa el akarja rejteni gyalázatát a világ és szülői szemei elől s
egyszersmind jó kezekbe tenni le ártatlan csecsemőjét. E czélból titkon
falura utazik szüleihez s éjjel ablakukba teszi csecsemőjét, a pólyába
göngyölve egy gyűrűt, egy anonym levelet s minden megtakarított pénzét.
Alig távozik el, midőn testvére, a korhely és részeges Bertók, haza jő s
kopogtatni akarván, az ablakban megtalál mindent. A pénzt elteszi, a
csecsemőt pedig a Tiszába dobja. Ezalatt az anya visszatér, hogy lássa
még egyszer gyermekét s csak a felbontott levelet találja a földön.
Föllármázza szülőit, a jegyző is oda érkezik feleségestől; megmutatja
nekik a levelet s a gyermek keresésére akar indulni Ekkor érkezik haza
fővárosi szolgálatjából testvére, Erzsi, s karján hozza a csecsemőt, kit
a gát galyai között hallott nyögni és megmentett. Nem is sejtik, hogy ki
dobta vízbe a csecsemőt, kivéve Julcsát, ki Bertók ujján gyermeke
gyűrűjére ismer. Bertók bevallja neki bűnét s elbujdosik. A kis lelencz
már négy éves. Senki sem tudja, hogy Julcsa gyermeke. Mindkét leány a
szülői háznál van. Erzsi már mennyasszony, egy derék ifjú akarja
elvenni, kit a jegyzőné szeretett volna vőűl. A jegyzőék még más okon is
sértve érzik magokat, azért azt a rágalmat terjesztik el, hogy a lelencz
Erzsi gyermeke. A rágalom a vőlegény fülébe jut; minden körülmény Erzsi
ellen szól s az esküvő már-már elmaradni látszik. Azonban Julcsa, hogy
megmentse testvére becsületét, fölfedi titkát, magáénak vallja a
gyermeket. Ekkor azzal áll elő a jegyző, hogy ha Julcsa az anya, neki
kell lenni a gyilkosnak is, ki a csecsemőt a vízbe dobta. Julcsa
hallgat, nem meri bevallani Bertókot, mert kimélni kívánja már is
annyira sújtott szülőit. A dologból bűnvádi per keletkezik. Julcsát
vallatni a szolgabiróhoz viszik, egy tisztelt férfiúhoz, egy boldog
családapához, a ki nem más, mint a csábító, a lelencz atyja.

A helyzet gúnyját és veszélyét teljes mértékben fölfogó szolgabíró kérve
fordul a leányhoz, hogy ne dúlja fel becsületét, boldogságát. Julcsa
nagylelkűen megbocsát neki. Ezalatt levél érkezik a szolgabiróhoz, egy
Déli nevű rablótól, ki nem más, mint Bertók, melyben ez bevallja a
Julcsára fogott bűnt; a szolgabiró egyszersmind arról is tudósíttatik,
hogy a rabló e vallomás után főbe lőtte magát. Julcsa fölmentetik. Egy
fiatal ispán, ki már többször megkérte Julcsát, a törvényszék előtt a
lelencz atyjának adja ki magát s újra kezével kinálja meg. Julcsa
hálával szorítja meg kezét s későbbre, ha sebei begyógyulnak, reményt
nyújt neki.

E vázlatból is kitetszik, mondhatná a szerző, hogy e művet csak így
fejezhetni be. Avagy azt kívánja ön, mint egy más kritikus, hogy a
csábítóval nőűl vétessem Julcsát? Vagy épen azt, hogy példásan büntessem
a csábítót? De nem bűnhődik-e ez eléggé, hiszen megbánja bűnét s néhány
perczig iszonyú félelmet áll ki. Ha még egyébbel is büntetném, ártatlan
nejét és gyermekeit büntetném. Miért boldogtalanná tenni e derék
férfiút, egy ifjúkori s nem is oly nagy tévedésért, melyet már megbánt?
A mi Julcsát illeti, eléggé megszenvedtettem bűnéért. Miért ne helyezzem
kilátásba boldogságát? Bizonyára megérdemli. Hol itt a beteges
sentimentalismus, minő idealismus ellen vétek? Nem a bűnbánat és
bocsánat idealismusának tettem-e eleget, mely minden keresztyén szívben
viszhangra talál.

Ilyen s ezekhez hasonló ellenvetéseket tehet a szerző s mi még sem
vonhatjuk vissza vádunkat. Elismerjük, hogy a bűnbánat és bocsánat
keresztyén erény, óhajtjuk, hogy minél több ember gyakorolja, de
kérdjük: vajon a költő azért ír-e drámát, hogy tévedéseink és bűneink
bocsánatát hirdesse a viszonyok és embertársaink részéről, vagy azért,
hogy kimutassa a megsértett erkölcsi, társadalmi és állami érdekek
nemesisét? Azzal a hangulattal bocsássa-e el a költő közönségét, hogy
tévedéseinket, bűneinket jóra fordítja a szerencse vagy embertársaink
könyörülő szíve, vagy azzal, hogy minden bűn és tévedés megboszulja
magát a földön, bár az ég kegyelme soha se záródik be ellőttünk? Im ott
van Shakespeare _Coriolán_-ja. Büszkesége szánalomra olvad, megbánja
bűnét és visszavezeti sergét Róma fala alól. Nem érdemlené-e meg e
tettéért a jutalmat, hogy boldogul éljen szeretett családja körében?
Miért kell elesnie a volscok kardjától? Ott van Kotzebue _Embergyűlölés
és megbánás_-a. A hűtelen nő megbánja bűnét, sírva borul gyermekeivel
férje lábaihoz; a férj mogbocsát s ismét boldogok lesznek. Melyik
szolgálja jobban a keresztyén morált és költői idealismust? Shakespeare
kegyetlensége-e vagy Kotzebue érzékeny szíve? Nem mondjuk, hogy a
_Lelencz_ Kotzebue e hirhedt művéhez hasonlít, de azon elv, melylyel
befejezését védhetni végeredményében ide vezet. Azonban mit tehetünk
róla, hogy ez így van az életben is, miért legyen a dráma más, mint az
élet, melynek tűkre? Ezt az ellenvetést ismételheti Szigligeti; de
kérdjük, ismerjük-e, nyomoztuk-e a nemesis titkos működését, s
tagadhatjuk-e csak azért, mert nem mindenütt ötlik szemünkbe? Azután
mire való a költő, ha az életet csak pusztán adja, benső, kényszerű,
erkölcsi kapcsolat nélkül s mi sem egyéb a költői idealismus, mint az az
égi fény, mely mindent megvilágít, mi az életben homályos?

Szigligeti kiméli a csábítót. Érezni látszik, hogy ez visszatetszést
szül s épen azért enyhíteni igyekszik eljárását. Ezért nagyon háttérbe
tolja a csábítót s az utolsó felvonásban megjelente előtt nejét lépteti
föl részvétgerjesztően. A nő nagy rokonszenvet tanusít a fogoly iránt s
vigasztalja. A szerző mintegy előre készíti a közönséget arra nézve,
hogy ne óhajtsa a csábító bukását, családélete feldulását, derék neje
boldogtalanságát. Midőn a csábító belép és áldozatára tekint, a
lelkiismeret furdalását érzi s megalázva fordul hozzá. Mindez elég
ügyesen van kiszámítva és még sem teszi meg az óhajtott hatást. Aztán az
ilynemű kibékítés nem is drámai, mert nincs benne benső kényszerűség. A
szerző tovább is megy, Julcsát boldoggá teszi, legalább kilátásba
helyezi férjhez menetelét. Ezt is mindazért, hogy a csábító bukását ne
kivánjuk. Egyik hiba a másikat szűli. Miért e szerencsétlen leányt egy
új szerető, habár férj, karjaiba dobni? E költői igazságszolgáltatás nem
foly a mű organismusából, csak külsőleg van oda tapasztva. Julcsa
megtisztult a szenvedések alatt s legszebben végezné pályáját szemeink
előtt, ha az anyai érzésekbe menekülne s gyermekének szentelné életét,
nem új szerelem örömeinek. Egyébiránt megvalljuk, sehogy se tudnánk
tanácsot adni a szerzőnek műve tökéletes befejezésére. Épen az a baj,
hogy az összeütközéseket úgy hozta össze, hogy bajos megoldani, s úgy
oldotta meg, hogy erkölcsi türelmességünkhöz, könyörülő szívünkhöz
folyamodott, s mintegy elnyomni, vagy legalább kijátszani akarta
idealismusunkat, melyet nem elégíthetett ki. S épen ezt nevezzük mi
beteges sentimentalismusnak. Felindulásunk megnyugtatásra vár az
erkölcsi világrend alapján s a költő megnyugtatás helyett csak
elérzékenyít, puszta könyörületre hangol, mi igen helyén lehet az
életben, de nem drámai emotio, nem költői igazságszolgáltatás.

Ne csodálkozzék se a szerző, se az olvasó, hogy e különben jeles mű e
hibája iránt nincs könyörület szívünkben, s leginkább csak ezzel
foglalkoztunk egész birálatunkban. Az erkölcsi világrend, a költői
idealismus élénk érzésének tompulása, drámairóban és közönségben, a
legnagyobb csapás, mi drámairodalmunkat érhetné; az úgynevezett polgári
dráma pedig, sok körülménynél fogva, könnyen vezeti e tévútra a költőt.
A franczia, angol és német irodalomban elég példát találhatni reá.
Óhajtjuk, hogy Szigligeti óvakodjék ez örvénytől, mely a szerencsés
inventiót és compositiót is könnyen besodorja. Ím ez a műve is mily
gazdag egyes drámai jelenetekben, néhány mily jól rajzolt alakot tüntet
föl, mily bámulatos technikát fejt ki ő oly történet dramatizálásában,
mely egyik kerékvágásból mindjárt másikba zökken s nem igen látszik
alkalmasnak drámai cselekvényre: mégis e hiány mennyire megrontja!

Sajnáljuk, hogy bővebben nem írhatunk a mű fényoldalairól, de minthogy
az előadásra úgy is egy pár lényeges megjegyzésünk van, valamelyik
alkalommal még visszatérünk reá.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Kiadja Horváth Döme. Első kötet. Kecskeméten, Szilády
Károlynál, 1850. Ára 1 frt.]

[Footnote 2: Ő Pereóval hagy engem? Szörnyű találkozás! Emésztő kínomat
kétszerezve érzem.]

[Footnote 3: Nem; íme a nap, melyen nőd leszek. Holnap kidagasztja a
szél vitorláinkat s e partokat örökre magunk után hagyjuk.]

[Footnote 4: Úgy akarom, örökre elhagyni s meghalni fájdalmamban]

[Footnote 5: Te megvigasztalsz.]

[Footnote 6: O Mirra, ez a te utolsó erőlködésed. Bátorság…]

[Footnote 7: Pillanatra visszavonulok szobámba, az oltárhoz száraz
szemeket és derült homlokot akarok vinni, hogy tessem az én méltó
vőlegényemnek.]

[Footnote 8: Hallgass, oh hallgass.]

[Footnote 9: Nem, valóban nem reszketek.]

[Footnote 10: Te vagy első, egyedüli és örök oka az én kínaimnak.]

[Footnote 11: Igen, te vagy oka az én kínaimnak, te adtál életet nekem –
istentelennek, te vagy istentelen, hogy annyi kérésemre sem adtál
halált.]

[Footnote 12: Oh hát akkor miért nem öltél meg?]

[Footnote 13: Egyedül én vagyok méltó a halálra. És mégis lélekzem?]

[Footnote 14: Én?… szeretni?… Oh ne hidd.]

[Footnote 15: Tőled távol halni meg? Mily boldog édes anyám, legalább
neki meg van engedve, hogy oldaladnál haljon meg.]

[Footnote 16: Az ékszer nem teszi a királynőt.]

[Footnote 17: Azt jól tudom.]

[Footnote 18: Anna! mily boldog vagyok. Megaláztam őt Róbert szemei
előtt.]

[Footnote 19: Oh ne, már nem sír.]

[Footnote 20: Vita Jókai Mórral.]

[Footnote 21: Vita Egressy Gáborral.]

[Footnote 22: Vita Egressy Gáborral.]

[Footnote 23: Vita Jókai Mórral.]

[Footnote 24: _Thalia Zsebkönyv 1862-re_. Kiadták Fésüs György és Toldy
István. – A budai magyar népszinház javára s keletkezésének emlékére. –
Pest, Emich, 1862.]

[Footnote 25: Wesen und Geschichte des Lustspiels. Irta Mähly I. Lipcse,
1862. Weber kiadása.]

[Footnote 26: Kiadja Toldy István. Nemzeti Szinház. I–II. kötet. Pest
1863.]



AZ ELSŐ KÖTET TARTALMA.

  1. Alföldi szinműtár.
  I.  Horváth Cyrill: _Vetélytársak_
  II.  Hugo Victor: _Borgia Lucretia_  7
  2. Czakó Zsigmond: _Kalmár és tengerész_  17
  3. Ira Aldridge  20
  4. Schiller: _Ármány és Szerelem_  29
  5. Szigligeti Ede: _Árgyil és Tündér Ilona_  31
  6. Corneille: _Cid_  37
  7. Kovács Pál: _Három szin_  43
  8. Ponsard: _Pénz és becsület_  48
  9. Barrière és Thiboust: _Márványhölgyek_  57
  10. Dumas: _Lelkiismeret_  82
  11. Szigligeti Ede: _Diocletián_  90
  12. Dumas fils: _Divathölgyek_ (Le Demi-Monde)  107
  13. Ristori  137
  14. Még egyszer Ristori I–III.  167
  15. A _Szinházi Naptár_ ügyében I–III.  219
  16. A Nemzeti Szinház és Drámairodalmunk  236
  17. Jókai Mór: _Dózsa György_ I–II.  273
  18. _Egy kis curiosum_ (Vita Bulyovszkynéval)  313
  19. _Egy szinházi zsebkönyvről_  329
  20. _A vigjátékról_  344
  21. Sribe: _A pajtáskodás_  359
  22. Szigligeti Ede: _Az eladó lányok_  367
  23. Delavigne: _XI-ik Lajos_  374
  24. Az automimikáról  379
  25. Egy új szinműtár
  I.  Szigligeti Ede: _Béldi Pál_
  II.  Sardou: _Jó barátok_  382
  26. Molière: _Tartuffe_  384
  27. Kövér Lajos: _Kiadó szállás_  392
  28. Séjour: _A kártyavetőnő_  395
  29. Szigligeti Ede: _Gritti_  400
  30. Conqui Claudina vendégszereplése I–II.  403
  31. A szinházi kihívásokról  409
  32. Sand és Meurice: _A menekültek_  413
  33. A drámabiráló választmányról  419
  34. Bourgeois és Decourcelle: _A család öröme_  424
  35. Bulwer: _Richelieu_  430
  36. Dumas fils: _Gauthier Margit (A kaméliás hölgy)_  435
  37. Scribe és Legouvé: _Lecouvreur Adrienne_  448
  38. Szinházi dolgokról I–IV.  456
  39. Shakespeare: _Hamlet_  494
  40. Katona József: _Bánk bán_  501
  41. Obernyik Károly: _Brankovics György_  509
  42. Bulyovszkyné Berlinben  516
  43. Szigligeti Ede: _Egy bujdosó kurucz_  523
  44. Szigeti József: _Szécsi Mária vagy Murányvár ostroma_  531
  45. Egressy levele  539
  46. Tóth Kálmán: _A király házasodik_ I–II.  548
  47. Szigligeti Ede: _A lelencz_ I–II.  569


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

146 |vîtorláinkat |vitorláinkat

210 |elvakhaittta |elvakithatta

252 |eltérések mel- is |eltérések daczára is

258 |szen- vedély |szenvedély

265 |lméleetet |elméletet

271 |fokot a drá- hatás |fokot a szinműi hatás

354 |mindig- még |mindig, még

387 |Magyyar Sajtó |Magyar Sajtó

404 |képes- e |képes-e

427 |mintse a mcselekvény |mintsem a cselekvény

522 |Azonbau |Azonban]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.