Title: Görbe tükör
Author: Karinthy, Frigyes
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Görbe tükör" ***


KARINTHY FRIGYES

GÖRBE TÜKÖR

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1912

_Az egész könyvet Swift Jonathan emlékezetének_



TARTALOMJEGYZÉK.

=I. rész: IRODALOM.=

  Tizenhatodik szín  9
  Robinson Krausz. (De Foe.)  30
  A Csömöri-úttól a Filatori gátig! (Verne.)  60
  A lefürészelt tüdőcsúcsok. (Detektivregény.)  96
  Molnár Ferenc, a publicista  118
  Biró Lajos, a novellaíró  123
  Bródy Sándor, a jó szakács  127
  Vajda Ernő, a színműíró  131
  Drámai szenzáció  136
  Résztveszek a drámapályázaton  141

=II. rész: TUDOMÁNY.=

  Sport és testészet  147
  A Lipótváros története  154
  Ofen-Buda története  159
  Közlekedés  166

=III. rész: BÖLCSÉSZET.=

  Egy Ember, Akinek Abszolute Semmi
  Érzéke A Szimbolizmushoz  175
  Nem tudom, de nekem a feleségem gyanus  181
  A férj irogat  187
  Fő a diszkréció  201
  Az idegorvosnál  206
  A cipőpertli  211
  Felkelés  216
  Johnson-Jeffries boxmérkőzés  221
  Levél tisztelt cugszfüreremhez  226
  A gazdag ember  231
  Becsületbiróság  236

=IV. rész: TÖRTÉNELEM.=

  A riporter:
  1. Az özönvíz  243
  2. A honfoglalás  248
  3. Tatárjárás  253
  4. Nagy sportemberek  257
  5. Kolumbusz  262
  A szürkék hegedőse  267
  Heraklesz tizenharmadik hőstette  271
  Blériot Pestre jön  276
  Shaw, a cápa  282



ELSŐ RÉSZ.  IRODALOM.



TIZENHATODIK SZÍN.

_(Az »Ember Tragédiájá«-nak újonnan felfedezett része, mely az eredeti
kiadásból véletlenül lemaradt s mely a Keppler- és a Tower-jelenet közé
volt ékelve. Madách Imre utólagos jóváhagyásával kiadjuk.)_

–

Fényes helyiség a New-York irodalmi kávéház földszintjén. Elől asztalok
és székek, könyves- és ujságospolc. Pincérruhás férfiak
sürögnek-forognak. Olvasásba és írásba elmélyedt vendégek. Egy kis leány
ibolyát és Pesti Futárt árul. Az ablakokon keresztül széles pászmákban
süt a Nap. Távolról _Kar_ énekel: eleinte alig hallhatóan, aztán
erősebbé válik, mintha közelednék a hegyek felől.

Álhirlapirók kara _(távolból)_:

  Zúg a tenger, zúg az élet:
  Ez nem véletlen, ez vélet,
  Zúg az által, zúg a főleg,
  Ó, előleg! Ó, előleg!
  Téged isten hol ver, hol ver,
  Ó, revolver! Ó, revolver!
  Akadna egy tutis talán,
  Ó, átalány! Ó, átalány!
  Lapot kéne alap’tani!
  Ó, Hatvany! Ó, Hatvany!
  Csinálni kéne új revüt
  Ó, az beüt! Ó, az beüt!
  Napilapot, alabárdost,
  Kis Szinházat, à la Bárdost,
  Irok darabot, tanti, én
  Ó, tantième, ó, tantième,
  Egy millió, két millió,
  Lapokba nagy ribillió,
  Vagy egy mozit, vagy egy mozit,
  Az jól hoz itt, az jól hoz itt
  Téren és minden koron át,
  Jaj! koronát! jaj! koronát!
  Két koronát!
  Egy koronát!
  Holnap visszaadom!
  Holnap! Holnap!
  Holnap visszaadom!
  H… o… o… l…

_(Ez a szó: »Holnap«, lassan újra beleolvad az általános zúgásba és a
Kar szózata a távol hegyekbe vész. Ádám, mint vidéki szerkesztő,
Lucifer, mint könyvügynök, hirtelen megjelennek a bejárat mellett, egy
asztalnál. Lucifer leülteti Ádámot.)_

Ádám:

  Mily ország ez s mely nép, melyhez jövénk?

Lucifer:

  Kivántál kort, amelynek hajnalán
  Az Eszmét érti s istápolja minden
  S a vak tömegnek nyiltan hirdeti,
  Kimondott szót s merészen szárnyalót,
  Mely szebb szavakkal szebbet mond; s a nép
  Megérti, mit a gondolat sugall
  S a gondolat hatalmas szózatát
  »Bár nem tanulja senki, minden érti«.
  Nem így beszéltél? Nos, helyben vagyunk.
  Tekints körül e csarnokok falán
  S a síma márványasztalok felett,
  Hol görnyedezve ül Korszellemed
  S fajod. Itt minden eszméket teremt,
  Ez mind az ihlet hős lovagja itt,
  Művészetének önbízó hevét
  Itt minden egyes fennen hirdeti
  S nyiltan bevallja: »Én művész vagyok«.
  Művész, az Eszme s Szépség hőse hát.
  És minden érti az igaz valót,
  Bár nem tanulja.

_(A pincérhez)_:

          Pikkolót, pohárba.

Ádám:

  De mért oly ifjak, mondd?

Lucifer:

          Törvény a szokás itt,
  Hogy harminc éven túl e lángeszek
  Tömény sósavba tétetnek, ecettel
  És ünnepélyesen felvéve a
  »Vén trotli« címet, nyúgalomba mennek.
  Ezeknek volnék én is egyike.

Ádám:

  Minő csodás! De mondd, ki e fiu,
  Kit ott vállára ültet pár csavargó
  S ki hetyke daccal dőre bort iszik
  S fejére önti e hevült fiuknak,
  Kik ordítozva fogják lábait?

Lucifer:

  Nem ismered? E kornak igrice.
  Duhaj fiu, de halljuk, mit beszél.

A duhaj _(egy csomó sovány és pattanásos arcú fiunak a fején ül, akik
szabályos időközökben átköpnek a szembenlévő asztal csészéibe)_:

  Én őszös, nyeszlett úriságom
  De undom, de köpöm, de szánom,
  Ti vagytok a Geny,
  Ti vagytok a Piszok.
  De én iszok.
  De én iszok.

A soványak _(ordítva)_:

          Halljuk! Halljuk!
  Óriássi! Éljen! Éljen!

Álhirlapirók kara _(távolból)_:

  Ó vérzések!
  Ó érzések!
  Ó ások!
  Ó látások!
  Duhaj!… Duhaj!… Ó nagy!
  A legnagyobb!…
  Fejére babért,
  Fejére koronát,
  Két koronát,
  Egy koronát,
  Holnap megadom!…
  Holnap… Holnap…
  Ho… o… o… _(Elvész a hang.)_

Ádám:

  Mi zagyva szókat halmoz oly bohón
  E furcsa lény, s azok mit éltetik?

A duhaj:

  Nyál-ország és kese kicsik,
  Kese kicsik, kicsi kocsik,
  Nem vagyok én közületek,
  Vagyok búsa órjás-virág,
  Mit fogjátok a lábamat?
  Eresszetek, mert pofozok,
  Eresszetek, mert pofozok.

A soványak _(ordítva)_:

  Nagyszerű! Felséges!
  Micsoda erő! Micsoda szenvedély!

_(Még jobban fogják a lábait.)_

Ádám:

  Mi furcsa kép! Bolondos társaság,
  Kik ők sajátlag?

Lucifer:

          Ez, s fajod, a lényeg.
  De meg ne sértsed e derék fiukat,
  Mert önhitére büszke mindenik.

_(A szinész belép.)_

Ádám:

  A lelkesülés érdemük nekik
  S ifjú szivektül mást ki várna még?
  De hát a szellem s művészet uralma
  Ha termett is ily dőre vakhitet,
  A lelkületre üdvös volt bizonnyal.
  Szelidebb s finomultabb hangulatra
  Csitítva mult koroknak durva népét
  S a zord kedélyt nemesbbé csiszolá
  S megértővé.

A szinész _(egy ujságírót vág pofon, de úgy, hogy az lefordul a
székről)_:

          Nesze, Politzer úr.
  Majd írd máskor, hogy tehetségtelen
  Vagyok.

_(Nagy röhögés. Politzer feltápászkodik. A szinész megszorítja
nadrágszíját és fogadja az üdvözleteket.)_ Ádám _(aki felugrott, most
elhülve megáll)_:

      Mi az? S amazt nem védi senki?
  E jó fiut, ki lelkesen s mohón
  Vélé szolgálni az igaz ügyet
  S megírta arról, hogy kontár csupán?

Lucifer:

  Akad védője, várj.

Kád _(szerkesztő, Politzerhez)_:

                  Hát apikám,
  Ez poficsek volt. Tudja mit, írok
  Egy ziccert neki, a hasába, jó?
  Hogy meggebed. Váltója van neki
  S a papájáról tudok valamit.

Ádám:

  S e szélesarcú és dagadtszemű
  Hóhér, ki ez, ó Lucifer, beszélj!

Lucifer:

  Ez Kád.

_(Kádhoz fordul.)_

          Mester, távolból jövénk
  S e csarnokokba nagy híred hozott.
  »Futár«-odat csudálja fajzatunk.

Kád:

Hallja, ne dumáljon nekem, mer’ a szájára ülök. Ha tud valamit
valakiről, akkor beszéljen, tíz kroncsiig tuti, másképp steigoljon innen
a sárgába.

Ádám:

  Ó Lucifer, mi rettentő beszéd!
  Hová lett nyelvünk, a dicső, s nemes,
  Holott szavában e nyeglének itt
  Külvárosoknak szennye háborog.

Álhirlapirók kara _(távolból)_:

  Bóruch, ate, adonáj,
  Kádasnak te ne dumálj.
  Kádas! Kádas! Ó a nagy,
  A legnagyobb!

Szósz _(a szociálfilozófus, Ádámhoz)_:

Az, hogy itt egy külvárosi, hogy úgy mondjam nyelvgörbe képződik, az egy
kulturjelenség, amit kultur-csavarodásnak nevezhetnénk. A fajiságnak egy
talaj-rétegeződése szemlélhető az effajta kifejezésekben, mint:
»dumálni« meg »steigolni«. Bomlott kulturéletünk nő-példányai és
him-egyedei mintegy csúcsgörbéi ennek a fajiságnak. Különben pedig, úgy
hallom, ön jambusokban beszél: ez egy jellemző kulturjelenség. Ön egy
elfajult kulturegyede, hogy ne mondjam kulturparazitája ennek a kornak:
az első csimpánzság jellege önben elfajilagosodott és holmi gondolkodási
és értelmi sallangokat vett föl. Ön egy kulturcsimpánz.

Ádám _(fölháborodva)_:

  Hogyan? Csimpánz, én? Hah, te gaz lator,
  Hiába voltam Keppler s Márius
  És Hellászban hiába harcolék
  Különb eszmékért, mint e korcs tömeg?
  Hiába törtem eszmék gátorán
  Az Úr szinéig, s szembeszállva, hah,
  Az elemekkel, mindhiába szálltam
  Az űrbe vissza, csillagok közé,
  Hogy visszahullva, ember, képedig,
  Sárral dobál – s csimpánznak elnevez
  E nyegleképű és csupasz legény?
  Majd megtanítlak, korcs!

_(Hátrakap egy székért, de Béla, a pincér, aki azt hiszi, hogy kabátot
akar lopni, lefogja.)_

Béla:

  Álomkép, ne mozdulj.

Álhirlapirók kara _(távolból)_:

  Képedre, ha mászott,
  Te akarod megfőzni a Szószot?
  Szósz! Szósz! Ó a nagy!
  A legnagyobb!

A drámairó _(egy ujságíróhoz)_:

  Ki ez a tisztelt úr? Nagyon hangosan beszél.

Ádám _(feléje fordul)_:

  Te zord s hideg tekintetű alany,
  Kinek szemén egyetlen vízüveg
  S egyetlen szemmel nézel úgy reám,
  Beszélj te nékem eszmékről, miket
  Keresni jöttem s nem lelek sehol.

A drámairó:

Nézze, barátom, ezekkel nem viszi sokra, három korona kapcsán, ami
hihetőleg a zsebébe van. Ezeknek a forinttalan dolgoknak már lejárt az
ideje. Na, akar egy koronát?

Ádám:

  Te fanyar elménc, mondd nekem, ki vagy?

A drámairó _(monoklit csap föl)_:

  Hogy tetszik mondani?

Ádám:

  Távozz, ne szólj. Te hitvány érdekért
  Eladtad im az eszmét – s nem pirulsz,
  De kérkedően szóllasz: jól van úgy,
  S példádat még követni hirdeted?

A drámairó:

Alászolgája. Adja át üdvözletemet tisztelt barátjának, aki egyébiránt
nagyon hasonlít Hegedüs Gyulához. Ki az?

Lucifer:

  Én, Lucifer.

A drámairó:

  Az ördög? Hányadik kiadás?

Lucifer _(zavartan)_:

  Ezt nem értem.

Ádám:

  Hogyan, Lucifer? Rajtad ő kifog?

A drámairó:

Látja, kérem, a dolog nagyon egyszerű. A kitünő Madách érdemeit különben
méltányolva, úgy veszem észre, uraságodból eddig mégis egy kiadást
tudott csak kipofozni. Vallja be, én nagyobb sikerrel alkalmaztam önt.
Ön nem tehet nekem szemrehányást. Ha azonban az ön barátja tovább is
folytatja támadóhangú előadását: akkor rögtön beleegyezem kiadóm sürgető
óhajába, mire önt lefordítják angolra s így nem szólalhat meg többé
ebben a darabban, melyet magyar nyelven adunk elő. Hát gondolja meg.
Alászolgája.

Lucifer _(alázatosan)_:

Igenis, nagyságos úr. Majd beszélek vele. _(Csitítja Ádámot.)_

Álhirlapirók kara _(távolból)_:

  Hehe! Hihi! Bruhaha!
  Madách Gábor, Madách Pista
  Pitiáner nimolista
  Ája, mája,
  Nem volt neki koronája,
  Száz koronája!
  Két koronája!
  Egy koronája!
  Holnap megadom!
  Ho… o… ol…

Ádám:

  Elég – elég… ó, borzalom fog el!
  Lélektelen vásárt találtam ott,
  Hol eszméket s igazságot kerestem.
  De mondd –: a zsenge gyermeklelkeket,
  Kiket nemesb csirába hajthat ám
  Egy jóltevő s irányító hatalm: –
  Ki istápolja gyenge lelküket
  E zord s rideg és számító világban?

Lucifer:

  Jöjj hát és láss.

_(Felmennek a karzatra.)_

          És nézd meg őt magad.

_(A karzaton ül a modern »Nyaggat« című revü szerkesztője, mint Tudós,
fehér köpenyben. Anyák gyermekeiket hozzák elébe. Éppen egy gyermeket
tapogat.)_

Egy előfizető:

  Tudós – véleményed?

Szerkesztő:

  Ebből műkritikus lesz.

Ádám:

  Hogyan? E nyirkosszivű bölcselő
  Nem fél-e zsenge gyermeklelkeket
  Az Eszme szent honába vonni be?

_(A Tudóshoz fordul.)_

  Mester! beszélj hát – távolból jövénk.
  Hogyan lehet, mondd, hogy erő s anyag
  Magában egy, de külhatásra más:
  Előtted egyként megnyilatkozik?

Szerkesztő:

  Mit akar? Kéziratot hozott?

Ádám:

  Ezt nem értem.

Szerkesztő:

Mondja, mibe hisz ön: a neo-impresszionizmusba, vagy a
nio-neo-impresszionizmusba?

Ádám:

  Lucifer! Mi ez? Megint az »i« betü?!
  A homouzjon átkos végzete!!

Szerkesztő _(fejalkatát vizsgálja)_:

Na jól van, írja le ezt a mondatot: »Az élet egy fekete hajó«.

Lucifer _(súg)_:

  Mind nagy betüvel írd, Ádám, te ló.

Szerkesztő _(megnézi)_:

Nem jó. Versekhez nem ért, azt már látom. Hanem maga biztosan kitünő
zenekritikus. Maga zenekritikákat fog nekem írni. Érti?

Ádám:

  De nem, hogy vennék tollat s kérkedőn
  A hangok szent művészetébe én
  Kontárkodó, birálgató szavakkal –
  Hiszen nem értem s nincs tanúlatom.

Szerkesztő:

Ne beszéljen. Én azt jobban tudom, hogy maga mihez ért. Azonnal üljön le
és írjon egy zenekritikát. Mars.

Ádám _(ijedten leül)_.

Lucifer _(súgva)_:

  Ne félj – hiszen Hellászban harcolál
  S Achilleszt büszke karddal átdöféd –
  S most borzadasz?

Ádám _(remegve rágja a tollat)_:

  Mi volt az ehhez? Ezt mégsem merem.
  Mit írjak és miről? Hisz nem tudok.

Szerkesztő _(Luciferhez)_:

Maga ne zavarja, az ebattát. Hagyja dolgozni. Magában különben egy olyan
neo-primitív költőt sejtek. Maga üljön le és írjon valami gyerekverset.
Érti?

Lucifer:

  De én az örd…

Szerkesztő:

          Hallgass!

_(Lucifer ijedten leül egy másik asztalhoz.)_

Szerkesztő:

Kengyel, maga meg segítsen annak a kritikusnak.

Egy kis fiu _(fürgén Ádámhoz szalad)_:

Ne tesszék félni, majd én szedítet madánat, csak ilja szépen, hogy a
toloratura énekelész szetszuál-psziholódiai alapon intáb medlátász dolda
és nem medérzészé…

Ádám:

  Hah, mit kívánsz, te gyenge csemte, mondd?

A kis fiu:

Udan, mada tehetszéttelen majha, mada pajalititnok, mada akarja az apját
tanítani? _(Kiveszi a kezéből a tollat és tovább írja a cikket. Több
hasonló fiu közeledik.)_ Pincéj, egy adad anyatejet, pohájba.
_(Gyermekek köldökzsinórokon ugrálnak. Nagy zenebona.)_

Ádám:

Lucifer, hah! gyerünk! _(Átrohannak a karzat másik oldalára.)_

Egy álhirlapiró _(felrohan a karzat másik lépcsőjén, lefelé kiabál)_:

De hát persze, mondom nektek, hogy szerkesztő! Az a másik, az a sánta
nimand, az a kiadó. Csak gyertek. _(Megrohanja Ádámot.)_ Szerkesztő úr,
egy rövid kéziratot hoztam.

Ádám:

  No várj! Ne vágtass! Gondold meg dicsőn,
  Ha jól megért a lelked belseje…
  Mit van mit tenni e parányi rög?
  A kéz inalva ír, de áll az agy
  S ha büszke lelked…

Álhirlapiró:

Mit tetszik povedálni annyit, főszerkesztő úr, kedves mester. Itt van
egy vers. Csekély előleg…

Második álhirlapiró:

  Meg itt is egy.

Harmadik álhirlapiró:

          Meg itt.

Negyedik álhirlapiró:

                  Meg, íme, itt.

_(Körülveszik, kéziratokat nyujtanak át. Ádám kétségbeesetten kapkod,
fuldoklik. Végre bemenekül, hátul, egy helyiségbe. Lucifer utánaveti
magát. Elől, egy széken, ott ül Fleur Noire, mint agg ruhatárosnő,
harisnyát köt. Ádám lihegve és zavart szemekkel megáll.)_

Lucifer _(megáll és a Nőre mutat)_:

  Isméred őt, Ádám?

Ádám:

          Ah, Éva, Éva!
  Ó balzsam és talizmán! Ó a nő!
  Te, ki lugast varázsolál nekem,
  Hát így talállak?

A ruhatárosnő _(feláll és vigyorogva közeledik)_:

  Hallja, valamit akarok sugni magának.

Ádám:

  Ah, ah, mi édes, édes enyhület,
  A természet vigasztaló szava,
  Ó sugd fülembe azt a szent igét,
  Mit férfifülbe nő sughat csupán
  S mely a vén földet ifjuvá teszi,
  Legyen bár külsőd poklok fajzata,
  E szó kibékít és felold! No súgd!

_(A nő súg.)_

Ádám _(felordít)_:

  Lucifer! Meneküljünk! El innen!

Lucifer _(egy kicsit végre maga is megijed)_:

  Mi az, mi az, mi az, mi az, mi az?

Ádám:

Azt súgta a fülembe: »Ádám, én költőnőnek érzem magam.« El! El!

_(Elsülyednek.)_

– Függöny. –



ROBINSON KRAUSZ.

(De Foe nyomán átdolgozva.)


I. FEJEZET.

(Melyben elmondatik a fiatal Krausz születése, ifjusága és atyjával való
beszélgetése.)

Születtem a Külső-Szerecseny-utca 34. számú házban, fönt az emeleten a
119. ajtószám alatt, a lichthóf közvetlen közelében.

Atyám ugyane háznak az utcára nyíló homlokzatában jónévnek örvendő
kalmár volt: sajtárúkkal és más tejtermékekkel űzött állandó és
kiterjedt kereskedést; a ház majdnem minden előkelőbb ajtószámával és
lichthófjával üzleti összeköttetésben állott: – még az akkor jóhírű
Goldberger-családnak is szállított naponta két és félliter
pasztörizáltat a 32-es alá, félliter külön, akiknek pedig cselédjük is
volt.

Atyámat Krausz S. N. Robin-nak hívták: zsenge gyermekkoromban a második
emeleti gangon éppen ezért »der, der verfluchte, ist der Robin’s Sohn«
jelzéssel pofozott a házmester; innen neveztem magam később
Robinson-nak.

Sorsomat talán éppen az döntötte el, hogy tejkereskedésünk volt: itt
tanultam megismerni és megszeretni főelemem, a vizet, mely később
elhatározó fontosságuvá lőn életem folyásában. A tejeskannák előtt
üldögélve sok, sok vizet láttam magam előtt: – oceánok és tengerek
lebegtek szemeim ködében. Igazi tengerészvér folyt ereimben: gyülöltem
és megvetettem a hitvány kis édesvizeket.

– Hallom, Móric, te ganef, – szólt spanyolul atyám – hogy nem akarsz
mosdani.

Ekkor könnyekben törtem ki és mindent bevallottam neki: hogy mennyire
irtózom a nyomorult édesvíztől és hogy csak a tenger végtelen keserü
hullámai felé vonz minden vágyakozásom.

– Majd adok én neked keserüvizet – mondotta ősz atyám portugál nyelven.
– Takarodj a szemem elől!

Ezután elmondotta, hogy fivérem néhány év előtt éppen ily makacsul
vágyakozott a keserüvíz után, mely őt addig hajtotta, míg végre is
teljesen elhajtotta az atyai háztól. Hajósinassá lett, de a balsors
átvitte őt Budára, ahol a Lukácsfürdőbe került és most tyúkszemvágói
rabszolgaságban sínylődik.

Boldogtalan fivérem sorsa könnyekig lágyította atyámat: zokogva rúgott
hármat a fenekembe és kért, hogy térjek a jó útra.

Megigértem neki és néhány napig igyekeztem elfojtani magamban a rossz
gerjedelmeket. De természetünkön nem tehetünk erőszakot. Nekem is csak
alkalomra volt szükségem, hogy vágyaim újult erővel törjenek ki belőlem
ismét és ez az alkalom nem váratott magára soká.


II. FEJEZET.

(Melyben bennfoglaltatik, mint hagyta el szülői házát a fiatal Krausz, s
mint ismerkedett meg a propeller-kapitánnyal, és a hajótörés.)

Egy napon lejött az emeletről Brechmittl s ekként szólított meg:

– Te srác, gyere stülni.

(»Stülni« óportugál nyelven – járkálni, járni, járókálni, járadozni.
Ballagi, Nagy Szótár.)

Kisétáltunk a Dob-utcába, ahol azután a fiatal Brechmittl elmondta, hogy
le akar menni a Dunapartra, ahová tudja az egyenes utat. Bennem
egyszerre feltámadt régi ábrándom, melyet Brechmittl hajhúzással és
fülcibálással még csak jobban szított. Nem tudtam ellenállani részint a
vágynak, hogy álmaim tárgyát, a nyilt vizet végre megláthatom; részint
pedig Brechmittl mancsának, mellyel elől a hajamat fogta.

(»Mancs« óportugál nyelven: Manche, manches, csatorna, csatornázni,
csatorázni, csatákozni, csatos cipővel lóbálni, lófrálni, lóbak. Átvitt
értelemben: erdei nyünyüke, papi gefrence, valakivel gefrencét ugratni,
becsapni; gőzturbina. Ballagi, Nagy Szótár.)

Elhatároztam, hogy elhagyom szülői házamat: ifju, bohó fejjel
belerohantam a világba. Vajh sokszor megbántam azután, mindenki a maga
szerencséjének kovácsa, más kárán tanul az okos, tiszteld életedet, hogy
hosszú apád és anyád legyen a földön.

Nagy kóborlások után végre leértünk a _Dunapartra_ és én
megpillanthattam a végtelen, tajtékos vizet, melyet azonban inkább
találtam tajtékosnak, mint végtelennek. Lent a hajóállomáson nagy
sürgés-forgás volt, a karcsu, héttonnás propeller-fregatt ott
himbálódzott már láncain.

– Jerünk a fedélzetre, – mondotta nekem Brechmittl – most még nem kell
fizetni, aztán gyorsan leszaladunk, mielőtt megindul.

És a csalfa álbarát hátbavágásokkal felcsábított a propeller-fregatt
fedélzetére. Bámulva néztem a tárgyakat és bámészkodás közben nem vettem
észre, hogy Brechmittl eltűnik oldalam mellől. Heves, éjszaki szél
fujdogált. Megfordulva, egyszerre csak kifeszített, négyszögletes
vásznat pillantottam meg, mely a kéményről lelógó madzagra volt erősítve
s melyet a szél feszesre duzzasztott ki.

– Felhúzták a vitorlákat! – kiáltottam ijedten. – Itt maradtam a hajón!

Egy hosszú, vékony ember állt mellettem. Azonnal megismertem a
kapitányt. Kissé csodálkozva nézett rám.

– A vitorlákat? – kérdezte. – Mer’ ha ezt a zsebkendőt tetszik gondolni,
amit szárítani…

– Kapitány úr! – vágtam közbe. – Nem látja, hogy feszíti vitorlánkat a
szél?

– No ja, már látom, hát persze – mondta bizonytalanul. – Tudom én, mi
egy hajó! Hát igazán azt tetszik gondolni, hogy ez egy vitorla?

– Természetesen.

– Akkor jó – kiáltott, és büszkén vágta ki mellét. – ’Sz én is mindig
azt mondom, de nem hiszik. _Parolát_, fiatal barátom. Vén tengeri medve
üdvözli ifju kartársát. Ön megért engem. Igyunk egy pohár bagót és
maradj itt, fiatal fóka, tudod mit, nem is kell fizetned az ötvast.
Hollá, hollá, fel a vitorlákkal, ki a vízre, a vízre!

És karjára kapva, nagyokat táncolt örömében. Közben erős füttyentés
hallszott és a hajó megindult.

A kapitány rumot hozatott és leülve a fedélzeten, régi viselt dolgairól
mesélt nekem, hajótörésekről, viharokról, hajókról: – borzongva
hallgattam elbeszélését.

Igy utaztunk sokáig a part hosszában, azután beljebb merészkedtünk. A
kapitány azonban kissé sokat talált inni a rumból, s este, mikor
elváltunk, a lépcsőn lefelé menet egyszerre éles rázkódás rántott ki
szobámból. Felugrottam és lerohantam a fülkébe, ahol elterülve láttam
feküdni a kapitányt.

– Mi az? – kiáltottam rémülten.

– Bevertem a fejem, – nyögte ő – léket vertem ebbe a koszos fejembe.

– Léket? – kiáltottam rémülten. – De hiszen akkor sülyedünk.

Bután nézett rám.

– Gondolja? – kérdezte.

– Hát nem tudja, kapitány úr, hogy ha a hajó valahol léket kap, akkor
elsülyed?

– Akkor is, ha a kapitány kapja a léket?

– A kapitány és a hajó: egy.

Gondolkozott.

– Mit csináljunk? – kérdezte.

– Azonnal be kell ugornunk a vízbe, hogy úszással próbáljuk megmenteni
életünket.

– Beugorni?

– Igen. Először a kapitány úr, azután én.

– Nem! – kiáltotta tisztán csengő hangon a kapitány. – Akkor rosszul
ismer engem. Egy kapitány utoljára hagyhatja el csak a hajóját, bár ott
kelljen pusztulnia is! Csak ugorjon maga. Bátorság, bátorság!

És nagyot lökött rajtam. Mit volt mit tennem, belevetettem magam a bőgő
vizek közé, melyeket inkább vizeknek, mint bőgőknek találtam.


III. FEJEZET.

(Melyben az ifju Krausz bent van a vízben, némi megfontolás után kijön
belőle és szerencsésen megmenekül.)

Rettenetes érzés volt. Azonnal tisztában voltam vele, hogy életemnek
fordulópontjához érkeztem. Olyan dolog történt velem, amire nem
számítottam, s amit nem éreztem még soha: egész testem, a szó
legszorosabb értelmében, _nedves lett_. Ez a különös folyadék, melyet
eddig csak atyám tejeskannáiban láttam, s melyből itt annyi volt:
belefolyt zsebeimbe és mindenütt hozzámért, akárhogy lökdöstem el
magamtól. Körülöttem, mint már említettem, bőgtek a vizek, és a hullámok
oly magasra ugrottak fel, mint egy torony, különösen, ha tekintetbe
vesszük, hogy egy torony egyáltalában nem ugrik.

Kétségbeesetten gondolkozni kezdtem, s eszembe jutott, hogy De Foe
szerint én most úszással mentem meg életemet. Hogy úszni hogyan kell,
azt tudtam. Egyszer atyám boltjában, egyik tejeskannában láttam egy
svábbogártól: gyorsan mozgatta a lábait és közben büdös volt. Nem
fontolgattam tovább, gyorsan mozogni kezdtem: a többiről nem kellett
gondoskodnom.

De már az első mozdulatnál irtózatos rémület fogott el. Kitűnt, hogy nem
nyujthattam ki lábaimat, – mert azok beleütköztek valami keménybe, ami
sáros volt. Kezeimet próbáltam kinyujtani: de azok is beleütköztek. A
következő percben a hasam is beleütközött.

Rettenetes pillanat volt. Hiszen, villant át agyamon, ha folyton
beleütöm a lábamat és kezemet, sőt hasamat a fenékbe, akkor nem tudok
úszni, és ha nem tudok úszni, menthetetlenül elpusztulok. Végem van.

Buzgó fohászt küldtem a mennyek urához, aki meghallgatta szavamat. Rövid
félórai kapálódzás után egy sötét tárgyat láttam úszni felém a vízen:
valami deszkaféle lehetett, és aggódva vártam, elég lapos lesz-e, hogy
ráülhessek. Az ég meghallgatta könyörgésem: Hangay Sándor összes
költeményei voltak egy kötetben, ára 2 korona.


IV. FEJEZET.

(Melyben a hajótörött Krausz kivetődik a partra és meggyőződik róla,
hogy lakatlan szigetre került.)

A távolból sötéten és szikáran meredt felém egy rengeteg tömeg
körvonala: valami sziklafoknak néztem. Csakhamar odajutottam és kezem
egyenletes, pázsitnemű fűszálakba kapaszkodott bele. Kimásztam és
végigfeküdtem a parton. Elaludtam és ebben a helyzetben töltöttem az
éjszakát.

Másnap reggel a kelő nap ébresztett fel, talpraugortam és első
pillantásom a vizekre esett, hogy látom-e még a propeller-fregattot. Ó
igen, láttam még: véghetetlen messzeségben, elérhetetlen távolságban
lebegett a láthatáron, már majdnem a budai part mellett volt. Fedélzetén
megpillantottam a kapitányt, amint balszeme fölött éppen egy mitesszert
nyomott ki, és zápfogával bajuszáról lerágott egy sörtét. Búsan
integetett felém, és odasugott nekem, hogy nem vittem-e magammal
véletlenül a rumosüveget.

Szomoruan fordultam meg és elindultam, hogy megismerjem a vidéket. Már
néhány lépésnyi út meggyőzött róla, hogy tropikus, egzotikus növényzetű,
valószínüleg afrikai vidékre kerültem. Különös, egzotikus virágok,
óriáspálmák, rengeteg, páfrányszerű erdőbe fogadtak mindenfelé. A
legkülönösebb az volt, hogy a virágokat nem lehetett letépni: szívósak
és nyúlósak voltak, mintha vászonból lennének és a szárukon végig gummi
volt. Mikor az egyiket megfogtam, utána festékes volt a kezem.

Mindig csodálatosabb, tarkább növényzet vett körül. Egy órai út
meggyőzött róla, hogy szigeten vagyok, egészen kerekalakú, különös,
lakatlan szigeten, melynek közepéből kerek, lapostetejű fennsík mered
ki, rengeteg erdőséggel és tropikus növényzettel borítva. Állatokat
eleinte nem láttam. A part hosszában gátszerű töltés húzódott végig,
körül az egész szigeten: e töltés hosszában mohhal bélelt barlangokat
láttam, amint elhaladtam előttük.

Törtem a fejem, mely vidékére a világnak vetett ki végzetem. Földrajzból
csak a Kalahári-szigeteket ismertem: úgy emlékeztem, hogy ott pingvinek
vannak. De nem tudtam, hogy kinéz egy pingvin. Az egyik barlangból
egyszerre borzasztó ugrással barna, hegyesfejű fenevad vetette rám
magát: nyakamba harapott, hogy felordítottam. Azonnal felismertem a
Bolhus Budapestus nevű állatot: még volt annyi időm, hogy a kezemben
hordott Hangay-kötettel fejbeüthettem: a Bolha széthasadt koponyával
zuhant a földre.

És ekkor, egy fordulónál hirtelen óriási, fényes gömb ötlött szemembe,
amely a domb lejtős oldalából látszott kigömbölyödni. Vele szemben a
domb túlsó partján óriási, hegyes dárda állott ki tíz méternyire a
talajból.

Most megértettem mindent és szívemet kétségbeesett tompaság töltötte el.
Igen, szigeten voltam: egy megfeneklett szárazföldrész felszínén, mely
valamikor, diluviális időkben ittragadt s a víz nem tudta magával vinni.
Amelyet a tudósok női kalapnak neveznek.


V. FEJEZET.

(Melyben Robinson Krausz berendezkedik a hosszú egyedüllétre, és házat
épít.)

Leültem a sziget egyik felére és kalapommal letakartam a másikat:
kinyujtottam lábaimat is, melyek valamibe beleütköztek, amire fel is
raktam őket: – tekintve, hogy kissé rövidlátó vagyok, lábaim végét már
nem vehettem ki tisztán; a messzeség ködébe veszve folytak be azok a
vizek láthatárának vonalába és így igazán nem tudhattam, mi az, amire
rátettem őket.

Közben eszembe jutott keserű sorsom és két nehéz könnyet töröltem ki
orromból, míg egyszerű, gyermeki lelkem keseregve idézte vissza a multak
boldog ábrándjait.[1]

– Ojvej, ojvej, uu-u-u! – siránkoztam, az annyira kedvelt pesti
automobilok tülkölését negélyezve. – Miért hagytam el szüleim házát, ősz
atyám szelid feddő pofonjait. Most itt vagyok, távol idegenben, mindenki
a maga szerencséjének kovácsa, égre követ ne dobj, mert magad esel bele,
mindenütt jó, de legrosszabb otthon.

– Miért tetszik úgy jajgatni? – kérdezte egy hang mögöttem.

– Hát ne jajgassak, – mondtam dühösem – most itt vagyok egy teljesen
elhagyott szigeten, egyedül, mutterzéle egyedül, mindenkitű felasszn. És
még azt mondja, hogy ne jajgassak.

– Hát hogy akar maga egy Robinson lenni? – folytatta a hang. – A
Krepecné zsúrján akar maga egy Robinson lenni? Vagy vasárnap este a
Buzalka tánc- és illemteremben akar maga egy Robinson lenni? Vagy
premierelőadás után a szinházi ruhatárban akar maga egy Robinson lenni?
Az persze, hogy egy Robinsonnak egyedül kell lenni. Azért Robinson.

– De mit csináljak? – kérdeztem.

– Először is: ne törje a fejét. Azért vagyok én itt. Én a »Robinsonokat
Kellékekkel és Kannibálokkal Felszerelő Részvénytársaság« képviselője
vagyok. Van szerencsém a következő cikkeket ajánlhatni.

Ezzel a hang kinyujtotta kezét és egymásután rakta elém a tárgyakat,
amiket megnevezett.

1. _Egy teljes Robinson-öltözet 25 évi jótállással_. Nyers szőrkucsma,
húscafatokkal, kitünően félreszabott macskabőr kabát, rozsdás vasdarabok
gomb helyett, cérna helyett dróttal varrva, modern Robinsonnak
nélkülözhetetlen.

2. _Egy pár elegáns fakéregcipő_, gombócnagyságú rücskökkel, mohhal
bélelve. Tessék a cégre vigyázni, nemtetszőért visszaadjuk a pénzt.

3. _Egy doboz válogatott, kutyazsírban áztatott homok_ mosdásra. Eredeti
csak a »Yes« szócskával.

4. _Egy szabályozható barlanglámpa_, szárított agyagutánzat, elrejtett
villamoségővel, égés közben eredeti faggyubűzt áraszt, kívánt
mennyiségben.

5. _Egy automatikus pók_, mely a sarokban helyezendő el, nyomásra
lemászik és az illető Robinsonnak a kezéből eszik. Egyszerre több legyet
nem kell adni, mert elromlik a szerkezet. Ugyanez szabad zárral, bármely
színben, tucatonkint olcsóbb.

6. Egy mércével ellátott lábnyomkutasz, mellyel a homokban azonnal
felismerni a meztelen kannibállábnyomot. Ugyanez…

– Megálljon! – ordítottam közbe. – Micsoda lábnyomokról beszél itt maga?

– Hát mit akar uraságod, – dühösködött a hang – hát meddig akar itt
maradni? Egy Robinsonnak egyszer csak muszáj kannibállábnyomokat
találni. Igen ajánlom ezt a vörös lábnyomot, tucatonkint…

– Hagyja abba, – mondtam – nekem nincs pénzem.

– Ne tessék aggódni, – mosolygott szivélyes kézdörzsöléssel a hang – már
elküldtük a számlát a kedves tatának.

– _Szent Jeromos!_ Hát mi lesz velem?

– Urasága itt fog robinsonkodni, míg nem jön valami kannibál.

– De mit csináljak én addig?

– Tőlem kérdi? Hát elmélkedni fog. Az ember ilyenkor elmélkedik.

– Mirül elmélkedjem?

– Tudja mit, – mondta a hang, zsebrevágva az árjegyzéket, fejére csapva
a kalapot és begombolva a kabátját – elmélkedjék, hogy mért választották
be Róka Pált a Petőfi-társaságba. Ajánlom magamat, legyen máskor is
szerencsénk.

Ezzel a hang el is tűnt.


VI. FEJEZET.

(Melyben Robinson hasznos elmélkedéseknek szenteli idejét és viszont.)

Szomoruan fölvettem a Robinson-egyenruhát, a 227-es számu szőrkucsmát
húscafatokkal, működésbe hoztam a pókot és leültem elmélkedni, hogy
miért választották be Róka Pált a Petőfi-társaságba.

De nem jutottam eredményre. Bús egyhanguságban teltek az órák és
fogalmam se volt róla, mihez kezdjek. Három napi elmélkedés után végre
nem bírtam tovább, és »Boldogtalan asszony« címre a következő kérdéseket
intéztem a Pesti Hirlap szerkesztőségébe:

Tisztelt szerkesztőség!

1. Lehet-e őszinte barátság férfi és nő között, igen vagy nem, és ha
igen, miért nem?

2. Igaz-e, hogy egy bolha harmincszor olyan erős, mint egy elefánt és ki
ír Alba Nevis álnév alatt?

3. Frász Ferenc mért nem ír álnév alatt?

4. Aki Alba Nevis álnév alatt ír, az hol lakik?

5. Miért kell megsértődni egy tisztességes fiatal leánynak, ha valaki
Balatonfüreden megvakarja a talpát?

6. Miért rövid a nyúl farka?

Néhány nap mulva megjött a válasz.

_Boldogtalan asszony, 218_. 1. Sokan, vajmi sokan törték már fejüket
azon, ha vajjon lehetséges-e őszinte, igaz és nemes barátság egy férfi
és – mondjuk – egy nő között. Engedje, hogy a kételkedők álláspontjára
helyezkedve felsóhajtsunk Szomaházy Istvánnal: ki tudja? Mi csak
sejthetünk. Tisztességes asszonynak egyiránt nem ajánljuk férje
távollétében az ilyesmit. 2. Majd utána nézünk. Alba Nevis álnév alatt ő
maga ír. 3. Igen. 4. Egyelőre még ő se tudja. 5. Lehetséges. 6. Erre a
kérdésre a »Mindennapi Problémák«-ban fog felelni a bölcs Kádi.


VII. FEJEZET.

(Melyben Robinsonunk, mint olyan, némi érdeklődés középpontjába kerül.)

Egy reggel kijöttem a barlangból és gyorsan összehajtogatva, bedugtam a
tokba. Nagyon melegen sütött a nap, lementem sétálni a partra. De már az
első fordulónál kővé meredt minden hajamszála és kiütött rajtam egy
hideg veriték, habbal, minden nélkül.

A plüs-pázsiton, lábait a vizbe lógatva, ült egy borzasztó kinézésű
vadember és egy szövetkezeti igazgatót evett. Az igazgató már félig meg
volt éve, csak derekától kezdve lefelé, a fejéig, lógott még ki a
kannibál szájából és dühösen hadonászva magyarázta ez utóbbinak, hogy ő
azokat a részvényeket még áprilisban átadta és hogy hagyják őt békében,
mert rágalmazási pert indít. A kannibál azonban hidegen rágalmazta
tovább és csak a kezével, egy könnyed mozdulattal jelezte, hogy nem tud
felelni, mert tele van a szája.

Vízáthatlan eternit-kővé meredve, szemléltem a rettenetes jelenetet. E
percben azonban észrevett a kannibál és egy hirtelen slukkal egyszerre
lenyelve a szövetkezeti igazgatót, egyenesen felém tartott. Rémülten
futásnak akartam eredni, de ő megelőzött.

– Péntek? – kiáltottam elfúlva.

– Igen, – felelt ő – tizenharmadika, déli tizenegy óra. Tizenkettőkor
zárjuk a lapot. Addig meg kell írnom ezt a cikket is.

– Mit akar tőlem?

– Semmit. Egy interjuvicseket. Nincs revicsek. Ne féljen, tata. Én
kérdezek és maga nem felel.

Egy darab papirt vett elő és sorba bejegyezte a kérdéseket:

1. Mióta van már ezen a lakatlan szigeten uraságod?

2. Egészen önzetlenül folytatja ezt az életmódot, vagy valami
érdekszövetkezet áll mögötte, mely pausáléval támogatja?

3. Szterényit ismeri?

4. Milyennek találja itt a viszonyokat ön és nem vállalná liberális
alapon a kultuszminiszteri tárcát?

5. Ezzel a visszavonulással a titkos választójog mellett akar ön
tüntetni, jelezve, hogy kívül akar maradni minden párton?

Másnap »A Nap«-ban a következő cikk jelent meg:

Panama! Panama! Panama!

–

Robinson a Dunán.

–

De csak Krausz! Robicseknek hívták. Szterényi keze benne van. Gyerünk a
tutajra!

Nyavalya piszkosság az, ami itt nálunk végbemegy, helyesebben végbe
vánszorog. Felhívjuk a kormány figyelmét arra a hallatlan, piszkos
slendriánságra, hogy immár évek óta fővárosunk kebelén egy eredeti,
igazi Robinson tartózkodik, aki minden szubvenció nélkül sínylődik
felelősségteljes és nehéz állásában, anélkül, hogy a főváros részéről
bármely támogatásban részesülne. De persze, ezeknek az uraknak semmit se
jelent az, hogy milyen idegenforgalmat csinálna nekünk ez a nagy,
önzetlen ember, aki nemes naivságában elhatározta, hogy ennek a mi
redves, rohadt kis fővárosunknak némi érdekességet kaparász össze. Hanem
a talpfákra van pénz. Robinsonokat támogatni nincs. Hát a báttaszéki
vasúttal mi lesz?

A cikknek megvolt a maga hatása. Az érdeklődés minden oldalról
megindult: a reporterek kezdtek felfülelni és naponta több interjunak
kellett alávetnem magam, ami, visszavonult életemre való tekintettel,
eleinte meglehetősen fárasztott. De az eredmény nem maradt el.

A következő héten ugyanis megjelent arcképem a »Tolnai Világlapjá«-ban,
alatta ezzel a cikkel:

»Olvasóinknak bemutatjuk itt az első magyar származású Robinsont, aki
már évek óta tengődik elhagyatott, magános életet szép hazánk gyönyörű
folyójának, a Dunának egy elhagyatott, ismeretlen szigetén. Közben erdei
sóskával és citrommal táplálkozik és megnyugvással várja, míg egy hajó
arra vetődik és megmenti szerető szüleinek karjai közé. Vadállatok
bundájából készült ruhája van és facipője. Szakálla már annyira megnőtt,
hogy keresztülnőtt a saját fején. Képünk a kitűnő államférfit abban a
percben ábrázolja, mikor szakálla éppen nő: a kereszttel jelölt rész a
szakáll, a másik a Robinson. A kép sarkán levő piszkosszínű folt a nagy
gondolkodó szüleinek karját ábrázolja, melybe szeretettel várják őt
vissza, mint olvasóink fentebb látták. Itt jegyezzük még meg, a mult
számból megint kimaradt, hogy a bolha tulajdonképpen tízszer olyan erős,
mint az elefánt, mert az elefánt nem tudna tízszer olyan magasra ugrani,
mint a bolha, ha bolha volna, amint címképünk ábrázolja.«


VIII. FEJEZET.

(Melyben az elaggott Robinson helyzete némileg csökken és gyanánt.)

Az ismertetés feltűnést keltett. Kezdtem divatba jönni. A zsúrokon rólam
beszéltek az emberek és a »Vegyes« rovatokban viták indultak meg, hogy
mennyit eszik rendes körülmények között egy normálisan fejlett Robinson
és hány évig él a pingvin. »Az Ujság« karácsonyi körkérdésére: »Lehet-e
tisztességes nőnek szeretni egy Robinsont?« válaszolnom kellett.
Kalapomat és ruhámat kitették a Holzernél: néhány nap mulva megjelentek
az első hús-cafatos női szőrkalapok a Kossuth Lajos-utcában és divatba
jöttek a facipők is. Robinson-láz kezdte izgalomba hozni Budapestet. Egy
napon megjelent nálam a »Nyugat« szerkesztője és felszólított, hogy
próbáljak egy verset írni nagyhírű lapjába, azután esetleg tarthatnék
felolvasást a Royalban.

Elfogadtam a felszólítást és két verset írtam, egyet a »Nyugat«-ba és
egyet a »Hét«-be.

_A »Nyugat«-ba:_


Robinson-ország.

  Duhaj nagy Átok-ország.
  Kicsiny Robinson-ország –
  Itt nem terem Életgörcs
  Itt nem terem Életgörcs.

  Életfiu itt csak ugar
  Egész áldott nap ugar
  Robinsonnak kell lenni
  Robinsonnak kell lenni.

  Én ős Robinson – lelkemet
  Szent, álomfrász lelkemet
  Paskolják kis Büdösök
  Paskolják kis Büdösök.

  Vah, nyavalya, nyavalya
  Veh, büdösök, nyavalya
  De Robinson Krausz nem beszél
  De Robinson Krausz nem beszél.

_A »Hét«-be:_


Robinson-szonáta.

  Barlangom odván, halk moretti-fej
  Ó lanyha lányok és hüvös lakás
  Ó függönyök, ó elfakult palást

  Zöld selymek, árnyak, vén pohárba tej.
  Zöld zongora, arany-melódiás
  Fakó billentyün álomport kifej
  Ezüst kancsó, holdfény, vász gut und tejr
  A földön egy biedermeyer-rakás.

  Zokogva vén szonáták zengenek
  S gigászi gyomrom tompán felkorog
  Mint ó hidak, dübörgő árkusok.

  Részeg dobok riadtan döngenek
  S a hörgő kürtök harsogó szavára
  Ötér gőgös töpörtyüt elnyelek.

Verseim általános, titkos feltűnést keltettek; senki se beszélt róluk,
de mindenki dühös volt. Felolvasást tartottunk a Royalban, óriási
közönség előtt; előadtam, mily szomorú, reménytelen a helyzete egy
Robinsonnak, aki egyedül és elhagyatva él az emberek sokaságától távol
és akit nem ért meg senki. A felolvasást robinzongora kísérte. Ötezer
koronát vettünk be.

Visszatérve a szigetre, már messziről egy épülő, hatalmas arányú palota
favázának körvonalait pillantottam meg. A »Finom Robinson«-hoz címzett
szálloda volt ez, mely ezer szobával és gázfütéssel most alakult a
sziget északi csúcsán. A prospektus szerint kissé fáradságos szerepet
szánt nekem a vállalkozást kiaknázó részvénytársaság.

Délelőttönkint két órára bekerített nagy térségre szabadon elővezettek:
– a korlátok mellett ilyenkor már érdeklődve tolongott a Lipót- és
Belváros műértő közönsége. Nekem egy barlangból kellett kijönni, teljes
felszerelésben, hosszú, fehér szakállban, vad kifejezéssel néhányszor
szomorúan körüljárni, közben elmondani a Pakots József által e célra írt
és pályadíjat nyert »Ó mily egyedül vagyok« kezdetű monológot. Ezután a
szálloda libériás szolgája két csínos, faragványokkal diszített
fatörzset nyujtott át nekem, melyeket addig kellett dörzsölnöm, míg
meggyúlnak, ez volt a legnehezebb, mert sokszor már előbb meggyúltak.
Póketetés és más apróságok fejezték be a hivatalos órákat.

Ezért a munkáért járt nekem a szállodában egy csínosan berendezett
szoba, koszt, fütés, világítás stb. Eleinte meg voltam elégedve, de
később, mikor nagyobb lett a forgalom, mindenfélét követeltek tőlem,
körülszaladgáljak, furcsa hangokat mondva közben és az égő fatörzsekkel
dobáljak, melyeket szájammal kelle elkapnom. Vadembert is kellett adnom,
ebbe nehezen tudtam belejönni. A prospektus szerint mindenkinek, aki a
belépőjegyet befizette, joga volt engem megtapogatni: ezek aztán
emléktárgyakat vágtak ki a ruhámból és ősz, bozontos szakállam fürtökre
tépdesték.

Januárban állt be a válság. A társulatnak ugyanis ebben az időben oly
jól ment már, hogy általános irigységet keltett mindenütt. E hónap
elején azután vakmerő konkurrencia támadt fel ellenünk: a szomszédos
Szunyog-szigeten ellen-Robinsont léptettek fel, klerikális programmal.
Az új Robinson bejárta a vidéket és mindenféle újításokat igért: – friss
szigetet, olajjal szagtalanított barlangot, rendes személyzetet
vademberekben és egyebekben és tisztességes svéd dörzsölő-fadarabokat.

»Robinson és Vidéke« címen lapot indítottunk, melyet az Első Magyar
Leszámítoló Robinson támogatott s melynek szerkesztésével engem bíztak
meg. Az érdeklődés óriási tömegeket csalt szigetünkre. Terjeszteni
kellett a fürdővendégek részére szánt telepet: – a számomra bekerített
térséget mindennap szűkebbre kellett összehúzni. Egy napon az »Ó mily
szörnyű az egyedüllét« című monológot sem tudtam már rendesen elmondani,
mert oly kicsi volt már a hely a korlátokon belül, hogy gesztikulálás
közben folytonosan beleütöttem a kezem a zsúfoltan szorongó tömeg
orraiba és több szemet kivertem. E napon elkeseredve mentem fel az
igazgatóhoz.

– Igy nem mehet tovább, – mondtam – hiszen nem tudom már kinyujtani a
lábaimat. És ez a folytonos lárma, ez a rettenetes sok ember tönkretesz.
Állandó ideglázban élek, nem bírom ki így. Egy percig, egy percig akarok
csak egyedül lenni, egyedül… ó!… egyedül…

És sirtam.

Az igazgató savanyuan vonogatta a vállait.

– Micsináljak magával?

Igaz, mit tehetett, fájó szívvel furakodtam vissza a tömegen keresztül
robinsonságom sivár tanyájára – de már későn volt. A barlang körül
egyáltalán nem lehetett már helyről szó. Ki akartam dugni fejemet, a
sokaság feje fölött – de kezeimet már nem nyujthattam ki. Kinyomtak,
keresztül nyomtak a korláton, lepréseltek a partról, belegyömöszöltek a
vízbe.

A szigeten nem volt már számomra egy talpalatnyi hely!

Zokogva úsztam ki a pesti partra. Végigrohantam az utcákon, egyetlen
zúgot keresve, ahol egyedül lehetek… Be szerettem volna bújni a
kanálisba, fel szerettem volna mászni a telegráfdrótra – minden hiába!

Egy ásító, sötét kapu nyílott meg előttem. Vakon, kétségbeesetten
berohantam. Nyirkos hüvösség csapta meg arcomat. Körülnéztem: – tágas,
boldog üresség fogadott mindenütt, megkönnyebbülve, hörögve sóhajtottam
fel és leroskadtam a földre… Azután fölvetettem szemeim.

Egy ősz, fehérszakállú aggastyán állott előttem egy magaslaton és
hajlongott.

– Hol vagyok és ki vagy te? – rebegtem.

– Én Mihálovics Ödön vagyok – felelte bölcs mosollyal az agg. – És ez a
Magyar Királyi Opera egy »Eliana« előadása.

Hosszú, tompa kongás búgott fel szavaira – az óriási helyiség zúgott és
búgva rengett, mint egy titáni tengeri kagyló. Megkönnyebbülve, hosszú
sóhajjal terültem el a földön és kiadtam nemes lelkemet egy kötetben, az
Athenaeum kiadásában, ára 3 korona.



A CSÖMÖRI-UTTÓL  EGÉSZEN  A FILATORI-GÁTIG!

– Fantasztikus regény. –

(Irhatta volna: VERNE GYULA.)


I. FEJEZET.  Egy vakmerő fogadás.

– Tartom, tábornok.

– Rendben van, mylord.

Ez a röviden és határozottan elhangzott párbeszéd egy közepes ízléssel
berendezett szálloda második emeleti ebédlőhelyiségében folyt végbe. Két
magas termetű férfi állt egymással szemben: az egyik, lord Vack-Beél
Rochester, szőke szakállú, nyugodt tekintetű, negyvenes ember. A másik
Sanssou tábornoknak nevezte magát, mozgékony, fürge járású úr volt ez,
azonnal fel lehetett ismerni, hogy a víg Gallia szülötte. Élénksége
szembetűnő ellentétet képezett az angol főúr kimért modorával.

– Ön tehát azt állítja, – folytatta, e jellemzést bevárva, lord
Rochester két centiméterre kimért hangon – ön tehát azt állítja, hogy
másfél, értsd másfél nap alatt eljut innen, a Csömöri-út végétől a
Filatori-gátig, beleszámítva minden közlekedési eszközt, melyet igénybe
vehet.

– Állítom, kedves lord. A terv talán fantasztikusnak látszik első
percben, s a helyzet ismerői talán mosolyognának rajtam. De ez csak
sarkalja az én ambiciómat. Ön ismer: ura szoktam lenni szavamnak.

– Jó, de itt nem a holdbautazásról van szó. Azt értem. Azt meg lehetett
csinálni egy kis energiával. Az ember vesz egy golyót és felrepül vele.
De tudja ön, mi az a Csömöri-út? És tudja ön, hol van a
Külső-Stáció-utca? És elképzeli-e ön, uram, mit jelent a Lábficam-köz
Budán? S látta-e már a Rákóczi-utat olyankor, mikor javítják? S látta-e
már Budapestet éjjel?

– Bízza csak rám, kedves mylord. A fő az, hogy ön tartsa a fogadást.

– Tartom, tábornok.

– Rendben van, mylord.


II. FEJEZET.  Készülődések.

Két óra harminc perckor távozott Sanssou tábornok a szállodából. Könnyű
és kellemes volt az idő: – az Aréna-út felől üde flaszter-szag
lengedezett. Lakására ment és becsöngette inasát.

– Készülj, – mondotta ridegen – egy óra mulva indulunk. Hozd be a
térképeimet.

– Hová? – kérdé a régi cseléd.

– Budára – volt a hideg válasz.

A hű inas arcán egy izom sem rándult meg. Behozta a térképeket, a
mikroszkópot, a sextánsokat: – két logarlécet és a nagy, diasztigmátos
teleszkópot. A tábornok számításokba merült.

– Ha a föld tengelyét 1780 km-nek vesszük, – magyarázta a hű inasnak –
akkor ez egyenlet alapján

(R^2 - r^2 = {-b + sqrt{6^2 - 4ac} over 2a} int{xd over dy})

ahol _d_ a Csömöri-út együttható-komponense, láthatod, kedves Puss, hogy
délután félnégykor kell indulnunk.

E percben éles csengetés hallatszott. Felugrottak. A küszöbön egy zömök,
tagbaszakadt férfi alakja jelent meg.


III. FEJEZET.  Váratlan fordulat.

– Ki ön és mit kíván? – kérdezte a tábornok, megtartva lélekjelenlétét.

– A házmester vagyok – mondotta a férfi és előre lépett. – A házmester
vagyok.

A tábornok hátrált. Zsebébe nyult és megmarkolta toledói körömpucolóját.
Aztán rekedten ismételte a kérdést:

– Mit akar?

– Csak azt jöttem mondani, hogy délután hatig ne tessék csavarni a
vaszalejtungot. A Csömöri-úton javítják a csövet és nincs víz addig.


IV. FEJEZET.  Vízhiány. Fénysugár az éjszakában.

Ime tehát, mindjárt útjának elején a vízhiány fenyegető réme merült fel
bátor és elszánt hősünk kitűzött célja elé!

– Mi lesz? – kérdé az inas.

A tábornok egy percig habozni látszott. De csak egy percig. Azután
felragadott egy iránycsövet és számításokba merült.

– Azonnal indulnunk kell – mondotta tíz perc elteltével. – Meg kell
változtatnunk útitervünket. Ha a Csömöri-út elején csőjavítás van: ott
élő ember át nem hatolhat soha! Hát nem tudod, hogy halt meg a szegény,
szerencsétlen Sztrogoff Mihály? Miután eljutott Moszkvától Irkuckig és
az éjszaki sarktól a déli sarkig: – vakmerőségében odáig ment, hogy
keresztül akart hatolni a budapesti csőjavításon…

– És…? – kérdezte remegve az inas.

– Teteme flaszterként felkenve hever a Lókupec-utca sarkán – mondotta
tompán a tábornok. És egy könnyet törült ki szeméből. Majd erőt véve
magán, így folytatta:

– Nekünk tehát a Stefánia-úti kocsikorzón kell megkísértenünk az
átkelést, a városligeti pampákon keresztül. Vizet nem vihetünk
magunkkal. Fókabőrbe kötjük műszereinket és Davy-féle lámpával, hágcsón
próbálunk a bennszülöttek telepéig férkőzni, melyet a vadak
»vurstli«-nak neveznek. Indulhatunk.


V. FEJEZET.  A legsötétebb vurstliban.

Az éjbemeredő, komor póznák között méltóságteljesen terült el a
messzeségbe a városligeti rengeteg. A vadállatok már pihenni tértek,
csak néhány kivert baka kóválygott még az elfeketülő réten. Sanssou
tábornok és hű inasa egy lehajló tölgyfa törzsöke mögött foglaltak
helyet, készenlétben tartva a kanoét.

– Odanézz – súgta hirtelen a tábornok.

Alig pár lépésnyire tőlük rettenetes látvány derengett a félhomályban.
Lobogó, vörös lepedők között, őrült forgatagban keringett egy csomó
tropikus vadállat: – struccok, lovak, pingvinek, elefántok – és rajtuk
ülve ez állatokon, vad hujrázás mellett…

– A bennszülöttek – susogta a tábornok. – Vigyázz! Feküdj hasra;
lehetőleg hangtalanul oda fogunk csúszni a fű között.

Visszafojtott lélegzettel csúsztak előre. Tíz lépésnyire megállapodtak
és néhány percig borzadva nézték a rémes jelenetet.

– Absteigen, ode’ zahlen! – kiáltotta közvetlen közelükben egy
vészteljes hang.

E percben megállott a forgatag: a bennszülöttek leugráltak és a fény
kialudt.

– Meg vagyunk mentve! – sóhajtott megkönnyebbülve a tábornok. – Túl
vagyunk a veszélyen. Most csak tovább!


VI. FEJEZET.  A tűzvonalon át!

Este 7 órakor, szeptember 15-én, Sanssou tábornok és Puss, a hűséges
szolga, ott állottak a Nagy- vagy Gizella-út elején: még ezen az estén
át akartak kelni a Stefánia-korzó nevű zuhatagon, szemben a Kolegerszky
wigwam erődítményeivel, ahol élelmiszerhez reméltek juthatni.

Az ég derüs volt; – dermesztő meleg és nehéz hagyma-illat fujdogált a
Király-utcai pampák felől.

A tábornok földre szegezte műszereit és számításokba merült: a Szélesség
38° 41′-án, a Hosszúság 47°-án és a Büdösség 100°-án voltak. A szomszéd
falvakból összecsődült néhány bennszülött és vad hejehujja mellett
egészen sajátságos belföldi dalokat üvöltöttek.

Néhányat föl is jegyzett a tábornok:

Tam, tam!… Elmegyek a parkba… hol az élet tarka… Tam, tam…

Puss és a tábornok hirtelen átvetették magukat a támadók kordonján és a
korzó partja felé igyekeztek.

Borzasztó látvány tárult elibük. A Klub-indiánok ádáz dühhel nyargaltak
egymásra a szorosban, nők és férfiak, nemzeti viseletben, őrült
kavargásban tomboltak a szédítő forgatag közepett. Túlnan a Kolegerszky
wigwamot is megszállva tartották a vadak: tollakkal, madarakkal és más
lim-lommal diszített fejdíszben, láncokkal és gyűrükkel fülükben és
orrukban, ültek a nők és sötétbarna, gőzölgő folyadékot ittak villogó
szemekkel, vad hahota kíséretében. Egy emelvényen őrült hangzavarban
szilaj csatadal szólt: a »Sorrentói emlék« című nemzeti dal rémes
akkordjait hozta feléjük a szirokkó. Ugyanez a dal szerepelt az összes
bennszülöttek könyökén, kinőve.

– Itt nem mehetünk át – mondta elsápadva Puss. – Valamit ki kell
találni.

– Pedig nincs vesztegetni való időnk – felelt a tábornok sötéten. –
Tennünk kell valamit. Van nálad kés?

– Mi a terve?

– Alagútat ásunk a szoros fenekén és azon keresztül jutunk át a tulsó
partra. Kövess.


VII. FEJEZET.  Elárulva. A vadak kezében.

Azonnal munkához láttak. Egy pad alatt tompa késeikkel felturták a
kavicsos talajt és négyszögalakú nyílást vágtak ki belőle. Tíz percig
dolgoztak így.

Hirtelen a tábornok kiáltást vél hallani háta mögött. Egyidejüleg mintha
súlyos kéz nehezedett volna nyakára s határozatlanul olyan érzése is
volt, akárcsak valaki cugos cipővel háromszor teljes erejéből a fenekébe
rúgna.

– Mi ez? – villant keresztül agyán. – Elárultak volna bennünket?

Iránytűjéhez kapott és gyorsan számításokba akart merülni. De már nem
volt ideje.

Ellenállhatatlan erő markolt bele gallérjába és magnetikus tengelye
körül 3″ alatt megfordította a tábornokot. Annyi ideje sem volt, hogy e
forgássebességet kiszámítsa. Egy duzzadt, rémes arc meredt rá, kerek
föveggel, melyen kitépett lófark himbálódzott.

– Mi lesz itt, nyavalyás csibészek? – ordított nemzeti nyelvén az arc. –
Ásni? Lyukat ásni? Mars a kapitányságra.

E borzasztó, idegenszerű szavak értelmét a tábornok ép oly kevéssé fogta
fel, mint olvasóink. De tisztában volt jelentőségükkel.

– Váltságdíjat követelnek tőlünk – súgta oda Pussnak. – E nép
cserekereskedésből él és mindenféle csecsebecsének nagy értéket
tulajdonít. Főistenük Nimolé, akit köpködéssel és füst-áldozattal
tisztelnek, mely utóbbi szertartást szájukba vett tompa rudakból végzik.
Szerencsére elláttam magam ilyennel: meg fogjuk kísérteni a szertartást,
s erre tán azt hiszik majd, hogy törzsükhöz tartozunk.

S ezzel oldalzsebéből kivette egyikét ezeknek a barna
levél-tekercseknek. De a hatás borzasztó volt.


VIII. FEJEZET.  Rettenetes órák.

– Micsoda? – ordított a maori-főnök képéből kikelve – engem akarsz
megvesztegetni, büdös jassz? És még hozzá rongyos portorikóval? Na
megállj! Majd adok én neked portorikót!

Borzasztó roham következett: a tábornok csak annyit érzett, hogy
gallérját függőlegesen ható erők eredője (x times y over 2) irányban
hevesen elmozdítja, míg a föld vonzóereje ellenkező oldalról működésbe
lép. Éppen hogy a nehézségi nyomatékot számíthatta ki, azután ennyit
mondott csak:

– Elvesztünk.

Szűk, fehérre meszelt szobába vitték őket, hol egy hideg tekintetű vad
elé kellett állniok, akit a többiek Foggal-Mazóur-nak neveztek. Egyik
szeme helyén csiszolt, kerek üveg volt arcába vésve.

– Lela-Ka-Tolni! – mondotta rövid, krákogó hangon. És köpött. Pusst és a
tábornokot alacsony, hideg kamrácskába vitték, ahol pokróccal letakart
pad állott. A mécs gyér világításánál sápadtan meredtek egymásra.

– Mi lesz velünk? – suttogta Puss.

– Mindennek vége – mondta rekedten a tábornok. – Foggal-Mazóur, a főpap
eldöntötte sorsunkat. Nem láttad, hogy köpött?

– Rettenetes! És mit jelent ez?

A tábornok ránézett. Arcán két sápadt könny jelent meg, aztán
megemberelte magát és érctelen, síri hangon szólt:

– Mihelyt keleten felkél a nap s a hajnali csillag elalszik: apró
darabokra vágva felfalnak bennünket Foggal-Mazóur és a többiek.
Imádkozzunk, Puss!


IX. FEJEZET.  Utolsó percek. Egy új név.

Reggel öt óra volt. Hamuszürke fény világolt be a rácsos ablakon: Puss
és a tábornok félig elalélva, bóbiskolva várták a sötét halált. A
tábornok éppen azt számítgatta, hány percük van hátra, amikor a szemben
lévő pad alól sajátságos, horkolásszerű hang ütötte meg fülüket.

Összehuzódva vártak. A hang ismétlődött.

– Mintha valaki horkolna a pad alatt! – jegyezte meg suttogva Puss.

– Egészen olyan – mondotta a tábornok. – És ennek csak egy oka lehet…

– És ez?

– És ez az, hogy csakugyan horkol valaki a pad alatt.

Ebben a pillanatban megragadta Puss karját. A pad alól hirtelen egy
vörös fej jelent meg és két szemével kísértetiesen, borzasztó
kifejezéssel meredt reájuk. Vörösesbarna, sajátságos föveg vette körül e
fejet, melynek elől kerek bádoglapocska képezte idegenszerű díszét. E
bádoglapon pedig titokzatos jelvény gyanánt állott e szám: »333«.

– Figyelj! – suttogta a tábornok.

Visszafojtották a lélekzetüket.

– Gentóg! – mondotta a fej, mintha tompa sírboltból jőne a hang.


X. FEJEZET.  Gentóg!

– Gentóg! – mondotta még egyszer a fej.

Két lépést tett előre és meglátta a foglyokat.

– Ájvej! – szólt ismét és lefelé legyintett kezével. Egy megkönnyebbült
sóhaj szakadt ki a tábornok tüdejéből.

– Tehát ön tud németül? – kérdezte örömmel a vadat.

Ezentúl a társalgás német nyelven folyt tovább. Megtudták, hogy a vadat
Honfi Dórának hívják, hogy világot járt, magas színvonalú ember, aki
messze kiemelkedik a bu–da–pest–i sivatag őslakóinak sorából. Elmondta,
hogy az itt elérhető legmagasabb állást, a »Hor-Dhár«-i, vagy
»khöz-szol-gha«-i hivatást tölti be: – utána közvetlenül a Főserif,
másként Főszerkesztő következik, aki az emberáldozatokat végzi. Bejárta
és ismeri az egész hegyvidéket: – volt a Retek-utcában és veszekedett a
külső Váci-úton: – behatolt az Erzsébet-tér rengetegeibe és egyszer egy
levelet vitt Braun Sándornak, a vá-Rosligeti cserjéken keresztül.

– Ne tessék félni, – mondta aztán jóakarattal – ismerem én itt a járást.
Megvárjuk, míg azok reggelizni mennek és aztán nyugodtan elvonulunk a
másik szobán át. Csak tessék rám bízni.

Meg voltak mentve!


XI. FEJEZET.  Kon-Flis-on a Thököli-úton át.

Meg voltak mentve!

Egy óra múlva Puss, a tábornok és a hor-Dhár ott álltak a Gizella-út
elején, ahonnan egészen a Pályaudvarig beláthattak a tartomány szívébe.
A tábornok közölte Dórával merész útitervüket.

– Konflist hozok, – mondotta a hor-Dhár – aztán mehetünk együtt.

A Kon-Flis sajátságos közlekedési eszköze e vidéknek. Három, néha négy
kerékre alkalmazott bőrtok ez, melyet szíjak tartanak össze. Egy a
tudósok által még nem eléggé tanulmányozott állatot, az ú. n. »gebbé«-t
fogják elébe: ez állat gyakran némileg hasonlít a közönséges lóhoz
(cavallus eques), de csontvázát kívül hordja és nem táplálkozik.

Nemsokára hoztak egy ilyent: Pusst és a tábornokot megragadták és
belenyomták a bőrtokba, míg a hor-Dhár felült a vad mellé, aki a
»gebbé«-t hajtotta, közben ősmagor imákat mormolva magában, »Zöreganyád«
és »Körösztanyád« főistenek neveinek sűrü hajtogatásával. Dóra
megnyugtatta őket, hogy nem bánt, csak mikor fizetnek neki.


XIII. FEJEZET.  Életre-halálra.

Megindultak. Jobbra és balra sorban maradtak el a szürke, komor
erődítmények: lent a kapukban vadtekintetű Házmesterek álltak. Régi
utazók műveiből ismerte már őket a tábornok; elmondotta Pussnak, hogyan
rohanják meg »Ka-Pupénz« harci kiáltással a vándort, aki rablóváraik
közelébe kerül, mily szertartások közt harapják le foglyaik gyermekeinek
fülét, ha azok kijönnek a gangra, stb.

Beszélgetés közben már feltűntek a láthatáron a Pályaudvar hófedte
csúcsai. Alig három óráig tartott az egész út: gyalogosan tíz percnél is
több időt vett volna igénybe.

De ekkor váratlan szerencsétlenség történt.


XIV. FEJEZET.  »Nincs vesztegetni való idő!«

A vad iramot nem bírta el talán, elég az hozzá, hogy a szilaj »gebbe«
éppen a Pályaudvar előtt egyszerre végleg megállt: lefeküdt a földre és
boldog mosollyal arcán megdöglött.

Ki kellett szállniok.

A vakmerő tábornok útja elé tehát ismét áthághatatlan akadály gördült. A
kegyetlen Végzet!

– Mit tegyünk? – kérdezte Puss és sápadtan nézett a tábornokra.

Ez nem felelt. Összeszorított fogakkal, keresztbefont karokkal, fehéren
és nyugodtan nézett szembe a lemenő nappal, míg a Rottenbiller-szoros
felől éles, fagyasztó sajtszag csapott szemébe. Hirtelen dacosan
fellángoltak szemei. Felemelte karját és szilárd, rajongó hangon
kiáltott:

– Nincs veszteni való időnk! Nem szabad visszariadni semmitől:
cselekednünk kell! Fantasztikus tervem van: – de válogatni nem lehet.
Ide hallgassatok, bajtársaim: – villamoson fogunk az Eskü-térig hatolni
– egy szakaszjeggyel!!!…


XV. FEJEZET.  Egy egész lélek.

Indulni akartak, de e percben borzasztó kiáltás hallatszott a hátuk
mögött. Megfordulva, eltorzult arccal és irtózatos mozdulatokat ejtve
pillantották meg a Kon-Flis vezetőjét. Száján véres tajték jelent meg,
szemei kimeredtek, vért hányt és karjait percenkint 90 kilométert kitevő
sebességgel forgatta.

– Mi ez? – kérdé megdöbbenve a tábornok.

De a hor-Dhár megnyugtatólag legyintett.

– Ez semmi. Kevés pénzt tetszett adni, olyankor így szokott.

Sanssou zsebébe nyult s egy pénzdarabot nyujtott át a Kon-Flisnak. Ez
mindkét kezével megragadta s »Zöreg-a-Niad«, »Köröszt-a-Niad« sűrü
emlegetése közt fuldokló habzsolással torkába gyömöszölte. Azután három
keserüet köpött a tábornok cipőjére és közéje csapva a döglött lónak,
elvágtatott.

Meg voltak mentve!


XVI. FEJEZET.  Előre, előre, egészen a Baross-bálványig!

Hideg, bóraszerű szelek fujdogáltak. A Villamos, horgonyt vetve,
nyugtalanul himbálódzott sínein.

A tábornok gyorsan beszerezte a legszükségesebb tárgyakat, ami útközben
nélkülözhetetlen a vérbeli utazónak. Régi írók műveiből ismerve a
viszonyokat, néhány vízáthatlan ponyvát vásárolt Grill
könyvkereskedésében, amire, később látni fogjuk, mily szükségük is lett.
Azután vízáthatlan vasakat, könyökszorítókat, vízáthatlan élelmiszert és
vízáthatlan vizet vásárolt; konzervekkel még hazulról el voltak látva.

Reggel kilenc óra öt perckor, kedvező szél mellett, bátor bizakodással
és reménnyel – a Villamos megindult bizonytalan jövője felé.

A beszállás elég simán ment végbe. A bejáratra fel volt függesztve a
»Meg-Thelt« tábla, ami azt jelentette, hogy már csak harmincan
szállhatnak fel. Borzasztó gomolygás támadt: a bennszülöttek, itteni
szokás szerint, egymás torkába haraptak és vas-szögekkel döfték egymás
lábát. Puss és a tábornok revolvert rántottak és néhány bennszülött
holttestén keresztül felrohantak a Villamos előhelyiségébe. Éles
csengetés hallszott: – a Villamos nekilódult – és elhagyta a kikötőt.
Néhány bennszülött férfi és nőszemély (utóbbiak a jellemző
óriáskalapban) sivítva kapaszkodott bele a feljáró lépcsőibe: ezeket a
Villamos kapitánya, a Ka-Lauz döfölte le.

Kint voltak a nyilt Thököli-óceánon.

A tábornok éppen a berendezkedéshez fogott egyik sarokban, mikor háta
mögött suttogva hívta valaki. Megfordult és kint a Villamos kiugró
csengőszerkezetén egy embert pillantott meg, aki kuporogva húzta össze
magát.

A hor-Dhár volt.

– Ne tessék szólni bent – suttogta – és tessék a jegyárat nekem ideadni.
Van jegy nálam. Ne tessék szólni.

És két sárga jegyet nyujtott át a tábornoknak.

A tábornok mindent megértett.

Ez volt a szakaszjegy.


XVII. FEJEZET.  A Baross-bálvány. Borzasztó percek.

A távol ködéből egyszerre, mint egy jelenség, meredt ki tíz óra felé egy
érdekes és sajátos építmény: a Baross-bálvány, a bennszülötteknek, úgy
látszik, valamelyik fetise. Merev, formátlan idomaival, kidülledt
szemeivel valami borzongatóan idegenszerű hatást gyakorolt. A
bennszülöttek egy régi papja, Tehet-Ségh-Telen csinálta, a nép, úgy
látszik, nagy tiszteletben tartja; a körülötte heverő csontok és
szalámi-hajak, szivarvégek tanuskodnak ama vér- és füstáldozatokról,
melyeket e bálvány tiszteletére rendez a vadregényes babona.

Derült időben siklott a Villamos be a Rákóczi-öbölbe. Már-már úgy
látszott, minden veszély és balsors nélkül érik el az Erzsébet-szorost,
amikor, szemben a Hauer-romokkal, hirtelen robajszerű zúgás töltötte be
a levegőt.

– A ponyvát! – kiáltott a tábornok. – Ez a Fecs-Ken-Deő orkán!

De nem fejezhette be szavait. A következő percben zuhogó vízszilánkok
kavarogtak szemeik előtt. Borzasztó kiabálás, tolakodás támadt: mindenki
életére gondolt csupán. A nyitott ablakon keresztül ellenállhatatlan
erővel zúdult be a halálos, kérlelhetetlen zuhatag.

A tábornoknak még volt annyi ideje, hogy elmondhatta Pussnak, miről van
szó. E vidéknek borzasztó elemi csapása az itt Ucca-Fecs-Ken-Deőnek
nevezett vízzuhatag, mely egészen váratlanul tör elő néha valahonnan és
vakon, vadul lerombol mindent, ami útjába kerül. Gyakran egész
Villamosokat sülyeszt el, utasokkal együtt.

Puss előrángatta a ponyvákat és hozzáfogott, hogy sátort feszítsen ki
belőlük. De ekkor egy kéz érintette vállait. Megfordult. Két sötét,
hideg, kegyetlen szem meredt reá a homályból. Hűvös borzalom futott
végig tagjain. És ekkor tompa, szívremegtető hang támadt a sötét háttér
felől.

– A jegyeket!


XVIII. FEJEZET.  A jegyeket!

A tábornok zsebébe nyult és szótlanul nyujtotta át a két jegyet, melyet
a hor-Dhártól kapott. A magas, sötét férfi marokkal beleragadott és vad,
mohó vággyal emelte szemeihez. Azután rekedt ordítás szakadt ki
tüdejéből.

– Hiszen ez már használt jegy! – bőgte dühödten. – Mars, mars, lefelé!

Hogy a következő pillanatokban mi történt, arról egyikük se tudott
számot adni. Ellenállhatatlan erő ragadta meg őket – egyszerre mintha a
levegőben lettek volna. Egy recsegés, egy zuhanás – és a Villamos
eldübörgött előttük.

És most itt álltak, élelmiszer, víz, remény nélkül: elhagyva és
tanácstalanul – itt álltak a Körút-sivatag közepén.

És nem messze tőlük a legborzasztóbb sötétség, vadság és rémület tanyája
– nem messze tőlük az egymástevő Irokéz- és Ujságh-Irokéz-indiánok
irtóztató életének színhelye – a New-York!


XIX. FEJEZET.  A Számum. Menekülés.

A kétségbeesés és a járda szélén állottak. Előre kellett hatolni minden
áron, de hogyan? A Körút-sivatag reménytelenül tárult a messzeségbe.
Szemeik előtt közeledett az este is és borzalom volt arra gondolni, hogy
itt töltsék azt el, ahol minden percben megtámadhatják őket az árverési
hiénák. Néhány gyanus árnyék úgyis ott ódalgott már körülöttük, a
Könyvügynökök legveszedelmesebb fajtájából: alattomos szemű, csíkos
szőrű, kifejlett példányok. Két hátsó lábukon járnak.
Mutatvány-Pél-Dánynak nevezett kölykeiket bőrerszényben hordják
magukkal. Az embert mellékutcákban és kapuk alatt támadják meg:
körmeiket belevájják húsába, beleit kiforgatják és addig csikarják,
kabacibálják őt, míg szívverése megáll, szemei elhomályosulnak, tagjai
kihülnek és – aláírja az ívet.

De még nem volt csordultig a pohár.

Hét óra felé egyszerre elhomályosult az ég alja. Messziről tompa zúgás
zengett a levegőben. A tábornok hirtelen a földre vetette magát és fülét
a talajhoz szorította. Azután sápadtan emelkedett fel.

– Feküdjetek mind a földre! – rendelkezett hideg, parancsoló hangon. –
Feküdjetek le és tartsátok vissza lélegzetetek! Ez a bu-da-pest-i
számum: a Zucca-Se-Prőgep.

Puss a földre vetette magát: a hor-Dhár keresztbefont karokkal,
nyugodtan állva maradt; bennszülött volt és dacolni mert a viharral.

A tábornok néhány gyors szóval elmondta, miről van szó. Ilyenkor,
estefelé, a Zucca-Se-Prőgep keresztülszáguld a sivatagon és rettentő
portömeget zúdítva maga előtt, néhány órára homoktorlaszba borítja a
New-York wigwam vidékét. Sokan lelik ilyenkor halálukat, de a borzasztó
csapás ellen mitsem lehet tenni.

Mikor az első porfelleg sziszegve jelent meg fölöttük és prüszkölés,
jajgatás, dühös ordítozás töltötte be a vidéket: – a hor-Dhár egyszerre
megragadta a tábornok kabátját.

– Van menekülés – suttogta. – Tessék utánam jönni.


XX. FEJEZET.  Egy borzalmas éjszaka.

Mit mondjunk még sokat?

Egy félóra mulva Pusst, a tábornokot és a derék hor-Dhárt ott látjuk a
New-York wigwam falai mögött.

A bennszülöttek legbelsőbb, legjellegzetesebb és legismeretlenebb
tanyája ez. Külön vagy csoportokba verődve élnek itt sátraik mellett az
irokézek és ujság-irokézek: első pillantásra riasztó hatást gyakorolnak:
lobogó lósörény borítja fejüket, és testüket egyetlen Niak-ken-Deő-nek
nevezett sajátságos színű lepedőbe burkolják: egyéb öltözetük nincs.
Főnökeiktől, a Pin-Cérektől láthatólag rettegnek: ezeknek van csak
rendes ruhájuk közöttük és vasszigorral tartják fenn a fegyelmet.

Puss és a tábornok borzongva ültek le az egyik márványsátor elé. De a
tábornoknak feltűnt a hor-Dhár gyanus viselkedése. Izgett-mozgott helyén
és befelé nézett, az erődítmény keleti irányában.


XXI. FEJEZET.  »Ez hát valódi arcod.«

Ekkor az egyik főnök, Bé-La, lépett feléjük. Fekete folyadékkal kínálta
őket: a hor-Dhár intésére Sanssou megitta a folyadékot és a fenekén
elhelyezett fadarabokat és dohányleveleket is, ami, úgy látszik, szent
növénye e vidéknek. A főnökkel később a hor-Dhár útján beszédbe
ereszkedtek: néhány érdekes dolgot mondott el a wigwam életéből, amit a
tábornok jegyzőkönyvébe vezetett. Felmentek a Ter-Rasz fennsíkra is,
ahol a hor-Dhár megmutatta nekik a hirhedt Pes-Tifu-Tár barlangot, ahol
egy sötét, félelmes tekintetű vad ült komoran. A bennszülöttek Dass-nak,
azaz Félelemnélkülinek nevezik és rettegnek tőle: barlangjába behurcolja
és felfalja az irokézeket. És lehúzza róluk a leplet. Most is egy csomó
meztelen irokéz ült körülötte, akiket az imént leplezett le. Feketét
ittak.

Megmutatta a hor-Dhár a Niuggat-barlangot is, melynek közepén Adyosz, az
adióták vallási szektájának bálványa állt, melyet ha-Tvani, a dúsgazdag
irokéz faragott. A szertartásokat Os-Vát, a főpap végzi: két hétben
egyszer kinyitnak a balszárnyon egy zsilipet, mire harmincegy verset ad.

A tábornok és Puss pár lépésnyire borzongva nézték a komor tekintetű
főpapot, aki éppen néhány sihedert tanított a szertartásokra, kezében
fésüvel. Hirtelen felállt és egyenesen a tábornok felé tartva, szörnyű
energiával »cikk«-et kért tőle. Belátván az esetleges küzdelem
egyenetlen voltát, a tábornok jobbnak látta meghátrálni és Puss-sal
együtt nyakra-főre rohantak le a fennsíkról. Ekkor történt, hogy a
tábornok csodálkozva kiáltott fel:

– Hol a hor-Dhár?


XXII. FEJEZET.  Árulás.

Igen, a hor-Dhár eltűnt.

És nem sokáig kellett kutatniok az eltűnés okát. Alig értek le a
völgybe, borzadva vette észre a tábornok, hogy minden oldalról tolongva
és vadul közelednek feléje az éhestekintetű irokézek. Mindegyiknek
kezében éles, villogó Kéz-I-rat (az irokézek kegyetlen fegyvere)
suhogott.

A tábornok megállt.

Ekkor a Fő-Pin-Cér lépett hozzája és izgatottan súgta fülébe:

– Önt elárulták. A hor-Dhár azt mondta ezeknek, hogy ön
Vicla-Pszerkesz-Teő. Meg fogják önt támadni.

Csakugyan, borzasztó roham következett. Fenyegetőző, kiabáló tömeg sűrü
falanxa vette körül a tábornokot: a Kéz-I-rat-ok suhogtak.

Sanssou nagyon elsápadt és némán harapott ajkába.

– Végünk van! – súgta Pussnak. – De úgy fogunk meghalni, mint férfiakhoz
illik. Add fegyvereimet.


XXV. FEJEZET.  Jönnek a men-Teők!

Igen, úgy látszott, elkövetkezett a vég!

Az irokézek, fennen lobogtatott Kéz-I-Ratokkal egyre közelebb nyomultak:
az egyik, akit a többiek Ní-mandnak neveztek, már megragadta a tábornok
köpenyét és felemelte karját, hogy beledöfje a Kéz-I-Ratot – amikor
rémült kiabálás és zavar támadt a támadók között.

– Jönnek a men-Teők! – ordított valaki.

Egyszerre szétrebbent az embergomolyag: – százfelé rohantak, menekültek
a rémült vadak, szétterülve a szélrózsa minden irányában: – csak a
jajongó »Pumpa, Pumpa« harci kiáltást lehetett hallani még egy ideig.

És a wigwam túlsó felén robogó porfelhőben megjelentek az első, daliás
men-Teők: – villogó szemekkel, kezükben messze kinyujtva maguk előtt a
Per-Sely-eket, elszántan száguldottak a menekülők után.

Ekkor Puss megragadta a tábornok karját.

– Meneküljünk! – súgta fülébe.

A wigwam kijárata felé rohantak: – revolvert szegeztek az ellenszegülő
pinc-nök mellének, mire az »Még egy álhirlapíró?« legyintéssel átengedte
őket. Félóra mulva kint voltak a Rákóczi-fennsíkon.

Meg voltak mentve!


XXVI. FEJEZET.  Étlen-szomjan a hegyvidék közepett.

Újabb, váratlan akadályok gördültek azonban a rettenthetetlen férfiak
elé.

Kitűnt, hogy vakon és tudtukon kívül egyenesen belerohantak a
Csőjavításba; – a Rákóczi-fennsíkot beláthatatlan, égbemeredő bércek és
sziklatömbök borították, váltakozva szédítő szakadékokkal. Úttalan utak
kanyarodtak a bércek között. Puss és a tábornok napokig, minden segítség
nélkül kapaszkodtak a kietlen, vigasztalan sziklarengetegben – és sehol,
sehol nem mutatkozott kijárás, menekülés! Már-már úgy látszott, itt
pusztulnak el, nyomorban, tehetetlenül.

Egy este utolsó élelmük is elfogyott: – sápadtan, réveteg szemekkel
meredtek egymásra.

Egyszerre, mikor át akartak hatolni egy nehéz gránitrakáson – kifogyott
lábaik alól a talaj – érezték, amint zuhannak… sötétség borította be a
szemeiket… és elvesztették eszméletüket…


XXVII. FEJEZET.  A gejzír.

Mikor magukhoz tértek, mély sötétség vette körül őket. A tábornok
tapogatózva nézett körül…

– Egy mély, borzasztó szakadékba értünk, – magyarázta Pussnak – amely a
Csőjavításhoz tartozik. Egyre zuhanunk, (a+b frac{26 + infty}{3})
sebességgel, a föld középpontja felé… Ha a föld középpontja (R^2 + R - R
(x+y)) és a mi térfogatunk (X over a), akkor a mennydörgős mennykő üssön
bele a városi közigazgatásba… ba… ba…

Ismét elvesztették eszméletüket. Tovább zuhantak.


XXVIII. FEJEZET.  Váratlan fordulat.

Mikor magukhoz tértek, mintha ellenállhatatlan áradat ragadta volna őket
magával. Sustorgó habok dübörögtek el fülük mellett… Őrült sebességgel
vitte őket valami rejtelmes erő… nem tudták hová… nem tudták merre…

Elvesztették eszméletüket.


XXIX. FEJEZET.  Megint a gejzír.

Mikor magukhoz tértek, egy súlyos, csattanó puffanást éreztek csupán: –
azután fájó tagokkal emelkedtek fel… Ott feküdtek a
Kossuth-Lajos-tartomány elején: és pár lépésnyire tőlük sustorogva
csapott a magasba egy szédítő vízsugár…

Egy gejzír vize a Ka-Ná-Lis szakadékon keresztül kihajította vakmerő
utasainkat a föld felszínére. Meg voltak mentve.

– És a Filatori-gát? – kérdezte fájdalmasan Puss. De a tábornok titkos
izgalomban égő szemekkel fordult feléje és rekedten súgta:

– Minden rendben van. Ide nézz. Látod ezt a piszkos, szürkésárnyalatú
vizet, mely itt mellettünk áradoz? Ez a Moso-Ga-Tólé folyam, legfőbb
folyója bu-Da-pestnek, mely keresztül hálózza a vidéket. Kövess!

Fejest ugortak. A víz loccsanva fogadta magába és bugyborékolva vitte
tovább őket… lefelé… lefelé… keresztül a Kossuth-Lajos-tartományon,
keresztül a Korzó-szoroson… le, egészen az Eskütéri-Híd-ig.


XXX. FEJEZET.  Még hat óra.

Kiugrottak a vízből.

– Még hat óránk van! – kiáltott elfulladva a tábornok. – Utánam! Előre!

A Híd felé rohantak. Legázolták a szembejövő, bámuló rablókat, akik
cifra és tarka ruhákban, lustán üldögéltek a part hosszában – fülükben,
kezeiken szén- és kenyérdarabokat és más drágaköveket fitogtatva.

– Még hat óra! Utánam! – ordított a tábornok.

Felugrottak a hídra.

Ekkor egy borzasztó vad állott előttük. Torkon ragadta őket és reájuk
üvöltött.

– Híd-Pendz! – kiáltotta.

– Eressz! – mondotta kétségbeesve a tábornok, sejtvén, miről van szó. –
Eressz!

Visszalökték őket.

– Nincs átmenés! – mondta a vad.

Vége volt mindennek.

A tábornok zuhanást hallott háta mögött. Vér borította el szemeit. Hátra
fordult.

Puss, a derék, hűséges szolga, holtan feküdt lábainál. Kétségbeesve,
látva, hogy minden hiába – hogy el nem érik a Filatori-gátat soha: – egy
pohár bu-Da-pesti Ivó-Viz-et nyelt le, ezt a borzasztó mérget – és
meghalt.


XXXI. FEJEZET.  Egy test, egy lélek.

Halványan, szótlanul, összeszorított fogakkal, keresztbefont karokkal
állt ott a tábornok. Ime, néhány lépésnyire céljától végleg meghiusult
nagyszerű terve.

Habozása nem tartott soká. Hirtelen elhatározással, rekedten fordult egy
mellette álló hor-Dhárhoz.

– Milyen víz ez itt?

– Ez a Duna.

– Hol végződik?

– A Fekete-tengernél.

– Jól van.

Megfordult és távozott.


XXXII. FEJEZET.  Végszó.

19… julius 21-én d. u. 3 óra és 25 perckor, órájával a kezében, gúnyos
mosollyal ült londoni szobájában a mylord.

– Öt perc mulva jár le a terminus – dörmögte. – Akkorra itt kell lenni
Sanssou tábornoknak, jelenteni, hogy elérte a Filatori-gátat. Tekintve,
hogy az utolsó távirat szerint megrekedt a Duna-parton, nem hinném,
hogy… Egy-kettő… három… négy… ö…

Csikordulva nyilt ki az ajtó.

A tábornok belépett.

– Ön az! – kiáltott bámulva a mylord. A tábornok kövér és boldog volt és
ragyogott az egészségtől.

– Igen, én vagyok az!

– De hiszen a Híd-nál… Elérte a Filatori-gátat?

A tábornok büszkén szegte föl fejét.

– Elértem. Már-már úgy látszott, minden veszve van. Megállítottak a
Híd-nál. Ekkor mentő ötletem támadt. Felültem egy automobilra és a
keleti expresshez hajtattam. A legegyszerűbb megoldás. Kolumbusz-tojása.
Megkerültem a Fekete-tengert. Kényelmesen, nyugodtan, minden nagyobb
megerőltetés nélkül átjutottam a Duna másik felére. Hogy ez senkinek
eddig nem jutott eszébe! Persze, az eddigi utazók mind a Híd-on akartak
átjutni Bu-Dá-ra és természetesen ott rekedtek, éhen pusztultak… nem
engedték át őket… Híd-Pendzt mondtak ki rájuk… Szegény… szegény… Puss!…

És egy könnyet törült ki szemeiből.

– No és? – kérdé izgatottan a mylord.

– Nos, – mondotta ünnepélyesen a tábornok – tegnapelőtt tűztem ki
lobogómat a Filatori-gátra! Ime, itt!

És egy darab gátat tett le az asztalra.

– A kezét! – kiáltott elragadtatva a mylord.

És a két jóbarát egymás nyakába borult, a Szélesség 25° 47′ 11″, a
Hosszúság 2° 3′ 11″ és a Butaság 400°-a alatt.



A LEFÜRÉSZELT TÜDŐCSÚCSOK.

(Sörluk Nipp Nock detektiv emlékirataiból.)


I. FEJEZET.  Gyilkosság! Gyilkosság!

Papirjaimat rendezgettem éppen a szoba hátterében, mikor egyszerre
kinyilt az ajtó s megfordulva, nesztelen léptekkel láttam közeledni
barátomat, Sörluk Nipp Nock-ot, a magándetektivet. Mereven rámszegzett
szemekkel két és fél percig csöndesen szemlélte a háta mögött
elhelyezett spanyolfalat, azután halkan, zápfogán keresztül fölnevetett.

– Well! És még egyszer well! – mondotta és leült. Nekem a hideg
borzadály futott végig hátamon, de legyőzve magam, azzal a régi
barátsággal szólítottam meg, mely, mint olyan.

– Honnan jössz? – kérdeztem, de rögtön tudtam, hogy nem mondok igazat.
Sörluk hirtelen, oldalt rám nézett, aztán közönyösnek látszó hangon egy
összehajtogatott ujságlapot vett ki a zsebéből. Figyeltem. A rendkívüli
ember egyik fogára apró gummi-golyót kötött azután megnyalta az
ujságpapir szélét.

– Semmi eredmény – mormogta. – Semmi eredmény

Megszagolta a betüket és szomoruan mosolygott.

Kezdtem kiváncsi lenni.

– Mi az? – kérdeztem.

Ő válasz nélkül és némán rámnézett, azután egyhangú ridegséggel kezdett
beszélni:

– A cipőd jobb sarka éppen olyan fekete, mint a balkezed kis körme. Nem
voltál te ma a Gőzgép-utca 79. számú házában egy államvasuti
hivatalnokkal?

Majdnem leszédültem a meglepetéstől.

– Nem, – mondottam bámulva – honnan tudod?

Fáradt mosollyal legyintett.

– Ó, kérlek, igazán végtelenül egyszerű. Semmi az egész. Egy kis
megfigyelés: semmi különös dolog.

– De mégis… ez hihetetlen! – törtem ki. – Honnan tudod, hogy épp a 79.
számú ház alatt nem voltam?

– Magad is csodálkozni fogsz, oly egyszerű. Látod, mikor idejöttem, a
lépcsőn találkoztam egy öreg asszonnyal, akinek egyik pupillája kerek
volt. Az öreg asszony férje gázgyári munkás és lent az utcán kőburkolat
van. Tegnap tizenhetedike volt és csütörtök. Már pedig csütörtökön
szoktak lenni a lóversenyek… Az összefüggést, azt hiszem, most már nem
nehéz kitalálni…

– Nem – rebegtem bizonytalanul.

– No, akkor nem is folytatom.

És keresztbefont lábakkal, dobolva nézte a mennyezetet. Bámulni kellett
őt.

– És mi van az ujságban? – kezdtem újra a társalgást.

– Olvasd, – mondotta és felém tolta a lapot. – Well, érdekes eset. Well,
well.

Az ötödik lapon, a »Vegyes« rovatban, a következő hírt pillantottam meg:

– =Különös gyilkosság a Rombach-streeten.= Különös gyilkosság dolgában
nyomoz a rendőrség a legnagyobb titokban. A Rombach-street 90. sz.
házának pincehelyiségében két és fél holttestet találtak, melyek közül
az egyik még élt. A másik holttest hiányzó felét ugyanaznap ismeretlen
tettesek kenyérbesütve, majonaiszal kibélelt dobozban feladták a pomázi
express postakocsijára, Goldberger L. L. Lipót címére. A pincében talált
holttesten semmiféle erőszak nyoma nem látható: sehol sebesülés,
fojtogatás jele; az egész test szabályos, a tüdők hibátlanok, érverés
rendes, szemek jók, tauglich ohne Gebrech. Negyven-negyvenöt éves férfi
benyomását kelti, beszél angolul, németül. Fejéhez közel a padlón egy
üres poharat találtak, melynek színén parafadugó úszott, két
keresztbefektetett gombostűvel. A gyilkosság előtt a tettesek
leborotválták áldozatuk talpát és két kérdőjelet festettek rá
akvarell-festékkel. A pincefalon három szöget is találtak, ezek egyike
selyemzsinórral volt átcsavarva, a zsinór végét viasszal az áldozat
orrlyukába tapasztva találták. A házmester azt mondja, hogy semmit se
hallott, de úgy rémlett neki, mintha éjjel egy órakor a pincében valaki
hegedün a Chopin: »Träumerische Stunden« című nocturnóját játszotta
volna, körülbelül abban az időben, mikor a gyilkosság történt. Emellett
a harmadik emeleten valaki délután három órakor kétszer az orrát fujta,
de a rendőrség nem hiszi, hogy ez összefüggésben lenne a gyilkossággal.
A titokzatos ügyben nagy apparátussal dolgozik a rendőrség és semmiféle
felvilágosítást nem hajlandó adni.

– Nos? – kérdeztem izgatottan Sörluk barátomat.

– Nos, – mondotta és nyugodtan dugta zsebembe kezeit – nos, a rendőrség
ostoba. Én csak egyetlen tényt tartok az egész ügyben feljegyzésre
méltónak –

– És ez?

– És ez, – mondotta Sörluk és közel hajolt fülemhez – ez az, hogy a
»Träumerische Stunden«-t nem is Chopin írta.

Hirtelen felállt és zsebéből egy százméteres kötelet, egy teljes
tenoristaálöltönyt, két fogpiszkálót, 4–5 ismétlő browningot, egy
ismétlő bulldogot, egy ismétlő foxterriert, egy ismétlő tolvajlámpást és
egy ismétlő elemi iskolai tanulót rakott ki, megnézte őket, azután ismét
visszatette.

– Well. És most gyerünk a pincébe.

Végigmentünk egy szűk és keskeny folyosón, melynek regényünk e helyén
abszolut semmi értelme nem volt. A falakról kísérteties zöld fényben
csepegett a nyirok és hideg, nyirkos gyertyák sercegtek lefelé. Sörluk
Nicht Noch barátom mereven haladt oldalamnál, közönyösen fütyörészett,
egyik kezével a mennyezet, másikkal a padló vonalát tapogatva, amint
elhaladtunk. Egyszerre megállt, visszarántott engem és szinte a
megtévesztésig hűen utánozta a nilusi krokodil sajátságos, csicsergő
hangját. Egyidejüleg háromszor hallatta a »well« szócskát.

– Ez Bleyweisz, a gonosztevők királya, – suttogta nekem és mereven egy
pontra szegezte szemeit, melyeknek üregéből e percben két éles távcső
jött ki. – Ez Bleyweisz, akit sikerült félrevezetnem. Majdnem felismert,
de szerencsére eszembe jutott ez az ötlet s túljártam az agyafúrt fickó
eszén. Sikerült vele elhitetnem, hogy csak egy krokodil vagyok.

Bámulva és csodálattal néztem e rendkívüli emberre.

– Figyelj! – szólt. – Meg fogok nyomni egy gombot és csakhamar az utcán
leszünk.

Visszafojtott lélegzettel várakoztam. Sörluk Noch Nicht nyugodtan,
háromszor megnyomta egyik nadrággombját, melyet különcködő szokásból
mindig a mellénybe szokott bekapcsolni. Egyidejüleg erősen megragadta
karomat és futva ragadott magával mintegy 15 lépcsőn keresztül. Még egy
szűk folyosón, azután még egy lépcsőn mentünk fel, feljöttünk a
pincerácshoz, dörömböltünk a viceházmesternek, hogy nyisson ki: – és
ime! két perc mulva csakugyan kint voltunk a Retek-square-on, ahova a
bérház kapuja nyilt.

Sörluk nyugodtan visszakapcsolta a gombot, s mintha semmi sem történt
volna, hidegen fordította felém arcát.

– Egyelőre túl vagyunk minden veszélyen – szólt. – Ha a legközelebbi
utcasarkon sajt-szagot érzünk: – akkor nyugodt vagyok: Bleyweisz-szel, a
gazfickóval egyelőre leszámoltunk. S most elmegyünk a rendőrségre, a
Dohány-streeti gyilkosság ügyében.


II. FEJEZET.

A rendőrségi épület előszobájában izgatott szaladgálás töltötte be a
legkisebb zúgokat is. Sörlukkal egy csapóajtón keresztül érkeztünk és
azonnal a rendőrfőnök szobájába léptünk.

– Nem adhatunk semmi felvilágosítást – mondotta hűvösen a rendőrfőnök.

Sörluk egy röpke pillantást vetett rám, melyből azt olvastam ki, hogy a
rendőrfőnök régi ellensége neki, mert 1903-ban egy nyomozás alkalmából,
melyben a rendőrfőnöknek nagy, de eredménytelen szerepe volt, ő, Sörluk
két perc alatt oly megoldást teremtett, hogy a rablógyilkos a kérdéses
bűntényen kívül még 2½ vérfertőzést, fojtogatást, házasságszédelgést és
egy terc kasszát vallott be.

– De mégis, – firtatta tovább Sörluk a rendőrfőnököt – hogyan kezdtek
hozzá a nyomozáshoz?

– Nos, – mondotta most már mérgesen a rendőrfőnök – hiába gúnyolódik,
mert ezúttal igazán széles és biztos rendszerű a nyomozásunk. Először is
két detektivet küldöttünk a tett színhelyére, hogy abban az esetben, ha
a gyilkos, esetleg a kiváncsiságtól hajtva, visszatérne a holttestekhez
– azonnal letartóztassék. Azután apróhirdetéseket tettünk közzé, melyben
felszólítjuk a gyilkost, hogy este 6 órakor piros szegfüvel jelenjék meg
az Erzsébet-tér sarkán és cselből azt írtuk, hogy egy barna, milliomos
hölgy várja ott, aki szereti őt. Azután telefonáltunk a katonai
sorozóbizottsághoz, hogy a beérkező ujoncokat vegyék külön vizsgálat
alá, mert bizonyos, hogy a gyilkost most már két napja furdalja a
lelkiismeret, amit a katonai orvos könnyen felismer a fúrás mélységéről,
s így, ha a gyilkos az ujoncok közt van, azonnal letartóztatható. Végre
az összes lapokban közzétettük, hogy a nyomozást ÉN vezetem, mire a
gyilkos annyira elbizakodik és megörül, hogy a »Csuhaj, csahaj, szabad a
madárka« című népdalt énekelve, féllábon végigtáncol az Andrássy-úton,
amivel elárulja magát. Azt hisszük, ennyi egyelőre elég lesz: – ha
ezekre sem jelentkezik a gyilkos, akkor úgyis oly elvetemült
gonosztevővel van dolgunk, akit a jóistenke majd megbüntet, miáltal a
tárgyalás ránknézve végleg befejezettnek tekinthető.

E szavak után a rendőrfőnök sírva kezet csókolt önmagának és szeretettel
végigsimítva szépen kifejlett tábeszét, visszadúgta hátgerincébe.

– Jól van, – mondotta Sörluk, mialatt a rendőrfőnököt kerekes széken
elvitték – küldjenek egy szakasz lovasrendőrt délután négyre a
Rombach-streeti ház elé.


III. FEJEZET.

Sörluk Nack Neck, a félelmes detektív, ezután jéghideg nyugalommal még
kétszer ismételte a »well« szócskát, mely magyarul annyit tesz: »Minden
füzet ára harminc fillér, tessék mutatványszámot kérni.«

– S most meg fog kezdődni a rémes hajsza – így szólt, keresztbefont
karokkal s hidegen szívta tovább a »Jenki Doodle« indulót, melyre csak
az imént gyujtott rá. Nekem csontjaimban megdermedt a vese.

– Menj nyugodtan előre addig a házig – szólt most hozzám – és várj meg,
kissé át fogok öltözködni. A kapuban felfelé vezető lépcsőket fogsz
találni: ezekre felváltva rakd előre jobb és bal lábadat és mitől se
tarts. Ha az emelet bal sarkán nem áll két elemi iskolai tanuló, hátul
összenőve, well, well, akkor menj be az előszobába, ha ellenkezik, lődd
le, mondd, hogy én mondtam. Azután észrevétlenül csússz be a szekrény
alá, állj fel és gondolj a vízipapra, míg megérkezem.

Sörluk erre hirtelen megnyomott egy gombot és egy elsőosztályú
bőrsülyesztőn keresztül eltűnt szemeim elől. Vegyes érzelmekkel indultam
a kérdéses ház elé, mikor a sarkon túl hirtelen egy pólyába burkolt
csecsemőt pillantottam meg, amint a kerítésen észrevétlenül átsurranni
igyekezett.

Megfordultam és az utca másik felén siető léptekkel láttam közeledni
Sörluk húsz év óta halottnak vélt öreganyját. Beszédbe eredtem vele a
régi időkről, mikor egyszerre csak látom, hogy az előbbi csecsemő súlyos
léptekkel jár fel és alá az utca másik felén és folyton felénk pislog.
Viselkedése különben is gyanus volt, mert mindig közelebb jött s még azt
is feltűnőnek találtam, hogy két revolver volt mindegyik kezében,
melyekkel folyton lövöldözött ránk. Mikor már a tizenötödik golyó jött
éppen a hasamba, figyelmeztettem az öregasszonyt.

– Csak maradj – súgta felém hajolva Sörluk (mert ő volt az öreg asszony,
mint később megtudtam). – Ez Bleyweisz, a vén róka! De engem nem vezet
félre furfangos álruháival, well. Várj itt egy percig, figyeld az
embert, közben azonban tégy úgy, mintha elmennél. Visszajövök és végre
karmaim között lesz a gazfickó! – A nagy detektív erre öregasszonyos
léptekkel és kalarábét árulva a szembejövőknek, eltűnt a kanálisban.

Alig tűnt el Sörluk a kanálisban, amikor az egyik utca felől máris
nyugodt és ravasz léptekkel egy szarvasmarhát vettünk észre. Azonnal
felismertem: Sörluk volt. Felkiáltottam!

Bley weisz egyenesen szembefordult vele és már messziről kiabált:

– Sörluk, maga vén csaló, azt hiszi, engem félre lehet vezetni az ilyen
faksznikkal? Mi lesz a számlával?

Izgatottan figyeltem, hogyan veti rá magát barátom a furfangos
gonosztevőre, aki végre karmai közé került. Legnagyobb meglepetésemre
azonban Sörluk egyszerre megfordult és lábait egy váratlan mozdulattal
ravaszul két nyaka közé szedve, hideg nyugalommal nyargalni kezdett,
ellenkező irányban, kitűnően mímelve egy olyan ember modorát, aki nagyon
fél a szabójától és inkább elszalad és úgy rohan, mint a veszett fene.

Pillanat alatt átértettem szándékát. Tudván, hogy Bleyweisz, a népligeti
prerik furfangos vocabulary-ja, esetleg könnyen elmenekülhetne még, nem
veti rá magát rögtön, hanem megkerülve a várost, hátulról támadja meg,
mikor nem is sejti. Megdermedt bennem a vese velővel.

Ami ezután történt, azt Sörluktól tudtam meg később.

Sörluk körülbelül egy félóráig szaladt még, amikor egy előre elhelyezett
almacsutkában szándékosan orra bukott. Ám e pillanatban sülyesztő nyilt
meg alatta és ő a mélységbe zuhant.

Azonnal tisztában volt a helyzettel, Bleyweisz cinkosainak hálójába
került.

Ketten megragadták és karjait többször nyaka köré csavarva, több csomóba
kötötték a hátán. Füleit összevarrták feje fölött, sarkára sodronyt
erősítettek és szájába két vánkost, egy dunyhát, egy lepedőt, egy csíkos
cihát és két hálóinget tömtek, a hozzávaló gombokkal együtt. Ezután
fejjel belelógatták egy lavor vízbe, melynek fenekén szimbolikus
költemények áztak.

– Igy fogj ki rajtunk máskor! – mordulta mellette egy gúnyosan kacagó
hang. – Végre végeztünk veled és átkozott furfangoddal. Mi most
elmegyünk, de ez a víz óraművel alulról spiritusz által forraltatik s
húsz és fél perc mulva két tizenkét lóerejű motor beleidbe sajtolja a
modern költeményeket. Emellett egy másik gép véredényeidbe oltatlan
meszet fecskendez, ettől vérelmeszesedést kapsz, mely lassan, de
biztosan öl.

Ezek után a cinkosok vad hahotával távoztak.

Sörluk egyedül maradt és most már biztosíthatjuk olvasóinkat, igazán nem
volt menekvés, úgy éljünk. Sörluk hidegen nyult zsebeibe és
megnyugvással tapasztalta, hogy bőrtokba rejtett lélekjelenlétét nem
vesztette el. Fagyos egykedvüséggel várta a halált, remélve, hogy tőle
újabb részleteket tud meg. Most vége. Igy telt el egy perc. Két perc. Öt
és fél perc. Hét és háromnegyed perc… Nyolc… perc… Ki… ki… kilenc perc…
Tizenegy és fél… pe… pe… pp… Ti… ti… zenegy… (na most! Aufpasszen,
tisztelt olvasó!)… Tizenöt perc!!!!… –? –? – – – (Tessék húszig számolni
és aztán nyugodtan elájulni az izgalomtól, mert ennek a fejezetnek ez a
vége.)


IV. FEJEZET.  Véres csontváz a gázcsőben.

Mialatt ezek történtek, én Bleyweiszszel eljutottam a Rombach-streeti
ház elé, ahol nagy csődület várta már a második emeletről jövő hireket.

Felmentünk a 12. számú ajtóhoz. Nagynevű mesterem, Sörluk módszerét
utánozva, megszagoltam az ajtót és górcsővel megvizsgáltam egy
szobalányt, aki az ajtó előtt állt, azután a szobalányt is megszagoltam.
Semmi gyanusat sem találtam. Csengettünk.

Egy magas, kissé sápadt fiatalember nyitotta ki az ajtót.

– Ez a tizenkettes szám? – kérdeztem.

– Igen.

– Sörluk megbízásából a rendőrségtől jöttünk. A Rombach-streeti
gyilkosságról van szó.

– Mivel szolgálhatok?

– A holttestet szeretnők látni.

– Legyen szerencsém, – mondotta a fiatalember udvariasan meghajolva – én
vagyok az.

Kissé bután néztem rá, azután Bleyweiszre. Azon törtem a fejem, mit
tenne ilyen esetben Sörluk. De semmi sem jutott eszembe, tehát követtem
a fiatal holttestet, aki előre engedve, bevezetett a szobába.

– A gyilkosság már két napja történt, – magyarázta szeretetreméltóan –
tegnap boncoltak, de semmit sem lehetett megállapítani. Ma reggel
kénytelen voltam összepakkolni és föloszlásnak indulni.

És feltürve kabátujját, mutatta a könyökén, hogy már zöldül a hús.

– A tüdőm még bírja, hehehe – nevetett kedélyesen és egyik hüvelykujját,
mely már foszlani kezdett, leszakítva a papirkosárba rázta, – a tüdőm
még bírja, de a zsigereim csupa víz már. Aztán a gégémet is kezdik
csiklandozni a baktériumok, nyikk! – és nevetve vakaródzott.

Éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem jutott eszembe, mit csinálna
ilyen esetben Sörluk. Bleyweisz élesen nézte a jelenetet, aztán nyájasan
így szólt:

– Talán mennénk egy kicsit a friss levegőre.

– Kérem, kérem, legalább kiszellőzök – ugrott fel a fiatal holttest.

A szűk és sötét utca végében egy magános gázlámpa égett.

Bleyweisz hirtelen oldalt rántott engem és izgatottan súgta a fülembe:

– Nekem az egész dolog gyanus. Ez az úr nem lehet a holttest.

Ránéztem, de nem értettem.

– Nos, – folytatta hevesen – érdekes megfigyelést tettem. Ez az ember
jár és beszél. Már most figyeljen, kérem, a következtetésem észmenetére:
egy holttest nem járhat és beszélhet!

– Peeersze! – kiáltottam fejemre ütve, melyben egyszerre világosság
gyult. –

Mindjárt éreztem én ezt!

Az ál-holttest felé fordultam, mely kissé távolabb tőlünk, a gázlámpa
alatt állt és pénzt olvasott.

Felé ugortam, mire el akart rohanni. Akkor eléggé érdekes dolog történt.
A gázlámpa megrázkódott, lehajolt és megragadta a szélhámos
nyakcsigolyáját.

A gázlámpa Sörluk volt…

Erre hosszú vitatkozás indult meg Sörluk és a fiatal ál-holttest között,
melyből csak a hírneves detektív metsző »well« kiáltásait vehettük ki
tisztán. A fiatal holttest dühösen vonogatta vállait, melyeket Sörluk
vasmarokkal szorított össze. Végre előkerült a rendőr is, akinek Sörluk
átadta a fiatal holttestet.

– Vigye ezt az embert a vegytani intézetbe, – szólt a nagy detektív – és
mondja meg ott, hogy tegyék salétromsavas hipermangánba. Ha csapadék
képződik, vizsgálják meg lakmusz-papirral, ha a lakmusz elkékül, akkor
ez az ember veszélyes gonosztevő, aki betörés és házasságszédelgés miatt
már többször büntetve volt.

A rendőr nyakoncsipte a fiatalembert, aki dühösen rugdalózva ordított,
hogy őt összetévesztik valakivel, hogy ő meg van halva és hogy legalább
ne csiklandozzák, mert attól neki nevetnie kell. Sörluk nyugodtan lépett
hozzánk és kezet fogott velünk.

– Nos, – kérdeztem izgatottan – hogy menekültél ki a biztos
halálveszedelemből, melyben életed keresztben kettérepedt hajszálon
függött?

– Miféle halálveszedelem? – kérdezte ő bámulva.

– Well, amiről a mult folytatásban volt szó… Látom már – tettem hozzá
szemrehányóan – megint nem vetted meg a mult folytatást… Majd megint
haragudni fog a kiadó…

Ebben a percben hátunk mögött hangos és zavart kiabálás támadt. Az
előbbi rendőr még mindig ott állt a sarkon és ijedten nézte a kezei közt
hadonászó embert, aki egyszerre csak porladozni kezdett, szétesett. Húsa
barna homokszemek alakjában lepörgött róla és úgy maradt, csontváznak.
Csontkarjaival dühösen kaszálta a levegőt még egy-két másodpercig, aztán
az is összement, eltűnt és a rendőr kezében csak egy régi mellény
maradt. Ezt mérgesen vágta a földhöz és Sörlukra támadt.

– Csapja be az úr az öregapját! – kiabált a rendőr. – Hiszen ez az ember
egészen becsületesen meg volt halva. Mit akar vele?

Néhányan csoportosulni kezdtek már körülöttünk és kiváncsian várták a
fejleményeket. Sokan nevetni kezdtek. – Ujjé, Sörluk! – hallatszott
egyszerre a fejünk fölött – és feltekintve, egy karcsú monoplánt
pillantottunk meg. A monoplán vigyorogva lebegett fölöttünk és hirtelen
nekiiramodott.

– Utána! – ordította Sörluk hűvös mosollyal. – Utána! Ez Bleyweisz, a
nyomorult cinkos!

A sarkon túl monopli-állomás volt: Sörluk odarohant. Az egyik monopli
üres volt: soffőrje békésen aludt a bakon. Sörluk felrázta és dupla
pénzt igértünk neki, ha utoléri Bleyweiszt. A monopli döcögve indult meg
és jó tíz percig eltartott, míg Egyiptomba értünk. Végre a Cheops
piramis fölött megpillantottuk Bleyweisz gépét.

– Jobbra, a Szaharába! – ordította Sörluk a soffőrnek.

Öt perc mulva a Kancsincsinga tetejében megbotlott Bleyweisz gépe és
csak sántikálva tudta folytatni útját. A távolság egyre kisebbedett: a
Csendes-óceán fölött már alig volt Bleyweisz száz méternyire.
Keresztülvágtattunk Kínán és ekkor szerencsés fordulat könnyítette meg a
nagy detektív munkáját. Bleyweisz gépe beszorult a Balti-szorosba és
nyerítve, prüszkölve megállt. Bleyweisznek éppen annyi ideje maradt
csak, hogy fejest ugorhatott a Fekete-tengerbe: – Sörluk gyorsan
kifizette a soffőrt és a menekülő cinkos után vetette magát. Sietve
sülyedtek lefelé.

Egy korall-szigetnél egyszerre megfordult Bleyweisz és szembeugrott a
nagy detektívvel.

– No! – mondta – hát most csevegjünk. Mi van a számlával?

– Nézze, Bleyweisz úr, – magyarázta a nagy detektív – itt csak nem
fogunk vitatkozni. Jöjjön, üljünk be valahová egy feketére.

Éppen a fenéken voltak már. Bementek egy kivilágított kagylókávéházba és
két csésze fekete tenger mellett lebonyolították ezt a nyavalyás
regényt.

– Nézze, Bleyweisz úr, – mondta Sörluk – értse meg a helyzetemet. A
reputációmról van szó. Nekem nincs meg az a pénz. Nekem van tíz korona.
Én odaadom magának azt a hat koronát és a feketéjét is kifizetem, ha el
engedi fogni magát.

Bleyweisz jegyzőkönyvet vett ki zsebéből és hosszas számítás után
savanyuan nézett a nagy detektívre.

– Hát micsináljak? De ezzel nincs befejezve az ügy. Magának el kell
fogni a Rombach-streeti gyilkost.

– Fogja a Kozarek. Maga lesz a Rombach-streeti gyilkos. Én leszek a
Rombach-streeti gyilkos. Senki se lesz a Rombach-streeti gyilkos. Ki
fogom mutatni, hogy nem is történt gyilkosság. Hiszen úgyis én találtam
ki az egészet.

Már éppen el akartak menni karonfogva, mikor Bleyweisz egyszerre megállt
és meghökkenve ütött fejére.

– Hopp! és mi lesz a tüdőcsúcsokkal?

– Miféle tüdőcsúcsokkal?

– Hát elfelejtette a saját regényének a címét?

– Mi az?

– »A lefürészelt tüdőcsúcsok.«

– »Lefürészelt tüdőcsúcsok«?! Micsoda gondolat! – kiáltott Sörluk és
megbotránkozva csóválta fejét. – Hogy lehet valakinek lefürészelni a
tüdőcsúcsát? Ez is csak ilyen őrült ponyvászoknak juthat eszébe, akik
ezeket a komisz detektívregényeket írják.



MOLNÁR FERENC,  A PUBLICISTA.


_Vasárnapi kólika._

– Rendes heti az Esti Irlapnál. –

Nem tudom, méltóztattak-e már a Koronaherceg-ucca felől kimenni a
Dunapartra, de reggel felé, mikor az uccakaparógépek végigkaparják
méltóságod előtt az ő privát kaparnivalójukat. Uraságod nyugodtan haza
akar menni, mivel uraságodnak otthon felesége van, aki uraságodat várja
otthon, mert ő hű feleség, tehát reggel hatkor várja uraságodat haza
kávéval és hússal, mert a Weiszné kisfia szamár-köhögést és
szamár-rekedtséget és szamár-kolerát és szamár-szamarat kapott éjcaka –
szóval uraságod nyugodtan megy haza és ekkor egyszerre szembe jön
uraságoddal az Uccakaparógép. Uraságod tüsszög és káromkodik és erre a
Gép három kiló port gyorsan belepofoz uraságod hasába. Az Uccakaparógép
tudniillik arra való, hogy uraságod hátát kaparja. Mert az uccát,
úgyebár, minek kaparná az ember? A Kaparógép kapar és csikar és csikarja
és kaparja és pofozza az uccának a pofáját. De kérdem nagyon szerényen,
miért kell az uccát kaparni és csikarni, Csikaró úr? Nekem nem viszket
az ucca, neked se viszket az ucca, neki se viszket az ucca. Bárczy
polgármesternek tehát miért viszket pont a Lóbűbáj-ucca, pont azon a
helyen, ahol én a pofámmal lélegzeni akarok. Nekem nem viszket az ucca,
ellenben a hasam viszket, tehát miért nem kaparják a hasamat.

Ellenben Boda úr előszobájában megjelenik Barom úr és találkozik
valakivel. Szintén a bizottsági ülésről, ha nem csalódom, szintén a
bizottsági ülésről, ha nem csalódom. Nem méltóztatik csalódni, mondja
Nemcsalódom úr, annál kevésbé méltóztatik csalódni, mivel éppen ön volt
az, ha nem csalódom, aki a főpolgármester úr beszédje alatt ott állt a
hátam mögött és becses könyökével az én szügyemet rúgta és halkan
telefonált a szügyemen keresztül és benyomott öt koronáért a szügyembe
és azt telefonálta, tessék csak megszavazni azt a kis Uccakaparógépet.
Ugyan mi van belőle uraságának, azt a nyavalyás, kedves kis uccakaparót,
azt a drága kis piszkot, no tessék má’ na, azt a kis fulladt dögöt,
amitől úgy tetszik undorodni uraságodnak, de úgy, hogy éjjel, amikor
eszébe jut uraságodnak, szeretne a Bárczy úr hasában lenni, hogy szülje
meg önt még egyszer erre a keserves világra, uccakaparói minőségben, na
tessék az öt korona.

Nekünk azonban semmi kifogásunk nincs. Mi itt Pesten nagyon szépen
megvagyunk, a kaparógép kapar, először csak a gyomrunkat, de nemsokára
majd szépen kikaparja a szemünket is. Pedig jó volna, ha azt a kis
szemét meghagynák az embernek, úgyebár, mert öt korona kapcsán épp úgy
ki is lehet nyitni a szemet, mint becsukni, szintén öt korona kapcsán.
És lehetne nézni Pucák elvtársat, aki a Városligetben ló-felsárt eszik,
direkte ló-felsárt, mivel az neki dukál és őneki joga van ló-felsár
követtében elhunyni. És lehetne sírni az egyik szemével az embernek és
mázolni a pofáján a könnyeket és egypár könnyet kipofozni az embernek a
szeméből és a hasából és beletörülni a hajába.

Ha pedig méltóztatnék gondolkodni, hogy ennek miért kell így lenni, hát
akkor rá méltóztatik jönni, hogy ennek azért kell így lenni:

1. mert nálunk előbb megy ki a kishivatalnok az ajtón, mintsem a gazdag
ember a tűnek fokán, ha nekem pont azon az ajtón kell bemenni;

2. mert nálunk, ha a Weiszné a Lidóra akar menni, de kedves doktor úr,
csak nem képzeli, csak nem képzeli, hogy Lajoskát rá lehet bízni erre a
perszónára, mein armes Kind, és te ehhez nem szólsz semmit, Adolf?

3. mert nálunk, ha én egy bifszteket rendelek a vendéglőben és nekem
bifsztek helyett hoznak egy pár vízáthatlan gummikézelőgombot, nem
mondhatom a vendéglősnek, szívem szerint, te undok főgáz, hanem
mosolyognom kell ötször és vigyorognom kell ötször és mondani pardon,
pardon ötször, nem tetszett tévedni, Főúr, és belülről megpukkadnom
ötször, bár szeretném mondani: te görcsös disznó;

4. és végre, röviden, mert nálunk mindenki mindent másra szeretne tolni
és mindenki szeretné, ha helyette mindenki mindent másképp csinálna,
mint ahogy neki kellene csinálni.

De ezen addig nem lehet változtatni, míg Balkánok vagyunk és Pestek
vagyunk és szegények és nyomorultak és piszkosak vagyunk és hatér
villamoson megyünk Budára és még az a hat is másra kellene és még azt a
hatot is el akarja kérni valaki, kölcsön kiáltással. Addig ne is
álmodozzunk pénzről és automobilról és Uccakaparóról. Tessék előbb
visszaadni azt a hatot, amit tegnap adtam a kávéházban.



BIRÓ LAJOS,  A NOVELLAIRÓ.


_Érdekes._

Novella. Irta: _Iró Lajos_.

Bonc bejött az írószobába, elrendezett egy pár papirost és leült
dolgozni. Ideges volt. Pár perc mulva belépett Pákos.

– Szervusz, öregem – mondta.

– Szervusz, kérlek. Rágyujthatok?

– Kérlek, parancsolj!

Pákos leült és cigarettázott. Sokáig nézte barátját. Aztán hirtelen
felállt és járkálni kezdett.

– Érdekes – mondta később.

– Mi érdekes? – kérdezte Bonc és felnézett.

– Irma.

– Miért?

– Irma.

– Miért Irma?

– Csak.

Pár nap mulva elutazott. Az állomásra kijöttek Irma és Amál, a nővére. A
lány fázott, a kendőjét erősen rácsavarta a nyakára. Telt, izmos nyaka
volt, asszonyosan érett. Pákos segítette föl a kocsiba és intett
Boncnak:

– Majd látogass meg bennünket, Siófokon. Mintha semmi se történt volna.

– Miért, mintha semmi se történt volna? – kérdezte Bonc, kicsit
feszélyezve.

– Semmi. Majd meglátod. Nem fog történni semmi.

Bonc kellemetlenül érezte magát, hazafelé menet bement egy kávéházba,
lapokat olvasott. Pákos valami cikket írt egy szemlébe, amiben megint
más dolgok voltak. Nem értette az összefüggést. Fejcsóválva hazament,
leült, cigarettázott és elfelejtette az egészet.

Két hónap mulva levelet kapott tőlük.

»Miért nem látogatsz meg bennünket, – írta Irma – itt van az orvos és
mindenki. Pákos sokat beszél rólad. Érdekes. Nagyon érdekes. Ő azt
mondja, hogy nem fog semmi történni és ezt sokszor hangsúlyozza. Jó
volna, ha gyorsan meglátogatnál bennünket.«

Bonc aznap gondolkozott ezen a furcsa levélen. Aztán bement a
minisztériumba, elintézte a dolgait, tárgyalt, futkározott. Megint
elfelejtette a dolgot.

Este a szinházban egy öreg emberrel találkozott, aki nagyon ismerősnek
tűnt. Távolról köszöntötték egymást, az öreg úr barátságosan integetett.

– Ki lehet ez az ember? – gondolta Bonc idegesen. Nem jutott eszébe.
Befogatott, hazament. Otthon messenger-boy várta. Egy csomagot hozott.

– Az öreg nagysága küldi.

Irma anyjától jött a csomag. Régi levelek voltak, amit Pákos írt
valamikor a leány szüleihez. Bonc betette az íróasztalába. De most már
határozottan valami erős nyugtalanságot érzett. Elhatározta, hogy
utánajár a fiú multjának és megtud mindent.

Reggel a főnöke beszélt valami életveszélyes fenyegetésről, nőkről,
mindenféle közönyösnek látszó dolgokról, amik látszólag semmi
vonatkozásban nem voltak Pákossal. De Bonc most már nagyon figyelmes
volt. Az igazgató aztán megint másról kezdett beszélni, hogy mostanában
új szerkezetű Browning-pisztolyokat készítenek. Tréfásan ajánlotta
Boncnak, hogy vegyen ő is ilyent. Mint később kiderült, igazán csak
tréfásan gondolta ezt és semmi komoly mellékgondolata nem volt, nem is
lehetett.

Félév multával az utcán találkozott Pákossal.

– Szervusz, öregem – mondta és erősen megszorította a kezét.

– Szervusz.

– Nos? – kérdezte Bonc sürgetőleg. De Pákos csodálkozva nézett rá.

– Hogy érted? Miért mondod, hogy nos?

– Hát nem történt semmi? – kérdezte ekkor Bonc izgatottan. Már nagyon is
izgatott volt Bonc ebben a pillanatban.

– Nem – mondotta Pákos egész egyszerüen. – Hiszen mondtam neked, hogy
nem fog semmi se történni. Hát nem mondtam?

Bonc csodálkozva nézett rá és elkomolyodott. Azután csöndesen mondta
maga elé:

– Érdekes.



BRÓDY SÁNDOR,  A JÓ SZAKÁCS.


_Pesti szakácskönyv._

Irja: _Főzőcske Kenyéri Sándor_.

Most, bocsánatot kérek – itten, azonban – pesti nagy kérdés, igen szép
kérdés, nem nagy, de talán véglegesen fontos emberi életben, pesti
kenyérdagasztás.

Urakkal – jó, nem késő – beszélgeténk pedig róla, a Wekerle Sándorral s
igen megkivánkozák a dalmahos pohakenyeret, melyet megkészíteni
ajálkozék.

Vállalkoztam rá, hozattam csöbröket, kettőt, megkenetém fenéken egy-egy
vajakkal. Hagytam vajat, puhának, lisztet, nem pozdás gezice nélkül
azonban, vala benne malosa, hideg tüzön resteltem, nem nagyon, habbal.
Pohhal sült kicsinnyég, kenyérke. Zöldséget, zsiros marhabőrt nem
kíméltem váltig. Bele lisztes darát, burgonyavállasat, miegymást. Ették
vala azok jóízüen, burgonyával, hideg miegymást, vörösmiegymást,
fogmiegymást. Melyre öntöttem vizet, hét tálakból, azon nedvesen.
Jövének pedig Jerusálemből, miatyánk ki vagy a mennyekben. Ite missa
est. Gloria in excelsis Deo, Semáj Izráel.

Azért kappanhaluskát, melyet főzni nem tudnak Pesten, készítettem olybá.
Kihez ha nem értenek mások, nem csodálatos, értelmes. Ki értene
kappanhaluskához, ha nem én, Az Ujság munkatársa? Melyet egész életemben
ugyan egyebet nem csináltam, ha kappanhaluskát. Mert ujságírók –
fiatalok, de gusztusosak – írnak hireket, azon riportokat is írják,
darabokat s – szerelemmel – írván írnak könyveket egybe. De
kappanhaluskát, szépnek – kissé epedőnek is – főzni így gondoltam vala.

Puha zsiradékot fejjel kissé gyömöszlök, puhán becézem edénybe,
kedvellik nők, kövérek nem nagyon. Utána istentisztelet a budai
Mátyás-templomban. Kispapok, kedvesek, piros pozsgával. Pozsgás
vereshús, csöpögehaluska.

Azért tisztelettel étlapot ilyet ajánlok pesti kis házakban, izelítőleg.

Pozsga.

Pagonykahúsocska.

Barnalében borsó.

Rozsdás vastányéros.

Rostonfőtt.

Feketeretekecske, de bőrízzel.

Ürü-lé.

Repce-pogácsa, jómódon.

Szűz-süle, forrón.

Fekete, sötéten.

Folyékony kávé, édes cukorral.

Tehénbor.

*

Asszonyom, még azon panaszkodik, kályhájában ha nincs alkalmatosság főtt
áfonyáshús készítésére. Mely nélkül élni vajmi nem lehet.

Nagy kérdés. De miért nem készítenek pesti háziurak külön kéményt,
áfonyáshúsnak? Melyet csak egyfélekép készíteni másként nem lehet. Erről
is kellene még gondolkodni.

Mert vegyen, asszonyom, régi vaskereskedőnek amollyan zöld rézlécet,
felínyel, melyet konyhájában állítván fel, áfonyáshússal élteti. Poros
borsport ha elkeversz belé, jóízeket nyer általa férjnek. De az
áfonyáshússal még mindig nem tekintenek érdeket nálunk, eléggé.
Kávéházak, éttermek, azzal foglalkozni nem akarnak. Hadügyminiszteri
engedély, asszonyság, hadügyminiszteri engedély. Az áfonyáshús azonban
még nem készítődik nálunk amúgy, ahogy.

Hogy mondja, asszonyom? Hogy haldoklik becses férje? Hogy gyermekei
kolerában feküsznek? Hogy éppen most dült össze a ház? Hogy a
vízvezetékcső megrepedt? Hogy a lift fölesett a negyedik emeletre?

Ne zavarjon, asszonyom. Az áfonyáshús, gyömbér-mártással készül, nem
nagyon, inkább melengetve, bő lével.



VAJDA ERNŐ,  A SZINMŰIRÓ.


_Ludatlan Antimatyi._

Antivígjáték Fazekas éposza ellen, a Nemzeti Szinház bemutatója. _Irta:_
Hajdan Ernő, ősmagyar. _Nyereg alatt puhította:_ Hevesi Sándor. _Színre
alkalmazta:_ egy alkalmazott. _Fordította_ (már mint Fazekast a
sírjában): szerző.


I. FELVONÁS.

(Vásár Döbrögben. Egy olyan igazi, magyar vásár Döbrögben. Kofák,
népség. Szedte-vették nyüzsögnek. Sátor alatt fortyog a gatyamadzag.
Fustélyosok kutyafát, tősgyökeret árulnak. Lacikonyhák, Ernőkonyhák,
Izorkonyhák. _Ludatlan Antimatyi_ megjelenik.)

Mihály bá: Huá mősz, Mötyi?

Matyi: Csak úgy lófrézok miegymás, ebura.

Alajos bá: Mer’ azér, hogy aszöngye, huá löttök a libáid, há’ sze Ludas
vónálik!

Matyi: De mán, mondom, minek a’ nekem, mer ez csak úgy van, hogy én
szöretem a libőt, tulajdonképpenségesképp utálom,
mindazonáltságosságban.

Soma bá: Gondolod, milyen kiállhatatlan vagyik.

Döbrögi _(bejön a színre)_: Héj, hogy ezek a libákok, amikség nincsenek
itt?

Matyi: Húsz márjás, ötven, beleszámítva a díszletek kiállítási költségét
és öt százalékot a tantiémekből.

Döbrögi: Te rosszszájú paraszt, hogy mered nekem nem mondani ezeket.

Matyi: Én már csak nem merem eztet mondani keednek, a macskafáját
uraségének, nyalom a talpát az úrnak, nekem ne mondjon ilyet.

Döbrögi: No megállj, te gázember, ezért olyan huszonötöt nem vágatok
rád, hogy attól váltasz koldulási engedélyt a belügyminisztérium
megfelelő osztályánál, protekcióval. Ne húzzák le, fogjákmegek.

_(Matyit lehúzzák és olyan őrült huszonötöt nem vágnak rá, hogy csak úgy
poshad.)_

Matyi: No wat! Háromszor nem fizeti ezt kendnek Ludatlan Antimatyi
vissza. Meglátjátok, ezér’ háromszor nem verem meg ezt a sötét főnököt.
Megállj csak, doktor úr, megállj!

_(Mindnyájan el.)_


II. FELVONÁS.

(Mulatság Döbrögi kastélyában. Döbrögi és leányai társasjátékokat
játszanak. Aki eltéveszti a játékot, zálogcédulát ad a szerzőnek.
Megjelenik Matyi, szmokingban, díszmagyar kócsaggal.)

Matyi: Mesdames et messieurs. Hogy méltóztatik önöknek lenni? Cela
m’ennuie. Mais c’est rien.

Schwarc bá _(súgva)_: Hát teveled mi van, Matyi? Honnan tudsz te
franciájul?

Matyi _(súgva)_: Nem tudok biz mán én, de most jádzom az zurat, hát
ukkel csinyányi, mikéntségesha tudnők. _(Hangosan.)_ Folytassuk e
kellemes játszmát, mesdames, az önök legalázatosabb szolgájának
jelenlétében. _(Kloroformot szed ki és a társaság orra alá teszi.
Mindenki szabályszerüen elalszik. Matyi néhány órát zsebretesz.
Megjelenik Newton magándetektív, ráugrik egy hídról a rohanó vasútra,
megmenti a menyasszonyt, Pathé Frères.)_

Matyi: Itt az ideje, hogy visszaadjam Döbröginek a kölcsönt. Most
egyedül vagyunk! _(Nekimegy Döbröginek és alaposan nem veri el.)_


III. FELVONÁS.

(Döbrögi betegen fekszik a mezőn, hozzákötözve egy fához. Matyi
megjelenik.)

Döbrögi _(könyörögve)_: Matyi, ha istent ismersz, verj meg, az orvosom
masszázst ajánl.

Matyi: Abbul nem eszik kend. Mért nem vert meg engem akkor, mi? Én is
neuraszténiás vagyok. Jobban felkösse az alsónadrágját, aki olyan
neuraszténiás akar lenni, mint én. Mégis, ne adj isten, hogy valaki egy
kicsit megmasszált volna. Nimolé.

Döbrögi: Ötven forintot kapsz.

Matyi: Nimolé.

Döbrögi: Neked adom a lányom.

Matyi: Ez már teszi. Hozomány?

Döbrögi: Előleg a darabra, leszámítva a reklámköltséget. Hát megversz?

Matyi: Igen, de gyerünk a színfalak mögé, mert itt meglátják.

(Függöny.)

_(Színfalak mögött Matyi veri Döbrögit.)_

Döbrögi: Aj, de jó! Aj, de jó! Végre egy kis mozgás! Elzsibbadtam már
egészen. _(Ő is elveri Matyit.)_

Matyi: Aj, de jó, aj, de jó! Végre egy kicsit kinyújtom a lábam!
_(Elveri a súgót.)_

Súgó: Aj, de jó, aj, de jó! Végre egy kis cselekmény.

_(Mindhárman berohannak az öltözőbe és elverik a szerzőt.)_



DRÁMAI SZENZÁCIÓ.


_Nem messze esik az ördög a japán tanítónőtől._

Népiesch japán drámai élet- és ételkép. Írták: _Molnár Sándor, Lengyel
Zsigmond, Móric Menyhért és Bródy Ferenc_.


I. FELVONÁS.

Egy előkelő lipótvárosi család zsúrján vagyunk. János, a fiatal író,
szerelmes a házigazda feleségébe, de a mű-mama, akit a Városligetből
hozattak fel erre a célra, nem működik rendesen és így a férj
alkalmatlan percben érkezik. Abban a pillanatban, mikor már belépne az
ajtón, a tapétából kilép egy jassz, kiről később kiderül, hogy Gábriel
arkangyal. Kártyacsodákat mutat a férjnek és ráveszi, hogy vetkőzzék
meztelenre és menjen föl a kéménybe. Azután visszajön és kék fényben
beszél a szerelmes párnak a barátságról, de egyszerre kiesik a szíve,
melyre hármat köp. A zeibensüccék azonban éppen javítják a kéményt és a
férj fejjel lefelé megjelenik. János távozik, Gábriel azonban egy
verklivel háromszor belepofoz a férj hasába. Közben kiderül, hogy a
másik szobában az asszony egy Chopin-indulót zongorázik, és erre
hirtelen csönd lesz. A jassz hirtelen eltűnt.


II. FELVONÁS.

Jánosnak közben eszébe jutottak öreg szülei, akik Sárbivalyon laknak;
odaszökteti az asszonykát, de éppen nem találnak otthon senkit. Előkerül
azonban egy kis anyámasszony, aki elmondja, hogy kint látott egy csézát,
azon botorkázik mán valakilyes ember. Kiderül, hogy a férj. Az asszony
ijedtében elejti a pattogatott hurkát, amit mikor a férj meglát, akkorát
nevet rajta, hogy mindent megbocsát. Letelepesznek a búbos
Meidinger-kályha mellé (M. F. javítása) és mindenki elmond egy jóízű
magyar történetet a Lipótvárosból. Gábriel jön két nagybőgővel. Meglátva
a férjet, félrehúzza Jánost és együtt megbeszélik, hogy este majd egy
kis parázs verekedést rendeznek és ott újra megszöktetik az asszonyt.
Erre egy hajdu szívremászóan szép dalokat énekel, mindenki elalszik,
távolról kutyaugatás. Látni, amint kukoricáról álmodnak.


III. FELVONÁS.

János ottmaradt az öregeknél, mire az uraság ispánnak teszi meg. Erre az
asszony elhatározza, hogy óvodát nyit a faluban és fölneveli a szegény
gyermekeket. A felvonás egy ebéddel kezdődik. Afányáskás kocsonkát
esznek éppen, ürügömböccel és mézes haluskával egyaránt. Egyszerre jön
Gábriel, aki közben ispán lett a községben. Odamegy Jánoshoz és elkéri
tőle az asszonyt. Erre az asszony szó nélkül felkel, kimegy és egy lovat
hoz be, azután sírva beszalad a másik szobába. Az ispán megrendülve néz
utána. Majd Jánoshoz lép és szó nélkül kezet fog vele. János egyedül
marad a tanítóval, ülnek egymással szemben és isznak. Egy-egy szót
szólnak csak. Egyszerre bejön az asszony és kezét csendesen a férj
fejére teszi. Az ablakból meglátja ezt az ispán, bejön és kezet fog a
tanítóval, aki sírva bocsát meg Jánosnak. János kimegy, lovat
nyergeltet, közbe az asszony az ispánt elküldi Amerikába. A tanító kezet
fog a lóval, mire a szolgabíró otthagyja az ispánt, lemond az asszonyról
és mindenkinek megbocsát. A ló mindenkivel kezet fog és megbocsát az
ispánnak. Látni, amint minden jóra fordul: bejön egy ember és az összes
csapokat jóra fordítja.


IV. FELVONÁS.

De egy régi okmányból kiderül, hogy János tulajdonképpen zulukaffer
származású. Jánosnak eszébe jut a zulukaffer japáni otthon és a Niagara
északi csúcsa, a Cseremisz nevű széllel. Azonnal elhatározza, hogy
megtéríti a faluban tartózkodó angolokat. De a kafferek közben
megérkeztek és régi tam-tam és bú-bú dalokat énekelnek. Erre János lelki
átalakuláson megy keresztül és ellöki magától az asszonyt, aki Gábrielbe
szerelmes. Az asszony gőgösen ellöki magától Jánost, de a kafferek ebben
megakadályozzák. Egy földrengés jön közbe és a villám halálra sujtja
Csi-fu-ka-li-t. Az asszony egészen megvadulva elhatározza, hogy ezekután
ő is elkíséri Jánost. »Fel, Kaffiába!« kiáltással el is indulnak, de a
küszöbön Jánost régi szívbaja előveszi. Egy székbe roskad és a lemenő
tűzhányó vörös fényében haldokolni kezd. Mindnyájan körülállják. Egy
angol Dreadnought-hajó jelenik meg és kéményeit többször meghajtva,
tiszteleg. Távolról Afrika körvonalait látni. A kafferek ó-szmirnai
szőnyegeket énekelnek halkan.



RÉSZTVESZEK A DRÁMAPÁLYÁZATON.

– Lapszámozva és idegen kézzel lemásolva. –

Az Akadémia e hó végén tűzte ki a mult évben meddőn maradt _Mamu_ (az
átkos modernek szerint: _Hamu_)-díjat, következő feltételekkel:

Kívántatik középfajta dráma, mely a társadalom bűneit ostromolja, s
kielégítő elégtételt szolgáltat befejezésében a lelki nemességnek.
Egységes cselekmény, biztos vezetése a vonalnak előnyös. Túlságos
komplikációk és bonyodalmak nem kívántatnak (tekintettel a
pályabírókra). Jeligés levéllel ellátott pályaművek lapszámozva és
idegen kézzel lemásolva a titkári hivatalhoz küldendők.

Van szerencsém ez úton juttatni a tekintetes titkári hivatal kezeihez
háromfelvonásos drámámat. A lapok meg vannak számozva, de csak tízig,
onnan megint elülről kezdve (tekintettel a pályabírókra) és direkt egy
idegen szedő kezeivel lemásolva: hiteles okmányokkal igazolhatom, hogy a
szedőt nem ismerem. Tekintettel voltam az összes feltételekre s remélem,
sikerült egységes, s szerintem legmegfelelőbb befejezést találni.
Jelige: _Száz korona fejenkint a szegény elmebeteg pályabíróknak_.

Ime a dráma:


I. FELVONÁS.

Hátgerinc, öreg, megfontolt és tisztességes ember. Bejön a színre.

Hátgerinc: Pénz kell, sok pénz. _(Pénzt gyüjt különböző tisztességes
vállalatokkal.)_


II. FELVONÁS.

Hátgerinc: Még több pénz kell. _(Még több pénzt gyüjt, nagyon helyes és
okos módon, minden megengedett eszközt felhasználva.)_


III. FELVONÁS.

Hátgerinc: Még több pénz kell. _(Még többet gyüjt, majd hirtelen megáll.
Kopognak.)_

Én _(belépek az ajtón)_: Jó napot.

Hátgerinc: Jó napot. Tessék. _(Az összegyüjtött pénzt mind nekem adja.)_

(Függöny.)



MÁSODIK RÉSZ.  TUDOMÁNY.



SPORT ÉS TESTÉSZET.  KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A NYAVALYATÖRÉSRE.

(Értekezés.)


Bevezetés.

_Sport_ alatt mindazokat a mozgásokat és görcsöket értjük, amiket
evégből felheccelt emberek egyes testrészeikkel külön és egész testükkel
oly célból végeznek, hogy egyetlen rész se maradjon azon a helyen, ahova
az isten teremtette, hanem lehetőleg oly helyzetet foglaljon el, amire
az illető testrész egyáltalában nincsen berendezve. Ehhez a művészethez
a test összes részeit fel lehet használni: kivéve az agyvelőt, melynek
működése zavarólag hat, mert a görcsöket és ficamodásokat marhaságnak
minősíti.


Történelmi fejlődés.

A sport-történet nevesebb tudósainak: Halmay Zoltánnak, Weisz Rikárdnak
kutatásai alapján a sportokat már a régi görögök is ismerték.
Nyilvánvalóan bizonyítják ezt a megmaradt görög és római szoborművek,
melyeknek hol a keze, hol a lába, hol a feje hiányzik, hol a hasuk van
belökve, hol a bordájuk van kirúgva: ami pedig csak a diadalmas
football, esetleg turista-sport akkori nagy népszerűségét és virágzását
jelentheti. A rómaiak közmondása »Mens sana in corpore sana«, magyarul:
»Menj szanatóriumba Szana őrmester« is erre mutat, valamint a »Mene
Tekel Fáresz«, vagyis »Törd ki a nyakad a tennisz-pályán« ó-asszír
nyelvemlék.

A birkózást egy Jákob nevű izraelita találta fel, aki elég szép
eredménnyel mérkőzött az ú. n. Angyallal: 4 óra 25 perc alatt Nelsonnal
fektette. Atletikában kitüntek még:

1. _Sámson_, gerelyvetés és oszloprázás, első helyezett.

2. _Mohamed_, távgyaloglás Mekkából Medinába.

3. _Dugonics Titusz_, magasugrás.

4. _Nagy György_, lovagolás a bankon.

A középkor néhány érdekes, újszerű sporttal ismertette meg az
emberiséget. Spanyolországban ekkor jött divatba a testegyenészet és
szertornázás: – ez utóbbit ólomkamrákban, nyakcsavarón, spanyolcsizmán
és szeges párnán végezték a protestánsok: – a forró olajban való úszás
is meglehetősen divatban volt.

Miután Vázsonyi Vilmos fölfedezte a puskaport, a vadász-sportokat is el
lehetett kezdeni. Azonnal megindult a hozományvadászat, mely még ma is
tart.

A vadászat mindig legfőbb sportunk volt: politikusaink főleg a baklövést
kedvelték. Az ősfoglalkozások közül még a vizieket kell felemlítenünk:
mindig voltak nálunk, akik a zavarosban halásztak.

A többi sportok hosszú ideig fejletlen állapotban tengődtek. A
gyakorlatok közül legrégibb a huzódzkodás; a magyarok nagy ambicióval és
kitartással huzódzkodtak mindig, pl. az adófizetéstől. 1849 után vált
kedveltté a függeszkedés; ezt vékony kötelen végezték tábornokok és
honvédek. Haynau művezető vezénylete alatt. Budapest és a Lipótváros
kialakulása óta pedig legjobban kultiválják a kapaszkodást.


Az egyes sportok.

_Football_.

Magyarul: labdarúgás. Játsszák huszonketten, végkimerülésig, bandázs
nélkül. A játékban labda is szerepel, amelyet azonban nem kell komolyan
venni; ez csak afféle szimbolum, mely a főcél: a hasbarúgás ürügyéül
szolgál. Kézzel nem szabad játszani; úgy fejbe, mint gyomorba, hátba,
nyakcsigolyába, fogba, orrlikba, torokba és belekbe csak lábbal szabad
belerugni. A játék »gól«-okra megy: ez úgy történik, hogy a kapus
keresztbefekszik a háló előtt, mire a csatárok addig rugják a hasát, míg
átlukad; ezen a lukon keresztül a labdát begyömöszölik a hálóba. A
legújabb szabályok szerint, a labda elgurulása vagy kiugrása esetén egy
kéznél lévő kirúgott szemgolyóval is folytatni lehet a játékot.

_Vízisportok_.

1. _Úszás_. Két vagy több ember egyszerre belekapaszkodik egy nagy darab
vízbe és addig huzódzkodnak benne, míg a végire nem értek. E műveletnél
erősen rugdalni kell kézzel és lábbal. Akinek sikerül a többieket úgy
összerugdalni, hogy alámerülnek, elsőnek jön be és felveszi a
»világbajnoki« címet.

2. _Búvárúszás_. Két vagy több ember lehúzza a fejét a víz alá és addig
tartja ott, míg a többiek már nem bírják ki. Kezdőket figyelmeztetünk,
hogy ily állapotban a lélegzés kissé meg van nehezítve. Elsőnek jön be,
aki utolsónak marad. Leghelyesebb egy perccel tovább maradni lent, mint
ameddig az ember kibírja, – azután már a legnagyobb könnyűséggel napokig
folytathatja az ember a versenyt, anélkül, hogy egyszer is kidugná a
fejét. És Kankovsky Arthurt is lepipálhatja.

3. _Műugrás_. Az ember elmegy egy mozgófényképvállalathoz és ezer
forintot kér azzal, hogy ő beugrik egy hídról a Dunába. Ha a vállalat
beugrik, az ember elmegy a Dunához, közepéig uszik, kiszáll,
lefényképezteti magát, bemegy a vízbe és kint van a vízből.

_Atlétika_.

1. _Birkózás_. Végezhetik professzionisták és amatőrök. Előbbi módszer
sokkal nehezebb. Nagy edzettséget, izomerőt, bátorságot és
lélekjelenlétet, férfias nyugalmat és hidegvért igényel, hogy az ember
véletlenül földhöz ne vágja ellenfelét – ha úgy van fizetve, hogy az
vágja földhöz őt. Az amatőrbirkózás már sokkal egyszerűbb. Két ember
addig nyomja, gyömöszöli, tördeli és furdalja egymást, míg nem marad
más, mint csak két váll, ezt aztán hozzányomják a földhöz.

2. _Távfutás_. Szükséges hozzá egy kassza és két rendőr. A kasszát a
sportsman viszi magával, a két rendőr megfelelő távolságban követi.

3. _Magasugrás_. E pontnál az ember belerúg a földbe, mire a föld
visszarúg és feldobja az embert. Most így megy fölfelé az ember, míg egy
spanyolnádig nem ér, ezt átlépi és a másik oldalon megint lefelé megy.
Felülről kikeres valami lágy helyet, pl. a pályabíró fejét és arra
ereszkedik le, hogy meg ne üsse magát.


A jövő sportjai.

1. _Dzsiu-dzsicu_. A japánok fedezték fel. Néhány szabálya megtámadtatás
esetére:

_a) Kartörés keresztbe_. Két kézzel megragadjuk ellenfelünk talpát és
hirtelen felrántjuk térdéig. Erre térde beleütődik hónaljába és kilöki
balszemét. Ijedtében megfordul és kitöri nyakcsigolyáját. Lefektetjük a
földre és tovább megyünk.

_b)_ Ellenfelünk sarkára sót hintünk, mire hirtelen fölkapja ballábát, –
erre megragadjuk két fülét, lassan előrehúzzuk, hogy gerince félkör
alakot vegyen fel. Gyorsan belerúgunk oldalába és könyökét felütjük,
mire veleje kiloccsan. Falnak támasztjuk és otthagyjuk.

Mindeme módszerek rendesen beválnak, azonban gondoskodni kell, hogy
ellenfelünk ne zavarhasson bennünket a fogások precíz kivitelében.
(Leghelyesebb előre agyonütni egy doronggal.)

_2. Kerekes korcsolya_. Két, négykerekü korcsolyával végezzük. Kezdők
rendesen tévedésből a lábukra erősítik e korcsolyákat. Míg aztán
tapasztalatból rá nem jönnek a helyes módszerre, hogy t. i. jobb
mindjárt a hasára kötni az embernek.

_3. Vitustánc_. Mindeme sportok végső magaslata és befejezése. Ide
fogják vinni az emberiséget a sportok. Lásd a Pallas Lexikon Vencel-Vúz
kötetét.



A LIPÓTVÁROS TÖRTÉNETE.

(Multja, félmultja, jelene és folyamatos jövője, az összes
hajtogatásokban, tárgyas ragozás.)


Ősidők.

A mai Lipótváros helyén egészen a XIX. század közepéig Váradi Antal
terült el, aki innen írta »Egy régi szinész vallomásai« című humoros
cikkeit a »Pesti Hirlap« c. egykorú lapba, mely cikkekben a kondella
vagy Ronda Ella és a Német-szinházról tárgyaz. Ezeken kívül semmiféle
más nyom nem maradt fel ebből a korból, néhány héber nyelvű okiraton
kívül, amelyeket azonban Lipótváros lakói: »Én, kérem, ezt nem tudom
elolvasni« felírással egytől egyig visszaküldték az érdeklődő történelmi
társulatnak.


Honfoglalás.

A mult század második felében foglalta el Lipótvárost Árpád (Adler)
Lipót, ajándékul fehér lovat küldve Szvatopluknak, a Lipótvárosi Bank
vezérigazgatójának, amiért cserébe földet, vizet és pausálét kért.
Később azután kijelentette, hogy a föld és víz alatt ő részvényeket és a
pausálé alatt is részvényeket gondolt és kibuktatta Szvatoplukot az
igazgatóságból. Állítólag Szvatopluk még így is jó üzletet csinált a
fehér lóval.


Őslakók.

A Lipótváros őslakói a keresztes háboruk idején özönlöttek át a
szomszédos Erzsébetvárosból és rövidesen megtelepedtek az Ulits egykorú
kőasztala mellett. Szokásaikról kevés adat maradt fenn: – zsúrjaikat a
mai börzepalota helyén tartották, nyereg alatt puhított szendvicst és
kanca-teát szolgálva fel a párduc- és medvebőr-szmokingos (Lechner)
Leventéknek. Tea után bélák (Bloch) régi magyar dalokat pengettek a »Kol
Nidreh« és »Manis Tanu« ciklusból, azután rendesen egy (Teichner)
Táltos, vagy Utáltos nevü fiatalember jóslatokat mondott a távollevő
jóbarátom kitaposott beleiből. Irni nem tudtak (de mégis írtak).
Harcmodoruk igen szeszélyes volt: – elleneiket »hujvé, hujvé«, egymást
pedig »ich geb«, »ich nehm« kiáltással rohanták meg: – néha hátrálást
színleltek, pedig igazán hátráltak. Főfoglalkozásuk a poloskatenyésztés
és hirlapírás volt. Hegedőseik, igriceik és móricaik nagy számmal
valának.


Ősnyelv.

Igen sajátságos a nép ősnyelve: – anyanyelv nincsen, mert a gyermekeket
frank és gall törzsek bevándorolt leányaira, ú. n. »bonne«-okra bízták,
akik a tót és skandináv nyelvek egy sajátságos keverékére szoktatták a
zsengéket: – ezt a nyelvet azután a lipótvárosi anyák »französisch«
névvel jelölték makacsul, egészen addig, míg a gyermek párisi
tanulmányaira nem ment el, ahol azután kiderült a tévedés. A legutóbbi
időben egészen váratlanul egy eddig még ismeretlen nyelvvel, az
ungrissel, vagy ungárisch-al (magor, magyar) gazdagodott az eredeti
zsargon: a lipótvárosiak igen sok szót átvettek, saját használatra kissé
átalakítva és kottába szedve; így például a magyar »no!« indulatszót meg
is zenésítették.

Nagy csapás érte a lipótvárosi nyelvet a mohácsi vész alkalmával, amikor
is elvesztették az »r« betüt, amelyet mind a mai napig nem tudtak
megtalálni.


A mai Lipótváros.

A mai Lipótváros négy részből áll: Kossuth Lajos-utca, Börzepalota, déli
korzó és Siófok. Kezdődik a Kossuth Lajos-utca végén: – e ponton
főlelkészi rendelet tiltja a lipótvárosiaknak átkelni. Délfelé
csapatostul láthatja őket az utazó, amint sóvárogva néznek át a
Rákóczi-út bérceire és nehéz sóhajjal fordulnak vissza ismét a sarokról.

A bennszülötteket naponta kétszer számlálják össze: – e célra külön,
bekerített hely szolgál, az ú. n. Duna-korzó, ahová délben és este
behajtják az egész lakosságot és két oldalt lánccal lezárják, hogy ne
szökhessenek ki. Megindító látványt nyujt ilyenkor a szegény, szorongó
tömeg, amint céltalanul sodródik fel s alá, kínjában angol és francia
szókat adva ki.

A Lipótváros fürdőszobáját Balatonnak hívják: valamikor vízzel kitöltött
tó volt ez Magyarország északnyugati részében, ma, sajnos, csak
fürdővendégek állnak benne egymás mellett, bár fenekén állítólag még
mindig van víz, melyben a lipótvárosiak télen át megvastagodott
kamatlábaikat mossák.



OFEN-BUDA TÖRTÉNETE.

(A legrégibb időktől 1909. évi november hó 10-én délután 3 óráig.)


Ősidők.

Abból a nagy világködből, melyből állítólag Földünk és a konkurrens
bolygók kezdetüket veszik, Buda, mint egy kemény, kissé ragacsos vakarcs
vált ki, melyet az Alkotó keze nem tudott eléggé átgyúrni. Később, mikor
a föld kihült, úgy hogy már éppen föl lehetett volna tálalni, az
általános berendezkedés alkalmával ezt a vakarcsot sehova se tudták
elhelyezni. Próbálták Ázsiába tenni, de legurult a Bengáli-óceánba és
össze-vissza görbült, úgy hogy Afrikába nem akarták fölvenni, mert
rontotta az ensemble-t és különben is már minden hely el volt foglalva.
Az intézőbizottság ezután több helyen próbálta elhelyezni, de
sikertelenül, mert a rendezkedő Föld »Nem oda, buta« kiáltással
mindenünnen elkergette őket. (Az általános kihülés következtében náthás
Föld a »buta« szót »Budá«-nak ejtette: innen a tárgyalt földrész neve.)

Végre az Alkotó a már javában bőrző Magyarországhoz fordult, ahol a
szépítészeti bizottság elfogadta a Buda nevű vakarcsot és elhelyezte
szemben a Deák-szoborral.


Történelem előtti idők.

A történelem előtti időket, mint kutatásaink bizonyítják, Buda békés
fejlődésben töltötte. Ekkor nőtt meg a még kicsi Gellérthegy,
citadellával, ekkor nőtt meg a Széna-téri vicinális, mely azonban azóta
már Szentendrére ment és ekkor nőttek meg az óbudai házmesterek.


Első lakók.

Buda első lakói Kr. e. 0216-ban sváb bevándorlók voltak, melyek a
pincékben és hálószobákban telepedtek meg. Ezután Kr. e. 80-ban jöttek a
patkányok, majd Kr. e. 20-ban a poloskák. Később néhány ember is jött,
de már nem lévén hely, ezeket a halászbástyára állították sorba, ahol
esténkint még ma is láthatók.


Ősvallás.

Buda őslakói természetesen Buddha-vallásuak voltak: szertartásaikat a
Gellérthegyi barlangban végezték s végzik még ma is; – idegeneknek azért
nem is ajánlatos a barlang látogatása.


Nyelv.

Az őslakók nyelve régóta a filológusok kutatásának tárgyát képezi: a
teuton, cimber, vogul, osztják és keverick nyelvtörzseknek érdekes
vegyüléke ez; az eskütéri halpiacon szabad ég alatt tartott akadémiai
üléseken tanulmányozhatjuk legjobban ezt a titokzatos idiómát. Néhány
fáradhatatlan buzgalmú nyelvtudósunk érdeme, hogy e nyelvnek már három
szaváról, s pedig ezekről: »rámatáma«, »rámatúri«, »rámatánsz« –
sikerült kitudni, mit jelentenek, s hogy egyszerűen e német
kiejtésekből: »räumen thun wir«, »räumen thue ich«, »räumen thun sie«
származnak.


Középkor.

A mohácsi vész után Buda százötven, koronaértékben háromszáz évig a
törökök kezeiben volt, ami, tekintve, hogy a törökök ritkán mossák a
kezüket, ma is nagyon meglátszik a városon. Ebben az időben érkezett meg
a Duna is Bécsből, amely császári rendeletre keresztülfolyt Budán és egy
darabot levágott belőle.

Buda további története nyugalmas és csöndes: világtörténeti fontosságú
esemény csak egy zajlott le itt: a budai kutyavásár ez, melynek óriási
jelentőséget és páratlanul izgató érdeket kölcsönöz ama hallatlan
körülmény, hogy csak egyszer volt. Erről még többet.


Újkor.

Körülbelül a XVII. század közepén bevándorló sörkereskedők különös
hírekkel riasztották fel Budát. E hírek szerint a Duna túlsó partján
(ahova, tekintve, hogy a budai korcsmák ablakai nem arra nyílnak, a
budaiaknak még nem volt alkalmuk kilátást nyerni), tehát a Duna túlsó
partján már kétszáz éve idegen néptörzsek várost építettek és a
legszemtelenebb módon fixirozzák odaátról a budai tejkereskedők
templomba menő szende leányait. Kiderült az is, hogy a tolakodó várost
Peszt-nek hívják, azokról az Ófen nevű kályhákról, melyeket a budaiak
átdobáltak használat után.

Buda lakossága »Téziz a sveinerei« jelszóval ünnepélyes megbotránkozását
fejezte ki a sajnálatos események felett: egyúttal elhatározták, hogy
fallal kerítik körül a várost, a sértő viselkedésű szomszédok
közeledését ekként megakadályozandó. – De ekkor hallatlan szemtelenség
történt. Kitűnt, hogy a pesti oldalon már előzőleg hidakat kezdtek el
építeni, amelyek éppen most értek a budai partra. Hiába nyomták vissza
dühösen a budaiak a hidakat, a túlsó parton még jobban nyomták őket.
Erre a budaiak a Lánchidat hirtelen eleresztették, mire a Lánchíd a
túlsó nagy nyomástól beleszaladt a Várhegybe és Pesten hasraestek az
emberek. Igy származott az Alagút. Pesten aztán visszahúzták a
Lánchidat.


Jelenkor.

Most azonban már nem lehetett megakadályozni, hogy a pestiek átjárjanak
Budára. A budaiak erre bosszúból kitalálták a propellereket, melyekre a
gyanutlan pestiek felülnek, mire a budai oldalról visszaküldik őket
azzal a megokolással, hogy elvesztették a jegyük egyik felét, amit pedig
odaát leszakítottak. Akik mégis ki tudnak szállani, azokat a Margithíd
alatt félmeztelen, fogcsattogtató irgalmasok rohanják meg nemzeti
viseletben és tomahaw-kot forgatva fejök felett, kihúzzák a fehérbőrüek
összes fogait.

Buda története innen kezdve a csöndes és békés visszafejlődés képét
mutatja.


Udvari élet Budán.

Végre azonban elérte Buda is megérdemelt jutalmát. Az 1900-ban épített
monumentális királyi vár pezsgő életet teremtett a lágymányosi
metropólisban. A nap minden órájában csapatostul érkeznek európai
uralkodók. Ilyenkor igazán kedves képet nyujt a füstölgő, pöfékelő
várkastély, melynek minden ablakából barátságosan integet egy apostoli
király. Ezek után Buda nyugodtan és büszkén tekinthet jövőjébe.



A KÖZLEKEDÉS  MINT OLYAN.

(Az »Uránia« tud. szinház bemutatója a 8342. év 117-ik napján.)


Legrégibb kor.

Már Ádám-Éva korában volt közlekedés. Tudvalevő például, hogy nevezett
őslények a paradicsomból magántulajdon elleni kihágás következtében
illetőségi helyükre toloncoltattak, ami pedig csak úgy lehetett, hogy
megfelelő tolonckocsi rendelkezésre állott.


A közlekedés első nyomai.

Első közlekedési eszköze az emberiségnek egy egészen sajátságos, nem
éppen érdektelen gépezet volt, melyet a törzs két oldalára alkalmaztak.
Méteres csontrudakból állt a gépezet, számszerint kettőből, mely ütődés
ellen meleg hússzeletekbe volt becsavarva. Ezek közül a rudak közül az
egyiket nekiszorították a talajnak, a másikat fölemelték és kissé
távolabb megint letették. Erre az egész eljárás újra kezdődött.
Állítólag így előre lehetett jutni. Ezt a gépet »láb«-nak nevezték, a
régi, hasonnevű mértékegységről, több okból, főként azért, mert ez nem
volt akkora, mint egy láb.


Bibliai idők.

Az úristen, hogy az embereket erről a rossz módszerről leszoktassa,
özönvizet csurgatott a földre, amibe nem lehetett lábalni, mert a víz
bement a cipőn. Ekkor Noé feltalálta a nevéről elnevezett bárkát, mely
korlátlanul közlekedett oda és vissza. A csekély konkurrenciára való
tekintettel meglehetősen jó üzletet csinált: embereket, állatokat és
művészeket szállított; a díj kissé magas volt, de voltak szamarak, akik
megfizették. A negyvenedik napon beleütköztek az Ararátba, ara rátértek
és kinn voltak a vízből.

Jákob idejében mindenki lajtorján közlekedett; az öreg Ábrahám már a
sárkányrendszerű feleséget is ösmerte. Ezentúl a közlekedés elég simán
folyt a zsidóknál – komoly zavarok egyetlen eset alkalmából léptek csak
fel – akkor volt ez, mikor Potifár kergette a zsidókat, akik a
Vörös-tenger előtt majdnem megrekedtek. Mózes azonban okosabb volt és
elrendelte a zsidóknak, hogy csak tegyenek úgy, mintha beleszaladnának:
mire a Vörös-tenger inkább gyorsan kettévált, attól való ijedtében, hogy
neki kelljen megfürdetni először Mózes népét. A zsidók így szárazan
jutottak át Budapestre.


Középkor.

A középkor elején barbár hordák törtek át Ázsiából, rettenetes,
négykerekű járműveken beszáguldozva egész Európát. E járművek még ma is
láthatók Budapest utcáin, hol az egyszerű nép konflisnak nevezi őket.

A középkor egyik legszokottabb közlekedési eszköze a ló volt; bár kissé
kényelmetlenül alkalmazták: az utast hajánál fogva hozzákötötték a
farkához és hagyták lógni utána, míg a ló szaladt. Ilyen járművön
azonban csak protestánsoknak szabadott utazni, mikor a másvilágra
közlekedtek, spanyol menetjeggyel. Ugyancsak a spanyolok alkalmazták
először a kereket; ebbe meg fejjel belegyömöszölték az utast, aki
némileg megtörve érkezett rendeltetési helyére.


Újkor.

Végre új hajnal pirkadata derengett fel a közlekedés egére: Schwarz
Berthold feltalálta a puskaport, melynek segítségével igazán gyerekjáték
volt a levegőbe röpülni. Még csak azt kellett elérni, most, hogy egy
darabban is fentmaradhasson az ember és a repülés problémája meg volt
oldva.


Vasutak.

A XXX. században végre általános szükségét érezte már mindenki, hogy a
vasutat feltalálják: a síneket, állomásokat, jelzőlámpákat előre
lerakták mindenütt, kalauzokat és fűtőket fogadtak és jegyeket nyomattak
ki. Végre már a szabadjegyesek is megvoltak, nem várhatott tovább
Stevenson és gyorsan feltalálta a vasutat. Sajnos, eleinte kissé nehezen
ment a dolog, nem lévén elég vonal, sok ellenkező irányú vonatnak egy
sínen kellett közlekedni. Ha a lokomotívok találkoztak, szabályszerüen
össze kellett csapniok, mire az erősebbik kinyomta a másikat a sínből.
Ez az eljárás, melyet műszaki néven »vasúti szerencsétlenség«-nek
neveztek, olcsóságánál fogva sokáig dívott. Nehány új kocsi és motor
kellett csak mindig: orvosi segítségre, hálistennek, nem volt szükség:
az utasok rendesen mind meghaltak.


Villamos.

Egyik érdekes járműve ennek a kornak az ú. n. villamos, mely négy
kerékből, egy kalauzból, egy csengőből és egy »Megtelt« felirású
táblából állt. Belsejében tilos volt állva köpködni. A »Megtelt« tábla
leeresztése után lepecsételték a feljárást, hogy az utasok ne dagadjanak
ki: a végállomáson azután fejszével szétdarabolták a kocsit és egy
darabban kiszedték a tömeget, melyet a következő villamosra raktak. A
végállomás a Rókus udvarán volt, ahol az útközben elejtett gyaloglók
hulláit szortirozták és ellenőrizték.


Bérkocsi.

Ide tartozik még a bérkocsi vagy konflis, melyet két ló, vagy negyven
egyetemi hallgató húzott: a lovakat ugyanis, tekintve, hogy a kocsiban
többnyire szinésznők vagy nagygyörgyök ültek, rendesen kifogták az
egyetemi hallgatók. A konflisokat később, a kocsisoknak túlságosan az
erotikus művészetek felé hajló beszédmodora miatt, konfliskálták.


Kormányozható léghajó.

Végre megszületett a várvavárt Zeppelin is, 70 éves korában: és
kormányozható léghajóján elrepült volna Berlinbe, de ellenkező szél
támadván, megváltoztatta szándékát. Működése igen káros volt Németország
körtetermelésére, mert az összes körtefákat kivágatta. Igen szép sikerei
voltak, még ma is élne, de később már mindenbe beleütközött, és le
kellett vágni.


Napjaink.

Mindezek a közlekedési eszközök lejárták magukat. Napjainkban tisztán
csak a levegőben élnek az emberek. A földet csak temetkezésre
használják. Különcök persze mindig voltak, nálunk például sokat
beszélnek egy Kutassy nevű mérnökről, akit állítólag nem lehet rávenni,
hogy elhagyja őseinek dús talaját. Inkább aszongya: nem közlekedik.



HARMADIK RÉSZ.  BÖLCSÉSZET.



EGY EMBER,  AKINEK ABSZOLUTE SEMMI ÉRZÉKE A SZIMBOLIZMUSHOZ.

(Színházakkal szemben kézirat.)

(Éjjeli kávéház, egyik sarokasztalnál a _Mindennel Leszámolt
Degenerált_. Az ajtón belép _Az Ember, Akinek Abszolute Semmi Érzéke A
Szimbolizmushoz_. Pirosképű, bajuszos ember. Odanéz és észreveszi a
_Mindennel Leszámolt Degenerált_-at, aki, mint azonnal felismeri,
iskolatársa volt. Vígan odamegy.)

Az E. A. S. É. Sz. _(vígan)_: Szervusz, Zauerlében, á szervusz,
Zauerlében, hát hogy vagy? Nem ismersz?

A M. L. D. _(fájdalmas mosollyal)_: De igen, emlékszem. Az iskolában,
nemde.

Easész _(szélesen letelepszik)_: Hát persze. Emlékszel a Löwingerre?

Amld _(legyint, az ablak felé fordul. Halkan)_ Én már nem emlékszem
semmire.

Easész _(vígan)_: Mér, mi bajod? Gyöngül a memóriád?

Amld _(tompán)_: Nem. Az életem gyöngül. Az életem hajója gyöngül ebben
a kávéházban.

Easész _(vígan)_: Milyen hajó? Te foglalkozol ezekkel a Dunagőzhajózási
részvényekkel?

Amld _(szünet után)_: Én most már többé nem foglalkozom semmivel. Én,
barátom, a Semmivel foglalkozom.

Easész _(harsogva nevet)_: Hehehe! Nagyon jól. Te még mindig olyan
vicces vagy.

Amld _(fájdalmasan végigsimítja homlokát)_: Igen, én még mindig olyan
vicces vagyok, jó fiú. Már nem sokáig leszek ilyen vicces, jó fiú.

Easész _(vígan)_: Mér, talán valami komoly dologgal foglalod el magad?

Amld _(tompán)_: Igen, egy _nagyon_ komoly dologgal foglalom el magam,
jó fiú. Szegény barátom.

Easész _(vígan)_: Mér vagyok én szegény? Nem is vagyok szegény, egész jó
ez a sóhivatali állásom. Te mér nem lépsz be valahová?

Amld _(egészen tompán)_: Igen. Én nemsokára belépek valahová…

Easész _(vígan)_: Na, végre, látod, ez már egyszer egy helyes
elhatározás. Kaptál valami állást?

Amld _(tompán)_: Igen. Egy végleges állást. Egy véglegeset. Egy
véglegeset.

Easész _(vígan)_: No, hála istennek. Mindig mondom, hogy az ember
foglalja el magát valamivel. Itt van a városban?

Amld _(tompán)_: Nem. Messze van. Nagyon messze.

Easész _(vígan)_: Nem baj az, legalább világot látsz. Elutazol?

Amld _(egészen tompán és nyomatékkal)_: Igen… én elutazom innen, jó fiú.
_(Mereven ránéz.)_

Easész _(vígan)_: Bravo, gratulálok. Mikor utazol?

Amld _(révetegen)_: Talán még ma…

Easész _(vígan)_: Na, nézd csak, ilyen hamar. Na és hová utazol?

Amld _(szomorú fölénnyel veregeti meg a vállát, tompán)_: Ha te azt
tudnád, szegény, szegény barátom.

Easész _(vígan)_: Hát nem tudhatom, ha nem mondod meg.

Amld _(tompán ránéz)_: Azt nem mondhatom meg.

Easész _(vígan)_: Nem? Kár.

_(Hosszú szünet.)_

Amld _(tompán)_: Azt nem mondhatom meg neked soha.

Easész _(vígan)_: Kérlek alássan, nem erőltetlek, ha nem akarod.
_(Szünet.)_

Amld _(kicsit kevésbé tompán)_: Ahová én utazom, oda podgyász nélkül
utaznak.

Easész _(Vígan)_: Hát szóval, akkor ide a közelbe valahová. Talán
Pomázra, nem?

Amld _(mély szánalommal)_: Nem, nem Pomázra, szegény barátom.

Easész _(vígan)_: Hát nem találtam el.

_(Hosszú szünet.)_

Amld _(tompán)_: Ott már nem kell Pomáz és nem kell semmi… _azon_ a
vasúton.

Easész _(vígan)_: Tudod, az mindig a vasúttól függ. A gyorsvonatot azért
szeretem, mert ott van étkezőkocsi is, az ember kap legalább valami
harapnivalót, ha korog a hasa, nem igaz? Hehehe. _(Nevet.)_

Amld _(tompán)_: Azon a vasúton csak egyetlen ételt osztogatnak… azt is
vastányérból… _(Mereven ránéz.)_

Easész _(vígan)_: Ugyan. Na, az nem valami előkelő, hallod. Vastányér?
Nagyon jó. Hehe. _(Nevet.)_

Amld _(tompán)_: Abban a vastányérban ólomgombóc van, szegény, jó fiú.
_(Mereven ránéz.)_

Easész _(vígan)_: Ólomgombóc? De hiszen azt nem lehet megenni. Milyen
vicces vagy, hehe.

Amld _(kicsit türelmetlenül)_: Azt nem is kell lenyelni… az magától
nyelődik le… az az ólomgombóc… a vastányérból…

Easész _(vígan)_: Magától? Hogy lehet az? Valami automata?

Amld _(kicsit epésen, de még elég tompán)_: Mert az a vastányér egy
vascső… szegény, szegény barátom.

Easész _(vígan)_: Csőből egy tányér? Nagyon jó. Milyen az?

Amld _(pikirozva)_: Az egy hosszú cső, amibe ólomgombóc van… ha tudni
akarod…

Easész _(vígan)_: Csőbe gombóc? Milyen az?

Amld _(kicsit forrva a dühtől, de mérsékelve magát)_: Vagy ólomgolyó, ha
akarod…

Easész _(vígan)_: Ólomgolyó? _(Szünet után hangosan nevet.)_ Ja úgy!
Most már értem! Az revolver! Nagyon jó. Hehe.

Amld _(sápadtan ránéz.)_

_(Szünet.)_

Amld _(mereven nézi, aztán révetegen)_: Igen… Ha tudni akarod…

Easész _(vígan)_: Na ja… revolver. _(Gondolkodva.)_ Ja, de hát te azt
mondtad, elutazol… Na és ott kapod a revolvert?…

Amld _(ránéz)_: Nem… a revolver nálam lesz… nálam…

Easész _(vígan)_: Nálad? Minek?

Amld _(fogait csikorgatva)_: Minek? Hogy mmagaamm feelé fordítsam!!!
Tudd meg!!!

Easész _(vígan)_: Miért fordítod magad felé a revolvert?

Amld _(feláll, kétségbeesetten ordít, hadonász)_: Hogy elsüssem a
revolvert, lehúzzam a kakast a revolveren, kilőjjem a revolverből magam
felé a golyót!! Nem érted?!! Nem érted?!!!

Easész _(vígan)_: Ja úgy, szóval te főbe akarod lőni magad a
revolverrel! Hát mért nem beszélsz világosan?! Akaszd föl magad.
Szervusz. _(Vígan el.)_



NEM TUDOM, DE NEKEM A FELESÉGEM GYANUS…

(Egy férj naplójából.)

_Nov. 1._

Nem tudom, de nekem a feleségem gyanus. Ma este, mikor hazajöttem, egy
kardot találtam otthon a szobában, de a feleségem megmagyarázta, hogy
hogyan esett be véletlenül az utcáról a kard, mikor lent elmentek a
katonák, hát ami igaz, az igaz, nagy szél volt ma.

_Febr. 15._

De nekem mégis csak gyanus a feleségem. Ma gyereket szült nekem, hát
nézem a gyereket, vörös haja van és három füle, nézem a szobaurat, annak
is vörös haja van és három füle, de furcsa találkozás, mondok, de a
feleségem megmagyarázta, hogy aszongya, biztosan ikreknek akartak
születni, aztán meggondolták és összementek mégis, de siettükben az
egyiknek a másik füle kimaradt, hát ebbe lehet valami.

_Márc. 2._

Nem tudom, de nekem roppant gyanus a feleségem, mégis. Ma megyek az
utcán, hát véletlenül fölnézek egy ablakba, ott látom a feleségem
kibontott hajjal csókolózik egy alacsony fiatalemberrel. Mindjárt
különös volt nekem, direkt megvártam lent a lépcsőházban és kérdeztem
tőle, mit keres ebbe a házba, erre pofonvágott, mondta, hát egy új
unokafivérem született, marha, azt jöttem üdvözölni. Kérdeztem, hogy
akkor mért bontotta le a haját, mondta, mert meleg volt, hát abba igaza
van, kezd már nagyon meleg lenni.

_Jún. 14._

Mégis csak gyanus nekem a feleségem, tudja isten. Hazajövök a
hivatalból, hát amint megyek keresztül a szobán, a feleségem, látom,
fekszik a diványon és a házmester is feküdt a diványon, eleinte nem
akartam szólni, bementem a másik szobába, de aztán, mikor a házmester
elment, mégis csak szeget ütött a fejembe a dolog, meg is kérdeztem
egyenesen a feleségemet, nem sokat teketóriáztam, hogy mi az, de ő
mondta, hál’ istennek, hogy csak valami lakbérről volt szó, aztán közbe
elfáradtak, hát azért feküdtek le, szegény házmester fáradt volt, az
igaz, egész éjjel kell neki szaladgálni ajtót nyitogatni.

_Aug. 3._

Valami jót kitaláltam ma, mert nekem nagyon gyanus volt a feleségem,
éjjel, mikor azt hitte, hogy alszom, lassan felöltözködött mindig és
elment hazulról. Hát erre kötöttem egy spárgát a lábára, egy hosszú
gombolyagról, mer az ember vigyázzon a feleségére, ha az elmegy
hazulról, ezer szeme legyen az embernek a feleségére, mondok, nehogy
megcsalja. Igy most jó lesz, gondoltam, a feleségem járkálhat, de nem
csalhat meg, mer’ én abban a percben, amikor akarom, visszagombolyítom a
spárgát és visszahúzom a feleségem.

_Aug. 10._

De mégis csak gyanus nekem a feleségem. Ma éjjel megint felkel, én
lassan, hogy ne vegye észre, ráteszem a spárgát a lábára, ő meg húzta
maga után a spárgát és elment. Most legalább nyugodt lehetek felőle,
gondoltam, mert az utóbbi időben, mondom, igazán szinte gyanus nekem a
feleségem. Egy óra mulva kezdem gombolyítani visszafelé a spárgát,
húztam vissza a feleségem, egész szépen jött, de egyszerre csak, furcsa,
kétszer olyan nehéz lett húzni, ez tartott egy darabig, aztán egyszerre
megint könnyű lett húzni, később pár percre megint sokkal nehezebb volt
húzni, aztán megint olyan könnyű lett, mint eleinte és végre behúztam a
szobába. Nem értem, mért lett közbe nehezebb, roppant gyanus nekem a
feleségem, meg fogom kérdezni.

_Okt. 31._

Már régebben meg akartam írni a naplómba, hogy nekem gyanus a feleségem.
Ma este hazajövök és le akarok feküdni, hát nem lehet lefeküdni,
próbálom így, próbálom úgy: egyszerre rájövök, hogy azért nem lehet
lefeküdni, mert már fekszik valaki az ágyamba. Mondok csodálkozva, nini,
hát akkor én már előbb lefeküdtem? de az nem lehet, mert hiszen még fent
vagyok. Megkérdeztem a feleségemet, hogy lehet az, ez a helyzet nekem
nem elég világos. Mondja a feleségem, gyujtsak gyertyát és tartsam egy
ideig a fejem előtt, akkor majd világos lesz. Meg is gyujtottam a
gyertyát és tartottam egy ideig a fejem előtt, arra aztán mondta a
feleségem, hogy oltsam el hirtelen. Hirtelen eloltattam, de mondom,
nekem roppant gyanus a feleségem, csak nem szeret ez a nő valaki mást?

_Nov. 7._

Egy hónapja nem láttam a feleségem, egy hónap előtt azt akarta ugyanis,
hogy menjünk a kaszárnyába lakni, de nem akartam, azóta nem látom a
feleségem. Este mindig rágondolok és nagyon fáj a szívem, mert valami
egészen különös, egészen érthetetlen gyanu lappang a lelkem fenekén,
alig merem leírni: én azt hiszem, ez az asszony nem szeret már engem
annyira. Norvég regényekbe olvastam én már valamikor, hogy lehetséges,
hogy az asszony lassan-lassan elhidegül a férje iránt és belső
átalakulások lelki távolodást idéznek elő hovatovább. Lehetséges volna,
hogy az én feleségem is egy ilyen átalakulás felé közeledik?

_Dec. 25., karácsony._

Nem, nem: a feleségem mégis szeret. Két hónapi aggodalmak és lelki
harcok után végre mégis megértettük egymást: ma este ismét enyém lett.
Az Ó-utcán jöttem éppen haza tizenegy után, hát egy kapu alól egyszerre
elém toppan a feleségem, biztosan azonnal megismert, bár sötét volt,
mert rögtön mondta, hogy jőjjek be hozzá és még szép embernek is
nevezett. Bementem és feleségem rögtön karjaimba omlott – mégse volt hát
igaz azzal a norvég regénnyel. Boldog vagyok, hogy gyanum alaptalannak
bizonyult; soha nem gyötröm magam többé ilyen elvont dolgokkal, melyek
csak lelkünk nyugalmát zavarják.



A FÉRJ IROGAT.

(Jelenet.)

(Az író szobája, háttérben szekrénnyel. Elől kerevet. A kereveten ül az
asszony. Türelmetlen. Az óráját nézi. Dobog a lábával. Az író bundában,
fáradtan.)

Az iró _(szerelmesen)_: Drágám! _(Csók.)_

Az asszony _(szemrehányóan)_: Egy órája várlak.

Az iró _(leveti a kabátját)_: Be kellett fejezni azt a cikket. A
vasárnapi számba jönni kell neki, – micsináljak? _(Legyint.)_

Az asszony _(szerelmesen)_: Drágám! Szép cikk?

Az iró _(könnyedén)_: Na! Amit mondtam, hisz tudod. »A lelki élet
fölénye«, az lett a címe. Hisz tudod, amit mondtam. Azt írtam meg, hogy
nekem csak a lelki fölény imponál. Hisz tudod. A lelki fölény.

Az asszony _(szerelmesen)_: A lelki fölény.

Az iró _(könnyedén megcsókolja)_: Igen, drágám. _(Megcsipi az állát.)_
Na? Hogy van a kis kicsike? A drága kis drágaság?

Az asszony _(csacsog)_: Nagyon siettem. Az uram még nem jött haza.

Az iró _(idegesen)_: Igen.

Az asszony _(m. f.)_: A tegnapi verekedés után megint inni ment…
borzasztó ember…

Az iró _(idegesen)_: Igen… tudom… már mondtad…

Az asszony: Borzasztó ember az… Bár csuknák már be… De van rá kilátás.
Annak a zsokénak állítólag akkora pofont adott…

Az iró _(idegesen közbevág)_: Jó, jó, tudom, hírlik.

Az asszony _(csók)_: Na ne, drága. Megint ideges vagy?

Az iró: Ugyan, dehogy. De mit jössz mindig ezekkel? _(Leül. Szünet után,
idegesen.)_ Milyen pofon volt az? Micsoda zsoké?

Az asszony: Hát azt mondtad, tudod.

Az iró _(idegesen)_: Tudom!!! Tudom!!! Hát persze, hogy tudom, ha mindig
az orrom alá dörgölöd. Mintha kiváncsi volnék rá. Azt hiszed, engem
érdekel, hogy milyen pofon volt, vagy hogy ki volt az a zsoké? Hát én
egy zsoké vagyok? Furcsa vagy, kérlek, azzal a pofonnal.

Az asszony _(csitítva)_: Ugyan, drágám…

Az iró _(idegesen)_: De mit ugyan, ugyan… Hát mit beszélsz folyton arról
a pofonról? Azt hiszed, nekem imponál talán a férjed azzal a pofonnal?
_(Ennél a szónál »pofon« mindig összerándul.)_ Azt hiszed, nekem lehet
pofonnal imponálni? Mit érdekel engem egy pofon? _(Kiabál.)_ Hát mit
beszélsz folyton arról a pofonról.

Az asszony _(csitítva)_: De Amadé… kérlek, Amadé…

Az iró _(elkeseredve)_: Igaz is. Még mindig nem értesz meg engem. Ti
asszonyok nem tudjátok megérteni, hogy egy lelkileg fölényes embernek,
egy entelektüelnek a brutális nyers erő nem imponál… Nekem nem a pofon
meg a brutális nyers erő imponál… Hanem nekem a lelki fölény imponál…
Nekem nem imponál a brutális, nyers pofon… de a lelki fölény, az már
igen… _(Csettint.)_ Az már igen!… A lelki fölény! _(Csettint.)_ Az már
valami!… nem a brutális lelki pofon… akarom mondani a fölényes lelki
bruta… vagyis a pofoni fölény…

Az asszony: Édes Amadé… hiszen én tudom…

Az iró _(legyint)_: Hagyj nekem békét… Mit félek én a te uradtól? Ha a
te urad lelki fölénnyel jönne… nem mondom. Lelki előkelőséggel… nem
mondom. De ő csak pofonnal tud jönni. Ugyan, kérlek. Ez nekem nem
imponál. Ettől egy lelkileg erős ember nem ijed meg, kérlek. Mutasson ő
nekem lelki kiválóságot… a te híres urad…

Az asszony: De Amadé!… _(Csitítja.)_

Az iró: Nagyszerű!… Mér nem jön lelki kiválósággal?!… az a híres urad!…
Mér jön ő pofonnal?!… nekem imponálni?!!… _(Egyre hangosabban, nem lehet
megállítani, hadonász.)_… az a híres? pofonnal?!!… nekem?!!… Nem
fölénnyel?!!… Nem lélekkel?!!… az istenit!… hanem pofonnal?!… furcsa!…
Nekem csak a lelki finomság imponál!!… érted?!… Azzal jöjjön nekem!!… ne
pofonnal!!… _(Kiabál.)_ hanem finomsággal!!!

_(Csöngetnek. Meghökkenve merednek egymásra.)_

Az iró _(tétován)_:… a kutyaistenit…

Az asszony _(ijedten)_: Ki az?

Az iró:… a ku… kutyais… _(Kint egy férfihang: »Itthon van Vér Amadé
ur?«)_

Az asszony: Szent Isten, ez az uram!!!

Az iró:… Ku… ku… ku…

Az asszony: Szent Isten… ne nyiss ki!!

Az iró _(tétován)_: Ne nyissak ki?

Az asszony _(szaladgál)_: Szent Isten… várj… ne nyiss ki… elbujok… szent
Isten… hova bujjak…

Az iró: De kérlek… kérlek alássan… nem szükséges…

Az asszony: Hát mit tegyek…

Az iró: Hát kérlek… Ha feltétlenül el akarsz bujni…

Az asszony: Hová?!!… Hová?!

Az iró _(körbe szaladgál, egymásnak mennek)_:… De kérlek… ha
parancsolsz… talán ide az asztal alá parancsolsz… vagy ide parancsolsz…
_(A súgólyuk fölé.)_… vagy ide parancsolsz méltóztatni, drágám… _(A
köpőládát megfordítja.)_… fáradj be, kérlek… _(A gyufatartóból kiszórja
a gyufát.)_… vagy itt kényelmesebb… parancsolsz…

Az asszony _(meglátja a szekrényt)_: Megvan! _(Beugrik, lihegve kiszól
még.)_ Miután rádlőtt, fojtsd meg…

Az iró _(a szoba közepén)_: Igen… igen, drágám… ahogy parancsolod…
_(Erős kopogás. Az iró behúzza a fejét, behunyja a szemeit, aztán megint
kinyitja.)_ Hehe. Szabad.

A férj _(belép. Erős, atlétikus ember. Udvariasan hajlong)_:
Alásszolgája.

Az iró _(behunyt szemmel áll a szekrény előtt)_: Alásszolgája. Tegye le.

A férj _(udvariasan)_: Vér Amadé úrhoz van szerencsém?

Az iró _(kinyitja a szemét, meglátja a férjet, ijedten megint becsukja,
összehúzza magát. Egész testében reszket)_: Hehe. Igen, igen.

A férj _(közel jön. Nyomatékkal, jelentősen)_: Nagyon örülök, hogy
megismerhettem. Vad Lajos vagyok.

Az iró _(rémülten kinyitja a szemét, megnézi, összerázkódik, megint
becsukja a szemét)_: Hehe. Nagyon kedves. Hehehe. Vad Lajos. Kedves név.
Olyan finom, könnyed név. Egyszerű név… Beszéljünk csak erről a névről.
_(Rémülten tapogat hátrafelé.)_

A férj _(csodálkozva)_: Miért tetszik behunyni a szemét?

Az iró: Á, semmi, csak úgy bánt ez a világosság… aztán fáradt is vagyok…
tetszik tudni, éppen aludtam, mikor be tetszett jönni: még nem is vagyok
egészen ébren… de mindjárt kinyitom, csak tessék várni egy kicsit…

A férj: Én tulajdonképpen azért jöttem… _(A hátsó zsebében keresgél.)_

Az iró _(kinyitja a szemét, meglátja ezt a mozdulatot. Megint becsukja,
ijedten összehúzódik, térdreesik.)_ Jaj, jaj.

A férj _(nem veszi ezt észre, mert közben a kabátja belső zsebébe néz be
és ott keres)_: … azért jöttem, hogy megmutassak önnek… önnek, akit
nálunk Magyarországon erre egyedül tartok alkalmasnak… hogy megmutassak
önnek… hogy megmutassak önnek… ejnye! de hova tettem?!… ahá! megvan!…
_(Kihúz a zsebéből egy kéziratot.)_… szóval hogy megmutassak önnek egy
novellát… amit _(Lesüti szemeit.)_… amit én írtam… _(Zavart mosollyal
felnéz, észreveszi Az iró-t, aki még térdel. Meghökkenve.)_ P… pardon…

Az iró _(kinyitja a szemeit)_: Hogy mondja?!…

A férj: Egy novella… de miért…

Az iró _(feláll)_: Á, semmi… semmi… csak folytassa… véletlenül a
térdemre ültem a hátam helyett… kicsit szórakozott vagyok… Nem baj… Hát
hogy tetszik mondani? Egy novellát?

A férj _(zavart és szemérmes mosollyal)_: Tetszik tudni… én titokban…
irogatok…

Az iró _(rámered, kicsit kiegyenesedik)_: Irogat?

A férj _(kicsit folyékonyabban)_: Már régebben irogatok titokban… de nem
adtam oda még semmi lapnak… nem ismerem ezeket a szerkesztőket…

Az iró _(nagyot lélegzik, kinyújtózkodik, hanyag pózt vesz fel)_: Na és
azért jött fel hozzám… egy novellát hozott?

A férj: Igen… nagyon érdekelne a véleménye… az ön írói egyéniségét
nagyon sokra becsülöm… tetszik tudni, engem valami vad fráternek
képzelnek az emberek, mer’ szeretek néha egy kicsit lumpolni… meg
veszekedni… de önnek, akit annyira becsülök… önnek egyedül bevallom,
hogy lelkem legmélyén a művészetek és nemesebb eszmék szeretetének
tiszta lobogású oltárképe világít ki nem apadó fáklya gyanánt.

Az iró _(még mindig gyanakodva nézi)_: Gyanánt?

A férj: Azért ön az egyetlen ember, akinek elhoztam ezt a novellát, hogy
itélje meg szerény tehetségemet, melyet fel fogok önnek olvasni.
Megengedi? _(Leül, kinyitja a kéziratot.)_

Az iró _(még kicsit megriadva)_:… Öööö… tessék… vagyis…

A férj _(olvas)_: »A lelki fölény«. _(Felnéz.)_ Ez a címe.

Az iró _(csodálkozva)_: Lelki fölény? _(Leül. Könnyedén.)_ Kérem,
tessék.

A férj _(olvas)_: »Magdával egy nyirkos, novemberi alkonyat fájó
hangulatának piros esti fényében találkoztam.« _(Felnéz.)_

Az iró _(leül. Körülnéz. Aztán cigarettára gyujt. Raccsolva)_: Kévem,
pavancsoljon…

A férj _(olvas)_: »Magda halvány és sápadt barna leány volt és dideregve
húzta össze arcának fáradt vonásait.«

Az iró _(felugrik)_: Ööö… nagyon érdekes… de kérem, talán hozza be a
szerkesztőségbe… délután rendesen ott szoktam lenni…

A férj _(olvas)_: »Magda oly búsan, oly fájóan nézett énrám, mint egy
őzike, melyet a gonosz emberség megsebzett.«

Az iró: Emberség?

A férj: Emberség… emberiség… mindegy. _(Olvas.)_ »Őszi lelkemben e napon
fájó akarások bugyogtak s a nagy ellágyulások finom borzongásokat
váltottak ki a túlfinomodott lélek rejtett mélységeiből.«

Az iró _(feláll, járkál)_.

A férj _(olvas)_: »– Ki vagy?! – kérdeztem Magdát és meg kellett
állanom. Az utcalámpa sárgán folyta be nemes vonásainkat.«

Az iró _(háta mögé megy, vállára teszi egyik kezét)_: Kedves Vad úr…

A férj _(olvas)_: »Rámnézett bús szájával és két gyöngy gördült fel
szeméből homlokára.«

Az iró: Kérem csak, tanár úr…

A férj _(olvas)_: »És én szemeiből szórul-szóra a következő szavakat
olvastam ki: Miért kérded? Én az ucca leánya vagyok… igen… én az ucca
elvetemült, szerencsétlen leánya vagyok…«

Az iró: Pardon, főszerkesztő úr… egy percre…

A férj _(olvas)_: »Mit akarsz hát tőlem? – kérdezte akkoriban Magda. –
Az én elvetemült lelkemet tehát nem menti meg többé semmi… semmi…
semmi…«

Az iró _(vállát veri)_: Hé csak… tanár úr, mester… mesterke… apukám…

A férj _(olvas)_: »Miszerint én a következőket mondottam neki: Miért
hiszed, hogy mindenki zord s ridegszívű, mint maga az Élet?«

Az iró: Apuka… Apicsek… Tata… Tatuska…

A férj _(olvas)_: »Látod, – mondottam Magdának – miszerint az én lelkem
megért tégedet – és én, én, én leszek az, – ismétlem – én, én, én leszek
az, aki téged ebből a fertőből kiemel.«

Az iró _(megfricskázza a fülét)_: Bátyuska… Pampuska… Kis fiú… Bubika…
Szép szőke szerkesztő bubika… kérem csak… álljon meg egy percre…

A férj _(olvas)_: »Mert, úgymond – szóltam Magdának ezen őszi alkonyaton
– mert, úgymond – a lélek fölénye az, mely bennünket az emberi rosszaság
bűzös fertőjéből kiemelni egyedül feljogosítva állhat.«

Az iró _(az ölébe ül)_: Te kis kedves… na kérlek szépen… _(Simogatja.)_…
na, édesem… na, talán mégis hagyd abba… na nem bántlak többé… veszek
neked vásárfiát… _(A füleibe kapaszkodik.)_

A férj _(olvas)_: »… a lélek fölénye, úgymond, a lélek fölénye és Magda.
És ekkor mintegy három óráig beszélgettünk még a csöpögő utcasarkon,
szórul-szóra a következőket…«

Az iró _(felugrik, az asztalhoz szalad, felkapja a teafőzőt)_: Vigyázz,
Aladár, kérlek… de kérlek, Lajoskám… arrafelé dobok egy teafőzőt…

A férj _(olvas)_: »Mert a te lelkedet csak egy elfinomult lélek mentheti
meg a lét fertőiből, Magda! – mondottam neki némán és hangomban egész
világ fájdalma reszketett.«

Az iró _(hozzávágja a teafőzőt)_: Hopp!

A férj _(olvas)_: »Mert az én túlérzékeny lelkem, ó Magda, az én
túlérzékeny lelkem, mely a leggyöngédebb külső behatásokra felrezdül
közönyéből, – az én túlérzékeny lelkem, úgymond, Magda…«

Az iró _(kétségbeesetten szaladgál, aztán hozzávágja az asztalt)_:
Tessék!… Tessék egy asztal!

A férj _(olvas)_: »… az én túlérzékeny lelkem, úgymond, Magda, nem bírná
el a te csalfaságod egyetlen hűtlen sugarát szemeid sajátságosan fénylő
csillagának ködén keresztül.«

Az iró _(szaladgál, megragadja a szekrényt, hogy azt is hozzávágja,
hirtelen homlokára csap)_: Nini! Ezt egész elfelejtettem! _(Kinyitja a
szekrényt és kiveszi belőle Az asszony-t, aki közben elaludt a
szekrényben.)_ Szent Isten! Aranka! Ébredj fel!

A férj _(olvas)_: »Mert hidd el, Magda, az én sasszemeim előtt nem
maradhat titokban a legparányibb mozdulat sem, úgymond, s előttem nem
rejthetsz el semmit, úgymond, Magda.«

Az asszony _(szemeit dörzsöli)_: Hol vagyok?

Az iró: Aranka! Szent Isten! Segíts! Csinálj vele valamit!

A férj _(olvas)_: »Mert, úgymond, a lelki fölény és az elfinomultság
amaz egyetlen dolog, mellyel meg lehet érteni a szegény, szenvedő,
elvetemült leány lelkének szomorú mélységeiből fakadó kétségbe esést.«

Az asszony: Kérlek szépen, Lajos!…

A férj _(olvas)_: »Mert nekem csak egy szót kell szólnod, Magda, csak
azt kell mondanod: hallgass! – és én hallgatok… mert nekem csak
hallgatni és figyelni jó, hallgatni és figyelni – ó, mert én csak
hallgatni és figyelni szeretek.«

Az iró _(hirtelen elhatározással)_: Itt nem maradhatok. _(Kabátot
ránt.)_

A férj _(olvas)_: »És én, Magda, én egy lélek vagyok, akit senki nem
akar megérteni, mert mindenki csak az én zordon külsőm után itéli meg
legnemesebb hajlamaim tiszta szépségeit!«

Az iró _(beleordít a fülébe)_: Hé! Szerkesztő úr! Legalább kísérje haza
őnagyságát! Én szállodába megyek! _(Elrohan.)_

Az asszony _(kiabál)_: Amadé! Amadé! Itt hagysz? Várj, nyomorult!
_(Utána fut.)_

A férj _(olvas)_: »Mert, Magda, úgymond, a lélek szépsége és fölénye az
egyetlen e földön, mely tiszta ragyogásban tartja megnemesült képzeletem
megértő tisztaságának…«

(Függöny.)



FŐ A DISZKRÉCIÓ.

– Appardon… szabad?

–: Kérem, parancsoljon… nincs elfoglalva…

– Köszönöm.

–: Kérem.

– Appardon… szabad ezt az ujságot?

–: Tessék.

– Ööö… tetszik tudni, azért mondom, az apróhirdetések miatt…

–: Kérem, tessék.

– Nagyon kedves… De itt léghuzam van.

–: Igen… Csakhogy nagyon tele van a kávéház. Nincs más hely.

– Nekem, őszintén szólva, nagyon mindegy… Itt is jól érzem magam. Fő,
hogy az apróhirdetéseket elolvashassam…

– Eee… igen. _(Olvas_.)

– Az ember bejön a kávéházba, leül és olvas, – nem igaz? Én egyedül
érzem magam a legjobban… engem ne zavarjon senki, én se zavarok senkit.
De Pesten nem tudnak az emberek diszkrétek lenni… Pesten mindenki
személyeskedik, leül az ember mellé, elmeséli az élete történetét,
mintha az valakit érdekelne… nem igaz?

–: De bizony, kérem, igaz.

– Na, úgy-e. Máskép van ez, kérem, külföldön. Londonban két év előtt,
márciusban voltam, tetszik tudni, kataszteri hivatalnok vagyok, ki
voltam küldve a banktól, mondom az anyósomnak, kicsit süket szegény, na,
mondok, jól van. Hát mondom, Londonban az emberek tudják, mi a személyes
diszkréció. Mert úgy-e, kérem, mit érdekel engem egy másik embernek a
baja? Például, mit érdekli önt az, hogy én miért böngészem az
apróhirdetéseket?

–: Hehe… bizony, mit érdekel.

– Na látja, úgy-e, azért mondom. Nem szabad tolakodni az embernek a
személyes dolgaival. Hát én nézem az apróhirdetést… Ön itt mellettem ül
és néz… és passz. Diszkréció. Ez kérem, a diszkréció. Önt esetleg
érdekli, hogy én miért nézem az apróhirdetéseket. De ön ezt nem kérdezi
és én nem mondom meg, mert ez esetleg nekem egy személyes ügyem, amiben
nekem nagyon diszkrétül kell eljárni, mert tessék elhinni, például a nők
csak a diszkrét embereket szeretik. Például, vegyük ezt. Miért van nekem
olyan nagy sikerem a nők körül? Na. Hát mert a nők tudják, hogy diszkrét
ember vagyok és ez a nőknek, tessék elhinni, a legfőbb. Hogy ők
nyugodtak lehessenek, hogy én nem fecsegem el a dolgot a barátaimnak,
nem adom tovább, nem csinálok pletykát, – mert tessék elhinni, a
hírnevükre nagyon vigyáznak a nők. Most például, tessék ezt venni, hogy
példát mondjak. Itt van nekem például egy nőm, egy nagyszerű, fess,
molett, barna úrinő, de nem ez a fontos. Hanem kérem, mi a fontos?
Ugyebár a diszkréció a fontos? Na már most. Ez az én nőm egy férjes nő,
akivel mi találkahelyeken szoktunk összejönni. Már mostan, ha én ennek a
nőnek leveleket írok, mint más fiatalemberek teszik, úgyebár, mit tesz
az ő marha férje? Az ő marha férje, úgyebár, felbontja a levelet,
megmutatja a marha férjnek és minden kiderül. Azért vagyok én egy okos
és diszkrét ember. Az én leveleimet nem látja maga ottan, náluk. Engem
maga nem lát oda elmenni, felmászkálni, bemutatkozni családnak, mint más
fiatalemberek teszik. Engem marha férj nem is ismer. Én megírom szépen
az apróhirdetést, itt a Pé Hába; a nő elolvassa, tudja, hogy mikor kell
nekünk találkozni. Na. A dolog, úgyebár, milyen egyszerű és milyen
nagyszerű. Mondjuk, holnap akarok találkozni. Erre írom: »Pupu. Holnap
délután, szokott helyen.« Pupu. Ugy-e, milyen egyszerű? Ki sejti, hogy
mit jelent az, Pupu? Pupu. Egyszerüen Pupu. És így: »szokott helyen«. Na
ná, majd kiírom, Bábergold Antalné, Bajza-utca három. A dolog egyszerű.
A nő elolvassa és rendbe van. Nincs levél, nincs gyanakvás, nincs
skandalum, nincs mászkálás kapuk előtt, nincs baj. És mindez miért? Mert
tudok diszkrét és ügyes lenni és nem jár el a pofám és nem mászkálok el
lakásokba és nem megyek veszélyes helyekre és nem ismerkedem családdal
és nem beszélek a barátaimnak és tudok hallgatni. Ezér van sikerem a
nőnél, ezért szeret a nő és ölel és csókol és harap, a bestia… Hát nincs
igazam?…

–: Hehehe… De igen…

– Na, úgy-e… De most szaladok… háromra ott kell lennem… Na, örülök, hogy
mulattathattam… _(Kezét nyujtja_.) Frász Ödön vagyok, különben…

–: Heh he… örültem… Bábergold Antal vagyok…



AZ IDEGORVOSNÁL.

Elgondolkodva néztem magam elé és így szóltam:

– Szeretem a sárga bablevest.

Barátom, aki az utóbbi időben Freud pszikoanalizisével foglalkozik,
szúróan nézett rám.

– Miért mondod, hogy szereted a sárga bablevest?

– Mert szeretem – mondtam őszintén.

– Hm. Nem volt neked hatéves korodban egy kékhajú nővel viszonyod?

– Nem emlékszem. Miért?

– Mert kék és sárga kiegészítő színek. Az ember ok nélkül nem mond
semmit: ez a pszikoanalitika vívmánya. Minden kijelentés egy rejtett
szadizmus, vagy mazochizmus önkéntelen megnyilatkozása: mindennek
sexuális okai vannak, s minden visszavezethető gyermekkori emlékekre.
Neked gyermekkorodban egy kékhajú nővel volt viszonyod és azért szereted
a sárga bablevest.

– Lehet, de már nem emlékszem.

– De én emlékszem. A te idegeid tönkre vannak téve. Szadizmusod, a
kegyetlenkedési ösztön, ki akarja élni magát. Valld be, meg akarod ölni
a sárga bablevest.

– Én?!

– Igen. Te ütni és verni akarod a sárga bablevest, mert szerelmes voltál
egy kékhajú nőbe, akit nem verhettél még. Te ölni akarsz. Idegeid tönkre
vannak téve. Azonnal menj fel Berenczy idegorvoshoz, az majd
kianalizálja belőled. Véged van.

Rémülten rohantam fel Berenczy idegorvoshoz. Dolgozószobájában fogadott.
Mikor beléptem, keserüen mosolygott rám.

– Miért siet úgy? – mondta. – Szeretné, úgy-e, ha rám esnék az ajtó és
agyoncsapna engem.

– Bocsánat… erre nem is…

– Jegyezze meg magának, fiatalember, hogy két ösztön vezethet csak
minden cselekvésünk és gondolatunk: a nemi kegyetlenkedés és nemi
megalázkodás ösztöne. Minden gondolatunk rejtett rúgója ez a két ösztön:
a szadizmus, illetőleg a mazochizmus vágya. Különben pedig mit akar?

– Szeretem a sárga bablevest – vallottam be rémülten és a hideg
végigfutott a hátamon.

– Gondoltam – mondotta az idegorvos, mély megvetéssel. – Na, csak üljön
le, majd meglátjuk, mit tehetünk magával.

Leültem és egyszerre elmult a fogfájásom, amivel feljöttem. Szembeült
velem.

– Ön tehát szereti a sárga bablevest – mondta az idegorvos. – Tisztában
van ön azzal, milyen jelentősége van annak, hogy ön szereti a sárga
bablevest?

– Kérem… – mondtam félig sírva – … én nagyon szeretem a sárga bablevest…
de ha nincs… hát le tudok mondani róla…

– Kuss!… – dörgött rám az idegorvos. – Majd adok én magának. Ön igenis
szereti a sárga bablevest. Az ön idegei tönkre vannak téve. Ön szadista.
Ön kegyetlenkedni akar, ön meg akar ölni mindenkit, ön vágni, szúrni,
csípni akar, ön szerelmes volt az öreganyjába, akinek le akarta vágni a
fejét, de erről önmaga se tud. Mit álmodott ma?

– Azt álmodtam, hogy húsz koronát kaptam Fuksztól – mondtam és a fogaim
vacogtak.

– Kuss! – ordított az idegorvos. – Az ön álma azt jelenti, hogy ön,
dacára annak, hogy maga se tud róla, szerelmes ebbe a Fukszba és hogy ön
szereti a pénzt és hogy ön szeretné, ha Fuksz leesnék a halászbástyáról
és a nyakát törné. Ön javíthatatlan szadista. Ön egy született Néró. Ön
Caligula. Majd adok én neked, te büdös.

– Micsináljak? – siránkoztam.

– Az ön határtalan szadizmusát egy erősebb szadizmus hatásának kell
kitenni, mely legyőzze ezt az ösztönt és mazochisztikus hajlamot keltsen
önben. Ön parancsolni, hatalmaskodni, uralkodni akar: ez az ön halálos
idegbaja, melyből önt ki fogom gyógyítani. Szadisztikus hatásoknak
teszem önt ki. Érti?

– Értem – mondtam és összehúztam magam a széken.

– No – mondta és felállt. Rettenetes szemekkel nézett rám.

– Jajaj – jajgattam.

– Kuss! – ordított. – Te ronda szadista. Azonnal állj föl, mert lelőlek.

Felálltam.

– Úgy. Most azonnal nyulj a zsebedbe. Érted? Mert úgy váglak pofon, hogy
leröpülsz a lépcsőn.

Zsebembe nyultam.

– Úgy. Most azonnal szedj ki ötven koronát és add nekem. Na, mi lesz? De
rögtön. Majd letöröm én azt a te komisz szadizmusodat! Majd kigyógyítlak
én abból a szadizmusból! Na mi lesz?

Pofonra emelte kezét.

Reszketve nyujtottam át az ötven koronát. Galléron fogott és lerúgott a
lépcsőn. A földszintről csodálkozva néztem vissza. Mosolyogva állt a
rácsnál.

– Rendben van, – mondta – az ön mazochizmusa kezd már fejlődni az
ellenkező irányú szadizmus jótékony befolyása alatt. Néhány óra alatt
egészen szépen ki fog gyógyulni. Alásszolgája. Legyen máskor is
szerencsém.



A CIPŐPERTLI.

Csak úgy elmondom, hogy mi van mindig reggel a cipőpertlivel, nagyon jól
tudom, hogy ez mással nem történik meg, rendes emberekkel, így hát nem
is ismerik ezt a dolgot, de azért mégis elmondom, hogy mi van velem,
mindig reggel, a cipőpertlivel.

A cipőpertlit megveszem és hordom rendesen egy hétig. Befűzöm,
bekapcsolom és szépen másliba kötöm a végén.

Egy hét mulva fönt az a kis hegyes réz, ami arra való, hogy a lyukon
keresztül húzza az ember a pertlit, ez a kis réz letörik reggel.

– Ejnye, veszek cipőpertlit – mondom mérgesen. – Milyen komiszak ezek a
cipőpertlik.

Erre benyálazom a leszakadt pertli végét és kicsit pödröm az ujjaim
közt. Ezután behúzom.

Másnap, mikor húzom a pertlit, érzem, hogy olyan gyanusan nyúlik.

– Fene egye meg, cipőpertlit kell vennem – mondom. És megrántom a
pertlit. Erre a pertlinek a vége hirtelen leszakad és ottmarad a
kezemben.

Igy most nem lehet máslit csinálni, mert a pertli egyik vége hét
centiméterrel rövidebb, mint a másik. Nem baj, úgyis veszek pertlit,
mondom, és most ilyen dolgot csinálok. Meglazítom a hosszabb végét a
pertlinek, egészen végig és a másik oldalon áthúzom a rövidebb vége
felé, amit így kinyujtok. De nem jól csináltam, mert a másik vége lett
öt centiméterrel hosszabb, megint nem jön ki a másli. Félóráig vesződtem
vele. Büdösnek nevezem és intenziv gyűlöletet érzek a pertli iránt: jó,
hát nem lesz másli, mondom vad daccal és mérgesen csomóba kötöm a
pertlit, kettős csomóba. Estig jó lesz, akkor lesz új pertli.

Este nem lehet szétbontani a pertlit, a csomó megfeszült és megdagadt.
Dagadj meg. Némi habozás után mutatóujjammal alája nyúlok és a
becsomózott pertlit, ami most olyan, mint egy hurok, megfeszítem és egy
ügyes és kecses mozdulattal leemelem a legfelső kapocsról. Ezáltal
meglazult az egész. Mély és intenziv gyönyör ömlik el egész lényemen.
Most a többi kapocsról egész kényelmesen le lehet fejteni a pertlit és a
cipő lemegy.

Másnap. A hurokszerű pertli ott lóg a cipőn. Kicsit megdöbbenek. Mi lesz
most? Hirtelen átvillan agyamon, mint egy kinyilatkoztatás, hogy ha este
le lehetett így is fejteni, most vissza is lehet fejteni az egészet. A
hurkot megint rácsavargatom a kapcsokra, a végén erősen meghúzom és némi
erőlködés után a végét rápattantom az utolsó kapocsra. Nagyot lélegzem.
Hiszen ez nagyszerű. Miért nem csinálják a pertlit mindjárt így, ez
sokkal kényelmesebb, nem kell máslit kötni. Homályosan és futólag a
szabadalmi iroda jut eszembe. Úgy is veszek ma pertlit.

Most napokig tart az élet-halál játék. Reggelenkint diadalmas csatákat
vívok, a hurok belemegy mindig az utolsó kapocsba. De ősz lesz, hullanak
a levelek s reggelenkint bámulatos sejtelmek boronganak fölöttem, még az
ágyban, mikor hirtelen eszembe jut a pertli. A pertli lazul, már nem
kell erőlködni, hogy fönt bepattanjon, ellenben néha magától lemegy a
kapocsról. Dühbe jövök, erősen meghúzom, hogy mégegyszer becsomózzam.
Egy roppanás – a pertli elszakad.

Üveges szemekkel, megdermedve nézek a roncsra. Mi lesz most? Okoskodni
nem lehet sokat. Dollinger jut eszembe, akinél egyszer végignéztem egy
operációt. Kibontotta a hasat és akkor jött rá, hogy az egész
bélrendszert ki kell vágni, mert csupa daganat az egész bél. Mit tegyen?
A seb nyitva van, valamit tenni kell, meg kell kísérteni a lehetetlent,
s még hozzá percek alatt. Hirtelen kivágott mindent és – semmi se
maradván a gyomorból – a bárzsingot egy merész mozdulattal közvetlenül
összevarrta a végbéllel. És az operáció sikerült.

Lázasan dolgozni kezdek, a torkom kiszárad, vadul lihegek. Kirángatom az
egész pertlit. A göböket és csomókat letépem. Most egy tizenöt
centiméteres nagyságú csutak van a kezemben. Agyam villámgyors munkát
végez, csak a zsenik látnak és éreznek ily tisztán, elhatározó
percekben. A három utolsó kapocsra rácsavarom a csutakot. Összekötöm a
végét. Hiszen még ma megveszem azt a ronda pertlit.

És most napokig járok a csutakkal. Este lerántom az utolsó kapocsról és
reggel ráteszem. Lassankint hozzászokom. Úgyis veszek délbe pertlit.
Mindegy. Igy nagyon jó.

Egy nap aztán a cipő nyelve kibujik a csutak alól. Az utcán történik,
nem veszem észre. A cipőm gúnyosan és csufolkodva kinyujtja a nyelvét. A
sarkam alá kerül. Megbotlom és elesem. Hátgerincem kitörik. Most már
igazán nem kell pertlit venni.



FELKELÉS.

(Elmélkedések az ágyban, fél tízkor.)

DR. FERENCZY SÁNDORNAK.

Nekem tíz órakor kellene felkelni, mert nincsen pénzem és meg kellene
írni egy krokit. Nekem tulajdonképpen ezt a krokit kellene megírni tíz
órakor, ezt a szép, humoros humoreszket, nevetségesen és tréfásan.

Mikor feküdtem le? Három órakor feküdtem le, a kávéházban Kosztolányi
Dezsővel ültem, aki felolvasta nekem »Barátom gégebajához« című
szimbolikus költeményét. Ezután lefeküdtem.

Féltíz, féltíz, féltíz. Féltízkor felkelek és megírom a nevetséges
krokit.

Brrrrrrrr… Ez a vekker. Jól van, már hallottam. Hihetetlen, milyen
ostoba egy ilyen vekker. Hallottam már, nem érted?… Brrrr… Hallod… fogd
be a pofádat. Mit ordítsz? A fene egyen meg, hozzádvágok valamit… Brrrr…
De milyen szemtelen hangja van egy ilyen vekkernek.

Őneki nem volna joga, a vekkernek engemet bántani. Miért bánt ő engemet,
a vekker? Én egész életemben előzékeny voltam és jó. És nem volt jó
dolgom, sokszor bús voltam és fájt a szívem. Tud arról ez a vekker, hogy
nekem alapjában véve nemes és jóságos lelkem van? Nem, ő erről nem tud,
hogy nekem alapjában véve egy nemes és gépalkatrész lelkem volt.

Mert nekem gépalkatrész lelkem van, gép, gép, gép. A gép a modern
teknika vívmánya, a gép a dolgok lelke, esetleg a lelkek gépe. Gép is
lehet, meg pép is lehet, de pépnek jobb lenni. Az ember agyvelejében van
valami pép, és talán ebben a pépben van benne a pépség, más szóval a
szépség.

Nagyszerű, milyen szép gondolat ez. Végtelenül megható. Ó, végtelenül
szép és megható gondolat és megható, megható. Kóta. Kótalap. Fogok erről
egy verset írni, milyen szép vers ez, én istenem, de gyönyörű szép.

Különben, hopp! Hiszen ez humoros is. Kótalap és katólap. Hehehe!
Nagyszerű humoros, az lesz a legjobb, mindjárt ezt fogom megírni humoros
krokinak, úgyis tízkor felkelek és megírom tizenegyig. A vekker
féltízkor szólt, szóval még van harmincöt percem és egy félórám, akkor
fölkelek. Harminc meg egy fél, az harminckettő. Milyen jó ember vagyok
én, hogy ezt észrevettem. Milyen jó, jó, jó, jó ember vagyok én. Édes,
édes, édes drága jó ember vagyok én, és milyen puha és lágy vagyok, mint
egy vánkos. Én olyan jó és nemes és önfeláldozó vagyok, mint Jézus
Krisztus. És az is lesz a sorsom, engemet is fel fognak feszíteni, én
istenem, én édes istenem, segíts meg, segítsd meg a te alázatos és –
milyen kifejezést használjak? – a te pretenciózus fiadat. Igen, ez a
helyes kifejezés, pretenciózus. Vagy petenciózus, esetleg petrence. Az
is jó ide.

Na, mi lesz azzal a krokival. Nevetséges, elég, hogy már elhatároztam,
hogy mi lesz a téma, akkor hamarabb megvan, még fekhetek öt percet,
úgyis péntek van, pénteken öt perccel hosszabb minden. Különben a piros
terítőt lehúzták az ágyról, ha tehát a piros terítőt lehúzták az ágyról,
mit jelent az? Ugy-e, ez azt jelenti, hogy a vörös krokit is lehúzzák,
vagyis hamarabb tudom megírni. Vörös krokit szívesebben írok.

Ezt nagyon hamar meg fogom írni, elmegyek, beszélek szerkesztőmmel a
Rökk Szilárd-uccában. Beleülök ebbe a hajóba és passz! en avant! Fü, fü,
fü! Hogy szalad a hajó! Ez a Földközi-tenger, kapitány úr? Hogyne,
ismerem a térképről, ilyen színe van neki. Tripoliszba megyünk, kapitány
úr? Siessünk, mert kitört a háboru.

Nekem egy nagyszerű megoldásom van, ha kitört a háboru, vissza kell
ragasztani a háborut. Tra-ta! Tra-ta! Trombitának kell ragasztani.

Bumm! Mi az? Léket kaptunk? Szent isten, sülyed a hajó! Kapitány úr,
kapitány úr! Kedves kapitány úr, kedves szerkesztőm, micsináljunk? Hja
kérem, be kell ragasztani a léket azzal a krokival, mért nem írtad meg,
gazember. Borzasztó, hát akkor gyorsan megírom még, van úgyis ötletem,
katólap és kótalap. Na tessék, itt van a kroki, ragasszák be gyorsan.
Úgy, jól van már. Na hálaistennek, csakhogy meg van írva.

Csakhogy meg van írva, most alhatom legalább még egy kicsit. De milyen
jó így. Féltízkor szólt a vekker, szóval azóta elment harminckét perc és
a Földközi-tenger, az összesen negyvennyolc. Szóval úgy féltizenegy
lehet, akkor már szedik is a krokit, mindjárt elmegyek ebédelni, aztán.
Most maradok még négy percig az ágyban, aztán mégis megírom.

Aoaoiá–á–ó! Volt ez négy perc? Persze, kelj már föl, te disznó.

Takarítóné! Hány óra van!

Mit beszél? Megbolondult?

Háromnegyed hat?

Reggel?

Mi–i…i? Este háromnegyed hat?

Hát mért nem igazította be a vekkert, maga romlott, perverz nő?

Akkor vége mindennek. Akkor már föl se kelek ma. Jóéjszakát.



JOHNSON-JEFFRIES BOXMÉRKŐZÉS.

(Hangok a moziban.)

– Odanézz, barátom. Ez muszkli.

– Barátomm! Ez a Dzsonzon, úgy-e? Őrülmény. Szszsz…

– Elemér, was bedeutet das »elschő fordoló«?

– Ject kezdet man, tante.

– Most felállnak. Látod, a Jonszon mindig vigyorog. Nagyszerű, barátom.

– Mi van abba nagyszerű? Vigyorogni én is tudok.

– Puff. Ez volt egy flemm!

– Ez orrba megy. Nagygyon jóóó. Most kapott megint egy brusztflekket a
tanár úr.

– Milyen vallású ez a Jeffries?

– Du, Elemér, warum schlagen sie sich?

– Das ist ein mérkőzés, tante. Sie versenyzen um ein díj.

– Bumm! Ez hasfájást fog képezni. Nagyon hirtelen csinálta a kis öreg.

– Pofába. Csak pofába. Pofába! Mért nem üt pofába? Hu, láttad ezt? De
ezt láttad? Ezt a poficseket? Odanézz!

– Nézek, mit ordítsz?

– Most figyeld ezt, fiacskám, látod, mindig hasat védenek és orrot
védenek, tempó az egész ügy. Tempóra megy ki az egész.

– Hát igazán, Adolf, te is tudsz így? A Glasernek mondtad.

– Semmi az egész. Tempó. Kitempózni.

– És nem félsz olyankor? Borzasztó lehet.

– Hidegvér az egész, fiacskám. És persze egy kis bátorságra megy ki az
egész. Nem nagy dolog.

– És mernél ezzel is? Johnsonnal?

– Naaaa… Fogás az egész… Egy kis bátorság… Az ember roppant gyorsan
mozgatja az öklöt, így csavarva, látod. egyik ujjal hirtelen be… aztán
ki… látod? aztán hirtelen előre… látod?… nézd a kezemet… most fölülről
megint, csak bátorság az egész… látod?

– Kérem, tessék vigyázni a tisztelt praclijával.

– Appardon… nem láttam…

– Hát nyissa ki a pofáját.

– Kérem, mondtam pardon…

– Nix pardon. Kuss: az a pardon.

– Adolf, te ezt hagyod?

– Csak nem csinálok skandalumot itt a moziba. Különben direkt sértés nem
történt, azt mondta: couche, ez egy francia szó, olyan, mint: touche
vagy mouche.

– Du, Elemér, was bedeutet das: »támad«?

– Draufugrani.

– Mennyit kap a győztes?

– Hetvenötezer dollárt. Akit legyőztek, az kap huszonötezret.

– Nevetség. Ezt akarod nekem beadni? Hiszen akkor én is kiállok ezzel a
Johnsonnal. Annyira én is tudok boxolni, hogy legyőzzenek.

– És a pofonok, amiket kapsz?

– Szépen kapok. Felhúzom a keztyüt, bemegyek a pályára, rámosolygok a
Johnsonra, erre fültövön vág, mondom neki: »engem vág maga fültövön,
maga utolsó? Tudja mit, ilyen emberrel, mint maga, szóba se állok, adja
ide azt a huszonötezeret, vigye el a többit, fusson ki a szép szeme!«
Erre leülök a földre és mit mondjak neked, le vagyok győzve. Hadd legyen
a hetvenötezer a Johnsoné, én nem irigylem tőle.

– Most, most! Plemm!

– Van ennek a Jeffriesnek felesége?

– Miért?

– Mert ezután a flekk után itélve, nem ajánlanám magamnak az
ábrándozást.

– Oda nézz, ez a Jeffries folyton mozgatja a száját. Beszél ez?

– Hát persze, hogy beszél, hagyj békembe.

– Mit beszél?

– Mit beszél, mit beszél? Vicceket mond. Előadást tart a boxolás káros
behatásáról a zsigerekre. Füst Milán szimbolikus verseit szavalja a
Nyugatból. Mit beszél? Elhunyt nagybátyjáról emlékezik meg néhány
kegyeletes szóban. Az idealizmusról beszél. Arról beszél, hogy a
középkor piedesztálra állította a felmagasztalt női ideált.

– Bimm! Ez klappolt a hasüregbe!

– Mit csinál ez a Jeffries? Mér hagyja magát ez a bimf?

– Hja, a fekete lök most. Karambol.

– De mért nem üti kupán, most lehetne. Hisz ez csak ábrándozik, ez a
sóhivatalnok. Itt ne ábrándozzék, – hallja, menjen a sárga holdvilágba!
Nyavalyás.

– Ne szidja az unokafivéremet.

– Das sollst du lernen, Elemér.

– Úgy éljen az a vén fejed.

– Wie meinst du?

– Ich záge, igen, tante.

– Ó, ó, ó, szegény Jeffries! Nem bírja. Már alig áll a lábán. Végleg
letört. Nézd, most milyen szomoruan néz azzal a szelid, kiütött
szemével. Mintha azt mondaná: én csak egy szegény, szomorú világbajnok
vagyok, miért bántanak engem itten? Már csak úgy legyint a kezével.

– Légy nyugodt, veled azért még elbánna.

– De iffiur…

– Semmi, ez boxolás.

– De iffiur, hasba nem szabad.

– Ez már nem has.



LEVÉL TISZTELT CUGSZFÜREREMHEZ.

Mélyen tisztelt cugszfürer Ur: nagyrabecsült engedelméhez híven
abfürolás után első kötelességemnek érzem, néhány sorban ezt a rövid
meldungot leisztolni cugszfürer úrnak, bejelentvén, hogy minden rendben
van, Gebür und lőnung richtig erhalten, menázsi vár gut. A rüsztung
levetése után jelenvolt hozzátartozóimtól azonnal kifaszoltam, rendesen
volt minden reinigolva, cugszfürer úr, se a nyakkendőn, se a kamáslimon,
se a mellényen nem volt semmi anstand, a cvikkeremből is kipucolták a
homokot, tessék kérem megnézni, alul is ledörgöltem. Azután elmentem
menázsizni a Pannónia nevü kantinba, ez egy nagyobb kantin, cugszfürer
úr, ahol porcellán-csajkákban faszolnak ebédet, volt sör is, nem
hozhattam cugszfürer úrnak, nem volt abtreten. Utána még bementem a
New-York korcsmába, amiről már beszéltem cugszfürer úrnak, itt szoktunk
mi összejönni, akiknek civilben doktori meg ügyvédi, meg zeitungsreiberi
mesterségünk van, itt piálunk, meg kajolunk, ha van mit, de nem
muriztunk, csak ittam egy féllangyosat, csajkában, meg egy feldflasni
fagylaltot. Nem hozhattam sört, kérem cugszfürer úr, mert aztán mindjárt
hazamentem, durmoltam egy kicsit, aztán meglátogattam a puccpasztaszemű
szeretőmet (ahogy cugszfürer úrnak parancsolni tetszett), akinek
színésznői mestersége van, a Vígszínház nevű barakba, már kétszáz
huszonkét kicsi napja. Igen jó egészségben találtam, éppen durmolt,
amikor jöttem, egy magasabb, úgynevezett Louis XV. (luikenz) priccsen, a
hintaszék, meg a taburettek, meg a medveszőnyegek, minden szépen ki volt
reinigolva, cugszfürer úr kérem, nem hozhattam sört. Én is leültem a
réz-priccs szélére, semmi anstandot nem találtam, igenis, cugszfürer úr,
háromszor megölelgettem és a puccpasztaszemű színésznő tisztelteti
cugszfürer urat, nem hozhattunk sört, de majd lesz minden. Aztán
berukkoltam ide a szerkesztőségbe, ahova be vagyok zupálva, egy pár
ilyen sreiber-mesterségű komámmal együtt, többnyire intelligens emberek,
tiszteltetik cugszfürer urat. Mi itten sreibolunk, nem liegenstüccöt
csinálunk, azért mondom, mert multkor, mikor cugszfürer úrnak tetszett
megrúgni és cugszfürer úrnak úgy tetszett csudálkozni, hogy egy
zeitungsreiber ne tudjon tisztességesen megcsinálni egy liegenstüccöt,
mikor az olyan egyszerű, az ember fél karral az orral elvágva előrekap,
aztán egyszerre a hasára esik, hátul két lábbal gyorsan kirúg, aztán két
kezéről és két lábáról két méternyire felugrik a levegőbe, úgy, hogy egy
vonalba maradjon a földdel, übt, gyors tempóban tízszer; – mondom,
cugszfürer úrnak tetszett mondani, hogy nem érti, valakinek legyen
pofája azt mondani, hogy ő ujságíró és még egy liegenstüccöt se tudjon
csinálni, cugszfürer úrnak úgy meg tetszik rúgni hátulról, hogy a
levegőben halok meg éhen, mert addig esek fölfelé. Tehát a
szerkesztőségi barakkban mi nem mindig liegenstüccöt csinálunk, azért
nem lehet azon annyira csodálkozni.

Most már minden strammul megy, sokat gondolok katonai eskümre, melyről a
főhadnagy úr is megmondta, hogy azt megszegni nem szabad, »mert isten és
ember előtt bűnösök leszünk és isten és ember előtt kellemetlenségeknek
tesszük ki magunkat«. Esténként el szoktam járni a Kaszinó nevű
pálinkamérésbe, ahol néha blattozunk is, ma megint elvesztettem az egész
lőnungomat. Aztán van itt a Duna-parton egy gyakorlótér, amit Korzónak
hívnak (a korsó sört majd elhozom cugszfürer úrnak) ide is lerukkolok
néha, nagyon jópofájú tyukok vannak lent, csak aztán soká tart a
fegyverpucolás.

Bocsánatot kérek cugszfürer úrtól, hogy abfürolás előtt a nadrágját
elfelejtettem kipucolni. Cugszfürer úr abbeli parancsának, hogy mihelyt
Pestbe érek, menjek el Darab Mari úrhölgy lakására a Külső Lókupec-ucca
39. számú ház alá és vigyek neki két kiló szalonnát és mondjam meg neki,
hogy cugszfürer úrnak csókoltatni tetszik nekije a szíve csücskét,
agyonveri, ha valami anstand lesz: – még nem tehettem eleget – a Nemzeti
Színházban egy darabomat adták aznap este és bárhogy magyaráztam az
igazgató úrnak, mit parancsolt cugszfürer úr: nem akart elengedni. Ne
tessék kérem azért rapportra stimmölni az igazgató urat: – ha cugszfürer
úr egy hónap mulva leszerel és visszamegy a standjára, a Rókus-kórház
elé, a 238-as számú kocsinak a bakjára – akkor gyorsabban kijuthatunk
mindketten a külső Lókupec-uccába – én oda fogok jönni a bádogszemű
színésznő szeretőmmel és felülök a kocsiba és megmondom a cugszfürer
úrnak: »na te büdös paraszt, most aztán hajts, ahogy bírsz, kifelé,
amerre nem jár sok ember – értetted? És hátra ne forgasd a pofád, mert
odavágok«.

Melde gehorzamszt, egyéb nincs. Cugszfürer úrnak alázatos szolgája.



A GAZDAG EMBER.

A gazdag ember aznap nem jól érezte magát. Délelőtt automobilon Budán
járt, azután bement a börzére és beszélt hosszan egy magas, szőke úrral,
akinek keskeny, gyémántos csatt volt a nyakkendőjében. A gazdag ember
ezt a gyémántos csattot nézte behatóan és próbált valami összefüggést
találni a gyémántos csatt és az ő élete között, de ez körülményes és
fárasztó munka volt. Később a lépcsőházban egy karfadísz vonta magára
figyelmét, meg is állt előtte és később arra gondolt, hogy kivéteti
onnan a karfából és hazaviteti magának. Mégis enélkül ment haza,
megnézte az óráját és fürdőt rendelt. Egy teljes óráig lógott a
zománcköves kádban, langyos vizet és meleg vizet engedett bele felváltva
és a sok pénzére gondolt. Azon is csodálkozott, hogy vajjon nem
lehetne-e a bőrét valahol finoman, valami nagyon finom késsel fölvágni
és beengedni a langyos vizet a bőre alá, arra való tekintettel, hogy a
bőre és az izmai között nagyon hideg van. Határozottan, nagyon örülök a
pénzemnek, gondolta aztán. Aztán arra gondolt, milyen lehet az ember
agyveleje belül. Szürkés, nyirkos kocsonyát látott maga előtt, apró
likacsokkal, melyek nehézkesen nyildokolnak és lélegzenek.

Fürdő után a gazdag ember ebédelni kezdett. A levest nagyon jónak
találta, aztán elbusította az a gondolat, hogy milyen kár, hogy az ember
csak a szájával tud enni és csak a nyeldeklőjén van ízlőszerve, például
a szeméhez hiába nyomogatna egy darab húst, az nem érezne semmit a
húsból, sőt talán kellemetlen volna neki. Másrészt például az ízlőszerve
se érez már semmit abból a húsból, amit tegnap megevett. Sőt talán az,
aki tegnap evett, egészen más ember volt, nem is ő volt. Annál rosszabb.

Ebéd után feleségével enyelgett néhány percig. Ezúttal könyvekre és
drámákra gondolt, amiket fiatalkorában olvasni szokott, s néha még most
is, este az ágyban, színházak páholyából. Mindig kínosan és
kellemetlenül lepte meg, hogy az írók a szerelemből valami sajátságos,
gomolygó dolgot csinálnak, szorongásokkal és köddel. Holott nincs talán
világosabb és átlátszóbb s egyszerűbb törekvése az emberi kívánságnak:
hiszen oly pontosan meg lehet határozni, egyetlen pontra süríteni s ott
kögíteni azt a határozott célt, mely felé ezek a kívánságok irányulnak s
tökéletes és abszolut kielégülést nyernek. Soha még ebéd után nem volt
benne olyan határozottan bizonyos, hogy jóllakott, mint ez enyelgések
végeztével. Igen, ha még távoli ködfoltokról, vagy a tengerfenék
növényvilágáról beszélnének, s ott használnák a misztikum szavait, azt
még lehetne érteni, – mert a távoli ködfoltokat s a tenger fenekét
igazán nem ismerik jól az emberek. De a szerelmet nagyon jól ismerik.
Eszébe jutott, hogy ő már sokszor gondolt erre.

Valamit elfelejtettem, amit nem is tudtam soha, tette hozzá magában. De
én már régen éreztem, hogy valami kikivánkozik belőlem. Csakugyan úgy
érezte. A mellében zavaros feszülések voltak, mintha buborékok volnának.
Mintha a tüdejével evett volna valamit, amit nem tudott most
megemészteni. Az arcát is külön érezte, mint egy lárvát. Eltünődött és a
tükör elé ült.

Nézte az arcát. Hja, – mondta – ezen nem lehet változtatni. Minden
rendben lett volna, az orra nem tetszett csak, és eszébe jutott a
kozmetikus, aki megigérte, hogy majd megcsinálja. Igaz, az nem jelent
majd sokat. Szemei körül nyomogatta a bőrt és hirtelen nagyon
kivánkozott rá, hogy valami más kifejezést adjon az arcának. De nem
sikerült. Csakugyan, merev lárva, gondolta. Ha meghalok, kicsit puhább
lesz. De nem, meghalni nem jó, mert abból valami zavaros és kellemetlen
ködöt csináltak az emberek. Most már bizonyosan tudta, hogy valamije
hiányzik. Nagyon szerette volna tudni, mi az, hogy kiszámíthassa,
mennyibe kerül. Valószínű volt most már, hogy nem az arcából hiányzik ez
a valami – de talán belül van a hiba. Vagy a szemek körül. Mindegy.

Fölkelt és átment a dolgozószobájába. Egyszerre elkezdett énekelni.
Csodálkozva hallotta meg a hangját, régen nem hallotta már, különös és
idegenszerű volt. Abba is hagyta hamar, mert nem okozott semmi
könnyebbülést. Valószínüleg a gyomromat rontottam el, határozott végre.

Most megint egy másik szobába ment át és egy papiron pénzt számolt. Sok
pénz, gondolta, jó sok pénz. Szent isten, ha nem volna. Eszébe jutott
egy bank, ahova telefonálni kell valami papirok miatt. Telefonált.
Azután átment egy másik szobába.

Nagyon jó idea – gondolta hirtelen. – Nagyon jó. Holnap elutazom
Gorgonzolába. Gorgonzolában megveszem azt a villát.

Csengetett.

– Csomagolj… – mondta az inasának.

Szekrényéhez ment, ő maga segített az inasnak. A batiszt-ingeket
gondosan rendezte el egy sűrü bőrönd fenekén. Nagyon jó, nevetett fel
vidáman. Nagyon jó. Azután még arra gondolt, hogy Gorgonzolában egy régi
ház tetején két macskát látott valamikor a kémény mögött. A ház előtt
rostély volt és távolabb két nyesett jegenye. Azt is megnézem – mondta
még elgondolkodva. A szekrényhez ment, bezárta, rátolta a reteszt.
Megint gondolkodott, egy ráncot igazított el a szőnyegen. Az ajtóhoz
ment, óvatosan kinyitotta, kinézett az előszobába, visszafordult,
óvatosan becsukta megint, íróasztalához lépett, kinyitotta a felső
rekeszt, kivette belőle és főbelőtte magát.



BECSÜLETBIRÓSÁG.

(Történik az előre megállapított helyen, dr. Szamár lakásán.
Megjelentek: Dr. Szamár és Pofa Pál, az egyik; Kraki és dr. Kuss a másik
fél részéről.)

Dr. Szamár: Uraim, azt hiszem, elkezdhetjük a tárgyalást. Az eset,
szerintem, egészen világos. Felünk nyugodtan üldögélt a kávéház
terraszán, ujságot olvasva, amikor az önök fele, Perec úr, váratlanul
arra jött és könyökével meglökte felünket. Felünk megfordult és ezt a
kifejezést használta: »Na…!« Egészen természetesnek találom, hogy önök
felükre ezt a hangot sérelmesnek találják és a magunk részéről
kijelentjük, hogy hajlandók vagyunk a legmesszebbmenő elégtételt
megadni.

Pofapál: No ná, nem adjuk meg. Majd félünk.

Dr. Szamár _(folytatja)_: A feltételeket, természetesen, önök szabják
meg. Jelzem, hogy el vagyunk készülve a legsúlyosabb ajánlatra. Mi igen
jól tudjuk, mi a kötelességünk oly társadalmi körök magaslatán, ahol a
becsület egyetlen kincsünk, melynek kényes szövetét egyetlen szó, durva
hang is bemocskítja.

Pofapál: Na ná! Vagy úri ember az ember, vagy mosogatórongy.

Kraki _(köhög)_: Tehát kérem. A dolog természeténél fogva és tekintve az
izé… sértés minőségét… ööö… feltételeink…

Pofapál: Na, csak nyomja ki öreg.

Dr. Kuss _(könnyedén)_: Azt hiszem, felünk megelégszik kétszeri
golyóváltással, tíz lépésről, öt lépés avance. _(Könnyedén.)_ Aztán
persze kard… lovassági kard… nehéz… _(könnyedén)_… végkimerülésig…
_(könnyedén)_… vagy még tovább… ahogy tetszik… _(legyint)_.

Kraki: Mi adhatunk maguknak. Nekünk van szívünk. Ne mondják, hogy
smucigok vagyunk.

Dr. Szamár _(fagyosan)_: Hát kérem. A lovassági kardot elfogadjuk, hanem
persze, bandázs nélkül. Mert a becsület, uraim, olyan dolog, amivel nem
szeretek tréfálni…

Pofapál: Vagy mosogatórongy az ember…

Dr. Kuss: Pardon. Mi az, hogy bandázs nélkül?

Dr. Szamár _(könnyedén)_: Hát bandázs nélkül… Mi se vagyunk smucigok…
Hát bandázs nélkül… ó igen… sőt kötés nélkül… meztelenül… _(neki
örösödve)_ és ötszöri golyóváltás… _(feldühödik)_… és nyolc lépés… és
hat lépés avance… és lőni… és szúrni… és vágni… és rúgni… _(ordít)_ azt
hiszi, mi gyávák vagyunk? Nyavalyás. _(Röhög.)_

Dr. Kuss _(fagyosan és nyugodtan)_: Hát kérem, ez komisz pimaszság. Hát
kérem, ez pimasz komiszság. Mi mindent adunk, de túllicitálni nem
hagyjuk magunkat. Ötszöri golyóváltás se elég? Hát még mi kellene? Gummi
nem kellene az orrotokra?

Dr. Szamár _(dühösen)_: A becsület, az becsület! _(Üti az asztalt.)_ És
még egyszer becsület, und nochemol, és akinek nem tetszik, bujjon. Az a
nyavalyapiszok bujjon!

Pofapál: Vagy mosogatórongy az ember…

Kraki: Mi, még ez a górbarom is beszél?

Pofapál _(ordít)_: Igenis, beszélek. És nem vagyok górbarom. És más a
górbarom. Hordár! Piszok!

Kraki _(monoton hangon ordít)_: Sikkasztó! Büdös!

Pofapál _(m. f.)_: Nem is igaz! Maga a büdös! _(Rúg.)_

Kraki: Rúgsz? Még rúgsz? _(Pofoz.)_

Dr. Szamár _(közbelép, de Kraki őt is megpofozza.)_

Dr. Szamár: Na, hát ez már mégis sajátságos. Hogy jön ez az ember ahhoz,
hogy itt engem pofozzon?

Dr. Kuss: Ugyan, ugyan… nyugodtabban uraim… nyugodtabban… csak a
kérdésekhez… egyszerre csak egy…

Dr. Szamár: Na ja, az nem úgy van… Hogy pofoz ő engem?… Majd
megtanítom!… Holnap tízkor várom a lakásomon!…

Kraki: Én is önt!… holnap tízkor!… A lakásomon!… Érti?!…

Dr. Kuss: Ugyan, Kinder, micsoda butaság. Csak nem fogtok komolyan
összeveszni!?

Dr. Szamár: Az nem úgy van… Pofozni nem lehet… Az ember ordít, de nem
pofoz.

Dr. Kuss: Na jól van, ez gyerekesség… Komoly ember nem gyerekeskedik
ilyen szamárságon… Na, cvikipuszi.

Dr. Szamár _(makacsul)_: Nem, pofozni mégse szabad. Vannak határok… Még
köpni inkább szabad. Engem nem lehet…

Kraki: Magát? Magát le se köpöm.

Dr. Szamár _(dühösen)_: Na látja? Ilyen pimasz még mindig. És még így
akarja, hogy kibéküljek! Nem, nem.

Dr. Kuss: Na… na… ugyan… ugyan… béküljetek ki, hisz így nem lehet
tárgyalni… _(Krakihoz.)_ Na, békülj ki! _(Dr. Szamárhoz.)_ Na, gyorsan!

Dr. Szamár _(kedves duzzogással)_: Nem, nem, nekem ne mondja, hogy le se
köp.

Kraki _(nemesen)_: Hát jól van, tudja mit, ne veszekedjünk, leköpöm.
_(Leköpi. Általános kibékülés, csók.)_

Dr. Kuss: És most folytathatjuk, uraim… Tehát háromszori lovasság…
ötszöri bandázsváltás… golyó végkimerülésig…

Pofapál: Vagy mosogatórongy az ember…



NEGYEDIK RÉSZ.  TÖRTÉNELEM.



A RIPORTER.


I.  _Az özönvíz_.

–

ÓRIÁSI ÁRVÍZKATASZTRÓFA. VÍZ ALATT A NAGYBIRTOK. PANAMA! PANAMA! PANAMA!
HOL A HAJÓJEGYEK?

–

_Terjed a víz!_

Mai távirataink az ázsiai árvízkatasztrófáról még rémesebb színben
tüntetik fel a már multkor is fenyegetőnek jelzett csapást.
Kimutatásaink szerint negyvenedik napja tart már az esőzés, anélkül,
hogy a biztosító intézettel megegyezésre juthattak volna az érdekelt
nagybirtokosok. Azokat a híreket, melyek szerint a víz Európába is
átcsapott volna már, ma több oldalról megcáfolják: Kövesligethy Radó ma
reggel a Petőfi-társaság több tagjánál fejvizsgálatot rendezett s
megállapította, hogy a vízállás nem mutat emelkedést.

_Mit mond Noé?_

Munkatársunk a reggeli órákban meglátogatott egy érdekes embert, akiről
nagyon keveset tud a közvélemény, pedig egyik legérdekesebb alakja a
mentő-munkálatok körül alakult bizottságnak. Felfedezésnek tartjuk a
vele való foglalkozást: munkatársunk impressziója az, hogy elsőrangú és
figyelemreméltó tehetségről van szó, akiről valamikor még nagyon sokat
fognak beszélni. Már nem fiatal ember: férfikorát komoly tanulmányoknak
szentelte, különösen a zoologiában fejlesztette tudását magasfokuvá:
ebben a nemben elsőrangú szaktekintélynek ismerik. »Bocskay« című
darabját szép sikerrel adták. Minden állatot ismer.

Munkatársunkat azonnal megismerte és nagyon szivélyesen fogadta.
Állandóan a hajómunkálatok körül foglalatoskodik. Mindenütt ott van,
felügyel és ellenőrzi az építkezést. A behajózásról óvatosan és kissé
zárkózottan nyilatkozott.

– Igaz-e, hogy tekintettel lesznek az összes igényekre? – kérdezte
munkatársunk.

– Mindent megteszünk. A hajó internátusába való belépést bélyeges
folyamodvánnyal kell kérelmezni és mi az összes folyamodványokat
elolvassuk. Ahol valamelyes jogosultságot látunk a belépésre, a
legmesszebbmenő előzékenységgel adunk helyt a folyamodó igényeinek.

– Sok folyamodvány van már?

– Sok. Főleg a foghíjasok köréből. Akadémiai bélyegzővel látták el a
folyamodványokat, ezeket tudomásul vesszük.

– Tud-e valami konkurrens vállalkozásról excellenciád?

A kitűnő tudós hűvösen mosolygott.

– Valamit hallottam beszélni. De egészen jelentéktelen dolognak látszik.

– Mégis, mi az?

– Állítólag valami »Nyugat« című vállalkozás hasonló célokkal alakult
meg. Szintén a jövő nemzedék részére akarják megmenteni korunk faunáját.
Hallottam ezekről a törekvésekről, de nem veszem komolyan. Fiatalokkal
akarnak dolgozni. Ők nem ismerik az állatokat úgy, mint én.

– Képviselő úr nem utazik velük?

– Hogy gondolja? Hajóm szerkezete kitűnő és minden állat képviselve
lesz. Már legalább a komolyan számbavehetők, akikkel általában
foglalkozni lehet.

– Képviselő úr maga végzi a kiválogatást?

– A beérkező állatokat Balla Ignác olvassa végig. De mindent gondosan
szemügyre veszünk s különösen a kritikai rovatot akarom gazdaggá tenni.

– Mi a véleménye képviselő úrnak Ady Endréről?

Legyintett.

– Még várhat. Kaptunk tőle folyamodványt, de nem volt keltezve. Különben
nem tudnánk itt hasznát venni. »Repülj, hajóm« című munkájáról kiderül,
hogy ő maga is vállalkozó. Különben pedig nem akar a szürkék hegedőse
lenni, pedig éppen ez az állás van üresedésben, a többit betöltötték.

– Mennyire tervezik az utat?

– Az előfizetésektől függ. Ha a víz még egy hónapig ekkora marad, kinn
vagyunk a vízből.

– Hogy vesznek tudomást a víz csappanásáról?

– A harmadik hónap elején kibocsátjuk a hajóból Feleki Sándort. Ha
visszajön, jó. Ha nem jön vissza, még jobb.

– A jegyekkel hogy diszponál képviselő úr?

– Hogy diszponálnék? Mint a rendes jegyek, árban és jellegben fedezik a
hajó színvonalát.

– Szóval lesznek mindenféle jegyek. Gyermekek gyermekjeggyel, felnőttek
felnőttjeggyel, apák apajeggyel és anyák anyajeggyel utaznak.

– Igen – mondta Noé szárazon. – Csakhogy ezt a viccet már hallottam.
Dacára annak, hogy én Noé vagyok. Elmehet.

Munkatársunk elment a viccel.


II.  _A honfoglalás_.

–

TELEKVÁSÁRLÁSI BOTRÁNY PUSZTASZEREN! !!!SZOROS, NEM SZOROS!!! MIT MOND
SZVATOPLUK?

–

_Pusztaszer_, február 16.

Nagy telekvásárlási botrány ügye tartja izgalomban Pusztaszer
intelligenciáját. Amit az esetről a helyi lapok megírtak, csak homályos
világot derít az ügyre, de munkatársunknak oly adatokat sikerült
megtudni, melyek európai botránnyá dagaszthatják a pusztaszeri
szenzációt. Sikerült meginterjúvolni _N. Szvatoplukot_, az eset egyik
főszereplőjét, a pusztaszeri földbirtokost és _B. Árpádot_, a
telekvásárlási história aktiv előidézőjét. _B. Árpád_ apját is meg
akarta interjúvolni munkatársunk, aki azonban munkatársunk
bemutatkozására röviden ennyit felelt: »Álmos vagyok« – s így nem
tartottuk illőnek alkalmatlankodni.

_Mit mond Szvatopluk?_

A szimpátikus agrárt dolgozószobájában sikerült feltalálni
munkatársunknak. Alacsony, szerény külsejű ember, szlávos kiejtéssel
beszél. Arra a kérdésre, honnan ismerte _B. Árpádot_, indulatosan felel.

– Honnan ismerném? Ügynököket küldött hozzám. Én nem törődtem az egész
dologgal, tetszik tudni, máskor is jöttek hozzám, hogy így-úgy, adjam el
azt a kis birtokot. Ezek is mindenféle zsidók lehetnek, mondom magamban,
Ázsia felől jöttek.

– Azt mondják, a vereckei kapun keresztül érkeztek és sokan voltak.

– Ugyan kérem. Annál a kapunál éppen nem volt senki, a házmestert
berendeltem belső munkára. Gyanus volt nekem mindjárt. Bejönnek a
Kárpátiba, nem fizetnek kapupénzt. Aztán nem is voltak sokan. Szépen
besurrantak, körülnéztek, nem látja-e őket senki. Pár ember.

– Marczali tanár úrral beszéltem, ő azt mondja, nagyszerű emberek
voltak, különösen _B. Árpád_. Lovagias emberek.

– Igen? Hát mondja meg Marczali tanár úrnak, tiszteltetem a nagypapát.
Szép fogalmai vannak neki a lovagiasságról.

– Hogyan történt az eset?

– Mondom, egyszerre csak jön az ügynök. Itt van ez a _B. Árpád_, mondja
nekem, ez akar velem üzletet csinálni. Ő eladja nekem a Fehér Ló-t,
tetszik tudni, azt a szállodát a Rákóczi-úton – én küldjem el neki a
Feldet és Füvet. Mondom, milyen Feldet, mindjárt a Feld Mátyásra
gondoltam, ezek olyan komédiás népség, hát megigértem, hogy majd
elküldöm Feld Mátyást, vagy Feld Irént, tárgyaljon vele, neki adom. Alá
is írtam valamit. Hát egyszerre csak jönnek, hogy ők a Feld alatt az
egész földet, szóval az én telkemet értik és hogy az most az övék. Ez a
_B. Árpád_ valami mulatót vagy mit akar ott építtetni, _Magyarország_
mulatót, már le is szerződtette a színészeit. Micsoda vicc ez, mondom,
ebbe én nem megyek bele. Hát az orrom alá röhögtek, mutatják az írást,
hogy aláírtam. Ez nem járja, mondom, ez már sok. Ezek csak nevettek.
Hogy hurcolkodjam ki gyorsan. Hallatlan! Irja meg kérem, hogy
kijátszottak.

Szvatopluk dühösen verte az asztalt. Munkatársunk gyorsan elbúcsuzott.

_Mit mond B. Árpád?_

A kitűnő alapítót munka közben találjuk. Egy párducot tanított kacagni,
régi párduckacagánya már elkopott.

– Mi igaz a színházalapítás híréből? – kérdezte munkatársunk.

– Hát majd csinálunk valamit. Tetszik tudni, eddig csak szerény szerző
voltam magam is, – honszerző – most szeretnék otthon lenni a magam
házában. Megcsinálom ezt a mulatót ezen a telken. A Kárpáti mulatótól az
Adria szállóig nem volt ilyen, amilyen ez lesz.

– Mi igaz a szerződésekről keringő hírekből?

– Igen, hét szerződést aláírtak már. Egyszerű bérszerződések.

– Én valami vérszerződésről hallottam. Marczali tanár úr…

– Ugyan kérem, sajtóhiba. Az összes lapokba így került bele. Milyen
tévedés!

– Wörösmarty ujságíró-kollégám azt mondja, nagyon meg voltak elégedve a
telekkel.

– Az, aki a Zalán-riportot csinálta? Kérem, igazítsa ki azt a passzust,
hogy én elkéstem volna az éji homályban. Pontos ember vagyok és
kilenckor mindig megjelenek a próbán. Én nem késem.

– Kérem, kiigazíttatom.

– Még valamit. Legyen szíves, tegye közzé a Nyilttérben, hogy nem vagyok
azonos a báró Vereckei Weisz Árpáddal, a Lipótvárosból. Az se igaz, hogy
én a vereckei szorosban megfordultam volna és azt mondtam volna neki:
»Csak furakodjon kicsit, kedves Weisz, nem olyan szoros ez a szoros.«
Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna a szorosban.


III.  _Tatárjárás_.

–

RIASZTÓ HIREK ÁZSIÁBÓL! !!BATUKÁM! TATUKÁM!! MIT MOND N. BÉLA?

–

Azokra a riasztó hírekre, melyeket Marczali ujságíró-kollégánk pendített
meg először jelentéktelen folyóiratában, a »_Magyarország
történeté_«-ben: munkatársunk elhatározta, hogy utánajár a szenzációs
eseménynek, melyet kormánypárti körökben, úgy látszik, kétségbeesett
erőlködéssel igyekeznek eltussolni – egyetlen kormánypárti lap se írt a
dologról, az ellenzéket is lepénzelték. Munkatársunk nem riadt vissza a
nehézségektől, hogy a fenyegető fontosságú ügyre világot derítsen és
jelentkezett a kormány-manipulációnak legtitkosabb fészkében, a
sóhivatalban, ahol udvarias, de szigorú formában felelősségre vonta a
külügyminisztert, aki sóhivatalnoki álruhában végezte aknamunkáját egy
asztal mellett.

– Mit tud ön a tatárok fenyegető közeledéséről, melyet Marczali
jelentett folyóiratában?

A külügyminiszter eleinte úgy tett, mintha nem tudna semmit a dologról.

– Milyen tatárok? – kérdezte. – Onnan mi nem kapunk sót.

– Kegyelmes uram, figyelmeztetem, hogy minden titkolódzás hiábavaló. Ön
igen jól tudja, miről van szó. A tatárok, Batukám vezetése alatt,
egészen a Kárpátokig nyomultak elő és most Kiev mellett táboroznak.
Félő, hogy Budáig meg se állanak, ha a mozgósítás nyomban meg nem
történik.

Az álruhás külügyminiszter zavartan nézett munkatársunk pupillájába és a
telefonhoz sietett. Úgy látszik, értesítette a kormányt, hogy
munkatársunk mindent tud. Azután visszajött.

– Hát kérem, – mondta – ha ön tatárjárásról beszél, erről csak N.
(Negyedik vagy Quart) Béla tud felvilágosítást adni. Keresse föl őt.

Munkatársunk megkereste a lak- és címjegyzékben N. Béla címét. Kvart
Bélának volt beírva. A New-York kávéház kártyaszobájában találta
munkatársunk.

_Mit mond N. Béla?_

Udvariasan állt munkatársunk rendelkezésére.

– Parancsoljon velem – mondta.

– A tatárjárás ügyében jöttem. Milyen intézkedéseket tettek önök?

– Tatárjárás? – nézett N. Béla.

– Kérem felségedet, legyen őszinte. Batukám Kiev alatt van már.

N. Béla megnézte munkatársunkat, aztán végre nyilatkozott.

– Hát nézze kérem, – mondta munkatársunknak – ha már így szóba gyött a
dolog, hát minek tagadjam, nekem is nagyon kellemetlenek ezek a tatárok.
Véleményem azonban az, hogy Marczali úr túlozta a dolgok jelentőségét.
Engedelmet kértek, hogy átutazhassanak az országon.

– De felségednek nem szabadott volna megadni az engedélyt.

– Őszintén szólva, nem nagyon bánom az egész esetet. Nem is éreztem itt
jól magam, ebbe a Balkánba, ahol se kultura nincs, se igazi udvartartás.
Ady Endrével már régebben megbeszéltük, hogy itthagyjuk Budát és
kimegyünk Párisba, vagy Németországba esetleg, ahhoz a Henrikhez. Közbe
itt egy kicsit járnak a tatárok. Mit árt az? A kulturának ez csak
hasznára lesz.

– Hasznára? Ugyan?! Ez talán mégis csak túlzás.

– Hát mondja csak, – fejezte be N. Béla – el tud képzelni egy
kulturállamot, amelyik még a tatármártást se ismeri? A nagy invázió után
erről szó se lehet majd. Mire visszatérünk, mindenütt tudni fogják majd,
hogy bankettot tatármártás nélkül művelt ország nem rendezhet. Azért
éljenek a tatárok, éljen Ady Endre és úgy éljek én!

Nem folytathatta, mert telefonértesítésre két ember érkezett és
munkatársunkat és N. Bélát meghívták kocsikázni egy kicsit.


IV.  _Nagy sportemberek_.

–

MÉRKŐZÉS UTÁN! !!LÁTOGATÁS AZ ÖLTÖZŐBEN!!

–

Munkatársunknak néhány szenzációsan érdekes intervjut sikerült
összeszedni legelőkelőbb és leghozzáférhetetlenebb sportköreinkben.
Buzgó és kitartó utánjárással öt népszerű és kiváló atlétánk nevét
választotta ki, kiknek működésével sportlapjaink – nem eléggé
kárhoztatható hanyagsággal – mostanában alig foglalkoznak. Munkatársunk
célja ez intervjuk közzétételével az volt, hogy az állam és a közönség
érdeklődését ismét ráterelje sportügyünknek erre az égető fontosságú
kérdésére: ez adott neki erőt, hogy szóra bírja az öt atlétát, akik
eddig egyetlen tudósítónak sem nyilatkoztak meg.

_Mit mond N. Jákob?_

A világhírű birkozóbajnokot sátrában találta munkatársunk. Barátságos
jóindulattal állt rendelkezésére.

– Az Angyallal való mérkőzésemről mondjak valamit? Engem főleg a tartama
lepett meg: egy egész nap és egy egész éccaka folyt a birkózás.

– Nelsonnal nem próbálkozott?

– Nem, nem lehetett a szárnyak miatt. Tiltakoztam is ez ellen, de nem
akarták diszkvalifikálni.

– Ki vezette a mérkőzést?

– Az Úr, igen, az Úr, egy arábiai sportmecenás, a _T. E. T. K._ (Teremtő
Természeti Erők Testgyakorló Kör) tagja. Valamikor tenniszbajnok is
volt, a Föld- és Nap-pályát ő alapította, jó futballista, a Föld-lapdába
úgy belerúgott, hogy még ma is megy. De az Angyallal összetartott.

– Bead ön kérvényt a sportegyesületbe a diszkvalifikálás miatt?

– Ugyan, kérem, öreg vagyok én már ahhoz. Hanem annak a Weisz Richárdnak
szeretném egyszer megszorongatni a szárnyait.

– Nincsenek annak szárnyai, kedves mester.

Az ősz bajnok rosszalólag rázta a fejét.

– Ejnye, ejnye. Ezek a modern amatőrök. Szárny nélkül állnak ki az
emberrel? Hm, hm.

És még sokáig merengve bólingatott maga elé.

_B. Sámson._

A hatalmas, izmos atlétát oszlopai közt találtam. Három már össze volt
rázva, most éppen a negyediket rázta.

– Hát hogy megy a tréning, mester?

Markába köpött.

– A kirelejzumát, még bírom valahogy. Hej, másképp ment azért
Macedóniába’! De készülnöm kell erre a lakomára, ott fogok fellépni a
»filiszter-klub«-ban. Oszloprázásban első helyezett vagyok. A
gerelyvetés is megy még valahogy. No, majd csak bevesznek a Szövetségbe,
multkor kibuktam. Hehehe!

És vidáman a szemembe nevetett. Az ajtóban egy bájos, fürtös fejecske
jelent meg.

– A feleségem, M. Delila – mutatta be és vidáman megpaskolta a menyecske
kezét.

– No, Sámsi, gyere be fésülködni – csicsergett az asszonyka. – Már
várnak a filiszteus-zsúron. Majd egy kicsit megnyírlak, hátul.

És integetve mentek be a másik szobába.

_M. Mohamed._

A kiváló távgyaloglóval csak néhány szót válthattam. Már közel volt
Medinához és biztosan reméli, hogy néhány nap alatt odaér. Kérdezte, mi
hír Mekkából. Mondtam, az már messze van. Tovább gyalogolt. Igen jó
formában van, korán reggel váltam el tőle.

_H. Zrinyi és Dugovics Titusz._

Az utolérhetetlen magasugró mogorva, szófukar ember. Barátjával, H.
Zrinyivel együtt treníroztak, úgy találtam őket.

– Azt a rikordot könnyű volt megcsinálni akkor – feleli kérdéseimre
mogorván. – Én magam nem akartam ugrani, hátulról lökött valaki. Ott
állt a Török, belekapaszkodtam ijedtembe, erre mindketten leestünk,
fejest. Erre most beválasztanak a _N. H._ (Nemzeti Hősök) klubba és
kérdés nélkül beneveznek a versenyen magasugrásra. Ilyen marhák. Mit
fogok én ott csinálni? Nem tudok én ugrani, csak ha löknek.

Kértem, mutasson be sport-barátjának.

– H. Zrinyi, a junior-kirohanó – mutatta be. – Na mutass valamit,
Miklós, a bácsinak.

A kis Zrinyi egy pompás kirohanást mutatott be. Ezt a sportágat jelenleg
csak ő kultiválja nálunk, igen kitűnő futó, de csak valahonnan tud
kirohanni; befelé futni, vagy nyilt helyről startolni képtelen. Sokat
várunk tőle.


V.  _Kolumbusz_.

–

!!ÚJ FÖLDRÉSZ!! JAJ, MI LESZ A TOJÁSOKKAL!

–

Spanyolország lázas sikeréhez csatlakozva, munkatársunk fölkereste
Kolumbusz (Krausz) Kristófot, hogy vele beszélgetést folytasson Amerika
szenzációs fölfedezéséről, melyet a reggeli lapok megjelenése előtt
tudtunk meg.

A beszélgetést egész terjedelmében itt közöljük olvasóinkkal.

_Mit mond Kolumbusz?_

A márul-holnapra világhírüvé vált fölfedezőt éppen reggelinél találtam.
Udvariasan fogadott és bemutatott feleségének: kedves, molett spanyol
nő, kicsit erélyesnek látszik, férjével energikusan bánik és
beszélgetésünkbe gyakran közbeszólt. Éppen a tojásnál tartottak.

– Kicsit fáradt vagyok, – kezdte szívélyesen a kitűnő fölfedező – éppen
most érkeztem, alig szuszogtam ki magam.

– Kérem, mondja el az esetet elejétől végig.

– Hát nézze, kérem, szívesen. Hanem kérni szeretném, bizonyos
részleteket jó volna mellőzni a riportban. Köztünk szólván, nem
szeretném, ha az előzményeket szellőztetnék.

– Kérem, legyen nyugodt.

– A dolog úgy kezdődött, hogy alkalmazva voltam itt a banknál. Rám volt
bízva a pénztár, elseje közeledett, a feleségemnek kalap kellett, meg
mi… hiszen tetszik érteni. Szóval, fáztunk egy kicsit a rovancsolástól.
Nem hiányzott sok, pár ezer. De honnan vegyem, nem igaz? Este mondom a
feleségemnek: Te Kolumbina, itt baj lesz. Mi az, te szerencsétlen,
mondja a feleségem. Hiányzik az a pár ezer, nem tudom előteremteni, hát
micsináljak, mondja a feleségem, te marha, hát ha már ilyen pácba vagy,
engem szégyenbe ne hozz, még lecsuknak. De hát mit tegyek? A feleségem
gondolkodik, gondolkodik, egyszerre kisüti. Nagyon egyszerű a dolog,
megszöksz. Hova, mondom. Hova, te állat, hát hova mehet egy sikkasztó,
hát Amerikába. Amerikába, mondom, abba igazad van, de hiszen Amerika még
nincs fölfedezve. Látod, mondja a feleségem, mindig ilyen tutyi-mutyi
ember voltál, most ilyen csekélységen jajgatsz, hát eredj és fedezd föl.
No, eleinte vakaróztam egy kicsit, de aztán, hogy szorított már nagyon a
dolog, mégis rászántam magam.

– Simán ment?

– Hát elmentem ahhoz a Galileihez, itt dolgozik nálunk az is, mióta
Olaszországból elkergették, oszt’ megkérdeztem tőle: Mondjad csak,
Galikám, hát aztán biztosan kerek az a Föld, mert mégis csak nehéz ez a
dolog. Naná, nem, négyszögű, mondja a Gali. Ha nem hiszed, tapogasd meg.
Persze, hogy kerek, hát kerek. Erre aztán elindultam.

– Soká tartott az út?

– Szerencsére találkoztam ezzel a Kecskeméthyvel, az nagyon segítségemre
volt. Neki is sürgős volt már a mehetnékje, hát szorítottuk egy kicsit.
Útközben tarokkoztunk, egyszerre csak elkiabálja magát a Győző (notabene
a hajókosárban ültünk), mondom, elkiabálja magát a Győző: »Sikkasztó!
Sikkasztó!« Mi az, kérdem, te ökör, mit kiabálsz. Ott, aszongya, ott a
láthatáron, látok egy sikkasztót. No, mondok, akkor helyben vagyunk, ez
lesz az. Ki is szálltunk hamar. A parton félig meztelen, barnára sült
sikkasztókat találtunk, nagy tollakkal, meg mi. Vad sikkasztók voltak,
nem értették a nyelvünket. Jelekkel adtuk tudtukra, hogy fel vannak
fedezve. Erre megijedtek és elbújtak. Nem láttak még ilyen civilizált,
fehérbőrű sikkasztókat. Hát így történt a dolog.

– Na hallja, – mondtam – hát ez nem volt nehéz, kedves mester, ezt én is
utánacsinálom.

– Igen? – mondta titokzatosan Kolumbusz – hát idenézzen, itt van egy
tojás. Állítsa ezt föl az asztalon, ha tudja.

– Nem lehet azt – mondtam.

– Hát idenézzen – szólt a felfedező, beütötte a tojást és ráállította az
asztalra.

– Mit akar ezzel mondani?

– Hát így fedeztem föl Amerikát.

Nem értettem.

– Beütötte a tetejét? – kérdeztem.

– Nem. Hanem először csináltam és más nem jött rá ilyen egyszerüen.

– Óriási! – kiáltottam elragadtatva, mert ebben a percben jutott eszembe
a tanulság, a III. C-ből.

Le akartam borulni előtte, de ebben a percben belépett őnagysága, aki
egy percre távozott volt. Azonnal meglátta a tojást. Egyszerre vörös
lett, mint a paprika.

– Te disznó! – ordított megszeppent férjére – Megőrültél? Mit rondítod
be nekem a tiszta terítőt?

Rémülten néztünk a terítőre: a beütött tojás csakugyan kifolyt.

– Hát ez miféle marhaság? – kiabált most már feltartóztathatatlanul
őnagysága. – Mi ütött beléd? Ki hallott már ilyet, berondítani egy
tiszta terítőt? Erigy, mer’ rögtön hozzádvágok valamit!!

És felkapott egy tálat. Sietve távoztunk az ablakon keresztül.



A SZÜRKÉK HEGEDŐSE.

(A közgazdasági miniszter beszámolója a képviselőház 1913 szept. 20.
üléséről.)

Tisztelt Ház!

Van szerencsém ezennel beszámolómat letenni a Ház asztalára,
vonatkozólag Hatvany Lajos képviselő urnak mult ülésen a szürkék
hegedőséről szóló interpellációjára.

Mint tudjuk, a szürkék hegedősének égető és sürgető kérdését először
doktor Ady Endre közgazdász vetette föl »Repülj, hajóm« című
szociálfilozófiai értekezésében, melynek befejező szakaszában szószerint
a következő paragrafus szorítkozik e tárgyra:

  »_Én nem leszek a szürkék hegedőse_,
  Hajtson szentlélek, vagy a kocsma gőze.
  Repülj, hajóm, ne félj, hajóm,
  _Én nem leszek a szürkék hegedőse_.

Az interpelláció elmondja, hogy a közoktatásügyi minisztérium e
paragrafus alapján tudomásul vette, hogy nevezett egyén kijelentése
következtében a szürke-hegedősi állás, mint államhivatal, betöltetlennek
tekinthető. Önmagától, úgymond, s fenyegetőleg alakult ki azonnal a
kérdés: ki lesz hát akkor a szürkék hegedőse? Ez az állapot sokáig
tarthatatlannak látszott, jelentkező nem akadt és a kormány semmit sem
tehetett az abnormis helyzet megszüntetésére, mely hovatovább egész
Európa figyelmét s megbotránkozását közviszonyainkra fordítani alkalmas
lehetett. Mert, úgyebár, hogy néz ki egy ország, ahol a szürkéknek nincs
hegedőse? Az üresedés sokáig stagnált. Mint költségvetésünkből
kimutathatjuk, a minisztérium hivatalból még egyszer megkereste Ady
Endre urat, hogy lemondását fenntartja-e s mivel okolja meg? Válaszából,
melyet a »Nyugat« hasábjain közvetített, annyit állapítottunk meg, hogy
közhajózási viszonyainkkal nincs megelégedve, repülő hajók létesítését
tartja szükségesnek, mely kivánságát költségvetésünk mai állása mellett
nem teljesíthettük. Azonkívül részletesen foglalkozott a zeneoktatással,
kifogásolta, hogy különböző színű zongorákon tanítják az ifjuságot, ami
nem jó a szemnek s javasolta a fekete zongora hivatalos elrendelését.
Végre hivatkozott arra, hogy mint a Halál rokona jobb állásra tarthat
igényt – erre vonatkozólag meg kell jegyeznünk, hogy rokoni alapokat
kormányunk sohasem vett tekintetbe s különben is nem volt kimutatható,
nevezett milyen rokonságban van az említett családdal.

Ezekután, nehogy effajta zavarok újra fölmerülhessenek, a kormány
indíttatva érezte magát, hogy a szürkék hegedősi állását külön s
határozott formában szervezze s ezúton hirdessen pályázatot az állás
hivatalos formában történendő betöltésére.

A szürkék hegedőse, mint hivatal és jelleg, ezentúl tehát a
közoktatásügyi minisztérium resszortjába tartozik. Külön helyiséget
állapítottunk meg a minisztérium helyiségei közt, második emelet, kilenc
jobbra, a toalett-helyiség mellett. A szürkék hegedőse itt fogad, reggel
9–12-ig minden ügyben, mely szigoruan a szürkék érdekeivel s
kívánságaival foglalkozik, különös tekintettel a hegedőlésre. A szürkék,
akik hegedőltetni akarnak maguknak, kívánságukat bélyeges kérvény
alakjában adják be, két nappal a kérdéses látogatás előtt, mikor is
papirjaik s oltási bizonyítványuk bemutatása után a szürkék hegedőse
megfelelő hegedőlésben részesíti őket. Kivételes alkalmakkor, s ha
nagyon sok a jelentkező, d. u. 4–5-ig is eszközölhető hegedőlés
járószürkék részére. Akut szürkéket a hegedősi hivatal kórházi kezelésre
fel is vehet. A szürkéket hegedőlés előtt dezinficiálják és kezelik.

Örömmel jelentheti a kormány, hogy tervbevett még néhány hegedősi
hivatalt. A közel jövőben dől el, hogyan szervezzük a pirosak, kékek és
zöldek hegedősi állását. A piros-fehér-zöldek és átmeneti színüek
hegedőse is meglesz. A feketék hegedősére és a sárgák hegedősére
vonatkozó javaslatokat átküldték az osztrák képviselőháznak.



HERAKLESZ TIZENHARMADIK HŐSTETTE.

Ezek után pedig megpihent Heraklesz Eurisztheüsz király előtt és
beszolgáltatta a naemeai oroszlán fejét, mellyel Augiusz istállóját
kisöpörte.

– Itt van a fej, ó király – mondta Eurisztheüsz. – Feloldasz-e mostan
végre?

De Eurisztheüsz összeráncolta szemöldökét és gondolkodva szólt.

– Még egy hőstett vár rád, ó Heraklesz.

– Mi legyen az? – kérdezte Heraklesz és meglobogtatta buzogányát.

Eurisztheüsz kivette zsebéből a »Rafina« című szépirodalmi lap legutóbb
megjelent számát és felhajtotta azon az oldalon, ahol Pök Lajos »Tiszta
nyál egy régi lemezen« című költeménye volt kinyomtatva, kék betükkel,
keresztbe és visszafelé.

– Látod ezt a verset? – mondta Eurisztheüsz.

– Látom – mondta Heraklesz; és tényleg látta.

– Na – mondta Eurisztheüsz. – Menj el Pök Lajoshoz és bizonyítsd be
neki, hogy ennek itten nincs értelme. Tizenöt éve nem meri ezt neki
senki megmondani.

Heraklesz felcsatolta buzogányát. Két kőből dörzsölt magának nehéz
baltákat, egy hosszú kötelet csavart dereka köré, három könyvet dugott
tarsolyába, négy vad kritikust szájkosárral szíjra füzött, véres hússal
etette őket két napig, azután vízben áztatta a »Nyugat« négy évfolyamát
s megindult.

A szörnyeteg lakhelyét a körút felől kísérelték megközelíteni.
Körülárkolta a kávébarlangot, melyet a bentlakó fenevadak után, akik
»Nyu-nyu« hangot adnak, »Nyujork«-nak neveztek ezidőben. A barlangot
körülvevő csalit egyik zugában találkozott Heraklesz a Vasorrú
Boszorkánnyal.

– Jó estét, öreganyám – szólította meg Heraklesz.

– Szerencséd, hogy magyar írónőnek szólítottál, – felelt az – most
megmondom neked, hogy erre a szóra: »merkantil-rendszer«, milyen rímet
lehet csinálni.

De Heraklesz nem ült fel a ravasz cselnek és egyetlen csapással levágta
a boszorkány verslábait.

A szörnyeteget fent a hegyen találta, egy pohár mérget kevert, habbal.

Heraklesz nem rohant rá azonnal. Hátrament, öt római pénzt adott
Ágnesnek. A vad kritikusokat kétoldalt, a lejárat mellett helyezte el és
megkötötte szíjjal, majd egy-egy nyers, még véres verskötetet dobott
elébük, hogy azokat felfalják, míg majd szükség lesz rájuk.

Azután hátulról, óvatosan közeledett a szörnyeteg felé. Hirtelen csapott
le rá: a szörnyetegnek megfordulni sem volt ideje. Heraklesz szeme elé
csapta a verset, s mielőtt még a szörnyeteg egy mozdulatot tehetett
volna, megszólalt:

– Ennek nincs értelme! – mondta Heraklesz elszántan és minden izma
megfeszült.

A szörnyeteg borzasztót horkantott. Szemei vérbeborultak. Ujjait
szétmeresztette és szembefordult támadójával.

– Ennek nincs értelme! – mondta Heraklesz újból s megragadta a
szörnyeteg veséjét.

Rettentő harc kezdődött. A fenevad csapkodott maga körül, tollát
Heraklesz torkába fúrta és egy nyilatkozatot tett közzé a »Világ«
irodalompolitikai rovatában, Hatvany Lajost idézve, aki azonban nem
jelent meg. Majd szédítő gyorsasággal forogni kezdett és harmincöt
verset döfött tavaly megjelent kötetéből.

– Nincs értelme! – mondta Heraklesz.

A szörnyeteg más tizenkét verset harapott Heraklesz hasába. Mellébe is
fúrt egy verset és két lapockája közé.

– Nincs értelme! – lihegte Heraklesz és nem engedte el a vesét. – Nincs
értelme! Hol van az értelme? Kérdem, hol van az értelme?

A fenevad újabb verseket karmolt Heraklesz hóna alá. Heraklesz érezte,
hogy már nem bírja sokáig. Elmetszette a szíjakat, mire a vad kritikusok
csaholva rohantak neki a fenevadnak, de megszagolva a verseket, kurrogva
sompolyogtak vissza.

– Nincs értelme! – ordított Heraklesz; – kifordította a verset és a
szörnyeteg fejére dobta. Amaz habzsolva nyelte be a verset, összerágta
és kihányta. Nem lehetett bírni vele.

Ekkor Heraklesznek egy ötlete támadt.

Egyetlen buzogánycsapással odaírta a vers alá egy másik költő nevét és a
szörnyeteg fejéhez vágta. A szörnyeteg odanézett.

– Nincs értelme! – ordított ő is.

Heraklesz felnyalábolta és elvitte Euriszthemoszhoz.



BLÉRIOT PESTRE JÖN.

(Blériot-éknál reggel 10-kor még be vannak csukva a spaletták. Őnagysága
édesen alszik még: a nagy aviatikus pláne, sőt monopláne, hortyog.
Egyszerre felhorkan és ledobja az egyfedelű paplant.)

A nagy aviatikus: Hopp! Hallo! Kérek helyet. Csak hagyják, uraim!
(Leszáll az ágyról. A leszállás, 10 óra 5 perc és 11 másodperckor, elég
símán történik: először a hátsó rész érinti a földet, a csavar az
ütközéskor kissé megsérül. Nagy ováció.)

Őnagysága _(franciául)_: Kanszt nicht acht gébn?

Gyerekek _(mind az öten előrohannak és ordítanak)_: Lepotyog a papuka!
Lepotyog a papuka! Kérem, bácsi, fogják meg a papukát.

A nagy aviatikus _(megdörzsöli a motort)_: Madame, a nagy francia nemzet
hódolattal néz önre, köszönöm uraim, ó, semmi uraim, mais c’est rien.
Sarolta, hozzál kávét. _(A gyermekeihez, franciául.)_ Ne krics. – Mi van
ma? Tizenötödike van ma?

Őnagysága: Mész napszámba?

A nagy aviatikus _(dühösen és határozottan)_: Hát máma nem röpülünk. Hát
máma nem röpülünk. _(Az asztalra üt háromszor és négyet köp, szabályos
időközökben.)_ Elég volt, a kutya istenit, le Dieu du chien. Sarolta,
hallgass ide. Fölpakoljuk a gyerekeket és kimegyünk a Bois de
Budeuche-be. Egész nap megyünk, érted? _(Boldog sóhajjal.)_ Gyalog,
gyalog megyünk, jól rajta a földön, csoszogva… _(Vad vággyal.)_ Te
Sarolta, én négykézláb fogok menni.

Őnagysága _(a naptárnál)_: De huszonnégy lóerőre berendezett madárkám,
hiszen máma ide az van írva: »Október 17-én felszállás Budapesten, en
Hongrie«.

A nagy aviatikus _(hirtelen leül, elkeseredetten)_: Püff. A teremtésit.
Sa création. Ezt elfelejtettem. Hát nincs, nincs, nincs nyugalom. Hát
nekem repülni kell. Hát én egy kis madár vagyok. Csip, csip, csiripip,
pí! pí! _(Szomoruan csipog.)_

Őnagysága _(kendermagot ad neki)_: No jó, Blérikém, no jó. Csak menj
szépen. Fő az üzlet.

A nagy aviatikus: Tudom, tudom. _(Benzint sír.)_ Fő az üzlet. A keserves
rézangyalát ennek a világnak! L’amer ange de cuivre de ce monde. Hol a
fenébe van az a Budapest?

Őnagysága: Az egy nagy, kirgiz tábor a Danube partján. Tót és izmaelita
menekülők alapították tavaly novemberben. Volt az ujságban.

A nagy aviatikus: Az más, az Messzina pusztulása, amire te gondolsz, és
nem is november. Budapest… _(Szigoruan a kis Mauricehoz.)_ Maurice, hol
van Budapest?

Maurice _(szemtelenül)_: Vörös tenger, jobbra, a második sziget.

Őnagysága: És ide mész te röpülni?

A nagy aviatikus: Hát mit csináljak? Muszáj. Maurice, hozd be a fogasról
a monoplánt és a kalapomat.

Őnagysága: Ugyan, csak nem viszed azt az új monoplánt, a béléssel? Jó
oda abba a Gobi-sivatagba a régi is.

A nagy aviatikus: Hát hol van a régi?

Őnagysága: Benn van a hálószobában, de egy kicsit ki kell kefélni.
Julcsa, hozza be a monopli-t. _(Julcsa begurítja.)_

A nagy aviatikus _(megnézegeti, alánéz, fölemeli a szárnyat)_: Na fiam,
ez már elég… Na, abba a Turkesztánba azért jó lesz… Hanem itt hozzá kell
varrnod a tengelyt, mer’ leszakadt… Hm, ejnye… _(Sugva.)_ Mondd csak,…
őő… ki van ez terpentinezve?

Őnagysága: Ne félj… Abba a Szudánba…

A nagy aviatikus _(tovább nézegeti a monoplánt, egy kereket cérnával
összecsomóz a tengellyel)_: Ejnye, ez a motor… van gummiarábikum?…
Disznóság, hogy nincs gummiarábikum… _(Nyállal próbálja összeragasztani
a motort.)_ Itt egy kicsit megfoltozhatnád… _(Belenéz a csónakba; –
rosszkedvüen visszakapja a fejét.)_ Hányszor mondtam már, hogy ne
fektesd bele éjjelre a gyereket?

Őnagysága: Most te csak siess, mert elkésel. Abba a Kamcsatkába jó lesz.

A nagy aviatikus: De mégis, ki kell próbálni… _(Féloldalt beleül a
gépbe, fölemelkedik és nyikorogva döcög pár lépést a levegőben, aztán
megáll görbén.)_ Gyerekek, fujjátok. _(Gyerekek, mind az öten hátulról
fujják. A gép nekilódul és lever egy vázát.)_ Hisz egész jó. _(A motor
hátul kiszakad és kilóg a benzin.)_

Őnagysága _(franciául)_: Kanszt nicht acht geben azzal a nyavalyás
izével? Szállj le má’ és vidd el.

A nagy aviatikus: De itt hiányzik még öt lóerő… Julcsa, hova tette a
lóerőket? _(Leszáll. A csavar beleakad a jobbszárnyba és kilyukasztja a
dugattyut. A benzin leesik a csónakba, a hajó orra betörik és vérezni
kezd. A kormányrúd széthasad és a turbinatengelyre csavarodik.)_

A nagy aviatikus _(megvakarja a fejét)_: Hm… Ez mégse lesz jó.

Őnagysága: De az istenért, már féltizenegy! Vidd, ahogy van.

A nagy aviatikus _(dühösen)_: Hát adjál egy kis spárgát és
spanyolviaszkot! _(Mérgesen felszedi az egész monoplánt és a hóna alá
csapja.)_ Gyerünk fenébe, a keservit, son amertume. Én egy szegény kis
madár vagyok. Én szeretnék négykézláb… És ez a randa monopli…

Őnagysága: Azoknak a zuávoknak jó lesz. Rohanj!

A nagy aviatikus _(rohan)_: Hol van az a Pestis? És még a beszédet se
tudom. _(Hadar.)_ »Ó semmi, tisztelt uraim, ó nagyon örülök, ó a La
Manche is semmi volt… magasztos érzelmekkel suhantam a habok fölött… a
lovagias magyar vendégszeretet… ó levegő… ó a szent repülés…
meghódítottuk…« _(Eltűnik a keleti láthatáron.)_



SHAW, A CÁPA.

Lugné-Poe, az »Oeuvre« szinház igazgatója, levelet kapott Shaw
Bernáttól: »Vegye tudomásul, úgymond, hogy én cápa vagyok, aki
fogcsattogtatva ette meg az angol művészetet és meg fogja enni a
franciákat is. Rengeteg pénzem van és rengeteg hírem – és még többet
akarok. Vegye tudomásul, hogy én nem ijedek meg semmitől és fütyülök
mindenre és hogy én vagyok a nagy Kivagyokmivagyok. Hamm!«

Mielőtt a nagy angol cápának eszébe jutna, hogy ezt a mély, szimbólikus
alapgondolatot drámává dolgozza fel, sietünk megelőzni őt és itt
nyujtjuk be tisztelettel pályamunkánk első vázlatát a tekintetes
sóhivatalnak:


CÁPA ÉS ÜBERCÁPA.

_Dráma és mértani haladvány egy felvonásban, vagy amit nem akartok, de
muszáj_.

–

Sziklás partvidék, az irodalom körül. Félvad kritikusok és
drámavizsgálók.


Közvélemény úr.

Francia Művészet úr.

Angol Művészet úr.

Német Művészet úr.

Finn Művészet úr.

Magyar Művészet úr.

Irodalomtörténet úr.

Shakespeare úr.

Wilde Oszkár úr.

Hagyományok úr.

Kegyelet úr.

Tekintély úr.

Irótársaink Tisztelete úr.

Érzékenység úr.

Egy Hallgatag úr, a háttérben.

(A szereplők nyugodtan beszélgetnek egymással. Egyszerre szélroham zúg
át a színen. A tenger elsötétül. Egy szikla tetején megjelenik a Cápa.
Nyugodtan forgatja a sétapálcáját. Lejön. Két kritikus rárohan.)

–

A Cápa: Na, mi lesz?

Kritikusok: Hol van az Alapeszme? Hol vannak a gondolatok? Hol van a
drámai egység műveidben?

A Cápa: Megőrültetek? Mi lesz itt? Takarodjatok, be a Gömbbe, és
várjatok szépen, míg megeszlek titeket.

_(Háttérben két fehér félgömb lesz láthatóvá, középütt kerek ajtóval, az
ajtó fölött felírás: »Bejárat Shaw Bernátnak kortársairól való
véleményébe«.)_

Kritikusok: Jajjaj! _(Sírva bemennek.)_

Közvélemény úr: Hehe! Nagyon jó!! Nagyon elmés! Nagyon jól mulatok!
Hehehe! Hihihi!

A Cápa: Hát maga mit röhög? Azt hiszi, magát akarom mulattatni? Fogja be
a pofáját, barátom. Maga is bemehet.

Közvélemény úr: Ojjé, nekem megadták. _(Sírva bemegy.)_

Francia Művészet úr _(kecsesen)_: Citoyen, az ön ragyogó szelleme, mely
a Manche-csatornán át géniuszunkat is megihlette, ezúttal, attól félek,
talán mégis a túlzás mezejére csap át műveiben; nem gondolja?

A Cápa: Hallja maga izé, inkább ne lopjon mindig a drámáimból. Bemehet
maga is.

Francia Művészet úr _(elhülve)_: Ah! c’est inouï! _(Beszédül.)_

Angol Művészet úr: Sir, well, well. Ön helyesen képviseli Angolország
ügyét, de vigyáznia kell, nehogy a francia-angol egységet valami
vonatkozásban megsértse s így hazájának kellemetlenséget okozzon
műveiben.

A Cápa: Micsoda karattyolás ez, tata. Maga tanít engem, vagy én tanítom
magát? Mars be.

Angol Művészet úr _(undorral)_: Shoking! _(Fejcsóválva bemegy.)_

Irodalomtörténet úr _(noteszt vesz elő)_: Parancsol előjegyeztetni
valamit? Talán ide, Shakespeare úr rendelése mellé fölvehetem?…

A Cápa: Pont magára van szükségem! Vigye be magának azt a papirost,
szüksége lehet rá.

Irodalomtörténet úr _(szó nélkül bemegy)_.

Hagyományok úr: Édes fiam, nem szívesen nézem műveidben…

A Cápa _(közbevág)_: Befelé, öregem, mert megeszlek. _(Hagyományok úr
eltűnik.)_

Kegyelet úr: Nem vette ön észre, hogy megsértett engem műveiben?

A Cápa: Sajnálom, nem adhatok elégtételt, ön nem érettségizett le.
Menjen be! _(Kegyelet úr sírva bemegy.)_

Irótársaink tisztelete úr: Pardon, ön tartozik nekem…

A Cápa: Igen, ezzel. _(Megfogja, megpöndöríti és berúgja a Gömbbe.)_

Közönség úr: Nagyszerű! Nagyszerű ember! Nagy ember!

A Cápa: Kuss! Be! _(Közönség úr be.)_

A Cápa _(körülnéz)_: Na, végre egyedül vagyok. _(Megpillant Egy
Hallgatag urat, a háttérben.)_ Na, mi az? Hát maga mit néz? Talán nem
tetszik valami? _(Fenyegetőleg közeledik.)_ Nem fél, hogy bekapom?
_(Szünet.)_ Hát mit néz? Talán nincs a véleményemen? Talán nem tartja
helyesnek drámáim erkölcsi tartalmát? Talán nem egyezik meg a Candida
alapeszméjével? Miii? Na, mit néz? És ki maga? És mi nem tetszik?

A Hallgatag úr: Én vagyok az Übercápa. Én tudniillik az az ember vagyok,
aki egy büdös bötüt nem olvasott el a maga összes drámáiból. Énnekem az
a bibircsók nem tetszik a pofáján. _(Őrült nyaklevest ad a Cápának. A
Cápa maga is berepül a Gömbbe.)_



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ábránd = ábrándozás, ábrálat, ábrándozni, ábrángatni,
ábrókázni, brósza. Népiesen: brószát kukázni, kukta, enezei premete v.
premince, princesen kacsintani. (Ballagi-szótár.)]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Görbe tükör" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.