Title: Francia kastély: Regény
Author: Krúdy, Gyula
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Francia kastély: Regény" ***


Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái

Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái

EDDIG MEGJELENT KÖTETEK


1. A VÖRÖS POSTAKOCSI

2. A FRANCIA KASTÉLY

3. SZINDBAD UTAZÁSAI

4. PALOTAI ÁLMOK

5. PUDER

6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE

7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI

8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ

FRANCIA KASTÉLY

REGÉNY

IRTA

KRÚDY GYULA

BUDAPEST, 1914 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Minden jogot fenntartunk._



ELSŐ FEJEZET,  _amelyben álarcosok táncolnak._

Azon estén álarcos-bál volt a Francia kastélyban.

Szindbád, aki a régi, ábrándos és regényeskedő felvidéki városba gyakran
elutazgatott régi házakhoz, régi barátokhoz és régi órákhoz, az
álarcos-bálon fekete selyem papi öltönyben jelent meg, mert ebben az
öltözetben még jobban tetszelgett magának, mint a középkori
zsoldos-vezér pazar bivalybőreiben. Fehér keztyűt húzott és lángpiros
selyemmel fedte be az arcát, csattos abbé-cipőit már a tánchoz
nyújtogatta, amikor egy szevillai asszony marabú-legyezőjével
megérintette a vállát.

– Szeretnék önnel beszélni, Szindbád.

Szindbád végignézett a szevillai menyecskén. Nem ismerte meg, tehát még
inkább csodálkozott, hogy amaz teljes biztossággal fölismerte. A hang
kellemesen csendült a fekete álarc alól, az áll gömbölyü volt, szép
szavakra és hosszu csókokra való gördülékenység látszott a szájról és a
csipkekendő romantikus hanyagsággal volt a vállakra vetve.

– Mit parancsol? – kérdezte Szindbád az oszlopok mögött. – Miben lehetek
szolgálatára, asszonyom?

A szevillai asszony nemes, kicsi füle mellé nyúlt és meglazította a
selyemálarc egyik oldalát. Az álarcot félrevonta és Szindbádra egy
komoly, harmatos, elszánt arcocska nézett gyermekes bizalmassággal. Az
arcocska olyan üde és kellemetes volt, mint a mult századbeli hercegek
vagy lordok feleségeinek arcképei az aranyozott bőrtokban, amelyet az
urak a szívükre tettek, midőn a császárral vagy ellene hadba mentek. A
régi, arisztokratikus városkában, a divatját mult, ódon hangulatu
álarcos-bálon mást is megigézett volna e kedves arc, nem csupán
Szindbádot, aki fiatalabb éveiben nagyon szerette magát megigéztetni. A
zene nyomban finoman és messziről zengett és tompán hangzott az ablakok
mögött látható folyó jégzajlása. Szindbád közelebb hajolt az asszonyhoz,
mint egy illatos ritka virághoz.

– Rendelkezzen velem, asszonyom, – ismételte és mélyen meghajtotta a
fejét.

– Ön még mindig nem ismer engem, mert hiszen nem ismerhet, – felelt
halkan az asszony és az álarcot visszaigazította arcára. – Én gyakran
láttam önt házunk ablakából, amint ebben a városban barátaival vagy
barátnőivel sétált. A város kicsiny, a korzón nyomban észreveszik az
idegent. Bár mi sehová sem járunk, de mindent tudunk odahaza. Így
például azt is megtudtuk, hogy ön ismét e városkában van, ahol előkelő
és kevésbé előkelő barátaival mulatozni fog a mai álarcos-bálon.
Öltönye…

– Rendben van, asszonyom, ha szabad így neveznem?

– Igen, asszony vagyok, habár férjem elhagyott.

– Azt hiszem a nevét is megmondhatja, hisz holnapra úgy is megtudnám.

– Megmondom. Pálházi Ferencné vagyok. A keresztnevem Georgina.

– A Pálházi nevet ismerem. Előkelő úr, régebben gárdatiszt e névnek
viselője. Hires párbajok és kaszinói mulatságok jutnak eszembe…

– Valóban, a férjem tetőtől-talpig gavallér, ugyanaz, akire ön gondol.
És a mai éjszakán mégis oly merényletre gondol, amelynek
megakadályozásához az ön segítségére van szükségem, Szindbád úr.

– Asszonyom, velem rendelkezhet.

– Nos, uram, arról van szó, hogy férjem, akitől már régebben törvényesen
elváltam, ma éjszaka akarja elrabolni nálam lévő ötesztendős
fiacskánkat. Egy börtönviselt, mindenre elszánt ember, bizonyos Sármai
társaságában itt van az álarcos-bálon. Ha jelentéseink nem csalnak,
Sármai a nagy francia király lovagjának van öltözve, míg Pálházi remekbe
öntött alakját bő bohóc-jelmez födi el. Mi a Francia kastély
szomszédságában lakunk. Az utca, a környék ez éjjelen az álarcos-bál
vigalmától hangzik. Éjfélkor Sármai föllép az erkélyre, az ajtóhoz már
megvan a kulcsa, a hálószobában egyedül alszik a fiacskám, mert én a
bálon vagyok, a német nevelőnő a házmesternél farsangi fánkot eszik…

Szindbád meglepett mozdulatot tett.

– A rendőrségre óhajtja figyelmemet fölhívni? Nem tehetem férjem és
gyermekem neve miatt. Barátaim? Nem igen vannak barátaim, öreg
háziorvosunkon és Klein bácsin, a bérlőmön kivül, nem érintkezem az
emberekkel. Sem én, sem Mariett, férjem első felesége, aki mostanában
szintén velünk lakik anyám házában.

– És pontos értesülései? – kérdé Szindbád. – Például rólam vagy Pálházi
szándékáról?

– Igaz, hogy emberi kéz útján jut hozzám, de azt a kezet nem
használhatom. Mielőtt eltökéltem volna magam arra, hogy Sármait az
erkélyemen lepuffantom, önnel óhajtottam beszélni, akit már régen
ismerek, amint furcsa barátaival a Francia kastélyban iddogál.

Szindbád jó darabig nézett gondolatokba merülve a szevillai asszonyra.
Maga sem tudta, hogy min csodálkozik jobban. Az asszony nyugodt, finom
szépségén, vagy az előadott dolgok rendkívüliségén. Egy regényes helyzet
kellős közepén találta magát, amilyen helyzetek után gyakorta
vágyakozott, amint kényelmes karosszékében szivarját szívta vagy a kora
tavaszi délutánt szemlélte a téliesen elzárt erkély ablakai mögül. A
fantáziabeli vitorlás, amelyen annyi nagy vizet és szép kikötőt
behajózott idáig, mindig csak arra vette útját, amerre Szindbád keze a
kormányrudat fordította. Nőkhöz és férfiakhoz utazott, akiket szeretett;
tájakon szállott végig, ahol a régi fogadók mintha egytől-egyig a
Györgyhöz volnának címezve, mint az angol regényben és a hófödte mezőn
még a nyulak és rókák nyomai is jól ismertek voltak Szindbád úr előtt.
Az ablakok, amelyek alatt elsétálgatott, már régen kinyiltak, midőn
halkan megkopogtatta őket és az öreg szolgálóasszony köténye alá rejtett
lámpással kisérte be ismeretlen udvarokon végig, ismeretlen házba. Így
élt Szindbád regényeiben. És most egyszerre egy kalandos, furcsa helyzet
teremtődött előtte, anélkül, hogy egyetlenegyszer elsétált volna az
ablak alatt…

A szevillai asszony türelmetlen mozdulatot tett.

– Igaz, hogy még messze van éjfél, ám előre akarom elhatározni magam,
nem az utolsó percben.

A zene most élénkebben hangzott és karzatán a karnagy lebegve vezényelte
a lágy mazurt. Az oszlopok között, a homályos nagy csillár antik fénye
alatt az álarcos párok tarka lepkék módjára szökdécseltek. Mint
vadrózsabokor a szélben repkedett halovány ruhája egy rövidszoknyás,
finomlábu nőcskének lakkcsizmájában a gárdista, hajporos parókája alatt
izzadva tartotta magát a tánczene ütemeihez, míg egy fehérruhás,
pirosgombos bohóc nagy rivalgással kergetett végig aranyabroncsot a báli
termen.

Az ablakokra az éjjeli havazás fehér prémje rakódott és nem messzire
innen a folyó, amely most tartja csatáját a régi híd álmos oszlopaival.

– Parancsolja, hogy velem találkozzék Sármai úr az ön hálószobájában? –
kérdezte Szindbád megfontoltan, nyugodtan.

Georgina heves mozdulatot tett.

– Uram, azt kezdem hinni, hogy tévedtem önben!

– Önnek nem kell ott lennie, maradjon a bálban.

– Ez nem lehetséges. Öreg házmesterünkön kívül csupa nők lakjuk anyám
házát. Ön nem léphet be éjszaka abba a házba.

– Ha csak nem az erkély ajtaján át, mint később Sármai, a betörő, –
mondta csendesen Szindbád. – A különbség csak az lenne, hogy kegyed maga
nyitna ajtót, nem kellene álkulcsot használni.

Georgina lehajtotta a fejét és finom, félkeztyűs kezével csipkekendőjét
morzsolta.

– Az nem lehet, hogy önt nálam találja valaki. Férjem megtudná a dolgot
és én nagyon röstelném előtte. Habár bizonyos vagyok, hogy Pálházi nem
merészelne rosszat gondolni.

– Hiszen már régen elváltak egymástól.

– Az mindegy! – felelte határozottan Georgina. – Annyira sohasem
válhatunk el egymástól, hogy éjnek idején más férfiút fogadjak a
lakásomon, mikor őt magát sem fogadom.

Szindbádnak megvillant a szeme.

– Már többször megkisérlette a bejutást önhöz? – kérdezte hirtelen.

Georgina elmélázott.

– Azt hiszem, többször. De mióta Mariett nálunk lakik, azóta jól viseli
magát és többé nem hordja a cigánybandát sem az ablakaim alá. Mariett
sokkal szigorúbb nő, mint én. Neveletlenséget nem tud megbocsátani. Nem
is mertem Mariettnek Pálházi mai tervét elmondani. Gondoltam, csendben
megakadályozom gyermekem elrablását és Mariett soha sem lesz kénytelen
megtudni, hogy mi történt éjszaka a ház másik részében.

Szindbád érdeklődéssel figyelte az asszonyt. Előkelősége, finomsága,
gyermekes naivsága már az első percekben megindította. És a kaland
mindamellett elég veszedelmesnek is látszott, hogy az ember komolyan
meggondolja a dolgot.

– Az idő múlik, – szólt csendesen, gyöngéden Szindbád az asszonyhoz, –
el kell tökélnie, hogyan fogadja a betörőt házában.

– Lelövöm. És ha nem találom?… Vagy ha eltalálom? Botrány, lárma,
rendőrség, ujságírók Pestről és egész nyugodalmas életünknek egyszerre
vége van, – mondta szinte kétségbeesve az asszony.

– Talán figyelmeztetni kellene férjét, hogy terve nincsen már titokban,
tehát magától elállana szándékától?

– Az sem tehető. Pálházinak nem szabad megtudnia azt soha, hogy egy
bizonyos kéz útján nekünk tudomásunk van minden lépéséről.

– Nehéz dolog.

– A gyermek is maholnap felnő, férfias nevelésre leend szüksége; lehet,
hogy igaza van Pálházinak, midőn hatalmába akarja keríteni Gyurkát, –
mormogta töprengve az álarcos asszony. – Talán a gyermek érdekei ellen
vétek, midőn elrablását megakadályozom.

– Merész lépés Pálházitól…

– Nagyon szereti a fiát és félti Mariett gyülöletétől, holott Mariett
valóban szereti a mi gyermekünket.

– Tehát? Az erkélyen várjam talán be Sármait? – kérdezte Szindbád.

– Az sem lehetséges… Hogyan kerülhet ön az én erkélyemre tudtom és
beleegyezésem nélkül. Pálházi joggal lehetne féltékeny és bánkódna
miattam.

– Hisz már régen elváltak!

– Az mindegy, – ismételte erélyesen az asszony. – Mariettől is elvált és
soha sem felejtették el egymást. Mariett büszke arra, hogy az én uram
felesége volt.

Szindbád a kezébe vette az asszony kis kezét, amely olyan gyöngéd és
finom volt, mint a messzi délről vattában megérkezett virág.

– Mindent megteszek önért, asszonyom. Ne féljen, nem fogom
kompromittálni.

A Georgina hangja megremegett a nyájas szavakra.

– Tehát, kérem, én azt gondolnám, hogy ön éjfélkor ott sétálgatna
véletlenül az erkélyem alatt, a folyó mellett. A házunk előtt kert van
és a vasrácsok elég magasak volnának másnak, de nem Sármainak. Kérem
csak véletlenül… Megtalálja a házat?

– Amint én ezt a várost ismerem, a ház, amelyben kegyed lakik,
hármasfödelü, sárga ház, amilyent a mult század elején építettek a
franciák.

– A kapun címer van, három sassal és nyílvesszővel.

– Régi jegenyefák állnak az ablakok előtt.

– És samoá-függönyök az erkélyen. Tehát ott lesz, pontban éjfélkor.
Lehet, hogy látni fog.

Szindbád megcsókolta a drága kezet.

– Kérem. Mindenesetre boldogabb leszek, ha jelt ád, hogy ébren van és
esetleg reám is gondol.

– Én már akkor is gondoltam önre, midőn maga még azt sem tudta, hogy én
a világon vagyok, – felelte csendesen, elkomolyodva a szevillai asszony,
aztán könnyü kendőcskéjét összekapta és kisuhant a báli teremből.

Szindbád a mennyezetre bámult, ahol pufók reneszánsz angyalok
kergetőztek a megbarnult falfestményen.



MÁSODIK FEJEZET,  _amelyben egy szán jön._

– Az első igazi kaland, – dünnyögte Szindbád, a csodahajós, amint
éjféltájban elhagyta a Francia kastélyt és farkasbundában az ismeretlen
ház felé ballagott. – Éppen háromszáz esztendeig kellett várnom erre az
órára.

Így dörmögött Szindbád a bundagallér mögött, mert az ismeretlen nő
szépsége, bája, gyöngédsége (amelyet Szindbád már magában
barackvirágszínűnek látott), határozottan fölizgatta. A csodahajós, –
hiszen ismerjük, – végigkalandozott ezeregy éjszakát; utazott aranyozott
gálya bibor vitorlái alatt, de mendegélt gyalog, porosan, esetleg éhesen
az országúton; nőket hódított meg, kik nem akartak meghódolni; a torony
ablakából az alant fekvő polgárházak titkait kémlelte és egy
szoknyafodor után elment a hegyekbe. És bár ennyit tapasztalt, látott
Szindbádunk, a farsangi éjszakán, komoly megilletődéssel szedte hosszú
lábait a Francia kastély környékén, – egyetemi hallgató volt ismét
Oxfordban, a Themzén evezett és egy londoni színésznőbe volt szerelmes,
miss Toterhaybe. És hetenkint Londonba utazott!

A házat csakhamar megtalálta a Francia kastély háta mögött, a folyópart
közelében. Régi urasági ház volt, amelyben bizonyosan volt valahol egy
széles, aranyozott lábu ágy, amelyben a családi hagyományok szerint
egyszer Mária Terézia aludt.

A ház most sötét volt és egyenletes, nyomtalan hóréteg borította a
kertecskét a ház előtt. A három jegenyefa olyan szikáran állott helyén,
mint sovány jezsuita páterek. A gömbölyü erkély samoá-függönyei habosan
borították a jégvirágos ablakot.

Szindbád már jó darab idő óta sétált a ház körül, a merénylőknek nyomuk
sem volt. Ha a folyó nem beszélgetett volna a háta mögött a befödött híd
régen ismert pilléreivel, akkor valóban elunhatta volna Szindbád az
éjszakai sétát. Ám a folyó fáradhatatlanul hozta hátán a jégtáblákat és
olimpusi makacssággal csapkodta a híd lábaihoz.

A Francia kastély báli termének hátulsó ablakai idáig látszottak és néha
elsuhantak a párok az ablakok mögött.

Egy-egy színfolt a jégvirágos üveg mögött, egy cseppnyi rózsaszín egy
női arcról vagy nyakról, egy elsuhanó hajbodor, kipödrött bajusz és egy
szegletes férfifej: ez volt a bál innen az utcáról, amely bál már
hónapokkal előtt izgalomban tartotta Magyarországnak egy jó részét.

A régi vigadóház széles oszlopaival, lapos, messzeálló fedelével (hol a
vásárt tartották esős időben), olyan közömbösen hunyorgatott
kivilágított ablakaival, mint egy vén éjszakázó, aki vacsora után
feketekávéját minden nap táncos helyen fogyasztja el.

Távolabb régi házak, ódon kertek füleltek a folyó hátán történő
eseményekre, egy udvari épületen hangos csendüléssel ütött az óra
tizenkettőt. Szindbádnak olyant dobbant a szíve, mint bármely
regényhősé.

Messziről halk csilingeléssel szán közelgett. Ernyős szán volt, ruganyos
talppal, amilyenen falusi uraságok egymás látogatására szoktak járni,
vagy hetivásárkor a városba, amikor a Francia kastély előtt egész
éjszaka vár a szán és benne búskomor lovak.

A szán hirtelen megállott és az ernyő alól magas, megtermett férfiú
lépett ki. Hosszú bundája alól kinyúlott vékony kardjának vége, valamint
harisnyás lába, csattos félcipője. A fején tollas barett és a kezében
kis táska. A szánból valaki megszólalt, a házra mutatott, amely
csöndesen látszott aludni a samoá-függönyök mögött, holott bizonyára
halálos aggodalom némítja ott a szíveket.

A nagytermetü férfiu ügyet sem vetett Szindbádra, aki pedig a
félhomályból az út közepéig lépett előre. Mintha a világ
legtermészetesebb dolgát cselekedné, átvetette magát a kerítésen,
amelynek hegyein most kis hósüvegek helyettesítették nyári napok
aranyozását. A látogató nemcsak tornászi ügyességét bizonyította be,
hanem csakhamar mint mehanikus is vizsgát tett. A kis táskából
előszedett szerszámokkal úgy kezdett dolgozni az erkélyajtón, amint a
harkály kopog az erdő mélyén. Az erkélyajtó föltárult.

Szindbád akkor háromszor a levegőbe lőtt.

A lövöldözés láthatólag nem tetszett az erkély körül szorgalmaskodó
férfiúnak, mert abbahagyta munkáját, a kerítéshez visszatért. A szánban
a horihorgas lovak nyugtalankodva kapkodták hegyes fejüket és a szánban
ülő férfiú keményen meghúzta a gyeplőt, mialatt halkan egy bizonyos
szentet emlegetett.

– Valami baj van? – kérdezte a kerítés mögüli férfiu a szánkást.

– Úgy látom, valaki megzavarja a dolgot, Benedek. Hagyjuk máskorra. A
szomszédban most világosság támadt, hangokat hallok.

– Kár, mert már a nehezebb részén túl vagyok, furfangos angol lakat volt
az ajtóra erősítve.

– Most már a fogadó felől is jönnek. Jőjjön, Benedek, mert itt hagyom.

Az emígy biztatott férfiu egyetlen ugrással átvetette magát a kerítésen,
majd a szánban termett és a pompás lovak állóhelyükből hosszu ügetésbe
ugrottak. A szán kisérteties gyorsasággal tünt el a folyópart
kanyarulatánál.

Amint a szán elsuhant, a néma és alvó házban is gyönge világosság
támadt. A félig nyitott erkélyajtót egy fehér kéz bezárta csöndesen, a
függöny egy kissé félrehúzódott. Szindbád mozdulatlanul állott a havas
országút közepén.

Aztán csakhamar elaludt a gyönge fény a függönyök mögött. Ismét
csendesség lett.

A folyó konok hűséggel csapkodta a jégfejszékkel a régi híd lábait.

Szindbád egy másodpercig arra gondolt, hogy hivatásának immár rendes
ember módjára eleget tett, akár el is utazhatik a hajnalban átjáró
expresszvonattal a városból, midőn húzni-vonni kezdte valamely benső
érzés a ház felé. Már ölnyi mélységben is feküdt a befagyott folyó
vizében, elsüvöltött füle mellett a pisztolygolyó és két szeme közé,
szinte tudományos biztonsággal furódott egy alkalommal a francia úr
tőre, tehát nem tudta ott hagyni a lakatnélküli erkélyajtót, sem a
kertet, amelynek haván mély nyomait már úgy is ott hagyta imént a derék
Benedek úr. Mert a táj elcsendesedett, a szánkó messze járt és a
világosság is elaludt a finom régi házban.

Ifju korában ügyesen mozgott a kötélhintán a magasban, egy hajporos,
nefelejts-kékszemü lovarművésznő kedvéért félesztendeig utazott együtt a
Variante-cirkusszal. A kerítésen átkelni könnyü föladat volt számára és
ujjnyomásra az erkélyajtó is csendben kitárult. Egy másodperc mulva
délinövényekkel megrakott erkélyen találta magát, azután finom
lakószobákban szokásos könnyü illat lengett arca körül. A kályhából a
hamvadó parázs olyanformán világított, mint egy vadállat szeme.

Midőn a szoba közepére ért volna, mialatt a bútorokat tapogatta,
hirtelen fölgyulladt a mennyezeten egy antik csillár villámos-lámpája. A
megvilágosodott szobában az ajtó mellett Georgina állott, a kezében
lövésre emelt fényes kis pisztoly, a szevillai nő ruhája helyett immár
puha, halavány-rózsaszínü pongyola fedte a közepesnél valamivel kisebb
termetét. A szívalaku arcocska fehéren tündökölt, a harmatos szempár
elszánt komolysággal szegeződött a pisztoly csövével együtt Szindbádra.

– Távozzon!

– Szeretem, Georgina, – felelte egyszerűen Szindbád és nyugodtan a
pisztolycsőbe nézett.

– Ezt máskor is megmondhatta volna, – felelte az asszony. – Valóban nem
tételeztem föl önről ezt az elbizakodottságot. Lármát csapok és
elfogatom önt, mint betörőt.

– Megteheti, – felelt Szindbád igen nyugodtan, mert az asszony hangjában
megcsendült a félelem, a megindultság, finoman, mint régi aranypénzek
hangjában a hamiskás velencei arany pengése. – Látni akartam magát még
ma, a kezét megcsókolni, aztán tovább utazni, hogy többé soha se lásson.

– Ezért tette kockára az életét? – kérdezte kissé megkönnyebbülve a
szorongó asszony és kezében remegni kezdett a pisztoly.

– Mit ér az egész élet, ha egyszerre céltalannak és üresnek kezdjük
látni? – mondá halkan, ábrándosan Szindbád. – Az én életem már
elvégeztetett ma este, midőn magát megláttam, Georgina és hangja
szívemre szállott, mint rózsaszínü felleg. Vonatra ülök, messzire
utazom, de magát többé már úgy sem felejthetem el. Élni fogok talán, de
örökös vágyakozásban, álmodozásban és minden gondolatom ezután csak maga
körül borong, mint a szent dervisé Mekka mecsetje körül. Kegyed
szerelmes, boldog-boldogtalan férfiúvá tett egyszerre, holott azt
hittem, hogy szívem már halott, mint a tél fagyában megdermedt madár az
erdő havában. Szeretem magát, csupán ennyit akartam megmondani. És most
már el is megyek.

Szindbád mélyen meghajolva hátrált.

Midőn az erkélyig ért, fölemelte a tekintetét.

– Haragszik rám?

Az asszony mozdulatlanul, elfehéredve állott helyén.

– Nyújtsa a kezét és mondja, hogy nem haragszik, – szólott esdeklő
hangon Szindbád. – Adjon egy virágot a hajából, egy mosolyt és én
eltünök nyomtalanul, hogy soha többé alkalmatlanságára ne legyek.

Az asszony erre lágy, de vonakodó lépésekkel közeledett. A pisztolyt
leeresztette és balkezét, amelyen a karikagyűrü mellett egy régi,
zöldszínü ékkő ragyogott, csendesen Szindbádnak nyújtotta.

– Nem haragszom, – mondta halkan.

Szindbád megcsókolta a kis kezet, amelynél drágább most nem volt semmi
előtte a földön.

– Isten önnel, Szindbád, – szólott Georgina. – Ha a véletlen is úgy
akarja, akkor még látni fog.

Szindbád szótlanul meghajolt és aztán gyorsan lekúszott az erkélyről.

Később visszanézett az elsötétedett régi urasági házra és feje körül,
mint a zajló Dunán a jégsirályok, úgy röpködtek az ábrándos gondolatok.



HARMADIK FEJEZET,  _amelyben a szinészet is fölbukkan._

A Francia kastély piac felőli oldalán volt a színház bejárata. Egy
bőkezü, régen meghalt gróf alapítványából tartották itt a szinészetet,
mert a színház alig jövedelmezett valamit. Magyarországon, a vasúti
fővonalak mentén, az emberek bizonyos távirati stilusban élnek. A
„gyorssal“ estére Pestre vagy Bécsbe „szaladnak“, – a szegény szinészek
még nem tudtak a legújabb darabok felől, midőn azt már csaknem az egész
város megnézte Pesten. A nemes gróf, akinek címere sok mindenfelé volt
látható a Francia-kastélyban, a kettősfarku oroszlán a vörös medvével,
amint kőbevésetten a színház előcsarnokában álldogált, szomorúan
tapasztalhatta, hogy a látogatók száma évről-évre megfogyatkozik. Az
igazgató mélabúsan sétálgatott a hátulsó bejárat körül, ahol a régi
színlapok csaknem falvastagnyira fedték a tölgyfakaput. Narancshéj,
hervadt virág, cifra cukorkás dobozok hevertek itt a földön, a
szinésznők vígan szaladgáltak föl a kopott grádicson öltözőikbe, míg
Rápolti, a színházi szolga sört hordott a folyóparti Vörös békából, ahol
tudvalevőleg többször csapolnak naponkint. Az őszfejü igazgató lelkes
Shakespeare-imádó volt és szerette Hamletet, Leart, Coriolánt, de miután
a drámai előadásokra még a rendes bérlők sem váltották meg jegyeiket,
kénytelen volt elvei és meggyőződése ellenére az operette múzsájának
áldozni. Miközben kedvetlenül fordított hátat a színlapnak, Szirovka, a
karmester, esténkint elfoglalta helyét a zenekarban, amelyet a
katonabanda néhány tagja egészített ki, míg Szentlőrinczi, a drámai hős,
hétszámra nem mozdult ki a Vörös békából. Az igazgató neje, – egykor
hírneves csillag a vidéki drámában, – elhízott és befőttes-üvegeket
kötözgetett, míg Szalánczi kisasszony napról-napra énekelt az
operettekben és némi tiszteletnek örvendett a városban.

Szindbád természetesen jóbarátságban volt a színészekkel, mert mindig
szerette a vidéken csavargó múzsát és Szentlőrinczivel a régi szép
klasszikus darabok fölött együtt búslakodott a Békában, de estére
megjelent Szalánczi kisasszony öltözőjében is, ahol mindig volt egy
bókja, egy szál virágja a kisasszony számára, aki a színpadról
kellemetes jelenség volt. Közelről kissé himlőhelyes volt az arca és
szép szeme körül hajszálait már elhelyezte a hervadás. De finom,
jóízlésü teremtés volt, aki soha sem vattázta túlságosan a trikót, bár
ezt az első sorban ülő látogatók a helybeli szinésznőktől megkövetelték.
Edit, – mert hiszen így hívták, – otthon főzött és az utcákon
alázatosan, fekete kalapkájában csöndesen bólintgatva ismerőseinek,
sietett végig a városon és sohasem hordott föltünőbb ruhát, mint bármely
úriasszony a városban. Barna haja soha sem volt boglyas, de a
nagyszabásu frizurát sem kedvelte. Könnyü kis fátyolt kötött arca elé,
amelyet azonban olyan bájosan helyezett el, hogy a városi nők ezt
mondták: „Edit mégis csak szinésznő!“ Editnek tudniillik sok barátja és
még több barátnője volt a városban, mert hirneve kifogástalan volt. Az
őszfejü direktor azon furcsa, régi-módi emberek közé tartozott, aki
ezredes módjára őrködött tisztjei hírnevére. Adósságot, botrányt és
egyéb könnyelműségeket nem követhettek el nála a tagok. A szinészek az
úri kaszinóba jártak billiárdozni és néha párbajoztak. A nők otthon
ültek vagy látogatóba jártak az úri házakhoz, amelyek egytől-egyig
nyitva voltak számukra.

Egy este azt kérdezte Szindbád az öltözőben Szalánczi kisasszonytól:

– Edit, maga jár biztosan Pálháziékhoz is, abba a folyóparton levő ócska
házba?

– Igen, barátnőim a hölgyek. Néhanapján a hatos számu páholyban szoktak
ülni, de előbb információt kérnek a darabról.

Szindbád nevetett.

– Sajátságos nők, úgy élnek, mint a középkorban, talán még elpirulnak a
kövér Bunkói tréfáin is?

– A mi kómikusunkat nem tartják elsőrangu erőnek. A karzatnak játszik,
mint már többfelé a városban hallottam. Persze, mert csak a karzaton
vannak többnyire emberek.

– Szeretnék egyet-mást hallani a Pálházi hölgyekről, – kérte Szindbád a
szinésznőt.

– Most nem érek rá, mert végig a fölvonáson dolgom van. Ellenben a
másodikban van egy kis időm, hisz tudja, a „Madarász“ megy.

A Postás Milka zöld kalapját már a hajára tűzte és az ügyelő másodszor
nyitotta ki az öltöző ajtaját. Kivülről csengve hangzott a zenekar gyors
játéka, a fölvonás megkezdődött.

A pirossal és arannyal díszített nézőtér alig telt meg, a kedves kis
színház mennyezetén szinte elárvultan henteregtek a festett angyalok és
a súgólyukból erősen hangzott a súgó hangja az üres szálában.

Szindbád önkéntelenül körülnézett a páholysoron, amelyet a város előkelő
hölgyei tartottak megszállva. Idős patricius-asszonyok és itt-ott egy
rendjeles öreg úr ezüstös feje. Egy páholyban három kipirult arcu fiatal
leány, majd egy öreg grófnő, társalkodónéjával, továbbá a térparancsnok
sovány és számos leányaival. A polgármester egy finom fejü öreg uracska,
frakkban és nőies, gyöngyháznyelü látócsövét élénken forgatva
jobbra-balra.

A hatos számu páholyban pedig három hölgy, kissé hátrahúzódva a páholy
függönyei mögé, de Szindbád nyomban megismerte Georginát, bár most
divatos nagy kalap volt rajta, amelyen a hatalmas fehér structoll
hátrahajlott, mintegy havas fényben tündökölve a fekete bársonyon.

Látta-e Georgina Szindbádot, amint helyét a második sorban elfoglalta és
alig észrevehetőleg meghajolt a hatos számu páholy felé? A színházban,
mint mondám, igen kevesen voltak és mindannyian hivatalos, szinte komoly
meggondoltsággal üldögéltek a látogatók, mint olyanok, akik nem
mulatságból vannak itt, hanem mert támogatni kell a szegény szinészeket.
A színpadon Szalánczi kisasszony csaknem elcsúszott, midőn fiatalos
fürgeséggel és pajkos jókedvvel beugrott a kulisszák mögül, az énekes
olyan buzgalommal fujta Ádám dalát, mintha az élete függne a sikertől és
Szirovka, a szőke, hosszuhaju karmester kézzel-lábbal, lebegve,
féloldalra esve, majd hirtelen kiegyenesedve, mint egy kötéltáncos
dolgozott a karmesteri széken, míg a nézőtéren az a régies szabásu
frakkba bújt, kigöndörített pofaszakállu szemüveges úr és valamennyi
társa arra gondolt, hogy mennyi terhet kell elviselni a közpályán
szereplő embereknek! A patricius-dámák szigoru tekintettel mérték végig
Szalánczi kisasszony toalettjét, nem találnak-e benne valami kifogásolni
valót? Nem, nem a ruhácska meglehetősen avult volt és a fűzőscipőnek
elég alacsony a sarka. Csak a szemével ne kacsintgatna annyiszor, vagy
ezt talán a szerep írja elő? Mindenesetre változtatni kell a szerepen,
majd holnap, uzsonnánál megbeszélik ezt a kisasszonnyal. A régi
fölvidéki városka lakosai, akik hetenkint többször is Pestre vagy Bécsbe
„szaladnak a gyorssal“, hogy végig lumpolják az éjszakát, megnézzék a
balettet az operában, a táncosnőkkel poharat koccintsanak az Olympia
földalatti csarnokában és hajnalban káposztalevest egyenek az
artista-korcsmában, amely mulatságokban gyakran maguk a patricius-dámák
is résztvettek, mint nagyanyáink idejében a fürdőhöz való kirándulásban,
a Francia kastélyban szigoru gonddal őrködtek arra, hogy a Szalánczi
kisasszony sohase mutathassa meg harisnyakötőjét, szegény.

A hercegi páholyban is némi mozgalom támadt. Két fehérköpönyeges, merev
katonatiszt ereszkedett a bársony-fotelekre és a színlapot oly
komolysággal nézték végig, mint a szolgálati parancsot. Aztán szigoruan
a színpadra néztek.

Látja-e Georgina Szindbádot, aki midőn ezt föltünés nélkül teheti:
gyönyörködve legelteti szemét a hatos számu páholyon, a benne helyet
foglaló structollas kalapon és Georgina kedves arcán, amely meglehetős
érdeklődéssel figyel a színpadon történendő dolgokra?

A páholy első székén egy ezüsthaju asszonyság foglal helyet, akit
gondosan szoktak felöltöztetni egy régi kép után, amely kép az ebédlő
sarkában függ és esetleg boldogult Amália Mária főhercegnőt ábrázolja. A
keztyűk könyökig érnek és a kis legyező szakadatlanul eltakarja az
arcnak az egyik felét. Az öreg dáma néha halkan, gyermekes jókedvvel mer
nevetni, de csakhamar tetten éri magát és a legyezőt arca elé emeli.

A másik hölgy, Georgina mellett lehetne egy angol lady az Anna királynő
korabeli képekről, ha Szindbád nem tudná, hogy az illető Roncsy Mariett,
Pálházi első felesége. Mariett olyanformán ül a széken, mintha lóháton
ülne, nyeregben, kinyújtott derékkal. A kis kalapja mellett egyetlen
hosszu fácántoll, amely férfias kifejezést ad arcának. Állát mindig egy
kissé hátrahúzza, homlokát előre, mintha a makrancoskodó paripát fékezné
a szárakkal. A szeme szürke, nyugodt, szinte szenvedélytelen, mint a
nagyon előkelő dámáké Angliában. A grófság első hölgye ilyen a képeken
és a regényekben, a kopófalka társaságában a vörösfrakkosok élén lovagol
és könnyedén veszi az akadályokat. Hamvasszürke haja, amely messziről
ősznek látszik, arról beszél, hogy ebben a ladyben vagy nagyon kevés,
vagy igen sok adag hiúság van. Szindbád pompás lóverseny-távcsővén át
teljes biztonsággal látja, hogy a gyöngéden halovány és lassan hervadó
arcon csupán a friss hideg víznek van nyoma, rizspor vagy festék
hiányzik onnan.

És az előkelő szép hölgyek teljesen magukra hagyva üldögélnek
páholyukban, mintha senki sem törödne velük. Egy rendjeles öreg úr
bólint csupán feléjük a földszintről, akinek üdvözlését az ezüsthaju
asszonyság fogja föl és legyezőjével viszonozza. A hosszúlábu gavallérok
ásítozva (mint a színházban szokás) ballagnak ki és be a széksorok
között, a császárszakállas térparancsnok tábornoki kabátjában
mozdulatlanul, szinte megmerevedve ül szomszéd páholyában a lányai
között, de hirtelen csupa készség, figyelem és előzékenység egy
pillantás alatt gőgös tartása, amint a hatos számu páholyból az öreg
asszonyság megszólítja és valamit kérdez a legyezője mögül.

A tábornok előrehajlik, nagy tisztelettel válaszol, – aztán puffog
tovább a nagydob, az előadás csendesen halad, hacsak a földszintről
érkező hosszadalmas ásítások valahol majd meg nem akasztják. Szindbád a
hátulsó ajtón a színpadra sietett, mint ezt fiatalkorában gyakran
cselekedte.

– Gratulálok, Edit, – kezdte, – ma ismét tanúbizonyságot tett páratlan
művészetéről. A hangja, az egyénisége egyszerre megtölti a színpadot,
nem látni ott mást, mint magát. Kérem, fogadja hódolatomat!

A színésznő egy pohár sört hajtott föl és perecet ropogtatott.
Szomorkásan mosolygott.

– Kegyed nem is látott engem, – mondta halkan és nyugodtan, – a szemét
le sem vette a Pálháziék páholyáról. Azt hiszem ezt mindenki
észrevehette a színházban. Mi dolga van magának Pálháziékkal?

Szindbád vállat vont.

– Azt hiszem, semmi. Csak érdekelnek, mert furcsa népek, két elvált
asszony, egy férfiu feleségei együtt élnek és mondják, hogy még egyik
sem akarta megmérgezni a másikat.

– Ah, hogy gondol ilyent? – kiáltott föl becsületes, asszonyos
tiltakozással Szalánczi kisasszony. – Élnek, halnak egymásért és olyan
harmonikusan töltik életüket, mint egy szép Chopin-ábránd.

– Hallom, kegyed bejáratos házukhoz?

– Igen, azon szerencsés és ritka kivételek közé tartozom, aki előtt
megnyílik jól elzárt szalónjuk. Néha-néha érdeklődnek a színészeti
dolgok iránt és tőlem tudják meg azt, amit a bécsi ujságból nem
olvashatnak. Másrészt Európa legjobb divatlapját találni náluk és finom
ízlésük gyakran kisegített toalett-gondjaimban. A házban van egy kis
princ, az ötesztendős Gyurka. Egy csodagyermek, aki művészi módon
zongorázik, mert Mariett művésznő a zongorán.

– Anyagi gondokat nem szenvednek?

– Úgy tudom, az öreg asszonyság meglehetősen gazdag és különben is igen
takarékosan élnek. Bár a városban ők hordják a legjobb cipőt és a
legdrágább kalapot.

– Mégis, mivel töltik el életüket?

A szinésznő tükre elé ült és némi javításokba kezdett arcán.
Szórakozottan, csendesen beszélt:

– Én már sokfelé játszottam Magyarországon, amint tudja, Szindbád,
fölléptem Pesten, Kolozsvárott és mindenütt ünnepeltek, de ilyen furcsa
várost eddig még nem ismertem. Valami régi álomvilágban élnek itt az
emberek, mintha egy elzárt leveles-láda vagy ócska ruhaszekrény
fiókjaiban töltenék napjaikat. Hangos szót alig hallani a házak belső
szobáiban és a karosszékek a kandallók mellett mindig el vannak
foglalva. Knopf és fia, a helybeli könyvkereskedő több német és francia
könyvet ád el, mint magyart, de a regényekből csak az ábrándozást, a
halk, előkelő szenvedélytelen hangokat tanulják meg az idevalósiak, nem
pedig a gyujtó szenvedélyeket. Azelőtt magam is egy kis ördög voltam a
színpadon, mint a kritikusok gyakorta megírták; csupa elevenség,
temperamentum, szenvedély égett játékomban. Emlékszik Keszler doktor
szavaira? Mióta idekerültem, lassan átalakultam, ma olyan vagyok, mint
egy porcellánbaba… Nemde porcellán-baba vagyok, Szindbád? Porcellán-baba
egy finom üzletből, ahonnan a főherceg kisasszonyok részére is
vásárolnak.

– Maga egy csodálatos művésznő, mindig a publikum ízlése szerint játszik
s ez a legnehezebb művészet, – felelt bókolva Szindbád. – De hát a
Pálházi kastélyban is piros vér folydogál az asszonyok ereiben! A vérnek
az a természete, hogy néha nyugtalankodik, akaratoskodik és nem elégszik
meg a divatlappal vagy a karosszékkel?

– Nem értek hozzá, – felelt csiklandós nevetéssel Szalánczi kisasszony.
– Az én vérem olyan nyugodt lett ebben a városban, mint egy öreg udvari
dámáé.

– Nem udvarol nekik senki?

– Minden városban tíz-húsz udvarlóm volt egyszerre, itt csak az öreg
katonatisztek fordulnak utánam az utcán. Akik még csatában voltak. Mert
a fiatal hadnagyok manapság már csak a cukrásznál billiárdoznak.

A festékszagu kis női öltözőben, ahol a falnak olyan bolthajtása volt,
mint egy börtönnek, rózsaszínü puder-felhők közepette még sokáig
panaszkodott volna Edit kisasszony a helybeli vízre, levegőre, de a
csengő megszólalt, fölvonása kezdődik. Jelentőségteljesen megszorította
Szindbád kezét:

– Ha Pestre ér, remélem irat rólam a lapokban. Önnek jó összeköttetései
vannak, – így szólt a művésznő és hivogató mozdulattal nyújtotta
meztelen vállát Szindbád felé.

Szindbád tehát gyorsan megcsókolta a bepuderozott vállat és magában
dörmögve sietett a nézőtérre.

– Milyen ostoba minden szinésznő! – mormogta. – És én még nem régen
rajongtam Editért!

Midőn a hatos számu páholy mellett elhaladt és félénken lesütötte a
szemét, a páholyból egy jól ismert, igen kellemetes zenéjü hang
megszólalt:

– Szindbád úr!

A férfi boldog mosollyal emelte föl a tekintetét.

– Asszonyom.

– Legyen szerencsénk! – ismételte az előbbi drága hang.

Az öreg asszony nyájasan legyintett fekete legyezőjével, míg Mariett nem
titkolt érdeklődéssel nézett szürke szemével Szindbád halvány arcába.
Csupán a kis szívalaku arcocskán látszott a zavarnak, lámpaláznak némi
pirossága, mintha valami igen nagy dolgot cselekedett volna.

– Uram, kapitány úr, fogadja köszönetét egy egyszerü asszonynak, –
kezdte finom mosollyal az öreg asszony. – Megtudtuk, hogy ön lövöldözött
azon a kérdéses éjszakán, midőn a rablókat elriasztotta házunkból,
kapitány úr, hálás köszönet érte. Azóta intézkedtem, hogy rendőr álljon
a folyóparton, írtam a hercegnek.

– Nem vagyok kapitány, – felelte Szindbád és titkosan a Georgina
arcocskájába nézett. A kis nő füllentett valamit anyjának, de hisz
rövidesen kiderül minden, hogy mennyi maradt meg közös titoknak az
elmúlt éj eseményeiből.

A gömbölyü kis széket olyanformán helyezte el, hogy mindig láthatta a
páholy rojtos függönyei alatt Georgina rózsaszínü arcát, de nem vette le
szemét Mariettről sem, aki hallgatagon kémlelte végig Szindbádot, mintha
már nagyon régen látott volna férfiembert.

– Ön nem kapitány? – kérdezte hideg, csodálkozó hangon Mariett. – Minket
úgy informáltak (és most Georginára nézett), hogy Szindbád úr
szolgálatonkívüli kapitány egy sziléziai dragonyos ezredben.

– Bizonyára a testvére, – mondta gyorsan Georgina és hirtelen Szindbádra
pillantott.

– Igen, a testvérbátyám szolgál, – mondta Szindbád titkon elmosolyodva.
– Tehát udvarképes foglalkozást talált ki számára a kis nő, mielőtt
családja körébe bevezette? Persze, az ő semmittevő foglalkozása nem igen
lett volna ajánlatos a régi szalonajtó föltárásánál.

A szíve csendesen, de boldogan dobogott, hisz ime Georgina maga nyújtott
segédkezet, hogy közelébe juthasson. Lopva rápillantott Georginára, de
miután észrevette, hogy lesütött pillái alól Mariett egyetlen mozdulatát
sem felejti ki, csakhamar az öreg asszonysághoz fordult és míg arca,
szíve, szeme szinte megmámorosodva lehelte magába a páholy ifju
asszonyaiból kiáradó gyöngéd illatokat, finom mozdulatokat és lágy
vonalakat, az öreg asszonysággal Széchenyi István régi báljairól
beszélt.

A beszélgetés végén engedelmet kapott arra, hogy a Pálházi-szalonban
másnap, csütörtökön négy órakor megjelenhessen.

– Mert csak akkor fogadunk, – mondta most Georgina és titkos, rejtett
pillantást vetett Szindbádra, ama éjszakai kalandra célozva.



NEGYEDIK FEJEZET,  _amelyben csupán tiszteletreméltó emberekkel
találkozunk._

Szindbád a régies szalónban, amelynek falán nem egy megholt osztrák
császár és főherceg képe díszlett, (a család mindig dinasztia-párti
volt) természetesen a Mariett környékén foglalt helyet csütörtökön
délután, mert Georginába volt szerelemes.

A császárpiros aranyozott bútorok kissé megkopott fényben ragyogtak és
az antikságnak valami olyan zománca volt itt mindenen, amely már szinte
keresettnek látszott. Kerek rózsakoszorús rámák közé akasztott női
fejek, parókás, nyirott bajuszu urak a falakon. Fehér kabátban a fiatal
császár és nem messzire, csaknem a terem főhelyén egy rózsaszínü arcu
Metternich hercegnő, aki abroncsszoknyában, ékszeresen uralkodott a
szalón fölött. A kép sarkában a hercegi család címere. Fehérbóbitás,
szenveteg arcu német szobaleány, egy inasruhába öltözött,
strázsamester-bajuszu idős férfiu tekintélyesen és unottan jártak a
vendégek körül, akik Szindbádon kívül még doktor Corvinusz nevü férfiból
(akit Szindbád magában csodadoktornak nevezett) és egy igen előkelő
tartásu, idősebb grófnőből állottak. A grófnő aranyfoglalatu lorgnettjén
át többször csudálkozva nézett Szindbád felé, majd bizonyos
méltatlankodással vitte át a franciáról németre a beszélgetést, amelyet
az öreg asszonysággal és a csodadoktorral folytatott. A németet
lerchenfeldi dialektussal beszélte a tiszteletreméltó dáma és bizonyos
volt, hogy sehogy sem tetszett neki Szindbád, aki igen fesztelenül,
bohémes allürökkel mozgolódott a jószagu szalónban.

(Regényekben és színdarabokban számtalanszor le voltak írva a
Pálháziékéhoz hasonlatos szalónok. Ezeket egy divat szülte és egy divat
tartotta életben, a Bidermayer. Mondják, hogy Pozsonyban, valamint
Bécsnek régi házaiban még ma is ülnek e doktor Corvinuszok az aranyozott
keskenylábu székeken és a vén dámák a franciát némettel keverik. Régen
letünt szalonélet ez, amelynek fölelevenítéséért most bocsánatot kérek
az olvasótól, aki az elmult században unos-untalan megtalálta
regényeiben a muzsikáló órát, valamint Metternich hercegnő arcképét. És
ha csodálkozott az olvasó, hogy ilyen régi szalonba merészelem vezetni,
gondoljuk meg, hogy mennyire csodálkozott Szindbád e helyen, aki
ugyancsak azt hitte már, hogy az utolsó Biedermayer-szalont a múzeumba
rakták, lakóival együtt. És kissé vakmerőnek ítélte most meg éjszakai
tettét, midőn olyan könnyü szívvel lépett be az ablakon, mint egy diák a
varróleánykához. Nem, itt csupán a szalónon át van a bejárás a ház
kincseihez. Vagy igazán az ablakon volna?)

Mariett, aki szürke, hűvös tekintetü szemét szerette kutatólag szegezni
az emberekre, mintha rejtett gondolataikat óhajtaná kitalálni, közelről
csakugyan ősz asszony volt. Pedig nem igen lehetett több harminc
évesnél. Ez a hamvas, lágy haj, amelynek itt-ott olyan fénye volt, mint
az ezüstrókának, kezdettől fogva érdekelte Szindbádot. És míg félszemmel
Georginát leste, aki halkan, finomkodva, álmatagon végezte a
háziasszonyi teendőket, egy-egy percre alaposan szemügyre vette a
Mariett haját, amely olyanszerü volt, mintha egy éjszaka alatt őszült
volna meg, de maradtak sötétszőke fürtök is. Az omlatag, könnyedén
csinált frizura bizonyította, hogy a tulajdonos igen pontosan tudja
sajátszerü hajának varázsát és nem búslakodik korán jött ősz fürteiért.

Természetesen a színházról beszélgettek, ahol tegnap este együtt voltak,
midőn is Szindbád megjegyezte, hogy az orosz balett (a szentpétervári)
páratlan az egész világon. Irók kerültek szóba, akik szegények tán most
körmölnek valahol, vagy megfeszülten lesik a kártyajárást. Mariett a
régiek közül Dickenst szerette, az újak közül egy bizonyos Malvi
Fuchsot. Szindbádnak barátja volt minden író és igen csodálkozott: Malvi
Fuchsot nem ismeri.

– Igen szép divatleveleket szokott írni a német ujságba, – mondta
csendes hangon Mariett, – mert hisz Dickens óta nem érdemes olvasni más
elbeszélőket.

Szindbád, (mert egyéb dolga nem volt) eleven írókat, jeles elbeszélőket,
majd költőket emlegetett, akikkel „gyakran ebédel együtt a klubban“ vagy
Bálónénál, a halász-csárdában. „Bródy úr nagyszerűen főzi a halászlét és
a király is megnyalhatná utána a száját.“

Mariett csendesen vállat vont.

– Igen keveset szoktam olvasni, mert a szemem gyönge. Ha már olvasok,
csak külföldi könyvet veszek kezembe. Legutóbb Carlylehez fogtam hozzá,
mert azt mondják, hogy majdnem olyan jeles író, mint Boz. Meddig
szándékozik maradni városunkban?

– Ezt bizony magam sem tudom. Barátaim vannak itt.

– A szinésznők, nemde?

– Ó, mások is. Homonnai tanár úr, az itteni főiskolában a híres régész,
Stánczy Pista, a népdalköltő…

– Furcsa emberek, akiket néha ablakomból látok. Kegyed nem nagyon lehet
ismerős a helybeli viszonyokkal, mert különben nem dicsekedne a
fentemlített urak barátságával.

– Horácot hiába keresem e helyen, meg kell elégednem Stánczyval. Az öreg
katonatisztek mogorva férfiak, a színésznők igen tisztességesek. Magam
sem tudom, miért járok oly gyakran e városba. Tán mert régi házak, régi
tornyok vannak benne és Medve, a Francia-kastély régi portása már igen
jól tudja minden szeszélyemet. Szeretek végigsétálni a Barátok-utcáján,
ahol gyermekkoromban iskolába jártam és örömmel tölti el szívemet itt a
téli hó, amely furcsa alakban rakódik le a háztetőkre, mintha nem is egy
modern magyar városban sétálgatnék, hanem visszatérve az időben száz,
kétszáz esztendő előtt egy kis német városban volnék. Szeretem a kosztot
a vendéglőben, a Szőlőnél és a dolgaimtól ráérek megállani régimódi
erkélyek alatt, ahol fiatal nőt látok.

– Érdekes, – mondta Mariett minden érdeklődés nélkül. És nemsokára
ezután doktor Corvinuszszal, a csodadoktorral kezdett beszélgetni a
mostani időjárásnak káros hatásáról az egészségre. Egyszerre, félvállról
odafordult Szindbádhoz:

– Edit kisasszony, a színház tagja, néha el szokott jönni hozzánk ebben
az időben.

– Ma délután is játszik, – felelt Szindbád, – ünnep van.

– Sajnálom, egy szép régi tollamat készítettem ki neki. Fölhasználhatná
szerepéhez. És mondja, kedves doktor, csupán délben hagyjuk nyitva az
ablakokat? Látta Györgyöt mostanában?

– Az előbb tapogattam meg a kis fickó pulzusát, – felelte doktor
Corvinusz.

Az öreg grófnő már búcsúzott, a teát a térparancsnokéknál issza meg,
„bocsássatok meg, édes barátnőim, Mili betegeskedik mostanában!“,
méltóságteljesen fogadta Szindbád mély meghajlását és igen kiföstött
arcán most már hangosabb volt a csodálkozás: „hogy kerül ez az ember
ide!“, mintha legalább is régen haragudott volna Szindbádra. Nem, a
grófnő nem haragudott, csak már harminc év óta nem ismert senkit, mint
néhány háznak a lakóját a Francia kastély körül.

Egy másodpercre Szindbád négyszemközt került Georginával.

A szívalaku arcocska már huzamosabb idő óta titkon reá figyelt és mintha
valami rejtett tréfán nevetgélt volna jó előre, halk, nevető hangon
kérdezte:

– Igaz, Szindbád, hogy maga amolyan félig-meddig elzüllött ember?

– Lehetséges, – felelt Szindbád mosolyogva. – Az ember sohasem tudhatja,
hogy mely cselekedete után itélik meg. Körülmények, hangulatok,
leküzdhetetlen érzések. És a többi.

Georgina, mintha valami nagy titkot súgna, szinte egy vonalnyival
közelebb hajolt Szindbádhoz.

– Azt mondják, hogy magának nincs semmi foglalkozása? Mondja, miből él?
A kapitányi rangot én ajándékoztam.

Szindbád majdnem hangosan elnevette magát, amikor Georgina vidám,
titokzatos arcát látta.

– Sajnálom, nem mondhatom kegyednek, hogy vándorlovag vagyok. A lézengő
ritterek már kihaltak, de azért mégis félig-meddig olyanszerü ember
vagyok. Szeretek cél nélkül kóborolni a világban, kis anyai jussom éppen
elegendő ahhoz, hogy beszálljak minden kedvemre való fogadóba, betérjek
tetszetős városokba. Néha irogatni is szoktam. Természetesen álnév
alatt. Ez is hoz valami pénzecskét a konyhára.

– A szinészek azt mondják, hogy… Hogy a levegőből él.

– A szinészek szeretnek rosszat mondani barátjukról. Vidám, könnyűszívü
emberek ők és csupán egymásnak a gázsiját ismerik mértékadónak a
világban. Kénytelen vagyok önnek megvallani, hogy nekem még a derék
helybeli szinészeknél is előkelőbb barátaim vannak. Főuraink közel nem
eggyel volt szerencsém találkozhatni és herceg F. a mult évben
megengedte, hogy vele utazzam Angliába, midőn telivér lovakat ment venni
Newmarketbe.

Georgina kissé elcsodálkozott ezeken a szavakon és bizonyos
meglepetéssel ismételte:

– Tehát ön nem kalandor? Kár, határozottan sajnálom, hogy egy percig
meggyanusítottam. Valaki, – sajnálom, hogy nem mondhatom meg, hogy ki, –
a helybeli színház részéről némi csekélységet kért tőlünk ma kölcsön az
előadáshoz. Ez a bizonyos tegnap páholyunkban látta és ezen módfölött
elcsodálkozott.

– Természetesen, hölgy volt az illető, – felelt jókedvü nevetéssel
Szindbád és elhatározta, hogy estére kis virágcsokrot küld Szalánczi
kisasszonynak.

– Engedje meg, hogy némi alapos aggodalmaim lehettek ön felől, midőn… De
erről ne beszéljünk. Remélem, kigyógyult már oktalan szenvedélyéből,
Szindbád úr? – kérdezte halk, barátságos hangon az asszony.

– Korántsem, asszonyom és azóta ezerféle kötelék támadt, amely
mindjobban megláncol állhatatosságomban. Kegyes meghivatásomat korántsem
merészelem bátorításnak venni, de mégis csak arra szolgált, hogy
kegyedet közelről láthassam és elveszendő szívemet még jobban
elveszítsem.

– Majd megtalálja, – mondta Georgina és félrefordította a fejét. – Igya
meg teáját.

Szindbád természetesen az öreg asszonyság asztalkájánál kérte a tea
fölszolgálását a nagybajuszu őrmestertől, míg doktor Corvinusz a fiatal
nők társaságában maradt.

– Ismerte ön Wesselényit? – kérdezte az öreg asszonyság rendületlen
nyugalommal. – Az este, midőn a színházban elváltunk, kénytelen voltam
többször önre gondolni, mert a régi Redout-bálokat oly nagyszerűen tudta
elmondani.

– Igen, ismertem, – mondta tökéletes bátorsággal Szindbád, miután az
öreg hölgyön már tegnap is észlelt némi idegességet.

Az öreg asszony arca boldogan elmosolyodott, a megfakult szemek
tündököltek, mint havas hegyhát mögött bujdosó csillagocskák.

– Én többször táncoltam vele, – mondta és teáját örömteli vígsággal
kavargatta.

Mariett, aki mindenre figyelt, hirtelen átszólt a szomszéd asztalkától:

– Mama, még forró a tea!

Az öreg asszonyság bólintott.

– Köszönöm, lányom, – felelt gyöngéden.

Mariett később néhány teasüteménnyel jött az asztalhoz.

– Mama, ezeket szereti, – mondta a Georgina anyjának.

Valamint nemsokára így szólott doktor Corvinuszhoz:

– Megnézem Gyurkát, legalább most kéznél van a doktor!

És hosszu lágy léptekkel kiment a szalonból, hogy a Georgina gyermekét
megnézze.

Szindbád bizonyos idő multával elmerengve jött el a régi házból. A
csodadoktorral sietve, idegenül búcsúztak egymástól a kapunál, mintha
attól féltek volna, hogy valamelyik a nyakán marad a másiknak. Az
ezüstfejü ember bundagallérjában fürgén szaladt a havas úton, míg
Szindbád meg-megállott, a befagyott folyóra nézett, (ahol a jégtáblák
olyanformán emelkedtek ki, mint csatamezőn a halottak) és a gondolatait
rendezgette. Egy kézszorítás és egy szomorkás-vidám tekintet, amely
lehetett éppen úgy búcsu, mint marasztalás: „Isten vele!“ vagy „Soha sem
látom többé?“ sokáig motoszkált a fejében. Az emlékeiben összezavarodott
öreg asszonyka, aki báró Podmaniczky Frigyessel táncolna még egyszer, ha
a bárónak is kedve volna ehhez, – majd Roncsy Mariett, a vendégként
meghúzódó volt Pálháziné a későbbi Pálháziné mellett… A férfiu eltünt és
ők egymásban ápolják emlékét. Majd egy gyermekkiáltás hangzott feléje és
a strázsamester már medvesüvegben áll a kapuban, hogy a vendégeket
tiszteletreméltóan eleressze…

– Néhány napig még e városban maradok, – gondolta magában Szindbád.



ÖTÖDIK FEJEZET,  _melynek a végét az író sem tudja teljes
bizonyossággal._

A színházigazgató, nagyfalvi Kisfalvi Benedek a hegyen lakott, ahová
grádicsokon lehetett följutni egy kanyargós, hosszadalmas utca során. A
házak tán még a török hódoltságból maradtak ebben az utcában és sűrűn
fölbukkant a régi várfal, amelyhez a lakosok házaikat ragasztották. A
kővályuban olvadó hó csurgott lefelé és a házak minden másodika bormérés
volt. A hegyen szőlő termett és a korcsmákat közel építették a
borházakhoz. Vidám, zöldre festett, nagyon barátságos, de öreg
korcsmacégérek üdvözölték itt Szindbádot, aki az idők folyamán csaknem
mindegyik korcsmában megfordult. Egy helyen látszott a most hófödte
hosszu kuglizó és a földbe ásott nyári asztalokon varjak üldögéltek. A
Hófjáger (amelyben barna sört is csapoltak), majd a Szőlő szinte
csodálkozva maradoztak el Szindbád úr mellett, hisz a Hófjágerban mindig
megkóstolta a frissen érkezett bécsi kolbászkát és a Szőlő mellett sem
szokott elhaladni anélkül, hogy Stánczy Pista felől kérdést ne intézzen
Toncsi kisasszonyhoz, aki mostanában lett menyasszonya egy udvari
zsandárnak és a zsandár az esküvő után maga vezényli a Szőlőt. Mintha a
régi város valamennyi korcsmája ezen a helyen gyülekezett volna össze,
hogy minél nagyobb barátságban legyenek egymással. Csábító, pohos hordók
álldogáltak az udvarokon és a kisebbfajtáju hordók, amelyekben a bécsi
sör érkezik, a behavazott udvar sarkában egymásra borulva szomorkodnak
ifjúságuk fölött. Nagyszerü pinceajtók láthatók mindenfelé, amelyekbe
éppen most száll le fonott üvegeivel Mátyás, a Zöld sipka csaposa. A
pinceajtóból barátságosan integet Szindbádnak, de a jeles férfiu, aki
néhanapján a gitározó zenész miatt hosszan elüldögélt a Sipkában, most
minden csábítás dacára tovább haladt a grádicsokon.

Ha Mátyás a pincéből utánanézett, biztosan láthatta, hogy minden
megindultság nélkül kapaszkodik tova a híres, nevezetes Mária
Terézia-kioszk terraszán, ahol nyaranta a szerelmetes polgárbálokon sok
fiatal hölgy elveszté a szívét, míg télen a lövészek komor és ünnepélyes
tanyája ez, de vasárnaponkint vígan szól benne a polgári zenekar.

Ezután már csak nagyfalvi Kisfalvi Benedek színigazgató háza
következett, aki itt lakott magányosan a hegytetőhöz közel, mint olyan
férfiúhoz illik, aki csupán Shakespearerel szeret társalogni és az
újmódi operettek színlapját mélységes megvetéssel ragasztatja ki a
városban a megfelelő helyekre.

Mintha valamely régi Falstaff-illusztráció nyomán épült volna e ház,
vagy talán azért vette meg annak idején a rajongó direktor, mert kedves
szerzőjének vélt hódolatot bemutatni: a ház régi volt, hegyes tetejü,
magas ablaku és a keskeny gyalogúton (bizonyára) Benedek úr gyakran
látta eljárogatni maga előtt a vindsori víg nőket.

A kapun kopogtató volt és midőn Szindbád kívül jelt adott, az udvarról
egy mélyen zengő női hang hangzott föl.

– Pista, szaladj a kapuhoz.

Egy aranyszőke haju, rövidzekés fiúcska, aki a színházban a
gyermekszerepeket szokta játszani, fölnyitotta a kaput és hamarosan
felelt az idegennek.

– Az apám, a színházigazgató nincs itthon. Az irodájában tessék
fölkeresni.

A nyitott ajtón át azonban észrevette Szindbádot nagyfalvi Kisfalvi
Benedekné, aki a ruhateregetésre ügyelt föl (és benne segédkezett) a
mosónővel és a szolgálóval. Piros pongyolában volt, – egykor tán
Erzsébet köntöse – és kendővel volt lekötve a feje. Az arca piros volt a
hidegtől és a pongyola színétől. Jókedvűen emelte föl a kezét és mindig
megmaradt zengő, drámai mély hangján, rákiáltott a látogatóra:

– Kerüljön beljebb Szindbád úr, már elkészültünk a dolgunkkal.

Szindbádnak ez az eset igen megtetszett, mert idáig mindig úgy ismerte a
színésznőket és más jobb hölgyeket, akik ruhateregetésnél, disznóölésnél
és egyéb háziteendőknél szeretnek elrejtőzködni az idegen előtt. Habár a
direktornéról – egykor Fátyol Márta néven csillag a vidéki drámában és
tragédiában, – mindig igen jó véleménnyel volt, aki soha sem fordult
különösebb érdeklődéssel a katonatisztek, vagy más előkelőségek páholya
felé. Sokáig, házasságuk első éveiben, sokat civakodtak Benedek úrral,
amíg Szindbád (aki véletlenül a városban tartózkodott), a direktor
nevében párbajra hívta Margittait, a társulat akkori hősszerelmesét. A
pisztolyok igen nagyokat dörrentek és Márta ezután a legjobb feleség,
háziasszony lett, a színpadra sem nagyon kivánkozott vissza, mert
hamarosan négy gyermeke született.

Kisfalviné Szindbádot a bolthajtásos folyosóról a házba vezette,
miközben jókedvűen csapkodta meg a férfi hátát.

– Régen nem volt nálunk, uram. A haja azóta megderesedett és az arca
olyan kenetteljes, mint egy papé.

Szindbád csöndesen bólintgatott, mint aki pontosan tudta jó előre ezen
szavak elhangzását.

– Demeter, persze, nincs itthon, mert hisz soha sincs itthon, – mondta
az asszony és egy szobába vezette Szindbádot a régi házban, amely szoba
tetejéig meg volt rakva könyvekkel, képekkel és hervadt koszorúkkal.
Kimustrált színpadi bútorok, mint például vékony szövettel bevont
fapadok és székek, amelyek talán egy királyi tróntermet jelképeztek; a
falak mentén, szoba közepén Julia koporsója, míg a mennyezetről
aranyozott facsillár függött le, benne a félig leégett rózsaszínü
viaszgyertyák.

Szindbád, bár azelőtt is megfordult a háznál, ezt a szobát még nem
látta.

– Magam is tisztelem az ősöket, – mormogta – és szeretem látni, midőn
mások is tisztelik.

– Mi csak azóta tiszteljük, mióta kevesebbet játszunk, – felelt a
színházigazgatóné a trónuson helyetfoglalva. – Ezt a drámai szobát azóta
rendeztem be Kisfalvinak, mióta kedves szerzője, az öreg Shakespeare
végképpen megbukott e városban. Itt szavalhat, tombolhat, dühönghet és
senkit sem zavar a háznál. Kisfalvi már öregedik. És a korral a legjobb
ember is elnehezedik egy kissé.

Szindbád egy százesztendős Shakespearet vett ki a könyvszekrényből.

– Hogyan „nehezedik“ nemes barátom? – kérdezte a sárga lapokat forgatva.
– Tudtommal mindig rajongója volt a szépnek, a művészetnek?

Az asszony kedélyesen vállat vont.

– Hisz ez a mesterségünkhöz tartozik. De azelőttiben mégis csak
elismerte, hogy gyermekeket nemzett, akiknek eltartásáról, jövőjéről
gondoskodni kell, reggel a piacra kell a pénz és, bár nem vagyok önző,
magam is szeretnék már egyszer a városba jutni, amihez egy új fekete
kalapra volna szükségem. Kisfalvi (lehet, hogy ebben igaza van) nem
ismeri el a kalap szükségességét, nem törődik a piaccal sem mindaddig,
amíg kellőképpen meg nem magyarázom a dolgot, de a hat neveletlen árvát
vajjon az utcára küldhetjük-e azért, mert Shakespeare volt az egyetlen
ember a világon, akivel egyáltalában érdemes ismeretségben lenni?

– Attól félek, – mondta Szindbád, – hogy nemes barátomnak ebben is igaza
van.

Szólt és bámulattal szemlélt meg egy ritka acélmetszet-gyűjteményt,
amelyben régi Shakespeare-figurák sorakoztak ó-angol mesterek ónját
hangosan dicsérve.

Fátyol Márta hervadt, de gömbölyü arcán fájdalmas mosoly jelent meg és a
kötényével letörölte a kezeügyében heverő római sisakot.

– Én csak egyszerü nő vagyok, – mormogta némi megindultsággal, – de
sehogy se tudom elhinni, hogy a saját gyermekeinél közelebb lehessen
bárki az ember szívéhez, – pláne, miután a Shakespeare-előadások még
vasárnap délután is félig üres ház mellett mennek. Mit akar Shakespeare
az én uramtól? Beleegyezem, hogy tiszteletreméltó angol ember volt, bár
ott egy ötszáz forintba került rajz nem a leghízelgőbb állapotban
ábrázolja egy korcsmaszobában! Belenyugszom, hogy a szinészetért sokat
szenvedett és majdnem annyit játszott falusi csűrökben, mint nálunk az
öreg Kerékjártó. De már Kerékjártónak megmondtam, midőn ákontó napokon
büszkén a mellét verdeste az irodában és kiállhatatlanul hazudozott,
hogy bátran elmehetett volna kapálni, ahelyett hogy szinész lett volna.

– Asszonyom, – felelt nemes hévvel Szindbád, – hisz Julia kegyednek
legszebb szerepe volt. És Ofélia, amelyben a régi Nemzetiben vendégként
játszott!

– Mit ér az, ha már nem játszom, – mondta vállát vonogatva a
színházigazgatóné. – Gyermekeim vagyonát, kevés félretehető vagyonkánkat
mégis csak elviszi Shakespeare. Ezek a drága régi lim-lomok. Vagyonban
kerültek a falon a képek és azon kézírások ott fenn, a göngyölegek
gyakran piacpénzemből az utolsó forintokat is mozgásba hozták, midőn
Stronszky, a Kis és Fia könyvkereskedő cég mostani tulajdonosa, egy
égetni való gazember, fuvolázni kezdett Kisfalvi fülébe és zsebéből egy
régi Shakespeare-kiadást szemhunyorgatva, titkolózva elővont, mint a
tilos dohánylevelet a paraszt szűre ujjából. És a régi szerepeket is
mind elfelejtettem már, mert hisz itt a kutyának se kell Shakespeare!
Azt mondja, hogy újra megtanulhatom? Melyiket, ha szabad érdeklődnöm?
Stronszky, ez a németbe ojtott pénzlopó, egy napon Hamlet anyjának
szerepét ajánlotta figyelmembe! Megkapta a magáét. Nem azért lettem
direktorné, hogy kimustrált öregasszonyokat játszak. Ha már nem
játszhatom Oféliát, talán az öreg dajkát válasszam helyette?… Nem, nem,
Kerékjártó eleget másolta a színlapot vándorszinész korában, de én már
mégis csak a legünnepeltebb szinésznő voltam Magyarországon, akinek
ajtaja előtt térdepelt a direktor az új szereppel. Az ördög vigye el
Shakespearet! Azok a lehetetlen kosztümök a legfiatalabb nőből is
öregasszonyságot csinálnak a színpadon.

A falon, három oldalról régi Shakespeare-alakítók ódon képei lógnak alá.
Garrick számtalan alakban és az a bizonyos postakocsi, (amely a régi
angol városokba, fogadókba vitte az utazókat), hol a
Shakespeare-korabeli London, hol Windsor utcáin robogott. Amott Falstaff
ült a bormérésben és mögötte a kanyargó utca látszik nyurga, egyenetlen
házaival, fecsegve állnak a sarkon a „víg nők“, máshol törpe jegenyék
látszanak egy folyó partján, régi fametszetben, – és harminc forintot
vitt el érte Stronszky, – mint Kisfalviné mélabúsan megjegyezte.

– Istenem, – rebegte az asszony, ügyesen előcsalt könnyek között, –
inkább mentem volna egy szinészhez, egy kómikushoz vagy Kerékjártóhoz,
aki jeles drámai erő minden társulatnál, mint egy direktorhoz. A pénz
inkább megmaradt volna. Semmink sincs, Szindbád, pedig tíz esztendeje
vagyunk ebben a városban. Elviszi Shakespeare! Habár antik ékszereimet,
(amelyekkel Kisfalvi néha meglepni szokott) nem igen cserélném el a
Somogyi direktorné brilliánsaival. Könnyü neki! – De nincs is hat
egészséges gyermeke.

Szindbád itt alkalomszerűnek vélte, hogy mély hódolattal megcsókolja az
asszony kezét.

– Márta, kegyed a legjobb anya és a legjobb szinésznő. E két ellentétes
állapotot senki sem oldotta meg oly könnyüszerrel, mint kegyed, drága
asszonyom. Mondja, ismeri a Pálháziékat a városban? – kérdezte Szindbád
és egy ócska foliánst vett le a polcról, amelyben csupán arról volt szó,
hogy a Shakespeare királyi udvarainál milyen volt az öltözködés divatja.

A színházigazgató neje nyomban bólintott a trónuson, ahol helyet
foglalt.

– Nagy rajongóim voltak, midőn még a szinpadon játszottam Juliát vagy
Oféliát!

– És házuknál gyakran megfordult? Mert úgy hallom, szalont tartanak, hol
a szinésznők szívesen fogadtatnak?

– Pardon, nem szinésznők, hanem a szinésznő! – felelt Márta asszony némi
büszkeséggel. – Elismerem, hogy sok furcsaságuk, sőt hibájuk van a
Pálházi hölgyeknek, de holmi táncosnék vagy ugrándozó énekesnők sohasem
foglalhattak helyet nemes, antik szalonjukban. Csupán a drámát tartották
művészetnek, amíg az egyáltalán művészet volt ebben a városban.

– Sajátságos hölgyek, – mormogta Szindbád egy rongyos füzetet kezében
tartva, amely füzetben postakocsikról volt szó, amelyek a régi Angliában
ide-oda közlekednek, – soha sem hallottam még hasonló esetről. Elvált
asszonyok, egy férfi elvált feleségei és a legnagyobb barátsággal élnek.
Regényekben…

– Ördögöt, – mondta a színházigazgató neje. – Igen közönséges história
az egész. Pálházi, no az egy gazember. Először elvette Roncsy Mariettet.
Mariett fölolvasónő volt az öreg Walter Keresztélyné mellett. Egy
kamarás özvegye, némi kis birtok, valami készpénz és sok régi ékszerek
tulajdonosnője megengedhette magának azt a lukszust, hogy az
elszegényedett Roncsy lányát házába vegye, habár Georgina lánya már
szintén nagyocska volt és akár nyomban is férjhez mehetett volna
Pálházihoz, nem kellett volna előbb a társalkodónőt férjhez adni
Pálházihoz.

– Érdekes.

– A manóba! Ez is érdekes? Roncsy aféle kurtanemes volt ezen a vidéken,
kocsiján (igaz, csak két lóval) bejárt a cukrászhoz pálinkát inni és a
színházba az előadást megnézni. Akkor még sokszor játszottuk Júliát! Egy
napon itt járt dr. Stein, a bécsi udvari színház igazgatója és
becsületszavára kijelentette, hogy olyan Júliát, mint én voltam, még nem
látott életében. Igaz, hogy az én alakom, – karcsú, sugár, eszményi alak
voltam, – kevés színésznőnek adatott meg a drámában; a hangom, mint a
harang, úgy zengett végig a nézőtéren. Mikor a koporsóban feküdtem,
fiatal férfiak elővették a zsebkendőjüket. Kerékjártó (akkoriban ügyelő
volt nálunk) bőgött, mint egy tehén a kulissza mögött és csaknem
eltévesztette a fölvonás végét. Azt mondta, nem tudja a szemeit levenni
rólam.

– És Roncsy? – vágott közbe Szindbád és ásókat, kapákat mozdított meg a
sarokban, amelyekkel Hamletben először játszottak.

– Roncsy? – kérdezte a színházigazgató neje és végigsimította homlokát.
– Nem emlékszem, hogy valami nagy rajongója lett volna a színpadnak. A
cukrásznál poharazott, dominót, écàrté-t játszott, kockázott a dragonyos
tisztekkel és csak akkor jött be a Francia-kastélyba, ha balletet
hirdetett a színlap. Akkor ott ült vörös fejével az első sorban. Aztán
mikor meghalt, a leánya Walter Keresztélyné jóságából a dobra vert
falusi kastélyból fölolvasónőnek (vagy minek) a házukhoz került, onnan
Pálházi, a gazember, ki abban az időben (sőt azt mondják, hogy még most
is) első gavallér volt, gárdatiszt, grófok és hercegek barátja,
párbajhős, kártyás, kalandor, színésznők után futkosó úriember, egy
napon – elvette; azt mondják: szánalomból.

– Szánalomból? – ismételte Szindbád, a falon függő régi színészek
arcképeit tanulmányozva. – Azért is szokás megházasodni?

– Hát az ilyenféle cinikus ember mint kegyed, Szindbád úr, talán nem
szokott, – mondta szigorú hangon Márta asszony. – Csakhogy nem minden
férfi egyforma. Állítólag Walteréknál rosszúl bántak volna az árva,
elszegényedett leánnyal… Pálházi egy darabig nekem is csapta a szelet.
Nem mondhatok róla semmi rosszat. Inkább szomorú ember volt, mint vidám;
mint azok a férfiak, akik sok mindent megpróbáltak már az életben. Nagy
vagyont elkártyázott, majd milliókat szerzett megint, mert a török
követségnél egy jó barátja a kisázsiai vasutak üzletét neki juttatta.
Feketeszakállas, egykedvű, életúnt, de mindig chevallièr. Gárdatiszt
korában Bécsben annyi pénzt költött, hogy barátai szomorúan bólintottak
a fejükkel, midőn egy napon szabadságot kért és kapott. Szegény fiú
elmegy haza a vágmenti hegyek közé, rombadőlt várába, hogy az erszényét
pihentesse. A Vágból halat horgász és szabad tűzhelynél megsüti, amíg
erszénye kipiheni a bécsi fáradalmakat, a Ronacher vagy a Jockey-Club
éjszakáit és az udvari opera ballet-corps-át, amelynek bőkezü mecenása
volt. Addig a halat nyárson süti egy vadregényes várrom udvarán, hol
hajdan tán Mátyás király vadászkürtje zengett, – mondta Csitvay, kamarás
az udvar első hölgyénél és régi magyar, aki szerette fitogtatni
történelembeli ismereteit, – amint ezt egykor hallottam.

Szindbád engedelmet kért, hogy szivarját meggyújtsa, aztán
lovagló-helyzetben letelepedett egy apródi székre s így szólott:

– Úgy látom, Márta barátnőm, hogy kegyedet mindig érdekelték a jóravaló
uriemberek. De nem is érdemes más emberekkel foglalkozni, mint finom,
előkelő emberekkel, akik jó mesternél tanulták a táncot.

– Hagyja el! – legyintett Márta. – Pálházi úgy táncolta a csárdást, mint
egy falusi parasztlegény. A Francia kastélyban eleget táncoltam vele.
Hanem vigasztal az a tudat, hogy nemcsak a báli közönség, de a zenekar
tagjai és szolgák valamennyien tudják, hogy Pálházi előkelő úr és
gárdatiszt, bizony százszor otthagytam volna tánc közben. Csak
illegette-billegette magát, mint Kerékjártó, mikor Göndör Sándort játsza
a Falu rosszá-ban. Az sem perdülne egyet, de még csak a táncosnőjére sem
néz valami udvariasan, amit az ember a táncosától legalább is
elvárhatna. Hogy a derekához nyúljon a nőnek? Nyúl, nyúl, de bizony én
másképpen tanultam a csárdást kezdő szinésznő koromban Morfoki Sámuel
társulatánál. Akkoriban az volt a manier – akár dráma, akár operett, –
hogy a fölvonás végén jó darabig roptuk a táncot, előadás után bál volt
a nagyvendéglőben és reggelig muzsikált a cigány. Szép idők! Akkor
tanultam meg papirossal bélelni a cipőtalpat. És soha sem aludtam!
Morfoki ugyan egy gazember volt, mindig azon járt az esze, hogy
elcsábítson, de a legjobb szerepeket mégis csak nekem adta, mert én
voltam, aki tudtam is valamit a társulatnál.

– Morfoki, – mondta Szindbád és csendesen nevetett. – Jeles színigazgató
volt ő kelme. Most markőr abban a kávéházban, ahová Pesten a szinészek
járnak.

– Lehetséges, – felelt elmerengve Fátyol Márta. – Mindig különös ember
volt.

– És… és, – szivarját így szívta Szindbád, – Morfoki tán barátságban
volt Pálházi úrral?

A színházigazgató neje olyan keserü gúnnyal nevetett, amely nevetés
legjobb szerepeire emlékeztetett.

– Pálházi és Morfoki? – Uram, Pálházi lehetett egy gazember, (ami nem
volt), táncolhatta a csárdást a maga méltóságos hányiveti módja szerint,
szerethette a balletet és rövid kis fekete szakállát mindennap ugyanaz a
bécsi borbély hozta rendbe, aki a világ mind a négy tája felé utána
utazott, Rómába éppen úgy, mint Szentpétervárra, – de mi köze mindehhez
Morfokinak? Morfoki, az elzüllött vidéki direktor, aki minden alkalommal
elszökött a társulattól, legszívesebben társulata hölgytagjait
bocsátotta volna árúba Marokkóban a piacon, ha ugyan még vannak
asszonyvásárok Marokkóban… Pálházi úr volt tetőtől-talpig, aki
sajátságos lovagi érzületből nyomban feleségül vette Roncsy Mariettet,
amidőn a ház asszonya, az öreg Walterné Georgina miatti féltékenységből
az elárvult, elszegényedett nemesi kisasszonyt egyszer Pálházival
meggyanusította és néki ajtót mutatott. Némelyek azt mondják, – így
többek között az én rajongó, bolondos Kisfalvim is, akit a világért sem
számítok a szavahihető emberek közé, habár a tehetséget tőle senki el
nem vitathatja, – hogy Pálházi Georginát, az öreg Walterné leányát
akarta elvenni. A jómódu család ellenben büszke volt a letört
gavallérral szemben, akinek ősei Árpáddal lóháton jöttek be a Kárpáton,
míg Walterék legföljebb pásztorok lehettek akkoriban, habár Nagy
Frigyes, porosz császárral való rokonságuk a helybeli hercegi család
által is elismertetett. Erre azután történt, hogy Georgina miatt bánkodó
Pálházit bécsi ösmerősei, – akik a várromot képzeletükben kirajzolták, –
költekezni látták Pesten, mint a perzsa sahot. Egyik fejedelmi lakoma a
másikat követte. Blahánénak négy fehér kocsilovat küldött, mert a
szerepében látta. Pálmayt boldogult Edwárd király figyelmébe ajánlotta a
kaszinóban, midőn estélyt rendezett a velszi herceg tiszteletére.
Károlyi Pista karonfogva sétált vele a turfon és midőn így megalázta a
Walter-családot, feleségül vette Roncsy Mariettet, a ház
társalkodónőjét. Csak egy vérbeli úr képes erre, higyje el, kedves
Szindbád.

Szindbád merően nézett Shakespeare egyik régi acélmetszetü arcképére,
mintha mérhetetlenül csodálkoznék a költő kopaszságán, amit Angliában
mostanában nem tartanak a legdivatosabb hajviseletnek.

– És Georgina? – kérdezte, majd kibámult a Falstaff utcájára, mintha a
„víg nőket“ lesné a sarkon a régi ház előtt.

A színházigazgató neje leszállott a trónusról, amelyen, lehetséges,
nemrégen mint Hamlet anyja ült a színpadon.

A francia drámákban szokásos melankólikus mozdulatot tett.

– Kedves Szindbád, – mondta régies színpadi helyzetbe állván, – én is
csak asszony vagyok. Igazán nem méltó önhöz, hogy a kedvese
magasztalását, dicséretét egy más nő ajkáról kivánja zengni hallani, –
aki maga is csak egyszerü nő, bár régente eleget működött a
színészetnél.

Szindbád tehát ezután nemsokára ajánlotta magát, miután néhány rozsdás
dárdát figyelmesen megnézett, amely dárdákkal (hiteles írások szerint)
Shakespere színpadán az őrök jártak Helsingsfor körül.

A grádicsokon lefelé menet, – abban a bizonyos ravasz utcácskában, – a
Hófjáger előtt hallgatózva megállott. Odabentről Stánczy Pista hangja
világosan hallatszott. Szindbád tehát irányt változtatott. Nem a város
felé ment, hanem balra tért a Hófjáger felé.



HATODIK FEJEZET,  _amelyben egy kis gyermek sír._

Szindbád tulipánokat rajzolt botjával a hóba a színház hátulsó
bejáratánál, mert mostanában mindig tulipánt rajzolt a hóra, amidőn
délutánonkint a folyóparton hosszan elsétálgatott. A folyópartról
látszott egy erkély, rajta samoá-függönyök és a kis kert haván Szindbád
még igen jól látja azon réginek tetsző éjszaka nyomait. Hosszan sétált
tehát, mint egy nyugalmazott alezredes az irodából, az erkélyt, a
folyót, a messzi halmokat csodálatos érdeklődéssel figyelte, a
bástyafalban, mely útjában állott, verebek fészkeltek. Még a verebek
számára is volt egy-két megfigyelő tekintete. „Joghallgató vagyok ismét
Szigeten!“ – gondolta magában Szindbád és tényleg csak egy jogász
ámulhat annyit azon körülmény fölött, hogy az erkélyajtó mindezideig nem
nyílott ki. Szindbád csaknem harmadik napja nem látta Georginát.

Legutoljára is csupán egy percig láthatta, egy eldugott
régiség-kereskedés homályos ablaka mögött. A kis bolt a bástyafal
tövében húzódott meg és a kirakatban nemcsak ódon kéziratok, de
mindenféle régi ékszerek is helyet foglaltak. Násfák, kösöntyűk és
láncok, amelyeket kétszáz év előtt viseltek a dámák. Amott egy régi kis
biblia, itt egy megsárgult rózsafüzér. Kardok és forgók, bádogdobozokban
régi oltárterítők… Szindbád a kirakat ablakán át észrevette a boltban
Georginát és Mariettet, amint Türm úrral az üzletben alkudoztak. Türm úr
mindenben olyan volt, amilyennek egy régiségkereskedőnek illik lenni.
Kicsiny, kopasz, pápaszemes emberke volt, az arca ellenben olyan finom,
mint egy régi kámea. Mondják, hogy a városkában, ahol a nők és férfiak
igen szerették az ékszereket.

Türm úr holmijai közkedveltségnek örvendenek. Az antik ékszerek
többnyire pótolják a megfizethetetlen drágaköveket, a brilliáns modern
találmány, és a városkában takarékos emberek laktak.

Georgina és Mariett bizonyos képecskékre alkudoztak, amelyek kopott
bőrtokokba voltak zárva és egy-egy régi asszony pasztell-képét rejtették
magukba. Szindbád látta a maroquin-kötésü női arcképeket, amint azokat
egykoron a megfelelő férfiak a szívük tájékán hordták, Mariett és
Georgina finom kezeikkel sorban vizsgálták az elmúlt hölgyek eme
emlékeit, és Szindbád lassacskán maga is olyan formájúnak látta a két
nőt a régiségkereskedő boltocskájában, mintha ők is maroquin-kötésbe
volnának foglalva, finomra csiszolt üveg alatt és egy késői rajongó ágya
fölött függnének valahol, valamerre… A boltajtó kinyilott. Szindbád mély
tisztelettel leemelte a kalapját, a nők fátyoluk mögül bólintottak, majd
Georgina Mariett karjába kapaszkodva hosszu léptekkel tovább lépkedett a
girbe-gurba utcácskában, a vékony hóban. Midőn visszavette volna a
tekintetét, a boltajtón át a Türm úr vizsgálódó szemével találkozott a
szeme. A finomfejü boltos előbb gyanakodva, majd figyelmesen, később
nyájasan pillantott a boltja előtt állongó idegen úrra és Szindbád már
azon gondolkozott, hogy mégis csak megvásárol egyet a hölgyek által a
bolti asztalon hagyott képecskékből, amidőn jobbnak látta kullogó,
óvatos léptekkel a sarkon elkanyarodó dámák után venni útját.

A nőket messziről hazáig kisérte, szokott sétáját elvégezte a ház előtt
és midőn megállott a kivilágosodó ablakok alatt, hamarosan tulipánt
rajzolt a hóra, mintha abból valaki megtudhatná, hogy Szindbád itt járt
és ácsorgott az ablak alatt.

És még sokszor rajzolta a tulipánokat a hóra, éppen a színház hátulsó
bejáratánál is, ahol egy ócska ládán ülve a lábát lóbálta délután, mert
egyéb teendője nem volt. Egyszerre Szalánczi kisasszony állott meg
mellette és kis keztyűs kezét nyújtotta.

– Még mindig búslakodik, Szindbád? – kérdezte pajkos részvéttel. –
Igazán sajnálom, hogy megszomorítottam. Nem, többé nem kacérkodom
senkivel, ha maga városunkban van. Ilyen költőiesen érzékeny kedélyt
valóban nem szeretnék megbántani.

– Kivel kacérkodott? – kérdezte Szinbád némi csodálkozással.

– Helyes, ön büszke férfiu, – felelt Szalánczi kisasszony és az esti
színlapra nézett kis kalapja alól, amely fekete bársonnyal volt díszítve
és éppen egyszerűségével volt hajlandó föltünést kelteni.

A színlapot (persze könyv nélkül tudta) kedvetlenül végigbetűzte az
ócska ajtón, amelyen a ragasztószer és a régi színlapok, elmúlt szép
esték síremlékeként növekedtek ki a deszkából. Mennyi taps, mennyi szép
remény, sóhajtás, boldogság és keserv rejtőzködik az ócska színlapok
mögött! Csak nagyfalvi Kisfalvi Demeter igazgató kéri rendületlenül a
nagyérdemü közönség kegyes pártfogását.

– Tudom, hogy megvet, – mondta egyszerre mély sóhajjal Szalánczi Edit. –
Ismerem én magát alaposan, Szindbád úr! Magának középkori szerzetesházi
főnöknek kellett volna lenni. Ott kedvére nyúzhatta volna a feslett
barátokat! De hogy azért megharagudjon egy okos ember, mert egy
színésznő egy virágcsokrot elfogad, amit a zenekarból fölnyújtottak!
Ilyent igazán még soha sem hallottam! Remélem legyalázott a sárga földig
azóta helybeli ismerősei, barátai előtt. Tán még Stánczy Pistának is
elpanaszolta az esetet és Pista nem ír több népdalt, nekem ajánlva a
kottát!

Szindbád, bár ebben az időben meglehetősen szórakozott ember volt, (mért
nem nyílik ki soha az erkélyajtó a folyóparton?) nyomban észrevette,
hogy Szalánczi kisasszony valamely félreértésen nyargalász. A kisasszony
nevezetes volt arról, hogy aprólékos dolgokból kifolyólag egész életre
szóló haragot kezdett a kollégáival.

– Hát ki küldte a virágcsokrot? – kérdezte Szindbád, hogy valamit
kérdezzen.

– Ugyan ne tetesse magát, – felelt a kedves művésznő és negédesen vállat
vont. – Maga éppen olyan jól tudja, mint én, hogy Pálházi Ferenc, ki
halálosan szerelmes belém, amióta az Uff királyban látott.

Szindbád leszállott az ócska ládáról, amelyen nemcsak a direktor szokta
kipihenni gondjait, hanem a kövér komikus és a többi idősebb szinészek
is, akik nem féltették ruházatukat a ládában leselkedő alattomos
szegektől. Még egy utolsó tulipánt rajzolt a hóra.

– Tehát Pálházi küldte a virágcsokrot? – kérdezte. – Ugyanaz a Pálházi?…

– Sajnos, egy kedves, meghitt és örökké emlékezetes szalont veszítek el,
midőn a virágokat elfogadom, – folytatta elmerengő hangon a szinésznő. –
A Pálházi-hölgyek kedvessége mindig felejthetetlen leend, hisz
meglehetősen bizalmas barátnőim voltak. Ők ugyan csak kisvárosi
asszonyok, akik nem sokat értenek a művészet, divat és irodalom
dolgaihoz, de vajjon hol is tanulhatták volna! Elzárkózva, maguknak,
magukért élnek a kis városban és a Képes Családi Lapok régi
évfolyamaiból másolják a divatot. De azért nagyon kedves, derék nők
voltak és én sok mulatságos percet köszönhetek nekik. Habár, mondom,
majdnem műveletlen nőknek merném őket nevezni.

Szindbád meglehetősen bárgyu mosollyal hallgatta végig a szinésznő
gyorsan elmondott szavait, aki olyanformán vágtatott a mondatokkal, mint
mikor nagyon hosszu a szerepe és tíz órára mégis csak szeretne
hazakerülni.

– Sajnálom a hölgyeket azért, mert rossz szívü teremtésnek fognak
tartani, habár hogy ők doktor Corvinusszal nem látják tisztán a modern
világot, azt én eleget hangsúlyoztam előttük. És nincs rossz szívem sem!
Van a karban egy szegény leány, aki titkon az én régi harisnyáimat
viseli, a Takács. Ismeri?

– Pálházi tehát ismét a városban van? – kérdezte elgondolkozva Szindbád.

Szalánczi kisasszony türelmetlen mozdulatot tett, mintha minden eddigi
beszédét kárbaveszettnek látta volna.

– Én nem tudom, honnan is tudnám… De hát mégis csak Pálházi áraszt el
napok óta a drágábbnál drágább virágcsokrokkal. Mi is megy ma este? (A
karmantyúból aranyszélü lorgnett került elő.) Igen, a Suhanc. Már megint
trikós-szerep. Istenkém, csak a mi drága jó direktorunknak jönne már meg
egyszer az esze és hagyna föl ezekkel a trikós-darabokkal. Szégyenlem
magam minden áldott este trikóban mutogatni. Az embernek egyebet se hoz
a posta, mint szerelmesleveleket. Az asszonyok mind meggyülölnek és azt
hiresztelik, hogy tömöm magam. Pedig abban a vékony francia trikóban
igazán nincs egy csöpp vatta sem. Isten önnel, Szindbád úr. Remélem,
látom este a nézőtéren. Az öltözőmben nem fogadhatom. Sokat kell
vetkőzni. És a virágokért ne haragudjon. Hisz maga is küldött nekem elég
virágot. Istenem, milyen boldog is voltam akkor! Persze, már
elfelejtette!

A kisasszony a keztyűjét félig lehúzta és a kezefejét csókra nyújtotta
és a tekintete is harmatos és meleg, szinte búbánatos lett, amint
Szindbádra nézett, majd besietett a hátulsó kapun.

Szindbád a vállán keresztül utánapillantott.

– És ezért a nőért rajongtam, – gondolta magában elkeseredve, amint
tétlenül visszaereszkedett az elhagyott ládára és még egy, az
eddigieknél nagyobb tulipán rajzolásába fogott. A gondolatai, mint
fáradt madarak, szállongtak Pálházi és Pálházinék körül. Vajjon mi igaz
abból, amit Edit kisasszony itt gyorsan elbeszélt? A csélcsap Pálházi
valóban udvarolni merészelne a szinésznőnek abban a városban, ahol
elhagyott feleségei laknak? Hirtelen fölvillant előtte Mariett szürke
hideg szeme, mozdulatlan arca, előkelő alakja, aki bizonyára nem venné
szivesen, ha volt férjéről a Szalánczi kisasszonnyal egy napon hallana!
Georgina, – de Georginával már nem merészelt teljesen tisztába jönni
Szindbád, habár bizonyosan ő is szégyenkezne sorsa fölött.

Ezután elvégezte a megszokott sétáját a folyóparton, miközben a
samoá-függönyök olyan mozdulatlanok voltak, mintha végképpen elzárták
volna a házat a külvilágtól, Szindbádtól, mindentől.

A fedett hídnál, hol búsan pislákolt a mécses a kőszent lábánál,
hirtelen Mariettbe ütközött. A szürkeszemü asszony fölhevülten, csaknem
kétségbeesett arccal állott meg hosszu prémes köpenyében a fülkébe
húzódó kőszent előtt és önkéntelenül összefonta a kezét. Harász-kendő
volt a fejére vetve és a köpenyegén sem volt minden gomb begombolva.

– Mi történt? – kérdezte megdöbbenve Szindbád, midőn az alkonyi órában e
rendkívüli helyen találta a nagyrabecsült dámát.

Mariett hangja szinte megcsuklott a visszafojtott zokogástól.

– Egy óra óta mindenfelé keresik a cselédek doktor Corvinuszt. Most
végre magam indultam lakására és én sem találtam otthon.

– Georginát baleset érte? – kiáltott föl megrendülve Szindbád.

– A kis György rosszul lett!… Georginát nem szokta semmiféle baleset
érni.

Szindbád megkönnyebbülve lélekzett föl.

– Asszonyom, engedje meg, hogy a kapuig kisérjem, már sötétedik itt a
parton, magam pedig azonnal nyakamba veszem a várost, a föld alól is
előteremtem doktor Corvinuszt, a csodadoktort.

Mariett hálásan nyújtotta a kezét.

– Nagyon lekötelez vele, Szindbád úr. Kérem, nem felejtjük el önnek. Már
úgyis barátunknak tekintettük. Tudja, a magunkféle szegény, elhagyott
nőket nagyon könnyü megnyerni. Siessen az istenért. Most már magam is
elérek a kapunkig.

Az asszony alakja eltünt a régi ház boltíve alatt, Szindbád néhányat
fújt bundagallérjába.

– A véletlen, a vakeset az én legjobb cimborám, – dörmögte magában. –
Ime a séták első gyümölcse. De hát most honnan vegyem elő azt az
ördöngős csodadoktort?

Corvinus urat nem sokáig kellett keresni. Valamiképpen megtudta, hogy a
Pálháziék cselédei hajszolják a városban, jött, mint a puskagolyó.
Szindbádnak csak éppen annyi ideje volt, hogy a karjába kapaszkodjon és
vele egyszerre suhanjon be az ódon házba, ahol szinte ijedten látszottak
égni még a lámpások is a folyosón. Az öreg doktor először az ajtót nyitó
nagybajuszu vén inasra kiáltott rá:

– Nem kell mindjárt megijedni!

Pedig egy kissé ő maga is meg volt ijedve.

A szalon közepén ünnepélyesen, brokát-ruhában állott Walterné és
ezüstszürke haja magas toronyba volt rakva fején.

– Ugy-e nem lesz semmi baj, doktor Corvinusz? – kérdezte a doktort, amíg
az a szomszéd szoba ajtaját fölnyitotta, ahonnan hangos, keserves
gyermeksírás verődött Szindbád füléhez.

Walterné méltóságteljesen helyet mutatott Szindbádnak a szalonban, aztán
kecsesen bólintgatva kihátrált.

– Megbocsásson, jó uram, a kis beteg nékem is hozzátartozóm, a drága
életért nagyon aggódom. Au revoir!

Szindbád egyedül maradt a fehérkabátos, hermelines osztrák császárokkal,
a nagy óra cimbalom-hangon ketyegett a fele fölött és egy
pasztell-képről élénken figyelni látszott őt egy hosszúlábu, kiskalapos
dáma, igen rózsaszínü arccal, ölében tarka ebecskével. A dáma egy padon
foglalt helyet, háta mögött tán Versailles tornyai… Szép dáma volt. De
Georgina szebb. Sokkal szebb. És mintha most valóban egy kép elevenedett
volna meg, a függönyök mögül Georgina rózsaszínü háziruhájában,
rózsaszínü szívalaku arcocskájával kilépett és szinte lábujjhegyen osont
Szindbádhoz, kezét csókra nyújtva…

– Köszönöm, – mondta suttogva. – Már másodszor van segítségemre,
Szindbád. Hálás vagyok.

– Adja még egyszer a kezét, – rebegte Szindbád. – Mind a két kezét,
imádott asszonyom. Boldog vagyok, hogy önnek szolgálatára lehetek. Az
életemet szeretném föláldozni önért, hisz oly véghetetlenül szeretem…

– Pszt, – intett halkan Georgina. – Ez óra nem alkalmas a beszélgetésre.
Megyek vissza a betegszobába.

Forrón, gyorsan megszorította a Szindbád kezét és eltünt ismét, mint egy
jelenés. Könnyü női illat borongott Szindbád arca körül és ez hitette el
vele, hogy nem álmodott.

A pasztell-képről a tornyocskák, az ölebecske, de maga az igen
hosszúlábu dáma is bizonyos megértéssel tekintettek Szindbádra. Igen,
úgy volt az akkor is, amikor a tornyocskák és a kis kalap alatt a
rózsaszínü arc még a valóságban létezett. Már akkoriban is így volt a
dolgok sorja.

Később Mariett jött a doktorral. Doktor Corvinusz a lázmérőjét tette
vissza tokjába.

– Lázas, igaz, de nem kell mindjárt megijedni.

Mariett aggódó arcát mondhatatlan figyelemmel fordította a csodadoktor
ráncos arcára. Mintha e vén, fogatlan szájban rejtőznének a megváltó
igék.

– Tehát borogatás?

– Igen, és este még egyszer visszajövök.

– Én majd nyomban sürgönyt küldök a fiu apjának, – mormogta Mariett. –
Hátha komoly a baj. Legyen a gyermeke mellett.

Szindbád halkan megszólalt most:

– Azt hiszem, hogy Pálházi úr éppen a városban időzik. Mintha tegnap a
színházban láttam volna.

Mariett szótlanul bólintott.

– Akarja a kis beteget látni, Szindbád úr? – kérdezte később, míg a
csodadoktor receptjét írta az asztalnál. – Csak innen a függöny mögül.
Látja szegénykét?

A szomszéd szobában, amelynek függönyéig Szindbád lábujjhegyen
ellépkedett, fehér ágyacskájában nyugtalankodva feküdt egy kis fiu. Az
ernyős lámpánál az öreg asszony, míg az ágy fejénél szoborszerü
merevséggel ült Georgina, liliomszárakhoz hasonlatos, félig meztelen
karjai összefonva mellén, mintha megérezte volna a Szindbád tekintetét,
lassan fölemelte hosszu pilláju, harmatos szemét és búsan a függönyre
nézett.

Ballábát, amelyen fehér harisnya és keskeny szallagokkal megkötött
félcipőcske volt, lassan a szoknyája alá visszahúzta.

– Ugy-e nagyon beteg? – hallotta Szindbád füle mellett Mariett lágy,
meleg hangját.

Szindbád kénytelen volt a szegény fiúcskára nézni, aki nyöszörögve
fordult meg takarója alatt.

– Anyám! – kiáltott föl siránkozó, boldogtalan hangon, ahogyan csak egy
megsebzett kis madár, vagy egy beteg gyermek tud kiáltani.

Mariett nyomban félretolta Szindbádot a függönytől és a szobába futott.

Szindbád a csodadoktorral ballagott ki a házból.

– Megmarad a gyerek? – kérdezte Szindbád az utcán.

Az öreg orvos a bunda gallérjába burkolózott.

– Mit tudom azt én! – felelt mogorván és ellenséges pillantást vetett
Szindbádra, mintha ez most az ő mesterségébe kontárkodott volna.
Bizonyosan nem tetszett neki a bizalom, amelyet Szindbád az ódon házban
élvezett.



HETEDIK FEJEZET,  _amelyben a pezsgő palackjában marad._

A Francia kastély éttermében, amely akkora volt, mint egy lovagterem, a
szinészek részére hosszu asztal volt föntartva, ahol többnyire
virágbokréta állott. A Francia kastély vendéglősének kedveskedése volt
ez a bokréta. Az ország minden részébe eljutott híre (a szinészek révén)
a galáns Bercinek, aki nagy murikat és áldomásokat szokott csapni a
szinészek tiszteletére. Kedvenc szinészei évek hosszán át hitelben
ettek-ittak nála és minden nap végignézte az előadást, az állóhelyről,
miközben fekete selyem sapkájával meghatottan tapsolt az érzelmes
jeleneteknél. Midőn félig üres volt a nézőtér, a kómikus Berci barátunk
tiszteletére külön vicceket szőtt a darabba, sőt a kisebb szinésznők
ábrándosan forgatták a szemüket a kis kopasz, kövér férfiu felé, aki
többet sírt, nevetett a színházban, mint élete egyéb részeiben. Mintha
intendánsa lett volna a városka színházának, minden színházi eseményben
benne volt a keze. Kevés szakértelemmel, de annál több rajongással
hallgatta végig a premiéreket, neki minden darab tetszett, és csak azt
sajnálta, hogy az utolsó fölvonás végső jelenetét nem várhatta be.
Fekete selyem sapkáját a fejére csapva, átfutott az étterembe, hogy
megfelelően fogadhassa a színházból kitóduló publikumot. Már tudta, hogy
kik jönnek színház után vacsorázni és az asztalokat előre elrendezte. A
társulat súgója későbben úgy is elmondta neki, hogy mi történt – azután.

Berci azon az estén, midőn Pálházit a színházban meglátta, rendkívüli
intézkedéseket tett a nevezetes úr fogadtatására. A háziszolgát
elfuttatta a cigánybandáért és személyesen nézett körül a konyhában, bár
az ételszagot nem szerette. A szinészek asztalára készített
virágbokrétát az utolsó percben fájó szívvel ugyan, de megosztotta a
Pálházi úr részére föntartott asztallal. Még néhány perc múlott el és
Pálházi ritkás feketeszakállu arca, tatár-feje és bundája, amelyet egy
muszka herceg viselhetne, megjelent az étterem előcsarnokában, mellette
Szalánczi kisasszony hervatag és finom alakja. A kisasszony kivételesen
egy olyan nagy és soktollas kalapban jelent meg, amely a térparancsnokék
társaságának véleménye szerint, inkább volt méltó egy félvilági nőhöz,
mint egy szolíd szinésznőhöz. A kiséretet Brankovicsné, a társulat
anyaszinésznője alkotta, amin ugyancsak csodálkoztak némelyek, hogy a
komoly és derék Brankovicsné ilyen játékhoz adja oda személyét.
Szalánczi kisasszony, mint aki már úgyis leszámolt mindennel, kihívóan
nézett körül a fehér falu teremben, a tiszti-asztal fölött kevélyen
túlnézett és a főjegyzőék felé sem vágott alázatos, kislányos bókocskát;
csupán a térparancsnokék társaságában lévő öreg grófnő előtt sütötte le
a szemét, mert az öreg hölgy aranyszélü lorgnetjén át olyan éles és nem
titkolt fölháborodással meredt rá, hogy még Brankovicsné is csak a
keztyűjének merte mondani, hogy: kezét csókolom.

Szalánczi kisasszony nyilvános „elbukásá“-nak hirére sokkal többen
jöttek el az étterembe, mint máskor. Három esztendő alatt senki sem
mondhatott rosszat a szinésznőre. A finnyás úriházak kinyitották előtte
kapuikat és a kisasszony most így hálálja meg a közbecsülést! Bizonyosra
vette mindenki, hogy Kisfalvi direktor tudni fogja kötelességét. Ezt az
arculcsapást nem viselheti el a város.

Pálházi olyan unottan és fanyar mosollyal ment végig a termen, mint aki
senkit sem akar ismerni a városban. Hanyagul húzta lábát és csak a
szemével köszöntgetett vissza azoknak, akik köszöntötték. Körülbelül
negyven esztendős volt akkor Pálházi, de éppen úgy lehetett nyolcvan,
vagy harminc. Az arca sárga volt, mint a cigarettafüst és a szeme egy
halálosan kiégett férfiu szeme volt. Csak izmos válla és minden
hanyagsága mellett rugalmas alakja árulta el, hogy a rokkantságtól még
nagyon messzire van.

– A kártyás! – mondta az öreg grófnő a térparancsnokék asztalánál, de
nyomban hizelgő mosoly terült el az arcán, amint Pálházi rövidre nyírott
fejével bólintott feléje. „A kártyás“ senkinek sem hajtotta meg a fejét,
csak neki. Az öreg grófnőnek az öccse befolyásos férfiu volt a
külügyminisztériumban.

Tehát most ott ült a híres kártyás a Francia kastély éttermében és a
vidéki város publikuma, amely jól ismerte őt, de akiktől mindig
idegennek tudta magát tartani, kimeresztett szemmel figyelte a
történendőket. Hiába, bármit mondanak is Pálházira a házasságai miatt,
mégis csak ő az egyetlen ember ebben az órában Magyarországon, akiről
mindenki tudja, hogy milliókat nyert kártyán és lóversenyfogadásokon. A
fiatal katonatisztek, akik a kantinban huszonegyesen nyerik el egymás
gázsiját, a tisztiasztal mellett elmerengtek, a főtrafikos, Számmer
bácsi, akit messzi vidéken a legjobb kalabriászjátékosnak mondanak és
nem egyszer fölfüggesztik Komáromban vagy Győrött a játékot, amíg
Számmer bácsi véleménye telefonon vagy telegráfikus úton megérkezik, a
maga sarokasztalánál, az agglegények társaságában bizonyos
megzavarodottsággal piszkálta a sótartót.

– No, Számmer? – szólalt meg végre egy öreg ügyvéd, aki mint
tréfacsináló volt ismeretes a városban.

De Számmer nem felelt.

Az ügybuzgó Berci és a pincérek útján csakhamar híre futamodott annak is
az étterem vendégei között, hogy az esti vonattal megérkezett Bozsákné,
a Pálházi tésztagyúró asszonya, akit mindenhová magával visz a világon.
És már a vacsorához Bozsákné gyúrta a tésztát. Majd a színészek
asztalánál francia pezsgősüvegek vonúltak föl.

– Pfuj, – mondták némelyek, – ezek a komédiások elfogadják a kártyás
pezsgőjét. Mint a cigányok…

De nyomban elmúlott a fölháborodás, amikor Pálházi asztalától lustán
fölemelkedett és a színészekhez lépkedett, hogy velük poharat
koccintson.

– A legjobb színészek itt vannak Magyarországon, – mondta szuggesztiv
hangon Pálházi, mintha maga is hitte volna, amit mond.

Később a térparancsnokék asztalánál vizitelt, de ott igen rövid ideig
maradt, mert a nyers öreg tábornok azzal kezdte a beszélgetést:

– Nos, hogy hajtanak mostanában az agarak, Pálházi úr?

Pálházi nem szeretett játékról beszélni.

A cigánybanda diszkréten, csöndesen húzott egy régi bécsi valcert, majd
egy másikat, harmadikat, mert hiszen Pálházi ezt szerette. Szalánczi
kisasszony kipirosodott orcával ült a helyén és ritka rózsáit
szagolgatta, mintha máris menyasszonynak érezte volna magát, hisz hány
nagyúr vett már el színésznőt feleségül, csupán Brankovicsné piszkálta
kedélyesen a fogát.

– Az én főztömet kóstolná meg, Pálházi, – mondta nagy
elbizakodottsággal. – Olyant még az édesanyjánál sem evett.

Pálházi lovagiasan bólintott és megkérdezte Szalánczi kisasszonyt, hogy
nem parancsol-e valamely mulatságos fiút meghívatni a színészek
asztalától?

– Nem, – felelt hűvösen Edit, – én jól ismerem őket. Nem nagyon
mulatságosak.

Tovább hallgattak tehát, mert Pálházi szófukar, csendes ember volt, aki
nevetni soha sem szokott és legjobb kedvében is (a monda szerint) bezárt
szobában, egyedül szokott csárdást táncolni.

Ebben a pillanatban a Francia kastély öreg portása sapkáját kezében
tartva, mély meghajlással Pálházihoz lépett és olyan halkan, amint régi
hotelportások tudnak beszélni, valamit súgott a kiváló férfiú fülébe.
(Szindbád – aki természetesen egy sarokasztalnál ült ezen idő alatt,
mert hiszen Pálházi őt is érdekelte, – nyomban észrevette, hogy a
törökösen sárga arc elhalványodik.)

Pálházi egy-két pillanat múlva engedelmet kért a hölgyektől és kisietett
az étteremből, de Szindbád megelőzte. Szindbád az utca felé lépett ki,
mert úgy gondolkozott, hogy Pálházit a fogadó portás-fülkéjében várják
és a kapu vasrácsozatán át tanúja lehet mindennek. Körülbelül tudta,
hogy miért hívják Pálházit, – nyilván a beteg gyermek rosszabbúl lett, –
csak arra volt kiváncsi, hogy a két nő közül melyik jött Pálháziért?

Természetesen Mariett állott a portás fülkéjében, az öreg őrmester
társaságában.

Pálházi fázósan húzta össze frakkját, amint Mariettet megpillantotta,
néhány halk szó hangzott el a levegőben, aztán Pálházinak olyan lett az
arca, mint a kisérteté. Egy hangot sem szólt, fedetlen fővel, frakkban,
amint volt, a kapunak indult.

– A kalapját! – hallatszott a Mariett figyelmeztető hangja.

Pálházi erőszakos, szinte vad mozdulatot tett.

– Menjünk, – kiáltotta rekedten.

Az öreg kapus ijedten nyitott kaput, Pálházi kirohant, Mariett hosszú
köpönyegében a bicegő őrmesterrel alig tudták nyomon követni. Aztán
eltüntek a mellékutcában, amely a régi ház felé vezetett, mint a
látomás.

Az éj csípős volt, alattomos szél süvített az olvadó folyó felől és a
Francia kastély kapujánál táncolt az üveg a lámpásban. Szindbád tehát
visszatért az étterembe és sokáig szivarozgatva nézegette Szalánczi
kisasszonyt és kisérőnőjét. A magára hagyott kisasszony arca mind
pirosabb lett, hogy aztán gyorsan haloványodni kezdjen.

Reménykedve, majd kétségbeesetten figyelte az antik óra mutatóinak lassú
mozgását a terem oldalfalán és nem igen volt az étteremben senki, aki
ugyancsak nem az óramutatót találta most a legérdekesebb látnivalónak.

Még a térparancsnok is megfordult helyén és szigorúan, tetőtől-talpig
végigmérte a magára hagyott hölgyeket, bosszús pillantást vetett az
órára. Az öreg grófnő le nem vette átható szemüvegét Editről, míg
Brankovicsné a kézmosóba öntötte a pezsgős-pohár tartalmát.

– Jobb ennél a vinkó, – mondta mély meggyőződéssel. – Engem se hívjál
többet vacsorázni.

A főtrafikos az agglegények társaságában szinte az egész terem
fülehallatára mondott el egy kalabriászesetet, amely Nyitrán történt és
a cigányok olyan csendesen húzódtak meg sarkukban, mintha nem is ők
lettek volna azok, akik valaha muzsikáltak.

– Pszt, Berci! – hangzott innen is, onnan is, pedig máskor meglehetősen
foghegyről beszélnek az idevaló urak a fogadóssal. – De a mindenttudó
Berci sem tudott fölvilágosítást adni, csupán annyit hozott föl
védelmére, hogy hiszen ott függ a Pálházi úr bundája, kalapja.

A színészek az üres palack mellől elkomorodva meresztették a szemüket
Szalánczi kisasszonyra, aki végképpen megszégyenülve már csaknem arra
gondolt, hogy a pezsgőzést folytatja a saját számlájára.

Végre a térparancsnok kirúgta maga alól a széket, hogy az fölborult és
ez mintegy jeladás volt arra nézve, hogy a kellemetlenül végződött
mulatságból hazafelé kászolódjanak az emberek. Csak az öreg grófnő állt
meg öltözködés közben, hogy egy-egy gyilkos, megvető pillantást vessen
Szalánczi kisasszonyra, mintha ő volna az okozója az egész zavarnak. A
Pálházi anyja mégis csak csillagkeresztes dáma volt és ő maga is
szolgált az udvarnál. És az a senki lánya? Az a csúf, vén
komédiás-leány? Bizony megérdemelné, hogy kisöprűzzék a városból.

Szindbád egyik szivart a másik után szívta, a terem csendesen kiürült, a
cigányok visszaszöktek a kávéházba, csupán a szundikáló nagybőgős maradt
ott őrnek, mikor Brankovicsné keményen csengetett a vizespalack oldalán.

– Kellner, fizetek! – kiáltotta, hogy mások is meghallják és
méltatlankodva csóválta a fejét, amikor Berci szabadkozva hajtogatta
előtte kopasz fejét.

Szalánczi kisasszony elmenőben síró, vörös szemét szinte kétségbeesetten
fordította Szindbád felé. Szindbád már némi hajlandóságot is érzett
lovagias szívében és csaknem hazakísérte a hölgyeket, amikor az utolsó
percben a súgó ajánlkozott.

Így tehát Szindbád végigszívhatta szivarját, későbben pedig megtehette
szokásos kémszemléjét az ódon ház körül, amelynek kapuja fölött három
sas volt kőbe vésve.

A függönyök mögül lágy, szinte álombeli világosság szűrődött kifelé és
csendes volt minden, mintha mindenki meghalt volna a házban. A szél
élesen süvöltözött és a folyó olyan fekete volt, hogy Szindbádnak
önkéntelenül szegény, elhagyott árva-gyermekek jutottak eszébe, akik
csöndesen sírnak apjuk után a sötét szobában. A titokzatos folyón
valahol egy vízbefulladt kisfiú holtteste úszik és valahol messze,
messze, kétségbeesetten sír egy szegény anya… Valóságos megváltás volt
Szindbádra, midőn lépéseket hallott kopogni a kövezeten, amely lépések
most visszhangoztak, mintha egyszerre titkos alagútak támadtak volna a
város alatt.

Bozontos bunda-gallérból a doktor Corvinusz bársony-sapkája meredt elő.
Szindbád élénken a csodadoktor vállára csapott.

– Hopp, doktor úr, jó, hogy találkozunk. Hogy van a kis fiú?

A vén doktor olyan mérgesen kapta föl a fejét, mint egy kígyó.

– Mi az? Útonálló az úr? Már régen szerettem volna öntől megkérdezni,
hogy mért leselkedik folyton nyomomban? Mi köze hozzám, mi köze a
beteghez? Hejh?

A csodadoktor azután szó nélkül tovább rohant. Szindbád hazafelé menet
mindenféle regényes históriákra gondolt. Összeaszott vén vadalmákra,
akik a Pálházi-hölgyekbe szerelmesek.



NYOLCADIK FEJEZET,  _amelyben Shakespeare kimondja az utolsó szót._

Nagyon nehéz meghatározni, hogy mennyi idő múlik el a regényben egyik
fejezettől a másikig. Olvastam már olyan regényt is, ahol a nagyanyák
még a várkertben bujósdit játszanak egy helyen, míg a másik oldalon már
a templomba falazzák be koporsójukat. Scott Walter tudná csak
megmondani, hogy mi történt közben. De ne ijedjünk meg, Szindbád még
mindig a régi rajongó szerelmes, midőn egy napon aranyporzóval
behintett, zöldpecsétes levelet hozott számára az őrmester a Francia
kastélyba. A levélpapir sarkában finom, alig látható aranyos nyomással
egy név: Georgina. És a betűk, amelyek egymásután tipegő kis kacsákhoz
voltak hasonlatosak, Szindbád urat fölszólítják azon régi házban való
megjelenésre.

Georgina a régi szépség, csak búskomoly szemében látszik valamely
elmúlott, könnyű sírásnak a nyoma, mint erdőszélen a tovairamodott nyári
zápor hagyja jóillatú lábnyomát. A szája azonban vidoran mosolyog, amint
Szindbáddal szemben helyet foglal és könnyedén így kezdi:

– Egy régi francia könyvben olvastam egyszer, hogy a reménytelen
szerelmestől fogadnak el a nők legtöbb szolgálatot.

– Én is olvastam. Miben lehetek szerencsés szolgálatára lenni,
mindenekfölött való úrnőm?

Georgina egy másodpercig elhallgatott. Szindbád fürkészve nézte, vajjon
előre betanúlta volna szerepét? Nem, a kis úrhölgy sokkal közvetlenebb
teremtés volt, vagy talán Szindbádnak gyengült meg a látása?

– Hát én színésznő leszek, Szindbád.

Szindbád szerette, ha a nők bolondokat fecsegnek, sőt leginkább akkor
szerette a nőket, ha nem voltak okosak.

– Helyesen teszi. Már magam is gondoltam rá.

Georgina kerekre nyitotta a szemét, mintha megijedt volna Szindbád
szavaitól. Szívalakú arcocskáján fájdalom, öröm, meglepetés jelentkezett
és egy kis hajfürt a kerek fülecske mellett olyanformán helyezkedett el,
mint egy fűben figyelő gyikocska.

– Ön már tudja? Gondolt rá?… Nem értem.

– Pedig igen egyszerű dolog. Volt egy barátom, akit a tót grófnak
hívtak… Pardon, ne vegye kérkedésnek, de gróf volt és barátom volt. A
tót gróf felesége egy napon azt vette észre, hogy az ura igen sokat
forgolódik a falusi tót asszonykák körül, akik többnyire bocskort
viselnek lábukon. Szép, fehér, pirosszijjas bocskort. A grófné okos
asszony létére a párisi cipőt nyomban fölcserélte bocskorral, ebben járt
otthon állandóan és boldogan élt az urával. Pálházi a színésznők után
kezd futkosni, tehát…

Georgina mindent kifecsegő arcán egy kedvetlen kis rajzocska
jelentkezett.

– Akkor Mariett megelőzött volna szándékomban, mert hisz én… Én már nem
igen fogok bocskorban járhatni valakinek a kedvéért. Más oka van
elhatározásomnak. A kenyérkereset.

– Tisztelem azokat a nőket, akik kenyeret keresnek.

– Mert hisz én tulajdonképpen nem tudok semmit, Szindbád. Abban az
időben, amikor én még leány voltam, nem volt szokásban tanítónői
oklevelet szerezni, a doktor-kisasszonyok sem jártak az egyetemre. Maga
körülbelül tudja, hogy miféle képzettsége van egy magamfajta nőnek.
Tudunk egy kicsit zongorázni, festegetni virágokat és erdőket,
megértjük, ha franciául szólnak hozzánk. Szilvu plé, – merszi. Higyje
el, hogy éppen elég ennyit tudni franciául.

Szindbád csendesen mosolygott a vidáman előadott szavakon. Valóban
gyermek volt ez a kis, kedves, jó, ártatlan gyermek. Az ódon házban soha
sem látta az életet.

– Tehát, csak ezért lesz színésznő?

– Lám, a fődolgot szinte elfelejtettem… Szindbád úr, mi tönkrementünk.

Vidor, szinte titokzatosan jókedvű mosollyal nézett Szindbád szemébe,
hogy Szindbád maga is derülten fölkiáltott.

– No, ez nagyszerü. Hát hogy történt?

A finom nőcske gyöngéden előrehajolt, mintha nagyon meg kellene
magyarázni a dolgot, hogy Szindbád kemény feje megnyiljon.

– A tőzsdén játszottunk és doktor Corvinusz közvetítette az üzleteket.

Erre már talpra állott Szindbád, de még mindig mosoly volt az arcán.

– A csodadoktor?

Georgina halkan fölkacagott.

– Ne bántsa. A kis fiamat mégis csak meggyógyította. Gyurka most olyan
egészséges, mint a makk. Annyit eszik, mint egy arató. Reggeltől estig a
tornaszereivel foglalkozik, holott azelőtt csak a képeskönyvet szerette.
A doktor csodát mívelt a fiúval.

– De a tőzsde? – szólt közbe Szindbád kissé érdesen.

Georgina vállat vont.

– Pechünk volt, vesztettünk.

– Mennyit?

– Mindent. Rövidesen a ház sem lesz a miénk. Váltók vannak. Mind a
hárman aláírtuk, amint a készpénz elment, szegény mama, azóta azt hiszi,
hogy a foga fáj, pedig…

– Nincs is foga! – szólt közbe Szindbád. – Tehát a mamán kezdte a
doktor?

– Igen, már régóta játszottak, amikor rájöttünk. A mama álmában
kibeszélte a dolgot. „Alpinen! Alpinen!“ – kiáltozta mindig. Azok valami
papirosok.

– És Mariett, aki állítólag a legokosabb nő a világon?

– Mariett nem okos. Csak nagyon jó, nagyon nemes és a legdrágább szív,
de a pénzhez annyit ért, mint a mama.

– A gazember! – szólta el magát Szindbád. – Nekem sohasem tetszett az az
ember.

– Ne bántsa szegényt. Bánatában elbujdosott a városból. Hál’ istennek
Gyurka most egészséges.

Szindbád, bár eleinte a maga fölindultsága foglalta el, későbben mégis
csak észrevette a Georgina jókedvü nyugalmát és ebben megnyugodott ő is.
Tudják ezek a nők, hogy nem érheti őket semmi baleset.

– Persze, Pálházi úr nem tudja még a dolgot? – kérdezte csendes
célozgatással.

– Remélhetőleg nem is fogja megtudni, mert azt csendesen elhatároztuk,
hogy eltitkoljuk előtte.

– Az ilyesmit nehéz titokban tartani.

Georgina ekkor valami furcsa pillantást vetett Szindbádra, amely
tekintetből Szindbád csalódást, néma kicsinylést és nemes gőgöt olvasott
ki. Mintha csak azt mondta volna ez a tekintet, hogy meddő fáradságot
végez Szindbád, midőn egy másik férfiú nyakába akarja keríteni a
bajokat, hisz tulajdonképpen itt magára, Szindbádra sincs valami nagy
szükség. Ebből a furcsa pillantásból értette meg végtére Szindbád, hogy
Georgina nem a gyermeteg, butácska nő, amilyennek néha látszik.

Az asszony az ablakra nézett, ahol a téli délután utolsó napsugarai
játszottak a mályvaszínű függönyökkel és a függönyöknek mondta:

– Mi olyan nők vagyunk, akik, amit megfogadunk, azt megtartjuk… Pálházi
különben már valahol a tengeren mulattatja a yorki herceg ő fenségét,
aki mint szenvedélyes ecarté-játékos, néhány pártira meginvitálta
Indiába való utazásához.

Szindbád makacsul összeráncolta a homlokát. Bántotta az asszony hűvöskés
gőgje.

– Indiából is vissza lehet térni, – felelt konokul.

– Ismétlem, – mondá jéghidegen Georgina, – mi nem szándékozunk bajunkkal
sem Pálházit, sem mást terhelni. Midőn a fia volt beteg: kivételt
tettünk vele. A fiút szereti; információink szerint egyedül a fiút
szereti. Nem tudom, helyes volt-e Mariett részéről, hogy a lázas fiúcska
ágyához meghívta az apát? Végeredményében helyes volt, mert nyugodtan
utazott el a yorki herceg ő fenségével, miután meggyőződött arról, hogy
Gyurka nálunk a legjobb helyen van.

– És a gyermekről hogyan szándékoznak gondoskodni?

– Ezt ismét Mariett vállalta magára. Amit Mariett magára vállal, azt
teljesíteni szokta. Ő talán nálamnál is jobban szereti Gyurkát. Mama
velem marad. Engedje meg, hogy rövid idő alatt annyi bajt okoztunk
önnek, Szindbád úr, midőn ön csak éppen átutazóban volt a városon.
Gondjai voltak miattunk, talán idejét is megraboltuk… Miért? Ön már sok
asszonyi szeszélyt látott és bölcs férfiú módjára megbocsátott.
Reméljük, hogy nekünk is megbocsát.

– Elkényeztetett, nagyon kényes úridámák voltunk, akik gőgösségükben azt
hitték, hogy nekünk kötelesség a férfiak részéről szolgálni, hódolni. Az
élet most megtréfált. A magunk építette várkastély összeomlott, mint a
legtöbb légvár összeomlik. Közönséges, mindennapi nők lettünk, akikkel
sűrűn találkozni az életben. Az érdekességhez bizonyos tekintetben mégis
csak szükség van a jó cipőre, bármit állítanak a költők.

Szindbád komolyan hallgatta végig a drága nőt, hisz bármennyire titkolta
is Georgina, hangjából némi bánatos érzelmesség zengett, mintha máris
csalódott volna Szindbádban, holott még csak a kezét engedte
megcsókolni.

Némely férfit mindennél inkább érdekel a nők nemes, eltitkolt fájdalma,
búskomoly bánkódása, amellyel az élet eseményei meglepik őket. A
könnyeket, viharzó sírásokat némelyik férfiú kevésbbé szereti, mint a
téli alkonyatot, midőn a tűz olyan csendesen szundít el a fehér kályha
mélyében, mint egy éjszakai pihenőre térő madár fáradt szállongása, –
vagy mint az őszi köd, amely az erdőszél felé lopózkodik. Szindbád
mindig szeretett estefelé utazni és az utazókocsi ablakából elborongva
nézte a hegytetőn a várat, amint ablakai kivilágosodtak… Megfogta az
asszony kezét.

– Ennél a kéznél ma sem drágább nékem semmi, mint tegnap vagy
tegnapelőtt. Én nem változtam, sőt bizonyos melegség szállja meg a
szívemet, hogy mint az élettel küzdő férfiú közelebb látom magamat az
ábrándok és álmok asszonyához. Az élet a legjobb vegyész. A
legkülönbözőbb elemeket is egymásba olvasztja. Talán még bennünket is
közel hoz egymáshoz, hisz az álomvilágból ime ön előlépett, nem elzárt
kastélyban fog többé élni, hanem az élet kellős közepében. Tehát
színésznő akar lenni?

Az asszony nem vonta vissza kezét, de nem is viszonozta Szindbád gyöngéd
szorítását.

– Színésznő leszek, de úri dáma maradok.

– A maga egyénisége nem is lehet másforma. Tudja, hogy iskolát kell
végeznie?

– Végeztem. Kisfalvi direktor úr volt a tanárom. Csupán próbaidőre van
szükségem.

– És az a huncut ezt nekem sohasem mondta! Pedig mennyit beszélgettem
vele magáról!

– Kisfalvi komoly férfiú. Azok a férfiak, akik Shakespearet szeretik,
megbízható emberek. Nála szeretnék föllépni… Néhány teli házat
biztosítana e szenzáció.

– És nem fél, hogy Pálházi a szuezi csatornánál visszafordul? Ott
utoléri a posta, vagy távíró.

– Pálházi akkor éppen nem fordul vissza. Szerződésünk van arra, hogy én
nem leszek színésznő. Ezért kaptam tekintélyes tartásdíjamat.

– Tehát már régen is színésznő akart lenni?

– Mindig. Fiatal leány koromtól kezdve, midőn a hercegi palotában
először játszottam egy műkedvelői előadáson. Moliért játszottuk.

– Nekem Kisfalvi ezt sohasem mondta, – csodálkozott Szindbád. – Hisz
akkor könnyebben megértettem volna önt. Művészvér van az ereiben.

– Az anyám is színésznő volt fiatal korában, de egy darabig nem
dicsekedtünk ezzel. Habár az udvari színházban játszott és Metternich
hercegnő volt a pártfogója.

Szindbád összecsapta a kezét.

– Nagyszerű. Hisz maguk egész kedvemre való emberek kezdenek lenni!
Irtózom a mágnásoktól. Félek a gőgjüktől, világnézeteiktől, nevetséges
önérzetüktől.

– Bennünket mágnásoknak nézett? Ebből láthatja, hogy jól komédiázunk.
Köztünk csupán Mariett a komoly nő. Ő csakugyan hiszi azt, amit mond.
Csak arisztokratikusan tud gondolkozni, cselekedni. Gyűlöli a
mindennapiságot. Most majd előveszi tanítónői diplomáját és valahol
állást keres. Olyan álruhás hercegasszony még nem ült a katedrán,
amilyen Mariett lesz. Bizonyos, hogy versaillesi mintára nyírja meg az
iskola udvarán álló akácfát és az iskolaszolgát rábeszéli, hogy
borotválja le bajuszát és húzzon térdnadrágot. De éppen jön.

Mariett szokása szerint szürke szemével fürkészve nézett végig
Szindbádon, mintha állandóan gyanakodott volna, hogy a könnyen szürkülő,
de fiatalos arcú férfiú rosszban töri a fejét. Majd kérdő pillantást
vetett Georginára.

– Igen, arról beszélgettünk, – felelte Georgina és kicsinyt lehúnyta a
szemét.

Mariett most Szindbádhoz fordult és némán ránézett. Mintha csak azt
kérdezte volna, hogy: mit szól ehhez az őrültséghez?

Szindbádot megzavarta a szürke szem. Mintha bűnös lett volna, úgy
felelt:

– Azt hiszem jó színpadi alakja van… Hisz játszani nem láttam.

Mariett vállat vont és szótlanul indult a függönyök felé, amelyek a
szomszéd szobát elválasztották.

Georgina hirtelen talpra ugrott.

– Maradj, Mariett. Te mindig azt mondod, hogy nem tudok semmit.
Hallgassa meg Szindbád úr is.

Három-négy lépést tett a szobában, aztán színpadi állásba helyezkedett.

– Hallgassa Juliát, kit játszani fogok:

  Már menni készülsz? Még nem is virrad!
  Nem a pacsirta volt, ha’ fülemile,
  Félénk füled mitől megrezzene.
  Hidd el, szerelmem, csak a fülemile.

Szindbád nevetve ütötte össze a tenyerét.

– Brilliáns. Én láttam Duset, Sarah-t, Márkust. Becsületemre, egyik se
tudta jobban.

– Igen, itt a Miasszonyunk-utcában, a szalonunkban, – szólt közbe
hidegen Mariett. – A színpad ide messzire van.

És hosszú lágy léptekkel kiment a szobából.

Georgina kipirult arccal ült vissza helyére. Harmatos szép szemét
Szindbádra függesztette és szinte könyörgő volt a hangja, amint
kérdezte:

– Mondja meg őszintén: tudok?

– Amennyire meg tudom itélni: igen, – felelt komolyan Szindbád.

– Kisfalvi is mindig azt mondta, hogy nagy színpadi talentum rejtőzik
bennem. Nos, ha talentum, itt van az ideje, hogy aprópénzre fölváltsuk.
Eddig az előkelő, megközelíthetetlen úri dáma volt a szerepem, most majd
a rendező osztja ki. Shakespearet majdnem végig tudom, mert hisz
Kisfalvitól nem tanúlhattam csak egyebet! De tudok néhány Ibsen-szerepet
is. Nórát! Ismeri?

– Ismerem, – felelt Szindbád és az asszonyt a két kezénél fogva
gyöngéden magához húzta.

– Az újabbak közül Monna Vannát, – mondta halkan, álmadozva Georgina és
a homlokát csöndesen odanyujtotta Szindbádnak.

Ez volt az első csók.

Az erdővágáson fut át oly pattogva, jószagúan a nyári permeteg, mint
Szindbád szívében csilingeltek e szavak: Enyém vagy, drágám, Georginám,
és enyém leszel!

Az asszony csak jó darab idő múlva emelte föl tekintetét, amelyben
búskomoly álmadozás fátyola ringott, mint reggeli pára a hegyoldali
utcácska fölött.

– Aztán, mondok valamit, Szindbád… Udvaroljon egy kissé Mariettnak. Ő
nem szereti a színészetet. Különösen azóta, mióta Pálházit az az ostoba
Szalánczi Edit kompromittálta a Francia kastélyban. Néhány napig azon
gondolkozott Mariett, hogy leveszi a kontyát Editnek ott, ahol
megtalálja. Később csak egy gúnyoros levelet írt, amelyet az utolsó
pillanatban sikerült elsikkasztanom. Mégis csak furcsa, szinte kómikus
dolog lett volna, hogy Mariett levelez egy színésznővel. És most menjen,
Szindbád, beszélje meg Kisfalvi igazgatóval az én ügyemet. Én mindent
magára bízok.

– Jó kézben lesz a dolga, – felelt Szindbád és a búcsúra nyujtott
kezeket reménykedve fogadta. De az asszony felső testével oly érthető
formában hajolt hátra, hogy Szindbád nem tehetett egyebet, mint sóhajtva
vette a kalapját.



KILENCEDIK FEJEZET.  _Egy nagyon hosszú fejezet különböző színészekről._

Némely emberek szeretik azokat a házakat, amelyben valamikor
gyerekeskedtek, vagy hosszabb ideig laktak és meghatottan mennek el régi
fogadók előtt, ahol valamikor ezzel vagy amazzal huzamosabb ideig
asztalnál ültek, bolond és szomoru dolgokról beszélgettek; a csapost
Maxinak hívták és Anton, a roggyant járásu öreg pincér olyan áhítattal
tette eléd a pörköltet, mintha az egyetlen pörkölt ez lett volna a
világon, amelyet megenni érdemes; a sör mindig friss volt és akkoriban
még madame Augusztine – a divatárusnő a fogadóval szemben lévő
boltocskában – fürtös fejét egyenesen tartotta gömbölyü vállai fölött,
mintha éppen most csalódott volna első szerelmében és elhatározta, hogy
végképpen szakít a férfinemmel. Szindbádunk, e regény alázatos szolgája
természetesen a régi kis sörházból meglehetős meleg érdeklődéssel
figyelte a divatárúsnő friss blúzait és szoknyáját, valamint fürtös
fejét s így egy csöppet sem lehet azon csodálkozni, hogy a színházak
hátulsó kapuit is nagyon szerette, ahol ócska láda volt a bejárat
mellett, amin üldögélni, pipázgatni lehetett, mialatt odafentről a
zenekar játéka csengve-bongva adta tudomásul a legkülönbözőbb
melódiákat. A nagyhercegek is itt voltak találhatók fehér parókáikban a
fölvonásközökben, midőn a színházi szolga vágtatva hozta a sört a
folyóparti korcsmából és maga Kisfalvi direktor úr ült a ládán, midőn az
életunt rendezővel nem kevésbbé életunt modorban a jövő heti műsort
megbeszélte. A sokszor nyitva felejtett ajtón a női öltöző zűrzavaros
lármája idáig hallatszott, elrejtett lámpák égtek odabenn és a
kulisszák, meg hátulsó függönyök barna vásznán a raktáros
gyermekfejnagyságu számjegyei látszottak. Harisnyakötőket, pudert,
festéket kerestek a női öltözőben, majd két nő éles hangon támadt
egymásnak, – ki tudná miért, – amikor Kisfalvi (bármennyire komoly ember
volt,) a szenesládán megmozdult és mély, rezdülő hangon beszólt a
színpadra:

– Ügyelő!

Majd tovább folytatta a megkezdett mondatot:

– Pálházi, amilyen tehetséges ember, éppen olyan bolond. Mindig azt
hitte, hogy majd hosszúszáru lakkcsizmát meg fehér nadrágot kell neki is
fölhúznia, ha a felesége színésznő lesz. Sehogyan sem tudta megérteni,
hogy lehetnek nők, akik a színpadi pályát azért választják, mert arra
van tehetségük. Pálházi szerint a nők azért lépnek színpadra, mert a
lámpák, a világítás, a zenekar, kosztüm a legjobb kerítő. Színpadról
könnyebb meghódítani a férfiakat, mint a szalónban és a színésznők
csupán hódítani akarnak. A házmester-leányokból uridámák lesznek és az
iparos-gyerekek frakkot öltenek. Mert vannak bolond férfiak, akik csupán
este, a színházban melegednek föl a nők iránt, midőn táncolni látják
őket és mezitelen karjukat, vállukat közprédává teszik. Igy gondolkozott
a bolond Pálházi, mert a sorsa mindig olyan színpadi nőkkel hozta össze,
akik akkor sem maradtak volna meg az erény útján, ha a hercegnő
szalónjában üldögélnek esténkint. Tehát a szépséges, tehetséges Georgina
ezért hagyta abba színpadi tanulmányait, pedig eleget sírt, búslakodott
emiatt. Az öreg asszonyság keményen rátámadt Pálházira a színpadról
táplált véleménye miatt, heves jelenet volt az, uram, sokkal hevesebb,
mint amilyent a színpadon szoktunk játszani. Mondják, hogy az öreg
asszonyság a mágnás-asszonyok, így többek között az öreg Pálháziné
erkölcseiben merészelt kételkedni, mire Pálházi széket emelt és még
aznap este elhagyta a házat, ahová többé nem volt visszatérése a dacos
és büszke férfiúnak. Némelyek szerint kiutasították volna a nők
Pálházit, ama kritikus estén, habár Mariettről ez nem igen hihető…
Ügyelő, nem hallja, hogy tapsolnak? A függönyt!

Szindbád a tapsból ugyan mitsem hallott, hisz ebben a színházban nem
szoktak tapsolni, a dermedt közönség méltóságával ez nem fér össze, de
élénken figyelt…

Valóban, Cseresznye, a régimódi kómikus izgatottan jött ki a hátulsó
ajtón, mint operette-generális és a tapsot azzal érte el, hogy
mozgatható bajuszt és szakállt ragasztott ezen az estén.

– Sört, rabszolga! – kiáltotta a színházi inasnak és félszemmel dacos,
gúnyos pillantást vetett a direktor felé, akinek nézetei szerint a
mozgatható bajusz nem volt méltó egy színészhez.

– Sok karzati jegy kelt el ma, – mondta unottan a direktor.

Cseresznye félrevonta az álszakállt, mialatt sörét fölhajtotta.

– Csak őtet egyszer kifütyülnék, ahogyan megérdemli, – felelt haragos
hangon a kómikus. – Tudom, nem ölné továbbra is színészeiben a lelket.
Akontót kellene adnia minden színészének, midőn ebben a sírboltban a
csontkezek egyszer egy évben tapsra verődnek!

Kisfalvi bántóan legyintett:

– A tapsból még nem élek meg. Valami falusi tanító-gyűlés volt a
városban. Azok jöttek el, szegények, a színházba.

A generális átkozódva állott félre és még sokáig hallatszott dörmögése.

– A lelkeket öli meg ez az ember!

– Mariett? – folytatta Szindbád. – Furcsa nő, nem tudtam vele tisztába
jönni. Még csak annyit sem tudok róla, hogy okos vagy ostoba?

– Minden asszony ostoba! – felelt Kisfalvi direktor úr tragikus
mozdulattal. – Csak azt ne higyje, hogy Fátyol valami lángész! Fátyolnak
sikerül elhitetni az emberekkel, hogy több esze van, mint amennyi nőknek
szokott lenni! Ördögöt. Az én kedves feleségem éppen olyan okos nő, mint
itt valamennyi. Tegnap például azzal fenyegetett, hogy egyszerűen
megmérgezi magát, ha az ő szerepét, Juliát, Pálháziné játsza. Mondtam
neki, hogy hiába mérgezi meg magát. Biztos teli házat jelent a Pálháziné
föllépése. Teli házunk nem volt a forradalom óta.

Kisfalvi a vállát vonogatta.

– Tudja, Szindbád, én színházi ember vagyok; vén róka vagyok a
színpadon, fiatal koromban Nagy Imrével, Szigeti Józseffel is játszottam
együtt; a nagy Laborfalvi gyerekkoromban megnézte a szemem és azt
mondta, hogy igazi színész-szemem van. Hisz maga tudja, hogy csak azért
nem megyek a Nemzetihez, mert a magam ura szeretek lenni. De ha egyszer
itt tönkretesznek majd ezek a tehetségtelen gazemberek, ezek a botozni
való sehonnai színészek, hát viszem a sátorfámat, aztán elmegyek a
Nemzetihez. Játszani fogok kedvemre való szerepeket és a jó, finom
gázsit elsején fölveszem az állam pénzéből. Nincs jobb az állami
pénznél!

– Bizony nincs, – mondta Szindbád és bizonyos elmerengéssel nézett a női
öltöző felé, ahol félig öltözött nők voltak láthatók a kicsapodó ajtó
mögött a lámpafényben. Finom kis nadrágok és jó vállfűzők, amit föl sem
lehetett volna tételezni a helybeli színház többnyire rosszúl ruházkodó
hölgyeiről.

– Rómeót természetesen én fogom játszani, – mondta most nagy
önbizalommal az öreg Kisfalvi. – Tudom, hogy nem az én koromhoz illő e
szerep, de én még azoknak a híres régi színészeknek a gárdájához
tartozom, akik sohasem vénülnek meg a színpadnak. Mi tudjuk, hogy
festékkel, ügyességgel és tudással mit lehet elérni. Megjátszani egy
szerepet! Tudják ezt ma a színészetnél? Ugy-e nem? Együtt, Pálházinéval
biztosan nagy sikerünk lesz, mert az asszony elég jó lesz Júliának. Elég
fiatal hozzá, ami az én öreg Fátyolomról bizony már el nem mondható.

A direktor kiverte kis rövid pipáját és leereszkedett a ládáról, amelyen
elkeseredve üldögélt. A pipát a zsebébe dugta és megköszörülte a torkát.

– Hát tudja, ami azt a Mariettet, a másik Pálházinét illeti, arról mégis
csak azt hiszem, hogy a legostobább nő a föld kerekségén. Úgy tudom,
hogy önként mondott le Pálháziról, midőn észrevette, hogy az az úr
Georginába szerelmes. Békésen elváltak és Mariett állítólag sohasem sírt
emiatt. De hát, uramfia az én szegény öregemnek hányszor kellett volna
már elválnia tőlem, midőn észrevette, hogy másba vagyok szerelmes?

– Ugyan, édes direktor úr, maga a legjobb családapa a városban.

A direktor hamisan hunyorított ráncos szemével.

– Muszáj, Szindbád úr. A feleségem nem engedi, hogy más legyek. A városi
tanács, a színügyi bizottság, a polgármester, a térparancsnok és a
legutolsó zsöllyebérlő is ügyel arra, hogy a helybeli direktor
tündököljön a polgári erényektől. Engem nem is lát senki a korcsmában! –
De ha lehetne, minden este a korcsmában ülnék!

Szindbád nevetett:

– Érdemes is!

– A legjobb korcsmában lenni, – felelt mély meggyőződéssel az öreg
direktor. – Korcsma, kávéház, orfeum, varieté, – ez való egy nobilis
férfihoz. A színház már sokkal kevésbbé, habár Pesten szeretek színházba
menni. Mégis csak más publikum van, mint itt. Még a női öltözőkbe is
benézegetek Pesten. De itt? Ezeket nézzem? Isten-uccse, elmegy az
embernek a kedve a nőktől, amikor az én színésznőimet látja! Egyik
vénebb a másiknál… Majd megmutatnám én, Szindbád úr, ha szép színésznőim
volnának! Virágvasárnapra szerződtettem is néhányat. Csakhogy ebben a
városban rossz a víz, rossz a levegő. Mind megvénül, amint hozzám kerül.

Az öreg színházi igazgató komoly fejcsóválással lépett be a hátulsó
kapun, mert az előadás vége felé közeledett és mert alaposan meg akarta
tudakolni a fölhangzott taps okát.

Szindbád vidáman nézett sárga, gavalléros kabátja után, amilyent Pesten
már a jobb fiákkeresek sem hordanak és a borotvált, nagy arc most
profilban látszott a kulisszák lámpás fényében, amely arc hasonlított a
régi római pénzeken látható arcokhoz. Antik bánat rejtőzött a mély
szürke szemekben, vén komédiás fájdalma a régi tapsok után.

Szalánczi kisasszony lepke-fürgeséggel sietett el Szindbád mellett,
mintha nagyon sietős dolga volna. De aztán megállott és a prémgallért
összevonta mellén.

– Csak azt akartam mondani, Szindbád úr, hogy nem ismer még mindig…
Tudja miért nem lettem öngyilkos a múltkor? Megmondom önnek. A
boncolóasztaltól féltem és a bonctani szolgáktól. Egy tiszta nő még
halála után is megrendül attól a gondolattól, hogy a halottas-ház őrei
mezítelenül látják és a temetkezési vállalat tisztjei veszik karjaikba.
Ezt akartam mondani. Ezért nem választottam a halált! És most isten
önnel!

Mielőtt Szindbád felelhetett volna, már ismét kibontotta a gallér alatt
rejtegetett szárnyakat, hogy tova repüljön a régi városka zeg-zúgos
utcáin, megrendülve egy kiáltástól, vagy a kerítés mögött ugató
kutyától, hogy végre elérje kis lakását a város végén, hol magányos
vacsorája mellé bizonyára csupán bánatos gondolatokkal telepedik le.

Szindbád egy darabig utána nézett… „Kis boldogtalan!“ – gondolta magában
és maga sem tudta miért, nagyon megsajnálta Edit kisasszonyt, aki a
láthatatlan rablólovagok elől menekül tova a sötét utcákon.

Miután a színházban Juliából a próbákat megkezdte Georgina, Szindbád,
mint világban járatos ember, a helybeli kritikus urak „megdolgozásához“
hozzáfogott. Három ilyen veszedelmes férfiú létezett a városban, akik a
színházi szolga véleménye szerint igen alkalmatosak volnának
ágyútölteléknek és akik egyszer „kihúzhatják a lutrit“, ha a színházi
szolgával szembe kerülnek.

A három életveszélyes férfiú föltalálásában segítségére volt Szindbádnak
a már többször említett Stánczy Pista, aki városi írnok létére minden
korcsmát ismert közel és távol. Igaz, hogy Stánczy Pista csak napközben
írnokoskodott a városnál és az összejövetelekre alkalmatos helyeken mint
népdal-költő működött, de a rendőrök már ismerték és éjjel szalutáltak
neki a piacon.

Korán elhízott, bánatos tekintetü férfiú volt Stánczy, aki a
népszerűségét élvezte ugyan egyes korcsmákban, de voltak ellenpárti
korcsmák is, ahol Pistát mint garázdálkodó duhajt nem szívesen látták
megtelepedni. És Stánczy, amint egy kis bort ivott, nyomban az ellenség
hadiszállására kivánkozott, mintha most jött volna el az alkalom, hogy
kiválóságáról, pompás hangjáról, levente voltáról tanúságot tegyen és
egy csapásra bevegye az ellentábort. Minden jószándéka hajótörést
szenvedett azonban egy szirtfokon, az érzékenységén. Míg a Hófjágerben
Tercsi kisasszony sohasem mulasztotta el megdicsérni a Hiradóban
megjelent verseit, addig a Régi trombitásnál, Bekker, a nagyerejü csapos
(aki vándorcirkuszokban többször küzdött a pályadíjért), ingujját
gyűrögette fölfelé, midőn Pista a legbékésebb indulattal, csupán saját
szerzeményeit dalolva, a helyiségbe belépett. Arról sem tehetett szegény
Stánczy, hogy az ellenséges helyeken mindig belebotlott valakibe, aki
(valószínűleg fölbérelve) nem tisztelte őt eléggé és dalait sem
méltányolta. Pista régi szokásához híven a kalapot a tiszteletlen fejébe
verte és hadiállapotba helyezkedett. Ilyen csekélységek miatt sok baja
volt szegény Stánczynak másnap, sőt harmadnap is, midőn a polgármesteri
hajdu az irodába idézte és talán sohasem csóválta a fejét annyit az öreg
polgárnagy, mint ilyen esetekben. Stánczy jámborul megfogadta, hogy
többé sohasem megy el a Régi trombitásba. De jött szombat este, midőn a
dalárda gyűlését tartotta a Hófjágerben és Pista egyszerre eltünt a
barátságos helyről, hogy most végre kibéküljön a Régi trombitással.

– Ismerek én minden hírlapírót, csupa jóbarátaim, – mondta Stánczy
Pista, midőn Szindbád az ügyet előadta, – hisz munkatársa vagyok minden
helybeli közlönynek. Csupán Sichermannak nem írok. Az öreg negyven
fillért akar fizetni egy versért. Nem, inkább ne fizessen semmit! Vagy
fizessen egy kispörköltet, két pohár sört a Három hollónál. De negyven
fillérért nem ír verset Stánczy Pista.

Szindbád ezt tőle telhetőleg helyeselte, de mégis aggódott, hogy a
fösvény Sichermann tán kritikájában nem lesz barátságos.

– Nem számít az öreg. Csak hetenkint jelenik meg a lapja és különben is
cselédszerző-intézete van. A Híradó emberei a Két nyúlhoz járnak,
odamenjünk, – indítványozta Stánczy Pista és erre megindultak.

– Nagyra becsülöm a sajtó munkásait, – mondta útközben Szindbád, mintegy
gyakorlatból. – Világító fáklyák ebben a sötét országban.

– A Híradó csupán vasárnap közöl verset, de darabjáért egy pengőt fizet
Szomolenszky, – dörmögte Stánczy. – És a pengőt néha nehéz kihúzni. De ő
a legtekintélyesebb lap.

A Két nyúlban már víg társaság volt a „hírlapírói asztalnál“. Borotvált
és borotválatlan arcu fiatal és öregebb férfiak, az asztalfőn
Cseresznye, a színházi kómikus, aki miután ma nem játszott, már
meglehetősen vörös volt az italtól. A falnál vastag pápaszemek alatt a
bagolyfejü kövér Szomolenszky, aki a helybeli hírlapírókat röviden
„nihilisták“-nak nevezte, mert hajdan Pesten is működött a régi Fővárosi
Lapoknál és különböző álnevek alatt temérdek karcolatot írt.

Majd Bögrey úr, adóhivatalnok és vezércikkíró, távolabb a nihilisták
csoportjában egy ábrándos fejü, hosszúhaju fiatalember, aki
világfájdalmasan meredt söröspoharába.

– Ez Lenszky, azelőtt Kozsuba, – döfte meg Pistánk Szindbádot. – A
legfélelmesebb.

Az éljenzaj lecsillapodott, amely Stánczyt belépésekor fogadta, a
nihilisták csakhamar helyet szorítottak az újonnan érkezetteknek.

– Barátom rajong az irodalomért, – mondta Stánczy. – Nyúl úr, az óborból
hozzon néhány literrel.

A különböző nihilisták csakhamar élénk iddogáláshoz fogtak, egy darabig
Stánczy vitte a szót, mint aki az est sikere körül az érdemeket
szerezte, majd mások mondták el, amit legjobban tudtak, Lenszky a
színészetről, egy kis, vörösszeplős fiú a rendőrséget és a tűzoltóságot
szidta, a komoly Bögrey úr is előrehajolt és rászólott Szindbádra:

– Rövidesen kitekerik az ellenzék nyakát! – mondta nagy
szemhunyorgatással, mintha féltve őrzött titkát közölte volna.

A hangulat emelkedésével egy többszörösen összehajtogatott papirdarabkát
csúsztattak Szindbád kezébe. „T. Uram! Kérek 73 krajcárt kölcsön
holnapig. Híve Szomol…“

A bagolyfejü szerkesztő azonban a vérvörös képü kómikussal vitázott
régi, elmúlt szinészekről, a tréfát tehát valamelyik nihilista követte
el.

Szindbád, miután Lenszkyt és az összes jelenlevőket többszörösen
megdícsérte, megkérte az urakat, (különösen Lenszkyt), hogy a
kávéházban, az Aranygolyónál vendégei legyenek. A korcsmai számla
fizetésére már előzetesen pénzt csúsztatott Stánczy Pista kezébe,
azonban a derék költő teljesen megfeledkezett erről. Távozásnál Nyúl úr
barátságosan megszólította Szindbádot a borok irányába, mire Szindbád
gyorsan és restelkedve rendezte a rendezendőket.

Az „Aranygolyónál“ aztán sokáig együtt voltak az urak. Hogy ki mit
beszélt és milyen nézőpontból látta a körülötte forgó világot? Erre
kiváncsiak lehetnének azok, akik az Aranygolyónál éjfélután még nem
jártak, de hisz a többség már volt az Aranygolyóban! Csak éppen ennyit
jegyzünk föl, hogy a kávéházban az ajtónál kucséber ült, akinél Stánczy
Pista szerencsésen eljátszotta a korcsmaszámlára kapott pénzt (amelyről
azt hitte, mint később mondá, hogy Szomolenszky küldi neki régi
vers-honoráriumok fejében), a kasszában pedig egy igen hervadt és
meglehetősen kövér hölgy ült, aki Lenszkyt bizalmas mosollyal fogadta,
majd vele valamin összeveszett, de még távozás előtt kibékült…

– Holnap a Mályvába megyünk, – tervezte Stánczy Pista hazafelé menet, –
ott vannak csak az igazi mágnásgyerekek. A Hírcsarnok kadétjai tanyáznak
ott.

– Nem, – mondta Szindbád, – holnap kialusszuk a mai nap fáradalmait. Úgy
látom, éppen elegendő, hogy Lenszky urat lefegyvereztük.

– A Hírcsarnok egy vérengző fenevad, már sok vendég-színésznőnek
kiszedte a máját. Brómy úr valóságos tigris, – mondta Pista ijesztő
hangon.

Szindbád vállat vont. Szótlanul ballagott a rendőri szalutálásokat
számonkérő Pista mellett. Mindazonáltal magában nyugtalankodott, hogy a
tigris valami kellemetlenséget írhat lapjában Georgináról. A fogadó
kapujánál nem állhatta meg, hogy a kissé mámoros Stánczy vállára tegye a
kezét.

– Igen tisztelem a sajtót, de megmondhatod a barátaidnak azt is, hogy
igen jó pisztolylövő vagyok.

Mire a szobájába ért, már végképpen megbánta elhamarkodott szavait. Egy
pillanatig azon töprengett, hogy utánasiet Stánczynak, félremagyarázza
szavait, majd megnyugtatta magát, hogy a derék Pista reggelig úgyis
elfelejt mindent az éj eseményeiből.

Stánczy Pistának pedig az a furcsa természete volt, hogy mindent
elfelejtett a világon, csupán azt nem, amit bízvást elfeledhetett volna.
Szindbád néhány nap múlva már tapasztalta, hogy a városban itt is, ott
is furcsán néznek rá az emberek. A boltokból utánasietnek és a városbeli
nők, akik annyiszor látták, hosszasan rajta felejtik a tekintetüket,
mintha egyszerre valami rendkívülit vettek volna rajta észre. És egy
délután Georginát ismét kipirult szemmel találta, mintha nem régen sírt
volna.

– Ugy-e, mondtam, hogy udvaroljon egy kissé Mariettnek? Mért nem teszi?

Szindbád csendesen mosolygott.

– Asszonyom, ön legjobban tudja, hogy miért?

Georgina hosszan, melegen nézett Szindbádra.

– Furcsa ember maga, – mondta csendesen, – hiszen azért érezhetne tovább
is úgy, amint jónak gondolja. De az az asszony már csaknem megöl maga
miatt. Az imént is szemrehányásokkal illetett, hogy a maga kedvéért
lépek a színpadra és a városban az a hír van elterjedve, hogy maga a
vőlegényem, vagy micsoda…

– Én azt nem mondtam senkinek, – felelte kissé kedvetlenül Szindbád.
(Valóban, házasságra eddig nem igen szokott gondolni, midőn szép nők
körül forgolódott.)

– No lássa, – kiáltott földerülve Georgina, – hisz én úgy sem megyek
férjhez soha. Elég volt abból egyszer. Maga a barátom, a jóbarátom…

Kezét előrenyújtotta és a homlokát, fehér, fellegtelen, leányos homlokát
Szindbádnak kinálta.

Szindbádot jódarabig vígasztalgatta a csóknak az ize, illata, de azért
mégis csak megrázta volna Stánczy Pistát, ha megtalálja.

Stánczy Pista a következő éjszakán szinte magánkívül riasztotta föl
Szindbádot a Francia kastélyban.

Szindbád mélyen aludt és haragosan ébredt.

A fogadói szoba ajtajában állongó vén kapusra ráförmedt:

– Hogy merészelte beereszteni hozzám ezt az embert? – kiáltotta.

– Kérem, az úr azt mondta, a rendőrségtől van! – felelt a portás.

– Bocsáss meg, – lihegett Stánczy Pista, – mindenáron beszélni akartam
veled. A legnagyobb, legszenzációsabb eset történt, ami a világon
előfordulhat. Az embernek megáll az esze!… Kérlek, küldd el a portást.

A portás behúzta az ajtót, Szindbád szemügyre vette Stánczyt: teljesen
józan volt és amint lecsillapodott, meglehetős érthető formában, mint
amennyire ez már Pistától tellett, a következőket adta elő. Stánczy úr
az esti órákban, éppen a Hírcsarnok kadétjaihoz volt menendő a Mályvába,
hogy, bár erre fölhatalmazása nem volt, „megdolgozza a fiúkat“, mert
hiszen a szívességekre nem mindig szokás direkte megkérni az embert,
lehet indirekte is, – azon ház előtt vezetett el útja, ahol doktor
Corvinusz lakott, aki tőzsdei differenciák miatt megszökött a városból.
Ő, Stánczy azt is tudja, hogy egy Szindbádhoz nagyon közel álló nemes,
drága úrhölgyet érzékenyen megkárosított az emberkerülő hírében álló vén
doktor, habár följelentést ellene nem tett az a bizonyos nagyon tisztelt
úrnő, akit a város legszebb, fenkölt lelkü angyalának nevez mindenki.

A doktor házában világosság volt.

Benne (Pistában) fölébredt a kötelességét ismerő hivatalos ember –
„mégis csak az vagyok“ – és belesett az ablakokon. Legnagyobb
megdöbbenésére doktor Corvinuszt pillantotta meg saját szobájában, saját
íróasztalánál, még a bársonysapka is a fején volt. „Ennek fele sem
tréfa!“ gondolta Stánczy. Nyomban a rendőrségre sietett, – „ahol engem,
mint hivatalos embert jól ismernek“ – és némi kis hazugságok révén két
rendőrt sikerült kieszközölni. Pista tudniillik azt gondolta, hogy
legjobb lesz megkötözni a doktort másnapig, hogy addig el ne
illanhasson, midőn is Szindbád majd rábeszéli azon nagyrabecsült
tündért, aki nemsokára magyarhon csillaga leend a színművészetben, hogy
doktor Corvinusz ellen sikkasztás, rablás vagy bárminemü címen a
följelentést megtegye.

Főként Szindbád iránt érzett baráti vonzalma számlájára kell írni ezt az
egész dolgot, mert hiszen senkinek másnak a kedvéért nem mulasztotta
volna el a Mályva szokásos társas összejövetelét, midőn is Brómy úr
legújabb verseit átveszi, megbírálja és a közlendők közé helyezi.
„Semmiféle doktorért!“ – ismételte Pistánk.

A rendőrökkel tehát a házba behatolt, a pincétől a padlásig mindent
fölkutatott, de a doktornak süket gazdasszonyán kívül senkit nem
találtak.

– Te szerencsétlen bolond! – kiáltott föl Szindbád.

– Azonban! – szólalt meg talpraugorva Stánczy Pista, – hagyjuk a
véleményt a vers végére. Lehet, hogy az eleje gyönge, hisz a költő is az
utolsó, hatékony sorokra tartogatja gyakran olympi erejét. A doktor
fiókjában ezt a sürgönyt találtam, amelyet volt szerencsém észrevétlenül
zsebembe csúsztatni.

Szindbád kezébe nyomta a táviratot, bár az nagyon habozott, hogy Pistát
sürgönyével együtt kilódítsa a szobájából.

– Csak olvasd el, – biztatta Stánczy. – Ha valaki bűnös ebben a
dologban, az én vagyok.

A sürgönyt Alexandriában adták föl. Tartalma ez volt:

„Köszönöm értesítéseit. Ügyvédemnél intézkedtem.

_P. F._“

Szindbád elgondolkozva nézett maga elé.

– Neked tudnod kell, hogy ki az P. F. Én csak egy népdalköltő vagyok, de
még én is kitalálom. A doktor egy kém, egy spion, akit a forradalomban
nyomban fölhúztak volna a legelső fára. Az asszonyokat elárulja a
tengeri úton lévő Pálházi Ferencnek.

– Ostoba fajankó vagy! – dörmögte Szindbád. – Nekem semmi közöm az egész
dologhoz. És most menj, hagyj magamra.

Hogy Pista milyen csalódott, keserü szívvel hagyta el a Francia
kastélyt, arról csak az analizishez értő írók tudnának írni.

Szindbád sokáig nem tudott elaludni. A sürgönyön gondolkozott. Úgy lesz
a dolog, hogy Corvinusz doktor megírta Pálházinak, hogy a hölgyek a régi
házban tönkrejutottak, segítsen tehát rajtuk. Ezért, végeredményében még
köszönetet érdemelne a furcsa csodadoktor, ha ugyan Szindbád föl tudna
melegedni irányában. De másnap nem gondolt többé doktor Corvinuszra sem
Szindbád, mert az utcán, a hirdető-oszlopokon, a színház első és hátulsó
kapuján megjelentek a zöld színlapok. Rómeó és Julia Shakespearetől.
Rómeó: Kisfalvi, Julia: xxx. A helybeli harsonákat pedig számtalanszor
elolvasta Szindbád a cukrászboltban, a függöny mögé rejtőzve, ahol a
hírlapírók olyan körülményesen leírták a kiváló és szenzációs föllépést,
mintha az valóban országos esemény lenne. xxx. asszonyról, szépségéről,
finomságáról, tehetségéről áradozva emlékeztek meg a „nihilisták“.
Csupán a szigoru Lenszkynek volt ez a megjegyzése: „Elismerjük, hogy a
direktornak olcsóbb és jövedelmezőbb föladat egy köztiszteletben álló, a
bonton köréből való grand dame-ot színpadán fölléptetni, de némelyek
mégis kíváncsiak volnának egyszer-másszor az ország elismert művésznőit,
pld. Jászait, Márkust, Pilisvári Magdát (a komáromi társulatnál) a
Kastélyban élvezni. Bis dat, qui cito dat. L–szky.“

És este Szindbád hosszú idő után ismét frakkba öltözött, mint egy ifjú
herceg, ruháját megillatosította és nem haragudott a borbélyra, midőn az
a forró vassal bajuszát könnyedén megérintette.

Igen szép volt minden. A nézőtér az utolsó helyig elfoglalva, mindenfelé
kiváncsi vagy kárörvendő arcok, Stánczy Pista a karzat kellős közepén
verejtékező homlokkal és állandóan tapsra emelt tenyérrel, míg körülötte
a Hófjágerből és a többi baráti szállásokról fölszedett ismerősök várták
a jeladást. Csupán Mariett ismerős halovány arcát kereste hiába Szindbád
látcsövén. És Kisfalvi úgy szavalt, hogy az embernek a könnyek hullottak
szeméből, mintha valamely régi bűvös-bájos históriát olvasnánk. Szindbád
Anyeginre gondolt, Zareczkyre, a moszkvai balletre. Majd Pickwick úr
póstakocsiján utazott, még Kisfalvi úr a dobogón vékony lábszáraival,
hosszúorru cipőjében, barettos fövegében olyanforma volt, mint egy régi
angol illusztráció.

És Júlia? Fehér szűzi ruhájában gyönyörü arcával, búskomoly szemével és
mélyen zengő hangjával elérte a kellő sikert? Szindbádtól kérdjük ezt,
akinek a szíve néha szinte hallhatóan, máskor csaknem kialvó félben
vert? Nem, Szindbád helyéről sem mozdult el az előadás alatt és halovány
arcán az indulatokat fékezni erős munkája lehetett. A szemét néha
lehúnyta, a színlapot sokszor olvasta, mert azt hitte, hogy alattomos,
gúnyos tekintetek lesik, egy páholyban csaknem világosan hallotta a
nevét és Stánczy Pista dörgő brávója mindaddig hangzott a karzatról,
amíg Szindbád elismerésképpen hátrafordult a kitünő férfiú felé. Bűvös
este volt az, a levegő tele villamossággal, mély sírjában Shakespeare
sohasem hallott tán hasonló tapsokat.

Szindbádnak engedelme volt arra nézve, hogy előadás után az ódon házban
vacsoránál megjelenjen.

A függöny végre legördült és Stánczy Pista még néhány rohamot indított a
Hófjágerrel és környékével a függöny ellen, aztán a páholyajtókat
csapkodták.

Az előcsarnokban a vörösszeplős „nihilista“ Szindbád mellé lépett és a
fülébe súgta:

– Már elment a sürgöny a pesti ujságoknak!

Szindbád csaknem megölelte a fiút, pedig különösebben nem szerette.

Az asztalon virágbokréták állottak és talán utoljára előkerült a
lefoglalt régi ezüst.

Mariett szótlanul, komolyan végezte a háziasszonyi teendőket, Georgina
hallgatott, mélyen lélekzett és ajka fölött gyöngéd verejtékcsöppek
jelentek meg. Hálás, bizakodó, boldog és hosszadalmas pillantást vetett
néha Szindbádra, amint a jó háziorvosra néznek az anyák egy nagy
kimerültséget okozott esemény szerencsés elmulása után. Az öreg asszony
olykor minden ok nélkül élesen fölkacagott, görcsösen, szinte sírva.

– Istenem… Metternich Klarissz! – mondta.

A vacsora végén a nagybajuszu őrmester egy névjegyet hozott be a tálcán.

Mariett vette át a névjegyet és úgy elhalaványodott, hogy Szindbád
ijedten emelkedett föl.

Georgina a névjegy után kapott. A keze megremegett, de aztán dacos,
szinte kihívó hangon fölolvasta.

– Dr. Pankotai Pál ügyvéd Budapestről. Ereszd be, – intett a régi
cselédnek. – A Pálházi ügyvédje. Vajjon mit akar?

Egy atléta termetü, borotvált arcu fiatalember lépett be az ebédlőbe.
Elkényeztetett, bátor modoru férfiú volt, aki olyan hidegen hajtotta meg
magát a hölgyek előtt, mintha egy ércszobor meghajlik. (Későbben
megtudta Szindbád, hogy Pankotai igen büszke volt arra, hogy a
fővárosban egy szobor mellékfigurájaként szerepel.)

– Talán négyszemközt parancsolna? – mondta hűvösen Georgina felé.

Az asszony idegesen megrázta a fejét.

– Családi körben vagyok, Szindbád úr a házunk barátja.

Pankotai kezet fogott Szindbáddal, erősen, szinte brutálisan
megszorította a kezét, mialatt keményen Szindbád szemébe nézett.
Szindbádnak (néha ez igen nagy dolog a férfiúnál) meglehetős izomzatu
ember volt és mielőtt Pankotai visszavonhatta volna kezét, bizonyos
japánoktól tanult fogást alkalmazott az ügyvéd kezén.

A Pankotai szemén megrázkódott a monokli, aztán tetőtől-talpig
végignézett Szindbádon.

– Már ez a késői óra is, amelyben alkalmatlankodom, – kezdte némileg
rekedtes hangon.

– Ó kérem, mi tudjuk, hogy a mi házunkba önnek törvényadta joga van
bármikor belépni, – szólt közbe Mariett olyan megvetéssel, mintha egy
zsandárral beszélne.

– Tessék helyet foglalni, – mosolygott az öreg asszonyság. – A
karosszékbe talán.

– Pardon, úrnőim, rosszul értelmezik a törvény idevágó rendelkezéseit, –
kezdte az ügyvéd, mialatt a monoklit rendes helyére igazította. – De
hiszen nem is ez a fontos e percben. Vonatomat, amellyel a fővárosból
kellő időben elindultam, baleset érte útközben, amiről akár a lapokból
is meggyőződhetnek. Valami vízáradás, vagy más eféle. A pályán soká
dolgoztak és így nem érkezhettem meg azon időpontra, hogy Georgina
asszonynak ma esti szereplését megakadályozhattam volna. Sajnos, a dolog
már megtörtént.

– Mi éppenséggel nem sajnáljuk, – szólt közbe élesen Mariett.

– Vagyok bátor hivatkozni nagyságod válóperi aktáira, amelyekben
bizonyára találtam volna elegendő nyomós kifogást a mai föllépés
elhalasztására, de miután ügyfelemtől, Alexandriából vett sürgöny
alapján külön megbízást kaptam, azt hiszem, mi sem gátolta volna
nagyságodat abban, hogy a kétségenkívül ünnepélyes, de végeredményében
olyan sajnálatos kimenetelü színjátszásról könnyű szívvel lemondott
volna.

– Azt semmi szín alatt sem tettem volna, tessék ebben megnyugodni, –
mondta Georgina és finom orrcimpái megremegtek.

– Ezen már túl vagyunk, a törvény rideg akaratát többé nem állíthatja
meg semmi. Emlékszik nagyságod válópöri szerződésére? Emlékszik a
tartási díjra vonatkozó megállapodásunkra?

– Nem kell többé egy fillérjük sem, – kiáltotta Mariett. – Elég volt az
örökös megaláztatásokból. Önálló nők vagyunk. Azt tesszük, amit jónak
látunk.

– Csodálom, hogy ügyvéd úr állandóan vállalkozik e furcsa szerepre, –
mondta Georgina és mélyen elpirult.

Pankotai kiegyenesedett.

– Asszonyom, az én szerepem nemes és tiszteletreméltó. Egy kis gyermek
jövőjéről van szerencsém a törvény és megbízóm parancsa értelmében
rendelkezhetni.

Az ügyvéd most Marietthez fordult:

– Kegyeskedjék a gyermek felöli rendelkezést átruházni reám, mert a
törvény ezt megengedi, ügyfelem pedig kívánja. Ime sürgönye. Egy
pillanatnyi haladékot sem engedélyez e távirat.

Mariett kétségbeesetten csapott a táviratra.

– Tudtam előre…

Hirtelen könnyek lepték el a szürke szemeket és kezét tördelve
fölkiáltott:

– Ó, miért tetted, Georgina!

Olyan kétségbeesett fájdalom vett erőt a máskor jéghideg teremtésen,
hogy az ügyvéd tanácsosnak vélte néhány pillanatig elfordítani a fejét.

Georgina lehajtotta a fejét és a szempilláján könnyek csillogtak. Az
öreg asszonyság megzavarodva nézegetett hol egyikre, hol másikra és
értelmetlen szavakat dadogott.

– A kocsim a kapu előtt vár, – mondta rövid hallgatás után a ügyvéd.

– Tehát most, mindjárt? – riadt föl Mariett és szinte fölsikoltott.

Ez a sikoltás talpraállította Georginát. Méltóságteljesen
kiegyenesedett:

– Nem adom oda a fiamat! – kiáltotta.

Az ügyvéd a szőnyegre nézett:

– Akkor kénytelen leszek a rendőrséghez fordulni. Az összes iratok e
lépés célravezető megtételéhez zsebemben vannak. Remélem, önök is éppen
úgy utálják szent Hermandad embereit, mint jó magam.

– Ön? – mondta Mariett végtelen megvetéssel. – Ön, aki ilyen fájdalmat
tud okozni szegény elhagyott nőknek. Ez nem férfihoz való viselkedés.

Az ügyvéd fölállott a székről. Lángoló arccal fordult Szindbád felé:

– Kérem az urat, hagyja el a termet… Ezeket a szavakat nem hallgathatom
végig egy férfi jelenlétében. A hölgyek rendkívül izgatottak…

– Ebben a házban én parancsolok! Szindbád úr, maradjon, – kiáltotta
Mariett. – Még különbeket fog tőlem hallani, ez az ügyvéd, ez a véreb,
ha el nem áll szándékától.

– Uram, ön is férfi, – szólt most kérlelő hangon az ügyvéd. – Engedje
meg, hogy beszélhessek a hölgyekkel olyan dolgokról, amelyek ügyfelem
érdekének tán nem mindenben felelnek meg. Ügyvédi esküm van. Kérem, a
hölgyek érdekében mentsen meg tanúzásától!

– Az úrnők érdekében szívesen, – felelt Szindbád. – Egyébként a
szomszédszobában leszek.

Amíg Szindbád behúzta maga után az ajtót, hallotta az ügyvéd kérdését.

– Ki ez az úr?

– Mi köze önnek ahhoz? Akár a vőlegényem, – felelt Mariett nagy
fölindulással.

Aztán egy nagyon hosszú negyedóra múlott el, amíg Szindbád magányosan
üldögélt a félig megvilágított szalonban. Bölcs és mérsékletes férfiú
volt mindig, de most igen nagy kedvet érzett ahhoz, hogy egy
revolverlövéssel kimentse a hölgyeket kétségbeesett helyzetükből. A
homlokába, a szeme közé annak a becstelen fráternek, akár tíz
lépésnyiről, hisz a pique-ászt gyakran kilőtte a lövöldében. A
Browning-golyó a feje búbján repülne ki, és a falban akadna.

Becsuknák és ezzel vége.

Majd az eset titokszerűsége, szinte félelmetes természete ejtette
gondolkozóba. Milyen kegyetlen ember lehet az a Pálházi, aki a tenger
másik oldaláról bosszút állani igyekszik az ellene vétőkön. Ez az ügyvéd
csak fölbérelt ember, kár volna a puskaporért, de Pálházi egy dúvad,
akit kiirtani emberi kötelesség. Karddal vágni pergament-szinü arcába,
hosszan, mélyen, a kardot meghúzni, mint a hasító-kést a sertésen.
Akadjon csak egyszer kezébe!

Amíg így dúlt-fúlt a jó Szindbád a régi osztrák uralkodókkal ékesített
szalónban, a hangok odabent lecsillapodtak, az ügyvéd fölnyitotta az
ajtót, a hölgyek előtt mélyen meghajolt, aztán a szalón közepén álló
Szindbádhoz fordult.

– Kénytelen vagyok önnek köszönetet mondani, hogy megkimélt
jelenlététől, – mondta igen élesen a Szindbád szemébe nézve.

– Köszönettel én tartozom önnek, hogy a ház hölgyeit immár nem húzza
tovább kínpadra, – felelt sötéten Szindbád és készen volt arra, hogy úgy
kapja el az ügyvéd búcsúra nyújtott kezét, hogy annak legalább egyik
ujját kitöri.

De az ügyvéd nem nyújtotta a kezét. Ellenben csaknem Szindbád füléhez
hajolva, baljóslatu hangon a fülébe dörmögte:

– Pálházi úr Alexandriából igen óhajtaná az önnel való találkozást. Ne
méltóztassék tehát mostanában elhagyni Közép-Európát, mert az úgyis
hiába való volna.

Szindbád valami rettentő sértéssel akart válaszolni, de még idejében
eszébe jutott, hogy idegen házban van.

– Magam is szeretnék szeme közé nézni a gazdájának! – felelt tompán.

Az ügyvéd szótlanul távozott.

A három asszony kisírt szemmel ült az ebédlőasztalnál, mint temetés után
szoktak a nők. A vasúti útmutatót lapozgatták.

– Elutazunk, Szindbád, – mondta könnyes szemmel Georgina. – Elmegyünk a
mamával, még pedig ma éjjel. Itt hagyjuk Mariettet a kisfiammal.

– Hallatlan erőszak! – hördült föl a dühös Szindbád és már csaknem az
ügyvéd után akart rohanni.

Mariett szótlanul, összefont karral állott az asztal mellett. Aztán
száraz hangon megszólalt:

– Miután Szindbád úr már úgyis eleget tud rólunk, talán fölkérhetnénk,
hogy az éjjel átmenő expressz-vonatra számotokra megfelelő helyekről
gondoskodjon.

– Ó, mostanában üres az expressz, – sóhajtott föl Georgina. – Emlékszem,
mikor… Most mindenki nyugatra megy, Párisba, a Riviérára. Csak mi
megyünk Budapestre.

– Az óvatosság még sem árt, – folytatta Mariett kérlelhetetlen üzleti
hangon. – Tudomásom szerint a helybeli állomásfőnök útján, a bécsi
pályaudvarnál kell megrendelni a helyeket. Szindbád úr, ha kedve van
hozzá, megteszi.

Georgina a homlokára szorította a két kezét.

– Egy óra és ötven perckor ér ide az expressz… Ébren lesz addig,
Szindbád?

Szindbád csak a szemével felelt.

– Mi most csomagolni fogunk, – szólt közbe Mariett kopogó hangon. –
Isten önnel.

Szindbád kábult fejjel ért az utcára. Régen történt vele annyi esemény
egy nap alatt. A frakkján még ott a virág a Georgina hajából. A szíve
telve olyan hangokkal, amelyeket mindig ismeretlen ismerősöknek vél az
ember, midőn az életben újra hallja. A kezében még a Georgina tenyerének
a melege és a harmatos szempár szinte ott csillog a folyó fekete
tükrében. Minden, minden reá emlékezteti… És mégis mennyi változás
történt rövid órák alatt.

– Hiszen ideje, hogy magam is hazamenjek, Pestre, – dörmögte szinte
önkéntelenül. És erre egyszerre megkönnyebbült.

A Francia kastély mellett elhaladva a kávéház ablakán át észrevette
Stánczy Pistát, aki még mindig agyonizzadt fehér keztyűjében ült és
fáradtan kavargatta rumos grogját.

Belépett a kávéházba. Stánczy, mintha csak őt várta volna, fölugrott, a
nyakába borult, a tekintete már kissé homályos volt az elfogyasztott
szesztől.

– Szívemből gratulálok, drága barátom, – kiáltotta és fehérkeztyűs
kezeit, ki tudja hányadszor ez estén, ismét összecsapta. – Gyönyörü
volt. Soha sem láttam szebbet az életben.

– Pista, egy szívességre kérlek, – kezdte Szindbád, kibontakozva az
ölelő karokból. – Az állomás meglehetős messze van ide és én még
csomagolni akarok. Ülj kocsiba és a főnöknél rendelj három helyet az
expresszvonatra.

Pista először meglepetten, bambán nézett Szindbádra. Aztán megindultak a
gondolatai:

– Neki, neked és?…

– Mi közöd hozzá!

– A mamának, – dörmögte kedvetlenül Pista. De aztán szó nélkül vette a
kalapját és minden további kérdezősködés nélkül elrohant.

Szindbád még javában csomagolt szobájában, midőn Stánczy úr szokásos
lihegésével betört az ajtón.

– Alig akart fölengedni az a kutya portás, – kezdte elfulladva.

Aztán igen nagyon nevetni kezdett:

– Rendben van, mindent rendbe hoztam.

– Helyes.

– Bizony nagyon helyes, – nevetett Pista, hogy a könnyei csorogtak.

Miután Stánczy barátunk előadását igen nehéz volna nyomon követni,
röviden csak ennyit jegyzünk föl: Pistának régi barátja a főnök,
iskolatársa, Nagyszombatban együtt voltak, habár mostanában ritkán
találkoznak. Pista alaposan tájékozódott a vasúti szabályokról és miután
meggyőződött arról, hogy a megrendelt helyeken kívül más hely nem áll a
helybeli publikum rendelkezésére, Bécsben két helyet rendelt meg az
expresszvonatra.

– Te boldogtalan ember! – kiáltott föl megrőkönyödve Szindbád.

– Hát a harmadik, a mama legföljebb lemarad a vonatról. Mehet ő reggel a
személyvonattal, nem kell neki expresszel utazni, – így szólt Pista és
jóízü nevetéssel dőlt el a kanapén.

Szindbád nem tudta, hogy mit csináljon vele.

Abbahagyta a pakkolást, szomorúan ült helyén és nagyon sokára csak
ennyit mondott Stánczy Pistának:

– Te hatökör!

Aztán bérkocsiba ült és búsan az állomásra hajtott.

A váróteremben már ott találta sűrűn lefátyolozva Georginát. Hosszu
köpenyegében elragadó, finom, előkelő dáma volt, amilyen csak Georgina
lehetett. Nem sokat beszélgettek most már. Szindbád odavetőleg
megjegyezte, hogy nemsokára Pestre utazik.

– Derék ember, – mondta az öreg asszonyság.

Georgina nem felelt, csak megszorította a Szindbád kezét.

Az expressz-vonat barna kocsijaival csendben begördült. Egy Henry IV.
szakállu vasúti alkalmazott kinyitotta a hálókocsi ajtaját. A mama
lassan kapaszkodott a lépcsőkön, míg Szindbád, a sűrű fátyolon át,
egyetlen boldog, büszke csókot váltott Georginával.

A vonat halkan megindult, a kocsik lágyan tovább gördültek. Szindbád
percekig bámult az utolsó kocsi piros lámpása után.



TIZEDIK FEJEZET,  _amelyben a szerelmesek utcáin barangolunk._

A dámák Budán laktak egy kis fogadóban, amely a Duna partján feküdt és
az ablakból pontosan lehetett látni a pesti tornyokat, háztetőket.
Márciusi szél fújt és estefelé az öreg asszony Georgina karjába
kapaszkodva sétált a budai korzón.

Szindbád fiatalember korában sokat mászkált Budán. Amíg a pesti ember
szerelmes, száz eset közül kilencven esetben Budát keresi föl szerelmi
életének helyes lebonyolításához. Buda a pesti szerelmesek búvóhelye. Az
ottani kis cukrászdák, apró, furcsa kávéházak, rejtett korcsmák
halaikkal és görbe-gurba utcák ócska házaikkal, úgy látszik, mind
atyafiságot tartanak a szerelemmel. A budai korzó gesztenyefái alatt
hány dermedt szív dobogott már melegen és a padokon leülni szerelmes
szívvel és a hölggyel, bizony nem utolsó mulatság.

Mintha a folyónak is volna valami köze ezekhez a dolgokhoz. A hajókon
kigyulladnak a lámpások és messziről, a híd felől búgó hangját hallatva
közeleg a bécsi hajó. Kék és piros fények rengenek az elsötétült
hullámokon, a szomszédban gyorsvonatnak képzeli magát a villamos, a
távoli kioszkból a katonabanda hangjai hallatszanak a szél fordulásával.

Csak a szerelmes párok látogatják meg magas állomásán az öreg Gellért
püspököt. Enyhén emelkedő lépcsőkön lassan fölballagni, olykor
visszanézegetni, majd az árkádok alatt egy rejtett padra leülni, mialatt
hosszú, hosszú csókot lehet váltani, amit csak a közelgő lépések
visszhangja zavar meg: ehhez csak szerelmes embereknek van kedvük,
idejük. Az egykori püspök háta mögött biztonságban érezhetik magukat a
tavasz szerelmesei, a lépcsőkön meglehetős visszhangot vernek a közeledő
lépések, bár a budai diákok gyakran szeretik meglesni a derék szent háta
mögött történendő dolgokat.

Georgina és Szindbád bejárták mindazon helyeket, ahol a szerelmesek
Pesten és Budán elbújni szoktak.

Az asszonyt mulattatta a dolog, hogy rejtőzködik, bár az öreg asszony
szívesen előrement néhány lépéssel, midőn esti sétáikból hazafelé
ballagtak. Szindbád sem haragudott teljesen, hogy az asszony féken
tartja indulataiban és nem nyújtja oda magát teljesen a szerelem
hatalmának. Csók, kézszorítás, kezeknek kedves játéka: ennyi volt
mindaz, amiről a szentéletü Gellért, a Halászbástya vagy a zárt kocsi,
amelyen a Népliget elhagyott útjait keresték föl, árulkodhatott volna.

Szindbád lassan diáknak érezte magát, aki szerelmes saját tanárnőjébe,
amint az okos, higgadt Georginával a Halászbástya fokán Mátyás királyról
és más elmult férfiakról beszélt. Egymás kezét fogták és az enyhe
tavaszi szél lágyan szaladgált körülöttük.

– Gombolja be a kabátját, – mondta Georgina anyáskodó hangon. – Nem
szeretném, ha holnapra megbetegedne.

– Holnap a Margitszigetre megyünk, – felelt élénken Szindbád, mialatt
teljesítette az asszony kivánságát.

– A kertészeken kívül úgy sem találunk ott senkit, egyedül leszünk,
milyen jó lesz, – mormogta Georgina.

Az öreg asszonyság esernyőjére támaszkodva pontosan végezte ezalatt a
lépéseket a bástyán. Kilencszáz lépést kellett megtennie egy-egy sétán,
mint Mizfray dr., a színház orvosa udvari színésznő korában azt előírta.

– Készen vagyok, – mondta, midőn a sétát bevégezte.

Letelepedett Georgina mellé és szótlanul, kissé elkeseredve tapasztalta,
hogy a fiatalok egyszerre elhallgatnak társaságában.

– Mért nem beszélgetnek tovább? – kérdezte néha. – Nem bánom, akármiről
beszélgetnek, csak beszélgessenek tovább!

Furcsán, betegesen nevetett, mintha valóban nagyon érdekelnék őt a
szerelmes szavak, amelyeket Szindbád leányának mond.

A régi ódon ház elhagyása, a szalón, amelyben az öreg császárok voltak
és az antik szőnyegek a régi muzsikáló órával, mintha teljesen
kizökkentették volna az öreg asszonyságot régi nézeteiből. Egyszer
például bizalmasan Szindbád karjába öltötte a kezét.

– Van önnek pénze? Vagy tud pénzt szerezni? – kérdezte melegen.

– Talán szükségük van rá? – kérdezte meglehetős ridegen Szindbád, mert
nem nagyon szerette az öreg asszonyságot.

– Még nincs rá szükségünk. Talán nem is lesz, hisz Mariett pontosan
elküldi nekünk a maga tartásdíját, amit az ügyvédtől kap, de nem lehet
tudni, hogy leányom nem kíván egy napon rangjához méltóan élni? – mondta
furcsa nevetéssel az öreg asszonyka. – Tudja, pénz nélkül nem ér semmit
a fővárosi élet!

– Úgy tudom, hogy mindenük megvolt, amire eddig szükségük volt!

A fehérhaju dáma halkan nevetett:

– Maga olyan álmodozó, mint valami költő. Semmink sem volt meg… Azaz
hogy gonosz volnék, ha Mariettre csak egy szóval is panaszkodnék. Roncsy
derék teremtés. Minden levelében megkérdezi, nincs valami kívánságunk?
Mariett igen takarékos, jó gazdasszony, otthon csak akkor varratott
ruhát, mikor mi titokban megrendeltük a szabónőnél! Ő már olyan asszony!
De hát ön eleget forgolódott a világban. Mit gondol? Georgina
megjelenhetne mostani ruháiban például a tavaszi lóversenyen?

– Nem muszáj lóversenyre járni, – felelt Szindbád meglehetős szigorúan.

– Ön nagyon kegyetlen! – mormogta sértődötten az öreg asszonyság. – A
férfiakról mindig az volt a véleményem, hogy önzők, ridegek,
haszonlesők. Sajnálom, Szindbád úr, ön sem tudott meggyőzni az
ellenkezőjéről. Csak nem gondolja, hogy Budán, a Trieszt-szállodában
szándékozom leányommal eltölteni hátralévő életemet?

– Georgina meg van elégedve. Rövidesen találunk számára szerződést
valamely fővárosi színháznál…

– Igen, mikor már az öné volt, ugy-e? És már ön megúnta leányomat? –
kiáltott föl élesen az egykori szinésznő. – Nem, uram, ez Pálházinak sem
sikerült. Ő is el akart ásni bennünket a régi házba, míg ő maga élte
világát. Néha csak egyszer láttuk egy héten. Kártyázott Bécsben vagy
Budapesten. Otthon mogorva, ásitozó volt, napokig föl sem kelt az ágyból
és megkövetelte, hogy Georgina kedves legyen és a levest tányéron az
ágyához vigye. Ó, ön nem tudja, hogy mi történt! Egyszer még széket is
emelt leányomra! Igaz, hogy másnap hat gyönyörü kalapot hozatott
Bécsből. De én uram, ahogy engem most megnéz, Párisból kaptam a
kalapjaimat és ezerforintos ruháim voltak.

Szindbád búsan bólintott.

– Igaza volt, asszonyom.

– Nagyon természetesen, – felelt még mindig meglehetős csípős hangon az
egykori művésznő. – X. főherceg annyit térdepelt a lábaim előtt,
amennyit akartam. De azért Klarissz soha sem vonta meg tőlem a
barátságát. Egy nagyvilági nőnek nem muszáj okvetlenül rossznak is
lennie, mert a főherceg térdepel lábánál. Mert ön, drága barátunk, azt
hiszi, hogy turbékolás, sóhajtozás az egész élet! Ördögbe! A leányom
ragyogó, szép, fiatal! De még én se vagyok olyan öreg, amint ön hiszi,
tisztelt barátom. Még egyikünk sem arra való, hogy gombostűre tűzzenek
bennünket, mint a lepkéket.

– A hölgyeknek szabadságukban áll úgy élni, amint parancsolják! – felelt
szomorúan Szindbád és ezután önkéntelenül utána olvasott az öreg
asszonyságnak a budai korzón, vagy a Halászbástyán, hogy valóban
megtette-e az orvos által előírt kilencszáz lépést?

Nemsokára ezután Szindbád szóvá tette Georgina előtt anyjának
föllépését; terveit óhajtotta tudni a jövőre nézve.

Az asszony harmatos szemét Szindbádra emelte:

– Én teljesen megbízom önben, Szindbád. Lehet, hogy anyácskám
nyugtalankodik sorsom miatt, de én bizonyos vagyok abban, hogy maga nem
fog engem elhagyni.

– Hát akkor miért nem szeret! – fakadt ki Szindbád. – Mért nem szeret
úgy, amint nő a férfit szeretni szokta?

– Ráérünk, – felelt gyorsan Georgina. – Ne siettessünk semmit. Én néha
úgy érzem már magam, mintha igazán a menyasszonya, a felesége volnék.
Hisz senkit sem ismerek magán kívül, miért türelmetlenkedik? Itt vagyok,
a magáé vagyok. Esküszöm, hogy soha-soha nem hagyom el.

– Valamely lóverseny-toalettről beszélt az anyja?

– Szegény anyám, ő nagyon furcsa asszony. A fejébe vette, hogy azt a kis
vagyont, amit játékon elveszített, játékon nyeri vissza. Játszani akar a
turfon. Pedig ennek, ugy-e, nem sok értelme van? Azonkívül bármikor
belebotolhatunk Pálháziba, aki maga is szenvedélyes sportsman.

– Ez volna a legkisebb baj, – felelt Szindbád. – Ellenben itt volna az
ideje, hogy beiratkozzon a sziniakadémiára…

– Majd ősszel, – vágott közbe gyorsan Georgina. – Addig csak magának
akarok élni. Úgy sem szerettem még senkit, csak magát, Szindbád.
Mindjárt az első perctől, amikor megláttam, amikor az álarcos-bálon
megszólítottam… Soha férfi nem hatott reám annyira, mint maga. Miért
akar eltávolítani magától?

Az öreg asszonyság még csak a nyolcszázadik lépésnél tartott, de
Szindbád, bármiként szeretett volna, nem tudott addig felelni, amíg a
kilencszázadik lépés is elmúlott. Akkor eszébe jutott, hogy mit is
kellene mondani… De Georgina elvonta a kezét kezéből és az egykori
szinésznő fáradtan megérkezett.

– A szállodai szobalánytól azt hallottam, hogy a Makkalsóban nagyszerü
frankfurtit kapni. Ha senkinek sincs kifogása ellene, menjünk ma oda
vacsorázni. Az udvari színházban – midőn tagja voltam, – gyakran laktam
jól öltözőmben frankfurtival, holott előadás után pezsgős, osztrigás
vacsora várt rám az Imperiáleban.

Az öreg asszonyság komoly, hosszu lépésekkel megindult előre, mielőtt
pihent volna a kilencszáz lépés után.

– Anyám már megbarátkozott az egész szállodával, – mondta búskomolyan
Georgina. – Ő csak akkor tudott igazán nagyúri dáma lenni, midőn Mariett
nem engedte, hogy más legyen. Mariett bezzeg nem tűrte, hogy a
cselédekkel szóba álljon.

A Makkalsóbeli vacsora után az öreg asszonyság egyszer bizalmasan
félrevonta Szindbádot a fogadóban, mialatt Georgina az esti sétához
öltözködött.

– Kedves úr, én mindig tudtam önről, hogy okos ember. Nem lepi meg tehát
kérésem. Ön sokkal ismerősebb Budapesten, mint mi, kérem tehát egy kis
szivességre. Itt van ez az antik gyűrü. Boldogult Rummergarten báró
húzta az ujjamra egy nagy szerepem után. Azt hiszem az Idegen nőben
játszottam. Kérem helyezze el ezt a gyűrűt megfelelő helyen.

Szindbád az ajkába harapott.

– Mekkora összegre van szüksége? – kérdezte csendesen.

– Körülbelül ötven forintot tesz ki a tartozásunk a szállodában.
Mariett, nem tudom mi történt vele, nem volt most pontos.

– Rendben van, – felelt szégyenkezve Szindbád és tárcája után nyúlt.

Ám az egykori szinésznő roppant fölháborodott. Elvörösödött és rekedten
rikácsolta:

– Uram, én nem pénzt kértem, hanem a gyűrűm elzálogosítására kértem föl.
Ismeretlen nő vagyok a városban. Bármely úriembert fölszólíthatnék e
csekély szívességre.

Szindbád érezte, hogy igen sápadt és indulatok kergetőztek a szívében.
Átvette a gyűrűt.

– Vén banya, – gondolta magában. – Ismerlek.

Másnap visszaküldte a gyűrűt, valamint mellékelt ötven forintot az öreg
asszonyság címére.

Aznap nem látta Georginát. Az asszony azt üzente, hogy a feje fáj.
Harmadnap Georgina elküldte az ötven forintot. „Kérem, bocsásson meg az
anyámnak. Már nagyon öreg asszony.“ Ezt írta Georgina.

Ezután nemsokára Szindbádunkat lakásán, amely a Két oroszlánhoz címzett
pesti fogadóban volt általánosságban, egy délelőtt két marcona
huszárkapitány kereste föl.

– Spics… – mondta az egyik kapitány.

– Srics… – ismételte a másik.

– Örvendek, – felelt Szindbád.

– Pálházi barátunk nevében, – folytatta „Spics“.

– Ha lehetne még ma este, – tódította „Srics“ és óráját kivonta.

Szindbád végignézett a köpenyeges férfiakon, komoly, meglett férfiak
voltak, akik bizonyára igen tiszteletreméltó modorban szoktak viselkedni
a szalonokban vagy a társas összejöveteleknél. A nadrágjuk azonban kissé
gyűrött volt, amiből Szindbád kitalálhatta, hogy a katonai irodában
működnek a vésztjósló arcu férfiak.

– Tegnap óta keressük önt, – mondta némi élességgel „Srics“. – Húsz
helyen is voltunk a városban, ahol ön meg szokott fordulni.

– Még a Trieszt-szállodában is, – tódította „Spics“, akinek olyan hangja
volt, mint egy üres hordónak. – Tehát…

Szindbád elkeseredve nevetett.

– Remélem jól ráijesztettek a hölgyekre? – „Srics“, aki zömök és
vörösbajuszu férfiu volt, de ártatlan kék szeme arca zordonságával nem
állott összhangban, sarkantyúját megpengette.

– Mi nem szoktunk nőkkel az eféle dolgokról tárgyalni. Csupán megüzentük
önnek, hogy a saját érdekében jelentkezzék nálunk.

– Köszönöm figyelmüket, uraim, – felelt Szindbád a szavakat harapdálva.
– Az urak tán a térparancsnoksághoz vannak beosztva?

– Én csapatnál vagyok, – felelt a horihorgas Spics meglehetősen
hangsúlyozva a szavakat. – Ime névjegyem.

Srics hasonlóképpen elhelyezte névjegyét Szindbád asztalára, aztán
meghajoltak és nagy sarkantyúpengéssel távoztak.

– Pálházi tehát Pesten van, – gondolta Szindbád és a falnak fordult,
hogy még egy darabig aludjon, miután reggelig töltötte az idejét a
kártyaasztal mellett, ahol nagy balszerencsével küzdött.

Elaludt, de talán percek múlva fölébredt. Mintha álmában jutott volna
eszébe, hogy a helyzet nem olyan könnyü, hogy tovább lehessen aludni. Az
ördögbe! Két komoly, őszes kapitány nem indult el bolond fejjel a
világba. Nagyon lehetséges, hogy Pálházi életére pályázik. Vagy talán
azért küldött katonákat a párbajra való kihíváshoz, mert a
katonatiszteknek nem föltétlenül szükséges elmondania összes okait,
haragjának, bosszújának alapjait? Elmúlt, verekedő ifjúságából
emlékezett arra, hogy idősebb katonatisztek igen komolyan szokták
fölfogni a párbajt. Pálházi, mint egykori gárdatiszt, valószínűleg
magától a budapesti térparancsnoktól kérte a szekundánsokat.

Szindbád hamarosan felöltözködött és bár nem szerette magát gyáva
embernek tartani, bensőjében meglehetős izgatottságot érzett, amint a
két zordon kapitányra gondolt. Az ördögbe is, a kapitányok a
sarzsijukkal is játszanak. A párbaj komolynak igérkezik.

Néhány perc mulva már Budapest leghíresebb párbaj-szakértőjének a
szobájában ült.

A szakember a Belvárosban lakott és két kisleánykájával játszadozott,
akik olyan pirosak és üdék voltak, mint a rügyecskék, amelyek az
erkélyen a dézsába ültetett fácskán a tavaszi délben kidugdosták
fejüket.

– Pálházi két kapitánnyal kihivatott, – kezdte Szindbád meglehetős
izgatottan.

– Pálházi? – mormogta Gránitz, (mert így hívták a szakembert) és vastag,
tömött bajusza alatt elmosolyodott. – Majd ellátjuk… Flórica, lesúrolod
a bábúdról a festéket. Aztán majd halovány lesz az arca.

A csöpp leányka bánatában szívecskéjéhez szorította a mosakodás alatt
szenvedő bábút.

– Nem teszem! – felelt elszomorodva.

– Már elég tiszta a baba, – folytatta Gránitz, akinek olyan gyermeteg,
szinte ábrándos tekintete volt, mint a kisleányainak. – Hát miben áll az
eset? – fordult Szindbádhoz.

Szindbád néhány szóval jelezte a felvidéki városkában való tartózkodást,
Georginát, a színpadot… Gránitz olyan jókedvűen mosolygott, mintha a
világ legmulatságosabb történetét hallgatná.

– Az asszonyokkal van a legtöbb baj, – mondta szelíden.

Majd elgondolkozott, mintha láthatatlan raktárban turkálna valamely
agyvelőbeli sematizmus után.

– Pálházi, – mormogta összeráncolt homlokkal és többször ismételte a
nevet, mintha bikanyakán szelíden elhelyezkedő nagy fejében a létrákon
szaladgálna e percben egy kis fürge könyvtáros.

– Igen jó pisztolylövő, Pétervárott a francia attasét agyonlőtte,
Rómában egy olasz grófot, – mondta csendesen Gránitz, mintha egy
láthatatlan könyvből betűzgetne. – A kardot is érti… No majd Fodor
Károlynál elcsináljuk ezt az egész ügyet. Kit parancsolsz segédtársamul?

– Akit te jónak gondolsz, – felelt megilletődve Szindbád.

– Helyes, így lesz jól. Én ugyanis nem szeretem, ha saját segédtársam
rontja el a dolgokat. Katonákkal van dolgunk, vigyáznunk kell minden
kiejtett szóra. Észre van szükség. A katona urak, – asszonydologról
lévén szó, – valószínűleg vontcsövü, legyespisztollyal tíz lépésnyiről
szeretnének verekedni. Utána kard, végkimerülésig. Hát majd lesz kard,
ahogyan én akarom. Most pedig menj haza, légy nyugodt, mintha az
édesanyád ölében ülnél. Flórica, gyere táncoljunk egy kicsit.

Fölugrott és a kis tavaszi bimbóval körben forgott a szobában, hozzá
halkan énekelt egy régi valcert.

Szindbád, bár nem volt szentimentális ember, nem tagadhatott meg némi
meghatottságot, midőn az atlétakülsejü, félelmetes férfiút, aki húsz év
óta vezényli az ország legvéresebb és legveszedelmesebb párbajait,
hatesztendős leánykájával táncolni látta.

– Te egy regényhős vagy, Géza, – mondta, kezet szorítva a párbajok
szakemberével. – Messziről olyannak látszol, mintha egyik kezedben
töltött pisztoly, a másikban élesre fent kard volna…

Gránitz jóízűen nevetett.

– Minden párbaj szamárság. Én mondom, aki verekedtem is egynéhányszor.
Persze, mindig a felem érdekében, ha a tárgyalások nem mentek símán.
Mert a párbajsegédek legtöbbje vért akar… Hát eresztettem vért, a saját
vérükből. De azért mégis szamárság verekedni. Kár, hogy muszáj!

A szakember azután felültette a kisleányokat az asztalra és roppant
buzgalommal kezdte helyreigazítani a táncközben megbomlott
cipőszalagocskákat.

A tárgyalások napokig tartottak a zordon katonákkal. Gránitz egy napon
vidám mosollyal jött le a tiszti kaszinóból, ahol esténkint a
párbajsegédek tanácskoztak.

– Azt hiszem, hogy végre dűlőre jutottunk, – mondta vígan Szindbádnak,
aki egy kocsi mélyébe rejtőzve várta az eredményt. – Megmondtam nekik,
hogy ebben az országban csak én vagyok az az ember, akinek megengedem,
hogy tíz lépésre kiálljon a golyó elé. Ha parancsolnak velem, itt
vagyok. De a felemet nem engedem kiállani. A katona uraknak ez sehogy
sem tetszett. Holnap délben verekszünk Fodornál, karddal. Félegykor ott
légy. Most pedig megyek haza, mert a leánykáim várnak. Aludj jól.

A budai hölgyek, bár nem szóltak Szindbádnak a kapitányokról, sem
kérdést nem intéztek hozzá a dolgok mibenlétéről, úgy látszik tudtak a
tárgyalásokról. Az öreg asszonyság büszkén kapaszkodott Szindbád karjába
az esti sétákon és most eszébe sem jutott az orvos által előírt
kilencszáz lépés. Nagyúri dáma lett ismét, aki hallgatagon,
kimondhatatlanul büszke volt arra, hogy benne van egy véresnek igérkező
párbaj körvonalában. Gyakran mesélt Szindbádnak lovagtörténeteket,
amidőn Bécsben az akkori hercegek és grófok halálra öldösték egymást a
szinésznő miatt. Ki lehetett volna az a szinésznő, ha nem ő, maga Walter
Keresztélyné, a baritonista neje, mindaddig, amíg Walter úr egy
külvárosi csapszékben holtan terült el az ivóasztal alatt? Ezeken az
estéken, midőn az egykori szinésznő bizalmasan Szindbád karjába öltötte
a kezét a budai korzón, a Halászbástyán és a Vérmező körül, kiderült,
hogy régente az összes grófokat megölték Bécsben.

Georgina hallgatagon ment Szindbád másik oldalán, de nem tagadhatott meg
néha egy büszke és odaadó pillantást, amellyel a veszélyben levő férfiút
kitüntette.

És most engedtessék meg egy kis kitérés! Nem ajánlható eléggé a lovagi
torna, a párbaj, fiatalemberek figyelmébe, midőn szívük hölgyének
megnyerésére igyekeznek. A kard és pisztoly megszépíti a férfiakat a nők
szemében, mert hiszen ők többet gondolkoznak a fantáziájukkal, mint az
eszükkel. A párbaj a legokosabb nő előtt is misztikus, rejtelmes
fogalom, ahonnan a hősök győztesen érkeznek meg. Lovagkoromban gyakran
kértem hajszálakat nőktől párbajom előtt és a párviadal után gyakran
többet kaptam, mint amennyit a legboldogabb férfi is el tud viselni.
Csak hadd párbajozzanak a fiatal férfiak, de az öregek se kerüljék el
Fodor mester termét, hisz az idősebb szívek gyakorta tüzesebben
lángolnak a rőzse lángjánál. A hölgyek mindig megérdemelnek néhány
gyűszűnyi vért, hisz ezzel szemben többnyire mindenüket adják cserébe a
párviadal hősének. Nincs szebb dolog a világon, mint nőkért verekedni és
dicsőségesen hazaérkezni az ütközetből. Próbáld meg, ifju barátom és
valóban, nem csodálkozol majd azon, hogy az egykori Szindbád még késő
öregségében is szívesen ragadott volna kardot, de már nem volt kiért
harcolnia.

Georginánk is, bár többnyire igen okos és fenkölt lelkü lénynek
tekintette önmagát, esténkint a budai várkert alatt szinte lágy
omladozással lépkedett Szindbád mellett, akinek karját az öreg asszony
egy percig sem eresztette el. A haját e napokban nem fésülte a régi
gondossággal és finom arca hírét sem hallotta a rizspornak, halovány és
gyengéd volt az anélkül is. A lágy barna fürtök füle mellett elsímultak
és az egyszerü görög konty, antik tallérok antik hölgyeit juttatták
Szindbád eszébe. Szinte leányos, félénk és bizalmatlan lett ezekben a
napokban. A kezét Szindbád kabátja zsebébe dugta és a férfi bajuszát,
haját szemérmesen megsímogatta. A régi hosszu, forró csókokról szó sem
volt ebben az időben, mintha ismét mély álomba merültek volna ébredező
érzékei, amelyeket már Szindbád néha fölébreszteni vélt. A földre
szegezte a szemét és lábát álmodozva vonta, mintha nem tudná bizonyosan,
ébren van vagy álmodik. És mégis, mégis, midőn Szindbád késő évek mulva
e langyos márciusi estékre gondolt, a lilaszínű régi házakra, a
hegyoldalban fölvillanó lámpácskákra, a kőszentre, amelynek fülkéjében
kezet szorítottak és az alagútra, ahol gondolkozva, a visszhangot
figyelve haladtak át a nedves falak mellett, gyakorta azt érezte
Szindbád, hogy soha, soha nem volt közelebb hozzá Georgina, mint ekkor.
Talán csak a kezét kellett volna kinyújtani, hogy övé legyen az asszony,
akiért im élet-halál harcra indul.

A Vérmező tájékán az öreg asszonyság átszólt Szindbád válla fölött.

– Igaz, beszéltél Pankotaival? Délután, amíg bevásárolni voltál kétszer
is keresett az ügyvéd!

Georgina hosszu köpenyegében közömbösen vállat vont.

– Nem vagyok kíváncsi arra az úrra. Semmit sem mondhat nekem, ami
érdekelne. Kérlek, légy szíves ezt megmondani neki, ha még egyszer
alkalmatlankodna.

Az öreg asszonyság hevesen bólintgatott fejével:

– Megmondom, hogyne mondanám meg. Bár, úgy hiszem, Pálházitól hozott
valami üzenetet. De ki nem állhatom azt a monoklis majmot. Csak
grófoknak szabad monoklit hordani. Egy ügyvéd!… Azelőtt ez másképpen
volt.

Azután nem beszéltek a dologról, de Szindbád ennyiből is megértette,
hogy Pálházi érdeklődik a hölgyek iránt, bár olyan nagyot „vétettek“
ellene. (Későbben, sokára, túl ezen a történeten az is kiderült, hogy az
öreg asszonyság bizony elfogadta a pénzt Pankotai ügyvéd úrtól, amelyet
az ügyfele nevében volt szerencsés fölkinálni.)

Midőn sétájukból hazafelé tértek, az öreg asszonyság a retiküljéből
elővette aranyfoglalatu szemüvegét, amelyet budai tartózkodásuk alatt
egyszer sem használt. A sötétben végigmérte a meglehetősen ódon és
elhanyagolt külsejü Trieszt-fogadót.

– Jobb helyre is szállhattunk volna, – mormogta. – Fiatalasszony
koromban az Angol királynőben laktam.

– Én is ott laktam, – mondta könnyedén elpirulva Georgina. – De azért ne
bántsd a Triesztet, mama. Mindig furcsa, regényes érzéseim támadnak,
midőn hajnalonkint arra ébredek, hogy vidéki szekerek csengős lovaikkal
a fogadó udvarára hajtanak. Szinte várom, hogy mikor jön már a nehéz
postakocsi az angol regényekből és vele a különböző utazók, akikről
Dickensben annyit olvastam.

– Kotzebue-t akartad mondani, leányom, – javított a mama és
elégedetlenül dugta vissza szemüvegét a retikülbe.

Szindbád fölkisérte a hölgyeket második emeleti szobácskájukig, midőn is
a félhomályos folyosón sikerült Georgina nyakát hátul a füle mellett
megcsókolnia. Jó volt, édes volt, az asszony hátranyújtotta a kezét és
szinte boldogan szorította meg Szindbád kezét.



TIZENEGYEDIK FEJEZET,  _a nők rejtélyességéről._

A Két oroszlánban, ahol Szindbád állandóan meghúzódott egy negyedik
emeleti szobában, amelynek azonban erkélye volt, ahol csak a szobalány
szokott üldögélni, polgári rend és tisztaság volt. Öreg urak hotelje
volt a Két oroszlán, akik harminc esztendeje szállottak meg benne,
néhány elkeseredett katonatiszt és nyugalmazott családnélküli kuriai
bíró alkotta a fogadó törzsközönségét. Az ezüstfejü portás
emberemlékezet óta állott helyén és Kricsai úrnak szólította az egész
világ. A szobaasszonyok, mindmegannyi kiérdemesült udvarhölgyek, fehér
bóbitáikkal, igen halkan jártak a vastag szőnyegeken, Szeller, a
bérszolga még abban az időben került a házhoz, amikor az Arany sast
lebontották és a Sas régi vendégei az Oroszlánba költözve, Szeller
szerződtetését is követelték a tulajdonostól. Szeller soha sem hordott
egyenruhát. Fekete kemény kalapjában, tekintélyes, öreguras lépteivel
úgy járt-kelt a hotelben, mintha ő maga is vendég volna. Aranylánca volt
és kalapját kezében tartva, félvállát az ajtónak vetve gyakran vitázott
politikai kérdésekről a kúriai bírákkal. Volt egy vidéki „vendége“, mint
Szeller nevezte, aki húsz év alatt sem ismerte ki magát Pesten. Szeller
ilyenkor a kocsi bakjára ült, de féloldalt csupán és a „vendégével“
kedélyesen elbeszélgetett.

Szeller egy reggelen kalapjával kezében benyitott Szindbádhoz.

– Már megint egy hölgy várja az előcsarnokban? Mit csináljak megint
vele? – kérdezte Szeller.

(Szindbádot néhány esztendő előtt valóban megtisztelte egy hölgy
látogatásával.)

Szindbádnak természetesen Georgina jutott eszébe, nyomban öltözködni
kezdett.

– Ültesse le!

Szeller a kalapját forgatta.

– Nem jobb volna elküldeni, hogy nincs itthon az úr? – kérdezte. – Ha
egyszer a nők elkezdenek ide járni, akkor az ördög se bírja ki ebben a
hotelben.

Szindbádnak nem volt kedve hosszadalmasan magyarázni az ügyet, sietve
kapkodta ruháit és lépcsőket ugorva az előcsarnokban termett.

Georgina helyett Mariettet találta az előcsarnokban egy szalmafonatu
székben üldögélve. Igen egyszerü fekete ruha volt rajta, kis fekete
sapka, amelyre nyugodtan fölhajtotta sűrű fátyolát az idegen szálló
előcsarnokában, mintha arcára volna írva tisztessége. Pedig sokkal szebb
lett. Halovány arca némi kis pirosságra tett szert és szürke, mély
szemében apró lámpások vándoroltak végig, amint Szindbádra emelte a
tekintetét.

– Az istenért, hogy került ide?

Mariett összeütötte rövid szoknyája alatt angol topánkáit.

– Egyszerüen, önnel van beszélni valóm, amelyet azonban itt nem
végezhetünk el. Négyszemközt szeretnék önnel beszélni. Kár volt
lefáradnia. Elég lett volna megüzenni, hogy jöhetek.

Szindbád zavartan nézett körül.

– Asszonyom, az én szállásom kis legényszoba, nem igen alkalmas előkelő
hölgyek fogadására.

Mariett vállat vont.

– Egészen mindegy. Bizonyára van ajtaja szobájának, amelyet be lehet
zárni, hogy zavartalanul beszélgethessünk. Gyerünk tehát…

Fölállott és nyugodtan megindult a lépcső felé. Szindbád határozatlanul
követte. Utóvégre elég fiatal férfi volt (bár szülei tisztességesnek
nevelték), nem tudta magában eldönteni, hogyan végződik ez a kaland.
Mariett, amint előtte a lépcsőn haladt, nem fukarkodott formás lábainak
megmutatásával. Gyöngéden, rózsaszínűvé válott arcát hátrafordította.

– Nagyon szerelmesnek kell annak lenni, aki magát itt a hegytetőn
meglátogatja, – mondta vidoran.

Szeller szárnyas feketekabátjában, kemény kalapját kezében tartva a
lépcsőfőnél állott és éppen eleget csóválta a fejét, amíg Mariett
fölkapaszkodott. Olykor-olykor ijedten nézett hátra. Mintha attól félt
volna, hogy valamelyik öreg bíró meglátja a jelenetet.

Szindbád szobájában Mariett megfordította a kulcsot a zárban. A sapkáját
levette fejéről és az ablakból az utcára nézett.

– Innen csak az emberek kalapját látni, – mondta némi csalódással.

Aztán megragadta Szindbád kezét.

– Önnek párbaja lesz Pálházival?

Szindbád vállat vont.

– Magam sem tudom… A segédeim belemennek-e a dologba… Bizonytalan.

– Én azonban tudom. Nehéz lovassági karddal állanak szemközt, bandázs
nélkül, viadal a végkimerülésig… Igy van?

– Ugyan, kitől hallott ilyen bolondságot?

– Az én információim soha sem csalnak.

– Foglaljon helyet, Mariett. Most majd én kérdezek magától valamit.

– Hisz még nem is felelt arra a kérdésre, amelyet föltettem.

– Majd azután felelek. Mióta magukat ismerem, mindig hallok valamely
rejtelmes híradásokról. Midőn a gyermeket akarták elragadni… midőn az
ügyvéd váratlanul megjelent azon az estén… Maga nyomban megtalálja a
rejtett kis fogadót és Pálházi azt hiszi, hogy önök között én vagyok
minden bajnak, rossznak a kútforrása… Szeretnék világosan látni. Hogy
vagyunk azzal a rejtélyes információval?

– Őszinte leszek, – mondá Mariett komolyan. – Doktor Corvinusz,
emlékezhetik reá, ügyleti férfiú, aki mint ilyen, érintkezésben állott
bizonyos irodákkal, amelyeknek kitűzött foglalkozása a megfigyelés,
tájékozódás és más efféle. A tőzsdei dolgokról meglehetős rosszul
informálták annak idején doktor Corvinuszt. Ezen azonban már túl
vagyunk. A doktor most ismét szolgálatunkban van.

– Miután Pálházit Georgina színházi föllépéséről a kellő időben
értesítette.

Mariett elgondolkozott:

– Ami azt illeti, a doktor jelleméért magam sem adnék egy pipa dohányt.
Vannak ilyen emberek, született kémek, akik nem tudnak meglenni anélkül,
hogy mások titkait ne fürkésszék. A doktor ez az ember. Belenyugszom.

– És ez a titokszerü férfiu küldte hozzám? – kérdezte Szindbád.

Mariett elpirult.

– Nem… Bár nincs önnel semmi különösebb szándékom, a doktornak
óvatosságból még sem mondtam meg, hogy Pestre utazom. Azt hiszem Pálházi
úr várt volna a pályaudvaron. Nekem pedig most önnel van dolgom, nem
Pálházival. Mondja, kérem, jó vívó ön?

– Azelőtt forgattam a kardot. Régen.

– Pálházi elsőrangu vívó, – mondta kissé megkönnyebbülve Mariett.

Szindbád elnevette magát:

– Köszönöm, de nem segíthetek rajta.

– Kérem, ne gúnyolódjon, – mondta ajkába harapva Mariett. – Én korántsem
vagyok olyan ostoba, amilyennek a férfiak a legtöbb nőt hinni szokták.
Igen jól tudom, hogy a párbajnál, éles kardnál nagyon fontos az, ha
valakinek helyén van a szíve és határozott a szándéka. Ön meg akarja
ölni Pálházit? Ez a szándéka?

– Dehogy, – felelt mosolyogva Szindbád. – Asszonyom, tanuljon meg tőlem
is valamit. Minden párbaj lutri. Szerencse kell hozzá. Ez a titka.

– Ön szerencsés ember? – kérdezte Mariett, de nyomban elpirult. – Uram,
ne magyarázza félre látogatásomat. Az ön ellenfelének neveletlen kis fia
van… És Georgina, bármennyire szeretem Georginát, kénytelen vagyok önnek
megmondani, nem érdemli meg, hogy érte öljön. Már mint hogy ön bárkit
megöljön érette. Georgina nem szereti önt.

Szindbád egy másodpercig fürkészve nézett a Mariett szürke szemébe.
Abban csak komoly odaadást, szinte meleg barátságot látott, sőt talán
egy kis féltékenység is csengett hangjában… „Teremtőm, gondolta
Szindbád, egy rongyos kis párbaj ennyire kihozza a sodrából a
leghidegebb nőt!“

– Mást szeret Georgina? – kérdezte halkan.

– Georgina senkit sem szeret, – felelt az asszony.

– Senkit? Nincsen olyan asszony, aki senkit se szeretne.

– De van, egy. Georgina. Georgina a gyermekét sem szereti. Mi szívvel
jöttünk a világra és a szívünkre hallgatva sok olyan dolgot elkövetünk,
amit nem lett volna szabad. Georgina hideg, mint az észak. Csillogni,
ragyogni, pompázni szeretne, mint a jég tükröződik a napban. A jég
olvad. Georgina soha. Én mindig féltem tőle, de Pálházi talán jobban:
féltette. És féltékenységből vált el tőle, holott úgy szereti, hogy
beleőrülne, ha Georgina egy más férfié lenne.

– Pálházi szereti Georginát?

– Ezt én tőlem kérdi ön? – kiáltott föl Mariett. – Férfi őrültebben nem
szeretett még asszonyt, de elvált tőle, mert attól félt, hogy egyszer
megcsalja. Georgina színésznő akart lenni, Pálházi csaknem minden
készpénz vagyonát lekötötte, hogy Georginát, gyermekét és mindazokat,
akik a régi házban vannak, gondtalan, szinte nagyúri ellátásban
részesíthesse mindvégig. Pálházi vagyona azóta megötszöröződött… De még
ma is, bárhol, bármerre kártyázik a világon, mert kártya nélkül már nem
lehet el, Georgináról soha sem veszi le a szemét. Azt hiszi, hogy
Pálházi nem tud a budai sétákról? Az ő kezei hosszúak. De feltétlen
uriember és ezért nem mérgezték meg önt a mai napig, Szindbád úr.

– Az ördögbe! Én nem csábítottam el Georginát!

– Ezt is tudjuk, de nem magán múlott, – felelt Mariett és a kezével
megsímogatta Szindbád kezét. – Higyje el, hogy nem érdemelte meg
Georgina az időt, amit ráfecsérelt, máshol tán könnyebben célt érhetett
volna.

Szindbád az asszonynak szemébe nézett. A kis tűzpontocskák sietve
szaladoztak keresztül az asszony szembogarában, mintha lámpással
sietnének végig téli este a havas utcán. Finom orra, amelynek mását csak
az angol kastélyok falképein láthatni, a régi ladyk orra volt.
Összeszorított ajka, amely máskor hasonlatos volt egy lovát fékező
rókavadász lordné ajkához, most kinyílott és fogainak fehér sövénye
körül pirosra hevítette a száraz ajkakat a forró lehelet.

– Ha tudtam volna…

Az asszony szemére könnyü fátyol ereszkedett:

– A férfiak mind ostobák.

Szindbád megfogta az asszony kezét:

– Mondja, mit kíván tőlem, Mariett, a maga kedvéért mindent megteszek.

– Most már szégyelek kérni öntől bármit is… Tudja isten, mióta ön elment
a városból, azóta álmodozó, gyönge lettem. Mindenféle bolond álmaim
vannak, pedig azelőtt soha sem álmodtam. Gyakran álmodtam Georginával, a
mamával, magával… És arra ébredtem, hogy patakban folynak a könnyeim.
Hát nem vagyok szamár?

– A legdrágább teremtés a földön, – felelt halkan Szindbád és a gyönyörü
előkelő teremtés apró finomságait rendre szemügyre vette.

A keze, bár látszik rajta, hogy dolgos kis kéz, olyanformájú, mint az
arisztokrata nőké. Keskeny, finom, hosszúkás, de nem csontos és sovány.
Füle mellett hamvas haja friss, mint a most lekaszált sarju. És valóban
rétek illatára emlékeztet a gyönge parfűm, amely ruhájából árad. Elől
őszes haja talán nem igézne meg egy bohó ifjút, de egy komoly férfiú
csak imádattal tekinthet e nem titkolt, korán jött hullámos szürke
fürtökre, amelyek nem kis művészi rendetlenséggel pihennek itt a szép
főn, amint Mariett szűk fekete ruhájában a kanapé közepén helyet foglal.
Lábszárai, amelyeket a divatos szoknya sejtetni enged, finomak, hosszúak
és gyöngéden kerekdedek. Az angol cipő felett ritkás fekete harisnya,
amilyent egyszer a főhercegnő udvarhölgyén látott…

– Tehát ne öljem meg Pálházit? – kérdezte Szindbád nevetve.

– Arról nincs szó, – felelte sebesen Mariett, mintha gyorsan túl akarna
esni ezen a témán. – Pálházi elég férfi magáért. Csakhogy önről azt
mondják, hogy elszánt, halálmegvető ember, aki amellett konokul bízik a
szerencséjében, mert már sok veszedelmes helyzetből ép bőrrel szabadult.
Pálházi neuraszténiás, ideggyönge… Nem lehet büntetlenül annyit
kártyázni, mint amennyit ő kártyázott. Bizonyára ön számít testi
előnyére is és nyílván az a szándéka, hogy az első rohamnál leteríti
Pálházit…

– Nem gondolkoztam még ezen.

– Dehogy nem. Ó, hogy a férfiak még mindig abban a tévhitben vannak,
hogy minden nő egyformán szamár. Megengedem, hogy a többség az. De lássa
én tisztában vagyok azzal, hogy a férfiak egy kardpárbaj előtt bizonyos
haditervet, esetleg fortélyt eszelnek ki. Pláne azok, akiknek már
többször volt a kezükben kard. Lánykoromban én is vívtam, és tudom, hogy
vannak kivédhetetlen oldaltámadások, cselek, áltámadások és halálos
vágások a fedetlen gyomorra vagy hasra… Azt szeretném elérni önnél, hogy
ön ne támadja meg Pálházit, csak védekezzék. Hiszen ön ebben is
bizonyára mester. Igy tesz?

– Igy teszek, asszonyom, mert szeretem önt.

– Igazán szeret?

– Soha sem beszéltem magával ennyit, mint ma. Eszembe jutott sok
mindenféle rendkívüli, nagyszerü tulajdonsága, amelyeknek a tudata eddig
csak szunnyadozott bennem, de most egyszerre fölébredt és meglátom önben
azt a páratlan, csodálatos nőt, aki után az én szívem mindig
vágyakozott. Asszonyom, fogadja el a szívemet. Mariett ne utasítsa
vissza.

Mariett lehunyta a szemét.

– Hiszen ha tudnám, hogy igazán szeret!… Mert én nő vagyok,
tetőtől-talpig izzó szenvedély, forró, lobogó vérü asszony vagyok. Én
igazi nő vagyok!

– Igazán szeretem.

– És nem felejt el soha? – kérdezte halkan Mariett.

Fodor mester az öltözőbe vezette Szindbádot. A „bátorság atyamestere“,
ahogyan a vállas, zömök férfiút nevezik, olyan vígan nevetett, hogy
szinte kopasz feje is beleragyogott.

– Egy csepp vér lesz, mintha az ujjamat a gombostűvel megszúrom.
Remélem, ez nem fog fájni az ellenfelének? Mert nálunk mindig az
ellenfél sebesül meg. Igaz, Gránitz?

A híres párbajsegéd vastag bajusza alatt olyan vidoran mosolygott, mint
egy násznagy.

– Rendben vannak a kardok?

– Rendben. Nem kell félni, csak az ön kardja éles. Az ellenfeléé tompa.
Tehát csak bátran neki, üsd, vágd, nem apád, csak a fejét! Az én
vívótermemben az ellenfél kardja mindig tompa.

– A doktorok? – kérdezte Gránitz és egy darab sonkát tömött a szájába.

– Mosakodnak, – felelt megvető kézlegyintéssel a mester. – Pedig mondtam
nekik, hogy ne csinálják azt a sok ceremóniát. A mi felünk úgy sem
sebesül meg. Az ellenfélért nem kár. Úgy járkálnak fehér kabátjukban,
mint a kisértetek.

Szindbád félig levetkőzött. A jókedvü Fodor pisztolydurranáshoz
hasonlóan csapta össze a tenyerét.

– Nézd csak, Gránitz, micsoda izmok! Nem vagyok mai gyerek, de ilyen
izmokat ritkán láttam. Tyű, de nem szeretnék az ellenfelének a bőrében
lenni. Vasból van ez a gyerek, Gránitz. Jövőre igazán meg foglak kérni,
hogy ne hozzál direkte vasgyúrókat az én termembe. Hisz ez a kar
keresztülvágja a kardot. No meg ami mögötte van. Még valami bolondság
történik. Ejnye, Gránitz! Nem is adok én többet nehéz kardot a te
párbajaidhoz.

Igy dohogott csendeskén a bátorság atyamestere, amíg hirtelen föltette a
bandázst Szindbád testére.

– Ez nincs a föltételekben, – szólt közbe Gránitz.

Az atyamester alaposan megigazította a selyem alatt a vattát és
félvállról felelt:

– De benne van az én föltételeimben. Az én termem nem mészárszék.
Menjetek a kaszárnyába verekedni, ha úgy tetszik.

– A legszebb párbajaimat elrontod, – mondta tréfás szemrehányással
Gránitz. – Vért akarok látni, sok vért!

– Majd levágatok egy csirkét, – dünnyögte Fodor mester. – Ezért a fiúért
kár volna. De megyek is már, mert az ellenfél még azt hiszi, hogy ő reá
haragszom… Dehogy is haragszom. Senkire sem haragszom én. Fiam, csak
nekimenni. A többit bízzuk Gránitzra meg a jó Istenre.

Szindbád magában azt gondolta, hogy a bátorság atyamestere a szemben
levő öltözőben talán ugyanazokat a szavakat mondja most Pálházinak,
amelyeket neki mondott. Derék ember a mester. Bizonyára ő szeretné
legjobban kitalálni a vérnélküli párbajt!

Gránitz egy pohár sörrel öblítette le a torkát.

– Jó sört csapolnak itt a szomszédban, – mondta nyelvcsettintve. – No
ideje lesz már nékem is felöltözni.

Szindbád Mariettre gondolt és ábrándozva támaszkodott a falnak.

– Csak nem félsz? – kiáltott rá Gránitz egy hatalmas drótrostély mögül,
amelyet fejére illesztett. – Mitől félsz! Hisz melletted leszek, vagy mi
az ördög! Látod ezt a széles kardot? Ezen a pengén törik meg minden
vágás, amit neked szánnak. Mondtam már, hogy nyugodt légy, mintha az
anyád ölében ülnél. No gyerünk.

Szindbád az öltözőből kilépve, a terem másik oldalán Pálházi vértelen
arcával találta magát szemben.

– Vajjon én is sápadt vagyok? – súgta Gránitznak.

– Piros vagy, mint a rózsa. Még festék is van az ajkadon, – dörmögte
Gránitz.

Szindbád az ajkához kapott. Valóban gyönge arcfesték nyoma maradt az
ujján. „Mariett“ gondolta magában mély megilletődéssel. „Mindenáron
tetszeni akart!“

Aztán Pálházit vette szemügyre. Még izmos, de már kissé elhízott férfiú
volt, fekete ritkás szakálla sápadt arca körül szinte ijesztő volt… A
kapitányok kivonták kardjukat, a pengék csörrenve hagyták el a hüvelyt.
A bátorság atyamestere egy hosszú karddal állott a háttérben, amely kard
csaknem akkora volt, mint ő maga. Az emeletre kanyargó lépcső legtetején
fiatal ujságírók hasaltak, hogy az esti lapnak beszámoljanak az érdekes
viadalról. Szindbád az egyiket megismerte, a szemével intett felé…

Közben „a pap prédikált“, mint Fodor mester a párbaj előtt elhangzó
szavakat nevezte. Egyszerre kardot érzett a kezében Szindbád, fölemelte
és kinyújtotta hosszú karjával.

– Rajta! – kiáltotta Gránitz és már nagyot ugrott előre Szindbád
oldalán, fele támadásában bizakodva.

De Szindbád nem mozdult.

– Gyerünk! – csikorgott Gránitz a drótok alól. – Az apádat!

De Szindbádnak csak Mariett járt az eszében, a fülébe csengett a hangja:
„… és nem felejt el?“ Nem, sohasem felejtlek el, gondolta forrón
álmodozva.

Kard érte a kardját.

Pálházi nehézkes, szinte kómikus mozdulatokkal ugrált kardja előtt. Egy
kövér madárhoz hasonlított ebben a percben. Szindbád csak arra ügyelt,
hogy a nehezen lélekző férfiú bele ne szaladjon kinyújtott kardjába.
Aztán egyszerre tűszúrást érzett a homlokán…

– Halt! – ordította a háttérből teli tüdővel a bátorság atyamestere.

Gránitz az ellenfelek közé ugrott:

– Doktor! Vér! – kiáltotta és Szindbádra mutatott.

Ebben a pillanatban meleg cseppet érzett Szindbád a szemhéján.

*

Délután a pamlagon szundikált. Hordár kopogtatott ajtaján. Levelet
hozott:

„Köszönöm. G. és az anyja még a déli vonattal hazautaztak a régi házba.
P. megbocsátott. Marad minden a régiben. Én most utazom. – Ha a gyereket
fölneveltem, akkor értem jöhet. De addig nem.

_Mariett_.“

És ezután Szindbád, ha a kis fehér foltra nézett a tükörből homlokára,
gyakran hosszú ideig lehajtotta a fejét és mindenféle dolgát
elmulasztotta volna, hogy egy félpercig elgondolkozzon. Hogy volt, mint
volt? Mariett, Georgina? – Pedig szegény feje már azelőtt is azt hitte,
hogy teljes alapossággal ismeri a nőket.


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

29 |Lájta-e |Látja-e

121 |járatos emver |járatos ember

133 |csodakotor |csodadoktor

184 |szerecséjében |szerencséjében]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Francia kastély: Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.