Title: Mécs
Author: Kosztolányi, Dezső
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Mécs" ***


KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:

MÉCS

1913

TEVAN-KIADÁS BÉKÉSCSABA

TEVAN ADOLF KÖNYVNYOMDÁJA BÉKÉSCSABA



TEA

Az életemet ugy szeretném berendezni, mint egy nyugalmas és nagyszerü
idillt. Nem kis szerepet szántam ebben a teának is. Abban az időben,
mikor a koplalásba is belekóstoltam, az ágyon fekve gyakran kirajzoltam
azokat a boldog és egyszerü napokat, amikor magamnak élhetek s reggel
lanyha kávét iszom, délután nehéz és sötét csokoládét, este pedig a
komoly elmélyedés és a csend perceiben visszatérek a teához. Egy kéjenc
válogathatja igy a szeretőit. Éhomra egy barna nő, aztán szöghajuak és
vörösek, délután egy sulyos, fekete parasztszépség, tartalmas zamatu,
mély és furcsa. Estére azonban a legmegrögzöttebb roué is egy kedves,
vallásos szőkéhez fordul.

Imádom a teát. Azok, akik nem értik, tartalmatlannak nevezik. A
szemükben csak pár milligrammal több a semminél. A parfüme, a lelke, az
illuziója elvesz, mert nem tudják lemérni és csak a sárga, forró viz
marad a csészéjükben. Azt mondják, hogy nincs lelke, pedig csak az
egyénisége hiányzik. Magunk adunk neki egyéniséget. Meddő és királyi
ital, amely nem táplál, de teret enged a belegondolásunknak, az
álmainknak és a fantáziánknak. Terméketlen, önmagáért való, kéjes, mint
a csók. A többi italok követelőznek. Elveszik valaminket, vagy adnak
valamit, megváltoztatnak. Ez csak kihozza, hangsulyozza, aláhuzza igazi
valónkat, megmutat önmagunknak, az arcunkat tükrözi. Hasonlatos a szőke
nőkhöz, akik azonnal átveszik a férfi egyéniségét s ha géplakatossal
beszélnek, a gépek érdeklik, de ha költő szól hozzájuk, ábrándosak
lesznek és rimekben felelnek.

A hangulatok egész skáláját tudom vele kifejezni. Az, aki ügyes szakácsa
az érzéseinek, a virágzó teabokor minden varázsát bele tudja csempészni
a csészéjébe. Nem is igen bizom azokban, akik csak szokásból iszszák,
mással készittetik el s következetesen citrommal és rummal füszerezik és
reggel vagy este egyformán ragaszkodnak hozzá. Azt mondom, hogy minden
csésze tea egy önportré. Ismertem egy nőt, aki addig vitte a teakészités
müvészetét, hogy a hangulatait egész hüen tudta vele visszaadni. Az
udvarlójának pedig ugy nyujtotta át, hogy néha vallomás volt, – forró és
félreérthetetlen – néha évődés, néha pedig a szeszélyek szeszélye, egy
kimagyarázhatatlan zavar, amely a végletekig csigázta a kiváncsiságot.
Az inyencek mámoros lakomák után jégre teszik és igy isszák. Keserüen,
langyosan a filozófusok itala. Néha egy fantasztikus idillt fest alá,
rubinszinüen és forrón, bő rummal, de mérges-feketén egy kegyetlen nő
minden erotikumát, egy rőt szépség kacaját, trombiták roppant harsogását
hozza eszembe. Máskor vad és féktelen, hogy szinte megfélemlit. Egy
csepp tejjel megszeliditem. Ilyenkor megadja magát, összetörik,
ellágyul. Ha a cukorsüveg pilisét vetem belé és enyhe citromvizzel
vegyitem, a betegeknek nyujtom. Ez a szirupédes folyadék a gyerekkorom
emlékeit, unt párnák redőzetét, egy régi csésze porcellánját s az anyám
áttetsző kezét idézi vissza. Vannak azután fantaszták, akik csak a
páráját és aromáját szeretik s a csészére hajolva álomutra kelnek
Kinába, Ceylonba, vagy a Szunda-szigetekre, oda, ahol ez a keserü és
exótikus gyökér terem. A tea az álmodók bora.

Olvasom, hogy a párisi szalónokban a tea divatba jött. A franciák már
majdnem ugy iszszák, mint a keletiek, akik a gyomrukat mossák vele.
Nekem, aki kicsit ázsiai vagyok, fáj látni, hogy lesz európaivá ez a
józan és szelid ital, fecsegő és felületes emberek között, akik édes
süteményeket harapnak hozzá és nem tudják becsülni az értékét. Talán egy
kis atavizmus is hozzájárul a szeretetemhez és a haragomhoz. Ugy érzem,
hogy a kinaiaknak van igazuk, akik szertartásosan fapálcikákkal
szörpölik, vagy a japánoknak, mikor a párázó csészéket Buddha-szobrok
alá teszik és ott a sápadt gőzben imádkozva és elmélkedve teáznak. Nekem
a magányos teázó az ideálom. Maradjon a tea titok és intimitás. Bezárt
ajtóknál, leengedett függönyök mellett, egy kályha és egy macska
társaságában szeretem inni, mértékkel hörpinteni, komoly kortyintással,
mint az igazi alkoholista a bort. A családiasság szentélyeiben vén
butorok és emlékek között van otthon ez a drága nedü, a kelő nap
országaiban, meleg emberek lelkében s a szakállas és komoly szlávoknál,
akik mintha egy örökös titkot rejtegetnének. A társaság banálissá teszi.
De ha egyedül vagyok vele, mélyen és egyszerüen valami közönyös
vidámsággal gondolok életre és halálra. Egy kortyban átfogom az egész
valómat. Végre ez volt az első iz, ami gyenge inyemre csöppent, az élet
első ize. Egy bölcsőt látok, a kamilla-tea édeskés gőzeiben s mellette a
femme sage-t, aki egy kanállal óvatosan közeledik siró szájamhoz. A
kezdet és a vég játékát, az élet táncát, a nyugodt és megnyugtató cserét
érzem. Mert az utolsó pillanatban, midőn már minden ital hütelen lesz
hozzánk, még erősit és biztat a tea, a hü, a kitartó tea, amelyből
néhány csöpp fanyaron és zamatosan, az ellentmondó életet szimbolizálva,
– utravalóul – az ajkamra gördül. Ujra valaki áll majd az ágyamnál
visszafojtott lélekzettel, figyelve, kezében egy ezüst kanállal…



NYARALÓ BUTOROK

Rendesen türelmetlenül és sokáig csengetek az ajtón.

– Itthon vannak? – kérdezem ravaszul a szobaleányt, aki a csengetésre
végre megjelen.

– Nincsenek.

Erre ügyesen hátralépek, mintha meg lennék lepődve.

– Elutaztak?

– Már egy hete.

Itt egy alattomos mozdulattal már be is csuktam magam mögött az ajtót s
levélirás ürügye alatt bevezettetem magam a szobába. Halvány vagyok az
idegességtől. Leülök egy székre és annyi időm sincs, hogy a kezembe
adott ezüst tollat megragadjam, már is elfog valami őszies melanchólia,
mely a kongó szobákból árad s ideüz, minden holtszezón idején,
ismerőseim lakásába, a nyaraló butorok közé. Tolvaj módjára lopózkodom
be és csellel, furfanggal, gyerekes ötletekkel verekszem minden percért,
hogy minél tovább álmodozhassam az alvó csendben. Szenvedély-e,
betegessé makrancosodott szeszély: nem tudom. Ezzel a gyónással azonban
tartozom mindazoknak, akik nekem később sajátosan elfinomult érzéseik
nevében hajlandók lesznek abszoluciót adni.

Még azt sem engedem meg, hogy a cseléd kinyissa a déli verőn átfült
faredőket. A fülledt sötétségben gyujtót keresek és a szoba közepén
himbáló csillártól kérek kölcsön egy kevés világosságot. Egyszerre
szines homály, narancsszinü müalkonyat borul a butorokra. Olyan jó ennél
a szomoru fénynél megülni, vörösbársony zsöllyében s elgondolni
csendesen, hogy a redők és a szines karikáktól tarkálló ablaküvegek
mögött napfény bukfencezik és valahol távol a szobák hütlenné vált lakói
kacagnak.

Benn pedig, minthogy az enyhe fény alig háborgatja a nyaraló butorok
álmát, tovább folyik a tárgyak élete. Szomoru, nesztelen, egyhangu ez az
élet s neked is csak akkor tetszik meg, ha sokáig nézted. Hozzá kell
merevedned, hogy a tárgyak igazi spiritisztájává lehess. Mindenekelőtt
értened kell a szemrehányó némaságot, azt a vádoló, kiáltó csendességet,
amely ezekből az igaztalanul elhagyott butorokból kiabál feléd. Értened
kell az asztalok kérgének megpercenését és viharos megroppanását, az
elhanyagolt divány alig hallható, mély sóhajtását. Észre kell venned a
tárgyakat beboritó halálos szomoruságot. A porszinü leplek, amelyek
mindent irigyen takarnak el szemed elől, a szobák padlóját csatamezővé
kopáritják, ahol az elmult ősz, tél és nyár ütközetei zajlottak le és
gondolatok, érzések, fájdalmak, örömek és haragok viaskodtak. Valami
szivszorongató, különös érzés busit, mintha csendes temetőkben, életek
avarján andalognál. A tükör szeme is zavarosan bámul rád. Érzed-e,
mennyire fáj neki, hogy reggelenként nem nézi magát benne a két fiatal
kacagó leány? A butorok meg nekikeseredtükben mind átadták magukat a
petyhüdt, nyári álomnak. Az ágy, ez a született álomszuszék, most éli
világát. De alszanak a többiek is s a vén karosszék nyikorogva dohog, ha
kényelmesen beléereszkedel. Minden alszik. Nyári álmokat álmodik még az
ágy előtt heverő medvebőr is, amely abból az időből, hogy egy kövér
erdei medvének szolgált elegáns, testhez álló bekecsül, fölöttébb
hozzászokott a konvenciós téli álom élvezetéhez. A legéberebb
butordarab, a fürge óra is csak egy darabig birkózott az álmossággal,
azután lomhán, szétterpesztett mutatókkal nekifeküdt a megváltó
lustaságnak.

Magad is beledermedsz ebbe a nesztelen nyugalomba és bár dél van és ég a
lámpa, kisérteteket látsz a félhomályban. Vajjon mit akarnak ezek a déli
kisértetek? Ha hinnél a szellemekben, bizonyára azt mondanád, hogy
ismerőseid lelke jár vissza kisérteni egy-egy gondolatban. De nem hiszel
a szellemekben és bölcsen. Csak azt érzed, hogy a tárgyak között
bizonyos ideges feszültség van, mintha az eltávozottak pár idegszállal
még mindig ide lennének kötözve s a kilincsen ott maradt volna kezük
nyomása, poharukon ajkuk nedvessége. Nem is csoda, ha az ajtó olyan
fájóan mered reád, hisz minden pillanatban csak az ő távolmaradásukról
beszél. Ezek a butorok még nem holtak. Még érzik meleg, simuló
közelségüket. A szobán is, bár üres, rögtön meglátni, hogy lakói
nemrégen hagyták el. Ha belépsz, érzed, hogy ők is körülötted vannak,
akik ezt a sok csecsebecsét, asztalt, széket, órát s tükröt éveken át –
kezükkel és lelkükkel – a maguk képére és hasonlóságára formálták át.
Érj csak hozzájuk és mind zengenek, akár a hangvillák. Mert hazugság,
hogy csak a hegedü fáján érzik a müvészkéz szoritása, s nem mindenen,
amibe az ember beleégeti átalakitó, magához hasonló ujjnyomát. Vajjon
egyforma lenne-e a falánk és a kisevő evőszere, a szipirtyó és a szüz
tükre? A zugfirkász és Petőfi tolla? Ilyenkor kétkedünk ebben és
hiszszük, hogy egy pohárból rekonstruálhatjuk annak a képét, aki évekig
ivott belőle.

Ezekben az elhagyatott szobákban, titkos energiákat sugárzó butorok
között csakugyan táncra perdül az élet és visszatér a mult. Halk
ütemekben, ritmikus zengéssel csobog vissza. A szobához szükül,
hajlékonyan a falak közé ékelődik s egy félóra alatt az egész évet
rohanvást átéljük, Leülnek a székekre az otthoniak is és a nyaraló
butorok közt megkezdődik a különös séance. A kisebbik leány, akinek
gyermekarcához olyan igen illik Cléo de Mérode komoly frizurája végigdől
a pamlagon s a pamlag sodronyai zengenek, édesen, fájóan csengenek,
Schumann-dalokat énekelnek. A zongorán is végigsántikál egy határozatlan
melódia, amit valamikor ősszel hallottunk még. Elég azután meglátnod a
fogason lógó téli kalapot s egyszerre novemberi szél süvit belőle és tél
lesz és forró juliusban jól esik a hideg kályhánál melegedned. Bezárt
szemhéjadon keresztül pedig két korcsolyát látsz, melyek fehér köröket
cirkalmaznak a sötétsmaragd jégen. A nyaraló butorokon mintha bizarr
délibábok lebegnének. Mindenünnen, ahol csak mozogtak, fel-fel bukkan
egy halovány köd-arc. Az iróasztal mellől egy bozontos üstök, a varrógép
táján az anya árnyképe, a violás kertre nyiló ablakban a leányok. Vajjon
kicsodák ezek? A nyaraló butorok poros álmai, lámpa ködében kergetőző
hóbortos viziók, a naftalin szellemei, vagy déli kisértetek?

Ennek a déli kisértetjárásnak rendesen a cseléd szokott véget vetni, aki
megsokalta a levélirás idejét, gyanakvó tekintettel kandikál be a
szobába. Ilyenkor felriadok trance-omból s az iróasztalhoz pattanok,
hogy egy üres papirlapot szépen telekarmoljak holmi tintás
ákom-bákommal. Aztán gyorsan kilopódzom a kerten át az utcára. A szoba
benn tovább játsza titokzatos életét. Én pedig a józan, kocsizörgéses
napfényben kiveszem belső zsebemből a levelet, amit az utolsó
pillanatban, hogy ne is tudjanak látogatásomról, óvatosan visszaloptam
és csendesen összetépem.

Azzal eltünök én is, mint a többi déli kisértet.



SKÁLA

Mostan uj lakásba költözködtem. Tegnap este ujra megzendült fejem felett
a skála. Ez az üres zene, amely kullogva kiséri az életemet. Laktam
pedig a föld legkülönbözőbb részein, római kertvillákban, párisi hónapos
szobákban és laktam egy fehér és édes télen Bécsben, de mindenütt utánam
kuszott a skála, mindenütt a fejem fölé kerekedett egy emeleti
kisasszony, aki zongorázni tanul és vékony, makacs ujjakkal gyötri az
isteni és félelmes szörnyet, a zongorát. Sokszor gondolkoztam, mi az
értelme ennek? Ez az álmatag betüzés, ez a hipnotizáló zenei abécézés
elringat engem, mint a csecsemőket a máktej. Később azonban mérgezetten
ébredek és bömbölök a dühtől. A leány tovább forog szük hangkörében. Ő
ezzel a bus pintyergéssel teljesen kifejezheti az életét, a kékszemü és
lenhaju igénytelenségét, amely fehér billentyükön tipeg és néha kacéran
és félve félrelép a feketékre s diszharmóniát kever a sok-sok édes
harmóniába. Milyen hangszer kellene nekem, uram istenem, minő futamok és
ujjak, hogy eljátsszam az életemet.

A hajában ennek is bizonyára ott van a kék szalag. Mostan is hallgatom
őt, a lámpa alatt ülve, tétlenül, összekulcsolt kezekkel és senki se
szomorubb, mint én és nincs szomorubb szoba, mint az én szobám. A skálák
hosszu vonalban csurrannak a szobámba. Arra gondolok, milyen lehet az én
kegyetlen és ismeretlen barátnőm. Tegnap mulatság volt náluk. Vendégek
szivaroztak és nevettek, nyájas öreg urak szeme bámulta a pohár
rubin-folyadékán át a kis zongoramüvésznőt, s a szülők bólongtak és
talán látták is őt, évek multán, a hangverseny-dobogón, ezüst
girandole-ok között, az ünnepi és lázas gyertyák lobogásában. A leánynak
lámpaláza volt. Bicsaklott, nyöszörgött és hörgött a skála. Ma azonban
szemérmetlen. Keményen, józanul, hidegen veri a zongorát. Mindegyik hang
ugy hull a koponyámra, mint egy-egy éles és hideg csöpp, amely
kivölgyeli a követ és vallomásra birja a fegyencet is. Szobámba pedig
valami émelyitő és ködös szomoruságot csempész. Azon tépelődőm, vajjon
tudja-e, hogy az ő zörömbölése itt lenn micsoda pokoli muzsikát kavar az
én szegény ideg-klaviaturámon. Föl akarok hozzá kiabálni, hogy beteg és
ideges ember vagyok és legyen szives, hagyja abba. Nem lehet ezt a
leányt kapacitálni. Hiába magyaráznám neki, hogy nem érdemes elindulnia.
Ő csak megy, bukdácsol fölfelé, mintha egy roppant hegyre menne
sisiphusi erőlködéssel és mindennap magával visz egy téglát, egy
kavicsot. Ha megérkezik, bizonyosan ő is kiábrándultan néz a csökönyös
szorgalmára és igazat ad nekem. Most azonban még hisz és sikertelenül
fejteném ki, hogy legfeljebb batyubálakon fog játszani csárdást és
valcert viszkető talpak alá, ő egy csokorral látja magát, amint a
közönség tapsai előtt hajlong és kinevet engem. Valószinüleg azért
vagyok ilyen szomoru. Én már tudom, mi következik. Ő még nem.

Később mégis megenyhülök. Egy pillanatra kedves és jótékony fejem fölött
ez a bizsergés, mint egy naiv hegyi patak csergedezése. Valahogy a
fiatalságomra tartozik a skála. Ezeket a hangokat hallottam a hónapos
szobákban, mint fiatal diák is, mostan ujra hallom, s ugy látszik, az
élet nem igen változik. Mindig vannak lányok, akik zongorázni tanulnak
és rövid szoknyákban járnak. Ezek kicsit az enyéimek is. Ha megőszülök
és elkorhadok, folytatják a skálát ott, ahol a többiek elhagyták. A
vigasztalás azonban sovány és kevés ideig tart. Lassanként boszantóvá
válik minden, mint az alattomos fogfájás. Levelet kezdek irni neki,
amelyben udvariasan megkérem, hogy ne bántson engem, majd összetépem a
levelet és felteszem magamban, hogy holnap kilesem a folyosón, a
lépcsőházban és személyesen beszélek vele, csokrot küldök neki, ha kell,
meg is kérem a kezét, ha muszáj. Hányszor határoztam ezt el tiz év
alatt. Sohase váltottam be.

Ilyenkor este még türhető és hangulatos ez a szenvedés. A leány fönn
zongorázik és én monológokat mondok a falaknak. Reggel azonban
hallucináló fejjel hallgatom az ágyban. Hajnali tiz órakor, mikor az
álmatlanság minden viharával és szürkeségével, nyitott szemmel fekszem a
csapzott ágyon, amely céltalan erőlködés után zátonyra jutott s
megfeneklett az álomban és az éjszakában, ujra megkezdődik a dobogás, a
csörömpölés és gurulnak a skálák, cifrázva, hegyes staccatóval, vagy
lágyan és folyékonyan, a legato sima hullámával. Egyszer ugy tetszik,
hogy üvegszilánkokat ráznak a fejem felett. Máskor egy mennydörgésre
gondolok, egy földindulásra, vagy egy heves szivdobogásra. Kőmüvesek
jöttek és hegyes vaskalapáccsal bontják a házat. A kis lány ujjai mint
fehér lovacskák nyargalnak körbe-körbe egy taposómalomban. Többnyire a
párnámba harapok és imádkozom. A leány egyszerüen gonosznak és szivósnak
tetszik, egy kis tizenöt éves furiának, aki megboszulja összes büneimet.
Merevnek és akaratosnak látom az arcát, a buta lányok minden
akaraterejével. Már éhomra is skálázik. Nem is egyedül van, de vele
együtt száz és ezer kis testvére és körültáncolják az ágyamat, mint apró
boszorkányok és nevetnek és ujjonganak és hancuroznak a reggeli ködben.
Csodálkozom a merészségén. Hogy meri gyötreni a zongorát, ezt a
zene-oroszlánt, amivel titánok birkóztak. Nem fél, hogy felmordul, mig
pántlikát füz a sörényébe, és manicure-ollóval vágja a körmeit. Nem
sápad el az éhségétől. Igaz, hogy ez csak egy bérelt pianino, egy
fogatlan és beteg oroszlán. Az ő türelme nagyobb, mint a szókincsem.
Felmászik a legmagasabb hanglétrára és kacagva, csikorogva, sziszegve
csuszik le. Hideggel zuhanyoz és forrósággal önt el. Ráncigálja álmatlan
testemet. Csiklandja a szempillámat. Végigkarmizsál rajtam hosszu,
hosszu hangjegyekkel. Káromkodássá változtatja az imámat. Néha-néha egy
kicsikét vár és csaléteknek felém dob egy percnyi csendet, mig
visszafojtott lélekzettel tapadok a plafon arabeszkjeire és a szememre
leszáll a hit s az ereimen átborzong melegen és büvösen az álom.

Egy pillanat mulva azonban megint ujra kezdi.



KÖNYVTÁRI CSEND

Egy álmatlan éjszaka után a késő délután esője bemosott egy könyvtárba,
az olvasóterembe és én leültem ott boldogan és mélyen pihegve s majdnem
ugy tekintettem szét, mint a párisi lump a morgueban. Kedves,
mozdulatlan emberek, ti majdnem-halottak, enyhülést adtatok nekem
ezekben az órákban, gyógyitva hullt szivembe a derü, a könyvek illata, a
könyvtári csend. Mozdulatlanság köröskörül. Csak az óra ketyeg – fönn a
falon – nagyon halkan. A szivek is ketyegnek, de még halkabban, mert a
lélekzetet is visszafojtja a figyelem. Ők is azt mondják: tik-tak,
tik-tak. Egy ugrás innen a legközelebbi kávéház és mégis milyen messze
van most.

Csömör elgondolni, hogy egyáltalán él még a dupla habjával, a
borravalójával, a füst és a fekete kávé fülledt izével. Mennyivel jobb
itt. Ez a csendesen folydogáló levegő lelki fürdő. Itten a lélekző
lámpák. Ott benn pedig alszik a könyvtár. Könyvek holtan és
mozdulatlanul merev polcokon. Mennyi millió és millió betü és gondolat
rongyon, sárga, avult, egérrágta papiron. Ebből a sok könyvoldalból egy
fehér őserdőt tudnék formálni, ami most kisértetiesen zugna fejünk
felett. Egymás mellé kerülve a versiró, a közgazdász, a nyelvész, a
lódoktor, a sporttudósitó, a novellaköltő, a szakácskönyviró, a
kozmikus, a kozmetikus és ez a papirerdő, ez a könyvrengeteg zugna,
harsogna, orgonálna, viharokat verne ebben a csendes teremben, mondaná
az élet zenéjét, mi pedig alája ülnénk és bámulnánk, gyerekek egy
erdőben, játszók egy enyhe tisztáson, botanikusai ennek a világnak, akik
egy füszálat egy virágot, egy rozsdás levelet vizsgálunk egész este a
mikroszkóp alatt és növesztjük ami ici-pici palántánkat, álmodunk egy uj
nagyszerü könyvről, amit valaha, sohanapján, meg fogunk irni.

Roppant energiák öveznek itten. Nem is tudok olvasni. Ez a feszülés
megbénit. Mi ehhez képest egy tömeg, egy népgyülés, egy hadsereg. Ugy
tetszik, hogy ott a másik szobában halott imperátorok fekszenek és egy
császári kripta kezdődik az ajtón tul, amelynek se vége, se hossza. Mi
pedig a kripta bejáratán kopogunk, bebocsáttatást kérve. Ahelyett, hogy
kimennénk az utcára és megcsókolnánk az első lányt, aki utunkba jön,
idevágyódunk, halottaknak. Micsoda vigasztalás, hogy én is belekerülök
ebbe a sokadalomba. Egy őr felköti az államat, megmosdat, halotti diszbe
öltöztet és egy becsületes hivem talán be is balzsamoz. Kapok egy
számot. A magyar halhatatlanság egy katalógusszám. Mindössze egy vékony
könyvtárcédula, egy kevés nyál, egy kevés gummiarabicum. Később száz és
száz év mulva jön majd egy diák, egy bolond és éhes és unatkozó diák,
aki előkotor – C. C. 33,512 – versek – szépirodalmi osztály – kérem,
tessék a tanár urhoz fordulni – és a kezébe vesz, hosszu kálvária után
megkap, bőrbe, vagy csak félvászonba kötve és olvassa nyomdafestékké és
papirrá vált életemet, lehet, hogy ily korhely délutánon, mint a mai.
Ebben a diákban reménykedem.

Próbálom elképzelni őt. Egy századdal előrezökkenni nehéz és fáradságos,
még igy, álmatlan fejjel is. Fürkészem az olvasók arcát, amelyek enyhén
és biztatóan világitanak. Egy-egy sziget mindegyik. Egy-egy fényes folt
a szoba éjszakájában. Megvilágitja a lámpa és még valami. Az, amit
olvasnak. Ha igy nézem az arcokat, eltolódnak, felrebbennek a szemöldök,
siró és nevető pózban, komoran, vagy vidáman merednek reám a szájak.
Cukrot kóstoltál, drága nevető? Keserüt nyeltél, keserü betüket és
keserü életet, te magántudós? Micsoda szédületes zürzavar van ily
olvasóteremben. Hányfelé, mennyi különböző vágányon száguldoznak a
szellemek. Hogy össze nem ütköznek vad rohantukban. Az agyakon csupa
halott ember gondolata kering, megállt szivek érzése lüktet át és nincs
hibás váltóállitás, nem ütközik össze Goethe és a francia szimbolizmus,
Newton és a teozófus, aquinoi szent Tamás és Haeckel, a napoleoni
háboruk és a szociológia. Hiába ér össze a könyökük. Távol vannak ők
mérföldi messzeségben az élettől és egymástól. Besüppednek a mélybe és
elvesznek benne. Buvárok ők, akik felvetve fejüket még lihegnek s az
ocsudó szem és agy zsongásával jó reggelt köszönnek a visszatérő
valóságnak, az embereknek, a lámpáknak s egy kicsit hitetlenül nézik
mind és egy kicsit végigsimitják homlokukat. Ön Chinából és Indiából
tért vissza, ön az ókorból, ön a görög nyelv kacskaringóiról. Ön pedig,
kedves doktor-kisasszony, a végtelen sorok legvégéről jött, ahol a madár
se jár, egészségesen és pirosan, vidáman. Hogy sikerült az utazás?

Nem csoda, ha némelyek valóságos bástyafalat emelnek maguk körül és
belebujnak a magányukba, belevackolják magukat a csendbe, megülnek órák
hosszant boldogan és mereven. Többnyire kellemetlen arcok. Busa fejek,
vastag, subaszerü hajjal, a nádfödelü parasztkunyhókhoz hasonlók,
amelyeknek ablakait befalazták és évekig nem szellőztetik. Arcaikra kiül
a könyvek siralmas ákombákoma. Mozog a szájuk, pislognak s áhitatosan
imádkoznak egy száraz zsoltárt. Rájuk nézve nincs már meglepetés. Lelkük
csupa keréknyom. Kitaposott idegpályákon talicskázzák fel a
nyersanyagot, mindennap egy téglát s épitik a maguk rongyos kis
palotáját, amelyből többnyire egy ház lesz – a napszám bére – egy ház
valamelyik erdélyi városka végén, ahol kövér és csunya feleségükkel
elbujnak a világ elől. Egyelőre zakatolnak tovább a ház és a kövér nő
felé.

Mégis valami ütemességet érzek, a cél közelségét és ez vigasztal, ez a
robogó vonat kellemes örömével tölt el. Lehet, hogy azért maradtam eddig
itten, tétlenül. Vannak azonban olyanok is, akik épp oly céltalanul
ülnek, dolgoznak, irnak és olvasnak mint én. Ezek a könyvtár bolondjai.
Önérzetesek, szótlanok és titkolódzók. A kecsegefejü ur is itt van, akit
tiz évvel ezelőtt hagytam el kis cédulái között, éppen azon a széken,
szük és hosszu szürke ferencjózsefjében. Még mindig buvárkodik. Keze
néha megrebben és villámgyorsan ir le egy friss ötletet. Aztán másol,
keres valamit a könyvek és az irások közt, vállát vonja, lethargikusan
mered maga elé és mintha álmot álmodnék, fészkelődik s ujra belekezd a
nagy munkába, szorgalmasan osztályozza a ragadós papirszeleteket,
egyenként vastag cukorspárgával köti össze. Nem tudni mit ir. Lehet,
hogy a mértékhitelesitő intézet hivatalnoka, lehet, hogy egy költő, egy
világjavitó, egy próféta, lehet, hogy egy zugtörténész s azt akarja
bebizonyitani, hogy Napoleon magyar volt és erre a kártyára tette fel
egész életét. Titok minden mozdulata. Titok, amit suttogva mond a
könyvtárszolgáknak. Az is titok, hogy miért nem akasztotta fel magát
azokra a derék és vastag cukorspárgákra, amelyekkel ringy-rongy irásait
aggatja egybe.

A csengetéskor mégis ő megy el utoljára. Sóhajtva kel fel és arra
gondol, – ars longa vita brevis – mennyi idő morzsolódik el
haszontalanul, mig végre reggel ujra kitárják a könyvtár kapuit. A
többiek is tétovázva bucsuzkodnak az öreg könyvektől. Megértem őket. Ez
a második otthonuk. Az ember hamar benfentes lesz a könyvtárban s nem
unja meg, mint a lakását. Hogy visszatérünk hiven és barátságosan fogad
és nem tesz szemrehányást. Ismerjük minden zegét-zugát. Az életünk
egy-egy momentuma kötődik a tárgyakhoz. A lépcső például egy téli estét
jelent, a könyvállvány egy csalódást, az iróasztal egy sikert, a lámpa
egy lány mosolyát és egy májusi délutánt, az ablak egy szorongó érzést,
mert rajta keresztül láttuk meg először az őszt, a távoli kertben, ahol
panaszkodva zugtak a sötét, könyvtári fák. Nehéz kiszakadni innen.

Csak egy szoba van itt, amit nem ismerek. Ez balra van az ajtótól, ott,
ahol a könyvtár állványok és falak árnyékába vesz. Sohase jártam itt.
Estente, ha bejöttem, szivdobogva néztem errefelé és évekig titok maradt
ez a szoba az éjszakába pólyált falak, ajtaja előtt a vaslábtörlő, amire
néha setétvörös fény szüremkedett, ugy hogy szinte áttüzesedett, mint
egy pokolrostély. Ugy képzeltem, hogy itt egy elátkozott ember lakik.
Egy elátkozott, hosszu szakállu vén nyárspolgár; valami hivatalos
személy, egy felügyelő, egy könyvtártiszt, egy szimpla tisztviselő, de
hallgatag, rejtélyes és roppant megközelithetetlen, hasonlatos egy
mágushoz, vagy egy világitótorony őréhez. Most bemehetnék és vége lenne
a csodának. Ha bemennék, az őr szivesen fogadna, leültetne és szivarral
kinálna meg. Csak valamit hazudnom kellene. Valószinüen azonban csalódva
jönnék ki. A szoba olyan lenne, mint a többi. Nem ismerném fel az én
büvös szentélyemet, amit vörös fénnyel és fekete árnyakkal szineztem ki
magamnak. Egy ember ülne itt is, aki levenné orráról a szemüveget és rám
bámulna, talán mosolyogna, talán csodálkozna és nem értene. Elveszne
minden.

Bemenjek ide?

Nem megyek be.



VAKOK KÖZÖTT

Milyen nyugodtak.

Pár héttel ezelőtt véletlenül a szemklinikán voltam és orvosi
várótermekben forgolódtam, ahol a fogadószoba ajtaja felé pislogó, fájó,
véres szemek sanditottak a fekete szemüvegek alól. Most erre gondolok.
Magam elé idézem a képet és ujra látom a szobát, az ideges embereket,
akik különböző szembetegségek alakjában izelitőt kaptak az örök éjszaka
alkonyatából és türelmetlenül, furcsán, majdnem rosszakaratuan
vizsgálták egymást. Itten ebből az idegeskedésből semmi sincsen. Ugy
érzem, mintha sok hányódás után végre célhoz értek volna. Ez a közöny,
ez a hüvös csendesség, ez a feketeségbe olvadó megbékélés szinte
fölséges. Olyan, mint a ravatal békéje az élet kapkodásával szemben.

Hogy miért vagyok itten? Magam sem tudom. Egy délután, mikor minden
csupa szin, szuró fény és őrült áprilisi kékség, eszünkbe jut, hogy
valahol távol egy külön társadalom éli a maga életét, ismeretlen
emberek, akikre eddig csak néha, akkor is futó bizonytalansággal
gondoltunk. A szemrehányó vágy egyre erősbödik. Ez a vágy az, ami
sokszor arra késztet, hogy megszólitsak idegen embereket, vagy hogy este
hazamenet betekintsek alacsony ablakokon s a családi interieur békéjéből
magam számára is lopjak egy kis nyugalmat és egy óvatlan pillanatban
mélyen, komolyan, férfias kiváncsisággal meredjek bele egy ember arcába,
aki még csak nem is sejti, hogy élek. Most idehozott a vakok közé.
Figyelem őket és önmagamat.

Milyen az életük? A nyugodt, szoborszerü arcok nem felelnek. A látogató
pár perc mulva észreveszi ezt a különös kapcsolatot, mely közte és a
vakok között jött létre. Amint őket idegessé teszi az én ismeretlenül
itt kóválygó hangom, engem épp ugy sért, bánt, izgat magukba sülyedő
arcuk mozdulatlansága. Egy önmagába visszatérő, zárt vonal az
egyéniségük. Nekem zajt kell csinálnom, hogy észrevegyenek. Innen, a
házikápolnájuk egyik padjáról bámulom csendes gyermek-arcukat. Mostan
zug az orgona, ezüstösen zenélnek a misecsengők, illat-szimfóniákat
muzsikál a felhőző tömjén és ők egészen boldogok, a vonásaikról olvasom
le, melyek mintha valami tulvilági hangverseny élvezetétől
szellemülnének át, nyugodt harmóniába simulnak. A fülükkel hallják, az
orrukkal szagolják a láthatatlan misztérium közelségét s összetett
kézzel, előre meredő szemmel néznek az oltár felé. Soha ilyen szép
szemeket. Ez topáz, az türkisz, a másik a tiszta smaragd, amaz fekete,
mint a borostyánkő. Vajjon nem fáj nekik, hogy sohasem látják? Hogy
magukat nem ismerik? Egyik finom arcu leány végigsimitja arcát. A
tenyerével nézte meg. Ebben az eleven tükörben bámulja szépségét minden
reggel. A vakok mind hiuk.

A kis fiucskák és a leányok talpig fehérben letipegnek a lépcsőkön. Vége
a neoromantikus idillnek. Most megkezdődik a köznap. Biztosan cikáznak
szét a széles folyosókon. A kertben lapda puffan, katonásdit és
fogócskát játszanak s hangosan visitanak hozzá. Ez az élet nem is olyan
szomoru. Az apró leányok fontoskodóan összedugják a fejüket, suttognak,
fecsegnek, kritizálnak, folyik a pletyka s akárcsak iskolaudvarokban tiz
percek alatt, a felvilágositás müvészete. Csak egy kis fiu áll
mozdulatlanul. A falhoz támaszkodik és világtalan szemét a napra
forditja, mert holmi sötétvörös derengés alakjában még mindig érzi a
fény csiklandozását. Órákig eljátszik igy a nappal. Mint valami nagy
aranypénzzel, amely leszáll, hozzáhajol s az ölébe hull.

Fönn a zeneteremben felzendül a zongora. Sehol annyi zenetehetség, mint
közöttük. A vak fantázia szabadon csapong az elvont fogalmak között és a
matematika tévesztő kacskaringóin. Egyik bámulatos fejszámoló. A másik
kész zongoramüvész. Leginkább Chopin-t szeretik, mert majdnem mind hamar
lágyulók és hiperesztéziások. A zene önkivületbe emeli őket. Többen
mondták, hogy hallatára szineket látnak. Beethoven piros, Mendelsohn
világoskék, Chopin halványzöld. Ebben a kis társadalomban azonban más
müvészek is élnek. Egyik leány például boszorkányos ügyességgel mintázza
a természetet s agyagból gyümölcsöket, kocsikat, fantasztikus madarakat
gyur ki. A másik, alig tizennégy éves, költőnő.

A látogató már nem is érzi fölényét, amivel ebbe az intézetbe lépett.
Kissé csalódva, kissé pironkodva ballag tovább. A lépcsőn gyermekek
jönnek óriási könyvekkel a hónuk alatt, melyeket az ő érzékeny, látó
ujjukkal olvasnak. Most »Braille-be teszik« a Karthauzit. Milton
»Elveszett paradicsom«-át olvassák. Ez egy darab kulturvilág, amelynek
külön törvényei vannak.

Magam is érzem a nyomását. Mióta itt vagyok, egy gesztussal, egy
mozdulattal gyakran utasitották vissza az én atyáskodó és könyes
kiváncsiságomat is, minthogy bizonyára kissé fenhéjázónak és tudákosnak
találták. Mintha lenéznének. Mintha idegen, erőszakos hangom kellemetlen
vendég lenne ebben a nyugalmas világban. Ez a hang pedig megmondta
nekik, hogy ki vagyok és rajta keresztül bizonyára egész határozottan
látják magas alakomat, borotvált arcomat, fürkésző tekintetemet. Talán
kómikus is vagyok. Hisz nekem meg kell forditanom a fejem, ha valamire
ránézek és a szemem ki kell meresztenem, buta buzgósággal a tárgy felé
kell irányitanom. Mennyivel egyszerübben látnak ők. A nervus trigeminus
egyik titokzatos ágával messziről megérzik testem tömegét és a
legsötétebb éjszakában is kikerülnek. Bizalommal, minden tolakodás
nélkül fogják meg a kezem és ez a fogás az övék. Ezt senkisem vitathatja
el. Ez van, ez látás, ez több a látásnál, ez maga a világ, ez minden.
Megértem a logikájukat. Szégyenkezve osonok ki a sötét folyosón. Már
leszállt az éj. Fönn a társalgóban még se gyulad ki a lámpa. A fiuk,
mintha semmi sem történt volna, tovább olvasnak a padokon. Én azonban
gyámoltalanul botorkálok a homályban. Az a vak fiu, aki most felhalad a
lépcsőn, sokkal biztosabban jár, mint én.



LÉGY

Ma délután az iróasztalom fehér papirján ünnepélyesen végigszaladt az
első légy. Nyár van, gondoltam magamban. A második gondolatom pedig az
volt, hogy ez a picike állat egy cikktémát hoz nekem. Miért ne
beszélnénk róla? Hiszen mától fogva öntudatosan, vagy öntudatlanul
mindnyájan foglalkozunk majd vele, mindennap legalább öt percet.
Nagyszerü müvésze az időrablásnak ez a cingár rovar. Szemtelen stréber,
de néha imponál az állhatatossága. Irjuk ki az ujságba a nevét, a
személyi hirek között, hisz szereplési viszketegben szenved. A légy
megérkezett. Mással is megtesszük ezt. Ő talán még inkább megérdemli.
Végre heroikus hit kell ahhoz, hogy századokon át, generációk óta
ugyanazt folytassa, bár a tapasztalata már régen elcsüggeszthette volna.
Jól tudja, hogy őt mindenki gyülöli. Egy okkal több, hogy egy kis
szeretettel nézzük.

Lám, mostan nem is tetszik olyan ellenszenvesnek. Mióta rászegzem a
szemem, mulatságos is. Csak akkor boszant, ha nem akarjuk észrevenni és
csak azokra haragszik, akik a foglalatosságuk fontosságával hencegnek.
Még a muzsikája se kellemetlen. Vékony, szomoru zene, amely bennem régi
emlékeket kelt. Nyári délutánokon az elfüggönyzött hálószobában hányszor
hallgattam ezt a zenét és a csend dongását és szép volt, mert nem volt
más zene. Mégis mennyit vétettem ellenük. Vérszomjas kegyetlenséggel
kitéptem a szárnyukat, letörtem a lábukat, kettévágtam a fejüket.
Ecetesvizbe fulasztottam őket. Odaragasztottam a légysüveg ragadós
gyantájához. Ennek a kis légynek az ükapái méltán vádolhatnának. Hogy
szitkozódtam, mikor alvás közben zavartak. Ma már tudom, hogy
félig-meddig nekik van igazuk. Semmi se oly fontos.

Egy német filozófus őket is érvül vette a pesszimizmusához. Micsoda
hitvány teremtmény az ember, mennyire semmi a természetnek, minő kevésbe
vesz bennünket, hogy a gondolatunkat megbolygathatja egy ilyen pirinyó
féreg. Nekem most ugy tetszik, hogy nem volt igaza. Igaz, hogy Anatole
France se tud irni, ha véletlenül a fülére ül egy légy. De hány irót
serkent, hogy rövidebben irjon és ne legyen terjengős. Valóságos
irodalmi jelentősége van. Aztán ez az egyetlen állat, amely
tetőtől-talpig demokrata. A többi nem. A kutya lakáj. A macska
arisztokrata. Egyedül a légy áll az általános egyenlőség alapján. Neki
az istálló szurtos kocsisa épp ugy nem tekintély, mint a miniszter.
Bizony csak a homlokára száll, csiklandozza mind a hat lábával, csikarja
a gyürüs potrohával és macskazenét dudál a fülébe. Mert ő született
ellenzéki. Ma délután nem fogadhat senkit a kegyelmes ur? A kereveten
alszik ő excellenciája? Megtiltotta, hogy fölkeltsék? Mindegy. Őt
fogadnia kell. Fontos a mondanivalója. Neki mindenüvé van szabadjegye.

Igy gondolkoztam ma délután. A légy helyeslőleg zümmögött hozzá. Aztán
hirtelen a tollamra szállt:

– Fejezd be a cikked, – mondta – mert unalmas lesz…



A FINN DIÁK

A szeme kék. Élesen, majdnem idegenszerüen világitó. De azért nem az az
epedő és lirai germán-kékség ez, amelyen keresztül nehány naiv lélek az
egész világot a romantikus kékvirág szinében látja, északi, acélos,
exotikus és mégis egészséges, olyan mint egy kék kristálypohár csilláma,
amelyben józan és jeges forrásviz pezseg. Fáradtan emeli ezeket a bámuló
szemeket valahova messze a tavak tájékára, ahol az ő csüggedt népe él és
itt pihen meg a mi rónáinkon és arcainkon. Szemérmes férfiasság van
benne. Valami különös, bátor északi erő, ami még hosszu kalászsárga
hajával és hamarpiruló lányos arcával is dacol, egy álmodozó merészsége
és kalandkedve, aki több napi gyorsvonatozás után jön hozzánk, nem is a
fővárosunkba, de egy elhagyott, dunántuli falunkba, hogy ott végigélje a
mi ábrándjainkat és oceánnak álmodja a Balatont. Még vannak magyar
álmodók. Ezek azok. A testvér-népekben születnek, amelyek nálunk is
nyomorultabbak. A kezünkbe pedig még mindig kétségbeesetten kapaszkodnak
egynehányan, mintha nem is kézbe fogódznának, de valami mentőkötélbe.
Egy utolsó, görcsös gesztussal.

Hogy került ide a finn diák? Ottan az áthevült, szines rónán majdnem
mesének tetszett. Körülöttem iharok és szilfák szegényes lombjai, magyar
fák, távolabb mocsarak, sövények és egy végtelen puszta, ahol a vonat
órákig zakatol, anélkül, hogy füttyentene. A helységneveken is ázsiai
zamat. Egyik olyan, mint a káromkodás, a másik az ostorpattogáshoz és a
kartácsrobbanáshoz hasonlatos. Vendég itt minden idegen szó, kész
nevetség még a német is és alig hiszem, hogy valaha járt itt emberfia,
aki nyelvtanból tanulta volna a magyar idiómát. Öreg pásztorok
folytatják csak az ükapjuk mesterségét, halászok aggatják hálóikat és
földmivesek beszélnek a boldogságról és a buzáról. A buza az ur. Ez,
amely aranyával még a késő unokák fantáziáját is felgyujtja. Találkoztam
erre elfinomodott magyar lányokkal, akiknek hiszterikus ujjaiból
makrancosan gördül ki a varrótü is, de egy délután a hintaágyban mégis
arról beszéltek, minő nagyszerü lehet, feltürni a szoknyájukat, piros
kendőt ölteni és aratni, ahogy a parasztmenyecskék, mert ha az agyukban
nem is, a karjukban még mindig felébred az atavisztikus ösztön, amely a
villogó kasza után nyul, hogy a buzatengerben egy derék rendet vágjanak.
Ezen a vén, konzervativ földön bukkantam rá az én különös idegenemre.

Nem is róla akarok irni, inkább magamról, egy félórás, különös álmomról
és arról, hogyan tükröződik vissza a magyar föld a finn diák huszonkét
éves szemében. Nemcsak egyedül van. Igy nyár felé, mikor Helsingiben
bezáródik az egyetem, gyakran lejönnek hozzánk. Egy este
végigszáguldanak Budapesten és a magyar főváros képe örök emlékképpen ég
bele agyvelőjükbe, mint valami tüzes káprázat. A házak mögött egy
nép-oceánt sejtenek. Az emberekben pedig misztikumot és régi-régi
testvéreket akiknek az élete talán az ő sorsuk titkát is felkulcsolja.
Aztán egy faluba menekülnek, olcsó, nádfödeles parasztszobába. Az
asztalukon magyar könyvek és magyar ujságok. Egy szegényes ágy. A falon
a gitárjuk. Ugy élnek itt szegényen és szerényen, mint a fajszeretet
félig nevetséges, félig szent apostolai és igekötőket boncolva álmodnak
Nagymagyarországról.

Mi pedig hallgatjuk a beszédüket. Nekem ez az első szenzációm. Egypár
obligát francia mondat után rögtön a maguk jószántából térnek át a
magyar szóra. Bátran és szépen beszélik a nyelvünket és annyi
ambicióval, mintha legalább is világnyelv volna, mint valamikor Mátyás
király korában. Az akcentusuk kissé furcsa, de nekünk mégis minden
idegen iz nélkül való és ismerős. A kis magyar gyerekek selypegnek és
pötyögnek ugy, akik már érzik a nyelvünket, de még bizonytalanok
egyben-másban és gyakorlat hiján esetről-esetre kell oktatniok az uj
szavakat. Ez jutott eszembe, amint a diákom beszédére figyeltem és egy
egész különös érzés fogott el. Uj volt ez és semmihez sem hasonlitható s
mellette minden más náció hóditása banálisnak tünt. Banális még a
franciák világdiadala is, akinek már unalmas szenzáció lehet, hogy
nyaggatják és ficamitják idegen parvenük az ő daloló nyelvüket. Üres az
a bámulat, amivel én pár hónappal ezelőtt Voltaire és Baudelaire
arcvonásait kerestem a párisi éjjeli kávéházakban pincérek és francia
lócsiszárok fiziognómiáján és madame Recamiert sejtettem minden utcai
kofában. Ebben a barátságban több rejlik. A szegénység intimsége.
Egyetemünket nem árasztja el a külföldi diákok sáskajárása, utcáinkon
fehér holló még egy idegen is, de mindezért és sok másért egyszerre
kárpótlást kaptam egy embertől, aki rám, a magyarra, bámulva
függesztette a szemét.

Egy pillanat alatt éveken suhant át a képzeletem. Elgondoltam azt, hogy
ezek az emberek tőlünk távol, a finn tenger partjain, zárt szobákban,
lámpák és gyertyák mellett egy óriás népről, boldog országról álmodnak,
amelynek a határait a végtelenbe tágitja a fantázia. Ide jönnek és az ő
szótárukból összecsent szegény szókincsükkel félve szólitják meg
parasztjainkat és némely pillanatban elámulnak a mi felületesen
feltornyozott kulturánkon. Sok-sok nap mély impresszióját viszik el
magukkal aztán. Elvesztett hitünk az övék. Ha valaha elpusztulunk, ők
lesznek az utolsó magyarok. Képes levelezőlapokat mutatott nekem a finn
diák, amelyeken mulató finn társaságok magyar üdvözletet küldtek a
»hatalmas és büszke testvérnemzet«-nek. A naplóikat magyarul irják.
Müvészeiknek, az éhség napjaiban, a revolver előtt eszükbe jut még a mi
országunk, ahol lehet élni, álmodni és ahol boldogulna Suomi fia is.

Egy félórás beszélgetés zavaros képe csak ez. Sutba vetettem a logikámat
és hagytam, hadd ringasson álomba a finn diák szava, és bár tudtam, hogy
egy másik félóra mulva mosolygok az egészen, integettem neki és az ő
istenének, a tüzes ingben járó öreg Ukkónak áldását kivántam a fejére. A
tulfütött agy viziói egy percre valósággá váltak. Kirohantam a napfénybe
és végignyultam a magyar rónán. Ugy éreztem, hogy a boldogságim terhét
nem birja elviselni ez a föld.



ADRIA

A tánc éjfél után kezdődött. Egyszerre tántorogni kezdett a kis magyar
hajó. Bennem pedig felébredt az az örök indiszkrét, aki szeret
bekotnyeleskedni mások köreibe s minden ablakba, szobába, üzletbe
betekint és elmenet magával viszi idegen életek egy morzsáját. Figyeltem
a növekvő zavart. Egyre szaporábban trilláztak a villamos csengetyük. A
vékony drótok, amelyek körülcikázzák a hajót, a hajó idegeivé lesznek és
átveszik az ideges vizek lüktetését s az óriási dagadásnak és
horpadásnak éles bizsergéssel adnak kifejezést. Pincérek ugrálnak
szerteszét. A tüdők dohognak, a kötélizmok megfeszülnek, mi pedig
kénytelen-kelletlen utánozzuk a hajó ritmusát és táncolunk.

Ez a tengertánc, amiről a régi vers beszél.

Hajnal felé már csak árnyak vannak. A viz előbb hajnalodik, külön és
önállóan, mint egy másik égbolt. Lassan aztán az ég is utánozni kezdi a
tengert. Gyöngyszinü, üvegszerü fátyolokat aggat ránk és az utasok
halványan és lesoványodva affektált bánattal állanak a virradatban, mint
a lelkek vagy az árnyékok, vagy az elmosódott freskók. A csöpp tengeri
ut most már szenzáció. Valamitől üzetve végigjárom a hajót a legalsóbb
köröktől a legfelsőbbig, botorkálok a lépcsőkön, csúszom az iszamós
padlón, amit megáztatott az éji zápor és ugy érzem, hogy a lelkek
kertjében bolyongok, mint a firenzei költő s szemlét kell tartanom az
elkárhozottak hadán, a hazatérő nyaralókon, akik még néhány óráig itt
gyötrődnek s most különösen és fantasztikusan rémlenek a négyórai
világitásban. Ez egy kis inferno.

A legalsó körben itten is az indolensek vannak. A szük vörös pamlagokon
fekszenek, vagy elszórva a földön, kajütbe zárva középkori számüzetésben
és magányban, halotti pózban, vagy fejükön egy vizes szalvétával,
cinikusan, vagy bölcsen, mint a gőzfürdőben szokás. Néhány dölyfös még
most se javul. Az egyik szitkozódik, a másik tréfál, a harmadik pedig
közönyösen mered maga elé. Egy nőhóditó sóváran bámulja egy asszony
bokáit, aki kibomlott hajjal fekszik előtte. Ez az ur vagy ötven
asszonyt csábitott el a nyáron. Különben cigarettázik és vár. Néhányan
nevetnek. Vastag tengerészhumor kering a levegőben. Itt találkoztam a
szerecsennel, a lidói fövény hindujával, aki a tengerparton naponta
nyolc óráig imádta a napot, komoran és boldogan, a henyék
önszemléletével. Most undor vonaglik az arcán. Valószinüleg az apró
hullámokra gondol, a homokra és a napra. Erőlködő szemét egy
villamgömbre szegezi.

Sóhajtva hagyom el ezt a kört és megyek fölfelé, ahol a lámpák fényét
már kétessé teszi a reggel és ahol kis asztalkák mellett a félénkek és a
féltékenyek ülnek. Ez a kör a betegszobához hasonlit. Az asztalon
orvosságos üvegek, rum és konyak. Olyan mozdulatlanul ülnek szegények,
mintha állandóan fotografálnák őket. Családias, intim és furcsa ez a
kör. Ide jönnek a nagyon betegek és a nagyon egészségesek, akik
Velencéből a velencei mór féltékenységét hozták magukkal és okosan és
türelmesen ülnek fiatal asszonyaik mellett. Utazósapkáik alól zölden
villant rám a szemük. Menekülnöm kellett.

Most a tenger zivatarossá vált. Hentergett, habzott, gurgulázott. A
reggeli szájöblögetést végezte. Némely pillanatban egy hiszterikus nőnek
tünt fel, kócosan és álmatlanul, a fésülködés előtt, titáni kék
hajcsomókkal. Csapódva szédültem fel keskeny lépcsőkön, folyosókon,
ázott bordákon, a legmagasabb pontig, a legfelsőbb körig, ahol hajnali
szélben a fiatal szerelmesek ültek. A szivem hevesen dobogott és könyes
lett a szeretettől és a végtelen szánalomtól. A vászonszékekre feszitve
vergődtek szegénykék. Nászutasok, turbékoló gyerekek, a hajó
banálitásai, összebujva és megriadva egy vihar előtt. A menyasszony kék.
A vőlegény zöld. Kezével citromot erőltet a nő fanyar szája felé. A
férfi durva és erős, szeles és kedves, fején panama-kalap, mellcsokrában
egy óriás rubintü, szimpatikus ősember. A nő pedig szőke, szőke, még a
szeme is szőke. Feketekávé és szende tej egymás mellett. Ez az ő első
szenvedésük. Amerre nézek, mindenütt ilyen párok. Egyszer talán épp ugy
ülnek a hálószobájukban. A nő majd ájultan veti magát hátra és a férfi
keserü panaszokkal, váddal, a gyanu gyötrő italával kinálja és sirni fog
az asszony, vagy csak mimeli a sirást. Kisértetek szálltak a viharban.
Messze a hajó orrán mégis megláttam a célt, egy fátyolt a viharban és
különös szemeket, aminőket csak álmunkban látunk, a szemeket, melyek se
kékek, se feketék, de a kettő vegyüléke, hid a mennyen és poklon, álom
az ébrenlét és alvás között, a kék gyengédségével és a barna tüzével. E
szemek felé irányitottam a lépteimet.

Ekkor, azonban, hirtelenül egy padra vágott a vihar fortissimója.
Mindnyájan táncolni kezdtünk, picike tragikomikus bábok és meghódoltam a
viz hatalma előtt. Hullámok jöttek elénk, amiket csak hallottunk eddig,
duhajon kurjongatva, berugva az éji tivornyától. Alattunk pedig öklődött
és csuklott az émelygő tenger, az öreg iszákos, az utálatos és brutális
lump, minden titkok hordozója. Tisztelettel kell viselni a haragját. A
gyöngyhalászok belőle merik a moszatot, amiben az egysejtü állat él, az
élet kezdete, ami annyira érthetetlen, mint a halál. Betegségemet se
érthetik meg az orvosok. Csak azt tudják, a fülem félkörös ivjáratában
viz van, az egyensulyérzék központja és most ez a kis viz háborog a nagy
viz ellen. Valószinüleg azonban csak azért szédülök, mert nagyon közel
jöttem az élethez, a titok kapujához. Minden porcikámban érzem a vizet.
Száraz tagjaim a tenger esszenciájában fürdenek. Idegeim követik a
hullámok ritmusát. Vérem, akárcsak a tenger vize, álomtalanul forrong.

A szájam is keserü már, mint a tenger.



NAPFÜRDŐ ÉS HOLDFÜRDŐ

A napfürdő délelőtt 11–2-ig van. Ekkor kifekszenek a kőgátra a
fiatalemberek intenziv szinekben, piros és kék uszónadrágokban s a
bennük megmaradt pogány vágygyal imádják a napot, a leányok pedig, akik
szőkék és halványak, hasonlóan nekidülnek a hőségnek és udvaroltatnak
maguknak a sugarakkal. Majdnem mind ismerem őket. Ez a balatoni
fürdőhely egész müvészkolóniát szállásol el. A barátaim ezek a
szerecsenek, akik télen a lámpa glóriájában irnak. Most alig látni
rajtuk hogy kicsodák. Egy sörényes zeneszerző, akinek ideges és heroikus
ütemeit tavaly a szimfónikusoknál hallottam, tar koponyával fekszik itt,
mint egy hős, dagadó bronzmellel, feszülő vasizmokkal. Amott egy festő,
mint egy római harcos. Itt a tulfinomult esztéta, egy barbár
keménységével. Láthatóan örülnek a változásnak. Órák hosszat feküsznek
és izzadnak és szomjuhoznak, hogy csak egy árnyalattal is barnuljon az
arcuk. Amint előttem van ez a sok-sok arc a napsugár ecsetje alatt, a
fotográfus másolórámáit látom, az érzékeny papirokat, amelyeket csak a
nap ragyogtat fel az élet egészséges szineiben, és arra gondolok, hogy
talán ők is tökéletesebb életképet, egészebb lelket, egy uj fotográfiát
várnak a természettől. Egyszerre beleugranak a tóba és eszembe jut a
fotográfus aranyfürdője. Ők mostan egy uj képet fixiroznak. Át kell
alakulniok teljesen. Le kell vetkőzniök mindent, a szokásokat, a müvészi
cafrangokat, a ruhát, az inget, a régi bőrüket, a beteges, városi
szinüket is. Hatalmas vágy ez. Az ember szeret öltözködni. Egy
öltözködési mánia sarkalhatja őket arra is, hogy uj szint kapjanak.
Valahogy szabadulni akarnak a multtól. Megfigyeltem a nyaralókat s ezen
a ponton mindegyiket egyformának találtam. Játszanak és az ellenkezőjét
játsszák annak, ami az életük. Minden nyaraló: szinész. A virilista az
erdőben kés és villa nélkül ebédel, a kishivatalnok beül a grand hotelbe
és vasárnap este a családjával együtt elpezsgőzi az összekuporgatott
filléreit. Logikátlanok és boldogok. Feltünt egy lipótvárosi leány, aki
most simán fésüli a haját és Jókai-regényeket olvas. Azok pedig, akiket
a szinházakból és a hangversenytermekből ismerek, az atléták dresszét
öltik magukra. Olyan édes egyszer játszani, hogy mások vagyunk, erősek,
boldogok, szabadok, és édes a napfürdő után gázolni a kavicsot és a
férgeket, barbárul a fejünkbe csapni a panamát, mint egy sisakot.

Este pedig 11–2-ig van a holdfürdő. Ennek is van közönsége. Az, amelyik
nem volt ott a napfürdőben. Ilyenkor a müvészek a fáradságtól részegen
horkolnak a párnákon. De kimásznak a partokra mindazok, akiket délelőtt
hiába kerestem. Leülnek a padokra, a fübe, a homokba, a jegenyefák közé
és süttetik arcukat az ólomfényü holdvilággal. Azt akarják bizonyára,
hogy kicsit megfehérüljön a pirospozsgás arcuk és puhuljon a kérges
lelkük és köd lopódzzék nagyon is határozott, merész és éles szemeikbe.
Ők is kurát tartanak. Az idő néha nagyon kedvez nekik. Láttam egy ily
estét. Felhők között emelkedik a hold. A tó az ezeregyéj tündérjátékait
játssza. Messze, valahol a tihanyi partoknál, ahol az ekhó alszik,
világoszöld reflexben tündököl a viz s a badacsonyi szőlőhegyek felől
idetévedt szél énekhangokat, illatot, bóditó neuraszténiát hoz. A
társaságot csak a cigaretták és a szivarok kis lámpásai világitják meg.
Látom azonban, hogy mind egészségesek és tultápláltak. Hallom, hogy mind
szentimentálisok. Egy vidéki biró el van ragadtatva a természet
szépségétől. A főhadnagy, aki egész évben káromkodik és marsol, erre az
estére érzelgős parfümöt locsol az atillájára, a költészetet dicséri és
fejét ájultan tartja a beteg égitest felé. Egy sikkasztó az
idealizmusról beszél. Egy panamista könyezik. Egy vénlány nyavalyatörős
verseket dadog. Igy várják az éjfélt. Ekkor a hangulat tetőfokára hág. A
villákban kilobbannak az ablakok, a kerti lámpákban csonkig égnek a
gyertyák és csak az ég világit. Összeolvad az éj és a tücsökzene, a
békakurutytyolás és a holdfény, a viz és a cigaretták illata. A
szentimentálizmus tobzódik. Hallhatóan emészt az egész társaság,
viharosan, menydörgésszerüen forrong a gyomrokban a dus vacsora és
sirnak az elérzékenyedéstől. Egy hájfejü képviselő kéjesen forgatja
hyppopotamus-szemét. A tábornokné lassan kitárja karjait. Szintelen és
hervadt szája, amely valamely hernyóhoz hasonlit, megindultan mozog,
reszket a deres parókája és aranyfogai csillognak a holdfényben. Egy
vasgyuró is tántorogva áll a gyönyörüségben. Mindegyik között azonban
egy budapesti füszerkereskedő viszi a főszerepet. Kidülled a nádszékből.
Átadja magát a poézis varázsának. Mély meggyőződéssel sóhajt. Arcán
iszonyu könycseppek gördülnek. A hold pedig megaranyozza, megezüstözi,
glóriába fonja a nadrágtartóját és a kidüllesztett hasát.



BUDAI SÉTA

Mióta a csillagos hálósipka, a pázsitzöld nyakkendő meg a kávészinü
frakk divatba jött, hirtelen megszaporult azoknak a száma, akik Budára
mennek, a görbe utcákba, a törpe házikókba, egy kis hangulatért. Azelőtt
– alig pár éve – egészen egyedül bandukoltam ezeken az utcákon. Mostan
már seregestül törtetnek utánam a széplelkek, az esztéták, a smokkok. A
Biedermeier idők visszatérte aktuálissá tette a legrongyosabb közt is és
ideszabaditotta a közönyösöket, a filisztereket, s a levegőző
családapákat, akiknek ehhez a cukros és tipegő intimitáshoz semmi közük.
Idegenek dulják minden kedves fészkünket. A csöpp vaserkélynél, amelyet
órákig simogattunk a szemünkkel, bámulók állnak, a büvös kis ház előtt
betegarcu müvészek, pedig mintha csak a mi titkunk lett volna valamikor
és a cukrászdában, a csendes elhagyott, előkelő várbeli skatulyában is
társaságok ozsonnáznak. Csak a Baedecker és a cicerone hiányzik még.

Most pedig jó lenne egyedül lenni. Nehéz aranyak hullanak a kabátomra, a
zsebeimre, az arcomra. A levegő oly tiszta és átszürt, hogy kortyintani,
szürcsölni kellene, metszett kristálypohárból kellene inni, mint a drága
és tüzes bort. Buda föl van fedezve, de ezen a délutánon ujra
fölfedezzük magunknak. Minden demokrata élvező ellenére is a mienk lesz.
Mit félsz, szivem? Mi ketten ugy tudunk Budát játszani, mint senkise. A
hidfőnél még 1910-et irnak. Később azonban minden dobbanásod egy percet
jelent, minden lépésem egy év és minden utca egy század. Mire leszáll az
este, mi ketten már a tizenhetedik században leszünk, vagy még távolabb
és valamely kert előtt sápadva és csodálkozva hallgatjuk a villamos
csengetését, amely hihetetlenül csörömpöl át hozzánk, messziről, több
század távolságából.

Még mindig nem értem célhoz. Ezek az emberek még érdeklődnek irántam és
a lépésem neszére még mindig fölfigyelnek és kidugják a fejüket a
csendből és a magányból. Távolabb kell mennem. Oda, ahol már egészen
közönyös vagyok, akol a lét oly csendeskésen és álmatagon folydogál,
hogy az emberek össze se rezzennek, de szinte belemerülnek az életük
unott szövetébe, a kép egyöntetü és aszu harmóniájába. Egy görbe hegyi
utcán kell elcsapódnom. Itten áll egymás mellett négy-öt pofoncsapott
tabáni ház és egy fuldokló petroleumlámpa, levegőért kapkodva a szélben.
A kerités mögül pompásan megfigyelhetem a lakókat, akárcsak a nézőtérről
a szinészeket.

Vajjon tudják-e, hogy szinházat játszanak és bámulja öket valaki,
sóváran, elirigyelve tőlük az életet és az idillt? Közönyösen ülnek,
lógó kezekkel, tágranyitott szemekkel és semmitse csinálnak, semmire se
gondolnak, csak élnek. Ez a tiszta élet, a netto-élet, minden idegen
anyagtól megtisztitva, az esszenciák esszenciájával. Vajjon érzik-e ugy,
ahogyan én? Mostan egyszerre megmozdulnak, mint a bábok és kotorászni
kezdenek a vasrács mögött, végigjártatva szemüket az üres kalitkán –
hová röpült belőle a madár? – a göröngyös és vásott lépcsőkön, a
gyékényen, a folyosón, amelybe megrekedt az évszázados csönd. Lassan
feküdni mennek, mert későre jár, hét óra van már. Vajjon mit szólna az a
fehér nénike, vagy az az öreg ur, ha gyengéden megkocogtatnám az
ablakát? Talán-talán meg is repedne az ő gyenge szivecskéjük. Igy az
estében és az árnyékban a bő kabátommal és a feléjük feketedő
keménykalapommal barátságtalan vendég lennék nekik, ismeretlen, idegen,
ördögi vendég. Vajjon egyáltalán megértenének-e? Ugy vettem észre, hogy
ezeken a sétákon mindenütt sanda szemek kisérnek, tartanak tőlem, mint
egy tolvajtól, hiszen mit is kereshet itt az, akinek otthon kényelmes
lakása van vizvezetékkel és villanyvilágitással, mit kereshet mást, mint
aranyat és vért. A szél a lámpalángon fantasztikus gyilkosságok
gondolatát táncoltatja.

Ezek a jámbor és bölcs emberek nem ismerik el, hogy van más
szükségletünk, mint a béke, a kávé és az álom.

Nekem is okosabb lesz gyorsan kereket oldanom.

Egy erre vetődő rendőr figyelni kezd…



MÉCS

Multkor este hét és nyolc között, hogy a sötét fasorban bandukoltam,
egyszerre olyan érzés lepett meg, mintha hónapok óta először mennék
haza. Egy esőcsepp bukfencezett le az égből, éppen az orrom közepére.
Azután jött a második, a harmadik és a negyedik. Lassanként az egész
alkony összekuszálódott s nedves esernyőhangulat terjesztette ki fekete
szárnyát a város fölé. Mire hazaértem, már millió és millió fürge
cseppecske táncolt az udvaron. Belenéztem a kékes-szürke derengésbe és
ugy láttam, hogy a hosszu esőfonalak hangjegyekké kampósodva, sürün
aláhuzdalt nyolcadokban, tizenhatodokban és harminckettedekben
kapcsolódnak bele a szeptemberi szonátába. Még a házmester is
megfeledkezett méltóságáról s egy pillanatra kidugta fejét a daloló
esőbe. Az ablakomon pedig remegő dobolás hangzott, cirpelő üveghangok,
titkos percegések, az esőcsatornák nedves locsogásba halkuló
pianisszimói, majd a fák nyögése s a megereszkedő ajtók sóhajai. Egy
darabig, vállamon a felöltővel, kezemben a bottal, mozdulatlanul
hallgatom az őszi koncertet. Azután egy pityergő, szentimentális
cseppecske átvette a vezetőmotivumot.

– Csakhogy megjöttél valahára – szólott s nyomban könnyé olvadt az
elhomályosuló üvegtáblán. – Csakhogy itthon vagy te is, kávéházak
nomádja, aszfaltok beduinja. Egész nyáron vártunk reád. De nem jöttél és
inkább táboroztál idegen szobákban, vagy kék azurból szakitottál
magadnak sátort, semhogy haza nézz. Ma azonban az első őszi estén,
először annyi idő után, visszatértél és észreveszed, hogy itthon vagy.
Mit tétovázol még?

Sok apró csepp verődött izgatott staccatóban az ablaktáblához.

– Vedd le a kalapod!

– Akaszd fel a botod!

– Vetkőzz le!

– Ülj a karosszékbe!

– Ülj le, ülj le!

Ismételte az esőcsepp és tovább pityergett.

– Nem veszed-e észre, mennyire átalakult a ház? Még tegnap nyitott
ablakokon keresztül gondtalanul léphetett be minden szobába az este. Ma
mindegyik ablak be van csukva s mi szorgalmas esőcseppek összemázoljuk
az üveget, hogy semmi se zavarja a szobák alkonyatát. Azt mondhatnám,
hogy az őszi intimségben ti a téglák hus-anyaga vagytok és most
visszahengeredtek oduitokba, akár a csiga a maga héjába s csak ebben a
barátságos összeszorultságban érzitek egymást igazán. Vagy megláttad-e
volna máskor azt a vasalót tüzesitő cselédleányt, aki a második emeleten
vörös köröket cirkalmaz a levegőbe? Ez már az ősz leánya. A lámpa is
több szeretettel világitott eléd, hogy feljöttél a lépcsőházban. Ezen az
estén jól teszed, ha leveted léha nyakkendőd, ha elfelejted az
operettmelódiákat és minden nyári ürességet s szétrakva holmidat,
belemelegszel szobád hangulatába. Ereszd le a függönyöket.

Leengedtem a fehér csipkefüggönyt és meggyujtottam a lámpám. A botom és
a kalapom felakasztottam a fogasra. Leültem a karosszékbe. A szeptemberi
szonáta zajongó sforcatókkal tovább dobolt az ablakon.

– Emlékszel-e a gyerekkorodra? Ezek azok a felejthetetlen esték, melyek
a kalendárium szerint a nyárba esnek még, de valóban már ősziek. Gondos
kezek ilyenkor lopják be hüvösödő verandákrol a székeket és ilyenkor
vacsoráztok a szokottnál is hangosabban, hogy meg ne halljátok a korai
harangszót. A macska, a spiritus familiaris halk dorombolásával néhány
taktust illeszt a szeptemberi szonátába. A feltornyozott vánkosok árnya
pedig végignyulik a falakon, mintha maga az élet játszana laterna
magicá-t. Ezek a hangok, ezek a szinek és az otthon illata mind
beleolvad a szonátába, az elmélyülő magány végtelenségébe, amelyet csak
néha érezhetsz s most, mikor mi apró vizcsöppek ütemekre szedjük és
kiverjük az ablak üvegklaviaturáján. Hasonlókról beszél az a magányos
petróleumlámpa, kis állomásokon valamelyik sötétbe vesző uton, amelyik
évek egyhangu bánatáról egyszerre lebbenti fel a fátyolt. Vagy az a
kutyaugatás, melyet a röpülő vonatról hallasz falukból didergő
hajnalokon. Egy egész élet szomoru intimsége van ezekben a motivumokban.
Emlékszel-e még reájuk?

Az esőcsepp siró triolákban patakzott szét az ablaktáblán.

– Most ilyen pillanatok várnak reád. Ezért ne menj el hazulról. Ma este
először hallod meg az óraketyegést és az órát, régi jóbarátodat nem
tekinted többé holmi időmérő-szerszámnak, mint nyáron, hanem a
szeptemberi szonáta hangszerének. A sötét folyosókon átsóhajtó
zongoraszó is lelkedhez ér. A butorok se lesznek többé tárgyak.
Asztalod, széked, ágyad megelevenül és oly biztonsággal tölt el, mintha
gyökeret vernének a padlóban s téged is körülhálóznának sok, sok
láthatatlanul finom hajszálgyökerükkel. Dobd el tehát a ficsuras
cigarettát, keresd elő dohányszitád és markolj bele a leányosan szőke
dohányba. Melegitőd ma is kibontja lila tüzvirágait. Azután huzd füledre
a paplant és melegedjél át, ha pedig félsz, veszsz el a nyugalomban, a
csendben és az emlékekben. De ne menj ki a kertbe, ne menj a haldokló
rózsák közé, maradj itthon.

Az eső dörgő fortisszimója rázta ablakomat:

– Ne menj ki! Ne menj!!

A szeptemberi szonáta végéhez közeledett. Néhány békülékeny vizgyöngy
már a szeptimenakkordot pedzette az átlátszó függöny mögött. Az ablak
nedvesen és maszatosan, de szelid nyugalommal nézett reám, mint két
kisirt szem. A gyorsforraló szeszgőzei széles lángbokrétává gyulladtak.
Aranyos nyugalom hullámzott végig a szobán s bélelt otthoni cipőmet
felhuzva, kezemben egy elhájasodott konzervativ lappal, végigfeküdtem a
divánon és ábrándos pipaszónál csendesen olvasni kezdtem.

– Kipp-kopp, jó estét! – dalolta a szeptemberi eső.



DANSE MACABRE.

Carneval herceg ezen a farsangon soványan és sápadtan lődörög az
éjszakában. Én is igy találtam meg multkor a köruton, amint
elfanyarodott kedéllyel, a báloktól agyonizzadtan, egy szenesedő
egyiptomi cigarettát rágicsált a fogai között és a tabetikusok
biccenésével haladt előre a maga utján, A jó, züllött, vén fiu örült,
mikor meglátott, már messziről a levegőbe penderitette csörgősipkáját,
amelyről lehullottak az összes csörgők és szallagok. Üdvözöltem ő
hercegségét, aki rögtön előrántotta frakkjából a piros-selyem
cigarettatárcát és megkinált belőle.

– Hová? – érdeklődtem félénken és szemügyre vettem fájdalmas arcát.

– A Lipótmezőre. Ez az egyetlen hely, ami még némiképp érdekel. Ma az
elmegyógyintézet igazgatósága hangversenynyel egybekötött bált ad az
őrültek mulatságára.

Kissé meghökkentem és tétováztam, mikor meghallottam rekedt kacaját.

– Nem izgatja az ön fantáziáját – folytatta a bohém – a
kényszerzubbonyos lengyelke, a jégsipkás és morfiuminjekciós keringő,
amit esetleg vizeslepedőkkel fognak sulyosbitani? Képzeljen el azután
egy négyest, ahol a rendező egyszerre elkiáltja magát: »colon des
paralitiques«, »tsardache hystérique«, »boston epileptique«.

Nem tudtam nevetni ezeken a fáradt ötleteken, villamosunk a Lipótmező
elé ért. Már csak az intézet tetőzete meredt ki a szürkületből, mint egy
elborult, geniális homlok. A hamuszinü égbolton a Hüvösvölgy jegenyéi
közt szomoruan kandikál ki a koradélutáni hold. Szótlanul mentünk a
lejtőn, az elmegyógyintézet kapuja felé. A hideg villamfénynyel
világitott előcsarnokban azután elváltam kisérőmtől, aki boldogan
vegyült el alattvalói közé s egyedül maradtam.

Végighaladtam a kongó visszhangos folyosókon. A szó öblös hahotává
tördelődzik szét s a félénk kacaj, hosszu zokogássá nyulik. Inkább
hallgatunk. Az orvos egymásután nyitja fel a folyosók ajtaját a nála
levő kulcscsal. Végre beérünk a bálterembe, ahol három-négy hosszu
asztal mellett vacsoráznak a bálozók.

A benyomás első pillanatra nem is érdekes, de még csak különös sem.
Csupa kifogástalanul öltözött hölgy és ur, aki nyugodtan – vigyázva és
illedelmesen – bánik a késsel és villával. Az izmos szolgák
tányércsörgés közt hordják fel a zsirban puffadozó, kövér farsangi
fánkot és a forró teát. Egy halvány fekete leányt nézek, aki a hajába
erre az estére fehér rózsabimbót tüzött. Mellette egy vékony, jó
családból való fiu elegáns angol ruhában, krétafehér arccal, kárminpiros
szájjal, olyan, mint egy nyurga osztrák princ. Mind a ketten
nevetgélnek, de egyik se figyel a másik szavára. Valami
összenemhangoltság, bizalmatlanság és fitymáló fölény setteng az asztal
fölött s ha jól figyelünk, nyomban észrevesszük, hogy a társaság
vezetéke, amely a gondolat elektromos szikráját röpiti, el van romolva.
Az apró kotériák ellenőrzik egymást, a felelet nem kapcsolódik a
kérdésbe, a kacajok czéltalanul pukkannak szét. Mikor azután a fejek
feltekintenek a tálakból s rám néz az ezerféle, idegen tekintetü, kereső
és nyugtalan szem, egyszerre megértem, hova kerültem és a hátam gerincén
egy kicsit átfut a hideg.

Különben pihegő vállakat, fényes szemeket, táncra lendülő lábakat látok.
Egy megrögzött alkoholista az asztalnál a tea láttára valami duhaj
magyar nótára gyujt. A cigányok felállnak a szoba emelvényére és
gyantázzák a vonójukat. A parketten simán csusszannak a cipők, a szemek
lobognak, az arcok tüzelnek, s a tánc szilaj lüktető áramában szinte
észre sem veszed, hol vagy. Most hiszek Schopenhauernak, aki az
őrülteket tartotta a földgolyó egyedüli boldog embereinek, mert a saját
kozmoszukban élnek, melynek törvényeit, – függetlenül minden
természettudományi és filozófiai kényszertől – ők maguk irják elő.
Elvégre a ketrecbe zárt oroszlánnak is joga van azt hinni, hogy az
állatsereglet közönsége van bezárva s a rácsok az ő szabadságát védik
csupán. A párok karöltve sétálnak s még a spanyol etiketten sem esik
csorba. Hátraszegzett fejjel, ideges merevséggel, kibomló hajjal
táncolnak. A bál hőse egy fekete haju, sápadt arcu fiatal ember, aki
huszonnégyéves korában kapta meg a paralizist. Elegáns lakkcipőjében
finoman cifrázza a bosztont. Az orvos a hátam mögé áll és a fülembe
sugja: két évig sem fog élni.

Mi egyébként lézengünk a bálteremben s a maflaszigeten cercle-t tartunk.
Egy bolond pincér szaladgál körülöttem gyors lépteivel. Láthatólag
rosszul érzi magát, hogy nem lóg ki zsebéből a szalvéta s legalább
annyira fáj neki a ma esti tétlenség, mint egykor a Szent-Ilona
szigetére deportált Napoleonnak. A folyosón pihenő párok sétálnak,
citromosvizet isznak, legyezik egymást. Egy kékszemü, őszhaju magyar ur,
aki egykor ügyész volt a szegedi törvényszéken s mint »Világszellem«
jött ide, épületes fejtegetést tart a világtudós s a világszellem közti
különbségről és az ő saját külön politikai-, filozófiai- és gazdasági
rendszeréről. Az ember kellemetlen borzongással hallgatja a sok holt
matériát, terminus technicust, évszámot, szótárak kiböngészett és polcra
rakott kincsét, jobb napok ötleteit, melyek egyszerre rendszertelen
kánkánra kapva, háborogva, értelem nélkül zudulnak ki a torkából. A
durva agymechanizmus még mindig jól müködik, az asszociációk helyesek, a
test még mindig fel van zsinórozva az idegek finom szálaival, a
battériák be vannak fütve, de valami alig hallható baj van s a csengetyü
nem akkor s nem ugy szól ahogy kellene. Egy markos, vörös szakállu és
bajuszu ember, aki egykor plébános volt, kifogástalanul társalog velem
angolul. A »Világszellem« pedig egyre vezet rendszerének kacskaringóin.
Mert rendszernek kétségtelenül ez is rendszer, de – hogy megforditsuk a
hires szólást – van benne őrültség.

És az otthon maradottak? A vallásosak, az arisztokraták, a sohasem
szólók és mulatók, az illetlenek, a fenegyerekek, a geniálisok? Őket is
meglátogatjuk celláikban. Hódolunk ő fenségének és leadjuk névjegyünket
a milliárdos pénzkirálynál. Sokáig nézek egy szőke leányt, aki a
szerelemtől tébolyult meg s most tágranyilt szemekkel ölelgeti a
levegőt, csókokat hint a falaknak és annyira elevenek a hallucinációi,
hogy észre sem veszi az orvost, bár erősen szoritja a kezét. A rajztanár
halvány, esztétikus fejét rosszalólag rázza és esztétikai szempontokból
nem jön le a bálra. Egyáltalán majdnem mind tudják, hogy táncmulatság
van az épület másik szárnyán s arcukon az otthonhagyott kis gyerekek
áhitozása szomorkodik. Egy homályos teremben három egymás mellett álló
ágyban nyugodtan fekszik három elmeorvos. Mikor belépünk a celláikba,
nyugalmat szimulálnak és higgadtan felelnek a kérdéseinkre. A hivatásuk
kergette ebbe a házba.

Végigszaladunk a dühöngők osztályán is. Egy alig huszéves gyerek ugrik
elénk, a budapesti kávéházak és szerelmek őrültje. A szőr-lepedőn ül egy
bőgő szörny, Darwin visszafejlődött majomembere, az ajtónál pedig egy
siró férfi bucsuul reánk ölti a nyelvét.

Megyünk vissza a bálterembe, ahol Carnevál még egyre bonyolitja a
párokat a bálest szines zürzavarában. A tánc már szabadabb, a gallérok
össze vannak izzadva, a hangulat teljes. Az ember nézi a vig arcokat, a
kifogástalanul lejtő lábakat, az elegáns táncmozdulatokat és szinte
kétségbeesik, mennyire mellékes szerve az embernek a fej. A bál hőse, az
én szegény huszonnégyéves Pierotte-m még mindig nem fáradt el. Most kéri
táncra a fekete leányt, akinek hajában szerelmesen himbálódzik a fehér
rózsabimbó és boldogan száguldozik hisztetikus Pierotte-jével. Egy
ablaknál azután megállnak és együtt bámulják a szeles égbolton elsuhanó
holdat. Vajjon mire gondolhatnak? Nekem egy francia vers zsong a
fülemben, a haldokló Pierrot-ról, aki hosszu, halottszerü orral,
szemfedőhöz hasonlatos ingben mosolyog a holdra, és megyek ki, nem tudok
tovább itt maradni.



JÉGARABESZKEK

Késő délután kilumpolt arccal kel a hold. Villamos lángok tüzes
koszorujában leng a városligeti fák között és aki kissé fáradt, álmos,
vagy ideges, azt hiszi, hogy az is csak pislákoló ivlámpa. Messze-messze
a fasorban korcsolyák csilingelnek és beharangoznak a hideg, csillogó
szertartáshoz, amit lenn a tükörré simuló jéglapon frissen, a levegő,
fagy és egészség téli részegségében korcsolyákat csattogtatva tartanak
nyurga szeladonok és karcsu leányok. Hallgatom ezt az elálmositó
harangjátékot. Kecses, női lábakra kivánkozó Rival-ok kezdik meg, a
Mercur, a Columbus folytatja és a hetyke, bizakodó Jackson, végül
komolyan, ósdian, méltóságosan, mint az öregharang, belekondul az
együttesbe egy-egy konzervativ Halifax rozsdás hangja is. Ugy tetszik,
mintha valami különös jég-templomban lennék.

Aki tud korcsolya-nyelven beszélni, az ilyenkor nem is figyel a pálya
impresszionista-foltjaira és a jégen csodásan kivirágzó boa-, karmantyu-
és kalap-tavaszra, hanem behunyt szemmel hallgatja az acélpengék
zenéjét. Ebben a zenében valami láz van. Van-e kedved táncos korcsolyát
kötni és repülni? Az egészség hajrázó vágya, a hideg tornakedve s a
távolságok önkivülete beszél hozzád. Akarsz-e mérföldeket tiporni és
csókolni? Nekem a szikrázó jég és a szikrázó szemek azt suttogják, hogy
itt, a vágtató tovakeringés robajában sokkal inkább otthon van a
szerelem, mint a báltermekben és bárhol a világon, s nincs olyan
szentelt talaja a finom erotikának, mint a sikos, tükörsima jég. Egy
német orvos a nászutazás lélektanát a távolságlegyürés erotikumával
magyarázta és bizonyára nem ok nélkül. Maga az élet folytatása és
akarása ez. Minden mozdulat egy vallomás, minden nekiiramodás egy csók
és minden kilométer egy nász. A sietség kedvében megszázszorosodva és
központositva érzed erődet és tested, vágyad, akaratod, egész
egyéniséged daloló könnyüséggel rohan tovább a vékony acélpengén, bele
az éjszakába, az ismeretlenbe és a szerelembe. Itt látod meg, hogy
kicsoda az igazi férfi és kicsoda az igazi nő. A csunya nő fél belépni a
bálterembe. A női test igazi szobrásza azonban a jég.

*

Napok óta nézek egy fekete orosz leányt, aki az idén véletlenül nálunk
tartja téli séjour-ját és kacagja ezt a fia-telet, ezt a januári
tavaszt, mely talán tréfából, talán hozzánk való különös kegyből, néha
sikossá fagyasztja a jégpálya vizét. Ott látom a korcsolyázó kontárok
között nyugodtan, tragikus magányosságban. A többiek nem is sejtik, hogy
kicsoda. De én tudom, hogy a tél tündére ő, Andersen Jégleánya, aki
havas alpesi rózsákat tüz hajába, a kacagása pedig messziről ugy
hangzik, mintha távoli lavinák dübörögnének zöld jéghegyeken. Körülötte
kis jégstréberek cikáznak. Egy nyakig-láb ifju időnként cirkalommá válik
és ujra összecsukódik. Iskolásgyerekek sürü rajban bukdácsolnak kifelé a
melegedőhöz, fantasztikus alakok, eltorzulnak s a tóból kiugráló
kutyabékákhoz hasonlók.

Korcsolya-müvészek ügyeskednek. Csak ő komoly. Korcsolyája halkan
karcolja a jeget, mint az üveges ablak-vágó gyémántja. Nyárias
kabátkáját csendesen emelinti a fagyos levegő. Fejét előreszegzi,
lassan, finom kacérkodással adja oda magát a télnek és a jégnek s aztán
mindig finomabban, mindig könnyebben, mindig tüzesebben vágtat át a
ropogó jégtükrön a fujdogáló szelekkel és a pályán végigkorcsolyázó
villamos-sugarakkal együtt. Már kibomlik gyürüs, fekete haja is. A kép
szinte álommá torzul. És a »princesse lointalne« a szivarok vöröslő
tüzpontjai között széditő körivekben, az álmok vakmerőségével karikázik
végig ujra és ujra, mintha egy részeg menád nekivadulásával hódolna a
fagynak, s csak néha hajol előre, hogy a jég tükrén megnézze gyönyörtől
elhalványodó szlávos arcát. Kicsoda ez a nő? Mikor esténkint elmegy,
néhány francia szót vált a kisérőjével. Másnap ujra itt van. Én
Lermentoff egy hősnőjéről neveztem el, akihez nagyon hasonlit.

*

És a maflák szigete? Ó, maflák szigete is van, akár csak a báltermekben,
csakhogy itt még több a mafla és a maflák a báli mafláknál is maflábbak.
Akár a fizetett melegedőben izzad rájuk a téli kabát, akár künn az
ingyenes vashidon fagynak jégcsapokká, elkényszeredettek, leforrázottak
és beteg-arcuak, mint a reménytelen szerelmesek. A nézőtér itt majdnem
érdekesebb, mint maga a szinpad. Ottan gubbaszkodnak egy sarokban és
nézik, hogyan repül el a felületes, parfümös, gyönyörü élet. Repülni,
repülni, – zengi valami bennük – érezni a rohanás mámorát, a szikár
fiatalság izmát s az életről csak annyit tudni, hogy nő van a karunkon
és szép és az irodalomhoz csak annyit érteni, mint az a fiatal
főhadnagy, aki minden évben megveszi a kis füzetkét, melyben
legyezőversek és képeslevelezőlap-üdvözletek vannak. Pohosodó,
vastaglábu életmüvészek zengik magukban ezt az ódát, didergő gardedámok
és egyéb kisemmizett szerencsétlenek, akik más okokból unatkoztak rá a
repülésre. Sántáknak, bénáknak, nyomorékoknak érzik magukat itt a
repülés táncversenyén. Ha nem lennének örökösen fáradtak s egyszer
igazán kifáradhatnának. Ha nem kellene nekik is, mint Maupassant
vadludainak, folytonosan utánagágogni az elszálló vágyakra. Ha tudnának
repülni, harcolni és egyszer kimerülten elaludni. Hisz olyan szép ez a
banális téli idill. A korcsolyázás után félhomályos szoba és pirosló
kandalló. Kávé és béke, gesztenye és csönd. Ezekkel a gondolatokkal
néznek ki könnyező ablakokon a jég szegény maflái. Mintha az orosz leány
a havas tájak kegyetlen russzalkáit bocsátotta volna széjjel, akik
meggyötrik a prédájukat, fojtogatják és agyoncsiklandozzák, hogy másnap
fáradtan, neuraszténiásan, kék karikás szemekkel ébredjenek és keserüen
ásitsanak a szemtelenül továbbkorcsolyázó életre.



HÁROM MESE ROSSZ GYERMEKEKNEK

(Farkasorditó hidegben küldött riportra a szerkesztőm, karácsony
éjszakáján. Ez sok évvel ezelőtt történt, mikor vidéken voltam ujságiró.
Bódorogtam a kis utcákon, mig lassanként elfogytak mellőlem a törpe
házak és – hogy, hogy nem – egy végtelen hósivatagra értem. Valami
különöset kellett kieszelnem. Féltem a karácsonyi hangulatoktól,
amelyeket az olcsó olajnyomathoz tettek hasonlóvá rossz és olcsó irók.
Megcsömörlöttem az idilltől. Az ünnep fanyar és uj zamatját kutattam.
Fantáziám a kopottakat kereste fel. Modern csodákról álmodoztam, amelyek
kávéházban történnek meg, titkos fényfoltokról, amelyeket a puszta
mélyén villamoslámpák fakasztottak, kisértetekről, akik telefonon
beszélnek és automobilon robognak el. Igy született meg kószálva, vagy a
vonaton fagyoskodva ez a három kis riport, amelynek semmi különösebb
fontosságot nem tulajdonitok, de szeretem őket ma is, mert a kibőjtölt
riporterfantáziám koholta s eddig egyáltalán le se irtam. Olvassák:)


A BÖRTÖNBEN

Elmentem a börtönbe is és megtekintettem a fegyencek karácsonyát. Hosszu
sorban állottak ott a rabok kopaszra nyirva, földszinü ruhában, a
gyerekek szomoru nézésével. Bámulták a lángokat. Egészen hasonlatosak
voltak igy az ártatlan kisdedekhez, akiknek egy szines lánc is örömet
okoz. Azután áhitatosan imádkoztak, énekeltek az öregbötüs imakönyvből.
Végül mindegyik megkapta a maga ajándékát.

De a rabok elégedetlenek voltak ezzel a karácsonnyal.

A tolvaj éjfélkor csendesen odakuszott a betörőhöz és kilopta zsebéből
az aranydiókat.

A gyujtogató a szines gyertyával felgyujtotta a karácsonyfát és
püromániás szemmel bámulta a sistergő fenyőfát.

A vadorzó lasso-t vetett egy papirlánccal a játéköszvérre.

A gyilkos pedig megragadta a pojácát. Egy sötét sarokba cipelte s ottan
rettenetes arccal, vérszomjas kegyetlenséggel felhasitotta viasztorkát.

Aztán mind boldogan elaludtak.


ZENGŐ TELEFON

Gyakran gondolok ezen az estén a telefonkisasszonyokra is, akik –
szegények – az angyalok csengetyüzését szeretnék hallani és csak a mi
brutális jeleinkre kell figyelniök. De egy karácsonyeste csoda történt.
Egymásután hivtam barátaimat a telefonkagylóhoz és egyikkel se kaptam
összeköttetést. Abban az órában történt ez, midőn az ajtók kinyilanak s
a szemek tükrén tündéri fényben ezer és ezer karácsonyfa tükröződik és
az emberek ámulva állanak a rege fényes küszöbe előtt.

– 58–00.

– Mással beszél, recsegte a központ.

– 55–59.

– Mással beszél.

Valami husz-harminc embert csöngettem fel, most már csupa bosszuból és
kiváncsiságból, de mindig csak a stereotip választ kaptam:

– Mással beszél.

– Kikkel beszélnek?

– Az éggel – felelte egy szelid hang.

Kirohantam az éjszakába és csakugyan csodát láttam. A telefondrótok
kibillentek vizszintes nyugalmukból s az ünnep vigalmában nyilegyenesen
sisteregtek fel az égbe, egy vakitó sugárkévében, mint a rakéták,
egészen az Ur trónusáig.

Ha nem hiszik ezt el, emeljék le karácsonyestén a telefonkagylót.
Csodálatos bizsergést lehet benne hallani. A háromkirályok imája, a
pásztorok éneke hallatszik benne, angyalok harmónikája és trombitája.
Azok, akik finomabb fülüek, hallják szent Cecilia primhegedüjét is,
amely diskréten, fátyolosan, csodálatos müvészettel vezeti az égi
koncertet.


CERCLE A KARÁCSONYI BABÁKKAL

Hölgyeim – szóltam a karácsonyi babákhoz – kisasszonyok és hercegnők,
tündérek, vagy boszorkák, üdvözlöm önöket.

– …

– Miért nem felelnek?

– …

– Kiskorom óta figyelem az életüket s csodálkozom, mennyire tud hazudni
a kóc, a porcellán és a fürészpor. A hugom babáiba mindig végzetesen
szerelmes voltam. Ha megszólaltak volna, talán kiábrándulok belőlük. De
ők is hallgattak, mint maguk. Micsoda a titkuk?

– …

– Most, a türelmem fogytán, izgat a közönyük, a pávaszerü büszkeségük, a
fitos és a pimasz eleganciájuk. Ön például, kedves babakisasszony, ugy
dőlt oldalt, mintha migraine-e volna. Tudom, hogy csak tetteti, de
remekül tetteti és meg kell kérdeznem, kit akar hipnotizálni, becsapni,
meghóditani? Engem hiába környékez. Ismerem önt. Valamint azt a karcsu
fekete hölgyet is, aki ott a másik szobában egy sarokban az ájulást
utánozza, csalódásig hiven. A szőke várkisasszony se különb. Ő már
tegnap óta rámszegzi kék üvegszemét, mintha csak én lennék a világon. A
szemébe beleül a lelke. A köny elfutja a kék üveget. Van önöknek lelkük?

– …

– Tudom, hogy ez a nő sem figyel rám és másra gondol, épen, mivel a
szemembe néz. Csak a francia babák kémlelnek. Azok is akkor, ha
lehunyják szempillájukat és az alvást pózolják. Engemet két nap óta ez a
probléma foglalkoztat és az, hogy miért nincs férfibaba? Már a pogányok
is csak a nőket mintázták meg. A férfi bohóc volt, ördög vagy krampusz.
Én pedig el tudok képzelni férfi-bábukat is. Kis villamoskalauzokat és
huszártiszteket, icike-picike doktorokat ezüst hőmérővel és apró
költőket hosszu hajjal és viaszsárga arccal, aztán fehér
lisztkereskedőket, vörösüstökü, ripacsos uzsorásokat s kómikus
bankárokat. Mért nem akad babamüvész, aki ilyeneket gyárt? Valószinüleg
azért, mert a nőket könnyebb utánozni. Milyen ostobán ferdülnek a
deszkafalhoz, és mégis teljes illuzióval hatnak rám. Mennyi
megfejthetetlen, rettenetes és tragikus van egy ilyen pózban. Milyen
kevés emberi és mennyi női. Egy kis selyem, pár batiszt rongy, kevés
arcfesték és ugyebár egészen készen vannak. Nem igaz?

– …

– Azt hiszem, hogy önök és a nők értik is egymást.

– …

– Most, hogy itt vagyok, természetesen alakoskodnak. De ha kimegyek
innen és egyedül maradnak, akkor összevillan a szemük és megszólalnak,
szorongatják egymás kezét és kinevetnek engem. Nem önről beszélek,
jámbor bábu, aki ott ül abban a pesztonkaruhában s a szája még álmos a
tejtől. Nem is magáról, drága nagyságosasszonyom, szimpátikus ludtipus.
De ezekről a csitri senkikről, ezekről a fekete bábukról, akik mereven
néznek, könnyeznek, vagy mosolyognak, néha elfintoritják az arcukat,
mintha rossz pezsgőt nyeltek volna és züllötten, szomoruan, mint egy
kacér kabaré-diva, széttárják a karjukat és sóváran átölelik a levegőt.
Mit jelent ez?

– …

– Mondja meg ön, kedves rokokódáma, akivel annyit foglalkoztam, akinek
feltártam összes problémám, mig kegyes arcot mutatott hozzá és a
szájával, az előkelő nymphenburgi porcellánszájával örök hüséget
esküdött nekem?

Tegnap a hallgatásában annyi mélység és érzés volt. A gondolataim fehér
parókát viseltek és szertartásosan menüetteket lejtettek bő szoknyája
körül. Ma pedig hidegen emeli rám a szemét. Kacérkodik a publikummal és
fitymál engem, aki igy lógó kezekkel, égő arccal a boldogtalanság eleven
szobra vagyok. Egy bolond, aki egy babába szerelmes. Mit tegyek?

– …

– Mire dobban meg az ön porcellán szive?

– …

– Összeharapott fogakkal, illedelmesen imádjam? Vagy lázongjak? Vagy
leejtsem komoly fejemet az ön lakktopánjára és meghalljak itt a
lábainál?

– …



EZER CSICSERGŐ BÉLYEG

Néhány szeliden öregedő ur s egy nyugalmazott katonatiszt civilben, nádi
pálcával a kezében tétovázik itt az üvegteremben, a koramárcius
citromsárga napfényében. Ebédidő van. Ilyenkor üres a bélyegkiállitás,
elnémul a diákok veréb-koncertje is és a déli csend magányában emlékeket
gyüjthet a podagra és kedvére könnyezhet a szentimentálizmus. Magam is
ugy állok itten, mintha messze utról jöttem volna és a viszontlátás
áhitatos perceit élném végig. Kissé sápadtan és mosolyogva köszöntöm
régi ismerőseimet. Mind megismer. Én pedig csendesen elbeszélgetek velök
azzal a tétlen és időpazarló ábrándozással, amivel néha kinyitom az
emlékes ládám és kezem régi irásokba, sárga levelekbe botlik s akarva,
nem akarva elolvasok egyet, azután egy másikat, majd egy naplótöredéket,
egy-egy papirosszeletet és észre sem veszem, hogy rövid óra alatt éveken
át futott a gondolatom és magamba veszve, végigéreztem az egész multat.

– Csak jöjj közelebb, – mondják a bélyegek a halk teremben – hiszen jól
ismerünk tégedet. Hirt hozunk az idő messzeségéből, a diákkorod és a
fiatalságod bánatos üdvözletét. Te nem látsz bennünk henye
papirosszemetet és jól tudjuk, bármennyire is titkolod, hogy szines
foltjainkban illuzióidat keresed, akárcsak ez a pár öreg ur s ott az a
penzionált, mogorva tábornok. Ne szégyeld magadat. Mi is voltunk egykor
fiatalok. Ez a sok-sok lelketlen papirrongy évekkel ezelőtt még repülni
tudott, szárnyaira kapta a holt papirost és szállt, szállt idegen
földeken és bus mezőkön és holdas tengereken, mint Amerika őserdeiben a
szines kolibrik. Csak most rokkantunk meg. Mikor üveg alá nyomoritottak,
felgombostüztek és a postabélyegző vén fekete ráncokat mart szines
arcunkra, hogy emlékei legyünk az időnek, néhány izgalmas pillanatnak és
sápadt bolondoknak a multról beszéljünk.

– Emlékszel-e még ránk? – folytatja a beszédet egy halványlila amerikai
bélyeg, melyért egyszer odaadtam minden vacsorapénzemet. – Emlékszel-e a
fantasztikus estékre? Távol a világtól, a kis vidéki városban, egy szoba
árnyán, ahol minden átok, neuraszténia és orvosságos üveg találkozót
adott egymásnak, mi jó barátok voltunk és értettük egymást. Senkise
tudott oly szeretettel simogatni bennünket, mint a te átlátszó, sápadt
kezed. Mi pedig, cserében érte, fantasztikus álmokat gyujtottunk ideges
szemeidben. Eltemetve, ismeretlenül, a négy fal között érezted a Tér és
Idő minden szenzációját. Emlékszel a téli esték képzelt utazásaira?
Mikor lehunytad látó szemeidet és együtt robogtunk? Mikor Izlandban
jártunk és a Sahara homokján hancuroztunk? Te nem ugy szerettél
bennünket, mint a többi hóbortos nyárspolgár. Mindig eltaláltad,
kihallottad és kitapintottad a titkainkat. Hogy ki volt a levéliró? Hogy
mikor és hol ragaszthatta fel a bélyeget? Hogy él-e még, vagy már
réges-régen meghalt? Hogy gyászt, vagy örömöt cipeltünk-e a messzeségbe?
Megláttad a kezek tapintását, a csókot, amit a lány izgatottan lehelt
ránk és a türelmetlenséget és az ujjongást és a kétségbeesést. Tudtad,
hogy férfi küldött-e bolyongani, vagy nő és láttad a nő arcát.
Emlékszel-e?

Szótlanul bólintok és tovább ballagok. A falról azonban ujra és ujra
ismerősök köszöntenek.

– Én – mondja egy csokoládébarna gyarmatbélyeg – a kincs, a gazdagság,
az elérhetetlen voltam tenéked.

– Én a pompa – feleli Perzsia napsárga bélyege.

– Én egy tavaszi délutánon repültem be hozzád, – beszéli a másik – ugy
mint egy kék Ilonka-pillangó. A kert virágbaborult s a barna asztalon a
pohárban ibolya párolgott. Még mindig szagos vagyok a tavasztól.

– Én egy torokfájás emlékét hozom eszedbe – figyelmeztet az Urugay
ismerős mérlege.

– Párisról először az én karcsuságom hozott neked hirt – cseveg
szeretetreméltóan a kék francia bélyegen nyujtózkodó hölgy – és gyakran
megjelentem bolondos gyermekálmaidban karcsuan, fehéren, lepel nélkül.
Akkor szerelmes voltál. Nappal aludtál és verseket irtál.

– Mi vagyunk az exotikum, a csoda és mese – csicsergik lármás
zajongással Kelet rikitó bélyegei. – Ez a nyugodt tojássárga szin pedig
ópium volt a lázadnak. Az a husszinü izgató méreg. Ez a zöld az oázisok
mesebeli nyugalmát lehelte rád. A bélyegkönyvben láttad először a
labuani tigris lomha, bajszos pofáját és a Jóreményfok háromszöge,
Granada nyult parallelogrammája távoli mesék különös ábrándjait keltette
benned. Ez a karamel-szinü, mely vén patikák barna dobozaira hasonlit,
ősrégi országok rozsdás ódonságait idézte föl. Kongó bélyegeiről
legyeztek először a lankadt délszaki pálmák. És sohasem jártál messzebb,
izgatóbb helyeken, még álmodban sem, mint mikor Nikaragua tájait,
Bosznia meggyszinü szikláit, vagy a piros török félholdat bámultad.

A sok-sok emlék között felfedezek egy ütött-kopott, majdnem feketére
égett, sárgapettyes arab bélyeget. Erről a kis papirdarabról évekig
álmodoztam.

– Megismertél? – kérdezte szelid hangon – Még mindig hálás vagyok azért
a bájos meséért, amelyet egyszer költöttél rólam, amikor betegen
feküdtél és apád egy este ajándékul kis piros paplanodra tett. Akkor
sokáig bámultál engemet. Fejedben csörömpölt a láz, szemhéjaid nehezek
voltak és szemed fájt, mintha homokot szórtak volna bele, de te rólam
képzelődtél és azt álmodtad, hogy Arábiában vagy és a láztól eltorzult
óriási lámpa Afrika vörnyeges napja. Tudod még a mesét? Engem egy szép
arab leány ragasztott szerelmes levelére. Annyi ideje volt csak, hogy
berohanjon a sátor rózsaszinü félhomályába és ott az izzó délutánon
csengő füllel, kiszáradt torokkal, félig álomba, félig imetten egy
utolsó csókot nyomjon rám tüzes szájával. A barna kis kezecskék sután
kapkodtak és igy történt, hogy a tájkép beszakadt. De azért a levél
elment, vágtatott vonatokon, hajón, irtózatos sivatagokon, viharos
vizeken és végre céljához ért és bánatos boldogságot vitt a fehér kis
levél egy fekete embernek.

– Emlékszem – mondtam és kifelé tartottam.

– És rám? – kérdezte egy amerikai bélyeg, amelyen tenger hullámzott és a
habok taraján egy hajó küzködött előre.

– Te reád is. Te vagy az oceán. Ez a fakult, zöld festékpocsolya a
Csendes-oceán. Sohasem láttam nagyobbat és végtelenebbet. Ha néha a
függőlámpa alatt néztem, szinte szédültem és tengeri betegséget kaptam.
Ez maga a végtelenség. Azóta pedig jártam tengeren, hatalmas angol
kolosszusok rohantak velem és három napig sirtam irtózatos orkánban
Itália partjainál, de nekem mégis ez a festett élet, ez a valóságot
megcsufoló kép a vizek poézise, melyet képzeletem tágitott ki a
végtelenségig.

– Még ma is?

– Most, hogy itt bámulom, szinte ujra félek, hogy a haragos viz kiönt a
kis bélyegekről és elfullasztja a világmindenséget. A fiatalságom
szeszélye tombol benne. Van-e valami, ami ezzel az akaratos, mindenható
erővel felveszi a versenyt? Még ma is olyan féktelenül csapkodnak a
habok. Hallom dörgedelmes morajlásukat.

A szinek épp oly diadalittasan ujjonganak. Csak mintha a gőzös ment
volna egy kicsit, nagyon kicsit tovább…

Elharaptam a szót. A teremben már senkise volt. Magamra maradtam és
ijedten hallottam, mily érdesen visszhangzanak a lépéseim.

– Csalódol – bucsuzott tőlem a bélyeg. – Ez a gőzös még mindig ugyanazon
a helyen van. Nem veszed észre? És nem veszed-e észre, hogy itt minden
papirosban egy pár eltemetett éved szunnyad és minden olyan, mit volt
azelőtt, csak neked tetszik különösnek, ijesztően megváltozottnak és
távolinak. Nem. Mi megmaradunk a magunk helyén és a kép nem mozdul egy
gondolatnyit sem, csak te távozol tőlünk mindennap egy kicsit, nagyon
kicsit, hogy észre sem veszed és lassan-lassan majd egészen elsiklunk
előled és elsiklik minden illuzió, minden hazugság és bolondság, amit
szépségnek nevezel még és igy, egészen igy siklasz el te is… Isten
veled.



MONOLÓG A SZEMETES-LÁDA ELŐTT

A lump, a bolond, aki hazafelé bukdácsolt a virradatban, megállt az
aszfalt szélén, a szemetes-láda előtt és szomoruan, némi hamis
pátoszszal belekezdett a mondókájába.

– Ön, uram, kedves szemetesember, csodálkozik, hogy megállitom és nem
fogja megérteni a beszédemet. Én most a szemetet akarom analizálni.
Sokáig izgatott az ön homályos alakja, amely a szürkülő utcákon bujdosik
és egy furcsa gyászmenetben viszi tovább a ládát, mint egy koporsót s
eltünik, anélkül, hogy megnézhettem volna piszkos kincseit. Most azonban
valami farsangi kedv fog el, hogy eleget tegyek a kiváncsiságomnak. Bele
akarok tekinteni a titkaiba. Bocsásson meg, mint szakember, az én
amateur-érdeklődésemnek. Van egy fajta öntudat, amely nappal alszik és
éjjel kel fel, s én ezzel az öntudattal, ezzel az éber és tulontul
világos logikával mindennek a mélyére akarok tekinteni és a ködben és a
hidegben – részegek rorátéján azt is meg akarom tudni, mi mindent
söpörnek ki reggel ebből a városból, minő sorsokat, vágyakat és
embereket. Ez itt az igazi safe deposit. Minden, ami ezenkivül van,
csalás és hazugság. Hiszen az elintézett aktákat is megőrzik és a
halottakat is megsiratják. Csak ezeknek a tárgyaknak nincs gazdája.
Nekem ez a tarka bazár, ez a szomoru zsibvásár, ez az őrült zenebona egy
vázlat, amit most befejezek, egy büvös szekrény, egy zsibongó méhkas,
egy lázálom és összekötve az elszakadt szálakat, mindent rekonstruálok,
müvészettel és lélekkel egészszé formálok.

Mi minden van itten. Reggelig folytathatnám a gyászos enumerációt. Az
előitélet csuf nevet adott az ön anyagának. Gyüjtő-fogalommá tette és az
emberek be fogják előtte az orrukat. De ezek a tárgyak mindnyájan élik a
maguk életét. Minő megnevezhetetlen bánattal didereg ottan a vékony
nyári cérna-keztyü, egy szegény, gyenge, fehér jószág. Hol van a
hozzávaló kéz? Hol a kéz, amely juniusban napernyőt szorongatott és egy
férfikezet? Hol alszik mostan? Ilyenkor világosan látok s megismerem a
halottak keztyüjét és tudom, hogy ez a kéz is a sirban alszik. Itt már
nem lehet csalni. A kenyér is, a szentség – a puha és meleg, –
tabernákulumok mannája mivé lett az ön portáján. Vagy hová züllött a
hegedühur. Ez az okos és becsületes g-hur, amely a szeleknek ad
hangversenyt, ismerte pedig Bachot és Beethovent s most ujságpapirokkal
tegeződik, barátkozik a penészes kenyérhéjjal és paroláz a
cukorspárgával, a hizott és érzéketlen nyárspolgárral. Mennyi zsibaj,
hang, rongy mindenütt. Csupa papirszelet, tépett irás, ákombákom.
Levelek, amelyeket elolvasásuk után nyomban összetéptek, vagy amelyeket
el se küldtek, mert az emberek ma már habozóak és elsápadnak a
levélszekrény előtt, kiszámitják, hová esik az eldobott kő, mily
csomókat bogoz egy szó, hová döf a kés, s inkább lemondanak a tettről,
széthányva mindent a szélbe. Ám az energia megmaradása nevében, hová
lett a levéliró láza? Ha átveszi a posta, a kézbesitő a fürgeségével még
mozgássá változtatja. Igy azonban lekötve tesped minden. Bitangul
hevernek a hajfürtök is, amelyek valakinek a szépségéhez tartoztak s
talán meg is vannak örökitve egy fotografián, szervesen egy fejhez nőve,
vagy egy lélekben, egy kinematográfban, örökké mozgóan. Mindent
belesöpörnek ebbe a mozdulatlan lomtárba. Még ez a fehér,
arisztokratikus baba is itt kushad, ez a kis istenleány, aki talán egy
beteg gyerek babája volt, csempe orral, piszkos pofával, egy
félrepofozott bébé-kalappal, züllötten, mint egy olcsó utcai leány, vagy
mint egy előkelő dáma az általános demokratizmusban, egy marquise, akit
piszkos jakobinusok pincékbe tuszkoltak és sárral dobáltak meg. Minő
bánatos.

Nekem azonban tetszenek ezek a proletártárgyak. Azt hiszem, hogy ezek az
igazi lázadók. Ha sokáig nézi az ember, igy ebben a szurtos
csendéletben, egyszerre megmozdul a sok csiri-csáré és arról beszél,
hogy minden egészen másképp lehetne. Csak látszólag némák. Alapjában
protestálnak a polgári objektumok ellen, amelyek langyos szobákban, a
kályha mellett nyujtózkodnak. Ha ők lennének urak. Ha a levelet
elküldték volna s lehetett volna igazán levél, aminek szánták,
életintéző, ható és könnyfakasztó. Ha befejezték volna az elkezdett
irást. Ha nemcsak az ujságokat nyomtatnák ki, de a papirkosarakat is. Ha
a tanácsos aranyóralánca fityegne a szemétben, s nem ez a tizfilléres
rézlánc. Ha ezek a rongyok lennének az akták, a szabályok, a törvények,
a remekmüvek, az ereklyék, a szentségek, ha ezek a karriérjükszegett
holmik érkeznének be, amelyek most utoljára farkasszemet néznek a
hasznos tárgyakkal, mint a herceg ablaka és a pincelakás. Itt minden
reggel kisöpörnek egy életet, egy egészen más életet, minden
lehetőségével és feszülésével együtt. A sötétben egy szociális
forradalom zajlik le. Egy földalatti cirkulációt látok, amit nem vesznek
észre a későnkelők, mert a gyökerei mélyre nyulnak és csak a szines
felület ütközik a szemükbe, a termék és az eredmény, a kanálisok aranya,
a szemét ragyogó virága. Bolondság, szeszély, talán őrület, de igy van.
A szines pálinkákon keresztül sötét viziók lángolnak a fejemben.
Egyelőre ezekért szólok s most még egy percre megállitom a gyászmenetet
és a ládát katafalkra téve, gyászbeszédet mondok reá, mindenre, ami
széttörött és hősiesen elvágódott, mindenre, amiben elveszett valami.
Lehet, hogy nincs igazam. A szociálpolitikám tévedhet. De amig meg nem
hal az öntudatom az agyban és birom a hangszálaimat, én pörölök az
egyenlőtlen pörben és ügyvéde, fiskálisa, kofája leszek mindannak, amit
eltemetnek s védem azokat, akik nem alszanak, hanem az aszfalt szélén
dideregnek és perorálnak, halhatatlan kedvvel valami nemes és nagyszerü
önkivületben. Védelek benneteket is, sötét barátaim, ferde tárgyak, bus
torzok és egy halleluját kiáltok még és elöntelek a szavaim
napsugarával. Ó életek, ó eltépett levelek. Ó züllött babák.


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

20 |bogy miért |hogy miért

49 |»boston epileptique |»boston epileptique«

71 |általáncs |általános]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Mécs" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.