Title: Egyszerű emberek
Author: Tömörkény, István
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Egyszerű emberek" ***


AZ „ÉLET“ KÖNYVEI

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN

EGYSZERŰ EMBEREK

BIBLIOTHECA VITAE

AZ ÉLET KÖNYVEI

SZERKESZTETTE AZ „ÉLET“ ÍRÓIBÓL ALAKULT SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN

EGYSZERŰ EMBEREK

KIADTA

AZ „ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZV. TÁRS.

BUDAPEST 1914

– MINDEN JOG FENTARTVA –

A BEKÖTÉS ÉS CÍMLAP RAJZÁT ZÁDOR ISTVÁN KÉSZÍTETTE

„ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

Budapest, I., Fehérvári-út 15/c.



Novibazári emlék.

Abban az időben nem igen lehetett mást csinálni a szép Novibazárban,
mint hogy fogadásokat kötött az ember. Egy kis darab helyőrség volt az
egész, lenyomva Törökországba, a senki és a semmi közé, a hatalmas Isten
háta mögé: valami négyszáz gyalogos, valami tizenöt tüzér, tíz
szekerész, két dragonyos mint tábori zsandár, két pék-katona, két
dögész-katona; valóban jó, hogy még néhány haditengerészt nem rendeltek
közénk oda fel a kietlen hegyekbe. Amúgy szépen eléltünk, télen jó hűvös
volt a barakk, nyáron jó meleg a sátor, e tekintetben semmi panasz nem
volt tehető. A legények járták a határt, állták a posztokat s a régi,
hosszú bajonétok élén fönt az ormokon a balkáni hold hideg fénye
csillogott. Hogy mit őriztünk, azt nem igen tudom, azt csak a berlini
szerződés tudná megmondani, mert nem volt ott a mienk semmi más, csak az
életünk. No dehát ott voltunk, mert elvégre valahol csak kell lenni és
jó is volt, hogy valamit dolgozni is kellett, mert másként tökéletesen
és végképpen halálra unta volna magát az ember. Még így is sok volt az
unalomból. Mert ha a tisztelt albán hazafiak nem nagyon jártak idáig föl
rabolgatni, naponta csak hatvanegy ember ment szolgálatba, a többi egy
kis gyakorlattal ölte délelőtt-délután az időt, de mikor nagy hó esett,
azt sem igen lehetett csinálni. A katonák némely része ilyenkor elbujt a
hegyi barlangokba, hogy ott keverhesse titokban az ördög bibliáját, más
része ivott, mint a gödény. A tornaszerek a tábor udvarán jobban koptak,
mint valamely iskolában, mindig rajtuk lógtak az emberek, a tüzérek
unalmukban úgy pucolták az ágyúkat, hogy annál jobban pucolni már
tisztára teljes lehetetlenség, két dögészkatonánk, ha nem volt beteg az
ispotályban, igen szigorúan harmonikázott és okarinázott, mert borbélyok
voltak az istenadták, a train-katonák pedig felültek volna a lóra
lovagolni, de nem volt lovuk, mert ide nem való a ló, hanem szépen
kihizlalt öszvéreik voltak, de ezekre nem szokás ráülni, az öszvér nem
bőrnyerget, hanem vasnyerget visel s ki az ördögnek volna kedve
vasnyeregbe ülni, a szegény polyák szekerészek így más mulatságtól
elesvén, szép lengyel hangon fujdogálták, hogy esztye Polszka
nyezginyala, poki mizsijeme. Szép ez nagyon, különösen mikor a dögészek
is harmonikáztak és okarináztak s a tömérdek török kutya vonyított
hozzá. A káplár Szeles ugyan lőtte őket, már hogy a kutyákat, de sohasem
tudott annyi töltényt lopni, mint amennyi kutya jött, minélfogva bele is
bukott a vállalatba, pedig a kutyák tökéletes kiirtására nézve egy
csillogó halbe napszba fogadott, ami ázsió nélkül négy forint öt
krajcárt jelentett, ázsióval pedig öt forint tíz vasat: ez felelt meg
ugyanis a fél Napoleon d’or fogalmának.

A tisztek is csak úgy ölték időt, ahogy lehetett. A legtöbbje nőtlen, a
nősek közül csak egynek volt bátorsága ahhoz, hogy lehozza e
kietlenségbe a feleségét. Hosszú levelek jöttek-mentek haza, meg
hazulról, a postaőrmesternek volt elég dolga velük, különösen mikor a
hóban elakadt a postapatrull. Szerteszéjjel laktak a tisztek a szomszéd
török városkában, csak a hadnagyunk, meg az őrnagy tartott a táborban
lakást. Egyedüli összejöveteli hely a tiszti menázs, ahol ebédnél,
vacsoránál találkozni lehetett. Az asztalfőn az őrnagy prezideált, egy
hihetetlenül nyugodt észjárású ember. Ha angol katonai expedícióról való
könyvben olvasom, hogy egy kurta és rekedt vezényszóra hat percig
tüzelnek a gépfegyverek és hat perc mulva az expedíció nyugodtan halad
tovább arrafelé, ahova elérni akar, mindig Kónya Sándor jut eszembe.
Copfokon és elavult szabályokon keresztül lépett s nem vette észre, hogy
olyanok is léteznek. Megmondta, hogy mi szabad és mi nem szabad. Ha egy
benszülött szándékosan meglök és nem vágod bele rögtön a bajonétot, az
gyávaság és két évi börtön; ha egy török nő elől teljes tisztességgel ki
nem térsz, az hitványság és tíz évi börtön. Mikor egyszer éjjel a
részeges puskaművesünkre rálőttek, röviden izent a kajmakámhoz, hogy:
még egy lövés s mind a négy oldalán fölgyújtatja a várost. Volt eset rá,
hogy átjött vizitálni a generális Boszniából. Nagyon sokáig vizitálta a
csapatokat, Kónya elunta a dolgot ahogy kísérte, ennélfogva a hóna alá
csapta a kivont kardot, mint a diák a könyvet, előhúzta a zsebéből a
dohánytartót, cigarettát csinált és rágyujtott. Hogy azután ezen a
generális mekkorát nézett, azzal egy árva garas árát sem törődött.

Mikor hazafelé jöttünk, Sarajevóhoz közeledvén, a csapatok elébe
kilovagolt a határba Appel, a félszemű táborszernagy, az okkupált
tartományok kormányzója. Tíz napi mars után persze nem egészen olyanok
az emberek, mintha két napig készülődtek volna az úrnapi parádéra, de
azért tetszett Appelnek a társaság. És azután mégis azt mondja Kónyának:

– S a kocsik, a kocsik?

– Málhás kocsik vannak a szabály szerint való számban.

– Igen, igen. De a betegek kocsijai. Hány kocsi kellett a maródiaknak?

– Kegyelmes úr, nincsenek maródiak.

– Nincsenek maródiak? Tíz napi mars után? Hisz az lehetetlenség!

Azt mondja Kónya:

– Kegyelmes úr, ha a jelentésem igazságában kételkedik, méltóztassék
végigtekinteni a marsoszlopot.

Appel végigment a marskolonnán s kereste a végén a maródiakat. A
kocsikat, amik az elgyötört és kidőlt katonákat hozzák. Azonban seholsem
talált ilyesmit, mivelhogy nem is voltak. Mikor visszatér a haladó
csapat élére, melegen gratulál Kónyának az embereihez.

– Kegyelmes úr, – jelenti Kónya – úgy tessék nézni a dolgot, hogy
nincsen ebben semmi különös sem. Ezek is csak olyan emberek, mint a
többi emberek. Ilyen úton, ilyen időben, tíz napi mars után bizonyosan
megvan köztük is a szokásos százaléknyi beteg. De nem jelentkeznek.

– De hát miért? Hol a magyarázat?

– A magyarázat ott van, kegyelmes úr, – mondja a lóról Kónya – hogy
_hazafelé_ megyünk és az emberek nem akarnak elmaradni egymástól.

Hogy mint volt ezzel a fölvilágosítással megelégedve az öreg generális,
akit hosszú életében különféle országokba vetett a sorsa s aki a haza
szent szerelmének tüzeit talán sohasem érezte a lelkében, az valóban nem
tudható.

* * *

Ide s tova negyedszázada lesz már e dolgoknak és már nem jut eszembe
annak a hegynek a neve, amelyen a hadnagyunk esete történt. Alighanem
Csadinye-bodó. De az nem bizonyos. Annyi bodó van ott, hogy valóban csak
a jó ördög tud ráemlékezni valamennyire. Csunya nagy veres sziklák, még
az emberlakta hely közelében is fölhaladnak ezer méternyire.

Mikor mászta őket az alföldi puszták síkjához szokott fiatal katona, nem
állhatta meg, hogy ne szóljon az elüljáró káplárnak:

– Ezök már igazán csunya nagy kövek, apám.

– Pedig ez csak még a fele, fiam, ami kiáll belőlük a földből –
vigasztalta a káplár – mert a nagyobbik felük benne van a földben. Hátha
még az is kibujna?

Voltaképpen azonban e magasságok csak látszólagosak voltak, egy
ezerméteres hegyet egy óra alatt meg lehetett járni, mert maga a völgy
is hétszáz méter magasban feküdt. A tábor mellett állott ez a
Csadinye-bodó, alighanem most is ott áll, de azóta ebből az országból a
mi katonaságunk már kihurcolkodott s azóta most már éppenséggel nem
tudjuk, hogy mi annak idején miért töltöttük ott az időt s miért
hagytunk lent tizenhét olyan embert, akik egész bátran itthon is
meghalhattak volna?

Szóval a Csadinye-bodó. Annak a legtetején állott egy megkopasztott
fenyő, rá volt kötözve egy nagy csomó gyanta, meg puskapor s az őrnagy
lakásából, a táborból villamos gyújtózsinór vezetett föl hozzá. Katonai
műnyelven úgy hívják az ilyesmit, hogy _fanále_. Arra való, hogyha
valamely túlnyomó számú ellenség támadná meg a tábort, lángra lobbanjon
és tüzével a legközelebbi helyőrséget értesítse, hogy baj van, gyertek
segíteni. A legközelebbi helyőrség Európához hat óra járásnyival idébb
feküdt Taslidzában, ott a törökök részéről Szulejman Akkib volt a pasa,
a mi részünkről meg a vörösorrú Fuchs a generális. Ott sokkal nagyobb
volt a fegyveres erő, mint nálunk s egy őrségnek csak az volt a
foglalkozása, hogy állandóan a mi fanálénkat figyelje: mikor gyullad ki.
Nem bántott ott bennünket senki sem. Táborunkat nem mi építettük, hanem
az előzőleg ott járt szebeni vadászok. Azok még veszekedtek. Az egyik
vadász rakta a barakk favázai közé a téglát, a másik meg puskázott
mellette. Azokból még haltak el fegyver által, de már a mi időnkben
csend és béke volt, amit csak az albán hazafiak rablásai zavartak meg
olykor. A tizenhét halottunk, akit ott hagytunk, nagyrészt betegség
nyomán távozott közanyánk ölébe: talán a világ legtisztább levegője van
ott, mégis a halál kasza gyanánt a tüdővészt használta, mert hegymászás
közben a nehéz fölszerelés alatt kiizzadt a legény, a hegytetőkön meg
úgy vágott a szél, mint a borotva: e két körülmény összejátszásánál
fogva kellett síroknak való üregeket vájni a sziklákba. Vajjon halottak
napján ki tesz most azokra koszorút? Senki. Engedd meg, tisztelt
olvasóm, hogy én most rájuk tegyem s az emlékezés sóhajtását küldjem el
ama csontok felé, amelyeknek egykori viselői az ország szolgálatában
álltak s idegen földbe kerültek. Ma úgy sincsen már ott senki, aki
tiszteletet adjon nekik.

Ami pedig a hadnagyunk esetét illeti, nagyon kevés híja volt, hogy
szintén közébük nem került. Egy bolond fogadás nyomán.

Albán barátaink ebben az időben ismét erősebb működést fejtettek ki s
rabolták a ruhát, a pénzt, a kecskét és a birkát. A szolgálat hirtelen
nagyot ugrott. A szabad közlekedés biztosítására szolgáló úti
őrjáratokat az őrnagy megnégyszerezte. Ahol eddig négy ember is elég
volt, oda tizenkettőt rendelt, míg a tizenkettősek számát huszonnégyre
emelte. A kajmakámhoz is átizent, (az olyan
polgármester-főszolgabíró-féle állás a török közigazgatásban) hogy
járassa jobban a török csendőröket is.

De azért a helyzet mégsem javult. Nagyon kellemetlen helyzetben voltunk.
A szerbség a szabadítóját látta bennünk, ellenben a törökség gyűlölt
bennünket. De amennyire gyűlölt, annyira félt is bennünket és a
hatalmunkat önkénytelenül is megcsodálta. A tulajdon szemeivel láthatta
a különbséget a mi katonaságunk s a maga katonasága között. Annak a
legénysége talán különb anyag, de másként anyagi eszközöknek híjával,
mert a Stambulból küldött pénz elolvadt a pasák kezében: rongyos
egyenruha, rossz fegyver; ha egy török katonának a
Henry-Martini-fegyvere elromlott, meg sem tudták csinálni: a mi
puskaművesünk javította ki szívességből. Szóval igen különös ellenségek
voltunk mink ott akkor. Itt rend és összetartás, amott példátlan
szigorúság, de örökös pénzhiány: a védelmet váró nép felénk tekintett.
És nem lehetett a védelmére semmit sem tenni. Nem volt hozzá juss. Amíg
bennünket nem bántottak, nem volt szabad még az ujjunkat sem mozdítani.
Hiszen még azon helyért is, ahol a sátraink álltak, csengő aranyokban a
török államnak bért fizettünk. Ha a legénységet ásógyakorlatra kellett
vinni, hogy a fiatalabb katonák is tanulják meg, hogy puskázás esetén
miként áshatnak maguknak fedezéket: a kajmakámtól erre külön engedélyt
volt szükséges kérni s a kajmakám az engedélyt csak a megásott gödrök
földjének visszatakarása kötelezettsége mellett adta meg. Ezt mind tűrni
kellett és ide valóban olyan flegmatikus ember kellett, mint Kónya
Sándor. Sajátos helyzet volt az: négyszáz fiatal, jóizmú fegyveres
állott a nép védelmére, de teljes és tökéletes mozdulatlanságra
kárhoztatta őket a berlini szerződés. Gondolom, a tizedik pontja.

* * *

Azt mondja vacsora alkalmával a tüzérhadnagy:

– A helyzet kezd ugyanis komolyra válni. Nem kellene ezt már tűrni
tovább.

– No, – mondják a többiek – tudjuk, hogy baj van, de a baj nem lett
nagyobb, mint tegnap volt.

– Hát – mondja a tüzér – Bogulovics már nagyon közel jár.

Ennek a Bogulovicsnak a neve ott olyan hírt viselt, mint nálunk annak
idején Rózsa Sándoré. Albán volt, a török seregben szolgált egy
ezredorvosnál mint szolga, megölte a gazdáját, kirabolta s fölcsapott
rablóvezérnek.

– Hát majd elintézik a captiék – felelnek neki.

Ez meg a török csendőrök neve. Derék, jól lövő emberek, akik azonban
szintén az örökös pénzhiányban sinylődtek. A pénzt lehet, hogy kiadták
Carigrádban nekik, de a pasáknak sok felesége van és sok selyemruha kell
a hárembe.

Azt mondja a tüzér:

– Az éjjel egy ember bemászott a sáncomba. Kétszer rálőttek az őrök,
mégis bemászott. Úgy mászott a bozótban, mint a vadmacska. Mikor elébem
hozták, azt mondta: inkább lőjjetek agyon, minthogy éhen haljak.

– Miféle ember?

– Innen lent valami faluból. Bogulovics kirabolta, az egész családját
megölte, ő maga öt nap óta nem evett. Kérlek – fordult a számvivő
tiszthez – én most etetem ezt az embert, mert nem birom a sáncból
kidobni: az étap-relutot fölszámíthatom?

A számvevő nem szólt semmit, a számvevők ilyenkor nem szoktak szólni
semmit, de egy ember azt mondja:

– Hátha így áll a dolog, a helyzet csakugyan kezd komollyá válni. A
táborig hosszú az út, az őrnagy úr jól tenné, ha gondoskodna arról, hogy
éjszaka fegyveres őrség kísérje haza a lakásáig.

– Ugyan, – mondja az őrnagy – ne lássatok mindenütt rémképet. Mi az
ördögnek az őrség?

A hadnagyunk beleszól:

– Minek az? Nem kell az ide. Rend van itt. És ha nincsen, majd írunk a
kajmakámnak.

A hadnagy ugyanis íródeákja volt az őrnagynak. Nem zászlóalj-segédtiszt,
hanem konzuli titkár, mivelhogy az őrnagy ott egyúttal konzuli
minőségben is képviselte az országot. A konzuli titkárnak tehát ezen
minőségében kötelességében állt, hogy a közigazgatás ellen intézett
militáris támadásokat kellőleg kivédje. Ez is furcsa foglalkozás –
egyenruhában. De történnek ilyesmik is.

Azt mondja gúnyosan a tüzér:

– Teszerinted minden rendben van itt, pajtás?

– Hát persze, hogy rendben van – mondja a hadnagyom.

– Hát – kötekedik a tüzér – ha olyan rendes itten a közbiztonság, légy
szíves és csinálj egy sétát föl a fanáléhoz.

– Miért ne? – mondja a hadnagyom. – De ingyen nem csinálom meg.

– Tíz üveg ménesi cabinet, – mondja a tüzér. – Áll-e a fogadás?

Bár a pénz odalent elég dúsan állt a házhoz, mert a nehezebb szolgálatot
jobban díjazta az állam s mindent aranyban fizetett, ami abban az időben
még húsz százalék különbséget is jelentett, de azért tíz üveg ménesi bor
nem volt megvetendő nyereség. Igen megdrágult, mire leért, mert ha
Amerikába küldik, kevesebb viszontagság éri. Általán ott nagy fényűzés
volt magyarországi bort inni, de az ottvalót meg nem hívták semminek
sem, savanyú volt és fekete és sűrű, hogy szinte megállott volna benne a
kanál.

– Áll a fogadás – mondta a hadnagyunk.

– De én sétáról beszélek és nem őrjáratról – mondja a tüzér. – Abban
nincsen semmi virtus, ha fölriasztod a készenlétet s tíz emberrel
fölmászol a hegyre. Sétát mondok én, teljesen egyedül. Fegyver nélkül,
kard nélkül. Teljesen egyedül.

– Jó, – mondta a hadnagyunk. – Egyedül, fegyver nélkül, csak a
kutyámmal. Csak a kézi lámpát viszem magammal. Most tizenegy óra, a
fanáléhoz nappal háromnegyed órányi az út, éjjel egy negyed órával több.
Éjfélkor fönt leszek. A jelzés az lesz, hogy a fanálé előtt a lámpát
háromszor körben megforgatom.

– Áll, – mondta a tüzér s a hadnagy a kutyával meg a lámpával megindult.

A menázsiház erkélyéről föl lehetett látni a Csadinye-bodóra s a
fanáléra. Onnan lesték. Néha látszott a sötétben a sziklák között egy
kis fénypont, mint a szentjánosbogár, ahogy halad fölfelé.

Pontban éjfélkor a lámpa a hegy tetején három fényes körvonalat rajzolt
a levegőbe.

– Megnyerte a magyar, – mondta a tüzér s intézkedett, hogy hozzák elő a
vesztett borokat.

A hegyről lefelé csak félóra az út, fél egy órára várták vissza a
nyertest. De még egy órakor sem jött s két órakor sem jött.

– Bizonyosan elfáradt a mászásban s nem akar idáig jönni, hanem lefeküdt
a táborban a lakásán.

– Az nem egészen bizonyos, – mondta az őrnagy, aki eddig egy szót sem
szólt. – Lehet, hogy lefelé jövet érte valami baj. Meg kell nézetni a
lakásán.

Megnézették. De ott sem találták.

Nyilvánvaló, hogy baj érte valahol.

Le nem lőtték, mert fegyverdörrenés nem hallatszott, de lehet, hogy
leszúrták.

– Szép kis mulatság, – mondta az őrnagy. – Ezek az ostoba fogadások!
Most már tessék az egész társaságnak fölmászni a fanáléhoz: gyerünk
elébe.

Megindultak, de nem kellett egészen fölmászniok, mert fél három óra
táján a bodó lábjában találkoztak a hadnaggyal.

Akkor beszélte el, hogy csakugyan, lefelé jövet kalandja történt.

A fanáléhoz vezető úton van egy őrház, meg egy _kúcsa_. A gunyhót
nevezik ott kúcsának, egy vén mogorva kecskepásztor lakott benne. Az
őrház erődített hely volt, az őr a falakon belül állott. A kúcsában
fölfelé menet látott világosságot, de nem törődött vele.

De mikor lefelé jött s a kúcsa előtt elhaladt volna, a sötétben elébe
állott a kecskepásztor.

– Dobar vecser, – mondta.

– Dobar vecser, – felelte a hadnagy.

Novibazár Törökországban van ugyan, de ott jóformán csak az Isztambulból
kirendelt hivatalos személyek, a közigazgatási emberek és a
katonatisztek tudnak törökül, járóbeszédül egy szerbo-bosnyák-turkó
nyelvzagyvalék szolgál, aki azonban a szerb vagy a horvát népies nyelvet
ismeri, kevés fáradsággal könnyen eligazodhat benne.

A pásztor a jóestét kívánás után ezt mondja a hadnagynak:

– Gyere be a házamba.

A házba való meghívás el nem fogadása a Balkánon olyan sértés, aminek
ott lent, ahol olcsó az emberélet, egyetlen megtorlása van. A halál. Ha
éjszaka van.

A hadnagy szó nélkül követte a pásztort. Csak mikor belépett a kúcsába,
akkor gondolta magában: No, szép Szeged városa, téged se látlak többé.

Öt fegyveres ember ült a tűz körül a földön, a hatodik volt a pásztor.
Itták a kávét.

– Dobar vecser, – köszönt be a hadnagy.

– Dobar vecser, – fogadják mogorván. – Ülj le.

Leült a többi közé a földre. Azaz, hogy nem is ülnek, hanem csak
guggolnak ott az emberek.

Egy öreg rabló, aki egész fegyvertárt viselt az övében, azt mondja neki:

– Mit kerestél itt a bodón?

– Semmit. Csak sétálni jártam, – felelte a hadnagy.

– Éjszaka? Fegyver nélkül?

Ott teljesen szokatlan a fegyver nélkül való járás. A hadnagy mondja:

– Igen, fegyver nélkül. Mi, ha sétálunk, nem szoktunk fegyvert viselni.

Csend. Az emberek a fejüket csóválják és hallgatnak.

A pásztor megfőzte az ital kávét és sorba adja az apró findzsákat. A
hadnagyot is kinálja. El kell fogadni. Cserében kihúzza a zsebéből az
ezüst dohányszelencéjét és kinálja a cigarettát. A szelence körbe jár,
elfogadtatik, de köszönés nélkül.

A pásztor azt mondja a hadnagynak:

– Te asszony után jártál a bodón.

A hadnagy azt feleli:

– Jokk!

Sértő szó. Voltaképpen itt azt jelenti, hogy „nem“, de valami rendkívül
gúnyos, sértő és lenéző értelemben. Ezúttal azonban helyesen volt
alkalmazva, mint visszautasítása még csak a föltevésnek is, mintha a
hadnagy asszony után járt volna. Különben kellettek is az ördögnek.
Nincsen az a juhász, aki olyan áporodott juhtúrószagú volna, mint az ott
való pásztorasszonyok s azonfelül mód nélkül piszkosak.

– Hát azért, – mondta az öreg rabló, – mert ha asszony után jártál
volna, most meghaltál volna.

Megint hallgattak. Újabb kávét főztek, a dohányos szelence megint körben
járt s a hadnagy azt gondolta magában: próba-szerencse. Fölállt, kezet
fogott a rablókkal s elköszönt:

– Laku noty.

* * *

– Ez megint nagyon csinos történet, – szólt az őrnagy, mikor a hadnagy
elmondta az esetet. – Most jut eszembe, hogy az élelmezésünk már
csakugyan botrányos a menázsban. Örökké ez a sovány, rostos marhahus…
Tehát holnapután vaddisznóvadászat a Csadinye-bodón.

Nagy, szinte őserdőnek nevezhető rengetegek vannak ott a hegyeken.
Leginkább a Vakufé, az meg valami szent alapítvány: voltaképpen a senkié
a rengeteg, az hordott belőle fát, aki akart és sok őz meg vadsertés
lakott benne. De jól utánuk kellett menni a sűrűbe. Afféle
hajtóvadászatok voltak azok, amiket műnyelven Streifungnak neveznek.
Nehéz sport, az egy-két vaddisznó elejtése nem érte meg azt a
fáradságot, amivel a dolog járt, de másként ez volt az egyetlen módja,
hogy megtisztítsák a tábor körül való erdőségeket a rablóktól. Ilyenkor
még sem érezték magukat egészen szabadjára s odább vonultak.

A hajtás harmadnap kora reggel megkezdődött. Mászott felfelé a társaság:
tisztek s a tábor európai kantinosa, aki jól értette a nép nyelvét. Még
az első okkupáció idején került le mint katona a Balkánba s azután
ottragadt. Amíg a terméketlen, sivár sziklákon kellett kapaszkodni, még
ment valahogy a haladás, de az erdő régióiba érve, következett az
ősrengeteg, amelyet alig jár valaki más, csak a rabló. A favágó csak a
széléig megy, hogy onnan téli időben levigyen a lova hátán egy teher
fát: a völgyben két hatos volt az ára annyi fának, amennyit egy ló a
hátán levinni bírt.

A hajtók a legénységből teltek ki, azok elől jártak, a vállukon fegyver,
a kezükben a kurtanyelű katonaásó, amelynek egyik oldala kardélű, a
másik oldala fűrész, azzal alkalmasan lehetett a rengeteg iszalagjai,
gyökerei, bozótjai között utat vágni. Néha el-eltünt egy közülök valami
gödörbe, hogy azután újból előmásszon. Ebből sok nevetség támad, mert a
katona hajlandó az ilyen apró baleseteket az ügyetlenség rovására írni.
Miért nem ügyel jobban? Különben hozzászoktak már ahhoz, hogy egy-egy
ember elessen, fölbukjon, lecsússzon: annyi fegyveragy-törést aligha
produkált még más társaság, mint a novibazáriak.

Egy helyen oldalt tisztás látszik a rengetegben és füst szaga érzik. Hat
ember ül a földön tűz körül, főznek valamit, alighanem kávét. Mind
fegyveres, körülöttük némely holmi, batyuba kötve. Hallják a csörtetők
zaját, lármáját az erdő fái alól, de oda sem néznek.

Azt mondja a kantinos:

– Ezek rablók. Sőt úgy lehet, csak előörsei egy nagyobb csapatnak.

Ez azonban nagyon tág fogalom. Elvégre ott mindenki fegyverrel jár, sőt
egyenesen bolond az, aki a rengetegben sem visel puskát.

– Meggondolandó a dolog, – mondja a kantinos, – hogy menjünk-e beljebb?

– Hát persze, hogy menjünk – szólt az őrnagy s logikai alapon azonnal
leszűrte az elfoglalandó álláspontot. – Elsősorban nem is bizonyos, hogy
rablók. Másodsorban ha azok is, amíg belénk nem kötnek, beavatkozásnak
helye nincsen. Csak gyerünk tovább.

Mennek is. Hol őz, hol vadmalac kerül puskacső elé. Ez mind jól van. De
még egy kicsit beljebb kellene menni, hogy több legyen a zsákmány, mert
nagyon unalmas már a marhahús odalent.

Ahogy újból egy sziklacsoporton tisztásra ér a vadászó társaság,
pásztorgunyhókra találnak. A világ legelhagyatottabb népe lakik itten,
birkáival, kecskéivel.

Keresztény jobbágyok. A gunyhókból asszonyok, lányok, gyermekek s öregek
tolakszanak elő, lármázva és sírva, a kétségbeesés elszomorodásával az
arcukon és térdre vetvén magukat, így csúsznak az őrnagy elé.

– Segíts, gospodár, segíts! A rablók mindenünket elvitték! Élelmünket,
kevés pénzünket, birkánkat, még ünneplő ruhánkat is! Segíts, gospodár,
segíts! Éhen halunk a gyermekeinkkel, egy fejet tejet nem birunk adni az
öregeinknek!

Az őrnagy a sapkájába vetett egy aranyat, a többiek is adták bele a
pénzt, rövidesen valami harminc-negyven forint egybegyűlt: igen nagy
summa azon a helyen, ahol tizenhat forint volt ára egy tehénnek s
tizenhat krajcár egy tyúknak és húsz krajcár egy liter pálinkának.
Különben olyanok is voltak tehén, tyúk és pálinka egyaránt.

A pénz szétosztódott s a társaság most már csakugyan visszafordult a
rablók felé, de már nem volt semmi nyomuk a ritkáson, csak a tűz hamuja
mutatta, hogy ott is jártak. Ugyan ha ráakad is a vadásznép a rablókra,
akkor sem sokat tehetett volna velük. A szabályok a kereskedelmi utak
biztosítását és a postaszolgálat fentartását rendelték el s fenn a vad
rengetegben nincsen sem kereskedelmi út, sem postaszolgálat.

Itt a beavatkozás a török csendőrök dolga. Amint hogy a völgybe érve, az
őrnagy tudatta az esetet a kajmakámmal, ez pedig útnak indította a
captiéket. Megindultak és dalolva haladtak el a tábor előtt a
Csadinye-bodó felé. Bús dalokat énekelve mentek: némelyik részük úgyis
most énekel utoljára. Mert fönt a szirteken már a halk cserkészés, hason
csúszás, bujkálás következik – s nem mind jön haza elevenen, aki elment.

Már az elindulásuk után másnap délfelé ágakból font hordágyakon paraszt
emberek két csendőr holttestét hozták le a hegyek közül.

Csendes, szótalan, szomorú halottas menet, ahogy a folyó hídján áthalad,
a túlsó oldalról a fájdalmas sikoltások éneke hallatszik s felülmúlja a
sziklás hegyi víz hullámainak zúgását.

A többi captié fönmaradt. Ez egészen egyszerű balkáni észjárás. A
halottakat hazaküldték, ők megállták a helyet tovább, hogy vagy ölnek
vagy megöletnek. La illa il Allá.

Harmadnap délután vidám nóták hangjait hozta le a hegyi ösvényről a
szellő. Jöttek lefelé a diadalmas csendőrök és zengett a bosszúálló
Istenhez az ének.

Nem maguk jöttek. Hozták a rablókat is. Hozták, de a rabszállításnak a
lehetőleg egyszerűsített különvonatán. Csak a fejek jöttek le a hegyi
bozótból, a testek ott maradtak, ahol lelövettek. A fejeket ismét
paraszt emberek hozták a csendőrök között: hosszú karókra voltak tűzve a
lenyiszált koponyák. Hat fej. Több lehunyt szemmel, sápadtan viselte
magát, egy pedig rémületesen vigyorgott a karón, mert éppen a képe
húsába kapta a golyót s ezt még a halála után is nevetnivalónak találta.

A hadnagyunk, ahogy a menet a tábor előtt elhaladt, a faház irodájából
láthatta a menetet. A mély útból a fejek a karókon fölemelkedtek a
kancellária ablakáig s ott sorjában elsasiroztak, mint illik.

– Ez azután defilée – vélte a hadnagy, amikor a fejekben fölismerte a
pár nap előtti éjjelen szerzett ismerőseit. Elől rang szerint vonult a
_kúcsa_ öreg pásztora, utána a többi rabló s a handzsárral lenyiszált
nyakakról lógtak a húscafatok.

A diadalmas dal erősbült, amint a hazatérő csapat a hídra tért s azután
a túlsó parton kanyarodott a város felé. Mint másszor is, most is a
különben igen nyugodt és csendes viselkedésű lakosság örömlármába tört
ki, ha a bosszúvételnek és az igazságszolgáltatásnak ezt az előtte
egészen természetes és megszokott formáját látta. A gyermekek
szaladgáltak és kiabáltak az utcákon, mint a hetvenes években nálunk, ha
kengyelfutó komédiás érkezett a városba. Az emberek dala belevegyült a
győzelmi énekbe: így mentek a captiék lábon s a hat koponyák rúdon a
kajmakám háza elé, ahol elevenek és holtak megálltak.

A karókat ott a köves földbe leszúrták, a fejek rajtuk maradtak. Ott
álltak azután napokig, mint ingyen mutatvány az istenadta nép
szórakozására. Ezt ott szükségesnek tartják. Mert miként a csáti botnak,
ennek a dolognak is két vége van. Igazságszolgáltatási, de másfelől
közigazgatási és rendőri ügy is ez egyszersmind. A török
igazságszolgáltatás e tekintetben még valahol Hamurábi törvényeinél tart
s elrettentő példákkal dolgozik. Másfelől így látványosan bizonyítandó
be, hogy a közbiztonság közegei képesek halált halni a népért, de tudnak
halált osztani is a népért. Mint a példa mutatja.

Az ügy közigazgatási része pedig abban van, amit a kerek világon
mindenütt pénznek neveznek. Az élve visszatért captiéknek joguk van
ahhoz, hogy azért, mert a halállal szembehelyezkedtek, jutalomban
részesüljenek. Ez körülményes állapot.

Hogy kik laknak a hegyek között s hányan laknak a hegyek között: ki
tudná számon tartani? Allá ugyan mindent tud, de Allá ugyanolyan isten,
mint a pogány magyar „öreg úristene“, aki számon tart ugyan mindent, de
senkinek sem tartozik felelettel.

Megtörténhetik tehát, miután az ujjunk sem egyforma, hogy a captié
kimegy a hegyek közé, a _bodókba_ meg a _válékba_ a rabló után s valahol
a rengetegben találván egy félvadembert, szó nélkül lelövi. A nyakát
elválasztja a törzsétől, a fáról karót vág, a karót beledugja a nyakba s
hazahozza a fejet diadalmasan a rúdon, mondván győzedelmi ének éneklése
mellett: Im, elvégeztem, a bosszú megtétetett, kérem a jutalmamat,
kajmakám.

Az ilyen eljárás mindenesetre csalás volna a captié részéről.

Mert nem mindig érkeznek be hatosával a fejek. Néha kevesebb. Volt rá
eset, hogy csak szóló-fej érkezett.

A fejnek tehát kint kell állani a fórumon a kajmakám, mint a legfőbb
közigazgatási hatóság lakása előtt. Tisztán csak csalások és
félreértések elkerülése végett. Mert csak ez az egyetlen módja annak,
hogy a megraboltak, vagy a meggyilkolt hozzátartozói, ha a városba
hetipiac alkalmával lekerülnek, igazolják, hogy a csendőr a bosszút
csakugyan illetékes személyen gyakorolta.

Ez, ha a dolgokat ebből a szempontból nézzük s a helyi viszonyokat kellő
figyelemmel mértékeljük, elfogadható fölfogás, amely gyakorlati érzékre
vall.

Nem másért, hanem tisztán csak ezért állanak őrséget a fejek a kajmakám
portája előtt.

Az emberek nézik a fejeket.

A kutyák is nézik, de nem juthatnak hozzájuk.

A legyeknek azonban e tekintetben szabadság van engedve. Allá szárnyakat
adott nekik s így minden korlátozás nélkül röpködhettek a fejeken és a
birkahúson, amelyet szintén rúdon sütöttek és azon hordozták. Nem lehet
mondani, hogy drága lett volna akkor a hús-étel odalent, mert egy darab
bordát a rájatartozó hússal egy krajcárért adtak.

Ezt nem lehet drágaságnak nevezni s miután a hegyekből lejött emberek
eladták a piacon azt, amit magukkal hoztak: a bocskornak való szőrös
állati bőröket és a világítógyertyául szolgáló gyantás
fenyőfa-szilánkokat, húst vettek és ettek és pitét vásároltak hozzá,
amely fehér és meleg és szintén hordják az utcán a készítéséhez értő
pékek s egyéb simindzsiások, kiabálván, hogy _biali vrúcsi_ és amely oly
jó volt, hogy a batalion orvosfőnöke büntetés terhe alatt tiltotta el,
hogy valaki belőle, bárcsak egy harapást is egyen, mert mint mondta a
tiszteletreméltó doktor: ő és az ő két dögésze nincsenek Karlsbadra s
egyéb gyomorfürdőhelyekre berendezve.

Különbözők azonban az egészségi fokozatok. Az emberek minden
halálveszedelem nélkül ették a _mészát_ és a _biali vrúcsit_ s vidám
szavakat intéztek a fejekhez:

– Haj, kutya, úgye nem rabolsz már?

– Haj, hajduk, úgye nem ölsz már?

A hadnagy is nézte.

Arra megy az őrnagy s a vállára üt:

– No, mit néz rajtuk annyi ideig, Dominig?

– Őrnagy úr, – mondja a hadnagy, – már sok társaságban megfordultam. De
ilyen úri társaságot, mint ezek, akik a viszontlátogatáshoz névjegy
helyett a fejüket küldik be: ilyent még nem láttam.

– Fiam, – fordult az őrnagy egy arra csatangoló közkatonához, aki
vászonnadrágot viselt, – nem fázol meg ebben a ruhában?

A katona elértette a kérdést (mivelhogy nem volt szabad a városba a
gyakorló ruhákban kimenni):

– Őrnagy úrnak jelentem alássan, rajtam van a másik is, de húst kell
hazavinnem, azt sajnálnám összezsírozni, mert vadonatúj. Tegnap kaptam.

– Igen, igen, – mondta az őrnagy. – Látja, hadnagy úr, ez szabálytalan
dolog és mégis helyes dolog. A kincstár érdekei mindig szem előtt
tartandók… Miért csináltunk volna mi Streifungot, meg esetleges
nemzetközi bonyodalmat ezek ellen? Mikor így is el van intézve a dolog?



Kutyavér a havon.

Tél van, jól meglepte a határt a hó, minden aludni látszik, csend és
némaság van a tájon. Ilyenkor nem igen járnak-kelnek az emberek a
hidegben, amit nyilvánvalóan mutat az is, hogy az úton csak egy ökrös
szekér mozog. Halad kifelé, a pusztának. Ritkaság az ilyesmit látni,
mert errefelé nem szokás az ökrön való járás. Leginkább lóval haladnak.
Nem is igen van itt szekér, hanem csak kocsi.

Most azonban úgy áll a dolog, hogy ez a szekér fáért megy ki az erdőbe.
Barátságból, szívességből, meg egy kis részért, amit a fából kap. Mert a
szekér Savanya Jánosé, ami fa pedig kint van az erdőn hazahozni való, az
a komáé, bizonyos nevezetű Franczia Péteré. Péter ugyanis, mikor
árverezték a rőzsét az erdőben, rálicitált egy kisebb rakásra, ki is
fizette és most azt mennek hazahozni. Mindketten ott ülnek a szekéren,
beszélgetvén. Van rá módjuk, mert az ökör nem szokott valami nagyon
sietni. Azért mondják a lusta emberre, hogy lassan jár mint az uraság
ökre.

Ezek ugyan nem urasági ökrök, hanem csak célszerű szögény embör
jószágjai, bár úgy lehet, hogy ennélfogva még lassabban mennek. Alig
hallatszik, hogy haladnak, pedig így a havas világban a csendek csendje
ül a tájon. Nem mozog senki és semmi, még a varjak is eltávoztak jobb
helyre, mert mit keressenek a havon? De éppen ezért, mikor némi zajt
hall a hátuk mögött Péter, visszatekint.

– No – mondja – gyün a kend kutyája a kuvasz.

– A Talpas?

– Az.

Hát csakugyan. Jön a kutya s ahogy a szekérhez ér, ugyancsak ugrál és
mint mondani szokás: nagyon hányja-veti a fülét. Ez kutyanyelven örömet
jelent s ha még trüszög is hozzá, ez a legnagyobb fokú örvendezés. Azt
mondja ilyenkor a kutya:

– Hiába akartok elszökni előlem, csak utánatok jöttem a tanyábul.

A gondolatban való beszédre azonban azt mondja Savanya János:

– Az ördög bujjon beléd, miért nem maradtál otthon?

De a kuvasz csak ugrál előre-hátra a szekér körül, valamit kiabál az
ökröknek, mond is valamit, amit Franczia Péter alighanem megért,
szólván:

– Hiszen otthon hagyta a pulit házőrzőnek.

Ez némi megnyugtatás volna, mert így a baj csak kisebb. De alig telik
bele néhány minutum, már hallatszik hátulról a beszéd, hogy bek-mek
belemek, mire feleli a kuvasz, hogy buff-buff balabuj. Mert jön ám a
pulikutya is ész nélkül a szekér után s a kis fekete gombóc állat szinte
nem is szalad, hanem gurul a havon sebesen, mint a ballangógyökér, mikor
az őszi szélvihar a pusztán kergeti. S közelbe érve, mondja a puli is
ugyancsak:

– Engem sem lehet ám becsapni! Engem sem lehet ám becsapni!

A két állat bolondos táncot jár afölött való örömében, hogy megtalálták
a szekeret. Savanya János ugyan jókedvvel legelteti a szemét a kutyákon,
másként azonban ez baj, hogy eljöttek a tanyából. Mert ha a kutya így
elszökik hazulról a gazda után és az orra után menve megtalálja, azt
visszakergetni nem lehet. A kutya hűsége mondja-e föl ilyenkor a
szolgálatot, vagy hogy éppen a hűsége tartja ott az úton levő, ennél
fogva esetleg veszedelemben levő gazdánál: azt nem tudni, de annyi
bizonyos, hogy azt sem szó, sem ütés el nem riasztja. Ha megverik,
néhány száz lépésre hátramarad, de azután újra elősompolyog és olyan
szomorúan tud a szeme nézésével beszélni: ne űzz el, engedd, hogy veled
lehessek. A külső ember, ha a város felé megy kocsin s észreveszi, hogy
a kutya utána szökött, inkább visszafordul, így hazamegy vele a kutya
is. Otthon azután a kutyát megkötik s a gazda újból elindulhat. Mert egy
rendes házőrző kutya ér annyit, mint egy borjú s ha a kutya a kocsival a
városba kerül, ott eltéved és elvész.

Itt ugyan nem a városba mennek most, hanem azért csak baj van. Mert a
törvény szerint az erdőbe nem szabad bevinni a kutyát. Ha a csősz
megtalálja a fák közt, lelövi.

Visszafordulni sem lehet a kutyák kedvéért. Mert itt most meg az a baj,
hogy ökörrel vannak. Lóval még meg lehetne fordulni, mert sebes járású.
De az ökörrel nem, mert akkor estig sem érnek ki az erdőbe. Pedig a
rőzse már ugyancsak szükséges, mert hideg van és a tüzelő Franczia
Péteréknél végképpen elfogyott.

A kutyai ügyben a szekéren megindult lassú tanácskozás utoljára is abban
állapodik meg, hogy nincsen itten már más tennivaló: hadd jőjjenek az
állatok. János mondja:

– Majd oda parancsolom őket a szekér alá a kerekek közé.

– Hát persze, hogy persze – feleli megnyugtatólag Péter, egyébként sem
az ő kutyáiról lévén szó.

És mert senki sem tudta még ekkor, hogy mi következik.

* * *

Bárki bármit beszéljen, csak elér azért az ökör is oda, ahova
kívántatódik, mert íme idő multán ott vannak az erdőben. Franczia Péter
tanulmányozza a rőzserakásokat és bár még az ősszel vette meg a magáét,
ráismer a mostani havas állapotában is. Mert, amikor licitált rá, ócska
asszonyszoknyából való kék rongyból azután pántlikákat csinált s azokat
a rakásnak mind a négy sarkára odakötötte. Mert hiszen szokás-mondás
ugyan, hogy igaz jószág nem vész el, de e tekintetben az elővigyázat
sohasem fölösleges. A rongyok például most megmondják Péternek az igazát
és egyben arról is tanubizonyságul szolgálnak, hogy a rőzse egy sarkából
sem lopott senki. Mert ha lopott volna, a lopott holmival elvitte volna
a sötétben a rongyot is. Mert annyira már csak mégsem szemtelen senki,
hogy nappal lopjon. Mert aki ezt tenné, az már csakugyan nem volna
becsületes ember.

– Hát ez az no, ha mondom – vélte Franczia Péter a rőzsére mutatva.

– Hóha, hó – szólt Savanya János az ökröknek, mire azok (nagy nehezen:
egy szóra) megálltak. Ki is veszi azonnal a jármot a nyakokból, e nagy
fehér szótalanságokat kötélre eresztvén. Azután rakják a rőzsét a
szekérre, ami voltaképpen nem nagy munka, mert nem olyan sok a rőzse,
hogy egy fuvarban haza ne lehetne vinni. A kutyák ülnek a szekér mellett
s nézik a dolgot. Ahogy a rakodással készen vannak, a szekérrúdra ül a
két ember és előveszik a tarisznyát. Enni kell. Az ökröknek nem kell
enni adni, mert azok a tulajdon belsejükben viszik a tarisznyájukat,
kérődzvén kedvükre. Az emberek szalonnát esznek kenyérrel, a kutyák
kapják a bőrét meg a héját. Ha majd ettek, fognak s indulnak mindjárt
visszafelé: így csak talán nem lesz a kutyákkal semmi baj.

Ekkor a nem messzi csőszházból, amely eddig a hóban eltemetve aludni
látszott, kijön a csősz és feléjük tart. De nemcsak maga jön, hanem az
unokája is beleakaszkodott, fogván öregapó kabátjának a zsebje szélét.

Öregapó mondja neki:

– Ne gyere Juliska, ne gyere kicsinyöm, mögfázol.

De a kis vakarcs csak belekullancsoskodik és huzatja magát a zsebszélnél
fogva. Igy a csősz ráhagyja a dolgot s halad. Ahogy azonban közel érnek,
a két kutya dühödt ugatással támadt rájuk. Azt amúgy is megtennék, hogy
ugatnának az idegenre, mert a szekérnek és ökröknek védelmét
kötelességüknek ismerik, de így étel idején különösen mérgesek,
valószínű, hogy ilyenkor az állat az ennivalóját félti a közeledőtől.
Mire Savanya János a szekérrúdról felugrik, az öreg csősz, bot nélkül
lévén, ugyancsak topog a kutyák előtt, tolván hátra a két kezével maga
mögé a kis unokáját, hogy az ebek meg ne marják. A kislány azonban, mire
Savanya odaér, hogy a kutyákat elkapja, már halálra rémült, reszket,
sikít, ordít, kiabál.

Savanyáék kötelet vetnek a megdühödött veres kuvasz nyakába és János a
pulit a háta szőrénél fogva kapja el. De még így is alig lehet a kötélen
tartani a kuvaszt, a puli pedig annyira menne neki a sikoltozó
kisleánynak, hogy még a gazdája kezéhez is visszakapkod, hogy eressze.

Lehet, hogy az öreg csősz a legjobb szándékkal jött, de lehet az is,
hogy némi bosszankodás volt benne. Lehet, hogy hivatali tekintélyét
látta megsértve azáltal, hogy tudta és beleegyezése nélkül rakták föl a
szekérre a rőzsét. Sőt ez a valószínűbb és a kutyák szörnyű
megvadulásának az oka is ebben keresendő. Mert a kutya meg tudja érezni
azt, hogy kiken kell ellenséget vélni. Mindegy azonban most már, bárhogy
van a dolog, a csősz tökéletesen dühös. A csőszházból a nagy ugatásra,
jajveszékelésre és lármára kiszalad a háznép és az öreg szörnyű haraggal
kiabál nekik.

– Hozzátok ide a puskámat! Lelüvöm azt a disznó dögöt! Ne tögye
nehézségössé az én unokámat.

Savanya fogja a kutyákat.

– Csak talán nem lüvi kend le?

– Lelüvöm én – kiabál a csősz.

– De nem engedöm ám!

A csősz fia vagy veje azonban szaladva hozza már a puskát és szalad
utána a háznép is! lüvés lössz. Az öreg kézbe ragadja az ócska mordályt
és a kutyára fogja. Azonban, ahogy ő takargatta az unokáját a kutya
elől, úgy takargatja most Savanya a kuvaszt a puska elől.

– Ne bántsa kend, ne bántsa kend! – kiabálja.

A kötéllel odarántja a kuvaszt a lába közé, csizmáival átszorítja
derekát. A csősz ordít:

– Eressze kend el a kutyát! Lelüvöm!

– Nem eresztöm! – ordít vissza Savanya és a sok ordítozás olyan lármát
csap a havas erdőben, hogy a többfelé a fákon dolgozó napszámosok is
előfutnak: talán embert ölnek itt.

Forog a csősz mindenfelé a puskával, hogy honnan találhatná el a
kuvaszt, de forog Savanya is, a kutyával a lába között. Végül az öreg
csősz, félig megvadulva azon, hogy a tekintélye így forog kockán, rálő a
kutyára. Jól talált. A fejet találta el, a kutya megszünik a gazdája
lába között ugatni, megroggyan, egy szót sem szól, véresen a hóra esik.

Nagy lárma támad, az ökrök a lövéstől megvadulnak, majd elszakítják a
kötelet, káromkodások hallatszanak és a csősz, akit nagy indulatából a
fegyverdörrenés észretérített, sietve vonul minden népével vissza a
házba.

Franczia Péter fogja be az ökröket, Savanya nézi a döglött ebet. Véres
feje mellett megáll a puli és vékony apró szűkölésekkel temeti a
cimborát. De az egybegyűlt emberek is vetnek utána némi elismerést,
szólván a riadalom után hirtelen beállott csendben:

– Kár érte…

– Jó kutya volt…

– Röndös kutya volt…

Savanya úgy érzi, mintha a torkát fojtogatnák. Nem szól semmit, mert
attól tart, hogy talán sírva fakadna, ami még sem volna illő. Csak némán
emeli föl az öklét a csőszház ellen. Azután elhaladnak a szekérrel,
amely után szomorúan ballag a puli.

A kuvasz teteme ott marad az erdőszélben a havon.

A szekér már messze jár, de Savanya János olykor visszafordul róla és
átkozódva emeli az öklét a csőszház felé. Franczia Péter bólogat hozzá
és azt mondja:

– Fiskálist köll fogadni.

* * *

Csakugyan Savanya János ügyvéddel megy el a tárgyalásra a járásbíróság
elébe. Mert ez olyan dolog, hogy ha a tanya egyik sarka rámegy is, itt
igazságnak kell történni.

Egybegyültek mindenek, panaszos, vádlott és tanuk is számosan. A fiatal
fiskális izgatottan mozog köztük, mert bizonyára különös tetemrehívás
ez. Az-e? Vagy kutyalövési ügynek nevezzük? Az sem, mert ez a törvény
szerint nem más, mint idegen ingó dolog szándékos megrongálása. Ez a
meghatározás Savanyát balsejtelemmel tölti el. Hiszen olyan kutya nem
volt a határban. Azután csak ingó dolog. A kútveder az ingó dolog az
ostorfán, mikor a szél fujja, nem pedig a kuvasz. Hát micsoda dolog ez?

De félre az elmélkedésekkel. A bíró a tárgyalásba kezd és megkérdezi az
öreg csőszt, bizonyos nevezetű Szőke Hadadi Sándort, hogy hallván a
vádat, bűnösnek érzi-e magát?

– Hát nem, – mondja az öreg és hivatali méltósággal lép előbbre – mert
én törvényösen töttem, amit töttem. Itt a bizonyság…

És a belső zsebből előhúzza az erdőőri utasítást, amelybe bele van
nyomtatva, hogy a kártékony állatot lelőni kötelesség.

– De – mondja a bíró – a kutya nem kártékony állat. Akkor nem tartanák a
tanyákon, ha kártékony volna.

– De bizony csak – véli Szőke Hadadi – kártékony az, ha nincsen kötve.

Ez érv. De most Savanya tanui lépnek elő és igazolják, hogy hiszen kötél
volt a kuvasz nyakában, meg a gazda lábai között is volt.

– Itt, – mutatja Savanya a lábait – itt a tulajdon két lábom közt volt.

– Hát pedig – mondja a csősz, bizodalmasan tekintvén a bíró felé (hiszen
mindketten hivatalos emberek) – én amellett vagyok, amit mondtam. Az a
kutya van kötve, aki láncon van, karó mellett.

– De a gazdája lába közül lőtte kend ki?

– Hát ha onnan is, – rángatja panyókára a vállát az öreg csősz – akkor
is csak törvénytelen állat volt. A törvény kötelez engöm.

A törvény… A csősz diadalmasan néz körül. Ki az, aki a törvény ellen
mer? Savanya szomorúan kezdi érezni, hogy a kuvasz esete alighanem
megbosszulatlanul marad.

Azonban okos ember a bíró, mert hiszen azért bíró. A csősznek most így
adja föl a szót:

– Ha kendnek minden törvénytelen állatot le kell lőni, mért nem lőtte
kend le a pulit is?

Savanyáék pártján elfojtott kacaj. Ahán. Ez azután kérdés. Ez már teszi.

Az öreg csősz is meg van lepődve. Az ám. Csakugyan. Erre nem számított.
Kezd megzavarodni. De azután hirtelen támad az ősz hajak alatt egy
gondolat és csendesen feleli a bírónak:

– Mert a csőszpuskának csak egy csöve van.

Hiába azonban minden furfang és okoskodás. A bíró kétszáz koronára
elítéli a csőszt, amit az megroggyanva vesz tudomásul. Csak akkor éled,
mikor tudatja vele a bíró, hogy büntetlen multjára való tekintettel az
ítélet végrehajtását felfüggeszti.

– Hanem – mondja tovább – kártérítéssel tartozik. A kutya árát meg kell
fizetni.

– Hejnye, hejnye – csóválja a fejét öreg Hadadi Sándor.

– De pedig úgy, úgy – vélik Savanyáék és a fiatal szorgos fiskális
azonnal meg is állapítja a kutya árát:

– Nyolcvan koronát ért a kutya!

Savanyának ez tetszik. Hálás pillantást vet az ügyvédre és a kuvasz
méltatásába kezd. (Az sem gondolta volna világéletében, hogy ilyen úri
helyen fájlalódnak a fejek végette.) Mondja Savanya:

– Hát szép kutya volt. Nagy kutya volt. Erős, bátor… Az üsmert a
határban mindönkit.

Mélabúsan teszi hozzá:

– Ugyan ütet is üsmerte mindönki a határban.

A tanuk komoly meggyőződéssel bólogatnak:

– Hát ami igaz, az igaz.

– No de – mondja a bíró – nyolcvan koronát még sem ér egy házőrző kutya.

– Hát kit így, kit úgy, – véli Savanya – kutyája válogatja, mög gazdája
válogatja.

Hát ez az. Savanya így állapítja meg, hogy mi az a praetium affectionis.
A magyar törvény sokkal szebb szavat talált erre a fogalomra. Ugy hívja,
hogy: kéj-becsár.

A bíró előszólít egy tanut:

– Hát ismerte maga azt a kutyát?

– Hát – feleli sértődve a tanu – már mögkéröm az urat, hát hogyne
üsmertem volna. Ugy igaz, ahogy a sógor mondja: üsmert az mindönkit, mög
ütet is üsmerte mindönki.

– No jó – mondja a bíró. Hát mennyi pénzt adott volna érte?

A tanu előreteszi az egyik lábát s gondolkozva nézi a csizmája fejét.

– Pénzt, – szól – pénzt nem adtam volna érte.

– Akkor hát nem is ért a kutya semmit.

Most többen is szólnak:

– Dehogy nem, dehogy nem. Ért az. Csakhogy nem szokás kutyáért pénzt
adni. A kutyát cserélni szokás.

– Azután mit adott volna cserébe?

A tanu megint gondolkozik, a bíró meg türelmetlenkedik. Valóban, a
kéj-becsár megállapítása nem egészen könnyű dolog.

Az ember széjjelnéz, hátratekint, mintha a többitől várná beszédéhez a
jóváhagyást.

– Hát egy birkát löhetött volna érte adni.

– Milyen birkát? Valami kis bárányt?

– Nem. Öreg birkát.

– Mit ér egy öreg birka?

– Hét-nyolc pengőt.

– Jól van – állapodik meg a bíró a dologban. Tehát egy nyolc forintot
érő birkát adna a kutyáért, ha megvolna.

A tanu helyénvalónak találja a teljes igazság kedvéért – még egy
megjegyzést tenni.

– Már kérem alássan, – mondja és lassan sikálja a kezefejével az állát –
én nem adnék érte még egy kis bárányt se, mert neköm van kutyám. Hanem
ezt úgy köll fölfogni, hogy akinek nincsen kutyája, annak mögért volna
egy öreg birkát…

Jól van ez már így is. A bíró a különféle körülményeket mérlegelve,
huszonöt koronában állapítja meg az elpusztult kuvasz árát.

– Hallotta, – szól Hadadihoz – huszonöt korona. Ennyit tartozik
kártérítésben fizetni.

Az öreg csősz félszemmel néz a bíróra, azután kérdezi:

– Mennyi az, kéröm?

– Mennyi? – mondja a bíró. Hát hogyan mondjam? Huszonöt korona az
huszonöt korona.

– Nem értök én ahhoz – feleli Szőke Hadadi elütőleg. Hanem, hogy mennyi
pengőben?

– Tizenkét forint ötven krajcár. Ennyit fizet kend. Belenyugszik?

Az öreg elszomorodva feleli:

– Hát, ha muszáj…

Azonban Savanya János áll elő:

– De kéröm alássan, én mög keveslöm azt a pénzt a kutya árában.

– Elég az pedig, hallja – inti le a bíró.

– De kéröm, veszteségbe, szomorúságba, fájdalomba, miért volna az elég?

– Azért, – mondja ki a bíró az igazságot – mert a kutyának nincsen
szalonnája.

Öreg Szőke Hadadi sietve gombolja ki a mellényt, hogy a pénzes-zacskót
elővéve, azonnal fizessen. Amíg följebb nem megy a kutyának az ára.
Savanya a pénzt zsebreteszi.

– No – mondja a bíró, az ügy sikeres elintézése után – most már nincsen
baj semmi, úgy-e? Meg vannak elégedve mind a két oldalon?

Szőke Hadadi fölhúzza a vállát, legyint a kezével.

– Hát a bírság… mindegy no. Ha így van az ítélet, hát így van. De én már
embörrel ezöntúl nem találkozhatok odaki, hogy mög ne kérdözze tüllem:
mikor mögy kend mögint kutyára vadászni, Sándor bácsi?

Savanyáék gúnyosan mosolyognak. Mert hiszen ha csak ennyiből állna a
dolog. De van folytatása is. Öreg Szőke Hadadi Sándor nevéből a mai
naptól kezdve a Szőke név kimaradt. Mától kezdve a helyét a Kutyavadász
gúnyszó foglalta el. Hatalmas úr az Isten, de ezt a nevet róluk többé
még ő sem veszi le. Idővel, amikor az öreg csősz már nem is él és a
Juliska unoka lesz férjhez menendő, csak úgy fog arról a pusztaszélen a
szó verni:

– A Kutyavadász Hadadiék Julcsájának holnap kötik be a fejét.



Elmúlás előtt.

Ami a vékonyságot illeti, az még nem nagy baj, ha valaki vékony, mert
hiszen nem is mindig vékony az, akit annak mondanak. Némelyik ember csak
azért látszik olyan vékonynak, mert nagyon hosszú.

– Ha egy harmadával rövidebb volna, egészen rendes testállása lenne neki
– mondják.

Mostanában ugyan már nem nagyon sűrűn adódnak elő szálas emberek.
Fogynak, nem tudni, miért? Egyesek arra vetnek, hogy a nép nagyon hamar
munkába fogja a gyermekét s ezért maradna most rövidebbre, mint ezeknek
előtte. De hiszen azelőtt is korán munkába fogta, talán még korábban,
mint most, mikor az iskolai törvény ezt a szokást mégis csak korlátok
közé szorítja. Mások a pálinkát okolják, megint mások a korai
dohányzást, romló lakásviszonyokat, hiányos és egészségtelen
táplálkozást. Azon a tényen azonban nem változtat az egyik elmélet sem,
hogy rövidülnek az emberek. Hivatalos írást erről aligha vezetnek, de
amúgy szemmel látható. Aki szálas ember régebben szolgálta ki a
katonaságot, emlékezhet arra, hogy mikor berukkolt a századhoz, nagyság
szerint valami nyolcadik-kilencedik volt a legények között, ellenben
szolgálatának harmadik esztendejében már ő volt a leghosszabb köztük.
Mert mindig apróbbak jöttek az eltávozott hosszúk után. Vagy hogy talán
ennek is olyan szokása van, mint a kukoricának, hogy az egyik
esztendőben magasabb szárat vet, a másikban alacsonyat?

Ugyan a kukoricánál is az alacsony száron néha több a cső, mint a
magoson. Ha hosszúra nő a buza, megdől s fejét leteríti a földre. Ha
szélvihar van, a bokorfa állja, ellenben a hosszú jegenyeakác eldől,
mert nem bírja a gyökere a homokban tartani.

Az emberekben is van ez így. A kis emberre azt mondják, hogy ki se
látszol a földből, te kis gömböc, te hasban vállas, te kútkolonc, te
lábatlanság! – A hosszúra azt mondják, mit akarsz, te nagy hoppász,
tögyél vasalóvasat a zsebödbe, mert elfúj a szél, te emeletös gólya! – S
hozzáteszik:

– Kend különben már gazdag embör löhet, mert takarékosan él. Kend ha a
szíjgyártónál szíjat vásárol, a fele is elég egyszöri viseletre.

A hosszú azt mondja erre:

– Csak beszéljen kend, kis tökmag. Hiszen amelyik kerítésön én átlépök,
az alatt kend csak úgy tud átbújni, ha négykézláb lukat kapar magának,
mint a kutya.

Ezek azonban csak mind tréfabeszédek, amik semmi vizet sem zavarnak,
csak azért mondatnak, hogy az idő teljen. Ellenben más dolog az, mikor a
hosszú emberre ránéznek a többiek s félig térfásan, félig szánakozva
mondják neki:

– Mivel élsz te hé? Talán tengeri herkentyűvel? Vagy cukros levegővel,
mint az urak?

– Már miért? – kérdezi a hosszú.

– Hát már apránkint a melled egészen odaszárad a hátadhoz.

A hosszú a fejét lehajtja. Hát ez az.

Az emberek is összenéznek. Hát ez az. Elérte a száraz betegség. Ami
ellen nincs orvosság. Isszák ugyan ellene a petroleumos pálinkát, főzik
róla a székifű virágát, a nyakat nagy és hosszú szalagokkal betekerik, a
mellény alá a háton keresztbe asszonykendőt kötnek, mindez azonban nem
sokat szokott érni.

A hosszú a fejét fölemeli. Kiegyenesedik, mint régente, mikor mint
leghosszabb ember, a zászlót hordozta a regimentben. A Fánit. A
regimencfánit… Ej… azonban, nem megy ez már úgy, mint ezeknek előtte. A
mell nem engedelmeskedik, mert szaggatások vannak benne, a nyak pedig
megvékonyodott, szinte idegenül forog rajta a fej. A hosszú
elkeseredetten mondja a bormérőnek, mert az ilyen esetek ott szoktak
történni:

– Hozzék kend egy liter bort.

Azt mondja a kocsmáros:

– Miért?

Feleli a hosszú:

– Miért? Hát pénzért!

– Nono – feleli amaz, miután ez a beszéd csak azért történt, hogy
nevessenek is valami keveset.

Azt mondja egy kövéres, mosolygó képű alacsony, abban a biztató
tudatban, hogy vele ez világi életben soha olyan nem történhet, mint a
hosszúval történt:

– Jobb volna, ha tejet inna kend.

A hosszú megüti a kezével a levegőt.

– Ittam én már azt is.

– De sokat igyon kend. De ne úgy mint az urak, hogy incum-fáncum, meg mi
fene. Hanem úgy igya kend, ahogy a tehénbül kigyün.

Egy ember két ujjával ráüt az asztalra:

– Ez úgy van.

Ez az ember ugyanis korán özvegységre jutott s nem feledhetvén sehogy
sem az elhalt hitvest, nincsen lelke ahhoz, hogy az asszonynak mását
vigye a házhoz mostoha gyanánt. Ily módon náluk a tűzhelyen nem
túlságosan füstösödnek be a bögrék, hanem van egy tehene, ád nyolc
litert – már nem hogy egyszerre, hanem reggel négyet, meg este négyet. A
tehénnek a mezőre való reggeli szolgálatba menetel előtt alatta
reggelizik ez az ember a két kis családdal, meleg ilyenkor a tej tűz
nélkül, úgy ahogy előadódik. Estére kelve hazajön a mezők illatos füvei
közül a jó tehén s a szarvaival valahogy beférvén a kiskapun és szép két
szolíd szemével a két kis családra nézvén, azt mondja:

– Hozott már megint négy lityi élelmet a búböce.

Akkor megint csak aláállnak az apjukkal egyetemben bögrézni és ebben
nincsen semmi sem, mert nyolc liter tej egy embernek és két kis
családnak kenyérrel egy napra elég, legföljebb a tehén, fejetvén, olykor
félszemmel hátratekint, hogy a testéből adott meleg ételnek a fölosztása
a két kis család között a szociális szempontok megtartása mellett
történik-e.

Ez az ember tehát, aki így él, ismételten most már három ujjal üt az
asztalra, mondván:

– Sokat. Azután a tehénbül, ne a boltbul.

A hosszú nyújtja az üres üveget a bormérőnek, hogy még hozzon bele:

– Beszélhetnek kendék, amit akarnak. Nem segít én rajtam már más, csak a
bor. Mindig bennem van az álom hidege, mintha csak mindig akkor keltem
volna föl az ágyból. Hanem a bor melegít. Az jó. Azzal bírom én ki.

… Kintvaló emberek nem tudnak érvelni. Nincsen rá szavuk elegendő. A
gondolatok oly változatosak, hogy sűrűek, de a fej nem tud a
kifejezésükre a nyelvnek munkát adni. Mérhetlen szókincsük másfelé való
irányban fejlődött, a lélekhez való szóláshoz azonban kevés a szavuk. A
gondolatok járnak-kelnek az agyakban, de senki sem mondja ki, mert nem
is tudná, hogy miként. Csak a gondolatokból leszűrődött igazság jut
kifejezésre ilyképpen, mint a mosolygósképű alacsony szólja is:

– Hát tíz liter borba fogadok, hogy nem élsz egy esztendeig.

A hosszú, a pohárral a kezében, rábámul. Csillog a szeme, sovány arcára
kiülnek a bortűz bazsarózsái és azt kiáltja:

– Hát nem tíz literbe, hanem fél akóba fogadok, hogy elélök még nem is
egy, hanem két esztendeig.

Hát ez bizony nem egészen a vigalmi helyre való beszéd s úgy tetszik,
mintha a nyitott ablak között a keresztszélben lassan lovagolna hol
erre, hol arra a Csonthalál, vigyorogván rozoga fogaival szokása szerint
s a kaszájának éle oly kivert, hogy rendes ember ezt valóban még
szénához sem használhatná.

Hideg fuvalmakat visz átal a keresztszél a szobán.

De a hosszú azt mondja mérgesen:

– Hát én állom! Hát én mondom! Hát én fél akót töszök arra, hogy én élök
még két esztendeig.

Egy csendes hallgató beleszól részvétteljes hangon:

– Ugy engedje az Isten…

Szomorúság van itt; hiába, szomorúság van. Mily jobb volna másról
beszélni, mikor pedig látszik, hogy a hangjából is ugat a halál kutyája.
Az emberek mennének, – de nem mennek. Gondolkodásba esnek. Mitől vannak
az ilyen betegségek? Mondják, hogy ez nem mástól van, hanem hogy hűtés.
Ősszel éri az ilyen az embert, a kora harmaton, amidőn majdnem téli
hideg van már, de még nincsen a télnek nekiöltözködve az ember. Mások
azt mondják, hogy a szárazbetegség úgy öröklődik, mint az anyajegy.
Ugyan most már azt is beszélik, hogy az volna a legnagyobb baj, hogy a
tanyákon a pincét külön szokás építeni. Jóformán sehol sincsen pince a
házak alatt s így az alulról való földi hidegségek minden mérgükkel a
szobába nyomulnak. A gyenge gyereknek már kicsi korában kitekerik a
nyakát, ezért van annyi szomorú kis sír a tanyai temetőkben, – aki
gyerek pedig megbirkózik velük, azért azon is csak otthagyják a kezük
nyomát az egész életére. Bár azonban ki tudhatna ezek felől valami
bizonyosat? A hosszú nyújtja a kezét a mosolygós alacsony felé:

– Hát gyáva legény kend, ha möghátrál. Kend ajánlotta a fogadást, hát én
állom. Csapjon kend föl!

Amaz kényszeredetten nyújtja a tenyerét s megfogják egymás kezét.

– Hát jól van, – szól a mosolygós alacsony. Nem azért mondtam én azt,
János, hogy mondjam, hanem csak úgy mondtam. Hogy ne bort igyál te a
hordóbul, hanem tejet a tehénbül.

– Vagy pedig még jobb volna, ha szamártejet, – véli egy ember, de
azonnal észreveszi, hogy hiábavaló tanáccsal szolgál mondván: – azonban
hiszen nincs is már szamár.

Aminthogy igaz is. Idővel ez is kipusztul, mint a réti csikasz meg a
túzok.

A hosszú megint csak legyint a kezével. Hol kiegyenesedik, hol
meggörbül, már a szerint, ahogy a köhögés fojtogatja.

– Ne féljenek kendtök, amíg engöm látnak. Élök én még három esztendeig
is.

A résztvevő hang ismét mondja csendesen:

– Úgy engedje az isten… Mert az ő keziben van mindnyájunk sorsa.

* * *

Ez csakugyan így is van és nincs máskülönben. Ő szent felsége azonban
már mit sem hallgathatott e fohászkodásra, mert nincsen hatalom, amely
meg ne hajoljon a halál előtt. Négy hét mulva a hosszú ember tanyájából
a gyászoknak ruhájába öltözött asszony haladt ki, tolta talicskán a fél
akó bort a mosolygós alacsony tanyája felé. A halott becsülete így
kívánta ezt, mert az életben tett fogadást nem váltja meg a halál, annak
eleget kell tenni az elmulás után is.

Fél akó bor fél mázsa teher s a homok nehéz még a gyalogösvényen is. Az
asszony sűrűn letette a talicskát s megállt mellette pihenni. Törölte
kendőjével verejtékes homlokát s törölte a minduntalan sírásra álló
szemeit. Szomorú sóhajtása sziklát repeszthetett volna, errefelé azonban
nincsenek sziklák, csak a gyenge szellő jár a mezőn, amely alatt az
elődök csontjai szerteszét nyugosznak. Fölfogta tehát újra az asszony a
talicska szarvát: ő, mint becsületes élő, a halott becsületét tolta maga
előtt.



… boldog Isten birja.

Nyáron át, ha több napig esik az eső s utána hirtelen igen meleg napos
időjárás köszönt be, sajátságos látvány a hullámzó homok. Ahogy a nap
sütése nyomán adja ki magából az elnyelt sok nedvességet, a homok felső
része mozgásba kezd s olyképpen hullámzik, mint mikor gyönge szellő
fodrozza a tó vizét.

A tanyai apró gyerek, mikor látja ezt a dolgot, nagyot kiált:

– Édös apám! Nézze kend már! Nyől a főd!

– Az ám, fiam, – hagyja rá az apja – nyől. Csak az a baj, hogy csak
fölfelé nyől.

Csakugyan fölfelé nő, duzzadozik, emelkedik, de azt is csak addig, amíg
a nap vissza nem szívja tőle irígyen azt a vizet, amit kapott. Azután
még fölfelé sem nő. Oldalt pedig sehogysem nő és sohasem nő. Mindenütt
szomszédok állják a határát, azok is nőnének, ha lehetne, de nem lehet:
a földecskék egyformák maradnak s a tanyai kutya ha húsz évig él is, a
birtokhatár tekintetében nem kell új tanulmányokat csinálnia.

A „kiscsalád“ azonban nem olyan mint a föld, mert az nő, azaz hogy
szaporodik. A tanyai nyelvben a gyermek külön-külön véve: cseléd, a
familia összes tagjai együttvéve: család, külön együttvéve a gyerekek:
kis családok. S a kis családok bizony szaporodnak. Van belőlük sok, bár
hullik is lehetősen. A külső temetőket az jellemzi, hogy sűrűen
domborodnak benne az apró sírhalmok, de azért csak marad gyerek. E
tekintetben az a nézet az irányadó, hogy a gyerek olyan, mint az
üvegpohár. Törékeny. De éppen ezért kell belőle sok. Hogyha egy-kettő
eltörik is, azt észre se lehessen venni.

Miután azonban a föld csak fölfelé nő s azt sem teszi mindig, hát itt
baj van. A gyerek sokasodik, a föld nem. A föld minden öröklés után
apróbbra tagozódik, már hírül sem akkora, mint nagyapó idején volt.
Utoljára egynek-egynek csak oly kicsike marad, hogy alig lehet belőle
megélni. Ugy a hat hold körülbelül az a haza, amin egy család a kintvaló
életben el lehet valahogy. Olyképpen, hogyha otthon nincsen dolog,
másfelé elmegy napszámba, aki csak bir. Azon alul már csak tengődés az
élet.

Igy állván a dolgok, amikor Márki Sándor a maga kilenc hold földjéről
elhalt s utána maradt az özvegy, egy eladóleány s két legényfiú, az
Andris fiú a temetés után, ahogy ülnének otthon a szívek szakgatásaiban,
azt mondta, hogy valamit segítségül mondjon:

– Én mög majd bemék a városba cselédnek. Egy szájjal kevesebb lössz, aki
a kenyeres polcra tekint.

Cselédnek. Nehéz szó, irgalmatlanul nehéz szó olyan helyen, ahol eddig a
kis haza szabad függetlenséget adott. Más keze-lábának lenni szomorú
sors e helyeken nagyon és ez a szó olyan, mintha két élesre fent páros
kés volna, amely két oldalon is hasogatja a lelkeket.

Az özvegy sírva fakadt megint, csak hogy most már ezt meg kellett érni.

– Élet, élet, – sóhajtotta – mikor éröm végedet? Én jó uram, ugyan hogy
volt lelköd elhagyni engöm.

A Mihály legény azt mondja:

– Ne Andris mönjön. Majd én mögyök.

Andris beleszól!

– Nem. Te vagy az öregebb, testvér. Az öregebb maradjon a gazdaságban.
Én majd csak jobban ellígek-lógok odabent valahogy.

Nézi őket az özvegy a könnyes szeme szivárványán keresztül: melyik
karját vágják le? Mert ez két olyan kar, hogy akár a bal, akár a jobb:
egyformán a szíve felé esik mind a kettő.

A leány, az eladóleány, a padkán ülve nézi a szoba földjét s azt mondja:

– Ti maradjatok itthon. Majd én keresek odabent szolgálatot.

Most mind a három másik egyszerre mondja:

– Hát!

Hát. Hát persze, hogy hát. Hát még mit nem? Éppen te mennél. Nem mégy.
Nini. Hogy híred keljen? Hogy azt mondják rólad, hogy urak rongya
lettél?

Van benne valami. Híre megy az ilyesminek. S gyanút fognak a kintvaló
emberek. A jó hír könnyen elvész, annál veszendőbb portéka nincsen. Nem
mégy, hát nem mégy no, maradj anyádnál. Majd így akad becsületes ember,
aki elvesz, a család híriben eddig nincsen hiba: mért rongálnánk a
becsületünket?

Mihály azt mondja:

– Én mék!

Andris kéri a bátyját:

– Testvér, én mék.

Ugat odakint a kutya. Jön a sógor. Benyitja a pitvarajtót s a konyhában
köhécsel. Tisztesség hozza magával, hogy előtte a szobaajtót kinyissák s
megkérjék, hogy kerüljön belül.

– Nono, hát hiszen nem azér… – mondja a sógor, mert ez hozzá tartozik az
udvariassághoz.

A sógor bejön s leül a székre, amelyet az özvegy a kötényével előbb
letörült, jelezvén ez által a szíves fogadtatást.

– No, – kérdi a sógor.

– Hát csak ehun-e. Találgatjuk sorsunkat, – mondja az özvegy.

A legények beszélnek a sógornak. Hogy menni akarnak szolgálatba. Hogy az
itthonvalókon segítsenek.

A sógor bólogat, hogy valóban, valóban, valóban. Ennek úgy kell lenni.
Szép dolog a gyermekek részirül. Szülőszeretés az ilyen. A sógorasszony
ne vegye a lelkére olyan nagyon. A lány nem mehet. A lány itthon eladó,
becsületes legénynek, aki hites ura lesz, míg bent Szodomák és Gomorhák
vannak, az ördög cilinderbe meg cifra katonaruhába van fölöltözködve és
az utcasarkokon leselkedik. A lány ne menjen, az egy világért se menjen.

Az özvegy most mondja is, amit az előbb csak gondolt:

– Melyik karomat vágassam?

A sógor a pipáját tömködi, mert nagyon alkalmas dohánya van most neki.
Szűzdohány. Ez kiszokott dudorodni a pipából és úgy lesi a fináncot.

– Már hogy melyik fiú menjen? Az attól függ, hogy melyik mihez ért? Mit
tud olyasmit, aminek a városban hasznát lehetne venni. Mert ott is van
ugyan aratás, de ott nem kaszával aratnak, hanem ésszel mög furfanggal.

Hát mit tudnak a legényfiak ahhoz? Tudnak írni, olvasni, számolni, amit
a tanyai iskolában megtanultak, az Andris tud pikulázni is, de ezenfölül
csak az a tudományuk van meg, ami a kintvaló élethez szükségeltetik.

Andris szól:

– A lóhoz értök én. Elmék kocsisnak. Mert én úgyis fiakeros akarok
lönni. Én úgyis mindig mondtam már kicsi koromban is, hogy én az
szeretnék lönni. Hát hagy menjek én, Mihály.

Mihály úgy érzi, hogy az öccsének igaza van, mert csakugyan szereti a
kocsisságot, hisz itthon is jóformán mindig az istállóban lakik és
danolós kedve van, ha a lovat csutakolja.

Ennélfogva hát hadd menjen Andris. Elvégre az a város sincsen az
óperenciás tenger határán. Majd fölkeresik néha. Ugyan ha más
foglalkozást vállalna, olykor ő is hazajöhetne, a homoki ember mind jó
gyalogos, mert a homokon való járás-kelésben igen megedződnek az inak,
de hát a kocsisembernek ritkán jár ki a szabadság, rabja lévén a lónak,
itatásnak, etetésnek, szerszámtisztításnak, kocsikenésnek.

Mindegy ez azonban most már. Andris utána jár a dolognak, kiváltja a
cselédkönyvet s útra készül. Mihállyal ládát faragnak, kis kéziládát,
abba rakják a fehérneműt, batyuba az ünneplő ruhát, az öreg
bőrtarisznyába szalonnát tesznek, meg akkora félkenyeret, amekkora a
száján belefér. S egy kora hajnalon, még sötétesen, elköszön hazulról,
az ajtófélfát is megfogja búcsúzásul a kezével s Mihállyal együtt
behajtanak a városba. Mihály a kocsival hazatér, Andris meg ottmarad,
helyet keresvén, ahol szolgálhatna.

Kap hamarosan, mert kevés manapság az ember. A városi legény nem igen
megy kocsisnak, az inkább a gyárba megy, vagy parti munkásnak, vagy
boltiszolga szeret lenni, avagy följut a villamosra. De olyan is akad,
hogy már serked a bajusza, amikor valamely iparba eláll inasnak.

Persze az nem megy úgy egyszerre: mindjárt fölülni a bérkocsi bakjára s
ottan uraskodni, urakat és finom nagyságákat szállítani ide-oda, már
ahova parancsolják. Meg kell tanulni az utcákat, hogy melyik merre
fekszik. Melyik oldalon vannak a páros számok, melyiken a páratlanok.
Azt is, hogy a számozás az utca melyik feléről kezdődik, hogy éjszaka is
odatalálhasson, ahova kell. Ezt mind jól kell tudni, mert olykor a
megzavarodott vidéki utas olyan utcanevet említ, amilyen nincs is. Tudni
kell a rendőri szabályokat, azután a vasutak, gőzhajók járás-kelésének a
rendjét, tudni kell, hogy milyen utak vezetnek a közeli községekbe, mert
a jó út olcsóbb, a rossz út drágább, de rajta olykor a nehéz
vastengelyes hintóval nem is lehet vállalni a fuvart. Éjszakai korhelyek
kedvéért tudni kell a mulatóhelyeket, nappali komoly utasok kedvéért a
különböző hivatalok, kórházak helyét, orvosok lakását, mi egyéb, –
Andris szédülve érezte, hogy ennyi tudományt egymagába egyesíteni soha
nem lesz képes.

Nem is megy könnyen az ilyesmi. Bizony egyelőre még messze van a fiáker
bakja: Andrist egy szénkereskedő avatja föl egy girhes félló
kormányosává. Azzal hordja szét zsákokban a városba a szeneket,
szegényes helyre félmázsát, máshova két mázsát, bár vannak tehetősebbek,
akik egyszerre öt mázsát vásárolnak. Az ilyenek borravalót is szoktak
adni, kisvekerlét vagy nagyvekerlét.

Mily nehéz volt eleinte elfogadni. Mint szökött a vér az arcába, amikor
először nyújtottak neki egy kisvekerlét, hogy: no, ehol ez meg a magáé s
mint utasította vissza ügyetlen röstelkedéssel:

– Nem vagyok én ehöz szokva… kilenc hold örök földünk van nekünk odaki
Átokházán…

Mint bántotta, mikor az úr kinevette s azt mondta neki: hiszen maga
akkor nagyságos úr énhozzám képest, mert nekem csak hat láb földem van a
temetőben, de az sincs még kiváltva.

Azután belefásult. Sokkal több nyomorúságot látott a fertálymázsa szenek
hurcolása közben, semhogy bele nem fásult volna, már várta is a
borravalót. Kellett. Robot hajnaltól estig, akármilyen volt is az idő,
estére kelve, kifogás után kivánta a meleg ételt. Vannak igen alkalmas
kis helyek, bár furcsák: az egyik szobában gázon sütik a kolbászt és
átjáró ajtó van a másik szobába, ahol bort mérnek. A tanyán csak
vasárnap vagy más jeles ünnepen isznak, inkább csak mulatság okából, itt
rászokott a naponkint való borra, mert ha összeázott: fázott s az
istállóban nem fűtenek. A lovak szoktak ugyan magukból meleget
árasztani, de mennyi meleget adhasson egy öreg félló? Ami kevés melege
van, az magának is kell.

Ej, otthon Átokházán, kint a homokon ilyenkor más világ van.
Bedurrantanak a boglyasba szalmával vagy kukoricaszárral és úgy
melegszenek a padkán. Jobb volna kint, jobb bizony. De hát ha nem lehet,
akkor nem lehet. Nagy úr a muszáj. Kínlódni kell tovább, mert ilyen a
szegénység meg a nincsetlenség sorsa. Valahogy majd csak lesz. Ez jó
vigasztaló sóhajtás, ez a valahogy majd csak lesz, különösen ha
hozzáteszik: mert még sohasem volt úgy, hogy sehogyse lett volna.

Valahogy azután csakugyan úgy lett, hogy Andris bejutott vágyai
birodalmába. Fölfogadták fiákeros kocsisnak, mert már kiismerte magát a
világi forgalomban. Hajtóengedélyével a zsebében, büszkén ült a bakon és
hajtotta a lovakat, amerre kellett. Még otthon is járt velük vagy
kétszer, mikor a végrehajtót kellett kivinni arrafelé.

Nem mindenkinek való azonban ez a mesterség. A kocsislegény a bakon
könnyen elkorhelyeskedik. Mulatós úrfélék egész éjszaka hurcoltatják
vele magukat egyik dáridós helyről a másikra, bort küldözgetnek ki neki,
meg reggel pálinkát. Azután maga is megtanulja, hogy merre van a jó bor.
Olykor titoktartásért, miegyébért jó borravalót kap, az égeti a zsebjét,
nem bir benne maradni. Kártyázni is megtanul, hideg téli éjszakákon,
mikor már úgy érzi, hogy majd elfagy a lába, besurran valamely füstös
kávéházba a kocsi melől. Azután történik, hogy az ilyen ember valahogy
összeakad valami csinos menyecskefélével, összeszűrik a levet,
megesküdnek egymásnak balkézről, bagolyhitre – mint Andrissal is
történt.

No azután az ilyesmiből sohasem lesz valami jó dolog. Az asszony aféle
menyecske, aki az urakra jár takarítani, délelőtt nincsen otthon, a
bérkocsis meg éjszaka nincsen otthon, reggel, ha hazatér, üres a szoba,
délben ha fölébred, nincs, aki egy tányér meleg levest adna neki, azután
ha összetalálkoznak, egymást gyanúsítják, hogy hol jártál ennyi ideig.
Az asszony az emberen keresi, hogy hova tette a pénzét, az ember az
asszonyt szidja: kinek cifrálkodsz annyira, ki vette ezt a sárga
selyempapucsot, mi? Igy azután nem sokat ér az egykonyháramenés, gyakran
összevesztek, olykor egymás haján búcsúztak, – egy reggel, mikor Andris
a szolgálatból hazatért: hát üres a lakás, az asszony megszökött s
elvitte minden holmiját.

– Gombház, – gondolta Andris – ha leszakad, lesz más. – Azonban nem úgy
van ez egészen. Andris mégis csak húzott ehhez az asszonyhoz, csak most
látta ezt, mikor a menyecske kámforrá vált. Bánkódott s még jobban az
italnak adta magát. Kereste és tudakolta, hogy merre van az asszony, de
eleinte hírt sem hallott felőle. De azután megtudta egy pincértől. A
pincér meg a fiákeres ismerni szokták egymást, mert leginkább éjjeli
életet él mind a kettő. Ez a pincér a Tátrából jött haza s újságolta,
hogy látta a menyecskét. Nagyon jól megy sora, szobaasszony egy
szállodában, ahova gazdag vendégek járnak, németek meg angolok.

– Úgy hát? – gondolta Andris – ángojok? Hát ángojok köllenek, én mög nem
köllöttem – s két napig haza sem ment, mindig a kocsmák ajtaját
nyitogatta!

Kopott a gyerek, egyre kopott. Soványodott is, rongyosodott is, ha
valamely józan percében végignézett magamagán, még rá sem mert az
átokházi tanyára gondolni.

Egy éjjel soros volt a kisebb állomáson, várta a vonatot. Bóbiskolt a
bakon, mert bor volt benne most is, észre sem vette, hogy megjött a
vasút, mikor rászól valaki a sötétben:

– Mennyiért visz be?…

Hisz ez az asszony hangja! A kocsilámpa fényénél ráismer. Bársonyfelöltő
rajta, cifra kalap a fején, gyöngyös metál a nyakán – Andrisnak hirtelen
eszébe jut minden nyomorúsága, a vér elönti a fejét, leugrik a bakról és
torkon kapja az asszonyt.

– Én? Én vigyelek?

Üti. Az asszony sikolt:

– Jajj Andris, ne bánts! Teutánad jöttem, teérted jöttem!

De ennek már elöntötte a vér a szemét is. Talán meg is fojtja az
asszonyt, ha a rendőrök ki nem veszik a kezéből.

Mi lesz az ilyesmiből? Hát mi lenne, pör lesz belőle. Pör, visum
repertummal, majd megmutatom én-nel, meg miegyébbel, mint ez már szokás.

Állnak hát a bíró előtt. Ott van az asszony, szépen föltisztálkodva,
igen szemrevalóképpen s ott van Andris is kopottan, züllötten,
borostásan. Azt kérdik tőle:

– Miért bántotta maga ezt az asszonyt?

– Mert itthagyott, elhagyott, – mondja rekedten Andris. – Mert belémunt,
azután hűtelenné vált.

– Nem azért – sírja az asszony. – Hanem mert elitta a keresményit, az
enyémen élt, azután ha nem adtam neki, ütött.

No így beszélnek előre-hátra, mert az így szokásos a pöröknél.

A bíró azután az asszonyhoz fordul:

– Föntartja panaszát?

Az asszony lihegve beszél.

– Mert az kérem nem igaz, hogy én beleuntam. Most is azért jöttem haza,
hogy visszamegyek hozzá. Mert az nem igaz, hogy én nem szeretem. Én még
a mostani formájában is szeretem. Hogy lássa, hogy még most is szeretem,
én visszavonom a panaszomat.

Csend van egy kis ideig. Az asszony néz Andrisra, ez meg néz a földre.

Az asszony nyújtja a kezét. Andris nyújtaná is, nem is. A bíró szól:

– No. Hát mi lesz az asszonnyal, Andris?

Hej, fene teremti, nehéz kérdés ez. Hászen húz az asszonyhoz, azt nem
lehet tagadni. Talán más élet is lehetne ezentúl. Mert emígy… emígy mi
lesz ennek az életnek a vége? Már úgy sem merne az anyja szeme elé
kerülni. Mikor volt az, midőn az ünneplő ruháját elitta? Mi lesz ennek a
vége? A rendőrségnél is rováson van, úgy lehet, elveszik a hajtási
engedélyt s mehet megint szenet fuvarozni az öreg féllóval.

– No, Andris, – biztatja a bíró – halljunk szót. Hát mi lesz az
asszonnyal?

Andrisnak talán a tanya fehér fala jutott az eszébe. Öreg édesanyja, kis
huga, aki értük cselédnek akart állani, az udvar az öreg eperfával, –
ej, hazamegy, négykézláb hazacsúszik a szabad mezőkre, inkább éjszaka ő
ugat a kutya helyett, de itt nem marad… A kopott Andris kiegyenesedik és
ridegen jelenti a bírónak:

– Az asszony pedig, tekintetes úr, mönnyön vissza az ángojokhoz…



Értetlenek az emberek.

Két magyar, a János bácsi és a Jóska bácsi, vidám állapotba van
elegyedve, mivelhogy ezt a sors most úgy hozta magával. Hogy miért, azt
nem tudni, nem is kell keresni. Lehet, hogy vettek egymástól valamit s
most az áldomást isszák. Szokás az áldomásivás. Az úrféle, ha valamely
nagy dolgot sikeresen végzett és befejezett, ennek ünneplésére bankettet
csinál, míg a célszerű szegény magyar megmarad a régifajta áldomásnál.
Úgy lehet, János malacot adott el Jóskának. Lehet, hogy hereföld
bérletére történt alku, ami fontos alku, mert nyolc esztendeig tart. A
kontraktus hosszúságát nem a papiroson való írás, hanem a lóhere élete
határozza meg, az pedig elél nyolc évig is gond nélkül (ha hozzáértő
módon van elvetve). Lehet különben az is, hogy lóvétel történt, vagy más
egyéb cserebere. De e felől most már nincsen beszéd semmi, miután nincs
is afelől már mit elmélkedni, ami véglegesen és visszavonhatatlanul
elintéztetett. Itt már csak a vidámság órái uralkodnak. János és Jóska
ezen okból ülnek az útszéli fogadó ereszetalja alatt az asztal mellett,
amelynek a lába a földbe van verve, hogy el ne szaladjon. Jánosnak meg a
Jóskának a lába ugyan nincsen úgy a földbe gyökerezve, mint az asztalé,
de azért szintén nem akarnak elszaladni.

Valami különösen alkalmas íze van ennek a mostani bornak: nem hiába,
hogy kevés termett, de ami van, az jó. Ízét, zamatját élvezik, mindenik
a maga módja szerint. A szűkszavú Jóska bácsi csak néha mondja, hogy no!
s poharával meglöki a társa poharát. Komoly ember ez a Jóska bácsi. Azok
közül való, akikről azt mondják, hogy ha nevetni akarnak, fölmennek a
padlásra, hogy nevetésüket ne lássa senki. Mi más azonban a János bácsi!
Mily csodálatosan másformára teremtette az Isten. Ez a János bácsi
örökké locsog-fecseg, elmondja az öregapja halálát is, pedig senki sem
kérdezi s vidámkodik, furfangos dolgokat mond a kocsmárosnénak és
akkorákat nevet rajta, hogy a kutya is odabámul. Beleszól mindenbe és
különböző hozzáértéseket mutat, szóval tudományos ember. Ért ez
mindenhez, a jó reggelét. Régi magyar királyaink történetében csak úgy
járatos, mint a vidám énekekben.

Igy például most, öntvén a poharakba azt mondja:

– Ezt hallgassa kend, Jóska bácsi.

– Hát hiszen – mondja Jóska bácsi és nekikönyököl. Ez kell a
foglalkozáshoz.

János bácsi fölemeli a balkezét. A mutatóujját kinyújtja. A jobb
karjával az asztalra dől. Kezdi mondani a nótát:

  Cifra csárda, két ol-dala – –

– Jóska bácsi, – szól most – hallja kend, ezt ne úgy értelmözze kend,
hogy másképp. Hanem csak úgy, ahogy van. Azt nem úgy köll értelmözni,
hogy a csárda cifra volna, mint a kávéházak odabent a városban, ahol az
urak a dominócsontokat hajigálják az asztalra. A cifra csárda nem az,
hogy a csárda cifra volna. Hanem, tudja kend…

– Hát persze, hogy tudom – szól Jóska bácsi.

János bácsi legyint a levegőbe:

– Dehogy tudja kend. Majd úgy lösz ez igaz, ahogy én mondom. Hát tudja
kend, az a cifra csárda, amelyikben a mönyecske cifra. Tudja kend:
cifra. No. Aféle szögényembörszánó… Hát persze, ami azt illeti. De hát
azért ne értelmözze úgy, mintha csakugyan a csárda valami szörnyen
finum-fánum csárda volna. Azért is van így a nóta.

S János bácsi újra belekezd:

  Cifra csárda, két oldala fa-kó…

– Hát látja kend, – mondja János bácsi Jóska bácsinak, – itt már a nóta
mögmutatja magamagát… Mert nézze csak kend, azt mondja a nóta, hogy
cifra a csárda, de a két oldala mégis csak fakó. Fakó. Tudja kend, hogy
mi az a fakó?

– Hát ló, – mondja Jóska bácsi. – Az én egyik lovam is Fakó. A csás.

– Ajhaj, dehogy, dehogy, – véli János bácsi. – Nem a ló a fakó, hanem a
csárda oldala a fakó. Az hát. Tudnivaló ez. Leverte az eső róla a
meszet. A mönyecske mög azért cifra, hogy ne meszeljön, mert nem ér rá a
nagy szalonnaakgatástól. No, hát nem meszel, aztán jól van. Most pedig
úgy következik (s János bácsi a balkarját az ég felé nyújtja):

  Oda vág-tat egy pej lovon Pat-kó.

– Tudja kend, – kérdezi, – hogy ki volt az a Patkó?

– Hallottam a hírit – feleli Jóska bácsi. – Betyár volt. Nótába tötték.
Böcsületes embör nevit nem töszik nótába.

János indulatoskodik:

– No, ilyent ne mondjon kend. Hát a Kossuth Lajos, a Ferenc Jóska, mög a
Rudol? No? Hát azok is benne vannak a nótában. De ez a nóta éppen más
nóta. Ez betyár nóta. Ilyennek is köll lönni. Ezt így szerkesztötték.

– Kicsoda? – kérdezi Jóska csendesen.

– Tudom is én – feleli János. – Mi gondja van kendnek ilyen dolgokra?
Valaki szerkesztötte, belénk eresztötte, aztán van. A diófától se
kérdözi kend, hogy ki ültette.

– Hát nem.

– Hát azért…

Csend van egy kicsit, csak még egy üveg bor iránt történik
kiparancsolás. Akkor János fölemeli megint csak a balkarját, mondván
énekelve:

– Hej aszongya, hogy aszongya

  Hej korcsmárosné, így adja föl a szót…

– Már hogy – teszi hozzá magyarázólag a Jóska bácsinak – nem más adja
föl a szót, hanem a Patkó.

– Hát ki adná más? – kérdezi Jóska bácsi.

– Nono, csak azért mondom… Mert ezt a dolgot úgy köll értelmözni, hogy
tulajdon maga a Patkó mönt oda lovon… De ezt úgy tekintse kend, hogy le
se szállt a nyeregből. Nem. Hanem csak úgy a maga mivoltában mögállt a
lóval a csárda előtt.

– Hát egy ital borra – veti bele Jóska bácsi.

– Arra – hagyja helyben János és nyújtja az üres gyufatartót a
kocsmárosné felé, mert már mind kiégette belőle a belevalót. – De nem
bizonyos, hogy csak arra.

János hamisan kacsint Jóska bácsira.

– Hej – mondja – hej, hej. Hátha talán nem egészen úgy van. Mert löhet,
hogy a mögállás a kocsmárosnét illetőleg történt.

– Az löhet, – integet Jóska – mert sohasem löhet tudni, hogy kiben mi
lakik?

– Hát hiszen éppen ezt beszélöm – mosolyodik csintalanul János. – Mert
hiszen éppen azért mondja magadicseködés okából Patkó, hogy:

  Látott-e már egy lo-von hét pat-kót?

– Érti-e kend? – kérdezi Jóska bácsitól. – Ilyen találósságot csinál ott
a csárdaajtóban a lóról a cifra mönyecske előtt? De ilyen kitalálást.
Jóska bácsi! Hát már kend csak világi embör, mert élhet kend a kedves
családjával, az isten éltesse valamennyit holtig. Kend is csak
tapasztalt embör, katona volt, sarzsi volt, írást tud… de látott-e kend
már egy lovon hét patkót?

– Mondja kend tovább – biztatja Jóska.

Ezt nem kell János bácsinak kétszer mondani.

Fölemeli a karját s kezdődik az aszongya, hogy aszongya. Emelt hangon
danolja:

  Ha nem látott, jőjj…

Abban hagyja.

– Ezt úgy nézze kend, hogy most mögint csak a Patkó beszél a lóról. A
csárda elül beszél be a kocsmárosnénak. Annak beszél, tudja-e kend?

Jóska bácsi mondja a pipaszár mellől:

– Hát hogy ne tudnám. Tudom én az ilyesmit, ni-ni.

– No-no – bolondítja tovább János – hát kend ne tudná? Persze, hogy
annak mondja, hogy:

  Ha nem látott, jőjjön ide, lát-hat…

– De – mondja János bácsi – miért mondja azt a Patkó, hogy gyüjjön ide?
Ez az Jóska bácsi, ez az! Ez a csomó! Ezt a csomót bontsa kend ki, ha jó
foga van kendnek. Miért mondja azt, hogy gyüjjön ide? Miért nem mén be?
Miért nem óvakodik be a csárdába a Patkó?

Jóska bácsi elgondolkozva nyúl a pohár után.

– Talán… – szól kétkedve – talán, hogy attól tartott, hogy zsandár van
bent.

János elgondolkozva nézi az asztalt. Jóskának volna-e igaza? Elvégre
lehetséges, hogy csakugyan zsandártól tartott a Patkó. De hiszen akkor
oda sem mehetett volna dalolni, mert a zsandár már régen kilőtt volna az
ablakon. Azonfelül nem félt Patkó egy-két zsandártól. Nem, az
árgyélussát, nem az még hattól sem. Mondja is ennélfogva:

– No, az nem úgy van, Jóska bácsi. Nem félt az sohasem a zsandártól.

– Nem, – feleli nevetve Jóska bácsi – de azért mégis fölakasztották.

János megütődve hőköl hátra. Ezt a kegyetlen igazságot nem kellett volna
itt elmondani. Itt most a nóta járja, amelyik magasan repül, mint a daru
és nem a földönjáró igazságokról beszél.

– Nono, – adja a választ elütőleg – hát föl. De csak később. Az jóval
később történt. Most nem erről van szó. Most azt beszéljük, hogy miért
hívta ki a szép csárdásnét, mert, igaz is az – esik nagyot a tulajdon
szaván – nem is úgy van a nótában, hogy kocsmárosné, hanem úgy, hogy
szép csárdásné…

– Egyre mögy… – hagyja rá egykedvűen Jóska.

– No, nem éppen – véli János. – Hanem hát jó, mönjön egyre. De akár így,
akár úgy, még sem azért hívta ki a kocsmárosnét, mert zsandár volt
odabent, hanem azért, mert nem möhetött be a csárdába lóháton.

Jóska bácsi mondhatlan egykedvűséggel önt a poharába, iszik is, de már
nagyokat pislant. Mégis azonban, tudván, hogy mivel tartozik Jánosnak,
aki őt dallal ellátja, visszakérdezi:

– Hát már miért mönt volna be lóháton? Nem szokás lóháton mönni be a
házba. Kötötte volna a lovát a karóhoz, aztán mönt volna be mint
tulajdon egymaga.

János meglepődve mered tekintetével Jóska bácsira. Már látnivaló, hogy
értetlenség van itten, teljes értetlenség, amely nem ismeri a régi
világot. Hej régi világ, hol vagy? Seholse vagy, eltüntél, nem
emlékeznek rólad, még a nótádat sem értik már. Elkeseredetten magyarázza
hát:

– De nézze már kend, Jóska bácsi. Nem möhetött be, mert hogy möhetött
volna be – ló nélkül. Hiszen a lovon köllött mögmutatni a patkót.

Jóska bácsi irtózatos értetlenséggel néz rá és kérdezi:

– Már miért?

János most már magyarázat helyett megint csak felnyújtja az ég felé a
balkarját és mondja a nótát:

  Négyet visel e gyönyörű ál-lat.

– Érti kend? – folytatja. – Érti kend, Jóska bácsi?

– Hát – hagyja helyben félszemmel Jóska bácsi, mert a másikat már
behunyta (elég ehhez a mulatsághoz egy is).

János feláll. Ezt így hozza magával a nóta is, mert most igen nagyot és
hosszút kell kiáltani:

  Az ö-tö-dik magam va-gyok raj-ta…

Most jönne a befejezés. Ez az, amire János az egész előadás súlypontját
helyezni akarta. De amint álltából az ülő Jóska bácsira tekintene, elhal
a szava. Jóska bácsi ugyanis félkönyéken úgy elaludt az asztalnál,
mintha dajka ringatta volna.

János elszomorodva ül le. Balkeze is leereszkedik s bágyadtan legyint
vele néhányat. Vége van itt már mindennek. Hiábavaló bármiféle törekvés.
Az értetlenség válik apránkint úrrá az emberek fölött…



Külső történetek.


Csőszi munka.

A csőszség olyan foglalkozás, hogy annál van ugyan alkalmasabb is, de
azért nagyon sokan szeretik. Nem olyan szabad élet ugyan, mint akire
olyan jószág van bízva, amelyik lábon jár, mert oda van kötve a földhöz.
A csikós, a gulyás, a juhász mind szerteszéjjel járhat a határban, ha
megunja egy helyen, megy másfelé. Ha a juhásznak az eszébe jut, hogy de
régen nem látta már a komáját, aki a puszta másik szélén lakik, átmegy
látogatóba. Nem kell neki se úrtól, se gazdától szabadságot kérni, nem
alázatoskodik senkinek, hanem átballag mindenestül, birkástul,
kutyástul, szamarastul. A gulyás is csak járhat-kelhet egyik járásból a
másikba, a csikós pedig akkor kap a lóra, amikor akar, ha éppen olyan
kedve van, hogy szeretné megjátszani magát egy kicsit.

De egészen másforma a csősz, mint az ilyenféle járó-kelő pásztor. A
csősz urabbnak tartja magát, mint amazok. Födél alatt lakik nyáron is,
nem kósza életet él, nem viszi a tarisznyában az élelmét s az a vélelme
a juhászatról, hogy ott a kutyának, csacsinak, birkának mind jobb dolga
van, mint magának a juhásznak. A gulyásra nem sok tekintettel van, mert
az sem igen jut tavasztól őszig födél alá; ha kevés a jószág a keze
alatt, alig van élhetése; ha sok a jószág a gulyában, majdnem letörik a
kezeszára az itatásnál a kúthúzásban, azonfelül sohasem tudja, hogy
mikor teszi csúffá a megvadult bika. Ami pedig a csikóst illetné, annak
kezd már a napja letelni, fogy a csikó, amit a mezőre csapnának, kivesz
alóla a legelő is s már nincs is szükség arra a statutumra, amikor a
magistratusok eltiltották a csikósoknak, hogy a kövér lovat a maguk
használatára levágják.

– Már a csőszség ennél valamennyinél különb foglalkozás, – így tartja
Vadlövő Pál is. – Mer a csősz úgy van, mint a maga birtokán. Úr a
földjin. Nem parancsol neki senki, ő pedig bíró mindenki fölött.

Igen. S azonfelül ez olyan hatalmasság, hogy a termésben is úr
imitt-amott, mert mint mondani szokás: sóra, paprikára, apró-csöprőre
telni köll. S ami a frissen érett szőlőből garabolyonkint legelsőbb a
piacra kerül, annak is csősz-szőlő a neve.

Nincsen mit csodálni azután rajta, ha a csőszi állásban beálló változás
nagy esemény. Akármi oknál fogva áll is be. Lehet, hogy kihal a csősz a
csőszházból, de az is lehet, hogy elmódosodik s úgy gondolja, hogy most
már jobb lesz a maga vagyonát őrizni (hátha azt jobban őrzi).

Ver a szó ilyenkor a határban nagyon s olyan érdeklődések támadnak,
amilyent csak talán a régi királyválasztások alkalmával lehetett volna
tapasztalni. A gazdák, akiknek beleszólásuk van az ügybe, büszkén járnak
és kelnek, a nagy botokat úgy viszik a kezükben a homokon, mint a
kormányzópálcát.

– Most mink határozunk, – mondják hivalkodva – hogy kinek jusson a
könyér.

– Hát aztán kinek jut? – kérdezik azok, akiket ez érdekelne.

– Hát hiszen, ami azt illeti, – vélik – az még bizonyosan nem tudatik.
Nagyon sok ember nyújtja a kezit érte. De akárhány nyújtja is, csak egy
jut belőlük a jó helyre. Elég egy templomba egy pap.

A választás napján igen nagy a forgalom a gazdakörben. Valami módosabb
tanyán van ez a helyiség, fizetnek is a tartásáért. Hétköznap üres,
vasárnap össze szoktak bele járni a közellakók, de csőszfogadás esetén a
messzibbrül valók is eljönnek és büszkeséggel haladnak át a köri
udvaron, ahol reménykedve ácsorognak mindazon emberek, akik a csőszi
méltóságot elnyerni óhajtanák. Van köztük, inkább a fiatalabbjában, aki
kalapot is emel a gazdának, aki előtte elhalad, de a legtöbbje ennyire
nem alázkodik.

– Ha köllök, köllök, – mondják, ütögetve a botvéggel a homokot – ha
pedig nem köllök, akkor se durran szét a világ.

Azok az emberek, akik így gondolkoznak, erősen csóválják a fejüket, ha
látják a fiatalabbak alázkodását.

– Hát ez is csősz akar lönni? – gondolják, de mondják is. – Már is
cselédül igéri oda magát? Mit süvegöl? Nincs itt mit süvegölni. Egy
gazda nem parancsol, csak valamennyi együttvéve röndölközik. Nem jó
csősz az, aki kiadja a kezibül a csőszbotot.

Van két öreges ember, már idősek lehetősen, ezek külön állanak az
udvaron. A régi világból valók. A nagy harcsabajuszok lelógnak a
szűrgallérokra. A szűrök kopottak és foltosak. A csizmák nagyok és azon
fajtákból valók, amelyek egy fél emberéletre készültek. A vastag kalapok
súlyosan ülnek a fejeken s alóluk az ősz haj lever a nyakszirtig. Még
csak az hiányozna, hogy varkocsba lenne fonva a fül előtt, hátul pedig
bádogfésű tartaná össze. Ezek a divatok azonban elmultak már. A két
öregben csak az van még meg a régi világból, hogy valamikor fiatal
legénykorukban betyáros életet éltek, szenvedtek is érte öleget
imitt-amott, börtönfalak között, minélfogva a csőszi hivatásra méltónak
tartják magukat. Mert ez így is volt valamikor, a szegénylegényből vált
a legjobb persecutor, hasonlóképpen a csőszségbe is az illett bele
legjobban, aki a tolvaji furfangokban legalkalmasabban kiismerte magát.

Jaj, de hát bizony semmi sem úgy van már, mint régen volt. Nem az
öregekre esik a gazdák tekintete. Bent a gazdakörben hosszas
tanácskozások folynak. Süli Mihály volna elsőbb szóban, de van ellene
vélemény:

– Nem tud írást, – mondják.

– Hát aztán? – vélik az ellenfelek. – Mi köztünk is van, aki nem tud.
Aztán nem fiskálisnak köll, hanem csősznek.

– De majd nem tudja fölírni, hogy melyik gazdától mennyi csőszbért
kapott. Majd többet követel. Az ilyesmibül lösznek aztán a veszeködésök.
Pedig nem sokat ér annak a termése, akire haragszik a csősz.

– Jó, jó. Hát majd fölrója rovással a bot nyelire. Van az olyan írás,
mint a másik. Aztán nem is szakad el, mint a papiroskontraktus.

Hát az igaz. Tinta sem kell hozzá, meg toll sem. Elég egy bot hozzá, meg
egy bicska. De sőt csalni sem lehet vele, ha a botot kettőbehasítják s
az egyik fele a csősznél, a másik fele a gazdánál, van. A papirosbul
összevarrt könyvbe mindenki azt írhat bele, amit maga akar, de erre a
botra csak akkor lehet új rovást vágni, ha a két felét közös akarattal
összeteszik. (Vannak ilyen régi tudományok, amik jobbak, mint az újak.)

Ez hát nem volna baj, legalább valami nagyon nem. De egyéb ellenvetések
történnek Süli ellen. Hogy botfülüsödik, egyik fülére már csak a nagyot
hallja: mi lesz vele, ha egészen megsiketül. Éjjeli őrzésben hogyan
hallja meg, ha tolvaj szándékkal közeledik valamely kocsi a homokos
közön át?

– Az ám, – bólintanak az emberek – erre is tekintettel köll lönni.

De még más hibát is elősorolnak.

– Az is baj, hogy Süliéknél sok a kis család.

Vagyis, hogy sok a gyerök – de miután gyerök néven a kintvaló nyelvben
mindig csak fiú értetődik, hát úgy mondják, hogy sok a kis család. S
voltaképpen ha sok a kis család, az nem baj, hanem istenáldás, mert
mihelyest lehet, felhasználják az erejét, kispásztornak igen alkalmatos.
Hanem csőszi helyen hibáztatják a sok gyereket, mert annyi bizonyos,
hogy az mind a gazda gyümölcsén él.

Sebők Ferenc azt mondja:

– Ha csak tíz almát mögöszik egy-egy egy nap, a hét gyeröknél napjára
már az is hetven alma… Aztán ha csak a férgesire, az ütődöttjire vetnék
magukat… De mindig a javát fogyasztják.

Ez döntő érv, mert hiába, ami igaz, az igaz. Ennélfogva Sülit elejtik
(kiesett az Isten markábul) s más után néznek. Ott van Kis Tóth András,
az jó lesz. Alkalmas fiatal ember, de már katonaviselt, nemrég vette el
a feleségit.

– Nohát erre köll szavazni, – mondják az emberek s a dolog úgy is
történik.

A többi pályázó összetekint, mikor az eredményt az udvaron kihirdeti
nekik az öreggazda. A fejek lekonyulnak, mert mindenütt reménységek
semmisültek meg. De hát ez ellen nem lehet tenni semmit, mert csak egy
ember választható meg csősznek, a többinek el kell buknia, amint hogy az
urak is el szoktak bukni a képviselőválasztáson, ha nem kedvez nekik a
szerencse. Már most Tóth András az a szerencsés, aki beköltözik a
csőszházba s onnan uralkodik a birodalmon.

Csak a két, régi világból való ember nem szól semmit. Megindulnak,
húzván maguk után a homokban a botot. Hát hogy ez a fattyú, ez a siheder
költözik a csőszházba? Hát ők senkik és semmik? Akik úgy látnak éjszaka
is, mint nappal? Akik ismerik a furfangoknak valamennyijét, akiknek az
eszén nincsen az a tolvaj, aki túl tudna járni. Hát még ezt is meg
kellett érni?

… Másnap éjjel szép világosság van a szőlőhegyben. Leégett a csőszház.
Abban ugyan többet nem lakik senki.


Irás a jegenyenyáron.

Azt mondja a régi kinvaló mondás, hogy elpusztul az a tanya, amelynek
jegenyenyárfája meg pávája van. Értvén alatta azt, hogy nem a mai
szigorú életben való a fölösleges cifrálkodás s nem olyan a világ, hogy
haszontalanságokat termesszen az ember. A páva szép jószág, ha a
tisztára söpört udvaron csillogó tollaival gangosan szétterpeszkedik, de
semmi haszna nincsen. Ellenben enni igen csak kell neki adni, mert ahhoz
gyámoltalan, hogy miként a tyúkféle, maga keresse meg magának az élelmet
az ugaron. A jegenyenyár is nagyon szép teremtés, messze ellátszik, egy
órajárásnyira is elhirdeti, hogy merre van a tanya. Levelei andalító
módon susognak, ebéd után való félszenderhez altató muzsikául
szolgálnak. De semmiféle hasznos gyümölcsöt nem hoz, ellenben hosszú
árnyékát messze a vetésre beveti, elfogván tőle a napot. Nagyon sok
baráthernyót termel s azokat a szél a magas fákról messze befújja a
gyümölcsösökbe. A fája semmire sem alkalmatos, lefölebb tűzre, de ott
sem sokat ér. Lobban egy-kettőt, azután elhamvad: olyan, mint a magyar
jószándék.

De úgy utak mellett mégis vannak jegenyenyárok, úgy állván ott a maguk
hosszúságában, mintha valamely óriás fiú dugdosta volna őket, mikor a
maga mulatságára kerítéscsinálósdit játszott. Nagyon szépek, mert hiszen
a haszontalanságok leginkább szépek is szoktak lenni. Derekukra úgy
simul a finom héj, mint az ezüstös fehér selyem. Szokás bele bicskával
szíveket vágni s a legény odavési a szerette leány nevének a nagybetűit.
A surbankó fiatalság ugyan, amely még nem érzi a tiszta szerelem tartós
komolyságát, durva dolgokat is karcol, de később megbánja, mivelhogy itt
is csak megvan a juventus ventus: a fiatalság bolondság. Mert már mások
im, egy darab héjat kivágván a nyárfából, szentképet illesztenek oda,
ráhúzván a széleire a fa bőrét. A jegenyenyár azután körülnövi a képet,
magába foglalja, rámát csinál neki s a Mária az eleven fa oldaláról
tekint le a járókelő népekre, az emberek kalapot emelnek, az asszonyok
keresztet vetnek előtte, sóhajtván hozzá: Hétfájdalmú anya, légy velünk.

Ily különféle jelek vannak a nyárfa oldalán, még a kósza sátoros cigány
is odaköt az alsóbb ágára valamely színes rongydarabokat, amik az ő
színnel beszélő nyelvükön jelzik az utána következőknek, hogy ő merre
vette útját s melyik tanyából lehetne legkönnyebben malacot lopni.
Nyergeshátú malacot, amelyik olyan, mintha le volna ütve a dereka, pedig
éppen ez a jó tulajdonsága: az ilyen girhes jószágról még a szolgabíró
sem hiszi el, hogy lopta volna a cigány.

Most két esztendeje nyáron Vizhányó Mihály is mint fiatal kézimunkás
legény is fölvéste Toppantó Juliska nevét az útszéli öreg nyár oldalára,
már hogy csak a tö betűt meg a jö betűt. A tavaly azután a farsang
alkalmával összekelt ez a két szegénység, hogy, mint mondani szokás: ha
eddig csizmában jártak, ezentúl mezitláb járjanak. Ezen alkalommal, hogy
a messzi paphoz mentek volna, Mihály szívet is vágott a fába, a betűk
után, majd meg a szív mögé odavágta a maga nagybetűit, a vö betűt meg a
mö betűt. És még egy nagyobbfajta szívet vágott az egészre, jelezvén
ezáltal, hogy a mindent fentartó örök szerelemben két lélek már megint
egybeforradt. A fa nézte s nevette ezt a dolgot: ventus juventus,
juventus ventus.

Történt azután most a télen, a második hideg embernek, a dec embernek
havában, hogy csillag gyúlt ki a kis kapásház fölött, amelyben Vizhányók
mint célszerű szegény emberek laktak s újszülött gyermek sírása
hallatszott bele a rejtelmes, holdfényes pusztaszéli éjszakába.

Ez a gyermek azonban nem volt élni való. Van ilyen is és nem maradhat
meg mindenki, mert ha mindenki megmaradna, az emberek nem férnének el
egymástól. Bár nagyon szerették volna, ha lett volna egy kicsinyük, de
éppen ebből az egyből nem sok jót néztek ki a szomszédasszonyok sem.
Történt tehát egy napon, hogy dunnába pólyázták s Mihály a karjaiba
vette, hogy elviszi a doktorhoz. Itt kint persze nem úgy van az, mint a
városon, hogy az egyik házban bába, a másikban fiskális, a harmadikban
orvos s azután megint bába, ügyvéd, orvos, hanem itt jó távolosan laknak
a hivatalosak. Haladt a csecsemővel Mihály az úton s a nyárfájuk elé
érve, köszönté Máriát: Mária segíts!

Azonban a doktor sem sokkal biztatta Mihályt, mert ha egyszer nem élni
való valaki, akkor nem élni való. Adott ugyan kanalas orvosságot üvegbe,
meg herbateát főzni valót, amikkel Mihály hazament, vivén velük a
gyermek életének a reménységét, de nem vált be az a remény. A gyermek
néhány nap mulva elhalt, ami nagy kietlen szomorúságot okozott a
lelkekben, bár a szomszéd tanyában a nazarénusok dicsőítő éneket
zengtek, az ő nézetük szerint ugyanis az a boldog, aki a siralomnak ezen
völgyéből távozhatik.

Mihály tehát újra elővette a dunnát, beletakarta a kis halottat s vitte
az orvoshoz megmutatni. A nyárfájuk előtt elhaladván, letette az árok
szélére a dunnát s a szív alá egy keresztet vésett a fa héjába.

Az orvostól nagyhamar előjött Mihály, mert ott csak addig kellett
várnia, míg a halállevelet megírták. Sietnie kellett, hogy
összebarkácsolja a koporsót. Ugyan nem sok munka az, egy ilyen kis
halottal: ennyi deszka mindig akad a háznál. A halottat tiszta ruhába
tették, azután Mihály nyújtotta az anyjának: csókolj még rajta egy
utolsót, mivelhogy beteges volt még az asszony s az ágyat lakta. Azután
belehelyezte a koporsóba, a födelet rászögezte s hóna alá fogván
fájdalmas apai terhét, útnak eredt vele. Vitte a temetőbe. Amellett
lakik a pap is, meg a kántor. Az út errefelé is ugyanaz, ami az orvos
felé. Mihály elhaladt a nyárfájuk előtt. A fa meztelenül állt, mert a fa
akkor vetkőződik, amikor hideg van. Meztelen ágait nyújtogatta Mihály
felé s integetett: amit mondtam, megmondtam, ventus juventus, juventus
ventus.

Mihály letette a koporsót az árokszélre. Tél-túl fenyőfakoporsó csak,
mert nem igen volt ideje a gyalulásra. Irás nincsen rajta semmi. Mihály
elővette a bicskát, a fa héjából kivágta az egész nagy szívet a
kereszttel, a vö és mö, tö és jö betűkkel együtt s az egészet írás
gyanánt ráterítette a koporsófödélre. Gyantás volt a fiatal
fenyőfadeszka, odaragadt.



Új talicska irányában.

Ki mivel keresi a kenyerét, azt szereti. Szabó a tűjét, kovács a
kalapácsot, kubikos a talicskáját.

Hűséges kenyérkereső szerszám, erős fából való, miként a gazdája.
Megszerkesztése külön tudomány, ahhoz bognárok, asztalosok,
teknőcsinálók nem értenek, mert az egyedül csak a talicskakészítőnek
tudománya. Ez meg viszont nem ártja bele magát a másféle fafaragásokba,
mert az úgy igaz, hogy maradjon meg mindenki a tulajdon ipara mellett.
Nem kell egymástól elszedni a kenyeret, hanem jusson belőle mindenkinek.
Bolti targoncát ugyan csinálhat más is, a gazdasági udvarba való
szemetes talicskát szintén, de már a kubikostalicska készítését csak
erre kiválóan alkalmas emberek értik és az egész életüket ebben a
foglalkozásban töltik el. Csakis így gyarapodhatván egyre jobban a
mesterség belső ismeretében.

Amiként nyilvánvaló, hogy kubikmunkát sem tud végezni mindenki, éppen
olyan bizonyos, hogy a hozzávaló talicskát sem bírja megcsinálni minden
ember. Nincsenek ugyan mérnöki számítások hozzá, de annak minden
részének eltalálva kell lennie ahhoz, hogy valóban kézhezálló legyen. A
kerék nagysága és vastagsága, az oldalak mélysége és magassága
határoznak. Erős legyen és mégis könnyű. Az oldalak rézsút fekvése
figyelembe veendő, hogy a homok bele tetejesre rakható legyen és tolás
közben mégse peregjen le. A keréknek a teherhez való távolsága is
fontos, de leginkább még a talicskanyeleké, mert a terhet nem lefelé
kell húzni, hanem fölfelé kell tolni. Számításba kell venni azt is, hogy
mikor a kubikos izmainak az ereje fölmondja a szolgálatot, akkor a testi
súlyát is segítségül hozza. Hogy amikor tolás közben csaknem ráfekszik a
talicskára, annak a kereke akkor is csak haladjon fölfelé a járódeszkán:
az erők egymásra való hatásának fölfoghatatlan tudományai ezek az olyan
ember előtt, aki nem ért hozzá. Aminthogy azután az ilyen ember,
lehetséges, hogy egész malmokat is tud fából kifaragni, de
kubikos-talicskát építeni nem tud.

– Nincsen mög hozzá a számítása – vélik az emberek. – Nem olyan könnyű
ahhoz érteni. A jó kubikostalicska ritka madár, mint az arasztos
szalonna. Hű asszonyt, jó asszonyt, dolgos asszonyt könnyebb találni,
mint egy jó kezes talicskát.

Ez így van. S miután pedig a dolgok így állnak, Róvó Ádám sok
szomorúsággal nézegeti a talicskáját, amin bizony már a haldoklás jelei
mutatkoznak. Elnehezedett, mint az öreg ember. Pedig kellő ápolásban
volt mindig, már amilyen ápolás a talicskát illeti. De mégis megrepedt
hol itt, hol ott és vaspántokkal kellett rajta erősíteni az
összetartozandóságot.

– Hát az igaz egyébként, – szól a romlásnak indult szerszámhoz Ádám –
sok munkát végeztél ez világi életben.

Sokat. Van olyan vasúti gőzkocsi, amelyik a hat kerekével nem jár be
annyi földet életében, mint az egy vasráfos fakerekével az ilyen
talicska. Szerteszéjjel téglaépítőknél dolgozik, mert ez kötelessége,
miután a cifra házakhoz honnan vennék az emberek a téglát a
kubikostalicska közreműködése nélkül s egyáltalán mit érnének minden
ilyen építési igyekezetek a jól és hasznosan megszerkesztett talicskák
hiányában? Semmit, mert itt is csak egymás segítségével élhetnek a
népek. De más alkalommal megint a földvárak munkáinál van segítségül
Galiciában, vagy pedig Olaszországban épít töltést a Duna vize ellen.
Van eset rá, hogy Németországba viszik el, míg más alkalommal Boszniában
segít utat csinálni. Okos darab fa egy ilyen kubikos-talicska, mert sok
világot járt, sok országot megtapasztalt, sebeit becsületes munkával
szerzé s élemedett korában hazajön az egy keréken elpusztulni, mint most
íme, Róvó Ádám talicskája is, amely az élet iránt való kötelességeit
megtevén, a tűzre kerül és haló porainál majd szalonnát pirítanak.
Parazsába, a szalonna csepegő zsírja mellé belepördül Róvó Ádám néhány
könnye is, amikkel az elhalt munkatárs emlékének adózik.

Azonban a könnyek nem használnak semmit, az öreg talicska nem támad fel
többé. Újat kell venni. Még most, a télen. Először, hogy mikorra a
tavaszi dologra menni kell, a talicska készenlétben álljon, másodsorban
pedig a vétel nem egészen könnyen megy, mint gondolni lehetne.

Ámde gondolkodva pipázik otthon és az ujjain számlálja elő a
talicskakészítőket. Ehhez a foglalkozáshoz elég a félkeze is, mert nem
valami nagyon sokan vannak e tudós mesterek. Nem lehet mondani, hogy az
egyik különösebb lenne, mint a másik, mert mind a három az apjától
örökölte a tudományát.

Ámde ócska és kopott kártyát vesz elő a tükörfiókból, szép kerekre
vannak kopva a sarkai. Hármat kiválaszt. Nagy Péter lesz a zöld csikó,
Szemerédi Mihály a makk csikó, ellenben a piros csikó Bujdosó Jánost
jelképezi.

A kártyákat összekeveri s lefelé fordított képükkel szétrakja az
asztalon. Azután azt mondja a fiának:

– No Janika, húzzál egyet.

A fiú lassan nyúl a kártyák fölé, hol az egyikre, hol a másikra teszi
kezét. Azután egyet megfog s fölvágja: A piros király: vagyis, hogy
Bujdosó Jánosnál kell megvenni a talicskát.

Ádám megtömi a dohányzacskót, masinát tesz a zsebébe s nagyot húz a
vízeskancsóból annak a jeléül, hogy ezen útjában másféle itallal
találkozni nem kíván.

Így szalad el Bujdosó házáig, ami nincs is messze, mert csak a második
utcában van. Szép kis fordított elejű ház, amit el sem lehetne
téveszteni, mert az ajtó fölé egészen akkurátusan ki van kicsibe faragva
egy talicska. Hát Ádám ide benyit. Kölcsönös üdvözlés s a vélemények
kicserélése az időjárás felől. Azután mondja János:

– Hát talán fiákert?

– Leginkább – mondja vidáman Ádám. – Finomat, de könnyűt. Egy kerékre
járjon, mert én löszök benne a ló.

– Nono – mondja János, – tekintettel a világi állapotokra, amely szerint
egyiknek így, másiknak úgy. Az egyiknek öt kerekes a hintója, aztán csak
ül benne, a másiknak csak egy kerekes, azt is maga húzza.

Rámutat az ereszes alatt a sok talicskára, amik egymás tetejébe rakva
várják a vevőt.

Ádám lefordít egyet a tetejéből. Félkézzel fogja az egyik nyelét s
rátekint. János pedig elmegy a dolga után, hogy a bíráló a tanulmány
tárgyával magára maradjon.

Ádám fordítja ugyancsak félkézzel a talicskát jobbra-balra, figyelemmel
kísérvén, hogy miként lotyog a kerék vastengelye a talicskafej
lyukaiban.

– No – véli helybenhagyólag – egészen rendes lotyogása van neki.

Leteszi most már Ádám a talicskát a földre. Három lépésre távozik s
onnan nézi. Lassan körüljárja megfelelő távolságból s minden oldalról
megtekinti. Hát, ami azt illeti, alkatrészei jól vannak egymásba
eresztve, csak az ékek, a jó reggelét neki – nézzük az ékeket.

Ádám már egészen barátságos viszonyban van a talicskával, amelyet pedig
még az előbb is csak mint idegen jószágot rángatott. Hozzámegy, leguggol
mellé s minden éket külön megvizsgál. Nincsen repedés-e rajtuk? Nincs! A
csapba rendesen vannak-e beleeresztve? Hát az igen.

Most az oldalakat és feneket kell megvizsgálni. A fa ellen nem lehet
kifogás, mert az mind jó fa. Tölgyfa. Jó az. Nem olyan világ van, hogy
talán diófából legyen a talicska. Diófából ma már még koporsóra sem
tellik, pedig a kétkézi munkásnak az az egyetlen valódi parádéja az
életben, mikor temetik.

Miután az oldalak rendesek, ez ellen nem lehet észrevétel. De
átvizsgálandó még, hogy a fenéknek van-e játéka. Mert annak játékának
kell lenni. Száraz időben nagyon szét ne váljon, nedves időben nagyon
össze ne dagadjon, mert szétszorítja egymást. Azonban e tekintetben sem
lehet panasz. A játék egészen rendesen el van találva.

Bujdosó János jön föl az udvar alsó végéből, ahol a fásszínben tartott
szemlét. Ahogy elhalad Ádám mellett, kérdezi:

– Mondja-e?

– Hát hiszen – felelé térdenálltából Ádám – majd kitudódik…

– Azért, – mondja odavetőleg János – mert van miből válogatni. Ha ez nem
alkalmas, ahol a többi.

Ez nem sok gőggel, de mégis bizonyos gőggel van mondva. Mert Bujdosónál
alku nincsen, ellenben korlátlan a személyválogatás. Tehát tudja meg
Ádám, amit különben amúgy is tud, hogy akár holta napjáig is válogathat
a talicskák között, de ha azután kedve szerint valót talált, ne
alkudozzon rá.

– Hiszen nem is – gondolja magában Ádám, ahogy a felülvizsgálatot
folytatja.

A vizsgálat ezúttal a csomókra tér át. Ádám a bicskát veszi elő a
zsebéből. Alkalmas bicska, hosszú, szükség esetén fegyver is néha
odakint az idegenben, ha nincsen kéznél az ásó, amelynek a suhintása
nyomán úgy hasad a koponya, mint az alma – szép bicska szóval, tülök a
nyele, a végei rézzel vasalva.

Csomó van a fában, az bizonyos, mert senki sem lehet teljesen hibátlan.
Az a kérdés, hogy könnyen állnak-e ezek a csomók. Mert ha könnyen áll a
csomó, kiesik a fából s lukas lesz a talicska. Így tehát a csomók
bicskavéggel végigkalapácsolandók, hogy szigorúan állnak-e a helyükön.

– Az ördög bujjon belétök – tanácsolja nekik Ádám – ki ne essetök. Mert
néha még kukoricacsév sincsen, amivel bedugnálak.

A csomók ilyenkor valószínűleg fogadalmat tesznek Ádám előtt, hogy soha
és semmi körülmények között nem hagyják el sem őt, sem a talicskát. Ez
nagyon hihető, mert Ádám azt mondja nekik:

– Úgy is akarom. Rendben van. Ádám föláll. Azután lehajol a talicskához
és két kézzel fogja meg a nyeleket. Fölemeli a levegőbe. Azután leteszi
a kerekével a földre és tolja. Egészen jó menése van neki. Próbál
nekifeszülni. Persze ez csak játékból van, mert üres talicskának
nekifeküdni: bolondság. Azután megfordul a talicska előtt, kezet vált a
fogókon és húzza a talicskát. Elsőrendű követelmény, hogy jó kézváltás
lehessen a talicskán, mert enélkül fordulások alkalmával a talicska nem
ér semmit. Hogy ez így lehessen, ahhoz a nyeleknek nem szabad széjjelebb
állni, mint ahogy az megkívántatódik.

Valóban, e tekintetben sem észlelhető semmi hiba sem. Úgy látszik,
mintha ez a talicska a világ összes talicskáinak a királya volna.

Fölületes bírálat volna azonban az, amely így a dolgok közepén
megállana. Ádám most hirtelen az ereszet falához tolja a talicskát s
odatámasztva, a falhoz állítja. Odaáll mellé és azt nézi, hogy
mellmagasságban meddig ér föl hozzá. Hát egészen fölér.

A faügyek vizsgálata ezzel körülbelül véget is ért. Ádám fölkapja a
talicskát és most már úgy fordítja meg, hogy nyelével áll a földön. Ádám
négy ujját nedvesíti meg a nyelvén s úgy üt a kerékre, hogy pörögjön.
Lássuk azt is, hogy miként pörög. Elég jól forog. Ezen pörgés ellen
senkinek kifogása nem lehet, hacsak nem kötözködő az ember. Tehát a
vastengelyek felülvizsgálata következik. A tengelyek elég jól állanak, a
pántok jól fognak. A kerék ráfján nem sok vizsgálat szükséges, mert első
tekintetre is megállapítható, hogy egy darabból van, meleg korában
húzták a kerékre, minélfogva jól tart.

– Hejnye – mondva Ádám a talicskának – talicskám, talicskám…
Könyérkereső társam…

Ilyen az elfogultság. Ádám az új szerszámmal oly baráti viszonyba
ereszkedett, annyira megtetszett neki a formája, állása, játéka, hogy ím
meggondolatlanul, már csaknem birtokba vette. De az önfeledtség
pillanatait a józan meggondoltság percei követik – ohó, hát a húzó
karika? Lám, mit nem tenne az elhamarkodás.

Ádám szigorú vizsgálat alá veszi a karikát. Ez az, aminél fogva meredek
helyre a talicskát fölhúzni segít a kubikos társa, a csikónak nevezett
gyerek. Ebbe a karikába akasztja a vaskampóját, annak hát egészen
rendesen a fejtől való talicskafal közepén kell lenni.

Ádám a karikába akasztja az ujját és úgy emeli a talicskát a levegőbe.
Ebből megállapítható, hogy csakugyan a középen van-e a karika. Mert ha
nem volna a karika a rendes helyen, félrebillenne az eszköz.

Azonban ott van, egészen ott van. Ez jó. A szege sem kivetni való.
Cigányszeg, kétágú. Helyes, maradjunk csak meg a régi igazságoknál.
Vannak ugyanis újítók, akik csavaros karikaszeget csinálnak és sróffal
erősítik a tölgyfadeszkához.

Ez nem volna hiba, de ha kint, valahol az idegenben a sróf lecsavarodik
a szegről és elvész a homokban, hol veszel mását? Jobb a cigányszeg itt,
bárki bármit is beszéljen, mert annak két ága van és a végét kétfelé
lehet visszaverni a fára.

Bujdosó János a szeg tekintetében nem tartozik az újítók közé. Ezt Ádám
örömmel látja s mikor János újból arra jön azzal a kérdéssel:

– Hát mondja-e?

Azt mondja:

– Ez már az enyém.

Fizet s elkezelnek. Ádám tolja haza az utcán az új talicskát. Derült
kedvvel taszítja be az utcaajtón s a talicska csodálatára a házból az
udvarra mindenek kijönnek; az asszony, a Janika, a kicsi Etel.

Janika fölfogja és tolja.

– Édös apám – kiáltja – édös apám! Milyen könnyű!

Róvó Ádám az asszonyra néz. Azután büszkén mondja:

– Hát hiszen, – akit én kiválogatok…



A nagyvíz.

Hetvenhétben néhány esztendőre elszakadtunk az ősi várostól, mert
édesapámék átmentek Makóra lakni. A nagyvendéglőt bírták bérbe a püspöki
uradalomtól. Ott jártam iskolába s hetvenkilenc tavaszán a harmadik
gimnáziumi osztály küszöbét tapostam. Kis algimnázium volt, a
reformátusok tartották fent, a négy osztálynak igazgatóstól együtt csak
négy tanára volt. De abból is egy egyúttal pap is volt, Szalárdy Antal
tiszteletes úr. Ha a tiszteletesnek délután el kellett menni temetni,
akkor már valamelyik osztály tanár nélkül maradt. Ilyenkor engem küldtek
le az első vagy a második osztályba, hogy tartsam meg az órát, azaz,
hogy húzzam ki valahogyan az időt a négyórai csengetésig. E
megtiszteltetés kedves anyámékat boldoggá tette, én pedig szigorú
igyekezettel tanultam, hogy méltó maradjak a bizalomra. De kellett is
erősen tanulni, mert alig nyolc-tizen járván egy-egy osztályba,
körülbelül minden órán minden gyereket fölhívtak a leckéből felelni. Nem
lehetett úgy spekulálni, mint itthon a népes piarista-gimnáziumban
tettük, hogy ha ma feleltem latinból, bizonyos, hogy két hónapig nem
kerül rám a sor. Szóval, ott nem igen heverhetett a könyv, ha az első
helyet meg akarta tartani „az ember“. De mégis, ezen a hetvenkilencediki
hideg, szeles márciusi estén nem igen ment a tanulás. Cajus Julius
Caesarnak az írásai lettek volna a soron a gall háborúról: Tota Gallia
divisa est in partes tres, quarum unam incolunt Belgae, aliam Aquitani,
meg mi egyéb, de hiába, nem ment, mély aggodalom ülte meg a szíveket
Szeged iránt, amely már napok óta vívta az élet-halál-harcot. Kedves
apám sűrűn bejött a kávéházból a szobába, pipáját a dohányos-szitából
megtöltötte s elfeledett rágyújtani, a lámpába tekintett mereven,
kinézett az ablakon a sötét piacra, nagy, piros, selyemkeszkenőjével
törülgette a homlokát, anya kérdezte tőle: mi lesz, mi lesz? Az öreg
csak legyintett egyet némán a kezével s szótalan kiment, hogy újból
bejöjjön.

Március tizenkettedike volt, Gergely napja jött s régi paraszti
időjövendölés, hogy Gergely meg szokta rázni a szakállát. Vihar volt
ekkor is, rázta az udvaron az akácfák ágait s a nagypiacon süvöltve
ütközött bele a házfedelek sarkaiba. Szegednek vége – sóhajtotta anyám s
az ablakon át behallatszott, hogy emberek mennek el az ablak alatt és
szintén azt mondják: Szögednek vége… Gergő sógor mögrázta a szakállát.

Ilyen körülmények között nem bírtam törődni azzal, hogy Gyula császár
idejében hol laktak a belgák meg az akvitánok. Letettem a könyvet s
kimentem a kávéházba. Az urak az emeleti kaszinóba járván, a város
egyetlen kávéháza a jómódú polgárság gyülekezőhelye volt. A makói
népviselet tisztes fekete ruhájába öltözött gazdák, nagy tajtékpipájú
zsidó gabonakereskedők, néha egy-egy őszszakállú török zarándok, aki Gül
Baba felé való budai útjában pár napra megpihent, ez volt a kávéház
rendes esti képe. A buzakupecek a Lloydot és a Fremdenblattot olvasták,
a török egyfolytában szívta a cigarettáit, a gazdanép a billiárdokon
játszott piramidlit meg russische kéglit, vagy pedig az asztaloknál
gyertyavilág mellett rufmáriást és preferánszot. Ezúttal azonban nem
volt a kezekben sem újság, sem kártya, sem dákó. Valami nagypénteki
szomorúság és csönd lakozott a máskor oly kedélyes, egyszerű nyilvános
helyen. A szomszéd város nehéz sorsa mély kedvetlenséggel töltötte el a
népeket. Valami különös megilletődés volt ez. Szeged még állt, de már
mindenki sejtette, tudta, hogy ezen a viharos süvöltőszeles éjszakán el
fog veszni. Egy tisztes polgár, Görbe Sámuel presbiter mondja egy
asztalnál a nagy csöndben:

– Az volt igaz, amit Madarász mondott az országgyűlésen. Tízezer katonát
kellett volna kirendelni a szegedi töltésekre, hogy fölváltanák az
elfáradt népet. Nem tették. Majd megbánják még. Ugy lehet, a jövő
tavaszon mi is erre a sorsra jutunk. Nem tudják azok az urak odafönt
Budapesten, hogy mi forog itt kockán, ha a Tisza megharagszik.

– Nono – mondta Diós-Szilágyi uram – a rabokat már elvitette. Hogy
valahogy bajuk ne essen. Azok voltak az elsők.

Valami végtelen fájdalom és elszomorodás vett rajtam erőt, ahogy ott az
emberek ezeket a szavakat beszélték. Makón szerettem lenni mint gyerek.
A nagyvendéglő udvarának változatossága az ő különféle népeivel, oláh
medvetáncoltatókkal, torontáli sváb parasztokkal, akik franciául
beszéltek, savoyard majmosokkal, a gülbabás törökökkel, a
megyegyűlésekre érkező vidéki előkelő urakkal, mind-mind lekötötte a
gyereklélek figyelmét. A pajtások között jó cimborák, az iskolában
kedves lelkű tanárok s a kávéházban, ha nem volt lefoglalva az asztal,
szabad volt billiárdozni: mi kell a gyereknek egyéb? Semmi vágyat nem
éreztem haza, a város és a rokonok iránt. E pillanatban azonban, amikor
kimondatott, hogy Szegednek vége, a hirtelen támadt fájdalom erőt vett
rajtam s kimentem a kávéházból az udvarra, hogy ne lássák a könnyeimet.
S az udvaron is, az állás alatt azt beszélték a kocsik mellett a
kocsisok, hogy Szegednek vége, mert Gergő ugyancsak rázza a szakállát.
Nincsen az a töltés, amelyik ezt a szelet kiállja.

A szülővárosnak vége van tehát… Voltaképpen nem is szülőváros. Cegléden
születtem a régi vasúti állomáson. Irtózatos nagy hideg volt hatvanhat
karácsonyán, így nem is vittek be keresztelni a városba, hanem a papot
hívták ki az állomásra. Aminél fogva előállott az a sajátságos helyzet,
hogy sohasem voltam még abban a városban, amelyben a keresztlevél
szerint születtem. Aminél fogva ismét meg csak az a helyzet, hogy csak
az a város a szülőváros, amelynek a földje apáék és nagyapáék csontjait
barátságosan méhébe fogadta.

Ezen éjszaka csakugyan elveszett Szeged. Másnap kora reggel már tudtuk.
Makó ugyan akkor még meglehetősen távol esett a forgalmas világtól.
Vasútja nem volt, a Maroson gőzös nem járt, ma sem jár. Kocsival
közelebb útja lett volna a tápai kompon át Lele felé, de arra a rossz út
miatt nem járt senki. Inkább a másik úton jártak, Torontálmegyén
keresztül. Erre ment az a kétkerekű talyiga is, amely a postát vitte, ha
ki nem rabolták az útonállók, azután aztán szuronyos, fegyveres katona
ült a kocsis mellett a talyiga bakján. A csendőrség nemsokára véget
vetett ezeknek az állapotoknak, de akkor bizony még nem nagyon volt
bátorságos az út. Távíróhivatal azonban volt már akkor is, oda érkezett
az első hír s onnan szétfutott a csendes városba nagy hirtelenséggel.
Arról azonban, hogy mekkora a veszedelem, hogy nagy-e a baj, vagy csak
olyan, ami könnyen kiheverhető, nem tudott senki. Talán a hatóságok
tudtak róla, de még nem publikálták. Volt ugyan egy hirlap, de az csak
egy héten egyszer jelent meg, szombat esténkint. Annak a tudósítására
tehát néhány napig még várni kellett. A talyigás posta sem járt, hogy
legalább a kocsisa valami hírt hozhatott volna.

Délután kezdtek kocsikkal érkezni az első menekültek a nagyvendéglő
udvarára. A két legelsőn festettképű lányok, akik viháncolva ugráltak le
a kocsiderékból. Az emberek bosszankodva mondogatták, ahogy a szegedi
kocsik jöttére a kávéházból kicsődültek: hát előbb a rabok, azután ezek…
Később azután jöttek mindtöbben mások is. Azonnal mindjárt megkezdődött
a menekültek szétszállásolása, ruhaosztás, élelemosztás és a nemes
csizmadia-testület olyan alkalmas patkoltcsizmákat osztogatott, hogy
azokhoz fogható kevés tartózkodik a világűrben.

Estefelé jött egy kocsi rokon is. A tulsóparti szőreghi rác fuvarosok
ugyancsak kihasználták a bajt. Rendes körülmények között „féderes
üléses, kivágott derekú“, szóval az azon idő szerint való fölfogás
szerint „úri“ kocsin négy forint volt a fuvar taksája. Ekkor azonban a
kukoricaszárüléses trágyahordókocsiért is elkívántak harminc forintot.

– Még jó, hogy ennyiért is lehet kapni ilyen nagy forgalomban – mondta
rá a menekültek keserű humora.

Szóval egy kocsi rokon jött. Vége-hossza nem volt a faggatásnak, hogy
hát mi történt és hogy hát a többiekkel mi van? A napok óta tartó
izgalomtól, a földönfutóvá válástól, a hidegtől elcsigázott szegény
hazátlanjaink nem igen tudtak a kérdésekre felelni.

– A töltés átszakadt, a víz bejött, menekültünk. Hogy a többiekkel mi
van, nem tudjuk.

Még csak a borzalmakat sem beszélték. Elfásulva, szótalanul ültek s az
elébük tett melegítő italokra olyformán néztek, mintha azt kérdeznék:
hát ilyen is van még a világon?

Másnap reggel, ahogy a könyveimet szíjaznám össze, apám szólt, hogy ma
ne menjek föl az iskolába, fog a kocsis, menjek át vele Szegedre s ha
van ott még rokon, hozzam el. Mert talán azért nem jönnek, mert nincsen
alkalmatosság, amin jöhetnének.

A megbizatás nagyon megörvendeztetett s vidáman készülődtem az útra. Nem
ritkán jut eszembe ez a kis epizód, de ahányszor csak az eszembe jut,
mindig el tudok gondolkozni az akkori meg a mostani gyermeknevelés
fölött. Ma aligha jutna akár nekem, akár más szülőnek eszébe, hogy egy
tizenharmadféléves gyereket olyan körülmények között, mint akkor voltak,
megbizatással útra bocsásson. Abban az időben ez egészen természetesnek
látszott. Mint már nagyvendéglőnél szokás, volt ugyan elég léhűtő a
háznál, de ezek nem ismerték a szegedi rokonok lakásait s nem jutottak
volna semmire. Azonfelül ott volt a rettentő hosszú és hegyes,
kiviaszkolt bajuszú negyvennyolcas öreg huszár, a Sándor kocsis, annak a
szárnyai alatt elereszthettek, mert az tapasztalt ember. Mint néhány
forradás mutatta a mellén, annak idején a kozákok dárdáit is
megtapasztalta.

A kocsit jól ellátták gunyával, pokróccal. Sándor bácsi a bakon az úti
pipára gyújtott. Vasút nem lévén, egyúttal fuvarosok is voltunk s a
kocsi bejárt hol Vásárhelyre, hol Szegedre. Az öreg Sándornak rettentő
hosszú cseréppipája volt, abban egy tömet dohánynak el kellett tartani
akár Vásárhelyig, akár Szegedig. Pedig Szegedig akkor körülbelül három
óra volt az út. Hát mentünk, a szürkék kocogtak, átmentek a Maroson, a
kiszombori erdőben (azt is kivágták már azóta), kékes köd legelt a
makkfák lábjában, áthaladtunk Ferencszálláson, elértünk Klárafalvára,
amelyet rácul Kukutyinnak hívnak s ezen minőségében ott van a világ
közepe, másodsorban az értelmetlen embert oda szokás küldeni zabot
hegyezni. Az útszéli vendégfogadó ajtajára oda is volt írva nagyobb
igazság szempontjából: „Itt a világ közepe, ha nem hiszed, gyere be.“
Ezúttal bajos dolog lett volna belemenni, mert tele volt az országút
szemközt jövő kocsikkal. Utasaik meg is bámultak minket:
szerencsétlenek, hova mentek ti oda, ahonnan mindenki menekül? A fogadó
előtt sok kocsi állott, hideg volt az idő s az emberek pálinkával
élesztgették magukban a melegséget. Sándor bácsi sok bajjal
parancsolhatta ki magának a kocsira a maga porcióját.

A belső részek melegítésének elég tétetvén, a szürkék tovább kocogtak.
Átmentünk Deszken s azon túl már, valamely útkanyarulatnál a lapos tájon
odalátszottak a magasabb szegedi épületek. A tornyok és a belső város
kétemeletes házai. Később, Mikes Kelemen szerint, sok más vidékre
helyezte el a kenyeremet az Isten, több izben voltam esztendőn át távol
várostól, hazától, de a visszatéréskor soha nem éreztem azt a
kimondhatatlan örömöt, mint ekkor, ahogy a város tornyait megláttam. Ide
csakugyan illik az a frázis, hogy szerettem volna, ha szárnyai nőnek a
lovaknak s biztattam is Sándor bácsit, hogy gyorsabban, gyorsabban,
Sándor bácsi azonban csendesen szólt vissza a nagy pipa mögül, hogy
lassan érünk messzire, ifijur, amiben megint neki volt igaza.

Kétszeresen is. Már ahogy Szőreghre értünk, mondták a szemközt jövők,
hogy hiába mennek, úgy sem eresztik be magukat sem. Hiába lett volna
minden sietés. Újszegeden, amely akkor Torontálhoz tartozott, a vármegye
lovaspandurjai meg is állították a kocsit. Nem lehet bemenni, mert
nagyon sok a hajóhídon a szemközt jövő. Nem szabad ellenük menni.
Tanácstalanul álltam. Az egész úton a szabadító hős szerepében
tetszelegtem magamnak, most meg ime csak az vagyok, ami vagyok:
gyámoltalan gyermek. Valaki mondta azután, hogy hiszen gyalog be lehet
menni, Sándor bácsi is mondta, hogy csak menjek be, ő majd megvár. Igy
az öreg fahídon tolongók között átfurakodtam s egyszerre elvesztem,
eltüntem a nagy sokadalomban. A belső városnak egy kis része, a
legmagasabb hely mindjárt a Tisza-parton szárazon maradt s most minden
élő, aki el nem szaladt hazulról, erre a kis darab szigetre szorult. Itt
eleven, nyüzsgő élet élt, miután a siralom jajszavain már mindenki
átesett és az Istenbe vetett törhetetlen bizalom nyomán a megpróbáltatás
után az új erő beleköltözött az emberekbe.

Ó, hiszen bizonyára maradt még szomorúság, nyomorúság és kétségbeesés,
de azok e helyeken nem mutatkoztak s elbújva voltak szokásuk szerint. E
kis sziget néhány utcáján sietve jártak az emberek s bár akkor még nem
volt divat a sárga cipő, sokan mégis abban jártak, mert nem volt rá
érkezés az új borjúbőrcipőt, amit akkor még nem árultak feketére festve,
be is subickolni. A parti töltésen gyékényponyvák oltalma alatt
hevenyészett vendéglők, sült a hús a szabad tűzön és pirult a
vaslábasban az illatos tarhonya.

Ahol víz volt, de sekélyebb, padlókon jártak az emberek s az egy-két
itthon maradt fiáker is fuvarozott a vízben azokon a helyeken, ahol
olyan sekély volt, hogy nem folyt bele a kocsiba.

Beljebb, a mély, vizesebb utcákon különféle vízi edények jártak-keltek,
a halászladiktól kezdve a műszaki katonák vaspontonjaiig; volt, aki
hirtelen összebarkácsolt tutajon, volt aki mosóteknőben haladt a dolga
után. Hűvös idő volt, de napfény feküdte meg az elöntött várost s a
belső részeken, ahol a víz romlását még állták az erős téglafalak, olyan
volt, mint valamely Velence, bár a víz piszkos volt és szemetes s ott,
ahol festékkereskedéssel is foglalkozó matralista-boltokat (a
fűszerkereskedés neve volt ez akkor a Materialen-Waaren-Handlung nyomán)
öntött el, ott az elolvadt festék folytán tarka-barka volt a színe.
Ilyen volt a színe az elöntött patikák körül is. Itt az volt a furcsa,
hogy vízi jószág, a kacsa meg a liba is belepusztult az áradatba,
amelynek a vízét a sok beleolvadt patikaszer megmérgezte.

E kavarodásban, ami akkor volt, kerestem a rokonokat. Az egyik
szerencsével járt, a háza kint maradt a száraz szigeten s neki is, mint
a szárazon maradt többi kevésnek, abban főtt a feje, hogy hol adjon
helyet annak a sok hajléktalanul maradtnak, akik az ősi rögöktől a
nyomorúságban sem akartak távozni.

Sokan, történetírással foglalkozók, úgy vélik, hogy az egykor három
községből állott város neve az egykori írástalan időkben Sziget lett
volna. Ezen elmélkedés akkor valóra vált, a megmaradt rész csakugyan
sziget volt, arra menekült, aki bírt és lakót találtak a házak pincétől
a padlásig.

A másik rokonnak amolyan félszerencse jutott osztályrészül. Mint a
vásárra járó mészáros szokta volt hazatéréskor mondani: no, anyjuk,
hatvan forint a nyereség, kilencven a veszteség. Nyomdász volt,
könyvkereskedő, lapkiadó s abban az időben már özvegy asszony. A
villamos most éppen ott szaladgál, ahol akkor nagy háztelkének
virágoskertje állott. A ház a szigeti emelkedés oldalában feküdt. Másfél
méteres víz állott meg a telken. A ház alacsony volt, azt elvette s
apránkint düledezett, hol egy fal, hol a másik omlott össze. Az udvar
emelkedő részén az újabb nyomdaépület már magasabbra készült, csak a
küszübéig ért a víz és nem is haladt tovább. Oda menekültek s oda
hordták a boltból is, a házból is, amit lehetett. Hordók voltak az udvar
vízén, a hordókra keresztben létrák fektetve, ez volt a járda s ahogy
omlott be apránkint a lakóház, innen csáklyázták ki azokat a tárgyakat,
amik a víz színen úszva maradtak. Amit nem értek el csáklyával, annak
utánaküldték a kutyát. Kihozta és mondhatni, házbeomlás még kutyának
annyi örömet nem okozott, mint éppen ennek.

Mikor odaértem, éppen egy kis derü futott át a szomorúságon. Az omló
házból valahogy kicsáklyáztak egy nagy aranyrámás tükröt s más helye nem
akadván, felakasztották a kapubolt alá. Ott volt menekült egy szegény
öreg rokonasszony is, az ennek láttára siralmasan mondta:

– Ne oda tegyék, sógorasszony, azt a szép tükröt, mert ott elkopik, mert
ott mindenki belenéz.

Nevettek a nyomorúságban, bár aznapon aggodalmas volt, hogy nem hág-e
följebb a víz? Mert akkor vége a sok drága nyomdagépnek. Ugy volt
azonban, hogy a felsőbb hatalmak már megelégelték a szíjostor
suhogtatását: a víz megállott. A néni, akit menekülésre invitáltam, a
nyomdaház ablakaiból átnézett a telek tulsó oldalára, ahol apránkint
rogyogattak a vízbe annak a háznak a falai, amelyben egy élet
boldogságát élte át. Megköszönte a szívességet, küldte a rokoni
tiszteletet és azt mondta:

– Eredj csak haza fiam. Mondd meg otthon, hogy amíg itt minden össze nem
dűl, addig én innen nem megyek el sehova.



Levél a pusztában.

Az úrféle azt mondja, hogy levelez egymással. A paraszti ember azt
mondja, hogy levelezi egymást. Möglevelezi. Hogy most már a kettő közül
melyik az igaz, ahhoz a tudósokon kívül senkinek semmi köze sincsen,
mert hiszen nem is azon fordul meg a dolog. A tény az, hogy infanteriszt
titulár gefrájter Valentin Borsodi oda alá katonáskodik az Artorácban,
mint az illik is olyan legényhez, aki, miután a király fegyverét idegen
népek előtt éveken át viselte, majd hazajövetele után a tisztes csikósi
foglalkozásban rendes, egy helyben lakó, adófizető polgárrá akar válni.
Mert bármit beszéljünk, szolgálni kell a királyt. Vagyis hogy a
császárt. Mert csak a honvéd szolgálja a királyt; a közös a császárt
szolgálja, mert ez így van a szabájban. Sok minden benne van a
szabájban. A szabáj nagy úr.

Ki csinálta a szabájt? Az ördög tudja. Van. Termett, mint a subagallér.
De súlyosabb, mint a subagallér. A szabáj a maga töméntelen sokaságával
ránehezedik az emberre és nyomja. Az ember hiába védekezik, mert a
szabáj a hatalmasabb. Nincs mást mit tenni, mint hogy tűrni kell a
szabájt: az ember palástul ellene veti a türelmet.

A türelem, mondhatni, a legszebb erények közé tartozik, minélfogva ritka
madár már manapság, akár csak az arasztos szalonna. De aki katona és a
szabájok alatt van, az a türelemnek a sótalan kenyerével él és a
sóhajtásait küldi csak a messziségből a hazai nagy, fényes rónák felé.
Ezt megengedi a szabáj. A fennálló rend érdekében szükséges is, hogy ez
így legyen, mert tudni való, hogy ha a sóhajtásait a távol idegenből nem
küldhetné haza a fiú, akkor úgy eltelne bánattal és sóvárgással a keble,
hogy belefulladna. Ennélfogva a szabáj ez ellen nem szól semmit. De nem
is volna igaza, ha visszabeszélne. Igy tehát a sóhajtások szállnak
hazafelé, nagy hegyeken és mély völgyeken által, miután nehezen
szakadtak föl a kintvaló lelkekből. Mondják, hogy korai őszön, regruták
elvitele idején ez hozza a háromnapos bánatos esőt, amidőn is mindenek
lelke megtelik szomorúsággal. Bár ugyan, hogy ez igaz-e, afelől teljesen
helyénvalók a kételkedések. Sok mindenféle haszontalanságot lehet e
felől beszélni, ha a nap hosszú. De annyi bizonyos, hogy mink is
öregebbek, mikor oda alá hurcoltuk a fegyvert, fejfödőt emelve
köszöntöttük a hazulról lefelé utazó felhőket és az eszünkbe sem jutott,
elmélkedni afölött, hogy eme légtünettani körülmény voltaképpen cirrus
cumulus-e vagy cirrus stratus. Ellenben a légi útjában lefagyott kis
fecskét betettük fölmelegedés okából a kebelünkbe az ing alá, mondván
neki szeretettel, ha ébredezett: vajjon nem a mi tanyánk ereszete alól
való vagy-e? Ilyesmik történtek.

Mindez azonban tökéletesen és teljesen hiábavaló beszéd, amit nem is
érdemes folytatni, mert nyilvánvaló, hogy sok beszédnek sok az alja.

Térjünk vissza ahhoz a ténydologhoz, hogy infanteriszt titulár gefrájter
Valentin Borsodi onnan oda alulról levelezni szokta az édesapját,
bizonyos nevezetű idősb Borsodi Bálintot, ki is, mint ismeretes, számadó
gulyás idekint az alsó-tanyán, az átokházi pusztán, a Két Rózsák
járásában. Igy is szokta a Bálint fiú címezni a levelet, nem pedig a
tanyájukra. Ennek az oka abban keresendő, hogy a számadó felesége nem
tud írást, ha a levél oda menne, nem tudná elolvasni. A gulyás pedig
ritkán jár haza. Ez tény, amit ez a régi nóta is megerősít:

  Cintányéron, cintányéron aprószőlős pogácsa,
  Fáj a szívem, fáj a szívem a gulyásra, de a gulyásra.
  Arra pedig ne fájjon,
  Mert a gulyás, mert a gulyás ritkán hál ám az ágyon.

Azonban így sohasem lesz vége ennek a történetnek, ha folyton-folyvást
más mesgyéken kalandozunk. Maradjunk inkább csak a levélnél, amely jön.
Valósággal jön, mert egy ideig a postapatrul hozza gyalog, amígnem aztán
vasutat ér. Ekkor már könnyebben utazik a levél. Előbb a bosnyák
kisvasút hozza, Bródban átteszik a nagyvasútra és hát mi az egy olyan
nagy vasútnak, egy ilyen kicsi levél: könnyen hozza. Elhozza egészen
Szegedig. Itt automobilra ül a levél, úgy jön be az állomásról a
főpostára. Itt azután megint kocsira ül a levél, úgy megy ki az
alsótanyai postahivatalba. Itt azonban már nyeregbe ül, mint illik egy
olyan levélhez, akinek az írója annak idején, majd Isten szent
segítségével csikós akar lenni.

De nem mindjárt ül a nyeregbe, mert az nem úgy van ám, kérem alássan. Az
ilyen pusztaszéli postahivatalok csak olyan félforma hivatalok.
Arravaló, hogy aki ott levelet ír, attól átvegye és az útjára küldje. De
arra már nincsen neki embere, hogy ami levél hozzá érkezik, azt a nagy
mezőség szétszórt tanyáiba ki is hordja. Némelyik tanya félnapi
járóföldre van a hivataltól. Igy hát a levelek várnak a jó szerencsére.
Aki levelet vár, elmegy a postához, s megkérdezi, hogy jött-e levele?
Vagy pedig a lovasrendőrök vasárnap délelőtt elviszik a leveleket a
tanyai bormérésekbe, tudván úgy körülbelül, hogy melyik terület melyik
népe melyik csárdába jár. Vasárnap délelőtt valamelyikbe el szokás
menni, mert az a börze, ott történnek a napszámos-fogadások s ott
állapítják meg a jövő heti napszámárakat. Hacsak valami baj nincsen
akkor, akkor ezen a jeles aktuson ott szokás lenni mindenkinek. Ha
azonban még sem lenne ott, akkor ott van a szomszéd, az elviszi neki a
levelet barátságból.

Hát bizony ilyen lassú odakint a levél útja. A Borsodi számadónak
küldött levélé még lassubb, mert az ilyen gulyásféle embernek nincsen
meghatározott csárdája. Nem egy helyen van, ha a mező füvét föllegelte a
jószág, odébb megy vele. S habár egy-egy gulya nyolcszáz darab szokott
lenni, a buckák között úgy el tud velük tünni, hogy kész mesterség a
rátalálás. Hát ilyen helyre már csak akkor jut ki a levél, ha valamely
lovasrendőrnek éppen a pusztán keresztül van az útja s ha már arra jár,
megkeresi azt a gulyát, amelyben neki is legel az üszője.

Most éppen ez az eset, Kazi András öreg pusztázó lovaslegény viszi is a
levelet. Déltájban van az idő, a tájon a vénasszonyok nyarának langyos
napfénye játszik. A gulya hever a dörgölőző fa körül, a gulyások a
cserényben vannak, ebéd irányában. Most jó ebédet kászolított a
szárnyék-ember, tejes-levest bennefőtt tarhonyával. Kanalazza kiki a
bográcsból a tulajdon maga kanalával.

Ugatnak a kutyák. Egy ember föláll, hogy messzibbre ellásson. Mondja,
hogy lovasrendőr látszik, erre tart.

– Melyik?

No, nem nagyon lehet melyikezni, mert nem olyan sok van.

– Alighanem az öreg Kazi András, mert Tóth Mártonnak fekete lova van.

Ez meg pej, tehát nyilvánvaló, hogy Kazi András ül rajta.

– Alighanem levelet írt a fiam – gondolja Borsodi, de nem mondja, mert
hátha, úgy lehet, nem is írt levelet a fia.

Nyugodtan kanalaz tovább, mert várni kell. Nemcsak várni kell, hanem
várni is kell tudni. Nem szabad mutatni itt az emberek előtt semmi
kíváncsiságot, az apának a fia iránt való szeretetéből semmit, de
semmit, mivelhogy az ilyesmi csak asszonyoknak való. Ami a várást
illeti, Kazi egy kicsit váratja is. De ez nem ok nélkül van. Ha valaki
kilátogat a gulyához, hogy föltekintse az üszőjét, annál az igen nagy
darab szégyen volna, ha a gulyáshoz menne, hogy mutassa meg neki a
jószágját. Azt magának a gazdának kell megtalálni, hogy melyik az övé a
nyolcszáz darab közül. Ez a tarka jószágnál nem nehéz dolog, de a
régifajta fehér magyar baromnál már nem olyan könnyű, mert nagyon
egyformák. Ráadásul most, delelés idején fekszik is a gulya s így a
nagyságban és a testállásban levő különbségek sem mutatják magukat.

Idővel azonban azért Kazi csak megtalálja az üszőjét és megnézi. Szól
neki: – Kajla – amire az üsző fölemeli a fejét és a gazdájára tekint.
Hát jól fölpöndült, mondhatni, megéri a fűbérét. Kazi le is száll a
lóról, az üszőt fektéből fölkergeti s úgy gyönyörködik benne. Szép az
ilyesmi.

Idősb Borsodi Bálint csak várja, míg majd a cserényig eljön. Mán halad
arrafelé, a kutyák üdvözlő beszéde mellett. Köszön. Adjon Isten. Hát
adjon Isten. Hát löhet-e? Hát löhet. Hát mire végzik? Hát ehun e.
Egésségükre szolgáljon az ebéd. Köszönjük, tessék velünk tartani. Hát
csak Isten áldásával.

Ugyan, hiszen már nem is igen van a bográcsban, de a sajtot meg a
kenyeret kiteszik a padra, a tülökkel együtt, amiben a só és a paprika
van célirányosan összekeverve.

No, pár falatot tisztesség okából is enni kell. András lovát egy bojtár
elviszi itatni, maga András pedig vág egy szeletet a sajtból. Jó nagyon
a tehénsajt annak, aki szereti. Rozskenyérrel. Sóval, paprikával.

– Hát erre járt kend? – kérdezi Borsodi.

– Erre – mondja Kazi. – Pöcsétöt vittem Széll Jánosnak. Már mögint
hivatva van be a városba, a törvénybe.

A bírósági idéző-cédula még mindig pöcsét. Sok száz éves szaga van ennek
a szónak. A pecséttel való törvénybe idézésnek megmaradt nyoma ez. A
citatio cum sigillio. Már másfelé az emléke is elhalt s ott él a nagy
csendességek birodalmában, ahol minden aludni látszik.

– Ugy hát? – mondja Borsodi.

– Az – feleli Kazi. – De mondom, ha már erre járok, elhozom ezt a
levelet is kendnek. Úgy gondolom, hogy alighanem a lentvaló fia levelezi
benne kendet.

Borsodi nyugodtan nyúl a levél után s kibontja a takaró papirosból.
Csakugyan, ez a fia levele. Mit ír vajjon? sorsa hogy áll? talán baj
érte?

Mi van a paraszti katona levelében? Nem sok. A táborokban kis
levélpapirost árulnak a kantinosok, a katona betűi meg nagyok. A fegyver
elhúzza a kezet, akár csak a kapanyél. A katona nem is mondja, hogy
levelet ír, hanem azt mondja, hogy rajzol. Maga-magát gúnyolja vele.
Mert csakugyan külön-külön rajzolja a betűket, mint az iskolásfiú, aki
most tanul írni. A nagy betűkből kevés fér föl a kis papirosra. A szavak
a levél elején s a levél végén jóformán mindig ugyanazok, csak a közepe
táján van valami új mondanivaló. Az eleje ilyenforma: „Kelt levelem a
Kistanyán, ide alá az Artorácba, október 20. 1912. Szeretett szülő anyám
és tanító apám és kedves testvéreim. Kívánom a jó Istentül, hogy ezen
pár sor írásom friss jó egészségbe vagyok, melyhez hasonlót maguknak is
kívánok. Továbbá tudatom, hogy Roza ángyi fia, a Sándor is friss jó
egészségben van, melyhez hasonlót maguknak is kíván.“ Ez az eleje. Ez
lefoglalja a kis papiros egyik oldalát. A vége pedig: „Ezzel bezárom
levelem, sok jó egészséget, hasznos munkát kívánok, tisztölöm Roza
ángyit, a Vén Jánosék Pirosát, a Jóska sógort, a Mihály bácsit, ha
érkezésük van, küldjék ezen levelemnek mássát és a Pirosnak adják
tudtul, hogy tisztölöm…“ Ami a levélnek az eleje meg a vége közé jut, az
az újság.

Borsodi lassan olvassa a levelet. Lassan, úgyszólván minden betűt külön.
Foglalva. I-es –: is, te-e: – te, nő, té-ü: tü, lö: istentül. Hangosan
megy ez, a többiek hallgatják s egy fiatal bojtár csodálattal gondolja,
hogy milyen jó fogalma van a Bálintnak odalent a katonaságnál.

Egy helyen aztán ezt olvassa ki a levélből az apa:

„továbbá tudatom kedves tanító apám és édös szülő anyám, hogy ha
háborúról van a szó otthon, annak hitelt ne adjanak, énfelüllem
aggodalommal ne legyenek s a szívüket ebbe a gondolatba ne szaggassák,
mert elmondta a kapitány úr, hogy ő fölsége öreg létire nem akarja már,
hogy háború történjen, hanem hogy a szolgálatot pontosan köll tartani,
minekutánna komoj dologba vagyunk…“

Borsodi abban hagyja az olvasást s most már szívéből fakad föl a
sóhajtás:

– Hála Istennek…

Az emberek hallgatnak, csak a gondolatok forognak a fejekben, hogy jó
fiú ez a Bálint, nem hiába, hogy szülőszerető volt világéletében, még
most is csak a vigasztalás szavait küldi nekik. Míg más hány van olyan,
hogy örökké panaszokat levelez haza, hogy csak pénzt küldjenek neki.

Kazi lovasrendőr, mint tapasztalt fegyveres, aki itt a pusztán a
hatalmat képviseli, azt mondja:

– Löhet, hogy úgy lössz. Löhet, hogy nem úgy lössz.

– Hát én csak úgy gondolom – borul el Borsodi. – Nincsen ebben okos
embör. Furcsa idő jár. A holdnak mindig nagy udvara van. Néha szömez az
eső, pedig nincs is mibül. A jószág is nyughatatlan.

Egy bojtár beleszól:

– A kupecok szödik a lovat.

Igen, vannak ilyen jelenségek. A kutyákat ugyan nem szedik a kupecek,
mivelhogy minek kellene nekik, de a kutyákban is valami különösség
észlelhető. Néha minden ok nélkül kirohannak a gulya közül a mezőre és
nagy ugatásokba kezdenek. Mit ugatnak ilyenkor?

– Ahun a! – kiáltja a Jancsi bojtár. – Hát az mi?

Mind arrafelé néznek, amerre a Jancsi mutat.

A messzi távolban, ahol a föld széle az ég aljával ölelkezik, a tűző
napsugárban látszik, hogy valami fényesség fut végig a föld peremén, de
igen nagyon sebesen. Úgy száguld, mintha lovasember vágtatna vele, de
nem látszik sem ember, sem más teremtett állat, csak maga a kápráztató
csillogás siklik tovább teljes csendességben.

Megdermedve nézik. Még a gulyabeli állat is, amelyiknek éppen arra volt
a feje, odabámul.

Kazi András pusztázó katona hirtelen a lovára kap. Neki kötelessége
megtudni mindent, ami a pusztán történik. A másik pillanatban már vágtat
is a kutyák nagy ugatása között a titok után, szinte röpköd a kardja az
oldalán.

Azonban messze van odáig. Vágtat Kazi, ahogy csak bírja a ló, de a
fényesség egyre jobban távolodik s utoljára eltűnik a fiatal ákácos erdő
fái között.

Kedvetlenül tér vissza idő multával habos lován.

– Nem birtam utolérni – mondja.

Hát hiszen nem is lehet az ilyent utolérni. Ezek földöntúli dolgok.
Jelzések, amik akkor történnek, amidőn valami veszedelem következik.
Borsodi számadó is búsan legyint a kezével:

– Irhat a gyerök, amit akar. Beszélhet a kapitánya, amit csak akar.
Mikor már jelönségök vannak…

S az emberek elszomorodva tekintenek maguk elé. Valóban, jelenségek
vannak, amik intik az embereket és figyelmeztetéseket tartalmaznak.

* * *

Pedig mindössze annyi történt, hogy a puszta másik szélén lakó Vadlövő
Mihály, közismert rossz csont, e napon új, fényes biciklit lopott a
városban s azon karikázott hazafelé.



Vasút akar lenni.

Hogyan támad az út? Ezt bajos tudni, de elnézni lehet. Mikor a réti
semlyék, vagy a legelő fölszabadul tavasszal a hó alól, apránkint
gyalogutak keletkeznek rajta. Hosszában és keresztben. Idő multán
kitaposódnak, a lépések alatt a fű elsárgul rajtuk: a zöld mezőben ez a
sárga vonal mutatja, hogy ez az út. De ez az út sohasem egyenes, pedig
semmi oka sincs rá, hogy a sík mezőn ne legyen egyenes. Mégis mindig
csak girbe-gurba. Ahogy az első ember ment rajta keresztül, ahogy utat
vágott a csatakos mezőn, a többi mind utána ment, szóval, mint mondani
szokás, nyomon járt. Mehetne a mezőn másfelé is, de nem megy. Hegyes
vidéken ez más, mert ott kerülgetni kell a köveket, itt azonban mit sem
kell kerülgetni. A menés a mező minden részén egyforma lehetne, az út
rajta egyformán jó, vagy egyformán rossz. Időt is takaríthatna az,
akinek sietős dolga van, ha egyenesen haladna a mezőn s nem kanyarogna
rajta úgy, ahogy az út kanyarog. Az elmélet ezt így mondaná, de a
gyakorlat nem így mondja. Ahogy az az ember kanyargott, aki tavasszal
legelsőbb vágott, úgy kanyarog utána mindenki, aki arra jár. Miért? Ki
tudná? S miért kanyargott az első útcsináló? Azt sem tudni. Talán tócsák
voltak még a nedves földeken s azért kerülgetett. De azok már elmultak
régen s az utána következő utasok már a nem létező pocsolyákat
kerülgetik. Ez így van. Mert kell valami előljárónak lenni, aki nekivág
valaminek. A többi pedig halad utána. Ez egy kicsit sajátságos dolog. Ha
a juhász át akarja hajtani a nyájat az árkon, a birka nem megy. A juhász
rájuk ereszti a pulikutyákat. Azok ugatják, marják, harapják a birkát, a
hátukra ugrálnak s úgy tépik dühükben a fülit, de a birka mégsem megy.
Akkor a juhász fölveszi az öreg kolompos vezérürüt s átveti az árkon.
Akkor azután valamennyi birka ész nélkül tolakszik át az árkon, még le
is tapossák a gyengébbet a nagy igyekezetben.

Más azonban a kocsiút. Hát azt ki tudná megmondani, hogy a sík mezőben
az miért kanyarog minden ok és értelem nélkül? Azt mondják, hogy azért,
mert itt az a tanya van, amott az a tanya van és az útnak szokása, hogy
a tanyáknak közelébe kanyarog. Pedig dehogy. A tanyák legföljebb száz
évesek s az út több évszázados. Az utak előbb voltak, mint a tanyák,
amiként, hogy nem a víz folyik arra, amerre a városok vannak, hanem
megfordítva. Némely alföldi út dombon megy keresztül. Az ilyen út a régi
használat nyomán úgy ki van vágva, hogy az út két oldalfala a kocsiban
ülő ember fejével van egy magasságban. Pedig ezt az utat nem vágta ki
senki, hanem ezt a rajta való járás vágta így le a dombból. Úgy lehet,
hogy ezer esztendőnek ez a járás-kelése kellett ehhez. S ezer év előtt
az az ember, aki itt utat tört, miért éppen itten tört utat? Azt
mondják, hogy ez a véletlenség műve, mert hiszen valamerre csak kellett
mennie, ha már éppen menni akart. Ez igaz, de azért az sem egészen úgy
van. Nálunk az az út, amely a tanyára visz, hosszú darabon át szigorúan
Szeged és Dorozsma határán fekszik, lombos vidéken, már amennyire
mifelénk ilyesmiről beszélni lehet. Ez is olyan sok évszázados-forma út.
A két oldalán szőlők, amik homoki borokat teremnek. Az út széles ugyan,
nem is országútnak nevezik régi nyelv szerint, hanem marhahajtóútnak, de
azért mégsem szélesebb, mint tizenöt öl. Miért van éppen itt? Azt
mondják azért, mert itt a határ. De hiszen nyilvánvaló, hogy az út
régibb, mint a határ. S az út két oldalán a szőlők két különféle bort
teremnek, más íze van a dorozsmai oldalon lévő bornak s megint más íze a
szegedi részen termettnek. A szőlőtőke ugyanaz, a kezelés módja ugyanaz
s az út által kettéválasztott szőlőkben mégis más ízű bor terem. Aki
legelőször járt erre kocsin, aki legelőször intézkedett az iránt, hogy
ne más felé, hanem tisztán csak errefelé legyen az út: hogyan találta
meg az a régi ember a földek minőszerűsége között való elválasztó
határt? Ez a kérdés azonban szintén azon dolgok közé tartozik, amikben
nincsen okos ember.

Más azonban a vasút. Ez már ugyancsak új dolog, ez nagyszerű dolog,
amiről azt mondja a régi katonai nóta:

  Sikojtozva, mint az vason az bagon,
  Kedves rózsám kinézött az ablakon.
  Mindkét szömöm könnybe lábadt,
  Úgy néztem én teutánad galambom.

Ilyen a vasút ott, ahol van. Hát ahol nincsen? Azt lehetne mondani, hogy
ott semilyen. De erre is el lehet mondani: hogy pedig dehogy. Ott kint,
a mély mezőkben elsülyedt tanyák között a vasút a gondolatokban él. Nem
a valóságban van meg, hanem a koponyákban. E helyeken irígység tárgya az
a másik pusztaszél, amelyen vasút megy keresztül s ahol e tanyai házak
ingaóráját a vaskerekű kocsik járásához lehet igazítani. Csak az egészen
öregek törődnek vele, gondolván, hogy minek az már arra a kis időre, ami
nekik az életből még lemorzsolni való van? De mások mind lesik a híreket
róla, hogy akar-e vasút lenni, hogy csinálják-e vajjon s a gyermekek,
akik még sohasem láttak ilyesfélét, esténként e szörnyeteg vasbikák
felől álmodozva alszanak el a kuckóban.

* * *

Egyszer csak jön egy úrforma a határba kocsin, több emberrel, meg sok
színes karó a kocsin. Ez az úr a mérnök, vagy pedig nagyobb
tiszteletadás okából földmérnök, mivelhogy a földet méri föl. Az emberei
pedig lánchúzó mérnököknek neveztetnek és sok bort szeretnek inni, de
nem csoda, mert nekimennek a lánchúzásban akár a víznek, hát hideg
időben belső meleg erő szükséges ide, az pedig a borban van. A mérnöknek
van hosszú messzelátója, amely háromlábra jár és van a mérnöknek sok
makfája, amely szó megint térképet jelent s a mappából formálódott. A
mérnök mindig cigarettát szív, aminél fogva csak sovány, ami azonban
szintén nem csoda, mert a mérnök odaföl a Budapestbe a heptikus iskolába
szokta tanulni a messzelátás tudományát.

Ahol a pusztaszélen a háromlábú masina hol itt, hol ott feláll, ahogy a
tarka karókat a lánchúzók itt, amott a földbe leszúrják, ahogy a mérnök
a rézcsövön nézdegél keresztül s a kezefejével hol erre, hol amarra
kergeti a legyeket az orra elől, (pedig így ilyenkor ősszel már már
muslinca sincsen: hát mi baja velük?) mindez különös dolog arra kifelé
és sok szóbeszédre ad alkalmat.

– Hát ez hozza a vasutat? – kérdezik gúnyosan némely kételkedők.

Más emberek, akik régebben fiatalkorukban mint kubikusok világot láttak
s értenek az efajta tudományokhoz, csendre intik őket, mert úgy áll a
dolog, hogy csakugyan így és nem másképpen képződik a vasút.

No, ha így van, a más. A mérnök a gárdájával együtt kezd abban a
tiszteletben részesülni, amelynek a hatalmasak irányában való
megnyilvánulás a szokása. Legélénkebb érdeklődés kíséri most már azt,
hogy merre jár a háromlábú masina. Mert bizonyosan arra megy majd a
vasút is. Tóásó Biacsi Ferenc, akinek a tanyájában a mérnök meghálni
szokott, általános irígykedésben, megszólásban és meggyanusításban
részesül. Mert bizonyosan kifurfangérozta már magának a mérnöknél, hogy
az ő tanyáján lesz az állomás, mindjárt a kukoricagóré mellett.

De jól van ez így, hogy a beszéd megindul. Mert voltaképpen az
előbbhaladásért való törekvések ezek. Továbbá, mikor a mérnök már minden
szerszámával és cselédjével elvonul a mezőkről, van legalább a téli
estéken odakint miről beszélni. Például Sós Szabó Pál azt mondja:

– Az én földemön ugyan ingyen nem mén körösztül. Ha mönni akar
sajátítson.

– Hát hiszen nem is ingyen akarják azt – vélik mások.

– Az más, – feleli Sós Szabó – azt mög löhet érteni. Hanem amúgy, azt
már nem. Mert tudja kend, a szó: szellő, a kontraktus: az csak papiros.
Hanem a pénz a fundamentum.

Néma csend és hallgatás van.

Most Nyerges Kiss István szól, mint öreg ember:

– Én pedig ingyen is odaadom a földem sarkát, ha arra kerül a vasút.

– Jaj, – feleli Sós Szabó – hiszen akkor elbukott kend. Ha beépítik a
kend földjébe a vasúti töltést, hát akkor hogy megy kend rajta körösztül
a föld másik részébe szántani az ekével.

Most az emberek Nyerges Kisst nevetik, de egyben gondolják, hogy van
annak magához való esze. De csakugyan, Nyerges Kiss azt feleli Szabónak:

– Mondtam már, hogy csak a földem legsarkát ígértem oda; hát azon túl
már hova haladjak az ekével?

Most erre még hangosabb a nevetés, de most már Sós Szabónak a rovására.
És Szabó elkeserülve a gúnyos kacajon, mérgében félreteszi még az
idősebb iránt való tiszteletet is és így adja föl a kérdést.

– Kend talán a városi urak szószólójává szegődött? Ugyan mi fizetés jár
érte?

De Nyerges Kiss István csak szótlanul legyint egyet a kezével erre a
beszédre. S a népek most már reá nyugalommal tekintenek. István bácsi
helyt állt. Helyt állt no, bárki bármit beszéljen is.

* * *

Mindezek azonban csak a kezdetnek a kezdetei. Mert azután jön a java.
Mikor a nagy lassú medvék, a hivatalos apparátusok megmozdulnak a vasút
irányában és megkezdik a bejárást. Két fajtája van ennek is. Az egyik a
közigazgatási bejárás, a másik a műtanrendőri bejárás. A különbség a
kettő között az, hogy amikor a közigazgatásra járnak be a hivatalosak,
akkor még nyoma sincsen a vasútnak, ellenben mikor műtanrendőrileg
járnak be, akkor már kész a vasút, megy is, fütyül is, csakhogy nem
hivatalosan megy s nem hivatalosan fütyül. A műtanrendőri bejárás után
azonban már hivatalosan gázolhatja el azt a pusztai kivert bikát, aki
nagy magabizakodásában nekiment a jött-ment vasbikának, hogy kiszorítsa
a határból, amelyben eleddig csak ő volt az uralkodó erő, tekintély és
hatalom.

De ez még messze van. Ezúttal csak közigazgatásilag járnak-kelnek
mindazok, akikre a törvény a hivataluknál fogva rájuk parancsolta, hogy
értsenek ehhez a mesterséghez. Mert ehhez érteni kell, most dülvén el az
egész vasút sorsában az, hogy merre menjen.

Ez pedig nagy kérdés.

Mert ha e tekintetben Luklábú Csülkös Monori Kiss István kintvaló
gazdálkodó polgártársunkat fölkérdezzük, Istvánnak az a nézete, hogy ő
nem bánja akármerre megy is, de az ő tanyája udvarán föltétlenül
keresztülmenjen, mert ő egyenesen az ereszet alól akar a vasútra
fölszállni. Továbbá a vasút az ő udvarába úgy kanyarodjon, hogy azt nem
bánja, ha a szénaboglyák a túlsó oldalakra essenek, de a kút
mindenképpen az innenső oldalon maradjon. Ezt megkívánja a jószágitatás,
továbbá az apró libai, kácsai és csirkei szempont, nehogy ital végett a
túlsó oldalra levő járkálások folytán elgázoltassanak szegények.

Miután körülbelül a lapos mezőkön majdnem mindenki így gondolkozik, a
hivatalos uraknak főhet a fejük eléggé abban, hogy most már csakugyan
merre menjen a vasút.

A muszka császár megteheti azt, mikor már fölbosszankodik az ilyenféle
érdekeltségi háborúkon, hogy a léniával egy egyenes vonalat húz a
térképre s az mondja: erre menjen a vasút. Alkotmányos országban azonban
nem történhetik ilyesmi – véli Luklábú Csülkös és ehhez mindenek
hozzájárulnak.

Azonban bárki bármit beszéljen, szép azért elnézni az ilyen tülekedést.
Egyéni érdekek harca ugyan, de mégis csak az általános fejlődés csatája.

Hiszen az emberek nem olyan bolondok odakint sem, hogy ne lennének
belegyőződve abba, hogy úgysem mehet be minden tanya udvarába az a
vasút, de mégis küzdenek, próbálkoznak, erőlködnek, igyekeznek: eleven
cáfolatául annak a vádnak, mintha a kint élő népben az előbbre való
haladás ügye felől elfásulás tartózkodna.

Egy formás menyecske, úgy a negyven év körül, igen csak dörgölődzik az
urakhoz, akik a makfákon az utat szerkesztik. Kocsival megy utánuk s
ahol csak megállnak, mindjárt köztük van.

Már mikor nem állhatják, megkérdik tőle:

– Ugyan melyik földben érdekelt?

– Én? – mondja az asszony. – Én? Ezen a tájon mán semelyik földben sem.
Én arra beljebb való vagyok. Az én földem mellett úgy is elmegy.

– Hát akkor mit kínlódik itten velünk ok nélkül?

– Azért, – magyarázza a menyecske – hogyha majd möglösz a vasút, az én
fiamat tögyék bele fűtőnek…

* * *

A bizottság kocsin jár. Az úgynevezett érdekeltség egy része szintén
kocsin követi, vagy pedig gyalog. A homokon ugyanis nem sok különbség
van a kocsin való menés és a gyalogjárás között. Sőt a gyalogjáró az
ösvényeken néha hamarabb odaér ahova kell, mint aki a kocsival az utakon
kanyarog.

Föltünik egy szálas, erős tartású idős ember, aki nincsen kocsival, de
minden megállási helyen ott van.

Figyelemmel hallgatja a tárgyalásokat, de nem szól bele semmibe. Szóval
nem zavarja a vizet.

Csak néha kérdezi:

– Hát erre mén?

– Igen.

– Erre a Vödörlopó Dobó tanyájának?

– Hát.

– Úgy hát – szól elgondolkozva, amikor a kocsik megint megindulnak,
ismét csak megy utánuk.

Egyszer azután megkérdezik tőle szintén egy megállóhelyen:

– Bátyám, maga miben érdekelt?

– Sömmiben – feleli kurtán.

– Hát akkor miért fárasztja itt magát?

– Hát tudja, – feleli az őszes ember – én már úgy se éröm mög ezt a
vasutat. De tudni akarom, hogy ha majd legalább lösz, hát merre mén.

Az urak beleszólnak:

– No pedig most már nem olyan hosszú lesz a várakozás. Megérheti még,
hogy fütyül a vasút. Hány éves? Hatvanöt?

– No – mondja az öreg. – Följebb.

– Hetven?

– Följebb!

– Csak talán nem nyolcvan?

– No, – neveti a vénség – annyi sem. Hanem kilencvenkettő. Tudják az
urak, én még abban az időben születtem, mikor Ferenc császár megbukott a
feketehasú bankókkal.

Hát nem lehet tagadni, jó levegő van ezeken a külső részeken. Fényes
tekintetével az emberekre nevet és ákácok illatos virágai peregnek a fák
hegyéből a vén fejekre.



Félkézkalmárkodás.

Már nem él az, aki kitalálta, hogy a dülőföldet dülőföldnek hívják, mert
ha élne, meg lehetne kérdezni tőle, hogy miért nevezte el ennek. Mert a
dülőföld nem dül semerre, se jobbra, se balra, hanem fekszik a dülőutak
között. A dülőút sem dül semerre, legfölebb a ló dül ki benne nagy esők
idején. De mégis csak így nevezik mind a kettőt. Ami egyébként nem baj,
mert nem a név a fődolog, hanem a föld.

A dülőföldek pedig szépen keresztben állanak a dülőutakhoz. Egyik
felükkel ezen úthoz, a másikfelükkel a másik úthoz, mintha valamely, a
földre fektetett létra fokai volnának a közbeeső ürességgel. Az egyik
darab dülőföld Jó Jánosé, a másik Kis Mihályé, a harmadik Pál Józsefé.
Azután van még több jobbra, balra is, mert a dülőutak létrája hosszú.
Egyik darab föld vékonyabb, a másik vastagabb, mert ez így van, miután
az ujjunk sem egyforma. A sok dülőút egy kis darab birodalom így
együttvéve. A földek nincsenek elkerítve egymástól, csak egy vékonyka
üres csík mutatja, hogy hol végződik az egyik tulajdon s hol kezdődik a
másik. Ilyen helyeken bizony tág mezeje van a lopásnak.

Mondják, hogy a földgömb túlsó oldalán, a szigeteken laknak meztelen
népek, akiknek a beszédéből hiányzik a lopás szava, mivelhogy nem is
tudják, hogy mi az a lopás. Ez valószinűleg onnan van, hogy olyan kevese
van egyiknek is, másiknak is, hogy nem érdemes ellopni. Majd lopnának
ott is, ha volna mit. Mint ahogy nálunk is lopnak a mezőn.

Ott a legkönnyebb. Mást mindent, pénzt, ruhát, butort, kerítések és
falak mögé tesznek, závárok alá rejtenek, de ami termőben van a mezőn,
arra nem lehet lakatot tenni. Legfölebb azt lehet őrizni, hogy ha már
lopnak, legalább keveset lopjanak. Nagyobb területeknél, uradalmaknál
szokásban volt, hogy a föld szélét köröskörül keskeny pántlikában
kiadták bérbe, vagy odaadták feliben, harmadában. Igy csak a feles
lopott, mert más tolvaj a feles földjén már nem jött át. Az csak a
felest lopta. A feles pedig azt, amit tőle loptak, visszalopta az
uradalmi földből. De nem lopott többet, hanem csak annyit, amennyit tőle
loptak, tőle pedig a vékony és keskeny pántlikaföldről nem sokat
lophattak, amiből nyilvánvaló, hogy az az uradalmi igazgató, aki ezt az
eljárást követte, szerencsésen oldotta meg a kérdést.

Háthiszen az bizonyos, hogy csak onnan lopnak, ahol van. Nem sokat
lopnak. Csak éppen, hogy valami lefölözést tesznek a jut is, marad is
régi igazsága alapján. Nem meggazdagulásért lopnak, hanem csak az
élhetésért. Nagyon különböző dolog ez. A csalásokban is vannak szent
csalások, hát a lopás sem egyforma. A kocsisok nagy része például
szereti meglopni a zabos ládát. De az egyik kocsis a lopott zabot a
lónak adja, mert szeret büszkélkedni a gazda előtt abban, hogy az ő keze
alatt milyen jó húsban vannak a csikók. A másik kocsis meg azért lopja
meg a zabot, hogy beváltsa italra. Mind a kettő a gazda vagyonát lopja,
azzal a különbséggel, hogy az egyik azt, amit a gazdától lopott,
visszalopja a gazdának. Belelopja a lóba.

Látott már valaki olyant, hogy mikor a dinnyeinda a kukoricásból
kifolyik az útra s ott nevel egy szép dinnyét, hogy az ott maradt volna?
Nem, ilyent nem igen lehet látni. Pedig a dinnye indája ki szokott néha
az útra folyni, ha az elővigyázatos gazda más irányba nem tereli.
Nevelni is szokott ez inda végén gyümölcsöt. A gyümölcs egy darabig ott
van, még kicsinyellik arra, hogy a kocsival megálljanak érte. Nem
érdemes. De idővel azután csak eltűnik onnan.

Azt mondják ilyenkor: gazdája került. Csak úgy mondják, hogy gazdája
került. Csúnya szó az a lopás, minek azt kimondani. Inkább csak úgy
gúnyosan mondják a lopott jószágról, különösen, ha vásár alkalmával
lopódott, hogy öt ujjon vötte. Az már csak igazán nehéz vétek, mikor
valaki másnak a földjét, az örökföldjét, az életet és megélhetést adó
földet rabolja: mégsem mondják felőle, hogy ellopta, hanem csak, hogy:
elszántotta.

Van eset rá, hogy kapálás alkalmával a munkásnak kialszik a pipája. A
kialudt pipát nem akarja a szájában tartani, de nem tudja hova tenni. A
mellényzsebbe tenné, de a mellény már régen rámelegedett s levetette
magáról, valamely karóra akasztván. A fölhajtott szélű kalapok idején
kalapszélben is tartották a pipát, de a fölhajtott szélű kanászkalapok
divatja már régen elmult. Szokás volt ezelőtt a pipát a korcba
akasztani, vagy hátul a nyakon az ingbe dugni, ahol megállt, mint
valamely cserepcsik. De mivelhogy a dohány folyton-folyvást drágult, a
pipák egyre kisebbek lettek, a száruk pedig megrövidült. Hát ezzel a
rövid szárral a pipát már a testi fehérruhára nem lehet akasztani, mert
onnan kiesik s a gazdája maga tapossa bele a homokba. Hát ilyenkor nem
csinálhat mást a pipával a gazdája, mint hogy leteszi valahova a földre.
Valami jelesebb helyre, ahol azután, ha megint kell a pipa,
megtalálhassa.

De nem találja meg. Mert egy másik munkás, ahogy arra ment, meglátta a
pipát. – Ejnye, de alkalmatos kis pipa! – gondolja. Ezt el kellene
lopni. De nem úgy gondolja, hogy lopni, hanem csak úgy, hogy csenni. A
vétkes vágy ugyanaz, de a szó szebb. Ha pedig katona is volt az illető,
akkor azt sem gondolja, hogy csenni. Mert a katona sohasem lop, nem is
csen, hanem csak fog. Elfogja, amit akar. Mert olyan a hadi tudomány.
Elfogja, mint az ellenséget.

A munkás tehát, látván a pipát, bűnös gerjedelmei támadnak. De lopni
szégyen, csenni sem illik. A pipát „megtalálni“ sem lehet. A pipa
helyzetéből, ahogy fekszik a földön, meglátszik, hogy az nem elvesztve,
hanem gondosan odatéve van. Azt még majd keresni fogja a gazdája. A
munkás tehát összeszed egy csomó száraz levelet, gallyat és azt
elhelyezi a pipára. Olyképpen, mintha a szél fujta volna oda. Mikor a
pipa gazdája jön s keresi a pipát, nem találja. Az az eszébe sem jut,
hogy a pipa a száraz levelek alatt van. Boszankodik a veszteségen, de
nem szól semmit senkinek a dologról, nehogy kinevessék, mint Dicső
Miskát, aki a kukoricatáblán toronyiránt tette le a csizmáját és sohasem
találta meg többé, mert akárhol állt, mindig toronyiránt állt. A másik
ember meg időmultán kitakarja a levelek alól a pipát és a tulajdonába
veszi. Találta s így, ha később a pipára ráismernének is, szó nem érheti
érte. Valamely tárgynak ily módon való megszerzését nem lehet lopásnak
nevezni. A megszerzés e módjának külön neve van. Úgy mondják: gazt
vetett rá.

Almaérés idején a szőlőben lehet néha látni a szőlőhártyák között vagy
valamely bokor tövében egy kis homokkupacot. Persze nem mindig lehet
észrevenni, de néha mégis észrevevődik. Hogy az ottan nem a maga
valóságától való kupac, hanem hogy ott a homokot valaki valamely okból
kézzel huzogatta össze. Ha az ember a kupacot megrúgja, három-négy alma
gurul ki a homok alól. Ez már a lopási vágy netovábbja. Mikor jó
almaszüret van, úgyis annyi az alma, hogy akár beteggé eheti magát
belőle mindenki. Föl se kell mászni érte a fára, a fák maguk hajtják le
az ember elé gyümölccsel dúsan megterhelt ágaikat. Tömegesen hevernek az
almák a fák alatt, ahogy érett korukban a homokra potyantak. S a kupac
alá földelt nyárialma ott úgyis elromlik. Mégis akad olyan ember, hogy
könnyebb a lelkének, ha néhányat belőle eldughat.

– Kutyaszokás ez, – véli a kapás.

Van benne valami. Ha sok csontot vetnek a kutya elébe, amit nem bír
belőle megenni: elássa, hogy az valamiként a másik kutyának ne jusson.
Ha negyednap azután szűk esztendeje van, keresi a csontokat. De akkorra
már elfelejtette, hogy hova ásta el. Ilyenkor szaladgál az udvarban és
mindig a földet szaglássza, hogy hátha megérzi valahol a csont szagát.
Néha megtalálja, néha nem. Ha nem találja, mérgében elnyújtja hosszan a
nyakát és fölugat az égre. Pedig tudhatná, hogy az ő beszéde úgy sem
hallatszik a mennyországba.

* * *

A dülőúton kocsival halad Jó János a dülőföldek felé. Igazság szerint
Joó János, úgy is írja a nevit, mert régi nemes s a régi erdélyi diploma
is megvan még valahol az öreg menyasszonyi ládafiában. Apaffiék meg a
többi nagyságos urak idején könnyen járta a fej- és jószágvesztés
kimondása odaát a kis bérces hazában s az emberek, ha ott is hagyták a
jószágjaikat, de a fejüket jobb szerették, ha a válluk közt marad:
ilyenkor az emberek kiszöktek Erdélyből, lovastól-nyergestől, egy
nyargalt szolgástól s belevették magukat Magyarország pusztabéli alföldi
népei közé. Sok rokonvér került azoknak alkalmával ide elő. A régi
kutyabőr még itt-ott hever valahol, ha ugyan a játékos unoka szét nem
tépte; ha kedve telik benne, hadd tépje: kinek kell az már? Nemrég is
vettem egyet a jogos tulajdonosától öt forinton, olcsó árú az manap itt,
csak Bécsben drága.

János tehát halad a kocsival, két ló van előtte. A kocsin van János, meg
a kis gyerek. Azon rövid úthoz, amit János most végez, elég volna egy ló
is, az is kihúzná a kocsit a dülőföldig. De ezt nem úgy kell tekinteni.
János úgy is kifogja a lovakat a dülőföld végében s a lovak az árokpart
füvén legelésznek a kis gyerek felügyelete alatt. S miután az árokpart
füve a senkié, János ezúttal ingyen ad uzsonnát a lovaknak, anélkül,
hogy a saját szénaboglyáját rongálná. Érthető, ha inkább két lovat etet
így tavalyi árban, mint egyet. Mert messze van az még hej! hogy a
szigorú télen átessünk s van eset rá bizony, hogy az ember magától meg a
kis családjától vonja meg a fűteni való szalmát, hogy a ló az istállóban
ne éhezzen és az éhségében való fájdalmas nyerítései ne hallatszanak.

János odaér a maga földje széléhez, mert hiszen idővel mindenhova odaér
az ember, még a temető kerítéséig is. Kifog, a gyerek is leszáll a
földre, János pedig, mint tulajdon maga bemegy a dülőföldekbe s
hamarosan el is tűnik köztük, mert a földek ezúttal kukoricatermelésre
vannak berendezve. Állnak tehát rajta a kukoricaszárak rengetegei. János
belemegy a szárrengetegbe s eltűnik. De ez csak úgy van, mint mikor a
rác papot figurázzák a sad vidis, sad ne vidissel, hogy egy kicsit
láttok, egy kicsit nem láttok. Mert János nemsokára ismét előtűnik,
hozván két kézzel az ölében egy igen szép, nagy úri tököt, mert megadta
az Isten az ilyesmihez a magyarnak a módot.

A kis gyerek vidáman kiált föl:

– Jaj de szép tök, édesapám! Ilyen szép tök a mi földünkön nincsen!

János a gyermeki kedvtelés örvendező szavaira komoran felel:

– Mán hogy beszélhetsz ilyesmit? Hiszen én is ültettem ilyent.

No, a gyereknek ez annál jobb, mert hiszen a gyerekre nem tartozik az a
valóság, hogy János a Kis Mihály földjéről hozta a tököt. A töknek pedig
ez tökéletesen mindegy. Az ő sorsa úgy is az, hogy János a földhöz
csapja teljes erővel, minélfogva szétreped. A tök ezen szétrepedt
állapotában most háromféle szolgálatot teljesít. Elsősorban a fűevés
után konfekt a lovaknak. Másodsorban a gyereknek mulatság és
foglalkozás, hogy bicskával hasogatja a tököt s így darabonkint adogatja
a Madárnak meg a Rárónak. Harmadiksorban pedig az érettebb magjait
kiválogatja s elteszi a zsebbe. Ha megszáradnak, az jó ennivaló s a
világ legolcsóbb eledele, mert az evésébe hamarább belefárad az ember,
mint sem jóllakna.

Nagyon vékony dülőföldje van ennek a Kis Mihálynak. Mondhatni nem valami
híres gazda és sok kis családja van neki. János tehát úgy határoz, hogy
nem is igen háborgatja tovább a vagyonában, legfölebb a földjéről még
egy tököt kivisz majd a lovaknak. Ellenben a harmadik szomszéd, az a
bizonyos nevezetű Pál József, sokkal tehetősebb. Van neki másfelé is
földje, voltaképpen abból él, míg ezt, ami itt van, csak úgy örökölte
tavaly. János tehát a kukoricásban erre a földre megy át. Szép a
kukorica Pál József földjén is, nem tagadható. János körülményesen
szemléli a szárakat s amelyiken három nagy szép csövet talál, abból
egyet letör. Le lehet azt úgy törni, hogy a hiány észre sem vevődik.
Különösen ott, ahol sok a termés.

János tehát letörvén a csövet, meglóbálja a kezében és fölhajítja a
levegőbe. Már említve volt, de nagyobb bizonyság okáért ismét említhető,
hogy Kis Mihály földje vékony terület. Fölötte a kukoricacső szépen
átrepül és lehull Jó János földjére. Egy cső, két cső, a tizedik, a
huszadik. János ezt egy darabig űzi. Nagyon mélyen nem megy be a földbe,
nehogy esetleg tetten érjék. Hogy ha valaki jönne vele a föld belsejéből
szemközt, az elől idején kiosonhasson. Az ilyen embert, aki ennyi ésszel
él, úgy hívják, hogy: tartományos embör…

* * *

A másik dülőúton, a dülőföldek túlsó oldalán, ugyanekkor szintén
odaérkezik kocsival Pál József. A kocsi előtt két ló, a kocsin a kis
gyerek, szóval az eset ugyanaz, ami a Jó Jánosé. A lovak itt is az
árokszéli fűre eresztetnek s Pál József szintén csak a Kis Mihály
földjéből hoz ki egy tököt a lovaknak. Az eset ott kezd nem ugyanaz
lenni, amidőn a kukoricacsövek repüléséből meglátható, hogy József nem a
maga földjéről repülteti a csöveket Jó János földjére. Hanem ez egészen
ellenkezőleg van. Jó János földjén dézsmálja meg a három- és négycsöves
kukoricaszárakat. S a csövek, Kis Mihály keskeny birtoka fölött
átrepülve, Pál József földjére esnek. Egyébként Pál József is
tartományos embör. Nem megy egészen bele Jó János földjének a
legmélyébe. Csak úgy szélrül dolgozik ő is.

… Idő multán a két dülőúton két kocsi halad különböző irányokban
hazafelé. Jó János és Pál József (mert, mint régi regényekben mondani
szokás: ők azok), nyugalommal kormányozzák a lovakat azon biztos
tudatban, hogy ezen délutánt hasznos munkára fordították. A repülő
kukoricákat majd holnapután viszik föltünés nélkül haza: ugyanis majd
azon időtájban kezdenek bele a kukoricatörésbe.

Alkonyodik. A nap, amely látta röpülni a kukoricacsöveket, készül a
messzi tengerek mélyébe aludni: már fahegyben van. Ezen alkalommal egy
öreges férfiú jelenik meg a dülőföldek színterén, üres zsák van a
vállán. E férfiú a dülőföldek csősze: Várakozó Savanya Ádám. A régi
emberek közül való, Illavát úgy ismeri, mint a tenyerét, minélfogva
vagyonőrizetre igen alkalmatos. Ádám bácsi távoli figyelője volt a
kukoricarepülésnek, de nem szólt bele a dologba, mert hiszen az a dolog,
ami történt, a kenyéradó gazdái között történt. Az ilyesmibe beleszólás
nincsen, ellenben most, amidőn leszállott harmatával az illatos
alkonyat, Ádám bácsi egész éjfélig szorgos foglalatosságban van. A
repült kukoricacsöveket mind a két földről egy szálig elhordja a zsákban
a csárdáshoz, ahol azokat azután apránkint alkalmas félliterekre
beváltja.

Harmadnap reggel, hogy Jó János is, Pál József is a kukoricatörésbe
kezdenének, látják, amit nem látnak. Az áthajigált csöveknek nyoma
sincs.

– Hát visszalopta a gazembör, – gondolják. – Lám, milyen komisz a világ!

Várakozó Savanya Ádám csőszi hivatalos minőségében arra ballag. Rájuk
köszönt a munkában:

– No, hát van-e a száron?

– Hát… hát van, – mondják az emberek.

– Hát hiszen, – feleli büszkén Várakozó Savanya Ádám, – akit én őrzök…

Jó János és Pál József gyanusan pislognak rá, de egyik sem mer szólni
semmit.



Földragasztás irányában.

Körülbelül hat hold az a föld, amin meg lehet élni. A kisebb darab már
nem ád élhetést, az már kevéske ahhoz, hogy tanyát lehessen rajta verni,
mert a tanyát leginkább nem építik, hanem verik, nem úgy, mint hajdanta
a sátrat verték, mert azt sohasem verték, hanem csak a karóját verték le
a földbe. A tanyának ellenben a falát verik a földből, amit deszkák közé
szorítanak. Régi, egyszerű kitalálás ez, a földön fölül való fal
emelésének legősibb fajtája ott, ahol kő nincsen. De most Amerikában
szintén így készítik az újfajta egyszerű házakat, csakhogy nem földdel
tömik ki a formát, hanem cementtel öntik tele. Ismétlődik a világon
minden, újak válnak a régiekből s régiek lesznek az újak. A kívülről
fűthető kályha öregapja régen ott van a tanyai boglyakemencében, a
boltban árult száraztészta a tarhonyában, a bádogba szorított húsételé
abban a vászonzacskóban, amiben a pásztorember őrzi a napon szárított
paprikáshúst.

Az. Ez azonban nem sokat segít azon, hogy hat hold földön alul már csak
úgy lehet megélni, ha napszámba jár az ember is, meg az asszony is, így
keresnek valami segítőpénzt az élethez. Nehéz már az ilyesmi, mert
bizonytalan az élhetés. Kevés a _van_. Sokkal több a nincs. Betegség,
halálozás, jégverés könnyen rongálhatja azt a kevés vant is, ami van. Az
élet útján sok útonálló ólálkodik: hol szárazság, fakadó víz. Hol fagy,
hol tűzveszedelem.

Nem is ilyen tartós az ilyen kis földön élő embernek a maradása. Ha az
adósság kikezdi a tanya egyik sarkát, nagyhamar harap egyet az a másikon
is. S a föld apránkint úszni kezd. Lába kel, megy és mentében nem lehet
útját állani.

– Ahán, – mondják az emberek – Nagy Mihályék alatt megindult a föld.

És kezdenek belenézni a ládafiába, hogy mennyi pénz áll a háznál. Hogy
mikor a föld egészen megindul, azonnal ott legyenek, hogy a más kezére
ne juthasson. E tekintetben olyan nagy szorgalom észlelhető, hogy azt
semmi más dolognál látni nem lehet. Mert a föld: a föld. Az az élet és
az a birtok. Minden más vagyon elbukhat. A jószágot elpusztíthatja a
dög. Ezüstöt, aranyat ellophat a tolvaj. A bankba rakott pénzt
elsikkaszthatja az úri huncutság. De a földet nem veheti el semmi
hatalom, még ha háború lenne, akkor is csak a gazdáé marad. Ha a víz
elveszi, még az is visszaadja.

– Ez így van – mondja Sós Mihály. – Csakhogy az a baj, hogy nagyon sokan
tudjuk, hogy így van.

Körülbelül nem is nagyon sokan, hanem valamennyien. Akinek pénze van, az
azzal a gondolattal kel, azzal is fekszik, hogy hol lehetne földet
venni. Arra kuporgat, azért takarékoskodik, hogy a hazából minél nagyobb
darab legyen az övé. Akié a föld, azé az ország. Csak rebbenése legyen
annak a hírnek, hogy valamely föld alighanem eladódik, már végigszárnyal
az izgalom a határon s az emberek gyanakodva kémlelik egymáson, hogy
ugyan hányójukkal kell majd harcba szállni annak a kis földnek a
megragasztásáért. Ez a neve: ragasztás. Ragasztani a meglevőhöz újat,
akármi csippet-csuppot is, csak területében szélesbedjen és
hatalmasodjon s legyen majd mit örökölni a fiúknak. Mert az a vagyon,
amin rajta áll az ember és ami nem szalad ki a lába alól.

* * *

Pál János aféle szegényes ember. Kétkézi munkás, meg van egy kis földje
is. A kis földön egy kis ház, mint mondani szokás: úgy soványosan
vannak, de azért elélnek, mert az egész család csak az asszony meg egy
gyerek. Az egész birodalma csak néhány holdnyi, de ez merészen áll
nagyobb földek között. János, mikor a maga dolgától ráér, szorgosan jár
napszámosmunkára, de az asszony is, mióta a gyerek már akkora, hogy
attól lehet menni. Vannak szőlők is a környéken, azokba gyakran kell a
munkásember is, asszony is, mert az olyan dolog, az a szőlő, hogy ott
mindig van tennivaló. Igy hát keresnek és csendben éldegélnek, olyformán
nézvén kis örökföldjüket, mint a szentséget.

Kísértésben ugyan gyakran vannak vele. A szomszéd mind jómódú s mind
terjeszkedni vágyna a földjével. Volna pénz mindenütt, néhány új holdat
ragasztani a régihez. Egymástól nem vehetnek, azt tudják nagyon jól, így
hát reménységüket mind abba vetik, hogy mikor pusztulnak majd ezek a
rongyosok. No, majd, majd…

Azonban a pusztulás nem akar elkövetkezni. Jánosék élnek a szegénység
kenyerével és a kétkari munka erejével, kis holdaik pedig állnak egymás
mellett rendületlenül. Az ember nem kártyás, nem mulatós, az asszony nem
cifrálkodó, nem parádéznak, még csak kerítést se készítenek a tanya elé,
mert minek kis helyre nagy udvar: jobb, ha abban is búza terem.

Szóval ezeket nehéz kivárni.

Rejtett gondolatok támadnak ugyan egy-egy emberben afelől, hogyha nem
kapnának munkát s azon nem keresnének, idővel csak felélnék a földet. De
az csak olyan gondolatforma, aminek értelme nincsen, mivelhogy
elsősorban jó munkások, másodsorban pedig úgyis kevés a munkás, örülni
kell, ha dologidőben kapni lehet belőle elegendőt.

Mert ilyen bajok is vannak, ez valamely újféle veszedelem. Ahogy a
ragasztások nyomán nagyobbodnak, már a munkáját nem bírja ellátni maga a
gazda családja, különösen, ha kevés a gyerek. Vagy ha volt is elég, de
felnőttek, megházasodtak vagy férjhez mentek s kiröpültek az otthoni
födél alól. Akinek az egykori örökföldjéből a ragasztások támadtak, a
nincsetlenségbe jutott emberek vándorbotot fogtak a kezükbe s mentek
kijebb, be a pusztákba, töretlen legelőföldet keresni bérlet gyanánt.
Igy hát fogy a kétkézi erő, pedig a dolog szaporodik. A szőlőnek,
gyümölcstermő kertnek annyi ártó veszedelme támadt, hogy tízszerannyi
munka van vele, mint ezeknek előtte.

Tettek tehát Pál Jánosnak olyanféle ajánlatot, hogy adja el a földet, de
azért ne menjen el a határból.

– Már hogy nincsetlen zsöllér maradjak? – riadt föl János.

– Az. Van hely, ahol elférsz. Azután a pénz, amit a földért kapsz,
kamatozik odabent a városon a bankba. Sömmi gondod rá, adót se fizetsz
utána.

Van ilyen zsellérféle állapot. A ragasztott földeken, amelyeknek lábuk
kelt az egykori örökös alól, mindig marad valamely rissz-rossz tanya,
kidült-bedült oldalú, fakófalú, mint amilyenben már lakdosni szokott az,
akinek úgyis kifelé áll a szekere rúdja. Az ilyen tanyának haszna
nincsen; ha magára hagyják, előbb-utóbb csak bedől végképp s még azt sem
mondja, hogy befellegzett. Néha tűz is támad az ilyenben, nem tudni mi
okból s vert romfalai azután évekig meredeznek a szomorú
elhagyatottságban, míg csak szét nem mossa az eső s a téli viharok
egyenlővé nem teszik a földdel. Alkalmas tehát az elmaradt házba lakót
fogni, ha akad. Van rá eset, hogy akad a nincsetlenségből. Az ellakik
benne, valamennyire rendben tartja, mert azzal kénytelen, ha nem akar
kibetegedni belőle. A lakásért szolgál ezzel meg amazzal a dologgal a
gazdának: aféle kisded hűbéresség ez, zsellérségnek neveztetvén. S
hűbéri várából azután mikor ráér, járhat napszámba, amerre akar.

Ezzel az állással megkínálták Pál Jánost is, de nem vállalta. Ha a
magáéban lakhat, a más keze-lába legyen? És elváljon kis örökföldjétől-e
vajjon? Gyermekének ne maradjon semmisem abból, ami egykor volt s amiből
valami kevés még ő rá is maradt. Nem lehetséges ez. Otthon az asszony is
ijedten hallgatta az efelől való beszédet s gyermekét szorgos félelemmel
húzta az ölébe. Apáink örökét elkótyavetyéljük-e s menjünk világnak,
mint a Döme kutyája?

János mosolygott, de erősen mondta:

– Nem, nem mögyünk. Csak az Isten erőt, egészségöt adjon.

Bíz arra szükségünk van közös mindnyájunknak, mivelhogy nélküle semmire
sem mehetünk…

* * *

Este van, a nap már régen lehaladt aludni s a földi élet is pihenni tér.
Sötét a világ, a hold még nem jár fönt az égen, de a csillagokat
kigyújtották az égi pásztorok. Nyolc óra körül jár az idő, szegény
helyen ilyenkor, hogy a világító olaj ne fogyjon, elteszik magukat
holnapra: kászmálódnak, vackolódnak, fészkelődnek, miként ahogy ez az
eset van most Pál Jánoséknál is. Lepihennek.

Azután akkor azt mondja valami az udvarban, de rettentő hangosan, hogy
durr!

Lövés. A tanya bezárt ajtajára lőttek.

János fölugrik a padról, ahol feküdt a subaaljon.

– Mi ez?

A kutya nem ugat odakint. Ami nem csoda, mert a tanyai kutya, ha
közelben hallja a lövés durranását, ijedtében elszalad. A puska szavától
nagyon fél, talán azért, mert ritkán hallja. Ha meg van kötve, még a
kötelet is elszakítja nagy ijedelmében, csak hogy menekülhessen.

János sietne ki a szobából az ajtó felé, de az asszony rákiált az
ágyból, ahol a gyermekével fekszik:

– Ne mönj ki ruha nélkül!

Már tudniillik, hogy ne menjen ki a ház elébe abban a fehér testi
ruhában, amiben van, mert az világít a sötétben. (Azért nevezik is
csőszlámpásnak.)

János elérti a szót, nagyhamar magára rántja a kékbeli felsőruhát s így
siet az ajtóhoz.

Alkalmas volt az asszony figyelmeztetése, mert ahogy menne, újból
hallatszik odakint a dörrenés s újfent reccsen egyet az ajtó.

– Ne menj ki! – sikolt az asszony. – Majd megint lünnek!

– Nem lü már – csitítja János – mert puskaszó volt ez.

Mert más szava van a revolvernek és más szava a puskának. Ha revolver
szólt volna, akkor még négy golyó volna a fegyverben, de a puskának csak
két csöve van, két csőben két töltés, ha azokat kilőtte, nincsen több.

János fölrántja az ajtót s kiugrik a ház elé, onnan pedig mindjárt az
öreg eperfa vastag törzse mellé.

Nem harcolni akar, nem verekedni szándékozik, nincs is vele kezebeli
eszköz: csak azt akarja tudni, hogy ki volt az a jó szomszédok közül,
aki az ő háza ajtaján két ízben belőtt.

Azonban az éj sötét, bár a csillagok némi keveset világítanak. Csak egy
alakot lát, amint sietve oson vissza a búzába. Az arcát nem látja, de az
egész mozgása olyan, mintha a szomszéd volna. A gazdag szomszéd. Az
asszony is, ahogy az ura után az ajtóhoz ugrott s kidugta félve rajta a
fejét, szintén erre vél, mert azt súgja rémülten Jánosnak:

– Mit véthettünk neki?

– Mit véthettünk? – mondja János. – Hogy még a mienk ez a kis föld, azt
vétettük neki. El akar űzni. Hogy adjuk oda, amilyen áron kéri. De
hiszen – tör ki belőle a keserűség s rázza az öklét a másik tanya felé –
van még Isten az égben!

– Jaj – csitítja az asszony – csak vigyázz! Csak ne tégy semmi olyant,
amiből baj keletközik. A szegény mindig a rövidebbet húzza!

– Hát hiszen az igaz – véli János.

Egy óra nem sok, de annyit sem alszanak ezen éjszaka a kis tanyában.
Sötétben vannak, halkkal, csitítják a gyereket, aki nyügös, fél,
megriasztották a puskalövések. Ők maguk is félve lesik, hogy nem
következik-e újabb durranás. Mert hátha nem is jól láttak. Hátha nem a
szomszéd volt. Hátha valami kósza cigányság támadása, ijesztgetése volt,
hogy a lövő után induljon az ember s addig a magára hagyott tanyába be
lehet törni. Baltát, nagybotot kézügybe is készít az ember, más fegyvere
nincsen, mert a puska drága s adót is kell utána fizetni.

– De revolvert mégis csak tartani köllene – mondja az asszony.

– Az igaz – szól János. – Ugyan az is drága, ha jó, de nem is igen tudok
vele bánni. Én csak a puskát tanultam a katonaságnál.

– Majd eltanulnád mástól a bánását.

– Hát ha majd kerül egy kéz alatt, vöszök.

– Úgy-úgy – biztatja Rozál – legalább ilyenkor visszalünnél. Hadd tudná
mög, hogy nem egymaga hatalmas a határban. Majd félne akkor, akárki
volt. Lásd, Kisgucziéknál nem sajnálják a patront, mindön hétön lőnek
esténkint egyet-kettőt, hogy hadd tudja mög mindönki, hogy ott fegyver
van a háznál.

Gondolkozik az ember. Az ám, ez igaz. De másként meg… ha most véletlenül
eltalálta volna, a törvény előtt miféle bizonysága volna arra nézve,
hogy a maga védelmére cselekedett?

– Hát ott az ajtó – mondja Rozál. – Az is mutatja, hogy körösztül van
lőve.

Ez is igaz, de kérdés, hogy tanu-e a törvény előtt egy rozoga, puhafa
deszkából készült ajtó. S meg tudja-e mondani az ajtó, hogy ki lőtt
bele? Nem, ezt nem tudja megmondani.

Próbálnak szunnyadni egy kicsit, de nem lehet. Hol a gyerek riad fel,
hogy:

– Jaj, gyünnek, édösapám.

Hol az asszony szól ijedten:

– Valaki jár kint. Hallgasd csak… Bezártad-e az ajtót?

– Be, be, csak ne félj. Ne ijedözz, aludjatok egy kicsit.

Fölsóhajt az asszony:

– Birni is kéne… Hejh, istenöm-istenöm, de leesött róllunk a tekintetöd
ebbe a pusztaságba… Hallod, megint jár kint valaki.

Csakugyan hallatszik valami. János kinéz az ajtón s látja, hogy a kutya.
Lecsillapult az ijedtsége s hazajött.

– Látod – mondja Rozál – ez is azért szaladt el, mert sohase hall itthon
lövést. Ha ráment volna arra a lövőre, azután kitépett volna egy darabot
a ruhájából, most mindjárt tudnánk, hogy ki volt.

– Tudom én azt úgyis, hogy a szomszéd volt. Éppen azért, mert hallgat.
Mert ha cigány lött volna a lüvő, akkor már itt volna a puskával
segítségre.

Ilyen beszédek között telik el hajnalig az idő. Ahogy világosodik, János
kimegy a tanyából az útra, mert ilyen tájban szokott arra a csendőrök
két embere portyázni. Egészen megvirrad közben, a nap fölkel s
megcsillan a csendőrszuronyokon, amelyek a vetések között föltünedeznek.
Megvárja az errébbhaladásukat és jelenti a katonáknak az esetet, hogy
lövés történt.

A két csendőr elmegy a tanyába, körülnéznek mindent. Az ajtón egy egész
sor luk van, amit a sörétek átütöttek. Nyomot keresnének, de a homokban
nincs nyom, mert abban könnyen összefolyik. Ha volt is, János meg a
kutya már összetaposták. A búza is összehajlott már azon a helyen, ahol
az éjjeli támadó besurrant. Igy tanácstalanul állnak.

– Cigány nem volt, – mondja a csendőr – mert most nincsen a határban.
Hanem nincsen magának valami haragosa a környéken?

Hát hiszen, ha mindent el volna szabad mondani, amit gondol az ember,
majd mondana János most sokat. De nem szabad. Mert könnyű vádolni, de
nehéz tanusítani. Ennélfogva a ne szólj szám, nem fáj fejem régi igazság
járja itt is.

– Löhet, hogy van titkos haragosom, de nem tudok róla. Olyan, aki
mögmondta volna szömbe, hogy csakugyan ellenségem, olyan nincsen.

Nézi a káplár Jánost s megint kérdezi:

– Nem nógatja itt magát valaki, hogy adja el azt a kis földet?

– Dehogy nem – esik bele a szóba az asszony. – Nem is egy, de az egész
szomszédság. Valamennyi kitúrna bennünket ebbül a kis örökbül.

Bólintgat a káplár, hogy hiszen éppen ez az. Valamennyi, az senki. Egy,
valaki. De ki az az egy?

Nézi az udvar homokját, keres valamit. Azután hirtelen lehajol.

– Ez megvan. Az egyik.

Ez az egyik puskalövéshez való fojtás. A másik nincs meg. Talán elégett,
vagy elfújta a szél a búzába. De ez a papiros megmaradt. Az a fojtás ez,
amely az elültöltő fegyver csövében a puskapor meg a sörét között
szokott lenni. Kissé megfogta a puskapor lángja, némely része elégett,
de azért a nagyobb darabja megvan. A csendőr vigyázattal bontogatja.
Azután azt mondja:

– Van itt a szomszéd tanyában egy iskolás gyerek?

– Van egy kicsi.

– De már az első osztályon túl van?

– Alighanem túl, – mondja János – mert már tavaly is járt a tanító úr
elébe. Miért kérdezi?

– Csak azért, – feleli a csendőr s mutatja a papirost – mert ennek a
fojtásnak a papirosa ábécés könyvből van kitépve. Tud olvasni?

– Tudok.

– Hát olvassa el, mi van rajta.

S Pál János olvassa az ábécés könyv gyűrött, szakadozott papirosáról: _…
z is–ten az ég–ben la–kik…_

Egymásra néznek. Az asszony szomorúan fölsóhajt:

– Istenöm, te odafönt laksz. De mire idáig lejut a neved, a puska
csövébe kerül.

– Hát az úgy van – mondták a csendőrök s mentek tovább, keresni azt a
tanyát, amelyiknek az ábécés könyvéből az a bizonyos lap ki van tépve.



Sabotage.

Az újságban olvasom: sabotage történt Franciaországban. Most itt történt
sabotage, most ott történt sabotage. Mit jelent ez a szó, valami új
divatot, vagy pedig tengeri herkentyüt? De azután írja az újság, hogy az
a sabotage, mikor a drágaság miatt fölingerült gazdasszonyok föllökik a
piacon a kofák sátrait és letapossák a földre a túrót, a vajat, a
gyümölcsöt. Ez hát a sabotage? No, ez nem új dolog, ilyesfélét már
láttam honi földön is. Az igaz, hogy nem most, hanem régebben. Szám
szerint éppen huszonegy év előtt és pedig – még kimondani is furcsa – a
katonaságnál.

Az aradmegyei Csucsa község alatt történt, ahol marsolás közben
éjszakára tábort ütöttünk. Az ezred hosszú úton volt akkor, szeptember
második felében Bécsben kellett lennie, hogy ott fölváltsa a
szolgálatban a brassói regimentet. De előbb végig kellett „csinálni“ a
székelyhídi királygyakorlatokat. Ilyenformán, bár augusztus másodikán
indult az ezred Szegedről, csak szeptember tizennyolcadikán látta meg a
Szent István tornyát, addig folyton kódorgott hol erre, hol arra,
Csanádban, Aradban, Temesben, Krassószörényben, Erdélyben, Biharban. Már
ez a hosszú csatangolás is kedvetlenítette a legénységet.

Azt nagy örömmel tudták meg a napiparancsból még a nyár elején, hogy az
ősszel Bécsben kell lenni, mert világot látni szeret a katonalegény.
Különösen a gyalogos, akinek nincsen se lóval, se kocsival, se ágyúval
dolga, hanem a hátára veti a bornyut, a kezébe veszi a puskát s: omnia
mea mecum porto, készen van, mehet. De ezt a bécsi kéjkirándulást a vén
harcosok, agg csatárok, dicső csontok se vették haraggal, ha majd szépen
fölrakják őket itthon a vasútra és azután majd „sikojtozva mögy a vason
a bagon“ egészen Bécs városáig, ahonnan már csábító angyalként
integetett az a hír, hogy ott a kantinban egy liter sört tizenkét
krajcárért mérnek.

De ezt az örömöt jól lehűtötte és jégre tette a kilátásba helyezett
negyvenhatnapos út, amiből csak kettő telt el vasúton, a többi meg
gyalogosan. Felső parancsok dobták, vetették az ezredet ide-oda, az
ördög tudja, hova. A parancsnokok tudják, hogy hova, de a legénység nem
tudja. Ugyan nekik tökéletesen mindegy, hogy minek hívják azt a helyet,
ahova még ma el kell érni, de annyit tudni szeretne, hogy hány órai
gyaloglás van rendelve erre a napra. Ezt nem tudja, csak annyit tud a
parancs nyomán, hogy másnap hajnalban hány órakor kell útrakészen állni.
Ha tudná, hogy hány órai út áll előtte, könnyebben nekifohászkodna és
mikor már a nagy fáradtság kerülgeti, tudná biztatni magát az
erőfejtésre azzal a gondolattal, hogy hiszen még csak egy kis óra az
egész (annyit pedig még akasztva is elbír az ember).

Azonban ezt nem igen szokták megmondani neki s ez kellemetlen. Ezenfölül
abban a kitüntetésben részesült a regiment, hogy neki osztották ki
kipróbálás végett az új gyalogsági sátrakat, hogy majd fent Bécsben
bemutassa a tapasztalatait. Minden legény a hátán hordta egy-egy
sátornak a felét, amely kiváló megtiszteltetéssel velejárt, hogy mindig
másik ezred jutott a faluba hálni, emez meg kint éjszakázhatott a
harmatos réteken. Már pedig tudvalevőleg szép az a harmat a versben,
mikor csillog a rózsa szirmán, de aludni nem kellemes benne. Ha a
költőtől azt kivánnák, hogy hajnaltól alkonyatig vigyen harminc kilót,
azután vackolódjon le a nedves fűbe s ott várja meg azt az ebédet, amely
talán esti tíz órára alighanem elkészül: a költő kevesebb kedvvel írna
verset a harmatról.

Szóval kedvtelenek voltak a császár gyöngyei is. Elvégezték ugyan azt a
dolgot, ami rájuk volt parancsolva, de morogtak.

A kantinos az országút szélén ütötte föl a sátrát. Jó dolga volt ott. A
mi regimentünknek a hadtestben az aradi ezred a testvére, azzal szokott
együtt dolgozni. Azok is ott voltak az országút túlsó oldalán. Hát két
ezred éheseit kellett kielégítenie a kantinosnak, jó üzlete volt neki,
mert úgy tolongtak a sátor alá a harci dicsőség kedveltjei, mintha ott
ingyen mérnének. Még napvilágnál jól ment a dolog. Két finánc
fegyveresen kióvakodott a faluból és firtatni kezdte a kantinost, hogy
van-e neki italmérési engedélye. Az agg csatárok és hős csontok ezen
fölingerültek. Egy cigánytrombitás a fináncoknak a fülébe fújta a
visszavonulás nótáját, amely magyarul úgy szól, hogy: hát-ra, csak
csen-de-sen hát-ra. Miután a fináncok nem értették meg, a császár
gyöngyei elég érthetően hozták a tudomásukra, hogy már régen nem ettek
zöldhuszárhúst és ha a zöldhuszárok el nem távoznának, akkor ennek a
húsnak az evése fog bekövetkezni.

Hallván és látván ezen állapotokat, a királyi pénzügy őrei
visszavonultak.

Mint látnivaló, hat óra tizenöt perckor a hadsereg csucsai tagjai a
szabad kereskedelem hívei voltak és a külső támadás ellen megvédték a
kantinost.

A kantinos ilyenkor módfelett büszke azon irányban, hogy a fegyveres erő
császári része ő mellette van.

E büszkeségének folyománya, hogy a császári haderő tagjai részére az öt
pénz ára szalonnák adagjait egyre kisebbre szabja. Amit a haderő tagjai
eleinte megütközéssel vesznek tudomásul. Azután méltatlankodnak. Akad
legény, nem egy, hanem több, aki a csöppnyi szalonnát, mint véres kardot
hordozza meg a táborban, kiáltván:

– Nézzétek a betyárt! Ennyi szalonnát öt vasért!

Az emberek, mint komor bikák tekintenek a szalonnára, amely valóban
olyan kicsiny, hogy félfogra is kevés volna.

De még mindig semmi nyoma sincsen annak, hogy itt sabotage akar lenni.

Hát hogy történik mégis? Az ördög tudja. Összebeszélnek vajjon? Nem.
Hiszen a szabad ég alatt vagyunk valamennyien, azt meg lehetne látni és
hallani, ha követ fujnának. De se nem látni, se nem hallani semmit.

Mindössze hol itt, hol ott egy-egy legény a puskáját pucolván, vagy a
nadrágjára varrva a leszakadt zsinórt, fütyörész. Azt fütyüli, hogy:
tárititi, táratatta, tiri-tári-dum. Ez az ezred hívója. Trombitaszóból
magyarra fordítva annyit jelent, hogy: A szögedi hírös lányok helyre
tyu-tyu-tyu. A spirituszgyárba járnak helyre tyu. Harminc krajcár a
napszámjuk tyu-tyu-tyu. Mégis slingös a szoknyájuk, helyre tyu-tyu-tyu.
Nem valami kiváló műdal, hanem hiszen van ennél különb ezredhívó is.
Némelyik olyan, hogy nem bírná kiállni a nyomdafestéket, de az mindegy.
A fődolog az, hogy a tisztelt társaság megértse belőle, hogy most neki
szólnak.

Megértik. Egyre többen fütyülik, hogy mégis slingös a szoknyájuk, hejre
tyu-tyu-tyu.

Az ilyesmiből már meg lehet érteni, hogy a császár negyvenhatos gyöngyei
valamiben törik a fejüket. De hogy miben, az voltaképpen nem tudatik. A
külső körülményekből csak annyi látszik, hogy a legények tisztogatják a
feleségüket, (már hogy a puskájukat), továbbá a derékszíjjat viaszkolják
azokkal a viaszbólvaló s már félig elkopott gyertyákkal, amiket
ottjártuk alkalmával a radnai templomból „fogtak“. (A baka ugyanis
sohasem „lop“, hanem csak „fog“. Ezt sokan nem akarják megérteni, de
azért ez nem változtat azon a tényen, hogy ez így van. A fogás, az csak
fogás, de az nem lopás. A fogás csak játék. Próbáltam egyszer ezt, mint
tolmács magyarázni a bécsi Heumarkt-kaszárnyabeli hadbíróság urai előtt,
menteni igyekezvén egy szegény idevaló vért, aki három krajcár értékű
fegyverkefét „fogott“ a cimborájától s akinek ezért kidukált a hat
hónapi utánszolgálatos dutyi. Mondtam, hogy ez nem lopás, hanem csak
fogás, a cimbora holnap vagy holnapután visszafogja tőle a kefét és
visszafog mellé még két pénz ára faggyút is, bakancsot zsírozni, de a
hadbírósági kihallgató úr más véleményen volt és az ügyeket egyéb
területekre irányítván, megpörölt azért, hogy miért nem díszkabátban
tolmácsolok. Álltam is szigorúan a pörölés alatt a haptákot, gondolván:
bolond már megint a német. Abban az időben ugyanis teljes
gondolatszabadság volt engedélyezve a hadseregben, csak éppen hogy
kimondani nem volt szabad, hogy mit gondol az ember.)

Egyébként pedig ezúttal csak ott tartunk, hogy fütyülik az ezredhívót.
És az országút túlsó oldaláról áthallatszik, hogy az aradi testvérei is
fütyülik az ő maguk ezredhívóját.

Szép és hasznos dolog ám az: egy országút, amely elválasztja egymástól a
regimenteket. Mert akármennyire testvér is a testvér, de azért
választófalak nélkül különféle összeveszések történnének. A katona oly
könnyen összevesz egymással, hogy az csoda. Például a debreceni és a
nagyváradi regiment testvér. A debreceni magyar, a váradi meg olájjal
kevert. Ennélfogva a debreceni katona nustyunak nevezi a váradit, mert
az oláh legénynek az a szokása, hogy minden kérdésre azt mondja a maga
nyelvén: nu sciu: nem tudom. De a váradiaknál leginkább magyarok az
altisztek, azok megtanítják magyarul az oláh legényt. Mikor azután az
ilyen oláh legény elmegy a debreceni testvér mellett az országúton,
csendes odavetéssel megkérdezi tőle:

– No testvér tudsz-e már magyarul? – Amiből természetesen verekedés
támad és kiröpül a „sajt“-jából a „bajnét“.

Könnyen áll az összeveszés.

Mikor a mieink Bécsben voltak a király szolgálatára, ugyanabban a
kaszárnyában lakott a székesfehérvári hatvankilences Jellasich-regiment
is. Szép, szálas emberekből való ezred, amelyet a mieink köznyelven
bakonybéli betyárbandának neveztek, cserébe a szegedi bicskáskompánia
titulusért. A kaszárnyában azonban azért nem veszhettek össze a
legények, mert a mindenekről intézkedő felsőbb katonai igazgatás
gondoskodott arról, hogy ugyanabba a kaszárnyába az egymásra agyarkodó
magyarok közé oda helyezzen a középső helyre egy cseh dragonyos
regimentet is. A magyarok részéről a gyűlölködés tehát közösen eme
kocsisok ellen irányult, mint olyan lények ellen, akik a király úrnak
való dicső szolgálatot istállószemét talicskázásával töltik el és olyan
rézbográcsot raknak a fejükre, hogy halat lehetne benne főzni.
Szerencsére azonban a nyelvi határok választófalat vontak a különböző
nemzetek indulatos fiai közé és a csehek békességben nyakalhatták a
mondhatlan számú söröket. Csak csendes megvetésben volt részük, amit ők
– hatalmas testű, nehéz-lovassági mohamed-emberek – még csendesebb
megvetéssel viszonoztak.

A két magyar regiment verekedési erőfölöslege a korcsmákban merült ki.
Kis kurtakorcsmák voltak ott. Amikben négy krajcár volt a tea, öt
krajcár a gyenge tejeskávé, a „melange“ s egyes tobzódók csokoládét
ittak porciónként hat krajcárért. És aki megivott négy porció
csokoládét, danolni kezdett és azt kérdezte a füstös falaktól, hogy
barna kislány mi lesz vacsorára?

Mit tehet ilyenkor a barna kislány?

A barna kislány ilyenkor azt feleli, hogy halpaprikás, mi gondja van
rája, fehérvári bakát várok vacsorára.

A barna kislány pedig csak elméletben tartózkodik ott a császárváros
falai között. Voltak Mirclik, különféle Mirclik, nem kalapos és kalapos
Mirclik – de barna kislány, valóságos és tökéletes barna kislány hogyan
lehetett volna ottan.

Az emberek a levegőbe bámultak és ott keresték a barna kislányt.
Kinek-kinek a kedve szerint imbolygott azután a füstben, éppen az ő
valóságos kivánsága szerint.

Némi gondolkodás után kitört a veszekedés. Itt a dolgok megértéséhez
szükséges, hogy tekintetbe vegyük, miszerint a barna kislány fehérvári
bakát vár az vacsorára. A bakonybéli betyárbanda Fehérvárról származott,
onnan sorozták, onnan küldték idegenbe, ellenben a szegedi bicskás
testület szintén jogot formált ezen címhez, amennyiben a Fehérváry
generális az inhóberje a regimentnek.

Igy tehát jogos viták támadtak afelett, hogy a füstben repkedő barna
kislány melyik fehérvári-regimentből való bakát vár az vacsorára.

E kérdést – mint mindenki beláthatja – csak bajonéttal, sörösüveggel és
csokoládés ibrikkel lehetett elintézni.

Hát körülbelül ilyenforma szeretetben élt az idevaló regiment a csucsai
réten is az aradi testvérekkel. Az is nyustyu. Jó, hogy köztük volt az
országút.

Azonban ezúttal ott is fütyülik az ezredhívót. Egészen átszól. Az
emberek azt mondják:

– Nézd csak, nézd.

Hát nézik, de hát mit nézzenek. Nincsen azon semmi néznivaló, hogy
némelyik embernek füttyszóra áll a szája?

De egyszer csak azt fütyülik: turutu, turutu, ritatitati!

Az emberek a fejüket fölütik. Hát ez mi? Hiszen nincs itt ellenség, ez
csak hadgyakorlat. De a fütty szól: turutu, turutu, ritatitati…

Azt a trombitanyelvből magyarra kétféleképpen lehet fordítani. Az egyik
fordítás szerint így hangzik: Ká-poszta, ká-poszta, hús is van benne.

Ez a kedélyes, játszi és gyermekes fordítása az illető trombitaszónak.
Vannak ilyenek is. Mint például, mikor a gyülekezőre hívó trombitaszót
úgy fordítják le magyar nyelvre, hogy: az ezredes úr együtt akar-ja
látni a szama-rait.

De a turutu, turutu, ritatitatinak van más fordítása is. Ez így szól,
hogy: elő-re, ma-gya-rok, ostromot fuj-nak. Fegy-verre, magya-rok,
véd-jük a hazát.

A katonaduda sok mindent el tud a maga nyelvén mondani, de ilyen izgató
szava nincsen több, mint ez: turutu, turutu, ritatitati.

De azért ennek is van hibája. Mint ahogy hiba nélkül ezen a kerek
világon nincsen semmi. Rossz a fordítás, amely nincsen tekintettel a
haza nyelvi különbségeire, ezt már Guyon is tapasztalta, amikor
Branyiszkónál rohamra fuvatott, de a csapatok tót része állva maradt,
mondván: ez nem nekünk, hanem a magyaroknak szól.

Hanem most más volt az eset.

Az országútnak mind a két részéről fölhangzott egyszerre az ordítás:

– Hurrá! Hurrá!

A következő pillanatban csak egy porfelhő látszott ott, ahol eddig a
kantinos terjedelmes sátora állott. Két ezred legénysége rohanta meg,
elpusztította, tönkretette, megsemmisítette, tisztán csak azért, mert öt
pénzért kevesebb szalonnát adott, mint amennyi dukál.

Másnap hajnalban fölszedtük a sátorfát és tovább mentünk. A két ezred
részéről körülbelül négyezer ember táborozott akkor a csucsai mezőn. Ki
tudna itt, ennyi vitéz csont és császári gyöngy között igazságot és
vizsgálatot tenni?

Szó sem lehetett róla. Másnap mentünk tovább, arrafelé, amerre az utunk
vitt és másnap a kantinos már egészen rendesen porciózta ki a
szalonnákat.



A fórum.

Az alföldi városok népének szokása volt, hogy vasárnap délelőtt a piacra
tódult s ott időzött délig. Ezt megtette nyáron is, télen is. Csak
esőben nem ment ki, az ünneplő kalapot, meg a ruhát féltvén. Ott
találkozott egymással a két különböző városrészben lakó rokon, a sógor
meg a koma, a legényfiú meg a keresztapja. Az ország sorsáról ott
tárgyaltak. A hírek oda futottak össze. Egyik ember ezt hallotta, a
másik meg azt. Lapokat a nép nem olvasott még a hetvenes években, helyi
lapok nem is igen voltak, legfeljebb ha egy-egy kisded hetilap, amit az
intelligencia tartott fönn. Még Szegeden is csak az árvíz előtt pár
hónappal támadt egy napilap, azelőtt a hírre szomjas közönség
megelégedett egy hetenkint háromszorossal. Patriarchális régi világ
volt, pedig úgy tetszik, mintha most lett volna.

Mégis mennyi változás azóta. Emlékszem, hogy gyermekkoromban a szegedi
postának csak egy levélhordója volt, az is elegendő volt, de annak
németül is kellett tudnia, hogy a kereskedők német címzésű leveleit
kézhez adni bírja. Erre az öreg Katzky volt alkalmas, egy galiciai
óriás, aki az osztrák zsandároknál őrmesterkedett s mikor a kiegyezéskor
azokat a hazájukba visszarendelték, ittmaradt s beállott Briefträgernek.
Sokan Magyarországon maradtak akkor a letünt korszak keze-lábaiból, mert
a szolgálati évek nyomán annyi magyar hangulat, érzés, gondolkodás
lopózott a lelkükbe, hogy többé nem kívánták viszontlátni a fatornyos
országukat. Ez is egyik oka annak, hogy magyar helységekben néha
törzsökösnek látszó parasztgazdát lehet találni, akinek a családneve
tisztára északi szláv. Még a negyvenkilences muszka hadseregből is
maradtak az alföldön katonaszökevények.

Szóval elég azzal annyi, hogy nálunk is csak egy levélhordó kellvén, a
kisebb helyeken még kevesebb hírt hozott a világ járásáról a posta: ezt
a főtéri gyülekezés helyettesítette az ünnepnap délelőttjén. Ez volt a
fórum. A forum Romanum oszlopos volt, ez nem volt oszlopos, de azért
csak fórum volt ez is.

A makói fórum volt nagyon érdekes. Azt láttam hosszabb ideig, mert még
az árvíz előtt az odavaló református algimnáziumba kerültem diáknak s a
lakásunk ablakai a főtérre nyíltak. A makói nép abban az időben tiszta
fekete ünneplő ruhát viselt. Télen-nyáron ugyanazt a posztóból valót, a
nyári „liszter“ csak később került divatba. Öregebb gazdák subában
mentek föl a fórumra s itt-ott idősebb embereken már föltünedezett a
fekete télikabát, azzal az asztrakánnak nevezett birkaprémmel a nyaka
körül, amiből később európai úri divat vált. De a legénynép meg a fiatal
gazdanép a subát viselni öregesnek tartotta, a télikabátot, mint a
gyengülés jelét viselni restelte: ugyanazon egy szál rend ruhában állt a
fórumon meleg nyáron, mint a hideg télen is. Pedig az akkori népies
divat szerint a makói rend ruha kabátjának a szárnya csak derékig ért.
Milyen rövid idő attól máig, alig három évtized s ma már az ilyen
testedzettség ritkaságszámba megy. Sem én, sem te, sem ő nem volnánk
hajlandók hideg télen a havon reggeli nyolc órától délelőtti tizenegyig
a szabad téren kaszinózni ugyanabban a testi ruhában, amit nyáron is
viselünk. Azonban akkor állták és semmiféle írás nincsen affelől, hogy
valaki a fórumon való megjelenésbe belehalt volna. Az igaz, hogy akkor
pálinkát még nem igen ivott a magyar napközben, legfeljebb csak reggeli
étel előtt. Az volt a nézet, hogy csak a tót iszik étel után pálinkát.
Sörház meg nem is volt abban az időben Makón. Volt ugyan egy sörcsarnok
nevű hely, de az is külön hirdette a hetilapban, ha olykor, meleg nyáron
hordós sört csapolt. Nagy dolog volt az akkor még és nélküle is elvoltak
az emberek.

A népnek ez az ősi szokása, hogy a hite szerint való munkaszünetes napon
a tulajdon maga által alakított város főhelyén gyülekezik és ott szeszes
ital nélkül, nyugodtan és higgadtan tárgyalja az ország sorsát meg a
maga sorsát, nem volt baj.

A baj csak ott támadt, hogy az alföldi városokban a főterek nem igen
voltak kikövezve, ellenben a házak mellett a gyalogjárók vagy téglával
vagy kővel kirakva voltak. Sáros időben azután a fórum közönsége
fölóvakodott a saratlan gyalogjárókra a sáros köztérről és ezáltal a
nagy tömegével valóságos közlekedési akadályul szolgált.

A közigazgatási hatóságok azután, éppen ezen oknál fogva, korlátozni
akarták a fórum tömegeit. Mert a járókelőket csakugyan leszorították a
kövezett gyalogútról a kocsiút sarába.

Más is játszhatott ugyan közbe. Nálunk például a fórum a városi bérház
előtt van, amelynek a tere ma aszfaltos, huszonöt év előtt pedig
kövezett volt, nem álltak útjában az egyszerű népi tanácskozók senkinek,
mégis szét akarták őket zavarni. Azonban a nép az ősi jog megzavarása
ellen erősen tiltakozott. Ugyan én ma sem tudnám megmondani, hogy miért
akarták szétverni a fórumot, de akarták. Elsőbb kihirdették, hogy a
másik vasárnap már nem szabad gyülekezni. E hirdetéssel egy árva garas
árát sem törődtek: a másik vasárnap megint csak összegyűltek.
Gyalogrendőrökkel próbálták őket oszlatni, de nem mentek.

– Mi egész hétön dolgozunk. Ünnepnap van jogunk egymással találkozni –
hangzott a beszéd. – Nem tartozik mindönki már délelőtt a kocsmába
mönni. Ez szabad hely. Ennek a küvezetibe mink is bele adóztunk. Hát még
csak állni sem szabad rajta? Mit vétöttünk? Hiszen mink csak
beszélgetünk!

Nem mentek no, hát nem mentek. Akkor lovasrendőröket küldtek ellenük,
oszlatásra. Nem valami nagy kedvvel mehettek nekik azok sem, mert valami
túlságos zavart nem csináltak. A fórum népe részben megfogta a lovak
kantárszárát, részben kihúzta a lovasok csizmatalpa alól a kengyelt.
Amire a lovasok visszafordultak és a fórum, bár egyre csappanva és egyre
kisebbedve, ma is áll, ott, ahol eddig állt. Nem bánt az senkit, hát
miért ne lehetne ott, ahol van? Nem árt senkinek. S idővel majd elmúlik
magától is.

De némely helyen nem így volt a dolog. Olyan helyeken, ahol nem volt
kövezett a tér, ahol a fórumra az emberek gyülekeztek. Ott apránkint a
sáros időkben fölszoktak a gyalogjáróra, mint Félegyházán is, ahol úgy
elállták az utat, hogy tőlük már ünnepnapon még a templomba sem lehetett
rendesen menni.

A tiszteletreméltó közigazgatásnak sokáig főtt a feje ebben a dologban.
A népnek lelkére beszéltek, hogy ne állják el az utat. Nem sokat ért. Az
öregebbek hallgattak a szóra, de a fiatalság semmiképpen sem. Dacosan
vonultak föl a főtérre és hiába volt ellenük a szónoklás. Nem és nem. És
megint nem. Itt álltak az apáink is, hát mink is itt állunk.

Új főszolgabíró került a járás élére. Csak névleg új, egyébként
tapasztalt ember.

A gyalogjárók elállását előbb bírsággal kezdte sujtani. Nem sokat
használt. Hiszen fizethetünk: van miből, továbbá szépek a búzák is. Hát
fizették a bírságiumot s maradtak úgy, mint ahogy voltak, útonállók a
gyalogjárón.

Mivelhogy ezzel a rendszerrel nem sokra ment, a főszolgabíró az
útonállókkal szemben a fogságot kezdte alkalmazni. A dacos legényeket
becsukatta. Azonban ez sem ért semmit. Az ilyen börtönt nem tartották
diffamálónak, mert hiszen se nem loptak, se nem raboltak, csak az ősi
jogot védelmezték.

A főszolgabíró sokáig gondolkodott, hogy mit kellene most már itt tenni.
A törvény hatalmának érvényt szerezhet a szurony, a kard, meg a puska,
de hát ezeket legjobb a legutoljára hagyni. Mint az ágyút, melyről föl
van jegyezve, hogy ultima ratio regum.

Látnivaló, hogy a bírság nem megszégyenítés, valamint a börtön sem. Mást
kell itten kitalálni. Tépelődött. Egyszer azt mondja az első hajdúnak:

– Vásároljon kend nyirfasöprűket.

– Igen, kérem alássan. Minek lesznek azok, kérem alássan?

– Nagy a por az utcán, különösen a templom előtt. Nem járja, hogy amikor
vasárnap templomba megy a nép, hogy ilyen port járjon.

– Az bizony úgy áll, tekintetes főbíró úr. Volna ugyan ott egy kövezett
átjáró is, de azt mind elállják a legények.

– Hát hiszen éppen azért – mondta a főbíró a hajdúnak. – Akik elállják a
kövezett utat, azok söpörjék a port. Aki gazdafi be van fogva, annak
mind söprűt kell adni a kezébe. Kendtek fegyveresen kísérik ki őket.
Azután söpörjenek.

Az öreg hajdú nagyot nézett. Ilyent még nem hallott. Gazdafiakkal
söpörtetni az utcát! Hiszen forradalom lesz ebből! De nem merte mondani.
Csak azt kérdezte:

– Azután mikor, kérem alássan?

– Már mit, hogy mikor?

– Hát a söprést. Este-e, vagy hajnalban?

– Dehogy este, meg dehogy hajnalban – mondta a főbíró. – Délelőtt. Érti
kend, délelőtt. Még pedig vasárnap délelőtt. Éppen akkor, mikor a
leányok mennek a misére.

Azután így is történt. A parancs végrehajtatott. Szuronyos puskás hajduk
őrizete alatt söpörték az utcát a legények ünnepnap délelőtt, amikor
selyembe öltözötten mentek a misére a leányok.

Nagy szégyenkezés volt ez és nagy fölzúdulás támadt a nyomában. Hogy ez
már mégis csak istentelenség. De a főbíró nem sokat adott a lármára.

– Hát pedig – mondta – ez ezentúl így lesz. Nem volna erre szükség, ha
nem állnátok el a kövezett utat. De elálljátok a nép elül. Illő dolog
ennélfogva, hogy ha az útról leszorítjátok a népet az utcára, hát
tartsátok tisztán az utcát. Én nem állom el az utat, hát én nem is
söpröm az utcát nekik. Ti vagytok az útonállók, hát ti söpörtök. Vagy
pedig olyan vasat tétetek rátok, hogy belekékültök.

– Ebben van igazság, – mondta egy öreg gazda, aki éppen a fián esett
sérelmet jött panaszolni – mert ami igaz, az csakugyan igaz.

– Hát hiszen persze, hogy persze – mondta a főbíró. – Mi van ezen
panaszolni való? Hiszen most még csak istenes dolog így nyáron a port
söpörni. De majd ősszel a sarat hányják, télen meg a havat. A sarat majd
el is kell hordani. Adok hozzá kétkerekű kordét, de lovat nem adok, mert
a ló sem szokta elállni az utat. Majd egy legény húzza, kettő meg tolja.
De nem mindig kell ezt csinálni. Csak ünnepnap délelőtt, misetájon. Hogy
az ünneplő cipellőben nem kelljen a lányoknak a sárba járni. Nem
tudjátok a régi nótát, hogy sárga csizma sárba járni kár?

De tudták. Annyira tudták, hogy elég volt egy vasárnap délelőtti
söpretés: többé nem állták az utat a legények.

– Hát csakugyan – mondta ezen eredmény láttára a városbíró a
főszolgabírónak – hogy többet ésszel, mint erővel.

– Az ám – nevette a főbíró. – Régi igazság, hogy kevés ésszel
kormányozzák a világot.



Szárazság előtt.

János a tanyai csizmadiánál járt lábbeli-reperálások irányában. Arról
volt szó, hogy van néhány ócska csizmaszár otthon, tudna-e vajjon
azokból a pásztorgyerek részére bocskort csinálni? Nem olyan bocskort,
amilyent a tótok és egyéb pálinkaevő népek viselnek, akik leginkább csak
akkor szokták azt magukról elvetni, hogy ha vagy ők elpusztulnak, vagy a
bocskor elpusztul s ezen okból madzagokkal és különféle szíjakkal igen
szorosan magukra erősítik, – hanem azon magyaros csuszát, amely csatton
jár és könnyű lerúghatás tekintetében azonnal a papucs után következik.

A csizmadiánál János az ügyeket szakavatottan elintézte. Két pár ócska
csizmaszárból lesz két pár új csusza, a harmadik párból pedig
bőrtarisznya, csak az átalvető szíjat kell külön megfizetni, de annak az
ára sem pénzben jár, hanem János a télen majd ád érte fűteni való
venyigét, miután ezen növényszárakból a tavaszon a szőlőtőkékről sokan
letakarodtak.

Az alku rövid volt és egyszerű, mert a csizmadia igen csendes és
rendtartó ember, mesterségét a Csillagbörtön nehéz és száraz szabályai
és falai között tanulván, tisztán csak szórakozásból. Ez azonban már
régen történt: a csizmadia, aki akkor még nem volt varga, továbbá János,
aki már akkor is János volt, a pusztai kápolnánál tartott politikai
beszámolóról éjtájon hazajövet az úton elmélyedtek azon kiváló kérdés
taglalásába, hogy miért nem húz a király szíve hozzánk jobban, mint
ahogy húz. Szelíd holdfény volt a hallgatag jegenyeákácok között, akik
csöndes paraszti utainkon mint óriás testőrség állnak sorfalat, ez
alkalommal Jánost a másik ember, a király szívének hovahúzását másként
magyarázván, bottal fejbeütötte. De nem esett idegennek, különben is
ebcsont beforr. Jánosnak ugyan a feje egy kicsit behorpadt, de hamarosan
meggyógyult, pedig orvos is járt hozzá; míg a másik ember, aki a király
szívének védésében botra vetemedett, néhány olvasatlan hónapra a
Csillagba került, ellenben ott, szorgos tanulmányai folytán, csizmadiává
lépett elő.

Különben nem ér ez a sok beszéd egy semmit sem. A tény csak az, hogy
János eljött a csizmadiától s halad hazafelé azon komoly célzattal, hogy
fölmegy a padlásra és előkeresi az ócska csizmaszárakat.

Ugyanekkor azon a gyalogösvényen, amelyen a bognár tanyája felé mehet
az, aki akar, jön egy ember csúcsos báránybőrsipkában, fekete
nyakravalóval a nyakán: kenetteljes emberek szokták a nyakukat így
bekötözni, bár nincsen olyan anyaszült, aki meg tudná mondani, hogy
miért. De ez mindegy. Ők a nyolc rőf fekete selyemszalag egyik végét
reggelenkint az ajtókilincshez kötik, a másik végét a nyakukhoz
illesztik s így kellő megfontolással beleforognak a nyakravalóba. Szép
az ilyesmi is annak, akinek tetszik. Rendszerint rekedtek szoktak lenni,
ami ismét olyan rejtély, hogy csak az orvostudomány magyarázhatná meg,
de a közeli környéken nem tartózkodik orvos, volna ugyan egy bába, hanem
az is elhalt, még tavaly. Nem szolgált jól bele a levegő a tüdejébe. Ez
volt az oka. Tehet erről valaki?

Illés, már hogy ez a bízonyos nevezetű Ballangó Fekete Illés (másként
Vödörlopó Illés, mert az apja a pusztai kutak ostorfájáról ritka
szorgalommal lopkodta a merítő-vedreket) a bognárnál járt, hogy kegyes
szavakban megfeddje s felkérje, hogy a mult héten kerékküllők csinálása
után fizetett két pengőből adjon vissza legalább két hatost, mert a
küllők nem jók. Nem állnak rendesen sem a talpfába, sem a kerékagyba,
minélfogva a végiglyuk rezeg a tengelyen és olyan S betű mozgásokat
csinál a kerék, mint a rozoga cigánykocsié.

Illés találkozván Jánossal, kezelnek. Ez a kézszorítást jelenti a külső
nyelvben. A belső nyelvben a pénztáros szokta elkezelni a kezére bízott
pénzt, a külső nyelvben pedig az emberek elkezelnek egymástól akkor, ha
távozóban búcsúzásul kezet szorítanak. Ha meg találkoznak, akkor csak
kezelnek. Igy változik a szónak a fogalma. Milyen érzéssel lehet a külső
ember, aki a földből él, mint élt az apja, öregapja, minden őse, erre a
szóra: földművelés, mikor az ő nyelvében a művelés, műveltetés szó
ugyancsak sértő fogalmakat fed?

Ez azonban most már mindegy. János elmondja Illésnek, hogy a vargánál
járt, Illés elmondja, hogy a bognár nem adta vissza a két hatost. Ez nem
járja.

– Hát – kérdezi János – valóságosan olyan rosszak azok a küllők?

– No – mondja Illés – hát hiszen nem egészen egészen. De hát mért nem
adja vissza? Mert úgyis sarcol. Nagyon kitartja mindönnek az árát. Mért
nem adja vissza a két hatost? Rossz világ van. Rossz termés lösz. Ni,
micsoda szárazság! Mi lösz velünk? Hisz a télire nem marad a gyerököknek
betevő falat. De mindönki rajtunk akar élni. A bognár is. Mért nem adja
vissza? Ugy mögmérgesedtem rá, hogy ha nem vónék istenfélő, fejbevágtam
vóna úgy, hogy még ma este vacsorán éri Pilátust.

János, ahogy a homokban haladnak, elgondolkozik a beszéden s a bot
végével többször a földbe szúr. Lám, ilyen emberek is vannak. Pedig
vagyona van. De azért mindig azon sopánkodik, hogy éhen hal. Most nem
restelt a bognárhoz elmenni, hogy két hatost visszakunyoráljon. Pedig a
küllők bizonyosan jól vannak megcsinálva. S a bognár szegény ember. A
gyerekek aprók, de sok van belőlük, mint kocsmában a pohárból. Az
asszony beteges. Miért, hogy mostanában az asszonyok közül egyre több a
beteges?

Ezt a kérdést föl is adja Illésnek:

– Mondja már kend. Azelőtt nem volt ilyen sok beteg asszony. Hogy van
az, hogy most sok köztük a beteg?

– Volt az azelőtt is, csak nem mondták – véli emez. – Röstelték mondani.
Az igaz, hogy nem is jártak annyit tánchelyre, nem táncolták magukat
agyon már lánykorukba… Különben – tette hozzá – a jó Isten tudja csak,
hogy ez hogy van?

– Úgy, úgy. Csakugyan csak az tudja.

– Én nem tudom. De mindön változik, János, mindön változik. A világ nem
olyan, mint a régi. Akkor mögadtuk a földnek a munkát, azután termött.
Ma hány az ártó bogár? Nem éppen csak az asszonyok betegök, hanem mindön
beteg. A búza beteg, a rozs beteg, a kukorica, a dinnye, a káposzta,
mind beteg. A disznó is elhullik. Micsoda világ ez, mikor az embör két
hatosokért mögy a bognárhoz, hogy visszakívánja? A régi fajta kocsiba
nem tudtuk magunk is belecsinálni a küllőket? De újmódi van, új kocsi
van, cifra kocsi van, ennek a kerekibe már nem illik bele az a küllő,
amit én a paraszti baltával kinagyolok.

– Haj, haj – sóhajtja János – ami igaz, az igaz.

Haladnak, csendben haladnak. Tavasz van még, de perzselő a nap. A fák
bágyadtan állnak, a fiatal napraforgók lekonyítják még apró fejüket. A
mezei virág elbujt, nem mutatkozik. Hetek óta nem volt eső. Ahol fekete
föld van, repedezik. Az úton a homok föl van áradva, hogy alig lehet
benne járni. Ez a közön van. A csinált utakon pedig por van, minden
kocsi után felhőben emelkedik fölfelé, messziről nézve úgy látszik,
mintha az egész határ ködbe volna borulva. A vetésre nézni –
elszomorító. Szárazság van. Még az éji harmat is elmaradt. Ha még egy
hétig nem lesz eső, oda van minden.

– Látod – mondja Illés Jánosnak, mind a két tágra tartott karjával
mutatva maga elébe a fakó határra – mi ez? A szögénység, a
nincsetlenség. A licitáció.

– Nono, hallja kend, – szól János, hogy éppen csak mondjon valamit –
talán majd csak mögfordul az idő…

Az öreg idegesen hányja-veti a fejét.

– Mögfordul, mögfordul. Te fiatal vagy. Negyven vagy, tán negyven se
vagy. Nem tudod, mi történt hatvanháromban. Borzasztóság rá emléközni
is.

– Hallottam…

– Hallhattad is, mert azt nem löhet elfelejteni. A te dolgod különben
más. Te még egy-két hétig kibírod.

János nem szól egy darabig, azon jár az esze, hogy szóljon-e. De azután
mégis csak mondja, kissé szomorúan:

– Hát még egy kicsit bírom.

Illés rákiált:

– Ne beszélj. Jobban tudom én, mint te. Te még kibírod két hétig. Még
háromig is kibírod. Neköd szöllőd van, mélyen a gyökere, lent. Az még
élhet. Még talál egy kis nedvességet odalent a föld alatt, de a föld
fölül elvette az Isten. Akaratába belenyugodjunk. De elpusztul mindön
vetés. Ha így tart, a gólya agyonveri a fészökben a fiát, mert kiszárad
a tó, nem tud neki önnivalót vinni.

Az öreg megáll, a csizmája fejét félig beletúrja a homokba. Azután
lehajtja a fejét és nézi, hogy mint mozog a homok a csizmáján. Mint
emelődik föl s mint folyik le róla ismét szerteszét.

– Az állat… – mormogja. – Az állat inkább elpusztítja a fiát, de nem
nézi, hogy éhen kínlódjon…

János úgy érzi, mintha az öreg fösvény szavai szíven ütnék. Igy is
szolgálhat valakinek az esze? Az öregek zsörtölődők ugyan és
elégedetlenek rendszerint, de hát mégis. Amint azonban föltekint a
szomorú, leszáradt tájékra, látja, hogy az semmi reménységet nem nyújt a
jövő iránt. Most eszébe jut hirtelen, hogy az élet, a munka élete nehéz.
Valóban igen nehéz.

A közön lassan, szótalan, elkomorodva lépegetnek. Hát csakugyan így van?
A lelkekben nehéz fásultságok és bús elkeseredések lakjanak?

De talán nem. Az iskola előtt haladnak el. Városi kocsi áll az udvaron,
a falak újra meszelve, zöld lombok a nyitott ablakokban. Itt most vizsga
van alighanem. Csakugyan az van, már a vége felé is közeledik, mert
énekelnek odabent. Vékony a gyerekhang, de sok van s az ablakokon át
kiárad az az útra, csilingelve jövén ártatlan gyermekszívekből az
imádság: Isten áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel…

A két ember megint megáll s egymásra néz. Szemükből néhány meleg
könnycsepp poros arcukon át a forró homokra esik.



Kis török.

Az ember, ha egyéb dolga nincs, szívesen lovagol régi emlékein, amelyek
mindig érnek annyit, mint az újak. Idő multával az emlékekből lassan
kipusztul minden keserűség, szomorú hangulat s csak a jó dolgok maradnak
meg, hasznos alkalmatosságul arra, hogy a délutáni csibukfüstben
felmerülve, elimbolyogjanak a szobában, ahol az ember a gondolataival
egymagára van.

Igy bujik föl nekem a trebinjei kék füstjéből néha, mintha a rokon
dohány mérges zamatával akarna egybevegyülni, egy csodálatosan száraz,
nagy égőszemű gyermekfej, piros, kékbojtos fezzel a borotvált kicsi
koponyáján, fapapucsokban, vézna, öregesen görnyedt termetén fehér ing,
fehér salavári, piros selyem öv kopottas – bizony – a derekán, abban
feszeng aztán, helyét nem találva, egy rettenetes nagy handzsár,
nagyobb, mint az egész kicsinyke férfiú.

Török gyermekek közt csodálatos szépeket lehet látni. A leánygyerek, ha
a szél elfújja néha a fejéről a fátyolt, amit buzgó anyja a Korán
törvényét megelőzve, már kiskorában ráerőszakol, oly arcot mutat,
amelyet megnézhetne akármely lelkesebb ifjú költőnk, aki leírásaiban
szereti úsztatni fehér tejben a halvány-piros rózsát. Pufók, kedves képű
baba valamennyi. Messze idegenben a hazátlan, kicsapott katona, ha
gyereket látott az úton, elévődött rajta (tudom magamról), hogy ugyan
melyikre hasonlít ez vagy amaz az otthoniak közül. Káplár Papp, aki
asszonyt, két iskolás gyereket hagyott itthon, talált is a Cadinje Brdó
fenyős tetején egy bosnyák házban két apró fiút, olyat, hogy megesküdött
volna rá, hogy az övé mind a kettő.

Annál csodálatosabb volt ez az apró öregfejű gyerek a többi között, az ő
magába vonult szótlanságával, hallgató szájával. Csak a szeme volt neki
véghetetlen beszédes. Gyakran láttuk, mert egyetlen mulatságunk volt
nekünk is, ha beültünk Antóniohoz, az albánhoz, akinek az útszélen volt
a csárdája és lestük az úton a kószáló utas törököket, akiken legalább
volt mit nézni, gyönyörű régi fegyvereket hordván valamennyi.

Fönt mindjárt, ahogy a maródi lovak istállójánál nekikanyarodott az út a
Cadinje-hegynek, kezdődött a Szmail bég kertje, akit közönségesen török
grófnak neveztek a táborban. Régi nemes familia, amely valaha szerb volt
a nagy Dusán alatt, azután törökké vedlett s nagy úr volt a környéken
nagyon, mert rajta kívül csak egy civil aga akadt még az egész
Priepoljén. Ennek a feleségeihez volt beosztva Ibrahim, onnan szaladgált
le naponkint többször az albánhoz, hogy az ő grand magazinjából
selyemszalagot, cukrot, egyéb tetszetős dolgot vásároljon a Szmail bég
asszonyainak.

A Limben gyerekek fürödtek nyaranta egész nap, azok okvetlenül
meghajigálták az öreg fiút, akit nem vettek be maguk közé. Szomorúan
nézett végig rajtuk s a szeme égett, mint a parázs, olyan fáradt, öreges
futással szaladt előlük, mint amikor egy vén embert kergetnek.

Kicsi homlokán ráncok voltak, az tette olyan öreggé. Vékony hangján
köszöntötte be a mer habát a boltba.

– Hogy vagy, Ibró?

A vállait megrántotta egy kicsit s nagy egykedvűséggel felelt, csakhogy
éppen mondjon valamit:

– _Bás_…

Soha senki se látta játszani, de nem is kellett ő a többinek s olyan
sivár volt ennek a gyermeknek az élete, mint maga a priepoljei kősziklás
tájék.

– Ibrahim, akarsz dohányt?

– Nem… mondta lassan, a jatagánon úgy támaszkodva a könyökével, mintha
asztal volna.

– Szépek a bej feleségei?

Valami fáradt, kötelességszerű felháborodással lépett hátra s
fenyegetően, ami végtelen furcsán hangzott az ő kis eunuch-torkából,
szólt a kérdezőre:

– Ne beszélj, mert leszúrlak.

Ha a jól megtermett katonák, akik félkézzel a levegőbe dobhatták volna
minden jatagánostul a kicsi háremőrt, megnevették ezt az erélyes
föllépést, halvány arcára némi pir ült ki.

Nem szerette senki, nem szeretett senkit, üres óráiban a hegyen mászkált
és fújta a tárogatót. (Mert ott lent még most is megvan ez a csodálatos
furulya, hiába tüzeltették föl annak idején Magyarországon valamennyit).

A cigányok Novibazárban is a város szélén laknak, kovács valamennyi,
rajtuk túl már nincs egyéb, csak a koldusok. Sorba ülnek és énekelnek.
Ennek a nyomorult sornak a szélén ült egy leány, szerb volt és nyomorék,
kék ruhában, fehér kendő a fején. Nem tudom, mint támadt a vélemény,
hogy olyan, mint egy irgalmas néne. Sohasem kért semmit, csak ült
szótlanul nyomorék lábain, sápadt arcát a földnek hajlítva. Mert hogy
semmit sem kért senkitől, ő kapott legtöbb alamizsnát, amint már szokása
az adakozónak, hogy elkerüli a lármás koldust.

A többiek haragudtak reá, szidták, ő hallgatta csöndesen.

Egyszer nagy lárma volt ott.

Pénzfizetés napján történt. A baka odalent úr. Többet keres, mint
amennyi itthon a téli napszám, pénzét nem költhette, mert nem volt mire.
Valaki, aki nem tudott a vagyonával mit csinálni, egy teljes ezüst
forintot dobott oda a _soror_nak, ahogy egymás közt neveztük. Ebből
kezdődött a mérges verekedés. A többi mind rátámadt, irígy haraggal
akarták elkergetni a helyéről. A nyomorult leány néha szólt nekik,
könyörögve, a koldushad üvöltött, mankók emelkedtek föl s úgy lehet,
agyonverik, ha nem jön le akkor megint a Cadinje oldaláról Ibrahim, az a
kis eunuch.

A nagy jatagán hirtelen szerepelni kezdett. A gyermek kirántotta,
megcsillant a széles acél a napon, az apró ember a féktelen had elé
állt, merészen fenyegetve, ölni készen, vékony hangja úgy csendült, mint
egy erős vezényszó:

– _Natrág!_ Vissza!

Vissza is mentek morogva. Amint a katonai iskolákban a hadi cikkelyekről
tanítják, hogy elhatározó pillanatokban egyes emberek helyes föllépése
csaták sorsát döntötte el. Alig mukkantak, helyükre mentek s a földre
tették mankóikat.

Amint a had elvonult, gyöngéden hajolt le a nyomorékhoz Ibró s
megcsókolta a kis irgalmas néne homlokát.

– Ne félj…

Az nem félt. Fekete szemeiben könny csillogott, Ibró ügyetlenül dugta
vissza a jatagánt s lassan lépkedve veres babussaiban a sziklaösvényen,
fölment az asszonyaihoz.

Eddig van. Több nem történt. Kivéve, hogy gyakran bosszantották a fiút
az albán füstös, rozoga kantinjában e dologgal a katonák, kivéve, hogy
egy napon rákiáltottak:

– Ibró… Ibrahim, a kis koldusleány meghalt.

Ibró megdöbbenve állt az ajtóban s elfeledte becsukni. Halovány vékony
arca megfakult.

– Nem igaz! – mondta határozottan.

– Hát eredj, nézd meg.

Kiment a koldusok sorához, a nagy százados diófák alá. Nem találta sehol
a kis nyomorékot, a foszlányos kék ruhában s végig kérdezte a többi
szerencsétlent, hogy hát hol van. Hát hol van, hát elment, föl a hegyek
fölé s mankóját hagyta csak itt.

Szomorúan jött vissza s vásárolt a boltban egyet-mást, ami éppen akkor
kellett a Szmail bég féltucat feleségének.

– Hát igaz-e, Ibró? – kérdezték a katonák.

– Igaz – mondta halkan, remegő hangon, lehúzva vékony ajkszögleteit.

A kegyetlenek tovább kérdezték:

– Sajnálod?

Nem felelt, csak intett s megindult kifelé. Lassan haladt a vízparton,
ismét kergetni akarták tarfejű gyermekek, de ő visszafordult, szemközt
állt velük és szótlan mozdulattal tette sovány kezét kése markolatára.

Amint azok megrettenve az eddig nem tapasztalt bátorságon, visszatértek,
megint ment föl a hegynek, fáradtan, lehajtott fejjel. Olyan öreg, olyan
nagyon öreg volt e pillanatban a kis szerencsétlen félember, mint egy
agg, aki száz évet hordoz roskatag vállain.



Borszedés.

Szőlővel való vergődés soha sem volt valami alkalmas gazdálkodás, mert
sok dolog van vele. Sok rá a kiadás. Nagy munkát kíván. Tavasztól őszig
a szőlősgazda egyebet sem csinál, csak veszi ki a fiókból a pénzt és
fizeti el napszámban – már ugyanis ha van pénze. Ha nincsen,
elhanyagolva marad a szőlő, vagy pedig kölcsön kell a pénzt kérni, abban
bizakodván, hogy majd csak terem őszre a szőlő és a bor árából meg lehet
fizetni az adósságot.

De hátha nem terem? Mert van az elégszer úgy, hogy nem terem. Sok
ellensége van nagyon a mindenféle bogártól kezdve az időjárásig.

– Az a szőlőnek a baja, – mondja az öreg Vas János – hogy nagyon sokáig
kint hál.

Hát ez igaz. Árpa, buza, kukorica már mind betakarodott födél alá a
mezőkről, mikor a szőlő még mindig kint hál a szabad ég alatt. Mennyi az
aggodalom vele tavasszal, a virágzás idején! Egy kis hajnali hideg
fuvallat éri és vége a jó termésben való reménykedésnek, de azért az
őszig minden munkáját meg kell neki adni. Ha korán beáll az őszi
éjszakák hidege, akkor is fagy érheti. Ha esős a nyár, az a baj, mert
elrothasztja a növendék fürtöt. Ha napos a nyár, az jó, mert érleli a
gyümölcsöt. De ha nagyon napos a nyár, az már megint baj. Mert a sok égi
melegség elhervasztja a leveleket, amik lehullanak a fürt fölül. A
védtelenül maradt fürt nem birja ki a nap erős sugarait és – mint
mondani szokás – megsül.

– Olyan az – véli ismét Vas János – mint a városi kisasszony. Napernyő
alatt kell járnia, máskülönben fölégeti a nap a bőrit.

Az pedig szintén baj, ha a fehérszemély ilyen finnyás. A régi paraszti
nótában is azzal indokolja a legény, hogy miért nem veszi el a
szomszédasszony lányát, hogy azt mondja: Neköm pedig dologra köll az
asszony. A kend lánya fölpirul még a napon.

A szőlő pedig nemcsak hogy fölpirul, hanem megég és elpusztul. És azután
a többi veszedelem. A sok rovar. Mindez régente nem volt. A szőlő első
átka, a filokszéra, itt nem sok vizet zavart. A homoki tőkéknek nem
ártott, mert a homok megölte. Az élete olyan, hogy egyik időszakában
lemegy a gyökerekre lakni, ahova utat ás magának. De a homok összefolyik
mögötte és eltemeti. – Kisüti a szömit, mögvakul és nem lát visszamönni
a tőkére – mondták akkor nevetve a Vas Jánosok és örvendeztek azon, hogy
a homok így megtréfálja a kutyafülű amerikait.

De most már nem nevetnek. Jött a kutyafülű amerikai helyett egész csomó
más ártó féreg, egyik a tőkén lakik, a másik a leveleken, a harmadik
magában a szőlőszemben. Honnan kerültek? Ez az utóbbi istenveszedelme
egészen új keletű, pár év előtt még soha a hírét sem hallották. Mi hozta
ide? Miért nem vitte az ördög máshova? És még mindig egyre ártóbb. Eddig
csak a kukacát lehetett megtalálni a szőlőszemben. Az idén már a
szőlőszemben begubózva is találtak hernyót. Mi lehet ennek a sok
istenverésének az oka? Az egyre szaporodó vasúti hálózatok viszik-e
egyik országból a másikba? Vagy hogy a régebbi oktalan fészekpusztítások
megfogyasztották a madarakat és nincsen már belőlük annyi, hogy
elegendők lennének az ártó férgek elpusztításához? Nem tudni. Bár ha
tudnánk, akkor se sokat nyernénk vele, mert hiszen annak, akit
agyonütött az istennyila, teljesen mindegy, hogy milyen istennyila
ütötte agyon.

Az emberek elkomorodva mondják:

– Ha így tart, néhány esztendő mulva nem lössz szőlő.

Annyi bizonyos, hogy egyre költségesebb a vele való gazdálkodás, a
termés meg egyre kevesebbet igér. Ha néha beüt valami nagy termés, akkor
meg nincsen ára. Ilyenkor megesik, hogy több a must, mint a hordó, és a
hordó drágább, mint a must. A szőlősgazda ilyen esetekben valósággal
elkótyavetyéli a termést, a bor ára azonban azért nem igen lesz olcsóbb.
Leszáll egy félesztendőre, de azután fölmászik a létrán. S onnan már nem
is igen jön le. Olyan az, mint a péksütemény, ami kisebb lesz, ha kevés
búza termett, de nem lesz nagyobb, ha nagy a buzatermés. A bornak az ára
is már csak előre megy és azért még sincsen belőle a termelőnek valami
nevezetes haszna. Talán mikor olcsóbb volt a bor, jobb hasznát látta.
Nincsen még ötven éve, mikor három krajcárért mértek egy messzely bort.
Még huszonkét-huszonöt esztendő előtt is tizenhat krajcár volt egy liter
ára. Ma negyven meg negyvenöt. Az idén alighanem fölrúgtat a kimérési
ára egy koronára. De miért ne rúgtatnák föl, mikor így is van rá vevő?

* * *

Azt lehetne hinni ezekből a magas árakból, hogy most már a
szőlősgazdának könyökig tejföl a világ s olyan vigasságos szüretek
esnek, hogy az valóságos csoda. Pedig dehogy. Régen írták már azt a
verset a szüretről, hogy gondolatim mostan vigadozva járnak. Nem járnak
biz azok már vigadozva a szüreten, mert szigorú, számító, gonddal járó
üzlet lett abból is. A régi aratóünnepeket még föl lehetett újítani, de
a régi, vidám, zajos, csőszpuskadurrogós, szüretelő-leánynótás,
tűzijátékos, cigánybandás szüretek alighanem elmúltak végképpen s egy
újabb nemzedék már meg sem tudná érteni, hogy miért is voltak valaha?

Más már ennek a formája. Van már olyan szőlő, ahol nem is a gazda
szüretel. Járnak a „szödők“. Borkereskedők ügynökei, akik megveszik a
bort még akkor, amikor még fürt alakjában a tőkén csüng. A megszorult
szántóvető szokta volt eladni a búzát még lábon: ma már a borszőlő is
elkel így. A „szödő“ szedi össze a különböző szőlőkben így lábon a bort,
azután maga szüretel a maga hordójába. A célja az, hogy a saját
rendszere szerint szüreteljen, különböző szőlőfajokat ne keverjen össze.
Külön tudomány ez, de a külföldi fogyasztásra szánt bornál fontos dolog.
Mert azok odakint megkívánják, hogy a bornak mindig egyforma színe, íze,
meg ereje legyen. Ott nem lehet azt mondani, hogy:

– Most másfajta bor van, mert új hordót csapoltunk.

Mert a német sógorral így nem lehet beszélni; ő egyöntetű rendszert
kíván még a poharakba való öntésben is.

Járnak hát a szedők. Különféle fajtájú népek, némelyik nem is tud
magyarul, az társat visz magával. Ez is egészen felfordult világ,
régebben nem volt ennek nyoma sem. Azelőtt a víg szüret után a csendes
pincébe került s ott a hordókban álmodozott. Azután megjöttek az ő
édességének a forradalmai, a must forrni kezdett és borrá alakult. S
mikor már egyszer vagy kétszer meg is fejtették, csak akkor kezdtek
utána járni azok az emberek, akiknek borra volt szükségük. Kereskedők,
vendéglősök, korcsmárosok. Tanyáról-tanyára mentek s amely tanya mellett
szőlőt láttak, oda betértek.

– Adjon Isten jó napot.

– Adjon Isten.

– Kérdezzék no, hogy miért jöttünk?

– Minek kérdözzem, úgy is tudom, hogy bor irányában.

– Persze, hogy abban. Hát van-e?

– Hát hogyne volna, mikor van?

– Aztán jó-e? Mert mindenféle rissz-rossz borért le sem szállunk a
kocsiról.

– Hogy jó-e? – kérdezi vissza büszkén a gazda. – Hiszen ilyent nem
ivott, mióta a bábaasszony kezibül kikerült.

No ez már más. Akkor csakugyan jó bor lehet, ennek a feltekintésére már
csakugyan érdemes leszállni. A gazda lement a pincébe, hozott az
újborból egy „szívatot“. Már hogy teleszívott belőle egy lopótököt.
Abból azután úgy az ujja alól ereszti a poharakba. Míg a gazda lent
járt, a borvételben járó ember kivett a zsebéből egy almát és
beleharapott. Az volt a nézet, hogy az alma íze után jobban meg lehet
állapítani a bor zamatosságát. Így kóstolgatták. Rágták a bort, de nem
igen nyelték le, mert az ilyen bírálati foglalkozás nyomán nagyon
könnyen be lehet törülközni. Fejrázások, gondolkozások, csettintgetések
következnek. Azután az alku jön. Mennyiért? Ennyiért.

– No, engedjünk egymásnak.

Árú és pénz közelednek egymáshoz. Ha nem tudnak megegyezni, a borkereső
tovább megy, de barátsággal válnak el: a gazda nyugodt. Ha ennek nem
kell a bor, majd jön holnap másik, akinek kelleni fog. Ha pedig
megegyeznek, arra már csakugyan isznak áldomást. A pincébe is lemennek.
A pincében csapról vagy lopóból poharazni ugyan egy kissé veszélyes
foglalkozás s a gazda figyelmeztet is rá:

– Nem azért mondom, mintha sajnálnám. De jó lössz vigyázni, mert a bor
ereje idelent hamar mögcsapja az embert.

Meg bizony. Sok tapasztalatlan ember megjárta már azzal, hogy a pincében
csak kicsit is poharazott. Csak mikor a friss levegőre fölér, veszi
észre, hogy meg van szédülve. Az esze rendesen szolgál ugyan, de a lába
nem birja. Ez tökéletes színigazság, aminek az eredendő okát nem lehet
tudni. Talán ott keresendő, hogy új bor idején sok a pince levegőjében
az ártó levegő. A nép azt mondja róla: a gáz. A pincében levő béka fel
is szokott tőle fordulni. A szó való értelmében fölfordul: Mielőtt
elpusztulna a szénsav nyomán, előbb a hátára fekszik. Ellenben szokott a
pincékben lakni egy rákféle kis, soklábú állat, amit ászokbogárnak
neveznek, annak nem árt meg; hozzá van szokva a kis korhely.

De azért a pincébe csak le kell menni. Az üzlet komolyabb része ott
köttetik ugyanis. Ott már a vevőnek csakugyan innia kell s minél több
hordó bort vesz meg, annál több pohárral. No, nem nagyokkal, csak olyan
aprókkal, amiknek kvaterkás pohár a neve s a gyárakban rossztüdejű és
vékonypénzű tótok által fúvattatnak: ezért marad az üvegje vastag, a
belső világossága meg vékony. Igen alkalmas pohár, mert ez még akkor sem
törik el, ha a földhöz vágják.

Szükség van rá a pincében. A vevő a tulajdon szemével és nyelvével akar
meggyőződni afelől, hogy a hordóban csakugyan az a bor van, amiből a
gazda mutatót fölvitt. Ez megállapítandó és ebben nincsen sérelem a
gazdára nézve, mert hiszen az eladó lányt sem szokás látatlanban
elvenni.

Ha most már a mutató bor, meg a hordó bora vág: kész a vásár, miután
rajta van a hordón, hogy hány liter van benne. Beleverik a dugót. A vevő
zsebében ott van a darab gyertya, a spanyolviasz, meg a pecsétnyomó.
Ezeknek a segítségével azután lepecsételi a hordót a száján is, az
akonáján is s otthagyja a pincében, ahol van. Most már ott is az övé.
Kifizeti az árát, ha ismerős a gazdával, a felét, ha nem ismerős, az
egészet. S majd eljön a borért, ha szüksége lesz rá. (Mert a városi
pincék kisebbek, semhogy minden vett bor beléjük férne).

A gazda ráhagyja:

– Én tüllem itt maradhat. Elfér. Láthatja.

S megkönnyebbülve néz a lepecsételt hordókra, gondolván: ezökkel nincs
már több bajom. Nem is törődik velük, de nem is törődhetik, mert az
idegen pecsét tilalma alatt állnak. Csak egy vékony papirszalag tartja
ugyan a pecsétet, de az szent és sérthetetlen. És ha a vevő nem jön
idején a borért, amelyet esetleg már harmadszor is le kellene fejteni s
a mulasztás miatt elromlik az ital, hát az is a vevő baja. A pöcsétöt a
tulajdon vagyonáról csak neki magának szabad letépnie.

* * *

Van még ilyen szokás, de már nem teljes, mert járnak a szedők. Ezeknél
bizonyosan jobban ki van fejlődve a borismerés tudománya, mint a régi
divatú vevőknél. Mert neki nem a kész bort kell megítélnie, hanem a még
a tőkén levő fürtökből kell kitalálnia, hogy ebből a gyümölcsből majd
annakidején milyen bor lesz? Csak a szőlőszemeket kóstolgatja s abból
érzi ki, hogy mit lehet érte adni. És bizonyára mégis eltalálja, mert ha
nem tudná, hogy eltalálta, vaktában nem adna érte pénzt.

… Féllovas rozoga kocsin a tanyák homokos közét két különös ember járja.
Nem valami túlságosan különösek ugyan, de ott szokatlanok s az útszélen
barmot legeltető gyerekek, pulykapásztorleányok megbámulják őket, mintha
csakugyan ők volnának ketten a francia császár. Kopott fekete
keménykalap a fejükön, ősz szakáll az állukon, hosszú ősz tincsek a
fülük előtt, kaftán a testükön.

Nézik az emberek is: hát ez miféle szerzet s ugyan honnan jöttek ide, az
idegen földre.

Szedők. Szintén szedők. De alighanem ezek a szedők ősapjai. Vén ortodox
zsidók. De az ócska féllovas kocsin nem üzletben járnak, hanem vallási
dologban. Bor kell nekik, nem sok, csak egy jókora hordóval, az
ünnepekre. Kósernek kell lennie annak azonban. Amit maguk szüretelnek a
maguk hordójába a maguk eszközeivel. Hát bizony jó darabig
vándorolhatnak a szőlők között, amíg a hordójukat megtölthetik, kinek
volna kedve egy hordónyi bor kedvéért ilyen fölfordulásokhoz, mint
amilyent ezek csinálnak? De türelemmel vannak, megszokták s mennek
tovább kitartóan. Nem is tudják, hogy hova mennek. Nem e tájra valók. A
környéken már nem is igen vannak ortodox zsidók, ami mégis ilyenfajta
hitközség imitt-amott olyan kihalófélben volna, a maga határában is
talál szőlőt. Leginkább távolosabbról jönnek, olykor a Duna mellékéről.
Egy hordó borért. Ki látott ilyent?

Adnának ők a borért jobb árat, mint bárki más. Mégis nehéz ez.

– Az ördög vergődjön velük – vélik a Vas Jánosok ingerülten. – Mit
kételködnek az én tisztaságomban? Adok én nekik bort, ha köll, de az én
tanyámat ne forgassák föl az idegön istennel. Nem tisztább az ő kezük,
mint az enyim, hát mit okoskodnak.

A két vén bolygó zsidó összenéz szótlanul és mennek odább, mint
gyámoltalanok, félreismertek és idegenek. Homokban, porban, napban.
Viszi őket a vallás a rossz kocsin. Közpolgári ésszel alig lehet a
kóborgásukat megérteni. Ha ennyi bajjal jár egy hordó kóser bor
összeszedése, nem alkalmasabb volna-e, ha egyáltalán nem innának bort?
Az egész életük lemondás, hát ne tudnának éppen erről lemondani? Úgy
látszik, nem tudnak s mennek tovább, mert ők küldetésben vannak.

Ugyan hiszen kódoroghatnának a világ végezetéig, ha a félló kocsisának
nem volna több esze, mint nekik kettejüknek. A kocsis azonban látván ez
eredménytelenségeket, hirtelen letér az útról Ótott Kovács Biacsi Mihály
tanyájába, aki tudvalevőleg nazarénus. Igen alkalmas nazarénus, még nem
egészen püspök, de már majdnem. A Biacsi-tanyán a két felekezet bibliai
tisztelettel üdvözli egymást és az újabb vallás híve a régibb vallás
híveinek a bor megszűrésére kezet enged.

A tanyák némely részein nagy lelki nyugalmak tartózkodnak, egyszerűségek
és csodálatosan szép szeretetek társaságában. A bolygó zsidók levetik a
kaftánt, fölgyűrik az ingujjat, dologba kezdvén. Ótott Kovács Biacsi
megemeli a kalapját s a háza népének mondja:

– A Megváltó segítségével a mai napra rendelt felebaráti jótétemény
elvégeztetett…

A nap, a melegítő sugaraival, szelíden végigcsókolja az embereket.



Látogatás a városban.

– Ögyünk egy kicsit hamarabb, – mondta Márton – mert majd elmék
Tandariékhoz.

Ezzel be is ment a kamrába, hogy majd segít az asszonynak. Délutánra
járt az idő, a hó esett s kint a tanyák mezőin csapatosan ténferegtek a
varjak.

Igy téli időben a nap oly későn megy föl az égre s oly igen hamar
leszáll, hogy napjában csak kétszer szokás enni, úgy reggel nyolc óra
körül, meg délután három felé. Márton juhászos ember s a reggelit a
juhistállóban végezte el, mert akármit beszéljünk, mégis csak az az
igazi tej, amit maga fej ki az ember magának az állatból. Most délután
pedig káposztát ennének, azért ment Márton a kamrába, hogy a káposztás
hordóból kiemeli a követ: ki is emelte, pedig nehéz volt, egy régi
templom romjai állnak amarra odább a pusztai juhlegelőn túl, annak a
falából hozták el éppen harminc esztendeje. Azaz, hogy harmincegy, mert
tavaly ilyenkor is harmincnak mondták, de akkor húst is főztek a
káposztába. Most ez nem igen megy, hús van ugyan a kéményben, de csak
ünnepnapra telik. Juhászembernek ez körülbelül mindegy, mert nyáron át
leginkább csak akkor szokott húst enni, ha vagy ő beteg, vagy a bürge,
de mégis, mikor az elkészült savanyúkáposztát kanalaznák, Márton ő maga
sorsa fölött gúnyolódván, azt mondja Veronnak:

– E közt a káposzta közt akkor volt hús, mikor a káposztafejek még a
földben voltak, aztán kutya szaladgált köztük.

Veron mosolyog, mint illik, azután kérdi:

– Minek mén kend Tandariékhoz?

– Vasárnap vásár lössz – mondja Márton. – Majd bemögyünk a városba.
Néhány birkát behajtok. Majd hozok neköd is egy kendőt.

Veron az urára tekint. Márton a városba megy. A helyzet ünnepélyes volta
nem tagadható, mert hogy is csak, hogy is… várjunk csak. Egy fiuk van,
az is Márton, az most huszonegy esztendős, most oda van katonának, lent
sarcoltatja Boszniában a király. Mikor a Márton született, még nem volt
ideki pap, hát éppen huszonegy éve, hogy bent jártak a városban, mikor
keresztelni vitték.

Az asszony ugyan nem szól semmit, de Márton a szemein keresztül belelát,
hogy merre járnak a gondolatai s vigasztaló szót mond:

– Gyüvőre már hazaeresztik.

Azzal azután megy Tandarihoz. Itt lakik az is nem messze a
pusztaszélben, mert juhász nem lakhat messzebb a legelőtől, hát hamar
odaér. Imre se túlságosan sokszavú ember s mikor Márton látja, hogy Imre
éppen abban foglalatoskodik, hogy tíz darab birkát az akolban a többitől
külön csap, tökéletesen megkérdi:

– Hát mönyünk?

Imre azt mondja:

– Mönyünk hát.

Másnap Mártonnál is, Imrénél is az asszonyok fejik a bürgét, mert Márton
és Imre egész nap szorgalmatosan alszanak. Szombat van ugyanis s
éjfélkor indulni kell a birkákkal, hogy reggel a vásárálláson legyenek.
Mert lassan halad a birka, terelgetni kell, a szamár ilyenkor csak
vendégül megy a juhász után, minden foglalatossága abban áll, hogy viszi
a tarisznyát. Hét órára ott is vannak. Nagy térség ez a vásárállás a
városon kívül. A várost nagy töltések választják el onnan, amelyeken át
csak egy-egy toronynak vagy gyárkéménynek a hegye látszik. Márton
hosszasan nézi a hatalmas sötét töltéseket, amelyek mögött a város
fekszik, amely az ő birkáit megeszi. Mártonnak ily módon nyújtván
élhetést.

Nyolc óra tájon már egy szál birkája sincsen se Mártonnak, se Imrének,
mert jöttek a juhvágók és elkapkodták valamennyit, hogy legyen mit ennie
ennek az örökké éhes városi népnek. A pénzeket Márton és Imre
begombolván, kissé megvetőleg mosolyognak is, azután pedig a
duttyánsátornak a karójához kötik a szamarakat. Ők maguk bemennek a
sátor alá, amely ilyen időben kissé szellős, azonban ez nem baj. A
borocska is hideg, azonban mégis melegít: az ide-oda való mászkálást
megtakarítandó: egyszerre öt féllitert parancsol Márton. Pedig ez kevés,
mert nem sok idő múlva elfogy, mert cigánypecsenyét esznek és Imre
kivitte a kenyérhajat a szamaraknak.

Van ott egy féllábú ember tekerőlanttal, három krajcárért csinál egy
nótát. Igen csak csinálja: hogy legelteti nyáját, fújja furulyáját,
hej-huj könnyen éli világát. Déltájon már valahol a tizenötödik félliter
körül tartanak, lehet ugyan több is, a ménkü számol ünnepnap és Imre a
tekerőlantot kiviszi a sátor elé a szamarakhoz, hogy azoknak is
csináljon három-három pénz ára nótát. Azután jön a Jaksi, akinek a
nyakába van akasztva a boltja, attól Márton megveszi a kendőt. Két
korona hetven fillér, vagyis becsületes magyarra fordítva: egy forint
hetven krajcár – magyarázza a tudós Jaksi, amit Márton nyugodt
helyesléssel vesz tudomásul. Imre bejön a szamaraktól a lantossal a
sátor alá, Márton mondja neki:

– Imre, te mér nem vöszöl valamit?

Azután belátja, hogy ostoba volt a beszéd, de már kimondta, pedig ez is
mutatja, hogy nem érdemes a beszéd. Tavaszi nyíráskor lesz tizenhat éve,
hogy Imre eltörte a bojtár keresztcsontját meg elkergette az asszonyt.
Van abból az időből egy lánya, de nem tudja, hogy kié? Ej haj, a jó
reggelét!… adjanak inkább még öt félliter bort!

A déli harangok szava a városból a töltéseken keresztül kizúdul. Aki a
harangot ritkán hallja, a süveget ilyenkor le szokta venni. Fürtös
fejével fizetés irányában integet a duttyános felé Márton. Ezután
fölülnek a szamarakra a subákban és haladnak kifelé. Körülbelül
napszállat ideje van, mire kiérnek. Márton a tanya-udvaron a csacsit
elereszti, hogy menjen, ahova akar, ő maga pedig beviszi az asszonynak a
kendőt. Az ital mérge elmult, az úton a csacsik tetején kifújta a
fejükből a szél.

– No hát a város? – mondja az asszony.

– Hát mögvan – mondja Márton.

Veron dévajkodva kérdezi:

– Nem tévedt el kend benne?

– Én? – kérdezi Márton önérzettel. – Úgy kiüsmerem én magamat abban a
városban, akár csak idehaza.



Földbúvárokról.

Ver a szó odakint, de már hetek óta ver a szó odakint a felső tanyákon,
hogy földbúvárkodás történik és mérhetetlen kincsek után mélységekbe
szállnak az emberek.

A mélység ugyan nem lehet valami túlságosan nagy mélység, mert mindenki
tudhatja, hogy homokból van itt a föld; annak a szélei hamar beomlanak,
ha gödröt csinálnak benne. De mindegy. Kincs után való kutakodás
történik; mert hogy ott van, az bizonyos. Megmutatta a láng. Vagy
úgylehet, más mutatta meg. Valami különös és titokzatos dolog.

Mi üt ilyenkor a tanyai emberekhez: nem igen lehet tudni. A Paragi tanya
tulajdonosa már idős ember, az apjától örökölte a tanyát: az apja is ott
lakott, amíg élt: soha az eszükbe sem jutott, hogy kincs után
keresgéljenek. Míg most hirtelenében felfedezték, hogy a tanya
hátamögött a föld ritka és tömérdek drágaságot rejt magában: a kincsek
egy hosszú, nagy fordított vályúval vannak letakarva. Aki a vályúig leér
s azt felemeli, a vagyon birtokába jut.

Utunk arra vitt, megkerestük hát a tanyát, mert különben is dolgunk volt
ott. Nem volt nehéz megtalálni, az úton mondták a kérdezősködésre, hogy
csak egy „hosszú tanyát“ vigyázzunk: az az a bizonyos. A hosszú tanya
jómódú embert jelent, az nem tud elférni kis helyen, az szokott időnkint
egy-egy szobát, kamrát hozzáépíteni a házához. De amúgy is látszott a
tanya mögött egy magas, rudakból összrerótt háromlábú ágas: ez
bizonyosan a homokszedő-gép. Befordulunk. Csakugyan ott dolgozik a
bányában egy csapat ember, egy másik csapat kiváncsi pedig a nagy gödör
széléről nézi.

Nyári délelőtt volt, de hideg és esős. Amúgy is szomorú idő nagyon:
előtte való nap söpört végig az Alföldön a nagy orkán s úton-útfélen
otthagyta a keze szennyét. Öreg, magas fák, jegenyenyárak, akácok, füzek
derékban kitörve hevertek. Sok tanya tetejét megtépte a vihar, még az
újfajtájú cseréptetőt sem kímélte. Régebben, amikor még nem volt
fűvel-fával megkötve a puszta, a homoki dombok vándoroltak egyik helyről
a másikra ilyen orkán nyomán, most pedig a takarmány vándorolt. Némely
helyen szénával volt terítve a tarló, ahogy szétszórta a megbontott
boglyát, más helyen a szénát az egyik tanyán felkapta s a széles úton
keresztül átvitte a másik oldalra, kidöntve vele a kerítést. Szélmalmot
lehetett ezen a tájon látni itt is, amott is, de egy sem őrölt. Alapos
oka volt rá: a vitorlákat darabokra törte és szerte dobálta a vihar. Az
ázott mezőkön madár sem látszott, bizonyosan azoknak a fészkeit is
elvitte, magukat a földhöz verte: ahogy a tanyába a kocsi befordul, még
a kutyák sem ugatnak, mintha elvette volna a szavukat a rémület. De a
tanya mögött azért a munka áll.

Egy ember éppen most van távozóban a nézők közül. Ahogy elfordul,
megvetőleg kiáltja oda a többinek:

– Akasszanak föl engöm, ha itt lösz valami!

No hála Istennek, legalább akad egy a kintvalók közül is, aki megmondja
nekik az igazat – gondolom. De visszhang nem hallatszik a szava nyomán.
A többiek nézik a saras, vizes nagy gödröt s csendesen bólintanak, mikor
egy öreg asszony azt feleli vissza:

– Nem hívtunk mink ide sönkit se, csodát látni. Aki kételködik benne, ne
gyüjjön ide…

Ez nekünk is szólt, hogy mi se menjünk csodát látni. Ugyan nem is volt
belőle látnivaló egy csöpp sem. A gödör már van akkora, mint egy
háromablakos szoba, jó mély is s az alján víz fakad. Nem lehet benne
dolgozni, azért egy olyan géppel, mint amilyen a kútcsinálómestereknek
van, szedik ki a víz alól a homokot. Nehéz, nagy vasszerszám ez,
szárazbagger a neve. Kistelekről hozatták, napjára öt pengőt fizetnek a
koptatásért. A vizet egy kis géppel szivatják ki a gödörből, de a föld
árja mindig több vizet ad bele, mint amennyit a gép kihúz. És a befolyó
víz újabb, meg újabb homoktömegeket sodor magával a bányába. De azért
csak dolgoznak. Meg a szivattyú, meg a bagger: a dél-afrikai kezdetleges
gyémántbányászatokról lehet látni ilyen képet, mint amilyen itt van most
a elsőtanyán a Paragiéknál.

Már nyolc méterre lent vannak. A munka meddő, de efelől hiábavaló lenne
nekik beszélni. Téglából rendes kútformát építenek a gödörbe, hogy majd
abból kiszedik a vizet, de a tégla nem ereszti bele a homokot. S akkor
leérnek a titokzatos vályúhoz.

Egy kövér, erős ember izzadva dolgozik a bagger körül, ingujjban. Az
arca olajbarnás, tűzben ég a fekete szeme. Szélmolnár egyébként, de az
arcán, a szemén, a beszédén, a kincsbe vetett hitén látszik, hogy a
multból van valami köze a virgavesszősökhöz. Ez a társ a
kincskeresésben, ez a vezető; az öreg Paragi voltaképpen csak aféle
csendes üzleti személyiség, aki a földet adja a kincskereséshez.

A társ hosszú rúddal tapogatózik a víz alá. Üt vele nagyot a vízbe.
Ilyenkor kongó hang hallatszik fel, amit eltompít kissé a víz, ami
fölötte van. A rúd meg van hegyezve. A hegye a homokon keresztülfúródik,
de azután nem megy lejebb. Akár a kút innenső részén, akár a túlsó
részén. Ha azt a keménységet erősen verik a rúddal, a faragott hegye
eltompul, de nem megy lejebb.

– Hát ott a vályú – mondja az a bizonyos nevezetű Mélykuti Laci János.
Az nem ereszti lejebb a rudat. A fordított vályú. Alatta van a kincs.

– De hát miféle kincs?

Kezdődik a szokásos kertelés:

– Én arrul nem beszélök – mondja. – Ha beszélöm, úgy sem hiszik el. Én
azt mondom, hogy ott van. Ha nem tudnám, hogy ott van, nem költeném rá a
pénzt, meg a munkát, úgy-e bizony?

Invitál le a gödörbe. Lemegyek s a kezembe nyomja a rudat. Hogy
próbáljam. Hát a rúd csakugyan lemegy egy darabig a vizes homokba, de
azután megáll, nem halad lejebb. Ha verem vele a víz fenekét, tompa hang
hallatszik fel.

– Hát – mondja Laci János – az úr bizonyosan tanult ember. Hát mondja
mög, hogy mi van ott lent, ha nem a vályú, amelyik a kincseket takarja?

Hiába mondanám, hogy mit gondolok afelől, hogy mi van ott lent. Mert
valószínű, hogy odalent agyagréteg van, kék és kemény agyagpad, amivel
már mindenki találkozott, aki csak valaha a mezőkön ártézi kutat furatni
próbált. Az is lehet, hogy darázskő van oda alant. Egy különös fajta
föld, terméskőnek is nevezik. A vizes mélyből ásóval darabokban ki lehet
ásni: ha azután a földszinre kerül, a nap melegétől, szél fúvásától kővé
szárad: házak alapját szokás megvetni vele. E dolgokat azonban igazán
hiába beszélném akár Paraginak, akár Mélykutinak, mert ők bele vannak a
vályúba győződve. Mondom ennélfogva:

– De ki tehette le ide azt a kincset?

S e kérdésre mindenek a közelünkbe tolulnak, hogy a választ
meghallgassák. Mert érdekes ez nagyon. Csakugyan kincs lehet a földben;
ha már az urak is kijöttek a városból a föltekintésére. De Mélykuti nem
felel. Gyanusan néz végig. Mit akar itt ez a városi? Ez az úrféle?

– Én tudom, amit tudok – mondja. – Nem vagyok én olyan bolond, hogy
törvény ellen csináljak valamit. Kéröm az urat, tiltja ezt az ásást a
törvény?

– Dehogy tiltja. Már miért tiltaná? A tulajdon homokját mindenki úgy
turkálhatja, ahogy akarja.

Mondja Mélykuti, diadallal tekintve szét az egybegyűlteken:

– No hát akkor, kéröm szépen. Én bennem mögvan a tudományágazat a
földmélységről és én látom, amit mások nem látnak.

Próbálom mondani:

– Nézze csak, János. Én már régebben turkálom a földet, mint maga. De
sohasem akadtam olyan földre, amelyik harmadfél méteren alul is
forgatott föld lett volna. Azon alul már az eleven föld következik, amit
ásó nem forgatott meg. És a víz fölfakad. Hát mondja csak, ki ás el a
földbe kincset? Legföljebb, aki menekül idegen hadak elől. Hát miért
ásná az el kincsét nyolc méter mélységre? Hiszen nem is ér rá. Miért
temetné a kincsét a fakadó vízbe?

Egészen természetesnek találtam volna, ha Mélykuti az Attila-kincsről
beszél, vagy ha arról tárgyal, hogy nagyon sok vezérek és királyok
sírját, sírjának a helyét sem ismerjük. És a legenda szerint patak
ágyába temették a hun vezért minden kincseivel egyetemben az aranyból,
ezüstből és vasból való hármas koporsóba. De efelől a szélmolnár mit sem
szól, csak állhatatosan ismételgeti:

– Én tudom, amit tudok… És tudom, amit tudok…

– Hát pedig a láng nem mutat itten semmit. A lángnak ilyen helyen
nincsen járása.

– Nem is a láng… Hanem én tudom, amit tudok.

De amíg beszélt, a bagger folytonosan dolgozott, ő nehéz munkával emelte
fölfelé a nagy vas ásógépet s fordította ki belőle a partszélre a
homokot. Gondoltam: kissé megforgatom Mélykuti Laczi Jánost, mondván:

– Maga nem tud semmit. Maga nem lát a föld mélységébe, amiként, hogy én
sem látok a földek mélységébe. A fölöttünk élő hatalmas Isten hatalmával
el van takarva. Csak szűzleány láthat bele a földbe tükörüvegen
keresztül, van itt olyan szűzleány?

Ahogy Mélykuti Laczi János most rám tekintett, akár hét bíró előtt is
letettem volna az esküt arra, hogy ez a szép, erős férfi cigány. A
szemében ugyanazt az ijedt pillantást láttam, amit kártyavető és
jövendő-jósoló cigányasszonyoknál lehet tapasztalni, ha néhány odavetett
szóval a hindu Shiva istent és az ő shivályijukat említi az ember. (Oh,
a Devla verje meg, hát már a „fehér“ is ismeri ezeket?) Mélykuti
megriadtan nézett rám. A föld mélyében a kincseket üvegen meglátó
szűzleány dolga szintén az alkimia idejéből datálódik és a vándorcigány
hitében mélységes és teljességgel megfoghatatlan titok.

De szóra Mélykutit ezzel se birtam.

– A kincs lent van – mondotta határozottan. – Én tudom, amit tudok. Ne
kérdözzön a tanár úr. Hagyjon dolgozni. Nem töszök én a törvény ellen…
Ha már egyszer úgy sem akarnak segíteni.

S indulatosan vágta bele a szárazbagger kapálóvasát a vízbe.

– Ereszd aztat a kötelet – kiáltotta. – Miért fizetlek, ha sömmit se
csinálsz?

A „ha már egyszer úgy sem akarnak segíteni“ arra vonatkozott, hogy mink
ezúttal itten hivatalos ügyben járunk a társammal együtt és ime, nemhogy
biztatással lennénk a kincskeresőknek, hanem még kötözködéssel vagyunk.

A dolog ugyanis ott kezdődik, hogy Mélykuti Laczi János az előző nap
bentjárt a városon, hogy adjon ki neki pénzért használatra egyet a város
szivattyúiból. A város tart raktáron egy csomó szívattyú-gépet, amiket
felhőszakadások meg egyéb veszedelmek: földárja, fakadó víz meg mi egyéb
esetén kölcsön ad a polgároknak, hogy a pincéből a befolyt vizet
kiszivathassák. De ivóvízkutak tisztítására is igen alkalmatosak. Aki
kéri, kikapja. A használatáért naponta két pengő az angária. Jó gépek
ezek, olyan vastagon húzzák a vizet, mint egy kalap karimája.

Ha a János kúttisztításra kéri a szivattyút: viheti szó nélkül. De a
János a városban tudományoskodott és beszélt a lángokról, amik a kincset
mutatják a föld alatt. Nyilvánvaló, hogy hatósági szivattyúk ilyen
célokra nincsenek berendezve, másfelől pedig nem lehet a polgári
kérelmet elutasítani. De mégis: előrelátónak kell lenni hasonló
dolgokban, nehogy szó érje a ház elejét, ennélfogva tanácsos előbb
megtekinteni a titokzatos kincsek helyét. Hát éppen ebben jártunk és
abban állapodtunk meg, hogy csak hadd vigye ki a szivattyút a János.
Minden polgárnak jussa van hozzá, ha a koptatása árát megfizeti. Hogy ő
kutat tisztít-e vele, vagy hogy kincset keres, azzal nem kell törődni.
Az az ő dolga. Sőt a szivattyúnak a kiadatása egyenesen kivánatosnak
mutatkozik, mert így hamarább elmulik a babona a határról. Az majd
kihúzza rendben a vizet a gödörből s akkor bele lehet látni a mélységbe
és megláthatja mindenki, hogy nincsen annak a fenekén semmi kincs.

Ellenben, ha nem kapja ki a szivattyút Laczi János, akkor kezd még majd
csak a szó igazán verni a kincsről. Mert akkor bizonyosan belegyőződik
mindenki abba, hogy csakugyan ott van kincs, de az urak nem engedik
fölvenni. Nem akarják, hogy a szegény ember jusson hozzá. Várják, hogy
elcsituljon a szóbeszéd róla, azután majd később kiásatják ők maguk
maguknak. (Mivelhogy tudvalevőleg ilyenek az úrfélék.)

Tudtul adtuk tehát Jánosnak, hogy két jó lóval jöhet a városba a gépért.

– Hát kihozhatom?

– Hát persze hogy kihozhatja.

– No, – mondta az ember – akkor a jövő hétön föl lösz emelve a kincs.

– Majd elválik.

– El, el – intett bizalmasan. – Látom, úgy sem hiszik, amit mondok. De
majd meglátják. Mert – és a szívére tette a kezét – tudom, amit tudok.

Munkások és nézők tisztelettel tekintettek reá s a háromlábú homokszedő
vasgép, a láncain csörömpölve újból megindult.

A határban ezen ez éjszakán alighanem mindenki a rejtőzködő
karbunkulusokról és a vederszámra való tiszta színaranyakról álmodott.



Öreg búcsús.

A nagybúcsú hete van. De még csak szerda, ellenben a búcsú péntekre
esik. Hát majd csak csütörtökön kezdenek jönni a vidékbeliek, közelről
és távolról egyaránt. Igen messzi vidékiek vasúton, másrészt kocsin,
azonban a valódi búcsús csak gyalog ereszkedik útnak. És tele lesz velük
a város, templomi lobogóikat énekelve viszik keresztül az utcákon és
ahol találkoznak a lobogók és keresztek, lassú némasággal meghajolnak
egymás előtt. S fáradt, poros utasok ajkáról szól a könyörgés fölfelé.
Van könyörögni való rendszerint elég, az idén meg még megszaporodott az
esővel is.

De hát mindez még csak holnapután lenne, a kapuajtón pedig most, amikor
legjobban uralkodik az ebédutáni forróság, benyit egy vidéki formájú ősz
magyar. Lassan halad a kapuajtón befelé, mint aki nem egészen biztos
benne, hogy csakugyan jó helyen jár-e.

– Adjon az Isten jó napot – mondja.

– Adjon az Isten magának is.

Fekete felsőruha van az ősz emberen, fekete csontgombokkal, a nyakán
fekete selyemkendő, a kalapja kissé széles karimájú, olyan juhászos
formára van az eleje lehúzva; bizonyos, hogy Makó tájáról való az ember.
Ugyan ki lehet? Azt mondja:

– Nem maga az, Pisti?

A kérdés formája azonnal visszahajít a gyerekkorba. Az Istvánok ugyan
nem igen szoktak emberkorukba sem felülemelkedni a Pista tituluson,
azonban a Pisti egészen gyerekkori név. A multkor idegen urakkal mentem
egy közeli községbe bérkocsin. A kocsis gyerekkori ismerős, a hetvenes
évek elején esztendőszámra a ház előtt állt a kocsija s az utcában lakó
gyermekek meg a fiakerosok ismeretséget kötöttek. Az öreg kocsis elhajt
szó nélkül a községbe, csak mikor odaér, ahol a főutca kettéválik, szól
vissza a bakról nyugodtan: – Hát most már merre menjünk, Pisti? – Ebbe
már bele kell szokni.

– Maga meg nem a Sárkány bácsi?

– Dehogy nem – mondta elégülten. Nini.

Huszonöt éve, hogy nem láttam az öreg Sárkányt. Bár ugyan akkor éppen
olyan ősz volt, mint most s mosolygó arcán akkor is így fakadoztak az
egészség piros virágai. Makón történt a találkozás a nagy víz idejében,
amikor Sárkány familiája ismerős volt a mienkkel. Zöldséget meg
ilyesfélét szállított Sárkány, vagyis hogy inkább a felesége. Minek
megfelelőleg egyszer a felesége testvére lányának a lakodalmán ott
voltunk. Ez mindössze nem nagy sor, de mégis, ezen időtől fogva tartatik
a barátság. Nem annyira Sárkánnyal, mint a feleségével. Bejártak
kereskedni a makóiak zöldséggel, hagymával, kocsin vagy hajón, mert
vasút akkor még nem volt. De a hajó azért most is megvan, amit lefelé a
Maros hoz, fölfelé a parton húzzák, a neve pedig: Futár. Mikor
hazakövetkeztünk onnan, meg volt mondva Sárkányéknak, hogy a ház kapui
emitt is nyitva állnak és még két tányér számára mindig van hely az
asztalnál. És Sárkányné, ahányszor bent járt, beszólt egy-egy szóra,
amennyire futó üzleti dolgai engedték és ha gyász történt, szomorú
szótlansággal, egyszerű fekete díszükben mindig megjelentek, elmentek a
sírig és megtekintették a gödröt, ahová szerettünk leszállott. Pedig hát
mit nekik mink s mi nekünk ők?

A francia azt mondja, hogy apró ajándékok tartják fönn a barátságot.
Magyarországon ezt a látogatásokról lehet elmondani a régi időkben. A
nemesség, hogy fentartsa a rokonságot, hogy az egymáshoz való vérbeli
tartozandóságát igazolja, a kötelék igazságát ébren tartsa, nagy utakat
tett, elment kocsin a tiszántúlról a dunántúlra, a baráti látogatások is
régente élték fénykorukat, ma mindebből alig van valami. Nincsen-e
vérbeli rokonod, akit tíz esztendeje nem láttál, pedig akár neki, akár
neked csak két órát kellene menni vasúton, hogy egymást láthassátok?
Nincsen-e rokonod, akit még sohasem láttál, hanem csak úgy az öregek
beszédéből tudod, hogy az is rokon? A látogatások, fölkeresések szokását
utóbb a levélben való érintkezés váltotta fel, majd meg az is elmúlt.
Jó, ha egy-egy kurta üdvözlet esik újév idején, de már szokás, hogy az
alól is megváltják magukat az emberek, mert unalmas. Már a legkurtább
levél is hosszú s helyüket a távirat foglalja el, ami még a kurtánál is
rövidebb. Minél üzletibb a világ, annál hidegebb a benső élet. Az
emberek járnak városokban, ahol ismerőseik, rokonaik, barátaik vannak,
elmennek a házuk előtt, de nem szólnak be, mert ha betérnek, mégis csak
le kell ott ülni vagy másfél órát elbeszélgetni – pedig ez nem
lehetséges, az idő pénz és sok a dolog…

… Már csak így módosabb öreg gazdaemberek azok, akik a látogatások régi
szokását tartják, mint most Sárkány is e. Erre járt, hát betér. Tudok
öreg gazdaembert, bizonyos Ördög Ferencet, aki annak idején a
felsőtanyákról, Félegyháza alól eljött kocsin Makóra látogatóba,
oda-vissza három napot eltöltött, mindössze azért, mert valamikor
tanyaszomszéd volt az öreg. Tehát így jön most Sárkány is. Örömmel
vezetem be az öreg barátot az udvarba a fák alá, ahol a háznép
foglalatoskodik. De Sárkányon is látható az öröm, beszélget régi
időkről, a gyufák sorra elégnek az ujjai között, anélkül, hogy hasznukat
venné a szivarhoz.

– Hát Sárkányné asszony nem jött be?

Elhallgat kissé az ember, azután mondja:

– Nem. Nem jöhetett. A tavaszon temettük.

Ezt egyébként is lehetett volna tudni, mert eddig a baráti látogatást
mindig Sárkányné asszony végezte. Elhalván a jó asszony, Sárkány vette
át e foglalatosságot. Már ebéd után volt, mikor idejött, ebédre egyik
rokonához tért be; mint mondja, kissé későn érkezett ugyan, de azért
nincsen semmi hiba sem az étel körül. Ez jól van így. De nem jól van az,
hogy a hű életpár elköltözött.

– Most hát egymagára van otthon?

– Úgy ám, – szól Sárkány – már bizony egymagamra. Hát így elválik az
ember egymástól. Negyvenkét esztendei együttlét után. Azután, gondolják
csak, még egyre kínálják az asszonyt.

S derűs nevetésre fakadt az öreg.

– Aztán nincsen köztük alkalmas?

– Alkalmas? – vélte. – Hetvennyolc éves vagyok én már. Minek nekem az
asszony? Csak ezzel vagyok én már társ.

Mellénye alól kihúzta a nyakába akasztott olvasót. Ez átterelte a
búcsúra a beszédet.

– Most persze a havi búcsúra jött be a fekete Máriához?

– Nem, – szólt – én ide néhány társammal szent Porciunkula tiszteletére
járok.

– Olyan búcsú is van? (Kérdem, mivelhogy csakugyan sohase hallottam.)

A kérdezett nem botránkozott meg.

– Van, – említé nyugodtan – épp ma volt a búcsúja, azon voltunk
néhányan. Mert leginkább csak így öregek vagyunk ezen a tiszteleten.

Lassan tette hozzá öreg Sárkány:

– Az ám, leginkább öregek.

– De most már a havira itt marad?

– Nem, nem, – tiltakozott – várnak már a cimboráim. Mária tiszteletére
nem ide szoktam én járni, hanem Olaszországba.

– Hova, Sárkány bácsi?

– Olaszországba, – mondta egyszerűen – Lorétóba.

Annyi nyugalom, egyszerűség volt a szavában, mintha azt mondta volna,
hogy Szentkútra szok járni.

– De az idén lemegyek Rómába is. Tudja, arra Ankóna felé megyünk a
tengeren keresztül.

– Aztán tűri a hajón a tengert?

Az öreg nem mondta meg, amit akart. Úgy látszott, nem szándékolta a
szentes beszédűséget. Azt akarta mondani, hogy Isten látja a hajó útját,
tudja, mi okból és mi által űzve és hajtva mennek: tehát az útjokból
minden vihar és rossz időjárás elparancsolva van. De nem mondta ezt.
Búcsújáró útjain bizonyára megfigyelte, hogy a túlságos kenetes beszéd
nem a hétköznapi társalgásra való. Csak annyit mondott:

– Mint a tavon, úgy jár a mi hajónk a tengeren.

Sok egyéb ilyféle kérdések vannak.

– De megyek már, – mondja közben – mert várnak a cimboráim.

– Ráér még, Sárkány bácsi.

– Hát kérem éppen azért megyek, mert ráérek a menésre – neveti.

Ilyformán csak elbúcsúzkodtunk. Azonban némely kérdések még hátra
vannak.

– Miért megy az idén Rómába?

– A feleségem így hagyta rám, hogy menjek el majd oda is.

A szeretett halott parancsa öreg Sárkányra kötelező, ő nekiindul és megy
az ős Róma felé a tavi tengeren.

– De hát az étellel, a jó reggelét, Sárkány bácsi? Bírja-e a talián
kosztot?

– No, – mondja – én nem élek vele. Tele a tarisznyám szalonnával,
kenyérrel.

– Aztán elegendő az oda-vissza?

– Hej, – feleli – még marad is. Visszafelé jövet, mikor a talián kosztba
már beleuntak, még a tisztelendő úr is megkívánja a tarisznyából a
szalonnát, fehér kenyeret.

– Hát bizony ez a talián koszt…

– Nem ismeri, hogy milyen. Kínálom az olaszt gyönyörű fehér kenyérrel,
azt inti, nem kell. No – mondom – bolond ez is. Azután a kukoricalisztet
összekavarja egy kis vízzel, kiönti a kőtáblára, mikor a napon
megszárad, fölvagdalja pitének, aztán kínálja, hogy ögyem. Mondom neki:

– Ögye mög az apád!

Azonnal hozzáteszi:

– De nem mintha magának mondanám ezt, hanem az olasznak mondtam tavaly.

Nono, hát hiszen, nini, nem is úgy értendő. S fehér vásznakban
tartózkodó fehérlelkű öreg barátunk mosolyogva búcsúzik a kapuajtóban,
hogy cimboráit Porciunkula tiszteletéről hazavezesse.



Mihály szóbelizik.

Tanuzás van a járásbíróság előtt. Szokásos ügy: a pusztaszéli magyarok
összeverekedtek a csárdában és hátszúrás is történt. A legénység, amely
annak idején megvadultan marta egymást a csárdában, ezúttal nem tud
semmiről semmit, ellenben tagad, mint a jégeső. Hogy miként tagad a
jégeső, azt nem tudja senki, de így szokás mondani. Általán ezek a
csárdabeli lacibetyárok, mikor a törvény elé kerülnek, igen csak gyávák
és szégyenletes módon hazudnak. Lehetőleg kennek egymásra mindent, ami
csak kenhető és borzasztó nagy igyekezettel vannak az iránt, hogy
valamiképpen a bíró az ügyben ki ne okosodhasson. Egyik sem vállal
semmit. Surbankó legény mind, katonasor alatt még egyikük sem volt,
aféle fiatal, idomtalan vadállatok, akiknek az ügyét valamely régi
szolgabíró néhány alkalmas pofonnal célravezetőbben intézné el – most
azonban más világ van, a bíró elé citáltatnak, többé nem „hallod-e, te
betyár“-ok, hanem „Ön“-ök, akik ennélfogva elhatalmasulva érzik magukat
s amikor majd innen estefelé a pusztaszélre kihaladnak, minden fiatal
fát kitörnek az útból s ne adja az Isten, hogy valamely védtelen fiatal
leány vagy kóbor vándor az útjukba kerüljön. Szóval nem valami
túlságosan rendes kis társaság ez, a beszédjükön nem tud eligazodni a
bíró, szükséges ennélfogva idősebb tanuk kihallgatása, akik ott voltak a
tött helyön és az ő szavuk lenne az a faggyúgyertya, amely ezen
szurkálás ügyébe belevilágít.

Szól tehát a bíró:

– Jöjjön be Várakozó Mihály tanu.

Minélfogva bejön Várakozó Mihály tanu az ajtón. Barátságos és
mosolygóképű magyar, orcája rózsaszínű virulásán látszik, hogy nem éppen
most ért be a tanyákról, hanem korábban, minélfogva evett már egy kis
paprikáshúst a Pávában és imitt-amott alighanem ivott is hozzá valamit.

– Tessék velem parancsolni – mondja Várakozó Mihály haptákban, mivel
hogy tudja, mi az illendőség a tekintetes törvény előtt.

A bíró megkérdezi tőle, hogy kiféle, miféle, hány esztendős, mert ezek a
dologra tartoznak. Mihály mindezen kérdésekre oly gyorsan felel, mintha
ő volna az olajozott istennyila. Szolgálatkészsége a bírói lélekben
megelégedést kelt, mert hiába, bármit beszéljünk: szép az ilyesmi,
amidőn az egyszerű közpolgár átérti és átérzi, hogy a haza fennállásában
mily fontos tényező az igazságnak igazság szerint való kiszolgáltatása.

– Hát – mondja a bíró – maga azért van idehivatva, Mihály, mert maga tud
erről a szurkálási esetről.

– Én – mondja Mihály – én? Hát én ne tudnék?

Mihály egy pillanatra elhalványodik. Hát ő ne tudna? Ilyent merészel
gondolni felőle a tekintetes törvény? Hiszen az ember csak tudja azt,
amit tud, a jóreggelét neki. Mihály tehát azt mondja folytatásképpen
haptákban:

– Tekintetes főhadbíróság és katonai törvényszék. Egy életem, egy
halálom, mind a kettőt fölajánlom. Bevallok mindent és lemondok
mindenről.

Mihály igen szigorúan beszél. A bíró meg el van kedvtelenedve a
szószátyárkodás miatt.

– Mondja hát el az esetet, – szól – úgy ahogy tudja. Csak a tárgyra
szorítkozzon.

Ez egy kissé bajos dolog, ez a szorítkozás. Mihály nem is igen érti. Már
bizony Mihály is csak úgy van kint a földeken, hogy haladni kell a
korral s csak ünnepnap visel magyar nadrágot, hétköznap pantallót, így
igyekezvén magát a városi urakkal egyformává tenni. Most sincsen magyar
nadrágban, pedig annak a szíjával szokás szorítkozni, ha azt akarja az
ember, hogy szépen megfeszüljön rajta a zsinór. Szóval zsinórra szokás
szorítkozni, nem tárgyra. S mi az a tárgy? Az ördög tudja. A népnyelv
nem ismeri. De Mihály azért azt mondja:

– Hát majd neki szorítkozok… Hát, hogy is csak… ahán… hát szeptemberbe,
vagy hogy talán inkább októberbe – de mégis inkább szeptemberbe volt,
mert aztat tudom, hogy a gólya még itt volt, a fecske pedig már elment.
Az. Az. A fecske már elment odaalá az Afrikába, mert az kérem szépen
olyan, hogy odajár, mert úri madár az, mint a gólya is, mert ez
odakószál, nem mint a paraszti veréb. A veréb olyan földhöz ragadt, mint
a parasztikus ember…

– Jól van, jól, – vág a szavába a bíró – csak röviden. Azt mondja el,
amit az esetről tud.

– Igenis, kérem alásan, – feleli rendületlenül Mihály – tudom én a
rendet, mert katona voltam én, frájter voltam én a negyvenhatnál, de az
őrmester konstatáltatott, mert sokszor elmaradtam időn túl, aztán
ledegradáltak, mondom, én nem bánom, nem avval a csillaggal gyöttem én
az ezredhez, hát haza mehetek én anélkül is – – –

A bíró nem állja tovább. Mérgesen szól rá:

– Ne erről fecsegjen. Az esetről beszéljen, ami a csárdában történt!

Mihály szól:

– Hiszen éppen abba fogtam bele, tekintetes járásbírósági főtörvényszék.
Hát már akár szeptemberben volt, akár októberben volt, de azt tudom,
hogy szüret előtt volt, mert bor már otthon egy csöpp se volt, hát
mondtam az asszonynak délután, hogy én átmék egy pohár borra a csárdába,
legalább majd megtudom a világi eseményeket is, mert szóbul ért az
ember, aztán estére majd eleszplikálom neki, amit hallottam.

– De érjen kend már be a csárdába – kéri a bíró, aki kezdi érezni, hogy
őszül a haja.

Mihály biztatja:

– Mingyár odaérek. Mert hiszen nincsen is messze tőlünk a csárda. Nem
vetek neki félórát, hogy ott vagyok. Ugyan volna rövidebb útja is a
szőlőkön át, de én nem mék arra, hogy énrám valaki rám kiáltson, hogy
mit taposom a földjit? Én rám ne kiabáljon senki!

– Hát majd kiabálok én! – kiáltja a bíró. – Hányszor mondjam még, hogy
az esetről beszéljen?

– Most az következik – véli Mihály. – Hát én mék a csárdába, mint
célszerű szegény ember, mert két hatost adott a feleségem italra, mert
én azt tartom világéletemben, hogy pénzben, kamrában az asszony
parancsoljon. Áldott jó lélek az én feleségem, én bele vagyok győződve
abba, hogy ha ezt az egész kerek világot összejárom, hogy térdig elkopik
a lábam, hozzá foghatót még – – –

A bíró fölugrik a székből:

– Hallja! – dörög Mihályra. – Ha azonnal be nem ér kend a csárdába,
lecsukatom kendet. Azonnal nyisson kend be az ajtón, aztán azt mondja el
röviden, hogy ott mit látott!

Mihály kissé meglapul a mérgesség láttára, minélfogva a jobb lábát
visszavonja s a balt teszi előbbre. Szükséges olykor a helyzet
változtatása. Hallgat.

– Nyisson hát be! – parancsolja a bíró és kétségbeesetten néz Mihályra.

Kisvártatva mondja Mihály:

– Benyithatok, ha így szól a parancs. Mert a befél befél. Ez így volt a
negyvenhatnál is a kapitány úr Udvarnoky alatt. Ott nem volt ellenszólás
semmi. De még annyi se, mint a minuta minutája. Mert az, kérem alásan,
igazságos ember volt, mert ami igaz, az igaz, mert én mindig ahhoz
tartottam magamat, hogy amit meg kell adni, azt meg kell…

– Hát nem nyit be kend? – dörög megint a bíró.

Mihály komoly intelmet s felvilágosítást intéz a bíróhoz:

– Nem kell benyitni azt az ajtót, amelyik úgy is nyitva van.
Szeptemberbe vagy októberbe, mert mondom, hogy a fecskék már elmentek,
de a gólyák még nem, mert úri madár a fecs – –

– Hát menjen be a küszöbön – kéri a bíró és önmagában halkan megfogadja,
hogy a fiát soha bírónak nem neveli. Inkább legyen kazánfűtő.

– Bemehetek – mondja Mihály egyszerűen és sok jóakarattal.

– No – könnyebbül meg a bíró. – Mondja most már azt, hogy mit látott,
mit hallott, mi történt?

– Hát, – mondja Mihály – látni eleinte nem láttam semmit, mert mikor az
ember úgy a napvilágosságról bemén, káprázik a szeme. Az én szemem ugyan
nem hibás, ugyan voltam valamikor trahómás is, de abból is kigyógyult a
szemem, pedig kékkövet rakott rá a külkerületi területi doktor…

A bíró könyörög:

– De hát mi történt?

– Az történt, – jelenti Mihály – hogy amint belépek a küszöbön, aztán
éppen köszönni akarok az ócskább kalapommal, mert mindenki olyan
kalappal köszön, amilyen van, a szegénység nem csúfság, csak szomorúság,
mert az is bolond ember, aki szebben táncol, mint ahogy tud, kérem
alássan az egész tisztelt társaságot, mert azért, hogy én célszerű
szegény ember vagyok, éppen csak kicsibe múlt, hogy a gőztörvényhatósági
bizottságba – –

– Csakugyan börtönbüntetés lesz a vége, – fakadt ki a bíró – ha azonnal
meg nem mondja, hogy mi történt!

Legyintett Mihály a kezével. Ez annyit jelent, hogy csak nyugalom,
lassan érünk messzire, továbbá sohasem volt jó az a nagy sietség.

– Mi történt? – kérdezi Mihály s azonnal ad is a kérdésre feleletet: az
történt, hogy mindjárt a mellemhez csapódott egy kutyaijesztős üveg.

– Micsoda üveg?

– Kutyaijesztős üveg.

– Hát az már megint micsoda?

– Jaj, – neveti Mihály – hát a szódásüveget nevezik így. Mert úgy
semmivel sem lehet megijeszteni a kutyát, mint ha ebbül a fejre
spriccülnek. Az ám. Egyszer velem volt az én kutyám a csárdában, mert
borzasztó gazdás, aztán ahogy az asztal alatt pihent, mert a kutya boros
helyen leginkább az asztal alá húzódik, ahol rá nem hághatnak.

– De arról beszéljen, hogy mi volt, mikor a szódásüveg magához repült?

Mihály lenéz a lábafejére, visszavonja s megint a másikat teszi elő.
Komolyan mondja:

– Kérem az nekem föltünt.

– Föltünt?

– Föl. Hát ha az emberhez vágnak egy kutyaijesztőt, az föltünik. Még az
se tünjön föl? – kérdi sértődötten Mihály.

– Aztán akkor mit csinált?

– Semmit. Tudtam, hogy nem nekem szólt, hanem úgy gondoltam, hogy
valószinűleg alighanem valami tévedés van a dologban.

– No jó, – türtőzteti magát a bíró – idáig csak eljutottunk valahogy.
Most már azt mondja meg, hogy miként történt a verekedés?

– Melyik verekedés? – kérdezi csodálkozva Mihály.

– Hát a bicskázás, no?

– Jaj, kérem szépen, – feleli Mihály – hiszen az nem a korcsmaszobába
történt, hanem az udvaron. Nem voltam én ott jelenleg, kérem alássan,
mert én az ilyen surbankó kölykök telektálózására nem igen szoktam
ügyeletet fordítani…



Haladni kell.

Azt mondja egy régi mondás, hogy aki út mellé épít, annak belátnak az
udvarába. Ami annyit jelentene, hogy nem helyes dolog út mellé építeni,
mert akkor a lakók élete nagyon is a járókelők szemeláttára folyik le.
Különösen a tanyán, ahol tavasztól őszig nem igen tartózkodnak a
szobában.

De azért sokan nem adnak erre a beszédre semmit sem. Különösen némelyik
helyen az út mellett úgy helyezkednek el a birtokok, hogy egészen az
útszélre lehet a házakat építeni.

Az ilyen helyen azután apránkint egész sor ház keletkezik. Ha az út
túlsó oldalán is hasonló módon helyezkednek el a földek, ott egy másik
sor ház keletkezik s mindjárt készen a régi „faluba való verődés“
alapja, az első utca.

Következik a többi polgárosodás. Az ott lakók közül egy szőlősgazda
italjogot vált a financiánál, hogy a borát maga mérje el. Csak úgy, a
háza egyik szobájában, vagy jó időben az ereszet alatt. De nem tart
sokáig az egyszerű állapot. Hogy forgalmasabb legyen az üzlet, a bormérő
maga buzgólkodik a legjobban arról, hogy valamiféle kör, vagy egyesület
alakuljon a háznál. Nevet könnyen lehet hozzá találni. Népkör, gazdasági
kör, társadalmi kör vagy más egyéb ilyesmi. Hamar meg is alakul, mert az
elnöknek, jegyzőnek, pénztárnoknak kiszemeltek maguk is mozgatják az
ügyet. A kör megalakulásával bevonul a telepre a sajtó is, mert a kör
újságot járat s az emberek most már az újság kedvéért munka után
esténkint hétköznap is eljárnak a körbe.

A telep gyermekei is megnőttek már annyira, hogy megértek az iskola
számára. A város iskolát állít hát oda, tornyos iskolát. A tornya ugyan
csak fából van, de van benne egy nagyobbfajta csengetyű, bár hiszen
kisebbfajta harangnak is beillik. Ezzel azután a tanító minden nap
csendít többször. Reggel azért, hogy az Úr szerencsésen átsegítette a
telep népét az éjszakán. Este Mária üdvözletére csendít, míg délben
annak az örömteljes emlékére, hogy Hunyadi János Nándorfehérvárát
visszafoglalta a pogánytól. Az iskolába beköltözik a népkönyvtár s a
gyerekek olvasnivalókat visznek haza az apjuknak. Ez jól is van így,
mert azt mondja az öreg Kásás Mihály, aki már akkor is itt lakott,
amikor még egymagában állott a tanyája:

– Haladni köll a korral.

Kásás a haladnit nem úgy mondja, hogy: haladni, hanem úgy, hogy
halladni, a fölös lö betűkkel jelezvén a haladás föltétlenül szükséges
voltát.

Hát hiszen, ami azt illeti… nini. Nem is maradhat el az ilyesmi
semmiképpen. Egy idő multával már trafikengedélye is van a kör
vendéglősének s ott úgy pipadohányt s mind a kétféle dohányt lehet
vásárolni: bőrszivart is, meg papirszivart.

Azután azonban egy ember a korcsmárostól magához váltja a trafikjogot,
mert föltette, hogy a szatócsüzletre adja a fejét, mert amúgy is
elvállalta a tűz meg a jég ellen való biztosítási ügynökséget. Ezt annál
is inkább teheti, mert jó írása és különösen szép szavalási képessége
van neki.

Egy napon tehát megnyilik a bolt is, kapható benne kávé, cukor,
rizskása, lámpaüveg, petróleum, gyertya és még sok más értékes holmi,
amik a gazdasági életben szükségesek. Kék-gálic, raffia-háncs, kasza meg
kaszanyél, bordói keverék, továbbá bombócukor a gyerekeknek és színes
pántlika a lányoknak.

Ebben az időben Kásás köri elnök, az érdekeltséget összehíván,
figyelmükbe ajánlotta, hogy gyalogjárók kellenének a házak elé. Hogy
sáros időben ne csak lóháton lehessen közlekedni.

E fölhívás nyomán többen deszkapalánkokat raktak le a házkerítések elé,
míg mások az építkezésből kimaradt s törött féltéglákat helyezték oda.
Ismét mások, azon szerencsés helyzetben lévén, hogy terméskövet lehet
ásni a földjükön, a tavaszra igérték a gyalogjáró elkészítését, amikor
már majd elég meleg sütése lesz a napnak.

– Majd ha a nap süti a követ. Mert a nap olyan pék, hogy hidegöt oszlat,
követ süt.

Ez úgy értendő, hogy a terméskő a föld mélységében találtatódik, de ezen
lelt állapotában olyan, mint a vízben málló szappan. Hanem onnan
fölvetve a föld színére, ott a nap megszárítja és keményre süti.

A tavaszi meleg napfény megérkezte után ezek a népek is kirakták az
utcára a kövezetet, aminek nyomán a következő télen a köri bálra már
gyalog és eberlaszting félcipőben mehettek a táncra vágyó lányok és
menyecskék.

Ez szép s a báli jövedelem hatása alatt Kásás elnök a díszzászló
beszerzését és a zászlószentelési ünnepély mikéntjét forgatta elméjében,
amidőn gondolatait gyakorlatiasabb irányba terelte az a tény, hogy
hónapokra megállt a szél.

Ez nem minden esztendőben van ugyan így, de néha megtörténik. A szelek
istene ilyenkor minden erősebb fuvalmat beledug a zsákjába s nem ereszti
ki semerre sem, ami azután baj.

Azért baj, mert ha nincsen szél, akkor áll a malom, áll a vitorlája, nem
lehet őrletni. A szárazmalmok pedig már elmultak. A Tisza nincsen ugyan
valami nagyon messzire, de azon is múlófélben vannak már és csendes
kihalásnak indultak a vízimalmok.

Kásásnak most az eszébe jut, hogy hiszen van nekik cséplőgépjük, mert
vettek egyet közösen. Hát hiszen járhat annak a gépje akkor is, ha nem
éppen csak csépel. Vizsgázott emberük megvan hozzá, mert egy odavaló
legényt kitaníttattak rá odafent a Pesten. Ilyenformán vettek egy kis
malmot, építettek neki félszert, elébe fogták a cséplőgarnitura gépjét s
megvolt a gőzmalom is. De azért a szélmolnár sem panaszkodhat, mert szél
idején jut neki is őrletni való. Akkor a gőzmalmocska paprikát őröl.

A gép kazánját azonban tudvalevőleg kétféleképpen kell etetni. A gép
szenet eszik és vizet iszik rá. A kútvíz azonban nem nagyon alkalmas
erre, már legalább az nem, amelyik a telepen fakad a földből, ha jó
mélyen leásnak érte. Ha valakinek köves a foga, azt mondják, hogy borkő
rakódott rá: minek iszik annyi italt? A kazán meg a víztől lesz köves,
ebben különbözvén az embertől.

Hát itt nincs más mód, minthogy ártézi kutat kell furatni a malom mellé.
A fölös vizét kantákban mindenki hazahordhatja s talán idővel csöveken
még majd a házak udvarába is külön-külön elvezethetik.

Ez így történt, mert mindenek belejárultak ebbe a dologba, Samu Illést
kivéve, akinek teljesen mindegy, hogy milyen ízű a víz, mert nem szokott
vele élni.

Az öreg Kásás mellét már igen dagasztotta a büszkeség ezen nagy
előhaladások láttára. Azután egy vándor borbély éppen szombati napon
járt arra s elegendő munkája akadván, a letelepedésre határozta magát.
Kiárendált egy szobát, annak az úti ablakát kitörette ajtónak s
nemsokára a fényes, sárgarézből való szappanhabverők ott himbálóztak az
officina ajtaja fölött. A borbély tanulmányos ember volt, mert sváb volt
és tudott németül s hozott is nemsokára valamely torontáli faluból sváb
menyecskét a házhoz, aki meg ruhavarrónő volt és szépen dolgozott. A
borbély tudott harmonikázni meg okarinázni és nem sok idő telt bele,
hogy megalakította a rezesbandát, három pikulással, két réztrombitással.

Ekkor történt, hogy az öreg Kásás a köri ülésen megtette azt a büszke
kijelentést, hogy:

– Van itt már mindön!

Az emberek igenlőleg bólintgattak. Az öregebbek a pipafüstbe tekintvén,
elméjükkel visszarévedeztek a multba, amikor még semmi sem volt; s
összehasonlították azt az időt a mai állapotokkal. A fiatalabbak
csodálattal tekintettek Kásásra.

Most, a sarokból egy szintén öreg ember, aki kétkönyéken támaszkodva az
asztalra, szipkából papirszivart szítt, semmit sem szólván, mondá:

– Templom azonban nincsen…

Mintha valami láthatatlan kéz hirtelen arculverte volna az embereket,
mindenki fölkapta a fejét, mint a ló, ha orronütik. Kásás megriadtan
dőle hátra az elnöki gondolkodó-székben. Azután görbedni kezdett a
nyaka, a feje lekonyult, piros képe megfakult az ősz hajak alatt és a
lelki vergődések ezen csendjében mindenki hallhatta, amidőn mormogta:

– És a te szent hajlékodról megfeledköztünk…

Az emberek elszomorodva mentek haza és elmondták a népeknek otthon a
hallottakat.

Nagy hirtelenséggel alakul ki a népekben az a nézet, hogy kár volt az a
nagy elbizakodás abban, hogy minden van, mikor voltaképpen semmi sincs.

De hát hogyan lesz itten templom? A kör gyűlésein ebben az irányban
nagyon sokféle indítványt tettek az emberek, de mindannyinak csak az
volt a vége, hogy kérni kell. Várostól, püspöktől, országtól. Kásás
azonban rájuk förmedt zordonul:

– Mindig csak kérni, mindig csak kérni. Igaz ugyan, hogy ez a
legkönnyebb dolga a világnak. Kérni könnyebb, mint adni.

Az emberek értelmetlenül néztek rá.

– Hát azt hiszitek, hogy érnek valamit az olyan kérős irkafirkás
jegyzőkönyvek? – s az ujjával megpeckelte az oldala mellett ülő köri
jegyző keze alatt a papirost, mint ahogy ősszel a gyámoltalan legyet az
asztalról lepeckelni szokás. (A jegyző fejében ebben a pillanatban
támadt az a gondolat, hogy ideje volna már az öreg Kásást kibuktatni az
elnöki tisztségből.) – Hát gondoljátok, hogy adnak így a szavunkra
valamit? Nem ér az bizony egy hajítófát sem. Hanem adjunk mink is.

– Hogy-hogy? – kérdezték az emberek.

– Ugy, – mondta Kásás – hogy könnyű járulni a templomba, ha készen van,
de járuljanak kendtek bele, amikor még nincsen készen.

Ez ugyan érthető beszéd, de nem igen akarták eleinte érteni.

Azt mondta Kásás:

– Irja csak, jegyző úr.

– Irom.

Az öreg mondani kezdte, lassan, külön ropogtatva minden szavát:

– Én, Kásás Mihály, járulok a templomba húszezör darab téglával, húsz
kocsi homokkal, húsz napi lófuvarral, egy havi embörnapszámmal, a
feleségöm járul egy körösztös selyömlobogóval, egy oltárpárnával.

Kásás szétnéz. Az emberek most sorra adják föl a szót a jegyzőnek, hogy
ki mivel járul. A jegyzőnek van mit írnia.

S a templom ügye így megindul. Igaza volt Kásásnak, mikor azt mondta:

– Igy kell ezt kezdeni, nem másképp.

* * *

Épp arra járunk s a kocsi megáll azon a helyen, ahol a templom majd
lesz. Mindig van közönség, aki nézi s különben is az emberek fuvarozzák
oda az anyagot, téglát, homokot, meszet: ki mit vállalt, hogy azzal
belejárul a templom falába. Vannak, akiknek ilyesmire nem telik, azok
ingyennapszámot vállalnak.

Öreg asszony is áll ott.

– Örül-e neki szülém, hogy templom lössz?

Visszakérdezi:

– Még kérdözheti is?

– Nono. Szép lesz úgy-e?

– No, – véli a szüle – olyan nekünk való. Nem löhet valami nagyon
díszös. Mert vannak tudja, nagyon díszös templomok. Tudja, láttam én már
olyan templomokat is, hogy három volt egyvégtibe.

– Hol látta ezeket szülém?

– Hol láttam? – kérdezi a szüle. – Hát ahol vannak, Lorettóba,
Milányóba, Genóvába, Mántovába.

– Hát arrafelé mind járt, szülém?

– Hát hogyne – mondja a szüle. – Nem is egyször.

– Rómából hogyan ment Genóvának? Nem arra van annak az útja.

A szüle meghúzza a fejkendő csücskét, mert bántja a kételkedés:

– Hát hiszen Rómába nem is arra mönyünk. Jó is volna, ha arra mönnénk.
Rómába Ankónának visz az út, emerre mög csak Velencének.

A vénasszony magyarázza a földrajzot. Még csak az kellett volna, hogy
térképet rajzoljon botjával a homokba s azon mutogassa az utakat, amikor
zarándokolt.

– De Ankónának hosszabb ám a hajóútja – folytatta a beszédet. – Nagyon
hányja-veti a hajót a tengör. De Velence felé sokkal símábban viszi a
hajót. Hanem azután arra pedig drága nagyon.

– Hát akkor miért ment arra, szülém?

Nevet a vén tanyai nenő.

– Jaj-haj, oka van annak. Azért, mert a Franciaországnak arra van az
útja.

– Od is eljár, szülém.

– No, nem nagyon járogatok, – szólt a szüle – de voltam már. A Lurdesba.
Oda visz a Genóván körösztül az út. A Lurdesba látta a csodát a
Bernadotte-lány. Ott van az mindjárt Lurdes város mellett, a Gáné
patakon túl: három templom is egy végtibe…

A szüle elhallgatott. Nézte a készülő templom helyét. Talán majd ha ez
fölépül, nem kell olyan messzire mennie a másik után…



Kabarézás a csárdában.

A régi betyárvilágnak sok mindenféle története van. Leginkább rémesek és
veszedelmesek. Legendák vannak róla, mint valami hősi világról.
Csakugyan vannak mindmáig kitudhatatlan történetei. Kiderítetlen
gyilkosságok s más egyebek. Például még ma sincsen tudva, hogy ki ölte
meg az ötvenes években a Pallavicini-uradalom igazgatóját, Palásthy
Jánost. Pedig az úgy lakott az algyői kastélyban, mint a várban,
kőkerítések, zárt nehéz tölgyfakapuk védték a házat őrséggel, mégis egy
éjszaka egyesek szerint húsz, mások szerint negyven lovas ember ostrom
alá vette a házat, elfoglalta s Palásthynak válogatott kínzások között a
lelkét vette. Ha volt neki – teszi hozzá a mesemondó, mert az volt a
nevezetessége ennek a Palásthy Jánosnak, hogy bár paraszti sorból
származott, igen nagy sarcolója volt a népnek. (Ámbátor ugyan talán nem
is „bár“-t kellene ide leírni, hanem „azért“-et. Mert a parasztból lett
urat általában rossztermészetűnek tartják. Talán azért, mert a paraszti
élhetés minden csínyját-bínját ismeri.)

De más egyéb dolgokról is szó van olykor. Állítólag egyszer egy
betyárbanda elevenen megnyúzott egy külföldi kereskedőt, aki kocsival
igyekezett Szegedről Szabadkára és a Putri nevezetű csárdánál a kezükbe
került. Mit lehet ma tudni, hogy mi e beszédekből az igaz? Annyi
bizonyos, hogy sokat beszélnek még ma is a Rózsa Sándorról, a Patkó
Bandiról, a Bogarakról, különösen az Imréről, akiről a nóta is mondja,
hogy:

  Megáradt a Maros,
  Nem akar megszállni.
  Az a híres Bogár Imre
  Átal akar szállni.

Azután az árendás zsidóról, akit a tulajdon felesége hajával fojtottak
meg, a Gracza és Záhony honvédőrnagyok megöletéséről, akikért a Lefánti
juhászt fel is akasztották, amire ezt mondja egy öreg ember, volt
pusztai rendőrtiszt:

– Más a mese, más a valóság. Jártam-keltem abban a dologban én is.
Furcsa eset az. A világosi fegyverletétel negyvenkilencben volt, ez a
két ember pedig még az ötvenes évek elején is itt csatangolt a határban.
Ha menekülni akartak, miért nem mentek odább a pusztán, a Duna felé?

– Hát azt gondolja bátyám, hogy talán bizony azok is…

– No – vág a szóba – nem mindig mondja ki az ember azt, amit gondol. De
az már régi igazság, hogy aki a korpa közé keveredik, azt megeszik a
disznók.

Ilyen beszédek vannak, előre-hátra. Kétségtelen, hogy ezekben a
történetekben máig sincsen világosság és senki se tudja, hogy a
legendákból mi igaz, mi nem.

Beszélgetünk erről s mondom, hogy a mesékben talán nagyon is rémesre
vannak festve az azon idők erkölcsei.

A hely, ahol tárgyalunk, nagyon alkalmas az ilyen ódon dolgok
beszéléséhez. A régi szegedi várnak egy darabja. Amikor a felséges úr a
város fejlesztése céljából ajándékba adta a várat a közönségnek, ezt a
darabot meghagyták belőle régi idők emlékeül. Ezeknek előtte vendéglőt
csináltak belőle, de ennek divatja múlt s most a városi hivatalnokok
egyesülete tartózkodik másfél méteres falai között. A vendéglői üzleti
vállalkozás reklámot csinált a régi épületből, melynek falait még a
törökök idején rakták és a Rózsa Sándor egykori börtöne gyanánt
hirdette. Ez is mese, egy szó sem igaz belőle, mert ez a megmaradt
épületdarab lóistálló volt világéletében. Az igaz, hogy mint ilyen
eléggé előkelő volt, mert nem közönséges lovak, hanem tiszti lovak
laktak benne.

Éppen erről van szó. Hogy a hazugságok miként mennek át igazság gyanánt
a köztudatba. Mondom, hogy Rózsa Sándort úgy hirdették, mintha a
kegyetlenségek kőbe faragott szobra volna. Pedig mondom, volt eset rá,
hogy a tanyánkat meglátogatták, de az éppen kint időzött édesapámhoz be
sem mertek menni. Csak az öreg-béres házánál jártak s az öreg Dékány
József öreg-béres óvakodott fel illő kopogtatással a tanyaházba, hogy a
Sándor itt van ötödmagával, egy zsák zab, néhány kancsó bor s vacsorára
szalonna meg kenyér kellene. Kaptak is. És éjféltájig Józsefnél
kancsózván, távoztak, a lelkére kötvén Józsefnek, hogy a szívességért a
gazdának a köszönetüket tudtul adja.

Mondom ennélfogva, hogy sok mindenféle mesék vannak a világon. Talán
abban a világban sem történt minden úgy, ahogy a mostani regék beszélik.

Azt mondja erre egy öreg ember:

– Hát én meg még kabaréztam is nekik.

– Kabarézott bátyám?

– Hát. Akkor ugyan még nem volt kabaré. Hanem mulattam velük,
ettem-ittam velük s danoltam nekik.

– S mikor történt ez?

– Régen. A hatvanas évek elején, még talyigás-szenátor koromban.

Aki beszél, Vékes Sándor, aki negyven évi hivataloskodás után ment
nyugalomba. Szálas ember még ma is, valamikor nevezetes nótázó volt. A
szava most is erős, régente pedig a hangja nyomán megreszkettek az
ablakok.

A talyigás-szenátorság gúnyszó s nem valami magas hivatalt jelent. A
városi tanácsnokot annak idején szenátornak nevezték, mint latinos
világban illett is. A néphumor azután a városi kézbesítőket, akik az
idéző-cédulákat hordták ki a városházáról hivatalos ügyekben a
közönségnek: gyalogszenátornak nevezte el. Voltak azonban olyan
hivatalosak is, akik jártak-keltek. Ezeknek hivatalból kidukált egy
kétkerekű kocsi, meg egy ló. A gyalogszenátor formájára tehát a nép
ezekre a talyigás-szenátor titulust akasztotta.

Ilyen minőségében ment tehát Sándor bátyánk ki a csöngölei pusztára,
hogy valami tizennégy forint körül való adót egy renitens magyaron
behajtson. A csöngölei puszta jól fent van, egészen Félegyháza alatt.
Nem is egymaga ment, volt vele egy városi lovas pusztázó katona is,
bizonyos Ábrahám János. Másfelé az ilyent pandurnak nevezték, meg
hajdunak, de nálunk csak a gyalogos városi katonát mondták hajdunak, míg
a lovast pusztázónak hívták. Nem is a talyigán ment ki ilyformán Vékes,
hanem összefogták a két lovat egy rendes kocsiba, feltették a gunyát, a
tarisznyát, a puskákat, már mint, ahogy az ilyenkor szokásos,
megindultak, el is értek oda, ahova akartak.

A tizennégy forintokkal nem sok baj volt, a gazda szó nélkül fizette meg
az adót és a behajtási költséget. Voltaképpen nem is kötözködésből nem
fizették a kinvaló népek az adót, hanem a nagy távolságok miatt messze
volt nekik a város; jobban szerették, ha helyükbe mennek a pénzért.
Amúgy a bejárást meg nem nagyon kívánták. Még ma is él kint a tanyákon
olyan öreg ember, aki legutoljára negyvennyolcban volt idehaza, akkor
sem más egyébért, mint hogy beállhasson honvédnek.

A pénzt tehát fölszedvén, a hivatalos formák szerint indultak vissza.
Késő délutánra értek ki s a gazda tartóztatta is őket, hogy ne menjenek
el éjszakára, háljanak ott.

– De – mondja Sándor bácsi – az abban az időben nem volt szokásos.
Elviszem a pénzét adóban, azután még ott vendégeskedjek? Ez nem járja.
Azért van csárda a pusztán, majd odamegyünk s ott meghálunk.

Oda is mentek. A lovakat bekötötték az istállóba, a csárdásné meg
vacsorát főzött.

– Valami jó ételt-e? – kérdem, tudván, hogy az öreg úr a régi magyar
konyhának nagy ismerője s bizonyos hónapokban még a finom
pulykapecsenyét is eltolja maga elől, azon az alapon, hogy úri ember nem
eszi meg a pulykát akkor, amikor fészekszagú.

– Jó ételt? Mit képzel? Csárdában márciusban nincs jó étel, mert
olyankor nincsen más főznivaló hús, csak a kotlóstyúk. Ez az eset pedig
éppen március tizenhetedikén történt; onnan tudom, mert másnap volt a
nevemnapja.

Hát megették a kotlóstyúkot, megitták a messző borukat, Ábrahám János
kiment aludni a lovak közé, Vékes pedig lefeküdt a vendégszobában. Mert
úgy voltak akkor a csárdák berendezve, hogy tartoztak vendégszobát
tartani arra az esetre, ha valamely kintjáró hivatalosra ráesteledik az
idő. Az egész napi törődés után jól esett az ágy és szívesen hajtotta
Vékes álomra a fejét. Mikor úgy félszenderben volt, hallott még valami
kocsirobogást, de nem sokat törődött vele. Bizonyosan utasok jöttek.
Azért csárda a csárda, hogy a vendégek megszálljanak benne.

Elaludt. De alig hogy szunnyadt, a csárdásné fölrázta álmából.

– Keljen föl!

– Miért?

– Itt vannak a betyárok a kocsmaszobában. Hivatják.

– Kicsodák?

Az asszony az ajkára tette a két ujját, ami tudvalevőleg minden nyelven
annyit jelent, hogy ne szólj szám: nem fáj fejem.

– Csak öltözzön sebösen, mert baj lösz. Mönjön közibük. Ne várja mög,
míg érte gyünnek.

– Hányan vannak?

– Öten.

– Hát Ábrahám pusztázó hol van?

Legyintett a kezével a csárdásné:

– Elbujt a padláson a szénába.

– Hát akkor egészen helyben vagyunk, mint Makó – gondolta a
talyigás-szenátor és öltözködni kezdett. Előbb azonban a kétcsövű
vadászpuskáját eldugta az ágyba a szalmazsák alá. Pedig nem volt az az
ember, aki a maga árnyékától megijedt volna. Erről később elég
bizonyságot tett csendbiztos korában, meg az árvíz idején. De akkor…

– Hát féltem – mondja. – Ha maga az oroszlánszívű Rikárd mondaná, hogy
ilyen esetben nem tart valamitől, még az is hazudna. Ha puskával megyek
közibük, már az ajtóból azonnal lelőnek… Vagy hát, mondjuk, a legjobb
esetben lelövök belőlük kettőt. Akkor még mindig marad három. Azonfölül
még kint is van legalább egy vagy kettő. Mert az csak a nótában van,
hogy „szolgálóját istrázsára állítsa kend“. Ha öt betyár ivott, egy vagy
kettő mindig a csárdán kívül maradt józanul. Hát most már egymagamban
mit csináljak ennyi akasztófavirággal szemben, éjszaka a pusztán? Bizony
csak féltem. Bizonyság rá, hogy mikor már fölöltözve voltam, akkor
láttam, hogy a ruhadarabokat fordítva szedtem magamra. Akkor újra
kellett vetkőződni, meg öltözködni, pedig a csárdásné már ugyancsak
sürgetett…

Kiment a betyárok elé.

– Jó estét adjon az Isten.

– Adjon az Isten – felelték. – Gyűjjön ide, üljön le.

Az elbeszélésbe beleszól egy öreges hang:

– Természetesen e díszes társaságban az elnöki helyre ültették kendet?

Aki közbeszól, az Koncz Antal bátyánk, nyugalmazott gyöngye az ország
összes archiváriusainak s arról is nevezetes, hogy okosabb ember, mint
az édesapja volt. Erről kézzelfogható bizonyság az, hogy bár
negyvennyolcban az apjával együtt állt be katonának s együtt mentek neki
a branyiszkói hegynek is, az öregje csak káplár maradt, ő pedig
hadnagyságig vitte s Világos alatt hamarabb kibujdokolt az osztrák kéz
alól, mint az öreg.

– Hogy mondja kend? – kérdezi a Sándor bácsi. Az elnöki székbe? Hát!
Három betyár ült szemközt, kettő meg ezeknek ellenébe, ezek közé
ültettek. Azután azt mondták, egyek az ételből.

Mondom: Köszönöm, én már vacsoráztam.

– De csak ögyön! – mondták. De olyan hangon mondták, hogy sietve fogtam
bele megint a kotlóstyúk evésibe. Öt kétcsövű puska meg keresztben
hevert az asztalon.

Nyilvánvaló, hogy elég csinos asztalteríték mellett kosztolta az öreg
tyúkot Sándor bátyánk, többi felebarátjával együtt.

Étel után azt mondja az egyik betyár:

– Tíz itce bort ide az asztalra.

– Hát, – mondja Sándor bácsi – most kezdett már kellemetlen lenni a
dolog. Jól tudjuk, hogy még az úrféle is neveletlen, ha sok bort iszik.
Hát mi lesz majd most itten a betyárok között?

Nem is csalódott. Egyik betyár azt mondja neki:

– Hát az úr vacsora után nem pipázik?

– De szoktam – feleli a szorongatott Vékes – de a pipám meg a dohányom
bent maradt a szobában. Majd kihozom.

Készülődött is, hogy majd kihozza, de az emberek visszanyomták a padra.

– Sohase menjen. Majd kihozza a csárdásné.

Kihozta az asszony a pipát a zacskóval együtt.

– Gyönyörű szép pipám volt – beszéli az öreg – tizenöt forintért vettem
Okernyi kávéstól. Nagy pénz volt abban az időben a tizenöt forint. Hát
megtömtem, rágyujtottam s kínáltam tovább a dohányt. A betyárok szeme
rámeredt a pipára. Egyszer azután a jobbfelül ülő szomszéd kirántja a
szájamból a pipát, de olyformán, hogy egy fogam majdnem velement a
csutorával.

Azt mondja:

– De szép pipája van az úrnak.

Azzal a szájába veszi a pipát és szívja tovább. Birtokba vette, a kis
késit neki.

Most csönd volt. Az erőszakoskodás, így nyilvános helyen, a többi
embernek nem tetszett.

Akkor azután az előljáró betyár a fegyverekre tette a kezét és azt
mondta a piparablónak:

– Te kapcabetyár! Hát így mersz bánni a vendéggel? Hát nem adod vissza
rögtön azt a pipát? Te kapcabetyár?

A pusztai csavargó megszégyenülten adta vissza a pipát.

– Még csak meg sem mertem a csutoráját törülni – mondja Sándor bácsi –
nehogy sértés történjen. Szívtam tovább.

A tíz itce bor elfogyott. Az előljáró újból kirendelt tíz itcét és azt
kérdezte Vékestől:

– Hát tud-e danolni az úr?

– Jaj-haj – gondolta Vékes, most kezdődik még csak a cifrája. Majd
azután következik a kuferces tánc és mit lehet tudni afelől, hogy a
mestergerendába vagy az én fejembe hajítják-e bele a baltát?

– Danolni tudok – mondta Vékes, amire azt mondták az emberek: akkor jó.

S a kabaré megindult. Tetszettek a nóták. Sándor bácsi a harangszóhoz
illő hangjával valóságosan elkábította az akasztófa jövendő virágait.
Természetesen a hozzávaló szöveggel. Például:

  Mikor Pista betyár lett,
  Szennyes inget, gatyát vett.
  Szennyes ingbe, gatyába
  Becsapott a bandába.

Ez nagyon tetszett. S fölbátorodva rajta, most már a betyárvirtust
dicsőítette a következő nóta:

  Nem vagyunk mi betyárok,
  Útonálló zsiványok.
  Aki szegény, nem bántjuk,
  A gazdaggal tréfálunk.

Már beledanoltak a betyárok is s nagy bődüléseikkel rontottak a nótán.
Közben iszogattak és parancsolták, hogy

– No még!

Mondta azután Vékes a régieket sorra:

  Kizöldült az erdő fája, leveles,
  Akinek nincs, csendes tanyát ott keres.
  Akit otthon vetett ágygyal nem várnak,
  Minden bokor szállást ád a betyárnak.

Éjfélt kakukolt az óra, a csárda ajtaja fölnyílt s belépett a hatodik
betyár, az őr. Nem szólt egy szót sem, csak nyitott ajtónál, puskával a
kezében, megállt. Erre a bentlevők a fegyverhez nyúltak s fölálltak az
asztal mellől. Az előljáró betyár egy ötvenforintos bankót vetett az
asztalra fizetés gyanánt s azt mondta Vékesnek:

– Köszönje az úr, hogy jól tudott danolni.

Ezzel kocsira kaptak s elmentek a sötét éjszakába. Vékes a sok izgalom
után nem tudott fekvőhelyére térni, kiment a csárda elébe s ott járkált
a fűvön. Egyszer messziről, az erdő fái közül puskadörrenés hallatszott.
Ahán! Bizonyosan üldözik őket. Bár megfognák valamennyit! Vagy legalább
csak azt a betyárt, aki a pipát majdnem a fogával együtt kapta ki a
szájából.

Pedig nem így történt. Nem üldözte akkor éjjel őket senki. Hanem éppen
az a pipás betyár lőtte hasba a vezért, hogy megtorolja a sértést,
amiért lekapcabetyározta. Testét azután még azon az éjjel bevetették a
csorda-kútba s másnap a hazatérő Vékes láthatta, amint onnan a gulyások
kiemelték…



Egy a nép közül.

Gyerekkoromban új udvaros került a házhoz. Apám nagyvendéglős volt, oda
sok udvaros kellett, volt talán négy is. Egy, aki a megszállott utasok
ruháit takarította, a másik a fahordást meg a tüzelést látta el, a
harmadik a vendégkocsikat látta el, szedte az istállópénzt, árulta a
kocsisoknak a szénát, szalmát, faggyúgyertyát, a negyedik pedig egyebet
sem csinált, csak örökké fát vágott. Nem volt abban az időben még a
favágóipar úgy kifejlődve, mint most. Házi személynek kellett azt
végezni. Igy azután volt vendégudvaros a Lohndiener, konyhaudvaros a
Küchenknecht, udvari udvaros a Hofknecht, favágó-udvaros a Holzknecht.
Mind magyar volt, de azért német nevük is volt, mint ahogy a fogadósság
mesterszavai leginkább német eredetűek is.

Ezúttal azonban a legalsóbbrangú udvarosságra, a favágószakmára, nem
magyar ember került, hanem egy oláh legény, valamelyik csanádmegyei
faluból. Egy szót sem tudott magyarul, de amúgy csinos, fürge, eleven,
csak úgy beszélt kifelé az okosság a két fekete szeméből. Volt egy pár
csizmája, talán két rend fehér-ruhája, egy ködmöne, meg egy
szalmakalapja, amit maga font még otthon. A neve Redzsep Juon, ami azt
mutatja, hogy nem tiszta oláh volt, hanem valami szerencsés beolvadás,
talán még a török időkből, mert a neve törökül okos embert jelent, olyan
okos embert, aki az eszénél fogva tanítani tudja a tudatlanabb népet.

Juon tehát beköltözött favágói helyiségébe s buzgón fogott a munkához.
Egész nap szólt a fűrész és csattogott a fejsze a fás-színben. Rendes
táplálkozáshoz jutván, a vékonyka legény emberesedni kezdett s az arca
színre kapott. Egyéb átváltozásokon is kezdett keresztülmenni. Irni
tudott, papírt vett tehát, azt összevarrta könyvbe s bele irkálta a
magyar szavakat, amiket hallott. Azután pénzt kért ki a fizetéséből.

– Ruhára kell?

– Nem, – mondta János (mert a Juon is átalakult), – a ruha ráér. Könyvet
vásárolok.

A kisváros egyetlen könyvkereskedésében román-magyar szótárt vásárolt
János s este az istállóban, a kocsisok között, a falra hosszában
felragasztott faggyúgyertya fényénél János tanult. Tréfálták, nevették,
gúnyolták érte, János ilyenkor felnézett a könyvből s csökönyösen,
határozottan mondta: magyarul akarok tudni. Bún akarok tudni magyarul.

Nem telt bele sok idő, János már a második könyvet vette meg a Gaál és
Gömöry boltjában. Ezúttal már magyar-német szótárt. Mert „németül is
akarok tudni“. Nyelvtan nem kellett neki, a szótárak segítségével haladt
előre, ritka szép gyorsasággal.

A nép embereiben néha különös nyelvérzékek lakoznak. Ismertem
Novibazárban egy Szimó nevű délszláv legénykét, aki félig segédje, félig
szolgája volt annak a vállalkozónak, aki a zászlóaljunknak az
élelmiszert szállította. Érintkezésünk volt vele naponta, mert ő
porciózta ki a szakácsoknak a főznivalót. A Szimkó beszélt minden
balkáni nyelven s egyformán tárgyalt a német számvevőőrmesterekkel meg a
magyar napos-káplárokkal. Egy évi lentlét után híre jött, hogy megyünk
haza, a helyünkbe egy zászlóalj jön a harminchetesektől. Mondtuk is a
Szimkónak: no Szimkó, jönnek az oláhok, azokkal majd hogyan beszélsz? A
Szimkó nevette: Majd megtanulom én azt két hét alatt. Mondtuk: jól
beszélsz Szimkó, egy esztendő alatt sem tanulod meg, nehéz az nagyon,
oláhul dunyezózni. De Szimkó csak nevette: ahogy a magukét megtanultam,
úgy megtanulom azt is. A magukét is két hét alatt tanultam meg. Hát
csakugyan a dolog nem tréfa, de úgy történt. A harminchetes zászlóalj a
felváltás napja előtt valami három héttel előre küldött egy kis
csapatot, hogy tájékozódjon a szolgálati viszonyok felől. Leginkább
útszolgálat volt ott, amit a berlini szerződés szerint hivatalosan úgy
neveztek, hogy a Boszniából és Hercegovinából Törökországba vezető
kereskedelmi utak biztosítása. Derék albán testvéreink ugyanis ugyancsak
betyárok szoktak lenni és azoknak az uralma alól kellett fölszabadítani
az utakat. Azért jött le tehát előljáróban egy kápláralja fiatal oláh,
hogy ezeket az utakat megismerjék, mert rendes térkép nem is volt még
csinálva abban az időben a tájékról. Hát leérkezett a húsz rumuny és az
ételükhöz való holmit szintén a Szimkó porciózta ki nekik. A Szimkó az
első napon hallgatag nézte a lassújárású, nehéz embereket, de másnap már
kezdett beszélgetni velük. Az „ungye masina, pringye lumine“ alapján
hamar megtalálta az albán-oláh kapcsolatot s nem telt bele két hét: a
Szimkó beszélt oláhul.

Igaz ugyan, hogy a közönséges beszédben ehhez a tudományhoz
két-háromszáz szónak az ismereténél több nem kell, de mégis csak érdekes
ez a dolog, mikor nyilvánvaló, hogy az iskoláinkban nyolc esztendőn át
tanítják a gyerekeket bizonyos idegen nyelvekre és a gyerek még sem tud
azon a nyelven beszélni. Míg a Szimkó két hét alatt dunnyezózott oláhul
minden javított és bővített mondattan nélkül.

Ez olyan dolog, hogy egészen ráillik a Mikszáth-féle elméletre, hogy az
ember egy esztendei tanulás után egész rendesen belegyakorolhatja magát
az egérfogás tudományába, de a macska ezt már hat hetes korában is érti.

Amilyen volt a Szimkó odalent a nagy kopár sziklák között, olyan volt
idehaza Juon Redzsep a lapos és tág mezőkön a nyelvi tudások
állapotában. Ha már Redzsep valaki, akkor annak muszáj okosnak lenni.
Miért? Ki tudná megmondani? Talán a titokzatos hetes számnak van ehhez
köze, mert a redzsep arabul meg a hold járása szerint számított
esztendőnek a hetedik hónapját jelenti. S a hetedik hónapban született
gyerekek táltosok szoktak lenni, így van ez a magyar hitben is…

Egyébként az ördög bánja ezeket a babonákat: csak a tényeket állapítsuk
meg. A tény pedig az, hogy Juon példátlanul nagy hirtelenséggel
megtanult magyarul és németül az istállók faggyúgyertyái mellett a
könyveiből.

Azután egyelőre nem tudom, hogy mi történt Juonnal. Mi haza kerültünk
apámékkal a szelíd kisvárosból az urbsba s az onnan való többi emlékek
között elfeledtem Redzsep Juont is.

Évek multán, ahogy itthon az „Európa“ nevű vendégfogadó előtt elmegyek,
a bejárat lépcsőjéről rám szól valaki örvendező hangon.

– Jó reggelt kívánok, ifjúr.

Föltekintek. Egy tekintélyes férfiú állott a lépcső legmagasabb fokán.
Kék uniformis a testén, aranyos tengernagyi sapka a fejében: ez a
portás. És ez a Juon Redzsep.

No ezen a találkozáson igen megörültünk és ez jó volt. Valóban, mily
kevés ember van, aki a neki tett szívességekre emlékezik s lám, Juon
emlékezett arra, előkelő portási mivoltában arra az időre, amikor a
magavágott fákkal hajnalonkint a gyerekszoba kályhájába begyújtott,
emlékezett a gyerekre, aki a lompos oláh ködmönéért nem nevette ki s aki
vele a fényesen kivilágított istállók sarkában, német tanulmánya
közepette, a derdidasz rejtelmei felől tanácskozott.

No azután megint multak az idők és az évek suhantak egymásután. Juon
Redzsepet megint csak elfeledtem. A sors esztendőkön átal az ország
határain kívül vetett. Valóban egyéb gondom is volt, semhogy azon
tépelődjek: mi van most Juonnal. Teljesen és végképpen elfeledtem a kint
való életben.

Néhány év multával a sors megint hazahozott. Pár évig legénykedtem még
és sokszor megfordultam az „Európa“ nevű vendégfogadóban, de Juont már
nem találtam ott. Gondoltam: alighanem elveszett, eltünt – talán mint
afféle törekvő ember, kiment Amerikába szerencsét próbálni. Megint csak
kitörültem Juont az emlékezetemből. De azután amidőn jegyben jártam s
hivatalos voltam a jövendő ipam asztalához baráti vacsorákra, egy
alkalommal, ahogy a konyhán mennék keresztül – mert a régi magyar
házaknál a szobába a konyhán keresztül vezetett az út és a ház
asszonyai, leányai ott voltak találhatók, nem pedig a szalónban
sláfrokkban – hát ott a konyha sarkából rám szól valaki:

– Jó estét kivánok, ifjúr!

Ránézek a közbeszólóra: hát ez Juon Redzsep.

No ennek megint örültünk.

Kérdezem ezután a szobában, hogy miként kerül ide a konyhába Juon
Redzsep?

Mondják, hogy nincsen ott a konyhában semmiféle Juon Redzsep.

Mondom, hát már hogyne volna ott, mikor ismerem. Favágó-udvaros volt az
apámnál, azután meg portás az Európa-fogadóban.

Mondják, hogy az lehetetlenség, amiket beszélek. Mert aki férfi a
konyhában van, az sohasem volt oláh, hanem magyar ember, a neve: Regyep
János. A foglalkozására nézve esernyőművész és az ura a szakácsnőnek. A
szakácsnő külön lakik és a János azért szokott esténkint eljárni, hogy
hazakisérje az asszonyát. Ha marad ki valami étel: kap vacsorát is, mert
igen rendes egy pár és Regyep a házbeli esernyőket ingyen szokta
reparálni.

Elhallgattam, gondolván, hogy miért rontsam egy kiképzett és alkalmas
esernyőművész tekintélyét. Tőlem művészkedhetik a világ végezetéig
esernyői tekintetekben. Nem is szóltam azután erről többet.

Később is láttam azután Juont a konyhában néhányszor, de azt is
hallottam, hogy nem valami jól élnek. Az asszony idősebb volt, mint a
férfi és féltékenykedésekkel gyötörte a csinos Jánost. Alighanem talán
el is váltak, az asszony a szolgálattal felköszönt, elment s ezután
ismét nem hallottam semmit Jánosról.

Egyszer kint a tanyák között megyek az úton, gyalog, igyekezvén valahova
az apostolok lovain. Hétköznap, ha nincsen valamerre a környéken
hetivásár, néptelenek ezek az utak, mert mindenki a földeken dolgozik.
Már messziről látni, hogy jön szemközt egy ember, nem tanyai, mert
pantallóban van, meg keménykalapban, a hátán nagy batyu és sokféle
ligő-lógó holmi. Miféle gyalogkereskedő lehet ez? Mert nem igen járnak
így a tanyák közt. Gyűrűs zsidó már régen nincsen ezen a tájon, az
olajkáros is kiveszett, sőt az ablakostót, meg a drótostót is
ritkaságszámba megy. Az edényféle elég olcsó, nem igen drótoztatják már,
ha eltörik, kivetik a szemétre s újat vesznek. Ha ablak törik ki,
vásárolnak hozzá üveget, meg kittet a városban s beablakozzák maguk. Még
a tanyai boltban is lehet kapni ablaküveget, olyan aprókat, amilyen a
tanyákon szokott lenni. Jó az oda, mert úgyszólván csak télen
tartózkodnak a szobában, meg éjszaka, amikor tudvalevőleg nem túlságosan
sok szükség van ablakra.

Szóval hát kiféle lehet ez a kereskedelmi vándor? Rongyszedő nem lehet,
mert a tanyán nincs rongy, ott minnenféle elszakadt gunyát felhasználnak
valamire. Kötöző-madzag lesz belőle a karózott gyümölcsfához, vagy bél a
legrégibbfajta világítóeszközhöz, a tatarhoz, vagy pedig a felhasogatott
rongy-szalagokat egymás végébe varrják s van hozzá értő mester, aki
ezekből a rongyokból lóravaló pokrócot, meg ágyravaló terítőt sző.
Kiféle hát ez a gyalogvigéc?

Mikor közelre ér, megemeli a keménykalapot és örvendező hangon kiáltja:

– Jónapot kivánok!

Hát a Juon volt. Hátán esernyők, meg különféle sétálós órák, kakukos,
meg nem kakukos, azután viaszkos vászonban olcsó amerikai
csengetyűs-órák.

– Hát maga?

– Hát így – mondja. – Járom a tanyákat. Esernyőt reparálok, órát
javítok, meg árulok is.

– Azután meg lehet ebből élni?

– Meg – mondta bizalmasan. – Csak bánni kell tudni a néppel. Nem szabad
semmit sem magasra taksálni. Becsületes munkát kell végezni.

– De gyalogolni sokat kell, úgy-e? Nem nehéz a cókmók a hátán?

Nevetett.

– Kicsit nehéz, – mondta – de ez nem lehet másként. Nekem pénz kell,
mert én önálló akarok lenni.

– Miféle önálló? Önálló esernyőművész?

– Nem – mondta ugyanazzal a határozottsággal, amint mondta egykor az
istállóban: én tudni akarok németül, én bún akarok németül tudni – én
önálló órásmester akarok lenni.

Elkezeltünk, sok szerencsét kívánva a derék, törekvő embernek. Azután
megint nem hallottam felőle jóideig. De egyszer bent a városban az utcán
járván, egy kis boltajtó fölött látom a friss cégtáblát: Regyep János
órásmester. Elvállal mindennemű javítást, pontosan és olcsón.

Hát csakugyan ez is a Juon volt.

De nem telt bele sok idő, a kis bolt eltünt. Nem gondolom, hogy meghalt
volna Juon, vagy letört volna. Hanem inkább előbbre ment. Nem tudom
biztosan, de úgy vélem, hogy még találkozni fogok az életben a Juonnal.
Hogy gyárigazgató lesz-e vagy bányatulajdonos, halászati bérlő-e vagy
villamtechnikus, az nem tudható. De annyi bizonyos, ha akármiféle
foglalkozásban lesz, a munkáját mindig _bún_ fogja elvégezni.

Mert mégis csak ez a fődolog.



Mezei dolgok réti emberekről.

Ami a réteket illetné, rétek ma már csak imitt-amott találhatók, amik
vannak, azok sem az igaziak. Kicsik már és vékonyak, mert az ember
elfogta a víztől a réteket különböző furfangokkal. A víz hatalmas volt
és terjeszkedő. Nyár közepén, szárazság idején megvonult a mederbe, hogy
messziről nézve bárki azt hihette volna, hogy ha jól nekiszalad, át is
ugorhatná: a víz ilyenkor gyermekies álmokat alszik. Más időben
földuzzadt és elhatalmasodott, a partra kilépett és tovább legelt.
Kiment a rétbe, rokonait, az elhagyott mocsarakat új vízzel köszöntötte,
körülölelte a nádasokat, megmosta tocsogó, apró hullámaival a fák
törzseit és rejtelmes, titokzatos csendű vízi életet csinált a sumárok,
morotvák, erdők messzi tájain. Utját nem állta más, csak a magaslatok,
amik maguktól voltak ott, ahol voltak, mert nem vitte őket oda senki.
Úgy álltak ott, ahogy időtlen idők előtte odatétettek menybéli hatalmak
által s ezek ellen küzdeni valamit merne-e bárki is? Nem mertek az
emberek, inkább tökéletesen bele voltak állapodva, hogy úgy helyes
minden, ahogy van, hogy a víznek maradjon hatalma, de annak a határát
magának a földnek a tulajdon hatalma szabja meg. Igy volt ez sok ideig,
mígnem a föld hatalmát a földtől elvette az ember és harcba állott a
vízi világgal. Az embernek kevés volt a föld és sok volt a víz, próbálta
tehát, hogy elvegyen ennek a birodalmából valamit. Mint a pusztaszéli
nem egyeneslelkű ember, aki évente el-elszánt a szomszéd földjéből
egy-egy barázdát, azonformán lépésről-lépésre próbálgatták elvenni a víz
birodalmát. Sáncokat emeltek elibe, előbb csak a kisded nyúlgátakat,
amiket nem azért neveznek nyúlgátaknak, mintha nyulak volnának, hanem
azért, mert nyúlnak, azután azokat a nagyobb sáncokat, amiket ma már
csak alvótöltéseknek hívnak, végezetül pedig amazon nagy, földből
készült óriási kígyókat, amelyek a vizek mentén mint várfalak haladnak s
amiknek a tetejéről, ha kocsival lefordul az ember, tökéletesen biztos
lehet afelől, hogy sehova máshova nem hull, hanem egyenesen a jólelkű
angyalok szelíd ölébe esik. No így elvették a víztől a hatalmát,
valóságosan elvették az uradalmát, a birodalmát, a királyságát, nem
maradt meg belőle semmi. Rétjei elfoglaltattak. Elveszett réti hala,
vizi madara, a víz összezsugorodott, ma semminek sem hívják, gúnyosan
úgy nevezik: vizecske s régi ereje elől néma rettegéssel csak akkor
menekül a hatalmas ember, amikor a lázadó vizecske zavaros hullámait
messze a partokon túl eleven halál gyanánt minden élőkre kiveti.

Mondhatnánk ugyan erre a beszédre Tóth Suhajda Sándorral egyetértőleg
azt is, hogy nem igaz ebből a beszédből semmi, mert két vége van a
beszédbeli botoknak is és éppen az ellenkezőjét is lehetne mindezeknek
gondolni. Ez teljességgel igaz, de éppen ezért nyilvánvalóan áll
Vecsernyés Mihály elmélkedése is, amely szerint szükséges az, hogy a szó
ne egyezzen. Mert ha nincsenek egymással ellenkező észjárások és a
szavak olyképpen egyeznek, hogy mindenki egyformán gondolkozik, akkor
apránkint elfelejtünk beszélni.

De annyi mégis mindenképpen igaz, hogy elvesztek a nagy rétek, amiken
régente különös emberek éltek. Itt-ott ugyan maradt ilyen erdős és nádas
réti táj, a fák ezen erdőkben már mind óriások. Rejtélyes sűrűségek
vannak itt. Vadul nő bennük a kék szeder, amely olyan, mintha lábai
volnának, magátul halad és iszalagos folyondárjaival maga is erdő az
erdőben. Öreg fák korhatag belsejében akkorák az üregek, hogy el lehetne
bennük laknia annak, akinek más barlangot nem adott a sorsa. Aki úgy
élt, mint a remete; voltaképpen nem is mások ezek, mint a remeteség
maradványai. Honnan kerültek, miként támadtak, azt nem tudni. De éltek,
elbújva a világtól, a réti erdőkben, ahol nem kereste őket senki, nem is
bántottak semmit. Csak éppen annyit, amennyi a megélhetéshez kellett.
Valami gunyhót tákolt össze magának, csinált magának
tapogató-szerszámot, amivel a csekély vízben a halat foghatta, tőrrel
megfogta a madarat, ha kellett, némely fogását arravetődő paraszti
vadásznál, halászembereknél elcserélte sóra, dohányra. Azután így élt,
amíg bírt, ha meghalt, sem törődött vele senki, testét a tavaszi kiöntés
vize elsodorta a folyóba, a nagy temetőbe. Vagy úgy lehet, ha vackát
üresen találták, hogy nem is halt meg, csak elvándorolt. Megunta a
vidéket és más tájra ment, mert az ilyen magános életet élők nagyon
szeretik a kódorgást. Minden holmija elfér egy tarisznyában, főzőedénye
egy bogrács vagy az se, hanem csak egy csupor; ennyi holmival könnyű új
lakást keresni.

Nem lehet megmondani, hogy mi viheti az ilyen elhagyatott, magános és
kietlen életre az embereket. A régi réti halász, meg a vadászó ember
nagyon megszokta a kint való tanyázást, lehet azután, hogy a felesége
elhalt vagy elhagyta vagy a családja elpusztult, ilyenkor azután kivette
magát a rét rejtelmes világába végképpen, télre és nyárra egyaránt. A
másikat talán a lelkiismeret üldözte oda, mint Káint a bűne. Az ötvenes
években az algyevi rétségeken volt egy ilyen magának való ember, aki egy
ladikban élt, azt húzta-tologatta a sekélyes parti vizeken ide-oda a nád
között. Öregek beszélték, hogy az örökös vízben való járástól olyan
fényesre vált a bőr a lábszárán, mint a halé. Ennek a sorsáról annyi
tudatik, hogy a német világban a zsandárok valami cserkészés alkalmával
agyonlőtték. (Adjon az Isten neki örök nyugodalmat.) Hát mi viszi az
ilyen embereket az ilyen életbe? De néha csodálatos lakásoknak
csodálatos lakója akad. Volt már úgy, hogy családos embert is találtak,
olyant, aki egy mindenkitől elhagyott fakunyhóban húzta meg magát.
Valaha superok laktak ott, apróbb hajókat csináltak, csónakokat
barkácsoltak, azok készítettek oda rossz deszkadarabokból egy
gulibaformát. Azután elmentek onnan, mert nemcsak a nagy halak eszik meg
a kis halakat, hanem a nagy hajók is a kis hajókat. Elmentek hát a
superok, otthagyták üresen a gulibát. Azután ment arra vándorlásában a
bujdosó ember, az asszony, meg a gyerek, akik fölfogták lakásnak a
faházat és éltek benne abból, amit a réti növény meg a víz adott. Éltek,
községet, rokont, szomszédot nem ismerve, nem tartozva senkihez és
semmihez, az ember halászott, a gyerek madártojások után kutatott a
nádasban, az asszony csinálta az ételt. Mert a tojást meg lehet a szabad
tűzön is sütni, ha előbb sárba rakják s úgy vetik a tűzbe, valamint a
kenyértésztát meg lehet sütni a melegített kövön, ha előbb alkalmas
födőt készítenek hozzá az égetett sárból. Igy laktak ott, amíg el nem
takarodtak, hogy máshol verhessenek tanyát. De nem igen lehet már, mert
kihal a rét, elvesz az erdő, elhagyott gulibák összeomlanak. Van azután
olyan magának való ember is, aki hajóban lakik. A hajó valamikor,
régebben, összeütközött egy másik hajóval, azóta a partszélen hever és
pör alatt áll. Hogy ki nyeri meg a pört, az nem tudatik, de a hajó
szépen megsüppedt a fövényben, ha a víz kilép a partra, csak az a kis
ház látszik ki belőle, amelyben a kormányos lakott. Hát ebbe
beleköltözött egy bujdosó ember s lakja télen-nyáron. Ez arról
nevezetes, hogy ha segítségkiáltást hall, fuldoklót menteni rögtön
odasiet, továbbá, hogy olykor deákul beszélget önmagával, mert valaha
kispap volt. Élete egyéb regényeit azonban, mint valami koporsó zárja
magába az elsülyedt hajó.

… Réti megbúvó ember, amint az erdőben kutatott és járt a szederbokrok
sűrűjében napi élelme után, a bozótból panaszos, síró gyerekhangot
hallott. Ment utána s ijedten hallgatta. Mi hoz ide gyermeket az
elhagyatott, a világtól elszakadt útjába? De csak kereste s meg is
találta a bokrok aljában, már félig aléltan elterülve. Valami úriforma
gyerek, úgy valahogy négy esztendő körül. Nem lehet más a története,
minthogy hazulról elcsatangolt, lepkét kergetve játszadozott, azután
valamerre talán kutyák riasztották meg, menekült előlük, végül az erdőbe
jutott s itt eltévedt végképpen. Éhségében az epret kezdte szedni, de
aztán elfáradt, föl-fölbukott az indákban, kezét, arcát a tüskék
kisebezték, azután már nem bírt továbbmenni, nem is tudta merre, hát
leroskadt s miután anyuskáját hiába kiáltozta volna, már csak aléltan
nyöszörgött. Az ember, aki a társadalomból önként kizárta magát,
megdöbbenve nézett a különös leletre és sietve emelte karjába a
gyermeket. A kis fiú nem rémüldözött, a gyermekszem a bozontos,
koldusforma emberben meglátta a megmentőt s a nyakába akasztotta a
karját. A réti lakó szíve megdobbant, mert előle még a kivert kuvasz eb
is futni szokott.

Kérdezte aztán, hogy hogy hívják. Hát Józsinak. Aztán hol laknak. Hát
egy házban. Aztán merre? Hát azt már nem tudta, csak mutogatott erre,
arra, – óh, kis bolondom, – mormogta az ember – ha te nem tudod, én hogy
tudjam?

A gyermek már egy éjjelt az erdőben töltött, mert délután szaladt el a
mezőn a pillangó után: fáradt volt és tűzben égett. Az ember vitte a
gunyhója felé, az erdőt elhagyta, a nádas vizében lépdelt tovább s
vigyázott, hogy a sás levele a gyerek arcát meg ne vagdossa. A gunyhóban
leültette a vacokra s adott neki, amije volt, vizet, epret, vadalmát,
szedett papsajtot, aztán tüzet rakott a nádtövekből és tojást is sütött.
Közben nem győzte a gyermeket nézni, amint eszik, mert jól esett neki az
étel s vadalmát meg papsajtot bizonyosan nem evett még. A gyerek aztán
fáradtan lehúnyta szemeit és elnyúlt a vackon. Az ember a kabátját
terítette rá s a gunyhó előtt nádat vetett a tűzre, hogy a füst
távoltartsa a szúnyogokat. Igy ült a tűz mellett, virrasztott s olykor
nézte a gyermeket, kinek hálótermébe a nagy lakoma után lámpa gyanánt a
kelő hold bevilágított.

Ráért gondolkozni a holdas éjben a réti ember, hogy a gyermekkel mitévő
legyen. Bármennyire rettegett is attól, hogy emberek közé menjen, reggel
útnak kell vele eredni, az bizonyos. Aminthogy hajnalban levette a
gyermekről a foszladozó takaróruhát, felköltötte a fiút, kínálta megint
eperrel, aztán a karjára vette s vitte a nádas vizéből kifelé.

Valamerre menni kell vele. S a nád szélére érve, megállt, hogy
gondolkozzon, hova és merre vigye. Ekkor az erdőből emberi alakok
tünedeztek elő és kiáltás hallatszott:

– Megállj!

Ugyancsak eldörrent egy puska is.

Most asszonyi sikoltás szólt:

– Ne lőjjenek, ne lőjjenek!

A gyermek szíve pedig repdesni kezdett örömében s a csavargó karjáról a
maga karját nyujtva amarra, kiáltozott:

– Anyuskám, anyuskám!

A réti ember letette a gyermeket a földre s megvárta, amíg amazok
közelednek. Közben a lábát nézte, amelyet sörét ért s vérezni kezdett.

Jöttek vagy hatan, a gyermek apja, anyja s néhány béresforma puskás. A
gyermek az anyjához futott. Az apja lihegve mondta:

– Azt hittük, rabló cigányok vitték el. Már tegnap óta keressük.

– Nem, – felelte a réti ember – nem rabolták el. Elkódorgott. Tegnap
estefelé találtam meg az erdőben. Már alig volt benne élet.

A gyermek anyja, boldogan szorítván magához a kicsit, rémüldözve nézte
az elhagyatott embert, bozontos haját, rongyos ruháját.

– Kicsoda maga? – kérdezte.

Az ember oda sem nézett, csak kurtán mondta:

– Csavargó.

A gyermek apja azonban ismerte a réti embert. Tudta, hogy nem az.

– Réti ember, – mondta neki – miért él ilyen életet? Jöjjön közénk, adok
én rendes foglalkozást magának. Maga megmentette a gyermek életét, mi
hálával tartozunk…

A réti ember szemközt nézte a gyermek apját. Véres lábára mutatva,
szólt:

– A hálát már megkaptam a puskából előbb.

Megdöbbenve néztek oda mindenek. A gyermek apja szinte siránkozva
mondta:

– Nem akartuk, lélekre mondom, hogy nem akartuk. De annál inkább jöjjön
velünk, a sebet gyógyítani kell.

A réti ember mosolygott egy kicsit s a fejét rázta:

– Majd rágok rá – felelt – egy kis sóskalevelet.

A szeme még a gyermekre tévedt egy pillanatra. Megfordult és szétnyitván
maga előtt a náderdőt, birodalmába lépett vissza. Abba az életbe, amely
szomorú, rideg, nyomorult és elhagyatott, de ahol nem parancsol senki
más, csak az egyedül hatalmas Isten.



Ló nem való korcsmaszobába.

Kint a mezőkön úgy szokás az, hogy szombaton délután megszünik a földben
való munka. A szőlőben, a gyümölcsösben sem dolgoznak. A szombat délután
már valahogy beletartozik a vasárnapba, mert akkor már a rávaló
készülődések folynak. Az udvart felsöprik, hogy az ünnepre tiszta
legyen. Az asszonyok meszelnek. Az alföldi tanyák azért olyan fehérek
mindig, mert a faláról szombaton délután eltüntetik azt a piszkot, ami
esetleg a héten át rákerült. A lányok vasalnak, kötőt, fejkendőt,
pántlikát, hogy másnapra készen álljanak. Az ember széjjelnéz a
szerszámai között, ami hibás, azt kijavítja, a baltát, metszőollót
megköszörüli s dohányt vág, ha van miből.

Ha mindezzel megvan s még sincsen este, elmegy a korcsmába, szót érteni.
Ott találkoznak többen, hogy megcsinálhassák a hétvégi beszélgetést:
kinek milyen sora volt az eltelt hatodfél nap alatt, ki mit dolgozott s
mibe akar a jövő héten kezdeni. Ez azért is jó, mert itt tanácsokat
lehet kérni és adni a dolgok mibenléte felől. Az egyik ember többet tud,
mint a másik, ez onnan van.

Ilyképpen a jelen esetben is öt-hat pusztaszéli ember találkozik a mezei
bormérésben egy-egy pohár ital mellett. Kisebb fajta gazda, különösen ha
szőlője nincsen, otthon nem tart bort s így egy héten egy pohár jól
esik, ha még olyan rossz is. Amint hogy az ilyen helyeken jó bor ritkán
szokott lenni.

Hát beszélgetnek. Látszik különben az ablakon, hogy jön Csúzi András is.
Csúzi egy kissé távolosabbra lakik, lóháton jön ennélfogva. Nem valami
díszesen ugyan, hanem csak úgy, mint szombaton délután szokás. Csak úgy
– a kötőfék szára a ló szájában, nyereg gyanánt pedig valamely régi,
szétszakadt subának a darabja van a hátára kötve. De jó ez így is, mert
András úgy sem akar itt parádés lófuttatást csinálni.

Megérkezik. Van valami sövény a csárda előtt, a lovat ahoz köti, ő maga
belép. Jó szívvel fogadják, mert András aféle jókedvű, tréfálkozó ember,
amúgy meg esze is van neki. A korcsmáltató oda viszi neki a borát az
asztalhoz.

– Igyék kend – biztatják. – Hiszen van kendnél pénz bűven.

– Az ám, – mondja Csúzi – helye van bűven, de pénz nem nagyon. Vasárnap
váltottam föl egy tízfilléröst, azután már csak imitt-amott van belőle
valami.

No így nevetgélnek s beszélnek mindenféle bolondságokat előre-hátra.
Tréfáikban, adomáikban nem sok változatosság foglaltatik, körülbelül
mindig ugyanazokat mondják el, de úgy kell annak lenni, hogy vagy
elfelejtik egyik hétről a másikra, vagy pedig el sem felejtik, de mégis
nevetnek rajta, ha újra hallják. Ha valami fölvevős kártyát játszanak és
a fölvevőnek nem sikerül a színre való vágás, akkor azt mondja:

– Ez bevágott a színbe! – S csendesen utána teszi: – De a fás színbe!

Ez „hallhatatlan“ jó mondás. Egy-egy játék ideje alatt tízszer is
mondják és mindig olyan jókat lehet rajta nevetni, hogy „szinte
mögfájdul az embörnek bele a haskérge“. Ilyen egyszerű dolgok történnek
és ez a mulatság. El sem lehetne gondolni, hogy az ilyesmiből veszekedés
is támadhat. Pedig igen. Például: Csúzi András leteszi a pénzt a borért
az asztalra és azt mondja:

– No én már elmék.

Tartóztatják, hogy ne menjen el. Maradjon még egy fél literre.

– Maradjék kend, nem öszik mög a kutyák a tanyát.

– Majd mögönnék, – véli Csúzi – ha mind a négy sarka szalonnával volna
bekenve.

De azért nem akar maradni, hiába szólnak újból neki.

– Vár az asszony – mondja, hogy a távozáshoz valami okot adhasson.

Ezzel azonban nem sokat ért el. Azt felelik vissza nagy
egyértelműséggel, hogy hát hadd várjon az asszony. Nem akar itt úgy sem
senki eléjféledni, egy óra hosszat pedig várhat még az asszony, azért
nem dől össze a világ.

– Nono – mondja András, mert elvégre a tekintély abban is fentartandó,
hogy nem az asszony viseli otthon a kalapot. – Hanem – teszi hozzá kis
vártatva – szél van, a ló mög ide van kötve a sövényhöz.

Csúzi azt hiszi, hogy ezzel az érvvel már csakugyan hat a többire.
Azonban nem egészen így van a dolog. Mert bár csakugyan esti szél van s
a ló kint van a szélben s nem azért dolgozott a ló egész héten át, hogy
most ilyen sarcoltatásban részesüljön szombaton délután, de azért minek
menjen el Csúzi András? Mondja is neki egy ember:

– Azért ne haladjék el kend. Inkább hozza kend be a lovat a szélrül.
Elfér itt köztünk.

Az ötlet többek részéről helyeslésre talál. Inkább a ló jöjjön be, mint
András haladjon el, mert akkor ki mond ezentúl olyan hallhatatlan
szépeket. András látván a bizalomnak és szeretetnek ilyen
megnyilvánulását, kimegy a pejlóért, elköti a sövénytől és bevezeti az
ivóba, mindenek nevetésére. (No, majd lesz erről a jövő héten mit
beszélni.)

A ló egészen rendesen meg van bent a korcsmában. Mikor bemegy, prüsszög
egyet-kettőt, mint ahogy a lónak ez szokása, ha födél alá ér. Még a
tulajdon istállóját is azzal üdvözli, hogy a belépéskor trüsszent neki
egyet. Csendes állat ez, nem ijedezik, megáll az asztalnál és legyezgeti
magát a farkával. Sok bent ilyenkor a légy, a szél mind befújja. A ló
veri is ennélfogva a lábával a padlót.

A csárdásné bejön s látja a lovat a házban. Azonnal sugdos valamit az
urának, hogy ez már még sem járja. Az ő házukkal ilyen
tisztességtelenségek. Azután a szikelt padlót mind fölveri a lábával.

Ahogy az asszony mérgeskedik, egyszerre haragos lesz a csárdás is. Most
már ő is mondja, hogy ez nem járja. Nem engedi magát megszégyeníteni.
Rendes ember többet nem is jön ide, ha az eset hírét meghallja.

– Ugyan ne lármázzon kend, – csitítja Csúzi – hiszen a ló is vendég.

A korcsmárosné mérgesen kiált közbe:

– Ha vendég, fizessön.

– De ha nem iszik, mit fizessön?

– Helypénzt fizessön!

– Úgy van, úgy – szól haragosan a csárdás is. – Helypénzt.

– Hát mennyit? – kérdezi Csúzi.

A csárdás még dühösebb:

– Két koronát fizessön. Ezért a szégyönért!

Csúzi erre szó nélkül a mellényzsebbe nyúl és kifizeti a két koronát.

Eleinte azt hiszik a népek, hogy ez tréfa. De amikor a csárdás el is
teszi a pénzt, egy-két ember fölzúdul, hogy ez már nem járja.

– Ez zsarolás!

De vannak mások, akik azt kiabálják vissza, hogy ez nem zsarolás. Ha
olyan úr a ló, hogy korcsmába jár, fizessen.

A lárma egyre hangosabb s kezdődik a tülekedés a szokásmódon: egy
asztalt fellöknek, néhány széket a földhöz vágnak s jól meghúzgálják
egymást.

A ló ezt látván, önként kimegy az udvarra a szobából. Az okos Csúzi
utána megy, fölül rá és elhajt rajta.

Az ok eltávozván, megszünik az okozat. Az emberek már nem hajigálják az
üveget, hanem mennek haza. De még az úton is nagyon lármáznak egymásra.

Ez a baj. Szombat estén kint a tanyák vidéke nagyon csendes, mert minden
munka áll s a szó messzire elhallatszik.

Arra halad egy csendőr. Hallja a zajgást, látja, hogy a csárdából
jönnek: no itt bizonyosan verekedés volt, aminek utána kell nézni.
Bemegy a csárdába, ott éppen akkor teszik rendbe a fölforgatott szobát:
le sem lehetne az ügyet tagadni. Tehát a jegyzőkönyv fölvétetik, a
résztvevők beleiratnak, a csárdás felhivatik, hogy a jegyzőkönyvet, mint
panaszos, írja alá.

– Nem írom én, – mondja a csárdás – én nem panaszolok senkit.

– De kára volt – véli a csendőr.

– Hát négy pohár, egy félliteres üveg, meg egy ablak. Vasárnap délután
majd mögfizetik.

De a csendőr nem enged. Itt muszáj aláírni. Azért van a jegyzőkönyv, meg
azért van a meghatalmazási papiros. A csendőr addig követelőzik, hogy a
csárdás csakugyan odaírja a papirosra a nevét.

S a pör ezzel megindul.

Csakhogy más egy városi pör s más egy pusztaszéli pör. Mert például mi
lesz ebből az ügyből? A csendőrségtől a járásbírósághoz megy, ahol a
törvényes eljárás megindul. Szép hosszú hivatalos címe van a törvényes
eljárásnak. Úgy szól: idegen ingó dolog szándékos és jogtalan
megrongálásának vétsége.

Tárgyalás lesz bizony ebből. Az idézések kimennek a pusztaszélre,
külön-külön mindenkinek, mert ez olyan dolog, hogy ebben érdemes másfél
napig idézőpapirosok hordozgatásával foglalkozni.

A csárdás is megkapja a pecsétes levelet, de meg is mondja a
kézbesítőnek, hogy ő ugyan a messzi városba ezért a haszontalanságért
nem megy be.

– Hiszen a káromat már meg is fizették, – mondja – hát minek menjek.

A kézbesítő a vállát vonogatja:

– A kend dolga, ha nem megy be.

A többi azonban bemegy a városba, ahol a bíróság van. Csekély hatvan
kilométer a távolság, ami a pusztai viszonyok szerint annyit jelent,
hogy két napon alul nem lehet megjárni. Ami megint annyit jelent, hogy
fejenkint két napi munka is elvész.

Megjelennek tehát a népek, heten. Ebből négy ember a tanu, három meg
vádlott. Panaszos azonban nincsen, minélfogva az ügy nem is tárgyalható,
kivéve abban, hogy az összes fölmerült költségek a meg nem jelent
panaszos nyakába esnek. A vádlottaknak nem járna se útiköltség, sem
napszámpótlás – mivelhogy azonban már nem vádlottak, mert nincsen
panaszos: hát nekik is jár.

Koponyánkint tizenhat korona az útiköltség, meg hat korona két napra jár
az elveszett munkabér után. Ez hétszer számítva, százötvennégy koronát
jelent, amit a csárdásnak kell megfizetni. Mert a törvény: törvény.

Mint látnivaló, itt a város és a puszta között megint lényeges
különbségek vannak. Ha valaki széles jókedvében a városon bemegy lóval a
korcsmába, az: virtus. Ellenben ha a pusztán történik meg ez a
csárdában, akkor annyi pénzbe kerül a mulatság, hogy az árából másfél
olyan girhes lovat lehetne venni, mint amilyen a Csúzi Andrásé.



Asztag-égés.

A hosszú életnek egyik titka gyanánt a köhögést is emlegetik, mondván,
hogy aki sokáig köhög, az sokáig él. De nem mindenkivel van ez így, mert
van, akibe beleszárad az egészség s mulnak el a napok felette
nyomtalanul. Különösen úgy a pusztán van ez így, ahol az emberek egy és
ugyanazon dologban élvén, voltaképpen észre sem veszik, hogy
megöregszenek. Ott olyan egyforma minden s egyik hét úgy halad el, mint
a másik. A nap nyáron itt kél fel a tópart felől, télen emerre a kiserdő
táján s ez a hatvan évekkel ezeknek előtte is így volt. A hold lám
változandó, de mégis mindig csak ugyanazon utakat járja, az anyabürgék
ha megöregszenek, eladódnak s helyettük a fiatal bárányok lesznek
anyabirkák, hogy idővel szintén eladódjanak. Igy van ez mindennel, a
dolgok egybefolynak, határkövekül maradván csak néhány emlékezés jó és
rossz napokra: bő termés, szárazság, lakodalom, születés, halálozás s
más egyéb ilyen esetek, amikről valóban nem lehet mindig tudni, hogy
melyik közülök a szerencsés és melyik a szerencsétlen esemény.

Igy például, aki egy majorságban tölti el az életét elejétől végig,
annak miként állt hetven évig a világ? Született és megmaradt. Nem
vitték el azok az ártó rémek, boszorkányok és kisértetek, amelyek az
apró gyerekek után ólálkodnak s az öreg erdő korhadt fáinak oduiból
azonnal előbújnak, ha valahol születés történik és ott röpködnek
halálmadár és denevér képében a ház fölött s hallatszik a szél szavához
hasonló panaszos sivításuk, ha a szenteltvíz és a keresztbe tett seprő
erejénél fogva annak a küszöbén átsuhanni nem bírnak…

A gyermek így megmarad, ha egyébként is arra van teremtve, hogy
megmaradjon. Idő multán már a pulykát s a libákat őrzi a mezőn s őszi
szélben, tavaszi esőben, nyári tűző napfényben testi ereje gyarapodik.
Nől s midőn már a négy ökörre való nagy ostorral is tud kongatni,
hivatalba lép, mint kisbéres. Ez valóságos hivatal, mert olyan
uradalmaknál, ahol nyugdíj jár a cselédnek, a nyugdíjra való jog a
kisbérességtől kezdődik. Nem csoda, ha a fiú komoly méltósággal látja el
a rábízott ügyeket s az anyja is olyan tisztelettel néz rá, mintha
papnak készülne. Igy telnek az idők, suhannak az évek s rendes
béreslegény válik a gyerekből. Ebben az időben történik a
megfeleségesedés, mert megházasodásról szó sem lehet. Azután jönnek az
élet eseményei, gyerekek születnek, némely része megmarad, míg elhal az
a része, amelyik nem volt életrevaló. Aki közülük felnő, idővel szintén
kisbéres lesz, majd béres, azután szintén megfeleségesedik: így
formáztatja magát a változataiban az élet. Maga az öreg ilyenkor már nem
egyszerű béres, hanem vagy öreg-béres, vagy faragó béres, vagy belső
kocsis, vagy lovascsősz, vagy pedig a szalmáskertnek a csősze, hol is
úgy parancsol, mint a király szokott a birodalmában. Jár-kel, vigyáz
tűzre-vízre, nappal az igáknak jelöli meg, hogy melyik kazalból kell
hordani, éjjel pedig őrizetet tart kutyáival lopók és gyujtogatók ellen.
De mert az élet kereke egyre halad, idővel ebből is kikopik, nem bírja
már a járást, az éjszakázást, elérkezik a nyugdíj ideje s így támad az
egykori kisbéresből nyugdíjazott csősz.

Mit tud az ilyen ember csinálni? Hova menjen? Az egész életét egyazon
majorban töltötte, a leányok férjhez mentek szerteszéjjel, a fiú más
majorban béreskedik, vagy úgy lehet parádéskocsis a kastélyban, hogyan
élhessen tehát az ilyen öreg, aki egy gazda szolgálatában vénhedett meg?
Falura menni nem tudna, szédülne a feje ott a sok ember között s idő
előtt halálra válna a házban való lakás szokatlan kényelmei miatt. Mert
az ilyen ember télen sem szokott szobában hálni, akkor is kint alszik az
ereszet alatt, padon, subában. No és most nyugalomba vonulván, mit
tegyen? Ő maga bizonyára nem tudja, de azért van az uradalmi tiszt,
azért járt iskolába, azért van neki esze, hogy kitalálja. Meg is teszi.
Mindig van az úgy, hogy buzaasztagok, szalmakazlak valahol a majortól
messze vannak egyberakva kint a földeken. Hát azt is csak őrizni kell.
Hát elhuzatnak oda az ökrökkel az öregnek egy kerékre járó kis házat,
egy szoba az egész, éppen csak hogy megfér benne egy ember, az öreg
azután abban lakik és számlálja csendesen, hogy mennyi napja van még
hátra. Kenyeret visznek neki, kopolyakutat maga ás magának, konvencióban
kijár a liszt és szalonna; voltaképpen duplán nyugdíjas az ilyen ember
és királyi életet él a fölöttéb kedvelt magányosságban, a föld illatai
között és a nevető csillagok ezrei alatt, amelyek e helyen mind tisztán
csak neki világítanak.

Rákóczi Mihály tehát ebben a sorsban élt, ebben töltötte kedvét, olykor
körüljárta a buzakazlakat és szorgalmasan pipázott. Kis veres
cseréppipájával társalkodott, ült a ház előtt a széken, a kutya
lekuporodott mellé a földre, söpörte a farkával a homokot, a fejét a
gazdája ölébe tette s nézett reá beszédesen.

Ilyen alkalommal történt, hogy Mihály felugrik a székről, rohanni akar
előre, de felbukik a tulajdon lábaiban; rettentő Isten, ég a buzakazal!

Ég-e? De ég ám! És azután van itt ilyenkor valami tennivaló? Dehogy van,
hát mi volna? Nincsen az a záporeső, amelyik elbirná ezt a tüzet oltani.
A meleg lángok megforgatják a levegőt, szelet csinálnak, a szikrák
röpdösnek át a többi kazalra s rövidesen tűzlángban van minden. Lehet ez
ellen tenni valamit? Már látszik a pusztán, hogy valahonnan vágtat
errefelé két csendőr, látszik az is, hogy a major felől szintén vágtatva
halad errefelé a segédtiszt és Mihály a kerekesház falához támaszkodva
hajtja le öreg fejét azzal a gondolattal: az élők világából miért nem
szólított el a jó Isten még tegnap, mielőtt ez a szégyen velem megesett
volna?

Hát vágtathatnak a lovasok, mert hiába vágtatnak; a munkájuk hasznához
akár kocogva is jöhettek volna. Mert segíteni a bajon úgy sem tudnak
semmit. Csak az előljáró csendőr táskájából kerül elő a kis szolgálati
könyv, hogy beleírja azokat az adatokat, amik a járásbírósághoz
szerkesztendő jegyzőkönyv megrendíthetlen alapjául szolgálnak.

Miféle szél hozta éppen most erre ezeket a lovasokat? Miért nem jártak
ebben az időtájban másfelé? Ezt az ördög tudja csak. Mert ha nem látják
meg a tüzet, nincsen semmi baj. A buzakazlak biztosítva voltak, a kárt a
biztosítótársaság kifizeti és rendben van a dolog. A csendőrnek azonban
kötelessége a bűnt keresni, hát keresi is. A bűnt ebben a formájában úgy
hívják, hogy a gondatlanság által okozott tűzvész.

– Mert az úgy van, segédtiszt úr, – mondja az előljáró csendőr a
majorbeli ifjúrnak – hogy gondatlanok az emberek. Pipára gyújtanak és
eldobják az égő gyufát. A gyufa meggyújtja a száraz füvet, a tűz lassún
ellegel a kazalig, azután akkor itt a baj.

A csendőr Mihályhoz fordul:

– Persze maga is eldobálta az égő gyufát?

Rákóczi Mihály mint a félbolond bámul a lovaskatonára. Jóformán nem is
érti, hogy mit beszél, csak legyint egy nagyon szomorúat a kezével a
tüzes, forró, meleg levegőbe. Elméjében csak az a gondolat jár, hogy
miért kellett megérnie ezt a szégyent. Könnyei omolni kezdenek, a
majorbeli ifjúr a vállára teszi a kezét:

– Ne sírjon Mihály, ne sírjon. Azon úgy sem változtathat, ami történt.
Azután nem készakaratból történt…

Készakarat… Mihálynak csak most ötlik az eszébe, hogy talán még abban is
gyanuba fogják, hogy ő maga gyújtotta föl a kenyéradó gazdája vagyonát.
A szálas vén ember teste megreszket az erős zokogástól, két könyékkel
borul a kerekesház fafalához s ott sír keservesen.

Azonban nem, ez nem úgy van. Mihályt senki sem gyanusítja rossz
szándékkal. De a csendőr a gondatlanságot megállapította, arról, mikor a
falujába hazaért, jegyzőkönyvet szerkesztett s beküldte a városba a
bírónak. A bíró meg tárgyalást rendel és kimegy a pusztába a levél
Rákóczi Mihálynak és a major öreg tiszttartójának, hogy az ügyben
ítélkezés lészen, arra megjelenni tartoznak.

Igy lett hetvenkét éves korában Rákóczi Mihály leveles ember. Ez különös
kifejezés; más nyelvre talán aligha lehetne lefordítani. Megszégyenítő,
megbélyegző mondás. Az a leveles ember, akinek a hatóságokkal meggyűlt a
baja. Akit ide-oda citálnak törvény elé, akinek sok pecsétes levelet
küldenek. És a jeles nap előző estéjén izen az öreg tiszttartó az öreg
Mihálynak, hogy háljon bent a majorban, majd reggel együtt mennek kocsin
a messzi vasúthoz s onnan a vaskocsin be a messzi városba – törvény elé.

És állnak a törvény előtt. Mihály sohasem látott ilyesmit.

A lelkében olyasvalamit érezhet, mint akit ártatlanul akasztani visznek.
Kábultan hallgatja a kérdéseket, amiket a bíró a szándékosság felől a
tiszttartóhoz intéz.

– Szándékosság? – mondja ez. – Szó sem lehet róla. Negyven évig szolgált
a kezünk alatt. Becsületes ember. Az eset után két hétig mindennap jeget
küldtem neki a veremből a fejét borogatni, mert azt hittük, hogy
megbolondul.

Ez a rövid védőbeszéd elég arra, hogy a bíró a szándékosság gyanuját
tovább ne feszegesse. Jön azonban a gondatlanság kérdése. A bíró
felolvassa a csendőr jegyzőkönyvét, hogy Mihály eldobta az égő gyufát s
ebből származott a veszedelem.

– Én? – kérdezi az elszomorodott Mihály. – Én?

– Hát hiszen kendről beszélünk – mondja a bíró.

Mihály hallgat. Hol az egyik lábára áll, hol a másikra. Öreg
tiszttartójára tekint:

– Mit mondjak erre tekintetös uram?

– Az igazat mondd, Mihály, az igazat.

– Hát ha az igazat mög köll vallani, nem üsmeröm én a gyufamasinát.
Nincs is masinatartóm. Mióta élök, mindig acéllal szoktam a pipára
csiholni.

No, ehol van ni. Most meg a bíró van már kétközben. Ilyen körülmények
között Mihály csakugyan nem dobhatta el a gyufát, sem égve, sem
ojtottan. Azonban a csendőrség levelének is becsületet kell szerezni.
Mondja hát a bíró:

– Adja kend elő Mihály a pipáját.

Mihály a pipát előhúzza a kabátja belső zsebéből. Régi kis veres
cserépdarab. Kurta, gyürüceszár van benne, amit a pusztai ember maga
szokott a bokorról vágni és maga is süti ki a belét tüzes dróttal.
Mihály szeme szeretettel legel az öreg barátkozó eszközön s félve
nyújtja oda a bírónak: hátha nem adja vissza?

Nézi a pipát a bíró. Lefelé fordítja, rázza, lotyogtatja. Ráhúzza a kis
rézkupakot s megint csak rázza. Hát amint lotyogtatná, a rossz kupak,
amit amúgy is csak az imádság tart az ócska készségen, hozzányúlás
nélkül is kinyílik. Azután lecsukja a bíró megint, de hiába csukja, mert
visszapattan magától. Ha nem pattan is vissza, olyan görbe az oldala,
hogy nem fedi be a pipa tetejét; abból ugyan a parázs mindig kieshetett.

– Hát ehol van ni, öreg – mondja a bíró. – Itt van a gondatlanság. Hát
szabad a szérűskerti csősznek ilyen pipából pipázni? Amelyikből
lépten-nyomon kihullhat a parázs?

Mihály nézi a bírót, de leginkább a pipát, ahogy jár a bíró kezében. Hát
mit rá nem fognak? Lám, milyen a világi élet. Csendes elszomorodással
mondja:

– Van vagy harminc éve, hogy használom ezt a pipát. De soha az én kezem
alatt tűz nem támadt.

– Hát egyszer történik az, ami még sohasem történt – mondja a bíró. –
Mert csak a pipa okozta a tüzet, nem más. Hát én csak megbüntetem magát
ezért a gondatlanságért, hogy ilyen rossz kupakot tartott a pipán.

A vén nyugalmazott cseléd megrendül. Az öreg tiszttartó is nyugtalanul
néz a bíróra: hiszen ha ezt az embert becsukják, ez élve többé nem mer
hazakerülni. A bíró mondja tovább:

– Megbüntetem száz koronára, de egyúttal mindjárt el is engedem a
büntetést.

Mihály e szavak hallatára a gondolataival igen csak kétközben van. Mert
úgy gondolta, hogy vagy felakasztják, vagy eleresztik. Most azt hallja,
hogy meg is büntették, meg nem is. A gazdájára néz, a tiszttartó
mosolyog azon, hogy a kecske is jóllakott s a káposzta is megmaradt.
Mihály nekibátorodva tesz néhány lépést az asztal felé és nyúl a pipa
után.

De a bíró ráteszi a füstölőszerszámra a kezét:

– A pipát pedig bűnjelként lefoglalom és az iratokhoz mellékelem. Most
már elmehet öreg. Nincsen több dolgunk egymással.

Mihálynak a pipa felé nyújtott reszkető karja lehanyatlik. Fájdalmas,
búcsúzó tekintetét a rabságba jutott cserépből való élettársra veti,
akivel a szabad mezőkön oly sok időt békességben töltött. Akihez ő
beszélt s aki a füstje által az ő beszédére felelt. Most válni kell a
törvény rettentő hatalma folytán. A vastag ősz bajuszba a szemekből két
öreg könnycsepp szalad s onnan a földre hull. Mihály lassan megfordul s
tétován nézi, hogy melyik ajtón menjen ki. Nem sok válogatás van a kettő
között. Elmegy az egyikig, megfogja a rézkilincset, már menne is kifelé,
de az ajtófélből megindult, könyörgő szavával még egyszer visszafordul:

– A szár nem találtatódott hibába. A szár nem bűnös. Legalább a szárat
tessen hát visszaadni…



Kutyák dolga.

Disznót lopni, tehenet lopni, lovat kötni: nehéz mesterség, de azért
van, aki ért hozzá. Ugyan egy ember csak a lókötéshez érthet. A
disznólopáshoz már két ember kell, legalább két ember, meg kocsi. A
malac mindjárt sivít, ha megfogják és fölemelik, ennélfogva a lopásához
még külön olyan szíjszerszám is kell, amivel előbb a száját bekötik,
hogy ne ordíthasson. És kocsira kell tenni, mert nagyon lassú a járása:
az üldözők hamar utólérhetnék a tolvajt. A tehén lopása is bajos.
Szintén lassú a járása. A birka elhajtása hasonlóképpen kockázatos
foglalkozás. Elhajtása csak falkánként volt szokásos, akkor is csak úgy,
ha valamely más, közeleső falkába bele lehetett csapni. Ha a lopott
jószág annak a tömegében eltünhetett. Ellenben az egy darab birkát lóról
lopták. Akár nappal is megtette a vakmerő betyár. Nekivágtatott a juhász
szemeláttára a falkának, a nyeregből lehajolt, belekapott a markával a
birka subájába, magához emelte s elnyargalt vele. Ha a kutyák engedték.
Mert a régifajta nagy juhászkutya, amelyiknek már divatja múlt, ha
utólérte a tolvajt, fölugrott utána. Vagy a ló nyakába, vagy a lovas
combjába akasztotta bele a fogát. A fokossal volt szokás ellene
védekezni, amely a nyeregre volt akasztva. Mert van kézbeli fokos, meg
van nyeregbe való fokos is.

A lovat lopni könnyebb volt. Az futós. Rossz lovat, gebét nem szokás
lopni, ezt legföljebb a cigány lop, mert az rá van kényszerülve. Ha jó
lova van a kocsi előtt, mindjárt gyanus, míg a gebéről elhiszik, hogy az
a becsületes tulajdona. Más ember azonban csak jó lovat lop és azzal
messzire el lehet szaladni, egy nap alatt el lehet rajta érni a Tiszától
a Dunáig.

Ami a lovat az ellopatás elől védte volna, a béklyó, szintén kiment már
a divatból, mint a nagyfajta juhászkutya. A régi acél-béklyónak
valamennyinek külön lakatja volt, mint a vaspénztáraknak. Az ilyen
béklyós lovat éjjel a mezőről csak úgy lehetett elhajtani, ha
kettéreszelték a béklyó láncát. Mert máskülönben nem tudott futni.
Ráadásul volt is ennek a béklyónak egy külön tudománya, valamikor
hallottam is a fortélyát, de elfeledtem. A vasbéklyót valamikor főzni
szokták. Azt feledtem el, hogy miféle folyadékban főzték, csak annyit
tudok, hogy az ilyen béklyót azok a ráspolyok, amelyek a tolvajnép
kezeügyében voltak, egyáltalán nem fogták. Nem lehetett a ló lábáról
lereszelni, minélfogva nem lehetett a lovat ellopni.

Vannak ilyen elfeledett paraszti titkok. Sokan ugyan azt mondják, hogy
csak mesebeszéd az ilyesmi és a valósághoz semmi köze sincs. Pedig ez
nem egészen így van. Nemrég mutatta be Budapesten a lovasrendőrségnél
egy patkolókovács a tudományát, hogy a rakoncátlan, vad lovat
megjuhászítja a szemébe való nézéssel. A szilaj ló a tekintettől
reszketni kezd s azután kezes báránnyá válik, a patkolásával soha többé
nincsen baj. Hát ez is valami régi virtus maradványa lehet, egészen
hasonlatos a kutyaszelidítés fogásaihoz.

Mert van olyan ember, aki előtt nem létezik mérges kutya. A nagy
komondorok között van olyan veszett természetű, hogy némelyike kutyább,
mint a farkas. Van a házőrző fajtájában olyan vad, hogy örökké,
éjjel-nappal, télen-nyáron láncon van valahol a tanya sarkában és pedig
rövid láncon. Az ilyennek az ételt-italt is úgy kell gereblyenyéllel
elébe tolni, mert máskülönben még az ételadó gazdasszonyába is
belekapna. Mégis van ember, ismeretlen ember, aki aznap járt először
abban a tanyában s mégis megteszi, hogy kimegy a kutyához, leoldja a
láncról, ölbe veszi és beviszi az ereszet alá az asztalra. Ott leteszi.
A kutya egy darabig úgy fekszik az asztalon, mintha agyonverték volna,
akkor hirtelen nagyot ordít, elszalad s csak napok mulva mer mutatkozni
a tanyaudvarban, mikor már az éhség beveri.

A kutya csodálatos jószág. Talán alighanem ilyen csodálatos a többi
állat is, csakhogy az ember a kutyával foglalkozván legtöbbet, arról tud
leginkább mesélni. Beszélni és beszélni. Néha nem lehet tudni, mi a
szóbeszédekből az igaz, de annyi bizonyos, hogy a teljes kételkedésnek
nincsen helye. Mert különös tudományai és észjárásai vannak a kutyáknak.
Néha hihetetlenül ostoba. Például ha pusztaszéli tanyák nagy komondorai
megtámadnak éjjel az úton valamely gyalog-utast, az aligha menekül ki a
foguk közül megtépázatlanul, ha ólmosbot, vagy fokos van is a kezében. A
kutyák úgy rohannak rá, mintha lovassági attakot csinálnának, még akár
le is veszik a lábáról az embert. Ellenben, ha a megtámadott emberben
van annyi hidegvér, hogy se meg nem fut, se nem csapkod a botjával maga
körül, se nem kiabálja, hogy csiba te, coki te, hanem csendben leül a
földre, akkor a száguldó komondorok hirtelen megtorpanva megállnak s
olyképp morognak, hogy az meglepetést, csalódottságot, meg félelmet
mond.

A földön ülő egykedvű embertől, aki nem kiabál rájuk, nem is csapdos
feléjük, megrettennek és valami különösen fenyegető dolgot sejtenek
benne.

Egy ideig tisztes távolból körülülik, nézik s olykor panaszos morgással
szólnak egymáshoz. Nem fér a fejükbe, hogy hogyan ül ez itt most a
földön, mikor pedig az előbb még két lába volt, amin járt?

Azután hirtelen összenéznek és elóvakodnak. Van eset rá, hogy ilyenkor
egymás között összevesznek, kutyaszokás szerint mindig a másiknak a
nyakát igyekezvén elkapni: ez a veszekedés bizonyság arra, hogy eltérő
véleményeik vannak afelől, hogy miféle holmi lehet az a valami, amelyik
amott szótalanul ül a földön? Bár vesztett csaták után az embereknél is
meg szokott történni, hogy összevesznek azon, hogy ki volt a hibás.
Ilyenkor a kutyák is éppen ezen veszekednek, azzal a különbséggel, hogy
ők csak egymás nyakára, míg az emberek az egymás becsületére törnek.

Némelyik dologban csodálatosan nyomon járnak az eszükkel, más dolgot
pedig éppen nem bírnak fölérni ésszel. A tanyai kutya némely dolgokkal
annyira tisztában van, hogy például néha jobban tudja a gazdája
földjének a határát, mint maga a gazda. Pontosan csak a határig ugatja a
közön haladó utast, ott beszünteti a kiabálást s nyugodtan tér vissza
abban a tudatban, hogy a reá vonatkozó föladatnak eleget tett, a többi
már a másik kutyának, a szomszéd kutyájának a dolga. Fülel, hogy a
szomszéd kutya végzi-e rendben a kötelességét. Ha kiáltását hallja,
megnyugszik. Ha nem hallja, ő maga néhány hosszút kiált ébresztőül,
mondván: talán alszol, te lator. Ha pedig hallja a szomszéd kutya
szavát, megnyugszik s a tanyában a gazda térdére fektetve a fejét, a
szemével kérdezi: dolgomat vajjon rendben elláttam-e?

Ugyanez a kutya egy előtte hirtelen kinyitott esernyő láttára rémülten
riad meg, ijedtében hátrafelé bukfencet vet, elszalad s azután tovább,
ameddig csak él, a kinyitott esernyőt mindig földöntúli lény gyanánt
tiszteli, elkerüli s csak messziről morog rá.

Hogy áll most már a kutya esze? A mult évben egy gazdálkodó barátom
innen a szegedi földről Erdélybe küldött ajándékba egy kutyát, vasúton.
A vasút el is vitte a kutyát, szép alföldi állat volt, tág, síma mezőink
levegőjéhez szokott. Odaért, ahová kellett, a vasút kiadta az új
gazdának, az új gazda köszönő levelet küldött érte – és a kutya egy
hónap mulva itthon volt a szegedi felső földeken azon a tanyán, amelynek
az udvarában született. Gyalog jött haza, miután vasútra nem telt neki s
különben is kérdés, hogy ha van is pénze, a szeme beszédét megértették
volna-e a vasúti hivatalnokok, hogy ez a kutya nem máshova, hanem ezen
országnak minden szép földjei közül éppen csak a jegenyenyárfás vidékek
felé igyekszik. Ezt bizonyára nem értették volna sem a kutya szeméből,
sem a nyafogásából a vasutasok, minélfogva a kutya gyalog jött haza s
bár nemcsak pénzzel, de a pontos katonai térképpel sem rendelkezett, egy
reggelen csontig soványodva, össze-vissza marva, de boldogan, az otthoni
tanyának a küszöbére lefeküdhetett.

Mondhatják azok, akik e pár sor írást olvassák, hogy ez a történet talán
nem is igaz. Mondhatom pedig, hogy a hazajáró kutya gazdájának a
beszédében egy árva garas ára okom sincsen kételkedni.

De másfelől is: mennyi balga kísérlet történt már a macskának zsákban
való elvitelével. Mert tudvalevő, hogy a megvásárolt, vagy ajándékba
kapott macskát zsákban szokás elvinni az új helyre, mert máskülönben
hazaszökik onnan. Ha módjában van látni az utat, mikor viszik, akkor ő
azon vissza tud jönni akár a negyedik faluból is s egyszer csak ott
nyávog az ablak alatt, hogy eresszék be. Ugy látszik, az ilyen macska
éjjel utazik, mert nappal csak megfognák valahol, vagy pedig útközben
megtépnék a kutyák. Tehát éjszaka a sötétben halad és mégis hazatalál.
Sokan azt mondják erre is, hogy ez nem hihető. Pedig dehogy. Még arra is
van eset, hogy a zsákban vagy ládában elvitt macska is hazaszökik. Addig
csavarog, bujdokol, csatangol, hogy egyszer csak otthon van.

Egy tacskóforma kis kutyánkat tavaly nyáron kivitték a tanyára. Csak úgy
pár hétre, vakációzni. A kis kutya nagyon szomorú sorsban ért oda. Mikor
elindultak, a kocsis lábainál ült a kis saroglyában s láthatólag örült
az utazásnak. De alig hogy a városon kívül ér a kocsi, a kis kutya
meglát egy magához illő másik kis kutyát az úton. Társalkodni óhajtott
azonnal s az apró meggondolatlan kiugrott a kocsiból. Előre ugrott,
minélfogva a lovak közé esett s a ló lába berugta a kerék alá. Átment
rajta a két kerék, az első is, a második is és a kis Sajó, a gyerekek
Sajócája, Sajóca-Majócája élettelenül nyúlt el a kerékvágás porában. A
kocsi megállt. Itt hagyják-e? Nem lehet az. Jó kutya volt. S ámbár
szokatlan dolog döglött kutyával utazni, fölvették a kocsiba, hogy kint
majd a homokban elföldelik. Ugy feküdt a kocsiban az alcserényen, mint a
lövött nyúl szokott. De a kocsizás sokáig tart, mert a tanyai kis ház
messze van s az út rossz. Elég az azzal, hogy a kutya életre ébredt.
Erőtlen volt ugyan, a kocsiból is úgy kellett levenni, alighanem néhány
oldalbordája betört. Letették az ereszet alá egy pad végébe, a kutya ott
volt egy hétig, de nem evett. A második héten már mozgott, tejjel
traktálták. A harmadik héten kiment a födél alól s ismerkedett a
kintvaló, láncrakötött kollégákkal. A harmadik hét végén hazahozták, de
a kocsi nem azon az úton jött haza, amerre ment. Válogatni kellett az
útban, hogy melyik kevésbé rossz, mert mi úgy vagyunk az utakkal, hogy
ha rosszak is, de büszkék vagyunk arra, hogy hála Istennek, van bennük
mit válogatni. A kutya tehát kifelé menet nem tudhatta a a rendes utat,
mert féldöglötten hevert a kocsi fenekén, visszafelé jövet pedig nagy
kerülő úton, ismerős birtokosok engedelmével, a tanyaudvarokon való
áthajtással érkezett haza a tizennyolc kilométernyi távolságról.

Mégis, alig hogy néhány napig itthon éli világát, egyszer csak eltünik a
Sajóca-Majóca a háztól. Hát hova lett? Hát ördög tudja. Alighanem
odakószált és elfogta a gyepmester, pedig medália volt a nyakában. Hát
már éppen arról volt szó, hogy keresni kell a sintérnél a kutyát, amikor
valami dologban hazajön a szőlőkapás a tanyáról s a többek között
tudatja, hogy kint van a Sajó. Hejnye, fene teremti. Hát hogyan ment ki?

– Alighanem gyalog gyütt – véli a kapás.

– Hát aztán mit csinál?

– Hát társalkodik a többi kutyával.

No ez így volt és a kapás részére utasítás adatott, hogy mihelyst olyan
lesz az út, hogy kocsi is jöhet rajta, a Sajócát okvetlenül beküldje, ha
akár a saroglyához kötve is.

– Ügön – mondta a kapás, aki különben is értelmes ember, mert
szanitéc-katona volt s egyidőben Szentmihálytelkén lakott, ami pedig már
majdnem falu.

Mire azonban a vincellér kiment a maga birodalmába, a Sajó már hazatért.
De milyen Sajó volt ez! Első sorban csontig sovány. Azután a lábai tele
bozóttal és tüskével. A fülei véresek. A vállán egy akkora hasított seb,
hogy az ember két ujja belefért a sebhelybe.

És ez a Sajóca összetörve, betegen, bágyadtan hazavánszorgott és a házba
betért. Mondják neki:

– Hát előkerültél, te ronda?

Sajóca meglapul a konyha kövén és vállának véres sebét mutatja. Jó, jó,
azt úgy is tudjuk, hogy erre tojássárgája kell ólomecettel. Hanem hát
miért mentél ki a tanyára, te hitványság? Jönnek a gyerekek és a szemére
vetik: mink szeretünk, te rossz kutyus és mégis itt hagytál bennünket,
te gyalázatos, piszkos kutya.

A Sajó a hátára fordul, a két lábát imádkozás-formán összeteszi és azt
mondja halkan, kutyanyelven:

– Pardón – kögyelöm, fölség…



Kocsival.

A régi igazság azt adja tanácsul az utas embernek, hogy télen
kenyeredet, nyáron subádat el ne hagyd. Télen ugyanis senkisem olyan
bolond, hogy a subáját elhagyná, mivelhogy az ilyenkor nagyon szükséges
eszköz. De a tarisznyáját elfelejtheti és abból nagy bajok támadhatnak.
Persze ez nem erre a mostani világra értendő, úgy bent a városokon, ahol
minden második ház vendéglő, hanem amarra a kintvaló életre, a
mezőségekre és elhagyatottságokra, azokra a vidékekre, ahol néha még a
madár sem jár.

Minélfogva, ha pusztai útra indul az ember, az nem egészen úgy megy,
hogy hozz egy fiákkert, azután ha hoz a cseléd, abba csak beleül az
ember és rendelkezik, hogy hé kocsis, hajts ide vagy amoda. Nem bizony.
Pusztai úthoz különösen így már kései őszi időben, egészen más dolgok
kívántatnak. Most szép őszi időt adott a hatalmas Isten. Olykor ugyan
van egy kis esőcske, de az szintén okosságból van, mert egy kis esőcske
kell a földecskének. Fölfordulnak tőle a mezei egerecskék és ez jól
történik. Marad még belőlük úgyis elegendő. De mikor nincsen eső, akkor
olyan szép ez a tágas alföldi miegymás, ez a kevert holmi: fák, tanyák,
kutyák, emberek, lovak és szelídtekintetű, gyönyörű szemű tehenek.
Hajnalban némi köd legel és a tanyaházak kéményeiből a füst a földre
száll. Illata tiszta, e füst szagáról meg lehet ismerni, hogy
szőlővenyige tüzéből származik. Azt mondja a kocsis:

– A szőlővenyigének még halott korában is bor szaga van.

Lehet. Sőt talán bizonyosan úgy is van. Az ilyesmin el lehet elmélkedni,
mikor a lovak a kocsi előtt lassan húzzák a homokot. Voltaképpen a
kocsit húzzák, de ez a tanyai kocsi oly könnyű szerszám, hogy ha jó útja
van, szinte magától is szalad, míg a homokon alig mozog, mint állóvizen
a nehéz bárka. Mert ellentáll a homok s a ló ilyenkor nem is a kocsit,
hanem a homokot húzza.

Ej, micsoda utak ezek néha a mély homokban. A ló habos, a kocsis meg,
amennyire csak tud, káromkodik. Rettentő kijárt utak vannak. A könnyű
pusztai úti szerszámok vékony kerekei kivájták, mélyre csinálták. Ez az
a bizonyos út, amire a német ezt mondja, hogy Hohlweg. Nem maguktól
teremtek ezek. Hanem az talán így van, hogy amióta bejöttek Árpádék ide,
erre a földre, folyton ezt az utat használták és az út apránként ebben a
munkában elkopott, lemélyült s már rendes szóval valóban útnak sem lehet
nevezni.

Itt a régi világ útjain járunk. Más ez. Mennyivel más. Ha Pesten kétórai
dolgom van, reggel hat órakor indulok s este hat órakor itthon vagyok.
Ellenben, ha csak egy órai dolgom van szeretett fővárosunkban, akkor
ráérek délelőtt tíz órakor indulni s este hat órakor csak itthon vagyok.
De a mezőségeken ez nem így van. Az utak elvégzéséhez hosszabb idők
kivántatnak. Ezért azután nem szabad elfeledni azt a tarisznyát, amiben
a köznyelven elemózsiának nevezett holmik foglaltatnak.

Az is különös tudomány, kellő szakértelemmel állítani össze az
elemózsiát. Ezt iskolákban nem tanítják, a megfelelő ismeretek csak
gyakorlat útján szerezhetők be. Abált szalonna például nem jó, mert az a
tarisznyában megpuhul. Továbbá a rozskenyér alkalmasabb, mint a szép
fehér selyemcipó, mert a pusztai szél keresztülfúj a tarisznyán, s
kiszikkad benne a selyemcipó. Ennélfogva csak rozskenyér, felebarátaim.
Rozskenyér és sonkacsülök, ez ajánlatos. Továbbá bicska és dugóhúzó. E
dolgok odakinn néha többet érnek, mint a világ minden más hasznos
dolgai.

Sokszor lehet hallani, különösen hegyvidéki ember szájából, hogy az
alföld unalmas. Hogy lapos és nincsen benne változatosság, mint a
hegyekben. Ott az egyik szikla ilyen, a másik amolyan, váltakoznak a
patakok, erdők. Míg emitt mindig csak a sima táj, mindig csak egyforma
apró tanyák, egyforma jegenyés udvarok, amelyekből mindig egyforma
kutyák csaholnak ki az útra. Pedig talán ez nincs is egészen így. Minden
tanya másforma, mindeniken van mit nézni. Mert még a boglyát sem egészen
egyformán rakják, az udvarokba a fákat egyik másként ülteti, mint a
szomszéd. Egyik nem törődik a madárral, a másik meg a gólya fészkét is
odadrótozza a kéményhez, hogy a téli szélviharok el ne vigyék, amikor
azután a szegény gólya hazajövetelkor csakugyan nem találná honát a
hazájában. Ahogy a kocsi halad, van mindig valami ilyesmin elnézelődni
való. Nyáron az egész tanya élete ott játszódik le az udvaron: ott
látni, mit főznek, mikor mostak és száradni a nap elébe terigetett
fehérruhák mutatják meg, hogy gondos-e a gazdasszony, vagy sem.

A tanya homlokzatára fűzött cérnagurigák azt hirdetik, hogy ott varrógép
van a háznál; ha sok a guriga, az megint azt mutatja, hogy ugyancsak
szorgalmas varrókisasszony az eladó leány. És a mezőkön is van mit
nézni. Hogy ki, hogyan használja a földet. Mit vetett bele. A szántás
hantjai megmutatják, hogy milyen a gazda igyekezete, vasekéje van-e
neki, vagy még ama régi. Mert van még régi is. Van nagyon régi is,
amelynek az ásóvasa is fából van, csak egy vasból való papucsforma van
reá szerkesztve. Ez ugyan már nem nagyon járja, de néha akad.

Az azonban igaz, hogy az ilyen nézelődésbe az utak is beleszólnak. A
régi úton, ahol a kocsi lassan halad, inkább be lehet tekinteni a
tanyákba és a földbe. A műúton már gyorsabban mennek a lovak s az
útszéli megnézni valók csak úgy elsuhannak. Azután a műútnak az a
szokása, hogy ha csak lehet, egyenes. Nem kanyarog, nincsenek
görbületei, nagyon egyenes. Olykor nagy darab szántóföldeken megy
keresztül, gazdag emberek birtokain, ahol sem jobbról, sem balról nem
lehet semmit sem látni, csak az egyforma szántást, az egyforma
vetéstáblákat: ezt a tulajdonosnak nézni bizonyára igen kellemes, de az
utasnak nem. Az ilyen utakba marsoló katona is belefárad. Szívesebben
csinál hosszabb menetgyakorlatot kanyargós, tanyákkal beépített utakon,
mint az egyenes műúton, amely nagyon egyhangú s nem lehet róla mit
látni.

Ilyenféle panasz azonban most adódhatik elő, mert az utunk a pusztába
visz. A külső füves térségekre, ahol már ritkábbak a házak, de szép a
mező és ahol olyan tiszta a levegő, hogy a tenger levegője semmivel sem
különb, ahol módfölött való egyszerűségek uralkodnak.

Csakugyan, erre már ritkulnak a tanyák. Némelyik valamely bucka
oldalában félig a földbe van építve. A pionnérok lakóhelyei ezek, akik
haladnak befelé ásóval és ekével a szűz, töretlen pusztába. E tájakon
valaha községek álltak, amiket leginkább a török pusztított el. A régi
magyar észjárás a kis községeket szerette, amikben maga kormányozta
magamagát. A töröknek meg nem tetszett erre a sok apró községre ügyelni:
elpusztította belőlük, amit bírt s inkább nagyobb városokba verte össze
a megmaradt lakosságot. Igy e helyek a földdel egyenlővé tétetének s a
pusztában az emberek helyét elfoglalta megint a farkas meg a sas
vezetése alatt az állatok népe. Most megint megy visszafelé a dolog. A
nép újból halad kifelé és ekevasak fényesednek meg a földben, amely
évszázadokon át töretlen volt. Jönnek a népek, mennek a népek. Mennyi
nyugszik belőlük e néma mezők földje alatt! Hányadikan vagyunk mink már,
a mostaniak, akik újból e föld hátának hasítására visszatérünk? Ki
tudná? A töretlen mezőkre való bevonulásnak nem lesz-e megint az a vége,
ami eddig volt? Az ilyen gondolatok önkéntelenül támadnak, mert
évezredek néma csendje fekszik a tájon.

Ér az ilyen elmélkedés valamit?

Jobb volna az ilyesmiről nem is tudni semmit.

Lám a kocsis, mint gyakorlatias gondolkozó, az ilyesmire nem sokat ad.
Félfüllel visszahallgat a hátulsó ülésre, az ottvaló beszédre, azonban
nem szól semmit egy ideig, mert az urak dolgába avatkozni kocsisembernek
nem illik. De azért esze neki is lehet és a gondolatszabadság, legalább
a koponyákon belül, még mindig megvan. Gondolkozik. A katonaság
fényesíti az elméket s Antal barátunk katona volt. Huszárkatona volt.
Még pedig, mint mondja a nemzetiségi vidékről idekerült ember sajátságos
észjárásával: nem honvédhuszár volt, hanem valóságos magyar huszár. Már
most ezen minőségben egy hadnagynak volt a szolgája. E hadnagy azonban
herceg volt, valóságos ténybeli herceg, hosszúnevű német von und zu, egy
nagy orr és sok vagyon birtokában. Ez a ritter azután fényesítette Antal
barátunk elméjét. Antal szépen és előkelően beszél s gondolatait rövid
mondatokban tudatja. Most tehát féloldalra visszafordulva az ülésben,
ezt mondja:

– Nem lehetek egy véleményen tekintetes urammal.

– Már miért, Antal?

– Azért, kérem tisztelettel szavaim meghallgatását, mert a termőföld
kihasználása tekintetében véleményeink lényegesen eltérnek egymástól.

– Halljuk, csak halljuk az eltérő véleményt, Antal. Jó pap holtig tanul.

Antal a lópokrócok közül, amelyeken ül, krajcáros lapot húz elő. A lap
vezércikkének a fejére nagy betűkkel van odanyomtatva: A húsdrágaság.
Mutatja:

– Méltóztatik látni?

– Hogyne.

– Tehát – folytatja Antal – nem csak én állítom, hanem ezen lap is közli
a közönséggel, hogy húsdrágaság van.

– Hát az bizony igaz.

– Sajnosan tapasztaljuk mindnyájan, szegények és gazdagok egyaránt –
véli Antal. – Tehát fölteszem tisztelettel a kérdést, tekintetes és
méltó uraim: örvendjünk-e annak, ha az ekevas egyre jobban hódít tért
nemzetünk szabad pusztáin?

– Nem örvend neki, Antal?

– Tisztelettel jelentem jó uraimnak: én nem.

– Mért?

– Mert – mondja Antal – jószág legelő nélkül nem képzelhető. Mert minél
több lesz a szántó, annál több lesz a buza, de annál kevesebb lesz a
hús.

Nem szólunk semmit. A kocsi halad tovább és a homok nyikorog a kereken.

* * *

Öt óra óta megyünk. A ló is már habos s embernek is unalmas ez. A mezők
illatai hihetetlen étvágyat gerjesztenek. Éhes itt már mindenki. S a
déltáji nap ugyancsak melegen idebámul. Sugarát ilyenkor más népektől
elvonja és égi szeretettel ránk ereszti.

Legjobb ilyenkor megállni. Egy erdő árnyéka hivogat. Szép szálas erdő. A
fák mintha integetnének. Ha az utam erre visz, különös szeretettel állok
meg az erdő előtt, hogy a fái közé mehessek. Száz év előtt ültette a
futóhomok ellen való védekezésül egy rokon, aki hites földmérő gyanánt
akkor városi szolgálatban állott. Az öreg erdő fái szép és hűvös
árnyékot terítenek az útszélre és a falevelek barátságos beszédeket
tartanak. Hát itt már megálljunk.

Meg is állunk. Antal barátunk ezt nem minden öröm nélkül veszi
tudomásul. Előbb azonban, mint rendes kocsishoz illik is, a lovakat
látja el s csak azután fordít gondot a tekintetes és méltó urakra.
Pokrócok és egyéb holmik a földre teríttetnek. Ezeken jó leheveredni.
Vágyó szemmel nézzük, hogy a tanulságos Antal miként szijjalja ki a
saroglya csattjait, eltávolítván azon porfedőt, amely a saroglya
rejtelmes kincseit takarja. Gondos csomagolásban. Vannak, akik a
húsfélét papirosba takarják s úgy viszik magukkal. Mások azt nem
szeretik, azt mondják papirosszaga lesz tőle az ételnek. Ennek
elkerülésére vannak a húskendők, szép tiszta vásznak, amiket leginkább a
takács készít ott, ahol még van takács. Az étel a kendőkben szépen a
pokrócokra terül. Van borocska is és hozzá a legalkalmasabb az a lapos
bádogpohár, amit a katonák is a tarisznyájukban hordanak. Isten szent
segedelmével és áldásával így a táplálkozásba fogunk. Királyi asztalunk
és heverő helyünk a mező, minden füvével egyetemben, fényes világitásunk
a nap s az erdő százados fái adják hozzá az ünnepi sátort. Szép az
ilyesmi. Mindennap csinálva nem volna szép, de így ritkásan, nagyszerű
élvezet. A fákról madarak néznek lefelé, varjúk és más tollas
istenteremtések. Ritkán jár errefelé vadászember, nem igen félnek. A
többi állat sem. Néhány ürge alig harminc lépésnyi távolságra kibújik
földalatti lakásából, kétlábra áll és szorgalmasan fonogat. Ahogy
kiváncsian erre tekingetnek, a szemük fekete gyöngy gyanánt csillan meg
a napfényben. Másként sehol, ameddig így fektéből elláthat az ember,
sehol egy tanya, sehol egy mozgó ember, ez már az igazi puszta.
Elhagyatottságoknak és királyi csöndeknek tartózkodó helye.

– Csak okos emberek voltak a régi elődök, amikor ilyen helyeken
tanyáztak – véli a társam. Szellős sátorok alatt, isteni nyugalomban.
Hanyatt feküdtek és nézték az eget.

Ráhagyom, hogy úgy van (mert minek ilyen helyen még beszélni is),
ellenben Antal választékos nyelven nyújt be ellenvéleményt:

– Nyáron hozzájárulok tekintetes úr tisztelt véleményéhez, de télen nem.
Micsoda viharok süvöltenek itt át, mikor eljön a tél! A fák eltörnek
bele. Hogyan álltak itt meg télen az ősök sátrai?

Az ám. Még a mostani tanyák is éllel épülnek az északi szél ellen, mert
ha keresztben épülnének, alighanem elhordaná a vihar a tetejüket. Pedig
itt laktak egykoron mások is. Az elődök is, meg más ősemberek, akik még
ő előttük vették tulajdonba ezt a földet, amely most némán fekszik itt
alattunk, mi meg rajta. Mind régi csontok porladnak itt alant, ősi
cserépedények, bronz cifraságok, vas ölőszerszámok társaságában.
Alszanak és a szellő formájában az idők végtelensége suhan át fölöttük.

Ropog mögöttünk az erdőben a száraz galy, jön valaki. Jön is egy öreg
ember, egy igen idős férfi, fehér a haja, fehér a szakálla, a bajusza
sárgás, ami a pipafüsttől van. Szálas, de sovány, csupa csont, az
ilyenek szoktak sokáig élni, mert ezeknek a csontjai közé odaszárad a
lélek. Nyári, szellős kintvaló ruházatban van, csizma a lábán, mellény a
kebelén, kalap a fejében, lóhajtó ostor a kezében. Aféle tanyai
pátriárka-forma az öreg. Jön felénk. Nézi a lovakat, a kocsit (valami
sokat nem nézhet ki belőlük), azután minket. Ránk köszönt, fogadjuk.
Várja, hogy szóljunk. Azt mondja:

– Hát mi járatban? Erre mifelénk, ahol a madár se jár?

– Hát atyus – mondjuk (mert tréfálni is kell) – most nem járunk, hanem
fekszünk.

– Nono, – mondja most már bizodalmasan, mert mindig a vidámságban van a
bizodalom – az csakugyan látnivaló. Csak úgy, tudják, láttam már régön,
hogy a kocsi erre halad. Úgy véltem, hogy bort szödnek.

– Nem bizony, atyus, nem abban járunk. Más dolgunk van arra kijjebb.

– Még odébb?

– Még.

– Nono, – mondja – mögengedöm. Csak úgy gondoltam. Hogy talán bort
szödnek. Mert neköm is volna eladó.

– No nézze csak atyus, nekünk is van az üvegben. De nem eladó, csak
barátságból való.

Egy pohár bor nyújtatik. Némi húzódozás után (nem azért gyüttem én ide…
kéröm) elfogadja. Le is ül a földre. Olyan könnyesen guggol le, mintha
fiatal pásztorgyerek volna, pedig alighanem van már nyolcvanéves az
öreg.

– Atyus hány esztendős?

– Hát bizony – mondta csendesen – már egyik sem hányja a másikat.

– Nono. De amúgy, mégis, körülbelül?

– Hát már a nyolcvankettediket taposom.

Ez szép idő. Ez szép idő nagyon. Hát persze, itt kint. Az más. Itt más
világ van.

– Atyus itt lakik valahol?

– Itt, – igenli a fejével – itt túl az erdőn. Itt a tanyám. Abban lakok
én.

– De néha csak bejár a városba?

– Nem, – felel az öreg – nem én. Minek? Mit keressek én ott. Az adót
beviszik a fiak. Vagy beviszi az esküdt.

– Mikor volt bent utoljára?

Atyus végigsimítja a homlokát a barna kezefejével:

– Negyvennyolcban. Akkor bemöntünk. Sokan bemöntünk. De azóta nem.
Minek?

Ez sok idő, hatvanhárom évig nem lenni „otthon“. A dolog azonban
mindjárt másként fest, ha földrajzi szempontból keressük. Ez a puszta,
aminek a földjén most heverünk, már sokkal közelebb esik Szabadkához.
Minélfogva adandó alkalmakkor innen oda szokás járni. Tehát föladódik
atyusnak a kérdés:

– Hát Szabadkán mikor járt, bácsi?

Azt mondja az öreg:

– Hát ott még sohasem. Minek?

Belenézett a poharába s újból csak úgy magának, csendesen mondta:

– Minek?

Elkezelt, elköszönt, elment, eltünt a fák között. Csak azt a kérdést
hagyta ott köztünk megoldatlanul, hogy egyáltalán minek városba menni?
Mikor anélkül is el lehet az ember…



Tartalom

  Novibazári emlék  1
  Kutyavér a havon  24
  Elmulás előtt  38
  … boldog Isten bírja  46
  Értetlenek az emberek  58
  Külső történetek  67
  Új talicska irányában  78
  A nagyvíz  88
  Levél a pusztában  100
  Vasút akar lenni  111
  Félkézkalmárkodás  122
  Földragasztás irányában  133
  Sabotage  145
  A fórum  156
  Szárazság előtt  164
  Kis török  172
  Borszedés  178
  Látogatás a városban  189
  Földbuvárokról  194
  Öreg búcsus  204
  Mihály szóbelizik  211
  Haladni kell  219
  Kabarézás a csárdában  229
  Egy a nép közül  241
  Mezei dolgok réti emberekről  250
  Ló nem való korcsmaszobába  259
  Asztag-égés  267
  Kutyák dolga  277
  Kocsival  286


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

11 |All a fogadás |Áll a fogadás

43 |Ősszel éri |Osszel éri

52 |Atokházán |Átokházán

53 |Atokházán |Átokházán

56 |Uti. Az |Üti. Az

83 |Adám mellett |Ádám mellett

103 |csárdába ár |csárdába jár

106 |bográcsben |bográcsban

108 |tanító apam |tanító apám

121 |annnyi sem |annyi sem

126 |megszerzézét |megszerzését

128 |kibúzná |kihúzná

140 |vasta törzse |vastag törzse

141 |az emher s |az ember s

144 |mondtak a csendőrök |mondták a csendőrök

150 |Alltam is |Álltam is

151 |megkérdezí |megkérdezi

178 |Arpa, buza |Árpa, buza

178 |őszig minend |őszig minden

190 |Boszniáben |Boszniában

197 |Ut vele |Üt vele

215 |mondja mihály |mondja Mihály

226 |Epp arra |Épp arra

226 |Oreg asszony |Öreg asszony

242 |faggyútyertya |faggyúgyertya

271 |tűvész |tűzvész

273 |Es állnak |És állnak

283 |Atment rajta |Átment rajta

293 |Ot óra |Öt óra]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Egyszerű emberek" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.