Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: A víg ember bús meséi: Elbeszélések
Author: Krúdy, Gyula
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "A víg ember bús meséi: Elbeszélések" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

MESÉI ***


Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái

Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái

EDDIG MEGJELENT KÖTETEK


1. A VÖRÖS POSTAKOCSI

2. A FRANCIA KASTÉLY

3. SZINDBAD UTAZÁSAI

4. PALOTAI ÁLMOK

5. PUDER

6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE

7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI

8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ

A VÍG EMBER BÚS MESÉI

ELBESZÉLÉSEK

IRTA

KRÚDY GYULA

BUDAPEST 1914 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Minden jogot fenntartunk._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA



Az aranysarkantyus vitéz legendája.


I.

Ez a történet belényúlik a tegnapba. Jól össze kell szedni az
emlékezésemet, hogy tisztán láthassam, merre kanyarog ez a mese,
amelyiknek címül ezt adám: „Az aranysarkantyús vitéz legendája.“
Tudnivaló, hogy a felséges király az aranysarkantyú-renddel legkiválóbb
főnemes híveit, katonáit tünteti ki. Az én emberem nem ezek közül való.
Ő inkább lentebb keresendő a falusi hétszilvafák árnyékában, ahol napos
dombok között csöndesen telik-mulik az idő. Az udvarház kéményei fölött
a keleti szelek zúgnak. Az ember pedig – ez alatt az _ember_ alatt Bikky
Pált értem – édes nyugalommal hallgatja meg Julis asszony jelentését
reggelenkint, aki beszámol a belső gazdaság állapotáról. A vörös
hollandi kakas sehogy sem fér össze a mi régi jó kakasunkkal, a
Gyurkával. Nemkülönben a tyúkok is éreztetik ezt a veszedelmet. Kevesebb
a tojós.

– Azt a német fajzatot pusztítsd el a háztól, Julis, – adja ki a
rendeletet Bikky Pál.

Azonkívül jó volna fát hozatni a berekből.

– Vágd kupán, Juliskám, azt a lusta betyárt! – dörmög Bikky Pál. (A
betyár: János, a kocsis.)

És hiányzik egy kulcs estve óta a karikáról. A jégverem kulcsa. Kovácsot
kellene hivatni a faluból.

– Csak cigányt ne, Julis. Mert a cigány lop.

Innen pedig nem sok már a lopni való. Ez igen nagy szegénységből. –
Ezzel rendbe folynak tovább a dolgok. És a nap eltelik csendesen.

Estve egy nagy bőrködmön búvik be az ajtón. Sárga bajusza táncol
rézvörös orra alatt az ispán úrnak, amint _Szerencséss_-t kíván. Nagy
csizmák, agarászustor, vadászpipa és pálinkaszag: ez Belpoták, a Bikky
Pál ispánja. Ez a Belpoták tulajdonképpen még azokból az időkből maradt
itt, amikor a németek uraskodtak a jó magyar földön. Belpoták azonban
nagyot változott. Nem szereti elsősorban a nevét és olyan rosszul beszél
németül, hogy Bikky Pál úrnak gyönyörűsége hallgatni. Belpotáknak
németül kell előterjesztenie jelentését a külső gazdaság mibenlétéről.
Bikky Pál ugyanis, úgy tudja, hogy a gróféknál – itt a szomszédban – a
német nyelv a divatos. Miért ne tehetne ő is úgy, mint a grófék?!
Belpoták jámborul áll meg a küszöbön; belépvén, mélyen meghajtja magát:

– Karsamadiner…

– Jól van, Belpoták fiam, – mondja Bikky Pál fennhéjázva és szeretné,
sokan hallanák, hogy hozzá az ő Belpotákja németül beszél.

Általán a roskadt házban a nagyúri tempók divatosak, kivéve Julis
asszonyt. Ő magyarul káromkodik és többször megrázta már a sovány,
nyurga Belpotákot, ha németül hallotta szólni.

Akkor, mondom, közbejött nálunk valami. Főispáni installáció. Amire ez a
történet megindul.


II.

Azon a csunya, nedves, szomorú őszön, amikor igen félünk a Tiszától,
erősen készülődött a vármegye. Valami bárót küldött ide a miniszter
főispánnak, holott nálunk sohasem volt még mágnás főispán. Mindig a
vármegye y-os uraiból került ki valaki a gondokkal járó állomásra, akit
aztán a nemes urak módfölött lenéztek és a német kutyájának szidalmaztak
mindaddig, amíg el nem rugta magától a hivatalt.

Az idegen báró jöttének hírére meghökkentünk. Mi ez? A kormány beleköt a
vármegyébe? Rá akar ijeszteni az emberekre, mert nem szavaznak
követválasztáskor a kormány jelöltjére? A parasztok azt dörmögték, hogy
nyilván emelkedik az adó.

Mindazonáltal a vármegye nem hagyta annyiba a dolgot. Ha már jön a báró,
legalább lássa, hogy hová jön. Hogy urak közé jön a báró, tudniillik,
mert a báróról az a hír keringett, hogy szegény az árva, és üveget
hordoz a fél szemén. Meg ilyenek. No, mi sem voltunk már ebben az időben
valami nagyon gazdagok, de csak kikerült négy ló, meg egy _zándlájfer_
még valahonnan. És mentés huszár is, meg tulipános szűr a kocsis alá. (A
színes tulipánok ugyanis, belehímezvén a gácsi fehérbe, lelógnak a kocsi
hátulsó ülése mögött a kasra.)

A Bikky Pál esze tüzet fogott, amikor a hír eljutott az ő falusi
udvarházáig. A vénecske, potrohosodó ember már nem igen járogatott
sehová. Amióta a szegénységök igen nagy itten. Nem is igen szerették,
mert a természete kötekedő és hányavető volt. Afféle vad pusztalakónak
született Bikky Pál, aki a fokosával fenyegetőzik, ha valaki nincsen
magas úri tetszésére. Elmaradt a világtól, bár ő ezt nem tudta és a zöld
cserépkályha mellett hallgatván Belpoták zagyva német szavát, igen nagy
úrnak tartotta magát. És mert a grófék is a kormány jelöltjét
támogatták, ő is oda adta le a vótumát. (Két kis szürkével döcögvén be a
városba, Belpoták sovány, nyurga termetével félénken gibicelt a hátsó
ülésen. Miután előre tudta, hogy megdobálják őket a parasztgyerekek a
szavazatjuk mián. Ami be is következett. A tekintetes úr alig
menekedhetett meg ép bőrrel a két pókos szürkével.)

Bikky Pál úgy látta, hogy itt az alkalom, amikor végre megragadhatja a
szerencse farkát. Tulajdonképpen semmire sem vágyott, csak azt szerette
volna, ha igen nagy tisztelettel és becsüléssel közelednek feléje és
kalapjaikat leveszik a hencegő Tardoskeddyek, Tornyosyak, Vándorfalvyak
ő előtte. A főispán nyilván barátjává fogadta és karonfogva sétál vele
be a nagy terembe, ahol az installáció lészen. És tán valami pompás, úri
hivatal is akad ebben a vármegyében az ő számára is.

A Bikky Pál házában attól a naptól fogva, amikor a tekintetes vármegye
meghívó-írása ideérkezett, mintha megbolondult volna mindenki.

Főként maga a vénecske gazda. Egész nap azon törte a fejét, hogy vajjon
hányadik lészen az ő fogata abban a kocsisorban, ami a vasuti állomástól
a vármegyeházig kíséri a bárót. Balsejtelmei voltak és szorongatta az
öklét, amikor a Tardoskeddyek és Tornyosyak esetleges hencegése jutott
eszébe. Tán legutolsónak teszik őt, mert a hatalom most még az ő
kezükben van. Őt, Bikky Pált, legutolsónak, abban a kocsisorban, amelyik
a bárót a vasúti állomástól a vármegyeházig kísérendi.

Végre, hogy a sértést elkerülje, elhatározta, hogy lóháton fog
megjelenni, és ha sikerül kezei közé kaparítani a lovasbandérium
fővezérségét, akkor… Ah, nem is mert tovább gondolkozni.

A kis potrohos Bikky Pál ettől a naptól fogva a lószerszámokat vette
rendre. A zöld cserépkályha mellett üldögélvén, sokszor elábrándozott
bogláros kantárról, skófiumos nyeregtakaróról és ezüst zabláról… Azonban
mindez nem volt meg. Csak réz volt itt és töredezett bőr. Fényesítette
tehát a rezet, dörzsölgetvén; és jóféle hájakat követelt Julistól, amik
a szíjak megpuhítására valók.

Julis asszony is sokkal többet veszekedett ezekben a napokban, mint
egyébkor. Módfölött fölizgatta őt is gazdája szereplése. Julis hű
gazdasszony volt, de mindig irigyelte Tardi Máriát, aki vénasszony
létére az alispánék házvezetője. Habár ott egy asszonnyal kell küzdeni,
az alispánnéval, itten pedig ő, az özvegy Bikky Pálnál egészen a maga
ura. Mennyivel nagyszerűbb volna azonban, ha Bikky Pál is alispán volna!
Ah! Sóhajtott ilyenkor Julis és a legjobb hájakat hozta elő a kamrából,
amelyekkel a tekintetes úr saját úri kezeivel bekente naponkint a régi
szíjakat.

A szürkét pedig János kefélgette az istállóban.

Ez a János olyan kocsis volt, hogy minden esztendőben otthagyta a
gazdáját. Tudniillik János feleselt és káromkodott, ha a tekintetes úr
beleszólt a kocsisi dolgokba. És János – harcolván Mantuánál és
Solferinonál – mélységesen megvetette az ő urát, aki a kormányra szavaz,
amikor követválasztás vagyon. Azonban János minden esztendőben
visszajött. Miután ő meg a gazdája úgy voltak egymással, hogy egymás
nélkül el nem lehettek. Máshol Jánosnak tilos volt a feleselés, itten
pedig mondhatni szükséges volt. És az engedetlenség is. Ha a tekintetes
úr azt mondta:

– János, balra hajts!

János jobbra hajtott. És mindig így volt jobb.

A tekintetes úr ugyan káromkodott és a fokost emelgette – azt elvette
tőle János – és a végén még a tekintetes úr örült, hogy János meg nem
verte. Mondom, ez a János a szürkét kefélgette. Közben beszélt hozzá:

– Te szegény pára! Hát te cipeled majd azt a rongyos gazdádat?!

A kefe és a vakaró élénkebben működött János kezében:

– Azt a potrohos gazdádat?

– Azt a német kutyáját? Te? Te? Te?

A szürke fölugrott, mert János már a bőrét nyúzta volna le a vakaróval.

Igy készültek a nagy napra.


III.

A tekintetes úr az utolsó héten – mintha igazán ez lett volna az utolsó
hét ezen a világon – azzal töltötte a napjait, hogy próbalovaglásokat
rendezett a nagy udvaron. János az udvar közepére állt és hosszú kötélre
eresztve a szürkét, pattogtatta az ostort. A szürke egykor cirkuszi ló
volt. Igen tetszett neki tehát a körben való futás, még bókolt is
fejével és pókos lábait gangosan emelgette. A tekintetes úrnak ez igen
tetszett és igyekezett délcegen megülni a vén jószágot. Ami Jánost
végtelen elszomorította. Ő ugyanis azt várta a szürkétől – akit annyi
esztendők óta kezelt – hogy néhányszor földredobja a tekintetes urat,
amit ő megérdemelne, János szerint. A szürke ezt nem tette, hanem
ellenkezőleg olyan gangosan emelgette vén lábait körbefutván, hogy
gyönyörűség volt nézni. A tekintetes úr meg folyvást kiáltozott:

– Hopsza paripám, hopsza, hopsza!

És cukorral traktálta a szürkét.

De egyszerre elkomorodott.

– János, nékem hibádzik valamim! – mondá hirtelen.

János mogorván dünnyögött:

– Mi az ördög hibádznék?

– Nincs sarkantyum. Hogy ülöm én meg a paripámat sarkantyu nélkül?

János zordonan nevetett.

– Hát éppen úgy, mint most.

– Az nem lehet, – mondta a tekintetes úr és elszomorodva szállt le a
lóról. Lehajtotta a fejét és elgondolkozva ment be a házba. Sarkantyu
nélkül nem lehet kirukkolni a báró barátja színe elé. (Már barátjának
tekintette a bárót.) És a hencegő Tardoskeddyek és Tornyosyak?? –
Elfutotta a düh a tekintetes urat.

Akkor eszébe jutott, hogy volt neki egy felesége egyszer. Az a szegény
szomorú asszony még abban az időben került ebbe a házba, amikor a
tekintetes úr eljárkált a szüretekre és mulatságokra. Elszegényedett
mágnásleány volt, aki egyet-kettőt lélegzett csak ebben a vén oszlopos,
dohos házban és elszállt innen a más világokba. Az apja magasrangu
katonatiszt vala egykor e szegény asszonykának. Az nem élt már, amikor a
gazdag rokonság lerázván nyakáról, a kis báróleányt Bikky Pálhoz adta
férjhez. Hanem olajfestmény itt függött a falon az ebédlőben, amelyik a
nagyurat ábrázolta. A tekintetes úr elnézte most sokáig ezt a képet. És
magában azt gondolta, hogy: lám, eljár az idő. És egyebet semmit. Soha
sem gondolt az ő hiú lelke eddig arra, hogy az ő egykori apósa
aranysarkantyúkat hordott a csizmáján.

– Bár az aranysarkantyúid megvolnának, öreg! – sóhajtott a tekintetes
úr, intvén a képnek, amelyik katonai uniformisban, kipödrött, hegyes,
deres bajusszal ábrázolta a nagy urat életnagyságban. Kardját oldalához
szorította félkezével, a balban pedig pergament-tekercset tartott.
Fényes csizmáin pedig szinte ragyogtak mostan az aranysarkantyúk, amint
a tekintetes úr sóvárogva nézte őket. Hej, ha levehetné őket! Azonban
most mást gondolt. Miért ne lehetne neki is aranysarkantyúja? Erre a
gondolatra szinte melege lett. Hogy az emberek esztendőkig emlegetnék –
a legdélcegebb lovas Bikky Pál volt, az aranysarkantyús vitéz! Bikky az
aranysarkantyús! – Igen melege lett és végig lépkedvén a szobán,
hallotta csengeni amaz aranysarkantyúk pengését.

És muszáj-e annak az aranysarkantyúnak színaranyból lenni? Tán elég
volna ezüstből is, bearanyozva, avagy fényes rézből?… Nem, aranyból kell
lenni. Egy Bikky csak aranysarkantyút viselhet saruján. A tekintetes úr
e percben egészen biztosan hitte, hogy nem volt olyan Bikky a
földkerekségén, amelyik csak ezüstsarkantyút viselt volna.


IV.

Belpoták még ebben az órában útra kelt a város felé, befogván a két
szürkét az ernyős kocsiba. A tekintetes úr kiadta neki a rendeletet:

– Mindent zálogba lehet tenni, amennyit csak ád Klein Májer még, Herr
Belpoták. Ferstét? Allesz! Ferstét? Itt a meghatalmazás. Én mindent
aláírtam már. Csak pénzt hozzon. Az aranymíves pedig csinálja a
sarkantyúkat. Ferstét? Azonnal, Herr Belpoták. A szürkére pedig
vigyázni, ferstét? Hogy kondiciója jó legyen a nagy napra. Ami után jön
a díszes, nagy hivatal báró barátom kezéből.

Az ernyős szekér kifordult a kapun. A tekintetes úr azonban még utána
iramodott a szekérnek.

– És egy pár lakkcsizma is kellene, Herr Belpoták! Nem? Lakkcsizma az
aranysarkantyúhoz. Ferstét?

A sovány Belpoták táncoltatta a bajuszát és alig hallhatólag, igen nagy
tisztelettel rebegte:

– Lakkcsizma, ja.

– Aranypaszománttal, – tódította kitüzesedett arccal a tekintetes úr. –
Aminek majd alispán koromban is hasznát vehetem.

Belpoták felnyögött:

– Paszománttal, ja.

A tekintetes úr belekapaszkodott a kocsi sárhányójába.

– És mente, nem? – kérdezte, habozva tekintve Belpoták ijedt arcába. –
Tán mente is illenék?…

– Mente?

– No igen, – tüzeskedett a tekintetes úr, – mente.

– Mente? – sóhajtott halaványan Belpoták.

A tekintetes úr fölkiáltott:

– Persze, – mente. Paszománttal.

(A János, aki a bakon ült, veszettül káromkodott.)

– Ja, mente, – mormogta Belpoták halkan.

– Valami jó magyarszabónál, – tette hozzá a tekintetes úr. – És ha, – ha
– dünnyögte elfulladva – már aranysarkantyúk lesznek a csizmámon, tán
kellene egy új kalap is?… A régi kalapom már zsíros…

Belpoták rémülten nézett a tekintetes úrra.

János kocsis erre leugrott a bakról és iszonyu káromkodások között fogta
ki a lovakat. Egy szót sem szólt, csak kioldozta az istrángot és
behajtotta a lovakat az istálló felé.

A tekintetes úr fogcsikorgatva kiáltott rá:

– János, te kötnivaló gazember, mit csinálsz?

János leszedte a lovakról a szerszámot és egy hangos szót sem ejtett,
csak magában káromkodott.

– Hol a puskám? A puskám? – kiabált iszonyu dühösen a tekintetes úr. –
Hadd lőjjem le ezt a betyárt. Hogy mertél kifogni, te ördög?

A kiáltozásra Julis asszony sikoltozva futott ki a házból. A vén, deres
János erre megszólalt, Julis felé fordulva és nagyujjával a vállain
keresztül a tekintetes úr felé bökdösve:

– Hát azt akarja, hogy menjünk a városba és vegyünk aranysarkantyút, meg
lakkcsizmát, meg paszomántos mentét, meg még – az Isten akárhová tegye,
– még kalapot is akar!?

Julis asszony szótlanul meredt a tekintetes úrra. A tekintetes úr
szitkozódva rángatta a kocsi bőrfüggönyeit, amelyik alól a másik oldalon
Belpoták remegve osont ki.

Julis asszony szólt.

– Belpoták! – Mintha az égből csapott volna le ez a rikoltó asszonyi
szó. A nyurga, sovány Belpoták lesütötte a szemét. – Belpoták, kapott
pénzt a vásárláshoz?

Belpoták a válla közé kapta a fejét és kifordította a tenyerét.

– Hát? – pattogott Julis asszony.

– Adósságra akarja, – dörmögte közbe János kocsis. – Mindent elzálogosít
a zsidónál. Zsidó lesz a gazdánk, Julis asszony, – tette hozzá a vén
kocsis elkeseredve.

– Adósságra? – sikoltott Julis, – hát nincs már elég adósság? Nekünk
három év óta hűséges szolgálatunkért nem fizet senki bért – és még
adósságot csinál? Adósságot? Hogy kilökjenek bennünket ebből az oduból?
– Lakkcsizma, aranysarkantyú?… Kalap?

Julis asszony sírt, mint a záporeső. Belpoták elosont valamerre az udvar
zugába, János kocsis pipára gyujtott s hátát a falnak vetette.

A tekintetes úr bizonytalan hangon kiáltotta:

– Ha a puskám itt volna, mind lelődöznélek benneteket.

– Le bizony, – zokogott Julis asszony, – hát akkor ki főzne a tekintetes
úrra; ki mosna; ki vasalna; és ki ültetne kacsát, libát? Az Isten áldja
meg a tekintetes urat, jőjjön be az udvarról, mert megeredt az eső. Jó
ebédet főztem.

A bánatos októberi égből hosszú fonatokban eredt meg a suhogó őszi eső.
János kocsis megfogta a kocsi rudját és húzta befelé a szín alá az eső
elől.

– Hanem ezt a vén betyárt lelövöm, – kiáltotta a tekintetes úr.

János csendesen mondta:

– Jó, jó. Ne veszekedjen az emberrel örökké, – tette hozzá zsörtölődve.

A tekintetes úr erre bement az ambitusra. Ott Julis asszony elkapta a
kezét és behúzta maga után a szobába.

Az eső – ami ezen a nedves, csunya őszön nem szünt meg – suhogva esett a
mohos, düledező udvarház fölött.

Délután a zöld cserépkályhában vígan lobogott a tűz, a tekintetes úr
mérgesen szívta pipáját és az üvegajtón át elnézte a ködbevesző
messzeséget. Mérges volt és nagy tervvel foglalkozott. Azzal ugyanis,
hogy a legközelebbi főispáni installációnál jóval előbb gondoskodik az
aranysarkantyúról és hozzávalókról. Most az egyszer elmarad a báró
barátja fogadtatásáról. „Mert még megvertek volna a cselédeim“, tette
hozzá gondolatban. Majd arra gondolt, hogy vajjon mivel kedveskedik
Julis vacsorára? Amikor Belpotákot is megrovandja majd gyáva
magaviseleteért.

Az eső eközben csendesen suhogott a régi udvarház körül – és a dombok a
messziségben belévesztek a leereszkedő őszi ködbe az álmos délutánon.
Azon a csúnya, nedves, kedvetlen őszön, amikor a bárót installálták
nálunk.



Nyári nap.


I.

Volt idő, amikor mindnyájan jó és engedelmes gyermekek voltunk és nagyon
szerettük az édesanyánkat. Otthon ültünk és tanulgattunk és igen
csúfaknak és rosszaknak láttuk azokat a fiúkat, akik engedetlenek az
édesanyjukhoz. Amely időből és Miskára emlékezem, a szomszéd fiára.

Jövel meleg, szerelmes nyári nap! Lágy, édes sugaraid bejönnek az
ablakomon és ezek a sugarak bekóborolják körülöttem a szobát. Az akác
virágot bont és a félig fölnyitott zsalugátereken át a délutáni szél a
szobámba sodorja az akácvirág illatát. Minden úgy van, mint egykor volt.
A régi május ez: kis gyermek vagyok-e újra és az édesanyám ölébe hajtom
a fejem, a szomszédban pedig Miska nótázik a nagy hársfa alatt?… Az
óraütés is úgy hangzik a toronyból, mint akkor hangzott és a délutáni
utcán a szél jár, ami a fehér lombokat lengeti az akácon.

Miska igen hamar nagy fiú lett. Még alig, hogy serkedt a bajsza, már
lányok után járkált és a kabátján virágot hordozott. Az öreg Tószögi
bácsi – a mi jó, pápaszemes doktor bácsink – nem igen bírt Miskával és
Miska a kis tiszta, nyárfás házból elszökdösött, ha a doktor bácsi rá is
zárta az ajtót, tanulás céljából. Szeretett a ligetben csavarogni,
mindig magánosan és apró fiúkkal nem barátkozott. Serkedő bajszát kis
tükrében nézegette és kalapjához tollakat tűzött. Közben persze nem igen
tanult és a doktor bácsinak szomorúságot szerzett. Az édesanyácskám
mondta is mindig: „Látod, ilyenek azok a fiúk, akiknek nincsen
édesanyjuk, aki szeresse, kérlelje őket. Mert vajjon ha Tószögi Miskának
azt mondaná az édesmamája, amint én neked mondom: kisfiam, tanuld meg
Horatiusból a föladott ódákat. – Miska nem tanulná-e meg? – Hát csak
menj, kisfiam és tanulj.“ Igy az anyácskám. És én valóban jó gyermek
voltam.

Miska ezalatt legényesen felnőtt. Nagy, erős, barna fiú volt; egyszer az
iskolából is kicsapták aztán, mert korcsmázott. A doktor bácsi fehér
fogantyús botjával topogott a betegeihez és mindenütt Miskára
panaszkodott, akiből immár nem lesz semmi sem. A nyárfás, tiszta udvaron
a fehér agarával játszott Miska és nem igen törődött azzal, hogy mi jó
gyermekek borzalommal tekintünk rá. Sőt néha goromba is volt és néhány
diákot megvert az utcasarkon. Estvénkint a lányokat kísérgette. Amennyi
varrókisasszony csak volt az utcában, azoknak Miska nagyokat szokott
köszönni és fütyörészve leste meg őket a toronynál, amikor alkonyattal
az üzletekből hazafelé tartottak.

Mennyi idő mult el, nem tudni. Mintha örökké csak az a mosolygó, meleg,
szép nyári nap járt volna az égen és az akác virágait bontaná. A doktor
bácsi kis házának tiszta udvarán pedig a vén nyárfák zizegnének
nyughatatlanul, beszédesen mindig.

Miska akkor már nem lakott a nyárfák alatt. A tekergő élet sehogy sem
tetszett az apjának és mindig is pörölt Miskával emiatt. „Te lump, te
csavargó, te betyár!“ Igy a jó doktor bácsi mindig, akitől pedig kemény
szót nem igen hallott még eddig senki. Kék szeme mosolygott a szemüveg
alatt és zsebében cukrot hordozott, mert az iskolás, apró fiúk, ha az
utcán előkapták, megrohanták, körülfogták. Az öreg úr ekkor katonás
rendbe állította a fiúkat és botjával dirigált, kemény kommandókat
mondogatva; mert a doktor bácsi addig katonaorvos volt és mikor
megöregedett már nagyon, csak akkor tette le az uniformist.

No igen, hát Miska elköltözött otthonról. (A jó gyermekek hogy
szörnyűködtek ekkor. Sőt az asszonyok is mind és mindenki előre tudta,
hogy Miskának, ennek a tekergőnek nem jó vége lesz.) Miska legénylakást
fogadott a külső soron s vígan élt. A cigányokkal csókolódzott és a
varrókisasszonyok az utcánkban annyi szerenádot még sohasem kaptak, mint
abban az időben. A jó gyermekek akkor az érettségi vizsgálatra készültek
és hajnalonkint, amikor könyveikkel a liget felé mentek tanulni, néha
látták Miskát, kibomlott nyakkendővel és homlokára hulló hajjal, amint a
cigányokkal ballagott a házak mellett. Némely kis ablak előtt megállott
a banda és nótára gyújtottak.

Miska szomoruan támaszkodott az akácfa derekának és a földre bámult.


II.

Hogy ezek a dolgok mind eszembe jutnak: tette a nyári nap, ami szerelmes
csábjaival eláraszt és az elmult évekből, elmult majálisokból szép
történeteket világít meg. Amikor egyszer is híre jött, hogy Miska
megházasodni készül.

A doktor bácsi, a mi jó, öreg, pápaszemes doktor bácsink, kiviaszkolt
deres bajuszával és kopott katonaköpönyegével a városban járkált és
mocskolta Miskát. Megállította az embereket és mindenkinek elmondta,
hogy megöli, lelövi, lebombázza azt a kölyköt, aki vén fejére szégyent
hoz. A polgárok fejüket csóválták és Miskára mindenki rosszakat mondott.
Miska ekkor már fölhagyott a cigányozással; sőt meg is komolyodott, mert
egy ügyvédi irodában állást kapott. Sápadt, szomorkás orcájával szinte
bujkálva járkált a házak fala mellett. Némileg meg is soványodott.
(„Persze, kutyának való a kosztja“, mondta a doktor bácsi, amikor Miska
megfogyatkozását hírül hozták neki.) Hanem esténkint egy kis
feketeszemü, gyenge leánnyal látták Miskát sétálgatni, akinek karjába
szerelmesen fogódzott és semerre nem tekintett, csak annak a kis
leánynak a szemébe. A kisebbik Néhár-leány volt, a Miska mátkája,
Lidike. A kis szomoru, gyenge violához hasonló Lidi, aki gyengeségével
és kicsinységével fékezte a szilaj fiút.

Nem is tudni, hogy történik az ilyesmi. A szegény Néhár-lányok, az
árvák, varrogattak, amikor egyedül maradtak. A kemény Márta vezette a
házat és kis boltot rendezett be itt az utca végén. Hát Miska idetalált.
Lidi – ez a kis fekete bogárka – került az útjába a rossz fiúnak, akibe
Miska beleszeretett és ő is Miskába. Mert szegény Miskát senki sem
szerette és a polgárok, ha róla beszéltek, csak szidalmazni tudták.

Miska kérvényt nyújtott be a város árvaszékéhez, amelyben engedélyt kért
a nősüléshez, miután Miska még nem volt teljes koru.


III.

Homályosan emlékszem ezekre a dolgokra. Mindig csak Lidit látom most, a
kis komoly, vékonyka, feketeszemü Lidit, aki a rossz fiút szerette. És
Márta is, a szigorú, elém jön keményre vasalt kék szoknyájában és
szöszke, magasra emelt fejével, amint katonásan dirigált mindent és
mindenkit. Még a doktor bácsit is, ha tudta volna.

Mert ő volt az, aki egy reggelen beállított a nyárfás, tiszta, kis
udvarra. Fejét ó-divatu selyemkendőbe takarta és karján cekker zörgött.
A doktor bácsi az ámbituson üldögélt pirosvirágu kabátjában és a legyek
mászkálását nézte öreg szemével. Márta megállt a grádicson és a kezét a
mellére tette.

– Én Néhár Márta vagyok, – mondta. – A doktor urat keresem.

Az öreg doktor bácsi mogorván tolta föl a pápaszemét.

– Beteg tán valaki?… Tessék közelebb jönni.

Márta közeledett és egy asztalra támaszkodott két kezével:

– Nem. Nem beteg senki.

– Hát?

– Hát? – Márta keményen beszélt. – Én annak az édesapjához jöttem, aki
az én kis hugomat feleségül akarja venni.

A doktor bácsi erre fölállott és kezét leeresztette. Hátralépett és mély
hangon szólt:

– Akarja! Hát akarja csak. Én apja nem vagyok annak a gézengúznak! Semmi
közöm hozzá.

Márta összehúzta szürke szemét. A doktor felé lépett:

– Tán a familia ellen van kifogása? – kérdezte fenyegetőleg.

– Semmi közöm hozzá.

– De szeretik egymást! Nem érti, doktor úr, szeretik egymást a gyerekek,
– kiáltott a vén Márta nagy fölindulással és karjait fölemelte: Szeretik
egymást, hát szeressék egymást.

A doktor bácsi mereven állt és egy szót sem felelt. Mártának csendesen
megeredtek a könnyei és fejét lehajtotta.

– Az én életemnek már úgy is vége, – rebegte, – legalább a kis hugom
legyen boldog. Oh, bár hallgattam volna egykor én is a szívemre, nem
pedig az emberekre…

– A szívére, kisasszony? – mormogta rosszkedvüen a doktor. – Hát jó.
Hallgatott volna rá. De mit akarnak azzal a tacskóval, aki meg akar
házasodni, aki rossz, gonosz, elhagyta a családi tűzhelyt, az öreg apját
és most semmi, csak tekergő. Mit akarnak azzal? Hagyják futni. Bizony
jobb lesz a kisasszonynak is.

A doktor mereven állt és fejét elfordította. Ő semmit sem akart tudni
Miskáról.

Márta kisasszony erre heves lett és az asztalt megcsapkodta:

– Maga egy kőszívü vén ember! Nem érti, ha mondom: szeretik egymást?

A doktor a fejét rázta. Azt mormogta: Jó napot és bement a szobába.

Márta kisasszony habozott egy pillanatig: tán utána rohan és jól
megtépázza. De aztán csak megfordult és katonás, kemény lépésekkel
elment.

Az ajtót bevágta maga után.


IV.

Mondom, mindig őtet látom, a kis feketeszemü leányt, aki a rossz Miskát
megjavította. Éppen akkora volt, hogy annak a rossz fiúnak a szívéig
fölért. De ez éppen elég volt. Az ér alatt laktak egy kis bogárhátu
házikóban, – mert egybekeltek. – A polgárok fejüket csóválták és
nevettek. A jó gyermekek néma borzalommal tekintgettek Miskára, aki
ilyen csudás dolgot mívelt.

Akkor történt, hogy egy hives estvén valaki kopogtatott az ablakon,
amelyik mögött Lidike és Miska boldogan éltek. A halál jött fekete
paripáján és Lidikét hívta. Aki gyönge volt még a szerelemre. Szerelmes
ifjú urának forró öleléséből kiszakította őt, elvitte innen messzire;
Miskánk hiába tépte föl az ablakot, hiába kiáltozott az éjbe Lidike
után: a halál elvágtatott véle. A fák között hideg szél süvöltözött és
az eső kopogott a feketeségben.

A kis Lidi elment.

Két hónapig mosolygott, két hónapig hallatszott zengő hangja, aztán
elröpült.

A temetést Márta rendezte. E kemény hölgy is megtörött a súlyos csapás
terhe alatt. Katonásan járni nem tudott… A hangja pedig alig
hallatszott. Elvitték Lidikét fehér ruhájában, virágbokrétával két
összekulcsolt keze között.

Miska ordított, mint egy vadállat; Lidikét elvitték. Aztán egyedül
maradt.

A nagy némaságban, magánosságban, ahogy itten minden maradott.

Eleinte a szobákat járta. Az első estve is egyedül volt, mert hozzá nem
jött senki; a polgárok most már azért haragudtak rája, mert Lidike
meghalt. Minden úgy volt, mintha még mindig itt volna az, aki innen
elment. A székek helyükön állnak, az egyik ágy megvetve. Vajjon mért nem
vetik meg a másikat is? Miska megvetette a másik ágyat is. Aztán leült a
szoba közepére, aztán várta haza az ő kis madarát. Közben beszélgetett
is:

– Kis lányom, gyere haza! Már nagyon várlak. Nélküled meglenni nem
tudok. Gyere már haza kis lányom.

Majd a magános, üres szobákban hangosan ejté ki az elment nevét:

– Lidike, Lidike…

Senki sem felelt, mert egyedül volt a rossz fiú. Mindenki elhagyta, még
Lidi is.

A rossz fiú aztán járkált a szobában.

– Itten szeretett ülni – mondta hangosan, megállva egy sarok előtt.
Kinyújtotta a kezét a szék felé, hogy tán eléri Lidit, aki mostan is ott
ül, csak ő nem látja.

Ez nagyon szomoru estve volt. A nyár is elmult már akkor, hideg őszbe
fordult az idő. A szél járkált a kis ér alatti ház körül, az eső verte
az ablakot.

Miska egyszerre a kalapját vette és fejébe nyomta. Még egyszer
körüljárkálta a szobákat a rossz fiú.

– Lidike, Lidike – kiáltotta.

Senki sem felelt, hát a rossz fiú szorongó szívvel várta, hogy tán mégis
szólni fog valaki, ha csak egy idegen hang is.

– Már látom, hogy nincs itthon – rebegte búsan. – Elmegyek és megkeresem
őt.

A rossz fiú csendesen kiment a házból. A fekete éjben, a kapu körül
mintha árnyékot látott volna leselkedni. Tán az apja kopott
katonaköpönyege volt?… Tovább ment a házak alatt; fejét lehajtotta és
botorkázott a sáros gyalogösvényen. Kutató szemével a rossz fiú
mindenütt kereste Lidikét, de nem tudta meglátni sehol.

– Megyek, míg meg nem találom – mormogta magában.

És elment a rossz fiú, Lidikét keresni.



Egy régi udvarház utolsó gazdája.

Tulajdonképpen még ma sem vagyok tisztában ezzel a dologgal. Sokat
gondolkoztam rajta és még máma is megzavarja álmatlan éjcakám sivár
látományait ez a rejtély. Mintha a Kornevillei harangok Gáspár apója
elnyújtott, szomorú, vontatott énekét hallanám: „Csalavér… csalavér…
csalavér…“ Meg egy öreg hölgy hangját is, aki nekem kísérteties
történeteket beszélt el egykor a tűz előtt. Úgy emlékszem, hogy egészen
apró fiú voltam és az öreg hölgy a fejem az ölébe vette. Én a szőnyegen
feküdtem és ő mellettem guggolt. A szobában sötétség volt, csak a nagy,
fehér porcellánkályhában pattogtak a lángok és a kéményben valami manó
mormogott, aki, amint én ezt igen jól tudtam, a köddel jött meg az
erdőről. Az üvegajtó mögött – ahol nagy sötétség volt – a túlsó szobában
olykor keservesen roppant valami bútordarab. És a hosszú novemberi
estéken, amint a tűz előtt hevertem, hallani véltem a nagy eperfák
sóhajtásait, amint az udvaron terjesztették széles gallyaikat. De
meggyujtották a lámpát és elmult minden. Andersen meséskönyvét kerestem
elő és a szelid lámpafény derülten világította meg a könyv lapjait,
ahonnan sokszor-sokszor boldogan olvastam el a kisszekeres és a
nagyszekeres történetét. Erre az egy mesére emlékszem csak. És azt
hiszem, hogy ez a legszebb mese a világon.

*

Az a ház, amelyik kísérteties hírben állott, a szomszéd telken
emelkedett valamikor. Mert én csak a romjait láttam, régi emberek
ellenben – akik közé az a mellettem guggoló öreg hölgy is tartozott –
tudták, hogy itt valamikor oszlopos nagy udvarház volt és kőkerítés
övezte a telket. Olyan nagy ház volt, amilyent a régi időkben építettek,
toronnyal és vasrostélyu ablakokkal. Mindez azonban nem igen fontos. A
fontos az, hogy a rombadőlt ház még ma is ott állott és a ház mögött
óriási kert terült el. Milyen kert! Csak a mesékben lehetnek ilyen
kertek. Kertész ollója nem járt ott már évtizedek óta. Hosszú jegenyék
integettek ki az ágtengerből, amely alatt süppedékessé tette a talajt az
összefutott esővíz és az esztendők óta lehullt levéltenger. Itt
kóborolni, itt játszani: ez volt az életem. Bemásztam az öles
kőkerítésen és odabenn voltam a csöndességben. Rendesen megijedtem az
első pillanatban; alig mertem lélegzeni, amikor körültekintettem. Semmi;
csend. Minden úgy volt, amint a legutolsó látogatásomkor. Ember nem járt
itt rajtam kívül. Ha ugyan emberszámba megy egy nyolcesztendős méla
fiúcska, aki már bölcsős korában inkább szomoru volt, mint pajkos.
Bizonyos tisztelettel gondolok azonban most arra a nyolcesztendős méla
fiúcskára, aki aztán megindult a bokrok között és lassu lépésekben
barangolt a végtelen csöndességben. Mert az a fiúcska nem félt. Ma
talán, bevallom, megsínylenék az idegeim azokat a ködös, szürke párákkal
teli novemberi délutánokat, amiket ebben a vén kertben töltenék. De
akkor még nem voltak idegeim. És így mentem, mentem a süppedékes
talajon, gondolat nélkül. Véghetetlenül jól éreztem magam; véghetetlenül
jól ebben a szomoru világban. A nagy fákon a levelek már lilaszínűvé
váltak a dértől, és a mély utak fölött lebegett a köd. Egy-egy
ingó-ringó jegenyecsúcs látszott fölöttem, amin komolykodva üldögélt
egy-egy vén varju. Az őszi varju mind vén és mind szomoru. Mondhatni
hangtalanok. Némán bámulnak bele a ködös levegőbe és egész délutánokat
elüldögélnek a jegenyecsúcson.

Az alkonyatot, amire az éjjel emlékeztem álmatlanságomban, most _érzem_.
Ahogy az Andersen-meséket és a fehér kályhában pattogó tüzet érzem, úgy
érzem azt a novemberi alkonyatot. Valami vízmosás-féle volt a nagy
kertben. Fehér, sárga romokat nőtt be itt a dudva és a cserje. És a fák
között szakadék látszott, amerre egyszer valamikor út vezetett
bizonyosan. A szakadékon át látni lehetett a messzi halmokat és fákat.
Ezen a novemberi délutánon nagyon korán alkonyodott. Azt hiszem
hamarább, mint máskor, – mert a fák között egyszerre megjelent a teli
hold a messzi szürke halmok fölött ragyogva. A köd egyszerre vastagon
szállt föl a fák közül és a hold fénye libegve világított keresztül a
sűrűségen. A fák koronája elveszett a ködben, és egy nagy fekete madár
széles szárnyainak árnyékát láttam, amint a hold felé repült. Mintha a
hold madara lett volna, ami most széles szárnyait kiterjesztve repül
fölkelő égi gazdája elé. Mozdulatlanul ültem a vízmosás szélén egy fehér
kövön. Olyan nagy volt a csöndesség, hogy visszafojtottam a lélegzésem.
Akkor egyszerre nesz hallatszott mellettem, a cserjék alatt, a fehér
kövek között és a bokrok közül egy nagy lompos, sovány kutya mászott
elő. Valósággal mászott. Alighogy lépett és gubancos nagy fejét a földre
szegezte. Kiballagott a vízmosáshoz, – akkor észrevette a holdat.
Hirtelen fölkapta a fejét és a holdra szegezte. Tompa vonítás
hallatszott, mintha a föld alól jött volna a hang. Olyan keserves,
elnyújtott, hörgő vonítás, amiről ma a Gáspár apó szomorú nótája jutott
eszembe.

Aztán megfordult a lompos állat és megszimatolt engem. Megijedt az első
pillanatban és sárga fogait mutatta. Zöldes, beesett szemeit könyörögve
szegezte rám, én előrehajolva bámultam. Meddig tartott ez, nem tudom.
Egy pillanatig, vagy tizenöt percig? – Egyszerre lassu, cammogó
lépésekkel közeledett hozzám.

Én fölemeltem csöndesen a kezemet és megsimogattam az eb gubancos fejét.

Ez láthatólag jól esett neki. Ismét egymásra bámultunk, de többé már nem
oly ijedten, rémülettel. Az eb egy lépést tett előre, ismét
megsimogattam. És most már le sem vettem a kezem fejéről. Simogattam a
rettenetes állatot, ahogy csak a gyermek tud simogatni. Akkor az eb
lefeküdt elém, de szemét reám szögezte kérdőleg. Ugyancsak kérdőleg
nézhettem én is rá. Ha kérdezhettem volna? Ha ő felelhetett volna!
Nyilván az volt mindkettőnk tekintetében:

– „Hogy mersz te idejönni?“

Az eb egyszerre fölrezzent és fölugrott. Vad ugrásokat tett, hogy szinte
megijedtem. De ő csak a holdat nézte és vonított ismét keservesen. Előre
futott, mindig a hold felé tekintve, végre eltűnt a bokrok között.

*

Otthon természetesen nem mertem beszélni az én új ismerősömről. Bár Bobó
úr, aki az én nevelőm volt és sárga szakállát az ujjaira szokta
tekergetni, megfenyegetett, hogy becsukatnak a vármegye pincéjébe, ha
valami turpisság sül ki a dologból, azért tehát jobb lesz, ha töredelmes
vallomást teszek: merre csavarogtam ily késő estig? – Persze én rögtön
azt mondtam, hogy a nagymamámnál voltam. De a nagymamám ekkor kilépett a
szomszéd szobából és Bobó úr megsemmisítőleg nézett rám. Általában úgy
emlékszem, hogy ezen az estén mindenki bizonyos szemrehányással és
fájdalmasan nézett rám, mintha valami óriási csínyt követtem volna el.
Mamának többször láttam a zsebkendőjét, apám szigoruan jegyezte meg,
hogy vannak némely fiúk, akik csak hazudnak gyerekkorukban, de
öregségükre a börtön szalmáján mulnak ki! A börtön szalmáján mulnak ki!
– úgy mondta ezt apám, hogy a hideg futott keresztül a hátamon. Bobó úr,
aki különben kis köpcös férfiú volt, szertartásosan ült helyén és csak
olykor hunyta le erősen szempilláit és húzta föl ugyanekkor vállait,
mintha borzongott volna arra, hogy az ő tanítványa hazudik. (Amint
később kitűnt, délután a nagy álló tükröt beverte valaki. A gyanu
természetesen engem érintett. Pedig én új ismerősömmel barátkoztam
akkor.)

Alig vártam, hogy ismét a tűz előtt heverhessek az én kis szobámban és
mellém guggoljon az az öreg hölgy, akiről e történet elején már szó
volt. Mondhatatlan érdeklődés fűzött most a szomszéd régi házhoz és a
mögötte elterülő vén kerthez. Mindent szerettem volna tudni, és az öreg
hölgy, amint eddig tapasztaltam, mindent, de mindent tudott ezen a kerek
világon. Ügyesen kérdezősködtem és ő elmondta a következő történetet:

Annak a romokban heverő háznak nagy multja van, de annál ijesztőbb a
jelenje, mert kísértet járkál benne holdas éjjeleken. A ház régi gazdája
járkál vissza egy nagy kutya alakjában, aki keserves vonítással szokott
futkosni a romokon. A ház régi gazdája mintegy tíz esztendő előtt azt
tette, hogy megölte a feleségét. Megölte éjjel, mert bizonyosan oka volt
rá. Mikor elvégezte a rettenetes bűnt, kijött a házból és a ház négy
sarkát fölgyújtotta. – Azonban jöttek a zsandárok és elvitték a
gyilkost. Nem tudni, mi lett vele, hová lett, merre ment? – Csak annyi
bizonyos, hogy egy nagy fekete, lompos kutya kisért a holdas éjszakákon
a romok között. Éppen olyan kutya, amilyen kutyája volt hajdanában a
gazdának.

Nyilvánvaló azonban, hogy ez a kutya nem lehet az a régi kutya, – mert
hisz az valószínűleg rég elpusztult volna innen a gazdátlan, magányos
falak közül.

Az öreg hölgy természetesen kiszínezte ezt a történetet és óva intett
attól, hogy megközelítsem a bagolyfészket. És ezt meg is fogadtam neki,
miután különösen kért rá; másnap azonban (éjjel természetesen mindig a
nagy kutyával álmodtam), alig vártam, hogy Bobó úr elálmosodván a
délutáni csöndességben, engem bezárjon szobámba és elszeleljen
valamerre, nyilván oda, ahol nem kellett figyelmetlen kis fiúkat arra
oktatni, hogy akszán nélkül nem ér semmit a francia tudomány. Bobó úr
mindig olyan ügyesen tűnt el a házból, hogy távolmaradását senki sem
vette észre. Nem kevésbé ügyesen tűntem el én is. És míg apám nyugodtan
tervezgette az eljövendő kort, amikor fia teljesen tisztában lesz az
akszánok minéműsége felől, én és Bobó úr, mint két csillag, távolodtunk
el egymástól. A gramér hűségesen megmaradt ellenben az asztalon és én
sietve ültem le mellé mindig, mielőtt Bobó úr nem kevésbé ügyesen
visszaszelelt ismét a tanítószobába.

Siettem a kertbe. Ott gyorsan átvetettem magamat a magas kőfalon és
leugrottam a süppedékes talajra. Hallgatózva álltam meg. Nem követett
Bobó úr. Csönd volt és én egyedül voltam. De mégsem egyedül.
Nyugtalanított a nagy lompos kutya, akinek létezéséről én semmit sem
tudtam eddig, aki pedig, ime, régibb lakója ennek a területnek.
Bennszülöttnek tekinthető, akár igaz az öreg hölgy meséje, akár nem.

Óvatosan haladtam előre a bokrok között. Olyan csöndes, szép, derült
délután volt, hogy szinte tavaszt éreztem. Csak a nagy, szomorú,
kopaszodó fák hirdették, hogy estére köd támad a földből s árnyak, rezgő
ködalakok bujdosnak a gallyak között. De még most a fényes, szép nap
ragyogott a lilaszínü leveleken és az ég látszott fölöttem.

A vízmosást kerestem és új ismerősömet. Csak hosszas keresés után
bukkantam rá a fehér kövekre, ahol valamikor bizonnyal pavillon állott,
mikor már minden reményem elveszett ahhoz, hogy föltaláljam új
ismerősömet. Annál nagyobb volt tehát az örömöm. Dobogott a szívem,
amikor megálltam a vízmosásnál. Halkan füttyentettem, mintha valami régi
barátomnak vagy szövetségesemnek adnék jelt. És ki írhatná le
meglepetésemet, amikor a bokrok szétnyíltak és a lompos, vén, csunya
kutya megjelent. Most még rettenetesebb volt a világosságnál. Olyan
sovány volt, hogy csontváza látszott fakó bundáján keresztül. A szemét
álmosan mozgatta és rám figyelt. Csettintettem feléje az ujjammal.
Közeledett. Amire én kinyújtottam a kezem és megsimogattam. Szólongattam
barátságosan.

– Te vén kutya! Te jó öreg kutya! Hogy vagy?

A kutya is barátságosan nézett rám; nyilván birtokának társát látta
bennem, akivel jólábon akar maradni.

Majd visszahúzódott a bokrok közé, én pedig követtem. A cserjék itt
magasra nőttek, úgy hogy egészen eltakartak. A gallyaktól különben is
nem igen lehetett menni. Négykézláb kúsztam a kutya után, aki
barátságosan tekintgetett rám vissza. Végre a fehér kövekhez értünk,
amiket eddig csak messziről láttam fehérleni. Ott a vén eb lefeküdt egy
földalatti lyuk elé és nem engedett tovább. Nyilván ez volt az odva.
Összerágott csontok, hulladékok látszottak itt. Nagyon szerettem volna
tudni, hogy honnan szerzi az élelmét a vén eb. Persze ezt hiába
kérdeztem volna tőle. Abban állapodtam meg, hogy bizonyára éjjelenkint
kóborol a vidéken és összelopkodja az ennivalót.

Leültem mellé, simogattam. Lihegve feküdt és szomorú szemeivel úgy
nézett rám, hogy összefacsarodott a szívem. Majd hívtam és ismét
kibujtunk a sűrü bokrok alatt. Elindultunk együtt a fák között, – ő
mögöttem bandukolt sovány testével és ha visszanéztem rá, mindjárt
megérezte és fölemelte a fejét, a szeme pedig mintha kérdezte volna:

– Parancsolsz valamit, kisgazdám?

Bekóboroltuk a nagy kertet. A barátom jobban ismerte az utakat, mint én.
Rátalált az egykori utak helyére, ahol még nem volt úgy benőve a föld,
mint egyebütt és így könnyebben haladhattunk előre. Végre, mikor
alkonyodott, elbúcsúztunk. Én átvetettem magamat a falon és mint egy
sikságlakó indián osontam el az ablakok és ajtók előtt a szobámig, ahol
a gramér türelmesen feküdt az asztalon.

Másnap élelmiszerekkel megrakodva mentem barátomhoz. Harmadnapra kis
sípot szereztem, amit nyomban ajkaim közé vettem, amint a fal túlsó
oldalán voltam; barátom csörtetve jött elő a bokrok közül és nagyokat
ugrott.

*

Tulajdonképpen itt kezdődik az a rejtély, amin álmatlan éjcakáimon máma
is gondolkozom néha.

November végén – már erős derek lepték el a szomorú földet és én néha
keményen dideregtem, amikor barátom társaságában kószáltam a régi
kertben – egy kedvetlen, álmos délután – amikor Bobó úr halálosan
megkínzott a tizedes törtekkel és végre azzal az igérettel távozott,
hogy bejelenti a felsőbb hatóságnak a dolgot, ha a tizedes törtek iránt
oly kevés érdeklődést mutatok ezután is, mint eddig – én gyorsan
átugrottam a falon és erősen füttyentettem.

Semmi. A síp éles hangja elfutott a tar fák alatt, de a barátom nem jött
elő. Ujra füttyentettem. Nyugtalankodtam, mert ilyesmi még sohasem
történt. Előre elhatároztam, hogy barátomat megfeddem figyelmetlensége
miatt.

Elindultam a fák alatt. Mentem, mentem. A vízmosásnál ismét
füttyentettem. Senki sem mozdult. A bokrok közé hatoltam. Barátom oduja
üres volt.

Nem tudtam mit gondolni. Ebben a nagy, régi kertben először éreztem
ekkor a magánosság szomorúságát és félelmét. Azt hiszem, remegtem és
véghetetlenül fájt a szívem. Keserű gondolatok gyötörtek. Az jutott
eszembe, hogy a barátom bizonnyal valami új gazdát szerzett éjjeli
kóborlásai alatt és elszegődött valahová házőrző ebnek. A kutya mégis
csak kutya marad, gondoltam, nem való neki a szabad, nomád élet, lánchoz
van kedve és korbácshoz.

Az a bús óra, ami mindenkinek keresztül borong a gyermekéveiből, ez volt
nálam, mikor itt ültem magánosan, lehajtott fővel a vízmosás szélén. A
gyermek szomorúsága érthetetlenül mélyebb, mint a felnőtt emberé. Azt
hiszem, meg tudtam volna halni akkor, és keserűséget éreztem az egész
világ iránt.

A gyorsan jövő téli alkonyat ott talált a vízmosás szélén, ahol
tenyerembe hajtva fejem, búsan üldögéltem. Előbb köd támadt a fák
között, majd néhány csöpp hideg eső esett, erre elkezdett havazni. Olyan
fehéren omlott a hó itt a nagy fák alatt a borongós homályban, mint még
sohasem láttam. A hold félszarva a sűrü hóesésen át gyöngén világított a
dombok felől. Fölálltam és megindultam. Alig láttam az utat, fáztam és
könnyek lepték el az arcomat e szomorú órákban.

Akkor egyszerre kutyacsaholás hallatszott mellettem. A barátom hangja.
És mellettem termett. Rámugrott és visszafutott. Nem tudom merre.
Kiabáltam rá. Ismét hozzám futott, nevetett a két szeme, ugrált,
kilógatta a nyelvét, mintha megbolondult volna. Majd lefeküdt a földre
és furcsán forgolódott, kergetvén a farkát, amit eddig még sohasem
láttam tőle.

A hóesésből ekkor egyszerre lépések hallatszottak. Valaki jött felém,
egy szálas, vállas férfialak. A barátom fölugrott és halkan csaholva,
örvendezve fogadta az érkezőt. Aki elém jött, egy őszes szakállu,
feketeruhás vén ember volt. A kalapját mélyen a szemére húzta.
Bizonytalan volt a lépése és botra támaszkodott. Meglepetten nézett
engem és a kutyát. Végre ijedten kérdezte:

– Ki maga? Hogy került ide, kis barátom?

Én rettenetesen meg voltam ijedve, nem tudom már, mit feleltem, csak
annak a deres, meghajlott hátu embernek a szomorú, beesett tekintetére
emlékszem. Éppen olyan tekintete volt, mint a barátomnak, a kutyának.

A kutya pedig ezenközben hol rám, hol az öreg férfira ugrott, és vihogva
nézegetett ránk. Majd ismét azt a furcsa játékot produkálta, ami abból
állott, hogy a farkát kergette.

A férfi végre szólt:

– Este van. Menjen haza, kis barátom… Majd halkan tette hozzá: És ne is
jőjjön többet ide, mert a kutyámat elviszem – és ez a hely is gazdát
kap…

Lehajtotta a fejét és úgy bandukolt mellettem a hóesésben. A gallyak
ropogtak fölöttünk. Már a falnál voltunk. Ő ekkor még azt mondta:

– Ne haragudjon rám, kis barátom, hogy a kutyámat, a maga játékos
pajtását, elviszem; de én bizonyára jobban szeretem őtet, mint maga…

Nagyon féltem ugyan, de mégis nemet intettem.

Aztán fölmásztam a falra. A fal tetején ülve visszanéztem; az öreg úr és
a barátom ottan álltak és utánam néztek. Majd megindultak és elvesztek a
hóesésben, a bokrok között. A hálátlan barát még csak vissza sem nézett.

És hogy fájt ez nekem!

*

Egyszer, – később hallottam, hogy a szomszédház egykori gazdája
visszatért és eladta a telkét. Aztán újra eltünt, ahonnan jött, a
semmiségbe, de magával vitte az itten maradott, őt visszaváró barátját
is.



A kaján Koxi a házban van.


I.

Egyszer, midőn reggel Szidi félrevonta a függönyt az ablakról, úgy
látta, hogy onnan a magasságos ég felől aprón és fehéren száll a hó.

Ah, nagy eset.

Szidi kisasszony ez időben tisztára az időjárásnak szentelte minden
figyelmét. Dundi mondta is, hogy Szidi, a nagyságos, ebben a tekintetben
egészen az öreg excellenciásra ütött. Az excellenciás – egykor a ház
kemény ura – csudálatos barométerek föltalálásán törte a fejét untalan.
Szerfölött tudni szerette volna, vajjon holnap indulnak-e meg keletről a
szelek, amik zajongva repülnek keresztül a ligeten, ott megpihennek és
süvítve száguldanak át a puszta mezőn, a patakon, bókol minden jegenye,
a fűz – az a vén fűz – sipol és a szelek egyenesen ideérkeznek a házhoz.
A régi házhoz. Egy-két cserép gyorsan lefordult a tetőről, a kémények
mérgesen jelentették be létezésüket, zengett, búgott minden, az öreg
excellenciás pedig topogva, sebesen gesztikulálva járt-kelt a csudálatos
barométerek között. A zöld levelibéka ijedten húzódott meg a
befőttesüveg fenekén; Koxi, az a vén nagykalapu barát az ablak között,
házikójába vonult, az öreg úr pedig így kiabált:

– Hadd fujjon, hadd fujjon, mért nem lett püspök.

Igy mondta, értvén a szelet, ami vígan, dudorászva lepte meg a tájat.
Tudniillik az öreg excellenciás tele volt mindenféle bajokkal, amiknek
nem igen használt a szél. Aztán egyszer – épp ilyenkor – a hó lassan
szállingózott lefelé a mozdulatlan néma földre, ami dermedten,
nesztelenül várta már az éles novemberi szelek ellen megvédelmező pillés
köpönyeget – akkor indult el a lelke az öreg excellenciásnak ama csillag
felé, amelyikben ezután lakni fog. Szidi kisasszony egyedül maradt a
barométerekkel és Koxival, a faházikós, időre felügyelő baráttal. És
Dundival is, a kövér, vén huszárral, aki szélütéses fejét rejtelmesen
mozgatta és untalan csak az öreg excellenciásra, mesés viselt dolgaira
fordult gyenge elméje.

S im, ezen a reggel, midőn Szidi csontos kezeivel föltárta az ablakot,
ama reggele jutott eszébe a halálnak. Koxi egészen elbujt házikója
fenekén, a levelibékát pedig nem is lehetett fölfedezni. Mert hideg
volt. A tágas udvar fölött aprón, de sűrűségesen hullott a hó. A
szitálás suhogásával vala tele minden. A folyosó becsukott ajtaja előtt
apró halomba söpörte a könnyű szél a havat. Szidi tehát Dundi után
kiáltott.


II.

Szidi, az öreges, kemény Szidi a rendet szerette, a rendet, főként a
házban. Mozdítani egy bútort helyéről – arról a helyről, hol még az öreg
excellenciás életében állt – a legfőbb bűnök közé tartozott. Dundi, a
vén huszár, fejét rázogatva hápogott estenden a cselédszobában Katinak:

– Maga, lelkem, tudja, még tapasztalatlan. Már csak az excellenciás
halála után került ide. És az a tábori szék, ott az ablak mellett, vala
legkedvesebb ülőhelye az excellenciásnak. Hozzá ne nyuljon, lelkem.

Igy az élet csendben és rendben igazodott arra felé, amerre Szidi
óhajtotta.

Csak az a levél tett szokatlan hatást, ami december táján érkezett.
Szidi éles szemére pápaszemet csatolt és nyugtalanul olvasta, hogy egy
bizonyos leányka – tizenhatéves, a neve Eszti, a nevelését az angol
kisasszonyoknál nyerte, illedelmes, szerény, csendes – létezik a földön.
„Mert, édes Szidim, te oly magadban vagy. És a tél nálunk oly
rettenetes, meg a falu borzasztóan unalmas…“ És már másnap az esti vonat
meghozta Esztit, a nővére leányát.

– Egypár hétre jöttem csak, Szidi néni, – mondta a kis leány ijedten.

Szidi összevonta a szemöldökét:

– Hát senki sem kisért a temérdek úton?

– Senki – felelt Eszti szorongva. – Mert apát a hivatal köti, mama
beteges. És a nővéreim sem asszonyok még.

Dundi a háttérben billegtette a fejét. Karján egy csomó pokróccal és
egyéb utineművel. Szidi kisasszony rögtön rátámadt:

– Huszár! A holmit rakja le. Aztán elmehet.

Igy Szidi keményen és határozottan. Toronyba formált szürke hajában
reszketett a csótáros tű, szigoru álla előrenyomult. Csontos két kezét
szűk, fekete szoknyája zsebeibe mélyesztette. És e szűk, fekete szoknya
gyorsan lépegetett föl és alá a szobában. A fényezett asztal fölött a
csilláros függőlámpa tartózkodó nesztelenséggel világított. Az óra –
honnan néha színes kakukmadár bátorkodott kikukkantani – félénken
ketyegett. Eszti csudálkozva nézte a szigoru, nehéz bőrszékeket, néhány
szélesrámáju képet a falon, amikből most semmi sem látszott. Szidi
ezalatt dirigált.

– Kalapod helyezd a szekrénybe. Köpenyed akaszd föl. – Hirtelen
fölpillantott Esztire és bátorítólag mondá: Keztyűd is levetheted.

Még néhány lépést tett, – és már hangja nem kopogott úgy többé a szigoru
szobában, mint egy nagysisaku dragonyos lépése.

– Azonkívül szólj, ha megéheztél az úton…

Már egész közel lépett Esztihez. És mintha mosolygott volna is Szidi. De
egyszerre hátratoppant. Vallató, kemény hangon szólt:

– Remélem, jól utaztál? Szemtelen férfiak nem kerülgettek.

Összeszorította zsebében öklét.

– Nem, néni, – mondta Eszti.

– No…

Persze, persze. Igy ismét lecsillapodott. Mert Szidi kisasszony képes
volna utánamenni ama szemtelen férfiak fülének.

Eszti ott állt a szoba közepén. Mosolygott. Kissé elfogódottan ugyan, de
mégis mosolygott. S kerek kék szemében derűsen villant meg ama
tartózkodó lámpa fénye. Arcán hajnalos rózsapír, kicsi ajkát félig
fölnyitja és halkan lélegzett. És karcsu szoknyája alól illedelmesen
tekintenek ki feketeharisnyás bokái. Aranyszőke haját símán fésülte le.


III.

De im a rend régi házában a megholt excellenciásnak pontatlanságokat
szenvedett. Dundi, a vén, egy reggelen, mikor megjelent, fölszolgálván a
reggelit, csodálatos pomádészagot terjesztett maga körül. Szidi
kisasszony gyanakodva szimatolt. Élesen, – és széles gesztust csapva,
prüsszentett.

– Huszár! Mi történt? – kérdé fenyegetőleg.

Dundi – és feje sem reszketett csudálatosan a vén legénynek –
összepengette a sarkantyúját.

– Alásan jelentem, a bajúszomat pödörtem ki – szólt hivatalosan és
szürke szemével tiszteletteljesen vágott Eszti felé.

Szidi mérges volt, de egyben viharosan kacagott.

– Huszár! Megőrült?

Valóban a kilincsek is fényesebbek lettek, az udvar gonddal söpört és a
cipők és csizmák az egész házban gangosan nyikorogtak. Persze, mindezt
Eszti jelenléte okozta. És a hó is mintha fehérebben és puhábban szállt
volna lefelé a tágas udvarra. A barométerek baklövéseket követtek el.
Koxi, ama nagykalapos barát egész nap faházikója előtt strázsált és
piros papirfejét hosszu zarándokbotjára nyugtatva, bizonyosan verseken
tünődött, amint merengve nézett a szobán átsuhanó Eszti után.

S így derűs, szép téli délutánok következtek el a régi házra. A fényes
ablakokon néha a napsugár is betekintett. És emitt, a Feketeszűz-utca e
lapos homokkövekkel kirakott részében minden szebb lett, mint másfelé.
De Szidi keményen ügyelt. Férfiak tünedeztek föl a látóhatáron, néha
kardcsörgés is vegyült a civilcipők csosszanó neszébe, s Szidi egy estén
ülvén a tűz előtt, patience-kártyáiból igen rosszakat jósolt ki.
Nyugtalanul kelt föl.

– Eszti – szólt halkan.

A tűz duruzsolva felelt. A hó odakívül az ablakokhoz verődött és erősen
neszelt.

– Eszti, Esztike.

Gyertyát gyújtott. Fázni kezdett Szidi. Gyors léptekkel indult a leány
szobája felé.

A kicsi szobában sötét volt. Finom leányillat szállt elő mindenfelől.
Olyan illat, amilyen csak a fiatal, igen tiszta gondolkozásu nők
szobáiban van. Előre világított a gyertyával. Eszti ott feküdt az
ágyban, fehér párnák között. Kis szőke fejét félrefordította és álmában
égő-rózsaszínre pirkadt arca könnyektől vala harmatos. Csendesen
lélegzett és kevéssé mosolygott is. Igen szép volt. Üde, nagyon üde.
Rózsaszirom, amit már bontogatnak a szívbéli nap csókos sugarai.

Szidi összerezzent.

A hó erősen szakadt odakívül. Mintha be akarta volna temetni a régi
házat. S im itt e kicsi bimbó mosolygós, hajnalos álmában szerelmesen
lélegzett, oly lágy sóhajtásokkal, amilyennel rózsafakadás idején telik
meg a májusi lég.


IV.

Ej. Koxi ebben az időben erősen lesekedett.

Esztire, értem, a szőke Esztikére. Mert napfényes délutánkor Eszti az
ablakhoz lépett. Sőt ki is tekintett a derüs fehér utcára. Koxi iszonyu
ravaszsággal támasztotta állát zarándokbotjára.

Im egyszer – délutáni melegség terjedt el a föld fölött – Eszti
kinyitotta az ablakot. Ugyanekkor valaki felköszönt.

– Ah, végre… Édes Eszti, kicsi Eszti!

Lágy, sóvárgó hang volt ez. Az ablak alatt egy sugár, barna férfi állt.
Már nem fiatal, de öreg sem. Negyvenes, halántékán kedvesen csillog
néhány őszies fényü hajszál. Sápatag arca nemes: kissé szenvedő barna
szemének nyugodt csillogása. Ah, ez ő. Ő. A francia regényekből.

Eszti kinyujtotta remegő kis kezét. A férfi szenvedélyesen szorította az
ajkához.

– Istenem, hogy került ide? – mormogta a leány elfehéredve.

– Maga után jöttem.

– Nem írtam…

– De tudom, hogy az álmai hozzám szálltak. Minden sóhajtása hozzám. S
megéreztem. Eszti, édes Eszti…

– És a felesége, Bogdán-Kovács. A felesége, Károly?…

Koxi faházikója előtt olyan kaján arcfintorításokat művelt, hogy csudás.
De senki sem méltatta figyelemre.

A férfi összeharapta az ajkát. Mintha melle fenekéről szakadt volna föl
a hangja, tompán, keményen.

– Tudja, hogy a feleségem nem szeretem… Magát szeretem, Eszti. Magáért
jöttem. Velem kell, hogy jőjjön.

A leány ijedten rebbent vissza.

– Károly…

Esdekelve nyújtotta előre a kezét.

A férfi elkapta és az ajkához szorította.

– Károly…

– Eszti, hallgasson. Mindennek vége. Vége. Otthagytam a feleségem. Nem
akar elszakadni tőlem. Kapaszkodik belém, húz le. Rossz és nem is
szeret. Elvettem… No hát elvettem: ennyi az egész. Undor, undor… Előbb
főbe akartam magam lőni. (Az a szegény leány olyan sápadt lett!) Aztán
maga jutott eszembe. Maga, akit elküldtek a szülei, féltették tőlem. Itt
vagyok most.

A férfi fojtottan beszélt. Valaki jött arra az utcán. Elhaladt és
hátrafordult, mert a Feketeszűz-utcában az idegen ritkaság. S azt
gondolhatta: „Csinos férfi és lám, a kis Terézi Eszternek teszi a
szépet, a komor Pataki Szidi csinos hugának…“

– Szerencsétlenné tesz… Engem is, magát is… – mormogta halkan a leány.
És sírt már. Könnyei benedvesítették arcát és fátyolos szeme fáradtan
csukódott le.

– Boldoggá teszem – suttogta szenvedélyesen a férfi. – Velem jön.
Elmegyünk messze. Messze. Nagyon messze…

Csönd.

A leány egyszerre fölsírt:

– De az anyám… És a néni.

A férfi csillogó barna szemeit meleg szerelemmel függesztette a leány
arcára. A keze után nyúlt.

– Szeretni fogja őket ezután is. De engem is szeret egyben.

A másik szobában nyílott az ajtó.

– Este… – susogta a leány.

– Este.

Gyorsan becsukta az ablakot. A férfi sebes léptekkel ment tova.

A néni lépett be. Szigoruan, komolyan. De amint meglátta Esztit, szerető
mosolygás repült át száraz arcán és csontos kemény kezével megsimogatta
a leány aranyszőke haját.

Eszti alig tudta könnyeit visszatartani. Kicsi leányszíve ugy vonaglott,
hogy szinte összerogyott. Már szólni akart, már odaroskadni a néni lábai
elé és dúsan patakzó könnyek között bevallani mindent… De az utcán
kemény lépések hangzottak föl. Eszti nem mert fölpillantani. De
bizonyosan érezte, hogy Bogdán-Kovács haladt erre.

És Koxi is, a kaján, a kárörvendő kókleridőjós árulkodón tekintett le a
nénire. Piros papirarca oly sok mondanivalót fejezett ki. Titkokat,
sok-sok titkokat tudott a kémkedő Koxi, de az utcán most szél süvített
végig. Porzott a hó. És a szél sebesen futott át háztetőkön, fákon. És
hideg is lőn. Fütyülve, mérgesen verte a váratlan északi szél a havat.
Percek alatt zivataros fergeteg támadt. Szinte sötét lőn odakívül. Koxi,
a kaján, ijedten menekült házikójába; bármiként szeretett volna is
árulkodni a néninek, a lábaihoz kötött húr érzékenyen rándult össze a
hirtelen jövő hidegre. Igy a nagykalapos barát kénytelen-kelletlen
bevonult a fészkébe. Mondom, oly ijedten, jó szerencse, hogy
zarándokbotját nem feledte magával vinni.


V.

És a havas fergeteg estére sem csitult el. Úgy szakadt a hó, mintha
örökös viharos idők következnének már. Süvítéssel és csattogással volt
tele a lég. Néha csörömpölve vágódott be egy ablaktábla a házban. Zzz,
zzz, zzz, vuuu, vuuu, zz… Mintha az ég komondorai vonítanának a fekete
téli éjjelben. A kályhák füstöltek minden szobában.

Szidinek sehogy sem ment ma este a patience. Százszor összekeverte a
kártyát és százszor adta föl mérgesen a pártit. És hogy fázott. A tűz
alig hogy pislogott. De nem mintha félénkségből történt volna ez, de
szomorúságból. S az óra, ama kakuklak, bágyadt kedvetlenséggel számolta
a perceket. A szél pedig hogy sírt, hogy vinnyogott futva a havas utca
fölött. Temetési ének ez?

Szidi végre elunta az egyedülvalóságot. „Ugyan hová lett az a leány?“
mormogta. „Ugyan hová lett?“

– Eszti, Eszti…

Igy kiáltott.

Már gyertyát is gyújtott és az ajtó felé fordult, indulván Esztit
keresni, mert nem vette észre, hogy a kaján Koxi nyugtalanul mered felé
házikójából, hová a kegyetlen idő kergette. Koxi be volt zárva ezen az
estén. A húr – rablánca – odabilincselte őt börtönéhez, és a
zarándokbotnak sem vehette semmi hasznát, utána mehetvén Esztinek, midőn
a régi házból, ama délutáni férfi karján, kendőkbe bugyolálva elsuhant
az ablakok alatt. Hogy fázott a kis Eszti, hogy remegett vékony, leányos
ajka, az éles szél szőke haját is megbontotta. De azért ment, futott;
mert csak gyerek volt, rózsaszirom májusi hajnalon.

A kaján Koxi is szomoru volt ezen az estén és félretette eddigi
ravaszkodásait.



Regény a bánatos Andrásról.


I.

Mit tehet az ember ködös, hosszu novemberi napon, amikor aludni nem tud;
fázik, nyughatatlankodik és a jó Isten sem tudná mivel megtalálni a
kedvét? Különösen a délután hosszu. Hová lehet ilyenkor menni
vénkutyakedvemmel? Leülök a kályha elé és nézegetve a tüzet, tanácsot
tartottam a kedvemmel. Megigérem neki, hogy estére elviszem egy olyan
vendégfogadóba, ahol cigánymuzsikusok magyar nótákat játszanak. Avagy
kimegyünk holnap reggel a városerdőbe, ahhoz a sírkőhöz, amelyikre csak
annyi vagyon írva, hogy: Fuit, ahol már sokat, sokat álldogáltunk, én
meg a kedvem, és megnyugodva jöttünk haza. Holnap korán reggel, mikor
köd csavarog a fák között és deres, sárga levelek lepik el az
elhagyatott utakat! Mindez azonban nem használt semmit, semmit. A kedvem
változni nem akart. A tűzbe bámultam és olyan szomoru voltam, mint még
soha. – De igen, már voltam így. A mult esztendőben, meg az azelőttiben,
minden novemberben. Mikor a bánatos András bekocogtat az ajtón és a
felhők és szelek a nyilas jegyében járnak, – akkor olyan leszek, mint a
leégett ember a mesében, aki mindig, mindétig azon sopánkodik, hogy két
jó bocskora veszett oda házégésnél. Én meg azon szomorkodom, hogy a
szomszédban tegnap a Tarara bumdié-t zongorázta valaki, amiért én
rettenetesen megharagudtam. Pedig nem is volt ilyen vénkutyakedvem
tegnap. Mért nem zongorázzák mostan a Tarara bumdié-t, vagy akár a
Fischerin du kleiné-t, amikor legalább volna okom arra, hogy zordon
legyek?!

Aztán a bánatos Andrásról gondolkozgattam, aki im bekocogtatott az
ajtón. Ej, lám, én ezt a bánatos Andrást ismertem. Honnan is ismertem?
Most már egész világosan tudom, hogy ismertem; kis, deres, öreg férfiú
volt, aki leffentyűs sapkát hordott és a szürke szakállát úgy nyírta,
mint száz esztendő előtt volt divat. Csak az arcán, a két álla körül
hagyott meg akkorát, mint egy piskótadarab és mindig rövidre nyírta. És
a nagy tyúkültető batárra is emlékezem, amelyiken bánatos András
járkált. Hogy honnan jött elő azzal a nagy sárga batárral, amelyiknek
négyfelé járt a négy kereke és öt parasztlovacska húzta a
kenderistrángokat, azt most nem igen tudom. Később tán eszembe jut. De
bánatos Andrásra – bizonyára egész másként hívták, de honnan tudhatnám
én azt most? – egészen jól emlékszem, amint a csodálatosan nagy batáron
bedöcögött a Jakab-templom mellett a Hét Víg Csízek mindig kitárt
kapuján. A Hét Víg Csízek volt a legrégibb vendégfogadó nálunk. Az ördög
se kereste föl, csak falusi szegény emberek apró kocsijai tanyáztak a
nagy sáros udvaron, amelyeknek végén egy nagy üres szín tátongott kifelé
az utcán arramenőkre. A Hét Víg Csízek fényes multja nyilvánvaló messzi
vidéken. Nagy makao-bankok tartódtak a 4-es számu szobában és az urak
itten gyülekeztek nagyvásárkor. – Igen, hát bánatos András volt az
egyetlen úrféle, aki ebben a fogadóban mindig megszállott, ha a
tyúkültetőt bevonszolta az öt parasztlovacska valami messzi vidékről
ide. Mert a batár tetejéig sáros volt mindig. Meglehet különben, hogy
azért, mert sohasem tisztították. És a bánatos András kocsisa is
figyelmet érdemelt. Sohasem láttam olyan kocsist azóta se. Vörös
zsinóros, rongyos dolmány lógott rajta, de a süvegén bokrétányi darutoll
lengett és ócska, nagy, fehér téli keztyűkben tartotta a madzaggyeplőt
télen-nyáron. Begyesen ült a tyúkültető bakján és a rosszul kövezett
utcákon olyan nagy ostorpattogtatást vitt véghez, hogy az emberek az
ablakhoz mentek. Hajszolta rettenetesen az öt parasztlovacskát, a kocsi
majd szét esett ezenközben mögötte, bánatos András szomorkás, fonnyadt,
vén arca pedig aggodalmasan jelent meg minden második percben a
bőrfüggönyök mögött, amint a rossz ülés rugói földobták kis, görbe,
magyarruhás testét a rettenetes vágtatásban. A vén, haramiaképü kocsis
bizonnyal azt akarta elhitetni az emberekkel, hajszolván a lovacskákat a
városi utcákon, hogy ők folyton ilyen sebességgel járnak. Nyilvánvaló
volt azonban, hogy a cserjésnél akkora sártenger kezdődik a csárda
mellett, hogy onnan kilubickolni a jó lovaknak is nagy mesterség. De a
batár mindig robogva érkezett meg a templom mellett a kis piacra, ahol
majd feldöntötte a bánatos András Jánosa az ő gazdáját, merész fordulót
akarván produkálni a rossz lovacskákkal. A tekintetes úr bizonnyal
nagyon örült, amikor beérkezett a Hét Víg Csízek döngő kapualjába, ahol
egy álmos szolgáló varrogatta emberemlékezet óta rongyos szoknyáját a
grádicson. A hét kopott csízek, akik aranyalmafán tanyáztak pléhre
föstötten a kapu fölött, bizonyára vígabban énekeltek az úrfajta vendég
megérkezésekor. A kapualjában aztán a peckes öreg betyár fürgén leugrott
a kasornyáról. Az ember szinte megijedt, mert a begyes vén kocsis
egyszerre összeroskadt. De úgy is maradt. Semmi baja sem történt ugyan,
hanem a két lába olyan volt, mintha egy X betűt középen kétfelé törünk,
aztán fordított végükkel illesztjük a darabokat össze. Akkora lett, mint
egy tíz éves gyerek, hanem azért tartotta magát és odakacsázván a
batárhoz, teli tüdővel kiáltotta:

– Tekintetes úr, helyben vagyunk.

A tekintetes úr ugyanis süket volt, mint az éjszaka és egy nagy tubust
tartott mindig kezével a füle mellett. A János nagy kiáltására
összerezzent és mérgesen dörmögte:

– Jó, jó, hisz értem én, ha nem is ordítasz úgy. Még azt hiszik, hogy
süket vagyok, pedig csak nagyot hallok egy kicsinykét.

A törpe János nem vitázott a gazdájával, hanem segített neki kiszállni a
hintóból. Egyben rákiabált a nyugodtan varrogató álmos szolgálóra:

– Rézi, a négyes szobát! Hol a gazdád?

A szolgáló álmosan kelt föl a grádicsról és haragosan nézett végig a
vendégeken.

– Mi baja magának az én gazdámmal? – dünnyögte lustán.

János rettenetesen kiabált, amint a gazdája mellett megszokta:

– Haragszol, úgy-e, mert takarítani kell?

A fakóarcu, lompos, öregedő cseléd mérgesen kiöltötte nyelvét:

– Maga babszem Jankó! – mondta és elfutott.

János rettenetes dühbe jött, utána akart iramodni, de a tekintetes úr
megfogta a karját és mondta szemrehányólag:

– Látod János, miért kiabálsz úgy, mintha az egész világ süket volna. –
Majd szokott érdeklődéssel tette hozzá: – Mit mondott a leány? Mit
mondott, amiért megharagudtál?

– Hogy menjünk a pokolba és az ördög hozott ide bennünket, – szólt János
a tubusba keményen.

Az öreg tekintetes úr csóválta a fejét.

– Ej, ej, az a lusta leányzó. Mind ilyen az asszonyfajta. Égeti a gyönge
tenyerét a munka, a takarítás.

János elkeseredve kiabált:

– Mind ilyen, tekintetes uram, mind tűzre való.

Nyilván neki sem volt több szerencséje a nők körül, mint gazdájának.

A négyes szobát aztán elfoglalta a bánatos András, János pedig
bepattogott a kocsiszínbe, mert az neki dukál. A többi parasztszekerek
hadd ázzanak az udvaron az esőben. Aztán bánatos András el is ment. A
Hét Víg Csízek a vármegyeházával szemben énekeltek. A tekintetes úr
odatartott. A hajdu, aki a vármegyeházat támogatta, már ismerte és
biccentett feléje. A tekintetes úr fölcammogott a grádicson és ment
egyenesen a vasajtós levéltár felé. Itten kutatott, keresgélt ő már évek
óta. Régi írásokat másolgatott le és még régibb írások után hajszolta
Vince bácsit, az öreg, potrohos arkiváriust, aki pedig csak pipázni
szeretett és elmélkedni a világi dolgokon.

Igy aztán eltelt a délelőtt. A bánatos András összeszedve egy csomó
írást, ferde kis termetével sebesen ment haza a csízekhez. János, amint
messziről meglátta, álldogálván a fogadó kapujában, a piaci eseményeket
figyelve, nagy sebbel-lobbal fogott, – majd rettenetes vágtatással
robogtak ki a fogadóból, a rosszul kövezett utcákon végig. És a
csárdáig, ahol, mondom, kezdődik a sártenger, János nagyon pattogtatta
az ostort.

A nagy, bőrfüggönyös batár elment vissza, valahová a mult századba,
aludni és álmodni tovább bánatos András gazdájával és Jánosával.


II.

Mondom, hogy visszaemlékezem bánatos Andrásra; mindig leffentyűs
sapkában látom őt, amint a rettenetesen ingadozó batárból aggodalmasan
tekintgetett ki. Most, hogy jobban gondolkozom, látom bánatos Andrást, a
leffentyűs sapka nélkül. Rendes, mondhatni urias tartással feszengve egy
négylovas hintóban. És egy szép asszonnyal oldalán, a Turinéval.

Ez a Turiné világszép asszony volt a maga idejében. Nyilván sok-sok szép
krónika maradhatott volna föl utána, ha kobzos lantosok járják vala be a
mi vidékünket. Csak a híre nem volt a legjobb. Tulajdonképpen ott
kezdődött a dolga, amikor özvegy lett. Szép szál kürasszirok feküdtek
akkor nálunk. Ezekkel kötözködött Turiné. A kürasszirok aztán másfelé
mentek, de Turiné itten maradt virágkehely finomságú termetével,
hervatag-kánkálinszínü hajával. És miután gazdag sem volt, egyik
rokonától a másikhoz vándorolgatva, itt-ott meghúzódván néhány évekig,
amíg kiűzték a házból. Mert hát, édes istenem, ő nem kereste ugyan a
kalandocskákat, de azok jöttek útjába. Már kissé meglátszottak rajta az
esztendők, amikor régi óhajtása valóra vált. Egy jó, gazdag, öreg urat
keresett ő mindig, aki nem sajnálná tőle sem a nevét, sem az erszényét.
Bánatos Andrásban megtalálta-e? Nem igen tudom, csak sejtem, hogy az
öreg végre valahára megnyerte azt a pörét, ami miatt Vince bácsit, a jó,
pipázó árkiváriust annyit zaklatta. A pört az állam ellen nyerte meg, és
mondják, a kis öreg úr egyszerre annyi nagyhasu bankót számolt meg a
királyi adóhivatalban, hogy hamarosan nem is lehet annyi pénzt együtt
látni. Akkor került elő a Turiné.

És a babszem János sem igen jelentkezett ebben az időben. Nem sokáig
tartott ugyan a dolog, legföljebb egy hónapig. Az öreg úr abból a mult
századból, ahová az öreg baráttal visszajárkált aludni, egyszerre négy
gyönyörü sárkánnyal vágtatott elő. A bakon parádés kocsis feszült és
angolbőr ülésen a kivasalt és megberetválkozott bánatos András mellett
Turiné forgatta vállán a fehér selyemnapernyőjét. És messze elkerülték a
Hét Víg Csízeket, ahol az álmos szolgáló varrogatta a grádicson rongyos
szoknyáját. A nagyfogadóban szálltak meg és délelőtt az öreg úr
karonfogva sétált Turinéval a cukrász előtt. Az emberek csóválgatták a
fejüket. Hanem Turiné erősen fogta az öreg András úr karját és
mosolyogva nézett a világba.

Este pedig az arénába mentek. Az öreg úr páholyt váltott és tubusát hóna
alá szorítva, közönyösen mélázott maga elé a páholy sarkában. Hanem a
szép Turiné egészen kihajolt és ragyogtatta gyémánt diadémját, amitől az
egész aréna csillogott. Közben a nagy dob puffogott és a színészek
jól-rosszul énekeltek. Turiné mosolyogva kacsintgatott a világra.


III.

Mondom csak egy hónapig.

Még máma is emlékszem arra a ködös novemberi délutánra, amikor János
olyan sebbel-lobbal jött a vén batárral a Jakab-templom mellett, hogy
széjjelrebbentette a zsemlyéskofákat. A Hét Víg Csízhez fordult be a
batár, amiből az öreg úr ijedt, aggodalmas arccal ugrott ki.

Az álmos szolgáló még mindig ott varrogatott és János sem beszélt
halkabban:

– Most ugorj, Rézi, – kiabált már a bakról, – hamar a négyest, mert nagy
baj van. Megszökött az asszonyunk.

Az öreg úr nem fedte meg Jánost a hangos beszédért, sőt apró, polkázó
lépéseivel maga igyekezett a vendégszoba felé, ahol ledobta sáros
köpönyegét. Aztán megfordult és kilépett a Hét Csízek kapuján. Ott
azonban megállt bánatos András. Lehajtotta leffentyűs sapkába bújtatott
kis deres fejét és a földre bámult, a szürke kockakövekre. Mint egy
beteg, vén madár, szomorú őszi délután. Tépelődve meresztette a szemét
maga elé. Hová menjen? Merre menjen? – Az asszony megszökött és magával
vitte a sok-sok pénzt is. Valami komédiásba gabalyodott belé örökkön
szerelmes szivével.

Ott állt bánatos András sokáig. Az emberek, akik arra jártak,
csodálkozva nézték. A földre nézett és meg se mozdult, a tubus
kicsúszott a hóna alól, észre sem vette.

Végre megindult. Nem a kövezeten, hanem az országút kellős közepén.
János, aki még ki sem fogott, megfordult az öt parasztlovacskával és a
gazdája nyomában hajtott.

Bánatos András pedig lehajtott fejjel ment a sáros, csatakos országúton,
mintha valami keskeny kicsi cipőcskének keresné a nyomát. Ment, ment.
János a batárral lépésben ballagott utána.

Már kiértek a városból és a csárda felé közeledtek, ahol ama nagy
sártenger kezdődik. Itt János retteneteset kiáltott:

– Tekintetes uram, üljön föl!

Bánatos András megfordult és feddőleg nézett Jánosra:

– Jó, jó, – mormogta, – csak ne kiabálj úgy, mintha az egész világ süket
volna.

Beült a kocsiba. János nagy cserdítést vitt véghez a bakon és a vén
kasornya batár robogva indult meg az országúton. Vissza az elmult
századba álmodni.



A Paraszkiva-malom.


I.

A Paraszkiva-malom! – Lám, hogy Nicefor gyákonra is rákerüljön a sor,
azt igazán nem is gondoltam. Olyan régen elfelejtettem én Nicefort és a
többi nagytalpu kalugyereket, akik a Paraszkiva-malmot lakták, hogy tán
sohasem jutottak volna eszembe.

A nagytalpu Hipác és a szépfürtü Nicefor, nemkülönben Cyrill, a
dörgőhangú, öles oroszbarát bámulatosan előttem állanak. Az ungvári
püspök vett nekik egy házat a Morotva-parton és beköltöztette ide a
három barátokat. A nagytalpu Hipác mondta is azonnal:

– Mindig tudtam én, hogy a _pispek_ jó fiu!

A nagytalpu Hipác, – aki fekete, hosszu szakállát úgy ujjaira
csavargatta, hogy kezét alig tudta kiszabadítani, – így töltvén napjait,
azt gondolta, hogy a püspök annyira jó fiú, hogy tán megengedné még azt
is, hogy három asszonyt is vegyenek magukhoz a Paraszkiva-malomba,
megházasodván. De a püspök azt felelte: „Apage. Ha házat vettem nektek,
akkor kalugyerek vagytok, a barátnak pedig tilos almafa az asszony. Ha
pedig mégis kellene az almafa, akkor menjetek a pokolba, ki a házból“.

A nagytalpu Hipác úgy belekötött erre a szakállába, hogy öreg estig
tartott, amíg kibontakozott belőle. Fejcsóválva ment vissza Niceforhoz,
a szépfürtühöz és az ölestermetü Cyrillhez és szomoruan mondta:

– A pispek még sem egészen jó fiú. Mindig tudtam.

Azonban nem sokáig gondolkoztak, hanem beköltöztek a Paraszkiva-malomba,
amiről ez a történet szól. És estve, kiülvén az egykori malom tornácára,
búsan dalolgatták:

  Hej, haj! kalugyernek nem jó lenni,
  Mert keveset adnak enni…

A nagytalpu Hipác, a szépfürtü Nicefor és az öles Cyrill napjai ezután
csendesen teltek-multak a Paraszkiva-malom alatt. A három vedlett,
vénülő barát aztán egyszer szépen, sorban és egyenkint megszökött innen.
Előbb Nicefor, aztán Cyrill, végül Hipác. És a Morotva sötét habjai
tovább nyaldosták a Paraszkiva-malom alatt a szürke köveket. Mivelhogy
bizonyosan unalmas volt az élet a malomban.


II.

Amikor én emlékszem a Paraszkiva-malomra, akkor már afféle bagolyfészek
vala az. A kalugyerek szép rendje talán még virít odalenn a boldog
Bácskában, errefelé azonban már nem látni őket, mert megfogyatkozott a
bor. Mit keresne itt a kalugyer? Az ungvári nagy toronyból akármerre
nézegetünk széjjel, nem láthatni csak kerek hegyeket, meg bólintgató
jávorfákat. És szekereseket sem látni a kanyargó fehér országúton, akik
hosszú szekereiken boroshordókat hoznának arról alulról, ahol tán még
isznak néha bort is. Legföljebb a Paraszkiva-malmot látni csak innen a
messzeségben, merről a nedves szél birodalmából a károgó csókák szállnak
errefelé, mint fekete gondolatjelek a magasságban. A Paraszkiva-malom
nagy síkon állt és kőből épült. Nagy vasas kapuja mindétig zárva volt és
a kőkerítés alatt bolthajtás alá futott be a malom udvarára a sötétvizü
Morotva, ami valamerről a pokol felől jött csenevész fűzek és piros
fürtöket termő bodzafák között csavarogva. Mert a vize olyan mély és
olyan fekete volt ennek a Morotvának. Kívülről négy csupasz fal meredt a
levegőbe, amin kitört-betört ablakokon dudolt be a síkon végigdongó szél
és a széllel utazó csókák nagy lebbenéssel telepedtek meg a malom
hegyes, franciás tetején. A zöld moha persze kertet formált a zsindelyes
födelen, a csókák pedig azt a kis, nyitott oldali tornyot keresték föl,
amelyikből valamikor a molnár vigyázhatta a mult században a legényeit:
vajjon dolgoznak-e odalenn a kerekek körül? Persze, a kerekek
összedültek már régen és a fehér malomkövek töredezetten támaszkodtak a
ház falához. A gömbölyü veteránok számáról meg lehetett tudni, hogy a
Paraszkiva-malom nyolc kőre járt egykori időkben és így föltételezhető,
hogy a molnár vígan pipázgatott a tornyocskában a háztetőn. A rokkant
vitézek mozdulatlanul támaszkodtak a malom falának és nyilvánvalólag
merengve néztek a messziségbe, ahol az ungvári gőzmalom magos kéménye
okádta a füstöt a felhők felé.

A Paraszkiva-malom, amikor a barátok elszökdöstek belőle, évekig üresen
állott. A patkányok meglakták az egész házat és bizonyára sohasem
történik semmi a Paraszkiva-malommal, ha abban az időben ide nem vetődik
valami indzsellérféle, kis vöröskés férfiú, akinek semmiféle dolga nem
volt ezen a kerek világon. Fehér vászonköpönyegben őgyelgett a környéken
és ahány kóbor kutya volt a városban, azokat mind összeszedte, akkor
elment a püspökhöz és megvette a Paraszkiva-malmot. Ugyanekkor
kitudódott, hogy a kis vöröskés férfit Bobáknak hívják, – és egyéb
semmi.

Bobák a kutyáival beköltözött a malomba és ott kergetőzött velük mindig
a síkságon. Némileg bolond volt, de kárt nem tett senkiben, hát békében
hagyták.


III.

Bobák nyilván sokat vesződött a patkányokkal, amíg megengedték neki,
hogy fölmászhasson esténkint az emeletre azon a keskeny lépcsőn. A
toronyba is beült ilyenkor és fehér vászonköpenyegében innen nézegette a
világot. Úgy szomorkodott itten, mint a csókák, ha megülnek a tornyon. A
kutyákat az embere fürösztgette ezalatt a Morotva vizében az udvaron. Ez
az embere is épp olyanféle ember volt, aki a Paraszkiva-malmon kívül
sehol sem talált magának való helyet e világon. Prokopnak hívták a görbe
kis oroszt és hebegett. A kalugyerek szedték föl egykor maguk mellé
inasnak, mikor ide költöztek.

Prokop akkoriban nagy kosarakkal járogatott be a városba és hegyesen
fütyölt az utcákon, a szürke szakállát simogatva. Igen büszke volt és a
piarcon a kofáknak és a mészárosnak szép, ájtatos meséket mondott el,
amiket a barátoktól tanult; – gonosz Vazulról tudott különösen sok
történetet, aki sohasem gyujtott gyertyát a Szűz tiszteletére, hanem
káromkodó és pálinkaivó volt. – Gonosz Vazult aztán egyszer
agyonsujtotta egy fenyőfa a hegyben. A kalugyereknek, amidőn nyomuk
veszett, Prokop állomás nélkül maradott és engedett hetykeségéből.
Hegyesen fütyölni hallani nem lehetett őt. És a nagy kosarak – szent
Baziliszk – a nagy elemózsiás kosarak, a szép, fehér, gyengefűzfa májusi
hajtásából összefonott kosarak hová lettek?! A hebegő kis Prokop keserű
könnyeket ejtett szakállába és a templom körül sündörgött-fondorgott,
hol apró segítsége vala a sekrestyésnek. Senki sem tudott oly buzgón és
nagyszerüen imádkozni, mint Prokop és a szentek litániáját sem tudta
senki oly szívrehatóan elsorolni. Tehát jó hasznát lehetett venni a
gyertyagyujtásnál.

Amíg ama vöröses indzsellér-féle Bobák előjött.

Prokop természetesen élete legszebb napjait a Paraszkiva-malomban
töltötte, szolgálván a szentéletü atyákat. Szíve tehát visszavitte őt a
Paraszkiva-malomhoz, amint az gazdát kapott. Prokop hivatalt keresett és
midőn megjelent Bobák előtt, sapkáját majdnem ronggyá tépte két kezében,
amíg nagy sóhajtozások között elsorolta tudományát, a litániázást és
imádkozást. A vöröskés Bobák álmosan nézegetett rá pápaszeme mögül és
nyögve mondta, hogy: jó, jó. – Miután azonban néki a Prokop egyházi
tudományára szüksége nem volt, fölfogadta őt ama koborló-kutyák
felügyelőjének, akiket Prokop gondozott és mosogatott ezentúl. Bár ez a
foglalkozás iszonyu volt. Prokop temérdeket átkozta magát ebben az
időben és rosszul bánt a kutyákkal. A vízbe kellene magát fojtani, ha
eszébe jutott, hogy ő ezen a helyen egykor a szentéletü atyák mindenese
volt és a nagy kapun ama szép terjedelmes kosarakkal karján lépett csak
ki, – most meg a kutyákat őrzi és mosogatja. De az ő szíve ehhez a
malomhoz fűződött, tehát csak maradt és szent Baziliszk és szent Prokop
türelmét bizonyára igen próbára tette folytonos könyörgéseivel,
amelyeket az iránt intézett e kegyes nagy urakhoz, hogy fojtanák bele
egy éjszakán mind a hat kutyát a Morotva setét vizébe.


IV.

Egy lágy, piros őszi estvén, amint Bobák a tornyában üldögélt, a világba
merengve, egyszer csak azt látta, hogy a homokos, sík úton egy nagy,
fekete ember jön hosszú lépésekkel a malom felé. Bobák álmosan nézte a
nagycsizmás, szoknyás embert, amint széles szőrös kalapját a fejebúbjára
tolva megállott a vasas kapu előtt és szeges botjával zörgetett. Majd a
csizmasarkával is megérintette néhányszor az ajtódeszkát, amire a kapu
kinyilt és a hebegő görbe kis Prokop – aki az udvaron a kutyákat
mosogatta éppen – térdreomlott a küszöbön és két karját boldogan emelte
az ég felé.

– Ó, uram! Nicefor úr! Csakhogy visszajöttél!

A jövevény a szépfürtü Nicefor volt, aki hat esztendők után im előjött
valahonnan.

Nicefor dörmögött és hátbavágta Prokopot a botjával.

– Jó, jó, Prokop fiam, hamar valami vacsorát, mert éhes vagyok.

Prokop boldogan hebegte:

– Szent Prokop! – Nicefor úr, az én jó uram éhes!

Görbe kis lábaival futni kezdett az udvaron, Nicefor, a szépfürtü a
nyomában ballagott. Benyitott egy ajtón és leült a székre, hogy jól
kifujja magát. Prokop, mint egy őrült futkosott körülötte és szürke
szakálla a boldogság könnyeitől lőn nedves.

Bobák, aki hamar megijedt az udvaron történtektől, félénken húzta le
félszeg testét a kanyargós grádicson. Topogott, hogy a vendég észrevegye
jövetelét és zavartan nyitott be az ajtón.

(Nicefor keményen szalonnázott az asztal mellett, úgy vagdosva a
kenyeret, mintha az valami nagy ellensége volna.)

– Jó estét, – mondta Bobák és megállott a küszöbön.

Prokop, aki egészen elmerült Nicefor atya csudálásába, mérgesen nézett a
gazdájára. Nyilván föllázította az ő alázatos szívét is az a vakmerőség,
hogy Bobák ide mer jönni akkor, amidőn Nicefor úr eszik.

A lompos, puffadt képü Nicefor, akinek gubancos, hosszu haja, elvadult
szakálla volt, fölnézett. Majd egy nagy szalonnadarabot tömött szájába
és torkára mutatott, Prokop felé kacsintva.

A jó Prokop pedig elérzékenyülve ugrott föl:

– Nicefor úr szomjas. – Majd hidegen fordult a gazdájához. – Hallja?
Nicefor úr szomjas. Adja ide a verem kulcsát.

Bobák, aki csudálkozva nézegetett csak, megijedt és sebesen nyúlt a
zsebébe a kulcsért. Prokop elvágtatott.

Majd torkát megköszörülve Bobák, szerényen ismételte:

– Jó estét.

Nicefor atya azonban éppen kenyeret dugott nagy fogai közé, hát csak
elfulladva mondta:

– Hm?

Bobák barátságosan mosolygott. Közelebb húzódott és kissé meghajolva,
leült a hosszu pad másik végére.

– Hogy tetszik lenni? – kérdezte elpirosodva, rövid habozás után.

Nicefor atya reágurította nagy harcsaszemeit. Miután ismét nem
szólhatott, hát csak hümmögött.

Csend volt. A csendben az atya fogai hatalmasan dolgoztak.

Prokop nyargalt be szélvészként az ajtón, egy nagy kulacsot emelve
kezével. Nicefor atya szeme fölcsillant és kinyújtotta a karját. Ajkához
emelte a kulacsot és a padon hátravetvén magát, percekig oltotta nagy
szomjúságát.

Bobák, aki a legnagyobb érdeklődéssel függesztette szemét az atyára,
szerényen, de barátságosan jegyezte meg:

– Jól megtetszett kotyogtatni.

Nicefor atya ismét csudálkozva gurította rá nagy harcsaszemeit, majd
rákiáltott Prokopra:

– Hé, Prokop, hol van Hipác, meg Cyrill? Mondd meg nekik, hogy
hazajöttem.

Prokop szomoruan lógatta deres szakállát és énekelve szólt:

– A szent atyák nincsenek – és ekkor fölemelt karjait leejtette. –
Elmentek ők is.

Nicefor atya mérgesen adott kifejezést fölháborodásának.

– Ó, a szamarak; ó, a tulkok; ó, a bolondok! Persze, megházasodni
akartak ők is, és itthagyták a teli kamarát, a hordókat, a pipákat.
(Prokop, a pipámat!) És elmentek. Ó, a szamarak! Én is elmentem, de
visszajöttem, és nem is megyek el innen sohasem többet. Gyákonnak lenni
falun, Prokop, tudod mi az? Te tudod? Pokol, Prokop. Betegség, Prokop.
Szent Nicefor, csakhogy itt vagyok megint!

Bobák ekkor, hatalmas bátorsággal szívében, halkan fölemelkedett és
mondta:

– Nevem Bobák.

Nicefor atya nyugtalankodva nézett rá. Majd Prokopra függesztette a
tekintetét kérdőn. A kis boldog Prokop mérges lett és száját csúnyán
huzogatta és vállát rángatta. Igen megvető fintorításokat csinált,
amiből Nicefor atya nyílván megtudta, hogy e félszeg, vöröskés ember
most a malom gazdája. Igen megijedt és fölfohászkodott keservesen:

– Ó, szent Nicefor! Hát azért hoztál engem ide a pokolból, Máramarosból
ide? Azért, hogy innen is elmenjek?!

Bobák, akinek jó szíve volt, szerény és vigasztaló hangon szólt közbe:

– Ne tessék, ne tessék… Szolgámtól tudom, hogy görög keleti szerzetesek
lakták egykor e házat… Mindent tudok. És mindent, – mondta Bobák
erősítőleg és pápaszeme mögül barátságosan pislogott a gubancos,
ijesztően elhanyagolt külsejü Nicefor úrra.

Nicefor úr nyugtalankodva mondta:

– Nem, nem tetszik… De én itt akarnék ám maradni mindig!

– Csak tessék, csak tessék, – mondta Bobák jószívüleg és ferde vállait
úgy mozgatta, mintha azt mondta volna, hogy ő nem bánja, hogy csöppet
sem bánja.

Nicefor úr erre parolázott vele és ismét megtetszett neki kotyogtatni a
kulacsot.


V.

A Paraszkiva-malomban semmi sem változott külsőleg, csak éppen a kutyák
züllöttek széjjel a Bobák nagy szomoruságára. Prokopnak ugyanis többé
semmi hasznát nem lehetett venni. Nicefor atya körül lebzselt mindig, és
hosszan, éneklőn mondta el napjában sokszor, hogy Cyrill és Hipác urak
milyen szomoruan várták vissza Nicefor urat, amikor egy délutánon
elhagyta a malmot. Este a bor sem izlett úgy, és mindig mondogatták,
hogy azt nem tették föl Nicefor atyáról.

A kis vöröskés Bobák most már nemcsak esténkint üldögélt
vászonköpönyegében a toronyban, hanem néha egész hosszu napon. Attól
félt ugyanis, hogy visszajön a másik két kalugyer is egy szép napon. Mit
csinál ő akkor. A kaput bezárni nem lehet. Prokop tökéletesen
megbolondult máris. És ő pedig csak a csendes szót szereti. Nem igen
szeret gorombáskodni. Üldögélt a toronyban, búsan figyelve az
országútat, amíg Nicefor atya imádkozgatott és aludgatott, így töltvén
napjait. És néha sóhajtozgatván az elveszett két kalugyerek után. Vajjon
hová lehetett Cyrill, az ölestermetü és a nagytalpu Hipác, aki kezét úgy
belecsavargatta mindig szakállába, hogy onnan kibontakozni csak nagy
nehézségekkel tudott? Vajjon hová lehettek? Prokop hetykén járt-kelt az
udvaron és hegyesen fütyölgetett. Közben sokat elmélkedett gonosz
Vazulon és egyebeken. Vasárnaponkint hangosan és gyönyörüen litániázott
az udvaron, amíg Nicefor atya dörmögve önté a szót, előénekelvén.

A kis vörös Bobák, akiről mondom, csak annyit tudok, hogy valami
indzsellér-féle volt, szerette a kóbor kutyákat és némileg bolond vala,
búsan és aggodalmasan gubbasztott a tető felett, elnézvén a szürke
messziségbe, amerről a másik két éhes kalugyernek jönni kellene. Fehér
vászonköpenyege leffentyüit libegtette a síkság felett kóborló nedves
szél.



Mariska, a kis regényhősnő.


I.

Szegény és szép lányok imádsága jutott ma eszembe, amit régen egy kis
hegyekbe ékelt falucska templomában hallottam. Amint Mariska imádkozott
a Szűz oltára előtt, kezeit összekulcsolva, szívében mély áhitattal és
ajkai önfeledten, hangosan mormogták a szegény és szép lányok imádságát:

– Ó, Boldogságos, könyörülj meg rajtam. Én csak kislyány vagyok, de
éppen annyit szenvedek, mintha valami kemény férfi volnék. Mert lyánynak
születtem Boldogságos. A gazdag lyányok tán boldogabbak; de én szegény
lyány vagyok és mindenáron férjhez kell mennem. És hamar, Boldogságos
Szűzanyám. A papát megint licitálják julius 4-én, a mama folyton sír,
mert én még mindig otthon ülök a nyakukon. – Vagy engedj meghalni,
Boldogságos. Te jó, te fehér, imádott Asszonyunk!

Igy Mariska, és szeme könnyel telt meg. Aztán az arca is. Végre leborult
az oltár lépcsőjére és sokáig maradt mozdulatlanul, miközben melle
hullámzott a zokogástól. A napsugár azonközben bejött az ablakon és
fényességével megragyogta a haját. De a Szűz arca is mosolyra derült.

Én, mondom, kisfiu voltam csak, és Mariska szabadon imádkozhatott
előttem. És ottan térdepeltem én is mellette és imádkozgattam, ahogy
tudtam. Hogy Mariska férjhez menjen.

Mindez egy kis hegyek közé ékelt falucska templomában történt. A
toronyban madarak fészkeltek és néma, ijedt fecskék nyilaztak keresztül
a kis templom hajóján.


II.

Koválszky urat valóban igen kezdték licitálgatni ebben az időben.
Tulajdonképpen nem is lehet tudni, hogyan ingott meg egyszerre a falusi
oszlopos uriház, ahonnan macska lovacskák – de négyen – szokták
kirepíteni a tekintetes urékat. A tótok levették nagy kalapjaikat, és a
kis falu alázatosan térdepelt Koválszky Miska úr előtt.

Amolyan gavalléros természetü fiatalöreg úr volt Miskánk; megöregedni
sehogy sem akart, bár Mariska egyre nőtt. Már hosszu szoknyákat is
viselt, Miskánk még mindig rendezgette a kádrillt a majálisokon és egyéb
bálokon. Deres haját jóféle pomádékkal kenegette ilyenkor, bajszát
felsütötte és kecsege-orru lakktopánkáiban nagyszerüen táncolt. Ilyenkor
raccsolt is kissé és világos nyakkendői feltüntek, nemkülönben kabátja
is. A bálokon.

Ám otthon ez másként volt. Miskánk otthon nem igen sütötte föl bajszát,
a lábszárai is remegtek, ha nem vigyázott; és pipázott, káromkodott,
ülvén oszlopos uriházának tűzhelyénél. Az irigylésre méltó kabátok és
nyakkendők a szekrényben rejtőztek. Általán ilyenkor igen megöregedett a
tekintetes úr és a nagyszerüen sikerült kotiliont a világért sem merte
volna emlegetni a tekintetes asszony előtt, aki lompos slafrokkjában
boldogtalanul mosolygott csak és kövér tokáját bánattal simogatta.
Közben sóhajtott:

– Miska, Miska, már megint megcsaltál. Mindig megcsaltál, amióta
ismerlek. Bizonyosan az után a keszeg Váradiné után bomlottál ismét.
Pedig, ha közelebbről megnéznéd, láthatnád, hogy olyan vastagon van
orcáján a smink, hogy rossz ránézni. Te meg, Miska, megcsalod érte a te
becsületes, szép hitvesedet. Avagy mered tagadni, hogy érek többet annál
a rút nőszemélynél?

(Miskáné az ilyen rút nőszemélyek miatt húzódott vissza egészen a
társaságtól. Rettenetesen féltékeny volt, a gavalléroskodó Miskán pedig
változtatni mégsem lehetett. Hát inkább otthon ült a derék asszonyság és
Miskát táncoltatta, ha Miska elmaradt a tűzhelytől.)

Miska, aki az ablakban pipázott, fölborzolta deres üstökét és
méltatlankodva, elkeseredve kiáltott:

– Linka, Linka, hát nem imádlak én téged? A tenyeremen hordozlak és úgy
simogatlak, mint egy virágocskát. No jőjj közelebb, tubicám, hadd
leheljek szerelmes csókot homlokodra.

Miska kitárta karjait, ellenben a csibuk szopókáját keményen tartotta
fogai között.

– Nem kell a csókod, – mondta búsan a tekintetes asszony, – én már öreg
vagyok és igazad van, ha más, fiatalabb nők után szaladgálsz.

Miska intett a kezével:

– Esküszöm… De hisz te vagy maga a tavasz, Linkám.

– Az ősz, szegény barátom; mondd inkább: az ősz – mormogta kacéran
lehúnyt szemmel Linka.

– Esküszöm, hogy te vagy a legszebb nő.

– Hadd el, Miska! De mégis, ha mindig csak engem ölelsz, megunsz. A
férfi már ilyen.

– A gonosz férfiak, igenis – tüzeskedett a tekintetes úr.

Linka asszony jóleső szomorusággal ismételte:

– Te is gonosz vagy.

És, ó, mi boldog volt, amikor Miska ünnepélyes állásban szavalta:

– Én? Én? Aki a tenyeremen hordozlak? Aki oly jó vagyok, mint egy falat
kenyerecske! A Miskád? A Misid? A te Misukád gonosz, filemilém?

– De mégis, ha meggondoljuk, – erősködött végtelen boldogsággal a
tekintetes asszony – hogy már negyvenéves vagyok…

– Negyvenkettő, lelkem; de azért…

A tekintetes asszony megremegett egyszerre.

– Mit mondtál? Negyvenkettő? – kiabált hirtelen fölpattanva.

Miska ijedten rebegte:

– Semmit sem mondtam. Semmit, ezen a kerek világon nem mondtam…

De már késő volt minden. A tekintetes asszonyt Miskánk csak félig
csendesítette le, mert a vihar újból kitört:

– Persze, negyvenkettő, tehát már vén vagyok? Vén neked, himpellér, aki
az ötvent taposod, de vén kecske módjára szeretnél nyalakodni. – A
tekintetes asszony kövér csipejére tette a két kezét. Miska szeretett
volna eltünni valamerre, de nem lehetett. – Hát negyvenkettő vagyok, te
gézengúz, – folytatta rikácsolva a tekintetes asszony. – És azért
járkálsz te el a háztól nőszemélyek után, mert én negyvenkettő vagyok.
Ó, mindig ismertelek, te útonálló, mindig tudtam, hogy megcsalsz; persze
mostan is, hiába tagadod, a majálison az után a keszeg, sárgacsőrü
Váradiné után járkáltál… Valld be ember, jobb, ha bevallod… Valld be,
mert agyonütlek!

Miska mit sem szólhatott, mert Linka a tíz körmével nekirohant. A
tekintetes úr futott, mint a nyúl és estig a kertek alatt sétálgatott.
Fiatal fűzfából sípot faragott és azon szomoru nótákat fújt. Nézte a
patakot és folyton arra a régi-régi majálisra gondolt, amelyikre az az
ostoba Berti bá’ csalta el, ahol Linka, mint tündér táncolt…

És amíg a tekintetes úr és tekintetes asszony veszekedtek, Mariska –
észrevétlen felnőtt és a ház körül a dob kezdett szólni. Eleinte csak
úgy csöndesen, később hangosabban. Tulajdonképpen nem is lehet tudni,
miként történt ez a dolog.


III.

Mariska nem regényhősnőnek született; és nem is igen születnek általán a
regényhősnők. Igen egyszerü, szelíd, jó leány volt, amilyen a neve is.
Ellenben, miután otthon oly sokat pöröltek a papa és mama – és a mama
különösen még éjjel, álmában is tárgyalt Krovácsekkel, a kis vöröskés
végrehajtóval, aki oly szomorú és oly ünnepélyes vala, mint egy
temetésrendező; azonban a bútorokat, a szép ajtós kaszteneket, atyus
pipatóriumát, a zongorát szépen elhordta mégis, hogy már lakni is
kellemetlen volt a régente oly meleg, barátságos fészekben.

A mama és papa pedig, ha tárgyaltak Krovácsek úrról és a véle összefüggő
dolgokról, legvégén a keszeg Váradinéra tértek vissza – és papa ismét
elbujdosott a kertek alá.

Mariska így sokat szomorkodott és rendesen sokat sírt, míg a papa
előkerült. Sőt gyakran elment és fölkereste őtet a patak partján. Miska
úr mélabús mosollyal fogadta Mariskát:

– Tán te is veszekedni jöttél, lyányom? – kérdezte oly búsan, hogy
Mariskának a szíve összefacsarodott.

– Jőjjön haza, papa, már nincsen semmi baj…

Miska úr ingatta a fejét:

– Baj? Azt mondtad: baj? Hiszen baj tulajdonképpen, soha sincs és
sohasem is volt, – mondta Miska úr nagy hangsúllyal. – Én mondom neked,
lyányom, hogy mindig az anyád csinálja a bajt, aki nagy sárkány… –
Elmélázva tette hozzá Miska: Igen nagy sárkány, hétfejü.

Majd elővette frissen faragott sípját Miska és egyszerü nótákat fujt el
Mariskának; közben magyarázta:

– Gyermekkoromban tanultam a tótoktól. A tót mind muzsikális és ha te
ismerted volna az öreg Pehátka Misót, akkor te is azt mondanád; pedig
téged öt esztendeig tanított a komor és mérges mamzell, aki miatt öt
esztendeig veszekedett velem az anyád, aki nagy sárkány…

Miska úr búsan fujta sípját, és mikor Mariska már sokáig könyörgött,
nagy kegyesen kilátásba helyezte, hogy akkor esetleg hazakerül, ha
Mariska előre megy és becsalja az anyját a kamrába, amíg ő az udvaron
keresztül surran.

Mondom, Mariska fölnőtt. És Jobunka Jankó, aki gimnáziumot végzett, az
egyetemre is járt, végül idekerült tanítónak, – szép verseket irogatott
nagy titokban a falucska tündéréhez. Ez a Jobunka bolondos firma volt;
tán hiányzott egy kereke, tán kettő is. De mert néha rendesen is tudta
magát viselni: olykor szabad volt neki eljönni az oszlopos úri házba
(ahol a falucska tündére lakott) és szabad volt kezet csókolni a
tekintetes asszonynak. Egyébként a tornácon üldögélt és szöszke haját
borzolgatta; kék, apró szemeivel pedig csak akkor merészkedett
ábrándosan nézegetni, ha a tekintetes asszony nem volt a látóhatáron.
Mariska nem igen törődött vele. Jobunka János fájlalta is ezt és otthon,
a tanítói lakban az asztalra borulva sokat gondolkozott az ő nagy-nagy
szerencsétlenségén.


IV.

Szegény kis ábrándos, szőke Mariska, aki a Boldogságoshoz imádkozgatott
férjért, avagy a halálért.

Azonban egyik sem akart jönni. Ó, nem. Mindkettő nagyon messze járt
ettől a falucskától. Itt csak a végrehajtó jelentkezett, az ünnepélyes
és bús Krovácsek Márton, aki lassan elvitt mindent.

Már a fecske is búcsúzott az eresztől. Innen korábban költözik a madár,
mert itt hidegebb és szomorúbb minden. Ám a hegyeken még zöld volt a
világ és tarka virágoktól vala ékes a rét. A tótok, hazaérkezve a messzi
alföldi tájakról, aratásba fogtak. A zabocska beütött az idén és a
krumplicska is nagyranőtt sok-sok szegény, éhes tótocskák boldogságára.
A Szűz a templomban friss virágokból fonott koszorút látott az oltáron
mindig, mert az asszonyok és lányok hálásak ám a Jó Asszonynak. Szép
lesz az idén az aratás és sok aratás után a lakzi.

Csak a tekintetes úrék nem arattak az idén. És már nem is fognak soha.
Ó, Mariska, te szegényke, hiába várod szőke fejedre a vadvirágkoszorút
az idén; vidám tótocskák, dalos lányok nem állítanak be az udvarra
hangos énekszóval. Aratnak mindenfelé. Mi gyönyörü a rét ezer virágaival
és a virágokból egyik sem kerül a te fejedre, kis Mariska, ha csak
valamelyik jószívü tótlánynak meg nem esik rajtad a szíve…

Ah, nem is tudom, hogyan történt.


V.

Szép, csillagsugáros szeptemberi éjjelen a tekintetes úr és tekintetes
asszony nem aludtak. Összepakkoltak mindent, ami szegénységük még
maradt. Reggel jön Bocskár bácsi, a hosszú, vén fuvaros, akinek kenetlen
szekere végigsírja az öt vármegyét és szekérre rakják a holmikat.
Fölülnek maguk is, aztán elmennek innen. Mert ezentúl már semmi sem az
övék itten.

Az asztalon égett két gyertyaszál. A papa és mama nem igen szóltak
egymáshoz. A gondolataik vitték őket messze, messze, miközben csomagokba
kötözték mindazt, amit Krovácsek úr meghagyott. A papa bizonnyal arra
gondolt, hogy most, a városon lakva, több bálokba és mulatságokba mehet
el; a mama pedig arra, hogy majd jobban ellenőrzi a papát ezután, mert
mellette lesz mindig.

Mariska is összepakkolta az ő kis holmiját. Micsoda holmija lehet egy
falusi kislánynak, akinek még csak a szíve sem nyilt ki? Imakönyv,
néhány fonnyadt levél és virág, egy csomó ujságdarab, amikben egykor
szép dolgokat olvasott. És egyéb apró semmiségek. Butyorba kötve alig
volt akkora az egész, mint egy nagyon kis gyermek nagyon kis koporsója.

Aztán egyszerre gondolt valamit Mariska.

Magára kanyarította a kendőjét. És kisurrant a házból. A falu aludt
csöndesen, csak a csillagok nézegettek le a nagy magosságból, ahol a jó
Isten lakik angyalaival. Nagyon messzire innen.

Mariska sietni kezdett a kavicsos úton. Az utat nagy platánok
szegélyezték innen a templomig. A fák is aludtak – és sehol semmi hang.

A templomhoz futott, de az be volt zárva.

Hát letérdepelt kívül a küszöbön, ahogy azt szegény asszonyoktól látta.
A Szűz tán így is meghallja imádságát. Ó, boldogságos Jóasszony,
meghallod-e egy halnivágyó szegény kislány imádságát?…


VI.

Jobunka János, a kékszemü tanító, ezen az éjjelen szintén nem aludt.

Ottan leskelődött szíve nehéz terhével az oszloposház körül, amelyikből
holnapra „kirepül a tündér“.

Jánosnak a szíve verése is megállott, amikor éjnek-éjcakáján Mariskát
látta egyedül kilépni a házból. Nyomon követte és meghúzódott a hársak
alatt a kékszemü János, amikor Mariskát a templomocska küszöbére
roskadni látta.

Ottan állt sokáig és szemeit belemeresztette az éjbe. Nagyokat sóhajtott
és szeretett volna sírni, avagy imádkozni. És mert az imádság könnyebb
volt, hát szépen letérdepelt egy fa alatt és nagyot fohászkodott, hogy a
falucska tündére ne repüljön el innen.

Mire fölnézett, abbanhagyva az imádkozást, a templomajtó előtt már nem
volt senki. A hold éppen akkor bujt ki a hegyek közül és megvilágította
a templomot. A reszkető, halovány, szomoru fényben nem látszott Mariska
alakja.

A kékszemü tanítónak verni kezdett a szíve. Mariskának hazafelé erre
kellett volna mennie. Futni kezdett az úton és rémes gondolatok
gyötörték bolondos fejét. Halkan kiáltott is:

– Mariska kisasszony! Mariska kisasszony!

Vajjon hová lehetett az a leány?

– Mariska kisasszony! – kiáltott a kékszemü János.

Megkerülte a templomot. Futott János, mintha rémek üldöznék. A
szeptemberi éjcaka néma volt és langyos. A hold szinte mosolygott a
hegyek felől, mintha idelenn egy békés, boldog, szép világ volna.

János most a homlokára csapott. Hirtelen irányt változtatott és
visszafelé futott, a hársak alatt. Az oszlopos úriház ablakain
kiderengett szomoru, pislogó fényével az a két, asztalra állított
gyertya fénye, amelyik mellett a ház lakói temetik az otthont. A tanító
megkocogtatta az ablakot. Az ablakszárny kinyilt és a tekintetes asszony
dugta ki borzas fejét. János lihegett:

– Itthon van Mariska kisasszony? Mert ha nincs itthon, nagy baj van, –
mondta a kékszemü tanító.

A tekintetes asszony nagyot sikoltott. Aztán keresni kezdte a lányát.
Fölkapta az egyik gyertyatartót és végigfutott vele az üres házon.

A kis tanító gyöngyöző homlokát törölgette és babogott magában
boldogtalanul:

– Ó, istenkém, istenkém, az a Vág miért is folyik itt a falu alatt. Ó,
istenkém, istenkém…

Az ő bolondos, kicsinykés, ostobácska szive, amilyen csak egy kékszemü
tanítónak lehet, megsúgta neki, hogy a kis Mariska innen nagyon messzire
van máris.

A kis, szegény, szomoru Mariska.



Májusi dolgok.

_(Egy kisfiu emlékezése.)_


I.

Ilyenkor, májusi időben, mikor a napsugarak szerteszéjjel bogarásznak
itten körülöttem az írószobámban, sokszor elgondolkozgatok az asztalnál
szomorkodva, olyan dolgok felől, amik máskor nem igen jutnak eszembe. A
fejemet a két tenyerembe fektetem és míg a napocska fényes leányzói
bejárnak körülöttem minden zeget-zúgot, mintha pókhálós, magános
kamarácskákat is megvilágítanának a szívem fenekén; így például:
_Szerdára_ emlékszem, a tarka kutyámra, – meg hogy Lajcsi meghalt:
eleinte sírtunk, később elfelejtettük; valamint Szerdát is
elfelejtettük, az én lompos, tarka kis kutyámat, akit a kertben
hantoltunk el a vadalma-fa alatt…

Ó, szerelmes, mámoros május, te.

Szép vagy te mostan is, ámde akkor szebb voltál. Minden is szebb volt: a
virágzó fák bókoltak felém a tavaszi szélben és a füvek, bokrok hozzám
beszélgettek; és beszédjüket megértettem. Igen jól emlékszem a
vadrózsabokorra, akire a violák és szegfük panaszkodtak nekem. A kihívó
és kokett rózsabokor elhódított tőlük, az ártatlanoktól és tisztáktól
mindenkit, aztán tövisével megszurkálta az áldozatokat, mint azok a
nagyon szépen fésült, nagyon rossz asszonyok megsebezik az áldozatok
szívét, kiket a csendes és tiszta lányok elől meghódítanak. A violák és
szegfük ábrándosan suttogtak a májusi alkonyatban, míg a nagy és kemény
rózsabokor szirmait a lefelé csusszanó napocska felé tárta, kéjelegve.
Én meg a nagykertben – hol felnőttem – a fűben álmodoztam – és ezekben a
lilaszínü, himporos órákban teltek meg azok a pókhálós, magános
kamrácskák a szívem fenekén, amiket im a májusi napsugár mostan
megvilágít.

Zsuzsánna urára mosolyogva emlékezem. A „gyermek“-re.


II.

A gyermek, aki Zsuzsánnának ura volt, az én pajtásom vala, bár én
akkoriban töltöttem be hatodik életévemet. A gyermeknek fekete
körszakálla volt, lecsüngő bajusza és szelid tekintetü, barna szemén
okulárét hordott. Ez az okuláré sok mulatságos ügyre adott alkalmat.
Igen szerettem az orromra biggyeszteni és Zsuzsánna ura ilyenkor
lelkesen csapta össze a kezeit: „Pajtikám, te is doktor leszel, mert a
pápaszemet nagyszerüen viseled“, kiabált barátom és bukfencezett a
fűben. Itt meglehet mondani, hogy Zsuzsánna ura orvos volt, de nem igen
gyógyított senkit, csak engem; én pedig sohasem voltam beteg. A
szomszédunkban lakott, de miután nekünk nagykertünk volt, mindig nálunk
lebzselt és együtt barangoltunk a fák alatt és csalogattuk a nőstény
sárgarigókat. Mert Zsuzsánna ura pompásan utánozta a hím rigó füttyét;
és a szegény, tavasztól mámoros nőstények az egész környékből
összegyülekeztek a mi kertünkben, ha Zsuzsánna ura megszólalt a bokrok
mögé rejtőzködve. Zömök, kövérkés férfiu volt a pajtásom, talán már nem
is nagyon fiatal. A homloka magas volt, de a fákra felmászott, mint a
mókus. Futásban versenyeztünk; sőt Zsuzsánna ura a kezén is tudott
járni, amit én nem tudtam.

Zsuzsánnát, akinek ő ura volt, nem igen lehetett látni, legföljebb csak
akkor, ha selyemszoknyában elröpült az utcán. Zsuzsánna nagy asszony
volt és nem vett részt a mi mulatságainkban.

Ha jól emlékszem, szerelmes is voltam belé, de ezt nem tudom világosan.
Ő nem volt szép, de nagyszerü volt. Már nem is fiatal, hanem úgy kacagni
és énekelni senkisem tudott az asszonyok között, mint ő. A hangja, –
mély, tömör hangja vala – messzire elhallatszott és ez a hang sokszor
zavart meg bennünket mulatságainkban, amint Zsuzsánna a szomszédban, az
ámbituson állva, elkiáltotta magát:

– Lajcsi, hazajönni!

Barátom ilyenkor aggodalmasan porolta le ruháját és rendbeszedte magát,
pápaszemét zsebkendőjével fényesre simogatta, kalapját föltette és
szorongó, de komoly lépésekben indult hazafelé. Otthon Lajcsi sohasem
bukfencezett, sőt a fákra sem mászott föl. Nagyon csöndesen viselhette
magát, mert a rigófüttyöt sem hallottam soha a szomszédból. Ellenben az
ablakok nyitva voltak és odabenn Zsuzsánna zongorázott és éneke
hallatszott. Fiatal férfiak is jártak a házhoz, Lajcsi barátai; de
Lajcsi barátom szívesen megszökött előlük és hozzám jött, mert mi a
nagykertben csöndesen, de igen vidáman mulattunk egymással.

(Mondatik, hogy a doktor, aki a pokolból került ide hozzánk és itt
elvette a gazdag és nagyszerü Baráth Zsuzsánnát, kicsit hóbortos volt.
Hiányzott néhány kereke, mindenképpen több egynél. Mert a doktor, amíg
Zsuzsánna otthon kiváló uzsonnákat rendezett és a zongoránál énekelt,
egy kisfiuval hancurozott a szomszéd kertjében és sose szeretett otthon
lenni. A hóbortos!)


III.

Szép, ábrándos, boldog májusi délutánok! A nagykertben tán millió fa
volt, tán millió virág és millió madár. Az emlékezés rózsás felhői
mögött nagynak és pompásnak látszik a régi udvarház elhagyott, vadon
kertjével, ahol a madarak lakni szerettek a mély csöndességben. És a
tulipán hogyan termett itt meg, – ez a szűzlányhoz hasonló gyönge
virágszál – azt még ma sem tudom. A szegfű illatát érezni a messziségből
– és tán nem is a szegényke, rab kanárim énekel az ablakban, hanem a
fülemile trillázik a galagonyasövényben bujdokolva, ott… ahol Lajcsival
ábrándos és pajkos fiuk voltunk.

Lajcsi úgy örült a májusnak, ahogyan a madarak örültek. Mert már
ilyenkor mindig a kertben lakhattunk és néki sem kellett mindig
hazamenni. (Zsuzsánna ebben az időben valami különös szépségű selymet
fedezett föl, amiben vakító fehérségű nyaka pompázott és telt idomai, ha
mozdultak a ruha alatt, a selyem úgy susogott forróságosan, mint egy
nagyon szerelmes lovag. Ő különben virágokat nevelt cserepekben és
néhány jónevelésü férfiut kitüntetett maganevelte virágszállal. Ujabban
Fáncsy, a pénzügyigazgató, hordta Zsuzsánna virágait az egyenruháján:
vállzsinórjába tüzte őket és sarkantyuit pengette e hiu, öregecske
férfiu; mondom, különösen sarkantyuit pöngette, bár lovagolni nem
szokott. Tán e sarkantyuk okozták, avagy az egyenruha, hogy Fáncsy
gyakran részesült Zsuzsánna virágaiban. Mondatik, hogy évekkel előbb
huszárság feküdt a városban és Zsuzsánna, a férfias, egyedülélő leány
lovagolt a tisztekkel. Bármiképpen volt, Fáncsy a vállzsinórjában
virágot hordott és mindenki tudta, hogy Zsuzsánna szereti a
sarkantyúpöngést hallani.)

Lajcsival azonban boldogan laktunk a kertben. Sokszor órákhosszáig
ültünk egymás mellett a bokor alatt, ha a játékban kifáradtunk. Lajcsi
maga alá szedte a lábát és guggolva megtanulgattam tőle némely bötük
formáját. Lajcsi apró vesszőkből rakta ki a bötüket a fűre és közben
tudósan magyarázott.

– Vigyázat, pajtás, mert a B nem mindennapi. Két hasa is van. A D-nek
ellenben csak egy van. Vigyázat tehát.

Némely bötükre haragudott Lajcsi és közölte velem, hogy az X gonosz
jószág és még máma sem sikerül neki mindig. Néha elgondolkozott és
megjegyezte, hogyha neki fia volna, azt addig nyúzná, amíg megtanulná az
x-et helyesen leírni. Mert a nagy bajok ilyenekből származnak. Különösen
szeretett Lajcsi beszélni arról, hogy mit tenne ő, ha fia volna. Akkor
betegeket is látogatna és pénzt gyűjtene, mert a fiú-nevelés sok pénzbe
kerül. És főként nyúzná a fiát, hogy mindent, mindent megtanuljon. Az
egyszeregyet is.

– De nem adnám doktornak, – fejezte be az ő szomorkás, lágy hangján, –
hanem építőt faragnék belőle. Az építő, pajtás, az az igazi. Nagy
palotákat épít s a házakat olyannak csinálja, amilyennek akarja. Annyi
ablakot vág rajta, hogy gyönyörűség… – szólt Lajcsi és lelkesen gondolt
az építőkre.

Máskor a mérnökséget magasztalta Lajcsi. Én nem igen értettem ezeket a
dolgokat, mert abban az időben futóbetyári pályát óhajtottam.

A bokor alatt üldögélve Lajcsi a fűveket piszkálta és nagyokat
gondolkozott azokon a dolgokon, amik elébe jöttek. A csigákon is
gondolkozott, akik a bokorleveleken laknak és a fényes szemü gyikon,
ahogy a fűben elfutott.

Ábrándos, boldog, májusi délután.


IV.

Lajcsi egyszer – két napig odavolt – mikor megjelent, igen szomorúan
jelent meg.

(Abban az időben történt ez, mikor Zsuzsánnát néha Fáncsyval látták
estve, amint az akácok alatt sétálgattak. Sőt a zongorájához ha ült
Zsuzsánna, Fáncsy mögötte állt és föléje hajolva forgatta a kottát, meg
érzelmes hangokon dudolt. Az ablakok nyitva voltak és bár az ablakhídját
sűrűn belakta a cserepes virág, az emberek Lajcsit sokkal inkább
szidták, mint valaha.)

Igen, azon a májusi délutánon, mikor Lajcsi szomorúan megjelent. A játék
sem ment úgy, mint máskor és a fákat erős szél hajtogatta, – amikor az
égen borongós felhők utazgattak.

Lajcsinak semmi kedve sem volt a bukfencezéshez és hiába másztam föl a
legmagasabb nyárfa csúcsára, Lajcsiban nem ébredt föl a versenyzőkedv,
mert szomorú volt. A szakállát simogatta. A fűben guggolt és maga elé
nézett. Aztán rám is tekintgetett, mintha válogatná a szavakat a
beszédhez. Igen, tudós és érthetetlen óhajtott maradni, de ez nem
sikerült neki. Végre megszólalt az ő rendes, szomorkás gyermekhangján:

– Pajtikám, megérted te azt, hogy nekem van még egy másik kis pajtásom,
akit te nem ismersz, mert az nincs itt?

– Egy másik pajtás, – gondoltam és féltékenykedve néztem körül.

Lajcsi azonban megsimogatott és az ölébe vett, amint folytatta:

– Pajtás, nekem van egy fiacskám, aki éppen olyan, mint te. Éppen ilyen.
A szeme nézése, a hangja és a neve is a tied. Csak tán futni nem tud
úgy…

– Hát fára mászni?

– Fára mászni sem igen tud az én fiacskám – mondta Lajcsi. – Ő most egy
messze városban van, de idehozom és megtanítjuk mindenre. Különösen fára
mászni kell neki tudni jól! – tette hozzá elmerengve Lajcsi.

Később mormogta, mintha csak magának mondaná:

– Zsuzsánnával majd beszélek ebben az ügyben.

Igen féltékeny voltam, ha jól emlékszem és haraggal gondoltam arra a
messzi városban lakó fiúra, aki mostan idejön és nyilván lepottyan a
fáról néhányszor, de a Szerda kutyám neki adom…

Lajcsi aztán egész nap a fiáról beszélt és egyszer sírni is kezdett.
Levette a pápaszemét és a könnyeit úgy törölte le. Úgy látszott, hogy
Zsuzsánna nem tud arról a fiúcskáról, vagy valami ilyen… Különösen
Zsuzsánnától tartott Lajcsi. Végül azonban vidám lőn, mert elgondolta,
hogy a fia minél hamarább itt lesz. Nagyokat ugrott, mint egy bakkecske,
és a kezén úgy járt, hogy irigylésre méltó vala.


V.

Másnap.

Lajcsi korán délután eljött. Igen ünnepélyes volt, és igen-igen vörös
volt az arca, mintha sírt volna, vagy valami egyéb. Jánosunk, a kis,
ravasz paraszt egyszer, búcsun verekedett és részeg volt; Jánosunk
szintoly piros volt akkor, mint Lajcsi.

Ámde Lajcsi igen ünnepélyesnek akart látszani és kezével gesztusokat írt
le. Az udvar kerítése mellett elsuhant és nem mert senkire sem nézni,
csak engem keresett a tekintetével.

Boldogan futottam eléje. Lajcsi rekedtes hangon kiáltott rám:

– Szervusz, pajtás.

Felkapott a levegőbe és megrázott. Ismételte ezt néhányszor és dadogva
ezt mondogatta:

– Ugy-e, erős vagyok, pajtás, mi?

A kertben a fűre levetette magát. A kabátját szétgombolta, a mellényét
is, mert nagyon melege volt. Gyürött, piszkos kendőjével törölgette a
verejtékező homlokát és nagyon fujt.

Majd szivarozni kezdett és csuklott. – Biztatott, hogy másszak a fákra
vagy járjak a kezemen. Ő maga ellenben semmit sem csinált, csak lihegett
és néha erőszakosan lehunyta a szemét. Igy mondta egyszer:

– Pajtás, a fiúból nem lesz semmi… – Hirtelen elhallgatott, mert
csuklani kezdett. – Zsuzsánna tudni sem akar róla.

Aztán újra elhallgatott és lehunyt szemmel feküdt, nehezen sóhajtozva.

Később fölemelkedett és a zsebéből fényes pisztolyt vett elő. Hányi-veti
hangon, kötekedve kérdezte:

– Tudod mi ez, hékás? Láttál már ilyent, he? Ez revolver és embert lehet
vele lelőni…

Dicsekedve forgatta a pisztolyt a kezében, célozgatott vele fákra,
madarakra.

A körtefára, a sövény mellé csevegve libbent le egy szarka. Lajcsi
rögtön célbavette pisztolyával és hencegve mondta:

– Ha akarnám, lelőném… Akarod látni, pajtás?

Célozta sokáig a madarat, aztán meggondolta magát és zsebredugta a
pisztolyt.

– Nem bántom, szegényt. Kár volna érte, – szólt és tapogatta zsebében a
fegyvert; majd magyarázott: – Estve elmentem otthonról, mert Zsuzsánna
nem akarta a fiút. Jó. Elmentem. De éjjel haza akartam menni. Akkor nem
lehetett… Mert be volt zárva minden, bár odabenn a finánc énekelt, amint
világosan hallottam a bezárt ablakok mögül…

Lajcsi vergődött a földön, amint nevetett. A homlokát ütögette és úgy
kacagott, hogy a szája tajtékzott. A sarkával rugdosott a levegőben és
nyögve mondogatta:

– A finánc és én nem tudtam eddig… A finánc… Egy finánc!

Végre lecsendesedett Lajcsi. Akkor mozdulatlanul, hanyatt feküdt a fűvön
és karjait széttárta és úgy beszélgetett valakihez, aki talán fölötte
ült a fa tetején:

– Hát jó. Minden jó. Minden, minden jó. Visszamentem a korcsmába és
reggel vettem a pisztolyt, mert a finánc délután újra ott lesz… Hát jó.
Jó, jó, jó, jó…

Végül üvöltött Lajcsi és az öklét rázogatta rettenetesen, mintha valaki
nem akarta volna elhinni, hogy ezután minden jó lesz. Bár csak én
guggoltam mellette, igen megijedve a rettenetes Lajcsitól, kisfiúi valóm
remegett és főként nem értettem semmit, csak annyit, hogy Lajcsi részeg.
Ami igen mulattatott tulajdonképpen.

Lajcsi magához tért csendesen. Fölnyitotta a szemét és fölült. Rámnézett
szótlanul, ismét szomoru volt csak. Semmi egyéb, csak szomoru nagyon.
Sokáig nézett rám; addig, amíg vérbeborult szeméből vízcseppek
szivárogtak. Igy ült sokáig némán, csendesen, fölállt aztán és a kezemet
megrázta:

– Szervusz, pajtikám, szervusz…

Ismét a régi volt, tán már józan is, mert mielőtt elment volna,
megjegyezte:

– Az x-re vigyázni. A B-re is vigyázni, főként azért, mert két hasa van.
A D-nek csak egy, – így mondta ezt Lajcsi, amint menni kezdett és vállai
meggörbedtek. A fejét lecsüngesztette és a földre nézve ment a fák
alatt, ki a nagy kertből… A bokrok elfödték alakját; még a kertkapu
nyikorgása hallatszott. Elment.


VI.

Olyan messzire, hogy az a végtelenség. Lajcsi korcsmázott néhány napig
és a korcsmában részegen elmondta az embereknek, hogy van egy fia
Pesten, egy kis fia.

Egyszer eltűnt; majd néhány napok multán megtalálták a temető körül,
hogy szívét átlőtte.

Lajcsi elment; Szerda is, az én lompos, kis tarka kutyám. A május
ellenben itt van és a szívem pókhálós kamrájából előjönnek ők mind a
ketten, kiket elfeledtem, miután megsirattam.



Régi nótákból.


I.

A nagyszoba korszakot jelent. Jobb tanyát nem ismertem sem előtte, sem
utána. Mi itt laktunk; néha fűtöttünk, mert tél volt, sokszor azonban az
ágyterítőbe burkolózva ültünk a kályha körül, amely estéken szünpóciont
tartottunk, mert emez esték, csodálatos módon, vacsora nélkül
teltek-multak el. És sok dohányt elszívtunk. – A fészek hideg vala, de
barátságos a nagy kongó szoba. A falról a kanapé felől csodálkozva
vigyázta az eseményeket Hollandia partvidéke. És most, hogy már egyedül
vagyok, emlékszem a nagyszobára. Persze, vágyakozás és nagy szeretettel
gondolva mindarra, ami már elmult. Kelencére is, és a dugaszokra,
amelyeket kihúzott ő. A szájával adott oly pattanó hangokat, amik
leginkább a kiröpülő dugasz pukkanásához hasonlítottak. Hideg volt és
Kelence csak olykor húzott ki egy-egy nagyon keserves dugaszt.


II.

Kelencének voltaképpen más neve volt. Valami szépen csengő, amit
10.97-el jegyeztek az irodalmi kávéházakban. És ő leginkább a kanapén
szeretett lakni. Csodálatosan vonzódott e vén helyre, amely felől
Hollandia partvidéke némán szemlélte az ügyeket.

Itt állott nem messze az íróasztal, rajta papirosok és elhányt gallérok.
_Gutta Perka_ is itt ketyegett szorgalmasan, ez az öreges hangu, csengős
óra, aki bánatosan hevert románcok és félbemaradt novellák rakására
dobva. A titkosan epedő bánat okát Kelence fürkészte ki. (Bozontos
szakállát harapdálva és borzas fejét tudósan forgatva.) Gutta Perka még
senkit sem költött föl az életben. És ha reggelenkint nagyzolón
megperdült az éjjeli szekrényen, oly viharosan dobogott a szíve, úgy
erőlködött, hogy néha-néha elfogyott a szussza, erőt veszítetten
pihegett egy pillanatig, hogy aztán újultan és kétségbeesetten ismét
beléfogjon a harangozásba. Kelence, ki a kanapén lakott, gúnyolódva
húzott ki néhány dugaszt, aztán nyugodtan fordult Hollandia partvidéke
felé.

Január vala. Kemény napok. Temérdek dohányt elszívtunk és a befagyott
ablakokon átal homályosan láttuk, hogy odakivül nappal van és az emberek
dolguk után futkostak. Természetesen sietve és dideregve tevék ezt. A
nagyszoba pusztaságából azonban ki volt zárva az élet láza. Csak sok
dohányt szívtunk el. Zivataros napok voltak ezek. Svarcz L. Sal.
közvetítő-üzlete elnyelte összes ingóságainkat. A zöldfüggönyü
zálogüzletbeli ajtó kegyetlenül csukódott be a levélnyomó sün megett.
Mert a sün: ezüstből volt. Kelence rozsdaszín köpenyege, a kanapé e
kiegészítő része, ami takarói hivatást töltött be – szintén Svarcz L.
Sal. szigetére számüzetett. Vöröske Máté barátunk, – ő a mecénás hírében
állott, ami csak annyiban felelt meg a valóságnak, hogy eljárt a
nagyszobába és leülve Hollandia partvidéke közelébe, segített rejtelmes
dolgokat kihámozni titokzatosságukból, és apró megbizatásokat intézett
el, – átkutatta az egész szobát, de egy szomoru tekintetü gyorsforralón
kívül semmit sem talált. Gutta Perka kihívólag ketyegett a románcok és
egyéb eltévesztett célu irományok között, olyan hangosan, bizonyos dacos
makacssággal petyegte el a sebesen szálló perceket, mint még eddig soha.
Mert nyilvánvaló volt, hogy Vöröske Máté barátunk, aki mecénás hírében
állott és közlekedett Svarcz L. Sal. és a nagyszoba között, hiába csapná
a hóna alá Gutta Perkát. Gutta Perka értéktelen semmisége tudatában
izgatottan és kihivólag ketyegett tovább.


III.

A január a fekete retek jegyében indult meg. És úgy is folytatódott. A
nagyszoba e napokban tőle telhetőleg hideg volt és kongó, de annál
barátságosabb. Már reggelenkint világos vala a napi programm.
Szellemesen csevegünk egész nap az ágyterítőbe burkolódzva, közben nagy
sikerekről és szerelemről ábrándozván. Eme szerelmek szépen ki voltak
gondolva, és nem vala bennök semmi hétköznapi, sem közönséges, sőt
szemtelenül – igen, így kell ezt mondani – felségesek is valának.
Leányokról volt itt szó e szegényes, mondhatni sanyaru nagyszobában, kik
ragyogók, édesek, ártatlanok és magasztosak, nagy fény és sok pompa közt
élnek, de idegenül és búsan, álmatlan éjjeken a nagyszoba lakóira
várnak. Egykor, évek mulva talán, avagy holnapután esetleg, a várást
megunván, valamiképpen leszállnak a magasból, és ekkor beteljesül a
végzet, mert mindenki párjára talál valahogy és ettől fogva boldogság
lesz a földön.

Hollandia partvidéke mélázva hallgatta ezt, azonban idegesen rezzent
össze Kelence minden dugaszhuzási kisérletére. Mert Kelence ilyenkor
néha megbicsaklott és a zendülők közé csapott föl.

Eme zendülők között különben Gutta Perkát lehet elsősorban megemlíteni,
ki is egy hajnalon így beszélgetett magában:

– Ej, ide köteles tisztelet, oda köteles tisztelet, én felköltöm Kelence
urat.

Nyilván nem gondolta meg a könnyelmű teremtés, hogy még hajnal van.
Berregni kezdett állomáshelyén a románcok és egyéb irományok fölött,
melyek, mint ezt némileg sejteni lehet, a felsorolt szerelmekkel
bizonyos összefüggésben állottak. A ripszfüggönyökön rózsásan szürődött
be a téli hajnal világossága. Kelence nyugtalankodva húzott ki néhány
dugaszt, – ezek voltak az utolsók. Aztán mereven figyelte a diadalmas
csengetéssel szereplő Gutta Perkát, a stréberség megtestesítőjét.

Az óra, miután jól kicsengette magát, nyugodtan maradt a románcok felett
állomáshelyén. Szemtelenül ketyegett tovább, mintha nem is ő lett volna
az az óra, amelyik közelében az északi sarknak, a nagyszobában a
tengerszine fölött számos méterrel a szüremlő téli hajnalon oly kínos
feltünést keltett.

Kelence mereven nézett rá egy pillanatig, aztán leemelte magáról a
rajztáblát, ami elmésen helyettesítette a takarók tömkelegét, nyugodtan
közeledett Gutta Perkához, felvette és kinyitván az ajtót, az előszobába
dobta a zendülőt.


IV.

Kelence bozontos volt, igen elhanyagolt és az életről csak annyit
tudott, hogy kötelességekkel teljes. Így természetesen óvakodott
megismerkedni az élettel. De ő ezt sohasem mondta, mert mondani nem
mondott soha semmit. Legfeljebb szólt olykor:

– Nevetni fogsz!

Erre szokott tréfái következtek, aztán megfordult és bedugta a száját
cigarettával.

De most a nyomor e zivataros idején többnyire beszélgettünk. Vöröske
Máté is hallgatta e beszélgetéseket. Ő üzlettulajdonos volt egykor, most
azonban már felhagyott ezzel. Leginkább címszalagokat írt ujságoknál,
meg árjegyzékek borítékait címezte. Ilyenkor természetesen a nagyszoba
lakói is kaptak az árjegyzékekből, amelyek néha rizskeményítőt
ajánlottak, máskor a gőzfűtés előnyeit fejtegették.

Munkaközben aztán Vöröske néha így beszélt:

– Óh, ha mindenki ilyen volna… Értem, mint én! Csak mint a szerény
körülmények között éldegélő, Vöröske Máté, aki becsülettel volt
üzlettulajdonos és most úgy érzi magát, mint a falusi kuvasz a
flaszteron… Én! – suttogott és nagy fejét bókolva lógatta ide meg amoda,
vastag bajuszos száját összecsucsorította. – Mert én, kérem, én, ha nem
volnék ama volt üzlettulajdonos, ha nem én, akkor…

Kelence bár munkaközben vala, hirtelen néhány savanyúvizes dugaszt
húzott ki.

Vöröske Máté lesütötte a szemét és nem tudta folytatni. Szégyenkezett és
piruló mosollyal suttogta:

– Kelence úr ismét pajkos…

Igy soha se tudta megmondani, hogy mi történne akkor, ha nem ő volna ama
volt üzlettulajdonos. És titka maradt végkép.


V.

Vöröske reggel izgatottan érkezett. A kezét dörzsölte. Rövid lábszárait
is hegyesen illegette. Igyekezett minél feltünőbben megjönni és
valószinüleg már az utcán odalépett az emberekhez és a fülükbe dörögte,
hogy csak úgy ugrált a szeme:

– A nagyszobának pénz néz!! Pénz néz a nagyszobának!!!…

– Felkellni, felkellnnni…

Harsogott. Annyira megfeledkezett arról, hogy ő csak szerény körülmények
között élő volt üzlettulajdonos, hogy Kelence megkísérlett néhány
dugaszt kihúzni. Ez azonban nem sikerült. Vöröske, apró, vastag kezeivel
hadonázott és odahurcolta ruhánkat az ágyhoz. (E ruhák is a zendülők
közzé csaptak föl. Különösen könyökben és térdben.)

– Fölkelni, emberek!

Igy Vöröske.

Később állásba csapta magát a szoba közepén, gesztusokat írt le és
szavalt:

– Mint mondám, a nagyszobának pénz néz! Pénz!

Elhallgatott és körülnézett. Igyekezett szerfölött higgadt és komoly
maradni:

– A dolog így áll: – Van egy férfiú. Igazi férfiú, mondhatom. Állásra
előkelő, jellemre kiváló, bátor és nyugodt! Hős ő… – Pihegett Vöröske.
Egészen ellágyult. Alig birta kimondani:

– Igen; hajlandó Hollandiát megvenni. Hatvan forintért!

Értvén Hollandia parti vidékét, amivel Vöröske az utóbbi időben
műkereskedőtől műkereskedőhöz házalt.

Kelence olyan dugaszt húzott ki, amilyent még soha az életben. Vöröske,
a nagyfejü, szinte zokogott. Mások a dicsőségre és a szerelmekre
gondoltak, melyek most már szintén nem váratnak soká magukra.

Gutta Perka, ki az előszobában hallgatta a nagy hírt, szeretett volna
bejönni, de az ajtó be volt zárva.



Mese-mese.

Most húsz éves vagyok. Sokszor vannak pillanataim, amikor igen komoly és
nagy férfiúnak képzelem magam és igen haragszom, ha a cseléd úrfinak
szólít. Elvégre, férfi vagyok, gondolom ilyenkor – és elpirulván –
eszembe jutnak nőismerőseim, akik már mostan is úgy tekintenek rám, mint
akiből maholnap házasságképes úr lészen, aki bajuszát megpödörvén, a
mama elé lép és összeütvén bokáját, komoly hangon kér meg egy bizonyos
kis kezecskét, mint a barátaim mind. Megnősülünk, megnősülünk…

Egyelőre azonban csak azt mondom, hogy vannak pillanataim, amikor a
világon a legnagyobb sértésnek azt képzelem, hogy engem a cseléd urfinak
szólit.

*

Most mégis… nem szabad hazudni. Hiszen csak magam vagyok. Ma délután
ugyanis kutatván a könyvesszekrény lim-lomjai között, egy zöldkötéses,
vékony könyvecske akadt a kezembe. Megnéztem és eleinte hinni sem
akartam szememnek. A könyv első oldalára ez volt írva: Szentirmay Kálmán
naplója. (Ez a szegény apám neve volt.) Majd lejebb, valószínüleg
később, évek multán íródván, ezek a sorok: „Kedves kis fiam, húsz év
mult el és azóta nem volt a kezemben ez a könyv. Ma vettem újra elő,
amikor a te bölcsőd felé hajolok és a te gügyögő gyermeki ajkadról lesem
a hangot. Behunyom a szemem és eltűnik előlem a bölcső, a te kis pólyás
alakod, egy megtermett, sugár ifjú embert látok magam mellett, aki
szeretettel tekint rám. Ez te vagy, fiam, húszéves korodban. Te, az én
első fiam. Fájdalom, a végzet úgy akarta, hogy az én első fiam amolyan
őszi virág legyen. Apád most negyven éves. De telnek az évek és vajjon
melletted állhatok-e majd akkor is, ha te húsz éves lész, – olyan,
amilyen én voltam, midőn ezeket a lapokat tele írtam? Én tán már nem
leszek – és tán – meglehet az is, nem fogsz rám emlékezni te sem,
elveszek előled. Ezt nem akarom. Ha az élet nehéz gondjai nem vennék
annyira igénybe minden órámat, most írnék naplót – neked, akkorra,
amikor te már nagy fiú lész és a sors úgy hozná, hogy nem ismernéd
atyádat. Félek azonban, hogy nem tudnám ma megtalálni a kulcsot a te
ifjú lelkedhez és nem tudnék csak szomoruan, gondteljesen írni a mai
napokról, ami téged is elszomorítana egykor. Én pedig azt akarom, hogy
te vidámnak, derűsnek lásd az életet húszéves korodban, olyannak,
amilyennek én láttam, amikor ezt a naplót írtam.

Kedves kis fiam, ahogy lapozgatol majd ebben a könyvben, ráakadsz a te
édesapád ifjúságára és akarom, hogy te megtaláld az én ifjúságomban a te
ifjúságodat, mert akkor – akkor nagyon-nagyon boldog volt a te –
_édesapád_“… Úgy sírtam, mint egy gyerek. Ameddig vissza tudok
emlékezni, ez volt az első igazi sírásom. Százszor megcsókoltam azt a
lapot és százezerszer megcsókolnám azt a kezet, amelyik ezt írta, ha ma
lehetne. Lám, milyen bölcs, jó ember volt az édesapám! Akárhogy
erőltettem az elmémet, nem tudtam rája emlékezni. Csak a barna, jó
szemére.

Első gyermekálmaimon az a két hűségesen szelíd, szomoru, dióbarna
szempár csillog keresztül, amelyikkel ő engem nézett akkor, amikor a
bölcsőben ringatott. (Édesanyám akkor halt meg, amidőn nekem életet
adott.) Istenem, édes jó Istenem, ha valaha nagyon éreztem az árvaságot,
akkor mostan éreztem először. Miért nincs nekem már édesapám, avagy
édesanyám?… Sírtam, csak sírtam. – Aztán gyorsan, szinte lázasan olvasni
kezdtem az apám naplóját. És ezalatt könnyes volt a szemem mindig.

*

Most késő este van.

Mili tante már kétszer is benyitott az én kis szobámba.

– Még mindig nem alszik, Kálmán? – kérdezte. És valahányszor az ő szelíd
hangját hallottam, mindig csak keserűséggel telt meg a szívem, mert hisz
az édesapám, vagy az anyám bizonyosan tegezne engem most és milyen
másképp szólnának!

Az orosz írókat szerettem mindig és ők jutottak eszembe, amikor az apám
naplóját letettem. Turgenjev atyus (így mondja Bobka úr, aki ügyvédi
irnok a szomszédban és az apja orosz volt) írhatná meg csak ilyen
gyönyörüen egy húszéves fiú történetét. Pedig nincsen benne semmi
különös. Ami az én apámmal történt abban az időben, velem is
megtörténhetne mind. Avagy tán részben már meg is történt. De mégis
milyen másképp történt az az én édesapámmal. És milyen nemes, ideális
szempontból látja ő a világot. Például egy helyen sem olvastam, hogy ő
haragudott volna azért, hogy urfinak szólították. Meglehet különben,
hogy őt nem is szólították úgy. A naplóból különben megtudtam, hogy a
nagyapám igen szigoru, határozott ember volt, aki diákul beszélt és
nagyanyám szerette a német regényeket, de Petőfi Sándor munkáira tíz
példányt prenumerált. És volt a háznál akkor egy kis öreg: der Herr Pepp
Náci. Azt hiszem, ez a Herr Pepp Náci valami távoli rokon volt, aki ott
élősködött a nagyapóékon. Itt járt, ezekben a szobában, itten csinálta
csodálatos élceit és bizonyosan itten szavalta el az _Erlkönig_-et is,
amiről azt írja az édesapám, hogy valami óriási mulatság volt. Azonkívül
Herr Pepp Náci mátyásmadarat fogott az erdőn és fölvágván nyelvét,
beszédre tanította és rövid lábszárain szűk katonanadrág feszült.

Szerette, ha elhitték neki, hogy ő parolázott Napoleon császárral
Győrött és csókot kapott egy szép-szép francia hercegnőtől, hogy legyen
a franciák ügyének védelmére. Ő azonban – megköszönvén a csókot –
kijelentette, hogy hazáját el nem hagyja. Der Herr Pepp Náci: itt járt.
Tán ebben a szobában is elmondott vagy egy-kettőt csodálatos élceiből,
tán itt is beszélt a császárról és a szép hercegnőről!? Nagyon
nézegettem a padlót. Igen-igen szerettem volna ismerni a jó kis öreget.

Ezen az éjszakán folyvást róla álmodtam és álmomban legalább is tízszer
elmondta, hogyan parolázott a nagy császárral. Kis szürke szeme ilyenkor
harciasan villogott és szűk katonanadrágba bujtatott rövid lábszárait
emelgette.

*

Igen, tegnap azt akartam megírni, hogy én mégis csak gyerek vagyok még
mindig. A lelkem az. Ezt bevallom önmagam előtt. Azonban mégis jobb
szeretném, ha a cseléd nem szólítana többet Kálmánka urfinak. Ha nem
volna Magda olyan fehérhaju, ezt megmondanám neki. Megvallva őszintén,
tartok attól, hogy ez az erőszakos öregasszony képes volna gorombáskodni
velem, ha ilyesmit mondanék.

*

Két hosszú nap.

Nem történt velem semmi. Igazán semmi. Tanulni kellett volna, mert
nemsokára vizsgáznom kellene Pesten az egyetemen. (Joghallgató vagyok
ugyanis, de itthon vagyok, és csak beiratkozni mentem föl az egyetemre
Mili tanteval.)

De mégis történt valami. A könyvtárban ültem reggeltől estig és
hallgattam az eső suhogását. Mennyi minden jut ilyenkor az ember eszébe,
amikor a novemberi eső a kopaszodó fák gallyai között neszelve hull. Tán
erre a szép versre is azért akadtam, ami most két nap óta dong a
fejemben, mint egy szomorú légy. A vers szerzője Ridolpin és a címe
_Szeptember_. Ah, be bájos! Például az első strófája:

  Langy ősz. Pirosas ég,
  Borulat mossa szét
  Sárgáló biborát.
  Hulló redőzetén
  A nap, mint rozsdafény
  Vöröslőn villog át.
  . . . . . . . . . .

Azt hiszem, hogy még mindig igen nagy gyerek vagyok. Ez a vers ugyanis
belevette magát a lelkembe. És két nap óta folyton elmondom magamba. Ha
Irma kisasszony erre megy az ablak alatt, mindjárt szomoru leszek és
magamban szavalom ezt a verset.

*

Irma kisasszony.

Ej, hogy róla még nem is írtam! Csodálatos. Az ember a kicsiny dolgokat
hamarabb meglátja, mint nagyobbakat. Hogy én Irma kisasszonyt csak most
veszem tollamra!

Irma kisasszony a szomszédban lakik. Nagyszerű leány, azt előre is
mondhatom. És leginkább egy kis, víg, csicsergő fecskéhez szeretem
hasonlítani, aki nevetve röpül haza a fészekbe. A fészekben pedig várja
őt négy kis fióka. Négy apró gyerek, akik egyszerre a nyakába ugranak,
amint belép az ajtón és majd megfojtják az ölelésükkel. A legkisebb –
Fifinek hívja őt Irma kisasszony, – alighogy döcögni tud még. Olyan
apróak a lábai, mint a pillangószárny. Csak nevet mindig és olyan furcsa
hangon kiabál, hogy az ember elálmélkodik. Ez az elálmélkodó ember én
vagyok, aki föllopózkodván a padlásra, a szelelőlyukból beláthatok a
szomszéd udvarra. És innen szoktam nézni Irma kisasszony cselekedeteit.
Előre is mondhatom, hogy soha semmi rosszat nem tett még Irma
kisasszony. Ha meglátom őt jönni az utcán – aló – föl a padlásra gyors
futással. Bámulatos, hogy eddig még nem szegtem nyakam a homályos,
zegzúgos lépcsőkön. A szomszéd udvarban nyílik a kis kapu. Irma
kisasszony lép be a téglával kirakott udvarra. Olyan tiszta és olyan
kicsi itten minden, mintha legalább is játékbabák élnének itt. Az
esőcsatorna sárkányfeje sem olyan ijesztő, mint nálunk, amitől kis
fiúkoromban tartottam. És zöld repkény futja be a léceket Irma
kisasszonyéknál. Színes virágcserepek mosolyognak ki a tornácról, ahol
üvegfal mögött ül az özvegy és a négy kis fecske kiröpül Irma elé. Az
özvegy lompos, sóhajtozó nő, karosszékében fiókok vannak, amikből
cukorkákat, apró üvegecskéket szed elő napközben, gyógyítgatván magát.
Tulajdonképpen nem tudni, mi a baja. Mondják, már akkor is ilyen volt,
amikor még élt a kis szürke pápaszemes Porkpács tanár úr, akivel sokat
bolondoztak a pajkos diákfiúk. Sokszor láttam őt én is, amint akkora
gyerekszalmakalapokban ment haza, amilyent garasával árulnak a tótok a
piacon. A szórakozott tanár úr rendes jó kalapját ugyanis a pajkos
diákfiúk ilyen kalapokkal cserélték ki a szögön. A tanár természetesen
nem vett magának annyi fáradságot, hogy csak egy pillantást vessen is
kalapjára, mielőtt fejébe tenné. Az özvegy ilyenkor sóhajtott csak és
pár korholó szót ejtett:

– Porkpács, Porkpács, maga is inkább született volna polgármesternek.

Ez volt az özvegy összes megjegyezni valója, miután az ő apja egykor
polgármester volt egy kis felvidéki városban. Aztán elmerült cukorkái és
apró üvegecskéi társaságába, amiket karosszéke fiókjából szedegetett
elő. Igy tehát nem sok változás állott be, mikor a szürke kis tanár úr
egy reggelen nem tette tűvé a házat pápaszeme után, hanem mozdulatlanul
maradt a kék selyemhuzatos párnák között kopasz, sárga kis feje.
Mindössze Irma – a legnagyobb leány – hivatal után nézett. A kis csúnya,
pocakos doktor bácsink – akit a halott tanárhoz hívtak – szerzett néki
hivatalt a banknál, ahol Irma kisasszonyt a levelező-osztályban a
bicegő, öreg Sikétanc mellé osztották. Az öreg Sikétanc a nagy könyvek
fölé hajolva oktatta Irma kisasszonyt és vasárnaponkint finom cukerlit
csempészett az asztalfiába. És ha Irma kisasszony megtalálván a
selyempapírosba takart édességet, csodálkozva nézett körül, az öreg
Sikétánc föltette pápaszemét és szörnyűködve csapta össze a kezét:

– Ej, ej, még itt a hivatalban is! Még itt a hivatalban is! A fiatal
szaldokontisták nagy nőimádók ebben a bankban, úgy látom.

Igy dörmögött, majd kilopódzván a folyosóra, ott úgy nevetett, hogy nagy
tenyerével csapkodta lábszárait. Majd hirtelen ijedten nézett körül.
(Mintha neszt hallott volna.) Aztán ujra csapkodta lábszárait addig,
amíg ismét ijedten nem nézett körül. Később dörmögve ment vissza a
szobájába és Irma kisasszony asztalára mérgesen tett le néhány
elintézendő levelet.

Irma kisasszony pedig futott haza a bankból és magához ölelte négy kis
fecskéjét, akik elébe röpültek. És csicsergett a fészek.

*

Tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért gondolok én annyit Irma
kisasszonyra. Szomszéd, elvégre szomszéd, de más semmi. Ha találkozom
véle az utcán, – mindig siet – köszöntöm. Ő alig észrevehetőleg biccent
a fejével. És mindig siet. Sohasem állna meg egy szóra. Pedig nagyon
szeliden megkérdezném, hogy mit csinál a kis Fifi – vagy ilyesmit. Mert
most hideg eső csurog a felhőkből, ezekben a szomoru, ködös őszi
napokban és a padláslyuk hasznavehetetlen. Tudniillik, hiába vágtatok
föl a lépcsőkön, ha Irma kisasszony közeledik az utcán, semmit sem
látok. Belép a kapun. Majd a tornác üvegajtaján, aztán csendesség lesz.
Pedig odabenn a szobákban bizonnyal jól mulatnak. A kis Fifi pompásan
döcöghet piskótáin. Én mindezt nem látom. Csak gondolom, hogy még mindig
úgy van, mint volt eddig.

*

Két hét. Ha nagyon gondolkoznék, sem tudnám megmondani, hogy mi történt
ezalatt az idő alatt. Bizonyára kisebb jelentőségü dolgok a mainál.
Valami rettenetes az, amit végignéztem.

Délfelé két hivatalos ember jelent meg Irma kisasszonyéknál. Majd néhány
piszkoskabátu zsidó jött, akik megálltak az udvar közepén, lármáztak,
köpdöstek, kiabáltak. A bútorokat egyenkint kihordták a házból. A négy
kis fecske kidugta a fejecskéjét az üvegajtó mögül, amikor először a
nagy almáriumot cipelte el két ember és fölrakták egy szekérre, ami a
ház előtt állott. A négy kis fecske csodálkozva nézte a jó öreg
almáriumot, amibe annyi körtve és alma vala mindig – és az öreg almárium
nem tiltakozott, amikor elvitték őt innen. Majd a kihúzós asztalt rakták
szekérre. Továbbá a székeket, ágyakat – mindent. Csak az özvegy
karosszékét nem láttam elvinni. Azt hiszem, egyéb nem maradt odabenn. A
négy kis fecske megrettenve nézett a nagy vasas szekér után, ami döcögve
indult el az utcában. Az özvegyet az egész idő alatt nem láttam, nyilván
nagyon el volt foglalva cukorkáival és üvegecskéivel.

Akkor jött Irma kisasszony.

Bizonyára – jövén a Jakab-templom mellett, kifordult a sarkon – már
onnan látta a szekeret, ami az ő szegénységüket elviszi innen. A szegény
leány futva jött. A kapu tárva volt még, ahol a bútorokat szállították
ki, ott jött be. Halálsápadt volt és remegett egész testében. Egy percig
mozdulatlanul állt meg az udvar közepén, ahonnan akkorára eltisztultak
az emberek. A négy fecske, amint meglátták nénjüket, kifutottak elébe a
szobából. Ó, máskor milyen patália lett volna ebből. Hogyne! Igy
felöltözetlenül jönnek ki a négy kis fecskék a hideg levegőre a meleg
fészekből. De most, amikor üres lett a fészek!

Irma kisasszony, ahogy meglátta a négy kis árvát, hát csak összeroskadt
a hideg kőre és nagyot sikoltott:

– Most már mehetünk az édesapánk után…

Ezt a dolgot nem állhattam már. Elfelejtkeztem mindenről és onnan a
padláslyukból rémülten elkiáltottam magam:

– Irma kisasszony, az istenért!…

Irma kisasszony összerázkódott és fölugrott a földről. Körülnézett a
hang felé. Én – a könnyeim elborították arcomat – elrejtőztem.

Az özvegy jött ki az udvarra. Ő is megrendült és szomorú volt, de igen
lompos. Fölsóhajtott és halkan makogta:

– Ha polgármester lett volna, istenem, ha polgármester…

*

Délután. Csöndesség volt odaát.

Nagyon szomorú és nyugtalan voltam. Istenem, hogy szerettem én azt a
leányt! – Egészen kétségbe voltam esve tehetetlenségemen. Odaát pedig
csend volt, pedig többször föllopództam „őrhelyemre“, amint a
padláslyukat utolsó órákban elneveztem.

Semmi, semmi… Bezárt ajtók, bezárt ablakok alatt süvöltözött másnap az
őszi szél. A nagy eperfán egy vén csóka ült és közönyösen nézett a
világba. A fészek üres lett.

Azt hiszem, hogy tovább nem írom a naplómat. Minek? Történhetik vélem
valami még? Mikor odaát csak egy vén fekete csóka bámul közönyösen az
üres udvarra!

És azután?…



Bella menyasszony.


I.

Még énekelt a fecske az ereszen, búcsúra sem készült és a sok madár a
patakparti bokrokban csipogott, repdesett; csak az erdőn borongott
valami névtelen bánat, amint zörgő ördögszekereken futott befelé az ősz.
Naphosszat elültem a tuskón, görnyedten, szomorúan az udvar fenekén. És
csak néztem, néztem a nagy eperfára, a csúcsos tetőre, még Gerzsonnal is
megbékültem, a nagy ellenséggel, a csíkos kandurral. Szóltam hozzá: „Pá,
Gerzson, pá. Soká nem látjuk egymást, Gerzson.“

A néni kiadta a parancsolatot:

– Gyermek. Nézz meg mindent jól. Búcsuzz, fiú. Holnap már mentek.

Holnap?! Estve még ott ültünk a tornácon. Lajos is. De ő a
verandaszegletben. Összefonta a mellén a két karját, előre nézett
mozdulatlanul. Nagy és szép fiú volt; talán a legerősebb és legszebb,
akit valaha ismertem: az én bátyám.

A néni szólt hozzám:

– Gyermek. Lássam, mit tudsz? Nem vallsz-e szégyent majd idegenben.

A néni mellett kicsi zsámolyon ültem. A fejemre tette csontos, erős
kezét:

– Tehát. A történelemből. Lássam.

A néninek mindig parancs volt a szava.

– Még akkor régen, – kezdtem, – mikor a magyarokat a németek megverték a
vezérek korában, hát akkor hazajöttek és megfogadták, hogy soha, soha
többé nem kalandoznak Németországba. Ez… Taksony alatt volt… – tettem
hozzá habozva.

A néni felém fordította a fejét, a kezével pedig fölemelte az állam.
Szürke szemével merev szigorúsággal nézett rám:

– Hol olvastad ezt, gyermek?

Gerzson ott dorombolt az ölében. Ő is szigorúan nézett rám, mérgesen
dorombolva. Mintha ő is kérdezné: hol olvastad ezt, gyermek?

– Az olvasókönyvben van, néni.

Gerzsonra pedig visszautasítólag pillantottam. Mi jogon szól bele ez a
vén macska a történelembe?

A néni kemény ujjaival megszorította a fejem:

– Az olvasókönyvedben? Nem hazudsz? Nézz a szemembe.

– Nem, néni. Nem hazudok.

A néni legyintett a kezével:

– Valami sváb írta bizonyosan. A magyart sohasem verte meg a német.

Gerzson is szigorúan dorombolta ezt.

Lajos mozdulatlanul ült helyén, pedig a néni kérdőleg nézett feléje is.
De már egészen sötét volt, a csillagok a nagy udvar fölött számosan
ragyogtak. Úgy, de úgy! Fölnéztem hozzájuk. Mennyi csillag! Mintha mind
előbujtak volna meleg fészkükből, hogy utóljára megnézzük őket. A nagy
eperfa levelein átal is hozzánk ragyogtak. Messzi a hegyek közül egyszer
csak előbujt jó égi pásztoruk is, a hold és fényes sávot vont a
hangtalan erdő koronája fölött. Lajos felé tekintettem, vajjon úgy
búcsúzik-e ő is innen mindentől, mint én. A hold sugarai egyenesen
odajöttek a bátyám arcába. Oly nagyon fehér volt és vizes cseppek
ragyogtak rajta. Sírt. Miért? A nénire emeltem a pillantásom. A néni is
Lajost nézte hosszú, merev tekintettel, kemény keze pedig lágyan
simogatta a Gerzson hátát. Hallgattunk mind. Gerzson is. Lajos lassan
eltakarta a homlokát a tenyerével és a földre nézett.

Reggel eljött Kurta Pál uram.

Fölrakták a holminkat a szekérre. Elindultunk. Én vissza-visszanéztem a
hegyes, zsindelyfödeles ház felé, az eperfák felé, fecskéket is láttam
apró pontok alakjában repülni az udvar fölött. Talán a mi fecskéink
voltak. A néni a kendőjét lobogtatta a rácsos kapuból. A levegőben
sokáig lengett babos kis kendője. Egyszer aztán nem lengett,
odaszorította azt szigorú két szemére. Lajos nem fordult hátra. Mereven
nézte a Kurta Pál uram fejét. Figyelmesen, hosszan, vajjon lehetne-e
szólni ez emberrel valami irányban.


II.

Az özvegynél szép nagy szobánk volt. Meg egy kicsi benyíló is vala még
itt. Aprócska. Lajos figyelmesen megnézegetett mindent, míg Kurta Pál
uram behurcolkodott. Az özvegy bedugta a fejét:

– Hogy vagytok, gyermekeim? – Te kölyök ne üsd le a falat, vigyázz!

De már le is ütöttem, ahogy a nagy ládát huzigáltam a sarok felé. Az
özvegy beugrott és fölemelte a kezét:

– Ó, kutya…

Lajos azonban elébe állt. Nyugodtan nézett rá.

– Hallja, asszonyság, mi ez?

Az özvegy elképedve állt meg. Lihegett és a körmeivel markolászott a
levegőbe. Egyszerre sírni kezdett:

– Hát tönkre akarják tenni a lakásomat?… a lakásomat?… a lakásomat?…

Ezt az özvegy még sokszor mondta. S csöndesen elment.

Kurta Pál hegyesen nevetett, a ládát jól a sarokhoz taszítva:

– Hehe. A vén hárpia. Verekedni szeretett volna mindjárt a küszöbön.
Hehe.

Lajos szívesen mosolygott. És a hátára veregetett Kurta Pálnak.

– Jól van, öreg, jól van. Gyujtsunk rá.

Szivart vett ki a zsebéből. Gyufaskatulyát is nyujtott. Lajos ezt nem
igen tette meg aféle emberekkel, mint Kurta Pál.

– No, öreg, ha rendben leszünk, elmegyünk egy kissé borozni, – mondta
aztán még Lajos.

– Hehe, – mondta megint Kurta Pál és aprókat nyelt.

Elmentek.

Otthon maradtam és körülnéztem a házban. Az özvegynek különös szokásai
voltak. Úgy járkált csak lomposan, mindig-mindig sóhajtva. Ha a kanalat
a kezébe vette, már sóhajtott. A tűz pedig sehogy sem akart lángra kapni
a konyhában. Pedig oly nehezen nyögött az özvegy. A néni otthon,
ilyenkor délelőtt tájt, oly kemény lépésekkel járt a konyhában, mint egy
huszár. Parancsolt, és fölgyűrte a karjain a ruhát. Sohasem sóhajtozott
a néni.

De az özvegy sem sokáig.

Egyszer villogó nagy szemmel fölállt a tűz mellől. A köténye alá
rejtette a kezét és odalépkedett a nagy barna ajtóhoz, amelyik a
szobájába vezetett. Egy darab krétát vett elő a köténye alól és
girbe-gurba vonalakkal húzogatta össze-vissza nagy sebesen az ajtót.
Aztán hátralépett és az udvar felé kiáltott:

– Jancsika! Kereszt Jancsika. Péterke. Vér Péterke. Gyertek csak,
gyermekeim, – kiáltá szivesen.

Az udvar végéről két apró fiucska jött elő. Apróbbak nálam is. Mindjárt
azt gondoltam, hogy úgy fogom őket szólítani, ha megismerkedünk: kis
öcsém. Ahogy a fiúk az özvegy közelébe értek, hirtelen megragadta őket.
Egyiket jobbról, a másikat balról. Már nem volt szives a hangja:

– Melyik tette ezt? Melyik kölyök? – szólt mérgesen, a bekrétázott
ajtóra mutatva.

A fiucskák csudálkozva néztek az ajtóra. Péterke mondta:

– Én nem, kedves néni.

Jancsika is mondta:

– Én sem, kedves néni.

Az özvegy jól megrázta őket:

– Ne-e-em? Még hazudtok? He? Nem kaptok ma ebédet! – lihegte mérgesen az
özvegy és kávét öntött magának a pohárba egy zöld üvegből.

A fiucskák szomoruan mentek vissza az udvarra játszani. Utánuk futottam
és elmondtam az özvegy titkát. De a fiucskák oly szomoruak maradtak
továbbra is, hogy megsajnáltam őket és nem is szólítottam ezentúl őket
kis öcsikéimnek, de Jancsinak és Petinek. Ők az özvegy nevelésére voltak
bízva és már ismerték a krétás ajtót.

Délfelé hazajött Lajos. Ki volt pirulva az arca. Fütyülgetett halkan és
engem sokszor megcsókolt. Halkan nevetett, majd elgondolkozva nézett
maga elé.

Másnapra, estefelé, beállított Kurta Pál uram a kapu elé a szekerével. A
szekérről egy kis feketeruhás, feketeszemü, ijedt leánykát emelt le a
bátyám. Míg átölelve karjaival, behozta a házba, az özvegy sikoltozva
csudálkozott, amint kilesett a szobájából.

– Bellus.

Igy szólt Lajos, amint ott volt nálunk a feketeszemü leányka.

– Bellus. Édes kis Bellus…

Megölelt és magához szorított.

– Kis Elek, fogsz-e szeretni? – kérdezte könnyel teli szemmel Bellus.

Én csak az arcát és fekete haját csókoltam.

Lajos az ajtó mellett állva, mosolyogva nézett rám. Ő volt Bella, árva
Bella. S im utánunk hozta őt Kurta Pál uram, a jó Kurta Pál uram, mert
árva Bella szerette Lajost.

Én beköltöztem a kis benyilóba és ott könyveim közül hallgattam, hogy
nevezi őt Lajos mindig-mindig: Édes-nek. És Bella is így szólt dallos
hangján Lajoshoz.

– Édes!

Bellus is így felelt:

– Édes!

Az özvegy csudálkozó képpel járt föl-alá a házban, és Jancsi és Peti
másnap ismét a krétás ajtó előtt állottak.


III.

A néni.

A néni hangja szigoru és parancsoló volt mindig. De sohasem féltünk
annyira tőle, mint mostanában. Mindig a néniről beszéltünk. A néni így,
a néni úgy… ha ő ezt tudná. Tudniillik azt, hogy Bellus is itt tanul
velünk. Azaz csak velem. A betűket már igen jól ismertem, de mégis volt
egy. Ez az X volt. Örökké kiment a fejemből a formája. És mikor előjött,
oly csudálkozva néztem rá, mintha sohasem láttam volna. De ott volt
Bellus, ki nyomra vezetett.

Lajos ekkor már nem járt az iskolába. Különben ő már jogász vala, de oda
sem igen járt. Egy ügyvédnél írt az irodában. Sokat, és el is fáradt
bele. De mindig mosolyogva jött haza és ha Bellust meglátta, már
messziről sóhajtották az ajkai:

– Édes!

Az özvegy két hétig nem tudott hová lenni a csudálkozástól. Végre
egyszer aztán megmondta, hogy ő ezt nem tűri tovább.

Lajos komolyan és nyugodtan nézett az özvegyre.

– Miért, asszonyság?

Az özvegy lihegett és kezeit emelgette. Bellus sápadtan húzódott meg egy
sarokban, én is kijöttem a kicsi szobámból és csudálkozva figyeltem,
hogy liheg az özvegy. Végre szólni tudott:

– Miért, miért kérdi ön, tisztelt úr? Igen? Igen? Majd megmutatom én,
miért? – fulladozta mérgesen.

Lajos összevonta a szemöldökét.

– Elég legyen! – mondta és elfordult.

Az özvegy azonban már sírt. Remegő karral mutatott felém:

– Tekintsék legalább azt a kis fiút, azt az ártatlant…

Lajos sápadtan fordult meg. Az özvegy azonban már odaát sírt a
szobájában.

Ez este csönd volt. Az eső pityegve verte az ablakokat és a szél is
jelentkezett, amint száraz, kemény leveleket dobált az ablakhoz. A lámpa
szomoruan égett, a kályhában mormogva szólalt meg valami manó néha. Az
asztal körül ültünk. Bellus remegő ajakkal hajolt a hímzése fölé. Kis
fekete ruhájában oly félénknek és búsnak látszott, mint egy kis veréb,
amelyiket ott áztat az őszi eső kívül a tetőn. Lajos hátradülve a
székén, mereven nézett a lámpafénybe. Az eső meg csak folyton
kip-koppolt az ablakon.

Bella egyszerre az ölébe ejtette a hímzést. Eltakarta az arcát két
tenyerével, s kis keble hullámzott. Lajos sápadtan pillantott rá,
előrehajolt és megsimogatta a haját Bellának:

– Mi baj, édes?

Bella, mintha csak sóhajtott volna. De egy fényes vízcsepp is
átszivárgott az ujjai között.

– A néni…

Úgy sajnáltam szegény árva Bellust.

– A néni jó, és csak mutatja, hogy szigoru… – kiáltottam hevesen, hogy
megvígasztaljam Bellust.

Lajos komolyan és neheztelőleg pillantott rám. Bellus meg magához ölelt
az egyik karjával. Igy láttam, hogy könnytől ázott volt az egész arca.

– Légy nyugodt, édes, – mondotta Lajos határozott hangon. – Hisz itt
vagyok én veled…

Ujra csend lett. Bella lassan újra a munkájához látott. A szél
dúdolgatott a kéményen át.

Másnapra megjött a néni.


IV.

Az özvegy már korán reggeltől leskelődött rá a folyosón. S amint jött a
néni, elfogta, sírni kezdett és vele akart bejönni a szobába. A néni
azonban kérte, hagyná őt egyedül.

A néni nagyon-nagyon akart haragudni. De nem tudott mégsem annyira,
amennyire szeretett volna. Lajos fölállott, előre lépett és kezet akart
csókolni. A néni azonban fölemelte a karját:

– Csak menj, – kiáltotta. – Menj, menj, nem akarlak látni! Hát az ki
ott? – csattant föl a néni Bellára mutatva. A néni úgy tett, mintha nem
ismerte volna azelőtt a tanító árváját, a szorgalmas árva Bellát.

Lajos összeharapta sápadt ajkát. Bellus lehajtotta a fejét s lélegzeni
is alig tudott. Én remegve húzódtam össze a divány sarkában. Lajos végre
fulladt, tompa hangon mormogta:

– Néni, maga tud mindent bizonyára. Ne faggasson… Bella a menyasszonyom…

A néni oly izgatott volt, hogy alig tudott állni a lábán. De nem, nem
akart leülni – itt. Ökölbe szorította kemény kezét. De nem jött ajkára
szó. Végre kimerülten roskadt egy székre. És aztán csak egyszerre sírni
kezdett. Babos kis kendőjével eltakarta az arcát és úgy sírt. A néni
sír, a néni sír… Még nem láttam a nénit sírni soha. Odalopództam mellé
és gyorsan átkaroltam a nyakát a szegény néninek.

A néni fölszisszent és eltaszított magától. Aztán megismert:

– Csak te vagy, kicsi gyerek…

Aztán megint sírt. De már megindult a szó ajkáról.

– Hát azért neveltelek én téged, azért szerettelek jobban az
édesanyádnál… Te rossz, te gonosz fiú…

A babos kis kendő nem akart elválni a néni arcától. Ez a babos kis kendő
lassan tele lett könnyel. És akkor fölszikkadtak a pergő csöppek. A néni
kisírta magát, ismét parancsolt:

– Soha, sohasem bocsátom ezt meg. Soha, – mondta keményen. – Maga meg,
Arabella, jőjjön ide. No jőjjön ide, gyermekem, ne féljen, – tette hozzá
gyöngédebben a néni.

A néni nem tudott sokáig haragudni, ha babos kis kendőjével letörölte
már fájdalma könnyeit.



A fehérlábu Gaálné.

Szurdokon, ahol hajdanában annyi Gaál lakott, hogy nem is volt másnak
becsülete, csak Gaál-fajtának, élt valamikor egy kedves menyecske, akit
még öregasszony korában is azzal különböztettek meg a többitől, hogy
„fehérlábu Gaálné“-nak hívták. A szurdoki Gaálok nagy nemzetsége azóta
szétszóródott, mint a pelyva a szélben. Mindenhová jutott Gaál az
országban, – „kovásznak a nemzet testébe“, mint az otthonmaradottak
emlegették. Ám én azt gondolom, hogy azért hagyták el ármálista
falvukat, mert egy sápadtarcu, vén banya jött hozzájuk fakó szekéren: a
szegénység. A híres Gaálok, a verekedő Gaálok, az alispánválasztó Gaálok
emléke majd elenyészik, mert hiszen hőstetteik följegyzésére kevés volna
a Tisza, ha tinta volna a Tisza, – csak a „fehérlábu Gaálné“ emléke
lebeg még az elmékben és a szívekben: mert hiába, a nagyszakállu hősök
csak a maguk idejében érdeklik az embereket, de egy szép asszonynak
fehér lába időtlen időkig kiváncsivá tesz. Még a trójai háboru sem
Achilles nagy ereje miatt találódott ki, hanem egy csalfa asszony szőke
hajáért.

Hát milyen is volt a Gaálné fehér lába? Hisz utóvégre minden asszonynak
fehér a lába, mindegyik tud vele babonázni, boszorkányozni; tán a Gaál
Erzsi lába se volt olyan nagyon fehér, hogy külön följegyeztessék, csak
a híre tette, az a bolondos hír, amely gyakran széppé teszi a rútat is
és csúnyává a gyönyörűt. A Tisza, az alföldi menyecskéknek, lányoknak ez
a nagy szépítőszere, fehérre mosta valamennyi szurdoki asszonynak a
lábát, orcáját, nemcsak a Gaál Erzsiét: mégis neki lett volna a
legfehérebb lába? Hát az volt. Akik azt gondolták, hogy látták
valamikor, mind holdkórosak lettek attól a vakító fehérségtől. Pedig
sokan vélték látni, mert a menyecske ott szokta mosni egymaga
csalánszövésü ingeit a kertjük végében, a Tiszában. Azt nem bízta másra.
Persze, csak estefelé merészkedett ki a Tiszapartra, amikor már elaludt
a falu és az alpári mosóasszonyok eltakarodtak a vízpartról. Ott
fölgyűrte szoknyáját térdig és mosott a selyemlágyságu vízben. A hold
fölébredt a tulsó parton és ezüstjével körülfolyta a Gaálné alakját:
ezüstasszony mosott, ezüstfolyóban. A ruháról, amit a vízből kiemelt,
folyékony ezüst csurgott le. Éjjeli csónakázók babonásan nézték az
éjféli jelenést, amíg aztán fölcsendült a Gaálné szirénhangja és dalolt,
dalolgatott, mert hisz régi mondás, hogy hizelkedni kell a Tiszának, ha
azt akarják a mosónők, hogy nagyon fehér legyen a ruhájuk.

Ezeknek az éjjeli mosásoknak hírük terjedt. Utóvégre a szép asszonyokról
még akkor is beszélnek, ha nincs róluk mit beszélni. Gaál uram amolyan
tunya, álmos fráter volt, akit semmi se hozott ki a nyugalmából, csupán
a névnapok, keresztelők, torok. Gyér szakállát csupán azért növesztette,
hogy legyen mit tépegetni, ha az adósságok gondja nagyon ránehezedett,
de ezzel aztán vége is volt mindennek; – Gaál uram álmosan szólongatta a
feleségét:

– Bolond vagy te Erzsi. Kimosnák a szolgálóid a ruhát. Minek mégy te
magad a vízbe?

Gaál Erzsi hetykén felelt:

– Már pedig az én ingemet nem veszi a kezébe semmiféle durva, szennyes
marok. Az anyám is maga mosta, én is magam mosom.

Gaál János csak lustán vonogatta széles vállát. Mit lehet tenni az
asszonyok hiúsága ellen? Bizony semmit. Jobb belenyugodni abba, amit úgy
sem lehet megváltoztatni. Gaálné tovább is járt éjjel a Tiszapartra és a
forró nyári estéken bizony fogyatékos volt a ruházata. De hát csak nem
moshat selyemköntösben? A sűrű füzes eltakarta és a szellő, ha árulkodva
hajtotta félre a gallyakat, Gaálné ijedten kuporodott le a vízbe. Gaál
János nevető dörmögése hallatszott:

– Csak én vagyok! Gyere ki a vízből.

A menyecske szégyenlősen felelt:

– Csak menjen szépen vissza. Magának sem kell mindent látni.

Még neki se? Gaál János csóválta a nagy fejét. Hát nem bolondok ezek az
asszonyok, hogy úgy titkolóznak? Utóvégre a férj már csak láthatja a
felesége ingét?… Talán így, talán másképpen kerekedett a szégyellős
Gaálnénak az a híre, hogy olyan nagyon fehér a lába, amit pedig közelről
senki sem látott. Talán éppen azért. Hisz sok asszony nagyon is
mutogatja a lábát, még se jut eszébe senkinek megcsodálni. A szemérmes
Gaálnéra pedig az egész világ ráfüggesztette a szemét a lába miatt.

Nőtt, nőtt a Gaálné fehér lábának a híre. Özvegyemberek meg legények még
Szurdokon is voltak, akiknek semmi egyéb dolguk nincs, mint az asszonyok
után leskelődni. A füzesben sokszor megcsörrent a haraszt, ha Gaálné a
ruhát paskolta és az öreg Gaál Endre, ez a nyugtalan, száraz, vén ember
egyszer majd belefulladt a Tiszába, hová leskelődés közben pottyant. A
vénasszonyok nyelve pedig kerepelt, kerepelt, de hát még ez is csak a
Gaálné fehér lábának a hírét növelte.

Bolondság, ha Gaálnénak csak a lába lett volna fehér, akkor tán még se
lett volna olyan nevezetes asszony. Fehér volt annak az orcája is, a
nyaka is, a válla is. A szeme, az a buzavirágszínü szeme pedig
egymagában elég lett volna ahhoz, hogy megbabonázza a férfiakat. Kállay
Barnabás, az öreg alispán, arra utaztában fölkiáltott:

– Nem tudom, mit akartok mindig ennek a menyecskének a lábával? Mintha
bizony nem volna elegendő neki az a két gömbölyü karja, amivel megölel?
De hát csak Gaál uramat öleli…

– Ölel biz az mást is. Vagyis csak mást ölel, – dörmögött közbe az öreg
Gaál Endre, aki szolgabíró volt Szurdokon. Mindig csak szolgabíró. (A
régi emberek nem igen szerettek hivatalt változtatni.)

– Ugyan kit? – kérdezte az alispán.

Gaál Endre a szájára tette a kezét. Aztán méltatlankodva kiáltott föl:

– Határtalan az emberi gonoszság! Hírbe hozza a legbecsületesebb
asszonyokat!

Kállay Barnabás, – hiába, ő is csak ember volt, – megpödörte hófehér
bajuszát:

– Ugyan ki volna az a szerencsés kötni való?

A szolgabíró hunyorított a szemével:

– Farkas uram Gerlicéről mindennap átússza a Tiszát. Minden éjjel.

– Hero és Leander esete, – bólintott az alispán. – A szerelemben semmi
sem gát. Még a Tisza sem. Magam is valamikor…

Igaz volt-e, nem volt-e igaz, ki tudna eligazodni azon a lesütött szemü,
szemérmes Gaálnén? Hátha csupán huncutságból süti le a szemét, hogy ki
ne olvassa senki se belőle rejtett titkát? Ki tudna belátni a szégyenlős
asszonyok szívébe? Hátha éppen akkor, amikor az arcukra tapasztják a
tenyerüket, odabenn a szívben egy kráter lángol? Vagyis, a tapasztalás
szerint, – mondta a rossznyelvü vén Gaál Endre, – éppen a szemérmetes
fehérnép mindig a legpajkosabb.

A Tisza pedig, ez a nagy darab selyem, amely azért szállott le az égből,
hogy benne az asszonyok lemossák könnyeiket, vagy orcájuk bűnös
pirosságát, tovább is magába szívta a fehérlábu Gaálné ingeinek illatát
és körülnyaldosta gömbölyü térdét. Bársony folyásában a zümmögő halk
melódiák talán éppen a Gaálné ajkáról fakadtak, vagy talán Gaálné
tanulta el a Tiszától azokat a szépen csengő hangokat, amelyek a
selyemvízzel kacérkodó lágy esti szél szárnyán átkeltek a tulsó partra
és onnan elhuzogatták a Farkas János uram szívét. Huzogatták, huzogatták
a melódiák, vagy talán a hold is közbenjárt, amely ezüstasszonyt
varázsolt esténkint a víz szélére, aki ezüstben mosta ezüst ruháját? Egy
este, amikor a lusta Gaál János valami hétnapos lakodalomból
hazavetődött, ott lepte a gerlicei Farkast a felesége mellett. Gaál uram
puskát ragadott:

– Ilyen becstelenség, – hörögte. – Meghaltok rögtön!

Farkas János szép szál ember volt, elébe állott:

– Lőjj le, pajtás, ha ez szükséges az egészségedhez. De ha nem
szükséges, én szívesen vállalom most már Erzsit.

– Elmész vele? – fordult Gaál uram az asszonyhoz.

– El én, – felelt a menyecske.

– Hát menjetek.

Könnyedén, tunyán vállat vonva ejtette ki a szót Gaál János, mintha csak
arról lett volna szó, hogy ellicitálják a tavi pusztáját. Akkor se
búsult jobban: mert minek azon búsulni, amit megváltoztatni úgy sem
lehet? Csak később, mikor egyedül maradott a házában, jutott néha eszébe
a felesége. Úgy egy esztendő mulva, amikor már beleúnt a sok
dinom-dánomba. Ott üldögélt esténkint a füzesek alatt, ahol a menyecske
azelőtt a ruháját mosta. A hold most is fölébredt és a víz ellágyult a
szellő simogatására, csakhogy nem dalolt senki… Vagy dehogy is dalolt. A
nagy csendességben a tulsó partról hallatszott valami lágy asszonyi
hang. A hold az ég közepére úszott és a túlparton megjelent az
ezüstasszony az ezüstfolyóban. Gaál Erzsi mosta ott az ingét.

Gaál János estéről-estére nézte a babonás jelenést. A folyó mindenféle
bolondságokat sugdosott neki. Be nagy kerítő ez a Tisza! Mintha még
fehérebbre mosta volna azóta az Erzsi lábát. Mintha még kívánatosabban
csillogna az.

És egy éjjel lopva, csónakon átkelt a vizen Gaál János. Erzsi el sem
sikoltotta magát. Ó, a csalfa! Bezzeg nem ijedős most már, mint
hajdanában volt. Sőt a vízből is kiszállott fölgyűrt szoknyájában és
mosolygósan nézte a régi urát.

– Azért jöttem, Erzsi, – mondta Gaál uram, – hogy ha visszajönnél…

Erzsi nevetett:

– Hogyne mennék vissza! – rebegte, és már ott is ült a régi ura mellett.

A vén füzek mintha halkan susogtak volna valamit, amire a vén folyó
locsogva felelt:

– Hallgassatok, vén banyák, hallgassatok…

És lágyan úsztatta tovább a csónakot. A hold az ezüstasszonyt átölelte
és Gaál János azt mondta:

– Már megnézem, hogy igazán olyan fehér-e a lábad, Erzsi, amilyennek az
emberek mondják.

Erzsi csak nevetett:

– Dehogy is. Csak képzelődés… A férfiak képzelődése.

*

A fehérlábu Gaálné sokszor elment azután az urától, de az mindig
visszahozta. De hát nem is ment tovább soha, mint a tulsó partra,
ahonnan a fehér lábát láthatták. A szurdoki asszonyok azóta is mosnak a
Tiszaparton, de nem igen kerekedik híre a lábuk fehérségének. Néha
gondolkozom azon, vajjon csakugyan a Gaálné lábának a fehérsége tette,
hogy olyan nagyon céda volt? Vagy csak a legenda találta ki az egészet,
mert hisz a legendának mindig kell valamibe kapaszkodni. Talán nem is
jó, ha nagyon fehérlábuak az asszonyok?



Nyíri pajkosok.

Nálunk, a Nyírben valamikor az asszonyok is éppen úgy mulattak, mint a
férfiak, kártyáztak és a cigánnyal huzatták. Nemcsak a férfiaknak volt
meg a nótájuk, de az asszonyoknak is. Talán még több nótájuk volt az
asszonyoknak. Az öreg Benczi Gyula nem kevésbé tartotta számon az urak
névnapját, születésnapját, mint az úriasszonyokét…

Egy öreg cigányprimás azt panaszolta a minapában, hogy manapság már
senkinek nincs névnapja. Persze, persze, változnak az idők. Régente
abból is megélt egy tucatnyi malacbanda, hogy csak a kalendáriumot nézte
mindennap. A sors és a keresztelő papok mintha csak a cigány
szolgálatában állottak volna, úgy osztották el az emberek neveit, hogy
mindennapra esett egy-két névnap. Igaz, ami igaz, ma is van névnapjuk az
embereknek, de mégsem a régi névnap az. Hová lettek a híres Lőrincek,
Miklósok, Andrások? Tán már nem is a régi szentek ülnek odabenn a
kalendáriumban. Valami más Lőrincek, Miklósok jöttek, akiknek nem kell a
cigány muzsikája.

De meg az asszonyok egészen leszoktak a muzsikáltatásról. A híres Kállay
Emma, aki három nap, három éjjel huzatta ugyanazt az egy nótát a sóstói
fürdő öreg tölgyfái alatt, hogy: Tejben fürdik az én rózsám, ha felkel,
Törülközik piros rózsalevéllel… – ma már csak a legendában él: öreg
nagybőgősök mesélnek róla a kölyökcigánynak. De, mondom, még nem is
olyan régen az asszonyok éppen úgy mulattak, mint a férfiak, de még a
kártyát is becsületesen keverték.

Régi nóta, hogy vén smucián férjétől a szép Gaálné ferblin nyerte ki a
konyhapénzt. Igaz, hogy néha Gaál uram nyerte el a felesége pénzét, de
az asszony akkor sem panaszkodott, csak a vesztő elkeseredésével
fölkiáltott:

– Majd visszaadod még ezt kamatostól!

Amire Gaál ingerkedve vállat vont:

– Aki nem tud kártyázni, ne kártyázzon.

De mégis csak az lett a vége, hogy a menyecske a paklizásra adta magát.
Az ura rajtakapta és annyira megharagudott, hogy többé sohasem játszott
vele. Igaz, hogy nemsokára ott is hagyta a kártyás asszony az öreg
smuciánt. Férj nélkül még csak megélhetett valahogy, de kártya nélkül
nem.

Hát így kártyáztak, mulattak az asszonyok és a legnevezetesebb, hogy
mégis jobb világ volt az, mint a későbbi. Házasságtörés, cédaság, mintha
száműzve lett volna abban az időben az asszonyok közül. A sánta Muhorai,
aki még amolyan régimódi gavallér volt, se nem ivott, se nem kártyázott,
elkeseredve gibicelt a sóstói pártiknál:

– Be megváltozott hirtelen a világ, – duhogta. – Azelőtt a menyecskék
majd kibujtak a bőrükből a szerelem miatt, most meg a makkalsót teszik a
párnájuk alá.

Bolondság! Odatették-e a makkalsót, nem-e, – ki tudná? Hisz az asszonyok
párnája alá még Muhorai se igen nézhetett. De az is meglehet, hogy csak
Muhorai uram vénült el a menyecskéktől, lányoktól. Előresietett és azok
a menyecskék, akiket hajdanában veszedelmekkel környékezett, nem akartak
utána menni. Ugyan kinek volna kedve megvénülni? Pláne asszonyfélének. A
férfiember is próbálgatja egy darabig festékkel, borbélykézzel eltolni
az időt magától. De az asszonyra kész ijedelem minden elmúlt esztendő.

Tehát abban az időben a svájci szabadsághősök uralkodtak környékünkön és
Reding Itel mogorva szakállával zavarta azokat a kis színes lepkéket,
amelyek ábrándok, álmok alakjában ott szállingóznak az asszonyok kontya
körül. Hess, ti csúnya lepkék! Kinek volna ideje a fülemile furulyáját
hallgatni a tópart bokrai között, mikor a zöldasztalt már fölterítették.
A fürge pincérsereg már jégre tette a könnyű vinkót a megfelelő szolyvai
vízzel és az öreg Benczi Gyula is mindig annak húzta legszebben, aki
mellé a szerencse szegődött. Ez a szerencse pedig senki más nem volt,
mint egy rézvörös arcu, mormogó, penzionált kapitány, bizonyos
Rittmeister Dömmel, aki a földkerekség legköszvényesebb öreg katonája
volt. Valami babonás rögeszme fűződött az öreg kapitányhoz. Aki mellé ő
letelepedett, annak nyernie kellett. Babona, babona, – dehát nem minden
babona a játéknál? A fiatalabbik Zathureczky akkor veszítette el az
egész vagyonát, mikor sárga mellénye volt a gibicének aranygombokkal. A
hold hiába jött föl a százados tölgyek mögött; a szél hiába sóhajtott
átal az erdőn, mintha hivogatna valakit; a szép Csebiné legédesebb
mosolyát a vén kapitány felé küldötte; a kívánatos Szalontainé
hízelkedve simogatta meg bársonypuhaságu kezével, amely simogatásra még
a holt ember is fölébredt volna. Dömmel kapitánynak lilaszínü lett az
arca és gyakran elkeseredve csapkodott botjával egy képzeletbeli lábra.

– Te kutya, te kutya, – dünnyögte. – Ha te nem volnál!

Mert leginkább a lábát hasogatta a köszvény. Különben igen jóravaló
csendes ember volt és a férfiak, akik mégis csak inkább szerettek egymás
között játszani, nyugodtan gusztálhattak. Amennyi udvarlás, bók és
lovagias szolgálat szükséges volt a kártyázó asszonyoknál, azt Dömmel
kapitány hűségesen ellátta. Az öreg gavallérok régimódi manierjaival
búzgón kísérgette haza az asszonyokat a villákba, sőt olykor bizalmas
küldetéseket is elvégzett.

A szép Csebiné – hiába, olyan nagyon gyönyörü asszonynak mégis csak
másfelé kell keresni a szerencsét, nem a rideg svájciaknál – gyakran
elveszítette az aprópénzét és ilyenkor titkolózva nyomta a kezébe Dömmel
kapitánynak a kis kulcsait:

– Menjen, édes kapitány úr, hozzon pénzt. A ruhásszekrényben, az ingeim
közé van bedugva pár százas, hozza el. De az uramnak ne szóljon róla.
Aztán lábujjhegyen járjon, nehogy fölkeltse a gyerekeket.

A kapitány suttogva felelt, amennyire már ő suttogni tudott:

– Rendben van!

És gummitalpas botjával sietve kocogott el a fák alatt. Izgatottan jött
vissza és halkan mondta:

– Az ingek között nem találtam meg, de a következő fiókban.

A szép Csebiné hálásan rámosolygott a kapitányra:

– Tudtam, hogy ön ügyes ember!

A köszvényes kapitány elmerengve ült az ilyen estéken, fejét úgy
forgatta, mintha valami képzeletbeli illatot szimatolna a levegőben és
sokszor csapott mankójával egy képzeletbeli lábra.

De hát a ruhásszekrény, akármennyi kincs is volt benne elrejtve, néha
fölmondta a szolgálatot. A kapitány kétségbeesett arccal jöt vissza és
megdöbbenve suttogta:

– Még a harisnyákat is átkutattam. Nincs semmi, semmi.

Csebiné szomoruan bólintott. Olyan szomoru volt ilyenkor, hogy az öreg
kapitány nem nézhetett rá megindulás nélkül.

– Talán Gyurka barátomnak szólok, kedves férjének… Odabenn makaózik a
kisteremben.

Az asszony ijedten intett:

– A világért se. Nem szabad neki tudni, hogy veszítettem. Kísérjen haza,
kedves barátom.

Elindultak, az ottmaradt partnerek utánuk kiáltottak:

– Mi is megyünk mindjárt!

A cigánybanda a fasorvégig elkísérte őket. Később, midőn a holdfényes
virágágyak között ballagott Dömmel kapitány Csebiné oldalán, az asszony
rendesen görcsösen zokogni kezdett:

– Alávaló nyomorult teremtés vagyok! – kiáltotta.

Az öreg kapitány, bár sűrűn ismétlődött ez az éjszakai jelenet, most sem
tudott egyebet mondani, mint amit legelőször mondott:

– Nono… Csak kitartani. A lovaglás is nehéz, mégis meg lehet tanulni.

Az asszony ilyenkor elnevette magát és dühösen kérdezte:

– Kártyázott valamikor, kapitány úr?

– Sohasem… Gyermekkoromban egyszer karácsony este huszonegyet és egy
kalap diót nyertem.

– Akkor jó éjszakát! – szólt Csebiné és sietve lépett be a villa
kapuján. Az öreg kapitány lehorgasztott fővel állt egy darabig a
virágágyak között és sehogy sem tudta megérteni, miért haragudott meg
egyszerre az asszony. Szomoruan körüljárta a villát és nagyokat ütött
pálcájával a tulipánokra. Majd elkeseredve kiáltott föl:

– De hát miért nem is tud kártyázni, szegény asszony!

Nyár vége felé, mikor már oszladozóban volt a fürdői társaság, új vendég
érkezett. Bizonyos Molnár György, aki az első napokban végtelenül
unatkozott. Kiéltarcu, sokat tapasztalt, kopaszodó férfi volt, aki
folytonosan barangolt a világban. Olyan tekintete volt, mint a vércsének
és egy unatkozó fenevad módjára ásítozott a kártyaasztalok körül.

– Nem értem, hogy tudtok egész nap játszani! – kiáltott föl néha.

Dömmel kapitány ebben igazat adott neki, de szokott közlékenységével
elmondta mindenkinek, hogy neki nem tetszik ez a sápadtarcu, hiuzszemü
ember. Molnár is hírét vette a dolognak és azóta különös elnézéssel bánt
az öreg kapitánnyal.

Ha az ember kártyások közé keveredik, maga is kártyássá lészen. Molnár
egy hét mulva már ott ült a kártyaasztalnál, – de nem odabenn a férfiak
között, hanem az asszonyoknál.

– Ti mind nyerni akartok, ha játsztok, – mondta nevetve – én pedig nem
akarok veszteni.

Dömmel kapitány sokáig tünődött a rejtélyes megjegyzésen, aztán
csakhamar egész gyülöletével fordult Molnár felé. Az asszonyok
asztalánál, ahol eddig ő képviselte a lovagias férfinemet, új csillag
tünt föl. Még pedig egy ragyogóbb, mindent elhomályosító csillag: egy
játékos, aki udvarolva, finoman bókolva nyert.

Csak a nyerő játékosnak van tekintélye. A vesztővel senki sem törődik.
Molnár pedig kitartóan nyert az asszonyoktól. Az öreg kapitány néha
rémes mesékkel állított be a kártyázó férfiakhoz; a híres Csebi ilyenkor
lustán vállat vont:

– Jól teszi, ha elnyeri a pénzüket. Legalább nem játszanak azután.

Szólt és nyugodtan keverte a kártyát. Mit törődtek itt a garasos
játékkal, asszonyok mulatságával, hol ezrekben folyt a játék.

A vén kapitány utóbb formálisan gorombáskodott a férfiakkal, de azzal
sem törődtek. Később az öreg maga is megnyugodott: hisz sohasem kellett
most már hazamenni a ruhásszekrényhez. Csebiné mozdulatlanul ült
éjszakánként a kártyaasztal mellett és fáradt mosollyal hallgatta a
bókokat, amelyekkel Molnár és Dömmel kapitány mindig készen állottak.
Sőt hajnalonként, midőn a vén tölgyek között a hajnal fehér leányai
keltek táncra, az asszony nyugodtan ballagott a kapitány oldalán. A
dühös zokogásnak híre-hamva sem volt és Dömmel kapitány, aki szokás
szerint körüljárta a villát, boldog megelégedettséggel susogta magában:

– Úgy látszik, megtanult már lovagolni!

A tulipánokat kedélyesen megfenyegette bunkójával és vígan indult
hazafelé.

De egyszer, egy hajnalon… A szép Csebinének a tóparton volt kedve még
sétálni és némán burkolózott indiai kendőjébe. Az öreg Dömmel szokás
szerint locsogott mellette. Akkor az asszony megállt egyszerre és
fájdalmas pillantást vetett a kapitányra:

– Elbúcsúzom öntől, kedves barátom. Mi többé sohasem látjuk egymást.

A kapitánynak torkán akadt a szó. Még csak annyit sem birt mondani, mint
máskor. Az asszony pedig halkan folytatta:

– Valami igen kellemetlen adatot kell önnek elmondanom… Vesztettem és
négyezer forinttal tartozom Molnár Györgynek. Ezt a pénzt én nem tudom
megfizetni, mert már mindenemet elvesztettem. Az uramnak nem szólhatok,
mert agyonüt, vagy kinevet. Egyiket sem akarom. Tehát meg kell halnom.

Dömmel keservesen kacagott, mintha régi kapuzárak csikorognának.

– Bolondság! Hiszen ön… hogy is mondjam, önre nem kötelezők a kaszinói
szabályok… ön asszony…

A Csebiné sápadt arca kitüzesedett:

– Éppen azért, mert asszony vagyok… Azért tette az éjjel Molnár azt a
becstelen ajánlatot, hogy elengedi az adósságom, ha… És ha három nap
alatt nem fizetek, levelet ír az uramnak…

A kapitány sóbálvánnyá merevedve állott egy darabig, aztán bunkóját
fölemelve, felhördült:

– Agyonütöm azt a gazembert!

Az asszony szeliden kapaszkodott a karjába:

– Azt nem fogja tenni… még ha meghalok, akkor sem akarom, hogy botrány
történjen miattam. Gyermekeim vannak.

Dömmel kapitány csak a fejét rázta, egyetlen szónak sem volt ura. Az
asszony lassan elindult a virágos ágyak között. A kapitány a fejéhez
kapott és utána rohant:

– Milyen bolond vagyok én! – kiáltotta nevetve. – Hisz én kölcsön
adhatom önnek a szükséges összeget. Három nap alatt itt lesz a pénz…

Az asszony hitetlenül csóválta a fejét.

– Úgy tudom, ön nem gazdag.

– Hm. Ahogy vesszük, – szólt vidoran a kapitány, – van annyi vagyonkám,
hogy négyezer forintot mindig nélkülözhetek. Három nap alatt
rendbehozzuk a dolgot. Ön majd részletekben visszafizeti. Csak egyre
kérem… Igérje meg, hogy nem játszik többé sohasem.

Az asszony sírva ragadta meg a jóságos kapitány kezét.

– Soha. Igérem…

A könnyek benedvesítették az arcát és a kapitány folyton igen hangosan,
föltünő vídámsággal nevetett:

– Nono… Nem tanult meg lovagolni. Annyi az egész.

Karonfogva vezette hazáig az asszonyt. A kapunál még kedélyesen intette:

– De aztán pontos legyen a részletek megfizetésében. Kegyetlen hitelező
leszek.

Az asszony, mint aki valami igen nagy tehertől szabadult meg, boldogan
mosolygott vissza.

– Pontos leszek. Jó éjszakát.

A kapitány nem feledkezett meg régi szokásáról és most is körüljárta a
villát. De a léptei sokkal ruganyosabbak voltak, mint valaha. Csaknem
táncolt a virágos ágyak között és szemét folyton vidoran szegezte a
villa leeresztett zsalugátereire…

Aztán elindult és mikor már messze-messze járt a fasorban, akkor
óvatosan hátranézett és miután senkit sem látott, leroskadt egy padra és
fejét karjai közé szorította:

– No, Dömmel! – nyögte föl és nagy csöppekben gyöngyözött a verejték
homlokáról.

Sokáig ült ott mozdulatlanul a padon. A mankójával a homokba írta a
numerust: 4000. És azt nézte, mintha valami csodaszörnyet nézne, amit
még álmában sem látott. Közben rázta a fejét és oly keserveseket
kacagott, mintha százesztendős zárak nyikorognának. De hiába nyikorgott.
Sehogy sem tudta kisütni, hogyan lehetne több esztendei nyugdíját
egyszerre fölvenni…

A porond csikorgott mögötte. Siető léptekkel jött valaki. A kapitány
megfordult. Molnár György közeledett felé, karján felöltő volt, vígan
fütyörészve. Nyájasan szólt:

– Jó reggelt, kapitány úr! Örülök, hogy találkozunk. Legalább megtudják
kedves barátaim, hogy hová lettem. Három napra hirtelen el kell utaznom…

A kapitánnyal keringett a világ. Rémítő dühhel emelkedett föl:

– Gazember! – ordította. – Addig nem utazol el, amíg velem le nem
számoltál.

És botjával irtózatosat ütött a Molnár György arcába.

Molnár megtántorodott. A vér végigcsurgott arcán. A kapitány gőgösen
lépkedett tova. Megelégedetten harsogott vissza:

– A Karolina-villában lakom…

*

Két napig ült otthon a kapitány kis szobácskájában, de Molnár Györgyöt
sem látták azon idő alatt. Négy titkolódzó úr tudott csak felőlük,
akiknek becsületszavát vette a kapitány, hogy a dologról senkinek sem
szólnak. A harmadik nap hajnalán pedig, benn egy erdei tisztáson, Dömmel
nyugalmazott lovaskapitány négy úr szemeláttára homlokon lőtte Molnár
Györgyöt.



A nagymama levelei.

Szenice felé, locsogó jegenyenyirek között, amelyek messziről olyanoknak
látszottak, mintha merő ezüstből lettek volna, állott egy ódon kastély,
benne laktak Gaálék.

Kastély volt-e valóban a régi földszintes oszlopos ház? Ki tudná? A
környéken úgy hívták a Gaál-kastély. Ha nem a gőgös Gaálok laktak volna
benne, akkor tán egyszerü maradvány lett volna a régi lak neve. De hát
ezekkel a kifejezésekkel is úgy vagyunk, hogy mindig az ember válogatja.
A pentelei bocskoros parasztok – ármálista falu volt – még az én
gyermekkoromban is ékes betükkel pingálták fehérfalu nádfödeles
viskóikra e büszke szót: Curia. Nem igen akadt senki a faluban, aki a
nevét helyesen le tudta volna írni, de ezt a szót egyik se vétette el.
Bolondság: a hiúság sok mindenre megtanítja az embert. Az igazi kuriák
úgyis eltüntek, a homok nyelte tán el őket? Csak a hiúság maradott meg.
Igy aztán nem csoda, ha a Gaálok kastélyban laktak, miután a házfedélen
nem folyt be az esővíz. De hát akkoriban én ezt nem igen vettem észre,
csak a nagyapámra figyeltem, kivel hébe-korban arra jártunk:

– Itt laktak a hóbortos Gaálok. Sose volt egyiknek se tiszta esze. Az
asszonyféléje meg valósággal bolond.

Igy dörmögött az öreg, amint már a nagyapók szoktak. (Furcsa, hogy az
öreg ember annyi bolondságot lát az életben, ami pedig nem is olyan
nagyon bolond!)

Ott állott a régi ház, a nyirfák locsogtak körülötte és benn laktak a
gyönyörü Gaál-leányok. Ketten voltak és ha görög író verselne róluk,
nyilván az istenekre bízná annak eldöntését, melyik volt a szebbik a
kettő közül. A mai emberek, akik pedig a jelzőkkel bőven bánnak, a
Gaál-leányokról csupán annyit mondanak: a hóbortosak.

Vajjon miért is voltak olyan hóbortosak? Csupán csak azért, mert az
apjuk is az volt. A bicegő öreg Gaál egész nap aludt és este kelt föl,
amikor a csillagokat vizsgálta egy hosszu tubuson keresztül.
Egyáltalában nem törődött a földi világgal. Történhetett körülötte
akármi, ő ügyet sem vetett rá. Nappal éjjeli csöndesség volt a házban. A
távoli országútról a szekerek zörgése úgy hallatszott ide, mintha egy
messzi idegen világból jönne a zaj. Az atyafiak, akik hébe-korban
Gaálékhoz vetődtek, szemüket meresztgetve beszéltek az öreg Gaál
hóbortjairól. Általában istentagadó pogánynak tartották, aki még a
hazáját sem szereti.

– A haza – mondogatta, – elvett tőlünk mindent és érette semmit sem
adott. Adta azt, hogy a magyar koldus lett a maga portáján és idegen
uralkodik a nyakán…

Akik ezt hallották, nevetve csóválták a fejüket:

– Az öreg nyilván azt hiszi, hogy Kufstein még a mumus Magyarországon.

Hitte-e az öreg, nem-e? Az elmult században sok volt az elkeseredett,
meghibbant honfilélek. Az idő olyan volt, hogy divat volt hóbortosnak
lenni. Az öreg Gaál kivénült a divatból és megszokta a bolondozást. A
világ tovább ment mellette és ő még azt se vette észre, hogy az öreg
ispán Mártonfalvi mindig jobban csetlik-botlik a sarkantyújában.
Esténként, mikor a kertben pipázgatott, komoly hangon szólt rá
Mártonfalvira:

– Nem szeretem ezt a sok vihogó fehércselédet a háznál. Utóvégre ispán
úr figyelembe vehetné, hogy nekem is van némi beleszólásom a dolgokba.
Szép, szép a szerelem, de maholnap megnőnek a lányaim…

Mártonfalvi bácsi – megszokta már az öreg úr bogarait – helyeslőleg
bólintgatott hófehér fejével:

– Igaz bíz’a. Holnap kiadom a Cserepesné útját. Az a legfiatalabb
fehérszemély nálunk. Ötven esztendős. Mert bizony a kisasszonyok
megnőnek…

Megnőnek-e? Meg is nőttek. Tán még Mártonfalvi uram se vette észre,
pedig ő csak el-ellátogatott másfelé is a régi háztól. De hát neki se
igen volt gondja egyébre, mint a sarkantyujára. A lányok – Ilona és
Jutka – megnőttek, mint ahogy a vadvirág is megnő, pedig senkisem
gondozza. Kubacska uram, a szenicei rektor, aki írni-olvasni tanította a
leányokat, egyszerre elmaradt a háztól és semmi kincsért se volt
hajlandó újra a kastélyba menni.

– Valóságos ördögök azok a kisasszonyok, – mondogatta. – Ha éppen
lekvárt nem tudnak önteni a zsebembe, akkor az asztalhoz ragasztják a
szakállamat. Mégis öreg ember vagyok már…

Kubacska uram után egy idős német hölgy érkezett a kastélyba, – Isten
tudja hol fedezte föl Mártonfalvi uram – de annak sem volt sokáig
maradása. Éjnek idején szökve távozott a háztól és csak Pestről merte
megírni az öreg Gaálnak, hogy az ő leányain már nem segít senki. Gaál
János természetesen el sem olvasta a fájdalmas hölgy levelét, az öreg
Mártonfalvi pedig csupán annyit tudott németül, amennyi a vizsla
apportirozásához szükséges volt.

Ezenközben pedig nőttek a lányok. Szamarakon nyargaltak be néha a faluba
és vasárnap délutánonként feltűzött szoknyával táncoltak egysorban a
falusi lányokkal. Szilaj kedvük elől néha még Mártonfalvi bácsi is
elmenekült, míg Gaál János legyintett a kezével:

– Mind ilyen a Gaál-fajta. A Gaálokban több a vér, mint a többi
emberben. Ennyi az egész.

De hát hiába, ha háromszor olyan vadak lettek volna a Gaál-leányok,
akkor is elszállt volna a szépségüknek a híre. Mert véka alá még Gaál
János sem tudta rejteni a leányait. Unatkozó fiatal gavallérok
tünedeztek föl az országúton, akik magas kocsikon hajtottak; a lányok
kimondhatatlan neveletlenséggel nevetgéltek ilyenkor a nyirfák mögött.
Szesztay Gábor, a lányok nagybátyja, egy este könnyü kis kocsiján
kipödrött bajuszu fiatal urat hozott a kastélyba. A lányok elbújtak a
szérüskertbe, ott aludtak a béresasszonyok között. Az öreg Gaál pedig
egész éjjel káromkodott, mint a jégeső. Jó, hogy ki nem dobta a
vendégeit. Csak Mártonfalvi bácsi botorkált a sarkantyus csizmájában és
tartotta szóval a vendégeket.

Az idő pedig múlott, mert hát az időt még Gaál János sem tudta
megállítani. Mártonfalvi bácsi se tudott kijönni egyszer az
ispán-lakból. Úgy vitték ki onnan, fekete ládában. Gaál János bicegve
ment a koporsó után, otthon pedig keményen összeszidta a lányokat,
mintha ők volnának az okozói annak, hogy már nincs meg az öreg ispán.

– Azt mondom nektek, hogy most már eszetekre térjetek. Ki az ördög fog
mászkálni utánatok ezentul?

A fehér szamarakat elhajtatta az udvarból, a falusi táncokba többé nem
mehettek a kisasszonyok. Napközben néha álmosan nézett körül az udvaron
és belefujt egy görbe vadászkürtbe, amely hívásra a lányoknak azonnal
elő kellett jönni.

Ilona és Jutka kipirulva futott elő a kürtszóra. Az öreg Gaál
megelégedetten bólintgatott:

– A nagyanyátok is így nevelte a gyerekeit, – mondogatta. – Az pedig
derék asszony volt.

Egyszer, tavasz felé, a két unatkozó leány a padláson kutatott. Valami
színházi előadást rendeztek a falusiaknak. Ahhoz kerestek rokkant
butorokat. Mikor egy vénhedt szekrénynek fölpattantották a fedelét, a
szekrény fiókjából egy csomó elsárgult levél hullott ki. Ilona
belemarkolt a levelek közé és találomra olvasni kezdte a megfakult
sorokat.

– Nini, – mormogta, nyakáig elvörösödve, – egy szerelmes levél.

Megfordította a levelet és elolvasta a címírást:

– Gaál Antónia kisasszonynak saját kezébe.

Gaál Antónia? Ki volt az a Gaál Antónia?

A két leány összedugta fejét a padláslyuk előtt és mohón olvasták a régi
levelet: a vér arcukba tódult és a keblük emelkedett.

– Azt írja, – rebegte Ilona, – hogy Antónia a legdrágább lény a világon.
Itt meg: ő a hajnali szellő, amely a tavaszi erdő felől illatot sodor.
Vajjon ki volt ez az Antónia?

– Én azt hiszem, hogy a nagymama volt, – szólt Jutka. – A nagymamát
hívták Antóniának.

– Hát ez a János ki volt vajjon, aki a leveleket írta? – folytatta
álmodozva Ilona.

Gondosan összeszedték a fakó leveleket és szobájukban egész éjjel
tanulmányozták a szerelmes sorokat. Azokban a levelekben pedig egész
regény volt, egy boldog-boldogtalan szerelemnek a regénye, amely a két
leány előtt sajátságosabb, rendkivülibb volt mindennél a világon. Egy
bizonyos János szerette Gaál Antóniát, de az öregek hallani sem akartak
a szerelemről. Jánost kiűzték a házból, de hogy a boldogtalan szerelmes
még sem mondott le Antóniáról, annak nyilván az volt az oka, hogy
Antónia viszont szerette őt. A sok boldogtalanság közepette is
találkoztak titkon és e találkozásokról János a mult századbeli
gavallérok érzelmes romantikájával emlékezik meg. Végül János arra
ösztökéli Antóniát, hogy hagyja el a szülei házat, szökjenek meg együtt.
És hogy Antónia beleegyezett a dologba, azt bizonyítja, hogy János
boldogan írja meg: éjjel hintóval várja a nyirfasorban, „aztán miénk a
boldog jövendő“… S a leveleknek itt vége szakadt.

A két leány nedves szemmel nézett egymásra, sírtak is közben egy sort és
Ilona álmodozva nézett ki a tavaszi éjszakába:

– Akkor is tavasz volt, – rebegte. – Ugy-e, azt írja, hogy tavasz volt,
Jutka? De minket nem akar elszöktetni senki!

A kastély sarokszobájából hallatszott a Gaál János krákogása és a két
leány elmerengve betűzte újra meg újra a nagymama leveleit. A szerelem,
amely eddig az ismeretlenség szürke köpenyegében közönyösen haladt el a
Gaál-leányok mellett, a régen porló nagymama fakó leveleiből egyszerre
megigézte a két leányt. Egy kéz, amely por lett már régen,
föllebbentette a fátyolt a leányok előtt… A nyirfák fölött szakadozott a
sötétség és az ezüstlevelek megcsillantak odakünn.

– Mi is el fogunk szökni, – mondta határozottan Gaál Ilona. – Aki engem
szeretni akar, az szöktessen el.

Jutka megölelte a nénjét:

– Veled megyek. Veled tartok. Hisz a nagymama is így cselekedett.

*

Hogy a Gaál-lányok egyszer igazán elszöktek, azt mindenki tudja, de
senki sem haragudott rájuk. Hisz a nagyanyjuk volt az oka, az a hóbortos
Gaál Antónia, ki elkezdte a szökést a familiában. Azóta nem is igazi
Gaál-leány az, aki meg nem szökik. Hogy miképp szöktek meg, azt majd
elmondom máskor.



A holt asszony udvarlója.

Mintha ma is látnám a löki grófok tiszaparti omlatag, félig rombadőlt
kastélyát és benne Korponai Gáspárt, nagylelkű Fülöp württembergi herceg
huszárezredének egykori vitéz kapitányát, később a löki uradalom
intézőjét. Olyan régi és olyan búskomor volt a tiszaparti kastély, mint
valami szomorú legenda; benne a lecsüngő bajszú, szálas intéző, aki
kedvetlenül, szótlanul tett-vett a ház körül és csak akkor gyulladt föl
az indulat téveteg lángja szemében, ha makrancos lovat kellett
megfékezni, vagy viharos időben csónakra szállva, átkelt a zajgó Tiszán.
Igazi elátkozott ember volt ott a löki magános kastélyban. A grófok
évtizedek óta külföldön barangoltak és tán régen túladtak volna az egész
birtokon, ha nem éppen Korponai Gáspár benne az intéző. De hát Korponait
régi bajtársi viszony fűzte a grófokhoz. Korponain nem lehetett túladni.
Igy aztán a birtok is megmaradt és a szél kedvére fütyülhetett a régi
kastély folyosóin: a barátság már arra nem kötelezte a grófokat, hogy
kijavíttassák a félig rombadőlt lakot. Meg aztán Korponai se nagyon
törődött vele, ha az eső befolyt a tetőn. Vendég úgy sem fordult meg
itt, neki magának nem kellett semmi. Hébe-korba szilaj lovain behajtott
a közeli városba és napszámban muzsikáltatott a cigánybandával.
Hordószámra itta a bort és semmi sem érdekelte az italon kívül. A városi
gavallérok ilyenkor messze elkerülték a fogadót, hol Korponai tanyázott,
mert az idegen mulató láttára éktelen dühbe gurult az elátkozott ember.
Néhány szilaj párviadal, amidőn Korponai egy vérengző mészáros kedvével
vagdalta össze ellenfeleit, félelmetes hírbe keverte a senkibarátja
kapitányt. A fáradt, vagy inni nem tudó cigányokat pisztollyal
kényszerítette a további mulatozásra, a tükrök, bútorok ropogva törtek
össze körülötte, míg a mulatság hetedik napján csillapult vad kedve és
szótlanul, búsan ült föl kocsijára, hogy hónapokig eltünjön az emberek
szeme előtt. A falusi ispán, aki az uradalomból a városba járt, vállat
vonva felelt ilyenkor a kérdezősködőknek:

– Nem csinál ez, kérem, semmit. De vajjon mit is csinálhatna?

Tehát még a vidéki pletyka sem talált okot arra, hogy foglalkozhasson a
kapitánnyal. Véres párbajai alkalmával kinyomozták a városka lovagias
férfiai, hogy a mogorva intéző a legkorrektebb formák között válott meg
tiszti kardbojtjától, sőt azt is mesélték, hogy éppen őrnaggyá való
kineveztetése előtt hagyta ott a gyöngyéletet. Ugyanakkor, amidőn Leöky
Illés gróf főhadnagy is kilépett az ezredből és a grófné elhalálozása
miatt búsan külföldre utazott. A halott grófnét nagy pompával kísérték a
löki családi sírboltba, az érzékeny gróf ezt már be se tudta várni;
Korponai kapitány tárgyalt a halottas emberekkel. Aztán ott maradott a
kastélyban, miután az öreg Sárfay, az uradalom addigi igazgatója,
agglegény létére megúnta már az örökös lopást. (Csak azon csodálkoztak
sokan a vármegyében, hogy Sárfay annyi esztendő alatt el nem rontotta a
gyomrát. De hát nem rontotta el. A régi uradalmi embereknek jó étvágyuk
volt.)

A tiszaparti füzesek alatt éldegélt azután Korponai. A grófnénak
emlékezetére gyönyörü kis kápolnát építtetett egy magas halomra.
Valamikor dülőút vezetett a halmon keresztül. Azt az útat elzáratta.
Szomoru füzekkel ültette tele a halmot és tavaszi időben, állítólag a
külföldön barangoló gróf rendelkezésére pesti kertész jött a kápolna
kertjének ápolására. Korponai mogorván utasította a kertészt:

– Aztán sok jácintot ültessen, barátom, mert a méltóságos grófné azt
szerette.

Az esztendők még egy tiszaparti omlatag kastély fölött is úgy repülnek
el, mint bárhol másutt a világon. Az emberek itt is vénülnek és a
gyermekek születnek, mint ahogy a földből kibujik a fű, pedig senki sem
parancsolja neki. A vármegyében is kezdték felejtgetni Korponai szilaj
tempóit. „Jó ember az, csak kicsit bolond“, mondogatták és többen a
szomszéd birtokos urak közül barátkozni próbáltak a mogorva kapitánnyal.
Mily nagy volt azonban csodálkozásuk, mikor Korponai szigoruan
visszautasított minden barátságot.

Szklabonyai, a környék legvígabb embere, akinek már a neve említésére
nevetésre görbült minden ajak még túl a Tiszán is, pláne „a barlangjában
kereste föl a medvét“, mint maga később elbeszélte. A medve éppen, akár
hiszik, akár nem, a kastély verandáján egy húros hangszert pengetett és
hozzá vastag hangján lágyan énekelt valamely német románcot. A
tréfacsináló Szklabonyai bevárta a dal végét, aztán (híres volt arról,
hogy egyszeri hallásra megtanult minden nótát), énekelni kezdte előlről
a dalt… Korponai erre oly éktelen haragra gerjedt, hogy pisztolyt
ragadott és a vidám szomszédnak lóhalálban kellett menekülnie a
kastélyból.

Máskor hadgyakorlatra vonuló huszárok jártak a környéken. Néhány idősebb
tiszt, egykori bajtársai, fölkeresték Korponait az elhagyott tanyán.
Estefelé szomoruan jöttek be lovaikon a városka fogadójába, ahol borozás
közben elmesélték, hogy Korponai kapitány még mindig a régi álmodozó.
Beszélgetés közben az egyik tiszt tudni vélte, hogy Korponainak
tulajdonképpen a grófné törte össze pályáját: szerelmes volt a szőke,
német grófleányba és egyszer még a férjével, a duhaj Leöky gróffal is
szembeszállt miatta. A gróf állítólag mámoros fővel inzultálta a
törékeny asszonyt és Korponai kapitány másnap kemény szavakkal támadt
gyermekkori barátjára. Meg is verekedtek, de senkinek sem jutott eszébe
egy pillanatig is meggyanusítani a szelíd grófnét és a marcona
kapitányt, aki különben továbbra is a legjobb barátságban maradt a
grófékkal. Míg Illés gróf lovait futtatta, vagy színészleányok után
futkosott, vagy vezérkedett a rengeteg ivásokban, amelyek abban az
időben kaptak lábra az ezredben, a kapitány német regényeket olvasott
föl a kis grófnénak és sohasem engedte unatkozni. Bolondság, de igaz,
mesélték az egykori bajtársak, hogy ma is kardjuk hegyére tüznék azt,
aki az immár halott grófnét és az elvadult Korponait meggyanusítani
merné. Inkább olyan volt közöttük a viszony, mint mikor egy öreg bátya
szelíd tréfákkal mulattatja a kis hugát…

A szürkehaju lovastisztek tovább vonultak a környékről és bizonyára nem
gondoltak arra, hogy az ártatlan beszélgetésből, amelyet egykori
bajtársukról folytattak, mi mindent talál ki a vidéki pletyka.

Aha, most már világosnak tetszett a Korponai kapitány életének a titka,
eloszlott a köd, amely eddig rejtélyesen fogta körül a zord gazdasági
intéző alakját. Tehát azért él magában elvonulva a kapitány a félig
rombadőlt házban, mert ott van a holt asszony. A holt asszonynak udvarol
ő ott egész nap és talán mulattatja is, mint hajdanában…

Nevetséges, ámbár könnyen megérthető, hogy a vármegye minden
szenzációját elfelejttette az emberekkel ez a különös és titokzatos
viszony, amely Korponai kapitányt fűzte a holt asszonyhoz. Még a kis
Szokoli Erzsi is hiába szökött meg ebben az időben…

– Eh, – legyintett Szklabonyai, – hát olyan nagy dolog az, ha egy
leányka megszökik? De olyant még a dédapám sem pipált, ami ezzel a
fránya Korponaival van. Egy holt asszonyt szeretni, aki se a felesége,
se a szeretője nem volt… Ámbátor, az ördög tudna eligazodni azon, hogy
hát mije is volt Korponainak a grófné!

Hát mije is volt? Sokan még emlékeztek a tíz esztendő előtti temetésre.
A szálas huszárkapitánynak olyan fehér volt az arca, mintha ő volna a
halott, akit temetnek. A grófnét ezen a vidéken senki sem ismerte, mert
valahonnan Ausztriából hozta őt a gróf, hogy két esztendeig vándoroljon
vele egyik garnizonból a másikba. A kis grófné nyilván megunta a vidéki
huszárhelyőrségek duhaj, mulatós életét, megunta a nagy kutyákat, a
szilaj lovakat és tán már a Korponai tréfáin sem tudott nevetni; – és
egy reggel fehér port ivott pohárból… Hogy volt, hogy nem volt, ki
tudná? Egypár szürkehaju lovastiszt még emlékszik rá, a férje legjobb
esetben tán megőrizte a karikagyűrűjét, – de az udvarló, a hűséges
kapitány, egészen megmaradott. És esténkint talán, mikor senki sem
látja, a régi német regényeket ujra, meg ujra fölolvassa az elhagyott
házban egy fotográfiának vagy csupán az emlékezésnek?…

A véletlen, ez a nagy színpadi rendező, úgy akarta, hogy Korponai
kapitány éppen ebben az időben hajtott be tizenhatmarkos irlandi ügetőin
a városkába, ahol a fogadóban szokott félesztendei mulatságát rendezze.
Hohó, gondolták az emberek, nem duhaj virtuskodás ez, hanem halotti tor
a grófnéért. A kíváncsiság még a gyávaságot is lebirja és a gavallérok,
akik eddig csupán tiszteletteljes távolból szemlélték a mogorva kapitány
mulatozását, most megtöltötték a fogadót és jelentősen integettek
egymásnak, mikor Korponai féllábra állította a cigánybandát.

– Kezdi már, – suttogta Szklabonyai az étterem sarkában, ahonnan az
intelligencia a mulató Korponait szemlélte, – kezdi már, mert nyilván
üzenetet kapott a másvilágról. A halott mulatni akar, hát Korponai uram
mulat helyette. Hanem annyit mondhatok, hogy mulatós kis dáma lehetett a
boldogult.

Az arcok mind nevetésre görbültek. Ennek az ördöngős Szklabonyainak elég
megszólalni, hogy még a haldokló is fölkacagjon.

Korponai kapitány kivételesen nem sokat törődött az „idegen“
vendégekkel, az aggodalmaskodó fogadós is hiába dugdosta be fejét az
ajtón: Korponai nem kötött vele alkut a fogadó egy heti bérletére. A
kapitány lehajtott fővel, komoran ült helyén, talán azt se hallotta,
hogy neki muzsikálnak.

– Megjuhászodott már Korponai uram, – vélték a sarokasztalnál és az
intelligencia csöndesen kászolódott hazafelé. Az érdekes fenevad nem
mutatkozott.

Éjféltájban már csak Szklabonyai ült a helyén és a boros üvegekhez
beszélgetett. (Hiába, bort nem tud inni a tót, csak a pálinkához ért.
Viszont igaz, hogy Szklabonyainak már a nagyapja is itt lakott. De hát
origóra mégis csak tót volt ő kelme.) Nagyokat nevetett a kis szürkehajú
ember és sorban szólítgatta a butéliákat:

– Hát nem bolond ez a kapitány, – mondd csak, barátocskám. Lehetne neki
felesége, barátja, annyi, ahány ujja vagyon, még a lábán is, aztán nincs
senkije, olyan, mint egy kivert kutya. Kiért, miért? Egy bolondos
ideálért, egy szegény halottért…

Vagy talán nem is volt olyan nagyon részeg a tréfacsináló Szklabonyai.
(Sohasem lehetett rajta eligazodni.) Jól látta ő, hogy Korponai, mikor
egyedül maradtak, fölállott az asztala mellől és közeledett a sarokba.
Ott összefonta a karjait és úgy hallgatta a szürkehajú kis ember
motyogását.

Egyszerre aztán a Szklabonyai vállára tette a kezét.

– Hallja az úr, – kezdte, – én az urat egyszer megsértettem. Most
bocsánatot kérek az úrtól. Egyuttal pedig meghívom, látogasson meg.
Nagyon szívesen látom. Nem lesz bántódása.

Szklabonyai fölemelte a fejét. Ravasz, szürke szemében fölcsillant a
malicia:

– No, no, kapitány úr, csak ne hamarkodjuk el a dolgot… Hátha éppen
gitározik akkor, mikor megyek?

Korponai mogorván biccentett:

– Biz az meglehet. Hanem hát a látogatásnak az idejét én határozom meg.
Mehetünk mindjárt ha akarja.

– Mindjárt? Éjszaka? – mormogta a vármegye tréfacsinálója.

– Talán csak nem fél tőlem? Korponai mindig úriember volt.

– Félni éppen nem félek! – dünnyögte Szklabonyai és kidüllesztette a
mellét. – Vajjon mitől is félnék?

– Igaza van. Akkor indulhatunk.

A kocsi a fogadó ajtaja elé gördült, a fogadós kocsijára a cigánybandát
pakkolták föl. Szklabonyai értelmetlenül bámulta a készülődést.

– Cigányt viszünk?

– Persze, anélkül nem lehet mulatni, – felelt a kapitány. – Itt sok
mindent beszélnek felőlem a városban. Lássa, hogy mi igaz belőle.

A két kocsi elindult a tavaszi éjszakában. Az irlandiak csakhamar
messzire elhagyták a cigányokat, Korponai bizalmasan beszélgetett a
csodálkozó Szklabonyaihoz:

– Látod, pajtás, engem itt rövidesen bolondnak tartotok. Pedig nem igaz
ám. Én vagyok valamennyitök között a legokosabb ember. Én a szép
lányokat szeretem. Van is állandóan kettő-három a kastélyban. Azért nem
lehet hozzám senkinek sem járni. Mit szólna a világ, ha megtudnák, hogy
úgy élek, mint egy török basa? Bizony még az anyaszentegyházból is
kiátkoznának.

A hűvös szél a magas tiszai töltésen, amerre a kocsi haladt, kifújta a
Szklabonyai fejéből azt a kis mámort is, amely eddig benne kotyogott.
Nini, gondolta a vármegye tréfacsinálója, nem is olyan bolond ez a
kapitány. Vagy talán csak engemet akar bolonddá tenni?

– Hát avval a halottal mi van? – kérdezte.

– Mi volna a halottal? Meghalt, eltemették, punktum. Mi húsból, vérből
valók vagyunk, pajtás. A Korponaiak nagy szoknyakergetők voltak mindig…

A vármegye esze hümmögött…

– Magam is ismertem egy bizonyos Korponai Györgyöt. Félelmes
asszonycsábító volt.

– Talán éppen az öreg Korponai Ferenc fiát?

– Az lesz az!

Amíg a kastélyba értek, akkorára Szklabonyai már az atyafiságot is
megállapította, amellyel a Korponaiakhoz van az ő családja.

Korponai kapitány nem tódított. A kastélyból világosság szüremlett ki az
éjszakába és három gyönyörű leányzó várta a vendéget. Csinosan föl
voltak öltözve. Az egyik, egy cseresznyeajkú, barna, durcásan
megkérdezte:

– Nini, hát Erdős Palit nem hozták ki?

– Teringettét, – kiáltott föl az öreg Szklabonyai. – Hát azt honnan
tudjátok, hogy Erdős Pali a világon van?

A cigányok már stimmeltek odakünn a másik szobában, ezüstvedrekben
vonult föl az asztalra Frankhon bora…

– Én itthon szoktam mulatni, – mentegetődzött nevetve a kapitány. –
Legalább nem szólja meg senki sem az embert.

A kapitány inasa, egy őszbecsavarodott vén huszár, sarkantyupengetve
jelentette:

– A morék mit kapjanak, tekintetes úr?

– Adjál nekik a tokaji aszuból, szolgám. És egy malacsonkát is
mindegyiknek.

– Hüh! – kiáltott föl megrőkönyödve Szklabonyai. – Be jó, hogy a grófok
külföldön laknak…

Korponai kapitány megnyugtatta:

– Kérdezd meg, pajtás, az öreg Sárfayt, az szekérszámra hordatta el a
pincéből a százforintos butéliákat…

A leányok énekelni kezdtek és a cigányok belemuzsikáltak az öreg
Szklabonyai fülébe. A vármegye ekkorára már azt is elfelejtette, hogy
egy halott grófné is vagyon a világon… Korponai kapitány karjára kapta
az egyik leányzót és úgy megforgatta, hogy csak úgy repült.

– Pajtáskám, – rebegte meghatottan Szklabonyai János, – én akár minden
héten eljövök ide a kompániádba.

– Csak akkor, pajtás, ha hívlak. Mert hátha éppen gitározni találnék.

A Tisza felől már a hajnal fehérlett, a leányok szilaj tánca, csengő
éneke csendesebbé vállott. Korponai uram észrevétlenül elhagyta a
szobát.

Az öreg Szklabonyai később, mikor friss levegő miatt a szabadba ment,
úgy hallotta, mintha valahonnan gitárhangokat sodorna felé a szellő… De
hiába figyelt e hangokra. Nem tudta kivenni, hogy honnan jönnek. De az
is meglehet, hogy csak a szél játszott vele.

Nem sok idő mulott el a tiszaparti mulatság után. Bezzeg nem emlegette
most már senki sem a halott grófnét és álmodozó imádóját! Korponai
kapitány a vármegye legokosabb embere lett, akivel mindenki szeretett
volna jóbarátságba esni. De többé még Szklabonyait sem hívta magához.

Ősz felé híre futamodott, hogy agyonlőtte magát egy éjszaka. A híres,
szép leányoknak híre-hamva sem volt a kastélyban. De még a pincékben sem
volt nyoma a nevezetes dorbézolásoknak. Az uradalom szénája pedig
rendben volt, egy szalmaszál sem hibázott.

Ezen azután gondolkozóba estek az emberek is. Hová lettek a titokzatos
szép leányok? Meg aztán csak valami nyoma maradott volna a hűtlen
sáfárkodásnak?

Sokan nem is hittek a tréfacsináló Szklabonyainak. Lehetséges, hogy csak
kigondolta az egész éjszakai vendégeskedést és Korponai mégis csak
azután a halott asszony után ment el, akit oly sokáig mulattatott.
Némelyek, akik hittek Szklabonyainak, azt vélték, hogy az az éjszakai
dáridó csupán egyedül annak a holt asszonynak a jó hírnevéért volt. Hadd
higyje a világ, hogy Korponai Gáspár céda törökbasa, aki dehogy is tudna
élni vagy meghalni egy holt asszony miatt. Akárhogy volt, akármint volt,
a holt asszony mogorva udvarlójáról sokáig beszéltek vidékünkön.



Öreg írnokok szobájából.

Egyszer már megírtam valahol, hogy volt a mi vármegyénk házában egy nagy
tágas szoba, ahová a híres Szalontai János, az „utolsó“ alispán, az
írnokokat helyezte el. Azaz, hogy nem is az írnokok voltak itt, hanem
azok a csodabogarak, akiket a tréfacsináló alispán itt összegyűjtött.
Tönkrement urak, félbenmaradt exisztenciák, jó családok hóbortos tagjai,
akik a vármegye támogatására szorultak, itt találtak menedékhelyet. Nem
is hívták másképpen a folyosó végén levő nagy szobát, mint azilum.
Olykor valamelyik vidám kancellista, ha éppen egyéb dolga nem volt,
krétával oda is írta az azilum szót az ajtóra, amiért az írnoki szoba
lakói szörnyen haragudtak. De hát hiába haragudtak, a krétás írás
minduntalan odakerült az ajtóra. Még csak azt se lehetett bizonyosan
tudni, hogy ki volt a gúnyolódó pernahájder.

Nem tudom, hogy másfelé hogyan van, nálunk nem valami jó soruk volt a
vármegye írnokainak. Igaz, hogy dolguk se igen volt a kis fizetség
ellenében. Pipázhattak, sétálhattak egész nap: az írnoki munkára más
emberei voltak Szalontai uramnak. A csodabogarak egynémelyike, például a
„hóbortos Tahi“, még a betűket se igen ismerte. Azaz, hogy ismerte,
csakhogy mindig mást írt, mint amit írnia kellett volna. Mindenféle
bolondságokat irkált össze szétfolyó, alig olvasható betűivel, amin
halálra kacaghatta magát az ember. Egyszer például egy útépítési akta
helyett a saját élete történetét írta le. No, hát annál mulatságosabbat
képzelni nem lehetett. „Az egész vagyonomból, ami volt, – írta a
hóbortos Tahi, – legjobban a vizslakutyámat sajnálom.“ Hát nem
isteneknek való humor lakozott ebben az emberben, aki kastélyban látta
meg a napvilágot és gyermekkorától négy lovon járt! Arra senki sem
gondolt, hogy talán a hóbortos Tahinak igaza is lehetett, mert a
vizslakutyája hűséges volt hozzá és szerette, mint ahogy a kutya
szeretni szokta a gazdáját. Különben mindenféle bolondsága mellett
csendes, szótalan ember volt Tahi József, búskomorságra hajló, nagy
szakállt növesztő, meggörbedt hátu. Csak elseje táján, mikor a fizetését
a kezébe kapta, történt vele valami változás. A tallérokat – mindig
tallérban kérte a fizetését, – csörgette zsebében és a háta
kiegyenesedett. A tallérok még e búskomor emberen is éreztették
varázshatalmukat, aminthogy még más írnokok is örülni szoktak a
talléroknak. Csörgette a pénzt és roppant csodálkozott, hogy másnap már
hiába kotorászott zsebében. A tallérok csodálatosképpen elpártoltak
tőle. Soha senki sem tudta, hogy hová tette a hóbortos Tahi a pénzét,
aminthogy önmaga sem tudta volna megmondani. „Elköltöttem“, – mormogta
komoran. Ugyanezt mondta, ha a régi vagyona szóba került. Mire, hogyan?
Ki tudná? Legkevésbé ő maga tudta. Némelyek még emlékeztek arra, hogy
egy nagy táska bankó maradt a zsebében, amikor a birtokából
kilicitálták. Volt vagy tízezer forint csupa vadonatúj bankjegyekben.
(Mert hajdanában viszont az új bankókat szerette. Játszott velük,
suhogtatta, ropogtatta őket, mint a gyermek, aki nem tudja, hogy mi
különbség van a tízforintos és a nagyhasu százas között.) Tehát ott volt
a táska, benne a pénz és a hóbortos Tahi egy felleghajtó köpönyegben
elhagyta a kastélyát. Viharos őszi nap volt éppen, nagy sár az útakon,
az eső csurgott, mintha öntötték volna és a vén nyirfák hajladoztak a
szélben. Tahit látták menni azon az úton, amely a falu felé vitt, – de a
faluba bemenni nem látta senki. A felleghajtó köpönyeget összehúzta
nyakába és bandukolt, bandukolt a viharban.

Három nap mulva jelentkezett Szalontai uramnál a vármegyeházán. És
Szalontai uram eligazította őt az írnoki szoba irányába.

A vadonatúj bankóknak, a kis sárga táskának már ekkor híre-hamva sem
volt. Sokáig kutatták, keresték az atyafiak a tízezer forintot. Tahi
csak a vállát vonogatta és egykedvüen felelt a hozzáintézett kérdésekre:

– Nem emlékszem, hogy hová tettem.

Az öreg Jávor Pál, aki a nagybátyja volt a hóbortos Tahinak, hónapokon
keresztül járt a nyakára. Zömök, dereshaju ember volt, a fösvénységének
messze földön híre volt, aludni sem tudott az eltünt tízezer forint
miatt. Esténkint borral, szép szóval vallatta az öccsét:

– Nézd, itt volna valami bérlet a káptalannál. Kivehetnénk együtt. Én
gazdálkodnék, te pedig olyan úr volnál, mint azelőtt.

– Hát vegyük ki! – bólintott a hóbortos Tahi.

– Aztán, – folytatta a ravasz Jávor Pál, – meg is házasodhatnál.
Kutyának való élet a legényélet. Keresnék egy jó kis feleséget, aki
sütne-főzne. Gyönyörüség volna az életed.

– Az már igaz, – kiáltott föl Tahi. – Itt az ideje, hogy megházasodjam.

– Ur volnál, boldog ember volnál. De hát az a bibije van a dolognak,
hogy pénz kellene hozzá. Az a tízezer forint, öcsém… Rongyos tízezer
forint.

A hóbortos Tahi elnevette magát:

– Van is nekem tízezer forintom! Dehogy is van. Tíz garasom sincs.

Hiába erőlködött a ravasz Jávor Pál, utóljára még kölcsönpénzt is kínált
az öccsének, hogy majd megfizeti, ha meglesz a tízezer forint, – a
bankóknak a kis sárga táskában nyomuk veszett.

Az emberek beszéltek, beszéltek róla, – persze, tovább, mint egy
asszonyszöktetésről, mert tízezer forint mégis csak tízezer forint, – de
aztán az emberek is kezdték elfelejteni.

– Lehet, hogy a Tiszába dobta az a hóbortos a táskát. Kitellett tőle, –
mondogatták.

Mások rázták a fejüket:

– Dehogy is dobta. Nem is volt már neki semmije. Csak ő maga fundálta ki
az egészet, hogy bosszantsa a hitelezőit.

Lassan-lassan legenda lett a tízezerforintos táskából. Az évek röpültek.
A hóbortos Tahi megvénült a vármegye csodabogarai között, de vele
vénültek az emberek is. Itt-ott az unatkozó öregek este a tűz körül, míg
megigazították a pipájuk hamvát, fölsóhajtottak:

– Tahi tízezer forintját volna jó megtalálni. Bizonyos, hogy
elveszítette az a hóbortos valahol az úton.

– Igaz, igaz. Maholnap már a régi bankókat is kivonják a forgalomból.
Akkor aztán vége a bankók értékének, – fűzték hozzá mások.

Az esztendők pedig ezenközben repültek, mint a fecskemadarak. Hopp,
hopp, – mondja az idő – és lábán a mérföldjáró csizmával akkorákat lép,
mint a mesék óriásai. Hiába főnek az emberi elmék a gyorsaság
kifundálásában, – az idő gyorsabb marad a legsebesebb vonatnál is. Vagy
csak a mi emlékezésünk olyan káprázó, hogy a régen megtörtént dolgokat
olyanoknak látjuk, mintha tegnap történtek volna? Vajjon tíz esztendő
csakugyan annyi-e a multban, mint egy nap? Még kevesebb. Mert a mult
akármilyen messzire is legyen tőlünk, mégis egy pillanat alatt előjön
hívásunkra.

Az írnoki szobában is múlt az idő és nyomait épp úgy otthagyta, mint
máshol. A fejek, amelyek a diósgyőri árkusok fölé hajoltak,
megfehéredtek. A hóbortos Tahi, aki húsz esztendeig háttal ült az írnoki
asztalnál Csorba Gábornak (valami ártatlan összeszólalkozás volt
közöttük), egyszer megfordult és csodálkozva kiáltott föl:

– Ejnye, tán bemeszelték a fejed, Gábor?

Csorba, – a híres Csorba fia, – ijedten fordult meg a rég nem hallott
hangra:

– De a tiédet is, pajtás! – mormogta és az ákombákomot tovább folytatta
a papiroson.

A hóbortos Tahi akkor fölállott és a Csorba Gábor vállára tette a kezét.

– Béküljünk ki, Gábor. Elég régen vagyunk már haragban.

A fejek csodálkozva emelkedtek föl az asztaloknál. A „csodabogarak“
mormogva ütögették a tollszárakat az asztalok széléhez és fölálltak,
mintha valami ünnepélyes alkalom következnék.

– Béküljetek ki, – hangzott innen is, onnan is pár fáradt hang.

Csorba makacsul rázta a fejét egy darabig. Aztán elérzékenyülve
nyújtotta a kezét.

– Öreg emberek vagyunk már mind a ketten, – dadogta. – Bolondság volna
haragudni.

– Már csak azért is, – folytatta a hóbortos Tahi, – mert most már sokáig
nem igen látjuk egymást. Itt hagyom a hivatalt.

A szürke fejek mormogva hanyatlottak le a diósgyőri árkusok fölé és
sercegni kezdtek a kalamusok. Bolondságot beszélsz ismét Tahi, –
gondolták. Azt bizony nem érdemes hallgatni. Hisz mindennap mondják,
hogy itthagyják a hivatalt. Az írnoki szobának ez a lukszusa. A szegény
emberek azzal kérkednek, amijük nincs: a szabadsággal, függetlenséggel.
Pláne, amióta a tréfacsináló Szalontai alispán lehunyta szemét, azóta
még a hóbortos Tahi bolondságain se nevet már senki. Dolgozni kell az
írnoki szobának, mint a többinek. A vármegye is elzüllött…

De a hóbortos Tahi mégis igazat mondott. Már vagy harmadnap nem jött be
az írnoki szobába. De elmulott egy hét is, hogy látták volna.

– Talán beteg az a bolondos? – kérdezgették az írnoki szobában.

Némelyek elmentek a város végére abba a kis házba, ahol Tahi lakott. Ott
senki se tudott róla. Eltűnt búcsú nélkül.

Hová lett a hóbortos Tahi? Nemsokára kiderült minden. Tahi elment
fölvenni azt a tízezer forintot, amely kamataival csaknem
megháromszorosodott egy bécsi bank kezelésében. Ott volt a tízezer
forint és Tahi húsz esztendeig nem vette föl még a kamatait sem.
Odavitte a sárga táskában a vagyona maradványát és hallgatott róla húsz
évig. Mikor visszajött a sok pénzzel, kis birtokot vásárolt a város
határában és szorgalmasan gazdálkodott.

Föléledt a legenda újra és az öreg emberek, akik mindenre emlékeznek,
ismét elmesélték a hóbortos Tahi dolgát. És a mese végén azt mondták:

– Nem is volt olyan hóbortos a Tahi. Inkább ravasz volt, mint a kígyó…
Hogy annyi ideig tudott szegény lenni, mikor gazdag volt.

Tahit gyakran láttam magam is két lovacskán és a hozzávaló homokfutón.
Vígan hajtott és szorgalmasan szántott és vetett a birtokocskáján. Húsz
esztendeig vezekelt fiatal kora bolondságaiért, elvert vagyonáért és a
gondatlan, csöndes öregségért. Azért rakott annyi tintacseppet az azilum
padlójára. De azért, tán éppen ezért továbbra is hóbortos Tahi maradt a
neve.



Egy sikkasztás története.

Lakott valamikor Kállóban, – amely hely különben híres volt mulatós, víg
menyecskéiről, lányairól, – egy kacagó asszony, bizonyos Kalász Anna.
Nem is csuda, hogy Kállóban víg asszonyok voltak, hisz a vármegye urai
ott tanyáztak és például a híres Zathureczky Móric 1830-tól 1841-ig
huzatta az Arany Medvében ugyanazt az egy nótát egy huzamban, hogy: az
én nevem tüzes szegfü, liliom… A porban játszó gyermekek már emberesedni
kezdtek, öreg emberek elmentek a szilvák alá, még némelyik menyecske
arcán is meglátszott már a tegnap; a Móric bácsi szemenszedett
cigánylegényei még mindig ugyanazt a nótát muzsikálták. Biasini úr
gyorskocsija Pestről jövet begördült az Arany Medve döngő kapualjába és
Zathureczky mulatott a gyorskocsi utasaival. Mikor Brassóból jött vissza
a delizsánc, a pirosarcu Móric úr ott leste már a fogadó előtt az érkező
utasokat: mert a közelfekvő három vármegyében nem volt már ember, aki
Zathureczky Móriccal le mert volna ülni mulatni. A cigánynak, annak ott
kellett lenni, mert havi gázsit húzott. A Medvéből elszökdöstek a falusi
urak Zathureczky miatt, új korcsma támadt a város végén; végre mikor a
brassói posztókereskedők se mertek beszállni a Medvébe, a híres mulató
bánatában meghalt. Nem is maradt egyéb utána, mint egy fiú, meg egy
bunda. A fiút valahol intézetben nevelték, a bundát pedig a vármegye
vette gondjaiba, miután az öreg így végrendelkezett. Az idő pedig, –
amelynek porrétege alól a mult századbeli furcsa urat most kiástam, –
mult, éppen úgy, mint most mulik. Lehet, hogy lehet, hogy Kalász Anna,
aki a roskadozó vén Kállót még egyszer éppen olyan híressé tette mint
hajdan Zathureczky, a fura úr idejében még ártatlan pillangó volt
valahol ott, ahol még a felhők sem járnak, de ha éppen akkor kezdte
volna nyújtogatni gömbölyü lábacskáit, az sem volna nagy baj. A végzet,
amely az íróknak a legjobb cimborája, úgy intézkedett, hogy a szép
asszony éppen azon régi korhely következtében lészen híressé.

De menjünk sorjában. Az öreg korhely, mulató kompánia hiányában elment
az Arany Medvéből oda, ahonnan nem szökhetnek el mellőle a cimborák. Az
emberek megcsóválták a fejüket: „hát még Zathureczky is meghalt?
csodálkoztak. Persze, persze, hisz sohasem volt semmi baja, különben nem
mulatott volna mindig. Furcsa végrendelete, amely csupán a bundája felől
intézkedett, sem keltett valami különös föltünést a megyén.

– Nem volt már esze az öregnek! – mondta Kállay Emánuel, az alispán, –
különben többre tartotta volna a tabi birtokát, mint a bundáját.

Igaz, hogy az a bunda sem volt valami közönséges bunda. A szabásáról azt
lehetett volna következtetni, hogy Debrecenben varrták, csakhogy
selyemmel volt kihányva és vadmacskabőr volt a bélése. Az öreg
Zathureczky az utolsó esztendőkben télen-nyáron viselte. Bélly Barna,
akit a megmaradott kis Zathureczky-csemete vagyongondozójává nevezett ki
a vármegye, tréfásan vállára kanyarította a bundát.

– No, most már nem csudálom, hogy olyan sokáig bírta az öreg, – mondta.
– Olyan könnyü ez a bunda, mint a hab és finom, mint az asszony-haj.

Némelyek emlékeztek is mindjárt, hogy az öreg néha részegségében úgy
ölelgette a bundáját, mint valami szép menyecskét. Hát persze, hogy azt
hitte, hogy asszonyt ölel. Valami régi asszonyt, ki a szívéhez volt
nőve.

De hát mégis csak bunda volt az. Fölakasztották az alispán szobájában
egy szögre, Bélly Barna pedig elindult összeszedni az öreg hátrahagyott
javait. Szedegette is volna szegény, ha lett volna mit. De nem volt
semmi. Nem maradt az elhalt Zathureczky Móric után egy talpalatnyi föld,
de még egy mentegomb sem. Hová lett temérdek vagyona? A szkeptikus világ
– akkor is volt olyan, – nevetve rázta fejét:

– Körmönfont ember ez a Bélly Barna, – mondogatták. – Persze, hogy nem
vezetett számadást a vén tékozló, de hogy ilyen vakmerő legyen Bélly
uram, azt még sem hittük?

Van azonban a világnak olyan fele is, amely hisz az emberi
becsületességben, tisztességben. Utóvégre Bélly Barna, a vármegye
pénztárosa olyan ember volt, inkább a kezét hagyta volna levágatni,
mintsem idegen vagyonhoz nyúljon. De hát mégis csak, mégis: mindent
eltékozolt volna valóban az öreg?

Bélly uram röstelte legjobban a dolgot.

– Bátyám, – mondta az alispánnak, – én elszököm ebből az országból. Itt
senki sem mer többé rám bízni egy pipa dohányt sem.

Kállay Emánuel csóválta nagy fejét:

– Érthetetlen… De hát a bundára csak kell valakinek vigyáznia. Annak a
kedvéért maradj, öcsém.

Néha ilyen apró okok döntenek nagy dolgok folyásában. A becsületes Bélly
uram maradt, – talán egyébként is maradt volna, – hogy a bundára
vigyázzon.

Az a bunda pedig valami csodatevő bunda volt. Boszorkányok éjszakáján
talán megfejte Bélly uram, mint az aranyszőrü tehénkét: a messze
idegenben növekedő Zathureczky-fiúnak semmiben sem volt hiányossága,
amíg embernyi emberré lett. Bőségesen küldte neki Bélly uram a pénzt,
nem fukarkodott, nem krajcároskodott. Nyaranta uriházánál tartotta a
fiút és még hátaslovat is vett neki. Némelyik öreg ember, aki szeretett
emlékezni elmult dolgokra, gúnyolódva jegyezte meg:

– Furdalja pénztáros uramat a lelkiösméret.

Egyszer, mikor a fiú végtére hazakerült valami külföldi egyetemről,
Bélly Barna, a becsületességben megőszült megyei pénztáros, agyonlőtte
magát szőlejében. Búcsúzó írást hagyott maga után, amelyben szánva-bánva
vallotta be vétkét, hogy apránkint tízezer forintot csent el a megyei
pénztárból. Kellett a Zathureczky-fiú nevelésére, miután a saját
vagyonát már mind elvitte a végzetes gyámkodás…

Az olvasó nevetve csóválja meg a fejét:

– Furcsa, hogy ilyen emberek is voltak! Talán még sem egészen a fiú
nevelésére kellett a tízezer pengő. Bélly uram talán kártyázott vagy
asszony után koptatta csizmáját?

Ki tudná? A vármegye ifjú, új szolgabírája: Zathureczky György, egy
sötét árnyékkal a feje fölött kezdte meg hivataloskodását a vén
megyeházán. Lehet, hogy víg, mulatságkedvelő ifjú volt annakelőtte! Tán
még a lányok is szerették dióbarna szemének pillantását és mélabús
hangját. Midőn mi megismerkedtünk vele, szomoru, magába zárkózott, bús
fiatalember volt, ki a hivatalán kívül semmivel sem törődött. Korán
kopaszodott és lehajtott fővel bandukolt az utcán. A kerítések mögül a
kandi asszonyfejek utána néztek:

– No ez sem viszi soká! – mondogatták.

Mert a csizmaszár is reszketett a lábán.

*

Mindent el szokás felejteni. Különösen az asszonyok nagy mesterek abban,
hogyan tudjanak felejtetni a férfiakkal. A bormámor csak rövid ideig
tart, a dinom-dánomra is ráhajnalodik, de egy szép asszonynak mosolya,
bája, kedvessége mindörökké tartó. Legalább azon örökkévalóságban, ahogy
mi az időt számítani szoktuk.

Ahol a vármegyeháza jegenyefasora végződött, állott egy tágas, régimódi
úriház. Egykor a híres Kalász Zsigmond alispán lakott benne, aki
kövérsége miatt még az ambitusról sem szeretett elmozdulni. Alacsony
kerítés választotta el a házat a megyeház udvarától. Kalász alispán úr a
háza tornácáról egész kényelmesen dirigálhatta a vármegyét. A várnagy a
kerítésen át köszönt neki jóreggelt, az esküdtek, jegyzők onnan
referáltak, még a rabokat is az ambitusról hallgatta ki. A kényelmes
alispán elment az örök kényelembe, de a kerítést elfelejtették
magasabbra húzni. Minek is? Egy szép asszony üldögélt ott a
vadszőlőlevelek mögött: Kalász Anna.

Asszony? A régebbi időben sem voltak az emberek túlságosan kiváncsiak a
szép asszonyok házasságlevele iránt. Elég az hozzá, hogy asszony volt
Kalász Anna valahol a felső vidéken, de tán, mert a hegyeket nem tudta
megszokni, vagy mert nagyon vágyott hallgatni azoknak a jegenyenyáraknak
locsogó beszédét, amelyek ott húzódtak el a megyeház előtt, apja halála
után egyszer beköltözött a régi házba és fehér ruhában a tornácon
üldögélt.

Milyen szép volt. Mindig nevetek, ha azt hallom, hogy élő szép nőket más
régi szép nőkhöz hasonlítanak. Két egyforma szép nő nincs a világon.
Hiszen az egész női szépség azoknak az apró gödröcskéknek, láthatatlan
vonalacskáknak a furcsa elrendezésében áll, amelyek véletlenül úgy
helyezkednek el az arcon, ahogy nekünk tetszik. Az ajak pirossága, a
szem tüzessége, a haj tincsecskéinek hullámos hajlása érdekes jelenségek
a költők verseiben. Kállón amúgy parasztosan mondogatták csak Kalász
Annára, hogy fehérhúsu, vérbélü menyecske, akinek kacagására a gerlepár
mindig búgni kezd a a várnagy konyháján, mert valójában úgy kacagott,
mint a vadgerle.

És mindig kacagott. Valami pajkos, szeleburdi kis ördögöt dobtak ki a
pokolból a csínytevései miatt s az bújdosásában jobb helyet nem talált a
Kalász Anna szoknyafodrainál. Ott megbújt és onnan nyelvét öltögette a
többi ördögökre, kik mind ott leskelődtek az asszony sarka körül.

Mintha csak a tradició rendelné, Milotay Pál, a várnagy most is
jóreggelt a szomszédba köszönt először, mint az öreg úr idejében. Aztán
jöttek sorban a fiatal esküdtek, szolgabírák, jegyzők, mintha csak
raportra mennének most is az öreg úrhoz. A vékony kerítésen át röpködtek
a lángoló szavak, versköltemények és a fekete szilfa, a kerítés közepén,
most is oly egykedvüen bólongatott sötét lombjaival, mint azelőtt, mikor
száraz, hivatalos jelentéseket hallgatott. Délfelé még maga a bozontos
fejü, mély-ember, Kállay Emánuel is a kerítés felé pengette sarkantyús
lábait (mintha csak véletlenül tenné) és dörgő hangjára dehogy ismert
volna rá a vármegye, midőn átfuvolázott:

– Mit álmodott, kedves asszonyhugom?

Csak az a kis ördög ne lett volna, amely még ennek a nagytekintélyü
úrnak az udvarlására sem csinált egyebet, mint szeleburdi módra
kacagott.

De még délutánra sem aludt el a csúfolkodó, midőn a kackiás
vértestisztek ugrattak át terhes szekereket a Kalász Anna ablakai alatt.
Ilondai, az asszonygyűlölő, a világot megvető, gőgös Ilondai Gyuri
birtokos vitte az első kosarat, utána a kopasz Ábrándi, az árvaszéki
elnök következett. (Hiába, az öreg urak bolondulnak még mindig
leghamarább!) A várnagy minden reggel átköszönt és Kalász Anna mindig
megkérdezte:

– Hát az a szegény Zathureczky mit csinál?

Milotay Pál megpödörte a bajszát és köhintett:

– Majd szólok neki.

De talán nem szólt, vagy mert hiába szólt, az emberkerülő, zordon
szolgabíró sohasem tartotta érdemesnek, hogy csak egy pillantást is
vessen a szomszéd házra.

Pedig akkor már nyoma sem volt rajta, hogy valamikor asszonykezek
simogatták a fejét. A haja kihullott, arca megráncosodott. Járt-kelt
egymagában a város szélein, mint aki valamit elvesztett és azt keresi.
Tán harminc esztendős volt, de lehetett volna hatvan is. Éjjeljáró
emberek néha beszélgetést hallottak ki az ablakából.

– Iszik egymagában, – mondták. – Nem is való az ilyen ember másra.

Egyszer – Kalász Anna nagyon megúnhatta a várakozást, – a vármegyei
huszár a sötét folyosón egy kis levelet csempészett a szolgabíró
markába. Zathureczky megnézte. Az volt benne: „Jőjjön át ma estefelé. Az
apjáról akarok beszélni. K. Anna.“

Zathureczkyt mintha villámütés érte volna. Az apjáról akarnak vele
beszélni, akiről eddig mindig csak legendákat hallott? Mesés
történeteket, amelyeknek a fele sem volt valóság. Az eldorbézolt nagy
vagyon, a sikkasztó gyám, a bolondos öreg Zathureczky, mind zavarosan
kóvályogtak fejében. Vajjon mit mondhat az az asszony, amit neki tudni
kellene? Egész nap izgatottan leste az estét. A mogorva ember folyton a
folyosókon őgyelgett és a huszárokat kérdezgette családi állapotaikról.
Melyiknek hogy halt meg az apja, hogy temették? Az öreg korhely, akit
soha sem látott életében, egyszerre kibontakozott előtte a multak
ködéből. Mintha integetni látná elsuhanó árnyát a sötét megyei udvarról,
midőn az est leereszkedett…

Bekopogtatott a szomszéd házba. Az asszony már várta. Kivágott
bársonyruha volt rajta. Hej, nincsen olyan hó a havasok ormán, amely
fehérebb volna a Kalász Anna vállánál. Gömbölyü keblének gyenge
pihegésére a kiterített ember fölneszelne a ravatalról. De szemének
tüzes pillantása is elég lett volna ahhoz, hogy minden más embert
megbolondítson, csak Zathureczkyt nem.

– Mit tud az apámról? – kezdte szárazon.

Kalász Anna mosolygott:

– Én most olyant fogok önnek mondani, amit nem fog nekem elhinni. Az ön
édesapja halála előtt titkot bízott valakire, amely titok most az én
birtokomban van. Akarja, hogy elmondjam?

Zathureczky kábultan szorította a homlokára a kezét:

– Titok? – mormogta. – Mindig csak titokról hallok, ha az apámat
említik. Hová lett nagy vagyona, miért ölte magát mámorba? Kérem, ha tud
valamit, szóljon.

Az asszony mosolygott lágyan:

– Ha én gazdag emberré tenném önt – egyszerre?

– Bolondság, – vágott közbe hevesen a szolgabíró. – Minek mond ilyent?
Gúnyolódik velem?

– Megvan még az a bunda, az ön apai öröksége? – kérdezte az asszony és
hirtelen előrehajolt.

– Megvan, – felelt Zathureczky. – Ott függ a szobámban a szögön. Télen
vele takaródzom. De mit tartozik ez a dologra? Bizony elég rongyos
állapotban van már szegény. De hát az apámé volt.

Kalász Anna merőn nézett a férfira:

– Az a bunda, – szólt halk, kimért hangon, – az ön gazdagsága. Abba
varrta atyja az értékpapírokat, amelyeket az ön számára akart megőrizni.

Zathureczky halálsápadtan ugrott föl:

– Honnan tudja ön ezt?

– Az apámtól, az ön atyja jóbarátjától.

Zathureczky hosszu lépésekkel járt föl-alá a szobában. A két kezét a
homlokára szorította és motyogott:

– A bunda… Kincsek a bundában…

Az asszony megragadta a karját:

– Jőjjön, menjünk. Győződjünk meg, vajjon igazat mondtam-e?

Zathureczky ijedten hadonászott karjaival:

– Ön is akar meggyőződni? – kérdezte aggodalmasan, gyanakodva. – Majd
csak én magam…

Az asszony ajkába harapott:

– Kérem, Zathureczky, – szólt ideges nevetéssel. – Ön mégis furcsán
viselkedik. Érthetetlenül.

– Majd megnézem azt a bundát, – rebegte a szolgabíró.

Esztelen iramodással futott az ajtónak. Kalász Anna kendőt kanyarított a
nyakába és az utca közepéig utána futott:

– Zathureczky… Az Istenért, mit csinál? – kiáltott dühös haraggal.

A sötét utcán lépések közeledtek. Az asszony visszaosont a házba. Ott
kétségbeesett zokogással vetette magát a kanapéra. De csak egy
pillanatig tartott a sírása. Nyomban elnevette magát:

– Megbolondult szegény, de majd észretér, – mormogta és egész éjjel
leste a kopogó lépéseket az ablak alatt.

*

Zathureczky szolgabírót pedig attól a naptól fogva nem látta senki
Kállóban. Fuvarosok, útonjáró emberek beszélték, hogy látták az
országutakon bolyongani egy bundával a hátán. Kalapját elveszítette
valahol, csizmája leszakadt lábáról. Ment, mint aki eszét veszítette. A
bunda vitte őt.

Kalász Anna egy heti várakozás után elmondta az alispánnak a
Zathureczky-titkot és az eltűnt szolgabírót kerestette a vármegye
mindenfelé. Eleinte még látták itt-ott. Később teljesen nyomaveszett.
Lehet azonban, hogy ez is csak a legendában van így.



Az ágyúgolyó.

Az utolsó „nemesi fölkelés“ történetét csupán már a levéltáras ládák
őrzik, – élő ember nem emlékszik rá. A bölcsek szerint száz esztendő –
éppen száz esztendeje az utolsó nemesi fölkelésnek, – annyi az idő
végtelenjében, mint egy porszem a sivatag homokjában. Igy beszélnek a
bölcsek, de mi már inkább csak tudatlan gyarlók szeretünk lenni az
időszámításban: az órákat, – a letünteket – a lepörgött napokat és ó, a
gyorsan muló éveket számontartjuk és dehogy engednénk el egyet is
belőlük. Hogyne volna hát nagy idő száz esztendő! Vajjon hányan érjük
meg a nagy időt, hogy nevünk mellé C betűt írhassunk, mint az öreg Bodó
Sámuel az én gyerekkoromban. (Erre a C betűre büszke volt az egész
familia, pedig a rossz nyelvek szerint kilencven esztendős se volt még
az öreg. De hát az öreg emberekből se költözött ki még végleg valamennyi
ördög, a hiúság ördöge ott lapul az ő csizmaszárukban is. Később, mikor
a kis Bodókból nagy Bodók lettek, a százesztendőt jelentő C-t ők is a
nevükhöz ragasztották, mint valami nemesi prédikátumot, persze előre.)
Még a százesztendős ember is ritka már, mint a fehér holló. Mondják,
hogy azelőtt több volt az öreg ember, mint manapság. De hát azelőtt
minden másképpen volt. No, azért akkor se volt éppen minden familiában
Matuzsálem, hiába volt másféle világ. S így nem csuda, ha az
inzurrekcióról élő embertől már nem hallhatunk. Régen a föld alatt
pihennek örök nyoszolyájukban azok, akik beszélhetnének róla. „Hogy is
volt csak?…“ hallom gyerekkoromban az öreg Bodó Sámuelt, miközben
bajuszát megnyálazta. De már akkor ő se emlékezett egyébre, mint a
vasderes lovára, amit hívtak Cifrának. Félig legenda, félig való ez az
egész nemesi fölkelés, amilyen legenda lesz egyszer a szabadságharcból.
Ma még itt járnak köztünk a kemény öregek és hőstetteiket emlegetik, de
majd egyszer ők is elhagynak bennünket, mert hisz mégis csak legjobb
odalenn a puha homokban, – s akkor a mi fiaink, unokáink mosolyogva
csóválják majd a fejüket a „legendákon“, amelyeket mi igazabbnak hiszünk
a bibliánál. A „nemesi fölkelés“ se volt ám olyan tréfás operett, ahogy
mi száz esztendő ködén át látjuk. Az idő, e nagy dekorátor, eltakarta
ugyan szürke szőnyegével az apró, színes foltocskákat. Jó szerencse,
hogy a szürke szőnyeg alól itt-ott kibukkan egy-egy szögecske, vagy
meghasad imitt-amott a kárpit és alóla ismeretlen képek bukkannak ki,
mint mikor régi épületek falán a vakolat alatt olykor fölfedezzük régi
művészek freskóit. És ezek a fölfedezett freskók a nemesi fölkelésből
azt jelentik, hogy tulajdonképpen mégse volt az olyan anekdotás-háború,
mint táblabíró-őseink hirdették. Persze, ők még ismerték a vitéz
fölkelőket és tudták róluk, hogy otthon ki milyen, micsodás. A
vértszomjazó oroszlánok gyakran félve lapulnak meg otthon az
udvarházban. És a rozsdás kardok se valának mind Damaskus aranyából
verve. Némelyikkel bizony malacot szúrtak le karácsony havában; a híres
Dömöczky pisztolyait csak a fegyverkovács tudta elsütni… No de hát
mindegy. Táblabíró-apáink évtizedeken át élcelődtek a nemesi fölkelésen
és a két magyar hazában minden rozsdás kardhoz egész anekdota-kör
fűződött. De azért mégis csak ott voltak az inzurgensek Győr alatt és
bizony nem rajtuk múlott, hogy Napoleon gránátosaival meg nem
ízleltették a magyar vasat. Csakhogy nem jöttek azok a huncut
gránátosok… Mintha bizony az inzurgensek tehetnének erről! A francia
császár elhordta irháját Szent István országának határairól és erre vége
lett a víg, muzsikás, tivornyás tábori életnek. Hazament mindenki.
Utóvégre az asszonyok se maradhatnak évszámra egyedül otthon. Hisz
Hevesből már a táborozás első hónapjában Győrbe jött egy szekérderék
menyecske az ura után. Félő volt, hogy az ország többi vármegyéi is
követni fogják a hevesi asszonyok példáját. Akkor pedig bakfittyet ér az
egész inzurrekció. Hogy verekedne már az ember jóízüen, ha odahaza, a
szállásán, asszonyi pörlekedés közben hányta magára fegyvereit! Az
őrállás se házasembernek való foglalkozás. A táborból idehajtja a szél a
víg muzsikahangokat. A toponári zsidókat – híres muzsikusok voltak – a
dunántuli urak magukkal hozták. Pörgették a menyecskéket, mint az orsót,
pörgették mindennap. Persze Bodó Sámuelnek akkor még eszeágában se volt
C betűt kanyarítani a neve mellé.

Bodó Sámuel abban az időben – még a vármegyei levéltár is tud róla –
Szabolcs, Szatmár, Zemplén és Bihar leglustább embere volt.

A lustaság is olyan dolog, hogy csak addig jó, amíg az ember maga tud
róla. A lustaság olyan az ember mellett, mint a jóbarát: soha el nem
hagyja, búban, bajban, még az örömben is mellette van. Az igazi lusta
ember búsulni se tud, örülni se tud; se nem jó, se nem rossz; ha gazdag,
se gazdag, ha szegény, se szegény; baja senkivel nincs, még önmagával
se. A lusta ember semmi más, csak lusta. Mindenféle szenvedély megtűr
maga mellett még egy másik szenvedélyt, mint a nagy kutya megtűri a
háznál az ölebet. Csak a lustaság mellett nem marad semmi. A lustaság
nem is szenvedély: az maga már az ember.

Haj, a lustaságra emlékezve, fölsóhajthatunk: annak is vége van már,
mint sok mindenféle magyar ősiségnek. A régi krónikák búvói tán azt
mondhatnák, hogy a harcias vitézség a mi ősi hagyatékunk. Van benne
valami: sokat verekedtünk. Mások tán a szónoklás mellett törnek
lándzsát. Hisz ha nem verekedtünk, akkor szónokoltunk. De hát nem mindig
járt jó idő a szónokokra és a harcosokra: mit csináltunk akkor?
Évszázadokon át semmit. A történelem könyvében csupán a régi királyok
cselekedetei vannak följegyezve. Ám a régi királyok idejében voltak
közemberek, akikről mitse olvasunk az egykori följegyzésekben. Az új
idők történetírója a tiszti címtárból megírhatja a mai generáció
históriáját: a nemzet hivatalt vállalt. Hivatalnok minden ember. De
hajdanta nem voltak hivatalok. Az ember joggal tűnődhetik tehát azon,
hogy mit csináltak a mai hivatalnokok ősapjai? A felelet egyszerü rá:
semmit. A lustaság, a semmittevés sok száz esztendőkön át házi istensége
volt minden magyar familiának. Megóvta sok mindentől: elsatnyulástól,
elzülléstől, tönkremenéstől. A nagy csöndben, amely évszázadokon át
jótékony felhő gyanánt borult rá Mária országára: a nemzet megtartotta
erejét, a faj nem forgácsolódott széjjel és az anyák erős, szívós
magyaroknak adtak életet. Hát a lustaság se volt olyan nagyon ártalmára
a nemzetnek.

Persze, a régi lustálkodó világnak immár vége van. Mátyás királyról a
mindent nagyító vagy kicsinyítő hagyomány csak három legendás lustát
említ (volt pedig ott több!), manapság talán már egy sincsen. A lusták
úgy elmultak, mint a többi magyar virtusok. A kardot már rég letettük,
csak szóval győzzük, – tán mert az a legkönnyebb.

A Bodó Sámuel idejében még minden határban akadt elég lusta. (A kalapos
király passziv rezisztenciáját az öregek nem felejtették még el. Az volt
a nekünk való forradalom! Senki se ment belé tönkre. Kár volt Józsefnek
meghalni. Még sokáig győztük volna szusszal.) Nem volt az akármilyen kis
dolog, négy vármegyének leglustább emberének lenni. Annak a négy
vármegyének volt táblabírája Bodó Sámuel.

A lustaságot tehát négy vármegyében viselte, bár csak Nagy-Kállón
iktatták felőle jegyzőkönyvbe a lustaságot. Még pedig azért, mert
egyszer megyei gyűlésben, hogy, hogy nem, kigyulladt a tekintetes úr
szép, aranygombos mentéje. Lehet az is, hogy valami pajkos kancellista
dobott parazsat a tekintetes úr mentéjére. A mente finom szőrén lassan
harapódzott tovább a tűz. Tán egy kézlegyintéssel el lehetett volna
oltani a tüzet, de nem volt, aki a kezét legyintse. A tekintetes úr
csendesen húzódott meg az égő mentében, – kemény téli idő járt odakünn,
a szomszédjai pedig kíváncsian nézték, mikor mozdul már meg a híres
lusta ember.

A mente pedig ezenközben égett szép csöndesen a tekintetes úron.
Egyszerre fölcsapott a láng a gallér prémes részéből és akkor tüzet
fogott a szomszéd Rekty Balázs tekintetes úr farkasbőrbundája is. Bodó
Sámuel még akkor sem mozdította meg a szemhéját. Pedig tán már a nyakát
is csiklandozta a láng.

Horváth Ákos gróf, – híres ünnepélyes ember volt, – erre már kijött a
sodrából a főispáni széken. Bár magyarul még a hajdujával sem kellett
diskurálni, ennek a mennyei lustaságnak a láttára elveszítette a
flegmáját:

– Ég a bundája, Bodó tekintetes uram! – kiáltott rá.

– Maradjunk a tanácskozásnál! – recsegett vissza Bodó Sámuel ékes
deáknyelven.

A szomszédok akkorára fölugráltak, életveszedelemben forgott ott
mindenki, az elősiető hajduk pedig egy veder vízzel leöntötték a
tekintetes urat. Bodó Sámuel ekkor ugrott föl először életében:

– Injuria! – dörögte az asztalra csapva. – A vármegye cselédei
inzultálják a tanácskozó táblabírót. Kérem jegyzőkönyvbe venni.

No, be is vették a jegyzőkönyvbe. De nem sok köszönete volt benne Bodó
uramnak.

Mondják, hogy akkor már deresfejü, deresszakállu ember volt Bodó Sámuel,
amikor a lustaság pálmáját elnyerte, – de ne tekintsünk a deres, kerek
tatárfőre, ilyen volt ő fiatal korában is, amikor még nem volt több
nemes vármegyék táblabírája, hanem csak a bisztrai nemesi birtoknak ura
és birtokosa.

A mult század elején a telekkönyvi viszonyok még igen zavarosak voltak
hazánkban. Volt valahol egy országos nagy telekkönyv Budán, amely
könyvbe állítólag az összes magyar birtokok és birtokosok be voltak
jegyezve. De én azt hiszem, hogy ez a nagy könyv éppen olyan legenda,
mint sok minden a mult századból. Ha volt: volt, ha nem volt: az se baj.
Az a sok apró nemesi birtok, amely abban az időben Magyarország térképét
alkotta, ma már rég eltűnt. A víz nem nyelte el, mégis eltünt. Tűz föl
nem égette, mégis nyoma veszett. Most jó volna az a nagy könyv, ha
megvolna valahol: kié is volt a régi Magyarország? Bizonyosan nem azoké,
akiké most. Csakhogy még a gazdájuknak is nyoma veszett. A családi
szájhagyományokra mit se lehet adni. A hagyomány szerint minden familia
milliomos volt. Az én nagyapám is sokáig kereste Bibics Antónia millióit
Aradvárosán, amit a jó asszony iskolákra, kolostorokra hagyott. De hová
lettek a milliók? Hová lettek az iskolák? Azt már a legöregebb
levéltárosok sem tudják tán. Igy veszett el az egész régi Magyarország.
A fiskálisok abból éltek, hogy megkeressék. Keresték is: némelyik ötven
esztendeig, – aztán örökbe hagyta a pört a fiának, vagy a
kancellistájának. Némely pörből megélt két generáció.

Azért ne keressük ma már a bisztrai nemesi birtokot sem. Eltűnt annak
még a nyoma is. A szájhagyomány szerint csupán egy volt nagyobb azon a
vidéken, a váradi püspöké. No, meg a Serény Gaál N. Frigyesé is. (Az
apja Nagy Frigyes ellen háborúzott, azért keresztelte el a fiát a porosz
császárról.) De már mondtam, hogy a szájhagyományokra mit se adjunk.
Lehet, hogy a bisztrai nemesi birtok éppen akkora volt, mint a váradi
püspökség; de az is meglehet, hogy csak amolyan apró nemesi jószág volt,
amilyen minden falu határában akadt. Nagy, sárga, bolthajtásos tornácu
házzal, tágas udvarral és lustán kapargáló tyúkokkal. Hja, akkoriban
csak ilyen volt Magyarországon. De kell-e palotában születni azért, hogy
kitünő hazafi legyen az emberből? Itt született Bodó Sámuel is és innen
kísérték örök nyugodalomra a régi Bodókat. Egy lapos domb volt a falu
alatt. A fantázia szerint honfoglaló magyarok voltak benne eltemetve.
Ide temették a Bodókat, – az atyafiakhoz, mint a Bodók büszkén
mondogatták. Tehát volt alkalmas temetőjük is a Bodóknak! Vajjon minek
mozdultak volna el erről a tájról? Az ilyen komposszesszorátusban száz
esztendeig lehet éldegélni: a tyúkok tojnak, a barmok fölnőnek, a föld
minden esztendőben meghozza a gyümölcseit. Vajjon van-e szebb élet a
régi magyar életnél?

Még felesége is volt Bodó Sámuelnek. Milyen felesége? Olyan, mint abban
az időben minden embernek volt. Jó, dolgos, kezes: Gaál Teréz volt a
leánykori neve. De még a Bodó kedvéért azt is elfeledte és szívesen
vallotta, hogy a Bodók az első emberek Magyarországon, bár a férje ezzel
nem sokat törődött. Teréz azonban otthon mindennap azt hallotta az
apjától (a híres háborúzótól), hogy a Gaálok a legelső emberek ebben az
országban. Teréz másképpen nem szerethette az urát, mintha a Bodókat
vallja az ország első embereinek. (Hej, hogy csikorgatta fogát az a
csontkoponya ott öt lábnyi mélységben, ha ugyan hallotta a Teréz
dicsekvését.)

No de mindegy. Ma már aligha lehetne eldönteni, kik voltak az elsőbb
emberek: a Bodók-e, vagy a Gaálok. Ha a külső pompát vesszük figyelembe,
Gaál Nagy Frigyes különb ember volt Bodó Sámuelnél, mert ő vadonatúj
fegyverzetet vásárolt, mikor elkövetkezett az ideje a nemesi
fölkelésnek. Egy budai fegyverkovács verte remekbe a kardját, a
pisztolyai pedig akkorákat durrantak, hogy tán még Bisztrán is
meghallotta Bodó Sámuel. A Bodó fegyvereit se az útszélen találták.
Mindenki tudhatta a vármegyében, hogy a karddal, amelyet Bodó Sámuel a
derekára köt, valamikor török koponyákat vagdostak le a régi Bodók.
Igaz, hogy a háborúk elmultával disznóöléshez használták a becses acélt.
De hát a disznót is le kellett valamivel szúrni!

*

Tehát jön a frankus…

Kállóban gyülekeztek a nemes urak. Ha azt mondanám, hogy a világ
fönnállása óta olyan szép sereg még nem volt, mint a szabolcsi
inzurgensek serege: éppen annyit mondanék, mintha semmit se mondanék.

Ott volt a vármegye minden épkézláb nemese. Hej, hogy csörögtek a
fegyverek! Délelőttönkint vágtató lovasok vertek szikrát a kövekből, a
vén megyeház ablakaiból pedig csodálkozó asszonyszemek ragyogtak le a
térre, ahol a fölkelő nemesek jártak-keltek. Némelyik még az öregapja
fegyvereit is elhozta. Úgy zörgött rajtuk a sok ócskavas, mint a
skót-legendákban a kísértetek lánca. Pengtek a sarkantyuk, amire az
asszonyszemek mindjárt jobban ragyogtak. A jó ég tudná, hogy micsoda az
összefüggés az asszonyszemek ragyogása és a sarkantyúk pengése között!
Esténkint a nagyfogadóban húzta a cigány, a nemes urak pedig járták a
toborzót, amely tánc vitéz emberhez való.

De hát ennek a szép életnek is vége lett egyszer. A vármegyéből már
összegyült mindenki, akiben szív és lélek volt: indulni kellett a
frankus ellen. Még egy hosszu éjszaka, meg még egy utolsó tánc: reggel
lóra kaptak a fölkelők és táncoló paripáikat kifelé irányították a
városból. Az asszonyszemek még jobban ragyogtak és az öreg toronyban
kongott egy vén harang. Mentek a nemesek: vajjon hány tér vissza a
hadjáratból? Kongott-kongott a harang és a fölszálló por elfödte a
csapatot.

Egyszerre roppant üres, nagyon csöndes lett a város. A jókedvü, zajgó
inzurgensek elvitték még azoknak is a kedvét, akik otthon maradtak.
Bezzeg nem pengett most sarkantyú az ablakok alatt és csak a csendbiztos
nyargalt végig a piacon kesely lován.

De nyomakszik ám valaki fekete paripán Bátor felől a sárga úton. Vajjon
ki lehet az elkésett vitéz? A megyeház ablakából az asszonyszemek
ragyogva tapadnak a közeledőre. Már látszik kunkorgós fekete bajusza,
darutollas süvege: szorítja a lovat, de hiába szorítja. A fekete kanca
lassan poroszkálva hozza be terhét a piacra. Ki volna más az elkésett
lovas, mint Bodó Sámuel, a lusta Bodó Sámuel…

Egy vén hajdu pipázott a vármegyeház kapujában. Azt megkérdi Bodó uram:

– Hol vannak a fölkelők, atyafi?

A hajdu kiveszi a pipát a szájából, hegyeset köppint és a távolba mutat:

– Ott mennek!…

Bodó Sámuel megint szorítja a lovat, megint csurog az izzadtság fekete
üstökéről, nyomakszik előre, a többiek után.

A megyeház oldalában fölcsendül egy nevető asszonyhang:

– Sose éri őket utól, Bodó uram!

*

Persze, hogy nem érte utól. De hát bánta is azt Bodó uram.
Ment-mendegélt mindenütt a csapat nyomában. Azt pedig könnyü volt tudni,
merre jártak az inzurgensek. Ahol a cigánynak elgémberedett valamennyi
ujja, ahol a hordóban csupán seprő maradt, ahol az asszonyok testét már
föltörte a vállfűző a sok viselésben: az inzurgensek arra jártak. Végig
a magyar hazán vonult a hős csapat és semmitől nem ijedt meg útközben.

Bodó Sámuel hallgatta a híreket az elmentekről és az üres asztalok
mellett a fogát szívta:

– Kutya-kutyánszki, – kiáltott föl Szolnok táján. – Még a kakasokat is
megették.

De szorította kancáját és nem sokat törődött a szidalmakkal, amelyeket
úton-útfélen el kellett szenvednie.

– Az úr is a szabolcsi kompániából való? – kérdezte egy kátai
komposszesszor.

– Oda én! – felelte nagy büszkén Bodónk.

– Akkor óvakodjon erre járni az úr, mert betörik az oldalát. Itt jártak
a hősök, megettek, megittak mindent. Az asszonyokat elcsábították, a
leányokat megkergették. Be ne menjen az úr a faluba.

Szegény Bodó Sámuel így bújdosott úttalan-útakon a kompánia után.

– Oh, a gazemberek! – csikorgatta a fogát. – Valóságos tatárjárás az
útjuk.

De minden szenvedésnek vége van egyszer. Egyszer föltünt a Duna a
láthatáron. A pilisi hegyek szelid koszorúban ölelték át a tájat, hol
Bodó Sámuel megpihent utoljára. Egy útszéli csárda volt a tanyája,
útszéli korcsmáros a házigazdája. Pihent, pihent, – napokig pihent itt.
Olykor szekeres emberek jöttek a csárdába, azok meséltek nagyokat a
kecskelábu asztaloknál. A frankus mind megöldösi a magyarokat, nem marad
azokból még hírmondó se, kik Győr alatt táborba szálltak. Majd meg azt
hozták hírül, hogy nem bántja a frankus a magyart. Jó emberek azok, nem
verekedni jöttek ide.

– Akkor nincs baj! – kiáltott föl Bodó Sámuel és visszadugta a kardját
hüvelyébe.

A csárdában jó dolga volt Bodónknak. A csárdás, bizonyos becsületes
Murok János, öreg ember volt, megette már kenyere javát: ő ugyan nem
sokat törődött a hányi-veti inzurgenssel.

– Nálam holtanapjáig ellehet a nemzetes úr, – mondogatta, ha Bodó Sámuel
már nagyon hánykódott, hogy így, amúgy, elindul maholnap ő is a frankus
ellen.

De bizony nem indult el soha.

Ha táblabíró nagyapáink anekdotáinak hinni lehet, alig volt útszéli
fogadó abban az időben hazánkban, hol egy-egy inzurgens meg ne húzta
volna magát. Hazamenni röstelt, a frankussal verekedni nem volt kedve, –
elbújdosott ott, ahol lehetett. De hát nagyapáink szerették a tréfát.
Higyjük, hogy csak Bodó Sámuel volt az egyetlen, aki táborba nem
szállott, nem ám gyávaságból, csupán lustaságból. Egy nagy kemence volt
a csárdában. Olyan nagy kemence, melyet, ha az országútra állítottak
volna, az egész országútat befűtötte volna. E mellett a nagy kemence
mellett töltötte Sámuel a telet, amely gyorsan beköszöntött.

Innen szálltak néha haza a gondolatai… Szálltak-szálltak, aztán
erőtlenül lehanyatlottak. Bodó uram nagyokat horkolt a kemence oldalán.

Tavasz felé járt már az idő, midőn egyszer nagy zajgás verte föl az
országútat. Bodó uram kipillantott az ablakon. Jöttek ám lovasok az
úton: a szabolcsi inzurgens lovasok. Legelől mindjárt a híres Komoróczy
Gyuri, aki a leghíresebb verekedő volt abban az időben. Csajkos,
Kisignácz, Kállay Lőrinc a nyomában. Vígan lépkedtek a lovak, a vitézek
pedig valami dalt énekeltek…

Mondják Bodó uramról, hogy már ebben az időben is oly lusta volt, hogy a
legyet nem szívesen kergette el orráról, ám ekkor az egér fürgeségével
menekedett föl a padlásra, hol elrejtezett a szénába. A padlásról
hallgatta aztán a vitézek dalolását, kulacsok döngését az asztalon,
nehéz sarkantyús lépések dobogását az ivó pallóján.

Tele voltak szóval, beszéddel a messziről jött vendégek. Egy-egy erősebb
szó fölhatolt a padlásra.

– Kivertük a franciákat! – kiáltotta egy érces, klárinét-hang. – Vivát
Komoróczy Gyuri!

A kulacsok fenekei döngtek az asztalon, a paripák nagyokat nyerítettek a
korcsma udvarán. Egyszerre cimbalomszó pendült meg odalenn. Egy boglyas,
vén cigány bújt elő a kenyérsütő kemencéből. Az verte a toborzót. Az
inzurgensek táncra perdültek. Reszketett táncukba a csárda négy fala, a
rikkantásukra pedig rikkantás felelt. Tartott a tánc, a dal, amíg estére
kezdett hajolni az idő. Akkor megnyergelték a lovakat és tovább mentek.
A tavaszi alkony ködében elveszett lassan alakjuk. Akkor lemászott Bodó
Sámuel a padlásról.

– Nem addig van az! – dörmögte, – Bodó Sámuelt se a gólya költötte. Majd
megmutatom én nektek, szájhősök, hogy mi az igazi vitézség.

Az öreg korcsmáros bólongatott deres nagy fejével Bodó uram dörmögésére
és segített neki támasztani a kemencét, amelynek melege bizony elkelt
még a hűvös tavaszi estén.

*

Történt, történt… Az inzurgensek mind haza értek. Egy se hiányzott
közülük, csak Bodó uram. De hát ki törődött volna Bodó urammal most,
amikor itt voltak a hősök, a frank-verő vitézek. Tele volt dicsőséggel,
mámorral az egész vármegye. A nagyfogadóban húzta a cigány szakadásig.
Az asszonyszemek jobban ragyogtak, mint valaha. És a sarkantyúk
pengéséhez fogható hasonlattal a krónikás ólomkalamárisa nem
rendelkezik. Hogy egy szegény asszony sirdogált valahol egymagában, a
bisztrai udvarházban: ugyan ki törődnék most azzal? Zengett a dal az
inzurgensek tiszteletére.

– Hát mit üzen Bonaparte? – kérdezgették az otthonmaradottak.

– Tisztelteti az egész magyar nemzetet. Azt mondta, hogy olyan vitéz
gyerekeket, amilyeneket erre mifelénk talált, még nem látott soha
életében.

– No, hát akkor vivát Bonaparte! – feleltek rá és a cigány hurja
szakadozott.

Ki törődött volna tehát Bodó Sámuellel! Bodó Sámuel? Olyan nevü ember is
van a világon? Lehet, hogy ezelőtt volt, de hát régen volt az. Ma már
nincs is meg.

Dehogyis nem volt meg.

Még el sem hangzott a dáridó utolsó nótája, még állt talán valahol
egymagában a fehérasztal mellett a híres toasztozó Sári Emánuel, aki
arról volt nevezetes, hogy ha elkezdett egyszer beszélni a
fehérasztalnál, kibeszélte az egész éjszakát. Beszélt, beszélt,
felköszöntötte a nagyapákat, dédapákat, meg még az ezután jövendő
nemzedéket is. Hiába rángatták hátulról a dókáját, ő bizony le nem ült.
Igy aztán úgy segítettek magukon, hogy kocintgattak derüre-borura,
vivátoztak, énekeltek – hiába. Sári Emánuelt nem zavarta meg semmi. Ő
beszélt virradatig. Mikor már elszökdösött mellőle mindenki, még akkor
is beszélt. Egyedül maradt az asztalnál, a hangja akkor is recsegett
még:

– Szállok az Urhoz!…

Tehát még álldogált magában valahol nemes Sári Emánuel és emelte poharát
a hazatért inzurgensekre, mikor a város északi oldaláról egy fekete
lovas nyomakodott be. Poros volt szakálla-bajusza, mintha megőszült
volna, a lova vén, a fegyvere rozsdás. Ki volt ez az elátkozott vitéz?

Senki más, mint Bodó Sámuel.

Szorította öreg kancáját, csörgött a fegyverzete, lekivánkozott a
sarkanytyúja a csizmájáról: de jött, jött a megyeház felé. Hej, hogy
nevettek az asszonyszemek arrafelé, amerre elhaladt! Be nevettek! Mintha
bizony még sohase látták volna Bodó Sámuelt.

Bodó uram pedig ment föl egyenesen a vármegyeházára. Ott bekopogtatott a
vicispánhoz. Hívták akkor a vicispánt Kállay Ferencnek.

– Itt volnék! – kezdte Bodó uram, megigazítva nyakában a mentekötőt. –
Bonaparte Napoleon üdvözletét hozom a nemes vármegyének. Itt van ni! –
Benyúlt a tarsolyába és egy irtó nagy ágyúgolyót vett ki s letette a
vicispán asztalára.

Kállay Ferenc megrőkönyödve nézett Bodó uramra:

– Honnan hozta ezt, tekintetes úr?

– Nem a boltostól! – felelt foghegyről Bodó uram. – Onnan, ahol az
ilyenféle golyóbis úgy hullott, mint a záporeső. Egyet elkaptam röptiben
és a tarsolyomba dugtam. Hadd legyen itthon valami játékszerük a
vicispán uram gyerekeinek.

Tyű, ez már nem volt tréfa dolog.

Az ágyúgolyó itt volt. Az ilyent nem lehet a kovácsnál csináltatni.

– A többiek nem hoztak ágyúgolyót, – dörmögte a vicispán.

– A többiek? Miféle többiek? – meresztette a szemét Bodó uram. – Hát
olyanok is voltak? Én senkivel se találkoztam a háborúban idevalókkal.

A vicispán fölszisszent:

– Csak nem akarja kétségbevonni Bodó uram a szabolcsiak vitézségét?

Bodó Sámuel lustán csóválta a fejét:

– Én nem hallottam róla. Grácia szegény fejemnek, de én nem emlékszem
semmire.

Nagy híre futamodott a Bodó Sámuel ágyúgolyójának. Csodájára jártak a
vármegyeházára.

– Honnan vehette? – tünődtek a kishitüek.

– Ez ugyan kivágta a rezet! – mondogatták azok, akik szeretik elhinni a
csodálatos dolgokat.

De legjobban mérgelődtek a volt inzurgensek:

– Ott se volt Bodó Sámuel Győr alatt! – kiabálták. – A színét se láttuk.

No de már ezt senki se hitte el. Honnan hozta volna hát az ágyúgolyót?
Az ilyesmit nem lehet csak úgy az úton találni. Nem bitang marha az.

Nőtt, nőtt az ágyúlyogó híre. Aki még nem látta, az többet tudott róla,
mint aki látta.

– A korzikai neve van vésve az oldalára. Itt járt Bonaparte! Mint
hajdanában Mátyás király írta föl a fadarabra. Mégis csak vitéz gyerek
ez a Bodó. A többiek még egy rozsdás sarkantyút se tudtak hazahozni. Ő
mindjárt egy ágyúgolyót hoz.

Szállt, szállt a hír Bonaparte ágyúgolyójáról. Bodó uramnak is fölment
egyszerre az ázsiója. Ha kérdezték az ágyúgolyó felől, kicsinylőleg
intett:

– Hagyjátok el. Ha tudtam volna, hogy ennyire megörültök neki, hoztam
volna egy egész szekérderékkal.

Az asszonyszemek pedig ragyogni kezdtek Bodó uramra. Akármerre nézett,
mindenütt ragyogó szempárokat látott… Szerencséje, hogy olyan lusta
ember volt: különben még nagyon elbízta volna magát. Igy azonban szépen
megöregedett a dicsőség közepette.

Az ágyúgolyó pedig ma is ott van tán a megyei múzeumban, oldalán
papirosszeleten a fölírás: Bonaparte ágyúgolyója a nemesi fölkelésből.
Ajándékozta: ns. Bodó Sámuel.



A királynő főztje.

A vencsellei Pattyánszkyakról szól egy régi családi anekdota, amely
apáról-fiúra száll, mint valami örökség.

A családi birtok fogy-fogy nemzedékek óta, mert a Pattyánszkyak
következetesek voltak: szerezni egyik se tanult meg, mert már a
nagyapjuknál elfelejtették ezt a mesterséget; az a nagy térkép, amely a
kasznárlakban pipafüsttől barnultan lógott a falon és a
Pattyánszky-birtokot ábrázolta valamely régi földmérő rajzolásában,
lassan semmi egyéb se lesz, mint csupán csak családi legenda; de az is
meglehet, hogy már a régi földmérő hízelkedve feszítette neki cirkalmát
a pergamentnek, hisz a földesuraságoknak hajdanában mindenki
hízelkedett. Annyi bizonyos, hogy annak a tizennyolc falunak jórészt már
a neve sincs meg, amit a régi földmérő följegyzett. Lehet, hogy csak
afféle képzeleti falvak voltak azok, elszórt tanyaházak, amelyeket a
földesúr nevezett ki falvaknak; avagy a Tisza, ez a nagy funerátor, mely
hajdanában tavaszkor, őszkor megváltoztatta Magyarország arculatát,
vitte el a Pattyánszkyak falvait valahová a Fekete-tengerbe. Hogy volt,
miképp volt, ki tudná most már azt megmondani. A régi térkép
elveszítette hitelességét, talán már maguk a Pattyánszkyak sem hittek
benne; a Tisza, ez az ólálkodó kutya, továbbra nyaldosta a
Pattyánszky-földeket és alattomosan hordta el az egész uradalmat a
Fekete-tengerbe. Elhordta, – csak az anekdotát nem tudta elvinni. Az itt
maradt és az idők végzetéig hirdeti, hogy Pattyánszkyak is voltak a
világon.

Szól pedig ez az anekdota arról a nagyehető Pattyánszky Sámuelről, aki a
pozsonyi országgyűlésen Mária Terézia királynőnek többi követtársaival
egyetértve fölajánlotta a magyarok életét és vérét. A kegyes királynő a
nevezetes aktus után elhatározta, hogy ebéddel traktálja meg a nagylelkü
követeket, csak abban fájt a feje, hogy vajjon mit főzessen a magyar
uraknak, hogy az ebédre örök életükben emlékezzenek. Utóvégre a
magyaroknak másképpen alkotta meg a gyomrát a teremtő, mint a többi
nációbeli gyomrokat. Ezek a gyomrok a tüzet szeretik paprika alakjában.
No meg azt se lehetne éppen mondani, hogy odahaza valami nagyon
koplalnak a magyar urak. A konyhákon mindennap úgy főznek, mintha éppen
az esztergomi primást várnák ebédre, aztán mert a primás nem jön, hát
megeszik maguk az ebédet. Mit főzessen a magyaroknak a királynő? Az
udvarmestertől az utolsó konyhai szolgálóig ezen törte a fejét mindenki
az udvarnál, de még a királynő sem restelkedett tanácsot kérni az
édesanyjától, aki már olyan öreg asszony volt, hogy a fejét folyton egy
udvari frájnak kellett tartani, hogy az mellére ne bukjon. Az öreg
hercegasszony azután meg is üzente a lányának:

– Kérdezd őket magukat, mit szeretnek legjobban?

Biz ez okos tanács volt. Hát mit is szeretnek legjobban a magyarok? A
nádorispán, akihez a királynő fordult, elnevette magát:

– Azt csak egy ember tudná megmondani. Az pedig senki más, mint
Pattyánszky Sámuel, a szabolcsi követ. Az a legjobb étvágyú ember az
országban. Egész esztendőben egyebet sem tesz, mint névnapra,
lakodalomra jár. Otthon ugyanis nem mer enni, mert attól fél, hogy
egyetlen ebédre elfogyasztaná az egész birtokát. Az csak ismeri a
magyarok gusztusát.

Honnan, honnan nem tudta a nádorispán ezt a legendát? Hallotta
bizonyosan valahol, mert hisz a gyomorbeteg embereknek Sahuda, a híres
pesti doktor már régen rendelgette azt az egyszerü diétát, hogy
ebédeljenek együtt mentül többet a nagyehető Pattyánszky Sámuellel. Ha
az ő jóízü evésétől gusztusuk nem támad az evéshez, nem használ akkor
már semmiféle medecina. Igy aztán Pattyánszky Sámuelnek, akármerre
járt-kelt az országban, mindig volt egy sereg asztaltársa. Némelyik,
mint például a nagybeteg bakonyvári gróf, egy egész farsangon hordatta
magát a hintaján arra, amerre Pattyánszky Sámuel járt atyafilátogatóba,
keresztelőre, torra. Az öreg gróf egyébként még a tejet sem tudta
meginni, de a Pattyánszky társaságában tán még a bivalybőrt is jóízüen
nyeldeste volna. Csak azon sóhajtozott mindig a gróf, hogy nem veheti
magához egész életére Pattyánszkyt. De hát nem tehette. Tán az
örököseire gondolt, vagy mert ilyenformán beszéltek hozzá a barátai:

– Nem lehet az ilyen embert elzárni. Nem lehet tőle az országot
megfosztani. Pattyánszkynak nyilvános életet kell élni. Mi volna, ha a
budai meleg forrásokat elzárnák, hogy csak egyetlen ember használhassa?
Mit csinálna az a sok beteg ember Pattyánszky nélkül? Pattyánszky az
országé. Lám, még a szülővármegyéje is lemondott róla, elküldvén
követnek Pozsonyba. Pedig bizonyosan otthon is elkelne ő kelme.

Hát a gróf inkább csak járt-járt hintaján a nagyehető követ után,
rázatta magát úttalan-útakon, amerre éppen Pattyánszkynak volt kedve
menni. Neki pedig mindig oda volt kedve, ahol valami lakodalomféle
készült. Csollány János, a híres szabolcsi alispán kétszer is
elhalasztotta a kis fia keresztelőjét, mert Pattyánszky nem jöhetett meg
idejére. Pattyánszky nélkül pedig nem lehetett megtartani semmiféle
nagyobb ünnepélyt az országban. De hát hogyan is lehetett volna? Hisz ő
volt a dísze, fénye mindenféle lakomának. Éppen olyan nagy baj volt az ő
elmaradása, mintha Bejcziné, a híres újhelyi főzőasszony nem
mozdulhatott el otthonról a reumája miatt. Igaz, hogy Bejczinét még el
lehetett vinni párnák meg dunyhák között onnan hazulról, de Pattyánszky
csak a maga jószántából jött.

– Hát hol van a híres Pattyánszky, aki ismeri az ország gyomrát? –
kérdezte a királynő a nádorispánt.

– Közönségesen itt szokott ebédelni a Griffben. Ha ugyan el nem vitték
valami beteg nagyúrhoz. Az öreg Esterházy herceg nagybeteg. Talán eszébe
jut neki még egyszer jóízüen ebédelni. Annak meg Pattyánszky a doktora.

– Nono, – szólt a királynő. – Csak nem viszik el éppen ilyenkor
Pattyánszky uramat, mikor nekem volna rá szükségem.

Mindjárt küldte is az udvarmesterét, hogy keresné elő a föld alól is a
híres követet.

Az udvarmesternek nem igen kellett Pattyánszkyt keresni. Ott ült a
Griffnek sötét nagy ebédlőjében, mióta az országgyűlést összehívták.
(Mert hát hiába, az alkotmányt sem lehet elhanyagolni a lakodalmak
miatt.) Ott ült egy hosszu asztalnak a fején és körülötte ültek a
betegei, akiket az evésre tanított. Pufókképü, szőrös, gömbölyüszemü
ember volt. Táskás ujjait nyugodalmasan forgatta a hasán. Ez volt az
egyetlen testmozgás, amit szívesen végzett. Még ha szemét fordította
valamerre, akkor is úgy látszott, mintha hordókat gurítana. A hangja –
nagyon ritkán beszélt – kongott, mintha valamely pincéből beszélne
valaki helyette. Ott ült végtelen nyugalommal, mint olyan ember, akit
már semmi sem érdekel a világon. A staféták, posták, amelyek az ország
különböző részeiből fölkeresték, semmiféle izgalomba nem hozták.
Egykedvüen jegyezte be egy nagy, zsíros noteszbe a meghívásokat, mint
aki hivatalos kötelességet teljesít. Ilyenformák voltak a jegyzetei:

Ignác-napján ebéd Szent-György-Ábrányban Eördögéknél.

Ad notam: farsangi fánk.

Egy hétre reá a szatmári püspöknél vacsora.

Ad notam: Prepeliczay kanonoknál borkóstolás.

Jöttek-jöttek a staféták, levelek. Pattyánszky szorgalmasan elkönyvelte
a meghívásokat. Néha, ha ugyanegy napon többfelé is hívták, megüzente:

– Csak egy hét mulva mehetek.

Bizonyos volt benne, hogy elhalasztották a jelzett időre a névnapot,
lakodalmat.

Tehát jött a királynő udvarmestere és vitte udvari batáron Pattyánszky
Sámuelt a királynő elébe. Az emberek álmélkodva néztek Pattyánszky után:

– Nini, a felséges királynő is Pattyánszky urammal kuráltatja magát.

Ha nem lett volna elég nagy a Pattyánszky tekintélye eddig, ezután még
nagyobb lett volna. De hát hova nőjjön az, mikor már a toronynál is
magasabb volt?

Az udvari inasok lesegítették a kövér követet a hintóból és vezették a
felséges asszony elé.

A királynő – jókedvű, istenáldott, vidám menyecske volt még akkor Mária
Terézia – elnevette magát a vastag ember láttára:

– Azt szeretném tudni tőled, hívem, hogy mit főzessek ebédre a magyar
követeknek, ha majd ebédre hívom őket?

Pattyánszkyt nem ejtette zavarba a kérdés. Az udvarmester elmondta már
neki előzőleg, miért hivatja a királynő. Nagy nyugalommal felelte:

– Engedelmével, felséges királynőm, én a gulyást szeretem legjobban.

A királynő mosolygott:

– A gulyást? Hisz az valami paraszti étel legyen tudomásom szerint.

– Éppen azért. Az ország gyomra már megcsömörlött a sok lakodalmi
pecsenyétől, névnapi pulykától, karácsonyi malactól. Nálunk kétszáz
esztendő óta folyton csak sütnek-főznek. Az ország gyomrát vissza kell
szoktatni az egyszerü eledelekhez, mert nemcsak az egészség kívánja ezt,
hanem a magas politika is…

A királynő elgondolkozott. Nini, nem is olyan nagy ostobaság az, amit ez
a bohókás figura beszél… Mintha volna valami magja a szavának. Hátha úgy
van, amint mondja, hogy az ország gyomra már megcsömörlött a sok
dinom-dánomtól.

Kegyesen csókra nyujtotta a kezét:

– Magam fogom megfőzni a gulyást. Mondd meg ezt követtársaidnak.

(Hej, hálás volt akkor a királynő!)

Pattyánszky megcsókolta azt a gyönyörü kezet.

– Az Isten is megáldja érte! – rebegte lelkesen. – Ha megengedi
fölséged, figyelmébe ajánlom, hogy a gulyás csak akkor igazi gulyás, ha
cserépben főzik. A dévényi fazekasok értik annak a cserépnek a módját.

– Gondolni fogok rá, – felelt a királynő és kegyesen elbocsátotta az
ország gyomrát.

*

Úgy is történt. Gulyással vendégelte meg Mária Terézia a pozsonyi gyűlés
után a magyar követeket. Hanem a Pattyánszkyakon is rajta száradt, hogy
nem való nekik egyéb, mint gulyás. Mégis úgy összement az a térkép ott a
vencsellei kasznárlakban, vagy talán csakugyan a Tisza mosta el a
falukat, pusztákat?



Tartalom

  Az aranysarkantyús vitéz legendája  5
  Nyári nap  19
  Egy régi udvarház utolsó gazdája  29
  A kaján Koxi a házban van  43
  Regény a bánatos Andrásról  55
  A Paraszkiva-malom  65
  Mariska, a kis regényhősnő  77
  Májusi dolgok  89
  Régi nótákból  101
  Mese-mese  109
  Bella menyasszony  121
  A fehérlábú Gaálné  133
  Nyíri pajkosok  141
  A nagymama levelei  153
  A holt asszony udvarlója  161
  Öreg irnokok szobájából  173
  Egy sikkasztás története  181
  Az ágyúgolyó  193
  A királynő főztje  213


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

7 |fennhéjazva |fennhéjázva

90 |emlékezem. „gyermek“-re. |emlékezem. A „gyermek“-re.]




*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "A víg ember bús meséi: Elbeszélések" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files. We designed Doctrine Publishing
Corporation's search system for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.




Home