Title: A szegény kisgyermek panaszai
Author: Kosztolányi, Dezső
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A szegény kisgyermek panaszai" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

PANASZAI ***


KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:

A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI

ÖTÖDIK KIADÁS

BUDAPEST, 1919. AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

9730. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

  Mint aki a sinek közé esett…

  És általérzi tűnő életét,
  Míg zúgva kattog a forró kerék,
  Cikázva lobban sok-sok ferde kép
  És lát, ahogy nem látott sose még.

  Mint aki a sinek közé esett,
  A végtelent, a távol életet
  Búcsúztatom, mert messze mese lett.
  Mint aki a sinek közé esett.

  Mint aki a sinek közé esett –
  Bús panoráma, rémes élvezet –
  Sinek között és kerekek között,
  A bús idő robog fejem fölött
  És a halál távolba mennydörög,
  Egy percre megfogom, ami örök,
  Lepkéket, álmot, rémest, édeset.

  Mint aki a sinek közé esett.

*

  És látom Őt, a Kisdedet,
  Aki fehérlő ingbe lépdel.
  Még lopva-lopva rám tekint
  És integet szőke fejével.

  Arany gyertyácskát tart keze
  És este félve ül le mellém.
  Hallom kacagni csendesen
  S látom alvó fejét a mellén.

  Ő a pap, az igaz, a szent,
  Bámulom, mint egy ismeretlent.
  Gyónok Neki és áldozok
  És megsiratom Őt, ki elment.

*

  A doktor bácsi.
                  Áldott aranyember.
  Világító, nyugodt szemei kékek.
  Komoly szigorral lép be a szobába,
  Szemébe nézek és cseppet se félek.
  Borzongva érzem biztos ujjait,
  Ha kis sovány bordáimon kopog.
  Ősz bajusza a fagytól zuzmarás,
  Hideg kezén arany gyűrű-sorok.
  Oly tiszta és jó. Ő ír medicinát,
  Keserűt, édest, sárgát vagy lilát.
  Az ő kezéből hull kis paplanomra
  Nagynéha egy halvány, szelíd virág.
  Rágondolok, ha szörnyű éjszakákon
  Párnáimon oly egyedül sirok.
  Ő az egészség és bizonyosság,
  Titkok tudója és csupa titok.
  Gazdag s nyugodt. Nehéz bundája ott lóg,
  Prémét szelíden prémezi homály.
  De elmegy innen és itthagy magamra.
  Színházba tér, vagy csendbe vacsorál…

  Ilyenkor látom őt a páholyában,
  Amint valami víg tréfán nevet.
  De kék szeme egyszerre elsötétül
  S rám gondol, mit csinál a kis beteg?
  A béke ő, a part, a rév, az élet.
  Jaj, hányszor néztem jó arcába hosszan,
  Míg ájuló álomba, lengve árván,
  Kis ágyamon, mint egy bús, barna bárkán,
  Ködös habok közt ringatóztam.

*

  Mult este én is jártam ottan.

  Hogy bíbor lázba hánykolódtam
  Az üvegajtó állt elém,
  A zajtalan, a hangtalan,
  Csupa ezüst, csupa arany,
  A sarka tűz, kilincse fém.
  Az üvegajtó állt elém,
  Üvegje köd és alkonyat,
  Bámultam benne arcomat
  S mint víziárny lengett felém,
  Akár vak tükrök lemezén,
  Hogy bíbor lázba hánykolódtam.

  Néztem közelről meghatottan,
  Ez az ajtó, ismertem én,
  Ezen suhant el kisöcsém
  S ezen a bűvös, tükrös ajtón
  Ment el, mikor leszállt az alkony,
  Kis, kékszemü hugom, szegény,
  Már régesrég ismertem én.
  Csupán egy tükör az egész,
  Aki belenéz, belevész
  És aztán nincs többé remény,
  Egy kép az üvegen kilobban.

  Mult este én is jártam ottan.

*

  Ó a halál.
  Mi ismerjük csak, pici gyerekek.
  Utunkba áll
  S könnyes, pityergő szájunk megremeg.
  Ó a halál.
  A játszótársunk és tréfál velünk.
  Rohanva száll –
  Ő a fogó – és jaj, jaj, jaj nekünk,
  Tépázza gallérunk, ijedve forgunk,
  És kacagás közt betöri az orrunk.
  Kutakba látjuk, mély vizek felett,
  Sötét szobákba kuksol reszketeg
  Lepedőben, – így mondta ép a dajka –
  Kasza van a kezében, csúf az ajka
  És fondoran vigyáz,
  Mikor suhan az esti láz
  S a hőmérőn, ha ugrik a higany,
  Csontos markába hahotáz vigan.
  Övé a bál,
  Ő a halál.
  Farsangos éjen a nagyok mulatnak,
  De kis szobánkba fekete az ablak,
  Az éjbe kint
  Ő ránk tekint.
  Mi gyermekek, mi küzködünk vele
  S játékpuskánkat fogjuk ellene.

*

  Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok.
  És nagyapám, a régi katona
  Hallgatja mosolyogva, boldogan,
  Sebforradástól lángol homloka
  S én, térde közt, hadarva szavalok,
  Hogy győznek mindenütt a magyarok.

  Csak a szeme borul el néha kissé:
  Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek,
  Hogy vannak messze, különös világok
  S aranyba nyílnak a versaillesi kertek.
  Jaj, meg ne tudja és ne lássa őket,
  Ne lássa fényük és ne hallja hangjuk,
  A magyar szó a hét szilvafa alján
  Körötte most még mint tengermoraj zúg.
  Óvjátok édesen ez édes álmát,
  Mint álmát a szegény beteg gyereknek,
  Hogy meg ne tudja, élete nem élet,
  És meghalt már, bár alig született meg.
  Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden,
  Ha dalol és ha a távolba lát,
  Mert néma gyermek minden kismagyar
  S a Nagyvilág nem érti a szavát.

*

  Azon az éjjel
  Az órák összevissza vertek.
  Azon az éjjel
  Holdfényben úsztak mind a kertek.
  Azon az éjjel
  Kocsik robogtak a kapunk alatt.
  Azon az éjjel
  Könnyben vergődtek a fülledt szavak.
  Azon az éjjel
  Égett szobánkba gyertya, lámpa.
  Azon az éjjel
  Féltünk a borzadó homályba.
  Azon az éjjel
  Arcunk ijedt volt s halavány.
  Azon az éjjel
  Halt meg szegény, ősz nagyapám.

  Azon a reggel
  Csupa rokon jött, sirató nép.
  Azon a reggel
  Sürögtek az öreg mosónék.
  Azon a reggel
  Kendővel kötötték fel gyenge állát.
  Azon a reggel
  Búsan vezettek a feldúlt szobán át.
  Azon a reggel
  Rozsdás pénzt tettek kék szemére.
  Azon a reggel
  Riadtan bámultam feléje.
  Azon a reggel
  Csak hallgatott makacs ajakkal.
  Azon a reggel
  Olyan volt, mint egy néma angyal.

*

  Már néha gondolok a szerelemre.
  Milyen lehet – én Istenem – milyen?
  Találkoztam tán véle messze-messze,
  Valahol Andersen meséiben?
  Komoly és barna kislány lesz. Merengő.
  A lelke párna, puha selyemkendő.
  És míg a többiek bután nevetnek,
  Virágokat hoz a bús kis betegnek.
  Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
  Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
  Fájó fejemre hűs borogatást rak.
  És kacagása hegedű-zene.
  Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
  Különös, titkos és ritkán mosolygó.
  Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csendes.
  Csak széttekint és a szobánkba csend lesz…

*

  Az iskolában hatvanan vagyunk.

  Pöttön legénykék. Picik és nagyok
  S e hatvan ember furcsa zavarában
  A sok között most én is egy vagyok.
  Ez más, mint otthon. Festékszag, padok,
  A fekete táblácska és a kréta,
  A spongya hideg, vizes illata,
  Az udvaron a szilfa vén árnyéka
  S a kapunál – az arcom nézi tán? –
  Egy idegen és merev tulipán.

  Ez más, mint otthon. Bús komédia,
  Lélekzetvisszafojtva, félve nézem,
  Hatvan picike fej egyszerre int
  S egyszerre pislant százhúsz kis verébszem.
  Hatvan picike fürge szív dobog,
  Hatvan kis ember, mennyi sok gyerek.
  Amerre nézek, mint egy rengeteg,
  Kezek, kezek és újra csak kezek.
  Mint kócbabácskák a török bazárba
  Egy hűs terembe csendesen bezárva.
  Az orruk, a fülük, mint az enyém
  S a feje is olyan mindenkinek,
  Mi végre ez a sok fej, kéz, fül, orr,
  Sokszor csodálkozva kérdezem: minek?

*

  Mostan szines tintákról álmodom.

  Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
  E tintával írnék egy kisleánynak,
  Egy kisleánynak, akit szeretek.
  Krikszkrakszokat, japán betűket írnék
  S egy kacskaringós, kedves madarat.
  És akarok még sok másszínű tintát,
  Bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat.
  És kellene még sok száz és ezer
  És kellene még aztán millió:
  Tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
  Szemérmetes, szerelmes, rikító.
  És kellene szomorú-viola
  És téglabarna és kék is, de halvány,
  Akár a színes kapuablak árnya
  Augusztusi délkor a kapualján.
  És akarok még égő-pirosat,
  Vérszinűt, mint a mérges alkonyat.
  És akkor írnék, mindig-mindig írnék,
  Kékkel hugomnak, anyának arannyal;
  Arany-imát írnék az én anyámnak,
  Arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
  És el nem unnám, egyre-egyre írnék
  Egy vén toronyba szünes-szüntelen,
  Oly boldog lennék Istenem, de boldog.

  Kiszínezném vele az életem.

*

  Ti, akik zárt ajtók előtt szepegtek,
  Kis társaim, az éji hidegen.
  Játékaim nem adom oda nektek,
  Mert véretek makrancos-idegen.
  Garabonciások, kis ördögök,
  A hajatok lóg, zöld a körmötök,
  Ordíttok és ha ajtónkat kitárnám,
  Az üvegalmárjomnak rontanátok,
  Zengetnétek tütülő harsonátok
  És szánkáznátok szőnyegünk virágján.

  De azt akarom, tisztán és fehéren,
  Legyetek vígak és bársonyba-járók.
  A kezetekben egy nagy arany-érem,
  S hódítsátok meg az egész világot.
  Tinektek is legyen, ami enyém,
  Arany-rétes, habos, krémes, lepény.
  És menjetek tovább, kis szöszke hajjal,
  Kék nyakkendővel menjetek tova.
  Legyen tiétek az alkony, a hajnal,
  A kincs, a gyémánt, a vizit-szoba.
  Legyen minden cukrászda a tiétek,
  A méz, a bonbon és a karamell.
  És szoptasson ez a kegyetlen élet,
  Mint egy szelíd és lanyha anya-mell.

*

  Ó, hányszor látlak mégis bennetek,
  Bús testvérkéim, rongyos gyermekek.
  Deres kertekben, ablakom alatt
  Ott lázadoztok ti ijesztve, némán,
  Kékzubbonyos pici-pici csapat,
  A hóba, ködbe, fenyvesek árnyékán,
  A pici kőműves, mily csatakos,
  Milyen fakó a pöttön lakatos,
  Az ács fia, mint Jézus, néma csendben,
  A kis kovács pőrölyt emel ijedten,
  Sír a bognár, az asztalos fia,
  Egész, egész gyermek-ármádia.

  Apámat hívnám, de ő alszik mélyen,
  A messzeség zenél a messze éjen.
  És nézem őket és siratom őket
  Az éjjeli, makrancos zendülőket.
  Harcolok csenddel és meleg szobával,
  Nyitott szemmel velük szövetkezem.
  És ablakon és véren, sorson által
  Őnekik nyujtom úri kis kezem.

*

  Este, este…
          Árnyak ingnak
  És bezárjuk ajtainkat,
  Figyelünk a kósza neszre.
  Egy vonatfütty messze-messze.
  És a csend jő.
  Alszik a homályos éjbe
  Künn a csengő.
  A divány elbújik félve,
  Szundít a karosszék.
  Álmos a poros kép.
  Alszanak a csengetyűk.
  Alszanak már mindenütt.
  A játékok, a karikahajtók,
  A szegény tükör is hallgatag lóg.
  Ó a néma csengetyűk.
  Az óránk is félve üt.
  Alszik a cicánk s a vén szelindek,
  Fel ne keltsük – piszt – e sok-sok alvót.
  Alszanak a régi réz-kilincsek
  S alszanak a fáradt, barna ajtók.

*

  Mikor az este csendesen leszáll
  Bús lesz a kertünk, mint a temető.
  Szomorkodik a vén jegenye-szál
  S a hold ezüst lepelbe leng elő.

  Sápadva bolygom át a régi kertet,
  A vén akácok látnak s megijednek.

  A kisgyerek lesunyja a fejét.
  És fél az éj. És reszket a setét.

*

  A kis mécs.
          Az este bús cselédje.
  Álmosan virraszt az asztalon.
  S az olajfoltos ernyőre nézve
  Sercegését búsan hallgatom.
  A szobánk kis napja. Álom.
  Az arany olaj az árnyon
  És a fény folyó arany
  Szerteömlő, szótalan.
  És a fülke csodapalota.
  Távol árnyak lengenek tova.
  Csendesen vetik az ágyat
  És a párna
  Barna árnya
  A fehér ajtóra bágyad.
  Félszeg árnyék-figurák.
  Mind kevélyek és furák.
  Egyik a felhőkbe nyargal,
  Másik hadonáz a karddal
  És a párnát egyre rakjuk,
  Ferdűl, fordúl az alakjuk,
  Mit a szorgos fény kimintáz.
  Panoráma, esti szinház.
  Hordjuk a fehér petrencét
  S nő a vánkos furcsa tornya
  A kis ajtón – messze emlék –
  Hullámozva, ringatózva.
  Égig ér már
  A kevély vár:
  Száz alak omol le s újra felkel.
  És mi szívdobogva nézzük,
  Félve sandítunk feléjük
  Az éjben rubinpiros fülekkel.

*

  Mi ez, mi ez?
  Szűz Mária,
  Mi ez, mi ez?
  Isten fia.
  Védd meg szegény kisgyermeked.
  Alázatos szivem remeg.
  Fehérlő orgonák közt jártam,
  És egy leány a mély homályban
  Haragoszöld lombok között
  Vetkőzködött, öltözködött.
  Olyan volt, mint egy kis cukorbaba.
  Fehér hátára hullt sötét haja.
  Cikáztak az aranyoszöld legyek
  A fekete földön s ő nevetett.

  Hogy nevetett.
  Mondd, mit akarhat tőlem Ő,
  Miért fél így a remegő
  Bús kisgyerek?
  Azóta folyton erre gondolok csak,
  A tárgyak álmosan forognak,
  Jaj, jaj nincs semmi szó,
  Lélegzetállító
  Gyönyör
  Gyötör.
  Kiszárad tikkadt ajakam
  És sírok, szégyelem magam
  És lángvörös a bús világ,
  Az arcom ég pirulva forrón
  És délután vérzik az orrom,
  Látok ezer tűzpántlikát.
  És látom Őt – oly szenvedő és halvány –
  A padlásunk derengő rejtekén,
  A zöldszínű homályon, sárga szalmán
  És minden este korán fekszem én
  És bárhova megyek, mindig felém jön,
  A zongoraszobában, az ebédlőn
  És lihegek és ég szemem
  S álmatlanul dadogok Néki, Néki
  És a szemem a szoknyáját letépi
  És látom Őt, Őt meztelen.

  Én Istenem.
  Nézd kis karom milyen sovány.
  Milyen zavaros a szobám.
  Mi lesz velem?

*

  Én félek.
          Az élettől és sötéttől,
  Mely mindenütt kegyetlenül elér,
  Ha száll a nap
  Az ablakom alatt
  Hullámozik az ismeretlen éj,
  A végtelen és ismeretlen éj.
  Egy tenger – vészesen és feketén –
  Csendes sírásom benne elmerűl,
  Mint holt madár a tenger fenekén,
  A kisgyerek magába sír szegény.

  Sírok, sírok, mindig csak egyedül
  És senki meg nem értett még soha.
  Oly ismeretlen ez a Nagyvilág
  S olyan borzasztó a sötét szoba.
  Lábujjhegyen kell járni a világban.
  Az éjszakában annyi a vonat,
  Mely összerág és széttöri gerincem
  S vígan megőrli fájó csontomat.
  Az éjszakában annyi rém, kísértés.
  Golyó, kötél, bitófa, kard remeg
  S hegyes fülekkel, hiéna-szemekkel
  Leskelnek rám a gonosz emberek,
  Kik vascipőben jönnek egyszer értem,
  Bőszült ököllel döngetik az ajtóm,
  Ecetet adnak, hogyha inni kérek
  S felráznak, ha alélt fejem lehajtom.
  Minden bokorban leskelődik egy-egy,
  Nincs menekűlni egy picinyke rés.
  Ó jaj nekem, oly fürgék a gonoszak
  S oly sok a halál s a temetés.

  Zörgő szekéren az idegen ember
  Tudom, hogy elvisz engem is egy éjjel
  S szegény anyám az ablakunkra rogyva
  Bámul utánam könnyes, kék szemével.

*

  Ódon, ónémet, cifra óra
  Áll a szekrényünk tetején,
  Szálló korok bús bámulója
  Közönyösen tekint felém.
  Aranycirádás pici tükrén
  Még mosolyog a rég letünt fény,
  De már nem úgy, mint hajdanán.
  Mert ő ütötte el az éjfélt,
  Mikor meghalt a szépanyám,
  Fehér, mosolygó szépanyám.

  Már nem vakít ragyogva többet
  A sápadt Altwien-porcelán,
  Parókás, farsangos időknek
  Parfümjét leheli reám.
  Nehéz, tömjénes, cukros illat,
  A lelkemig fáj, szívemig hat
  S a multat visszaálmodom,
  Hogy ez aranyló óra mellett
  Az apám játszott egykoron,
  Apám nevetgélt egykoron.

  Ha künn az alkony álmokat hív,
  Cseng-bong a titkos, méla hang
  És babonásan átmorajlik
  A dallamos üveg-harang.
  A zúgó érc-gyűrűn fölébred
  Valami szunnyadó kísértet
  S szellem-szaván dalol, dalol,
  Minthogyha egy halk, bánatos hang
  Beszélne a sírok alól,
  Felelne a sírok alól.

  A régi óra egyre jár csak,
  Mint egy tipegő nénike,
  Köröttem árnyak, éji árnyak,
  Szemem könny és köd lepi be,
  Mert félve sejtem, érzem, érzem,
  Hogy elsápadnak majd egy éjen
  Az apró arany-angyalok
  S ez óra veri el az éjfélt,
  Ha majd egy éjjel meghalok,
  Ha egyszer én is meghalok.

*

  Lánc, lánc, eszterlánc,
  Eszterlánci cérna,
  Kisleányok bús körében
  Kergetőzöm én ma.
  Nincs semmi aranyom,
  Jobbra-balra löknek,
  Körbe-körbe, egyre körbe,
  Láncán kis kezöknek.
  Merre menjek, szóljatok?
  Hátra, vagy előre.
  Az erdőben megbotoltam
  Egy nagy, csúnya kőbe.
  Voltam én is jó fiu,
  Istenem, de régen.
  Csigabigát én is hivtam
  Künn a régi réten.
  Verset mondtam én is ám
  Gilicemadárra,
  Magyar gyerek gyógyitotta,
  Török gyerek vágta.
  Jártam az erdőben is
  Csillagot keresve,
  Aranykapun én is bújtam
  És aludtam este.
  Nézzetek rám, húgaim,
  Éjjel most nem alszom.
  Bámulom a holdvilágot,
  Véres már az arcom.
  Nézzetek rám, lelkeim,
  A cipőm levásott.
  Körmeimmel, kárörömmel
  Csúnya gödröt ások.
  Szánjatok meg, szíveim,
  Rongyos a kabátom,
  Szédül a lánc, szédül a tánc,
  Már utam se látom.
  Szeretem a láncot én,
  De úgy fáj e sok lánc,
  Szeretem a táncot is én,
  Csakhogy ez pokoltánc,
  Engedjetek innen el,
  Hagyjatok magamra.
  Este szépen süt a lámpám,
  Este jó a kamra.
  Hagyjatok szaladni még,
  Tündérekbe hinni.
  Fehér csészéből szelíden
  Fehér tejet inni.

*

  Akárcsak egy kormos szénégető,
  Fekete az apám és szigorú.
  Nem csókol meg és sose nevet ő,
  A homlokán titokzatos ború.
  Mért nem beszél? Mi szótalan eszünk
  S ő felkel és a csillagokba turkál
  Egy hosszú csővel a temetőútnál
  És sose mutat csillagot nekünk.
  Csak nézem őt. Körötte száz csoda.
  Korongok, mérgek, kémszerek pora.
  Olyan tudós, erős, akár az Isten,
  Ha nála aluszom és a homályon
  Bús rémeket idézek, szinte várom,
  Mikor zörget rablókéz a kilincsen,
  Hogy összetörje és vadul lelőjje…

  Úgy szeretem s félek vacogva tőle
  És félek, hogy egyszer a fegyverével
  Saját koponyáját loccsantja széjjel,
  Vagy elmegy innen s nem jő sose vissza
  S vérben, halálban omlik el a titka.

  Ha elmarad, virrasztva sírok éjjel.

  Ilyenkor kimegyek.
                  Az udvar alján
  Kel az újhold – oly vézna, furcsa, halvány –
  Olyan, mint egy arcél. Oly hallgatag.
  Akár apám kemény és sárga arca
  Egy fekete keménykalap alatt.

*

  Apámmal utazunk a vonaton.
  Dermedt, sugáros, éji nyugalom.

  A szunnyadó csend olyan lomha, mély.
  De ébredez, hallucinál az éj.

  Fázik az erdő, csontkemény a föld,
  A dermedő ég alja sárgazöld.

  Itt-ott egy oszlop, éjsötét palánk,
  Benn a kunyhókba késő lámpaláng.

  Egy folt az éjbe, szürkülő, fehér.
  Egy ember. Egy hóban rekedt szekér.

  Valami zaj, valami halk sirás.
  Egy csillag árnya? Vagy valami más?

  Fekete, nagy, ijesztő szélmalom.
  Kék hold cikázik a fehér tavon.

*

  Anyuska régi képe.
                  Jaj de édes.
  Itt oly fiatal még. Tizenhat éves.
  Mellén egy nagy elefántcsontkereszt.
  De dús, komoly haján, bársony ruháján
  Titkos jövendők szenvedése rezg.
  Keze ölében álmodozva nyugszik
  Karperecek, gyűrűk súlya alatt
  És könnyen az asztalra könyökölve,
  Feje előrebillen hallgatag.
  Oly idegen így. Olyan ismeretlen.
  Tündéri ábrándok menyasszonya.
  Csak a szeme nevet rám ismerősen,
  Két mélabús, merengő viola,
  Csak két szemében ismerek magamra,
  Mely eljövendő álmoktól homályos
  S rettegve a bús végtelenbe dermed.

  A lelkem már körötte szálldos.

*

  Szegény anyám csak egy dalt zongorázik,

  Egy árva dalt. Azt veregeti folyton
  És megbicsaklik elefántcsont-ujja
  A fekete-fehér elefántcsonton.
  És elfelejti, próbálgatja egyre,
  És szállni vágy, mint vérző sas a hegyre,
  Mert szállni tudna, szállni és repülni,
  De visszahúzza újra ezer emlék.
  Ezt zongorázta kisleánykorában
  S mikor apuskával egymást szerették.
  Ezt próbálgatta, amikor születtem
  És megtanulta, elfeledte csendben,
  Jaj mennyi vágy van benne, hosszú évek.
  Egy szürke dalban egy szent, szürke élet.
  Hogy össze nem rogy a szobánk alatta,
  Hogy össze nem rogy menten, aki hallja.
  E dalban az ő ifjusága halt el
  S a semmiségbe hervadt vissza, mint ő.
  Kopog-kopog a rossz vidéki valcer
  És fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.

*

  Én öngyilkos leszek…

                  mondom kesergőn,
  Csak nézzen rám valaki görbe szemmel.
  Úgy felkötöm magam a városerdőn,
  Vagy revolverrel, mint sok más nagyember.
  Akkor azután sírhatnak miattam,
  Leragadt szemmel, sárgán, csendben alszom
  Rózsák között, kék fátyolokban arcom
  S ha hívnak is, nem szólok soha többé.
  Az ostorom, csigám örökli öcskös,
  A bélyegkönyvet valami közömbös,
  A kisszinházam a kicsi hugom,
  Vagy egy parasztfiucska, mit tudom.
  Úgy elmegyek, hogy aztán sose látnak.
  Csak kiskabátom kérdi reggel: hol van?
  Úgy itt hagyom ezt az egész világot,
  Amelybe annyit, ah annyit csalódtam.
  „Szegény fiu“ mondják majd hangtalan,
  „Egy pici angyal felrepült az égbe.“
  S egyszerre roppant sajnálom magam
  S én is szepegve suttogom: „Szegényke“…

*

  A rokonok.
          Szelídek és nyugodtak.
  Ez székely, az meg lágy és bús magyar.
  Dülledt szemekkel virradtig boroznak.
  Az egyik régi verseket szaval,
  Hogy mikor Pesten iskolába járt,
  Mint tépte a rózsákat és a lányt.
  A többi sóhajt, ejh-hajh megvirrad még
  És megvirrad, a nap fejükre süt.
  Légypöttyös a tapéta és a falkép.
  Az abroszon boros, kopasz fejük.

  Pontos öregurak, kik messze estek
  S most andalognak régi romokon.
  Pipálnak, néznek és mozdulni restek.
  Én már tudom: ez a _szelíd rokon_,
  Az néha jön sötétlő délutánon
  A gangjainkba, ozsonna-időn.
  Ő a _szegény rokon_ és sírva szánom,
  Mert idegen portánkra enni jön.
  Ez tréfás úr és macskabajsza szúrdos
  És tarka, mint egy rút törökbazár.
  Csupa parfüm, csat, gyürü s egyre szurtos,
  Fülén virzsinia és szalmaszál,
  Vadászkalapján tollak, össze-vissza,
  Az élceit ki sem veszi zokon.
  Vén nőcsábító, kártyás és borissza.
  Én is nevetem: a _bolond rokon_.

  De élt egy édes-édes rokonom,
  Mint a mesében és az arca arcom.
  S én róla, róla, róla álmodom,
  Mivel megölte a láz és az asszony.
  S rege szól: Sokat járt szoknyalesre,
  Egy szinésznőt várt télen minden este,
  Egy csipkezsebkendő lett a halála,
  S elment regényes szívvel és mosolygón.
  Szelíd fejét csak pár könnyes szem látta
  Egy téli éjen az üvegkoporsón,
  Nyitott szemekkel, búsan, bízva, bátran,
  Egy seb a száján, s vér, mint a szivárvány,
  Egy hős, modern szalonkabátban,
  Ki elbukott a szerelem csatáján.

  Úgy érzem őt. Ő a regék regéje.
  Arcképe a hideg szalonban állt.
  Hányszor futottam hozzá fázva-félve,
  S szivtam magamba a hideg halált.
  Imádom arcát. Olyan régimódi.
  A nyakkendő, mint vékony tintacsorgás.
  Fáradt szemek. Nők bátor bámulói.
  Biedermeier-fej. Ah, én sem vagyok más.
  És szenvedő száj. És nemes kezek.
  Ilyen leszek, igen, ha nagy leszek.
  És álmodtam – rózsája hova hullt?
  És hol van most? – gondolkozom felőle.
  És int nekem az arckép és a mult
  És egy szinésznő régi keszkendője.

*

  Öreganyó.
          Karszékben trónolsz
  S nagy barna, bámuló szemed
  Nehézkesen és furcsa fénnyel
  Reánk mered.

  Redő-gyürüs, fekete arcod
  Mindég olyan nyugodt, komor,
  Mint a halottak tiszta képe,
  Mint egy szobor.

  Tipegve járkálunk körötted,
  Tünik év évre, percre perc
  S te egyptomi gráciával
  Csak integetsz.

  Száraz bőrödből, kék eredből
  A boldog ősz nyugalma száll.
  Nem győz te rajtad már az élet,
  Sem a halál.

  Elébed állok s mintha-mintha
  Az idő szárnya csapna rám.
  Bámullak tágranyilt szemekkel,
  Öreganyám.

*

  Halottak napján.
                  Este, hogyha hallom,
  Hogy áhitatra kondít a harang,
  Elálmodozom a búgó harangon.

  S hogy szól puhán a halkult, tompa hang,
  Hervadt ruhában ébred a gyerekkor,
  Mely a szivemben porladoz, alant.

  Imádkoztam mint kis fiucska, ekkor
  Vékony kezem megfogta jó anyám.
  Szemembe nézett mélyen s átölelt jól.

  Féltem. Fakó volt arcom s halavány.
  A lámpatenger kék, beteg derűjét,
  Az őszi fényt tükrözte vissza tán.

  Künn szürke, rémes volt az ónszinű ég,
  A lelkem ott járt a sirok között
  S a viziók egymást riogva üzték.

  Fénylő ébenfa-zongoránk fölött
  Két gyertyatartó szomorún ezüstlött,
  Tágas szobánk homályba öltözött.

  Künn álmosan borzongott már a hűs köd.
  S én megbotoltam réveteg imámban.
  Anyámat néztem, mint egy csendes üdvöt.

  Fáradt imám hozzá szállt s őt imádtam.

*

  Miért zokogsz fel oly fájón, busan
  Csendes szonáta, álmodó szonáta?
  A kert mögül halkan felém suhan
  Az évek árnya, tünt idők halála.

  Álom fog át… És látom az anyám.
  Némán ül a szűz, hófehér szobába.
  A gyertya ég és vár a párna rám,
  És sir a pergő, gyöngyöző szonáta.

  Kis ujjaim alatt zokog a dal.
  Sok régi álom újra visszaszáll ma.
  Anyám nevet és újra fiatal.
  S csak zeng az édes, illatos szonáta.

  Az éjszakába csendesen beszél
  És sirdogál fáradtan meg-megállva.
  Ma álmom elviszi az enyhe szél
  S az ábrándos, ezüstös halk szonáta.

  Oly bús, akárcsak egy gyerekkacaj.
  Akár a holdas jegenyéknek árnya,
  Akár haló ajkon a tompa jaj,
  Hogy csendbe halkul, meghal a szonáta.

*

  A játék.
          Az különös.
  Gömbölyű és gyönyörü.
  Csodaszép és csodajó,
  Nyitható és csukható,
  Gomb és gömb és gyöngy, gyürü,
  Büvös kulcs és gyertya lángja,
  Szines árnyék, ördöglámpa.
  Játszom ennen-életemmel,
  Buvócskázom minden árnnyal,
  A padlással, a szobákkal,
  A fénnyel, mely tovaszárnyal.
  A tükörrel fényt hajítok.
  A homoknak, a bokornak,
  S a nap – óriás aranypénz –
  Hirtelen ölembe roskad.
  Játszom két szines szememmel,
  A két kedves pici kézzel,
  Játszom játszó önmagammal,
  A kisgyermek is játékszer.
  Játszom én és táncolok.
  Látszom én, mint sok dolog.
  Látszom fénybe és tükörbe,
  Játszom egyre, körbe-körbe
  Játszom én és néha este
  Felkelek
  S játszom, hogy akik alusznak,
  Gyerekek.

*

  Mély éjeken hányszor nézlek, te Térkép,
    Hogy sistereg fehéren künn a hó.
  Így rohanok egy pirinyó vasuton,
    S ringat tovább egy pirinyó hajó.
  Festéktócsádon, a lilán, a zöldön,
    Én vagabund, dalolva utazom.
  Járok japán, olasz és muszka földön,
    Siró vizen és sivó szárazon.
  Távolságok és sínek gombolyagja,
    Ölembe gombolyul a messzeség.
  Hipp, itt a vizen, hopp, most ott a földön,
    Hipp-hopp valóra válnak a mesék.
  Megszinesül a lázamtól a karton,
  Zászlók feszülnek ki a sárga parton.
  Az óceánon vezetem a tollam,
  Azt mondom csendben: itten nyugalom van,
  Sápadva mondom, hol kékebb a festék:
  Itt viharoktól vemhesek az esték,
  És tollammal, ha nem lát senki, senki,
  A festett vízből hinárt emelek ki.

    Az ablakon fehért fehérre himez
  A fagy, akár egy kínai leány.
  Apám szivarja füstölög az útra
  És nesztelenül iszom a teám.
  A villanyunk – Aequator napja – lángol
  A kis vasút is mintha zengene,
  A mély s a messze egy ütemre lüktet,
  És zúgni kezd a térkép tengere.

*

  A kis kutya.
          Mégis a legszebb állat.
  Magasba trónol fenn a vánkoson.
  Csodálva nézem sokszor órahosszat
  És fürge szívverését számolom.
  Ha álmodik csontokról és ebédről.
  Gondolkozom, milyen a kutya-álom?
  Milyen lehet az élete, az álma
  Ezen a vad és végtelen világon?
  Szegényke mindig bús. Kérdem, mi bántja?
  S virgonc szemem kerüli futva-félve.
  Egy néma-csendes bánat titka ködlik
  Enyves szemébe, barna, bölcs szemébe.
  És firtatom: nem szeret, ugy-e, senki?
  S buksi fejét búsan térdemre ejti.
  És szólítom: menjünk a kertbe ki
  S lengő fülét lassan leengedi.
  Vagy unszolom: hazádtól messze estél?
  És mélabúsan önmagába mélyed.
  Vagy kérdezem: fáj, ugy-e fáj az élet?
  S reámborul, akár egy drága testvér.
  És nógatom: szólj a kutyavilágról,
  Hol testvérkéd, apuskád messze él.
  És kutya-házak vannak, kutya-szobrok.
  Száját feszítem és mégsem beszél.
  Vagy kérdezem: anyácskád gyászolod te
  Ugye-ugye, hogy nem jő róla hír?
  Nem tud beszélni, a kedveske néma.
  És sír és sír… Szegény kis kutya sír.

*

  Úgy élünk együtt, két kis idegen,
  Valahol messze, mese-szigeten.

*

  A rút varangyot véresen megöltük.

  Ó iszonyú volt.
  Vad háború volt.
  A délután pokoli-sárga.
  Nyakig a vérbe és a sárba
  Dolgoztunk, mint a hentesek
  S a kövér béka elesett.
  Egész smaragd volt. Rubin a szeme,
  Gyémántot izzadt, mérgekkel tele.
  A lába türkisz, a hasa zafir,
  A bőre selymek fonadéka
  S regés kincsével elterült
  A gazdag, undok anya-béka.
  Botokkal nyomtuk le a földre.
  Az egyik vágta, másik ölte,
  Kivontuk a temető-partra,
  Ezer porontya megsiratta
  S az alkonyon, a pállott alkonyon
  Véres szemével visszanézett.
  Kegyetlenül, meredten álltunk,
  Akár a győztes hadvezérek.

  Most itt vagyunk. A tiszta kisszobában.
  Szép harc után. A szájunk mosolyog.
  Maró fogunk az undort elharapja
  S gőggel emeljük kis fejünk magasra,
  Mi hóhérok, mi törpe gyilkosok.

*

  A kis baba.

          Az álmodó baba.
  Öltözködik narancsszin bársonyokba,
  A délutánba méláz mosolyogva
  S búsan libeg kenderszinü haja.

  A szeme alvó francia babáké,
  A parfümöktől forró feje fáj.
  Ah, miért ez a búcsuzkodó finálé?
  Nem kell az élet, pompázó parádé,
  Aranyfindzsákba hűlő csokoládé,
  Nem kell neki a szende, lenge báj,
  Valami fáj s nem tudja mije fáj.

  És csupa gyász a fényes enyhe táj
  És szája vérzik (ez a gyenge száj)
  Mint vérpiros narancs, és fáj az élet
  És fájnak a falon a régi képek
  És alvó lelke önmagába réved,
  Fáj, fáj az élet.

  És fáj a füstölő, mely szerteszéled
  Az ó szobán s fülledten ellebeg
  És fáj a zongora (ah fáj az élet)
  Ez az utolsó délutáni ének,
  A billentyük oly feketék, fehérek
  S úgy fájnak a kis szőke hercegek,
  Testvérkéi, kik jönnek reszketeg,
  Álmodva jönnek csendesen előre,
  Ezüst harisnyában, arany cipőbe,
  Kék bársonyokban, és az ágy előtt
  Reátekint szemök, siró szemök
  És elsiratják, ümmögnek szegények,
  Ah élet, élet, pici baba-élet.

  Ah, a baba mily néma, halavány
  A délután ravatalán.

*

  Féltizenkettő.
          Messze-messze
  A piacunkon szines árnyak.
  Vörös napernyők. Lila foltok.
  Kisvárosi arany-vasárnap.

  Mint déli álmok, délibábok
  Úgy lengenek sután repülve
  A nyári aszfalt szürke csíkján
  A 36° Reaumure-be.

  A sáfrányszínű sugaraktól
  Lankadt lelkem halálra ernyedt,
  Mégis sietnek. Hova szállnak?
  Úri, szagos misére mennek.

  Az Istenük már várja őket
  Szagosan és aranyba fogva –
  Öreg, naiv vidéki Isten –
  Úgy ül, mint egy pipereboltba.

  Ők meg nevetnek, integetnek
  A hűvös templom bűvös öblén
  És muzsikál és orgonázik
  A zene, ima és a tömjén.

*

  Künn a sárgára pörkölt nyári kertben
  A nap tűzzáporától összeverten
  Haldoklanak a sápadt rózsafák.

  Sóhajtva várjuk mind az éjszakát.

  Az elsötétített szobába bent
  Jár a varrógép… Álmos, tompa csend.
  Az ablakokba kókadó virág,
  Az üvegen szivárványkarikák.
  Ebédutáni részeg nyugalom;
  Csupán az óra kattog a falon
  S a piros csíkos függönyökön által
  Beárad a nap tompított tüze
  És egybeolvad a lágy félhomállyal.

  De folyosónk oly hűvös és üde,
  Akár a mély, sötétlő pince lenn.
  A ház emészt pihenve nesztelen,
  Öreganyó a zöld zsöllyébe dül,
  Könyvet, kötést hamar a sutba dob
  S csukló pillákkal csendbe szenderül.

  Dongók zümmögnek néki altatót.

  Az asztalon ott a feketekávé.
  Egypár kenyérhéj, pár borosüveg,
  Friss körték, dinnyék, hamvasbélüek,
  S egy régi pápaszem, öreganyámé.

  Kutyánk nyelvelve a márványra dőlt.
  Csönd.

  A légyfogóink álmosan zenélnek.
  Nehány ügyetlen légy mindjárt becseppen
  S bután evickél a csípős ecetben.

  A konyhában sugárzó rézedények,
  Szines papircsipkék, bús, álmos élet,
  Nagy serpenyők, fényes mozsártörők,
  A jég között néhány tejesköcsög.

  Két óra. – A nyár tikkadt csendjiben
  Minden pihen.

*

  Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska.

  Itt félve jár az úri kisgyerek.
  Mérges virágok, nyiszlett emberek.
  Egy távol torony ferde lángolásba.
  Méreggel mart, fehér, virágos orcák.
  Lánggal rikító selymek, rác mennyország.
  Nehéz aranypénz a lányok nyakán,
  Mindegyik oly finom és halavány.
  A trombiták estente mint a szörnyek
  Egy vörös korcsma-ablakból röfögnek.
  Trágár tivornya, részeg és tunya.
  Sír a beteg és méla szláv duda.
  Most reszketek. Azt mondják, hogy mulatnak.
  Sipít a síp, csörömpöl minden ablak,
  Boros az asztal, véresek a kések,
  Az ördög is felpántlikázva lumpol,
  Festett leányok lesnek a zsalukból
  És én meghalok, ha egyszer odanézek.

*

  A napraforgó, mint az őrült
  Repül a pusztán egymaga,
  A tébolyító napsugárban
  Kibomlik csenevész haja
  Bolond lotyó – fejére kapja.
  A sárga szoknyáját, s szalad,
  Szerelmese volt már a kóró,
  A pipacs és az iszalag,
  Elhagyta, mind, most sír magában,
  Rí és a szörnyű napra néz,
  A napra, úri kedvesére,
  Ki részeg, s izzik, mint a réz.

  Aztán eszelősen, bután
  Rohan a gyorsvonat után.

*

  És ott egy vén, vidéki gyógytár.
  Gyakran be-benézek oda.
  Öreg karszéke oly kopott már
  És lóg és leng agg bársonya.
  Az ablakokon át ki is hat
  A patikai furcsa-friss szag.
  Fönn dobozok kövér hasa.
  Mindegyik egy török basa.
  A titkok közt szédülten állok
  S kérek álomport, mérgeket,
  Én mindenkit megmérgezek,
  Megölöm az egész világot
  S a parasztokra gondolok,
  Mert a parasztok gonoszok…

*

  A patikának üvegajtajában
  Búsul, búsul
  Egy gyógyszerészsegéd.

  És fuvolája egyre fujdogálja
  Szegény, szegény
  Együgyű énekét.

  Ha elmehetnék innen messze tájra,
  Igen, igen,
  Így szól a fuvola.

  Csak menni, menni, mindörökre menni,
  Tovább, tovább
  S nem tudni, hogy hova.

  A temetésemen sok nefelejts lesz,
  Virág, virág,
  Virágos sír fogad.

  Fiatal szája így ríkatja folyton
  Búsan, búsan
  Az ódon sípokat.

  Ki tudja, miért s ki tudja, hogy mióta?
  Zenél, zenél
  S ki tudja, hova jut?

  Az ablakon lenéz egy szőke asszony.
  Lenéz, lenéz.
  De oly sötét az út.

  Olajlámpája vérvörösen ég már,
  Lobog, lobog
  És künn köd és homály.

  Kopott ezüstbillentyükön az ujja
  S az ősz, az ősz
  Ő véle fuvolál…

*

  A rosszleányok – mondják – arra laknak,
  Mélyen az odvas és repedt falaknak.
  Én láttam egyet. Óriás kalapban.
  És arcomat zokogva eltakartam.
  A keze, lába oly picinyke volt.
  Az ördög küldte s csupa csipke volt.
  Szinház után ment, csatakos ruhában,
  Egy utca-sarkon tünt az éjbe, láttam.
  A rosszleány mind arra künt tanyáz,
  Hol sáros utcán búsan ég a gáz.
  Úgy látom őket. Szájuk fázva reszket.
  Hideg testük, akár a szín-ezüst.
  Előttük lángol egy förtelmes üst
  S kigyóvért isznak és békákat esznek.

*

  A délután pezsgett a poros utcán,
  Mint az aranybor
  S egyszerre este lett.
  És úgy megváltozott az utca akkor.
  Savanyu holdfény lett a sugarakból,
  A tűzborból ecet.

*

  Az első ősz.
          Jaj, az de szomorú volt.
  A híg eső sötéten csepegett
  És kézilámpással, rozoga pallón
  Ballagtak el a szótlan emberek.
  Csak erre emlékszem. Meg néha arra,
  Hogy halt meg a kertünkben egy virág
  S a zöld gyepen, sárgáló délutánon
  Cikáztak a virgonc fehér cicák.
  De estefelé fojtott már a füstszag,
  Csak a gyümölcs mosolygott a rudon,
  Gyertyával jártak a pincék homályán
  S lopótökkel bort hoztak, úgy tudom,
  A vén pohárba, esti lakomára.
  Mind, mind nevettek, én voltam csak árva
  És fájt a szépség és a csillogó bor
  És fájt az ősz és a zenés szüret,
  A sár, a szél, a nyár bús nevetése,
  A nagymamák, kik kéklő szemüket
  Rámcsillogtaták pápaszemen által.
  És fájt az est, mikor az emberek tárt
  Csűrökbe vitték a dús szőke termést
  S rézkotlákban főzték a szilvalekvárt.
  A kerti székeket is mind behozták
  És gyertya mellett a szobában ettünk.
  Mint temetésre kongott a harangszó
  És a tünő nyár settengett megettünk.
  Kis nyári ruháim is eltemették
  Egy zöld ládába s ott tavaszig sírtak
  S nyomukba – hűvös, józan, őszi tömjén –
  Halálosan fojtott a naftalin-szag.

  Ilyenkor elfutottam a szobámba
  Az orvosságos-üvegek közé
  És néztem, hogy repül le néma gyásszal
  Az est a csapzott, tarlott táj fölé.
  Kis ujjaimmal csendesen doboltam
  A lágyan összeizzadt üvegajtón,
  A konyhában daloltak a cselédek,
  A szél valamit keresett sóhajtón.
  És amikor már mindenütt setét lett,
  Az ágyba megöleltem kisöcsémet.
  Aztán pihegve sírtam egymagamban,
  A fákra néztem, lombjuk úgy zugott.
  Titokzatosan bámultak szemembe,
  Mint rongyba burkolt, ázott koldusok.

*

  Ha néha-néha meghal valaki,
  Egy délután ordító trombitákkal
  Viszik a döbbent bús utcákon által
  S egész nap ezt a zenét hallani.
  Oly bánatos, olyan igénytelen
  A pap, a pluviále és a szolgák,
  Vörösre sírt orrokkal a rokonság,
  A gyászszegélyes kendők a szemen
  S később a hanton, ha az este jön,
  Magányos sírás künn a temetőn,
  Egy anya, aki gyászruhába, sírva
  Kis pléhkoszorut igazít a sírra…

  De mégis gyönyörű ez s kis szivemben
  Valami mondja, hogy ez az egyetlen,
  Csak ez a bús nagyság, mi itt megy el
  És bánatomra harsogón felel
  A trombiták kövér aranyló torkán
  Egekbe zengő beethoveni orkán
  S a hangszerek a ködös égbe nőnek
  És este, este a felhő-mezőnek
  Szélén gyakorta látom,
  Hogy gázol a homályon –
  Csupa köd, zene s fellegek –
  Egy óriási gyászmenet.

*

  Egyszer pedig magamba mentem.
  A fák között kis éji ösvény,
  Amelyre rávetette fösvény
  Világát néhány éji csillag.
  Valami zúgott a homályban
  És nem tudtam, hogy az a szél volt.
  Ezüsthináros volt az égbolt
  S nem tudtam, a hold fürdik ottan.
  Csak hallgattam a szél zugását,
  Csak néztem a vékony korongot,
  Mely egy fa ormain borongott,
  És sárga volt, akár a boltban
  A savanyú citrom-cukor.

  És szállva-szálldostak az éjben
  A reszkető, remek rakéták,
  A siető, sebes staféták
  És százezer és millió volt,
  Angyal, sugár is trillió volt.
  A lombon, a sötét farácson
  Intett egy mennyei karácsony.
  Egy nagy csillag, mint aranyalma
  Érett és súlyos reszketéssel
  Kisértve lebegett felettem
  És én kezecskémmel levettem,
  Hazavittem, ágyamba dugtam
  S ingembe tűztem éjszaka…

*

  Kip-kop, köveznek. Itt van a tavasz.
  Hajnalban száz kalapács zaja ébreszt.
  Úgy hallgatom ágyamból a zenés neszt,
  Mily csiklandó és édes és ravasz.
  Tavasz, tavasz. Az utcánkat javítják.
  Mostan felajzzuk a csigát, parittyát.
  Tavasz, tavasz. Táncol az udvaron
  A kék, a sárga, piros luftbalón.
  Kip-kop, zene az élet, muzsika,
  Láng ég a fákon, a bokor zöld oltár.
  Mostan miséznek a kis madarak
  És a szobákban is ezer titok vár.
  Dal zeng, ha megütöm a képet, asztalt,
  Zenél, muzsikál a cipőm, az aszfalt.
  Most mint a léggömb szállani szeretnék.
  Mily csiklandó és édes és ravasz,
  A zöldbe bujni s enni cseresznyét.
  Cseresznyepiros, zöldarany tavasz.

*

  Mi van még itt?
                  Egy kis fürdőhely is.
  Szegényes, kedves és titokzatos.
  Erdő. Liget. A levegője friss.
  Láncot csörget az öreg csónakos
  És ladikot bocsát a néma tóra.
  Tánccal, zenével hív az esti óra
  S hajnalba már – csiklandozós nagyon –
  Új zene veri furcsa ablakom.
  Oly idegen az ágy, a gyertya, szék.
  Repedt tükör. A függöny furcsakék.
  Távol a fák között egy tarka bolt áll,
  Messzire fénylik ferde bábuja.
  Emlékpohár, síp, gyöngy, göröggyufa.
  Vörös karbolpor rosz kanálisoknál.
  Kiérdemült olcsó romantika.

  De ősz felé, jaj ősz felé, de bús itt.
  Az erdő fáj. Ledobja koszorúit
  S üres lesz a sok ócska kalyiba.
  A tó, a tó is őszi ködbe búvik
  És döng a szúnyog az ablakszitán –
  Picike, véres, cincogó cigány –
  A nyár kisért. Munkálkodik a pók,
  A kikötőbe pállnak a hajók,
  S a fürdőházba kikukucskál árván
  A rozoga zuhanyból egy szivárvány.
  Az esti erdőn kertel a halál.
  A tó körül láz, békanyál…

  És azután a híves, holdas esték.
  Itt nyaral a szegénység és betegség
  Alélt napon, vénasszonyok nyarán.
  Sok béna aggot párnaszékbe tolnak
  S tengő raja a vénkisasszonyoknak
  Az árva nyártól búcsuzik talán.
  Az őszi vendéglőn szegény idillek.
  Egy álmos úr. Előtte sör, szalámi.
  A sánta pincér piszkos frakkban illeg
  S a kutya nem győz a falatra várni.
  Késői szezon. A szobák is olcsók.
  Egy bús öreg motozgat este itt
  A part körül és megmeri a korsót
  S a tóból télre gyógyulást merít.

  A tó, a tó! az eleven poézis,
  Fölötte az ég – s összefoly a két viz –
  Egymásbaolvad – tág gyerekszemekkel
  Fel-felmeredve nézem néma reggel.
  A tó, a tó! a messzeség! hahó,
  A messzeségbe elvisz egy hajó,
  Ó álom, áldás, szívdobogtató
  Tündéri titkok tükre, tiszta tó.
  Tündéri tó! Az ég is mint a tó,
  Kék habja oly sejtelmesen inog.
  Gyakran keresek rajt egy illanó
  Továbblibegő, lenge ladikot.

*

  Milyen lehet az élet ott kivül?

  Csak néha jönnek a vásárosok.
  S hírt hoznak városunkba messzirűl
  És markaikba sok-sok pénz forog,
  Különösek, tarkák és rikitók,
  Kucsmásak, fázók, mint az eszkimók
  És síp fütyöl és zeng a rosz zene,
  Varázsitalt iszunk és dob pörög,
  Megváltozik mindnyájunk élete.
  Itt vannak a szakállas bűvölők.
  A fülledt bódéban ezernyi nép,
  Halott királyok, kertek, régi kép,
  Hercegleányok, messze tengerek,
  Szemem káprázva megremeg
  S ijedve, égve látja,
  Hogy tolja fel lélegző, néma arcát
  Egy vértelen, halálsápadt viaszbáb
  A sárga délutánba.

*

  A délutánoktól mindig búsan futottam.
  Ha jött az árny s ha nőtt szivem fölött,
  Megbujtam a gyerekszobában egy sarokban.
  És az egész föld beleremegett.

  Egyszer: szél és fehérség. Por. Kisértés.
  Mindenki valamit keres,
  Még a homok is ideges.
  Otromba zaj
  És tompa jaj –
  Oly elhaló – olyan csodás –
  Harangozás – bús motozás –
  Nincs nyugta sehol nyugtalan szivünknek.
  A tikkadt fecskék álmosan repülnek.

  Máskor: rikító fény és sárgaság.
  A tűz felgyújtja vágyainak dalát
  És nőnek a bűnök s a kisleányok
  S mi nézünk félve, szívdobogva rájok.
  A nap beteg szivünkre süt,
  Bánatosak a hegedük,
  Emlékeink hervadtan illatoznak
  S halljuk szavát búcsúzó bánatoknak,
  Gonosz fejfájás kóvályog felettünk,
  Égnek kedvesünk szemei,
  Szoknyáitól meggyúl a levegő,
  Rá se merünk tekinteni…
  Csak babrálunk sárgult arcképeken.

  De néha: csupa sejtelem.

  Ilyenkor elhal a vér éneke
  És minden oly üres és fekete.
  Gyertyák gyúlnak vihar-váró szobákban,
  Sajogva lüktet homlokunk.
  Fogunk csikorgatjuk és nem beszélünk,
  Elfordítjuk fejünk…
                  S úgy suttogunk.

*

  Ilyenkor a szobánk mint a sziget
  S körötte a hideg lég, mint a tenger.
  Kis kucsmáinkon zuzmara zizeg
  S piros arcokkal, könnyező szemekkel
  Hazajövünk. Kezünkbe korcsolya.
  Reánk süt a lámpácska mosolya.
  És fő a kedves kávé, forr a tej,
  A pesztonka perecért szalad el
  És pihegünk s szemünk bámulva néz
  S a sárga gesztenyén végigcsorog
  A rózsaméz.

*

  A sakk.
          Feketesárga tarkaság.
  Figyelve áll őrt a sok tarka báb.
  Apám órákig bámul s nézi-nézi
  És visszabámul, nézi őt a sakk.
  Szivarfüstben beszélget véle hosszan,
  Mint egy komoly arab.

*

  Jaj, az estét úgy szeretem,
  Az este egy kis szerecsengyerek,
  Ki várja bús szerecsenanyját
  És addig játszik téveteg.
  Lángot fuj a fekete éjszakába,
  Pufók lámpákat, zengő tüzeket,
  Mint kisfiú, ki néma kedvtelésből
  Szappangolyókat ereget.

*

  Oly jó ébredni.
              Álmom messzeszédül
  S a tegnapi szobát már láthatom.
  Ha fuldokolva – az álom vizébül –
  Kis paplanomra nyújtom a karom.

  Ez itt a part már.

                  Ah, de szép, de szép volt
  Ez ébredés csiklandva, tétován,
  A mosdótálban a közeli égbolt,
  A zongorázás a másik szobán.

  Tündéri reggel. A sötét szalonba
  Apuska zongorázik andalogva.
  Ez Mendelssohn. Álombeli ködök.

  Úgy hallgatom az ajtó hasadékán
  S állok a hangok közt kis ingbe, némán,
  Mint hajnali gyöngyvirágok között.

*

  A húgomat a bánat eljegyezte
  És most csak ül, szelíden, csendben ül
  Virágai közt, mindig egyedül.
  Ő is virág. Hervadt virág a lelke.
  A húgomat a bánat eljegyezte.

  Az ablakunk mellett csak vár szegény,
  A szenvedés hajol szive fölé
  S ha rózsa nyílik ki, nem az övé.

  Csendes, komoly hajfürtje a fején
  Szegényesen búsong – fakulva s árván –
  Mint holt leányé a koporsópárnán.

  És néz. Szelíden, békült tiszta szemmel.
  Zokogni nem tud és nevetni nem mer.

  De hogyha nem lát a szobába senkit
  És elmotoz, vagy ó szekrényeket nyit,
  Siratja bús, koszorútlan fejét
  És hogyha körülömli a setét,
  A könnye vén csipkék közt hulldogál
  S a szíve, jaj, mint megrepedt pohár –
  Gyémántpohár – babonásan csilingel,
  Mert valaki játszott e tiszta szivvel,
  Széttörte s most olyan a sóhaja,
  Hogy néha, ha az én szobámba téved,
  Rémült imákat suttogok az éjnek
  S nem alszom el az éjszaka.

  Ő meg csak nézi, hogy a kert alatt,
  Hogy éled újra szüntelen a nap –
  Bús sárga nap – s hogy száll a lomha este

  És vár.
          Mivel a bánat eljegyezte.

*

  Nagy társaság.
                  Ó bús macskazene.
  Sipítozó, fejetlen áriák.
  Egymástölő, kietlen hangvilág.
  Nagybőgő-hangok mafla röheje,
  Malacbandák fortissimója. Solo.
  Vérmes, bibor kürthangok kacaja.
  Csupa fonák zaj és hangmaskara.
  Részeg citera. Sápitozva szóló.
  Üstdob. Cintányér. Őrült, kába lárma.
  Nagynénibókok sápadt áriája.
  Bősz trombiták. Meggárgyult oboák.
  Mind oly titokzatos, siró, fonák,
  Hogy lelkem, ez a néma zongora,
  Valami fájdalomtól rezdül által
  S míg hahotáz az öröm mámora,
  Felhangzik húrjain egy tompa gyászdal.

*

  A nagyanyámhoz vittek el aludni
  Egy éjjelen,
  Sötét bokrok között egy kert kukucskált,
  Emlékezem.
  A félhomályban állt egy üvegajtó.
  Oly furcsa volt.
  Az óra vert, vert, de nem úgy mint otthon,
  Dalolt, dalolt.
  Vén óra, régi székek, fanyar illat,
  Kísérletek.
  Csordultig telt bánattal pici mellem
  Majd megrepedt.
  Kiáltani akartam és lerogytam,
  Mint egy hívő.
  Karom kitártam s hirtelen megállott,
  Állt az idő.

*

  Gyakran megyek el most halotti házak kapujánál,
  Hol régesrég vidám nénik és régi bácsik laktak
  És kérdezem titkát a hallgató konok falaknak,
  Mért van bezárva a kapu? és várom, visszajő-e
  Az, aki csendesen pihen a messze temetőbe?
  És néha, hogyha fáj a délután, okosan s komolyan
  A barna bőrdiványt nézem, mely mostan is egész olyan,
  Mint amikor aludt rajta egy régi kedves ember
  S járok tág termeken némán felsajgó gyötrelemmel
  És sírok és csodálkozom.
  Hogy az öreg divány ma is oly kedves a szivünknek
  S a márványasztalok, ahol régen halottak ültek,
  Úgy állanak, mint egykoron.

*

  Jaj, hova lettek a zongorás estek,
  A végtelenből hova-hova estek?

  Most oly sötét a házunk, mint a rab-lak
  És fekete és fekete az ablak.

  Ki itt, ki ott. Az élet olyan olcsó.
  A zongoránk is mint bezárt koporsó.

  Csak nézem egyre és mit úgy szerettem,
  Egy képet látok ódon képkeretben.

  Itt ültek ők, e vidéki szalonba,
  És apám játszott nekik andalogva.

  Hangok zümmögtek, babonás varázzsal
  Szivünkre szálltak, fulánkos darázs-raj.

  Úgy szúrt a szépség és úgy fájt a bánat,
  Hogy futni kellett, ki az éjszakának.

  Sápadt arccal és túlvilági hangon
  Szólítottunk meg lányokat, a gangon.

  Benn az olajos függőlámpa égett,
  Lábujjhegyen járkáltak a cselédek.

  Nénik kötöttek és a tiszta csöndbe
  Egy-egy kötőtű rebbent meg zörögve.

  A bácsik előtt pettyes, puha sárga
  Dohány aranylott a dohányszitánkba.

  Dús ételek és cukrok kisded halma,
  Sötét rum és bor, datolya meg alma.

  Az öregek méláztak csöndbe szépen,
  Kossuth Lajos is felfigyelt a képen.

  Deák Ferenc meg intett véle szembe
  S e nyájas körre néztek elmerengve.

  Jaj, hova lettek a zongorás estek?
  Kihullt a kép már. A keret üres lett.

*

  Másként halálos csend és néma untság.
  Poros akácsor, vakolatos utcák,
  Petróleumlámpák és nyugalom,
  Üveggolyók a kicsi udvaron,
  Olykor a hárs alatt egy bús sarokba
  Kalácsos, tejszines, hosszú ozsonna.
  Vasárnap délután meg tétován,
  Míg bánatommal egymagamba járok,
  A lányok, a buta vidéki lányok
  Magyar dalt nyúznak a kis zongorán.
  Aztán a tiszta, kis szobába hátul
  Borozgató barátok jönnek össze
  És kártya járja s nevetnek dörögve
  S kiküldenek a füstös, bús szobábul.
  Elmúl egy hét. Most a varrónő jön meg.
  S a nagyanyáim kötnek, egyre kötnek.

  Hogy vágyom innen el, el messzire,
  Hol kanyarog a vonatok sine,
  S piros, zöld lámpa lángol biztatón,
  Oda, a sín felé tárom karom.
  És nézem a mozdonyt, a póznadrótot,
  Ott az öröm, ott a világ talán.
  De itt maradok s topogok, vivódok,
  Mint a rabok a börtön udvarán.

*

  Menj, kisgyerek.
                  Most vége ennek is.
  Menj, drága gyermek, édes kisfiam.
  A te utad a végtelenbe visz,
  De én előttem már a semmi van.
  A semmiség. Még egynehány merész év,
  Aztán a férfikor s a sárga vénség,
  Menj édesem s bocsáss meg a dalosnak,
  Ki mostan a színpadra kényszerit,
  Menj budapesti, bús redakciókba
  S némán takard fel szóló sebeid.
  Menj a New-Yorkba s kávéházi márvány
  Ravatalán tanulj újra meghalni,
  Irígy szemek kereszttüze közé menj
  S hadd nézzék benned, mi az irodalmi.
  Menj és panaszkodj, hogy az vitt piacra,
  Ki tégedet legjobban szeretett
  És kirabolva tiszta, kis koporsód,
  Most kinyitotta halott szemedet.
  Mondd, árva vagy és most lettél legárvább –
  Picike koldus a föld kerekén –
  Mezítlenül születtél, meztelen mégy…
  Menj, menj szegény.



TARTALOM

  Mint aki a  3
  És látom Őt,  4
  A doktor bácsi  5
  Mult este  7
  Ó, a halál  8
  Még büszkén vallom  9
  Azon az éjjel  10
  Már néha gondolok  12
  Az iskolában  13
  Mostan szines  14
  Ti, akik zárt ajtók előtt  15
  Ó, hányszor látlak  16
  Este, este…  17
  Mikor az este  18
  A kis mécs  19
  Mi ez, mi ez?  21
  Én félek  23
  Ódon, ónémet,  25
  Lánc, lánc, eszterlánc  27
  Akárcsak egy  29
  Apámmal utazunk  31
  Anyuska régi képe  32
  Szegény anyám  33
  Én öngyilkos leszek  34
  A rokonok  35
  Öreganyó  38
  Halottak napján  39
  Miért zokogsz fel  40
  A játék  41
  Mély éjeken  43
  A kis kutya  45
  Úgy élünk együtt,  47
  A rút varangyot  48
  A kis baba  50
  Féltizenkettő  52
  Künn a sárgára pörkölt  53
  Ez a beteg  55
  A napraforgó  56
  És ott egy vén  57
  A patikának üvegajtajában  58
  A rosszleányok  60
  A délután pezsgett  61
  Az első ősz  62
  Ha néha-néha  64
  Egyszer pedig  65
  Kip-kop, köveznek  66
  Mi van még itt?  67
  Milyen lehet  70
  A délutánoktól mindig  71
  Ilyenkor a szobánk  73
  A sakk  74
  Jaj, az estét  75
  Oly jó ébredni  76
  A húgomat  77
  Nagy társaság  79
  A nagyanyámhoz vittek  80
  Gyakran megyek el  81
  Jaj, hova lettek  82
  Másként halálos csend  84
  Menj, kisgyerek  85




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A szegény kisgyermek panaszai" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.