Title: N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke
Author: Krúdy, Gyula
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

SZERELEM-GYERMEK) ***


_N. N._

_(EGY SZERELEM-GYERMEK)_

_REGÉNYKE_

_ÍRTA_

_KRÚDY GYULA_

_BUDAPEST, 1922_

_AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T._

_KIADÁSA_

10514. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

_Emlékül ifjúságomnak._

Újhold volt, – farsangban – és N. N., ennek a történetnek ismeretlen
hőse, azzal töltötte idejét, hogy a városon kívül, egy kocsmában
üldögélt, amely a Fehér Farkashoz volt címezve.

Sokan azt mondják, hogy elmult már a régi világ, midőn az emberek a
kedvteléseiknek éltek. A kémények nem füstölögnek oly őszinteséggel
Magyarországon és a szívek befásultak. Ámde akármint újhódik a világ, –
hiszen ez a természete, – mindig akadnak utasok, akik a vonatról
lekéstek.

Ezek a lemaradt pasasérok (akiknek egyike N. N. is) tovább hordják régi,
molyette bundáikat és szinte sírból feltámadt hangulataikat. A
borbéllyal ugyanazt beszélgetik beretválkozás közben és hajukat úgy
fésültetik, mint harminc esztendő előtt. A nőkről megmaradt a
véleményük, amelyet Vörösmarty úr könyveiből merítettek. A barátság
szent fogadalom és az élet célja: a temető… Bármikor találkozol velük,
mindig egyforma a kedvük s mindig ugyanazt mondják. Sokáig viselnek egy
kalapot. A nyakkendőjükben a tű örökös. Az órájuk sohasem áll meg, bár
rendesen apjuktól örökölték. Legfeljebb a fejük hajlik közelebb a
földhöz és hosszasabban ásítanak. Nem csodálkoznak sem a télen, sem a
nyáron. A kék téli este, hókertjeivel, mozdulatlan öreg fatörzseivel, a
faágak között rejtezkedő fehér fészkekkel, újholdas árnyékaival,
mindentudó hallgatagságával éppen úgy nem zavarja meg a kedvüket vagy
bánatukat, mint a nyári éjszaka holdfénye, boszorkányossága. Drága,
boldog, csendes emberek, akik egykedvűen veszik tudomásul, hogy az erdőn
kopog a favágó fejszéje s messzire elhallatszik, valamint azt, ha
meghalt egy barátjuk, vagy ismerősük. Jégszürkeségükben – az élet vége
felé – azután oly nagy csendben kezdenek üldögélni, mintha arra
spekulálnának, hogy a halál nem veszi őket észre. Mindennapi emberek, s
mégis csodálatosak, mert emberek. Ó, hányszor néztem őket! Vajjon miről
gondolkozhatnak?

N. N., aki meglehetős öreg ember volt, például azért járt a Fehér
Farkashoz címezett korcsmába, a külvárosba, mert az a régi pesti vásárok
idejében: vásárosok, utonjárók tanyája volt. Ebben a tisztátalan,
félhomályos söntésben hangzott el sok élettörténet, amelyet utasok
egymásnak elmondogatnak. N. N. kedvelte a változatosságot, két kalapja
volt, amelyeket felváltva hordott.

Miután megismerkedtünk, egyetmást elmondott életéből, amit feljegyzék.
Ha ugyan kíváncsi valaki egy hétköznapi ember ifjúságára.



A tücsök volt a dajkám.

Mennyi mindenfélét tud énekelni a tücsök egy régi ház környékén, ahol a
lakók a végtelen életre rendezkednek be?

Egy olyan sárgára meszelt, fehér ablakszárnyas, piroskéményű, sötétvörös
cserépzetű, nagy kapujú, négyszögletes oszlopú, hűséges komondorú,
mélyen hallgató magyar házban, ahol például én is születtem, sohasem
gondol senki az életnek a befejeződésére. Az egyik esztendő a másik után
múlik tökéletes megszokottsággal. A forduló évszakok nem hoznak magukkal
rendkívüliségeket. Sohasem történik olyasmi, ami váratlan volna. Az élet
egy befejezett, kész feladat, amelynek elviselésétől senki sem kíván idő
előtt megszabadulni. Végigélik az emberek az életüket, mint az esztendő
különböző évszakai tökéletes bizonysággal következnek. Mindenkinek van
tavasza, piros nyara, hosszadalmasan ásító ősze, megnyugtató tele. Élet,
amely pontosan igazodik a kalendáriumhoz. Vannak fiatal napok, vannak
öreg napok, jönnek és mennek ködök, szomorgó esők, májusok, novemberek,
jó és rossz kedvek, ájtatosságok és káromkodások, betegségek és ropogó
egészségek. Senki sem csodálkozik az életen, amint nem lep meg
különösebben a tavasz áhitatos napsugara és nem váratlan az ősznek
mogorvasága. Bolond az, akinek nem tetszik, hogy elmúlik a nyár. Okos
ember megnyugszik a tél hótakarója alatt, az örökös némaságban, az
emberhangtalan magányban. Az én ismerőseim olyan emberek voltak, akik
örvendeztek télen a mindennapi tűznek, a fiatalosan lengő lángoknak, de
a duruzsoló hóesésnek is odakünn, a házon túl. Az én rokonaim a sárga
házban kezüket dörzsölték reggel, ha sűrű köd feküdte meg a tájat, de
gyorsan kitárták az ablaknak mind a két szárnyát, ha napsugár volt. Öröm
volt a zuhogó, furcsa hangú tavaszi eső, de nem szomorkodott senki sem,
ha megjöttek a csendes, halott-gyermekek lépéseinek koppanására
emlékeztető őszi esőzések. Nem volt olyan sűrű éjszaka, amelynek ne lett
volna mondanivalója. Nem lehetett oly komor a tél, amely végleg elvette
volna az életkedvet. És nem szólalhatott meg a tavasz ezernyi
csengetyűhangján, hogy megértetlenül maradt volna egyetlen csengőnek is
a hangja. Boldog emberek között éltem, akikre szívesen sütött a nap.
Nyár pirosa, ősz fakója, tavasz lilája, tél fehére az élet színei
voltak. Az udvarházban élet volt, amely mindig a külső természeti
rendhez igazodott.

Tavasszal jobb kedvük volt az embereknek, mint ősszel. A tücsök, a
dajkám is másképpen énekelgetett nyári estéken. Lehetett bármily
körmönfont a gondolat: a szem, a lélek, a kedv, a szív, az étvágy s az
egészség mindig az időjáráshoz igazodott. Minden ember körülöttem egy
eleven kalendárium. Fontos volt a holdtölte, megjegyeztük a szél
irányát, az eső mennyiségét, a közelgő felhők alakját, a naplemente
látnivalóit, a dérnek és fagynak jövetelét, a folyó áradásait, vagy az
első hó beköszöntését. A zsebóra csak a delet jelentette. Maga a nagy
élet: a természet, az évszak az időjárás alakulásától függött. Nem a
percnek éltünk, hanem a hosszadalmas esztendőnek, – amit körülbelül
jelképez egy emberélet a maga tavaszával s őszével. Nem egy napra volt
feltéve az életünk, hanem sok-sok napra, amelyekbe belekombináltuk a
tavaszi napok röpkeségét és az ősz ásítozó hosszadalmasságát. Senki sem
gondolt csupán arra, hogy mi történik a legközelebbi órában vagy holnap:
az élet messzi-messzi távlatokra volt berendezve, mint a gondos
asszonynak a kamarája, padlása. A perc eliramlik, mielőtt megfoghattuk
volna szivárványos szitakötő szárnyát. De az élet tovább, soká, messzire
ér, ahol az égboltozat a földre lehajlik. Addig kell mindenkinek élni,
míg ezt a távolságot eléri. Ezért nem féltettük az elosonó percet, az
elsuhanó napokat, észrevétlenül jött és ment évszakokat. Mert még sokáig
akartunk élni.

A fáradhatatlan tücsök volt a dajkám; aki oly hosszadalmasan
énekelgetett a ház sarkában, mintha a legtávolabbi időkre helyezné a
célt, midőn éneklését abbanhagyja. Senki sem öregszik meg. Senki sem hal
meg. Az élet körülbelül örökké tart. A betegség oly meglepően jött, mint
a váratlan vihar. A halál, nagyritkán, oly csodálkozást keltett, mint a
vastag hóbunda, amely reggelre kelve, betakarta a tegnapi tájképet. Ám a
halottak sem látszottak örökre elmenni. Csak egy kicsit félreálltak,
megengedték, hogy örököljenek utánuk, osztozkodjanak maradékaik s életük
történetét apróra megbeszélhessék az élők. Elmentek, lepihenni egy
kissé. Bizonyos, hogy húsz–harminc esztendő mulva visszatérnek, miután
jól kinyugodták magukat. S előlről kezdik az egész életet.

Legalább ezt dalolta a tücsök nyárvégi estéken.



Hol lakott a tücsök?

Nyáron talán a kertben, ősszel valamely zugolyban a házban, amelyet
hiába próbáltam megtalálni.

Néki sohasem volt bánata, mindig egyforma kedve volt. Jó kis zenész
volt, aki hegedüje mellett elfelejtette a mindennapi eseményeket, amíg
feladatát elvégezte. Pontos időben játszott, nem késett s nem jött
korán. Nem gondolt arra, hogy érdekessé tegye magát váratlan
elmaradásával vagy szokatlan érkezésével. De nem törődött azzal sem,
hogy a ház lakói betegek az unalomtól, bánattól vagy örömtől, vagy
józanok az élet egyhangúságától, fáradtak a hétköznapoktól, egykedvűek
az elkerülhetetlen végzettől, reménységesek vagy reménytelenek. Ő
rágyújtott a maga nótájára, mintha fizetést húzott volna egy ismeretlen
hatóságtól. Nem bánta: sírnak odabent vagy semmiségeken nevetgélnek.
Kisbaba figyel zenélgetésére vagy mindenéből kiégett öregember.
Csókszomjas fiatalok vergődnek illemszabályok zsarnoki képmutatásában,
vagy élettől megcsömörlött férfiak feküsznek a kanapén és hosszadalmasan
nézik a levegőt. Vénasszony kotorja helyét a tűzhely közelében, mint a
tyúk, mielőtt tojna, hogy majd babonássággal, mesékkel, furcsa
mondanivalókkal népesítse be hallgatói közelgő estéjét, vagy
megcsalódott férfi bámult a pisztolycsövébe magányos szobájában. A
tücsök fáradhatatlanul cirpelt a ház zugában. Énekelt, midőn a ház
hölgyei életbevágó leveleiket irogatták, vagy a költő munkáját
rakosgatta össze cifra betűkből; öregember ásítozva verte ki pipáját,
vénasszony orvosságot kevert, a vendég csörömpölve nyitott be a kapun,
női szívet loptak ki az ablakon át, romlott kolbásszal megmérgezték a
házőrző ebet, feljött az égen a Kocsma-csillag, asszony siratta a dívány
sarkában elköltözött szerelmét. A tücsök csak énekelt.

Énekelt azoknak, akiknek egyéb örömük sem volt már estéjükön, mint
kovácsműhely csengő kalapácsainak hallgatása.

Elringatta azokat, akik már nem tudnak megnyugodni bús fejükkel semilyen
nő ölében sem. A szemük láz, a szívük seb, az ajkuk jég, az álmuk a
börtönök lakóinak álmaival azonos. A boldogtalanokat mulattatta a
tücsök.

Dalt mondott a hosszant hallgatóknak, a csillagváróknak, a szótlan
búsaknak, a panasztalan némáknak, a setétlő kertbe meredő szeműeknek, az
őrület fantómjaival viaskodó dézsafejűeknek.

Cirpelt azoknak, akik évek óta várják, hogy a kapu előtt megjelenjen a
levélhordó, valamely olyan üzenettel, amilyent csak egyszer lehet kapni
az életben. Vagy megálljon egy kocsi, benne utazó, akit szívrepesve
várnak a tunyán elmuladozó évek.

Danolgatott a tanyák, kerti házak, lugasok, toronyszobák magányos
lakóinak, akikre sohase nyitja rá senki az ajtót, bár ők ezt napjában
százszor elképzelik.

Himnuszt fujt az ágyak sóhajtozó, nyögő betegeinek, a lábtörötteknek, a
kuckókban guggoló bénáknak, a mankójukkal homokban író sántáknak, a
végképpen megsiketülteknek és a mélázó, figyelmező vakoknak.

Szép hangokat pengetett az életuntnak, aki csak akkor áll töltött
vadászfegyverrel az ablaknál, midőn a hold merőlegesen néz le az
udvarra, a kutyák veszettül ugatnak: hátha megjelenik az őszi éjszakában
egy árnyék, amelybe bele lehet lőni a töltést, ahelyett, hogy önmagába
lőné?

A tücsök tehát mindenkinek a szívében lakott, aki nem volt az élet
kiválasztottja, boldog ember… Talán nincs is boldog ember a világon. És
így a tücsöknek igen sok házikója volt Magyarországon.



A tücsök művészete.

Az álomtalanoknak dalolt csak a tücsök istenigazában!

A holdfény végiglépkedett a mezőn. Álmukban lehet látni a virágokat.
Ilyen holdas estéken tapasztalhatni, hogy a növények is alusznak
éjszaka, mert az éj mindenkinek a pihenésére van rendelve. Némelyik
virág, amely napközben illatos, bujálkodó, méztől terhes, az éj óráiban
szinte illattalan. A holdfény hideg, mint a másvilág. A felhők is
megállnak az égen, mintha egyet szundítanának, mielőtt végtelen útjukat
folytatnák. Az álom sűrű, hangtalan. A csodálatos éjben, tán ilyenkor
száll le Krisztus a keresztről az útszélen, hogy körülnézzen a közeli
falvakban. Köntöse elvegyül a holdfénnyel. Ő maga csak egy árnyék, test
nélkül, amint tovalebeg a mezőkön, fehérlő országutakon. Ilyenkor válik
valósággá a vándorkatona meséje, aki nem találta meg a Krisztust a
keresztfán, amely a falu határában emelkedett.

És boldogtalanul bolyonganak a holdkórosak. A tücsök fujja a nótájukat,
mint valami másvilági karnagy, aki csupán azokra a különös éjszakákra
kapott megbízást, midőn a holdvilág felszívja az emberek lelkét.
Nesztelenül dugja ki lábát a takaró alól a feleség, hogy mellette alvó
férje sem veszi észre. A zárak, ajtók, kilincsek valamely másvilági
hangtalansággal nyílnak fel kezük érintésére. Senki sem tudja, hogyan
jutnak ki a padlásablakokon át a háztetőre. Ámde valóban ott állnak a
gerincen, a kémény mellett és karjukat kitárják a néma hold felé. Minden
zaj, lárma, kocsikerék nyikorgása felébreszthetné őket különös álmukból,
csupán a tücsök cirpelése kedves zene nékik, amely nem zavarja álmukat.
A tücsök a holdvilág cinkosa. Ha lunátikusat lát a háztetőn bolyongani,
nyomban szebben dalol, mint valaha. Hangja édesded, andalgó, ringató,
mint egy trubadúré. Előbúvik csúnya feketeségében a kert bokrai közül és
közvetlenül a ház alatt dalol a tetőn lépegetőnek, amint az
bizonytalankodva mendegél a legmagasabb kémény felé.

Ti nem hallottátok még a tücsköt, amint éjfél felé valamely különös,
varázslatos, másvilágias zene hangzik fel hirtelen egyhangú dalában?
Ilyenkor jár valaki a háztetőn a holdfényben és a tücsök előveszi azokat
a hangjait, amelyek földi ember előtt titokzatosak, érthetetlenek. Egy
elvarázsolt tündér énekel a kertben. Valaki, egy rejtelmes idegen, egy
kósza, gyönyörű szellem szólal meg hirtelen a tücsök hangjában.
Elképzelhetetlenül édesded zene vibrál, olthatatlan, örök szerelem,
kimondhatatlan vágyakozás, sóvárgás, epedés, boldogság peng, peng,
flótázik… Amikor a tücsök egyhangú éneklése váratlanul megváltozik és
megtelik ismeretlen melódiákkal, vigyázz, szegény álomtalan barátom, ne
jusson eszedbe az ablakon kibámulni a néma kertbe, mert tán valaki a
nyakad közé zuhan a háztetőről.



A tücsök őszi látogatása.

Én októberben születtem, amikor ritkán hallatszik a tücsök, de annál
szomorúbb a hangja. A kovácsműhely esti harangozása nagy messziségből
közeledik a leszálló ködben. Dúsan, füstösebben pipázik a kémény a
dércsípte háztetőn, mint fehéredő, tömött szakállból bővebben omlik a
pipafüst is. A ház mögött elterülő szőlős, gyümölcsös, veteményes kerten
egy pillantással végig lehet látni, nincsenek kövér lombok, megtelt
bokrok, szélesszoknyájú szőlőtőkék, amelyek a kilátást megállítják. A
fehér filagória közelebb jött a lakóházhoz, mintha a közelgő téli hideg
elől menekülne a gyengéd, vékonylécezetű alkotmány a zömök oszlopú
udvarházhoz, amelyben ama nagy fehér szelindekek, farkcsóváló
komondorok, barátságos kemenceóriások tanyáznak, amelyek lángfogaikkal
kettéharapják a hideg lábát, ha az a ház belsejébe akarna nyomakodni.
Reggelenkint hűvös nedvesség csorog a fák kopasz gallyain, a szín
zsindelytetőjére vetett sárga tökök gyorsan pirulni kezdenek, a cinkék a
kertre nyíló ablakokig bátorkodnak és halkan kocognak az üvegen.

Az ősz elkomolyodva fekszik rá a ligetekre, kopott pirosságú
kerítésekre, hirtelen elhagyatottnak látszó gyalogösvényekre, elárvult
folyócskákra, amelyeknek partjairól elszökdöstek a virágok és bokrok. A
mult században, melybe az én gyermekkorom esik, nagyon pontosan
igazodott az időjárás a csillagászati évhez. Szinte napra ki lehet
számítani, mikor kezdődik az ősz vagy a tavasz. Nem emlékszem abnormis
időjárásra. A születésem napja körül (október második felében) komoly,
esős, ködös, csípős ősz volt mindig. Az eső halhatatlan
emlékezetességgel csorgott napokig a háztetőn. De nem volt ez azért
kellemetlen idő, mert mindnyájan vártuk a hosszadalmas őszi esőket,
amelyek nélkül nem lettek volna teljesek az élet örömei. Szükség volt az
esős, csorgó, juhászbunda-szagú őszi napokra, hogy megszokjuk kissé az
otthonülést. Hisz alig egy-két hét előtt még a szőlőket jártuk,
préposthangú nagy üres hordókat gurítottunk le a pincékbe, anyányi
rozsdás kulcsokkal nyitottuk és zártuk a présházat, nagyokat
visszhangzott a táj a napsütéses kakaskukorékolástól vagy jókedvű
fehérnép rikkantásától, aki az almafán hintázott lengő szoknyájában,
telt lábszáraival, hogy az őszi almákat kosárba szedje.

A padlás, amelyen olyan por és csend volt, hogy az ember könnyen
elhihette, hogy éjfélkor itt kilép valaki a tűzfalból és a pince,
amelynek vakságát bolygó gyertyafény, némaságát boros szájízű
pincemesterek döngő hangja, penészszagát boroknak kellemetes savanyú
illata váltotta fel: a padlás és a pince az esős napokon nagy
változásokon mentek keresztül. Ilyenkor csinálták itt a télire való
rendet. Korán eljött az alkonyat, még napvilágnál kellett gyékényre
rakni a télire való almákat, diókat a padláslyuk gyenge világosságánál.
A pincét úgy lezárták estére nagy lakattal, mint valami börtönt,
amelyben nagyon szökhetnékje van egy értékes rabnak. Az esőzés
beláthatatlanul, napokra terjedt. A kutyáknak a bundája átázott, mintha
többé sohasem száradna meg. A gyalogutakat mély sár fedte. Az országuton
tengelyig sülyedt az eltévedtnek látszó utazókocsi. Azért kellett
október közepéig elkészülni minden külső munkával, borbehordással,
gőzmalommal, tanyával, mert őszkor a nyírségi országút csak vándorcigány
ötpengős gebéjének vagy parasztfuvaros nyúzott, bundás, mit sem érő
lovának való. Most már otthon marad addig mindenki, amíg beköszönt a
tél, a hó, a fagy, a szán talpának való országút. Csoroghat tehát az eső
kedvére, a házőrző kuvasz se megy túl a kerítésen, mindenkinek megvan a
tennivalója a házban. Faragómunkák készülnek a színben, káposztát gyalul
a zergetollas tiroli, aki a legnagyobb pontossággal megérkezett az esős
napokra évről-évre, ajtókat, ablakokat reperálják, kályhákat, kürtőket
seprik, friss, tarkán szőtt háziszőnyegekkel vonják be a szobák kőportól
fehérlő pádimentumát, a felfogott esővízbe faszenet tesznek, eljön ideje
a korai lefekvésnek, az újságolvasásnak, a könyvforgatásnak, az
atyafiságos levelezésnek, naplóírásnak, Rocambolenak és más
hatvankötetes regényeknek. Az eső fáradhatatlanul kopogott a háztetőn
éjfélkor vagy hajnalban, mindig nagyon nehezen virradt, mintha elszokott
volna a világ a reggeltől, csak néha akadt látnivaló egy óriási
köpenyeges, hallgatag sapkás utazó alakjában, aki isten tudná milyen
okból vontatta magát a forsponttal a nyírségi országúton. Legfeljebb az
üstfoltozó cigány tévedt be néha a kapun lobogó szemével, ezüstpitykés
mellényével, füstös szakállával és volt nagy mulatságuk az unatkozó,
ázott komondoroknak. Vagy pirosszoknyás, igézően karcsú, csengő-lengő
cigány lány villantotta be a gyujtogató szemét a konyhába, házvégébe és
mindjárt készen volt arra, hogy keresztbevetett lábbal a földre üljön és
hosszadalmasan, jóízűen jövendölgessen. A falusi cigány inkább elbírja a
kopogós-fagyú, csontkemény telet, mint az őszi esőt. Ürge módjára bujik
putrijába, holott minden vágyakozása a szabad levegő, a csavargás, a
céltalan kóborlás.

Ilyen volt a pontosan megérkező ősz a mult században Magyarországon. Én
nagyon szerettem. A köde, a csendje, a szomorúsága, a lemondó unalma,
békésen elterülő alkonyata és mesemondásosan hosszú éjszakája az enyém
volt, az álomtalané, aki a leghosszabb regényeket olvasgattam vagy
álmodtam ez évszakban.

És néha, midőn az eső meg-megállott, mintha szünetet adott volna az
embereknek, hogy az agyukról, a lelkükről eltisztuljon az őszi köd, hogy
kimenjenek a petróleumlámpás-szagú alacsony szobákból a szabadba, hogy
eloszoljon alkonyati szomorúságuk, csendes egykedvűségük, ásító
melankóliájuk, szalmatűzbe néző szemükről lemenjen az őszi füst korma:
nagy csendben, szinte észrevétlenül megállott az eső, a kis lábak,
amelyek a háztetőn kopogtak, elvándoroltak… ilyenkor valahol megszólalt
a házban rekedt tücsök. Hej, hogy haragudott a gazda, amikor rájött,
hogy a tücsök beköltözött a házába! – De én mindig boldog voltam, amikor
szomorú kis pajtásomnak a hangját meghallottam. Bármilyen egyedül
voltam, többé nem voltam árva. Leejtettem a könyvet és fejem hátrahajtva
hallgatóztam a rejtekhelyről hangzó tücsökcirpelésre. Mintha messziről
eljött volna valaki hozzám és azt mondta volna:

– Ne félj, nem felejtettelek el.



A kétlábú tücsök.

A Nyírség, ahol a gyermekkori őszök és az ifjúkori tavaszok elrepültek
felettem, telve volt magányos tücskökkel.

Ez az álmos álmodozó, ködös, szeles, egyhangú vidék nagyon alkalmatos
arra, hogy magányos embereket neveljen, akik félig elvadulva,
eldugaszolva, megecetesedve éldegélik napjaikat. A Nyírség az a hely,
ahol legtovább volt agaruk és vizslakutyájuk a tönkrement gavalléroknak
és ahol mindig-mindig emlékeztek a régi uraságra, elkótyavetyélt
tekintélyre, ősi birtokra és fennhéjázó nemességre. Itt mindenki a
multjából akart megélni. Abból, hogy valamikor volt valami az apja vagy
nagyapja. Furcsa, hetyke, legénykedő, virtuskodó Magyarország itt
hortyogott, ásítozott, unatkozott, dologtalankodott, nyomorgott
legtovább. Máshol már beletörődtek az emberek, hogy vége a régi
világnak, dolgozni, tanulni, igyekezni kell, hogy megélhessünk. A
Nyírségben még mindig a követválasztást várták, a takarékpénztár körül
sompolyogtak értéktelen váltókkal, az öregek a fiak házasságától
remélték sorsuk jobbrafordulását, vagy egy százesztendős családi per
eldőltétől. A fantasztikus tervek, légvárak, szépen kicirkalmazott
remények, édesded ábrándok jól kifejlődtek ezen a mocsaras, ködös,
szegényes, kidőlt-bedőlt tájon. Mintha mindenkinek reskontó lett volna
párnája alatt, amelyet egyszer okvetlenül kihúznak. Alig jutott eszébe
valakinek, hogy dolgozni is kellene. Legfeljebb a vármegyét
nyomorították meg, mert hisz az övék volt a megye. Szélmalmok mutogatták
csonka vitorláikat a láthatáron, mint a vármegye régi hatalmát.
Agarászbálokat tartottak, de egyik-másik zsidó birtokosnak jobb agara
volt már, mint az elnöknek. Kártyáztak, ittak, vetélkedtek, cifra kocsin
jártak, hajdut tartottak, párbajoztak, barátkoztak, hangosak voltak a
kurjantásaik, de már mindenki tudta, hogy vége a világnak. Én mindig
nagyon szerettem őket vadászkalapjaikban, macskanadrágjaikban,
vadmagyarságukban. Csak el, el erről a ködös, életúnt és fontoskodó,
szomorú és hencegő tájról, bár ifjúkoromban többször megmutattam, hogy
van olyan kemény öklöm, mint bármelyiknek közöttük. Tizenhatesztendős
koromban nehéz kardokkal, derékig mezítelenül párbajoztam a
huszárlaktanyában s nem is csodálkoztam, hogy ép bőrrel menekültem. (Bár
eljöttem közülük, hogy csak álmomban járjak vissza, legfeljebb az apám
sírját látogattam meg néha, sokáig nem tudtam elhagyni virtusaikat,
vakmerőségüket, attakírozásukat, lógós szomorúságukat.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A városban még nádasházak voltak, amelyekben kis ablakok mögött epedő
fiatal nők, mániákus vénasszonyok, bogarászó, elgondolkozó öregemberek
laktak. S bár köztük éltem, sohasem tudhattam meg, hogy mit csinálnak a
vályogfalak mögött. Az úri hölgyeket többnyire csak vasárnap lehetett
látni az utcán; de néha estefelé is elsuhantak a házak mentén, amint
látogatóba jártak egymáshoz. Ilyenkor nem volt szokás kalapot tenni,
többnyire csak kendőt borítottak a fejükre, nem felejtették otthon a
kézilámpást, osontak, halkan fecsegtek, vigyázva nevetgéltek,
illedelmesek voltak, csak a kaput csapták be nagy zajjal, mintha
végtelenül megörültek volna, hogy végtére hazaérkeztek. A szívbajos
öregemberek, az álomtalan betegek, a könyvforgató szomorúak az ablakaik
mögött mit sem hallhattak a lábujjhegyen járó kisvárosi estéből. A sarki
fűszeres ajtóján csörgött néha a csengő, mint a messze kalandozó élet.
Az ablakok le voltak függönyözve, soha egyetlen lámpavilágot nem láttam
a házakban, midőn éjszaka néha egymagamban bolyongtam. Sehol egy hang,
sehol egy panasz, se sírás, se nevetés… Itt mindenki aludt, tán mert
mindenki boldog volt? Istenem, hányszor jártam éjféltájban a kisvárosi
utcákat, a nádtetős, girbegurba, gödrös, akácos, hosszant-hosszant alvó
utcákat és sohasem találkoztam senkivel! A lépéseim kopogását egyedül
hallgattam, a fütyürészésemre nem felelt senki, a vágyaim felé nem nyúl
ki fehér leánykéz az ablakocskából, kisajtó nem nyikordult a kerten,
hogy lopott csókkal megajándékozzon valaki. Magamban voltam, magamnak
gondoltam mindenféle gyönyöröket, szívringatókat, elandalítókat.

Én voltam a tücsök.

És mindenki tücsök volt körülöttem, mert mindenki magának élt.

Hosszú, hosszú kíváncsi estéken hányszor jártam be a várost, hogy
valamit észrevehessek e nyírségi nagyfalu éjszakájából! Csak egyetlen
éjszakai regényt láthassak, amelyekről a szép színdarabok szólnak,
költők énekelnek! Egy érzelmes hangot szerettem volna felfogni a
nyíregyházi éjszakákból. Legfeljebb részeg emberrel találkoztam a 3
Rózsa táján, aki öklendezve szidta a feketeszakállú Frid borát. A
tornyok csodálatos nyugalommal nézegették az alant elterülő házakat,
udvarokat, mintha bizonyosak lehettek volna arról, hogy odalent nem
történhetik semmi rendellenesség. Mindenki ágyában van, a részeg ember
is hazavergődik, nagyot csattan a kapu a háta mögött, a Kocsma-csillag
egyedül marad az égen, idelent kialszik az utolsó világosság is a
csárdásleány pacsuli-illatú rossz kis szobájában.

A cigányok hegedűkkel hazafelé bandukolnak a szűk Holló-utcán, mint
dologtalan kísértetek. A Veres Lámpásnál egymás között huszonegyest
kártyáznak a leányok. Huray ügyvéd úrra nem vár a taligás a hársfa
előtt, Kálnay László döngő, recsegő, rikkantó hangja nem veri fel a
Mátyánszky-féle vendéglőt, ahol Dálnoki Gaál Gyula nyugalmazott
színésszel vitázott, kérkedett, gorombáskodott, kibékült s véle nagyokat
ivott, alszik Csapkay Gyula, a vaskereskedő. A gyaluforgácsos serházak,
a gyanus kis kávéházak: a Betyár, a Vörös Tehén, a Zabolch vezér oly
csendesek, mintha már elrepült volna felettük az a húsz esztendő, amely
alatt a régi híres korhelyek a kocsmából a temetőbe vándoroltak. Mintha
már mind megöregedtek volna a kaszírnők, akik kegyeiket szívesen
osztogatták, dalt tudtak, csókot adtak… vajjon hová lettek?

Egyedül barangoltam az őszi éjszakában, mint egy eltévedt vándorló.
Szerettem volna szerelmessé tenni magamat? De kibe? A kantinos
kisasszonyba tán, aki rám se nézett? Valamelyik zsidó kisasszonyba, kit
nem ismertem? Az alispánnéba, aki után olyan sóvárogva néztem (a
gömbölydedségére), mint azóta sem nőre?

Magányos tücsök voltam.

Csak jönne valaki, akivel néhány szót válthatnék. Ó, siralmas, alvó,
szomorú kisváros!



A szerelmes tücsök.

A nagyapám negyven szivart szívott el napjában, meg is halt csaknem
százesztendős korában. De kocsmába nem járt, inkább a cselédszobák körül
settenkedett. S nem minden siker nélkül. A katonás, nyalka,
keménytekintetű öreg úr, aki még nógrádi kiejtéssel beszélt magyarul:
nem kis eredményeket mondhatott magáénak a fiatal nőszemélyek körül.

Magam is ösmertem azt a fiatalos, kellemetes leányasszonyt, aki három
generációt boldogított szívével.

Így: egyszerre szerette nagyatyámat, atyámat s engem. Hárman udvaroltunk
neki egyszerre s azt hiszem, mind a hármunkat szeretett.

Úrihölgy volt. Jellának hívták, francia nyelvre, illemre, táncra,
zongorára tanította a városka fiatal hölgyeit. Nagyatyám bizonyára a
copfos növendékleányok iránt sem mutatott ellenszenvet, de itt meg
kellett elégedni Jellával.

Fene féltékeny volt.

Nagyatyám szegény volt, mint a templom egere, bár gavallérságában ezt
sohasem mutatta. Szép szavakon, ritka bókokon, finom udvarlásokon kívül
nem igen lephette meg egyébbel a hölgyeket.

Atyámnak erszényében ezerforintos bankók voltak, bár férfiasságban és
úriasságban sem maradt el nagyatyám mögött.

Én tizenhat esztendős voltam s költőnek készülődtem.

Jellának egy felejthetetlen napja volt. Egy vasárnapi dél, mikor is
hárman együtt kísértük őt haza a templomból nádfödeles házáig. Hárman
csókoltunk neki kezet a kapuban. Jella mindig büszke volt erre a napra,
de nem így atyám, aki rátarti, gőgös ember volt és ezentúl ugyancsak
megválogatta az alkalmakat. Jella leginkább irodájában szokta felkeresni
őt az alkonyati órákban. Atyám sohasem járt Jella házához.

De azon a vasárnapon az utcákon kísértük Jellát, amely utcák messzire és
sárosan nyúltak el, mint a hétköznapi élet; ákácfélékkel voltak
szegélyezve, amelyeket többnyire piros, hideg, szeles tavaszi
alkonyatokon ültettek, midőn valaki született a háznál és az ákác együtt
növekedett a gyerekkel, amíg el nem hagyta; és ezek az utcák mind a
temetőben végződtek. A Szent Mihály-temető, a Morgó-temető, a
Vasúti-temető elrakosgatták a maguk utcáiból az elnyűtt, elfáradt
lakosokat. Jött egy kis szél, befujt a padláslyukon, meglóbálta a régi
csizmákat, száraz vadásztarisznyákat, felszárította az utat a temetőig,
amelyen a kiszemelt öregembert el kell kísérni. Így mentek el nagyon
sokan a szomszédaink, ismerőseink közül. Ezért nagyapám mindig komoran s
bozontos szemöldökét összeráncolva, haragtartóan nézett a temetők felé
és nem mert köhinteni, krákogni, amit pedig szeretett. (Atyámnak
ezidőtájt csak a mesteremberek számlái okoztak némi gondot a temetővel
kapcsolatban. Nagyanyám, miután elvált nagyatyámtól, temetőlátogató lett
és mindig talált valami javítani valót a családi sírbolton, ahol alig
ismert, alig látott testvéreim is aludtak. Szegény atyámnak sejtelme nem
lehetett arról, hogy hármunk közül – megtermett, életerős emberek
voltunk – ő legszálasabb, legkomolyabb, legrendesebb és legvigyázatosabb
megy el elsőnek a Morgó-temetőbe.)

Nagyatyám kissé már lehajtotta sörtés, kerek, törökös fejét. Különböző
öreges sajátságai is voltak. Dohogva káromkodott, ha erre a legkisebb
alkalma nyilt. Abban az időben azt mondták a káromkodó emberekre, hogy
katonás magatartásúak. Nos, nagyatyám valóban honvédkapitány volt 48-ban
és a komáromi sáncokon a menyecskéket táncoltatta, amikor a német
ágyúzott. Mintha egyebet sem tett volna a szabadságharcban: mindig csak
táncolt darázsderekú, riszáló, hevült kebelű honleányokkal a bástyán, –
nem sokat beszélt különben a hadjáratról. Találkoztam öregasszonyokkal,
akik így látták még mindig őt a hatvanesztendős, dohányszitaarcú, szürke
bajuszú, de választékos ruházatú öreget. Trombitaalakú kézelői, fehér
mellényei, karcsú kabátjai, gombos cipői, struflis nadrágjai kellő
hatással voltak a nőkre. Nagyanyám, aki körülbelül negyvenesztendős
korában vált el tőle (féltékenységszülte felháborodásában), élete végéig
bolond, szerelmes rajongója maradt a férfiúnak, akit a családi körben:
_a gróf_ néven mindenféle rossznak elmondtak.

A _gróf_ köhintett és ifjú gazdasszonyával, egy Stuart Mária külsejű
pórleánnyal a város másik végébe költözött, meghagyván a sárga kúriában
elvált feleségét s unokáit. Csupán a családi címert vitte el magával a
megúnt hajlékból. Ez pléhtáblára volt föstve: pelikán, amely önvérével
táplálja fiókjait. Csillagok, kardot tartó kéz, ötágú korona a címerben,
amely jelvényeknek megvolt a maguk jelentősége, amiről nagyatyám
levelezést folytatott Nagy Ivánnal, a nógrádi levéltárossal. (Nekünk is
volt családi pörünk, mint a legtöbb magyar familiának. A Bibics-féle
milliókat szándékoztunk visszaperelni Arad városától. Ezért lett
nagyatyám s atyám is ügyvéd; ugyancsak fiskálist szándékoztak nevelni
belőlem is. Téli estéken, szél és tűz zúgása mellett megjelentek a
Bibics-milliók, amelyek után a _grófnak_ csak a kezét kellene
kinyújtani. De a gróf még vár a perrel. Nagy Ivánnal levelez. S egyik
esztendő múlt a másik után.)

Az ifjú gazdasszony, akinek vöröses hajába, fehér húsába, piros
sláfrokjába, görögdinnye-ajkába távolról magam is szerelmes voltam, mint
a legtöbb kívánatos nőbe szokott a tizenhatesztendős ifjú, – nem nagyon
gátolta nagyatyámat, hogy más nők után is „kivesse a hurkot“ (mint
mondani szokta). Igaz, hogy ezért messzire hangzó veszekedések és
verekedések voltak a címerrel ékesített nádasházban. Stuart Mária
visítását, nagyatyám basszusát a távolabbi szomszédok is hallhatták.
Edény tört, – még hetven esztendős korában is; egy csésze törött
darabkáival volt telve a szobája, midőn névnapján unokái tisztelgését
fogadta.

– Bizonyisten, bolond ez az asszony! – szólt röviden és elharapta a
szivar végét, hogy pattant egészséges foga.

Ámde e nagyszabású veszekedések sem gátolták nagyatyámat, hogy
szerelmeit minél gyakrabban felkeresse. A galambmellű és kékbajuszkájú
Fánika, a dohánytőzsdében, valamint a ropogós, derekas, kívánatos
Sternné csaknem mindennap láthatták nagyatyám deres bajszát. Nem
panaszképpen mondom, hisz magam is próbáltam egyet-mást az életben: úgy
sohasem láttam mosolyogni nőket, mint nagyatyámra ragyogtak fel Fánika,
Sternné és mások, akikre már nem igen emlékszem. Fánika és Sternné éppen
eléggé foglalkoztatták ifjúkori fantáziámat, s irígyen gondoltam
nagyatyámra, aki bizalmaskodva közeledett e nőkhöz s azok nem haragudtak
reá. Általában minden nővel úgy bánt, mintha legalább is a szeretője
lett volna. Megtapogatta, megsimogatta, megveregette őket. A fiatalokat
tegezte.

A szemükbe nézett és olyan hangon beszélt velük, mintha mindig a
legtitkosabb dolgokról volna szó. A nők arca felhevült, zavartan
felelgettek, lesütötték a szemüket, láthatólag védekeztek nagyatyám
szavai ellen… (Be sokszor lestem messziről a kalászhajú Sternnét, amint
sokatmondó, keleties szemeivel a bolt setétjében nagyatyámra hallgatott!
Vajjon hová lettek azok a különös, varázsló szavak, amelyeket ez a
dohogó, portorikó-szagú, káromkodó öreg honvéd a nőknek osztogatott,
hogy elbűvölve hallgatták? Legalább ezeket a csodatevő szavakat hagyta
volna nekem örökségbe, midőn százesztendős korában meghalt, miután
Stuart Máriával halálos ágyán házasságot kötött!)

Ám térjünk vissza Jellához, ahol egykor hárman ütöttük a vasat.

Nagyatyám (atyám jelenlétében) szokás szerint öregesen dohogott. Szidott
valakit, mint a bokrot.

Én tanulmányaimról referáltam Jellának. Míg atyám mindig szótlan,
büszke, megvető maradt.

De Jella boldog volt.

Nem tudom, hogy mennyit adott volna a lelkiüdvösségéből, ha az egész
város a Szent Mihály-utcára tódul s mindenki a két szemével látja,
hogyan udvarol három generáció egyszerre az okos nőnek.

Egyébként Jella olyan volt, mintha lovarnőiruhát, rugalmas trikót,
repkedő szoknyácskát viselt volna valódi ruházata alatt.

Huray László ügyvéd úr hajtatott taligáján (bizonyosan a „Kiskorona“
nevű sörházba), Jella alig várta, hogy elfogadja a korhely fiskális
köszönését, mint egy királynő, aki jobbágyai hódolatát fogadja.

(Pedig Huray ügyvéd úr alatt leszakadt az ágy…)

Egyéb nem is történt vele életében. Minden dolga elfelejtődött tán, ha
neve szőnyegre került, csak a leszakadt ágyra emlékeztek az emberek; tán
azért nem is kapott feleséget.

A Hársfában történt ez, ama városvégi fogadóban, ahol legjobban tudtak
főzni a kocsin utazóknak, vásárosoknak, kupeceknek. Valami olyan különös
jó szaga volt a Hársfa konyhájának, hogy utas ember élete végéig nem
felejtette el. Ha tíz esztendő mulva jött vissza a Hársfába, akkor is
emlékezett az orra arra a pompás illatra, amely itt egykor várta. Mintha
éjjel-nappal lacipecsenyét sütöttek volna a tűzhelyen, fiatal hagymát
ennének az ajtó mellett bicskáikkal a kupecek, a cipót reggel vették ki
a kemencéből és a piros borban játszik a napsugár. A Hársfa volt Huray
uram tanyája, itt töltötte el életének nagy részét, a csárdás mondta el
neki: mit olvasott a Journalban s a Nyírvidékben, a csárdásné, hogy mit
beszélnek a piacon… Idővel saját szobája is volt a Hársfában. Igaz, hogy
közel a háztetőhöz, majdnem a padláson, ahol annyi bolha volt, mint
Falstaff fogadójában, az őszi eső befolyt egy lyukon a köddel együtt, a
szél koncertet tartott, mint megőrült muzsikus, – de Huray ügyvéd úrnak
ez egészen mindegy volt, mert ő Hársfabeli szobácskáját már csak
olyankor fogadta el, amikor, mint mondani szokták: Hekuba volt neki az
egész világ. Itt feküdt napokig Huray tekintetes úr (aki különben
szikár, asszonyszemnek tetsző, legényes figura volt, sovány, mint a
nyírségi agár és a zöld nyakkendőket összevásárolta a városban) és
csaknem kicsirázott, szakállt eresztett, a konyhából felszállongó
ételillatokat szagolgatta, lutriszámokat álmodott, a csárdásnéval
játszadozott, sőt peresfeleket is fogadott, ha nagyon sürgős volt ügyük.
Egyszer meghízott itt az ágyban fekve, hogy nem ment fel rá a nadrág. Új
nadrágot kellett varratni, hogy hazamehessen végre a Hársfából.

E különös férfiúval történt aztán, hogy este korábban fektették le, mint
arra megérett. Nyugtalankodva forgolódott rozoga ágyában, dörömbözött,
káromkodott, – míg egyszerre leszakadt vele az ágy s a pádimentum. A
földszinten találta magát a vendégszobában, ahová éppen nászutasokat
kvártélyozott a fogadós. Huray ügyvéd úr a nászutasokra zuhant s erről
lett nevezetes további életében, amely nemsokára bevégződött.

Jella nem mulasztotta el, hogy az összes üdvözléseket zsebrevágja a
hosszú Szent Mihály-utcában. Mint jól nevelt úrileányhoz illik:
öregasszonyoknak előre köszönt. Mindenkit ismert. Barátságos volt a
sáros kuvaszokhoz, amelyek a kapuk előtt tanyáztak. A félszemű Adolfnak,
a helybeli cselédszerzőnek végtelen grandezzával bólintott.

Jella körülbelül harmincesztendős volt ekkor. Inkább fiatal asszonyhoz
hasonlított, mint leányhoz. Hervadt és édes volt, mint a szőlő, amely a
tőkén felejtődött. Arca itt-ott piros volt, mint a dércsípte ecetvirág.
A haja mindig nedves a fésülködéstől. Olyan hangosan nevetett, mint egy
vidéki primadonna. A szemével sok huncutságot tudott és emberismerettel,
tréfával, humorral volt telve a szája. Száz meg száz története volt vén
emberekről, akik utána koptatták a lábukat a Szent Mihály-utcán. De ő
csak nagyatyámat szerette…

S néha engem. A temetőben.

A vidéki városban Jella volt a nagyvilági raffinéria, a hölgyi kacérság
(amelyről a regényekben olvastunk), a beillatszeresített báj és a csengő
humor. Ő olvasta Kiss József hetilapját: A Hét-et, a francia divatlapot
tőle kérték kölcsön, zongoráján játszotta a legújabb zenedarabokat,
emlékkönyvében mindazok a művészek s írók hagytak sorokat, akik valaha a
városban megfordultak. Babérkoszorúk, emlékek, fotográfiák voltak
szobájában. Rudnyánszky Gyula verseskönyvére húsz előfizetőt gyűjtött,
sajnos, a költő elfelejtette megküldeni a könyveket, amiért Jella évekig
levelezett a szórakozott poétával.

Hogyan szeretett Jella?

Borpiros őszi délutánokon megengedte, hogy a temetőbe kísérjem, ahol
hozzátartozói feküdtek a magas, sóhajtó ákácok alatt, amelyeknek kopasz
galyain nagyon szerettek hintázni a varjak a felszélben. A János bácsik,
Milka nénik, Rozik és a többiek homokkővel, vagy márvánnyal megjelölt
halmok alatt nyújtózkodtak, emlékezetesen zörögtek a száraz falevelek és
lehullott ágak a gyalogösvényen, a bokrok kopaszodó, tüskés gallyai
összeborultak, egymásba kapaszkodtak, mintha az utat védelmeznék, amely
a minden titkok megértéséhez vezet. A nap lemenőben volt a szélmalom
mögött s a temetőben nem volt látogató, a koszorúk elhervadtak, mint
otthon az emlékezés, árny- és ködlovagok nyargalásztak a messziségben, a
lutheránus torony nagyon távolra látszott innen, mintha az egész életet
a legnagyobb messziségből lehetne látni innen a Szent Mihály-temetőből.

Jella két gombot kinyitott feszes, bársonyos lovarnői derekán,
közvetlenül a szíve felett s megengedte, hogy keble havát megharapjam.
Lehúnyta a szemét, arca elváltozott. Letérdepeltem és ő mellém guggolt…
De a harmadik gomb kinyitása ellen erős kezével tiltakozott. Szomorúan
mentünk haza a bealkonyodott temetőből.

Holdas éjjeleken a kertre néztem s azon gondolkoztam: vajjon Jella
ugyanannyit megenged a nagyatyámnak is?

Sohasem jöhettem tisztába a lelkes, szentimentális, tréfás, érzelmes
hölggyel, aki nem panaszkodott senkinek szenvedéseiről. Gyermekként bánt
velem. Sokkal erősebb volt, mint én.



A tücsök szomorkodik.

Talán már mondtam is, hogy nagyon szerettem az őszi estéket, amikor
szomorkodni lehetett?

Gyermekkoromnak egy részét nagyanyámnál töltöttem, aki a legnyugodtabb
asszony volt, kit valaha ismertem. Elvált férjétől, akit halálosan
szeretett, meghalt egy fia, akiért csaknem mindenét feláldozta, hogy
bolondos, korán végződő, katonatiszti életében kellően támogassa;
egyedül volt s mozdulatlan arccal kötögetett az ablaknál, késő vénségéig
vállfűzőt viselt, alig állott szóba az emberekkel, Párisból hozatta a
ruháit s majdnem mindig egyedül volt. Általában senkit sem szeretett (az
elvált férjén kívül, de azt rajongva, mint egy cseléd vagy egy szent),
közömbös volt neki élet és halál, az emlékezőtehetsége megállott a
48-iki forradalom eseményeinél, azóta – mióta a gróf a sáncokon táncolt
– nem történt érdemleges esemény a világon.

E szótlan, büszke, boldogtalan öregasszony mellett töltöttem
gyermekéveim egy részét.

Két szobája volt.

Az egyik szalon, amelynél különbet azóta sem láttam. Királyok házába
illő bútorzat volt a meglehetős alacsony szobában. Aranypiros fotelek,
indiai kendők, kázsmírok, selymek a székeken. A falakon híres hollandi
festők olajfestményei. Rembrandt és mások függtek a vidéki ház falán.
Majd tájkép, amelyen olyan messzire lehetett látni, mint az élet. Fára
festett képek, amelyeknek értékét senki sem tudta, mert nagyanyám
hallgatott. A díványon heverésztem s órákig néztem egy erdei
találkozást: cigányok és olasz csendőrök között. Tűz piroslott,
cigánylány szoknyája világított, öreg cigány szeme fénylett, csendőr
csizmája s ruházata imponált, vándorkocsi ponyvája alól kidugta fejét
egy boglyas gyermek és ujját szopogatva nézte az erdei vallatást.

A falakat mind elborították a nagyszerű olajfestmények. A sarokban
embernyi kínai vázák az elmaradhatatlan fácántollal és száraz virággal.
A legfőbb helyen egy halott gyermek fotográfiája, Jeney és társától, a
fotográfia alatt reszketeg vonásokkal egy évszám. Ez volt Ilonka,
nagyanyám utolsó gyermeke, aki korán meghalt.

A puffadt, mozdulatlan arcocska a halotti párnán, a félig lezárt
szempillák a merev szemekkel, a halál: amely e fotográfiáról hidegedett,
még ma is eszembe van, míg Rembrandt-tollas, fátyolos, lengő
asszonyalakját elfelejtettem. – Ez a szalon csupán vaskályhával volt
fűthető, ugyanezért nagyanyám télen szívesebben üldögélt a szomszédos
kis szobában, ahol meleg, búbos, falusias kemence volt, telve sok-sok
lánggal, piros színnel, kékséggel, zölddel, amelyet sokáig lehetett
látni az eloltott lámpa felett a hosszú éjszakában. A szoba mennyezetére
vetődtek a lángok árnyékai és ott nagy álarcosbált rendeztek este és
setét hajnalban. Fekhelyemről lehúnyó, álmodozó szemmel néztem a
végtelen táncot, míg valahol, valamerre, talán a falban, valaki mindig
egy cigányos, bús románcot fütyült. Mindig ugyanazt a melódiát, de csak
két-három taktust… Aztán elhallgatott. Mi nem sokat törődtünk vele, mert
egyébként nem alkalmatlankodott a kísértet.

Nagyanyám többnyire álmatlanul feküdt az ágyban, míg én egy kis
törökdíványon gyorsan elaludtam. Bár egy fiatal cselédleány kuporgott a
lábamnál, közel a kemencéhez, aki télen s ősszel ott aludt tarka
rokolyája alá vont meztelen lábával, édesdeden, mozdulatlanul, mint a
kenyér, álmában néha mélyen sóhajtott és mezítelen karjaival a levegőt
ölelte át. Aztán egypár sírósat nyögött, mint a madár füttyent az erdőn,
fekvést változtatott s tovább aludt. Juliskának hívták s a nagykállói
börtönigazgatónak volt a leánya. Valami rossz fát tett a tűzre, azért
kellett szolgálatba lépnie. Kancsi volt, de bőre fehér mint a
kisasszonyoké. Néha észrevettem, hogy hosszadalmasan rajtam felejti a
hibás szemét, amelyet nem tudott mindjárt levenni rólam, bár tekintetem
már ott függött keresztbenéző szemén. Elvörösödött, mint a láng.

És tovább foltozott a függőlámpa alatt, hol nagyanyám példátlan
komolysággal olvasta újságját, amelyet este hozott a postás, hidegen,
esőtől nedvesen, míg én regényeimet bujtam. – Néha elővettük Petőfi
díszkiadását és a rövidebb verseket felolvastam nagyanyámnak és
Juliskának. A hosszabbakhoz nem volt szabad hozzáfogni, mert úgyis
lefekszünk addig, mielőtt a végére érnénk. Juliska ilyenkor nem merte
fölemelni a szemét, csak lángba borult arca árulta el, hogy hallja s
megérti a verseket.

Nem sokat törődtem vele, mert akkoriban az volt a foglalkozásom, hogy
szomorú legyek.

Még mindig jobban kedveltem a fagyos, őszi fákat, mint a nőket. A
mezőket, amelyeken úgy közelgett a köd, mint egy északi regényben a
melankólia. A tarka-barka cinkéket, amelyek az első hóval, a hideggel
megérkeztek az erdőkből a kertekbe és itt csodálatos tréfáikat
elfütyölgették. A sármányt, amely aranyos mellénykéjében sütkérezett a
jeges országúton, a varjakat, amelyek a fa tetejéről kiáltoztak az
ismeretlen nyelven, a friss hó orgonavirágaival bevont fákat, a mélyen
alvó zöldséges-vermeket, a meggyfán pirosló cinkefogó tököt, a fénylő,
iskolakerülő reggelt és a leguggoló alkonyatot, amely a füzesben
letelepedett parasztasszony módjára. Sistergett, sustorgott az új bor a
pincében, susogott a szél a fagallyak között, sziszegett a setétség,
amely az ereszről ereszkedett alá, sóhajtott valaki a padláson: mintha
egy óriásnő borította volna a szoknyáját a világra, midőn bealkonyodott.
A malom hallgatott, megállni látszék a patak, a füst láthatatlanná
válott a kéményeken, az udvar idegen szellemeké lett, akik a setétségben
bizonyosan megtelepedtek itt, mint vándorlók! Hányszor csodálkoztam
Andráson, aki kézilámpásával nyugodtan végigment a setét udvaron és
sohasem tért vissza azzal a hírrel, hogy valamely különösséget
felfedezett volna az áthatatlan, vastag setétségben!

De Juliska éppen úgy félt, mint én, amint este lett a ház körül.

Ismétlem, hogy csupán otthon féltem én is, a négy fal között. Ha künn az
utcán, akár a temetőkertben, vagy szabad mezőn lepett meg a setét:
eszembe se jutott, hogy féljek valamitől. De otthon, midőn az udvarház
ablakából rám meredt az éj, gyorsan zártam be a fatáblákat.

Juliska a kályha mellett ült és mindig talált valamely tennivalót! Mily
barátságossá tette az estét az ő tengerireszelése! Kis széken ült,
amelynek egyik oldalában kés volt. A lehántott, lemorzsolt
tengericsutkákat a tűzre vetette és a tűz a kemencéből ilyenkor mindig
biztatólag, bátorítólag, sőt szeretettel nézett ki. A lemorzsolt
tengerit majd megeszik a malacok és a hízókat a tűz elégeti, megsüti
nekünk. Így élünk.

Jó, egészséges illat volt a szobában, mert Juliska mindig hozott valamit
magával, ami a mezők szagát ébresztette képzeletünkben. A nagyarcú
napraforgó magvait ügyesen hámozta, majd kendert font, fehérruhát
varrogatott. Oly illedelmes és hallgatag volt, mint egy jó kis szellem,
aki mindenképpen a háziak kedvében akar járni. Sohasem álmosodott el,
mindig vigyázott az ibrikre, amelyben kávé vagy tea melegedett,
hangtalanul ette meg vacsoráját, szelíden és barnán nézett, nagyanyám
parancsait örömmel teljesítette, azt hiszem, leginkább akkor volt
legfürgébb, midőn nyolc óra felé az ágyakat kellett felvetnie. A
párnákat oly szeretettel paskolta, mintha azok is az ő gyermekei lettek
volna, mint a köcsögök és fazekak, csészék, amelyeket különösen
szeretett s tisztán tartott, mint a kis babát.

Juliska Nagykállóból, a szülei háztól, néhány ingecskén, szoknyácskán,
iskoláslányos cipőcskén kívül: egy álmoskönyvet hozott magával. Ez az
álmoskönyv volt az ő legnagyobb kincse. Mások őriznek mindenféle
okmányokat, amelyek alá királyok írták valaha a nevüket s ütötték
pecsétnyomójukat. Ismét mások végrendeletek, adóslevelek, bírói ítéletek
birtokában színezik a jövendőt. A vidéki házak tele vannak
álmodozásokkal. Az embereknek nincs egyéb dolguk: ábrándoznak. (Az öreg
Suszternének csupán darabka papirosa volt. Ráírva ennyi: _Elismerem_… S
egy meghalt püspök neve. Ez a darabka papiros varázserővel bírt. Késő
vénségéig a püspöki uradalom látta el minden jóval.) De nem utolsó
álmodozók azok sem, akik takarékpénztári könyvekkel bélelik a
derékaljukat. Mennyi mindent tudnak azok a könyvecskék beszélni!

Juliskának csak egy álmoskönyve volt, amilyent a vásáron is árulnak,
ponyván s néhány garasért. Kis fametszetek, levélbélyegnagyságuak voltak
a könyvecskében: az álmokat rajzolta meg egy művész, akinek bizonyosan
nagyon gyengén ment sora. Ott állott a fehérlepedős ember, a terhes
asszony, a koporsó, az öklendező öregember, a táncosnő és mindenféle
egyéb bolondságok, amelyekkel az emberek álmodni szoktak. A képecskék
sarkában egy-egy numerus. A kellő helyen feltalálható volt az álom
magyarázata.

Sokszor nézegettük esténkint ezeket a képecskéket.

Juliska az öklöndöző öregemberrel szeretett volna álmodni… Miért? Ki
tudhatná ezt manapság, ennyi esztendő után?

Nem kérdeztem meg Juliskát. Általában semmit sem kérdeztem tőle. Szomorú
voltam, mint egy szentimentális kamasz. A szél fütyült a háztető felett.
És az őszi szél zúgásába helyeztem át az egész életemet. Boldog voltam,
ha az éjifüttyöt hallottam felszisszenni a háztető felett. Képzelt nők
visongtak. Öreg halottak mormogtak. Koporsófedelek csapkodtak. Régi
sírboltok visszhangoztak. Megvadult paripák vittek egy fogatot, amelyet
riadt kísértet hajtott.

Bár az álom sokáig elkerült, jó darab idő mulva vettem észre, hogy a
lábomnál egy fiatal, egészséges lány halkan sóhajt álmában, a
hátgerincén fekszik és két térdével felemeli a teveszőr takarót.



A tücsök és az anyja.

Egyszer így szólt a tücsök:

– Ha elfelejtettem volna mondani, most vallom be, hogy én:
szerelemgyerek vagyok.

Zabi-gyereknek csúfoltak a messzi gyermekkorban.

Anyám szegény pórleány volt. De a legszebb nő, akit valaha láttam.
Hollófekete haja volt, igen fehér arca és könnyes, barna szeme. A
lényéből valamely csodálatos melegség áradott. Ha a szobába lépett
alacsonykás, kövérkés, de finom alakjával: egyszerre felélénkült minden
és mindenki. Napsugár és humor jött vele, bár mindig csöndes és
kevésszavú volt. Én tizenötesztendős korában voltam a szíve alatt és a
kőműveseknél dolgozott, miután a szolgálatból – nagyanyám házából – ki
kellett lépnie. (Ezt ma így mondják. Valójában pedig az igazság:
elkergették a kis cselédet.) De atyám nagylelkűsége – valamint anyám
csodálatos szépsége – nem sokáig engedte, hogy a tizenötesztendős,
jövendőbeli anya annak a háznak a tégláit hordja, amely házat akkor
nagyanyám a maga részére épített. Anyám csupán azért vállalta a nehéz
munkát a kőműveseknél, hogy néha-néha láthassa atyámat, aki a
házépítésre felügyelt.

Késő években, midőn lakkcsizmás, kacsafarkhajú és rézgombos fiúcska
voltam: mindig megdobbant a szívem, midőn épülő házak mellett
elhaladtam. A keskeny, lábnyiszélességű deszkákon, hidakon, meredek
lejtőkön cipelték a házépítőlányok a köveket, téglákat, a maltert
keverték… S így járt a magosban, szíve alatt velem egykor az édesanyám,
elég egy tévedt lépés, hogy a nyakát kitörje a szegény munkásleány.
Gyűlölettel néztem a házra, amelyben én is laktam, hisz anyám verejtéke,
kínja, sóhajtása volt beépítve a kockakövek közé. Talán azért voltam
szomorú mindig ebben a házban? Talán ezért nem szerettem a szilárdul
megépített falakat? Ezért kívánkoztam el oly ifjan a szülői háztól? Csak
az vigasztalt, hogy nehéz munkájukban a kőműveslányoknak mindig jókedvük
volt.

S egyszer, midőn Juliskára néztem hirtelen, – egy szomorú este, ismét
születésemmel foglalkoztam gondolataimban – hirtelen az jutott eszembe,
hogy ilyen lehetett az anyám tizenötesztendős korában, mint ez a leány.
Barna, mint a fiatal Szűz Mária és szelíd, mint egy eltévedt galamb,
amely idegenbe került s mindenképpen kedvében akar járni az embereknek?
Olyan csendes, szelíd volt anyám, mintha mindig cselédi sorban volna a
háznál. Pihenni sohasem láttam őt. Versenyt dolgozott a
szolgálóleányokkal. Hajnalban kelt (mikor Juliska és a többi cselédek),
a nagymosásnál első volt, a konyháján forgolódott, mindenkihez csak jó
szava volt s szabad idejében az „Illik? Nem illik?“ könyvecskét
forgatta. Bár vendég ritkán fordult meg a házunknál, – többnyire
vörösborarcú falusi urak, azok közül is az öregebbek, mert atyám
féltékeny természetű volt – anyácskám sokat adott a társadalmi
szokásokra. Mégis: nevelőbe nagyanyámhoz adtak, az udvari házba, ahol
atyám kívánságára ifjúságomat töltöttem.

S e naptól, egy estétől kezdve úgy vonzódtam Juliskához, mint senkihez a
világon. Elfelejtettem a lovarnő-alakú Jellát a rizsporos nyakával,
szappanszagú arcával, olcsó parfőmjével és fess lábszáraival. Ma már úgy
képzelem, hogy nélkülözött anyai gyengédséget s melegséget kerestem a
fiatal leánynál. Vágytam, hogy valaki úgy megsimogasson, mintha az anyám
volna.

Ez pedig így történt:

Már havazott odakünn, beköszöntött a tél, az ablakon át mindenféle
csodálatos dolgokat lehetett látni.

Az ősi, sárga ház, színes üvegfolyosójával, köpcös, állandóan füstölgő
kéményeivel, piros cserepeivel, külön pincéjével, padlásával, fehérajtós
nagy szobáival, fénylő, fehérrámás ablakaival – ahol anyám és atyám
laktak, mint választékos uraságok ebben a szegényes világban – a
hóesésben olyanforma lett, mintha egy Jókai-regényből metszették volna.
Ennek a háznak világos, barátságos ablakai, melegen füstölgő kéményei,
szeretetteljes tűzhelyei, puha ágyai, hófehéren terített asztalai: azok
a csábok, amelyek után a szegény vándorlegény botorkál a behavazott
éjszakában. Itt örömteljes minden szó. Atyám előkelő nyugalma, anyám
szívélyes, csöndes magatartása, a cselédeknek családtagsága, – anyám
többnyire szegény rokonait vette a házhoz, akikkel tegeződött s akiket
öltöztetett, akikkel együtt imádkozott és mesét mondott – a konyha
bősége és vendégszeretete, a kamra kifogyhatatlansága, a csibuknak finom
dohányból szálló jóillatú füstje, a falba épített üvegszekrényeknek
narancs-, tea-, kávé-, olaj-, konyakszaga… Ott állott a hatalmas
Beregszászi-féle zongora, amelyen atyám vasárnap délutánonkint régi
zenedarabokat kidülledt szemmel, pontosan eljátszott a sárgult
kottalapról, – azután a kaszinóba ment, miután jó családapa módjára
eleget tett kötelességeinek.

Az ősi házat belepte a hó, hogy az üvegajtót sem lehetett kinyitni. A
cseléd-rokonok nagy viháncolással, szinte ujjongva csinálták meg a
gyalogutat az udvaron a kútig, az istállóig, a fáskamráig, a kapuig,
amely gyalogutakon anyám végighaladt papucsában és a cselédlányok
örvendeztek, ha mindent rendben talált.

Mindig nagyon szerettem a gyalogutakat, amelyeket a havon találtam.
Vajjon ki ment először végig itt, aki az utat megcsinálta? Manapság
gyermekes dolognak tartom az efféle gondolatokat, – régen eltévedtem az
élet keskeny gyalogútjáról – de ifjúkoromban szerettem hosszasan
megálldogálni a gyalogösvényeken, mezőkön, réteken, havas tájakon…
vajjon merre, hová mentek innen a lábak, az emberek?

Megfigyeltem, midőn leesett a hó, az első gyalogút a kocsmába vezetett.
S nem a templomba.

A kocsmának külön csillaga van az égboltozaton: a Kocsma-csillag. Ezt a
csillagot nézték azok az emberek, akik az első gyalogutat kitaposták a
friss havon a kocsma felé. Hogy hajladozik, tréfálkozik, görbül és
megpihen ez a gyalogút, mint valami nóta. Tapossák ezt az utat
gyermeklábak, asszonytalpak és vaskos férfilábbelik. Mennek-mennek a
kocsma felé: az örömhöz, a felejtéshez, az újjászületéshez. Kocsma? Csak
vidéki ember tudja, hogy mi vagy te igazában, a petróleumlámpásoddal,
amely tán még a bederesedett ablakon át is visszahivogat a temetőből;
kéményeddel, amely mindig úgy füstölög, mint a szójárása egy tarka,
ráncosszoknyás, barátságos nőszemélynek; ajtóddal, amelynek nyílásával a
friss éjszakai hideggel idegen, víg, okoskodó, vidámkodó, nyiladozó
emberek nyomulnak be, mindegyiknek más és más verkli a kabátja alatt,
amelynek zenedarabjait lejátszadozza a kocsmaasztal mellett, –
okoskodik, vidul, ugyanazokat a dalokat énekli, végül hazamegy, a
temetőbe! Kocsma! Mily vonzó vagy te a boldog, mosolygó családi körben,
mint egy másik csillag, ahol az emberek más nyelven beszélnek, ahol a
gondolatoknak más irányuk van, ahol a hangulatok, színek, meggyőződések
oly csalogatók, mint a lidércek! De mily csodálatos mennyország vagy te,
kocsma, akkor, ha a levegő a mellre telepedik az otthon négy fala
között, a kedv az asztal alá gurul, mint egy leszakadt nadrággomb, a
szem elkomorodik, mert semmi megnyugtatót nem lát a földi létében, sem
asszonyban, sem gyerekben, sem holnapban nincs többé reménysége,
legfeljebb a halál kopogtat éjjelenkint az ágydeszkában, amit szúnak is
szokás nevezni.

Azok találták meg a csillagodat, kocsma, az égboltozaton, akiknek sok
okuk volt arra, hogy benned bízzanak és reménykedjenek! – Sohasem
csodálkoztam, midőn az első hó lehulltával azt tapasztaltam, hogy a
gyalogút a kocsma felé kanyarodik. Ment, ment a gyalogösvény s rajta az
emberek, akik felejteni kívántak multat és jelent, mindent… Mily jó
szaga volt a zsidólánynak, aki a borodat az asztalra helyezte! A
kocsmáros szakállának, beszédének, okoskodásának és az utasembereknek,
akik a messziségből jöttek, ahol az ég a földre hajlik és a messziségbe
utaztak, ahol a tornyok s hegyek köddé, szürkéskék párázattá válnak! A
végeszakadatlan keréknyomnak, amely az egész világot végigfutja, egy kis
állomása minden Kocsma, amely felett nyugodalmasan állong a csillag, az
útszéli lámpás, az utasok megpihenője, nyelvek, gondolatok feloldozója.
Aztán megint tovább fut az út az ismeretlenségbe…

Egy este Juliskával a korcsmába mentünk borért.

Nagyanyám borai a pincében valamely megtisztulási folyamaton estek át,
nem volt szabad hozzájuk nyúlni, mint a gyermekágyas asszonyhoz,
bármiként csalogat.

Juliska kis lámpást vett a kendője alá, hidegszájú kancsót a másik
kezébe és én elkísértem őt a nagybajúszú Juráshoz, a korcsmároshoz, mert
nagyon félt. Este volt, nyolcra járt. Apró pelyhekben havazott, mintha
most szabná a szűcs azokat az aprófürtű, fehér gubákat, amelyeket falusi
emberek oly kérkedve viseltek. Az utcákat hó fedte és a házak a kertek
alatt oly mélyen aludtak, mintha teljesen bevégezte volna itt mindenki
napi teendőjét. Még csak messzire sem nyikorgott valamely titkos ajtó;
kamara, ahol fiatal nő fekszik és hozzá a gazda lábujjhegyen
belopódzkodik; konyhaajtó, ahol üde cselédleány alszik, mint a
szakajtóban a téli alma; istálló ajtaja, amely mögött az állatok
párázatában vackán a szolgalegény a hatökrös gazda leányával álmodik… A
gyalogút szinte elárvultan kanyargott a korcsma felé és felette csillag
szikrázott az üvegtisztaságú égboltozaton. Dideregve, fénylően, mint a
cigányleány szeme állott a csillag.

A korcsmában vadul, mintha a világ vége közeledne, dolgozott már délután
óta Dombi Gyula bandája. A nagybőgő recsegett, mint egy táncban kifáradt
vénember. A cimbalom vadul pengett. Egymással versenyzett hegedű és síp.
Huray László mulatott odabent, persze hitelben s ugyanezért mindenki,
még a korcsmáros is félrecsapta a sapkáját. Ha már hitelbe megy!… A
cigányok minél hamarább leitták magukat. A nagyanyám bankóforintosának
nem is nagyon örült Jurás, mintha bolondnak tartaná azt, aki ma este is
fizet, miután ő kelme is részeg volt délután óta.

Nem tudom, manapság is divatban van még a vidéki részegeskedés, amelyben
a kocsmáros együtt issza le magát a vendégével? Nyolc-kilenc órára
mindenki ittas volt egy-egy városvégi kocsmában, csupán a bevetődő
kucséber volt józan. A rendőrök télszagú bundáikban, a kocsisok havas
vállukkal, a cimbalom- és bőgő-hordozók jókedvűen melegedtek a tűznél.
Az égboltozaton szikrázott a Kocsma-csillag és jó útmutatással szolgált
mindenkinek, aki szomorú vagy jókedvű volt. A korcsmaajtó oly boldogan
nyikorgott, hogy örökre el lehetett felejteni hangjától az otthon,
setétben síró asszonyokat, gyermekeket. A gyaluforgácsot, amely a
padlásablakból lógott, csak sejteni lehetett a setétségben. A
korhelyeket szállító talyiga vagy fiáker oly otthonosan helyezkedett el
a korcsma udvarában, mintha a világ kezdete óta itt lett volna a helye.
A lovak aludtak és a kocsisok a vendég kontójára ittak.

Természetesen: be akartam nyomulni Juráshoz, ahol barátaimat sejtettem.

Ekkor Juliska megfogta a kezem:

– Én egyedül nem megyek haza, úrfi, – szólt komolyan és olyan szorosan
állott mellém, mintha ikrek volnánk ez éjszakára s azután is.

Tél volt, este volt, a városvégi házak kék árnyékaikat vetették a hóra,
mintha ez az éjszaka az ő idejük volna. Míg az udvarból, mint a
mennyország, hangzott Dombi bandája és Huray László rekedtes hangja.

– Ma nem hágy el, úrfi, – szólt komolyan Julis. Hazavisszük a bort és
otthon csendesen megisszuk.

Ágaskodtam, legénykedtem, vidultam és szomorodtam. Mily jó szaga lehet
odabent a kucséber-kosárnak! Mily örömteljes mámora a szamorodni bornak!
A kolbásznak és a hurkának íze, a pirítosnak fokhagymája, a részeg
cigányoknak a humora, Jurás gazdának szép fekete bajusza, a
szivarfüstnek illata, sarokba somfordáló házőrző ebnek télszaga,
beszédeknek és daloknak értelmetlensége, a korcsmárosné arcának
pirossága… Ámde a kezemet fogta Juliska.

– Mindjárt jövök a borral, – súgta, mint egy cinkostárs. Aztán a
kerteken át megyünk haza, mert arra rövidebb az út.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az égboltozat csillagos volt.

Amint a kertek alatt haladtunk, kis átjáró hidakon, sövényekkel
szegélyezett gyalogutakon, magányosan búsongó jegenyefák mellett,
kerítések mentén – ahol most mindenütt halotti némaság honol – a kertek
mélyeket álmodtak, mint öregemberek ifjúságukról, gyümölcsszedésről,
szerelemről, szeretkezésről, titkokról, amelyeknek rendszerint tudósai a
kisvárosi kertek: Juliska a csillagokat magyarázta:

– Van ám Favágók csillaga is. Az ott keletfelé, amely olyan árván,
egymagában ragyog. Némely vidéken vontatók-csillagának nevezik, de
nálunk Favágók csillagának mondják, mert mi felénk ők a legszegényebb
emberek. Mindig csak felemelik a fejszét, mindig csak egyet sujtanak
vele. Soha egyebet nem tesznek. És mást nem hallanak, mint a fa
kopogását. Mikor nagyon megöregszenek, akkor rájuk szól a vén fa, amit
éppen kivágni akarnak.

– Elég lesz már a fejsze-emelgetéséből szomszéd, – szólal meg a fa.

A favágó hazamegy, lefekszik és panasz nélkül meghal. Hát az ő csillaguk
az amott, a szegény favágóké, akik már hajnalban elindulnak az erdőbe.

Melegen hangzott a vállkendő alól Juliskának oktató hangja. A
setétségben hozzámsímult, mert azért mégis csak nő volt, aki félt az
utonálló, néma fáktól, hirtelen kanyarodó gyalogösvényektől, amelyek a
sövények mögött rejtezkedtek, mintha a maguk meglepetését tartogatnák az
úton járóknak. A kis hidak elszoktak attól, hogy ilyen időben terhet
vigyenek. Szinte felkölteni kellett őket lépéseinkkel, mint a
vámszedőket, midőn leeresztették a sorompót. A kertekből ismeretlenül
hajoltak ki a fák téli gallyai, mint a megöregedett szomszédasszonyok
könyökölnek az ablakukba és a fiatalságot szidják.

A hidegtől vagy a félelemtől: az elhagyott helyen magamhoz szorítottam
Juliskát. Ő oly gondoskodva nyújtotta a vállát lehajló fejemhez, mint az
anya beteg gyermekének. Percekig tartottam átölelve. Ő csendesdeden
állt, nem védekezett, nem türelmetlenkedett. Csendesen, nyugodtan
csókolta vissza az arcomat. A nagykendője alól elővette a boroskancsót
és így szólt:

– Igyon egy kis bort, mindjárt melegebb lesz a szíve.

Úgy adta a bort, mint a bibliában a nők a vándorlónak.

Estére, midőn nagyanyám elaludt, az ölébe vette a fejem és sokáig
turkált a hajamban, simogatta a hátamat, mint valaha szentanyám, amíg
gyermek voltam.

Különös, jó illata volt ennek a fiatal nőnek. Mint a téli almának a
kamra polcán.

Leguggolt a lábamhoz és esténkint hosszú-hosszú meséket mondott,
suttogva, titokszerűen, félig alva, mintha az éj mesemondása jött volna
száján. S ő maga talán nem is tudta, hogy mit beszélt.

Persze többnyire zsiványokról, betyárokról beszélt, akik ott rothadnak a
nagykállói régi vármegyeház börtönében. Rozsdás láncokat, húszfontos
vasgolyókat, kulcsa-vesztett lakatokat viselnek: a rabság rendeit,
amelyeket tán már a nagyapjuk is hordott. Ott öregedtek meg a börtönben
és többé eszük ágában sincs, hogy kívánkozzanak a szabad mezők után.
Minek is mennének vissza az emberek közé? Kötelességük volna újra
gyilkolni, mert azok réges-régen megcsalták őket, akiket szerettek. A
tűzhelyek mellett, amelyeknél melegedtek, mások ülnek, az asszonyok
szívében más arcképek élnek, a házőrző kutya új névre hallgat, a hold
másként világít… Vajjon minek is mennének vissza? – Ámde Sóvágó
visszament. S ezt így mesélte Juliska:



Sóvágó tücske.

Sóvágó harminc esztendeig volt a kállói vármegyeház lakója.

Mint afféle régi tömlöc-töltelék, napközben szabadon járkált a városban,
de ő nem igen élt szabadságával. Kistermetű, ragyás, vörhenyes
férfiúcska volt, leginkább a hervadt ecetfavirághoz hasonlított.
Naphosszat pipázott egy bizonyos rendes helyen a vármegyeház udvarán.
Szemhunyorítás nélkül nézegette a jövő-menőket. Tisztelettudóan köszönt
a vármegye urainak. Unalomból segített a többi raboknak a vízhordásban.
Az alispánnénak ő vágta az aprófát. Nagyon hasznavehető volt a
disznóölésnél. Vendégeskedés idején értett a nyársforgatáshoz. Komái,
jóismerősei laktak Kállón, akiket néha, vasárnap délután meglátogatott.
Soha se volt vele semmi baj a börtönben. – Egy egész családot irtott ki,
valami hat-hét embernek vagdalta össze fejszével a koponyáját, amiért
életfogytiglan a vármegye lakója lett.

A harmincadik esztendőben valami bolondot álmodott egy éjszakán, alig
várta a reggelt, amikor a várnagy szabadjára eresztette, a kapufélfától
sem búcsúzott, elindult Kállóból. Ment haza, a szülőfalujába, Pazonyba.

– Megbolondult vénségére, – mondták a vármegyén, amikor eltűnését
észrevették, aztán nem sokat törődtek vele. Csak egy öreg porkoláb
aggódott, hogy valamely baleset érte az öreg rabot. Csak nem esett tán a
kútba!

Sóvágó pedig ment, mendegélt, vitte a bolond álom.

Harminc esztendő óta nem látott országutat.

De az országút harminc esztendő alatt sem változott.

Ugyanazok a nyurga ákácok, tüskés bokrok szegélyezték kétfelől az utat,
amelyek azelőtt is várták már az életúnt vándorlegényt, hogy hurkot
vessen a galyra, amelyen a varjú szokott károgni; a tüskék meg azért
voltak a világon, hogy megtépjék a szegény ember amúgy is rongyos
gúnyáját, mert hiszen az urak kocsin jártak.

Az országút mellett az árok.

Tavaszkor és ősszel itt halad a szennyes víz, csúf béka köp undok
nótával a vadvirág levele alól a ropogós menyecskék után, kígyó
tekergőzik a vizes füvek között, ki tudná merre s hová megy, tarka
bankamadár fut bóbitás fejével a korhadt fűzfatörzsek között, mintha egy
cifrálkodó öreg asszony meglátogatná megvénült, az élettől visszavonult
barátnőit.

Sóvágó otthonosan érezte magát az országúton, amelyen legénykora óta nem
járt.

A pocsolyában most is a nap nézegeti magát. A keréknyom, a sár ugyanaz,
mint harminc esztendő előtt. Most is szaladnak a kocsikerekek, végtelen
vonalat vonva az úton. A kocsin emberek ülnek, akik ugyanazt gondolják,
amelyeket apáik, nagyapáik gondoltak. A magos fák megritkult gallyaira a
köd teregeti ki szegényes ruházatát. A keresztútnál a vándorszínészek és
cigányok színes rongyait fujdogálta a szél. A feszületen mezei virágból
való koszorú szárad, mintha örök élete volna annak a kéznek, amely a
megváltó emlékét megkoszorúzni szokta.

De Sóvágó ismerte a nádast is, amely az országút egyik oldalán elterült,
rejtélyesen, sugdolózva, visongva, nyiladozva s összeborulva, örökre
hallgatva. Betyárkorában járta ő ezt a magyar rengeteget, amely lápon,
ingoványon, zsombékon, vadvizen, az örök csend tájain, az emberfiától
nem látott szigetek pázsitján, kiismerhetetlen utakon nőtt olyan sűrűn,
olyan messzire terjedve, mintha soha véget nem érne… A farkas, a betyár,
a róka, a vándormadár csak addig volt bizonytalanságban, amíg a nádason
kívül volt. Amint bemenekült az öles, buzogányfejes, nyughatatlan
erdőségbe: mentve volt az élete… A látszólag holt, szótalan nádas kellős
közepéből kanyarogva, szőkén szállott fel a füst. Majdnem mindig
ugyanazon a helyen, vagy ötven esztendő óta… Vajjon miféle betyárok
heverésznek mostanában a nádasbeli tűzrakás mellett? Legyűrt süvegük
alól megismerné szilaj szemük az öreg Sóvágót, ha az nagyhirtelen
közöttük teremne az általa jól ismert úton?

Sóvágó csak ment, mendegélt. Kiöregedett abból, hogy vadmadár kiáltása
legyen az altató dala. Mindent megismert ő azóta, mióta fiatal korában a
pásztortűzben csupa rejtelmességeket, titokszerűségeket látott a
virrasztó éjben. Már tudja, hogy a pásztortűzben duruzsoló, hintázó,
sistergő, forgolódó öregemberke, aki egyik lábáról a másikra ugrik,
leveti meg felveszi báránybőr bundácskáját, a lánggal a levegőbe dobálja
turi süvegét, mindig csak hazugságokkal traktálja a szegénylegényeket.
Harminc esztendeig nézett ő a setétbe, volt ideje kigondolni mindent,
életről-halálról.

Nem hitt már a hegyeknek sem, amelyek az országút másik oldalán az
ördögszekeres, sápadt napraforgós, sóhajtozó kukoricaszáras mezőségből
kiemelkedtek. Az a tokaji Kopasz, a maga nagy bolond fejével, kéklő
mentéjével, a lábán ezüstsarkantyúként fénylő Tiszájával: már csak annak
lehet iránytűje a sárga őszben, akinek még ismeretlen a hegyvidék.
Sóvágó tudja, hogy a hegyek között hideg szél üvöltözik, a fák kegyetlen
hallgatagok az ember kétségbeesett panaszára, a szilfa csak akkor tanul
meg beszélni, midőn akasztófát faragnak belőle a szegénylegény számára.

Hová ment hát Sóvágó a két rövid lábszárával, amely elszokott a
hosszadalmas járás-keléstől, erdőkön való andalgástól, nádas feje felett
futó széllel való versengéstől? Mért nem tért le az egyenes útról,
amelyen egyszer csak bizonyosan felhangzanak a háta mögött a pandúrlovak
patkói, – öreg vásárosok riadt fecsegései az útszéli kocsma pihenőjénél,
– mezőkön őgyelgő falusiak árulkodása az esti ködben, midőn a
faluházánál pohár bor felhajtása után megtörli bajszát a lovagló
csendbiztos?

Sóvágó a falujába ment.

Nem volt vele semmi gyilkos szerszám, a lelkében sem haragvó indulat.
Csak ment, mint álmában megy az ember, akarata ellenére, valamely
ismeretlen szándéktól vezetve.

Őszi idő volt.

Korán beesteledett a kis nyírségi faluban, amelyet Sóvágó a magáénak
mondhatott. A kis házakból lopva jött egy-egy kis világosság a göröngyös
falusi útra, hisz nem szokott itt este járni senki, még a bakter se. A
szérűkbe, istállókba, kocsiszínekbe eltalál mindenki, ki hová való. A
kutya setét éjszakában is megtalálja a vackát, a legény a szeretője
keblét, a gazdasszony a kotlóstyúkjait, öreg ember a ház végét, gazda a
pince bejáratát. Falun kell a setétség, mert csak a setétben mer forrni
a bor, érni a tök, nőni a gyerek, álmodni a lány, ölelkezni a gazda. A
setétben pihennek jóízűet a kertek, fák, állatok és emberek. A
kimerített kút megtelik vízzel, pirossággal a mező és az őszi cinke még
hajnal előtt elindul az erdőről, hogy téli vendégszereplését elkezdje az
emberek között.

Mire ahhoz a házhoz ért Sóvágó, amelyet keresett, döngő léptei már a
magányos setétben hangzottak. Setét volt a ház, aludtak lakói. Sóvágó
letelepedett a ház előtt a padkára és hosszan elüldögélt.

Mit, mit nem gondolt magában a vén zsivány?

Egyszerre csak elkezdett cirpelni, mint a tücsök.

Megtanulta a tücsök hangját a börtönben, volt hozzá elég ideje.

Addig cirpelt, amíg a házból felelgetni kezdett a házitücsök. Így
énekelgettek egymásnak darab ideig, amíg az igazi tücsök léprement.
Mindközelebb jött Sóvágó uramhoz, amíg Sóvágó hirtelen megfogta a
kalapjával. A keblébe rejtette.

Aztán még azon az éjszakán, anélkül, hogy bárkit is felköltött volna a
házban, hogy egy jellel vagy híradással élt volna, poroszkált vissza
Kállóba. Ismerte őt az éjszaka, ő is az éjszakát. Nem is történt semmi
bántódása.

Reggelre beállított a vármegyeházára és még vagy tízesztendeig nyugodtan
viselte a rabságot. Nem ment el, pedig már küldték is. Ott halt meg
börtönében, csendesen, panasz nélkül. Vénségére az ő házából való tücsök
cirpelt neki minden este, mielőtt álom ereszkedett volna a szempilláira.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezt mesélte nekem Juliska egy este, olyan halkan, olyan suttogva, mintha
a legnagyobb titkot bízná rám.

– Mert kell ám, hogy mindenkinek meglegyen a maga tücske, akinek
éneklésére, dalolgatására, altatgatására elfelejti az egész életét.

– Akarsz az én tücsköm lenni, Juliska? – kérdeztem.

– Akarok, – felelt ő.

Ettől a naptól kezdve szerettük egymást.



A téli hajnal csodái.

Télen, sötétben fölkelni, amikor még a kályhából virrasztva és meghitten
nézegetnek ki a tűzszemek s a szoba levegője álomporral van teli, a
hajnali álmok csalódottan menekülnek el a szoba sarkaiba a gyertya
lángja elől, mint szeretők, akik hiába jöttek el a találkozóra: a
hajnalban való fölkelés olyan különös, megmagyarázhatatlan érzést
ébresztett bennem, mintha hosszú útra indulnék. Messze, messzire, célját
s végét nem látva az útnak, csak megyek, mintha többé sohasem
szándékoznám visszatérni álmos ágyamhoz.

Talán azért jutott eszembe a hajnali utazás, mert gyermekkoromban
egyszer valóban utaztam hajnalban. Miskolcról, egy bágyadtszagú
fogadóból, félálomban az omnibusz piros bársonyülésén. Tél volt, a házak
kék és fehér bundák alatt aludtak, a vasúti állomás piros és zöld
lámpásai fáradhatatlanul égtek, valamerről a reszkető sötétségből kell
megérkezni annak a vonatnak, amely engem elvisz. Atyám komolyan,
hódprémes sapkában és bundában ült mellettem az omnibuszban. A kerekek
csattogtak a miskolci kövezeten, egy kávéházból, mint varjúcsapat akkor
mendegélt hazafelé a cigánybanda, cigarettájuk tüze fénylett, hangjuk
mormogott. A kocsi sarkában aranyos sapkában üldögélt a vörösbajúszú
portás, aki hajnalban foghagymás, füstölt húst evett, – mert ilyen szaga
volt. S a házak bezárt fehér ablakai, amelyek mögött emberek aludtak,
elmaradoztak.

És most újra utaztam, hajnalban, el a nagyanyám házától, el az ákácos
kis városból, el a rizsporos Jellától, pomádészagú nagyatyámtól, öreg
síroktól a Szent Mihály-temetőben és el a Juliskától. Ő fájt legjobban,
mert lábamnál virrasztott egész éjszaka, hogy el ne mulasszam az órát,
amelyben indul a pesti vonat… Pestre! Már majdnem meghaltam, úgy
vágyakoztam Pest után.

Juliska, mielőtt felköltött volna, hozzám símult. Aztán az is elmult,
mint egy álom.

Hirtelen tettvágy, akaraterő, ambició, bátorság lepte meg félénk
szívemet. Indulni s menni… Új emberek, új életek kerülnek az utamba, a
régi ház füstölgő kéményével, alvó eperfáival majd elmarad a hátam
mögött. Ismét jön a vonat, mint gyermekkoromban. A piros bársonyüléseken
mogorva utasok mérgesen üldögélnek, de a kalauz külön fülkét nyit, mert
egy forintot adok majd kezébe.

Gyorsan öltözködtem.

Juliska csöndesen, nesztelen, hangtalan nézte készülődésemet. Sohasem
mondta, hogy szeret. De ebben az órában, midőn arcomat a mosdótálra
hajtottam, hogy hideg vízzel üssem el álmomat: úgy éreztem, hogy e
szótlan leány a hátam mögött végtelenül szenved.

– Csak meg ne szólaljon – gondoltam magamban, amint gyorsan készülődtem
az útra.

Juliska szótlan maradt.

Félrevontam a függönyt és az udvarra, a kertre néztem. Már belépegetett
a vándorlegény a nagy kőoszlopos kapun át az udvarra és fehér füstöt
fujt a száján. Minden lélegzetével több és több fehérség terjedt el a
gömbákácok, orgonafák és kőrisek között. A láthatatlan pipás telefujta
szürke füstjével az alvó kertet, a kutat, a háztetőt. A fehér kerítés,
amelyről gyakran azt gondoltam sűrű éjszakákon, hogy besötétedéssel
elszökik az udvarból, valahová a pajtásaihoz, már láthatólag a helyén
állott. Minden visszatért a helyére, ami távol volt a fekete éjszakában.
Sőt új vendégek is érkeztek a hajnallal. Hópelyhek, amelyek táncoltak,
forogtak a levegőben, mintha még nem merészelnének leereszkedni a
földre. Szálldostak, mintha a helyüket keresnék az ismeretlen udvarban.
A fagy, mely éjszaka beköszöntött, kérges csizmájában, ropogva taposta
az udvar göröngyeit.

– Milyen jó disznóöléshez való időjárás! – sóhajtotta a hátam mögött
Juliska. – Ahová maga megy, ott nem ölnek disznót. Mi pedig a jövő héten
leszúrjuk a hízót. Legalább azt várja meg, úrfi.

Máskor tán felkacagtam volna Juliska szavain, de most e furcsa hajnalon:
különösen hatottak rám gyermekes hangjai. Valóban, úgy látszik,
drágalátos események elől szököm meg botor módjára. Hisz itt most
következik a tél, amely telve van örömökkel, szánka és csengő
hangjaival, piros tüzekkel. Most jön az a várva-várt időszak, midőn
valóban megváltozik az egész világ képe. Jön a csörgősapkás, kurtafarkú
február, amelynek fénylő, sötétpiros ablakai mögött nagybőgő mormog,
klarinét rikolt és hegedű táncol; farsang van és a hegyek és a disznók
piros vére folyik a fehér udvarokon; a nők ezerfodros szoknyája
fellebben a tánc viharában és lábszárait, harisnyakötőit mutogatja a
dáma; élveteg mosoly, fénylő, meleg szem, ringató illat a bálterem, –
míg kívül a mély, hallgatag tél, amely a Nyíren ilyenkor szokott
komolyra fordulni.

Juliska észrevette elgondolkozásomat. A hátamhoz símult, mint egy meleg,
puha kendő. A fülembe dudorászott a téli szél hangján, amelyet olyan jó
meleg kályha mellől hallgatni:

– Ne menj el csillagnak, aki jár. Én sokszor néztem éjszaka a
csillagokat. Mindegyiket ismerem. A legboldogabbak azok, akik mindig a
helyükön maradnak. Egyformán, nyugodtan, szenvedés és öröm nélkül,
mindig csak fölkelnek esténkint és reggelig nézegetnek a barátaikra…
Most hófelhők borítják az eget. De lehet, hogy később, amikor elmúlik a
hóesés, kivillan egy-két csillag.

Már láthatólag szürkült az udvar. Az éjszakai hóesés a maga különös
bundáiba öltöztette a fákat, háztetőket. Valamely ritka, fehér bundát
hozott az éj magával nagy messziségből. Kedve lett ártatlannak és
vidámnak felöltöztetni a világot. A kútra sapkát nyomott, mintha
bolondját járatná. A háztetőkön elfödte a foltokat. A fák sovány,
mellbeteg karjait bepólyázta. Tiszta fehér lett a bűnösök útja e
gyalogösvényen. Szűz lett minden leány, aki a frissen esett hóba
belépett. Édesded érzések lephették meg az életúntat a meleg kályha
mellett, amikor odakünn mély havával beköszöntött a tél. Télen mindenki
szeretne újra gyermek lenni, pipázó hóembert építeni az udvar sarkába,
hogy megrémüljenek tőle a nőcselédek, szánkón rohanni, egészségesnek
lenni, hangosakat kacagni az elnémult tájon. Az ereszek jégcsapja
fénylik, mint a fiatalok szeme. A kémény füstölög, mintha ezentúl örökre
ez volna a hivatása. És a nagy álomból, amely a világot átkarolja, a
disznó visítása hangzik, amelyet éles késsel torkon szúrnak, hogy örömet
okozzon az embereknek. Mily jó szaga van a füstnek, amely a disznóra
szórt szalmából felszáll! Mily karcos a bor, amelyet jegesen öntenek le
az emberek a torkukon a csapzott bajszok mögé! Mily örökkévalónak
látszik az élet, midőn a disznótor elkezdődik és mindenki egy gombot
kinyit a mellényén!

– Vajjon, hova mennél? Idegen, hidegszívű emberek közé, amikor itt
mindenki téged szeret? – folytatta Juliska. – Lehet, hogy találkozol még
leányokkal, akik szeretnek, – ámbátor azt hiszem, te soha sem hiszel a
nőknek! – de úgy senki már nem szeret, mint én szerettelek. Én voltam a
te ifjúságod. A szöghajad puhasága az én tenyeremben marad, mert én
simogattam, amikor álmodtál. A lélegzetvételed, az alvásbeli sóhajtásod,
a nyögésed, a mosolyod, a révült nevetésed és a haragos felkiáltásod,
amelyről nem tudsz, mert álmodban történt: amikor királyleányokkal
beszélgettél vagy korhelycimboráiddal barangoltál, kétkerekű kocsin
hajtottál, kútba estél, szűzlányt öleltél, öreg asszonnyal szeretkeztél,
lidércen lovagoltál vagy ember-sárban nyakig ültél: álmodban én
virrasztottam feletted, anélkül hogy tudtad volna. Megfordítottalak,
midőn a szívedre nehezedtél. A homlokodat simogattam, amikor felnyögtél.

Forgattalak, dörzsölgettelek, a talpadat csókoltam és a lebontott
hajammal fedtem el az arcod a gonosz lidércek ellen, amelyek éjszaka a
szobába lopóztak. A füledbe sugdostam, a nyitott szájadba beszéltem, a
szívedet simogattam. A riadt hangodat fogtam a két meleg karommal, midőn
hideg tűzzel álmodtál. Én voltam a te második anyád… Hisz rokonod
vagyok, anyádnak unokatestvére vagyok. Most megmondom, ha eddig nem
tudtad volna…

Csak lehajtottam a fejem, mert komoly voltam.

– Én melegítettem meg az ágyad, amikor nagyon hideg volt. Énekeltem
neked, mikor szomorú voltál. Ébren vártalak, mikor éjjeli bolyongásból
jöttél. Megmosdattalak, midőn elaludtál. Talán rossz nők szagát éreztem
meg rajtad… Nóták voltak a hajfürteid között, amelyeket én nem ismertem,
ledér, festett szájú nők nótái: megtisztítottalak tőlük. Idegen nők
szappanjától, izzadtságától, verejtékétől volt néha szagos a kezed:
megmostalak tőlük. A halovány, beesett arcodon olyan kísértős látományok
nyomai látszottak, amilyeneket Szent Antalnak mutatott az ördög a
pusztában. Kisütött hajú, lepke-kedvű, de orvosságot ivó nők árnyékai
vontak ráncot a szemed alatt. Melléd feküdtem és az én egészségemből, az
én fiatal véremből küldtem egészséget a te gyöngülő véredbe. Ha azt
akartad volna, hogy a szívemet vágjam fel, mert látni akarod: nem sokat
gondolkoztam volna, szívesen kibontottam volna a szívemet előtted.

Mint egy távoli szép mese, egy régen olvasott rege, amelynek semmi köze
sincs a valóságos élethez: úgy hangzottak a fülembe Juliska szavai. Csak
el, el a nagyvilágba… Költő akartam lenni, Pesten.

– Minden éjszaka véled álmodtam s mindig betakartalak. Ha valami mást
kezdtem volna álmodni, amelyben te nem voltál benne, hirtelen
felébredtem, megráztam a fejem… Menj, menj, te rossz álom. Én a
kedvesemmel akarok lenni álmomban is.

Szürkült, szőkült, derengett odakünn a világ. A zsebórám sietett, mert
este előreigazítottam. Nem feleltem, de menni készültem…

– Tehát elmégysz s én többé nem látlak. Hiába jönnél vissza, engem már
nem találsz ennél a háznál, ahol csak azért voltam szolgálóleány, mert
téged szerettelek. Mostam, súroltam, fát vágtam és rongyos kis
szoknyámban szaladtam: mert estve a te lábadnál fekhettem le. Gondolj
csak anyádra… Elmegyek messze és soha sem találhatsz meg, bármikor
keresnél. Pedig egykor keresni fogsz. Majd súgok neked valamit, miért?…
Olyan lesz a hajad, mint a sirály szárnya, a kedved, mint a kéményben a
szél, a szomorúságod, mint a sír. Mikor keresni kezdel, engem, az
ifjúságodat… Nem gondolsz álmatlan éjjelen többé a nőkre, akik
betöltötték életedet, akik miatt szenvedtél, nyugtalankodtál,
szaladgáltál, türelmetlenkedtél… akiket úgy hordoztál darab ideig a
szívedben, mint bálványképeket… akik nélkül nem tudtál volna élni… akik
végül mind megcsaltak, kiraboltak, lelkiismeretfurdalás nélkül
elfelejtettek… mindenki elhágy, mind elfelejt, kíváncsi kis lábaikon új
utakra mennek, újabb szerelmet űznek mohó, falánk kis szívükkel, a
férfiak új mondanivalójára kíváncsiak… szeretők, szerelmek: tüzek és
fagyok a férfi életének az országútján… időrabló oktalanságok, megkívánt
borok, óhajtott mámorok… nadrágok és szoknyák… veréb- vagy
fülemilehangok… éjszakák, amelyek elmúlnak… De én örökre a tiéd maradok.

– Hisz nem az enyém voltál – feleltem búsan.

– Igaz. Először a pócsi Szűz Máriáé és egy útszéli fáé… De azért mindig
megmaradok neked. Már nem láthatsz, nem foghatsz, nem csókolhatsz, hisz
öreg asszony leszek én akkorára, midőn ismét eszedbe jutok. Elbúvok
előled, soha fel nem találhatsz, mert azt akarom, hogy mindig így láss,
mint most, mint tegnap… Hogyha másképpen nem: az emlékezésedben ismét a
tied lehessek.

Így beszélt-e Juliska, vagy hallgatott az egész idő alatt?

– Pedig keresni fogsz és az útonjárók csillaga lesz a te csillagod.
Keresni fogsz a mezők illatában, a rozsföldek hajlékonyságában, az őszi
reggelek ecetfavirág pirosságában, midőn egész éjszaka az Útonjárók
csillaga ragyogott a fejed fölött és reggelre egy ismerős tájra értél,
ahol az én lábnyomaim voltak. Keresni fogsz, mint öreg ember az
ifjúságát, de már akkor nem találsz meg, sem a téli reggelekben, amidőn
a fák gallyain oly friss a hóprém, hogy megcsókolni kívánná az ember,
sem az őszi délután messzehangzó, tülök módjára búgó csendességében.

– Járni, kelni, bolyongani fogsz… Keresel engem… Vagy legalább is a
magzatot, akit már szívem alatt hordok.

Eltakartam az arcom a két kezemmel, hogy ne lássam Juliska fájdalmát…

Mire ismét körülnéztem, azon a helyen, ahol az imént Juliska állott, –
anyám állott. Ő volt Juliska – öregebben, szelídebben, megbocsátóbban. A
barnasága, andalgó mosolygása, kimondhatatlan melegsége szinte
megvilágította a szobát, mint a karácsonyfa.

– Itt akarsz hagyni minket, fiam? – kérdezte olyan halkan közeledve,
mint a galamb kering az udvar fölött, mielőtt leszállana.

Hozzám lépett és megsimogatta az arcomat. Soha se volt még ilyen jó
illata a tenyerének. A gyermekkori meggybefőttek illata maradt a
tenyerében, amely befőttekkel egy téli betegségemben traktált. A
hangjában csörgők, mesemondások, dédelgető turbékolások voltak. A két
karjának az ölelésében erő, amellyel egykor ölében és hátán hordozott,
midőn tizenötesztendős koromban egy betegség folytán mozdulatlanul
feküdtem, mint egy fadarab.

– Hová, merre mégy az ismeretlenségbe? Mit látsz ott messzire, ami
elvisz tőlünk, holott itt mindnyájan szeretünk?

– Nem tudok felelni… Már a kapu előtt vár a kocsi, már megyek, Isten
veled, anyám!

*

A hóesés elállt. A felhők eltakarodtak az égről. A még félálomban lévő
pályaház felett, a messziségben, egy kis csillag pislogott. Vajjon: az
az Útonjárók csillaga?

A nagy némaságban, amilyen a téli hajnal, a szűzesség csendességében, az
álom mélységében, a hótakarta utca néptelenségében felnéztem a
csillagra, amely a félig alvó állomás kéménye felett álmodozott.
Ráfüggesztettem a szemem, mert hittem benne, – hisz róla beszélgettünk.
Felé küldtem a gondolatom, mint az álom után, amely ott rezeg egy pár
percig a szempillák előtt, az ébrenlétkor. Róla gondolkoztam, mintha
egész éjszaka róla duruzsolt volna mesét egy hang, amely hangban benne
van egész gyermek- és ifjúkorom, a rőzseláng, a kedves iharfa pattogása,
a fosztóka álomporhintése, kocsiszínek és őszi kertek merengése, pincék
sustorgó éledezése és mély, nagy tél üveghangú hallgatása… Abba az egy
kis csillagba költözött minden a földről, ami eddig volt s történt
velem. Olyan messzire, amilyen messze az a csillag van.

A kétkerekű talyiga olyan gyorsan vitt, mintha időt sem akarna adni,
hogy még egyszer mindent meggondoljak. A hetykeségre, virtuskodásra
nevelt nyírségi ló hosszú ügetésben emelgette a lábait; a rövidszőrű
gubában, a ló farkánál üldögélő kocsis röviden vette az utcafordulókat,
mintha isten tudja, milyen nagy publikum gyönyörködne az ő hajtási
művészetében. Nagyokat ugrottak a könnyű kerekek, mintha utoljára
akarnák megmutatni, mily könnyedén és frissen tudnak vinni.

Végignyargaltunk a Szent Mihály-utcán.

A Szarvas-kocsma felett újra megjelent a kis csillag.

De most már másképpen láttam őt.

Mintha emberi alakja lett volna. Még pedig egy vásáros asszonyhoz
hasonlított. Mézeskalácsosnéhoz, perecesnéhez vagy lacikonyhásnéhoz
hasonlított, akiket gyakran elnézegettem mindig útban levő szekereiken,
télen hetyke, kecsegeorrú, kecskecsecs-puha, cifrázva varott csizmáikban
tulipános bundáikban, friss, egészséges jókedvükben, kívánatos
menyecskeségükben, ropogósságukban, fáradhatatlanságukban… Láttam őket
éjszaka utazni juhászbundák alatt a szekereiken, midőn ló és kocsis
alszik a hosszú útban. Láttam őket állomások várótermeiben pénzüket
olvasgatni, jókedvűen tréfálkozni. Láttam őket a vásárokon, ahol
mindenkinek jókedve van, vevőnek, eladónak, a mézeskalács-huszárnak, a
perecnek, az álmoskönyvnek, a planétahúzó madárnak, panorámásnak és
szappanosnak… Amíg feljön a csillag az országút felett, az Útonjárók
csillaga. Akkor valamennyien összepakolnak, sietve elindulnak, arra,
amerre a csillag vezeti őket. Otthagynak kedves, behavazott házikókat,
barátságos tereket, szeretetreméltó tornyokat, víg embereket, tréfás
kocsmákat, üres ládákat: egy egész napot, amilyen napokból az élet van
összerakva.

És mennek új városokba, új vásárokra, új emberek közé, mindig frissek,
soha el nem fáradnak, jóétvágyuk s egészségük van, mindig hangosan
beszélnek, soha sem búsulnak (még a rossz vásáron sem), soha sincs egy
percük, amikor kételkednének magukban, erejükben, jókedvükben, az
életben… S a gyerekeik, akik születnek, éppen úgy kívánják a
vándoréletet, az utazás szabadságát, a levegő változásait, az emberek
napról-napra való jövését-menését, a haragtalanságot, a néma
búbánatnélküliséget, az élet gyors és gondolkozás nélküli lefolytatását:
mint maguk a szülők.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem néztem hátra, – csak tíz esztendő mulva, amikor elfáradtam.

És eliramlottak az évek, mint a folyam habjai, amelyeket többé viszont
nem láthatunk; lehullottak a fák levelei, amelyek oly gyengéden
legyezgették arcunkat, mintha nem akarnák elmondani azt a nagy titkot,
hogy nemsokára el kell válnunk; az esztendők sorban meghaltak, mint a
jóbarátok, akiknek nagyszerű tulajdonságaival csak akkor jövünk
tisztába, midőn a föld alá tesszük őket… Öregszülőkként megbocsátottak a
Karácsonyok a tékozló fiúnak és kancsi mosollyal csalogatott az
Ujesztendő. A házak kisebbek lettek, a fák túlnőttek a tetőn, az
udvarban nem visszhangzott a kiáltás, az ostordurranás, néhány lépéssel
be lehetett járni a kertet, amelyet gyermekkorunkban végtelennek
láttunk. Még a tornyok is alacsonyabbak lettek a városban, a kerítések
kidőltek-bedőltek, rossz szagú a város vége, ahol azelőtt mindig a
tavaszt éreztük és a nagyszerű szélmalom úgy összezsugorodott, mint
öregasszonyka. A sikátorokban fujdogáló szél, amely nagybőjtben csaknem
a falhoz lapított: alig érezhető. A Bujdos-liget, amelynek óriásfái úgy
álldogáltak a szemhatáron, mint a fosztóka mesemondásaiból való vitézek,
a liget kis sétány, amelyen unatkozva szállnak át a madarak. Az égbolt
magasságában kerengő felhők többé nem viszik magukkal a képzeletet. Az
öreg doktor bácsi, aki örökéletűnek látszott, meghalt egy tavaszi napon.
Még Sáry úr is elbandukolt a temetőbe, pedig sánta volt.

Szakállam volt, mint akár egy falusi uraságnak. És bolyongásaimban
elvetődtem a Sóstófürdőre, ahol egy nyáron pihenni és megnyugodni
akartam. Ezek a kis fürdőhelyek, amelyek a régi Magyarországon csaknem
minden város határában előfordultak, igazi pihenői voltak azoknak, akik
a nagyvárosok zajgása elől menekültek. Mily boldog, egészséges emberek
lehetnek azok az emberek, akik a nagyvárosok zörgetegét nyaranta a még
lármásabb tengeri fürdőkkel, divatosan megszállott üdülőhelyekkel tudják
felcserélni és nem lövik főbe magukat a megérkezésük estéjén! Én a
nagyvárosból mindig olyan helyre futottam megpihenni, rejtőzködni, ahol
senki se alkalmatlankodik ismeretségével, – az isten háta mögé. Ismertem
sok kis magyar fürdő kopott evőeszközeit, csizmás pincéreit, savanyú
borait, dohos szobácskáit, töredezett zsalugátereit, ólálkodó
csizmahúzóit, elmélyedt, esős délutánjait, melankólikus estéit, (amikor
a fürdővendég ráér a hosszú levelek írására), megváltó énekes madarait a
hajnalodásban és a séták boldog élveit. A Sóstó a világegyetem
legcsendesebb fürdőhelye volt. Olyan összetört és szomorú voltam
ezidőtájt, hogy csaknem visszaborzadtam még erről a helyről is, amikor
egy pipacskalapos asszonyt pillantottam meg a vasúti állomáson.
Szerencsére, a pipacsos elutazott a vonattal s így megnyugodva foglaltam
el szobámat, amelyben bizonyosan régi idő óta nem lakott senki, mert a
vaksi tükör akasztott ember arcmását mutatta. Az ablakomból az erdőre
lehetett látni, – mennyi mindent mondtak a fák két lépésnyi távolságból
az éj csendességében! Út ment az erdőn keresztül, amerre a fürdővendégek
szoktak sétálni, ugyanezért azt képzeltem magamban, hogy ez az út téli
időben valóban gyönyörű, midőn legfeljebb pirosképű vadászok szánkója
nyargal erre, vagy falusiak szélestalpú szánjai tűnnek el a ködben,
zuzmarában. Valaki énekelt egyszer az erdei úton, valami nő, s ezért se
mentem többé erre. Inkább a tó partján üldögéltem és hosszan bámultam a
ballerina-ruházatú szitakötők után, amelyek elszállottak a messzi szikes
pusztaság felé.

Mindenki földszinten lakott és reggelenkint a nyitott ajtókból,
ablakokból elmondogatták egymásnak a fürdővendégek, hogy mit álmodtak az
éjszaka, miként viseli magát beteg lábuk, kelésük, májuk, szívük: a
Sóstó vize minden betegséget gyógyított. A fürdővíz megráncolta a bőrt
az ujjak hegyén és a betegek ezt a gyógyulás jelének vélték.

A kalapskatulyákban, az ódon bőröndökben, a kopott utazókosarakban itt
nem mutatkoztak a nagyvilág tarka rongyai, a divatszalonok remekei, a
parfőmök változatai. Éberlaszting-cipős tiszteletesnék, környékbeli
kisbirtokosnék, hegyesorrú falusi tanítónék, kendős asszonyságok,
vérszegény leánykák forgatták a kölcsönkönyvtár megkopott
Jókai-regényeit. Mindenki a vasárnapot várta, amikor Nyíregyházáról
megérkezik Benci bandája és vele a látogatóba jött férjek és apák,
valamint a piké-mellényes városi gavallérok, Juhász Etele babos
nyakkendőjével, szőke oldalszakállával, Leveleki Molnár Guszti
vadkacsatollas kalapjában, Kálnay László úr hetyke kedvével és
táblabírós bölcsességével, Csapkay Gyula vaskereskedő, aki addig fel sem
állott az asztal mellől, amíg az teli-teli nem lett üres boros és
szolyvai-vizes üvegekkel, akkor egy másik asztalt és új cimborákat
rendelt… És mind eljöttek ők a régi hírességek, ifjúkorom hősei, akiknek
a mulatozásban való fáradhatatlanságát, mulatozáson kívüli bölcsességét,
erélyességét egykor csodáltam.

Hajnalban még a nagybőgőt ölelgették, kertek alatt jártak, olyan régi
nótákat daloltak, mintha a nagyapjukkal koccintanának, – nappalra pedig
ki rendőrkapitány, ki kereskedő lett és okosan végezte a dolgát. A régi
Magyarország bölcsei voltak ők, akik a korhelylevesre mindig vizet
ittak.

A sóstói falusi asszonyságok és kisasszonyok a cigányok zenéje mellett
sokáig ébren voltak, álmodozva ingatták a fejüket, cserélgették lábukat
és a nagyvilágra gondoltak, amely a keringők hajlékonyságából, a
muzsikák ropogásából, Benci fehér kendőre illesztett hegedűjéből
áramlott feléjük. Ah, bizonyosan van valahol messze, az erdőn túl egy
olyan világ, ahol az emberek mindig oly szerelmetesen és önfeláldozóan
élnek, mint a valcerben… vannak valahol férfiak, akik mindig térdeplő
helyzetben foglalnak helyet a hölgyek előtt és életüket kínálják egy
csókjukért… élnek valahol nők, akiknek nincs gondjuk a tyúkültetésre, az
ebédfőzésre, a gyerek szamárköhögésére, akiknek csupa dal, ünnep és
ragyogás az életük… A keringők nem hazudnak.

A tölgyfák sűrű lombjai között megbocsátólag, csendesen nézegettek alá a
nyári csillagok. Az öregasszonyok hosszadalmas elbeszélésekbe kezdtek
fiatalkorukról, a konyhán nagy lánggal égett a tűz, a savanyúvizes
üvegek dugaszai nagyokat pattantak, mintha sohase lenne vége az életnek.

Amíg a töméntelen nyíri vinkó megtette a magáét, a gyengébb gyomrú
férfiak csillagvizsgálatra tűntek el a tó irányába, Bakai klarinétos
előbátorkodott a banda félhomályából és Kálnay úr füléhez illesztve
hangszerét, teli pofával fujta a recsegő dalokat, egyik-másik úriember
kigombolta mellényét és öklendező szemmel nézett körül: kit hívjon ki
párbajra, amelyet holnap reggel kell megvívni nehéz kardokkal a
huszárlaktanyában, – de papiroson való elintézés nem fogadtatik el… A
legbölcsebbek még az enni- és innivalókon vitatkoztak, borok és sörök
mineműségén, a kisüstön főttek elkészítésén, a jeles hazai
konyhaművészeteken, de már itt is paprikás lett a hangulat, amint
Csapkay Gyula kijelentette, hogy káposztalevesre igenis lehet bort inni,
még pedig vereset…

A zenekart élvező öregasszonyságok tudták tapasztalatból, hogy a
mulatság most kezd vadulni, ezért sietve hajtották csirkéiket a
vendégszobák felé. S a nagybőgő hajnalig brúgott álmaikban. Hétfőn
reggel olyan volt az egész, mint egy álom. Milyen messzire van a
vasárnap, amikor ismét eljönnek a hangszerekkel a tündérek, a
pepitanadrágos gavallérok, a gyönyörű dalok és az élet talányainak
könnyed megfejtései! Jön egy hosszú hét, amikor mindig csak
betegségekről, éjjeli álmokról, kelésekről, nyavalyákról lészen szó,
nyögések, sóhajtások, perlekedések hangzanak a zsalugáterek mögül,
számlát kell fizetni és mindennap közeleg az augusztus, amikor haza kell
menni a tündérhonból… A gavalléroknak tán sohasem kell hazamenni és
sohasem betegek ők, úgy halnak meg, mint a csillag, lefut az égről, új
csillag jön helyére.

*

Teliholdas éjjelen, darvak, gémek, vadludak, vándorrécék éjszakáján,
amikor a nádasokból idáig hangzik Vencel vadász puskázása, a csillagok
alig bátorkodnak ki házikóikból, a fürdőhely svájci házikói, földszintes
épületei kék függönyök mögé rejtőznek, mintha az alvók nyugalmát
őrizgetnék, csend van, éj van, egy tölgyfa alatt ég az üveges
gyertyatartó és ott fekete árnyékok arról beszélgetnek: hogyan kell
boldognak lenni a hosszú életen át… teliholdas éjeken magányosan
bolyongtam a tó körül. Barátom volt az útszéli vadkörtefa árnyéka, még
nem felejtett el a mogyoróbokor, amely alatt a pázsiton egykor
szundikáltam, a nádas szelíden susogott, mintha jóbarátját, a vadrécét
várná, a denevér, amely a víz felett elcikázott, mint útját tévesztett
szellem, merőlegesen állott meg fejem felett, mintha jelt adna
valakinek, mint egy setét rakéta, hogy itt bujkálok a nádban, az éren, a
csendben, a fájdalmas magányban… ha valaki megtalálni akarna: itt
keressen, a mohos hidacskán lépjen át, ne ijedjen meg az árokban
bukfencet vető varangytól, a félálomban jelt adó szél szisszentésétől, a
tó másvilági csillogásától, a síkság felett kísértő vadludak más
országbeli hangjától, a messzi akácfák kísérteties álldogálásától, az
éji szúnyogok muzsikálásától, amely úgy hangzik néha, mintha haldokló
felett vonnák a végső zenét… Itt vagyok. De senki sem jött utánam. A
csillagok tekintgetnek alá. Vajjon hová lett az én csillagom?

Lássuk, tudnám-e még, hogy hol van az Útonjárók csillaga?…

Midőn utoljára emeltem fel hozzá a tekintetemet, a Szarvas-kocsma felett
állott, amely Szarvas-kocsma körülbelül egy vonalba esik a luteránus
toronnyal. Ha kissé világos volna az éjjel, a vasúti állomás felé, ahol
kivágták az erdőt, szerelmeseknek való cserjések, földönfutó, tövistől
elkeseredett bokrok váltják fel a némán élő és a világból megvetéssel
távozó tölgyeket, ahol mindig úgy kiáltozik a szél, mint a hetivásár: a
vasúti állomás felé látni a horizonton a lankás úton a luteránus torony
gömbös fejét. Mint egy kék mutatóujj álldogál a messziségben a torony és
ott van felette, a nyírott gubás felhők között az én csillagom. De most
alszik a csillag, mintha elfáradt volna a sok járás-kelésben. Az
Útonjárók csillaga együtt jár az útonjárókkal. Vajjon mit csinál ma
éjszaka az a sok szegény lélek, aki a keresztutaknál, ócska
szélmalmoknál, egyik határból a másikba mendegélve: hiába pillant fel az
égboltozatra? Ő talán már el is felejtette, hogy a világon vagyok…

Asszonyi alak állongott a tóparton, a bujkáló holdvilág remegő fényénél.
Állongott, mint a régi költők verseiben, a régi írók regényeiben, amikor
az érzelmes nők a holdas éjtől tanácsot, életprogrammot kértek…
Elhagyták ágyaikat, kertekben, ligetekben merengtek és elmerültségüket
oly szent védelemnek gondolták, hogy nem féltek még éjfélkor sem az
erdőn. A mult században, mikor jóval ifjabbak voltak az emberek… Mikor a
holdas éjszakát az úri társadalom felhasználta érzelmességére, néha
együtt, máskor külön is bolyongtak szerelmesek, ábrándosak, kalandorok.
Csak az hiányzik, hogy megszólaljon valahol a tóparton Virágfi Aladár
fuvolája: „Elbolyongok sötét éjjel…“ kezdetű dalt fujván, amely daltól a
másnapi befőzést is elfelejtették a nyíregyházi hölgyek és mindnyájan
leginkább meghalni szerettek volna a fuvolás éjszakán.

A tó felett valaki a nevemet kiáltotta. Nem kétségbeesetten, sem riadtan
hangzott ez a kiáltás, csak úgy, mintha valakit álmunkban keresünk az
erdőn. Meg-megállunk és elmondjuk a nevet.

Nyomban megismertem Juliska hangját.

Kövérebb, asszonyosabb lett, az arcán bizonyosan szőlőpiros vonalacskák,
ráncocskák láthatók, mint a bővérű, jól táplálkozó falusi asszonyságok
arcán, de most csak a szeme látszott, amely a régi alázatossággal nézett
reám.

– Későn este érkeztem meg, mert útközben eltört a kocsikerék – kezdte. –
Ámde bizonyosra vettem, hogy megtalálom még ma este, mert hallottam,
hogy a Sóstón ferdőzik.

– Ugyan kitől hallotta? – kérdeztem.

– Abból a faluból, ahol most lakom, a tanítóné itt nyaral. Természetesen
nyomban megírta, hogy maga itt időzik, mert téli estéken sokszor
beszélgettünk magáról.

– A faluban?

– Bujiban. Szüleim meghaltak, kis magyar birtokot örököltem, falusi
asszony lettem és nem történt velem semmi, mióta nem láttam. Még ha
történt volna is valami, azt most mind elfelejtettem.

Szürke porköpenyegben, fácántollas barna kalapban volt, amint vidékünkön
a falusi úriasszonyok a hetivásárra járnak. Nem látszott fáradtnak, bár
körülbelül tíz órát kellett utaznia azon homokos, kerékmarasztó, mély
utakon, amelyek a Nyírséget keresztül-kasul szelik s rajtuk óraszámra
napraforgót és kukoricát látni. Néha felugrik egy nyúl, miután elúnta
hosszú füleit billegtetni a kukoricásban. Máskor éppen harangoznak a
faluban és napsütötte arcú, setétszemű asszonyok vetnek haragvó
pillantást a sárból tákolt, náddal épített garád megül az utazó kocsija
után. Vad kutyák akaszkodnak a lovak elé minden falunál és az otthonülő
parasztok alkalmat találnak köpési ügyességük bemutatására.

– Hát hogy és mint van? – kérdeztem darab idő multán, midőn a multakat
átgondoltam.

Juliska mosolygott. Vállat vont.

– Mindjárt visszajövök, csak a kocsisom után nézek. Csak Szent György
napja óta van nálam, körmére kell nézni.

… Az éj hátralevő részében a hold közelebb jött a tölgyfák csúcsához,
mintha arról akart volna meggyőződni, hogy valóban mindenki alszik a
Sóstón. Aludt is mindenki, csak mi voltunk ébren a földszintes, hosszú
épület eresze alatt, ahol a vendégek kopott padokon üldögélni szoktak,
midőn az ereszről lecsurgó eső a fák előtt árkocskát vont, amelyben
kedvére való karikákat szerkeszthet.

A fák között mint álomkép mutatkozott az alvó tó és a szikes kopár
síkság, az őszi szeleknek, téli viharoknak e nagyszerű versenytere, de
most állt az éj; állt a zsebóra, állt a csend. Olyan halkan
beszélgettünk, mintha valaki kihallgatná szavainkat. Pedig csak az
asztmás tanító forgolódott valahol ágyában és olykor hosszadalmasan
köhögött, mintha valami kínzó emlék jutott volna eszébe.

Juliska fonott kosarat állított kettőnk közé a padra és a kosárból
mindenféle elemózsiát szedett elő, mint a vasúti állomásokon,
nagyvásárokon szoktak a falusiak, mikor megéheznek. Tarka kendőjében a
cipó úgy illatozott, mint a soha véget nem érő boldog egészség. Falusi
ház illatát eregette a hideg sertéspecsenye. A só olyan fehér volt, mint
a tél, amely bizonyosan boldog és hosszú Bujiban. Pirult a paprika, mint
az ünnepnapok neve a kalendáriumban. A szarvasaggancsos kés kopott és
éles volt. Falusi étvágy, gondtalan jólakottság áradt a kosárból. Akik
ilyen kosárral utaznak: nem is veszíthetik el az életük nyugalmát. És a
kulacsban kotyogó bor édesded és üde volt, mint a lugasszőlőből való
bor. Sohasem ettem ily jóízűen. Juliska fürgén megtörölgette a kezét,
leseperte szoknyájáról a morzsákat és megelégedetten, hálásan nézett
rám, mert ennivalóját velem megoszthatta.

– Hát most mondja el maga, hol járt annyi esztendő alatt, hogy még hírt
sem adott?

Elgondolkoztam, hogyan magyarázzam meg az egyszerű, jóságos teremtésnek
az én furcsa, eszméletlen életemet?

– Én… én idegen voltam Pesten… Vezettek férfiak, vezettek nők, hogy
kiismerjem magam a városban. De mégis többnyire nőktől tudtam meg
például, hogy merre van a Kacsa-utca, a Zöldvadász-vendéglő, a divatos-
és kalaposbolt a Belvárosban, a ráctemplom a Tabánban, a vasúti töltés a
Zuglóban, az újpesti határcsárda, a császárfürdői sétány, az óbudai
Flórián-szobor, a Jánoshegyi-út… Különösen egy asszonyismerősöm vette
fejébe, hogy úgy kell ismernem a főváros külső területeit, mint a
legöregebb bérkocsisnak. Három esztendőn keresztül vitt sétálni olyan
utcákba, amelyekről fogalmam sem volt addig. Kis vendéglőkbe estünk be.
Erdőkbe jártunk, amelyek messzire terültek el a főváros határában.
Vajjon hol tanulta e drága nő ezeket a rejtélyes utakat? Egyik férjétől,
akivel ugyancsak végigjárta ez utakat. Midőn már nem volt több tanulni
való, a tanítónő szabadjára engedett.

Juliska fölkacagott.

– Tehát asszonyok nevelték Pesten?

– Valóban, amit tudok az életről, azt mind asszonyoktól tanultam. A
jóbarátnők egymástól átvettek, olykor elkérték egymástól a recepteket
is, amelyek az általam szeretett ételek elkészítési módját tartalmazták
s annyit meséltek életükről és mások életéről, hogy ezeregyéjszaka kevés
volna megismétlésükre. Úgy bántak velem, mint a városba tévedt szegény
ifjúval. Egyik ruhával ajándékozott meg, a másik finom cipővel lepett
meg, kvártélyt és ebédet adtak, megismertettek férjeikkel és barátaikkal
és rokonaikkal, fitogtatták tehetségemet és előkelő, befolyásos férfiak
pártfogásába ajánlottak. Sok életrövidítő küzdelemtől menekültem meg,
hogy életemet és nyugalmamat felajánlottam a nőknek.

– Legalább hűséges volt?

– Bizonyos ideig, amíg a meghatottság malaszttal töltötte el a szívemet.
Álltam hátuk mögött vigasztaló szóval, bátorító tekintettel és bánatot
felejtető sokféle hazugságokkal. Várakoztam utcasarkokon és templomok
ajtajában, elmulasztottam értük az álmomat, barátomat és röpke
kalandomat, életúntságomat és a vagyonszerzés tennivalóit. Kóborló
lovagként járkáltam előkelő külsejű házak ablakai alatt, csodálom, hogy
le nem ütöttek a dühös szeretők és a férjek. Mindig olyanformán léptem
be egy-egy vendégszerető házba, kiválasztott fogasra akasztottam a
kabátomat, megbarátkoztam a cselédekkel és házi szokásokkal: mintha
végre megtaláltam volna azt a helyet, ahol majd csendesen megöregszem.
Én valóban ragaszkodtam a házakhoz, amelyek befogadtak, a házigazdák
gyöngéihez és a háziasszonyok becsületéhez és a ház nyugalmához
irányítottam magaviseletemet. Nyugodt szívvel állok bármikor a másvilági
bíró elé, hűtlenséget nem követtem el, sohase hagytam volna el
megszokott karosszékemet. Ámde a sors azt akarta, hogy megint csak
vándorútra keljek, ismét csak keressem a forrást, mint a zarándokok,
akik keresztül-kasul vándorolnak Magyarországon a búcsújárókkal…
szerencsére, nekem csak Pesten kellett kutyagolnom egyik városrészből a
másikba, hogy az igazságot és az embereket megismerjem.

– Tehát búcsújáró volt?

– Az is. Egy-egy asszony imádásában hónapokig bolyongtam és mindig csak
reá gondoltam. Esti és reggeli imámba foglaltam nevüket és ki tudná,
hány veszedelemből mentettem meg őket hő fohászkodásommal. Nyugodtan
alhattak, mulatozhattak, végezhették mindennapi dolgaikat, ráncolhatták
a homlokukat, foltozhattak régi fehérneműt és szőhettek pletykát
barátnőjükkel: egy szív, egy férfi mindig rendelkezésükre állott a
városnak egy messzi pontján. S így tulajdonképen jótékony életet
folytattam, amiért a másvilágon elnyerem jutalmamat.

– És hogy nevezték? Hívta valaki Tücskének?

– Neveztek Kutyulinak, Biminek, Apucinak, de Tücsöknek nem mondott
senki. Általában minden új szerelem kezdetén új nevet kaptam a szerelmi
keresztelőn. Egy mélyhangú, bajuszos, negyvenesztendős asszonyka
állandóan Bátyámnak mondott. – Csak annyit ismételhetek, hogy boldoggá
tettem őket, midőn nevüket elfogadtam és szeszélyeiket tiszteletben
tartottam. Egyik korán reggel kavicsot dobott az ablakomra Füreden és
mindig jó reggelt kívánt. A másik nem tudott aludni menni, amíg
mindenféle mesékkel el nem altattam. Elvittem őket mesemondásaimban
Casanova Jakab Hadnagy-utcájába, a granadai éji szállásra, a zuglói
Páskál-malomba, Alagra egy vadszőlővel benőtt fogadóba, bécsi derbyre,
nizzai lóversenyre, előkelő kártyaházba, komédiásnék öltözőjébe,
cigánylány putrijába, őrültek házába és Indiába. Minden az övék volt:
amit átéltem és olvastam. Egy változatos élet szenvedélyeit és örömeit,
szokatlan gyönyöreit és titokzatos szavait ismertettem meg velük.
Altatóitalukba hangulatot adtam, amitől Kelet háremeibe, kikötővárosok
matrózkocsmáiba, vagy szűz hegyek méla fenyveseibe álmodták magukat.
Néha úgy beszéltem velük, mint egy félkarú zsoldoskatona, aki Európa
minden börtönét meglakta, máskor illedelmes és választékos voltam, mint
egy táncmester. Nagy társaság kellős közepén trónoló úrnőknek odavetve,
természetes hangon mondtam jelentős szavakat; elhagyott erdei utakon nem
akartam észrevenni, hogy csókra szomjaznak…

Juliska nem szűnt meg csodálkozni szavaimon. Bujiban, az ő falujában
bizonyosan nem beszélnek ennyit a férfiak. Tekintetén látszott, hogy nem
érti meg minden kifejezésemet (holott valóban nem akartam a férfiak azon
fogásával élni, hogy hiszékeny nőknek ismeretlen fogalmakat fejtegetnek,
amelyekről talán maguk is csak aznap olvastak a lexikonban vagy az
álmoskönyvben), arca elváltozásain nem mutatkozott féltékenység, csak
gond és aggodalom: mintha képzeletben követné annak a férfiúnak
veszélyes lépteit, aki mellőle egykor elment az ismeretlen nagyvilágba.

Aztán, mikor végleg elhallgattam és elgondolkozva a messziségbe néztem:
vajjon nem felejtettem ki valamit életemből, elmondtam-e mindazt, amit a
holddal szoktam beszélgetni, amit a szélben hallok dudolgatni, amit az
álomtalan éjszaka síri setétjében szoktam gondolni, amit elalvás előtt
végigfuttatok a gondolataimon, amit napfelkeltekor érzek tavaszkor? –
azt láttam, hogy semmit se mondtam el Juliskának magamról, csak üres,
élettelen szavakat. Pedig ha valaki megérdemelné, hogy minden titkomat
közöljem vele, mindent, amiért szomorú és fáradt vagyok, amiért gúnyosan
mosolygok, amiért néha a szívem a torkomban ver és régi dal tolakszik a
szájamra, – Juliska megérdemelné, hogy beavassam őt a misztériumba,
amely az én életemet éppen úgy körüllengi, mint akár másét.

És Juliska, bár nem volt művelt hölgy és csak annyit tudott az életről
és halálról, mint egy falusi tücsök, csalódottan mosolygott, mintha
megbántottam volna. Talán észrevette, hogy hazudtam neki…

Jó darabig csendesen ültünk.

A nyári hajnal ébredezett a messzi mezők felett. Kis utazók (hangok,
sejtelmek, érzelmek), akik lefeküdtek az éj beálltával ott, ahol a
sötétség érte őket, akár mezők kellős közepén, akár bokrok alatt, akár a
tó partján s a fülükre gyűrt süveggel egyet szundítottak, mint a
vándorlók szokták, mielőtt tovább vennék útjukat: nyújtózkodtak,
ásítoztak, a levegőben megpróbálgatták a lábukat, vajjon jól érzik-e a
szelet, amely hirtelen végigfut a síkságon, amint a holdvilág elérte a
tölgyfák magasságát. Az álmából ébredő vándorlegény mindig a lábát
emelgeti föl először a levegőbe; részint, hogy szemügyre vegye
lábbelijét, részben a szél erejének kipróbálása szempontjából. Vajjon
egész nap harsog a szél a falombok között, üvölt az országúton,
zsindelyt és kéményt tör a falvakban, felforgatja a fazekasok kocsiját?
A hajnali szél mindezt előre megmondja. S ezért lábamat csendesen
fölemeltem, midőn Juliska szólni kezdett. Lássuk, merről fuj a szél.

– A gyerekét nem is kérdezte, pedig nagyra nőtt! – szólt Juliska és
csendes, hamar megbocsátó szemrehányás volt a hangjában.

… Némelyek érzelmes dalokat hegedülnek a nőknek, mások borízű hangon
dudolgatnak fülükbe, egyesek a tenorista arc- és torok-gimnasztikájával
férkőznek a női szívek közelébe. Voltak, akik a bolondok tarka
köntösében bukfenceztek… Ám minden színjátéknak vége lett, amint egy nő
gyermekéről kezdett beszélni.

– Fiú?

– Az.

– Hát most beszéljen maga nekem a fiamról.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Olyan szép, mint általában a szerelemgyerekek. Ostora van, amellyel
nagyokat durrant a konda után. Pártfogója az öreg csősz, akitől nemzeti
történelmünket tanulja, amikor beköszönt az esős időjárás és kezdetét
veszi a kukoricahántás. Az öreg csősz Milanóban szolgált és tudománya
rengeteg.

– Nem fél a lótól, sem a bivalytól. Végigjárja a háztetőt, kulcsot
készít és eddig földhözvágott mindenkit a faluban. A könyvhöz nem sok
türelme van és hamar megúnja a leányokat. Télen csíkot halász a Tisza
kiöntéseiben a jég alól, mindig a szénás-szekér tetején ül,
leereszkedett az elhagyott pusztai kútba, hogy megnézze az ördögöt,
amelyről a vénasszonyok beszélnek, nyáron a csőszkunyhóban alszik,
átússza a Tiszát, a kovácsnak segít szilaj ló patkolásánál, szóba
ereszkedik ijesztő külsejű vándorlegényekkel, a nádasban vadkacsatojást
szed, földhözvágja a parasztleányokat, nem engedi, hogy Gyugyilinak
nevezzem, mint csecsemőkorában, Györgynek kell szólítanom, hogy
meghallja a szavamat.

És még sok történetet mondott el Juliska soha sem látott fiamról. Az
erdőn, a tájon megérkezett a nyári hajnal, mint egy csengő-bongó
komédiáskocsi. Egy pinty kezdte félálomban… aztán rágyújtott nótájára a
madársereg, amely eddig láthatatlan volt. Fényfoltok tűntek fel a szürke
tó vizén, mintha egy játékos gyermek katonatükrével játszadozna az
erdőszélen. Kocsikerék pergett a távolban. Az öreg Sziszkay doktor
hálóingben kihajolt az ablakon és kinyújtotta füstölgő pipáját.

– No, lumpok és cigányok – kezdte recsegő reggeli hangon. – A hasatokra
süt már a nap.

– Én ma visszamegyek Bujiba, amint megfürödtem a gyógyforrásban – szólt
Juliska és áhitatosan nézett a fürdőház felé, ahonnan már gőzölgés
szállott ki a magas ablakokon. Falevelekkel volt tele a sétány. A
kocsiszín felől utazókocsi lovainak szerszámcsörgése hallatszott. Hegyes
bajuszkája alatt hegyesen fütyült egy kis kocsis, amint csizmáit
kefélte. Az erdei úton messziről hangzott a kerékpörgés, mint az
útrakelő élet.



Az igazi tücsök.

Körülbelül déltájban érkeztünk Bujiba.

Addig végigkocsiztunk a nyírségi országutakon, amelyek lomhán,
rezignáltan kanyarognak mindig ugyanazon ákácok alatt. Ahol szőlők
vannak, Oros felé, onnan sárgarigó kiáltott a bricskára a kéklő, jó
szagokkal teli gyümölcsösökből. A nagyfejű, bámész napraforgók táján
seregélycsapat röppent fel a földekről. Az árkok felett szarkamadár
lappangott ingujjban. A határkocsma környékén rengeteg veréb csipogva
beszélte el, amit az utasoktól hallott. Az agarászok már hazafelé mentek
a fáradtan utánuk nézegető mezőkről. Őrgébics kiáltott ránk éles hangján
egy száraz fáról: hová mentek? És a napraforgók nagy bolond fejüket
csóválni látszottak, amint együtt láttak bennünket Juliskával, a kis
kocsi sárga ülésében.

Juliska útközben elmondta, hogy legjobb barátnői az elszegényedett
Ónodi-kisasszonyok, akik egy kidőlt-bedőlt vén udvarházban laknak, egész
nap cigarettáznak és a legelőkelőbb hölgyek a vármegyében. Tőlük
tanulta, hogy utazás közben zöld fátyolt kell kötni a kalapra, valamint
számos cukrászsütemény receptjét is. Általában sokat beszélt a szegény
Ónodi-kisasszonyokról, akikhez muzsikaszóval szoktak beállítani a
nyíregyházi fiatalemberek. A minap egyik úgy leitta magát, hogy két
napig észrevétlenül aludt a lucernásban. Éjféltáján fölébredt és
kopogtatott az udvarházon. A kisasszonyok nyomban fölkeltek ágyukból és
tovább folytatták a mulatságot. Cigány hiányában a falusi mester
zongorázott nekik. Ugyancsak az Ónodi-kisasszonyoktól tanulta, hogy a
férfiakat keresztnevükön kell szólítani. S ugyancsak az
Ónodi-kisasszonyoknak köszönhető, hogy Juliska eddig minden kérőjét
elutasította. A kisasszonyok mindegyiken találtak valamely kifogásolni
valót.

– És sokat beszélgetünk magáról, ha együtt vagyunk – fejezte be Juliska.

Juliska háza, amely a falun kívül feküdt, földszintes, fehérre meszelt
tanyaház volt. Olyan volt, mint a legtöbb nyírségi tanya, amelynek kis
ablakából a gyenge fénysugár messzire elkíséri a síkságon az utazót.
Szilvafák borultak össze a ház mögött, mint örök hűséget fogadott
barátnők. Macska hevert a háztetőn, a láncos kutya röviden végzett
velünk, mintha megsértettük volna.

– Lassú tűzön, foghagymával párolva a rostélyost, – szereti így? –
kérdezte Juliska, amint a kocsiról leszálltunk.

Félig paraszti, félig kopott úri bútorokkal volt megrakva a ház. Egy
pipatórium mutatta, hogy Juliska ősei nemesemberek voltak, mert jól
kiszítták pipájukat.

Általában a jóság illata érzett ezen a házon. A függönyök, amelyek az
ablakokon lengtek, tisztaságukkal mutatták, hogy kíváncsi kéz ritkán
vonja őket félre. Kanapé horgolt terítői szabályos helyükön voltak. És a
kőporral fehérített padlón bizonyosan mezítláb szokás járni. Ecetszagú
légyfogó az asztal közepén. A falakon réz- és acélmetszetek, mint a
legtöbb magyar házban, amely a mult századból jött át a jelenbe. Gonosz
szavaknak és indulatoknak nyomait semmi sem mutatta e halk helyen,
amelyet az ajtófélfára írott C. M. B. betűk őriztek egyik vízkereszttől
a másikig. Ismétlem, vannak még házak Magyarországon, ahol az embernek
nem jut eszébe, hogy éjszaka meggyilkolják; valamint arra sem gondol,
hogy hány esztendeig ült börtönben a házigazda, a padló alá vérfoltos
fejsze van elásva, fojtogató kötőfék a szénakazalban, hamisság a kút
vizében és gyötrelmes álmok száradnak a mestergerendán. Itt jó emberek
laknak, mint a kályhalyuk is mutatja, mely nyáron is tisztára volt
seperve. Az asztalfiókban régi csíziós könyv mellett kártyacsomag
feküdt, amelyből esténkint megnézetik a jövendő. De öreg biblia is
fekszik az ablakpárkányon, amelyben minden vigasztalás megtaláltatik a
nehéz órákban.

Mintha sohasem járt volna erre ördög, amely kénszagot ereszt magából.

– És egy polcon – akár csak az anyám házánál! – pirosba és aranyba kötve
fekszik Kisfaludy Sándor regéskönyve és a lap a Szent Mihály hegyi
remetével nyílik. Anyám nevelését mutatta még egy könyvecske, amely a
mult században a vidéki házaknál sűrűn feltalálható volt, címe: Illik?
Nem illik? Boldog Magyarország volt, akkor az emberek legtöbbet az
illedelem kérdésével foglalkoztak.

S a keskeny, magoshátú ágyak, amelyek az ablakok felé feküdtek, olyan
lezártaknak látszottak, mint szekrények, amelyekben a ház kincseit, az
álmokat őrizgetik. Mit álmodhat Juliska ebben a keskeny ágyban, midőn
eljönnek a hosszú téli éjszakák?

– A fiú kinn csavarog valahol az éren, a réten. Legutóbb Toldi Miklósról
mesélt a mindentudó csősz. Toldi Miklós módjára farkast fogna, – mondá
Juliska, midőn az ebédet egy seprőnyél módjára hajladozó öregasszony
segítségével feltálalta. Gyermekkorban érzett illatok szálltak az
ételekből. A kenyérnek íze a multból való. A kertibor kancsójában a
nagyanyám üldögélt és fáradhatatlanul mesélt.

– A mi vidékünkön rövid a tél, de sűrű a tavaszi hó. A hóesésben gyakran
hallani fecskecsicsergést és a barackvirágon csillog a hópehely. De
azért nem panaszkodhatom a természetre. Kis birtokomon minden megterem,
amire szükségünk van. Ha ruházkodni nem kellene, félre is tehetnék
valamit. A városban rablókereskedők laknak. Egyen még, mert hosszú a
nap. És este is sokáig hallani a kutyaugatást, amitől majd nem tud
aludni.

Ebéd után egy nagy diófa alá ültünk, ahonnan messzire lehet látni a
tájon. A pirosfejű kakas vezetgette népét a dülőúton. A cselédek
csendesen cammogtak. A kerten könnyed hervadás. A házon szakállnövesztő
csend. A közeli kukoricásban valaki ment, mendegélt, mintha a szél
ingadozna álmában. A réten egykedvűen állott a nyárvégi délután, mintha
sohase menne tovább.

– Kár, hogy az ősz esős és komor vidékünkön, különben rábeszélném, hogy
maradjon itt. Félek, megszökne egy reggelen, mikor ismét csak arra
ébredne, hogy az ereszről locsog a víz, a kerten köd, bánat a
messziségben, a kocsiúton térdig ér a sár és lámpát kell gyújtani
reggel, mikor a fiú az iskolába indul.

Juliska sóhajtott és tovább foltozott. (Ő anyám iskolájában tanulta,
hogy a nőnek illetlenség munka nélkül ülni még akkor is, ha férfival
beszélget.)

– Pedig semmi se fontos, csak az, hogy életünket meghosszabbítsuk. Ez
pedig csak ilyen helyen lehetséges, ahol örökös csend van. Itt senki sem
dühös, mindenki keveset beszél, sokat alszik, a házi patikában mindenre
tudunk orvosságot; és ritka a bolond ember. Eleinte én is azt hittem,
hogy az eső kopogásában éjszaka a halál lépked. Pedig a halál egy
alacsony, vézna, idegen parasztember, aki szemére húzott kalappal
szokott néha a faluba menni. Itt soha meg nem áll. Ilyen kis házban
észrevétlenül lehet élni. Az ákácfa őszidőben sírdogál ugyan a
kemencében, olyan jajgatást végez, mintha öregasszonyokat égetnének. De
télire ő is megszokja sorsát. Amikor szánkón hozzák a fát és a
fűrészelés a színből úgy hangzik, mint életünk egyhangúsága: akkor
kezdődik itt igazán a gyógyulás. Nem is merem rábeszélni, hogy
megpróbáljon egy falusi telet. De ha megtenné, tíz esztendővel tovább
élne. Nem gondolna a nőkre. Legfeljebb boros fejjel, este, a tűz előtt
jutna eszébe a mult, amikor én irígység és harag nélkül mindent
meghallgatnék, s másnapra elfelejtenék, hogy újra elmondhassa
kalandjait. A csőszt már tíz esztendeje hallgatjuk téli alkonyaton,
pedig csak Milanóban járt.

Így szólt Juliska és fölemelte az arcát, amely ebben a percben olyan
volt, mint a szentképecskéken látható, amelyeket imakönyvekben hordanak
a katolikus nők.

– És a tücsök… – mondta csalogatólag, halkan – a tücsök, amit maga
szeret: nálunk mindig énekel. Szent György-napján kezdi, mint a békák és
Szent Mihályig szünet nélkül hegedül, amikor néha megszólal karácsonyig…
Kezdi a padláson, mikor még nem fogyott el a téli dió és folytatja a
violák között ablak alatt. Nyaranta bejárja az udvart. Elmegy az
istállóba a zsíros lószerszámokhoz, a kamrába, a pincébe, mikor forrni
kezd a bor; a ház hasadékaiból rászól a leányokra, akik téli almát
hoznak kosarukban; s egy észrevétlen órában, amikor a félhold veresen
kel s hosszú őszi szelet jósol, beszökik a házba, elbúvik a kemence
mellett és mindaddig szolgáltatja az esti zenét, amíg elkezdődnek az
álmatag tollfosztások, szép mesemondások, amelyek évről-évre szebbek
lesznek. Minél öregebb leszünk, annál inkább hiszünk a mesékben. Én téli
délutánokon mindig azt vártam, hogy megáll egy idegen szán a tanyaház
előtt és a nagyreszelő-hangú kocsis havas bajusza mögül Csákány Juliska
lakóháza után tudakozódik. A szánban az én királyfim ül.

Kiáltás hangzott fel a ház előtt, mint a daru szokott kiáltani.

– Itt van a fiam – szólalt meg Juliska.

Eleinte szürke és közömbös volt, mint egy idegen fiú, akivel az
országúton találkozunk. Azt hiszem, szeplős volt az arca, mint a
pulykatojás. De mire a közelembe ért, két nagy barna szem tapadt rám,
falusi félénkséggel, zavarodottsággal.

Végignéztem a fiút.

Az idegenszerűsége lassan lemúlott, amint lépésről-lépésre közeledett.
Egy darabig távoli rokonomnak látszott, akivel már találkoztam valahol,
de elfelejtettem. Talán arcképét láttam valahol… abban a rámában, az
anyám ágya fölött, a feszület alatt, amelyben az én gyermekkori arcképem
szokott helyet foglalni… amint komolyan, ijedten nézett Jeney és társa
fotografus műhelyében a fekete kendő felé. Onnan jött ez a fiú,
csizmában, rézpitykés kék ruhában, bomlott nyakkendővel, a fejebúbján
kacsafarokként kunkorodó hajával.

Amikor kezet fogott velem: komolyan és megbízhatóan nézett a szemem
közé, mint egy vadászkutya. Hallgatagon foglalt helyet a sarokban:
elvadult csizmáit dugdosta és fekete, izmos kezét nadrágja zsebébe
mélyesztette. A földre nézett, nyilván nem érezte jól magát
társaságunkban. Míg anyja elküldte, hogy fogyassza el félretett ebédjét.

A fiú leugrott a kecskebakról és tücsökcirpelést utánzott, amint a ház
felé sietett.

– Legjobban a vadludak hangját tudja utánozni – mondta az anyja, amint
könnybeborult szemmel utánanézett.

*

Az est azután csendesen beköszöntött. A vadkörtefának árnyéka az
országútra ért, mintha hosszú rúdjával távol akarná tartani a
boszorkányokat. A borzas kerítésben végigcsörgött az esti szél. A hold
arany púpja mutatkozott a sötétzöld nádasok fölött. Az út, amely a
tanyaház mellett elvezetett, árnyékkal telt meg a lengő
kukoricaszáraktól. Régi betyárok lelke száguldozik tán ilyenkor a
Nyírségben és ők csinálják a mozgó árnyakat a homokos úton. A réteken az
egerek, ürgék mendegéltek egymáshoz látogatóba. Mint a kósza szellem,
lappangott el a bagoly a kémény mellett. És mielőtt végleg besötétednék,
napnyugta és holdkelte között: cigánypiros szeme végigfutott a tájon egy
messzi pásztortűznek.

A fiam (aki nem tudta, hogy a fiam) a lábamnál ült egy malomkövön és
csendesen hallgatta azokat az ifjúkori diákos élményeket, amelyek a
felnőtt embernek eszébe ötlenek, ha fiatal fiúval találkozik. Nem igen
tett megjegyzést, nem igen érdeklődött, mikor véleményem szerint
legérdekesebb történetet meséltem a tűzoltótoronyról, ahonnan az én
időmben leugrálni volt a divat, – váratlanul megszólalt a tücsök a
kertben és a fiú nyomban utánozni kezdte a tücsökhangot. Nem érdekelte
többé az én ifjúkorom, hiszen az egy leélt élet hamuja már; ellenben az
éneklő tücsök a lapulevelek között: a valóságos élet. Vidáman folyt
tehát a koncert a kertben és a diófa alatt. A tücsök mindközelebb jött.
Már alig két lépésnyiről felelgettek. Ők megértették egymást. Míg én már
nem tudtam, hogy mit énekel a tücsök és a fiú.

A nyitott konyhában szalmából nagy tűz lobogott és veres komondor
nyelvével végignyalta az udvart, mintha arról akart volna meggyőződni
odabent a tűz, hogy senki és semmi nem szökött meg az udvarból a
besötétedés alatt.

Helyén a kocsirúd, a létra, a seprő, egyiknek se támadt még kedve a
vándorláshoz, pedig ők minden éjszaka megszöknek és kakaskukorékoláskor
térnek vissza. A láng végignyaldosta a fiú barna fejét, mintha az ő
tiszteletére magasabbra csapna. Aranybarna volt ez a fej és végtelenül
nyugodt és kedves. (Régebbi években azt hittem, hogy a törvénytelen
gyermekek oly boldogtalan életet élnek, mint a madárijesztők. Keservesen
átkozódnak, mint a fák száraz gallyai a viharban. Búsan jajonganak, mint
a vándorló szél a régi malom körül. Ismeretlen atyjuknak ormótlan nagy
kalapjában nevetségesek, mint a mezők rongyos bábjai, amelyek a
seregélyeket fenyegetik.)

Ez a fiú nem tudta, hogy ki volt az apja… lelőtték, mint a
vadlúd-gúnárt, mielőtt fiát repülni megtaníthatta volna?… csapdába
szorult, mint egy öreg róka, amely a kertek alatt élelem után
sompolygott kicsinyei részére?… nősténykutyák tavaszkor elcsalták esett
hátukkal idegen határokba, ahol a felhorkant hímek felkoncolták?… az
erdőbe tévedt egy piros szoknya után, a tölgyek kemény makkjai
agyonverték?… Hová lett, merre ment? Lidércek vonták el az ingoványba
vagy vásárosok vitték magukkal messzi városokba, ahol üdvözülést ígértek
neki; búcsújárókkal ment el talán, hogy meghallja annak a harangnak a
hangját, amelynek kongását eddig csak szívében hallotta, vagy az
Útonjárók csillagából hullott egy porszem a szívére, hogy többé nem
nyugodhatik meg egy helyben, űzi, hajtja, ragadja a vágy idegen városok
idegen tornyai felé?…

A fiú csendesen ült. Miután a tücsök elhallgatott, néma lett. A két
kezére hajtotta a fejét és belebámult a sötét udvarba.

– Hol van az apád? – kérdeztem fojtott hangon.

A fiú lassan felemelte a fejét:

– Elment… a kocsmába. De majd visszajön. Egyszer csak beállít ismét a
„Lyukas Világba“, ahonnan elindult. És akkor lesben állunk az anyámmal
és többé nem engedjük el. De most még vándorol valamerre. Az örökségét
keresi, mint a királyfi a mesében. A lidérc után megy, amely a kincset
őrzi. De majd visszajön, megkötjük a kezét-lábát; beszegezzük az
ablakot, hogy ne lássa a lidércet az országúton nyargalászni; tarka
mátyásmadarat fogok neki az erdőn, amely épen úgy tud beszélni, mint az
idegen emberek.

– Merre van az a „Lyukas Világ“, ahonnan az apád eltűnt?

– A határban. Kálmán, a zsidóasszony méri benne a bort.

Ezután ismét kinyargalt a szilaj láng a konyhaajtón, játékos kutya
módjára körültáncolta a falhoz támasztott kocsirudat, mintha ennek a
hórihorgas lénynek örülne legjobban a világon.

Messziről, a faluból a kovácsműhely csilingelése hangzott.

– Utasok patkoltatnak – mormogta a fiú a csengő hangra figyelve. – Talán
bizony megjött az apám.



Milyen a lyuk?

A Lyukas Világ az országúton állott. Művelt ember létemre már
találkoztam ilyen országúti csárdákkal a Jókai regényeiben, ámde a
valóságban Gyurka társaságában ismertem meg. A mestergerendához szutyok
tapadt a régi betyárvilágból, amikor a vendégek a fejükkel verdesték a
tetőt. A földes pádimentumon lyukak voltak csizmasarkoktól, amelyeket
itt megvetettek. Az asztalokba bánatot és örömöt, betegséget és
keserűséget könyököltek a karok, amelyek itt megtámaszkodtak. Egy
megsárgult „Ébredjünk“ című újsággal volt beragasztva az ablak, amelynek
megfakult betűi azon vitáztak: áruló volt-e Görgei vagy nem? Kálmán, a
„zsidó asszony“ akkor lehetett virágjában, mikor Zöld Marci még fiatal
legény volt. A hosszúnyakú üvegek nyakából mindig leharaptak valamit a
vásárosok, a mérgesek, a keservesek. A padon, ezen a meghajlott hátú
paripán olyan emberek nyargalásztak, akik talán már a temetőbe vágtattak
innen. Öreg, szőrös legyek dúdolgattak a sarkokban, amely legyek
fiatalkorukban embervéren híztak. A nehéz szagot, amely az ivóban
terjengett, még szökött rabok, disznózsírral pedert bajszú
csendbiztosok, penészes pandúrok hagyták itt. Ha a kürtőbe bedudál a
szél, a kürtő olyan nótákat énekel, amilyeneket manapság már senki se
ismer. A keréknyom, amely a ház előtt elhalad, rövid stációt tart ezen a
tájon. Nincsen miért megállítani a kocsit a Lyukas Világnál; legfeljebb
gyalogos embernek való itt megpihenni, akinek mindegy, hogy bokor alatt
húzza meg magát, vagy a Lyukas Világ ivójában.

A lábnyomok összekeverednek az országúton, a jámborok és gonoszok egymás
sarkába lépnek. A Lyukas Világ küszöbét azonban csak azok a lábak lépik
át, amelyeknek már mindegy, hogy a temető felé lépegetnek vagy vásárba
lopni mennek. Egy puskalövésnyire innen Icig kőből épített fogadót,
amelynek szalmás udvarán mindig akadt ennivalójuk a verebeknek.
Menyecske rikkantására vágta félre kopott kalapját az utasember. Akinek
pénze volt, még kvártélyt is kaphatott.

Amikor mi Gyurkával a Lyukas Világnál megtelepedtünk, egyetlen vendég
tanyázott az ivóban. Szarvasbőr-nadrágos, nyurga, farkas-színű férfiú
volt. Ádámcsutkája, kis Petőfi-szakálla, bozontos nagy haja volt.
Ilyenek lehettek a mult században a vándorköltők. A csizmáján két ország
pora. A szájában mesemondás, hízelkedés, furfang, tréfa. Teli tüdőből
kacagott, a zsidó asszonyt Kálmán bácsinak szólította. Mikor beléptünk:
éppen fogvájót kért, holott csak egy üveg ser állott előtte.

– Messziről jövök én, nem pedig a szomszédból, Tyukodról vagy Gályról.
Erdélyországból jövök, – kezdte a vándorló a szót felénk fordítva.

Mi nem szóltunk semmit. Beszélt a vándorló magától s azon a nyelven,
amely fogadók külső szobáiban, állomások ivójában szokásos, ahol
beszélnek, mesélnek a pihenő emberek s nem törődnek azzal, hogy valaki
hallgat rájuk vagy sem. Én egykor nagyon szerettem e külső szobákban, a
lacikonyhákban, dutyánokban üldögélni és az emberek beszélgetését
hallgatni. Többet lehet itt megtudni a világról, mint az újságból és
könyvből. Az ajtónál ostorával állongó fuvaros, a tarisznyájából
eszegető vándor mesterember, a céltalan útú lődörgő, az örökké munkát
kereső és soha nem találó csavargó, az emberismerő vásáros,
furcsaságokkal mesterkedő vándorárus, a kihízott mézeskalácsos, a
rézdróttal járó szappanos, a cserszagú csizmadia, az
álmoskönyvkereskedő, a lusta planétás, a trombitáló pereces és mindazok,
akik az országúton születnek, élnek és meghalnak: az élet olyan
bölcsességét viszik tarisznyájukban, amely bölcsességnek a
meghallgatására mindig érdemes volt megállani sietésünkben.

A bozontos vándorló elnyújtózkodott hosszú lábaival. Valahonnan, tán a
kalapjából vadvirágcsokrot vont elő és felajánlotta a kocsmárosnénak:

– Csak fogadja el, Kálmán bácsi. Én szeretek örömet okozni az
embereknek. Egyik ember a disznót fosztja meg nemétől, a másik füstöt
farag, a harmadik ablakot, törött edényt csinál. Én örömcsináló vagyok.
Járom ezt a nagy világot és szeretem, ha mindenütt, ahol megfordulok:
örülnek az emberek. Kálmán bácsi, főzzön egy feketekávét.

A zsidó asszony már elvette a vadvirágot, nem tagadhatta meg a vándorló
kérését. Dörmögve vonult vissza konyhájába. Régen elszokott ő attól,
hogy uraknak feketekávét főzzön. Meg aztán miféle úri ember lehet ez a
bőrnadrágos, aki annyit beszél, mint egy kupec. Ám a virág megtette a
magáét: kávé-illat szálldosott a konyha felől.

Amíg a zsidó asszony a konyhán foglalatoskodott, a vándorló bennünket
tartott szóval.

– Én még sohase voltam beteg, pedig jártam olyan vidéken is, ahol két
szememmel láttam a kolerát. Egy kis öreg, púpos ember a kolera, aki
felkéredzkedik az útonjárók kocsijára. Csak egy kis helyet kér a
kas-farban, csak egy kis támasztékot a saroglyán. A jámbor fuvaros
fölveszi a síránkozót, aztán csak a falunál veszi észre, hogy kit is
vitt szekerén, mikor előjönnek a vasvillás parasztok és a határig
kergették a szekerest. De akkorára régen leugrott a saroglyából a kolera
és elbujt a szalmakazalban. Hát én még a kolerát sem kaptam meg, pedig
együtt utaztam vele. Parolát is váltottunk. Na, Isten megáldja, szép
öcsém! – mondtam a kolerának. És vajjon mi a titka ennek? Semmi
boszorkányság, semmi bűvészet. Csak nem szabad félni az embernek. Nem
szabad félni se nagypéntek éjszakáján, se András éjjelén, se szélben, se
viharban, se égzengésben. A kutya is csak a gyáva embereket harapja meg.
Én még botot se hordok. Minek az a bot? Ha meg kell halni, nem védelmez
meg tőle a bot. A halál hátulról, a keresztútnál vágja tarkón az embert,
mint a házinyulat.

A vándorló megelégedetten piszkálta a fogát. Vannak emberek, akik
jóllaknak a saját beszédjükkel. Csak legyen, aki hallgassa őket.

– Azt kérdezi a tisztelt úr, hogy mit szoktam enni? Az én bátorságomhoz
nem kell kígyózsír, se méhmagzat kisujja, de még csak hamupogácsa se,
amit a boszorkány sütött. Babonás, bolond parasztoknak a gyík farka, a
temetők füve. Árulom én is jó pénzért, ha éppen olyan faluba vetődöm,
ahol szárnyasegeret látok a kovácsműhelyre szegezve. A nyavalyás
parasztnak gyógyulás már az is, ha az ördögök kötőfékét vetik a fejére.

Asszony-állat meg visít örömében, ha füstre ültetik. Megveszkődne az a
sok bolond asszony a kuruzsló nélkül. A templomban mindig csak azt
hallja, hogy ne paráználkodjál? Hát mit tesz az udvaron a kakas, a
kutya, a bika, a veréb, a macska holdas éjjelen, a lepke az út porában,
a cserebogár az almafán, a legény a kertek alatt? Aztán jön az álom a
maga vademberével, nyolclábú kutyáival, szörnyetegeivel,
vándorlegényeivel… Az álomnak nem parancsol senki. Azt mutatja, amit a
kakas kukorékol, amit útonjárók dalolnak a hajnali csillag alatt, amit
pálinkaszagú révészlegények mondogatnak a víz hátán, amit kikapós szájú
menyecskék susognak egymásnak. Ki parancsol az álomnak? Senki,
legfeljebb a kuruzsló. Ezért szükséges, hogy minden falunak legyen
boszorkánymestere. – Hát csak azt akarom mondani, tisztelt úr, hogy nem
ettem én kanállal a tudományt. Csak nyitva tartottam a szemem. Láttam,
hogy milyen bolondok az emberek.

– Azt kérdi a tisztelt úr, megtudnám-e gyógyítani az asszonyokat? Hát
nem hiába lettem ötvenesztendős. Nincs olyan asszony, akinek a
lakatjához én nem értenék. Mi kell nekik? ugyanaz, ami a férfiaknak.
Egy-két hazugság, amely oly könnyedén hagyja el a szájat, mint a mosoly.

– Azt kérdezi a tisztelt úr, megtudnám-e gyógyítani a férfiakat? Nagyon
is, csak rám hallgassanak. Az én orvosságom, az én felfogásom, hogy
nincs olyan öreg férfi, aki valahol-valamerre meg ne találná azt a
leányt, akitől ifjúságát, elveszített kedvét, örömét viszontláthatja.
Sokat kell vásárokra járni, más városokba, falvakba betérni, búcsúsok
után gyalogolni, marokszedő lányok mögött az elhullajtott szemet
szedegetni, almát szedni fiatal szolgálókkal és a fosztókában a középre
ülni, amikor a legbővebben hangzik a mesemondás a lányok szájáról.
Nincsen olyan öregember, akinek csendesebben verne a szíve, ha
kukorica-hántáskor a kukoricahéjba gurulnak a lányok, hogy kihasad a
padlás a vidám sikoltásuktól. Csak a tücsökre nem szabad sohasem
hallgatni, mert az mindig hűségre tanít.

A vándorló megkocogtatta bicskájával a sörösüveg oldalát.

– Icighez menjek tán a feketekávét meginni? – kérdezte hetyke hangon. –
Háltam én ebben a kocsmában akkor is, amidőn Icignek még híre-hamva se
volt. Nadrágban járt Kálmán és Mózes-szakálla volt. Mindig annál az
asztalnál szoktam ülni már tíz esztendő előtt is. Vajjon hová lett az a
vereshajú szolgáló, akinek szemölcsöt gyógyítottam a lábán?

A »zsidóasszony« kidöcögött a konyhából a feketekávéval. A vándorló
megszagolta, megkóstolta, elfintorította mozgékony arcát:

– Romániában, ahonnan jövök, jobb a kávé. Az ördög vigye el a
bocskorosait. Még a bőröm alatt is pénzt kutattak, mikor elaludtam. De a
kávéjuk jó volt. Én hétszámra feketekávén, meg kenyéren élek. Hát hová
lett az a veres szolgáló, Kálmán bácsi?

A »zsidóasszony« felelt is, nem is, visszahúzódott a kármentőbe. Ott
gunnyasztott lehúnyt szemmel, mintha azt a kis vézna veresszeplős
parasztembert várná, akit ezen a vidéken halálnak neveznek.

A vándorló hangosan hörpintgette a kávét.

– Szép veres lány volt. Onnan hozta a bőrének a fehérségét, ahol nyáron
is hó borítja a hegyeket… A szemében kék kő volt, mint a felső Tisza
medrében. Olyan nótákat énekelt, amilyeneket tutajosoktól hallani,
amikor feljött a holdvilág. S jókedve volt, mint a vándormadárnak. Egy
bánatos úriember üldögélt naphosszat ebben a kocsmában és csendesen
ingatta a pohara felett a fejét, amikor a lány a kút mellett teli
tüdőből énekelt.

György megfogta a karom.

– Az apám volt, – suttogta és csodálatosan kipirosodott az arca.

Aztán elhagyott és vidáman közelgett a vándorló asztalához, mintha
legyeket fogdosna. Úgy tett, mintha a legyeket megenné s ezzel sikerült
felébreszteni a csizmája sarának nézésébe merült vándorló figyelmét.

– Mit akarsz fiú? – kérdezte mogorván a bőrnadrágos.

– Én tízesztendős vagyok és az apámat keresem, aki nyomtalanul eltűnt, –
felelt György. – Az anyám előadása szerint apám bánatos-kedvű,
magánakvaló, szinte szomorú úriember volt és útszéli kocsmákban
szeretett üldögélni, ahol feljegyezgette a hazugságokat, amit az
útonjáróktól hallott.

– Megállj csak, te fiú! – pattantott az ujjával a bőrnadrágos vándorló.
– Ismertem ilyen jegyzőféle embert, aki mindenféle papirdarabokra
bolondságokat irkált. Azt mondtad, hogy szomorú volt és lehajtott fejjel
mendegélt az országúton? Azt is mondtad, hogy azt akarta megtudni, mit
beszélgetnek a sárgarigók a kertekben? Az útszéli feszületektől
megkérdezte, hogy mit gyóntak nála az emberek?

– A jegenyefák alatt megkérdezte a lenyomott avart, hogy mit álmodtak
itt éjjel az utasok? A kompnál a révészgazda juhászbundájától tudakolta,
hogy mit súgott neki a menyecske, akit az éjjel takart? S az elhagyott,
árokba dobott bocskoroktól kérdezősködött, hogy merre ment gazdájuk? –
Ez volt az?

György figyelmesen végighallgatta a sokbeszédű vándorlót.

– Csak annyit tudok, hogy az apám volt és útszéli kocsmák eresze alatt
szeretett üldögélni, mint akár kend. Talán ismerte?

A vándorló hanyagul legyintett.

– Hogyne ismertem volna! Van Magyarországon olyan ember, akit én ne
ismertem volna? Csak a gondolataimat akarom összeszedni, mert nehéz a
sok ismerős között válogatni. (A vándorló a levegőbe nézett.) Azt
mondod, hogy az apád volt?… Lehetséges, ámde ő ezt soha se mondta nekem.
Bizonyosan valami oka lehetett eltitkolni előttem ezt az egész
históriát. Igen sok furcsa ember akad az útonjárók között. Hallottam már
olyanról is, akinek két, három, sőt több felesége volt egyszerre. A te
apád tán olyan ember volt, hogy felesége volt minden faluban, hol
meglepte az éjszaka? Nem tudnád megmondani, hogy Erdélyországban
szeretett kóborolni vagy Magyarországban? Volt-e rokona túl a Dunán,
ahová ellátogatott, mikor a darazsak tántorogva bukdácsolnak az érett
szőlőbogyók alatt? Nem lakott-e egy öreg atyafi Miskolcon, az Avason,
aki esztendő számra nem olvasott újságot és az országjárótól kérdezte
meg mindig, hogy mi újság a nagyvilágban s ugyanekkor jó vacsorát
főzetett? Ismerős volt-e Nagykállóban Kecseginénél, ahol a nótacsinálók
szoktak összegyülekezni minden esztendőben és elhordják az új nótákat
keletről nyugatra? Volt-e vasgyűrűje Kakucsitól, aki a vándorcigányok
vajdája volt a Tiszántúl? Tudott-e koldusok nyelvén, megértett-e a
keresztbe rakott szalmaszálakból, a kerítésre kötött tarka
rongydarabokból, a házak falára vont kréta-jelekből? Szolgált-e Pilisen
Rózsikánál, ahol csak akkor kaptak enni a vándorlók, ha olyan nagyot
hazudtak, hogy a torony majd eldőlt? Ismerte Gyaloggait, a
százötvenesztendős búcsúvezért, aki az emberek legtitkosabb bűneit az
orruk hegyéről olvasta le? Utazott-e a híres Gogolyák fuvarján, aki csak
éjszaka járt a szekerével, mégis megelőzte azokat, akik egész nap
hajtottak? Milyen mély volt az a lyuk, amelyet igaz vándorember módjára
a szíve helyén hord?

– Minek az a lyuk? – kérdezte a fiú.

– Ha még azt sem tudod: hogyan adhassam vissza neked az apádat? –
pattant föl az idegen.

A fiú lesütötte a szemét.

– Megvallom, hogy én az apámat még olyan messziről se láttam, mint a
réti sast a levegőben. Csak az útjairól hallottam, amint tudom az öreg
csősztől, hogy márciusban melyik vágás felett szeretnek járni a
szalonkák, tudom a halászoktól, hogy hol gyülekezik a csík a jég alatt
januárban, hol bujdokolnak a vadludak a legnémább nádasban, merre veszik
útjukat azok a fehérhasú, ezüstszárnyú madarak, amelyeket napkeletkor
látni a magosságban úszni… Csak annyit tudok, hogy erre meg amarra
járt-kelt az apám. De a lyukról én semmit sem tudok.

A fehérbőrnadrágos a fiú kihallgatása alatt elővette szarvasagancsos
kését és oly hevesen turkált fogai között, mintha valamit keresne. Aztán
becsattintotta a kését, megtörölte kis kecskeszakállát.

– Hát az a lyuk – dörmögte odavetőleg – azért szükséges, hogy az ember
ott tudja hagyni azokat, akiket szeret, el tudjon menni a városokból és
kocsmákból, ahol jól érezte magát, hogy ki tudjon kelni éjfélkor a meleg
ágyból és az országútra menni, ahol az eső úgy csapkod, mint a tatárok
nyila, a szél derékban kapja az öreg fákat és gyökerestül akarja
kiforgatni őket a földből. Azért kell a lyuk, hogy gyaloglás közben soha
vissza ne fordítsa az ember a fejét és így ne tudhassa meg, hogy sírnak
vagy nevetnek a háta mögött. Ezt ugyan az apádtól is megtanulhattad
volna, – szólt némi szemrehányással a vándorló.

György a vándorló asztalára támaszkodott és igen helyesen, alkudozva
nézett a szemébe:

– Azt kell gondolnom, hogy magának csak a szája jár, mint azoknak a
csavargóknak, akik vacsora fejében mindenféle hazugságokat mesélnek este
a tűz körül az anyámnak. Ugyan micsoda utakon járhatott kend, ha még az
apámmal sem találkozott!

A vándorló vasvilla-szemmel mérte végig a fiút.

– Én nem mondtam, hogy nem láttam az apádat, te fiú… Lehetséges, hogy
láttam, tudom is hol van, merre veszi útját, de ő nem mondta nekem, hogy
én erről híradással legyek. Ő nem mondott nekem semmit. Ámbátor
lehetséges, hogy többet is tudnék erről beszélni, ha az anyád
személyesen felkeresne ma estig ebben a csárdában. Amint feljött a hold,
útra kelek, mert én csak holdvilágnál szeretek kutyagolni. Inkább lássam
én az embereket, mint ők engem. Hát estig itt ülök és elmondom Kálmán
bácsinak, milyen nagy szakálla volt az urának.

… Lefelé szállott a nap, amikor a Lyukas Világból elballagtunk a fiúval.
Útközben nyírfavesszőből font valamit a fiú. Egy ostort. Azt suhogatta a
kezében, amikor megszólalt:

– Így kellene végigverni minden vándorlón. Ezek az emberek pénzért sem
tudnak igazat mondani, gyík van a torkukban, amely mindjárt harap, amint
igaz szót akarnak kiejteni. Abból élnek, hogy bolondokat fognak, akik
hisznek nekik. Tavaly kincset ásattak az öreg csősszel, majd beleveszett
az ingoványba. Talán éppen ez az a herélőforma ember volt. Majd
ideküldöm az öreg csőszt, hogy nézzen a szemébe. Ha Pityainak hívják:
akkor ő az a huncut, aki a csőszt bolonddá tette.

A napraforgók, mint megannyi útmutatók állongtak a mezőkön. Esteledett
és igen megnőtt a fejük azoktól a hírektől, amelyeket napközben a
madaraktól hallottak. A madarak tovább szálltak és a napraforgók
ottmaradtak a megfejtetlen talányokkal a fejükben.

Mire a tanyaház közelébe értünk, a környéken megszólaltak a tücskök.
Hat-hét tücsök beszélt egyszerre a ház körül, a fiú alig győzött
felelgetni kérdéseikre.

– Mit mondanak?

– Azt mondják, hogy közeleg az ősz és okos tücsök fedél után néz, hol a
rossz napokat eltöltheti. Mert könnyű ám nyáron, jókedvűen a világban
barangolni. De ha jön az ősz: a tücsök egyedül találja magát és senki se
felel a hegedűjére.

Hm, gondoltam magamban, nem is olyan bolondok a tücskök.



Az öreg csősz véleménye a tücsök apjáról.

Este a ház előtt üldögéltünk, mikor is a fa, kútostor, háztető olyan
árnyékot vet a földre, amilyennek őt soha sem láthatjuk.

Az eperfa árnyéka szakasztott egy borzas, bánkódó asszony mása volt.
Lehetséges, hogy a fák is tanulják valakitől magatartásukat, mint a
katonák az őrmesterektől, a civilek a táncmesterektől. Ez az eperfa, ha
tanult valaha megjelenést: bizonyosan Juliskától látta ezt a bús
magatartást, amint esténkint búnak eresztette a fejét elmúlt élete
miatt.

A kútostor egy eltörött vándorbot alakját mutatta, míg a háztető
félrecsapott kalaphoz hasonlított, amely alatt valaki valahol hetykén
veszi az országutat.

A fiú a létrán ült, amely a padláshoz volt támasztva. Innen látni
lehetett a messzi láthatáron egy fénylő országutat, a Tiszát. Ezt a
fényességet is csak az esti embereknek tartogatja a folyó. Révészeknek,
halászoknak, akik ilyenkor a vízbe nézegetnek. És a csónakoknak, amelyek
esténkint hűségesen eljönnek a vízhez, inni egyet a nappali szomjúság
után.

Az úton mind közelebb érkeznek a láthatatlan vándorlók, akik sötétséget
lehelnek. Ekkor megszólalt kuporgásában az öreg csősz is, aki darab idő
óta a ház falának vetette hátát:

– Az én véleményem, – kezdte a milanói hadfi, – hogy nem érdemes olyant
keresni, ami nincs. Ha a farkas elvitte a font húst, hiába szaladunk
utána.

Így szólt az öreg csősz és mély hallgatásba merült.

Kérdést akartam intézni az öreghez, hogy magyarázná meg bővebben
szavait, ellenben Juliska csendesen megérintette a kezem.

– Nézze, már ismét itt járnak a komédiások! – szólt s az országútra
mutatott.

Én nem láttam semmit, csak a kukoricást, amely hajladozott a szélben. A
napraforgók megindultan csóválták a fejüket, mint kiégett szívű öregek,
akiknek a maguk életén kívül már semmi sem fontos a világon. Az út
porába a csillagok vájták szikrázó sarkantyúikat. Nagyot gondolkozott a
táj, mintha valami nagy mondanivalóra készülődne elalvása előtt.

A szélnek fekete árnyéka futott a gyalogösvényen: hazafelé loholó fekete
kutya. S Juliska úgy beszélt, mint a nyárfa suhog:

– Maga elszokott attól, hogy az álmait lássa, mert olyan helyen él, ahol
az emberek nem érnek rá gondolkodni, álmodozni, lehúnyt szemmel
figyelni. Ámde mi itt mindenre ráérünk és a valóságban látjuk közelgő
éjszakai álmainkat.

Mert az álmok valahol messzire laknak egy tartományban, ahonnan estére
szétrepülnek a vadkacsákkal. Leszáll az udvaromra a vándormadár pelyhe
és messzi idegen országokban járok álmomban, aranysárga palotákban
megyek ki és be, kék hegyek állnak a látóhatáron és a hegyeken finom
rajzú tornyok, bástyák alkonyati álomban szürkülnek.

Majd egy régi utcában járok, ahol életemben soha nem voltam, ahol a
százesztendős házak kis ablakai kíváncsian, sandán nézegetnek rám.
Valaha erre szállottak el a vadkacsák, mielőtt a nyírségi vadvizekre
értek volna. S innen tudom én azt az utcát, amelyben maga járt talán…

– De az útrakelő álmok felkapaszkodnak az elkésett szénásszekerekre és a
széna közé rejtőzve érkeznek meg a sötétség beálltával az udvaromba. Így
nyár vége felé sokat álmodunk piroshasú dinnyével, palackszínű szőlővel,
loncsos szilvával; megszólítanak álmainkban a madárijesztők, amelyek
rövid pipával, félrecsapott kalapjuk alatt könyökölnek a gyalogösvényre,
amelyen éjszaka mezítláb végigmegyünk. Vidámképű, csacsihasú, magunkhoz
való korú kérők hemperegnek le a friss sarjúval megrakott szekér
tetejéről és reggelig verik a cimbalmot az ablak alatt. A közelgő szüret
illata szálldos az álombeli szél hátán, messziről még idekanyarodik a
bogrács alatt égő tűznek keserűmandulaízű füstje; a diófának komoly
szaga; a mustnak szenvedélyes édességét érezzük a szájunk szélén, a
körtének mézét a nyelvünkön és a kezünk fényesre csiszolja a hamvas
szilvákat. – Én az esztendő e szakaszában mindig gulyást főzök álmomban.

– De nemcsak kocsin jönnek ide az álmok, hanem megérkeznek a vándorlók
lyukas kalapjai mellett, amikor az őszi szél úgy cseveg, mint a szarka a
sövényben. Egy karéj kenyérért egy kalapbillentéssel olyan álmokat
hagynak itt a vándorlók, hogy napokig lehet egy-egy álmot érezni és
folytatni, mint a mesemondásnak nincsen vége kukoricahántás idején. A
fagallyak, bokrok, dudvák, virágok elveszítik leveleiket és
meghegyesednek, mint öregedő férfiember erősen pödörgeti a bajszát. A
lámpások lejönnek a polcokról, mint barátságos szemek, amelyek eddig
lehúnyva voltak, az eső szakadatlanul kopog az ablakon és tetőn, mint
egy örökös figyelmeztetés az elröppenő évekre, a szél agár módjára
száguldozik a távoli mezőkön és szinte házasságra lépünk a mulattató
tűzzel, amely nem alszik ki a kemencében: ez az őszi álmok ideje.

– Vásároskocsikat látunk a mély sárban, – mert hisz azok errefelé
sohasem jönnek és lekonyult bajszú vásárosok, kendőbe burkolt asszonyok
álldogálnak a csurgó eresz alatt: ezek a látogatóink, akik álmainkban
arról mesélnek, hogy messzire innen városok, falvak vannak, ahol az
emberek nem nyugodnak meg az esős évszakban sem, hanem fáradhatatlanul
mennek sötétségen, hajnalodáson át. Milyen különös, hogy mennyi
tennivalójuk van az embereknek s mennyit szenvednek ezért! Hiába hangzik
felettük az esőszemek kopogása, mintha koporsószegeket vernének be;
hiába üvölt a szél, mintha a régi temetőkből hozna figyelmeztető
üzeneteket: ők csak mennek, mendegélnek, felfujják kis ügyeiket,
kihegyesítik az orrukat a sok spekulációban, homályossá nézik a szemüket
a kíváncsiságtól, elgörbítik a lábszárukat a sok csavargással, mindennap
könnyedén dobják a tűzbe szívüket, mint a vándorcigányok a
tengelyszöget, nem tanulnak semmit a holtak szagolgatásából, azt hiszik,
hogy nekik más szaguk lesz, ha bevégezték futkározásukat.

– De mi nem álmodunk soha sarokból megszólaló vándorbotokkal, se a
padláson szárazan nyikorgó utazócsizmákkal, se lengő kútostorral, amely
fejbevágja az éjszakai csavargót… Álmodunk nagy teknőkkel, majorannával,
sóval, borssal, citrommal, hentesbárddal, füsttel, téli hajnalt csipkedő
szalmatűzzel, – disznóöléssel… Álmodunk kövérre hizlalt, pirosan nevető
arculatú, nadrágszíjjukon malmozó vendégekkel, akik az asztalunknál
megtörlik a szájukat, – s akik soha sem jönnek el… Álmodunk pirosra
csípett tökkel, kopogó makkal, zörgő dióval, cinkefüttyel, az első
fagyban megdermedt országúttal, rőt mezőkön csaholó ebekkel, hideg
bortól berekedt hangú, jókedvű vadászokkal, a messziségben vágtató,
kendőslovú lakodalmas kocsikkal, hosszú öregséggel és egy nyárfával,
amely alatt majd koporsónk fekszik…

– És ezekben az álmokban, ha magát látom, mindig oly ifjúnak tűnik fel
előttem, mint az újhold sarlója.

– Az én álmaimban nem múlott el tíz esztendő, de még talán egy egész nap
sem azóta, mióta utoljára láttuk egymást.

– Ifjan, naívan, áhitatosan állong maga felettem, mint Szent György
lovag a pócsi templom oltárképén, amikor az álom ideje elérkezik.

– A hajába még nem vont nyomot a téli szánkó, a szeme fényét még nem
törte meg annak a sok embernek, ismerősnek, ismeretlennek a tekintete,
amely mind ellopott fényességet a maga szeméből, a homlokán nem utaznak
varjak és kis mosolygás üldögél a szája szögletében, mint a pintyőke.
Tehát én mindig ifjan, húszéves korában látom magát, – bármi történt is
azóta. Ahhoz nekem semmi közöm, hogy merre járt, kivel beszélt, mit
tapasztalt. Az én lelkemben maga örökre húszesztendős marad. Az enyém
volt… S az enyém, bármi történt azóta a világban, magával és mással.

– S ha itt maradna: bizonnyal visszatérne elillant ifjúsága, mert én
addig szólongatnám, addig hivogatnám, addig babonáznám, míg a valóságban
visszatérne a régi lelke, amely jó és nemes volt s olyan egykedvű, mint
a madárdal.

– Hiszen azt is el lehetne felejteni, ha tíz esztendeig a tömlöcben ült
volna…

Juliska elhallgatott s észrevétlenül igyekezett megtörölni a szemét,
mintha szívből sajnálná azokat, akiknek az álmokban nem lehet részük. A
besötétedett útra nézett, amelyről már elszökött a szél, mint egy
hímkutya.

– Nézze, ott jön már a piszkafa, amely az álmokat hozza és bedugdossa a
kéményeken.

Én nem láttam semmit. De nem szóltam. Ám az öreg csősz tán észrevett
valamit, mert felcihelődött a fal mellől.

– Mióta nincsen kislutri, azóta nem álmodtam semmit – dörmögte. – Mi a
fenének álmodjon az ember? Arról, ami volt, nem érdemes egyik
oldalunkról a másikra se fordulni. Arról pedig, ami lesz: csak a madarak
tudnak, mert ők látják messziről jönni az időváltozást.

Juliska lecsüngesztette a fejét s álmodozva, barnán, igénytelenül
üldögélt a nyárvégi estén, mint a jó Istennek legkisebb szolgálóleánya,
csendesen, szótagolva mondta:

– E hét végén lesz Mária napja, holnap jönnek erre a búcsúsok…

– Szeretne elmenni a búcsúsokkal? – kérdeztem.

– Mária fecskemadaraival…

– Majd alszunk rá egyet! – vélekedett az öreg csősz. – Már mondtam, hogy
ha valamit elveszítettünk, azt hiába keressük. Csak akkor találjuk meg,
ha az is akarja, hogy megtaláljuk, amit elvesztettünk… Én például
szegény ember létemre egyszer elveszítettem a tajtékpipámat. Bolond
módjára kerestem félesztendeig. Akkor elfelejtettem. És egy reggel
megtaláltam a kunyhómban. Visszajött a pipa onnan, ahol volt. Visszajött
magától… Az elveszített dolgok azt jelentik, hogy kedvük van a
vándorláshoz. Van ez így az emberrel is.

A csősz elballagott a sötétségbe. Mi tovább hallgattuk a tücsök
cirpelését.

– Igérje meg, hogy nem felejti el, amit az első éjszakán a fedelem alatt
álmodott, s elmondja nekem – esengett Juliska.

A fiú már aludni ment. Egy nagy csillag állott a látóhatáron, mint egy
lokomotív szeme, amely az álmok országába viszi a lelkeket.



Egy öreg búcsús-ember tanácsa.

Fecskék, verebek szólaltak, körülnéztem, mint egy hajótörött, aki idegen
szigetre került.

Vannak olyan reggelek, amikor az ember hajlandó volna elfelejteni
mindent, ami odáig történt vele. Ezek az újjászületés reggelei, amikor a
Bánat elment csavarogni éjszaka valamerre és kakaskukorékolásra nem
talált haza. Megrekedt tán egy útszéli kocsmában gajdoló vándorlegények
között, akik részegségükben nem engedték tovább a lószemű idegent. Vagy
sarkába szegődött a város kapujánál az öngyilkosjelöltnek, aki azért
ment az országútra, hogy megkeresse a legmagasabb fát. És az
öngyilkosjelölt nem találta meg a fát, pedig a Bánat már kilógatta a
nyelvét a poroszkálástól. Vagy talán a vidámság hirnökei, vándorcigányok
közé keveredett a Bánat, akik elvitték őt gyors szekereiken másik
határba, ahonnan majd lesoványodva, megverve tér vissza, mint egy
eltévedt házőrző komondor?

Ismétlem, vannak reggelek, amikor az ember elfelejti a könnyeket,
amelyeket látott; a bánkódó arcokat, amelyek mint szellemek körülvették
őt magányában, a kétségbeesés sikoltásait, amelyek úgy fickándoztak
benne, mint a palackba zárt kígyó; a gonosz hangokat, amelyek
megszólaltak mindig a lelkében, mint hegyek mögött üvöltözik a szél; a
hamurakást a szívében, amely évről-évre nagyobbra növekedik.

Juliska benyitott az ajtón, mintha jóságos szemű galambokat hozott volna
a vállain. Rozmaring illata és a friss kenyér szaga keveredett a
mozdulataiba. Az a jószívű, derék menyecske volt, akiről a magányos
vadász az erdők kunyhójában álmodozik.

– Nos, mit álmodott?

– Álmodtam kancsó mellett üldögélő kántorral, akinek kapca volt a lábán.

– Nagyon jó álom – felelt Juliska. – A kancsó általában vidám házat
mutat. A kántor dinom-dánomot. A kapca utazás jele. Úgy-e, azelőtt nem
voltak ily víg álmai? Álmodik még maga kantárral is, ha megszokja a
házamat.

– Kantárral?

– Az a legjobb – felelt meggyőződéssel Juliska. – Az nagy uraságot
mutat.

A pálinkának, amit ágyamhoz hozott: olyan íze volt, hogy ifjúkori
szüretek jutottak eszembe, midőn kiszívott tajtékpipa színe van a
falevélnek, dér hagyta könnyed lábnyomát a borház felett, kisüstön főzik
a szeszt hozzáértő öregemberek és nagyot visszhangzik a kiáltás a
megszedett szőlők között. A kedv úgy bugyborékol az ifjonti szívben,
mint a menyegzőre hajtó kocsi kereke. A füst egyenesen száll az ég felé,
mint a boldog tűz lehellete. Vackorképű öregasszonyok ágbogas ujjaikkal
lökdösik a menyecskét és legénynek kedves tanácsokat susognak a fülükbe
fogatlan szájukkal. A pincében talán az a pap tartja tenyerét a
hordólyukon, akit még Csokonai otthagyott. Gondtalanul, feladat és
tennivaló nélkül, csupán örömökre felépítve folydogál az élet patakja:
mindenki száz esztendeig fog élni és vénségére fiatal leány mellett
melegedik.

A szalonna, amellyel megkínál Juliskám: kamrák andalgó csendjét vonták
emlékezetembe, amelyekben farkasétvággyal időzött ifjúkorom téli
délutánokon, amikor hófuvás porzott, a kertek felett hókísértetek
csatáztak, a régi Magyarország bősége terpeszkedett a polcokon, füstölt
kolbászokba ütötte fejét a látogató, a sonkák oly nehézkesen lógtak alá,
mint kövér asszonyok, fűszeres volt minden eledel, mint Mislainé
szájaszéle és a gyomor úgy tobzódott az erőpróbákkal, mint az ifjúkor
telhetetlenkedik a sohasem elegendő szerelemmel.

És a friss kenyérnek illata: hosszan elnyúló, renyhén álmodozó, pacsirta
hangjára álmodozva figyelgető búzaföldek szelét vonta elém. Ahol
cifrálkodva áll a sárga napraforgó, cigányleány piroslik a dülőúton,
görögdinnyekülsejű fiatal nők csengve énekelnek, mint a kaszát fenik a
szomszédban, lábait ég felé nyújtja a csecsemő a mezőn és a Napból tüzes
kocsin száguld le a mindent lebíró élet. E kenyérnek ízében szélmalmok
mutatkoztak a látóhatáron, mely szélmalmok körül gyermek voltam,
ijesztett alkonyattal a vitorla árnyéka, kísértet lakott a malom
padlásán, a lisztescsizmás fuvarosok hangos szóval, mint az élet örökös
szállítói indították útnak a zsákokkal megrakott szekereket. A szél
napnyugatról fujt, mintha csak addig volna érvényes minden munka, amíg a
nap vérveres korongja letűnik a síkság szélén. Az alföldi alkonyat
meztelen lábú leányzói futottak át a mezőkön, hogy hírül adják a
molnárnak: bekövetkezett már az este, állítsa meg a kimelegedett
malomköveket.

És a szívességben, amellyel kínált Juliska: hajlandó voltam egy egész
nemzet erényét látni; Szűz Mária leányai, a magyar parasztmenyecskék
odaadó jósága csillogott a szemében, mint a gazdagon termő földek
virágzása.

A dülőúton ekkor felhangzott az ének, mintha mind egyesültek volna a
pacsirták, fecskék, verebek, barázdabillegetők, öreg varjak, hangos
szarkák, hogy elfujják a búcsúsok örökös imádságát:

– Mária, segíts!

Kalászhajjal, Búzaszentelőnapjáról folytatott áhitattal, a Szentháromság
nyilt szemével, mezítláb, mint a madarak, napraforgógerincüket
meghajlítva, az imádságtól, fáradalomtól felmagasztosulva mentek
csoportban az asszonyok a ház előtt az országúton. Az esztendő szürke
napjai, kotkodácsoló gondjai maradoztak el a lábuk nyomában a homokon:
életük elmaradozott mögöttük, mint a felhő az égen. Bűneik, betegségeik
lehullottak, mint lábukról a homok. És egyszerű szívüknek kapui boldogan
kitárultak, azon malasztos vendég várásában. Aki e napon, mielőtt a nap
leszállna, lelkükben kvártélyt vesz.

Az Úr Jézus és a barna Szűz Mária mendegélt előttük láthatatlanul a
homokon. A napsütésben ők már látták a máriapócsi tornyokat. Siettek,
mint a gazellanyáj. A falevelekről az éjszakai eső cseppjei rájuk
hullottak, mintha az árvaságra, az országútra hullott vízcseppek is ott
akarták volna befejezni mulandóságukat, ahol Mária lakik.

– Mária, segíts! – énekelték fáradhatatlanul, mintha erre a
búcsújárónapra volna feltéve jövendő életüknek minden boldogsága,
egészsége, a kis falusi házak épsége (ahonnan hajnalhasadtával
elindultak), az alva hagyott gyermekek jövendő mosolygása, a télnek
betegségtelensége, a kakasoknak jókedve, a tehenek bőgése, a tyúkoknak
kotkodácsolása. Minden e búcsújárónaptól függött. A szívük úgy szárnyalt
Mária égi köntöse felé, mint a menekülő madarak a toronyra.

Ámde az öreg búcsúsember, aki eddig a csapat élén haladott, a zászló
közelében, házunk előtt elmaradt a csapattól és házunkba tért, mintha
ott valami tennivalója lett volna.

– Kozsárka meglátogat minket! – szólalt meg illetődötten Juliska. –
Istenem, hol van a fiam, hogy el ne mulassza az áldást!

A fiú az istállóból előkerült, amikor az öreg szent ember letelepedett a
székre és megízlelte az elébe tett italt.

– Csak hadd menjenek előre az asszonyok, majd utólérem őket, mert én úgy
járok, mint a szél – szólt az öreg kezével legyintve. – Mi sohasem
fáradunk el a járáskelésben, nem öregszünk, nem betegszünk, meghalni is
akkor szoktunk, ha hívjuk a halált. Már nem sok időm van hátra. Jöjjön
helyettem más, fiatalabb, tudatlanabb, aki még nem ismeri az országutat
és útonjárókat, – az egész világot. Kisasszonynapján van harminc
esztendeje, hogy elveszítettem mindent, ami földi, azóta az ég gyermeke
vagyok, pócsi búcsúvezér. Azóta nem aludtam ágyban, mindig csak kemény
földön.

S a mi Urunk, Jézusnak tiszteletére csak akkor eszem húst, ha azzal
jámbor emberek megkínálnak.

Juliska csendesen kiment a szobából és fehérkendő alá rejtett hideg
hússal tért vissza. De a búcsúvezér eltolta magától az ételt.

– Ma nem – mondta csendesen és határozottan. – Ma bőjt van. Majd ha
megtisztálkodott a lelkem Mária-Pócson, akkor nyúlok ételhez.

S csendesen ingatta őszbeborult nagy fejét, kerek gyermekszemeivel pedig
oly világosan, fénylően nézett reánk, mint a víz néz a napsütésbe.
Elhittem ebben a percben, hogy bűnös embernek nagy megnyugvás lehet
ilyen világos, bizalommal és hittel sugárzó szempárral találkozni
bujdosásában. Ilyen az a szem, amely megnyitja a bemohosodott zsilipeket
az asszonyok lelkén, hogy kiömlik onnan a sok szennyvíz, a poshadt
csatornalé, amelybe mindenféle szemetet dobált a mindennapi élet. Az
oroszlán és az őz szeme egyesült Kozsárka tekintetében. Bátor és szelíd
volt tekintete, mintha sohase ijedt volna meg semmitől, csak jó
emberekkel és gyermekekkel találkozott útjain, akiknek megfogta a kezét,
hogy el ne tévedjenek. Ez a szem volt az, amelyet évekig nem felejtünk
el és amelyre részvéttel és meghatottsággal gondolunk vissza. Nem kért
tőlünk egyebet ez a szem, mint egy kis jóságot, amellyel legkönnyebben
és legnehezebben rendelkezünk. Vajjon hová lehetett ez a jó, áldásos
szem az emberek vadállatias tekintetei között? kérdezzük magunkban,
mikor többé már nem látjuk őt.

De most még itt volt Kozsárka és szeme áldást sugározva pihent rajtunk.
És mi nem tudtunk néki semmit sem adni, mert nem fogadott el egyebet egy
ital vízen kívül.

– Nincs valami baj a háznál? – kérdezte körültekintve. – Tavaly, mikor
erre jártam, jobb kedved volt, Juliska. Most aggodalmasnak látszol,
mintha kételkednél a mi Urunk végtelen jóságában.

– Nem kételkedem – rebegte Juliska. – Csak néha rámjön valami fájás. Nem
tudom, hol fáj, nem tudom, miért szomorodom el, csak úgy jön valami,
aminek csak az árnyékát látjuk, mint a füstnek.

– Majd elszáll a füst s vele megy árnyéka – felelt az öregember. – Úgy
van az a világban, hogy nem járnak egyformán az órák. Van órája a részeg
embernek és a bolondnak. Az ebédnek és a halálnak. A fiatalságnak és az
öregedésnek. Vajjon melyik órát látod te most, Juliska?

– Azt hiszem, a fiatalság órája már elmult.

– Akkor sem kell kétségbeesni. Nagyon szép órája van ám az öregedésnek.
A szél már nem tud úgy hazudni, mint azelőtt, az igaz; a kéményből
elszökik a tilinkós, aki azelőtt nem hagyott aludni, ez is igaz;
nemkülönben csendesség van a konyhán a fazekak, lábasok, gyúródeszkák
között, nem pöröl az ibrik a levesestállal, nem veszekedik a só a
paprikával, – ez is igaz. De hát mire volna Mária-Pócs, ha még ezért sem
tudna megvigasztalni? Az a kis Gyermek, akit az Anya ott ölében tart,
minden asszonynak tud valamit mondani, úgy, hogy csak ő hallja meg a
szót. Gyere velem Pócsra, leányom és többé nem látod árnyékát a füstnek.

Harminc esztendeje vezetgetem én már a fehér Tisza mellől az én
asszonyaimat a pócsi Szűzanyához. Sokan mentek el, akiknek úgy fájt a
szívük, hogy támogatni kellett őket a nagy útban. Másoknak kővé
változott a bánat a kebleikben. Egyiknek elfujta a szél a nótáját,
másiknak elmosta az eső a mosolyát. A harmadikban úgy cincogott a
szomorkodás, mintha egerek bujtak volna belé… Aztán, mikor hazafelé
jöttünk, a sánták elől mentek, a vakok dícsérték a kék eget, a
szívbajosok úgy kacagtak, hogy a foglyok felrepültek a mezőkön.

Az öregember beszéde alatt Juliska természetesen könnyezni kezdett. Jó
sírás volt ez. Fényesebb lett utána a szeme.

Szótlanul mutatott a fiúra, aki az asztalra könyökölve, nyitott szemmel
figyelt a búcsú-vezér szavaira.

– Hát én mikor találom meg az apámat? – kérdezte.

Az öregember felnyitotta a szemét, mintha csak most emlékezett volna,
hogy mi keresnivalója van neki ennél a háznál.

– Már látom, hogy nemsokára meg kell szólítanom a komámat, a halált,
amikor találkozom vele. Rövidülnek az eszem nappaljai. Lám, egészen
elfelejtettem, hogy a fiad, Juliska, az apját keresi… Pedig tudtam, mert
rágondoltam, amikor házadat ismét megláttam az országúton.

– Hát mikor? – kérdezte a fiú jól előrehajolva, mintha az ezüsthasú
halat lesné a vízben.

– Akkor, midőn éppen olyan leszel, amilyen az apád. Akkor találkoztok
egymással és többé soha sem váltok el. Mikor az apádnak szüksége lesz
rád.

Az öreg búcsús ember felcihelődött. Kimustrált kemény kalapját (amelyet
bizonyosan a tekintély kedvéért hordott, hisz még az ilyen szent
embernek is lehet gyengéje) fejére illesztette, kezébe vette a
keresztformájú vándorbotot, megmozgatta lábait, lábain a kopott sarukat,
amelyek harminc esztendő alatt annyi országúttal és útonjáró emberrel
ismerkedtek meg. Keresztet vetett magára, keresztet vetett ránk és
elment.

S a következő percben, mintha ugyanazon a helyen, a napraforgóknál, ahol
az imént abbanhagyták az asszonyok az éneklést, felhangzott a pacsirták,
fecskék és verebek hangján:

– Mária, segíts!

Egyedül kószáltam a réten, az éren, a nádasban, a jó kis házat, ahol új
tanyát vertem, elhagyogattam reggelenkint, mint a madár fészkét. Addig
mendegéltem, amíg a tanyaház kormos kéménye (amely bozontos hajzatú volt
az egykori gólyák kapargálásától) eltűnt a látóhatáron. S akkor
elgondolkoztam a hangyákon, akikhez férfifejjel visszatértem gyermekkori
játékot folytatni.

Juliska és a fiú ott maradtak a fészekben s mindaddig utánam néztek,
amíg láthattak. Úgy tapadt a szemük sugara a vállamhoz, hátamhoz, mint a
napsütés. Ha lecsapna egyszer a felhők közül a mesebeli griff-madár,
hogy karmaival elragadjon messzire, Juliska és a fiú menten ott
teremnek, hogy megvédelmezzenek. De nem jött griff-madár értem, nem jött
levél utánam. Elfelejtették a világon, hogy voltam.

… Igen, most már bevallom, hogy mindig az volt a vágyam, hogy
farkas-kalandos téli éjszaka után egy kis szánkó kasfarában,
agyonhajszolt lovakon benyargaljak egy ismeretlen kis városkába,
kapukulcsot szerezzek egy vasrostélyos házhoz, amelyben ifjú nőt s
gyermeket rejtegetek…

… Utazásaim közben, füstös állomásokon, akasztófa-zsírral megkent
asztaloknál, rabvallató bor mellett néha hallgattam a szél üvöltözését
és a zsoldos katona, a vándorlegény, a csavargó komédiás előadásait a
nőkről és a nők erkölcstelenségéről, hogy megremegett a szívem. E
kocsmaasztalok mellett öreg kéjencek mondták el fajtalankodásaikat ifjú
nőkkel, ősz szakálluk oly „igazmondóan“ fehérlett elbeszéléseik közben,
mint az Arany János versében a vén Márkus galambősz feje. Csavargók
hozakodtak elő mondanivalóikkal a nők megejthetőségéről és annyi titkot
mondának, hogy az asztal hajladozott. Ó, a nők nagyon jól sejtik, hogy a
kocsmákban mily förtelmességeket beszélnek róluk a szívtelen és elesett
férfiak, a már tehetetlen vének, az erejüket veszített korhelyek, az
életük felett őrjöngve zokogók és a nyerítve röhögők, férfiak, akik
elveszítették hitüket, a legszentebben, a nőben és ezért tébolyodottan
korbácsolják a maguk és mások lelkét gyötrelmes szavakkal… A kocsmákban,
az állomásokon a férfiak mellé telepedik az a kénkövesszagú gavallér,
aki a világot járja és a legjámborabbnak is olyan dolgokat suttog a
fülébe, hogy megcsalva érzi magát minden hitében. Mily jól teszik a nők,
ha a szeretett férfiút nem engedik a kocsmába, ahol a zsoldos katona
liliomfehér hercegnők alsószoknyájára rondít, ahol a vándorkomédiás
felkiabál a felhők hátán üldögélő szüzekhez és a csavargó minden
elhagyott faluról és városról erkölcstelenséget hirdet.

S ilyenkor mindig feltettem magamban, hogy csak olyan nőhöz leszek
hűséges, akire én magam zárom az ajtót. Valahol, valamerre keresek egy
régi házat, ahol kedvemre elboronghatok estenden a tűz előtt, ahol oly
csendben élek, hogy szerelmes lehetek az emlékeimbe, nem elevenedhetik
meg egyetlen emlék sem, hogy valósággal rámnyissa az ajtót… ahol a nők,
akiket ismertem és belőlük kiábrándultam: az alkonyat borongásában s
nesztelen léptekkel megfoghatatlan ruházatban úgy térjenek vissza, mint
amikor először láttam őket… olyan legyen a hajuknak az illata, a
szemüknek csábja, az ajkuknak méze, a szívüknek megindultsága, a
lelküknek galambröpködése, a kezüknek játéka, mint az első
találkozáskor, mikor meghódítottak… minden téli estve visszatérjenek és
csak az legyen meg belőlük, ami szép, jó és drága volt; az a zene
hangozzék a szájukból, amelyről ők maguk sem tudtak, midőn
megszólaltatták; abba a magasztosságba, önfeledtségbe, mindent elfelejtő
első szerelembe ringassák a szívemet, amelynek üdvösségéről csak akkor
tudunk, mikor az elmúlott. Valahol, valamerre keresek egy zugot, ahol a
nők oly megtisztultan élnek, mint emlékbe adott virágaik a biblia lapjai
között…

Ime itt volna a hely, Juliska tanyája, kedvem mégis szomorú, mintha
ráfujt volna a csalódás. Való volna a régi mondás, hogy soha sem
találjuk meg azt a helyet, ahol a boldogság lakik? Csak futkározunk vagy
ballagunk egyik határból a másikba, egyik várostoronytól a másikig, nagy
házból a kis házba, 1900-iki úrhölgy bőven lengő szoknyája mellől a
ballerina tüll-ruhácskájáig, hárfát pengető szentéletű úrnő erkélye alól
a cigányputriig, ahol a vadmadarak színes ruhájában cifrálkodva sivít a
leány. Azok közé a boldogtalan férfiak közé tartoznék magam is, akikkel
duttyánokban és városvégén meglapuló csárdákban poharat koccintottam,
akik oly kedvesek voltak, mint a lacibetyárok vagy melankólikusak, mint
az eresz alatt gomolygó köd, s mindig mentek, mendegéltek, tiszta
asszonyok rozmaringillata mellől elszökdöstek a gajdoló leányokhoz, akik
az ördög öreganyjának a házában mindig táncolnak. Akik otthagyták a
gazdag nemzetesasszonyt és egy vándorkomédiásné festékes-skatulyája után
beutazgatták a fél országot…

Az elhervadt Ónodi-kisasszonyok legalább így ítélték meg a helyzetet,
midőn egy napon kóborlásaimban elvetődtem hozzájuk.

– Maga már nem az az ember, N. N., – mondta bizalmasan Tini kisasszony –
akiről Juliskánkkal téli délutánokon beszélgettünk. Sokkal fiatalabb,
mint gondoltuk. Maga nem elégedne meg azzal, hogy nagyvásárkor menjen
csak Nyíregyházára. Ott ülne minden hetivásárkor a Kiskoronában,
puszipajtásaival, a legnagyobb korhelyekkel és a lovak meggémberednének
a hidegben a vendéglő előtt. Olyan lenne, mint Zathureczky volt. Nemde,
Zsanett?

Zsanett tetőtől-talpig végignézett, mint egy sorozó-orvos.

– Tévedsz, Tini. Sokkal öregebb, mint hittük. Az ilyen minden hájjal
megkent, vénülő férfiúnak nemcsak azon jár az esze, hogy a padlás
létrája alá álljon, amikor a szolgálók diót hordanak, hanem azon törné a
fejét, hogyan szöktesse meg ezt vagy amazt a fiatal leányt a környékről.
Mint Kunfalvi a svájci nevelőnőt…

Mint későbben észrevettem, az Ónodi-kisasszonyok számára két férfi
létezett a világon. Tininek Zathureczky volt az ismerőse, míg Zsanett
példáit Kunfalviról vette. Kár, hogy mind a két gavallér már meghalt az
elmult században; meggondolták magukat és elmentek a terméketlen
diófákkal és savanyú gyümölcsöt termő vén almafákkal szegélyezett
mellékes és titkos úton a sűrűség felé, ahová hajdanában oly gyakran
csalogattak nőket… (És a sűrűségből többé nem jöttek vissza.)

Az Ónodi-kisasszonyok Boldogfalván laktak, ahol úgy ismerik a férfiakat,
mint akiknek reggeltől reggelig nincs egyéb dolguk, mint
folyton-folyvást nőkre gondolni, nőknek cselvetéseket feladni,
kelepcéket állítani, hűtelenkedni, turpisságokat kieszelni és
legfőbbképpen minden alkalmat felhasználni, hogy megcsalhassák azt a
nőt, aki őket igazán és önfeláldozással szereti… Boldogfalván laktak egy
régi házban, amelyen nemesi címer volt, veranda, ahol minden történni
szokott, ami a kisasszonyok életében emlékezetes, mert a szobák oly
kicsinyek és alacsonyak voltak, hogy azokban csak álmodni lehetett egy
szebb jövőről. Innen mentek el a mult századbeli gavallérok. Z. egy céda
kocsmárosné karjain, K. a svájci nevelőnőt gyors lovakon szöktetve, s
bizonyára azóta is járják a világot új kalandok, futó ismeretségek után,
szíveket törnek össze, lesben állanak éjszaka nők elrablása céljából,
elhagyott tornyokba vonszolnak fel nőket, estélyeken és vacsorákon
pompáznak, ahol kezükkel, lábukkal, szemükkel mindig a háziasszony
meghódításán fáradoznak, virágokat küldenek, párbajokat vívnak – amint
az általában a férfiak szokása.

– A férfiak olyanok, mint a rókák – vélekedett Tini. – Ketrecbe kell
őket zárni, hogy meg ne szökjenek. Minden asszony bolond, aki hagyja,
hogy lecsapják a kezéről a férfiát. Én láttam boglyas dühöngő
asszonyokat a nagykállói elmegyógyítóban, akiknek nem volt más bajuk,
minthogy a férfi megszökött mellőlük. Sohase bolondultak volna meg, ha
vigyázni tudnak.

Zsanett szakértően legyintett:

– Az asszonyokban van a hiba. Elbizakodnak, hisznek és megesküdnek, hogy
a férfiak szerelme örökké tart. Elfelejtik, hogy a megúnt szerelem
elszökik a kéményen át. A magaúnt férfi elszökteti az öreganyját is.
Változatosság kell a férfinak, mert így teremtette őt a mindenható. Mi
szegény nők csak egyszer szeretünk, vagy legalább is ráfogjuk valakire,
hogy őt szeretjük életünk végéig. Míg a férfiak sebe oly könnyedén
gyógyul, mint a cigányoké. Ha még egyszer visszatérne Kunfalvi, elhoznám
mulattatására a kövér unokatestvéremet, Katicát, akinek egyszer itt szép
szavakat mondott, nyári estén.

Nem feleltem a kisasszonyok szavaira, mert annyi eszem volt, hogy
lássam: ismerni óhajtanák véleményemet. Boldogfalván életbevágó
jelentőséget szokás tulajdonítani az elejtett szavaknak, ezért azt
véltem, hogy jobb hallgatni és szabadjára engedni a kisasszonyok régen
henyélő szájait. S így mihamar kiderült, hogy három esztendő előtt még
ispánt tartottak és erről az ispánról sokat pletykáztak a környéken.
Valami ágrólszakadt vándorlólegény volt, amikor a kisasszonyok
felszedték az országútról. Kihízlalták, móresre tanították, kártyáztak
rá, míg az ispán megúnta a jólétet… „Úgy bántunk vele, mintha a magáéban
volna! Visszaszökött öreg feleségéhez, aki mindennap megverte.“

Erre sem szóltam, csak fejemet csóváltam az érthetetlen eseten. Tini
tehát tovább folytatta a sopánkodást, hogy Boldogfalva nem fekszik a
nagy országút mentén, ritka madár erre a vendég, a legátus, a vándorló.
Nem lehet az igaz, hogy Boccaccio élt a világon, vagy legalább is nem
járt Magyarországon, mert itt erkölcsös nők laknak. Könnyű dolga van
például egy olasz kocsmárosnénak, ahol a vándorlók leisszák magukat, de
Boldogfalván savanyú a vinkó.

– És ön mit szeret? – kérdezte Zsanett s előkelőség céljából elővette
lorgnettját, amelynek egyik üvege hiányzott.

– A napfelkeltét a szabadban – feleltem.

Csodálkozva néztek rám, mint valami bolondra. Tini türelmetlenül és
epésen szólt közbe, mintha igen sértő dolgot mondtam volna.

– Maga nyilván mult századbeli ember, amikor a nőknek udvarlására a
férfiak a mindennapi természetből vették képeiket. A nagyanyánk idejében
volt az divatban, hogy a férfiak a csillagokat, a holdakat rángatták le
az égről, a mezőkről elővették a kék lenvirágot, a tavasz első lepkéjét,
a patakból a könnyed pisztrángot. S a nők úgy tetették magukat, mint a
lucernásban ülő nyúl.

– Szemérmes, felejthetetlen korszak – feleltem meggyőződéssel. – Csak
nézzük meg a fotografiákat, leveleket, sőt divatlapokat, amelyek a mult
századból maradtak hölgyeinkről. Egy másik ország, egy messze
eltávolodott tartomány alakjai ők, akiknek mintha nem maradtak volna
gyermekeik. A homlokukról sugárzó fény, a szemükben látható szerénység,
az arcukon felírt hűség és önfeláldozás a mai nőkön már nem található.
Leveleiket mindig oly gondosan és szemérmetesen írták, hogy azt
meglophatta a postamesterné. Divatjuk méltóságteljes tiszteletet
parancsoló. Bő, földigérő szoknyáikban megannyi fejedelemnők. A test
bűnös formáit eltakarja a ruha, hogy a férfiak szerelmük jutalmául
valóban egy ismeretlen, gyönyörű szigetre érkeznek meg. Ki látta
nagyanyáink lábát, karját? Igazában csak az, aki a koporsófedelet rájuk
szegezte.

Zsanett sziszegett:

– Maga a fővárosból jött közénk? Talán a Nemtudom-utcában lakik ott?
Soha se járt Andrássy útján, amelyet azelőtt Sugár-útnak neveztek? Úgy
beszél, mint egy falusi mester. Kunfalvi szalongavallér volt.

– Talán nem is hallotta még életében a Jambó-nótát? – kérdezte gúnyosan
Tini, a jambót zsambónak ejtvén.

– És Küry, Pálmai, Hegyi ismerősei önnek, mint Kunfalvinak, aki órákig
tudott beszélni Pestről? Ó, mi mindent tudunk, ami Pesten történik,
holott csak Boldogfalván lakunk. Tudjuk, kiért lett öngyilkos Nagy Imre
és hallottuk, hogy Szirmai Imre milyen kunsztokat tud az ötkoronással.
Olvastuk a fehérkaméliás nő történetét, aki mellbelőtte magát egy
íróért. Tudjuk Satanelló kalandjait a népszínházi színfalak között és
Baligovics Bojár Terus arcképét asztalunkon őrizzük. Nagyon jól vagyunk
értesülve arról, hogy ki az a nagy művésznőnk, aki pezsgőben szeret
fürdeni és Szapáry Pál mennyit veszített a kaszinóban. Már csak néha
levelezünk Dura Máté „Szerelmesek könyvé“-ből; modernebb írók műveit
forgatjuk, mint Veresné Gaál Karolina. Tini Alba Nevis verseiért rajong,
míg magam (persze Kunfalvi neve alatt) előfizetője vagyok a „Magyar
Figaró“-nak. Itt kiment a divatból az álmoskönyv, uracskám, azért bánjon
velünk úgy, mint modern hölgyekkel illik.

– Talán azt sem tudja, kicsoda vizenkei Török-Gyolcs Kazimir? – vágott
közbe Tini.

Szelíden tiltakoztam.

– Valóban nem ismerem a kiváló férfiút.

– Ő pedig mindenkit ismer a fővárosban. Két esztendő előtt utazott erre
egy barátja kíséretében, aki állítólag gróf volt, de nem használta
címerét. Demokrata volt az istenadta, mint Kardhordó Árpád. Esőben,
sárban, hidegben érkeztek meg e hazafiak, akiket azon nemes cél vezetett
hozzánk, hogy felszólítsanak: vegyünk részt a felvidéki akcióban, amely
József főherceg védnöksége alatt volt alakulóban. Ha nem tudná: a
felvidéki akció célja volt az ottani magyarság megmentése.

Természetesen nem vontuk ki magunkat a honleányi kötelesség alól.
Megrendeltük a könyvet. Csak az a kár, hogy a Zsidók egyetemes
történetét kaptuk kézhez, amiért még ma is pörben vagyunk. Török-Gyolcs
Kazimir egy napig volt vendégünk és mindent megtudtunk a fővárosi
életből. Tőle hallottuk, hogy Komlóssy Emmát megszöktette az öreg Pálffy
gróf és morganatikus házasságot kötöttek, amit úgy szokás kötni, hogy a
vőlegény balkezét nyújtja a nőnek.

Hasonló történetei napestig voltak a két Ónodi-kisasszonynak. Úgy
éreztem magam, mintha nem is Budapestről, hanem a holdból érkeztem
volna. A Színházi Hirnök és a Magyar Bazár eljegyzési híreit sok
évfolyamon át megtanulták. A pikantériákból gyüjteményük volt, mint az ő
korukban lévő férfiak a fidibuszt szokták gyűjteni. A petróleumlámpa
mellett kifogyhatatlanul beszéltek grófokról, színésznőkről,
kalandorokról.

– És hogy is hívták a bárónőt, akit a majma megharapott? – kérdezte Tini
kisasszony, midőn már félálomban voltam.

A vendégszoba fala tele volt ragasztva újságból kivágott képekkel,
kóta-képekkel, divatlapok mellékleteivel. A Gigerli-mars kótáján sétáló
gavallérok, Vidlicskay József karrikaturája, Dura Máté és Jakab Ödön
ifjúkori arcképe altattak el. Hajnalodott, a zsalugáter mögött madarak
szólaltak meg, mintha most érkezett volna a posta, csupa nagyszerű
hírrel. Az ákácfák között fénylő oszlopai feküdtek a napsugárnak. Valaki
megkopogtatta az ablakot.

György, a fiú állott odalent.

– Hál’ istennek! – kiáltottam. – Csakhogy nem felejtkeztél meg rólam.

– Tudom, hogy ez nem magának való hely. Nyakamba vettem
kakaskukorékoláskor a lábomat és most itt vagyok, hogy jöjjön haza.

A házban még mindenki aludt. A kisasszonyok valószínűleg most álmodják
meg mondanivalóikat. A vadszőlő hervadozott a verandán, mintha azokra a
régi vidám vendégekre gondolna, akik itt valamikor piros borral a
kezükben üdvözölték a nyári hajnalokat. A cigány tust húzott és a
vendégek elmentek pörgő kocsikerekeken.

György sürgetett:

– Ne sokat gondolkozzon. A kisasszonyok felébrednek és akkor nincs
menekvés. Elhíresztelik, hogy a postamesterné után szökött, aki tíz év
előtt tűnt el a faluból. Eddig minden vendégük a postamesterné után
illant.

Régen volt ugyan, hogy ablakokon kiugráltam, mielőtt megvirradt volna.
Most félelem és szégyenkezés nélkül kapaszkodtam fel az ablakdeszkára,
hisz odalent állt György, aki megvédelmez minden gyanutól. Lábujjhegyre
ugrottam, mint a legboldogabb korban.

György a szérűskerten át vezetett ki a mezőkre, ahol már forrt az élet
konyháján a madarak ennivalója, a madárijesztő teleitta magát harmattal,
az utakat elzáró sorompófák a magasba emelekedtek, mintha a tájat
kémlelnék. A régi szélmalom romjai boldogan sütkéreztek a felkelő
napban, miután elfelejtették az éj kísérteteit, a baglyokat,
denevéreket.

Az országúton állt a diadalmas, boldog élet. Hosszú léptekkel mentünk
hazafelé.

A tanyaház udvarán Juliska állott és a tenyerét a szeme felé emelte,
mintha közelgő betyárokat nézne.

– Hol kóboroltatok? – kérdezte mosolygósan.

– Egy kis budapesti postát hallgattam az öreg kisasszonyoktól, –
feleltem – s elhatároztam, hogy darab ideig még nem megyek Pestre.



A régi szélmalom tücske.

Ő ott lakott, ahol a vereshasú régi szélmalom állongott gyepes halmon,
mint valamely öreg vitéz, aki várából kirohant, hogy megállítsa az
útonjárókat. A várat elvitte mögötte az idő, a halmot már benövögette a
galagonya, mogyoróbokor, vadalma, amely bujdosó növények nagyon
szeretnek olyan helyen tanyát ütni, hol emberek nem járnak; – kedvükre
játszadozhattak tavaszi reggelen, nyaranta belehenteregtek leveleikbe és
így ősz időben oly ijedten bujtak össze, mint a kárvallott család. Még
fűzfa is akadt itt ama szomorú magyar fajtából, amely elfütyengeti a
szélben a régi boldog embereknek nótáit, amelyeket a mai kor már nem ért
meg. Nyírfa fehérlett az alkonyatban, mint egy eltévedt szellem, aki a
régi szélmalom környékére bujdosott a seprőcsináló öregasszonyok elől.
És a vén szélmalom tetőtlenül állott a középen, mint egy ordításra kész
szörnyeteg a mult időkből, amely megfogyatkozott, letöredezett
szárnyaival utolsó leheletig védi a maga dombját, holott ellenségek már
nem jártak erre, legfeljebb néma vándormadarak húztak át a felhős
égboltozat alatt.

Az idevezető utat benőtte a gyom, mint magáról elfelejtkezett öregember
arcát a szakáll. Az élet kelepelő szekerei másfelé vették járásukat, a
szélmalom soha sem látta azokat az arcokat, amelyek mostanában
mosolyognak ezen a vidéken. A hangok, amelyek körülötte felhangzottak,
leereszkedtek a pincékbe, hogy onnan többé ne jöhessenek a napvilágra. A
mindennapi történések, amelyeket itt hajdanában megbeszélgettek az
emberek a molnárral, nem jegyeztettek fel a kalendáriumba, elrepültek
azok a széllel.

Amint napról-napra beljebb bátorkodott az őszi idő, mint a vén cigány a
kocsmába, mind többet jártam a szélmalomhoz, ahol egy kimustrált
malomkövön hosszan elüldögéltem s azt a könyvet lapozgattam, amelyet
ifjúkoromban szerettem. Turgenjevtől a Vadász iratait.

Néha, alkonyattal zaj hallatszott a tájra széttekintő tört szárnyak
felől. Mintha egy hang futott volna végig a malom tetején és belsejében.
Valakit tán látott a messziségben a legmagasabb szárny és erről gyorsan
hiradással volt. Máskor megzörrent valami az őszi bokrok között, mint az
emlékezet, amely váratlanul valahonnan idetévedt. Talán gyilkosság vagy
szerelem történt ezen a helyen (amely dolgok legtovább maradnak meg az
emberek ládafiában) és most néha visszajár ide egy borongó öreg
emlékezete töntörgő lépteivel? Majd könnyű, futamodó léptek hangzottak a
malomkerék körül, amikor fölemeltem a fejemet az olvasmányból; mintha
valaki meglesett volna, mivel töltöm a magány búsuló óráit, amikor olyan
emberhez kezdtem hasonlítani, aki majd ha megszólal, a saját hangját sem
ismeri meg?

Néha átvándorolt a tájon egy messzi falu harangszava, mint egy eltévedt
madár. Majd varjak károgtak, de nem láttam őket. A szél hajtott valamit
a mezőn, mint saját szakállára dolgozó vadászeb. Egy kukoricacsősz a
legénykorára gondolt és tüzet gyújtott a messziségben, amelynek füstje
fölemelkedett, mint az elkívánkozó élet. Az ősz nedvei már szinte
hallhatóan csörögtek a lapályon, midőn az esti köd leereszkedett, mintha
láthatatlan kis vízimalmok kezdenék gyors munkájukat, az embereknek való
koporsódeszkákat fűrészelvén. Nagyot futamodott a nyúl a ritkuló
kukoricásban, mintha ebben a percben vette volna észre, hogy ellenséges
országba tévedt. Koppant a lehulló levél, mintha valakinek a múló
óraütést jelezné.

Itt ismerkedtem meg Szomjas úrral, akit már régebben ismertem és ő is
ismert, de csak olyanképpen, mint András napjának tudomása van József
napjáról a kalendáriumban, de sohasem találkoznak. Hallottam, hogy
bogaras ember, de nem sokkal bolondabb azoknál a különcködő nyírségi
uraknál, akik a mult században meghúzódtak magányos házaikban, mikor
minden hitelüket kiaknázták és jókedvet, életbölcsességet az őszi
légytől kértek kölcsön, amely a papírossal beragasztott ablakon döngött.
Hallottam azt is, hogy van egy kisasszony-lánya, akit a szatmári
nénéknél neveltet, Saroltának hívják és olyan hosszú haja van, mint
Csillag Annának.

Szomjas úr nem messzire lakott a szélmalomtól egy hosszú földszintes
házban, amely régi időkben kasznárok, ispánok háza lehetett, mert címer
nem volt a kapun. Kis ablakok voltak a házán, amelyek észrevétlenül
óhajtottak maradni e feltűnési viszketegben szenvedő világban. Ezekből a
kis ablakokból látszik végtelennek a téli hómező, amelynek látóhatárán
fekete pont a lovas csendbiztos vagy a cigánypostás. Itt húzódott meg
Szomjas úr, „mióta a világnak búcsút mondott és Bessenyei testőrtiszt
módjára szótlanul legyintett“. Körülbelül ötvenesztendős volt s olyan
ruhadarabokat viselt, amelyek nagyon régen voltak szolgálatban, de nem
felejtették el úri származásukat. Volt például zöld vadászmellénye,
tarka-barka nyakkendője és bricsessz-nadrágja, amelyre fiatalkorukban
bizonyosan engedékenyen nézegettek az öregasszonyok. Vadkacsa-tollas
kalapja volt, mint akármelyik környékbeli gavallérnak. Macska-nadrágja
bévül fényes, mintha sokat tartotta volna kengyelben a lábát. Ámde
minden ruhadarabja oly avas és kopott, mintha réges-régen a föld alá
költözött volna az az uraság, aki először viselte e tetszetős öltözetet.

Hangja almáriomból hangzott, amelyet régen nyitottak ki. Mozdulatai
félszegek és szégyenkezők, mintha már nem tudná bizonyosan, mire
tanította egykor a táncmester. Felsőfogai hiányoztak, ugyanezért a
bajuszát lefelé szoktatta. Tüskés, vastagszálú volt ez a bajusz, mintha
sok csókot megkóstolt volna, amíg ez érdemes volt. Fekete zsinóron
szemüveget hordott, amelyet duzzadt orrára illesztett és az üveg alatt
megszelídül szeme.

– Olvasgatunk, olvasgatunk? – szólalt meg. – Azelőtt én is sokat
olvastam, az igaz, hogy németül, mert ifjú koromban külföldi iskolába
járatott az apám. Beszélni hamar elfelejtettem a németet, de az olvasást
megszoktam. Így a Madách Ember tragédiáját csak akkor élvezhettem, mikor
Julius Lechner von der Lech németre fordította. Kevés a petróleumunk,
pedig olvasni csak éjszaka jóízű, mikor kopog odakint az eső. Régebben
bezzeg elég volt a tűz a kályhában, hogy téli estéken a legapróbb
betűket is elolvassam.

– Mikor én idekerültem, – mondta darab idő multán, egy hosszú rab
szomorúságával, – nem igen volt művelt ember a környéken, akivel érdemes
lett volna megismerkedni. Az egyik szomszédom éjjel-nappal részeg volt.
Korán reggel kezdte a borivást, hogy végigélhesse a napot. Az volt a
változatossága, hogy télen vörös bort ivott, nyáron fehéret.
Délutánonkint elhitte magáról, hogy kastélyban tölti az életét, pedig a
házába befolyt az esővíz. Estefelé azt képzelte, hogy messze a
nagyvilágban a nők és férfiak mindig azt kérdezgetik egymástól: »ugyan
hová lett Sonkoly, mostanában soha sem látni?« Míg estére ágyba dőlt és
minden éjszaka azt álmodta, hogy az őrültek házába viszik. Nem lehetett
vele érintkezni.

(Én nem szóltam semmit, ámde jól tudtam, hogy ez az összeférhetlen
Sonkoly senki más nem volt, mint maga Szomjas úr, aki hibáját szerette
másra feladni.)

A másik szomszédom olyan sült bolond volt, hogy Mihály arkangyalnak
képzelte magát. Ellenállhatatlannak hitte magát, mindig a nők
meghódításán törte a fejét és csupán azért nem indult el a gyümölcs
leszakítására, mert nem volt jóravaló lábbelije. Csak búcsúkra
járhatott, ahová mezítláb szokás menni; Mihály arkangyalnak megfelelt a
divat és a szemrevaló menyecskéket felrakosgatta az emlékezetébe, hogy a
következő télen, mikor olyan nagy lesz a hó, hogy az udvarra se lehet
kimenni, képzeletben szerelmi viszonyt kezdjen az asszonyokkal. Sült
bolond volt, mondom, azt hitte, hogy szép nők, akiket sohasem látott,
véle álmodnak. Lehet, hogy csak hím-szamár képében.

(Csendesen bólintottam. Ez a Mihály arkangyal se lehetett messze Szomjas
úrtól. No de halljuk a harmadikat.)

– A harmadik szomszédomnak az volt a szerencsétlensége, hogy egyszer
megfordult Monte-Carlóban, néhány aranyat nyert, ám a nagyváradi Popper,
aki abban az időben az utazó-társaságokat szervezte és vezette, még
Egyptomba is: indulást vezényelt. Szomszédom nem merészelt egyedül
maradni az idegenben, ahol mukkanni se tudott, fájó szívvel követte
útitársait, ámde húszesztendő mulva is, midőn adóvégrehajtással
zaklatták, a vörös Poppert emlegette, aki szerencséjének útjába állott.
Képzeletében annyi kinccsel rendelkezett, mint Monte Christo, csak a
kezét kellene kinyújtani. Birtokokra alkudozott, házat szemelt ki
Nyíregyházán, gyermekét az apácáknál neveltette; ha elkövetkeztek az
őszi sarak, kiköpött az ablakon, jövőre úgy sem látja már ezt az életúnt
tájat; ha köhögés kínozta álmatlan éjjeleken, könnyedén vette a dolgot,
mert nemsokára a legjelesebb orvosok gondjaira bízhatja magát; ha
megsértették, kezét dörzsölgette azon nagyszerű elégtétel reményében,
amely gazdagember korában éri… Csak el kell indulni a kakasos
aranyakért, a zizegő bankókért, a zöld asztal kitárt kebellel várja.
Ámde sohase tett szert annyi pénzre, hogy Monte-Carlóba mehetett volna,
pedig oly alapossággal kidolgozott nyerési szisztémát állított fel, hogy
három hét alatt bizonyosan tönkreteszi a bankot. És késő öregségig nem
mond le a reményről, hogy valaha gazdag ember lesz. Lehet ilyen
bolonddal érintkezni? – kérdezte Szomjas úr és erősen a szemembe nézett.

(Ez az utóbbi bolond szomszéd, ez volt az igazi. Szomjas úr, aki téli
időben hosszú leveleket írt Magyarországon mindenkinek, akinek a nevét
hallotta, aki nyert, örökölt vagy egyéb szerencsét csinált s
felszólította a társulásra a montecarlói bank megdöntéséhez. Még a
szegény Juliska is őrizgetett egy felhívást, amelyben Szomjas úr a
környéken részvénytársaságot óhajtott szervezni.)

Természetesen: érdeklődtem a csalhatatlan szisztéma iránt… És néhány nap
mulva megismerkedtem Saroltával, akinek olyan hosszú haja volt, mint
Csillag Annának.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Én szisztémámat a montecarlói temetőben kezdtem felállítgatni, még
pedig a sírköveken található évszámokból. Tulajdonképpen holt játékosok
helyett játszottam – kezdte Szomjas úr egy őszi délutánon a
szélmalomnál, midőn a malomkövön ült és sétapálcájával, amely éppen
olyan öreg bot volt, mint az ilyen tavaszmult embereké szokott lenni,
különböző vonalakat és köröket vont a nedves földre.

– Folytattam a játékot a halottak helyett, ott, ahol azok abbahagyták.
Akik öngyilkosok lettek, mert nem volt elég kitartásuk a szisztéma
végigjátszásához. Akik meggondolták a dolgot és új haditervet eszeltek
ki. Akik tönkrementek a hadiállás befejezése előtt. Akik elveszítették a
fejüket, a szívüket… Azok helyett játszottam én tovább. Ott feküsznek ők
a nizzai országút mentén a ciprusszal és szomorú fákkal bőven beültetett
temetőben, közel a játékasztalhoz, mintha darab időre pihenni jöttek
volna ki a klub forró levegőjéből. És annyi magyar ember fekszik ebben a
temetőben, hogy kitelne belőlük az egész közigazgatás. Szépen hangzó,
szaloniasan pengő, hitelképes magyar nevek olvashatók fejfákon, amely
neveket itthon az ősök a történelembe írtak, de az unokákból hiányzott
az elődök erélye, nem tudták keresztülvinni akaratukat. És ezeknek a
félbenhagyott szisztémáknak a megjátszására vállalkoztam én. Ők,
szegények, csak a szisztémáknak a fele-útjáig tudtak előrejutni, – amint
a kaliforniai aranytermő hegyek között is találnak a bányászok emberi
csontvázakat, akik ugyan a helyes úton indultak neki az útnak, de közben
felmondott az akaratuk. A szisztéma hátralévő része terem aranyat annak,
aki megjátssza. Többet nem mondhatok uram, tervemről. Azt hiszem, így is
többet árultam el, mint amennyit szabad.

Megkérdeztem Szomjas urat, miféle sugalat vezette őt erre a nyomra?

– Nagyon egyszerű volt a dolog, – felelt Szomjas úr, pontot téve a
földre pálcájával. – Életemben annyit imádkoztam hiába a keresztény
Istenhez, hogy Monte-Carlóba érve elhatároztam: szisztémát változtatok.
A nizzai országúton áll egy zsidó imaház. Többnyire zárva van, de néhány
frankért előkerül az egyházszolga, aki megnyitja a kaput. Ide tértem be
és megbeszéltem Adonaijal az ügyemet. Te, zsidó isten, mondtam neki,
most mutasd meg, hogy mit tudsz. Igaz, hogy régi keresztény családból
származom, de csodatetteidnek nem lesz hangosabb hirdetője, mint én, ha
segítsz rajtam. Adonai meghallgatott és tanácsot adott. De, kérem,
mindezt csak önnek mondtam el, mert az első perctől kezdve szokatlan
bizalmat előlegeztem önnek. Megfelel-e bizalmamnak, az később válik el.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Őszi délután Szomjas úr házában ültünk, abban a szobában, amelynek fala
tele volt írva mindenféle számokkal. Még a pókhálók alatt is számjegyek
látszottak vastag ceruzavonásokkal. Egy élet álma volt felírva a meszelt
falakra… Odakünn csorgott az eső, mint a halottak sírjaiban, akiknek
tudományával Szomjas úr saját életét óhajtja megjavítani.

– Itt van a központi erő, – mutatott Szomjas úr a falakra. – Mindnyájan
tudjuk, hogy egy központi erő tartja fenn a világot, a csillagrendszert,
a napot, az üstökösöket és pályáján a Földet. Nos, az én központi erőm
ebben a szobában van. Innen merítem majd a lendületet, amellyel
üstökösként kilódulok helyemből és diadalmasan bejárom a pályát, a hulló
csillagok pályáját.

Szomjas úr megigazította a cvikkert és egy sarokból kis rulett-gépet
vett elő a megfelelő táblázattal.

– Igaz, hogy ez csak gyermekjáték, nem közelíti meg az igazi nagy gépek
munkáját, amint a veréb repülése a griffmadárét. Ámde e gépecskén is
tapasztalhatjuk a játék örök törvényeit. Megsúgom önnek, hogy a
montecarlói gépek sem tökéletesek. Pontosan mutatják az eredmények,
mikor dobta ideges kéz a golyót, mikor volt álmatlan éjszakája a
krupiernak, mikor csalta meg a kedvese… Arról nem is szólok, hogy a
legfinomabb gépek is megérzik például az esős időjárást.

Szomjas úr kiteregette a szerencse-mappát, amelyen számok és színek
jelölték millió ember gondolatát… Megpörgette a masinát.

– Válasszon magának szisztémát, uram. Ott van például az ablak mellett:
a Nagy-Garcia-elmélet. Kezdő játékosoknak igen bevált módszer. Én
korrektül játszom, nem úgy, mint egy bizonyos szomszédom, aki szép nejét
ültette mindig a partnere mellé, mikor kártyázott. Tehet kisebb-nagyobb
készpénztételeket, én majd feljegyzem, hogy mennyivel tartozik önnek a
bank.

Nem volt kedvem a Nagy-Garcia-elmélethez s ezt meg is mondtam Szomjas
úrnak.

– Talán mindjárt abba a nagyszabású játéktervbe óhajt fogni, uracskám,
amelyet a nagy Sántha, a Nemzeti Színház nyugalmazott tagja talált fel?
– kérdezte gúnyosan Szomjas úr. – Sántha határozottan megírta nekem,
hogy elmélete nem való kezdő játékosoknak.

Midőn vállat vontam, Szomjas úr elkomorodott.

– Ön úgy látszik, nem becsüli a játékot semmire? Csalódtam volna önben?

Sötét haraggal nézett maga elé és unottan pörgette a golyót.
Összepakolta gépezetét és káromkodást elnyelve, visszaült helyére.

Egyszerre felemelte a fejét.

– Hallja? – kiáltotta. – Idegen ember jár a házban.

Már esteledett odakint, a felhők a kis ablakokra könyököltek, a bokrok
úgy remegtek a tájon, mint ázott vándorlók.

– A leányom!… – suttogta Szomjas úr és egy légycsapót kapott fel.

Óvatosan kinyitotta a rozoga ajtót, a sötét pitvaron kibotorkált és a
sárban, alkonyatban cuppogva, megkerülte a házat. Egy zöld zsalugáteres
ablak nyílott ott a búskomoly szilvafákra. Az ablak tárva volt. Két
fehér leánykar nyúlott ki és átölelve tartott egy férfit, aki az eresz
alatt állott. Nyúlánk, magos ember volt az idegen, a fejét nem láthattam
mindjárt, mert az odabent volt az ablakban és bizonyára jól érezte
magát.

– Hő! – kiáltott Szomjas úr.

Az idegen megrettenve bontakozott ki az ölelő karokból. Felénk fordult
az alkonyatban.

S ekkor, talán először életemben gondoltam, hogy megbolondultam. _Én_
álltam ott az ablak előtt. Csakhogy: mintha tíz évvel előbbi alakomat
öltöttem volna magamra. _Én_ néztem szembe Szomjas úrral… _Én_ vontam
vállat ama gőgös közönnyel, amit bizonyára gyűlöltek rajtam az emberek;
és most gyűlöltem én is az idegent vakmerő elbizakodottságáért… _Én_
intettem búcsút az ablaknak és én mentem el siető, inkább várakozó
léptekkel a szilvafák alatt, arra, ahol rés volt a nádaskerítésen,
kutyának és szeretőnek való rés.

Szomjas úr dühtől kipirulva hajította a légycsapót az idegen után, aki
erre nyomban eltűnt, a zsalugáter két szárnya bezáródott, mintha szél
hajtotta volna be.

Szomjas úr megfordult és dühösen végigmért.

– Mit tett ön velem? – kérdezte fojtott hangon. – Hát olyan embernek néz
engem, aki elviseli a megszégyenítést? Távozzék uram, amíg nem
feledkezem meg magamról. A vendégszeretet határa véget ért.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezen az estén mélyen elgondolkozva mentem haza. A szélmalom mellett úgy
álltak a hervadt, nedves fák, mint álruhás kísértetek, amelyek az éjféli
órát várják.

Éjjel nyugtalanul forgolódtam ágyamban, nem bírtam elfelejteni azt a
mély, duruzsoló hangot, amelyet először hallottunk Szomjas úr
szobájában, amikor odakünn megállott az eső csorgása. Ez a hang (most
már világosan emlékszem) olyan volt, mint a flóta hangja, amelyet nagy
messziségből hallunk; mintha Virágh Aladár fujdogálná ifjúkoromban a
sóstói erdőn kedvenc dalát fuvoláján: Elmerengek sötét éjjel… Ez a hang
szállott be a kéményen, amelyről megtudtuk, hogy idegen jár a ház körül.
Az orvvadász a kert alatt, aki a ház leányát akarja elrabolni.

Aztán az a megdöbbentő hasonlóság, amely az udvarló és köztem volt!
Talán elvesztem valahol ezen a tájon, amidőn tíz év előtt utoljára
jártam erre? Talán egy másik ember élt a messzi idegen városban, akiről
csak hittem, hogy én vagyok? Az igazi lényem itt maradt a Nyírségben,
fűzfák, nyírfák, búskomoly tájak és nádasok között; az nem mozdult el a
kertek alatt kanyargó gyalogösvényről, a szilvafák hamvas árnyékai alól,
a nádból vert kerítések alatt mendegélt és együtt fütyörészett a
széllel?… S ugyanezért nem öregedett meg olyan gyorsan, mert újholdkor
nem nézett a háta mögé, beszélgetett a vadvizekkel, a sunyin lappangó
őszökkel, napraforgó magját rágta és együtt repdesett lelke a gondtalan,
vidám seregélyekével?… Itt maradt a szívébe nőtt tájakon, mélázó
őszökben, érzelmes kertekben, dalokra emlékeztető lugasokban, igénytelen
életet prédikáló borházakban, hosszú estéjű falusi portákon, a
temetőkben pihenő öregek körül… Igen, ő az, aki megmaradt azok mellett,
akik szerették és nem keresett új, mulékony pásztortüzeket a
messziségbe, nem futott hidegfényű lidércek után, eldugta a fejét a
párna alá, mint a vadmadár szárnya alá, midőn éjjel nagyravágyó
gondolatok látogatták meg, keresztet vetett, ha a boszorkány hivogatását
hallotta a kukoricás sóhajtozásában, megtartotta a virágvasárnapokat és
a szüreteket, az éjszakai nyugodalmakat és a bőjtöket, a régi
erkölcsöket és szívhangokat…

Most már végre viszontláttam őt, aki nem felejtett el ősöket, nőket,
érzelmeket tisztelni, kutyát és lovat szeretni, nedves mezőkhöz
ragaszkodni a szülőföld szerelmével, az álmodozás zsákjába bujtatni a
nyugtalanság malacait, egyszerű madárhangba elképzelni azt, amit a
messzi nagyvilág üdvként kínál…

Igen, ilyen volt ő, szelíd és dacos, bátor a veszedelemben és erőtlen a
melankóliában, önfeláldozó a szerelemben és mámoros a barátságtól.
Kerítéseken járó, napi járóföldet gyalogoló, virrasztó és hűséges. Nem
volt neki semmi sem lehetetlen, ha szíve megtelt érzelemmel.

S egyszerre éreztem, hogy hívnak, várnak, nyitott szemmel virrasztva
gondolnak rám valahol. Két leánykar simogatását éreztem az arcomon, a
keblemen, a szívemen, hogy szinte könnyes lett a szemem. Talán sohasem
érzett szerelem ébredt fel bennem a leány iránt, akit csak karjaiban
láttam a régi ház zöld zsalugáterei között. Ő engem vár, engem szeret, a
_másik_, a fiatalember csak egy fantóm volt, aki nekem az utat
megmutatta a szerelemhez, amelyre úgy vágyakoztam, mint a szomjúság.

Én vagyok az, akit ez a leány szeret és a délutáni jelenés csupán
varázslat volt, amint a délibábban meglátjuk néha a városokat, ahová
kívánkozunk.

Régen nem érzett könnyedséggel öltözködtem fel és nesztelenül hagytam el
Juliska házát. És meg voltam győződve arról, hogy e szerelmi
kirándulásomon láthatatlan vagyok, sérthetetlen vagyok, veszélytelen
vagyok, – amint az már a szerelmesek szokása, amint kacskaringós
útjaikra elindulnak.

Az őszi éjszaka félelmei elmaradoztak mellőlem, mint a por hull le a
kocsikerékről. A hervadt fák között a tájról régen elszállott madarak
hangjai játszottak bújósdit. A madárijesztő, mint egy helyeslő jóbarát
állott a hold félsarlója alatt. A száraz napraforgók megannyi őrök az út
mentén, akik reám vigyáznak, hogy bajom ne essen. A vén szélmalom
elbujtatta üres, nagy fejét a ködben, amely még a magosban repült.
Szomjas úr kis háza úgy lapult meg a homályban, mint a boldogság fészke.
– Csak emlékezzetek, öregek, nem így volt mindez, amikor meglepett a
szerelem, hogy tőle nem szabadulhatok? Mikor a sarkotokat összeveri
valami dal vagy zene, amelynek eredetét nem tudjátok?… Mikor behúnyt
szemmel mentek a meredélyeken, mint a holdkórosok?

Manapság már nem tudnék nappal sem eltalálni ahhoz a réshez, amely a
nádkerítésen található. A szilvafák galyai lesodornák a kalapomat és a
kezem bátortalanul lehanyatlana, mielőtt megkopogtatnám az ablakot. Ámde
nem így volt akkor, a nedvességtől párolgó őszi éjjelen, amikor a
félhold elfátyolozott tekintete biztatóan nézegetett alá mindazokra,
akik az utat járták, lidércekre, vándorlegényekre és szerelmesekre.

Kopogtatásomra oly gyorsan nyílott a zsalugáter, mintha valaki már
nagyon régen állott volna mögötte dobogó szívére szorított kézzel.

– Én szerelmesem, – mondta egy holdvilágos hang és kinyúlott a kis
lányka, oly enyhén, mint a szellő.

Csókok érték arcomat, amelyek tetőtől talpig megráztak. Hajzat símult
homlokomhoz, oly finom, amilyent csak álmában érez az ember. Hangok
suhogtak be szájamba, fülembe, mint édesded vizek, amelyektől örök
életet nyerünk. Gyöngéd, gondtalan, önfeláldozó ifjúság borult a
vállamra, mint a mesebeli selyemszűr, amelyben többé nem fázik meg
senki. Leányillat lengett körül, amely illatát a leányoknak akkor
érezzük, mikor még ártatlanok vagyunk. Simogatások értek, amellyel a
végre megérkezett postagalambot szokás simogatni. Szavakat hallottam,
amelyekről már elfelejtettem azt is, hogy a szótárban előfordulnak. Úgy
pihegett a boldogság karjaimban, mint pelyhes madárka lélegzik.
Dombocskák között vezetett utam, mint a boldog utazóé, aki dalra zendül.
Hosszú csókot kaptam emlékbe, hogy az anyajegyként felejthetetlen
maradjon szájamon. Kis derekat öleltem, amely oly hajlékony volt, mint a
tavaszi fák törzse. Mozdulatok, amelyek a tündérek hintázására
emlékeztetnek a harmatos virágokon; sóhajtások, amelyek a völgyekből
szállnak fel tavaszi reggeleken: önfeláldozó hangok, amelyek oly
üdvösségesek, mint a csodatévő kápolnák csengetyűi jöttek el velem
emlékbe.

Szomjas úr, mint afféle bolond ember, teljesen mezítelenül rohant a ház
körül. A szélmalomnál, a mogyorófabokrok mellett megállított egy kéz. A
fiú, – György kapaszkodott a karomba, mint egy vadmacska.

– Ugy-e onnan jön? – lihegte kíntól, gyötrelemtől fuldokolva, mintha
kígyó marta volna meg.

A félhold a szélmalom tetején állott. A hajnal várakozásteljes csendje
üldögélt a csillagok szemében, a gyalogösvény lélegzetvételében.

– Azt szereti, akit én szeretek, – vergődött a fiú, mintha dárda fúrta
volna át a mellét és nem leli helyét végtelen fájdalmában.

Megsimogattam a fejét.

– Én az apád vagyok, – mondtam.

– Tudom, – felelt a fiú.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

S ezután reggelig sétáltunk karonfogva az országutakon, a
gyalogösvényeken. Megbeszéltük jövendő életünket. Megbeszéltük Juliskát,
akit a fiú soha el nem hagy. Még a bolondos Ónodi-kisasszonyokról is
volt néhány szavunk. Férfiak módjára társalogtunk komoly gazdasági
dolgokról. A házat tavasszal rendbe kell hozatni egy jó kőművessel. A
tavaszi vetést korán kezdjük. A leányról, ott a messzi elmaradó házban,
többé szó sem volt.

– Tudnád-e a tücsköt utánozni? – kérdeztem a fiamat, amidőn a
napraforgók alatt megállottunk és magot szedtünk a tányérokból.

– Hogyne! – felelt a fiú és cirpelt, hogy a szívem felvidámult.

Összeölelkezve mentünk haza az úton. Juliska könnyes szemmel jött elénk
és átkarolt mindkettőnket, mint egy szegény, hervadt karó áll a rózsafák
mellett és egyenesen tartja őket.

Piros abrosszal, kék asztalkendővel terítünk a nagydiófa alatt, mert
egyike volt a reggel ama fénylő őszi reggeleknek, midőn a tokaji hegy
illata érzik a Nyírségen. Rántottát ettünk, piros bort nevetve ittunk és
olyan jókedvünk kerekedett, mintha hosszú-hosszú utazás után végre
megtaláltuk volna egymást.

Aztán nemsokára elutaztam s búcsút vettem életem ezen évszakától is,
mint annyi mindent, elhagytam és elfelejtettem, ami az életben történt
velem.

_(1919. Tél.)_




*** End of this LibraryBlog Digital Book "N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.