Title: Modern költők: Külföldi antológia a költők arcképeivel
Author: - To be updated
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Modern költők: Külföldi antológia a költők arcképeivel" ***


KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

MODERN KÖLTŐK

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

MODERN KÖLTŐK

KÜLFÖLDI ANTOLÓGIA A KÖLTŐK ARCKÉPEIVEL

BUDAPEST

„ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG KIADÁSA

RÉVAI-BIZOMÁNY

MINDEN JOG – A FORDÍTÁS JOGA IS – FENNTARTVA

Ez a könyv az új lírát szólaltatja meg. Félve írom le: majd az egész
világ líráját. Hogy mi az új líra, azt inkább érezzük, mint tudjuk.
Vannak itt költők, akik már kétszáz év óta halottak és hiányoznak innen
olyanok is, akik ma élnek és minden versüket lármás irodalmi siker
követi. De aki átolvassa a könyvemet, észreveszi, hogy bizonyos
szempontból minden benne szereplő költő egytestvér. A faj, a
vérmérséklet, a földrajzi hely – az egyéniségük – különbözőképpen
színezi a verseiket. Túl ezeken azonban mindnyájan találkoznak abban,
amit „modern lélek“-nek nevezünk. Ez a modern lélek köt össze velük.
Csak a nyelvük tette őket érthetetlenné. Ha a nyelv kérgét lehántjuk, az
idegenségük megszűnik. Az új kultúrával mind erősebben kidomborodik a
líra általános emberi volta is. A líra majdnem minden ember számára
annyira érthető, mint a muzsika. És ez megnyugtató. Megnyugtató, hogy a
sok millió halandó nem áll némán egymással szemben, közölni tudja a
keletkezése pillanatában ijedelmesen-egyéni érzéseit, amelyeknek színe
és súlya ugyanolyan és ugyanannyi Tokióban, Madridban és
Konstantinápolyban, mint Párisban, Krisztiániában és Budapesten.

Tíz évig dolgoztam a könyvem anyagán. Magán a könyvön alig egy évig. Az
a tíz év, amíg a magyar köntösbe öltöztetett versek kötetté nőttek, az
új magyar irodalom háborús korszaka volt. Azok, akikkel együtt küzdöttem
az új líráért, hasonlóan sokat fordítottak. Csiszoltuk a nyelvünket
idegen verseken, hogy a saját bonyolult érzéseink kifejezésére gazdag és
könnyed, tartalmas és nemes nyelvet kapjunk. Nagy költőink hősi idiomát
hagytak ránk, amelyen a mondanivalónkat nem mindig lehetett kifejezni:
hajlékonnyá kellett tenni és acélosan-keménnyé. Azt se tagadjuk, hogy
ezektől a költőktől tanultunk is, egy igazságot tanultunk, hogy hűnek
kell lennünk önmagunkhoz. Amikor a modern líra még bitang jószág volt
magyar földön, fémjelzett idegen verseket sorakoztattunk fel – érvként –
hogy az utunkat egyengesse. Csatasorban állottak ezek a versek az új
lélekért. Könyvemet nem is tekintem adattárnak és csak kénytelenségből –
más szó híján – nevezem antológiának. Ez indokolja meg szeszélyes,
egyéni válogatását is. Itt pusztán az én fordításaim szerepelnek,
régiek, amelyek a nyelvemet egy más – tíz év előtt való – fokon tüntetik
fel és újak, amelyek a könyvem számára készültek és eddig még nem
jelentek meg. Ami egy nemzedék munkája, azt nem végezheti el egy ember.
Ha társaim, a modern magyar költők mind csatlakoznak hozzám, akkor pár
évtized alatt egy generáció egészen visszatükrözheti a külföld líráját.
Teljességre nem törekedtem s ezt a beosztásnál is hangsúlyoztam,
amennyiben a költőket és a verseket tüntetően nem csoportosítottam
irányok, iskolák szerint, betűrendi vagy időrendi szempontból, hanem úgy
rendeztem el, hogy egyik lehetően emelje és megvilágítsa a másikat. A
szempontom pusztán a szépség szempontja volt. Van sok vers, amelyet
feltétlenül szeretek, de egy és más okból nem akartam hozzányúlni és van
itt sok olyan vers is, amely csak azáltal vált előttem érdekessé és
értékessé, hogy a formába öntésére, a magyarul való megzengetésére
izgatott. Eléjük rövid bevezetőt írtam s elsőnek gyűjtöttem össze a
költőkre vonatkozó magyar irodalmi adatokat és a magyar fordítóik nevét.

Magáról a fordításról pedig ennyit. Az angol (amerikai), francia
(belga), német, olasz, spanyol verseket eredetiből fordítottam, a szláv
(cseh, lengyel, orosz, szerb) verseket szláv ismerőseim közvetítésével,
nyersfordítás után, az északiakat (dán, norvég, svéd), a japánokat, a
kínaiakat és a török verset pontos német, francia és angol szövegek
nyomán. Ideálom a teljes formai, tartalmi hűség és a teljes szépség. De
ha – művészi célokért – meg kellett alkudnom, akkor nem a szépséget
ejtettem el. Olyan költőkkel állottam szemben, akik alkotásuk közben az
intuíciót jobban tisztelték a szótárnál. Méltó, hogy az, aki
megszólaltatja őket, hasonlóan gondolkozzék. Alkotásnak látom a
műfordítást, nem reprodukálásnak. A művész azzal a verssel, amelyet a
nyelvén új formába önt, olyan kapcsolatban van, mint az életével,
amelynek rezzenéseit a saját verseiben rögzíti meg. Élmény a számára egy
idegen költő verse. Az én munkám is ideges, lélekkel teljes átélés volt,
sokszor percekig tartó öröm, sokszor hónapokig tartó viaskodás. Most,
mikor útrabocsátom a könyvemet, úgy tetszik, hogy rajta nemcsak e
sok-sok zseni életárama fut át, de az én életem is ott hagyta a nyomát
és itt-ott a saját szavaimat is észreveszem, amelyek kedvesek nekem,
szervesen összeforrtak velem. Eltüntethetném, kigyomlálhatnám őket, de
nem akarom. Vele megbénítanám a verseket, megölném a ritmust, a vers
villamosságát. Műfordításaim nem úgy viszonylanak az eredetihez, mint a
festmény a festmény másolatához, inkább úgy, mint a festmény ahhoz a
tárgyhoz, amit ábrázol.

Ugy érzem, hogy a festmény hűbb, becsületesebb, igazabb, mint a
fotográfia.

Budapesten, 1913 november hóban.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ.



AMERIKA



ALLAN EDGAR POE

Poe Edgar 1809 január 19.-én született Bostonban, az amerikai
Egyesült-Államokban.

Az apja régi ír nemes, az anyja régi nemes angol családból származott.
Mind a ketten színészek voltak. Anyja korai halála után örökbe fogadta
őt a gazdag és gyermektelen Allan házaspár s egy titokzatos és régi
városban Stok-Newingtonban iskoláztatta, később pedig a charlottevilli
egyetemre iratta be. Ekkoriban erősen hatott rá Byron élete és
költészete. Az ő hatása alatt írta ifjúkori verseit. Ezidőre esik Helen
Stannard asszony iránt való szerelme. Poe Edgar elhagyta az egyetemet,
európai körútra indult, bebarangolta Görögországot, Itáliát és
Törökországot. Később a westpointi katonai intézetbe lépett be, de onnan
is megszökött. Újságírással kereste a kenyerét, szerkesztette a
„Broadway Journal“-t és feleségül vette Clemm Virginiát, akit
bálványozóan szeretett. 1847-ben meghalt a felesége. Ez a csapás döntő
lett életére: mélabússá, alkoholistává, szomorú ronccsá tette őt.
Titokzatos körülmények között halt meg Baltimoreban 1849 október 7.-én.
John H. _Ingram_ ezt írja: „Hogy mi történt vele, oly titokzatos, mint
Shelley vagy Petőfi utolsó órái“.

Poe Edgar a legjelentősebb amerikai lirikus. Annyira elfinomult költő,
hogy az amerikaiak máig se értik, s a merészségét, a feltétlen
lírizmusát, a verselméletét csak újabban méltányolták az európai
szimbolisták. Verse tiszta muzsika. A művészi alkotásról szóló
értekezésében úgyszólván az új szimbolizmus katekizmusát írta meg: a
feltétlen szépet és a feltétlen zenét követelte a lírától. Feltűnést
keltett az a paradox állítása, hogy a költészet nem egyéb, mint hideg és
céltudatos matematikai munka.

MUNKÁI. „Tamerland and other Poems“, „Al Aaraaf. Tamerland and Minor
Poems“, „Poems“ (edited by John H. Ingram).

IRODALOM. _Szász_ Károly egész terjedelmében lefordította John H.
_Ingram_ tanulmányát (Budapesti Szemle), _Ferenczi_ Zoltán: _Poe_ A.
Edgar költeményei, bevezető tanulmánnyal (Olcsó Könyvtár), _Elek_ Artúr:
_Poe_ Edgar (A Nyugat kiadása).

A Hollót eddig igen sokan fordították magyarra, többek közt: _Szász_
Károly (_Szász_ Károly kisebb műfordításai), _Lévay_ József (Budapesti
Szemle), _Ferenczi_ Zoltán (Olcsó Könyvtár), _Pásztor_ Árpád (Budapesti
Napló), _Kozma_ Andor (Az Ujság). Új Poe-fordításokat tett közzé
_Pásztor_ Árpád és _Szebenyei_ József (Nagyvárad, Sebő Imre 1904). Sok
költeményét fordította le _Babits_ Mihály, amelyek részint a Nyugatban,
részint a Magyar Szemlében jelentek meg. A régebbi Poe-fordítások közül
_Reviczky_ Gyula, _Tolnai_ Vilmos, _Latkóczy_ Mihály, _Hang_ Ferenc,
_Kőrösi_ Albin és ecsedi _Kovács_ Gyula munkáit említjük meg.

[Illustration: EDGAR ALLAN POE]


A HOLLÓ

ALLAN EDGAR POE

  Egyszer elmúlt régen éjfél, ültem álmos lámpafénynél,
  Régi, bűvös fóliánson tétovázott a kezem,
  S hogy nehéz fejem lehajtom, észrevétlen koppan ajtóm,
  Roppan félve és sóhajtón, zaj motoz a reteszen;
  „Éji vándor“ így susogtam „az babrál a reteszen;
                  Az lehet, más senkisem.“

  Télidő volt, bús december, aminőt nem ért meg ember,
  Nőtt az árnyék, lomha tenger, a parázstól veresen.
  Lelkem a bánattól óván olvastam az éji órán,
  Hogy feledjem holt Lenorám fényes-régi kedvesem,
  Már az angyalok között van fényes égi kedvesem,
                  Itt lenn nincsen neve sem.

  Most a függöny bíbor öble megborzad, zizeg zörögve,
  Félelemnek töre szúrja – fúrja által a szívem.
  Nyugtatom és egyre dobban, várok és ver egyre jobban:
  „Éji vándor áll ajtómban, az motoz a reteszen.
  Éji vendég vár ajtómban, az babrál a reteszen:
                  Az lehet, más semmisem.“

  Hirtelen felbátorultam és hadartam elborultan:
  „Megbocsásson jó uram, vagy asszonyom, de azt hiszem
  Álmos, fáradt voltam roppant és az ajtóm csöndbe roppant,
  A babráló, halk, lopott hang nem hallatszott sebtiben.“
  Erre felnyitom az ajtót – szétvigyázva sebtiben: –
                  Künn az éj, más semmisem.

  A sűrű sötétbe nézek, álmodok vadat, merészet,
  Mint az őrült, mint a részeg, bódorogva kétesen.
  Csöndes az éjféli óra, szám susogja csak: „Lenóra“
  S a visszhang a drága szóra halkan hívja kedvesem,
  Hívja-hívja, hívogatja, szólogatja kedvesem –
                  A visszhang, más semmisem.

  A szobámba már fehéren mentem vissza, forrt a vérem,
  Mert az ablak zára koppant, roppant újra érdesen.
  „Meg kell tudnom minden áron, hogy mi zörren ott a záron;
  Most az ablakot kitárom, az okát megkeresem;
  Csöndesülj szív, tébolyult szív, az okát megkeresem:
                  Zúg a szél, más semmisem.“

  Nyílik az ablak s az árnnyal méltóságosan beszárnyal
  Óriási lomha szárnnyal egy vén holló peckesen.
  S mintha mi se volna ebben a viharnál sebesebben
  A szobám szobrára lebben s úgy ül ott, mint a lesen,
  Pallas szobrán mozdulatlan ül, csak ül, mint a lesen:
                  Nem történik semmisem.

  Én nevettem őt, hogy ében tollal talpig feketében
  Gőgösen guggolt a szobron és szóltam fölényesen:
  „Bár alig van rajtad toll, ó fergeteg vert csúnya Holló
  Bús heroldhoz vagy hasonló, mondd, mért jöttél édesem?
  Mondd meg nékem, a pokolban, hogy neveztek édesem?“
                  Szólt a Holló: „Sohasem.“

  Bámultam, hogy jár a nyelve és folyékonyan, perelve
  Annyi szent, hogy locskaszájú – nem beszél értelmesen;
  Mégis furcsa, hogy e bátor csúnyatorkú prédikátor
  Beröpül az éjszakából, bár nincs semmi oka sem,
  A szobám szobrára ül le, bár nincs semmi oka sem
                  És úgy hívják: „Sohasem.“

  És a Holló vár komorlón a fehér és néma szobron
  S ez egy szóba lelke rezgett, reszketett rejtelmesen
  Mást se mond, csak ül meredten, meg se rezzen, meg se retten,
  Végre halkan ezt rebegtem: „Nem örök a csoda sem;
  Minden elszállt, ez is elszáll – nem örök a csoda sem –“
                  A madár szólt: „Sohasem.“

  Felriadtam, mert oly száraz, kurta-furcsa volt e válasz,
  „Bamba szajkó“ így beszéltem „nincsen egy ép sora sem.
  Bús különc volt a gazdája, bizton az kapatta rája,
  Folyton erre járt a szája és hörgött keservesen.
  Benne lelke átka zörgött és hörgött keservesen,
                  Hogy már többé: „Sohasem.“

  Még nevettem, hogy az ében Holló ott ül feketében
  S párnás, mély zsöllyém elébe gördítettem sebesen;
  Bojttal-rojttal elmotoztam és a zsibbadt csöndbe hosszan
  Tépelődtem, álmodoztam, mért néz e két csodaszem,
  Mért mered rám e két sanda, kúsza, kósza csodaszem,
                  Mért károgja: „Sohasem.“

  Lestem a sötét madárra, szótlanul vigyázva-várva,
  S a szemével a szívembe szúrt le – fúrt le tüzesen:
  Süppedő bársonyra dültem s a violafény köd-ülten
  Lengedezve szállt körültem, himbálgatta mécsesem,
  Itten ült _ő_, itt a párnán, pislogott a mécsesem
                  S ah, nem ül le, sohasem!

  Most egyszerre száz ezüstből angyalok csapatja füstöl,
  Száll a tömjén, cseng a léptük, trilláz a nesz édesen!
  „Angyalok hát végre Isten elküldött, hogy megsegítsen,
  Elfeledni régi kincsem, eltemetni kedvesem,
  Elfeledni, eltemetni régi-égi kedvesem!“
                  Szólt a Holló: „Sohasem.“

  „Jós! felelj nekem,“ könyörgök „bármi légy, angyal, vagy ördög,
  Kit szobámba vert az orkán és kísértesz rémesen,
  Mondd meg itt e szörnyű házban – hol a Rémekkel csatáztam –
  Hol a Borzalom s a Láz van – nincs sebemre moha sem?
  Nincs-e nincs-e ír szivemre? nincs gyógyító moha sem?“
                  Szólt a Holló: „Sohasem.“

  „Jós! felelj nekem,“ könyörgök „bármi légy, annyal, vagy ördög,
  Kérlek a Mindenhatóra, mondd meg végre kegyesen,
  Lát-e engem még a Kedves, aki most a mennybe repdes,
  Hajlik-e még e szerelmes szívre régi kedvesem,
  Hajlik-e még e szerelmes szívre égi kedvesem?“
                  Szólt a Holló: „Sohasem.“

  „Pusztulj innen a pokolba“ ordítottam fuldokolva,
  Szállj a károgó viharba, vár a bús Éj Partja lenn!
  Egy tollad se hagyd itt, vidd el, és ne ölj kétségeiddel!
  Károgásodat _te_ hidd el! Ne maradjon nyoma sem!
  Tépd ki csőröd a szívemből, ne maradjon nyoma sem!
                  Szólt a Holló: „Sohasem.“

  És a Holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan,
  A szoborról, a komorról tűz reám két tompa szem.
  Úgy ül mint egy omladékon, melyen alvó éji démon,
  A padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen:
  Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen
                  S nem virrad meg – sohasem!


ELDORÁDO

ALLAN EDGAR POE

  Valaha rég
  Egy drága-szép
  Lovag nagy útra szállott,
  Ment, mendegélt,
  Száz útra tért,
  Kereste Eldorádot.

  Azóta agg
  A szép lovag,
  Szívében átok, átok,
  Bármerre ment,
  Se fönt, se lent
  Nem lelte Eldorádot

  És végtire
  Lankadt szive
  Egy árny eléje állott,
  Szólt: „Áldalak,
  Bús árnyalak,
  Mutasd meg Eldorádot.“

  „Ott messzi túl,
  A Hold kigyúl,
  Az Árnyak Völgye vár ott.
  Vágtass, el, el.“
  Az árny felel
  „S eléred Eldorádot.“


EULÁLIA

ALLAN EDGAR POE

          A sóhajország árnyán
          Laktam egyedül, árván,
  Lelkem mocsár volt, mély magány.
  S az angyali jó Eulália lett remegő arám,
  A sárgahajú Eulália lett mosolyos arám.

          Ó – a szeme ég,
          Mint éjjel az ég,
  Ha csillag rakja ki a nagy űrt!
          S a lágy pihe-göngy,
          A bíbor, a gyöngy,
  Mit holdsugár ragyogása szűrt,
  Nem oly aranyospuha, mint Eulália fürtje, a sárga fürt,
  Nem oly sugaraspici, mint Eulália fürtje, a drága fürt,

          A bánat – a mult
          A semmibe hullt,
  Mióta angyali lelke véd;
          Az ég aranyán
          Ég a halavány
  Astarte s már az éj se setét,
  Ha rám veti jó Eulália felragyogó szemét,
  Ha rám veti szent Eulália lágy ibolyaszemét.


ÁLOM AZ ÁLOMBAN

ALLAN EDGAR POE

  Vedd még e csókot édesem!
  Mostan megyek, elbúcsuzom
  És ez legyen a búcsuszóm:
  Igazat mondtál én nekem,
  Bús álom az én életem;
  Eltűnt reményem csillaga,
  Mindegy, nappal vagy éjszaka,
  Való volt-e, vagy látomány,
  Ma már mi sem maradt nyomán.
  Minden mi van e bús világon,
  Álomba ködlő furcsa álom.

  Állok viharzó part előtt,
  A tengerár lihegve bőg.
  Kezemben emlékek, romok,
  Arany fövény, arany homok. –
  Nézem, hogy hullanak ezek
  A könnyű, semmi porszemek
  És könnyezek – és könnyezek!
  Ó Istenem! bárhogy fogom,
  A porba hull lágy homokom?
  Ó Istenem! nem menekül
  Egy szem se a vizek elül?
  Hát _minden-minden_ e világon
  Álomba ködlő furcsa álom?



HENRY WADSWORTH LONGFELLOW

Henry Wadsworth Longfellow született Portlandben 1807 február 27.-én.
Beutazta az egész kontinenset. Hosszabb ideig élt Franciaországban,
Spanyolországban, Németországban, Olaszországban és ezeknek az
országoknak a nyelveit mind kitünően beszélte. Hazatérvén 1829-ben a
brunswicki Bowdoin Collegeben tanára lett az idegen nyelveknek, majd a
cambridgei egyetem katedrájára hívták meg. Rendkívül sokat írt.
Franciából, spanyolból, németből és olaszból sok verset fordított. Igen
híres a Dante-fordítása. Népszerűsége tetőfokán 1812 március 29.-én halt
meg Cambridgeben.

Longfellow az amerikaiak egyik legolvasottabb költője. Az újabb irodalmi
kritika versei értékét devalválta. Szelíd és egyszerű temperamentum
volt, aki csak a formái tökéletességével szerzett magának maradandó
nevet.

MUNKÁI. Longfellow’s poetical works.

IRODALOM. _Kosztolányi_ Dezső: Longfellow (A Hét).

_Bernátsky_ Ferenc: Hiawatha éneke (Budapest, 1883). Több
Longfellow-vers jelent meg magyar fordításban a következő kötetekben:
_Szász_ Károly kisebb műfordításai, _Jánosi_ Gusztáv Angol, francia és
olasz költőkből (Olcsó Könyvtár), _Radó_ Antal Idegen költők albuma,
_Szász_ Béla Longfellow költeményeiből (a Kisfaludy-Társaság kiadása).
_Telekes_ Béla, _Zsoldos_ Benő szintén számos versét ültette át.


ŐSZ, AZ ARANYLOVAG

HENRY WADSWORTH LONGFELLOW

  Jöttöd jelenti esső-hirnököd,
  Előtted leng a messze-messze látszó
  Viharcibált, selyem, győzelmi zászló,
  Ökörszekered csöndesen zörög.

  Nagy Károlyként állasz, aranylovag,
  Az aranyos hídon; királyi kézzel
  Megáldod a vidéket szerteszéjjel,
  Bőségesen termő országodat.

  A címered a vörös holdkorong
  S amerre a ködös égbolt borong
  Imádkozik és várva-vár a gazda.

  Lánggal ragyog a kéve, a kazal
  S kengyelfutód, a szél, a hű vazall,
  Arany lombot hajigál a harasztra.


FEBRUÁRI DÉLUTÁN

HENRY WADSWORTH LONGFELLOW

  A nap sötétlő,
  Már-már az éj jő,
  Megfagy a tócsa,
  A víz, a nád.

  A felleg öblén
  Lobog a rőt fény
  S beizza a ház
  Sok ablakát.

  A puha hó hull:
  Az út a hótul
  Nem látszik immár,
  Mindent belep.

  A néma pusztán
  Ködökben úszván
  Lassan kígyózik
  Egy gyászmenet.

  Szól a harangszó
  S oly messzehangzó
  A bánatom, mint
  A tompa hang:

  Árny árnyra lebben,
  Bú sír szívemben,
  Zokogva kong, mint
  A gyászharang.


EXCELSIOR

HENRY WADSWORTH LONGFELLOW

  Már éjbe sülyedt az orom,
  Egy ifjú ment az Alpokon;
  Útját a hóba, jégbe rója,
  De messzire leng lobogója,
    Excelsior!

  Sötét arccal előre tör
  És szeme villog, mint a tőr.
  Ezüstharangként, énekelve
  Szól ismeretlen-hangú nyelve,
    Excelsior!

  Az ablakokból rá kitűz
  A rózsálló családi tűz;
  Tanyák, de jéghegy áll felettök
  És fáradt, lázas ajka felnyög,
    Excelsior!

  „Maradj, maradj!“ szól egy öreg,
  „Az orkán tombol ott fölebb,
  Halál les a mély-mély patakban.“
  S szól az ezüsthang nyughatatlan,
    Excelsior!

  „Állj“ szól a lányka és remeg,
  „Hajtsd rám viharcsapott fejed.“
  A lány szemébe tiszta könny ül,
  De a fiú szól s szíve könnyül,
    Excelsior!

  „Hógörgeteg vár mindenütt,
  Fagyott, leroskadó fenyűk!“
  Szól a paraszt s tompulva, lassan,
  Egy hang felel rá a magasban,
    Excelsior!

  Fönn a hegyen, reggel korán,
  Hogy Szent Bernát kolostorán
  Imák verdesik az égboltot,
  Egy elhaló hang felsikoltott,
    Excelsior!

  Mellette állott hű ebe,
  A hó félig temette be,
  Keze a zászlójába markol
  S dacos kiáltás harsog arról,
    Excelsior!

  Ottan feküdt a jégbe lenn,
  Magasztosan, élettelen,
  S egy hang az égbolt bús faláról
  Hullócsillagként sírt le, távol,
    Excelsior!


SHAKESPEARE

HENRY WADSWORTH LONGFELLOW

  Zsufolt utak forrongó képe tűn fel,
    Vérbő, csapongó emberáradat;
  Sikátorok dörgése; harci kürtjel;
    Sötét odúkba tengerészhadak

  Lármája; alvó, pihenő hajó-raj;
    Toronyharangzúgás; gyermekkacaj;
  A kerti falon át, két gyenge sóhaj,
    Ölelkezik a virág és a galy.

  Ezt érzem, hogyha lelkem álmodoz
  A legnagyobb Költő lelkében úszva,
  Akit híven kegyelt mindegyik Múzsa.

  Kezébe nyugszik az aranykoboz,
  Szentelt babér simul roppant fejéhez
  És ül közöttük, Ő, a Musagetes.



WALT WHITMANN

Walt Whitmann 1819 május 31.-én született West-Hillsben (Long Island).
Irnokoskodott, falusi tanító volt, majd mint könyvnyomdász kereste meg
kenyerét. A nyomdából átmegy a szerkesztőségi szobába: újságot ír és
szerkeszt. Később ácsmesterséget tanul, a polgárháborúban betegeket
ápol, összes szerzett pénzét elosztogatja és teljesen elszegényedve új
állás után néz, hivatalt vállal. Versei miatt ezt az állását is
elveszti. Bejárja Középamerikát és Délamerikát, elégedetten és boldogan
kószál, barátkozik a néppel és a gyerekekkel, lassan írja férfias,
bátor, újszerű verseit. Sohase házasodik meg. Gyönyörű szál ember:
kemény, izmos, vidám. Akik érintkeznek vele, rajonganak érte. Mindenki
úgy hívja „a jó, deres költő“, mert dús haja már fiatalkorában
megőszült. Camdenben 1892 március 27.-én tiszta szegénységben hal meg.

Walt Whitmann jellemzően amerikai költő. Poe Edgar, aki európai
szülőktől származott, lelke szerint sohase volt amerikai, az európai
mult, az európai elfinomultság végzetes kincseit kapta örökbe. Walt
Whitmann az új világ új lirikusa. A mult nélkül való hazája modern
csodáit énekli, a természetet és a technikát, a szabadságot és az
energiát, a demokráciát és az egyszerűséget, az élet ujjongó vidámságát.
Elemi erő lüktet benne. Az amerikaiak sokáig „őrült költő“ – nek
nevezték formátlan versei miatt, de ma már a tankönyvek s igazat
szolgáltatnak őseredeti költészetének és apostolian egyszerű,
következetes életének.

MUNKÁI. Összegyűjtött versei „Leaves of Grass“ (Fűszálak) címen jelentek
meg (1891).

IRODALOM. A „Vasárnapi Ujság“ 1874. évfolyamában egy cikk foglalkozik
vele. _Kosztolányi_ Dezső a „Független Magyarország“-ban ismertette.

[Illustration: WALT WHITMAN]


VALAKINEK,  AKI NEMSOKÁRA MEGHAL

WALT WHITMAN

  Mindenek közül téged választalak ki, mert hírt hozok tenéked.
  Meg fogsz halni – bármit beszéljenek a többiek, én nem köntörfalazok,
  Kemény vagyok és határozott, de szeretlek téged – nincs a számodra menekvés.

  Lágyan fejedre teszem a jobbomat, hogy érezd.
  Én nem papolok, lehajtom a fejem és félig eltakarom.
  Nyugodtan üldögélek és hűséges maradok,
  Én több vagyok az ápolónál, több a szüléknél és a szomszédoknál,
  Én feloldalak téged mindentől, csak önmagadtól nem,
  Csak a testedtől és a lelkedtől nem, amely örökkévaló, te biztosan megszabadulsz.
  Csak hulládat hagyod itt, mint csúnya szemetet.

  A nap sose látott utakra süt,
  Edző gondolatok töltenek meg, bizalom; és mosolygasz
  Elfelejted, hogy beteg vagy, mint én is elfelejtem, hogy beteg vagy
  Már nem is látod a gyógyszereket, már nem is törődsz síró barátaiddal: veled vagyok,
  A többieket nem is engedem hozzád, mert itt nincs helye szánalomnak,
  Én se szánlak, de véled ujjongok.


TÉLI MOZDONY

WALT WHITMAN

  Téged dalollak,
  A tomboló viharban, a hóban, a hanyatló téli nap alkonyatán,
  Teljes fegyverzetedet, mértékes kattogásod és forradalmas dübörgésed,
  Fekete, hengeres tested, aranyos bronzod és ezüst acélod,
  Súlyos haránt-rudaid, párhuzamos-egyforma kerekeid, forgó, oldalt csikorgó kerekeid,
  Ütemesen neki dagadó dohogásod és hortyogásod, távolba vesző zakatolásod,
  Előre meredő nagy lámpásodat,
  Hosszú, halványan libegő füstbokrétádat, amelyet gyengéd bibor színez,
  A kéményből kipöfékelő sűrű-sötét füstfellegeidet,
  Remekbe kovácsolt testedet, rúgóid és szelepeid, a kerekeid remegő ragyogását,
  Engedelmesen utánad kocogó vidám kocsiaidat,
  Amelyek csendbe-viharba, lassan vagy gyorsan mindig követnek.
  Te a modern élet példája, – jelképe a mozgásnak s az erőnek – szárazföld ütere,
  Téged dalol ez egyszer a múzsám, versekben énekel, ahogy lát
  Birkózva az ölelő szélrohamokkal és a hófúvással,
  Amint nappal füttyentve rohansz tovább,
  Éjjel pedig néma lámpáid lengeted.

  Tűztorkú szépség
  Dübörögj végig az énekemen garabonciás muzsikáddal, lobogó éji lámpáiddal,
  Őrülten vihorászó kacajoddal, visszhangzó és mindent megingató földrengésszerű robajoddal,
  Te önmagad törvénye, mindig a saját nyomodat őrző
  (A könnyes hárfa s a nyafka zongora beteg érzékenysége nem a tiéd)
  Rémült trilláidat a szikláknál s a dombok fordulóinál
  Röpítsd a puszta vidékre, a puszta tavakra,
  A nagy szabad égbe bátran, vidáman és erősen.


SZÉP ASSZONYOK

WALT WHITMAN

  Asszonyok ülnek vagy mennek – egyikőjük öreg, másikuk fiatal,
  Szépek a fiatalok! de az öregek még szebbek!



JAMES RUSSEL LOWELL

James Russel Lowell Cambridgeben született 1819 február 22.-én. Jogot
végzett, jogász és államférfi volt, madridi, később pedig londoni
nagykövet és verseiben is jórészt politikai agitátor, a szabadság
költője, az Egyesült-Államok patriótája. Legnagyobb hatást politikai
szatírái értek el. 1855-ben a cambridgei katedrán Henry Wadsworth
Longfellow utódja lett, később pedig a „North American Review“
szerkesztője. Az amerikaiak nagyon sokra becsülik: a XIX. század
Homéroszának nevezik. Lowell 1891 augusztus 12.-én halt meg Bostonban.

MUNKÁI. Poems of James Russel Lowell (London).

IRODALOM. A „Képes Folyóirat“ 1894. évfolyamában egy cikk foglalkozik
vele.

Több versét fordította le _Radó_ Antal (Idegen költők albuma), _Ábrányi_
Emil és _Zsoldos_ Benő (Angol poéták, Tevan-könyvtár) lefordította
Kossuthról szóló ódáját.


AZ UTCÁN

JAMES RUSSEL LOWELL

  Mennek tovább, kisértetként vetődve
  Sötét csapat, oly céltalan üget.
  Testükbe, a vékonyka szemfedőkbe
  Temették el régen-holt lelküket:

  A hitre, ifjúságra, rátipornak,
  Reményüket is megtagadva már,
  Az Ég ajándékát az úti pornak
  Vetik oda – és lelkük csupa sár.

  Nézd! hogy kerengenek a bús vándorok
  És nem látják, hogy a csúf sír-torok
  Reájuk ásít és ezt mondja nékik:

  „Csak én vagyok a – többi jövevény itt.“
  Jaj! mindegyikük egy lelket sirat,
  Az arcukon ott áll a sírirat.



ANGLIA



PERCY BYSSHE SHELLEY

Percy Bysshe Shelley Field Placeban (Sussex) született 1792 augusztus
4.-én. Brentfoedban, Etonban és Oxfordban tanult. Sok leánytestvére közt
nevelkedett. Innen van tán, hogy a vérmérséklete oly lányosan
szeszélyes. Később forradalmian és excentrikusan él. Párbajpisztolyokat
hord a zsebében és az utcán lövöldöz, napokig szórakozik azzal, hogy
papírcsónakokat ereszt a vízre, kavicsokkal játszik. Az egyetemről
kitiltják. Tizenkilenc éves korában elvett egy szegény leányt, amiért az
apja megszakította a vele való érintkezést. 1814-ben elvált a
feleségétől, aki később vízbe ölte magát. 1816-ban újra megnősült.
Azután Itáliába ment, Rómában élt és többé sohasem tért vissza Angliába.
1822 július 8.-án halt meg, harminc éves korában. A viharos tengeren
elmerült a csónakja, rablók süllyesztették el és több barátjával együtt
a vízben lelte halálát.

Shelley izgatott, forradalmi temperamentum. Ő az az angol költő, akire –
Byron mellett – leginkább hatott a francia forradalom. Lírai verseiben a
szabadságot énekli, a természetet ünnepli, kristálytiszta, tökéletes
muzsikájú versekkel. De intímebb, mint Byron: kevésbé patétikus és
idegesebb. A forma feltétlen művésze. Gyönyörűen fordította le Goethe
Faustját és Calderont.

MUNKÁI. „The poetical works of Percy Bysshe Shelley“ (London, Frederick
Warne).

IRODALOM. _Kégl_ Sándor: Shelley (Budapesti Szemle 1913 október).

Verseiből fordított _Petőfi_ Sándor (A szökevények), _Szász_ Károly
(Szász Károly kisebb műfordításai), _Radó_ Antal (Idegen költők albuma).
_Molnár_ István egy egész kötetre való versét tette közzé. A könyv elé
hosszabb bevezetést írt.

[Illustration: PERCY BYSSHE SHELLEY]


A HOLD

PERCY BYSSHE SHELLEY

  Sápadt vagy a sok bújdosástól,
  Csak kóborolsz s a földre nézel,
  Magányos árva, éji vándor,
  Körötted lángok szerteszéjjel –
  Bús rém vagy, amely ide-oda les
  És érzi, nézni mit sem érdemes.


MINT A HALÓ HÖLGY…

PERCY BYSSHE SHELLEY

  Mint a haló hölgy sápatag-soványan
  Rohan ki a betegszobából,
  Magára kapja csipkefátyolát,
  Mert kergeti a téboly és a láz –
  Úgy néz a hold a bús világra most:
  Fehéren és alaktalan.



JOHN KEATS

John Keats 1796 október 29.-én született. Az orvosi pályára készült,
sebész-orvos volt, de nem sokáig folytatott orvosi gyakorlatot. 1817-ben
jelent meg ifjúkori költeménye (Endymion), 1818-ban egy másik kötet
(Hyperion). Ezeken a könyveken már érezni egyéniségét. A tárgyak
idegenek és régiek de a költő, aki az idegen és régi tárgyakon át
beszél, ízig-vérig modern. Keats kortársa Shelleynek. De Keats
föltétlenebb költő, egészebb lírikus, mint Shelley. A Szép a főcélja, az
Ember a főtárgya, lírájának egy igazi ihletője van: Önmaga. Sokkal
közelebb volt hozzá a francia forradalom, hogy ezt be merte volna
vallani, álarcot öltött, görög és középkor tárgyakhoz fordult, hogy
önmagával és ne a kor problémáival foglalkozzék. A mai modern ember
azonban egyre szívesebben olvassa. Kis lírai versei az új költészet
kincsei. Verseiben gyengédség, prerafaelita törékenység, nemes és tiszta
líra van. Keats egész életében betegeskedett. Tüdővésze miatt délszakra
kellett mennie, Rómába és ott is halt meg, 1821 február 27.-én, nagyon
fiatalon, huszonnégy éves korában.

MUNKÁI. The poems of John Keats (London, J. M. Dent).


AZ ÁLOMHOZ

JOHN KEATS

  Ó, csöndes éjjel enyhe balzsama!
    Lágy ujjaiddal érints könyörülve
    Fénytől futó, éjimádó szemünkre
  S borítson el felejtő éjszaka;

  Ó, édes Álom! hogyha akarod,
    Törd meg dalom most s fogd le gyenge pillám,
    Vagy várd meg a záró áment, amíg rám
  A mákonyos ágy suttog altatót;

  De óvj s erősíts, mert a vánkoson
  A sírba szállt nap árnya átoson;
  Űzd el szobámból a búsarcu gondot,

  Mert éjjel áskál, mint sunyi vakondok;
  Csukd el a lelkem ékszerét vigyázva
  S fordítsd meg kulcsod az olajos zárba.


KÖD MULTÁN

JOHN KEATS

  Ha nem sír a köd már a sík körül
  És eltűnik a tél haragja végül,
  Jön egy nap Délről és a beteg égrül
  Minden picinyke foltot letörül.

  A zord idő engesztelőn nevet,
  A Május majd általveszi örökjét
  S úgy legyezi pillánkat a hűvösség,
  Mint a rózsát az enyelgő permeteg.

  És álmok intenek – egy szebb valóság –
  Érő gyümölcsök – bimbók, gyenge rózsák –
  Egy alvó gyermek halk lehellete –

  A homokórán andalgó zene –
  Sappho bús bája – ábránd, béke, hála –
  Ligeti csermely – s egy költő halála.



ALFRED TENNYSON

Alfred Tennyson 1809 augusztus 9.-én született Somberyben
(Lincolnshire). Az apja pap. Cambridgeben tanul. Első verseit 1830-ban
tette közzé, de kritikusai megtagadtak tőle minden tehetséget, írásait
hidegnek, fásnak tartották. A második kötete is hasonló fogadtatásban
részesült. Igazi sikerét a „May Queen“, „Locksley Hall“, „In memoriam“
című köteteivel érte el. Azóta folyton nőtt a hírneve, az olvasottsága,
a népszerűsége. Viktória királynő udvari költője lett: poeta laureatus,
minden költő fejedelme. Késő öreg korában is igen termékeny volt. Mikor
1892 október 6.-án meghalt, nemzeti nagyságként ünnepelték.

Tennyson idilli költő. Látköre polgári. A polgárságnak való idilleket
fest, versekben. Egybegyűjti az Arthur-monda körébe tartozó adatokat és
egy nagy versbe foglalja. Költészetének forrása nem annyira benne, mint
a külső világban van. A szempontja nem magas, de az intimitása meleg, az
érdeklődése nemes és mély. Különösen érdekesek azok a kisebb lírai
versei, amelyekben az érzést a metafizikával hangolja össze.

MUNKÁI. The poetical works of Alfred Tennyson (Tauchnitz).

IRODALOM. _Ignotus_: Tennyson (Kisérletek. A Nyugat kiadása).

Tennysontól sok vers jelent meg magyarul. Többek között a következő
kötetekben: _Szász_ Károly kisebb műfordításai, _Jánosi_ Gusztáv: Angol,
francia és olasz költőből, _Radó_ Antal: Idegen költők albuma,
_Csukássi_ József: Költői beszélyek.


AZ ELHAGYOTT HÁZ

ALFRED TENNYSON

  Elment a Gondolat s az Élet
  Egymásután,
  És ablakot, kaput tártan hagytak tunyán:
  E rossz lakók, e vad legények!

  Minden sötét most, mint az éj:
  Az ablakoknak árnya mély;
  Nem verdesi zaj a kaput,
  Halott az ajtó és az út.

  Jól zárj be ajtót, ablakot,
  Máskép az ablakon szemedbe les még
  A meztelenség és kopár üresség;
  A puszta ház oly elhagyott.

  Távozz: a szó hiába lázad,
  A vidításnak nincs helye.
  Agyagból építették ezt a házat,
  Most csendbe hull a földre le.

  Távozz: a Gondolat s az Élet
  Itt többé nem tanyáz;
  Egy távoli városba tértek –
  Ott élnek mostan messze, künt –
  Ott vár rájuk egy örök, tiszta ház.
  Mert nem lehetnek, jaj, mindég velünk!


DE PROFUNDIS  – KÖSZÖNTŐK EGY GYERMEK ELÉ –

ALFRED TENNYSON


I.

  Föl hát a mélyből, kelj, fiam a mélyből,
  Hol minden, ami várt a létre s volt,
  Örvénybe forgott milliók előtt
  A termelő fény zordon hajnalában –
  Föl hát a mélyből, kelj, fiam a mélyből,
  E változó föld vastörvénye által,
  A buzduló élet minden szakán,
  A születés sötét kilenc haván át
  Jöjj ez utolsó hold-hóval – min immár
  A föld sugára ég – jöjj jó fiú;
  Miénk; vonásra, testre szép baba,
  Tökéletes, nagyembert sejtető.
  Kinek az arca az övé s enyém is
  Egymásba forrva, mind egykor szerelmünk;
  Élj s boldogulj mindig saját erőddel,
  Szolgáld híven az emberi nemet,
  Hogy úgy megáldjanak mind, amint mi,
  Te az éjből kacagva feltörő;
  S amerre majd egykor előre törsz,
  A sors-utad legyen jól alapozva,
  Ifjúkorod kalandos, könnyű röpte
  Legyen szilaj; mint férfi fuss erősen;
  Végtére lágy ívekbe, szép eséssel
  Nyugodt mezőkön, mint tünő erő –
  Essél a mélybe, ahová megyünk mind.


II.

  Föl hát a mélyből, kelj, fiam a mélyből,
  Az éjből, ahol kezdődik világunk,
  Hol hatva munkál az Úr Szelleme –
  Föl hát a mélyből, kelj, fiam a mélyből,
  Az igazi világból, hol szemünk lát
  S melynek a föld csak partja, kikötője –
  Serkenj a mélyből, Szellem, kelj a mélyből
  Hisz e kilencedik hóval, mi fényt ád,
  Végtére megjösz édes, kis fiú.


III.

  Mivel a másvilágon szólt az Úr
  „Teremtsünk embert“ s így azt, aki az lesz,
  Ki a szívünknek éji sejtelem,
  E napsugáros-árnyas partra űzte,
  Hogy emberré legyen. Ó, tiszta Szellem,
  Árnyadba s húsruhádba elvesző,
  Te lárva és köd – vársz, hogy megszüless
  Hogy majd ezer titok közé vetess ki,
  Hogy eljöjj a föld százezer bajába,
  A réges-végtelen Térbe s Időbe –
  Húsunk s a végtelen Egy fantoma,
  Ki alkotá talányos Enmagad
  Az ő teljes, dicső Világ-magából: – –
  Élj! és a mag, a héj, szőlő s babér közt
  Válassz, mi kell neked; s távozz el innen
  Egy életen át, halálból halálba
  S találd meg Őt, ki alkotá – de nem
  Az Anyagot, a véges-végtelent, –
  De azt a nagy csodát, hogy itt te vagy te,
  S uralkodol en-tetteden s a földön.



ROBERT BROWNING

Robert Browning 1812 május 7.-én született Cambewellben. Felesége,
Browning Elisabeth Barrett, Anglia egyik legnagyobb költőnője. Viktória
királyné korában élt: kortársa Shelley-nek és Keats-nek. Mint társai, ő
is sokat utazott Olaszországban. Velencében halt meg 1889 december
12.-én.

Robert Browning költészete a „homály“-áról híres. Zsúfolt, teli, gazdag
ez a költészet, a homály alatt azonban túlság, erő lappang. A
Browning-társaság a versei magyarázásával foglalkozik.

Igen sok epikus verset, hosszú filozófiai költeményt írt. Vallásos és
misztikus hajlandóságából származik egyik legszebb verse: „Christmast
Eve and Easter Day.“

MUNKÁI. Bells and Pomegranates (1841), Dramatic Romances and Lyrics
(1845), The poetical works of Robert Browning (1872 Tauchnitz).

IRODALOM. Browningról és a feleségéről _Kégl_ Sándor írt tanulmányt: A
két Browning (Budapesti Szemle 1907 aug.).

Verseiből fordított: _Radó_ Antal (Idegen költők albuma), _Sík_ Endre
(Élet).


ÉJJELI TALÁLKOZÓ

ROBERT BROWNING


I.

  Most szürke víz, fekete táj;
  Pufók, sárgás félhold alant;
  Riad a hab, a könyű, fürge,
  Fel-felszökik tüzes gyűrűkbe,
  Aztán hajómat, a hajléktalant
  Fövény köti, az este fáj.


II.

  Langyos vízszag és enyhe csönd.
  Távol mezőn int egy tanya:
  Kopogás, karc, a gyufa sercen,
  Kék villanás a másik percben.
  A félelemtől, lágy meleg szava,
  És végre két szív összedöng.



ARTHUR SYMONS

Arthur Symons az angol szimbolisták közé tartozik, akiknek
legkimagaslóbb alakja az ír William Butler Yeats.

MUNKÁI. Poems, collected in Two Volumes. 1902 (Heinemann), The Fool of
the World and Other Poems 1906 (Constable).


KOPOGÓ KÉZ

ARTHUR SYMONS

  A szívemen kopog egy régi kéz.
    Bezártam ajtaját:
  „Menj innen, a hangod már nem igéz,
    Kérlek, menj vissza hát.“

  „Nyiss ajtót, bús vagyok és fáradott,
    Éj ül a táj fölött.
  Átvándoroltam éjet és napot
    S most, lásd, érted jövök.“

  A régi kéz kopog türelmesen
    És fájó hangja sért.
  „Hát nem nyitod ki, nem vársz már te sem?
    Nem kell, ki visszatért?“

  „Menj, menj. Én, aki éltem, most alant
    Halott vagyok, halott.“
  „Én is“ felelt a síró, tompa hang
    S a kéz elhallgatott.

  Most csend van, csak a tél sír keserűn,
    Szél veri a dobot.
  A szerelem bolyong az éjbe künn
    És többé nem kopog.



ALGERNON CHARLES SWINBURNE

Algernon Charles Swinburne Holmwoodban született 1837 április 5.-én. Az
anyja, egy művelt, finomlelkű firenzei asszony nevelte. Döntő
jelentőségű volt életére és költészetére, hogy az oxfordi egyetemen
megismerkedett Burne Jones-szel, Rosetti-vel, Morris-szel, Watts-szel, a
prerafaelitákkal. Később hosszabb olasz útra indult. Itt alakult ki
teljesen az egyénisége, a neoromanticizmusa, az antik élet iránt való
mélységes rajongása.

Első verskötetének (Poems and ballads 1860) megjelenése forradalmat
keltett az új angol irodalomban. Egy merész, egész, új költő
jelentkezett, aki Baudelaire-t testvérének nevezte, a szavaknak új
muzsikát, a gondolatoknak, az érzéseknek új értékjelzetet adott. Addig
nem is sejtették, hogy az angol nyelv alkalmas ily puha árnyalatok, ily
buja és gazdag érzésvilág kifejezésére. Swinburne azóta költői trónuson
ül. Évekkel ezelőtt a Nobel-díjat nyerte meg.

MUNKÁI. Poems and ballads (1866), A song of Italy (1867), Siena (1868),
Ode on the proclamation of the French Republic Song before sunrise
(1871), Poems and Ballads (II. III. 1878, 1889), Grace Darling (1893),
Astrophel and other poems (1894), Atalanta in Calydon and lyrical poems
(1901 Tauchnitz).

IRODALOM. _Babits_ Mihály: Swinburne (Nyugat 1909 február 1),
_Kosztolányi_ Dezső: Swinburne (Nyugat).

Swinburne egy versét _Babits_ Mihály fordította magyarra (Nyugat). Több
verset fordított tőle _Hegedűs_ István (Budapesti Szemle).


ÁLMATLAN SZERELEM

ALGERNON CHARLES SWINBURNE

  Gyötrött fejét a Szerelem
  Nyugtatta rózsalevelen
  És szeme könnytől volt piros
  És sápadt ajka vértelen.

  És jött a bú, a baj, a gond,
  Megálltak, ahol ágya volt.
  De tűnt az éj, de szállt az éj
  S rózsák rakták ki a vadont.

  És az Öröm fényárba jött
  És a száján csókolta őt
  És a virrasztók vén hada
  Eltűnt ágyától, mint a köd

  És ajka égett, mint a vér
  És szeme vágyott a napér:
  Éjjel sírunk, de a Gyönyör
  Hajnalra újra visszatér.



LORD ALFRED DOUGLAS

Lord Alfred Douglas (of Haunich) 1870-ben született, az apja ősi
birtokán (Kinmount House, Annan, worth Britannia). Apja marquess of
Queensberry, anyja Sybil Montgomery. Iskoláját Etonban végezte, később
az oxfordi Magdalen-kollégiumba iratkozott be. Itt egy nagyon rövidéletű
lapot szerkesztett, a „Chameléon“-t.

IRODALOM. Szilágyi Géza „Wilde Oszkár pöre“ címen hosszabb cikkben
foglalkozik vele (Az Ujság 1913).

Költeményei 1896-ban Párisban jelentek meg „Poémes“ címen. Douglas
fordította angolra Wilde Oszkár „Salome“-ját, amely először francia
nyelven jelent meg. Ma birtokán visszavonultan él.


A SZFINKSZ

LORD ALFRED DOUGLAS

  A Nilust nézem; égő vérbe dül
  A néma nap, az ég nyugati alját
  Búsan szegi be éjfekete skarlát;
  A vizen egy nagy, bús madár repül.

  Rózsás a part. Az égnek arca fent
  Már rozsda-zöld, alvó hajók alattam;
  Se hang, se szélzaj, minden mozdulatlan,
  A homokon halotti, tompa csend.

  A pálma ormán rémlik már a gúla
  S bár sejti csak még kémlelő szemem,
  Ugy érzem, a fövényen messze nyúlva

  Pihen a kőszörny s a szívemre dől le;
  Aztán előkúszik a Félelem,
  S suttogva rémít a halk, síri csöndbe.


AZ ÉJ A KERTBE MEGY

LORD ALFRED DOUGLAS

  A piros rózsa, a fehér
    Lehajtja csüggedt, álmodó fejét,
  Az úrasszony Éj már a kertbe ér,
    Csak a virág hallhatja merre lép.

  Egész nap hívta őt a sok madár
    Csattogva és ezüstösen,
  Most hallgat ajkuk, az Éj lopva jár,
    Testén sötét köpeny.

  Rigó dalol és a dala fohász
    „Az Éj, az Éj suhan ide.“
  Az újja már a záron kotorász,
    Nem zümmög a kis méhike.

  Nem látni arcát, már is messze tünt,
    A fehér és piros kerten tova.
  De hol a fű s a százszorszép lecsüng,
    Ott megmaradt a lábnyoma.

  Sötét köpenye surran szelíden,
    Amint a fű hegyéhez ér.
  A piros rózsa lassan elpihen
    És álmodik fehéren a fehér.


AZ ÉJ KIJŐ A KERTBŐL

LORD ALFRED DOUGLAS

  Az éjjel tiszta levegőjén
  Nagyhirtelen egy hang rikolt
  Mi ez? Talán a távoli verőfény?
  Remeg az ég. Ki volt?
  Egy kis madárkát megcsapott a hajnal hűs lehellete,
  Érezte, száll az éjjel;
  (Szűz harmatot öntött a gyep zöld bársonyára széjjel
  S nedves lett a hosszú fű és a lóhere),
  Mostan fehér lábával, meztelen,
  Merengve, csendesen mén,
  Szökik a kertből, az utakra csap
  S a sárga búzaföldek végtelenjén
  Magához öleli a nap.
  S Kelet hatalmas, nagy kapuibul
  A lánghajú ifjú előpirul,
  Otthagyva megrakott, dús asztalát,
  Érces lármával zúg alább;
  Lova patája csattog,
  Dübögnek az arany sikátorok,
  Szekere lángokat fog,
  A föld alatta ingva tántorog,
  Zajongva száll a sok boldog nap-angyal,
  És mind ujjonganak.
  Az ébredő föld is kiált derűs robajjal:
  „Hozsanna, itt a nap! A nap.“



OSCAR WILDE

Oscar Wilde 1856 október 10.-én született Dublinban. Az ősei régi ír
nemesek. Egyetemi tanulmányait Oxfordban végezte, a
Magdalen-kollégiumban. 1876-ban feltűnt a „Ravenna“ című költeményével.
1879-ben Londonba ment. Itt a versei nagy zajt vertek. Az ósdi
kritikusok támadták a merészségét, a puritánok a keresettségét, a
fiatalok pedig benne látták a legnagyobb angol költőt, a jövő költőjét.
1881-ben Amerikába utazik. Hazajövet drámáival, könyveivel tündőklő
sikereket arat, a társaság bálványa lesz, az „élet hercege“. Váltakozva
él Londonban és Párisban. 1895-ben elítélik két évi fegyházra. A
börtönben Krisztusról elmélkedik, a bibliát olvassa görögül, megtér.
Mikor letelik a büntetése, betegen, meghízva, összetörten járkál
Párisban. Sebastian _Melmoth_ nevet veszi fel. Félévvel a börtönből való
kiszabadulása után megírja „A readingi fegyház balladáját“, amelynek
megjelenése irodalmi világszenzáció. Röviddel a halála előtt
megvalósítja régi akaratát, a protestáns hitről áttér a katholikus
hitre. 1900 november 30.-án egy párisi hotelban meghal.

Oscar Wilde versei nem teljesen reprezentálják egyéniségét. Tündöklők,
finomak, arisztokratikus nippek ezek a versek, amelyeket egy artista
csiszolt. Csak néha adja át magát egészen a versnek. Ilyenkor azonban
ugyanaz a megdöbbentő művész, ugyanaz a költő, akit drámáiból és
tanulmányaiból ismerünk.

MUNKÁI. A versei 1881-ben jelentek meg az Egyesült-Államokban, 1882-ben
pedig újra nyomták a könyvét: „The poems of Oscar Wilde.“

[Illustration: OSCAR WILDE]

IRODALOM. _Színi_ Gyula: Oscar Wilde (Magyar Géniusz 1902 augusztus 20),
_Szilágyi_ Géza: Wilde Oszkár (Magyar Géniusz 1903), _Halasi_ Andor:
Wilde Oszkár: De profundis (Budapesti Napló 1906), _Zsoldos_ Benő: Angol
írók – angol művészek (Jövendő 1906 január 1), _Ignotus_: Oscar Wilde.
(Kísérletek, a Nyugat kiadása), _Szász_ Zoltán: Wilde Oszkár (Nyugat
1908 július 1). Megemlítjük még _Szini_ Gyula azt a cikkét, amelyet a
„Salome“ fordítása elé írt (Magyar Könyvtár) és _Radó_ Antal bevezető
tanulmányát „A readingi fegyház balladája“ előtt (Magyar Könyvtár).
Ezenkívül a napilapokban sok cikk jelent még meg úgy Wilde életéről,
mint egyes munkáiról és a művészetéről.

Verseit is sűrűn fordítják magyarra. „A readingi fegyház balladájá“-nak
három fordítója van: _Kún_ József (A Hét), _Radó_ Antal (Magyar
Könyvtár), _Szebenyei_ József (Renaissance). _Babits_ Mihály
lefordította a „Charmides“ című költeményét (Nyugat).


CHANSON

OSCAR WILDE

  Aranygyűrű, fehér galamb,
  Ez illik néked, életem.
  Ó mért szeretsz boldogtalant:
  Kenderkötél való nekem.

  Tiéd a kertek mosolya,
  Elefántcsontház, rózsaágy,
  Enyém egy szűk-szűk nyoszolya,
  Fehér bürökvirág s a vágy.

  Mirtust és jázmint te neked
  A lázas vörös rózsa ring.
  Én árva ciprust szeretek
  S testvérem a bús rozmaring.

  Neked milliom szerető,
  A sírok kövér füve zöld.
  Nekem liliom, temető
  És három ölnyi föld…


A KEDVESNEK EZT MONDOM

OSCAR WILDE

  A vad világban nem volt semmi korlát,
  Mindent kivettünk, ami drága, jó –
  Most lebocsátjuk a csüggedt vitorlát,
  Kifosztva áll a megrakott hajó.

  Korán lehervadt orcáim bíborja,
  Sós könnyeimbe fulladt az öröm,
  A Bánat ajkam pirosát lelopja,
  Átok emeli fel ágy-függönyöm.

  De ami nekem élet s éjek-éje,
  Neked fuvolahang, pár enyhe szín.
  A dörgedelmes óceán zenéje,
  Mely visszhangzik a kagyló mélyein.


AMERIKAI IMPRESSZIÓK

OSCAR WILDE


A KERT

  A liliomok szórják dús aranyjuk,
  Hull száraikról a hervadt kehely,
  S ahol a bükk mered az égre fel,
  Egy elmaradt, szomorú vadgalamb búg.

  A napraforgón halványul a pompa,
  Tányérja száraz lett és fekete,
  Beszél a kertben a szél éneke
  S zizegve zúg a holt levél-csomókba.

  A bús fagyal sápadt, tejszínű szirma
  Havas pihékbe kezd szállongani
  S mint vérszínű selyemnek rongyai,
  Haldoklanak a rózsák elvirítva.


A TENGER

  A vásznakon imbolygó köd fehérül,
  A téli hold bámul a vízre le,
  Mint bősz oroszlán lángoló szeme
  A barna-aranyos felhősörénybül.

  A kormányos bebugyolálva állig,
  Egy árny az árnyban, csöndesen kutat; –
  Lenn dübörögnek az acélrudak,
  A harsogó, forró gépház világlik.

  Farát a zajgó vízre ráfeszítve
  Megy a hajó, nehézkes, lomha dóm,
  A sárga tajték az azúr habon
  Szelíden omlik-bomlik, mint a csipke.


IMPRESSION DU MATIN

OSCAR WILDE

  A kékes-arany éji Themze
  Bús szürke leplét veszi fel:
  Okker-sárga szénát cipel
  Egy bárka: hűsen permetez le

  A sárga köd a hidak ormán,
  A ház kontúrja szétfolyó,
  Úgy leng mint egy szappangolyó
  Szent Pál kupolája mogorván.

  Már az élet zaja rikoltoz;
  Rázkódnak a parasztkocsik:
  Egy kis madárka dalol itt
  A napban és fényt és mosolyt hoz.

  És míg a napsugár cikáz reánk,
  Egy sápadt nő bújik elő,
  Az ajka láng, a szive kő,
  Fakó haján remeg a gázláng.


LE REVEILLON

OSCAR WILDE

  Vörös az égen a szegély,
  Fut a köd és a párafátyol,
  Mint fehér hölgy patyolatágyból,
  A reg a vízből égre kél.

  Borzonganak az ércnyilak
  Az éjszakának kúsza tollán
  S a sárga hullám szertefolyván
  A tornyon, a falon kihat

  És árad-ömlik hangtalan
  Egy bús madár száll félig-ébren,
  A gesztenyefa ing a fényben
  És minden gallya sárarany.



BELGIUM



MAURICE MAETERLINCK

Maurice Maeterlinck 1862 augusztus 29.-én született Gandban. A családja
régi flamand család, amely – mint felesége Georgette Leblanc asszony
írja – a XIV. századig vezethető vissza. Nyugalmas gyermekkort élt át.
Oostackerben játszadozott, a természet gazdagsága vette körül, az arany
búzaföld és a csend, amely szemlélődésre serkentette és a külső élmények
helyett befelé mélyülő élményekkel ajándékozta meg. Maeterlinck – a
szülei kívánságára – a jogi pályára lépett. Csak rövid ideig volt
Párisban. Itt azonban megismerkedett Villiers de l’Isle Adam-mal, az
exotikus meseíróval, Catulle Mendés-szel, Pierre Quillard-ral, akikkel a
zsenije rokon és barátai mély hatást gyakoroltak reá. Miután megjelent
első és egyetlen verseskönyve, 1889-ben, visszatért a szülővárosába,
ahol ügyvédi gyakorlatot folytatott, pöröket vállalt, védőbeszédeket
mondott. Drámája, a „Princesse Maleine“ feltűnést keltett, Octave
Mirbeau vezércikket írt a fiatal és ismeretlen szerzőről a „Figaro“-ban
s azóta minden darabja irodalmi esemény. Ezekben a játékokban a lelkünk
történései folynak le, túl a téren és az időn az ember cselekszik, szeme
előtt a végtelenség perspektívájával, egy mélységes, egyszerű és
egységes költő nézi az életet olyan primitíven, mint egy gyermek és egy
bölcs. Halkak ezek a drámák, de az egész élet feszítő ereje van
mögöttük. Maeterlinck testvériséget tart Ruysbroeck-kel, a flamand és
Novalis-szal, a német misztikussal. Érett bölcselmi írásaiban a lét
titkait nyitogatja, az intuíció kulcsával: naivitással és szívvel.
Maeterlinck pályája egész. Nincs ma költő, aki ily teljesen kifejezte
volna az egyéniségét. Útja a katholikus miszticizmusból indul ki és a
népmesék gyötrelmes látományain át az életörömig, a tündérmeséig vezet.
Kastélyában csöndesen él, sportol, szemlélődik, ír. A nyarat mindig
Saint-Wandrille apátságban tölti, itt van a villája, egy régi kolostor
romjai mellett. Maeterlinck a becsületrend lovagja. Évekkel ezelőtt
megnyerte a Nobel-díjat.

Verseskönyvének címe _Serres Chaudes_. A tiszta szimbolikus líra ez. A
költő felesége ezt a kötetet így jellemzi: „Itten csíraalakban megleljük
mindazokat a készségeket, amelyek későbbi munkáiban kibontakoznak. E
szorongatásoktól és nyugtalanságoktól vemhes költemények már éreztetik
azt a különös légkört, amely majd első drámája hőseit beburkolja.“

MUNKÁI. _Serres Chaudes_ (Üvegház). Páris. Vanier. 1889.

IRODALOM. _Szilágyi_ Géza elsőnek írt tárcát róla (Pesti Napló), _Szini_
Gyula: _Maeterlinck_ (Magyar Géniusz 1902 június 1), _Laczkó_ Géza:
Méhek és emberek (Nyugat 1909 január 16), _Ambrus_ Zoltán: A
Maeterlinck-Heyse-pör (Nyugat 1910 április 1), _Szini_ Gyula:
Maeterlinck (Nyugat 1911 november 1), _Kosztolányi_ Dezső: Maeterlinck
(A Hét 1912), _Bálint_ Lajos: Maeterlinck (Magyar Hirlap 1913 november
10).

_Maeterlinck_ több versét _Harsányi_ Kálmán fordította magyarra.

[Illustration: MAURICE MAETERLINCK]


IMA

MAURICE MAETERLINCK

  A lelkem reszket csendesen
  S a testem hervad, Uramisten,
  Lelkem lilioma, kezem
  S szemem is, az én régi kincsem.

  Szegény fiad lágyan fogadd.
  Elvesztettem pálmám s gyűrűmet;
  Vedd az imám, virágomat,
  Mely egy üvegpohárba csügged.

  Nézd ajkamat, minő sebes,
  Tekints a bánatomra Jóság,
  Liliomot lázamra vess
  És szórj a holt tavakba rózsát.

  Uram, galambok szállanak,
  Sárgán, szemem felhős egében.
  Tépd szét e fájó fátylakat,
  Mik rám borulnak fázva, kéken.


MEGÖLTEK HÁROM KISLEÁNYKÁT

MAURICE MAETERLINCK

  Megöltek három kisleánykát
  S nézték szívét a három kisleánynak.

  Az elsőből boldogság áradt
  S amerre csorgott vére végig,
  Három kígyó sziszegett három évig.

  A második szíve vidám csak
  S amerre csorgott vére végig,
  Három bárányka ugrált három évig.

  A harmadikban bú volt, néma bánat
  S amerre csorgott vére végig,
  Három arkangyal állt őrt három évig.


KOPÁR ÓRÁK

MAURICE MAETERLINCK

  Ó jaj, ezek a régi vágyak,
  Reményevesztett szívek álma,
  Ábránd, amely halálra bágyadt,
  Ó régi emlék, régi pálma!

  Hová futunk, hová futunk ma?
  Az üres égen semmi csillag;
  Csak jég van álmos homlokunkra
  S a holdnál kék lepedők ingnak.

  Némán sirunk a szoba árnyán,
  A betegeknek tüze sincsen,
  És künn havat legel a bárány,
  Könyörülj rajtunk, Uramisten!

  Csak én virrasztok még remegve,
  Csak én várok reggelt s malasztot,
  Arany napot alvó kezemre,
  Amit a holdfény megfagyasztott.



GEORGES RODENBACH

Georges Rodenbach 1855 július 16.-án született Tournaiben. A családja
sok nemzedéken át tollat forgatott. Brugesben folyt le a költő
gyermekkora. Erről a ködös, ódon városról, régi házairól, különös
embereiről írta később egyik legszebb könyvét. Tőle kapta melankóliáját
is, amely minden versén, minden könyvén végigvonul. Belgiumban sokáig
élt, csak 1876-ban ment Párisba, ahonnan ismét visszatért a belga
fővárosba, Brüsszelbe és ügyvédi gyakorlatot folytatott. Ekkor a fiatal
belga írókkal már erős összeköttetésben állott, munkása volt
folyóiratuknak, a _Jeune Belgique_nek. Később 1887-ben véglegesen
letelepedett Párisban. Ott is halt meg, 1898 december 25.-én.

Rodenbach flamand eredetű. Költészete összeforrott a belga városokkal, a
belga mezőkkel, azokkal az emlékekkel, amelyek egész életén parancsolóan
uralkodtak. Lírájának is ezek az emlékek adják meg a karakterét: a
végtelen, de csöndes és temperált mélabút.

MUNKÁI: Nevezetesebb verseskönyvei a következők: Le Foyer et les Champs
1877 (Az otthon és a mezők), Les Tristesses 1881 (Szomorúságok), Du
Silence 1884 (Csönd), Le Miroir du ciel natal 1898 (Az otthoni ég
tükre).

Georges Rodenbachnak még nincsenek összegyűjtve összes versei.

Egyik könyvét – Les Vierges – Rippl-Rónai József illusztrálta.


VASÁRNAPOK

GEORGES RODENBACH

  Vidékies, sötét vasárnap-délután!
  A város alszik s lehajol a gondhoz,
  A szélkakas, mint vas-madár rikoltoz
  Valami háztetőn, közönyösen, tunyán.

  A szélbe kóborló, vak rémület zajog.
  Ritkán tűnik fel ember künn a járdán:
  Papok, csuklyás parasztnők mennek árván.
  Vecsernyéről jövő, imádkozó anyók.

  A nő unatkozik s kinéz az ablakán,
  Belémered az űrbe és magányba.
  A függönyök mögött a vén palánta
  Sorvadva hal meg. Az unalomtól talán.

  Ne merj a függönyön át betekinteni
  Az ősi házba, a tágas szalonba,
  A vén falon – aranykeretbe fogva –
  Ott lógnak az ősök szigorú képei.

  Meggyszín csipkéjük ring, pompázik a zeke
  – A címerük a kép aljába festve –
  S ők bámulják, hogy csillagzik az estve,
  Hogy alszik el puhán a város élete.

  És a vén fészkeken bús sejtelem suhan:
  Beléjük fut a rég letűnt Középkor!
  Mint amikor az éjjel árnya szétfoly
  S lámpákba bújik el a nap szomorúan.

  A virrasztó lámpák fényük búsan vetik,
  Mint néma gyászban álló tisztes őrsök,
  Kihunyt tüzet, kihunyt emléket őrzők,
  Minthogyha egy istent gyászolna mindegyik.

  A bús harangok meg zokogva konganak,
  A rozoga harangláb összerezdül
  S úgy döng a hang a városon keresztül
  Mint a koporsón az utolsó föld-darab.


Ó! AZ ESŐ!

GEORGES RODENBACH

  Ó! az eső! a langyos, lassú csöppek!
  Fonalak az Idő vén orsajáról!
  Az évek fájó könnyei pörögnek!
  Ó! az eső! az ősz! ez esti fátyol!
  Ó! az eső! a langyos, lassú csöppek!

  Ki mondja el, mily szomorú az égbolt,
  Felhős temetőútjain a víznek,
  Hol mélabúsan ballag egy sötét folt
  S ravatalon csillaghalottat visznek,
  Ki mondja el, mily szomorú az égbolt?

  Esik, esik és még a csönd se hallja;
  A halk eső a lelkünkön setétül,
  Mint régen eltűnt dolgok bús siralma,
  Mint a könny a halott lezárt szemébül,
  Esik, esik és még a csönd se hallja!

  Az eső régi álmaink hurokja!
  S vergődnek ők a szálak tömkelegjén,
  Dalos madárkák meghalnak zokogva,
  A vízbogokban, a fényért lihegvén.
  Az eső régi álmaink hurokja.

  Mint a szárára csüngő néma zászló,
  Olyan a Lelkünk a bús, esti gyászon,
  Ha hull az eső, a téllel csatázó,
  Olyan a Lelkünk, ázott, lomha vászon,
  Mint a szárára csüngő néma zászló.



CHARLES VAN LERBERGHE

Charles van Lerberghe Gandban született, 1861-ben. Flamand eredetű. Az
irodalom és a filozófia doktora.

MUNKAI: Entrevisions 1898 (Sejtelmek), Chanson d’Eve 1904 (Éva éneke).


KÓSZA SZERELMEK

CHARLES VAN LERBERGHE

  Nem tudni merről özönölnek
    A májusi, halk levegőn
  Rokoni csókok, lágy örömnek
    Dalai zengnek remegőn.

  Úgy hallja e szelíd napokban
    A mátka és a vőlegény,
  Szerelmek szellemlába dobban
    Lelkük fehér, szűz lépcsején.

  Nem tudni, mért jön egy tekintet,
    Félig könny, félig drága bor,
  Egy ismeretlen ajak intett
    S most egy rózsás ajakra forr.

  És ez a csók tűzzel világol,
    Megifjulnak a homlokok
  És rajtuk túlvilági fátyol,
    Sok végtelen álom lobog.



EMILE VERHAEREN

Emile Verhaeren 1855 május 22.-én született, Antverpen mellett,
Saint-Amandban. A vidéken nevelkedett. Itt látta a durva, kemény
parasztokat, a kolostorokat, a hidakat, a ködben imbolygó hajókat. A
koloritja e vidékről származik. Gandban, a kollégiumban barátságot köt
Rodenbach-chal, lapot alapít, amelyben a fiatal belga tehetségeket
gyűjti össze, de lapját az egyetemi hatóság betiltja. Már ekkor se ír
úgy, hogy az akadémikusoknak ínyére lenne. 1881-ben ügyvédkedik
Brüsszelben. Verhaeren nagyon hamar és nagyon határozottan az
irodalomnak adta magát. Két folyóiratban küzd a belga szimbolikus
poézisért, amely azóta teljes diadalra jutott. 1883-ban megjelenik
verseskönyve Les Flamandes (A flamandok), 1886-ban Les Moines (A
szerzetesek). Az utána következő években, amíg Maeterlinck drámáival
emeli a belga költészet európai hírnevét, Verhaeren versköltészete
teljes pompájában bontakozik ki. Azóta igen sok verseskönyve, lírai
drámája, tanulmánya jelent meg. Népszerűsége óriási, nemcsak a belgáknál
és a franciáknál, de a külföldön is. Verhaeren vagabund lélek: sokat
utazik külföldön. Brüsszelben és Párisban lakik, váltakozva.

A belgák két legjelentősebb költője: Maeterlinck és Verhaeren.
Maeterlinck verseiben csak a drámái magvát találjuk meg, ez a kiinduló
pont. Verhaeren-nél a vers a cél. A belgák legnagyobb lírai költőjüknek
őt tartják.

Verhaeren igen sok versét a mult parfüme itatja át. A szeme úgy lát,
mint egy középkori szerzetesé. A halál a maga feketeségében jő ebbe a
siralomvölgybe és véget vet a bűnnek, a romlásnak és az
Isten-káromlásnak. De abban az értelemben is vallásos, hogy még a
fellegekben, a vizek játékában és a lombremegésben is misztikus
szertartást sejt. Albert Mockel a paroxizmus költőjének nevezi. Csupa
önkívület és spirituális lelkesültség. Soha költő ennyi színben, ennyi
különféle világításban, ily változatosságban nem látta a kolostorokat, a
templomokat, a középkori egyházi életet és lerajzolni a külső világot
még senki sem merte és tudta ily újszerűen és bátran, hogy a legapróbb
részleteiben is egy mély kedély élete legegyénibb érzése rezegjen. Az ő
tájképei mind lelkiállapotok, hallucinációk és víziók.

A flamand föld nemcsak a misztikum hazája. Ezen a földön az egészség is
otthonos. Az utas itt gyakran talál elátkozott helyeket, rombadőlt
várakat és bitangul hagyott kastélyokat, ahol kísértetek járnak, vagy
„zörgő-szellemek“ ütik fel tanyájukat, a várromok és elátkozott
kastélyok között azonban többnyire nyugalmas ebédlők terpeszkednek. A
flamandok szeretik a gyomrukat. Nem is tudnak az egész világon oly
dúsan, kedélyesen és zsírosan enni, mint náluk. Teljes és bő élet
sustorog itt, a táplálkozás, a tenyészés vegetatív élete. Verhaeren
nagyszerűen ért a rajzoláshoz. A flamand életet rajzoló verseiben
ütközik ki, hogy ez a sápadt, vértelennek látszó spiritualista mennyire
realista. A bőjtölő aszkéta színesnek látja az életet. Verhaeren
vízionárius. Újabb verseiben a város, a nagy tömegek költője. Művészi
hitvallását támogatja nemesen-szociálisztikus világnézete.

MUNKÁI: Fontosabb verseskönyvei: Les Flamandes 1883 (A flamandok), Les
Moines 1886 (A szerzetesek), Les flambeaux noirs 1890 (A fekete
fáklyák), Les Campagnes hallucinées 1893 (A hallucináló mezők), Les
Heures Claires 1896 (Világos órák).

IRODALOM. _Vampa_: Verhaeren (Élet 1909 január 24), _Szabolcsi_ Lajos:
Az új Verhaeren (A Hét 1909 szeptember).

Verseit sokan fordították magyarra, többek közt: _Gábor_ Andor, _Franyó_
Zoltán, _Peterdi_ Andor, _Kún_ József.

[Illustration: EMILE VERHAEREN]


A SZÉL

EMILE VERHAEREN

  A végtelen vad réteken
  Novembert trombitál a szél,
  A végtelen vad réteken
  Zúg-búg a szél,
  Garaboncásan útra kél
  És mindig új haragba fúj,
  Zúg-zúg a szél,
  A vad novemberi szél.

  A kutakon viharra vár
  A vaslakat s a csiga, zár
  Csikordul;
  Az utakon viharra vár
  A vaslakat s a csiga, zár
  Zordul
  Azt mondja, hogy halál

  A szél a vizen nyargalász,
  Levél röpül nyomába száz.
  A vad novemberi szél,
  A szél haragja szétszed
  Minden picinyke fészket;
  Vasvesszővel dörömböl,
  Agg lavinát tépáz szilaj örömből,
  Üvölt a tél,
  Süvölt a szél,
  A vad novemberi szél.

  A nyomorult kis kalyibák
  Megfoltozott ablakja sír,
  Röpül a rossz újságpapír,
  A szél mível most galibát
  – A vad novemberi szél! –
  És mit se tudva az időről,
  A vén malom csak jár le-fel,
  Villanva kattog, kelepel,
  A bús malom most szelet őröl,
  A lisztje most a szél, a szél,
  A szél,
  A vad novemberi szél.

  A régi pajta nyöszörög,
  A vén templomtorony mögött
  Recsegnek régi cölöpök;
  Sóhajt a gátor, a sikátor,
  A bátor
  Szél vad zajától,
  A vad novemberi szél zajától.
  A temetőn a sírkeresztek
  Holtak kinyúló karjai,
  Lehullanak, a fejfa reszket,
  A szél, a szél csavarja ki

  A vad novemberi szél,
  A szél,
  Halljátok, hogy sziszeg a szél,
  Boszorkánylakta út a cél,
  Fagyot fütyöl, dühvel tele,
  Remegjetek, tarol a szél,
  A félelem és jaj szele.
  Láttátok éjjel őt, ki oly vad,
  Letépte az égről a holdat,
  Remegtek rozoga faluk,
  A megriadt nép nem aludt,
  Csak vakogott az ugaron,
  Mint a barom.

  A végtelen vad réteken
  Bömböl a szél,
  A vad novemberi szél.


KERESZTÉNY HALÁL

EMILE VERHAEREN

  Keresztény halál, légy százszor áldva!
  Szomorú gyászod nékünk kincset ér,
  El nem muló álom te, szívek álma,
  Bús büszkeségünk, mennyei kenyér.

  Tiéd a hódolat és a dicsőség,
  Komor halál, mely pihenésre hí,
  Sötét oltárod felpirosló gőzét
  A sápadó égboltba keveri.

  Túl az időn, örökre rendületlen,
  Bús sír! Halál! Fekete szerelem!
  A végzetet tartod sovány kezedben
  S fényt nyújtasz a kialvó szemeken.

  Dicsőség néked! Bármikor ad Isten!
  Szomorú vagy, mint az est szomorú
  És aratásod minden tiszta szívben
  Egy fekete liliom-koszorú.

  Te vágya szüzeknek, szelid papoknak,
  Égigható zengő hozsanna-szó,
  Ha jössz, imák zengenek, gyertyák lobognak,
  Ó, szent halál! Te életet adó!

  A jámbor és igaz nem fél te tőled,
  Mert néki ott fönn nyílik az öröm:
  S hullámai a vágtató időnek
  Eltűnnek a dalmahodó ködön.


A HÓ

EMILE VERHAEREN

  Hullong a hó, hull szakadatlan
  Mint tiszta gyolcs, hull csendesen
  Az árva-árva tereken,
  S amerre száll, átok terem.

  Hullong a hó az alkonyatban,
  Hogy egyik perc a másba pattan,
  Hull, hull – egyhangún – szakadatlan;
  Sziszeg, zuhog, akár a katlan;
  Tompán a néma házra hull,
  Zárdákon, csűrökön lapul;
  Sziszeg, zuhog, akár a katlan
  S a temetőkre és sírokra száll le halkan.

  A zord idők bús lobogóját
  Kibontja a hósík felett;
  S a gyászos nyomortól nem óják
  Kunyhók a bús szegényeket.

  A fagy lejő s csontig hatol
  És szűk a kunyhó, szűk az ól,
  A lelkeken ott a nyomor s a hó,
  A bús, nehéz és tiszta hó.
  Sötét hidegben fázik a lakó
  És arca oly sápadt, fakó.

  Hótól fehér az út,
  Halottak a faluk;
  A sok kristályos nagy kopár fa,
  És a didergő fák sora
  Úgy áll fehér cukorba mártva.
  Belepte már a malmot a fehér moha
  S olyan akárcsak egy kelepce
  És készen áll prédára lesve;
  Lenn a viharban reszkető
  Kolostor és a háztető
  November óta küzd az estbe;
  S a hó csak hull, hull, hullong csendesen
  A végtelen, kopárbús tereken.

  Ameddig csak a szem elér,
  Minden fehér, fehér, fehér,
  Hó mindenütt, hó tiszta hó,
  Halotti, sápadt takaró,
  Halotti meddő takaró.
  A végtelen tél szemfedője
  Rongyos pehely-hímmel beszőve.


A FELLEGEK MISÉJE

EMILE VERHAEREN

  A tél egén sok kósza felleg.
  És úgy ragyog a hold karéja,
  Mint zöld-arany fényű paténa…
  A fellegek áldozni mennek.

  Halkan, búsan lebegnek által,
  Az égbolt kórusán haladnak.
  Titokzatos sok templomablak
  Világít messze tompa lánggal.

  A zaklatott éj félve néz le
  És látja lenn a víztükörben,
  Amint megindul s tovaröppen
  A fellegek fehér miséje.


A KOLOSTOR

EMILE VERHAEREN

  Mult fájdalom sötétedik szelíden
    A hófehér, alacsony folyosón
  S a görnyedő, nyugodt hajlású íven
    A fölriadt szó sírva átoson.

  A zord falon gyászszalagos ereklye,
    Széjjelfeszülő, véres feszület.
  A nap rikítva tűz a sok keresztre
    S bearanyozza pici szegüket.

  És a homályba, fénybe öltözött
  Komorkodó pillérsorok között
  Halk lábnesz s kámzsák surranása rebben.

  Sok pap jön és keresztet hány a csendben…
  Testvéreért imát mond mindenik
  S Istent szeretve egymást szeretik.


A FAGY

EMILE VERHAEREN

  Ma este az ég fényes-tiszta, szűz,
  A végtelen fagy rázza jeges öklét,
  Fagyos a csillag és fagyos a tűz.
  Eléd mered a látható öröklét.

  A bús ezüst égen a fagy az úr,
  Megdermed a csönd, a szél és a pázsit,
  A puszta és a part, a kék azúr,
  Távol egy csillag dsida-hegye látszik.

  Csönd ül a tenger s erdő mélyibe,
  Hegyes, szúrós, mozdulatlan ezüstfény!
  És nincs a végtelenbe senkise,
  Ki győzne érdes és érces ezüstjén.

  Zsibbadt magány. Csak dermedünk tovább,
  Meggémberedve fényes jégbilincsen.
  Egy örök tél borzalma karol át.
  Fölöttünk gyémánttrónusán az Isten.


A SZELID PAP

EMILE VERHAEREN

  Csak béke, jóság a lelküknek álma,
  Kezükbe rózsa illene és pálma.

  S föléjük egy halvány bura üvegje,
  Akár az ég, kék színekben remegve.

  S a lábuk alá, mely jár sok úton által,
  Ezüstös ösvény aranyszínű sávval.

  S úgy menne mind, tavon, vizen haladva,
  Mint hófehér liliomok csapatja.

  Ők a szelídek, kiket álmok űznek,
  Naív fiai, hívei a Szűznek,

  Lángolnak ők és hangosan kiáltnak
  A háborgó orkánok csillagának.

  És Őt dícsérik a viharba halkal,
  Mint angyal-kórus aranyos ajakkal.

  És úgy kérik, hogy a tűztől, a vágytul,
  Szívük kigyullad s nagy szemük kitágul.

  És úgy szolgálják a mennyek virágát,
  Hogy hitüket imák tüzébe mártják.

  És Ő egy este, hallván szent igéik,
  A kis Jézuskát csókra nyújtja nékik.


A SZILAJ PAP

EMILE VERHAEREN

  Vannak papok, mind nagy, szívós és bátor,
  Úgy jönnek egy őserdő iszonyából.

  Magukban élnek, monostorok árnyán,
  Mint sziklatömbök, mint sok ősi márvány.

  A gyantás erdők réme, sok komor gond,
  Vihar, iszony, mind a szívükbe forrong,

  Szakállukat a szél haragja csapja,
  Szemük ragyog, mint barlangok patakja;

  Tömérdek testük, mit egy kámzsa föd be,
  Egy sziklatömbből harsan a ködökbe;

  Sekély időkben, hol úr az alázat,
  Regés dacuk még egyre-egyre lázad;

  A lelkük vas-bokor és sose retten,
  Csak a pokoltól reszket át ijedten;

  És látnak Istent, ki villámokat szór
  S a mindenséget összetörve harcol,

  És zord Krisztust, szederjes, vézna testet,
  Mit német festők dús ecsetje festett,

  Bozontos főt és két kezet, kinyúlván,
  S két meggyötört lábat egy zöld, avult fán;

  És szenteket, akiknek lelke harcos
  S tüzet, mely csontot, húst emésztve mardos;

  És szűzeket a cirkuszok porondján,
  Belük mardossa egy rozsdás oroszlán;

  Sötét vezeklőket, lázszínű éjen,
  Kik a kenyér előtt halnak meg éhen.

  Így élnek ők, monostoroknak árnyán,
  Mint sziklatömbök, mint sok ősi márvány.


A MALOM

EMILE VERHAEREN

  A vén malom forog az estbe lent,
  Fölötte az ég mélabús, mogorva,
  Repül, repül a seszínű vitorla,
  Kereng, kereng és újra csak kereng.

  A durva küllők, mint esdő karok
  Lehullanak s felszállanak kinyúlva,
  Aztán leesnek a sötétbe újra,
  A lég sötét, a pusztaság halott.

  Bús téli nap ül az alvó tanyán,
  Az ég felé kígyózik pár keréknyom,
  A messze ösvény árnyas, hosszú, vékony,
  Még fönn a felleg is fáradt talán.

  Pár bükkfa-kunyhó a homályba hal,
  A bús csoport egy földszegélyre guggol,
  Rézlámpa csillog minden ócska zugból,
  Fényébe reszket az ablak s a fal.

  S az ócska viskók a domboldalon
  Ronggyal kitoldott, bús ablakszemükkel
  Csak nézik a küllőt, mely lopva tűn fel
  S forog-forog és meghal a malom.


A FALI ÓRÁK

EMILE VERHAEREN

  Éjjel, hogy mély csönd van otthonunkban,
  Bot botol és mankók zaja jön,
  Az idők lépcsőin föl-le surran
  A nagy óra fönn;

  Vén, naív zománcok, pár sovány szám,
  Ó virágok, minden néhai;
  Kongó folyosók vak éjszakáján
  Elhagyottak holdjai;

  Síri hangok, rozzant, régi rúgók,
  Titkos, elhagyott fa-ház,
  Percenések, zizzek, lopva-zúgók,
  Nesz, mely félve kacarász;

  Tölgy-tokok, árnyak edénye,
  Zárt koporsók a falon,
  Vén kujon, aki zenélve
  Azt huhogja, borzalom,

  Ó az órák
  Útjukat sietve róják,
  Mint a vén cselédek
  Csosszannak buzgón elébed,
  Nagy papucsba és mezítláb
  S a szívükbe beszorítják
  Rettegésem éji titkát.


ZARÁNDOKLÓ FÁK

EMILE VERHAEREN

  Mikor a haldokló sugárnyaláb
  A vérző, őszi föld szívébe markol,
  Az ónszínű, kopár keresztutakról
  Zarándokolni indulnak a fák,

  A bánatuktól nagyra nyúlanak,
  Jámbor, szelíd, kegyes, gondolkodó mind,
  A levelük sír, sír és egyre bólint,
  Szomorú lombjuk könnyez, hallgatag.

  Amerre nézel, mennek mindenütt
  Kettős sorokban, ó vajon mióta?
  A fényt keresi a fák légiója,
  A nap, a nap hatalmas mágnesük.

  A köpenyeik csupa aranyok,
  Rájuk esik az alvó, csöndes, esti
  Fény és a szélük haloványra festi,
  A poros úton tömjén kavarog.

  Haladnak a hegy bús szikláin át,
  Láttukra az ember döbbenve hallgat.
  Titokzatos tanyák és törpe falvak
  Lerogynak és úgy mondanak imát.



IWAN GILKIN

Iwan Gilkin 1858-ban született Brüsszelben. Jogot végzett, ügyvédkedett
is, de később újságíró lett, ma a könyveiből él. Első versei jórészt
Baudelaire hatása alatt, rendkívül sötétek és pesszimisták. Gilkin, akár
Baudelaire, nem hisz az emberiség haladásában. Újabban a pesszimizmusába
belekapcsolja a politikát is, drámáiban aktuális társadalmi kérdéseket
feszeget.

MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: Stances dorées 1893 (Aranyos stanzák),
La Nuit 1897 (Az Éj).


SZIMBOLUM

IWAN GILKIN

    Csorog az égen a bús vérfolyó,
  Piroslik-izzik a nehéz bíbortul,
  A föld, a csillag mind feléje fordul.
  S a gyilkosság bűnétől lángoló.

    Mint vereségek szürke hajnalán
  Vár a hercegre a vérpad s a posztó.
  Az éj heroldja jő és igaz-osztó
  Kézzel motoz sötét ravatalán.

    A hold gurul ki, sápadt, vértelen,
  Ó csonka fő, mely még hideg a bárdtól –
  És most halotti glóriában lángol
  Fekete csöndön, döbbent éjjelen.

    Mert él a mult. Bús példaképp gyanánt.
  A szcéna az, ami valaha régen.
  Ma este légi termén, fönn az égen
  Herodiás megölte Johannát.



CSEHORSZÁG



JAROSLAV VRCHLICKÝ

Jaroslav Vrchlicky – polgári nevén Emil Frida – 1853 február 16.-án
Launban született. Theológiát tanult, később filozófiát a prágai
egyetemen. Utána egy évig utazgatott Olaszországban. A cseh egyetem
irodalmi munkásságáért a doktori címet ajándékozta neki. 1893-ban
megkapta a modern irodalom katedráját. Élete csöndes és zajtalan volt.
1912-ben halt meg Prágában.

Jaroslav Vrchlicky rendkívül termékeny költő. Lírai versei
_harminchárom_ kötetben vannak összegyűjtve. A verseken kívül sok
elbeszélést, rajzot, tanulmányt írt, amelyeken egy lelkesülő lélek tüze,
egy tudós európai műveltsége, egy jó ember szeretete érzik. Annyit
fordított idegen nyelvekből, hogy a fordítási munkásságát ma még át se
lehet tekinteni. Többek közt ő fordította le csehre Goethe Faustját,
Leopardit, Carduccit. Vrchlicky a csehek nemzeti költője. A cseh
nyelvnek új zengést, erőt és gráciát adott.

Sok verse jelent meg magyarul: _Telekes_ Béla, _Elek_ Alfréd
fordításában.


SÓHAJ

JAROSLAV VRCHLICKÝ

  Kezek, szegény kezek!
  Az éjbe nyúltok félve, reszketeg,
  Csak árnyat fogtok, árnyat, kósza vágyat,
  S alélt erőtök csüggedésre bágyad,
  Kezek, szegény kezek!

  Szemek, szegény szemek!
  Ti bús zsarátnokok, kihúnyt szenek.
  Hiába vágytok, mindenütt csak átok,
  A kedves elment, napfényt sose láttok,
  Hulljon sötét könny, oltó víz reátok,
  Szemek, szegény szemek!



DÁNIA



JENS PETER JACOBSEN

Jens Peter Jacobsen ezt írja magáról: „1847 április 17.-én születtem
Thistedben; egyetlenegy eseményre se tudok emlékezni, ami érdekes volna;
azok pedig, amelyeket nem lehet felemlítenem, természetesen nagyon
érdekesek.“ Az ősei hatalmas, paraszt tengerészek. 1863-ban Kopenhágába
megy, gimnáziumot végez, 1867-ben beiratkozik az egyetemre, itt
természettudományt, növénytant tanul, közben írja a verseit. Ezekben
találja meg a stílusát: egy fátyolos, édes, törékeny lélek hangját,
amely később elbeszéléseiben és regényeiben szólal meg. Fiatalkorában
egyszer meghűlt. Azóta folyton betegeskedik, a tüdővész őrli, Nápolyban,
Rómában keresi az egészségét. Évekig féltüdővel lélegzik. 1885 április
30.-án Thistedben, szülővárosában meghal.

Jacobsen – Andersen mellett – Dánia legnagyobb költője. Rövid élete
alatt kevés könyvet írt, de minden sora maradandó. A „Niels Lyhne“ című
regénye, amely egyik életírója – Marie Herzfeld szerint – a fiatal
festők és poéták legkedvesebb könyve lett, szervesen hozzátartozik
minden modern ember életéhez és fejlődéséhez.

IRODALOM. _Mezey_ Sándor (_Bródy_ Sándor „Jövendő“ – jében), _Abádi_
Imre, _Szekeres_ Jenő magyar fordításban több Jacobsen-verset tett
közzé.


SELYEMCIPŐ AZ ARANY-KAPTAFÁN

JENS PETER JACOBSEN

  Selyemcipő az arany-kaptafán!
  A kedvesem egy drága lány!
  Egy édes, drága lány!
  E fényes földön hozzá fogható
  Nincs senki még.
  Olyan akár a forró, déli ég,
  S a tiszta hó.
  Tündérhazámban minden csak valóság,
  A hó tüzes, a csönd zene.
  Nem oly bíborlók a vad nyári rózsák,
  Amily sötét éjfélszeme…



FRANCIAORSZÁG



FRANCIS JAMMES

Francis Jammes 1868 december 2.-án született Tournayben. Ortezban
telepedett meg, már régóta itt lakik az anyjával. Évekig ügyvédi
irodában hivatalnokoskodott. A lusta, unalmas kisvárosban, akták közt
írta első verseit, amelyeket 1893-ban tett közzé. Izgató és különös
költői jelenség: naív és egyben raffinált. Sok küzdelme volt, de ma
egyik leginkább olvasott és becsült francia költő.

Francis Jammes az embereket, a tárgyakat és önmagát olyan friss szemmel
szemléli, mint hogyha először látná és a szavaknak, amiket leír, olyan
eredeti árnyalatot ad, mint a gyermek, aki beszélni tanul. El kell
felejteni mindent a költőnek, amit előtte tudtak, hogy magasabb tudáshoz
jusson, a felnőttek beszédét is, hogy a maga nyelvén gügyöghessen. Ez az
ő _ars poetica_-ja. Egyik verseskönyve elé ezt írja előszóul:

„Én Istenem, az emberek közé szólítottál. Itt vagyok. Szenvedek és
szeretek. Beszéltem azon a hangon, amelyet nekem adtál. Írtam azokkal a
szavakkal, amelyekre megtanítottad az apámat és az anyámat s amelyeket
ők átadtak nekem. Úgy baktatok az úton, mint a teherhordó szamár, akin a
gyermekek nevetnek és lesunyja a fejét. Megyek oda, ahova akarod és
amikor akarod. Az angelusz már szól.“

Ez a poézis primitív-áhítatos és alázatos. Francis Jammes nemcsak az
egyszerűség művésze és forradalmárja, de forradalmár abban a tekintetben
is, hogy az eseményekben szűkölködő életét írja meg, ezt a látszóan
egyhangú életét, amelyet nem látogatnak szenvedélyek s csak az
egyenletes melegsége által válik jelentőssé. Erősen polgári zamatú
minden írása. Él a vadszőlővel befutott vidéki házában, nappal a virágai
között, amelyeknek pontosan tudja a nevét és a tulajdonságait,
vadászkutyájával sétál az erdőben, este rágyújt a fapipájára, künn a
tornácon frugális vacsorát eszik s a kutak „kék vizét“ issza hosszá. E
békés idill keretében, a régi családi bútorok közt hullámzanak az örök
dolgok. Kegyeletes lélekkel, érzékeny idegekkel észrevesz mindent, ami
körülötte történik. A részvét határtalan benne s ez teszi költővé és
mosolygó humoristává. Vannak ünnepnapjai is. Ekkor az Istennel
beszélget. Meleg, nemes és tiszta költő: egyszerű és
integrálisan-átfogó, intím és perspektívákat táró.

MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: De l’Angelus de l’Aube à l’Angelus du
Soir 1898 (A hajnali angelusztól az esti angeluszig), Le deuil des
Primevères 1901 (A kankalinok gyásza), Le Triomphe de la Vie 1902 (Az
élet diadala).

IRODALOM. _Kosztolányi_ Dezső: Az egyszerű költő (Élet 1913 július 27).


LOURDES

FRANCIS JAMMES

  A vasuton Lourdes-ba utaztam én,
  kék partokon, és szikrázott a fény.

  Cin-színű hegy a sugaras uton.
  „Jézus!“ dalolt a nép a vasuton.

  Lázas, szilaj, fanatikus csapat,
  az arca csupa por és csupa nap.

  Nagy hassal bicegett sok nyomorult,
  karját kitárta s a porba borult.

  Kékfüggönyös szószéken egy pap állt:
  „imádkozzunk!“ mondotta s prédikált

  És néha-néha jöttek furcsa nők:
  „Jézus! Jézus!“ búsan daloltak ők!

  Dalolt a körmenet. A lobogók
  selymén betűk aranyja lobogott.

  A nap fehéren-izzón tündökölt,
  lángolt a vén torony, az ég, a föld.

  De egy hordágyon pihegett nehány
  száraz galyon egy haldokló leány.

  Az apja hajadonfőtt vitte őt,
  ott álltak bátyjai az ágy előtt.

  Oly szép volt! tizennyolc éveske volt,
  és mosolygott; fehér volt, mint a hold.

  Dalolt a körmenet. A lobogók
  selymén betűk aranyja lobogott.

  Sírtam, de összepréseltem fogam
  s szerettem őt – éreztem – boldogan.

  Ó! rám mosolygott, bánattal tele,
  fehér rózsát himbált szelíd keze.

  Jaj, hol van most? Ó jaj, mi van veled?
  Meghaltál édes? úgy szerettelek.

  Uram, ne öld meg, a keze finom,
  a karja lágy volt, mint a liliom.

  Ne öld meg őt! – jaj szánd meg a szegényt,
  agg apja hajadonfőtt, esdve kért.


A FIATAL LÁNY…

FRANCIS JAMMES

  A fiatal lány oly fehér,
  karján feltűrve a ruha,
  csuklója csupa zöldes ér
    s puha.

  Sohase tudni, hogy miért
  nevet. Most hallasz egy sikolyt
  és néha – szinte-szinte sért –
    rikolt.

  Nem sejti az édes baba,
  hogy mosolyának párja nincs
  s rózsánál rózsább ajaka
    a kincs?

  Olykor – nem mindig – azt hiszed,
  hogy okos, de csupa zavar.
  Halkan gügyög, susog, zizeg,
    hadar.

  „Ha tudnád… Mi történt velem…
  Oh drááágám! Rém boldog vagyok…
  Őt láttam… szerdán.“ – Szüntelen
    gagyog.

  Hogy bánatos egy-egy fiú,
  elhallgat szörnyű-komolyan,
  és nem nevet, akár a bú
    olyan.

  A rét kanyargó útjain
  virágot szed a kis buta,
  markába pitypang, kankalin,
    ruta.

  Fehér. Arcán ragyog a hús,
  a karja hamvas puhaság.
  Hosszú, merev s lehajtja bús
    nyakát.


OLY SZÖRNYŰ VOLT…

FRANCIS JAMMES

  Oly szörnyű volt, én láttam a kis borjat
  a vágóhídon és lelkem összeborzadt,

  rányalt szegényke még a szürke falra
  s a csurgó esőt nyalta, egyre nyalta.

  Jaj Istenem! Olyan szelíden állt ott,
  szerette a füvecskét, a virágot.

  Jaj Istenem! Kezed szigorún büntet,
  de, úgy-e, megbocsátod a bűnünket,

  és egykor fönn az Arany Égbe többet
  pici ártatlan borjakat nem ölnek,

  ott megszépül a lelkünk és az arcunk
  s a szarvaikra koszorút akasztunk.

  Jaj Istenem! Enyhítsd a szenvedését,
  hogy ne érezze a mészáros kését.


AZ EBÉDLŐ

FRANCIS JAMMES

  Itt áll a megfakult almáriom,
  Ki csodálkozott ük-anyáimon,
  Aki hallotta, hogy szól nagyapám
  S apámat is hallotta hajdanán.
  A sok, bús emlék, benne édes élet,
  Mert szava is van, mintha hallanám,
  Vele gyakran beszélek.

  Van itten egy kakukos óra.
  Hangját veszítve, nem szól semmiért.
  Nem is akarom kérdeni, miért?
  Tán eltörött zengő rugója,
  Melyből a szép beszéd beléhatolt.
  Most épp olyan, akár a néma holt.

  Egy vén pohárszék is van itten.
  Beillatozta a befőttje,
  S a hús, kenyér, viasz és körte.
  Hű, jó cseléd, ő őrzi kincsem,
  S a gazdaságnak híja nincsen,

  Bevezetem barátaim s a nőket
  És nézik, nézik és nem értik őket.
  S én szánakozva, mosolyogva látom,
  Hogy egyedül hisznek s elémbe jőnek
  És kérdezik: – Hogy mint vagy Jammes barátom?



JEAN ARTHUR RIMBAUD

Jean Arthur Rimbaud 1851 október 20.-án született Charlevilleben. Az
apja katonatiszt, az anyja egy jólelkű és nemes asszony, aki szeretettel
neveli. Rimbaud azonban forradalmi vérmérséklet. 1870-ben megszökik
hazulról, Párisba megy. Az élete e perctől kezdve csupa
hányódás-vetődés, kaland, hazárdjáték. Újra hazamegy és újra visszatér
Párisba, aho koplal, lakás nélkül csatangol, hallatlan nyomorba kerül, a
forradalom idején katonának áll be, később megismerkedik Verlaine-nel,
1872-ben elkíséri őt Londonba, Brüsszelben összekülönbözik vele, mire
Verlaine kétszer reá lő, bejárja Németországot, Hollandiát, Ausztriát,
Itáliát, Svédországot, Jáva szigetét, egy hónapig az erdőben él egyedül,
majd hazavetődik és innen Egyiptomba utazik, Ciprus szigetén új
vállalkozásba kezd, az élete végén pedig Kelet-Afrikában bolyong,
Harrarban arannyal és elefántcsonttal kereskedik. 1891-ben megoperálják
a térdtályogát, de a lábát amputálni kell és pokoli kínok között hal meg
a marseillei kórházban.

Rimbaud az új költészet csodagyermeke. Fiatal korában bemutatják őt
Victor Hugónak, aki „kölyök Shakespeare“-nek nevezi. Nevezetes verseit
egytől-egyig nagyon fiatalon írta, azután elnémult, a későbbi éveiben
kezébe se vette a tollat. Amikor még a naturalisták és a parnassienek
uralma korlátlan volt, új szavakkal, új megfigyelésekkel, új muzsikával
jelentkezett, ő a szimbolikus költészet első hírhozója. Termékeny lázat
keltett az irodalomban: azután eltűnt. Sok verse világhírűvé vált,
köztük a magánhangzókról szóló szonettje, amely így kezdődik: „_A_
fekete, _E_ fehér, _I_ vörös, _Ü_ zöld, _O_ kék…“ A színes hallásról, a
betűk zenei értékéről, az érzékek elfinomultságáról és egybeolvadásáról,
a vers integrális voltáról először ez a csodagyermek beszélt, aki félig
zseni volt, félig kalandor.

MUNKÁI. Poésies complètes, Verlaine előszavával. Paris, Vanier 1895.

IRODALOM. _Szini_ Gyula: A dekadensek (Magyar Géniusz, 1903 január 1). E
helyütt _Szini_ két versfordítást közöl Rimbaudtól, köztök a
„Magánhangzók“ fordítását is. _Szini_ Gyula: a dekadensek (Jövendő II.
évfolyam augusztus 14), _Elek_ Artúr: Verlaine és Rimbaud (Az Újság 1907
december 4), _Szabó_ Dezső: Jean Artur Rimbaud (Nyugat 1911 június 16).

Verseiből fordított: _Szini_ Gyula, _Gábor_ Andor, _Kún_ József.
_Babits_ Mihály lefordította „A részeg hajó“-t (kézirat).

[Illustration: JEAN ARTHUR RIMBAUD]


A VÖLGYBEN EGY KATONA ALSZIK

ARTHUR RIMBAUD

  Egy zöld liget, ahol dalol, dalol a csermely,
  Gyémánt- s ezüst-ronggyal tarkázva a gyepet.
  A nap a hegy mögül idenéz sárga szemmel.
  A kicsi völgykatlan sugártűztől pezseg.

  Egy ifjú katona nyílt szájjal, sapka nélkül –
  Nyaka körül kéklő vadsóskák játszanak –
  Úgy alszik a füvön, fönn fellegárny sötétül,
  Úgy alszik zöld ágyán a napba sápatag.

  Mosolyog. Lábánál madárliliomok.
  Mint a beteg gyerek alszik és mosolyog.
  Ringasd szegénykét föld, vedd a karodra: fázik.

  Hiába illatoz neki a puha pázsit.
  A napban aluszik, a keze halavány.
  Nyugodt. Két vörös lyuk tátong jobb oldalán.


A KENYÉR-LESŐK

ARTHUR RIMBAUD

  A téli hóba, téli ködbe
  A széles pincelyukra dőlve
  Áll öt gyerek.

  Feszült inakkal lesve, térden
  Bámulják, hogy süti a pék benn
  A kenyeret…

  Erős, fehér nagyizmú karja
  A szőke tésztát megcsavarja
  S bedugja jól.

  Hallják pattogni a kenyérkét,
  Aztán a mosolygós, kövér pék
  Egy dalt dalol.

  Mind kuksol ottan, egy se moccan
  És a pirosló lyukra hosszan
  Néznek kivül.

  S ha holmi gazdag dáridóra
  A szőke, illatos cipócska
  Végre kisül;

  S a füstlepett gerenda alján
  Dalolni kezd a drága, halvány
  Kenyér-darab;

  És száll a tűz-ajtón az élet,
  Bús, árva lelkük is feléled
  A rongy alatt.

  Ruhájukat a dér befújta,
  De ég szemük és élnek újra.
  S csak néznek ők.

  Rózsás orruk a rácsra nyomják
  S dalolnak látva ezt a pompát,
  Bús fény-lesők.

  Imát dalolnak epedezve
  S úgy lehajolnak a kemence
  Szent fényinél,

  Hogy szétreped rajtuk a nadrág
  S elkapja lengő ingök alját
  A téli szél…



JULES LAFORGUE

Jules Laforgue breton eredetű családból született Montevideoban, 1860
augusztus 22.-én. Mikor megjelentek első versei, mindenki csodálkozott,
mennyire kész művész és kész egyéniség. A fejlődése zárt ajtók mögött
folyt le. Pár évig Berlinben lakott, Auguszta császárnő lektora volt.
1857-ben megházasodott és ugyanabban az évben augusztus 20.-án,
huszonhét éves korában váratlanul meghalt.

Eredeti, kemény tehetség. Gustav Kahn-nal együtt a szabad vers híve és
harcosa.

Remy de Gourmont így ír róla:

„Azok közül való volt, akik mindig a következő könyvüket várják, a
nobilis elégedetlenek közül való, kiknek annyi a mondanivalójuk, hogy
azt hiszik, csak töredékeket és előszókat írtak. A megszakított munkája
csak előszó, de ez az előszó sok befejezett alkotással felér.“

MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: Les Complaintes 1885 (Jajveszékelés),
Poésies complètes. Paris, Vanier 1894.

IRODALOM. _Szini_ Gyula: A modern líra (Figyelő 1905), _Szabó_ Dezső:
Jules Laforgue (Nyugat 1911 június 16).


VIDÉKI HOLD

JULES LAFORGUE

  Ó nézd a boldog teleholdat,
  Olyan kövér, hogy majd elolvad.

  A takarodó messze harsog,
  Ballag haza a hivatalnok;

  Egy zongora zörög sötéten,
  Egy macska surran a sövényen:

  A bús vidék aludni készül,
  A zongora felsír merészül,

  Aztán az ablak becsukódik.
  Hány óra? Mily irtóztató itt.

  Nyugodt hold, nézd, micsoda fészek,
  Maradjak? Elfogódva nézek.

  Hold, buksi hold, örök dilettáns,
  Ki mindig új földön, vizen jársz,

  Ha kell most Missuriba szállsz át.
  És látod Páris ősi sáncát,

  Norvégia fjordját, a tengert,
  A sarkot, min havas lepel leng,

  Boldog Hold nézz rá mosolyogva,
  Ő is nevet a nászúton ma

  Kacag-kacag a férje mellett!
  Mindketten Skóciába mentek.

  Ha megbolondulok e lányér,
  Megjárom, ó te ferde tányér!

  Hold, vén bohém, te éji kóbor,
  Nekünk úgy-e a láz az óbor?

  A messze tájak! kincses esték!
  Megöl itt a vidékiesség!

  A Hold se hall itt, az ebadta,
  Süket, öreg fülébe vatta.



CHARLES BAUDELAIRE

Charles Baudelaire 1821 április 9.-én született Párisban. Apja egy
nagyműveltségű, művészhajlamú professzor hamar meghal, az anyja pedig
másodszor is férjhez megy, Aupic tábornokhoz, a későbbi konstantinápolyi
nagykövethez. Gyermekkora keserű és örömtelen. Irodalmi ambíciója korán
ébred. Mostoha apja azonban kereskedőt akart nevelni Baudelaire-ből, s
minthogy az okos fiú otthon különben is kellemetlen volt, elküldte
utazni (mint Baudelaire hitte) azért, hogy az óceánba vesszen. Bejárta
Ceylont, Madagaszkárt, Indiát. 1843-ban nagykorúvá lesz, megkapja
hetvenötezer frank örökségét és dandy módra él. Erre az időre esnek azok
a kalandjai, amelyek oly bizarr fényben tüntetik fel alakját. Szobája
ablakaira vastag, homályos üveget vágatott, kígyókat, skorpiókat tartott
lakásában. Baudelaire különc volt. Nála azonban a különlegesnek keresése
végzetszerű. Szeszélyeivel csak a nyárspolgárokat akarta elriogatni,
távoltartani magától azokat, akik a harmóniáját zavarhatnák. 1848-ban
végigküzdi a forradalmat, bár hajlama inkább az arisztokráciához vonja.
Később a legnagyobb pénzszükségben lefordítja Poe Edgár meséit. 1857-ben
kötetben jelennek meg versei „Fleurs du mal“ (A Rossz virágai) címen,
amelyek a szűkebb irodalomra mély hatást gyakorolnak és ma az irodalom
történetében nevezetes dátumot jelentenek. Két szomorú szerelmet él át.
Akik közelálltak hozzá, hűséges és nemes embernek ismerték. Utolsó souit
Jeanne Duvalnak küldi, egy mulatt asszonynak, aki évekig feküdt halálos
betegen a kórházban. Élete utolsó szakában Belgiumba utazott, ahol
felolvasásokat akart tartani, pénzt akart szerezni, de terve nem
sikerült, bágyadtan és betegen tért vissza, többször szélhűdés érte,
elvesztette beszélőképességét, hónapokig haldoklott. 1867 augusztus
31.-én halt meg Párisban.

Baudelaire költői nagyságát, amelyet évtizedekig vitattak azok, akik
visszariadtak megdöbbentő egyéniségétől, ma már mindenki elismeri. Utód
nélkül halt meg. A dekadens költészet, amely az ő hatása alatt
cseperedett fel, csak részleteket nyújtott, az ő nagyszerű, átfogó ereje
nélkül. Különálló jelenség Baudelaire, bátor, szabad, körvonalozott
egyéniség, férfias temperamentum, akinek versei mindenkor maradandó
hatásra számíthatnak. Mi már klasszikus ízt érzünk verseiben. Olyan
tisztán szól – árnyalatok és finomságok nélkül – az erő nyiltságával,
mint egy klasszikus. Szemben Verlaine ködös és hazárd szókeverésével,
pedáns formába öltözteti gondolatait és ezt vallja: „a szóban van valami
szent, amely megtiltja, hogy könnyelműen játszunk vele“. Arisztokrata és
reakciós, modern és mégis középkori szellem. Érzi a tudomány csődjét Az
ember nem halad, legfeljebb a sír felé halad, a gyönyör nyomában a
csömör. Súlyos pesszimizmusát, ideges nyugtalanságát egy régi költő
pátoszával énekli meg. A maga korában forradalmárja volt a művészetének,
védelmébe vette Delacroix-t és Ingres-t, akiket annakidején nem
méltányoltak, elsőül hitt Wagner művészetében. Bizarrságokkal takarta el
mélységeit. Baudelaire nagy volt. Versei elé ezt írta: „Tiszta vagyok,
mint a papír“.

Anatole France így jellemzi őt:

„Mélységesen át van hatva a hús tisztátalan voltától, majd azt
mondhatnók, hogy az eredendő bűn tana utolszor fejeződik ki „A Rossz
virágai“-ban. Baudelaire az érzékek zavarát egy kazuista aprólékos
szigorúságával, egy orvos komolyságával ítéli meg. Neki mindez nagyon
fontos: mert itt van a bűn és a legkisebb bűnben is van valami szörnyű.
Baudelaire kereszténységének egyik főjellemvonása az, hogy a szerelmet
és a halált állandóan együtt látja.“

[Illustration: CHARLES BAUDELAIRE]

MUNKÁI. A versei két kötetben jelentek meg: Les Fleurs du mal. 1857 (A
Rossz virágai), Oeuvres posthumes. 1886 (hátrahagyott munkák).

IRODALOM. _Elek_ Artúr: Baudelaire levelei, _Lehotai_: Baudelaire
(Magyar Szemle 1906 augusztus 9), _Bölöni_ György Baudelaire (Népszava
irodalmi melléklet 1908), _Tóth_ Árpád: Baudelaire, un bon poète de
seconde ordre (Nyugat 1910 november 1), _Kosztolányi_ Dezső: Baudelaire
sírja (A Hét 1913).

Verseit sűrűn fordították magyarra: _Radó_ Antal: Idegen költők albuma,
_Hegedűs_ István, _Endrődi_ Sándor, _Zempléni_ Árpád (A XIX. század
francia lírájából. Második kötet. A Kisfaludy-Társaság kiadványa. 1913),
_Szilágyi_ Géza, _Ady_ Endre (Új versek). _Somlyó_ Zoltán
verseskönyvében az „Utazás“ teljes fordítását közli (Modern Könyvtár),
_György_ Oszkár (Magyar Szemle, A Hét), _Babits_ Mihály (kézirat),
_Franyó_ Zoltán, _Kúthy_ Sándor, _Juhász_ Gyula, _Kún_ József.


A NAP VÉGE

CHARLES BAUDELAIRE

  A fakó napfényben éled,
  Fut, vonaglik, forr vadul
  A zajos, kegyetlen Élet;
  Míg az ég boltjára hull

  A gyönyörtadó nagy éjjel
  S enyhül az éhes s a rab,
  Bűnt, bút elfed a setéttel
  S szól a költő: … „Vártalak!

  Fáradott a lelkem, testem,
  A nyugalmat égve esdem,
  Sok bús látomány mar és tép.

  Hátra fekszem. Jöjj le, födj be
  Lebbenő gyászfüggönyödbe:
  Ó, üdítő, hűs sötétség!“


AZ EMBER ÉS A TENGER

CHARLES BAUDELAIRE

  Mindig szeretted a vad óceánt
  Ember, te vad, vad mint a zivatar.
  A tengeren vihar ekéje szánt,
  És lelked is örvényes és fanyar.

  Leszállsz kevély, tajtékos mélyibe
  És csókold arcát ölelkezőn,
  Gyakran szíved zajától futsz ide
  S felejtesz a bőgő, szilaj mezőn.

  Nagy mélyetek titokzatos, sötét
  Ember, szíved se méri fel az ón
  Tenger, ki látta kincsed özönét?
  Örök titok pecsétje áll azon.

  Hiába múlnak új s új századok,
  Ma is dühöngtök, mert a harc örök,
  Halálra, vérre szomjas lázadók,
  Őrült testvérek, szörnyű küzködők!


A ZENE

CHARLES BAUDELAIRE

  A zene néha rám zúg, mint a tenger!
    Az ég felé, hahó!
  A ködbe, éjbe, míg a fergeteg ver
    Száll egy sebes hajó;

  Mellem feszül, tüdőm mint a vitorla
    Nekidagad vadul,
  Előttem a hullámok szilaj orma,
    S az éjszaka lehull;

  Érzem, hogy sülyedek, üvölt a víz,
    S a romlás kéje vár,
  A zivatar, az orkán szárnya visz,

  Bölcsőm az őrült tengerár. –
    Máskor meg síma tükrén ringatom
  Álmatlan bánatom!


MAESTA ET ERRABUNDA

CHARLES BAUDELAIRE

  Nem fáj a szíved néha, Ágota,
  A vágy a tengerekre sose űzi,
  E sártengerből nem vágyol oda,
  Ahol a víz mély, kéklő, tiszta, szűzi?
  Nem fáj a szíved néha Ágota?

  Csak a tenger, az ad nekünk vigaszt!
  Míg zúg a szélvész roppant orgonája
  A víz, ez a rekedt dalos viraszt,
  S lágy, lassú bölcső-dalt dalol reája.
  Csak a tenger, az ad nekünk vigaszt!

  Ó vigy vagon! hajó vigy messzire!
  Itt sár lesz a szemünk könnyharmatából!
  – Ugy-e ezt mondja Ágotám szíve:
  Csak messze a bűnöktől, élni távol,
  Ó vigy vagon! hajó vigy messzire!

  Mily messze vagy te illatos berek,
  Hol csók, öröm víg társa az azúrnak
  S a szív nem álmot, árnyakat szeret!
  De tiszta, édes, mély gyönyörbe fullad!
  Mily messze vagy te illatos berek!

  De gyermeki szerelmünk édene,
  Futkározás, csók, dal, csokor, lopott szó,
  A domb mögül felsóhajtó zene,
  A hűs sűrűn forgó mézízű korsó,
  – De gyermeki szerelmünk édene.

  Hamar letűnt, ártatlan kerthelyünk
  Messzebb vagy-e, mint India s messze Kína?
  Mért nem lehet életre keltenünk?
  Ha téged egy ezüsthang visszahína,
  Hamar letűnt, ártatlan kerthelyünk.


A MACSKA

CHARLES BAUDELAIRE

  Szép macska, jőjj szívemre hízelegve –
    A karmaid húzd vissza hát!
  Hadd szédülök mély-mély pokol-szemedbe,
    Amely merő érc és agát.

  Ha borzolom rugékony, síma hátad,
    Elönt a reszkető öröm
  S részeg kezem reszket, te bűvös állat,
    Szikrákat ontó szőrödön.

  Őt látom a lelkemben. A szeme,
  Mint a tiéd, szép állatom,
  Mély és hideg, villámlik s öl vele.

  És drága testén áthatón
  Finom lég, édes illatár
  Igéző vészfuvalma jár.


A SZÉPSÉG

CHARLES BAUDELAIRE

  Oly szép vagyok, mint egy kőarcú álom,
  A keblemen haltak meg ezerek,
  De a költő, halálos ideálom,
  A vérért, könnyért még jobban szeret.

  Mint szfinksz ülök értetlen, s egyre rontok,
  Hó a szívem, fehér hattyúpihe;
  Gyűlölöm a mozgást, a forma-bontót,
  Nevetni, sírni nem lát senkise.

  Nagy gesztusom, a végtelent betöltő
  Szobornyugalmam nézi sok-sok költő,
  Bámulja búsan, vágyva, remegőn;

  Mert mindig hű s szelíd a szeretőm
  Szemembe, e két szépítő tükörbe
  A végtelen fény lengedez örökre!


HALÁL, VÉN KAPITÁNY…

CHARLES BAUDELAIRE

  Halál, vén kapitány! vígy útlan útjainkra!
  Ó, vén Halál! Menjünk! Úgy untat ez a táj!
  A tenger és az ég fekete, mint a tinta,
  Szívünk csupa sugár és szívünk egyre fáj!

  Öntsd edző mérgedet bús híveid szívébe,
  Parázslik az agyunk s a szél viharra fúj,
  Meríts az örvénybe, mindegy Pokol-e, Ég-e,
  Az Ismeretlen kell, a csoda és az _új_.



THEOPHILE GAUTIER

Theophile Gautier Tarbesban született, 1811 augusztus 31.-én. Festőnek
készült. Párisban megismerkedett Victor Hugoval és a romantikusokkal
együtt vívta meg az irodalom nagy csatáját. 1830-ban megjelentek első
versei, amelyek formai tökélyükkel és merész, groteszk voltukkal magukra
vonták a figyelmet. Utána nyomban polémiába bocsátkozik a
romantikusokkal, a „Figaro“, majd a „Presse“ munkatársa lesz, sorban
jelennek meg új könyvei, az összegyűjtött versei, azután a legfényesebb
verseskönyve: _Émaux et Camées_. Sok érdekes úti rajzot, képzőművészeti
bírálatot írt. A színpaddal kísérletezett, de jelentős sikere nem volt.
1872 október 22.-én halt meg Neuillyben.

Baudelaire, aki egész életében feltétlen hódolattal szólt róla, így ír
Theophile Gautierről:

„A Szép szeretete által, e végtelen, termékeny, mindig megújhodó
szeretet által Theophile Gautier olyan író, akinek érdeme új és
egyszersmind egyedülálló. Hogy méltóan beszéljek arról a szerszámról,
amelyet a Szép ez a szenvedélye oly jól használ, a stílusáról, hasonló
eszközökkel kellene rendelkeznem, ugyanazzal a nyelvkinccsel, amelynek
soha sincs híja, azzal a nagyszerű szótárral, amelynek lapjai egy égi
fuvalomra mindig kinyílnak és a tiszta szót villantják fel, az egyetlen
szót; végül a rend érzékével is kellene bírnom, amely minden vonatkozást
és vesszőt a maga helyére rak és egyetlenegy árnyalatot sem ejt el.“

MUNKÁI. Verseskönyvei: Les poésies de Theophile Gautier 1830 és 1833. Az
összegyűjtött versei 1845-ben jelentek meg. 1851-ben az _Emaux et
Camées_.

IRODALOM. _Vargha_ Gyula több versét fordította magyarra (Budapesti
Szemle).


KÍNAI SZERELEM

THEOPHILE GAUTIER

  Óh, asszonyom, nem önt szeretem én,
  De még a bájos Julia se bájol,
  Nem félek a fehér Opheliától
  És nem gyulok fel Laura szemén.

  A kedvesem ott él Kínába kinn;
  Agg szüleivel lakik ő nyugodtan
  Egy hosszú, vékony porcellántoronyban
  A Sárga-folyó zúgó partjain.

  Ferdült szemében álmodó szigor,
  Tenyérbe vágyik karcsú, könnyű lába,
  A bőre villog, mint rézfényű lámpa,
  Hosszúkás körme karmintól bíbor.

  Olykor kibukkan a fátyol alol,
  Fölötte csendbe csicsereg a fecske
  S ő minden este álmodón, repesve
  Barackvirágról, fűzfáról dalol.



ALBERT SAMAIN

Albert Samain 1858 április 4.-én született Lilleben. Párisban a
városházán hivatalnok, később a „Chat Noir“-nak dolgozik, ekkor írja
első verseit, amelyek baráti körben mély impressziót keltenek. Első
verseskönyve után Coppée ezt írja róla: „az ősz és az alkony költője, az
édes és beteges vágyakozás, a nemes szomorúság poétája“. Második
kötetében még egyszerűbb és emberibb. Albert Samain-t a tüdővész ölte
meg. 1910 augusztus 18.-án halt meg.

Párisban ma nagyon népszerű. Könyvei sok kiadásban fogynak.

MUNKÁI. Au Jardin de l’infante 1893, 1894 (Az infánsnő kertjében), Au
Flanc du Vase 1898.

IRODALOM. Verseiből fordított _Tóth_ Árpád (Hajnali szerenád), _Franyó_
Zoltán (Renaissance).


CSÖNDES, ŐSZI NAP

ALBERT SAMAIN

  Lassan megyünk, előttünk a komondor,
      A régi úton járunk nesztelen,
      A sápadt ősz vérzik a réteken,
  És gyászruhás nők jönnek olykor-olykor

  A levegő pang álmosan, nyugodtan,
      Akár a börtön s kórház udvarán
      És óra jöttén egy-egy halavány
  Arany galy az alvó gyepágyra koppan.

  Közöttünk jár a Csönd… Akik hazudnak
  Vidáman csapnak a nagy élet-útnak
    S a kikötőbe nem hallják a szent dalt,

  De ma este a fák oly búsan állnak,
  Szívünkre leng a mult, a régi árnyak
    S róluk beszélünk most a végtelen-halk

    Tájon, mint egy gyerekről, aki meghalt.



PAUL VERLAINE

Paul Verlaine Metzben született 1844 március 30.-án. Az apja százados,
több rokona katona és pap volt. Apja halála után az anyja elveszti
vagyona tekintélyes részét. Verlaine ekkor már csak az irodalommal
törődik, a parnassienek közé jár. Első verseskönyvét alig veszik észre.
Házassága boldogtalan. Verlaine megismerkedik a fiatal Rimbaud-val, aki
elválhatatlan barátja lesz, társa az irodalmi harcokban és a montmartrei
éjszakázásokban. Belgiumba utazik vele 1873-ban és Brüsszelben, amikor
barátja el akar tőle válni, a pillanat szeszélyében revolverrel kétszer
reá lő, amiért két évi börtönre ítélik, A monsi rab, a „szegény Lélian“
a hitben keres vigasztalást, sokat beszélget a börtön papjával, megtér,
itt alakul ki misztikus világnézete és formálódnak ki azok a versei,
melyekben az alázat és a forró vallásosság szólal meg, a „_Sagesse_“.
Mire kiszabadul, felesége elválik tőle. Verlaine az anyjához megy lakni.
Új verseskönyve, mely – mint írja – „hat évi szigorúság, áhítat és sötét
munka eredménye“ 1881-ben jelenik meg és a nevét egyszerre világhíressé
teszi. Hogy az anyja meghal, teljesen szakít a polgári életmóddal.
Fiatalemberek társaságában a párisi diáknegyed kávéházaiban egy
abszintes pohár előtt üldögél, egyik kórházból a másikba megy, később
már nagyon betegen felolvasásokat tart Angliában, Belgiumban és
Németalföldön, Leconte de Lisle halála után „a költők hercegének“
választják meg. Ekkor már csak néha kelhetett fel betegágyából. 1896
január 8.-án meghal, egy szűk és szegényes lakásban, teljesen egyedül.
Szobrát nem régen leplezték le Párisban.

[Illustration: PAUL VERLAINE]

Paul Verlaine nálunk is erősen foglalkoztatta az embereket. Az irodalmi
megújhodás korában a fiatal generáció rajongó kultusszal vette körül az
alakját. Gyakran hivatkoztak az életére, a költészetére, az _ars
poetica_-jára. Itt tömören össze vannak fogva azok az elvek, amelyeket
minden művész örömest a magáénak ismerhet. Verlaine intenzív életével,
intenzív verseivel sokak képzeletében reprezentálja a modern költőt, aki
nem nagy és szélesen hömpölygő versekbe, de intim műremekekbe, sokszor
csak strófákba és fel-felvillanó szavakba koncentrálta egész életét.

Anatole _France_ így ír róla: „Ezt a költőt nem szabad úgy megítélnünk,
mint más józan halandót. Olyan gondolatai vannak, amilyenek nekünk
nincsenek, mert egyszerre sokkal több és sokkal kevesebb, mint mi.
Öntudatlan, de nem minden században akad ilyen költő… Azt mondják, hogy
őrült; én elhiszem. És ha kételkedném, hogy az volt, akkor széttépném
azokat a lapokat, amelyeket most írok. Igen, őrült volt. De vegyék
figyelembe, hogy ez a szegény őrült új művészetet alkotott, s lehet,
hogy egy napon azt mondják majd róla, mint ma François Villonról, akivel
leginkább lehet összehasonlítani: azt, hogy a kora legjobb költője
volt.“

MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: Fêtes galantes 1869 (Gáláns
ünnepségek), Sagesse 1889 (Jóság), Chansons pour Elle 1891 (Dalok
őneki). Oeuvres complètes de Paul Verlaine Páris, Vanier 1899.

IRODALOM. _Szilágyi_ Géza: Az ifjú Verlaine (Magyar Géniusz 1903),
_Szini_ Gyula: A dekadensek (Magyar Géniusz 1903 január 1), _Gaár_
Ferenc: Az ifjú Verlaine (Figyelő 1905 október 15), _Fülep_ Lajos:
Verlaine (Magyar Szemle 1906 január 11), _Bölöni_ György: A szegény
Lélian (Népszava 1906), _Elek_ Artúr: Verlaine ifjúsága (Az Ujság 1907
november 9), _Elek_ Artúr: Verlaine és Rimbaud (Az Ujság 1907 december
4), _Elek_ Artúr: Verlaine estélye (Az Ujság 1907 december 25), _Szabó_
Dezső: Paul Verlaine (Nyugat 1911 november 1). Versfordítói közül a
következőket sorolhatjuk fel: _Ignotus_, _Ady_ Endre (Uj versek),
_Kozma_ Andor, _Zempléni_ Árpád, _Béri_ Gyula (A XIX. század francia
lírájából, II. kötet, a Kisfaludy-Társaság kiadása), _Kaffka_ Margit,
_Ego_, _Szabados_ Ede, _Telekes_ Béla, _Gábor_ Andor, _Avar_ Pál,
_Szász_ Zoltán, _Babits_ Mihály, _György_ Oszkár_,_ _Harsányi_ Kálmán,
_Franyó_ Zoltán, _Goór_ Pál, _M. Korniss_ Aranka, _Sík_ Endre, _Kún_
József.


FEHÉR HOLD

PAUL VERLAINE

  Fehér a hold,
  Remegve kél,
  Az ág dalolt,
  Szólt a levél,
  Szavuk lesem…

  Ó, édesem.

  A tiszta tó
  Száz árnyat űz.
  Rajt látható
  A barna fűz.
  A szél zokog…

  Fel, álmodók.

  Mostan suhan
  Az este lenn,
  Halkan-busan
  És nesztelen.
  A csend mi mély…

  Tündéri éj.


JÓSÁG

PAUL VERLAINE


I.

  – Uram, félek. Lelkem habozva rendül,
  Mert érezem, kell, hogy szeresselek.
  De hogy öleljem által térdedet,
  Hisz az erény is fél sujtó kezedtül?

  Nem, nem. Sajog mellem sírboltozatja,
  Hol árva szívem nyugszik hallgatag,
  A dörgedelmes égbolt rámszakad…
  Ki az, ki hozzád utam megmutatja?

  Nyujtsd a kezed, vezess te drága gyámol.
  Tört testem, ernyedt lelkemet vigyed –
  Veled kötök, Uram, szelíd frigyet…

  Pihenhetek-e kebleden, Atyám, hol
  Egykor vígasztalódva nyugodott
  Kedves, szelíd szívű apostolod?


II.

  – Igen, fiam, csak jöjj hamar szívemre.
  Nézd, Templomom számodra felnyitom.
  Szállj karjaimba, mint a liliom
  Kelyhébe a darázs, repülj sietve.

  Jöjj, én szegény fiam, kegyes fülemhez
  És gyónd meg, amit súg neked a szív.
  Add át a bánat bús virágait,
  Ne mentekezz, jóságom megkegyelmez.

  Jöjj és ne félj, terítve vár az asztal
  Örök kenyérrel, gyógyító malaszttal,
  S angyal lesz a lakoma szolganője.

  És szűzi bort ereszt az égi tőke,
  Minek erős zamatja véredet
  Felpezsdi, ha már megvénhedett.


III.

  – Mi ez? Jaj! megkapom a szentek üdvét?
  Égő szememből hull a könnyeső,
  Fáj az öröm s a bú oly jóleső…
  Minthogyha egyben sírnék és örülnék.

  Kacagva sírok, zeng a harci szózat
  Az égi harctér szentektől ragyog,
  A pajzsokon fehér, kék angyalok
  S a kürt csatára hívja mind a jókat.

  Elkábulok, nem értem ezt a választ.
  Gyarló vagyok s az irgalmad kiválaszt.
  Szállnék tehozzád s az erőm hiú.

  Imádkozom s a lelkem megzavarja
  Nehéz bűnöm vonuló zivatarja.
  Tüdőm piheg…


IV.

                  – Úgy, úgy, szegény fiú!


EGYÜGYŰ DAL

PAUL VERLAINE

  A zongora, mit gyenge ujja csókdos,
    A rózsaszürke estbe felragyog
  És egy dal ébred, fájó és bolondos,
    A szárnya surran és beszél, gagyog,
  Bolyong, zokog és sír és meg-megáll,
  Hol csendesen az ő parfüme száll.

  Miért ez az együgyű, édes ének,
    Mely altatgatja álmatlan szivem?
  Mit adhatsz, kis bolond dal, a szegénynek
    És mit akarsz, hogy félve, szeliden
  Kiszállsz az ablakon és hallgatag
  Meghalsz a fák között a kert alatt?


KLASSZIKUS WALPURGIS-ÉJ

PAUL VERLAINE

  Ez itt a második Fauszt szombatéje.
    Halk, ritmikus, zenélő szombatéj.
  Előtted egy műkert – Lenôtre-féle –
    Merev, kómikus és kacér.

  Köröndök; gyöngyöt síró méla kút-sor;
    Símára nyírt utak; bronz istenek;
  Szilvánok; itt-ott Vénusz szobra kuksol;
    Gyepágyak és hant-kerevet.

  Bús gesztenyefák; illatos virágok;
    Itt törpe iskolázott rózsafák;
  Háromszögekbe nyirdalt tiszafák ott.
    A hold meg ontja sugarát.

  Éjfél, az udvar parkján halkan éled,
    Egy dal, süket, bús, álmatag dana:
  Oly édes, oly bús, oly fájdalmas ének,
    Mint Tannhäuser vadászdala.

  A messze kürtök fátyolhangja dobban,
    Gyengéd-szelíden sír a borzalom
  Az összezengő részeg szólamokban;
    S reá a rezgő talajon.

  Fehér alakok vézna árnya szálldos,
    Rájuk esik a hold sugár-nyila
  S a zöld homályban testük oly opálos.
    – Raffet-től egy Watteau-fantázia! –

  Átfogják egymást a fák zöldes árnyán,
    Ernyedt a testük, szemükön köd ül.
  Évelgő, lomha tánc indul a márvány,
    A bronzok, a bokrok körül.

  – De kik e rémek, részeg költő szülte,
    Vagy szörnyű szenvedés koholta ki?
  Kik e kísértetek a holdas űrbe,
    Tán a sírok halottjai?

  Ó, álmodó, úgy-e ezek a gondok,
    Mik véresen nyúltak szívedbe le?
  És e sötét csapat, e furcsa-bomlott,
    A holtak őrült serege? –

  Mindegy! csak szállnak a vad látományok,
    Táncolva, búsan és féktelenül,
  Mint porszemek, a napsugárba szállók,
    S egyszerre mind-mind szertezüll.

  Sorban kialszik a kürtök zenéje,
    Mivel a szürke hajnal odaér
  S egy kert marad csupán – Lenôtre-féle –
    Merev, kómikus és kacér.


A PORBAN HEVERŐ ÁMOR

PAUL VERLAINE

  A tegnapi esti szél leverte Ámort,
  Aki az ijját feszítette lassan
  És huncutul mosolygott a lugasban,
  Eszünkbe hozva sok-sok régi mámort.

  A tegnapi esti szél… És most a márvány
  A fűbe fekszik s a szél zúgva csapja,
  Fönn búsul a szobor betűs alapja
  És egy művésznév rémlik a fa árnyán.

  A kőben a múlás bomlasztva őröl.
  Egyedül áll! könny reszket a szivemben
  És bánatos, rossz álom mardos engem,
  Míg álmodom magányos, bús jövőről.

  S te kedves? Ó, szivedben a verőfény
  Kialszik s csak kacagsz búsan-ledéren
  A bíboros, aranyszínű lepkéken,
  Az elmúlás rózsálló temetőjén.


PIERROT

PAUL VERLAINE

  Nem az a régi holdfényes vitéz,
  Ki a kapukba nevetett apánkra,
  Halott a kedve s gyertyalángja már ma
  Holdfénybe bújkál, vékony s halni kész.

  A villám lobban és elül hamar,
  Mint szemfedő rezeg sápadt kabátja
  A hűvös szélben s a száját kitátja,
  Mikor a féreg a húsába mar.

  Mint nagy madarak röpte, inge újja
  Suhog-suhog, ha szél néha fújja
  S bolond jelére senkisem felel.

  Lyukas szemébe foszfor lángja forr ma
  És arcából, amit a lisztpor fed el,
  Magasra tör hegyes, halotti orra.


HÁROM ÉV MULVA

PAUL VERLAINE

  A szűk kapu rozsdásan megcsikordul.
  Sétálok a kert drága, halavány
  Édesdeden andalgó sugarán.
  Nedves tüzek szikráznak fel a porbul.

  A régi kert. Vadszőlő-lugasban
  Pár kertiszék, egy hosszú árnyas út,
  A szökőkút ezüstös ajka zúg,
  Panaszkodik, pityereg sírva, lassan.

  A rózsa bólong, mint a multba, régen
  Pár liliomszál merevül kevélyen,
  A lombokon madárdal rezeg át.

  Még áll a régi-régi kis veranda,
  Csöndben mállik-kopik agg vakolatja
  S hervadnak a keserű rezedák.



EMMANUEL SIGNORET

Emmanuel Signoret Lançonban született 1872 március 14.-én. Provenceben
és Itáliában utazgatott. Párisban minden folyóirat szívesen közölte a
verseit, amelyeket tökéletes technika délszaki szenvedély, ragyogó és
nemes nyelv jellemez. 1890-ben alapította a Saint-Graal című
folyóiratát.

Signoret verseskönyvét „La Soufrance des Eaux“ (A vizek bánata) 1899-ben
a francia akadémia díjjal tüntette ki.


MENYEGZŐ

EMMANUEL SIGNORET

  Tavasz, a nyájas pap, egy élő, drága-szép,
  Violaszínű püspöki köpenyben,
  Hogy a virágkapu két szárnya szerterebben,
  Hajnali kürtszónál a szentegyházba lép.

  A botja tulipán; ruhája lágy selyem.
  Tavasz főúr most a kék dómba ballag.
  Fülkék derengenek és mint a templomablak,
  Lombok árkádjain a nap ég tüzesen.

  A fehér narancsfák láztól borzonganak,
  Suttogva búgnak boldog, tiszta nászról;
  Tömjénez és parázslik a virágpor…
  Madarak kórusa szent zsolozsmába csap.

*

  Ó, szőke hölgy, ne félj, ne reszkess tétován.
  Királyi szívünk oly sokáig égett,
  Most térdre! Nászunkat, a szűzfehéret
  Megáldja a Tavasz, tündöklő templomán.



ANDRÉ RIVOIRE

André Rivoire 1872 május 5.-én Vienneben született. Két verseskönyvével
szerzett magának jó nevet. Több versesjátékot írt. Újabban nagy sikerrel
játszották egy vígjátékát: „A jó Dagobert király“-t.

Rivoire-ról, a költőről így ír Sully Prudhomme: „A verse szűzi, rajongó
és szent, azt ünnepli, ami a földön a legdrágább, a fiatalságot, pompázó
virágzásában. Csak a finomságra törekszik és a puszta őszinteségével hat
meg.“

MUNKÁI. Les Vierges 1895 (A szűzek), Le Songe de l’Amour 1910 (A
szerelem álma).


EGY LÁNY, AKI HALNI INDUL…

ANDRÉ RIVOIRE

  Nyári ruhájában sápadva, hallgatag,
  Lankadtan, álmosan, halványan ballag által,
  Sápadva, hallgatag habkönnyű bánatával
  Illattalan mezőn, homályos ég alatt.

  Halálosan sajgó szívébe felhörög
  Egy messze kürt sötét, panaszos búcsúszója…
  Jaj, így megyünk el mind, ha egyszer üt az óra,
  Meghalni sárguló levélcsomók között.

  Meghalni, amikor az erdő lombjai,
  Meghalni az aranyvirágos, néma ősszel,
  Hallgatni a szelet, mely néha fájón nyög fel
  Kacagni az éjet s álomra hajlani!



HENRI BARBUSSE

Henri Barbusse 1874 május 17.-én született. Egy regényt s egy
verseskönyvet adott ki. Ma színi bírálatokat ír több lapba és
folyóiratba.

MUNKÁI. A „Pleureuses“ című verseskönyve 1895-ben jelent meg
Fasquellenél, Párisban.


A LEVÉL

HENRI BARBUSSE

  Írok neked s lámpám figyelve hallgat.
  Az óra ver és perceg olykoron;
  Tudom, hogy éjjel sem lelek nyugalmat,
  Mert akkor is csak rólad álmodom…

  Láz borzogat, a lámpa lángja lobban;
  Lágy hangod, édes hangod hivogat…
  Az ajkamon neved leng egy mosolyban
  S az ujjaimra hinted csókodat.

  A régi édesség, a régi csók vár;
  Bús szíved a keblemben érezem;
  Elálmodozva írok s nem tudom már,
  Én írok néked, vagy te énnekem…



HENRI RÉGNIER

Henri de Régnier 1864 december 24.-én született Honfleurben.
Huszonegyéves korában már ismert költő. Társa a parnassieneknek és a
szimbolistáknak, akik erős hatást gyakoroltak rá, de e hatáson átérzik
eredeti egyénisége. Különösen Mallarmé-t tiszteli babonásan. A mestere
később Heredia. 1896-ban elveszi Heredia leányát. Újabb verseiben
eltávolodik régi ideáljaitól és a fényes, tiszta, egyszerű életet
énekli. 1899-ben az akadémia megkoszorúzza egy verseskönyvét.

Minden modern folyóiratban találkozunk a nevével.

Régnier-ről szép szavakat ír Remy de Gourmond: „Az álom határozatlan
árnyalatait jegyzi fel, tétova jelenéseket, futó cifrázatokat; egy
mezítlen kezet, amely kissé meggörbedve a márványasztalra hajlik, egy
gyümölcsöt, amely a szélben bólong és lehull, egy elhagyott tavat s ezek
a semmiségek neki elegendők, a költemény kicsattan, tökéletesen és
tisztán.“

MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: Les Lendemains 1885 (A holnapok),
Episodes 1888 (Epizódok), Le Passé vivant 1906 (Az elevenen mult).

IRODALOM. Több versét magyarra fordította _Kún_ József (A Hét), _Kállay_
Miklós.


NOCTURNE

HENRI RÉGNIER

  Az est az orgonát mind letarolja,
  És hullanak az illatos csomók,
  Piciny virágok sírnak a nyomomba.

  A lelkem szomorú, szívem zokog.

  Fenn a tetőn galambok várakoznak,
  Turbékolásuk bánatos panasz
  És csőreikből hullanak a tollak.

  Szívemre titkos szenvedés havaz.

  A bús szökőkút lomha kedve éled.
  Alvó vizén remegnek a körök,
  Körötte megborzongnak a növények.

  Emlékek sírnak a szívem fölött.

  Az éj jön s szenvedést hoz, őrjítő bút:
  Nem fúj a szél, elhallgat a kis ér,
  Zengő ütemre sír, sír a szökőkút

  S az éjen át két nagy szemed kísér.



CAMILLE MAUCLAIR

Camille Mauclair 1872 december 29.-én született Párisban. Hajlékony
lélek, erős intelligencia, aki inkább harcosa az irodalomnak, mint
alkotó. Kritikai munkái köteteket tesznek ki. Sokat verekedett a modern
norvégekért, különösen Ibsenért.

MUNKÁI. 1895-ben tette közzé verseskönyvét „Sonatines d’Automne“ (Kis
őszi szonáták), 1904-ben jelent meg „Le Sang parle“ című verseskönyve (A
vér beszél).


RAJZ

CAMILLE MAUCLAIR

  Ó nyisd ki lányom a kaput,
  Kopognak, gyenge liliom.
  – Nem nyithatom ki, idegen,
  Tükröm előtt hajam bodoritom.

  Ó nyisd ki lányom a kaput,
  Ha nem nyitod, itt meghalok.
  – Nem nyithatom ki, idegen,
  Most fűzöm be a cifra szallagot.

  Ó nyisd ki lányom a kaput,
  Öreg vagyok, erőm lohad…
  – Nem nyithatom ki, jó apó,
  Mostan kötöm fel fényes láncomat.

  Ott künn egy ember összerogy,
  És meghal a kapud előtt.
  – Hát haljon meg, mit bánom én,
  Sohase láttam, nem szerettem őt.


ESIK AZ ESŐ

CAMILLE MAUCLAIR

  A lomb elernyed
  Künn a sövény mentén a víz világol;
  A könnyű zápor
  Vesszőzi az erdőt s a kertet.

  A kerítésen alvó, szürke ég.
  A zöld zsalu a vízben tükröződik.
  Alig hallhatni a vihar neszét
  S hull-hull a lombról szerteszét,
  Egész a földig
  Zokogva síró szürkeség.

  Hét óra. Az ég szelíd arany.
  A táj a ködbe olvad szótalan.
  A csönd remeg, most minden hallgat,
  A rozsda-szín kert nyugovóra tér,
  A búcsúfényben még kigyúl egy ablak…
  S az Isten éje jő, a néma éj.

  Ó lágy eső s te csend csodája
  Uralkodj fáradt lelkemen,
  Jöjj esős, csendes sejtelem.
  Minden békítő feledés.
  Minden mély, álmos éjbe vész
  Már a sötét erdő se fél.
  És én kinézek s hallgatom a csendet
  És elpihen a szenvedély
  És bámulok, akár egy néma gyermek…



LOUIS MERCIER

Louis Mercier 1870-ben született Coutouvreban. A Loire mellett
szülővárosában él; vidéki ember. Első verseskönyvén a parnassienek és a
szimbolisták hatása érzik. Második könyvét, amely 1903-ban jelent meg,
az akadémia kitüntette.

E kötete címe: „Les Voix de la Terre et du Temps“ (A Föld és az Idő
hangjai).


SZEPTEMBERI CSEND

LOUIS MERCIER

  Szeptember. A nap fényes, tiszta halvány.
  Az ősz csak nyári bús emlékezet.
  A holt levél békésen csüng a gallyán.

  Az ég mint nagy kristálypohár rezeg.
  A földnek áldott arca dús erőbe
  Leheli a teljes, mély életet.

  Lenn a folyón látszik az őszi tőke.
  Kacéran nézdeli magát a domb,
  Gazdag szőlőlevéllel telenőve.

  Egy kisváros tarkítja a vadont;
  Vakítva ég az izzó kőtetőzet,
  Álmos baromfiak bús zaja dong.

  Lélek se jár. Ez ideje az ősznek,
  Künn a mezőn a titkos munka forr,
  A szorgalmas sugarak kergetőznek

  S nyomukba édesen csorog a bor.



LUCIEN PATÉ

Lucien Paté 1845 március 6.-án született Chalon-sur-Saôneban. Fiatal
korában Svédországban jár, később Chalonban jogot tanul. 1870-ben védi a
megostromolt Párist, 1871-ben megjelenteti verseskönyvét. Ma a
szépművészeti osztály hivatalnoka és a becsületrend lovagja.

MUNKÁI. Lacrimae rerum (1871), Poésies (1879).


A HOLD, A HALOTT CSATLÓS

LUCIEN PATÉ

  Letünt korok ezüstlő ravatalja,
  Borzongva nézem halvány képedet.
  Bús gömb, belőled jéghideg remeg,
  Fényed csak a holt anyagot mutatja.

  Egykor, mikor fényed ragyogva égett,
  Izzó tüzed kevély sugárinál
  Elsápadott a gőgös napkirály
  S a sas lehunyt szemmel repült elébed.

  Akkor két fáklya volt földünk nyomába.
  Most végzetünk példázod, síri lámpa,
  Világok árnya, bolygó, éji rém!

  Ó mily sötét erő setteng mögöttünk,
  Miért kíséri gyászos lomha röptünk
  Ez a halott csatlós az ég ivén?



FERNAND GREGH

Fernand Gregh, egy zenemű-kiadó fia, 1873 október 14.-én született
Párisban. 1894-ben újságíróvá lett, irodalmi bírálatokat írt, többek
közt egy cikket Verlaine-ről és a cikk keretében – Verlaine verséül –
leközölte saját versét, a „Menuet“ címűt, amely alább olvasható. A
szavahihetőségében senkise kétkedett. Később leleplezte magát és ezzel a
fogással egy csapásra híressé vált. A verseit összegyűjtötte és kiadta
Kötete több kiadást ért. Coppée, a fiatal költők felfedezője, meleg
cikkben foglalkozott vele, az akadémia díjjal tüntette ki Fernand
Gregh-et. A későbbi kötetei jó nevet szereztek neki, a párisiak ma
nagyon szeretik és sokat olvassák őt. 1906-ban a „Les Lettres“
folyóiratot alapította.

Gregh, aki Verlaine és a parnassienek nyomán indult meg és mint
boszorkányos utánzó tűnt fel, azóta a saját útjára tért. Irányát maga
keresztelte el: „humanizmusnak“. A parnassienekben és a szimbolistákban
– írja – az _emberi_ hiányzott. Csak művészek akartak lenni és azok is
lettek. Nem gondoltak arra, hogy a művészben mindig az _ember_ érdekel
bennünket, mert az emberiesség a közös mérték köztünk és közte. Mi, akik
utánuk jövünk, okulván a példájukon, lelkesebb és gyengédebb, intímebb
és szélesebb művészetről álmodunk, egyenes és élő művészetről, egy
művészetről, amely röviden: _emberi_.“

MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: La Maison d’Enfance 1896 (A gyermekkor
háza), La Beauté de vivre 1900 (Az élet szépsége), L’Or des Minutes 1905
(A pillanatok aranya).


MENÜETT

FERNAND GREGH

  A menüettek hangja lágyan
  Új dalra ajzza néma vágyam
      És könnyezek.
  Egy dal remeg, a ködbe veszve,
  A mult ködében, messze-messze
      És könnyezek.

  Clavecin-ek panasza sóhajt,
  Filigrán bánat, bujdosó hang
      Tovább suhan.
  Színehagyott kép, régi emlék
  Egy pillanatra felnevet még,
      S tovább suhan.

  Ó áriák, ó könnyes ének,
  Ó szív-sebek, letört remények
      Mit bántotok?
  Válási bú, mely nyögve elhal,
  Panasz, mit a szív még be sem vall,
      Mit bántotok?

  Pajzánul, édesen, szelíden
  Mért vérzitek, ah, árva szívem
      Oly szomorún?
  Ti félig-hallott menüettek
  Miért zokogtok és nevettek
      Oly szomorún?


A VÍZ CSENDJE

FERNAND GREGH

  A nagy szökőkút, amely szüntelen
  Csak könnyezett, miként az árva lélek,
  A dőlt medencén hallgat s fel nem éled,
  Meghalt örökre a mult éjjelen.

  A szélvihar, mely rázta vízporát,
  Ezüst ködét tépázván vad rohamban,
  Száraz levélcsomót fú rája halkan
  És a kihalt víz némán áll tovább…

  De az elmúlás bánata hatalmas;
  Míg egykoron a visszhangzó medence
  A csepp ekhóját halkan visszazengte,

  Most a vizen dermedten ül a csend
  S olyan a kút, mint egy könny-tócsa. Hallgass:
  Itt a halál halk sóhajtása leng.


CSILLAGZÁPOR

FERNAND GREGH

  Azúros éjjel, lanyha, halk öröm,
  A lenge nyárfasor mint könnyű függöny
  Selyemzajjal zizeg a kék ködön,
  A kósza felleg vándor hirnökül jön.
  Én fekszem a fűben hanyatt
  És csillagot lesek a fák alatt

  Ottan pihegnek: sárgák és fehérek;
  Szél jő, sietve-járó, kotnyeles…
  S az ágak közt már egy csillag se les,
  Az ég üres lesz – s mind-mind szerteszéled.

  Ha jársz a pusztán s nézdeled
  A csillagos eget,
  Hogy ég a csillag reszketőn
  A fák felett, a síkon, háztetőn,

  Úgy tetszik, hogy mind oda van szegezve
  A siket űrbe, egy felhő-ereszre
  És a derűs azúron sorba ülnek,
  Sok picike aranyos és ezüst szeg…

  És most az ég örvénylő mélyiből –
  Oh csoda-éj, arany ribillió! –
  Esik a csillag, hull, hull millió,
  Vakítva porzik, csillog és kihül:
  Szikrázva röppen,
  Nagy lomha csöppben,
  Káprázva rándul össze pillám.
  Bukfencezik, csurog, mint az eső.
  Süt, mint a villám.
  S esik, esik a fényes tereken
  És örökétig hull-hull csendesen.


KIS JAPÁN VERSEK

FERNAND GREGH


EGY TÖRPE JAPÁN FÁRA

  Minő nagy itt e vén márványcsöbörbe.
  Hallgassatok e fára, bármi törpe.
  Regés Japánba s itt _egy_ a művészet:
  Egy fában erdőt adjatok, művészek!


DÉLUTÁNI HOLD

  A hold a kéklő égre feljő,
  Sápadva néz a lombon át,
  Aztán libeg-lebeg tovább,
  Oly könnyen, mint egy könnyű felhő…


VÖRÖS LÁMPAERNYŐ

  A vörös lámpaernyő árnya
  A haldokló, bús parkba szállva
  Úgy hull a gyöpre, mint egy nyárias,
  Eltévedett, csodálatos pipacs.


TÖLGY

  Ott áll ragyogva dús, nehéz aranyban,
  Mezítlen fák közt dacosan időz
  És míg a többi hervad, csendbe, halkan
  Belémenekül a késői ősz.


KUTYÁK

  Tél. Most a szél a záron agyarog,
  Langyos szobában reszket a piros láng,
  De jó kutyáink bejönnek mihozzánk
  S bundájukon behozzák a fagyot.


S AZTÁN…

  S aztán, hogy a gond elnyüvi az arcunk
  És elröpül így negyven-ötven év,
  Mindenki eldalolja életét,
  A föld alá bújunk és bölcsen alszunk…



HENRY BATAILLE

Henry Bataille Nîmesben született 1872-ben. 1895-ben tűnt fel verseivel.
Első kötetében, amelynek címe „La Chambre blanche“ (A fehér szoba) az
emlékek költője. Marcel Schwob írt eléje előszót s ebben hangsúlyozta,
hogy Henry Bataille önálló egyéniség és nem Francis Jammes utánzója, aki
– mint ő – „a lelketlen dolgok és a néma állatok költője. Ők ketten
testvéri lelkek, egyformán érzékenyek és mindketten ugyanarra az
érintésre rezzennek össze.“

Henry Bataille ma már világhíres drámaíró. Drámái a francia színházi
évad szenzációi. Ezekkel a hatásra számító, kiesztergályozott és elegáns
színdarabokkal erősen eltávolodott azoktól az ideáktól, amelyeket első
verseskönyvében vallott. Lírája utóbb nem mélyült, csak elszélesedett.

IRODALOM. Bataille nagyon sok drámáját bemutatták nálunk. Számos nagyobb
és kisebb cikk foglalkozik vele, a drámaíróval. A lirikusról nincs
magyar cikk.

Felemlítjük a következő cikkeket: _Elek_ Artúr: Henry Bataille (Nyugat
1908), _Balázs_ Béla: Henry Bataille (Renaissance 1910).


ESTÉK

HENRY BATAILLE

  Vannak nagy esték és meghalnak a faluk –
  Mikor a sok galamb a ducban elaludt,
  Meghalnak édesen, meghalnak csendbe, félve,
  Akár a tornyokon a fecskék kék zenéje…
  S ekkor virrasztóul lángocskák fénye röppen,
  Jó nénik fénye int ablakból, kapuból,
  Lámpák botorkálnak valahol künn a ködben
  S távol egy szürke út álmodva bandukol…
  Virágok állanak a régi kertben sorba
  S a haldokló falut hallgatják álmodozva,
  Mert anyjuk az nekik, ki eltűn, ellobog.
  Aztán a fények is mind-mind kialszanak,
  Meghalnak a tetők és a fakó falak,
  Szelíden, jámborul, mint öregasszonyok.


AZ IRGALOM FORRÁSA

HENRY BATAILLE

  Könnyek pihennek bennünk. És ez oly jó.
    Tőlük csitul a titkos, éji bú.
  Hozzájuk fut az elhagyott szomorgó.
  Barátaink ők s vigaszuk oly olcsó.
    Anyánk is mondta: „Sírj, szegény fiú.“

  Könnyek pihennek bennünk. Ősi rejtély.
    Gyerek-szívem te, hányszor fájt nekem,
  Hogy pazaroltad s oktalan könnyeztél
  És még se szárított ki a tüzes dél.
    Egy csepp marad mindig szívünkbe lenn.

  Nem a virág és nem a nyár vigasztal.
    A könnyek tudnak vigasztalni, ők.
  A pici könnyecskék szívünkbe halkal
  Várnak ránk készen, enyhítő malaszttal
    S ők is sírnak, hogy el kell menniök.



PAUL FORT

Paul Fort 1872 február 1.-én született Reimsben. 1890-ben alapította a
francia „szabad színpad“-ot, – Theâtre d’Art – amely az új drámaírókat,
a szimbolistákat juttatta szóhoz és az új líráért is erősen harcolt. E
színházat 1894-ben vette át Lugné Poe, aki vele együtt Fort hagyományait
is átvette. Meglepő hatást ért el új verseivel, a francia balladákkal,
Ezeket a balladákat szabad versekben írta. Fort megveti a régi formát; a
belső formát keresi és csak aszonánszokkal, tétova rímekkel hangsúlyozza
a ritmust; erősen közeledik a népdalhoz. Zajos szeretettel veszik őt
körül a fiatal franciák. A párisi diáknegyed kávéházaiba jár, még ma is
bohém módra él, mint egy irodalmi forradalmár. 1912-ben a „költők
hercegé“-vé választották.

Remy de Gourmond így jellemzi: „Paul Fort-t kétségtelenül baráti
szándékkal így határozták meg: a született lángész. Ha ezt irónikusan
mondjuk, kegyetlenek vagyunk hozzá; ha komolyan mondjuk, akkor elmondtuk
a valóság egy részét.“

MUNKÁI. Legnevezetesebb verseskönyve: „Ballades“ 1895, 1896 (Balladák).

IRODALOM. _Szabó_ Dezső: Paul Fort (Nyugat V. évfolyam 15. szám),
_Laczkó_ Géza: Paul Fort (Nyugat 1908), _Lehotai_: Paul Fort (A Hét
1912).

_Laczkó_ Géza a cikkében versfordítást is közöl.


MEGHALT A LÁNY,  MEGHALT SZEGÉNY…

PAUL FORT

  Meghalt a lány, meghalt szegény, a szíve ölte meg talán,

  A földbe temették szegényt, a földbe, egy nap hajnalán.

  A földbe fektették szegényt, csipkéiben aludt a lány,

  A földbe fektették szegényt, koporsóban aludt a lány,

  Vidáman visszajöttek ők az ébredő nap hajnalán.

  Daloltak, énekeltek ők: „Ej-haj szegény, ej-haj a lány.“

  „Meghalt a lány, szegény-szegény, a szerelemtől halavány.“

  Aztán a rétre mentek ők, mint máskor, más nap hajnalán.



STUART MERRILL

Stuart Merrill 1863 augusztus 1.-én született Hempsteadben, az amerikai
Egyesült-Államokban. Hamarosan Párisba került és itt második anyanyelve
lett a francia nyelv, mindörökre megbűvölte a francia szellem, a francia
költészet. Amerikában jogot tanult, de a tanulmányánál sokkal
fontosabbnak tartotta európai sikerét és francia verseit. 1890-ben
végleg Párisba ment. Sokat küzdött az új irodalomért. Stuart Merrill
szociálista. Amerikában tevékeny részt vett a munkások szervezésében.

Edmond Pilon ezt írja róla: „Amerikai származású, honfitársa a fönséges
és nagy Poe Edgarnak, aki úgy mert gondolkozni, hogy a költészet a
szépség ritmikus megnyilatkozása, mikor azt írta, hogy a tökéletes élet
feltételeihez éppúgy hozzátartozik a szépség, mint az erény és igazság.“

MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: „Les Gammes“ 1887 (Skálák), Petits
poèmes d’Automme 1895 (Kis őszi költemények), Poèmes 1887–1897.

Több versét magyarra fordította _Gábor_ Andor.


HUSVÉTI DAL

STUART MERRILL

  Lelkem csupa harang,
  Lelkem csupa madárka!
  A csermely fényes árka
  Csupa csillag alant.

  Lelkem csupa virág,
  A lelkem székesegyház!
  Dal, ének ébredez, száz,
  Vidám gyerek kiált.

  Lelkem csupa öröm,
  A lelkem csupa angyal!
  Telik a csűr a maggal,
  A Sors jár a ködön.

  A lelkem szerelem,
  A lelkem csupa Isten!
  Ó kösd be a szemem
  S vezess te drága kincsem!


MAGÁNYOSSÁG

STUART MERRILL

  Régen halott királyok jártak itt,
  S e kőpadon ültünk mi nagytitokba,
  Míg jött az est és halkan felnyitotta
  Zsoltárkönyvünk, a szívünk lapjait.

  E szirtről nézték, amint gyilkosan
  Borzongtak a mezőn a vaskalászok
  És a tömeg, a vérzáporba ázott,
  Tovahömpölygött, mint vörös folyam.

  De sem a napban égő lobogó,
  Sem a dob, a tavaszba dobogó,
  Sem az aranykürt, mely rivalva zeng,

  Nem oly édes, mint ez a tompa csend,
  Az altató árnyék, a méla szók,
  S a mi imánk, a tiszta-tiszta csók!



JEAN MORÉAS

Jean Moréas 1856 április 15.-én született Athenben. A vére görög. Ősei
az ottomán hatalom ellen harcoltak. Fiatal korában Németországban tanul,
1872-ben Párisba megy. Itt manifesztumokkal védi a megtámadott
szimbolizmust. Versei az irodalmat lázba hozzák. Charles Morice munkáját
a „legmaibb litteraturá“-nak nevezi.

Moréasról Anatole France így ír: „Jean Moréas egy az új pléiád hét
csillaga közül. Én őt tartom a szimbolizmus Ronsardjának.“

MUNKÁI. Nevezetesebb verseskönyvei: Les Syrtes 1884, Poesies 1886–1896,
Les Stances 1899.

IRODALOM. _Laczkó_ Géza: Moréas, a lelkes vándor (Nyugat 1910).

E cikkben találunk egy versfordítást is.


AZ ÁLOMTÜNDÉREK

JEAN MORÉAS

  Hosszú és selymes hajatok alól
  Daloltatok, tündérkék, zengve szépen,
  Hosszú és selymes hajatok alól,
  Álmok bűbájos, titkos erdejében.

  Bűbájos erdőn, titkos réteken
  Jólelkű villik jöttek, míg aludtam,
  Aranyjogart nyújtottatok nekem,
  Nehéz aranyjogart, amíg aludtam.

  Most már tudom, hogy álom és csoda
  A szép aranyjogar s a dal az erdőn
  És mégis-mégis úgy vágyom oda,
  Aludni akarok a titkos erdőn.

  Mit bánom, hogy csak álom és csoda!


VESSÉTEK EL A LILIOMOT

JEAN MORÉAS

  Vessétek el a liliomot, rózsát,
  A daltól és zajtól félek én,
  Ne keljen fel a napfényes valóság
  Búcsúzó vágyam bíboros egén.

  Ó! a leheleted még csupa ámbra,
  Ó! ne tekints ily gyötrő vágyba rám,
  Mint éji pillangó a lámpa-lángba
  Elégek a fáklyáid sugarán.

  Ó! nincs mi csábítson, már nincsen oly csók,
  Ó! sose ontsanak lágy illatot
  Az ajkaid – ezek a drága korsók –
  A szívem alszik, a szívem halott.

  Szívem jávorfa-koporsóba porlad,
  Viseli bánatát, e koronát;
  Derült nyugalmát a szegény halottnak
  Ne bántsd, ne bántsd, menj szeliden tovább.


STANZÁK

JEAN MORÉAS

  Ne mondd: az élet vidám, könnyű ünnep;
  Hogy ócska játék, ostoba, fanyar.
  Ne mondd: örök bú gyötri a szívünket,
  Fitymáló gőgöd cserbehagy hamar.

  Nevess tavasszal, ha az élet indul,
  Sírj, mint a szél, mint partokon a hab,
  Igyál a mézből és igyál a kínbul,
  És mondd: ez mind egy álom árnya csak.



JOSÉ MARIA DE HEREDIA

José Maria de Heredia 1842 november 22.-én született a Sierra Madre
hegységben, Kuba szigetén. Apja spanyol, anyja francia, ősei spanyol
conquistadorok. Francia papok nevelték. A havannai egyetemen tanult.
Visszatérve Párisba megismerkedett Leconte de Lisle-lel, a parnassienek
fejével. Lassan írta tündöklő szonettjeit, amelyek 1893-ban jelentek
meg. 1894-ben az akadémia tagjai közé választotta. 1905 október 3.-án
halt meg.

Heredia a forma feltétlen művésze. Oly rendkívül gonddal dolgozott, mint
egy aranyműves, vagy egy ötvös. Nála minden szó, minden árnyalat súlyos
művészi probléma. Évekig kristályosodott és tökéletesedett ki benne
egy-egy szonett. Ezekben a buja, zsufolt, gazdag versekben az élet
egy-egy momentumát rögzítette meg, az antik élet, a görög, a latin
világ, vagy a középkor egy-egy jelenetét, a költő megjelenítő erejével,
a festő szemével, a szobrász plasztikájával. Azokat a benyomásokat,
amelyeket az élettől kapott és évek során messze szígeteken és
tengereken, könyvtárakban és régi pergamenteken szerzett, összehordta és
beleillesztette a szonett szigorú formájába. Versei örökkévaló nevet
biztosítanak neki.

Jules Lemaître így ír róla: „Mindegyik szonettje hosszú tanulmányt
feltételez, azt feltételezi, hogy a költő hónapokig élt abban az
országban, abban a korban, azon a sajátos helyen, amelyet a két
négysoros és a két háromsoros szak a szemünk elé idéz. Mindegyik
versében csönd is van és álom. Ilyen szonett magába zárja egy mitosz
minden szépségét, egy kor szellemét, egy civilizáció minden
festőiségét.“

MUNKÁI. Les Trophées 1893 (A trófeumok).

IRODALOM. _Hatvany_ Lajos: J. M. Heredia (Budapesti Szemle 1906 június).

Szonettjei közül sok le van magyarra fordítva. _Vargha_ Gyula (A XIX.
század francia lírájából, II. kötet és a Budapesti Szemle újabb
számaiban), _Kún_ József (A Hét).


A CENTAUROK FUTÁSA

JOSÉ MARIA DE HEREDIA

  A vértől részegen tovább rohannak,
  A hegy felé futnak kétségbeejtőn;
  Már csöndbe kertel a halál a lejtőn,
  Orrfacsaró bűzét érzik a kannak.

  Hydrát, gyíkot tipornak, dühtől égve,
  Víz és bozót, nincs se vége, se hossza,
  Az Olympus, a Pélion s az Ossa
  Felnyújtja ormát a világos égre.

  Olykor egy centaur a vad csoportbul
  El-elmarad, megtorpan, hátrafordul,
  Aztán megint ijedt futásnak esnek.

  Mivel a hold teljes fényében ölnyi
  Nagyságba látták utánuk ömölni
  Irtózatos árnyékát Herkulesnek.


A NÉMEAI SZÖRNY

JOSÉ MARIA DE HEREDIA

  Mióta a Hős tovatűnt az erdőn
  A szörny nyomán, nem hallszott semmi más,
  Csak egy iszonyú, tompa ordítás.
  A nap leáldozott. És néma csend lőn.

  A pásztor, aki Tirynthosba száguld,
  Az ugaron tüskön-bokron szalad,
  Meglátta a berzenkedő vadat
  S szeme fehérje rémesen kitágult.

  Felordított. Bámulta a rút szörnyet.
  Torkával a vérző egekre förmedt,
  Egy kéz csikarta a sörényt, az orrot;

  A bús vidékre már leszállt az éjjel,
  Herkules állt ott állatbőrköténnyel
  És az ember a szörnnyel egybeforrott.


A STYMPHALIDÁK

JOSÉ MARIA DE HEREDIA

  Előtte mindenütt sötét madárraj,
  A sáros marton újra millió:
  Elszállnak – zúgó ribillió –
  S a bús tavat beteregetik árnnyal.

  Nehány a homlokát lármázva víjja –
  Egykor Omphale csókja öntözé –
  De az Ijjas indul a nád közé
  S végül elpendül diadalmas íjja.

  A megriadt felhők bús sátorából
  Sziszegve hull a szörnyű-szörnyű zápor
  S a záporon a villámfény a sáv.

  A nap kidugja nyilas sugarát
  A fellegen s a Hős napfényben égve
  Vértől csöpögve felkacag az égre.


ADONIS ÉBREDÉSE

JOSÉ MARIA DE HEREDIA

  Hajuk zilált, a mellük csupa vér,
  Üvöltve sírnak Byblos barna női,
  Az antik isten gyászos szeretői.
  A gyászmenet a pusztaságra ér.

  Mert az imádott antik dalia
  Hosszú pilláját a Halál lezárta.
  Vörös virágok közt és illatárba
  Alszik búsan az istenek fia.

  Búg-búg a kórus, zúg és búg virradtig
  De szól neki Astarte, a kegyes
  S ocsúdik a titokzatos Jegyes.

  Talpára szökken, édes szava hallik!
  És óriási rózsa most az ég,
  Min Adonis ifjúi vére ég.


PLUS ULTRA

JOSÉ MARIA DE HEREDIA

  Miénk a rozsdás oroszlán hazája,
  A mérgek és kigyók otthona,
  Az Óceán hulláma, hol a gálya
  Aranybarázdát szántva fut tova.

  De a sötét Spitzbergák viharán túl,
  Hol minden éjbe, hóba, ködbe vész,
  A messze Sark titkos világa tágul,
  Hová nem lépett sose tengerész.

  Menjünk! Én széthasítom a jeget,
  Bátor szívemnek új cél integet,
  Lelkem nem aranyért áhítozik.

  Menjünk! A hólepett sötét fokig,
  És a tenger, mit nem lát soha senki
  Az én kevély nevem harsogja, zengi.


ROSSIHOZ  (MIUTÁN DANTÉT SZAVALTA)

JOSÉ MARIA DE HEREDIA

  Ó Rossi, láttalak hosszú, sötét köpenybe
  Kínozni a halvány, szelíd Ophéliát,
  Láttam tigrisdühöd, hogy szétdőlt egy világ
  S sírtál, szerelmed a zsebkendőbe temetve.

  Láttam Leart, Macbethet s hullattam sűrű könnyűt,
  Hogy a holt Juliát csókoltad csendbe, te
  Antik Itália fennkölt szerelmese,
  De ezen az estén nagyobb voltál és szörnyűbb.

  Ez volt a legnagyobb gyönyör és borzalom,
  Hogy a zord terzinák zömök vaskürtjein
  Zengett aranyszavad s csengett a büszke rím;

  S úgy láttam – mostan is remeg egész valóm –
  Hogy arcát a pokol vöröslő lángja éri
  S szavalja verseit, maga Alighieri.



SULLY PRUDHOMME

Sully Prudhomme 1839-ben született Párisban. A gimnáziumban kitünően
tanult, a politechnikára készült, rokonai ipari pályára szánták, egy
vasgyárba adták, később azonban a párisi jogi fakultásra iratkozott be
és ügyvédi irodában dolgozott. Rokonai szigorú vallásosságra nevelték, a
katholicizmus misztikuma erős hatással volt reá. Első kötetét 1866-ban
adja ki és már a kezdő verseiben is gyengéd, finom poétának mutatkozik.
Hamarosan felkeresi a parnassieneket, akiknek a szépségről és a
tökéletességről való nézetük nagyon egyezik az ő művészi felfogásával.
Sully Prudhomme azonban emberibb. A parnassienek romantikus színei
helyett az emberrel foglalkozik. 1870-ben a háború és a kudarc megtöri,
második könyve csak 1872-ben jelenik meg. 1881-ben beválasztják az
akadémiába, 1902-ben megnyeri a Nobel-díjat. Sully Prudhomme nem
fűszeres és izgató temperamentum, de költő, lágy kedély, választékos és
nemes művész.

Szász Zoltán így jellemzi őt: „Méltósággal viselt melankólia: ebben az
allürben megvan a Justice és a Bonheur egész költője. Melankólikus, ez
kétségtelenül tökéletlenséget jelent, mert a szeplőtlen nagyság, a
legkifejlettebb tehetség derűs, vidám, borongásnélküli. Minden
gyötrelem, még a legnemesebb, még a legvégső kérdések
megfejthetetlensége fölött érzett metafizikai bánat is életerőveszteség
lévén, az egyén értékbeli hanyatlását jelenti. Spinoza ezt úgy mondta,
hogy minden bánat egy kapu, mely csekélyebb tökéletességbe vezet. Ez a
melankólikus alaptermészet meg is fosztotta Sully Prudhommet a titáni
erőtől, a kifejezés férfias hatalmasságától s bizonyos lágy, szelíd
jelleget adott neki. Hogy a féktelen szenvedély vagy a túlságosan
nüanszált raffináltság, két manapság különösen kelendő lirikus-erény,
hiányzanak belőle, ez nem fogyatékosság, mert benne meglevő
tulajdonságokhoz viszonyítva alsórendű kvalitások. Nemesség, mélység,
tisztaság, finomság, gyöngédség, világosság: ezek az idealista erények
éltek ebben a mélabús remetében.“

MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: Stances et Poèmes 1865 (Stanzák és
költemények), Les Epreuves 1866–1872 (Megpróbáltatások), Les Solitudes
1869 (Magány), Le Bonheur 1888 (A boldogság).

IRODALOM. _Szász_ Zoltán: Sully Prudhomme (Nyugat 1908 január 1),
_Ferenczi_ Zoltán: Sully Prudhomme (Budapesti Szemle 1910 július).

Verseiből fordított _Vargha_ Gyula, _Zempléni_ Árpád, _Kacziány_ Géza,
ifj. _Szász_ Béla, _Reviczky_ Gyula, _Béri_ Gyula, _Szabados_ Ede,
_Váró_ Ferenc (A XIX. század francia lírájából, a Kisfaludy-Társaság
kiadása, II. kötet), _Telekes_ Béla és még igen sokan.


AZ ÜRES SZÉK

SULLY PRUDHOMME

  Ha a kedves örökre elhagy,
    Sejtjük, mily nagy a veszteség,
  De a síró szó szánkon elfagy,
    S a könny nem jő szemünkre még.

  Sem nehéz, fekete vászon,
    Sem a _Dies irae_ sora,
  Nem tud könnyíteni a gyászon,
    Ajkunk lezárja egy csoda.

  Könnyekbe fulladunk meredten,
    Ha ránk tekint a sírtorok
  És a koporsón tompa csendben
    A rög nehéz zajjal kopog.

  De hogyha jönnek csöndes esték,
    Keressük a kedves személyt,
  Némán mered ránk egy üres szék
    S akkor szívünk – mindent megért.



EDMOND ROSTAND

Edmond Rostand 1868 április 1.-én született Marseilleben. Párisban
tanult. Huszonkétéves korában jelenik meg első verseskönyve „Les
Musardises“. 1890-ben megházasodik, elveszi Rosemonde Gérard-t, aki
szintén verseket ír. Rostand mint lirikus ötletes, játékos, bravúros.
Később ez a képessége, a verseinek szellemessége teszi népszerűvé
drámáit és világhírűvé a nevét.

IRODALOM. Rostand-nak majdnem minden munkája le van fordítva:
_Kosztolányi_ Dezső: A két Pierrot, vagy a fehér vacsora, _Telekes_
Béla: A regényesek, _Benedek_ Marcel: A napkeleti királykisasszony,
_Telekes_ Béla: A szamariai asszony, _Ábrányi_ Emil: Cyrano de Bergerac,
_Ábrányi_ Emil: A sasfiók. Rostand több lírai versét _Ábrányi_ Emil
fordította magyarra.


ÓDA A NAPHOZ

EDMOND ROSTAND

  Te szárítod fel a síró fűszálat,
  S a levelet lepkévé bűvölöd.
  Ha a halódó szirmok szerte szállnak,
  És a pirénei szél végigzörög
  Roussillon mandulafái között.

  Imádlak Nap! Tűztenger, fényes álom,
  Ki ránk ragyogsz s a mézet érleled,
  Lángolsz a szalmakunyhón és virágon,
  Egészben élsz és szertefoszlol áldón,
  Mint a pazar anyai szeretet.

  Dalollak, ó fogadj el tűzi papnak,
  Ki égsz a teknőn, kék szappanhabon
  És néha, hogyha lángjaid lohadnak,
  Vörösen lobbansz ki egy csendes ablak
  Alázatos üvegjén elhalón!

  Te forgatod a sárga napraforgót
  S arany-öcsém, a tornyok kakasát,
  S ha a hárson titkos tüzed kibontod,
  Táncolnak arany árnyak, lenge pontok,
  Hogy tétován megáll a kósza láb.

  A mázos korsó sugaradba drága
  S az ázott rongy is büszke lobogó,
  Kazalokon ég csókod lanyha láza
  S kis húga, a kas lángol, mint a láva,
  S tüzes sisakja lánggal lobogó.

  Légy áldva a mezőn s elveszve árván
  A fű között, a kapucímeren,
  A gyík szemén, a hószín hattyú szárnyán,
  Ki tájakat pingálsz, mint a szivárvány
  S ki szende kézzel festesz csendesen.

  Sötét ikertestvéred, a bús árnyék,
  Mely messze nyúlik, hol tüzed fakad,
  Regéssé bűvöli, ami csodás, szép,
  S ha nincsen ő, minden szürkére válnék,
  Mert színes és ragyogó, mint magad.

  Imádlak Nap! Te vetsz a légbe rózsát,
  Bokrokba tündért s a víznek tüzet;
  Benned felistenül a roskadó ág.
  Ó Nap! te élet, ó szent Nap, te jóság,
  Koldus lenne a föld te nélküled.



JULES LEMAÎTRE

Jules Lemaître Venencyben született 1853 április 27.-én. A nagy kritikus
két verseskönyvvel kezdte irodalmi pályafutását. Les Médaillons (1880)
és Les Orientales (1883). E könyvekben a parnassienek színeire ismerünk,
de sok helyütt megismerszik már a szellemes, újszerű egyéniség, amely
kritikai munkáiban bontakozik ki. Lemaître leghíresebb munkája az,
amelyben kortársainak, az új íróknak arcképét rajzolja meg. (Les
Contemporains, 7 kötet). Ezek a könyvek az impresszionista kritika
remekművei. Sok színdarabot és elbeszélést is írt.


A SIRÁLYOK

JULES LEMAITRE

  Nyugodt, szelíd alkonyban a sirályok,
  Az óceán fölött keringenek:
  A szürke emlékek, a félve-szállók,
  Így játszanak halott szívünk felett.

  Az egyik alszik a viola ködben,
  Vagy a tüzes égnek hadat izen,
  A másik, mint nyíl, a habokba röppen,
  Vagy ringatózik a puha vizen.

  Nincsen madár, mely náluk szabadabban
  Küzd a viharral s véle oly rokon,
  A fekete, rezes, kék habokon.

  A fészkük ott van a keserű habban,
  Szeretik a dagályt, a zord időt:
  Az óceán fehér lepkéi ők.



GUY DE MAUPASSANT

Guy de Maupassant Miromesnilben született 1830 augusztus 5.-én. Ősei
Lotharingiából származtak. Anyja nevelte. Tizennyolc éves korában a
tengerészeti minisztérium hivatalnoka, később átmegy a közoktatásügyi
minisztériumba. Harmincéves korában kezd írni. Ekkor egymásután ontja a
köteteket, tíz év alatt huszonhét könyvet ír. Igazi hírét regényeinek
köszöni, igazi értéke pedig rövid elbeszéléseiben van. Elsőrangú
megfigyelő. Maupassant középtermetű férfi volt, széles vállú, izmos,
sokat sportolt, csónakázott. Erős szervezetét az élet és munka hamar
megviselte. Férfikora delén elborult az elméje. Őrülési rohamában egy
borotvával el akarta metszeni a gégéjét, kényszerzubbonyban vitték a
párisi tébolydába és ott halt meg 1893 július 6.-án.

Maupassant egyetlenegy kötet verset adott ki „Des Vers“ (Versek) címen
1880-ban. Ez az első könyve. Realisztikus művészetéből ízelítőt adnak a
versei. Nagyságát nem bennük kell keresnünk. Az az író, akit ma
nagyrabecsülnek, a prózai polgárokat figyeli meg, a kis exisztenciákat,
a XIX. század különceit és betegeit, verseiből csak a palettáját
ismerjük meg, a színeit, amelyeket a regényeibe és az elbeszéléseibe –
sokszor változtatás nélkül, szóról-szóra – átvesz. Később tágul a
látóköre, kifejlődik a humora, de a lírája ugyanaz marad. Néhány ideges
és zaklatott verssorában már látjuk az egész Maupassant-t.

IRODALOM, _Radó_ Antal: Maupassant (Megjelent a Kabos Ede által
szerkesztett Krónika első számában), _Babits_ Mihály: Maupassant versei
(Nyugat 1909 február 16), _Nádai_ Pál: Maupassant összes versei (A Hét
1909), _Salgó_ Ernő: Guy de Maupassant (Nyugat 1911 augusztus 1).
_Kosztolányi_ Dezső lefordította Maupassant összes verseit (1908
Jókai-nyomda kiadása). Több versét lefordította _Bródy_ Miksa (Jövendő),
_Szilágyi_ Géza (Holt vizeken), _Zempléni_ Árpád (A XIX. század francia
lírájából. A Kisfaludy-Társaság kiadása, II. kötet).

[Illustration: GUY DE MAUPASSANT]


HAVAS ÉJ

GUY DE MAUPASSANT

  Meredt, fehér a sík, még zajt se hallani,
  Nagy némaság; az élet összedermedt.
  Az elhagyott erdőn nehány kivert eb
  A zuzmarás fák közt vadul csaholva nyí.

  Pihen a dal, a gyöp kiszáradt mindenütt,
  A tél tarol az árva rózsaparton.
  A meztelen fák, mint megannyi fantom,
  Az égre görbesztik fehér csontváz-kezük.

  Sietve száll a nagy, halotti holdkorong,
  Minthogyha fázna a magányos űrben.
  A pusztaságra bámul kimerülten,
  S hogy látja, mily kopár, búsan tovább bolyong.

  Ránk szórja jéghideg, fagyos sugárnyilát.
  Sápadtan és kisértetin világol.
  A hó sziporkát hány az éjbe távol,
  Oly babonásan ég a szürke holdvilág.

  Ó gyilkos éjszakák, madár-ölő idők!
  A fákon a jeges szél zúgva nyargal.
  A madarak várnak fagyott inakkal
  S a lombos ág alá vágynának szállni ők.

  A pőre gallyakkon ón-kérgű jégeső,
  Ott ülnek és gubbasztva, lesve néznek.
  Forgó szemekkel várva a sötétet
  S a hó fehér, fehér s az éjjel sose jő.


COLOMBUS

GUY DE MAUPASSANT

  Gyerek voltam. Szerettem hőn a harcot;
    A lovagokat, súlyos fegyverük,
  A zajt, mi távol keleten viharzott,
    Hogy a szent sírért küzdtek mindenütt.

  Álmom oroszlánszívű, hős Richárd volt;
    Bámultam őt, de akkor legkivált,
  Midőn a harcba sok tar főtt levágott
    S abból magának nyakláncot csinált.

  Én a hölgyemnek szalagját viseltem,
    A harci kardom volt egy kis suhang,
  Csatáztam a színes virágok ellen,
    S hullott a kelyhök, hogy a bot suhant.

  A puszta ég alatt reá szövődött
    Trónomra a természet zöld moha,
  És megvetettem a királyi gőgöt,
    Főmön zöld ágból volt a korona.

  Boldog tűz égetett. Egyszerre halkan
    Jött egy szelíd leányka, nevetett.
  S eléje tettem boldog áhitatban
    Légváraim, címem s a szívemet.

  Merengve a zöld gesztenyésben ült le.
    A mindenség mosolygott kék szemén,
  És néztem a kékségbe elmerülve
    S álmodva simultam melléje én.

  Mért lettem e kis, szőke leánytól oly bús
    Mért tűnt el úgy az álom, az öröm?
  Miért borult el komoran Colombus,
    Hogy egy világ bukkant ki a ködön?


RETTEGÉS

GUY DE MAUPASSANT

  Mult éjszaka soká olvastam egymagamban.
  Éjfélt ütött, egyszerre megriadtam,
  Már nem tudom, miért, de féltem iszonyún,
  Lihegve hallgattam, hogy az éjféli csöndben
  Valami borzalom suhan a bús borún…
  Valaki csöndesen megáll mögöttem,
  Áll nesztelen, meredten, szótalan
  Kacag idegesen, fülsértve, fagylalón;
  És mégse hallottam a hangját. Borzalom!
  Fölém hajolt már, hogy megfogja a hajam,
  Éreztem, a keze lassan felém int
  S én nyomba meghalok, ha ez a kéz megérint!…
  Egész közel simult némán tapadva hozzám
  S én ültem ott lekötve és merőn,
  Nem fordíthattam hátra gyenge főm…
  Mint madarak, miket szétszórt az orkán
  Vijjongva röpdöstek rém-gondolatjaim,
  Fagyos verejtéket lopott reám a kín
  S hallgattam a kongó, kopár-üres szobán át
  Egymásra csattogó fogaim vacogását.

  Egyszerre megreccsent valami a szobámba,
  Vad ordítás harsant az éjszakán keresztül,
  Minő sosem szakadt még emberi kebelbül.
  S a földre vágódtam meredten, holtra válva.


NAGYAPÓ

GUY DE MAUPASSANT

  Holtan feküdt a nagyapám,
  Kilencvenéves nagyapó.
  Az arca bús volt, halavány,
  Akár az ágya, oly fakó.
  Nagy, sápadt szeme kinyilott,
  Halk hangja hörgött reszketőn,
  Mint sóhaj-űzte messzi szók,
  Mint bujdosó szél a mezőn.

  Álom ez, vagy emlékezet?
  Nap kelt, foszolt a köd-burok,
  A fákba tűznedv pezsegett,
  Szívembe piros vér futott.
  Bús álom, vagy emlék-e ez?
  Az élet oly szép s ködbe vesz!
  Emlékezem, emlékezem.
  Oh, tünt napok, tünt életem!
  Az ifjúság! emlékezem.

  Álom ez, vagy emlékezet?
  A gyenge hab, a puha, lágy,
  A szélre bűvösen rezeg.
  Himbálja a szívem a vágy.
  Álom ez vagy emlékezet?
  Miért e perzselő szelek?
  Emlékezem, emlékezem!
  Ifjú erő vitt tüzesen!
  A szerelem! emlékezem.

  Álom ez, vagy emlékezet?
  Zajjal telik meg a szívem,
  Habok suhannak reszketeg,
  A gondolat fut s elpihen.
  Álom ez, vagy emlékezet,
  Hogy meg se kezdtem s végezek?
  Emlékezem, emlékezem!
  Rám várnak ők a mélybe lenn;
  A sír! a sír! emlékezem.


A VADLUDAK

GUY DE MAUPASSANT

  Elhallgat a madár is, minden alszik,
  Fenn szürke ég, lenn hófehér kihalt sík.
  Fekete hollók, sok zord éji folt,
  Vájják a hó jegét nagy csőreikkel.

  Egyszerre fönn az égen zaj rikolt,
  Lármázva egy vadlud-csapat tűnik fel.
  Mind nyúlt nyakakkal megriadva rebben,
  Mint a kilőtt nyíl, egyre sebesebben
  S szárnyuk nyomán süvölt a levegő.

  A bús zarándokraj merengve szárnyal
  Erdőkön, ólmos óceánon által,
  Fönn a vezérük olykor tűzbe jő,
  S serkentve röptük felzúg, sírva, fájón.

  A karaván szétgombolyul elül,
  Mint két szalag s egyszerre szétterül
  Szárnyas háromszögük a láthatáron.

  Lenn háziludak csapata zajog.
  Lomhán topognak, lábuk összedermed,
  Terelgeti egy rongyos, árva gyermek
  És lassan ingnak, mint nehéz hajók.
  Figyelnek a búcsúzó kósza neszre,
  Fejük kinyújták s nézik, egyre nézik
  A vadludak iramló szökkenésit
  És vágynak ők is szállni messze-messze.
  Emelgetik a szárnyukat erőtlen,
  Ágaskodnak s a zajt remegve hallják
  És összezsibbadt, átfülő erőkben
  Sajogva kél az álmodott szabadság,
  A lanyha partok messze tájak álma,
  A hómezőn riadt vággyal sivítnak
  S jajongva, a bús égre kiabálva
  Soká felelnek tűnő társaiknak.


A HOLDSUGÁR DALA

GUY DE MAUPASSANT

  Tudod, mi a nevem? – A Holdsugár,
  Tudod, honnan jövök? – Az égre nézz fel,
  Anyám ragyog, az éj hűs árnyu már,
  Fákon, vizen futok lágy szökkenéssel;
  Tanyám a hűs fű, a meleg fövény;
  Kuszom sötét falon, nyírfák tövén.
  Mint kincsre szomjú martalóc a házon,
  Nincs melegem sohsem és sohse fázom.

  Pici vagyok, mindenhol ott van
  Fényem ragyogva, csendesen
  Ülök a néma ablakokban,
  A titkokat mind ellesem.
  Most itt vagyok, perc mulva ottan;
  A vad, a puszta réteken,
  A tétovázó szerelem
  Követi fényemet nyugodtan.
  Aztán, mikor tüzem kilobban,
  Lágy bú sajog a szívbe lenn.

  A tücsök és a csalogány
  A szilfa s fenyves ágbogán
  Dallal köszönti jöttöm.
  Aztán kezem a lyukba nyúl,
  Hol reszketőn lapul a nyúl;
  Mind felkel erre rögtön;
  Merész ívekben ugrál
  És oly picinyke, pöttön
  Nyúlt árnyak lenn az útnál.

  A szirten, a haraszton
  A dámvadat riasztom
  S a hegy tüzes ünőit,
  Mind felvigyáz, tünődik,
  Rejt-e veszélyt az alkony,
  Nincs-e vadász, ravasz nyom;
  S lesi, hogy a hatalmas,
  Tüzes szerelmű szarvas
  Nem hívja-e panaszlón?

  Ha kél anyám
  S a hab dagad
  Én hallgatag
  Bús-halavány
  Tüzet vetek
  A part-falon.
  A nedveket
  Elaltatom;
  S ha sugaram
  Mélységeken inog
  Az úttalan
  Fél s azt hiszi gyilok.
  De fényiben
  Sok elpihen
  S kit marnak a kinok,
  Tüzén enyhülni fog.

  Tudod mi a nevem? – A Holdsugár.
  Ugy-e tudod miért sugárzom itten?
  Ha lenn az éjjel hűvös árnyu már,
  Örökre elveszhetsz a sanda vízben.
  Éjjel veszélyes az erdő s fövény,
  Megbotlasz a sötét nyirfák tövén,
  Én az ösvényt ragyogva mutatom,
  Ezért bolyongok künn az utakon.



JEAN RICHEPIN

Jean Richepin Médeában, Algirban született 1844 február 21.-én. Párisban
tanul. A német-francia háborúban részt vesz. Utána kalandos életet él,
Nápolyban és Bordeauxban hajósinas, hordár, matróz, később színész és
csavargó, de közben verseket ír és készül első könyvére. 1876-ban
megjelenik a verseskönyve, amelyben a koldusok életét festi sok színnel
és szívvel. Regényeiben és elbeszéléseiben ugyanaz a forradalmi
vérmérséklet, mint verseiben. Erőteljes, bizarr, megrázó. Nemrégiben
választották be az akadémiába.

Richepin mint ember is érdekes. Egyidőben levetette frakkját, eldugta
gyémántgombjait és két hétig nomád módra a sivatagban lakott, sátor
alatt. Minden kalandra hajlandó. A vére állítólag turáni. Egyik
verssorozatában, a „Marches touraniennes“-ben olvassuk, hogy atyafiságot
tart velünk, szereti a keletieket és gyűlöli a fehér árjákat, akik
csenevészek, kiéltek, ősi kultúrától betegek. Cigány és egy kicsit
barbár is. A francia nyelvvel sok baja van. Nem elég durva, nem elég
barbár, nem elég zsíros neki. Breton szavakat kever beléje, amelyeket
maguk a franciák se értenek, elmegy a lebujokba és kölcsönkéri a
koldusok argotját, a kucséberek éjszakai nyelvét, ha pedig ez se elég,
ott vannak a tájszótárak, az orvosi könyvek és a saját szóalkotó
leleménye. Richepin-t nem lehet szótár nélkül olvasni. Azzal a céllal
írta első verseit, hogy az olvasó átgondolja, végighaladjon az
okláncolaton, amelyben minden strófa egy-egy láncszem, végül pedig
szükségszerűen eljusson az ő meggyőződéséig s örüljön az életnek, a
hideg észnek és a természetnek. „Az a fanyar bor, amelyet ősi hegyeimben
szüreteltem, nem a paloták tejfölösszájú kölykeinek való. Ehhez gyomor
kell és hatalmas koponya.“ A költészetet tudományosan fogja fel.

Richepin mégis csodálatos. Ha a tudományoskodása és a pedantériája néha
bántó is, a temperamentuma elragadó. Van benne egy demagóg, de van egy
nagy-nagy költő is. _Danton_ és _Baudelaire_ együtt. Ezek a durva
eszközök egy temperamentum túlságából születtek s egykor szükségesek
voltak, érzést takartak, csak később lett belőlük kérkedés, öncél és
szónoklás. Orientális pompával ragyognak a rímei. Dúsgazdag ritmusainak
van valami harci muzsikája. A tengert szereti. Szereti az erős
effektusokat. Regényalakjai többnyire koldusok, csavargók, tengeri
kalózok. Hallatlan fájdalmakat, ősemberi grimacet mutatnak és görcsben
vergődik ő is, a lirikus. Richepin férfi. Dagályos, de nagyszerű. A
lírája oroszlánhangú. Csupa őserő és lendület.

MUNKÁI. Nevezetesebb verseskönyvei: La Chanson des Gueux 1876 (Koldusok
éneke), La Mer 1886 (A tenger).

IRODALOM. _Szász_ Zoltán: Jean Richepin (Nyugat 1908 március 16), _Elek_
Artúr: A csavargók poétája, Richepin (Nyugat 1911 december 1),
_Kosztolányi_ Dezső: Richepin (A Hét 1911).

Richepin verseiből többen fordítottak: _Endrődi_ Sándor, _Zempléni_
Árpád (A XIX. század francia lírájából, a Kisfaludy-Társaság kiadása,
II. kötet), _Bod_, _Makai_ Emil, _Heltai_ Jenő, _Gábor_ Andor.


A RAVATAL

JEAN RICHEPIN

  Az éjben és az altató
  Magányban oly bús a hajó.
  Fehér a hídnak árnya fönn.
  Jobbról-balról a néma árnyba
  Lobog-lobog két vaksi lámpa,
  A hab zokog, hull-hull a könny.

  Két gyertya közt egy fiatal
  Szűz nyugszik itt. Bús ravatal!
  Fölötte a vak semmiség.
  A templom is üres egészen,
  Magamban borzadozva nézem
  E hallgatag, bús gyászmisét.


KÖD A TENGEREN

JEAN RICHEPIN

    Tintás ég. Csúf habok. Istentelen ködök!
  Hajónkra rátapad a sűrű tenger
  És gurguláz és szüntelen vizet nyel.
  Fönn a siket légben a jelharang köhög.

    Nyakig ruha vagyok és ponyva, ám azért
  Belém süvölt a fagy, arcomba fú már,
  Bebugyolálva állok, mint a búvár,
  A sisakom turbán és vászon-rongy a vért.

    Minthogyha tollpihét szívnál, nem levegőt.
  Ólom-látcső simul meredt szemedre,
  Az árbóclámpa a magasba lengve,
  Mint távoli csillag pislog az éj előtt.

    Egyszerre valami bús lárma ér utól,
  A hangja tépett s elhal félve, halkal.
  Zúgj, jelharang. Ki tudja, merre nyargal?
  Egy óriás fantom árnyéka megsurol.

    Hahó, hahó fiú! A jelharang köhög.
  Egy kószáló hajó siet előre.
  Jó éjt, öreg. Te vagy a hajó őre?
  Tintás ég. Csúf habok. Istentelen ködök.


A TŰZ ÜNNEPE

JEAN RICHEPIN

  Ez a tűz ünnepe. A mély vizek felett
  Az őrjítő forróság nő nyugodtan,
  A nap okádja aranyos habokban,
  Mint egy dühös Vezúv s mindent-mindent befed.

  Halványkéken cikáz a tompa-sárga ég.
  A gőzfürdőszerű víz forró üst már.
  Hullámain olvadt, folyós ezüst jár.
  Ez a tűz ünnepe. A víz tajtéka ég.

  A tűz birokra kel a bús sötéttel.
  Hiába lebben a fekete éjjel,
  A hab, a széltől verve, neki támad;

  És mégse tágít a kevély, pogány nap;
  Küzd és a víz tüzes párnája lesz már,
  És a legyőzött éj is foszforeszkál.


TENGERÉSZEK A TEMETŐBEN

JEAN RICHEPIN

  Ó, boldog az, ki meghal itt
    S csalit
  Takarja el alant!
  Társával a sír mélyiben
    Pihen,
  S lágyan födi a hant.

  Csöndben hever a sírhelyén,
    Szegény,
  Tündöklő ég alatt.
  Barátja, ha szép az idő,
    Kijő,
  Bucsúzik hallgatag.

  És a fejfánál ülő
    Szülő
  Letérdel, könnyet ont;
  És csontja a friss könnyütül
    üdül,
  Bár elfedi e domb,

  Elmondja nékünk itt a fán
    A szám,
  Agg, ifjú volt-e még?
  A szenvedés, a halk-szavú
    S a bú,
  Említi a nevét.

  De hogy tépázza azt, a kín,
    A kin
  Győzött a tengerár.
  S a mély vizekbe egyedül
    Ledül
  És nem jut földbe már!

  Ah! szemfedője szallaga
    Csak a
  Zöld és zavart füvek.
  S ragadja testük hallgatag
    A hab,
  Szemük meredt üreg.

  Ó, boldog az, ki meghal itt
    S csalit
  Takarja el alant!
  Társával a sír mélyiben
    Pihen
  S lágyan födi a hant.


A KÖNNY ANALIZISE

JEAN RICHEPIN

  Ó könny, miben a bánat szétoszol,
  Mintahogy a villámos, kormos égen
  Eltűn a felleg az esőbe szépen;
  Ó könny, te enyhe, te szelíd mosoly,

  Nyel a szerelmes győztes csók között,
  Mint a nap, amely a viharba vissza
  Tekint és a szivárvány fényét issza;
  Gyémántnedű, szívünket öntözöd.

  Harmat voltál, mely eddig csendbe rezgett;
  De Vauquelin, Fourcroy vegyelemzett;
  Lombikba főzött, hevített sokat

  És megfejtette végre titkodat:
  Egy kis _mészfoszfát, nyák, víz, szóda, só,_
  Gyémántnedű!… Ugy-e kacagtató?



LECONTE DE LISLE

Leconte de Lisle Afrikában született (Réunion szigetén) 1818 október
22.-én. Apja katonaorvos volt, aki nagyon szigorúan nevelte. Talán már
ekkor ébredezhetett a fiatal gyermekben a forradalom szelleme. Szülei
kereskedőnek szánták. Ezért hosszabb útra küldik őt, Indiába, a
Szunda-szigetekre. Itt tárult ki előtte az őstenyészet, a tenger
panorámája, amely későbbi verseiben is visszatükröződik. Az új élet nem
ízlett neki, Franciaországba tért, Rennesben jogot és ó-görög irodalmat
tanult. Megjelenteti első verseit. Még vissza-visszatér a szigetére.
1845-ben végleg megtelepszik Párisban. Itt szociálisták társaságába jár,
de keresi az összeköttetést azokkal is, akik a görög nyelvvel és az
ókori történelemmel foglalkoznak. Az 1848-as forradalom elvonja a
könyvektől, üldözik és bebörtönzik. Tapasztalatainak hatása alatt a
kreólok pártjára áll, a gyarmatokon lévő rabszolgák érdekeit védi,
ellentétbe kerül a bátyjával, összevész vele és a bátyja kis évi
segélyét is megvonja tőle.

Később egészen művészi céljának él. Francia verseiben a görög mitoszt
kelti életre, nyugodt, mindig korrekt ritmusaival egy új költői iskolát
teremt meg, a „parnassien“-ek iskoláját. Érdekes, hogy míg nálunk ebben
a korban a legteljesebb demokratizmus uralkodik a költészeten és a nép
kincseit két kézzel veszik át a műköltők, a párisi poéták Leconte de
Lisle példájára hadat üzennek a garabonciás szenvedélyeknek, görög
istenekről írnak, szeplőtelen formát követelnek és mint művészi
ideálról, a hidegvérűségről és az érzéketlenségről (impassibilité)
prédikálnak. Leconte de Lisle ideáljai a klasszikus görögök: Homérosz,
Aischylos, Szofoklesz. Nézete szerint a világirodalom azóta csak
sülyedt. Az objektív lírát akarta megvalósítani, amely túl van a vér
percnyi hullámzásán és az emberi szenvedélyek harcán. A romantikus
költők őszinteségét és közvetlenségét olcsó kérkedésnek tartotta. Ilyen
elvek mellett a költészete kristályos és tündöklő lett, a forma
túlfejlődött és primitív indulatok elcsenevészedtek benne. A
parnassienek fellépése művészi reakció a romantikusok egyéniség-kultusza
ellen. Érdemük az, hogy a művészetet mindenekfölött becsülik, a formát
megtisztítják a salaktól, új színeket és új árnyalatokat találnak és
hangsúlyozzák minden művész és minden művészet arisztokratikus voltát.
Nagy csomó fiatalember vallotta ezeket az elveket – ma már a legelső
francia írók – akik hetente találkoztak Banville, vagy a mesterük,
Leconte de Lisle lakásán.

Hírnevét 1870-ben alapította meg. Addig sokat küzdött, görög órákat
adott, szűkösen élt. 1870-ben magának Napoleonnak is feltűnt, aki
havonta 300 frank járadékot utalt ki neki és a szenátus könyvtárnokává
tette. 1886-ban Victor Hugo helyébe az akadémiába választják. 1894-ben
egy barátja birtokán meghal.

Leconte de Lisle az egész modern költészetre hatással volt. A
művészet-tisztelete imponáló, munkája egész. Az ókor mitoszát, népek
történetét kutatta fel, hogy formát találjon a benne háborgó
szenvedélyek kifejezésére és a görög mondához menekült, hogy a mai ember
pesszimizmusát megszólaltassa. Ragyogó svádája van ahhoz, hogy tagadja
az életet. A színei káprázatosak. Forró fényben lihegő partokat mutat,
alélt virágokkal, langyos, világoskék tengereket, egyiptomi és perzsa
királykisasszonyokat, rózsaszín napsütésben, arany parazol alatt, egy
elomló keleti hölgyet, aki a verendán a narghilét szívja, drágaköveket
és tündöklő állatokat, a trópikus délben, egy karcsú jaguárt, amely
ásít, egy jóllakott és böfögő lajhárt az őserdő rügyező ágain, egy
tigrist, egy párducot a páfrányok közt, egy oroszlánt, egy sast, egy
kengurut, egy elefántot, egy pumát, amely véres bajusszal figyel, mint
egy kecses és gyilkos cica. Sokszor az az impressziónk, hogy
állatkertköltő. De ez a sok szín csak köpenye a pesszimizmusának. A
tagadáshoz, a sötétséghez minden színt összeszedett, a görög, a
skandináv, a gót, a perzsa, az ind mitoszból, az állat- és a
növényvilágból. Középkori temetőkbe vezet, ahol fagyos göröngyök közt
visít a szél, a halottak fekszenek a havas szemfedél alatt, a hold
vigyorog a keresztek fölött. Kívül minden arany, belül minden fekete. A
tigris szája olyan, mint a rózsa, a foga, mint a gyöngy, de belül
gyilkos és csúf fenevad, a tigris is a pesszimizmust hirdeti.
Schopenhauer írta: „csak nézni szép, lenni azonban rettenetes“. Ezt az
ellentétet Leconte de Lisle poézissel fejezte ki, különös és színes
pesszimizmussal. A pesszimizmusa cifra.

[Illustration: LECONTE DE LISLE]

Egész életében görög nyelvekkel bíbelődött, régi papíruszokat olvasott
nagyítóüvegen, lefordította az Iliast is és az Odysseát, de a tiszta és
nyugodt görög harmónia nem az övé, tépett és dúlt a lelke, ideges a
víziója, nagyon közel élt a modern kétségek kráteréhez. A feje mint egy
görög istené. Homloka meredek, a vonásai nyugodtak, a koponyája kupolás.
Mégis: modern lélek.

A görögsége is cifra és ideges. Talán azért értjük ennyire mi, akik ma
élünk. Hiába hitt a poétai elvében, az impassibilitében, mégse
szenvedélytelen és mégse egészen hideg. Vonalukban a görög szobrokat
utánozza, utolérhetetlen bravurral. De a szobrokat – mint szecessziós
szobrász – tarka színekkel mintázza, a homlok márványból van, az áll
jáspisból, a fül krizoprázból, a szem helyén pedig két óriási brilliáns
ragyog. A klasszikus alexandrinusok végén rímek – gazdag és különös és
keresett rímek – csilingelnek. Tarka és barokk művész. Csak a pátosza
ókori. A tüdeje nagy és elfáradhatatlan, ércből való, mint egy homéroszi
harci harsona.

MUNKÁI. Poèmes antiques 1852 (Antik költemények), Poèmes barbares 1862
(Barbár költemények), Poèmes tragiques 1886 (Tragikus költemények),
Derniers Poèmes 1895 (Utolsó költemények).

IRODALOM. _Lehotai_: Leconte de Lisle (Magyar Szemle 1908), _Halasi_
Andor: Leconte de Lisle (Élet 1913), _Bálint_ Lajos: Leconte de Lisle
(Magyar Hírlap 1913 január 14), _Kosztolányi_ Dezső: Leconte de Lisle (A
Hét 1913).

Leconte de Lisle verseiből sokan fordítottak: _Radó_ Antal (Idegen
költők albuma), _Vargha_ Gyula, _Zempléni_ Árpád, _Fiók_ Károly,
_Hegedűs_ István, _Szabados_ Ede (A XIX. század francia lírájából, a
Kisfaludy-Társaság kiadása, II. kötet), _Gábor_ Andor, _Juhász_ Gyula,
_Halasi_ Andor. Az „Erinniszek“ című versesdrámáját 1913-ban _Ivánfi_
Jenő fordításában mutatta be a Nemzeti Színház.


HOMÉRI HARC

LECONTE DE LISLE

  Mint a legyek a rothadó ökörre
  Szállnak nyüzsögve, forrva a napon,
  Kócoshajú csapat rohan vakon,
  Vad lárma közben, harckéjtől hörögve.

  Most összecsapnak, vak zavart idézve
  S rekedt sóhaj, nyögés hallatszik ott,
  Itt egy szekér fut, ott bitang csikók,
  Csillámlik a pajzsoknak kancsal érce.

  Vonítva száll a síkon a vicsorgó
  Kigyóhajú csatár, a szörnyű Gorgo
  S párázik a nedves gyöpön a vérköd.

  Arany szobáján Zeüsz dühöng mogorván
  Leugranak az istenek s e tornán
  Kétségbeesett, vad harcot vívnak értök.


SARKVIDÉK

LECONTE DE LISLE

  Halott világ, tajték köröskörül,
  Fölötte rézfény, örvényszáj alatta,
  Forrongó bércek szürke kör-csapatja,
  Min a magasba bús, fanyar köd ül.

  Tömbök közé gyűrt ég, rideg pokol,
  A vak-sötétbe sok bús síri hang van,
  Éles sikoly, kacaj sír fájva, halkan,
  A szél vaskürtjét fújva bujdokol.

  Hullám-mosott hegyormon ősi gyászba,
  A régi ködnek istenei fázva,
  Megfagyva alszanak hideg odúkban.

  Jön a hótól fehérült szörnyű medve
  Nehézkóros nyakával integetve
  És nyálaz a kéjtől elittasultan.


AZ ÉG LÁMPÁJA

LECONTE DE LISLE

  A csillagok aranyláncán lecsüngve
  Az Ég Lámpája ringatózva lóg
  Az óceánra, a fekete űrbe
  És béke leng, oly puha, mint a csók,
  Komoly vizek zsolozsmáznak körülte,
  Az Ég Lámpája ringatózva lóg
  A csillagok aranyláncán lecsüngve.

  Fénnyel füröszti e nagy végtelent ő
  Gyöngyöt dobál a tájra hallgatag,
  Ezüst ruhába van az árnyas erdő,
  A fészkek a pálmákon alszanak,
  Mert jő az álom, a csendet jelentő,
  Gyöngyöt dobál a tájra hallgatag,
  Fénnyel füröszti a nagy végtelent ő.

  Ó Hold, a semmiben, a mélyben, éjben
  A bús halottak napja vagy talán,
  Te vagy a fényes és szelíd fehér menny?
  Ragyogj, ragyogj a sírok kőfalán,
  Terítsd széjjel az álmok köpenyét lenn,
  A bús halottak napja vagy talán
  Ó Hold, a semmiben, a mélyben, éjben?

  Ott béke van örökre, mindörökre
  Éj! Csönd! Mért szállanak a sóhajok?
  Mért nem borulsz a fájó gyönyörökre,
  A sebre, amely lázasan sajog?
  A szenvedőre, aki sír hörögve?
  Éj! Csönd! Mért szállanak a sóhajok?
  Ott béke van örökre, mindörökre.

  A csillagok aranyláncán lecsüngve
  Az Ég Lámpája ringatózva lóg
  Az óceánra, a fekete űrbe
  És béke leng, oly puha, mint a csók.
  Komoly vizek zsolozsmáznak körülte,
  Az Ég Lámpája ringatózva lóg
  A csillagok aranyláncán lecsüngve.


HJALMAR SZÍVE

LECONTE DE LISLE

  Világos éj, jeges szél… Vércsatakban
    A héroszok sír nélkül alszanak.
  Üvegszemük meredt, kezükbe kard van,
    Fejük felett sötét holló-csapat.

  Búsan világol a hold jégkorongja
    Feláll Hjalmar a holtak között,
  Kezét a csonka markolatra nyomja,
    S párás sebajka csendbe gőzölög.

  – Kiben van itt még egy kevés lehellet,
    Hej, hol van a sok víg, erős legény?
  Reggel vidám dalt zúgtak még a mellek,
    Mint a rigók a bokrok sürején.

  Mind néma. Sisakom tört, roncs a fegyver,
    Lazult, kopott az elnyűtt, ócska bárd.
  Vérzik szemem. Zajt hallok, rémesen ver
    Tengerzúgása s érzem a halált.

  Jőjj drága Holló, emberhús falója!
    Tépd fel szívem, itasd vascsőrödet,
  Testünk a romlás holnapig megója,
    Szívem Ilmer lányának vidd, öreg

  Most Upsalába sör foly, éji Holló,
    Korsó kocog, dalol a jóbarát,
  Villámsebesen szállj, te puszta-bolygó,
    Vedd a szívem s keresd a bús arát.

  Ott fenn ül a varju-csapott toronyban,
    Éj-fürtje lóg, bús arca hófehér.
  Ezüst függője szikrás fénybe lobban,
    S szemfénye csillagtűzzel is felér.

  Menj bús követ a halvány lány lakába,
    Vidd el szívem s jelentsd a viadalt.
  Mutasd meg azt, hogy még holtan se gyáva
    S reád mosolyg Ilmer leánya majd!

  Én meghalok már. Vérzem száz sebembül,
    Időm lejárt. Hull a rőtszínű csöpp.
  Testem vidáman majd a napba lendül
    S a fényes Istenek közé ülök.


ANAKREON-UTÁNZATOK

LECONTE DE LISLE


A KANCA

  Ó ifjú kanca, te tüzes szemű,
  A merre futsz, ledől a gyenge fű,
  Szádon havas ezüst-tajték szalad,
  Csorgó verejték mossa oldalad.
  Trák pusztaságnak virgonc gyermeke,
  Nyerítesz a parton, élettel tele,
  Bontott sörénnyel szállsz s le nem bukol,
  Még a sebes dámvad sem ér utol.
  De térded nemsokára meglazul,
  S hiába küzdesz, birkózol vadul,
  A földre rogysz s nem sért a hódolat –
  Zabládba mar majd hófehér fogad


A KUPA

  Vedd ez ezüst tömböcskét, fürge ötvös,
  De ebből harci szobrot mégse tördöss,
  Inkább hasas és öblös serleget,
  Hol a tüzes bor lázasan pezseg.
  S falára a Pleádokat ne vésd:
  Legyen rajt a vidám menád-tömeg,
  Metszd rája az aranyló fürtöket,
  A gömbölyű hordót, a víg szedést,
  Hol a szedők a pénzelő lakosnak,
  Bíbor lábakkal fürtöket taposnak,
  Hogy rajzaiddal Évoét elénk hozd
  S lássuk víg Aphroditét, édes Éroszt,
  S égjünk a sok tüzes szívű szüzér,
  Kiket díszít a verbénás füzér.


A MÉH

  A zöld hegyen Érosz, kérkedve fenn,
  Meglopta a köpűt egy reggelen;
  De rajta kapta őt egy méhike.
  Hozzá repült s megszúrta sebtibe.
  Könnyekbe fulva állt a balga isten,
  Ujjára fújt, hogy nagy baján segítsen.
  S feledve íjját, rőten a haragtól,
  Cyprishez átszállott sietve akkor:
  – Anyám, sebet kaptam egy kis kígyótul
  Megmart fulánkja… szólt s esengve sírt is.
  Mosolyosan szólt a szavára Cypris:
  – Te oly sebet szúrsz majd, – mely sohse gyógyul…


BOZÓT

LECONTE DE LISLE

  A száradó füvön, ahol a bódító
  Vad nap felé tekint a vérvörös kigyó,
  A szörnyű fenevad már bóbiskolni kezd,
  Hatalmas gyomra lóg és karmokat mereszt.
  Szájából perzselő lehellet láza száll;
  Rózsálló nyelve lóg, nyelvén ezüst a nyál;
  Szügyén, mely lángoló, mint egy rakott kohó
  Rángó jóllét böfög s pofája oly mohó.
  Körötte tompa csönd, nehéz, vihar-teli.
  A sunnyogó párduc gerincét íveli;
  Az óriáskígyó lapos és pikkelyes
  Fejével a fügék közt valamit keres;
  Tündöklik, zizzen a fényes kőrisbogár,
  A csíkos tigris úr fejénél szálldogál,
  Kit lángoló verő, iszonyú láng füröszt,
  S kék ég alatt pihen, az összesült fű közt.

  De már az árny terül a mély erdők felül.
  A tigris áthevült forrongó vére hül;
  Szél libben a füvön; zizeg a gyenge nesz;
  Ocsudik, széttekint, mordul fület hegyez.
  A puszta néma még. A tükrös csermelyen,
  Hol a lótusz virul merengve csendesen.
  Nem látni dámvadat, remegve habozót.
  Gazellák léptitől se reszket a bozót.
  Az éhség marja fel mozgó sovány hasát;
  És összekuporul, halálos némaság;
  Nyújtózik, vánszorog, kapálja a talajt,
  Ösvényt szagol, amely kivisz a síkra majd,
  Ásít és talpra áll, untatja a magány,
  És gyászosan vonít a csúnya éjszakán.


AZ OROSZLÁN HALÁLA

LECONTE DE LISLE

  Öreg vadász volt, künn élt a vadonba,
    Sötét ökörvér volt az itala.
  Bámulta a síkot, tengert borongva,
    S bőgött a pusztán búsan, egymaga.

  Majd kárhozottan sinylődött a hitvány
    Fogságba, nézte bamba csőcselék.
  Dobogva járkált a nagy vaskalitkán
    S a rácsba zúzta óriás fejét.

  Hogy nincs menekvés már: belátta végre.
  S akkor otthagyta vizét, husát;
  Megölte az éhség s a szomjuság.

  Ó szív, te forradalmas görcsbe sinylő,
  Ki sírva vergődsz a föld ketrecébe,
  Vajjon miért nem mersz úgy tenni, mint ő?


A JAGUÁR

LECONTE DE LISLE

  A barna lejtőkön arany sugár ég,
    Fényes habokba mosdik a vidék;
  De a síkokra ráborul az árnyék,
    Borzongva jő a hűvös, esti lég.

  A gizgazos, zsombékos, csúnya posvány,
    A meztelen szirt, a fa, a homok,
  Indul-mozog és a magányból ocsmány
    Sóhajjal az új felé zokog.

  A nagy folyó sötéten bugyborékol,
    A hold meszes párákon át kigyúl,
  Fel-felcsillan egy kajmán háta néhol
    A hold kemény-hűs sugaraitul.

  Az egyik éhesen kúszik az árra,
    Csattog kovácsolt állkapcsaival;
  A másik kérges vas-torkát kitárja,
    Hogy fújja át az éles szélvihar.

  A jaguár a mahagoni-lombban
    Vár hunyt szemekkel, lesve, komolyan,
  De szimatolni kezd az orra nyomban,
    Friss hússzagot sodor a szélroham.

  Izmos farán ül, űzi vad kívánság,
    Foggal-karommal pedzi a tusát,
  Vérszomjasan tépázza a fa háncsát,
    Rózsás nyelvével nyalja bajuszát.

  Majd körbe szökken izmos, könnyű farka,
    A fához vágja a sóvár lesen;
  Lapos fejét kemény talpára hajtja
    S alvást mímelve horkol édesen.

  Egyszerre csend lesz, fekszik, mint a szikla,
    A gallyak közt, aléltan és sután,
  Most egy kövér ökör siet a síkra
    És gőz lövell ki tágult orlyukán.

  Hármat se lép. Már megkövül egészen:
    Ott a facsúcs zöld rejtekébe fenn,
  Agát-arany, két óriási vér-szem
    Mered reá szikrázva, nesztelen.

  Bután inog már roggyant-béna lábán,
    Felbőg, hogy mégse hagyja el magát;
  A jaguár lejő prédája láttán,
    Megkapja biztosan puha nyakát.

  Az ökör enged, villás szarva port hány,
    Legyőzte a vad szörnyű ereje.
  A jaguár szorítja őt mogorván,
    S őrült iramban vágtat el vele.

  Köröskörül ijesztő puszta ásít,
    Holdfényben úszó nagy szikláival,
  Az ökör vérzik, kéjeleg a másik,
    Megrészegíti a friss vérital.

  Fekete éjbe tűnnek mind a ketten,
    A horizon tág, széles és süket;
  Zajuk a csöndbe sikkad el rekedten,
    Éjjel födi bús küzködésüket.


A JAGUÁR ÁLMA

LECONTE DE LISLE

  A mahagóni fák alatt virágdagály,
  S a rekkenő légben, hol dongók raja száll,
  Az összefont sűrűn, egy óriás galyon,
  Hintáz a lármázó és cifra papagály,
  A sárgahátú pók s a fürge vadmajom.
  A ló- s ökör-ölő jaguár idejön,
  Megáll a vén fák közt, a mohlepett közön,
  Fáradtan és búsan, szemébe holt közöny.
  Farát megdörzsöli egy fába reszketeg,
  Elpetyhüdött ínye friss, hűs vízért eped
  S kitör a száján egy halk-tompa böffenet.
  A zajra futni kezd ijedten az arany gyík,
  És útja a gyepen cik-cakosan aranylik.
  Majd a sötét sűrűn, hová nem hat sugár,
  A sziklán elnyúlik az álmos jaguár,
  Nyaldossa a lábán az éles karmokat,
  Álmos aranyszeme káprázva pillogat,
  S amíg rest ereje vad kéje száll reája,
  Csóválja farkát és borzolja oldalát,
  Prédáról álmodik, körötte pusztaság
  És vére szomjazván a karmait bevájja
  Egy vadkan bika puha-meleg húsába.


A NAP HALÁLA

LECONTE DE LISLE

  Tengerként zúg a szél, az őszi szózat,
  A panasza oly ünnepi, komor,
  Lombot cibál, búcsúzva bújdokol
  S a fát pirosra festi véred, Ó Nap!

  Levélcsomón kavarganak a vészek;
  Álmot kínálva lassan jő az est,
  Az árnyba mindent bíborosra fest
  S görcsös, kopasz galyon libeg a fészek.

  Hunyj, hunyj kevély Nap, fáklyafény pihenj te!
  Fényes szőnyegre csorran ki a véred
  Mint összetört, véres szívünk szerelme.

  Halj meg – te felkelsz! Jó reményre fekszel,
  De visszatér-e a hang, láng s az élet
  Ha majd szegény szívünk megpattan egyszer?


CSILLAGHULLÁS

LECONTE DE LISLE

  Omoljatok ti gyöngyök,
  Bús csillagok a habba már.
  Úgy lángol a vörös köd,
  Úgy tündököl a láthatár;
  Szikrázik a rózsás Kelet,
  Kacagnak a betyár szelek,
  A hullámon tűzszikra jár.
  Omoljatok ti gyöngyök,
  Bús csillagok a habba már.

  Zuhanjatok csak szerte
  A titkos óceánba ti.
  Nap tűz le a hegyekre,
  Lángolnak izzó ormai.
  Sikoly, kacaj, dal kél ezer,
  A harmatos fa szíve ver,
  A légbe zúgást hallani.
  Zuhanjatok csak szerte
  A titkos óceánba ti.

  Repüljetek suhanva
  Ó messze földek, édenünk!
  A hajnal érces ajka
  Nevet s kigyújtja a szemünk.
  Testén ragyog a lángruha,
  A víz smaragd, a víz puha
  S arany tüzet mutat nekünk.
  Repüljetek suhanva,
  Ó messze földek, édenünk!

  Siessetek Nyugatra,
  A néma éjbe, csillagok!
  A sürű, zöld utakra,
  Hol a nap tűzszeme ragyog;
  A tavakon a szarvas, őz
  Vizet zavar, vigan időz
  S a lárma már megint nagyobb.
  Siessetek Nyugatra,
  A néma éjbe, csillagok.

  Ki hullik, az mind boldog,
  Feledtető sok lámpaláng!
  Ki mint ti, bús koboldok,
  Forog kihűlt csillag gyanánt.
  Oly édesjó a béke lenn,
  Aludni csöndbe, nesztelen,
  Hol nem les orvul senki ránk.
  Ó adj örök békét nekem
  Feledtető sok lámpaláng!


SOLVET SECLUM

LECONTE DE LISLE

  Elhallgat egyszer e fonák zsivaj!

  A szélbe reszkető sikoly kihal,
  Elnémul a haláljaj, a boszú-szó,
  Mit égre zúg most az örvényben úszó,
  A lárma, sírás, vád, sóhaj, keserv, bűn,
  A test s a szellem egycsapásra megszűn!
  S elhallgat a király, a csőcselék,
  Nem zúg rekedten a börtön feléd,
  Hallgatnak az erdők s a tengerek,
  Mind, aki e pokolba hentereg,
  Oszol-tűnik, mi itten ölt meg égett,
  Elmúl a sárba túró földi féreg
  S az űrbe bolygó, kóbor éji lob!

  Egy gondolat s minden hallgatni fog.

  És ez nem akkor lesz, ha majd az ember
  Egy másik édent és új életet nyer,
  Se, hogyha rózsás fűbe kéjbe fúl,
  Se, hogyha sírban alszik végre, túl;
  De, hogyha e meddő Golyó kizökken
  Unott futásából kaján örömben,
  Vakon, bután rohan végsőt hörögve
  S észtvesztve táncol a szabad körökbe,
  Megostromolja az eget vadul,
  Vén kérge róla megropogva hull,
  Felmennydörög sós óceánjaival
  S kialszik a víztől a lángvihar
  És a világszülő sáromladékon
  Az űrben új lét kel s vesz a mulékony.


REQUIES

LECONTE DE LISLE

  Távol azoktól, akiket szerettem,
    A szép napoktól halkan távozom.
  A meseország ott ragyog megettem.
    Megállok még a sziklacsúcsokon
  Az égen, az alkony alvó egén,
  Repül reményem, a végső remény.

  Boldogtalan! törődj be végzetedbe;
    Az ifjúság többé el nem bűvöl,
  Hiába az emlék, így végezed be,
    Az égre nézz s ne félj a könnyütől,
  Hulljon le a sok igéretlevél,
  Szerelmed, álmod, mit nem ízlelél.

  Mit sem ad az idő, bármit igérget,
    Nem zöldül a rom, a hamu soha.
  Holt hamvaid add át a kósza szélnek,
    Aludj, a sír oly édes nyoszolya.
  Az éjszakába lelj új gyógyszeret
  És lásd be, hogy már senkisem szeret.

  Az életünk ilyen, el kell viselni,
    Az őrült lázad és a gyenge sír;
  A bölcs nevet és terhe néki semmi.
    Szállj hát a mélybe, hív az enyhe sír.
  Ott lenn a zaj, a háború pihen,
  Boldogtalan, aludj hűs mélyiben!


AZ UTOLSÓ EMLÉK

LECONTE DE LISLE

  Meghaltam. – És szemem még sincs lezárva,
    Csak járok az örvényes éjszakán,
  Oly csöndesen, mint lassú népek árja.

  Búsan lehell a sír fuvalma rám,
    Bolygok bitangul, évek óta, resten,
  És társam az Ür, az Éj, a Magány.

  Napom lejárt. Nem érzem a sebet sem,
    Az élet ez, vagy a halotti párna?
  Nap! Álom! – Semmi. Menj, menj kósza testem.

  Zuhanj! Szemembe tátong az űr árnya,
    Az elmúlás nyugalmas éje elnyel,
  Meghaltam. És a semmiség zilál ma.

  Hát e kísértet, e hang és e sebhely?
    Rég kaptam, a tusakodó életen.
  Ó éj! Borulj le, éj! – És csöndbe fedj el:

    Szívem megették. Ó emlékezem.



ERNEST RAYNAUD

Ernest Raynaud 1864 február 22.-én született Párisban. A francia
fővárost sohasem hagyta el. Verlaine fedezte fel. Eleinte a parnassienek
közé tartozott, később többedmagával megteremtette a „román“ iskolát,
amely a latin múzsa védelmére alakult, erősen hangsúlyozza
különválóságát és védekezik minden idegen – barbár – szellemi befolyás
ellen.

MUNKÁI. Nevezetesebb verseskönyvei: L’Oeuvre du Sang 1890–1891 (A vér
munkája), La Tour d’Ivoire 1899 (Az elefántcsonttorony), La Couronne des
Jours 1905 (A napok koronája).


TANYAI REGGEL

ERNEST RAYNAUD

  Gyorsan kitárom az ablakredőket,
    S a zümmögő és cifra nyári kert
  Szobámba lépett, minden nevető lett,
    A fény kicsattant, a virág kikelt.

  Poros fűszál szikrázik égi könnytül,
    Felhőtlenül villámlik az azúr;
  A dombok alján vattapuha köd gyűl,
    A búza sárgul mozdulatlanul.

  A béreslány, végében a fasornak,
  Facipőben csoszog, kutat csikorgat,
    A szérű zúg, csipeg a csirkeól.

  A szorgalmas ásó pengéje szól,
  Víz foly, fa rezzen, rebben a madárka
    És a mezőszag becsap a szobámba.



HENRY CAZALIS

Henry Cazalis 1840 március 9.-én született Corneilles-en-Parisisban.
Jogot és orvostudományt tanult. Erősen tanulmányozta a keleti
költészetet, a buddhizmust és Schopenhauer-t. Első verseskönyve Jean
Castelli álnév alatt jelenik meg 1865-ben. Sok vallásos és filozófiai
verset írt. Jean Lahor álnév alatt is ír.

MUNKÁI. Nevezetesebb kötetei: Chant populaire d’Italie 1865 (Olasz
népdalok), Melancholia 1860.

IRODALOM. Verset fordított tőle _Zempléni_ Árpád (A XIX. század francia
lírájából, a Kisfaludy-Társaság kiadása, II. kötet).


A CIGÁNY A HOLDBAN

HENRY CAZALIS

  Egy régi cigány mese járja:
    Mikor a hold az égre tűn,
  A hold öreg, cingár cigánya
    Nótázni kezd a hegedűn.

  A nóta lágy, puha fuvalma
    A csöndön át alig rezeg,
  S az éjszakán senkise hallja,
    Csak a csöndes szerelmesek.

  Jöjj drága, ez a bűvös óra:
    A fán ezüstös szemfedél,
  Figyelj, figyelj a zeneszóra,
    A holdban a cigány zenél.



LAURENT TAILHADE

Laurent Tailhade 1854 április 16.-án született. Harminc éves korában
jelennek meg első versei, amelyeket Banville nagyon melegen fogad. Mint
szatirikus költő erős hatást gyakorol a korára. Egy anarchista bombája
1894-ben megsebesíti, Barrés gúnyolódó írása miatt párbajra hívja ki,
Tailhade a párbajban megsebesül, jobb kezére megbénul és később a jobb
szemét is el kell távolítani. E sok csapás ellenére is szorgalmasan
dolgozik: hisz a céljában, igazi verekedő és igazi költő.

MUNKÁI. Le Jardin des Rêves 1886 (Az álmok kertje). Un Dizain de sonnets
1881, Vitraux 1892.


HOLDAS TÁJ

LAURENT TAILHADE

  Kihúnyt a végső tűz a ködbe reszketőn.
  Nincs láng az ablakon, nincs füst a háztetőn.
  Egyhangúan brekekéz a békák bús dala.
  Csipkés ruhájában pihen az éjszaka.
  Csillag se gyulladott a néma fák felett.
  Lábujjhegyen járnak halk illatos szelek
  A réten, az alvó, arany kalászokon.
  Mostan föltündököl távolban egy orom
  S ezüstös pettyektől tarkáll a barna föld.

  A néma hold evez lassan suhanva fönt.



JACQUES MADELEINE

Jacques Madeleine Párisban született 1859 május 16.-án. Catulle Mendès
ezt írta róla: „Jacques Madeleine még fiatal pedánsul, kitartóan
dolgozik, nem hervadó, virágos munkáján, oly szorgalmasan, mint az
április a rózsabimbón“.

MUNKÁI. La Richesse de la Muse 1882 (A muzsa gazdagsága), Livret de vers
anciens 1884 (Régi versek könyve), Le Sourire de Hellas 1899 (Hellasz
mosolya).

IRODALOM. Több versét magyarra fordította: _Balla_ Ignác (Jövendő),
_Zempléni_ Árpád (A XIX. század francia lírájából, a Kisfaludy-Társaság
kiadása, II. kötet).


OTT FENN

JACQUES MADELEINE

  Ott lenn a tengeren
  A hold felébred
  És eltűn messze lenn,
  Mint egy kísértet.

  A hold felébred,
  Eltűn a hold…

  Nézd, arra bolyg!
  Viszi az álmom,
  Holt-haloványon
  Eltűn a hold…

  A hold felébred,
  Eltűn a hold…

  Rövid az élet,
  Fut tűnve minden
  S az éjben, vízben
  Ér néma véget…

  A hold felébred,
  Eltűn a hold…



VICTOR MARGUERITE

Victor Marguerite, a híres regényíró testvére, Mallarmé unokaöccse
tizenhét éves korában tűnt fel verseivel. Ma a francia írók
egyesületének elnöke.

MUNKÁI. Brins de lilas 1883 (Orgonagalyak), Le Chanson de la mer (A
tenger éneke), Au Fil de l’heure.


SZIESZTA

VICTOR MARGUERITE

  Künn sárga nyári nap remeg,
  Ez az ernyedt szieszta-óra.
  Lomhán dőlünk le nyugovóra,
  Álmunk halálos dermedet.

  Az elfáradt arab kidől.
  Gyékényre húzza le a restség.
  Elnyújtja némán lomha testét
  És álmodik. Ugyan miről?

  Nincs semmi. A szív kedvtelen,
  A béna akarat se tervel.
  Az ember egy kevés jeget nyel
  S aztán aludna szüntelen.

  Néhány légy álmosan cikáz,
  Megállnak, újra visszatérnek.
  Szegény, buta, picinyke férgek!
  Néhány légy álmosan cikáz…



JAPÁN



TECSUJIRO INOUYE

Tecsujiro Inouye születésére nézve japán, de verseit kínai nyelven írta.

IRODALOM. A japán költészetről sok cikk jelent meg magyarul és több
japán versfordítás is (Magyar Szemle 1906 március 15). Japán verseket
magyarra ültetett át: _Heltai_ Jenő (Jövendő 1909 február 21), _Zsoldos_
Benő (Jövendő 1909 augusztus 21), _Márkus_ László.


ÉJI ÚT

TECSUJIRO INOUYE

  A felhőn a hold sugara kél,
  Hosszú jajjal sír-zihál a szél.

  Nád, fenyő zúg, bús szellemzene,
  Most valaki mintha intene.

  Az útszélen dúlt templom-romok,
  Egy erdő, egy híd s homok, homok.

  Régen elmúlt éjfél, valahol
  Felhuhog az erdőn a bagoly.


MAGÁNYOS ÉJSZAKA

TECSUJIRO INOUYE

  Künn az utcán fúj az ősz szele,
  Itt gubbasztok, mint egy remete.

  Lelkem régi könyvekkel mulat,
  Nézek fönn egy árva vadludat.

  Hold sugárzik a hegyek fölött,
  Füstölögnek a nehéz ködök.

  Fagy, magány! És zsibbadó homály,
  A gyér fénybe csak egy zsámoly áll.



KÍNA



MA-HUANG-CSUNG

Ma-Huang-Csung 1861-ben született.

IRODALOM. Kínai verseket fordított _Telekes_ Béla (Jövendő), _Bálint_
Lajos (A Hét). Ujabban _Kaffka_ Margit több kínai verset fordított
magyarra (Világ. Vasárnapi Ujság 1913).


AZ ÁRVA SZERETŐ

MA-HUANG-CSUNG

  Egy éjjel körtefa virágból
  Tettem koszorút ablakába,
  Egy holdas, édes éjszakán.

  Nagy-nagy szerelmemet daloltam,
  Cin-cin, pengettem citerámat,
  A drága ablaka alatt.

  Másnapra kacagott a kedves,
  Piros szegfű tüzelt a mellén,
  Mi a szomszéd kertjébe nőtt.

  Én elfutottam a szobámba,
  És sírtam-ríttam, egyre ríttam,
  Hogy oly kevély, kemény-szívű.

  Azóta gyűlölöm a szegfűt,
  Azóta éjszaka se alszom –
  Széttörtem árva citerám.



CSAN-JO-LU

Csan-Jo-Lu a tizenkilencedik században élt.


ASSZONY A TÜKÖR ELŐTT

CSAN-JO-LU

  Bontott, nehéz hajakkal a tükör
  Előtt pihen s hosszan reámered
  A teleholdra. Ott a függönyön
  Szivárog a fény, játszik a szobán,
  Mint jáspisgyöngyök miriádjai.
  S az apró nő? Hullámzatos haját
  Se fésüli. Széthúzza függönyét:
  Fehér-fehér-fehér a rónatáj,
  A hold ezüst kantája öntözi,
  S olyan-olyan, mint teste tavasza
  A csöndes-édes éjen, a szobán…



LENGYELORSZÁG



KAZIMIERZ TETMAJER

Kazimierz Tetmajer 1863-ban született.


SZÍVEM

KAZIMIERZ TETMAJER

  Szívem, szívem, te szomorú, szegény,
  A fényes éjbe keresel vigaszt.
  Van-e egy szív, mely álmodik, viraszt
  S érted kiált magánya éjjelén?

  De hang se kél… Egy fenyves küzd a széllel,
  Az éjbe nyomva büszke homlokát.
  Hiába is vársz – szótalan az éjjel…
  Ne szólj szívem, tűrj-tűrj és sírj tovább.



ZENON PRZESMYCKY

Zenon Przesmycky 1861-ben született.


FELLEGEK

ZENON PRZESMYCKY

  Ó fellegek s ti csendes, esti árnyak!
  Kopár utcákon szél és por forog,
  Az éjbe halk lámpásszemek vigyáznak,
  A szűk út ásít, mint barlangtorok.

  Búsan bolyongsz s a gondok sírva kélnek,
  Rémalakok kísérik jöttödet,
  Olyan vagy, mint egy átkos, kósza lélek,
  Kitől remegve szalad a tömeg.

  Az alkonyat lelkedre ráesőzik,
  Befátyolozza zöldelő mezőit
  S a kripta néma csendje rálehel.

  Az álmod elszállt, mint tűnő lepel,
  Csak ténferegsz most s fáradt fejjel intesz
  És csüggeteg kérded: „Mi végre mindez?“



NÉMETORSZÁG



CONRAD FERDINAND MEYER

Conrad Ferdinand Meyer 1825 október 12.-én született Zürichben. Apja
történetíró. Meyer jogot tanult, de magánúton szenvedélyesen
foglalkozott történelmi stúdiumokkal. 1857 és 1858-ban Párisban és
Rómában élt. Olyan kitünően beszélt és írt franciául, hogy sokáig
habozott, nem tudta eldönteni, franciául vagy németül írjon-e. Csak
férfikorában lépett fel. Érett írásai a német elbeszélő próza
remekművei. Conrad Ferdinand Meyert Gottfried Kellerrel vetik össze:
Meyer az arisztokrata, Keller a demokrata, Meyer a művészebb művész,
Keller az emberibb. Küzdenie sohase kellett a kenyérért. Nyugodtan és
teljesen a művészetnek adhatta minden idejét és minden erejét. Halála
előtt való éveiben többször elborult az elméje. 1898 november 28.-án
halt meg.

Meyer nemcsak elbeszélései által hírneves. Verseiben ugyanazt a diszkrét
objektivitást, öntudatos tartózkodást bámuljuk, amely prózáját
örökéletűvé teszi. Mégse hűvös versek ezek: a tartózkodása lírai, az
objektivitása az új líra legmagasabb célja felé mutat. A német modern
líra őse Meyer. Mint lirikus az örökkévalóság perspektívájából nézi
önmagát és a világot.

MUNKÁI. Zwanzig Balladen 1867 (Húsz ballada), Romanzen und Bilder 1871
(Románcok és képek), Gedichte 1882 (Költemények).

Több versét magyarra fordította _Kéri_ Pál (Nyugat).


HALOTTAK KARA

CONRAD FERDINAND MEYER

  Mi néma halottak örökre csatázunk,
  hatalmas a sírban a mi sokaságunk.
  Mi szántjuk a földeket és ti arattok,
  suhintva a rendet, emelve a sarlót,
  és mind, ami kezdet, örökbecsű munka
  a földi kutakba ma átzubog újra,
  szívünk gyülöletje, szerelme szünetlen
  még lüktet a földön a lázas erekben
  s mit felkutatánk, a tudás hegyi ormán
  a földi futás közepette ma kormány
  s hódít a zenénk, a dalunk meg a képünk,
  babérkoszorúzva halottan is élünk,
  keressük a célt ma is, éjbe törődünk,
  mi sír miriádjai! Térdre előttünk!


SIRÁLYOK

CONRAD FERDINAND MEYER

  Fönn a gőgös, szürke szikla mellett
  víg sirályok csöndesen kerengtek,
  lengő szárnyon büszke lég-királyok,
  hófehér úton kevély sirályok,
  s lenn a mélybe, zöld tengerhabokban
  a vén sziklacsúcs bókolt nyugodtan
  és borzongtak a szárnyak fehéren
  és csatáztak villogón a mélyen.
  És a víz a kék ég sok hajósát
  oly híven tükrözte lebegőben,
  hogy a vízben és a levegőben
  egybeolvadt álom és valóság.

  Megriadtam, most vettem csak észre,
  a Való s Visszfény minő rokon
  s félve kérdtem ott a partokon
  a szárnycsattogó zavarba nézve:
  És te? Szárnyakon röpül-e tested?
  Vagy tükörkép vagy, csalóka festett?
  A lelked csak színes ködbe illan?
  Vagy tüzes vér forr-e szárnyaidban?


A RÓMAI KÚT

CONRAD FERDINAND MEYER

  Felszökken a víz s átfolyik
  a márvány-csésze öblibe,
  túlcsordul most a második
  s vizét zuhogva önti le;
  megtölti ez a másikat
  s már víz pezseg a mélyiben
  mindegyik vesz, mindegyik ad,
  árad s pihen.


ÚJÉVI HARANGZÚGÁS

CONRAD FERDINAND MEYER

  A morajlás a levegőn átszáll,
  hajladoz a szélben, mint virágszál.

  Csendbe csengő, halkan tovahangzó
  és dagad a mélyből új haragszó.

  Végtelen sok, mint a szél s a pára!
  Nincsen partja és nincsen határa.


ÉJI HANGOK

CONRAD FERDINAND MEYER

  Múzsa szólj a bús zenebonáról,
  mely csiklandja álmatlan fülünket! –
  Most az ebek kedves csaholása,
  aztán az órák zajos ütése,
  aztán a halászok párbeszéde,
  aztán? Semmi, csak a láthatatlan,
  véghetetlen csönd szellemzenéje,
  mint a fiatal mell pihegése,
  mint a mély kút messze mormolása,
  mint a tompa evezőcsapások,
  mint az álom nesztelen jövése.



CHRISTIAN FRIEDRICH HEBBEL

Friedrich Hebbel Wesselburenben született 1813 március 18.-án, Holstein
hercegségben, Dániában. Szegény és küzködő kőműves gyermeke. Négy éves
korában iskolába küldik. Elemi iskola tanítója adja neki szegényes
könyvtárából az első szellemi táplálékot. Tengődő apja már tizenkét éves
korában kőműves-munkára fogja a fiatal és álmodozó gyermeket. 1827-ben
meghal az apja és ettől kezdve kalandos úton-módon próbál szabadulni
nyomasztó helyzetéből, a kis elmaradt fészekből. Mint ő maga írja: hol
arra gondolt, hogy színésznek áll be, hol egy hírneves íróhoz
folyamodott, máskor pedig egy fiatal muzsikussal akart világgá menni, de
egyik terve sem sikerült és csak nyolc esztendő mulva, 1835-ben
költözhetett Hamburgba. E nyolc esztendő alatt sokat tanult és lírai
egyénisége kifejlődött. Vidéki lapokba és egy párisi divatlapba
irogatott verseket. Hamburgban csak egy esztendeig marad. Egy év mulva
utazni megy. Heidelbergben jogi előadásokat hallgat, nem sokáig. Tovább
utazik, Münchenben három nyomorult évet tölt. Sokat foglalkozik Goethe
és Shakespeare drámáival. Verseket, novellákat irogat. 1838-ban meghal
az édesanyja, vágyódik vissza Hamburgba és kedvenc kis kutyájával 1839
telén útnak is indul. Hamburgban megint nyomorúságban él, míg végre
1840-ben előadják első sikert ért drámáját „Judith“-ot, 1842-ben adja ki
először kötetben a verseit. Királyi ösztöndíjat kap, amely lehetővé
teszi, hogy Párisba utazzék. 1845-ben Bécsbe megy, ott véglegesen
megtelepszik, megházasodik, elvesz egy színésznőt. 1863 december 13.-án
meghal.

Hebbelre úgy tekintenek, mint az új német dráma előkészítőjére, aki a
naturalizmus útvesztőjéből új magaslatokra vezette a drámát és a
szimbolizmus útját egyengette. „Hebbel szerint – írja Alfred Kerr – a
jelentős cselekmény jelképes cselekmény.“ Erősen lírai vérmérséklet.
Becses és érdekes naplója tele van lírai forgáccsal, meleg, ideges és
különös ötletekkel, amelyekből gyakran sarjadztak versek. Ezeket az
ötleteket sokszor viszontlátjuk drámáiban és egyéb írásaiban is.

MUNKÁI. Hebbels Werke I. rész Gedichte (Theodor Poppe kiadása, Berlin).

IRODALOM. _Balázs_ Béla: Hebbel Frigyes pantragizmusa (Philologiai
Közlöny 1908), _Balázs_ Béla: Hebbel (Nyugat 1909), _Bálint_ Lajos:
Hebbel (Magyar Hirlap 1913 március 13).

Hebbel több versét magyarra fordította _Miklós_ Jutka.


A SÍR

FRIEDRICH HEBBEL

  Egyszerre ástam, ástam,
    Míg testem izma bírt:
  Ájult lidércnyomásban
    Ástam egy csúnya sírt.

  Bódulva vágyakoztam
    Édes jutalmamér,
  Mert tudtam, hogy a munkám
    Végén köszönt a bér.

  Fáradt karom lecsüggedt,
    Elkészültem vele
  És vágytalan-sötéten
    Hulltam magam bele.



DETLEV VON LILIENCRON

Báró Detlev von Liliencron 1844 június 3.-án született Kielben.
Liliencron testestől-lelkestől katona volt. Hadnagyi napjaira szívesen
gondol vissza: „Ó, a hadnagyi időm! – írja. Az a vidám frisseség és
snájdigság, az a sok drága barát és cimbora, az a sok rózsás nap, az a
keménnyé acélosodott kötelességérzet és szigorú önfegyelem!“ Szerette a
hivatását. A porosz hadsereggel együtt harcol Ausztria és Franciaország
ellen. Mint kapitány sok helyen megfordul. 1889-ben kezd írni, s ekkor
már kész művész. Első verseskönyve nagy feltűnést kelt. A természetért
rajongó, egészséges, vidám versei az utánzókkal és a finom utánérzőkkel
szemben reakció. Ami azonban ma természetes, akkor idegenszerű volt és
ezt a jámbor és friss optimistát „dekadens“-nek keresztelték el.
Verseskönyvei egyre növekvő hatást gyakoroltak. Költői hírneve tetőfokán
Münchenben lakott. Később visszaköltözött szülővárosába, évekig élt
Hamburg mellett, harmonikus, nyugodt, boldog életet. 1909-ben halt meg.

Detlev von Liliencron származására nézve északnémet. Az északnémet
pusztaságokat, az északnémet pszichét, a katonaélményeit festi. 1879-ben
– a német líra megújhodása korában – tűnt föl és a németek őt tekintik
az első kifejezetten-modern költőnek. Témái még régiesek, sok diákos
humor és kedély van bennük (ez különösen tizenkét énekes víg époszában
és az emlékirataiban nyilatkozik meg), de már észreveszi a nagyvárost és
a hétköznapokat a költészet zománcával vonja be. Szempontjai nem
magasak: az egész életről nincs mondanivalója. Egy-egy momentum ragadja
meg, igen intenzíven: impresszionista. Gondolkozása alig különbözik a
német katonatisztekétől: az érzése azonban egy költőé és a szeme, friss
látása egy művészé.

Nagysága abban volt, hogy egyszerűen látott. Majdnem mindent észrevett.
Engedelmesen és szelíden hullottak szemébe a tárgyak képei és torzítás
nélkül mutatta. Egy befogadó, aki mégis alkot. Költő, aki szelíd médiuma
a világnak. Nem átformáló, továbbfejlesztő és magyarázó, csak
újraalkotó. Békés tükör a szeme és nem domború vagy homorú lencse. Amit
lát, frissen, egészségesen a papírra veti, nem szűri át az érzésein. Egy
ilyen kedély, amely a külső világról csak nyugtató híradásokat kap,
mását annak, ami előtte van, nem töpreng, hanem mosolyogva vesz
tudomásul életet és halált. Az élet? Előttük van. A halál? Eljön értünk.
Minden egyszerű. Nincs szimbolum és probléma. Csak a szemünkkel
láthatunk. Költészete a szem költészete.

Nem érezte magát feltétlenül és mindig költőnek. Bölcs mosolygással
nézte a verseit, a művészet fáradságát, kedvesen affektálta a
dilettánst, mert tudta, hogy a rímeken kívül sok-sok minden van még a
világon. Vannak elfinomult idegű művészek, akik annyira magukba
mélyednek, hogy a fejük felett összecsapnak az álmok hullámai. Ő nem
ilyen. Az élet nagy és gazdag. Látása is katona-látás. Nagy távolságokat
ölel át egy tekintettel. Egy képet rögzít meg a maga durva realitásában.
Pontos, korrekt, néha pedáns. A „vers libre“-t nem ismeri. Kerüli a
különködést és a nőies parfümöt. Sorai katonásan marsolnak előre. Néha a
katonabanda ritmusára emlékeztet verseinek muzsikája. Még a csinadrattát
is kihallani. Egy bohókásan jó rím úgy csap bele a hangulatba, mint a
cintányér csörömpölése, vagy a nagydob. Szereti a bravurt. Verekedő,
kackiás, bátor. A kétségbeesése már szitkozódás. Öröme hurrá-kiáltás.

Az új német irodalom vele kezdődik s vele epocha – az átalakulás kora –
zárul be. Évtizedekig volt zászlótartója a küzdelemnek s szerencsésen
össze tudta hangolni a multat a jövendővel és a harckiáltásokat
régimódi, kissé öreges kedvességgel tompította. A sülyedő bárkáról
minden kincset átmentett a Stürmerek modern gőzösére. Higgadt bölcseség
és kiábrándult tudás gyakran kísért költészetében. De nem szégyelte a
szíve természetes és gazdag melegségét. Még a könnyet se titkolta,
becsülethez is juttatta. Családias, hosszú estékről, napfényes
szüretekről, háborúkról, hagyományokról, ősökről újhangú eklogákat írt.
Innen az a pikáns zamat, amely minden versében az ódonság és az
újszerűség, a tegnap és a ma testvéresüléséről, de mindenekelőtt az ő
áthidaló, békítő munkájáról ad hírt.

Övé volt majdnem minden, ami a legújabbaké. De övé volt a humor és a
patriárkális kedély utolsó aranya is.

MUNKÁI. Adjutantenritte 1884, Gedichte (Költemények) 1889, Der
Heidegänger 1891, Neue Gedichte 1893, Ausgewählte Gedichte 1896,
Poggfred 1896, Kampf und Spiele, Kämpfe und Ziele 1897, Nebel und Sonne
1900, Bunte Beute 1903, Balladenchronik 1906. Összes munkái nyolc
kötetben 1911-ben jelentek meg.

IRODALOM. _Gerő_ Ödön: Liliencron (Pesti Napló), _Kosztolányi_ Dezső:
Jegyzetek Detlev von Liliencronról (A Hét 1909).

Verseiből fordított: _Szilágyi_ Géza, _Babits_ Mihály (kézirat),
_Telekes_ Béla, _Ormos_ Ede, _Lányi_ Viktor, _Binét_ Menyhért, _Kún_
József és még sokan.


BÁL UTÁN

DETLEV VON LILIENCRON

  Atlaszcipős kis lábadat
  Dugd a kocsiba, szentem,
  Két paripánk zablát harap,
  Hajtsál Johann, de menten!
  Mint lankadt ibolyacsokor
  Elszunnyad és reám omol
  A drága, szőke komtessz.

  Az éj ködös, egyadta sár,
  Az égen egy piros csík.
  Megrebben a bibic-madár
  És a harmatba mosdik.
  Száguldanak jó lovaink
  S kökényszemével rámtekint
  A drága, szőke komtessz.

  Rétről a sarló hangja szól,
  A gerle búg fel olykor,
  Harapja a kocsink s csahol
  A kuvasz és komondor.
  Sütött a nap, zengett a fény,
  Hogy Gretna Greenbe mentem én,
  Én – és a szőke komtessz.


SZICILIÁNOK

DETLEV VON LILIENCRON


VADÁSZAT UTÁN

  Pilledten, szomjasan, lesűlve, lustán,
  az erdei korcsmába benyitok.
  A falra lógatom sapkám s a puskám,
  tálat keres kutyám és inni fog.
  Az özvegy a söntésre dől le – bús tán –
  az alkonyi fényben merő titok,
  de elfordulva mosolyog felém,
  mennek, ketten maradtunk, ő meg én.


SÍRIRAT

  „Mint télidőn az ordasok a szánt,
  úgy üldözött árkon-bokron az élet.“
  S ott álltam én, az áldozatra szánt,
  az ordas nyelve reám feketéllet:
  A rágalom, irígység, a falánk
  kajánság jött s oldalt a legsötétebb,
  halk macskatalpakon és hallgatag
  a sunyi pletyka szaporán szaladt.


NYÁRI ÉJ

  Távol hegyekre vágta le a mennykőt
    a felleg és elvitte a vihart.
  Sovány gebéken bús parasztsereg jött,
    az aratók daloltak esti dalt.
  A gőzölő tetőkön csendesen nőtt
    kék oszlopok lég-rácsa és kihalt.
  Most itt az éj, kóvályog a bagoly,
  a lomb alól egy bús citera szól.


ACHERONI BORZONGÁS

  A seregély vörös bogyókat csipked,
    már aratásra zeng a hegedű,
  de jő az ősz, ollóval, s kertjeinket
    levágja és hideg lehelletű
  erdőkbe komoran jelen a víz meg,
    mellette targallyak és gyenge fű,
  s a vizen álmosan átvisz a komp,
  oda, hol a csönd némasága kong.


SZFINKSZ A RÓZSÁK KÖZT

DETLEV VON LILIENCRON

  A nyári kertbe némán nyúlik el
  A hófehér szfinksz, a vad macskafajta,
  Két rózsa – hószín, mint a gyolcslepel –
  Talpát szelíden-huncutul kaparja.
  A szörny hallgat, flegmával nézve fel,
  Mint Ramzesz óta, szólni most se balga.
  És néma, néma, mindig, nem felel,
  Lenn verebek csipognak nagy csapatba.


MARECHAL NIELS

DETLEV VON LILIENCRON

  Nagy, sárga rózsa álmodott szomorgón
  Márványívek közt, fekete koporsón.
  Nem is tudom, ki tépte és ki hozta,
  Ki volt a márványkoporsó halottja.
  A koporsó sötét volt és kopár,
  Mint karmos szfinksz az éjszakába dermedt,
  A tengerből mint vérpiros koráll
  Szállt a sugár-pettyes bús esti felleg.


DE SOKÁIG VÁRATTÁL MAGADRA

DETLEV VON LILIENCRON

  A rét kies.
  Siess, siess.
  Most hallani, hogy zúg a patak árja,
  De nemsokára túlzengi a lárma.

  Szivem, szivem,
  Jőjj sebtiben.
  Most még szűzi az erdő tiszta csendje,
  De nemsokára zaj kavarja csengve.

  A lombközön
  Sugárözön.
  Hol vagy te édes, drága, fürge, nyájas –
  Magadra lányka már tovább ne várass.

  Már győz a nap
  S ő bágyatag
  Kacag és hintázik a karjaimban,
  És egy részeg, boldog pacsirta égre illan.



RUDOLF BORCHARD

Rudolf Borchard klasszikus filológus. Híresek a fordításai. (Keats-et
nagyon megértően fordította németre.) Olaszországban sokat tartózkodott.
Évekkel ezelőtt kiadta könyvét „Das Buch Joram“, amelyet Luther német
nyelvén írt és bibliai stílusával nagy feltűnést keltett. Remekbe
készült verseit a Hyperionjahrbuchban és az Insel-Almanachban tette
közzé. Ezek a ritkán megjelenő, fátyolos és lenge versek a modern
irodalom szenzációi.


BALLADA AZ ÁLOMRÓL, A SZÉLRŐL ÉS A DALRÓL

RUDOLF BORCHARD

  Kiűztem az árnyak sötét hadát,
  Mik tűzhelyem kihűlt hamvába fúttak.
  A lelkem a szobámba hívtam át
  S ő jött súrolva a holdfényes útat,
  Jó szellemek vezették útja árnyán.
  Reccsent az ajtó? Csörrent az avar?
  Zengett a tornác, pattogott a párkány?
  Ó némán jött az álom, szél, a dal.

  Halkan lebegtek, mint nagy madarak,
  Majd tűzhelyemhez csöndesen leszálltak,
  Borzongva fújták szárnyuk, hallgatag,
  Lerázva a köd-harmatot s az árnyat.
  Dalolt a dal: „Itt a zene s az ének.
  Kinek a kedve néma vágyba hal,
  Ajkat s ölet adunk mi a szegénynek“ –
  Így énekelt az álom, szél s a dal.

  Fehér fűzfán aludtam csöndesen –
  Levegőházban szellők gyülekeztek –
  – Álom-apót lestem a mélybe lenn,
  Hol álmodik a hét fekete herceg –
  – Tengerbe buktam s a víz habja zajgott,
  Mint szélbe búgó, gyenge húr fuvall.
  Hárfázott a szél s zengtek a kürtök, a kagylók
  „Ó tenger, fűz, álom, szél, ifju dal.“


AJÁNLÁS

  Az éjszaka jön, harmatos az ösvény,
    Szállj balladám a holdba föl, hamar.
  Hallgass a fáknál, mély haboknak öblén –
    Az ének álom, szél és pára, dal.



RICHARD DEHMEL

Richard Dehmel 1868 november 18.-án született Wendisch-Hermsdorfban.
Filozófiai tanulmányokat végzett és ma a filozófia doktora. Felesége,
Paula Dehmel neves gyermekíró, aki vele együtt egy kötetre való
gyermekverset adott ki. Azóta másodszor is megnősült. Első versei sok
vitát provokáltak. A német kritikusok a líráját „beteges“-nek találták
és őt is – akárcsak Liliencron-t – „dekadens“-nek nevezték. Ebben az
időben Dehmel sokat foglalkozott Verlaine-nel (akinek verseit gyönyörűen
fordította le németre), a dekadenciája azonban a mivolta legmélyebb
mélyéből származik. Nyugtalan és új lirikus, aki az egyéniséget mindenek
előtt valónak tartja és ebben is német. Hanz _Benzmann_ írja: „A
germánok művészete az egyéni művészet: az egyéniség és az érzések
művészete, ellentétben a román népek művészetével, amely nagyobb részt
formai és értelmi. Ezért nem beszélhetünk egyáltalán német
hagyományról.“ Dehmel hagyományok nélkül indult el útján. Talán csak az
egy Liliencron-tól tanult – formát és bátorságot. Másként felfogásban –
a költészet felfogásában – épp az ellenkezője. Dehmelnek erősen
körvonalazott világnézete van. Az emberiség fogalma állandóan fölötte
lebeg és harcosa is az új embernek, a tökéletesebb embernek, aki épebb,
jobb és szebb, merészebb és igazabb a mainál. Első nagy sikereit a „Weib
und Welt“ című kötetével éri el. Később a „Zwei Menschen“ című lírai
regénye, amely sok egymás mellé sorakoztatott románcból áll,
megkoronázza sikerét. Dehmel itt formában, hangban már teljesen egyéni.
A mai kor egyik legjellemzőbb lirikusa. Esztétikai értekezéseket is írt,
színdarabokat is, de a színpadon – épp túltengő és nagyon egyéni lírája
miatt – nem volt sikere. Ma Blankeneseben, az Elbe mellett él.

[Illustration: RICHARD DEHMEL]

Az új német lirikusok többnyire lágyak, nőiesek, finomak: Dehmel velük
szemben az őserő és a férfi. Rendkívüli szenvedély lakozik benne.
Soraiban pátosz izzik. Nyelve, ez a szaggatott, forró, lihegő nyelv
mégis intim, mert nem szónoki figurák és költői formák játéka (mint a
régi romantikusoké), hanem az emberrel és a világgal birkózó lelkének
megnyilatkozása. Őszinte küzködésének, forrongó, sokszor káotikus
vágyódásának tükre a lírája. A legtöbb lirikus befogadó: az életet
tükrözteti önmagában. Dehmel lázadó: azt a diszharmóniát veszi észre,
ami az élet és a végtelenbe törő vágyai között van. Gesztusai szélesek,
a földet és az eget átölelik. Azon nyersen és véresen szakadnak ki az
érzései, de a pillanat tüzében rögtön dallamos formát öltenek magukra,
azt a formát, amely belső igazságukhoz legjobban illik. A német nyelv
újraalkotója és gazdagítója. Hívei prófétát látnak benne. Bizonyos, hogy
a nagy verseiben új világ vajudik. Még a szerelmes dalai se elomlóak és
epedőek. Harcias, bátor a szerelme is. Skálája pedig tág. A líra minden
területén, hánykódó és kiáltó ditirambusaitól kezdve a gügyögő
gyermekversekig, egyénit és maradandót alkotott.

MUNKÁI. Erlösungen 1891 (Megváltások), Aber die Liebe 1893,
Lebensblätter 1895, Weib und Welt 1896 (Világ és asszony), Zwei Menschen
(Két ember) 1903. Összegyűjtött művei tíz kötetben 1906-ban jelentek
meg.

IRODALOM. _Gerő_ Ödön: Dehmel (Pesti Napló), _Franyó_ Zoltán: Richard
Dehmel (Független Magyarország).

Több versét lefordította: _Franyó_ Zoltán, _Oláh_ Gábor, _Ormos_ Ede,
_Vajthó_ László.


AZ ÚSZÓ

RICHARD DEHMEL

  Győzött! Elérte már a partot.
  Győzött! Ezért volt az egész.
  Kezén a hab tajéka harsog
  S még egyszer a dühös tengerre néz.

  Előtte föld, szirt, szürke partfok,
  Paskolja a fekete vész,
  De állja s büszkén felszökellik.

  Most minden úgy lesz, ahogy eddig
  S még egyszer a dühös tengerre néz.


MAGÁNY

RICHARD DEHMEL

  Így, csendbe menjünk a ködös mezőn;
  Itt nem zavarják a nyugalmam üdvét,
  Érezhetem, mi jó az egyedüllét.
  Se szó, se szél; a sápadt este jön,
  Vastag köpenybe fogja fel a léget
  S a mozdulatlan test gyönyörbe réved.

  Csak a szívem hallom; nem életért sír,
  A kéj, a kín sülyedve elpihen,
  Hátam mögött tűn el, mint két vihar,
  Mely birkózik egymással és kihal.
  Mit háborogsz, én lázadó szivem!

  Te többet érzel, mint a többiek,
  A nő, barát és az összes szivek;
  Ők is magányosak. Nézd: a sötétség
  Mélyébe zöld láng lobban félve halkan
  Egy pályatűz – nézd: így égsz egymagadban.
  Tovább, tovább, ahol ember se él még.

  De mit akartok? El! föl a dombra,
  Mely a homályba duzzad. Félre, arcok!
  Követnek; ó szárnyam ha volna! –
  Cserjék remegnek a mezők fölött
  Koboldszerűen, a domb füstölög,
  Míg a párák nedves, izzadt lidérce
  Magát a földből jó kövérre szívja;
  El arcok, félre, félre! Hogy lihegnek!
  Követnek! Ó magánynak szörnyű kínja.

  A töltésen leroskadok alélva,
  Nyirkos sínen parázsló homlokom.
  Jaj, jönne csak a tipró vaskerék ma!
  A hűs acél agyamba mar mohón,
  Kezem vonaglik a vastestű pánton;
  Megszakadok. Figyelj: most: légy erős:
  Egy öblös fütty üvölt huhogva bántón,
  Két szem buggyan ki a ködös homályból
  És – mit akar az az árnyék, ott távol,
  Miért inog az az égerfa, miért?

  Már mozdul és jő; újra éledek,
  Közel az árnyék és felém sötétlik,
  Alakba tör – vagy őrület csupán? –
  A ködön egy kemény és éjsötét csík.
  Fürkész szemem megenyhül szeliden:
  Köszönt – elűzi bús magányomat:
  Hahó, egy _ember!_ – Ó magány – szivem –
  S kattogva vágtat el a gőzvonat.


GYEREK-GÜGYÖGÉS

RICHARD DEHMEL

  A Mikulás, apa, apuska!
  Most trombitált, de oly erősen,
  Még a postás se tud úgy, ő sem.
  De aztán elment innen újra.
  Két hosszú-hosszú orra volt,
  Jégcsap lógott az orra végén,
  Az egyik nagy volt, mint a kémény,
  Másik pici, picurka volt
  S rajta sok angyal lovagolt.
  Kezükben egy csodás zsineg,
  Cipőjük épp, mint a tied.
  Aztán egy ember a zsinegre
  Ugrott, mint egy nagy, csúnya medve.
  S hancúroztak az angyalok;
  A jó Istenke jött amott.
  És haragudott, igazán
  Megszeppentem; úgy ám apám –

  „De Detta ez még se való,
  Mit hazudozol össze itt?“

  Hát kinek árt apám a szó
  S nekem-nekem oly jól esik!

  „Vagy úgy? – Na jó.“


ESŐBEN

RICHARD DEHMEL

  Az én időm a dús kemény vihar;
  Nyakam csuromvíz, hull a víz a fákra,
  Borzong a kert álomvert lombjaival,
  Az ágon ernyedten vár a madárka.

  Kukucskál a bús lombon át az ég,
  Minthogyha sose oszlanék a fölleg.
  Most csendbe nézhet már a tájra szét
  És megtekintheti a béna földet.

  A fáradott világ oly lomha, agg.
  Se kéj, se kín, a bú s közöny megülték.
  Az űrbe mos a zajgó áradat
  És minden szürke – szürke – egyre szürkébb.


NEFELEJTS

RICHARD DEHMEL

    Kék nefelejts a kovács műhelyébe –
  mit is kereshet itten?
  A ház mögött, a csermelynél, a béke
  virul talán meghitten?

  Tompán zakatolnak a vaspőrölyök:
  a ház dübörög.
  Haladjon a munka, a munka!
  A vas nekiizzik, a víz a nagy üstből
  rácsorran a lángra, messzire füstöl,
  s felröppen a szikra-por újra.

    De néha egy arc – kormos, büszke, nyers –
  némán az égszínű virágra bámul.
  És mintha egy hang szólna a szobábul:
  ne felejts!



HUGO VON HOFMANNSTHAL

Hugo von Hofmannsthal 1874 február 1.-én született Bécsben. A bécsi
szimbolisták lapjában (Blätter für die Kunst) tűnt fel, amely hadat
üzent a naturalizmusnak és új művészi ideálokért harcolt. A naturalizmus
akkor már a lírai versekben s jelentkezett. Jelszó volt, hogy az igazi
művész nem állhat elszigetelten a korában, meg kell hallania a nyomor
hangját, észre kell venni a tömegeket, a szociális és politikai
küzdelmeket. A bécsi lirikusok ezzel a demokrata elmélettel szemben a
művész arisztokratizmusát, teljes szuverénitását vallják. Egyetlen méltó
tárgya a költőnek az, ami örökkévaló. Versei lassan érjenek meg. Formája
legyen tökéletes és előkelő. Ennek a csoportnak összes elve megtestesül
Hofmannsthalban. Ideges félelemmel nézi a jelent. A multba fut, idegen
korokba, idegen népek közé. Úgy érzi, hogy az élethez mindig odatapad
valami szenny és hogy a naturalisták a művészet mivoltát hamisítják meg.
Formális klasszicizmus: ez Hofmannsthal művészete. Teljesen bezárkózik a
verseibe. A művészet öncél. Bájos, lenge és mély ritmusokban kiélhetjük
az életünket. Hofmannsthal verseinek száma elenyésző a drámai
produkciójával szemben, de azért csak lirikus és egyéniségét a verseiből
ismerhetjük meg. Arisztokratikus, márványhideg klasszikus és stilizált.
Nem él ma lirikus, aki jobban értene a koncentrálás művészetéhez.
Mélyről felszakadó szavaiban évek tartalmát és érzésenergiáját sűríti
össze.

Alfred Kerr így ír róla: „Finom, hűs, szomorú kedvvel költ ennek… vagy
annak a „modorában“. Látom, hogy jött a világra: az első sikolya
stilizált volt, az első tette egy arabeszk… Talán csak egy költeményből
való ez a költő. Látja magát költeni. Nem éli be magát a jelenbe és nem
kiabálja ki, ami a lelkét perzseli. A költőiességbe transzponálja magát,
a távolságba merül, magára ölti a formáját és végül olyasmit mond, ami
tulajdonképpen a formája által jelentős… A szépség különös, elmult
világában él, amely se oly szép, se oly nagy, mint a mi világunk, – de
elmult.“

[Illustration: HUGO V. HOFMANNSTHAL]

MUNKÁI. Összegyűjtött verseit 1904-ben adták ki (I–II. kiadás).
Gesammelte Gedichte.

IRODALOM. _Nádai_ Pál: Hofmannsthal (A Hét), _Somlyó_ Zoltán „A Halál és
a Balga“ című drámáját lefordította és bevezetővel látta el (Modern
Könyvtár), _Bálint_ Lajos: Hofmannsthal (Magyar Hirlap 1910 december
18).

Verseiből fordított: _Mohácsi_ Jenő, _Franyó_ Zoltán, _Harsányi_ Zsolt.
Az „Elektra“ című drámáját lefordította _Váradi_ Antal és a Nemzeti
Szinház mutatta be.


A MULANDÓSÁG TERZINÁI

HUGO VON HOFMANNSTHAL

  Lehelletük még az arcomba rebben:
  hogyan lehet, hogy édes napjaink
  eltűntek, a szeleknél sebesebben?

  Ez oly panasz, mit halandó nem ér fel
  s jaj, fogcsikorgatás rá béna mind:
  hogy minden mállik-múlik minden évvel.

  S hogy ennen-Énem, a szabad, a hűtlen
  egy kisfiúból nő ki s nappal-éjjel
  mint kósza, idegen eb jár körültem.

  S hogy: százak óta éltem már magam
  és őseim halotti köntösükben
  egyek velem, akár ennen-hajam.

  Egyek velem, akár ennen-hajam.


A RÉGI BÉCS

HUGO VON HOFMANNSTHAL

  Tiszafák és sok magas rács,
  Címerek avítt aranyja,
  Csillogó szfinksz a sűrűben…
  … Kordul a kapu s csikordul. –
  Álmosító vízesések,
  Álmosító bús tritónok,
  Rokokó, porlepte, édes.
  Nézd… ez Canaletto Bécse,
  Ezerhétszázhatvanas Bécs…
  … Barna, zöld, szelíd tavacskák,
  Síma párkány, síma márvány
  S hajráznak, mint vízi lányok
  Az arany s ezüst halacskák…
  Módosan nyírt pázsit alján
  A karcsú leándereknek
  Hercigül egyforma árnya;
  Ágak bolttá boltozódnak,
  Ágak fülkévé feszülnek
  És feszes szerelmi párra,
  Hősre és hősnőre várnak…
  Három delfin ont vizet most
  S csobban a kagyló-medence…
  Gesztenyék virágesője
  Illatozva, fényesen hull
  S vízbe lippen a medencén…
  … Messze túl a tiszafákon
  Hegedű sír, klarinét ri
  S mintha ezt is ők mívelnék,
  A cukros kis amorettek,
  Melyek a párkányon ülnek,
  Rózsát fonva, hegedűlve,
  Márványvázák, száz virág közt
  Jázminok meg orgonák közt,
  Méla sárga violák közt…
  És a párkányon közöttük,
  Hölgyek, pípesek, kokettek,
  Violaszín monsignore-ok…
  És a fűbe, lábaiknál
  És a lépcsőn, drága párnán
  Gavallérok, nyájas abbék…
  Parfűmös gyaloghintókból
  Mások más dámát emelnek…
  … A galyak közt fény cicázik,
  Szöszke nőfejekre villan,
  Csillan a sok tarka párnán,
  Gyepre és kavicsra hullik,
  Nyúlik az állványra lágyan,
  Mit hamarság összeróttunk.
  Szőllő kúszik, inda csúszik
  Átölelve a gerendát
  S cifra színbe, híva intve
  Rebben a szőnyeg, tapéta,
  Pásztor-szcénák, huncut ábrák
  Watteau édes tervezetje…
  Lomblugas nekünk a színpad.
  Nyári nap színházi lámpánk,
  Így játszunk teátrumot mi,
  Játsszuk en-darabjainkat,
  Mind koránnyílt, lágy, szomorkás
  A lelkünk komédiái,
  Tegnap és ma tarka kedve,
  Csúf sorunk csinos fonákja,
  Síma szók és cifra képek,
  Talmi érzés, szörnyű vérzés,
  Haldoklások, epizódok…
  Pár figyel, pár ránk se vet még…
  Álmodik, csacsin nevetgél,
  Fagylaltot szop… és csevegnek
  Roppantul galáns ügyekről…
  … Szegfűk szélbe imbolyognak,
  Hófehér és nyurga szegfűk,
  Mint fehérlő lepketábor
  És a pincsi nagy haraggal
  Egy kevély pávára kaffog.



STEFAN GEORGE

Stefan George 1865-ben született Bingenben. A kilencvenes években vezére
annak a néhány bécsi írónak, aki a naturalizmus olcsó szenzációjától
akarta megóvni a költészetet. Rendkívüli formaművészete (amely gazdag és
bensőséges) oly hatást gyakorolt, hogy iskola képződött körötte és
sokan, maga Hofmannsthal se tudta kivonni magát a hatása alól. George
versei nem artistaprodukciók és játékok: kemény mag rejlik bennük. Új
német nyelvet alkotott a céljaira, amely oly dallamos és festői, mint az
olasz. A külsőségekben is eredeti és eredetieskedő: a helyesírást
megváltoztatja, nem használ pontot, vesszőt, nagybetűt. Pompás
díszkiadásokban, drága papíron, esztéták és könyvbarátok számára adja ki
verseit Baudelaire-t majdnem teljesen, Carducci-nak pedig sok versét
átültette. 1912-ben megjelentette Dante „Isteni színjátékát“.
Szülővárosában a művészet kultuszának él.

Lukács György így ír róla: „A George lírája szemérmes líra. Az
élményekből csak a legáltalánosabbat, a szimbolikusat adja, valami
extraktumfélét, megfosztva ez által az olvasót minden intim életrészlet
megismerésének lehetőségétől. Magáról beszél persze mindig – különben
hogyan is jöhetnének létre versek? – mindent, a legmélyebbet, a
legtitkoltabbat elmondja magáról és minden vallomással még rejtélyesebb
lesz előttünk, még jobban beburkolódzik magányosságába. Úgy veti a
versei sugarait az életére, hogy a fények és árnyékok játékában
gyönyörködhetünk csak és nem látunk semmi konturt tüzes claire
obscurejében… Az ő tájai nincsenek sehol sem, de konkrét bennük minden
fa és minden virág és az ég egy bizonyos percnek soha visszatérő
színeiben ragyog; nem ismerjük az embert, aki áthalad ezen a vidéken, de
egy pillanatban lelke legfinomabb rúgóinak ezer apró kis kilengését
láthatjuk, hogy megint eltűnjék, végleg szemeink elől; nem tudjuk, kit
szeret, nem tudjuk, miért szenved és miért ujjong fel hirtelen és mégis
abban az egy pillanatban jobban megismerjük, mintha minden eseményt
ismernénk az életéből. A George technikája: a tipikusság
impresszionizmusa. Versei: csupa szimbolikus pillanatfelvétel.“

MUNKÁI. Nevezetesebb verseskönyvei: Das Jahr der Seele (A lélek éve.),
Der Teppich des Lebens (Az élet szőnyege), Die Lieder von Traum und Tod
(Dalok az álomról és a halálról).

IRODALOM. _Lukács_ György: Stefan George (A lélek és a formák.
Kísérletek. 1910).

Verseiből fordított _Kún_ József (Kún József hagyatéka Singer és Wolfner
1914).


AZ ÁLARCOS HÖLGY

STEPHAN GEORGE

  A termen illeg a sok-sok selyembáb.
  De az ő lázát némán födi rizspor.
  Lelkében látja a hamvazószerdát,
  A bús zsivaj körötte bárhogy is forr.

  Kimegy a puszta parkba, a bokorban
  Röviden int még a farsangi bálnak,
  Didergve dől a jégre… zengve roppan.
  Csend, néma fagy, benn táncra muzsikálnak.

  A pípes lovag urak és hölgyek
  Nem is látták a hináros mederbe…
  De hogy tavasz lett és a kertbe jöttek,
  A tó feléjük sóhajtott remegve.

  Hallották. És a könnyűvérű század
  Nem kérdte, mi e tompa, morajos dal…
  Tovább fecsegtek, vígan dudorásztak
  Tréfálva a tréfálkozó habokkal.


A SZŐNYEG

STEPHAN GEORGE

  Itt kavarognak emberek, növények
  És keveregnek selyemrojt-keretben,
  Kék sarlókon fehér csillagok égnek
  S minden lebűvölt, dermedt táncba retten.

  Kopasz vonalak vége dús cikornya
  S ellentmondó a rajzok furcsa teste.
  Nincs senki, aki e rejtélyt feloldja,
  De az egész felébred egyszer este.

  Akkor borzongnak a halotti ágak,
  Miket körök, ívek zártak be folyvást,
  A bogzott bojt elé nyiltan kiállnak
  És végre hozzák az igaz megoldást.

  Nem szóra és nem minden percben éppen,
  A durvák mitse látnak itt e mintán,
  Sokaknak sohse szólanak beszédben,
  Csak keveseknek szólnak képbe, ritkán.


AZ IDEGEN NŐ

STEPHAN GEORGE

  Jött messze földről, éjszakán át
  És borzalom övezte házát,
  Sütött-főzött és javasolt
  És énekelt, ha kelt a hold.

  A templomban ruhája cifra,
  Ettől bódult öregje-ifja,
  Mosolya fénylett messzire
  Férjek, legények vesztire.

  De egyszer, amint mocskos éjjel
  Fűvet keresett szerte-széjjel,
  Elnyelte őt az ingovány.
  Mások beszélték tétován.

  Hogy a nyilt utca tovaszállott,
  Csak fia maradt ott, a zálog,
  Fehér, mint a gyolcs és haja
  Fekete, mint az éjszaka.



ALFRED KERR

Alfred Kerr (Kemperer) Boroszlóban született 1867 december 25.-én. Az új
német drámáért évekig heves és meggyőződéses harcot folytatott. Híressé
vált Sudermann ellen való hadjárata. Elsőrangú megértője és magyarázója
a szimbolistáknak, Ibsen-nek, Hauptmann-nak, Maeterlinck-nek. Az
impresszionista kritikát teremtette meg. Szerinte a kritikus alkotó
művész, ezért az ösztöneit nem szabad szégyelnie és a bírálandó munka
iránt érzett rajongását vagy gyűlöletét bátran, egész lélekkel be kell
vallania. A „lant és a parittya“ kritikusa. Leghíresebb könyve az új
drámáról szól. Ez a könyv a jelenkor drámai küzdelmének, a
naturalizmustól a szimbolizmushoz vezető fejlődésnek a történelme. Másik
nevezetes könyve színészportrékat tartalmaz magában. Egy ily
színészportrénak – kritikának – tekinthető az alábbi vers is. Legutóbb
verseit egy felolvasó estélyen mutatta be, kötetbe még nem gyűjtötte.
Berlinben él. Sok és nagyon heves polémiája volt. A „Pan“ szerkesztője
és a „Tag“ színikritikusa.

MUNKÁI. Fontosabb kötetei: Das neue Drama 1904 (Az új dráma),
Schauspielkunst 1904 (Színművészet).

IRODALOM. _Fenyő_ Miksa: Parittya és lant (Figyelő 1908).


HANAKO

ALFRED KERR

  Mosolygok és ámulva nézem,
    Bizsergeti a vért, szívet.
  Japán bizsu, baba egészen –
    És művésznő, csupaideg.
  Nem költői, festői mámor
    E bájos, apró látomány.
  A lég fuvoláz és nyivákol
    Halk, fürge léptei nyomán.

  Puha talppal szökik lebegve,
    Szűk, kis cipellőket tapos;
  Most macska, majd a bő köpenybe
    Kengurúhoz hasonlatos.
  Hogy ért a pípes széptevéshez!
    Hogy ugrik és mi csókra kész. –
  Halála egy vak tévedés lesz,
    Háton döfi a buta kés.

  … Sír – nyeldekel – nem tud kimúlni;
    Kuporog; ködös a szeme;
  Némán vonaglik (pisze nyúlfi)
    S halódva hajlik lefele…
  Japán művészet, ó, szeretlek,
    Most rám fuvallsz, mint egykoron.
  Testvére vagy a zöld füveknek
    (S az állatokkal is rokon…).



RAINER MARIA RILKE

Rainer Maria Rilke 1875 december 4.-én született Prágában. Itt
nevelkedik és a cseh óváros – a zegzugos utcáival, a piszkos házaival –
mély emléknyomot hagy benne. Az élete zajtalan. Tanulmányútra megy
Münchenbe és Berlinbe, később Olaszországba és Oroszországba, azután
Oberneulandban (Brémában) lakik, végül Párisba költözik, ahol
megtelepszik és Rodin titkárja lesz. Ma is Párisban él.

Rilke külön helyet kér magának az újnémet irodalomban. Az „osztrák“
lirikusok csoportjához számítják őt. Ausztriában finomodott ki leginkább
az érzések esszenciája. Stefan George, Hugo von Hofmannsthal és Rilke: e
három lirikus képviseli legjellemzőbben az osztrák lírát. Valami sajátos
metafizikát keresnek mindnyájan. Olyan metafizikát, amely kevesebb vagy
több, mint a szakszerű filozófia, a gondolatokat táncra perdíti és a
szavakat zenévé nemesíti. Gondolatokat éreznek, amelyek dalok s
problémákat, amelyek oly közel vannak a filozófiához (és oly távol
vannak tőle), hogy strófákba kívánkoznak. Ez a líra azonban csak
titokzatos, de nem problématikus. Semmi köze azokhoz a pozitív
tudományábrándokhoz, melyek a mult évszázadban jelentkeztek józan, hideg
poéták fejében. Az osztrák líra csak utalás valami magasabbra, egy
fölfelé mutató gesztus, amely egy ember elbámulásait magyarázza, egy
különös embert, egy nagyon különös embert egy nagyon különös lelki
helyzetben, ennek az embernek egy furcsa másodpercét, ennek a
másodpercnek egy félig öntudatos, félig öntudatlan hangulatát, amit
kimondani szinte merészség.

A szlávokat régente szklávoknak (rabszolgáknak) nevezték. Rilké-ben van
valami szláv (és szkláv) alázat. Testtelen ábrándozó, aki mindent odaad
másnak. A szolgaság benne oly végtelen, hogy átfinomodik és glorifikálja
önmagát. Rilke úgy tud adni, hogy az adással mindig gazdagabb lesz. Ami
körülötte van, a valóság, túlvilági álom csak. Az igazi érték
eksztázisokban nyílik ki. Mozdulatlanul marad s a mozdulatlanságban
távolságok szenzációját érzi. Egy értelmi és érzelmi elfinomultságon
keresztül eljut a stilizált, jelképes vallásosságáig, az intuícióig, az
egyénisége rejtett magváig.

Első versei kedves és finom csipkemunkák: nőies, de nemes művészet.
Bírálói későb Baudelaire és Dante hatását emlegetik. A színei
gazdagodnak. Egyénisége akkor bontakozik ki teljesen, mikor Párisba
érkezik és megismerkedik Rodin-nel (akiről legszebb tanulmányát írta).
Rodin fejleszti ki benne a plasztika iránt való érzékét. Az ember eltűnő
folyamat, egy dal megütött hangja, mely éppen most van elhangzóban. Az
egyéniségünk, amely a tudatunkban az élet minden pillanatában mint
örökkévalóan szilárd és elpusztíthatatlan él, a következő másodpercben
már örökre elveszett. Egy idegen ember szemében és lelkében néha
horgonyt vethetünk. Vagy még inkább a tárgyakban. Ezek nyugvópontjai
elsikló életünknek. A művész ezzel a perspektívával szemben alkot. Rilke
úgy látja az életet mint Rodin: egy pillanatban és egy villanatban.
Azért ir, hogy megrögzítse az elsuhanó életet.

Művészetének tetőfokát jelenti a „Stundenbuch“, ez a különös breviárium,
amelybe minden mondanivalóját összefogja. Minden addigi írása
zarándokút, hogy ehhez a könyvhöz és az Istenhez érkezzék. A kétségek
feloldása ez: egy kacagó és viharos szeptimenakkord. Elfinomult
érzés-élet működik itten, mely motívumait arról a láthatatlan területről
szedi, amelyről tudjuk, hogy életünket épp oly mértékben befolyásolja,
mint az öntudat fényében égő terület. Még a modorossága is, amit sok
bírálója kifogásol, az önkívület lázát szolgálja.

Rilke az érzéseit a maga egészében közli velünk. Költői ereje abban van,
hogy nem tágítja a kategóriákat, de úgy ad át mindent, mintha magából
egyszerűen belénk helyezné. (A legtökéletesebb közlésmód.) A közbeeső út
azonban sötét. Képzeljük el, hogy egyik világos szobából jönnek a szavak
a másikba és itt is világosság van, csak a folyosó szűk, homályos és nem
látni, hogy kik és mik ezek a szó-követek, hercegek-e vagy koldusok,
nevetnek-e vagy sírnak, eltakarják-e az arcukat vagy reánk néznek és
felénk igyekeznek. Ha megzendül a nyelv, fogalmak zenélnek. A forma
lényeggé válik. A ruha hozzánő a testhez.

[Illustration: RAINER MARIA RILKE]

Rilke művészete ma már klasszikus tökélyű: mélyen és nyugodtan hullámzik
komoly célja felé.

MUNKÁI. Larenopfer 1896, Traumgekrönt 1896, Advent 1898, Das Buch der
Bilder 1902, Das Stundenbuch 1906, Neue Gedichte I–II. 1907–1908
(Insel-Verlag), Die frühen Gedichte (Korai költemények), Requiem 1909.

IRODALOM. _Kosztolányi_ Dezső: Rilke (Nyugat 1909 szeptember 16),
_Túróczi_ József: Bridge Laurids Malte feljegyzései (Nyugat 1910
december 1).

Több versét magyarra fordította: _Franyó_ Zoltán, _Majthényi_ György,
_Bálint_ Lajos, _Kúthy_ Sándor, _Benedek_ Károly, _Lányi_ Sarolta,
_Kállay_ Miklós.


ÖNARCKÉP 1906-BÓL

RAINER MARIA RILKE

  Az ősi, régen nemesi családnak
  vadsága a szemöldök peremén.
  A szemben félelem s kék, enyhe fény
  a gyermekkorból és itt-ott alázat,
  nem szolga-vágy, de szolgáló erény.
  A száj: csak száj, nagy, biztos és kemény,
  nem rábeszélő, de valami bátrat
  kimondó. A homlok előrebágyad
  s árnyak között méláz el feketén.

  Csak sejtelem még és korántse kész:
  A bánat és siker még nem ragadta
  új markolással teljes diadalra
  és mégis: ez a sok kúsza vonalka
  valami komoly, igaz és egész.


BREVIÁRIUM  (KÖNYV AZ EMBERI ÉLETRŐL, A ZARÁNDOKÚTRÓL,  A SZEGÉNYSÉGRŐL
ÉS A HALÁLRÓL)

RAINER MARIE RILKE

  Kiolthatod szemem te: látlak,
  tömd be fülem, hallom szavad,
  láb nélkül is kúszom utánad,
  száj nélkül hívlak hallgatag.
  Törd le karom, én átölellek
  szívemmel, mint egy csoda-kézzel,
  fogd le szivem, lázas velőm ver,
  s ha agyamat zúzod te széjjel,
  véremre veszlek új erővel.

*

  Te a jövő vagy, éj virradata,
  a végtelenség síkján felviharzó.
  Vagy éj s idő után harsány kakasszó,
  vagy hajnali mise és szűzi tarló,
  és idegen és halál és anya.

  Te vagy a folyton változó világ,
  ki a sorsból kiharsansz szabadon,
  csak selypítgetnek panaszok, imák
  és ismeretlen vagy, mint a vadon.
  Te a dolgoknak mélyült mélye vagy,
  mivoltodat némán elhallgató,
  és másnak lát a földön minden agy,
  hajónak part vagy és partnak hajó.

*

  A sápadt Ábel így beszél:

  Én nem vagyok. Bátyám tett vélem valamit
  s szemem nem látta titkos ujjait.
  Előlem a napot elfüggönyözte,
  az arcom arcával tiporta össze.
  Most maga van.
  Úgy érzem, él szegény boldogtalan,
  mert nem teszik azt véle, mint velem.
  Mind ott hever élettelen,
  haragjától mindenki elvesz,
  mindenki néma és beteg lesz.

  A bátyám virraszt s én ezt rebegem,
  ámen.
  Reám gondolt az éj, a végtelen;
  rá nem.

*

  Uram, a nagyváros oly rémítő,
  itt minden szétzüll, szerteszéjjel;
  a legnagyobb is menedékhely –
  nincsen vigasz, csak kín és kétely
  s kopáran száll fölötte az idő.

  Az emberek itt búsan tengenek
  a mély szobákba bágyatag mozogva,
  félénkebben, mint a fiatal csorda,
  míg künn a föld piheg nagy darabokba,
  de ők nem tudják s élnek csüggeteg.

  A gyermekek itt ablaklépcsőn nőnek
  s egyhangú árnytól bús pici szivök
  és nem tudják, hogy künn az ébredő reg
  dallal, virággal köszön a mezőnek –
  s oly szomorú gyereknek lenniök.

  Szüzek serdülnek itt föl ismeretlen
  s álmodnak a gyerekkor hajnalárul;
  nem ez a vágy volt a gyerek-szivekben
  és késő álmuk reszketeg bezárul.
  És függönyös hátsó szobákba ásva,
  bús anyaságuk is olyan setét,
  most hosszú éjek kényszerű sírása,
  aztán pár meddő, lomha, hideg év.
  A holtak ágyai is árnyban állnak
  s a sírhoz mind epedve vánszorog
  s úgy hallnak meg, láncában a halálnak,
  mint elhagyott kolduló asszonyok.

*

  Én nem hiszem, hogy a kicsi halál,
  mellyel merészen packázunk naponta,
  kegyetlenül megront és lekaszál.

  Én nem hiszem, hogy majd utunkba áll;
  mert élek és építek a romokra
  s vérem pirosabb, mint a rózsaszál…
  S a mélyem mélyebb, mint a köd
  és a tetszelgő félelem.
  Hisz amiből világra jött:
  az életem.

                  Így mennek ép
  a kolduló barátok szerteszét;
  az ember retteg és a szíve ver
  s nem tudja: vajjon ugyanaz-e mindig
  kettő van-e, tíz-e, vagy tízezer?
  Csak egy kezet látunk kinyúlani,
  mely meztelen és sárgán átölel –
  olyan közel:
  minthogyha en-ruhánkból nyúlna ki.

*

  A városok csak a bűnt sokszorozzák
  s mindent magukkal rántanak mohón,
  a barmot széttörik, mint a mohos fát,
  és népeket sütnek meg érckohón.

  S az emberek bálványa a kultúra,
  megbomladoz bennük a súly-egyen
  és haladás nekik a csiga-túra
  és csak rohannak derűre-borúra,
  mint a dámák illegnek begyesen,
  lármáznak érccel völgyön és hegyen.

  Lidércek őket tévútra viszik,
  és élnek ők és nem lehetnek ők,
  a pénz növekszik, nyüvi az erőt,
  a pénz hatalmas s ők gyengék, picik
  s búsan vánnyadnak el, idő előtt,
  várván, hogy a bor és mérgek malasztja
  őket múló örömre rákapassa.

*

  Ők nincsenek. Csupáncsak a szegények,
  kik akaratlan élnek és bitangul;
  az arcukon a kín az ősi bélyeg,
  torzak, kopárak és búsak a harctul.
  Rájuk viharzik minden, ami ronda
  s minden szemét az ő arcukra hull.
  Oly féltek, mint a himlős ágy piszokja,
  bitangok, mint a tört edény s a rozsda
  és mint a naptár, melynek napja mul –
  s mégis: ha a föld egyszer bajba volna,
  mint rózsaláncok reszketnének tisztán,
  úgy fénylenének, mint egy szent talizmán!

  Mert ők a szűzi hónál szűziebbek
  s mint a ma-szült vak-állat és a harmat
  és egyszerűek s csak téged követnek,
  nem is akarnak, csak _egyet_ akarnak:

  hogy szegények legyenek mindörökké.

*

  Mert lásd: ők nőni fognak, sokasodni
    és őket az idő megóvja majd,
  úgy szaporodnak, mint a rét bogyói
    édességükkel födve a talajt.

  Mert boldog az, ki sose lakomázott,
    kiknek eső paskolta fejüket;
  hozzájuk dőlnek mind az aratások
    s ezerszeresen fizet a szüret.

  És élni fognak, hogyha minden elvész,
    ha porba reccsennek országok, államok,
  úgy kelnek majd fel, mint sok kipihent kéz,
  míg másokat megölt a tengve-lengés
    és minden nép és minden kéz kifáradott.

*

  És nézd: a testük mint a víg menyasszony
  és tovafolyik, mint serény patak
  és mint egy szép tárgy, úgy él hallgatag,
  csodásan él és áll a földi harcon.
  Karcsú, sugár és most még vézna csak,
  s bús-gyenge, mint sok fáradt, beteg asszony,
  de a fajta szül sárkány-fiakat
  és hallgat a tűrés völgyén virrasztón.

*

  A szegény háza az oltárfiók,
  ott balzsam és öröklét lesz az étel
  s ha jő az este szótalan zenével
  magába tér, kitágul szerteszéjjel
  s az éji csendbe dalt hallani ott.

  A szegény háza az oltárfiók.

  A szegény háza a gyerek keze.
  Ő nem veszi el, mit kíván a felnőtt
  csak egy bogárkát, amely téveteg jött,
  egy kavicsot, mit a patak is ellök,
  szálló fövényt, kagylót, zenélve zengőt;
  a mérleg ez, mely méri a jövendőt
  s rázkódva rándul-rendül lefele.
  A szegény háza a gyerek keze.

  És ő a föld, anyánk és mindenünk:
  Egy eljövendő kristály, mely szeliden
  csillog világos, tompa, röpke színben;
  és mint az ól, meleg, szegény, mezítlen –
  de vannak estek: s akkor-akkor minden,
  és minden csillag onnan int nekünk.

*

  Szegényeid szenvednek, mint a falka,
  amerre néznek bánat és magány
  és égnek-fáznak, mint a lázrohamba,
  lakásokból kiverve és rohanva
  bitang halottak künn az éjszakán;
  piszkolja őket a sár és az ucca,
  olyanok, mint napfényen a dögök –
  s a véletlen s a lányok léha pucca
  s a lámpa s a kocsi rájuk röhög.

  Ha van egy száj itt harcra, védelemre
  illesd meg Uram, hogy értük perelne.


A SZOMSZÉD

RAINER MARIA RILKE

  Miért követsz, idegen hegedű?

  Miért van, hogy a te síró, keserű
  búd mindenütt nyomomba szálldos?

  Száz ember ríkat? Vagy csak egy magányos?

  Van olyan, aki benned hinni tud még,
  és minden nagyvárosba van nehány,
  ki nélküled folyók mélyén aludnék?

  És miért találsz mindig reám?

  Miért, hogy mindig azok mellett élek,
  akiknek édes húrjaid búgása,
  mely mondja: súly és teher az élet,
  a terhek-terhe, kín és kő és mázsa.


VÉGZETES ÓRÁN

RAINER MARIA RILKE

  Aki most zokog valahol,
  ok nélkül zokog valahol,
  értem zokog.

  Aki most nevet valahol,
  ok nélkül nevet valahol,
  engem nevet.

  Aki most indul valahol,
  ok nélkül siet valahol,
  hozzám siet.

  Aki most meghal valahol,
  ok nélkül hal meg valahol:
  reám tekint.


ŐSZI NAP

RAINER MARIA RILKE

  Uram: itt az idő. Oly hosszú volt a nyár.
  A napórán fektesd el hosszú árnyad
  s engedd az orkánt a pusztára már.

  Még csak néhány kövér gyümölcsöt éressz,
  adj nékik még két délies napot,
  hogy a belük napfénytől lenne édes,
  míg a tüzét borrá változtatod.

  Kinek nincs háza, annak sose lesz tán,
  ki egyedül van, egyedül marad,
  hosszú levelet ír és olvas eztán,
  vagy bús allékban járkál hallgatag
  s bámulja a fakó napsugarat.


A FIÚ

RAINER MARIA RILKE

  Olyan szeretnék lenni, mint azok,
  kik vad lovukkal szállanak az éjbe,
  fáklyákkal, égre borzadó hajakkal,
  a hajsza roppant viharába félve.
  Legelől állanék, mint egy ladikban,
  nagy lennék, mint felgöngyölt lobogó.
  Sötét, de rajtam fénnyel lobogó
  aranysisak. S mögöttem a sötétben
  tíz ember várna sorakozva szépen,
  oly nyugtalan sisakkal, mint enyém,
  sötét, öreg, vak s mégis csupa fény.
  Mellettem lenne egy és fújna-fújna
  a trombitával és száguldanánk
  és trombitálna utat és magányt
  és mint az álom szállnának újra s újra;
  a házak térden állanak elébünk,
  a görbe utcán új és új magány int,
  terek terülnek: és mindent elérünk,
  zápor gyanánt zuhognak paripáink.


A NŐ, AKI MEGVAKUL

RAINER MARIA RILKE

  Teánál ült, akár a többiek.
  És mintha a csészéjét néma gondba
  valamiképpen másként fogta volna.
  Mosolygott. Elfutott a bús hideg.

  És hogy végül felkelt a társaság,
  s járkáltak csendesen a meghivottak
  sok-sok szobán (nevettek és susogtak)
  velük ment a másik szobába át,

  oly elfogultan, olyan hallgatón,
  oly bódorogva, mintegy lámpalázba,
  fényes szemét részvétlen fény tarkázta
  s hidegen rezgett rajta, mint a tón.

  Aztán követte őket csüggeteg,
  mintha valamit még nem hágna által;
  de mintha később égő szárnyalással
  röpülné át a végtelen teret.


HÖLGY A TÜKÖR ELŐTT

RAINER MARIA RILKE

  Mint a fűszert az álomitalban
  feloldja a tükre mélyiben
  gesztusát fáradtan-szeliden,
  majd mosolyát is bedobja halkan.

  S vár, amíg folyékony tükre pezsdül,
  gyöngyöket hány és feloldja itt
  a haját és pompás vállait
  kiemelve az esti köpenybül

  és iszik a képből. Csendesen issza,
  mint mámorral inna egy szerelmes,
  kémlelődve issza, csöndesen les

  s a komornát akkor hívja vissza,
  hogy szekrények árnya reng a tükrén
  s hallgatag hamvadt el a letűnt fény.


A LÁBBADOZÓ NŐ

RAINER MARIA RILKE

  Mint mikor az utcákon az ének
  majd közelbe jő, majd megriad,
  mostan markolod már és eléred,
  most megrebben egy kis zaj miatt

  az élet játszik a gyógyulóval;
  elaléltan és pihenten ül,
  élni szítja már egy álom-óhaj
  és egyszer megmozdul félszegül.

  És úgy érzi, szinte-szinte bántja,
  hogy keze, a hűs, kemény tenyér,
  cifra lázak csontos, furcsa pántja,
  rózsálló-szelíden bús-fehér
  megsoványodott fejéhez ér.



STEFAN ZWEIG

Stefan Zweig 1881 november 28.-án született Bécsben és ma is ott él.
Jellemzően osztrák poéta: lágy, bensőséges, esztéta. Utóbb három
kötetben kiadta Verhaeren verseit német fordításban.

MUNKÁI. Silberne Saiten 1901 (Ezüst húrok), Die frühen Kränze 1907
(Korai koszorúk).

Verseiből _Franyó_ Zoltán fordított le nehányat.


BRUGE

STEFAN ZWEIG

  Itt ódon és dús paloták a házak,
  az este nedves, bús fátyola lóg.
  A csöndes utakon már zaj se lázad,
  mint ünnepestéken olyan kopárak,
  hogy hazamentek már a mulatók.

  A kapuzárán, a rozsdás kilincsen
  már nem motoz és nem kopog a kéz,
  a vén templomtoronynak fénye sincsen,
  itt minden senyved a ködös bilincsen
  s a bánat mély-mély tengerébe vész.

  Falak fülkéjében búsan mereng rád
  egy porladó és vézna kőalak,
  hallgatva, titkosan néz, és ha meglát
  füledbe súg egy agg, kopott legendát,
  és elbúsítja a vén utakat.



FRITZ PHILIPPI

Fritz Philippi 1869 január 5.-én született Wiesbadenben.

Mély vallásosságtól átitatott versei egyéniségének tüzében zsoltárokká
nemesülnek.

MUNKÁI. Aus der Stille 1901 (A csönd), Menschenlied 1909 (Emberdal).


ISTEN SZEME KERESETT

FRITZ PHILIPPI

  Az óriási fenyvesek
  mögül egy nagy szem kihajolt
  ragyogva. És valamit keresett.
  Azt mondják: Most feljött a hold
  a hegy fölé.

                  De a komor lomb
  megrezdül: Nem, ez nem a hold –
  De az Isten szeme?

                  És beleborzong
  Ág és levél.

  De mit keres Isten szeme?

  A lombtető és a fatő
  rámered: mert érzi, ő.
  Ragyog a fenyves és a bükk,
  nyájas tűz árad mindenütt.

  Talán az erdőt keresi?…
  Elhagyjuk az erdőt s a szent szem
  Rámnéz, hogy engemet kövessen!
  A fénye szinte égetett:

  Téged kereslek, tégedet –
  fiam!



GUSTAV RENNER

Gustav Renner Freiburgban született 1866 október 17.-én. Most Berlin
mellett lakik.

Renner erősen megkomponált versei a francia parnassienek hatását árulják
el. Később emancipálódott e hatás alól. Újabb bánatos hangú költeményein
át-át tör az élet szeretete. Tiszta ritmusérzék és pesszimisztikus
melegség jellemzik verseit. Az 1894-ben jelentkezett költői csoportban
tűnt fel.

MUNKÁI. Gedichte 1896, Neue Gedichte (Új versek) 1898, Gedichte 1904
Összegyűjtött (versei).


CÄSAR

GUSTAV RENNER

  Nagy homlokán s a száján megvetés.
  Az álla metszett s gyér ives szemölde.
  Ujjong a győztes hadsereg előtte
  S félvállról a sok vad vitézre néz.

  Gondolkodik merész, új terveken.
  Ápolt, fehér ujjaival simogatja
  Gőgös lovát – de a lova szimatja
  Vihart jelez s felhorkan hirtelen.

  Most egyet int bágyadtpuha kezével
  S zúg a vezényszó, a rest föld dübög,
  A légiók vágtatnak szerteszéjjel.

  Csorog a vér, trónt rengett a dühök
  S míg légiói megássák a sírunk,
  Sátrába tér és diktál: „Irnok – írunk!“



BRUNO WILLE

Bruno Wille 1860 február 6.-án született Magdeburgban. Verseibe
misztikus filozófiai gondolatokat csempész. A természet bámulója, hívő,
exaltált, romantikus lélek.

MUNKÁI. Einsiedler und Genosse 1891, Einsiedelkunst aus der Kiefernheide
1896, Offenbarungen des Wacholderbaums.

IRODALOM. Verseiből fordított _Vajthó_ László (A Hét).


CSÖND

BRUNO WILLE

  Kulcsold össze
    A kezed,
  Míg a csöndet
    Élvezed!
  A hited véd,
    Küzdj vele,
  A szemed hunyd
    Csendbe le.

  Bármi jöjjön,
    Elzuhog!
  Meg se moccanj,
    Légy nyugodt!
  Büszke, csöndes
    Sziklagát,
  Min dagályok
    Csapnak át.

  Göndörödjön
    Habra hab,
  Szerteporlik,
    Szétszakad!
  Míg az orkán
    Fenn csatáz,
  Hallgat a nagy
    Sziklaház!

  Bármi jőjjön,
    Elzuhog!
  Meg se moccanj,
    Légy nyugodt!
  Ha az élet
    Sebet ád,
  Az öröklét
    Vár reád.

  Hogyha gyáva
    Bosszú mar,
  Felfeszít
    Nehány cudar:
  Tudd meg, hogy a
    Szenvedés
  Olvadó hó,
    Elenyész.

  Megrabolhat
    Az idő,
  Az öröklét
    Békítő,
  Ami elmult
    Visszatér;
  Drága balzsam
    Lesz a vér.

  Mert a béke
    Ölbe fog.
  Álom, áldás
    Vár legott.
  Mosolyogj hát
    Szeliden
  Az öröklét
    Öliben.


RÓZSÁK

BRUNO WILLE

  Ó hogy parázslik a sebem,
  A lángja lobban, lángja száll!
  Ó jaj, mi történt én velem?
  Jön értem a halál.

  Igen! Egy szörny – az vitte el
  Leányomat, emlékezem.
  A szörny torkába nyúltam és
  Az marta meg kezem.

  Beteg vagyok… Elébem áll
  Egy sápadt ember – oly szelíd.
  Alázatosan mosolyog,
  Mutatja sebeit.

  És vére hirtelen kigyúl,
  Rózsállik és kacagva foly,
  A kezein, a lábain
  Ég a tüzes mosoly.

  Az én sebem is kivirul –
  Ujjongva fénybe öltözött,
  Lombos, virágos ág feszül
  Bús vánkosom fölött.

  A rózsafényű lombokon
  Angyalkám ül és énekel:
  „A szeretet a korona,
  És nincsen gyászlepel.“

  Ó lányom, édes gyermekem!
  Most vagy igazán az enyém!
  Bölcsővé vált a bánatom –
  S elalszom benne én.



FRANK WEDEKIND

Frank Wedekind 1864 július 24.-én Hannoverben született. Apja tíz évig
volt a szultán orvosa. Anyai nagyapja – Wedekind vallomása szerint –
_magyar_ vándorló-drótos volt, aki sokra vitte, gyárat alapított és ő
találta fel a foszforos gyujtót. (Később az őrültek házában halt meg.)
Wedekind eleinte újságíró, majd a „Maggi“ gyár reklámjait írja, cirkuszi
titkár, színész, kabaréigazgató, színházi rendező és ott van a
„Simplicissimus“ első megalapítói közt. Kalandos, clownszerű, eredeti
egyéniség. Minden munkája heves vita tárgya. Lírája romantikusan
groteszk. Legtöbb verse: tragikus grimace.

MUNKÁI. Egyetlen verseskönyvet adott ki: Die vier Jahreszeiten 1905 (A
négy évszak).

IRODALOM. _Szilágyi_ Géza: Wedekind, a moralista (Könyvek és emberek,
Modern Könyvtár), _Relle_ Pál: Wedekind, a színész és az író
(Renaissance 1910), _Gömöri_ Jenő Frank Wedekind címen „A Hőstenor“ elé
bevezetőt írt (Modern Könyvtár), Wedekind: Autobiografiai széljegyzetek
(Berlini Magyar Revü 1913 március 30).


MENINGITIS TUBERCULOSA

FRANK WEDEKIND

  A szem forog, kancsítva néz,
  Kaparász lázasan a kéz,
  Leget a száj fulladva szív,
  Már majd hogy meg nem áll a szív.

  A fejbe régen éj tanyáz,
  Nem bántja már a kín, a láz,
  Az álmos ajk dalol, örül,
  Mint esti szél a sír körül.

  A kéz parázslik és keres,
  Krétafehér és kék-eres;
  A verejték úgy gőzölög,
  Mint harmat a virág fölött.

  A szem tüzel, fütyül a mell,
  A néne doktorért fut el,
  Az apa zsémbel, mily beszéd,
  Az anya tördeli kezét.

  Bejő három síró anyó,
  Megárad ajkukon a szó:
  Ó Istenem, ó Szűz Anyám
  Szegény, szegény kis árva lány!

  Könnyezve, reszketőn, balul,
  Mindhárom a diványra hull;
  Az anya kávét hoz nekik,
  És égre szögzik szemeik.

  A gyermek halkan felzokog –
  De nem hallják az asszonyok,
  Vitáznak cselédbér felől –
  S egy ifjú élet összedől.



ARNO HOLZ

Arno Holz 1863 április 26.-án született Rastenburgban (Németország).
Nagy és nehéz küzdelmei voltak az élettel. 1913-ban a születése
ötvenéves évfordulóját ünnepelték és akkor kiderült, hogy Arno Holz
hosszú írói pályája alatt alig jutott hozzá nagyobb összeghez, sokszor
nyomorgott és éhezett. Egyszer be kellett állnia gyári munkásnak egy
játékkereskedésbe. Jubileuma alkalmából a németség rokonszenve
megnyilatkozott iránta, de a kor és a nagyváros költője ma is csak
tengődik. Berlin mellett él.

Arno Holz a lírában a naturalizmust képviseli. Mint költő friss és
jószemű; öntudatos; elsőrendű elméleti ember, aki sokat írt és
gondolkozott a művészet mivoltáról. Évekig harcolt a szabad, rímtelen
vers jogáért. Stílusérzéke pompás. Csalódásig híven tud írni régi korok
modorában. Legjelentősebb könyve a „Buch der Zeit“.

Erről a könyvről Szilágyi Géza így ír: „A kötet nem kis része ma már
elavult… Mégse szabad igazságtalannak lennünk. A kötetnek, mint
kortörténeti és emberi dokumentumnak teljes értéke van ma is: az a
hevülés, melynek tüze izzik benne, az az ifjú erő, melynek izmai
dagadoznak benne, most is megkapja a kiégett szívűeket és petyhüdt
húsúakat. Sok a kötetben a rétori pátosz; 1884-ben még közelebb voltak
Herwegh-hez és a Bismarck-féle vasmarkú Ausnahmsgesetz idejében a
suttogó szót nem hallotta volna meg senki. A szónoki reflexió gyakoribb,
mint a költői képzeletből kibontakozó vízió. Azonban mindent egybevetve:
a pátosz sokszor mély zengésű, mint a gordonka szava; a reflexióból nem
egyszer csillogó és szemfényvesztő élénkségű szellemesség mosolyog
felénk. Olykor megállítanak bennünket fájdalmas érzéstől színezett,
minden tendencia híjával levő, mégis minden kifejezett tendenciánál
szuggesztívabb képek Berlin világvárosi proletár-nyomorából. Végül pedig
értékelnünk kell a bármely stílussal szinte fitymálva játszó, a
legmakacsabb formákat erőlködés nélkül lebíró technikát is.“

MUNKÁI. Buch der Zeit 1885 (A kor könyve), Phantasus 1898, Dafnis 1905
(Lírai portrait a XVIII. századból).

IRODALOM. _Szilágyi_ Géza: Könyvek és emberek (Modern Könyvtár).

Verseiből fordított: _Szilágyi_ Géza, _Ormos_ Ede.

[Illustration: ARNO HOLZ]


NINON

ARNO HOLZ

  Ninonnak hívják. Az anyja
  éjszaka narancsot árul,
  lenn a weidendammi hídnál.
  Ámde ő szobacicus.

  Kis cipellők. Oly kacérok.
  És kacér a főkötő is,
  mely a göndör, szép fejecskén
  hófehéren imbolyog.

  Ám a huncut kis szobornak,
  amely szemben a tükörrel
  kuksol a Makart-csokornál,
  semmikép se imponál.

  Jól nevet, ha néha reggel
  pávatollával porolja,
  sőt az óra is figyelmez,
  mit beszél a kis szobor.

  „Légy szíves, kedves fiacskám
  és ne illegj oly kacéran.
  „Ninon“-nak hív asszonyod ma?
  Menj, hisz ez nem a neved.

  Örzsi vagy. Szegény apádnak
  fönn a holdba volt a földje,
  Három év előtt New-Yorkban
  halt meg, mint cukrászinas.

  Az anyád él. Sánta, kancsal,
  és tubákol. Máskülönben
  éjszaka narancsot árul
  künn a weidendammi hidnál.“


A SZOMSZÉDAIM

ARNO HOLZ

  Sötét udvarra nyílik ablakom,
  kormos falak, piszkos tetők előttem,
  de bizony amióta itt lakom,
  víg filozófként már belétörődtem.
  Ha kinyitom a bús, kis ablakot
  szobámba friss lég, édes napmeleg jön,
  nem fázom és sohase koplalok
  s csak egy kis írás az egész teendőm.

  Csak egy kis írás, hogyha egyedül
  a könyveket búvárlom órahosszat
  egy-egy érzésem dalba sikerül
  s a dallamos sor ríme szórakoztat.
  Ilyenkor fejemen dicsfény lebeg,
  gazdag szívem egy napfényes, nagy oltár;
  boldog lehetnék és elégedett,
  de szomszédságom rosszabb a pokolnál!

  Nem fuvolás ő, kinek ásatag
  nótája az „utolsó nyári rózsa“,
  se tánczseni, aki órákat ad
  s a zongorának bomlott virtuóza:
  Egy varga, és ha az éj árnya jő,
  vén csizmatalpakat izzadva foltoz,
  mellette ül és kötöget a nő,
  porontyai meg sírnak a dologhoz.

  Én Istenem, e bús sirás miatt
  álmomból ó de sokszor fölijedtem! –
  Láz rázta meggyötört tagjaimat,
  hogy szertenéztem fázva, fél-imetten.
  Ríttak a varga éhes magzatai,
  a csecsemő már hörgött a sírástól –
  s ilyenkor úgy rémlett, hogy valaki
  nekik három fekete ágyat ácsol.

  Tompán dübörgött egy kopott kocsi
  s a szürke ház előtt megállt setéten,
  kivitték őket a gyász zsoldosi
  a rozoga, sötétlő gyász-szekéren.
  Kortyintott egyet a részeg kocsis,
  girhes gebéit káromkodva verte,
  túl voltak ők már árkon-bokron is,
  de a gyereksírást hallottam egyre!

  És akkor is kísértett e sírás,
  hogy ablakomba nevetett a reggel,
  s szemembe búsan ült az éji láz
  hogy írni kezdtem tétova kezemmel.
  Mit ért a víg, mosolygó bölcseség?
  Légváram megdőlt, a dal kedve meghalt!
  nem mert sötét volt a rút, szürke lég,
  de mert elnémult a síró gyerekhang!

  Sovány kenyérért koldul a szegény
  és szívtelenül gyűri le a gazdag;
  ez boldogul, tétlenkedik henyén
  s érette milliók pincében asznak.
  A gazdagokra selyemágy omol,
  ha pezsgős éjre ráderül a hajnal,
  mig lámpafénynél a sápadt Nyomor
  virraszt fehéren, vacogó fogakkal.

  Ó, Istenem, miért van ez, miért?
  Úgy nyom e szörnyű kérdés, mint az ólom.
  Még énekemben is e gond kisért,
  síró dalomban is ezért vívódom.
  Nincs más a földön, mint vak, szürke gond?
  A múzsa is a szennyet vájja-túrja –
  szívem egykor dalok víg fészke volt
  s ma hallgatag gyászol, mint egy köny-urna.



BERCHTOLD VIERTEL

Berchtold Viertel Bécsben él. A Volksbühne főrendezője. Most jelent meg
első verseskönyve: Die Spur (A nyom).

Otto Pick így jellemzi: „Viertel nem kápráztat el vakmerő formajátékkal,
nem izgat forradalmi gesztusokkal: biztosan csak magára támaszkodik,
szenvedélyes, vadság és lágy puhaság nélkül, mélységesen komoly, a
kijelentés pátosza nélkül, röviden: mértékletes, tömör és a hatása
tartós.“


PARASZTLOVAK

BERCHTOLD VIERTEL

  A parasztlovakat gyakran nézem, midőn
  A csarnokok felé baktatnak éj-időn.

  És amikor megállanak
  A mázsasúlyú éj alatt,
  Olyanok, mint a bús föld, mint a szörnyek.
  De amikor mennek botolva,
  Kocsit cepelve, robotolva,
  Hátuk kemény, fönséges ívbe görbed.

  Ez úgy megy, hogy zihál s meg is ráng,
  Mellette mélán csüng az istráng
  Kocsisa szundít, a törekvő
  Ló csak lohol és lóg a gyeplő;
  Híven kocog, méterre méter,
  A sáros földet egyre túrva,
  Mint egy munkás, ki jó, ki durva
  És úgy hívják János vagy Péter.



HEINRICH HORVÁT

Heinrich Horvát Kolozsvárt született 1877 február 10.-én. Bölcsészetet
tanult Lipcsében, Strassburgban, Bernben. Hosszabb ideig élt Párisban.
Nagyváradon tanárkodott. Ma a paedagógiai könyvtár könyvtárnoka
Budapesten.

Horvát a német nyelv elsőrangú művésze. Nagy érdemeket szerzett
Baudelaire tökéletes lefordításával. A modern magyar lírát is ő
tolmácsolja a külföldnek. Hans Bethge külföldi antológiája (Lyrik des
Auslandes) kizáróan az ő fordításában mutatja be a magyar költőket.

MUNKÁI. Baudelaire: Die Blumen des Bösen (Oesterheld), Das junge
Frankreich, Baudelaire: Die Vorhölle (Oesterheld).

Verseit közölte a Kunst, Morgen, Zeit, Berliner Tageblatt, Der Deutsche,
Magazin für Litteratur.

Eredeti versei még nincsenek kötetbe gyűjtve.

IRODALOM. Nehány versét magyarra fordította _Juhász_ Gyula.


KÍNAI VERS A SZÉP ÉVRŐL

HEINRICH HORVÁT

  A tavasz szép volt; fiatal leánnyal
  Aranybort ittam fiatal ligetben.

  A nyár az ünnep; déli napsütésben
  Virágos réten bogarak daloltak.

  Az ősz minket lombos ladikba látott,
  Vörös ecetfák álltak őrt a parton.

  A tél azonban a regék világa,
  A halk idő. Most álmodunk a fákról,
  A vörös őszről és a kék tavaszról,
  Méhzümmögésről, kacagó virágról
  És hópihékről, melyek csendbe hullnak
  S némán repülnek… nézd az ablakunkban
  A hallgatás ezer fehér virágát.


CSÖNDES ÉJ

HEINRICH HORVÁT

  Az álmos ér oly hallgatag szomorgott,
    A pilledt gallyakon aludt a gyors
  Szellő és aludtak mind a tornyok –
    Akkor indult a Sors.

  Künn a mezőkön tétovázva kúszott,
    És jött az óra, a titkos, a mély.
  A botja bús volt, de lombkoszorúzott
    És köpenye az éj.

  Mértföld-csizmája harsogott a téren,
    Nagy madarak lármája huhogott –
  Lombok emelték pajzsukat kevélyen,
    Erdőkön zuhogott.

  Elébe fekszik lázadón a hullám,
    A sziszegő és harsogó elem.
  A haja dermed és tovább tolulván
    Röpül a tengeren.

  Eb se csahol, föl a gyerek se retten –
    A lámpa lágyan árad, mint elébb –
  A kapu kordul – s lassan és meredten –
    Csendben – belép.



FRANZ WERFEL

Franz Werfel Prágában él. Abba a fiatal költőcsoportba tartozik, amelyik
„Der Kondor“ címen adta ki verseit (Heidelberg 1912). Werfel jelentős,
nagyon egyéni költő: primitív. Csakhogy míg a többiek az egyszerű
széphez tértek vissza, ő visszatér az egyszerű jóhoz. Valaha az erkölcsi
dendizmus idején, az emberek nem a bűneiket szégyenlették bevallani,
hanem a jóságukat, a tisztaságukat, a naivitásukat Werfel utánuk angyali
hangokat pendít meg, a hangja úgy hat, mint valami egészséges
forradalom. Lírájának fő motívuma a részvét. Részvét mindenkivel, aki
él, részvét, együttérzés, jóság az emberekkel, az állatokkal és
tárgyakkal szemben, akik közt az életünk misztériuma folyik. Az egész
világ barátja. Lehajol hozzánk, mint egy drága és puhakezű tanítóbácsi,
megsimogatja az állunk s megkérdezi, mi bajunk. Apró tragikumok – a
mások bajai – fájnak neki, igénytelen semmiségek, amelyek a lelke
nagyítótükrében óriás fantomokká nőnek. Naív. Milliók életét éli
intenzíven. Werfel, az idegen életek amatőrje, idegen bánatok keserű
mélyére száll le, hogy mindenkivel szenvedjen és mindenkit
megvigasztaljon. A boldogságtól könnyezve dalolja a jóság örömét,
dithirambokat ír arról a mélységes elégedettségről, amit egy jó tett
okoz, ugrál mint a gyerek, szeret a földön lenni, érdemes élni, csak
azért, hogy jót cselekedjék. A bútorai a karjába borulnak, – hálásan –
az íróasztala megreccsen, szeretné őt megölelni, a zongorája önmagától a
kedvenc darabját játssza, a könyv, amit olvas, önmagát lapozza fel, a
páfrányok, a virágok, a füvek utána kúsznak és a lombok zöld
kezecskéikkel neki tapsikolnak. A jósága grandiózus és mindentlátó.

MUNKÁI. Der Weltfreund, Berlin 1912, Axel Junker (A világbarát), Wir
sind 1913 (Vagyunk).

IRODALOM. _Kosztolányi_ Dezső: A jóság költője (Élet 1913 február 9).


Ó JÓ EMBER!

FRANZ WERFEL

  Hogy hódoljak te néked?
  Ó jó ember! Ó gyönyörű szó!
  Vidám vagyok és meghatott!
  Ó drága szó, amely ma engem
  Acéloz és felvillanyoz!
  Ó jó ember!

  Lennél szükségbe bár,
  Hogy szívesen segítenélek!
  Lennél beteg és gyenge bár,
  Hogy vigasztalnálak szelíden!
  Lennél fáradt és árva bár,
  Hogy ágyat vethetnék te néked!
  Ó jó ember!

  Ó engedd legalább,
  Hogy szétszórt könyved összerakjam!
  Ó engedd legalább,
  Hogy vizet öntsek poharadba!
  Ó engedd legalább,
  Hogy píci lámpád lángra gyujtsam
  Ó jó ember!

  Jóság, ó jó, nagy tiszta jóság!

  Nevet a lelkem, hogyha látom
  Hű szemüveged villogását,
  Jőjj! És ne vesd meg szívemet,
  Alázatot, barátságot adok
  Ó jó ember!



LEO GREINER

Leo Greiner 1876 április elsején született Brünnben. Iskoláit Brassóban
végezte. Főrendezője volt az „Elf Scharfrichter“ című kabarénak, amely
minden német kabarék közt az egyetlen művészi vállalkozás. Lenauról
írott könyve igen híres. Eulenberg Lenau utódjának, lelki
leszármazottjának tartja Leo Greinert. A müncheni lirikusok közé
tartozik.

MUNKÁI. Das Jahrhundert 1900 (A század), Das Tagebuch 1906 (A napló).


SZERELEM

LEO GREINER

  Két árny vagyunk, más-más a mi világunk.
    Találkoztunk egy kőrisfának árnyán.
  A távoli mezőn magunkba jártunk
    És éji szállást néztünk bolygva árván.
  Akkor megálltunk egy mély pillanatra,
    A mult időknek ismerőseként
  Köszöntünk s lelkünk a láz elragadta.
    Én arra, ő meg más ösvényre tért
  S mindketten az ős éjbe sülyedénk.


AZ ÉLET

LEO GREINER

  És egyre zordabb a nap és a tér…
  Mi leng itten? Egy emberhang: beszélik.
  Mi zúg? A vén fák bús fuvalma ér,
  Súgják gyerekkorodnak halk meséit.
  Az alkonyos mezőn vár lenn a kis kert,
  Az árnya oly hűvös, oly édes-ismert,
  De én búsan bolyongok, zord utód
  Szívembe van egy síró, árnyas álom –
  Ezt úgy hívom: anyám, azt meg: barátom
  Mosolygok s emlékezni sem tudok.



PAUL BARSCH

Paul Barsch 1860 március 16.-án született Nieder-Hermsdorfban.

MUNKÁI. Auf Strassen und Stegen (Úton, útfélen) 1885, Fliegende Blätter
1889, Über der Scholle 1905.


DÉL

PAUL BARSCH

  Se szó, se szél. A völgy pihen
    a dél fehérlő fényében.

  A fű, bokor, virág felett
    ólomnehéz álom lebeg.

  Kibukkant ott a kábító
    színorgiából egy kígyó.

  Parázs-szemével messze néz,
    úgy látja, mozdul a vetés.

  Nem. A kígyó továbboson,
    alszik a dél tűzvánkoson.

  Az álom ájulatja leng
    és csend van újra, tompa csend.



FELIX DÖRMANN

Felix Dörmann 1870-ben született Bécsben, május 29.-én. Most is Bécsben
él. Sokat írt a kabarék számára.

MUNKÁI. Neurotica. Sensationen. Gelächter.


AMIT ÉN SZERETEK

FELIX DÖRMANN

  Szeretem a hervatag ajkú
    nárciszt, ha a szirma bíbor,
  szeretem azt, kit a vad bú,
    a sors s a harag letipor.

  Szeretem azt, aki sápadt,
    a bús-szemű asszonyokat,
  akikben az alkonyi lángnak
    haló tüze sose lohad.

  Szeretem a puszta kigyóit,
    mert mind, hűs, síma, ravasz;
  a dalt, mibe sírva vivódik
    egy messze halál-panasz.

  Szeretem a büszke smaragdot,
    oly szívtelen és halavány;
  szeretem, ha sugárzik a partfok
    a kékszínű hold sugarán.

  Szeretem, ha a bánatos illat
    vad, részegítő, nehéz.
  Szeretem, ha a fellegekig hat
    a vízen a fekete vész.

  Szeretem, szerelemmel imádom,
    amit senkise szeret.
  Az én csodaárva világom,
    mindazt, ami furcsa, beteg.



GUSTAV FALKE

Gustav Falke 1853 január 11.-én született Lübeckben. Első versein még
Liliencron hatása érzik, de később kibontakozik dús és egyéni talentuma.
Falke versei egyszerűek, mélyek és finomak: a népdalra emlékeztetnek.
Bensőséges és finom humorú költő, akinek különösen családi és balladai
versei értékesek. Ifjúsági írásaiban szelíd kedély ragyog. Regényeivel
nem ért el nagy hatást. A lírikus azonban sok kortársát túlélte.
Jellemzően német költő.

_Benzmann_ ezt írja róla: „Intim és dallamos, rugékony és eleven, az
érzéstől és a művészi intelligenciától életre keltett és átlelkesített
összhang a lírája“. Falke ma Hamburgban él.

MUNKÁI. Mynheer der Tod 1891, Tanz und Andacht 1893 (Tánc és áhítat),
Zwischen zwei Nächten 1894 (Két éj közt), Neue Fahrt 1897 (Új utazás),
Mit dem Leben 1899, Hohe Sommertage 1902 (Kánikulai napok). 1913-ban,
hatvan éves születése napján öt kötetben megjelentek összes munkái.


ÉVEK MULTÁN

GUSTAV FALKE

  A halk mezőkön már sötétül,
    a telt hold fázva kél,
  a hallgató erdő ölébül
    borzongva fúj a szél.

  Egykor oly boldogan szerettem
    az éjet, a magányt,
  fukar napokra a szívemben
    őrzöm még kincs gyanánt.

  Most álmodom a régi álmot,
    a halk ábránd kikel,
  a vén fán szél sóhaja szállott,
    mozdul a régi hely.

  Mennék, ki a mezőkre készen,
    a régi úton át
  és zárt szemekkel is megérzem
    a holdfény mosolyát.

  És szellői a hűvös éjnek
    arcomba lengenek
  s a régi csillagmécsek égnek
    csüggedt fejem felett.



ALFRED MOMBERT

Alfred Mombert Karlsruheban született 1872 február 6.-án. Mombert
viaskodó zsenije nehéz veretű szavakban talál enyhülést. Fantáziája
kozmikus értékeket kapcsol egybe. Csodálja a tengert, a titokzatos
végtelenséget. Tárgya: a Világmindenség. Sötét dalai nemcsak erőteljesek
és kemények, de egyúttal hajlékonyak is. Bámulatos, raffinált
ritmusérzéke még tökéletesebbé teszi vízionárius művészetét. Stefan
George csoportjához számítják, de a mondanivalója több, a benső tüze
nagyobb és melegebb.

MUNKÁI. Tag und Nacht 1894 (Nap és éj), Der Glühende 1896, Die Schöpfung
1897 (Az alkotás), Der Denker 1901 (A gondolkodó), Die Blüte des Chaos
1905 (A káosz virága), Der Sonne-Geist 1905 (A nap-lélek).


ALTATÓ DAL

ALFRED MOMBERT

  Halkan hull a hó a tájra,
  Halkan hull a hó a szívre.
  Nemsokára eltemet.

  Ó de szépen fáradtál el
  ifjú asszony!

  Fehér ködökben álmodik a nap,
  a ködben egy tüzes szív.
  Ez elfáradt a fénytől,
  Az elfáradt a csóktól
  Nyugodni készül; és
  elalszik.

  Ó de szépen fogsz aludni
  ifjú asszony.



HANS BENZMANN

Hans Benzmann Kolbergben született 1869 szeptember 27.-én. Ma a Berlin
melletti Wilmersdorfban lakik.

A német impresszionista költők közé tartozik. Tökéletes formaművész.
Külön említést érdemel a hatszáz oldalas német antológiája, amelyben az
új német költők verseit ízlésesen és jellemzően mutatja be. (Hans
Benzmann: Die moderne deutsche Lyrik.)

MUNKÁI. Im Frühlingssturm! 1894 (Tavaszi viharban!). Sommersonnenglück
1898, Meine Heide 1903, Jesus. Eine Evangeliumharmonie 1907.


A KÁNAI MENYEGZŐ

HANS BENZMANN

  A rózsaillat és a könnyű borszag
  a sárga alkonyatban oszladoztak…
  Ó drága nap! Ujjongva szállt az égnek
  a lányok ajkáról az örömének,
  a hárfa húrja új dalokon pendült,
  A korsókból a bor bőségesen dült.
  Lágy, bíborpárnán ült a mátkapár
  boldogságában elkábulva már…
  Egy a tizenkettő közül, Tamás
  Így szólt Péterhez: „Égi híradás
  ez a csoda, amit ma este láttam –
  csoda, amiben új új tanítás van –
  Nézd ezt a párt! A víz ma este bor lett
  s két földi élet boldog, égi sor lett!“
  És a szerelem dala lebegőn
  ujjongott a rózsálló levegőn.

  A hold ezüstjén fürdött az azúr.
  A rossz kapu csikordult és az Úr
  egyedül ment ki. Majd visszatekintett:
  csupa öröm volt e gazdag tekintet.
  Némán bolyongott a vetés között.
  A nyári éj holdfénybe öltözött,
  madár dalolt, nem egy dalolt, de száz ott,
  zizegtek a súlyos-fejű kalászok,
  a hárfa pengett és sütött a hold…
  S Krisztus magába volt.


JÖN A HALÁL…

HANS BENZMANN

  Az ég sötét és bágyatag,
  Rozsdás és álmos sugarak.

  Egy tarló néz a fák alól,
  Egy elkésett madár dalol.

  Az éj ma csendbe látogat,
  Elfújja a lámpásokat.

  Mély hallgatás. Inogva leng
  Alá a köd. És újra csend.

  A fellegekről – éji folt –
  Búsan tekint a vaksi hold.

  Egy ellenzős, vak lámpa ég
  A nyári éjben. Itt a vég.

  Jön a halál…



NORVÉGIA



SIGBJÖRN OBSTFELDER

Nagyon jelentős norvég lirikus. Híresek gyönyörű szerelmes versei.
Szimbolista.

1901-ben halt meg.


A HALÁL VET

SIGBJÖRN OBSTFELDER

  És a nap – énekel és nevet
  És a halál – vet, csöndbe vet,
  Vet – csöndbe vet.

  Az éjbe vet,
  Vet, csöndbe vet,
  Bús rózsát, halvány tulipánt,
  Beteg jácintot és fekete ibolyát,
  Könnyet.

  Vet, csöndbe vet
  Bús vágyakat, halvány mosolyt,
  Sötét kétségét, néma kínt,
  Könnyet.

  És a nap – énekel és nevet
  És a halál – vet, csöndbe vet,
  Vet – csöndbe vet.



HENRIK IBSEN

Henrik Ibsen 1828 március 20.-án született Skienben. Jómódú
kereskedő-familiából származott, német, dán, skót vérkeveredésből. Mikor
Ibsen nyolc esztendős lett, szülei elszegényedtek és tizenöt esztendős
korában már maga kereste a kenyerét. Festő akart lenni, de pénze nem
volt hozzá és egy grimstadti gyógyszertárba áll be segédnek. Titokban
itt a maturára tanul, orvosnak készül. Családjával lassanként megszűnik
minden közössége, csupán hugával, Hedviggel tartja állandóan az
érintkezést. Ezt a testvérét nagyon szerette és a „Vadkacsa“ című
darabjában megható emléket állított neki. Grimstadtban Ibsen egyedül él,
távol a társaságtól, amelyet lenéz. Ebben az időben szatírikus verseket
ír és karrikatúrákat rajzol. Az 1848.-i politikai áramlat őt is magával
ragadja. Magyarországnak szabadságdalt ír, svéd és norvég honfitársait
pedig felhívásban buzdítja, hogy legyenek segítségére dán testvéreiknek,
akiket „a vad német horda“ szorongat. Ebben az időben Krisztiániába megy
az egyetemre. Barátaival lapot alapít. Sokat küzd a dráma és a színpad
reformjáért. 1851-ben „Az első norvég nemzeti színház“ Bergenben
meghívja rendezőül és házi szerzőül. 1858-ban megnősül, egy év mulva fia
születik és újból küzdenie kell a megélhetésért. Fiának keresztapja
Björnson, akihez egész haláláig forró barátság köti. Sokáig jóformán
csak drámákat ír, de amikor 1871-ben mint a khedive vendége, a szuezi
csatorna megnyitásához keletre utazik, felbuzdul újra lírai vénája.
Ibsen huszonkét esztendőt tölt önkéntes számüzetésben külföldön. Sokáig
lakik Drezdában és Münchenben. Nappal a dolgozószobájában tartózkodik,
estefelé egyedül sétál a városban, bemegy a kávéházba, egy pohár likör
előtt elolvassa a lapokat, azután hazatér. Évekig így folyik az élete,
akkor is, mikor már európai csengésű a neve. Közben két ízben kergeti
haza a honvágy és bár elhatározza, hogy Norvégiába, ahol üldözték és nem
méltányolták eléggé, „soha be nem teszi a lábát és minden közösséget
megszakít vele“, 1891-ben visszatér Krisztiániába és ott is marad
állandóan. 1900-ban könnyebb szélütés éri. Ettől kezdve betegeskedik és
1906 május 23.-án meghal, a felesége karja között.

Ibsen verseiben az a fojtott, tompa pátosz kísért, amely drámai dikciója
fölött lebeg. Tartózkodó, de mély líra ez. Egy hallgató lírája.

IRODALOM. Ibsenről annyit írtak, hogy a cikkek özönét nem lehet számon
tartani. _Gerő_ Ödön számos cikkben és tárcában foglalkozott vele (Pesti
Napló és a régi Élet 1891) _Szilágyi_ Géza: Ibsen (Pesti Napló 1897),
_Osvát_ Ernő: Ibsen (A Hét 1900), _Cholnoky_ Viktor: Ibsen (Magyar
Géniusz 1902 március 29), _Salgó_ Ernő: Ibsen (Jövendő 1903 május 21),
_Halasi_ Andor: Ibsen (Budapesti Napló 1905 december), _Alkalay_ Ödön:
Ibsen technikája (Figyelő 1908). _Fenyő_ Miksa lefordította Alfred Kerr
Ibsen-cikkét (Figyelő 1908).

A magyarokhoz intézett ódája több magyar fordításban jelent meg. A Peer
Gynt-et _Sebestyén_ Károly fordította le (Olcsó könyvtár). Újabban
lefordította – norvég eredetiből – _Patthy_ Károly (kézirat).

[Illustration: HENRIK IBSEN]


AZ ÉSZAKI LOVAG

HENRIK IBSEN

  Délszakra sodorta
  Egy könnyű hajó,
  Fájt már a szívének
  Az északi hó.

  A tengeren eltűnt
  A jéghegy, a mult.
  A délszaki tájon
  Bús vágya csitult.

  Felgyújtja hajóját; –
  S a kék levegőn
  A füstgomolyagból
  Híd kel remegőn.

  S a délszaki éjből,
  Hol lángol a nyár,
  A hídon a ködbe
  Egy árny hazajár.


VÉGE!

HENRIK IBSEN

  Mind kikísértük,
  Elment a vendég;
  Szavuk a szellők
  Már elkeverték.

  Most tompa csend van,
  Hol énekeltél.
  Sötét a kert lenn,
  Sötét az erkély.

  Rövid akkord volt,
  Egy kósza ábránd!
  Vendég, ki jött és –
  Aztán tovább állt.


DUETT  (BRAND)

HENRIK IBSEN


EJNÁR

  Ágnes, pici pillém, százszinü lepkém,
  Mindjárt a rabom vagy, drága, bohó!
  Hálót kötözök, hurkot bogozok most
  S az énekem, az lesz a pillefogó.


ÁGNES

  A pille a rózsa vidám szeretője,
  A rétre repül, a világra pihen.
  Kergess a mezőkön fürge legényke,
  Dalolva a réteken üzz szeliden.


EJNÁR

  Ágnes pici pillém, százszinü lepkém,
  Hálómból a lány sohasem szabadul.
  Hiába repülsz, a karombba szorítlak,
  Hálómba, szivembe kerülsz te rabul.


ÁGNES

  Ha pille vagyok, szálljak csapodáran,
  Ringasson a lengedező fuvalom.
  Ha megfog a hálód, a himporomat védd.
  Engedd el a szárnyam, eressz szabadon


EJNAR

  Oly lágyan emellek a tenyeremre,
  Börtönnek a szívem kellemetes.
  Örökre kacagj itt, éld a világod,
  Táncolva, ujjongva, dalolva szeress.



OLASZORSZÁG



ADA NEGRI

Ada Negri 1870-ben született Lodiban. Anyja szegény munkásasszony, aki
szövőgyárba járt dolgozni s a félrerakott garasaiból taníttatta a
lányát. Ada Negri tanítónő lett. Az Isten háta mögé került, egy
lombardiai faluba. Innen küldözgette verseit egy milánói képes lapnak.
Irásait csak elfogadták, igazabb feltűnést nem keltettek. Olyan
szegényen élt, hogy könyveket se vehetett. Első verseskönyve már
jócsengésűvé tette a nevét. A milánói lap szerkesztősége meghívta őt s
Ada Negri, aki egész életében nem látott tengert, tavat, sohase utazott,
szinte magánkívül volt az örömtől, boldogan fogadta a legelső írók
elismerését. Azóta a milánói felsőbb leányiskola irodalomtörténeti
tanárnője és felesége egy gyárosnak.

Ada Negri költészete: ősi, bátor s amellett mégis nőies. Gyengéd, mint a
nő, de van oly kemény és érces hangja, mint sok férfinak sincs. Nagyon
_emberi_. Észreveszi a nyomort. Megható tollal írja le az újkor dolgozó
koldusait. A nők költészete többnyire csak emlékkönyv-poézis. Csak az
egyhúrú szerelmi lírán tudnak játszani. Ada Negri egészséges; az élet
engedelmes befogadója; a férfi mellett öntudattal áll meg s anélkül,
hogy feminista, vagy kékharisnyás lenne, a nőben lévő emberi
momentumokat hangsúlyozza, – nem tüntetően és agitációs céllal – de egy
nagy költő erejével és igazságérzetével.

Ada Negrit az egész művelt világon ismerik.

MUNKÁI. Fatalità (Végzet), Tempeste (Viharok), Maternità 1905 (Anyaság).

IRODALOM. _Radó_ Antal: Ada Negri (Kisfaludy-Társaság évlapjai 1896).

Verseiből fordított: _Radó_ Antal: Két olasz költőnő. Ada Negri, Annie
Vivanti, bevezetéssel (Magyar Könyvtár).


TESTVÉRI ÜDVÖZLET AZ EMBEREKHEZ

ADA NEGRI

  Üdvözlégy, testvér, –
                      Jól tudom, nem ismersz,
  de, látod, a neved én sem tudom. –
  Itt, hol találkoztunk, a nagy uton,
  lüktetve ver az élet ütere
  és mennydörög a durva kocsilárma.
  Loholva fut mindenki messze tájra,
  egy álom-ábránd, fájdalom után.
  Mindenki öklel, esztelen tusázik. –
  De én rád nézek – egy szemvillanásig –
  és a dörgő téren búcsút kiáltok
  az idegennek, én az idegen:
  – Üdvözlégy drága testvér – úgy legyen. –

  Mit bánom én, hogy honnan tartasz erre,
  ki vagy, mit akarsz, holnap mit csinálsz.
  Mit bánom én, hevít-e kapzsi-láz. –
  Hisz sajgó méhből születtél te is!
  te néked is csak ugyanaz a húsod,
  az ősi jármot görbedezve húzod,
  és vár reád a sanda Árnyalak
  kapuk mögött, csöndes, sötét sarokban,
  és egyszer biztosan elédbe toppan:
  te, ki zokogtál, ahogy én zokogtam,
  állj meg szavamra az élet-hegyen:
  – Üdvözlégy, drága testvér – úgy legyen.

  A távoli szelíd bölcsőre kérlek,
  anyád szavára, hogyha volt anyád,
  aki szelíd dalával búgta át
  ábrándozó gyermeknyugalmadat;
  tűnt örömödre és sok-sok könyűdre,
  a bús reményre, amely sírba dűlt le
  s szívedbe porlad, mint pici halott;
  az élet titkos ösztönére, esdek;
  a vágyra, mely tüzet ad a nemesnek
  s előrehajtja a jövő felé;
  hitemre és hitedre, kedvesem,
  – Üdvözlégy, drága testvér – úgy legyen.

  Vidám köszöntésem ujjongva szálljon
  a néphez, amely itt megy lassudan:
  a nőhöz, aki fátylasan suhan,
  egy árny az árnyban, a falak alatt;
  kit gond, szerelem űz: a tengerészhez,
  takácshoz, aki büszke kedvet érez
  a munka estjén és vígan dalol;
  a haldoklóhoz, költőhöz, gyerekhez,
  ki álmodik, hivén, jövője szebb lesz,
  és másnap a zaj dörgő ritmusán
  vígan tovább rohan, veled s velem:
  – Üdvözlégy, most és mindig – úgy legyen.



GABRIELE D’ANNUNZIO

Gabriele D’Annunzio 1864-ben született az „Irene“ nevű yachton, az
Adriai-tengeren. Koraérett gyermek volt, tizenhat éves korában már a
római egyetemre járt.

Firenzében rendkívüli hatással voltak rá a primitív olasz mesterek,
festegetett is, különösen Boticellit utánozta. 1879-ben már verseskönyve
jelenik meg. Ezen még érzik Carducci. Később egyenesen eltávolodik tőle,
érett színeket, egyéni merészségeket, modern ízt visz a verseibe. Úgy
hogy mikor Rómába jön, már egy csoport fiatalember sereglik köréje,
bálványozzák őt, a mesterüknek tartják. A római siker után visszavonul
szülőföldjére, regényeket, elbeszéléseket és drámákat ír, amelyeket két
nagy olasz tragika, Eleonora Duse és Irma Grammatica visz diadalra.
D’Annunzióról az egész világ beszél. A lapok napihíreiben csaknem
mindennap szerepel a neve. Kastélyában fényűzően él. Az utóbbi években
anyagi csapások zúdultak rá, otthagyta Firenzét, Párisba ment lakni és
francia nyelven írt verses darabot szent Sebestyénről, amelyet a párisi
közönség lármás tapssal fogadott. Az olasz-török háborúkor hangos
terzinákkal dicsőítette honfitársait.

D’Annunzio lírája csupa pompa, a reneszánsz színeiben ragyog, bíborban
és aranyban. Nem lehet tagadni, hogy a franciáktól sokat tanult, de az
bizonyos, hogy költészete teljesen egyéni és az ő lírája is hatást
gyakorolt az egész európai literatúrára. Vízionárius és misztikus, de
színeit a földről veszi. Az olasz őszt, az olasz cifraságot, az olasz
lankát és hegyet, az olasz tengert, az olasz lampionos éjet senkise
festi szuggesztívebben, mint ez a költő, aki festőnek készült.
Fanatikusa az olasz kultúrának. L’art pour l’art-ista, de híve annak a
nemzeti megújhodásnak, amely Carduccival kezdődött. A vers nézete
szerint a tiszta muzsika. Egy helyütt maga jelöli ki az új líra célját,
a következőképpen:

[Illustration: GABRIELE D’ANNUNZIO]

„Azt hiszem, hogy a jövő költészete magába öleli majd a nagystílű zene
minden titokzatosságát és rábeszélőképességét. A lírai költészetben nem
a szó a fontos: de a muzsika; nem a szó, mint betű, de a szó, mint a
hang és ritmus. A vers minden.“

MUNKÁI. Nevezetesebb verseskönyvei: In memoriam 1880, Canto Novo 1882,
Intermezzo di Rime 1883, L’Isotto e la Chimera 1890, Elégie Romane 1890.

IRODALOM. _Radó_ Antal: Gabriele D’Annunzio (Uj magyar Szemle I.
évfolyam), _Elek_ Artúr: D’Annunzio drámái (Nyugat 1908 I. évfolyam 6.
és 7. szám). _Balla_ Ignác több cikket írt róla (Pesti Napló).

Verseiből fordított: _Balla_ Ignác, _Erdős_ René, _Jánosi_ Gusztáv.


A NAP KESELYŰJE

GABRIELE D’ANNUNZIO

  Ha elmerengek olykor álmodozva
  S lángként lobog a lomha levegő,
  Ha hull a csendben a fenyőfa tobza
  S a fán a gyantalé sziszegve fő.

  Ha mezei tilinkó sír a lápon,
  Zizeg a vadzab és a tengeri,
  Szívembe száll egyszerre egy bús álom,
  Beléje markol s el nem engedi.

  Dicsőség, oh napszomjas keselyű,
  Viszel, karmoddal a keblem fogod,
  Míg el nem érem a vad partfokot.

  Felnézek ekkor, szívemkeserű
  És zárt szemem vöröslő ködin át
  Látom, véremtől fénylik a világ.


TRIPOLISZI DIADALÉNEK

GABRIELE D’ANNUNZIO

  – – – – – – – – – – –
  Ó, tömjén, parfüm, a puszták homokján,
  ó, messze táj és messsze-messze part-fok,
  vad és fakó, mint vörhenyes oroszlán:

  ércek, kalászok, gazdagon kavargók,
  ó, aranyhajú Berenice álma!
  Ti vívtátok ki mind, ti hősi kardok.
  – – – – – – – – – – –
  Alkonyulnak a bánatok s enyésznek.
  Álmos gödörbe, tétlenül ki gázol,
  hogy szembenéz a lélek és a végzet?

  Itália, riadj, riadj, te bátor!
  Dalold a tengert, százszor és ezerszer,
  a dalt, a dalt az óperenciákról,

  mint amikor marcona lárma vert fel
  és tűzbe, vérbe mind azt ordította
  „Tengerre!“ s belereszketett a tenger.

  és már nyilalt is a hajónak orra
  s a kapitány szívét tűzé reája
  s indult az evező és a vitorla.

  „Segíts, Urunk“, szólt a szavak dagálya.
  „Szent Sír segíts, most indulunk te Hozzád.“
  A Tengerünkön így dalolt a gálya.

  A zúgó időn nézlek, édes ország.
  „Segítsd, Uram, a vízen és a földön!“
  Kiáltva emeld fel tündöklő orcád.

  S csatázz a vizen és földön örökkön.



ARTURO GRAF

Arturo Graf 1848-ban született Athénben. Az apja görög. Az anyja német.
Mikor felnő, a nápolyi egyetemen jogot tanul. 1874-ben a római egyetemen
magántanár lesz, 1876-ban pedig a román nyelveket tanítja a torinói
egyetemen. 1913-ban halt meg.

Graf sohase volt népszerű, mint költő, holott az olaszok egyik
legkiválóbb és legeredetibb lirikusa. Zaklatott, fátyolos és misztikus
pesszimizmus borul verseire. Ideges és metafizikus: az olaszok, akik a
miszticizmusukban cifrák, a fájdalmukban szónokiak, csak tartózkodva
szerették ezt a sötét és igaz idegen vérű költőt, aki a német
elmélyedést és a görög tökélyt egyesítette a vérében és a költészetében.

MUNKÁI. Nevezetesebb verseskönyvei: Poesie 1874, Medusa 1880, Rime della
Selva 1906.

IRODALOM. _Elek_ Artúr: Arturo Graf (Nyugat 1908 jan. 1), _Elek_ Artúr:
Arturo Graf (Történeti Szemle 1913 november).


VOLT EGYSZER

ARTURO GRAF

  Volt egyszer, egyszer… Micsoda?
  Oly szomorú vagyok ez este.
  Sehogyse téved az eszembe,
  Volt egyszer valami csoda.

  Hervadt, bús rózsa mosolya
  Te is tudod mi volt e rejtély,
  Valami volt, mi vissza nem tér,
  Volt egyszer és nem lesz soha.



LORENZO STECCHETTI

Lorenzo Stecchetti (igazi neve: Olindo Guerrini) Forliban született
1845-ben. A bolognai egyetemen tanult, számos tanulmányt és értekezést
írt. Igazi sikerét a „Postuma“ című kötetével érte el, hírnevét pedig
részben egy irodalmi fogásnak köszönheti, amennyiben saját verseit
sohase élt unokaöccse neve (Lorenzo Stecchetti) alatt adta ki, aki –
mint romantikus előszavában elsírta – poéta volt és tüdővészben halt
meg. A versek erős visszhangot keltettek. Mindenki falta ezeket a
különös verista verseket és kereste a fiatalon elhalt költő sírját.
Mikor kiderült a suskus, rendkívül sokan támadták Stecchettit (a név
rajta ragadt), de sikere ebben az arányban nőtt, a könyve számtalan
kiadásban fogyott.

Sikere különben nem indokolatlan. Stecchetti az olasz lírában új hangot
ütött meg: a verizmus hangját. A régi romantikusokkal, manzonistákkal és
Carducci akadémikus költészetével szemben az életet a maga valóságában
és fönségében festette. Azóta iskola képződött körülötte.

MUNKÁI. Postuma 1877 (Hátrahagyott versek).

IRODALOM. Verseiből többet fordított: _Radó_ Antal (Idegen költők
albuma), _Jánosi_ Gusztáv, _Kozma_ Andor, _Abádi_ Imre.


SZONETT

LORENZO STECCHETTI

  Ti szélre hányott árva énekek,
  Emlékbe foglalt édes ifjúságom,
  Kedv és panasz, öröm és sok-sok álom,
  Szegény rímek, mi lesz ti véletek?

  Ó jaj, repüljetek el reszketeg
  E rossz világból, ahol egyre vágyom;
  És szóljatok tűz-nyelvvel, tűzre vágyón,
  Hisz mind szerelemből születtetek.

  És leljétek meg végre hölgyemet,
  Kihez halálos kedv és büszke vágy von,
  Legyen a szavatok végrendelet,

  Mondjátok el, hogy mily tűz égetett,
  S ő érte sírtam a halálos ágyon,
  Ti szélre hányott árva énekek!



GIOSUÉ CARDUCCI

Giosué Carducci 1835 július 27.-én született a Pietrasanta melletti
Valdicastellóban. Nagyszülei olasz paraszt birtokosok és benne is erősen
kifejlődött a parasztság és a falusi élet szeretete. Apja orvos.
Szüleinek elszegényedése után kénytelen családjával együtt különböző
helyeken keresni megélhetést. A fiatal Carducci gyakran összezörrent az
apjával, aki szigorú és reakcionárius természetű volt és nagyon szerette
az akkor divatos romantikusokat. Némely irodalomtörténetíró véleménye
szerint Carducci az apja iránt való dacból fordult el a
romanticizmustól, a nemzeti klasszicizmus felé. Annál inkább szerette
szelíd és finom édesanyját meg nagyanyját, a mesemondó szép öreg
parasztasszonyt. Fiatalon elhunyt öccsét bálványozta. 1853-tól 1856-ig a
pisai egyetemre járt. Itt vezére az irodalmi fiatalságnak. 1856 év végén
jelentek meg első bátor írásai a romantikus iskola ellen, amelyek nagy
feltűnést (de nem nagy tetszést) keltettek. Első verseskönyvét 1857-ben
adta ki. Ez a kötete se nagyon tetszett. Verseit – néhány esztendő
termésével megszerezve – kiadta „Juvenilia“ címen. Itt már érződik a
nagy Carducci. Még nem annyira a művész, de az egységes Itáliát szerető
heves patrióta. Közben meghal az apja, a 23 éves fiú gondjára marad az
édesanyja és öt évvel fiatalabb öccse. 1859-ben meghívják a bolognai
egyetem irodalomtörténeti tanszékére Ugyanebben az évben megházasodik.
Elveszi egyik rokonát. Egy fia és három leánya születik, fiacskája (akit
elhalt öccse után Dantenak nevez) negyedfél éves korában meghal. E két
halotthoz írta legmelegebb verseit.

Az első igazi nagy sikerét az 1869-ben megjelent költeményeivel aratta.
Legjelentősebb műve, a „Rime Nouve“ (Uj rímek) és a három részben
megjelent „Odi Barbare“ (Barbár ódák).

1906-ban megnyerte a Nobel-díjat. Egy évre reá, hetvenkét éves korában,
a népszerűsége tetőfokán meghalt.

Carduccit az olaszok az újkor legnagyobb lirikusának tartják. Nemzeti
nagyság. Visszatért a multhoz, a latin őseihez. Szerette a hazáját. De
az olasz, ha a hazáját és a multját szereti, a kultúrát és az antik
szépséget is szereti. Carducci nem üres nacionalizmusról álmodozott, az
ő konzervatívságában van valami forradalmi energia. A régi Róma
világuralma, katonás vadsága és gőgje testté vált benne. A föld szagától
részegült meg, a humusz illatától. Elmult ezredévekbe tudta magát
visszaérezni, az érzések atavizmusa lelkesedett át benne költészetté,
régi sebek fájtak vissza szívébe és régi mámorok bódították el. Ezeket
az ősérzéseket szedte mértékre, faragta bele az antik ritmusok kemény,
csillogó márványába.

Carducci poézisében minden ódon s mégis friss, minden egészséges, minden
elemi. Ha patrióta, verseiben a zabolátlan fajgyűlölet tobzódik és
eszünkbe juttatja ükapjait, a farkastejen nevelkedett Romulust és
Remust. Carducci mégse a népé: igazán sohase volt népszerű, akadémikus
volt, arisztokrata volt és poéta doctus volt. Annyira tele van
klasszikus vonatkozásokkal, utalásokkal helyekre, amelyeket mi nem
ismerünk, történelmi dátumokra, amelyek Itália történetére vonatkoznak,
a nyelve olyan nehéz, hogy magyarázat nélkül már ma sem lehet olvasni.
Sokan Dantenél is nehezebben érthető költőnek tartják. Forradalmi lelke
azonban az egész európai költészetre termékenyítően hatott.

MUNKÁI. Rime 1857, Juvenalia 1865, Levia Gravia 1867, Giambi ed epodi
1882, Odi barbare 1877. Összes munkáit Zenichelli adta ki Bolognában.

IRODALOM. _Radó_ Antal: Carducci (megjelent Szana Tamás
„Koszorú“-jában), _Elek_ Artúr: Carducci (Az Ujság 1907 febr. 19),
_Kosztolányi_ Dezső: Giosué Carducci (A Hét 1907 február).

[Illustration: GIOSUÉ CARDUCCI]

Carducci verseiből fordított: _Radó_ Antal (Idegen költők albuma, Pesti
Napló), _Zempléni_ Árpád, _Zoltán_ Vilmos (Carducci költeményei,
bevezető életrajzzal. Modern Könyvtár).


AZ ÖKÖR

GIOSUÉ CARDUCCI

  Szeretlek, ó szelíd ökör! Belőled
  Erő és béke száll, nyugodt, komor.
  Ha nézed a szabad, kövér mezőket,
  Úgy állsz, akár egy zordon ércszobor.

  Nyugodtan a nehéz igára hajlasz,
  A barna szántót fürgén követed,
  Ha ösztökél, némán forog nyugalmas,
  Panasztalan, elégedett szemed.

  Fekete orrodból gőzölve lebben
  Lehelleted s vígan ujjong az égnek
  Bőgésed, ez a csendes himnusz-ének.

  És zöld, nyugodt, tág és komoly szemedben
  Békén sugárzik, édesen merengve
  Az isteni mezők zöld, tiszta csendje.


CSÖNDES BESZÉLGETÉS A FÁKKAL

GIOSUÉ CARDUCCI

  Én nem szeretlek, tölgy, kevély erősség,
  Mert lombjaiddal büszkén fogod át
  Városdúlók vérmocskos homlokát,
  S legyezgeted a harcok szörnyü hősét.

  És nem szeretlek, meddő-bús babérfa,
  Mert télen is nőssz jéghegyek fölött
  S uralkodók tar homlokát födöd,
  Ha fürtjük az időknek martaléka.

  De szeretlek, szőlő lágy venyigéje,
  Édes gerezd tanyája, kedv igéje,
  Bor anyja, áldott búfeledtető.

  S téged leginkább, ó sötét fenyő
  Mert deszkáidból készül az utolsó.
  A legnyugalmasabb ágy, a koporsó.


TÉLI ÉJSZAKA

GIOSUÉ CARDUCCI

  Előre! A sötét tél zúgva tombol,
  A tengerparton tündököl a hó,
  Csikorog-omlik a lágy takaró;
  És halvány pára lesz a sóhajomból.

  Mély hallgatás. Merev felhők között ül
  A hold bámulva a fehér sikot,
  Egy vén fenyő árnyéka látszik ott,
  Hogy görcsösen a szörnyű földre görbül,

  Mint a halálért síró néma vágyak.
  Vedd vérem, ó Köd, Fagy, tüzét fagyaszd
  És oltsd el ezt a háborgó tavaszt.

  A megtört gondolat halálra bágyad.
  Felordítok: Ó tél! Ó éjszaka,
  Mondd, mit csinál lenn a holtak hada?


FEHÉR ÉJSZAKA

GIOSUÉ CARDUCCI

  Csendbe pihédzik a bús hó a hamuszinü magasból:
    A puha hólepedőn hangtalanul fut a nesz;

  Nincs kofazaj, megszűnt a vidám fogatok zörögése,
    A kacagó szerelem nem dudorássza dalát.

  A piacóráról szomorú huhogás kel az éjbe,
    Mintha jajongana most messze egy éji világ.

  Nem madarak bús szárnya csapódik az ablaküvegre?
    Nem, ti közelgetek itt, porladozó hiveim.

  Nyomba megyek – te mohó, te szegény szív várj a sorodra, –
    Ottan a csönd kebelén elpihenünk szeliden.


VERGILIUS

GIOSUÉ CARDUCCI

  Mint amikor a telehold fehéren
    Küld a tikkadt mezőre hűs fagyot,
  Sugara reszket a folyón, az éren
    S szűk martjai közt a vízár ragyog;

  Mint amikor a csalogány a lombból
    Panasszal zengi be a bús tavaszt,
  A vándor áll s egy szőke fejre gondol
    És elteli a lelkét a malaszt;

  Mint gyermeke sírhalmán az anya
  Az égre néz fel, csillapul jaja,
  S a szenvedése csöndesülve leng el;

  Mint messze hegy és mint a messze tenger,
  Lombok, miken a szellő andalog,
  Ilyen magasztos költő a dalod.


Ó ÉJ

GIOSUÉ CARDUCCI

  Sötét palástod mélyein elillan
    A bánatom, a könnyem szeliden:
  Ó Éj, csak a te édes karjaidban
    Csitul el árva, békétlen szivem.

  Nyugalmat adsz és tiszta-tiszta békét,
    Lankadt lelkem kegyesen öntözöd,
  Letéped a bús eszme régi fékét
    S száguldhat az ég és a föld között.

  Ó istenasszony Éj; én nem tudom mi
  Hív most aludni, feledni, nyugodni,
  Haragcsitító, bú-feledtető.

  Megnyugszom benned, mint a csecsemő,
  Ki sírva alszik el, mindent feledvén,
  Öreg nagyanyja ráncos, barna keblén.


SZENT ABBONDIUS

GIOSUÉ CARDUCCI

  A szürke ormok fénytől glóriások,
    Szelíden égnek a bús Alpesek.
  A jéghegyek, a boldog óriások
    Arcáról izzó rózsafény pezseg.

  Pár nyurga fa mögött pipál a kémény,
    Kígyózva száll a kék és lenge füst.
  Vízgyöngy ragyog a nap gyémántos fényén
    S a rét smaragdján a patak ezüst.

  Vörös szoknyába jönnek most a kedves
  Lányok dalolni szent Abbondiusnak,
  Fönn mormol a folyó és zúg a fenyves.

  Lenn meg kacag a völgy… S én egyre félek
  Pilláim a válás könnyében úsznak.
  Mert szép a föld és oly rövid az élet.


ALPESI DÉL

GIOSUÉ CARDUCCI

  A jéghegyen, a szürke és közömbös
    Sziklán, hol a fehér fény izzva kél,
  Keményen ül, körötte égszín köntös,
    És hallgat és trónol a néma Dél.

  Az áthevült fenyő – szellő se rebben –
    Sasokról álmodik s fején köd ül.
  És lenn a citeránál édesebben
    Kis ér cseveg a vén kövek körül.


AZ UTOLSÓ VERS

GIOSUÉ CARDUCCI

  Ó halvány orgona!
  A csillagok a tengerárba hullnak
  S kihűl szívem, a dalnak otthona.



LUCIANO CROCI

Luciano Croci az olasz parnassienek közé számítható. Finom és kész
szonetteket, színes, festői verseket ír. Fiuméban él.


AVE MARIA

LUCIANO CROCI

  A hosszú éjszakán került az álom,
    Mert tegnap láttalak először én,
  Selyem zenélt a templomi homályon
    S az oltárnál, az oszlopok kövén

  Visszhangozott homályosan morogva
    Jámbor papok imája reszketeg,
  Hajad leomlott, s mint egy szent madonna,
    Bús áhítattal kérted az eget.

  Ó mily imádatos, finom, szelíd
  Tűzzel ragyogtak kedves szemeid!
  Lelkem feléd repült rajongva, égve.

  Lankadva rebbent már a bús ima,
  Te fölemelted két szemed az égre
  S halkan susogtad: – Ave Mária!



EDMONDO DE AMICIS

Edmondo de Amicis Onegliában született 1846-ban. A katonai pályára
készült. Résztvett mint kadét az 1866-os háborúban. 1870-ben kivált a
hadsereg kötelékéből és teljesen az irodalomnak élt.

Amicis prózája kedves, meleg és ragyogó. Mint prózaíró aratta legnagyobb
sikereit. Utirajzai kapósak, ifjúsági könyve: a „Szív“ pedig páratlanul
népszerű, sok kiadást ért meg olaszul is, magyarul is. Verseket pályája
elején írt, többnyire csak szonetteket, amelyekben – a parnassienek
módjára – egy-egy jelenetet vagy tájat rögzít meg.

MUNKÁI. Versi, Milano 1882.

IRODALOM. Amicis több szonettjét _Radó_ Antal fordította le (Idegen
költők albuma).


HOLLAND TÁJ

EDMONDO DE AMICIS

  A végtelenbe nyúló messze sík
  A nedves ég alatt hallgatva gyászol.
  S a sok mező oly néma, árva, távol
  A viharos ég is sötétedik.

  Borzong a víz, remegnek a gyepűk,
  Az égerfák csüggedve lehajolnak,
  Minthogyha gyásznak, éji borzalomnak
  Borús sejtelme szállna mindenütt,

  Csupán a part mentébe füstölög
  Egy házikó a nyárfasor között
  S egy óriás malom forog zokogva.

  És a határtalan mezőn olyan
  Gondolkozóan, búsan, álmosan
  Bukik le-föl a hófehér vitorla.


A JÉGESŐ

EDMONDO DE AMICIS

  Paskolja zúgva a szegény rögöt,
  A törzseket, a rengő, árva ágat,
  Visszhangozó, sötét mesgyéken áthat,
  Ugrál, kopog, bukfencezik, görög.

  Csatornákat ráz, táncol a tetőn,
  Sziszegve söpri a zsendült vetést el,
  Lehull az erkélyről vad szökkenéssel
  És ablakot, vázát tör vakmerőn.

  Rakásba gyűl, fehérül mindenütt,
  S a fáradt légben csöndesen kopogva
  Foszlik zörömbölő haragja szét.

  Egyszerre még vadabbul szerteüt,
  Aztán elhallgat minden s a romokba
  Hideg mosollyal néz a tiszta ég.


A VASÚT

EDMONDO DE AMICIS

  A vonat a tenger felé zörög,
  Átvág a hegy kivájt, fekete öblén,
  Kijő a napfényt víg füttyel köszöntvén
  S eltűn az erdő lombjai mögött.

  Rázkódva a dübörgő hídra fut,
  Szérükön és sírkerteken dörömböl,
  Elsurran a magányos, néma völgy-öl,
  Vágtatnak a nyugodt tanyák, faluk.

  Cserjéken és legyűrt füvek felett
  Vas-teste száguld, mint a képzelet
  Megáll az ijedt paraszt szeme rajta.

  Aztán alig fut, kattog szeliden
  S nagy paloták közt végre elpihen
  Az összepörkölt vascsapok haragja.



A FUTURISTÁK

Lármás manifesztumok beszélnek az olasz futuristákról, akik a költészet
forradalmát hozzák. Minden két három hónapban kibocsátanak ilyen
manifesztumot, körvonalazzák elveiket, agitálnak a céljuk mellett. Hitük
szerint a mai egész literatura csak az elfinomult és beteg polgárságnak
tömjénez. Az új ember kemény és hősi. Szereti az erőszakot. Megveti a
multat, amely minden tettét elvánnyasztja. Nem szégyenli az ösztöneit
se. A futuristák reakciósak. Túlzottan patrióták, a háború, a vérontás
prédikálói, hívei mindannak, ami erő, tett, bátorság. Romantikájuk
nincs. Az újkor diadalát a gépek és az aeroplánok hirdetik. Még a mult
lángeszeit is megfogadják. Annyira ellenségei a hagyományoknak, hogy a
központozást eltörlik, nem ismernek pontot és vesszőt, felkiáltójelet és
nagybetűt, a mondatot megsemmisítik és hangutánzó szavakkal próbálják
közölni a gondolataikat. A programmjuk – maga egészében – nem
értéktelen, sok új és igaz van benne, akad köztük néhány nem mindennapi
tehetség is, de a közönség jó része még csak érdekes kuriózumot lát a
futurista mozgalomban, az íróikban pedig csak bohócokat.

Hogy megértsük őket, Olaszországba kell mennünk. Aki ismeri nemcsak a
futuristákat, hanem az olasz életet, a mindent túltkiáltó olasz multat
is, az nem feltétlenül és nem mindig nevet rajtuk. Az úgy látja az
olaszságot, mint egy koldust, aki nyakában a mult fakó tarisznyájával
halad előre, gyümölcsöktől roskadozó fák alatt, dús vetések közt,
éhesen. A tarisznya tele van arannyal. Ez a koldus az aranynak csak a
terhét érzi. Nem lehet az aranyon semmit se vennie, mert a multé. De
vinni kell. Azaz a futuristák – az olasz futuristák – minden küzdelme
abban lel magyarázatot, hogy a földre csapták az aranytarisznyát, a
klasszicizmusnak a kölöncét, amely évszázadokig gátolta az olasz
művészetek szabad fejlődését és csak mintákat nyújtott. Az olasz esztéta
volt, szíve szerint nem lehetett művész. Náluk minden emlék, a kilincs
és a székláb, a késnyél és a leghitványabb tégla is, a nyelv, ez a
datolya-édes és virágos hömpölygés már maga kész, nagyon kész dal, a
színek a klasszikus hagyományok rabságába beleszáradnak, a formák még
mindig bilincsekben dermedeznek. Ez nem is otthon, de börtön. Csakis
Olasz országban születhetett meg a _futurismo_, mert csakis itt lehet a
felosztás alapja s egyben művészi világnézet, a jövő és a mult csakis
itt állhatnak igazán szembe a futuristák (a jövősök) és a passatisták (a
multasok). Nagyon érthető, hogy néhány ember megsokalta a klasszikus
mult uralmát és modern reakciót keltett ellene. Elég volt a síma
szépségből, a polgári szatócsintelligenciából, a könyvmolyokból, a
klasszika filológiából, le kell bontani a múzeumokat, fel kell gyújtani
a könyvtárakat és a halott latin istenek helyett új szimbolumokat kell
hozni. A szárnyas Mercur helyett: egy szárnyas Aeroplant, a részeg
Bacchus helyett: egy Versenyautomobilt és Jupiter helyett: a kék eget,
folyókat, a hegyeket, a természet teljesen zengő szépségeit, a barbár és
egész életet.

Régi művészi forradalmakat juttatnak eszünkbe ezek a kócos és sokszor
kómikus emberek. A francia romantikusokat, akik piros mellénnyel és
lobogó sörénnyel jártak, az angol romantikusokat, akik nyakkendőt se
tettek, a „Sürmer“-eket és a „Dränger“-eket, akik tébolydákban haltak
meg, vagy a szimbolistákat, akik fényes nappal csillaggal ékes
mágussüveggel sétáltak a párisi körúton, mint ma a cirkusz
reklám-emberei. Gyerekes ez a forradalom? Minden forradalom gyerekes. A
futurista tiltakozik a részlet-művészetünk, a parfümös, finomkodó
életünk a természettudományos világnézetünk, az analizáló és kevésre
jutó pozitív tudományunk ellen és egy nagy egységet, az intuíció
egységét keresi. A boxmérkőzést vagy az automobiltúrát többre becsülik a
mult minden művészeténél és tudományánál. Lelkük és trombitájuk F. T.
_Marinetti_, aki egyben költőjük, kiadójuk, imprezáriójuk és hirdetési
ügynökük, ez a fekete és zömök több-milliomos, aki kibérelteti a párisi
színházakat és a tömegnek ingyen adatja futurista drámáit, aki ingyen
küldi a világ minden részébe a futurista nyomtatványokat, aki Bumeliánál
a tripoliszi háborúban rekedtre ordította magát, dicsőitve a
militarizmust és utóbb a balkáni háborúban – a bolgár táborban – egy
kocsiszínben, a korcsma asztaláról naponta négy óráig beszélt és
izgatott az eszméi mellett, olaszul, franciául, angolul és németül.

MUNKÁIK. A futurista költők versei 1912-ben jelentek meg vastag kötetbe
gyűjtve, a „Poesia“ című lap kiadásában „I poeti futuristi“ (A futurista
költők) címen.

IRODALOM. _Babits_ Mihály: Futurizmus (Nyugat 1910 ápr. 1), _Szabó_
Dezső: F. T. _Marinetti_ (Nyugat V. évfolyam, 16. szám), _Szabó_ Dezső:
Luciano Folgore: Il Canto dei motori (Nyugat V. évfolyam, 16. szám),
_Kosztolányi_ Dezső: Futuristák (A Hét), _Kosztolányi_ Dezső: Il
futurismo (Élet), _Balázs_ Béla: Futuristák (Nyugat 1912 április 1),
_Szabó_ Dezső: A futurizmus: az élet és művészet új lehetőségei (Nyugat
VI. évfolyam, 1. szám), _Balla_ Ignác Marinettiről és társairól az „Új
Idők“-ben írt.


ÓDA A VERSENY-AUTOMOBILHOZ

F. T. MARINETTI

  Te egy acél-faj szilaj istene,
  nagy messzeségtől részeg Autó,
  ki rémülten zörömbölsz és vicsorogva harapod a zablád!

  Hámor-szemű, iszonyú, japáni isten,
  te lángon és olajon élő,
  te messze csillagokért égő,
  feloldom ördöngős, töftöfölő szíved
  és óriás pneumatikod, hogy táncolj,
  ujjongj a nagyvilág fehérlő útjain.

  És meglazítom érc-fékjeid, robogj,
  robbanj ki részegen a szabadító Végtelenbe!…
  Ökröndöző és ugató lármádra…
  nézd, az alkonyuló Nap is nekilendül,
  véres lihegéssel futni kezd
  a horizon peremén…
  Ott lenn üget az erdők mélyein… nézd!

  Hajrá, jó démon, tiéd vagyok egészen… vigyél
  Süket a föld, a nesz hiába rezzen,
  vak az égbolt, csillag hiába lobban,
  sarkantyúzom a lázam és a vágyam,
  karddal verem érc-paripámnak orrát!…
  És minden pillanatban hátrahajlok,
  hogy érezzem – a tarkóm beleborzong –
  a szél pihés, hízelgő simítását.

  Kecsegtető, varázsos messze karok!…
  Ó szél, ez a te mohó lihegésed
  megmérhetetlen Végtelen, mely elnyelsz!…
  Ah! Ah!… fekete malmok bicegve sietnek,
  minthogyha futnának utánam hártya-szárnyaikkal
  hatalmas lábakon…

  Ott a Hegyek, most az utamra dobják
  szendergő frisseségük köpenyét.
  Ott! Ott! nézd… annál a baljós fordulónál!…
  Hegyek, ó szörnyű Állatok! ó Mammutok,
  kik lomhán totyogtok, görbítve iszonyú hátatok,
  már túlhaladtalak titeket… a semmibe rogytok,
  a köd zavarába!… És alig-alig
  hallom a döngést, a buta zöngést,
  mértföldlépő csizmátok messze zuhogását!…

  Azúrköpenyes, friss, messze hegyek!…
  Holdfénybe derengő drága folyók!…
  Homályos lankák! Az őrült szörny rohan
  és elhagy benneteket is… Csillagok, én Csillagaim,
  halljátok a futását, a durva zúgását,
  acéltüdeje örökös pöfögését?
  Én állom a versenyt… ti Véletek, én Csillagaim!…
  Gyorsabban!… még gyorsabban!… előre, hajrá!…
  Lazítsd a féket!… Nem bírod?… Törd le!…
  Hadd zúgjon a mótor, vágtasson a gépem!

  Hurráh! A mocskos földet elhagyom!…
  Szabad vagyok, az űrbe röpülök,
  az ég arany ágyán,
  a Csillagok szikrázó végtelenjén.


MONOSTOROKBAN

PAOLO BUZZI

  Édes élni mindentől távol, együtt az Istennel, mint testvérek
  a cella fehér és a veteményes kert csupa rózsa,
  a feszület azt mondja: – mindenki szenved ott künn is –
  és a koponya vidám társaság te néked!
  És a kis harang szabályos időközönkint cseng
  reggeli imára, ebédre és boldog szundításra!
  Édes itt élni nekünk, hosszúszakállú férfiaknak!
  Édes itt élni nekünk, rövidhajú nőknek!
  Az élet elrohan a szemünk előtt.
  Mint künn az ablakunk előtt a nap.


KÓRHÁZAKBAN

PAOLO BUZZI

  Itt sorban meghalunk. Képzelj el egy temetőt,
  egymás mellé rakott, fehér és merev sirokkal, egy halottal, aki meghal.
  Az orvosoknak elviselhetetlen a szaguk,
  csak a papok hoznak be egy kis tömjénillatot.
  Ősz van: a fák az ablakokba alélnak
  és ez jobban fáj a mi bánatunknál.
  Mi is tudjuk, hogy lehull húsunk levele és maradnak a csontok,
  Vasárnaponkint, mint a temetőbe, idejön a tömeg
  és megrohanja az ágyakat, bemocskolja a folyosó tégláit
  és beteg, romlott dolgokat hoz enni.


A BETEG FORRÁS

ALDO PALAZZESCHI

  Kli, kli, kli,
  klö, klö, klö,
  khe, khe, khe,
  khö, khö, khö,
  k k k…
  Hátul az
  udvaron
  nagybeteg
  a forrás;
  gyötrelem
  hallani,
  hogy köhög.
  Köhécsel,
  köhécsel,
  kicsikét
  elhallgat
  és újra
  köhécsel.
  Én szegény
  forrásom,
  ó jaj, a
  bánatod
  szívem is
  tépdesi.
  Elhallgat,
  néma most,
  elhallgat,
  semmi nesz,
  nem hallik
  semmi zaj,
  semmi nesz…
  Már talán
  meg is halt,
  meg is halt?
  Borzalom!
  Ó még sem!
  Felbuzog
  és újra
  köhécsel.
  Kli, kli, kli,
  klö, klö, klö,
  khe, khe, khe,
  khö, khö, khö,
  k k k…
  Tüdővész
  öli meg.
  Istenem
  ez a bús
  és örök
  köhögés
  engem is
  sírba visz,
  semmiség
  és úgy fáj!
  Hogy sír-rí!
  Menjetek,
  fussatok
  elzárni
  az útját,
  mert megöl
  ez a bús
  és örök
  köhögés!
  Menjetek,
  tegyetek
  valamit,
  hogy szűnjön
  sírása
  és végre…
  meghaljon!
  Szűzanyám!
  Jézusom!
  Nem bírom,
  nem bírom!
  Panaszos,
  bús forrás
  hagyd el a
  sírásod,
  s gyógyulj meg,
  mert meglásd
  meghalok
  miattad.
  Kli, kli, kli,
  klö, klö, klö,
  khe, khe, khe,
  khö, khö, khö,
  k k k…



OROSZORSZÁG



NIKOLAJ ALEXEJEVICS NEKRASZOV

Nikolaj Alexejevics Nekraszov 1821 november 22.-én (december 5.-én)
született Vinica járásban, Podoljszki kormányzóságban. Tizennégyen
voltak testvérek. Apja orosz katonatiszt, anyja lengyel mágnáslány. Öt
gimnáziumot végzett, később kicsapták. Apja a szentpétervári katonai
iskolába adta, de a fiatal gyerek titokban tovább tanult és beiratkozott
rendkívüli hallgatónak az egyetemre. Az apja ezért kitagadta és
Nekraszov a nagy nyomorúságtól éhtífuszt kapott. Megtörtént vele az is,
hogy a koldusok tanyáján volt kénytelen hálni. Később újságíró lett és
álnév alatt operetteket rendezett az Alexandra-Színházban. 1840-ben
jelent meg első verseskötete „Álmok és Hangok“ címen. Később több
almanachot adott ki. Az ötvenes évek derekán súlyosan megbetegedett és
ekkor írta „Utolsó elégiák“ című verseskönyvét. Betegségéből
felgyógyult, de 1875-ben bélrákot kapott és 1877 december 27 (1878
január 9) meghalt. A szentpétervári új „Szent Szűz Kolostor“-ban
temették el. Koporsóját az egész ország kísérte ki. Annyira bálványozták
az oroszok, hogy betegágyához Szentpétervárra hivatták Billrothot, a
hírneves bécsi orvosprofesszort. Nekraszov az oroszoknak körülbelül az,
ami nekünk Petőfi Sándor. A nemzet és a nép költője, háborgó és
szenvedélyes temperamentum, de épp mint Petőfi Sándor, nagy formaművész
is.

Dosztojevszki ezt írja róla: „Nekraszov rejtélyes ember, sötét és
végzetes pillanatai voltak, a szíve már a születésekor meg volt sebezve
és ez a seb sohase gyógyult be.“

IRODALOM. _Szabó_ Endre több versét lefordította (Orosz költők 1891). A
könyv elé írt bevezetésében jellemzi Nekraszovot.


AZ OROSZ DAL

N. A. NEKRASZOV

  Ó, én dalom! fájdalmaim tanúja,
    Sírd-sírd a bánatod.
  Lelkem tüzébe kelsz s a szélbe zúgva
    Hangod búsan zajog.
  S a zord szívekről visszacsattan újra,
    Mint szirtről a habok.



AFANASSIJ AFANASSJEVICS FET

Fet 1820-ban született az Orjol kormányzóságban. 1892-ben halt meg
Moszkvában.

Fet verseiből _Szabó_ Endre fordított néhányat (_Szabó_ Endre: Orosz
költők 1891).


ÉDES KÉP

A. A. FET

  Ó, az édes, drága
  Régi-régi kép:
  Földek pusztasága,
  Holdfényes vidék.

  A csillag világol
  Lenn a táj haván
  S távol, távol, távol
  Csilingel a szán.



NIKOLAJ JURJEVICS LERMONTOV

Lermontov 1814-ben október 2.-án (14.-én) született Moszkvában. Orosz és
skót arisztokrata családok ivadéka. Születése után azonnal falusi
birtokukra költöztek, ahol anyja rövid idő mulva meghalt. A kis beteg,
görvélykóros Lermontovot nagyanyja elkényeztette: önző, önfejű és nagyon
ingatag lett. Kamaszkorában német nevelőnőjének hatása alatt német
verseket, később pedig, amikor francia nevelőt kapott, francia verseket
írt. Sokáig élt a Kaukázusban, ahová nagyanyja gyógyulni küldte.
Kaukázusi tartózkodásának emlékeit sok költeményében megtalálhatjuk.
1827-ben Moszkvába ment a „Nemes ifjak egyetemi internátusá“-ba,
1830-ban beiratkozott a moszkvai egyetemre. Itt két esztendeig maradt.
Innen az orosz fővárosba költözött a katonai iskolába és 1832-ben a
pétervári huszártestőrségbe lépett. Egy párbaja miatt újból a Kaukázusba
internálták. Később, hogy visszatért, akkor se tudott kötekedő
természetén uralkodni és 1841-ben, fiatalon – akárcsak Puskin, akinek
költészete is nagy hatással volt rá – párbajban esett el. Lermontov
tomboló vérmérséklete és gúnyolódó kedve költeményein is erősen
megérzik. Sok versének sötét hangja Byronéra emlékeztet, de ez inkább
szellemi rokonság, mint hatás.

MUNKÁI. A „Dal Vaszilievics Iván cárról“, meg a „Puskin halála“ című
költeményei keltették a legnagyobb feltűnést. Meg kell még említenünk a
„Mcyri“ (a szerzetes), „Hodzsi Abrek“, „Izmael bej“ és a „Démon“ című
munkáit.

IRODALOM. Több versét lefordította: _Szabó_ Endre: Orosz költők (1891).
E könyv bevezetésében _Szabó_ Endre ismerteti Lermontov életét is.
Fordított tőle _Radó_ Antal is: Idegen költők albuma.

[Illustration: LERMONTOV MIHÁLY]


A TŐR

N. J. LERMONTOV

  Szeretlek, tőr, együtt élek te véled,
    Te csillogó, te hűs, te gyönyörű
  A puszta fia fente fanyar éled,
    Pengéd edzette sok-sok köszörű.

  Egy lilomkéz nyújtott sírva, némán,
    A szürke hajnal fénye reszketett.
  S acélodon búsan pergett le néhány
    Könnycsepp szivárgó, forró víz helyett.

  Két éjsötét szem sírt, a drága, gyengéd
    Szemek tüzeltek a ködös borún –
  Mint szikratűzben tündököl a pengéd –
    És azután kihunytak szomorún.

  Most rám maradtál, hű szerelmi zálog,
    Sokszor mutatva merre van a cél…
  Kemény leszek, maradjunk jó barátok,
    Szívnél keményebb, jéghideg acél.



KONSTANTIN MIHAJLOVICS FOFANOV

Konstantin Mihajlovics Fofanov 1862 május 18.-án (30.-án) született
Szentpétervárott. Fiatal korában sokat nyomorgott. Most nyugodtan és
jómódban él Gacsinában.

Versei öt kötetben jelentek meg.

IRODALOM. Fofanov néhány versét lefordította _Telekes_ Béla (Jövendő),
aki Gorki több versét is átültette magyarra.


NÉVA

K. M. FOFANOV

  Nincs éj, de nappal sincs. A hűvös, szürke Néván
  Sápadt világgal ég a késő alkonyat –
  Nyugati szellő leng az éjt jelentve némán
  S fodrozza-bodrozza a síma habokat.
  A házkolosszusok vérző bíborban égnek,
  Minthogyha a tavasz most ülné ünnepét;
  Lilálló ködbe van – mint néma, bús kísértet
  A háztető-orom s szikrázik szerteszét,
  Mint boa kígyózik az óriási part-fal,
  Pókhálóként remeg a kötél a hajón
  Az álmos földnek az éj kezd beszélni halkal,
  Jő a fehér éjfél s csupa bú, unalom.
  Csak bennem ég a fény, mint a szelíd tekintet,
  Mit ez a gyötrött szív mélyen magába zár
  S értelme lesz vele a formának s a színnek,
  Egyszerre felnyílik a titkok zára már.

  A régi vágy zokog alélt szívemben árván,
  Vad-szenvedélyesen s mégis barátian…
  És azt hiszem, hogy itt a kőfal és a párkány
  És e nagy éj ábránd – és minden, ami van;
  Várom, hogy szétrepedjen az ég is, mint a függöny,
  A gránit, a márvány, a durva szikla-öl,
  Hogy az egész látvány egy köd-gomolyba tűnjön
  S gőzpáraként szálljon a bús magasba föl.



FJODOR SOLLOGUB

Fjodor Sollogub 1863-ban született Szentpétervárott.

A legújabb generációval tart. Költészete szimbolikus és erősen
misztikus.


ERDŐBŐL JÖTT

FJODOR SOLLOGUB

  Erdőből jött a faluba a lány –
  Zörgött szegény a házak ajtaján.
  Félt a sötéttől, hogy az este nőtt
  És sehovase engedték be őt.
  Oly lassú-hosszú-lassú a magány –
  Mindig egyedül, minden éjszakán.
  És sehovase engedték be őt,
  Félt a sötéttől, hogy az este nőtt.
  S reggel hogy rózsa nyílt kelet egén,
  Lehullt a földre és meghalt szegény.



ALEXANDER ALEXANDROVICS BLOCK

Block 1881-ben született Szentpétervárott.

Az új orosz szimbolizmus egyik legjelentősebb és legjellemzőbb
képviselője.


SZÜRKE, SZELÍD NAP VOLT

A. A. BLOCK

  Szürke, szelíd nap volt s haloványan festve
  Mint bágyadt női kéz kelt a beteg estve.

  Eldugták a szívük, szobákba siettek,
  Szomorúak voltak, a gyásztól ijedtek.

  Már nem is köszöntek, a szót se akarták,
  A kacajt márványló vállal eltakarták.

  A kivágott ruhák hideg díszeikkel
  Fagyosan csillogtak, mint a kígyópikkely.

  Asztalra hajoltak és a láz viharzott,
  Frizurák súroltak egy-egy tüzes arcot.

  Szívek-szemek égtek – s a vágyak – ez éjen –
  Csak a kert, csak a kert, az hallgatott mélyen.

  Egyszerre mint jelre elment a sereglet,
  Hosszú fehér ruhák a lépcsőn lebegtek.

  Eltüntek a kertben, az éjbe reszketeg,
  Szégyenkező bíbor festette az eget.

  Véres csillag lobbant a vén erdő megett.



SPANYOLORSZÁG



GUSTAVO ADOLFO BÉCQUER

Gustavo Bécquer született Sevillában 1836 február 17.-én. Egyik őse
német órás volt. Korán árvaságra jutott és gazdag keresztanyja
neveltette, aki később összekülönbözött vele, mert a tizenhat éves fiú
verselgetett és nem akarta folytatni a keresztanyja által számára
választott kereskedői pályát. Tizenhét éves korában bátyjával együtt
Madridba megy. A spanyol fővárosban sötét nyomor szakad mindkettőjükre:
éheznek, lakástalan csatangolnak, festéssel tengetik életüket. Bécquer
fordítgat, újságcikkeket ír, tollát eladja, dilettáns írók potom pénzért
veszik meg a költeményeit és a saját nevük alatt jelentetik meg. Bátyja,
akit meghatóan szeret, 1870-ben meghal. Három hónap mulva – harmincegy
éves korában – követi bátyját a sírba. A neve ekkor kezdett
feltündökölni.

Bécquer emlékét ma a spanyolok rajongó kultusszal övezik. Dalait a
falvakon énekelik és nemcsak magában Spanyolországban ismerik, de az
egész világon mindenütt, ahol spanyolul beszélnek. Melankólikus
strófáiban egy törékeny és modern lélek sír. Szelíd költő. A spanyolok
túlzsúfolt, virágos nyelvén egyszerűen ír. Kerüli a rímeket, a képeket,
a szigorú formát. A melódiával hat. Ő a spanyolok Heine-je.

MUNKÁI. Obras de Gustavo A. Bécquer, Madrid.

Verseiből többet lefordított: _Radó_ Antal (Idegen költők albuma).


A TEMETŐ ÁRVÁI

GUSTAVO A. BÉCQUER

  Szemét kinyitotta,
  De csöndbe lecsukták;
  Arcára vetették
  A hószinü gyolcsot;
  A néma szobából
  Kiment, aki ott volt,
  Zokogva az egyik,
  Hallgatva a másik.

  A földön a mécses
  Fellobbadozott még,
  A falra vetette
  A ravatal árnyát;
  S a tompa homályban
  Láthattuk a hulla
  Rajzát a derengő
  Falon feketülni.

  A hajnal is ébredt,
  Percent a sugára,
  S zajongva ocsúdott
  Álmából az ember.
  És az a fonákság,
  Életlobogás künn,
  Árnyékborulat lenn,
  Szívembe hatoltak:
  _„Ó jaj, mily magukra_
  _Maradnak a holtak!“_

  Sietve cepelték
  A néma koporsót
  És letevék egy
  Kápolna ölébe,
  Behintve a testet,
  A pormaradékot
  Sötét lepedőkkel,
  Rőt gyertyavilággal.

  Elhalt a harangszó
  Síró muzsikája,
  Egy árva anyóka
  Morzsolta imáját;
  A templomon átment,
  A kis kapu kordult,
  És újra üres lett,
  Magányos a templom.

  Fenn a toronyóra
  Percent ütemessen,
  A gyertya viassza
  Sercent a sötétben.
  Oly mély szomorúság,
  Oly puszta sivárság
  Lengett körül engem,
  S a gyertya csak olvadt:
  _„Ó jaj, mily magukra_
  _Maradnak a holtak!“_

  Ércnyelvü harangszó
  Kongott a toronyban
  Zokogva beszélte,
  Végső bucsuszóját.
  És gyászfeketében
  Lépdelt a rokonság,
  Barátjai mentek
  A hulla nyomában.

  Künn a temetőben,
  Egy ócska zugolyban
  A sír csunya gödre
  Megásva reá várt.
  Betettük a testét,
  Lefödve serényen,
  S hallgatva vonult el
  A néma kíséret.

  És a temetőcsősz
  Kezébe kapával
  Nótát dudorászva,
  Eltünt a sírok közt.
  Az éjszaka rebbent,
  Csönd szállt a sírokra,
  Úgy álltak előttem,
  Mint éji, komor had:
  _„Ó jaj, mily magukra_
  _Maradnak a holtak!“_

  S ha jő a jeges tél
  S a végtelen éjjel
  S reszketnek a viskók
  A fergetegektől
  S paskolja a zápor
  Az ablakok alját,
  Ők jutnak eszembe,
  Az árva halottak.

  Őket veri folyton
  Az éjjeli zápor,
  Sírjukba röhög le
  Az északi szélvész.
  Fagy hat le a mélybe
  És megveszi csontjuk,
  Sóhajtva reped szét
  A deszkakoporsó!…

  – – – – – – –

  Por lesz-e a porból?
  Vagy győz-e a lélek?
  Vagy minden anyag csak
  Sár, hullamaradvány?
  Én nem tudom, ámde
  Sarkomban a rejtély,
  Rejtélye az éjnek,
  Egy éji sikolynak,
  Mert szörnyű magukra
  Maradnak a holtak!


CSÓKOS VILÁG

GUSTAVO A. BÉCQUER

  Csókolja az árat a lágyan-enyelgő
  Hullám-bodorító reggeli szellő,
  Csókolja a nap sugaras tüze hően
  Az üszkösödő felhőt lemenőben.

  Ha szívet akarsz s tüzes ágyon epekszel,
  Alázd meg a dölyföd, a gőgöd ezerszer
  Lehajlik a rét is a drága folyóra,
  Hogy tiszta vizét csókkal teleszórja.


A BÚS ARATÓ

GUSTAVO A. BÉCQUER

  Az életem kopár mező,
    Fölötte zúgó viharok,
  De egy kéz mindig belevet,
  Mély bánatot, bús könnyeket
    És én zokogva aratok.



SVÉDORSZÁG



STRINDBERG ÁGOSTON

Strindberg 1849 január 21.-én született Stockholmban Nagyapja kereskedő,
aki roppant érdeklődött a művészetek, különösen a színpad iránt. Apjának
hajózási szállító-vállalata volt, anyja Eleonora Ulrike Norlig, szegény
szolgálólány. Róla írja később egyik könyvét, amelynek a címe: „A cseléd
fia“. Anyjától végzetes örökségül kapja a demokrata vért. Az apja finn
származású. Nyomasztó kispolgári környezetben nőtt fel. Nem csoda, hogy
első írásaiban azonnal e családi élet ellen fordult. Iskolai éveiről sem
szívesen emlékszik meg. Anyja korán meghalt, mostohaanyját pedig nem
szívelhette. A fiatal fiú keserű éveket élt át és csak a természet
iránti szeretete és roppant tudományvágya tartotta benne az egyensúlyt.
1867-ben beiratkozik az upsalai egyetemre, de nem volt pénze, abba
kellett hagynia tanulmányait. Nyomorúságos tanítói állást vállalt egy
stockholmi népiskolában. Később egy hírneves orvos gyermekeit tanítja.
Orvosnak készül, de megbukik a vizsgán és színésznek megy. Mint színész
sem boldogul. Ir nehány színdarabot. Egyet a király pályadíjjal jutalmaz
és Strindberg tovább folytathatja tanulmányait az upsalai egyetemen.
Többször nősül, házasélete majdnem mindig boldogtalan. Heves harcai
vannak az irodalmi emberekkel. Drámái, regényei, elbeszélései
forradalmat jelentenek a világirodalom történetében. Gyorsan változtatja
nézeteit: fejlődik. Annyit tud, mint egy régi polihisztor. A gyermekkora
lírai. Utána a természettudomány reálistává és szociálistává teszi.
Később, öregkorában visszatér a lírához, az intuícióhoz, a
miszticizmushoz és megírja a „Kék könyv“-et. 1912-ben Stockholmban
meghal.

Strindberg az újkor egyik legnagyobb lángesze. A kedély és a jellem, a
teljes nőiesség és a teljes férfiasság, az állítás és a tagadás, az
aszkézis és életszeretet, a romantika és reálizmus, a germán
titokzatosság s a finn-ugor józanság között mozog. Benne az írónak egy
eddig teljesen ismeretlen típusa érkezett meg. _Állított_ a mai korban
és becsületet szerzett a már majdnem csődbe jutott modern literatúrának,
amely előtte csak bájos és meglepő részleteket látott az életből s tág
perspektívákig, _az egész életet átfogó egyetemességig_ emelkedni
sohasem volt képes. Mestere a versnek, a regénynek, a drámának. Kémiai,
nyelvészeti, növénytani, történetfilozófiai, pszichopatológiai tudása
alapos és egyéni. Majdnem mindenkivel tartott (amint a lelki fejlődése
kivánta) és majdnem mindenkivel harcolt. A nőgyűlölete inkább lírai,
mint filozófiai meggyőződés. Szerinte a nő nem jó és nem rossz, hanem
csak nő, egy egészen külön lény, aki a csel vékony selyemszálaival
kötözi össze a férfit, az erős, izmos óriást és öl azért, mert
természete a rontás. A szem jól lát, csak a tükör torzít. Strindberg
nagyon ismeri a nőt. Soha író még annyi (és oly jó) asszonyportrét nem
rajzolt, mint ő.

Vérmérséklete lírai. Még a tárgyakat is úgy látja, hogy a saját lelkét
adja nekik. Ez a temperamentum, amely annyit háborgott egyéb írásaiban,
a verseiben elpihen. Csöndes, idilli verseket ír. A vers a harcos
ünnepnapja.

MUNKÁI. Sebláz 1883, Alvajárók 1883, Szerelmi líra 1902, Hexameter 1902.

IRODALOM. Strindbergről cikket találunk _Szilágyi_ Gézától a _Bálint_
Lajos fordításában megjelent „Julia kisasszony“ előtt (Modern Könyvtár),
_Antal_ Sándor: Antinobel-díj Strindbergnek (A Hét 1910), _Antal_
Sándor: Strindberg (A Hét 1911,) _Altenberg_: Strindbergről (Nyugat 1911
március 1), _Kosztolányi_ Dezső: Strindberg (A Hét 1912 május 5),
_Szabó_ Dezső: Strindberg (Nyugat 1912 június 1), _Bálint_ Lajos:
Strindberg (Uj Élet 1912 10. és 11. szám).

[Illustration: STRINDBERG]


CSÖNDES IDILL SZOMBAT ESTÉN

STRINDBERG ÁGOSTON

  Szél se fúj már: az öböl is hallgat,
  Malomkerék, bús vitorla alhat;
  Legelésző baromcsorda béget,
  Hallani az édes békességet.

  Szalonka húz, az erdő sötétes,
  Harmónikát nyekerget a béres,
  Orgonát csen néhány apró-cseprő,
  Munkálkodik a gereblye, seprő.

  Ég a kerti tulipán harangja,
  Sarokba bújt huncutul a lapda,
  Hajasbaba ünnepi bordóban,
  Kis trombita megfullt a hordóban.

  A zsalúk úgy alszanak a boldog
  Házakon, mint nagy, zöld pecsét-foltok,
  Eloltják a lámpát, anya álmos –
  A ház körül az éjszaka szálldos.

  Langyos éjjel, júniusi éjjel,
  Viharkakas figyel, szerteszéjjel:
  De a tenger zeng és zongorázik,
  Játssza a hét vad melódiáit.


NAPLEMENTE A TENGERNÉL

STRINDBERG ÁGOSTON

  Most a fövényen heverészek
  És füstölök
  És semmire se gondolok.

  A tenger oly zöld,
  Zöld mint az abszint;
  És fanyar, mint a chlórmagnézium
  És sós, mint a chlórnátrium;
  És szűz, mint a jódkálium;
  És megtanít felejteni
  Bús bűneim feledtetője,
  Csak a tenger feledtet
  Ő és az abszint!

  Ó zöld-zöld abszint-óceán,
  Ó csendes abszint-feledés
  Hadd szenderegjek édesen,
  Mint egykor szenderegtem
  A „Revue des deux Mondes“
  Egy hosszú-hosszú cikkén.

  Svédország füst most, csupa füst,
  Egy óriás havanna füstje
  És a nap úgy pislog fölötte
  Mint félig üszkös cigaretta,
  De vérvörös a horizont,
  Véres kudarcunktól bíborlik.
  Mint a görögtűz tündököl
  S lenéz fekete nyomorunkra.



SZERBIA



JOVAN DUCSITY

Jovan Ducsity 1874-ben született. Dalmáciai, helyesebben albán, nyelve
tele van török, arab szavakkal.

MUNKÁI. Pesme 1901 (Dalok), Pesme 1908 (Dalok), Pesme u prozi
(Költemények prózában).

IRODALOM. A szerb költők verseiből _Szászy_ István egész kötetre való
gyűjteményt tett közzé. A versek elé tájékoztató bevezetőt irt. (Olcsó
könyvtár). Több szerb verset fordított magyarra _Dorits_ István
(Jövendő).


NŐI PORTRÉ

JOVAN DUCSITY

  Az éjszaka ködlött, mikor őt szerettem,
  Halódtak a kertben a kései rózsák,
  Zokogtak a habok az őszi erekben,
  S méla őrület volt a tiszta valóság.

  Ifjúságom édes rózsakoszorúját
  A porba vetettem, megöltem a vágyat,
  Lelkemre suhant a néma szomorúság,
  Mint a beteg holdfény, oly szomorú, bágyadt.

  Oly szomorú, bágyadt, mint dőlt székesegyház,
  Hol a bús falakon a nyirkos lég bejő,
  Rozoga ablakot csunya fergeteg ráz,
  S fütyül a réseken az őszi levegő.

  Mint síró muzsika, a hangja oly szép volt,
  Az ősz huga volt ő, mert sokat hallgatott,
  A lelke búcsúcsók, tisztafehér égbolt,
  S szomorú, szomorú, mint egy szelíd halott.

  A csókja hideg-bús, akárcsak a márvány,
  Olyan hideg és bús és a haja szőke,
  Illata reszketett édesen és árván,
  Mint haló rózsáé az őszi időbe.

  Azóta riadva kelek néha reggel,
  Az álom is ólom, napfénybe se látok,
  Ólomtakaróba, guzsba ébredek fel,
  Szemem csupa könnyű, szemem csupa átok.



MILAN RAKITY

Milan Rakity 1876-ban Hercegovinában, Trebinjében született. Belgrádban
és Párisban jogot tanult. A szerb belügyminisztérium hivatalnoka lett,
ahol fényes karriért futott meg. A balkáni háború befejezése után
Prisztinába konzullá nevezték ki. Ma is ott él.

Jogászkorában több belgrádi lapba esztétikai és kritika cikkeket írt.
Olaszországban sokat utazott. Igazi szerb, nyelve, poézise tiszta
délszláv. Jól beszél magyarul. Sokat járt Dunántúl.

MUNKÁI. Egyetlen kötete van: Pesme 1903. (Dalok.)


SZERELMES VERS

MILAN RAKITY

  Suttognak a kertben az orgonabokrok,
  A csillagok égnek, a csönd csodamély.
  A hold ragyogóan az égre kibotlott,
  Villámos a csóktól, a vágytól az éj.
  Suttognak a kertben az orgonabokrok.

  Ily tiszta, fehérsugarú szelíd éjjel
  Várhatta Izolda a hű lovagot.
  Sírok repedeznek, az éji sötéttel
  Feltámad a ködből a régi halott.
  Ily tiszta, fehérsugarú szelíd éjjel.

  A régi, középkori hős, tele hittel,
  Hágcsót feszít és nevet a telehold,
  És útja a kedvese ölibe vitt el,
  A vára előtt tüzes ajka dalolt.
  A régi, középkori hős, tele hittel.

  Zúgj régi idők meselelke az éjen.
  Szívembe fehér remegés tüze gyul.
  Itt állnak az árnyak az éjbe, fehéren,
  És mind szeret és eped-ég szilajul.
  Zúgj régi idők meselelke az éjen.

  Te drága! Te tűzszívű, tiszta Izolda!
  Izolda se várta így a jegyesét.
  Lépted nesze rebben, az éjszaka holdja
  Lágyan mosolyog s nevet a kegyes ég,
  Szél parfüme lengedez, a halavány
  Bús orgona reszket a hold sugarán.



TÖRÖKORSZÁG



RAGHIB PASA

Raghib pasa a XVIII. században élt. A török költészet nagy fellendülése
Fuzuli és Baki után következett. Apró verseket, szentenciákat, csöndes
szerelmi dalokat írt.

IRODALOM. A török költészetről és irodalomról több cikk jelent meg
(Magyar Szemle 1906 május 17).

_Mészáros_ Gyula ugyanitt több versfordítást közöl.


KÉT ÜRES, ÁRVA FÉSZEK

RACHIB PASA

  Elmentél tőlem és a bánatom
  Az álom édes-kedves madarát
  Elriogatta s most az éjbe nézek,
  A két szemem két üres, árva fészek.

  AMERIKA

  ALLAN EDGAR POE

  Bevezető (arcképpel)  3
  A Holló  5
  Eldorádó  10
  Eulália  11
  Álom az álomban  12

  HENRY WADSWORTH LONGFELLOW

  Bevezető  13
  Ősz, az aranylovag  14
  Februári délután  15
  Excelsior  17
  Shakespeare  19

  WALT WHITMANN

  Bevezető (arcképpel)  20
  Valakinek, aki nemsokára meghal  21
  Téli mozdony  23
  Szép asszonyok  25

  JAMES RUSSEL LOWELL

  Bevezető  26
  Az utcán  27

  ANGLIA

  PERCY BYSSHE SHELLEY

  Bevezető (arcképpel)  31
  A hold  32
  Mint a haló hölgy  33

  JOHN KEATS

  Bevezető  34
  Az álomhoz  34
  Köd multán  36

  ALFRED TENNYSON

  Bevezető  37
  Az elhagyott ház  38
  De profundis  39

  ROBERT BROWNING

  Bevezető  42
  Éjjeli találkozó  43

  ARTHUR SYMONS

  Bevezető  44
  Kopogó kéz  45

  ALGERNON CHARLES SWINBURNE

  Bevezető  46
  Álmatlan szerelem  47

  LORD ALFRED DOUGLAS

  Bevezető  48
  A szfinksz  49
  Az éj a kertbe megy  50
  Az éj kijő a kertből  51

  OSCAR WILDE

  Bevezető (arcképpel)  52
  Chanson  54
  A kedvesnek ezt mondom  55
  Amerikai impressziók  56
  Impression du Matin  58
  Le Reveillon  59

  BELGIUM

  MAURICE MAETERLINCK

  Bevezető (arcképpel)  63
  Ima  65
  Megöltek három kisleánykát  66
  Kopár órák  67

  GEORGES RODENBACH

  Bevezető  68
  Vasárnapok  69
  Ó! Az eső!  71

  CHARLES VAN LERBERGHE

  Bevezető  73
  Kósza szerelmek  74

  EMILE VERHAEREN

  Bevezető (arcképpel)  75
  A szél  77
  Keresztény halál  80
  A hó  82
  A fellegek miséje  84
  A kolostor  85
  A fagy  86
  A szelíd pap  87
  A szilaj pap  88
  A malom  90
  A fali órák  91
  Zarándokló fák  92

  IWAN GILKIN

  Bevezető  93
  Szimbolum  94

  CSEHORSZÁG

  JAROSLAV VRCHLICKÝ

  Bevezető  97
  Sóhaj  98

  DÁNIA

  JENS PETER JACOBSEN

  Bevezető  101
  Selyemcipő az arany-kaptafán  102

  FRANCIAORSZÁG

  FRANCIS JAMMES

  Bevezető  105
  Lourdes  107
  A fiatal lány…  109
  Oly szörnyű volt…  111
  Az ebédlő  112

  JEAN ARTHUR RIMBAUD

  Bevezető (arcképpel)  113
  A völgyben egy katona alszik  115
  A kenyérlesők  116

  JULES LAFORGUE

  Bevezető  118
  Vidéki hold  119

  CHARLES BAUDELAIRE

  Bevezető (arcképpel)  121
  A nap vége  124
  Az ember és a tenger  125
  A zene  126
  Maesta et errabunda  127
  A macska  129
  A szépség  130
  Halál vén kapitány…  131

  THEOPHILE GAUTIER

  Bevezető  132
  Kínai szerelem  133

  ALBERT SAMAIN

  Bevezető  134
  Csöndes őszi nap  135

  PAUL VERLAINE

  Bevezető (arcképpel)  136
  Fehér hold  139
  Jóság  140
  Együgyű dal  143
  Klasszikus Walpurgis-éj  144
  A porban heverő Ámor  146
  Pierrot  147
  Három év mulva  148

  EMMANUEL SIGNORET

  Bevezető  149
  Menyegző  150

  ANDRÉ RIVOIRE

  Bevezető  151
  Egy lány, aki halni indul  152

  HENRI BARBUSSE

  Bevezető  153
  A levél  154

  HENRI RÉGNIER

  Bevezető  155
  Nocturne  156

  CAMILLE MAUCLAIR

  Bevezető  157
  Rajz  158
  Esik az eső  159

  LOUIS MERCIER

  Bevezető  161
  Szeptemberi csend  162

  LUCIEN PATÉ

  Bevezető  163
  A hold, a halott csatlós  164

  FERNAND GREGH

  Bevezető  165
  Menüett  166
  A víz csendje  168
  Csillagzápor  169
  Kis japán versek  171

  HENRY BATAILLE

  Bevezető  173
  Esték  174
  Az irgalom forrása  175

  PAUL FORT

  Bevezető  176
  Meghalt a leány, meghalt szegény…  177

  STUART MERRILL

  Bevezető  178
  Husvéti dal  179
  Magányosság  180

  JEAN MORÉAS

  Bevezető  181
  Az álomtündérek  182
  Vessétek el a liliomot  183
  Stanzák  184

  JOSÉ MARIA DE HEREDIA

  Bevezető  185
  A centaurok futása  186
  A némeai szörny  187
  A stymphalidák  188
  Adonis ébredése  189
  Plus ultra  190
  Rossihoz  191

  SULLY PRUDHOMME

  Bevezető  192
  Az üres szék  194

  EDMOND ROSTAND

  Bevezető  195
  Óda a naphoz  196

  JULES LEMAITRE

  Bevezető  198
  A sirályok  199

  GUY DE MAUPASSANT

  Bevezető (arcképpel)  200
  Havas éj  201
  Colombus  203
  Rettegés  205
  Nagyapó  206
  A vadludak  208
  A holdsugár dala  210

  JEAN RICHEPIN

  Bevezető  213
  A ravatal  215
  Köd a tengeren  216
  A tűz ünnepe  217
  Tengerészek a temetőben  218
  A könny analízise  220

  LECONTE DE LISLE

  Bevezető (arcképpel)  221
  Homéri harc  225
  A sarkvidék  226
  Az ég lámpája  227
  Hjalmar szíve  229
  Anakreon-utánzatok  231
  Bozót  233
  Az oroszlán halála  235
  A jaguár  236
  A jaguár álma  239
  A nap halála  240
  Csillaghullás  241
  Solvet seclum  243
  Requies  245
  Az utolsó emlék  246

  ERNEST RAYNAUD

  Bevezető  247
  Tanyai reggel  248

  HENRY CAZALIS

  Bevezető  249
  A cigány a holdban  250

  LAURENT TAILHADE

  Bevezető  251
  Holdas táj  252

  JACQUES MADELAINE

  Bevezető  253
  Ott fenn  254

  VICTOR MARGUERITE

  Bevezető  255
  Szieszta  256

  JAPÁN

  TECSUJIRO INOUYE

  Bevezető  259
  Éji út  260
  Magányos éjszaka  261

  KÍNA

  MA-HUANG-CSUNG

  Bevezető  265
  Az árva szerető  266

  CSAN-JO-LU

  Bevezető  267
  Asszony a tükör előtt  268

  LENGYELORSZÁG

  KAZIMIERZ TETMAJER

  Bevezető  271
  Szívem  272

  ZENON PRZESMYCKY

  Bevezető  273
  Fellegek  274

  NÉMETORSZÁG

  CONRAD FERDINAND MEYER

  Bevezető  277
  Halottak kara  278
  Sirályok  279
  A római kút  280
  Újévi harangzúgás  281
  Éji hangok  282

  CHRISTIAN FRIEDRICH HEBBEL

  Bevezető  283
  A sír  285

  DETLEV VON LILIENCRON

  Bevezető  286
  Bál után  289
  Sziciliánok  290
  Szfinksz a rózsák közt  292
  Marechal Niels  293
  De sokáig várattál magadra  294

  RUDOLF BORCHARD

  Bevezető  295
  Ballada az álomról, a szélről és a dalról  296

  RICHARD DEHMEL

  Bevezető (arcképpel)  298
  Az úszó  300
  Magány  301
  Gyerekgügyögés  303
  Esőben  304
  Nefelejts  305

  HUGO VON HOFMANNSTHAL

  Bevezető (arcképpel)  306
  A mulandóság terzinái  308
  A régi Bécs  309

  STEFAN GEORGE

  Bevezető  312
  Az álarcos hölgy  314
  A szőnyeg  315
  Az idegen nő  316

  ALFRED KERR

  Bevezető  317
  Hanako  318

  RAINER MARIA RILKE

  Bevezető (arcképpel)  319
  Önarckép 1906-ból  322
  Breviárium  323
  A szomszéd  330
  Őszi nap  332
  A fiú  333
  A nő, aki megvakul  334

  Hölgy a tükör előtt  335
  A lábbadozó nő  336

  STEFAN ZWEIG

  Bevezető  337
  Bruge  338

  FRITZ PHILIPPI

  Bevezető  339
  Isten szeme keresett  340

  GUSTAV RENNER

  Bevezető  342
  Cäsar  343

  BRUNO WILLE

  Bevezető  344
  Csönd  345
  Rózsák  348

  FRANK WEDEKIND

  Bevezető  350
  Meningitis tuberculosa  351

  ARNO HOLZ

  Bevezető  353
  Ninon  355
  A szomszédaim  357

  BERCHTOLD VIERTEL

  Bevezető  360
  Parasztlovak  361

  HEINRICH HORVÁT

  Bevezető  362
  Kínai vers a szép évről  263
  Csöndes éj  364

  FRANZ WERFEL

  Bevezető  365
  Ó jó ember!  366

  LEO GREINER

  Bevezető  368
  Szerelem  369
  Az élet  370

  PAUL BARSCH

  Bevezető  371
  Dél  372

  FELIX DÖRMANN

  Bevezető  373
  Amit én szeretek  374

  GUSTAV FALKE

  Bevezető  375
  Évek multán  376

  ALFRED MOMBERT

  Bevezető  377
  Altató dal  378

  HANS BENZMANN

  Bevezető  379
  A kánai menyegző  380
  Jön a halál…  381

  NORVÉGIA

  SIGBJÖRN OBSTFELDER

  Bevezető  385
  A halál vet  386

  HENRIK IBSEN

  Bevezető (arcképpel)  387
  Az északi lovag  389
  Vége!  390
  Duett  391

  OLASZORSZÁG

  ADA NEGRI

  Bevezető  395
  Testvéri üdvözlet az emberekhez  396

  GABRIELE D’ANNUNZIO

  Bevezető (arcképpel)  398
  A nap keselyűje  400
  Tripoliszi diadalének  401

  ARTURO GRAF

  Bevezető  403
  Volt egyszer  404

  LORENZO STECCHETTI

  Bevezető  405
  Szonett  406

  GIOSUÉ CARDUCCI

  Bevezető (arcképpel)  407
  Az ökör  410
  Csöndes beszélgetés a fákkal  411
  Téli éjszaka  412
  Fehér éjszaka  413
  Vergilius  414
  O éj  415
  Szent Abbondius  416
  Alpesi dél  417
  Az utolsó vers  418

  LUCIANO CROCI

  Bevezető  419
  Ave Maria  420

  EDMONDO DE AMICIS

  Bevezető  421
  Holland táj  422
  A jégeső  423
  A vasút  424

  A FUTURISTÁK

  Bevezető  425

  F.T. MARINETI

  Óda a verseny-automobilhoz  428

  PAOLO BUZZI

  Monostorokban  431
  Kórházakban  432

  ALDO PALAZZESCHI

  A beteg forrás  433

  OROSZORSZÁG

  NIKOLAJ ALEXEJEVICS NEKRASZOV

  Bevezető  439
  Az orosz dal  440

  AFANASSIJ AFANASSJEVICS FET

  Bevezető  441
  Édes kép  442

  NIKOLAJ JURJEVICS LERMONTOV

  Bevezető  443
  A tőr  444

  KONSTANTIN MIHAJLOVICS FOFANOV

  Bevezető  445
  Néva  446

  FJODOR SOLLOGUB

  Bevezető  447
  Erdőből jött  448

  ALEXANDER ALEXANDROVICS BLOCK

  Bevezető  449
  Szürke, szelíd nap volt  450

  SPANYOLORSZÁG

  GUSTAVO ADOLFO BÉCQUER

  Bevezető  453
  A temető árvái  454
  Csókos világ  459
  A bús arató  460

  SVÉDORSZÁG

  STRINDBERG ÁGOSTON

  Bevezető (arcképpel)  463
  Csöndes idill szombat estén  465
  Naplemente a tengernél  466

  SZERBIA

  JOVAN DUCSITY

  Bevezető  469
  Női portré  470

  MILAN RAKITY

  Bevezető  471
  Szerelmes vers  472

  TÖRÖKORSZÁG

  RAGHIB PASA

  Bevezető  477
  Két üres, árva fészek  478




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Modern költők: Külföldi antológia a költők arcképeivel" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.