Title: Szent Péter esernyője
Author: Mikszáth, Kálmán
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Szent Péter esernyője" ***


MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI

SZENT PÉTER ESERNYŐJE

MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI

HARMADIK KÖTET

KÖZREBOCSÁTOTTA AZ IRÓ NEGYVENÉVES JUBILEUMÁRA ALAKULT ORSZÁGOS
BIZOTTSÁG BUDAPEST MDCCCCX.

SZENT PÉTER ESERNYŐJE

AZ ORSZÁGOS JUBILEUMI BIZOTTSÁG MEGBIZÁSÁBÓL KIADTA A RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INT. RÉSZV.-TÁRS.

MINDEN JOG FENNTARTVA

Pallas részvénytársaság nyomdája, Budapesten.



ELSŐ RÉSZ.  A LEGENDA.


VISZIK A KIS VERONKÁT.

Özvegy tanítóné halt meg Halápon.

Mikor tanító hal is meg, szomjasan maradnak a sírásók. Hát még mikor az
özvegy megy utána? Nem maradt annak a világon semmije, csak egy
kecskéje, egy hizlalás alatt levő libája és egy két éves leánygyereke. A
libának még legfeljebb egy hétig kellett volna híznia, de úgy látszik,
ezt se várhatta be a szegény rektorné asszony. A libára nézve korán halt
meg, de a gyerekre későn. Annak meg se kellett volna születnie. Bár
akkor vette volna magához az úristen, mikor a szegény urát. (Istenem,
micsoda szép hangja volt annak.) A kis poronty az apja halála után
született, de nem későre, egy vagy legfeljebb két hónap mulva.
Megérdemelném, hogy a nyelvemet kivágják, ha rosszat mondanék. Se nem
mondok, se nem gondolok.

Jó, becsületes asszony volt – de mire való volt már neki ez a vakarcs?
Könnyebben ment volna a másvilágra, ha magával vihette volna a terhet,
mintsem hogy itt hagyja.

Aztán meg nem is illett, Isten bűneül ne vegye.

Hiszen uramfia, egy nagy káplán fiuk volt már a tanítóéknak. Az bizony
jó fiú, kár, hogy nem segíthette még anyját, mert maga is csak káplán
volt eddig valami igen-igen szegény plébánosnál, messze Tótországban,
hanem most, vagy két hete, úgy verik a hírek, önálló plébános lett egy
Glogova nevű falucskában, valahol a selmeczbányai és beszterczei hegyek
között. Van is olyan eleven ember a faluban, Kapiczány János uram, aki
ökörhajcsár korában megfordult ott egyszer, hogy azt mondja, utálatos
egy fészek.

Ím’ most, mikor már egy kicsit talán segíthette volna a pap fia, kellett
meghalnia a kántornénak.

De hát biz azt föl nem támasztjuk többé semmiféle lamentáczióval,
ennélfogva csak azt akarom elmondani (becsületére legyen nemes Haláp
községének), hogy tisztességesen temették el a jó lelket. Elég pénz
ugyan be nem gyűlt a temetési költségre, még a kecskét is el kellett
adni, hogy kiteljen, hanem a lúd megmaradt, de minthogy kukoricza nem
maradt hozzá, tehát lesoványodék, lassú pihegése helyett visszatért
rendes lélekzetvétele, lomha járását a nagy hasa miatt fölcserélte
hajdani fürgeségével, szóval, menekedék a közeli halál elől, éppen egy
másik lénynek a bekövetkezett halála által. Isten bölcs végzése mikor
életet olt is, életet menthet, mert higyjétek meg nekem, hogy a mennyei
jegyzőkönyvekben éppen úgy be vannak jegyezve az oktalan állatok, mint
az okos állatok s gond vagyon ezekre talán épp úgy, mint a királyokra és
herczegekre.

Isten ő szent felsége mindenesetre jó, bölcs és hatalmas – de biró uram
se csekélység. Elrendelte legott a temetés után, hogy a csöpp leányzó
(Veronka a keresztneve) soros legyen a falusi gazdáknál s a tizedes
vigye mindennap más-más portára, hol is illendő ellátásban részesítendő.

– És meddig fog ez így tartani, biró uram? – kérdék a tanácsbeliek
aggódva.

– Míg nem méltóztatom máskép intézkedni, – felelte Nagy Mihály kurtán.

Így is volt a dolog vagy tiz napig, amikor aztán egyszerre híre ment,
hogy Billeghi Máthé és Koczka Ferencz uraimék Beszterczebányára viszik
eladni a buzájukat (mert hogy azt mondják, arrafelé még nem oly okosak a
zsidók, mint minálunk).

Kapott a jó alkalmon Nagy Mihály.

– No, ha oda viszik a gabonájukat, akkor hadd vigyék el a gyereket is, a
pap bátyjának Glogovára. Arra esik valahol az a Glogova.

– Dehogy esik arra, dehogy – ellenveték ezek.

– Arra kell esnie, punktum, – döntötte el a biró.

Szabódtak, okoskodtak ő kelmeik, hogy így-úgy, nagy kitérő és nagy
alkalmatlanság az úton, de meg kellett lenni. Ami parancs, parancs. Egy
szerdai napon föltettek a zsákok tetejére a Billeghi uram szekerén egy
kosarat és abba a Veronkát, meg a libát, mert az mint örökség vele jár.
A felsővég fehérnépei pogácsát, marczifánkot sütöttek az árva kis
jószágnak az útra a borzasztó idegen világba és tele raktak egy
szeredást aszalt-körtével, szilvával és mikor a nehéz szekér megindult,
még meg is siratták a parányi gyereket, aki nem tudta, hova viszik,
miért viszik, csak azt látta, nagy mosolygással, hogy a czoczók
megindulnak és ő nem mozdúl egy zsák tetejéről, a kosárból, de a házak,
kertek, mezők és fák idébb jönnek.


GLOGOVA RÉGEN.

Glogovát nem csak Kapiczány uram látta, e sorok írója maga is járt
benne. Sovány, kietlen vidék az, kopár hegyek között fekszik egy szűk
völgyben meglapulva a falucska.

Messze, messze innen sehol sincs még jóravaló országút sem, nem hogy
vasút lenne. Most ujabban úgy tetszik, jár valami kávémasina Besztercze
és Selmeczbánya között, de az se érinti Glogovát. Ötszáz esztendő kell
ahhoz, hogy Glogova ott legyen, ahol a czivilizált vonalba eső falvak
vannak.

A talaj agyagos, terméketlen és makacs. Azt mondja, hogy ő csak bizonyos
növényeket hajlandó táplálni, például zabot, krumplit, a többire nem
vállalkozik, – de ezeket is úgy kell kicsalni az anyaföldtől úgyszólván
erőszakkal.

De nem is anya ez a föld, inkább _anyós_. Tele van a belseje kövekkel s
csúnya repedések, árkok hasogatják meg, amiknek a szélein fehér fű
(árvalányhaj) leng, mint az elaggott anyóka állán ősz szőrszálak.

Túlságosan öreg-e a föld? De hiszen nem lehet öregebb, mint a többi.
Csak hamarább kiélte magát. Lent az aranykalászos rónaság csak
fűszálakat növesztett sok ezer év óta, itt pedig óriási tölgyek és
cserfák nőttek. Nem csoda, hogy előbb fáradt ki.

Szegénység, nyomor van itt és mégis valami báj, valami édes poézis. A
csúnya viskókat megszépítik a hatalmas sziklák, amelyek rájok néznek.
Szinte nem illenék e szép sziklákat elrontani czikornyás kastélyokkal,
melyeknek tornyai eltakarnák őket.

Boróka- és bodza-illat tölti meg a levegőt. Egyéb virág nincs itt.
Legfeljebb egy mályvarózsa virít némely kertecskében, ki fehéren, ki
veresen. Mezítlábos kenderhajú tót leány öntözgeti egy köcsögből.

Szinte még most is előttem van a kis tót falu az 1873-ik év óta (amikor
benne megfordultam), látom házikóit, a kerteket bevetve luczernával,
beültetve kukoriczával, közbül egy-egy szilvafa, alátámasztva rudakkal.
Mert a gyümölcsfák megteszik a magokét. Mintha összebeszélnének:
«Tápláljuk a szegény tótocskákat.»

Mikor ott voltam, éppen a pap halt meg, annak a hagyatékát vettük fel a
szolgabiróval. Nem volt valami sok dolgunk; kopott bútorok és rossz
reverendák maradtak utána.

A falubeliek megsiratták az öreg papot.

– Jó ember volt, mondák, de nem tudott gazdálkodni. Az igaz, hogy nem is
igen volt miből.

– Hát miért nem fizetik jobban a papjukat? – hányta szemükre a
princzipálisom.

Egy nagy varkocsos tót felelt, hetykén feljebb tolva hasán a tüszőt:

– Nem a mi szolgánk a pap, hanem az Úristen szolgája. Mindenki fizesse a
maga szolgáját.

A hagyaték fölvétele után, míg a kocsis befog, átmentünk egy perczre az
iskolát megnézni, – mert a szolgabirám előszeretettel játszotta magát
tanférfiúra.

Alacsony, ütött-kopott házacska volt az iskola, természetesen zsuppal
fevde – zsindelyig csak maga az Isten vitte fel Glogován; de az ő háza
is csak szerény volt, torony már nem jutott rá; azt egy harangláb
helyettesítette ide lent.

A tanitó az udvaron várt bennünket. Ha jól emlékszem, Majzik Györgynek
hítták. Robusztus erős ember volt, java férfikorban, értelmes, okos
arczú, egyenes, igaz beszédű. Egyszerre rokonszenvet költött az
emberben.

Bevezetett a gyerekekhez, az iskolás lányok ültek balról, a fiucskák
jobbról, szépen megfésülve. Mind felálltak nagy sustorgással és éneklő
hangon kiáltották:

– «Vitajtye panyi, vitajtye!» (Legyetek üdvözölve urak!)

A szolgabiró egy-két kérdést intézett a csinos, pufókképű gyerekekhez,
akik roppant megbámultak bennünket kerekre nyitott diószínű szemeikkel.
Valamennyinek diószín szeme volt. A kérdések persze nem voltak nehezek,
hogy hány az Isten, miképen hijják ezt az országot s több ilyenek – a
gyermekeknek mégis némi gondot, fejtörést okoztak.

De a princzipális nem volt szigorú ember, barátságosan veregette meg a
tanitó vállát:

– Meg vagyok elégedve, amicze.

A tanitó meghajtotta magát és hajadon fővel kisért ki bennünket az
udvarra.

– Csinos gyerekek, – mondá ott künn a szolgabiró kedélyesen – de honnan
van az, domine fráter, hogy mind olyan egyforma képűek?

A glogovai mester egy kissé zavarba jött, aztán őszinte kedélyesség
öntötte el egészséges, piros képét.

– Hát az onnan van, tekintetes uram, mert nyáron az összes glogovai
férfinép elszéled le az alvidékre mezei munkákra és ilyenkor olyan magam
vagyok itt egész őszig, mint az ujjam. (Csintalan mosoly jelent meg az
ajkai körül.) Méltóztatik érteni?

– És hány éve van itt? – kérdé erre a szolgabiró élénkebben.

– Tizennégy éve, kérem alásan. Látom a kérdésből, hogy méltóztatik
érteni.

Ez a kis párbeszéd maradt meg emlékemben egész mai napig Glogováról. A
kocsira ülve elismételgettük és mindig nevettünk rajta. A szolgabiró
otthon sokáig beszélte a társaságokban, mint valami kedves csemegét.

Rá vagy két hétre híre jött, hogy egy fiatal káplánt kaptak oda papnak a
glogovaiak. Valami Bélyi János nevűt. A szolgabiró, jól emlékszem
megjegyezte:

– Legalább a mester nem lesz már egyedül nyaranta.


AZ UJ PAP GLOGOVÁN.

Az uj tisztelendő úr beköltözött. Egyetlen fakó szekeren hozták haza
papjukat a glogovaiak. A szekér elé két kajlaszarvú tehénke volt
befogva. Útközben meg is fejte őket az egyházfi, Szlávik Péter, egy
köcsögbe és megkinálta a fiatal papot.

– Nagyon kitünő a tej – mondá, – kivált a Bimbó teje. Az fölséges,
mintha valami almázia volna.

Az uj pap holmija kevésből állott, egy festetlen deszkaláda volt az
egész, egy csomag ágynemű, továbbá két bot és pipaszárak, összekötve
madzaggal.

Útközben a falvakon egyre kötekedtek a glogovaiakkal:

– Hát nem tudtak kendtek külömb fogatot összeállítani a papjuknak?

Mi tűrés-tagadás, a glogovaiak restelték a dolgot s inkább a fiatal pap
rovására vágták:

– Ej no! Elég jó az. Ezt a holmit bizony egy üszőbornyú is elhúzná.

De ha nem hozott fölös számú javakat Glogovára tisztelendő Bélyi János,
bizony ott se talált egyebet, csak a düledező parókiát – az előbbi pap
rokonai minden holmit elvittek, csak egy kutyát hagytak, a néhai
plébános kedvenczét, amely csak olyan kutya volt, mint a többi,
alakjára, szőrére nézve, de szerencsétlen természete miatt bizonyos
népszerűtlen, külön állást kezdett most elfoglalni; ugyanis a
pákosztaságából kifolyólag déltájban sorba járta az egész házsort,
bepislantván a konyhákba, mivelhogy a megboldogult urának szokása volt,
hogy minden napra más-más gazdához invitáltatta magát ebédre és a
kutyáját is magával vitte.

A kutya, névszerint Visztula (no ugyan kár volt olyan messze menni
folyamnévért, mikor itt a határon keresztül foly a csillámló
Bjela-Voda), keservesen kezdte tapasztalni, hogy a pappal együtt ketten
többet értek, – pedig azelőtt kutyafilozófiával azt gondolta, hogy a
tisztelendő úr fogyasztja el előle az ennivalót. Úgy ám, de ő adta a
tekintélyt és befolyást! Most már kikergették Visztulát a konyhákból,
mielőtt valami műveletbe foghatott volna, sőt el is páholták néha
napján.

Szóval, nagyon czudar, sovány állapotban volt, mikor az uj pap
megérkezett s mikor az egyházfi megmutogatta neki uj otthonát, a négy
csupasz falat, a labodával benőtt kertet, az üres istállót és ólakat.

A szegény fiatal pap elmosolyodott.

– És ez mind az enyém?

– Mind, mind, amit itt lát. Még ez a kutya is – mondá Szlávik Péter némi
kedélyességgel.

– Miféle kutya ez?

– Ez bizony a megboldogult tisztelendő hagyatéka. Ő utána maradt. Már
agyon is akartuk volna ütni a szegény alkalmatlan párát, de senki se
meri, mert azt mondják, hogy hátha az égből nézi az öreg tisztelendő s
kísérteni jön miatta.

A kutya szelíden, szomorúan, szinte könyörgő szemekkel látszott az új
papra nézni. Lehet, hogy a reverenda látása hozta ilyen melankolikus
hangulatba.

– Megtartom magamnak – mondá a fiatal pap s lehajolt és megveregette a
sovány állat hátát. – Legalább lesz valami eleven teremtmény a
közelemben.

– Hát az bizony jó lesz – humorizált az egyházfi. (Mert nagy élvezet
parasztnak pappal évelődni.) Az embernek kezdeni kell valahol. Úgy is
lehetne, hogy előbb az őrízni valót szerzi meg, azután az őrzőt. De így
is jó az, tisztelendő úr.

Mosolygott, olyan rokonszenvesen tudott mosolyogni, mint egy leány. Maga
is belátta, hogy az öreg Visztulára nem vár nagy hatáskör, valóságos
magánzó lesz a kutyatársadalomban.

Azalatt egyre többen-többen gyülekeztek az udvarra, menyecskék, akik
mesziről nézték és azt mondták: «Istenem, milyen fiatal és már pap». A
férfiak egészen közel mentek hozzá és kezet fogtak vele:

– Az isten hozta! Itt jó dolga lesz.

Egy öreg anyóka közbe kiáltott:

– Holtig itt lehet nálunk!

Az idősebb asszonyok egyike így szólt:

– Csinos egy ember. Derék egy anya volt, aki szülte.

Egyszóval tetszett az új pap mindenkinek, nyájasan, szépen beszélgetett
az idősebb emberekkel egy kicsikét, majd azt mondta, hogy el van fáradva
és átment a tanítóhoz, mert a tanítónál volt lakása addig az ideig, míg
valami állapotba hozza a plébánialakot s míg a jövedelmek befolynak.

A tanitóhoz már csak a főbb emberek kisérték el, egyházi dolgokban
benfentesek, Szlávik Péter, Gongoly Mihály, a glogovai nábob és a
molnár, Klincsok György.

Ezektől tudakozta ki azután behatóbban a hívságos földi körülményeket és
feljegyezgette a jegyzőkönyvébe, hogy némi számítást csinálhasson.

– Hány lélek van a faluban?

– Nem sok híja van az ötszáznak.

– Mit fizetnek ezek a papnak?

A derék férfiak elsorolták hűségesen, mennyi a párbér, mennyi fa jár,
hány véka rozs, mennyi a «zlevka».[1]

A fiatal pap mind szomorúbb és szomorúbb lett…

– Bizony kevés – mondá lehangoltan.

– Hát mennyi a stóla?

– No az bizony elég nagy, – felelte a mindenben versatus Klincsok György
– temetés után, az a halottól függ, az esküvő díja pedig olyan,
amicsodás az összekötendő pár (mert ilyenkor gavallér az ember), hanem a
keresztlevél kivételéért egy pengő forint jár… Az már valami.

– És mennyi esküvés van évenkint?

– Hja, az a krumpli mennyiségétől függ. Sok krumpli, sok lakodalom. A
termés határoz. De négy-öt mégis akad.

– No, az kevés. Hát haláleset mennyi van?

– Hja, az a krumplitermés minőségétől függ. Rossz, beteges krumpli ha
terem, sok halál van, jó krumpli mellett nincs halandóság. Senki sem
bolond ilyenkor. Nem mondom, egy-kettőt mégis agyonüt évenkint egy-egy
lefűrészelt fa az erdőben. Vagy szerencsétlenség történik, valaki
felfordul a szekerével egy árokba és szörnyet hal. Jobb esztendőkben
azonban nyolczra is tehető a halálesetek száma.

– Csakhogy az nem a papé mind! – mondá a glogovai nábob, megigazítva
kevélyen a hátul fésűre szedett czopfját.

– Hogy-hogy? – kérdé a pap megütközve.

– Egy része a lakosságnak nem kerül soha a temetőbe. Fölfalják télen a
farkasok, anélkül, hogy bejelentenék a parókián.

– A másik része pedig nyáron idegen országrészekben adja be a kulcsot –
tódítá Klincsok György – és csak egy irka-firka jön róluk a biróhoz.

– No ez ugyan rossz kilátás, de hát a parókia földjei? Mennyi földje van
a parókiának?

De már erre aztán egyszerre akart beszélni mind a három. Klincsok György
hátra húzta az előtérből Szlávik Pétert s maga állott oda az Isten
szolgája elé.

– Föld? Hogy mennyi föld van? Amennyit csak parancsol. Ha száz hold
kell…

– Mit, száz hold! Ötszáz hold! – kiáltá lelkesülten Klincsok. – Földet
csak nem vonunk meg a papunktól!

A pap arczán valami örömféle kezdett derengeni, amit azonban nem
tűrhetett sokáig a gonoszlelkű Szlávik.

– Mert tetszik tudni, úgy van az, hogy a glogovai határ még mai napig is
tagosítatlan. Rendes telekkönyv nincsen; volt valami összeírás a
földekről, de 1823-ban elégett a község ládája és vele az összeírás.
Mindenkié annyi hát a határból, amennyinek a megmíveléséhez elég igavonó
és kézi ereje van. Ki-ki szántja a magáét s ha évek folytán elromlik,
elárkosodik, összehasadozik a földje, keres magának más szántani való
területet. A fele határ mindíg gazdátlanul áll, persze a rosszabbik
fele, amelyikben nem érdemes babrálni.

– Értem, – sóhajtott fel a pap – ebben a felében van a parókia földje.

Vékony kilátások voltak ezek a jövőre nézve. De csak mégis megnyugodott
apránkint, ha aggodalmak szorongatták, leöblítette őket egy imádsággal.
Az imádság volt a dominiuma, örökké termő földjével; minden perczben
mindent kaszálhat rajta, amire szüksége van: türelmet, reményt,
vígasztalást, megelégedést. Lassan hozzálátott a lakása rendbehozásához,
hogy végre egyszer a maga ura lehessen. Csak egy káplán tudja, hogy mit
jelent az. Szerencsére a szomszéd faluban, Kopanyiczán egy iskolatársát
fedezte fel. Urszinyi Tamás volt ez, nagy brontes ember, nyers egyenes
szavú, de jószívű, Urszinyi segíté némi kölcsönnel.

– Glogova kutya fészek – mondta Urszinyi, – Hja, biz az nem a nyitrai
püspökség, de ki tehet róla? Sovány nyáj, sovány pásztor. Ki kell
állani. Dániel még rosszabb helyen volt az oroszlánokkal. Ezek végre is
csak birkák.

– Akiken nincsen gyapjú – jegyzé meg a tisztelendő nevetve.

– Még az is van, de neked nincsen hozzá ollód.

Kevés napok alatt bebútorozta magát a kölcsön vett pénzzel és egy szép
őszi délutánon beköltözött végre a saját parókiájába. Micsoda boldogság
volt az, a saját házában járni-kelni, rakosgatni s milyen édes álom
esett tulajdon ágyában – azokon a vánkosokon, amelyeknek tollúját még az
édes anyja fosztotta. Úgy elgondolkozott, hosszan elábrándozott ezen;
lefekvés előtt megolvasta a gerendákat, hogy el ne felejtse, miről fog
álmodni.

Nem is felejtette, nagyon szépről álmodott. Szülőfaluja rétjein
pillangót kergetett, fészket szedett, ürgét öntött, pajkos leány- s
fiú-pajtásokkal, össze is kaptak a Szabó Palival, jól el is náspángolta
volna a Palit, épen emelte már a vesszőjét, amikor megzörögtette valaki
az ablakot kívülről.

A pap fölriadt, összerezzent s kezdte az édes álmot kitörülgetni a
szemeiből. Reggel volt már, a nap besütött.

– Mi az? – kiáltá.

– Nyisd ki az ajtót, Jankó!

Jankó! Ki szólítja őt Jankónak, te-nek, magyarul? Mintha a pajtások
valamelyike volna, akiktől csak az imént vált meg az álomban.

Kiugrott az ágyból hirtelen és az ablakhoz szaladt:

– Ki van odakünn? Ki szólít?

– Én volnék, a Billeghi Máté uram, otthonról. Gyere ki Jánoskám, azaz
hogy tessék egy kicsit kijönni, tisztelendő úr, hoztam valamit.

A pap sietve rángatta fel ruháit. Szíve lázasan dobogott. A rossz hír
előszelét talán már megérezte gyöngéd lelke. Kinyitotta belülről a
pitvarajtót és kilépett az eresz alá:

– Itt vagyok, Billeghi Máté uram. Mit hozott kegyelmed?

De Billeghi uram már akkor nem volt ott, hanem künn az úton állott, a
zsákokkal megrakott szekere mellett s a kosarat kötözgette le, melyben a
kis Veronka ült és a lúd. A lovak, a Sármány és a Fecske, bágyadtan
eresztették le a fejüket. A Sármány szeretett volna egy kicsit ledőlni,
próbálta is, de a kocsirúd miatt nem tehette. Amint féloldalra billent,
érezte a hám köteleit a bőrébe vágódni s a lóbecsület nem engedte, hogy
addig kényelembe helyezkedjék, míg a hám rajta van. Nagy dolognak kell
annak lenni, hogy a fölszerszámozott ló lefeküdjék. A lóban nagy
kötelességérzet van.

Billeghi Máté most megfordult és észrevette a papot a küszöbön.

– Hopp, Jankó. Jaj, de megnőttél! Ejnye, de nyurga legény lettél. De
elcsodálkozna az anyád, ha élne. Az ördög vigye el ezt a kötelet,
ugyancsak erős görcsöt csináltam rajta.

A pap egy-két lépést tett előre a szekér felé, hol Billeghi uram még
mindig a kosár leoldozásán fáradozék. A szó «ha anyád élne», egyszerre a
homlokára zuhant, mint egy éles kő, feje zúgni kezdett, lábai
megtagadták a szolgálatot.

– Anyámról beszél kegyelmed? – dadogta sápadtan. – Anyám meghalt?

– Letette szegény lélek a kanalat. De imhol (kivevén zsebéből a fanyelű
bicskát, elnyisszantotta vele a kötelet) a hugocskád, vagy uram bocsáss,
mert olyan kurta eszem van, mint a csirkének, mindig elfelejtem, hogy a
tisztelendő úrral beszélek… elhoztam a tisztelendő úrnak a húgocskáját.
Hová tegyem le?

S ezzel leemelte a kosarat, melyben a gyermek aludt szép csendesen,
nyugodtan a liba mellett. A liba úgy vigyázott rá, mintha valami
pesztonka lenne, kergetvén el mellőle örökké izgó-mozgó nyakával
jobbról-balról a legyeket, amelyek szívesen szálltak a leányka piros
szájacskájára, mint a mézre.

Az őszi nap elaggott fénye beragyogta a kosarat és az alvó gyermeket.
Máté gazda kérdőn függesztette vízszínű szemeit a papra, várta, hogy az
szóljon valamit.

– Meghalt? – kérdé aztán nagysokára. – Lehetetlen az. Nem éreztem meg.

A homlokához kapott és felkiáltott fájdalmasan:

– Senki, senki sem értesített. Ott se lehettem a temetésen!

– Magam sem voltam ott – mondá Billeghi uram. Talán vigasztalni akarta
azzal, hogy ő sem volt ott, aztán hozzátette jóakaratúlag: Isten ő
felsége magához vette, az ő trónusához szólította. Nem hagy az itt
egyikünket se. Ej ni, ezek a rusnya békák, hogy ráléptem az egyikre!

A paplak labodával, maszlaggal benőtt udvarán vígan ugráltak, czuppogtak
a békák, melyek a templom lyukacsos, nedves fundamentumából járnak ki
ide sütkérezni.

– Hova tegyem le a gyereket? – ismétlé Billeghi uram, de miután nem
nyert választ, szép óvatosan leeresztette a kosarat az eszterhaj alá.

A pap le volt sujtva, érzéketlenül, megzsibbadt lélekkel állt ott,
szemeit a földre szegezve. Úgy érezte, mintha szaladna a föld a
házakkal, a liczeumkeritésekkel, Billeghi Mátéval, a kosárral együtt és
ő csak állna, egyre állna rajta, képtelen mozdulni akár ide, akár oda. A
háttérből az Ukricza-erdő fenyvesei zúgtak, mintha valami csodálatos,
szívet összefacsaró szózat szövődnék a zúgás közé, az édes anyja
hangjához hasonló. Reszketett és figyelt, ezeket a hangokat igyekezett
különválasztani s mikor már szinte sikerült egyet-egyet felismerni,
megkülönböztetni, egy idegenszerű búgás ketté csapta, magába mosta.
Pedig csitt, csitt! Ni, most is az anyai hang szólt ki az erdőből:
Neveld a gyermeket Jankó, Jankó!

De míg a túlvilági hangokat kapkodta János pap, Billeghi Máté uram
megorrolta a szótlanságát, legalább egy barátgarast mégis csak
megérdemelne, ha egyebet nem (barátgarasnak a «köszönöm»-öt híjják
arrafelé).

– Ha már így van, így van, – szólt ő kigyelme boszúsan és megsuhintotta
az ostorát. – Az Isten áldja meg, tisztelendő úr! Gyí Sármány!

János pap még mindig nem válaszolt, észre sem vette nagy fájdalmában,
ami körülötte történik, a lovak már meg is indultak, mellettök gyalog
Billeghi uram, mert dombnak megyen az út, lassú haragos mormogással,
hogy ez se valami különös ám a világrendben, hogyha a kis csirkéből páva
lesz, a csirke-állapotjára nem emlékszik. Fölérvén a dombra, még egyszer
visszapillantott s meglátván a még mindig mozdulatlan kántorfiút, hogy
mintegy nyugtatványozza magának az elvégzett kötelességét, rákiáltott:

– Aztán átadtam ám, ami átadni való volt!

Felocsúdott a kiáltásra, megrázkódott. Lelke visszatért a szomorú
barangolásból. Mert messze barangolt az anyja után. Első dolga volt
anyját fölkeresni, vele töltötte azt az időt még egyszer, amit már vele
töltött azelőtt és azután vele töltötte képzeletében azt az időt is –
amitől a távolság megfosztotta. Ott volt a haldokló ágyánál, térdepelve,
imádkozva és amire akkor az anyja gondolt, ami mondani valója volt,
utolsó sóhaját a levegő átvette, a szélnek odaadta, szél az erdő által
kikiabáltatta: Neveld a gyermeket, Jankó!

Nem szükség a gyermeknek otthon lennie hogy a haldokló szüle utolsó
akaratát, vágyát megtudja. Papirosra nem kell azt tenni, nem baj,
villamos drót ha el nem viszi, vannak arra külömb erők, nagyobb erők.

Jánosnak az volt az első ösztöne, utána futni Billeghi uramnak, hogy
álljon meg, beszéljen el mindent az anyjáról, amit tud, hogy élt utolsó
két évében, hogy halt meg, miképen temették el, mindent, mindent, de a
halápi szekér már messze járt s e perczben a kosarat pillantotta meg, az
lekötötte a figyelmét.

A kosárban kis húgocskája aludt. A fiatal pap még nem is ösmerte, soha
sem látta a gyermeket. Apja temetésén volt utoljára otthon, anyja
szekeret küldött érte, most senki se értesítette, a kis Veronka még nem
volt a világon, csak édes anyja leveleiből tudta, hogy van s e levelek
is oly szégyenlősek, oly szűkszavúak voltak.

János odalépett a kosárhoz s megnézte a pufók, rokonszenves arczocskát.
Van benne valami a mamából, gondolá s amint nézte, nézte, tovább nézte,
kezdett ez az arcz nőni, változni s vibráló szemei elé egyszer csak
vonásról-vonásra előpattant az anyai arcz. Szent Isten, milyen csoda ez,
milyen káprázat ez! Csak egy fél perczig tartott az egész. Újra a kicsi
gyermek volt. Oh! csak kinyitná a szemecskéit. Úgy szerette volna János,
ha kinyitná, de nem nyitotta ki, csak hosszú pillái serkedtek ki a két
hasadékból, mint fekete selyemrojtok.

És most ezt nekem kell felnevelnem? – tünődött János s végtelen melegség
futotta el a szíve táját – és föl is fogom nevelni. De miből? Istenem
miből? Hiszen magamnak sincs mit ennem. Mihez kezdjek, mihez?

Mint ahogy eddig is, ha lelkét a csüggedés szállta meg és a
tanácstalanság, az imádságra gondolt; most is azt tette, hogy átment a
templomba imádkozni. Éppen nyitva volt az Isten háza, két öreg anyóka
meszelte a belsejét.

János pap nem ment az oltárhoz, mert éppen ott pepecselt a két anyóka,
hanem mingyárt kívül, a szenteltvíztartó mellett állt a Jézus alakja
fából és pléhből, előtte térdepelt le.


AZ ESERNYŐ ÉS SZENT PÉTER.

Igen, a Jézus elé térdepelt le a pap. A Jézushoz fordult – a mi
urunkhoz, a Jézushoz.

Milyen szerencse az emberiségre ez a Jézus, ez az isten, aki ember volt.
Az Istenről nem tudom milyen, a Jézusról tudom. A Jézus ösmerősöm és
mindenkinek ösmerőse. Tudom, mit csinált, tudom, hogy gondolkozott, még
az arczát is ösmerem. Nem az tölti el lelkemet megnyugvással, hogy ő
uram nekem, de az, hogy ismerősöm.

Kétezer évnek előtte élt ezen a földön egy ismerősöm, milyen világot
összekapcsoló gondolat! Az akkori emberekből és az utánok valókból is
por lett, a porból fű lett, a fűből tudja Isten mi lett, de ő, az én
ismerősöm, mindig élt, mindig volt és mindig lesz.

Ha elutazom messze, idegen országokba, idegen népek közé, az arczok
mások, az állatok is mások, a füvek is mások, az ég is más, minden más,
már azt kell hinnem, kietlen, megborzasztó elhagyatottságomban és
magányomban, hogy nem is ezen a világon vagyok többé, mikor egyszerre
valamely emberlakta telep szélén elémbe bukkan egy kereszt és azon egy
sebektől vérző pléhember, az én ismerősöm.

Ah, itt van ő! Még itt is itt van! És én nem vagyok többé egyedül és nem
vagyok elhagyatva. Letérdepelek előtte akkor én is és elmondom neki, épp
úgy, mint most ez a pap, hogy szívemet mi nyomja.

– Segíts meg engem, Uram Jézus – e gondolatokat terjeszté eléje János
pap. – Anyám meghalt, kis húgomat elhozták, nekem kell őt fölnevelnem.
Szegény vagyok, gyámoltalan vagyok, soha se tudtam, hogy egy gyermekkel
mit kell csinálni. Ah, adj mentő gondolatot Jézus! S hajítsd le
kimeríthetetlen bőségszarudból az eszközöket, hogy őt táplálhassam,
gondozhassam. Tégy velem csudát, uram Jézus.

A pléhre festett Istenfiú mintha hallgatná az ima szavait, az árnyék és
a fénysávok, amik az ablakokból, a falakból ő reá verődtek és ő rajta
rezegtek, mintha az ő arczának a nyilatkozásai volnának, mintha ő
mosolyogna sok szenvedései közepett és integetne a fejével:

– Jól van, jól van. Mindent tudok. Majd közbe avatkozom.

Sokáig imádkozott így elmerülve, ujra meg ujra kezdve, észre sem vette,
hogy ezalatt, mint ahogy őszkor gyakran megtörténik, a tikkasztó, szinte
természetellenes meleg után hirtelen beborul az ég, fekete felhő jő,
vihar keletkezik. Mikor kilépett a templomajtón, óriási záporeső
zuhogott. A falu mögötti hegyekről szilajan nyargalnak le a vízzel
megtelt patakok s a barmok bőgve szaladgálnak az utczákon.

Jánost a rémület fogta el.

– A gyermeket ott hagytam az eszterhaj alatt. Jaj, annak vége van!

Mint az őrült rohant a lakóháza felé s igen elcsudálkozott a látványra,
amely előtte kitárult.

A kosár ott állt még most is. A gyermek a kosárban ült és a lúd az
udvarban szaladgált s az eső zuhogott egyre, zuhogott az eszterhaj alá
is, patakban folyt ott is az esővíz, de a gyermek szárazon maradt,
sértetlenül, mert egy hatalmas, fakó, piros szövetű esernyő volt a kosár
fölé borítva. Folt hátán folt volt már az esernyőn, az alján is alig
lehetett felismerni az apró virágos csíkot, mely köröskörül futott, régi
időknek divatja szerint.

A fiatal pap hálás szemeket vetett az égre s fölkapván a gyermeket a
kosárból, összecsókolta és bevitte az esernyő alatt a szegényes
szobákba.

A gyermek szemei most ki voltak nyitva, kékek voltak és bámészan
tekintettek a papra.

– No ez nagy szerencse, – mormogta a pap – hogy ez a gyermek át nem
ázott, úgy áthülhetett volna, hogy bele is hal, tekintve, hogy nem
tudnék rá száraz ruhácskát adni.

De honnan kerülhetett föléje ez az esernyő? Megfoghatatlan! Glogován
nincsen esernyője senkinek.

A szomszéd házakban a parasztok barázdákat ástak az udvarokon, hogy
azokon a víz lefolyjon. A tisztelendő úr sorba kikérdezte.

– Nem látták-e, hogy volt valaki a gyermek mellett?

A gyermeket látták, de mellette tudtukkal senki sem fordult meg.

Az öreg Adamecz Mátyásné, ki a mezőről menekült haza, lepedőt borítva a
fejére, látta, hogy valami vörös gömbölyű épen akkor ereszkedett alá az
égből. Kővé változzon át mindjárt, ha nem úgy van (már tudniillik
Adameczné mondja), hogy a szűz Mária maga eresztette le azt a szerszámot
az árva védelmére.

Ostoba fecsegés az Adamecznéé! Adameczné szeret felhörpenteni a garatra,
nem csoda, ha többet lát, mint kellene. A multkor nyáron is, Péter-Pál
éjszakáján megnyilt előtte a menny, hallotta énekelni az angyalok
seregét s látta őket, amint proczesszióval járulának Isten ő szent
felsége elé, ki karbunkulus trónján ült. Ott ment a proczesszió népség
között az ő harmadéve elhalt unokája, Plachta Jankó is gyolcs
gatyácskájában, veres mellénykéjében (melyet maga Adameczné varrt annak
idején) s a közelebbi évtizedben elhalt glogovaiak közül is
megpillantott néhányat, amint ott lépkedének a mennyei énekszó mellett,
lassan, ünnepélyesen, szakasztott azokban a ruháikban, amelyekben
eltemettetének.

Képzelhetni, hogy Péter-Pál napja után, mihelyest a látomány híre
szétment, mennyire kapós volt a szent özvegy: sorba jövének hozzája,
kiknek elhalt kedveseik vagynak a föld alatt, nem látta-e azokat fent az
égben? Hát az én lányomat? Hát az én apuskámat? Hát az én szegény
uramat?

Hitték, mert van benne valami észszerű, hogy Adamecznénak többet
megmutatnak a mennyei hatalmak, mint akit más anya szült. Mivelhogy az
Istenben boldogult apjával, Flinta Andrással, aki nagy tolvaj hírében
állott, valóságos csuda történt. Midőn a glogovai temetőből országútnak
szakítottak el egy darabot most nyolcz éve, felásták a sírját, hogy újba
tegyék át s megnézvén az öreget, csodálkozva látták, hogy szakálla nőtt
a sírban, noha halálakor, öt tanu bizonyítja, szép tisztára
megborotválta Gundros Tamás, a tehénpásztor.

Hát, hogy az öreg Flinta most az égben van, az annyi, mint kétszer kettő
s ha ott van ő kigyelme, amilyen ravasz imposztor volt, bizony nyitva
hagyja némelykor az ajtót egy kis bekukkanásra az ő Agnisa leányának…

Igaz ellenben, hogy Kvapka Pál, a harangozó, mást állít. Kvapka Pál azt
mondja, hogy mikor a vihar kitörésekor a felhők ellen harangozott, amint
egy piczinyt hátrafordult, egy vén zsidóforma alakot látott czammogni az
úton a parókia irányában s annak a kezében volt az a piros, óriás
vászontányér, melyet a tisztelendő úr a kosáron talált. Kvapka
természetesen nem sokat ügyelt a dologra, mert álmos is volt, a szél is
verte képébe a port, csak úgy homályosan emlékszik, de amire emlékszik,
arra esküt is merne tenni (pedig Kvapka Pál szavahihető ember).

Ezt a zsidóforma alakot mások is látták. Öreg volt, hosszú, őszhajú,
meghajlott hátú, a fogantyújánál malaczfark módjára kunkorodó bot volt a
kezében. A Pribilék kútjánál a szél lekapta a kalapját a fejéről s egy
akkora fehér kopaszságot lehetett a fejebúbján látni, mint egy
kantár-karika.

– Akármi legyek, – mondotta az egyházfi (ő látta így, kalap nélkül) – ha
nem úgy nézett ki, mint a templomi képek között a szent Péter.
Szakasztott olyan volt, csak épen a kulcsok hiányoztak a kezéből.

A Pribilék kútjától átcsapott egyenest a Stropov István luczernásának,
ahol is a Krátkiék kajla tehene, mely oda beszabadult, fel akarta
öklelni az öreg zsidót, mire az a botjával megütötte s azóta a tehén
(kérdezzék meg kendtek a Krátki familiától) tizennégy itcze tejet ad
naponkint. Azelőtt istenes volt, ha négyet adott.

A falu legvégén meg is szólította a molnár szolgálóját, hogy merre visz
az út Lehotára. Az Erzsi leány megmondta neki, mire megindult a
kitaposott gyalogúton fel a hegynek. Úgy rémlik most utólag Erzsinek,
hogy aligha ott nem volt feje körül, amint ment, a fénykarika is…

Hát persze, hogy a szent Péter volt! Miért is ne lett volna? Hiszen
eleget járt, eleget csütlött-botlott itt azelőtt Krisztus urunkkal.
Maradt is annyi krónika az itt viselt dolgairól, hogy a századik
emberöltő is meséli még. S ami egyszer nem volt lehetetlen, másodszor is
megtörténhetik. Fülből fülbe szállott a csodás hír a faluban, hogy a pap
kis húgocskájának egy vászonsátrat küldött le az Úr a nagy felhőszakadás
óráján, hogy meg ne ázzék. Magát az öreg szent Pétert szalasztotta le az
árvák és gyámoltalanok képviselője.

Bezzeg lett erre jó dolga a gyermeknek. Legott divatba jött. A falu öreg
asszonyai neki gyürkőztek nosza hamar kalácsot dagasztani, tejbe kását
főzni, mákos patkót sütni, hogy a kis jövevénynek vihessék. Alig győzte
a tisztelendő úr az ajtót nyitogatni, napközben olyan sűrűn hordták
hótiszta szakajtókendőkkel betakart tálakban a sok finomabbnál finomabb
elemózsiát. János pap ámult-bámult, amint egyre jöttek.

– Jaj, lelkem tisztelendő úr, egy kis nyalánkságot hoztam. Azt
hallottuk, hogy a kis húga megjött, hát azt gondoltam, hogy jól fog neki
esni egy-két ízes falat. Bizony lehetne különb is, de hát aminő telik
szegény embertől. A szivünk kitünő, lelkem tisztelendő úr, de a lisztünk
bizony nem mundliszt, az a zsivány molnár megégette egy kicsit, már azt
a részét legalább, amit el nem lopott belőle a gyehennára való. Szabad a
kis angyalkát meglátni? Jaj, azt mondják, hogy valami remek jószág.

A tisztelendő úr hogyne engedte volna meg, hogy sorba odajáruljanak a
csepp Veronka elé, simogassák, beczézgessék, összefalják-nyalják.
Némelyik még a lábacskáját is megcsókolta.

A pap gyakorta elfordult, hogy észre ne vegyék hívei a könnyeket, amik
elérzékenyülésében a szemeiből kiszivárogtak s amellett a lelkiismeret
is mardosta, szemrehányásokat tett magának:

– Mennyire félreismertem ezeket az embereket. A kerek világon nincsen
jobb nép, mint a glogovai, s hogy szeretnek! Bámulatos, mennyire
szeretnek!

Öreg uzsonna táján előjött Adameczné is, aki pedig nem sokba nézte
eddigelé az új tisztelendőt s aki azon a réven, hogy az apja szakálla
kinőtt a holta után (ami által némileg a szentek közé keveredett),
joggal vélt avatkozni az egyház dolgaiba.

– Tisztelendő atyuska, – mondá – a gyermekhez valami gondviselőné
kellene.

– Hát az bizony kellene, – szólt a pap elgondolkozva – de szegény az
eklézsia.

– Szegény az ördög, – pattant fel Adameczné – mert lelke nincs. Nekünk
pedig van lelkünk. S végre is a tisztelendő úr nem tudja a leánykát sem
felöltöztetni, sem megmosdatni, sem a haját befonni. S aztán az enni kér
napközben is, a kántornál nem lehet kosztolni egy gyermekkel. Itthon
kell főzetni, szent atyuskám. Azt én mondom, az öreg Adameczné. A
harangozó meg jó arra, hogy takarítson, de mit értene a mamlasz egy
gyerekhez.

– Igaz, igaz, de hol vegyem…

– Hol vegye? Hát nem vagyok én itt? Engem az Isten is papszakácsnénak
teremtett, minthogy már énbennem a gyanú meg nem botlik.

– Igen, igen, – ötölt-hatolt a pap – de honnan vegyem én a fizetését?

Adameczné a csipőjére ütött két oldalról a két tenyerével.

– Hagyja ezt kettőnkre, édes lelkem; én rám, meg az Istenre. Majd
megfizeti ő azt nekem az atyuska helyett. Még az este beállok a
szolgálatba s elhozom magammal az edényeimet is.

A pap egyre nagyobb bámulatba gurult. Hát még Urszinyi, mikor estefelé
átjött látogatóba s a pap elbeszélte neki a mai nap történetét, az
Adameczné ajánlatánál összecsapta a kezeit:

– Az Adameczné? Az az öreg boszorkány? Fizetés nélkül? Hogy majd az
Isten fizet meg érte? No János, ilyen csoda még nem történt, hogy
glogovai ember készfizető kezesnek az Istent fogadta volna el. Te
valóban megbabonáztad ezeket az embereket.

A pap csak csendesen mosolygott s mély áhitat rezgett lelkében. Ő is
érezte, hogy csuda történt. Hiszen minden olyan rendkívüli, olyan
megfoghatatlan. De sejtette a változások forrását. Az ima, melyet a
Jézushoz intézett a hideg templomi kövön térdepelve, meghallgatást nyert
odafönt. Jézus beszedte a glogovaiak önző lelkét és mindeniknek a
magáéból küldött. Jézus lehellete érzik az emberek arczán, viselkedésén…
Valóban csuda történt!

Az esernyőről forgalomba jött híreket részint nem hallotta, részint
mosolygott rajtok. Igaz, hogy nem értette, miképen került oda az
esernyő, egy perczig csudálkozott rajta, de aztán nem törődött vele s
odatámasztotta egy szögletbe, ha a tulajdonosa jelentkeznék érte. Ámbár
iszen össze-vissza nem ér öt garast.

Hanem a mai nap eseményei mindezzel ki nem merültek. Este villám gyanánt
terjedt el a hír, hogy Gongoly Mihályné, a glogovai nábob neje belefúlt
a Bjela Vodába, mely a felhőszakadástól átkozottan megáradt. A
szerencsétlen asszony át akart menni a padlón, hogy a túlsó parton
rekedt libáit visszahozza, vissza is hozta már a gúnárt meg egy
feketebóbitást a hóna alatt, de mikor újra átment a másik kettőért,
valahogy megcsúszott a lába s belepottyant a tajtékozva nyargaló
folyamba. Uramfia, még reggel víz se volt benne, egy kecske is kiitta
volna egyhuzomra s délre már őrült folyammá dagadt s a szegény asszonyt,
senki sem lévén a közelben, örökre elnyelte. Keresték egész délután,
hova lett, tűvé tettek érte csűrt, padlást, pinczét, mikor aztán este
Lehota mellett kivetette a víz a holttestét.

Ott bukkantak rá lehotai emberek, fölismerték s lóháton nyargalt ide az
egyik híradással Gongoly Mihályhoz.

A rémeset nagy izgatottságot keltett a községben. Az emberek csoportosan
gyülekeztek egyes porták elé:

– Hja, az Isten bír a gazdagokkal is!

Klincsok György bezörgetett a paphoz is.

– Nagy temetése lesz holnapután.

A harangozó betért, egy kupicza pálinkát remélve a hírért, a kántorhoz:

– No, kántor uram, – mondá – most szedje össze az eszét. Kövér halott
van. Szép versek fognak kelleni.

Harmadnap csakugyan meg volt a temetés. Régen volt már ilyen Glogován.
Gongoly uram a lehotai papot is elhozatta, hadd sirassa két pap, a
koporsót Beszterczéről hozták váltott lovakon, a keresztet elvitték
Kopanyiczára, hogy az asztalos befesse feketére, fehér betűkkel ráírván
a megboldogult nevét és vízbe fúlásának napját. Rengeteg nép volt, hátha
még szép idő lett volna, de amint már éppen megindult a pap teljes
ornátusban a minisztránsokkal a halottas ház felé, hát egyszere megint
nagy záporeső kerekedék, mire vissza is szalasztotta Kvapkát.

– Menjen kend hamar és hozza el az esernyőt, az almárium mellé van
támasztva.

Kvapka Pál bámész szemeket vetett a tisztelendőre. Tudta ő is, mi az az
esernyő.

– Ej no, – mondá a pap türelmetlenül – azt a nagy vászonkarika formát
értem, amit a kis húgom kosara felett találtunk tegnapelőtt.

– Most már értem.

A tisztelendő úr, nehogy megázzék, behúzódott a Majgó Péterék eresze
alá, míg kis vártatva hozta az esernyőt a gyorslábú Kvapka, melyet ő
tisztelendősége, mindnyájok nagy bámulatára, kezének egyetlen
mozdulatával kipeczkelt szélesre, kerekre, hogy úgy nézett ki, mintha
száz denevérszárny volna egymásba forrasztva. Azután megfogván a
nyelénél, felemelte a feje fölé s ment lassan, méltóságteljesen,
anélkül, hogy ázott volna, az esőszemek haragosan czupogtak-kopogtak a
furcsa alkotmányon, de a tisztelendő testéhez nem férhetvén, szép
csendesen lefolytak róla.

A temetésen is mindenki az esernyőt bámulta. Erről suttogtak egymással
az asszonyok és a férfiak.

– Ezt hozta szent Péter!

Csak a kántor úr szép versei vonták el egy pillanatra a figyelmet, s
feltört a zokogás itt-ott a gyülekezet közt is, amint a legérzékenyebb
búcsúszavakkal szólaltatta meg a halottat:

  Búcsúzom, búcsúzom felső, alsó szomszédomtól,
  Lajkó Pál komámtól, Klincsok György sógortól.

Lajkó Pál egész háza népe sírni kezdett Klincsokné elragadtatva
felkiáltott:

– Istenem, hogy bírta ilyen szépre kigondolni.

Amely felkiáltás nagy animót öntött a kántorba s följebb emelvén a
hangját, még szebben, még érzékenyebben szólongatta a halott nevében a
többi ismerősöket és rokonokat. Nem maradt itt talán egyetlen egy szem
se szárazon.

Alig hogy elkaparták Gongolynét, még ki se beszélhették magukat a falu
öreg asszonyai a temetési pompáról, Gongoly özvegységéről és, uram fia,
bocsásd meg nekik a fecsegésüket, hogy már a temetésen keresgélte volna
héjja-szemeivel a Tyurek Anna szép arczát, amiről a vak is
megjósolhatja, hogy a Gongolyné híres «mentyék»-je[2] nem sokáig marad
gazdátlanul, mondom, hogy alig józanodtak ki a sírásók a sok pálinkától,
amit a torban bevettek, mikor már ismét uj sírt kellett ásni. Gongolyné
után meghalt a Srankó János, aki azelőtt is sokat settenkedett Gongolyné
körül, mikor az még helyes menyecske volt. Most aztán, mintha
összebeszéltek volna, együtt mentek. Szinte így várta már ezt az ember.
Azelőtt is, beszélték, némelykor a mezőn eltűnt a Gongolyné a rozsokba,
aztán kis vártatva valahonnan csak előbukkant Srankó és az is eltűnt a
rozsokba. Óh azok az istentelen rozsok! Olyan magasra megnőnek, hogy
minden bolondságot eltakarnak!

Most is egymás után tűnt el a két árnyék a végtelen semmibe… Srankót
meghalva találták a temetés után való reggelen az ágyban, úgy látszik, a
halál «mennyköve», a guta suhintotta meg.

Srankó is jómódú ember volt, «mágnács»,[3] háromszáz birkája legelt a
határban és sok földet szántott, neki is fényes temetés járt. De nem is
volt fösvény a Srankóné, maga ment el tanítóhoz, paphoz s megrendelte,
hogy minden úgy legyen, ahogy a Gongolyné temetésén volt. Kerül, amibe
kerül, de a Srankó familia se kisebb, mint a Gongolyék.

Két pap legyen a temetésen, négy minisztráns gyerek fekete
szoknyácskákban, folytonos harangozás. És a többi, meg a többi.

János pap megelégedetten bólintgatott a fejével.

– Meglesz, minden meglesz.

János pap kiszámította krétával, hogy mibe kerül.

– Úgy ám, – szólt Srankóné – de adja még hozzá tisztelendő uram azt a
_pirosat is_, hadd lássuk, hogy azzal vajjon mennyivel lesz drágább.

– Miféle pirosat?

– Hát amit a Gongolyné temetésén tartott a feje fölött. Gyönyörű volt
az.

A pap meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát.

– Hiszen az lehetetlen! Óh, óh!

Srankóné megneheztelve pattant fel, hátra szegve a nyakát kevélyen.

– Miért volna lehetetlen? Az én pénzem is csak olyan, mint a Gongolyé.
Hát nem úgy van?

– De édes Srankóné, hiszen akkor az eső esett; holnap pedig valószínűleg
szép idő lesz.

Srankónét azonban nehéz volt leverni a lábáról a kapaczitálással, ő maga
jobban értvén a dialektikához, mint a tisztelendő.

– Hogy akkor az eső esett? Hát annál inkább hozhatja lelkem szent
atyuskám a pirosat, mert legalább nem ázik a drága jószág. Aztán
megérdemli a szegény boldogultam. Nem volt ám az érdemetlenebb ember,
mint a Gongolyné. Biróviselt ember volt az én uram, az anyaszentegyházra
is áldozott, most öt éve ő hozta azokat a tarka gyertyákat az oltárra
Beszterczebányáról, a nagy fehér asztalterítőt pediglen az ő testvérhúga
slingelte. Hát meg kell lenni a veresnek.

– De csak nem tehetem magamat nevetségesnek, hogy esernyő alatt temessek
derült, napfényes időben. Hagyjon fel ezzel a hóborttal, Srankóné!

Srankóné azonban erre sírva fakadt, hogy mivel érdemelte meg ő azt a
szégyent, hogy az Isten szolgája megvonja azt a tisztességet, ami a
holtnak jár s ami az élőnek is jól esik. Mit fognak mondani a faluban?
Azt fogják mondani: «Srankóné még a tisztességes eltakarítást se adta
meg az urának, belökette a gödörbe, ahogy a koldúsokat szokás».

– Tegye meg, tegye meg, tisztelendő uram – könyörgött s míg a nedves
szemeit törülgette a keszkenőjével, addig-addig morzsolgatta az újjaival
annak egyik csücskét, míg azon a bog kioldózott s kihullott belőle egy
tíz forintos bankó.

Srankóné fölemelte a földről és odatette finom szerénységgel a pap
asztalára.

– Ezzel még megtoldom, csak meglegyen a teljes pompa, kérem alássan.

Erre a jelenetre betört a konyhából Adameczné is kötényben,
főzőkanállal, hozzácsatolván a maga kérését.

– Úgy, úgy, édes tisztelendő úr, a Srankó istenes ember volt. Nem igaz
ám az a sok pletyka, amit róla beszélnek. De ha igaz volna is, akkor ez
az igazság éppen a Gongolynét sujtaná – Isten nyugosztalja. Ha hát az
egyiknél ott volt a szent esernyő, bátran ott lehet a másiknál is. Vagy
már haragszik az Istenke eddig is s akkor mindegy, hogy egy kicsit
jobban haragszik, vagy még nem haragszik és akkor most se fog
megharagudni.

– Ugyan, ugyan, Adameczné, nem szégyenli magát ilyen ostobaságokat
beszélni. Hagyjanak nekem békét az efféle babonákkal! Az egész
kívánságuk egyszerűen nevetséges.

Hanem a két asszonyt ugyancsak nem lehetett lebeszélni. «Tudjuk mi, amit
tudunk, minket a tisztelendő úr el nem ámít» s addig-addig rimánkodtak,
okvetetlenkedtek, míg végre beleegyezett, hogy Srankó Jánost is az
esernyő alatt fogja temetni, hozzá tévén:

– Ha addig el nem viszi a gazdája. Mert az tény, hogy valaki itt hagyta
s ha érte jő, oda kell adnom.

Adameczné jelentőségteljesen hunyorgatott Srankónéra:

– No, afelől nyugton alhatunk, aki azt elhozta, minden ezer esztendőben
egyszer szokott megfordulni a planétánkon.

Valóban az esernyőért senki sem jelentkezett úgy, hogy másnap, bár
száraz, szép délután volt és egy csöpp felhő se mutatkozék a
mennybolton, a fiatal tisztelendő úr mégis kinyitá az esernyőt a
koporsónál s az alatt menve, kisérte a beszentelt koporsót a temetőbe.

Négy erős férfiú: Szlávik, Lajkó és a két brontes Magát testvér vitték
vállukon a szent Mihály-lovat, melyen a koporsó nyugodott. Isten akarata
úgy rendelé, hogy a kovácsműhely tájékán az egyik Magát megbotlott egy
kőbe és elesett, mire megijedt az utána ballagó Lajkó Pál, megrázkódott,
elveszté lélekjelenlétét, a szent Mihály-lova félrebillent és a koporsó
lezuhant a kövekre.

Nagyot recscsent, meghasadott, összetört, megvillant egy perczre a
slingelt szemfödő, majd később látható lett a halott is, aki a nagy
rázkódás következtében felocsudván a tetszhalálból, mély lélekzetet
véve, megmozdult és felsóhajtott:

– Istenem, hol vagyok?

Lőn nagy ámulás, bámulás, népek csodálkozása, mire a kovácstól dunyhát,
vánkosokat hozának sebesen s ágyat vetvén egy az udvaron talált, vasalás
alatt levő kocsira, oda tették fel az Isten különös csodatétele által
feltámasztott halottat s átváltozván gyászmenetből Istent dicsérő
proczesszióvá, templomi zsolozsmák éneklése mellett kisérték haza a
szegény Srankó Jánost, aki már útközben annyira magához tért, hogy
otthon mindjárt enni kért.

Egy köcsög tejet hoztak neki. A fejét rázta. Lajkó feléje nyujtotta a
pálinkás butykost, mely a tor szempontjából meg volt töltve. Mosolygott.

E nevezetes eseménytől kezdődik voltaképen az esernyő legendája, mely
szállt, szállt, keresztül a fenyves erdőkön, az égnek meredő sziklákon,
mindig messzebb, messzebb, megnövekedve, fölfrissítve, ujabb és ujabb
részletekkel megaranyozva.

Ha a sziklán egy mélyedést találtak, az a szent Péter lába nyoma volt s
ha különös színű virág nyilt ki valahol a határban, oda a szent Péter
botja ért. Minden, de minden hirdette, hogy szent Péter nem rég Glogován
járt. Mégis nagy dolog az, atyafiak!

S magát az esernyőt a miszticzizmus csodálatos fénye ragyogta be. A
titokzatosság köde voltaképen csak azt a körülményt takarta, hogy
miképen került a kis Veronka kosara fölé. De ez elég volt. A babona
keresi a ködöt, a köd vonzza a babonát. Ezek ketten osztoztak meg a
prédán, a rozoga esernyőn.

És híre ment messzire, amerre csak a Bjela Voda folyik s egyszerű tót
emberek mesélik a pásztortüzeknél, vagy a fonókban, ami fantáziájuknak
imponáló, ami érdeklődésüket megragadja, a bámulatra keltőt, a
rendkívülit. A népszerű szent Pétert, a mennyország kapusát látni vélik,
amint elhozza az esernyőt, hogy a pap húgocskája meg ne ázzék. Vajjon
hogy ereszkedett le az öreg az égből? Bizonyosan ráült valami felhőre,
az lehozta szépen s valamelyik hegyre letette.

Aztán elbeszélik az esernyő csodás erejét, hogy a holt ember felkelt,
amint megpillantotta és így száll a legenda mindig tovább, tovább,
magával hömpölygetve a glogovai pap alakját és a kis hugáét. (Hej,
milyen legény lesz az, aki azt majd egyszer feleségül veszi!) S ha módos
ember hal meg, még a tizedik faluba is elhozzák János papot a temetésre
a dalmatikával és a szent esernyővel, amely immár ereklye lett. De
nemcsak a temetésekre viszik, hanem gyóntatni is nehéz, reménytelen
nyavalyásokat, néha két napi járó földre, azzal a kikötéssel, hogy a
szent Péter esernyőjét borítsa a beteg fölé, amíg az gyón. Lehetetlen
az, hogy ne használjon, vagy meggyógyul az ilyen beteg, vagy ha meg nem
gyógyul, hát legalább üdvözül.

A házasuló párok is, ha nagy parádét akarnak kifejteni, pedig azok
mindig akarnak, azonfelül, hogy otthon a saját papjuk összeesketi őket,
még ráadásul elzarándokolnak a glogovai parókiára, hogy ott az esernyő
alatt még egyszer egymáséba kapcsolják a kezöket. És ez aztán az igazi.
Kvapka harangozó tartja fejük fölött a szent vászongombát, amiért azután
az ő tüszőjébe is csordul néhány ezüst hatos. Ami pedig a glogovai papot
illeti, ahhoz csak úgy dől a pénz meg az ajándék, mintha zsákból
öntenék.

Eleintén eleget szabódott, de lassankint aztán maga is hinni kezdte,
hogy a veres esernyő, mely napról-napra fakóbb, vedlettebb, isteni
eredetű lehet. Nem egyenesen az ő imádságára lőn-e odateremtve a lányka
védelmére s nem ebből ered-e jólétének, vagyonának, melyért imádkozott,
minden forrása.

«Uram Jézus, – mondá azon a szomorú reggelen – tégy csodát, hogy a
gyermeket nevelhessem.»

S íme, a csoda megtörtént. Pénz, jólét, gazdagság árad az egyszerű
rongyos esernyőbül, mintha a mesebeli bárányka volna, mely ha megrázza
magát, aranyak potyognak a gyapjából.

Az esernyő híre a magas körökig is feljutott. Maga a beszterczei püspök
ő méltósága is kiváncsi lett rá s maga elé idézvén a papot az esernyővel
egyetemben, miután megvizsgálta és elmondatta magának a történetét,
ájtatosan keresztet vetett magára:

– Deus est omnipotens – mondá.

Ami azt jelentette, hogy ő is hisz az esernyőben.

Néhány hét mulva még többet is tett a püspök. Rendeletet adott ki János
papnak, hogy az ereklyét ne magánál tartsa ezentúl, hanem a
sanctuariumban, a templom holmija között helyezze el.

Mire János pap nyomban visszafelelt, hogy az említett esernyő voltaképen
a hugát, kiskorú Bélyi Veronkát illeti és neki nincs joga azt elvenni,
hogy a templomnak adja. Mihelyt azonban nagykorú lesz a lányka, semmi
kétség, a templomnak fogja ajándékozni.

De nem csak a papnak vált javára az esernyő, ki csakhamar igavonó
barmokat szerzett be s nagy gazdaságot kezdett művelni, néhány év mulva
pedig csinos kőházat építtetett, fogatot tartott, hanem Glogova községét
is emelte. Nyarankint egész rajokban jártak a környékbeli fürdőből úri
asszonyok, sokszor grófnék is (többnyire vén grófnék), hogy az esernyő
alá állva, egy imádságot elmondhassanak s ezek számára egy vendéglő is
épült, szemben a paplakkal, a Csodatevő esernyőhöz czímezve. Egyszóval
Glogova szemlátomást emelkedni kezdett, a haranglábat a sok látogató
miatt megrestelték a helybeliek s takaros ólomfedeles tornyot húztak fel
a templomra, abba két új harangot hozatván Beszterczéről. Srankó János a
halál országából való visszatérése emlékeül egy gyönyörű
szent-háromság-szobrot faragtatott a templom elé. A nevelőnő (mert
Veronka mellett kalapban járó nevelőnőt tartott idővel János pap) tele
ültette a pap udvarát georginákkal és fuksziákkal, aminő virágokat még
glogovai szem nem látott. Minden megszépült, megcsinosodott (kivévén
Adamecznét, mert az még csunyább lett azóta) s annyira ment a glogovaiak
dölyfe, hogy vasárnaponkint délután, mikor az emberek ráérnek
össze-vissza fecsegni mindenfélét, immár azt kezdték feszegetni, nem jó
volna-e egy kálváriát építeni Glogován, olyanformát, aminő Selmeczen
van, hogy a búcsús népek ide seregelvén, koronkint pénzt és elevenséget
hoznának ő nekik.



MÁSODIK RÉSZ.  A GREGORICSOK.


A TAPINTATLAN GREGORICS.

Élt évekkel ezelőtt (tudniillik történetünk kezdete előtt)
Beszterczebánya szabad királyi városában egy Gregorics Pál nevű ember,
akit közönségesen tapintatlannak neveztek, pedig egész élete arra volt
bazirozva, hogy másoknak tessék. Gregorics Pál mindig a Népszerűség után
futkosott, aki csinos kaczér leány s mindenütt a Kritikával találkozott
aki mérges arczú, vasvillaszemű boszorkány.

Gregorics Pál az apja halála után született, még pedig a temetési naptól
számítva kilencz hónapra s már ezzel is bizonyos tapintatlanságot
követett el a mamája iránt, aki különben igen tisztességes asszony volt.
Ha néhány héttel hamarább születik, sok kellemetlen pletykának ejti
kútba a magvát. De erről végre is nem tehetett semmit Gregorics Pál;
nagyobb baj volt az a többi élő Gregoricsnak, hogy egyáltalán született,
az örökség most már többfelé ment.

A gyerek satnya volt, a többi Gregoricsok (a Gregorics Pál felnőtt
fivérei) egyre a halálát lesték, de Gregorics Pál nem halt meg (hiszen
azért volt tapintatlan embernek predestinálva), hanem fölnevekedett,
nagykorú lett s átvette vagyonát, melynek nagyrésze időközben elhalt
anyjától maradt, ebben nem osztakoztak az első feleségtől származó
gyerekek, pedig ez volt a sok, bár az apja után maradt örökrész se
mondható éppen jelentéktelennek, mert az öreg Gregorics jócskán gyűjtött
a borkereskedésből. Akkoriban még könnyű volt e téren meggazdagodni azon
a vidéken. Bor még volt, zsidók ellenben még nem voltak. Ma már az
akkori borkereskedői kellékből sok hiányzik, hanem a Garam vize, az még
megvan.

Gregorics Pálnak szeplős arczot és veres hajat adott a természet, amivel
az a megkülönböztetés jár az emberi szájakon, hogy a veres ember egy se
jó. No hát majd bebizonyítja Gregorics Pál, hogy ő jó lesz. A
közmondások is csak öreg fazekak, amikben már egész nemzedékek főztek.
Egyet ezekből a fazekakból Gregorics Pál is összetör. Olyan jó lesz,
mint a falat kenyér. Olyan puha lesz, mint a vaj, amely egyformán engedi
magát rákenni fehér és fekete kenyérre.

Elhatározta lelkében, hogy nagyon jó lesz, hogy nagyon szeretetreméltó
lesz és egész életczélja abban állott, hogy szeressék az emberek.

És ő jó is volt lépten-nyomon, de mit ért, ha valami gonosz dzsin, aki
előtte járt, mindig úgy igazította fel az emberek eszét, hogy azok
félszegen itéljék meg a cselekedeteit.

Mikor hazajött Pestről (ahol a jogi tudományokat frekventálta), amint
először megjelent a piaczon és bement egy trafikba, finom
havannaszivarokat vásárolni, mingyárt megindultak a beszterczei nyelvek.

– A ficzkó harminczöt krajczáros szivart szí. Ohó! Hát így vagyunk?
Hiszen ez egy kolosszális tékozló! – Majd meglássátok, hogy a szegények
házában fog meghalni! Oh, ha szegény apja felkelhetne a sirjából és az
látná, hogy harminczöt krajczáros szivart szí. Uram Isten! Az öreg
szárított krumplileveleket kevert a dohánya közé, hogy több legyen s
kávéaljjal locsolgatta, hogy lassabban égjen.

Gregorics Pálnak a fülébe jutott, hogy a drága szivarjai
megbotránkoztató feltünést keltettek a városban, mire rögtön rátért a
rövid két krajczáros szivarokra.

Az embereknek ez se tetszett.

– Ez a Gregorics Pali voltaképen egy közönséges knikker. Nagyobb kutya
lesz ez még az apjánál is. Pfuj, de utálatos a fösvénység!

Gregorics Pál igen megrestelte, hogy őt knikkernek tartják s a legelső
alkalommal, midőn egy jótékonyczélú bálon megjelent, (a tűzoltói
egyesület bálján, melynek lady patronesse-e a főispánné volt s melyen a
meghívók szerint «felülfizetések elfogadtatnak,») husz forinttal
váltotta meg a két forintos belépti jegyet, gondolván magában:
«Gregorics Pál be fogja nektek bizonyítani, hogy ő nem knikker.»

Hanem erre azután össze is bujtak legott a rendezők és kimondták:

– Gregorics Pál egy pökhendi tapintatlan ember.

De valóban volt okuk a förmedésre.

Hallatlan szemtelenség az, hogy egy Gregorics rá mer liczitálni a
főispánra, egy báró Radvánszkyra.

Radvánszky tiz forintot ad a jegyért, Gregorics oda dob huszat. Hiszen
ez valóságos inzultus! Egy borkereskedőnek a fia! Milyen század ez,
Istenem uram! Egy bolha nagyobbat mer köhinteni, mint egy oroszlán.
Milyen század! Milyen csodálatos egy század!

Akármibe kezdett a világon a szegény Gregorics Pál, az mind ellene
fordult. Ha összeveszett valakivel és nem engedte magát, azt mondták rá,
«krakéler», ha összeveszett és ő engedett, azt mondták rá, hogy
«poltron».

Eleinte, bár elvégezte a jogot, semmi foglalkozáshoz se nyúlt, néha
kikocsizott vadászni a birtokára, mely egy mérföldnyire feküdt a
várostól, ezt örökölte az anyja után, máskor elrándult pár napra Bécsbe,
ahol egy bérháza volt, szintén az anyja után, abból állott az egész
foglalkozása, ami valóságos megvetést idézett elő a munkás beszterczei
társadalomban.

– Gregorics Pál – mondák – egy földterhe. Egy szalmát nem tesz keresztbe
egész heteken át. Minek él a világon az ilyen here?

Gregorics Pálnak ez is a fülébe jutott s belátta, hogy az embereknek
igazuk van, az életet nem szabad áthenyélni. Úgy van, úgy, minden ember
szolgálja meg azt a kenyeret, amit megeszik.

Gregorics Pál ajánlkozott, hogy ő is szeretné szolgálni a városát vagy a
megyéjét az eszével.

No ’iszen, csak az kellett Gregorics Pálnak. Száz nyelv öltődött ki
legottan a terve ellen. Mit? Gregorics Pál valami akar lenni? Itt
nálunk? Hát nem szégyenli magát? Más szegény ember szájából kivenni a
kenyeret, mikor ő neki kalácsa van. A mi kis hivatalok itt vannak,
hagyja meg ő azokat olyanoknak, akik rászorulnak.

Gregorics Pál belátta, hogy ez is igaz és lemondott a hivataloskodásról,
a közügyekről, mindinkább visszavonult a férfitársaságokból s
elhatározta hogy megházasodik és családot alapít. Hiszen elég
tiszteletreméltó szép hivatás ez is.

Kezdett járogatni egyes házakhoz, ahol csinos lányok voltak s hol őt
mint jó parthiet szivesen is fogadták, de az intrikus féltestvérei, akik
mindig remélték, hogy a vézna köhécselő emberke egyszer mégis meghal,
minden szövődő viszonyát elrontották hallatlan ravaszsággal és cselekkel
(amikről érdemes volna egy külön beszélyt írni) úgy, hogy Gregorics Pál
annyi kosarat kapott egymásután, hogy elhíresült róluk az egész
országrészben. Később talán akadtak volna leánykák, akiket már nagyon
nyomott a párta (mert súlyos dísz ám ez is egy kis idő multán), de
ezeket már a szégyen tartotta vissza. Hogy is ne? Hozzá menni ahhoz a
legényhez, aki már annyi leánynak nem kellett. Ki akar a kosarak
királyának a királynője lenni? No ugyan senki sem!… Szent András estéjén
sok ólom megolvadt, sok ólom összekeményedett a Garam-menti
udvarházakban, de bizony egyikből se bonyolódott ki a Gregorics Pál
alakzata. Egy szó mint száz, ezeknek az ábrándos bakfiseknek nem kell
Gregorics Pál. Poézis kell még ő nekik és nem pénz. Lehet, hogy valami
vén lány könnyebben nyúlna a gyűrűje után, azok fürgébbek…

De a fiatal leányoktól nem egy ugrás a vén leányok; az két ugrás: közbül
a menyecskék vannak. A vén leányok az utolsó stáczió.

A bakfisek és a vén leányok két külön világ. Gregorics Pálról azt
mondják a kis Karolinának, a bakfisnek, hogy vért köp s erre a kis
Karolin megijed és a Gregorics Pál másodszori látogatásánál már csak a
szánalom van abban a kicsi, sebesen kopogó szívben, mely még tegnap a
négylovas hintó láttára egészen más érzelmeket igyekezett oda
bedisputálni. Ah szegény Gregorics Pál! Vért köp a szegény Gregorics
Pál! Milyen szerencsétlenség! Hiába rázza künn a szán elé fogott gyeplős
ló a nyugtalan fejét, ma már nem szól olyan hetykén a csengetyűje.
Hiszen Gregorics Pál vért köp.

Oh te kis bamba Karolin! Tudom, elhiszem neked, hogy csunya, satnya
ember ez a Gregorics Pál, de milyen gazdag és végre is ő a saját vérét
köpi – hát mi közöd neked hozzá?

Hidd meg nekem, hogy Rozália, aki mindössze tíz évvel járt előtted a
«madamehoz», már nem volna olyan édes kis mamlasz, mint te. Rozália már
filozóf és ha azt mondanák neki Gregorics Pálról, hogy vért köp, azt
gondolná magában:

– Valóban, ő egy értékes ember.

Felkiáltana hangosan:

– Ápolni fogom.

És mélyen alul az agy fenekén, ahol azok a sugalmak vannak, amik még nem
válhatnak szavakká, mert még nem is gondolatok, csak önző érzések
lerakódott iszapja, mélyen alul már ott rejlenék a számítás:

Ha már is vért köp Gregorics Pál, legalább hamarább lesz vele készen.

Ah kis bakfisek, ti még nem ösmeritek az életet: a hosszú szoknyát már
rátok adta az édes mama, de az eszetek még rövid maradt. Ne haragudjatok
rám, hogy ezt a szemetekre vetem, de kénytelen vagyok, hogy az olvasó
előtt megindokoljam, miért nem kapott közületek feleséget Gregorics Pál.

A dolog igen egyszerű. A kinyilt rózsa már nem tiszta; méh fürdött a
kelyhében, bogár hált már benne, de a feslő bimbó belsejében még egy
porszem sincsen a földiekből.

Ezért kapott annyi kosarat Gregorics Pál a bakfisektől; kezdte is
belátni apránkint (mert mondom, igen jó ember volt), hogy csakugyan nem
neki való a házasság: a bakfiseknek igazuk van, ha kifogásolják, hogy
vért köp. A vér végre is valami egyébre való.

Elhatározta, hogy nem házasodik meg, hát oda se nézett többé a lányokra,
csak a menyecskékre. Azok körül kezdte csapni a levet, a szép vérbélű
Vozárynénak Bécsből hozatta a bokrétákat, a délczeg Muskélyi Mátyásnénak
a kertjében egy szép este ötszáz fülemilét eresztett el, amiket nagy
fáradsággal fogdostatott össze valahol Erdélyben. Egy nagy-enyedi
madárkereskedő liferálta. Bámult a szép asszony, mikor vánkosain
hánykolódott azzal a habtestével, hogy miért énekelnek ma éjjel olyan
szépen a madarak?

A menyecskéknek udvarolni, az egy reális mérték. A bakfisek se itélik
meg helyesen a férfit, a vén leányok se, mindeniknek ferde a nézőpontja,
mindenik egy csalfa vesszőparipán nyargal, hanem a menyecskék, akik a
tudás fája alól nézik, akik se nem álmodnak már, se nem türelmetlenek
többé, egészen higgadtan megmutatják, mennyit ér egy férfi. Az a helyes
súly, amennyit a menyecskék előtt nyom valaki.

Gregorics Pál, mit tódjuk-fódjuk a szerencsétlenségét, nem sokra vitte a
menyecskéknél sem. Mindenütt az asszony adott ki rajta, nem a férj,
pedig az ember egyenesen a férjekre utazik, hogy ők toporzékoljanak a
legvégén.

Nagyon, de nagyon únta már magát, nem tudva mihez kezdjen, mikor a
szabadságharcz kiütött.

Ott se vették be. Azt mondták, kicsiny is, vézna is, nem állja ki a hadi
fáradságot, csak a sereget csúfitaná. De ő minden áron tenni akart
valamit.

A toborzó őrnagy, aki jó ismerőse volt, azt a tanácsot adta:

– Hiszen nem bánom, ha már éppenséggel velünk akar működni, válaszszon
hát valami veszélytelen foglalkozást. A hadjárat is sok irkafirkával
jár. Beosztjuk valami irodába.

Gregorics Pál kevélyen, sértődve egyenesítette ki magát, mintha bagoly
mimelné a pávát.

– Én a legveszélyesebb foglalkozást szándékozom kikeresni magamnak.
Melyiket tartja annak őrnagy úr?

– Kétségtelenül a kémszolgálatot.

– Hát kém leszek.

És Gregorics kém lett. Felöltözött amolyan peregrinus-félének (aminő
elzüllött alakok akkoriban bőven voltak) s egyik tábortól a másikhoz
járt, hasznos szolgálatokat téve a magyar hadseregnek. Még ma is sokan
emlegetik öreg katonák a «vörös esernyős emberkét», aki vakmerően tudott
keresztülhatolni az ellenséges vonalakon, olyan bárgyú arczot vágva,
mintha tizig se tudna olvasni. Keskeny madárképe, felgyűrt nadrágja,
ócska, borzas, beütött czilindere s a vörös, kampós nyelű esernyője a
hóna alatt feltünővé tették. Aki egyszer látta, nem könnyen felejtette
el. Egyszer pedig mindenki látta, mert örökké járt-kelt, mint az Orbán
lelke. Kevesen sejtették, hogy mi lehet a dolga, de Dembinszky tudhatta,
mert így nyilatkozott róla:

– A vörös esernyős emberke maga az ördög, de a jó ördögök családjából.

A lezajlott csaták után, a síri csöndes időkben ujra visszatért
Beszterczére s valóságos embergyűlölő lett. Nagy, ócska kőházából ki sem
mozdult. Nem gondolt többé se szereplésre, se házasságra. Az történt
vele is, ami az agglegényekkel rendesen, beleszeretett a szakácsnéjába.
Egyszerűsíteni a dolgokat, egyszerűsíteni és folyton egyszerűsíteni. Ez
a haladás, ez a bölcseség. Ez volt az ő teoriája is már.

Egy asszony arra kell, hogy kiszolgálja az embert, egy pedig arra kell,
hogy szeresse az ember. Ez tehát összesen két asszony. De miért ne
lehetne ez a két asszony egy személyben is?

Wibra Anna nagy, tagbaszakadt fehérszemély volt, valahonnan Detváról,
ahol a férfiak egy ölnél kezdődnek, akár csak hatalmas erdőik szálfái;
az arcza elég takaros, de azonfelül szépen szokott esténkint dalolni,
mikor az edényeket elmosogatta:

  Tutaj szalad a Garamon,
  Jankó pipál a tutajon.

Olyan lágy, behízelgő hangja volt, hogy az úr behivatta egyszer a
szobájába, leültette a bőrrel bevont puha székbe. Soha életében nem ült
még ilyenben.

– Tetszik nekem az éneklésed, Anka. Csinos hangod van. Itt bent dalolj,
hogy jobban halljam.

Anka rá is gyujtott egy melankolikus tót dalra, a «besorozott legény
levelé»-re, aki elpanaszolja szeretőjének a viszontagságait:

  Tudod-e rózsám, mi az én ágyam?
  Jéghideg kövön terített köpeny,
  Ez az én ágyam.
  Így alszom én. De hogy eszem?
  Ételem lóbul, italom hóbul,
  Tudod-e rózsám, így élek én.

Gregorics Pált elérzékenyítette a dallam, háromszor is felkiáltott:

– Milyen gégéd van, Wibra Anna, milyen csodálatos gégéd van!

Aztán egyre közeledett ahhoz a csodálatos gégéhez és elkezdte a kezével
simogatni, mintha csak a gégének különös alkotása érdekelné. Mindezt
csendesen tűrte az Anka, hanem amint aztán, véletlenül-e, vagy igazán,
lejebb csúszott a Gregorics Pál csontos keze, egyszerre elvörösödött s
durczásan eltaszította.

– Ez nincsen benne a bérben, tekintetes uram.

Gregorics Pál is elvörösödött és rekedtes hangon mondá:

– Ne okoskodj, Anka. Ne légy ostoba!

De Anka okoskodott, felugrott és az ajtónak tartott.

– Ne fuss hát ki, te szamár. Hiszen nem eszlek meg.

Anka rá sem hallgatott, kiszaladt a konyhába s becsukakozott, hiába jött
ki Gregorics Pál utána s hiába ismételgette az ajtónál:

– Nem eszlek meg. Bizony Isten nem eszlek meg. No megállj Ancsura, majd
megbánod.

Ancsura másnap ki akart lépni a szolgálatból, de az úr kiengesztelte egy
aranygyűrűvel és egy igérettel, hogy egy ujjal se nyúl hozzá többé. Nem
eresztheti el, mondta, mert nem tudna hozzászokni másnak a főztjéhez.

Ancsának tetszett a dicséret meg az aranygyűrű és megmaradt.

– De aztán megtartsa az igéretét a tekintetes úr, mert ha még egyszer
legyeskedik, hát megrúgom.

Biz’ az, mi tűrés, tagadás, megint legyeskedett egy idő multán. Ancsura
megint el akart menni, de Gregorics Pál megint kiengesztelte egy
aranycsattos kalárissal, piros korállokból, aminőt a Radvánszky
baronesszek viselnek a templomban, mely olyan szépen fogja magát kivenni
izmos, fehér nyaka körül.

Olyan gyönyörű volt a kláris, hogy Ancsura ki se kötötte többé az
incselkedések beszüntetését. Elég gazdag az úr, mit takarékoskodjék ő
neki?

Sőt még aznap délben, mikor a klárist megkapta, azt a diplomatikus
kérdést intézte az öreg szatócsnéhoz, özvegy Botár Károlynéhoz, aki egy
kis boltot bérelt a Gregorics-házban:

– Ugyan nemzetes asszonyka, fáj-e nagyon az ember füle, ha kifúrják?

A szatócsné nevetett.

– Oh te bolondos galagonya, csak tán nem akarsz fülbevalót viselni? Ej
Ancsa, Ancsa! Te rosszban töröd a fejedet, Ancsa!

Ancsa megnehezelt és nagymérgesen csapta be az ajtót, hogy egy
negyedóráig rezgett, csilingelt a csengetyű.

Hát persze, hogy fülbevalót akart. Miért is ne akart volna? Az ő fülét
is csak az az úristen teremtette, amelyik a selyemszoknyás fehérnépekét.
És napközben azt is megtudta, hogy a fülkifúrás egy bolhacsípésnél
aligha fáj jobban.

Igenis, fülbevalót akart és most már ő volt rajta, ő türelmetlenkedett,
hogy Gregorics Pál minél előbb _okvetetlenkedjék_. Hiszen lehet az ilyet
_siettetni_. Minden Éva leánya kitalálja a módját. Csinosan, takarosan
öltözködött, lángszínű selyempántlikát font a kenderszöszke varkocsába,
felhúzta a patyolat ingvállat, olyan finomat, mint a légyvesztő papiros,
eldobta a kapcsos pruszlikot, amely az idomokat összehúzza, eltakarja,
hanem úgy pőrén járt-kelt, férfiszemeknek veszélyesen, hogy azok még a
mell pihegését is megláthassák.

Gregorics elég furfangos és ravasz lehetett kémnek az egész orosz és
osztrák ármádiával szemben, de egy leány, ha csak együgyű detvai leány
is, még százszor ravaszabb Gregoricsnál. A jövő vasárnap már arany
fülbevalókkal jelent meg a templomban, ahol a legények és leányok, akik
«granatéros»-nak nevezték egymás közt, nyomban összesúgtak nevetgélve.

– Hm, a granatéros megbotlott valakibe.

S valóban néhány hét mulva már az egész város pletykázta a szörnyű
eseményt, hogy Gregorics Pálnak viszonya van vele. «No lám, a vén kecske
házi sót nyal.» Apró, pikáns szczénákat tudtak elbeszélni, amikben sok
burleszk-kómikum volt. A Gregorics Pál testvérei kiszínezve kürtölték a
városban…

– Egy Gregorics és egy szolgáló! Szörnyűség! Ilyesmi tán nem is történt
soha a világon!

Az idegenek vállat vontak (Ej dehogy nem történt!) és csitítgatták a
rokonokat.

– Semmi az. Szinte természetes Hiszen soha se volt egy korrekt dolga se
Gregorics Pálnak. De néktek így jobb is, legalább nem házasodik meg és a
nagy vagyon rátok marad.

Mi volt igaz belőle, mi nem, biztosan megállapítani nem lehet, de az
tény, hogy a hírek szép lassacskán elaludtak s csak évek mulva éledtek
fel ismét, mikor azok, akik a komor Gregorics-házba behatoltak, egy
picziny fiúgyereket láttak játszadozni a gyepes udvaron, egy ott
legelésző báránykával.

Kié ez a fiú? Mit keres az itt? Hogy került a Gregorics-udvarba? Néha
maga Gregorics is játszott vele. Aki a bezárt kapu kulcslyukán benézett,
láthatta, hogy a különcz Gregorics hasán egy vörös öv van s abból két
spárga-szár ágazik ki gyeplőnek, amit a kis ficzkó fog, egy ostorkát
tartva a másik kezében.

– Gyi, te Ráró!

És a vén szamár poroszkált neki a hámban, aprózta, ficzánkolt, meg futni
kezdett, néha-néha el is nyerítette magát.

S azóta még elvonultabb lett, csak ritkán lehetett őt látni, végig
csámpáskodni a piaczon (mert mind a két lába balláb volt, amint egy
gúnyolódó megjegyezte), kopott, különös ruhájában, melyhez kém korából
volt szokva, a vörös esernyővel a hóna alatt, mely télen, nyáron,
esőben, száraz időben mindig vele volt s melyet soha se tett le az
előszobában, ha látogatást tett valahol, hanem magával vitte és a
kezében tartotta folytonosan. Sokszor megtörtént, hogy figyelmeztették:
«Tegye le, bácsi, az esernyőjét.»

– Nem, nem, – ellenkezett ő – megszoktam, úgy megszoktam, hogy a kezembe
kell lennie; anélkül nem érzem magam jól. Becsületemre mondom.

Sok szó volt arról, miért ragaszkodott úgy az esernyőjéhez?
Megfoghatatlan az! Ejh, hátha ereklye? – Valaki mesélte (gondolom a
telekkönyvi iktató, Pazár István, aki honvéd volt), hogy ebben az ócska
esernyőben hordozgatta volna Gregorics Pál a fontos sürgönyöket és
jegyzékeket annak idejében, mert az esernyő nyele üres egy helyen. Hát
biz’ az igaz is lehet.

A többi Gregoricsnak, kik az örökséget várták, szemet szúrt a gyanus kis
fiú a Gregorics-ház udvarán s addig-addig fürkészték, mig megtalálták a
privoreczi katolikus anyakönyvben. (Privoreczen volt a Gregorics Pál
falusi birtoka.) «Wibra György törvénytelen»-nek volt bejegyezve, anyja
Wibra Anna. Csinos kis fattyú volt, csupa tűz, csupa élet, bele lehetett
abba szeretni idegen embernek is.


GYANUS JELENSÉGEK.

A kis Wibra Gyuri szépen növekedett, erőteljes, hatalmas ficzkó lett
belőle, olyan mellkassal, mint a dob. Gregorics Pál nem győzte
mondogatni:

– Hol vette ezt a mellkast? Az ördögbe, hol vehette?

Neki, a szűkmellűnek, a mellkas imponált legjobban, a Gyuri egyéb
tehetségei alig érdekelték. Pedig ugyancsak talentumos fiú volt; az öreg
nyugalmazott professzor, Kupeczky Márton, aki naponkint órát adott neki
az elemi tanulmányokban, lelkesedéssel beszélte Gregoricsnak:

– Nagy tehetség, higyje meg, Gregorics úr. Nagy ember lesz belőle,
Gregorics úr. Mibe fogad velem, Gregorics úr?

Gregorics boldog volt ilyenkor, nagyon szerethette a fiút, bár nem
mutatta. Gregorics mosolygott ilyenkor és így szólt:

– Hát egy szivarba fogadok és úgy veszem, mintha már elvesztettem volna.

A legfinomabb szivarjaiból kinálta meg az öreg professzort, aki igen
szeretett fogadni és fecsegni.

– Nekem még nem volt ilyen geniális tanítványom, higyje meg Gregorics
úr. Csupa középszerű kölykökkel vesződöm egész életemben. Ezekre
vesztegetem a tudományomat. Elég szomorú érzés, higyje meg Gregorics úr.
(S nagy szomorúságát egy csipetnyi burnóttal enyhítette.) Úgy vagyok
velük, Gregorics úr, – mint az állami pénzverő. Hallotta már Gregorics
úr? Mit, hogy még nem hallotta? Hát egy nagy darab arany veszett el a
minap a pénzverőben. Keresik, nem találják. Nosza nagy vizsgálat
kerekedik s kisül, hogy a nagy darab aranyat vigyázatlanságból
belevegyítették a rézkrajczárokba. Hát ez az. Hiszen ért engem,
Gregorics úr? Az én szellememet néhány generáczión át csupa tökfilkóba
töltögetem. Denique, most a vége felé akadok egy igazi talentumra.
Hiszen ért engem, Gregorics úr.

Gregorics Pált pedig nem kellett sarkantyúzni; ő már magától is némi
túlzott hajlamokat táplált a Wibra-gyerek iránt s közel jártak a
valósághoz azok, akik, talán csak a többi Gregoricsok szepegtetése
czéljából, egyre jósolgatták: «Az lesz a vége, hogy elveszi Wibra Annát
és adoptálja a fiúcskát.» Maga Kupeczky is azt beszélte: «Az lesz a
vége. Ki fogad velem, hogy az lesz?»

Az is lett volna; Gregorics Pál maga is erre gondolt, az lett volna –
valljuk meg – a korrekt eljárás is, de Gregorics sokkal jobban szerette
a kis Gyurit, hogysem korrekt mert volna lenni.

Az események logikus folyása elé két különös körülmény vágódott. Az
egyik az, hogy Wibra Anna leesett egyszer a létráról és kitörte a lábát,
úgy, hogy egész életére sánta lett s kinek kellene egy sánta szolgáló?

A másik körülmény még jobban facsarította el a különcz szívét. A kis
Gyuri megbetegedett egy ízben, elkékült, görcsei voltak, a hideg rázta,
azt hitték, meghal. Gregorics félredobott minden álszemérmet oda borult
a gyermek ágyacskájára, zokogva csókolta arczát, szemeit, a hidegülő
kezét s először szólította a szíve hangján:

– Mi bajod van? Mid fáj, édes fiam?

– Nem tudom, bácsika – nyöszörögte a gyermek.

Valami csudálatos volt e perczben égnek meredt gyér vörös hajával az
öreg Gregorics, látta a gyermek kínját, halálos szenvedését és az ő
vézna teste is érezte a kínokat, tagjai rángatózni kezdtek; szíve
összetört és a titka kiesett belőle.

Megragadta a doktor kezét:

– Az én fiam ő. Hallja-e, az én fiam. Egy szakajtó aranyat adok, ha
megmenti.

Az orvos meg is mentette, meg is kapta a szakajtó aranyat, amint azt
Gregorics a veszély perczében megigérte. Igaz, hogy a szakajtót nem a
doktor választotta, hanem Gregorics fonatta külön a zólyomi tótokkal.

A fiút meggyógyította a doktor, de Gregoricsot beteggé tette. Gregorics
lelkében nagy gyanút öntött, mert a fiú betegségénél mérgezési tüneteket
állapított meg.

No ’iszen, éppen az kellett Gregoricsnak, hogy örökké töprengjen,
tépelődjék. Hogyan történhetett ez? Nem ettél szívecském valami ártalmas
gombát?

Gyuri a fejét rázta.

– Nem ettem apabácsika. (Ez volt az új czím. Az «apát» fölvette, de a
régi «bácsikát» el nem hagyta.)

Hát akkor mit ehetett? Az anyja is váltig találgatta. Talán ez, talán
az? – Meglehet, az eczet volt megromolva az ételben. (Mit is főztünk
csak azon a napon?) De az se lehetetlen, hogy a rézedény volt
tisztátalan. Gregorics keserűen rázta a fejét.

– Ne beszélj bolondokat, Ancsura!

Gregorics mást gondolt, nem közölte gyanúját, de ott volt a legtitkosabb
gondolatai közt, furkálta, emésztette, álmát, étvágyát rontotta.
Gregorics testvéreire gondolt. Azoknak a keze ez. Az örökségért
kinyujtott kéz ez.

Most már örökre vége volt a terveinek: adoptálni a fiút, megadni neki a
nevet és a vagyont.

– Nem, nem. Az életébe kerülhetne, megölnék, ha az útjukba állítanám.
Tehát nem állítom az útjukba.

Reszketett a gyerekért, de nem merte szeretni többé.

Megállapított egy új rendszert. A védelem taktikáját. És az kegyetlen és
bolond taktika volt. Ráparancsolt a fölébredt fiúra, hogy szólítsa őt
ezentúl tekintetes úrnak és ne szeresse többé.

– Az csak afféle tréfa volt, – mondá – hogy apádra játszottam magamat.
Megértetted-e?

A fiúcska szemeiből kibugygyantak erre a szóra a könyek.

Az öreg Gregorics reszketett, lehajolt, lecsókolta a könyeit és a hangja
véghetetlenül szomorú volt.

– El ne mondd senkinek, hogy megcsókoltalak. Mert nagy veszedelem érne,
ha megtudnák.

Valóságos óvatossági hóbortba esett. Kupeczkyt odavette a házhoz és
annak éjjel-nappal ügyelnie kellett a fiúra s minden ételt előbb
megkóstolni. Ha a fiú kiment a zárt kapujú házból, előbb levetkőztették
otthon, a bársonyzekét meg a csinos lakkczipőket lehúzták róla, hadd
szaladgáljon odakünn mezitláb, rongyosan (külön ócska, piszkos ruhát
szereztek be erre), hadd kérdezgessék a városban:

– Ki ez a kis csirkefogó?

S hadd felelgessék, akik tudják: «A Gregorics szakácsnéjáé.»

Sőt, hogy teljesen elaltassa a rokonokat, a Mari testvére, férjezett
Panyókiné egyik fiacskáját felkarolta, hogy ő fogja oskoláztatni. El is
vitte Bécsbe a Teréziánumba, tartotta úri fénynyel, herczegek, grófok
gyermekei közt, a többi unokaöcscsöknek is egyre küldözgette az
ajándékokat, úgy, hogy a Gregoricsok, akik soha se szerették Pál
öcscsüket, kezdtek vele apránkint kibékülni.

– Nem rossz ember, – mondogatták – csak nagy szamár.

Magát a kis Gyurit, mikor megjött a latin iskolák sora, elküldték messze
eső országrészekbe, Szegedre, Kolozsvárra, ahova a rokonok ármánya el
nem érhet. Ilyenkor Kupeczky is eltűnt a városból nagy titokban. Pedig
bizony kimehetne akár dobszóval, a kutya se kérdezné, hova megy.

Kétségkívül volt valami túlzás e roppant elővigyázatban. De hisz éppen a
túlzások képezték a Gregorics Pál alapjellemét. Örökké a határmesgyén
járt. Ha valami bátor dologra adta magát, merészebb volt az ördögnél s
ha megszállotta a félelem, ezer rémet látott elősuhogni minden
szögletből. A szeretete is túlzott volt a Gyuri iránt, a félelme is
túlzott volt a Gyuri miatt, de erről ő nem tehetett.

Míg a fiú szépen fejlődött és kitűnő sikerrel végzett osztályt osztály
után, azalatt a vörös esernyős emberke kezdte a fekvőségeit eladogatni.
Azt beszélte, hogy egy nagy birtokot vett Csehországban. Ennek a
vételárához el kellett adnia a bécsi bérházat, nemsokára azután valami
czukorgyárat épített a cseh birtokán, mire vevőt kellett keresni a
privoreczi jószágára. Akadt is rá mingyárt egy gazdag kassai kereskedő.
Volt mindebben valami rejtélyes, titokzatos, hogy a kis vörös emberke
most öreg korában ilyen nagy változásokba ereszkedik. Egy szép napon a
beszterczei házát is átiratta Wibra Annára. És a kis emberke olyan víg
volt, olyan fürge, megelégedett volt, mint azelőtt soha. Ujra járt a
társaságokba, érdeklődött, fecsegett, kellemeztette magát, felváltva
ebédelgetett a testvéreinél, czélzásokat ejtve el itt is, ott is:
«Hiszen nem viszem el a hátamon a másvilágra, amim van.» Ujra látogatni
kezdte az asszonyokat, akiknek hasztalanul udvarolt fiatal korában,
azonfelül gyakran utazott el kopott esernyőjével a hóna alatt, melyet
soha el nem hagyott, hetekre, hónapokra. A városban már nem igen
törődtek ezzel: «Bizonyosan a cseh birtokaira ment az öreg.»

Ezekről a cseh birtokokról keveset beszélt, pedig kivált a testvérek sok
érdeklődést mutattak. Egyik-másik ajánlkozott is, hogy szeretné egyszer
elkísérni, mert még nem látta Csehországot stb., de Pál úr mindíg ki
tudott siklani a kérdések alól s egyáltalában nem látszott sokat
foglalkozni elméjében ezzel a birtokával.

Amit annál is inkább megtehetett, mert nem volt ő neki egyéb cseh
földje, csak amennyit a körme alatt hozott egyszer Karlsbadból, ahol a
veséjét gyógyítgatta. Az egész csehországi birtok csak a rokonok számára
volt kigondolva.

Gregorics Pál egyszerűen pénzzé fordította mindenét, hogy egy bankba
tehesse és odaadhassa a fiának. Egy bankutalvány lesz az öröksége, egy
darabka papiros, amit senki se lát, amit a mellényzsebébe eltehet s
mégis gazdag ember lesz belőle. Szépen, okosan volt kigondolva. Nem is a
cseh birtokaira utazgatott tehát, hanem azokba a városokba, ahol Gyuri
tanulgatott az ő öreg mentorával.

Ezek voltak az ő boldog hetei, az egyedüli verőfény életében, amikor
szabadon szerethette a gyereket, akiből csinos, súgár termetű diák lett,
első eminens az osztályban s jellemre, magaviseletre is kiváló társai
közt.

Az öreg hetekig ott maradt egyhuzamban «Mátyás városában» (ahogy
Szegedet nevezik) s kigyönyörködte magát a Wibra Gyuriban. Gyakorta
lehetett őket látni sétálgatva a Tiszaparton s amint Kupeczkyvel meg a
Gyurival tótul beszélgetének, minden élő lélek megfordult a csodálatos
hangok hallatára, hogy miféle szerzet, a babiloni torony melyik
megkompolyodott nyelvű építőmunkásának a származékai?

Gregorics ilyenkor csak a fiúnak élt. Az utolsó leczkeóra után ott várta
már az iskola kapujában s a fiú szeretettel futott feléje – pedig a
gonosz nebulók, kikről azt hinné az ember, hogy az eszük a pige-játékon
és a labdán kívül nem vet más világi dolgokra, eleget csúfolódtak vele a
vörös emberke miatt. Azt beszélték, hogy az maga a pokolbeli sátán, ő
készíti Wibra Gyuri penzumait, ő önti a fejébe egy varázsmondattal a
feladott leczkét, könnyű így első eminensnek lenni. Volt olyan gézengúz
is, aki mennyre-földre esküdözött, hogy a rejtélyes öregnek lólába van,
ha a csizmáját leveti. A rongyos vörös esernyőnek is, melyet mindig
magával hordott, valami varázslatos tulajdonságát képzelték,
olyanformát, mint az Aladin lámpájáé lehetett. Parocsányi Pista, aki a
legjobb verselő volt a klasszisban, egy disztichont is írt a vörös
esernyőre, melyet gyakran szavaltak az első eminens bosszantására az
irígyei. De meg is kapta érte Parocsányi a honoráriumot Wibra Gyuritól,
olyan nyaklevest, hogy orrán, száján vér buggyant ki.

A Gyuri fiút ezentúl bosszantani kezdte a rongyos vörös ernyő, mely
nevetségessé tette osztálytársai előtt az «apabácsit» s egy nap maga is
előhozta Gregoricsnak:

– Bizony vehetne már apabácsi egy új esernyőt.

Az öreg úr furfangosan mosolygott:

– Micsoda? Talán nem tetszik neked az esernyőm, te mizi-mázi?

– Kinevetik érte az apabácsikát, higyje meg. A diákok már verset is
írtak rá.

– Mondd meg, kis cselédem, a diákoknak, hogy nem mind arany, ami
fénylik, ezt eddig ők is tudják, de tedd még hozzá, hogy némelykor arany
lehet az is, ami nem fénylik. Majd egyszer megérted te ezt. Majd ha nagy
leszesz.

Elgondolkozott egy darabig, szórakozottan piszkálta a csillámló fövenyt
az esernyő nyelével s aztán hozzátette: «Ha majd tied lesz az ernyő.»

Gyuri egy kedveskedő grimaszt csinált a mozgékony ajkszögleteivel és
arczával.

– Köszönöm szépen apabácsika. Már látom, hogy a névnapomra szánta… de
csak nem a megigért ponny helyett?

És csintalanul kaczagott. Mire az öreg is nevetni kezdett,
megelégedetten simogatva négy-öt szőrszálból álló bajszát. Volt az ő
nevetésében valami ravaszkás, jelentőségteljes, mintha _befelé_, a saját
lelkének nevetne.

– Nem, nem, a ponnyt megkapod. De biztosítlak, hogy egyszer majd hozzád
kerül az esernyő, és jó lesz a felhők, esők ellen.

Milyen makacsság! gondolta Gyuri. Ezek az öreg urak úgy ragaszkodnak a
megszokott tárgyaikhoz és túlbecsülik őket. A Havránek professzor úr is
negyvenegy éve faragja a tollakat egy és ugyanazon peneczilussal, csak a
nyelet és pengét változtatta azóta néhány izben. Hanem egy epizód a
Gyuri fejébe is szeget ütött s végkép abbanhagyta a kisérleteket az
esernyő ellen. Egy nap a «Sárgára» csónakáztak. A Sárga egy picziny
sziget, mely a Maros és a Tisza összefolyásánál képződött, s ahol a
fölséges halpaprikást főzik a szegedi öreg halászok. Az ifjabbja már nem
tud deákul. Pedig ez az egyetlen étel, aminek a főzéséhez szükséges a
deák nyelv, már természetesen a kecsegén, harcsán, a paprikán és a
Tiszavizen kívül. Így vagyon ez feljegyezve Márton híres
szakács-könyvében s voltaképen oda czéloz, hogy _asszony halpaprikást
nem tud főzni_, vagy pedig nem lehetetlen, hogy a szegedi halászok régi
hármas regulájára vonatkozik, melyet a halpaprikások főzésénél idők
kezdete óta szem előtt tartottanak: «habet saporem, colorem et odorem»
(Megvan az íze, színe és illata).

Hát mondom, a Sárgára rándultak ki, Kupeczky, Gregorics és Gyuri. Amint
már a parthoz ért volna a lélekvesztőjük, valami bolynak nekiment és
félre billent. Az éppen felállni akaró Gregorics megtántorodott,
elveszté egyensúlyát, elesett a csónakban s ijedtében kiejtette az
esernyőjét, úgy, hogy az egyenesen a vízbe pottyant, s az ár szép
csendesen vinni kezdte lefelé.

Gregorics felkiáltott: «Jaj az esernyőm!» Arczán síri sápadtság ömlött
el. Szemeiből a rémület beszélt. A két evezős mosolygott, az öreg Ördög
Márton fitymálva jegyzé meg, áttolva pipáját a másik agyarára:

– Nem nagy kár érte, nemzetes uram. Nem volt az már való, csak a
_búzaembernek_ a kezébe. (Búzaember a rongyokból felöltöztetett báb, aki
a verebek elijesztésére van hivatva a búzák között.)

– Száz forint annak, aki visszahozza! – hörögte kétségbeesetten.

Az evezősök összenéztek, a fiatalabbik, a Börcsök Jancsi kezdte a
csizmáit lehúzni:

– Igazán nem tréfál az úr?

– Itt a száz forint – szólt lelkendezve Gregorics, kihúzva fekete
bőrtárczájából a százas bankjegyet.

Börcsök Jancsi, a szegedi «superek» egyik csinos példánya, Kupeczky felé
fordult.

– Nem bolond ez az úr? – kérdezte a maga lassú tempójában, mialatt az
esernyő csendesen ringott a víz felületén s ment egyre tovább a lusta
magyar Nilus bordás hátán.

– Nem, nem, – felelte Kupeczky, kit szintén csodálkozásba ejtett a
Gregorics különös ragaszkodása az esernyőhöz. – Nem éri meg, domine
spektabilis, becsületemre mondom; nagy bolondság…

– Hamar, hamar – lihegte Gregorics.

Most még csak egy kételye támadt Börcsök Jancsinak:

– Nem hamis az a bankó, nemzetes uram?

– Nem, nem, csak hamar, hamar!

Börcsök Jancsi már ekkorra lehúzta a csizmáit, levetvén a mándlit, egy
szempillanat alatt beugrott a vízbe, mint egy fürge béka s elkezdett az
esernyő után úszni; Ördög Marczi nem győzte utána kiabálni:

– Nagy szamár vagy Jankó! Mit csinálsz Jankó? Szállj ki Jankó! Ne kínozd
magad ok nélkül.

A megijedt Gregorics hozzáugrott, magánkívül megragadta egyik kezével a
nyakravalóját és fojtogatni kezdte.

– Ne kiabáljon, mert megölöm… mindjárt megölöm. Tönkre akar tenni?

Ördög Marczi nagy flegmával vette mindezeket.

– No hát mi légyen ez? Csak nem akar az úr megfojtani? Ereszsze el a
kendőmet!

– Hagyja hát a legényt az esernyő után úszni.

– De mikor arravaló a tyúk, hogy oktassa a csirkét – mentegetőzött Ördög
Marczi. – A víznek nagy itt a sebje, utól nem éri az esernyőt, de minek
is, mert eljön magától egy félóra mulva a «Sárga» túlsó partján,
minthogy karikára fordul meg a víz a sziget körül. Egy félóra alatt
kiterítik a halászok túl a nagy ólmos hálót s az úrnak az esernyője
beleszalad egész bizonyosan, még akkor is, ha valami nagy hal lenyeli
addig. Legfeljebb kiveszszük a hasából.

Úgyis lett, ahogy a vén halász mondta, az esernyő belekerült a hálóba, s
nagy volt öröme Gregoricsnak, mikor ujra kezében tarthatta kedvencz
jószágát. Egész jó szívvel fizette ki a száz forintot Börcsök Jánosnak,
habár csakugyan utól nem érte az esernyőt, még tetejébe megajándékozta
gazdagon a halászokat is – kik telekürtölték másnap a várost a különös
történettel, hogy egy bolond vén ember száz forintot adott az esernyő
kihúzásáért. Ilyen kövér harcsa se volt már a Tiszában réges-régen.
Találgatták szerte az irigy «fisérek», meg a piaczi kofák.

– Talán aranyból volt az esernyő nyele?

– Volt ördögöt. Fa volt a nyele.

– Talán a vászna lehetett nagyon finom?

– Ostobaság! Van is száz forintot érő vászon a világon. Piros kanavász
volt, az is rongyos, foltos.

– No hát akkor nem is úgy volt az.

– Pedig biz’ az úgy volt.

Maga Kupeczky is megszólta érte Gregoricsot a Gyuri előtt, nagy
bizalmasan:

– Fogadni mernék rá, hogy az öregnek a kobakjában eltört valami sróf.

– Szeszélyes ember, de jó ember – mentegette Gyuri. – Ki tudja, milyen
emlékek kötik az esernyőjéhez?


GREGORICS PÁL HALÁLA ÉS HAGYATÉKA.

Az eset egyébiránt csak később, évek mulva nyert jelentőségében, mikor
már senki sem emlékezett rá, mikor már Gyuri is elfelejtette,
Kupeczkynek pedig éppenséggel nem juthatott többé eszébe, mert az öreg
mentort arra a villámként lecsapott hírre, amit a sürgöny hozott egy
napon Beszterczebányáról, hogy Gregorics Pál meghalt, egyszerre kilelte
a hideg, maga is ágyba feküdt és így szólt zokogó tanítványához:

– Meghalok, Gyuri. Érzem, hogy meghalok. Gregorics tartotta bennem a
lelket. Azaz én tartottam a lelkemet az ő kedveért, de mostan
kieresztem. Végem van. Nem tudom, mi lesz belőled, szegény fiú!
Gondoskodott-e rólad Gregorics? De én rólam nem gondoskodott. Hiába
minden, érzem, hogy meghalok. Fogadni mernék.

És megnyerte volna a fogadást, mert az öregre csakugyan olyan leverőleg
hatott a Gregorics halála és a későbbi hírek, hogy soha többé fel nem
kelt az ágyból. A temetésre hazautazott Gyurit egy hét mulva értesíté a
gazdasszonya, hogy a mentor is meghalt, küldjenek temetési költséget.

De mi volt a Kupeczky halála a Gregoricséhoz képest? A vén molyra
csakugyan nem volt többé szükség, jól tette, hogy elment, nem igen vette
azt most észre senki. Szépen, szerényen vonult el a másvilágra, ahogy
illik, míg élt, se zavart sok vizet. Itt volt, elment, punktum. Hanem
Gregorics Pál ezt a dolgot is czifrán csinálta.

Éppen zöldcsütörtökön történt, hogy az öreg úgy déltájban
gyomorgörcsökről kezdett panaszkodni, nagyon elsápadt és nagy
fájdalmakat érzett, lefeküdt, melegített zabzsacskókat kért a gyomrára.
Ancsura behozta a zabot és megigazgatta a vánkosait. Gyomorgörcsei
csillapodtak egy kissé, de rettenetes bágyadtság fogta el, egész estig
aludt.

Este felnyitotta a szemeit és így szólott:

– Add ide Ancsura az esernyőmet, tedd ide a fejem alá. Így ni, most már
jobban érzem magamat.

Egy piczinyt elaludt ismét, de csakhamar felriadt eltorzult arczczal.

– Borzasztó álmom volt, Ancsura. Azt álmodtam, hogy ló lettem s elvittek
a vásárra. Eljöttek a bátyáim, az unokaöcséim és alkudtak rám. Én pedig
szepegtem, hogy melyik vesz meg. A Boldizsár bátyám felnyitotta a
szájamat, megnézte a fogaimat és így szólt: «Nem való ez már semmire,
csak a bőre ér öt forintot.» Amint így alkudoznak felettem, odajön egy
kaszás ember, megveregeti a lapoczkámat. Jaj, még most is fáj tőle az
oldalom. Érzem Ancsura, itt veregetett meg. «Enyém a ló – mondá, – én
megveszem.» Ránéztem a kaszás emberre, hát a halál volt. De a kötőféket
nem adom – ellenkezett a gazdám. «Úgy se baj, – hagyta rá a kaszás
ember, – majd hozok én mindjárt egy kötőféket a szomszéd boltból, várjon
rám, mindjárt jövök.» Erre ébredtem fel, Ancsura. Borzasztó ez!

A rőt hajszálai égnek álltak s a halántékán halálos verejték
gyöngyözött. Ancsura egy kendővel törülgette.

– Ostobaság, higyje meg, hogy ostobaság. Az álom nem az égből jön, hanem
a gyomorból.

– Nem, nem – nyögdécselte a beteg, – érzem, hogy végem van, érzem. Csak
annyi időm van Ancsura, míg az a kötőféket elhozza. Ne vigasztalj engem,
nem szeretem az üres fecsegéseket, hanem adj hamar tintát, papirost, egy
sürgönyt teszek fel a fiúnak, Gyurinak, hogy rögtön jőjjön haza. A
gyereket bevárom. Igen, bevárom.

Odatoltak neki egy asztalt s gyorsan, erőteljesen leírta egy papirra:
«Jőjj gyorsan haza, az apabácsika haldoklik, valamit át akar neked adni.
Anyád.»

– Azonnal vigye az inas a sürgönyt!

Nyugtalan volt, míg az inas haza nem jött. Háromszor is kérdezte. Végre
hazajött, de rossz hírrel. A táviró-hivatal már be volt csukva, nem
lehetett a sürgönyt feladni.

No semmi az, majd feladjuk reggel. Az úr úgyis csak képzelődik, nem lesz
semmi baja, hanem annyira ideges, hogy nem szabad felbosszantani. Mondja
csak odabent, hogy a sürgöny elment.

Ez a hazugság megnyugtatta, egészen megkönnyebbült. Kiszámította
magának, hogy mikorra jöhet meg a fiú. Holnapután délre bizonyosan itt
lesz.

Csendesen aludta át az éjet, reggelre fölkelt, nagyon sápadt volt,
nagyon gyenge, de feljárt, tett-vett, rakosgatott a fiókjában, régi
emlékei közt. Ancsura azt gondolta magában: «Fölösleges a sürgönyt
elküldenem, nem lesz semmi baja, már most is jobban van, egy pár nap
alatt helyre jön.»

Egész nap csetlett-botlott, délután bezárkózott irószobájába, megivott
egy üveg tokaji aszút és folytonosan írt. Ancsura egyetlen-egyszer
kérezkedett be hozzá, megtudni, nincs-e valamire szüksége?

– Nincs.

– Nem fáj-e valamije?

– Az oldalom fáj, az a hely fáj, ahol a kaszás ember megveregetett
álmomban. Odabenn fáj valami.

– Nagyon fáj?

– Nagyon.

– Ne küldjek orvosért?

– Ne.

Estefelé elhivatta a közjegyzőt, Sztolarik János urat. Nagyon víg volt,
mikor a közjegyző jött, még nevetett is. Leültette és még egy üveg
tokajit hozatott.

– A februári termésből, Ancsura.

Ez még az apjától maradt rá, a híres borkereskedőtől, abból az időből
való bor volt, amikor kétszer szüreteltek Tokajban: egyszer februárban,
egyszer októberben. Csak a királyok isznak olyat.

A «februári termés» az előbbi évben korán beállott tél miatt künn volt a
tőkén egész tavaszig. Képzelhető, hogy a megtépedt szőlőnek micsoda
sajátságos finom és erős leve lett. A megboldogult Gregorics
«Lebensretter»-nek nevezte ezt az italt, váltig mondogatván: «Ha az
öngyilkos két kupiczányit iszik meg belőle az aktus előtt, ha nőtlen,
násznagyot fut keresni, ha nős: prókátort.» (Vagy nősülni, vagy válni
akar, de meghalni nem.)

Koczczintottak az erős eszencziával.

Gregorics a nyelvével csettentett.

– Pokoli jó. Ebből ivott keresztapám a születésem napján. Ez volt a
kezdet, most én is ezzel szegem be a véget.

Azután ujra koczczintottak. A közjegyzőnek is ízlett a bor. Gregorics úr
egy bepecsételt iratnyalábot húzott ki a zsebéből:

– Ebben a végrendeletem van, Sztolarik úr. Azért hivattam, hogy átadjam
megőrzés végett.

A kezeit dörzsölte és nevetett:

– Lesz benne czifra dolog is.

– Korán van ez még – jegyzé meg Sztolarik úr, átvéve az iratot. – Minek
siet úgy?

Gregorics úr bágyadtan mosolygott.

– Azt már én jobban tudom, mint ön, Sztolarik úr. De igyék még egy
kupiczával, igyék még. Hagyjuk a halált. Az most a kötőfékre alkuszik.
Érdekesebb az, Sztolarik úr, hogy miképen jutott az én apám ehhez a
borhoz. Az igen csinos dolog.

– Kiváncsi vagyok rá, Gregorics úr.

– Hja, az én apám nagy selyma volt. Furfanggal dolgozott, ahol az
egyenes út nem használt. Valamit én is örököltem ebből a furfangból. De
az nem az igazi. Ami egyébiránt úgy is mindegy. Egy nábob lakott
Zemplénben, egy nagyon gazdag gróf, aki amellett nagy szamár volt. Azaz,
hogy csak jó szívű ember volt, szívesen okozott másoknak örömet. Hát
’iszen éppen azért volt nagy szamár. Az apám borokat szokott vásárolni
tőle s ha jó vásárt csináltak, mindig megkinálta ebből a nektárból egy
liliputi pohárkával. Mint szenvedélyes borkereskedő, természetes, hogy
egyre molesztálta a grófot, adjon el belőle vagy két akót, de az hallani
se akart róla: «Ferencz császárnak sincs annyi pénze, hogy azt
megvehesse.» Hát egyszer, amint éppen ily áldomást innának a
lebensretterből, csak elkezd az én megboldogultam sopánkodni: «Oh, de
felséges nedv, oh, de remek jószág, jaj ha a szegény beteg feleségem
ebből ihatna naponként, ha csak egy gyűszűnyivel vagy két hétig, tudom,
helyre jönne.» Mire elérzékenyült a nemes gróf és legott hivatta a
pinczemesterét, parancsolván: «Töltesse meg a Gregorics úr kulacsát a
«lebensretter» hordóból.» Rá néhány napra vendégei jöttek a grófnak,
csinos úri dámák, meg akarta őket kinálni a konty alá való
tündéritalból, jelenti azonban a pinczemester: «Nincs már abból egy
csöpp se.» – Hát hova tette? – riadt fel a gróf csodálkozva. «Mind bele
ment a Gregorics kulacsába, még elég se volt.» Az öregem ugyanis egy
három akós kulacsot csináltatott itthon a Pivák kádárnál (az öreg Pivák
még ma is él és emlékszik rá), azt vitte el külön béresszekéren
Zemplénbe, hogy ezen az úton jusson a borhoz. Hanem igaz-e, hogy nagyon
jó? No igyék még az útra Sztolarik úr egy kupiczával.

Amint a közjegyző elment, behítta a Matykó inast.

– Eredj el rögtön a kolompárhoz és végy meg nála egy üstöt. Aztán keress
nekem akármi pénzért két kőművest. De el ne mondd senkinek a világon,
hogy miben jársz.

Hej pedig éppen ez volt a Matykó gyenge oldala. Csak legalább meg ne
tiltották volna. Akkor még talán lehetséges volna hallgatni.

– Gyorsan járj, gyorsan végezz! Itt legyen az egyik lábad.

Gyertyagyujtás előtt ott voltak a kőművesek is, az üst is.

Gregorics Pál behítta a két mesterembert a legbelsőbb szobájába és
gondosan becsukta az ajtókat.

– Tudnak-e kendtek hallgatni?

A kőművesek összenéztek, gondolkoztak, végre felelte az idősebbik:

– Hát hallgatni csak tud az ember, hiszen mindjárt azon kezdi, mikor a
világra kerül.

– És addig nem is nehéz, amíg beszélni meg nem tanul.

– Azután is meg lehet vele próbálkozni, – mondá a fiatalabb kőműves, –
ha érdemes.

– Hát érdemes. Ötven-ötven forintot kapnak, ha ma éjjel egy olyan
nyílást építenek a közfalba, amiben egy üst elfér és azt úgy
elcsinálják, hogy nem lehet ráösmerni.

– Csak ennyi?

– Csakis ennyi. S azontúl minden esztendőben ötven-ötven forint jár ki a
ház gazdájától, amíg hallgatnak a dolog felől.

A kőművesek újra összenéztek és felelte az idősebbik:

– Megcsináljuk. Hol kell a munkát végezni?

– Majd elvezetem.

Gregorics egy rozsdás kulcsot akasztott le a szögről, aztán elől
eresztvén a munkásokat, kiment velük az udvarra, pedig terhére esett a
járás.

– Jőjjenek utánam.

Végig ment a kerten. A kert háta mögött állt a «Libanon», egy kis kő
házikó két holdas telekkel, mely tele volt ültetve almafákkal. Fölséges
zamatú almák termettek itt. Ezeknek a kedvéért vette meg Gregorics az
özvegy papnétól és a kis Gyurinak ajándékozta, mindjárt a nevére is
írták. Míg itthon volt Gyuri, ő tanyázott benne Kupeczkyvel, azóta
lakatlan, elhagyatott.

A kis házikóba vezette Gregorics a kőműveseket, kijelölvén a helyet a
kőfalban, ahová a fülkét vájják, meghagyván nekik, hogy ha készen
lesznek, jőjjenek el érte, hogy akkor elvihessék a katlant – annak a
befalazásánál jelen akar lenni ő maga egész végig.

Éjfélre készen volt a lyuk. A kőművesek eljöttek és megkopogtatták az
ablakot. Gregorics beeresztette őket. Már akkor a szoba közepén állt a
katlan. Nem látszott a tetején semmi, csak fürészpor, de azért szörnyű
nehéz volt, alig bírta vinni két erős kőműves. Belül volt, ami volt.

Gregorics mindenütt a nyomukban ment. Aztán el nem mozdult addig, míg
csak be nem építették, míg csak be nem malterozták.

– Ha holnap bemeszelteti az úr, az ördög se találna rá holnapután.

– Meg vagyok elégedve – mondá Gregorics Pál és kifizette nekik az igért
összegeket.

– Most már elmehetnek.

Az öregebb kőműves csodálkozni látszott, hogy ilyen könnyen eleresztik.

– Azelőtt máskép ment az efféle, – mondá némi fitymálással. – Olvastam
is, hallottam is ilyen dolgokról. Azelőtt rendesen kiszuratták ilyen
alkalmakkor a kőművesek szemeit, hogy ők se találhassanak többé oda, de
az is igaz, hogy nem ötven forintot adtak érte, százszor annyit.

– Az még a régi jó világban volt! – sóhajtott fel a másik.

De Gregorics Pál nem állott velök többé szóba, bezárta a házikó erős
tölgyfaajtaját és haza ment, lefeküdni.

Reggelre megint fölléptek a gyomorgörcsök, ordított, sokat szenvedett
fájdalmában. A borostyáncsöppek és a hasára rakott mustárpapir csak
pillanatnyira csillapították. Rettenetes bágyadt lett és a szeme
karikáiban valami tompa, kisérteties homály jelent meg. Nyögött,
sziszegett és csak egyszer-egyszer mutatott érdeklődést a külső világ
iránt.

– Jó ebédet készíts Ancsura, jó ebédet. Mákos csík is legyen, mert a fiú
megjön délre.

Egy fél óra mulva újra odaszólt Ancsurának:

– Mézzel legyen a mákos csík Ancsura, mert a fiú úgy szereti.

Maga számára savanyú vizet kért, folyton ivott, egyszerre felhajtott egy
egész üveg savanyú vizet, nagyon jól esett neki, rettenetes belső
forrósága lehetett.

Déltájban még erősebbek lettek a görcsök s vért kezdett hányni. Ancsura
megijedt, sírásra fakadt. Kérdezte, ne küldjön-e orvosért, vagy papért?

Gregorics a fejét rázta.

– Nem, nem. Én már kész vagyok. Mindenem rendben van. Csak még a fiút
várom. Hány óra most?

Éppen a déli harang kondult meg a székes templomban.

– Ilyenkor jön meg a postakocsi az utasokkal Eredj, mondd meg Matykónak,
álljon ki a kapu elé, várja be Gyurit, hogy behozza a táskáját.

Ancsura a kezeit tördelte kétségbeesésében. Bevallja-e, hogy a sürgönyt
nem küldte el a fiúnak? Istenem, milyen nehezen várja.

Nem merte bevallani, inkább csak folytatta az alakoskodást, hogy jól
van, kiküldi Matyit.

De a beteg egyre türelmetlenebb lett:

– Vidd ki Matyinak a tülköt Ancsura. (Egy óriási szarv lógott zöld
zsinóron felakasztva a falon.) Fújjon bele, mikor a fiú megérkezik, hogy
azzal is elébb tudjam.

Hát biz’ a szarvat is le kellett venni és kivinni, de Ancsura mostan még
kevésbbé merte megvallani a mulasztását.

A beteg elcsendesedett ezután, nem nyögött, nem szuszogott, hanem
figyelt, föl-fölemelve a fejét a párnákról és a fejéhez támasztott
kopott esernyő nyelét megsimogatva a kezével, mintha enyhülést szerezne
neki.

– Nyisd ki az ablakot, Ancsura, hogy meghalljam a Matykó tülkölését.

A kinyitott ablakon beözönlött a napsugár s a lengedező szél mámorító
akáczillatot hajtott maga előtt. Gregorics beszítta és a lelkének egy
réges-régen eltompult érzékét még egyszer fölbirizgálta a napsugár és
akáczillat.

– Simogasd meg a homlokomat, Ancsura, a tenyereddel, – lihegte alig
hallhatóan – hadd érezzek még egyszer asszonyi kezet a testemen.

Behúnyta a szemét, míg Ancsura rajta tartotta kezét a halántékain, úgy
látszott, mintha jól esne neki, hogy a feje pántok között van. Egy csepp
forróság se mutatkozott a homlokán, még inkább hideg volt és száraz, nem
volt meg a bőrnek a rendes nedvessége, szinte porzott, hámlott.

A beteg sóhajtott:

– Nem elég sima a kezed, nem elég… El van durvulva a kezed, Ancsura!

Azután hozzátette:

– Hanem a fiúcskáé, az olyan puha és olyan meleg…

Mosolygott bágyadtan és újra kinyitotta a szemeit:

– Semmit se hallottál?… Pszt! Mintha tülkölne a Matykó…

– Nem gondolom, semmit se hallok.

Gregorics ingerülten mutogatott kezeivel a másik szobába:

– Az a kutya óra zörög ott, az zavar, az bosszant. Állítsd meg Ancsura
hamar, hamar…

Egy ősi óra ketyegett a szomszéd szobában a szekrény tetején. Szép óra
volt, még a Gregorics apja vette, mikor egy Szentiványit liczitáltak
Gömörben. Ébenfa előcsarnokot ábrázolt két alabástrom oszloppal, aranyos
lépcsősorompókkal s az előcsarnokban egy nagy karikájú inga lóbálódzott
az egyik faltól a másikhoz, tompa, recsegős ketyegéssel.

Ancsura egy székre állott, felágaskodván, megállította az ingát.

Ebben a pillanatban egy hörgő kiáltás hallatszott a beállott csendben,
egy idétlen, érthetetlen hang, mintha azt kiáltaná fuldokolva: «Hallom a
tülköt, hallom», aztán újra egy hörgés és egy zuhanás.

Ancsura leugrott és a hálószobába rohant. Már akkor minden csöndes volt,
az ágy el volt öntve vérrel s Gregorics ott feküdt meghalva, fehéren,
nyitott, merev szemekkel. Egyik keze lelógott és az esernyőt tartotta
görcsösen.

Így ért véget a szegény Gregorics Pál. A rokonok és szomszédok közt
gyorsan hire futott a halálának. A városi orvos gyomorfekélyből
származottnak mondotta a halálát. Valami olyat kotyogott latin szavakkal
megtarkítva, hogy a gyomorfal átlyukadt, innen a vérömlés s ha előbb
hivatták volna, segíthetett volna a dolgon. Boldizsár testvér csakhamar
ott termett, valamint Gáspár is az összes gyerekeivel. Ellenben
Panyókiné (szül. Gregorics Eszmeralda), a megboldogultnak legidősebb
féltestvére, ki nyáron falun lakott és csak estefelé értesült a szomorú
esetről, kétségbeesetten ordított fel:

– Milyen csapás, milyen csapás, hogy nyáron kellett meghalnia! Mindig
imádkoztam, hogy télen haljon meg és ne nyáron s íme mégis most halt
meg. Hát érdemes a mai világban imádkozni? Istenem, milyen csapás! Az a
két tolvaj mindent ellop azalatt én előlem.

Rögtön befogatott, nagy lóhalálában ment, csak éjjel ért oda, mikor már
Boldizsár és Gáspár átkutattak, összeturkáltak mindent, átvéve teljesen
az uralkodást, még Ancsurát is kikergették. Hiába ellenkezett a jámbor
lélek, hogy övé a ház, az ő nevére van írva, itt ő az úr.

– Csak a négy fal a magáé – feleselt vele Gáspár úr. – Azt majd
megkapja. Minden egyéb a mienk. Nincs itt semmi keresete egy tisztátalan
életü személynek! Takarodjék innen!

Gáspár fiskális volt és bőbeszédű ember, dehogy bírt volna vele Ancsura.
Csak sírt, sírt, aztán vette a kendőjét, ládáját, batyuit és
áthurczolkodott a Matykó anyjához, de előbb még a holmiját is átmotozták
az istentelen Gregoricsok, nem visz-e közte kincseket, takarékpénztári
könyveket s más effélét.

Harmadnap eltemették Gregorics Pált. Sovány, szegényes temetés volt,
senki se sírt, csak a szegény Ancsura, aki közel se mert menni a
koporsóhoz a gonosz rokonság miatt, hanem csak úgy hátul ódalgott
valahol. A fiú nem jött meg Szegedről. (Jobb is, hogy elkésett, mert
talán még az udvarból is kilökdösték volna.) De ha hátul volt is
Ancsura, mégis csak őt nézték, szembetűnt mindenkinek; a nagy, urias
Gregorics-ház, mely ő rája maradt, még sokkalta jobban s amint
véletlenül elejtette a könnyáztatott zsebkendőjét, a gyászgyülekezet
valamennyi özvegy embere (köztük egy tanácsbeli is) rohant azt
felemelni.

A leesett kendő volt a mértéke annak, hogy ő mennyit emelkedett az
emberi véleményekben a mai nappal.

Harmadnap összegyült az egész rokonság Sztolarik közjegyzőnél, ahol a
végrendeletet felbontották. Hát biz’ ez egy kicsit furcsa volt.

A magyar tudós akadémiának hagyott az öreg kétezer forintot.

Hagyott továbbá mindazon nőszemélyeknek, akiket jobban ismert, vagy
akikhez eljárogatott valamikor, vagy akiknek udvarolt, egyenként két-két
ezer forintot. S ilyen asszonyságot névszerint kilenczet sorolt fel, a
hagyományozott összeget pedig, húszezer forintot o. é.-ben odacsatolta
készpénzben a végrendelethez, Sztolarik közjegyzőt bízva meg annak
kiosztásával.

A rokonok lélegzetelfojtva hallgattak idáig s Boldizsár testvér, vagy
néha Gáspár testvér, az egyes tételeknél kifejezték megnyugvásukat egy
fejbólintással, esetleg valamely ilyenforma közbeszólással:

– Hát ez is helyes.

– Méltányos.

– Isten neki.

– Jól tette.

Csak Panyókiné vigyorgott gúnyosan, mikor a kilencz asszony neve
elhangzott.

– Ah no! De különös… de különös!

Boldizsár testvér, aki azt tartotta, hogy nem érdemes a kicsinységeken
fennakadni (hiszen teljes életében bolond volt a megboldogult Pali),
nagylelkűségét fitogtatva kiáltott fel:

– Tessék tovább olvasni közjegyző úr!

A közjegyző kurtán felelte:

– Nincs tovább.

A csodálkozás felszisszenése hangzott. Egyszerre a végrendelethez
rohantak.

– Az lehetetlen.

A közjegyző vállat vont:

– Pedig egy betű sincs több.

– De hát a többi vagyona? A csehországi uradalom?

– Arról nem végrendelkezik. Én csak annyit olvashatok, amennyi írva
vagyon. Ezt az egyet beláthatják az urak.

– Megfoghatatlan! – hörögte Gregorics Gáspár.

– Az egészben az a különös, – vélte Boldizsár, – hogy a szakácsnéjáról
és annak a porontyáról nem emlékezik meg, pedig az egész világ belát a
szita alá.

– Igen, igen, – bizonyítá Gáspár – ebben valami turpisság van.

A közjegyző sietett őket megnyugtatni:

– Az végre is mindegy az uraknak. Ami vagyontöbblet van, az mindenesetre
a testvéreké.

– Igen, igen, – jegyzé meg Gáspár – ami az ingatlant illeti. De hol a
készpénz? Mert sok, igen sok készpénzének kellett lennie. Félek, hogy
ezzel valami suskus történt.

Panyókiné gyanakodva nézett a testvéreire.


A KAPZSI GREGORICSOK.

A végrendelet tartalma csakhamar kiszivárgott az előkelő helyi körökbe
és roppant megbotránkozást keltett az egyszerű patriarkális szalónokban,
hol az öreg cseresznyefa zongora felett «Zrinyi Miklós kirohanása» van
felakasztva, ahol a slingelt fehér kendővel beborított kis asztalkán
üres belsejű ezüst gyertyatartók állnak fényességnek, köztük egy
Pöstyénből hozott óriás pohár a pöstyéni fürdőépületek képeivel s ebben
a pohárban orgonavirág illatozik.

Ah, ezekben a kedves kis szalónokban valóságosan pezsegtek, forrtak a
vélemények.

– Mégis csak rettenetes, amit Gregorics csinált. Mindig tapintatlan
volt, de hogy a halála után is így kompromittáljon tisztességes úri
asszonyokat, akik ősz hajjal immár unokáikat ringatják (a fele legalább
ilyen), az mégis hallatlan dolog.

A kilencz asszonyság erkölcsi pellengérre lett állítva. Az egész város
róluk beszélt, egyik szájból a másikba ment át a nevük s ha voltak, akik
Gregoricsot szidták, olyan is akadt, aki így szólt:

– Végre is ki tudja, mi volt köztük! Gregorics nagy ördög lehetett
fiatalabb korában.

Sőt azok is, akik föltétlenül elitélték Gregoricsot, ilyenformán
okoskodtak: valami barátságnak mégis csak kellett lenni, hogy
megemlékezett róluk, de az eljárás semmi esetre se gentlemanlike, még
akkor se, ha a legrosszabbat veszszük; sőt az esetben még nagyobb
tapintatlanság.

– Olyan stikli ez, – mondá a városi aljegyző (Vertány Mihály) – melyért
ki kellene a kaszinóból golyózni… azaz ki kellett volna. Azaz ki lehetne
golyózni, ha még élne. Istenemre mondom, ha oda lesz írva a sírkövére,
hogy nemes ember, a saját peniczilusommal vakarom le.

A főlevéltárnok s egyszersmind a tűzoltóparancsnok, aki becsületbeli
ügyekben húsz év óta dolgozott mint szakértő, egészen máskép fogta fel
az esetet.

– Egyszerű poltronság az egész. Mit az asszonyok? Az asszonyok csak
harminczöt éves korukig számítanak. Ezek pedig mind a kilenczen
matrónák. Mit árt ezeknek egy kis indiskréczió, vagy egy kis rágalom? A
rozsdás aczélpengén nem hagy már a lehellet semmi foltot. A hernyót is
csak olyan fáról szedegetik le, ugy-e, amelyiknek levele, virágja van,
vagy még gyümölcse lesz, a kiszáradt fákon ott hagyják. Hanem igen is, a
férjeket sértette meg Gregorics, gyávaságot követett el, mivelhogy
poltronság, ha olyan ember sérteget, aki nem képes elégtételt adni. Már
pedig Gregorics, bátran ki merem mondani, nem képes elégtételre. És
ebben az egyben van elhibázva.

Magok a Gregorics-testvérek is jobban meggondolkozva, nagy csúfságot
csaptak városszerte a megboldogultnak kilencz Flammejáról, mire mindjárt
másnap reggel nagy dérrel-durral beállított a közjegyzőhöz Vozáry
István, kinek a felesége szintén közte volt az örökösöknek és
kijelentette, hogy miután az ő nejének soha se volt semmi viszonya ama
szemtelen Gregoricscsal, a kétezer forint hagyatékot el nem fogadja.
Amint ennek a hire is szétszárnyalt, rendre érkezének Sztolarikhoz a
többi asszonyságok, hogy ők se fogadják el az örökséget, mert ő nekik se
volt semmi viszonyuk Gregoricscsal. Sztolarik úr régen élvezett annyit,
mint ezen a napon, mert valóban mulatságos volt e ránczosképű anyókákat
látni, amint még egyszer kénytelenek fogatlanul, ősz hajtincsekkel, nagy
pironkodva az erényeikről beszélni.

De még mulatságosabb volt a Gregorics-testvéreknek, megmaradván nekik
ilyenformán a végrendelethez csatolt husz ezres – már tudniillik kettőt
kivéve, mert a tudós akadémia elfogadta az összeget, pedig neki sem volt
semminemű viszonya Gregoricscsal. De a tudós akadémia (a tizedik vén
nénike) nem olyan szemérmes, mint a többi kilencz volt.

Ám a Gregorics-testvérek öröme csakhamar savanyuságra fordult. Sehogy se
bírtak ráakadni a csehországi birtokra. Gáspár úr elutazott Prágába és
ott nyomozott, de hasztalan. Már itthon is feltünt, hogy sehol semmiféle
nyomot nem találtak az iratok közt a cseh uradalomról: adás-vételi
okmányt vagy csak valamely gazdasági levelet, amit a gazdatiszt írt
volna. Megfoghatatlan volt ez. Boldizsár káromkodott: ilyesmi még elő
nem fordult a világon. Sztolarik közjegyző humorizált:

– Az a bolond tenger csinálhatja a konfuziót, amit Shakespeare
Csehországba tett; az nyelhette el a Gregorics-birtokokat.

Tájtékoztak a dühtől, toporzékoltak, elzárással fenyegették Matykót és
Ancsurát, ha ki nem vallják, hol vannak a cseh birtokok. Végre a
hagyatéki tárgyalásnál ki is hallgatták erre a pontra nézve a két
cselédet, hiszen a Matykónak tudni kell, együtt járt az urral, mikor a
cseh birtokaira utazott.

Matykó aztán vallott is, hogy a megboldogult ura csak idehaza
hiresztelte a csehországi utat, de voltaképen Szegedre vagy Kolozsvárra
jártak, hol a Gyuri fiú tanult.

Ah, a csalafinta Gregorics Pál! Hogy becsapta a szegény rokonait!

Nem volt most már nehéz kitalálni, miben sántikált a vén gonosztevő (de
ki fogja annak a csontjait vetni még a föld is), miért tette alattomban
pénzzé az összes fekvőségeit. Világos, hogy annak a fattyúnak akarta
juttatni kéz alatt a bécsi ház és a földbirtok árát.

De hát odaadta-e? Azt már csak még se tehette, hogy egy tacskóra
százezreket bizzon. Hát akkor hová tette, kinek adta? Ez volt a nagy
rejtély, amely után szimatoltak a Gregoricsok. A közjegyző, aki utoljára
beszélt a boldogulttal, azt állította, hogy előtte egy betű említést se
tett semmi pénzről; Ancsura mennyre-földre esküdözött, hogy egy árva
garas pénze nincs s maga is el volt keseredve, a miért üres kézzel
hagyta őket. Bizony nem mondhat jót a boldogultról. Szerencsétlenné
tette a szegény fiút, bőkezüen költött rá, míg élt s most egyszerre
kiapadt a jólét forrása, az úrfiból, akinek mentort tartottak, leczkét
adó diák lesz, mert nem bizonyos, hogy a ház jövedelméből képes lesz-e
őt az egyetemre küldeni.

– Ejh – vélte Sztolarik – hiszen ha az lett volna a czélja, hogy a fiú
kapja meg összes pénzét, nyiltan is neki ajándékozhatta volna, az urak
nem tehettek volna ellene semmit. Igaz-e, vagy nem?

Biz’ ez igaz volt, s éppen azért tünt fel megmagyarázhatatlannak,
rejtélyesnek az egész dolog. A bécsi házat eladta Gregorics
száznyolczvanezerért, a privoreczi birtokot hetvenötezerért, a mi
összesen egy negyed millió forint. Uram Isten, hát hova tette volna azt
a rengeteg pénzt? Ha aranyra váltja, felolvasztja s kanállal ha eszi
azóta, még akkor se bírta volna elpocsékolni, de Gregorics takarékos
volt, a pénznek tehát meg kell lennie valahol. De hol? Meg lehetett
ennek a találgatásában bolondulni.

Nem látszott ugyan valószinünek, hogy a pénz Ancsuránál legyen, vagy a
fiúnál, vagy Sztolariknál, aki Wibra Gyuri gyámja lett, a
Gregorics-testvérek még se mondtak le ennek a lehetőségéről s kémeket
fogadtak, akik titkon ügyeljenek Ancsurára s elejtett szavait megvigyék,
valamint Pesten is találtak egy ügyes ficzkót, aki az időközben
jogásznak odakerült Gyurival barátságot kössön és életmódjából és
szavaiból leszűrje a dolgok mibenlétét.

Gyuri azonban szegényesen élt, szorgalmasan hallgatta az egyetemi
előadásokat, a «Hét bagolyban» lakott s egy kis olcsó vendéglőben
étkezett a Képiró-útczában, mely az «Első április» czímet viselte. E kis
vendéglő jogászpublikumával egyike volt azoknak a speczialitásoknak,
melyeket különös falánksággal nyelt el a modern élet. Étlapján le volt
festve egy kövér úriember, aki szóba áll az utczán egy sovány alakkal, s
alattuk a következő párbeszéd vala lenyomatva:

_Soványi úr:_ Ugyan hol étkezik bácsi, hogy ilyen pompásan néz ki?

_Kövéri úr:_ Hát itt, az «Első április»-ben.

_Soványi úr:_ Ejnye, akkor én is oda megyek.

Ennek daczára azonban mégis rosszul főztek az Első Áprilisben s talán
éppen a _felültető_ párbeszéd által volt indokolt a vendéglő elnevezése
«Első április»-nek. Hja, a régi korcsmárosok őszinték voltak; még ha
hazudtak is, olyan ártatlanul tették, hogy mindenki értse a
csalafintaságot.

A Gyuri napi életéről valóságos bulletinek érkeztek Gáspár úrhoz: egy
kávémérésben reggelizik, délelőtt az előadásokon van, délben megebédel
az «Első április»-ben, a délutáni órákban egy ügyvédi irodában körmöl,
este egy kis szalonnát vagy túrót vacsorázik, amit a szatócstól vesz,
azután tanul egész éjfélig. Mindenki szereti, magasztalja, jeles ember
lesz belőle.

A ravasz Gregorics Gáspár már szinte azt kezdte óhajtani, hogy bárcsak
nála lenne a negyedmillió s bárcsak elvenné idővel az ő lányát, a
Minkát, aki most kezdett átformálódni rügyből bimbónak – lehetett vagy
tizenegy éves.

Ostoba föltevés volt, – az Ancsuráék kezén nem lehetett a pénz, mert
lett volna látszatja egyben-másban legalább a fiúnál. Ancsura bérbe adta
az örökölt házat s annak a béréből küldözgetett Sztolarik úr a Gyurinak
harmincz forintot havonkint.

A Gregorics-testvérek pedig megosztoztak az asszonyok által
visszautasított tizennyolcz ezeren, meg azon a nehány százon, ami a
Gregorics Pál butorainak és mindenféle ingó-bingóinak elárverezéséből
befolyt, a többi vagyonnak pedig végkép nyoma veszett. Az egész város
törte ezen a fejét s különböző ostobaságokat gondoltak ki. Beszélték,
hogy az öreg kiküldte a pénzt Klapkának s – egyszer csak meglássátok,
visszahozza Klapka szuronyok alakjában. Olyat is locsogtak, hogy
Gregorics Pálnak valahol a lopatai erdőségben egy tündérkastélya volt s
abban egy szép asszonyt őrzött. S ha ő nem bírta volna evőkanállal se
megenni a vagyonát aranyra felolvasztva, bezzeg egy szép asszony
kávéskanállal is ki tudja azt szörpölgetni rövid idő alatt.

De a tereferék közül az a valóság ütötte meg a rokonok figyelmét
legjobban, ami a kolompárostól jött ki, hogy Gregorics Pál a halála
előtti napon egy nagy üstöt vétetett nála és azt ki nem fizette, tehát
Gáspár úrnál jelentkezett a számlával.

Gáspár a homlokára ütött.

– Ezer villám, ez az üst nem volt a hagyatékban.

Átnézte az árverési jegyzőkönyvet, hol az eladott tárgyak fel voltak
írva, de üst elő nem fordult köztük.

– Nyomon vagyok – vigyorgott Gregorics Gáspár. – Az üstöt nem hiába
vétette az én szerelmes öcsémuram. De hát miért vétette? Hogy valamit
bele tegyen. S ez a valami az, amit mi keresünk.

Boldizsárral is közölte a gyanuját, Boldizsár ujjongott örömében:

– Az isten ujja, testvér! Most már hiszem, hogy megtaláljuk a kincset.
Pali valahová elásta az üstöt, hogy a pénzt elvonja tőlünk és sikerült
volna is, ha el nem követi azt a tökfilkóságot, hogy a katlan árával
adós marad. De éppen ez a szerencse az ilyen tényeknél, hogy a
gonosztevő mindég elhibázza valamiben.

A kolompáros visszaemlékezett, hogy az üstöt Matykó inas választotta ki
és vitte el, Gregorics Gáspár tehát meghítta egy nap a Matykót,
megvendégelte, etette, itatta, szép szerivel kikérdezgetvén a boldogult
utolsó napjait, beleszőtte ravaszul az üstöt, amelynek az árát most kéri
a kolompáros.

– Hát mi van ezzel az üsttel, fiam Matykó? Csakugyan az urad rendelte
volna azt? Szinte hihetetlen! Mire való lett volna az neki? Félek,
Matykó, hogy te magad jártál valami turpisságban urad számlájára!

Éppen csak az kellett a jámbor Matykónak, hogy az ő becsületében
gázoljanak, felvágták ezzel a nyelvét, mint a szajkóét, elmondott
sorjába mindent, hogy a tisztaságát bizonyítsa: a halála előtti napon
azt parancsolta neki az úr: kerits nekem gyorsan egy üstöt és két
kőművest. Elő is kerítette azonnal. Úgy estefelé történt a dolog. Az
üstöt bevitte a Gregorics úr hálószobájába, a két kőmüvest ugyanakkor
beeresztette az úrhoz. A két kőműves is látta az üstöt s tanuskodhatik
rá.

– Ej no – mondá Gáspár úr vidáman – szerencsés ember vagy Matykó. Hiszen
ha tanuid vannak a dologra, akkor szüret, akkor a te becsületed olyan
tiszta, mint a frissen szűrt tej. Én magam is visszavonom a szavamat.
Ejnye, de sokért nem adom, fiacskám, hogy ilyen szépen kivágtad magadat
a hinárból. No igyál még ebből a bikavérből egy pohárral és ne haragudj
a hebehurgya beszédemért, mert látod, indokolt volt a gyanú; az üstöt
sehol se találtuk az ingóságok között s a kolompáros mégis az árát kéri,
hogy azt mondja, te vitted el. De hát hova is tünhetett voltaképpen?

A Matykó vállat vont:

– Azt az Isten tudja.

– És te nem láttad volna azután többé?

– Nem.

– Hát a kőművesekkel mi lett? Mit csináltak a kőművesek?

– Nem tudom.

Gregorics Gáspár gúnyolódva nevetett a Matykó szeme közé.

– Olyan vagy, mint a «Nem tudom János» a mesében, az is azt mondta
mindenre, hogy nem tudom. Természetesen azt a két tanút se tudod, akik
az ártatlanságodat bizonyítanák az üst-dologban. Hja barátom, akkor
aztán benne maradsz a mártásban.

– Csakhogy ösmerem ám az egyiket!

– Hogy hívják?

– Hiszen ha a nevét tudnám.

– Hát akkor mit ösmersz rajta?

– Három szőrszál van az orrán.

– Ostobaság! Hátha azóta lenyírta a három szőrszálat?

– Akkor is rátalálok az ábrázatáról, olyan, mint egy bagolyé.

– És hol szedted fel a két kőművest?

– A székes-templom falát tatarozták, onnan híttam őket.

Gregorics Gáspár mindent kiszedett a Matykó fejéből, ami értékes volt
benne s most már égett a föld a talpa alatt s legott nyakába vette a
várost, nagy sebbel-lobbal keresni a kőművest, akinek három szőrszál van
az orrán.

Nem volt nehéz ráakadni. Az első kőművesi körben, amint a három szőrszál
felől tudakozódék, egyszeribe feleltek hárman is:

– Az bizony a Prepelicza András lesz. Annak a bajusza tette meg azt a
nevezetes tréfát, hogy fölszaladt az orra tetejére.

Most aztán gyerekjáték volt megtalálni Prepeliczát, minden kőműves és
téglát adogató gyerek tudta, hogy most Pestet építi. Valahol a
Kerepesi-úton dolgozik egy nagy házon.

Bizony nem sajnálta Gáspár úr a fáradságot, legott kocsira ülni és a
fővárosig meg sem állva, ott a tótok közt megkeresni Prepeliczát.

Éppen egy csigán húzták fölfelé a harmadik emeletre, mikor megtalálta.
Gregoricsnak megborzongott a háta ijedtében. Jaj, ha most a csiga
elszakadna!

– Hop hó Prepelicza! – kiáltotta utána. – Megálljon! Éppen magát
keresem. Beszélni valónk van együtt.

– Jó, jó, – felelte közömbösen a kőműves, a jöttet vizsgálva a magasból
– jőjjön hát fel, ha beszélgetni akar.

– Maga jőjjön le, mert sürgős a dolog.

– Kiáltsa fel, ide is meghallom.

– Azt nem lehet, négy szem közt kell beszélnünk minden áron.

– Jó vagy rossz? – firtatta Prepelicza a magasból.

– Nagyon jó.

– Nekem jó?

– Magának jó.

– No, ha nekem jó, este is jó lesz, várjon vele estig, akkor majd
lejövök, de most a legfelső ablakot csinálom.

– Ne okoskodjék! Jőjjön le rögtön Prepelicza. Nem bánja meg.

– Ejh, azt se tudom, hogy kicsoda az úr.

– Hát majd mingyárt megüzenem.

S a legközelebbi csigával fölküldött a magasba Prepeliczának egy ropogós
tízforintost. Egy forintot kapott az, aki vitte.

Erre a vizitkártyára azon módon lecsapta Prepelicza a kalapácsot meg a
malterozó kanalat az állványra s a legközelebbi csigával lejött az
anyaföldre, ahol Mózes és Krisztus óta is folyton történnek csudák.

– Parancsoljon velem a tekintetes úr.

– Kövessen!

– Akár a pokolba is, tekintetes uram.

– Olyan messzire nem megyünk – szólt Gregorics Gáspár mosolyogva.

S valóban csak a «Kakas» czímű korcsmába vitte, ahol bort hozatott s
barátságos koczczintgatás közben így szólt hozzá nyájasan:

– Tud-e maga beszélni, Prepelicza?

Prepelicza elgondolkozott, hogy ugyan miről lehet szó, hosszan,
fürkészőn nézett az ismeretlen ember aczélszürke, apró szemeibe, aztán
így felelt óvatosan:

– Beszélni a szajkó is tud, uram.

– Én Beszterczebányáról való vagyok.

– Úgy no. Ott derék emberek laknak. Csakugyan, mintha már láttam volna
az uraságát valahol.

– Az nyilván a testvéröcsém volt, akit látott – szólt közbe ravaszul
Gregorics – tudja az, akinél az üsttel volt az a titokzatos dolguk.

– Az üsttel! (Prepelicza szája nyitva maradt a meglepetéstől.) Az az
öcscse volt? Úgy hát értem. Azaz hogy… (zavartan kezdte vakarni a füle
tövét) miféle üstről van szó? Uram Isten, ha én minden katlant és
serpenyőt eszembe tartanék, amit életemben láttam.

Gregorics el volt készülve egy kis alakoskodásra. Nem is hederített hát
rá s megkínálta szivarral Prepeliczát, aki azt megnyálazta előbb, hogy
lassabban égjen, aztán rágyujtott és a nagy, szögletes kőművesi
czeruzájával egykedvűen dobolt az asztalon, mint egy olyan ember, aki
véletlenül rájött, hogy eladó portékája van s érzi, hogy megjött rá az
igazi vevő. Most már csak flegma, minél több flegma és a portéka ára
mesésen megnövekszik.

Szíve hangosan dobogott. A fehér kakas, mely egy rámában ott függött a
zöldre mázolt boros asztal felett, megelevenedni látszott az ő káprázó
szemeiben s mintha közbe-közbe kukorékolna is egyet: «Jó napot,
Prepelicza András. Kikirikí! Megtaláltad a szerencsét, Prepelicza
András!»

– Hogy azt mondja, nem emlékszik az üstre, Prepelicza? Ej, ej! Hát olyan
bolond embernek tart engem? Hát úgy nézek én ki? Egyébiránt jól teszi
Prepelicza, jól teszi. Magam is talán azt tenném. De ugy-e nem rossz ez
a borocska? Hogy hordó szaga van? Ej, uramfia, hiszen nem lehet neki ágy
szaga. Hozz még egy üveggel ficzkó, aztán eredj a pokolba, hagyj
magunkra! Hát igen, hol is hagytuk el? Izé, no. Azt mondta az imént,
hogy a szajkó is tud beszélni. Helyes szó volt, igazi beszéd volt. Maga
okos ember, Prepelicza. Mindebből látom, hogy emberemre akadtam. És én
azt szeretem. Hamar megértjük egymást. Hát igen, a szajkó is tud
beszélni, úgy értette, de csak ha a nyelvét fölvágják. Hát ugy-e, így
értette?

– Ühüm – mondá a kőműves s a három szőrszál mozogni kezdett az orrán,
amint nagy lélekzetet vett rajta keresztül.

– Azt is tudom, – folytatta Gregorics Gáspár – hogy a szajkó nyelvét
bicskával szokták felvágni. De minthogy maga nem szajkó, Prepelicza…

– Nem, nem – hebegte Prepelicza szemérmetesen.

– Bicska helyett tehát e két bankóval vágom fel a nyelvét.

S ezzel két százast tett ki a bőrtárczájából maga elé.

A kőműves szeme mohón tapadt a csodaingerű két papirdarabra, a két
meztelen kölyökre a szélein, búzakévét tart az egyik, könyvet a másik.
Majd kidülledt a szeme Prepeliczának, úgy nézte, de azért leküzdötte
magát és így szólt rekedtes, tompa hangon:

– Az üst nagyon nehéz volt… Borzasztó nehéz volt az üst.

Egyéb nem jutott eszébe, pedig keresett valami szót még, miközben egyre
nézte a bankókat s azokat a kedves gyerekeket a bankókon. Neki is van
otthon vagy hat darab, de azok nem olyan kedvesek.

– No, mi az, Prepelicza? – kérdé Gregorics csodálkozva. – Még mindig
hallgat?

– Nagy kő lenne a lelkiismeretemen, ha beszélnék, – sóhajtott a kőműves
– nagyon nagy kő lenne. Meglehet, el sem bírnám.

– Ostobaság! Ugyan ne beszéljen zöldeket! Kő, kő! Egész életében
kövekkel dolgozik és most azon kezd síránkozni, hogy kő lesz a lelkén.
Hát czipelje! Csak nem kívánja tán, hogy kétszáz forintot adjak és ne
követ, hanem egy meleg czipót tegyek a lelkére. Ne legyen gyerek,
Prepelicza!

Prepelicza elmosolyodott erre, de a piszkos vörös kezeit tüntetve hátra
rakta, annak jeléül, hogy nem akar a pénzhez nyúlni.

– Talán kevesli?

Egy hangot se felelt, mereven nézett maga elé és a haját borzolta, egy
beteg kakaduhoz hasonlított, egy darab idő mulva felhajtotta fenékig a
poharat s olyan erőteljesen vágta le az asztalra, hogy a talpa menten
letört.

– Czudarság! – fakadt ki keserűen. – A szegény ember becsülete kétszáz
forint. Pedig az Isten egyformáknak teremtett bennünket. Nekem is olyan
becsületet adott, mint a püspöknek vagy a radványi bárónak. De az úr
mégis kétszáz forintra taksálja az enyimet. Szégyen, gyalázat!

Gregorics erre a tromfra a maga tromfját vágta ki.

– Hát jól van Prepelicza. – Nem kell ezért mingyárt megharagudni. Ha
olyan drága a becsülete, hát keresek olcsóbbat. (S ezzel visszatette a
két százast a nadrágja zsebébe.) A másik kőművest keresem fel, a
pajtását.

Kivette a peneczilusát és megcsendítette vele a palaczkot.

– Fizetek!

Prepelicza elnevette magát.

– No, no! Hát már ne is szóljon a szegény ember? Persze, hogy a másikat
keresi fel. S az nem olyan becsületes ember, mint én. Persze, persze.
(Kedvtelenül vakarta tarkóját, melyet egy mérges kelés éktelenített.)
Hát jól van… tegyen hozzá az úr még egy ötvenest és mindent elmondok.

– Isten neki! Megvan az alku.

Prepelicza most már körülményesen elbeszélte amaz utolsó éjszaka
történetét, miként vitték el az üstöt az udvaron, kerten át egy picziny
házikóba.

– A Libanonba – sziszegte kéjjel Gáspár úr és az üstöke is csapzott az
izzadtságtól. – A poronty házikójába.

Elmondott mindent, mikép került oda másik társával egy este, hogyan
vitték az üstöt a kis házba, hogyan állott őrt Gregorics Pál mindaddig,
míg a közfalba beépítették. Gáspár úr izgatott kérdéseket tett közbe.

– Nehéz volt-e az üst?

– Roppant nehéz volt.

– Nem látta senki, mikor az udvaron keresztül vitték?

– Egy lélek se. Mindenki aludt a házban.

Élvezettel nyelte a kőműves minden szavát, tüdeje tágult, szeme
csillogott, gondolatai a jövőbe száguldtak, ahol elképzelte magát gazdag
embernek, töméntelen kincsek urának – még tán báróságot is vehet. Báró
Gregorics Gáspár! Hm, nem is rossz! A Minka pedig baronesz lesz. Az a
szamár Pali nem tudta használni a vagyonát. Sokat gyüjthetett, nagyon
sokat. Hiszen olyan takarékos volt.

– Mit adott az öcsém maguknak?

– Ötven forintot egynek-egynek.

– Igen helyes, nagyon helyes.

Szinte kő esett le a szívéről, hogy csak ötven-ötven forintot adott
nekik a Pali. Attól kezdett félni, hogy ezreket dobott oda a
hallgatásért.

Bántotta volna – hiszen az ő kára lenne az most, mert a Libanon az övé
lesz, minden áron az övé lesz, üstöstől, mindenestől. Holnap mingyárt
megveszi a gyámtól. S előre kéjelgett a gondolaton, mikép főzi le
Boldizsárt és Panyókinét.

Amilyen gyorsan csak lehetett, otthon termett és le se szállott a háza
előtt, hanem Sztolarikhoz hajtatott egyenest, azzal az ajánlattal, hogy
meg szeretné venni a Libanont.

Így hítták a megboldogult pap kuriáját, amelyet Gregorics Pál Wibra
Gyurinak vett meg a pap özvegyétől. A megboldogult tiszteletes egyetlen
beszédet se mondott a szószékről, hogy ne említette volna benne a
Libanon czedrusait s mikor a kis tagot megszerezte, maga is czedrusokat
próbált tenyészteni a kertben az almafák közt; de a jámbor beszterczei
föld ellene szegült, megfojtotta őket, nem adott nekik táplálékot, az
istentelen beszterczeiek pedig csupa merő csúfságból elnevezték a kedves
kis birtokot Libanonnak.

Sztolarik úr nem mutatott semmi meglepetést.

– A Libanont akarja megvenni? Csinos gyümölcsös és szépen hajt. Az idén
is egy előkelő bécsi vendéglős vette meg az összes almákat, el sem
gondolná, milyen áron. De hogy jut önnek eszébe a Libanont megvenni?

– Házat szeretnék ott építeni, egy nagyobb házat.

– Hm, az efféle eladásokkal mindig baj van, – mondta Sztolarik hidegen,
– a tulajdonos kiskorú, sok irka-firkával jár az árvaszékhez. Én
örömestebb hagyom a dolgot úgy, ahogy van. Ma-holnap végez a fiú,
nagykorú lesz, csináljon aztán az ő kis _skvarkájával_[4], amit tud. Még
szemrehányásokat tenne nekem. Nem, nem Gregorics úr, én nem bocsátkozom
ebbe. A fiúnak végre is praetium affectionis ez a kis viskó s ez a két
hold, ott játszott, ott töltötte a gyermekéveit.

– De ha nagyon megfizetném? – vágott közbe Gregorics úr izgatottan.

Sztolarik úr kiváncsi lett.

– Mit nevez ön nagynak? Mit szándékoznék érte adni?

– Hát adnék érte – s itt egyszerre fuldokló köhögés fogta el, vörös lett
mint a skarlátposztó – adnék érte tizenötezer forintot.

– Hm, az csinos összeg. Gregorics Pál ötezer forintért vette meg a
papnétól. A földje két hold és meglehetősen kívül esik a piacztól, három
forintnál többet nem igen ér öle. A házikó értékét tegyük kétezerre… de
ez már a maximum.

– Utcumque – mondta hangosan Sztolarik – az ajánlat nem kedvezőtlen.
Sőt, sőt… Hát tudja mit, Gregorics úr – tette hozzá hirtelen
elhatározással – én belemegyek a dologba a fiú érdekében, de előbb még
irok neki és beszélek az anyjával is.

– De nekem sürgős a dolog.

– Még ma irok hát a fiúnak.

Gregorics úr nem erőltette tovább, nehogy gyanút keltsen, hazament s
harmadnap délután egy kis hordócska tokaji bort küldött Sztolariknak (a
Gregorics Páltól örökölt borokból, melyeken megosztoztak), kérdeztetvén
egyszersmind, nincs-e még válasz Budapestről.

Sztolarik úr azt üzente, hogy minden órán várja a választ és hogy
köszöni a becses küldeményt, olyat is mondott még a Gregorics úr
pinczemesterének, aki a bort vitte, hogy reméli, simán lefolyik minden.
Hogy a bor fog-e lefolyni, vagy valami egyéb, azt nem tudta a
pinczemester.

Alig hogy elment a pinczemester, nyomban jött a levél (Gyuri
beleegyezett az eladásba), Sztolarik úr éppen a segédjét akarta küldeni
a hírrel Gregorics Gáspárhoz, midőn megnyilt az iroda ajtaja és belépett
rajta a poczakos Gregorics Boldizsár, szuszogva, mint egy túlságosan
megtömött lúd, látszott rajta, hogy sietve jött.

– Tessék helyet foglalni Gregorics úr. Mi jót hozott nekünk?

– Sok, sok pénzecskét hoztam – lihegte, még ki sem fújva magát.

– No, az éppen elkel a háznál.

– Meg akarom venni ennek az árvácskának azt a kis földecskéjét, a
Libanont.

(Boldizsár úr híres volt a mézes-mázos beszédjeiről.)

– A Libanont? – kiáltott fel Sztolarik meglepetve s magában dörmögte a
többit: Mi az ördög lelte ezeket? Majd fenhangon felelte: Talán a bátyja
számára?

– Nem, nem, a magam számára veszem. Nagyon alkalmatos kis jószágocska,
csinos, kedves s az a fölséges kilátás, azok a pompás almafácskák.

– Igen különös… valóban különös.

– Miért volna olyan különös? – kérdé ez megütődve.

– Mert éppen van már rá egy vevő.

– Ah csigavér! Nem engedjük neki! A rokon mégis csak rokon. És végre is
többet adok érte, mint az a másik…

– Azt bajjal hiszem, – vélekedék a gyám, – az eddigi vevő tizenötezret
kinál.

Boldizsárnak még csak a szemöldöke sem rándult meg.

– Nem tesz semmit. Én megadom érte a huszat.

Csak azután jutott eszébe, hogy biz az tizenötöt se ér s nyugtalan
kiváncsisággal fordult a gyámhoz.

– Tizenötezret kinál? Ki lehet az a bolond ember?

– Hát az bizony a Gregorics úr testvére, Gáspár.

Mint mikor taglóval homlokon ütik az ökröt, úgy megtántorgott erre a
névre Boldizsár úr s holthalaványan rogyott egy székre.

Ajkai mozogtak, de semmi hang sem jött rajtok, Sztolarik azt hitte, hogy
szél érte az öreg urat, rohant ki eszeveszetten vízért, segítségért
kiáltozva, de mire visszatért a szakácsnéval, aki ijedtében magával
hozta a metéltnek való tésztagyurmát is, már akkorra magához tért
Boldizsár úr s mentegetőzni kezdett.

– Elszédültem egy kicsit, sokszor vannak ilyen rohamaim, öreg vagyok
már, s az emberi gépezet tökéletlen… Egyébiránt térjünk a tárgyra, hát
igenis megadok húszezer forintot a Libanonért. Akár ki is fizetem most
mingyárt.

Sztolarik elgondolkozott.

– Hja, nem lehet ám azt olyan gyorsan csinálni. Az árvaszék beleegyezése
szükséges előbb. Még ma megteszem a gyámi előterjesztést.

Be is adta még aznap (hiszen a gyámfiú valóságos ternót csinál),
miközben váltig azon gondolkozott, vajjon miért törik magukat
Gregoricsék a Libanon után. Valami okának kell lenni. Hátha aranyér van
a Libanon gyomrában? Végre nem lehetetlen. Hiszen az Árpád-házi királyok
is itt turkáltak eleinte, nem Selmeczbányán.

El is határozta, hogy mingyárt holnap közli a gyanuját Drotler István
nyugalmazott bányamérnökkel, az amilyen nagy tudós, ha beleereszti
fúróját a földbe, okvetetlenül kivallja neki, mi lakik benne.

De mielőtt még elmehetett volna a mérnökhöz, másnap jött Gregorics
Gáspár tudakozódni, van-e már levél. Sztolarik némi zavarban volt.

– A levél megjött… igen igen, megjött a levél, de valami más is történt.
Új vevő akadt, aki húszezer forintot igér a Libanonért.

Valóságos mennykőcsapás volt ez Gáspár úrra.

– Lehetetlen – hebegte. – Csak talán nem a Boldizsár?

– De éppen a Boldizsár.

Gregorics Gáspár dühös lett, káromkodott, mint egy kocsis, ajka
reszketett a felindulástól és a hadonászó botjával (minthogy épen az
ambituson történt a beszélgetés) leütötte a Sztolarikné ő nagysága egyik
virágcserepét, melyben ritka szép hiacintus-példány virágzott.

– Oh a gazember… a gazember! – sziszegte fogai közt.

S aztán bambán nézett maga elé a levegőbe, szinte egy negyedóra
hosszáig, mialatt félig hallhatóan tünődött:

– Hogyan tudhatta meg? Megfoghatatlan!

Pedig nagyon egyszerű volt. A jámbor Prepelicza könnyen megtudott annyit
a beszterczei illetőségű munkásoktól, hogy Gregorics Pálnak, akinél az
üstöt falazták, több testvére is él még. Ha már most az egyiknek megért
a titok kétszázötven forintot, bizonyosan megad érte valamit a másik is,
minélfogva Prepelicza Mihály vasútra ült és felkereste Beszterczebányán
Boldizsár urat. Nincs ebben semmi megfoghatatlan a világon. Hacsak nem
megfoghatatlan az, hogy Prepelicza Mihály nem szamár ember.

– Oh a gazember, a gazember! – hajtotta egyre szenvedélyesebben. – Nem
lesz az övé, azért se lesz. Én veszem meg a Libanont. Huszonötezer
forintot adok a Libanonért.

Sztolarik úr mosolygott, hajlongott, dörzsölgette a kezeit.

– Aki többet ád, azé lesz. Ha az én birtokom volna, állnám a multkori
szavamat tizenötezerre. Mert amit egy férfi kimond, az ki van mondva.
Egy férfi szava vas. De miután a birtok egy gyereké, egy gyereknek az
érdekeit nem szabad agyonnyomni, még az efféle vassal sem… Nem találja
Gregorics úr, hogy ez egy igen szép mondás tőlem?

Gregorics Gáspár beösmerte a mondás szépségét és ujra meg ujra szavát
vette Sztolariknak, hogy neki adja a birtokot, tehát valóságosan
megvasalva távozott.

De mit ért? Sztolarik úr még ugyanaz nap este találkozott a kaszinóban
Gregorics Boldizsárral s egy csöppet sem titkolta, hogy Gáspár úr ma
megint nála járt és újabb ötezer forinttal igért többet a Libanonért,
mint ő.

Boldizsár úr ezúttal egy csöppet sem jött ki a sodrából.

– Legyen hát harminczezer forint.

S ez a bolondos liczitáczió így folyt napokig, hogy már az egész város
kezdett figyelmes lenni rá, megőrültek-e a Gregoricsok – vagy pedig
valami más fogantyúja van a dolognak?

Jött Gáspár, harminczkét ezeret igért, meghallotta ismét Boldizsár,
ráigért háromezer forintot és így tovább, tovább, hogy már a hajuk szála
kezdett égnek meredezni az embereknek a rettenetes vetélkedésnél. Az
árvaszéki elnök szándékosan késleltette az eladási engedélyt: «Hadd
nőjjön a birtok értéke, csak hadd nőjjön!»

És az nőtt is, egész ötvenezer forintig. – Ennyit igért már Gregorics
Boldizsár. És még tudja Isten, hol fognak az összeveszett testvérek
megállni. Ami pedig annál csodálatosabb, mert Drotler bányamérnök, ki a
felmerült körülmények folytán csakugyan tett a Libanonon Sztolarik
megbízásából fúrásokat, kereken kijelentette, hogy a beszterczei föld
gyomrában egy unczia arany sincs, arra meg mer esküdni, kivévén talán
azt, amit az _asszonyi fogakon_ beletemettek.

– De hátha kőszén van a Libanon alatt?

– Az sincs.

– Akkor hát valaki bolonddá tehette a Gregoricsokat.

– Mindegy, akármi viszi őket! Az az egy bizonyos, hogy a Gyuri fiút nagy
szerencse érte, amit illendő a gyámnak kihasználni az utolsó cseppig. A
szőlőszemeket csak akkor dobják a törköly közé, mikor már semmi nedv
sincs bennök, ki hallott olyat, hogy akkor hajítsák el, mikor még
magoktól csepegnek?

Sztolarik úr tehát hagyta a versengést. A férfi szava ugyan vas, de az
arany előtt a vasnak is be kell adnia a derekát. Itt pedig ugyancsak
hullott az arany.

Már éppen azt várta, hogy a Boldizsár ötvenezer forintját hogy üti le
ötvenkettővel, mikor egyszerre meglepő fordulat következett be.
Gáspárnak támadt egy ötlete. (Gáspár sokkal okosabb és furfangosabb
volt.)

Gáspárnak ugyanis feltünt, hogy Panyókiné, a harmadik testvér nem mozog.
Honnan van ez, miért van ez? Hát ez csak úgy lehet, hogy Panyókiné nem
tud semmiről s Prepelicza Mihály neki nem adta el a titkot. Prepelicza
ebben is elárulta, hogy nagyon okos ember. Mert ha Panyókinénak is
eladja vala a titkot, akkor az ő szerepe végkép lejár, így azonban a két
férfi-testvér aknázván ki az üst belsejét, örökös adófizetője lesz, hogy
a harmadiknak ne szóljon.

Mindezt ekkép állítván fel elméjében Gregorics Gáspár, nagy ostobaságnak
kezdte tartani, hogy ők ketten Boldizsárral az egész világ hahotájára
szórják oda a vagyonukat a törvénytelen porontynak a Libanonért s ezzel
a harmadik testvér gyanúját is felköltik. Az bizonyos immár, hogy
akármelyikök szerzi is meg a Libanont, a másik bajt csinál neki az üst
miatt. Nem volna-e tehát olcsóbb és czélszerűbb, ha közösen vennék meg,
közösen bontanák fel a kincset rejtő falat s féken tartván a Prepelicza
nyelvét, egész hallgatagon raknák zsebre a megboldogult Pál kincseit? No
már bizony, százszor okosabb lenne.

Gáspár tehát egy szép napon megbékült Boldizsárral és Sztolarik úr
nagyot csodálkozott, mikor a rá következő napon benyitott hozzá
Boldizsár úr és kijelentette, hogy visszaveszi szavát a Libanon
megvételére nézve, meggondolta otthon, aludt rá egyet, egy kis számadást
is csinált és belátja, hogy ötvenezer forintot nem ér meg.

– Semmi az, – gondolta Sztolarik úr – majd megveszi negyvennyolczért
Gregorics Gáspár.

Alig várta, míg találkozik vele, hogy legott felszólítsa a szerződés
megkötésére. Gáspár úr azonban vállát vonogatta.

– Ostobaság volt tőlem – mondá hanyagul. – Kipárolgott a fejemből, mint
egy rossz álom. Köszönöm, kedves Sztolarik úr, hogy mingyárt akkor nem
fogott szavamon, most már bele nem megyek. Az ördögbe is,
negyvennyolczezer forintért csaknem egy uradalmat lehet venni.

A gyám kétségbeesett. Azt hitte, hogy a húr feszítésével ő rontotta el a
dolgot, érezte, hogy az egész város nevetni fogja ügyetlen sáfárkodását
s szemrehányással halmozza majd el Gyuri, ha felnő. Rohant tehát
Boldizsár úrhoz s felajánlta a Libanont negyvenötért, Boldizsár azt
felelte kurtán, a tokáját vakargatva:

– Hát bolondnak néz engem az úr?

Boldizsártól lóhalálában nyargalt Gáspárhoz:

– Nem bánom no, tartsa meg a Libanont negyvenért.

Gáspár csendesen rázta a fejét:

– Talán csak nem ettem maszlagot.

S most újra megindult a liczitálás, de már _lefelé_, kinálta
harminczötért, harminczért, huszonötért, míg végre sok mindenféle
hercze-hurcza után valahogy rájok sózta tizenötezer forintért. Közösen
vették meg s közösen iratták a nevükre a telekkönyvben.

Aznap, mikor átvették a gyámtól a kis házikó kulcsát, bezárkóztak abba
ketten, csákányokat vivén magukkal a köpönyegjük alatt (amint az a
későbbi tanuvallomásokból kiderült), s természetes, hogy mingyárt akkor
felbontották az üstöt rejtő falat, de hogy mit találtak az üstben, azt
egész bizonyossággal sohasem lehetett megállapítani, bár éppen ez volt a
főkérdés a Gregorics-pörben, melylyel egy évtizedig vesződött a
beszterczebányai királyi törvényszék.

A pör ugyanis akképen kezdődött, hogy Prepelicza Mihály egy pár hónap
mulva megjelent a Gregorics testvéreknél s részt követelt a kifalazott
kincsből azzal a fenyegetéssel, hogy különben mindent elbeszél
Panyókinénak.

A Gregoricsok dühbe jöttek, amint meglátták.

– Megcsaltál gazember! Te is czinkosa voltál annak a megholt zsiványnak,
aki ki akart fosztani a holta után – a fattyú kölyke javára. Azt akarta,
hogy drága pénzen vegyük meg a kalyibáját. Azért tettetek ócska vasat és
szegeket a katlanba. Jó, hogy ide jöttél. Majd mingyárt kikapod a
részedet a kincsből.

Ezzel felkaptak egy-egy furkós botot s piff-paff, úgy elverték a jámbor
Prepeliczát, hogy az rögtön futott az orvoshoz, hadd vegyen irásbeli
mappát a hátát átszeldelő kék vonalakról, aztán futott Krekics János
tyúk-prókátorhoz, írjon egy gyönyörű panaszkodó instancziát magához a
királyhoz Bécsbe a Gregoricsok ellen, akik egy Esztei kiszolgált káplárt
merészkedtek így csúffá tenni. (Ha a király nem szégyenli, – jegyzé meg
Prepelicza a prókátornál – én ugyan nem szégyenlem, mert ketten voltak
ellenem.) Harmadik megtorlásul pedig nyomban fogadott egy szekeret (mert
nem bírt gyalogolni az összetört csontjaival) s elvitette magát
Varecskára, ahol Panyókiné lakott, elbeszélvén előtte egész őszintén
mindent, elejétől kezdve egész végig.

Innen kezdődött aztán a roppant Gregorics-pör Panyókiné felperessége
alatt, mely az egész felvidéket foglalkoztatta több mint tíz esztendeig.
Egy légió tanut kellett kihallgatni s az akták idők multával hetvenhárom
fontra nőttek. Panyókiné az üst létezését, befalazását és a két
Gregorics rosszhiszeműségét bizonyította, (többre nem bírta vinni), a
Gregoricsok és ügyvédjeik ellenben a halott csalárdságát vitatták, aki
szeget és ócska vasat rakott az üstbe, hogy őket bolonddá tegye és
kifoszsza.

Minthogy a halottnak nem volt se ügyvédje, se protekcziója, végre is ő
maradt bent a csávában. De valószínű is, hogy ő csinálta a gonosz tréfát
a szegekkel és ócska vasakkal; ő hagyta nekik örökül, furfangosan előre
kieszelve a végzetes pört, mely csak akkor ért véget, mikor már mindegy
volt, hogy ki veszti, ki nyeri, minthogy egyiknek se maradt semmi
vagyona: az a hetvenhárom font papiros és öt-hat ügyvéd megette
mindenüket.

A Gregoricsok rendre elhaltak (valamennyien szegénységben). Hirük is
egyre halványodék, csak a prókátorok emlegették néha Gregorics Pált:

– Ej, ez egy roppant eszű ember volt!

Hanem a vagyona hová lett, azt senki sem bírta eltalálni.

Pedig volt, sok volt, de nyoma tünt, nem lett senkié.

Azaz, hogy mégis! Örököltek a _mesék_. Ezek rendelkeztek vele szabadon,
fogyasztották, gyarapították, tették ide, tették oda, ahova nekik
tetszett.



HARMADIK RÉSZ.  A NYOMOK.


AZ ESERNYŐ KIBUKKAN.

Sok esztendő elmult, sok tutaj ment át azóta a Garamon, sok megváltozott
Beszterczén, de minket az összes változások közül legjobban érdekel az a
kis aranybetüs táblácska a Gregorics-ház folyosóján, melyen ez van
felírva: «Wibra György köz- és váltóügyvéd.»

Megy a világ, megy, megy… a kis Gyuri fiúból hírneves ügyvéd lett. Bölcs
megyei urak kérik véleményét, ha a tanácsban ül, muskátlis ablakoknál
szép leányfejecskék mosolyognak, ha az utczán jár. Igazán csinos ember
és sok esze van. S mi kell a világon egyéb? Fiatal, egészséges – nyitva
előtte az egész jövendő. Lehet abból valaha még talán követ is.

De ily messzire nem járnak előre a kisvárosi fantáziák. Ők csak egy
garádicsot lépnek. S mi lenne az az egy garádics, ha nem az: hogy kit
fog elvenni Wibra Gyuri?

Hát biz’ ahhoz elmenne Krikovszky Katka is, pedig a legszebb lány a
városban; két kézzel kapna utána a Hupka Matild, pedig ugyancsak
rátartós, gunyoros jószág. Sőt talán Biky Mariska se adna neki kosarat,
habár nemes leány és ötvenezer forintja van. Nagyon olcsók mostan a
leányok!

De Wibra Gyuri nem gondolt mindezekre, nagyon komoly volt és elmélyedő.
Az ismerősei mintegy érezték, hogy valami más fől a fejében, mint a
többi embernek. A rendes szokás az, hogy az ember megszerzi először a
diplomát, azután irodát nyit, azután klienseket szerez s a primitiv
fészek egyre tágul, míg egyszer a nagy tágasságtól olyan üresnek
látszik, hogy okvetetlen kell valakit belehozni. Egy szép női fejecske
hiányzik, vagy szőke, vagy barna. Így csinálja ezt a többi fiatal
prókátor, akinek az Isten fölviszi a dolgát.

Gyurinak esze ágában se volt. Mikor egyszer Krikovszky-mama valami
olyasféle kérdést tett, hogy mikor olvassuk már nevét a Hymenhirek
között, valóságos méltatlankodással felelte:

– Bocsánat, de én nem szoktam házasodni.

Valóban, csak egy rossz szokás, de egy olyan szokás, amelyik sehogysem
akar a divatból kimenni. Évezredek óta emberöltők után új emberöltők
csinálják végig, panaszkodnak is miatta, vakarják a fejüket, hogy
bolondot tettek, de okosabbá a világot még se teszik. Amíg szép fiatal
leányok nőnek, mindig valakinek nőnek…

Az irodája pompásan indult, a szerencse mindenünnen mosolygott feléje,
de ő meglehetősen savanyú képpel fogadta. Dolgozott, hiszen dolgozott,
de inkább megszokásból, mint ahogy az ember megmosakszik, megfésülködik
mindennap, úgy végezte az ő ügyvédi teendőit. A lelke valahol másutt
volt. De hol?

Ejh, hát hová szokott járni ebben a korban a lélek?

Barátjai azt hitték, hogy tudják s váltig unszolták ők is:

– Mért nem házasodol «öreg»?

– Nincs pénzem.

– De hiszen éppen azért; az asszony hozza a pénzt. (Ez a felfogás van a
lateiner-világban.)

Gyuri a fejét rázta, szép férfias oválfeje volt, lelkes, borongós fekete
szemekkel.

– Nem igaz. A pénz hozza az asszonyt!

Ah, milyen asszonyt akarhat ez! Valami nagyralátó terveket véltek
lappangani benne.

– Mennykő nagy stréber. Sokat akar, valami nagyot akar.

Nem kellenek neki ezek a szerény polgári leánykák! Talán egy Mednyánszky
vagy egy Radvánszky baronesz kóvályog fejében. Egy szóval nagy stréber,
olyan mint a vadszőlő, magasra kúszik először és csak aztán kezd
virágozni. Pedig ha most nősülne is emelkedhetnék. Lám a futópaszuly
együtt kúszik a virágaival…

Mind bolond beszéd ez. Nem volt Wibra Gyurinak más baja, ami az ő
pályafutásának egyenletességét, egyéniségének összhangját zavarta, csak
az a szerencsétlen legenda az örökségéről. Nem háborgatta leányarcz, sem
nagyravágyás, csak az a legenda.

Mert legenda volt az másoknak, de ő neki majdnem valóság, mely fénylik
előtte, mint a lidérczfény: nem bírja sem elhagyni, sem elérni. Fut, fut
utána, a köznapi vágányból kiterelve, fut izgatottan, szakadatlanul,
eléje botlik mindenünnen, üldözi ébren, álmában, egy hang kiált ki a
falakból, az utczakövekből: «Hiszen te milliomos vagy». Mikor a
nyomorult öt és tiz forintos kereseteket írja, egyszerre csak
rávigyorognak a kacskaringós betük: «Csapd le a tollat, Wibra Gyuri, van
te neked elég kincsed Isten tudja, mennyi kincsed. Hagyott az apád, mert
a te apád volt, neked gyüjtötte, a te jogos örökséged. Nagy úr vagy te
Gyuri és nem egy szegény kezdő prókátor! Dobd a pokolba azokat az
aktákat és láss a kincseid után. Hogy hol keresd? Persze, hogy hol?
Hiszen éppen ez az, amiben meg lehet bolondulni. Meglehet, rajtok ülsz,
mikor fáradtan leheveredel valahova, meglehet, éppen melegszenek a
tenyeredtől, mikor a kezedet megtámasztod valamiben és az sincs kizárva,
hogy soha sem találod meg. Pedig milyen úr tudnál lenni! Mennyit
tehetnél azzal a pénzzel. Négy lovon járhatnál, pezsgőt innál, inasokat
tartanál. Más világ, más élet nyílnék meg számodra. Czímeres ajtóknak
ezüstkulcsa megcsikordulna a lépteid neszére. És hogy ez így legyen,
csak egy kis eltalálás dolga. Az elmének egy szerencsés villanatja kell
hozzá… De minthogy ez nincs, csak írd tovább barátom a kereseteket és
exekváld nemes nyugalommal a szegény tót alpereseket.»

Valóságos szerencsétlenség volt ő rá nézve az eltünt vagyon tudata. Maga
is érezte ezt és sokszor óhajtotta, hogy bárcsak soha se hallott volna
felőle. Sokért nem adná, ha egy olyan részlet találna kibukkanni a
homályból, mely kétségessé, sőt valószinütlenné tenné az örökség
létezését. Bárcsak előállna egyszer egy ember és így szólna:

«Láttam az öreg Gregoricsot Monakóban, roppant összegeket vesztett!»

De nem, csupa oly részletek vágódtak ki, melyek még jobban bizonyítják
az elrejtett vagyont s olyan emberek bukkantak ki, akik megbiztatták a
fiatal ügyvédet:

– Nagy vagyont, kétségtelenül nagy vagyont hagyott önre a megboldogult
Gregorics Pál. Istenemre mondom, sok pénzének kellett lennie. Igazán nem
sejt ön felőle semmit?

Nem sejtett semmit – de gondolata mindig rajta járt s megrontotta minden
örömét, nyugalmát. A jeles ifjú valóságosan csak _félember_ lett, mert
két ember lelkiállapotát kellett viselnie. Egyik nap abban élt, hogy ő
egy szolgálónak a fia, az is csak törvénytelen. Érezni kezdte, hogy
sokra vitte saját eszével, egyéniségével és boldog, megelégedett volt
ilyenkor, a munka nemes vágya hevítette. De egy szó kellett, egy
gondolat s a fiatal ügyvéd átfordult más emberré. A dúsgazdag Gregorics
Pálnak lett a fia, aki most földönfutó, míg az örökséget meg nem leli.
Időről-időre tantalusi szomj fogta el e végzetes vagyon után; gyakran
ott hagyta virágzó irodáját hetekre s elutazott Bécsbe, kutatni azoknál,
akik egykor apjával üzleti összeköttetésben állottak.

A gazdag kocsigyáros, aki a Gregorics Pál bécsi házát vette meg,
csakugyan mondott is egy jelentékeny adatot.

– Az ön atyja így szólt előttem egy ízben, midőn a vételárat kifizettem:
«egy utalványra teszem be a pénzt valamely bankba» s kérdezgette tőlem
az utalványok és cheque-ek természetét.

Gyuri minden banknál kutatott ezen az alapon, de eredménytelenül.
Teljesen kifáradva, elkedvetlenedve, azzal az erős elhatározással tért
vissza Beszterczebányára, hogy nem létezőnek veszi ezentúl az egész
dolgot. «Nem járom többé a bolondját. Nem engedem, hogy az aranyborjú
örökké bőgjön a fülembe s mindenemet fölegye. Egy lépést se teszek
többé, úgy veszem, mintha álmodtam volna.»

De lehet-e azt úgy venni? Lehet talán hamut kotorni a parázs fölé, de
nem füstölög-e az mégis? Nem fújja-e fel egy széláram untalan.

Egyszer ez fecseg, másszor amaz. A mama, a jó öreg mama, aki már mankón
jár, fölemlegeti a régi jó időket, bizalmasan, őszintén, meleg kandalló
mellett. Régen volt, mindegy már. Ki-kivallogatja, hogy mikor a jó
Gregorics Pál haldokolt, sürgöny útján kivánta volna Gyurit az ágyához.

– Jaj, de nehezen várt, meghalni se tudott, míg te nem jösz. De én
voltam a hibás.

– És miért várt olyan nehezen? Nem mondta?

– De bizony mondta. _Át akart neked adni valamit._

Hogy világosodik, hogy szürkül a homály. Apró, fehér pontok keletkeznek
itt-ott. A bécsi kocsigyáros előadásából megállapítható, hogy
bankutalványban kellett lennie a Gregorics Pál vagyonának. Az öreg mama
szavából kitetszik, hogy ő neki, fiának akarta átadni az utalványt.
Tehát nála volt. De hát hová lett? Melyik bankra szólt? Hát lehet ezt
nem kutatni? Lehet ebbe megnyugodni, józanul, higgadtan elfelejteni
örökre?

Nem, nem. Nem veszhet el végkép, nyomtalanul. Hiszen egy búzaszem is, ha
elesik, árok szélére vagy bárhova, egyszer csak előbuvik váratlanul, még
a kabátzsebből is kicsirázik. Hát még egy ilyen dolog! Egy szó
fölszakítja, egy szikra megvilágítja…

Nem is kellett sokáig várnia. Egy nap a haldokló polgármesterhez,
Krikovszky Tamáshoz hitták Gyurit, végrendeletet csinálni. Jelen volt a
városi főjegyző és néhány szenátor, akiket szintén hivatott utolsó
órájához.

A város feje (ez a makacs parancsoló fej) bágyadtan, sárgán feküdt a
vánkosokon, de még most is volt benne egy ünnepélyes dikczió, amelylyel
elbúcsúzott a tisztikartól, szivökre kötvén a nemes város további
gondozását, aztán kihúzván feje alól a város hivatalos pecsétjét, egy
mély sóhajjal nyujtá a főjegyzőnek:

– Húsz évig nyomtam vele az igazságot.

Majd a végrendeletét diktálta le a Gyuri tolla alá, miközben mintegy
áttekintvén egész életén, forradalmi emlékeiről kezdett beszélni.

– Terringette, milyen idők voltak azok! – – szólt, a szavait Gyurihoz
intézve. – Az ön apjának volt egy vörös esernyője, amelyiknek a nyele ki
volt fúrva. Abban az esernyőlyukban hordta a legtitkosabb értesítéseket
tábortól táborhoz…

– Úgy? Az esernyő – dadogta Wibra György és a szemei megvillantak.

Villám gyanánt ütött fejébe a gondolat. Oh jaj! Ebben az esernyőben volt
a bankutalvány! Vére sebesen kezdett nyargalni ereiben, halántékairól
izzadság csurgott s elméje tomboló diadalmassággal nyomul előre a
bizonyosság felé.

Ott volt, ott volt, biztos, hogy ott volt! Egyszerre eléje toppant a
tiszai jelenet, mikor az ernyő leesett a csónakról a szép szőke vízbe,
hogy elrémült az öreg, hogy igért nagy jutalmat az esernyőért.

Ah, biztos, biztos! Meg is csendültek fülében a Gregorics akkori szavai:
«ha egyszer majd hozzád kerül az esernyő, jó lesz a felhők, esők ellen»,
megcsendültek és kongtak-bongtak, mintha most frissen jönnének a
másvilágról.

A szenátorok el nem bírták gondolni, mi lelte a fiatal ügyvédet, mi
izgatja fel annyira a Krikovszky uram haldoklásában, hiszen végre is jól
teszi, ha elmegy, úgy is csak immel-ámmal húzta már idefent a csúzos
lábait, jól teszi, ha fiatal erőknek enged helyet; bizony nem élt hiába,
megfestetik arczképét a tanácsterem számára s ezzel szépen bevégzé – ha
még új tíz évig tartaná a város gyeplőjét, akkor sem érhetné több, mint
hogy az arczképét megfestetik, de a kép már akkor csunyább lenne.

Még jobban meglepte a szenátorokat az a furcsa, sőt valóságosan bamba
kérdés, melyet daczára az ünnepélyes pillanatnak, a haldoklóhoz
intézett:

– És nagy volt az üreg, kedves polgármester úr?

– Miféle üreg? – kérdé a haldokló, ki már elfelejtette, mit mondott.

– Az esernyőnyélnek a lyuka.

Üveges, meghomályosodott szemeit bágyadtan, csodálkozón emelte rá,
miközben kapkodva szítta be a levegőt a fogain keresztül.

– Bizony nem tudom, sohasem kérdeztem az apjától.

Majd behunyta a szemeit s halk hangon hozzátette, azzal a sajátságos
hányaveti kedélyességgel, melylyel csak a magyar ember tud meghalni:

– De ha vár egy kicsit, mingyárt megtudakolom tőle.

S amit igért, meg is tehette, mert alig hogy eltávozott az ügyvéd és a
tanácsbeliek, egy félóra mulva már nagy fekete zászlót illegetett
Privoda hajdu a városház homlokzatára s a katholikus tornyokban rendre
megkondultak a halottat sirató harangok.

Wibra Gyuri pedig ezalatt hazaérkezve, lázban, izgalomban szaladgált föl
s alá irodájában. Szive majd mámorosan ugrált az örömtől: «Megvan a
kincs, megvan», majd összeszorult reménytelenül: «Azaz megvolna, ha az
esernyő kéznél lenne. De hol van?»

Se enni, se inni, se aludni nem tudott addig, míg ennek a végére nem
jár. Legelsőbben az anyját kérdezte ki. Az öregasszony erőltette is az
emlékező tehetségét, de csak annyit bírt mondani:

– Ki tudhatná már azt édes fiam, annyi esztendő után! És minek is volna
neked az a rongy esernyő?

Gyuri felsóhajtott:

– Kiásnám én azt most a föld mélyéből is öt körmömmel, ha lehetne.

Az asszony vállat vont és a fejét csóválta.

– Talán a Matykó tud róla.

A Matykót könnyű volt megkeríteni, most is ott pipázgatott a «mladi pan»
(fiatal úr) előszobájában, mint annak inasa, de ő is ugyanabból a
kottából énekelt, hogy az esernyőnél nagyobb dolgokat is elfelejtett
azóta, de arra emlékszik, hogy a megboldogult öreg úr még haldokolva is
odakérte magához. A jó Isten tudja, miért vigyázott rá olyan nagyon?

(Tudja már azt más is, nem csak a jó Isten.)

Legtöbbet értek özvegy Bothárné megjegyzései, aki még mindig bérlője a
kis szatócsboltnak a Gregorics-házban s jelen volt, sőt segített a
megholt Gregorics megmosásánál és felöltöztetésénél. Mennyre-földre
esküszik a derék asszonyság, hogy az esernyő ott volt a halottnak az
összeszorított merev kezében, úgy kellett az ujjait szétfeszíteni, hogy
kivegyék, helyébe tevén, amint illik, a szent feszületet.

Az ügyvéd elfordult, egy-két lepergő könyüt morzsolt szét a szemében e
részleteknél.

– Igen, igen, ott volt a kezében az esernyő, – ismétlé özvegy Bothárné,
– soha ne mozduljak erről a helyről, ha nem igaz.

– Nem ér semmit, – dörmögte Gyuri úr, – azt kellene tudnunk, hogy hol
van most.

– Nyilván elkótyavetyélték, mint a többi holmit!

Ez volt a legvalószinübb. Nosza szaladt Gyuri a levéltárba, ott még meg
kell lennie a hagyatéki iratok közt az árverési jegyzőkönyvnek. Meg is
találta csakhamar az eladott tárgyak jegyzékét: ki vette meg és
mennyiért a szekrényeket, asztalokat, székeket, volt ott elősorolva
bunda, puska, vadásztarisznya, botos, hurkatöltő, de esernyő nem fordult
elő. Tizszer átolvasta, hasztalan, nincs semmi nyom, ha csak a következő
sort nem veszszük annak:

«_Hasznavehetetlen tárgyak 2 forint. Megvette a fehér zsidó._»

Ki tudja, ez-e az? De csak ez lehet. E hasznavehetetlen tárgyak közt
lehetett az esernyő. Megvette a fehér zsidó. Nos fel kell tehát a fehér
zsidót keresni. Ez az első teendő.

De ki voltaképen a fehér zsidó?

Mert a boldog bányavárosokban még az árverés idejében ritka volt a
zsidó. Egy-kettő ha akadt, könnyű volt megkülönböztetni. Az egyik sárga
volt, a szőke hajánál fogva, a másik fekete, a harmadik esetleg vörös,
vagy ha megőszült, fehér; ezzel a négy színnel a város valamennyi
izraelitáját meg lehetett különböztetni – de azóta több száz családra
növekedtek Beszterczén, a hajszinek szaporításáról ellenben nem
gondoskodott az Uristen.

Még sem volt nehéz kisütni, öregebb emberek emlékeztek rá, hogy
hajdanában Müncz Jónást hítták fehér zsidónak és annál inkább valószinű,
hogy ő volt, mert a város ócska nadrágjai és mellényei az ő búza-utczai
kis boltjába gyűltek össze, mielőtt földi szereplésük második korszakát
megkezdenék. Még sokan emlékeznek e kicsi boltra, melynek czégéréül
vedlett csizmák, krispinek, szűrök és gubák voltak felakasztva a
következő (szénnel az ajtóra írt) felirattal: «Csak a mezők liliomai
ruházkodnak olcsóbban, mint ezen boltban lehet.»

(Ez bizony igaz is volt, azzal a hozzáadással, hogy a mezők liliomai
valamivel szebben is ruházkodtak, mint ezen boltban lehetett.)

Gyurit mind e magyarázatok nem igen elégítették ki, s bár nem volt
eltelve vérmes reménységgel az esernyő feltalálására nézve, mégis átment
a levéltárból a törvényszéki elnökhöz, nagyságos Sztolarik úrhoz,
tudakozni bővebb részletekről, mivelhogy ő hosszú ideig volt a városban
közjegyző s ösmert minden embert, minden viszonyt.

Őszintén és részletesen elbeszélte fölfedezését, hogy a Gregorics Pál
vagyona, mely minden valószinűség szerint egy külföldi bankban van
letéve utalványra, _majdnem_ megkerült. Az utalvány, semmi kétséget nem
szenved, a Gregorics Pál esernyőjének a nyelében volt eldugva, az
esernyőt meg valószinűleg megvette az árverésen valami Müncz Jónás nevű
zsidó.

Mindezt lihegve, gyorsan, egy szuszra hadarta el Gyuri az egykori
gyámjának.

– Ennyit sikerült megtudnom. De már most mitévő legyek?

– Ez sok, ez több, mint amennyit hittem volna. Most már csak tovább kell
kutatni!

– De hol kutassak? Hiszen már Müncz sincs meg. S ha megvolna is Müncz,
ki tudja, melyik szemétdombon rothadt meg azóta az esernyő.

– Még sem szabad a fonalat elejteni.

– Ösmerte gyámatyám Müncz Jónást?

– Hogyne! Igen becsületes zsidó volt, azért nem vitte szegény semmire.
Gyakran megfordult nálam, mintha most is látnám kopasz fejével,
lengedező fehér hajával a széleken. Istenemre mondom (s itt felugrott
Sztolarik, mint egy kecske) a Gregorics Pál veres esernyője volt a
kezében, mikor legutoljára láttam. Hallod-e, Gyuri, most már tisztán
tudom, meg mernék rá esküdni, még tréfáltam is vele: «Talán bizony a
másvilágra is eljár házalni Jónás és ott vette ezt az esernyőt
Gregoricstól?» Mire ő nevetett és kedélyesen ellenveté, hogy annyira még
nem vitte, ő csak Zólyomban és Hontban jár, a többi megyéket felosztotta
a fiai közt, Móriczé Trencsén, Nyitra, Számié Szepes, Liptó, a
legkisebbik kölyök, a Kóbi, csak a mult héten kapta Bars vármegyét, de a
más világra sem ő nem szándékozik, sem a gyerekeket nem ereszti, ha nem
_muszáj_.

A Wibra Gyuri szemei megcsillantak az örömtől:

– Bravó, kedves gyámatyám! – kiáltott fel (de beillett az rikoltásnak
is). – Ilyen memoriája csak az isteneknek volt!

– Szerencsés ficzkó vagy Gyuri. Valami előérzet súgja nekem, hogy most
jó nyomon vagy, hogy megtalálod az örökségedet.

– Most már én is hiszem – lelkendezett az ügyvéd, ki épp oly könnyen
hajlott az optimizmusra, mint az ellenkezőre, – de hát mi lett a szegény
Münczczel?

– Van egy keresztény legenda a zsidókról. Hogy minden hosszú napon
elvész a világban nyomtalanul egy zsidó. Így veszett el az öreg Jónás is
most vagy tizennégy esztendeje ő rá esett a sor. (Ne félj, a
Rothschildok közül egy sem vész el.) A felesége, a gyermekei csak
várták, csak várták, de Jónás nem jött. Akkor aztán elindultak a fiai
nyomról-nyomra a fölkeresésére s kisült, hogy az öreg Jónás
megtébolyodott s mint ilyen kóválygott szanaszét a tót falvakban, egy
darabig itt látták, ott látták, a kereső fiúk előtt fel-felbukkant a
híre, míg végre egy napon kivetette a holttestét a Garam.

Az ügyvéd szép arczán a kedvetlenség és elcsüggedés borulata futott
végig.

– De hisz’ akkor az ernyő is a Garamba veszett.

– Hátha nem. Miért ne hagyhatta volna otthon? S ha otthon hagyta, most
is ott heverhet ócska holmija közt – mert azt ugyan nem vehette meg
senki. Próba szerencse, fiam Gyuri! Ha neked volnék, most rögtön kocsira
vetném magamat s mennék, míg csak…

– Mennék én is, de hová menjek?

– Hát persze, persze. (Sztolarik elgondolkozott.) A Müncz-fiúk szanaszét
vannak a világban, – a gyufapaklik, melyekkel kezdték, azóta talán
házakká dagadtak valahol, a Müncz-fiúkról semmit sem hallottam, hanem
tudod mit, eredj el Bábaszékre, az özvegy anyjuk ott lakik.

– Merre esik Bábaszék?

– Mingyárt Zólyom mellett, a hegyek közt, azzal csúfolják, hogy
kánikulában megfagyott Bábaszéken a birka.

– És bizonyosan tudja, hogy Münczné ott lakik?

– Egész bizonyosan. Egy pár év előtt megfogadták és elvitték zsidónak
Bábaszékre.


A MI ROZÁLINK.

Igen is, az öreg Müncznét elvitték zsidónak Bábaszékre, negyven
váltóforint fizetéssel, mivelhogy Bábaszéken nem volt zsidó és
okvetetlenül keríteni kellett egyet.

A dolog voltaképen úgy áll, hogy Bábaszék ama kolibri városkák egyike,
melyek csak abban különböznek a szegényes felföldi falvaktól, hogy a
bírájukat polgármesternek titulálják s hogy az év egyik napján
odahajtanak a «laz»-oknak nevezett tanyákról és a szomszédos falukból
egy-két üszőt, tinót és néhány görhes lovacskát s ugyancsak e napon
eljön a zólyomi mézeskalácsos, Plokár Sámuel is és kirakodik a
sátorában; mézeskalácsból való sziveit, huszárjait és bölcsőit gyorsan
szétkapkodják s viszik a környékbeli leányoknak és gyermekeknek.
Egyszóval, vásár van Bábaszéken. És erre századok óta rátartó minden
bábaszéki bennszülött, kétfelé osztván a naptári esztendőt és a
világeseményeket, olyanformán, hogy az egyik részük történik a vásár
előtt, ennyi és annyi héttel vagy hónappal, a másik részük ellenben a
vásár után következik be, mint ahogy például a Deák Ferencz halála éppen
két napra esett a bábaszéki vásár után.

Mindennek pedig okai a régi királyok, kik a zólyomi vagy a véglesi
várban vadászgatván, a szomszéd falvakat borravaló helyett városokká
emelték.

Hát végre is szép privilégium. A városban minden többet ér, többet
mutat, a fundus, a kert, sőt maga az ember is. Mégis csak polgár az
ember s ez már valami. Ha beválasztják a tanácsba, hát szenátor, a
szalmafedeles ódon ház, ahol a tanács ül, városháza, a bocskoros
«kisbíró», dolmány helyett ámbár rézcsattos tüsző van a hasán, hajdúnak
neveztetik. A hajdúnak még dobolni is kell tudni, mert a városkának
saját dobja van – sőt a gazdagabb városok még vizipuskát is szereznek.
Hiába, rang a rang – de fenn is kell azt tartani.

Kivált, mert olyan szelek kezdenek fújni a megyeháza felől, hogy a kis
nyolcz-kilenczszáz lakosú városkák nagy részét eltörlik, megindult
ennélfogva a versengés közöttük, mindenik mutatni akarván
életképességét, mindenik siet nagy lóra ülni, pedig a zabos tarisznyája
csak egy csikófejhez való… Nem lesz ennek jó vége; meglátja, aki megéli.

Jó Zólyom városa Tót-Pelsőcz ellen tör.

– Hiszen nem város ez, még patikája sincs.

Megfojtaná Zólyom egy kanál vízbe Pelsőczöt. (Pedig én Istenem, hiszen
nem lehet minden zug és szöglet Besztercze vagy London!)

De Pelsőcz is kutya, ő meg a nyomorult Bábaszék ellen ugat és
acsarkodik:

– Hiszen nem város az! Még zsidó sincs benne! Ahova pedig zsidó nem
telepszik, annak a helynek nincs jövője, az már csakugyan nem városnak
való.

Bábaszék ismét a nálánál kisebbeket marja… De nem azért vagyok én most
itt, hogy ezt a csúf birkózást kifessem, csak azt akarom röviden
megjegyezni, hogy Bábaszék érdemes előljárósága okulván az ellenség
irigy piszkolódásából – mint ahogy a méh a mérges növényből is ki tudja
szedni a mézet – alkudozásba lépett vala az említett özvegy Müncz
Jónásnéval aziránt, hogy átjőjjön lakni Bábaszékre, nyitván ott a piacz
kellő közepén boltot, szemben a kovácsműhelylyel, hogy minden átutazónak
legott szemet szúrjon, kelendők lévén kiváltképen a következő
árúczikkek: szappan, ostor, pirosító, kékítő, lókefe, vakaró, ár, szög,
só, kocsikenőcs, sáfrány, gyömbér, czimet, csiriz, kenderolaj, szóval
azok a czikkek, melyek Bábaszék határában nem teremnek és Bábaszéken nem
is készíttetnek s valóban a felsoroltakon kívül is van még néhány ilyen
a világon.

Így került Münczné Bábaszékre, hol is nagy tisztelettel fogadták s
mindenben kényeztették, majd hogy a tenyerükön nem hordták (ami
egyébiránt nem lett volna tréfa, mert Rozáli asszony nyomott vagy két
mázsát).

Eleinte soknak visszatetszett, hogy a magistratus nem zsidót szerzett,
hanem csak zsidó asszonyt, mert mégis csak szebb lenne, lélekemelőbb
lenne, ha így szólhatnának: «A mi zsidónk ezt mondta, azt mondta. A mi
Móriczunk vagy Tóbiásunk azt tette, emezt tette», de csak annyit
mondhatni, hogy «a mi zsidóasszonyunk, a mi Rozáliánk», az semmi, ez
túlságosan szerényen hangzik. Egy szó mint száz, zsidót kellett volna
hozni Bábaszékre, nagy szakállút, görbe orrút, ha lehet, vörös hajjal –
az az igazi.

De Konopka uram, a legeszesebb szenátor, aki Müncznével az alkudozásokat
folytatta, s maga ment el érte, meg a holmijáért Beszterczére a
kirendelt szekerekkel (még fel is bokrétázta a lovakat, melyek az
asszonyt hozták), kegyetlenül levágta az elégedetleneket olyan
argumentummal, hogy a Dávid parittyájából kirepült kő se sujtott jobban.

– Ne legyenek ostobák kegyelmetek! Ha egyszer egy asszony király
lehetett Magyarországon, miért ne lehetne másszor egy másik asszony
zsidóboltos Bábaszéken?

Igaz, ami igaz, lecsillapodtak lassanként, sőt még magasztalni is
kezdték a magisztrátus választását, midőn az első purimkor s azután is
minden sátoros ünnepen összejöttek a világ minden részéből a Münczné
fiai, számszerint heten s látták őket ünneplő úri öltözetekben, fűzős
czipőkben a lábukon, magas, fazékalakú kalapokkal a fejeiken,
végigsétálni a piaczon.

A bábaszéki polgárok kiálltak ilyenkor mályva rózsás kertjeikbe s
büszkeségtől dagadozott szivük, amint utánok néztek, azt mondogatván
egymásnak a liczeum-keritéseken keresztül:

– No, ha már ez se város, koma, akkor a denevér is csak muslincza!

– Tíz évig se látni ennyi zsidót Pelsőczön – válaszolta a hasát
simogatva a másik koma.

Az öreg Münczné a boltajtóból legeltette szemeit a fiain, mert rendesen
ott üldögélt, kötögetve a boltajtóban, rezes pápaszemmel az orrán (már
maga ez a pápaszem bizonyos előkelő városias külsőt kölcsönzött
Bábaszéknek), de különben nyájas, kellemetes arczú öreg asszony volt
Münczné s hófehér fodros főkötőjében úgy odaillett a piaczhoz, a fehérre
meszelt épületekhez, a városház méltóságteljes homlokzatához, hogy senki
se tudott elmenni mellette kalapemelés nélkül, épp úgy nem, mint a
nepomuki János szobra mellett. (Hiszen végre is csak ez a két nevezetes
látni való volt Bábaszéken.) Mindenki ösztönszerüleg érezte, hogy a kis
gömbölyű anyóka beleszövődik Bábaszék felvirágzásának terveibe.

– Jó napot ifiasszony. Hogy van ifiasszony?

– Jól, édes gyermekeim.

– Hogy megy a bolt, ifiasszony?

– Jól, édes gyermekeim.

Úgy örültek, de úgy örültek, hogy az ifiasszony fürge, mint a gyík,
egészséges, mint a makk s hogy vagyonosodik szemlátomást; el is
dicsekedtek vele mindenfelé, amerre csak jártak a furmányos szekerekkel.

– A mi Rozáliánk gyarapszik. Teringette, egyre tollasodik a mi Rozálink.
De hát lehet is Bábaszéken! Bábaszék aranyszék. Bábaszék szűz hely…
Bábaszéken lehet még élni.

Valóságosan kényeztették Rozáli ifiasszonyt. Már a hetvenbe járt, de
mégis csak úgy hítták «mlada pani» (ifju asszony). És ebben is van
logika. A király magához kaparintotta az összes értéktelen czímeket és
csak ő neki szabad azokból adományozni, a nép fogta magát (érezvén, hogy
ő is szuverén), a _fiatalságot_ adományozza czímnek. Hát mondom, nagyra
becsülték, kényeztették Rozáli ifiasszonyt s mikor néhány évre az
ideköltözése után egy kőház építéséhez fogott a piaczon – az összes
szekeres gazdák szivességből ajánlkoztak egy-egy forduló útra, kőért,
fáért, a zsellérek pedig egy napi ingyenmunkára vállalkozának; alig
akadt egy-két lustább, aki húzódék, vagy el nem jött, bezzeg azokat is
hogy lehurrogták az okosabbak és előkelőbbek.

– Hitvány ember, – mondták az olyanról – nem becsül az semmit; se
istent, se papot, se zsidót.

Sőt annyira ment a városi hatóság respektusa, hogy a határtagosításnál a
messzetekintő Mravucsán János polgármester felszólalására külön
kihasítottak két darabot a beltelkekből, egyet az esetleges
zsidótemplom, egyet pedig zsidótemető számára – holott csak az az egy
zsidóasszonyuk volt.

De mindegy. Hiszen a jövő előttük áll s ki tudja, mi fénylik abban? És
végre is olyan jól esik beleszőni az idegenekkel való közönséges
beszélgetésekbe «a bábaszéki zsidó-temető mellett egy kődobásnyira» vagy
ilyesmit: «a bábaszéki zsidótemplom fundusa mellett menve», stb.

Mindezeket pedig nagy irigykedéssel és mérgelődéssel hallgatták a
Bábaszéknél is kisebb szomszéd városkák, ekképen nyilatkozván a hátuk
mögött:

– Ah, ezek a bábaszékiek! Nagyzási hóbortba estek a nyavalyások.


A SZÁLAK GLOGOVÁRA VEZETNEK.

Verőfényes tavaszi délutánon könnyű kocsi állt meg a Müncz Jónásné
boltja előtt s egy fiatal úr ugrott le a kocsiról – aki, mint már
tudjuk, nem más, mint a mi Wibra Györgyünk.

Rozáli ifiasszony, aki éppen künn beszélgetett Mravucsán polgármesterrel
és Galba szenátorral, kiváncsian kérdezte a ruganyos léptekkel feléje
tartó úrtól:

– Parancsol valamit?

– Müncz Jónásné?

– Én vagyok.

– Esernyőt szeretnék venni.

A két szenátor csodálkozva nézett fel a felhőtlen, derült égre.

– Az ördögbe is – mormogta magában a messzetekintő Mravucsán – minek
ilyenkor az esernyő? Majd hangosan kérdezte:

– Hová való uraságod?

– Beszterczebányára.

Mravucsán még jobban csodálkozott, szinte kedve lett volna kidülleszteni
a mellét. Mégis csak nagy dolog az, hogy Beszterczéről Bábaszékre jönnek
esernyőt venni. Szép dolog ilyesmit megélni az embernek, pláne a saját
polgármestersége alatt. Gyöngén meglökte Galbát s halkan súgta:

– Hallotta?

– Ez csak szegényes falusi boltocska, uram. Esernyőt s ehhez hasonló
czikkeket nem tartok – felelte Rozáli néni.

– Elég baj az – mormogta Mravucsán uram, a nagy, kifent bajuszát
harapdálva.

– De úgy hallottam, – szólt ujra az idegen – hogy öreg esernyői
volnának.

Öreg esernyők! Pfuj! Mravucsán uram, aki aszthmatikus, egyszerre sebes,
kurta lélekzeteket kezdett venni, és éppen valami fitymáló szót akart
odadöfni az idegennek, midőn egyszerre megvadult lovak rohanása másfelé
fordítá a figyelmét. A vásáros nép, melylyel telve volt a piacz,
szétriadva futott el az út közepéről, a szemközti kovácsműhelyben
megszünt a kalapácsolás, a kovácslegények nagy riongatással futottak a
jobbra felállított Laczikonyha felé, melynek tűzhelyét a pecsenyékkel
együtt feldöntötte a vágtató fogat. A ropogósra megpirított
sertésszeletek ott henteregtek a porban, fölséges illatuk kellemesen
csiklandozván a kovácslegények orrát. A kofák ordítottak,
jajveszékeltek, némelyek, a bátrabbak, leoldván kékes kötényeiket,
ezeket lebegtetve riasztgatták a lovakat, ráirányítván őket szerencsésen
a csizmadiák sátraira. Valóságos ribillió ütött ki, az egész piacz
izgett-mozgott, hullámzott. Egy kovácslegény fölkapott egy hatalmas
pecsenyedarabot, a kofák utána iramodtak, mire egy másik kovácslegény,
hogy segítségére legyen üldözött társának, hirtelen fölragadott a
fujtató alól egy izzó tüzes vasat, azzal rohant a kofák felé, paskolván
azt eszeveszetten a kalapácsával, hogy a tüzes szikrák két ölnyire
frecsegtek köröskörül.

A két pej paripa pedig ezalatt tovább száguldott a kolpachi fazekas
portékáin keresztül, magával vonszolva egy finom úri bricska roncsait.
«No abból se lesz többé kocsi», mondá nagy flegmával a kovácsmester, aki
bőrköténye alá dugott kezekkel nézte a jelenetet. Alkalmasint valamely
házfalhoz ütődött a kocsi s teljesen összezúzódék a hátulsó balrésze; a
tengely is kettétört, az egyik kerék lemaradt valahol lőcsöstül,
saraglyástól, úgy hogy most már kezdett lecsúszni a narancsszínüre
festett kas is. A gyeplő a lovak közé esve, a földet seperte s valóban
szép volt látni a nekiszilajodott állatokat, lelógó sörényükkel,
tajtékos szájjal, lila gőzt lövelő orrlikaikkal, amint a gazdátlanság
élvezetének mintegy deliriumában, hátraszegett nyakkal vágtatván
bomlottul, első lábaikkal a levegőben látszottak úszni.

– Szép dögök! – mondta Galba szenátor úr.

– A glogovai pap lovai – jegyzé meg Mravucsán. – Félek, valami
szerencsétlenség történt. Menjünk Galba!

Azalatt, míg Münczné az előljárókkal beszélgetett a boltajtó előtt,
felszaporodván a vevők, akiket ki kell szolgálnia s akik türelemmel
vártak az ifiasszonyra, ímmel-ámmal mondta az idegennek:

– Öreg esernyők volnának uram, bizonyára akad egynéhány a padláson, de
azok nem ilyen finom úrnak valók.

– Terringette! Hátha mégis láthatnám őket!

Münczné a boltajtóba lépve, megfogta a kilincset, hogy maga előtt
ereszsze a vevőket s mindössze a küszöbről tett egy elutasító
mozdulatot.

– Biztosítom, hogy ön a kezébe se fogná.

Hősünk azonban nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni, utána ment a
boltba s bevárta, míg végzett a vevőivel, akkor újra ismétlé, hogy látni
akarja az ócska holmikat.

– Ejh, uram, hagyjon békét! Mondom, hogy nem önnek valók. Ez esernyők
abból az időből vannak, mikor még a férjem élt, aki értett a
javításukhoz, többnyire összetört bordázatuak, rongyosak – azonfelül úgy
elhányódtak a padláson hasznavehetetlen lom és rongyok között, hogy nem
érdemes értük felfáradni. De nem is lehetne. A fiam kiment a vásárba, a
szolgálónak orbáncz van a lábában, nem mozdulhat, magam pedig így vásár
idején el nem mozdulhatok a boltból egy perczre sem.

Az ügyvéd egy ötforintost vett ki a tárczájából.

– Nem kívánom ingyen a szívességét, Münczné asszony, de az esernyőket
minden áron látni akarom. Ereszszen hát fel engem magamat a padlásra.
Fogja ezt egyelőre.

Münczné utána nem nyúlt a pénznek s apró szemei, melyek mélyen bent
ültek kövér arczának üregeiben, szúrón, gyanakodóan tapadtak az előkelő
külsejű ifjúra.

– Most már éppen nem mutatom meg az esernyőket.

– Miért?

– Mert a megboldogult férjem arra tanított: «Soha se tégy olyat, Rozáli,
amit nem értesz» s az én szegény férjem igen bölcs ember volt.

– Persze, persze. Igaza van, ha nem érti, hogy mért ajánlok öt forintot
rongyos esernyők látásáért.

– Úgy van, öt forintért valami különbet is láthatna ön.

– Nos, pedig igen egyszerű eset. Az apámnak volt egy ócska esernyője,
melyet ő igen szeretett életében, valóságosan ragaszkodott hozzá,
megtudtam véletlenül, hogy az a maga férjéhez került, Münczné asszony,
most meg akarnám szerezni, mint ereklyét.

– Ki volt az uraságod apja? Talán tudnék a dologról.

Az idegen elpirult kissé.

– Gregorics Pál – mondá.

– Ah, a Gregorics! Megálljon csak! Igen, igen, emlékszem, az a furcsa
emberke, ki halála után…

– Az, az! Aki két-két ezer forintot hagyott a beszterczei asszonyoknak.

– Tudom, tudom, de ő neki nem volt, ha jól emlékszem, fia…

– Igenis, az az… (zavarba jött, megakadt). Én Wibra György ügyvéd
vagyok.

Most már az öreg Münczné jött zavarba.

– No persze. Oh, oh! Ez az én ostoba öreg fejem. Oh, oh, tudom már.
Hogyne tudnám! Hallottam már a tekintetes úr hírét. Nagyon örülök, hogy
látom a tekintetes urat. Ösmertem a szegény tátiját. Istenem, hogy
hasonlít hozzá és mégis milyen csinos. Nagyon ösmertem, ámbár – tette
hozzá mosolyogva – nekem nem hagyott kétezer forintot. Jaj, én már akkor
is öreg voltam, mikor ő fiatal volt. No hát csak tessék azokat az
esernyőket megnézni. Majd megmutatom az utat és megmagyarázom, hol
vannak a padláson. Tessék utánam jönni. Bár csak megtalálná az öreg
tekintetes úr esernyőjét…

– Ötven forint ütné érte a markát, Münczné asszony.

Az ötven forint szóra megcsillogtak az öreg asszony szemei, mint
Szent-János bogarak. Oh, a jó fiú! – sóhajtá az égre nézve – csak
nincsen semmi tetszetősebb az Isten előtt, mint egy jó fiú, aki tiszteli
a szülei emlékét! Olyan fürge, olyan eleven lett az ötven forint szóra,
mint az orsó s becsukván a bolt belső üvegajtaját kívülről, gyors
tipegéssel vezette Gyurit az udvarra a létrához s most már maga is föl
akart menni, hogy segítségre legyen.

– Nem, nem, maradjon lent Münczné asszony. Mit szólna a világ – szólt
Gyuri, tréfálkozva – ha meglátná, hogy ketten megyünk fel a padlásra?

Rozáli mama vidám kaczajra fakadva csapta össze a kezeit.

– Oh, édes tekintetes szívecském! Hol vagyok már én attól? Már nekem a
tatája se testált semmit. Pedig valamikor… (Lesimogatta a felborzolt ősz
haját elől.) No hát csak menjen fel lelkem.

Egy jó félóráig turkált fent a Münczné limlomjai közt Wibra Gyuri –
mialatt az asszony kétszer is kiszaladt a boltból utána nézni.
Türelmetlenné tette az ötven forint.

– Széna-e, vagy szalma? – kérdé, amint végre meglátta háttal lefelé
lépegetni a létra fokain. Pedig hiábavaló kérdés volt: esernyő nélkül
jött.

– Mindent átnéztem, – mondta lehangoltan, – egyik esernyő se az igazi.

A zsidóasszony kedvetlen arczot vágott, tokája fájdalmasan rezegni
látszott, a szeme pedig szaporán pislákolt. Ájváj, hova tehette az az
ostoba Jónás? – dörmögte. – Ötven forint! Borzasztó! Jónásnak soha se
voltak ösztönei…

– Valószínűleg a férje hordta ezt az esernyőt. Sztolarik úr, a mostani
törvényszéki elnök, azt mondja, hogy a kezében látta, biztosan emlékszik
rá.

– Hogy nézett ki?

– Piros volt a szövetje, májszínű folttal fölül, a szövet alján keskeny
zöldvirágos csík futott körbe; fekete fanyele szürke csontfogantyúban
végződött.

Rozáli ifiasszony felkiáltott:

– Ne menjek soha az égbe, ha nem azt vitte a Jónás az utolsó útjára.
Mintha most is előttem állna. Azt vitte, istenemre azt vitte…

– Elég rosszul cselekedte.

Rozáli mama védeni kezdte:

– Mit tudhatta ő, melyiket kell itthon hagyni! Nem voltak ösztönei.

– Tehát vége van! – sóhajtott fel az ügyvéd, aki ott állt a létránál
tanácstalanul, szinte megdermedve, mint Marius Carthago romjain;
csakhogy az ő Carthagójából a romok se maradtak meg, – eloszlott az
egész a légbe, ahonnan építve volt.

Kényszeredetten lépegetett ki a kapuajtón a kocsijához, az anyóka most
már lomhán topogott utána, jobbra-balra dülöngve, mint egy hízott lúd.
Künn az utczán azonban egyszerre élénken megragadta a Wibra Gyuri
gallérját:

– Ej, nini. El is felejtettem volna. Hiszen éppen itthon van a Móricz
fiam, aki mészáros Ipolysághon és juhokat jött venni. A Móricz fiam
mindent tud és soha se menjek az égbe (Rozáli mama, úgy látszik, jobb
szeretett idelent a földön maradni), ha az nem nyujt valami
felvilágosítást a veres esernyőről. Menjen csak, tekintetes lelkem,
egyenesen a vásártérre, a birkák közé és szólítsa meg ott a legszebb
embert és az lesz a Móricz fiam… roppant szép, különösen szép a Móricz.
Csak szólítsa meg és igérje neki az ötven forintot. Ne menjek soha az
égbe, ha a Móricz nem mesélt nekem valamit erről az esernyőről. Mert
mikor a szegény Jónásom elveszett, a Móriczka ment őt felkeresni s
megtalálván a fonalat, nyomról-nyomra, faluról-falura követte,
kérdezősködvén, kutatván, míg végre minden kiviláglott (Rozália mama
könyezve nézett fel az égre). Oh, Jónás, Jónás, mért tetted azt velünk?
Ha már elment az eszed, mi szükség volt utána menned neked is? Van a te
fiaidnak elegendő.

Megkapaszkodott volna már Wibra Gyuri a szalmaszálban is, szó nélkül
sietett tehát a bocskortalp és halina-árukkal rakott sátrak között a
templom háta mögé, a vásártérre.

Egy kis kérdezősködéssel ráakadt Müncz Móriczra, egy tömzsi, kövér
emberkére, olyan szeplős arczczal, mint egy pulykatojás. Rút volt, mint
egy faun. A derekáról egy sásalakú aczél fityegett s jobb karjára
ökörfej volt kitetovirozva.

Éppen egy kajlaszarvú tehénre alkudozott. Az eladó, egy lesti
szűcsmester, mennyre-földre esküdözött, hogy ehhez fogható tehenet még
nem vett élő ember Bábaszéken.

– Mert ez megeszi a szalmát is – mondá – és mégis tizennégy itcze tejet
ad naponkint.

– Ostobaság! – felelte fitymálva Müncz Móricz, – nem vagyok én borjú,
aki szopni fogja, hogy nekem tejelését dícséri kend, mészáros vagyok,
aki levágja és kiméri.

– Hát ez már igaz – hagyta rá a becsületes szűcsmester és a saját
inicziativájából engedett a tehén árából öt forintot.

Ez még kevés lehetett Móricznak, mert körültapogatván a jószágot, nagyot
csapott a lapoczkájára. «Mennyi csont!» – kiáltott fel kétségbeesve,
aztán kipeczkelte száját és fogait nézegette.

– Ah, hiszen nincs már ennek foga se!

– Mit beszél az úr fogakról? – mordult fel a becsületes szűcs. – Csak
nem akarná talán kimérni a fogakat is?

– De rúg is a rusnya állatja!

– Ejh, mit, holta után nem fog rúgni; pedig reménylem, csak holta után
szándékozik kimérni.

A becsületes szűcs nevetett a saját megjegyzésén s mert az jó hangulatba
ejtette, e jó hangulatában megint engedett öt forintot.

Még ez is kevés lehetett Móricznak, mert még mindig nézegette a Bimbót,
hogy új és új hibákat fedezzen fel benne, midőn ott termett Wibra Gyuri
és megszólítá magyarul:

– Jőjjön csak egy szóra Müncz úr!

Arra, hogy a vevőjét elhíjják, ijedtében még lejebb szállott öt
forinttal a szűcs és most már tenyerébe csapott az okos Móricz, aki
mindig estefelé vásárolt ama reményvesztett tulajdonosoktól, kik egész
idáig nem bírtak túladni a jószágon.

– Mi tetszik, uram?

– Valamit szeretnék öntől venni, ami sem az enyém, sem az öné.

– Nos, ilyen portéka elég sok van a világon – vigyorgott Móricz. –
Biztosítom, hogy igen jutányosan adom.

– Menjünk egy kicsit odébb innen!

Gyuri elvezette, ki a sokadalomból, a város közkútjához, ahol egy
terebélyes kőrisfa nyujtott árnyékot. Ez a fa, melyet sorompóval vett
körül a nemes város s két oldalról padot állíttatott alája, szintén
hozzátartozott Bábaszék jövendő nagyságához: a pézsmaszagú, aranyzöldbe
játszó bogarak, melyek keskeny, hosszúkás leveleit ellepték s némely
orvosságok készítéséhez kellenek, e _hólyaghúzó izgonczok_ (ahogy a
tudósok hívják őket) megannyi argumentumok lehetnek a felsőségnél, hogy
Bábaszék is megkapja egykor a patikát.

A bábaszéki menyecskék sokszor vittek ilyen bogarakat bögrékben azelőtt
Zólyomba, hol a patikárus megvette egy pár garasért, de utóbb
statutummal tiltá el ezt a machinácziót a nemes város, mondván: «A fához
patika dukál. A bogarakat nem engedjük kivinni»… Tudja ám a leczkéjét a
messzetekintő Mravucsán!

Gyuri elbeszélte röviden, mi járatban van, hogy ereklyének szeretné
megszerezni az apja kedvencz esernyőjét, melyet az öreg Jónás hordott
magával.

– Tud-e valamit felőle?

– Tudok – felelte Móricz kedvetlenül, mert meglehetősen leesett az álla,
hogy ilyen csekélységről van szó.

– Ötven forintot ajánlok fel, ha útba igazít és sikere lesz.

Móricz ijedten kapta le sipkáját. Ötven forint egy ócska esernyőért!
Haj, ez talán maga a kóburgi herczeg Szent-Antalról! Egyetlen
szemvillanattal észrevette most, milyen finom ruhában van.

– Meg lehet találni az esernyőt – mondá feltűnő mohósággal, majd
gondolkozva tette utána a mérséklő «úgy hiszem»-et.

– Beszéljen el mindent, amit tud!

Hallgatott egy darabig elmélyedve; apjára vonatkozó emlékei kuszán
voltak összehányva a fejében, mint a tövisboglya.

– Igen, igen, az esernyő! Hol is volt csak? Tizennégy, tizenöt éve
annak, hogy apám eltűnt, sok részlet elhalványodott emlékezetemből, de
azt bizonyosan tudom, hogy a fölkeresésére indulván az öcsémmel,
Podhrágyon találtam fel az első szálat, melyen elindulva, követhettük.
Podhrágyon még teljes eszénél volt, néhány apróságot eladott a
falubelieknek, a korcsmában meghált s egy ócska pecsétnyomót vett
bizonyos Raksányi nevű kurta nemestől, két forintért. Nagyon eszénél
volt, mert ezt a pecsétnyomót, mikor a Garamból kifogták, megtaláltuk a
zsebében s ötven forintért adtuk el egy antikváriusnak, ugyanis kisült
róla, hogy Mohorai Vidnek volt pecsétje, az Árpád-korból.

– Szép, szép, de ezek a részletek engem nem érdekelnek, Móricz úr –
szólt közbe hősünk türelmetlenkedve.

– Majd meg tetszik látni, hogy érdekesek.

– Az meglehet, de nem vonatkoznak az esernyőre.

– De bizony arra is vonatkoznak. Csak figyelemmel tessék hallgatni.
Podhrágyon megtudtam, hogy onnan Abellovára ment. Hát én is Abellovára
mentem. Az itt előadottak szerint már is gyanakodni kezdtem, hogy az
öregem elméje elborult, úgy is mindig hajlott a búskomorságra. Itt
ugyanis elbeszélték nekünk, hogy az _angyalos krajczárokat_
négykrajczárjával váltogatta be a falubeliektől. Később azonban kitűnt,
hogy tévedtem a föltevésemmel.

– Hogyan? Még mindig nem volt bolond?

– Nem, mert néhány nappal utána két zsidólegény járt Abellován, akik
egy-egy tarisznya angyalos krajczárt hoztak magukkal, amiket viszont az
abellovaiak váltogattak be három krajczárjával – tudván, hogy az
angyalos krajczárok négyet érnek.

– Eszerint lehetséges…

– Nemcsak lehetséges, de bizonyos, hogy a két fiatal csaló bízta meg az
angyalos krajczárok bevásárlásával az én becsületes öregemet, aki így
tudtán kívül lett bűnrészessé. Mégis valószínű, hogy az esze nem volt
egészen a helyén, mert különben nem engedi magát beugratni. Abellováról
átment a Viszoka Hora nyírerdőn át Dolinkára, de itt semmi különöset nem
bírtunk felfedezni az ő viselkedéséről, pedig két napig volt itt,
ellenben bizonyos, hogy az utána következő faluban, Sztrecsnyón már
utána szaladtak a gyerekek és csúfolták, mint egykor Illés prófétát, ő
meg szétbontván batyuját (nem Illés próféta, de az én tátim)
áruczikkelyeivel dobálta őket. Ötven esztendő mulva se felejtik el ezt a
napot Sztrecsnyón, midőn kókusz-szappanok, kalárisok, bicskák és
harmonikák hulltak, mint az égi manna, a nép közé. Azóta példabeszéd is
lett, amint hallom, hogy: «_Egyszer járt Sztrecsnyón bolond zsidó!_»

– Ördög vigye Sztrecsnyót! Térjünk már egyszer a dologra!

– Ott vagyunk már. A veres tornyú Kobolnyikon már batyu nélkül látták
szegény apámat, az egyik kezében bottal, a másikban esernyőjével
hadonászva a ráuszított kutyák ellen. Kobolnyikon tehát még megvolt az
esernyője.

A Móricz szeplős arczán könnyek kezdtek folyni, úgy elérzékenyült, úgy
elfogódott a szíve ezeknél a részleteknél, a hangja is tompa lett és
végtelenül lágy.

– Sokfelé kutattunk aztán a környéken, de csak Lehotán tudtunk meg róla
valamit. Egy zivataros nyári éjszakán oda kopogtatott be a falu szélén
lakó csőszhöz – de az, mikor meglátta, hogy zsidó, kikergette. Nem volt
már akkor se kalapja, se esernyője. Csak a nagy kampós botja, melylyel
annyiszor kergetett bennünket gyerekkorunkban.

– Ah igen, kezdem már érteni az ön terjengősségét. Az esernyő a
Kobolnyik és Lehota közti területen veszett el – ezt akarja kimutatni.

– Igen.

– Elhiszem, Móricz úr, de ez csak annyi, mint semmi. Apja talán
elhajitotta az erdőben, sziklák között. S a legjobb esetben, ha
megtalálta valaki, elvitte a búzaföldjére, hogy a madárijesztőt
öltöztesse fel félelmetesebbre.

– Nem az történt. Tudom, mi történt.

– Ugyan?

– Véletlenségből tudtam meg, mert nem az esernyőt kerestem, bántam is én
az esernyőt, hanem apámat. A «Kvet» hegységben egy fazekassal
találkoztunk. A fazekas, aki gyalog ballagott a szekere mellett, nagyon
beszédes ember volt. Mint minden utastól, tőle is megkérdeztem, nem
látott-e jártában-keltében egy ilyen és ilyen kinézésű zsidót? «De
bizony láttam», felelte, «hetekkel ezelőtt Glogován, éppen egy
felhőszakadáskor, feltűnt nekem, amint egy ázó kis gyerekre, egy ház
eresze alatt ráborította esernyőjét és tovább ment.»

Az ügyvéd élénken ugrott fel:

– Ohó! Csak tovább, tovább!

– Nincs tovább, uram, csak ennyit tudok, de ez bizonyos. A fazekas
leírása mindenben atyámra talált s azonfelül Glogova közte esik
Lehotának és Kobolnyiknak.

– Ez már értékes adat! – kiáltott fel az ügyvéd s kivett a tárczájából
egy ötvenest. – Fogja ezt a szívességeért. Isten áldja meg.

Elrohant, mint a vizsla, mely végre megszagolta az igaz nyomot. Hajrá!
Utána! Átugrott egy garádon, hogy hamarább átgázolhasson a borókabokrok
között az útra s minél előbb ott lehessen a kocsijánál. Röpülni
szeretett volna tudni.

Ment, ment, de amint egy perczre megállott, túl a mézeskalácsos-sátron,
egy gyékénynél, hol a túrócz-szent-mártoni maticza nyomtatványait árulta
a zólyomi könyvkötő s olvasni kezdé az egyik maghintő versezet kezdő
sorait:

  Tótok, amit mondok, nem valami titok
  Kik rosszat akarnak, nem jó barátitok –

egyszerre csak megint előtte állott Müncz Móricz.

– Engedje meg, – szólt – hogy utána futottam, de eszembe jutott, hogy
egy jó tanácsot adhatok.

– Kérem.

– Annyi glogovai ember van most itt a vásáron, hogy kidoboltathatná a
nagyságos úr – nem tudom, jól czímezem-e?

– Túlságosan jól – felelte az ügyvéd.

– Kidoboltathatná, hogy aki tud az évek előtti esetről az ernyővel, ha
jelentkezik, jutalmat kap. Meg vagyok győződve, egy óra mulva már biztos
adatai volnának. Egy olyan kis faluban mindent tudnak.

– Fölösleges, – jegyzé meg az ügyvéd – mert magam indulok Glogovára,
azonnal. Mind a mellett köszönöm szivességét!

– Ah, uram, én köszönöm. Valóban herczegileg jutalmazott oly
csekélységért. Szinte szégyenlem magamat. A patvarba is, ötven forintot.
Egy forintért is elmondtam volna.

Az ügyvéd elmosolyodott.

– Én még ezeret is megadtam volna érte, Móricz úr.

Azzal sietve fordult be a kékre festett kapujú Schramek-ház mellett,
melynek tövében a kaczkiás zelevnyiki menyecskék árulták hosszú
mogyorólánczaikat, nagy garmadákba rakott hagymakoszorúikat stb. és ahol
még pénz helyett jobbadán csak termények képezték a csereértéket. Móricz
azalatt elálmélkodva nézett utána, míg csak láthatta. «Ezer forintot is
adott volna!» – tűnődék s aztán fejcsóválva ballagott a lesti szűcstől
megvett tehénkéje felé.


A FÜLBEVALÓ.

A Schramek-házzal átellenben egy kicsit srét a nyitott ablakú korcsmából
nagy vásári vígság zengett ki. Azaz, bocsánat, vendéglőből – a
bábaszékiek így szerették nevezni és méltán, mert megvetvén a falusi
korcsmák egyszerű boróka-kötegét, arisztokratikusabb forgács-bokréta
lengedezett homlokáról. Messziről kihallatszott a pelsőczi vályogos
czigányok czinczogása. Kandi tót menyecskék, «békába» igazított hajjal,
kaczér főkötőikben, melyekből a fül irányában egy-egy ingerkedő
csipkekoczka fityeg le, sugár termetű leányzók, piros pántlikával a
kender-szöszke hajfonatukban, beleskelődnek az ablakoknál s a
csiklandozóbb nótáknál tánczra perdülnek künn az utczán.

De a kiváncsiság még a nótánál is hatalmasabb. Egyszerre beszűnik a
dévaj ugrándozás, mivelhogy nagy sokaságtól követve Fiala János, a város
hajdúja közeleg, nyakában a nagy dobot czipelve. Megáll és
lélekszakadtából kezdi verni.

No ugyan mi nevezetes történhetett? Talán a Mravucsánné zsenge libái
vesztek el a legelőről?

Tízen is kérdezik Fialát, mi történt, de Fiala a világért se veszi ki
szájából a pompásan égő «zapekacskát»[5] s különben is önérzetesebb
férfiú, mintsem magánúton közölje, ami hivatalos.

Előbb tehát eldobolta a verset s csak azután kiáltá stentori hangon, a
verő pálczákkal gesztikulálva, ami következik:

«Adatik tudtára, akiket illet, hogy egy arany fülbevaló zöld drágakővel
elveszett a téglaégetőtül a templomig terjedő úton. A becsületes
megtalálónak, aki a városházára behozza, illő jutalom biztosíttatik.»

Gyuri is megállt egy perczre a dobszóra, meghallgatta a hirdetményt s
nevette, minő fogakat csinálnak maguknak a menyecskék és leányok.

– No, én ugyan vissza nem adnám, ha megtalálnám – szólt az egyik.

– Arany tűt csináltatnék belőle a hajamba – mondá egy másik.

– Pislants rám, istenkém! – fohászkodott fel, szemeit a magasba vetvén,
a harmadik.

– Ne az égre nézz, te golyhó, ha meg akarod találni, de le a földre –
figyelmezteté a negyedik.

Hanem biz’ azt a sors úgy rendezé, hogy éppen olyan valaki találja meg,
aki nem akarja. S ez Wibra Gyuri volt. Alig lépett néhányat, midőn
egyszerre nevetni kezdett rá a porból a lába alól egy parányi zöld szem,
akkora, mint egy borsó.

Lehajolt, fölvette, hát épen a hirdetett arany fülbevaló volt a
smaragdkővel. Hát ez is csak bosszúság, mikor úgy siet valaki. Nem tudta
éppen más megtalálni, abból a sok száz emberből, aki az utczán lődörög!
De már mindegy, a zöld szem olyan nyájasan nézett rá, nem dobhatja
vissza, hogy egy utána következő bocskor esetleg összetapossa. Ugyan ki
visel ilyen finom ékszert? Ejh, akárki, ha már megtalálta, elviszi a
városházára, abba nem törik bele a dereka, úgy is tíz-húsz lépés ide.

Befordult a városház ódon kapuja alá, hol bőrvedrek lógtak le a
boltozatról imponálón, a szögletbe lökve pedig egy rozoga kaloda
borongott (Sic transit gloria mundi), fölment a garádicsokon és
benyitott a tanácsterembe, ahol a hosszú zöld asztalnál együtt ült a
szenátus, egy felette komoly és sürgős ügyről tanácskozván.

Valóban kellemetlen eset volt szőnyegen. A város tulajdonát képező
Liskovina erdő csősze jött lihegve azzal a jelentéssel, hogy ismeretlen,
úri ruházatú férfit talált felakasztva egy fán, – imhát mi történjék a
holttesttel?

Éppen ebben főtt a szenátus feje most s látszottak az összeránczolt
homlokokon a nagy lelki tusák.

Konopka szenátor kifejtette, hogy a dolognak az a rendje, behozni az
akasztott embert a temetői bódéba s egyúttal értesíteni a szolgabirót,
tekintetes Géry Mihály urat, hogy a járási orvossal, aki fel fogja
bonczolni, a helyszínén megjelenhessen.

Galba fejét rázta; Galba mindenha diplomata volt, most is furfangon
jártatta eszét. Ő – úgymond – legokosabbnak tartaná nem szólni semmit,
nem írni semmit, hanem elvonszolni nagy titokban a halottat kétszáz
lépésnyire onnan a «Kvaka» nevű nyirjesbe, amely már a travniki határhoz
tartozik. Hadd találják meg a travnikiak!

Mravucsán ingadozott, hümmögött, fészkelődött, fejét vakarta s végre is
elkezdett zsörtölődni, hogy roppant fullasztó meleg van s hogy köszvény
hasogatja a kezét, hogy a szenátori asztalnak mozog az egyik lába, nosza
hamar alája kell dugni valami ócska megyei rendeletet. Várta azalatt,
hogy a többség döntsön. A többség a Galba részén volt. Csakhogy a
Galba-párt ismét két részre szakadt. A szorosan vett Galbaisták a
holttest átcsempészését kivánták a travniki határra. A mérsékeltebbek,
Kozsehuba András pótindítványa folytán, eltérőleg a Galba mamelukjaitól,
megelégedtek volna azzal is, hogy ott helyben a fa alatt, ahol
felakasztotta magát, kaparják be az anyaföldbe a szerencsétlent, – ők
csak azt akarták kikerülni, hogy ne vigyék keresztül az egész határon a
temetőig, ami okvetetlenül bekövetkeznék, ha a szolgabirót értesítenék
az esetről s roppant hátrányokkal járna a bábaszékiekre nézve, miután
tudvalevőleg jégveréstől kellene tartaniok.

– Ostoba babonaság! – pattant föl Konopka.

– Hiszen igaz, igaz, Konopka uram, de ki tehet róla, ha már egyszer a
nép mégis azt hiszi – erősködék a Kozsehuba-párti Fajka szenátor.

Konopka mérgesen ütött a pecsétgyűrűs kövér kezével az asztalra, mire
templomi csönd támadt:

– Szomorú az, hogy egy szenátor beszél így. Biztosítom kegyelmeteket,
hogy ama szegény hulla miatt ugyan ide nem dirigálja az Úristen a jeges
felhőit. Egy az ördöghöz fordult ember kedvéért nem sujt ezer olyat, aki
az ő oldalánál maradt, pláne olyanformán, hogy éppen csak a bűnöst ne
érje a büntetés. Micsoda Isten lenne az!

Mravucsán föllélekzett ez ékes szavakra, melyek láthatólag
meghökkentették az egész magisztrátust, felösmeré legott a szerencsés
perczet s mint egykor az ökörszem a sas szárnya alatt, följebb próbált
röpülni magánál a sasnál.

– Ami úgy van, az úgy van – ropogtatá a szavakat, helyre rángatván
dókáján a félrecsúszott vitézkötést – s következéskép határozatilag
kimondom, hogy a felhozott oknál fogva jégverés nem lészen.

Felugrott erre Fajka uram, mint egy hörcsög.

– Az mindegy! Bár lenne, ha már úgy van. Mert ha egyszer az egész város
bebiztosít a triesztinél, nem látom be, mi különbség, ha van, vagy ha
nincsen jégverés. Sőt jobb, ha van, mert a bábaszékiek, ahogy én ösmerem
őket, ha a hullát keresztülviszik a határon, értéken felül biztosítják a
vetéseiket. Itt a szerencsétlenség nem a jégverésben, de a
keresztülvitelben van.

De ’iszen, nagy debatter Fajka uram, megint fején találta a szöget: a
Galba- és a Kozsehuba-pártiak fel voltak villanyozva.

– Milyen agyvelő! – rikkantott fel Kozsehuba.

Az agyvelőről eszébe jutott Galbának a bonczolás – per associationem
idearum – és élénken veté közbe:

– Minek azt az embert felbonczolni? Úgy is tudjuk ki. Kutya legyek, ha
nem a biztosító társaságnak valami kapzsi ügynöke, aki azért akasztotta
fel magát itt nálunk, hogy belekergesse a lakosságot a biztosításba.
Hiszen olyan világos, mint a nap.

– Bolond kend Galba! – zúdult fel Konopka indulatosan.

Amire kitört a háborgás, a féktelen zaj, a szenátorok felugráltak s
ahogy a Fiala hajdú szokta mondani, fölforrtak a város bögréi, minden
szem a polgármesteren csüngött, a kanálon, aki a fölösleges habot
leszedje.

De a polgármester a molnárkék dóka magas gallérjába húzta le a fejét,
szinte eltünt, mint a felkorbácsolt hullámok közt a boly, tanácstalanul
harapdálta a bajuszát, hogy mit tegyen, mit mondjon most, mikor
egyszerre benyitott az ajtón Wibra Gyuri… Hiába, a hatalmasok tekintélye
fölött a gondviselés őrködik!

Látván a különös idegent, aki egy-két órával előbb ócska esernyőt akart
Müncznénél venni, hirtelen kirúgta maga alól a széket s rohant feléje
sebbel-lobbal, hadd higyjék a szenátorok, mintha valami roppant sürgős
és fontos dolga lenne az érkezővel.

– Ah, uram, – szólt mohón – ön engem keres?

– Ha ön a polgármester.

– Természetesen, oh természetesen. (Ki is lehetne más a polgármester
Bábaszéken, mint Mravucsán?)

– Egy fülbevaló végett doboltak.

– Igen, igen, doboltak.

– Megtaláltam a fülbevalót, itt van.

A polgármester arcza a megelégedéstől sugárzott.

– No, ez már becsület, uram. Ezt már szeretem. Az én polgármesterségem
alatt még nem veszett el fülbevaló, csak ez és ez is megkerült. Ezt
nevezem én hatósági rendnek.

Aztán a szenátorok felé fordult:

– Egy óra előtt küldtem el Fialát a dobbal és már itt van a fülbevaló.
Ilyesmit Budapesten se produkálhatnak. Ilyesmi csak Bábaszéken van.

Eközben észrevette, hogy az idegen úr távozni készül, gyanus mohósággal
kezdte marasztalni.

– De mi az? Csak nem akar elmenni? Az ördögbe is, uram, ezért jutalom
van igérve.

– Nem tartok rá igényt.

– Oh még mit? (Rosszalóan csóválta a fejét.) Ne tessék kérem ilyet
mondani! Nem tudom, melyik apostolnak a levelezésében vagyon, hogy: Nem
áll vala pedig minden édesség aranyból és ezüstből. Úrfi, úrfi, ne ilyen
könnyen a szerencsével! Látatlanban csak a szegény ember adta el azt az
ördögnek, amiről nem tudott és aztán nagyon megsajnálta. Egy mesében van
így.

– Igaz, megsajnálta – felelte mosolyogva az ügyvéd, kinek eszébe jutott
a népmese – de itt bajosan foroghat fenn ilyen eset.

– Ön nem is álmodja talán, kié a fülbevaló.

– Ugyan kié?

– A glogovai pap hugáé.

Gyuri úr gúnyosan biggyesztette el a száját.

– No, no, ne okoskodjék, csak jőjjön be egy perczre, nem bánja meg.

– Hova menjek be?

– Ide a mellékszobába.

A polgármester erőszakkal ott akarta tartani, hogy időt nyerjen, míg
eldől az akasztott ember jövője, belecsimpaszkodott Gyuriba s magával
vonszolta.

– De, uram, nekem dolgom van.

– Mindegy, be kell jönnie.

S ezzel kinyitván a mellékszoba ajtaját, valóságosan belökte Gyurit maga
előtt.

– Kisasszony, – kiáltá be a fiatal ember háta mögül – itt hozom a
fülbevalóját!

Erre a szóra hirtelen fordítá meg a fejét egy fiatal leány, ki térdelő
helyzetben hideg borogatásokat rakott a divánon fekvő idősebb nőnek a
válllapoczkájára.

Gyuri nem volt elkészülve e jelenetre, szokatlan zavar és gyámoltalanság
vett rajta erőt, mint akit egy elkövetett illetlenség ólomsúlya
megzsibbaszt. Az idősb nő félig levetkőzve feküdt a divánon, sérült jobb
válla (igen sovány és dísztelen váll) éppenséggel meztelen volt s látni
lehetett a borogató rongy környékén a test resvedt fehérségét.

Valami bocsánatfélét mormogott, az ajtó felé hőkölve. Mravucsán útját
állta: «Ohó, hó! Nem harapják el az orrát!»

A fiatal leány, kinek rokonszenves, kedves arcza csak egy pillanatnyira
csillant meg üde szépségében, hirtelen egy ruhadarabot dobott a
sebesültre s a másik perczben már felugrott térdelő helyzetéből.

Ah, de milyen gyönyörűséges sugár alak volt. Úgy tünt fel Gyurinak,
mintha egy meghajlott liliom egyenesednék ki könnyed, rengő pompájában.

– Ez a fiatal úr megtalálta és elhozta a fülbevalóját, kisasszony.

Keresetlen mosoly hasadt ki ajkszélein (mintha tavaszi napfény sütne be
a polgármester zordon, szürke dolgozószobájába), elpirult kissé s aztán
egy tiszteletteljes pukkedlit csinált a becsületes megtaláló előtt, egy
igazi bakfispukkedlit, ügyetlent és mégis bájosat.

– Köszönöm, hogy olyan jó volt. Kétszeresen örülök most neki, mert már
keresztet is vetettem rá.

S kezébe vevén a kis függőt, elkezdte a két ujja közé fogva himbálni,
mintha valami láthatatlan picziny harangnak lenne a látható nyelve és a
féloldalt hajlított gyönyörű fejét is annak megfelelőleg lóbázta. Igazi
nagy gyerek volt még – csak olyan hirtelen nőtt, mint a topoly.

Gyuri érezte, hogy most szólani kell valamit, de ahhoz a csicsergő üde
gyermekhanghoz nem talált a fejében feleletet. Ez a gyermek megzavarta.
S azonfelül valami sajátságos édes illat terjengett a «kanczelláriában»
(ahogy az egyszerű szobát nevezték a szokott bábaszéki nagyzással), mely
elbódította.

Ott állt gyámoltalanul, szótlan, mintha várna valamit. Talán azt, hogy
az a láthatatlan kis harang megszólaljon? Vagy talán a jutalmat?

Valóságosan kinos volt ez a csönd. Persze a helyzet, a kényes helyzet
okozta.

Végre is látta a leány, hogy a becsületes megtaláló nem távozik, s
megtörte a csendet.

– Oh istenem, majd elfelejtettem volna az örömtől, hogy én ezért… hogy
is mondjam csak…

Villámhirtelen észrevette most Gyuri a közelgő mondatot (veszély idején
ruganyossá válik egy pillanat alatt az ellankadt elme), s ösztönszerüleg
a nevét lökte közbe, mint védőpajzsot.

– Én dr. Wibra György vagyok, Beszterczéről.

A bakfis örömmel csapta össze kezecskéit.

– Szent isten, milyen szerencse! Hisz éppen doktorra van szükségünk. A
szegény madame…

Ez a kis félreértés éppen kellett. Ez, mint az itatós papiros fölszíjja
a téntát, egyszerre elnyelte a beállott zavart.

Gyuri elmosolyodott.

– Sajnálom, kisasszony, de én nem olyan doktor vagyok, hanem csak
ügyvéd.

A bakfis elszontyorodott erre a baklövésre, sőt el is pirult, de annál
élénkebb lett Mravucsán:

– Mit mond? Hogy ön a Wibra, a hires fiatal Wibra? No, ez derék! Ki
hitte volna? Az ördögbe is, most már értem. (Mravucsán a homlokára
ütött.) A tekintetes úr nyilván valami bűnügyben kutat. Mindjárt eszembe
juthatott volna a Müncznénél. Forgós adta, ilyen úr nem vesz ócska
holmit ok nélkül. – Ej no, az isten hajította ide, mert éppen olyan
bonyadalmas dologról tanácskozunk odabent, hogy kicsi az eszünk hozzá.
Oh, oh, Veronka kisasszony, milyen véletlen, hogy éppen a leghíresebb
ügyvéd találja meg a fülbevalóját.

Veronka odanézett lopva a leghíresebb ügyvédre, csak most látta, milyen
csinos, milyen uras, szíve ijedten kezdett dobogni a gondolatra, hogy
majdnem megkinálta már az öt forinttal, amennyit Mravucsán tanácsolt
jutalmul adni az esetleges megtalálónak.

Mravucsán ellenben sietett széket tolni az ügyvédnek s bizonyos
aggodalommal jártatta végig tekintetét a rendetlen kanczellárián, ahol
szembántó összevisszaságban hevertek iratnyalábok, zálogba leszedett
ködmönök, halinák, üres poharak és palaczkok, mivelhogy szenátor uraimék
minden per után áldomásadásra is itélik a feleket, s ebben a szobában
iszszák meg – mert úgy kell annak lenni, hogy a magukból kiadott igazság
után uj igazságot kell ismét magukba szedniök, ami pedig tudvalevőleg a
borban van. A kanczellária kinézése igazán lehangolta volna e perczben a
polgármestert, ha szemébe nem ötlik a falon függő főispán, báró
Radvánszky. Ez mégis valami méltóságteljes, ünnepélyes pompát
kölcsönzött a szobának. Szívéből óhajtotta, hogy bár csak megelevenülne
ő méltósága és láthatná itt ezt a szokatlan díszes társaságot.

De miután ő méltósága nem akart megelevenedni, ő maga adott kevély
érzelmeinek kifejezést:

– Szegény ember vagyok, de nem adnám száz forintért, hogy ilyen
társaságot tisztelhetek a kanczelláriámban. Forgós adta, ez már valami,
a leghíresebb ügyvéd a megyéből és a legszebbik kisasszony…

– Ugyan, Mravucsán bácsi! – kiáltott fel Veronka és kigyulladt az arcza
a szégyenkezéstől, mint a fáklya.

– No, no, – kérlelte Mravucsán – ami igaz, igaz. Nem kell szégyenleni,
kicsikém, ha az ember szép. Én is szép voltam, de sohase szégyeltem
ezért magamat. S végre is a szép arcz nagy segítsége a fehérszemélynek.
Igaz-e, ügyvéd úr?

– Nagy szerencse – felelte Gyuri felrezzenve, szinte gépiesen.

Mravucsán a fejét rázta:

– Maradjunk csak amellett, hogy segítség, mert a szerencséből könnyen
lehet szerencsétlenség és a szerencsétlenségből szerencse, mint ahogy
most is történt, hogy a mai szerencsétlen kimenetelű eset nélkül nem
lenne most szerencsém mindnyájukat itt szemtől szembe látni.

– Hogyan? – kérdé Gyuri – valami szerencsétlenség történt?

Veronka akart felelni, de a bőbeszédű Mravucsán megelőzte:

– Történt, történt, de lassan-lassan semmi nyoma se lesz; a fülbevaló
immár megvan, a madame válla is megvan, csakhogy egy darabig kék lesz,
de az ördögbe is, nem a szín teszi a vállakat… és végül a kocsi is
meglesz, mihelyest a kovács megcsinálja.

– Ah, hát az eltört kocsi, melyet a megvadult lovak elragadtak a
piaczon…

– A mi kocsink volt, – mondá Veronka – a téglaégetőnél megbokrosodtak a
lovak, a kocsis kezéből kiesett a gyeplő és mikor utána próbált hajolni,
maga is kifordult a kocsiból. Mi aztán leugrottunk nagy rémületünkben,
nekem semmi bajom se lett, de a szegény madame megütötte magát; istenem,
talán baja is lesz. Nagyon fáj még, madame Kriszbay?

Madame Kriszbay felnyitotta eddig behunyva tartott apró, szurós, sárga
szemeit s mindjárt az első, amit a világból megpillantott, a Veronka
rendetlenségbe esett frizurája volt.

– Igazítsa meg a fejét – figyelmezteté francziául, aztán nyögött
egyet-kettőt és újra bezárultak a szempillái.

Veronka ijedten kapott a hajához, hát csakugyan lekapcsolódott az egyik
fonat.

– Jaj, a hajam! – sikoltott fel kislányosan s mind a két kezét
odatapasztá, majd egész halványfehérré válva dadogta: – A hajtűim is
kiestek, amikor leugrottam, nemcsak a fülbevaló. Istenem, mit csináljak?

– Ereszsze le a másik fonatot is – javasolta Mravucsán. – Úgy ni! Isten
úgy segéljen, szebb így. Hát nem igaz, ügyvéd úr?

– Szebb, szebb – veté oda Gyuri hanyagul, amint most kénytelenül ráveté
tekintetét a két sötétkékbe játszó bársonyos varkocsra, mely a
madonnaarcz körül kezdődék s egész le, az ezervirágú fodros szoknyácska
aljáig lógott le.

Ez hát a glogovai pap huga! Hihetetlen! Talán csak álmodik. Nem így
képzelte ő a paphugokat. Elhízott, kacsajárású, piros-pozsgás hugok
ezek, akik idők jártával hasonlítani kezdenek a plébánosaikhoz;
pomádé-illatuk van és tokájuk. Toka nélkül nincs a parokiákon szépség.

Az ügyvéd igyekezett szóhoz jutni.

– Képzelem, nagyon megijedt.

– Nem nagyon. Nem is tudom, hogy egyáltalán megijedtem-e. De most kezdek
már félni. A testvérem kétségbe lesz esve.

– A pap?

– Igen, a pap. Ő nagyon szeret engem, oda lesz, hogy nem jöttünk haza,
pedig nem tudom, hogyan és mikor mehetünk.

– No bizony – szólt közbe biztatólag Mravucsán – a lovak megvannak,
kocsit pedig majd szerzünk kölcsön.

Veronka háta megborzongott, megrázta a fejét, a két nagy varkocs
szemkápráztatón hánykolódott, suhogott a válla körül.

– Én azokon a lovakon? Soha!

– Ej, kedves kisasszonyka, nem kell a lovakat komolyan venni. Nincsen
azokban állandó karakter. Mert miből ered a dolog? A téglaégetőnél ott
van az a hóbortos szélmalom, mert istenem, egy városban mindennek lennie
kell. A világ halad. Bizony halad az, akárhogy nem akarja is Fajka
szenátor uram. Hát ott van, mondom, az a szélmalom. Én csináltattam,
mert mindig csúfoltak bennünket, hogy vizünk nincs. No jó, befogom hát a
szelet, az őröljön. Persze, hogy a lovak ezt nem így veszik; jóvérű
felföldi lovak és még sohasem láttak olyan óriás szárnyú állatot forogni
a levegőben. No hát megijedtek és megbolondultak. Nem lehet azt tőlük
rossz néven venni. De ha most kipárolog fejükből a félsz, szép csendesen
hazaviszik a kisasszonykát, mint a parancsolat.

– Nem, nem, én már félek ezektől a lovaktól. Oh, milyen rettenetesek
voltak! Ha látta volna! Jaj, egy tapodtat se megyek velök. Hiszen én
magam gyalog is útra kelnék, de a szegény madame Kriszbay…

– No csak az volna szép, – szörnyűlködött Mravucsán – hogy gyalog
ereszszem el az én legkedvesebb papomnak az ő hugocskáját azzal az ő
piskóta lábacskáival. Uj huj! Az lenne csak! Hogy ballagna a mi kis
szentünk a hegyes köveken tip-top, tip-top, az ewelasting topánkában.
Bizony azt mondaná az én kedves főtisztelendőm: «No, ugyan komisz ember
a Mravucsán barátom, akit én annyiszor megvendégeltem, tejbe-vajba
fürösztöttem, hogy mégis így világnak ereszti a kedves kincsemet.» No,
csak az volna szép, inkább a tulajdon hátamon vinném el a kisasszonyt a
glogovai parókiáig.

Veronka hálásan nézett Mravucsánra, Gyurinak pedig az a gondolata
támadt, hogy ha csakugyan nem lenne a világon semmi jármű és valójában
háton kellene hazavinni a kis leányt, elbírná-e azt Mravucsán s nem úgy
fordulna-e a sor, hogy neki kellene vinnie? Hiszen Mravucsán már
törődött, idősb ember…

S kiváncsian kezdte méregetni, megbecsülgetni a testi erejét, nézte a
vállait, a mellkasát – mintha csakugyan az lenne most a legégetőbb
kérdés, hogy ki viszi hátán a Veronkát.

Mravucsánt gyenge, hanyatló embernek találta s mosolyogva vette észre,
hogy ez szinte kellemesen érinti.

El sem gondolná az ember, hogy a gondolatok mennyi léha irányban ágaznak
ki s milyen messziről levezethető csatornákon buggyan ki az első csöpp a
szerelemből.

– Úgy, úgy, édes lelkem, – igyekezett Mravucsán mindenáron megnyugtatni
a leányt – csak pihenje ki magát előbb, majd mindent kigondolunk; nem
lesz semmi baj. Hiszen persze, hogy jobb volnának más lovak. De mit
csináljunk? Itt Bábaszéken nem tartanak az emberek lovat, csak ökröt,
magamnak is csak ökreim vannak. A hegy végre is hegy. A hegyekbe nem
való a ló, mert itt a ló is csak azt teheti, amit az ökör – lépeget. Itt
nem lehet parádézni, galoppozni, ficzánkolni, hányni-vetni a fejét, ez
komoly vidék. – Itt húzni kell, s erre az ökör való. A ló itt
elkedvetlenedik, látván a czirkumstancziákat, a Herkópáternek se nő meg,
mintha mondaná: «Nem vagyok én bolond, maradok örökös csikónak.» Ami itt
ló van is, nem sokkal nagyobb a macskánál, úgy hogy förtelem ránézni.

Még sokáig szőtte, fonta volna a szavait, ledehonesztálva a lovak
fajtáját a sárga földig, ha közbe nem szól Gyuri:

– De hiszen nekem itt kocsim van, kisasszony és igen szívesen viszem
magokat haza.

– Megtenné? – kiáltott fel örvendetesen Mravucsán. – Tudtam, hogy
gavallér! De hát mért nem szólt előbb, az isten szerelmeért?

– Mert nem hagyott szóhoz jutni.

– Az igaz, az igaz – nevetett Mravucsán kedélyesen. – Eszerint elviszi?

– Természetesen; még ha nem készülnék is éppen Glogovára.

– Oda megy? – kérdé Veronka meglepetve.

– Igen.

Ránézett a mélázó szemeivel, egy darabig elgondolkozva, aztán egyszerre
megfenyegette a két ujjával gyerekesen.

– De ne csaljon meg.

Gyurinak roppant tetszett ez a mozdulat, elmosolyodott tőle.

– Szavamra mondom, Glogovára szándékozom. Hát velem jönnek?

Veronka vídáman bólintott a fejével és már-már szedegette a tenyereit,
hogy tapsolni fog örömében, – mikor a madame egyszerre megmozdult
fekvőhelyén és nagyot sóhajtott.

– Jaj istenem, a madame! – szeppent meg Veronka. – El is felejtettem,
hogy talán nem is lehet önnel menni.

– Miért ne? – mondá az ügyvéd egyszerűen. – A kocsi elég kényelmes, jól
felférünk.

– Igen ám, csakhogy szabad-e?

– Hazajönnie? Ki tiltaná meg?

– Hát ön nem tudja?

– Ki? – kérdé Gyuri csodálkozva.

– Az illemszabályok – felelt félénken. (Gyuri felkaczagott. Oh a kis
buta!)

– Igen, igen – bizonykodott hevesen, megneheztelve, hogy kinevetik, mert
Mravucsán is vigyorgott. – Az illemszabályok azt mondják: «Egy idegen
férfi karját nem szabad elfogadni.»

– De a kocsi nem kar, – pattant fel Mravucsán. – Hogy volna a kocsi kar!
Akkor mindjárt két kocsim volna magamnak is. Ej, szívecském, hagyjuk
azokat a szabályokat a pokolban. Bábaszéken én csinálom a szabályokat,
nem a franczia frajlák. Én pedig azt mondom, hogy a kocsi nem kar,
punktum.

– Igaz, igaz, de mégis beszélnem kell előbb a madame-mal.

– Hát tessék vele beszélni!

Veronka ujból odaguggolt a divánhoz, a beteg fölé hajolva, suttogtak egy
darabig s úgy tetszik az eredményből, meg egyes franczia szavakból,
amiket a Gyuri füle elkapkodott, hogy madame Kriszbay osztotta a
Mravucsán nézeteit, a kocsi nem kar s aki már be van mutatva, nem
idegen, ennélfogva – úgy vélte madame Kriszbay – el kell fogadni a
fiatal ember szívességét. Veszedelem idején különben sincsen etikett. A
szép Montmorency Blankát egyszer tűzvészkor egy szál ingben vitte ki az
ágyból Privardière marquis s nem dőlt össze még csak a Notre-Dame tornya
sem emiatt.

Gyuri olyasforma türelmetlenséget érzett, mint a játékos az osztásnál,
ha nagy tétje áll egy kártyán, míg végre megfordult Veronka.

– Köszönettel fogadjuk el a kocsit – szólt mosolyogva, gondolván
magában, hogy bizonyosan azt tette volna ebben az esetben Montmorency
Blanka is.

Kapzsi mohósággal vette Gyuri a kijelentést, lett legott szörnyű
mehetnékje.

– Sietek a kocsiért – mondá a kalapját véve. De Mravucsán fürgén útját
állta.

– Ohó! hó! Most esett már a kapa a kőbe! Abból semmi se lesz. Pro primo,
mert ha a kisasszony mehetne is, bűn volna az asszonyságot ilyen betegen
kocsira ültetni, de nem is lehet, míg egy kicsit ki nem piheni az
ijedtséget és a horzsolást. Ha a feleségem megkeni éjjelre a daganatot
egy kis csodaflastrommal, reggelre valóságos menyecskének ébred fel. Pro
secundo azért nem mehetnek, mert én nem engedem, hogy mozduljanak. Pro
tertio, mert mindjárt beesteledik, tessék csak az ablakon kinézni, hová
mennének az éjszakába?

Valóban, a nap már lecsúszott az aczélkékes zólyomi hegyek mögé. Az
ablakelőtti luczfenyők óriásira megnőtt árnyéka végigfeküdt a széles
úton s rádőlt egészen a Mravucsán kertkerítésére átellenben, hol egy
sovány macska végezte az esti mosakodását a muskátli közt.

Mindamellett riposztirozni kezdett az ügyvéd (hiszen a mesterségéhez
tartozik).

– Csendes, enyhe éjszaka lesz, miért ne indulhatnánk? S végre is a
madamenak mindegy, akár az ágyban nyögni, akár a kocsin.

– De sötét is lesz – ellenveté Mravucsán – s rossz, hegyszakadékos
helyeken visz az út Glogovára. Hiába vagyok polgármester, a holdvilágot
oda nem parancsolhatom a mennyboltra.

– Ej, nem is kell; lámpások vannak a kocsimon.

Veronka habozott, hol ide, hol oda hajlott, a két vitatkozó férfi
egy-egy nyomatékos argumentuma szerint, – míg végre Mravucsán
odazúdított egy hatmázsás érvet.

– Vihar lesz az éjjel, mert egy akasztott ember lóg az út mellett egy
fán. Majd meglátják, mikor az erdőn keresztülmennek.

Erre aztán egész testében megborzongott a kis bakfis.

– Jaj, én a világért se megyek keresztül éjjel azon az erdőn.

Ezzel el volt intézve a kérdés. Gyuri engedelmesen meghajtotta a fejét
(egy verőfényes mosoly volt a jutalma), Mravucsán pedig felvillanyozva
rohant be a tanácsterembe, rábízni az elnöklést Konopkára (nem adta egy
vak lóért, hogy megszabadult), neki vendégei vannak, ő rá nem ér, azon
melegiben oda is súgott néhány szenátornak (a jobb kabátúaknak), hogy
szívesen látja őket vacsorára, majd hazafutott intézkedéseket tenni a
nevezetes vendégek ellátására, útközben a lépcsőkön megpillantván
Fialát, legott elszalasztá a Wibra ügyvéd úr kocsijáért, mely a Münczné
boltja előtt áll, hogy azt az ő udvarába terelje.

Nemsokára maga Mravucsánné jött el a hölgyekért. Alacsony, kedves
asszonyka volt, széles, mosolygó arczáról szelídség és jószívűség
sugárzott ki. A felvidéki mesterembernék tisztes ruházatját viselte,
rókaszem színű sima szoknyát, fekete selyem köténynyel elől; a fején is
fodros fekete selyem főkötő volt, az álla alatt átkötött szalaggal.

Nagy zajjal, lármával tört be, ahogy ez egyszerű, nyájas világban
szokás.

– Oh istenem, igaz-e, amit hallottam? A Mravucsán mondja, hogy a mi
vendégeink lesznek. Milyen szerencse! De tudtam, megéreztem. Egy fehér
liliom nőtt ki a mosdótálamból ma éjjel álmomban. Ehol ni,
beteljesedett. No csak tessék lelkem összeszedni, ami holmijok van, majd
én átviszem, mert én erős vagyok, mint egy medve. De el is felejtettem a
legfőbbet, amit legelőbb kellett volna mondanom, hogy én vagyok
Mravucsánné. Jaj, szívem, kisasszonykám, el sem képzeltem volna, hogy
olyan szép. Oh, szűz anyám, szűz anyám! Most már értem Mária
miasszonyunkat, amiért leküldte magára azt az esernyőt, hogy a harmatos
arcza meg ne ázzék. Hallom, hogy beteg az asszonyság, hogy megütötte a
vállát. No van én nekem olyan fűvem, amit ráteszünk, csak tessék jönni.
Ne hagyja el magát, galambom. Katonadolog az egész. Hát mikor én egyszer
feldőltem, pedig Mravucsán tartotta a lovak gyeplőjét, egy
hegyszakadékba gurultunk, éppen két oldalbordám tört be, mégis itt
vagyok, de a vesémet, biz isten, azóta is mindig érzem. Megesik ilyesmi
az útonjárón. Fáj-e nagyon?

– Az asszonyság nem tud tótul, – mondá Veronka – se magyarul.

– Szent isten! – csapta össze kezeit Mravucsánné. – Olyan idős és még
magyarul se tud? Hát hogy lehet az?

Veronkának el kellett mondania, hogy a madame egyenest Münchenből jő
hozzá társalkodónőnek s még eddig soha sem volt Magyarországon, egy
franczia katonatisztnek az özvegye (Mravucsánné a világért sem hagyott
volna földerítlenül semmi apró körülményt), tegnapelőtt kapták a levelét
Glogovára, hogy jön s Veronka maga akart érte menni a vasúti állomáshoz.

– Oh úgy? Hát ez az izé… (meszelőrudat akart Mravucsánné mondani, de
gyorsan a szájára ütött), ez az asszonyság se tótul nem tud, se
magyarul. Szegény gyámoltalan teremtés! Már most aztán mit csináljak én
vele, kit ültessek melléje az asztalnál, hogyan kínáljam? No, ez szép
mulatság lesz! Ezer szerencse, a kántor tud németül! És bizonyosan a
fiatal úr is.

– Legyen nyugodt, asszonyság, majd mulattatom én az asztalnál és kínálom
is – felelte Gyuri.

Nagynehezen felczihelődtek, madame Kriszbay jajgatott, nyögött, mikor a
ruhadarabokat újra ráerőszakolták, Gyurit előre kikergették a folyosóra,
hogy ne lássa, mert Kriszbayné asszonyság szemérmes volt; a
nagykendőket, köpenyeket Mravucsánné szedte fel a karjára.

– A ládáért majd elküldjük a szolgálót.

Azután karonfogta a madame-ot, hogy ő rá támaszkodjék, úgy vezette le
valahogy nagy kínnal a lépcsőkön.

A madame francziával vegyített német nyelven nyöszörgött, mormogott
valamit, míg Mravucsánné is folyton beszélt, hol az elől menő
fiatalokhoz, hol a szegény madame-hoz, aki úgy nézett ki borzas
frizurájával, mint egy beteg kakadu.

– Csak erre, erre, kisasszonykám! Az ott a mi házunk. Még csak egy-két
lépés, asszonyság. Nem harap ám az a kutya. Csiba te, Garam! Mindjárt
otthon vagyunk. Majd meglássa, asszonyság, milyen szép ágyat bontok
magának éjszakára. Csupa pöhöly minden vánkosa.

Az egy csöppet se zavarta, hogy Kriszbayné abból egy szót sem ért.
Némely asszony csak azért beszél, mert jól esik neki. Mit is csinálna,
ha nem beszélne? Még bizony beszőné száját a pók.

– Fáj, ugy-e? De holnap még jobban fog fájni. Ezeknél a tompa
zúzódásoknál úgy szokott. Bizony, még két hét mulva is megérzi. Hanem
szó, ami szó, – mondá jelentőségteljes pillantással az elől menőkre
mutatva – gyönyörű pár lenne belőlük.

Így is csak pár lépés volt a Mravucsán-ház, nyájas ambitusával, mosolygó
ablakaival, de még közelebb lett volna, ha a városháza előtt ott nem
terpeszkedik vala egy nagy pocsolya, mely miatt a korcsma felé kellett
kerülni. De e pocsolyára végre is szükség volt, tiszteletben tartotta
azt Bábaszéken mindenki, mert ezen úszkáltak a város lúdjai, itt
hemperegtek a széleken az apró malaczok és végül innen merítették a
vizet tűzvészek idején a tűzoltók. Azt nem is említem, hogy a városka
összes békái is itt tanyáztak, gyönyörű hangversenyeket adva a
lakosságnak.

Ez a pocsolya tehát kellett, szívesen tűrték, mint közhasznú intézményt
s mikor egyszer a megyei főmérnök, Brunkusz Nep. János erre utaztában
figyelmeztette az előljáróságot, hogy a városház előtti mélyedést fel
kellene tölteni, mindenki kinevette Brunkusz Nep. Jánost.

A pocsolyát ennélfogva most is ki kellett kerülniök a Mravucsánné
vendégeinek, a korcsma felé tartva, melyet a «Megfagyott birkához»
czímeztek egymás közt az idegenek, czélzással Bábaszék éghajlati
viszonyaira. A «Megfagyott birkánál» még most is szólt a zene, a
vendégek már be se fértek, egy pár turóczi «safranyik» künn itta állva a
pálinkát, míg egy zólyomi talyigás odaült az egyetlen asztalhoz és
hármasával hozatta a boros palaczkokat. Derekasan el volt már ázva s
hangos beszélgetésbe eredt önmagával, át-átpislantva szerető szemekkel
sovány gebéjére, mely leeresztett fejjel várta a talyiga elé fogva
gazdáját, a nádból font állás alatt.

– Még azt mondja a szomszédom – filozofált a talyigás – hogy az én lovam
nem ló. Hát hogyne volna ló. Ló volt az már a Kossuth-világban is. Hogy
azt mondja, nem bírja a terhet? Nem ám, mert a teher nehéz. Hogy sovány?
Hogyne volna sovány, mikor nem adok neki zabot. Hogy miért nem adok? Hát
iszen adnék, ha volna. Hogy azt mondja, a multkor se bírta kihúzni a
talyigát? Nem ám, mert belement a kerék a kátyuba. Nagy szamár az én
szomszédom. Igaz-e, vagy nem?

Felkelt tántorogva és mindenáron követelte a turóczi safranyikoktól,
hogy nyilatkozzanak: szamár-e az ő szomszédja, vagy nem?

Azok szépen kitértek előle, mire a talyigás, mint a veszett kutya, aki
se lát, se hall, de a szimatja az ember felé viszi, neki rontott a
Mravucsánné karján lépkedő madame Kriszbaynak:

– Ló-e hát az én lovam, vagy nem ló?

Kriszbayné megijedt, felsikoltott, a talyigás szájából kigőzölgő borszag
közel hozta az ájuláshoz.

– Szent Isten! – nyögte elhaló hangon – milyen országba jutottam!

Hanem Mravucsánné, amilyen szelíd volt, éppen olyan kardos tudott lenni.

– Hogy ló-e a lovad, azt nem tudom, – mondá – de hogy te magad részeg
disznó vagy, azt látom!

S olyat lökött rajta, hogy eldőlt az úton, mint a darab fa, hörögve
folytatván hanyattfekve a tünődést:

– Azt mondja a szomszédom, hogy vak az egyik szemére. Ostobaság! Hiszen
egy szemmel is olyan darabot lát az útból, mint kettővel.

Csakhamar feltápászkodék és a részeg emberek öntudatlan
következetességével utánuk iramodott, mire madame Kriszbay elfelejtvén,
hogy meg van sérülve, futni kezdett, fölfogván ügyetlenül egész térdéig,
amikben megbotlott volna, a hosszú szoknyáit. A «safranyikok», akik
utána néztek, nevetgélve emlegették vékony lábszárait: «Hogy a pokolba
tud úgy szaladni ilyen lábakon!»

Még jobban csodálkozék az előlmenő Veronka, aki Gyurival beszélgetve,
semmit sem vett észre a zólyomi talyigás izetlenkedéseiből s nem tudta
mire vélni, látván a beteg hölgyet ilyen fürge futamodásban.

– Madame, madame, mi lelte?

Nem felelt, csak rohant egyenest a Mravucsán-portára, ahonnan azonban
legott visszahőkölt egy velőtrázó sikoltással, három hatalmas
komondortól megrémülve, kik hangos ugatással fogadták a kapuban.

Már éppen ájultan rogyott volna a földre, ha hirtelen ott nem terem a
vendégváró Mravucsán; így aztán az ő karjaiban ájult el.

A becsületes polgármester csak tartotta ott, csak tartotta határozatlan
bamba arczczal, soha sem látott még elájult asszonyt, hallott valami
olyast, hogy vízzel szokás ilyenkor meglocsolni, de vízért nem mehetett,
gondolta, hogy meg kellene egy kicsit csipkedni (attól a holt asszony is
fölpislant), csakhogy a megcsipkedéshez némi hús kivántatnék s madame
Kriszbay csupa csontokból állott.

Bevárta inkább keresztényies türelemmel, míg a többiek előjönnek, kik
csakhamar eszméletre hozták a szegény ideges teremtést.

– Ah, – sóhajtá ujra és ujra – milyen tartományba jutottam!



NEGYEDIK RÉSZ.  A BÁBASZÉKI INTELLIGENCZIA.


VACSORA MRAVUCSÁNÉKNÁL.

Nem akarom szélesen elbeszélni, ami még következik. Csak a Krisztus
ruháival történt meg a csoda, _hogy együtt nőttek a gyermekkel_. A kis
palástka, melyet fiúcska korában viselt, ugyanaz volt, mely a Golgotára
lépegető férfi Jézus tagjait fedte.

Azóta nincsenek többé ilyen palástok (a szabók nagy örömére), csak a
regényírók keze alatt támad némelykor hasonló csoda; a csekély szövet,
egy mellénykére való, kinyúlik a tollukból egész végekre.

De én nem szeretem ezt s röviden végzek a Mravucsánék vacsorájával, mely
pedig kitűnő és ízletes volt – s ha akadt elégedetlen, az csak madame
Kriszbay lehetett, aki az első tál ételnél, a fölséges
báránypaprikásnál, megégette a száját, fölkiáltván:

– Jaj, harap odabent a torkomban valami!

Még kevésbbé nyerte meg tetszését a másik étel: a túrós tepertős metélt,
melyet megízlelvén, egy csúf fintorral tette le a villáját:

– Mon Dieu, hiszen ez valami fölmetélt vizes ruha!

A szegény Mravucsánné oda volt bánatában, hogy semmiből se eszik:
«Milyen gyalázat ez nekem», óbégatott, végre is előhordogatta neki a
megmaradt befőttjeit, amikhez aztán derekasan hozzálátott és amint
lassan-lassan a gyomrával kibékült, kezdett a helyzettel megbarátkozni.

Méltán, mert a helybeli luteránus lelkész, tiszteletes Rafanidesz Sámuel
uram, meg a kántor, Klempa Teofil, mulattatták az asztalnál, egyik
balról, a másik jobbról. Már a meghívásuk is így szólt: «El kell
jönniök, mert egy német fehérszemély lészen a vacsoránál, akit
distrahálni fognak.» De ki is tettek magukért csupa «flancz»-ból,
mindenik be akarván bizonyítani a szenátorok előtt, hogy mennyire
járatos a német finom társalgásban.

Madame Kriszbay kellemeseknek találta a szomszédjait, kivált mikor azt
is megtudta, hogy tiszteletes Rafanidesz Sámuel uram házasulandó ember.
Hogyan? Hát itt házasodni szoktak a papok? (Talán mégis jó országba
jutott!)

A kántor csinosabb ember volt, de már házas és öregebb. Intelligens
hosszúkás arcza fényes, hosszú fekete szakállban folytatódék, mely egész
mellét befedte, azonfelül némi elmésség is nyilvánult benne, de csak
olyanformán szivárgott ki belőle, mint valami izzadmány, ahogy a durva
fatörzsből a mézga.

Madame Kriszbay sokszor elnevette magát egy-egy ötletes megjegyzésen,
kár, hogy nem merte magát egészen átadni a kaczagási ingernek: mert a
torkát még egyre reszelte az átkozott paprika, vagy talán csak a szörnyű
visszaemlékezés rá. Neki-neki vörösödött viaszksárga arcza, láthatólag
igyekezett elfojtani a köhögést, ami amellett, hogy az öregség
előhirnöke, még dísztelen is.

– Ej, semmi az, – biztatta Mravucsánné – csak bátran lelkem, köhögje ki
magát! Kucz, kucz! a köhögést és a szegénységet nem lehet eltitkolni.

Hovatovább mind jobban érezte magát, mert a tiszteletesnek az az előnye
is volt, hogy valamikor Münchenben is járt iskolába s apró anekdotákat
tudott elmondani az ottani életből, ottani dialektusban, ami annyira
tetszett a madamenak, mintha vajba fürösztenék a lelkét.

Tiszteletes Rafanidesz Sámuel úr sehogy sem tartozott az unalmas,
ájtatosságot szimuláló papok közé s habár a híres bábaszéki tót mondás,
melyet Klempa Teofil állított össze olyan elmésen, hogy visszafelé
olvasva is ugyanazon értelme van: «_szedi na fare Rafanidesz_» (ül a
parókián Rafanidesz), otthon a parókián üldögélő férfiúnak festi, éppen
ellentéte volt a «szedatus» embereknek, örökké járt és kalandozott.
Egyszóval jó vére volt és már az előbbi eklézsiájából is (valahol
Nógrádmegyében) menyecske-dolog miatt kellett távoznia. Mravucsánné
tudja a históriát, még az illető asszonyt is ösmeri! valami Bahó
Mátyásné; buta egy perszóna lehet, mert ő maga kottyantotta ki férje, a
főkurátor előtt a pappal való viszonyát és nem valami nagy szépség, mert
Mravucsánné így nyilatkozott szórul-szóra:

– Bolond volt Rafanidesz ő vele okvetetlenkedni. Csunya asszonytól ne
kérjen az ember csókot és szegénytől kölcsönt, mert mindjárt
eldicsekszik vele.

Így nyilatkozott Mravucsánné; igaz, hozzátette: «Ha azonban valaki reám
hivatkoznék, bizony eltagadom.» Azért tehát én még azért sem állhatok
jót, hogy így nyilatkozott Mravucsánné, mert nem tudnám bebizonyítani.

De ez végre is mindegy. A száraz tény az, hogy madame Kriszbay vidáman
trécselt a szomszédjaival. A két nagyműveltségű férfiú jobb véleménybe
sodorta országunk iránt. Valóságos szerencse, hogy tótul nem tudott s
nem hallhatta ama közönségesebb társalgást, melyet Bábaszék többi
meghívott előkelőségei folytattak. Hiszen szó ami szó, ezek is okos
emberek, de a maguk módja szerint. A szép Veronka nem egyszer
mosolyodott el tréfáikon, mert ő még nem hallotta, de a benszülöttek már
mind ösmerték ezeket az asztal melletti elmésségeket a gazdag mészáros,
Kukucska Pálnak szokását, hogy a pecsenyénél feláll s röfögő hangján
imigy üríti fölemelt poharát önmagára: «Az isten éltesse feleségem
urát»; a stuczczer nótáriussegédnek ama százszor hallott rébuszát,
melyet most százegyedszer adott fel Veronka kisasszonynak, lehúzván
(állítólag vadászatban) megsebesült kis ujjáról a sebóvó keztyüujjat:
«Miféle város ez kisasszony?» Az ördög tudná hirtelen eltalálni, hogy az
_Kis-Ujjszállás_. Egyébiránt a stuczczer nótáriussegédnek talán nem is
fáj a kis ujja és alkalmasint soha nem is fájt – csak azért hordja a
keztyüujjat, hogy a rébuszát elmondhassa a kisasszonyoknak.

Voltaképen istenkísértés egy ilyen vacsorát akarni lefesteni. Hiszen
semmi nevezetes sem történik. Esznek, isznak és azután hazamennek. Talán
valami érdekes dolgokról beszélgetnek? Dehogy. Ezer dib-dábság merül
fel. Isten ments, azt nyomtatásba szedni. És mégis napokig fognak e
semmiségekről beszélni Bábaszéken, hogy Mravucsán uram kiöntötte a vörös
bort s amint végigfolyt az abroszon és sózni kezdték, Konopka szenátor
felkiáltott:

– Hej, huj! keresztelő lesz komámasszony!

Mravucsánné természetesen elpirult. Veronka ellenben ártatlan arczczal
kérdezte:

– Hogy tudhatják ebből a keresztelőt?

(Vagy nagy liba még az a lányka, vagy már nagy szinésznő.)

Hát tessék aztán neki felelni, mert olyan szende arcza van, mint a szűz
Máriáé lehetett, rövid ruhás lányka korában. Majd összenéztek. De
szerencsére ott volt az erdész neje, Szliminszky Wladimirné. Ez a
leleményes fejű asszony magyarázta meg:

– Hát úgy van az kisasszony, hogy a gólya, amely a gyermekeket szokta
hozni, megjelenik előlegesen láthatatlanul és ő löki fel intőjelül a
poharat.

Veronka elgondolkozott egy darabig, azután hitetlenül rázta meg a szép
fejét, mely körül az ártatlanság glóriája látszott lengeni.

– De hiszen láttam, hogy a tiszteletes úr döntötte fel a könyökével!

Erre aztán nem tudott mit felelni Szliminszkyné s rendes szokása szerint
az urát ajnározta, bábusgatta egész este.

– Vakard le a kövéret a libaczombról, Wladin!

Wladin boszankodva ránczolja össze a homlokát s a sovány nyakán
sebesebben mozog ide-oda az Ádám-csutka, ami mindig annak a jele, hogy
haragszik.

– De mikor azt szeretem legjobban.

– Mindegy Wladin. Nem engedem meg. Az egészség az első!

Wladin engedelmesen távolítja el a kövér részeket.

– Miért van a kabátod kigombolva? Nem érzed, hogy hűvös van? Tüstént
gombolózz be, Wladin!

Az erdész begombolózik és a teljesített kötelesség jól eső érzésével
nyúl ismét a tál felé.

– Egy falatot se többé, Wladin! Egy akkorát se, mint egy pöhöly. Elég
volt. Nem szükség bikákkal álmodnod az éjjel.

Wladin engedelmesen leteszi a villát és egy pohár vizet akar inni.

– Add ide előbb, – kiált rá az asszonyság ijedten – hadd nézzem meg, nem
túlságosan hideg-e?

Wladin átnyujtja a vizespoharat.

– Ihatsz egy pár kortyot. Elég langyos. De sokat ne igyál, mert a sok
locs-pocs nem jó a gyomorban. No, mi az, Wladin? Úgy iszol, mint egy
szivárvány. Elég, elég, az isten szerelmeért!

Szegény Wladimir! Mártirja a hitvesi szeretetnek. Tizenhat esztendeje
áll ilyen soha meg nem szűnő gondozás alatt, s bár mint erős férfi
házasodott s azóta sem volt beteg soha, mégis minden órán várja a
katasztrófát, mert a folytonos gyámolítás következtében a bolond lengyel
maga is szentül hiszi, hogy egy levegőáram, vagy egy rossz falat és vége
van. Érzi, mindenütt érzi, hogy a természet ezer alakban ólálkodik
körülötte gyilkos szándékkal.

– Vigyázz Wladin! A kutya bele talál harapni a lábadba!

Az asztal alatt egy komondor rágcsál valami lehajított csonton, ott
somfordálván a vendégek lába közt, távolabb a macska bernyákol
keservesen, mintha mondaná: «Adjatok nekem is abból a sok ennivalóból.»

Az úgynevezett «amabilis confusio» kezd beállni. Mindenki beszél,
mindenki másról, másfelé. A szenátorok megint rátérnek a közügyekre, az
akasztott ember esetéből származott konfliktusra, Mravucsánné
sopánkodik, hogy senki sem evett semmit, valóságos keserűség ül emiatt
becsületes egyszerű arczán; Klempa Teofil, megoldozván nyelvét a vörös
bor, miután madame Kriszbayt úgy is a pap tartja szóval, felkiált,
magára akarván vonni a közfigyelmet:

– Uraim, szenátorok, egy töredelmes vallomást teszek.

– Halljuk! Miről!

– A kutyák öngyilkosságáról.

Ah, ez nevezetes kérdés. Általános figyelem támad, még a papnak is abba
kell hagyni a csevegéseit. Pszt, pszt! Halljuk a kutyák öngyilkosságát!

Egy idő óta ugyanis a környéken nagy szenzácziót kezd okozni, hogy a
Klempa kántor méhesében reggelenkint egy-egy holt kutyát találnak,
amelyik fegyverrel öngyilkosságot követ el: nem főbe, de hátgerinczen
lövi magát.

– A gyilkos én vagyok! – beszéli Klempa. – Úgy szoktam eljárni, hogy a
megtöltött puska csövét bedugom az üres méhköpű felső részén annak a
belsejébe; a künn maradt s felhúzott ravaszra madzagot kötök, azzal
megkerülöm a puska fogantyúját s áthúzván a madzagot a billentyű alatt,
hasonlóképen bevezetem a kas belsejébe, egy darab húst kötve a madzag
legvégére. A kutya odajön, megszagolja a húst, bedugja érte a fejét a
köpü belsejébe, természetesen húzgálni kezdi fogaival a húst, mire
dörren a puska, bum, s bekövetkezik a haláleset.

Homéri kaczaj fogadja a furfangos kutyahalált, miből Mravucsán vonja le
a morált legelőbb.

– Az öngyilkosságok kétségen kívül sokfélék, de a legborzasztóbb lehet a
szomjúság által előidézett öngyilkosság. Igyunk, uraim!

A poharak összekocczannak, a vidám csengésbe egy hang vegyül:

– Ej, Wladin, Wladin!

Ez a Szliminszkyné hangja, ki nem jó néven veszi, hogy Wladin is a
poharához nyult. Tőle viszont nem jó néven veszi Mokry, a stucczer
jegyzősegéd, hogy daczára az érdekfeszítő témának, melylyel mulattatta,
figyelmével örökké férjén csüng.

– Megárt az az erős szivar, Wladin! Tedd le már! Néhány szippantás is
elég lehetett…

– Sok apró-cseprő dolgom volt, s tetejébe még ezt a ruhát is haza hoztam
a «kecskétül», ami most rajtam van.

Csodálattal vegyes gyönyörködéssel nézett végig sötétkék új ruháján, ki
tudja, már hányadszor ma este.

– Csinos ruha. Hogy vette?

– Mérték után csináltattam a Kléner szabónál, tulajdon testemre szabták…

– Hogy volt?

– Gácsi posztó ám ez, olyan erős, hogy a víz se hat rajta át, nappal
kellene ezt megnézni.

– Az ám, de valljon sokba került-e? – felelgette a lengyel menyecske
szórakozottan.

– Láttam az érintetlen posztóvéget, rajt volt még a sárga kezdődése is,
ott voltam, mikor szabták. Valami különös játéka van a napsugarak
mellett.

– Jó, jó, de az árát kérdezem.

Azonban nehéz volt Mokryt a maga vágányából kizökkenteni, mikor ő az új
ruhájáról beszélhetett.

– A Klénernek van egy szabásza, valami Kupek nevű. Azelőtt Bécsben
szabott valamely udvari szabónál. Ez a Kupek így szólt hozzám «Ne
sajnálja a pénzt, Mokry úr, mert ez olyan szövet hogy a bőr is elbújhat
előle.» Tapintsa meg csak, erdészné asszony!

– Puha, akár a selyem… Wladin fiacskám, jó volna, ha helyet cserélnél
velem. Ott könnyen ér léghuzam, mikor az ajtót nyitják. No mit vágsz
olyan daczos fancsali arczot? Talán bizony ellenkezni akarsz velem? Egy,
kettő, három, ülj át Wladin!

A szeretet martirja helyet cserél a feleségével s most már Szliminszkyné
a másik oldalra kerül, a fiatal Wibra ügyvéd mellé, ki főleg Veronkával
van elfoglalva. A bakfisnek is bezzeg, mintha a nyelvét vágták volna
fel, úgy elcsacsog a Gyurival. A híres okos ember, akiről azt mondják,
hogy Beszterczebánya követe lesz valamikor, olyan feszült érdeklődéssel
hallgatja, mintha egy püspök beszélne, a világért sem venné le róla a
szemét, csupán akkor egy pillanatra, ha Veronka veti rá a magáét.

Halkan beszélgetnek, azt hinné az ember, hogy tudja isten milyen
főbenjáró dologról, pedig merő bolondságokról foly a szó. Hogy mit
szokott Veronka csinálni napközben? Hát olvas, sétál. Ebből kisarjadzik
a másik kérdés: mit olvas, hol sétál? Veronka elmondja a könyveket.
Azokat mind olvasta Gyuri is s elkezdik felemlegetni a regények hőseit,
mint közös ösmerőseiket: Elemért a sast, Berend Ivánt, Ankerschmidt
Erzsikét, Béldi Arankát. Bizony nagy csacsi volt a Béldi Pál, hogy nem
fogadta el a fejedelemséget.

– De hátha mégis jól tette, mert ha elfogadja, miből támad akkor a szép
regény?

Majd Glogova után kérdezősködik az ügyvéd, unalmas-e nagyon?

Veronka csodálkozva emeli rá sötétkék szemét:

– Hogy volna Glogova unalmas? (Mintha azt kérdezné valami tudatlan
ember: Unalmas-e Páris?)

– Van-e Glogován erdő?

– De még milyen erdő van.

– Szokott-e maga kijárni?

– Szoktam bizony.

– És nem fél?

– Mitől?

– Hát tudja, az erdőknek vannak néha olyan lakói.

– Ah, a mi erdőnk lakói ellenkezőleg tőlem félnek.

– Ugyan? Magától is lehet félni?

– Mert én fogdosom őket.

– A zsiványokat?

– Ugyan menjen! Mindjárt a kezére ütök, ha ilyet mond.

– Üssön no. Itt a kezem.

– Majd ha még egyszer olyat mond. Én a lepkéket fogdosom az erdőben.

– S vannak szép lepkék? Diákkoromban nekem is volt gyüjteményem. Még
most is van néhány példány.

De már erre elfogta Veronkát is a dicsekedési vágy:

– Az én gyüjteményemet látná. Van abban már minden: gyászpalást,
admirál, papmacska, Apolló. Kár, hogy az Apollómnak el van hasadva az
egyik szárnya.

– Hát Hébéje van-e?

– Van, pedig olyan nagy, mint a tenyerem.

– Nagy is a maga tenyere? Mutassa!

Veronka kitette tenyerét az abroszra. Biz’ az csöppecske volt, de olyan
finom fehér, mintha valami rózsából lenne lehasítva egy szirom.

– Van egy öles a liliputiak országában! – jegyzé meg az ügyvéd enyelgő
hangon s felkapván egy gyufaszálat, csintalanul mérni kezdte vele a
szélességét.

Mérés közben vigyázatlanul hozzáért a saját ujjaival, mire a bakfis
összerezzent, visszahúzta kezét és a vér arczába szökött.

– Nagy hőség van – mondá fojtott hangon, a tenyerét kigyúlt arczához
tapasztva. Mintha csak azért rántotta volna vissza.

– Valóban átmelegedett a szoba – ragadta meg a szót Szliminszkyné. –
Gombold ki a kabátodat Wladin!

Wladin fújt egyet és kigombolta a kabátját, Veronka pedig visszatért a
lepkéihez.

– Valóságos sportom a lepkefogás. Olyan lehet az, mint mikor a férfiak a
vadat űzik.

– Én is lelkesedem a lepkékért, – bizonykodék Gyuri – mert csak egyszer
szeretnek.

– Óh, én másért szeretem őket…

– Csak talán nem azért, hogy bajuszuk van…

Veronka durczásan fordította el a fejét.

– Wibra ur, maga kiállhatatlan kezd lenni.

– Köszönöm a vallomást.

– Miféle vallomást?

– Azt, hogy kiállhatatlan kezdek lenni. Következéskép eddig nem voltam
az.

– Ah, itt van ni! Ez az a bizonyos prókátori fogás. Olyasvalamit
belemagyarázni valakinek a szavaiba, amit nem mondott. Magával
veszedelmes beszélni, tudja. Egy szót se szólok többet.

Gyuri könyörgésre tette össze kezeit.

– Nem teszem többet. Soha többet. Csak beszéljen.

– Komolyan érdeklik a lepkék?

– Becsületemre mondom, az oroszlánok és tigrisek se érdekelnek e
perczben annyira.

– Lássa, a lepkék olyan szépek, mint valami gyönyörüen felöltözött
asszonyok. Milyen izléses összekeverése a szineknek! Én úgy nézem a
szárnyaikat, mintha megannyi mintázott szövet lenne. Vegyük például épen
a Hébét, a fekete-piros alsó szárnyai nem pompásan illenek-e a
sárga-kékes felsőkhöz? Éppen olyan fölséges összhang van a papmacska
tarka-barkaságában, amilyen ünnepélyes komor hangulat a gyászpalást
kékpettyes, sárgaszegélyes barna toilettején. Higyje meg, hogy a híres
párisi Worth is eljöhetne az erdőre, a pillangóktól tanulni az
öltözködés művészetét.

– Lassabban, Wladin! – kiált fel e perczben Szliminszkyné. – Hány tüdőd
van? Helyi levelekre elég háromkrajczáros márkát ragasztani.

Szliminszky Wladimir ugyanis Fajka szenátorral bocsátkozott
vitatkozásba, arról az aktuális témáról, hogy mi lenne, ha az embereknél
a hallás érzéke hiányoznék s olyan hangosan feleselének e felett, hogy a
szerető hitves nem állhatta Wladin tüdejének ezt a fölösleges
pocsékolását rendreutasító szózat nélkül.

– Egymás mellett ülnek és mégis kiabálnak – zsörtölődék nagy
fejcsóválással, – mintha tizenöt krajczáros márkát ragasztanának
helybeli levelekre. Oh, istenem, istenem, mikor lesz már egészen okos az
emberiség?

E perczben fölemelkedett Konopka szenátor és felköszönté a házigazdát,
Bábaszék «regenerátorát», teljesen olyan vékony reszelős hangon, aminő a
Mravucsáné volt, szinte azt lehetett volna hinni, ha valaki a szemét
behúnyja, hogy maga Mravucsán dicsőíti önmagát, ami zajos derültséget
okozott. Erre aztán felugrott Mravucsán és visszaszállott a poharával
Konopkára, éppen azon mozdulatokkal, grimaceokkal és szempislogásokkal,
amint Konopka szokott beszélni. Ezen is nagyot nevettek. Pedig
ilyenformán csinálják ezt a királyok is, midőn udvariasságból egymás
ruhájában jelennek meg – de azokon senki sem mer nevetni. A tósztok most
nagy szaporaságban eredtek meg.

– Fölszabadítottad lánczaikról a kutyákat – súgta Konopkának Fajka.

Mokry a háziasszonyt éltette, Mravucsán újból felállt, felesége és a
maga nevében a vendégkoszorúért ivott, köszönetet mondván szives
megjelenésükért. Megjegyzé, hogy a meghivottak közűl csak az egy Münczné
nem jöhetett, mert belejött estefelé lábába a köszvény, nem csoda, sokat
csütlött-botlott ma, vásár idején, a szegény öreg asszony. Üríti poharát
Bábaszék távollevő zsidóasszonyáért.

Zajos, lelkes éljenzés támadt, melynek lecsillapultával Szliminszky
Wladimir kiáltott fel:

– Most már én teszem le a garast!

– Wladin ne beszélj! – intette a neje. – Ne beszélj! Árt a tüdődnek a
hangos beszéd.

De Wladinnal nem lehetett most birni. Mindenre képes az ember a papucs
ereje alatt; begombolózik, kigombolózik, nem eszik, nem iszik, de hogy
valaki a benne levő tósztot el ne mondja, akkora engedelmesség
ismeretlen a magyarországi annálékban.

– Emelem poharamat, uraim, a legszebb virágszálra ebben a társaságban.
Urunk, Jézus Krisztus hugocskájára, az ártatlanság bárányára, kiért
Isten csodát művelt, mondván a szolgájának: «Eredj hamar, Péter, ne
hagyd a kicsikét megázni.» Éljen sokáig Bélyi Veronka kisasszony!

Veronka piros lett, mint a bíbor, kivált mikor a vendégek felugráltak és
oda mentek rendre kezet csókolni, némelyik le is térdelt előtte, a
vallásos Mravucsánné pedig lehajolt a földig s a szoknyája szegélyét
érinté ajkaival.

Gyuri először azt hitte a bolondos epithetonok hallatára, hogy az erdész
őrült meg, de most az egész társaságot látván megbolondulni,
csodálkozással vegyes zavar s valami különös kényelmetlenségi érzet
lepte meg.

– Miféle csodatételről beszélt a kedves férje? – szólt Szliminszkynéhez
fordulva.

Szliminszkyné összecsapta a kezeit.

– Hogyan? Ön hát nem tudja? Igazán nem tudja? De hisz az lehetetlen.
Megvan az már nyomtatásban is tót versekben.

– Mi van meg nyomtatásban?

– Hát az esernyő története… Wladin, nagyon kimelegedtél, olyan vagy,
mint a rák, izzadsz is! Ne adjam oda a legyezőmet?

– Miféle esernyőé? – sürgeté az ügyvéd türelmetlenül.

– No, az érdekes, hogy maga semmit se hallott erről. Hát az úgy történt,
hogy mikor a szép szomszédnője kicsiny gyermek volt, egy kosárban künn
felejtették valahol a paplak udvarán. Testvérbátyja, a glogovai pap,
bent imádkozott a templomban. Nagy vihar támadt és felhőszakadás
azalatt, a vékony dongájú gyermek bele is halt volna, tüdőgyulladást
kap, vagy mit tudom én, milyen baja eshetik, ha csoda nem lép közbe.
Honnan jött, honnan nem jött, egy ősz ember termett ott, mintha csak a
mennyből pottyant isten küldöttje lenne, egy esernyőt borított a lányka
fölé.

– Az én esernyőmet – tört ki az ügyvédből önkénytelen.

– Mit?

– Semmit, semmit.

A vér sebesen nyargalt ereiben, szíve hangosan dobogott, kezeivel
türelmetlenül kalimpált a levegőben, elannyira, hogy ő is feldöntötte a
poharát.

– Keresztelő! Még egy keresztelő! – ujjongtak vidáman szerte.

A bortócsa Szliminszkyné felé vette folyását.

– Gratulálok, erdészné asszony – ingerkedett tiszteletes Rafanidesz úr.

Szliminszkyné lesütötte szemeit.

– Nem igaz – rebegte szégyenlősen. – Ugy-e, Wladin?

De az ügyvéd nem hagyta, hogy újonnan felmerült sületlenségek fölfalják
az ő nagy témáját, melyben dolgozott. Közelebb húzta székét a
menyecskééhez.

– Hát aztán? – lihegte lázasan, izgatottan.

– Az ősz ember eltünt, köd előtte, köd utána, nem maradt semmi nyoma.
Akik egy perczre látták, fölismerték benne a nagyszakállú szent Pétert.

– A Müncz zsidó volt.

– Mondott valamit?

Gyuri ajkaiba harapott, megrestelte magát, hogy ismét hangosan
gondolkozott.

– Semmit, semmit. Folytassa, kérem.

– Nos, Szent Péter tehát eltünt, de az esernyő megmaradt.

– És megvan? – kérdé mohón.

– De meg ám. Úgy őrzik azt a glogovai templomban, mint egy kincset.

– Hála istennek!

Nagy lélekzetet vett, mint akinek a szívéről mázsás teher esik le,
gyöngyöző homlokát megtörülte a zsebkendőjével. Megvan! – motyogta s
meredten nézett a levegőbe. Azt hitte, leszédül a székről. Mindent
tudott s a nagy szerencse egyszerre összemorzsolta. Valami merevedést
érzett a nyakcsigáján és szorongatást a szíve körül, lankasztó búgás
támadt körülötte a levegőben.

– És kié most az esernyő? A templomé? – tudakolta gépiesen.

– Lehet még a magáé is – csintalankodék a menyecske. – Veronka magával
viszi a férjéhez. Így mondta nekem egyszer a glogovai tisztelendő úr. Az
esernyő a húgomé, ha ugyan oda nem ajándékozza férjhez menetelekor a
templomnak.

– Nem, nem – rázta fejét az ügyvéd, zavart tekintetét körüljártatva
tétován, mintha nem lenne teljes eszénél. – Nem engedem… Azaz, hogy mit
beszélek. Igen, igen, miről is volt csak szó? Borzasztó melegem van.
Mingyárt megfúlok. Mravucsán úr kérem, nem lehetne egy kicsit kinyitni
az ablakot?

– Dehogy nem.

Mravucsán az ablakhoz futott.

– Gombold be a kabátodat, Wladin!

Hűs tavaszéji levegő ömlött be az ablakon; egy pajkos széláram
bolondjában egyszerre eloltotta mind a két gyertyát.

– Szabad a csók! – kiáltá a kujon Klempa a nagy sötétségben.

Az ablakba egy orgonaág hajlott be a kertből, gazdag virágfürtjeitől
szerelemre ingerlő illattal telt meg a szoba, cserébe a kitóduló
szivarfüstért.

Madame Kriszbay felsikoltott, hihetőleg a sötétségtől megijedve, de a
selyma Klempa igyekezett az ártatlan körülményt felhasználni egy gonosz
közbeszólásra:

– Becsületemre mondom, nem én voltam!

Rejtelmes vihogás támadt köröskörül. A sötétben különben is
rejtelmesebbek az elnyomott félkaczajok. Szliminszkyné ellenben
demonstrálni akarván addig is, míg a gyertyákat meggyujtják, hogy ő
fölüláll az ilyen bárdolatlan élczeken, elfogulatlanul folytatá az
esernyő történetét, amivel egyszersmind azt is bebizonyította, hogy
beszél a szájával – tehát semmi másra nem használja.

– Szép kis legenda ez, Wibra úr, tessék elhinni. Én nem vagyok hiszékeny
asszony, azonfelül lutheránusok vagyunk (ámbár nem szokás bevallani), de
ez mégis igen szép legenda. Az esernyő igazi csodadolog. A betegek
meggyógyulnak, ha alája lépnek; egy halott feltámadt, akit az esernyő
érintett. Hiába csóválja a fejét. Ez így van. Magam is ösmertem azt az
embert, még ma is él. S általában megfoghatatlan, mi minden történt
ezzel az esernyővel. Már maga az, hogy sok szerencsét és nagy
gazdagságot hozott a glogovai paplakra.

Rémítő gyanu fogta el Gyurit. Amint újra meggyúltak a gyertyák nagy
lobogással, látni lehetett, hogy olyan sápadt az arcza, mint egy
halotté.

– Gazdag a pap? – kérdé halkan, kísértetiesen villogó szemekkel.

– Nagyon gazdag – felelte Szliminszkyné.

Még közelebb hajolt hozzá s hirtelen megragadta a kezét görcsösen.
Szliminszkyné nem tudta, mire vegye. (Ha legalább előbb tette volna,
értené, – de most már égnek a gyertyák!)

– Ugy-e, talált valamit az esernyőben? – szólt lihegve, fojtott hangon.

Szliminszkyné negédesen vonogatta a csipkebetéten keresztül kicsillámló
fehér vállát.

– Ejh, ugyan mi lehetne egy esernyőben? Nem katlan az, vagy vasas láda.
Hanem messze vidékről odajárnak vagy tizennégy év óta a házasulandó
párok, az esernyő alatt egybekelni és fizetnek gazdagon. Aztán amennyi
vagyonos beteg és halott van a Bjela Voda mentén, a Szitnyától egész
Krivánig, azokat mind a glogovai pap gyóntatja halálos ágyukon és temeti
holtuk után az esernyőjével.

Veronka, kinek Mravucsánné mutogatta be a himzett abroszait, meg a
fölséges lenvásznát, csak most kezdte észrevenni félfüllel, hogy a
szomszédjai miről tárgyalnak.

– A mi esernyőnkről beszélnek? – kérdé elfogulatlanul, kedvesen, a
széken himbálódzva.

Gyuri és Szliminszkyné összerezzentek.

– Igen, kisasszony – mondá az erdészné némi zavarral.

Gyuri gúnyosan mosolygott.

– Nos – kérdé Veronka – ön, látom, nem is hiszi?

– Nem

– Ah? – mondá a leányka egy szemrehányó tekintettel – és miért?

– Mert semmi ostobaságot se hiszek el és mert…

Itt nagy dolgot akart kikottyantani, de szavait úgyszólván elmetszette
az a sértődés, megriadás, mely a lányka egész valójában látszott.
Összehúzta magát, mint a madár, ha egy tollát kitépik. Csöndesen
elfordította a fejét és hallgatagon bámult a tányérjára, melyben a
klenóczi ostyepka lehámozott haja zöldellett.

Gyuri is elnémult, pedig úgy csiklandozta, úgy ösztökélte valami, hogy
ugorjék fel és kiáltsa ki: «Gazdag vagyok, úr lettem, amaz esernyő
nyelében vannak elrejtve a kincseim.» Különös az, ha nagy szerencse éri
az embert, hogy az első vágya (mert vágya még mindig marad, ha minden
vágya betelt is) a közlés; a harsonákat szeretné megfuvatni, heroldok
kiáltsák ki a nagy esetet, hallja az egész világ.

De ha ilyen az első érzés, a második már a kételyé, a legnagyobb
szerencse mögött is ott ólálkodik a barázdán egy árnyék, egy kellemetlen
«hátha». Gyuri is látott még ilyet.

– Hogy néz ki az a bizonyos esernyő, kisasszony?

Veronka elbiggyesztette ajkait, mintha nem tartaná érdemesnek ebben a
tárgyban szóba állni a kérdezővel.

– Biz’ az nem valami különös, – szólt aztán vontatott hangon, –
színehagyott piros kelme, mintha ezer esztendős lenne, folt is van
rajta, nem tudom hány.

– Az alján köröskörül apró zöld virágok.

– Látta?

– Nem, csak kérdezem.

– Igen, virágok vannak az alján.

– Szabad megnézni?

– Természetesen. Megnézi?

– Hisz’ azért megyek Glogovára.

– Azért? Hogy értsem azt, ha nem hiszi az eredetét?

– Éppen azért, ha hinném, el nem mennék.

– Maga rossz ember. Pogány.

Elhúzta kissé a székét Gyuri mellől, amitől az láthatólag megilletődött,
elkomorodott.

– Megsértettem? – kérdé szeliden, bűnbánattal.

– Nem, csak megijesztett. – S gyönyörű ovál arcza csalódást fejezett ki.

– Hát inkább mindent hiszek, csak ne féljen tőlem.

Veronka ajka körül mosoly suhant el.

– Vétek is volna nem hinni – vágott közbe Szliminszkyné. – Nem babona
ez; megtörtént, bebizonyítható tények ezek. Aki nem hiszi, semmiben se
hisz. Vagy igazak a Krisztus csodatételei és akkor ez is igaz lehet,
vagy…

De már nem fejezhette be, mert madame Kriszbay asztalt bontott,
kijelentvén, hogy fáradt, aludni megy, mire mindnyájan felállottak s
Mravucsánné elvezette őt is, Veronkát is az udvarba nyíló két
szobácskába.

Gyuri az ajtónál odasettenkedett Veronkához, aki ő neki is jó éjt
bicczentett a fejével.

– Korán indulunk reggel? – kérdé.

Pajkos engedelmességgel hajtotta meg magát, féloldalt görbítve hófehér
nyakát, mintha el volna törve.

– A mint parancsolja _Tamás_ úr.

Gyuri elértette a «Tamás» szót és tréfásan viszonzá:

– Minden attól függ, hogy meddig alusznak a szentek.

Veronka visszafordult a pitvarból, morczos arczot vágott,
összeszorította a kis öklét, úgy fenyegette meg vele parasztosan Gyurit.

– No megálljon!

Gyuri szeme rajta veszett. Hiszen olyan szép volt, úgy illett az a
fenyegető ököl a hamisnak. Ezt csinálják meg utána a szentek, ha tudják!

Nemsokára hazaindultak Szliminszkyék is. (Mravucsán lámpásos embert
rendelt nekik, mert nem volt holdvilág.) Szliminszkyné beburkolta
Wladint egy tavaszi felöltőbe, a fölé még egy köpenyeget akasztott,
nyakát gyapjas nagykendőbe csavarta s miközben meghagyta neki, hogy künn
csak az orrán át vegyen lélekzetet, ráért Gyurival is csevegni.

– Valóban gyönyörű legenda az, engem legalább nagyon meghat.

– Ah, szegény legendák! – felelte Gyuri. – Ha ráfujna az ember egy-egy
ilyen szép legendára és lefujná róla az arany zománczot, a szent
illatot, a titokzatosság füstjét, milyen furcsa, igénytelen valóság
maradna az alján.

– Hát nem kell ráfujni – mondá az asszony. – Gyűrd fel a köpenyed
gallérját, Wladin!

Az ügyvéd elgondolkozott.

– Talán igaza van – dünnyögé elmerengő tekintettel.

Kis vártatva Gyuri is megkivánta az alvást vagy a magányt s kérte
Mravucsánnét, jelöljön ki neki fekvőhelyet.

– Hm, elment a mágnes – dohogta a jegyzősegéd.

Alig, hogy betette maga után az ajtót, Kukucska mészáros vígan
felkurjantott: «Elhullt a férgese!» Levetette a kabátját, felgyűrte
duhaj módon a lobogós ingét (egy tetovirozott ökörfejet lehetett látni a
meztelen balkarján), aztán hamiskásan odakacsintott Mravucsánnak.

Városbiró uram elérté a dolgot.

– Igaz, igaz – bizonyítgatta sugárzó arczczal, – nem lehet anélkül
lefeküdni, hogy az ember ne tegyen próbát: szeretik-e még az asszonyok?

Ezzel kihúzott az almáriomból egy fiókot, a fiókból pedig kivett egy
pakli kártyát.

A kártyából ugyan hiányzott a zöld alsó, de ez éppenséggel nem zavarta a
bábaszéki intelligencziát, már a multkor is így játszották a
preferánczot, az utolsónak kevesebb jutván egy kártyával az osztásnál,
mely azonban képzeletben mégis neki jutott s mint _szellemi kártya_
szerepelt a játéknál. Ha zöld volt a hiváson, az utolsó képzeletben adta
az ütésre a zöld alsót, mondván:

– Rajta van a szellemi alsó!

Némelykor ütött is vele, kivált ha zöld volt a tromf.

Ma azonban, tekintettel a hiányzó kártyára, egy kis parázs ferbli
kerekedett, mely jó éjfélutánig eltartott. A szenátorok játsztak, a
mészáros, meg a tiszteletes úr. A segédjegyző a kvaterkákat hordta, a
pénztelen Klempa (mindenütt a kántor a legszegényebb) parlagon könyökölt
hol itt, hol ott, mert egyik helyről a másikra kergették azon a czímen,
hogy _peches gibicz_, ami alapjában igen lehangoló és elkeserítő
titulus, de mégsem becsületsértés. Költözött, vándorolt a szegény Klempa
játékostól-játékoshoz, míg végre a mészáros és a tiszteletes úr közötti
asztalcsücskön lehajtá lankadt fejét és elaludt, hosszú tömött szakálla
szolgálván állának vánkosául – de egyszersmind kellemetlen jövőt
teremtett számára, mert a gézenguz Kukucska Pál azt indítványozá széles
kedvében (mikor egy nagy zsinórt behúzott), hogy a Klempa szakállát
pecsételjék le az asztalhoz. Fölséges lesz, ha majd fölriad és nem
ereszti az asztal.

Nosza mohón kaptak a finom gondolaton, Mokry tartotta a gyertyát,
Kukucska a viaszt csöpögtette rá vagy három helyen a szakállára, – maga
Mravucsán pedig a pecsétgyűrűjével odanyomta az asztalhoz. Hanem iszen
lesz ebből nagy parádé!

Más, de szintén nem valami nagyon nevezetes epizódok is történtek.
Madame Kriszbay, akit a saját szobájába szállásolt Mravucsánné, nem mert
befeküdni a dunyhatengerbe, attól félt, hogy besüpped és megfullad.
Minden áron paplant kívánt. Mravucsánnénak nem volt, leleményes angol
észszel azonban elhozta az ura nagyszőrű bőrbundáját és ráterítette a
madamera, amitől az úgy megijedt, hogy migrént kapott; egész éjjel
tormát kellett a halántékára rakni.

Veronkának más kellemetlensége esett. Amint magára maradt a
Mravucsán-ház legszebb szobájában, berekeszelte belűlről az ajtót, hogy
senki se nézhessen be a kulcslyukon, egy mantillát akasztott a
kilincsre, befüggönyözte a kis ablakot, mely az udvarra nyilt, aztán
hozzáfogott a vetkőzéshez; kibontotta elől mellénykéjét, egyik kapocs a
másik után engedett, mire engedelmeskedtek a halcsontok is, visszaadván
a mell és a derék igaz formáit – százszor szebbeket a sejtetteknél. Az
utolsó kapocs is pattant, mely a felső szoknyát tartotta megszorítva a
csipők felett és erre a virágos fodros rokolyácska kezdett alácsúszni –
mintha a rózsabimbóról lehasadozik az irigy zöld burkolatja.

Hullt, hullt a szoknyácska lefelé, súrolva vakító fehér alsószoknyáját.
Már-már annak zsinórját is meghúzta volna (mert az alsószoknya nem volt
bekapcsolva, de felkötve), midőn rémülve veszi észre, hogy két apró
veres szem van rámeredve.

Egy kis iromba czicza jött ki az ágy alól, az nézte, de úgy nézte, olyan
nagyon nézte, kiváncsian, érdeklődéssel, mintha egy macskává elátkozott
királyfi lenne.

Veronka ijedten kapott a széteresztett mellényéhez, hirtelen lehajlott s
a másik kezével felrántotta újra a lecsúszott szoknyát (melyből már épen
ki akart volt lépni), miközben majd csengő, majd parancsoló hangon
korholta, riasztotta a macskát.

– Mars czicza! Sicz, csunya czicza! Ne nézz ide czicza!

A bakfis szégyenkezett levetkőzni a macska előtt. Újra felöltözött egész
rendesen s próbálta a macskát kikergetni, de az elbujt a bútorok mögé,
felugrott a szekrények tetejére, hiába volt a kergetődzés vele, nem
lehetett a szobából kitúrni.

Mravucsánné asszony figyelmes lett a zörejre, átszólt a
szomszédszobából:

– Mi baja, kisasszonykám?

– Nem tudom kikergetni a macskát, Mravucsán néni.

– Semmi az szivecském, ha bent marad is; jó ártatlan állat.

– De mikor lát – felelte Veronka szorongva.

Eloltotta most a gyertyavilágot, sötétben akart vetkőzni, de a fránya
macska megint kijött a szoba közepére és szemei még jobban villogtak a
homályban.

– No megállj kiváncsi czudar, mingyárt kifogok én rajtad.

Barrikádot csinált a székekből s e barrikád mögött, mintha a várában
lenne, amelybe nem lehet belátni, az ágy szélére ülve, keresztbe rakta a
lábacskáit, mindenekelőtt kifűzvén a czipellőit. Kip, kop, koppant az
egyik topán, amint lehúzta és a padlóra ejtette, kip, kop, a másik is
koppant.

No bizony, imponált is a macskának a székes vár! Tip, top, egyet ugrott
kinyujtózott testtel és ott volt a slingelt abroszszal beterített
mosdóasztalkán; tip, top, még egyet ugrott és ott volt a Veronka ágyán;
a vánkosa közepén. Hanem ’iszen nem jó közel jönni. Veronka se volt
rest, egy ügyes mozdulattal elfogta. Itt vagy most már macska koma!
Hamar csak, hol van egy kendő? Majd adok én neked nézelődni, mikor a
lányok vetkőznek. Tudod-e, hogy az nem illik, cziczuska.

Talált egy vastag gyapotkendőt, bekötötte vele a macska fejét, két rét a
szeme táján: «most lásson már maga, ha tud» s így kezdte ujra a
vetkőzést.


AZ ÉJ TANÁCSOT ÁD.

Míg ily bohókás apróságok foglalták el a fehér népeket, s míg Klempa úr
lepecsételt szakállal aludta az igazak álmát (senki sem álmodhat
szebbeket, mint egy szendergő gibicz), addig Wibra György gondolatokba
merülve virrasztott. Levetkőzött, lefeküdt, de nem aludt. Az ő
levetkőzése (ne méltóztassanak megijedni) nem lesz leírva részletesen,
mert az megbotránykoztató jelenet a művelt emberi fogalmakban. Hogy
miért? Hát tudom is én. Csunya, tehát leírhatatlan. A nő levetkőzésében
poézis van; ha jól van irva, a női test finom, bolondító illatát érzi ki
a betükből az olvasó a nyomdafesték helyett, de egy férfi levetkőzése,
pfuj, említeni se merészelem. A szoknyához akár ódát, dithirambot szabad
irni, de a nadrágnak «kimondhatatlan» a neve is. És miért? Hát isten
tudja. És mit bizonyít? Talán azt, hogy a férfi inesztetikusabb
teremtmény a nőnél? Alkalmasint csak azt, hogy aki az illőt és illetlent
kigondolta, nagy szamár volt.

De végre is rosszabb dolog ennél, hogy hősünk nem aludott. Nem a gyomra
volt megterhelve a Mravucsánné ételeitől, hanem a lelke, agyveleje telt
meg a mai nagy eseménynyel. Mint alaktalan zűrzavar kóválygott a fejében
a sok mindenféle benyomás. Néhány óra alatt mintha néhány esztendőt élt
volna át. Szent isten, milyen réges-régen volt, mikor még a Münczné
padlásán kereste az esernyőt! Most végre megkerült. Gondviselésszerűen
bukkant rá. Az isten egy angyalra bizta.

Itt az esernyőről az «angyalra» síklott át az esze. Csinos kis jószág,
meg kell adni. Egy csöppet se kellemetlen, pedig ezek a többi
kisasszonyok, akik a kamaszévekben járnak, feszesek, élettelenek,
mesterkéltek, nincsen bennök semmi természetes. Veronka kivétel. Veronka
helyes kis bakfis. És mintha rokonszenvezne is vele egy kicsit…

Visszaidézte eleitől fogva minden szavát, úgyszólván minden mozdulatát,
mely rá nézve kedvező volt és ujra meg ujra átélvezte (csak még több méz
volt benne most harmadszorra, vagy negyedszerre), de amint ment, ment a
színes fonalon visszafelé, összerakva mosolyt, elejtett szót, meglágyult
hangot, önfeledt pillantást, ösztönszerű taglejtést (milyen édes
gyüjtemény volt ez), hát talált közte közönyt, hidegséget is és
elcsüggedten, mintegy erőszakkal áthajította magát az ábrándozás
palánkján a színarany valóságba – az esernyőhöz.

Bizony szerencsésnek érezheti magát s nem szükség tacskó leányzók
éretlenségeit találgatnia. Úr lett, nábob lett a mai nappal. Úgy éli
majd a napjait, mint egy herczeg, eljár télen át Budapestre, vagy a
Rivierára, nyáron át Ostendébe, Monakóba, szóval nagy úr lesz, aki oda
se néz holmi paphúgoknak. (No-no, csak mindig visszatért a gondolata
ahhoz a fityfirity Veronkához.)

Álom nem jött a szemhéjaira, hogy is lehetne most aludni? Úgy röpködtek
előtte a szebbnél-szebb élettervek, mint a lepkék a glogovai erdőben. Ő
csak kergette őket, egyre kergette… Ej csak már virradna, hogy mehessen,
mozoghasson.

A zsebórája vígan ketyegett a feje mellett levő asztalkán, megnézte,
éppen éjfélt mutatott. Lehetetlen, hogy még csak annyi legyen! Talán
rosszul jár? Valahol a harmadik udvaron egy kakas kukorékolt, mintha
mondaná: «Jól jár az órája, Wibra úr!» A «Megfagyott birká»-ból
idehangzott elmosódva a muzsika. Valami duhaj pásztorember előénekelte
keservesen a híres tót juhászdalt, melynek az eleje pongyolán fordítva
ilyenformán hangzik:

  Nem juhász az, aki a _mért húst_ kedveli,
  Nem azé a birka, aki fölneveli.

Gyuri szivarra gyujtott s a bodros füst mellett ez a bolond nóta a
gondolatjának szép piros szövetjét a visszájára fordítá.

Csakugyan, sokszor nem azé a birka. Lám ez az esernyő is honnan került
elő. Azaz, hogy még meg sem került. Hiszen nincs még a kezében. Sőt, ha
jól fölveszszük, nincs is valami sokkal közelebb hozzá. Eddig attól
tartott, hogy mint jelentéktelen rongyot, eldobták valahol a szemétre,
ahol megrothadt s azért volt kevés reménye hozzájutni. Mi történt most?
Mindössze megfordult a dolog. Most már az a baj, hogy valóságos
klenódium az esernyő, templomi ereklye. Lássuk csak, hogy lesz, mint
lesz? Mit mond ő a glogovai papnak holnap? Azt-e, hogy «eljöttem az
esernyőmért?» A pap bizonyosan kineveti, mert vagy bigott, rajongó és
akkor szentül hiszi, hogy Szent Péter hozta a hugának; vagy ámító
farizeus és akkor nem bolond, hogy hagyja magát leleplezni.

Künn szél mozdult, haragos dérrel-durral besüvített a rossz ablakú,
rossz ajtajú kamrába, ahová Mravucsánné hálásra elhelyezte. A butorok is
mozogtak, ropogtak. Jól lehetett hallani a Liskovina erdőség távoli
zúgását. Ugyancsak dolgozik benne az akasztott ember, akit Mravucsán
említett. Gyuri ismét eloltotta a gyertyát, melynek lángjával
kellemetlenül incselkedett a szél, bebujt a dunyha alá, behúnyta a
szemét, képzelete meghízott a sötétben, látni vélte az akasztott embert,
amint hajladozik ide-oda a fán s vigyorogva bólingat feléje: «Bizony
kinevetik, Wibra úr, a glogovai parókián.»

– Átkozott bonyodalom! – hajtogatta magában, nyugtalanul hánykolódva a
hótiszta párnák között, melyekről a tavaszi napfény meghatározhatatlan
illata áradott ki (nem hiába voltak ma a lészán kiterítve). – Mindegy, –
szőtte a gondolatait – az esernyő mégis csak az enyém. Hiszen be lehet
bizonyítani végső esetben a biróság előtt is. Tanu rá Sztolarik,
Münczné, a fiai, egész Besztercze városa.

Itt egyszerre felkaczagott keserűen:

«Azaz dehogy lehet bebizonyítani; hol jár az eszem? Hiszen az ernyő nem
az enyém, a Münczéké. A Münczék apja vette rendes árverésen a Gregorics
hagyatékából, a hasznavehetetlen holmik közt. Az esernyő tehát a
Münczéké, engem csak az illet, ami a belsejében van. De lehet-e azzal is
előállnom? Mondhatom-e a papnak: Főtisztelendő úr, az esernyő nyelében
van egy két- vagy háromszázezer forintos bankutalvány, tessék csak kérem
ide adni, mert engem illet…»

Gyuri most elkezdte sorba elemezni, mit tesz erre a pap.

Vagy hiszi a szent legendát az esernyőről és így szól: «Eredj a pokolba!
Majd bolond szent Péter, hogy neked bankutalványt hozzon a mennyekből.»
Ha pedig csakugyan kisértetbe jön megnézni és benne találja a
felnyitható nyélben, akkor azt mondja: «Ha mégis hozta, akkor bizonyosan
nekem hozta», kiveszi az utalványt és ő maga értékesíti. Miért is adná
Gyurinak? Mivel tudná bizonyítani, hogy az övé?

Majd így okoskodék hősünk tovább:

«Talán beavassam élettörténetembe, elmondjak szögről-végre mindent,
anyámról, atyámról, halálozási körülményeiről? Tegyük fel, elhiszi
alfától omegáig: mit ér az? Kiviláglik-e mindebből, hogy a kincs az
enyém? Bizonyára nem. De ha belátná is, hogy enyém, ideadná-e? Hiszen a
pap is csak ember! Pereljem talán, ha ide nem adja? Nevetséges! Az
utalványt kiveszi szépen s milyen bizonyítékkal álljak én aztán elő,
hogy az esernyőnyélben benne volt?»

A verejték csurgott a Gyuri homlokáról, a vánkosát harapta dühében.
Ilyen közel lenni az örökségéhez és mégis olyan mérhetetlen távolban
tőle!

… Fekete éjszaka, adj tanácsot!

És az éjszakához érdemes folyamodni. Jól tette Gyuri, hogy ő tőle kért
tanácsot. A tépelődők és gondolkozók jó barátja ő.

Az arany-tanácsok közé lehetne írni: «Minden nagy dolgodat gondold meg
éjjel is, habár már nappal határoztál felőle.» Mert az embernek van
éjjeli esze és nappali esze. Hogy melyik a jobbik esze, azt nem tudom.

Hogy nem tökéletes egyik sem, gyanítom. A nappali verőfény szövi, mint
egy takács, a maga szineit a gondolatokba, az éj is közéjük hullat
fekete szárnyaiból egy-egy tollazatot. Festenek, pepecselnek,
nagyítanak, kicsinyítenek, tehát falsifikálnak mind a ketten. Az éj
szebbnek mutatja kedvesed alakját, mint aminő, ellenségedet erősebbnek,
bajodat nagyobbnak, örömödet kisebbnek. Nem szép eljárás tőle, de hát az
éj szuverén, nem tartozik felelősséggel senkinek.

Vedd olyannak, a milyen, de ne mellőzd, jámbor tünődő, amikor az
igazságot keresed… Azaz dehogy keresed te az igazságot, – ha szembe
jönne is, kikerülnéd. Rosszul fejeztem ki magam, ne mellőzd az éjt,
mikor a kivezető utat keresed.

Csak látszólagosan hallgatag ő. Úgy súg neked, hogy észre nem veszed. Ha
nem teheti máskép, lábujjhegyen csendesen elhozza az álmot és abba
göngyölgeti kimeríthetetlen leleményességgel, amit tanácsol.

Egyszer csak elállt a szél, a muzsika elhalt a «Megfagyott birká»-nál.
Gyuri nem hallott többé csak lassú rithmikus zsongást – aztán úgy
rémlett neki, hogy más vidéken jár, a glogovai erdőben lepkéket
fogdosnak Veronkával.

Amint mennek-mennek a csalitok között, eleibök toppan az ösvényen egy
öreg ember, kunkorgós arany bottal, glóriás félkörrel a feje fölött, a
kalapja madzagra akasztva lógott le a nyakáról.

«Ön Wibra úr?» – kérdé az aggastyán.

«Igen és ön?»

«Én szent Péter vagyok.»

«Mi tetszik?»

«Egy nyilatkozatot akarok aláírni az ön javára.»

«Az én javamra?»

«Értesültem, hogy nem juthat az esernyőjéhez Gregorics barátom megkért,
hogy segítsem ki. Tehát szivesen írok alá egy nyilatkozatot, hogy az
esernyőt nem én adtam a kisasszonynak.»

«Szép öntől, de itten se papirom, se tintám. Gyerünk vissza a faluba!»

«Az nem lehet, nincs annyi időm. Tudhatja, hogy én a kapunál állok
strázsát, mennem kell.»

«De hát akkor én mit csináljak? Mikép jussak az esernyőmhöz?»

Szent Péter vállat vonva visszaindult a szederindás ösvényen. Egy
irdatlan nagy cserfánál mégis megállt és intett Gyurinak, hogy jőjjön
közelebb.

Gyuri szót fogadott.

«Tudja mit, barátom uram, ne okoskodjék sokat, vegye el a Veronkát
feleségül s vele együtt magáé lesz az esernyő.»

«Jőjjön! – mondá Gyuri és megfogta erősen a szent palástját. – Kérje meg
a számomra!»

Húzta, húzta Gyuri, de ebben a perczben, mintha valami erőszakos kéz
megragadta volna hátulról és rettentő erővel magával rántaná, –
fölébredett.

Kopogás hangzott az ajtón.

– Szabad – mormogta gépiesen, ködös fejjel.

A Mravucsánék szolgálója nyitott be ásítva, nagy kosztrosan.

– Bejöttem a czipőkért.

Gyuri kitörülte szeméből az álmot. Reggel volt. Az ablakon a napsugár
nevetett be.

Emlékezete gyorsan futott végig az illanó álom részletein. Még szinte
látni vélte a foszladozó ködben a részletek halvány vonalait. Minden
olyan eleven, friss volt még. Úgyszólván a haraszt recsegett még a szent
Péter talpa alatt s ünnepélyesen kongott a jóságos hangja: «Vegye el
barátom a Veronkát feleségül és akkor magáé lesz az esernyő.»

– Különös egy álomlátás – tünődött Gyuri – és mennyi logika van benne.
Biz ez magától is eszembe juthatott volna.

… Ej, mintha bizony nem magától jutott volna eszébe! Az éj csak
parancsolt: «Jőjj álom, építs neki összefüggő mesét abból az anyagból,
ami benne forr.»

* * *

Mire Gyuri felöltözött, nem volt már nagyon korán. Az egész
Mravucsán-ház izgett-mozgott, mint a népes köpű. Egyik köcsögöt vitt,
másik szűrő szitát (a kifejt tejjel bajlódtak), a kapunál, melyet az
éjjeli szél kiszakított az ütközőjéből, ott pipázgatott a Gyuri kocsisa
és segített csodálkozni a többinek a szél erején: észrevevén urát,
megemelinté nyalka strucztollas kalapját.

– Befogjak?

– Nem tudom még. Hollá kis leány! Fölkeltek a kisasszonyék?

– Már reggeliznek is a kertben – felelte egy szarvastermetű fehércseléd,
ki egy tepsit vitt forralt tejjel. – Tessék erre jönni!

– Akkor hát befoghatsz János.

Egy diófa alatt, nagy kerek kőasztal körül találta Gyuri valamennyiöket.
Már a reggeli végén voltak, csak még a madame rágcsálta a piritós
kenyereket.

Nagy nevetgéléssel fogadták. Veronka felkiáltott pajkosan:

– Itt jön a friss ember!

– De már a friss ember titulust nem hagyom, – ellenveté Mravucsán – az
engem illet. Mert én le se feküdtem, egész reggelig kártyáztunk. A
szegény Klempa még most is ott alszik a két könyökén, az asztalon, a
leragasztott szakállával.

– Szép is olyanokat tenni! – pirongatta Mravucsánné.

– Jó reggelt! Jó reggelt! Mindnyájan kezet fogtak a Gyurival, Veronka is
felállt és csintalanul hajladozott.

– Jó reggelt friss ember! Jó reggelt. No mit néz reám olyan nagyon?

– Nézem – mondá zavartan Gyuri, a leány szépségén felejtve a szemeit –
hogy… izé… mennyire megnőtt.

– Egy éj alatt?

– Tegnap még kis leány volt.

– A maga szeme káprázott.

– Káprázik az ma is.

– Mert még álmos. Hát ilyenkor kell felkelni?

A játszi, enyelgő hang, mint valami édes csiklandozás, fölvillanyozta
Gyurit s kezdett is bőbeszédű lenni, védte magát tréfásan, széles jó
kedélylyel.

– Elaludtam egy kicsit, sőt ha a szolgáló rám nem kopogtat, most is
alszom. Bárcsak ne nyitott volna be csak még öt perczig.

– Ugyan? – szólt Mravucsánné. – Olyan szépet álmodott? Mit parancsol?
Kávét, vagy hideg sültet?

– Kávét kérek.

– Hát nem mondja el, mit álmodott?

– Házasodtam álmomban. Illetőleg megakadt a dolog a leánykérésnél.

– Hogyan? Kosarat kapott? – kérdé Veronka, előre tolva a kiváncsi
fejecskéjét, melyet ma még szebbé tett a fölépített gazdag hajkorona, a
hajkoronát pedig még szebbé tette egy beletüzött pünkösdi szegfű.

– Kérdés, hogy mi lett volna. Éppen a döntő pillanatban költött fel a
szolgáló.

– Úgy? Már szinte azt hittem, nem tetszett a személye a személyének –
szólt Veronka, átcsapva a mesei stilusba. – Milyen kár, hogy most már
nem tudhatjuk.

– Biztosítom, megtudja.

– Miképen?

– Úgy, hogy megmondom.

– Ugyan ne beszéljen! Hiszen az álmok nem mennek át egyik éjjelről a
másikra folytatásokban, mint a regények az ujságokban.

Gyuri megitta kávéját, rágyujtott és nagy füstfelhőből szólt ki
titokzatos arczczal, szemeit az ég felé fordítva tréfásan:

– Vannak olyan álmok, majd meglássa. De hát maga hogy aludott?

No csak ezt kellett említeni: menten kapott rajta Mravucsánné, szélesen
előadva a macska históriáját, aki miatt nem mert a Veronka este
levetkőzni.

Gyuri elképzelte a bájos jelenetet, édelgett rajta a lelke, Veronka
irult-pirult, Mravucsán kaczagott, Mravucsánné pedig egy pár oktató szót
fűzött hozzá, amint illő idősebb, tapasztaltabb asszonyoknak:

– Nem jó galambocskám a jóból se a nagyon sok. A szeméremből is árt, ami
túlontúl van az elégen. Hozzá kell szokni az ilyesmihez! Hát mikor ura
lesz, szivecském? Az bizony becsámpáskodik ám a hálószobába és maga fűzi
ki az asszonykája ruhaderekát. Azon keresztül kell esni.

– Jaj, néni, néni! Miket beszél, néni!

Bedugta a füleit, felugrott és elszaladt a ribiszkebokrok felé. Egy
piczinyke galy beleakaszkodott a szoknya fodrába s úgy megrántotta, hogy
kiszakadt a ránczaiból.

No lett ebből nagy eset! Hamar tűt, czérnát! Növelte még a zavart, hogy
a Wibra kocsija előállott. Két nyugtalan nyaku fekete ló, rézkulcsos
hámmal. Hej! Csak jó mesterség a prókátoroké! (Olyan fiatal és már ilyen
fogatot hazudott össze.)

Volt dolga Mravucsánnénak és mindenféle élő léleknek a háznál. Hamar
kösd be Anka egy szalvétába a sonkát, amit az útra főztem! Te pedig
szaladj Zsuzska a kalácsért! De hátha nincsen késök? Hozzatok hamar egy
szarvasnyelű kést! Ne készítsünk a saroglyába egy kis aszalt gyümölcsöt?
Jó lesz rágogatni, lelkem, útközben, kivált az idegen asszonyságnak. Hát
egy csipetnyi lekvárt ne tegyek egy bögrikébe? De bizony teszek.

– Ugyan, ugyan, néni, – szabadkozott Veronka – hiszen ebédre haza érünk!

– Hátha előadja magát valami? Soha sem lehet tudni.

Térült, fordult a jó Mravucsán néni, hol elszaladt, hol előkerült, mint
a karika – mialatt Mravucsán mindenféleképen kapaczitálta őket, hogy
maradjanak ebédre, vagy ha nem, legalább még egy óráig. Utoljára már
csak egy félórát könyörgött, biztatván őket, hogy akkoráig okvetetlenül
fölébred Klempa, amihez fogható látványosságot maga a király sem pipált.

Nem ért semmit, megmaradtak csökönyösen az indulás mellett, felültek a
kis csézára; a hölgyek hátulra, Gyuri a kocsis-ülésre befelé fordulva,
úgy hogy a térdei már is odasúrlódtak a Veronka lábacskáihoz… Nem tudom
én, hogy lesz ez egész Glogováig.

– Glogovára megyünk! – parancsolta Gyuri a kocsisnak.

János megpattintotta az ostort, a lovak megiramodtak, de alig gurult ki
a kocsi a kapu dobogóján, lelkendezve futott utánuk Mravucsánné, tele
tüdejéből kiabálva:

– Hó, hahó! Megálljanak!

A kocsi megállt, a hölgyek ijedten nézegettek körül, mi baj lehet. De
nem volt semmi baj. Mravucsánné egy pár ép almát fedezett még fel
valahol az éléskamrában; azokat a féltett kincseit hozta a kötényében s
megrakta vélök, minthogy a hölgyek ruháin nem volt zseb, a Gyuri
kabátját, kikötvén, hogy ezt a szép vöröset, igazi serczikát, a Veronka
egye meg.

Erre aztán csakugyan megindultak nagy kendő- és kalaplobogtatások közt,
míg csak egy kanyarodónál teljesen el nem tünt a nyájas Mravucsán-porta
összes népeivel, nagy diófájával, füstölgő kéményével. Uj és uj képek
bontakoztak ki a rohamosan haladó Bábaszék utczai életéből. A bolt előtt
Münczné állt bodros hófehér főkötőjében s kedvesen bólingatott
tiszteletreméltó ősz fejével, melyet egyenes vonalban osztott két
egyenlő részre a csillogó pápaszem. A kovácsműhely előtt nagyban
kalapácsoltak a glogovai papék eltört kocsiján. A vízzel leöntött izzó
vasak sziszegtek, mint a kigyók. Távolabb a mesteremberek rakták el nem
adott árúikat háromszögletű nagy ládáikba. Lassankint rendre
elmaradoztak a tulipános kapuju házacskák gazdáik koszorúba irt
névbetűivel. Az utolsónál, melynek ablakai a leendő zsidó temetőre
néznek, a liczeumkerités mellől, drum, brum, két pisztolylövés rezzenté
meg a lovakat.

A glogovai utasok odapillantottak: hát Mokry úr állott ott az ő újdonat
új kék ruhájában, melyet a beszterczei híres Kléner varrt, egyik kezében
a kalapját lengetve búcsúzásul, másikban a tiszteletükre eldurrantott
pisztolyt emelvén a magasba. A túlsó oldalon a veszedelmes szélmalom
ijesztő szárnya vetett sötét árnyékot a mosolygó, piros virágos
lóherésre. Szerencsére most mozdulatlan, mint egy gombostűre tűzött
óriás légy.

Egy csepp szél se volt. A búzák nem dajkálták kicsiny satnya
kalászaikat, hanem álltak veszteg a perzselő napsugarakkal elöntve,
mozdulatlanul, egyenesen, mint a gránátos katonák. Köröskörül a mezőn
mélységes csönd ült.

Csak a lovak patkói csattogtak a köveken és a Liskovina erdőség,
olyanformán rémlett, hogy amint egyre közelebb-közelebb húzódik eléjük
lomha, sehol nem végződő zöld testével, mintha csendesen lélekzene.



ÖTÖDIK RÉSZ.  A HARMADIK ÖRDÖG.


A CZOBOR MÁRIA RÓZSÁJA, A FÖLDHASADÉK ÉS A VÉN KÖRTEFA.

Madame Kriszbay a vidéket nézte, váltig kérdezősködve. Minden érdekelte,
amit látott: a kidőlt-bedőlt akol a Liskovina szélén, bent az erdő
sűrűjében szép fehérkérgű nyírfák közül kikandikáló kápolna. Veronka
megmagyarázta: ott ütöttek agyon egyszer egy gazdag korcsmárost a
zsiványok – szomorú özvegye kápolnát építtetett arra a helyre.

– Meglehet, örömében – tette hozzá Gyuri.

– Maga gonosz ember! – feddte meg Veronka.

A Liskovina széles, hosszú erdőség, közbe szép völgyekkel,
hegyoldalakkal, smaragdzöld tisztásokkal, szinte olyan, mint egy angol
park, csak a fákban kevés a változatosság, a szlávok kedvencz fája, a
nyír van óriási többségben, épen olyan melankólikus szőke a fák között,
mint azok a lenhajú Ancsurkák és Bohuskák a leányok között. A Liskovina
buja növényzete ellenben változatos, a hatalmas páfrányok szinte a fák
derekáig nőnek, a borjúpázsit már elvirágzott s elszáradottan
beillatozza az egész erdőt. A növények társadalmában is van hát olyan
gézengúz perszóna, hogy csak holta után élvezhető. Ah, mennyi
változatosság ez élettelen élők között! A kardalakú gladiolusnak viszont
a föld alatt van a becses része, a hagymája; aki megeszi, éjszakára
megálmodja tőle a jövendőbelijét. Sokkal közlékenyebb az egyszerű
marmancs, mert az teketória nélkül is megmondja az embernek, szereti-e,
akire gondol: nagyon-e, egy kicsit-e, vagy sehogy sem – csak a hófehér
virágfogait kell kitépdelni sorra és vall a megmaradt utolsó.

Nem a kert utálatos neveltjei ezek, az anyaföldre ráerőszakolt idegen
kölykök (némelyiket be sem fogadja, külön cserépben kell tartani), hanem
a lelkéből lelkedzett saját magzatai, jószántából termi, megneveli,
ahogy a téli pihenésében előre kigondolta, a többi idevaló teremtmények
igényei szerint.

A vadszegfű kelyhe csapodár darázsok vendégfogadója, a turbánliliom
madarak ivópohara, a nagy bugáju hámfű pillangók hintája. Mert nyájas
erdő a Liskovina, bogárnak ágyat ad a karantyu harangjában, madárfészket
kereső gyerekeket kinál szamóczával; szolgál kinek-kinek, amint
megérdemli, éneklő madárnak bogyót termeszt, fiatal vászonnépeknek
bokrétát, öregasszonyoknak gyógyfüveket, a gonosz farkasnak
sisakvirágot, ami gyilkos növény, híjják is népnyelven «farkasölő
sisaknak».

Hogy ölt-e már farkast, az nagy kérdés. Mert a farkasnak is van ám
magához való esze és bizonyosan tudja a botanikát is, közölvén
nemzedékről-nemzedékre a farkasfiakkal: «Hozzá ne nyuljatok gyerekek az
Aconitum Lycoctonumhoz, egyetek inkább húst!»

A Liskovinán keresztül legalább kellemes út esett az árnyékban. Madame
Kriszbay ugyan örökké remegett, ha szaladó mókus megzörrenté a bozótot,
váltig a zsiványokat várta, kik a gazdag korcsmárost megölték.

– De hisz az nyolczvan év előtt volt, madame, azok elhaltak.

– Hát a fiaik?

Nyugodt csak akkor lett, midőn elhagyták a Liskovinát s a nyitott
oporczi határ jött sovány zab- és pohánkaföldjeivel. Szomorú hely az
ilyen, ahol _karóra ülnek a petrenczék_.[6]

Egyébiránt nem soká lehetett nyugodt, mert az oporczi határból megint
egy erdő kezdődött, a híres «Zelena Hruska», mely körtealakban húzódik
Makova felé. Hátha itt bukkannak fel a nagy cserfák között a zsiványok!

S amitől oly nagyon félt a madame, éppen olyan nagyon óhajtotta Gyuri.
Amint szemben ült a leánynyal, mindinkább megérlelődött benne az
elhatározás, hogy feleségül veszi – az esernyő végett. A leány igen
csinos, de ha nem volna is, az esernyő megéri az áldozatot. Szent Péter
tanácsolta, tehát megteszi, okvetetlenül megkéri. Az ostoba babona,
melyet ezelőtt annyira szeretett gúnyolni, őt is behálózta és helyet
szorított magának az egészséges gondolatok között. Érezte, hogy egy
láthatatlan erő ösztökéli erre a lépésre.

Mi az az erő? Hát bizonyosan Szent Péter, aki álmában ráparancsolt.

De hát hogy kell a dologhoz kezdeni? Ezen töprengett egész úton. Milyen
jó volna egy kis romantika (mint a regényekben van), ha teszem azt,
zsiványok támadnák meg őket az erdőn s ő lelövöldözné a revolverével
valamennyit, úgy venné vissza tőlük a Veronkát, aki aztán így szólna
elérzékenyülve: «Megmentetted az életemet, tied vagyok koporsóm
bezártáig.»

De így minden előzmény nélkül nem mert közeledni hozzá, torkán akadtak a
szavak, melyeket elméjében olyan szépen kifőzött. Kételyek fogták el:
hátha nem rokonszenvezik vele? Hátha már van otthon valakije?
Lehetetlen, hogy ne legyen. Hiszen csak látta már valaki s ha látta…
akkor bizonyosan bele is szeretett. Valami külső eseménynek kellene
történnie, ami elősegítené a dolgát.

De a zsiványok nem jöttek, talán nincsenek is. Szegény vidék ez nagyon,
nincs itt kitől lopni, rabolni, nem terem itt zsivány sem.

Túl a Zelena Hruskán kibukkant karcsú tornyával Szlatina, ódon
kastélyával a hegytetőn, mely egy Czobornak volt egykor tulajdona, most
a Koburg herczegeké. A korcsma előtt etetni kellett; Veronka azt
ajánlotta, hogy nézzék meg addig a kastélyt, melyet egy vén kapus őriz
és mutogat az utasoknak. A korcsmáros azt állította, hogy néhány szoba
még egészen úgy áll, ahogy a Czoborok hagyták, az udvaron egy pár
szakállas ágyú is tátong, a szobákban nagyszerű fegyvereket, különösen
érdekes családi képeket láthatni, köztük egy kis leánykáét, Czobor
Katalinét, aki hétéves korában eltünt otthonról.

Veronka a leányka iránt érdeklődött.

– És mi lett vele? – kérdé a korcsmárostól.

– Biz’ a szegény kisasszonyka még mai napig se került elő – sóhajtott a
korcsmáros.

– Hát mikor történt az eltünése?

– Úgy vagy háromszáz év előtt – felelte alattomos mosolygással, s aztán
felkisérte vendégeit a domboldal meredek ösvényén, orgonabokrok között,
az elhagyott ősi fészekbe.

Az elmulás borongós hangulatával jöttek ki onnan. Madame Kriszbay az
orrát fintorgatta: «milyen dohszag!» Veronka pedig lelkesült az
emlékeken s egy gyönyörű kinyilt rózsát pillantott meg a félig rommá
vált bástyafal alatt.

– Jaj de felséges virág!

A vén kapus arról is mondott legendát.

E rózsa helyén lehelte ki lelkét a szép Czobor Mária, aki leugrott a
bástyáról, mert egy pásztorlegényt szeretett s az apja egy császári
brigadéroshoz akarta kényszeríteni feleségül. A pásztorlegény egy
rózsafát ültetett el azon a helyen s most az minden évben egyetlen
bimbót fakaszt.

Gyuri visszamaradt s félreintette a kapust.

– Szakítsa le nekem a rózsát.

– Ah uram, mit gondol? Fölháborodnék a holt leány szelleme.

Kivette tárczáját és két ezüst forintost csúsztatott a markába, mire az
szó nélkül kihúzta kését s óvatosan levágta a rózsát.

– Hát már most nem háborodik fel a szellem? – kérdé nevetve.

– Nem, mert az összeg feléért misét mondatok a plébánossal.

Mint valami kincscsel futott Gyuri a rózsával a hölgyek után, valóságos
diadalérzettel nyujtotta át Veronkának.

– Itt a Czobor Mária rózsája! Cserébe a szegfűért, kisasszony.

Veronka hátratette a kezeit és hüvösen mondta:

– Volt lelke leszakítani?

– Volt a maga kedvéért. Hát nem cserél?

– Nem. A világért se tüzném fel, azt hinném, hogy a holt leánytól
loptam.

– Igazán nem fogadja el tőlem?

– Nem.

Elkeseredett erre Gyuri és elhajította a rózsát nagy mérgesen, az lefelé
gurult a meredek domboldalon, füvek, bozótok, vadvirág testvérei között
csúszott alá az út porába.

Veronka szánakozva nézett a virág után, amíg csak láthatta.

– Hát illik ez, amit tett? – korholta azután. – Vétett magának az a
szegény rózsa valamit?

– Vétett – felelte a ügyvéd indulatosan.

– Ugyan mit? Megszúrta?

– Agyonszúrt. Valami olyat adott tudtomra, ami kellemetlen.

– Ugyan mit?

– Megsúgta a mai álmom folytatását.

– Oh a kis fecsegő!

Kedves pajkosság csengett a hangjában s nagy szemei nevetve tapadtak
Gyurira.

– Kosarat kaptam volna.

Veronka hátravetette a fejét, a szemeit az ég felé fordította, mely
azurkék színben tündökölt, mialatt egész arczát meg tudta valahogy
hosszabbítani sopánkodóra.

– Oh szegény Wibra úr, milyen szerencsétlen! (s hamiskásan mosolygott
hozzá). Kosarat kapott volna álmában.

– Jó, jó, csak gúnyoljon is! – szólt az ügyvéd kiérezhető keserűséggel.

– És biztos ön abban, hogy csakugyan kosarat kapott volna?

– Igen, most már biztos vagyok – felelte szomoruan, – hiszen
gyaníthatja, kit kértem meg.

– Én? – szólt elhalványodva és a nevetése egyszerre elhalt. – Hogy én? –
rebegte, de nem szólt többet, hanem csak ment, ment csendesen lefelé,
hallgatagon, lesütött fejjel a keskeny gyalogúton a madame után.

Szoknyáit fölemelte kissé, giz-gaz, tövis, bozót hogy meg ne tépje,
szabadon látszottak formás lábacskái, egyikkel lép, másikkal lép,
szépen, rithmikusan csikorognak a piczi topánok: füvek, mezei virágok
meghajlanak, meggyürődnek alattuk, de össze nem törnek; kiegyenesedvén
még tán frissebbek is, kevélyebbek is lettek a lába nyomában.

Egy gyík jött keresztbe, szép ruháju, ezüstös pánczélba volt öltözve. A
kecskerágó bokorból jött és a fekete bogyós borzagok liliputi erdejébe
akart átsuhanni. De mi sors érte a kis pánczélos lovagot? Éppen arra
ment egy haragos óriás (a beszterczebányai híres ügyvéd) dulva-fulva,
«hadd pusztuljon minden állat», a czipősarka élével egyet dobbantott és
elszelte a kis gyík derekát a fejétől.

Veronka hátrafordult, meglátta és szinte kedve lett volna megsiratni a
szegény gyíkot, de semmit sem mert mondani, immár ő is félni kezdett a
rettenetes Góliáthtól és csak magában morogta, az igaz, hogy félig
hallhatóan: «Hóhér!»

Mikor azonban leért a dombról és elvitte őt útja a kis rózsa mellett,
mely ott hevert, megtépve a kövektől, piszkosan a portól, amelyben
meghömpölygött, míg lezuhant, isten tudja, mit gondolt magában, hirtelen
lehajolt és fölemelte, rálehelt, megfujta azzal a szép piczi szájával,
aztán odatűzte a mellfodra közé. Olyan volt rajta, mintha ott nőtt
volna.

Egy szót se szólt, rá se nézett a rettenetes Góliáthra, hanem
elfordította tőle a fejét, hogy ne lásson arczába, és a Góliáth most
azzal is megelégedett, hogy csak a rózsát lássa, melegséget érzett a
szíve környékén és valami olyan jóságot, hogy nem adta volna száz
forintért, ha a gyíkvitéz testét vissza tudja ragasztani újra a fejéhez,
de azt többé nem lehetett.

Lent a korcsma előtt már azóta megetetett János, a kocsi készen várta az
utasokat, akik be is helyezkedtek, de valami sajátszerű zavar, nyomasztó
hangulat nyüge alatt. Hallgatagon ültek szemben, ha egyik a vidék
balrészét nézte, a másik szeme a jobboldali hegyek aczélszürke ormán
volt elmenekülve, ha véletlenül mégis találkozott a tekintetük, hirtelen
elkapták egymásról. Amennyiben szóltak, mind a ketten Kriszbaynéhoz
intézték a mondandókat, aki lassankint szimatolni kezdte, hogy történt
köztük valami. De mi? Ejh, hát mi is történt? Hát semmi, csekélység, egy
pár gyerekes szó, amit az ő fiatalos eszük kitágított, megszélesített,
mint egyszer az ördög Debreczenben a Hatvani profresszor uram szűk
czelláját – hogy végre belefért az egész város. Hát ebbe az egy pár
szóba is belefért minden, minden…

És még több is történt azután, sokkal több. Miért, miért nem, gondolom
valami gombostűje esett le, egyszer csak lehajolt Veronka a
fejecskéjével, mintha meg akarná keresni a kasban s ime csak kipottyant
hajából a megkívánt szegfű és odaesett magától a Gyuri ölébe.

Gyuri fölemelte, hogy visszaadja – Veronka a kezével intett, hogy csak
hagyja.

– Legyen a magáé, ha már oda esett, ha már nem akart a hajamban
megmaradni.

Igazán nem akart-e? Ezen töprengett Gyuri, amint szagolgatta. Milyen
csodálatos, édes illata van! Mitől lehet? A hajtól. S milyen illata
lehet magának a hajnak a szegfű nélkül!

A bricska pedig csak gurult, egyre gurult ezalatt, hol le, hol fel a
Brána hegy alatt. Hej a Brána, a híres Brána, elzárja a világot, mint a
kapu az udvart, azért is hijják Bránának (kapunak). A Brána már nem
akárki. Ő már mágnásféle a hegyek között – szép időben is kalapot visel,
– felhő ül a feje búbján. De meg izzadós is az öreg: csergedező vízerek
és sziklák üregéből kibugyogó források folynak le barázdás sárga hátán a
Kvetyina rétre, melyen tüzesen törtet keresztül füzeskerítésű kavicsos
fundusán egy nagy szöszke patak.

– Ez már a Bjela Voda – magyarázza Veronka Kriszbaynénak. – A glogovai
víz. Nem vagyunk már messze!

Csak még egy erdőn kell keresztül menni, aztán mingyárt ott lesz kis
fehér házikóival Glogova, a völgy mélyében. Hanem aztán ez a legkutyább
út, görbe, mint az ördög lelke, tele hasadékkal, sziklával és néhol
olyan keskeny, hogy alig fér a kocsi, a fergetyű a sziklát horzsolja.

Hátrafordult János nagy fejvakarással:

– Lőcs a király ebben a tartományban!

A lőcs. De a csézán nincs lőcs – tehát a csézával veszedelemben
forognak. Mindezt ilyen kerülő úton jelenti a gazdájának.

– Vigyázz, János, hogy fel ne dőljünk!

Minduntalan leszáll kereket kötni vagy oldani, a lovak csak lépést
mennek, néhol olyan mélyen bevágott úton, hogy csak az ég látszik.

– Madárnak való pátria ez – mormogja János.

– Nem tetszik a vidék?

– Nagyon himlőhelyes a pofája, – véli János – nem házasodni való hely!

Gyuri összerezzent. Ez már észrevett volna valamit?

– Miért, János?

– Mert az előbbeni gazdám, a báró (János egy sárosmegyei bárónál
szolgált előbb) azt szokta mondogatni fiainak, pedig okos úr volt: «Ne
menjetek soha házasodni olyan helyre, ahol szúnyog nincs, jó levegő van
és savanyú víz terem.»

De már erre Veronka is nevetni kezdett, nemcsak Gyuri.

– Igazi sárosi észjárás. De látod, megharagítottad a kisasszonyt.

– Eszerint én örökös pártában maradjak? – panaszkodott Veronka tréfásan.

Kézzel-lábbal ellenkezett János.

– Jaj, szentem, dehogy marad, dehogy, hiszen ha…

Valami nagyon szépet akart mondani, csak az illendő szót kereste, de az
isten úgy akarta, hogy egy nagy káromkodásban törjön ki, mert abban a
perczben belevágódtak a zökkenőnél valami kiálló sziklacsúcsba s nagyot
roppanva, reccsenve, lehasalt a kocsi előrésze.

– Tyűh, az ebugattát! Eltört a tengelyünk, tekintetes uram.

A nők megijedtek, Gyuri leugrott, megvizsgálta a tengelyt. Hát biz az
eltört alaposan, éppen a rúd balsó szárnya irányában.

– Mit csináljunk már most? – sopánkodott János. – Mondtam, hogy madárnak
való ország, aki nem jár se gyalog, se szekéren.

– Semmi az – felelte Gyuri, akit most semmi se hozhatott volna ki a jó
hangulatából, se egy tengely, se száz tengely. – Add ide a fejszét! Te
csak tartsd addig a lovakat, majd mingyárt vágok én egy nyujtót a
tengely alá.

Kurtanyelű balta volt a kocsiülés alatt, átvette, megnyugtatván a
hölgyeket, hogy segít ő mingyárt – csigavér az ilyen bajnak – átugrott a
garádon, vigiggázolt a sűrű iszalaggal összegubánczozott bozótokon a
fákig. Fák is csak úgy voltak, mint agg ember koponyáján a hajszálak.
Egy satnya nyír, nagy darabon mogyoró- és vad csipkebokrok, aztán semmi,
aztán elvétve egy-egy vén fa, mintha valami elszaladt erdő itt
felejtette volna. Nem is a föld teste már ez a vörös-barna agyag,
kiégett abból a termő erő. (Csak gombát hoz és árvalányhajat.) A föld
testén avar, ez a glogovai hegy.

Nehéz volt kikeresni alkalmas támasztófát. Ez túlságosan vastag, amaz
túlságosan vékony – ment hát beljebb, beljebb. Itt egy hasadékot kellett
megkerülnie, majd egy, a víz által kimosott árkot. Olyan messzire ért,
hogy a kocsi eltűnt előle, csak a Veronka ernyője piroslott távolról,
mint egy királygomba.

Végre egy nyirfára vetett szemet, mely egy szakadék szélén nőtt
magányosan. Husángnak már nagy, fának még kicsi. Valóságos bakfis volt a
fák között, szép növésű, sokat igérő. Mindegy, halál fia vagy, kis
bakfis! Belevágta a baltáját.

De alig csattant egyet-kettőt a balta, midőn felhangzott ez a szó: Reta!
Reta! (Segítség! Segítség!)

Gyuri összerezzent, megfordult. Ki kiáltott? A hang közelről látszott
jönni, de se közel, se távol nem volt senki, pedig nagy darabot lehetett
belátni. Újra hallatszott a segélykiáltás rekedten, tompán, mintha a
föld alól jönne. Most már világos volt, hogy a mély hasadékból kiált
valaki.

Gyuri szaladni kezdett a hasadék mentén.

– Itt vagyok! – kiáltozá. – Ki vagy? Mi baj van?

– Itt vagyok, – szólott fel a mély hasadékból az előbbi hang – segíts
rajtam, ha keresztény lélek vagy.

Gyuri lenézett a hasadékba s egy kabátos alakot látott az alján
guggolni, de csak keveset láthatott az emberből, mert a laza talajnak
egész a szélére lépni veszélyes lett volna.

– Ez nevezetes! Hogy jutott oda?

– Beestem tegnap este – nyöszörgött a kabátos ember.

– Hogyan, már tegnap este? És nem tud kijönni?

– Lehetetlen, mert nincs mibe fogózni, ha megkapaszkodom valamely
cserjében, kiszakad a földből tövestül s minduntalan visszaesem.

– Terringette! Ön kutya állapotban van! És senki sem ment azóta erre?

– Nem jár erre senki. Már el voltam készülve a legborzasztóbbra, midőn
felhangzottak a fejszecsapások a közelben. Oh, hála neked én Istenem!
Segítsen rajtam jó ember, aki ott fent van, akárki legyen is, meg fogom
jutalmazni.

– Nagyon szívesen. Oh, hogyne. Csak a módokon gondolkozom. Ha talán
leeresztenék egy hosszú fát, fel tudna-e rajta mászni?

– Nagyon el vagyok gyengülve az álmatlanság és éhség miatt – felelte a
mélyből a sok kiabálástól érczevesztett elgyötört hangon.

– Ah, szegény ember! Várjon csak!

Eszébe jutottak az almák, amiket reggel Mravucsánné rakott a zsebébe.

– Halló! Vigyázzon! Egy pár almát dobok le addig is, míg valamit
kifőzök.

Sorba kiszedegette az almákat és behajigálta a hasadékba. Egyszerre
megijedt. Jaj, közte van a Veronkáé is. Hátha megharagszik.

– Megtalálta?

– Meg. Köszönöm.

– Ne egye meg, kérem, azt a pirosat, mert nem az enyém.

– Nem fogom megenni.

– Ön, úgy látszik, a műveltebb osztályból való.

– A glogovai plébános vagyok.

Gyuri meglepetve tántorodott hátra. Szent Isten: a glogovai plébános!
Nem hallhatott volna semmi csodálatosabbat a világon.

– Majd mingyárt segítek, tisztelendő úr, csak egy kicsit várjon.

Nosza, szaladt vissza a kocsihoz, mely veszteg állt lent a völgyben, a
jobbról-balról emelkedő terméketlen, árkos hegyoldalak között. Úgy
nézett ki onnan a vidék, mint egy kettéhasított mákfejnek a belső része.
Egész a kocsihoz nem kellett mennie, amint meghallhatták a hangját,
rákiáltott Jánosra:

– Szedd le gyorsan a hámot a lovakról és hozd utánam, a lovakat pedig
kösd valami fához!

János szót fogadott, de nagy dörmögéssel, fejcsóválással. Sehogyse tudta
eltalálni, mi történhetett, mire kell a hám? Hallott ugyan valamikor
olyanforma mesét a fonóban, hogy a Fatépő Gábor két medvét fogott
egyszer a szekere elé az erdőn. Csak tán nem ilyesmire kell a hám?

Mindegy. Kell, amire kell. Vitte vállán az úr után a hasadékhoz. Ott
aztán a két hámot összekötötték egybe, a kisafa-szíjaknál fogva s
leeresztették a mélységbe.

– Fogózkodjék bele, plébános úr! Mi meg ketten, János, húzzuk fölfelé!

Úgy tett a pap, ahogy Gyuri mondta: megfogózkodván végső ereje
megfeszítésével az így meghosszabbított hámba és bár most is omlott lába
alatt a hasadék meredek fala, mégis szerencsésen kikapaszkodott a föld
felületére.

De hogy nézett ki! Csupa por, csupa piszok, arczán a keservesen átélt éj
dúlása, amihez hozzájárult a kimerültség és éhség. Nem volt azon
szegényen emberi ábrázat. Mi (t. i. én és olvasóim), kik fiatalon láttuk
utoljára, hiába keresnők szép, hamvas puha arczát, borostás képű férfi
volt már, gesztenyeszín haja fehér szálakkal fölverve; – hosszabb
keresgélés kellett, míg egy-egy ismerős vonást ragadott ki a szem. Csak
egy volt a régi, a jóság és szelídség, mely e sovány, komoly, igazi papi
arczot mintegy beragyogta.

Meg volt lepetve, mikor egy finoman öltözött fiatal urat látott maga
előtt. Valóságos csoda itt a glogovai erdő szélén!

– Ah, hogyan háláljam meg jóságát? – kiáltá ama bizonyos páthoszszal,
melyen rajta van a prédikáló-szék szaga.

Egy pár lépést tett a vízér felé, hogy abban megmosakodjék, de lába
megcsuklott s éles fájdalmat érzett derekában.

– Úgy tetszik, megütöttem magam esés közben, nem igen tudok menni.

– Támaszkodjék rám, kedves tisztelendő úr! – biztatta Gyuri. –
Szerencsére a kocsim nem messze van. Te pedig, János, vágd ki addig
nyujtónak ezt a kis fát, míg mi lassan megyünk.

Már az igaz, hogy lassan mentek; a pap a ballábát nem bírta jól emelni,
minduntalan megbotlott a földből kimosott fagyökerekben, melyek
keresztül-kasul fonódtak mindenfelé, mint a szultán névaláírása; – úgy
látszik, alul a föld alatt még érintetlen az erdő. – Itt fent azonban az
egykori nagy fák helyén törpék uralkodnak: a hályogmogyoró meg a
kányafa, két nyomorult cserje, két kis útonálló. Az egyiknek legalább
szép fehérvereses virágja van, lóbázza is kevélyen a lecsüngő fürtöket,
de a másik egészen csak arra való, hogy az embernek alkalmatlan legyen
járás közben.

A kocsi messze állt, ráértek odáig beszélgetni, néha meg is kellett
pihennie a papnak, volt elég szék, elég fatönk az úton.

– Csak egyet mondjon meg tisztelendő úr, hogyan került ide éjjel,
egyedül?

Elbeszélte, hogy a húgát várta tegnap, ki a nevelőnőért ment a
távolfekvő vasúti állomáshoz. Miután nem jöttek meg időre, nyugtalanság,
türelmetlenség fogta el estefelé s mint akárhányszor tette, kisétált az
erdei ösvényen eleibök. Ment, ment, mindig tovább, fokozottabb
aggodalommal kémlelve a dombokról az utat s figyelve, amint
beesteledett, nem hall-e távoli kocsizörejt? Egyszerre eszébe jutott,
hogy hátha a Pribalszky-malomnál letértek a hosszabbik, de szebbik útra,
mely Uhlyavnán keresztül visz Glogovára? Veronka (úgy hívják, kérem, a
húgomat) rajong az árnyas erdei utakért. Igen, így lesz, bizonyosan így
lesz. Azóta már régen otthon vannak, míg ő itt aggodalmaskodik. Legjobb
tehát menten visszatérni s szerencsétlenségére, hogy minél hamarább
otthon lehessen, egy kurtább gyalogútra tért. A sietség ördöge bajba
vitte, a sötétben valahogy félrelépett és belezuhant a hasadékba.

– Szegény kis húgocskám – sóhajtott fel – mennyit szenvedhet most
miattam.

Gyuri mindenáron kedélyesre szerette volna fordítani a pap bús
hangulatát.

– Ej, majd megvígasztalódik a kisasszony, jót állok érte s a tisztelendő
úr is kiheveri, ha egyet alszik rá. Két-három nap mulva úgy fog
föltűnni, higyje meg, mint egy mulatságos kaland.

– Mely azonban könnyen végződhetett volna a legborzasztóbb halállal, ha
önt nem küldi a gondviselés.

– Bizonyára köze volt hozzá a gondviselésnek. Eltört a tengelyem az
úton, anélkül nem jöttem volna e helyre.

A pap elérzékenyülve emelte tekintetét az égre.

– Ha száz évig élek, sem felejtem el gyöngéd szívességét, nevét imáimba
foglalva. De, óh én háládatlan, hiszen még nem is kérdeztem a nevét.

– Wibra György.

– A beszterczei híres ügyvéd? Istenem, ilyen fiatal! Örülök, uram, mert
egy derék emberrel szoríthatok kezet, kit egész Besztercze magasztal, de
százszor jobban örülnék most, ha egy szegény vándor diák állna előttem
az előkelő úr helyett, mint megmentőm, akit megjutalmazhatnék illő
módon. De hogy rójjam le hálámat önnel szemben? Tudom, el nem fogadna
tőlem semmit…

Gyuri ajkai körül ravasz mosoly hasadozott.

– Kérdés! Tudja-e, hogy az ügyvédek nagyon kapzsik?

– Ah, szóljon, szóljon! (Bizonytalanul, gyanakodva nézett a szeme közé.)
Igazán? Nem tréfál velem?

Az ügyvéd nem felelt mingyárt. Némán tettek egy pár lépést föl a dombra
egy villámhasított vad körtefa felé, melynek irányában állott a kocsi.

– Hát igen, – mondá aztán elfogódott, majdnem remegő hangon, – valamit
szivesen elfogadnék.

– Csak, kérem, beszéljen tartózkodás nélkül!

– Eszembe jutott, hogy valamije van a kocsimon.

– Az ön kocsiján?

– Amiről ön nem tud és amivel engem boldoggá tenne.

A pap mohón odanyujtotta mind a két kezét.

– Bármi legyen is a világon, ím, az öné.

Egy fél percz se kellett, ott voltak fent a körtefánál.

– Amott áll ni, a kocsim!

A pap odanézett, egy piros napernyő szúrta meg a szemét legelőbb, alatta
egy kis fekete szalmakalap, fehér margaréta-virágokkal és még lejebb egy
tündöklő arcz. Minden olyan ismerős volt előtte, az ernyő, a kalap, a
margaréta-virágok és az arcz.

Összerázkódott, mintha álmot látna, azután felkiáltott, az ügyvéd karját
megragadva:

– Istenem, az én Veronkám!

Az ügyvéd szelíden mosolygott, meghajtotta fejét a lelkész előtt s
kezeit esengve tette össze.

– Illetőleg az ön Veronikája, – javította ki magát a pap jóságos hangon,
– ha ő is úgy akarja.

Ekkorra már Veronka is felösmerte bátyját, leugrott a kocsiról s gyorsan
fölfutott hozzá, vidám kiáltással:

– Itt vagyok. Nincsen semmi bajom. Jaj, mennyit aggódhattál. De a
kocsink az eltört. Jaj, ha láttad volna a lovainkat. De még mi minden
nem történt. Madame Kriszbayt is elhoztam.

A pap megölelte. Örült, hogy az ő bajáról nem tud semmit. (Milyen derék
ember ez a Wibra, hogy nem ijesztette meg a gyermeket.)

– Jó, jó, kis szivecském, majd mindent elbeszélsz egymásután.

De Veronka egyszerre akart mindent elmondani, a kocsi összezúzódását
Bábaszéken, a Mravucsánék vacsoráját (igaz, a Mravucsán bácsi
tiszteltet), a mai út részleteit, a smaragd-függő elvesztését és
megtalálását…

A plébános, ki lassan-lassan érteni kezdte az összefüggést, enyelegve
szakítá félbe.

– Hát a becsületes megtalálónak adtál-e valamit?

Megütődött a váratlan kérdés fölött; elhallgatott, mintha egy pergő
rokka kerekébe bele tesz valaki egy dorongot.

– Nem, nem. Hogy gondolod ezt? – felelte gyanutlanul, zavartan. – Hiszen
nem illik, de ő nem is akart semmit.

– Csodálom, mert tőlem már bekövetelte.

– Lehetetlen – hüledezett Veronka, félszemmel Gyurit fürkészve. (Valami
különös, megnevezhetetlen gyanú kezdett a szívében támadni.) – És mit
kér? – tette hozzá elfátyolozott hangon.

– Biz az sokat kér.

– Sokat? – dadogta elhalványodva.

– Kéri vissza a fülbevalót, amit talált, de gazdájával együtt, – mondá
ünnepélyesen. – És én már oda is adtam neki!

Veronka lehajtotta fejét, mintha a nyakánál letört volna, arcza
kigyulladt, mint a fáklya, keble lázasan emelkedett, orrczimpái
mozogtak… Jaj, mingyárt eltörik a mécses!

– Hát semmit se felelsz? Jól tettem-e, hogy odaadtalak? Mi? Felelj hát,
Veronka!

Gyuri is hozzálépett, csendes, bátortalan hangon kérte:

– Veronka kisasszony, esedezem, csak egy szót!

Félénken hátrált a korhadó körtefa alá, melynek egyik vihartört gallya
lecsüngött szinte a földig és némileg eltakarta.

– Jaj, úgy szégyenlem magamat, – rebegte elhalón, – de úgy szégyenlem…

Nem szólt egy szót se többet, egyetlen szót se, – csak zokogásra fakadt
hirtelen. Egy szélroham jött most a Brána felől, megrázta derekasan a
vén fát, mely aztán engedelmesen ráhintette fejére, ruhájára a
halványpiros virágait, talán a legutolsókat, amiket vén napjaira még
hozhatott.


HÁROM ÜSZÖG.

Ön ott ül, madame, a kocsin, nem tud semmiről semmit, csak azt érzi,
hogy éhes. A gondjaira bizandó bakfis leugrik a kocsiról, elszalad,
nyakába ugrik egy hosszú kabátos egyéniségnek és beszélnek ott valamit a
fa alatt élénk gesztusokkal, villogó szemekkel. A kis bakfis jön aztán
vissza, vígan szökelve, mint egy bárány, nekipirulva, mint egy rózsa,
karonfogva a fiatalemberrel, aki tegnap a fülönfüggőjét megtalálta.
Mindez oly váratlan és csodálatos. Míg a kocsi eltört tengelyét
alátámasztják, felszerszámozzák és ujra befogják a lovakat, addig a
hosszúkabátos férfi, aki a bakfis testvére, megsúgja bizalmasan: «Az ön
növendéke menyasszony lett.» Szent isten, mikor, hol? Hát most a fa
alatt.

Ah, madame Kriszbay, érzem én jól, hogy önnek most el kellene ájulnia,
részint mint finom hölgynek pusztán az esemény hallatára, részint azért,
mert ilyen tökéletlen népek közé jutott; de az otkolonos üvege nagyon
mélyen bent van a bőröndjében s így mégis jobb el nem ájulni, hanem elég
a lelki megbotránkozás.

Mert a fa igen szép dolog flirtre, szerelmi ömlengésekre holdvilágos
estén, de a leánykéréshez, eljegyzéshez (kivált a regényekben) szépen
bútorozott szalon kívánatos. A leány kiszalad az ajtón, ha szégyenlős,
vagy letérdepel áldásért a szüle, esetleg gyám előtt, ha nem nagyon
szégyenlős – de hova térdepeljen a fa alatt?

Borzasztó! A fa alatt! A vadházasokról mondják: «Fa alatt esküdtek.» –
Micsoda szégyen! Mit fognak erre mondani? Hisz’ ha nem esküdtek is, de
eljegyzésük a fa alatt volt! Ezt lehetetlen lesz eltagadni.

Mindez csupán Madame Kriszbayt foglalkoztatta, Veronkát nem.
Ellenkezőleg, arra gondolt, hogy ha szép idők lesznek, valamelyik nap
kijön ide a vázlatkönyvével és megörökíti az öreg fát.

Ezalatt a kocsi csendesen gurult. A kocsis nem fért volna fel, azt
leszállította Gyuri, menjen gyalog a kocsi után. Ő maga vette át a
gyeplőt s Veronkának melléje kellett ülni a bakra, mint a
jukkerkisasszonyok szokták. Istenem, Istenem, mit fognak mondani a
faluban, ha így látják!

Kivaczkolódván a _ketté hasított mákfejből_, hol sűrűn váltakoznak
szorosok, medenczék, porhanyós üregek, lent a völgyben megint kibukkan
kőről-kőre szökelve a Bjela Voda s mindenütt a kocsi mellett szalad
azután, mint egy czigánygyerek. Itt a jó úton sebesebben megy már a
bricska, kedélyesen morognak a kerekek s Gyuri lazára eresztvén a
gyeplőt, elandalog lelkével a történteken… Nem csak álom-e mindez? Nem,
nem, hiszen mellette ül Veronka és hátul tisztelendő Bélyi János úr
beszélget madame Kriszbayval, törve a gallusok nyelvét. Igen, tiszta
valóság ez. Amit tud, azt látja is. Hihetetlenebb, mint egy regény, de
mégis valóság. Hitte volna-e még tegnap, hogy még mielőtt a nap kétszer
lenyugszik, föltalálja örökségét s még tetejébe feleséghez jut. Összesen
huszonnégy óra története. Tegnap ilyenkor még nem tudta, van-e Bélyi
Veronka a világon. Furcsa! S utána kezdett gondolni, milyennek is nézett
ki a világ Veronka nélkül? Megfoghatatlan, hogy tegnap ilyen tájban
semmi hiányt sem észlelt. Hogyan lehet az? De a bolond kerekek olyan
veszettül zörögtek, hogy nem bírta a tegnapi énjét összeállítani… Csodák
ezek! Egy legenda (az esernyőé) összetört, de másik támadt helyette. Ég
és föld jelentkeztek ügyvédjeül, hogy örökségéhez segítsék. Az ég álmot
küldött, a földhasadék egy protektort.

Úgy dagadt a szíve, forrt, édelgett, dőzsölt a nagy szerencsében: Hej,
ha tudnád, kis leány, milyen gazdag úrnak adod a kezedet!

Ringatta, emelgette, csiklandozta ez a gondolat s mosolygott titkon,
mint egy álruhába öltözött királyfi: Ha majd megtudja a kicsike!

A kopanyiczai hegynyelven túl, mely mint valami spanyolfal nyúlik be a
völgybe, hip-hop, egyszerre csak kiugrik bogárhátú házacskáival Glogova.

– Itthon vagyunk – mondja Veronka.

– Merre van a parókia?

– A falu tulsó végén.

– Majd mondja meg aztán, hol kell jobbra vagy balra térni.

– Jó, jó, kocsis úr; csak hajtson most egyenesen.

Levendulaillat csap ki az útra. Rendre előtünedeznek az ismerős kis
kertek liczeumkerítéseikkel, hórihorgas napraforgóikkal, köcsögök a
karókon, kiteregetett fehérruhák a lészán. A vesszőből font kapuk előtt
pendelyes gyerekek játszanak a fazekak letört füleivel lovasdit, bent az
udvaron csöngetyüs csikó ficzánkol.

Úgyszólván néptelen a falu: aki kezét bírja, kint a mezőkön dolgozik, a
vászonnép pedig megfőzvén az ételt, kivitte a gazdának. Csak az iskola
előtti gyepen van élet, zsibongás, de már nem olyan egyöntetűek külső
dolgában a gyerekek, mint valaha, Majzik tanító úr fiatalabb korában;
szőkék, barnák, nyurgák, tömzsik vegyesen s magyarul kiáltják a
dicsértesséket a cséza felé.

A férfiakból csak a «mágnások» lebzselnek otthon. Csinos, cserepes ház
tornáczáról Gongoly uram lengeti a kalapját, czudarul meghízott: olyan
potrohja van, mintha tíz évig ült volna vasban.[7] A kovácsműhely előtt
Klincsok üldögél, csöndes pipaszóval, míg a kovács a ráfot húzza a
kerekére.

– Hová, hová? – kiáltja kedélyesen, kézzel-lábbal integetve a
tisztelendőnek. – Már mi más papot választottunk! (Látszik, hogy a pap
elmaradása élénk feltűnést kelthetett a községben.)

Teringettét, mennyit haladt ez a Glogova! Fent a dombon a Krizsánék háza
mögött ott fehérlik a kálvária tizenkét stáczióval. Aztán a templomra is
milyen szép sugár tornyot húztak pléhfedéllel! Nincs hozzáfogható egész
Losonczig. Csakhogy a losonczin kakas van!

A falu közepén vendéglő emelkedik, «A Szent Esernyőhöz» czímezve, túl
rajta vadszőlővel befuttatott, oszlopos, feltünő szép házacska áll (a
Sztrelnyik Mihályék régi fundusán), fehér, mintha czukorból lenne
kifaragva; hátul sorompós kert, elől sudar fiatal topolyfák állnak
kevélyen sort, mint valami gránátosok.

– Kinek a háza ez? – kérdé Gyuri hátrafordulva.

– Ott a bakon ül a gazdája.

– Ah, úgy! A magáé Veronka?

Némán, szégyenlősen bólintott a fejével.

– Egy kis rossz földbirtok is van hozzá – tette hozzá a pap nemes
dicsekvéssel.

Gyuri fitymáló arczot vágott.

– Bizony mi pedig nem viszszük el innen. Legyen csak a bácsié. Ugy-e,
Veronka?

Majd ujra hátrafordult és azt mondta a papnak:

– Van a Veronkának olyan nagy hozománya, hogy egy grófnőnek is elég
lenne, de azt se a tisztelendő úr nem tudja, se ő maga.

Ezen a rejtélyes mondaton úgy elgondolkozott a pap is, Veronka is, hogy
észre sem vették volna a hazaérkezésüket. Gyuri tovább is hajtott volna,
ha a Visztula kutya rájuk nem ugrik örvendező vinnyogással s ha a
kapuban sirdogáló Adameczné föl nem sikolt:

– Szentséges szűz Mária, meghallgattad alázatos kérését szolgáló
leányodnak!

– Hopp, álljunk meg! Itthon vagyunk. Nyissa ki a kaput Adameczné.

Adameczné letörülte a könyeit, keblére eresztette az olvasóját s ment
nyitni a kaput.

– Van-e ebéd, Adameczné? – kérdezte mohón a tisztelendő úr.

– Jaj, dehogy van, dehogy! Kinek főztem volna? Azt hittük mindnyájan,
hogy elveszett a tisztelendő úr. Bizony isten tüzet se gyujtottam ma.
Mert minek? Úgy is eloltottam volna a patakzó könyeimmel.

– Jól van, jól Adameczné, tudom, hogy búsult miattam, ösmerem a jó
szívét, de most aztán lásson ám valami ebédhez, de gyorsan kedves
öregem, mert mind éhen halunk.

Veronka gyanút fogott az Adameczné szavaitól és vallatóra fogta a
bátyját, hogy mi baja volt, végre pedig sírva fakadt, nagy duzzogással
kikelve Gyuri ellen is, hogy valamit titkolnak előtte. Végre el kellett
neki mindent beszélni, amitől majd megszakadt kis szíve, elgondolva,
milyen veszélyben forgott testvére.

Nagy sürgés-forgás közt főtt ezalatt künn a konyhában az ebéd, volt
dolga a két szolgálónak, meg a mindenesnek.

– Hamar verd a habot Hanka! Hozz egy kis sót, Borbála. Hát a liba meg
van-e már kopasztva? Ejnye, ti Mátyás lustái! Lódulj, fordulj, egy,
kettő, három. András, szakíts hamar a kertből egy kis petrezselymet. Oh,
Istenkém, de sovány nevelőnőt hozott a kisasszony! Láttátok? No
Adameczné (szólt önmagához), lesz megint munkád ezt a meszelőrudat
kihizlalni! Add ide hé, azt a tepsit. Nem azt, a másikat! Te pedig
reszelj, Borbála, egy kis zsemlyét. Hanem az a fiatal úr csinos ám, aki
velök jött, hogy hol szedték fel, mire szedték fel, nem bírom eltalálni.
Mondtál valamit? Hogy te se? Szamár! Ha én nem tudom, mit tudnál te,
csirke. Annyi azonban bizonyos, de magunk közt maradjon, hogy van valami
furcsa a kisasszony szemeiben. Van ott valami történet. Görbüljek meg,
ha nincs. Csak nem tudom elolvasni.

Sokat locsogott Adameczné, jót is, rosszat is, de főzni csak jót főzött;
olyan ebédet tálaltatott fel nemsokára, hogy még a szerelmesek is jó
étvágygyal ettek belőle.

Ebéd után Gyuri lovasembert fogadott, aki levelet vitt Sztolarik
törvényszéki elnöknek Beszterczére.

«Kedves gyámatyám! (így szólt a levél.) Nagy dolgokról értesítem, de
csak röviden, részleteket majd élőszóval. Atyám örökségét, illetve az
esernyőt megtaláltam, némileg Münczné által, némileg a vakesetnél fogva.
Jelenleg itt vagyok Glogován a papnál, kinek a hugát, Veronkát,
feleségül kértem. Igen csinos leány s azonfelül csak úgy juthatok
örökségemhez, ha elveszem. Különös körülmények vannak. Küldjön, kérem, e
lovas ember által két arany karikagyűrűt Huszák Sámuel aranyműves
boltjából és a keresztlevelemet, mely az ön gyámi iratai közt megvan.
Azt szeretném, hogyha már holnapután megtörténhetnék az első kihirdetés.
Maradtam stb.»

Bíztatta a lovasembert, hogy siessen.

– Sietnék én, de a ló nem akar.

– Hát nógasd!

– Hja, az isten nem teremtett sarkantyút a bocskorra!

Rossz lova volt a tót legénynek, hanem az időnek volt nagyon gyors lova.
Úgy elfutott egy nap, mint egy percz. Csak megzördül másnap odakünn egy
hintó s ki jön be a tornáczon? Hát a törvényszéki elnök, Sztolarik úr.

Hanem biz’ ő neki, akármilyen nagy úr és kedves ember volt is, csak a
pap örült meg. Veronka inkább megijedt tőle. Mintha hideg, fagyasztó
légáram jött volna be vele. Miért jött ez most ide?

Az elnök pedig elég szives, elég nyájas volt hozzá.

– Ez az a kis Veronka?

– Ez bizony – mondá Gyuri diadalmasan.

A «bizony» jelezte a diadalmasságot. (Óh istenem, de édes ez a mi
nyelvünk!)

Az elnök nagy pacsit csattantott a kis tenyerébe s ahogy ez már jól áll
az ilyen öreg uraknak, megcsipte pajkosan az elhalványodott arczát – de
nem birt az azért piros lenni. Rossz sejtelem nehezedett szívére: Miért
jött ez most ide?

Maga Gyuri is meg volt lepetve. A nehezen mozdítható elnök eljövetele
legalább is különösnek látszott.

– Elhozta? – kérdé tapogatózásképen.

– El.

Veronka megkönnyebbült lélekzetet vett. (Gyuri már napközben beavatta,
hogy a gyűrűket várja Beszterczéről.)

– Adja ide!

– Majd azután – szólt vontatottan az elnök. – _Előbb_ beszélnem kell
veled.

_Előbb_ kell beszélnie! Tehát olyant akar mondani, amit nem lehetne
utóbb (értsd: a gyűrű odaadása után). Veronka a világot érezte sülyedni
maga alatt.

Gyuri kedvetlenül emelkedett fel helyéről, Veronka mellől, akinek kezei
izgatottan kezdtek ide-oda mozogni a horgoló tűkkel.

– Jőjjön át a szobámba, gyámatyám!

Gyuri szobája az L-re épített parókia végén volt. A hajdani világban,
mikor még nem épült volt fel az iskola, ez volt a tanterem (az öreg
Adameczné például még itt tanulta az abc-ét). Már az előbbi pap
kettéválasztotta a pajtányi szobát egy csinos deszkafallal, vendégszobát
csinált az innenső, nagyobb feléből s éléskamrát a másikból.

Veronka csak azt érezte most, hogy végtelenül boldogtalan s hogy
mindenét odaadná e perczben, ha hallhatná, hogy mit beszélnek… Hiszen
minden, de minden ettől függ. Valami démon, aki nyilván nem járt soha
nevelőintézetbe az apáczákhoz s nem tanulta meg, hogy hallgatózni
illetlen, sarkalni, bíztatni kezdte: Szaladj hamar Veronka az
éléskamrába, ott majd meghallod, hogy mit beszélnek, ha szép csendesen,
meglapulva odateszed fülecskédet a vékony falhoz.

Veronka pedig nem kérette magát, ment, rohant. (Hihetetlen, mennyi méz
van a gonosz sugallatú démonok nyelvén.) Ez a jó, nevelt, finom gyermek
képes volt odakuporodni az uborkás hordóra, a zsírbödönök és eleséges
zsákok közé s idegeit megfeszítve, figyelni minden hangra.

A mélységes csöndet csak szívének dobogása zavarta, meg a gerendáról
lecsüngő oldalszalonnák csöpögése. A nagy melegségtől ezek is elkezdtek
sárgulni, avasodni és olvadni, poty, poty, poty. Pottyant, csöppent a
szép rezedaszínű ruhájára is, – de ki törődnék most azzal?…

– Denique hozzájutottál az esernyőhöz, amint mondod – hallatszott
tisztán az elnök hangja – de láttad-e már?

– Minek? – felelte Gyuri. – Az értékhez úgy is csak az esküvő után
juthatok.

– Miért nem előbb?

– Mert nem akarom előtálalni az esernyő történetét igen sok okból.

– Például?

– Először azért, mert köznevetség tárgya lenne a pap.

– Mit törődsz te a pappal?

– Másodszor, mert gyöngédtelenség lenne Veronka iránt; azt hinné, hogy
csak az esernyő miatt akarom elvenni.

– De hisz’ úgy is megtudja később.

– Sohasem mondom meg neki.

– Van-e még valami okod?

– Van. Az, hogy talán ide se adnák a bankutalványt, hiszen nem névre
szóló, mivel bizonyítsam, hogy az enyim. Inkább az övék, akiknek a
kezében van. S még esetleg a leányt se kapnám meg; ha annyi a vagyon,
mint mi hiszszük, minden ujjára talál mágnásokat.

Veronka szédült. Elképzelte, hogy így verték a Jézus Krisztus testébe a
szögeket… így verték. Nem értett ő sokat ebből a zagyva beszédből,
esernyő, bankutalvány, nagy vagyon. Milyen vagyon? De egyet érteni
kezdett, hogy ő csak eszköz valami eltalálhatatlan, rejtélyes czél
elérésére.

– Jó, jó – kezdé az elnök némi szünet után, – a dolog mindenesetre
bonyodalmas ez ideig, de a legnagyobb bonyodalmak talán még ezután
jönnek.

– Ejh, mi jöhetne? – kérdé bizonytalan hangon Gyuri.

– Ne vágj most közbe, _várd be az öt órai vonatot_. Mindenekelőtt azzal
legyünk tisztában, szereted-e a leányt?

Szegény Veronka úgy reszketett a búvóhelyén, mint egy didergő madár.
Behúnyta a szemét, mint az elitélt a tőkén, kit egy balga ösztön vezet,
hogy a lecsapódó pallos nem olyan szörnyű így. Jaj, mit fog felelni?

– Azt hiszem, szeretem – felelte Gyuri bizonytalan hangon. – Olyan
csinos! Magának nem tetszik?

– Hogyne, hiszen én sem vagyok kenyérbélből. Hanem az a kérdés,
megkérted volna-e, ha nincs az az esernyőhistória? Felelj őszintén!

– Eszembe sem jutott volna.

Egy sikoly hallatszott most a szomszédos helyiségből s valami zörgés
utána, mint mikor valami bútort feldöntenek.

Az elnök figyelmessé lett s a falra mutatva, kérdé:

– Nem tudod, mi van odaát?

– Gondolom éléskamra.

– Mintha sikoltott volna ott valaki.

– Meglehet, egeret látott valamelyik fehércseléd.

Hát igen. Így néz ki egy tragédia a szomszéd szobából, ha vékony fala
van; – ha nincs vékony fala, még úgy se. Egy egeret látott meg valami
vászonszemély, vagy egy szív zúzódott össze. Ki tudhatná; a
kétségbeesésnek és a kedélyes ijedtségnek egy hangja van. Veronka a
szívébe tört tövissel futott ki a szabad levegőre, többet már nem akart
tudni, csak ki innen, mert megfúl, el, el, ki tudja, hova, akárhova… S
ez mind úgy látszik a szomszédszobából, hogy Adameczné vagy a Hanka egy
egérre talált rálépni.

Mindegy, akárhogy látszik, hiszen csak egy fél perczig látszik, azután
elfelejtik, beboronálja a fontos beszélni valójuk.

– Azt mondod, eszedbe sem jutott volna megkérni… Éppen ez az. Nem szabad
elhamarkodnod a dolgot a gyűrűvel, még kevésbbé az esküvővel. Lássuk
előbb a medvét, az esernyőt, illetve a tartalmát, azután lehet beszélni.

Gyuri egykedvűen sodort egy czigarettát s gondolta magában: Öregszik
Sztolarik, hogy annyi hóbortosságot fecseg össze. Igyekezett mégis
gyöngéd lenni hozzá.

– Meggondoltam én ezt, kedves gyámatyám, nem lehet itt mást csinálni,
csak elvenni a leányt.

Sztolarik felkelt a székéről, odaállt a fiatal ember elé s ravasz
pislogású szemeit mereven szegezte rá: mintha valami nagy argumentumot
akarna elsütni.

– De hátha Veronka nélkül is hozzá juthatsz az örökségedhez?

El nem nyomhatott egy fitymáló mosolyt.

– Hiszen éppen most fejtettem ki – szólt türelmetlenül, – hogy nem
lehet, de ha lehetne se zárnám ki az örökségből, mely félig-meddig
_lelet_, mert a gondviselés mintegy szándékosan feléje hömpölygette.

Sztolarik megfordította most a kérdést.

– De hátha Veronka által se juthatsz az örökségedhez?

– Az szinte kizártnak látszik.

– Úgy? Akkor hát ide figyelj, Gyurka öcsém, mert most mingyárt bedübörög
az az öt órai vonat, amit előbb említettem.

– Igen is, figyelek.

De az esze másutt járt, szórakozottan, türelmetlenül dobolt ujjaival az
asztalon.

– Hát amint ma reggel bemegyek leveled folytán a Huszák aranyműveshez,
hogy megvegyem a karikagyűrűket és elküldjem a lovas emberedtől, (nem is
álmodtam még akkor, hogy magam jövök el), Huszák uram nem volt a
boltban, csak a segédje, a Klaniczay József, a nyúlszájú.

Gyuri bólintott a fejével, hogy ösmeri.

– Mondom neki, adjon két aranykarikát. Kérdezi: Kinek lesz? – Messze
lesz – felelem. Hová? Glogovára. Csak nem a papkisasszonynak? – De
bizony éppen annak. Gyönyörű jószág – mondja. Hát ösmeri? Nagyon jól.

Gyuri abbahagyta a dobolást, megkapta a rémület, felugrott izgatottan.

– A Veronkáról szólt valamit?

– Majd mingyárt megtudod. Szóból szó lett, míg a gyűrűket csomagolta
Klaniczay. Honnan ösmeri a papkisasszonyt? Ott voltam tavaly Glogován.
Mi az ördögöt keresett maga Glogován? Hát egy ezüst nyelet csináltatott
náluk a község egy ócska esernyőre, melyet ők a templomban őriznek. –
Bolondok, nem merték – mondá – idehozni, féltették, hogy ellopjuk, pedig
nem ér két garast; nekem kellett odautaznom, hogy a nyelet felcsináljam
rá.

– Hisz ez borzasztó lenne! – kiáltott fel Gyuri elsápadva.

A törvényszéki elnök fölénynyel mosolygott.

– Ezért mondtam hékás, hogy mindenekelőtt jőjjünk tisztába az
esernyővel.

– Menjünk azonnal! Keressük fel a plébánost!

Égett a föld a talpa alatt. Oly közel volt már örökségéhez s most megint
elillanóban van előle, mint a lidérczfény, mely maga után csalja a
vándort.

Könnyű volt a plébánost megtalálni, a galambjait etette a dúcznál.

– Szent atyám – szólítá meg Gyuri, ki a tegnapi vacsora alatt per tu
lett leendő sógorával. – Az elnök, ha már itt van, szeretné a híres
esernyőtöket meglátni. Lehet?

– Oh hogyne! – S nyomban rákiáltott Adamecznéra, aki csirkét kopasztott
a tornáczon: – Hozza ki csak kedves öregem a templomkulcsot!

Térült-fordult a vén Adameczné a nagy templomkulcscsal s a pap elől
menve végigvezette vendégeit a templomon, a hűs boltívek alatt, az
időbarnította padok közt.

Oh milyen szépek ezek a szegényes falusi templomok! S mindaz, ami
hozzájuk tartozik. A pázsit a templom körül, a piros, zöld és mindenféle
templomi zászlók odabent, a padok szélein szíjtartójukban, szép, szelid
asszonyok képeivel, Sancta Barbara, Sancta Rosalia ora pro nobis. Mennyi
szent legenda egy rakáson! A mennyeiek lehozva ide a _fele útra_ (mert
az ég fele útja a templom), ahol a földiekkel együtt lehetnek. Szemben a
főoltár, a gyerekeknek diót osztogató szent Miklóssal, Glogova _eddigi_
védőszentjével. (Azért eddigi, mert egy idő óta szent Péter kezd
belenyúlkálni a kenyerébe.) Balról a szenteltvíz-tartónál a Krisztus
képe, csinált rózsakoszorúval a töviskorona fölött. Itt imádkozott azon
a napon a fiatal pap, mikor Veronkát, mint anyátlan gyermeket, elhozta
Billeghi Máté. Minden oly csendes és fönséges, békét, malasztot lehelnek
a komor falak s a tömjén szaga még, mintha el nem illant volna vasárnap
óta, egyesülve a kenderhajú glogovai leányok rezedabokrétáinak
illatával, itt száll, itt terjeng a felső ablakon belopódzó napfény
szikrázó kévéjén himbálózva.

Mindennek van itt története; a vastag, czifra viaszgyertyákat Domanyik
Miklósné vette az istennek – mikor az isten az urát magához vette; kéz
kezet mos, gondolná az ember, de nem úgy van, mert a szép oltárterítőt
Gongolyné himezte, aki később mégis a vízbe fult (nem lehet ám az istent
megvesztegetni).

– Erre, erre, nagyságos uram, a sekrestyébe!

Amint beléptek, rögtön szemükbe tünt, ott volt a kazulák, pluviálék és
stólák között a néhai Gregorics Pál vén esernyője, kimosolygott
színtelen vörös kelméje ismerősen, csak az ezüst nyele, jaj az ezüst
nyele ragyogott idegenül.

Gyuri mereven megdermedve nézte, egy szót se bírt kiejteni. Érezte, hogy
a végzet küzd ellene. Egy ördög jár utána, aki nógatja: «Csak eredj,
eredj az örökséged után», egy másik ördög jár előtte, aki incselkedik
vele: «Csak gyere, gyere, erre van.» De van egy harmadik ördög is, a
legelevenebb, aki a középső ördögöt is megelőzve ott kujtorog a czélnál
és mikor odaérne, gonosz vigyorgással mondja: «Itt a semmi.»

Sztolarik megtartotta hidegvérét, nagy figyelemmel vizsgálta meg az
ernyő nyelét, mintha gyönyörködnék a művészi kivitelben.

– Mindig ez a nyele volt? – kérdé.

– Oh dehogy! Ez tömör ezüstből van s valóban csinos munka. Nagy mester a
beszterczei Huszák, az csinálta. Tessék csak jól megnézni azt az izlést,
azt a stylt. Ugy-e, remek egy dolog? Tavaly leptek meg vele a hiveim,
míg a szklenói fürdőn voltam. A régiről letört volt a csontfogantyú, már
alig lehetett használni. Bizonyos Klincsok Istvánnak az érdeme; az
kezdte a gyüjtést. Oh, vannak még hivő keresztény lelkek.

Azután Gyuri felé fordult.

– Majd megösmertetlek ezzel a Klincsokkal. Igazán tiszteletreméltó
ember.

Gyuri a pokolba szerette volna küldeni a tiszteletreméltó Klincsokot –
és lett is volna kivel, mert megint ott volt a háta mögött az első
ördög, aki arra bujtogatja: «Eredj az örökséged után.»

– De bizonyosan megtartották a régi nyelet is? – kérdé éledő
reménységgel.

– Nem igen, – felelte a pap – közönséges fapálczika volt; gondolom,
Adameczné kérte el akkoriban a Veronkától.

(Alighanem a középső ördög beszélt a papból. «Adamecznénál van az ernyő
nyele.»)

Kiváncsi lett most az elnök is:

– Ki az az Adameczné?

– Az öreg szakácsném, aki imént a kulcsokat hozta.

Sztolarik úr hangosan kezdett kaczagni – a könye is kicsordult, úgy
kaczagott. A templom falai, kőkoczkái visszhangozták, az egész templom
hahotázni látszott.

Mikor aztán kiértek a templomból s a pap bevitte a kulcsot, Sztolarik úr
kihúzta a selyempapirba göngyölgetett gyűrűket, a markába nyomta
Gyurinak, csendes humorral mondván:

– Az előbbi logikád szerint most már az Adamecznét kell nőül venned.
Eredj hát, itt a gyűrűk, jegyezd el hamar!

Gyuri nem is felelt a maró tréfára, a bizonytalanság ideges mohóságával
rontott be a konyhába, hol Adameczné éppen palacsintát sütött a tűzhely
lyukán fölcsapódó lángon.

– Hallja-e Adameczné, hova tette maga a templomi esernyő régi nyelét?

Adameczné előbb megsütötte a palacsintát, kiborította óvatosan egy
fatálra, ahol már nagy garmada volt, csak aztán nézte meg, ki szólott
hozzá.

– Hogy a régi nyelet tetszik kérdezni, galambom, tekintetes uram? Hát az
úgy volt, beteg lett a Matykó, a kis unokám… éppen tavaly
káposztaéréskor, de bizony még előtte volt…

– Mit bánom én, mikor volt!

Adameczné nyugodtan öntött új tésztát a palacsintasütőre.

– Hát igen… hol is hagytam el? A Matykónál. _Szemtől jött neki_.[8] Mert
gyönyörű gyerek ám a Matykó…

Gyuri türelmetlenül toppantott a lábával.

– Hát nem mondja meg, hol van?

– Ahol eszik ni a kuczkóban.

– Az esernyő-nyél?

– Dehogy; a Matykó.

Csakugyan ott kuporgott az öblögető dézsa mellett, fölfordított
szakajtón ülve, egy kékszemű, maszatos képű tót fiúcska, tarka
babszemeket csórikálva a kezében, míg a pofácskái meg voltak dagadva az
egyszerre begyömöszölt palacsintáktól.

– Mennydörgettét anyó! Siket maga vagy mi? – pattant fel az ügyvéd. – Én
a régi esernyőnyélről kérdezősködöm.

Adameczné méltatlankodva csóválta a fejét.

– Hiszen arról beszélek… szemmel verték meg, mondom, a Matykót, oda volt
a szentem, kis porontyom, arra pedig az egyedüli orvosság, lelkem
tekintetes uram, hogy három égő üszköt kell a gyerek ivóvizébe tenni és
arról itatni három napig. De uramfia, csak nem használ, csak egyre nem
használ, senyved, fogy a kis cseléd napról-napra, majd a szivem hasadt
meg, ha rá néztem, mert nagyon gyenge szivem van, azt a tisztelendő úr
is elösmeri…

– Inkább én is elösmerem, de térjen már a dologra, az isten szerelméért!

– Ott tartok már, kérem alásan, mert akkoriban csinálták az ezüst nyelet
a szent esernyőre, s a kisasszony, a jó lélek, nekem ajándékozta az
ócska nyelet. No, mondok, ez éppen jó lesz a Matykónak, ebből a szent
fából három üszög, ha ez se használ, akkor besorozzák, akkor az istenke
katonája lesz a Matykó.

Elpityeredett a gondolatra, hogy a kis Matykóból isten katonája lehetett
volna, elkezdtek folydogálni a könyei – ezer szerencse, ha a
palacsintatésztába nem esett belőlük.

– Adameczné! – kiáltott fel Gyuri az indulattól reszkető hangon. – Csak
nem égette talán el az esernyő-nyelet?

Elcsudálkozva nézett rá az öregasszony.

– Ej, hát honnan vettem volna egyébként a három üszköt, ha el nem
égettem volna?

Gyuri a falnak tántorodott, forogni kezdett vele a konyha, őrülten
futottak körbe a tányérok, tepsik és fazekak, a takaréktűzhely lyukából
óriás lángnyelvet öltögetett rá az a bizonyos harmadik ördög, aki mindig
rávigyorog a czélnál: «Itt a semmi!»

De egyszerre felrázta egy kéz, mely a vállára nehezült: a Sztolarik
keze.

Volt, nincs, azért ugyan ne szontyolodj el fráter. Így akarta a végzet,
punktum. Ezentúl legalább nem kergetsz hiú álmokat, vissza vagy adva a
magad erejének. Hidd meg, ez is ért valamit.


VISZIK A KIS VERONKÁT.

Hanem ’iszen hiába vigasztalta Sztolarik. Könnyű prédikálni, hogy a
földi javak elvonják az embert a lelkiektől, azért csak jók azok a földi
javak.

Mikor az embernek meghal a kedvencz gyermeke, mindig akad a családban
egy nagy bölcs, aki a fájdalomtól vonagló szívet be akarja gyógyítani,
hogy ki tudja, mi lett volna a gyermekből, hátha akasztófán halt volna
meg, még tán jobb, hogy most és így múlt ki, hanem azért még soha egy
könnyet se szárított fel a bölcsesség. Bizony gyenge portéka ez a
fájdalommal szemben.

Sztolarik is összehordott hetet-havat, de Gyuri szívét elszorította a
gondolat, hogy soha se lesz többé dominiuma, angol parkja és a többi,
ami azzal jár; az egész világ ujnak és szomorúnak látszott előtte.

Pedig csak a régi volt. Minden úgy folyt tovább, mintha Adameczné el sem
égette volna a régi esernyőnyelet. A muzsikáló óra a parókia
nappalijában eljutott a római kettesre, mire egy nótát játszott, a
szolgálók megterítettek az ebédhez, Adameczné behozta a levest, a
tisztelendő úr felkereste a vendégeket, bevezette az ebédlőbe, leültette
őket jobbról és balról madame Kriszbay mellé, mikor egyszerre csak
észrevette, hogy hát a Veronka hol van.

– Éppen azt akartam én is kérdezni – mondá a madame. – Hát nem az
urakkal volt?

– Én azt hittem, – szólt a pap – hogy önnel volt.

– Van két órája, hogy nem láttam.

– Mi se.

– Én se.

– Talán a konyhában van?

Madame Kriszbay bosszús arczczal kelt fel elnöki helyéről, hogy behozza
a Veronkát, de csakhamar visszajött vállvonogatva.

– A konyhában se látták.

– No, ez szép mulatság – fortyant fel a pap és maga szaladt ki,
szétriasztván a cselédeket, hogy hamar keressék meg a kisasszonyt a kert
valamelyik lugasában, ahol nyilván regényt olvas elbujva.

Ott künn Adameczné panaszkodott, hogy kipang az étel, minden elromlik.

– Hát tálaljon, – parancsolta a plébános – aki nincs itt, nem ebédel.
Olyan nagy urat, mint az elnök, végre is nem lehet várakoztatni, kivált,
mert haza akar indulni.

Egymásután hordták be tehát az ételeket, a leves után a ludas-kását, a
töltött káposztát, orrjával, fülével, kövérjével, a király se eszik
különbet, a malaczot, a palacsintát, de Veronkának se híre, se hamva.
Közbül a Hanka jött bejelenteni, hogy sehol se találják.

Gyuri úgy ült ott érzéketlenül, mint egy makktúz, csak az arcza volt
sápadt, mint egy halotté.

– Ejh, talán a méhesben aludt el – jegyzé meg a pap – vagy talán
(habozott egy perczig, hogy folytassa-e) vagy talán köztetek történt
valami?

Gyurira nézett fürkésző tekintettel.

– Köztünk? Nem, semmi – szólt Gyuri fázékonyan.

– Akkor hát szaladj át, Hanka, az új házba, nézd meg a méhesben. Mi
pedig igyunk, uraim, ne zavartassuk magunkat. Hiszen gyerek még, kit
ide-oda sodor a szeszélye. Talán egy lepke után futott. Ebből a vörösből
méltóztassék, elnök úr.

Nem annyira a vendégeit biztatta, mint inkább önmagát, tűkön ült, szívét
az aggodalom szorongatta, szórakozottan beszélgetett. Az elnök
kérdezgette, volt-e valami befolyása az idei korai melegnek az itteni
termésre és mennyi?

– Nem tudom.

– Van-e a tisztelendő úrnak több testvére is?

– Volt vagy kettő – felelte a pap.

A visszás feleletek mutatták kedélye nyomottságát s hogy csak erőszakolt
illedelemből ül köztük. Végre megszánta az elnök és így szólt a fekete
kávénál:

– Jobb volna, ha tisztelendő úr maga nézne utána a kisasszonynak. Aztán
szíveskedjék megparancsolni az én kocsisomnak is, hogy fogjon be, mert
sok veréblépés ide Besztercze.

A pap kapva-kapott az alkalmon, madame Kriszbay hasonlóan engedelmet
kért eltávozhatni, mert oly különös, ami történik, hogy ő is
nyugtalankodni kezdett.

A két férfi magára maradt. Kínos csend következett. A fali-óra
kisértetiesen ketyegett közbe.

Gyuri karikára nyílt szemekkel, mereven, mozdulatlanul nézte a
kalitkában gubbaszkodó kanári madarat. Az is olyan szomorú volt most.

– Fogass be te is – törte meg végre a csendet az elnök. – Menjünk
együtt.

Valami nyöszörgésfélét hallatott erre a Gyuri, nem igen lehetett azt
érteni, de mert a fejét is rázta hozzá, hát világos volt, hogy nem
szándékozik fogatni.

– Pedig okvetetlenül el kell jönnöd. A mi szerepünk lejárt itt.

– Mondom, hogy lehetetlen.

– Miért?

– Hát nem látja, hogy Veronka elveszett.

– Mit törődöl vele? Hiszen elveszett az esernyőnyél is.

Gyuri bosszúsan ütött szét a könyökével a poharak között.

– Mit bánom én az esernyőnyelet!

– Úgy? Hát neked a lány kell? Hiszen nem ezt mondtad te nekem ebéd
előtt.

Gyuri vállat vont.

– Az akkor volt! Akkor még nem tudtam.

– Hát most már tudod?

– Most már tudom – felelte kurtán.

– Oh, óh, – szólt az elnök úr csípősen, – mikor gyujthatta meg Ámor ezt
a csodálatos tüzet, mert a leány részéről nem valami nagy érdeklődésre
mutat irántad az eltűnése.

– Éppen emiatt érzem e perczben a pokol minden keserűségét. Oh,
gyámatyám, higyje meg, hogy most szinte kicsiségnek tetszik előttem az
örökség elpusztulása.

Az elnököt mélyen meghatotta az ifjú fájdalma, mely oly őszinte hangon
tört ki.

– Ez már más. Forgós teremtette, hát így beszélj! Akkor hát én is itt
maradok. Gyere, keressük a kicsikét mi is és nézzünk szembe vele, mit
akar.

Amint kimentek, nagy zene-bona volt már az udvaron, de a legjobban
jajveszékelt Adameczné, a kezeit tördelve.

– Tudtam, tudtam, hogy ez lesz a vége. A mesebeli tündért sem szabad
újjal érinteni, mert szétfoszlik, akárcsak a köd. Oh, édes kis
kisasszonyunk! A Jézus menyasszonya volt ő és halandó ember
menyasszonyává tették, hát Jézus magához parancsolta.

Sztolarik hozzá ugrott, megragadta a kezét.

– Mit mond kend? Hallott valamit?

– Most beszéli, kérem alásan a Gundros tehénpásztor felesége, hogy látta
a kisasszonyunkat délelőtt, amint egyenesen a Bjela Voda felé lépegetett
a réteken, kisírt szemekkel… Oh, istenem, hiszen világos.

Egy csomó asszony és gyerek lebzselt a konyhaajtó előtt, kiket az eset
híre összecsődített. Köztük az egyik szintén látta Veronkát a kertek
alatt, de még Gundrosné előtt.

– Szomorú volt-e? – kérdé Gyuri.

– Sírt.

– Jaj nekem! – sziszegte kétségbeesve.

– Megkeressük – biztatta az elnök.

– Hol?

– A határban, mert most már bizonyos, hogy ott van, mingyárt megtudjuk,
hol.

– Hej, ha az olyan könnyű lenne – sóhajtott fel Gyuri. – Csak a mesékben
van hozzá tükör.

– Mingyárt idehozom én az egész határt!

Hitetlenül rázta a fejét, talán megbolondult Sztolarik úr, hogy ide
akarja hozni az egész girbegurba határt völgyeivel, erdeivel,
pagonyaival megnézni a Veronkát, merre van. Sztolarik úr pedig csakugyan
ilyesmin törte a fejét. A Veronkát elő kell teremteni akárhonnan, a
többit aztán megtudjuk ő tőle.

– Hol van a tisztelendő úr? – kérdezte a bámészkodóktól.

– A kenderáztatókhoz ment megnézni, hogy nem esett-e be a kisasszony.

– Hát a harangozó hol van?

– Itt vagyok.

– Eredj fel íziben a toronyba és verd félre a nagy harangot.

– De hiszen nincs tűz!

– Mindegy, ha én parancsolom. Ösmersz-e?

Hogyne ösmerte volna? Mielőtt közjegyző lett, ebben a járásban
szolgabiróskodott Sztolarik úr s már akkor is igen sok mogyorópálcza
termett Glogován, futott hát Kvapka Pál eszeveszetten s kisvártatva
megszólalt a harang, veszélyhez hívogató tompa kongással, bim, bam, bam…

Szél nem volt. Szállt, szállt a riasztó hang tisztán, öblösen mindenfelé
s a rétek, völgyek, hegyek, mélyedések, erdők és sások önteni kezdték
északról, délről, nyugatról és keletről az embereket, akik mind a falu
felé futottak. Szinte csodálatos volt, honnan támad egyszerre az a sok
ember. Aki megéli végitéletkor a Gábor arkangyal trombitálását, csak az
lát majd ehhez foghatót.

Sztolarik megelégedéssel nézte a templomi dombról a lihegve érkező
sokaságot.

– No látod, most már csak a falu közepére kellene állanunk s a határ
minden zugából érkezők hírt adnának Veronkáról. De az is fölösleges.
Mert maga Veronka is mindjárt előjön. Hej, harangozó, nézz csak szét az
ablakon, nem látod-e valahol a kisasszonyt?

– Igen is látom, ott fut a Srankóék kukoriczásföldje mellett.

– Él! – kiáltott fel Gyuri felvillanyozva, de csakhamar lesujtotta a
levont következtetés. Él, semmi baja sincs, tehát előlem bujdosott el.

Mérlegelni kezdte, nem volna-e jobb, ha nem élne. Akkor azt hihetné,
hogy szerette, sirathatná, mert szerette.

Az elnök rárivalt a harangozóra, aki még mindig rángatta a harang
kötelét.

– Hagyd abba már, te szamár. Mutasd meg a kezeddel, melyik irányban van
a Srankóék kukoriczása.

A harangozó a rétek felé mutatott.

– Eredj most már elibe, Gyuri és vedd ki tőle szép szerével, mi a baj.

De már akkor ment is a Gyuri, végig a pap kertjén, letért a Magát
Józsefék luczernására, megdobbant a szíve, onnan már meg lehetett látni
a Veronkát, zöldes szinű fodros ruhájában, kalap sem volt a fején, hanem
egy kis piros kendő pongyolán odavetve; most aztán sietve csörtetett
végig a Szlávik György füzesei közt s egyszerre csak eleibe toppant a
Gongoly rétjén.

A leányka felsikoltott, amint megpillantotta, egész testében reszketni
kezdett.

– Hol van a tűz? – kérdé tompán.

– Ne ijedjen meg, Veronka. Sehol sincs tűz. Gyámatyám verette félre a
harangot, hogy magát haza csalja. Miért ment el?

A lányka arczát elborította a sápadtság, szép piros ajkát harapdálta.

– Azt én tudom – szólt elhalón, csendesen – hagyjon el kérem… hagyjon
el.

Megfordult, mintha újra az erdőbe akarna visszamenni.

– Veronka, az isten szerelméért… ne kinozzon. Mi baja? Mit vétettem?

A lányka ránézett szúrósan, hidegen. Két jégcsap volt a két szeme.

– Hagyjon el – ismételte. – Mit akar tőlem?

Az ifjú hirtelen hozzá ugrott, megragadta a kezét. Veronka minden áron
ki akarta rántani, ott huzakodtak szégyenszemre, de csak még se
eresztette el addig, míg erőnek erejével rá nem húzta ujjára az egyik
karikagyűrűt.

– Ezt akarom – mondá esdő tekintettel.

– Ezt akarja? – kaczagott fel a leány keserüen. – Én meg ezt akarom, ni!

S ezzel lerántotta a gyűrűt és messze dobta be a rétbe, ezernyi ringó,
remegő fűszál közé.

Szegény Gyuri a halántékához kapott a két kezével.

– Oh, mit tett velem? Mit tett?

– Ugyan ne játszék előttem komédiát, Wibra úr. Gyűrűzze fel ne az én
szegény ujjamat, hanem az esernyőt… mert az esernyőt akarja ön elvenni
és nem engem. Érti-e már?

Gyuri előtt hirtelen világos lett a közbejött bonyodalom háttere.

– Szent isten, maga kihallgatott bennünket.

– Igen, mindent tudok – szólt könnyedén elpirulva. – Hiába tagadna.

– Oh istenem, semmit sem akarok eltagadni. Hallgasson meg, kérem,
hallgasson meg.

Szép csendesen jöttek a réten, Gyuri beszélt, a lányka hallgatott,
mialatt a milliárdnyi bogarak, szöcskék élénken zizegtek, suhogtak a
fűrengetegben, végezve keresztül-kasul a maguk csodálatos útját. A Gyuri
beszélt, elmondta egész életét, apjának történetét, a hagyaték
valószinűségét, hogyan jöttek rá, hova rejthette Gregorics, miképen
indult el szálról-szálra Bábaszékig, szóval elmondott mindent. A lányka
hallgatta, először mint vádló, néma, keserű szemrehányással a szemeiben,
később csak mint bíró, hogy kihámozza az igazságot, majd a történet
fejlődése kezdte érdekelni, belemelegedett: nem volt már se vádló, se
bíró, csak egy csodálkozó hallgató, ki gyakran szakítja félbe a
meglepetés felkiáltásával a fonalat.

Ah, hogy közeledett feléje ez a történet, lassan, de biztosan, már
meglátszottak a vonalak, melyek belefonódnak az ő életsorsába. Csak
tovább, tovább!…

Már jön, jön dübörögve,… már ott tart a Müncz-fiúnál. Müncz süti ki,
hogy az esernyő Glogován van. Aztán megszólal a Mravucsánék vacsoráján
az erdészné… jaj, az erdészné fecsegte el, hogy mit hozott Szent Péter
az árva leányka feje fölé.

Még csak néhány szó és Veronka mindent tudott, mindent kitalált, mire
könybe lábbadtak a szemei.

– Oh istenem, hiszen a nyelet elégette Adameczné!

– Az isten áldja meg érte, hogy azt tette, – mondá vidáman Gyuri, látván
a lányka megolvadását, – mert most legalább bebizonyíthatom, hogy az
esernyő nélkül is szeretem.

Veronka leoldotta a piros kendőjét s amint a kezében suhogtatná,
hirtelen megcsapta vele a Gyuri vállát és a könyein át rámosolygott.

– Hát csakugyan el akar venni még most is?

– Természetesen. Mit mond hozzá?

– Azt hogy… (Megakadt, különös elfogódás szorította össze a torkát.)

– Hogy?

– Hogy maga nagyon könnyelmű ember és…

– És?

– És, hogy… szaladjunk vissza megkeresni a gyűrűmet.

Ezzel megfordult s neki szelesedve, mint egy kis csikó, pajkosan futott
vissza a Gongoly rétjére, Gyuri alig győzött utána loholni.

Sokáig keresték a gyűrűt, de hiába. Csakhamar odajött a tisztelendő úr
is. (Hallja maga Gyuri, ne szóljon ám a bátyámnak az esernyő felől. Nem,
szivem, sohasem szólok.) A tisztelendő úr jól összeszidta Veronkát. No,
te rossz jószág, hát illik az? Hol jártál? Hogy meg voltunk ijedve.
Ugy-e valami lepke után futottál?

– Inkább előle futottam, de megfogott.

– A lepke?

– Ez a csunya, nagy lepke.

A tisztelendő úr megértvén, amennyit érteni engedtek, maga is a gyűrű
kereséséhez látott, de kereshetnék azt akár itéletnapig, ha hírét nem
veszi Gongoly uram s oda nem czammog a nagy potrohjával, melyet kevélyen
verdesett a dohányzacskó báránykörmös sallangja.

Veronka már akkor kétségbe volt esve a gyűrűért.

– No, no – szólt a glogovai nábob, megcsóválván fejét, melyen a hosszú
ősz haj fésűvel volt hátul fölfogva. – Ne tessék búsulni kisasszonyka,
majd megtalálja Gongoly bátya. Az bizony megtalálja. Mert módja van
annak. A misézés is más, ez is más. Egy óra mulva leborotváltatom a
füvet a kaszásokkal.

* * *

Bár a fű nem volt még két ujjnyi se (hiszen csak két hét előtt hordták
be a szénapetrenczéket), mégis beállította Gongoly uram a kaszásokat s
az egyik kasza alatt csakugyan megpendült, előcsillant a kis
aranykarika, mely másnap már ott fénylett a Veronka ujján. A gavallér
Gongoly rétjéről fenmaradt azóta a csodálatos esemény emléke, hogy egy
esztendőben háromszor kaszálták, amivel minden glogovai ember
eldicsekszik, ha a határ minéműségét becsmérlik az idegenek.

Mit kellene még elmondanom? Bizonyára még nagyon sok az, ami tollam elé
torlódik. Van olyan is, ami örök titok; például a Gregorics Pál
vagyonáról máig sincs semmi nyom. Benne volt-e az elgondolt bankutalvány
az öreg esernyőnyélben, vagy nem, azt senki sem tudja, még a kis Matykó
se, aki pedig ivott belőle a három üszög révén. Olyan drága italt
császárok se isznak, mint Matykó, – ha igaz volt a dolog.

A legenda a glogovai szent Péter-féle esernyőről mai napig is él azon a
környéken. Sztolarik révén ugyan, aki szerette elbeszélni mindenfelé,
hogyan ajándékozta meg az öreg Müncz zsidó a kereszténységet egy szent
ereklyével, kiszivárgott a meztelen igazság is, de a hit az igazságnál
is erősebb s apránkint leteperte azt egész alulra. Én bizony nem ásom
többé kijebb. Az eddigiért is bocsánatot kérek. Mert tagadhatatlanul van
valami misztikus a dologban. A szent esernyő mérhetetlen áldást és
szerencsét hozott mindenkire, még Gyurira is, ki a világ legbájosabb
asszonykájához jutott általa, az elbeszélt eseményeket követő harmadik
vasárnapon.

Soha se látott még olyan esküvőt Glogova. Veronkának az a szeszélye
támadt, hogy a Mravucsánék vacsoráján volt összes vendégeket meg kell
hivni; akik ott voltak az első megösmerkedésnél, hadd legyenek ott a
lakodalomban is. Beszterczéről is sokan voltak, köztük a vőlegény
édesanyja fekete ternoruhában, a törvényszéki elnök, az alispán és tudja
Isten, kik még. Kopanyiczáról eljöttek Urszinyiék, Lehotáról a
tisztartó-kisasszonyok (harmonikába szedett rózsaszín szoknyákban),
Bábaszékről Münczné (olyan arany fülbevalókkal, mint az öklöm). Annyi
bricska, hintó volt akkor egyszerre Glogován, hogy egy hétig lehetett
volna gyönyörködni csak a különböző lószerszámokban.

Vecsernye után hamar kituszkolta az egyházfi a parasztokat, de a
tisztelendő úr még bent maradt. Persze, mert a násznépet várta.

Jézus Mária mennyi úri nép – mennyi posztó azokon! Kettesével lépkedtek,
egy asszony, egy férfi, egy kisasszony, egy legény. Elől a menyasszony
jött fehér koszorúval, fehér ruhában. (Oh de gyönyörű volt – kár, hogy
valamikor ő is megöregszik.)

De a vőlegény se alávalóbb, érdemes volt megnézni, szakasztott olyan
ruhában volt, aminőben a királyt festik. Bársony-tokos aranyos kardja
csak úgy csörömpölt a templom kövein… Az embernek a lelke emelkedett, a
meddig nézte.

Aztán megálltak félkaréjban az oltár körül, az a sok asszony,
mindenkinek egy virágbokréta a kezében, s azonfelül drága vizekkel
meglocsolva a hajuk. Olyan szagos volt tőlük a templom, mint egy patika.
Egy kicsit hűs is volt. A tisztartó-kisasszonyok, a nyavalyások,
össze-összeborzongtak a tüllben, de egyébként minden szépen ment…
csodálatos szépen.

A vőlegény bátran mondta el az igent, hogy szinte zúgott a nagy boltívek
alatt, de a menyasszony bizony halkan, csöndesen, mint mikor egy
legyecske döng. Szegény úgy elérzékenyedett a végén, hogy sírni kezdett.
Azután a keszkenőjét kereste abban a felséges fehér ruhában. De van is
abban zseb! Csak egyre nem találta a drága lelkem, utoljára odanyujtotta
neki a magáét egy asszonyság, aki háta mögött állott s minduntalan hátra
szólt az urához:

– Gombold be a kabátodat, Wladin!



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Zlevkának híjják azt a bort, ami a papnak jut a
szőlősgazdáktól s ami egy közös edénybe összeöntve, különös italt
képez.]

[Footnote 2: Minden jómódú tót prémes mentét vesz a maga asszonyának,
amely drága öltöny négy-öt generáczión megmarad s csak panyókára viselik
a templomba, hívják pedig tótul «mentyék»-nek.]

[Footnote 3: A tizenkét leggazdagabb parasztot «mágnács»-nak nevezik a
tótok, természetesen a mágnás szóbul.]

[Footnote 4: Apró földbirtoknak fitymáló elnevezése a vidéken. A
_skvarka_ szórul szóra fordítva tepertyűt jelent.]

[Footnote 5: Cserép-pipa, melyet a tótok megtöltve a parázsba kaparnak s
egy darabig ott hagyva, kezdik csak színi.]

[Footnote 6: Rétszegény vidéken, ahol kevés széna terem, gondosan karóra
rakják, hogy semmi el ne pusztuljon belőle.]

[Footnote 7: Paraszt rendszerint csak a tömlöczben hízik meg.]

[Footnote 8: Hogy t. i. szemtől jött a baja. A nép azt tartja, hogy az
irigykedő rábámulás megigézi a gyermeket.]



TARTALOM.

ELSŐ RÉSZ. A LEGENDA.

  Viszik a kis Veronkát  1
  Glogova régen  4
  Az uj pap Glogován  8
  Az esernyő és Szent Péter  20

MÁSODIK RÉSZ. A GREGORICSOK.

  A tapintatlan Gregorics  39
  Gyanus jelenségek  53
  Gregorics Pál halála és hagyatéka  65
  A kapzsi Gregoricsok  79

HARMADIK RÉSZ. A NYOMOK.

  Az esernyő kibukkan  105
  A mi Rozálink  118
  A szálak Glogovára vezetnek  124
  A fülbevaló  139

NEGYEDIK RÉSZ. A BÁBASZÉKI INTELLIGENCZIA.

  Vacsora Mravucsánéknál  163
  Az éj tanácsot ád  188

ÖTÖDIK RÉSZ. A HARMADIK ÖRDÖG.

  A Czobor Mária rózsája, a földhasadék és a vén körtefa  201
  Három üszög  220
  Viszik a kis Veronkát  238


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

4 |Otszáz |Ötszáz

83 |lenyomatva |lenyomatva:

86 |szerencsécs |szerencsés

108 |alpereseket. |alpereseket.»

131 |vásártárre |vásártérre

136 |önt erjengősségét |ön terjengősségét

144 |vesze t el |veszett el

157 |úr kocsijárt |úr kocsijáért

187 |a vetkőzés |a vetkőzést.

193 |jám bor |jámbor

204 |a korsmáros |a korcsmáros]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Szent Péter esernyője" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.