Title: Besztercze ostroma
Author: Mikszáth, Kálmán
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Besztercze ostroma" ***


MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI

BESZTERCZE OSTROMA

MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI

NEGYEDIK KÖTET

KÖZREBOCSÁTOTTA AZ IRÓ NEGYVENÉVES JUBILEUMÁRA ALAKULT ORSZÁGOS
BIZOTTSÁG BUDAPEST MDCCCCX.

BESZTERCZE OSTROMA

AZ ORSZÁGOS JUBILEUMI BIZOTTSÁG MEGBIZÁSÁBÓL KIADTA A RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INT. RÉSZV.-TÁRS.

MINDEN JOG FENNTARTVA

Pallas részvénytársaság nyomdája, Budapesten.



BEVEZETÉS.

Esztendők sora óta együtt szoktam vacsorálni az István főherczeg
vendéglőben az én igen t. barátommal, gróf Pongrácz Károly képviselővel
és tábornokkal. A hosszú téli estéken sokszor csak ketten ülünk a
szokott asztalnál, lenge fátyol alatt, mely szivarjaink füstjéből
szövődik s ha már kifogyott az aktuális beszélgetési anyag, szivesen
csúszunk kijebb a jelentől, az élményekben, színekben duzzadó múlt felé.
Egymást ilyenkor szinte nem is látjuk, hanem csak a multat.

Sok, sok év alatt egyszer is, másszor is fölemlegette _Pongrácz István
grófot_, az ő vitézi cselekedeteit, hadjáratát, egész exczentrikus
lényét. Rokonok jöttek az asztalhoz; azok ismét uj meg uj vonást fedtek
fel előttem Pongrácz Istvánról. Egy napon rájöttem, hogy a megboldogult
gróffal magam is találkoztam volt egy ízben, láttam szemtől szembe és
beszéltem vele. Most már érdekelni kezdett az alak, a _megírás
szempontjából_. Kérdezősködtem utána, fürkésztem lelkének rugóit; akik
őt közelről ismerték, mind azt mondták:

– István grófnak volt esze, de nem sok, ambicziója is volt, de sok;
szerepelni akart minden áron, de látta, hogy mint okos ember nem
szerepelhet, megpróbálta tehát mint bolond ember.

Ebben igen sok ráczió van. Nálunk a buták és okos emberek egyaránt
akarnak szerepelni. Roppant konkurrenczia van. István gróf a hálásabb
térre vetette magát; beállott bolondnak. S itt gyönyörűen hagyták nagyra
nőni, nem előlgetett senkinek.

A Pongrácz-család története tele van középkori fénynyel, ragyogással,
Szentmiklósi Pongrácz, kinek fejedelmek voltak adófizetői, Pongrácz
Péter, a legszebb magyar levente, ki iránt egy királyné gerjedt
boldogtalan szerelemre, a nagypallosú Pál, török fejek lekaszabolója,
meg annyi vitéz ős, annyi délczeg Pongrácz-kisasszony, harmatos arczú,
tollas kalapú, aranyos czipellőjű, nagy történelmi alakok anyái később,
fehérruhás várkisértetek a legkésőbb…

Olyan ez a családi történelem, mint egy mélységes tó. Aki belenéz, aki
belemereng, ha nincs erős feje, megszédül. És István grófnak nem volt
erős feje és nagyon mélyen belenézett…

Elhatároztam, hogy egy elbeszélésre terjedő anyagot kiszakítok az
életéből – mint mikor egy vég pósztóból kihasit valaki egy mellényre
valót.

Csak még az engedelmet kellett megnyernem a család tagjaitól, mert a
történet igen friss, hőse nem por, még csak az első álmát aluszsza a
varini sírboltban; még el sem száradtak a koszorúk, amikkel a koporsót
befedték a temetés napján.

A család azon tagjai, akiknek szólottam, szivesen beleegyeztek s mikor
az volt a kérdés, hogy költött nevet adjak az elbeszélés hősének, így
szólt Károly gróf, a legidősebb Pongrácz:

– Csak hadd legyen az ő valódi neve alatt. Ha ma felkelne a sírjából, ő
maga örülne a legjobban, hogy a dolgot nyomtatva olvashatja. Hiszen
alkalmasint valami effélére vágyott.

Igy aztán, isten nevében, belekezdhetek ebbe a középkori történetbe,
melynek egyes szereplői még ma, a XIX. század végén is élnek.



ELSŐ RÉSZ.  ESTELLA

Az emberek igazságérzete nem áll valami kifejlett fokon. Ösmertem valaha
egy öreg czinczárt (görögöt), a Dugali bácsit, aki mikor a török-görög
harczok epizódjait mesélték előtte, hogyan döfi le a török könyörtelenül
a görögöt, ahol találja, elszörnyűködve pattant fel:

– Oh, a gaz pogány, a gaz pogány!

De mikor aztán az elbeszélő egy kanyarodással arra tért rá, hogy ha meg
a görög fogja el a törököt, felkonczolja, olajba süti, szeliden morogta:

– Mit tudja tenni szegény!

(T. i. mit tudja tenni szegény görög! Hát persze olajba süti. Hiszen
csak nem sütheti pampuskazsirba, szegény görög.)

Az emberek igazságérzete ilyen mindenütt, még a történelem-írásnál is. A
labancz-kurucz világ eseményei is ilyen kétféle igazságérzeten
keresztülszűrve maradtak ránk. Nem feszegetjük hát azokat, nem is igen
tartoznak a történetünkhöz.

Hanem az az egy bizonyos, hogy mikor a kuruczok mind elfogytak, ugy
gondolá a király Bécsben, hogy most már azokat is ki kellene irtani,
akik csak ezután születhetnének. A király tul ment a Herodes ideáján is.
De mit tudta tenni szegény!

Meghozták az 1715:42. t.-czikket a várak ellen, lerontani rendelvén
azokat, mert úgy kell annak lenni, hogy a sasfészkek szülik a sasokat.
Hát ne legyenek sasfészkek. Nincs már a sasokra többé szükség, csak egy
sas maradjon: az örökkévaló sas, a két fejével.

A várakat le kell rombolni, de… (ilyen «de» mindig van a magyar
törvényekben s még ha nincsen is, megtalálják), _de a kastélyok
maradhatnak_. Hát már most mi történt? Hiszen világos. A várra azt
mondták, hogy kastély és kegyelmet kapott, ha befolyásos familiáé volt;
a kastélyt pedig, föltéve, hogy gyámoltalan özvegy vagy árvák kezén
lógott, megtették várnak és pusztulnia kellett.

Nedecz vára is azon a czímen menekült, hogy kastély. Igaz is, hogy nem
fekszik hegyen, mogorva sziklán, hanem két hatalmas négyszögben terül el
közönséges módon, mint egy óriási kaszárnya. Egyebekben valódi vár
bástyákkal, felvonó-híddal, toronynyal, tömlöczczel, kápolnával,
földalatti utakkal, sülyesztőkkel. Még régi muskétás ágyú is volt hozzá
vagy nyolcz darab.

Ebben a várban lakott néhány év előtt (még tíz év előtt is) Pongrácz
István.

Zsolna és Várna között fekszik a Semiramis-hegy, melyen valaha Ludmilla
királyné, «a tót Semiramis» palotája állott. Utálatos, kopár hegy,
kiélt, kifáradt, nem terem azon semmi élő növény, csak egy-egy szál
árvalányhaj, némelykor éjjel elhallatszik a bömbölése egész Budetinig.
Mert azt mondják, hogy a belsejében zúg-morog valami, sejtik is a
környékbeliek benne a tűzokádót. No iszen csak azt lessék. A Semiramis
még okádni is lusta.

Hanem a csúf Semiramisért kárpótlásul ott van a gyönyörü vadregényes út
Sztrecsnó és Óvár között. Szeszélyes alakzatú sziklák nagy üregekkel,
(ezek egyikében lakott a hatalmas Nohták madár, aki a Szvatopluk király
kisebbik lányát elragadta, feleségül vette, gyermekeket nemzett vele),
ezeréves fák, a völgybe száguldó patakok váltakoznak egymással
tarka-barkán.

Várnak és várúrnak való hely ez; itt még az őskor szörnyetegei élnek,
nem a jelenkoré. Itt nem prüszköl a vonatok gőzgépe, hanem e helyett az
erdei szellem, a Jarinkó köhécsel, akinek csak egy szeme van, az is
hátul a nyakcsigolyáján; egyre köhög s mindenik köhintésénél eltünik a
föld szinéről két bocskor, ami összesen egy tótot jelent. Mindenik
köhögésnél meghal egy tót. Hát még mikor náthája van a Jarinkónak kolera
idején!

Hej, ha a Jarinkót sikerülne valahogy agyonütni, elpusztitani, mindjárt
be lehetne vetni zabbal a temetőket.

Mélységes csönd van itt, megdermesztő méltóság, fönség ül a hegyek,
sziklák tetején. Kuss! Ide ugyan be nem tolakodik a XIX-ik század.

Azért élt itt kedvére Pongrácz István s mintha valami hasonlatosságban
lenne a Jarinkóval, bár elől volt a szeme, mint a többi emberé, mégis
hátrafelé látott, mint a Jarinkó a magáéval.

Különben derék szál legény volt, magas, daliás, feltünő piros arczczal,
hetyke bajuszszal. Nem volt más hibája, csak hogy sántított egy kicsit.
Azt is ő maga akarta így. Mikor egy vitézi roham alkalmával megbotlott a
lova egy sánczban, oly szerencsétlenül bukott le, hogy eltörte a lábát.

Persze rögtön elhitták hozzá a gbelai javasembert, a vén Sztrelnyik
Matykót, aki értett az eltört lábak helyreállításához, ebmarás
gyógyításához s mindenféle kuruzslásokhoz. István gróf rárivalt:

– Meg tudod-e gyógyítani a lábamat?

– Olyan lesz, mint a másik, – felelte Matykó.

– No hát fogj hozzá. De ha nagyon fáj, – látod ezt a pisztolyt – menten
keresztül lőlek; ha nem fáj, öt aranyat kapsz.

– Jaj, az nem lehet, hogy ne fájjon – ellenveté Matykó, – csak ha a
helyére nem igazítom, de akkor örökre sántitani fog méltóságod.

– Szamár vagy Matykó! – nevetett a fiatal főúr. – Hát mi szüksége van az
úrnak a lábára? Az csak a parasztnál numerus, te ostoba. Nem látom be,
mit keressen az én lábam a régi helyén, ha kellemetlenséggel jár az
odaköltözése? Gyógyits engem, öreg, fájdalom nélkül!

Igy maradt egész életére sántán, nagy sopánkodására az asszonyoknak,
akik mikor meglátták, rendesen felsóhajtottak: «De kár, hogy biczeg!»
Azok a bolondos asszonyok mingyárt a tánczra gondolnak s a táncznál még
az úrnak is a maga lábaira van szüksége. Erre bizonyosan nem gondolt
Pongrácz István.

Hanem iszen az asszonyokra sem gondolt sokat, hiába vetették ki rá
hálójukat a szomszédos kastélyok kisasszonyai, menyecskéi. Mars miatt
hozzá nem férhetett Ámor. A folytonos háborúzások…

Hogyan a háborúzások? Hiszen a közeli emberöltőben nem ivott a mi
vizeinkből ellenség lova, sem odakünn nem jártunk hódítóban.

Ugy, de Pongrácz István a maga szakállára viselt háborúkat. Montecuculi
szerint eddig a háborúhoz három dolog kellett: pénz, pénz és pénz és a
pénzmagon kivül is kellett még hozzá két összeveszett hatalom. De
Pongrácz e nélkül csinálta. Ő saját maga ellen viselt hadjáratokat.

A nedeczi várhoz csinos kis uradalom járult, annak a földjeit, rétjeit
kiadta használatul a parasztoknak hadiszolgálatok fejében. Valahányszor
feltüzték a vár fokára a harczi zászlót a Pongrácz-czímerrel, a kürtöt
tartó kézzel kék mezőben, s megfújták a kürtöt a vártoronyban,
gyülekezniök kellett a parasztoknak a várudvarra, ahol is egyszerre
átalakultak katonákká. De különben is gondoskodtak róla Pongrácz hajdúi,
akik bárányvérbe mártott karddal járták sorba a paraszt házakat:

– Vojna bude ludja! (Háboru leszen emberek!)

A vár fegyverterme tele volt régi vitézi ruhákkal, pánczélokkal,
jelmezekkel, a Mátyás korabeli fekete-sereg egyenruhájától kezdve le
egész a vasas németig. A szegény tótokat ezekbe a ruhákba bujtatták.
Volt ott török spahi, Rákóczi-féle brigadéros, Svehla vitéz, keresztes
lovag s mintha egy középkori katonai temető alakjai egyszerre ugrottak
volna ki Mihály arkangyal trombita-szavára a sírjaikból és valamennyien
tótul beszélnének, még Gara palatinus is, akinek a ruháit Nedecz várában
őrizték és most Moravina Petro, a gbelai molnár izmos tagjait fedték.

– Na dve stranke chlapci! (Két pártra szakadjatok fiuk!)

Egy nyugalmazott csász. kir. őrnagy, Forget nevű, volt az ellenség
vezére, ki Gbelán lakott s ezért a vezéri hivatalért ötven pozsonyi mérő
búzát és egy hízott ártányt húzott évenkint Pongrácztól. A két részre
osztott sereg egyik felét ő vezette a koczka szerint, vagy ostromra vagy
védelemre. Mert Forget és Pongrácz közt koczka döntött, vagy a levegőbe
dobott pénzen a «sas» vagy «írás». Aki jót dobott, az választotta a
pozicziót, vagy kimenni és ostrommal bevenni a várat, vagy bent maradni
és nem engedni az ellenfelet a falak közé. Sokszor napokig, hetekig
tartott az ádáz ostrom. Kirohanások, nyilt ökölütközetek a vár előtt, az
egész környék derültségére s bizony a fizetett ellenség, Forget uram,
úgy elagyabugyálta néha Pongrácz Istvánt, hogy ágyba kellett feküdnie.
Mindez a maga középkori formájában ment; a háború után, ha a gróf
győzött, Te deum-ot tartottak a várkápolnában, amelyre a környékbeli
urak és hölgyek is hivatalosak voltak. A Te deum után magnum áldomás
következett, ökörsütés a hadaknak, bál fent a termekben az úri résznek.

Ámbátor a rangbeli emberek nem igen engedték a maguk feleségeit és
leányait a nedeczi várba. A kurta nemesi házakból teltek ki a női
vendégek, a rangbeli urak azt mondották:

– Nincs asszony a háznál, hát nem vihetjük mi sem a fehérnépeinket.

Amire aztán felkaczagott Pongrácz István:

– Hát majd szerzek asszonyt a házhoz.

És a legközelebbi zsolnai vásáron, ahol valami kopott czirkusz-társulat
mutogatta magát, mikor meglátta Donna Estellát kurta kétaraszos
atlaszszoknyájában és annak a csodálatos produkczióit, magához intette a
czirkusz-igazgatót.

– Hogy adod nekem azt a kisasszonyt?

Az igazgató lekapta fejéről a sapkáját és mély alázattal mondá:

– Hatszáz forintért.

István gróf kivette a tárczáját és fizetett.

– Hadd szálljon le a lórul az a személy. Azután vitesd el a kocsimra,
direktor; ott áll a nagyvendéglő udvarán.

Donna Estella csinos leány volt, pompás idomokkal, nagy mellel,
hajlékony, mint az aczélpenge, vörhönyeges haja jól illett vakító
fehérségű, kissé szeplős arczához. Szemei nem voltak sem egészen kékek,
sem feketék. Éppen a szemek különös alakja és szine tette a leányt
érdekessé. Mintha két beszterczei szilva villogna, csillogna a rőt
pillák alatt.

Sajátságos japán tipus volt, bár a direktor nehezen hozta Japánból, de
Granadából sem, mivelhogy Donna Estella, azonkívül hogy németül, tótul
tratyogott valamit, csak magyarul beszélt, azt is gömöri akczentussal.

Nem sokat ért. Látszott a szemeiből, az arczából, egész lényéből, hogy
már nagyon _sokat tapasztalt_. A sok tapasztalat pedig csak a férfiúnak
ékesség.

De nem is valami gyöngédebb érzelmek húzták feléje István grófot, csak
egy ötlet, hogy valami asszony legyen ezentúl a várban. Egy várasszony.

Az ördögbe is, ez pompásan fog festeni. Az ódon szekrények a
várfolyosókon úgy is tele vannak aranypaszomántos szoknyákkal, asszonyi
kaczabájokkal, picziny karmazsin czizmákkal, gyöngyvarrottas
czipellőkkel, hadd viselje őket valaki. Bolondságnak is elég bolondság
lesz, de ezenfelűl ki is fizeti magát.

Így került Donna Estella a nedeczi várba és lassan-lassan
nélkülözhetetlen lett a grófra, – ki tovább élt az ő különczködéseinek.
Délelőtt kisebb hadgyakorlatokat tartott cselédjeivel és az ujonczokkal,
akiket lépni tanítgatott. – Szeno – szlama, szeno – szlama! (Szalma- és
szénacsutak volt lábaikhoz kötve.) Estella, mint markotányosnő, rövid
ruhában, csinos patrontáskával, két kulacsból bort és rozspálinkát
szolgált fel a katonáknak. Aki jól viselte magát, szabad volt neki az
Estellát megcsókolni. A hadjáratoknál mint amazon lovagolt és verekedett
a gróf balján. Pont délben messze, egész Moisig, Podzámekig elhangzó
kürtszó jelentette a környéknek, hogy Nedecz várának ura ebédhez ül.
Minden programm szerint ment. A hatalmas ódon lovag-terembe, mely
ebédlőül szolgált, már úgy nyított be Estella, mint egy középkori
várasszony, brokátselyem-ruhában, tollas barettel; széke mögé
szőkefürtös, selyemharisnyás apród állt, ezüstvirágos kék bársony rococo
frakkban, egész térdig érő, skófiummal kivarrt fehér atlasz mellényben.

Az asztalhoz ülők kezet csókoltak az úrnőnek, elsőben maga Pongrácz
István, lovagi módon térdeplőre hajlítva a jobb lábát, amelyikre nem
biczegett, utána az «ezredes» (voltaképen tisztartó), Pamutkay János,
azután Holub Mihály udvari káplán és a «hadsegéd» (voltaképen Kovács
János várnagy), majd a «saját lengyelem», ahogy Pruzsinszky Szaniszlót
nevezte s végre az iródiák, Bakra Ferencz, ki a hadjáratok történetét
irogatta tornyos czellájában, szép kalligrafikus betükkel, pergamen
levelekre, úgy mint réges-régen volt szokásban.

Minden ételt előbb a várnagy kóstolt meg s ha ő kegyelmén nem látszottak
mérgezési tünetek, akkor sorba ment a tál. A pecsenyénél felállott
Pongrácz István s egy felköszöntőt mondott Ferencz József király
egészségére (mindennap azt az egy felköszöntőt), amikoron is három
mozsár-lövés dördült el odakünn. A következő tálnál a többi urak közül
emelkedett fel valamelyik, aki soros volt, ékes szavakban kiemelve
Nedecz urának érdemeit és hadi vitézségét, mire újra három mozsár
pukkant el a vár előtti sánczban.

Ebéd után csibukra gyujtott a várúr s környezetével kiült az erkélyre,
egy nap úgy, mint másnap, intvén a várnagynak:

– Hozza elő kegyelmed a kincstárt!

Kovács János elő is hozta a «kincstárt», körülbelül egy rőfös zacskót,
mely tele volt rézkrajczárokkal, imitt-amott úszkálván köztük egy
suszter-tallér.

Künn az erkély alatt már össze voltak gyülve a környék gyerekei,
koldusai és léhütői, várván a mindennapi pénzszórást. Különös öröme telt
ebben István grófnak, amint belemarkolva a zsákba, két kézzel hajigálta
le a garasokat és krajczárokat olyanformán, mint mikor buzát vetnek,
hogy a pénzek minél szélesebb ívben szóródjanak el az árokba, a bozót
közé, a tövises bokrok alá. No volt ott zsibongás, lárma és dulakodás,
amint egymás hátán bukfenczezve rohantak a zsákmány után. István úr úgy
kaczagott, tapsolt, mint egy gyermek.

Az erkélyről, miután a pipák kiégtek, a csontterembe vonultak az urak,
kivévén a káplánt, annak nem volt szabad.

– Az úr szolgája ne mászkáljon az ördög vermeibe – figyelmeztette István
gróf mindannyiszor.

A káplán nem ment be a csontterembe, ahol minden csontból volt (minden
bútora szarvasagancsokból készülvén), de a leggonoszabb csont volt
Estella, aki már ott várta őket tricotban, kurta tüll szoknyában, mely a
csipőit verdeste kaczérul, mint a lepkeszárny.

A terem át volt idomítva trapez-mutatványokra s Estella kedvvel csinálta
nyaktörő produkczióit, mígnem István gróf végigheveredve a pamlagon,
elszenderedett. Akkor azután beszüntek a mutatványok, az urak és Estella
kiosontak lábujjhegyen és csak az apród maradt benn, hogy egy-egy zöld
galylyal a legyeket kergesse s az alvó főúr arczára hűs szellőt hajtson.

De még ezzel nem telt be a napirend. Mikor a gróf fölébredt,
kikocsizott, ha ugyan Estella megengedte, mert Estella úgy tett, mintha
szerelmes volna bele, mintha őrjöngne utána. Valószínű, hogy csak
ravaszkodott, hogy csak a szerencséjét akarta megalapítani. Azt gondolta
magában: «Ez a bolond gróf utoljára is feleségül vesz, ha okosan viselem
magamat.»

És próbálta magát okosan viselni. Mikor át akart kocsizni valamelyik
szomszéd kastélyba, ahol kisasszonyok is voltak, Estella a kellő
pillanatban odaugrott és a négy prüszkölő ló elé vetette magát,
szétszórt hajjal, a szenvedélytől égő arczczal kiáltva:

– Csak az én holttestemen keresztül megy ön oda!

Máskor pedig, amint megindult a négy ló, egy hirtelen iramodással
felugrott az ostorhegyes hátára és ott ült a szőrén, hosszú kék ruhája
úszni látszott a ló balján, mint egy felhő, kivette a zsebéből a kötését
s míg a ló száguldott alatta, hányta-vetette a kevély fejét, ő egész
nyugodtan kötögetett. Igazán olyan szép volt ilyenkor, mint egy
boszorkány. A népek útközben, ha így látták, ugyancsak vetették magokra
a keresztet.

István gróf pedig részint nevetett, részint boszankodott. «Csak nem
mehetek így szégyenszemre Motesiczkyékhez!» Otthon azután vette a
korbácsot és, mint valami makranczos gyereket, ütötte, verte Estellát,
hogy kék foltok maradtak a vállain napokig.

Az csak összeszorította az apró egérfogait és gondolta magában:

«Jól van, csak üss, de azért mégis Pongrácz Istvánné lesz belőlem.»

Ez ugyan nem látszott valószinűnek, mert Pongrácz István csak úgy
szerette Estellát, ahogy egy állatot szokás, egy ügyes kutyát; meg se
látta benne a nőt. Hiába várta a szép komédiásnő évekig, hogy egyszer
csak vacsora után mégis kedve támad kifűzni a saját kezeivel a
ruhaderekát.

Nem, nem. Hisz vacsora után más volt a programmon. A vacsora után együtt
borozgatott a lengyelével, Pruzsinszky Szaniszlóval (hiszen minden
jóravaló várban kell, hogy legyen egy lengyel). Pruzsinszky anekdotákat
beszélt neki és mindenféle történeteket, amiket jártában-keltében
fölszedegetett.

Mikor a tizenegy órát ütötte, megveregette a Szaniszló vállait:

– Derék ember vagy, lengyelkém, soha ki nem fogysz a beszédből, hanem
most már eredj a szobádba és feküdj le. Az inas majd bevisz egy kulacsot
a párnád alá, hogy, ha éjjel fölébredsz, húzhass belőle egyet.

Azután maga is bement a hálószobájába, levetkőzött és behívta az
apródját, meg a diákot.

Az apród a lábait vakarta, a diák pedig ősei történetéből olvasott fel
fejezeteket. Az ősök elringatták a hóbortos unokát, ki tovább szőtte azt
álmában, amit ők megkezdtek s ki tovább csinálta másnap ébren, amit
éjszaka ő közöttük álmodott.

Hogy bolond volt-e Pongrácz István? Ki tudja! A vélemények megoszlottak
e felett a környéken. Bolond-e valaki azért, hogy úgy él, mint egy
király? Hogy az emberi akarat erejét tovább nyujtja, mint a többiek. «Én
nem akarok a XIX. században élni, visszamegyek a XVII-ikbe, mert nekem
úgy tetszik. Az idő jöhet, mehet, de engem nem visz, oda állok, ahova
akarok.»

Normális agyvelő volt-e, egy kis különczködéssel, vagy pedig tényleg
hiányzott az egyik kereke? Nyegle allure volt-e nála ez a várurasdi,
vagy betegség? Hisz minden egyébről okosan, rendszeresen beszélt és
gondolkozott.

Meglehet, hogy az embereknek nem csak a sorsát gyúrják át a viszonyok,
hanem az agyvelejét is. Ha nem örökölt volna egy várat Pongrácz István,
talán lett volna belőle ügyvéd, orvos és nem tudom én mi; de mert egy
várat örökölt és egy várhoz való nevet, hát lett az «utolsó várúr»,
ahogy magát leveleiben aláírta.

De különben az őrültség relativ dolog. Az abnormis embernek a rendes
ember látszik különösnek. S ha az abnormis emberek volnának többségben,
akkor talán a rendes eszüeké volna a Lipótmező.

Nem, ezekbe én nem avatkozom, egyszerűen úgy beszélem el Pongrácz István
dolgait, ahogy történtek.

Ő maga is tudott arról, hogy bolondnak tartják s szinte jól esett neki.
Egyszer Podzámeken megszólított egy cseperedő parasztleánykát:

– Hogy hívnak?

– Ancsurkának – szólt a leányka reszketve, haloványra váltan.

– Ugy-e, félsz tőlem? Ugy-e, azt mondták neked, hogy bolond vagyok? No,
ne hazudj, valld meg, hogy azt mondták. Itt van az ujjam az orrodon,
megösmerem, ha nem szólsz igazat.

– Hát igaz, azt beszélik.

– No látod. Ezek az emberek! (Szomorúan mosolygott.) Pedig lásd, senkit
se bántok. Jó ember vagyok én. (Megsimogatta a gyermekleány szőke
haját.) De te is derék leány vagy. Mit hozzak neked a városból?

A gyermek elpirult, fölemelte köténykéjét az arcza elé s az alól
selypíté szégyenlősen:

– Egy kis festéket hozhatnál, uraság!

– Ejnye te kis ringyó! – kiáltá a gróf hirtelen megdühödve s úgy vágta
pofon két oldalról, hogy majd kicsattant az orczája a vörösségtől. Nem
kellett ahhoz már festék.

Undorodott némelykor az emberektől, a mostaniaktól, az élőktől. Szive
ott volt a régieknél, órákig elnézte a Medicis Katalin arczképét (abba
volt szerelmes), gyakran hozott neki virágot is, tele tüzdelve a kép
rámáját szegfűkkel, jáczintokkal. Hiszen a jáczintokat szerette Katalin!

Így élt, semmit se törődve a jelennel, (ujság nem járt a várba),
mindennap az az élet és soha abban évek hosszú soráig semmi változás;
reggel mise, aztán hadgyakorlatok, délután a pénzszórás,
trapez-produkcziók a csontteremben, este korhelykedés a lengyellel. A
körülötte lévő emberek is maradtak a régiek és apródonkint olyan
bolondok lettek, mint az uruk; kezdték komolyan elhinni, hogy egy
középkori oligarchát szolgálnak a középkorban és hogy mindez egész
rendben van, csak a káplán, Holub kötötte ki magának a jövő évi
konvenczióban, hogy ő is bejárhasson ezentúl a _csontterembe_. (Hát igaz
is, miért ne gyönyörködhetne ő is a művészetben?)

Nem, talán sohasem történt volna semmi változás a várúr életében (s én
most meg se írhatnám ezt az elbeszélést), ha olyan bolond szomszédjai
nem lettek volna, mint Behenczy Pál báró és a fia, Károly.

A lapusnyai szelid-gesztenyeerdő fölött, egy kődobásnyira a fürge
Vágtól, amelyen a «tót flotta» jár (fát és terményeket szállító tótok
talpakon), egy völgyhajlásnál kibukkan a Behenczyek várkastélya. Van az
tán ezer esztendős is; olyanok a falai, mint a korom. Elhagyatva,
dülőben áll itt, lakatlanul, a balszárnya össze is horpadt, csak a
jobboldal áll a hatalmas toronynyal, melyben csak akkor kondul meg a
harang, ha egy Behenczyt temetnek valahol a világon.

A Behenczyek roppant gazdagok voltak; mikor Pál úrnak az apja meghalt
Bécsben, így szólt fiához halálos ágyán:

– Annyi aranyat hagyok, fiacskám, ha megolvasztva leves helyett eszed,
bor helyett ha iszod, még se bírsz rajta túladni.

Két nagy uradalom volt Trencsénben (a vitéz Thurzók után), egy az
Alföldön, palota Bécsben, Pesten, tömérdek készpénz, műkincs.

S mégis mind elfogyott. Mert hát Behenczy Pál nem levesre és borra
olvasztotta fel az aranyakat (így nem bírt volna velök), hanem asszonyi
csókokra, az az igazi nektár.

S amit azok a dámák meghagytak, akik magukat festik, azt aztán
segítették elvinni azok a többi dámák, akiket Giergl festett a
kártyalapokra.

Egyszóval minden elúszott. Behenczy Pálnak negyven éves korában nem
maradt egyebe, csak egy Károly nevü kamasz fia és a Vág melletti ócska
kastély, ahonnan a predikátum van, de az uradalom nélkül. Az a zsidóé.

Nem volt egy talpalattnyi földjük se, csak: amin a kastély állott s hogy
még sem voltak földönfutók, azt Behenczynének (egy gróf Czobor-leánynak)
lehet köszönni, ki férjétől elhagyatva halt meg Gráczban s tíz-tízezer
forintnyi évi vitalicziumot hagyott fiának és férjének.

A vitalicziumot félévenkint kapták s volt akkor hegyen-völgyön tivornya,
muri, míg az összegből tartott. A fiú Bécsben lumpolt, az apa Pesten
vagy megfordítva, de sohasem együtt. Hanem ’iszen mennyi ideig tartott
nekik ötezer forint! Tíz-húsz napig! A félév első hónapjának végén már
összehozta őket a nyomor a trencséni ősi kastélyban, ahol aztán úgy
tengették életüket öt hónapig (mire ismét eljön a kiröpülés ideje), mint
Toldi Miklós lova.

Egy vén asszonyuk volt ott, aki a kastélyra felügyelt, az főzött volna
nekik, de a vén asszonyhoz egy éléstár is kellett volna s az már nem
volt. Úgy éltek, mint a nomád-népek. Vadakat ettek, ha lőttek és
halakat, ha a Vágban fogtak.

De ha vad nincsen, olyankor jó a szelíd állat is. Hiába, az ember olyan
különösen van alkotva, hogy az éhségét még az a tudat sem csillapítja
le, hogy ő báró. Sok eltévedt falusi tyúk és liba halála pecsételte meg
ezt az alapigazságot. Sőt Károly úrfi egyszer esti szürkületben egy
ártatlan borjút is lőtt a Szlabi Miklós luczernásában.

A borjú, a tyúkok és a libák szegény parasztoké voltak, akik sok
galyibát, sok lármát csináltak emiatt; jártak panaszra fűhöz-fához, de
én Istenem, ilyen csekélységekért csak nem lehetett Behenczyéket kikérni
a főrendiháztól!

Végre is a környék vénei lecsillapították a haragos utódokat:

– Ugyan ne panaszkodjatok, szamarak, hogy a Behenczy urak szegények,
éhesek és hogy valamit ehessenek, azért pusztítanak benneteket. Ez a jó.
Ez a természetes. Egy-két tyúkocska nem a világ! De láttátok volna őket
gazdagon, negyven év előtt, mikor jól voltak lakva. Akkor volt meg a jó
étvágyuk. Az volt csak a pusztítás, amit akkor műveltek közöttünk.

Jó időben, nyáron még csak eljárogattak ide-oda vendégnek a közellakó
apró nemesekhez és papokhoz, de a téli félév keserves szokott lenni – a
vígan töltött elejét kivéve. A négy-öt pénztelen hónap valóságos
örökkévalóság egy ilyen odúban, hitel nélkül, mód nélkül, elzárva öles
hóval, járatlan utakkal a világtól.

Nyáron a nyomorúság úgyszólván incselkedik az emberrel, de télen
őszinte, kiállhatatlan. No, de egy jó oldala mégis van, hogy közel hozza
azokat, kik benne leledznek. Lám, amint megkapják a pénzt, a félév első
napján, a bőség, mint ahogy a fazék széttolja a parazsat a tűzhelyen,
elszakítja az apát és a fiút, míg a nyomor aztán ujra összehozza őket,
mint a lapát a hamut.

Egy ilyen téli campagne alatt istennek tetsző egyetértés volt köztük.
Megosztották barátságosan az életgondokat s gyakorta szólt így az öreg:

– Mindenünk fogytán van, borunk, dohányunk, élelmünk. Láss valami után!

Károly báró ügyes, élelmes, ötlet-gazdag s csinos fiatal ember volt. Egy
kis svihákságot sem kellett kérnie a szomszédból; ha neki indult,
többnyire sikerrel járt s egypár napra valót beszerzett. Hiszen mindig
akad valaki, akin lehetséges egy kis eret vágni. Az isten bölcsen
rendezte be a világot, – nem ok nélkül teremtette az ostoba embereket.
Ezek a leghasznosabbak.

Mire a Károly szerzeménye elfogyott, addig az öreg Pál báró (ámbár még
nem volt öreg, csak negyvenhét éves) okvetlenül kieszelt valamit, önként
ajánlkozván: «Most rajtam a sor», s ez a különös támogatás apa és fiú
között igazán megható volt. Mert a kölcsönösség az igazság. Semmi sincs
ingyen, Lári-fári, hogy Illést egy holló táplálta. Vagy ha táplálta is,
bizonyosan volt rá valami különös oka.

Hanem egyszer, tél vége felé, nagyon megnehezedett ez az élet. Ilyenkor
van a felföldön az inség, kivált ha őszszel nem adott nekik a föld elég
krumplit. A gondviselés a tótokkal csak a krumpli útján beszél. Ha sok
krumpli van, az annyit jelent: «Szeretlek tótocskák, szaporodjatok!» Ha
nincs krumpli-termés, akkor az istenke haragszik: «Minek vagytok ti a
világon, tótocskák?» És a _Jarinko_ ilyenkor még jobban elkezd
köhécselni.

Az általános szegénység még jobban megszorongatta az ócska kastély
lakóit. Bolond egy mathezis. Ha az egyik semmihez egy másik semmi jön,
hogy az akkor még kevesebb! Pedig úgy volt. Rozsákné egy napon kikaparta
fakanalával az utolsó maradék zsírt is a bödönből, mikor az utolsó
galambfiókot megsütötte, azután oda állt a báró urak elé és ünnepélyesen
lekapcsolván gazdasszonyi kötényét, azt kérdé:

– Hát holnap mit eszünk?

– Azt maga tudja, Rozsákné. Hát mi van még?

– Főzni való semmi.

– Hát sütni való? – kérdé Pál báró.

– Ez a csíz itt! – felelte Rozsákné gúnyosan, a kis fakalitkára mutatva,
ahol egy sovány csízecske gubbaszkodott. – Nincs már itt egyéb élő
állat. Mert a macskánk, a czirmos is elvándorolt, nem birta tovább a
koplalást, felszedte szegény a sátorfáját.

– Kár érte, mert szükség esetén meg lehetett volna enni.

– No, csak ne nyugtalankodjék, asszony néni (nagy inség idején mindig
_asszony néni_ volt Rozsákné, a bőség napjaiban ellenben «vén
boszorkány»). A baj kétségtelenül a nyakunkon van, de majd lerázzuk…
kiokoskodunk a fiammal valamit. Inkább nézzen le kend, nénike, a
pinczébe és turkálja fel jól gereblyével a homokot, hátha találna még
ott valahol egy palaczk bort.

Rozsákné lement a pinczébe, de könnyebb lyukas hídon aranyat találni,
mint abban a pinczében bort, hát persze nem is talált.

Azalatt a bárók elfogyasztották a három galambfiókot (csak már legalább
töltelékjük volna), aztán meghányták-vetették a legközvetlenebb jövőt s
abban állapodtak meg, hogy Károly báró legott átmegyen Krivánkára a
paphoz (aki iskolatársa volt) és vagy tíz forintot kér tőle kölcsön. De
ha öt lesz, akkor is jó.

Rögtön is útra kelt a fiatal báró s nagy aggodalmakkal, reményekkel
várta az öreg, ráhagyván, miket vásároljon útközben. Egy verdung dohányt
a zsidótól, vásároljon két font húst a mészárostól, egy kis czukrot,
kávét a lapusnyai boltostól.

Az est is beköszöntött, de Károly nem jött, az öreg éjfélig várta, csak
egyre nem jött. Minden neszre fölriadt, nyugtalan lett, végre
felköltötte Rozsáknét is.

– Képzelje csak, a kis báró nem jött haza.

– Hát bánom is én – szólt Rozsákné nagyot ásítva és a másik oldalára
fordult a vaczokban. – Rossz pénz el nem vész.

– Félek, Rozsákné, nagyon félek.

– Mitől fél?

– Hogy, teszem azt, megették a farkasok.

Erre aztán a Rozsákné is felkelt, felöltözött és elpityeredett.

– Csakugyan, a farkasok. Meglehet, uram, meglehet. Kivált, ha olyan
éhesek voltak, mint mi vagyunk.

Pál báró bement a szobájába, lehajtotta a fejét az asztalra, úgy
látszott, mintha egészen össze volna a lelke zúzva, mintha sírna.
Mindenféle gondolatok kavarogtak a fejében. Hátha nem kapott pénzt?
Hátha kapott és elköltötte? Vagy ha valami baja esett útközben?

– Szegény uram, mégis jó ember! – sóhajtott Rozsákné, mikor így látta. –
Mennyire szereti ezt a fiacskáját!

Azután addig nógatta, míg befeküdt az ágyába.

– No, nem lesz semmi baja, no, csak feküdjék le a méltóságos úr. Ne
vesztegesse azt a drága testi erőt a lelki töprengésekre. Pihenjen le,
uram. Én majd ébren várom a kis bárót és ha eljön, felébresztem.

Pál bárónak rémes álmai voltak. A farkast látta álmában, aki megtámadja
Károly úrfit a lapusnyai erdő szélén és széttépi, fölfalja. Egyszer
csak, amint lakmározik belőle, ráakad a zsebében a dohányra, amit a
zsidótól hoz, megszagolja s egy nagyot prüsszent, de olyan nagyot – hogy
erre fölébredt Pál báró.

Fényes nappal volt már és voltaképen ő maga, Pál báró prüsszentett,
olyan füst-macska ment az orrába Károly úrfi pipájából, ki apja ágyánál
ült és kedélyesen pöfékelt.

– Hát itt vagy? – kiáltá az öreg örvendezve. – No, kutya mája, csakhogy
itt vagy. Hát már most beszélj! Megvan-e a pénzecske?

Károly úr megcsörgette feleletül a zsebeit.

– Mennyit adott?

– Tíz forintot, – mondá vidáman.

– Derék iskolatárs! Mégis veszed hát valami hasznát, hogy iskolába
jártál. Talán, ha húszat kértél volna…

– Lesz több is – felelte a fiú rejtélyesen. – Ez csak előleg.

– Hogy-hogy? – kérdé az öreg tompán.

– Ez egyszer fülön fogtam a szerencsét.

– Ne beszélj!

– A krivánkaiak templomot építettek, amint tudod, a tornyuk is készen
van már, csak a harang hiányzik bele. A pap elbeszélte, hogy együtt van
a pénzük a harangra, kerek hatszáz forint s hogy holnap indulnak
Beszterczebányára megvenni. Bárcsak olyan harangot kaphatnának, – mondá
– mint ez a mienk a toronyban. Szóból szó lett, atyám, eladtam nekik a
harangunkat!

Az öreg Pál csak úgy nyelte a szót egy darabig, hanem az utolsó
mondatnál elöntötte a harag, vörös lett, mint a skarlát posztó és
kiugrott az ágyból.

– Alávaló korcs fajzat! – kiáltá rikácsolva, az öklével rohanván a
fiúnak, ki az ajtó felé hátrált. – Hát volna lelked elpocsékolni a szent
harangot, mely ősatyáidat elsiratta? Nem! Soha, soha! Takarodj ki a
házamból, elfajzott utód. Soha sem akarlak látni többé. Én kikergetlek
innen és megátkozlak.

Kezeit átokra emelte fel, szemeiben s arczán a Behenczy bárók
arisztokratikus gőgje fénylett.

Rozsákné rémülettel rohant be s aztán a saját testével fedezte a Károly
báró menekülését, ki leakasztván köpönyegét, fogta a hegymászó botját,
félrecsapta a kalapját s fütyörészve indult el vándorútjára, egyenesen
Nedecz felé, gróf Pongrácz Istvánhoz.

Dél felé lassan-lassan lehült a Pál báró haragja s megszólítá a
sírdogáló Rozsáknét:

– Hát kend, vén banya, mit pityereg? Öltözzön inkább fel, húzza fel a
csizmáját, aztán menjen át íziben Krivánkára és mondja meg a papnak,
hogy tiszteltetem és ha lehet, még ma _jőjjenek el a harangért_.

A vén asszony ijedten vetett magára keresztet.

– Én uram teremtőm, hát akkor miért haragudott annyira Károlykára?

Pál báró elmosolyodott.

– Nem volt az harag, Rozsákné, hanem csak egy kis politika.

Hát igaz is, nem való a gyereket rontani, hogy most a hatszáz forintot
megoszsza vele; elég nagy a világ, hadd menjen és keressen magának
valamit.

Az elkergetett fiú egyenesen Nedecz várába tartott, beállítván Pongrácz
Istvánhoz, megvedlett ruháiban, lucskosan, zuzmarásan, veres orral,
veres fülekkel, úgy nézett ki nagy smaragdzöld köpenyében, mint egy
garaboncziás diák.

A várúr csak nagynehezen ösmert rá:

– Ohó ne, te a fiatal Behenczy vagy. Hát mit kivánsz tőlünk? (Szerette
használni a fejedelmi többest.)

Károly úrfi pszichologus volt, mindig arra törekedett, hogy ad hominem
beszéljen; kihez-kihez a maga hangján. Szinészi pose-ba vágta magát.

– Vitéz bátyám uram. Eljöttem udvarodhoz, hogy itt oldaladnál
megtaláljam a szerencsét…

Minden szó olyan volt, mintha hájjal kennék a hátát, de mégis
közbevágott:

– Rossz helyen jársz, öcsém, itt nem a szerencse lakik, de a becsület.

– Éppen azért hoztam ide kardomat – folytatá a kis báró páthosszal – a
te szolgálatodra.

– Ősi kardodat? (István gróf felkaczagott és kaczagása ijesztő volt,
mint az őrülteké.) Ezt a dorongot, ha ha ha!

Az úrfi nem jött zavarba, mosolyogva lógatván kezében póznaszerű botját.

– A bot is kard a vitéz ember kezében, bátya, míg ellenben a kard se más
piszkafánál a gyávánál.

– No, ez derekasan van mondva, leülhetsz. (Még csak most kinálta meg
üléssel.) És most már mondd meg nekem, mi szél hajtott ide?

Károly elbeszélte, hogy az apjával meghasonlott, az öreg el akarta adni
a tornyukbeli Rákóczi-féle harangot Krivánka községének, a fiú nem
tűrhette, hogy az elődök örömének, bánatának hirdetője arra
degradálódjék, hogy szurtos parasztokat sirasson s piszkos lábú tót
leányokat hivogasson misére, vecsernyére s elkeseredésében elbujdosott a
meggyalázott ősi hajlékból.

– No, ez derekasan volt téve – kiáltott fel Pongrácz; – itthon vagy itt,
öcsém, ezentúl. Hanem hát lássuk csak, milyen foglalkozásban. Mert én
nálam mindenki dolgozik. Mihez értesz?

Károly úrfi elgondolkozott.

– Mindenhez – mondá kis vártatva.

– Azaz semmihez. Tehát lengyelnek volnál alkalmas. De lengyelem már van.
Milyen tudományt tanultál?

– A doktori tudományt. Orvosnövendék voltam.

– Báró létedre?

– Anyám óhajtására történt. Anyám idegbeteg asszony volt, viziói,
halluczinácziói voltak. Valami hóbortos szellem azt súgta neki, «fiad
fog meggyógyítani» s ezért aztán erőnek-erejével orvosnak neveltetett.

István gróf felsóhajtott.

– Hallottam erről valamit. Anyád az utolsó Czobor-lány volt. S igaza
lehetett neki. Azt beszélik, hogy te miattad való bánatában halt meg s
ha meghalt, meggyógyult. Te gyógyítottad meg.

Az utolsó Behenczy bűnbánóan horgasztotta le fejét, nagy fekete
szemeiből könyek szívárogtak. Kész szinész volt.

– Egy gyermekkori stikli volt. Szánombánom.

– Anyád nevét irtad egy váltóra. Igaz?

– Igaz – szólt reszketeg hangon, zokogásra fakadva.

Pongrácz István nem szerette a síró férfiakat, idegesen dobolt ujjaival
az asztalon, aztán rápattant indulatosan:

– Ne bőgj, te csacsi! Nem vagy te asszony! Hanem igyekezz észre térni.
Gyerek voltál, amit csináltál, nem számít. A gyerekek ostobák, csak a
csecsemők okosak. A csecsemők igazi zsenik. Nem ösmertem még tíz éven
aluli gyereket, aki ne lett volna lángész. Az emberi lény tizesztendős
korában kezd szamár lenni és némelyik nagyon sokáig folytatja. De nem
erről van most szó, Behenczy, beszéljünk a te jövődről; ha az orvosi
tudományt tanultad, hát megfogadlak udvari orvosomnak. Ezentúl te fogod
megkóstolni az asztalnál az ételeket, nem a várnagy. De értesz-e valamit
a doktorsághoz?

– Értek.

– De ne hazudj, mert rajta kaplak.

– Nem hazudtam.

– Hm.

A várúr felkelt, nyugtalanul járt fel s alá a nagy dolgozó teremben,
aztán megállott a Medicis Katalin képe előtt, háromszor meghajtotta
magát előtte, azután visszatért az ifjúhoz s nagy, szőrös kezét a
vállára tette:

– No, ha értesz a doktorsághoz hékás, vizsgálj meg engem s állapítsd
meg, őrült vagyok-e én vagy sem. Mutassam a nyelvemet?

S ezzel ráöltötte a nyelvét, mint egy piros pengéjű pallost. A fiatal
Behenczy nevetve tiltakozott.

– Ne a nyelvedet mutasd, bátya. A nyelved jó, egészséges. Hanem számolj
tizet _visszafelé_.

Nem vette tréfára, számolni kezdé folyékonyan: «Tíz, kilencz, nyolcz,
hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy.»

– Bravó! Nagyon jól van, István gróf. Nincs a te eszednek körömfeketényi
baja se, ne félj semmit, olyan józan az, mint akár a Deák Ferenczé.

– Igazán mondod?

– Becsületemre.

– S ezt ezekből a számokból látod? Magyarázd meg az okaidat.

A fiatal Behenczy sietett okos, komoly képet vágni.

– Hát látod, a megbomlott elme kerekei még járnak, a bolond ember is
beszél még, gépiesen, szavakat, mondatokat, amikben összefüggés is van,
amiket megszokott, órákig el lehet vele beszélni, anélkül, hogy csak
egyet is zökkenne a logikája. A bolond ember számolni is tud, mert már
megszokta, hogy az egy után a kettő jön, majd a három és így tovább, de
a _visszafelé számoláshoz_ már a megbomlott elmegépezet nem elegendő;
ahhoz az elmének bizonyos _feszereje_ kell. Ez csalhatatlan módszer. Az
egyetemen nem tanítják, de a kuruzsoló aggastyánok a nép közt erről
ismerik meg a beteg elmét.

István gróf melegen megrázta a kezeit.

– Te okos fiú vagy, Károly. Ezentúl nálam maradsz mint várorvos s
esetleg hadi szolgálatokra is használlak. Úgyis nagy dolgok lesznek a
nyáron – tette hozzá felcsillanó szemekkel, agyagsárgás szakállát
megelégedetten simogatva. – A háború meg van üzenve!

Valóban nagy dolgok készültek. A budetini vár, mely hajdan a jeszeniczi
Szunyoghoké volt (most gróf Lazsánszky-birtok), ez idő szerint
honvédkaszárnya. A parancsnok (szintén egy Pongrácz gróf) derék,
kedélyes ember, egy nap meglátogatta Nedecz urát és így szólt hozzá:

– Kedves István. Mi hadgyakorlatot tartunk a nyáron; s minthogy valamely
pont bevétele a kitűzött feladat, engedd meg, hogy egy igazi várat
vehessünk be, a te váradat, a te katonáid ellen.

A gróf majd a nyakába borult az őrnagynak örömében. Igazi háború. Igazi
honvédek. Igazi királynak az emberei. Ez már valami!

– Hurráh! Elfogadom a hadüzenetet!

S ezzel másnap egy lovas herold által, ki mellén a Pongrácz-czímert
viselte, egy fehér keztyűt küldött a budetini tisztikarnak.

A vártoronyban pedig egész nap kongott a vészhirdető harang s felváltva
harsogott a kürt.

A gyülekező katonakötelezett parasztoknak aztán a tornáczról kiáltozta
le a «hadsegéd»:

– Katonák! Péter-Pál napján háború lesz. A mi urunk ő méltósága
hadserege fegyverre kel a király ő felsége budetini legényeivel!

Az összegyült tótok vidáman, katonásan ütötték össze a bocskoros
bokáikat és tovább adták a harczi jelszót:

– Megyünk a király ellen!

Négyszáz és egynehány esztendeje mult már, a hogy ez a szó _komolyan_
hangzott ezekben a völgyekben, mikor Szentmiklósi Pongrácz, a nagy
oligarcha, üzente a hadat Ulászló királynak, meg azután később az öreg
Hunyadinak… Azok az ős tölgyfák a felvonó-híd mellett még talán
hallották csemete korukban.

Péter-Pál napja még messze volt, de már addig is hadi zajjal,
készülődéssel telt meg a vidék. A «Rákóczi vojna» óta nem volt még ilyen
felfordulás errefelé. István gróf kölcsönt vett fel a birtokaira.
Pozsonyban megbukott egy szintársulat; legott odasietett a várnagy;
megvette a vitézi darabok kosztümeit az árverésen, hogy a hadi ruhatár
szaporodjék. A «Klojka» nevű szép darab birtokát, a rétséggel együtt, az
önkénteseknek osztotta ki használatba, a hadi létszám gyarapítása
végett. A Beszkid-hegységből egyre szállingóztak le a bonyikok a jó
pecsenye hirére s a várban csakugyan menedéket, szolgálatot találtak,
katona-ruhába öltözködtek.

A harczi mámor átragadt az egész vidékre, mert szép a háború, mihelyt ki
van belőle zárva a halál. Hiszen még a pokol is csinos hely lehet, csak
a katlanokat kell kihajigálni belőle, amelyekben a bűnösöket főzik. Az
orgonafa rügyezésétől a mályva-rózsa hullásáig, tavasz kezdetétől a nyár
derekáig folytak a hadgyakorlatok nemcsak a várudvaron, hanem a
falvakban is a káplárságokra felosztott csoportok közt. Még a gyerekek
is ellopdosták a félszerekből az üres pálinka-hordócskákat s egész
napokon doboltak és exercziroztak.

A felnőtt tótok épen úgy hittek és gyönyörködtek a «játékban», mint a
gyerekek a magukéban.

– A nagy urak komoly dolgában sok a bolondság – mondta a glebai pap,
tiszteletes Melitorisz Pál úr, – bizonyára a bolondságaikban is kell
valami komolyságnak lenni.

– Ki tudja, milyen dolga, baja lehet a királylyal! – okoskodának mások,
– de akármi legyen, urunkat ne hagyjuk.

A bálványozásig szerette a röghöz ragadt nép. Hiszen nem verte élére a
pénzt, sem nem vitte elkártyázni Budapestre, mint a többi mágnások,
hanem ő rájuk költötte, a mije termett, még azt is, a mije nem termett.
Mert amikor az isten nem ád, a zsidó mégis csak ád. Bizony, bizony tele
volt már szántva a telekkönyvi lapja barázdákkal.

Ezalatt a várban az erődítési munkálatokat lázas sürgéssel vitték
keresztül Forget uram tervei szerint, de amellett rendes medréből ki nem
tért a napi élet. A fiatal Behenczy, ki az «előlkóstoló» czímét és
szerepét viselte, mindjobban megmelegedett az uj otthonban. A
szeretetreméltó kalandor lassankint be tudta venni a szíveket, ebéd és
vacsora fölött oly szeretetreméltó volt szellemes ötleteivel,
lebilincselő modorával, hogy a gróf akarhányszor felkiáltott:

– Ez a ficzkó valóságos kincs.

S különös elismerése fejében piros pünkösd napján kinevezte a Beszkidről
leszökdösött zsiványezred tulajdonosának és vezérének. Az «ezred»
elnevezés természetesen csak egy olyan szólam volt, mert éppen még
kilenczszázkilenczvenkét ember hiányzott az ezredhez. Nyolcz
szemen-szedett gazemberből állt a létszám, akiket a vármegye mindenfelé
köröztetett, de Forget uram szerint éppen alkalmasak lesznek az ágyúk
esetleges elsütéséhez, mivelhogy ezek az ódon hadi szörnyetegek sokkal
veszélyesebbek azokra, akik elsütik, mint azokra, akikre ráczéloznak.

Az új ezred-tulajdonos úgy élt Nedeczen, mint a pók, de mivel mindinkább
közeledett julius elseje (s vele az ötezer forintos ráta), kezdte nem
sokra nézni a szép karriért, amit csinált. (Pedig ha így kedvez a
szerencse, még táborszernagyságig is fölvihette volna.) Mind
szemtelenebb és vakmerőbb lett, utoljára már ő kezdte dirigálni István
grófot. Csipkedte, szurkálta, boszantotta, de az úgy tett vele, mint egy
nagy kutya, ha valami apró dongó molesztálja, csendesen kitért előle.

– Te voltaképen nevetségessé teszed magadat, István, ezekkel a sületlen
katonai komédiákkal. Hiábavalóságra pocsékolod el az életedet.

A várúr lenézően, nyugodt fenséggel mosolygott, csak Shakespeare
vághatna olyan arczot, ha azt mondanák neki: «Ne rontsd hiábavalóságra a
papirost!»

– No, no – szólt Pongrácz István és egy baraczkot nyomott hálátlan
kedvencze fejére. (Volt valami ebben a bolondban a nagy emberből, mint
ahogy minden nagy emberben van valami a bolondból.)

Egy nap azonban egy új esemény adta magát elő; a gróf a kertjében sétált
s egy gyönyörü rózsát látott kinyilva az üveg-házban. A kertész nagyra
volt vele, magasztalta:

– Arra való, hogy egy királyné keblén hervadjon el!

Pongrácz bosszusan morogta:

– Hallgass, oktondi! Hol vegyek én a te rózsádnak egy királynét!

– Van a környéken elég szép leány. Ott van a Motesiczky kisasszony –
jegyzé meg Pamutkay ezredes, aki szerette volna megházasítani urát a
vagyonos kisasszonynyal – különb az, mint egy királyné.

– Hát küldjétek el neki, mit bánom én.

A tisztartó-ezredes kapott a kicsikart parancson, rögtön lóra ültetett
egy lovászt és a rózsaszálat elküldte a szépséges Motesiczky Erzsébetnek
Bardonczára.

A lovász visszatért és csomagot hozott viszonzásul a grófnak. Erzsébet
kisasszony elfogadta a rózsát, de visszaküldte a töviseit. Egy könyv
volt a csomagban, a Cervantes: Don Quixote de la Mancha-ja.

A lengyel, aki nem szerette volna, hogy a gróf megnősüljön (itt akart
már ő meghalni), figyelmessé tette a dologra: «No ez bizony czélzás
attól a gonosz leánytól, úgyis olyan, mint egy ördög.»

– Czélzás? No, akkor elolvassuk.

S meghagyta a diáknak, hogy esténkint ez lesz az olvasmány a családi
krónika helyett.

A könyv nagy hatást tett István grófra. Olvasd, olvasd! Egész éjjel
olvasta a diák. Reggel búskomoran szedte fel magára a ruháit s kiment a
várkertbe. A tavasz üde pompája ragyogott füveken, fákon. Éppen akkor
nyíltak az almafák, halaványpiros virággal beborított galyaik csendesen
ringatóztak a reggeli szélben. István gróf neki esett e kis
asszonyitest-színű virágoknak, tépdelte lázasan, szorgalmasan, mint a
hogy a hernyókat szokás leszedni.

Egyszer csak ott termett Estella a háta mögött markotányos ruhában s
gyöngéden, nyájasan megszólítá:

– Mit csinál ön?

István gróf összerezzent, aztán dúlt arczczal felelte:

– Azt, amit Herodes. Ölöm ezeket az almacsecsemőket. Birkózom az
istennel! Aki valamit elront, az az istennel száll perbe.

– Jőjjön fel, feküdjék le, hallom, nem aludt az éjjel, azért olyan
kedvetlen.

– Nem vagyok én kedvetlen, hanem csak bolond. Mert lásd, Estella, az
okos ember a pondrót szedi le a fákról, hogy a gyümölcsben kárt ne
csinálhasson a pondró, én pedig magát a gyümölcsöt tépdesem le virág
korában, hogy a pondrónak ne legyen mit ennie. A dolog majdnem egyre
megy. Igaz-e, Estella? No felelj hát, de okosan, mert ha nem,
pofonütlek.

Végtelen keserűség, düh ömlött el szavain s homlokán sötétlő fellegek
húzódtak. A hozzá intézett kérdésekre visszás feleleteket adott s
általában furcsán viselte magát. Pamutkay előtt olyasvalamit mondott,
hogy fel fogja oszlatni a katonaságot.

A káplán szemrehányást tett neki, hogy elmulasztotta a misét. Először
történt két évtized óta.

– Hát van isten? – kérdé tétova tekintettel.

– Van – felelte a káplán kenetteljesen.

– Látta? – förmedt rá a gróf és hátat fordított neki.

A bárányszelid ember eddig is gyakran vált a hóka-eszével minden ok
nélkül rabiátussá, kötekedővé, de most még valami végtelen lehangoltság
s megbánás járult ehhez. Ebéd előtt felült a Mókus nevű rőtsárga
kanczájára és ellovagolt Budetinbe a honvédparancsnokhoz, aki felette
nyájasan fogadta:

– Isten hozott, kedves rokon, mit hoztál?

– A békét. Eljöttem neked megmondani, hogy a háborúból semmi se lesz.

– Ugyan! De hát miért nem?

– Mert megszólnának miatta.

– Mióta lettél oly skrupulózus?

– Beállottam okos embernek.

S ezzel elrohant, hasztalan kiáltozta utána a parancsnok:

– István, István, gondold meg, mit csinálsz!

Éppen idejében ért haza az ebédhez, mely ma is úgy folyt le, mint
mindég, a szokott tósztokkal és mozsárdurrogásokkal, csak Behenczy
kóstolgatta szórakozottabban az ételeket. Amint hivatal valami, megúnja
az ember. Aztán a sok kóstolgatásban egy idő óta másra támadt kedve. Az
Estella piros, duzzadt száját szerette volna egyszer megkóstolni.

Hiszen nem lehet az nehéz dolog – de mégis vannak előzményei. Még arra a
hitvány levesre is rá kell fújni előbb s csak azután viheti az ember a
szájához.

Károly úr elkezdte a negyedik-ötödik pohár bor után az Estella lábait
nyomogatni az asztal alatt, míg a káplánnal az égi testekről diskurált,
a kis medvéről, a nagy medvéről, a sánta kaszásról, a fiastyúkról.

Estella csak állta egy darabig, de aztán felpattant:

– Ugyan Behenczy, hagyjon békét! Mit nyomogatja a lábamat? Szóljon
nyiltan, ha valami baja van. Akar valamit?

Vidám hahota támadt e váratlan szavakra, csak a káplán pirult el
szemérmetesen, Pamutkay a hasát fogta nevettében, a lengyel pedig
felkurjantott: «Hej kópé, kópé» s éppen meg akarta a fejebúbját
veregetni tréfásan, mikor egyszerre megfagyott benne a vér a
csodálkozástól, látván, hogy a Behenczy helyén (a mellette való hely)
senki sem ül.

– Jézus Mária! – sikoltott fel Estella s halotti halaványság borította
el még csak az imént pajzán arczát.

Ő vette észre legelőbb, hogy a föld megnyilott s egy szempillanat nem
sok, elnyelte zaj nélkül Behenczyt székestül, szalvétástól, mely a
térdére volt terítve, még csak annyit se tudott mondani, hogy «mukk».

Dermesztő hangulat támadt. A várúr homlokán vészjósló piros foltok
ütődtek ki.

– Így szoktak bánni a Pongráczok azokkal, – mondá fagyosan, mogorván,
mintegy magyarázatul – akik a női szemérem ellen vétenek asztaluknál.

Egy darabig senki sem szakította meg a kínos csendet, melyet a
meglepetés okozott, mert csak a várnagy ismerte az épület titkait s
tudott az asztalon levő gombról is, amelynek megnyomása mozgásba hozza a
sülyesztőt.

Ah, ravasz kis Estella. Bizony nem igen volt az ő szemérme megsértve,
nem is igen botránkozott meg a csinos Behenczy-fiú _kezdeményező
lépésein_, ő csak Pongrácz Istvánnak akarta tudtul adni: «Vedd már észre
te mamlasz, hogy szép vagyok, hogy kívánatos vagyok, lám, mások
észreveszik.»

Ördöngős Estella, most végre ki volt elégítve a hiúsága. Pongrácz István
fölindult és elsülyesztette a vakmerő vállalkozót, a vetélytársat. Oh,
milyen diadalmasan tombolt a szíve s hogy sietett vissza arczába a
pillanatnyira eltünt vér, szemeibe a kaczér zománcz. Hiszen ez egy kis
vallomás volt.

Hangja játszi lett, hajlékony, enyelgő.

– Ej, ej uram, ön nagyon kegyetlen. Így bánni ezzel az emberrel. Azért a
csekélységért.

– Hát valami csekélységet akart? – kérdé a lengyel alamuszi bambasággal.

– Nem mondta meg, mit akart – felelte Estella gyermeteg naivitással. –
Hiszen nem adtak neki rá időt. Nem tudom. Honnan tudnám?

S ez a kedves, tréfás affektálása az ártatlanságnak éppen ő tőle, oly
igéző, olyan kecses valami volt, hogy az ember szerette volna agyon
csókolni.

– Akármit akart, – fűzte odább a társalgást a lengyel, – de ezt
bizonyára nem.

– Persze. De hát hol is van ő most voltaképen?

– Lent a várbörtönben, – felelte István gróf, kihez a kérdést intézte
Estella.

– A börtönben? Szent Isten! (Ijedten csapta össze a kezeit.) És meddig
marad ott?

– Amíg ki nem eresztem, vagy…

– Még vagy is van?

– Vagy amíg le nem fejeztetem.

Az asztalnál ülők összenéztek. No, ez lenne még csak a komédia. Valóban,
a grófon gyanús tünetek kezdtek mutatkozni tegnap óta.

– Nem, az nem lehet, – rebegte Estella önkénytelen.

– Hogyne lehetne, – veté ellen a gróf könnyedén s némi csodálkozással,
hogy mért ne lehetne, – hiszen van pallosunk a fegyvertárban.

– Persze, persze, – válaszolá szeliden, csillapítóan Pamutkay, – de
nincsen már pallosjogunk.

– Ostobaság! Nem a jog szeli le a nyakat, hanem a pallos.

Asztalbontás után elmaradt a mai pénzszórás, a várúr rá se gyujtott, ki
se ment a tornáczra, hanem a szobájába zárkózott. A visszamaradt urak
aggodalmasan bújtak össze, hogy megbeszéljék a különös inczidenst.

– A gróf szerelmes önbe, kisasszony – vélte a lengyel – s könnyen
elkövet valami országra szóló skandalumot. Egy raptus és megvan, olyat
talál tenni, hogy arról koldulunk valamennyien. Mintha perczenkint
borulna az elméje. Valamit csinálnunk kell. Menjen ön utána és kérjen
Behenczynek kegyelmet.

– Ha tudtam volna, ha csak sejtettem volna – tördelte a kezeit Estella,
de a sopánkodásain keresztülvilágolt az öröm. – Ha úgy van is, de eddig
eltitkolta.

– Eltitkolta-e? – vigyorgott a káplán gonoszul.

Bármennyire érezte is Estella szerencséjét, nem titkolhatta önmaga előtt
másrészt, hogy a gróf elméje bizonyos megfeszített állapotban van. Egy
húr elpattanhat, egy sróf kieshet, tény, hogy a viselkedése meglepő és
borzalmas.

Hamar átöltözött talpig feketébe. Volt a ruhatárban egy kosztüm,
szakasztott a Medicis Kataliné, hosszú, uszályos bársony ruha,
gyöngyökkel rakott dudoros derékkal és ujjakkal, malachit gombocskákkal,
szép ametiszt-köves diadémmal. A Pongrácz grófnők színdarabokat
játszottak itt valaha. Estella felöltözött, átidomította a fürteit a
diadém alá s aztán parancsolá, hogy az apród fogja az uszályát (tudta,
mennyire hatnak István grófra a czeremóniák) és lassú, méltóságteljes
léptekkel benyitott a szobájába.

A gróf gondolatokba mélyedve, meredten, hülyén nézett maga elé, majd,
amint fölpillantott, összerázkódék:

– Katalin! – susogta.

– Én csak az Estella vagyok, uram!

– Mit akarsz? – förmedt rá keményen a gróf.

Estella intett az apródnak, hogy távozzék; akkor aztán közelebb lépett
hozzá és térdre vetette magát előtte.

– Kegyelem Behenczynek! Kegyelem!

– Ugyan ne ízetlenkedj – felelte István úr teljesen közömbös hangon. –
Hadd lakoljon a jellemtelen kutya.

– De hiszen nem tett, uram, voltaképen semmi rosszat.

– Hálátlan. Ide vettem a házamhoz, mint földönfutót s ő mégis hozzád
nyúlt, pedig azt se tudta, hogy nem vagy-e te a szeretőm? És mégis meg
merte cselekedni.

Ujra megjelentek homlokán a veres foltok; a szemei szikráztak és egész
testében reszketett a dühtől, míg a sánta lábával görcsösen ütögette a
padlót.

Estella érezte, hogy elérkezett a helyzet magaslatára, most erről a
pontról kell betörnie a szerencse kapuját. Egy villámgyors mozdulattal a
grófra vetette magát. Nem térdepelt már, hanem a gróf nyakát tartotta
átnyalábolva.

– István, te szeretsz engem!

István gróf felkaczagott, undorszerű mozdulattal igyekezett menekülni.

– Ugyan eredj! Ne dörgölődj hozzám a testeddel! Hát megőrültél, azt
hinni, hogy szeretlek. Estella, te ostobább vagy egy libánál. Ugyan no,
ereszd el a nyakamat. Ejnye, hol az a korbács, te rongy!

A leány sértődötten szökött fel, megszisszent, mintha egy kígyó marta
volna meg, elöntötték szemeit a könyek, de e könyek alatt már
gyúladoztak a villámok.

Az ajtónál hirtelen visszafordult:

– Igazán nem szeretsz?

– Takarodj! – kiáltá utána a várúr közömbösen, könyörtelenül.

Elment s künn, túl az ajtón, letörülte a könyeket, átment a várnagy
lakására.

– Nagy baj van, Kovács bácsi, – mondá – Behenczyt le fogja az úr
fejeztetni.

A szegény, becsületes Kovács János íziben gyomorgörcsöket kapott a hír
hallatára. Jaj, hamar az ágyba, hozzanak zabzacskót, melegített tányért
a gyomrára!

– Jaj, lelkecském, – nyögte – hisz akkor mi mindnyájan a börtönbe
kerülünk. Istenem, istenem, hát már csakugyan megyen az esze? Eddig se
volt sok, eddig is csak egy csepp volt, amennyi csak nekünk volt elég.
De most már az sincsen. Hát mit tegyünk, édes galambom, kisasszonykám?

– Hát semmit se tegyen, János bácsi – felelte Estella, – csak hunyja be
a szemét, de hunyja be jól, aztán ki ne nyissa jó sokáig. És a többit
bízza rám. Mindent én vállalok.

Az öreg úr egyszeribe pedzeni kezdé a dolgot, behunyta a szemeit és a
falnak fordult, Estella pedig felágaskodott a feje fölé és leakasztá
nagy fürgén a drót karikáról a rozsdás, öreg börtönkulcsot.

Estella lábujjhegyen kiosont a szobából, hosszú uszályát maga körül
tekerve, lement a nyirkos lépcsőkön a börtönig. Nem volt éppen nehéz
ráakadni a Behenczy földalatti czellájára, mert éktelen lármával
dörömbözött.

A nehéz ajtó-kulcs megcsikordult a zárban, Behenczy rekedt ordítása
kihallatszott a földalatti folyosóra.

– Nyisd ki már, bátya, mert dühbe jövök.

Estella benyitott, de a sötét lyukban sem ő nem látta a foglyot, sem az
őt.

– Micsoda buta tréfa volt az. Kikérem magamnak.

Behenczy azt hitte, hogy István gróf nyitja rá az ajtót.

– Lassan, Behenczy, – szólt Estella csendesen. – Én vagyok. Ne lármázzon
olyan nagyon. Mert a dolog nem éppen tréfa.

– Hogy-hogy? Csak nem vagyok talán komolyan börtönbe vetve? Én, egy
magyar főnemes. Ilyen még nem történt, mióta a világ áll.

– Hallgasson. A világ régen áll. Azóta sok történt. Még az is
megtörténhetik, hogy István gróf lefejezteti.

– Engem? – szólt meghökkenve s a fogai vaczogni kezdtek. – De hát
istenem, miért? Azért, hogy a lábait nyomogattam?

– Azért, mert az elméje elmenőben van…

– De hisz ebbe beleszól a törvény, az országgyűlés.

– Beleszólhat, de a fejét vissza nem ragaszthatja a nyakához. És miután
csak egy feje van…

– Bizony, csak egy.

– A régi királyok – sajnos – nem adtak kettőt vagy hármat a báróknak
sem.

– Ha adtak volna is – hasadozott ki az akasztófa-humor Behenczyből – hol
lenne az én többi fejem már azóta! Óh Estella – tört ki most síránkozó
hangon – óh édes Estellácska, mentsen meg. Hiszen úgyis maga az oka.
Vagyis az én nagy szerelmem. Vagyis, hogy megszólalt az asztalnál.

– Hagyjuk ezt most, hiszen éppen azt jöttem megbeszélni, de úgy látszik,
nem lesz könnyű dolog. Mert csak a szökésről lehet szó. De innen nem
lehet kijutni, csak a várudvarra, s mit ér, ha a várudvarról szintén nem
lehet kijutni a kapuőrség miatt. Hanem talán kigondolok valamit.

– Oh Estella, – kiáltá most páthoszszal, – feleségül veszlek, ha
megmentesz. Báróné lesz belőled.

Kár, hogy a sötétben nem lehetett látni Estella arczán a hatást, de a
felelet hangjában volt valami gunyoros.

– No iszen, nagy boldogság is a maga feleségének lenni, bárónénak, éhes
macskának selyem pántlikával a nyakán. Ejh no, hát mit igér még?

– Örök hűségemet, Estella.

– Hm, az örök hűség szép dolog lehet, hanem megfőzve, megsütve nem
táplál el két jó étvágyú embert.

– Hát az én tízezer forint járandóságom? Egy hét mulva lesz julius
elseje. Fölcsípem a félévi öt ezrest s úgy élünk belőle kettecskén, ha
jól beosztjuk, mint két gerlicze egy ágon.

– De ha az ág letörik?

– Ne kínozz Estella, adj inkább egy csókot. Huh, egy undok varangyos
békára hágtam. Tele van ez a hely békákkal, patkányokkal. Ne fuss hát,
Estellácska!

Behenczy Estella után iramodott, hogy átkarolja, de Estella elugrott és
az ajtó felé menekült.

– Hát meg sem csókolsz? – lihegte Behenczy.

– Nem.

– Hát nem szeretsz és meg sem szabadítasz? – sziszegte tompán, hörögve.

– Várj – susogta Estella. – Eljövök.

Ezzel tovaillant, rácsukta újra a börtönajtót és a földalatti folyosórul
kijutott a második várudvarra, ahol a cselédek, lovászok, katonák
csoportokba verődve beszélték az elsülyedt Behenczy esetét. Egész
regekör volt már akkor kiásva az emlékezetekből az ördöngős
csapóajtórul. Még az ős várurak, még talán a Nedeczkyek csináltatták azt
az ebédlőben.

Mert hát, ahol vár volt, mindég akadtak aféle legyeskedő lovagok, akik
lanttal kezdték először az ablak alatt s aztán eljutottak az ebédlőig.
Azok a tündérszép várasszonyok, akiknek a képeik ott függnek a
mennyszínű teremben, bizony azok is szerettek belekóstolni az almába
(tisztelet a kivételeknek) s néha ők kínálták, mint Éva Ádámot, néha
pedig hagyták magukat rábeszéltetni. Ha aztán a várúr észrevette, bezzeg
jó volt a csapóajtó, melyet nem ok nélkül alkalmaztak oda, ahová az
asszony a legkedvesebb emberét ülteti az asztalnál.

– Nyergeld fel a lovamat, Matykó! – parancsolá Estella az egyik
lovásznak.

Míg a kis fekete bonta lábú lovat nyergelték, azalatt átöltözött szokott
házi ruhájába, kurta, gránátszín dolmányt vett, tengerzöld hosszú
szoknyát s könnyedén pattant a nyeregbe, be sem téve lábát a kengyelbe.

Künn a kapunál oda szólt a tisztelgő strázsának:

– Nini, Makovnyik! (Makovnyik József káplár volt a strázsálók egyike).
Egy zsák rózsakrumplit rendeltem a faluból. Ha valaki elhozná, át ne
vegyék, míg én nem látom. Mert a multkor is megcsaltak.

– Értem, kérem alássan.

– Várjanak meg vele, vagy ha nem akarna várni az illető, jőjjön el
holnap reggel.

– Igenis értem.

Piczi sarkantyújával megszúrta a Fecskét és elvágtatott. Még utána
nézett a szép teremtésnek a strázsa egy kicsinyég. Makovnyik hamiskásan
sodorgatta a bajuszát: «Uraknak való maszlag», aztán elnyelte az út
pora, mely a délutáni napfény szikrázó morzsáival összekeveredve,
fehéres, csillámló föllegnek látszott. Ki-kibukkant néha a ló és úrnője
alakja, de csak halaványan úgy messziről, mint egy tejben úszó légy.

Estella megállt a legszélső falusi háznál; egyetlen ablaka volt, kék
szegélylyel körülfestve s rozmaring-cserép volt benne.

Aláhajlott lován és bezörgetett:

– Itthon vagy, Ancsura?

Csinos, kaczkiás paraszt menyecske dugta ki a pirospozsgás arczát.

– Itthon vagyok, «nagyasszonyka». (Ez volt az Estella titulusa.)

– Hát az urad itthon van-e?

– Az uram fát fürészel az erdőben.

– No az jó – felelte Estella, leugrott a lováról és bevezette a
kapuajtón az udvarra.

– Kösd be ezt a lovat az istállóba, de szaporán, Ancsura, nincsen
veszteni való időnk, aztán gyere a szobába és vetkőzz le.

A lovat bekötötte Ancsurka mihamar, de a vetkőzés furcsának látszott
előtte. Lesütötte a szemeit és zavartan nézett maga elé.

– No, szamár. Hiszen nem vagyok én férfi!

– De mikor mégis szégyenlem magam.

– De lásd, én is vetköződöm. Ruhát akarok veled cserélni.

Ez aztán felbátorítá s még inkább két fényes arany, amit Estella a
markába nyomott. Egymásután hullottak le a szoknyák, egyre jobban
szépült az egész formás alakja, minden szoknyával nyert. Az üde,
egészséges női test illata, vagy a rozmaring virágé, betöltötte az egész
szobát.

– Az ingvállat is levessem?

– Persze.

– Jaj, de legalább ide ne nézzen, nagyasszonyka.

Mikor átöltöztek, Estella lett a paraszt menyecske (ejnye, de helyes egy
jószág) s Ancsura lett az úriasszony.

– Már most hozd elő a kordován csizmádat is, meg a kislingelt nagy fehér
gyolcskendődet, hadd kössem be a fejemet!

– Teremtő istenem, mi lesz ebből?

– Semmise, te bohó. Átmégysz azután a kamrába és megtöltesz egy hosszú
zsákot krumplival. De indulj is, egy-kettő-három, szaporán.

Indult volna, de a hosszú úri szoknyában nem tudott mozogni, minduntalan
megbotlott, elesett, olyan ügyetlen lett a munkában, mintha egész
életében kávén élt volna, utoljára is maga Estella rakta meg a zsákot
krumplival, aztán fölhajította könnyedén, mintha csak egy kásmir sál
lenne, a vállára (pehely volt ez az ő aczél izmainak) és megindult vele
ruganyos, hetyke léptekkel a vár felé.

– Pochválem pan Jézis Krisztus – köszönté a strázsát a kapunál.

– Mindörökké ámen, édes hugom – felelte az egyik őr – nincs itthon a
«panicska», kilovagolt, de azt üzente, hogy várd meg.

A csintalan Makovnyik még bele is kötött:

– Hopsza, valami hernyó van a hátadon – s ezen ürügy alatt egyet csípett
a habfehér vállán, amelyről a zsák miatt mélyebben lecsúszott az
ingváll.

A menyecske nem jött zavarba, visszafelelt nagy dévajkodva, kaczkiásan
ringatván a derekát mozgékony csipőin.

– Ha kend hernyó, én akkor macska vagyok, ha kend csíp, én karmolok.
Nézze meg az ember, milyen csúf nagy hernyó!

Ezzel eltünt a kapuboltozat alatt, a két emberből álló strázsa pedig
járt a magasra emelt lándzsákkal tovább is fel s alá, nézegetve alant a
varini kéményeket. Legjobban füstölt a paplaké. Vajjon mit főzhet most a
tiszteletes asszony? A vidék álomra látszott készülődni. A kihült,
szelid tekintetű égbolt éppen csakhogy még mosolygott, honnan pedig még
egy órával előbb tánczoló szikraszemerkék szóródtak szét az erdőkre, a
barna falusi szalmafedelekre. Az alkonyat tompa nyugalma közelgett
nesztelen lépteivel s a nap bágyadtan, aléltan ereszkedék a hegyek
czikk-czakkos kék palánkja mögé. Nem volt az már az az előbbi izzó,
tündöklő égitest. A melege nélkül, a fénye nélkül az is elvesztené a
tekintélyét. Olyan haszontalan czifraság volna az égen, mint egy
vándorló tojássárgája…

Jó félóra mulva újra mutatkozott a menyecske a boltíves kapu alatt, hol
buzogányok, csáklyák és bőrvedrek lógtak a falakról. Künn a varini
toronyban megkondult az esteli harang. Talán szándékosan ezt a perczet
várta, mikor a strázsa imádkozik és rá nem ér incselkedni.

– Nem jön még az «asszonyka», bátyikák? Mert már nem várhatom tovább.

– Hát csak eredj isten hirével, fiacskám. Hátrahagyta az asszony, hogy
gyere el reggel.

Szive hangosan dobogott a félelemtől. Jaj, ha valamelyik megtapogatja a
zsákot!

Már künn volt, szabadabban lélegzett fel s nekibátorodott léptekkel
ereszkedett le a várkaputól a keskeny gyalogösvényre, mely mogyoróbokrok
és páfrányok között levezetett a Roch-erdőbe. Szeretett volna sietni, de
a zsák nehéz volt, még neki, az akrobatanőnek is. Csak bent az erdőben,
a fenyők közt, eresztette le lihegve, fujva.

– No gyere ki már. Oh, de borzasztó nehéz vagy.

A megoldott zsákból Behenczy Károly bujt elő. Legelső dolga volt az
összekuszált haját, bajuszát megigazítani, aztán tele szívni tüdejét a
málnaillatos erdei levegővel.

– Majd megfultam ebben az átkozott zsákban. No, csakhogy itt vagyunk, de
már most hova, merre? Mit gondol a _báróné_?

Estella a szeme közé mosolygott, míg a kendőjével a verejtéket
törülgette felhevült arczáról. Csurom-csap volt a szép rőt haja is.

– Amerre akarod, te czudar. – S tenyerével megveregette, megpaskolta
szerelmesen, incselkedően a balpofáját.

Köröskörül mély csend volt. Az erdő költészetet lehelt. Néha egy madár
mozdult meg a galyon vagy a fészekben, az erdő füvei között egy gyík
suhant s újra csönd támadt. Mintha hallani lehetne a föld páráját… ha
nem zavarná a lupuchnai kenderáztatókból idehangzó békakuruttyolás. Az
az időpont az, mikor a természet ruhát vált. Kocsonyaszerű vonalak
ereszkednek az égből alá lassan, szinte láthatlanul. A legszemérmesebb
asszony se tudná annyira észrevétlenül átcserélni az ingét, mint a
természet. A szinek jönnek, mennek, illannak gyorsan, mind-mind
barnábbnak adva helyet. Mintha egy láthatatlan, óriás kéz a festékeit
keverné ebben a nagy tégelyben (amit mi világnak mondunk) s addig
vegyítene a fehérbe barnát, barnábbat, legbarnábbat, míg egyszer csak
hopp – éjszaka van.

– Gyerünk, siessünk, báróné, mert hátha üldözőbe vesznek.

* * *

És most már térjünk vissza a _bolond_ Pongrácz Istvánhoz. De hát igazán
bolond volt-e?

Az isten tudja. Mi nem. Mit tud az ember, hogy itélkezni merjen egy
koponya tartalma felett, a maga koponyájának az erejével.

Valóságos szemtelenség volna. A legbölcsebb ember is húzza meg magát
szerényen. Mert miből áll a nagy bölcsessége? Talán abból, hogy
legfeljebb egy félrőffel tovább lát a másiknál, a közönséges eszünél,
egy félrőffel, egy olyan horizonba, amely egy billió mérföldre terjed.
Az egész mély látás csak egy valamivel kisebb vakság. Hát érdemes ezért
a csekélységért annyi hű-hót csinálni? Szétosztályozni az embereket,
hogy ezek az okosak, emezek a nem okosak, azok a bolondok, mintha a
mákszemeket szétraknák: kis mákszemek, nagy mákszemek.

Megállapodott határozatot akarnának hozni Pongrácz felett, hogy mi van a
koponyájában; zürzavar van-e ott, a szerkezetben rendellenesség, vagy
vízzel van-e elöntve az agyvelő?

Ugyan, – hát látunk mi oda? Hiszen ti bölcs emberek, nem hogy egy fejet
belülről, de egy a fejről levett czilinderkalapot ha megnéztek, de jól
megnéztek, (magam tapasztaltam akárhányszor) nem vagytok képesek a falon
_még körülbelül sem_ eltalálni, hogy az a kalap a földre téve meddig ér
fel – s ti akarnátok meghatározni, mekkora nagy és mekkora kicsiny egy
koponya _belülről_?

Könnyű kimondani könnyedén Pongráczról, hogy a bolondok házába való, de
biztosak vagytok-e abban, hogy ma az lenne a véleményetek róla, akkor
is, ha ezelőtt négyszáz esztendővel él s húszezer katonája lett volna?

Ugy-e nem? Ugy-e csak annyit lehet megállapítani higgadtan, hogy
Pongrácz István egy visszamaradt bölény, egy későn született ember, mint
ahogy vannak _előre született_ emberek, akiket szintén hajlandók a
bolondok házába küldeni szűkeszű kortársaik.

Íme tehát az a hübnere a ti óriási bölcseségteknek, hogy mindenekelőtt
kívántatik _pontos, alkalmas időben való megjelenés a világon_. Ez a
nagy archimedesi pont, ahonnan itélkeztek.

S még jó, aki előre születik – mert azt még megbecsüli egy eljövendő kor
és szánón mosolyog felettetek, bolondokon, akik felfogni nem tudtátok,
de mit tegyen egy _elkésett lény_, például a mi Pongráczunk; annak a
kora vissza nem térhet tanuságot tenni a józansága mellett. Azért kell
az elkésett embert nagyobb óvatossággal tárgyalni, nagyobb kimélettel
elemezni.

Éppen lefeküdt volt már későn este és a lábait vakarta az apród, mikor
Ferencz diák, hóna alatt a krónikával, azt a hírt hozta, hogy Estella
délután kilovagolt és még mostanáig se tért haza.

«Hadd fújja ki magát a szabad levegőn» – gondolta a várúr, eszébe jutván
az ebédutáni jelenet s nyugodtan intett a diáknak, hogy olvasson.

De még két-három lapot se fordított, mikor egyszerre csak megkondult a
vártoronyban a lármaharang, szaggatottan, féloldalra verten: bim-bum!
bim-bum!

Fürgén ugrott ki ágyából a várúr. Ez a veszély szava! A veszély
gondolata gyönyörűséget okozott neki, visszaadta kedvét, ruganyosságát.
Bezzeg a diák ijedtében még fület se csinált a könyvben.

Egy percz alatt felöltözött s künn termett a gyülekező, megriadt várnép
között.

– Mi a baj? – szólott le férfias, csengő hangon.

– Megszökött a rab – hörögte Kovács várnagy.

– Semmi az – felelte a várúr hidegen, nyugodtan, – arra valók vagytok,
hogy elfogjátok. Nyolcz «kozák» azonnal lóra üljön és visszahozza.

Egy percz alatt már nyeregben ültek a kozákok. Tetszett a gyorsaság
István grófnak, a zaj, a harczias kép az éjben, a megcsillanó lámpások,
a fegyvercsörgés, az induló paripák lábdobaja, mindez szinte
visszacserélte a vígabb lelkét, jókedvűen petyegetett az ujjaival.

… De hogyan szökhetett meg Behenczy? Ez volt az első fölmerült kérdés.
Nosza hamar törvényszéket ülni, vizsgálatot tartani, tanukat
kihallgatni. Meg kell gyujtani a fáklyákat. Költsétek fel a káplánt,
hadd hozza el a feszületet. Eskü alatt tegyen vallomást mindenki. Jaj a
fejének, aki vétekben leledzik.

No ugyan nem volt nehéz az igazságot utólérni, fölismerni. Ott
terpeszkedett, mint egy keresztbe tett gerenda a találgatás útján. Az
őrök láttak bejönni egy parasztasszonyt, krumplis zsákkal a vállán, a
várnagy látott a börtönben egy zsáknyi krumplit szétgurulva, az őrök
újra láttak egy asszonyt kimenni teli zsákkal. Hát vagy az történt, hogy
Behenczy átváltozott a börtönben burgonyává, de ez nem valószinű, vagy
az, hogy őt vitte ki a zsákos asszony, aki nem lehetett más, mint
Estella. Olyan világos ez, mint a napfény. Ilyen vakmerőség, ilyen
furfang! Maguk az ördögök ringatták annak a personának a bölcsőjét.

– E leányzónál kettős bűntény forog fenn, ezredes – mondá István gróf
Pamutkayhoz, megelégedetten simogatván a szakállát. – Egy az, hogy
megszöktette a rabomat, hűtlenség és árulás; a másik büntény az, hogy ő
maga megszökött.

– Ő nem volt rab.

– De a patvarba, az én tulajdonom volt. Pénzért vettem. Hatszáz forintot
fizettem érte. Számítsa csak ki, Bakra barátom, mennyi volna az most hét
év multán a kamatok kamataival.

Ferencz diák futott a kanczelláriába a számításokat megtenni, a várúr
pedig másik nyolcz kozákot rendelt küldeni az elsők után, hogy ne csak
Behenczyt fogják el, éppen úgy Estellát, visszahozván őt poklok-poklából
is vasra verve.

– De jól megmagyarázza nekik kegyelmed, Kovács uram, mert ha most
valamit elfelejtünk, nincs többé harmadik nyolcz kozákunk utánuk
szalasztani.

(Tizenhat veres nadrágos «kozákból» állott az állandó lovasság.)

Majd Pruzsinszkyhoz fordult s barátságosan veregette meg a vállát.

– Tudtam, hogy történnie kell valaminek, éreztem, mert lásd, lengyelkém,
már nagyon üres, szintelen volt a világ, egészen elposványosodva. Már
azon gondolkoztam, hogy talán elválunk egymástól.

– Már hogy én tőlem? – kérdé a lengyel megriadva.

– Nem, én tőlem a világ.

– Ne beszélj így, István! – hebegte a lengyel elérzékenyűlve – mit
csinálnék én nálad nélkül?

– Most már szó se legyen róla, hanem lefekvés előtt igyunk meg egy
kupicza bort, Pruzsinszky. Mit szólasz hozzá vén czimbora?

– Hát bánja a szösz!

Bort hozatott a dolgozó szobájába s billikomokat; az elsőt ráköszönté
Medicis Katalinra s kiüríté egy huzamra. A második billikommal
felköszönté Lengyelországot. Pruzsinszky sirva fakadt a tószt alatt,
mint egy gyermek. Istvánnak megesett a szíve rajta s elkezdte
vigasztalni.

– Ne bőgj, te vén kappan, mert megharagszom.

– Szegény édes hazám, szegény Lengyelország – zokogta egyre
keservesebben Pruzsinszky.

A várúr egy hatalmasat ütött öklével az asztalra és a szemei lázas
fényben ragyogtak.

– No csak ne sirj hát… visszaállítom. Ha megharagszom, visszaállítom.

A kabát ujjait felgyűrte s hatalmas izmú ökleit meglóbázta. Ereiben a
vér szilajan kezdett nyargalni s halántékai lüktettek. E perczben
szentül hitte, hogy csak akarnia kell és visszaállítja Szaniszló
kedveért Lengyelországot.

Pruzsinszky a nyakába borult s mennyre-földre esküdözött, hogy ilyen
hősi, vakmerő szív még nem dobogott emberi testben I. Napoleon óta.

Igy ittak-iddogáltak egész hajnalig, akkora már egyenkint szállingóztak
vissza a kozákok, hogy a szökevényeknek még a nyomát se találták.

– Pedig meg kell keríteni a leányt. Ha a föld mélyéből ásatom is ki.
Szamarak vagytok kozákok.

Másnap Ferencz diákot küldte ki, mint kémet. Ferencz diák ügyes ficzkó,
beutazza a szomszéd városokat és kiszimatolja, hol vannak.

A lengyel is erővel vele akart menni (gondolta, egy-két görbe napot
csinálhat Zsolnán, Teschenben) s tíz aranyat kért a várúrtól kölcsön.

– Nem lehet – felelte István gróf nagy ravaszul. – Hová gondolsz
Szaniszló? Ne légy kérlek, olyan könnyelmű. Minden garast össze kell
raknunk a nagy czélra, ha vissza akarjuk állítani a hazádat.

Pruzsinszky azonban könnyelmű volt s sok rábeszélés és huzavona után
(mert készpénzt nem szeretett kölcsönözni István gróf), akként lett meg
az alku, hogy adjon hát legalább öt aranyat – és inkább ne állítsa
vissza Lengyelországot.

Ferencz diák és Szaniszló egy egész hétig oda voltak, míg végre
meghozták a hirt, hogy Behenczy Estellával Beszterczebányára ment és
most ott éldegélnek, mint két turbékoló galamb.

– Nem soká éldegélnek – felelte nyugodtan Pongrácz István. – Irjon,
domine, azonnal egy levelet a beszterczebányai magisztrátusnak, hogy a
leányzót, mint tulajdonomat, ezen levelemet átadó emberemtől küldjék
vissza. A stilusra nézve vegye mintául vitéz elődünknek, Szentmiklóssi
Pongrácznak a pozsonyiakhoz írt levelét. Aztán hozza be aláirni.

Kerek, malaczfark módjára kunkorodó, ódon betükkel, vörös tintájú pompás
initialéval írta meg a levelet ekképen:

«_Óvári és Szentmiklósi gróf Pongrácz István Nedeczvár örökös ura
üdvözletét küldi Beszterczebánya magistratusának! Báró Behenczy Károly
nevű ifjú Estella nevű, tulajdonunkat képező leányzóval, kit hatszáz o.
é. forintokért vettünk vala a zsolnai komédiásoktól, megszökvén,
tartózkodása Beszterczebányán vagyon, ennek folytán tehát felszólítjuk a
nemes várost, hogy a leányzót haladéktalanul letartóztatván, e levelet
átadó megbizott hiveinknek, névszerint Szurina Pál őrmesternek és Komár
György káplárnak kezeibe szolgáltassák. Kikhez is hajlandók maradtunk._

_Gr. Pongrácz Istv._»

István gróf átnézte az iratot s megelégedetten bólintgatta fejét és
csettentett a nyelvével:

– Jó, nagyon jó, hanem még szúrja be ezt: «_egyébként kő kövön nem marad
Beszterczén, mivelhogy a földdel tétetik egyenlővé._» Legszebb, amice, a
világosság, az őszinteség. Nem illik zsákban macskát árulni.

A diák beirta a fenyegető passzust is, István gróf aláirta a nevét;
beporozta, ráütötte aztán pecsétgyűrűjével a sigillumot, trombitát tartó
kéz, fölötte egy csillag, s személyesen vitte le a már nyeregben ülő
Szurinának és Komárnak.

– Adják ezt át kendtek a város polgármesterének, sehol se pihenve.

Egy harmadik lovat is vittek magukkal, egy kis szürke kanczát vezetéken,
sárga asszonynyereggel; ez lesz az Estellának.

Érdekfeszülten várta a vár népe, míg visszatérnek; különösen a káplán
volt izgatott. Az eléjök is ment titokban, várni őket másnap, egész a
zsolnai hidig; mert hát a megtért bárány mindenha becses az úr előtt,
illő, hogy a szolga is megbecsülje.

De sajnos, a lány nélkül jövének vissza a követek és csak harmadnapra. A
torony-őr messziről tülkölt, mikor a két lovas alakja feltünt a varini
úton.

A vár népe kicsődült a kapu elé, maga István gróf is ott várta a
követeket.

– Hát a lány hol van? – kiálta eléjök zordonan.

Szurina leugrott a lováról és előadta remegő hangon, hogy megérkezvén
Beszterczebányára, átadá a levelet a polgármesternek a városházán, aki
is föltevén pápaszemét, elolvasá azt és ezt az üzenetet küldötte:

– Mondjátok meg az uratoknak, vigye szegény fejét valami hideg zuhany
alá, ahelyett, hogy ilyen leveleket firkáljon.

Pongrácz István homlokán megjelentek a szokott piros foltok.

– Azt mondta? – hörgé tompán. – Igazán azt mondta?

– Szórul-szóra mondta és sorba adta a levelet a többi uraknak, akik
hasukat fogták a kaczagástól. Mi a Komár komámmal nem akartuk ennyibe
hagyni és kijelentettük, hogy a lány nélkül egy tapodtat se megyünk,
mire aztán ránk rivalt haragosan: «Kikorbácsoltatlak benneteket a
városból a hajduim által.»

Szentmiklósi Pongrácz ivadéka felordított, mint a sebzett oroszlán.

– Kikorbácsoltatja az én követeimet! Borzasztó!

Aztán felkiáltott a toronyőrhöz:

– Kongasd meg, Korenyák, azt a vészharangot! Kongasd! Kongasd!

Majd a várnéphez fordult:

– Mindenki készüljön! Köszörüljétek a kardokat, tisztogassátok ki a
fegyvereket, az ágyúkat. Reggelre indulunk Besztercze ellen!

Teljes két óráig zúgott a harang, azalatt összegyűltek a
katonakötelezett parasztok a környékről.

– Reggelre indulunk Besztercze ellen! Mindenki búcsúzzon el a
családjától s hajnalra itt legyen fegyverbe öltözni!

Jaj neked Besztercze! Csak volt, többé nem lesz ilyen nevű város.
Megehetik a mappáikat a könyvkereskedők! Szegény könyvkereskedők!
(Pruzsinszky fogta fel erről az oldaláról a közelgő katasztrófát.)

Egész éjjel folyt a lázas hadi készülődés, egy lélek se hunyta le a
szemét. Maga István gróf ügyelt, tett, rendelkezett, egy perczet se
vesztvén. Zaj, elevenség, nyüzsgés verte fel az ősfalak csendjét a
lobogó fáklyák fényénél. De készen is lett reggelre minden. A fölkelő
nappal végigkigyózott a hadba induló tábor a budetini úton. Ha le nem
csapták volna Marst az istenek közül (mert még az se állandó foglalkozás
a gonosz földi férgek miatt), bizony élvezete lett volna az égből ezt a
hadi népet látni.

Elől maga Pongrácz István lépkedett a Waterloo nevű fekete angol ménen,
Zrinyi-nyakú magyar köntösben, kócsagos kalpaggal; villogó kivont
kardján pajkosan futkostak a napsugarak.

Mellette balról Kovács várnagy ment széles fringiával, a «Palkó»
remondán.

Utánok Mravák Mátyás vitte magasra emelve a Pongrácz-család zászlaját;
játszi szellő vigan suhogtatta a finom selymet, hol begöngyölgette, hol
kibontogatta negédesen a kéklő czimerpajzs kevély jelvényeit.

A zászló nyomában két apród poroszkált két zömök ponnyn, hosszú, szőke
hajuk végighullámzott ezüstpaszomántos dolmánykáikon; kis gyíklesőt
viseltek; azonfelül az egyik a várúr kulacsát vitte, a másik a rubinttal
kirakott kötésű imakönyvet.

Métóságteljesen kidüllesztett mellel vitte a szép művü ezüst családi
buzogányt az óriás termetű Kral Demeter.

Egy filozóf kinézésű szamár egy dobot húzott flegmával. Semmi indulat,
semmi harag nem látszott rajta Besztercze ellen.

Mögötte két bocskoros tót ballagott gyalog, póznákra kötött lámpákkal,
ezek voltak a lámpa vivők, éjjeli menetek esetére.

Egy szekéren ócska napernyő alatt ült balról a szakács, jobbról a
káplán. Szemben velök két röhögő konyhaszolgáló.

Most következett a hires lapuchnyai banda trombitás hangszerekkel.
Nyolczan voltak, csinos, fekete zsinórzatú halinákban, újdonatúj
bocskorokban, kalapjaik körül madzagra fűzött közönséges csigák képezték
a nagyobb díszt.

Jaj, de most kavarog rémséges porfelhő. Még a nap is mintha elbújna
félelmében. Jönnek a kozákok! Hogy tánczol a lovuk… hogy
csillognak-villognak a patkók. Hát még a lándzsáik! Tizenhat derék,
válogatott lovas, egy-egy liliom mindenik. Piros leffentyűs kalpagjuk,
piros dolmányuk, nadrágjuk miatt úgy néznek ki messziről, mintha egy
csomó pipacs szaladna a buzák között.

Hej, a merre mennek, nyíljatok ki arra muskátlis ablakok!

A kozákok rendjét nyolcz muskétás ágyú váltja fel kis kerekeken, apró
hegyi lovak által vonatva; mindenik ágyun egy beszkidi zsivány ül
pipával az agyarán. Ez, úgy látszik, a tüzérségi uniformishoz tartozik.

Vidám kurjongatás, ének-szó, röhögés hangzik fel.

Az egyik gyalogos (mert az ágyúk után a gyalogosok masiroznak) egy békát
látott a garádban és hirtelen a lándzsájára tűzte, torkaszakadtából
kiabálván:

– Az első halott! Az első halott!

Szerencse, hogy messze a vezér, mert el nem engedné ezt a minden
komolyságot nélkülöző tréfát.

A daliás Bakra vezeti a gyalogságot, számszerint száz és néhány embert.
Itt vonul el az egész nemzeti történelem, az ősök katonái, fegyvernemei.
Makovnyik nehéz pánczélba van öltözve, tollas sisakkal a fején, a mellén
egy kereszt Bouillon Gottfried korából. Szurina a Mátyás fekete
seregéből való, ott a halálfej a kalpagján. A Szlimak János uniformisát
Csák Máté valamelyik katonája viselte, a Barinka Gyuró nagy fején egy
szinehagyott sárga turbán ül, míg a hosszú kaftán leér a bocskor
felkunkorodó hegyéig. A Kovács Pali izmos tagjaira hasított ujjú zöld
attila símul. Kontopek Andráson a hajdani kék drabantok habitusa lötyög,
– de győzné azt az ördög elszámlálni. Holta napjáig volna mit tanulni
ezeken egy jóravaló szabónak.

Ahol a sereg véget ér, két sárga-fekete szekérnek vagyon kezdődése: ezek
a kimustrált tölténykocsik, amiket a budetini honvédségtől vásárolt
István gróf. A kocsi mindenik oldalán három-három lyuk van kivágva s
ezek mindenikéből egy-egy mozsár félelemgerjesztő, sötét torka néz ki.

Minden szekér elé hat ökör van fogva, különös találmánynyal a
szarvaikon. Ez egy a szarvra húzott vasgyűrű s abból csillagszerűen
apró, éles lándzsák meredeznek. Az ökröket Besztercze kapujánál kifogják
s ráeresztik öldöklésre fegyverzett szarvaikkal a lakosságra. De iszen
nagy hadi talentum Forget uram, lévén ez az ő találmánya.

Leghátulra maradt az élelmezési társzekér, négy akós pálinkás hordóval,
egy garmada czipóval és néhány zsák krumplival megrakva. A krumplis
zsákok tetején Pruzsinszky Szaniszló szunyókál hanyattfekve. A kocsi
minden lőcsére kívülről egy-egy oldal szalonna van akasztva. Vétek isten
ellen, mert a hozzá súrlódó kerekek egész vályút ásnak a becses
csemegében s útközben a kutyák egész falkában rohannak és ugatnak az
«izletes» jármű mögött.

De azért a menet egészében méltóságteljesen, fönségesen kigyózik a
budetini úton. A szűzies napfény nevetve tánczol a kopjákon, lándzsákon
s átsiklik enyelegni a karabélyokra, a puskákra, a szél a hadi sisakok
tollaival, forgóival pajkoskodik, a buzavetések ijedten futnak, futnak,
a fenyveserdők, amerre mennek, azt látszanak huhogni-zúgni:

– Jaj Beszterczének! Jaj Beszterczének!

Míg az anyaföld remegve dobban az ágyúk és lovak dübörgésétől.



MÁSODIK RÉSZ.  KEDÉLYES ATYAFIAK

Az árkádos piaczú Zsolna városában élt sok-sok esztendővel ezelőtt egy
Trnowszky nevü vaskereskedő, akinek három fia volt, Péter, György és
Gáspár. Mikor a fiúk fölcseperedtek, a haldokló öreg úr pályaválasztásra
szorította őket. Péter, a legidősebb, azt mondta: «Én a méhekre vetem
magam. Ezek a derék, szorgalmas állatkák majd engem is táplálnak.» És
lett Péterből viaszkereskedő. Egy egész országrészből ő vette meg a
sejteket és a mézet. Egy egész országrész méhei voltak az ő rabszolgái.

A középső fiú, György, máskép okoskodott:

– Én orvos leszek, apám. Az én elementumom az emberek. A méheknek csak
mézök van; igaz, hogy abból lehet pénzt csinálni, de az emberek
harisnyáiban már készen állnak a szép lázsiás tallérok. Én ezekre
utazom. Amikor beteg az ember, kutyába sem veszi a pénzt. S egyszer
valamikor mindenki megbetegszik.

Erre az okoskodásra is helyeslően bólintott a vén Trnowszky. «Jó, hát
tanuld ki a doktorságot!»

A harmadik fiú, a Gáspár, más nézeten volt, mint a testvérei:

– Az összes élő lények közül a legtiszteletreméltóbb, apám uram, a
birka: húsa is van, gyapja is van, teje is van. És ha egy garast teszünk
bele, visszaad helyette egy forintot. Hát én juhokkal fogok gazdálkodni.

Az apa mindenik fiának háromezer forintot hagyott, – mondván a halálos
ágyán:

– Helyeslem a terveiteket, csináljátok! Én majd az égből nézni fogom.

Nézte-e, nem nézte-e, nem az én gondom, de hogyha nézte, hát láthatta,
hogy az a fia is meggazdagodott, amelyik mézzel-viaszszal
(«vostyinával», ahogy a tótok mondják) dolgozott, az is, aki a birkákra
vetette magát. – Könnyű volt ez, kivált azokban az időkben, mikor még a
legelő nem volt elkülönítve.

A tót városokban és falvakban a szegény embereknek nem voltak birkáik.
Néhány darab birkát talán szerezhetett volna egyik-másik, de azért nem
érdemes juhászt tartani. Ha aztán valaki sok birkát összeszerzett,
szabadon legeltethette a közös legelőn. A birkákat az egész város
kosztolta, de a birkák azért csak Trnowszky Gáspárt jutalmazták.

Ami a méheket illeti, azok meg éppenséggel _szoczialisták_. Bliktri
azoknak birtok-viszonyok, telekkönyvek. Ahol egy virágot találnak,
legyen ebben vagy amabban a határban az útszélen, vagy a pap kertjében,
vagy a Vietorisz-kisasszonyok nyitott ablakában, az az övék – s aki ezek
kiélvezésében meg akarná őket karhatalommal akadályozni, abba egyszerűen
beleeresztik a fullánkjukat és punktum; nincs ellene apelláta.

A két testvér egy idő mulva megtollasodott s jól elhelyezvén a
pénzeiket, idők folytával Zsolna város leggazdagabb, legtekintélyesebb
polgárai lettek – rettentő gyűlölséggel viseltetvén egymás iránt; nem
volt az a piszok (a «Máticza» által kiadott szótárban), amit egymásra ne
kiabáltak volna, – de a nagy antagonizmus daczára is mind a ketten
inkarnátus pánszlávok voltak s mind a ketten eljártak
Turócz-Szent-Mártonba a gyűlésekre, melyeket – zárjelben legyen itt
megjegyezve – a mult évben akként zavart meg a nedeczi gróf Pongrácz
István, hogy négylovas társzekeren állított be a főpiaczra, ahol a
gyűlés folyt szabad ég alatt (éppen az ifjú Hurban szónokolt);
lerakatott pedig az inasaival a szekérről húsz ebet, nyakukra, farkukra
kötött csörgetyűkkel. Széteresztették azokat a szónoklatot hallgató tót
hazafiak közé, melyhez fogható ugatást és csörömpölést tanuk állítása
szerint még nem hallottak emberi fülek.

De bocsánat a kitérésért, mert nem a Pongrácz gróf _kultur-missziójáról_
van itt szó (ahogy ő nevezte e rossz tréfát), sem arról, hogy az ifjú
Hurban és a következő szónokok beszédjeit valóságosan a kutyák nyelték
el (végre is, aki jobban győzi a szájával), hanem a két testvér
egyenetlenségét volna feladatom kiszínezni, amely mindenben nyilvánult;
követválasztásnál, ha az egyik Deák-párti jelöltet támogatott, a másik
akkor okvetlenül Tiszáékra szavazott (akár megengedte Kubicza, akár
nem), ha az egyik rétet vagy házat akart vásárolni és azt a másik
megtudta, okvetlenül odament az eladóhoz, inkább ráigért egy csomó
pénzt, csak hogy elkaparíthassa az orra elől.

Péter, a viaszkereskedő, sohasem házasodott meg, azt hozva fel
indokolásul:

– Nem vagyok szamár, hogy amit keservesen szerzek, azzal az asszonyom az
utczákat sepergesse (Péter selyem-rokolyákra czélzott).

Gáspár pedig szintén nem volt szamár, ámbátor háromszor házasodott meg,
ekképen vélekedvén:

– Az asszony mindig hoz valamicskét!

Két asszonyt temetett el, de csak egyszer keresztelt (jó is, mert az
efféle sokba kerül). Az első feleségétől, Petrás Zsuzsánnától maradt egy
fia, akit úrnak taníttatott Selmeczbányán.

Hogy a harmadik testvérről számot adjunk, hát bizony a Gyuri szamár
volt. Kitanulta a doktorságot, de el is költötte, amíg tanult, a
háromezer forintnyi örökségét (elnyelték a könyvek és a nagy
leczkepénzek az egyetemen) s azután se boldogult. Az emberek gyógyítása
hálátlan mesterség Zsolnán. Micsoda idea is volt az tőle! Zsolnán, abban
a jó hegyi levegőben, hol venné magát a beteg ember? S azonfelül is jó,
szelíd nép a tót, ha jön a halál, nem kötekedik az vele, nem disputál,
nem erősködik, hogy «nem megyek, maradni akarok, iszom azt, iszom ezt,
még amazt is megpróbálom», nem szalajt orvoshoz, patikába, hanem megadja
magát «pod szmrty!» (gyere halál!) és behúnyja szemeit az örökkévaló
álomra. Ha éppen próbálna is valamit, hát legfeljebb áthajtat a rajeczi
fürdőbe, hogy egy pár marasztaló köpölyt tegyenek a más világra
kérezkedő testére.

Szomorú, végtelenül szomorú viszonyok ezek orvosi szempontból. A paraszt
mindenekelőtt nem beteg, de ha mégis beteg, nem gyógyíttatja magát, de
ha mégis gyógyíttatja magát, nem fizet, mert nincs pénze. Ami az urat
illeti, az ugyan szokott beteg lenni és az néha gyógyíttatja is magát és
pénze is van néha, de mégse fizet néha se, hanem inkább azt mondja a
doktornak jutalom fejében:

– Legyünk, barátocskám, ezentúl pertu.

Dr. Trnowszky tehát szerzett sok jó pertubarátot egy életen át tartó
praxis alatt, de olyan szegényen halt meg, hogy a temetés is alig
futotta ki a vagyonkájából, hátra hagyván egy csomó czókmókot, nehány
rossz bútort, orvosi szerszámokat és egy tizenegy éves kis leánykát,
Apollóniát.

Gyönyörű leány-palánta volt, nemes, ovál arczán valami édes, szomorú
kifejezéssel, hosszú pilláktól árnyékolt szemei üde, nedves fényben
kéklettek; hát még az a szépséges kalászszín hajkoszorú a fején! Egy
arra csatangoló híres festő meglátta, eszébe ötlött, hogy a Mi
Asszonyunk, országunk patronája, körülbelül így nézhetett ki
gyermekkorában, lefestette s képét (mely most egyik nemzeti
gyüjteményünkben van) «Mária gyermekkora» czímen sokat magasztalták
akkoriban a hírlapok.

A szegény doktor halála napján Blázy Miklós uram, a polgármester,
találkozott az utczán Trnowszky Gáspárral s annyira ellágyította,
beszélgetvén a gyászesetről, hogy az késznek ajánlkozott a kis
Apollóniát magához venni s gyámságát elvállalni; amiért legott dicsérni
kezdték városszerte. Lám, mégis van a fösvény kutyában egy szemernyi
szív.

Nosza, meghallván ezeket, dühbe jött Trnowszky Péter, rohan a
városházára lóhalálban, hogy ő akarja a gyámságot elvállalni, neki úgy
sincs gyermeke, de meg annál a gazembernél úgy is tönkre menne a gyermek
stb.

Mire Blázy uram megnyugtatta.

– No hát ön lesz a gyám. Gáspár úgyis csak immel-ámmal vállalkozott.

Hire ment Gáspárhoz a Péter lépéseinek. No iszen, az kellett, izében
csörtetett a városházára, miután ő vállalkozott elsőnek a lánykáról
gondoskodni, magának követeli a gyámi tisztet, különben vonja le ebből a
konzekvencziákat a városi magisztrátus.

A polgármester, mint minden opportunista, zavarba jött, nem birta magát
többé elhatározni. Mindakét Trnowszky egyaránt hatalmas oszlop volt
Zsolna városában, ha ők neki dőltek egy-egy tiszti széknek a
közgyűlésen, ugyancsak ropogott, ha össze nem tört.

Tehát egyszerűen érintetlenül, függőben hagyta a véletlen támadt, kínos
ügyet. Sok mérges pattanás múlik el önmagától.

De ez nem múlt el – mert a temetési szertartás végeztével, visszajövet a
temetőből, kézen fogta Gáspár nagybácsi a kis árvát ott az egész
gyászoló gyülekezet szemeláttára.

– Jőjj velem, gyermek!

Még el se mondhatta az utolsó szót, már oda ugrott Péter nagybácsi vörös
paprika-arczczal, vasvilla szemekkel s kiszakítá a gyermeket Gáspár
kezéből.

– Ne érintsd a gyámleányomat, te farizeus! Szeretnéd a becsületes
testvért játszani, ugy-e? Ez ni! (Fügét mutatott neki az ujjával.) Egy,
kettő, három, lépkedj előre Apolka!

A lányka szemeiből zápor módra ömlöttek a könnyek. Hagyta magát rángatni
érzéketlenül. Nem tudta, miről van szó, nem hallotta szavaikat. Még
mindig azoknak a rögöknek a dübörgése zúgott a fejébe tompán,
zsibbasztón, melyek a koporsóra zuhogtak.

– Add ide azt a leányt, mert összetörlek! – hörögte Gáspár.

– Azt szeretném én látni, hogy közelebb jőjj! A szemed közé köpök, te
uzsorás.

– Huh, te tolvajok orgazdája! – ordítá Gáspár és rávetette magát Péterre
s megmarkolva a fekete selyem nyakkendőjét, fojtogatni kezdte.

Nagy dulakodás támadt köztük, piff, paff, hullottak a pofonok és
ökölütések, az istenfélő népek botránykozására.

Ilyen szégyen, éppen a temetés órájában! De jól járt az a szegény
elköltözött lélek, beh jól járt, hogy kitette a lábát. Oh, hogy nem
nyílik meg nyomban alattuk a föld!

– Hát nem kellene az istent is sequestrum alá vetni, – sopánkodott az
istentelen vén eretnek Domák Mihály – hogy ilyen embereknek hajigál le
vagyont, tekintélyt, szerencsét?

Egy szegény irnokné (akinek férje, Klivényi József, jogot formált az
Apollónia elhalt anyjához), miközben a két összetépett ingű, kékre
öklözött testvért szétválasztották a barátaik, czipelve őket erőszakkal
külön-külön lakásaik felé, felkapta Apollóniát a kezébe.

– Ne sírj, kis rubintom. (Megtörülgette a lányka szemét gyöngéden, a
saját ünneplő fekete kötényével.) Ne menj egyikhez sem. Mit keresnél,
szegény pihegő galambka, gonosz ölyvek között! Gyere inkább hozzám.
Szegény vagyok ámbár, mégis puhább ágyat vetek éjszakára, mert a szívem
puha, kicsikém, te hozzád!

Megsimogatta a sárga hajú fejecskéjét, homlokán csókolta és a bámészkodó
sokaság közül szinte észrevétlenül vezette el haza Apollóniát, míg a két
nagybácsi mindenike dühtől zihálva, tajtékozva rángatta magát a
békéltetők vasmarkától, hogy ujra egymásnak rohanjanak, éktelen
szitkokkal, fenyegetésekkel fújva, élesztve a bosszú tüzét:

– Kutyák isznak még ma a véredből!

– Pozdorjává törlek, piócza!

– Megmutatom, hogy én leszek a gyám.

– Az ugyan én leszek, ha az ég összeszakad is.

De ezalatt persze a gyermek eszükbe sem jutott. Csak másnap sürgette meg
egyik is, másik is a polgármesternél, hogy váltsa be a szavát vagy
különben vele gyűl meg a baja.

– Akarom a gyermeket, punktum. Meg kell lenni – követelte Péter. – Nekem
van megigérve.

– Ha Péter lesz a gyám – üzengette Gáspár – lelövöm a polgármestert,
mint egy hazug kutyát. Én ajánlkoztam elsőnek.

Ily nehéz viszonyok között ült össze harmadnapra az árvaszék s
tekintettel a Trnowszkyak versenyzésére (no de ilyen parádét csapni
ilyen mihaszna lány-kölyökért), tekintettel továbbá arra, hogy a
Trnowszkyak hatalmas emberek, akiket a város ügyeitől elidegeníteni kár
volna s tekintettel végre azon körülményre (mely azonban nem említendő
meg a jegyzőkönyvben), hogy a leányka hazafiatlan nevelésben részesülne
a boldogult Trnowszky fivéreinél, magasabb motivumokra visszavezethető
nemzeti szempontokból is határozatba hozatott, hogy inter duos
litigantes egy harmadik személy, Trnowszky Apollónia anyai rokona:
Klivényi József városi irnok neveztetik ki gyámnak, felkéretvén az árva
nagybátyjai, hogy miután a gyám szegény ember, nemesszívű rokoni
gondoskodásukkal járuljanak a gyermek neveltetési költségeihez és
fentartásához.

Mikor megkapta Trnowszky Péter a végzést, mérgesen szakította szét száz
darabra.

– Egy krajczárt se adok. Hát bolondnak néz engem az árvaszék? Süssék meg
most már a gyermeket!

De haragja hamar elpárolgott; mert jól esett arra gondolni, hogy
legalább Gáspár se lett a gyám.

Gáspár is éppen így gondolkozott és ő sem adott az Apolka fentartásához
egy garast sem.

Klivényi irnok, ez a vén korhely, ki a gyámságot azért vállalta, hogy a
két gazdag testvértől csurogni fog a jóság s abból neki is jut,
csalódásában a gyermekkel éreztette bosszúságát. A szegény árvára
szomorú napok vártak. Rongyokban járt, sokszor mezítláb, enni is csak
lopva kapott néha a Klivényi nénitől, de a férjével, ezzel a
vadállattal, ő se bírt.

A szegény kis Apolka, aki olyan szépen fejlődött az apja házánál,
lesoványodott, elsatnyult; mert dolgoznia kellett napestig. Klivényi
elbocsájtotta a szolgálóját s vele végeztette a ház körüli dolgokat.

– Hisz ingyen tartlak, te rongyos!

A sovány, vézna test tele volt kék foltokkal, mert az irnok, mikor este
részegen jött haza, mindig megverte őt is, a feleségét is. S az irnok
mindig részegen jött haza. A szűnnapok csak azok voltak, amikor nem jött
haza és valahol a korcsmában aludt el az asztal alatt.

Két hosszú esztendeig nem történt az árvával semmi nevezetes eset; ki
törődnék egy kis féreggel? Az emberek egy ideig szidták a két pogány
nagybátyát, de azután _másért_ szidták és a kis féregről mindenki
elfeledkezett. Úgy elvegyült már ő a többi szegény gyermekek közé,
akiknek a picziny lábai öreg emberek levetett czipőiben
tipegnek-topognak a földgolyóbison, hogy már benne is mint csak homályos
álom élt az apai hajlék. Azt még hallotta néha-néha, hogy ez meg amaz a
gazdag ember az ő nagybácsija, de ez is csak egy közömbös fogalom volt
neki, nem egy olyan forrás, amiből keserűséget merítsen a jelenre vagy
reményt a jövőre. Tudta is ő, mi a nagybácsi és mi a jelen vagy a jövő.
Semmit se tudott. Csak élt, mert még meg nem halt. Élt, mert reggel
felrángatta Klivényiné: «Tisztítsd ki hamar, fiacskám, a bácsi
csizmáját». Elaludt, mert elnyomta este a fáradtság. Sírt, ha
megütötték, mert fájt neki. De az életről nem tudott semmit, azt hitte,
így kell annak lenni, csak a halált sejtette, hogy az rejtelmes,
különös. De hogy örök-e, arról nem gondolkozott. Talán ha Klivényi néni
felránczigálná a halottat: «Tisztítsd ki hamar a bácsi csizmáját», az is
fölkelne. Talán a szegény apa is fölébredt volna.

A gyermek egy napon a nagy piaczról jött, egy tököt czipelve, mikor a
Volek csizmadia inasa (aki megfódott csizmákat vitt Buronka szenátorhoz)
oldalba lökte.

– Eredj, Apolka, ott megy a bácsikád, csókolj neki kezet.

Csakugyan Trnowszky Péter jött a templom táján, jókedvvel lóbázva
csontgombos sétabotját, mert egy jövedelmező üzletet bonyolított le a
várossal, mikor eleibe kerül a leányka és az inasgyerek szavára, abban a
hitben, hogy annak úgy kell lenni, elkapja a fütyürésző öreg úr
gyűrűkkel rakott szőrös kezét és megcsókolja.

Az öreg ránéz a rongyos gyermekre s fölismervén Apolkát, hümmög egy
darabig.

– No, no, hát te vagy? Ejnye adta, adta.

Keresgél a zsebében az aprópénzek között, de nincs egyetlen ezüst pénze
se, pedig illenék ilyenkor egy fényes hatos. Kinyitja a tárczáját, hátha
találna benne egy szép ropogós egyforintost. De csak ötösök vannak. Az
sok, nagyon sok. Mit csinálna ez a gyerek egy ötforintossal?

Szerencsére éppen szemben van a mézeskalácsos bolt. Hopp! Ez jó lesz.

– Gyere utánam, te kis fruska!

Bementek, az ajtó tündériesen csengett s a mézeskalácsos a nagybácsi
egyetlen szavára egy nagy paksaméta mindenféle formájú nyalánkságot
összerakott, zsinórral összekötött és mindez az Apolkáé volt. Végtelen
örömet érzett szívében. Azt gondolta, hogy mindjárt elájul a
boldogságtól. Szemei meghomályosodtak és a homályban egy falka kutyát
látott csörtetni maga felé, akik megrohanják, szétmarczangolják,
kihúzgálják a kalácsokat a pakétból.

De mindez nem volt igaz, a nagybácsi hangja fölrezzentette:

– A kezedbe is válaszsz egy-kettőt, leányocskám, amit útközben megeszel.

Künn az ajtónál aztán elváltak. Péter nagybácsi a vendéglő felé ment,
Apolka pedig hazafelé és mindenkinek eldicsekedett útközben, hogy a jó
nagybácsi mit vett neki és ebből mindenki valami szerencsét jósolt, csak
otthon Klivényi mondá sötéten:

– Mutasd, hogy mit vett a gazember.

Felszakította a spárgát, kibontotta a mézes süteményeket és elkezdte
őket falánk étvágygyal ropogtatni, egyiket a másik után, minden falatnál
felkiáltva:

– Óh, a gazember, a gazember!

Zsolna városában ez a nevezetes esemény csakhamar szájról-szájra járt
azon megjegyzés kiséretében: «Kezd már a világ felfordulni», s eljutván
Trnowszky Gáspár füleibe, nagy bosszúságot okozott neki. Egész éjszaka
nyugtalanul hánykolódék fekhelyén s reggel korán a Klivényiék lakása
előtt leste az árvát, kit is megkerítvén, vitte egyenesen egy
czipészhez, egy szabóhoz s egy fehérnemű-árúshoz, összevásárolván annyi
portékát, hogy két boltoslegény czipelte az Apolka után, mialatt Gáspár
nagybácsi megelégedetten mormogta:

– Egyél most mérget, utálatos fösvény kutya. Ez aztán a tromf!

Hanem ’iszen nem könnyű lefőzni Péter urat sem, ha egyszer «virtusra»
kerül a dolog. Alig hogy tudomására jutott a «tromf», felbizsergett a
kevély, gonosz vére:

– Micsoda, te akarsz itt szuszogni? Egy pár rongygyal akarsz port
hinteni a világ szemébe? Velem akarsz kikötni? No gyere hát!

Rögtön elküldött a leánykáért és elvitte egyenesen az aranymíveshez,
összeválogatván gyöngyöt, smaragd-gyűrűt, arany násfát, karpereczet,
függőket egy halommal, ami csak szép és drága volt az üvegszekrényekben.
Egy kastélyos kisasszony sem kap annyit a kelengyéjében.

E fordulatok megjavították egy kicsit a leányka sorsát, de jobban a
Klivényiét, mert az értéktárgyak többnyire folyékony anyagokká változtak
át, de nem csódamódon, egyszerűen a zsidó közvetítésével, kihez a derék
gyám rendre elhordozgatta zálogba.

Volt dinom-dánom az «úri-vendéglőben», bor, punch, muzsikaszó, forintos
bankók a Gongoly czigánynak, akivel aztán éjjelenként bejárta a pánszláv
házakat s elhúzatta ingerkedésül az ablakok alatt:

  Cserveni kantár, bjeli kvon!
  Predav szom ország, Bozse moj!

(Veres kantár, fehér ló! Eladtam az országot, istenem!)

Ez a merész czélzás Szvatopluk király ő felségének szomorú kalandjára,
mindenha erősen boszantotta a zsolnai tót urakat. De éppen ezt akarta
Klivényi, aki magyar érzésű volt és e magyarságból élt, táplálkozott.
Mert már százszor is ki kellett volna tenni a szűrét (soknemű hivatali
vétség és apró visszaélés terhelte Klivényit), de lehet-e egy nagy
magyart elcsapni bünhődés nélkül? Klivényi ügye mindig a haza ügye volt.
Klivényi nem volt ostoba; mindig jól tudta, hogy mitől döglik a légy.
Annak a bizonyos «veres kantárnak» bizony több hasznát vette ő, mint
Árpád vezér; ez volt az ő immunitása.

Az árvára most már nagyobb gondot fordított és iskolába is küldte. Egy
napon, mikor a rubintos karpereczet adta a zálogba, hozott a kicsikének
egy darab kókusz-szappant.

– Zsuzsanna – szólt a nejéhez – ma jól megnéztem a gyermek arczát.
Tudod-e, hogy nagyon szép lesz, veszettül szép lesz, ha megnő. S végre
is, miért ne lenne szép? Mondtál valamit, Zsuzsanna? Hogy semmit se
mondtál? Okosan is teszed, ha hallgatsz. Mosdasd, fésültesd a gyermeket
és járasd tisztán. Azt akarom, hogy csinos legyen. Az nem lesz nekem
rossz, ha szép lesz, még talán neki se. Van valami átkozottul kellemes
az arczában.

Aztán behítta Apolkát a konyhából, sokáig nézegette és átadta neki a
selyempapirba göngyölgetett szappant.

– No, kutyamája – fordítá a hangját szelidre, enyelgőre – mit hozott a
gyámapa az ő báránykájának. Ide hamar kezet csókolni.

A lányka kezet csókolt és kitakarta burkából a tárgyat; s amint
megösmerte, hogy szappan, édesen elmosolyodott. Nem a gyermek mosolya
volt ez többé, mely a mézeskalácsoknál hasadt volt ki arczán, hanem a
szűzé. Ah, szappan! Szagos szappan. Arczra való szappan. Elpirult egész
a füle hegyéig és elfutott. Az a kis szappan-koczka annyi mindent
mondott, finom ingerlő illata szállt, szállt az orrán keresztül, betölté
egész lényét, minden porczikáját, átszivárgott az erein a vérébe és
dörömbözött a szivén, felkeltve, életre ébresztve azt a kis
szörnyeteget, mely, mint a karikába tekergőzött kigyó, dermedten,
élettelenül alszik még a bakfischban, – a kaczérságot. Éva leánya,
kopogtatnak. A szappan beszél hozzád. Hallod-e, sejted-e?

Apolka a tizennegyedik évébe lépett és szemlátomást szépült, – midőn
egyszerre még váratlanabb fordulat állott be életében.

A polgármester, látván egyrészről a nagybácsik jóindulatát, másrészről,
hogy az irnok a Trnowszkyak ajándékait – a polgármester hivatalos
megjegyzését idézve – a saját czéljaira fordítja, említést tett egy
ízben a leány helyzetéről a főispánnak (kinek a megboldogult dr.
Trnowszky háziorvosa volt); ő méltósága élénken méltóztatott érdeklődni
és megigérte, hogy az árva ügyét szivére veszi s kiragadja a korhely
irnok kezei közül.

A legközelebbi főispáni ebédre mind a két Trnowszky meghívást kapott s
ebéd közben a pezsgőnél, mikor minden szív ellágyul, ravasz
diplomácziával előhozván az ügyet, rávette a testvéreket, hogy a
leánykát ne hagyják gonoszul veszni, vegyék magukhoz, még pedig
egyenlőképen felváltva, mindenik egy-egy félévig tartsa és neveltesse.

Bezzeg lett ebből ismét világraszóló spektákulum.

Péter nagybácsi, akihez először került a leány, nyomban egy professzort
hozatott hozzája Turócz-Szent-Mártonból, egy franczia leány
játszópajtást Genfből, selyemruhákat, kalapokat, czipőket
Beszterczebányáról, sőt képeskönyveket halomszámra Prágából s olyan
fényben, pompában nevelte, mint egy herczegkisasszonyt, hogy az egész
városnak elállt a szeme-szája. A félév elteltével aztán elküldte a
professzort, meg a kis bonne-t, elcsukta a szép szalagos ruhákat,
csecsebecséket a szekrénybe, ráadta a Klivényiéktől hozott foltos perkál
szoknyácskát, a rongyos czipőt, a szinehagyott pepita kendőt és maga
kisérte el a Gáspár házáig, egész a kis kapuajtóig, ott érzékenyen
megölelte, megcsókolta.

– No eredj már most ahhoz a gazemberhez.

Gáspár nagybácsi még nagyobb káprázatba hozta a várost; nem csak
ráliczitált Péter úrra, mert ő Bécsből rendelte a gyermek ruhaneműjét s
egy ponny-fogatot vásárolt neki Galicziából, hanem azonfelül vérig
megbosszantotta Pétert, egy olyan lépésre határozván magát, mely bár
meggyőződésével ellenkezett, de sziven találta az ellenséget. Nem
Turócz-Szent-Mártonból hozatta a nevelőt a leányka mellé, hanem
Debreczenből egy tősgyökeres magyar tanítót, akire szigorúan
ráparancsolt, hogy _magyar szellemben_ kell nevelni a kis Apolkát. Egy
elveszendő lélek ide-oda. Többet ér, hogy az a föld szemetje mérget
eszik egy félévig.

A nevelő Szabó Pál el is követett mindent, hogy a gyermek szivét
megnyissa a magyar rokonszenvnek s elutáltassa vele a tótokat.

Tromf tromfra. A harmadik félévre Péter nagybácsi megtudván Bécsben,
hogy ott a komteszeknek egy kis szerecsenjök is van, nosza rögtön ő is
kerített egy szerecsent, a mellé hátas lovat, társalkodónőt, divatos
ruhákat Párisból és Turócz-Szent-Mártonból két nevelőt, akik
belecsepegtessék a szláv szellemet és elutáltassák a magyarokat.

De ez még mind semmi ahhoz a pazarláshoz képest, amivel erre Gáspár úr
visszafelelt a következő félévben. Ezt tessék aztán utána csinálni!

Gyönyörű női fogatot vásárolt a Csáky grófnőktől, kékselyem bélésű
baldachinnal a kocsi tetején; a bakon magyar kocsis, a lovakon czifra,
sallangos magyar szerszám. Társalkodónő, nevelőnő, két apró inas nyalka
huszárruhában, mind magyarok s mind az Apolka szolgálatára rendelve. A
nagy kertjében egy kis palotaszerű villát építtetett neki, locsogó
szökő-kutak előtte. Rózsabokrok, pálmák, exotikus növények köröskörül;
drága brokát selyemmel bútorozott szobák bent, melyekbe minden héten
össze voltak híva az egész városka előkelő leányai játszó-társaknak.
Csak egy királyleány ragyoghat, dúskálhat ilyen pompában. Ámbátor
tetszett ez a Gáspár úr Miloslav fiának is, aki épen vakáczión volt
otthon a prágai egyetemről s igen jól érezte magát a feslő bimbók,
bakfischek között.

A jogász urat eleget ingerelték az ösmerősök az apja ellen: «Megőrült az
öreged, mindenedet elveri arra a fruskára! Ki látott már valaha ilyen
szamárságot a világon!»

De a kis fruska olyan szép volt! Karcsú, nyulánk, olyan előkelő úri volt
a drága selymekben, csipkékben s olyan szépen tudott ránézni azokkal az
édes szemeivel mindenkire, még a Miloslav gyerekre is, hogy csak
helyeselni lehetett, ha nem hagyják szükséget szenvedni semmiben.

Az apát is váltig figyelmeztették a pánszláv barátjai, ismerősei:

– Ej, ej, Gáspár! Hová lett az eszed, vén Gáspár! Tréfa, ami tréfa. A
leánykáért nem kár, de hátha a fiadra is ráragad az a veszedelem, amit a
Péter boszantására a házadban összehoztál.

És csakugyan, a fiatal Trnowszky nagy barátságban látszott lenni mind
Apolkával, mind a debreczeni nevelőjével, Szabó Pállal. Némelykor ott
üldögélt a leczkék alatt a leányka szobájában.

De az öreg Trnowszky mégis csak makacsul rázta azt a nagy, kopasz fejét
és vállat vont:

– Az mindegy. Ha az ember lő, hát lő. A serétekből oldalvást is eshetik
valami… oldalvást is. De azért mégis csak lő. Hát én is csak lövök arra
a zsiványra, míg csak el nem pusztul, meg nem pukkad a mérgében.

Az egész város kiváncsi volt, hogy mitévő lészen most Trnowszky Péter,
ha újra hozzá kerül Apolka? És hogy mi lesz mindezeknek a vége? Meddig
győzik ezt az oktalan liczitálást? Annyi egyszer áll, hogy alig
következhetik magasabb skála. Rothschild kellene már ahhoz.

A jó isten tudja, mi lett volna, ha egyéb események nem jönnek közbe. Az
példáúl, hogy a zsolnai pánszlávok az Apolka magyar szellemű neveltetése
miatt orrolván, Péter által is felizgatva, egy este macska-zenét adtak
Gáspárnak és beverték az ablakait. Mire dühbe jött Gáspár és másnap
mingyárt folyamodott és nevét és törvényes örököseét _Tarnóczyra_
változtathassa. (Jaj, megfordulnak sírjaikban a becsületes Trnowszky
ősök csontjai.)

S így fokozatosan belekergetve a magyarságba, a fia pályáján is
fordított egyet: ahelyett, hogy elküldte volna, mint előbb tervezte, még
egy évig a szent-pétervári egyetemre, beválasztatta Zsolna városánál
vice-jegyzőnek, mondván:

– Szagold meg egy kicsit itthon a közügyeket, fiacskám; két év mulva jön
a követválasztás s te mégy fel Budapestre a parlamentbe, ha én mondom. S
kevélyen ütött a mellének azon helyére, ahol a bugyellárisát tartotta, a
mellény belső oldalán lévő zsebben.

Tarnóczy Miloslav tehát otthon maradt Zsolnán és hozzászagolt némileg a
közügyekhez, de ki tehet arról, hogy a közügyeknél is édesebb illata
volt az Apolka hajának.

Hát ott legyeskedett a lányka körül, lapdázott vele a pázsiton, a
kertben, együtt lovagoltak ki a budetini erdőcskébe, segítette
tanulmányaiban is, bogarakat gyüjtött, lepkéket fogdosott a gyüjteménye
számára, kirándult a hegyek közé, hogy ritka növényeket hozzon
lenyomtatni, megszárítani az Apolkának. A lányka rajongott a
természetrajzért. Szabó Pál, aki nagy botanikus volt, csepegtette bele
ezt a tudományt.

Miloslav úrfi pedig valóságos üzletet vitt a talált ritkaságokkal.
Minden szokatlan kinézésű növényért kapott egy közönséges rózsát vagy
szegfűt, ami éppen akkor a hajában volt Apolkának; egy
hibiskus-virágért, minthogy az egy soha nem látott csoda-szépség volt,
kapott egy szőke hajtincset. De én istenem, mennyi huzavonába,
alkudozásba került ez, míg végre megtörtént a vásár.

Szinte nem tudott betelni örömében a sáfrányvörös virágfürttel.

– Hol jutottál hozzá, Miloslav?

– A nedeczi várkertben szakítottam.

– Jaj de nagy ördög vagy! (És rámosolygott hálásan arra a nagy ördögre.)
Jaj de kár volt letépni szegénykét.

– No csak meg ne sirasd, hiszen nő majd a tövén másik.

– És mennyi idő alatt nő meg a másik?

– Esztendőre ilyenkor.

Apolka elkezdett tapsolni, ugrándozni széles jó kedvében az udvaron,
mennykék köntösének hasított, bő újja libegett-lobogott két oldalt, mint
két tündérszárny.

– Hiszen akkor én jól megcsaltalak téged, te Miloslav, te csacsi, mert
az én hajam két hét alatt is kinő.

Miloslav mosolygott és nemsokára szerzett valami beszterczebányai
professzortól egy amerikai skarabeust; egy akkora bogarat, mint egy
csíz. Egy igazi óriást a bogár-világban; két fényes gránátszin szarva
van; barna, kétfelé osztott felső teste olyanformán néz ki, mintha a mi
cserebogarunk ükapja lenne, az pedig mellette csak szopós-gyerek.

Mikor Apolka meglátta a bogarat, oda lett szenvedélyében:

– Meghalok, Miloslav, ha ide nem adod.

Miloslav pedig játszotta a makacsot, sopánkodott, esküdözött, hogy oda
nem adhatja, mert így, mert úgy, ő is bolondja a bogárnak, de meg olyan
bogár kettő sincs Magyarországban. Amerikai bogár! Az ördögbe is, az nem
tréfa. Mennyi ideig kellett annak utazni, míg ide került Zsolnába! Az
igaz, hogy holta után tette meg az utat és ilyenkor kisebb fáradság,
hanem azért mégis valami. Még ha esetleg odaadná is a bogarat Apolkának,
bizony nem teheti olcsón.

– Hát mit kivánsz érte, Miloslav?

– Nem tudom én. (Pedig már tudta, mert mosolygott a selyma.) Hát mit
adnál?

– Nem tudom én. (Pedig már sejtette, mert elpirult.)

Végre is aztán egy csókban történt a megállapodás, sok titkos, néha
megzavart tárgyalások után.

Először csak elvben lett elfogadva az alku. Azután jött az első kérdés,
hogy hol? A kertben. De hátha látják? No és ha látják is. Hát nem ér meg
ez a bogár egy csókot, még ha látják is?

A skarabeus az Apolkáé lett. (Bolond ez a Miloslav, gondolta Apolka,
hiszen talán ingyen is megcsókoltam volna.) S azontúl minden «régi pénz»
kivétetett a forgalomból. Beállott a _csókvaluta_. A jelentéktelen
bogarak és növények is, a miket Miloslav talált, csókokra váltattak fel.
S az is mind kevés volt. Miloslav eleget sopánkodott: «De szegényes, de
hitvány ez a felső-magyarországi flóra!»

Az öreg Tarnóczy nem sokat vett észre ezekből a dolgokból, mindössze a
fia növénygyüjtő szenvedélyére tett néha egy-egy csípős megjegyzést:

– Gyerek vagy, nagy gyerek vagy, Emil. (Utóbb már a fiú szláv hangzásu
keresztnevét is átfordította – hátha ez is boszantaná Pétert.) Milyen
ostobaság! Egész nap bogarak és növények után mászkálni. Hát egyáltalán
nem gondolsz arra, hogy innen-onnan képviselő lesz belőled s akkor nem
növények, hanem helyiérdekű vasutak után kell futkároznod?

Nem, az öreg Gáspár semmi mást nem sejtett és csak az utolsó napon
világlott ki minden. A félév utolsó napján. A mikoron is Péter emberei:
egy társalkodóné, «szlecsinka Skultéty» (Skultéty kisasszony) egy vén
talp, a már említett kis néger (azóta se láttak Zsolnán szerecsent) és
egy angol komornyik nagy pofaszakállal, hosszú, vállig érő hajjal,
megjelentek Gáspár házánál, hogy a kisasszonyt elvigyék a másik
nagybácsihoz. Künn a régi ponny-fogat várt, a régi kocsissal, ki vigan
pattogott ostorával, míg a kis ponnyk lesütötték okos fejeiket, mint
tavaly ilyenkor. Semmi se volt új, csak a méltóságos, komor magatartású
komornyik, csattos czipőkben, térdig érő harisnyákban. Csak olyankor
látni ilyeneket Zsolnán a marquisek körül, ha valami franczia vígjátékot
adnak a szinkörben.

Apolka elsápadt, midőn beléptek a tornáczra, lassú reszketegség fogta el
a lábait, kénytelen volt leülni.

– A kisasszonyért jöttetek? Úgy van, válnunk kell – mondá Gáspár
nagybácsi nyugodtan, egy gyülölt pillantást vetve a testvérbátyja
cselédjeire. Hát eredj fiam, Apolka a szobáidba, vedd fel a legrosszabb
gunyáidat, azután menj isten hirével és vigyázz magadra, gyermekem, hogy
abban a zsivány-fészekben el ne pusztulj egy félév alatt.

Apolka lehajtotta a fejét az asztalra, zokogott és nem mozdult.

– No hát, miért nem mozdulsz? Mért sirsz? Hiszen majd visszajösz.

– Itt szeretnék maradni – lihegte a leány csendesen, tompán.

– Ejh, lári-fári – mondá keményen a nagybácsi, – menned kell, punktum. –
Mire visszajösz, már hosszú ruhák fognak rád várni. Hallod-e, Apolka,
hosszú ruhák?

Ezt azért mondta és tótul mondta, hogy a cselédek megértsék és
elmeséljék otthon Péternek s hogy Péter, aki már megvarratta a félévre
való holmit, új költségbe ugorjék, csakhogy őt megelőzze. Vidáman
dörzsölte a kezeit e jó ötlet felett.

Apolka föltápászkodott, kitörülte szemeiből a könyeket, aztán
odatántorgott a nagybácsihoz, kezet csókolt neki, az visszacsókolta
homlokán, majd a Miloslavnak nyujtott kezet, aki az apja mellett állt,
sápadtan, szótalanul:

– Ej, no, Miloslav – mondá és még mosolygott is, de fájdalmasan – most
már úgyis tél van, nem szerezhetnél nekem növényeket.

– Hát persze – motyogta a fiú siri hangon.

Pedig dehogy volt tél, már éppen kezdődött a tavasz. A téli kertté
alakított folyosó üvegein az első szűzies napsugarak mászkáltak
kívülről, mintha bekéredzkednének a fűtött helyiségbe. Bent a sorjába
rakott kaktuszok, fikuszok és leanderek álomból látszottak ébredezni. A
külső melegtől mintha észlelni kezdenék, hogy egész eddig rá voltak
szedve. Szegény hiszékeny virágok!

A macska kint az udvaron nyujtózkodott, a napfényen melengette öreg
hátát. Egy gesztenyeszinü tyúk ma vezette ki először kicsinyeit s
gangosan sétálgatott velök, a hó alúl kiszabadúlt különféle száraz
kórók, csutkák között. Olyan egyformák most, a fehér hó mind sárgára
festette. Ki birná megkülönböztetni, hogy melyik himbálta tavaly a
tulipánt, melyik a basarózsát, vagy a pimpót. Szegény rövidéletű
virágok!

Mindenütt a tavasz langyos lehellete suhogott, csak az Apolka szívében
volt tél, azért mondta a Miloslavnak: «Most már úgyis tél van».

És azután indult, tántorgó léptekkel, elől eresztve a hosszú folyosón a
Péter nagybácsi cselédjeit, csak az ajtóban fordult meg s nézett vissza
még egyszer.

– Elfelejtettél valamit? – kérdé Gáspár úr közömbösen.

– Nem, semmit – susogta elhaló hangon s nyúlánk termete kígyószerüen
meggörbült, mintha össze akarna törni. Szeme behunyódott, mintha két nap
aludna el egyszerre és a két nap helyén két patak nyitódnék.

Oh, de szép volt így. Nem is birta ezt tovább megállni Miloslav;
egyszerre felugrott s utána kiáltá:

– Megállj, gyere vissza, Apolka.

A lányka néhány lépést tett befelé, önkénytelenül, gépiesen, mintha egy
láthatatlan, erőszakos hatalom kényszerítené:

– Mit akarsz?

Miloslav arcza égett, szemei fénylettek, hangjában soha nem hallott ércz
csendült meg.

– Én felejtettem el valamit, Apolka. Elfelejtettem megmondani apámnak,
hogy te nem mehetsz el többé innen.

Az öreg Gáspár megnyomkodta pipájában a hamut:

– Miféle beszédek ezek, te ficzkó? Hogy azt mondod, nem mehet? Hát
hogyne mehetne?

Skultéty kisasszony, ki az ajtónál állt, meleg, czobolyprémes bundát
tartva a karján, átadta a finom ruhadarabot a komornyiknak s maga
Apolkához közeledve, megrángatta kissé a szoknyáját.

– Gyerünk már, kisasszonyka! a ponnyk fáznak odakünn.

– Mingyárt, mingyárt!

Miloslav odalépett az öreg elé, lehajolt és kezet csókolt neki.

– Apuka – mondá behizelgőn, azon a régi gyermekes hangján, melylyel
mindent ki tudott vinni.

– No, no, ne érzékenyíts el, kölyök, mert pofonütlek, beszélj világosan,
mit akarsz?

– Azt akarom, hogy az Apolka ne menjen el többé tőlünk.

Az öreg csodálkozó szemeket meresztett rá.

– Ne menjen? És ugyan miért ne menjen?

Miloslav lesütötte a szemeit, mint egy leányka. Hiszen csak huszonhárom
éves volt, bajusz még csak most kezdett serkedni ajkai fölött. Zavartan
keresgélt a feleletek közt, végre is ezt az egy gyerekes, makranczos
mondatot találta:

– Hát csak.

– Ez nem felelet.

– Megmondjam?

– Meg.

– Igazán megmondjam, apuka?

– Természetesen.

– De igérd meg, hogy nem haragszol meg.

– Jó, nem haragszom.

– De látod, még neki sem mondtam meg.

– Kinek?

– Az Apolkának.

– Mit?

– Azt, hogy elveszem feleségül.

Mondjam-e, ne mondjam, hogy lett erre a szóra Apolka biborpiros s hogy
rohant el egyszerre, feldöntve vázát, virágcserepet, futott-futott végig
az üvegfolyósón, ki az utczára, kis kezét szívére szorítva, az öreg
Gáspár pedig az indulattól hörgő hangon ordított fel:

– Hol a korbácsom, hol a korbácsom!

Hanem iszen nem várta a korbácsot Miloslav, futott ő is az Apolka után,
kit éppen akkor emelt fel a kocsira Skultéty kisasszony. A komornyik is
elhelyezkedett már a bakon, hanem jó szerencse, a szerecsen még nem
kapaszkodott volt fel a kocsi hátuljára.

Miloslavnak volt még ideje megkérdezni suttogva, izgatottan:

– Mikor láthatlak, Apolka? Mikor válthatok veled egy pár szót?

– Jaj, minek volna az, Miloslav? Minek tettél olyat, te rossz fiú?

Apolka teste reszketett a meleg czobolybundában, melyet Skultéty
kisasszony ráterített.

– Mikor, mikor? – sürgeté a fiú kétségbeesetten.

Apolka lehajolt hozzá és magyarul súgta, hogy ha hallanák is a cselédek,
meg ne értsék:

– Tíz órakor este Péter nagybácsi le szokott feküdni, ekkor kinyitom az
ablakot s beszélgethetünk, ha odajösz.

– Szeretsz? – lihegte vad szenvedélylyel.

– Nem tudom – felelte a leányka elhaló hangon, végtelenül szomorúan.

A kocsis megsuhintá ostorát s a két kis ponny megindult vígan koczogva,
keresztül a piaczon, a Trnowszky Péter háza felé.

A kiváncsiak, az ácsorgók, akik meglátták útközben a fényes fogatocskát,
a fejedelmi szolgaszemélyzettel, egymást figyelmeztették:

– Ni, ott megy a «herczegkisasszonyka», az egyik bolondtól a másik
bolondhoz.

A főpiaczról betértek rézsút a Buza-utczába, átmentek a kis kőhídon,
ahol már hallani lehetett a nyíló kapu csikorgását a Trnowszky-portán.

– Itthon vagyunk – selypíté Skultéty kisasszony.

Apolka szétnézett, hogy merre van Péter bácsi, de ezúttal nem várta az
udvaron a cselédek között, mint máskor. Az angol komornyik segítette le
a kocsiról, aztán elől eresztve, végigvezette a szobákon. Skultéty
kisasszony utánuk tipegett s kesernyés arczczal szórta az
útbaigazításokat.

– Ez az ön lakosztálya, kisasszony.

– Tavaly is ez volt.

– De most szebb.

Csakugyan remekül volt bútorozva a boudoir; piczi rococo-székek,
faragott apró asztalkák, szekrények. Minden oly kedves, olyan liliputi
volt. Babának való szobák.

– Ezekben a szekrényekben vannak a kisasszony ruhái.

– Jó, jó, a ruhákat ráérek megnézni, de hol a bácsika, édes Skultéty
kisasszony?

– A bácsika? Nem tudom, kisasszony.

– Keresse fel, édes Skultéty néni. Talán nem tudja, hogy már megjöttünk.
Vagy talán nem akar engem látni?

Az öreg kisasszony elcsoszogott, csak a hosszú hajú, zordon angol
komornyik állott ott némán, miután szépen lerakta a kocsiról lehozott
plaideket.

– Ön is elmehet már!

– Nem gondolnám, te kis kígyó – szólalt meg dörgő hangon s egy rántással
letépte magáról álhaját, fekete pofaszakállát.

– Szent isten, – sikoltott fel Apolka, elfehéredve, – maga az, Péter
bácsi?

– Nos, igenis én vagyok, kisasszonykám. S gúnyos alázatossággal hajtotta
meg magát. – Persze, én vagyok, a jó bolond Péter bácsi vagyok. És a jó
bolond Péter bácsinak az az ötlete támadt, hogy csinál egy rossz tréfát
és megnézi az ő szeretett öcsécskéjének a háztartását színről-színre,
úgy, hogy azt soha senki se tudja meg. A testvéri szeretet vonzott. S
azonfelül gondoltam magamban, a hugocska fészkét is megnézem, a szegény
ártatlan gyermekét. Látni, hallani akartam egyet-mást. De nem ennyit,
nem ennyit.

Apolka egy székbe roskadt.

– Csak kelj fel, leány – förmedt rá, a gúnyolódó hangból egyszerre
átcsapva a haragosba. – Ebben a házban nincs helyed többé!

A «Dudu» papagály a mennyezetes nyoszolyácska feletti kalitkából
rikácsolni kezdte e perczben: «Jó, napot, Apolka, jó napot.» Az óra
csendesen, kimérten ketyegett.

– Hát azért hizlaljalak én itt könyörületből, hogy azé a gézenguzé légy,
a halálos ellenségem fiáé? Láttam, hogy sirattad, hallottam, mikor az
ablak alá hittad. Szégyen, gyalázat! Az utczán nem akartam botrányt
csinálni. De nem tűrlek itt egy perczig sem, hálátlan teremtés. Fel is
út, le is út, takarodj rögtön a házamból!

A szegény Apolka keserves sírásra fakadt, még összetette a kis kezeit,
még ráemelte könyörgő tekintetét, de szólni nem bírt; hasztalan is lett
volna, az öreg kegyetlen kézintéssel mutatott az ajtó felé.

Mit tehetett, ment, ment úgy, amint jött, ki az ajtón, ki az utczára egy
szál kendő nélkül, egyetlen szó nélkül. Még a koldus is visz valami kis
batyut, de neki semmije nincs. Elfogta a bizonytalanság rémülete. Lábai
megcsuklottak, alig bírt lépkedni. Mintha még mindig várná, amint
végigment az udvaron, hogy visszahívja az öreg. «Gyere no vissza,
Apolka, ne bolondozz», hiszen csak kell szívének lennie. Zsibbadt
piszmogással nyitotta ki az utczaajtót, még mindig figyelt, de semmi
hang se szólította, csak a papagályé: «Jó napot, Apolka, jó napot!»

Künn volt az utczán, a széles, nagy világban. Hogy háborgott, hogy
zajlott az a szegény szíve. Úgy érezte, hogy mindjárt meghasad.

Az utczaajtó félig nyitva maradt. Visszanézett önkénytelenül, talán
minden utógondolat nélkül, vagy talán remélte még, hogy kinyílik az
ablak s a nagybácsi inteni fog. De egy lélek sem mutatkozott az
ablaknál, a nyitott ajtón is csak a Garam kutya sompolygott utána nagy
lomhán, hozzá ért, körülszaglálta és visszafordult morogva. Ez a morgás
volt a búcsuztató.

Hát már most hová menjen? Azok a többi házak két sorjában olyan
ismeretlenül, idegenül meredtek rá. A kémények hogy füstölögnek.
Mindenik házban főznek ilyenkor a városban. Hát neki hol főznek? A füst
vidáman szállt, szállt a felhők közé. Minden kéményből oda szállt a
füst, minden füst tudja az útját, csak ő nem tudja, hová menjen.

Hova egyebüvé, ha nem a másik nagybácsihoz?

Meggyorsítá a lépteit, mert fázott, didergett. Vékony májszín ruhácska
volt rajta s bár a napfény nyájasan nevetgélt, még annyira nem vitte,
hogy elkergette volna a telet. Makacs kutya az, kivált itt a felvidéken,
harapdál, incselkedik, nehezen jön, még nehezebben megy:
vissza-visszafordul s mikor már a tavasz azt hiszi, hogy ő az úr s zöld
selyembe öltözteti a vidéket, még akkor is megteszi azt a hóbortos
tréfát, hogy bekukkan s nagy hirtelen bemeszeli fehérre.

Futva érkezett a Tarnóczy Gáspár házához s megrántotta a kapuajtón a
csengetyűt.

Gáspár nagybácsi épen künn az udvaron őgyelegvén, maga jött ajtót nyitni
s óvatosságból kinézett előbb a kémlő lyukon. Csodálkozva pillantotta
meg Apolkát, de csak félig nyitotta ki az ajtót.

– Mit keresel itt? – kérdé haragosan, de egyszersmind csodálkozva.

– Ereszszen be, bácsikám, ereszszen be!

Halk, nyöszörgő hangja szívrepesztő volt.

– Mondd meg előbb, mit akarsz?

– Könyörögni akarok, hogy fogadjon be; a Péter nagybácsi elkergetett a
házából.

Gáspár úr méregbejött, a szemei szikrákat szórtak.

– Úgy? Elkergetett a zsivány? És most ide akarsz jönni végkép az én
nyakamra? Persze, persze. Hát olyan nagy szamárnak tartasz te engem?
Ugy-e jó volna, még jobban behálózni a fiamat? Nagyon korán kezded a
mesterséget, kis pondró. Elpusztulj innen, mert a kutyákat uszítom rád.
Hallani se akarok többé felőled.

Ezzel becsapta az ajtót s Apolka künn maradt a hidegben.

Még egy óra előtt irigyelt kisasszony volt, a két testvér gyülölködő
szeszélyének eszköze. Még fényes fogaton robogott az imént, most
félénken lapul meg a házak mellett, amint a mellék-utczákon át egyenesen
Klivényiék felé tart. A korhely irnokban van egyetlen reménye. Talán
befogadja. De hátha az sem fogadja be? Több rokon, ismerős már nincsen,
csak még a Vág, az örökké siető vén folyam. A Vág befogad mindenkit, a
Vág nem válogatós. Akiknek föld-anyánk azt mondja: «Nem kellesz itt, mit
keresel itt, nincs számodra semmim» – vízanyánk sokkal jobb, gyöngéden
odainti: «Hát gyere hozzám!» s ezüst-fodros ágyat vet az elfáradtnak.

Klivényi otthon volt és amint megösmerte Apolkát a küszöbön, elébe
futott, összecsókolta, a néni sírva fakadt örömében.

– No hát eljöttél – szólt Klivényi. – Meglátogattál. Szép volt tőled.
Kutya mája, de megszépültél. Hallod-e Apolka, olyan vagy, mint egy feslő
liliom. Hát mit hoztál nekünk, édes galambocskám?

A leányka szomorúan rebegte:

– Bizony csak magamat, csak magamat.

S aztán elbeszélte egész terjedelmesen, hogy bántak el vele a
nagybácsik. És irulva-pirulva bevallotta azt is, hogy a Miloslav az oka
mindennek. A szegény Miloslav, aki azt mondta az apjának, hogy feleségül
veszi; ezért haragudott meg Gáspár bácsi s a komornyiknak átöltözött
Péter bácsi. Jaj, olyan gyerekes ez a Miloslav; micsoda bajt csinált,
istenem, istenem.

Az írnok csak hallgatta, hol összeránczolt homlokkal, hol fölkaczagva.
«Oh a zsiványok, a zsiványok», – azután így szólott nyájasan:

– Okosan tetted, fiacskám, hogy derék gyámatyádra gondoltál. Nagy
szatiszfakczió az nekem. Ezentúl megint a mi leányunk leszel, punktum.

Szép agátköves ékszert pillantott meg a fülében. Vígan dörzsölte meg a
kezeit, míg ellenben szemeit az égre emelte:

– És így minden nélkül eresztettek el a zsiványok, így minden nélkül!

– Dolgozni fogok, bácsika.

– Ugyan ne izélj! Dolgozni, ezekkel a te remek fehér kezeiddel. Hiszen
csak ösmerek talán istent, hogy ne hagyjam.

– De hisz a bácsika szegény és nem tarthat el ingyen.

– Szegény az ördög, gyerekecském, mert lelke nincs; de nekem van lelkem
s meg tudom becsülni, mi mire való. A csizmatalpba a király se veret
arany szögeket. Az volna, fiacskám, a nagy pénzpocsékolás, ha dolgoznál
s kemény munkában rontanád a karcsú derekadat, finom varrásokban a
ragyogó szemeidet. Az volna a nagy pénzpocsékolás, kutya mája!

A lányka csak hallgatta, de nem értette meg, mosolygott is hozzá.

Apolka Klivényiéknél maradt és most a korhely sokkal szelídebben bánt
vele, mint két év előtt. Miloslav mingyárt másnap kiszimatolta hollétét
és sokat őgyelgett a ház körül, hogy egy-egy perczre láthassa, hogy egy
pár szót válthasson vele titokban, mert Klivényi ellenezte a
találkozásokat.

– Meglövöm a fattyút, ha itt látom, sóval lövöm meg – fenyegetőzött
minduntalan. – Nem hozzád való, ha mondom. Vigyázz, vigyázz, Apolka, ez
nem úr, ez tolvaj, ez lopni akar.

– De bácsikám, hiszen unokatestvérem – és szemérmetesen elpirult.

Klivényi fölemelte ökleit s ajkai rángatóztak.

– Nem engedem, hogy engem meglopjanak, azaz hogy téged, azaz hogy engem
is. Nem, nem! Ha még egyszer látlak azzal a tacskóval beszélni, Apolka,
abból baj lesz.

De a szerelem leleményessé teszi az embereket. A szerelemhez ravaszságot
is ad az isten. Az Ámor nyila mézzel van megkenve, de e mézbe az égiek
egy kis rókazsírt is csöppentenek.

Klivényi szívéhez könnyű volt hozzáférni és Miloslav csakhamar eltalálta
ezt az utat. Ez az út egy pompás kiszívott szivarszipkán keresztül
vezetett. Az irnoknak ugyanis többféle mellékkeresete volt. A város
fösvény, nem ad elég fizetést, de az embernek van esze, hogy használja.
Klivényi az átírt bélyegekből ki tudta venni valami vegyi szerrel a
tintát s ez is hozott valamicskét a konyhára, de a főjövedelmét a
tajtékszipkája képezte. «Körülbelül annyit hoz, – szokta mondani, – mint
egy kisebbfajta falusi birtok». A szipkát minden hónapban kijátszatta
száz ötvenkrajcáros numerusra. Ez ötven forint havonkint, csinos kis
összeg és nem verheti el a jég, nem moshatja el a víz. Biztos jövedelem.
Mert aki nem tesz, az egyszerűen pánszláv és komisz ember, abban egy
egész hónapig turkál a Klivényi gonosz nyelve.

Ami a szipkát illeti, azt gondolnátok, valami műtárgy, valami remek.
Dehogy; hisz akkor nem érne semmit, mert aki megnyerné, zsebre vágná és
vége lenne, de a Klivényi szipkája egy koromfeketére szítt, török pasát
ábrázoló locskos, szutykos jószág, amit úri ember utálna a szájába
venni. A nyerő tehát ősidőktől fogva mindig visszaajándékozza a szipkát
Klivényinek, mert mindig valami kényes, finnyás úr nyeri.

Egy nap Miloslavhoz került az ív, ez az örök vándor s a viczejegyző úr
ötven numerusra írta rá a nevét. Ötven numerus nagy dolog! Hisz akkor
kétszer is ki lehet játszani a szipkát ebben a hónapban! (Éppen a szép
május volt.) Klivényi ezen szipka szerint osztályozta az embereket; aki
két számot tett, arra már azt mondta, hogy jó ember, a három szám azt
jelentette: «ritka becsületes ember». A négy számból nagy jövőt jósolt
az illetőnek, de ötven számot megtenni olyasvalami volt, ami
elkápráztatta, ami minden haragját, epéjét elsöpörte.

– Ohó! – kiáltá – hisz ez egy fenomenális ficzkó, egy aranylélek! – s
mikor este meglátta az úri vendéglőben, nyakába borult elérzékenyülve,
«pertu» lett vele. Természetesen Miloslav fizette a borokat.

És azután mindennap találkoztak. Elválhatatlan barátok lettek. Néha most
már elmehetett Miloslav az irnok házához is s beszélgethetett Apolkával
(ámbár Klivényi Argus-szemmel figyelt). Apolka teljesen beletörődött az
új állapotba s ha kérdezték, elfelejtette-e már az elmult fényt,
mosolyogva vont vállat: «Hisz az csak komédia volt».

A nyár elejével szinészek érkeztek Zsolnára, Lengefi Elemér kitűnő
társulata, kik egy deszkából összetákolt nyári szinkörben játszottak. A
város megélénkült általuk, a vidékről be-bejöttek az előadásokra az
előkelő urak, a budetini honvédtisztek meg éppen mindennaposak voltak.

Klivényiné már hetek óta beteg volt, negyven fokos lázban feküdt, midőn
egy délután fütyörészve jött haza az irnok a hivatalból.

– Apolka, – szólt – egy derék, finom úrral ösmerkedtem meg a napokban.
Egy igazi főúrral, aki az utczán látott téged és nagyon megtetszettél
néki. Azt mondja, hogy olyan vagy, mint Tündérszép Ilona. Egy kedves, jó
bácsi az, aki két jegyet vett a mi számunkra a szinházba. Csinosítsd fel
magad, Apolka, mert elmegyünk. És légy nyájas iránta, gyermekecském.

Apolka szabadkozott, hogy a nénit kell ápolnia.

– Igaz-e, néni?

De a néni nem felelt, a szegény, kiaszott asszony átlátszó sárga
arczbőrrel, öntudatlanul feküdt vánkosain.

– Csitt, egy szót sem, meg kell lennie – felelte Klivényi keményen. – A
szomszédasszonyt, a Kubiknét elhívjuk, az fog vigyázni a betegre. Mi
haszna volna annak, ha itt zörögnénk az ágya mellett? Ha az Isten
akarja, hát nélkülünk is meggyógyítja. No, hát nem igaz?

Kubikné, egy bagolyképű özvegy tímárné, eljött este.

– Vigyázzon, Kubikné – rendelé az irnok – és ha vizet kérne, adjon a
betegnek, ha pedig egyebet kérne, azt is adjon, ha talál.

Aztán karon fogta Apolkát és elmentek.

– Szépen, magasan tartsd a fejedet, délczegen lépkedj, szívecském, hogy
lássanak, hogy bámuljanak. Kijebb dülleszd egy kicsit a melledet… Hm,
értem azt a selyma Ádámot, hogy ilyen nagy étvágya volt az almákra. Igy
ni. Igy vagy te gyönyörü.

Zártszékjegyeik voltak, mingyárt az első sorban. Az idegen úr már várta
őket; finom arczú, előkelő magatartású férfiú volt, már egy kicsit idős,
de élénk és ruganyos. Nagyon, nagyon kedves úr volt, minden szava
ropogott és olyan édes volt, olyan kellemes volt, mint a czukor.

Felkelt, mikor az Apolka jött és bemutatta magát:

– Én báró Behenczy Pál vagyok.

S mindez olyan előkelően, finoman csengett, a czipője talpa recsegett, a
monoklija fénylett, ragyogott a szemén s a zsebkendőjéről, az egész
ruhájáról rezeda-illat áradt szét a környéken.

A leányka félénken húzódott el tőle, lopva tekintett rá és
megborzongott, ha megszólította, pedig egyre megszólította;
összerezzent, felelt kurtán, idegenszerű hangon, olyan furcsának
tetszett neki a saját hangja, hogy rá nem ösmert, aztán figyelt, figyelt
a darabra, melynek az volt a czíme: «Mátyás király lesz». Ah, milyen
szép volt a kis Mátyás virágos, szoknyás köntösében, hát még anyja, a
fölséges Szilágyi Erzsébet, ki egy közönséges paraszthalinát viselt,
mely arany papiros-szalagokkal s apró, szintén papirból kivágott
csillagokkal volt díszítve.

A második felvonás utáni közben eltűnt a báró és csakhamar egy csomag
bonbont és czukros mandolát hozott Apolkának.

A leány Klivényire nézett, hogy elfogadhatja-e, az beleegyezően
hunyorított a szemével. Apolka azonnal ropogtatni kezdte a mandolákat,
fogacskái az alabástrom fehérségével ragyogtak a sötét-piros színű ajkak
között.

– Ah! – sóhajtott fel minduntalan. – Haza kellene már mennünk, bácsika.
A néni talán nagyon is rosszúl van.

Klivényi bosszúsan felelt rá:

– Ugyan ne prézsmitálj örökké! A néni olyan szívós, mint a macska; nem
lesz semmi baja, ha a házon hajítod is át. Ha már itt vagyunk, nézzük
végig a darabot. Sőt tovább megyek; ha a néni beteg, az annyit jelent,
hogy nincs otthon vacsora, vacsorálni tehát elmegyünk a vendéglőbe.

– Én is, bácsika? – kérdé félénken.

– Te is, fiacskám.

A szinházban ott volt Miloslav is, aki a felvonás között átjött
beszélgetni; előre mondott egyes részleteket a darabból, hogy
negyvenezer ember fogja kikiáltani a kis Mátyást királylyá a Duna jegén.

– Oh, de gyönyörű lesz! – kiáltá Apolka elragadtatva, ki együtt érzett a
rabságban levő Hunyadi-gyerekkel.

Azt is megujságolta Miloslav, hogy a primadonna miatt holnap párbaj lesz
a Szmialovszky Antal és Kalina Gyuri között és hogy ma az egész
szinész-trupp ott fog vacsorálni az «úri vendéglőben».

– Mi is oda megyünk, Miloslav. Reménylem, velünk tartasz?

– Természetesen.

– Ha megengedik, – szólt közbe Behenczy Pál – én is önökhöz csatlakozom.

– Nagy szerencse lesz, – felelte Klivényi és bemutatta Tarnóczy
Miloslavot a bárónak.

Előadás után négyen foglaltak el egy sarokasztalt. Behenczy franczia
pezsgőt hozatott és «Zsolna legszebb virágáért» ürítette poharát.

– Istenemre mondom, szeretnék még egyszer huszonötéves lenni. Mit
szólana hozzá, szépséges kisasszonykám?

Apolka semmit sem szólt, csak a szemeit sütötte le.

– Annyi idős az ember – mondá az irnok vidáman – amennyinek érzi magát.
Igyunk, urak. Szervusz, Miloslav! Te is kóstold meg, kis egérkém,
legalább a szájacskádat nedvesítsd meg. Ugy-e jó? Mi? Hop, nini,
lebomlott a frizurád, Apolka.

Egy fél hajkéve hullt le a vállaira, az irnok megfogta és megdörzsölte
az újjai közt, mint a szövetet szokta a kereskedő, aztán
jelentőségteljes pillantást vetett Behenczyre, a nyelvével csettentve
mondá:

– Finom dolog!

Miloslav felugrott indulatosan:

– Klivényi, pofon ütlek!

Ez a szó vérig fölháborítá Klivényit; olyan vörös lett, mintha
karmazsinbőrből volna az arcza.

– Te? Engem? Egy Klivényit? Egy tejfelszájú ficzkó egy Klivényit? És
miért? Hát mi közöd neked a leányhoz? A leány az enyém, én tartom, azt
teszem vele, amit akarok. (Felgyűrte a kabátja újjait.) No, gyere hát,
ha mersz!

E feleselést csak részben hallotta Behenczy, mert a budetini
honvédparancsnok elmenvén asztaluk mellett, megszólítá:

– Jó estét, Pali! Hol veszed itt magadat?

Behenczy fölkelt az asztaltól és udvariasan rázta meg kezét.

– Eljöttem egy kicsit szórakozni Zsolnára.

– Úgy? – tréfálózott a parancsnok, egy oldaltekintettel a pezsgős
üvegekre. – Te már, amint nézem, benne vagy a _juliusban_.

– Nem még. A julius érintetlen. Jó gazda vagyok. Most csak a
várharangokat adtam el. Abból tart még. Mert csak rátában fizetik azok a
gazemberek.

– Az ördögbe is – kaczagott a parancsnok – erről már hallottam valamit a
fiadtól.

– Ah – szólt czinikus mosolylyal, néhány lépésnyire kisérve a
parancsnokot, ki a tükör alatti asztalhoz tartott, ahol a tisztek ültek
– hol találkoztál a pulyámmal?

– A nedeczi várban van, az unokatestvéremnél.

– A bolondnál? Haragszik?

– Mulat. De úgy látom, te is azt teszed, vén selyma. Ej, no, hol szedted
fel azt a kis virágot?

– No, ugy-e, fölséges egy csirke. Úgy véletlenül bukkantam rá.

– Olyanféle?

– Az lesz. És istenemre mondom, ha most a kezemben volna az ötezer
forintom… De nézd meg csak jól, milyen termet, milyen arcz, milyen
idomok…

Oda tekintettek, de már akkor az egész közönség is oda bámult az ádáz
jelenetre, mely már-már harcziassá kezdett kifejlődni. A fiatal Tarnóczy
felkapott egy poharat és a Klivényi arczába vágta, erre Klivényi se
rest, felhorkant mint egy megvérezett bika, fölemelt öklökkel rohanva
Miloslavra. «Jaj, ne bántsa, ne bántsa!» – kiáltá elhalványodva Apolka
és Miloslav elé vetette magát.

– Agyon taposlak, te béka! – ordítá az irnok s feldöntvén széket,
asztalt, megragadta a lány haját és a saját keze körül fonva a csillámló
arany fonalat, ellódítá a szegény gyermeket, ki zokogva tántorodott a
falnak, a másik kezével pedig fojtogatni kezdte a fiatal embert.

A korcsmáros, a csaposlegény és a vendégek közül is néhány ismerős
odaszaladt, a verekedést megakadályozni, mikor egyszerre felrántotta a
vendéglő-ajtót az öreg Kubikné, a timárné s utat törve magának
Klivényihez, lihegő hangon kiáltá:

– Meghalt a nemzetes asszony, meghalt, meghalt.

Rögtön megösmerte a Kubikné huhogó hangját s eleresztette zsibbadtan a
Miloslav nyakát. «Meghalt», motyogta és bambán nézett maga elé.

Látta képzeletében a kiaszott hullát, a sovány kezeket, a vékony arczot,
mintha egy jégcsapot húzgálnának keresztül a derekán, eszébe jutottak a
temetési költségek s elkáromolta magát. Aztán Miloslav felé fordult s
ujra kigyúlt szemeiben a düh. «Szerencséd, hogy meghalt», hörgé.

Majd lehajtotta a fejét, alázatosan, mint egy keresztényhez illik, s
lassú léptekkel ment a ruhafogashoz a kalapjáért.

– Menjünk, Kubikné! (Kihúzta lófejekkel mintázott zsebkendőjét,
megtörülgette izzadt homlokát, mintha hirtelen eszébe jutna, a szemeit
is.) Isten akarta így! Bizonyára ő akarta. Jer, Apolka!

A leányka keze után nyúlt, de az hidegen húzta el a magáét.

– No ne haragudj, ne okoskodj, hiszen nem akartalak bántani.

Megfogta a vállát és erővel vonszolta, nem bánta, mint egy fadarab, nem
érzett, nem gondolkozott, csak sirt, sirt, hangosan, keservesen. A
szegény Miloslavnak majd a szíve szakadt meg miatta.

Behenczy utánuk szaladt az ajtóig.

– Igen sajnálom, Klivényi úr, igen sajnálom. A viszontlátásig, szép
Apolka.

Apolka nem felelt, hanem az irnok visszafordult s egy pillantással két
pezsgős palaczkra a hütőben, fájdalmasan felsóhajtott:

– Szegény Zsuzsanna, szegény Zsuzsanna, de rosszkor haltál meg!

Künn sötétség volt, barna felhők úsztak az égen, az eső lába lelógott és
minthogy a naptár szerint holdvilágnak kellene sütnie, még a piaczon se
voltak meggyujtva a petróleumlámpák; de a levegő langyos volt, majdnem
fülledt, egy levél se zizzent a fákon. A toronyóra tizenegyet ütött
vastag, kongó hangon. Ilyenkor semmi élet nincs Zsolnán, csak ahol
betegnél virrasztanak, ott ég a gyertya. Az utczák néptelenek, csak
egy-egy egerésző macska suhan el világító fényes szemekkel, kinyujtózott
testtel.

– Nem ártana egy lámpás, Kubikné! – szólt az irnok a vén asszonyhoz, ki
minduntalan megbotlott a hepehupás talajon. – Te pedig, Apolka,
kapaszkodj a karomba, mert én úgy tudom az utat, hogy bekötött szemmel
is haza futnék, olyan gyakorlatom van.

(Hogyne, húsz év óta mindennap megteszi ezt az utat holtrészegen is.)

Apolka félt. Még soha se látott halottat és a nénire gondolt, aki most
halva fekszik, de a lelke elröpült. Úgy érezte, hogy amint lép,
mindenütt mellette huzódik egy árnyék és az is lép egyet: a néni lelke.
Ösztönszerűleg oda kapaszkodott a férfi karjába.

– Így, így – mondá az irnok lágyan – ragaszkodj hozzám, hiszen már nekem
sincs senkim. A Zsuzsanna itt hagyott. Jó asszony volt, türelmes asszony
volt, de úgy látszik, mennie kellett, hát elment. Talán, ha tartóztatom
szegénykét, ha orvos lett volna kéznél, ha megboldogult apád életben
van, ki tudja, talán maradt volna. Egyébiránt mit tudnak az orvosok?
Semmit se tudnak. És végre is, mit ért volna Zsuzsannának a maradás?
Semmit. Szinte azt mondhatom, hogy jól járt és ha meggondoljuk a dolgot,
Apolka, még talán te is jól jártál, mert… mert…

A leányka karját közelebb szorította magához és megállt a Wurda-ház
előtt, mint aki valami fontosat mond, titokzatos lassu szavakkal.

– Mert, látod, azelőtt semmit sem adhattam, nem volt semmim, de most
már, ha akarom, _nevet adhatok neked_.

Apolka, bár nem igen figyelt a szavaira, mintegy ösztönszerűleg
meghökkent s szinte akaratlanul kérdé:

– Mit tesz az, nevet adni?

E pillanatban a Wurdáék kőrisfáján, melynek ágai áthajlottak a szomszéd
utczába (ahol Klivényi lakott), egy halálmadár kezdte kiáltozni
borzalmasan: «kuvik, kuvik». Az irnok a ruháján keresztül is érezte,
hogy a leányka reszket. Lehajolt hirtelen és egy követ vett fel a
földről, aztán a fára hajította:

– Hess, gyalázatos! Ne ugass! Hiszen már elvitted!

De a leányka nem a kuviktól reszketett, attól az előbbi egy szótul
fázott, annak a rettenetes magyarázatnak az előszelétől, ami
következett.

– Hogy mit tesz az: nevet adni? Hát az azt teszi, szivecském, hogy
valaki légy a világban. Hogy állásod, rangod legyen. Mi vagy te most?
Egy porszem, egy semmi, akit eltaposhatnak. De ha én nevet adnék neked,
akkor volnál nemes Klivényiné és az már valaki. Hát érted-e már?

– Nem értem, bácsika – dadogta a leány, – mert hiszen csak a felesége
lehetne Klivényiné.

– Hát persze. Hiszen éppen arra gondoltam, kis bolondom, ha már te
veszed ki a szájamból.

– De az nem lehet… nem lehet – rebegte fojtott, elhaló hangon.

– No ugyan miért? – pattant fel az irnok. – Beszélj őszintén.

Egy hangot se volt képes Apolka kiejteni, melle zihált, levegő után
kapkodott.

– Hát mégse szólasz? Akarom, hogy felelj…

– Hát azért, bácsika, hát azért, mert én még nem vagyok nagy leány.
Hiszen még én kicsi vagyok és… és…

– Értelek, azt akarod mondani, hogy én meg öreg vagyok. Persze, hogy
persze. De iszen én ezentúl is csak apád maradok, te kis csacsi. Apád,
aki rólad gondoskodik. Miattam azt szeretheted, akit akarsz, én csak a
nevemet adom, én csak egy áldozatot hozok neked… Jó lesz-e igy?

Egy-két lépést mentek szótlanul, éppen a halottasház kerítéséhez értek
már, a néni árnyéka még mindig ott lépkedett, ott suhogott a leányka
balján.

– Nos, jó lesz-e? – kérdé újból Klivényi türelmetlenűl, míg elől Kubikné
a kapuajtócskát nyitogatta, – mi a feleleted, Apolkám?

– Ez! – kiáltott fel hirtelen elhatározással.

De már akkor kirántotta karját a Klivényiéből s rohant, rohant
lélekszakadva az éjszakában. Kip, kop! dobogtak a kövek kis czipői
alatt, a merre futott.

Az irnok alig birt szóhoz jutni meglepetésében. – Megállj, megállj! –
ordítá azután. És ő is utána iramodott. De poczakos teste nem volt a
futásra berendezve, meg-megállt kifújni magát, biztató szavakat
hangoztatva utána:

– Hiszen csak tréfáltam! Semmi se igaz. Becsületemre mondom, nem igaz.
Gyere vissza, kis rozmaringom!

Majd ujra szaladt egy sort és ujra kiáltá: «Hiszen csak tréfáltam, nem
igaz semmi sem!»

A karcsú alakot elnyelte a sötétség, sehol se látszott, sehol se
hallatszott már semmi nesz. Ki tudja, hol fut már! Vagy talán
meghúzódott valahol a kapuk alatt, a sövények mellett.

– Gyere, gyere, Apolka!

Hallgatódzott minden felhivása után. Mély csend volt. Semmi válasz sem
jött, csak a Trnowszky Péter udvarából felelte gúnyosan egy kakas:
kikiriki!

* * *

Rebernyik János, a Blázy polgármester úr hajduja, vidra-fogásra indult
az éjjel. Ő találta meg Apolkát elájulva a Vág partján. Mikor
fellocsolta, a leány rimánkodott neki, hogy hagyja beugrani a Vágba.

Rebernyik azonban nem engedte.

– Nem hagylak, kis lányom, mert én keresztény katholikus ember vagyok s
ezt a vallásom tiltja. Te tán lutheránusnak néztél engem? Nem, nem, haza
jösz velem. Jobban szerettem volna egy vidrát vinni haza, de így is jó.
Hogy nem jösz? No azt szeretném én látni! Hát tudod te, hogy kivel
beszélsz? Rebernyikkel, a hatalom emberével.

Elvitte erővel a városházára és a polgármester úr szobájában terített
Apolkának ágyat a hajdúköpenyegekből.

Mikor aztán reggel a mai vásár miatt a szokottnál is valamivel korábban
döczögött be hivatalos helyiségébe a polgármester, ezüst gombos botjával
ütögetve maga előtt a földet és garádicsokat, hogy előre érezzék, ki
jön, bezzeg felette elcsodálkozék vala, hogy valaki fekszik a diványon.
Talán valamelyik szemtelen korhely irnok? Hanem, amint jobban odanézett,
látta, hogy ilyen gyönyörű irnokot isten még nem pingált erre a világra;
de meg a csapadékos, nedves perkál szoknyácska is kilátszott lent a
pokrócz alúl. A formás, keskeny lábacskák egymáson keresztbe téve
pihentek. Az egész szobát betöltötte a szűz, üde test kilehelése, a
frissen szűrt tej illatához hasonló.

A polgármester becsengette Rebernyiket és halkan kérdé:

– Ki az ott, te? Nem merem felkölteni.

Rebernyik aztán elbeszélte, hogy az bizony a Trnowszky doktor árva
leánykája, az Apollónia, hogy s miként találta meg és miként akarta
magát elölni a Vágba.

A polgármester lelkiismerete megmozdult: «Egy kicsit könnyelműen vettük
a sorsát», mormogta, majd megdicsérte Rebernyiket:

– Derék ficzkó vagy, öreg, hogy megmentetted. Ne, itt van egy szivar!

Kihúzta a tárczáját, de szivarjai közt hiába keresett kurtát, hát egy
portorikót volt kénytelen adni, de hozzátette: «Ilyet a király se szí».

A beszélgetésre felnyitotta szemeit Apolka. Nagy, fényes szemek voltak
azok, mosolygók, frissek, édesek, mint a hajnal, arczán fényes, szelid
pir ömlött el, mint a hullámokból kelő Aphroditeén, – mert ő is a
hullámokból jött ragyogó álmok közül. A «tegnap» csak egy régmult volt,
messze az álmok mögött. S amint a rózsás álmok oszlottak, szálltak, még
ott csillámlott visszaverődésük arczán, ajkai körül; csak midőn végkép
elillantak, kapcsolódék össze hirtelen a «tegnap» a mához és Apolka
elkezdett egyszerre hangosan sirni.

A polgármester odaült hozzá s gyöngéden kikérdezte élete sorját. Apolka
mindent elmondott őszintén. A becsületes öreg úr meg volt hatva és fel
volt háborodva.

– No, semmi az, – vigasztalá. – Minden jóra válik, még ma gondoskodom,
hogy elhelyezzelek valahová, valami becsületes emberekhez, ahol jó
dolgod lesz. Tudsz-e dolgozni?

– Senki se tanított – felelte szomorúan.

A polgármester nagy fejvakarások között vette a kalapját, botját (mint
mindig, ha halaszthatatlan dolga volt).

– Hát csak maradj itt, míg nem intézkedem. A Rebernyik majd reggelit hoz
a kávéházból. Én meg addig nyakamba veszem a várost.

Lement mély gondolatokba merülve, kavargó tervekkel fejében, a piaczra.
Az úri vendéglő előtt néhány úr sörözött és a budetini tisztikar. A
honvédparancsnok megszólította. Éppen panaszkodni kezdett, hogy milyen
furcsa eset történt vele, egy szép leány hogy akarta magát a vizbe ölni,
akit most már el kellene helyeznie, (így van az, ha az embernek nincsen
családja; mingyárt magamhoz venném), mikor egyszerre csak óriási csapat
gyerek, asszony és ember kezd futni Budetin felől a piacznak, őrült
lármával, jajveszékléssel:

– Jaj, jön a muszka! Jön a muszka!

– Megbomlottatok! – kiáltott rájok a polgármester.

– Nyakunkon az ellenség! – csörtetett most elő egy városi hajdú és
jelenté: – Egy egész tábor jön!

S valóban e perczben a toronyban is elkezdte félrekongatni a harangot a
vén toronyőr, Hrubcso Pál.

A polgármester bosszusan intett fel neki a kendőjével, hogy hagyja abba.

– Nem szégyenlitek magatokat, szamarak! Bizonyosan egymást bolondítjátok
el.

Egyre több-több ember jött futva, némelyek batyuban czipelve hátukon a
holmijukat, síránkozó nőket szétszórt hajjal, megrémült gyermekeket,
mankóval szaladó aggastyánokat lehetett látni. A gyolcsosok, vargák és
mézeskalácsosok, akiknek a budetini úton voltak a sátraik, kezdték
portékáikat nyakra-főre behányni a ládáikba.

– Nézzen csak oda, polgármester uram!

S im, a fölkavart porfelhőből csakugyan kezdett kibontakozni egy magyar
ruhás vitéz, ágaskodó paripán, kivont villogó karddal. Utána valaki egy
zászlóval s a háttérben beláthatatlan barnaságban gomolygott valami
tömkeleg. Ágyúszekerek nehéz, tompa dobaja lüktetett messziről…

A honvédparancsnok felkiáltott:

– Macska legyek, ha ez nem az én rokonom, gróf Pongrácz István, a
hadaival!



HARMADIK RÉSZ.  A TÚSZ.

Igen, ő volt s utána huzódék gazdag színpompában, hadias mozgalmasságban
az egész tábor; gurultak a nehéz szekerek, ficzánkoltak a paripák,
csillámlottak a dárdák és lószerszámok s pergett a dob, felharsantak a
lapuchnyai híres trombiták.

Minden lélekemelő volt és zordon, csak az élelmezési szekér lőcseiről
csüngő oldal-szalonnákban tett kárt a ragyogó verőfény, mert azok
megolvadva csurogtak, két egyenletesen futó zsirvonalat hagyva az út
porában.

Pongrácz gróf a vendéglő elé érve, kardjával tisztelgett a
honvéd-parancsnoknak, aki már messziről integetett neki.

– Hová, hová, István? – kiáltá rá vidáman a honvédparancsnok, ki hozzá
volt szokva, hogy a gróf hadgyakorlatokat tartson. De hogy egész
Zsolnáig eljött, ez mégis feltünt neki.

Pongrácz István megállította szép fekete lovát s kemény, ropogó hangon
felelte, amiképen illik egy haragvó hőshöz, villámló kardjával
megfenyegetvén a messze kéklő zólyomi hegyeket.

– Besztercze ellen megyek, rokon.

– Ne beszélj!

– És vissza sem jövök, míg kő kövön marad, míg nem lesz egyenlő a
földdel s míg a területét sóval be nem vetem, hogy még fű se nőjjön az
egykori helyén.

A honvédparancsnok megijedt, mert szerette István grófot, de
megütközését elárulni nem volt czélszerű; egykedvüen látszott hát
simogatni agyagsárgás harcsabajuszát.

– No, ez komoly dolog, de miért haragudtál meg annyira Beszterczére?

– Megsértettek, vérig sértettek – felelte István gróf – és még egyéb is
van a dologban.

– Egyéb is? – kérdé rendkívüli érdeklődéssel. – Ugyan no, szállj le egy
kicsit, igyunk meg egy pohár sört és beszéld el a sérelmeded.

István gróf hüvelyébe dugta a szablyáját, azután lepattant a nyeregből
és odaszólt Kovács uramnak, az adjutánsnak:

– Nyargaljon végig kegyelmed és közölje a hadakkal a parancsot, hogy
legyenek veszteg egy darabig és mivelhogy békességes városba érkeztünk,
harácsolni, zsákmányolni nem szabad. Senkinek se bántsák se ökrét, se
szamarát, se szolgáló leányát és semminemű jószágát.

Ezzel kezet fogott sorba a tisztekkel, a jelenlevő Blázy
polgármesterrel, aki régi barátja volt és akit most is legott
biztosított, hogy Zsolna városának semmi bántódása nem történik, majd
karonfogta és mindnyájan megindultak a vendéglő külön szobájába. De bár
a hátulsó szekeren guggolt Pruzsinszky Szaniszló, hamar észrevette éles
sas-szemével a történendőket s nem sajnálta elindítani lábát, hogy ő is
odaérjen s hozzájuk csatlakozzék. Nemsokára jött Kovács várnagy is
jelenteni, hogy a parancsot kiadta, úgy, hogy az extra-szoba küszöbénél
még elcsiphette a budetini parancsnokot egy bizalmas, suttogó szóra.

– Jaj, beszélje rá méltóságos uram valahogy az urunkat, az isten
megáldja, hogy ne menjen, hogy mondjon le az eszeveszett tervéről (de
istenem uram, hogy is ragadhat meg ilyesmi az eszében), mert isten úgy
segéljen, megfogdosnak bennünket Beszterczén és egyenesen Budára visznek
a bolondok házába.

– Magam is azon töröm a fejemet, Kovács uram. Majd meglátjuk, hogy mit
csináljunk.

Utánuk nyitott. Egy nagy tágas szoba volt ez, egyetlen óriási asztallal:
a vendéglős, Jágovics Bogdán, egy lelógó bajuszú, fényes olajbarna
arczbőrű örmény, egészben olyan kinézésű, mint egy szurokba mártott
patkány, ezt a feliratot csinálta rá: «Úri söröde».

Jágovics úr élelmes ember volt, ami már abból is kilátszott, hogy a
szokásos Gambrinust (a legismertebb királyt a földgolyóbison) úgy
«gazdálkodta» meg, hogy a saját édes apját festette le egy habzó
sörserleggel a falra, így érvén el kettős czélt az öreggel, aki
amellett, hogy mint tiszteletreméltó ős tündökölt a falon, örömére az
unokáknak, egyszersmind fia üzletét is szolgálta, mint sörivásra ingerlő
agent provocateur. De, minthogy a néhai Jágovics úr hires kereskedő volt
Zsolnán, meghagyta a piktornak, hogy kereskedői volta is okvetetlenül
meglátszassék, ami aztán akként oldatott meg, hogy a nyakába egy mérő
serpenyő volt akasztva, az ölében pedig egy váltó-ürlap. No már nagy
kópé lehetett az a piktor.

De még nagyobb volt Pruzsinszky, mert a míg a sört elhozták («Ex
frissibus!» – kiáltá az élő Jágovics úr a nagy urak láttára a
pinczéreinek), addig egy széket húzott magának, hogy a magasan lógó
néhai Jágovics urat elérje s kihúzván zsebéből a czeruzáját, egy
hirtelen ötlettel oda irta a váltó-ürlapra: «_Elfogadom: Pruzsinszky
Szaniszló._»

Lett nagy derültség, István gróf hahotázott, mint a zuhogó patak, még a
könnyei is megeredtek s mire a friss csapolású sört behozták, egész
vidáman kezdte elbeszélni Estella szökését a Behenczy fiúval, akik
Beszterczére menekültek, de a város nem akarja őket kiadni, meg kell
tehát fenyíteni stb.

No ez úgy volt elmondva, hogy lehetetlen nem inni egy pohár bort a
Pongrácz-fegyverek győzelmére. A sör csak a németnek való, koczczintani
se lehet vele. Hozassunk egy kis vörös bort! Finom vágújhelyi van a
Jágovics pinczéjében.

A villogó, szikrázó, gránát-piros bornál aztán szó szóba fűződék. «Ej,
ej, az a gonosz Estellácska!» A honvédparancsnok az asszonyokról kezdett
mesélni. Egyik nagyobb pillangó, mint a másik. Nagy théma ez. Kivált ha
a honvédparancsnok kezeli, kinek kapitánykori híres kalandjait roppant
szerette hallgatni István gróf. A velenczei esetet a Canale Grande-n,
mikor a férj léptei közelednek a comtesse boudoirjához s a kapitány
kénytelen kiugorni mezítláb az ablakon a kanálisba. Hanem ehhez hozzá
kell képzelni legalább is – az olasz eget.

A tisztek sokszor hallották, Isván gróf is, de azért mégis tetszett
nekik, Pruzsinszky meg épen el volt ragadtatva.

– Bravó! bravó! – mondá István gróf és koczczintott. – Világéletedben
nagy lurkó voltál, édes rokon! Hanem most már halljuk a pozsonyi asszony
történetét.

– Restellem a polgármester ősz haja miatt – évelődött a parancsnok
bajuszát pödörgetve.

– Hagyd el bátya, vágott közbe István, – jól esik a mellének. – Igaz-e,
Blázy?

Blázy ráhagyta mosolyogva.

A kedv nőttön-nőtt, a palaczkok ürültek, a poharak csengtek, István gróf
az ablakhoz ment és kikiáltott valamelyik emberére, hogy küldjék a
lapuchnyai bandát.

A parancsnok azalatt odahajolt Blázy fülébe súgni:

– Itassuk le mindenáron. Van egy jó tervem.

Az visszahunyorított a becsületes macskaszínű szemeivel.

– Hollá, urak, halljuk már azt a pozsonyi asszonyt!

– Halljuk, halljuk!

– Bogdán, bort! A legénységnek egy hordó pálinkát. De már most igazán
halljuk a pozsonyi asszonyt!

– Adjatok előbb egy czigarettát! Igy, már most jól van. Pozsonyban
feküdtünk, nem is emlékszem már, hányadik esztendőben. Gyönyörü huszár
voltam. Pruzsinszky megmondhatja. Igaz-e, Pruzsinszky? Mert Pruzsinszky
ösmert akkor. Ösmert, mert sok pénzem volt. Elég az hozzá, egy
tisztességes családnál voltam beszállásolva, bizonyos Vinkóczynál, ha
jól emlékszem. A vámnál hivataloskodott a szegény ördög. Szép, fiatal
asszonya volt, karcsú, mint az őzike, fitos orrú (az orroknak ez a
fajtája mindig ingerlően hatott rám), de olyan szende, ártatlan és
szemérmetes, mint egy madonna. Már hetekig voltam ott s alig láttam, de
ha láttam is, észrevétlenül tudott elsuhanni előlem; ha köszöntöttem,
biczczentett a fejével s lesütött szemekkel menekült megszólításom elől…
Rá sem gondoltam többé, midőn egy nap Bécsbe rándulok. A kupéban egy
gyönyörű asszony ült, teljesen kifejlett szépség, a hervadás bizonyos
poézisével. A Balzac asszonyaiból egy kedves darab, a harmincz és
negyven közt, a tudás minden bájával megkent asszonyka. Higyjétek meg,
fiúk, hogy nagyon beleszerettem. Pedig az nagy szó, ha én mondom, abból
az időből, mikor úgy szálltak rám az asszonyok, mint a legyek a mézre. –
Hiszen te ösmertél, Pruzsinszky.

– Tovább, tovább!

– Elkezdtem neki udvarolni, egyre tüzesebben, hevesebben. Csak fogadta,
fogadta eleinte és maga is visszakaczérkodott egy kicsit, de mikor aztán
látta, hogy nem tréfálok, bevallotta, hogy ne fáradjak, mert ő neki egy
imádottja van Bécsben, éppen most is ahhoz megy. S olyan ügyesen tudott
lehűteni s átterelni a beszélgetést közönyös dolgokra, hogy csoda.
Megkérdezte, hogy hínak, mint vagyok megelégedve Pozsonynyal s hol,
kinél lakom. Megmondtam, hogy ki vagyok és hogy valami Vinkóczyéknál
lakom. «Vinkóczyéknál? – szólt meglepetve – hiszen ott igen csinos
asszonyka van». «Mit ér – feleltem bosszúsan – az egy szent, azzal
semmit sem lehet kezdeni.» A szemem közé nevetett: «No no, csak próbálja
meg, kapitány!» A fejemet ráztam, hogy hasztalan, de ő csak egyre
mosolygott hamiskásan és midőn kiszálltunk Bécsben az indóházban,
odasúgta fülembe: «Jobban tudom én azt, kapitány, mert az én leányom a
Vinkóczyné».

– Pompás história! – lelkesedett Pruzsinszky.

– Rosszabb vagy Boccacciónál! – vélte nagy hahotával István gróf.

– De hát a folytatása! – sürgették a tisztek.

Mire a parancsnok leöblíté a torkát egy pohár borral, megtörülgette
óvatosan a nagy bajuszát; csillogó, kékes szemei kialudtak, mintha egy
bántó szó koppantaná el lángjukat, homloka redőkbe gyűrődött, széles
tenyerét szívére tette bűnbánón, s méltóságteljesen, de mégis
szemrehányón förmedt a tisztekre:

– Uraim! Én tetőtől talpig gavallér vagyok.

Erre a mondásra megint koczczintani kellett s István gróf intésére
ráhúzta a lapuchnyai hadi banda a Rákóczi korából maradt híres nótát,
magyarba vegyített tót szöveggel:

  Mikor még én kurucz voltam Rákóczi vojnában,
  Jártam szattyánból varrt cserveni csizmában.

Ilyen vígadozás közben elmult a dél és megéhezének mind az urak, mind a
hadak. Kovács jelentette, hogy a hadsereg enni akar.

– Hát vonuljanak valami térségre és főzzenek gulyáshúst a katlanokban.
Egy ökröt ki kell fogni valamelyik társzekérből és meg kell enni.

A Vág mellé vonultak a hadak, annak a hancsikos, hompos partján
gyujtottak tüzeket s ütöttek tanyát. Az urak pedig a vendéglőben
ebédeltek, megoldott nyelvekkel folytonos rózsás humorban, mely csak
fokozódott ebéd után. Aranyos köd szállott alá a dib-dáb földi bajokra,
keservekre, mikor a feketét is behozták és rágyujtottak a Jágovics által
_megnemesített szivarokra_. Jágovics ugyanis rendesen megvette a
Motesiczky úrfiaktól a finom havanna szivarok dobozait, tíz krajczárért
darabját s e dobozokban, melyek évekig tele szedték magokat a drága
havanna-illattal, kassai négyeseket nemesített… (Ilyet is csak egy
örmény eszelhet ki.)

Ha a bor gőze sírásó, a jelen bánatát elföldelő, piktor a szivarfüst, a
jövő képét verőfényesen színező. Csak úgy bugyborékolt a jókedv.
Pruzsinszky ledobta dolmányát és egy ingújjban kezdte járni a
«Podza-bucskit». Hip-hop! Hip-hop! A parancsnok egyre biztatta a
tisztjeit: Hajrá, mulassunk, bajtársak! S egyre tartotta szóval,
adomákkal Istvánt, ki, mint otthon a várában minden ebéd után, most is
lehozatta a társzekérről a pénzeszsákot és az ablakon kihajolva, szórta
a járó-kelők közé a kétgarasokat, ami itt még jobban ütött ki, mert a
talaj a fogadó ezen ablaka alatt csátéval, csalánnal és «Mária
koronájával»[1] volt benőve s ugyancsak mulatság volt nézni, hogy a
pénzre rohanó pórnép mint szurkálja össze magát a harapós növények
között.

Ebben a pompás hangulatban kezdte Blázy is, a parancsnok is, nagy
diplomácziával rávenni, hogy mondjon le a jóravaló bányaváros
lerombolásáról. Végre is egy olyan fehér személy, mint Estella, nem
érdemes arra, hogy egy várúr felczihelődjék a seregével. Olyan
perszónáért bizony nem való Beszterczéig menni, piros vért ontani,
dúlni, pusztítani. Hiszen minden nyomon akad olyan száz is.

De István gróf csak a fejét rázta gúnyos mosolygással:

– Nem az Estella kell. Útálom a nőket. Soha életemben egyet sem
csókoltam, egyhez se vonzódtam (mert úgy van az, urak, Zrinyi Ilonával
eltemették az utolsó asszonyt), de a jogomat nem hagyom a nyakukon, a
sértést nem tűröm a czímeremen; meg kell aláznom Beszterczét.

Összehordtak aztán hetet-havat, mindent, hogy az okosabb enged és arra
is gondoljon István gróf, hátha Besztercze talál lenni erősebb, milyen
szégyen éri a Pongráczok pajzsát.

Addig-addig beszéltek neki, egyik nagyobb elokvencziával, mint a másik,
hogy lassankint elnémult. Kifogyni látszott az ellenvetésekből, mintha
meglágyulna, mintha kezdené magát megadni, de csak a végén látták, hogy
biz az szép csendesen elaludt. Elnyomta a sok bor, meg a sok beszéd.

– Makacs koponya – mondá Blázy. – Ezzel nem boldogulunk.

– Szép spektákulum lesz belőle, mondhatom, ha meg nem akadályozzuk –
sopánkodott a parancsnok, ki Pruzsinszkyt is odaszólítá egy szögletbe
tanácskozni. – Ki kell valamit gondolnunk, urak. Okvetlen tennünk kell
valamit. Hátha sikerül.

A polgármester hitetlenül rázta a fejét:

– Én rátok bízom, urak. Bennem úgy sincs lelemény. És időm még kevesebb
van; gondoskodnom kell a lánykámról. Ebédet küldtem ugyan neki, de most
még el kell valahová helyezni. A kánya vigye a dolgomat, kis városban a
polgármester még helyszerző is. Nemsokára visszatérek, uraim!

Blázy uram kicsoszogott az ajtón, piros, mosolygós arczával, apró, húsos
lábaival és sorra vette a jobb házakat, Apolkát ajánlgatva, csak
estefelé tért vissza a vendéglőbe bosszúsan. A tisztek még mindig ittak,
István gróf még egyre aludt.

– No, hát sikerült? – kérdé a parancsnok.

– Dehogy! hiába koptattam a csizmámat. Egy helyen nem kell, mert már nem
elég kicsi a gyerekekhez játszópajtásnak, más helyütt nem kell, mert még
nem elég nagy a munkára. Kurka fiskális a Róza lánya mellé keres
társalkodónőt, de az Apolka nem alkalmas, mert – úgymond – nagyon
konfidens lenne, minthogy idáig barátnők voltak. Luby uraméknál nem
fogadják be, mert nagyon szép és a fiok már lányok után nézeget. Egy
ötödik helyen (Sztraka Györgyéknél) az asszony féltékeny. Egy hatodikon
a férj kikapó. Szegény gyerek, no, azt ugyan megverték az istenek azzal
a nagy szépségével.

– Tehát nem adtál túl rajta? – kérdé a parancsnok.

– Mindenütt kikosaraztak.

– Hála Istennek!

– Hogy-hogy?

– Mert a leány a tervünkhöz kell.

– Nem értem.

A parancsnok kihítta Blázyt a mellékszobába.

– Nagy dolgot fundáltunk ki azóta. Ez a Pruzsinszky nagy mester. Istvánt
meg kell menteni. Istvánnak vissza kell fordulnia, de ezt nem teszi meg
máskép, ösmerem a dölyfét, hacsak Besztercze egy hódoló küldöttséget nem
meneszt elébe és nem hoz Estella helyett túsz gyanánt egy másik leányt;
hogy ez addig nála legyen, míg a másikat visszaadják.

– De hisz ez lehetetlen! István gróf lehet bolond, de Besztercze nem az.
Hol vegyünk mi neki beszterczei küldöttséget.

– Hol? Nagyon egyszerű. Magamra vállalom, rendelni egyet estére.

Blázy nagy szemeket meresztett.

– Küldöttséget? Még ha ma belemenne is a város a tréfába, ide nem érhet
már estére.

– Csak bízd rám. Este tizenegy órára itt lesz.

– Küldöttség Beszterczéről?

– Nem éppen Beszterczéről, de az mindegy.

– Nem értelek. Hát hol veszed?

– Egyszerűen megrendelem a színigazgatónál, Lengeffynél. Öt tagból
állhat, tehát bele kerül huszonöt forintba. Ámbátor három szinész is
elég lenne. Az egyik füvet hoz tálczán, a másik földet, a harmadik lesz
az orátor. De csak hadd legyen mégis öt. A hatodik lesz a túsz, az
Apolka.

– Nem, nem, az Apolkát nem adhatom – kiáltott fel, kellemetlenül érintve
Blázy. – Kegyetlen játék lenne az ártatlan gyermekkel.

A budetini parancsnok kelletlenül vágta rosszul szelelő szivarját a
falhoz, melynek semmi nemesítés se használt, azután megfogta a
polgármester kabátgombját.

– Ne okoskodj, Blázy. Azt szeretném én látni, hogy nem adnád a leányzót.
Ha a Szent Erzsébet kötényébe esne, jobb helyre akkor se esne. Tudod,
milyen István; erkölcsben szigorú, lélekben tiszta. Ételben, ruhában nem
lát nála szükségét, nevelteti, még férjhez is adja. Jobban fog rá
vigyázni, hidd el, mint a tulajdon szemefényére, hogy a hadi túsznak
baja ne történjék.

– Hiszen igaz, igaz, – hagyta rá Blázy, – de mikor mégis bolond.
Bolondoktól sok bolond telik.

A parancsnok a fejét rázta:

– Nincs az ő elméjének más baja, csak a _vesania;_ gyakran találkozol
idős asszonyokkal is, akiknél egész betegességgé fajul a cziczomázási
ösztön. Átmegy a szertelenbe. István agyvelejét az ősök életmódja és
fényességge inpregnálja. Káprázatok uralkodnak fölötte. De ebben mi
végre is laikusok vagyunk; csak egyet mondok neked, Blázy, hogy például
a keresztes hadjáratok után mint ragály mutatkozott Európában e
hadjáratok eszméje, levegője, fanatizmusa. Aachenben száz meg száz ember
kapta egymástól a Szent Vitus-tánczot. Ami valamikor ragály volt, hogy
azt _ne_ mondjam, _divat_, az ma sem lehet őrültség. Ne félj te
Istvántól, nem bolond az!

– Jól van, jól – mosolygott Blázy, – a kedvedért most már nem félek
attól, hogy bolond, de mit nyertél vele, mert most már attól félek, hogy
nem bolond. S ha nem bolond, előbb-utóbb rájön, hogy megcsaltuk.

– Nem fog vele törődni, mint a hogy minden maniatikus ember tenné. Ott
vannak a kleptomania betegei. Ha megakadályozzuk a kleptomanikust
valamelyes módon a lopásban, utána már nem bánja, mert nem az ellopott
tárgyat akarta, hanem a pillanatnyi élvezetet, hogy lop. A rábeszélésnek
nem enged, hogy ne lopjon, ha alkalom nyilik rá, de a lopás
meggátlásáért nem haragszik, ha utólag tudja meg. Ösmertem egy püspököt
Beszterczén, akinek az anyja lopott, bár maga az öreg asszony is jól
tudta, hogy minden boltban lopni engedik a püspök meghagyásából s hogy
az ellopott tárgyakat egy óra mulva visszahordják az inasok a
kereskedőknek. Lopott, mert egy csodálatos kényszer ösztökélte. Istvánt
is egy csodálatos kényszer vezeti Besztercze ellen.

– Úgy beszélsz, parancsnok, mint egy doktor. Én végre is nem bánom, de
semmi felelősséget se vállalok.

– No, én elvállalom. Hiszen okvetlenül bezárnák a bolondok házába, ha
Besztercze alá eresztenők. S hogyan akadályozzuk meg egyébbel? Az okos
beszédre nem hederített, hát szóljunk hozzá a _saját nyelvén_.

– A hódoló deputáczióval?

– Azzal; te pedig, édes öregem, eredj haza, és tanítsd ki a szép
Apolkát, akit természetesen fehér ruhába kell öltöztetni, nemzeti-szín
pántlikákkal.

– Igen, de hol vegyük a fehér ruhát?

– Azon te ne búsulj. Majd mindent elvégez Pruzsinszky. Nagy lurkó az.
Már azóta ott jár a színi-direktornál és nyilván nyélbe ütötte az egész
parádét.

* * *

Míg vidáman fürdött a nyári délután verőfényében a szelíd Garam partján
a szép öreg Besztercze város, nem is sejtve, nem is álmodva a feje fölé
tornyosuló veszedelemről (talán csak most én tőlem fogja megtudni),
addig Pruzsinszky Szaniszló mindent elkövetett a megmentésére. (Isten
küld barátokat a szorongatottaknak.)

Lengeffy Elemér (hajdani nevén Nawratil Samu), kalandos természetű ember
volt, aki még maga fizetett volna azért (ha pénze lett volna), hogy
valami nevezetes csíny elkövetéséhez jusson, mert örökösen ilyenek után
szomjazott, természetesen örömest vállalta a feladatot, Besztercze város
magisztrátusát eljátszani, de amint látta, hogy itt valami haszon is
lehet, föltette zwikkerjét, összeránczolta a homlokát és így szólt:

– Van-e hozzá valami szöveg?

Ha azt mondta volna Pruzsinszky, hogy van szöveg, ő azt felelte volna:
«Hja, az nagy baj, mert azt meg is kell tanulni, az nehéz dolog, az
sokba kerül, mert a többi négy szinésznek is fizetnem kell, minthogy
proporczióra dolgozunk.»

De Pruzsinszky így szólt:

– Szöveg nincs, de minek is? Mindössze egy pár szót kell mondani a
szónoknak, hogy a nemes város meghódol, kegyelmet kér s addig is, míg az
onnan elmenekült Estellát megkeríti, ezt a másik leányzót hozza túszul.

A Lengeffy szemöldökei felszaladtak egész a homloka közepéig.

– Tehát nincs szöveg. Hja, az nagy baj, mert akkor komponálni kell.
Hiszen ha legalább szöveg volna. Aztán a négy szinésznek is fizetnem
kell, minthogy proporczióra vagyunk.

– Hiszen a többi négy szinésznek egy szót sem kell szólniok. Azok csak
szenátorok lesznek, átnyujtják a vizet, a földet és a füvet, meg a
leányt.

A kis eleven, vézna emberke méltatlankodva terjesztette az ég felé a
kezeit.

– Az Isten áldja meg, kedves uram, egy szót se szóljon többet. Ön nem
ismeri a szinészeket. Hiszen ha én azt mondom az embereimnek, hogy
egy-egy szerepet kell eljátszanotok, amelyikben egyetlen egy szó sem
fordul elő, hát meglinchelnek és felrúgnak, hogy minek nézem én őket. Az
émelygésig gőgös nép ez! Jupiterre mondom, halálos veszedelemben forgok,
uram. Vagy pedig fizetnem kell, mint a köles, legalább öt-öt forintot
egynek-egynek. De még a kellékek beszerzése is pénzbe kerül.

Pruzsinszky dühbe jött:

– Ne prézsmitáljon annyit, Lengeffy, hanem mondja meg egyszerűen, mit
akar. A kellékek megszerzése? Ne tegye magát nevetségessé! Földet, füvet
és vizet. Ön egy fiskálisnál is rosszabb, Lengeffy. És azonfelül
együgyű, mert azt hiszi, hogy egy balekkal van dolga. Pedig tudja meg,
hogy már én is voltam komédiás. Nézzen csak meg jól.

Lengeffy csodálkozva meresztette rá a szemeit, azután egyszerre
felordított és a nyakába borult:

– Oh, no! Jaj no! Az ördög ismert volna rád, czimbora, Tarcsay László,
ha nem szólasz. Persze, húsz éve, hogy elváltunk a Pataky József
társulatától. Sok felhő vonult el azóta Albion felett. Egy tenger feküdt
közöttünk és egy szakáll. Mert szakállt növesztettél, czimbora. Oh, én
azóta is szerencsétlen vagyok. A természetben nincsen más vesztes, csak
én, csak én.

– Jól van, jól, öreg – mondá Pruzsinszky, kibontakozva az ölelésből és
elfogadva a pertut – de térjünk a dologra, vállalod-e a dolgot vagy nem?

– Vállalom, hogyne vállalnám, de bizonyos föltételek mellett.

– Hadd halljam őket.

– Hát igen olcsón csinálnám meg a komédiát, sokat engednék az árból,
pedig szabott ár, barátom, szabott ár, ha az a súlyos föltétel nem
volna, hogy az árva lánykát viszszük a Pongrácz grófhoz túszul. Tudod,
az emberben mégis van valami, ami megmozdul, van egy kis lelkiismeret.
Én ugyan nem ismerem a hajadont, de a szívem fáj, igazán fáj. Nem
lehetne-e mással pótolni?

– Például?

Lengeffy elgondolkozott, hegyes borostás állát nyomkodva, azután
behúnyta apró szemeit és szelíden mondá:

– Például a feleségemmel.

Pruzsinszky kirúgta maga alól a széket és elkezdett kaczagva keringeni a
szobában.

– Jaj, üss hátba, hamar üss hátba, Lengeffy, mert asztmatikus vagyok,
mindjárt megfulok. Óh akasztófára való kékszakáll. Hát a feleségedtől
akarnál megszabadulni a mi révünkön? Nos, lássuk, mennyi esztendős és
csinos-e? No, már nagy zsivány vagy, Lengeffy. De reménylem, nem igazi
feleséged.

– Tudod, amint nálunk szokás; most harmincz éves, elég csinos, de…

– Te megúntad és már más van kinézve; értelek, Lengeffy.

– Látni akarod? Behíjjam?

Felugrott és kikiáltott: «Katharina!» – de Pruzsinszky a szájára nyomta
a kezét.

– Nem, ne bántsd! Maradjunk egyelőre az eredeti terv mellett. Meglehet,
hogy reflektálni fogunk ajánlatodra, meglehet, de most még a kis
leánynyal együtt megy az alku. Hát mit kérsz?

– Ötven forintot.

– Egy garast se többet harmincznál.

– Becsületemre mondom, nem lehet.

Pruzsinszky megfogta a kilincset:

– Hát ördög vigye, legyen harminczöt.

– Lesz negyven – szólt a direktor, a Pruzsinszky tenyerébe csapva.

– Harminczötnél nem mehetek tovább, csak annyira hatalmazott fel a
budetini parancsnok. Így is öt-öt forint jut a szinészekre, neked
magadnak tíz s mondjuk, hogy apró költségekre öt, összesen harminczöt
forint.

– Hát a titoktartásért? – vágott közbe Lengeffy. – A titoktartás se
lehet ingyen; azért is számíts öt forintot.

Pruzsinszky a fejét rázta.

– A titoktartásért semmit se fizetünk, hékás. Majd bolond vagyok én,
ugy-e? Bátran beszélheted a dolgot holnaptól kezdve.

A lengyel (aki szinész is volt valamikor) ravaszul mosolygott, jól
ösmerte ő a maga emberét: olyan általános hazug hirében állott Lengeffy,
hogy annak a fecsegése nem veszedelmes. Csodaszerű kalandjaival azon
időkből, mikor mint szerződésnélküli vándor-szinész végigkóborolta az
országot, azon táplálkozván egész nyáron, hogy ahol legelő tehenet
látott a mezőn, alája kuporodott és megszopta: úgy elrontotta örökre a
szavahihetőségét, éppen csak az szükséges, hogy ő mondjon el valamit,
arra nézve, hogy azt senki se higyje.

Megállapodván a részletekre is, Pruzsinszky vígan sietett a vendéglőbe.
Éppen jó szerencse, hogy az ébredő István gróf ott látta a környezetben.

A nap már alacsonyan járt, a Jágovicsék óráján kijött a kakuk és hetet
kiáltott egymásután.

– No ez bolond dolog, – káromkodott a gróf, kitörölve szemeiből az
álmot, – átaludtam az időt; de a «menetelés» végre is kellemesebb éjjel,
mint nappal. Eredj, Pruzsinszky, add ki a parancsot, nyergeljen a tábor!

A honvédparancsnok közbeszólt:

– Megálljatok! Megállj, Pruzsinszky, nem mehettek! Nem eresztelek.

István gróf felugrott és a kardja után szaladt, mely egy szögletbe volt
támasztva. Aztán felfortyanva kérdé:

– Mit akarsz ezzel mondani? Erőszak ez, vagy mi?

A honvédparancsnok ünnepélyes pose-ba vágta magát:

– Üdv a fegyvereidnek, kedves rokon! Nem arról van itt szó, hogy én
akadályozzalak, csak a hadi szokásokra akarlak figyelmeztetni, a lovagi
erkölcsökre. Biztos forrásból jelenthetem, hogy Besztercze város
táviratilag értesülvén haragodról és hadaid közeledéséről, még azon
órában hódoló követséget menesztett elédbe Zsolnára. A követség útban
van, azt tehát itt kell bevárnod.

Szemlátomást gömbölyödött arcza, majdnem olyan pufók lett, mint a
Báthory Istváné a Matejko képén s a szemeiben is megcsillant valami
zöldes, diadalmas zománc.

– Megszeppentek hát a gyávák! Tudtam. Gondoltam. Nos tehát bevárjuk őket
a hadi szokások értelmében.

Egészen felvillanyozta a hír; mintha kicserélték volna, tett-vett,
rendelkezett, legott összehívta Bakrát, Kovácsot és hadnagyait,
haditanácsot ülni. A honvédparancsnok is részt vett a megbeszélésekben,
ahol is sok szó és még több bor ontatott, a körül forogván az eszmék,
hogy hol és miként fogadják a hódoló követeket. Pruzsinszky a hricsói
dombot mondta a legalkalmasabbnak, ott a festői várromok mellett, lobogó
fáklyák fényénél impozánsan venné ki magát a sereg, mert úgy lehetne
elhelyezni, hogy nagyon soknak látszassék. Kovács uram a Vág partját
ajánlotta (ahol most fekszenek a hadak) és ahol az égő fáklyák
kisérteties fénysávokat vetnek majd a Vág tükrére.

Végre is szavazattöbbséggel a Kovács indítványa győzött, azon
indokolással, hogy ez már azért is alkalmasabb hely, mert ha a követek
netalán illetlenül viselnék magokat, mingyárt ott be lehet őket
hajigálni a folyamba. De felmerült ott sok más kérdés is, a czeremóniára
nézve. Csatarendben legyen-e a sereg, lovon üljön-e István gróf, vagy
valami fatönkön? Igen ám, csakhogy a fatönkhöz tigrisbőr kellenék,
amivel be lehetne teríteni. Az pedig nincs, hát csak hadd üljön a vezér
nyeregben. Meghányták, megvetették a legapróbb részleteket. István gróf
előre megy, seregét elrendezi és élére áll, míg ellenben Pruzsinszky és
Kovács uram a vendéglő előtt várják meg a beszterczei követeket és
elvezetik a táborhoz.

Úgy elröpült az idő, mintha madár volna, leszállott az éj csendesen,
andalogva, kaczérkodón, nem a nagy, nehéz, sűrű fekete palástját hozta,
hanem lenge fátylát, melyen átlátszanak a föld bájai, a buja fák, fűvek,
virágok.

A Vág kéklő vizén ott szaladgál egy ezüst emberi képmás, a hold. Mintegy
odalehelve reszket a fűzek árnyéka a fodros habokon. A parton lobogó
tábortüzek égnek. Néha egy-egy paripa nyerít fel. A tábortüzek körül
marczona alakokra veti fényét, amint kékszegélyű piros lángra lobban a
megbolygatott zsarátnok. Csend, nyugalom ül azonkívül a tájon, csak
egy-egy tovaúszó, fával rakott tutaj hallat csobogást, mintha selyem
vásznat hasogatnának suhogással, midőn egyszerre lódobogás hallik,
megcsillan a lópatkó szikrája az éjben. A város végére kiállított őrszem
lihegve hozza István grófnak a hírt.

– Méltóságos gróf úr, érkeznek a követek.

– Nyeregbe! Rendbe! – kiáltja a gróf. – Meg kell gyujtani a fáklyákat.

Egy percz alatt talpon van a sereg, kozákok, gyalogosok, két sorjában a
muskétáságyuk. István gróf paripájára pattan; a két apród fogja a lova
kantárját.

Azután, mintha kétfelé hasadna a sötétség, egyszerre kibontakozik a
beszterczei küldöttség, elől egy vézna, fürge alak, a nagy kucsmájából
alig látszik az arcza, csak az ősz hajából lengedez ki néhány fürt.
Mente lóg a vállán panyókásan; lehajtott fejjel jő, lassú méltósággal,
fringiáját hóna alá fogva, hogy a csapadékos fűben be ne sározódjék.

Utána két hosszú szakállas aggastyán lépdel, ezüst korsót hoz az egyik
(voltaképen a Trnowszky Péter kölcsönkért theás-kannája) vízzel
megtöltve, a másik fűvet tart egy tálczán; közönséges réti lóhere, de
egy kis _lúdnyelvű fűvel és ördögczérnával_[2] keverve.

A negyedik követ is fehérhajú öreg úr volt. (Már jó levegője lehet annak
a Beszterczének, hogy ilyen sokáig élnek benne az emberek.) Rókaprémes
csurapét viselt, rezes végű egyenes kardot, mint a katonaorvosok és
ezüst tányéron egy maréknyi földet hozott, de olyan meggörnyedve, mintha
egy házat czipelne maga előtt.

Mi több, még az ötödik ember is egy megtört, megtöpörödött, ránczos agg
volt. (Ejnye, talán már nem is szülnek az anyák Beszterczén hetven év
óta.) De bezzeg megfejtődött a rejtély, mihelyt a fáklyafény oda
vetődött a sugár leányalakra, akit az ötödik követ vezetett a kezénél
fogva. Világos dolog az, hogy ez a gyönyörű teremtés csak aggastyánokra
volt bízható. Van ám ész a beszterczei magisztrátusban!

Istenem, de szép volt azzal a leeresztett hajával, mely mint az
olvasztott arany, csurgott le hátul végig a derekán, végig a szoknyáján,
majdnem egész földig. Hát még az a finom arczocska, azzal a szomorú
homlokkal, azokkal a nagy szempillákkal. Őzike tekintetében ijedelem és
elszánás, szoknyája suhogásában varázslat volt, mintha egy hűs fuvalom
jönne és illanna el. Minden szív megdobbant szorongva. Így visznek egy
mesebeli királyleányt a fekete posztóval bevont városokban a sárkánynak.

Az utolsó sorban a mieink jöttek, a honvédparancsnok, Pruzsinszky,
Kovács uram és egy kicsit kótyagos állapotban a zsolnai polgármester, ki
egyre biztatta a leánykát, nyájas szeretettel:

– Csak ne félj semmit, Apolka. Csak ne törődj semmivel, fiacskám.
Mindenben úgy tégy vakon, ahogy mondtam, meglásd, jóra fordul a szomorú
sorsod.

István gróf lova egy pár lépést tett előre, amint az apródok vezették,
azután megállt, csak a fejét hányta nyugtalanul és az első lábaival
kapálózott, túrva fel a földet, úgy, hogy szerteszét frecsegett a
közelállók szemei közé.

– Jőjjenek kegyelmetek közelebb – mondá a várúr emelt, méltóságteljes
hangon, kivont kardjával is intve. – Mit kivánnak _tőlünk_?

A követek közelebb jöttek és meghajoltak.

Az apró, öreg emberke egyet köhintett és elkezdé szavalni kopott
jambusokból összeállított dikczióját, nagy páthoszszal, stentori hangon:

Hatalmas várúr! Nagy s nemes vezér!

Vizet, fűvet, földet hozánk neked,

Előtted hódolók. Kegyelmezz Beszterczének!

A kivánt hölgy helyett, míg kicseréljük…

– Mert nem lehet kérem alásan megtalálni! – szólott közbe az ezüstkorsós
aggastyán.

A vezérszónok dühösen fordult hátra: «Ej, ugyan hallgasson, szenátor
uram!» s aztán zavartalanul bömbölte odább:

A kivánt hölgy helyett, míg kicseréljük,

Fogadd e mást, az istenek remekjét

Túszul s kegyelmezz városunknak!

Ezzel leoldá kardját a szónok, hogy a ló lábaihoz tegye a földre, a
többiek is azonkép kezdték lekötözgetni, de Pongrácz intett nekik, hogy
nem szükséges, látható módon meghatotta e néhány mondat, középkori
emlékeken élődő lelke megittasodott a daliás idők e kirívó
ügyetlenséggel mázolt képétől is. A káprázatok közt, amelyekben fiatal
kora óta élt, ez volt neki az első valóság. Igen, ez. Ez a nagy
hazudozás. Szíve tombolt a diadalérzettől, szeme kevélyen siklott végig
a hódolókon, míg hirtelen rajtaveszett az utolsó látományon, Apolkán.
Hah, mi ez? Csoda ez! Mintha Besztercze város bűbájos czímere lenne
megelevenedve. A négy folyamos pajzsból kiemelkedő szent női arcz. Ő az,
ő. Csak a pajzs hiányzik alúla és a szárnyak a vállairól…

– Hogyan – szólt mintegy felocsúdva, szeliden, csendesen – Estellát nem
tudták kegyelmetek megtalálni?

Lengeffy (mert ő volt a vezérlő szónok) újra meghajolt a földig és
felelt:

– Nem, nem, uram, pedig kerestük éjjel és nappal. Leskődve rá, mint
űzött vadra.

– De hát hová lett?

– Ég tudja azt!

– Pedig szeretném tudni, hová vitte onnan az a pernahajder Behenczy.

– Előkerítjük, bár a föld alól.

– S addig e gyermek marad nálam túszul, ha jól értettem?

Lengeffy erre is keresett egy feleletet, hirtelen végigfutott esze az
összes szindarabokon, de nem talált egyetlen illő mondatot sem, hát csak
fejével bólingatott alázatosan.

– Ám jól van – felelte Pongrácz István jóakaratú korholással, – bár az a
sértés, ahogy levelemmel bántak, példás büntetést érdemelne, én
mindamellett kegyelmet adok ez egyszer városuknak és hadaimat
visszavezetem.

Lassan, ünnepélyesen bedugta kardját hüvelyébe és leszállt a lóról, hogy
a hódolati jelvényeket átvegye.

A kancsó után nyúlt, megizlelte a benne levő vizet; rossz, poshadt víz
volt, csak éppen hogy a száját nedvesítette meg vele, a többit kiönté a
gyepre; Lengeffy rémült tekintetet vetett rá, hogy hátha az ezüst
kancsót elviszi zsákmánynak. Minden hajaszála égnek meredt. Teremtő
úristen! Ennek a meggátlására aztán csakugyan nincsen idézet a
világirodalomban. De a győztes vezér visszaadta a kancsót és a füvet
vette el a tálczáról, odatartva azt a harczi paripájának; a lovacska
tenyeréről falta fel és megelégedetten majszolta, ropogtatta,
jobbra-balra csapkodván a farkával. Most már rákerült a sor a
beszterczei földre, melyet leszórt és a lábával megtaposott a legyőzetés
jeléül. Mire távolabb, a hídfőnél eldördült három mozsár és a lapuchnyai
legények megfujták a harsonákat.

Végre a túszhoz lépett; az remegett fázékonyan, mint széltől meghimbált
liliomszár, mikor maga felé látta közelegni és behúnyta a szép, szomorú
szemeit, talán egy imádságot is rebegett halkan, titkon; úgy érezte,
hogy az utolsó pillanata jött el, talán fejét vágja le most mindjárt az
a fényes ruházatú vezér, akihez kerűlt, azt se tudja, miért, azt se
tudja, hogyan; mindez valami megfoghatatlan volt előtte; de a különös
hadvezér éppen nem bántotta, csak a fejét simogatta meg gyöngéden.

– Hogy hínak? – kérdé.

Kinyitotta a szemeit és csodálkozott, hogy semmi baja se történt; amint
lopva ránézett a vezérre, már nem talált rajta semmi ijesztőt. Hiszen ez
is csak olyan, mint más ember. S amint körülhordozta álmatag tekintetét
a festői csoportokon, a fényes jelmezekbe bujtatott alabárdos katonákon,
mintha megannyi királyok állnának ott, ama hamupipőkék egyikének
képzelte magát, kikkel most egy mese történik. Csak mikor már ezt mind
elgondolta, azután jutott eszébe felelni:

– Apollóniának hivnak. – Úgy mondta ki, mintha restellné, hogy így
hivják.

És a hogy látta az aggastyánoktól, ő is épp úgy meghajlott, olyan
mélyen, de mégis máskép; mennyi kecs, mennyi gráczia volt abban. És
amint meghajlott a baltérde, milyen szemvesztő vonalakat nyomott ki a
láb a harmonikás-ránczokra szedett szoknyácska szövetén.

– Szép neved van, báránykám – felelte István gróf. – Ne félj semmit. Nem
haragszom rád. Ki meghoztad az áldozatot városodért, leszel a váramban
illő tiszteletben.

Pongrácz István most újra a követekhez fordult, kik még mindig ott
állottak félkaréjban, üres edényekkel, mereven; kezének egy királyi
mozdulatával mondá:

– Vigyék a békét és jóakaratomat küldőiknek!

Mire az apródok poharakat hoztak fehér borral töltve és megkinálták a
beszterczei urakat is, mert úgy volt a programmban, meg kellett inni a a
békepoharat.

Lengeffy fölemelte a magáét és így szólott:

– Uram, uram, tekintetes Blázy polgármester uram, szállok az úrnak.

– Állok elébe!

Lábait szétvetette, karjait kiterjeszté befelé görbítve, úgy nézett ki
most a derék beszterczei vezérszónok, mint egy kinyitott olló, aztán
elkezte mondani a toasztot:

  Lement a nap. De csillagok
  Nem jöttenek. Sötét az ég.
  Közel, távolban semmi fény nincs,
  Csak mécsvilágom s honszerelmem ég.
  Szép csillag a honszeretet,
  Gyönyörűségesen ragyog.
  Szegény hazám, szegény hazám te,
  Neked kevés van olyan csillagod…

mint gróf Pongrácz István úr ő méltósága, akit az úristen az emberi kor
legvégső határáig éltessen!

– Gyönyörű! – kiáltá elragadtatva az odafurakodott káplán s majdnem a
nyakába borult a szónoknak.

Felhangzott lelkesen a «vivat». István gróf összeütötte a poharát az
övékkel.

– Nagy szónok, roppant nagy szónok! – bólingatott álmosan a fejével
Kovács uram.

Az apródok újra töltöttek, most Pongrácz Istvánon volt a sor, viszonozni
a felköszöntőt.

– Emelem poharamat Besztercze város békés fejlődésére és jólétére.

Kitört a rivalgás: «Éljen Pongrácz, éljen!» A mozsarak újra
megdördültek, a banda megszólalt s miután előbb egy kirendelt csapat
elkisérte az elbúcsúzott követeket fáklyákkal, zeneszóval a város szélső
házáig, tánczra kerekedett az egész tábor s lett széles jókedv, olyan
dinom-dánom, győzelmi lakoma, hogy a Kinizsi Pálé is csak azzal
különbözött hajdan a Kenyérmezőn, hogy ő két törököt tartott a kezében
és azokkal tánczolt, míg ellenben Makovnyik két oldalszalonnát tartott
és azokkal tánczolt, – már pedig, ha úgy veszszük, két holt töröknél
testvérek között is többet ér két oldalszalonna.

Bezzeg emelgette a szíveket a győzelmi mámor, mint fazékfödőket a gőz.
István grófba is beleszállott a heje-huja kis ördöge, erőnek erejével le
akarta inni Blázyt és a parancsnokot, aki nagy csoportnak mesélte a tűz
körül az olaszországi kalandjait, asszonyok csókjáról, csapodárságáról.

– Eredj, kis Apolka, ne hallgasd ezeket. Vessetek neki valami ágyfélét a
kocsiban.

A káplán szintén jól ki volt «készítve» – világi nótákat énekelt. «No
abból se lesz soha püspök!» – vélte Bakra Ferencz és ivott ő is,
szalonnát pirítva a parázson.

De ki győzné leírni az egészet? Annyi tény, hogy a legjobban mulatott a
Krizsán Katka, a pirospozsgás gömbölyű szolgálóleány, aki a szakácscsal
és a káplánnal jött a kocsiban; egymaga lévén a szépnemből, képzelhetni,
a megindult tánczban mennyire kapós volt, minden katona megforgatta
egyszer: elég volna ennyi szerencse, ha fel lehetne osztani, otthon
Varinban húsz farsangra. De az is tény, hogy a legrosszabbul mulatott
Szlimák János (a Csák Máté-korabeli vitéz), kit fényes egyenruhája és a
pálinkában lakó kigyó bujtogatása arra a vakmerőségre vitt, hogy a szép
Apolkát kérte tánczra, átcsipve őt derékon, – amiért aztán ott vasra
verette ő kelmét Pongrácz István. (Úgy kell, Szlimák, úgy kell; a
macskának is körmére koppintanak, ha az egér helyett a kanárira
pislant.)

Száz szó is csak annyi volna, mint egy; valamennyi csillag pislákolni
kezdett álmosan, már a hajnal, ez a hű futár is előjött jelenteni, hogy
Nap úr közeledik, mikor végre a várúr megfuvatta az indulót, előre
küldvén nyargoncznak Strecso Miklós kozákot az otthon maradt
Pamutkayhoz, hiradással a győzelemről s hogy mihelyt feltünnek a varini
dombon, húzassa meg a vártoronyban a harangokat.

Így indultak vissza, ugyanolyan rendben, amint tegnap jöttek; csakhogy
az egyik ponnyn most az apród helyett Apolka ült (vittek volt női
nyerget is az Estella részére), elmélázva, álmodozva nézte a tájékot, a
suhogó kukoriczákat, a rozsvetéseket nevető pipacsaikkal; míg a lovacska
csendesen lépkedett, gondolatai zürzavarosan nyargaltak. Mi lesz belőle?
Hová viszik? Miért viszik?

Egyelőre csak annyit tudott, hogy valami várba mennek. Igen, egy várba!
Még soha se látott igazi várat. A kiváncsiság elűzte a félelmét. Hiszen
még gyerek volt. Egy várat fog látni. Vajjon milyen lesz? Kacsalábon
fog-e forogni, vagy lúdlábon? És türelmetlenül kérdezgette csengő
hangján a mellette lovagló Rátky Pál apródtól: «Messze van-e még a vár?
De nehezen várom.»

* * *

Nagy harangzúgás közt vonult be Pongrácz István a nedeczi várba, magával
hozván a szép túszt. A felvonó-híd előtt örömtüzeket gyujtatott Pamutkay
uram, ő maga a kapuban levett föveggel üdvözölvén a vár urát szép latin
oráczióval, melynek az volt a magva, hogy valamikép Caesar ment, látott
és győzött, azonkép ment Pongrácz István és győzött, még pedig erősebben
mint Caesar, mert ő neki látnia sem kellett Beszterczebányát.

István gróf megköszönte vidám fejbiczczentéssel; üdvözletet intett a
szintén ott várakozó Forget őrnagynak, aztán a várudvaron leszállott a
lováról és a kis ponnyhoz lépve, saját karjaival vette le arról Apolkát.

– No, most már itthon vagyunk, kis «hadizsákmánykám». Fölvezetlek a
szobáidba.

A kulcsár előre ment csörgő kulcsaival és az Estella volt lakását
nyitotta ki.

– Nem, nem – ellenveté István gróf összerázkódva. – Nem akarom, hogy azt
a levegőt szíjja.

S szeretetteljes pillantást vetett a hadizsákmányra, akinek a képét
rózsapirosra marta a csípős reggeli levegő. Diadalának élő jelképe volt
most ez a gyermek.

– Keveset aludtál kicsike – mondá gyöngéden, aztán a kulcsárhoz fordult:
– Balra tarts, öreg Matykó, nyisd ki a Pongrácz comtessek szobáit.

– Sok por van ott, méltóságos uram.

– Tisztogassátok meg azonnal, addig pedig elvezetlek az én szobáimba,
Apolka.

Egész napi gondja a leányka körül forgott. Minduntalan eszébe jutott
valami s jött új rendeleteket kiadni.

– Vigyetek fel virágot a szobáiba. Rezedát, rózsákat, de mégis inkább
sok rezedát…

Barokk fénynyel berendezett szűzi szentélyek voltak ezek, hófehér
mousselin függönyökkel, filigran selyem székek, öltöző asztalkák, arany
czirádás szekrények, szentképek, bársony imazsámolyok, velenczei tükrök
s a sok mindenféle csecsebecse közt imakönyvek szétszórva az asztalokon,
beléjük nyomtatott levendula-levelekkel. (Talán minden ilyen száraz
levél egy-egy édes regény.) A falakon szöszke, barna grófkisasszonyok
arczképe, vagy négy generáczió sorjában. Ezekben a szobákban éltek
egykor. Ebből a fészekből repültek ki a világba. Még talán itt suhog
mostan is a lelkük.

Apolka úgy érezte magát, mikor bevezették, mintha templomban lenne (még
oltár is volt az egyik szobácskában), szinte félt itt, de a fáradtság
mégis elnyomta, elaludt.

István gróf nem győzte figyelmeztetni a cselédeit:

– Lábujjhegyen járjatok, ti marhák. Úgy kopogsz te, Jutka, mintha egy
medve lépegetne. Hadd aludjék a hadi zsákmány. El van fáradva szegényke.

Estefelé ébredt fel. A szakács beküldte neki az ebédet a kulcsárnétól. A
kulcsárné volt szolgálatára rendelve.

Apolka jóizűen evett, azután kijött a folyosóra és félénken nézegette a
komor falakat, a puszta udvart, az ismeretlen embereket, akik az udvaron
járkáltak. Minden olyan idegen, hideg volt. Csak fent az északi négyszög
fedelén mászott a torony felé egy iromba macska. Apolka szinte megörült
neki. Olyan ismerős volt ez a macska. Trnowszky Gáspáréknál is éppen
ilyen macska volt. A macska is ránézett, mintha ösmerné. Apolka a
kendőjével integetett neki üdvözletet.

– Hogy érzed magad Apolka? – rezzenté fel e pillanatban egy hang.

István gróf állt a háta mögött.

– Jól – felelte tétovázón, elpirulva.

– Mégis olyan szomorú vagy. Nem akarom, hogy szomorú légy. Tudod, nem
akarom.

Apolka szeliden hajtotta meg fejét.

– Nem leszek szomorú.

– Hiszen még a hangod is az. Talán unatkozol, Apolka?

– Meglehet – mondá kurtán, – de mindez talán azért van, mert még nem
szoktam meg a helyet és hogy olyan egyedül vagyok…

– Hát nem leszel egyedül.

István gróf egy pár nap alatt összeszedett Varinból, Lapuchnyáról,
Podzamekról nyolcz egykorú leánykát játszópajtásoknak. Elhozatta
Trencsénből a női szabót, Kotlányi Sámuelt három legényével, két láda
mindenféle kelmével; azok azután ott varrtak négy hétig éjjel-nappal,
míg minden elkészült az utolsó öltésig s meglett az _Apolka udvara_.

Gyönyörűség volt elnézni, mikor a szobából kivonult sétálni a kertbe,
vagy a térre s mint egy kis királynét, nyolcz kicsiny udvarhölgy követte
egyforma ruhában; csak az övé volt még finomabb kelméből, aranyos
csipkéjű, módosabb szabású. Egyik a kendőjét vitte, másik a labdát
hozta, harmadik a labdaütőt.

István gróf most már igazán csendesen éldegélt, a lányka nevelésével
bajlódván. (Bakra és a káplán felváltva adtak neki a tudományokból
órákat.) A nedeczi várra nyugalmas epocha látszott kezdődni. Az volt az
ambicziója István grófnak, hogy a túszt kicsiszolva adja vissza
Beszterczebányának.

– Milyen kiköszörült gyémánt lesz ebből, – mondogatta, – elcsodálkoznak
majd a beszterczei urak, ha érte jönnek.

Szokott hóbortjaival alább hagyott (hosszú szabadságra hagyván hadi
népét), e helyett természetesen másutt ütöttek ki az elmebeli
pörsenések. Hozzáfogott a gazdálkodáshoz, mert a nyomasztó adósságok
sarkantyúzták, de sajátságos észjárását ide is áthozta. Durvasága
csodálatos gyöngédséggel volt összekeverve. Az állatokhoz való nagy
vonzódása egész betegességgé fajult néha. Az volt a vesszőparipája, hogy
az állatokat össze kell hozni és egy állat-társadalommá fűzni; különösen
a háziállatokat. Azért minden eke elé egy lovat, egy szamarat és egy
ökröt kell fogni. Hadd szokjanak össze az állatok.

Pruzsinszky, aki minden ideáját támogatta, még egy tehenet is javasolt,
de arra dühbe jött Pongrácz István:

– Pfuj, Pruzsinszky! Nálunk a tehenek nem dolgoznak. A tehenek nőnemű
állatok, tejet adnak, borjút szoptatnak. Elég az tőlük. A magyar paraszt
gavallér arra, hogy a tehenet dolgoztassa.

Az állatok magasztalásában kifogyhatatlan volt.

– Látod, milyen szép az, hogy a tyúk kikölti a kacsa tojásait és
felneveli a kis kacsákat, anélkül, hogy valami haszna lenne belőle.
Ingyen teszi a beleoltott becsületességnél, jóságnál fogva. Az ember
sokkal hitványabb, mintsem megtenné.

De bár valószinűleg jobbak az állatok az embereknél, még ezek is
rászedték István grófot és visszaéltek jóságával.

Két szamara volt, Juczi és Rebeka, akik a sajtot szállították be a várba
a közelfekvő aklokból minden pénteki napon. Fölséges úri dolguk volt,
éppen megfordítva az emberekével; hat napon legelésztek, pihentek a
várkastély melletti pagonyban és csak a hetedik napon dolgoztak. Meg is
tették ezt a kis robotot egy ideig becsületesen, hanem azután nem tudni,
hogy hol kerítettek kalendáriumot, hol nem, egyszer csak egy pénteki
napon nem voltak találhatók sehol sem. Elvándoroltak a nagy makkos
erdőbe és csak másnap kerültek újra vissza, mikor a sajtot már behordták
az igás lovak. A következő pénteken és azután is minden áldott pénteken
újra megtette Juczi és Rebeka ezt a csinyt István gróf nagy mulatságára,
aki összecsapta kezeit álmélkodásában.

– Mennyi eszük van, mennyi eszük! A szamarakat okvetlenül rehabilitálni
kell a világ előtt.

Ekkor fogant meg eszében nagy munkája, melyet esténkint tollba mondott
Bakrának: «A szamarak talentumáról».

De igaz is, talentumos állat a szamár, sokkal különb a lónál, mert a ló
ostoba; ha a kovács beleveri a szöget az eleven húsába, mikor patkolják,
azért csak szépen odább megy a megnyilazott lábával s jár, fut vele a
kocsi előtt, míg csak meg nem gyülik, de a szamár makacsul megköti magát
s a herkópáternek se mozdul a kovács-műhelyből, okos szemeivel mintha
csak mondaná: «Nem megyek, dehogy megyek addig, míg ezt a szöget a
kovács ki nem húzza, mert máskép, isten úgy segéljen, baj lesz a
lábammal».

Aztán amilyen egyszerű, szürke, igénytelen állat, józan az életben,
minden képmutatás nélkül való (nem játszsza ő magát se gyorsra, se
erősre), épp oly tapintatos a halálban. Minden más állat szeret valami
nagy éclat-val kimúlni. A beteg oroszlán bőgésétől reszket az erdő, az
eb fájdalmas vonítása kisértetiesen veri fel az éj csöndjét, a hiú
hattyú egyet énekel a halála előtt a nagyobb parádé végett (azokról az
állatokról nem is szólok, amelyek nem szoktak természetes halállal
kimúlni, mint az ökör, a birka stb.), de a tapintatos szamár senkinek
sem akar kellemetlenséget, bánatot okozni s úgy elmegy, úgy eltünik
haldokolni erdők sűrűjébe, hegy-hasadékok közé, emberi lábnyomoktól
messzire, hogy igazán finom dolog tőle. Innen van aztán, hogy ritka
ember látott holt szamarat.

István gróf művében egy egész külön fejezet volt szentelve a szamarak
tapintatosságának.

– Tegye oda, jegyzet alatt, amicze Bakra, hogy az emberek társadalmában
is a szamarabbak erénye a tapintatosság.

Ilyenforma mulatságnak élt ezentúl a nedeczi várúr. Csendesebbé,
szelidebbé vált egész lénye. Vadászott, lovagolt s látogatásokat tett a
szomszédos kastélyokban.

Apolka ezalatt gyönyörű, nyúlánk hajadonná fejlődött. Szépségének híre
messze eljutott, túl Trencsén határain, még a gazdag Nyitrában is sokat
emlegették a «nedeczi rózsát». Fiatal emberek sáskaszámra környékezték a
várat. De Pongrácz István gróf olyan féltékenyen őrizte, mint egy nagy
gyémántot, alig lehetett hozzáférni. Legfeljebb az ebédnél láthatták egy
perczre. A fiatal embereknek nővéreik voltak, a nővéreiket rávették
(mert a nővér jó közbenjáró), hogy azok is látogassanak el Nedeczre, a
leányaik kedvéért eljöttek a mamák is és a nedeczi vár, mint azelőtt
régen, újra megtelt a környék előkelő nemességével, selyem topánkájú
kisasszonyokkal, délczeg, kevély tartású matrónákkal. Nagy tivornyák
helyébe vidám bálok jöttek és a lapuchnyai banda feje elfelejtette
lassankint a harczias indulókat, bocskortalpak alá valókat; –
csárdásokat és négyeseket tanult meg játszani, a podzameki vén
czigánytól.

Honnan került a várba Apolka, hol vette Pongrácz, senki se tudta
bizonyosan.

Ködbe veszett az igazság fele, a sok fecsegésbe fúlt a másik fele. Igazi
mithosz támadt belőle. S ez a sejtelmes homály még csak ingerlőbb volt a
fiatal nemeseknek.

A kényes, csinos gavallérok, akik ott legyeskedtek a várban, könnyű
kalandot reméltek. Nem nehéz a galambot kivenni a duczból, ha magasan
van is, – csak meg kell vele előbb kóstoltatni a búzát. Az első szem
édes belőle, a második kivánatos, a harmadikért már leszáll és a
tenyeredről eszi meg.

Az egyik Ordódy-fiú, huszártiszt, próbálta megkóstoltatni Apolkával a
szerelmet, az első szem búzát.

Egy keringő alatt szerelmet vallott neki, a leány fehér lett, mint a hó,
az ifjú izzó lett, mint a tűz és öntudatlanul lehajolt a vállához, ahhoz
az almavirág-színű vállához és megcsókolta.

Apolka fölszisszent, mintha kigyó marta volna meg, kiszakította magát a
táncosa karjából s István grófhoz rohant reszketve panaszkodni.

– Mi bajod? – kérdé ijedten a várúr. – Mi történt veled?

Apolka a fülébe súgta:

– Jaj, nagy bajom történt. Az a katona megcsókolt.

István gróf nem vette valami tragikusan a dolgot, mintha közönyös lenne
egészen, megsimogatta a gyémánt-diadémmal leszorított haját.

– Ej, ej, te kis árulkodó! No lássa meg az ember. De csak nem csókoltad
vissza, mi?

– Hogy gondolhat olyat felőlem? Hiszen nem szeretem.

– Látta-e valaki? – kérdé csendesen.

– Nem tudom – felelte a leányka bizonytalanul.

– No semmi az. Gyakran történik ilyesmi fiatal leányokkal, ha egy kicsit
csinosak.

Egy szót se szólt többet. Apolka ujra a mulatók közé keveredett. Vége is
lett a bálnak, szét is oszlottak a vendégek, még se vett észre senki
semmit, csak hajnalban kerekedett aztán nagy lárma a várban, amikor
véresen hozták haza István grófot a pagonyból egy saroglyán.

Apolka felriadt álmából a zajra s felnyitván az ablakot, leszólt:

– Mi történt?

– Az úr meg van lőve, megsebesült.

Hirtelen magára rángatta szoknyácskáit, a papucsokat sehol se találta,
rohant ki mezitláb s gyertya helyett (mert még sötét volt a folyosón)
ijedtében felkapta az ezüst álló-órát, azt vitte maga előtt, ámbátor
annak sehogy sem akaródzott világítani.

Szembe találkozott a kulcsárnéval, aki a kezeit tördelve siránkozott.

– Oda van, vége van! Már az isten se jó, hogy mindent megenged.

– Hogyan történhetett a szerencsétlenség? – kérdé Apolka és ő is
elpityeredett.

– Jaj, ne is kérdezze kisasszonyka, mert maga miatt volt a dolog.

Mintha leszögezték volna, rémült tekintettel meredt a kulcsárnéra.

– Én miattam? – motyogta. – Hogy én miattam?

A kulcsárné megröstelte, hogy kiböffentette, mentegetőzni kezdett:

– A Pruzsinszky úr mondta, lelkecském. Ne ijedjen meg azért. Hiszen nem
mindjárt igaz minden, amit a Pruzsinszky mond. De ha úgy volna is,
bizony maga sem tehet róla. A nagy urak bolondsága is a szegény emberek
bűne legyen? Ha úgy tetszik neki, hogy kiáll az Ordódy-fiúval
életre-halálra, gyilkos golyóbisra: hát itt van ni az eredmény, itt van
a pecsenye. Jaj istenem, csak bele ne haljon. De bizony minek is
emésztené magát szívecském emiatt, hát tehet-e arról, hogy olyan csinos,
olyan takaros és megtetszett az urunknak? Hja, mondtam én mindig, hogy
minden élő palánta előbb-utóbb kinyílik egyszer; ha nyáron nem, hát
őszszel. Lássa, galambocskám, még az a vén áloe is kivirágzott a
kertésznél, pedig még a mostani kertész öregapja ültette s azóta nem
mutatott semmi kedvet a fakadásra. Tudtam én azt kisasszonyka, mihelyt
magát ide hozták, hogy ez lesz a vége. De nem így gondoltam, jaj, dehogy
így. Verje meg az Isten azt az Ordódy-gyereket.

Apolka szédülni kezdett attól a világosságtól, mely a fejébe áradt.
Azért az egy csókért történt. Azért az egy csókért volt ez.

A kulcsárné csak egyre sírt, vinnyogott és a garádicsok piros foltjaira
mutogatott.

– Ehol ni az áloe virága!

Frissen hullott vércseppek voltak; ezen vitték István grófot.

Apolka feje zúgott, kusza gondolatok nyargaltak bele és a szívét
összeszorította valami titkos félelem. Újra előtte állt végzete. Mikor
már azt hitte, hogy megtalálta a nyugalmat, íme a nyugalom egyszerre
leveti a hófehér köntösét és a veszedelem áll előtte fekete ruhában,
mintha fény és árnyék vívna fölötte folytonos csatát és mindig az árnyék
győzne.

Tehát semmi kétség, hogy szereti István gróf. Életét is koczkára tette
érte a párbajban.

– Istenem, de szerencsétlen vagyok – rebegte.

De mindezeken alig gondolkozhatott, még egy-két lépés és ott volt a
sebesültnél, akit már akkor a vár összes léhütői körülálltak. A budetini
katonaorvos, dr. Breke Nep. János éppen akkor keresgélte bent a jobb
bordák közt, ahol a lövés a léket ütötte, egy kutacscsal a golyóbist. Az
öreg Kovács sírt, Pamutkay uram pedig mérges szemet vágott a közeledő
Apolkára, a káplán egy vizes tálat tartott az orvosnak, míg ellenben
Pruzsinszky izgatottan járt fel s alá, egyre ezt hajtogatva:

– Mi lesz belőlünk, mi lesz belőlünk?

Az orvos végre is megsokalta, csunya nyelvű, goromba ember volt (s ennél
a mesterségnél a gorombaság kisegítő eszköze a tudománynak),
Pruzsinszkyra förmedt:

– Az ördög bánja az urakat, inkább azon töprengenének, hogy mi lesz a
sebesülttel? Hopp, itt vagy, kutya!

Ott volt a golyó, végre ráakadt és kihúzta.

Apolka lábujjhegyen közelgett, de Pamutkay nem bocsátotta a sebesült
ágyához, aki hörgött, ordított, káromkodott és azzal fenyegette a
doktort, hogy pallos által végezteti ki, ha valamikor fölépül.

– Menjen a szobájába, kisasszonyka, nem magának való látvány ez. Minket
kemény férfiakat is megrendít.

– Hiszen megyek, uram, de legalább azt mondják meg, nincsen-e
veszedelem?

– Soha se kellett volna ezt a kis békát idehozni – morogta Pruzsinszky.

A sebesült meghallotta a leány hangját.

– Te vagy, Apolka? Nem, ne küldjétek el. Gyere ide, Apolka, tedd ide a
kezedet a homlokomra (hideg verejték gyöngyözött azon a kíntól). Így ni.
Jaj, de jó puha kezed van. Szorítsd fiacskám a homlokomat, még jobban,
még jobban…

A leányka megtett mindent, amit parancsolt s a beteg csodálatosan
lecsillapodott, hagyta a sebét nyugodtan kimosni, bekötözni.

– Megél-e? – kérdék az orvostól, mikor eltávozott.

Mire dr. Breke Nep. János a maga széles, fontoskodó modorában felelt:

– Az Isten sokat hagyott tudni az embereknek, szétosztogatta köztük a
tudást, a mérnök ezt tudja, az építész azt tudja, az orvos is tud
valamit, a pap is… azaz, hogy a pap semmit sem tud, egyszóval, az Isten
sokat elosztogatott, de ő is gondolt a maga tekintélyére és magának is
meghagyott egyet-mást a tudásból. Nos, ez az ügy éppen azok közé
tartozik, amik ő nála vannak.

– Tehát nem lehet tudni.

– Csak reményleni lehet, ha jó ápolása lesz. Ha, teszem azt, a
kisasszony meghozza azt az áldozatot…

– Örömmel! – felelte Apolka.

Estefelé bekövetkezett a láz, elvesztette eszméletét s három álló hétig
hányódott élet-halál közt. Apolka híven, ernyedetlenül ápolta,
virrasztott felette, tűrte a szeszélyeit. A huszadik napon kijelentette
az orvos, hogy a beteg túl van a veszélyen.

Apolka reszketett attól a naptól, mikor teljesen felgyógyul és esetleg
bevallja szerelmét és mégis szerencsétlen lett volna, ha sebébe belehal.
Ragaszkodott ehhez a hóbortos emberhez, mint jóltevőjéhez s mindig
erősebben, jobban, pedig gonosz és kegyetlen volt betegségében. Az
orvosságos üvegeket hozzávagdalta a környezetéhez. Egyszer odaintette
magához az őrültek álnokságával Pruzsinszkyt, megfogta a kezét,
simogatta és hirtelen beleharapott, de oly erővel, hogy vér buggyant ki
a fogak helyén, még most is be van kötve a keze. A katonadoktort hasba
rúgta, hogy elájult; csak az Apolka simogatására szunnyadt el benne a
vadállat. A doktor nem titkolta, hogy István gróf, úgy lehet, teljesen
elborult elmével lábbad fel.

A huszadik napon elmult a láz s a beteg mély, jótékony álomba merült. Az
orvos megparancsolta, hagyják magára, hadd aludjék, hadd gyüjtsön erőt.

Ez volt az első eset, hogy Apolka elhagyta. De a beteg, aki megszokta
szabályszerű lélegzését hallani maga mellett, ennek a kimaradásán
fölébredt.

A szokatlan csendesség megdöbbentette. Azt hitte, már a sírban van.
Szétnézett és megösmerte a szobát. Élek tehát, gondolta magában. De nagy
fantáziája egy perczig se pihent, az a sajátságos gondolata támadt, hogy
be van itt zárva és éhen kell elvesznie. (Éppen akkoriban volt friss a
befalazott apácza: Ubrik Borbála története.) A várbeliek összeesküdtek
ellene és elpusztítják.

Felvánszorgott az ágyból s gyenge, ingadozó léptekkel, a bútorokhoz
fogózkodva botorkált az ajtóhoz, kinyitotta nesztelenűl és a másik
szobában ott látta térdepelni Apolkát a szűz Mária képe előtt, amint a
kezeit összetéve hangosan imádkozik:

– Óh, szent anyám, aki az égben vagy s édes anyám helyett én rám is
vigyázol, köszönöm neked szívemből, hogy a szegény István grófnak már
visszaadod az egészségét, de ha egészséget adsz neki, add vissza kérlek
az elméjét is. Mert látod, ő jó ember és én úgy szeretem, mintha
tulajdon apám volna.

A napfény beömlött a nyitott ablakon s igazi glóriát font a leány feje
körül, éppen olyan volt most, szinte megdöbbentőn hasonlított hozzá az a
szelid, szent arcz a falon, amelyhez imádkozott, csak valamivel idősebb,
mintha a mamácskája lenne.

– Apolka! – nyöszörögte egy gyenge hang kimondhatatlan lágy érzéssel.

Összerezzenve fordul hátra és elpirul a hangos imádságért, megpillantván
István grófot, ki dideregve állt egy szekrényhez fogózva s szemeiben
könyek csillogtak.

A bibliai legenda ismétlődött, Apolka vizet fakasztott a fénylő, piros
erekkel befuttatott szürke kövekből.

– Az istenért, mit csinál? – kiáltott fel halálos aggodalommal. – Hogy
mert fölkelni? Ezért most én kapok ki az orvostól. Lássa, milyen
engedetlen! De ilyet tenni! Szent isten, az ablak is ki van nyitva.

Csípős, nyirkos őszi levegő özönlött be s a betegen nem volt semmi felső
ruha. Hirtelen hozzá ugrott s visszavezette a szobájába olyan
szeretetreméltó duruzsolással, mint egy kedves fecsegő mama az ő
elégedetlen gyerekét.

– Menjen! Milyen bánatot szerzett most nekem. Nem is tudom, mit
csináljak magával? Támaszkodjék hát a vállamhoz, hiszen olyan gyenge,
hogy nem tud menni. Lássa, lássa, mit tett.

A beteg pedig nem bánta ezeket a szemrehányásokat; mosoly jelent meg
viaszkszínű arczán. Olyan boldog volt, de olyan boldog, hogy őt valaki
szereti. Ilyen se történt vele még soha.

Apolka visszafektette az ágyába, a beteg megfogta a kezét.

– Ülj te is ide. Nem, nem a székre, ide az ágy szélére.

– Leülök, de csak úgy, ha megigéri, hogy elalszik, mert az orvos azt
mondta, hogy aludnia kell. Oh, istenem, ha megfázott.

– Nem lesz kutyabajom sem. Nem akarok meghalni. Tudod-e, mit tesz az? Ha
én nem akarok meghalni, szeretném tudni, ki kényszeríthetne rá? Dolgom
van, most már dolgom van a világon, te miattad.

Az ablak-üveget egy fehér pillangó verdeste kívülről.

Hess. Mit keresel itt? Mit kéredzkedel be? Tán valamit hoztál?

Az óra kisértetiesen ketyegett a falon. A pillangó pedig csak egyre
kopogtatta kopott szárnyaival az ablakot.

– Én miattam? – kérdé a leányka bágyadtan, haloványan és bársony
tekintete rémülten siklott végig a beteg arczán.

– Úgy van, miattad. Komolyan akarok veled beszélni. Már eddig is hiba
volt tőlem, hogy halogattam, mert mi lett volna belőled, ha például
meghalok, ha teszem azt, lelőtt volna az a gazember… Vagy hova is
beszélek. Oh, hát nem vagyok én futó bolond? Álmodtam valami bolondságot
és most összekeverem a valósággal. Magam vigyázatlansága okozta a
sebemet, mert ügyetlenségből sült el a fegyverem, de betegségem alatt
azt képzeltem a lázban, hogy lelőtt valaki.

– Mindent tudok – szólt a leányka tompán.

– Ne beszélj, ne beszélj! No hát mi az, amit tudsz?

A leány lehajolt, megcsókolta azt a fonnyadt, aszott kezet. Ebben volt a
felelete.

– Jó, jó, hát mindent tudsz. Ugyan eredj, ne csókold a kezemet, mert
megütlek.

S csakugyan ütésre emelte fel a kezét, de bizony csak megsímogatta vele
azt a gyönyörű állacskáját. Följebb már nem bírta emelni.

– Bontsd ki a hajadat, Apolka. Az egyik varkocsot aztán add ide, terítsd
szét a paplanon, hadd gyönyörködjem benne, hadd babráljam. Így ni, de ki
ne nevess… Azután beszélgessünk, mert nagyon fontos mondani valóm van,
nagyon fontos.

Hiszen éppen ettől fázott Apolka.

– Meg kell állapítani a jövődet, férjhez kell menned, punktum.

Szavak tolakodtak fel a leány vonagló ajkaira, de nem bírta elmondani.
Leesett a feje, mint egy letört liliom-virágé.

– Ugorj csak fel, fiam és csengess – folytatá a beteg, – hogy jőjjön
azonnal Pamutkay.

Csengetni sem kellett, hiszen ott pikettirozott az előszobában
Pruzsinszkyval; rögtön bejött.

– Ezredes! – szólt hozzá István gróf, – fogasson be kegyelmed azonnal és
hozzon Zsolnáról egy fiskálist.

– Melyiket?

– Mind egyforma ördög – felelte a várúr és a sok beszédtől kimerülve
dőlt a fal felé.

Úgy aludt el, hogy az Apolka haját a kezében tartotta; az aranyszálak
csillámlóan folytak ki az ujjai közül.

Mély, üdítő álomba merült. A lány kötött mellette kis kosárkájával az
ölében, melyben ott volt a pamutgombolyag, a gyűszű és a szabadító
fegyver, az olló. És elgondolta, hogy nem jobb volna-e, míg a beteg
ember alszik, hozzá nyúlni ahhoz a fegyverhez, elvágni vele azt a szép
hajkévét, hogy föl ne ébredjen, ott hagyni a markában emlékül és
elmenni, elfutni innen, amerre a két szeme viszi és a két lába bírja.
Hiszen nagy a világ, csak elférne benne valahogy, de hát mit szólana
hozzá ez a szegény beteg, aki csak őt szereti. Talán bele is halna.

Érezte, hogy nem hagyhatja el álnokul, csalfa módon, hálátlanul, hanem
inkább megmondja a szemébe őszintén, hogy nem tud, nem akar a felesége
lenni. Úgy van, megmondja. Már miért ne mondaná meg? «A macska fél, nem
én» – ismételgette magában a bátorító mondatot. «Behúnyom a szememet és
megmondom neki, történjék velem akármi.»

Hanem mikor aztán arra gondolt, hogy Pamutkay már valahol Zsolna felé
jár, vagy tán már vissza is fordult és hozza magával a fiskálist s hogy
a fiskális bizonyosan az ő jövendő sorsával van összeköttetésben, –
szorongató érzések marczangolták. István gróf furcsa ember. Hátha rögtön
ideparancsolja a káplánt, mihelyt az ügyvéd megjön és meglesz az esküvő.
Vajjon lesz-e ereje ellentmondani? Lesz, lesz! – kiáltá egy hang a
szívéből, egy buzgó, érczes hang, mint a harangé.

A beteg sáfrányszínű selyem paplanján apró ördögöcskék tánczoltak,
pajzánkodtak, vigyorogtak az Apolka szeme közé: Hahaha, hahaha! Ne
henczegj, Apolka, mert gyáva vagy. Elfakadsz sírva és nem fogsz mondani
semmit. Bizony semmit.

Hosszú órák mulva ébredt fel a beteg és enni kért. Apolka el akart
sietni, de nem bocsátotta.

– Csak maradj te itt, mert únnám magamat nélküled. Majd behozza a
szakács vagy a kulcsárné, vagy a leánykáid. Igaz, mit csinálnak a
leánykáid?

– Tánczolni tanulnak.

– No az szép lesz, szeretném őket látni.

– Majd ha jobban lesz.

– Nem; mindjárt most ebéd után.

Egy kis csirke-becsináltat evett és egy pohár vörösbort ivott meg.

– Most pedig hozz nekem hamar egy szivart!

– Nem hozok.

– Parancsolom neked – mondá haragosan.

Apolka a lábával toppantott:

– Nem kap s vége.

A beteg nagy szemeket meresztett rá s aztán nyöszörgő, szelíd hangon
szólt:

– Hozd ide, kérlek alássan, a tükröt, hadd nézzem meg magamat, én
vagyok-e Pongrácz István, hogy így mertek velem beszélni.

– Bizonyára ön Pongrácz István, a hatalmas Pongrácz István, de most a
doktor parancsol és az nem engedte meg. Mit szólna nekem a doktor?

– Ejh mit a doktor! Hiszen mondtam már, hogy lefejeztetem a gazembert;
nagyon megkínozott.

– Hálával kell lennie iránta, ő gyógyította meg.

– Jó, hát hálával leszek a kedvedért, de adj akkor egy szivart.

– Nem.

– De ha nagyon kérlek.

– Akkor se.

– Ne légy olyan zsarnok, kis férgecském.

Végigment a gyerekes könyörgések minden skáláján, de szivart még sem
kapott. S ez az eset, hogy egyetlen-egyszer nem történt meg az akarata,
egészen félénkké, szelíddé tette. Ezentúl semmit se követelt, hanem
bizonyos félénkséggel fejezte ki a legtermészetesebb kívánságait. Mert,
mint a betegek rendesen, minduntalan kívánt valamit.

Ahogy az Apolka kis udvarhölgyei eljárták fehér ruhában a tánczot, az az
ötlete támadt, hogy a kedvencz paripáját, a «Waterloo»-t szeretné látni.
Hozzák fel neki a Waterloot ide a hálószobájába. Hasztalan próbálták
lebeszélni, hogy a paripa nem szereti a garádicsokat. Azután
Pruzsinszkyt kívánta és Kovácsot, kikkel a gazdaságról és a vagyoni
viszonyairól beszélgetett, mindenféle rózsás terveket eregetve a
jövendőkre nézve.

– Szeretnék gazdag lenni – sóhajtá, – nem magamért, hanem e miatt a kis
zsivány miatt, aki nekem szivart sem adott. Hidd meg Pruzsinszky, ő
miatta. De hiszen majd meglátjátok. Még ma meglátjátok. De miért is ne
lehetnék én még gazdag? Hozd ide csak fiam, Apolka, a
«pénzügyminisztert», hadd lássuk, mit operált azóta.

Apolka elszaladt a negyedik szobába és elhozta a «pénzügyminisztert», az
egyetlen komoly faktort, akire István gróf anyagi helyzete javításánál
számított.

Egy üvegedényben, melyben valamikor befőttek lehettek, volt a
pénzügyminiszter bezárva, t. i. egy keresztes pók, kinek az volt a
hivatása, hogy a hólyaggal betapasztott üvegben remete-életet élve,
unalmában hálót kössön s abba az üveg aljára szórt kilenczven parányi
papirkoczkából, melyek mindenikén egy szám volt felírva, felhúzzon
spekulativ észszel ötöt, amit aztán Zsolnán vagy Trencsénben a lutriba
lehessen tenni.

István gróf megnézte a pókot, ki az üveg felső részére szőtte a finom
hálóját, melynek láthatatlan szálain nagy himbálózást, futkározást vitt
végbe.

– Szorgalmasabb is lehetne – motyogta. – Még csak két számot húzott fel
a lusta kutya.

Valóban, mindössze két kis papir-koczka fityegett alá a hálóból.

E pillanatban kocsirobogás hallatszott künn.

– Pamutkay uram érkezett meg a fiskálissal – vélte Kovács uram.

– Hadd jöjjenek be – szólt felvillanó szemekkel a beteg s eltolta
egykedvűen a pók üvegpalotáját a mediczinás üvegek közé. – Hídd be
kérlek, Pruzsinszky, a káplánt és Bakrát is… Legyetek itt mindnyájan.
Mert fontos lépés az, amit most akarok elkövetni, illő, hogy mindnyájan
tanui legyetek. Te pedig, Apolka, ülj ide mellém a székre. De mért
sápadtál úgy el, miért reszketsz? Valami bajod van, férgecském? No, ne
ijeszsz meg, mosolyogj, hiszen mosoly való most, majd meglátod.

– Hát nem látja, hogy már mosolygok.

De nem volt már ideje se mosolyogni, se reszketni, a mosolyt, a
rémületet egyszerre elfujta a meglepetés, megnyilott az ajtó és belépett
rajta Pamutkay uram, elől bocsájtva Trnowszky Miloslavot.

Az ám, a Miloslav az, – ha nem álom. De már azért sem lehet álom, mert a
bajusza is nagyobb, a szakálla is megnőtt, úgy, hogy már mégsem a régi
Miloslav, akit az álom rajzol, hanem egy másik, csinosabb.

Apolka rögtön megösmerte, csupa láng lett az arcza, fel akart ugrani, de
azért mégis csak ülve maradt, mohón falta a kedves, ismerős vonásokat a
szeme, de azért mégis behúnyta. Csak a szive ugrált, dobogott olyan
hangosan, hogy megijedt, talán mások is meghallják, leszorította a
kezével, meg akarta állítani. No iszen jóval kezdett ki. Lehet is a
szivet megállítani! Józsua is csak a napot tudta.

Ezenközben előre tuszkolta Pamutkay a jöttet, bemutatván őt illőképen.

– Dr. Tarnóczy Emil köz- és váltó-ügyvéd.

A fiatal ügyvéd meghajtotta magát és csak most pillantotta meg Apolkát,
sietve lépett hozzá.

– Jó napot, édes húgocskám! Ejnye, de megnőttél!

A gróf különös szemeket meresztett rá, félkönyökre emelkedve. Apolka
halkan, elfátyolozott hangon felelte:

– Régen láttuk egymást, nagyon régen…

Volt valami fájó szemrehányás ebben a csengés nélküli, szürke hangban.

– Úgy? – kérdé a beteg a leányka felé fordulva. – Valami ismerősöd a
fiskális, Apolka?

– Rokonok vagyunk – felelte helyette az ügyvéd. – Közeli rokonok, együtt
töltöttük a gyermekévek egy részét.

– Hát úgy is jól van. Üljön le, kedves fiskális. Melyik Tarnóczyakból
való ön?

– Az ötforintosakból – felelte az ügyvéd mosolyogva.

Valóságos rémület ült ki a főúr arczára.

– Csak talán nem…

– Nem, nem – sietett az ügyvéd felvilágosítani. – Nemes ember vagyok,
azelőtt Trnowszkyak voltunk.

– Hála istennek! (Nagy kő látszott leesni a szívéről.)

– Az a nevünk volt, ami Apolkáé, de a megboldogult atyám
megmagyarosította.

Apolka élénken kiáltott közbe:

– Hát meghalt a szegény Gáspár bácsi? Istenem, nem is tudtam. Engem nem
is értesítettek…

S egyszerre megeredtek szemeiben a könnyek. István gróf fitymálólag
intett a kezével.

– Ugyan ne pityeregj. Ha meghalt, meghalt. Mi közöm nekem az
atyafiaidhoz, nem szeretem, ha a szemedet rontod miattuk. Hát kedves
fiskális, tudja-e, miért hívattam? Ámbár iszen nem is hívattam. Jobb
szerettem volna, ha Pamutkay uram valami öregebb embert hoz. Mert az
öreg róka mindig többet tud, mint a fiók róka. De ha már itt van, maga
is jó.

– Parancsoljon velem a méltóságos gróf.

– Irt-e már maga valamikor instáncziát a királyhoz?

– Irtam.

– No az derék, akkor hát tudja a módját, mert képzelem, hogy sok
hókusz-pókuszszal jár.

– Ügye válogatja, gróf úr.

– Hát arról van szó – mondá ünnepélyesebb, emeltebb hangon, Apolkára
mutatva – hogy én, szentmiklósi és óvári gróf Pongrácz István, ezt a
leányt a magamévá fogadom, ősi nevemet reá ruházom és a többi, meg a
többi. Érti-e a fiskális úr?

A jelenlevők ajkáról a csodálkozás elnyomhatatlan moraja szakadozott
fel. (Oh te nemes lélek! – kiáltott fel Pruzsinszky, szemeit az égnek
fordítva.) Az ügyvéd arczán egy felhő húzódott, csak az Apolka pattant
fel székéről örömteljesen s térdre vetette magát a gróf ágyához, úgy
csókolta a nagy lelógó kezeit, ahol érte, majd az egyiket, majd a
másikat.

– Mivel érdemeltem én meg ezeket, mivel, mivel?

A beteg kiszabadította az egyik kezét és megsimogatván vele a fejét,
szeretetteljesen mondá:

– Keljen fel, _Apollónia grófné_. Csak semmi érzékenység, semmi
érzékenység…

De bizony mégis elfakadt Apolka sírva a nagy örömtől. Ezt a megoldást
meg se merte volna álmodni, mert nemcsak a veszedelemtől szabadult meg,
hanem még grófkisasszony is lesz belőle. Ez már csakugyan sok volt.
Kicsordult a szíve, nem bírt tovább vele, oda borult egész önfeledten az
ügyvéd nyakába.

– Látod, látod Miloslav, milyen jó az isten.

– Micsoda modor ez, Apolka? – kiáltott rá ingerülten a gróf. – Nem
szeretem, ha csak egy perczre is elfeledkezel ezentúl, hogy _ki leszel_.

Az ügyvéd hamvas barna arczát elöntötte a pír s némi hevességgel
emelkedett fel székéről:

– Méltóságos uram, mindenekelőtt sziveskedjék engem kihallgatni.

– Hát beszéljen, amicze. Hiszen éppen azért hivattam, hogy beszéljen.

– Amit én akarok mondani, ahhoz nem kell annyi tanu.

– Az ördögbe is, mit akarhat mondani? Nos tehát, menjetek ki,
Pruzsinszky! Apollónia, menjen be ön is a szobáiba.

– Nem, ő itt maradhat.

Mind eltávoztak, csak a leány maradt.

– Hát már most mit akar?

– Azt akarom tudtára adni méltóságodnak, hogy nem csak mint ügyvéd
vagyok itt.

– Hanem?

– Hanem mint kérő is.

– No, no – kérdé a gróf csodálkozva – és mit kér?

– Az Apolkát.

– Az Apolkát és mi végre?

– Hát feleségül – felelte egyszerűen.

Apolka a kezeivel fedte be az arczát. Azt hitte, mingyárt összeomlik ez
az egész nagy vár a fejük felett ettől az egy szótól, szakadt is már a
bolthajtás és hullani látszott a vakolat… A beteg pedig felugrott
dühösen, meg akarta ragadni torkánál fogva az ügyvédet, de
visszatántorodott az ágyba.

– Hát megbolondult maga? – rikácsolá. – Honnan veszi azt a vakmerőséget?

Tarnóczy egy csöppet sem ijedt meg, egykedvűen játszott a kalapja
pántlikájával.

– Egyszerűen szeretem őt, ez az én bátorságom forrása és azt hiszem, ő
is szeret.

– Az lehetetlen! – hörögte Pongrácz Isván. – Felelj neki, Apolka!

Apolka leejtette a gyűszűjét és elkezdte keresni mindenfelé, mintha nem
lenne annál most fontosabb dolog a világon, az ágy alá is lehajolt, nagy
sopánkodva: Ugyan hova is gurult? Ej, ej, te csúf gyűszű!

– Hát te nem felelsz, Apolka? Hagyd a pokolba azt a gyűszűt, ne bujkálj
most utána! Hiszen csak nem ment el az eszed! Itt hagynál engem, kis
férgecském? (és egészen elérzékenyedett, meglágyult a hangja). Egy
fiskális vegyen el? Oh, dehogy adlak, dehogy. Ha adlak, egy herczegnek
adlak. Az se valami apró oláh vagy német herczegnek, legalább is egy
Esterházy legyen, aki a kezed után nyúl. Még az is köszönje meg. Hát még
se felelsz, Apolka?

Bizony nem jött ki annak a torkán egyetlen hang se, csak egyre kereste
azt a gyűszűt a lesütött szemeivel a padlón.

– Apolka, – szólítá meg az ügyvéd fájdalmas, szívbe lopózó hangon – hát
csakugyan nem szeretsz többé? Légy bátor, mondd meg az igazat.

A leányka megrázkódott, fölemelte azt a szép fejét és így szólt
megdicsőülve, szinte mámorosan:

– Szeretlek, mindig szerettelek. Mindennap te rólad gondolkoztam,
felhőtől, fecskétől neked üzengettem.

Miloslav édesen, boldogan bólingatott:

– Felhőtől, fecskétől mindennap megkaptam.

– Szamárságok! – mordult bele István gróf. – Ebből semmi se lehet.
Gyerekkori szerelem, ostobaság, olyan, mint a márcziusi hó. Igen
sajnálom, hogy effélével fárasztotta magát. Pamutkayt jól össze fogom
szidni, amiért éppen önt hozta ki a zsolnai ügyvédek közül, pedig annyi
van, mint a tarka kutya. De ön tán nem is ügyvéd?

– Az vagyok, atyám halála óta, de Pamutkay úr nem hibás, hogy elhozott,
magam ajánlkoztam neki, minthogy beszélni akartam önnel, gróf úr és
hazavinni innen a menyasszonyomat…

Olyan vakmerőség volt ez, hogy most már mulattatni kezdte Nedecz urát.
Az ördögbe, hiszen ez egy eredeti ember! Érdekes objektum. Szép história
fejlődhetik, ha ez így megy.

– No, ebből ugyan semmi se lesz, ön kosárral megy haza.

– De hiszen hallotta méltóságod, hogy szeret.

– Az mindegy, én oda nem adom, punktum.

– Uram, – szólt az ügyvéd a szenvedélytől fojtott hangon, –
Magyarországon törvények vannak.

A főúr ajkán gúnyos mosoly szaladgált.

– Persze, persze.

– És nincsen joga visszatartani; ön se apja, se gyámja.

– De igen is, visszatarthatom. Ő nálam haditúsz. Csak cserébe van egy
más hölgyért. Elhozta ön magával azt a hölgyet?

– Úgy? Haditúsz?

És most az ügyvéd mosolya lett irónikus. Úgy látszik, ösmerte a túsz
történetét.

– Igen, most haditúsz, nemsokára pedig gróf Pongrácz kisasszony lesz.
Tehát távozzék, fiatal ember, azt tanácslom.

Tarnóczy makacsul rázta meg a fejét.

– Egy tapodtat se, uram, leány nélkül. Gyere, Apolka, fogd a kezemet.
Kövess!

S oda lépett a nagy üvegszekrényhez támaszkodó leányhoz, ki olyan fehér
volt, mint azok a porczellán edények bent az üveg alatt.

– Nem jó vége lesz ennek, domine – figyelmezteté a főúr kedélyesen. –
Mire való az a nagy lelkesedés?

De Tarnóczy nem tágított. Átölelte félkarjával a leány nyakát és úgy
vonszolta az ajtó felé. Apolka bizonytalanul tett egy-két lépést, mint
az alvajáró, majd visszafordult s megtört fényű tekintettel mintegy
bocsánatot kért a betegtől:

– Ne haragudjék rám. Nem tehetek máskép. Szeretem. Az övé vagyok.

Pongrácz fölvetette a fejét az őrültek idegbántó száraz kaczajával s
aztán kivett a vánkosa alól egy fehér csont-sípot és belefújt.

Az éles süvítésre villámhirtelen megnyílt két láthatatlan tapéta-ajtó s
mindeniken két-két alabárdos vitéz toppant be szinte észrevétlenűl.

– Testőrök! – parancsolá nyugodtan – fogjátok el ezt az embert és
vessétek tömlöczbe. Az életeddel játszol érte, Makovnyik!

Makovnyik és társai rávetették magukat az ügyvédre, hiába tiltakozott az
a személyes szabadság ilyen eklatáns megsértése ellen, hiába ütött szét
ökleivel az alabárdosok közt, ámbátor Makovnyiknak olyan pofont adott,
hogy valami érnek kellett megpattanni a halántéka táján, mert a bal
szeme tele lett vérrel és kijebb ugrott, de azért mégis legyűrték a
markos ficzkók s Apolka minden könyörgése daczára elhurczolták abba a
börtönbe, ahonnan évek előtt báró Behenczy Károlyt szöktette meg
Estella.

A dulakodás robajára előrohantak a várbeli urak. Pruzsinszky a roskadozó
Apolkát kisérte át a szobáiba, Pamutkayra pedig a gróf förmedt rá:

– Szamár kend, ezredes. Hozzon hamar másik ügyvédet.

A jó úr tehát szép csendesen kifordult az ajtón, felült újra az urasági
bricskára, de most már okosabb volt, mert mingyárt két ügyvédet hozott
Zsolnáról, akik elkészítsék a kérvényt a királyhoz az Apolka adoptálása
iránt.

* * *

Minden kis város bizonyos vonásokban egyforma, van egy híres prókátora,
akinek az eszét csodálják, van egy legszebb háza, amelynek falai
fönséget, méltóságot látszanak lehelni a járókelők előtt, vannak kikapó
asszonyai, vannak szépek és hozzáférhetetlenek, van egy gazdag
kereskedője, akinek vagyonáról beszélnek, van egy gavallérja, akinek az
öltözködését, modorát utánozzák s ha nagy volt, még halála után is él
egyes mozdulataiban, amint a sétabotját lóbázta, amint kalapjával
köszönt a hölgyeknek. S éppen úgy megvan a hatása emberöltőkön át, mint
egy szónoknak, vagy szinésznek, szokásai, formai allürjei, sőt még az
arczfintora is tovább élnek.

Minden kis város, akármilyen iczi-piczi legyen, még ha Zsolna is, egy
egész bevégzett világ, ahol minden megvan, ami az öt érzéket
foglalkozásban tartsa. Az események, tragédiák, konfliktusok igen
kicsinyesek, de épp oly idegizgatók. Hogy például Malinák János városi
tanácsos nem kapott meghívót a főispáni bálra, az volt olyan esemény,
mint a porosz király inzultálása a franczia követ által. Szegény
Malinákné, majd hogy meg nem bolondult szégyenletében. Ennél csak a
Pongrácz hadai tettek nagyobb szenzácziót. Az Apolka eltünéséről már nem
is beszélt senki.

Azóta csak kisebb rangú dolgok történtek. Klivényi irnok elítélése
(rajtakapták valami enyves dolgon és most ott csücsül ő kelme a
trencséni tömlöczben), Tarnóczy Gáspár halála (egyébiránt nem nagy kár
érte) s Emil fiának a leköszönése a városi hivatalról.

Bizony bolondot tett, mert polgármesterségig is fölvihette volna, olyan
becsületes, derék fiú. S még azt mondják, hogy az alma nem esik messze
fájától!

Emil megkapta a vagyont és ügyvédi irodát nyitott, elhatározván, hogy
amint a gyászév letelik, fölkeresi kis unokahúgát és feleségül veszi.
Még egyre emlékében éltek a kerti idillek, még egyre melegítették a
szívét azok a bogarakért, növényekért kapott csókok. Minden nyiló
növény, minden röpködő bogár ezekről beszélt neki… Hej, de nehéz volt
azt az egy évet bevárni. S még más dolog is aggasztotta. Az öreg Blázy,
akivel közölte a tervét, ráijesztett ezekkel a szavakkal:

– Nehéz lesz azt, öcsém, abból a várból kihozni.

– Talán hallott valamit a bácsi?

– Hallottam egyet-mást, éppen azért mondom.

– Jó, jó, de csak nem sárkány őrzi, mint a mesékben?

– A sárkánynak hét feje volt, azért volt veszedelmes, Pongrácznak
ellenben az az egy feje se jó, ami van, azért aztán még veszedelmesebb a
sárkánynál. Bolond embert nehéz kapaczitálni.

– No én mégis kihozom azt a leányt egy év mulva.

Hanem alig egy pár hónapra a Gáspár halála után, halálosan megbetegedett
Trnowszky Péter is. Mintha csak azt gondolná magában: Utána megyek annak
a gazembernek a másvilágra, hogy ott is üldözhessem, bosszanthassam.

Trnowszky rosszullétének gyorsan híre futott, meg annak is, hogy
délutánra magához hivatta Kurka ügyvédet (Kurka volt a leghiresebb
prokátor Zsolnán), mert végrendeletet akar csinálni. Tudni vélték azt
is, hogy mi lesz a végrendeletben. Némelyek szerint kibékül halálos
ágyán testvéröcscse szellemével s minden vagyonát Emilnek hagyja, mások
szerint a Maticza örökli az egészet. De a legvalószinűbb verzió az volt,
hogy a világba szórt Trnowszky Apolka lesz az általános örökös. Maga az
öreg állítólag már pedzette is a környezetének:

– Ugyan ne sírjatok, bolondok. Tudom, hogy úgy sem sajnáltok. Szép fehér
kezecskékbe kerül itt a gyeplő, semmit se féljetek!

No, ha így lesz a dolog és bár csak így lenne, micsoda parthie lesz
abból a leányzóból!

A becsületes Emilt nagyon megijesztette ez az eshetőség. A rosszhirű
apák gyermekei, ha jók, sokkal érzékenyebbek a többi jó embereknél, mert
ő nekik megsúgja az ösztönük, hogy a szüle hibáit is expiálni kell s
hogy ő róluk emiatt jobban lerí minden szenny.

Szinte belesápadt abba a gondolatba, hogy ha Apolka örökli Péter
nagybácsi vagyonát, mely jóval nagyobb volt a Gáspárénál, akkor talán
hozzá se megy, nagynevű nemes urak versenyeznek a kezéért, de el sem
veheti, hivatkozni se mer régi szerelmére, mert az egész világ kapzsinak
tartaná. «Persze – fogják mondani – előkereste a hamupipőkét, mert már
rajta van a lábán az arany papucs. No ez is csak olyan czudar jellem,
mint az apja.» Még talán az Apolka is azt hinné.

Pedig Tarnóczy Emil nemes érzésű ifjú volt, tele idealizmussal, aki úgy
nézte a világot, mintha éppen most kelt volna fel az Arthur király kerek
asztala mellől, mintha csak az imént koczczintotta volna össze a kupáját
Lancelot lovaggal.

Hiszen persze, minden csak hiuság, ostobaság, az élet, a világ, a
törekvés, a tudás, a pénz és minden, de igazán minden. Csakhogy ezek az
ostobaságok és hiuságok nem egyformák. Az élet például olyan ostobaság,
amelyhez mindenki ragaszkodik. A többi apróbb ostobaságok közül azonban
kiki az egyéni izlése szerint választ. Egyiknek abban telik a kedve, ha
gazdaggá lesz, egy másik arra dolgozik, hogy okosnak tartsák, másik a
hatalom után fut. Van olyan csacsi is… akarom mondani van olyan ember
is, aki abban találja az ambiczióját, hogy ő jó. Találkoznak
egyéniségek, akik a földi boldogság összes eszközei közül a «csász. és
kir. kamarás» czímet szeretnék. Sőt ennél is nevetségesebb alakban
hegyeződik ki a hiuság. Ösmertem egy urat, aki arra volt hiu, hogy az ő
sógora megveszett. Éveken át beszélte mindenkinek a kutyaharapástól
támadt veszettség fázisait, amint azt megfigyelte rajta, hozzátevén nem
minden kevélység nélkül: «A tulajdon sógorom volt.» Egyszóval
mindenkinek van egy főbolondsága, a mellékbolondságai mellett. A
Tarnóczy Emilé az volt, hogy ő talpig becsületes.

És az is volt. Egyenes, nyilt, jóakaratú, tiszta lelkű, nemes érzésű. De
ezzel nem elégedett meg; nem érte be, hogy ő valóban becsületes, hanem
annak is akart látszani. S ez néha kényelmetlen feladat, mert épp olyan
könnyű nem lenni becsületesnek és mégis annak látszani, mint
becsületesnek lenni és nem látszani annak.

Tarnóczy, mihelyt neszét vette a végrendelet-csinálásnak, átszaladt a
kollegájához, Kurkához s minthogy pár nap előtt vesztette el tifuszban
Róza nevű hajadon leányát, mindenekelőtt meleg szavakkal fejezte ki
részvétét a kedves kisasszony halála fölött, mire a hires prókátor
szeméből kibuggyant a köny.

– Köszönöm, kedves kartás úr. Igazán jól esik. Meghalt, meghalt. De hát
mit tesz az? Hiszen nekem fáj, nagyon fáj, de a világ azért tovább megy.

Kivette a zsebkendőjét, megtörülgette a szemeit, de azok újra
átnedvesedtek. Kezeivel az ablakra mutatott, melyen át láthatók voltak a
jövő-menő furmányos szekerek, káposztafejekkel megrakva, kofák a
kosaraikkal, csintalan menyecskék enyelegtek a kapuájtókban a budetini
katonákkal. Egy ember egy hordót gurított maga előtt a piacz felé nagy
énekszóval.

– Lássa, az emberek élnek, járnak és nevetnek. Ők semmit sem tudnak
arról. Rá se gondolnak. Fogadni mernék, hogy az a hordós ember ott nem
is ösmerte a Rózát. Olyan nehéz a szívem, kolléga, olyan nehéz, pedig
nincs igazam. Nincs, nincs. Mert mi az voltaképen, hogy Róza meghalt?
Hát meghalt. S minden egyéb maradt rendjében. Pedig úgy szeretném, ha
valami nagy szög kiesett volna a világ küllőiből, hogy valami történt
volna. Mert szamár vagyok, hogy ilyet szeretnék. Miféle jogon? Hiszen
Napoleon is meghalt. Az volt a nagy eset! Jézus Mária, csak kimondani is
sok. Napoleon meghalt. És mégis meghalt. De Kurka Róza! Ugyan bizony!
Hát nem mindegy az ennek az országnak, hogy él-e, vagy meghalt? Hát
micsoda egy Kurka Róza? Semmi. Az már más, ha egy Deák Ferencz hal meg.
Micsoda katasztrófa, micsoda csapás százezreknek, millióknak és mégis
meg kell benne nyugodni. De Kurka Róza! Az csak bliktri, kartárs úr. Az
csak olyan, mintha egy morzsa leesik az ember tenyeréről és megint
földdé lesz.

Igyekezett magát elnyomni, legyőzni. Az emberi állat küzdött a
filozóffal és legyőzte a filozófot, zokogva borult az asztalra, amiért
az a morzsa leesett a tenyeréről…

– Bocsássa meg, Kurka úr, hogy talán szomorítottam, de egy különös ügy
hozott ide.

Ügy! Ügy! Az «ügy» szóra felemelte fejét az ősz ember, hosszú, nehéz
lélekzetet vett, mint a harcsa, ha pálinkás kenyeret tesznek a szájába.
Rózáját eltemette a földbe, magát pedig eltemette az ügyekbe. Nagy
könnyebbülés volt ez neki.

– Beszéljen, kartárs úr.

– Ön ma délutánra, úgy tudom, Trnowszky Péter nagybátyámhoz van elhíva
végrendeletcsináláshoz.

– Hm, igen. De nem látom át, mit segithetnék én ott önnek?

– Oh, nem is azért jöttem, Kurka úr. Én nem törődöm a végrendelettel.

– No, no. Hisz ön esetleg örökséghez juthat ezen a réven.

– Az kevésbbé érdekel, hogy én kapom-e, vagy más valaki. Ha valami
óhajtásom lenne, az nem oda vág, hogy melyikünk kapja, hanem, hogy
melyikünk ne kapja.

– Ugyan? – kérdé Kurka úr kiváncsian. – Ki lenne a kitagadott, ha öntől
függne? No persze, mindjárt eltalálhattam volna, hogy a Maticza.

– Nem, a Trnowszky Apollónia lenne az.

– Ah! – szólt meglepetve a vén ügyvéd. – Az a boldogtalan árva leány.
Isten ellen való vétek lenne. Tehát ön is, kartárs úr? Igazán
csodálkozom. Nagyon, de nagyon csodálkozom. Mit vétett önnek szegényke?
Hiszen persze akadémikus diskurzus az egész, mert se nem tőlem függ, se
nem öntől függ, hanem egy harmadik személytől, akinek minden dolgát
egész életében egy negyedik személy súgta… Ez a negyedik személy…

– Csak nem ön volt?

– A negyedik személy az ördög volt. Én reám, bár fiskálisa vagyok,
sohasem hallgatott, hát most se fog. De önt nem értem, kartárs úr, hogy
miért tenné ezt a gyermekkel, ugyan miért?

– Mert el akarom venni feleségül.

– Ön? A Trnowszky Apollóniát? És mégis őt zárná ki az örökségből? Hát
azt hiszi, hogy most már értem önt?

– Mingyárt meg fog érteni. Ha unokahugom kapja a nagybátyám vagyonát,
akkor ő gazdagabb lesz nálamnál, de nem attól félek, hogy nem jön hozzám
(ámbár az is megeshetik), hanem félek a világ nyelvétől, hogy pénzeért
vettem el, ha hozzám jön. Nos, én azt a leányt még ma meg akarom kérni
feleségnek.

Az öreg prókátor gondolataiba elmélyedve játszott a kabátja
csont-gombjaival.

– Hát én nekem ahhoz mi közöm van?

– Azt is előadom egymásután; most hallottam a vendéglőben, hogy a
nedeczi gróf gazdatisztje, bizonyos Pamutkay, azért jött, hogy ügyvédet
vigyen a várba a beteg grófhoz, ahol Apolka is tartózkodik.

– Bolond egy világ – dohogta az öreg Kurka, – azelőtt a haldoklók a jövő
világra gondoltak és papot kivántak, most az itteni világon jár az eszük
és bennünket hivatnak.

– Pamutkay is önhöz készül, hallottam, amikor mondta, azért siettem
annyira, hogy megelőzzem.

– Engem akar kivinni?

– Önt.

– Nem mehetek.

– Éppen arra jöttem kérni, hogy helyettesítse magát általam. Ez a
véletlen úgy hullott le nekem, mint a mennyei manna. Okvetlen beszélnem
kell Apolkával. S a várba bejutni, kivált a belső szobákba, mondják,
nagyon nehéz. Tegye meg nekem ezt a szivességet.

– Hm – morgott az öreg, – jó, jó, én nem bánom, de hátha valami
főbenjáró ügy, valami zsíros falat. Hát mindenekelőtt tisztázzuk az
eszméket, kartárs úr; mi lesz a honoráriummal?

– Legyen a honorárium az öné.

– Hova gondol? Én becsületes ember vagyok, gentleman vagyok. Hogy mer ön
engem megsérteni? Hanem felezzük meg a honoráriumot, kartárs úr.

– Jó, ha így akarja.

E pillanatban kopogtattak kívülről az irodaajtón.

– Tehát a fele. Ebbe maradunk. Szabad!

Pamutkay uram volt a jött s miután Kurka úr nagyfontosságú, sürgős
teendők által volt akadályozva, Tarnóczy Emilt ajánlotta maga helyett,
kit aztán, amint láttuk, el is vitt Nedeczre Pamutkay.

De még aznap este visszatért Zsolnára Pamutkay, meghált a
nagyvendéglőben és korán reggel újra beállított Kurkához, hogy jőjjön
azonnal Nedeczre.

– No, no. Hát Tarnóczy nem volt ott?

– Ott volt, de mind kevés.

Kurka csodálkozott. Kevés? Egy fiskális semmihez sem kevés. Nem olyan
az, mint mikor ökröt ütnek le taglóval, vagy a bőrét nyúzzák, hogy még
egy szelindek kellene hozzá, vagy még egy mészároslegény. Az ügyvéd akár
egy egész vármegyét meg tud nyúzni egymaga.

Még jobban álmélkodék azonban, mikor a bricskát, amin ültek, a
temető-utczában megállíttatta Pamutkay a Flóris János zöld sorompós háza
előtt s odaszólt a kocsisnak:

– Menjen be, János, a tekintetes úrért.

S ezzel átült a kocsis mellé az első ülésre, hogy az érkezőnek helyet
adjon.

Kurka úr apprehenzivus képet vágott:

– Hát nem vagyok én elég önöknek?

– Mind kevés, kérem alássan. Ha nagyobb volna a kocsi, még egy csomó
ügyvédet vinnék magammal.

– Az ördögbe! – dünnyögött Kurka úr. – Miféle ügylet lehet az? Nem
tudja, tisztartó úr?

– Bizony, nem szolgálhatok vele.

Miután Flóris ügyvéd úr is elhelyezkedett egy Deák-köpenyegbe
burkolózva, megindultak. De Kurka úr kiváncsisága csak nem tudott
lelohadni s mert Flóris kollégával úgy sem beszélgethetett (Flóris
kolléga süket volt), folytonos kérdezősködéssel nyakgatta útközben
Pamutkayt, úgy is szokása lévén sokat kérdezni és keveset felelni.

– Tehát a Tarnóczy kollégát is ott találjuk?

– Nem gondolnám – felelte Pamutkay rejtélyesen.

– Úgy? Ő már végzett?

– Igen, ő már nem lesz ott.

Kurka úr egyre kiváncsiabb lett, az első kortyok még csak nevelték a
tudás-szomját.

– Úgy? Már visszajött? Persze, csinos honoráriummal. A gróf gavallér
ember, jól fizet, ugyebár?

– Túlságosan is – morogta a tisztartó.

– Tehát meg van elégedve Tarnóczy?

– Meg vagyok győződve, hogy kevesebbel is beérte volna.

– Hm. És nem tudja véletlenül a tisztartó úr, hogy mi volt a honorárium?
Nagyon lekötelezne e közléssel, mert…

Pamutkay uram zavarba jött, kelletlenül vakargatta vastag, vörös,
kálvinista nyakát és szörcsögtette pipáját, látszott rajta, hogy tudja,
csak nem akarja elárulni.

– Majd megmondja ő maga annak idején. Mire való az a nagy kiváncsiság?

Kurka úr egy kis burnótot szítt fel szelenczéjéből, aztán bizalmasan
hajolt a tisztartóhoz, hogy a kocsis ne hallja:

– Őszinte leszek. Azért szeretném tudni, mert a fele engem illet, úgy
egyeztünk meg.

Pamutkay meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék:

– Jól teszi, ügyvéd úr, ha az egészet neki hagyja.

Erre azután Kurka úr elkezdett pattogni, hogy minek nézi őt a tisztartó,
tékozlónak-e, vagy bolondnak, de Pamutkay uram ezután is hajthatatlan
maradt.

– No, én bizony mégis azt tanácslom.

Valami átláthatlan homályt, valami különöset szimatolt a Kurka úr orra s
minél tovább haladt oknyomozó elmélkedéseiben, a körülmények latolásában
és a szálak összeszedésében, még csak inkább nőtt a homály.

Pongrácz István gróf egyedül fogadta a két ügyvédet, Apolka se volt most
bent. Kurtán végeztek. A gróf előadta szándékát Apolka adoptálására
nézve s megkérdezte őket, megcsinálják-e a kérvényt, igen, vagy nem? A
sok beszédnek nincs értelme – mondá.

Mindketten vállalkoztak. (Flóris úr a magával hozott tubussal fogott el
minden szót.) A ravasz várúr kiváló üzleti érzékről tett tanuságot (de
iszen van annak elég esze), azt kérdezvén tőlük:

– Nos, hát melyikük csinálja meg olcsóbban?

Mire a két ügyvéd, szégyen ide, szégyen oda, elkezdett lefelé
liczitálni, ami alapjában igen mulatságos jelenet volt és jó kedélyre
hangolta a beteget. Végre is Kurka úr annyit engedett, hogy már szinte
ingyen volt, még talán a bélyeg-költség se futja, mert Kurka úr többet
tudott, mint Flóris úr (Kurka úr már azt is tudta, hogy a vármegye
_leggazdagabb_ kisasszonyát teszi most kontesszé – majd meglesz ennek a
jutalma más oldalról), tehát Kurka úrra lett rábízva az adoptálás
keresztülvitele, az okmányok beszerzése és a kérvény fölszerelése.

Kurka úr különös beszélő kedvében volt, szeretett volna még csevegni a
klienssel, egyetmást kikérdezni tőle, különösen az érdekelte, hogy
Tarnóczyval mi történt, de a várúr aláírván a felhatalmazást, ridegen
bocsátotta el őket. Odalent az udvaron már várta a friss fogat, mely
visszavigye. Puszta, kihalt volt az udvar, mint egy elátkozott váré;
sehol egy élő lény, csak egy vizsla őgyelgett a kút körül és Pamutkay
állt a kocsi mellett.

Elbúcsúzván tőle, lépésben indultak meg a lovak a kapu-ívezet alatt; de
amint a bricska derékig kibukkant a kapu alól, egyszerre valami
csillámló tárgy pottyant a Kurka ölébe, mintha az égből hullana le.

Fent az emeleten egy nyitott ablak csapódott be.

Kurka hirtelen a fényes tárgy után kapott, hát egy kis ezüst gyűszű volt
és a kis gyűszűbe belegyömöszölve egy keményre összehajtogatott
papirdarab.

Kibontogatta óvatosan, föltette pápaszemét és a következőket olvasta a
finom női írásból:

«Tarnóczy Miloslav börtönbe van vetve, itt ül a várban. Jólelkű emberek
kéretnek a kiszabadítására.»

– Ehol ni, – dünnyögte Kurka úr magában, – kezdem már érteni Pamutkayt.



NEGYEDIK RÉSZ.  AZ ÉJ.

Villámhirtelen terjedt el Zsolnán, hogy Tarnóczy Emil fogságban ül,
amihez a legkülönbözőbb hirek és kombinácziók füződtek, kivált néhány
nap mulva, mikor Kurka úr ujra átrándult Nedeczre, hogy a fölszerelt
kérvényt bemutassa és aláírassa, amely alkalommal azt kérdezte tőle a
gróf, hogy mi az a «capitis diminutio?»

Van-e még a jus gladii-nak valami hatályossága? S hogy mi a büntetése,
aki jogtalanul él a régi pallosjoggal?

– Bizony halál – mondá Kurka úr.

Pongrácz István rábámult bambán, merev, üveges szemekkel és csak nagy
sokára kérdé:

– Hátha egy őrült teszi?

Ilyen vészjósló részletek szivárogtak ki ráadásul a meztelen tényhez,
hogy fogva van s addig-addig keringtek a Tarnóczy sopánkodó barátai
közt, míg végre az egész eset belejutott, természetesen czikornyás
hozzáadásokkal, valamelyik pesti lapba «Egy oligarcha garázdálkodása»
czím alatt.

A lapközlemény éppen szűk időben jött, mindjárt nyakon fogta egy éhes
ellenzéki képviselő és meginterpellálta a belügyminisztert, hogy
tekintettel erre, meg arra, szándékozik-e valamit tenni?

A belügyminiszter azt válaszolta, hogy hivatalos tudomása nincs a
dologról, a lapoknak pedig nem lehet hinni (már akkor se lehetett nekik
hinni s mégis olvassák őket azóta is), hanem majd beszerzi a hivatalos
adatokat s azok értelmében fog eljárni. (Élénk helyeslés jobbról.)

A ház, ez az óriási lomha test, egyet lépett tovább s ezzel vége volt –
de a belügyminiszter még onnan az ülésből sürgönyzött a trencséni
főispánnak, hogy azonnal tegyen jelentést.

A trencséni főispán már maga is hallott valamit a bebörtönzött ügyvédről
s nyomban lovas huszárt menesztett Nedeczre atyafiságos levéllel
Pongrácz Istvánhoz, hogy az elfogott fiskálist (ámbár csak örül az ember
lelke, ha az e fajta nép húzza a rövidebbet) haladéktalanul bocsássa
szabadon, mert ő tőle jelentést kíván a miniszter s ezt úgy óhajtaná
megkonczipiálni, hogy ez mindössze kedélyes vendégmarasztás volt a régi
idők szellemében és a nevezett fiskális ez idő szerint már nem is
tartózkodik a várban.

István gróf elolvasta a levelet, kétszer, háromszor egymásután. Már
akkor fent járt, de nagyon halványan nézett ki és a szemei zavart
tükrében ott ült egy idegenszerű rém.

Egy egész óráig hiába várt választ odalent toporzékoló lovon a megyei
huszár.

Pruzsinszky lépett be:

– Nem akarsz a levélre felelni?

Összerezzent. A váll-lapoczkáit félénken húzta össze:

– Hát mit feleljek?

– Előbb azt kellene tudnom, hogy mire.

– Szemtelen vagy Pruzsinszky. Nem mondom meg, mi van a levélben. Mert
mikor ezek a kutyák ugatnak, akkor az isten alszik. Lábujjhegyen járj
olyankor.

Tétova tekintete az ősök arczképein bolyongott. A szavaiban alig
látszott valami helyes összefüggés.

– Üldöznek Pruzsinszky, – mondá és a levelet összemorzsolta. Majd az
ősök felé fordult és rájok kiáltott: «No hát, mit csodálkoztok,
apuskák!»

– Nagyon izgatott vagy István.

– Ah, dehogy. Hát adj egy czeruzát Pruzsinszky.

Pruzsinszky előkeresett neki egy czeruzát és egy levélpapirost.

– Hahaha, milyen nevetség. Egy czeruzát! Ahelyett, hogy azt mondanám,
adj egy kardot. Milyen világ ez! Az emberek megőrültek. De úgy kell
lenni. Ide hallgass Pruzsinszky! az éjjel azt álmodtam, egy öreg ember
jött hozzám, ősz szakállal, ágyam fölé hajolt, szívemre tette a kezét,
ezeket mondva: «Állj meg.» És azóta megállt a szívem, nem ver.

– Ugyan, ne képzelődj, az lehetetlen.

– Hát nézd meg, tapogasd meg, Pruzsinszky – és felgombolta a mellényét.

Pruzsinszky odatette a tenyerét és mennyre-földre esküdözött, hogy olyan
szépen jár, akár egy malomkerék, ha sok vize van.

– Nem igaz. Megcsalsz. Esküdj meg!

Pruzsinszky elmondta az egész eskü-formulárét, csakhogy megnyugtassa, de
István gróf búsan, elcsüggedten rázta fejét:

– Még sem igaz… még sem.

– Ne is gondolj arra, kedves grófom, hanem inkább valami egyébre. Felelj
inkább arra a levélre.

– Igaz, igaz.

Megfogta a czeruzát és izgatottan írta fel a papirra kúszált betükkel,
ördöngősen görbe sorokban:

A macska megfogja az egeret és megeszi, ha akarja, de a lajhár nem fogja
meg a macskát, tehát meg sem eszi, ha a macska nem akarja.

Így szól hozzád, Kubicza, a czicza. A prókátorból nem esztek.

_IV. Pongrácz István_, _de Óvár et Szent-Miklós_.

Összehajtotta a papirost, aztán maga vitte le az udvarra, átadta a
megyei huszárnak, de előbb megparancsolta a strázsán álló őröknek, hogy
kerítsenek záptojásokat a kulcsárnétól és a főispán huszárját hajigálják
meg vele, mikor a kapuból kilovagol.

Ahogy ezeket a szétfolyó betüket egyenként felösmergette, összerakta és
megértette a főispán, rögtön tisztában volt a szomorú helyzettel, de
miután a fiskálist mégis csak ki kellett szabadítani a tömlöczből, a
vicze-ispánnal együtt elrendelték a brachiumot, útnak indítva a
végzéssel egy csapat pandurt, a csendbiztos vezetése alatt, Nedecz
ellen.

A toronyőr messziről megpillantotta őket a fölvert porfellegben s
jelentvén a grófnak, az bezáratni rendelte a vár kapuját s elsüttetett
elejükbe egy szakállas ágyút, mire azt jegyzé meg a csendbiztos a
legénység előtt: «Furcsán csörög a szarka, fiuk!»

De azért mégis közelebb mentek. Hajh, vesztükre. Mert mikor a
csendbiztos a delfint ábrázoló bronz ajtó-kopogtatóval megütögette a
kaput, mogorva felelet jött a kémlelő lyukon:

– Mit akarnak?

– Bebocsáttatást a törvény nevében.

– Majd ide hivom a méltóságos grófot – felelte az előbb pöszögő hang
belülről. (Akárki beszél is, mintha kása lenne a szájában.)

Várták, várták, jó félóráig várták a választ, midőn végre megjelent a
várúr képiben Pamutkay és kiszólt a nyiláson:

– Mi járatban vannak?

– Nem lészen bántódása senkinek, – felelte a csendbiztos – mi csak a
rabot akarjuk. Nyissák ki a kaput!

– Mingyárt, mingyárt!

Nemsokára megcsikordult sarkaiban a roppant súlyos, vasszögekkel kivert
kapu, de mekkora lett a rémület ott künn, mikor nyolcz dühös bika
csörtetett ki rajta a pandurok közé a szuronyos karikákkal a szarvukon.
Uczczu, vesd el magad! Futottak őrülten a pandurok, ki merre látott,
néhányat felökleltek vagy letapostak a bikák, mások az erdő felé
menekültek, némelyek a garádba lapultak meg, úgy, hogy a bikák nyomában
kirohanó kozákok játszva verték aztán kékre, lilaszínre az alabárdjaik
nyelével. «Csak a fejét paskold, csak a derekát üsd, hogy meg ne
sántuljon!» – kiabálta Pruzsinszky nagy gyönyörűséggel az emeleti
ablakból. Néhány percz mulva szétszóródtak mindnyájan, mint a polyva
csak a csendbiztost fogta el Szlimák János (mert annak az elfogatására
tiz itcze törkölypálinka volt kitűzve), megkötözték ketten Sztrecso
Miklóssal és a várúr elé hurczolták, ki a toronyból nézte az ütközetet.

István gróf nyomban haditanácsot hítt össze a fogoly fölött, a
czímer-terembe, ahol ő elnökölt egy trónszerű széken, de Pruzsinszky
vitte a szót, ő maga szenvtelenül, mereven bámult egy pontra és egy szót
se szólt. Kovács a csendbiztos szabadon bocsájtatását óhajtotta,
Pamutkay uram ellenben odáig ment, hogy azt mondja, most már megvan a
győzelem, megmutattuk, mit tudunk, legyünk nagylelkűek és tegyük
szabadlábra Tarnóczy ügyvédet is.

István gróf vadul fölugrott erre, neki rohant Pamutkaynak és fojtogatni
kezdte vérben forgó szemekkel s a körmeivel egészen benn vájkált a
nyakában.

– Hallgass gazember! hallgass, hallgass! Hát nem tudod – hörgé – hogy az
Apolkát el akarja tőlem venni.

S e nagy indulatkitörésből úgyszólván átmenet nélkül zokogásra fakadt,
beült egy kuczkóba, grifalakú vas-figurákkal megvasalt ládára és sírt
hangosan, mint egy gyermek, a könyei sűrűn folydogáltak le rőt
szakállán.

Sápadtan, megdöbbenve néztek össze az emberei és összesúgtak: «vége
van». Néhányan átsompolyogtak a szomszéd szobába tanácskozni, hogy mit
tegyenek vele.

A káplán azt tartotta, hogy az elmekór most már napok óta mutatkozik,
jelentést kellene tenni a hatóságnak és értesíteni a rokonokat, vagy
pedig meg kellene csalni és elvinni Bécsbe, esetleg a budai tébolydába.

– Hogy is ne! – vágott közbe Pruzsinszky méltatlankodva. – Ellenkezőleg,
el kell titkolni a dolgot, amíg lehet. Ha jelentést teszünk, vagy
elszállítjuk, a rokonok rögtön ráteszik a kezüket Nedeczre és
elkergetnek bennünket. Nekem pedig semmi kedvem sincs tél idején az
országúton találnom magamat. Ha az urak szeretik az ilyesmit,
megtehetik. De én nem látom be, hogy ha ő megbolondult, mi is bolondot
cselekedjünk. Csak a _lenfojtó vadócz_ teszi meg, hogy ha len között él,
olyan alakúra nő, mint a len, de még ez a hitvány plánta se butaságból
teszi, inkább ravaszságból, alakoskodásból.

Azután példákat hozott fel: Ott van a XVI-ik században egy kassai
prépost esete, kinek a holttestét egy félesztendeig tartották jégen a
rokonai, hogy a jövedelmeket húzhassák.

– Higyjék meg uraim, – tette hozzá – hogy a legokosabb, ha mindent
eltitkolunk s ha becsukjuk a kaput és be nem eresztjük az idegeneket,
hogy semmi hír ki ne szivárogjék az állapotáról.

Az öreg Kovács helyeslőleg integetett a fejével, Bakra is ehhez a
felfogáshoz csatlakozott, csak Pamutkay dörmögte panaszkodóan:

– Hiszen igaz, igaz, de egészen felhasogatta a nyakamat. Becsületemre
mondom, föl nem venném mástól ezért az egész várért.

Mire visszatértek a czimer-terembe, István gróf már egészen élénk volt
és szinte ruganyos. Gyorsan változtak nála a kedélyhangulatok. Volt
olyan lucidum intervallumja, hogy visszatért élénk szelleme, okosan
beszélt és sziporkázó ötleteket eregetett. Különösen, ha sok fekete
kávét ivott. Egy nagy öblös ezüst ibrikkel állt mindig készen az
asztalon, úgy, hogy tizenöt csészényit is megivott egymásután.

– Nos, urak – szólt majdnem vidáman – határoztam a fogoly csendbiztosra
nézve.

– Várjuk a méltóságod parancsait – szólt alázatosan Kovács uram.

– Személyesen fogom elintézni.

Lement a várudvarra, megveregette a megkötözött csendbiztos vállát,
mondván szelíd, kegyteljes mosolygással:

– A hadiszerencse forgandó, jó uram. Egy csöppet se restellje a
helyzetet. Ön szabad lesz. Adja át alázatos tiszteletemet a méltóságos
főispán úrnak és a tekintetes alispán úrnak.

Azután az ott álló kozákok felé fordult és elrendelé, hogy a foglyot,
miután a lovát ledöfte az egyik bika, így megkötözve egy szamár hátára
ültessék s a hatodik határig kisérje két kozák, egy papir táblácskát
ragasztván a nyakára hátul, amelyre Bakra uram ezeket a szavakat írja
fel, olvasható nagy betűkkel, tótul:

«Én vagyok a nemes vármegye.

Lovon indultam el, szamáron érkezem».

A csendbiztos fölszisszent, rimánkodott, könyörgött, hogy inkább lőjje
főbe a nemes gróf, ezt a csúfságot ne kövesse el rajta.

– Nem, nem – toppantott lábával Pongrácz – hadd olvassák azt a
táblácskát a falvakban. Hadd lássa a világ, hogy mi lesz azokkal, akik
egy Pongrácznak az akaratába belecsukorítják a kezüket.

A nemes vármegyét vérig háborította ez a violenczia. Ez sok volt
tréfának. Ezt nem lehet többé zsebre tenni. Erre már az aludttejes
köcsög is felforrna. Megmozdult tehát a vármegye, pörbe fogván Pongrácz
Istvánt a Tarnóczy jogtalan letartóztatásáért és a hatóság elleni
lázadás bűntettéért. De hát az hosszú nóta. Előbb még a biróságnak ki
kell őt kérni a méltóságos főrendiháztól, hogy engedi-e odaállítani a
törvény sorompói elé? A főrendiház talán engedné is, de van annak egy
mentelmi bizottsága, előbb ahhoz utasítja a dolgot s e mentelmi
bizottság tagjai arról nevezetesek, hogy nem szeretnek egymással
találkozni. Bizony meg is őszülhet Tarnóczy, míg ezen a réven a levegőre
kerül.

Hanem addig is, míg Isván grófot kiadja a méltóságos ház, katonai erőért
fordultak a budetini honvédparancsnokhoz. Nem lehet máskép, ostrommal
kell bevenni Nedeczet és úgy szabadítani ki az ügyvédet. Nem az ügyvéd
miatt – jegyezte meg az alispán – mert pióczát a nádasban is lehet
kapni, de a rend és a vármegye becsülete miatt.

– Igaz, – szólt a parancsnok – az ügyvédet ki kell szabadítani. Különben
is igen becsületes fiú, személyesen ösmerem.

– Eszerint a parancsnok úr rendelkezésünkre bocsátja a szükséges erőt?

– Természetesen, hiszen felsőbb parancs van erre a kezemben.

– És mikor?

– Most mingyárt.

– No, az derék és hány embert?

– Hát egyet.

Az alispán idegesen mozdult meg a székén s különben is tudván a
parancsnok rokoni viszonyát a nedeczi várúrhoz, gyanakodva nézett a
szemei közé.

– Egyet? Ön is gúnyolni akar bennünket?

– A világért sem. De a szükséges erő ehhez a hadművelethez éppen egy
ember, még az sem egészen.

S ezzel kiszólt az előszobába, hogy rendeljék ide a «Vakarcsot».

A Vakarcs volt a legkisebb honvéd, azért hítták így, tömzsi, apró
czigánylegényke egy posztócsillaggal az attiláján. Bejött és szalutált.

– No, ugye, nem egészen egy ember, – szólt kedélyesen a parancsnok –
valami hija van még és mégis kiszabadítja a foglyot.

– No, azt szeretném én látni.

– Hát pedig igen egyszerű, kedves alispán úr. Budetintől Nedeczig
járható földalatti út vezet, amelyet igen jól ösmer. Ha szorult a kapcza
hajdan az egyik várban, ezen az úton menekültek a népek a másikba.

– Ezer ördög, – kiáltá az alispán – hogy ezt nem tudtuk előbb.

– Miért nem kérdezték tőlem? Hanem már most gyujtson rá, alispán úr, egy
csibukra, te pedig, Vakarcs barátom, rakd meg a tarisznyádat eleséggel,
vedd a kulcsokat, aztán menj isten hírével a föld alá és hozd ki nekünk
a fiskálist.

– De hogyan jut el a börtönbe? – aggódott még mindig az alispán.

– Hisz éppen az egyik vár börtönéből a másik vár börtönébe vezet az
alagút, csak egy ajtót kell felnyitni, amit a fogoly észre nem vehet a
falban a szuroksötétség miatt. Szunyogh István csináltatta valaha
titokban a nedeczi börtönhöz, hol fogva tartották a szép Nedeczkynét,
Czobor Erzsébetet. Erre hozta ki a kópé. No iszen, érdemes is volt egy
ilyen lyukat ásatni egy asszonyért.

… Igaz, ami igaz, nagy bolondok voltak azok a régiek is.

* * *

Szállj, szállj, zümmögő méh, aki ott szívod a nedeczi kertben a vad
szekfű édességét, veled mit beszéljek? Te már a huszadik méhöltőben
vagy, mit tudsz te már arról, hogy a huszadik őseiddel még egy szép
leány osztozkodott itt a virágokon… Talán éppen erre járt, ezen a
barázdán… kis czipője nyomán hogy zörögtek azok a sárga, lapos kavicsok;
de te nem tudsz erről. Ezek az öreg fák még talán hallották bánatos
sóhajtásait: «Mikor megy el innen?» Később is hallották még
bánatosabban: «Mikor jön el ide?» Bizony, nem értették, mikép búsíthatja
az is, hogy itt legyen, az is, hogy ne legyen. Pedig volt értelme mind a
kettőnek, mikor még Tarnóczy itt szenvedt rabságban s mikor már szabad
lett, csodálatos módon eltűnve egy napon a börtönből.

Ezek a növények is milyen álnokok, hiúk, fenhéjázók. Valaha teljesek
voltak e violák, ezerrétűek a rózsák, most már elvadultak, mióta nem
nézi női szem, elhagyták magokat, elzüllöttek, _egy szoknyában_ jár a
virágjuk. Mindezt te nem bánod, zümmögő méhecske, szállj, szállj, nincs
kérdeni valóm.

De te, öreg bagoly, aki most ott huhogsz a düledező toronyban, ahol
hajdanában a Korenyák kürtje hítta össze a hadi népet, te talán mindent
tudsz, te már talán akkor is így huhogtál valahol a bástya-romokban és
hívogattad azokat a kisérteteket, árnyakat, melyek a becsukott kapun át
is, mikor már ide a madár se röpülhetett, belopóztak, besuhantak,
rémítgették, üldözték a várurat, utána lépegettek, hítták, ingerelték.

Ki küldte azokat? Alaktalan árnyékok, fantazmagóriák, honnan jöttetek
akkor és hová mentetek azóta? Mert ha egyszer vagytok, itt vagy ott,
mindig lennetek kell valahol.

Milyen szelídek voltak azok a saskeselyűk, amelyek megették a
Prometheüsz máját, ti falánkok, az agyvelejét ettétek meg ennek az
embernek.

És miért? Ejh, hogy miért? Hát ki tudhatja azt, hogy a nagy fazekas, a
végzet, mit miért csinál? Hiszen az ő fazekai az emberek. Az ő dolga az,
hogy hol és mikép tetszik neki azokat összetörni.

Te talán többet tudsz, öreg bagoly, aki ott huhogsz most, ahol Korenyák
kürtje szólt, de tőled sem akarom megkérdezni.

Hiszen csak az kell nekem, hogy mi történt s nem, hogy miért történt.

A fogoly Tarnóczy kimenekülése, melyet senki nem tudott a várbeliek
közül megmagyarázni, egészen összetörte Pongrácz Istvánt. Félelem fogta
el és csodálatos sejtelmek kezdték kínozni.

– Elveszik tőlem a leányt – mondá és a fogai vaczogtak.

Hiába magyarázták neki, hogy először nem veszik el Apolkát, de ha
elvennék is, hát az se lenne olyan nagy szerencsétlenség. De ugyan ki is
venné el? Bizony örül Tarnóczy, hogy a saját irháját megmenthette,
nemhogy még egyszer eljönne. Van annyi lány Zsolnán, mint pipacs a
rozsban, talál magának.

De a várúr a fejét rázta; az ördög szabadította ki Tarnóczyt, az ördög
segíti és nem földi erő. Az ördög bosszút áll, egyszer csak itt toppan
és elviszi őt is, t. i. István grófot. Apolkához hozzá nem nyúlhat. Oh,
hogy is nyúlhatna Apolkához. De Apolkáért eljön a szerelem, ami az
ördögnél is erősebb. Rokonságban is van vele, unokaöcscse az ördögnek
anyai ágon (apain az égé).

Halluczinácziói voltak, viziói; éjjel nem aludt, fel-felriadt és
segítségért kiáltott, néha nappal is lefutott az udvarra, egyszer egy
rohamban teljesen ruha nélkül s Kovács uram és Pruzsinszky utána
iramodának, erővel lefogták és elvitték a szobájába, jeges borogatásokat
rakván a fejére, ettől lecsillapodott.

Napról-napra soványodott, nem volt már emberi formája. Panaszkodott,
hogy egy kígyó lakik benne, hogy érzi néha, s annyira félt, hogy a
káplánnak mindenüvé utána kellett mennie s ha leült a kertben vagy a
folyosón, egy szentelt kört kellett csinálnia körülötte, amin az ördög
át ne léphessen.

– Asmódi – szólíta meg egy-egy láthatatlan árnyékot – ne okoskodj, ne
gyere közelebb, mert megjárod.

Szánalmas volt ránézni erre az összegémberedett, megtört, együgyű
alakra, aki még daliás, életerős volt nem rég. Napról-napra sápadtabb
lett, a szemei beestek s valami tompa szürke réteg ült rajtok, csak
akkor villogtak rémletesen, zöld fényben, ha ingerült volt. A szemek
alatt egyre nagyobbak lettek a kék karikák. Néha megnézte magát a
tükörben és észrevette a foltokat: «Az Asmódi csizmapatkói, –
panaszkodék – egész éjjel rugdalta a pofámat.»

Csendes, nyugodt napjaiban (mert még voltak ilyen napjai) órákig
merengett, nézett a semmibe és jó volt. Órákig feküdt hasmánt a
szőnyegen, kártyát kevert, osztott s kiadogatott. Ha Apolka bejött és
megkérdezte, hogy érzi magát, fontoskodva susogta: «Kártyáztam az
istennel és nyertem.» Vigyorgott, víg volt, ha nyert és végtelen
levertség látszott rajta, ha vesztett.

Kérdezte Apolka, hogy _mibe_ játszanak. Lesütötte a fejét, olykor sírva
fakadt, de nem vallotta ki. Jámbor hangulatában még dudorászott is,
egészen ki lehetett vele jönni, nézte a keresztes pókját, hogy mit
csinál (biz az semmit se csinált). Délutánonkint betekintett az
istállóba, czukrot vitt a Waterloo-nak, simogatta a sörényét, veregette
a lapoczkáját; néha meg is csókolgatta az okos fehér lámpásos fejét;
vagy lement a kertbe, hol hozzá nem nyúlt a nemes kertészeti
növényekhez, a kaméliákhoz, a jáczintokhoz, a magnoliákhoz, hanem ahol
mezei virágokat látott a barázdákon, füvek között, azokat letépdelte,
körültüzdelte vele a kalapját.

A bolondok rendszerint a mezei virágokért rajongnak. A mezei virágok a
föld vad gondolatai, nyílnak magoktól szeszélyesen, össze-vissza. A
bolondok gondolatai az érzésnek az ész által meg nem nyesegetett
vadvirágai. Testvérek.

A várkert alsó részén, túl a filagorián, egy kiszáradt patak kavicsaiból
kiválogatta a színeseket, teli rakta velök a zsebeit. Különösen a
sáfrányszínűeknek örült, fenn aztán kiöntögette a czímerterem közepére;
már egy egész garmada volt s mikor Pruzsinszky jött vagy Pamutkay,
kevélyen mutogatta, mintha India kincsei volnának.

– Hm, no, gyüjtöttem valamicskét a leányomnak. Lesz mit aprítania a
tejbe, ha én behúnyom a szemeimet.

Mindig arra a leányra gondolt… Sajátszerű lázas ragaszkodás volt ez,
mely kivált akkor nyilvánult, ha rossz napjai voltak. Ilyenkor zúzott,
tört, borzasztó volt. Káprázatok kínozták, hangok támadtak a falból, a
bútorokból, tompák, zuhogók. Alakok jártak-keltek előtte, akiket más nem
látott, csak ő, ősapák szellemei szólították, csak ő hallotta és beszélt
velök, birokra kelt láthatatlan ellenségekkel, sorba vagdalta hozzájuk a
drága vázákat és mindent, amihez ért. Ilyenkor aztán futottak Apolkáért,
aki bejött és szemrehányóan megfeddte:

– Az isten szerelméért, negyedik István, mit csinál ön? Ej, ej, IV.
István!

Különösen ez a «negyedik István» megszólítás imponált neki. Az Apolka
tekintetétől megjuhászodott, lázban villogó szemei megteltek könnyekkel,
karjai leestek, melle megszűnt hörögni és zihálni. A fenevadból
gyámoltalan ember lett, akit a leányka kezén fogott és elvezetett, mint
egy kezes bárányt, az előszobába, ahol mindig volt készen egy vödör
jeges víz, amiből hideg borogatást tett a halántékaira. Iszonyodott a
hideg víztől, de mégis állta, didergett, a foga vaczogott, de még sem
mert ellenkezni, csak a kiaszott kezeit tette össze könyörögve:

– Kegyelem, Apolka!

A káprázatok és látományok csak kivételesen voltak némi összefüggésben a
valósággal. Egy este azzal futott ki a szobájából, hogy a holdat lelopta
az égről Makovnyik és Komár, éppen most lopták le, maga látta az ablakon
át, mikor egy nagy létrán másztak fel érte. A zsivány Makovnyik a csizma
sarkával lerúgott egy csillagot is. Egészen föl volt emiatt háborodva s
elrendelé, hogy verjék vasba Makovnyikot és Komárt.

Hát biz azt meg kellett tenni, mert a hold csakugyan nem volt a helyén
(valami apró felhő alá csúszott hirtelen). István gróf látni akarta,
hogyan vasalják meg őket, másnap is kiváncsi volt, hogyan ülnek vasban,
többször megnézegette, de mikor aztán a következő éjjel ismét feljött a
hold, hanyatt-homlok rohant le, hogy kiszabadítsa őket, mert a holdat
visszatették.

– Igaz, hogy egy jó nagy darabot már megettetek belőle, gazemberek!

Mikor aztán levették a vasat a lábukról, magához intette Makovnyikot és
nagy hamiskásan, pajtáskodón kacsintott rá a balszemével.

– Nagy oktondik vagytok. A hold nem sokat ér se nektek, se a világnak. A
hold a békák gyertyája. Hanem, ha már valamit akartok – súgta a
Makovnyik fülébe – lopjátok el a napot. Hallod-e fiam, Makovnyik, a
napot. Ez lesz a parádé.

A hű Makovnyik kezet csókolt engedelmesen és a fejével bólintott, hogy
jó, el fogja lopni a napot, ha a méltóságos úr úgy parancsolja.

Ennek aztán annyira megörült, hogy behítta nagy bizalmasan a szobájába
Makovnyikot és Pamutkayt is.

– Ez nagy dolog lesz, hallod-e! Ez egy kitünő eszme. De persze, ezt maga
nem érti, «ezredes». Te ellopod a napot, Makovnyik, de nem holnap, se
holnapután, hanem majd én megmondom, mikor. A Pamutkaynak sok pénzt
adok, de igen sok pénzt, hogy ami csak kész gyertya van és faggyú a
gyertyamártáshoz az országban, azt mind összevásárolja előbb s mikor
bekövetkezik az örök éj, akkor azt borzasztó áron eladjuk. Hát nem
vagyok én furfangos ember, Pamutkay? Hát szóljon már, mi?

Tapsolt, ugrándozott, hogy ilyesmit kigondolt, széles jó kedvében
zsebébe nyúlt és megajándékozta Makovnyikot egy kék kavicscsal.

– Itt van neked egy kis előleg, Makovnyik.

Látszott, hogy bizonyos vékony szálak még kötik az egyik gondolatát a
másikhoz, de mennyire vékonyak. Jaj, ha azok is elszakadnak!…

Azontúl gyakran emlegette Makovnyikot, hogy hol van, mit csinál, mindig
titkosan, suttogva, mint ahogy egy czinkos tudakozódik a másikról.
Amellett egynéhányszor szólott Bakrának és másoknak is a bekövetkezendő
nagy változásról. Egyszer valami szó volt a kalendáriumról, komolykodva
ütötte fel fejét, mint egy professzor.

– Ostobaság! Az emberek együgyűek, Pruzsinszky, a színek után
számítanak. Egy darab fehér világ egy nap, egy darab fekete világ egy
éj, a másik darab fehér világ két nap, a másik darab fekete világ két
éj, de majd meglátnád, ha a világ mindig egyszínű lenne, hogyan
számítanák össze a napokat. Mi is lenne az, hehehe! Pedig az így lesz,
Pruzsinszky, neked megmondhatom, ha tovább nem adod.

Több ily jel mutatta a beavatottak előtt, hogy az agyrendszere még nem
mondott fel minden törvényt. Az egyik kerék küllője még itt-ott beillik
a másiknak a rovátkáiba. Még örültek is neki, hogy olyan következetesen
várja azt az örök éjt.

És jött is az lassan, lábujjhegyen és mégis biztosan, egyre
közelebb-közelebb, de csak az ő számára.

A külső események csak elősegítették. Levél érkezett Zsolna
polgármesterétől, Blázytól, hogy a Nedeczen tartózkodó Trnowszky
Apollónia megörökölvén az elhalt Trnowszky Péter vagyonát, számára
gyámul és a végrendelet végrehajtójául ő (t. i. Blázy) neveztetett ki,
minek folytán felkéri a méltóságos grófot, méltóztassék a nevezett
kisasszonyt a törvényes kezekbe kiszolgáltatni, joga lévén azonban
felszámítani összes költségeit, kiadásait és a tartási díjat.
Ellenesetben pört volna kénytelen indítani stb.

Pongrácz István fölkiáltott:

– Hát indítsa meg a pört, Blázy uram. Én az Apolkát ki nem adom, mert az
nálam hadi túsz és nem kosztos leány. Maholnap a saját leányom lesz,
Pongrácz grófkisasszony.

S azzal tizenkét pálczaütést rendelt vágatni a levél hozójára és két-két
fegyveres őrt állíttatott éjjel-nappal az Apolka lakosztályának ajtaja
és kívül az ablakai elé, hogy el ne lophassák.

Most már aztán Blázy uramnak se maradt más útja, mint a törvény;
összefogóztak Tarnóczyval, egyik a gyámleányát akarta, másik a
menyasszonyát. A dolog egyre sürgősebb lett, amint kiszivárogtak a
vészjósló tünetek a gróf elmeállapotában. Nem szabad tovább ott hagyni.
Vétek volna. Ki tudja, mi történhetik. Mindenekelőtt meg kellett
akadályozni az adoptálást. És ez könnyen is ment. A miniszter már
magától nem terjesztette fel a kérvényt a felség elé, hanem egy
széljegyzettel, mely valószínüleg a trencsénmegyei képviselők
informálásából támadt s melyet, pro memoria, maga ő exczellencziája írt
czeruzával ilyen bürokratikus formában: «Elméje részben távol van»,
hevert az örök pihenésre szánt akták között.

Jártak ketten Bécsben a királynál, jártak a miniszteriumnál, a
képviselőknél, de e szánandó alak, az ember-roncs, akinek már a saját
cselédei is csupán kiméletből, meg a saját, ideig-óráig tartó jólétükért
engedelmeskedtek, még mindig nagy, félelmetes hatalom volt ott, ahol
pedig egy szál ember olyan kis súlylyal esik a latba. Hja, a _kilencz
szarvú_ ember máskép számít. A kilencz szarvával kilencz felé döfhet.

Egy Pongrácz grófot kimélni kell. A kilenczágú korona mögé nem üti be
okos ember az orrát. S a magas állású férfiak mind okos emberek,
vonogatták a vállukat:

– Igaz, igaz és ennélfogva majd meg is itéli a leányt önöknek a bíróság.

Meg, de mikor? Egy egész halmaz vád került már együvé a biróságnál
Pongrácz István ellen, de mit ér, ha a főrendek mentelmi bizottsága soha
se bírt együvé kerülni.

Végre, mikor már mindenfelé jártak, mikor már hírlapilag is
szellőztették a «zsolnai fogolyleány történetét» és az se használt, azt
a jó tanácsot adta nekik a budetini parancsnok:

– Hiszen semmi sem könnyebb, mint a leányhoz hozzá jutni, csak a módját
kell eltalálni. Én ösmerem István öcsémet, most nem tudom, hogy van,
mert engem se eresztenek be a kapuján hónapok óta és ez gyanús
körülmény, egyébiránt az egész környezete léhűtő, élősdi nép, de ha
megmaradt valami az eszéből, akkor megvan a férfias karaktere is, egy
bizonyos hóbortos becsület. A leány túsz nála, hát ki nem adja, csak ha
az Estellát hozza neki vissza a beszterczei magisztrátus, de akkor, a
fejemet teszem rá, szó nélkül kiadja. Fogadj erre, Blázy!

– E biz igaz lehet! – kiáltott fel a fiatal ügyvéd mohón kapva az
egyszerű gondolat után. – Hogy ez eddig eszembe nem jutott.

– Hm! – felelte Blázy. – Megpróbáljuk a dolgot. De hol találjuk meg
Estellát?

– Egy gombostűt is meg lehet találni, ha az ember nem sajnálja érte a
fáradságot. A beszterczei magisztrátus előkerítése meg éppen könnyű.
Tegnap olvastam valamelyik lapban, hogy Lengeffy Losonczon tart
előadásokat.

A terv megtetszett Tarnóczynak s mingyárt másnap elindult Estellát
fölkeresni Beszterczebányára. Ott csak annyit bírt kinyomozni, hogy évek
előtt elmentek innen lakni Érsekujvárra.

Egy tehetős varga beszélt nekik róluk, odatevén a végére:

– No, ha találkozik vele, ugyan említse meg, hogy már megküldhetné a
száz forintomat.

Érsekujvártt is csakhamar találkozott egy kollégájával, aki emlékezett
rá, hogy régente csakugyan lakott itt Behenczy, egy figyelemre méltó
hölgyecskével, hanem csak rövid ideig, később átköltözött Vágujhelyre.
Neki magának is adósa maradt hetven forinttal.

– Ugyan említse meg neki, ha valahol megtalálja.

Tarnóczy ennek is megigérte, hogy megemlíti és Vágujhelyre ment. Ott
arra a hirre, hogy valaki Behenczyt keresi, mingyárt összeszaladt vagy
negyven zsidó, akiknek mind tartozott Behenczy. (Itt, úgy tetszik,
hosszabb időt töltött ő méltósága.) Ahelyett azonban, hogy ő
kérdezősködhetett volna a zsidóktól, azok rohanták meg ravasz
kérdésekkel annak a kiszimatolására, hogy miért keresi.

A zsidók egyébiránt mindent tudtak. Hogy most éppen az az idő van,
amikor a Behenczy bárók a Krivánka melletti ócska kastélyban
tartózkodnak, bizonyosan ott lesz Estella is, ha azóta meg nem szökött
valami katonatiszttel.

– Hogyan? Ismeretsége volt itt valami katonatiszttel?

– Nem is egygyel.

– Tehát azt gondolják, hogy talán elszöktette valamelyik?

– Az csak rajta fordult meg.

Az egyik hitelező, Brüll Ármin, lovagiasan közbevágott:

– No, az nem igaz. Én még két év előtt láttam Kassán a Behenczy báróval.

– Bah! De hátha azóta szökött meg…

– Nem hiszem – felelte Brüll úr rossz magyarságával, – mert az most már
a katonatiszteken fordúlja magát.

Tarnóczy tehát minden pihenés nélkül azzal a reménynyel indult a
krivánkai ócska fészket felkeresni, hogy Estellát megtalálja.

Egész Krivánkáig tengelyen lehet utazni, de azon túl csak gyalogösvény
vezetett szűk hegyhasadék közt, sziklába vájt garádicsokon, hegynek fel,
mélységeken át a Behenczyek kastélyához. Úgy el volt az rejtve, fellegbe
nyujtózkodó hegyek között, az ember szinte kiérezte, mire volt jó a
Behenczyeknek hajdanta; valami kincset eldugni benne, teszem azt, egy
szép asszonyt, akit szerettek, féltettek, de nem mutogattak, mert nem
volt törvényes feleség.

Mélyen bent, a sztrahói völgyben volt egy púp, egy pörsenés, vagy négy
holdnyi, beültetve szelid gesztenyékkel. E domb közepén, néhány százados
fenyőtől körülvéve, mintha szuronyok strázsálnák, állt ez a kis kastély.
És éppen az volt a baja, hogy _állt_. A jelenlegi Behenczyek sokszor
kivánták magokban, bárcsak minduntalan át lehetne tolni más vidékre.

Talán hogy nem tetszett nekik ez a vidék? Dehogy. A vidék elragadó volt,
de nekik be nem vágott, mert már nagyon ösmerték itt őket. Mindig
más-más helyen vigan lehetett volna éldegélni.

Tarnóczynak gyalog kellett indulnia Krivánkáról, ott hagyva a fogadott
szekerest a falusi korcsmában, hadd bámulja addig az ivóban felakasztott
Jánosik képét, ki itt valamikor népszerű zsivány volt és nagy gavallér:
hét likra kapcsolódott a hasszíjja.

Egy suhanczot vett vezetőnek maga mellé, aki azt állítá, hogy jól ösmeri
az utat és a bárókat.

– Voltál már náluk?

– De hányszor!

– Hát azt a szép leányt is ösmered?

A legényke csodálkozó szemeket meresztett:

– Nincs ott más, csak egy gazdasszony, de az csunya, ránczos.

– Tudom, tudom, hallottam róla, valami Rozsákné, de azonfelül.

– Ej no, a Rozsákné régen letette már a kanalat.

– Mit értesz ez alatt?

– Hogy már nem eszik többet. – Ámbátor akkor se evett ő kelme, isten
nyugosztalja, amikor még élt.

– Hát meghalt?

– Hiszen váltig azt beszélem. Alkalmasint azért halt meg szegény, hogy
nem evett.

– Hát miért nem evett?

– No, mert nem adtak neki a bárók.

– És miért nem adtak?

– No, mert maguknak se volt.

– Úgy? És most új gazdasszony van?

– Az van.

– Más nő nincs a háznál?

– Nincs.

Tarnóczy kedvetlenűl harapdálta a kis szőke bajszát s nyakazta
egyre-másra botjával a dércsipte fonnyadt növényeket az út két szélén.

– Az új gazdasszonyt hogyan hivják?

– Estellának.

– Akkor hát siessünk Isten nevében.

S vigan, ruganyosan kettőztette meg lépteit, fel a «Kokol» hegyre. Innen
már meg tudta mutatni a suhancz a kinyujtott kezével, hogy merre van a
Behenczy-kastély.

– Ott, ahol az a füst látszik?

– Idébb. A kastélyban ritkán van füst. Az pásztortűzből való.

Kis negyedóra mulva elérték a «Blato» nevű fenyőerdőcskét, ahol egy
kanyarodónál előbukkant egy torzonborz ember nagy csizmákban, kopottas
téli kabátban, a báránybőrsapka egészen le volt húzva a tarkójára.

A suhancz megdöfte az ügyvédet.

– Ni, az öreg báró!

Tarnóczy ösmerte az öreget, látta egy párszor Zsolnán, de esze ágába se
jutott, hogy ez legyen az az elegáns, finom monoklis alak, ezzel az
elhanyagolt hajjal és szakállal. De amint közelebb jött és jobban
megnézte, kezdett apródonkint ráösmergetni. Hm, persze, itt nincs kéznél
se fodrász, se divatkereskedés.

– Jó napot, báró úr! – üdvözölte kalapját leemelve.

– Pszt, pszt! – sziszegett a báró és a kezeivel mutogatott, hogy
menjenek odább.

Tarnóczy és a suhancz szót fogadtak, mire Behenczy is követte őket vagy
negyven lépésnyire, ahol nyájas mosolylyal tette kezét a fiatal
ügyvédébe:

– Kihez van szerencsém?

– Én Tarnóczy Emil zsolnai ügyvéd vagyok, azt reméltem, ösmer a báró úr.

– Hogyne, hogyne! – szólt örvendezve, bár látszott rajta, hogy nem
emlékszik rá – isten hozta, isten hozta! Milyen szerencse, kutyamája!
(És a kezeit dörzsölte.) Bocsássa meg, hogy olyan udvariatlan voltam… de
féltem, hogy elhessenti a fenyves-madarakat… pedig nagy fogás lesz, nagy
fogás…

– Ah igen, a báró úr…

– Nos, igen, igen, féltem, hogy belelép a hurkokba, hogy elrontja a
vesszőimet…

– A vesszőit?

– Ej, én istenem. Annyi az üres időm itt a birtokon. És valami sportot
csak kell csinálni. Végre is nem vadászhatok oroszlánokra. Egyszerűen
abból az okból…

Végigtekintett piszkos kabátján s ez megzavarta némileg, szórakozottan
egészíté ki a mondatot…

– Abból az okból, mert puskaporom nincs. Azaz, hogy ez nem volna elég
ok… ámbátor az is elég ok volna, de az ördög vigyen el, ha nem azt
akarom mondani, hogy azért, mert oroszlánok nincsenek.

– Hát persze.

– Azért hát csak a fenyvesmadarakra vetem magam. De az is igen szép
mulatság. Az ember nem öl, nem ont vért. Ez a humánus század sportja. A
madarak maguktól mennek be a hurokba. A többi főurak is az ilyen sportot
csinálják Budapesten, a bankok, pénzintézetek élére állva. Hát nincs
igazam, spektábilis?… De ne beszéljünk erről, mondja inkább, hol veszi
itt magát, ahol csak a madár jár?

– Éppen a báró urat keresem, azaz hogy inkább a fiatal bárót.

– No, no – szólt gyanakodva, – valami adósság?

– Oh nem, egészen más természetű ügy.

– Titok?

– Nem.

Behenczy a fiatal ügyvéd karjába füzte a magáét, olyan bizalmasan,
melegen, mintha örökké ismerték volna egymást.

– Hát halljuk. Hozott nekünk valamit? – unszolá finom mosolylyal.

– Nem. Vinni akarok valamit.

De már erre meghökkent Behenczy, ez megzavarta; kereste elméjében, hogy
mit vihetne ez el tőlük, de nem talált semmit.

– Az Estellát akarom elvinni.

A báró szája nyitva maradt bámészkodásában. Az Estellát? Mintha azt
mondta volna, hogy a mohot jött leszedni a kastély fedeléről, hogy
elvigye. Azon gondolkozott, hogy mire való lehet az Estella valakinek?

– Az Estellát? – szólt és még egyszer a szeme közé nézett. – Igazán?

– Azért jöttem.

– Hm. És minek önnek az Estella?

– Boldogságom függ tőle.

A báró akaratlanul elmosolyodott, hajlandó lett volna a fejét csóválni,
de csak mégis tartóztatta magát, végre is de gustibus non est
disputandum. Vannak különös szenvedélyek a világon. Flugentius Artos a
maga nagyanyjába volt szerelmes, James Clartont egy csonka lábú asszony
gerjeszté gyöngéd érzelmekre, még talán Miss Pastrana is tetszett
valakinek. És ami fő, a dologból valami jó is cseppenhet. Bizony, rájuk
férne most egy «véletlen», mert nagyon «gyengén» vannak. Sőt napok óta
várt is valami ilyen égi mannát, de mégis a kétely és félelem egy
nemével kérdé:

– És mikor látta ön Estellát utoljára?

– Sohasem láttam.

– Akkor egyszerűen nem értek egy szót sem azokból, amiket ön mond,
fiatal ember – jelenté ki kesernyés, csalódott hangon.

– Majd elbeszélem útközben.

Intett a suhancznak, hogy maradjon el és csak messziről kövesse őket.

Így mentek karonfogva, le a völgynek, a borókaillatos erdei úton,
miközben Tarnóczy elmondott őszintén mindent, miként került az ő
menyasszonya a Besztercze ellen induló Pongrácz István kezébe túsz
gyanánt, Estella helyett – s hogy az egyedüli mód hozzájutni, az Estella
visszavitele.

Pál báró egészen nekiderült arczczal helyeselte tervét és így szólt:

– Valóban, igen praktikus gondolat, de félek, hogy a fiam nehézségeket
fog csinálni. Ő, tetszik tudni, nagyon megszokta a szegény teremtést
annyi év óta… Ah, ők meglehetősen össze vannak fűződve.

– Tehát azt hiszi a báró, hogy hasztalanul jöttem?

– No, no, azt épen nem mondanám, hanem hogy…

– Legyen, kérem, őszinte hozzám.

– Hogy lesznek különféle akadályok.

– Például?

– Hát teszem azt, hogy csak egyet említsek, Estella ez idő szerint a
házvezetőné tisztét teljesíti. Mit csináljunk mi egy ilyen ügyes,
kipróbált házvezetőné nélkül, ha ön elviszi? Hol kapunk helyette
másikat? Mi szegény emberek vagyunk, uram, nekünk Estella sokat ér, ki
kárpótol érte?

– Ha csak a pénzbeli kárpótlásról van szó, báró úr, arra én kész vagyok.

Az idősebb Behenczy a kezeit dörzsölte, de amellett méltatlankodó arczot
vágott.

– Oh nem, uram. Nem a hitvány materiális szempontot veszem, oh nem; de
veszem azt a szeretetteljes ragaszkodást, mely melegített, azt a
lelkiekben esett rövidséget, mely távozásával érne. Ami a pénzt illeti,
pokolba a pénzzel! Sem én, sem a fiam el nem fogadnánk egy garast sem.
Csak még az kellene uram! Nem mondom azonban, hogy pillanatnyi
helyzetünkben egy kis kölcsönt visszautasítanánk, ha jó baráttól jön.

– Parancsoljon velem.

– Nos, kedves barátom, én rajta leszek, – szólt a báró s hirtelen
elhatározással kezét a Tarnóczyéba csapta, – én megvallom, rokonszenvet
érzek ön iránt s ahol egy jó tettre nyílik kilátás, ott én sohasem
hozakodom elő az önérdekkel. Mindig a fiatalság barátja voltam s az is
maradok, kutya mája…

– Köszönöm, báró úr. E szerint lesz kegyes pártfogolni kérésemet a
fiatal bárónál…

– Itt a szavam rá s még ma, vagy legkésőbb holnap, megkapja Estellát.
Hová vigyem önnek?

– Nem mehetek most mingyárt érte?

– No persze! Ne legyen annyira türelmetlen. Juventus ventus. Minden
legyen s mingyárt legyen. Türelem édes fiam. Azt tartja a tót közmondás:
Nye kazal sa Pan Boch blaznit. (Az isten nem ajánlotta a bolondozást.)
Lassúság és okosság. Idő kell és rábeszélés kell. Csak bízza ön rám és
menjen vissza nyugodtan a szállására. Hol van szállva?

– A krivánkai korcsmában.

– Hát ott lesz az Estella ma vagy holnap, punktum.

A fiatal prókátor boldogan hálálkodott az öregnek, mire meleg
kézszorongatások között elváltak a Palugyai-féle akolnál, ahol nagy
csatarával csörtettek eleibök az ugató juhászkutyák; Tarnóczy
visszafordult Krivánka felé, a báró pedig a kastélyba indult, de alig
tett pár lépést, mintha véletlenül ötlene eszébe, rákiáltott a fiatal
emberre:

– Hophó! Vissza csak egy kicsit, kis spektábilis! Elfelejtettem valamit.

Tarnóczy készségesen fordult vissza és futott feléje.

– Parancsoljon, kérem!

– Nos, igen – szólt kissé zavartan – kényes ügy, kellemetlen ügy, de túl
kell esni rajta… azt gondolom, jobb lesz, ha túlesünk… A kölcsönkéről
van szó… (s fitymálva biggyesztgette az ajkait.) A fiú könnyelmű egy
kicsit, könnyelműen van nevelve, az én hibám is, de az övé is.
Egyébiránt ezen most nem lehet segíteni. A kölcsönt okvetlenül meg kell
neki említenem. Én istenem, ez már a század, ez az átkozott század! A
legszebb tettekhez is hozzá kell tapadnia egy kis prózának. Az Isten
verje meg ezt a XIX-ik századot! Hát hány forintot mondhatok neki?

Tarnóczy habozva felelt:

– Nem tudom. Igazán nem tudom. Talán kétszáz forintot.

Behenczy Pál gúnyosan felkaczagott:

– Bagatelle! Kétszáz forint! Az egy napra való a kölyöknek. Oh, Istenem,
önnek nincsen fogalma, hogy mennyire rosszúl van nevelve ez a fiú. Aztán
tessék meggondolni, hogy az Estellát már maga Pongrácz István hatszáz
forintért vette Zsolnán. És kitől? Egy közönséges komédiástól! Nem, nem,
ön túlságosan fösvény, édes fiam, egy Behenczy báróval szemben. Ön egy
igazi Harpagon (s tréfásan veregette meg az ügyvéd vállait). Kutya mája,
ön egy hatszáz forintos jószágért kétszázat akar igérni.

– Igen, de akkor még valószínűleg szebb volt – jegyzé meg az ügyvéd
kedélyesen.

– Bah, – pattant fel a báró, – de ön nem a szépségeért akarja bírni.
Mert igaz, hogy szebb volt akkor, de most okosabb, kövérebb.

Ez a tónus felbőszíté kissé az ügyvédet, akaratlanul is csípős lett:

– Csak talán nem akarják font számra eladni?

– No, no, fiatal ember. No, no. Nem az eladásról van szó, de egy
kölcsönös szivességről. Becsületemre mondom, semmi másról. Mikor én a
walesi herczeggel vadásztam, ezelőtt egy pár évvel, akkor így szólt
hozzám a walesi: «Egy róka, kedves Behenczy, amelyiknek a farka még
nincs a kezünkben, senkié.» A dolog még szétmehet. Tegyünk úgy, mintha
semmit se beszéltünk volna.

– Hát jól van – kiáltott fel az ügyvéd, – szívesen szolgálok hatszáz
forinttal.

– Top – mondá hirtelen a báró s újra belecsapott az ügyvéd tenyerébe.

Ezzel ismét az előbbihez hasonló meleg kézszorítgatások közt váltak el s
Pál báró meg sem állt többé, csak otthon, a kastély gyommal, labodával
benőtt udvarán, ahol Estella tinóra-gombát terítgetett egy
szalmagyékényre.

Hanem bizony nagyon beleharapott az idő a fizimiskájába, petyhüdt volt
az arczbőre, a festék látható marásaival, ránczon ráncz: a termete is
összeesett, úgy nézett ki, mint egy csutak. Csak a hajdan szép álla
viselte magát derekasan, eresztvén magából egy vicze-állat. Talán hogy
az egyiket a Pál báró csipkedje, a másikat pedig a Károly báró.

– No, hol a madarak? – kérdé a betoppanó Behenczytől.

– Nincs kincs! – felelte jókedvűen, majdnem sugárzó arczczal.

Estella kedvetlen képet vágott s erre még csunyább lett, az orra
lefityegett, mint a pulykáé, mialatt a két tenyerével (de milyen
kérgesek voltak már azok is), rácsapott a czafatos, foszlányos
szoknyáira.

– Hát azt hiszi, ezeket a rongyokat adom el húsért a zsidó mészárosnak,
hogy maguknak vacsorát főzzek? Hát elfelejtette, hogy ma gombát és
fenyves-madarakat kell vinnem neki Krivánkára?

– Ugyan ne hápogj. Ma úgy se mehetnél Krivánkára. Hol a kis báró?

Estella mély alázattal hajtotta meg magát, ahogy a nevelőbeli lányok
szoktak a madame előtt s gúnyos páthoszszal felelte:

– A báró úr ő méltósága bent az ebédlőben zsákot foltoz, amiben a gombát
és a madarakat kellene elvinnem. Nagyon meg fog örülni az uraatyjának.

Valóban ott ült a kis báró az _ebédlőben_. A gonosz Estella gúnyosan
nyomta meg előbb ezt a szót, mert inkább a denevérek tanyája volt ez,
mint a báróké s a denevérek se ebédlőnek használták, hanem hálószobának.
Károly úr még törékenyebb, véznább volt, mint mikor utoljára láttuk s
csakugyan egy lyukas zsákon öltögetett egy szögnyi vastagságú tűbe szúrt
fonállal.

– Hozol-e madarakat, öreg? – kérdé mogorván a belépőt.

– Nem igen, – felelte az öreg hősies nyugalommal s ez önérzetes
egykedvűségben volt valami rejtélyes, amit Károly úr rögtön észrevett.

– Egyet sem?

– Egyet sem, – ismétlé vidor tekintettel. – Ki az ördög bibelődnék
efféle madarakkal? Már a szagukat is utálom.

– Hm. Hát mit hoztál akkor? – és kiváncsian tette le a tűt.

– Hahaha, hogy mit? Hát minek is nevezzem? Egy elefántot hoztam,
legalább is egy elefántot. Nem, egy rinoczeroszt!

– Te be vagy csípve, apuskám!

Az öreg fáradtan ereszkedett le egy vén karszékbe, melynek hepehupás
talajából kiváncsian kandikált ki itt-ott a lószőr.

– Ugorj fel fiú és csukd be legelőbb is az ajtót, hogy a leány ne
hallja, töltsd meg a pipámat és hozd ide, aztán nyisd ki a füleidet.

– Hát miből töltsem meg? – szólt a kis báró habozva.

– Van dohányod.

– Egy csöpp sincs. Ugyan hol venném?

– Eltagadod előttem, gazember!

– Nincs, ha mondom.

– Így görbülj meg? (karikába hajlította a mutató ujját.)

Erre aztán elnevette magát a kis báró és megadta magát.

– Az utolsót is kicsalod tőlem. Igazán rossz apa vagy. Visszaélsz a puha
fiúi szívemmel.

Kihúzott egy disznóhólyagot, akkora csimbókkal, mint egy pogácsa-alma, a
padlózat alúl, mert a padlózat nedves volt és hiányos, itt-ott a puszta
föld látszott s alája lehetett nyúlni a leszakadozott deszkának.

– Ej, hát oda szoktad dugni?

– Hát nem jó hely? Nyirkosan tartja a dohányt.

Megtöltötte az öreg úr cseréppipáját, melynek meggyfa-szára egy
lúdtollban végződött, odavitte neki, a szájába dugta, kedveskedően, mint
ahogy illik egy jó fiúhoz, még fidibuszt is csinált az asztalon heverő
számlák egyikéből:

– No, tata, most már hallgatlak.

Az öreg megvárta előbb, míg jól lélekzik a szerszám, aztán fontoskodva
kezdé mese alakjában:

– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, akinek a menyasszonyát
egy várban őrízte egy bolond ember és semmiképen se akarta kiadni, ha
csak úgy nem, hogy visszaviszik a bolond embernek egy elszökött kedvencz
majmát. Erre elindult a vőlegény. Nyakába vette a világot, a majmot
feltalálni. Hát amint megy, mendegél, találkozik egy másik bolond
emberrel, aki fenyvesmadarakat fogdos egy erdőben. Kérdezi a bolond
ember az utastól, mi járatban lenne; elmondja az utas a szándékát, hogy
egy majmot keres, amely ilyen és ilyen embernél van. Feleli erre a
bolond ember: «Jó helyen jársz, hékás, mert az az ember az én fiam!»

Behenczy Károly élénken ugrott fel:

– Az Estelláról van szó?

– Ő róla.

– Teringettét! Ugy-e, a Pongrácznak keresik? Hallottam valamit arról a
zsolnai lányról. Pompás egy komédia volt.

– Igen, a leány visszavétele miatt kell a mi Estellánk.

– De csak nem igérted oda?

– Már hogyne igértem volna! Hát minek nekünk? Hiszen már úgyis ráuntál,
el akartad kergetni. Gondold meg, milyen szerencse? Hatszáz forint
kölcsönt ad az amicze. Szerelmes a szamár. Egy olyan üzlet ez, Karcsi
fiam, amely föltétlen becsületes, mert mindenki jól jár mellette. Jól
jár a zsolnai ügyvéd, mert a menyasszonyához jut, jól járunk mi, mert
egy kis pénzmag csordul és végül jól jár Estella, mert olyan helyre
kerül, ahol élhet, úszkálhat tejben-vajban, ahova úgyis egyre
visszavágyik.

– És hol van az az ügyvéd? – kérdé Behenczy tompán.

– Krivánkán van a korcsmában és amint odavisszük a leányt, rögtön kész…

De nem végezhette be a mondatot a meglepetéstől, mert a kis báró
villámhirtelen felugrott és leakasztván a falról egy vén karabélyt, az
egyetlent, mely a megfakult zöld rámán lógott, ádáz haraggal
fölordított:

– Lelövöm azt a gazembert, felnyársalom, huh, megeszem!

– Az egyetlen jóltevőnket, Károly! – csillapítá az öreg. – Ilyet egy
kannibál se tenne.

S megfogta a fia kezét szelíden, szeretetteljesen.

– Károly, Károly, legyen eszed!

De Károly kiszakította magát dühösen, a hangja reszketett a
felindulástól, közbe a fogait is csikorgatta.

– Menj, hagyj engem! Csodállak, hogy nincsen érzéked az ilyesmihez. Ez a
ficzkó meggyalázott, azt tételezve föl, hogy egy Behenczy pénzért adja
el a megunt szeretőjét. De te neked semmi a fiad becsülete. Ilyen
mocskot nem tűrök, nem, soha! Meg kell halnia a kutyának.

S fogván a kalapját, kirohant s futott, futott tüskön-bokron keresztül,
Krivánka felé.

Az öreg utána iramodék, de utólérni nem birta, hát inkább elmaradt,
kétségbeesve kiáltozván:

– Fordulj vissza, fiacskám, ne okoskodj. Károly! Károly!

Estella pedig ezalatt még egyre terítgette a gombákat a gyékényre s
egykedvűen mondá:

– Már megint össze méltóztattak veszni?

* * *

A kis báró elérvén Krivánkára, megtalálta Tarnóczyt a korcsmában,
udvariasan köszöntötték egymást, bemutatkoztak, mire Behenczy félrehítta
egy szögletbe és így szólt:

– Ma este megkapja ön Estellát, de rögtön menjünk el innen Privodára
(Privoda volt a szomszéd falu), ott különben is jobb korcsma van.

Tarnóczy befogatott s átmentek együtt Privodára, de a Klopanka felé
vezető úton, a mezőkön fordulván el ellenkező irányba. Privodán volt
Behenczynek egy bizalmas vén asszonya, aki dajkálta valamikor, bizonyos
Zubek Andrásné, azt elküldte nyomban titkos megbízásban két sornyi
írással Estellához, hogy azonnal jöjjön és az öregnek ne szóljon, ha
otthon volna.

Dehogy volt azonban otthon az öreg Pál, az anyóka egyedül találta már
Estellát, az öreget elűzte a belső nyugtalanság Krivánkára, hogy ott
nyélbe üsse a dolgokat, de miután Krivánkán hült helye volt az utasnak
is, Károlynak is, rosszat sejtve, ballagott át a falusiak beszédje
nyomán a pléhtornyú Klopankára, csak mikor ott se találta az embereit,
tért vissza késő éjjel, a csudálatos rejtélyen tünődve, a
Behenczy-kastélyba.

Csendes és szomorú volt; kapuja, minden ajtaja nyitva-tárva. Csak a
denevérek röpdöstek pajzánan és a bagoly huhogott kisértetiesen.

– Estella! – kiáltá az öreg. – Hol vagy, Estella? Fiacskám, Estellácska!

De senki sem felelt.

Benyitott a hálószobájába, üres volt a szegény vaczka, keresztülszaladt
a szobákon, de sehol sem volt az Estellácska. Szuroksötétség volt, de az
elméjében világosság kezdett derengeni.

«Kutya mája, az az átkozott kölyök kijátszott a hatszáz forinttal.»

– Tolvaj, tolvaj! – bömbölte dühösen, ide-oda száguldva a szobákban,
ahol nem kellett félnie, hogy megbotlik a fölösleges bútorokban.

Privodáról egyenest Zsolnára vitte Estellát Tarnóczy. (Behenczy Károly
pedig meg sem állt a hatszáz forinttal Budapestig.)

A polgármester annyira megörült a fonnyadt komédiásnőnek, hogy maga
emelte le a kocsiról.

– No, ez derék dolog, öcskös, hogy elhoztad, de még nem elég. Mert
olyanforma ez, mint a régi kolostorok pecsétje, hogy két részre volt
szedhető, az egyik része Lengeffy. Hát most már eredj el Losonczra
Lengeffyért. Addig én vigyázok az izére… hogy is mondjam csak, mert nem
egészen merem kisasszonynak szólítani.

– Pedig bátran szólíthat – szólt Estella tréfás hahotával.

– Hm, – mormogta a polgármester – hm – és még egyszer megnézte a
«kisasszonyt».

Tarnóczy nem akart időt veszteni, rögtön indult Losonczra; azalatt a
polgármester hozzáfogott az Estella kiruházásához, hogy illő módon
vihessék Nedeczre. Szép májszín selyem ruhát varratott neki s minthogy
soha életében nem látott divatképet, oda vitt a női szabóhoz, Limpa
Valeriushoz egy amerikai Kossuth-bankót, azon volt egy női kép, a
legszebb asszony az ő fantáziájában és az egyetlen, akiért szenvedett.
Két esztendeig ült érte Kufsteinban.

– Ilyent varrjon – rendelé s még a phrigiai sapkát is megcsináltatta,
hogy tökéletesen olyan legyen. Bizonyára vegyült egy kis hiúság is a
polgármester úr cselekményébe, egyrészt megmutatni, hogy milyen nemes
ízlése volna, ha ő akarná, másrészt hadd lássák az asszonyok, hogy
milyen férj lett volna ő belőle.

Limpa mester megnézvén és megmérvén Estellát, nagyon kedvezőtlenül
nyilatkozott a délelőtti sör mellett, mondván a polgármesternek:

– Nehéz belőle valamit csinálni!

Míg a ruhát varrták, azalatt levél jött Tarnóczytól, hogy Lengeffyvel
megalkudott. A jövő pénteken Zsolnára jön a «szenátorokkal» egyetemben
úgy, hogy szombaton megtörténhetik a «nagy eset». U. i. «Az akasztófára
való Lengeffy nagyon meghúzott az árra nézve s addig is az egész truppot
traktálnom kell, de semmi, csak aztán foganatját lássuk.»

Erre a jó hírre mingyárt pennát fogott Blázy is, értesítvén gróf
Pongrácz Istvánt, hogy minekutána ő méltósága túszul tekinti Trnowszky
Apollóniát, ezen kijelentésének mindenki meghódol s akarata szerint a
jövő szombaton hazaviszik neki a beszterczeiek Estellát, akit sikerült
immár előkeríteniök.

István gróf épen kártyázott (valószínűleg az istennel) a szoba szőnyegén
guggolva, mikor a kapuőr felhozta a levelet, nem eresztvén be a levelet
hozó lovast, mert Pamutkay szigorúan eltiltá idegen embernek a várba
lépni.

A várúr feltörte a levelet, elolvasta, sokáig belebámult, aztán falhoz
csapta a kártyákat és felkiáltott:

– Vesztettem. Fizetek.

Az őr ott állott, mint a czövek, várta a feleletet, de a gróf észre sem
vette, fáradtan dőlt végig egy diványon, üstöke izzadt, szemgolyói
elborulva lebújni látszottak az üregeikbe, halántékán kidagadtak az erek
vastagon, olyan volt az arcza, mint egy mappa, csupa kék folyamokkal.

– Elmehetek? – kérdé félénken az őr.

– Állj! – rivalt rá Pongrácz. Megnézte figyelmesen és megdícsérte: – Jól
tudsz állni, fiam, szép, egyenes tartásod van, hát csak állj.

Ezzel ő maga elhagyta a termet és a folyosón keresztül az Apolka
lakosztályába lépett váratlanul. Egy nagy asztalnál ült Apolka, épen
uzsonnánál a tizenkét apró hölgyével. Valóságos pendantja volt a híres
úrvacsora-képnek, csakhogy ez a Mária udvara volt. A szakállas apostolok
helyén tizenkét sima pofácska tündökölt, tizenkét virágbimbó ült.
Nevettek, vihanczoltak, Apolka felgyűrvén smaragdszínű bársony
köntöskéje ujját, nehogy bepiszkítsa, ujjaival a tejes tepsi kormát
kapargatta, mivelhogy éppen abban fáradozott, hogy bajúszt pingáljon az
udvarhölgyeinek. Kész is volt már kettőnek s ez okozta a csattogó jó
kedvet, derültséget.

Galambok rebbennek úgy szét, ha a héjja lecsap, ahogy rémült
sikoltozással szétfutottak a gyermekek Isván gróf váratlan beléptére,
csak Apolka sietett eléje nyájasan, kedvesen, ragyogó mosolylyal, mint
egy édes hajnal.

– Ah, ezek az én kicsikéim – szólt az ő természetes naivságával – hogy
óhajtották előbb a festett bajúszt és most hogy megijedtek egy igazi
bajúsztól.

István mogorván nézett maga elé, lesütött szemekkel, de Apolka fürkésző
tekintete még se vett észre semmi közvetlen veszélyt. Valami nyugodt
határozottság látszott a vonásaiban; eleinte olyan volt, mint egy
normális ember.

– Apolka, – szólt sajátos melancholiával, – egy pár nap mulva eljönnek
érted és elvisznek tőlem.

– Kik? – kérdé a leányka fojtott hangon.

– Gonosz emberek. Ő, az az ügyvéd, hiszen tudod. Hogy elvörösödtél
Apolka! De szép vagy most, mint egy piros szekfű. Vagy mások visznek el,
mit tudom én. Jövő szombaton eljönnek érted és én odaadlak.

Olyan hangosan vert az Apolka szíve, hogy szinte hallani lehetett.

– Odaadlak, mert tudod, a hadi regula kivánja. Egyszóval, a hadi regula.
A hadi regula nagy dolog.

Valami különös keménység ropogott ki a szavaiból. A kezeit hátra tette
egymáson keresztbe, a nyakát kinyujtotta, a mellét kidüllesztette, mint
aki érzi, hogy bámulatra méltó nagy dolgot végez.

– Hát készülj! Szedd össze minden holmidat, rakd be az összes
Pongrácz-ékszereket a ládába. Minden a tied, kis «hadi zsákmánykám».

A leányka szemeiből kibuggyantak a könnyek s midőn hozzálépett, a bolond
ember oda vonta szép fejét a mellére s érezte, amint átnedvesedik az
inge a könnyektől, meglobbant szemeiben az értelmi fény még egyszer,
meglehet utoljára, valami delejes meleg futott keresztül az erein s
lázas, remegő hangon kérdé:

– Maradni akarsz, Apolka?

A leányka még csak mélyebben bújt a kosztros fejével (mert a gróf
gépiesen szétbontotta szöszke hajfonatait) a testéhez, a kabátja két
szárnyát a fejére vonván, onnan mondotta halkan, szégyenlősen:

– Sokszor fogom önt meglátogatni. Sokszor, sokszor. Minden héten
egyszer. Jó lesz-e?

A Pongrácz István karjai, amelyek a hónyak körül fonódtak, letörve
hulltak le. Valami végzetes erő egyszerre rájuk ütött.

– Hát mégis el akarsz menni? – hörgé.

Újra bárgyun nézett maga elé, a lélek elröpült szemeiből, arczából,
megfordult és kisompolyodott a szobából, mint egy megforrázott kutya.

Apolka utána kiáltott:

– No hát ne haragudjon, István gróf, hiszen eljövök én kétszer is
hetenkint. Kétszer meg maga jöhet hozzánk. Mindig együtt leszünk. Csak
úgy fogom szeretni azután is.

Ment, ment a folyosón, mintha nem is hallotta volna, mellére
csüggesztett fejjel, tétova léptekkel, dühösen kalimpálva kezeivel a
levegőben.

Az őr még akkor is ott állt rendületlenül a szobájában.

– Mit vársz? – kérdé tőle.

– Az üzenetet, méltóságos uram.

– Milyen üzenetet?

– A lovasnak, aki a levelet hozta.

– Igaz, igaz. Küldd föl azt az embert.

A vén Rebernyik János lépett be (az a hajdú, aki egyszer a Vág mellett
szedte föl Apolkát).

– Mondd meg az uradnak, hogy amit Pongrácz István megmond, nem üres
levegő. Megkapjátok szombaton a leányt.

Azután fölvett az iróasztalról két szép művű pisztolyt és odaajándékozta
Rebernyiknek:

– Nálam vagy huszonöt botot lehet kapni, vagy egyebet. Menj isten
hirével, öreg!

Szinte megkönnyebbült, ahogy a nagy Blázy embere távozott. Egész délután
dudorászott, még fütyült is. A várbeliek egyre mondogatták: «Valami víg
dolog lehetett abban a levélben, amit az urunk kapott.» Senkinek se
beszélt róla, még Pruzsinszky előtt is eltitkolta, pedig, ami már régen
nem történt, azzal hivatta Pruzsinszkyt, hogy «ma egy kis víg napot
csapunk, czimbora.» Ittak egész estig, a nagy ezüst billikomokból, az
apród nem győzte hordani a bort a pinczéből, István gróf, mint hajdan,
széles kedvbe gurult, behívatta este a papot, Bakrát és Pamutkayt s
mindnyájuknak chorusban kellett énekelniök:

  Jó a bor reggel, jó a bor délben,
  Jó a bor este, jó a bor mindig;
  Hétfőn, kedden, csütörtökön,
  Jó pénteken, jó szombaton,
  És az egész vasárnapon.

Maga István gróf is dalolt és verte a taktust a dallamtalan, groteszk
nótához… Bizony, még meg találja hozni az eszét ez a pompás nedű!

Egyszerre aztán, mintha valami húr pattant volna meg benne, a legjobb
kedvéből sírni kezdett, megölelgette az embereit egyenként,
összecsókolgatta s kiosztogatván közöttük az ezüst serlegeket emlékül,
leszaladt az udvarba, onnan a várkertbe és leült a méhesbe az ott
felállított köpűk közé, mintha maga is köpű lenne s ott ült egész
kivirradtig, merev szemekkel bámulva a holdat, a Gönczölszekérnek
fénylő, sziporkázó kerekeit.

Egy csöppet sem aludt s még se volt álmos, sokat ivott s még se volt
részeg. Korán reggel elküldte Sztrecsót Lapusnyára, hogy hívja el az
odavaló asztalost, Matyej Györgyöt. Hozza el magával az összes
szerszámait.

Jött Matyej György nyomban, még a reggelijét is ott hagyta, szokva volt
a főúr szeszélyeihez.

István gróf nyájasan fogadta, megkinálta tokaji borral, éppen azt ivott
ő maga is. «Jó-e?» kérdé az asztalostól. «Jó lehet – felelte – mert
kicsivel adják.» Erre aztán földhöz vágta a kis szilvóriumos poharat
István gróf és egy öblös ezüst serleget töltött meg, azt nyujtotta oda.

– Hát miért hivatott a méltóságos úr?

– Nem kicsi dolog az, Matyej György. Olyat még te nem is csináltál.

– Csináltam én már mindent a világon, még kalodát is.

– No hát csinálj nekem, Matyej György, egy diófa koporsót, másfél öl
széleset, másfél öl magasat.

Matyej György elbámult, a szája nyitva maradt.

– Hiszen ez olyan lenne, mint egy hombár, mint Noé bárkája.

– Semmi közöd hozzá. Te jó mester vagy, hát megcsinálod. A diófa megvan
hozzá, minden megvan hozzá. Addig el nem mozdulsz egy tapodtat sem, míg
meg nem csinálod.

Matyej hozzálátott a munkához, szakadatlanul faragott, gyalult a
kocsiszinben, senki sem birta eltalálni, mire rontja azokat a pompás
diófadeszkákat. A várúr hol-hol lement megnézni, mennyire haladt már,
látszott, hogy érdekli, a mit csináltat.

A többi idő alatt hallgatag volt, fel s alá járt a szobában, vagy
kikönyökölt az ablakon s minden arra menőt felhivott a palota-termekbe s
megajándékozta valamivel; a vásárosokat, ismeretlen utasokat, neki az
mindegy volt. Szétosztogatta a fegyvereit, tőreit, kardjait, a kedves
csecsebecséit. Pruzsinszky nem győzte szemrehányásokkal:

– Az Isten szerelméért, István, mit csinálsz? Nem értem a dolgot.

Ravaszul mosolygott, de ebben a mosolyban volt valami titkolódzás,
valami elrettentő utógondolat.

– Hej, sokat nem értesz te a világon, Pruzsinszky.

Utóljára is úgy segített a dolgon Pruzsinszky, hogy őröket állított fel
egy két puskalövésnyire a vártól, akik irgalmatlanul elkergessék a
közeledőket.

A harmadik napon azok, akik benéztek a kocsiszin hasadékain, elborzadva
kezdték suttogni, hogy egy óriási koporsó készül odabent, amelyikbe
belefér az összes várnép. Már össze is van állítva, most politurozza
Matyej György. Megfagy a vér az emberben, ha rátekint. No gyerekek, már
ez félig sem tréfa, ebből ez egyszer nem jó lesz.

A Pruzsinszky fülét jókor megütötte a koporsó hire, lement leselkedni s
amint meggyőződött a valóságról, egy mukkot se szólt többé, csak
elsápadt, felment a szobájába, összecsomagolta a könyveit, ruháit,
minden holmiját, aztán benyitott István grófhoz, azzal a jelentéssel,
hogy testvéröcscse halt meg Lembergben, hát el kell utaznia azonnal.

– Jobb volna, ha üzennél neki.

– De hiszen meghalt.

– Nem tesz semmit – szólt kurtán a főúr és megint fölvette a rejtélyes,
megdöbbentő mosolygását.

Pruzsinszky egy kis kölcsönt kért az útra, István kikeresett minden
fiókot, kifordította minden zsebét és végre felajánlotta neki a pókot,
aki most már az ötödik numerus kihúzásán dolgozik. Ezzel bizony lehet
pénzt csinálni, kivált Lembergben (ott van a legjobb lutri), csak egy
kis szerencse kell hozzá.

De Pruzsinszky nem fektetett a pókra valami különös súlyt, inkább arra
kérte Pongráczot, adja oda neki a zafirokkal, rubintokkal kirakott
mentelánczot, amit a cseresznyefa-szekrényben látott egyszer, ami a
híres Pongrácz Péteré volt.

– Hát jól van, – szólt megvető kézlegyintéssel, mintha a naivsága miatt
nézné le – hát jól van, te csacsi, ha te azt többre becsülöd a póknál.

S odaadta neki a lánczot, aztán megveregette a vállát és így szólt:

– Mikor jösz vissza?

– Egy pár nap mulva.

Hogy im Pruzsinszky odább állt, nagy bolhát eresztett a többiek fejébe.
Hm, a patkány menekül. A lengyelnek esze van és orra van. A lengyel
megérzi a veszedelmet, mint a béka az esőt. S az a koporsó, jaj, az a
koporsó aligha van hiába megrendelve.

A következő éjjel elpárolgott Bakra s a vár katonái, cselédei közül is
kereket oldottak néhányan. Valami rejtélyes veszedelem lógott a
levegőben. A környék összes kuvikjai oda jártak éjjelenként a kastély
előtti jegenyefákra; péntekre való éjjel, éjfélkor az anyatyúkok
elkezdtek kukorékolni (minden jó lélek vessen ilyenkor magára
keresztet), a Waterloo kancza ugyancsak azon az éjszakán egy gödröt
kapart maga alatt az istállóban, első ballábával. Jaj, fusson innen, aki
futhat!…

Pénteken reggelre azt parancsolta a várúr, hogy nyergeljék fel neki a
Waterloot, látogatásokat akar tenni a környéken. Mindenki csodálkozott.
Már másfél éve nem mozdult otthonról. Sápadt volt, beteg volt s úgy jött
ki a beszédje tompán, fahangon, mintha egy pinczéből szólana ki, mintha
valaki más volna az ő földi hüvelyébe elbujtatva. Pamutkay, aki látta a
gödröt, amit a Waterloo ásott, sírva intette, óvta: «Ne üljön fel, uram,
arra a kanczára, mert nem jó vége lesz, ne tegye, ne tegye.» De csak
mégis felült, mintha nem is hallaná, amit körülötte beszélnek; intett
Makovnyiknak, hogy kövesse a másik lovon, aztán sarkantyúba kapta a
Waterloot s elszáguldott, mint a nyíl; a gyönyörű kancza negédesen
hányta-vetette a hosszúkás fejét, szemkáprázón rakta a négy vékony
lábát.

– Ezt se látjuk többet – sóhajtott utána Pamutkay. – Üres nyereggel jő
haza a paripa, fogadni mernék rá. Úgy nyom, úgy fojtogat valami rossz
előérzet.

Legelőbb Glébára nyargalt Pongrácz István, ahol Forget őrnagy lakott, a
hajdani csatajátékokból a kommencziós ellenfél. Az öreg őrnagy el nem
bírta képzelni, miért jött. Honnan ez a nagy szerencse?

– Hát búcsúzni jöttem önhöz, őrnagy, ahogy illik egy gentlemanhoz, mikor
messze útra indúl, még egyszer kezet fog a régi ficzkókkal,
szomszédokkal, akikkel együtt élt.

– Ej, ugyan van jó dolga, hogy utazik? És hová utazik?

– Sehova. Csak éppen, hogy egy kicsit meghalok.

– Mikor lesz az még!

– Az holnap lesz.

Az őrnagy nevetett, belenézett az arczába és jól oldalba ütötte:

– Nem látszik meg magán a facies hippocratica. Nem szép, hogy így
megijesztgeti a jó embereit, valami jobb tréfát is faraghatott volna a
megpihent eszével azóta, ahogy látott. Ezer esztendeje, hogy nem
beszéltünk együtt.

– No, vagy négyezerig ezután se igen beszélünk.

Ezzel választ se várva, megrázta Forget kezét melegen és újra felült
lovára, hogy útba vegye Podzameket, ahol Starvich báró lakott az év ezen
szakában; a nyár egy nagy részét Morvaországban szokta tölteni az
osztrák birtokán.

Starvichtól épen úgy búcsúzott, mint Forgettől, de e nagyfejű,
hirtelenszőke emberke is csak az István gróf egyik új hóbortjának vette
a látogatási ürügyet s még ő panaszkodott, hogy ezt az életet már nem
képes tovább kiállni ezzel a két különböző birtokával.

– Ha Morvaországban vagyok, ott Kossuth-kutyának neveznek, ha itt
vagyok, «vörös német»-nek csúfolnak.

Starvichtól átlovagolt az Ordódyakhoz, Motesiczkyakhoz, ez utóbbiak
megmarasztották ebéden s ott olyan csendesen viselte magát, olyan
összefüggésben beszélt, hogy ezt jegyezte meg róla Motesiczky Erzsébet,
Vereczkey Pálné: «Ez az ember csak néha bolond». Igaz, hogy vissza is
vonta elváláskor, mert István itt is így szólott:

– Az isten áldjon meg benneteket. Azért jöttem, hogy még lássalak
egyszer. Holnap már üt az én órám.

Babonás fantaszta Pamutkay uram, mert ló, lovas ép-egészségesen tértek
haza estefelé. Itthon sürgöny várta; arról értesítik pesti rokonai, hogy
a főrendiház bizottsága kiadta személyét a kopogtató törvénynek:
minthogy nemsokára bíróság előtt fog állani, küldenek neki egy kitűnő
ügyvédet, aki már holnapután ott lesz Nedeczen.

István gróf egykedvűen gyűrte össze a sürgönyt és legott megírta
czeruzával a választ: «Van nekem kitűnőbb ügyvédem annál, aki már holnap
itt lesz Nedeczen.»

Átadta Pamutkaynak:

– Küldje el, ezredes, korán reggel a távirdára, hogy ne fáradjon a
prókátor, akit rám akarnak sózni. Az ördög pörlekedjék a holta után…

Egész jó kedvvel ültek vacsorához. Pongrácz beszédes volt, tréfálgatott,
politizált, mint ahogy minden közönséges eszű magyar ember teszi borközi
állapotban a világ eleje óta. S voltak helyes, találó megjegyzései,
például, hogy teljes paritás csak akkor lenne, ha «azok» is
felakasztanának tizenhárom tábornokot a magukéból. Pamutkay, Kovács nem
győztek csodálkozni. Nem látszik ezen annyi elmezavar sem, mint a
körömfeketéje. Isten különös csodát mívelt vele, világosságot öntvén a
közelgő homályba. Mondták is odakünn egymásnak: «Bizony, bizony, még
ember lehet az urunkból.»

Bár lefeküdni küldé kiséretét, ő maga alkalmasint nem aludt, be sem
húnyta szemeit azon éjjel. A kulcsárné, aki alatta lakott, legalább azt
beszéli, hogy egész hajnalig hallotta a lépéseit.

Már hajnalban talpon volt, bezárkózott Matyejjal a kocsi-színbe és
felszegezték a koporsóra a Pestről érkezett betűket. Sokáig kopogott
kisértetiesen a kalapács. Rettenetes volt azt hallani. Óh, istenem,
kinek a nevét verik rá!?

A roppant szepegés csak akkor lohadt le egy kicsit, mikor kijött
Pongrácz István a színből egykedvűen, majdnem vidáman s elrendelé, hogy
a Waterloot fel kell nyergelni. Adják rá a legszebb szerszámot a régiek
közül, amik fenn vannak a fegyvertárban, gyöngyvarrottas kantárt,
színezüst zablával, meggyszín bársony nyerget, brokát takaróval.

Míg a paripát nyergelték künn az udvaron, ki okos szemeivel gyöngéden,
engedelmesen nézegetett a gazdájára, felszólt Pongrácz István a
kedélyesen pipázgató torony-őrhöz.

– Fújd meg a kürtödet: gyülekezzék a nép! Lesz még ma itt látni és
hallani való.

Ahogy aztán kész volt a paripa, hozzá ment, megsimogatta, saját kezeivel
nemzetiszín pántlikát font a sörényébe, megcsókolta a lámpásos homlokát.
«A viszontlátásig, pajtáskám!» s oda intette a vártán álló őröket,
akiknek a puskája mindig meg van töltve:

– Lőjjétek le! Egy, kettő, három!

Két lövés eldördült, a kancza felágaskodott, fájdalmas vihogást
hallatva, aztán összeesett vonagló teste s két patakban kezdett
folydogálni piros vére, az a sokat érő nemes angol vér, betöltvén
apránkint nagy darabon a kikövezett udvar mélyedéseit.

A lövések zajára rémülten futottak szét a várbeli fehérnépek, a
szolgálók, az Apolka apró hölgyei bebújtak az ágyak alá, zugokba,
kuczkókba, csak Apolka maga mert előjönni hófehér reggeli ruhában s még
a nagy vértócsától sem ijedt meg, mely karmin-pirosból át kezdett
változni granátszínbe, odalépett a grófhoz vakmerően, megfogta a kezét.

– Már megint mit csinál, IV. István! Ej, mit csinál. No jőjjön fel
hamar, jőjjön, úgy akarom.

Szelídség, édesség volt a hangjában most is, vadakat megfékező varázs,
még a lábacskájával is toppantott, hogy úgy akarja, de István grófra nem
hatott most, rárivallt majdnem durván:

– Menjen fel a szobájába, kisasszony, azonnal. Össze vannak-e már
csomagolva a holmijai? Vezesd fel, Makovnyik!

Apolka elpityeredett erre a hangra, hisz azelőtt mindig csak gyöngéden
szólt hozzá, először életében magázta most; szép piros ajkait
összeszorította, érezte, hogy a hatalma elveszett ez ember fölött, most
először kezdett félni tőle, úgy elszorult a szíve, úgy megkábult a feje,
hogy ha Makovnyik nem támogatja, útközben összeesik. Pedig inkább
örülnie kellene. Hisz ma van a szabadulás napja. Várta és mégis fázott
tőle. Pedig ugyancsak ragyogó pompában bukkant ki a naptenger a
«Semiramis» mögül. Aranyból van a tányér, de mi lesz rajta szervirozva?

– Hozzátok elő most a koporsót! – parancsolá Nedecz ura.

Négy kozák czipelte ki rudakon a Matyej művét; hátborzongató volt arra
csak nézni is; félelmetes alkotmány, nagy, mint egy óriási szószék,
felül egy fekete kereszttel, az oldalán faragott koponyákkal, közbül
ezüstös betűkkel kiverve ragyogott:

ITT ÜL ÓVÁRI ÉS SZENTMIKLÓSI
GR. PONGRÁCZ ISTVÁN
WATERLOO NEVÜ LOVÁN.
BÉKE PORAIKRA!

Monstrum egy gondolat. Az öreg Kovács elájult, mikor megpillantotta és
elolvasta a feliratot. Csak Matyej dörzsölte a kezeit megelégedetten.
Tetszett neki, hogy bámulják az alkotását.

– Emeljétek bele a lovat, ha majd végkép lefut a véréből.

A várúr arczán volt bizonyos kifejezetlen gyönyör, szinte szürcsölte
lelkével az őt körülálló közönséges emberi lények meghökkenését.
Átszellemült, valami magasztos páthosz dolgozott benne, egy jól eső,
tüdőt tágító érzés, mint a költőben, mikor megfogamzott gondolatait
formába önti. Talán arra gondolt, hogy milyen legenda lesz ebből
valamikor… az unokáiknak fogják mesélni az aggastyánok.

Mikor beemelték a szegény állatot, hat ember is alig birta, alázatosan
kérdé Sztrecso István, hogy rászegezhetik-e a fedelet?

– No persze, te marha! – szólt boszusan. – Hát még a lovas?…

Azzal megfordult s kevély, katonás léptekkel sietett fel a szobáiba,
magára vette a legszebb díszruháját, oliva-zöld dolmányát a mogyoró
alakú arany gombokkal, sáfrányszín nadrágját ezüst paszománttal, sárga
szattyán csizmát arany sarkantyúval. Ujjára húzta a nagy családi
pecsét-gyűrűt amit eddig az óralánczán viselt. Az órát kicsapta a
zsebéből. Ki az ördög méricskélje ott az időt, ahova ő most megy – annyi
van ott abból!…

Amint öltözködött, valami neszt hallott. Összerezzent. Ki jár itt? Csak
nem a halál? «Ej, csak akkor jön az, mikorra én rendelem.» Bizony nem a
halál volt, hanem az Apolka egyik leánykája, ki éppen ide menekült
félelmében a lövés után és az István gróf közelgő lépteire a diván mögé
bújt. Ott kuksolt szegényke reszketve, dobogó szívvel, sápadtan. Látta,
hogy öltözik, haját megfésüli, bajuszát kifeni, azután kinyitja
átellenben a fekete szekrényt («Patikának» nevezték a várbeliek), ahol
mindenféle alakú üvegek álltak, mindenféle folyadékokkal megtöltve,
abból kivesz egyet és kiiszsza. Uram, én teremtőm, ha most benézne a
diván alá…

De nem nézett be, hanem jó szerencse, elhagyta az öltöző szobát, átment
a nagy termen, hálószobájába és becsöngette az apródját.

– Hídd ide Pamutkayt, Kovácsot, Apolkát, a kulcsárnét, Makovnyikot, a
káplánt és a nőcselédeket.

Csakhamar összejöttek valamennyien.

– Húzzátok az ágyamat egészen az ablakhoz, hogy lássam, mi történik
odakünn.

Mindnyájan bámulták, ragyogó öltözékében még szinte csinos, daliás volt,
összedúlt vonásain elszántság és dacz ült, szemei csodálatos tiszta
fényben ragyogtak, homloka égi nyugalmat lehelt.

– Csak nem akar a méltóságos úr lefeküdni?

– De igen. Meg fogok halni.

– Hiszen nem is beteg méltóságod.

– Azt én jobban tudom.

Az ágyat az ablakhoz húzták, Pongrácz belefeküdt, de előbb az agátköves
kardját is felkötötte, csak a kalpagot helyezte maga mellé egy kis
szekrényre.

– No így, most jó lesz. Húzd ide a székedet, Apolka és meséld el, mit
álmodtál az éjjel. Te pedig, kis apródom, modd meg a toronyőrnek,
jelezze, ha porfelhőt lát a Nedecz felé vezető úton.

– Jelezte már.

– No annál jobb.

– Kegyelmed pedig, Kovács uram, nézze meg, hogy megjött-e már a
lapuchnyai banda.

– Megjött.

– Rendelje őket ide a szomszéd szobába, hogy kéznél legyenek.

Kovács uram kiment, koczogtak a szegénynek a térdei ijedtében.

Pedig senki sem hitte, hogy beteg a gróf, mindenki szeszélynek tartotta.
Egy új változata eszelősségeinek, hogy most halni készül. Hiszen éppen
az a borzasztó, hogy mikor az ilyen csendes őrültnek kitanulják a
szokott hóbortjait, egészen ujjakat, frisseket csinál.

Hanem amint aztán látták, hogy elkezd az arcza lassan-lassan átváltozni,
ónszinűvé, szederjessé, azután olyanná, mint a föld, koronkint vonaglik
a belső kíntól, egyszerre megszállt mindenkit a rémület és Apolka
elfakadt sírva.

– Ne sírj, kis hadi zsákmánykám. Ne okoskodj. Nézz ki csak az ablakon!
Látod-e, kik jönnek?

Maga is félkönyökére emelkedett s úgy nézte az érkező három kocsit. Az
egyikben Estella ült Lengeffyvel, a másikon a szenátorok, a harmadikon
Blázy és Tarnóczy. Egyenkint meg lehetett őket ismerni.

– Ki kell nyitni a kaput előttük! – mondá síri hangon Pamutkayhoz.

Apolka semmit se látott, el voltak borulva a szemei könyekkel, csak azt
az egyet látta, hogy István gróf rosszul van.

– Fáj valamije?

– Nagyon fáj, – hörgé.

– Hamar, hamar orvosért! – kiáltá Apolka.

Nem felelt, csak a fejét rázta; ugyancsak azt tette, mikor a káplán
hozzá lépett:

– Feladjam a halotti szentséget?

– Nem szükséges, nincs semmi bűnöm. Amit én kívántam az Istentől, abból
ő nem teljesített semmit, amit ő kivánt tőlem, azt én mind
teljesítettem.

Összerázkódott és arczczal a párnákba feküdt, mialatt az egész teste
rángatódzott. Hosszabb idő mulva, mintha csillapodnék szenvedése,
fölemelte fejét, szemei megnyiltak, de már hólyagosan, befelé fordulva a
kék karikáikkal.

– Hadd szóljon a lapuchnyai banda! – mondá.

A lapuchnyai banda rázendítette halkan a Rákóczi-nótát, mire a fejével
integetett, hogy igen szép; egy fél perczig figyelmesen hallgatta, majd
oda inté Pamutkayt:

– Lóháton akarok lenni a másvilágon, Pamutkay, tegyenek egy koporsóba a
lovamra. Tudom, hogy úgy egyenesen nem lehet, de nem tesz semmit, ha
rézsut is. Megértette, ezredes?

Pamutkay intett a fejével, hogy megértette, a könnyek végigfolydogáltak
a hosszú szakállán.

– Nagy gyerek maga, Pamutkay!

Teljesen eszénél volt, mindent látott, mindenre figyelt. Homlokáról
csurgott a verejték. Apolka törülgette a keszkenőjével.

– Te jó vagy, hadi zsákmánykám – susogta szelíden.

És újra behúnyta a szemeit. Perczekig feküdt nyugodtan, mintha semmije
se fájna, mintha álmodnék. Azonban hirtelen felriadt s bizonyos
mohósággal kiáltott a kulcsárné háta mögött álló nőcselédekre, béres
asszonyokra:

– Gyertek ide, vén asszonyok s igazítsátok el kezemet, lábamat, ahogy
lenniök kell. Ti már értitek ezt. Hamar, hamar, mert nem akarom, hogy
holtom után babráljatok rajtam a piszkos kezeitekkel.

Azok odasiettek és gyöngéden tették össze kezeit a mellén; aminthogy
azután úgy is maradtak örökké.

Egyet se mozdult többé. A szemeit még kinyitotta egyszer, halkan,
elhalóan susogta:

– Tedd össze te is kezeidet Apolka és imádkozz!

A zenét elhallgattatták künn, Apolka összetette kis kezeit és imádkozni
kezdett: «Miatyánk, ki vagy a mennyekben»…

– Megfulok, – hörgé – nyissátok ki az ablakot.

Az ablakot hirtelen föltépték. Szűzies napfény ömlött be
akáczfa-illattal s velök egy alamuszi darázs osont be szemérmetlenűl
röpdösve az ágy fölött, rejtélyes, méla döngéssel.

Még egy fél mondat az imából, midőn egy mélyet sóhajtott a gróf, feje
leesett, szemei fölfordultak. A sóhaj belevegyült az ima halk szavába és
együtt összefonódva szálltak az égbe mind a hárman: az ima, a sóhaj és
Pongrácz István lelke.

Pamutkay föléje hajolt, kezét a szívére tette. Az nem dobogott többé.

– Az utolsó várúr meghalt! – mondá tompán, ünnepélyesen.

A jelenlevők mélyen megilletődve térdepeltek az ágyhoz, a káplán
imádkozott az áhitatos csöndben. Csak az Apolka fájdalma tört ki zavaró
szavakban, míg a halott kezét egyre csókolgatta, őt magát életre hítta
erőszakkal:

– Csakugyan meghaltál? Igazán nem élnél, apám helyett nekem aki apám
voltál. Oh nézz rám még egyszer! Szólj hozzám valamit! Lehetetlen az,
hogy többé ne szólanál.

Hiába csoszogtak-kopogtak ezalatt künn idegenek, senki sem vetett reájok
ügyet, senki sem kiáltott szabadot, pedig ugyancsak türelmetlenkedtek
már, kivált Lengeffy uram. Végre is rácsábította a vele született
kiváncsiság, kinyitá az ajtót csikorgás nélkül, nagy óvatosan s látván,
hogy bent sokan vannak, belépett méltóságteljesen, mint egy Bánk-bán,
kezén vezetve Estellát, nyomukban a szenátorok, Blázy és Tarnóczy.

Senki sem vette tekintetbe a bejövőket, amin felette megütközék Blázy,
gyöngéden megérintve a Kovács uram vállát:

– Mi történik itt? Hol találjuk a méltóságos grófot?

Kovács gépiesen mutatott az ágyra.

– Ott fekszik.

– Csak nincs valami baja?

– Nincs. Meghalt.

Blázy az ajtónak tántorodott a meglepetéstől és olyan fehér lett, mint a
fal. Tarnóczy azonban se nem látott, se nem hallott, szelesen rohant
Apolkához, szenvedélyesen átölelte és meg akarta csókolni.

Az kifejtette magát a karjaiból, ránézett tiltón, de mégis gyöngéden,
bánatosan:

– Nem, nem most, Miloslav. Ez a nap nem az örömé. Egy halottat
csókoltam. Hátha sértené őt most mingyárt az élőtől kapott csók…

Csak Lengeffy nézte Nedecz mozdulatlan urát közömbösen, ily szavakat
ejtvén:

– Oh, mily rettentő a halál keze.

Mylordok, ladyk, im okuljatok,

E por tegnap még parancsolt…

Mylordok és ladyk nem lévén jelen, hogy okulhattak volna, csak Estella
tette a következő észrevételt:

– Jó, jó, de mi lesz most már én velem?

* * *

Pongrácz Istvánt eltemették, nem úgy, amint ő kivánta, híres fekete
kanczáján ülve, – hanem csak gyalogosan és egyedül, ahogy a többi ősök
feküsznek a csöndes varini sírboltban.

A temetésen, sőt már előbb is, azt sugdosták az emberek, hogy mérget
ivott volna, hogy az egyik kis leányka látta is, de a család nem
óhajtotta a bonczolást. Nem okvetetlenül szükséges mindent megérteni.
«István különben is mindig érthetetlen marad.»

Bolond volt-e valóban, vagy csak játszotta néha a bolondot, azt magam
sem óhajtottam teljesen eldönteni. Hadd maradjon ez is titoknak. Elfér a
többi között.

Egyébiránt meglehetős hűséggel beszéltem el, amit róla hallottam. A mese
folyása nem az én érdemem. Alig komponáltam valamit-közé. Hanem hogy
hozzá mertem nyúlni e szokatlan, groteszk tárgyhoz, az teljesen az én
hibám. Tudom, hogy különös az, de szeretem a különöset…

És most már, midőn olvasóimtól búcsút veszek, még csak azon tépelődöm,
nem felejtettem-e ki egyet-mást? Talán a Tarnóczy esküvőjéről kellene
még szólanom valamit?

… Ejh, hiszen benne volt akkor egész terjedelmében a «Vágvölgyi
Lap»-ban. Még az Apolka öltözékét is leírták. Ha jól emlékszem, szürke
útiruhát viselt, orgona-virágos szalmakalappal.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Gleditschia.]

[Footnote 2: Botanikus nevén Plantago lanceolata és Lyceum barbarum.]



TARTALOM.

  Bevezetés  1
  Első rész: Estella  5
  Második rész: Kedélyes atyafiak  61
  Harmadik rész: A túsz  107
  Negyedik rész: Az éj  172


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

25 |véres orral, veres fülekkel |veres orral, veres fülekkel

26 |István gróf |(István gróf

102 |elnyelte a sötetség |elnyelte a sötétség

112 |Mit ér |«Mit ér

113 |eszelhet ki. |eszelhet ki.)

142 |kivirágzottt |kivirágzott

164 |bogy Róza |hogy Róza

185 |ősapák szemei |ősapák szellemei

189 |saját csélédei |saját cselédei

208 |uem eresztvén |nem eresztvén]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Besztercze ostroma" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.